RICHARD A.

KNAAK

Végtelen Forrás

SZUKITS
KÖNYVKIADÓ
alapítva 1929
 A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült:
Richard A. Knaak: The Well of Eternity
Pocket Books, 2004

Copyright ©Blizzard Entertainment, 2004

All Rights Reserved. Warcraft, Blizzard Entertainment
are trademarks or registered trademarks of Blizzard
Entertainment, Inc. In the U.S. and or other countries.
All other trademarks are the property of their respective
owners.
Original English language edition published by
Simon & Schuster, Inc. 2004

Fordította: Habony Gábor

Borító: Bill Petras

ISBN: 963 497 116

Hungarian edition ©Szukits Könyvkiadó, 2006

Hungarian translation ©Habony Gábor, 2006

Lektor: Barna Ildikó

Tördelőszerkesztés: Karaktertax Bt., Szvoboda Gabriella
Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor

Debreceni Kinizsi Nyomda Kft.

Felelős vezető: Bördős János

2
 TARTALOMJEGYZÉK
EGY ....................................................................... 4
KETTŐ ................................................................ 16
HÁROM ............................................................... 34
NÉGY .................................................................. 49
ÖT ....................................................................... 69
HAT ..................................................................... 87
HÉT ................................................................... 104
NYOLC.............................................................. 120
KILENC ............................................................ 136
TÍZ .................................................................... 154
TIZENEGY ........................................................ 171
TIZENKETTŐ.................................................... 185
TIZENHÁROM................................................... 201
TIZENNÉGY ..................................................... 217
TIZENÖT .......................................................... 230
TIZENHAT ........................................................ 247
TIZENHÉT ........................................................ 263
TIZENNYOLC ................................................... 279
TIZENKILENC ................................................. 297
HÚSZ ................................................................ 313
HUSZONEGY..................................................... 330
HUSZONKETTŐ ................................................ 349
HUSZONHÁROM ............................................... 363
HUSZONNÉGY .................................................. 377

3
 Egy
A
szakadék legszélén magas, méltóságteljes palota állt, s
oly bizonytalanul tekintett le az alant elterülő fekete
víztömegre, mintha egyenesen bele akarna fordulni a
mélységbe. Mágia olvasztotta egybe a fákat és a
sziklákat, s amikor a hatalmas építmény megszületett, mégis
olyasféle csodának számított, amelynek szépsége bárkit szíven
ütött. Óriási fák képezték a vázat, közéjük fal épült, rajtuk kiálló
tornyocskák és magas, nyitott ablakok sokasága. A falakat
vulkanikus kőből emelték, majd sűrűn egymásba fonódó
indákkal és óriási gyökerekkel erősítették meg. A középen álló
főépület szerkezetét több mint száz ősi faóriásból álló misztikus
liget alkotta; az összehajló törzsek és ágak közé kövekből és
indákból emeltek falakat.
Ám a néhai csodát és környékét nyugtalanság járta át,
amely azon a viharos éjjelen is egyre csak erősödött. Azon
kevesek, akik éppen az ősi építményt nézték, gyorsan eltakarták
szemüket. Az alant elterülő tó ébenszín vize erőszakos,
természetellenes módon kavarodott fel. Habos hullámokat
vetett, házmagasakat, amelyek felemelkedtek és – alig haladva
valamennyit – össze is omlottak, robajuk felhallatszott a
sziklafalak tetejéig. Színek jelentek meg a feketeségben; mélyén
és felszínén arany, karmazsin és bomlás-zöld fényfoltok
lüktettek. Mennydörgés morajlott, mint ezer sárkány morgása,
és akik a part mentén laktak, remegve húzták össze magukat,
nem tudván, miféle vihar szabadult reájuk.
A palotát körülvevő falakon őrszemek álltak erdőzöld
vértezetben, dárdákkal és kardokkal felszerelkezve, baljós
tekintetük éberen fürkészte a környéket. Néha-néha titokban

4
sanda pillantásokat vetettek a falakon belülre is, leginkább a
főtoronyra, ahol kiszámíthatatlan erők kezdték vonzani, maguk
felé húzni a tóban megjelent fényeket. A vízből kibukkanó
mágikus energiák színes villámok formájában csaptak fel,
majdnem a toronycsúcsig.
Ama torony legfelső termében magas, karcsú alakok álltak
csillámló türkizszín talárban, amelyet ezüsttel hímzett rúnák
díszítettek. A magas, karcsú alakok egy a padlóba vésett hatszög
körül álltak, melyet mindenféle szimbólumok borítottak. Holt
nyelv írásjeleit rótták oda, amelynek ősiségéhez képest
ismerőinek élete csupán ellobbanó lángnyelvnek tűnt.
Pupilla nélküli, ezüstszínben fénylő tekintetek meredtek a
mintázatra, és nemesen ívelt ajkak mormolták el a varázslat első
szavait. Az éjtündék sötétlila bőrén izzadság ütközött ki, ahogy a
szólított mágikus energiák egyre erősödtek. A tóból kiemelkedő
színes villámok áthatoltak a torony falain, hogy a mintázat
közepe táján találkozzanak, és megformálják azt a lángoló
gömböt, amely az első sikert jelezte. Önként választott sorsa,
szemei helyére ültetett fekete ékkövei segítségével, a
varázsmunka felügyelője nem csupán ennyit látott. A felszínen
játszó erők látványa helyett a gömb mélyén megjelenő bonyolult
energiaszövevény kialakulását figyelte feszülten. Arcán
mohóság és várakozás ült.
S volt ott még valaki, aki nem vett ugyan részt a
varázsmunkában, jelenléte mégis fellelkesítette a varázslókat,
kiknek ő minden mozdulatát, minden szavát csodálattal figyelte.
Elefántcsontból és bőrből készített, fényűző karosszékben ült,
tökéletes arcát sűrű színezüst haj keretezte. Testének tökéletes
vonalait selyemöltözék – aranyszínű, mint a szeme – fedte fel
inkább, mintsem túlságosan elrejtette volna; a királynő fenséges
látványt nyújtott. Hátradőlt támlás székében, és aprót kortyolt
aranyserlegéből. Drágaköves karkötői csilingelve verődtek össze
keze minden mozdulatára, és rubintos tiarája csillogva verte
vissza a varázslatos energiák fényét.
5
 Tekintete rendszeresen a fekete szemű alakra ugrott, telt
ajkai körül a gyanakvás ráncai jelentek meg. Bár amikor egyszer
a férfi hirtelen ránézett, a nő mintha megérezte volna. A gyanú
jele szertefoszlott, helyét erőtlen mosoly vette át.
A kántálás folytatódott, s a fekete tó őrjöngve tombolt.
Háború dúlt ott valaha.
Így hát a történelem újabb feljegyzésekhez jutott, s a
feljegyzések sorai között számtalan élet felejtődhet el
mindörökre a dúlás, és a halandó világ majdnem-pusztulása
emlékének, valóságával együtt. Csak egy emberöltőbe telik.
Ilyen esetekben még a sárkányok emlékezete is fürgébben
száll tova, gondolta magában a szürke taláros, sápadt mágus.
Nem véletlenül jutottak eszébe éppen ezek a szavak, mert bár a
felületes szemlélő számára csupán nyurga, tündékhez hasonlatos
alaknak tűnt sólyomszerű arccal, őszülő hajjal és három lefutó
heggel arca jobb oldalán, valójában jóval több volt ennél. A
többség csak valamiféle varázshasználónak ismerte, de
néhányan úgy szólították; Korialstrasz – csak sárkányok
viselhetnek ilyen nevet.
Krázus sárkánynak született, fenséges vörös bestiának, és
hamar a nagyszerű Alexstrasza legifjabb hitvesévé vált. Aki
pedig maga a Sárkánykirálynő, a nagy megtestesülések egyike,
az Élet Forrása volt. Krázust gondolatai ismét elvonták a
rövidebb életű fajok jelenének és múltjának tanulmányozásától.
Sziklába vájt rejtekéből, amelyet új lakhelyéül választott,
Krázus belátta Azeroth kontinensének minden zugát. Halványan
fénylő smaragdkristálya tette lehetővé, hogy meglessen bármely
vidéket és személyt, ha épp ez állt szándékában. Bárhová nézett,
mindenütt csak a pusztítás nyomait látta.
Úgy tűnt, mintha alig néhány esztendeje győzték volna le
az orkoknak nevezett zöld bőrű lényeket, akik túlnanról
érkeztek, és megszállták a világot. Maradékuk kisebb-nagyobb
táborokba kényszerült, és Krázus úgy hitte, a világ készen áll a
békére. Ám e béke rövid életűnek bizonyult. A Szövetség – az
6
emberek által vezetett, fajok közti szövetség, amely az ellenállás
fő frontját jelentette – azonnal bomlani kezdett, tagjai az egymás
feletti hatalomért versengtek. Mindez részben a sárkányok – egy
bizonyos sárkány, Halálszárny – bűne volt, de legalább
ugyanannyi írható az emberek, a törpök és a tündék
kapzsiságának számlájára is. Ám talán még ez sem okozott
volna nagy aggodalmat, ha nem érkezik meg a Lángoló Légió.
A nap Krázus a távoli Kalimdort, az óceán túlpartján fekvő
kontinenst szemlélte. Mintha szörnyű vulkánkitörések tépték
volna szét a vidéket: megfeketedett maga a föld is. Élettelen
hevertek a tájak, nyoma sem volt bármiféle életnek. A Lángoló
Légió mindent elpusztított.
A tüzes démonok otthona túl volt minden ismert
valóságon. Mágiát kerestek, mágiát zabáltak. Szörnyűséges
csatlósukkal, a Végzethozóknak nevezett élőholt sereggel
összejátszva, lecsupaszították a világot. Nem számoltak azonban
azzal a szövetséggel, amely ellenük fordított minden halandó
fajt.
Az orkok, akik valaha a démonok bábui voltak, szintén
ellenük fordultak. Csatlakoztak az emberek, törpök, tündék és
sárkányok szövetségéhez, hogy együtt irtsák a démoni
harcosokat és dögevő bestiáikat. Végül sikerült lezárni a
szörnyetegek pokoli otthonába vezető átjárókat. Ezrek vesztek
oda, de minden más megoldás…
A sárkánymágus horkantott egyet a gondolatra. Valójában
egyáltalán nem volt más megoldás.
Krázus a gömb fölé tartotta hosszú, vékony ujjait, és az
orkokra összpontosított. A kép előbb homályos volt, de néhány
pillanat elteltével a kristály hegyes-sziklás területet mutatott,
valahol a kontinens belső részén. Kíméletlen vidéket, mely épp
csak elegendő életet hordozott ahhoz, hogy eltartsa az új
telepeseket, a vad környezethez szokott orkokat.
A legnagyobb településen már nem csupán sátrak, de több
kőépítmény is emelkedett. Itt a hadfőnök Delej, a háború egyik
7
hőse uralkodott. A szállásául szolgáló magas, kerekded
építmény minden más faj szemével nézve puszta kőhalom volt
csupán, de az orkok vonzódtak az effajta egyszerűséghez.
Számukra kezdetben már az is különcködésnek számított, ha
letelepedtek, és egyazon helyen élték le az életüket. Oly sokáig
voltak a démonok nomád rabszolgái, hogy szinte el is feledték
az otthon szó jelentését.
A termetes, zöld bőrű alakok egy része éppen szántott. Az
agyaras, vad külsejű munkásokat nézve Krázus elcsodálkozott
az ork szántóvető, valaha képtelenségnek tekintett fogalmán.
Delej azonban meglehetősen szokatlan egyéniségnek bizonyult,
és késznek tűnt elfogadni bármiféle eszmét, ami állandóságot
hozhatott népének életébe.
Az egész világnak nagy szüksége lett volna némi
állandóságra. A sárkánymágus egy intéssel eltüntette a képet, és
egy jóval közelebbi hely szemlélésébe kezdett – a kedvelt és
valaha büszke Dalaranra, Lordaeron fővárosára tekintett le. A
Kirintór varázstudói, a mágia elsődleges hordozói által uralt
város a Szövetség harcának elsődleges frontja volt a Lángoló
Légió elleni küzdelem során, és ezért a démonok egyik legfőbb
célpontjává vált.
Dalaran fele romokban hevert, a valaha büszke tornyok
maradványai megtörten meredeztek, a nagy könyvtárak leégtek.
Számtalan nemzedék tudása veszett oda, és ezzel együtt
számtalan élet. Még a tanács is jelentősen megszenvedte a
háborút. Krázus személyes barátai és tiszteletre méltónak tartott
társai közül is sokan elestek, a vezetőség szétszóródott. A
sárkánymágus tudta, hogy ő léphetne, segítő kezet nyújthatna,
de kötötte a sárkányok hagyománya, miszerint a lehető
legkevésbé avatkozhatott bele a halandó fajok dolgaiba.
Mindenesetre Dalarannak határozottan kellett megszólalnia, ha
azt akarta, hogy a szétforgácsolódott Szövetség, újfent
megerősödjön.

8
 A zűrzavar és a még előttük álló megpróbáltatások ellenére
Krázus reménykedett. A világ problémái leküzdhetőknek tűntek.
Nem kellett már félni az orkoktól, nem kellett már félni a
démonoktól. Azeroth küzdeni fog, és ő hitte, hogy a Szövetség
végül túléli bajait, meg is növekszik talán.
Magára hagyta a smaragdkristályt és felállt, szeretett
Alexstraszája várta. A Sárkánykirálynő már tudta, hogy Krázus
vissza kíván térni a halandók közé, hogy újra segítségükre
legyen, és minden sárkány közül leginkább ő, az Élet Forrása
értette ezt meg. A mágusnak vissza kellett változnia igaz
önmagává, egy időre el kellett köszönnie szerelmétől, és
távoznia kellett, mielőtt megbánja döntését, és sohasem indul
útnak.
A barlangrendszert nem csupán elszigeteltsége miatt
választotta új szentélyének, hanem szilárdsága okán is. A kisebb
benső helyiségből Krázus töredezett csarnokba lépett ki, mely
magasabb volt Dalaran, mostanra elveszett tornyainál. Egy
egész sereg is letáborozhatott volna ott, és nem töltötte volna
meg. Egy sárkány számára ez épp megfelelő méreteket jelentett.
Krázus kinyújtotta kezét kétoldalt, ameddig karja hossza
engedte, és még tovább, ahogy karcsú ujjai egyre jobban
megnyúltak, karmokat növesztettek, tagjai egyre növekedtek,
formájuk megváltozott. Háta ívbe görbült és válla alatt két
egyforma dudor jelent meg, majd alig néhány pillanat alatt
bőrhártya-szerű szárnyakká növekedett. Hosszúkás arca még
jobban megnyúlt, vonásai hüllőszerűvé váltak, hamarosan újra
sárkányként állt ott.
Az emberekhez vagy tündékhez való minden
hasonlatossága gyorsan semmivé foszlott, feje szédítő
magasságba emelkedett, s még magasabbra nyújtotta; igaz
önmagába való visszatérése felett érzett örömében szinte
felrikoltott. Krázus átváltozott azzá a sárkánnyá, akit
Korialstrasz néven ismertek, és ezt az alakot felöltve, belül is
megváltozott. Bár halandó testben is többet érzékelt, mint
9
bármely hasonló teremtmény, sárkányként elméje még inkább
kinyílt a világra – saját fajtájának falkavezérei, a nagy
megtestesülések által fenntartott világra. Elméjét hirtelen egy
kétségbeesett, mégis hatalommal telt hang telítette meg.
Korial… strasz…!
Tétovázott. Ismerte a hangot, és a szenvedő tónus nagyobb
meglepetést okozott, mintha a hang gazdája személyesen
látogatta volna meg. A vörös sárkány pislogott egyet,
körbenézett a hatalmas teremben, mintha ott keresné a kiáltás
forrását.
Csend. Várt egy darabig, és még tovább várakozott, de a
szólítás nem ismétlődött meg. Zavaros gondolatokkal eltelve
indult a kijárat felé.
A kétségbeesett hang újra felkiáltott: Korialstrasz…!
Ezúttal talán erőteljesebb volt valamivel, de ismerve a szólítót, a
hangsúly még mindig rémisztő volt a sárkány számára. Azonnal
válaszolt: Itt vagyok! Mi történt, Nozdormu?
Válasz nem érkezett, de Korialstrasz érezte a másik
jelenlétét, ahogyan a jelenlétben rejlő bizonytalanságot is, amely
egyenesen létbizonytalanságnak tűnt számára. Összpontosított,
megpróbált kinyúlni akaratával, és megszilárdítani a tudati
kapcsolatot. Soha, még a Légió előrenyomulása során sem
érezte ennyire elveszettnek magát – elméletileg csupán a világ
legszigorúbb értelemben vett vége lehetett talán olyan dolog,
ami ilyen érzelmeket kelthetett a másikban.
Érzem, hogy még velem vagy, szólította meg újra a
sárkánymágus. Legalább valamiképpen utalj rá, hogy mi a baj!
Válaszképpen a jelenlét megerősödött valamelyest, de csak
egy pillanatra, azután ismét eltávolodott, s csupán ott rejlett
valahol elméjében. Krázus összeszedte minden akaraterejét, és
megerősítette az elméik között feszülő, elhalványodott
tudatfonalat. Remélte, hogy…
Az ő hatalmát ezerszeresen felülmúló erőkön uralkodó
jelenlét olyan hirtelen erősödött meg újra, hogy Korialstrasz
10
megtántorodott. Az idővel egyazon módon létező Nozdormuval
felvett kapcsolat megjelenítette a másik felfoghatatlan hatalmát
és bölcsességét, ahogyan megsokszorozva közvetítette az általa
érzett kétségbeesést is. Korialstrasz egyszerre élte meg önmaga
eltörpülését, és a másik nagyságát.
Korok Sárkánya, Idő Fejedelme, Nozdormu szólította.
Összeszedte magát, s egy pillanatra eltűnődött a szólítás
lehetséges okain. Önkéntelenül megérintette a pofáján húzódó
hármas sebhelyet. Talán Halálszárny tért vissza, hogy tovább
gyötörje a világot? Talán emiatt tűnik a hatalmas Nozdormu
olyannyira csüggedtnek?
Hallgatlak! Krázus gondolatban válaszolt. Hallgatlak!
Csak nem… újfent a Pusztító? Kérdezte, s ugyanúgy tartott a
választól, mint a hallgatástól.
De az Idő Fejedelme nem hanggal válaszolt, inkább képek
mindent elborító áradatát küldte. Beleégették magukat elméjébe,
hogy soha ne felejthesse el őket.
A sárkánymágus lehetett bármennyire alkalmazkodó és
tehetséges, nem szállhatott szembe a nagy megtestesülés
féktelen akaratával. Csak állt dermedten és önmagát is feledve
tűrte, tűrte, elméje ilyen módon való megerőszakolását.
Sokáig eltartott, mire újra összeszedte magát, de még
ezután is szédült. Nem hozzá tartozó, szétforgácsolódott
gondolathullámok támadtak rá. Egy ideig minden akaraterejét
arra kellett fordítania, hogy ne veszítse el az eszméletét.
A dolgok lassan letisztultak, és eléggé megállapodtak
fejében ahhoz, hogy felismerje a történteket és azok horderejét.
Nozdormu, az Idő Fejedelme kétségbeesetten kiáltott segítségért
– az ő segítségéért. Határozottan őhozzá, a kisebb sárkányhoz
fordult, nem a vele egyenrangúak egyikéhez.
Azonban mi más adhatna okot ekkora aggodalomra egy
nagy megtestesülésnek, mintsem valamely Azeroth egészét
fenyegető, hatalmas veszély? De akkor miért választott egy

11
magányos vörös sárkányt, és miért nem Alexstraszát vagy
Hiszérát szólította meg?
Csak négy legnagyobb sárkány létezett, négy nagy
megtestesülés, és közöttük Alexstrasza, szeretett
Sárkánykirálynője, magát az életet képviselte. Az őrült Maligost
a Mágia Uraként ismerték, az éteri Hiszérát az Álmok
Hercegnőjeként. Ők és a folyton merengő Nozdormu a teremtés
elsődleges erőiből születtek, a teremtésre emlékeztettek, és ők
tartották egyben a világot.
Krázus grimaszolt. Valójában öt megtestesülés létezett, s
ez ötödiket valaha Neltharionnak nevezték, a Föld Őrzőjének
tartották. Neltharion azonban elárulta társait, ellenük fordult, s
közben új, illőbb neveket nyert. Halálszárny, a Pusztító, a Fekete
Végzet.
Újra megpróbálta elérni a nagy hatalmú rokont, de csak
annyira jutott, hogy ismét szédülni kezdett az erőfeszítéstől.
Kissé megnyugodva próbálta kitalálni, hogy mit tegyen. Az
egyik kép újra és újra felbukkant elméjében: szélseperte, havas
hegyvidéket mutatott Kalimdoron. Bármit is akart Nozdormu,
annak biztosan köze volt az elhagyatott kontinenshez, azon belül
is a havas csúcsokhoz.
Úgy érezte, utána kell néznie a dolognak, és ha tud,
segíteni. Könnyen alkalmazkodó társra, lehetőleg egy ismert
bajtársra volt szüksége. Mindig is büszke volt a saját
rugalmasságára – fajtája többnyire meglehetősen csökönyös és
állhatatos volt –, és ezt követelményként állította társaival,
szolgáival szemben egyaránt. Olyasvalaki kellett, aki hallgat rá,
s aki képes azonnal cselekedni a váratlan helyzetekben.
Ismeretei szerint ilyen helyzetekben csak egy bizonyos fajta
teremtmény állt helyt megfelelően; egy embert kellett találnia
maga mellé.
Pontosabban, a Rónin nevű embert, a mágust, akit valaha
tanítványaként, később társaként, majd végül barátjaként tartott
számon.
12
 Kalimdor vad sztyeppéin a megőszült, agg ork, közelebb
hajolt a lángokhoz. Olyan szavakat mormolt maga elé, amelyek
egy másik, rég elfeledett világról eredtek, s néhány levelet
dobott a tűzre, amivel tovább sűrítette az amúgy is vaskos füstöt.
A fojtogató füst teljesen betöltötte szerény, fából és sárból
készült kunyhóját.
A kopaszodó, idős alak fáradt, barna tekintetét vörösre
festették az erek, s bőre lötyögött testén. Fogai elsárgultak, az
egyik évekkel korábban letörhetett. Segítség nélkül már fel sem
tudott állni rendesen, és görnyedten, lassan járt. A tűz fölé
hajolt, és beleszippantott a füstbe.
Még a legbátrabb harcos is tisztelte és félte, mint sámánt.
Valamennyi csontpor, csipetnyi cserbogyó – mind egy
kipróbált és igaz hagyomány részei, amelyet az ork sámánok a
kezdetek óta őriztek, és átadtak egymásnak. Kakáinak apja
tanította – még a Horda sötét esztendőit élték akkoriban –, s
apjának nagyapja tanította a szertartásokat. Ám akkor először
esett meg, hogy a fonnyadt sámán bizalma megingott az ősi
tudásban, s csak remélte, hogy a megfelelő tanításban részesült.
Hangok mormoltak fejében, az új otthonnak nevezett világ
szellemei szóltak hozzá. Többnyire kisebb dolgokról suttogtak,
az élet dolgairól, de akkor és ott nyugtalanul, figyelmeztetően
mormoltak, zúgtak.
Mire figyelmeztetnek? Többet kellett tudnia!
Kaltár benyúlt az övére akasztott erszények egyikébe, és
kivett három száraz levelet. Alig maradt több abból a növényből,
amelyet apái az orkok ősi földjéről hoztak magukkal, és amelyet
ritkasága miatt csak igazán nagy szükség esetén használtak.
Apja és nagyapja sohasem fordult ehhez a szerhez. Kaltár
bedobta a leveleket a tűzbe.
A sűrű füstbe, örvénylő kék keveredett. Az ork összehúzta
szemöldökét a színváltozás láttán, azután újra előrehajolt és
belélegzett annyit, amennyit csak bírt.

13
 A világ átalakult, és vele együtt a sámán is. Madárrá vált, a
levegő teremtményévé, s ott szárnyalt fenn, a magasban. Hegyek
felett repült át óvatosan, alant meglátta a legkisebb állatokat és a
legkeskenyebb patakokat is. Fiatalkora óta nem érzett öröm járta
át szívét, szinte elborította és magával ragadta, de Kaltár nem
engedett a varázsnak. Elveszíthette volna énjét, elveszíthette
volna önmagát, s akkor örökkön madárrá változva sohasem jut
többé eszébe, hogy ki vagy mi volt ő azelőtt.
Amint leküzdötte a mámort, azonnal észrevette, hogy
valami nincs rendben a világ természetével. Talán ez lehetett a
hangok nyugtalanságának oka. Volt ott valami, aminek nem
kellett volna ott lennie. A helyesnek érzett irányba fordult, és
ahogy egyre közelebb ért a zavar forrásához, úgy vált egyre
nyugtalanabbá maga is. Azután a hegyvonulat legmélyén
felfedezte a zavar okát.
Elegendő gyakorlattal rendelkezett ahhoz, hogy felismerje
és megkülönböztesse a látomást a valóságtól. Alant vízszerű
tölcsér örvénylett egy hegyszorosban, ámde az örvény
különösmód nem csupán beszippantotta a dolgokat, de vissza is
öklendezte. Mélységeiben a nappalok és éjszakák süllyedtek el,
a hónapok és az évek, majd kiemelkedtek, valamiképpen
egyszerre változatlanul és megváltozva. A tölcsér magát az időt
nyelte el, s utána újra kiköpte azt.
A látomás annyira megrázta Kaltárt, hogy majdnem későn
fedezte fel: a tölcsér őt is megpróbálja magába rántani. Azonnal
megfordult és próbált eltávolodni a jelenéstől, küzdött, hogy
legyőzze a vonzást. Rémülten csapkodott szárnyaival, izmai
begörcsöltek az erőfeszítéstől. Akaratával kinyúlt saját fizikai
lénye felé, próbált belekapaszkodni a test és a lélek között
feszülő, képzeteiben pókselyemként megjelenő életfonálba,
próbálta megtörni a révületet.
A tölcsér csak húzta és húzta. Kétségbeesésében Kaltár a
szellemek vezérletét kérte, erőért imádkozott hozzájuk. Jöttek is,
mert egyezség biztosította, hogy a sámán segítségére siessenek,
14
ám mintha képtelenek lettek volna elég gyorsan cselekedni. A
tölcsér már betöltötte az ork látóterét, szinte átölelte, szinte
magába nyelte, mire a szellemek odaértek, és kirántották a
madártestből.
Hirtelen forogni kezdett körülötte a világ. A tölcsér, a
hegyek… minden csak forgott és forgott. Kaltár levegő után
kapkodva tért magához. A szellemek megmentették, bár épp
hogy csak időben.
Az erőfeszítés olyannyira megviselte, hogy majdnem
összeesett és arccal a tűzbe zuhant. A fejében mormoló hangok
elhallgattak, és ő leült kunyhója döngölt padlójára. Próbálta
félretenni rémületét, megtisztította elméjét az adott helyzetben
felesleges gondolatoktól, s lehunyt szemhéja mögött újra meg
újra végignézte a látomás emlékét. Nem értette meg teljesen a
képeket és történteket, de a lehető legnagyobb bizonyossággal
tudta, hogy az orkok új otthona veszélyben forog.
– El kell mondanom Delejnek – mormolta maga elé, és
mozgásra ösztökélte fáradt, öreg testét. – Most rögtön el kell
mondanom!

15
 Kettő
B
aljós előjel, minősítette végül Rónin a látottakat.
Élénkzöld tekintetével a jövendölés eredményeit
vizsgálgatta. Bármely mágus annak tartaná.
– Kész vagy? – kiáltott át Veréza a másik
szobából. – Találtál valamit?
A vörös hajú mágus bólintott, azután grimaszolt egyet,
amikor rájött, hogy a tünde nem láthatja őt. Szemtől-szemben
kell elmondania neki. Ennyit megérdemelt tőle.
Sötétkék nadrágjában és kabátjában – mindkettő arannyal
díszített – Rónin inkább nézett ki politikusnak, mintsem
mágusnak, bár az utóbbi esztendők legalább annyi szónoki
készséget is követeltek tőle, mint mágikus tehetséget. A
diplomáciával mindig nehezen boldogult, inkább szeretett
ajtóstól rontani a házba és megtenni, amit kellett. Sűrű,
sörényszerű haja és rövid szakálla miatt megjelenése kissé
oroszlánszerű volt. Ez illett vérmérsékletéhez, s nyomatékot
adott szavainak, amikor elkényeztetett és dölyfös követekkel
kellett vitáznia. Orra, amely még jóval régebben tört el, és –
saját döntése szerint – sohasem lett rendesen helyrerakva, még
vadabb külsőt kölcsönzött neki.
– Rónin! Van valami baj talán?
Nem hagyhatta, hogy a nő tovább várakozzon. Tudnia
kellett az igazságot, legyen az bármily szörnyűséges:
– Mindjárt jövök!
Rónin félretette a jövendöléshez használt eszközöket, és
mély lélegzetet véve, elindult a tündéhez. A két helyiség közötti
ajtónyílásban megtorpant; a nő szépsége mindig lenyűgözte.
Csak az arcát látta, a szépséges, tökéletes oválist, a csábos,

16
mandulavágású, égszínkék szemeket, a hegyes kis orrocskát és a
vonzó ajkakat, melyek mintha mindig mosolyra görbülnének.
Az arcot sűrű, ezüstfehér haj keretezte, amely hátul egészen a
csípőjéig omlott alá. Akár ember is lehetett volna, ha nincsenek
azok a hosszú, keskeny és hegyes fülei, amelyek hajszálai közül
előtörve adtak bizonyságot a tünde vérről.
– Nos? – kérdezte Veréza türelmesen.
– Úgy tűnik… ikrek lesznek.
A nő arca felragyogott, és ha ez lehetséges egyáltalán,
szépsége még tökéletesebbé vált:
– Ikrek?! Micsoda meglepetés! Milyen csodálatos hír!
Annyira éreztem!
Kicsit fészkelődött a fakeretes ágyon. A karcsú, emberi
szemmel nézve is formás gárdista várandós volt. Mellvértjét és
annak kemény bőr kiegészítőit már nem tudta felcsatolni, s
otthon csupán egy ezüstös köntöst viselt, amely egyáltalán nem
rejthette el a közelgő születés nyilvánvaló jeleit.
Sejthették volna a pocak növekedésének gyorsaságából, de
Rónin nem szívesen gondolt erre a lehetőségre. Alig néhány
hónapja házasodtak össze, amikor Veréza felfedezte áldott
állapotát. Mindketten nyugtalankodtak a jövő miatt, mert
házasságuk nem csupán a történelmi ritkaságok közé tartozott,
de ráadásul senki sem jegyezte még fel ember és tünde szülők
gyermekének sikeres megszületését. Most pedig nem is egy, de
egyszerre két életért aggódhattak.
– Nem hiszem, hogy megértetted, Veréza. Ikrek! Egy
mágus és egy tünde ikrei!
De a nő arca továbbra is csak csodálkozó boldogságot
sugárzott:
– A tündék ritkán szülnek, és csak nagyon-nagyon ritkán
szülnek ikreket, kedvesem! Nagy dolgokra hivatott gyermekek
lesznek!
Rónin nem tudta elrejteni kedvetlen arckifejezését:
– Tudom. Pont emiatt aggódom.
17
 Ő és Veréza is átélték a maguk „nagy dolgait”. Akkor
kerültek össze, amikor be kellett törniük Zordszirtbe, az orkok
erődítményébe, a Horda elleni háború utolsó napjaiban. Eközben
nemcsak orkokkal, de sárkányokkal, goblinokkal, trollokkal és
egyéb teremtményekkel is megküzdöttek. Ezek után együtt
utaztak birodalomról-birodalomra, amolyan követfélék voltak,
akik legfőbb feladatukként itt is, ott is figyelmeztették a
Szövetség különféle tagjait annak fontosságára, hogy
megőrizzék az egyezséget és megtartsák szavukat. Ez persze
nem azt jelentette, hogy kényelmes feladatkörbe kerültek, és
nem kockáztatták többé az életüket. A háborút követő békét a
legnagyobb jóindulattal sem lehetett volna szilárdnak nevezni.
Azután – minden figyelmeztetés nélkül – megérkezett a
Lángoló Légió. Addigra a felvállalt feladatokból adódó véletlen
társulás, a szerelem kötelékévé változott közöttük. A gyilkos
démonok elleni háborúban a mágus és a gárdista legalább
annyira küzdött egymásért, mint világukért. Több alkalommal is
halottnak hitték egymást, s időnként már csak a bosszúvágy
éltette egyiküket vagy másikukat.
Az egymás elvesztése miatt érzett fájdalom keserűbbnek
tűnt annál a kínnál is, melyet a többi szeretteik elvesztése
okozott. Dalaran és Kveltalasz egyformán az élőholt sereg, a
Veszedelem áldozatául esett. A rothadó förtelmek ezreket
gyilkoltak le a rémisztő Lichkirály szolgálatában, akinek tettei –
akarva-akaratlan, ki tudja már –, a Légió érdekeit szolgálták.
Egész városok tűntek el, lakóik kínok közt vesztek oda, és az
áldozatok többsége hamarosan elindult, hogy csatlakozzon az
élőholtak seregéhez.
Rónin amúgy sem túl terjedelmes családja, még a háború
elején eltűnt. Anyja régóta halott volt már, apja, bátyja és két
unokatestvére Andorhal ostroma során esett el. Amikor a
kétségbeesett védők nem láttak reményt a további ellenállásra,
inkább felgyújtották maguk mögött az egész várost. Még a
Veszedelem sem képes besorozni, a hamuvá égett harcosokat.
18
 Egyik rokonát sem látta, mióta mágusnak állt, de szívében
mélységes ürességet érzett, mikor meghallotta a komor híreket.
Abban a pillanatban eltűnt a szakadék önmaga és a családja
között. Elsősorban elhivatottsága miatt távolodtak el egymástól,
ám ez nem számított többé. Egyedül maradt, családja kihalt
volna, ha ő is bevégzi valahol.
Egyedül volt egészen addig, míg fel nem ismerte, hogy a
bátor tünde gárdista iránt táplált érzelmei, viszonzásra leltek. A
szörnyű küzdelem véget ért és mindketten úgy döntöttek, a szív
szavára hallgatnak. Többé nem hagyták el egymást, és a
felháborodás ellenére – melyeket mind Veréza népéből, mind
Rónin mágusmestereiből kiváltottak – összeházasodtak.
Megpróbáltak normális életet élni, már amennyire ez lehetséges
volt, egy kettészakadt világban.
Még mielőtt Rónin segíthetett volna neki, Veréza
feltápászkodott az ágyról. A tünde még a szülés idejéhez ilyen
közel is magabiztos gyorsasággal mozgott. Szerető kedvességgel
Rónin vállára tette kezét.
– Ti mágusok! Mindig a rosszat keresitek! És én még azt
hittem, hogy népem komorabb, mint bármely másik!
Boldogságos születés elé nézünk, szerelmem, boldog
gyermekeink lesznek. Nem lesz semmi gond.
Tudta, hogy kedvesének könnyen igaza lehet. Egyikük sem
tenne semmit, amivel veszélyeztetné a kicsiket. Amikor rájöttek,
hogy gyermekük lesz, azonnal felhagytak minden munkájukkal,
amely a Szövetség újjáépítésére irányult. Letelepedtek az egyik
legbékésebb vidéken, amely nem csupán épségben maradt a
dúlás idején, de elég közel volt Dalaran romjaihoz – bár nem
túlságosan közel. Egyszerű, de kényelmes otthonukban éltek, és
a környéken lakók kedvelték, tisztelték őket.
Ismerve a nő veszteségeit, Rónin mindig csodálta Veréza
magabiztos reménykedését. Ha ő hiányt érzett szívében az alig
ismert családja elvesztése miatt, akkor Veréza lelkében
valamiféle felfoghatatlan ürességnek kellett tátongania.
19
Kveltalasz még legendásabb és talán még biztonságosabb volt,
mint a mágusok által uralt Dalaran, mégis teljes mértékben
letarolták. Az évszázadokig érintetlen tünde erődítmények alig
néhány nap alatt estek el, valaha büszke lakóikat és védőiket úgy
sorozták be a Veszedelembe, mintha mágiától érintetlen
emberek lettek volna, akik tehetetlenül állnak az élőholt átkok és
kórságok előtt. Maga Kveltalasz is alig néhány hétig állta a
sarat; az elesettek és feltámasztottak között pedig ott volt Veréza
szeretett klánjának java része, néhányan a családjából is e sorsra
jutottak.
Ükapjától hallgatta végig a történetet, ahogyan egy
kétségbeesett küzdelem során legyilkolta a saját fia, Veréza
nagyapja, dögevővé változott tetemét. Ugyancsak tőle hallotta,
hogyan tépte szét öccsét az élőholtak éhes tömege, melyet saját
bátyja vezetett, akit később a túlélő védők ellentámadása során
égett el, a Veszedelem hátra maradt csapataival együtt. Hogy a
szüleivel mi történhetett, azt senki sem tudta megmondani, de
őket is halottnak gondolták.
Rónin nem mondta el, mert sohasem merte elmondani,
hogy iszonytató szóbeszédet hallott Veréza egyik lánytestvére,
Sylvanas felől. Veréza másik nővére, a nagyszerű Alleria hősi
nevet vívott ki magának a második Háborúban. Sylvanas pedig
– akit Rónin felesége egész életében utánozni próbált – eljutott a
gárdavezetői rangig, és az áruló Arthas, Lordaeron néhai
hercege ellen vezetett csapatokat. A valaha szárnyaló
reménységként számon tartott, ám később a Veszedelem és a
Légió torz szolgájaként saját királyságát feldúló herceg
Ezüsthold, a tündék fővárosa felé vezette seregét. Sylvanas
minden összecsapás alkalmával feltartóztatta egy időre, és már
úgy tűnt, hogy legyőzi Arthast. Ám ahol a csoszogó hullák,
gonosz vízköpők és borzalmas förtelmek elbuktak, ott a
halottidézés sötét művészete tette lehetővé, hogy az áruló nemes
elkerülje a végső vereséget. A hivatalos változat szerint
Sylvanas hősiesen helytállt, majd elbukott, miközben
20
megakadályozta, hogy Arthas serege lemészárolja Ezüsthold
népét. A tünde vezetők – köztük Veréza dédapja – azt állították,
hogy a gárdavezér ugyanazon tűzben veszett oda, amely
megsemmisítette fővárosuk felét. Testének nem maradt nyoma.
Veréza számára itt véget ért a történet, de a Kirintór
kveltalaszi forrásai segítségével Rónin komor híreket szerzett,
Sylvanas további sorsáról. Egy félig eszét vesztett gárdista arról
gügyögött, hogy vezérét elfogták, iszonytatóan megcsonkították
és végül megölték, pusztán Arthas kedvteléséből. Végül az őrült
herceg felvitte a nő testét a sötét templomba és feltámasztotta,
eközben megrontotta lelkét és testét. A tünde hősnőt a gonosz
hírnökévé változtatta, kísérteties, gyászoló fantommá, amely
állítólag még mindig a város romjai között őrjöng. Róninnak
még nem sikerült igazolást találnia e szóbeszédre, de biztosra
vette, hogy néhány morzsányinál több igazságot tartalmaz.
Reménykedett benne, hogy Veréza sohasem hallja meg a
történetet.
Oly sok tragédia esett meg. Nem csoda, hogy a férfi nem
bírta lerázni bizonytalanságát, új családjával kapcsolatban.
Felsóhajtott.
– Talán, majd ha megszületnek, jobban leszek én is.
Tényleg csak nagyon aggódom – nyugtatgatta feleségét.
– Ami általában a gondos szülő jele. – Veréza visszatért
ágyához. – Mindenesetre, nem maradunk magunkra. Jália sokat
segít.
Az idősödő, meglehetősen telt Jália már hat gyermeknek
adott életet, és számos másik születésénél bábáskodott. Rónin
úgy hitte, hogy egy ember csak ravaszkodva közelíthet meg egy
tündét – kivéve, amikor a tünde nő és az ember mágus
egymásba szeretnek –, de abban szinte bizonyos volt, hogy Jáliát
anyai ösztönei vezérelték. Bár nem kérték ingyen, s jól
megfizették a velük töltött időt, a városi nő oly sokat tett már
értük, hogy valószínűnek tűnt, akár ellenszolgáltatás nélkül is
elvállalta volna a bábaságot.
21
 – Feltételezem, jól vagy – kezdte a mágus. – Nekem
most… – Elméjében egy hang, egy ismerős hang szólalt meg
hirtelen. Egy hang, melytől még sohasem derült jókedvre.
Rónin! Szükségem van rád.
– Krázus? – tört ki belőle hangosan.
Veréza felült, minden öröme elpárolgott.
– Krázus? Mi van vele?
Mindketten ismerték a mestermágust, a Kirintór tagját.
Krázus volt az egyik közreműködő a kapcsolatuk
kialakulásában, és egyben az is ő volt, aki elhallgatta előlük az
igazság egy részét akkor, amikor már ideje lett volna ismerniük
a dolgok állását. Főként azokat a dolgokat hallgatta el,
amelyekben maga is nagyobb szerepet vállalt. Csak
végveszélyben derült ki, hogy a mágus Krázus és a sárkány
Korialstrasz egy és ugyanaz a teremtmény.
– Az imént Krázus megszólított. – Rónin csak ennyit bírt
kinyögni abban a pillanatban.
Rónin! Szükségem van rád.
Nem segítek! Válaszolt a mágus, ezúttal azonnal.
Elvégeztem a dolgomat! Tudod, hogy nem hagyhatom magára…
– Mit akar? – kérdezte Veréza. Akárcsak férje, ő is tudta,
hogy Krázus csak akkor keresi meg őket, ha valami szörnyűség
van készülőben.
– Nem számít! Találjon valaki mást!
Mielőtt elutasítasz, hadd mutassak neked valamit, folytatta
a sárkánymágus. Hadd mutassak nektek valamit.
Mielőtt Rónin ellenkezhetett volna, képek áramlottak
elméjébe. Enyhébb, bár egy ember számára így is erőteljes
formában átélte Krázus bizonytalanságát, kétségbeesését és
döbbenetét, amelyet az Idő Fejedelmének jelenléte okozott.
Megtapasztalta a sárkánymágus megrázkódtatását, s minden
mást is, amit Korialstrasz átélt az imént. Mindeközben látta
felesége meglepett arcát – ő is megkapta ugyanezt.

22
 Végezetül nekik is az a bizonyos kép lüktetett legfelül, tért
vissza minden gondolatukkal: a töredezett és fagyos és
szélseperte hegylánc képe, amelyet az aggodalom forrásának
éreztek. Odaát, Kalimdoron.
Az egész látomás alig néhány másodpercig tartott, de
mindkettejüket kimerítette. Saját füle zúgásán keresztül Rónin
hallotta és látta, hogy Veréza levegőért kapkodva felül az
ágyban, azután visszasüpped a nagypárna biztonságos ölébe.
Odalépett mellé, de a nő elhessegette aggodalmát.
– Rendben leszek! Csak… kicsit össze kell szednem
magam. Adj egy kis időt.
Őrá akár a végtelenségig is várakozott volna, de annak a
másiknak egy percet sem adott szívesen. Még tisztán érezte
Krázus jelenlétét elméjében, és így válaszolt: Vidd az ügyedet
valaki máshoz! Azok a napok már elmúltak. Már másféle
dolgokat tekintek fontosnak.
Krázus semmit sem mondott, de Rónin nagyon
elcsodálkozott volna, ha elutasító szavai hatására korábbi
patrónusa valóban továbbáll, és mást keres fel bajával. Tisztelte
a sárkánymágust, talán még kedvelte is valamelyest, de akire
szüksége lehetett, az a Rónin már nem létezett. Az újabb
Róninnak csak a családja számított; ha őket nem érintette, a
világ akár össze is dőlhetett. Mi több, egyáltalán nem érdekelte,
mi zajlik azon az óceánon túli, másik kontinensen.
De a legmegingathatatlanabb támogatójának tartott,
legjobban szeretett lény így szólt:
– Természetesen azonnal indulnod kell.
A mágus asszonyára bámult:
– Nem megyek sehová!
Veréza újra felült az ágyban:
– Muszáj. Te is láttad, amit én. Nem szólított volna valami
komolytalan dolog miatt! Krázust különösen nagy aggodalom
rágja, és ha ő aggódik valamiért, az engem félelemmel tölt el!

23
 – De hát nem hagyhatlak itt! Most nem! – Rónin letérdelt a
nő ágya mellé. – Nem hagylak magadra, és őket sem!
A gárdista múlt árnyéka suhant át Veréza arcán. Szeme
veszélyesen elkeskenyedett a gondolatra, hogy miféle rejtélyes
erő választhatja el őket újra, és így válaszolt:
– Azt kérném tőled legutoljára, hogy bármiféle veszélynek
tedd ki magad! Nem szándékozom feláldozni gyermekeim apját,
de amit láttunk, az iszonytató fenyegetésre utal. Azt a világot
fenyegeti, amelyben gyermekeink megszületnek majd! Már ez
az egy ok is elegendő arra, hogy elindulj. Ha nem lennék ilyen
előrehaladott állapotban, magam is veled mennék, tudod jól.
– Igen, tudom.
– Azzal hitegetem magam, hogy Krázus nagyon erős,
eresebb az általam ismert mágusoknál! Azt mondom magamnak,
hogy csak azért merlek elengedni, mert együtt lesztek. Tudod,
hogy nem téged kérne, ha nem gondolna megfelelőnek a
feladatra. Sokat eltitkolt, de nem hazudott.
Ez igaz volt. A sárkányok igen kevés halandót tiszteltek, s
az, hogy Krázus bármilyen formában a segítségét kéri, akár nagy
bajt is jelenthetett. A sárkánymágus szövetségeseként Rónin
eresebb védelemre számíthatott, mint bármi más esetben; de mi
baj történhetett, ami még a sárkányokat is aggasztja?
Letörten bólintott.
– Rendben van, megyek. El leszel magadban, amíg Jália
megérkezik?
– Lőttem holtra orkot íjjal, alig száz méterről. Trollok, meg
mindenféle démonok ellen harcoltam. Szinte beutaztam
Azerothot széltében-hosszában. Igen, szerelmem, azt hiszem,
tudok még feküdni itt egy kicsit, amíg Jália megérkezik.
A válasz megmosolyogtatta Rónint. Odahajolt, hogy
megcsókolja feleségét.
– Akkor szólok Krázusnak, hogy jövök. Ahhoz képest,
hogy sárkány, elég türelmetlen fajta.
– Vállára veszi az egész világ bajait, Rónin.
24
 Ettől ő még nem rokonszenvezett a másikkal. Egy kortalan
sárkány messze alkalmasabb arra, hogy a szörnyű válságokkal
foglalkozzon, mint egy halandó varázshasználó, aki épp apává
szeretne válni. Képzeletében felidézte a sárkánymágust,
ahogyan ő ismerte, és válaszadó gondolatával kinyúlt korábbi
patrónusa felé: Rendben, Krázus, segítek. Hol talál…
Sötétség borította el. Valahol a távolban hallotta, hogy
Veréza a nevét kiáltja, ám felesége hangja távoli, elhaló volt.
Örvénylő érzés ragadta magával. A következő pillanatban
csizmája vasalása kemény sziklán koppant. Minden porcikája
megrázkódott a zökkenéstől, és egy darabig nem volt képes
másra, mint hogy próbált talpon maradni.
Hatalmas barlangba került, melyen látszott, hogy nem
csupán a természet ereje vájta ki. A mennyezet majdnem
tökéletes oválisnak tűnt, és a falakat simára égették. Valamely
meghatározhatatlan forrásból eredő, halovány fény lehetővé
tette, hogy lássa azt a magányos, taláros férfit, aki őrá várakozott
a terem közepén.
– Szóval… – sikerült kinyögnie – gyanítom, itt kellene
találkoznunk.
Krázus egyik hosszú, kesztyűs kezével oldalra mutatott.
– Van ott egy csomag némi élelemmel és vízzel, csak
neked. Hozd és induljunk!
– Arra sem volt időm, hogy elköszönjek a feleségemtől…
– morgott Rónin, miközben átvetette vállán a nagy bőrtarisznya
szíját.
– Nagyon sajnálom – válaszolt a sárkánymágus már a
barlang bejáratából. – Elintéztem, hogy ne maradjon segítség
nélkül. Nem lesz semmi baja, amíg távol vagyunk.
Krázust hallgatva a mágusnak eszébe jutott, hogy a
sárkánymágus rendszeresen előfeltételezésekkel élt vele
szemben, és nagyon ritkán várta meg, hogy ő maga hozzon
döntést valamely ügyben. Krázus gyakran úgy beszélt, mintha
egyértelmű lenne Rónin beleegyezése a döntéseibe.
25
 Követte a magas, sovány alakot a hatalmas barlang
szájához. Tudta, hogy az orkok elleni háborúskodás óta Krázus
új rejteket keresett magának, de hogy pontosan hová is költözött,
az még a férfi előtt is titok volt. Amikor kilépett a szabadba,
ismerős hegyláncot látott, amely nem volt túl messze az
otthonától. Kalimdori párjukkal ellentétben ezek a hegyek
fenséges szépséget árasztottak.
– Majdnem szomszédok vagyunk – jegyezte meg szárazon.
– Véletlen egybeesés, de ez tette lehetővé, hogy
idehozzalak. Példának okáért királynőm rejtekéről alkalmazva, a
varázslat is jóval kimerítőbb lett volna. – Bár már nem volt a
mentora, úgy tűnt, Krázus még mindig szívesen magyarázott
neki. – És most semmit sem kívánok jobban, mint megtartani az
erőmből szükség esetére annyit, amennyit csak lehet.
Hangsúlyától Rónin elfelejtette minden ellenséges érzését.
Sohasem hallotta még Krázust ennyire aggodalmasnak.
– Említetted Nozdormut, az Idő Fejedelmét. Sikerült újra
kapcsolatba lépned vele?
– Nem. És éppen emiatt kell elővigyázatosnak lennünk.
Ezért még az utazáshoz sem fogunk mágiát használni, inkább
repülünk.
– De ha nem használunk mágiát, akkor hogyan fogunk
repülni?
Krázus kinyújtotta karjait oldalra, s azok megnyúltak,
pikkelyeket és karmokat növesztettek. Teste sebesen vált egyre
nagyobbá, és hátából széles bőrszárnyak növekedtek ki.
Hosszúkás arca még jobban megnyúlt, hüllőszerűvé vált.
– Hát persze – mormolta Rónin. – Milyen ostoba vagyok!
Korialstrasz a sárkány, lenézett pöttöm társára.
– Mássz fel, Rónin! Indulnunk kell.
A mágus kelletlenül engedelmeskedett. Még emlékezett rá,
hogyan helyezkedjen el: lábait beakasztotta egy-egy
karmazsinvörös pikkely alá, azután lekuporodott az izmos
sárkánynyak mögé. Kapaszkodóként szintén egy-egy pikkelyt
26
használt. Bár Korialstrasz biztosan nem kívánta levetni a
hátáról, de a biztonság kedvéért maga is mindent megtett, hogy
ne csússzon le. Sohasem lehet tudni, még ha sárkány is a
paripája, hogy mivel találkozhatnak az égen.
Hideg szél vágott az arcába, és azt kívánta, bár lett volna
legalább annyi ideje, hogy átöltözzön, és magára kapja
utazóköpönyegét. Hátranyúlt, hogy összébb húzza magán a
ruhát – és felfedezte, hogy öltözékéhez csuklya is tartozik.
Lepillantott, és csak ekkor fedezte fel, hogy sötétkék
utazóköpönyegét viseli, inge és nadrágja felett pedig talárt hord.
Társa egyetlen szó nélkül átalakította ruházatát, hogy az jobban
megfeleljen az utazáshoz.
Rónin arcába húzta a csuklyát és azon tűnődött, vajon mi
várhat rájuk. Mi nyugtalaníthatta az Idő Urát? Ha belegondolt, a
fenyegetés egyszerre tűnt közelinek és rémisztőnek, s minden
bizonnyal jelentősebb annál, amit egy halandó mágus
megszüntethet. Korialstrasz mégis őt kérte fel, hogy kísérje el
erre az útra. Remélte, hogy értékes társnak bizonyul, és nem
csupán a sárkány kedvéért, de saját növekvő családja érdekében
is.
Bármily lehetetlennek tűnt, Rónin elaludt valahol
útközben, ám ennek ellenére sem bucskázott le a sárkány
hátáról. Korialstrasz tehetett valamit ennek érdekében, bár úgy
látszott, hogy egyszerűen csak szárnyal előre.
A nap már majdnem lement. Rónin épp meg akarta
kérdezni társától, hogy esetleg egész éjjel repülni kíván-e, vagy
tud a közelben alkalmas pihenőhelyet, amikor a sárkány
ereszkedni kezdett. A mágus először csak vizet látott mindenhol
– bizonyára a Nagytenger húzódott alattuk. Nem emlékezett rá,
hogy a vörös sárkányok valaha is szerették volna a vizet. Talán
úgy akar leszállni, mint valami vadkacsa?
Egy pillanattal később választ kapott kimondatlan
kérdésére. Baljós sziklaképződmény jelent meg a távolban. Nem

27
is annyira szikla volt az, inkább egy sziget, amelyről hiányzott
minden növényzet.
Félelem szorította össze Rónin torkát, ugyanaz a rémület,
mely a tengeren átkelve, Khaz Modan felé tartva érintette meg
egyszer. Talán több is volt ez félelemnél; baljós sejtelmek
rejlettek benne. Akkor épp törp grifflovasokkal utazott, és Tol
Barad lecsupaszított szigete felett repültek át, melyet elsők közt
értek el és szálltak meg az orkok. A sziget lakóit legyilkolták,
otthonaikat feldúlták, és a bosszúszomjas szellemek kiáltozása,
hevesen ostromolta a mágus kifinomult érzékeit.
A sárkány hátán ülve, akkor és ott hasonlóképpen rémisztő
és gyászos kiáltásokat vélt hallani, nem is annyira valóságosan,
mint inkább a lelkében. Odakiáltott Korialstrasznak, de vagy a
szél fújta el hangját, vagy a sárkány döntött úgy, hogy nem
akarja meghallani. A bőrszárnyak mozdultak egy kicsit, és
vitorlázó ereszkedéssé lassították sebes zuhanásukat.
Egy hegyfokra érkeztek, alattuk árnyas, romos épületek
sorai álltak. Városnak túl kicsi, Rónin egy néhai erőd vagy fallal
körülvett birtok maradványainak vélte a romokat. Lehettek
bármifélék, igencsak baljós képet mutattak, és látványuk csak
megerősítette a mágus rossz előérzetét.
– Mikor indulunk tovább? – kérdezte a sárkánytól még
mindig abban reménykedve, hogy Korialstrasz csupán rövid
pihenőt akar tartani.
– Napkelte előtt semmiképpen. El kell haladnunk a
Forgatag mellett. Szükségünk lesz minden erőmre, ha túl
akarunk jutni rajta. Egy ideje ez az egyetlen sziget, amit láttam.
– Hogy hívják?
– E tudással nem rendelkezem. – Krázus tárgyilagossága
sárkányalakban sem veszett el teljesen.
Korialstrasz letelepedett, lehetővé téve ezzel, hogy Rónin
leszálljon a hátáról. A mágus megmozgatta merev tagjait, és a
sziklaszirt peremére lépve még vetett egy utolsó pillantást a
romokra, mielőtt azokat magához ölelte a sötétség.
28
 – Szörnyű dúlás lehetett – jegyezte meg hirtelen
Korialstrasz.
– Te is érzed? – Ostoba kérdés volt.
– Igen. De hogy mi történhetett, azt nem sejtem.
Mindenesetre idefent biztonságban leszünk, és egyelőre nem áll
szándékomban alakot változtatni.
Ez valamelyest megnyugtatta Rónint, de azért mégis olyan
közel maradt a sárkányhoz, amennyire csak lehetett.
Vakmerőségével szerzett hírnevet magának, de nem volt ostoba.
Semmi sem tudta volna rávenni, hogy lemenjen a romokhoz,
legalábbis sötétben nem.
Termetes társa már elszenderedett és magára hagyta a
mágust, aki az éjszakai eget bámulta. Bár a kényelmetlen utazás
elfárasztotta valamelyest, de mivel nemrégiben ébredt fel, még
nem érezte álmosnak magát. Veréza képe töltötte ki gondolatait.
Az ikrek hamarosan megszületnek és csak remélhette, hogy nem
kési le a nagy eseményt. A születés maga volt a természet
mágiája, olyasvalami, amit ő sohasem lesz képes uralni, így
megérteni sem tudta; örök csoda maradt számára.
Családjára gondolva a mágus feszültsége enyhült, és
mielőtt igazán elálmosodott volna, mégis elszunnyadt. Odaát
Veréza és a most születő ikerpár továbbra is kedves társként
maradt vele, bár a gyermekekről még azt sem tudta, fiúk vagy
leányok lesznek majd.
Később Veréza háttérbe húzódott, és magára hagyta Rónint
az ikrekkel. Ők is eltávolodtak kissé, szólították, kérlelték, hogy
menjen hozzájuk. Álmában futni kezdett egy városszéli mezőn a
gyermekek felé, akik már csak távoli alakokként derengtek a
láthatáron. Ami játéknak indult, hirtelen kereséssé változott, az
imént még vidám kiáltások félelemmel teltek meg. A
gyermekeinek szükségük volt rá, és minél előbb meg kellett
találnia őket.
– Papa! Papa! – hallotta hangjukat.

29
 – Hol vagytok? Hol vagytok? – A mágus egy erdőbe jutott,
ágakon és indákon verekedte át magát, de a növényzet mintha
csak sűrűsödött volna attól, hogy megpróbálta szétválasztani
maga előtt. Legalább még látni engedték; látta azt a magas
kastélyt, a baljós toronnyal. Álmában természetesnek vette,
hogy egyenesen oda tart.
Fentről ismét szólították a gyermekei. Látta távoli
alakjukat a torony egyik ablakában, felé nyúltak és kiáltoztak.
Elmondott egy gyors varázslatot, amely felemelte őt a magasba,
de a kastély mindegyre csak növekedett, a férfi bármily magasra
is tört, nem érte el a toronyszobát. Csalódottan vetette magát
előre, még gyorsabban, egyre csak felfelé.
– Papa! Papa! – hívták a hangok, eltorzulva a széltől.
Végül elérte azt az ablakot, ahol azok ketten várták,
karjaikat nyújtották felé, így próbálták csökkenteni a távolságot
közöttük, segíteni, hogy elérje őket. Ujjaik közelebb értek, előbb
csupán egy hüvelyknyivel, azután még egy hüvelyknyivel,
majd…
Hirtelen hatalmas alak csapódott a kastélyba, alapjáig
megrázta, és Rónin a gyermekekkel együtt visszazuhant a föld
felé. Varázslata nem tartotta már fenn, mégis bukdácsoltak a
levegőben, mintha lankás hegyoldalon gurulnának lefelé. A
mágus kétségbeesetten próbálta védeni a gyermekeket, de egy
szörnyű, hártyás ujjú kéz megragadta és visszahúzta, nem
engedte tovább zuhanni.
– Ébredj! Ébredj fel!
A mágus fejét megütötte valami, és forogni kezdett körötte
a világ. A kéz eleresztette, és ő újra zuhanni kezdett.
– Rónin! Térj vissza! Ébredj fel!
Alatta két árnyszerű alak sietett, hogy elkapja; gyermekei
próbálták megmenteni. Szerencsésen földet érhettek, mert nem
tűntek sérültnek. Rónin zuhantában rájuk mosolygott, és ők
visszamosolyogtak. Kivillantak éles, gonosznak tetsző fogaik.

30
 Rónin abban a pillanatban felriadt álmából. Nem zuhant
már, a hátán feküdt, és a csillagok fényében felismerte maga
körül egy romos épület fedetlen falait. Nyirkos bomlásszag
támadta orrát és gyomrát, füleiben iszonytató, sziszegő hang
visszhangzott. Felemelte fejét – és belebámult egy
rémálomszerű pofába.
A koponya valaha emberi lehetett, de mintha lágy, olvadt
viaszba mártották volna, amit hagytak alul elfolyni és
lecsepegni. Gyomorforgató látvány volt, tűhegyes fogakkal a
szájnak nevezhető résben, s vörös, lelketlen gömbökkel a
szemek helyén. Az iszonytató teremtmény éhes tekintettel
meredt a mágusra.
Olyan lábakon indult Rónin felé, melyek aránytalanul
hosszúnak tűntek. A már amúgy is omladozó köveket még
tovább forgácsoló, három karmos ujjban végződő kézzel
segítette görnyedt haladását. A hátborzongató alak egy valaha
fejedelmi ing és nadrág szakadt maradványait viselte. Alatta
olyan vékony volt, hogy Rónin először azt hitte, semmi hús nem
lehet rajta, de azután látta, hogy a bordákra feszülő vékony
izmokat, áttetsző bőr borítja.
A mágus rémülten kúszott hátrébb, de a szörnyeteg
megragadta az egyik lábát. Nyálkás szélű szája elnyílt, de
groteszk módon sikoly vagy sziszegés helyett, gyermeki hangot
adott ki magából:
– Papa!
Ugyanazt a hangot, amelyet Rónin álmában hallott.
Megborzongott a dögevő hangjától, ám ugyanakkor a szó erőt
adott neki. Bár lehetetlen volt, ismét úgy érezte, mintha
gyermeke szólította volna.
A romos épületet hirtelen földrengető üvöltés töltötte meg,
és eltörölt minden késztetést, hogy Rónin a szörnyű karmok és
fogak közé vesse magát. A mágus a szörnyetegre mutatott, és
elmormolt néhány gyors varázsszót. Tűzgyűrű kelt életre
körülötte, a sápadt szörnyeteg sikoltva menekült. Amennyire
31
idomtalan lába és görbedt háta engedte, felemelkedett, próbált a
falon felmászni a lángok fölé.
– Rónin! – kiáltott Korialstrasz valahonnan kintről. –
Merre vagy?
– Itt! Itt vagyok! Egy tető nélküli épületben! – Volt annyi
lélekjelenléte, hogy válaszoljon.
Közben a kísérteties alak félelmén úrrá lett az éhség, és
hirtelen átugrott a tűzkör felett. Lángok martak a testébe vagy
féltucat helyen, és nagyobbra tátotta állkapcsát, mint az
lehetségesnek tűnt; elég szélesre ahhoz, hogy beleférjen akár
Rónin egész feje.
Mielőtt a mágus újabb varázslatba foghatott volna,
hatalmas árny takarta el a csillagok fényét, és termetes mancs
nyúlt be az épületbe, félrecsapta az iszonytató élőholtat. A még
mindig lángoló szörnyeteg egy sikoly kíséretében átröppent a
helyiségen, s olyan erővel csapódott a falnak, hogy a kövek
kimozdultak körülötte. Sárkánylehelet tüntette el mindazt, amit
Rónin varázslata meghagyott a szörnyetegből.
Az égett hús szaga émelyítőn töltötte be a mágus orrát.
Inge egyik ujját arca elé szorította, és úgy figyelte a sárkány
érkezését. A nagydarab lény alig fért el az épület falai között.
– Mi volt ez a… dolog? – sikerült kinyögnie.
Még a sötétben is érezte a másik undorodását.
– Azt hiszem… talán valaha otthonának nevezte ezt a
szigetet.
Rónin az elszenesedett alak felé pillantott:
– Ez valaha ember volt. Hogyan lehetséges ez?
– Te is láttad a Veszedelem rémeit. Tudod a választ.
– Ez az ő művük lenne?
Korialstrasz fújt egyet. Tisztán látszott, hogy a találkozás
őt is ugyanúgy nyugtalanítja, mint a mágust.
– Nem. Ez sokkal régebbi és kárhozatosabb cselekedetre
utal, mint amilyet a Lichkirály valaha is elkövetett.

32
 – Kráz-Korialstrasz! Ez a valami megjelent az álmomban!
És megváltoztatta azt!
– A többiek pedig velem próbálkoztak.
– A többiek? – nézett körül Rónin, és egy pillanat alatt
készen állt, hogy újabb varázslatot szabadítson, lehetséges
ellenfeleire. Határozottan érezte, hogy a romokat elárasztották
az ördögök.
– Biztonságban vagyunk. Legalábbis egyelőre. Annyi sem
maradt belőlük, mint a tiédből, és a többiek elbújtak a romok
közti hasadékokba és résekbe. Úgy hiszem, lehet odalent néhány
katakomba és azokban alszanak, amikor nem adódik áldozat.
– Nem maradhatunk itt!
– Valóban – értett egyet a sárkány –, nem maradhatunk.
Tovább kell mennünk.
Lekuporodott, hogy Rónin felmászhasson a hátára, azután
felugrott a levegőbe, és csapkodni kezdett szárnyaival.
Felemelkedtek a sötét égre.
– Amint befejeztük a mostani küldetésünket, visszatérek
majd, és véget vetek ennek a förtelemnek – jelentette ki
Korialstrasz. Azután valamivel halkabban még hozzátette: –
Már így is túl sok rendellenes dolog van ezen a világon.
Rónin nem válaszolt, inkább vetett még egy pillantást a
romokra. Talán szeme tréfálhatta meg, de mintha úgy látta
volna, hogy több dögevő élőholt bújt elő, mint amennyit a
sárkány hagyhatott.
Valóban; tucatjával gyűltek össze itt is, ott is, éhes
tekintettel meredtek felfelé. Őt nézték. Elborzadva rázta meg
magát, és próbálta elterelni gondolatait a történtekről. Eltépte
róluk tekintetét és már szinte örült, hogy úton van Kalimdor
felé. Biztos volt benne, hogy egy ilyen éjszaka után már nem
várhat rájuk rosszabb.

33
 Három
K
orialstrasz késő délután érte el Kalimdor partjait. A
szárazföld felett is csak enni álltak meg – a sárkány
félrevonult, a varázsló látóterén kívül táplálkozott –,
újra felszálltak és elröppentek a hatalmas hegylánc
felé, amely beborította a kontinens szinte teljes nyugati felét.
Ahogy közeledtek céljuk felé, Korialstrasz egyre sietősebben
repült. Nem mondta el társának, hogy indulásuk óta többször is
próbálta felvenni a kapcsolatot az Idő Fejedelmével,
sikertelenül. Egyrészt nem kívánta ijesztgetni az embert,
másrészt nem számított már annyira, mert egyenesen Nozdormu
aggodalmának forrása felé tartottak.
– Az a csúcs, ott! – kiáltotta Rónin. Bár ismét aludt
valamennyit, nem érezte magát kipihentnek. Még mindig
kísértették a gonosz sziget rémálmai. – Felismerem a csúcsot!
A sárkány csak biccentett egyet. Az volt útjuk utolsó
mérföldköve, az utolsó jelzés, hogy helyes irányba haladnak. Ő
is látta már egy ideje, és érezte a valóság szövetében keletkezett
szakadást is, melyhez egyre közeledtek. Valami iszonytató
dolog várakozott ott rájuk.
E bizonyosság ellenére a sárkány még inkább növelte a
sebességet. Nem volt más választása. Bármi is várt rájuk, azt
csak ő és a hátán cipelt pöttöm állíthatták meg. Ha meg kellett
vagy meg lehetett állítani egyáltalán.

34
 A roppant vonulat és az út végének közelsége, minden
másról elterelte az ember és a sárkány figyelmét. Alant ketten
követték tekintetükkel, a nemes teremtmény röptét.
– Egy vörös – mordult fel az elöl haladó ork. – Vörös
sárkány, lovassal a hátán.
– Közülünk való? – kérdezte a másik. – Ork lenne talán?
Brox felhorkant; társa fiatal volt még. Annak idején nem igazán
vehette ki részét a Légió elleni küzdelemből, és egyáltalán nem
lehettek emlékei abból az időből, amikor még orkok utaztak az
ilyesfajta bestiák hátán. Csak a történeteket, a legendákat
ismerhette, kérdéses igazságtartalommal.
– Laska, te ostoba! Manapság a sárkányok már csak a
gyomrukban vinnék magukkal az orkokat!
Amaz közömbös arccal vont vállat. Minden porcikájában
büszke ork harcosnak tartotta magát, aki semmitől sem ijedhet
meg. Termetes izomzatát durva, zöldes bőr fedte, s széles alsó
állkapcsából két méretes agyar meredt felfelé. Keretbe fogták
széles, lapos orrát. Vaskos, bozontos szemöldöke kiválóan
kiegészítette sötét sörényét, amely leereszkedett egészen a háta
közepéig. Egyik húsos kezében termetes harci fejszét lóbált, a
másikkal kecskebőr hátizsákja szíját fogta. Akárcsak Brox, ő is
vastag szőrmekabátba öltözött, alatta bőrszoknyát, és a hideg
miatt ronggyal körbecsavart lábán szandált viselt. A szívós ork
faj gyermeke bármit túlélt, de a hegyekben neki is melegen
kellett tartania magát valamiképpen.
Brox maga is a nagy harcosok közé tartozott valaha, de az
élet és az idő jobban megverte, mint bármely ellenfél. Néhány
hüvelyknyivel alacsonyabb volt Laskánál, részben az enyhén, de
maradandóan meggörbült háta miatt. Sörénye már megritkult és
kezdett szürkülni, a kor és a sebhelyek barázdákat véstek széles,
kegyetlen arcára. Fiatalabb társával ellentétben a harci kedv
mohó tüze tekintetében már utat engedett a megfontolt
bizalmatlanságnak. Talán már a fáradtságnak is valamelyest.

35
 Viseletes harci fejszéjét cipelve, Brox törte az utat a mély
hóban.
– Ugyanarra tartanak, mint mi.
– Honnan tudod?
– Hová máshová mehetnének errefelé?
Nem talált kivetnivalót az érvelésben, így Laska csak
hallgatott. Idősebb társának eszébe jutott, hogy miért jöttek ők
ketten erre az elhagyatott helyre. A fiatalabb nem volt ott,
amikor a vén sámán elment Delejhez és azonnali meghallgatást
kért, de a szóbeszédekből hamar megismerte a részleteket.
Természetesen Delej fogadta a sámánt, minthogy valamelyest
még ragaszkodott a régi módokhoz, és így a legbölcsebb
tanácsadóként tekintett rá. Ha Kaltár rögtön beszélni akart vele,
hát biztosan jó oka volt erre.
Két őr segítségével az összeaszott Kaltár belépett, és helyet
foglalt a fölémagasodó hadfőnök előtt. Az idősebb iránti
tiszteletből Delej a padlóra ült, így tekintetük nagyjából egy
magasságba került. Egymásba kulcsolt lábaira fektette a nagy,
zömök, négyzetes fejű Zordpörölyt, amely nemzedékek óta a
Horda ellenségeinek átka volt.
Az új hadfőnök széles vállú, izmos, és rangjához képest
viszonylag fiatal ork volt, ez utóbbi miatt azonban még senki
sem vonta kétségbe vezetői képességeit. Kimenekítette az
orkokat táboraikból, és visszaadta tartásukat, becsületüket.
Egyezséget kötött az emberekkel, így lehetővé tette, hogy a
Horda új életet kezdjen. Népe már éltében olyan dalokat énekelt
róla, melyek valószínűleg nemzedékeken keresztül megőrzik
majd nevét, az orkok emlékezetében.
Torka körül egyszerű medált viselt, amelyre arannyal
fejsze és kalapács képét festették. Tekintete fürge és találékony
elmére utalt – nem véletlenül vált tehetséges vezetővé.
Mozdulataiban nem annyira az orkok lendülete rejtezett, mint
inkább olyasféle higgadt kecsesség, amely inkább volt jellemző
az emberekre vagy a tündékre.
36
 Vastag, bronzzal érezett ébenfa vértezetében – elődjétől, a
legendás Sorspöröly Zordpofától kapta a nagy hatalmú
fegyverrel együtt – a legnagyobb harcos lehajtotta fejét, és
szerényen azt kérdezte:
– Miként lehetek segítségedre, bölcs öreg, hogy
megtiszteltél a jelenléteddel?
– Csak hallgasd meg szavam! – válaszolt Kaltár. – És
hallgasd nyitott szívvel!
Az erőteljes állkapcsú hadfőnök előredőlt ültében,
meglepően kék szemét – népe szerint e ritka jegy is a nagyra
hivatottság jele –, várakozón húzta össze. A rabszolgából lett
gladiátor és uralkodó, Delej, maga is tanulmányozta a sámánok
útját, el is sajátított belőle valamennyit. Megértette, hogy Kaltár
jó okkal beszélt így, s nem csupán tiszteletre intette őt, ahogy az
egyébként szokás volt.
A vén sámán elbeszélte látomását az időt beszippantó
tölcsérről. Beszélt a figyelmeztető hangokról, beszélt az
általános rossz előérzetéről, beszélt a módról, mit a
hagyományból merített, s beszélt mindarról, mit látott és érzett.
Azt is elmondta, mitől tart, mi történhet, ha elmarad a dolog
felderítése.
Amikor az öreg befejezte, a hadfőnök hátrébb dőlt:
– Mágiaszaga van a dolognak – mordult fel. – Nagy
mágiának tűnik. Mágusok dolgának, talán.
– Ők már biztosan tudnak róla – válaszolta Kaltár –, de
nem engedhetjük meg magunknak, hogy rájuk várjunk, nagy
hadfőnök.
Delej megértette:
– Azt szeretnéd, hogy küldjek el valakit arra a helyre, amit
láttál?
– Ez tűnik a legbölcsebbnek. Legalább azt tudjuk meg,
mivel kell szembenéznünk.
A hadfőnök megdörgölte állát:

37
 – Azt hiszem, tudom is, kit küldjünk. – Felnézett a bent
lévő őrökre. – Brox. Hozzátok elém Broxigart!
Így hát hívták és Brox jött, hogy meghallgassa küldetését.
Delej igen tisztelte az idősödő harcost, mint a legutóbbi háború
hősét, aki bátor harcosaival az egyik legfontosabb hágót tartotta
meg a démonokkal szemben, és akinek csapatából akkor más
nem is maradt életben. Harci fejszéjével maga Brox több tucat
tüzes ellenfél koponyáját zúzta be. Utolsó bajtársát épp akkor
érte egy halálos vágás, amikor megérkezett az erősítés, hogy
megmentse a hágó védelmezőit. Sebzetten, vértől iszamós
tagokkal és egyedül talpon a vérontás közepén Brox úgy nézett
ki, mint valami megtestesült látomás, az orkok hőstörténeteiből.
Neve majdnem olyan tiszteletnek örvendett a nép fiai között,
mint Delejé.
De a hadfőnök nem csupán a hírneve miatt tisztelte a
veteránt, és nem csupán emiatt esett rá a választása. Delej tudta,
hogy Brox hasonlít őhozzá: olyan harcos volt, aki nemcsak a
karjai erejével, de az eszével is küzdött. Nem volt rá lehetősége,
így az orkok vezére nem küldhetett sereget a hegyek közé. Arra
az egy vagy két jól képzett harcosra kellett rábíznia a keresést,
akik azután képesek voltak visszatérni, hogy jelentést tegyenek.
Laskát azért jelölték ki Brox mellé, mert igen gyorsnak
mutatkozott, és mindig engedelmesen teljesítette a parancsokat.
A fiatalabb ork olyan nemzedékbe tartozott, amely már
viszonylag békében növekedhetett fel, de még őrizte a harcos
hagyományokat. Brox maga is örült az ifjú segítségének.
A sámán olyan pontosan leírta nekik az utat a hegyeken át,
hogy a páros a vártnál jóval gyorsabban haladt. Brox úgy vélte,
céljuk a következő gerinc mögött rejlik, pontosan ott, ahol a
sárkány és lovasa eltűntek szem elől. Megszorította fejszéje
nyelét, s eltökélte, hogy béke ide vagy oda, ha szükséges, harcba
szállnak az idegenekkel. Egy sárkánnyal szemben ez akár a
biztos halált is jelenthette.

38
 Az idősebb harcos elfojtotta zord mosolyát, amely az
utolsó gondolattól ült ki húsos ajkaira. Igen, hajlandó lett volna
halálig harcolni. Delej nem tudta, amikor magához hívta a
háborús hőst, hogy azóta a hágóban töltött nap óta Brox
szégyenben élt, mélységes bűntudat gyötörte.
Mind odavesztek, csak ő nem, és ezt nem volt képes
elviselni. A bajtársak iránti hűség, a nép iránti elkötelezettség és
a harcosbecsület megkövetelte, hogy mindent megtegyen az
ellenség megállítása érdekében. A többiek hősi halált haltak a
Hordáért, s ő úgy érezte, szégyenben maradt. Érdemei
eltörpültek a tény mellett, hogy nem volt képes mindent odaadni
népéért. Akkor, ott, a hágónál, félelemből küzdött. Azóta csak
reménykedett és várakozott, hogy lehetőséget talál a jóvátételre;
ő is elveszítheti életét egy csatában, melynek során az orkok új
hazáját védelmezi. Talán a sors ezzel a küldetéssel hozta el
számára a lehetőséget.
– Menjünk tovább! – parancsolta társának. – Elérhetjük
őket, még mielőtt tábort vernek! – Megengedett magának egy
széles vigyort, olyat, amit társa könnyen tarthatott a tipikus ork
harci lelkesedés jelének. – És ha bármi bajt akarnak,
megismertetjük velük a Horda erejét!

Rónin már első látásra rémisztőnek tartotta a szigetet,

amelyre pihenni szálltak le, de a hágóhoz közeledve olyan
érzetek, érzelmek és baljós sejtelmek fogták el, hogy arra csupán
egy jó kifejezést ismert: rossz hely. Megpróbált magába
tekintetni, összefogni és megtapasztalni, megvizsgálni mindazt,
ami testén-lelkén átáramlott. Arra jutott, hogy bármi is rejlik
előttük, annak nem lett volna szabad létrejönnie. Mikor
akaratával felülemelkedett érzelmein, szörnyű gondolata támadt:
Mintha maga a puszta valóság tört volna meg, hasadt volna
szét, ott elöl.
39
 Elképzelhetetlennek tartotta, hisz' mi létezhetne még a
valóságon túl! Odáig jutott, hogy minden borzalom ellenére,
amit addigi életében látott és megélt, már nem akart mást, csak
hazatérni, és csendben megvárni a világ végét. Úgy vélte,
Korialstrasz nem jól döntött, mikor őrá esett a választása.
Az utolsó métereken a karmazsinvörös behemót behúzta
szárnyait és előrenyújtotta mancsait. Zökkenőmentesen leszállt,
lendülete még vitte néhány lépésnyit a mély hóban, végül
sikerült megállnia. Rónin szorosan markolta a kapaszkodónak
használt pikkelyek szélét. Érezte a sárkánytalpak minden
dobbanását, de viszonylag könnyen – mondhatni, gyakorlottan –
fenn tudott maradni. Tarisznyája az oldalát verte, erről eszébe
jutott, hogy éhes.
Korialstrasz hátratekerte nyakát, és így szólt a mágushoz:
– Jól vagy?
– Amennyire ez lehetséges – válaszolt Rónin. Korábban is
ült már sárkányháton, de sohasem ilyen hosszan.
Vagy Korialstrasz is látta utasa fáradtságát, vagy magának
is pihenésre volt szüksége, mert így folytatta:
– Itt megállunk egy kicsit. Erőt gyűjteni. Nem érzek
semmiféle változást, így talán van időnk pihenni egy kicsit. Ez
tűnik most a legbölcsebb dolognak.
– Nem áll szándékomban vitatkozni – válaszolta Rónin
némileg vidámabban, miközben lecsusszant a sárkány hátáról.
Összébb fogta magán köpönyegét, fejébe húzta a csuklyát és
elmormolt egy gyors varázslatot. Idáig melegítette a sárkánytest
közelsége, ám hirtelen megérezte a fagyos hegyvidéki levegőt, s
védekeznie kellett ellene.
A csípős szél elől egy kiugró szikla mögé telepedett le és
kinyújtóztatta tagjait, hogy valamelyest feloldja merevségüket.
Ezután elrágcsált némi kenyeret és sajtot, amit Krázus
előrelátóan becsomagolt neki. A sárkány közben körbejárt a
hágóban, hogy felmérje a környéket. A szoros egy
kanyarulatában eltűnt a mágus szeme elől.
40
 Rónin szunyókált egy kicsit az arcába húzott csuklya alatt.
Ezúttal álmait kellemes képek töltötték meg: Veréza arca és a
gyermekekről való képzelgés. Elmosolyodott álmában;
gondolatban otthon járt, és köznapi életét élte. Arra riadt fel,
hogy valaki közeleg, de a sárkány helyett a csuklyás-taláros
Krázus tért vissza.
– Sárkányként könnyen csuszamlást okozhattam volna
néhány helyen – magyarázta kérdés nélkül –, és nem is fértem
volna el mindenhol. Ha szükséges lesz, majd visszaváltozom.
– Találtál valamit?
A nem teljesen tünde homlok összeráncolódott.
– Érzem az Idő Fejedelmének jelenlétét, de egyszerre itt
van és nincs itt. Igencsak zavaró érzet.
– Nem kellene…?
De mielőtt Rónin befejezhette volna, iszonytató vonyítás
vert éles visszhangot a hegyoldalakon. A hang felborzolta a férfi
minden idegszálát. Még Krázus is izgatottnak tűnt.
– Mi volt ez?
– Nem tudom. – A sárkánymágus felkelt. – Induljunk, már
nincs messze a cél.
– Nem repülünk?
– Mint mondottam, nem férnék el mindenhol. És azt is
mondottam, hogy nagyon közel vagyunk.
Krázus vezetésével északkeletnek indultak. Társát mintha
egyáltalán nem zavarta volna a hideg, de az embernek meg
kellett erősítenie védővarázslatát, hogy elviselhesse. Arcán és
ujjain még így is érezte a fagy jeges leheletét.
Nem sokkal később elérkeztek az említett szoros
bejáratához. Rónin már látta, mire gondolt társa – az átjáró nem
volt több alaktalan folyosónál. Bár tető helyett csupán a nyílt ég
húzódott felette, egy Korialstrasz-mérerű sárkány képtelen lett
volna átnyomakodni rajta. Öt-hat ember még talán elfért volna
egymás mellett.

41
 A magas, meredek lejtők összesűrítették az árnyakat
maguk alatt, és Rónin elgondolkodott rajta, hogy esetleg valami
fényvarázslat-félével kell majd megvilágítaniuk az utat. Nem
szívesen használt több mágiát a kelleténél, minthogy nem tudta,
mennyire lesz majd szüksége hatalmára, ha elérik céljukat.
Krázus hasonlóképpen gondolkodhatott, vagy jobb látása okán
fel sem merült benne a fényteremtés ötlete, merthogy habozás
nélkül ment tovább, mint aki biztos az ösvényben. Egyre
gyorsabban és gyorsabban haladtak, Krázus szinte megszállottan
sietett.
A szél egyre hangosabban süvített a természetes átjáróban,
ereje egyre növekedett, ahogy haladtak előre. Minthogy csak
ember volt, Róninnak meg kellett küzdenie a tereppel, hogy
tarthassa az iramot.
– Közel vagyunk már? – kiáltott végül Krázus után, mikor
kezdett le-lemaradozni.
– Hamarosan odaérünk. Ott… – A sárkánymágus nem
mondta végig. Dermedten állt meg.
– Mi a baj? – érte be Rónin.
Krázus befelé figyelt, elmélyülten ráncolta homlokát.
–Már nem… nem pont ott van, ahol eddig volt – mondta
végül.
– Mozog?
– Magam is hasonlóképp vélem.
– És ugye nem kellett volna megmozdulnia? – kérdezte a
tűzhajú mágus, közben hunyorogva bámult az előttük húzódó
sötétségbe.
– Ama félreértés áldozata vagy, kedves Rónin, hogy én
tökéletesen tudom, mire számíthatunk. Valójában alig tudok
többet, mint tenmagad.
Ez semmilyen tekintetben nem hangzott megnyugtatóan.
– Tehát mit javasolsz?
A sárkánymágus tekintete a távolba révedt, miközben a
válaszon tűnődött.
42
 – Megyünk tovább. Csak ennyit tehetünk.
Ám alig valamivel arrébb, újabb akadály került elébük,
melyet Korialstrasz nem láthatott, amikor a magasból,
odafentről fürkészte a tájat. A keskeny szoros kettévált. Krázus
hunyorítva nézegette az ösvényeket.
– Közrefogják azt a helyet, ahová tartunk, de nem érzem,
melyik visz közelebb hozzá. Mindkettőt meg kellene néznünk.
– Váljunk külön?
– Nem szívesen, de úgy tűnik, muszáj lesz. Megyünk vagy
ötszáz lépést, azután visszafordulunk, és itt találkozunk.
Remélhetőleg ennyi elegendő lesz és eldönthetjük majd, hogy
melyiket válasszuk.
Rónin a baloldali folyosót választotta, és követte a tervet.
Nagyjából számolta sietős lépteit, hamarosan úgy érezte,
megérzései megint segítségére voltak. Nemcsak a szoros
szélesedett ki előtte, de erőteljesebben érezte azt a valamit ott
elöl, mint korábban bármikor. Olyan volt, mintha a világ egésze
ideges izgatottságot árasztott volna magából. Mintha valami
nem lett volna helyénvaló, de valamiféle ismeretlen – az emberi
megértésen túl ismeretlen –, és végletes értelemben véve e
kifejezést. Még egy kezdő varázshasználó is bizonyosan tudta
volna, hogy valami megrontotta az előtte található területet.
Rónint hatalmába kerítette a vakmerő kíváncsiság. Nem fordult
vissza, inkább továbbment. Csak még néhány lépés. Abból még
biztos nem lesz semmi baj…
Alig lépett egyet vagy kettőt, amikor valami megváltozott,
és e változás, ha lehetséges, még inkább felborzolta idegeit.
Megállt, próbált rájönni, hogy mi lehet a rendellenesség. Krázus
említette, hogy az a dolog elmozdult, de valahogy nem ismerte
fel ennek jelentőségét. Így aztán valóban meglepetésként érte,
hogy a rendellenesség feléje indult. Mi több, igen gyorsan
közeledett. Előbb tudta, minthogy meglátta volna. Mintha az idő
összesűrűsödött volna előtte, egyszerre érezte magát öregnek és
fiatalnak, s egyszerre mindannak, ami a kettő között, előtt és
43
után lehetséges. Képtelen volt cselekedni, csak állt ott
magatehetetlenül.
A szorosban megrekedt sötétség miriád színre robbant szét,
némelyiket ember még sohasem látta. Ősi és még ismeretlen
energiák töltötték meg az üres levegőt és a szilárd köveket
egyaránt, s örvényük fantasztikus magasságokba emelkedett.
Rónin korlátozott emberi tudata az őrület határáról kapaszkodott
vissza, hogy elfedje az egyetlen élmény formájában
felfoghatatlan tapasztalatot, és valamely képzettel helyettesítse
azt. Fénylő, tüzes virágnak érzékelte azt a valamit, lángok közt
elemésztettnek és újfent kinyílónak, amely minden
újjászületésével egyre csodálatosabbá vált.
Ahogy az a dolog közeledett, a mágus végre magához tért.
Lerázta magáról a lenyűgözöttség béklyóit, megpördült és
rohanni kezdett visszafelé. Bukdácsolt a mély hóban, közben
hangok támadták fülét. Beszéd, zene, mennydörgés, csicsergés,
sikoly, zúgás – minden hang egyszerre, ami csak létezett a
világban.
Tartott tőle, hogy a dolog elborítja, de az elképesztő
bemutató elmaradt mögötte. Ő csak futott tovább, attól félve,
hogy a jelenség előrelendül és magával ragadja. Elnyeli, hangját
saját kakofóniájába olvasztja, testét a tűzvirág martalékává teszi,
lelkét is elemészti talán. Krázus! Ebbe az egyetlen összeszedett
gondolatba kapaszkodva menekült. Közben elméje is
belemarkolt a névbe, úgy merült fel a szédítő érzettömegből,
mint deszkát lelt fuldokló az óceánból. Biztosan ő is érzi! Ő
majd segít! Együtt majd kieszelünk valamit…
Rémisztő vonyítás visszhangzott végig az átjárón. Zömök,
nyolclábú, valahogy mégis farkasszerű alak ugrott rá fentről. A
kardfogú teremtmény leterítette a mágust, és beletépett volna
testébe, de Rónin védővarázslata nemcsak a hideget tartotta
távol. A karmok reccsenve törtek, s a szörnyeteg döbbenten
torpant meg, négy zölden csillogó szemével, áldozata arcát

44
fürkészte. A következő pillanatban hátravetette magát, lelapult a
hóba, teste megfeszült, és máris újabb támadáshoz készült.
Rónin harcban edzett reflexeinek elég volt ennyi
késlekedés. Érezte, varázslata biztosan kibír még egy támadást, s
nem törődve az újra ránehezedő súllyal, megfeszítette akaratát.
A szürke bundás teremtmény felvonyított csalódottságában és
fájdalmában. Ismét hátraugrott, ezúttal egyik fogát hagyta a
mágus öltözékében. Hirtelen nem tudta, mit kezdjen
kilyukaszthatatlan bőrű zsákmányával.
Fények garmadája csapott, a bestia smaragdzöld
tekintetébe; a varázslat elvakította, és tovább növelte
zavarodottságát. A rém nyüszítve hátrált, és hasztalan
csapkodott a villogó mintázatok felé. Eközben Rónin
kihasználta az újabb késlekedést, oldalra hemperedett és talpra
ugrott. Nem volt esélye a menekülésre; akkor hátat fordított
volna a bestiának, és védővarázslata már egészen meggyengült.
Még néhány csapás és biztosan enged a karmoknak, alatta bőre
és húsa nem jelenthetett akadályt.
Előrenyújtotta jobb kezét, nyitott tenyérrel, ahogy azt
mestereitől tanulta, és ahogyan az idők során, a mozdulat
ösztönössé vált. – Esquada sa sana fiero! – üvöltötte volna,
hogy tűzzel árassza el ellenfelét… ám a szavak fordítva hagyták
el ajkait, s a narancsszín fellobbanás előbb halt el, minthogy
létrejött volna. Nem hagyott magának időt a csodálkozásra,
inkább hátraugrott, hogy lehetőleg még távolabb kerüljön a
szörnyetegtől…
A vakító színáradat visszatért ujjai közé, a bestia
előreugrott, foga visszaforrt a megfelelő helyre állkapcsában, s a
rém újra hátraugrott. Maga az idő fordult meg. Tűzvirág nyílt ki
körülötte, majd önmagát elemésztve elnyelte a mágust is, a
farkasszerű teremtményt is, a havat, a köveket, a világot is.
Krázus rendellenessége utolérte.
Szellemszerű képek lengték körül. Lovagok vágtattak
csatába, esküvő egy oltár előtt a természetben, vihar a tenger
45
felett. Orkok kántálták harci énekeiket egy tűz körül. Különös
teremtmények küzdöttek körötte…
Hirtelen ismét előremozdult. Oldalra hemperedett, és talpra
ugrott. Előrenyújtotta jobb kezét, nyitott tenyérrel: – Esquada sa
sana fiero! – üvöltötte, és tűzzel árasztotta el ellenfelét.
A lángok, mint egyre növekvő kéz ujjai törtek előre, de
mire elérték a szörnyeteget, egészen lelassultak, szinte
megfagytak a levegőben. Azután minden elcsúszott, minden
valahogy másképpen mozgott az időben. Rónin szitkozódott, s
egy pillanatig megrémülve látta, hogy a rém elképesztő
gyorsasággal körbeugrálja a lángokat, majd morogva újabb
rohamra indul. Újabb változás; a lángok semmivé foszlottak a
levegőben, a szörnyeteg lelassult, Rónin az utolsó pillanatban
ugrott félre, és még ugyanazon mozdulatsor befejezéseképpen,
újabb varázslatba fogott.
A lelassult förtelem alatt felrobbant a föld, hó- és porvihar
emelkedett fel, borította be a farkaslényt. Az újra felvonyított, és
a körötte tomboló erőknek nyomakodva továbbküzdötte magát a
mágus felé. Lábai és teste köré porból formázott kéreg tapadt,
vicsorgó pofáját szilárd földréteg zárta szorosra. Lassan a zöld
tekintet is porfátyol mögé került, s hiába gyorsult fel újra a test,
vele együtt a varázs is sebesebben zárta magába.
Abban a pillanatban Krázus hangja elérte a mágus elméjét.
Végre! Hallatszott a gondolatai között. A zavar egyre terjed,
Rónin! Már téged is majdnem elért!
A kővé vált bestia majdnem visszaváltozott. Mintha
valamely sötét humorú istenség tűnődött volna el, hogy nyújtsa-
e tovább a mágus küzdelmét vagy sem. Gyere vissza!
Teleportálj! Krázus még mindig jelen volt Rónin elméjében, de
hangja egyre halkult. Rónin körül mindenhol a tűzvirág szirmai
emelkedtek az égre. Az a dolog már tízszer magasabbra nyúlt, és
nem kétséges, tízszer szélesebb is lehetett, mint előzőleg. A
szilárd kő semmit sem jelentett számára, a rendellenesség
egyszerűen áthatolt rajta, mintha az ott sem lett volna. És ahogy
46
közeledett, mindent megváltoztatott. Némelyik szikla jóval
„időjárásvertebbnek” tűnt, míg mások, mintha frissen hűltek
volna ki, egy vulkáni földmozgásból megszületve. A
legrosszabb átalakulás ott látszott, ahol a nagy hatalmú energiák
kiterjedésének széle, elérte a köveket és a havat.
Saját legnagyobb meglepetésére Rónin még mindig életben
volt, és a változások folytonos káosza közepette még mindig
ugyanott állt, ahol addig. Nem mert belegondolni, mi
történhetett volna vele, ha az a dolog nem körbefonja, hanem
úgy éri el, mint ahogyan azt a követ baloldalt, melyet nem is
szétzúzott, nem is megolvasztott, hanem hidegen fortyogó
masszává változtatott, majd az enyészetbe taszított. Talán így
tudta volna leírni a látványt.
A harc izgalma visszazökkentette a régi kerékvágásba, és
már képes volt tisztán gondolkodni. Habozva állt, gondolatban
lejátszotta a lehetőségeket. Szíve szerint ismét futásnak eredt
volna, de egyrészt teste inkább engedelmeskedett az időbeni
változásoknak, mintsem bármiféle saját akaratnak. Másrészt az
energiaörvény szélére lépni valahogy félelmetesebbnek tűnt
számára, mint ott maradni a közepén, vagy legalábbis ahol
éppen állt. A Krázus általjavasolt teleportálást fontolgatta, de
nem látta járható útnak. Fogalma sem volt arról, hogyan
működne varázslata egy ennyire megbízhatatlan, és ismeretlen
jelenséggel szemben. Egyébiránt jó lett volna egy legalább
hozzávetőlegesen ismert hely a közelben célpontnak, csak azért,
hogy ne valamelyik sziklaalakzat belsejében kössön ki.
Rónin! Szólt újra Krázus. Teleportálj! Célozz meg vele
engem!
Társára összpontosított, maga elé képzelte a
sárkánymágust. A varázslat kezdett formát ölteni, s Rónin
érezte, ahogy a világ megváltozik körülötte. A tűzvirág szirmai
ragyogó fénnyel izzottak fel, s a mágus úgy érezte, mintha
kiszippantanák testéből és lelkéből a varázslathoz összegyűjtött,
mágikus erőket. Hirtelen megértette, hogy a rendellenesség
47
mágikus erők segítségével volt képes fennmaradni, s az ő önként
kieresztett varázshatalma tovább éltette, megerősítette.
Mindeközben a jelenség egyre inkább magába fogadta.
Meglátta a közepén örvénylő fénykáoszt, amely az
elkerülhetetlen végzet mementójaként közelített. Egyre csak
közelebb és közelebb ért, miközben az imént már figyelmen
kívül hagyott kakofónia is felerősödött. Ahogy a rendellenesség
elnyelte, úgy fakult ki Krázus jelenléte, Rónin tudatából.
Kézzel-lábbal hadonászott, de nem talált kapaszkodót, és
az örvény úgy rántotta magába, mint tornádó a falevelet. Körbe-
körbe keringett, és minden fordulattal egyre csak gyorsult. A
hangok mellett a képek is újra megrohanták, egyszerre látta a
múltat, a jelent, a jövőt, egymásba olvadva,
megkülönböztethetetlenül a maga valójában. Egy pillanatra látta
a kővé vált bestiát is, ahogy az vadul pörögve elsuhan mellette.
Egyéb dolgok is repültek körülötte, véletlenszerűen
felkapott tárgyak és élőlények. Egy egész hajó, tépett vitorlákkal
és szinte teljesen kettéhasadt testtel, elszállt mellette, majd eltűnt
a szeme elől. A hajót egy fa követte, melynek ágain még mindig
döbbenten kapaszkodott a madárraj. Mintha egy kráken
körvonalai tűntek volna fel a közelben, talán úgy ötven láb
hosszú testtel, majd ez a szellemkép is tovaröppent. Az örvény
mindent betöltött körülötte.
Magatehetetlen volt, és végül elismerte ezt. Átadta magát a
sorsnak, tegyen vele, amit csak akar. Utolsó tudatos gondolatai
Veréza és a gyermekek körül jártak, akiket talán sohasem láthat
már.

48
 Négy
A
levelek, az ágak és a gyökerek lassan, nyugodtan
növekedtek. A fák időtlen bölcsességet árasztottak,
mélyen legbelül, örök gondolatokat rejlettek. Minden
lombos óriás egyedi mintázatokat mutatott, nem csupán
anyagában, de kevésbé anyagi rétegeiben is. Mindezt csendes,
értő elmeként szemlélte, inkább az erdő részeként, mintsem
különállóként, idegenként.
Az erdő őrzői, szólalt meg tanítója hangja az elméjében,
ugyanannyira részei e birodalomnak, mint én magam. Ők maguk
az erdő. Rövid szünet. Most pedig térj vissza, kérlek!
Viharhozó Malfurion tudata tiszteletteljesen visszahúzódott
a hatalmas fáktól, a sűrű erdővel borított vidék öregjeitől. Ahogy
visszatért testébe, lassan újra megjelent előtte a tisztás –
melynek füvén helyet foglalt –, bár először csak homályosan,
látomásszerűen. Pislogott néhányszor ezüstszín, pupilla nélküli
szemével, és a kép élesedett. Szaggatottan, lihegősen lélegzett,
de szívét büszkeség töltötte el. Még sohasem jutott ilyen
messzire!
– Gyorsan tanulsz, ifjú éjtünde – jött a medve morgásához
hasonlatos hang. – Gyorsabban, mint gondoltam.
Izzadság gyöngyözött Malfurion ibolyaszín halántékán.
Patrónusa délidőre szólította oda, amikor fajtájából adódóan az
éjtünde elgyengült, éjszaka azonban eleve lehetetlen lett volna
elérnie célját. Az erdő akkor a legélénkebb, amikor éltető
napfény járja át, s nem a hold sápadt világánál. Márpedig ő nem
az éjtündék éjjeli varázslóságát tanulta, hanem annak talán pont
az ellenkezőjét.

49
 Malfurion oly sok tekintetben vált máris népe ellentétévé.
Csak egyetlen példát említve: az éjtündék mindig is hajlamosak
voltak jelentést tulajdonítani feltűnő öltözékeiknek, de
Malfurion ruházata kifejezetten visszafogott volt. Egyszerű
vászontunikát hordott, egyszínű bőrzekével és nadrággal, hosszú
szárú csizmával – szülei, ha nem vesztek volna oda évekkel
korábban egy balesetben, minden bizonnyal meghaltak volna
szégyenükben.
Vállára lógó, sötétzöld haja keskeny arcot keretezett,
vonásai farkasra emlékeztettek, halványan. Szinte száműzött
volt már népe szemében. Időnként feltett bizonyos kérdéseket,
azt sugalmazta, hogy a régi hagyományok nem feltétlenül a
legjobbak. Egyszer még azt is meg merte említeni, hogy
szeretett Azshara királynőjük legelső gondolataiban, nem
mindig az alattvalói érdekei forognak. Az effajta beszéddel nem
sok szövetségest szerzett, és barátot még kevesebbet.
Valóban, ha számba vette őket, Malfurion csupán három
társra számíthatott igazán. Először és elsősorban ikertestvérére,
a hozzá hasonlóan sok bajt okozó Illidanra. Bár ő nem dobta el
oly messzire az éjtündék hagyományait és mágiáját,
rendszeresen megkérdőjelezte az idősek kormányzói tekintélyét,
ami közel ugyanakkora véteknek számított.
– Mit láttál? – kérdezte lelkesen testvére, aki mellette ült a
füvön. Illidan akár Malfurion tökéletes mása lehetett volna, ha
nincs éjfélkék haja és borostyánszín szeme. A hold
gyermekeinek, szinte minden egyes éjtündének ezüstszín a
szeme, s azon kevesekre, akik borostyánsárga szemmel
születtek, úgy tekintettek, mint akik nagyra hivatottak.
Ám ha Illidan valóban nagyra hivatott volt, akkor előbb
vissza kellett vennie valamennyit vérmérsékletéből és
türelmetlenségéből. Malfurion az ikertestvérével együtt kezdett
a druidák ösvényén járni, s titkon azt remélte, Illidan majd
gyorsabban halad őnála. Ehelyett testvére képtelen volt a
csendes meditációra, így rendre sikertelen próbálkozásokat
50
sorakoztatott fel, ha a természet erőinek megértéséről és
megérintéséről volt szó. Egyébiránt a hagyományos mágikus
erők terén igencsak tehetséges volt, mégis mást akart tanulni,
csak azért, hogy az egyedi varázserő és jártasság által is
különbözzön népétől. Így akarta beteljesíteni a nevéhez fűződő
reményeket, hogy hatalma segítségével szérezze meg azt a
„nagyságot”, amiről mindenki beszélt a születése óta.
– Láttam… – Hogyan magyarázhatná el? Malfurion
szemöldöke összeszaladt. – Beleláttam a fák szívébe, a lelkükbe.
És nemcsak ezekébe. Láttam… azt hiszem, így láttam az egész
erdőt!
– Csodálatos lehetett! – Másik oldalán, ámuló női hang
szólalt meg.
Malfurion mély lélegzetet vett és csak reménykedett benne,
hogy arca nem feketedik el – az éjtündéknél ez volt az elpirulás.
Az utóbbi időben egyre kényelmetlenebbül érezte magát másik
társa jelenlétében, s közben mégsem akaródzott eltávolodnia
tőle.
A testvérekkel együtt érkezett a tisztásra Szellőszó
Tiranda, gyermekkori legjobb barátjuk. Együtt nevelkedtek fel,
így hármasban, s minden tekintetben elválaszthatatlanok voltak
egészen az utóbbi időkig, amikor Tiranda magára öltötte a
beavatottak talárját Elún, a holdistennő templomában.
Ő mindig támogatta Malfuriont, még akkor is, amikor a
férfi úgy döntött, hogy elfordul az éjtündék varázslóságától és
másféle utat jár, természeti erőket tanulmányoz. Minthogy a
mitológia a Holdanya gyermekének tartotta Khenarioszt, az
erdők urát, Tiranda úgy tekintett a druidák tanítójára, mint saját
istennője fiára.
S a fiútestvérek gyermekkori játszópajtása, a sápadt és
vézna lány idővel karcsú, szemrevaló nővé cseperedett.
Selymesen sima bőre lágy, világos ibolyaszínben pompázott, és
kéken fénylő, sötét haját, ezüst sávok tarkították. A leány kissé

51
talán egérszerű arca nőiesebbé és vonzóbbá vált. Talán
túlságosan is vonzóvá.
– Hmmpff! – tette hozzá Illidan. Nem igazán nyűgözte le a
dolog. – Ez minden?
– Kezdetnek kiváló – dörögte tanítójuk. Nagy árnyéka
betakarta mindhárom ifjú éjtündét, és a hang még Illidan
fékezhetetlen száját is megzabolázta. Fajtájuk átlagát testesítve
meg, maguk is közel hét láb magasak voltak, de Khenariosz
tízlábnyi termete mellett eltörpültek. Az ő felsőtestét az erdők
smaragdszín csillanásával kevert, amúgy mélylila bőr fedte,
ezen túl azonban egyáltalán nem hasonlított a tisztáson
összegyűlt barátokra. Khenariosz félisten volt.
Az éjtünde mitológiában Elún gyermekeként jegyezték, ám
valós eredetét csak ő maga ismerte. Létezéséről is kevesen
tudtak, inkább csak a mesék teremtményének tartották. Amikor
az első éjtündék megjelentek a világban, Khenariosz már rég
létezett. Állítása szerint rokonságban volt velük, de ennek
mikéntjéről sohasem szólt.
Legalább annyira része volt ő a nagy erdőségeknek,
ahogyan az erdőségek is részei voltak az ő lényének. Akik
tanításért jöttek hozzá, azokban örökre nyomot hagyott, örökre
megváltoztatta őket. Néhányan többé soha nem hagyták el az
erdőt, mert olyannyira megváltoztatták életüket a tanítások,
hogy inkább a félisten birodalmát választották új lakhelyül, és
feladták addigi életüket. Egy idő után át is alakultak; az erdők
őrzőivé váltak, külsejükben s lelkükben egyformán.
Khenariosz fejéről sűrű, mohazöld sörény omlott alá, s
színtiszta arany szemekkel tekintett le tanítványaira. Felsőteste
izmos, széles volt, ujjai öreg, göcsörtös fakarmokban végződtek
– melyek a látszat ellenére tökéletesen alkalmasak voltak arra,
hogy egyetlen pillanat alatt bárkit széttépjenek. Derék alatt
termetes, fenséges szarvastesttel rendelkezett, mely erőfeszítés
nélkül mozgatta roppant tömegét. A természet ismerője,
Khenariosz a szél gyorsaságával és a fák erejével rendelkezett,
52
őbenne tükröződött az erdők életereje és egészsége. Ő volt az
erdők gyermeke és atyja egyazon személyben.
És akárcsak a szarvasoknak, neki is voltak agancsai –
óriási, fenséges agancsok, melyek árnyékot vetettek szigorú,
mégis atyai vonásaira. Csak hosszú, sűrű, ágacskákkal és
levelekkel teletűzdelt szakálla vehette fel a versenyt, agancsai
nemességével.
– Mind jól teljesítettetek – tette hozzá olyan hangon,
amelyben a békés szellők nyugodt susogása rejlett. A
szakállában növekvő levelek és ágacskák és sűrű haja is
megrázkódott, amikor megszólalt.
– Most pedig menjetek! Egy időre térjetek vissza
sajátjaitokhoz! Jót tesz nektek.
Mindhárman felkeltek ültükből, de Malfurion még
vonakodott elindulni. Végül társaira nézett és így szólt:
– Menjetek csak előre, találkozunk az ösvény végén!
Nekem még beszélnem kell Khenariosszal.
– Megvárhatunk – válaszolta Tiranda.
– Nem szükséges. Nem tart sokáig.
– Akkor hát, úgy legyen – lépett közbe Illidan, és megfogta
Tiranda karját. – Hagyjuk, gyere inkább!
A papnő még hosszan Malfurion szemébe fúrta tekintetét,
amitől az ifjúnak félre kellett néznie, hogy el tudja fedni az
előtte is ismeretlen érzelmeket, melyek újult erővel törtek elő
szívéből. Megvárta, míg azok ketten elindulnak, és csak ezután
fordult vissza a félistenhez.
A délutáni nap megnyújtotta az erdő árnyait, amelyek
mintha táncot lejtettek volna, Khenariosz lélegzetvételének
ritmusára. A félisten elmosolyodott, és a fák és a bokrok és a
fűszálak együtt keltek táncra árnyaikkal.
Malfurion féltérdre ereszkedett, tekintete a földre
szegeződött.
– Shan'do! – kezdte öregnyelven; nagytiszteletű tanítónak
szólította mesterét. – Bocsásd meg kérdésemet…
53
 – Előttem nem kell így tenned, ifjú tünde. Állj fel!
Malfurion vonakodva engedelmeskedett, de tekintetét
továbbra sem emelte fel. Ettől a félisten felkacagott, olyan
hangon, amelytől vidám madárcsiripelés kélt a környező fákon.
Khenariosz minden megnyilvánulásában benne rejlett a
természet.
– Több tisztelettel fordulsz felém, mint azok, akik azt
állítják, hogy hozzám imádkoznak! Testvéred sohasem hajolt
meg előttem, s minden tisztelete ellenére, Szellőszó Tiranda
mégiscsak Elún mellett kötelezte el magát.
– Felajánlottad, hogy olyasmire tanítasz… minket –
válaszolta Malfurion –, amit eddig csupán nagyon kevés éjtünde
tanult meg. – Még emlékezett a napra, amikor felkerekedett, és
bevetette magát az erdőbe. Ismerte a legendákat a félisten
létezéséről, de ő az igazságot akarta tudni. Persze, amikor
először Khenariosz nevét kiáltotta, még egyáltalán nem
számított válaszra.
Azt sem remélte, hogy az istenség a tanítványává fogadja.
Hogy az erdők ura miért vállalt magára egy ennyire evilági
feladatot, azt azóta sem bírta felfogni. Ott álltak egymással
szemben, és továbbra sem értette Khenariosz e cselekedetének
okát vagy célját. Mi több, a félisten már nem is egyszerűen csak
egy éjtündeként, avagy tanítványaként tekintett reá, hanem mint
baráthoz szólt mindig, ha személyes kérdéssel fordult hozzá.
– Igen kevés éjtünde akarta eddig megismerni az
ösvényeimet – válaszolta Khenariosz. – És ennyire még azok
sem törekedtek, akik magukra öltötték az erdő köpönyegét.
Egyikük sem követte igaz szívvel ezt az utat. Te vagy az első,
aki egyszerre rendelkezik a szükséges tehetséggel, hajlammal és
akaraterővel ahhoz, hogy megértse és megragadja a
természetben rejlő erőket. Bizony, ifjú éjtünde, ez nem csupán
üres dicséret.
Malfurion nem emiatt maradt hátra, de a szavak
meghatották. Sohasem feledte azonban barátait:
54
 – De…
A félisten megrázta busa fejét.
– Tiranda Elún kegyeibe ajánlotta magát, és én nem
vadászom a Holdanya kertjében! Testvéredről csak annyit
mondhatok, hogy ígéretes és tehetséges tanítvány, de más
jellegű ígéretekről és tehetségről van szó.
Malfurion csalódottan nézegette csizmája orrát. Erre nem
tudott mit mondani. Testvérével szinte teljesen egyformák
voltak, nem csupán külsejükben, de érdeklődésükben és
képességeikben is. Khenariosz azonban fényt derített a
különbözőségükre: Illidan és ő, nem követhetik ugyanazt az
utat. Illidan csupán az idejét pazarolja azzal, hogy mellé
szegődik a szent tisztásra vezető utakon – ez volt az első
alkalom, hogy nem osztozhattak valamely sikerben.
– Nem! – emelte fel tekintetét Malfurion. – Illidan is meg
fogja tanulni! Csak kicsit makacsabb fajta. És nagy rajta a
nyomás. A szemei…!
– Igen, a szemei! – vágott közbe Khenariosz. – És ha
beteljesíti majd sorsát, azt nem az én tanításaim segítségével
teszi. – A félisten megengedett magának egy halvány mosolyt. –
De te megpróbálod tanítani majd, ugye? Úgy véled, talán
sikerrel járhatsz ott, ahol én elbuktam?
Az éjtünde arca elvörösödött – elfeketedett. Persze, a
shan'do előtt nehezen tarthatott titkot, és igen, megfordult a
fejében, hogy megtesz minden tőle telhetőt, és továbbsegíti
testvérét az úton. Közben tudta, hogy ezzel nehezebb feladatot
róna rá, mintha hagyná, hogy Illidan maga kutassa fel sorsának
ösvényeit. Mi több, ha Malfurion tanítja tovább, ez azt is
jelentené, hogy Illidan nem tartozik az elsők közé – csak
második lehet. Lázadó természetét tekintetbe véve, ez biztosan
felérne egy arculcsapással.
– Most pedig – folytatta az erdők ura valamivel halkabban,
tekintettel a kis piros begyű madárra, amely az agancsaira
telepedett, és fakóbb párjára, amely a karján keresett ülőhelyet
55
magának; Khenariosz esetében egyáltalán nem volt szokatlan a
látvány –, mondd, mit akartál kérdezni!?
– Igen, nagytiszteletű Khenariosz. Egy álom nem hagy
nyugodni. Egy visszatérő álom.
Az aranyszín tekintet összeszűkült:
– Csak egy álom? Egy álom nem hagy nyugodni?
Malfurion vágott egy grimaszt. Többször is végiggondolta,
hogy egyáltalán merje-e zaklatni a félistent a problémájával.
Mégis csak egy álom, hiába visszatérő! Annyit már megtanult,
hogy ami belül van, azt belül kell megoldani, a természet így
működik; valljuk be, nem rosszul. És álmodni mindenki szokott.
– Igen, egy álom. Minden alkalommal, ha elalszom,
ugyanazt az álmot látom. Azért állok elibéd vele, mert amióta
tőled tanulok, azóta egyre erősebb, egyre követelőzőbb.
A kezdés után arra számított, Khenariosz kineveti, de
ehelyett a félisten közelebb hajolt és a szemébe nézett.
Malfurion úgy érezte, hogy az aranyszín tekintet –
különlegesebbnek tűnt, mint testvére borostyán tekintete –
mélyen a koponyájába fúr, és mindent kiolvas elméjéből.
Azután Khenariosz újra felegyenesedett. Bólintott, csak
úgy magának, és az iméntinél jóval komolyabb hangsúllyal
szólalt meg:
– Igen, úgy hiszem, készen állsz.
– Mire állok készen?
Mielőtt válaszolt, a félisten felemelte egyik kezét; a vörös
madár és párja átugrott a felajánlott tenyérre. Másik hatalmas
tenyerével a félisten egyszerre simogatta meg mindkettőt, súgott
nekik valamit, és a madárkapár tovaröppent. Ezután az erdők ura
lenézett az éjtündére:
– Illidan és Tiranda értesül róla, hogy kicsit tovább
maradsz. Nélküled mennek vissza.
– De miért?
Az aranyszín tekintet fellángolt.
– Beszélj az álmodról!
56
 Malfurion mély lélegzetet vett és nekifogott. Az álom
mindig ugyanúgy kezdődött, a Végtelen Forrást mutatta. A víz
eleinte nyugodt volt, de azután hirtelen örvény formálódott a
közepén, és az örvény mélyéről teremtmények törtek elő,
ártalmatlanok és kártékonyak egyformán. Sokuk idegennek tűnt,
nem ismerte fel őket, mintha más világokról származtak, más
időkből jöttek volna. Kiáradtak az örvényből és szétszóródtak
minden irányban, eltűntek szem elől.
Hirtelen a Forrás és az örvény is eltűnt, s Malfurion ott állt
Kalimdor közepén. Ámde az a Kalimdor már élettelen volt:
szörnyű gonoszság tarolta le az egész kontinenst, és nem hagyott
életben egyetlen fűszálat, egyetlen pöttöm rovart sem. A valaha
büszke városok, a buja, végtelen erdőségek mind
megsemmisültek, semmi sem maradt belőlük.
Ami még szörnyűbb volt, ameddig a szem ellátott,
mindenhol éjtündék összetört csontjai hevertek. A koponyák
beszakadtak, halálszag terjengett a levegőben. Senki, még egy
vén és beteges, vagy ifjú és erőtlen sem maradt népéből.
Azután hőség, iszonytató hőség támadott reá. Megfordult
és a távolban roppant méretű tüzet látott, pokoli lángvihart,
amely felnyúlt egészen az égig. Azonnal elemésztett mindent,
amihez hozzáért, még magát a szelet is. Amerre szétterjedt, ott
semmi sem, vagy csak maga a tökéletes semmi maradt utána.
Azonban lett légyen bármilyen rémisztő ez a jelenet, mégsem a
látványtól riadt fel álmából, hideg verejtékben úszva – hanem
attól, amit a tűzből érzett kiáradni. Az a tűz élt. S nem csupán
élt, de értelemmel bírt és gonoszsággal, mértéktelen, elemi
gonoszsággal. Tudott az iszonyatról, amelyet léte hordozott, és
érintése okozott. Tudott róla, és örömét lelte benne! Örömét lelte
és telhetetlenül éhezett a pusztításra.
Mire Malfurion befejezte, Khenariosz arcáról eltűnt
minden jókedv. Tekintete szeretett erdejét fürkészte, és annak
lakóit szemlélte.

57
 – És ez a rémálom megismétli önmagát? Minden
alkalommal, ha elszunnyadsz?
– Most már igen. Eleinte ritkán jött, majd egyre
gyakrabban. Most már kivétel nélkül minden alkalommal ezt
látom.
– Valamiféle baljós előjel lehet. Már az első találkozásunk
óta érzem benned a sejtelem ajándékát – ez is az egyik oka volt
annak, hogy felfedtem magam előtted –, de e tehetséged
valószínűleg erősebb, mint sejtettem.
– De mit jelenthet az álom? – könyörgött válaszért az
éjtünde. – Ha előjelnek tartod, akkor talán azt is meg tudod
mondani, hogy minek az előjele?
– Megpróbáljuk felfedni a jelentését. Mindenesetre készen
állsz rá. – Megint az a különös hangsúly.
– Mire állok készen?
Khenariosz összekulcsolta maga előtt a karjait. Hangja
még komolyabbá vált, mintha a vihar előtti csendben
érzékelhető vibrálás rejlett volna benne:
– Készen állsz, hogy belépj a Smaragd Álomba.
A félisten tanításaiban eddig semmi sem utalt a Smaragd
Álomra, de a mód, ahogyan Khenariosz megnevezte,
egyértelművé tette Malfurion számára, hogy fontos dologról van
szó.
– Az mi?
– Mi nem az? A Smaragd Álom az ébren lévő világon túli
világ. A szellemek világa, az alvók világa. Olyan, amilyen a
világ lehetne, ha mi, értelmes lények, nem akarnánk mindenáron
romba dönteni. Elegendő gyakorlással a Smaragd Álomban
megláthatsz bármit, eljuthatsz bárhová. Alvó tested hátrahagyva
álom-alakban röppenhetsz el bárhová, ahová el akarsz jutni.
– Veszélyesnek hangzik.
– Veszélyes? Igen, veszélyes, ifjú Malfurion. Odaát még a
gyakorlottak és tapasztaltak is elveszíthetik magukat. Úgy
neveztem, a Smaragd Álom. Ez Hiszéra színe, aki a nagy
58
megtestesülések egyikeként uralkodik az álmok világa felett. Az
ő birodalma az, ahol sárkányai szárnyalnak, melyet sárkányaival
őriztet, s melybe csak keveseknek enged tudatos belépést. A
druidák számára nyitott e világ, de még a saját driádjaim és
őrzőim is ritkán járnak a Smaragd Álom ösvényein, akkor is
csak a kötelességeik teljesítése végett.
– Sohasem hallottam róla – ismerte be Malfurion, egy
fejrázás kíséretében.
– Mert a szolgálatomban állókon kívül nincs olyan éjtünde,
aki valaha is éberen járt volna ott, és ők is csak akkor, amikor
már szakítottak népükkel. Te leszel az első, aki még valóvérű
éjtündeként próbálkozhat ezzel. Persze, csak ha te is akarod.
Az ötlet egyszerre izgatta, és mélységesen nyugtalanította.
Ez lehet a következő lépése a druidák ösvényén, és talán
visszatérő rémálmával kapcsolatban is felfedhet valamit.
Ámbár… a dolog igen veszélyes.
– Mi… mi történhet? Mit ronthatok el?
– Még a tapasztaltak is elveszíthetik a kapcsolatot
testükkel, ha elterelődik a figyelmük, és megtörik az
összpontosításuk – válaszolt a félisten. – Még velem is
megtörténhet, bár az én lényem, ugyebár, majdnem teljesen
kizárja ezt a lehetőséget. Majdnem. Végig révületben kell
maradnod, és csak a céloddal kell törődnöd. Máskülönben a
tested örök álomba merül, és bár akár boldogan is élhetsz tovább
odaát, segítség nélkül többé nem találhatsz vissza.
Az éjtünde gyanította, hogy több is rejlik még a háttérben,
amit valószínűleg saját erejéből kell megtanulnia – ha úgy dönt,
hogy belép a Smaragd Álomba.
Úgy érezte, nincs más lehetősége arra, hogy felderítse
rémálma jelentését.
– Hogyan kezdjem?
Khenariosz szeretetteljesen tanítványa vállára tette kezét:
– Biztos vagy benne?
– Igen.
59
 – Akkor ülj le és meditálj, ahogyan a többi leckét kezdted!
– Amikor az éjtünde engedelmeskedett, Khenariosz maga is
letelepedett. Szarvaslábait oldalra kinyújtva, furcsán kicsavart
pózban hevert Malfurion mellett. – Az első alkalommal még
vezetni foglak, később már magadra maradsz. Nézz mélyen a
szemembe!
A félisten belefúrta aranyszín tekintetét Malfurion ezüst
szemébe. Még ha félre akart volna nézni, az éjtündének akkor is
roppant nagy erőfeszítésébe került volna, hogy elforduljon. Úgy
érezte, elmerül a csillámló aranyban, és egy olyan világba kerül,
ahol minden lehetséges. Könnyűnek érezte magát.
Érzed a kövek énekét, a szél táncát, a víz csobogó
nevetését? A hang az elméjében szólt, mint mindig, ha tanítást
kapott.
Először nem érzett semmit, azután lassú, nyugodt
csikorgást, ropogást hallott. Felismerte a kövek és a rögök
beszédét, ahogy világkorszakokon keresztül mindig is beszéltek,
és közben világkorszakokon keresztül tartó utazást tettek, egyik
helyről a másikra. Azután a többi hang is érzékelhetővé vált. A
természet minden apróbb és nagyobb szelleme saját nyelvén
szólt. A szél boldog léptekkel táncolt körbe mindent, ahol
jókedvvel járt, avagy sötétebb hangulatban, erőszakosan rázta
meg, bármivel találkozott. A fák koronája halkan susogott, és a
sietős patak felkacagott a tisztás szélén, ahogy egy felszökkenő
hal megcsiklandozta felszínét.
A háttérben… Malfurion úgy vélte, távoli hangzavart
érzékel. Próbált összpontosítani rá, de sikertelenül. Még nem
vagy a Smaragd Álomban. Előbb ki kell lépned evilági
porhüvelyedből, szólt Khenariosz hangja az elméjében. Késztesd
álomra tested, s kiemelkedhetsz belőle, ahogyan a nap
emelkedik fel a láthatáron. Szíved és tudatod köt legszorosabban
a halandók világához.
Egyszerű alaptanítás volt ez. A meditáló eltörli gondolatait,
félretaszítja őket. Megszabadul az evilági tudattól, hogy
60
megérezze, meglássa, és teljes valójában meghallja környezete –
a természet – hangjait, képeit és érzeteit. Malfurion egyszerre
látta magát kívülről és belülről, nem is annyira látta, mint inkább
érzékelte, ahogy misztikumra hivatott elméje kitágult,
befogadott mindent maga körül. Idáig már sokszor eljutott.
A következő lépésben felfedte a lélek és a test közötti
kötelékeket, levetette őket, megszabadult tőlük, csupán egyetlen
vékony ezüstfonalat hagyott a szívtájékon, hogy ne hagyja
magára teljesen a porhüvelyt – az egyenlő lett volna a halállal.
Engedd szabadon lényedet! Hagyd, hogy vezessen! Ismeri
az álmok birodalmát, és mindig szívesen tér vissza oda. Ahogy
Malfurion engedelmeskedett lelke felemelkedett, révületbe esett
teste pedig ott maradt alatta. Úgy érezte, mintha levedletté volna
azt, mint kígyó a bőrét. Hirtelen jött derű fogta el, a szabadság
mámora, betöltötte lényét és majdnem elfeledtette vele, hogy mi
célból indult útnak.
De Khenariosz figyelmeztette, hogy mindig fenn kell
tartania az összpontosítást, és emlékezvén erre, az éjtünde
leküzdötte túláradó boldogságát. Összeszedte és megerősítette
magát, céltudatosan folytatta.
Most pedig… emelkedj fel!
Malfurion előre és felfelé taszította magát akaratával, súly-
érzetének utolsó szikráit is elveszítette. Lélek-formája, álom-
alakja néhány lábnyival a föld felett lebegett, megszabadulva
minden visszahúzó erőtől. Tudta, hogy akár a csillagokig is
felröppenhetne.
De a Smaragd Álom más irányban várt reá. Fordulj ismét
rejtett lényedhez!, utasította a félisten. Álom-emlékezeted
megmutatja az utat, mely belül rejlik. Nem kívül leled fel.
Khenariosz útmutatását követve, az éjtünde körül
megváltozott a világ, mely már amúgy is többet mutatott annál,
mit halandó szem érzékelhetett. Minden bizonytalanul
elhomályosodott. Képek jöttek, képek végtelen sora érkezett,
egyik a másikba lógott, de enyhe összpontosítással Malfurion
61
könnyedén különválaszthatta őket. Suttogást hallott és
rádöbbent, hogy a világ álmodóinak belső hangjait hallgatja
éppen, álomképeiket látja maga előtt.
Innen már magadnak kell megtalálnod az utat. Khenariosz
megszakította a mentális kapcsolatot. Visszahúzódott, hagyta
Maifariont önállóan gyakorolni, de ott maradt, hogy a fiú
segítségére siethessen, ha a szükség úgy hozza.
Ahogy előrelendült, a homály szertefoszlott Malfurion
körül, világát ékkőhöz hasonló zöldes fény járta át. A suttogás
felerősödött, szinte beszéddé változott. A táj mintha
bizonytalanul hívogatta volna. A Smaragd Álomban járt.
Ösztöneit követve Malfurion tovalebegett a folyton változó
álomtáj felett. Ahogyan Khenariosz is mondta, minden olyan
volt, mintha az éjtündék és a többi teremtmény, sohasem
léteztek volna. Nyugalom járta át a Smaragd Álmot. Malfuriont
megkísértette a gondolat, hogy örökre ott maradhatna… De
ismét erőt vett magán és elutasította a vágyat; meg kellett
ismernie a rémálomban rejtező jelentést.
Eleinte fogalma sem volt arról, hogy álom-emlékezete
merre fogja vezetni, de valahogy gyanította, hogy a válaszok
felé tart. Azután e különös utazás közepette újra érezte, hogy
valami hiányzik. A korábban hallott enyhe disszonancia
felerősödött. Próbálta kizárni a zajt, de az úgy vonzotta
figyelmét, ahogyan a mélység rántja magával a szakadék szélén
szédelgőt. Végül engedett, és álom-alakban a zavar felé röppent.
Hirtelen hatalmas, fekete tóhoz érkezett. Malfurion
dermedten torpant meg; felismerte a baljóslatú víztömeget. Sötét
hullámok kúsztak fel a partra, közepéből nyers hatalom
sugárzott. A Végtelen Forrás!
De ha a Forrásnál járt, akkor hol a város? Malfurion felfelé
nézett, a tavat körülölelő sziklák tetejére, amerre a fővárosnak
kellett volna lennie. Próbálta odaidézni Zin-Azshari képét.
Valamely okból idekeveredett, és úgy hitte, ennek köze lehet a
városhoz is. Persze, a Végtelen Forrás önmagában véve is elég
62
csodálatos dolog volt ahhoz, hogy meglátogassa, ám csupán a
hatalom forrását nyújtotta, s önállóan nem mozdult. A zavar,
amit érzett, valahonnan máshonnan eredt.
Bámulta a város helyén talált ürességet és azt kívánta,
bárcsak a testi világot látná. A következő pillanatban – minden
figyelmeztető előjel nélkül – megjelent előtte az éjtündék
fővárosa, Zin-Azshari. Az öregnyelven e név azt jelentette:
Azshara Dicsősége. Annyira szerette népe a királynőt, hogy
amikor trónjára emelkedett, tiszteletből átnevezték a fővárost.
Királynőjére gondolva Malfurion hirtelen meglátta magát a
palotát is, a fenséges kastélyt, amelyet magas, jól őrzött falak
vettek körül. Ismerte az épületet, bár személyesen még nem járt
odabenn. Még ha időnként azt hangoztatta is, hogy bizonyos
dolgokért a királynőt kellene hibáztatni, Malfurion mégis jobban
csodálta őt, mint azt sokan gondolták. Mindent egybevetve
Azshara több jót tett népéért, mint rosszat, de esetenként mintha
egyszerűen eltévesztette volna a célt. Mint sok más éjtünde, az
ifjú is gyanította, hogy a problémák többségéért az Előkelők
okolhatóak, akik a királynő nevében kormányozták a
Birodalmat.
Ahogy közelebb lebegett a palotához, rossz érzése egyre
erősödött. Szeme elkerekedett, mikor meglátta az okot.
Felidézve Zin-Azshari képét, sikerült megjelenítenie a Forrás
egy helyénvalóbb, jelenben valóbb képét. A fekete tó őrülten
örvénylett, s mélységeiből őrjítő mértékű mágikus hatalom tört
fel. Hosszú és színes villámok sokaságaként jelent meg a férfi
számára, melyek a sötét vízből csaptak ki, és az egyik torony
körül gyűltek össze újra. Komoly energiákat vontak ki a
Forrásból, valahol a legmagasabb torony egyik termében.
Hihetetlen mértékű erőt kívánó varázsmunka zajlott éppen.
A palota alatti víztömeg oly erőszakosan kavargott, mintha
felforralták volna. Minél inkább elragadták a toronybeliek a
Forrás erejét, az annál dühödtebben tombolt. A viharvert ég

63
sikoltott és villogott felette. A tó azzal fenyegette a mellette álló
épületek némelyikét, hogy elmossa azokat.
De mit csinálhatnak? Kérdezte magában Malfurion,
feledve saját küldetését. Miért folytatják ezt még délidőben is?
Ám a „délidő” valahogy csupán halovány értelemmel bíró
fogalomnak tűnt. Nem függött nap az égen, hogy kiszipolyozza
az éjtündék erejét. Ugyanakkor az est sem jött még el, Zin-
Azshari felett mégis éjszakára emlékeztetőn fekete volt az ég,
vagy talán még annál is feketébb. Nem természetes és
nyilvánvalóan nem jóindulatú sötétség borította a tájat. Miféle
erőkkel játszadoznak azok ott, a toronyban?
Malfurion a falak felé lebegett, el a kőarcú őrök mellett,
akik egyáltalán nem fedezték fel jelenlétét. Előbb kicsit
furcsállotta is, de aztán eszébe jutott, hogy lélek-formában
bizonyára láthatatlan, az anyagi tekintetek számára. Eljutott
egészen a torony faláig, de amikor a bejáratot kereste,
áthatolhatatlan akadályra lelt. Megállt a levegőben és próbált
változtatni érzékelésén, hogy meglássa az ellenállást kifejtő erőt.
Valaki vagy valakik védelmező varázslatok mögé zárták a
palotát, de oly szövevényesre és erőteljesre szőtt mágikus
energiák mögé, hogy az éjtünde úgy érezte, képtelen lesz átjutni
rajtuk. Ettől a kíváncsiság még inkább furdalni kezdte, s még
eltökéltebbé lett. Körberepülte az épületegyüttest, majd ismét a
kérdéses torony felé emelkedett. Valami úton-módon biztosan be
lehet jutni, gondolta. Látnia kellett, miféle őrület zajlik odabent.
Egyik kezével kinyúlt a védelmező varázslatok
energiaszálai felé és olyan pontot keresett, ahol a szövevény
lazább, a rétegek kevésbé érintkeznek, vagy egyáltalán nem
keresztezik egymást. Azt a pontot kutatta, ahol átbújhat
közöttük.
Váratlanul elképzelhetetlen fájdalom csapott le rá.
Csendben sikoltott, a kín oly mértékben járta át testét, hogy nem
volt képes hangot adni szenvedésének. Zin-Azshari és a palota
képe semmivé foszlott, Malfurion smaragdszín ködben találta
64
magát, azon belül pedig színtiszta mágikus energiából szőtt
viharban. Az elemi erejű hatalom azzal fenyegette, hogy ezer
darabra tépi lelkét, és szétszórja a szélrózsa minden irányába.
A fájdalom csillapodott, és az iszonytató káosz közepette
meghallotta tanítója ismerős hangját, halkan hívó szavát:
Malfurion! Gyermekem! Jer vissza! Malfurion! Vissza kell
térned!
Az éjtünde úgy kapaszkodott a szavakba, mint fuldokló az
uszadékfába. Érezte, ahogy az erdei istenség akarata kinyúl
feléje, és a megfelelő irányba vezérli. A kín hirtelen semmivé
foszlott, az őrjöngő vihar elcsitult körötte, és Malfurion
mérhetetlen kimerültséget érzett. Szinte nem is akart már mást,
csak elmerülni az álmodók világában. Lelke nem kívánt
visszatérni a testébe, de felismerte, hogy ez a végzetét jelentené,
és akarata maradékát összekapargatva, leküzdötte a halálos
vágyat.
Ahogy belekapaszkodott Khenariosz jelenlétébe, az egyre
erősödött. Malfurion új lendületet nyerve követte a lelkét
testével összekötő fonalat, egyre gyorsabban és gyorsabban
röppent át a Smaragd Birodalmon, egészen a szent tisztásig.
A fiatal éjtünde kapkodó lélegzettel riadt fel révületéből.
Képtelen volt megtartani magát ültében, s hanyatt esett. Víz
csepegett ajkaira, azután erős, mégis óvatos kezek segítették
vissza ülő helyzetbe. Kinyitotta szemét, és Khenariosz aggódó
arcát látta maga előtt. Tanítója széles levelet tartott kezében, úgy
hajtogatta, hogy a benne összegyűjtött harmat ne guruljon le
róla.
– Olyat tettél, amire kevesen képesek – mormolta az
agancsos istenség. – És közben majdnem örökre odavesztél. Mi
történt veled, Malfurion? Még előlem is eltűntél egy rövid időre.
– Valami… valami szörnyűséget láttam.
– A rémálmaid okát?
Az éjtünde megrázta fejét.

65
 – Nem. Nem tudom. Zin-Azshariban találtam magam. –
Próbálta elmagyarázni, hogy mi történt, de valahogy minden szó
jelentése eltörpült, az érzések kavalkádja mellett.
Khenariosz mintha jobban zavarban lett volna, mint ő. Ez
nem kevésbé aggasztotta Malfuriont, mint az iménti események.
– Ez nem jó jel. Nem jó. Biztos vagy benne, hogy a palotát
láttad? Azshara és az Előkelők csinálhatnak valamit?
– Nem tudom, hogy melyikük, de valahogy nem bírok
szabadulni attól az érzéstől, hogy a királynőnek is része van
benne. Azshara erős akaratú uralkodó, még Xaviosz sem képes
irányítani. Legalábbis szívemből hiszem ezt. – A királynő
kancellárja titokzatos alak volt, mindenkiben bizalmatlanságot
keltett, legalább annyira, amennyire népe Azsharát szerette.
– Gondold meg, mit mondasz, ifjú Malfurion! Azt
sugalmazod, hogy az éjtündék úrnője, kinek nevét mindennap
megéneklik, olyan varázslatban vesz részt, amely nem csupán
fajtádat, de a világ egészét pusztulással fenyegetheti. Tudod, mit
jelent ez?
Malfurion képzeletében Zin-Azshari és a körötte tomboló
vihar képe egybefonódott a pusztítás jeleneteivel és úgy találta,
hogy illenek egymáshoz. Talán nem kapcsolódtak össze
közvetlenül, de volt bennük valami közös. Azt azonban nem is
sejtette, hogy mi lehet ez a közös dolog.
– Csak egyvalamit tudok biztosan – mormolta maga elé,
emlékezetébe idézve királynője tökéletes, szépséges arcát és az
örömöt, amelyet akár a legkisebb megnyilvánulásával is kivált a
körülötte lévőkből. – Hogy ki kell derítenem az igazságot, bármi
legyen is az. Akkor is, ha végül az életembe kerül.

A Figyelő megérintette karmos mancsával a kicsiny,

aranyszínű gömböt, melyet másik, pikkelyes tenyerében tartott,
és a tárgy életre kelt. Árnyszerű alak jelent meg benne. A gömb
66
fénye nem bírta elűzni a varázslattal előidézett sötétséget,
ahogyan a kapcsolat másik végén használt másik gömb
ugyanígy tehetetlen volt használója megidézett
árnyköpönyegével szemben. A felek kilétét elrejtő mágia ősi
volt, s igen erőteljes.
– A Forrasz még mindig szörnyen háborog – jegyezte meg
a Figyelő, szavait valamelyest eltorzította sziszegős
hangképzése.
– Így van már egy ideje – válaszolta a második; mögötte is
vaskos hüllőfarok tekergett. – Az éjtündék olyan erőkkel
játszanak, melyeket nem értenek eléggé ahhoz, hogy felismerjék
a bennük rejlő mélységeket.
– Jutottál valamire tűnődészeid szorán?
A gömbben látszó alak megrázta árnyak közé rejtező fejét:
– Semmi jelentősre, eleddig. De milyen lehetőségeik
vannak azon kívül, hogy elpusztítják önmagukat? Nem ez lenne
az első eset, hogy egy kérészéletű faj a saját vesztét okozza, és
talán nem is az utolsó.
Az első csak bólintott.
– Valahogy így gondoljuk mi isz… ész a többiek isz.
– Mindenki egy véleményen van? – sziszegte a második,
bár jóval tisztábban. Most először csendült valódi kíváncsiság a
hangjában. – Még a Föld Őrzőjének népe is?
– Nem. Ők száját tanácskoszászt tartottak, ahogy azs
utóbbi időben szokták. Nem többek Neltharion tükörképeinél.
– Akkor nem fontosak. Akárcsak ti, mi is tovább figyeljük
az éjtündéket, de kétlem, hogy többre jutnának, mint fajuk
kihalása. Ha esetleg tettük mégis többnek bizonyulna, akkor
cselekednünk kell, ahogyan urunk, Maligos is kérte.
– Asz egyesszég még fennáll – válaszolta az első. – Mi isz
csak akkor lépünk köszbe, ha őfelszége, a dicső Alexsztrasza így
kívánja.

67
 – Akkor ezt megbeszéltük. – Ezzel a gömb fénye
elhalványult, belseje elfeketedett. A túloldalon megszakították a
kapcsolatot.
A Figyelő elengedte a gömböt, az pedig engedelmesen
belebegett egy rekeszbe a barlang falában. Egy szisszenés
kíséretében megrázta fejét. A kisebb fajok folyton olyan
dolgokba avatkoztak, amelyek túllépik a képességeiket. Hibáik
következményeit nekik maguknak kellett elszenvedniük,
egészen addig, amíg a világ nem szenved miattuk. Ha ez
történne, akkor a sárkányok is közbeavatkoznak majd.
– Osztóba, osztóba éjtündék!
Egy világok közti világban, a testet öltött káosz mélyén,
egy tüzes tekintetben csillant érdeklődés hirtelen, amikor
Azshara Előkelőinek műve megérintette, a lángoló birodalom
határát.
A szemlélődő azonnal felismerte az érintést; valahol valaki
ősi igéket mormolt. Valaki olyan mágiával próbálkozott – saját
hitét túlbecsülve –, amelyet ők, egyedül csak ők ismertek a
maga teljes valójában. Csak ők tudták, hogyan használják a
maga teljességében, mire való a maga lényegi mivoltában. De
hol?
Kutatott, majdnem meglelte a forrást, azután újra
elveszítette. Érezte, hogy közel, nagyon közel volt hozzá.
Várnia kellett még. Mint a többiek, ő is kezdett újra
megéhezni. Biztos volt benne, ha még egy kicsit várakozik,
pontosan tudni fogja, hogy a varázshasználók melyik világon
léteznek. Érezte mohóságukat, buzgóságukat, elszántságukat.
Nem fogják félbehagyni, amit elkezdtek. Hamarosan…
hamarosan megleli az utat a kis világocskájukra…
Akkor a többiekkel együtt újra jóllakhat majd.

68
 Öt
B
roxnak rossz előérzete támadt, küldetésük folytatásával
kapcsolatosan. Nagyon rossz előérzete támadt.
– Ezek meg hová lettek? – mormolta maga elé. –
Hol vannak már, na?!
Hogy tudtak eldugni egy sárkányt? A nyomok egy
bizonyos pontig egyértelműek voltak, de azután már csak két
ember lábnyomait találták. Márpedig a vastag hó mindent
megőrzött, és a termetes mancsok okozta mélyedéseknek, nem
kellett volna csak úgy eltűnnie! Észre kellett volna venniük, ha
netán egy sárkány szökkent itt a levegőbe – és ilyesmit
egyáltalán nem láttak. Emberré változott volna az a dög?
Ilyesmiről még ő sem hallott, holott már élt akkoriban, mikor a
Zordszirt mélyén az orkok, vörös sárkányokat tenyésztettek.
– Talán arra – mutatott előre Laska. Homlokát mély ráncok
barázdálták, ahogy maga is eltűnődött a nyomok különös fajta
változásán. – A szoros felé mehettek.
– Túl szűkös egy akkora állatnak – mordult rá Brox.
Felemelt orral a levegőbe szippantott; a sárkány szaga mindent
megtöltött a hágón. Majdnem teljesen elfedte az emberszagot.
Sárkány és varázsló. Egyezmény ide vagy oda, jó nap volt a
halálra. Feltéve, hogy megtalálják ellenfeleiket.
Letérdelt, hogy tüzetesebben megvizsgálja a nyomokat, és
el kellett ismernie, hogy Laska feltételezésének volt alapja. Egy
területen az érkezők mindent letapostak, ők maguk lentről
jöttek, és más út csak a szoros felé vezető maradt – amerre a két
emberi nyom haladt. De akkor is; a sárkány nyoma egyszerűen
eltűnt. Ha találkoznak a másik kettővel, a bestia is biztosan újra
előbújik. Az idősebb harcos a szoros felé nézett: – Menjünk!

69
 Fegyvereiket kézben tartva, betrappoltak a szűkös átjáróba.
Brox horkantott egyet, ahogy végignézett az egyre sötétebb
ösvényen. Az határozottan túl keskeny volt egy sárkánynak,
problémás talán még egy sárkánykölyöknek is. Akkor hát hova a
fenébe lett az a sárkány?
Alig tettek néhány lépést, amikor meghallották valamiféle
állat szörnyű vonyítását. Egymásra pillantottak, de nem
lassítottak. Egyetlen igazi harcos sem torpan meg a veszély első
jelére. Ahogy mélyebben behatoltak a szorosba, az árnyak
rendszeresen megtréfálták szemüket és úgy érezték,
természetellenes teremtmények sompolyognak köröttük. Brox
fáradtabb volt már társánál, s lihegni kezdett, ahogy megpróbált
lépést tartani a másik orkkal. Fejszéje súlya lehúzta a karját.
Egy kiáltás – emberi kiáltás – visszhangzott a falakról. Az
egyik mágus lehetett az, nem sokkal előttük.
– Brox… – kezdte a fiatalabb ork, de abban a pillanatban
iszonytató látvány töltötte be a teret előttük, tüzes képzet,
amilyet még sohasem láttak azelőtt.
Az a dolog túlterjedt a szoros határain, átáramlott a
sziklákon is. Nem tűnt élőnek, de kétségtelenül úgy mozgott,
mintha valamely cél felé haladna. Hangok – véletlenszerű,
kaotikus hangok – ütötték meg az orkok fülét, és a tüzes
látomásra nézve úgy érezték, mintha az örökkévalóságba
bámulnának.
Fajtájukból adódóan a két harcost nem lehetett könnyen
megijeszteni, de a szörnyű – és minden bizonnyal mágikus –
látomás elborította érzékszerveiket. Brox és Laska kővé váltan
meredt arra a dologra, melyről teljes bizonyossággal tudták,
hogy fegyvereikkel tehetetlenek lesznek ellene. Az idősebb ork
hősies halálra vágyakozott, és nem olyasfélére, amilyet az a
valami kínált. Az ilyen halálban nem látott küzdelmet,
lehetőséget, nemességet. A tüzes látomás kész volt úgy elnyelni
őket, ahogyan a barom hessegeti el a zavaró szúnyogokat, vagy

70
talán még ennyi erőfeszítést sem érdemeltek tőle. Ebbe
belegondolva hamar döntésre jutott:
– Laska! Fuss!
Ugyanakkor maga Brox sem tudta volna teljesíteni a
parancsot. Megfordult ugyan, de elcsúszott a hóban, mint valami
esetlen kisgyermek. A nagydarab ork orra bukott és beverte a
fejét egy nagyobb kőtömbbe, amely mindaddig a hó alatt bújt
meg. Fegyvere kiesett kezéből. Laska – még mindig a döbbent
ijedelem hatása alatt – ösztönösen az egyre közeledő jelenség
varázslatos mivoltát vádolta, társa eleste miatt. A cselekvéshez
rémületéből merítve erőt úgy döntött, nem fut el. Oldalra
vetődött és behúzódott a sziklafal egy mélyedésébe; rátapadt a
mélyedés falára és bízott a szilárd szikla védelmében. Várta a
megfelelő pillanatot, amikor az a valami elhalad mellette, és ő
lecsaphat rá – mert bizonyos volt benne, hogy valamely
mágiatudó keltette maga körül azt a borzasztó lángörvényt, s
akkor az ellenségnek ott kellett lennie valahol a közepében!
Brox próbálta kirázni fejéből a szédülést, szeméből a
homályt, de amennyit látott, abból azonnal felismerte a fiatalabb
ork tévedését. Térdre emelkedve kiáltott oda:
– El onnan! Messzebbre!
De a zajok kavalkádja elsöpörte, magába olvasztotta
hangját. A félelmetes tűzvirág még közelebb húzódott, és Brox
rémülettel eltelve nézte végig, ahogy a jelenség legszéle eléri
Laskát. A szerencsétlen ork torkából ezerszólamú sikoly tört elő,
ahogy egyszerre megöregedett és megfiatalodott. Szemei
kidülledtek és minden tagja úgy hullámzott, mintha valamiféle
sűrű folyadékból lenne, s nem húsból, csontból. Tagjai
megnyúltak és összezsugorodtak, vonásai egyszerre
összefonnyadtak és szétfolytak. Egy utolsó istentelen sikollyal a
fiatal ork teste magába omlott, minden ellenállást feladva
engedelmeskedett az ismeretlen erőnek, mely a lángoló
látomásból áradt.

71
 – A Horda minden vezérére…! – Brox lélegzete elakadt az
iszonyattól. Közben – maga sem tudta, hogyan – sikerült talpra
kecmeregnie. Csak állt ott és bámulta a helyet, ahol az imént
még Laska próbált elrejtezni valami vagy valaki elől. Valahogy
még mindig abban reménykedett, hogy társa valamilyen
csodálatos módon újra megjelenhet ott, sértetlenül. De végül a
sziklafal mélyedése, a biztosnak hitt védelem is olvadtan
eltorzult, hidegen, gőz nélkül fortyogva változott el.
A veterán ösztönösen felkapta fejszéjét, és annak nyelét
markolászva, teljes erőből futni kezdett. Nem érzett szégyent.
Nincs ork, aki szembeszállhatott volna ezzel. Viszont az, hogy
úgy haljon meg, mint a társa, egészen haszontalan dolognak
tűnt.
De futhatott bármilyen gyorsan, a tüzes látomás még
sebesebben követte. A számtalan hang és zaj szinte
megsüketítette, és Brox összeszorított fogakkal próbált minden
erejével csak rohanni, előre és még előrébb, el a
leküzdhetetlentől. Érezte, azután már tudta is, hogy képtelen
lefutni azt a dolgot, ott mögötte, de csak azért is tovább
próbálkozott. Csupán két lépést tehetett még, mielőtt a jelenés
egészben elnyelte.

Krázus minden csontja, minden izma, minden idegszála

sikoltott. Ez volt az egyetlen ok, amiért még nem merült el az
eszméletvesztés fekete mélységeiben. Még mindig nem igazán
értette, mi történhetett. Az egyik percben még Rónint próbálta
elérni, azután valahogy – annak ellenére, hogy nem volt ott
mellette – őt is elnyelte a rejtélyes rendellenesség. Az emberrel
fenntartott tudati kapcsolaton keresztül szippantotta be. De
hogyan? Minden mágikus ismeretét latba vetve sem értette a
dolog mikéntjét.

72
 Képek villantak kábult elméjébe; tájak, teremtmények,
tárgyak képei. Krázus valamely végletes formájában érzékelte az
időt, minden pillanatot egyszerre és különváltan. Közben mintha
önnön időbe-vetettsége is szétvált volna, teste és szelleme
különállóan működött. Mintha tőle függetlenül tenné, tudata
kaotikus gondolatsorokkal szórakoztatta – egyszer elzárkózott a
felszínes emlékek mögé, másszor kitárult a világra, és víziók
sokaságává változtatta azt.
Ez utóbbi állapotában rémisztő látomás tárult Krázus elé. A
kavargó időkáosz közepette olyan látványra pillantott, amelytől
minden reménye darabokra tört. A dühöngő örvény
középpontjában Nozdormu, az Idő nagyszerű Fejedelme esett
csapdába, mint légy a pókhálóban.
Nozdormu a maga teljes, szörnyű pompájában nem húsból
és csontból, hanem az örökkévalóság aranyszín homokjából való
sárkányként vergődött középen. Ékkőszerűen csillogó, mégis
leginkább olvadt aranyhoz hasonlatos, napszínű szemei tágra
nyíltak, de egyáltalán nem látták Krázus jelentéktelen alakját. A
hatalmas sárkány egyszerre küzdött és kínlódott, rabul ejtve is
azért harcolt, hogy egyben tartson mindent – egyszerre az egész
világot.
Nozdormu egyformán volt áldozat és megmentő. Csapdába
esett minden időben, miközben ő maga tartotta egyben az időt.
Ha ő nem létezne, és nem tenné, mit lénye és kozmikus szerepe
megkövetel, akkor minden időpillanat egybecsúszna, sorrendjük
kiismerhetetlen változásoknak lenne alávetve, és a világ
valamiféle felfoghatatlan, végső káoszba fulladna. Mintha
sohasem létezett volna egészként.
Újabb kínhullám tépett Krázus idegeibe. Akaratlan kiáltott
fel a sárkányok ősi nyelvén, teljesen elveszítette önuralmát. A
szenvedéssel együtt megérkezett a felismerés: még mindig él. A
tiszta gondolatba kapaszkodva küzdeni kezdett, hogy
összeszedje magát, csendre kényszerítette háborgó tudatát,
akaratával legyőzte a fájdalmat.
73
 Kinyitotta szemét, s bólogató fákat látott köröskörül.
Hatalmas, buja fákat akkora zöld lombkoronával, hogy szinte
elfedték az eget. Madarak énekeltek az ágakon, apró
teremtmények zörögtek sietősen az avarban. Krázus
bizonytalanul érzékelte a lenyugvó nap fényét és a lágyan,
álmosan lebegő felhőket.
A táj oly békés volt, hogy a sárkánymágus kezdte azt hinni,
meghalt, és már odaát van. Azután valamely kevésbé mennyei
hang, elmormolt szitkozódás ragadta meg a figyelmét. Balra
nézett.
Rónin a tarkóját dörzsölgette, és próbált feltápászkodni. A
lángvörös hajú mágus a hátára érkezhetett, alig néhány lábnyira,
korábbi tanítójától. Nem tudni, hogyan került a szájába, de port
és füvet köpött, közben hevesen pislogott. Puszta véletlenségből
épp Krázus irányába nézett először.
– Mi a…? – Csak ennyit sikerült kinyögnie.
Társa beszélni próbált, de torkán előbb csak beteges
krákogás jött ki. Nyelt egyet, és újra próbálkozott:
– Nem… tudom. Meg… megsérültél? Nincs semmi bajod?
Karjait és lábait próbálgatva, Rónin vágott egy grimaszt.
– Mindenem fáj, de… úgy tűnik, semmim sem tört el.
Hasonló mozdulatok után a sárkánymágus ugyanezen
következtetésre jutott, a saját tagjaival kapcsolatban. Olyannyira
sértetlenül érkeztek meg, hogy az kifejezetten megdöbbentő
volt. Azután eszébe jutott Nozdormu folytonos erőfeszítése ott,
az örvény közepén. Talán felfedezte őket és nem került sok
energiájába, hogy gondoskodjon az épségükről. De ha valóban
ez történt…
Rónin leült, majd inkább hanyatt heveredett. – Vajon hol
vagyunk?
– Fogalmam sincs. Úgy érzem, tudnom kellene, de… –
Krázus hirtelen abbahagyta, mert rátört a szédülés. Elesett, s
egészen addig csak feküdt ott csukott szemmel, míg a roham
továbbállt.
74
 – Krázus? Mi történt?
– Semmi baj. Legalábbis így hiszem. Még nem rázódtam
helyre a történtek után. Majd elmúlik – válaszolta, bár azt
észrevette, hogy Rónin sokkal jobban érezte magát, mint ő. A
mágus felült, és nyújtózkodni próbált. Hogyan lehetséges, hogy
egy törékeny emberi lény jobban viseli a megpróbáltatásokat,
mint egy sárkány?
Zord elhatározással felült, a szédülés ismét rátört, de
leküzdötte. Elszakította gondolatait a bajától és újra körülnézett.
Igen, a hely egészen ismerősnek tűnt. Már járt ezen a vidéken,
de vajon mikor?
Hirtelen rémülettel töltötte el a kérdés: mikor? Nozdormu
csapdába esett a rendellenességben, amely rajta keresztül
nyitottá vált minden időre. Akkor talán ők sem csak a térben
mozdultak el. Mikor?
A sűrű lombok egyre növekvő árnyéka lassan lehetetlenné
tette, hogy eleget lásson a tájból, és azonosítsa azt valamely
emlékével. Fel kellett röppennie. Egy rövid kör még biztosan
nem veszélyes. A környéken településnek nyoma sem látszott,
tehát civilizált népek nem nagyon vehették észre.
– Maradj itt, Rónin! Körülnézek odafentről, mindjárt
jövök.
– Bölcs dolog?
– Inkább szükséges. – Krázus minden további szó nélkül
kinyújtotta karjait, és próbált átalakulni. A várt eredmény helyett
azonban a sárkánymágus kétrét görnyedt a fájdalomtól,
tagjaiban gyengeség áradt szét. Egész teste iszonytatóan fájt,
mintha kifordították volna, izmait kocsonyásnak érezte, és
elveszítette egyensúlyérzékét. Erős karok nyúltak a hóna alá, s
még mielőtt elesett volna, Rónin óvatosan lefektette a puha fűbe.
– Jól vagy? Úgy nézel ki, mint aki…
Krázus közbevágott:
– Rónin…! Nem tudok átváltozni… Nem tudok átváltozni!

75
 Az ifjabb mágus összeráncolta homlokát, nem értette meg
a hangsúlyt:
– Még gyenge vagy, Krázus mester. Az utazás azon a
valamin keresztül…
– De te már állsz! – Fekve valamivel jobban érezte magát.
Felkönyökölt: – Ne vedd sértésnek, ember, de amin átkeltünk,
annak rosszabb állapotba kellett volna hoznia téged, mint
engem.
Volt tanítványának tekintete elsötétedett. Értőn bólintott:
– Azt hittem, te tartottál életben, és emiatt merültél úgy ki.
– Sajnos, azt kell mondjam, amint belekerültünk az
örvénybe, attól kezdve semmit sem tudtam tenni érted vagy
magamért. És tény, hogy ha Nozdormu nem lett volna ott…
– Nozdormu? – Rónin szemei elkerekedtek. – Ott volt?
– Te nem láttad?
–Nem.
Egy hosszú sóhaj után a sárkánymágus elmondta, mit
látott. Rónin mereven bámult maga elé.
– Lehetetlen… – motyogta kétszer is.
– Borzasztó – helyesbített Krázus. – És hozzá kell tennem,
hogy még ha Nozdormu mentett is meg minket, attól tartok, nem
tud visszaküldeni oda, ahonnan elindultunk. Úgy értem, időben.
– Gondolod, hogy… – Rónin kétségbeesetten nézett rá. –
Gondolod, hogy más korba kerültünk?
– Igen. De sejtelmem sincs, melyikbe. Azt sem tudom,
hogyan leszünk képesek visszatérni a saját korunkba.
Rónin a sarkára ült és a messzeségbe bámult.
– Veréza… – motyogta maga elé.
– Szedd már össze magad! Nem tudom, hogyan térhetünk
vissza, de ez nem azt jelenti, hogy nem kutatjuk a módját és nem
próbálkozunk! De előbb élelmet és menedéket kell találnunk. És
persze, meg kellene ismernünk a környéket. Ha rájövünk, hogy
hol vagyunk, könnyebben kiszámíthatjuk, merrefelé találunk

76
valami segítséget – ha lakik egyáltalán valaki a környéken.
Segíts fel, kérlek!
Az ember segítségével felállt, s néhány botladozó lépés
után úgy döntött, elég erős a járáshoz. Röviden megbeszélték,
hogy merre induljanak, és végül az északi irányt választották,
amerre dombokat láttak a távolban. Onnan talán elég messzire
ellátnak majd a fák felett, másnap, hogy találjanak valami falut
vagy más településfélét.
Nagyjából egy fertályórája gyalogoltak, amikor a nap
eltűnt a láthatár mögött. Néhány szóban megtárgyalták a dolgot
és úgy határoztak, folytatják útjukat. Szerencsére Rónin
tarisznyája valahogy rajta maradt az átélt események közepette,
és egy-két útjukba kerülő bokorról kiegészítették a vacsorát
savanyú, de táplálónak tűnő bogyókkal. Bár az embernél
vékonyabb, szinte tünde külsejű Krázus messze kevesebb
ennivalót igényelt így, mint természetes alakjában, az
összekészített élelemből mégis igen kevés maradt. Tudták, hogy
másnap törődniük kell a táplálékszerzéssel is.
A fagyos hegyvidéki úthoz magukra öltött, vastagabb
öltözék remekül megtartotta a meleget, mikor az éj leszálltával
hűlni kezdett a levegő. Krázus különleges látása lehetővé tette,
hogy elkerüljék a nagyobb gödröket, és megmaradjanak a
kijelölt útirányban. Azonban még így is lassan haladtak, s előbb-
utóbb igencsak megszomjaztak.
Végül halk csörgedezés ütötte meg fülüket nyugatról, és a
hang egy kis patakhoz vezette a párost. Rónin és Krázus
örömmel térdelt le, hogy kezével merítsen a hűs vízből.
–Köszönet az Ötöknek! – mondta a sárkánymágus, miután
ittak. Rónin csak csendben bólintott, túlságosan elfoglalta, hogy
egyszerre nyelje le az egész patakot.
Miután szomjukat oltották, leültek a vízparton. Krázus
hamarosan indult volna tovább, de valójában már az ő ereje is
megfogyatkozott. Le kellett pihenniük, hogy lehetőleg a hajnal

77
első fényével kelve, folytathassák útjukat. Mindezt elmondta
Róninnak, aki azonnal egyetértett.
– Nem hiszem, hogy tenni tudnék akárcsak egy lépést is –
tette hozzá a mágus –, de azt hiszem, a tűzrakáshoz még lenne
elég erőm, ha gondolod.
– A ruháink melegen tartanak. Jobban szeretnék most
némileg óvatosabban kalandozni.
– Igazad lehet.
Eltelt némi idő, amíg csendesen feküdtek, majd újra Rónin
szólalt meg:
– Úgy sejtem, a Horda első betörése idejében lehetünk.
Talán valamivel előtte.
Ez valahogy nem tűnt túlságosan valószínűnek Krázus
számára, de nem szólt ellene. Ő is érezte a bajt, nyugtalanította
valami megfoghatatlan sejtelem, ami akár háborúra is utalhatott.
Ám valamiképpen azt is érezte, hogy a maguk mögött hagyott
ligetek, a levegő köröttük jóval ősibb annál, amit Rónin
feltételez. Csak valahogy semmi sem jutott még eszébe a
vidékről, de azért bízott emlékezetében. Talán csak túl fáradt
vagyok.
Sokkal inkább a kimerültség, mint bármiféle megegyezés
okán ott maradtak, ahol leültek, és álomba zuhantak. Nem
aggódtak a hely miatt. A patakparti meredély elfedte őket a
közelben járó teremtmények elől, és bíztak benne, hogy lesznek
olyan éberek, mint régebben, amikor még több éjszakát töltöttek
a vadonban. Kimerült, álomtalan szunnyadás borította rájuk
leplét.
Fémen csendülő fém zaja tépte szét álmaik köpönyegét.
Krázus kinyitotta szemét, de egy ideig csak meredt a semmibe, a
sötétségbe borult égre és a sziporkázó csillagokra, melyek között
mintha egy különösképp ismerősnek tűnő, lángoló tekintet
sejlett volna. Visszamaradt álomkép talán. Ismét meghallotta a
fémes csendülést.

78
 Amint megmozdult volna, Rónin kezét érezte a száján.
Hosszú-hosszú élete során egy ilyen cselekedet szinte mindig
azzal járt volna, hogy kínokkal terhes leckét ad a halandónak jó
modorból. De az idősebb Krázus nem csupán jóval türelmesebb
volt fiatalabb önmagánál, hanem meg is bízott a mellette fekvő
emberben. Föntről mozgás zaja hallatszott, halkan bár, de a
gyakorlott fül számára, akár mennydörgés is lehetett volna.
Rónin felmutatott. Krázus bólintott. Mindketten hasra
fordultak, óvatosan emelkedtek négykézlábra, és próbáltak
kilesni a meredély széle mögül. Órák telhettek el, mióta álomba
merültek, már a hold is lenyugodott. A közeli liget csendes volt,
kivéve néhány rovar dallamos zümmögését és ciripelését. Ha az
imént nem hallották volna azt a kevésbé természetes, halk
csendülést, Krázus nyugodtan visszadőlt volna fekhelyére.
Azután meglátták a két szörnyeteget, ahogy azok lassan,
kényelmes lépésekkel elhaladnak a közelben. Először még
Krázus sem ismerte fel őket, azután – minthogy ilyen
körülmények közt is jobban látott az embernél – a
csillagfényben ki tudta venni a négy teremtmény körvonalait.
Két emberszerű alak lovagolt termetes, izmos nagymacskákon.
Magasak voltak, igen vékony alkatúak, mint a tündék, s
felszerelésükből ítélve harcosok lehettek. Éjszaka-színű
vértezetet viseltek és magas, bóbitás sisakot. Vonásaikat még a
sárkánymágus sem tudta kivenni a sötétben, de mozdulataik
jóval kifinomultabbak, kecsesebbek voltak az emberekénél.
Karcsú, fekete hátasaikon ülve úgy haladtak el, mintha
tökéletesen látnának a sötétben.
– Meglátnak, mielőtt észrevennéd, hogy közelednek –
suttogta Krázus. – Nem tudom, mifélék lehetnek, de nem a mi
fajtánkból valók.
– Többen is vannak – válaszolta Rónin, szintén súgva. Elég
gyengén látott, de az imént épp a megfelelő irányba pillantott,
hogy a csillagok fényében mégis feltűnjön neki a másik két alak.

79
 A négy katona szinte tökéletes csendben mozgott.
Jelenlétükről csupán néha-néha adott hírt valamelyik állat
hangosabb szusszanása, vagy a korábban hallott halk csendülés,
esetenként a megérintett falevelek surrogása egy alacsonyabbra
lógó ágon. Mintha épp vadásztak volna. Krázus arra az ijesztő
következtetésre jutott, hogy talán éppen őket keresik.
Az először látott két lovas egyike megállította termetes,
kardfogú hátasát, s arcához emelte egyik kezét. Halovány kék
fény villant fel, és világított be egy kis területet az alak körül.
Felemelt páncélkesztyűs kezében kicsiny kristályt tartott,
amelybe beletekintve körbefordult, mintha a sötét tájat
pásztázná vele. Alig néhány lélegzetvételnyi idő elteltével
markába fogta a kristályt, s ezzel kioltotta fényét.
A mágikus eszköz ilyen köznapinak tűnő használata, csak
részben aggasztotta a sárkánymágust. Amennyit a vadász
hosszúkás, ibolyaszín vonásaiból látott, az sokkal inkább
nyugtalanította.
– Éjtündék… – suttogta.
Az imént látókristályt használó vadász, rögtön Krázus felé
fordult.
– Meghallhatta! – mormolta Rónin. Krázus gondolatban
átkozta magát ostobaságáért, és felugorva magával rántotta a
mágust:
– Be az erdőbe! Az az egyetlen reményünk!
Egyetlen kiáltás visszhangzott az éjszakában, s a környék
megtelt lovasokkal. Rémisztően fürge hátasaik ügyesen ugrottak
előre, párnázott talpuk továbbra sem vert zajt. Akárcsak gazdáik,
a párducok is csillámló ezüstszín szemekkel fürkészték a
sötétséget. Mohó morgással jelezték, hogy vágyaik szerint, a
zsákmány nem menekülhet.
Krázus és Rónin berohant egy bozótos mögé. Az egyik
vadász elment mellettük, de a következő megállt és utánuk
fordult, próbálta megkerülni a magas aljnövényzetet. Tucatnyi

80
éjtünde szóródott szét mögöttük és kutatta át a környéket, vagy
próbálta elvágni a menekülési útvonalakat.
Ahogy észrevették őket, Rónin és Krázus befutottak az
erdőbe. Szinte azonnal sűrűbb részre jutottak, az ember
megfordult és elkiáltott egy szót. Mágikus energiából teremtett,
s vakító gömb vágódott neki a mögöttük közeledő éjtünde
mellkasának, és letaszította hátasáról. Hangos reccsenés
kíséretében vágta neki egy fa törzsének.
A támadás csak arra volt jó, hogy a többiek felfigyeljenek
rájuk, és még elszántabban vessék utánuk magukat. A nehezebb
haladás ellenére a vadászok feléjük irányították hátasaikat. A
menekülők továbbfutottak, de hirtelen kicsiny, néhány lépésnyi
tisztásra értek. Krázus oldalra nézett és látta, hogy üldözőik egy
része máris megkerülte őket.
Ösztönösen varázslásba fogott. A színtiszta mágia nyelvén
szólalt meg, szavainak lángfalat kellett volna teremtenie, amely
legalább az egyik irányból távol tartja az üldözőket. Ehelyett
kisebb-nagyobb tüzek lobbantak fel az aljnövényzetben,
többnyire alkalmatlanul bármiféle védelmi szerepre. A varázslat
pillanatnyi figyelemelterelésnek bizonyult, s csupán maroknyi
lovas ellenében. Az éjtündék többsége legfeljebb kósza
gondolatot szánt a dolognak.
Krázus ismét kíntól és gyengeségtől görnyedt össze. Újra
Rónin sietett a segítségére. Ugyan valamivel gyengébb
változatban ismerte, de megismételte a sárkánymágus
varázslatát. Meglepetésére a hatás jóval erőteljesebb formában
jött létre, mint amire számított. Üldözőik előtt hatalmas, mohón
lobogó lángok törtek fel, és a lovasok nemcsak megálltak, de
kényszerűen szét is szóródtak.
Az éjtündékhez hasonlóan Rónin is dermedten állt az
eredmény láttán, de hamar összeszedte magát. Krázus mellé
lépett, és legyengült társát támogatva, újra bevették magukat a
fák közé.

81
 – Találni fognak… – lihegte Krázus, nehezen véve a
levegőt –… egy utat. Ismerhetik a környéket.
– Minek nevezted őket? – A férfi közben hátrapillantva
látta, hogy ezúttal lerázták valamelyest vadászaikat.
– Éjtündék, Rónin… Emlékszel?
Az ember és a sárkánymágus egyaránt kötődött
Dalaranhoz, a mágusok városához, a tudás egyik fészkéhez. A
legendákból és a valószínűleg történelmi leírásokból az ember is
ismerhette az éjtündéket, a legendás fajt, amelytől Veréza népe
származott. Majd miközben a Lángoló Légió ellenében
küzdöttek, az éjtündék újra felbukkantak, és nem túlzás azt
állítani, hogy a háború kimenetele részben az ő
közbeavatkozásukon múlott.
– Az éjtündék nem a szövetségeseink? – torpant meg
Rónin, feledve az üldözőket.
– Elfelejtetted, hogy nem feltétlenül vagyunk a saját
időnkben. Valójában az újbóli felbukkanásuk előtt még a
sárkányok is úgy hitték, hogy rég kihaltak, miután… – Krázus
hirtelen elhallgatott, mintha nem lenne bizonyos benne, hogy
folytatni akarja.
Kiáltások harsantak a közelben. Három vadász érte utol
őket, és emelte rájuk ívelt kardját. Elöl az közeledett, aki a
látókristályt használta. Rónin lángjai oldalról világították meg
arcát, melyen a tündék mindegyikére jellemző szépséget örökre
tönkretette egy hosszú sebhely baloldalt, a szemtől le egészen a
felsőajakig.
Krázus ismét varázsolt volna, de a próbálkozás csak arra
volt jó, hogy ismét térdre essen kínjában. Rónin a karjába
kapaszkodva tartotta, közben a támadók felé fordult.
– Ritonus zerak! – kiáltotta el magát.
Az éjtündékhez legközelebb lévő ágak hirtelen
megnyúltak, és hálószerű akadályt képeztek előttük. Az egyik
vadász beleakadt és kicsúszott a nyeregből, a következő
megállította hátrahőkölő hátasát, mielőtt társa sorsára jutott
82
volna. Vezetőjük azonban megtorpanás nélkül vágta át az
ágakat, mintha csak a levegőt hasogatta volna maga előtt;
mozdulatai nyomán vöröses villanások bizonyították, pengéje
mágikus voltát.
– Rónin! – sziszegte Krázus. – Menekülj! Hagyj itt!
Volt tanítványának azonban esze ágában sem volt
engedelmeskedni az effajta parancsnak, ahogyan a helyében ő
maga is ott maradt volna. Rónin lenyúlt az övéhez és egyik
erszényéből kivett valamit, ami leginkább csillogó
higanygolyóra hasonlított. A dolog pillanatok alatt megnyúlt, és
halovány fehéren fénylő pengévé növekedett – Rónin még a
háború végén kapta a fegyvert, ajándékképpen egy tünde
parancsnoktól.
A mágus pengéjének fényében az éjtündék vezetőjének
vonásain ülő gőg meglepetéssé változott. A következő
pillanatban fegyvereik összecsókolóztak. Karmazsinvörös és
ezüstfehér szikrák ugrottak a levegőbe. Rónin egész testében
megremegett a kivédett csapás erejétől, az éjtünde pedig
majdnem kicsúszott a nyeregből. A párduc felüvöltött, de
borotvaéles karmai nem érték el a mágust; gazdája épp
megrántotta a kapaszkodónak használt gyeplőt, amikor
támadhatott volna.
Újra összecsaptak. Bár Rónin mágus volt, az utazások
veszedelmei közepette megtanulta értékelni a közelharc tudását.
Veréza jól kitanította, így még gyakorlott harcosokkal szemben
is megállhatta a helyét, legalább egy ideig, s a tünde penge
segítségével, esélye volt a győzelemre.
De a túlerővel szemben ő is tehetetlen volt. Bár az egyetlen
éjtündét és bestiáját még távol tartotta magától, de a három
másik vadász érkezésével, minden reménye elveszett. Ketten
egy termetes hálót tartottak dobásra készen. Krázus zajt hallott
hátulról, és odapillantva még három éjtündét látott, szintén egy
nagy hálóval felszerelkezve. Akárhogy próbálkozott, nem bírta

83
kimondani a hatalommal átitatott szavakat, melyek
megmenthették volna. Ő, a sárkány, magatehetetlenné vált.
Rónin is látta az első hálót és hátrálni kezdett, hogy
ellenfelét a többiek és önmaga közé vezesse. Felkészült arra,
hogy kardjával vágja ki magát, ha az éjtündék rávetik azt az
alkalmatosságot. A vezér előrébb ösztökélte hátasát, hogy
lefoglalja a férfi figyelmét.
– Mögötted! – kiáltott Krázus, de már ennyitől is
elborította a gyengeség. Azután sikerült folytatnia: – Még egy…
– Csizmás láb rúgta fejbe oldalról. Krázus eszméleténél maradt,
de látása elhomályosodott. A fájdalom ködén át figyelte, ahogy
a sötét alakok közelebb húzódnak társához.
Rónin félrecsapott egy vagy két pengét, megugrasztotta az
egyik nagymacskát, azután hátulról ráborult egy háló. Sikerült
kivágnia magát, de ekkor a másik háló vonta ölelésébe, és a
mágus karjai teljesen belegubancolódtak. Rónin már nyitotta
száját, hogy varázslatot mondjon, de egy páncélkesztyűs kéz,
keményen az állkapcsára zuhant. A mágus elesett.
Krázus dühödten rántotta ki magát kábulatából. Erőt
merített tehetetlensége felett érzett haragjából, elmormolta a
szükséges szavakat, és az éjtündék vezetőjére mutatott.
Varázslata ezúttal létrejött, de célt tévesztett. Aranyszín villám
csapott az egyik éjtünde melletti fába, kettéhasította annak
törzsét és letört három vaskos ágat, melyek maguk alá temették
a vadászt és hátasát.
A vezető Krázus felé fordult. A sárkánymágus még
védekezni próbált, de csak gyengén; a több oldalról érkező
öklök és talpak, hamar maguk alá gyűrték. Végül magához
ölelte a szenvedéstől mentes öntudatlanság.
Végignézte, ahogy a katonái összevissza verik a különös
figurát, aki – inkább véletlenül, mintsem saját erejéből megölte
egyik bajtársukat. Jóval azután, hogy áldozatuk eszméletét
vesztette, még hagyta, hogy harcosai kiéljék dühüket a
mozdulatlan testen. A párducok sziszegtek és morogtak a
84
vérszagtól; néhány éjtünde hátramaradt, nehogy a termetes
bestiák is kivegyék részüket az őrjöngésből. Amikor úgy ítélte,
hogy elérték az erőszak határát, és minden további veréssel a rab
életét veszélyeztetnék, Varo'then megállította őket:
– Xaviosz nagyúr élve akarja őket! – csattant fel a
sebhelyes parancsnok. – Ugye nem akarunk csalódást okozni
neki?
A többiek szinte elugrattak áldozatuk mellől, tekintetükbe
félelem költözött. Xaviosz hajlamos volt halállal jutalmazni az
óvatlanságot és a hibákat – kínterhes, elnyújtott halállal. Ehhez
gyakran választotta Varo'then korántsem ellenkező kezét, mint a
végrehajtás eszközét.
– Óvatosak voltunk, kapitány – mentegetőzött az egyik
katona. – Mindketten túl fogják élni.
Varo'then bólintott. Még mindig csodálkozott rajta, hogy a
királynő főtanácsosa hogyan fedezte fel a két idegen jelenlétét.
Neki csak annyit mondott, amikor magához hívatta, hogy
valamely különleges esemény történt a környéken, és nézzen
utána a dolognak, vigyen be minden furcsa alakot, akit talál. A
mindig éber kapitány felfedezte, hogy a nagyúr szemöldöke
kicsit összébb húzódik, ami azt jelentette, hogy Xaviosz
nyugtalanabb volt az ismeretlen „esemény” miatt, mint
amennyire kimutatta.
Varo'then a foglyokat szemlélte, miközben emberei
felfektették az összekötözött testeket egy-egy párduc hátára.
Bármit vagy bárkit várt is a kancellár, abban biztosan nem volt
benne ez a páros. A gyengébbik, akinek sikerült ellőnie azt a
gyilkos varázslatot, szinte éjtündének nézett ki, de bőre sápadt,
majdnem fehér volt. A másik, a fiatalabb és jóval tehetségesebb
varázshasználó, nos, Varo'then nem tudta, miféle szerzet lehet.
Nem különbözött sokban az éjtündéktől, de nyilvánvalóan más
fajból származott. A veterán harcos még sohasem látott efféle
teremtményt.

85
 – Nem számít – mormolta maga elé. – Xaviosz majd
kitalálja. Még ha egyenként kell is kitépnem a tagjaikat, vagy
élve kell megnyúznom őket, akkor is megtudjuk az igazat. –
Döntsön a kancellár bármiféle mód mellett, hűséges kapitánya
ott lesz, hogy bármikor munkához láthasson tapasztalt kezeivel.

86
 Hat
M
alfurion nyugtalansággal eltelve tért vissza otthonába,
az üvöltő zuhatagok mellé, melyek közvetlenül a
nagy éjtünde település, Suramar mögött rejtőztek, az
erdő szélén álló fák között. A zuhatagot körbelengő
természetes nyugalom, és a vadon viszonylagos érintetlensége
miatt választotta e környéket lakhelyéül. A városban és a
környéken – Khenariosz ligetét kivéve –, sehol máshol nem
érezte jól magát.
Alacsony, kerek épületet alakított ki fából és földből, így
háza éles ellentéte volt az éjtündékre jellemző építészetnek.
Nem alkalmazta a színes díszítések garmadáját, amelyek
egyértelműen jelezték fajtája ama belülről fakadó késztetését,
hogy folyton túlragyogják saját magukat. Otthona színeit a
földtől és a természettől kölcsönözte; a zöldet az erdőtől, a
termékeny barnát a rögöktől, a rokon árnyalatokat innen vagy
onnan. Alkalmazkodni próbált környezetéhez ahelyett, hogy –
népe szokásai szerint – a környezetet igazította volna a saját
ízléséhez.
Aznap éjjel az otthon sem hozhatta el számára azt a
kényelmet és megnyugvást, mint máskor. Elméjét még mindig
dühödt hangok és képek zaklatták, melyeket a Smaragd
Álomban járva hallott és látott, s amelyek korántsem adtak
választ kérdéseire. Csupán képzeletében tártak szélesre olyan
ajtókat, melyeket szívesebben tartott volna csukva, lakattal
lezárva, mert ami mögöttük rejlett, az hirtelen lehetségesnek
tűnt.
– A Smaragd Álomban látott képek számos dolgot
jelenthetnek – mondta Khenariosz, még a tisztáson –, attól

87
függetlenül, hogy mennyire tűnnek valósnak vagy valótlannak.
Még amit valósnak tartunk – mint amit Zin-Azshariról láttál –,
az sem feltétlenül valós, mert az álomvilág mindig a saját
játékait játssza a korlátok közé szorított tudattal.
Malfurion biztosan tudta, hogy a félisten csak nyugtatni
próbálja, mert a valóságot látta. Megértette, hogy Khenariosz is
aggódik a halandóknál nagyobb erőket megmozgató, óvatlan
mágiahasználat miatt, amely Azshara palotájában folyt.
A hatalom, mellyel az Előkelők játszadoznak… mire való?
Talán nem vették észre, hogy mennyire megfeszítik magát a
valóság szövetét a Forrás körül? Még mindig nehezen hitte el,
hogy a királynő elnéz egy ilyen óvatlan és nyilvánvalóan
pusztító tettet. Nem bírt szabadulni a gondolattól, hogy
valamiképpen Azshara ugyanakkora részt vállal mindebből,
mint tanácsosai. A királynő nem csupán névleges vezetője volt
népének; valóban uralkodott az éjtündék felett, még ha ezt az
arrogáns Előkelőkön keresztül érvényesítette is.
Malfurion próbált visszatérni mindennapi dolgaihoz,
remélve, hogy legalább kis időre feledheti bajait. Házában
csupán három szobát alakított ki, ami az ifjú éjtünde fajtársainak
szokásaihoz viszonyítva, újfent az egyszerűség példájaként
szolgálhatott volna. Az egyikben ágya állt ama maroknyi könyv
és tekercs társaságában, amelyek a természettel foglalkoztak és
összegyűjtötte őket, segítségképpen a tanulmányaihoz. Egy
másik szoba, mely az épület hátsó részén helyezkedett el,
éléskamraként szolgált, de betett ide egy egyszerű kis asztalt is,
s általában e mellett költötte el étkét.
Malfurion mindkét szobát pusztán szükségesnek tekintette.
A harmadik helyiség, a társalgó volt a kedvence. A társalgó,
ahová a hold fényesen ragyogott be éjjelente, és ahonnan kilátott
az ezüstösen csillámló vízesésekre. Legszívesebben itt meditált,
általában itt tűnődött el Khenariosz tanításain, avagy itt
kortyolgatta kedvenc méznektár-borát, és bámulta a zuhogókat.

88
Mindig itt vendégelte meg Tirandát és Illidant, az alacsony
faasztalka mellett.
Azon az estén sem Tiranda, sem Illidan nem kopogtatott be
hozzá. A lány visszatért Elún templomába, hogy folytassa
tanulmányait. Testvére – úgy tűnik, ezzel tovább szaporodtak a
közöttük lévő különbségek – az utóbbi időben inkább Suramar
zajos fogadásait tüntette ki megjelenésével. Végül is, ha jól
belegondolt, Illidan soha nem is békült ki igazán az erdő
csendjével.
Malfurion hátradőlt, lehunyta szemét, próbálta félresöpörni
a felesleges és zavaró gondolatokat, hogy megnyugtassa idegeit
és megtisztítsa elméjét. Alig néhány lélegzetvételnyi idő múltán
újra kinyitotta szemét, s elmerült a vízesés éjszakai
nyugalmában. Kiürített tudattal, mindenre nyitottan válogatott
azon élményei s tapasztalatai, álma és látomása képei között,
melyeket összevetve talán juthatott valami eredményre, a
nyugtalanító jelenségeket illetően. Ám meditatív tűnődéséből
felriasztotta egy árny, amely egyetlen pillanat alatt elvillant az
ablak előtt, de elég nagy volt ahhoz, hogy elfedje a hold ezüstös
korongját.
Egy szemvillanásnyi időre elkapta a termetes, baljós alak
sötét körvonalait. Állat nem lehetett; az vagy lassabban mozgott,
vagy kisebb volt, vagy eleve más alakban létezett. Azonnal az
ajtóhoz ugrott és szélesre tárta, közben lelkiekben felkészült,
hogy valamely természeti szellem segítségét kérje, ha szükséges.
Ám odakint csak a zuhogok vize rohant, egyre csak tovább és
tovább és megújulva, körötte az erdőszél fái álltak, és susogtak
halkan az éjszakai szellőben.
Kijjebb lépett, körülnézett – biztos volt benne, hogy testtel
bíró teremtmény nem tűnhetett el ilyen gyorsan. A bikafejű
taurenek, a medveszerű furbolgok nem voltak ismeretlenek
számára, és bár kényelmesen elfértek volna a környék
árnyékaiban, egyikük sem a gyorsaságáról volt híres. A szél újra
megsusogtatta a lombokat, és valahol a távolban egy éjszakai
89
madár éneke szólt, de a feltételezett betolakodó nem adott jelet
magáról. Malfurion tudta, a vadont hiába is kérdezné az
idegenről – egyáltalán járt a környéken bármiféle idegen? –,
mert ha ily remekül elrejtőzhetett, akkor magának is ismernie
kellett az erdőt, talán részének is kellett lennie. Akkor pedig
egyik fa sem tekinti idegennek vagy rendellenesnek a jelenlétét.
Csak az idegeim játszanak velem, végül ezzel nyugtatta
magát. Túl sok feszültség ért mostanában. Inkább visszatért a
társalgóba és leült iménti helyére, középre, de nem bírta újra
félretenni nyugtalanító érzéseit és gondolatait. Az árny akár
káprázat is lehetett, ellenben az éjtünde szívében megtelepedett
a bizonyosság, hogy a palotát, a körötte és benne zajló
eseményeket nem csupán elképzelte, s nem is jelképes vízióként
látta. Eltökélte, hogy valamiképpen megtudja az igazságot,
valahogy többet is talál majd, mint amennyit a Smaragd Álom
felfedett előtte.
Az a tündeféle majdnem észrevette. Akár valami járni alig
képes csecsemő, úgy botlott bele az egyik házába. Azért ennél
többet várt saját sokat csiszolt jártasságától, melyet nem egy
kiküldetésen bizonyított már. Öregszem, gondolta Broxigar.
Amiatt nem aggódott, hogy képes lenne megvédeni magát,
ha az a sötét bőrű teremtmény elkapja, de egyelőre még nem
érkezett el az ideje, hogy megadja magát vágyainak, és
megkockáztassa a dicső véget. Egyébként meg, annak alapján,
amennyit a magányos alakból látott, valószínűleg nem lett volna
nagy küzdelem lecsapni. Magas volt ugyan, de túl cingár, túl
védtelen. Az emberek jóval érdekesebb és értékesebb
ellenfeleknek tűntek, csak találna a környéken legalább egyet…
Immáron nem először, lüktető fájdalom hasított fejébe.
Brox a halántékára tett kézzel, egy fának dőlve várta, hogy
csillapodjon a kín. Szédülés fogta el, és bizonytalansága
felerősödött. Hogy pontosan mi történhetett vele az utóbbi
órákban, arról – eszméletre térésekor azonnal bevallotta
magának – fogalma sem volt. Nem halt kínhalált, mint Laska,
90
ehelyett valamiféle őrület kerítette hatalmába. A
felfogóképességén túl lévő dolgok öltöttek testet a szeme előtt,
és tűntek el ugyanolyan gyorsan. Még emlékezett rá, hogy
kaotikus erők örvénye ragadta magával és forgatta, miközben
megszámlálhatatlan hang és látomás döngette józansága falait.
Végül a látomások győztek, és Brox előtt elfeketedett a
világ, vagy legalábbis mindaz, ami még maradt belőle. Akkor és
ott bizonyossá vált számára, hogy többé nem ébredhet fel.
Persze, mégis felébredt, de korántsem a hegyvidék ismerős
hidegében vagy az őrjítő örvény mélyén. Ehelyett valamely
kifejezetten nyugodalmas táj terült el körötte, magas fákkal és
idillien hullámzó dombsággal, ameddig a szem ellátott. A nap
épp lenyugvóban volt, s egyedül a madarak vidám csivitelése
hallatszott.
Még ha tomboló csata közepébe zuhant volna, Brox akkor
sem tudott volna többet tenni, mint csak feküdni ott és fekve is
szédülni, elhalón nyöszörögni az iszonytató fejfájástól. Több
mint egy órába telt, mire összeszedte magát annyira, hogy
felálljon, és még akkor sem tudott rögtön útnak indulni.
Szerencsére az idegesítő várakozás közepette Brox felfedezett
egy kisebb, de annál megnyugtatóbb csodát. Fejszéje, melyet
elveszettnek hitt, ott hevert tőle alig néhány méterre, és marka
fájdalmából ítélve valószínűleg annyira szorította rémületében,
hogy magával hozta, bárhová küldte is el a gonosz mágia.
Merthogy – amint tisztultak kicsit a gondolatai, rögtön ez jutott
eszébe – minden bizonnyal csak valamely gonosz mágus
művelhetett, ilyenfajta őrjítő varázslatot. Hallott már az emberek
ide-oda elvivő varázslatairól, de ha valaki ezt ilyen formában
használta, akkor csak őrült és gonosz lehetett.
Odébb kúszott és erőt merített az ismerősre koptatott
fejszenyél érintéséből. Amint úgy érezte, hogy képes járni,
azonnal elindult. Idegen vidéken nem kifizetődő hosszan
vesztegelni egy helyben, tűnjön a környék bármily békésnek.
Gyaloglás közben próbálta felmérni a terepet, végül úgy döntött,
91
a közeli erdőszél felé veszi az irányt, és megkeresi a sűrűbb
részeket. Ott bármikor el tudott rejtezni és bizonyos volt benne,
hogy élelmet is talál majd. Legalább bogyókat és magokat, ha
hús nem akad, azokon is el lehet élni egy-két napig.
Egyedül és elveszve, Broxot az ösztönei vezették.
Mindegy, mi történt, Delej megbízta a feladattal, hogy tudjon
meg minél többet, és ha ez azzal járt, hogy valamelyik mágus
ideküldte, legalább körbenéz, hátha okkal küldte ide, vagy hátha
kiderülhet valami arról a mágusról. Ha a sárkánnyal együtt
valóban azok ketten lennének a felelősek ezért az egészért,
akkor veszélyesek is lehetnek. Ő maga később is meghalhat;
elsődleges feladata a népe védelmezése, szégyenét azután is
lemoshatja.
Legalább már azt megtudta, hogy miféle faj élhet az
ismeretlen vidéken. A Lángoló Légió elleni háború végéig nem
látott éjtündét, nem is hallott róluk, de azóta sem felejtette el
egyedi fizimiskájukat. Látott egy-két járőrt, meg belebotlott
abba a házba is, és már biztos volt benne, hogy valamiképpen
ennek a fajtának a birodalmába került. E gondolat legalább
reményt keltő, hogy egyszer még hazatérhet, s nyugodtabb
szívvel fogott neki, kijelölt feladatának. Az éjtündék és az orkok
egymás mellett harcoltak Kalimdoron. Nyilvánvalóan a népe új
otthonaként szolgáló föld, valamely távoli részére került. Némi
felderítőmunka után biztosan képes lesz kitalálni, melyik
irányban fekszik hazája, és meg is találja népét.
Nem állt szándékában egyszerűen csak odamenni
valamelyik éjtündéhez és megkérdezni, hogy merre induljon el.
Még ha ezek ugyanazok a teremtmények voltak is, akik
szövetségre léptek az orkokkal és az emberekkel, akkor sem
tudhatta, hogy a földjükre lépő idegennel szemben barátságosan
vagy ellenségesen viselkednek. Amíg nem derít ki valamivel
többet, addig az óvatos orknak jobb, ha nincs szem előtt.
Bár a közelben Brox nem talált másik épületet, észrevette a
halvány derengést, amely valami nagyobb településtől
92
származhatott. Tűnődött egy darabig, meglazította a hátára
szíjazott fejszét, majd megindult arrafelé.
Alig tett néhány lépést, amikor hirtelen újabb járőrök
bukkantak fel szemben. Egy gyors mozdulattal behúzódott az
egyik fa árnyékába, és hozzásimult a törzshöz. Ketten voltak,
azokon az átkozott nagymacskákon ültek, amelyek legutóbb is
majdnem kiszagolták, hogy a közelben bujkál. Az ork
összeszorította fogát, és fegyvere nyelét markolva felkészült arra
az esetre, ha a hátasok vagy gazdáik valamelyike észreveszi.
Ám a vértezetes alakok úgy siettek el mellette, mintha
valamely határozott cél vezérelné őket. Brox két marokra fogta
fejszéjét. Talán a látás terén nem szérezhetett előnyt, de a két
vézna alaknál jóval tapasztaltabb harcos volt. Lett légyen bár
nappal vagy éjszaka, a képzett ork kézbe illő fejsze mindig
képes mély, végzetes sebet ejteni az ellenfélen. Még az éjtündék
finom mívű vértezete sem állhat ellen a súlyos pengének.
Amikor a lovasok eltűntek a fák között, Brox folytatta
útját. Többet kellett megtudnia ezekről az éjtündékről, és ez csak
úgy volt lehetséges, ha körbeszaglássza a települést. Talán ott
eleget láthat ahhoz, hogy hazataláljon; akkor visszatérhetne
Delejhez, és elbeszélhetné neki a történteket. A hadfőnök
biztosan tudja majd, hogy mihez kezdjenek ezzel az egésszel.
Delej majd tudja, hogyan bánjon ezekkel az éjtündékkel, akik
veszélyes mágiába ártották magukat.
Mert hát az éjtündék, ugyebár, tudnak varázsolni, és az a
dolog, ami idehozta, az igenis varázsdolog volt. Persze, még
mindig csinálhatta az az ember meg a sárkánya, de ugyanígy az
éjtündék is felelősek lehettek az orkok földjén végzett
varázsmunkáért.
Hirtelen megtorpant; majdnem beleütközött egy ezüstösen
csillogó ruhába öltözött, magas tünde nőbe. Olyannyira
elgondolkodott, hogy bár óvatosan haladt előre, mégis csak az
utolsó utáni pillanatban vette észre a város szélén sétáló párt –
amikor már késő volt elrejtezni előlük. Meglepetten bámultak
93
egymásra, azután a tünde engedelmeskedett női ösztöneinek, és
felsikoltott a zöldes bőrű szörnyeteg láttán. Párja csak állt
dermedten.
Brox előrenyúlt – tényleg csak a nő száját akarta befogni –,
de mielőtt befejezhette volna a mozdulatot, kiáltások keltek
körötte, és egyre több éjtünde bukkant fel. Lelkének büszke
harcos része meg akart állni és küzdeni kívánt a végsőkig, de
elméje Delejnek engedelmeskedő fele emlékeztette, hogy ezzel
nem jutna előbbre küldetésében. Halálával csak újfent
megcsalná népét.
Egy dühödt mordulás kíséretében megfordult és
visszafutott arra, amerről jött. Úgy tűnt, mintha minden fatörzs
és nagyobb halom mögül előbújt volna egy-egy éjtünde – és
mindegyik riadót kiáltott a termetes ork láttán. Kürtök
harsogtak, Brox szitkozódott; jól tudta, hogy mit jelent ez a
hang. Néhány pillanattal később meg is hallotta az utána-küldött
katonák parancsoló kiáltásait, és nagymacskáik éhesnek tűnő
morgását.
Válla felett hátrapillantva meglátta üldözőit. Az eddig
látott őrök mellett taláros-mellvértes alakok is követték, akik
gyengébb páncélozottságuk ellenére sem tűntek kevésbé
veszélyesnek. Nem csupán fegyvereik, de hátasaik kimeresztett
karmai is igencsak fenyegetőn villogtak. Egy csapással
felnyithatták volna az orkot, egyetlen harapásukkal feltéphetnék
a torkát.
Brox legszívesebben a fejszéjével vágott volna utat
közöttük, kettéhasítva őrt és hátasát egyformán, véres nyomot és
megcsonkított testeket hagyva maga után. Azonban Delej
tanításai és parancsa kordában tartotta a vágyat, hogy erőszakkal
törjön ki. Felmordult, és az első elébe kerülő éjtündét a fejsze
lapjával taszította félre, azután elkerülte a macska karmait, és a
következő lovashoz fordult. Annak lábát ragadta meg szabad
kezével, és lerántva őt a nyeregből, egyszerűen hozzávágta az
épp feltápászkodó előbbihez.
94
 Penge sziszegett el a füle mellett, visszakézből rávágott, és
szilánkokra törte a karcsú kardot. Az éjtünde bölcsen hátrébb
ugrott, fegyvere csonkja a kezében maradt.
Brox kihasználta az így keletkezett rést, és elrohant üldözői
között. Néhányan kissé vonakodva vetették utána magukat, és
ezzel feltüzelték az ork reményeit. Ám amint a szökés
lehetségesnek tűnt, egy újabb éjtünde bukkant fel előtte. Ez
csillámló talárt és köpönyeget viselt, világoszöldet, amelyet
hátul és a mellkasán arany és rubin csillagok díszítettek, egy
bonyolult hímzésbe foglaltan. Az éjtünde hosszúkás, keskeny
arcának nagyobb részét csuklya fedte, de amennyi látszott
belőle, annak alapján egyáltalán nem tűnt rémültnek a felé tartó
termetes, állatias idegen láttán.
Brox meglengette fejszéjét és rákiáltott, próbálta
elijeszteni. A csuklyás alak a mellkasához emelte egyik kezét,
tenyérrel kifelé, mutató és középső ujja felmutatott a holdfényes
égre, hüvelykjével gyűrűs- és kisujját érintette.
Az ork rájött, hogy az éjtünde valamiféle varázslatra
készül, de már túl későn ismerte fel a helyzetet. A hold ezüst
korongja lehullott rá az égből, mint valami puha, fátyolszerű
takaró. Ahogy elérte, önálló életre kelve rásimult az ork testére,
körbefonta tagjait. Karja elnehezedett és lábai elgyengültek.
Néhány pillanat elteltével már azért is küzdenie kellett, hogy
nyitva tartsa a szemét.
A fejsze kicsúszott ernyedt markából és Broxigar térdre
esett, majd előredőlt, de még volt annyi ereje, hogy négykézláb
megtartsa magát. Ezüstös ködön keresztül látta, hogy a
varázstudóhoz hasonlatosan öltözött alakok veszik körbe. A
csuklyás tündék türelmesen álltak, figyelték a varázslat
hatásának kiteljesedését.
Harag gyulladt a harcos szívben, az ork halkan felmordult,
és merev ajkakkal talpra küzdötte magát. Nem jó halál!
Tehetetlenül, mint valami csecsemő!

95
 – Soha! – üvöltött fel, és eltompult ujjaival sikerült újra
fogást találnia a fejszenyélen. Egy pillanatra élénkítő örömmel
töltötte el, hogy a csuklyások ijedten ugráltak szét körötte
Nyilván nem számítottak ellenállásra.
De ahogy megpróbálta felemelni fegyverét, újabb ezüstös
fátyol hullott reá. Imént összeszedett ereje, egyetlen pillanat
alatt kiszállt tagjaiból. A fejsze ismét kicsúszott markából, és
tudta, hogy már képtelen lesz újra kézbe venni. Még tett egy
bizonytalan lépést, azután megbotlott a saját lábában és
elvágódott. Próbált ellenfelei felé kúszni; elhatározta, hogy nem
teszi ilyen könnyűvé a győzelmüket. Azután lehullott a
harmadik fátyol is, és látása elhomályosodott, végül eszméletét
vesztette.

Három éjjelen át! Három éjszaka, és még mindig semmi!

Xaviosz nem volt jó kedvében.
Három Előkelő hátrált el fáradtan a folytonos
mágiamunkától. Rögtön a helyükbe léptek azok, akiknek
sikerült visszanyerniük erejüket, az engedélyezett rövid pihenő
alatt. Xaviosz mesterséges, fekete szemei a három felé fordultak,
akik épp végeztek. Egyikük észrevette, hogy a sötét tekintet őket
szemléli, s alázatosan meghajolt. Az Előkelők voltak a királynő
legdicsőségesebb szolgálói, egyben nagy hatalommal
rendelkező varázstudók is, de a főtanácsost az Előkelők között is
a legdicsőbbnek – és a legveszélyesebbnek – tartották.
– Holnap éjjel tízszer ekkora erőt kell kivonnunk.
Legalábbis megpróbálkozunk vele – jelentette ki, fekete
ékkőszemében fellángoltak a vörös csíkok.
Bár ránézni képtelen volt, az egyik Előkelő mégis
ellenkezni merészelt:

96
 – Minden tiszteletem a tiéd, Xaviosz nagyuram, de ez
igencsak kockázatos lenne! Ekkora erők esetén egyetlen hiba is
könnyen romba dönthet mindent, amit eddig elértünk.
– És mi az, Peronasz? – Xaviosz végignézett a csuklyás
alakon, árnyéka mintha önálló életre kelt volna a varázsfények
villódzásától. – Mit értünk el ez ideig?
– Nagyobb hatalomnak parancsolunk, mint bármely
éjtünde mielőttünk.
Xaviosz bólintott, ezzel nem vitatkozhatott. Azután
rosszallóan összevonta szemöldökét:
– Igen, és már képesek vagyunk hegyméretű kalapáccsal
összezúzni a legyeket! Kicsiny a hited, Peronasz! Érezd magad
szerencsésnek, hogy tehetséged és tudásod szükségessé tesz
ehhez a munkához!
A másik éjtünde összeszorított szájjal, alázatosan hajolt
meg.
A kancellár némi megvetéssel nézett végig a többi
Előkelőn:
– Ahhoz, hogy teljesítsük kitűzött célunkat, teljes
egészében irányításunk alá kell vonnunk a Forrásban rejlő
erőket! Ehhez pontosságra, finom, ugyanakkor határozott
érintésekre van szükségünk, hogy célunk ne válhasson kétségek
martalékává! Most pedig…
– Megint szónokolsz, kedves Xaviosz?
A dallamos hang könnyedén rávett volna bármely más
Előkelőt, hogy akár meg is ölje magát, ha ezzel örömet okoz a
beszélőnek, de az ónix-szemű Xaviosz nem állt ennyire a hatása
alatt. Egy legyintéssel útjukra engedte a fáradt
varázshasználókat és az egyetlen olyan személyhez fordult,
akinek nem kellett tiszteletet mutatnia iránta.
A hölgy ragyogó jelenségként lépett be, a tökéletesség
látomásaként, amelyet a varázsfények színes villódzása még
lenyűgözőbbé tett. Nem más volt ő, mint az éjtündék szeretett
úrnője, Azshara, fajtája minden szépségének és kecsességének
97
megtestesítője. Amikor megjelent és megszólalt, a tömeg
elakadt lélegzettel itta minden szavát. Ha egyetlen apró érintését
elnyerhette, a harcos szívesen megküzdött akár egy sárkánnyal
is, vagy elvállalt bármilyen öngyilkos küldetést.
Az éjtündék királynője fajtája férfiainak magasságával
rendelkezett, bár nem volt aránytalanul magas, s termete illett
karcsúságához. Úgy mozdult, mint a szellő, nemes kecsességgel
minden lépésében. Macska sem járhatott csendesebben, és a
világon senki sem mozgott olyan magabiztossággal, mint
Azshara.
Sötét ibolyaszín bőre olyan sima volt, mint majdnem
áttetsző selyemruhája. Haja hosszú, sűrű, buja, és holdfényezüst
zuhatagként omlott vállaira, művészi ívű hátára. Ruhája
általában illett aranyszín szeméhez, de e látogatása alkalmával
inkább a hajához választott öltözéket.
Titokban még Xaviosz is vágyakozott a királynő, mint
jelenség után, de csak a maga módján. Törekvései már így is
közelebb vitték hozzá, mint bárki mást az elmúlt évtizedekben.
Szüksége volt az úrnőre, vágyai beteljesítéséhez. Sok hasznát
látta a királynő jelenlétének, s talán ez fordítva is igaz lehetett.
Az uralkodás két ellentétes módját testesítették meg az Éjtünde
Birodalomban, így egészítették ki egymást; nevük a szeretet és a
rettegés szimbólumaivá vált.
A megdöbbentő hatalmakat mozgósító varázsmunkával
ugyanazon cél irányába haladtak, ámbár egészen más érdekek
vezérelték őket. Azshara felsőbbrendű erőt keresett, hogy annak
segítségével egy csapásra megtisztítsa a világot minden
tökéletlenségtől és fertőtől, minden veszélytől, amely az éjtünde
népre leselkedett. Xaviosz pedig ugyanezen erő segítségével
kívánta megmutatni a királynőnek, hogy inkább őt illetné meg
az uralkodói rang.
– Holdnak Fényessége – kezdte alázatos arckifejezéssel. –
Csak a te tisztaságodat és tökéletességedet hirdetem! Őket is
csak az irántad való kötelességükre – és szeretetükre –
98
emlékeztettem volna az imént. Így biztosan nem csalódhatsz
bennük, bennünk.
– Mert akkor te is csalódnál bennük. Ugye, kedves
kancellárom? – A bódító szépségű királynő mögött két
szolgálólány vitte a hosszú, áttetsző ruha uszályát. Ahogy leült,
a lányok elhúzódtak két oldalra, a különlegesen kialakított
karosszék mellé, amelyet a királynő állíttatott oda, hogy
kényelemben figyelhesse az Előkelők tevékenységét. – Lehet,
hogy tőled jobban félnek, mint amennyire engem szeretnek?
– Kétlem, úrnőm!
A királynő elhelyezkedett, és nézte a varázshasználók
küzdelmes munkáját. Öltözéke rásimult testére, és kiemelte
tökéletes vonalait. Xavioszt nem hatotta meg a manőver. Amint
sikerrel járnak, úgyis megkapja majd, és minden mást is, amit
csak megkíván.
Fényes lobbanás vonta mindkettejük tekintetét az Előkelők
művére. A körben álló varázslók között dühödten lángoló
energiagömb lebegett, folytonosan összeomlott és újrateremtette
magát, egy rúnákkal teleírt hatszög felett. Eközben újra és újra
egy apró lyuk keletkezett rajta, s benne mélységes sötétség, vagy
inkább sötét mélység tátongott, talán átjáró valahová, átjáró
máshová. Xaviosz eddig is hosszú órákat töltött az Előkelők
alkotásának szemlélésével, minthogy mesterséges tekintete előtt
egészen más formák és színek sejlettek fel, mint amilyeneket a
gömb a köznapibb látásnak mutatott.
A feszülten figyelő kancellár a homlokát ráncolta,
hunyorítva tanulmányozta a megnyíló végtelen mélységeket.
Meg mert volna esküdni rá, hogy néha-néha, egy-egy rövid
pillanatra lát valamit, ami…
– Úgy vélem, nem figyelsz rám, kedves Xaviosz!
Egyáltalán lehetséges mindez?
A kancellárnak sikerült visszatérnie tűnődéseiből.
– Csak annyira, mint lélegzet nélkül élni, Holdnak Leánya.
De be kell vallanom, hogy túlságosan lenyűgözött ez alkotás, és
99
elterelte figyelmem, így talán nem is értettem meg szavaidat a
maguk teljes valójában. Mondtál valamit a…
Rövid, csilingelő kacaj hagyta el Azshara királynő ajkait.
– Mit kellett volna megértened? Csak annyit mondtam,
hogy hamarosan biztosan sikerre jutunk. Hamarosan
megszérezzük a kellő hatalmat, hogy megtisztítsuk világunkat a
tökéletlenségtől, és olyan állapotokat teremtsünk, mintha a
holdistennő kertjében laknánk.
– Úgy legyen, királynőm, úgy legyen! Már valóban közel
értünk az aranykor kezdetéhez. A Birodalom – a birodalmad –
megtisztul. A világ megismeri örök dicsőséged!
– Xaviosz megengedett magának egy halvány mosolyt. –És
a torz, tisztátalan fajok, amelyek a múltban megakadályozták
egy ilyen korszak eljövetelét, a jövőben nem létezhetnek majd.
Azshara reményteli mosollyal viszonozta e szavakat,
azután így válaszolt:
– Örülök, hogy szerinted is hamarosan elérjük célunkat.
Ma a szokásosnál is több kérelmező jött el hozzám. Félnek a
Forrásban és körülötte kélt vihartól. Oka és fenyegetése felől
kérdeztek. Természetesen megkértem őket, hogy kívánalmaikkal
téged keressenek fel.
– Ahogyan korábban is, úrnőm. El fogom oszlatni
félelmeiket, míg tervünk végül gyümölcsöt hoz, s mindannyian
meglátják céljainkat. Azután tiéd lesz a kellemes feladat, hogy
kihirdesd, mit tettünk népünk javáért. Ha lehetséges egyáltalán,
hogy még jobban szeressenek, mint most, fenséges úrnőm,
akkor ezt is elnyered.
Azshara pillanatnyi szemlesütéssel fogadta a bókot, azután
olyan kecsességgel, amelyre csak ő volt képes, felkelt
ülőhelyéről. A szolgálólányok gyorsan igazítottak ruhája
uszályán, hogy a legkisebb mértékben se zavarja a mozgásban.
– És ugye, jó lordom, hamarosan megtehetem e csodálatos
bejelentést? – kérdezte, majd nem várva választ, elfordult a

100
főtanácsostól. – Gondoskodj róla, hogy minden a megfelelő
ritmusban haladjon!
– Ez tölti ki minden időmet – válaszolt a férfi és meghajolt
a távozó alak felé. – És minden álmomat.
Amint a királynő és szolgálói eltűntek a folyosó másik
végén, rosszallás ült ki a kancellár merev arcára. Jelzett az egyik
kőarcú őrnek, aki mozdulatlanul teljesítette szolgálatát a
helyiség bejárata előtt:
– A fejedbe kerül, ha nem értesítesz, mielőtt őfelsége
legközelebb meglátogat. Megértetted?
– Igen, nagyuram! – válaszolta az őr. Arckifejezése
egyáltalán nem változott, bár szemében félelem csillant.
– És előbb szeretnék értesülni Varo'then kapitány
visszatértéről, mint őfelsége. Olyan feladatot bíztam rá,
amelynek semmi köze úrnőnkhöz vagy úrnőnk dolgaihoz.
Bármit is hozzon magával a kapitány, először egyenesen
hozzám jöjjön!
– Igenis, nagyuram!
Xaviosz elküldte az őrt, és visszafordult az Előkelők felé.
A varázsmunka mit sem változott, mióta Azshara és szavai
elterelték róla a figyelmét. Mágikus energia táncoló szikrái és
apró villámai fonták körbe a tüzes energiagömböt, amely még
mindig folyamatosan lüktetett. Miközben Xaviosz figyelte, a
gömb ismét összeomlott, mintha el akarná emészteni önmagát.
– Csodálatos – suttogta. A mágikus rituálé hatalmat
sugárzott, s ő látta a gömb mélyén az alig megkötött és még
megköthető erőket, melyeket minden éjtünde mágia őseredeti
forrásából nyertek ki. Maga Xaviosz fedezte fel, hogy a
Végtelen Forrás által nyújtott lehetőségek közül egészen addig,
csupán a legnyilvánvalóbbakat használták ki; az a sötét tó
megfelelt a nevének. Minél tovább tanulmányozta, a férfi annál
inkább megbizonyosodott róla, hogy a tóban rejlő hatalom
végtelen. A Forrás halandók által érzékelt kiterjedése is csupán a
korlátozott elmét becsapó szemfényvesztésnek tekinthető,
101
minthogy igaz valójában dimenziók ezreibe nyúlt bele, és több
ezer helyen létezett ugyanabban a pillanatban. A legfőbb
Előkelő immáron majdnem minden aspektusból, minden
változatból kivonhatta azokat az erőket, amelyekre szüksége
volt vágyai beteljesítéséhez.
Mások számára láthatatlan színek és vonalak táncoltak
Xaviosz mágikus tekintete előtt. Egymásnak feszültek,
eltávolodtak egymástól, rendszertelennek tűnő küzdelmet
vívtak. Legszívesebben besétált volna közéjük, vonzották őt, a
bennük rejlő elemi hatalommal csábították magukhoz. Elmerült
a képzeletet felülmúló látvány- és érzethalomban.
A gömb közepén újra és újra megnyíló, kicsiny lyuk
mélyéről, a fizikai világon túlról valamely jelenlét nyúlt ki, s
erősödött meg. Xaviosz hirtelen mintha egy másik tekintetbe
bámult volna. Ezúttal tudta, hogy nem tévedett. Igen, távoli
jelenlétet érzékelt. A hihetetlen messzeség ellenére is akkora
hatalom rejtezett az átjáró mögött, hogy a kancellár akaratlanul
lépett egyet hátra. Hiába, már elkésett a távolodással.
Mélyről, a Forrás miriádnyi megjelenési formájának helyet
adó világok közti, tér nélküli másféle tér legeslegmélyéről
kinyúlt a rémisztő, mértéket alig ismerő hatalom, s megragadta a
kancellár elméjét. Magához húzta, örökre igába hajtotta.
Szólítottál, szólt egy hang, melyben egyformán benne
rejlett élet és halál, teremtés és pusztítás, a végtelennek tűnő tér
és idő egy-egy szelete. Még ha akarta volna, Xaviosz akkor sem
tudta volna levenni tekintetét, az előtte megnyíló mélységről.
Egy másik tekintet tartotta fogva, a puszta semmiből nézett
vissza a főtanácsosra.
Szólítottál.
A fekete víz úgy bugyborékolt, mintha felforralták volna.
Hatalmas hullámok emelkedtek fel és omlottak össze, újra és
újra. Villámok csaptak ki a Végtelen Forrásból és a felette
összegyűlt felhőkből.

102
 Azután suttogás kélt. Az első éjtündék, akik meghallották,
azt hitték, csupán a vad szél játszik képzeletükkel. Nem is
foglalkoztak vele – jobban aggasztotta őket előkelő otthonaik
pusztulásának lehetősége.
Ama kevés előrelátóbb és okosabb tünde, aki jobban
ráhangolódott a Forrás földöntúli energiáira, szintén hamar
meghallotta a suttogást, és tudta, hogy az magából a Forrásból
szólt.
S végül az az egy-két tünde, aki tisztán hallotta a szavakat,
és megértette jelentésüket, igazán megrémült a suttogástól.
Olyannyira, hogy szólni sem mert félelmeiről, attól tartva, hogy
őrültnek bélyegzik és elkergetik. Így maradt közvetítő nélkül az
egyetlen figyelmeztetés, amely még megmenthette volna a
Forrás környékén élőket.
A hangok éhségről szóltak, mélységes, mindent elemésztő
éhségről, és eljövetelről; hogy hamarosan átzabálják magukat a
határon, amely elválasztotta őket, az éjtündék világától.

103
 Hét
F
oglyul ejtőik nyugtalankodni kezdtek, ami Rónin szerint
nem jelentett jót. Mi több, ha egy ismert vidéken járó,
legalább átlagos létszámú harcoscsapat nyugtalankodni
kezd a hazafelé vezető úton, az szerinte kifejezetten
rosszat jelentett.
Eladdig a katonák magabiztosan követték az erdei és mezei
ösvényeket és utakat, minthogy a néhány elkapott mondat
alapján, nem lehettek messze otthonuktól. Azután egyszer csak
úgy tűnt, mintha eltévedtek volna. Mintha a sötét fasorok és az
aljnövényzet más jelleget öltött volna, ám a változás mikéntje és
mibenléte egyformán rejtve maradt. Immáron a katonák csak
annyira tűntek a vidék ismerőinek és birtokosainak, mint az
idegenből jött rabok.
Ezzel együtt a hajnal is elérkezett. Rónint és az
eszméletlenre vert Krázust teketória nélkül megkötözték és
feldobták egy nagymacska hátára, úgy indították útnak őket,
közrefogva. A hatalmas párduc minden lépésnél belekönyökölt
Rónin bordáiba, de a mágus kényszerítette magát, hogy
csendben maradjon, hadd higgyék csak eszméletlennek.
Persze, mit számított volna, ha észreveszik? Többször is
próbált varázsolni valamit, de minden alkalommal csak éktelen
fejfájás lett belőle, mintha szét akart volna hasadni a koponyája.
A nyakába kis smaragd amulettet akasztottak, egyszerű külsejű
dolgot, amely nyilvánvalóan kínjai forrása lehetett. Amikor a
varázshasználatra próbált összpontosítani, elméje elködösödött,
és halántékába lüktető fájdalom hasított. Nem tudta lerázni
magáról az amulettet, az éjtündék remekül mérték meg a lánc
hosszát. Krázus is hasonlót viselt, de tőle mintha nem féltek

104
volna igazán, legalábbis ezt vette ki szavaikból. Rónin is látta,
mi történt minden alkalommal, amikor Krázus mágiához
folyamodott, és előzőleg az átalakulás sikertelensége is arra
utalt, hogy a sárkánymágus valamiképpen hatalmát veszítette.
– Nem ezen az ösvényen jöttünk – vicsorgott a sebhelyes
vezető, Varo'then, ahogy a többiek szólították. – Nem ilyen volt
az út, mások a fák is.
– De hát pontosan arra mentünk, amerről jöttünk, kapitány
– válaszolt az egyik harcos. – Nem tértünk le sehol…
– Talán látod valahol Zin-Azshari tornyait? – csattant fel
Varo'then. – Én csak újabb átkozott fákat látok, Kaltariosz! És
valami nagyon nem tetszik bennük! Mintha ismert ösvényeink,
másfelé vezették volna lépteinket!
– Visszaforduljunk? Felderítsük az utat?
Rónin nem látta a kapitány arcát, de el tudta képzelni a
csalódott kifejezést.
– Ne. – Lélegzetvételnyi szünet. – Még ne.
Bár Varo'then még nem kívánt visszafordulni, Rónin egyre
inkább szeretett volna máshol lenni. Mágusként elő-érzetei,
benyomásai és intuíciói egyszerre voltak tisztábbak és
megalapozottabbak, mint a varázserőt nélkülözőké. Minden
lépéssel, amely bentebb vitte őket a sűrű, föléjük tornyosuló fák
közé, egyre növekvő jelenlétet érzett, olyasfélét, amilyet még
sohasem tapasztalt. Ez valamennyire emlékeztette arra az
érzésre, amely Krázus tudati kapcsolatfelvételét kísérte, amikor
közvetítette azokat a képeket. De ez erőteljesebb volt, legalábbis
közvetlenebb, s mindenképpen inkább tartozott a jelenhez, mint
bármely más pillanathoz vagy időhöz.
– Mindjárt felkel a nap – mormolta az egyik katona. A
hangsúly és a szavak felidézték Rónin ismereteit az éjtündékről.
Tudta, hogy nem válnak ugyan magatehetetlenné, de a
napfénytől valamelyest elgyengülnek. Mágikus teremtmények
voltak – még ha egyénenként nem is hordozott mindegyikük
olyasféle mágikus erőt, melyet akaratukkal formálhattak volna –
105
, és mágiájuk az éjszakához tartozott. Ha meg tudna szabadulni
az amulettől, amikor felkel a nap, akkor jobb esélyekkel
próbálkozhatna meg a szökéssel, s társát is könnyebben
kiszabadíthatná.
Az éjtündék egyre nyugtalanabbul fürkészték a környező
növényzetet, így hamar eljött a pillanat, amikor senki sem
figyelt rá. Rónin megpróbálta fejrázással elhagyni az ékszert, de
az amulett csak himbálózott előre és hátra, lecsusszanni sehogy
sem akart. Azt kockáztatta, hogy az éjtündék felfedezik
tevékenységét, de úgy érezte, nincs más lehetősége. A
sikertelenségtől kétségbeesve nézett körbe, és a hajnal előtti
félhomályban egy arc nézett vissza rá, az egyik fa lombjából.
Illetve látott egy arcot, amely részét képezte a
lombozatnak. Levelekből és gallyakból tevődött össze, amelyek
még buja szakállt is rajzoltak az áll alá. A szemek bogyók
voltak, és egy hézag képezte a szájat. Azután az arc ugyanolyan
gyorsan eltűnt, mint ahogy megjelent, és Rónin hajlott a
gondolatra, hogy odaképzelte csupán. Talán csak a hajnali
árnyak tréfálták meg. De ilyen részletességgel…?
Penge csendült, ahogy kirántották hüvelyéből. Veszély
szaga lógott a levegőben, és az éjtündék gyakorlott harcosokként
érezték meg azt. Sejtelmük sem volt a közeledő ellenfél
mibenlétéről, de tőlük telhetően felkészültek a küzdelemre.
Termetes macskaféle hátasaik idegesen fújtak minden zöldre
maguk körül, és nem csupán gyorsítottak amúgy sem lassú
lépteiken, de emellett mozgásuk óvatosabbá vált.
Varo'then hirtelen jobbra mutatott:
– Arra! Gyorsan! –De már elkésett. Az erdő életre kelt,
hatalmas lombos ágak ereszkedtek le és borították be a
lovasokat, egyszerre akadályozták a látást és a mozgást. Bokrok
ugrottak fel helyükből és változtak fürge kis alakokká,
csendesen mosolygó zöld arccal. Az avar mintha görcsbe rándult
volna a párducok karmos érintésétől; az ijedtükben felágaskodó
nagymacskák némelyike levetette lovasát. Az éjtündék
106
összevissza kiáltoztak, próbálták egyben tartani a csapatot, de ha
társaikhoz viszonyították helyzetüket, azzal csak fokozták a
káoszt.
Mély nyögés, recsegés hangzott fel a fák sorai közül.
Megfigyelésre alkalmatlan helyzetéből Rónin csak egy
pillanatra látta meg a zaj forrását, de bizonyos volt benne, hogy
valamelyik hatalmas fa lehajolt, és félresöpört egy vagy két
éjtündét. A vinnyogásból ítélve hátasaik sem kerülték el
sorsukat.
Szitokszó töltötte meg az erdőt, ahogy Varo'then próbált
valamiféle rendet tartani. A nyeregben maradt tündék
szétszóródtak; egy részük a köröttük nyüzsgő bokormanókat
csapkodta, a többieket pedig lefoglalta, hogy féken tartsák
termetes párducaikat. A nagymacskák láthatóan idegenkedtek a
félig növényszerű ellenfelektől, s inkább hátrébb húzódtak akkor
is, amikor lovasaik előre ösztökélték volna őket.
Varo'then kiáltott valamit és hirtelen hosszú, lila, erős hőt
sugárzó csápok csaptak ki az erdő különböző pontjaiból. Az
egyik elért egy épp felugró bokormanót, és lángra lobbantotta.
Bár úgy tűnt, szörnyű kínokat kell kiállnia, az erdei teremtmény
pillanatnyi megállás nélkül rohant tovább célja felé, közben
tűzösvényt húzott maga után. Abban a pillanatban feltámadt a
szél, bár eladdig halovány szellő sem lengedezett. A légroham
sikoltva és üvöltve csapott le a harcolókra, mintha az iménti
varázstámadás ingerelte volna fel. Dühödten kapta fel a környék
összes mozdítható levelét, ágát és porát, hogy a hatalmas
mennyiségű törmelékkel töltse meg a teret. A lángok kihunytak,
áldozata ugyanúgy nem törődött a csodálatos megmeneküléssel,
mint imént a nyilvánvaló veszéllyel. A Varo'then mellett harcoló
éjtündét vaskos faág ütötte ki a nyeregből.
– Visszavonulás! – kiáltotta a sebhelyes kapitány. – Vissza
mindenki! Gyorsan, a szentségit!
Rónin száját leveles kéz fogta be. Ismét látta a
megdöbbentő, hatalmat sugárzó arcot. Érezte, hogy lábát is
107
megragadja valami. Egy nem túlságosan finom lökéssel, a
leveles kezek letaszították a párducról.
Az állat felüvöltött. Egyre több bozótszerű alak vette körül
a bestiát és terelte el a figyelmét, hogy megszabadíthassák a
gondjaira bízott rakománytól. Rónin számára fordult egyet a
világ, és látóterébe került Varo'then is, aki épp körbetekintett,
hogy felmérje a helyzetet. Az éjtünde szitkozódva vette
tudomásul, hogy lopják a foglyait, de mielőtt utánuk indulhatott
volna, újabb ágak zuhantak elé és reá, elfedték arcát, és
leszorították karjait.
A bokorlények elkapták a mágust, vállukra vették és úgy
cipelték el, mint egy faltörő kost. Csendesen, sebesen rohantak
be az erdő sűrűjébe. Rónin csak remélte, hogy Krázusról sem
feledkeztek meg, mi több, talán ugyanoda viszik mindkettejüket.
Mást nem látott, csak az erdő fáit és a leveles teremtményeket
maga körül. Termetük ellenére, meg-mentői meglehetősen
erősnek látszottak.
Azután egy éjtünde ugratott elébük morgó párducával, de
csupán egyedül, társak nélkül – a mágus felismerte benne
Kaltarioszt. Tekintetében kétségbeesés ült, mintha foglyai
megmenekülése szörnyű következményekkel járna reá nézve.
Amennyit a kapitány korábbi szavaiból és az egyéb beszédekből
Rónin útközben kihallgatott, annak alapján ez lehetségesnek
tűnt.
Az éjtünde nem pocsékolta idejét szavakra, csak
megindította párducát, és megtámadta az erdei teremtményeket.
A Rónin által ismert tündék, főként a szeretett Veréza,
végtelenül tisztelték a természetet. Kaltariosz fajtája azonban
mintha egyáltalán nem törődött volna ilyesmivel; úgy csapkodta
az elébe kerülő faágakat és bokrokat, mintha azok esküdt
ellenségei lettek volna. Semmi sem tarthatta távol zsákmányától.
Legalábbis úgy látszott. Nagy, fekete madarak bukkantak
fel hirtelen a lombok közül, körbevették és könyörtelenül

108
megtépték az éjtündét. Kaltariosz őrjöngve vagdalkozott maga
körül, de egy apró tollat sem tudott levágni a szárnyasokról.
A madarak annyira lefoglalták az éjtündét, hogy nem vette
észre az újabb veszélyt, amely a földből tört fel mellette. A fák,
amelyeknek ágain próbálta átverekedni magát az imént, vagy két
lábnyival megemelkedtek, mintha kinyújtották volna
gyökereiket, és épp indulni készülnének valahová. Kaltariosz és
hátasa – vakon a madaraktól és a dühtől – nem tudott figyelni a
talajra, s a dühödten feltörő gyökerek elbuktatták őket, tagjaik
köré tekeredve lekötözték a harcost és a párducot.
Gyászos visítás tört fel a nagymacska torkából, ahogy
oldalára fordulva vergődött. Lovasa próbált nyeregben maradni,
de ezzel csak rontott a helyzeten; egyik lába beszorult a fekete
hátas alá, és egyik karját már megragadták a gyökerek. A fák
mintha közelebb húzódtak volna.
A nagydarab párduc tekergőzve próbált felállni, közben
valahogy belökte Kaltarioszt két zömök fatörzs közé. A harcos
kétségbeesetten, rémülten kapálózott, megkapaszkodott volna
valamiben, hogy kihúzza magát szorult helyzetéből, de a
fatörzsek lassan egymás felé hajoltak, és maguk közé szorították
a szerencsétlen éjtündét. A vértezet papírként gyűrődött össze,
alatta a hús és a csont is képtelen volt ellenállni a roppant
erőnek. Hátasa jobb sorsra jutott, vagy legalábbis gyorsabban
bevégezte; nyakát hangos reccsenéssel törte el egy köré
tekeredett gyökér.
A pillanatnyi megtorpanás után Rónin leveles megmentői
úgy rohantak tovább, mintha mi sem történt volna. A mágus már
csupán néhány lélegzetvételnyi ideig hallotta az éjtündék
küzdelmének zajait, azután a hangok elenyésztek. Semmi sem
utalt arra, hogy Varo'then végül sikeresen megszöktette vadászai
maradékát, avagy mind odavesztek.
A kis termetű bokorlények csak vitték és vitték a mágust,
talán már nem is evilági módon, merthogy az erdő
elmosódottan, smaragdszín homályba és ködbe veszve futott
109
körötte. Csupán egyetlen dolgot látott tisztán: oldalt időnként a
sárkánymágus mozdulatlan alakja bukkant ki egy-egy pillanatra
az elmosódott háttérből, ahogy – hozzá hasonlóan – Krázust is
bokormanók vitték valahová. Mikor némi idő elteltével a
misztikus módon megtett távolság már kezdett ijesztően
nagynak tűnni, Rónin lelkében a remény helyet adott a
félelemnek. Sejtelme se volt róla, hogy erdei megmentői mit
szándékoztak tenni velük. Akár azért is elorozhatták az éjtündék
foglyait, hogy vérüket vegyék valamely rituáléhoz. Hallott már
kiirthatatlan vadonbeli szektákról, melyek még az ő idejében is
holmi állatistenségeknek mutattak be véráldozatot, holott a
Szövetség nem kevés erőt fordított, az ilyen barbár szokások
felszámolására.
A bokormanók lelassítottak, végül megálltak egy ritkásabb
részen, amely mintha egy irtás széle lett volna. A rossz látószög
ellenére Róninnak sikerült valamelyest körülnéznie. Bármennyit
utaztak is, és bármily módon tették ezt, a napfény már teljesen
bevilágította a tisztást. Az édes erdei levegőt kedves-kellemes
madárcsiripelés tette még bódítóbbá, és a legszélső fáktól alig
néhány lépésnyire, miriádnyi virág száz meg százféle színe
ragyogott a kecsesen hajladozó, magas fűben. Az éjszakai
kalandok után, mintha egycsapásra átléptek volna a mesék
világába.
Rónint a levelekből és gallyakból font arc látványa rántotta
ki kezdődő kábulatából. A szájnyílás széthúzódott, kedves
mosolyt imitált, és a mágus – meglepetésére – apró fehér
virágokat fedezett fel odabenn. Azután kicsiny virágpor-felhő
csapott ki a levélajkak közül, s megtöltötte a mágus orrát, száját.
Rónin köhögött, szédülni kezdett, látása elhomályosodott.
Érezte, hogy a bokormanók újra nekiindulnak, ám ezúttal csak a
napfényre vitték ki, ahol csakhamar eszméletét veszítette.
Bár Rónin azt hitte, Krázus mégsem volt végig öntudatlan.
Elgyengült, igen, és szinte azt kívánta, hogy borítsa el végre a

110
sötétség, mégis küzdött a testi és elmebeli tehetetlenség ellen, és
ha nem is győzhetett, legalább nem veszített.
Ő is felfedezte a változásokat, látta a figyelőket, de
nagyobb tapasztalata azt is megsúgta, hogy az erdő szolgái
lehetnek. Krázus megértette, hogy nem félrevezették az
éjtündéket, hanem magát az utat, az erdei ösvényt terelték
másfelé. Valamiféle természeti erő akarta elvenni őket a
vértezetes alakoktól, de vajon mi okból?
A sárkánymágus úgy döntött, hogy míg erre a kérdésére
nem kap választ, addig jobb lesz csendben és mozdulatlan
maradnia. Legfőképpen a tomboló káosz közepette. Amikor az
éjtündéket megtámadták az erdei teremtmények, majd elrabolták
őt és Rónint, a sárkány tétlenséget kényszerített magára.
Rosszindulatot nem érzett megmentőikben, de ez nem jelentette
azt, hogy később nem törhetnek ellenük. Titokban éber maradt
az erdei utazás közepette is, remélve, hogy talán több hasznára
lehet társának, mint korábban. De elszámította magát, és amikor
elérték a napfényes tisztást, előtte is megjelent az az arc.
Akárcsak Rónin, ő is mély álomba merült.
Azonban nem aludt többet néhány percnél. Arra ébredt,
hogy egy kis vörös madár kopogtatja a térdét. A látvány
olyannyira meglepte, hogy egy pillanatra elakadt a lélegzete.
Lábának akaratlan rándulásával elriasztotta a kis állatot, amely
felröppent egy közeli faágra.
Krázus nagy elővigyázattal kémlelt körbe. Minden jel
szerint mindketten egy misztikus liget közepén hevertek,
valamely roppant hatalmas mágia forrásánál, amely legalább oly
ősi volt, mint maguk a sárkányok. A nap ragyogón sütött, a fű, a
virágok és az énekesmadarak békét árasztottak susogásukkal,
színeikkel és dalukkal. Valamely természeti istenség
szentélyében lehettek, akit talán ismernie is kellett volna – de
emlékezetében nem bukkant fel semmiféle kép vagy hang.
Olyasféle probléma volt ez, amelyet már korábban is
felfedezett, és amelyről társának sem mert őszintén szólni.
111
Emlékezete egészen hiányosnak tűnt. Felismerte az éjtündéket
külső jellegzetességeikről, de sok más dolog – többnyire evilági
emlékei –, mintha kitörlődött volna elméjéből. Amikor
összpontosítással próbálta felidézni ezeket, nem lelt mást a
helyükön, csak ürességet. Úgy tűnt, nemcsak teste, de elméje is
elgyengült; mintha hiányzott volna lényéből valami, ami nélkül
nem lehetett egész.
De miképpen? Miért szenvedett ekkora ártalmat, sokkal
nagyobbat, mint Rónin? Ugyanakkor az ember meglepő erőről
tett tanúbizonyságot, jóval nagyobb hatalmat mutatott, mint
amekkorával Krázus tudomása szerint rendelkezett. Mégiscsak
egy köznapi halandó volt, a kisebb fajok egyikéből! Ha időn és
téren átívelő, őrült röptük közepette valakinek el kellett
rongyolódnia, az minden ésszerűség alapján csak Rónin lehetett
volna.
Amikor idáig jutott, Krázus bűntudatot érzett. Bármi
lehetett az oka annak, hogy Rónin másképpen élte meg az
utazást, és Krázust azért furdalta a lelkiismeret, mert
szerencséjük fonákját kívánta. Rónin többször is szinte
feláldozta magát érte; nem érdemelt ilyen gondolatokat.
A sárkánynak szörnyű gyengesége és a régóta vele időző
fájdalom ellenére sikerült feltápászkodnia. Nem látta nyomát
azoknak a teremtményeknek, amelyek idehozták őket.
Valószínűleg visszatértek az erdőbe, hogy újra részévé váljanak
és gondozzák, míg uruk nem szólítja őket. Krázus szerint a
bokormanók csupán a legkisebb őrzői lehettek a vidéknek; talán
az éjtündéket nem értékelték igazán veszélyesnek. De mit
akarhatott az erdőben uralkodó hatalom a két, ösvényét vesztett
utazótól?
Rónin mélyen aludt, és a virágpor reá gyakorolt hatásából
Krázus úgy ítélte, hogy még meglehetősen hosszan fog
szunnyadni. Nyilvánvaló veszély jelét nem lelte, ezért a sárkány
úgy döntött, kitapogatja szabadságuk határait. A sűrű
virágtömeg térdmagas kerítéshez hasonlóan vette körbe a dús
112
füvű tisztást, és bár a növények vadon növekedtek, mégis
szabályos kört alkottak, egy mindenhol egyforma széles sávban.
Krázus elindult a legközelebbi színpompás ív felé. Amikor már
csak egy lépésnyire volt tőlük, a virágok hirtelen mind felé
fordultak, szirmaik még pompázatosabban kinyíltak.
A sárkánymágus rögtön elhátrált, és a virágok visszatértek
előbbi állapotukba. Egyszerű, de hatékony falat képeztek,
melynek élőlény a közelébe sem juthatott. A dolog zavarta is
meg nem is a sárkánymágust, hiszen egyrészt ők így
biztonságban voltak a kívülről érkező veszélyekkel szemben,
másrészt azonban maguk sem léphettek ki a tisztásról. Újfent
rabok voltak tehát.
Jelenlegi állapotában Krázus nem kívánta megkockáztatni,
hogy átugrik a virágok felett. Feltehetőleg amúgy is csak újabb
védvonalat talált volna, valószínűleg valamivel durvábbat. Csak
egy megoldás jutott eszébe. Hogy könnyebben
takarékoskodhasson erejével, keresztbe tett lábbal leült a fűre,
azután mély lélegzetet vett, és enyhén összpontosítva a korábban
látott arcra, megszólalt:
– Beszélni szeretnék veled.
A tisztáson fújdogáló szellő felkapta és beröpítette szavait
az erdőbe, ahol azok halk visszhangot verve csapódtak fáról-
fára. A madarak elcsendesedtek, a fű sem bólogatott tovább.
Azután a lágy szellő visszatért, s magával hozta a választ:
– Beszéljünk hát!
Krázus kivárt. A távolból patadobogást hallott, mintha
valami állat tévedt volna arra. Ahogy a patadobogás közeledett,
a sárkánymágus érezte a nagy hatalmú lény egyre erősödő
jelenlétét. Termetes alak bukkant fel a távoli fák között, lovas,
agancsos sisakkal a fején, valamiféle nagyobbfajta paripán ülve.
Végül az alak kilépett az árnyékokból, elsétált a virág-őrzőkig,
hogy a nap öröknek tűnő ragyogással boríthassa be. Az emberi
alakot öltött sárkány úgy tátotta el száját meglepetésében, mint
kisgyermek, aki körül megelevenedett valamely mese.
113
 – Ismerlek… – kezdte Krázus. – Tudom, ki vagy… – De a
név, mint oly sok más, kiszakadhatott belőle, valahol az idő
örvényében. Csupán annyit sikerült kierőszakolnia
emlékezetéből, hogy ismernie kellene ezt a teremtményt, de
hogy mikor és hol találkozott vele, arról fogalma sem volt. Ez is
biztosan jelentett valamit, csak össze kellett volna vetnie a
dolgot, emlékezetének többi hasadékával. De hát mit tehetett, ha
azt sem tudta felidézni, hogy nagyjából mire is kellett volna
emlékeznie?!
– És valamennyit már én is tudok rólad – válaszolta a fölé
tornyosuló alak, kinek felsőteste az éjtündékéhez, alteste
szarvaséhoz hasonlított. – Sajnos, közel sem annyit, amennyit
tudni szeretnék.
Négy erős lábán az erdők ura átsétált a virágok között,
melyek úgy engedtek utat, mint hűséges kutyák a gazdájuknak.
Néhány virág és fűszál még finoman, szeretettel meg is
simogatta a lábát.
– Khenariosz vagyok – mutatkozott be az agancsos jelenés
a kinyilatkoztatások hangján. Az előtte ülő Krázus egészen
jelentéktelennek érezte magát. – Ez az én birodalmam.
Khenariosz… Khenariosz… Legendák részletei bukkantak
fel Krázus megtépázott emlékezetében, némelyik gyökeret is
vert, de a többség semmivé foszlott. Khenariosz. A tündék és
más erdőlakók beszéltek róla. Nem isten, de istenség. Akkor hát
félisten. A maga módján akkora hatalommal rendelkezik, mint
maguk a nagy sárkányok. Valaha többet is tudott róla, sokkal
többet, de próbálkozhatott bármily erősen, nem sikerült
felidéznie a képeket és szavakat.
Erőfeszítése kiülhetett arcára, mert Khenariosz nyugodt
tekintetében együttérzés jelent meg:
– Még gyenge vagy, utazó. Talán többet kellett volna
pihenned.
– Nem. – Krázus felállt és próbálta kihúzni magát a félisten
előtt. – Nem, most kell beszélnünk!
114
 – Ahogy szeretnéd. – Az agancsos istenség oldalra döntötte
szakállas fejét, úgy vizsgálgatta vendégét: – Több vagy, mint
aminek látszol, utazó. Hasonlatos az éjtündékhez, de sokkal,
sokkal több. Szinte arra emlékeztetsz… De ez nem valószínű. –
A termetes alak Rónin felé biccentett: – Viszont ő semmiféle
teremtményre nem hasonlít, amely birodalmam határain belül
vagy kívül fellelhető.
– Igen távolról érkeztünk, és őszintén szólva, eltévedtünk,
nagyszerű Khenariosz. Fogalmunk sincs, hol lehetünk éppen.
A sárkánymágus meglepetésére a félisten mennydörgő
nevetésre fakadt. Vidámsággal telt hangjától újabb virágok
nyíltak szerte a réten, a körben álló fákon egyre több
énekesmadár gyülekezett és lágy, friss szellő kélt, amely a
szerető kedves érintésével simogatta meg Krázus arcát.
– Tehát messziről jöttetek! Mégis hol lehetnétek, barátom?
Hol máshol, ha nem Kalimdoron?
Ez legalább megmagyarázta, hogyan találtak ennyi éjtündét
egy rakáson. Még néhány másik kérdést is megválaszolt, kivéve,
hogy pontosan melyik korban járhatnak:
– Ahogy gyanítottam is, nagyuram, de…
– Nyugtalanító változást éreztem a világban – vágott közbe
Khenariosz. – Az egyensúly felborult, mert olyasmi történt, ami
ekkora hatással bírt a világra, de semmi sem volt nyilvánvaló.
Titokban kutattam a változás helyét és okát, s bár alig leltem
valamit, fürkészésem végül hozzátok vezetett el. – Ellépett
Krázus mellett, és közelebbről is megvizsgálta a szunnyadó
embert. – Két utazóhoz, akik a semmiből jöttek. Két ismeretlen
teremtmény az ismeretlenből. Talányosak vagytok. Szívesebben
vártam volna még ezzel a találkozással.
– Kiszabadítottál…
Az erdei istenség olyan horkantást hallatott, amilyen talán
a legnemesebb szarvas hangja lehetett.
– Az éjtündék egyre önteltebbek. Bármit elvesznek, és
bárhová belépnek, kérve-kéretlen, ahová nem lenne szabad.
115
Feltételezik, hogy ők uralkodnak a világ felett. Ugyan ezúttal
nem önszántukból léptek be a birodalmamba, mégis úgy
döntöttem, bentebb vezérlem őket, hadd tanuljanak némi
alázatot és jó modort. – Khenariosz megengedett magának egy
zord vigyort. – És persze, az út egy részén elhozták azt, amit
szerettem volna, ha itt van.
Krázus térde megcsuklott. Természet adta tartásának
megőrzése kezdte kimeríteni. Összeszedte erejét, és eltökélten
állva maradt.
– Úgy tűnt, ők is tudtak az érkezésünkről.
– Zin-Azshariban akad néhány tehetség. A Forrás is ott van
mellette, őket erősíti.
A sárkánymágus megrázkódott, ezúttal nem a
gyengeségtől. Khenariosz szavaitól félelem költözött a szívébe.
– Zin… Zin-Azshari?
– Igen, halandó! Az éjtündék birodalmának fővárosa!
Mindenki ismeri! Ott áll a Végtelen Forrás szélén. Talán még
ezt sem tudtad?
Nem törődve vele, hogy felfedi gyengeségét a félisten
előtt, Krázus a földre rogyott, és a fűben ülve próbálta felfogni
mindazt, amit a két név felidézett.
Zin-Azshari és a Végtelen Forrás. Mindkettőt ismerte, nem
feledte el őket, bármennyire tépett volt is emlékezete. Olyan
dolgok voltak ezek, amelyeket csak akkor feledhetett volna el,
ha elméje teljesen kiürül. Zin-Azshari és a Végtelen Forrás. Az
előbbi az éjtündék mágikus birodalmának középpontja. A
második akkora hatalom végtelen mélységű kútja, hogy arról a
későbbi korok mágusai és varázslói, csak félelemmel vegyes
tisztelettel mertek suttogni. Milyen ostoba volt, hogy fogságuk
alatt ez nem jutott eszébe! Zin-Azshari már az ő életében is
évszázadokon keresztül a figyelem középpontjában volt. A
Forrás pedig az éjtündék hatalmának magját, eredetét és legfőbb
eszközét képezte; olyan varázslatokat hozhattak létre a

116
segítségével, amelyeket még a sárkányok is megtanultak
tisztelni.
Ám mindkettő a múlt, a távoli régmúlt része volt. Az ő
jelenében már nem létezett sem Zin-Azshari, sem a csodálatos
és gonosz Forrás. Réges-régen eltűntek egy katasztrófában…
Itt emlékezete ismét cserbenhagyta. Történt valami
szörnyűség, amely mindkettőt elpusztította, és kettéhasította az
egész világot… De megesküdött volna akár az életére is, akár
szeretett Alexstraszája életére is, hogy nem képes
visszaemlékezni a történtekre!
– Még nem gyógyultál fel teljesen – szólt Khenariosz
aggódó hangon. – Pihenned kellene.
Még mindig az emlékeit kutatva, a sárkánymágus így
válaszolt:
– Rendben leszek, mire a barátom felébred. Elmegyünk,
amint tudunk, és nem kellemetlenkedünk tovább.
Az istenség összehúzott szemöldökkel meredt rá:
– Félreértettél, kicsi! Mindketten rejtélyes vendégek
vagytok, és amíg az előbbi fennáll, addig tart az utóbbi is. –
Khenariosz elfordult tőle, és az őrködő virágsereg felé indult. –
Úgy vélem, élelemre lesz szükségetek. Hamarosan küldök,
addig javaslom, pihenj le kicsit.
Khenariosz nem várta meg, hogy a mágus ellenkezzen, és
Krázus nem is kívánta ilyesmivel háborgatni. Ha az erdők ura
azt akarta, hogy maradjanak – ezt Krázus az eddigiekből is
megértette –, akkor felesleges bármiféle vitába szállni vele. Ő és
Rónin addig vendégeskednek a tisztáson, amíg Khenariosz úgy
akarja. Egy félisten esetében ez akár azt is jelentheti, hogy ott
kell eltölteniük az egész életüket.
Ám ez nem zavarta a sárkánymágust annyira, mint az a
tény, hogy hátralévő életük csakugyan rövidnek tűnt. Zin-
Azshari és a Forrás egyformán elpusztult valamely iszonytató
katasztrófa során, s minél tovább tűnődött a dolgon, a

117
sárkánymágus egyre inkább úgy érezte, hogy az a katasztrófa
nagyon-nagyon sebesen közelít.

– Figyelmeztetlek, kedves főtanácsosom, hogy imádjuk a

meglepetéseket, és reménykedünk benne, hogy a következő
megfelel majd uralkodói igényeinknek!
Xaviosz csak mosolygott, miközben kézen fogva bevezette
királynőjét a terembe, ahol az Előkelők dolgoztak. Olyan nyájas
volt az úrnőhöz, amennyire tőle tellett, amikor udvariasan
megkérte, hogy jöjjön és nézze meg, mire jutott a varázslókkal.
Lehetőleg hagyja hátra a szolgálókat is. A kancellár tudta, hogy
Azshara valami kivételesen csodálatos eredményt várt, és biztos
volt benne, hogy a királynő nem fog csalódni. Akkor sem
csalódhat a neki szánt meglepetésben, ha az egészen más jellegű
lesz majd, mint amire számított.
Amikor a páros belépett, az őrök féltérdre ereszkedtek. Bár
arckifejezésük szemernyit sem változott, akárcsak Xavioszt,
őket is megérintette a varázsmunka. A teremben mindenki
értette már, mi történik – kivéve a királynőt. Azshara a vésett
mintázat felett lebegő, lángoló energiagömbben nyílt, örvénylő
mélységet szemlélte, hangjában csalódottság csendült:
– Nem tűnik úgy, mintha bármi is változott volna.
– Közelről kell rátekintened, Ezer Holdnak Fénysugara.
Akkor látni fogod, mennyit léptünk már előre.
Azshara dermedten állt. Jól ismerte a Xaviosz álnokságáról
szóló szóbeszédeket, és tudta, van alapjuk. Okkal feltételezte,
hogy ha a főtanácsos esetleg megszerezte a tökéletlenség
kiirtására szolgáló eszközt, talán ellene is fordíthatja azt.
Mindenesetre, egyelőre még ő volt a királynő, és ha kellett,
bármikor megmutatta, hogy joggal uralkodik népe felett.
Kecses léptekkel sétált oda a mintázat széléhez. Előbb
rászánt néhány pillantást, hogy végignézzen a még mindig

118
folyamatosan dolgozó Előkelőkön, azután figyelmét a középen
kavargó jelenség felé fordította.
– Még mindig ugyanolyannak tűnik, kedves Xaviosz.
Valamivel többet vártam… – Elakadt a lélegzete, és bár a
kancellár nem látta a királynő arckifejezését, enélkül is tudta
már, hogy Azshara ugyanúgy megértette az események lényegét,
mint ő és mindenki más, aki az elmúlt egy nap során belépett a
terembe.
Az éjtündék népének új istensége őt is megszólította.
Minthogy az első alkalom óta valóban haladtak valamelyest, a
hatalommal átitatott hang betöltötte a jelenlévők elméjét:
Eljövök hozzátok!

119
 Nyolc
A
Nemes Hold rítusa befejeződött, és Tirandának végre
magára is jutott ideje. Elún elhivatottságot várt el
papnőitől, de nem kérte, hogy neki szánják minden
ébren töltött percüket. A Holdanya kedves, szerető úrnő volt –
elsősorban ezzel vonzotta templomába az éjtünde leányt.
Felavatása óta csillapodott a Tiranda vérmérséklete és
eltökéltebbé vált benső vívódásaiban, de egyvalami sohasem
hagyta nyugodni. Az idő megváltoztatta a dolgokat közte,
Malfurion és Illidan között. Az ikrek már nem azok a
játszótársak voltak, akiket ismert. A gyermekkor egyszerűsége
átadta helyét a felnőttesebb kapcsolatok összetettségének.
Mindkettőjük iránt másképpen érzett, s tudta, hogy már az
ikrek sem úgy tekintenek rá, mint régebben. A testvérek között
mindig is volt egyfajta baráti versengés, amely az utóbbi időben
olyannyira felfokozódott, hogy Tiranda már nem lelte benne
örömét. Szinte megküzdöttek egymással – mintha valamely díjat
akartak volna elnyerni.
Tiranda már sejtette – még ha az ikrek nem is ébredtek
ennek tudatára –, hogy ő maga ez a meg nem nevezett díj.
Tovább méltatta hát eredményeiket, s közben azzal áltatta
magát, hogy nem akarja őket megbántani. Jól tudta, hogy mégis
fájdalmat okoz majd valamelyiküknek, mert amikor eljön az
ideje – így érzett legbelül –, az ikrek egyikét kívánta párjául
választani.
Csuklyás, ezüstszín öltözékében a frissen beavatott papnő
csendesen végigsietett a templom magas márványhelyiségein.
Felette mágiával átitatott freskó ábrázolta az eget; a bűbáj oly
tökéletessé tette a festő munkáját, hogy az alkalmi szemlélő azt

120
hihette, az építménynek nincs teteje. Azonban csupán a
nagyterem, a közrituálék színhelye volt fedetlen. Ott Elún
holdsugarak formájában ereszkedett le, és lágy érintésekkel
simogatta meg hívei arcát, mint anya a szeretett gyermeket.
Az istennő evilági megtestesüléseinek – akik főpapnőkként
szolgálták a hitet – gazdagon díszített szobrai között elhaladva,
Tiranda végül áthaladt a roppant előcsarnok márványpadlóján.
Az ajtóval szembeni falon díszes mozaik ábrázolta Elún és a
többi istenség művét, a világ megformázását – természetesen a
fő alak maga a Holdanya volt. Néhány kivételtől eltekintve a
többi istenség elnagyolt, felismerhetetlen arcú alakként
szerepelt, minthogy halandóhoz méltatlan lett volna látásuk, így
ábrázolásuk is. Csak a felsőbb hatalmak segítői és gyermekei, a
félistenek kaptak határozott alakot, köztük Khenariosz, sokak
szerint a Nap és a Hold gyermeke. Maga az erdők ura mit sem
szólt e mítosz igazságáról, de Tiranda szívesen vélte hitelesnek a
történetet.
A kinti hűs levegő megborzongatta kicsit, lelépdelt az
alabástrom lépcsőn, és csatlakozott az utcákon tartózkodó
sokasághoz. Láttára többen is meghajoltak, míg mások csak
udvariasan utat engedtek számára. Voltak előnyei annak, hogy
Elún beavatottjává vált, de akkor és ott Tiranda azt kívánta,
bárcsak egyszerűen önmaga lehetne a világ előtt.
Suramar nem pompázott úgy, mint Zin-Azshari, de
megvolt a maga szépsége. Élénk, élettel telt színek enyhítették
Tiranda fáradtságát, ahogy kiért a főtérre, ahol mindenféle
kereskedők kínálták portékáikat a népnek. A méltóságosak
gyémántcseppekkel gazdagon díszített, vörös és tüzes
narancssárga talárjaikat viselték, és magasan hordott orral,
dölyfösen sétálgattak a zöldbe, kékbe és sárgába öltözött,
alacsonyabb rangú éjtündék között. Mindenki a tőle telhető
legjobb ruháját öltötte magára, mint minden nap.
Az épületek szinte lakóik tükreként szolgáltak, s a tér körül
a szivárvány minden színe fellelhető volt rajtuk. Némelyik
121
üzletet hat-hét különböző árnyalattal festették be, és a házak
többségét drámák képsorai díszítették. Fáklyafény világította
meg a színek e kavalkádját; a táncoló lángnyelvek keltették
igazán életre a látványt.
Az a kevés másféle fajú teremtmény, akikkel Tiranda
eladdig találkozott, mind ízléstelenül feltűnősködőnek tartotta
népét, illetve némelyikük egyszerűen csak színvaknak titulálta a
papnő fajtáját. Bár saját ízlése egyszerűbb volt – persze nem
annyira, mint Malfurioné –, Tiranda mégis úgy gondolta, népe
inkább csak jobban értékeli másoknál, a világban létező
mintázatok és árnyalatok szépségét.
A tér közepe táján kisebb tömeg gyűlt össze. A többség
beszélt és mutogatott, hangsúlyaik időnként gúnyt vagy undort
fejeztek ki. Tiranda kíváncsian lépett közelebb, hogy megnézze,
mi kelthetett ekkora érdeklődést. A bámészkodók előbb nem is
vették észre közeledtét, és ez bizton jelezte, hogy valóban ritka
csoda kötötte le figyelmüket. Udvariasan megérintette egy férfi
vállát, aki felismerte benne a papnőt, és rögtön ellépett előle.
Ezzel a módszerrel mélyen befúrta magát a tömegbe.
Az éjtündék körének közepén egy nála alig valamivel
alacsonyabb ketrec állt. Az erős vasrudakból ítélve bizonyára
erőteljes bestiát zárhattak bele, amely épp durván rázta az
alkalmatosságot, és állatias morgásával újra meg újra
mormolásra késztette közönségét.
Akik az első sorban álltak, nem húzódtak félre Tiranda elől
még akkor sem, amikor felfedezték, hogy kit ejtettek csapdába a
hátuk mögött. Tiranda inkább lábujjhegyre emelkedve próbált
ellátni két tünde között. Amit a ketrecben látott, attól elakadt a
lélegzete.
– Mi ez a… lény? – suttogta.
– Senki sem tudja, nővér – hallotta meg kérdését egy
katona, aki egyébiránt épp a fogoly körüli őrök egyike volt. A
Figyelők, a suramari városőrség tagjainak mellvértjét és talárját

122
viselte. – A holdőröknek három varázslat is kellett, hogy
leterítsék.
Tiranda ösztönösen oldalra pillantott, hátha meglátja
valamelyik csuklyás, zöldbe öltözött mágust, de egyik sem
tartózkodott a közelben. Valószínűleg megbűvölték a ketrecet,
és a Figyelők inkább tartották távol a piszkálódó tömeget,
mintsem a biztos helyre zárt teremtményt próbálták volna őrizni,
míg a varázstudók tanácsa eldönti, hogy mit tegyenek vele.
Az a lény nem törp volt, bár alkata valamennyire
emlékeztetett a törpökére. Valószínűleg két lábon járt – bár a
ketrec nem engedte felegyenesedni –, és legfeljebb lábnyival
lehetett alacsonyabb az éjtündéknél, viszont kétszer olyan széles
testtel rendelkezett. Nyilvánvaló volt, hogy a nyers erő
teremtménye, minthogy izomzata fejlettebbnek tűnt minden
élőlényénél, amellyel a papnő eladdig találkozott. Tiranda már-
már azt hitte, a következő pillanatban széthajlítja a vasrudakat és
megszökik. Persze, ha varázslattal erősítették meg a ketrecet,
akkor nem volt érdemes próbálkoznia.
Egy magasabb rangú bámészkodó váratlanul odanyúlt
arany sétapálcájával és megbökdöste a görnyedt teremtményt,
amitől a lény dühe újjáéledt. Az éjtünde épphogy időben húzta
vissza az eszközt a széles, húsos mancs elől. A teremtmény
összekuporodott, kerek állkapcsú pofája eltorzult, ahogy
vicsorogva morgott haragjában. Ha nem tekertek volna vaskos
láncokat csuklói, bokái és nyaka köré, minden bizonnyal elkapja
azt a sétapálcát. Ugyan görnyedésének oka nem a nehéz lánc
volt, ahhoz viszont hozzájárult, hogy ne tudja teljes erejét a
rácsoknak feszíteni.
Tiranda rémülete és undora sajnálattá változott. A templom
és Khenariosz egyformán az élet tiszteletére tanította, még ha az
a teremtmény ott szörnyszerűnek tűnik is valamelyest. A zöld
bőrű lény egyszerű öltözéket viselt, ami azt jelentette, hogy
bizonyára van valamiféle intelligenciája. Akkor pedig nem volt

123
helyes, ha már ketrecbe is zárták, hogy a főtéren mutogassák,
mint valami állatot.
Két üres, barna tál mutatta, hogy a fogoly legalább némi
táplálékot kapott, de alkatából ítélve a papnő gyanította, hogy
nem eleget. Az őrhöz fordult:
– Biztosan több vízre és élelemre lenne szüksége.
– Erre nincs parancsom, nővér – válaszolta az őr
tiszteletteljesen, de tekintetét a tömegen tartva.
– Ehhez nem kell parancs – ellenkezett Tiranda. A válasz
előtt egy apró vállrándítást is kapott:
– Az idősek még nem döntötték el, hogy mit kezdjenek
vele. Talán úgy gondolják, egyáltalán nem lesz majd szüksége
élelemre vagy vízre.
A papnő megütközve meredt az őrre. Az éjtünde ítélkezés
kifejezetten kegyetlen tudott lenni.
– Ha hozok neki némi táplálékot, ugye nem állítasz meg?
A katona kezdte kényelmetlenül érezni magát:
– Valóban nem kellene, nővér. A bestia letépheti a karod és
megeheti ahelyett, amit hozol neki. Bölcsebb lenne békén
hagyni.
– Azért én tennék egy próbát.
– Nővér…!
Ám mielőtt az őr lebeszélhette volna, Tiranda már el is
fordult tőle. Egyenesen a legközelebbi ételkereskedőhöz ment,
és kért egy tál levest, egy korsó vízzel. A ketrecbe zárt
teremtmény kifejezetten ragadozó típusnak tűnt, ezért tett az
adaghoz egy darab friss húst is. Az árus nem akarta elfogadni a
nő pénzét, adománynak nevezte az ételt. Így a papnő megáldotta
a kereskedőt, hiszen tudta, a másik pusztán ezért adakozott.
A tömeg valószínűleg megunta a látványosságot és kezdett
oszladozni. Tiranda könnyedén elérte a ketrecet az elemózsiával.
Úgy érezte, kevesebb bámészkodó előtt ő is könnyebben néz
szembe a fogollyal, így valamelyest magabiztosabban lépdelt a
rácsok felé. A rab felnézett a papnőre, tekintetében ott ült a
124
megvetés, minden piperkőc zaklatója iránt. Csak akkor mutatott
némi érdeklődést, amikor felfedezte, hogy Tiranda ételt hozott
neki.
Amennyire láncai engedték, előredőlt ültében, bozontos
szemöldöke alól mélyen ülő, bizalmatlan tekintettel követte a
fiatal nő minden mozdulatát. Tiranda úgy gondolta, a lény talán
élete második felében járhat, minthogy haja szürke volt, arca és
karjai egy harcos élet sebhelyeit és egyéb jeleit viselték.
Habozva állt meg, karnyújtásnyi távolságon kívül. Szeme
sarkából látta, hogy az őrök izmai megfeszülnek, tettre készen
figyelik. Talán még lándzsát is használnak, ha a teremtmény
bántani próbálná őt. Tiranda remélte, hogy ilyesmire nem kerül
sor; a legszörnyűbb iróniája lett volna a helyzetnek, ha segítő
szándéka a teremtmény halálához vezet.
Kecses óvatossággal letérdelt a rács elé:
– Érted, amit mondok?
A lény felmordult, azután csendben bólintott.
– Ételt hoztam. – Előbb a tál levest nyújtotta oda.
Az övétől olyannyira különböző figyelő tekintet, csak némi
késéssel fordult a tál felé. Tiranda látta, hogy az állatias idegen
erősen megfontolja válaszát. A lény egyszer gyors
oldalpillantást vetett a legközelebbi őrre. Jobb keze ökölbe
szorult, majd újra kinyílt.
Lassan, talán kicsit túl lassan is, kinyúlt a tálért. Tiranda
csak ekkor látta, milyen izmos és termetes az a kéz – a bestia
könnyedén markába rejthette volna az ő mindkét kezét.
Elképzelte az ujjakban rejlő erőt és közel állt hozzá, hogy
ijedtében feledje szándékát, és otthagyja a ketrecet. Ám a fogoly
meglepő óvatossággal vette el a tálat. Letette maga elé a rácson
belül, s várakozva nézett a papnőre.
A kis sikerélménytől Tiranda elmosolyodott, de a lény
semmilyen formában nem válaszolt. A lány odanyújtotta előbb a
húst, azután a korsó vizet is. Mikor mind a három edényt
megkapta, a zöldes bőrű behemót enni kezdett. Néhány hatalmas
125
nyeléssel eltüntette a tál tartalmát, a barna leves egy része
lecsorgott az állán. A húsdarab gyorsan követte, ahogy a vaskos,
töredezett és elsárgult fogak, habozás nélkül beletéptek. Tiranda
nyelt egyet, de semmi mással nem mutatta, mennyire ellenére
van a fogoly állatias viselkedése. Próbálta elhitetni magával,
hogy hasonló körülmények között valószínűleg ő sem
cselekedett volna másképp.
A néhány bámészkodó úgy figyelte őket, mint valami
színjátékot, de Tiranda nem törődött velük. Türelmesen kivárta,
hogy a ketrecbe zárt lény megegye, amit kapott. Hamarosan a
hús minden apró darabkája eltűnt a csontról, melyet a
teremtmény egy könnyed mozdulattal kettétört, és kiszívogatta
belőle a velőt. Tette mindezt olyan élvezettel, hogy attól a tömeg
maradéka – minthogy kifinomult ízlésüket zavarta a bestiális
étkezés – a távozás mezejére lépett.
Miközben az utolsók is elfordultak, az idegen teremtmény
letette a csontdarabokat maga mellé, s meglepő, mély hangú
kuncogással nyúlt a korsóért. Tekintetét szinte végig a papnőn
tartotta, utóbb enyhe vidámság is csillant benne, egy
lélegzetvételnyi időre.
Amikor a víz is elfogyott, a teremtmény megtörölte száját
széles kézfejével és felmordult:
– Ez jólesett. – Bár Tiranda már korábban is feltételezte,
hogy ha a lény megérti, talán beszélni is tud valamiképpen, a
szavak hallatán mégis elképedve nézett. Újra elmosolyodott,
még azt is megkockáztatta, hogy közelebb hajolt a ketrechez,
amitől a mellette álló őr újra ideges lett:
– Nővér! – kiáltott rá. – Ne menj közelebb! Szét fog…
– Nem fog bántani – biztosította Tiranda a szavába vágva.
A teremtményre pillantva hozzátette: – Ugye?
A fogoly megrázta fejét, és a mellkasára tette kezét. Az őr
visszalépett a helyére, de továbbra is feszülten figyelt.
– Szeretnél még valamit? Több ételt, esetleg? – kérdezte
Tiranda a rabságba esett lénytől.
126
 – Nem.
A papnő egy darabig kereste a szavakat, majd a
bemutatkozás mellett döntött:
– Tiranda vagyok, Elún, a Holdanya papnője.
A ketrecbe zárt alak mintha nem hajlott volna a beszélgetés
folytatására, de az éjtünde határozott segítő szándékát
megérezve, végül mégis válaszolt:
– Brox. Broxigar. Delej hadfőnök, az ork fejedelem
felesketett harcosa.
Tiranda próbálta értelmezni a szavakat. Harcos volt, ezt
már előbb is kitalálta – külseje eléggé nyilvánvalóan tükrözte
ezt. Valamiféle vezetőt említett, Delejt. Ez a név valahogy
nagyobb kíváncsiságot keltett a lányban, merthogy jelentéssel
bírt, s egy uralkodó neveként e jelentés, számos árnyalatot
hordozhatott.
Ez a Delej az úgynevezett orkok vezetője, vagy legalábbis
magas rangú tisztje lehetett. Tiranda feltételezte, hogy ez Brox
népének megnevezése lehet. A templom egészen átfogó
tanításokkal szolgált, de ő sohasem hallott még az ork fajról,
vagy bármi hasonlóról. Bizonyos volt benne, hogy ha minden
ork úgy néz ki, mint Brox, s legalább annyira intelligensek is,
hogy beszélni lehessen velük, akkor az éjtündék írásban is
megemlékeztek volna róluk.
Úgy döntött, mélyebbre ás:
– Honnan jöttél, Brox? Hogyan kerültél ide? – De amint
kimondta, máris ráébredt hibájára.
Az ork szemei elkeskenyedtek, húsos ajkai szorosan
összezáródtak. Milyen ostoba vagyok! gondolta a lány. A
Holdőrség már minden bizonnyal kikérdezte. És bizonyára ama
udvariasságtól mentesen, amelyet ő mutatott a fogoly felé.
Biztos azt gondolja, hogy most kedvességgel akarjuk
megtudakolni mindazt, amit nyers erővel vagy mágiával
képtelenek voltak kiszedni belőle.

127
 Tisztán látszott, hogy Brox véget kíván vetni a
találkozónak. Felkapta a tálat és kinyújtotta a ketrecből,
tekintetét sötét bizalmatlanság árnyékolta be.
Abban a pillanatban mágikus fény villant a papnő mögött,
és valami belecsapott az ork kezébe. Vad üvöltés kíséretében
Brox visszarántotta megégett ujjait, azután egy darabig csak
szorongatta őket a másik kezével. Olyan gyilkos pillantásokat
küldött Tiranda felé, hogy a papnő kényszeredetten felállt és
hátrébb lépett. Az őr már a ketrecet figyelte, lándzsája hegyét
Broxra szegezte.
Erős kéz nehezedett Tiranda vállára, és jól ismert hang
suttogott a fülébe:
– Jól vagy, Tiranda? Ez a romlott teremtmény nem ért
hozzád, ugye?
– Egyáltalán nem akart bántani! – tört ki a papnő,
miközben feltételezett megmentője felé fordult. – Illidan! Hogy
merészelsz beleavatkozni a dolgaimba!
A jóképű ifjú dermedten állt. Borostyánszín tekintetében
értetlen tompaság sejlett.
– De hát csak aggódtam miattad! Ez a bestia képes lenne…
Tiranda a szavába vágott:
– Ott bent, elég kevés dologra képes! És egyáltalán nem
bestia!
– Nem? – Illidan közelebb hajolt a ketrechez, hogy
megnézze magának a foglyot. Az ork rávicsorgott, de egyébiránt
nem tett semmit, ami alapot adott volna az ellenkezésre.
Malfurion testvére csalódottan horkantott egyet: – Nekem nem
tűnik civilizált teremtménynek…
– Csak vissza akarta adni azt a tálat. És bármi baj esetére
az őr végig ott állt mellettem.
Illidan a homlokát ráncolta:
– Bocsáss meg, Tiranda! Talán kicsit túlreagáltam a dolgot.
Azt el kell ismerned, hogy még a tieid közül is kevesen merték
volna megkockáztatni, hogy ilyen közel menjenek hozzá. Lehet,
128
hogy nem hallottad, de azt beszélik, hogy amikor felébredt,
majdnem megfojtott egy holdőrt!
A papnő a kőarcú katonára nézett, aki vonakodva bár, de
bólintott. Elfelejtette megemlíteni ezt az apró részletet.
Ugyanakkor Tiranda kételkedett benne, hogy bármit is számított
volna, ha tud erről. Rosszul bántak a fogollyal és ő úgy érezte,
segítenie kell rajta.
– Értékelem az aggodalmadat, Illidan, de újra közlöm
veled, hogy nem voltam veszélyben. – Közben meglátta az ork
sérülését, és rosszalló tekintettel nézett gyermekkori
játszótársára. A fogoly ujjai elfeketedtek, szemeiben fájdalom
ült, bár csak egyszer üvöltött fel, és nem kért gyógyítót.
Tiranda otthagyta Illidant, és újra letérdelt a ketrec mellé.
Habozás nélkül benyúlt a rácson. Barátja majdnem elrántotta:
– Tiranda!
– Vissza! Mindketten! – parancsolta a papnő igen
határozottan. Az ork baljós tekintetét látva azt suttogta: –
Tudom, hogy nem akartál bántani. Meggyógyíthatom a kezed.
Kérlek, engedd meg!
Brox felmordult, de nem dühösen, inkább csak a
lehetőségeket mérlegelve. Illidan ott maradt Tiranda mellett, aki
rádöbbent, hogy a férfi minden bizonnyal újra lecsap, amint a
legapróbb jel azt mutatja, hogy a helyzet eldurvulhat.
– Illidan! Megkérlek, fordulj el egy kicsit!
– Mi van? Tiranda, én…
– A kedvemért, Illidan.
A férfi fújt egyet, érezhető volt, hogy elfojtott düh marja
belülről. Ennek ellenére teljesítette a kérést, azután rosszalló
tekintettel méregette a teret szegélyező épületeket. Tiranda ismét
Broxhoz fordult. Az ork Illidan hátát nézte, a papnő szerint némi
elégedettséggel az arcán. Bizonytalanul nyújtotta oda
megnyomorított kezét.
Tiranda lágyan megfogta az épen maradt kézfejet, és
döbbenten vizsgálgatta a sérülést. Két ujjon sötétre égett a bőr és
129
a hús, a mellettük lévő pedig lángvörös volt és durván
felhólyagzott.
– Miféle varázslat volt ez? – kérdezte a mögötte álló
Illidant.
– Nemrég tanultam. – Csak ennyit válaszolt.
Minden bizonnyal nem az erdőben tanulta, nem
Khenariosztól. A nemes éjtünde mágiatudomány iskolapéldája
lehetett inkább, de olyan hirtelen támadta meg vele Broxot, hogy
valószínűleg nem került sok energiájába a dolog. Nem kizárt,
hogy a varázslósághoz több tehetsége volt, mint a druidák
mágiájához; az effajta azonnali hatalmat jobban is kedvelte a
lassú léptű természeti erőknél. Tiranda azonban nem volt biztos
benne, hogy személy szerint ő maga is kedveli ezt Illidanban.
– Holdanya, hallgasd meg könyörgésem… – Nem törődve
az őr döbbent arckifejezésével, magához vonta az ork kezét, és
egyenként csókot lehelt sérült ujjaira. Ezután istennőjéhez
suttogott, megkérte őt, hogy enyhítse Brox szenvedését, állítsa
helyre mindazt, mit Illidan meggondolatlanságában tönkretett.
– Nyújtsd ki a kezed a holdfényre, amennyire csak tudod! –
kérte a fogolytól.
Az őröket figyelve, Brox engedelmeskedett; a láncok súlya
miatt erőlködve nyújtotta kezét a rácsokon kívülre. Tiranda attól
tartott, hogy valamilyen mágikus fal majd útját állja a
mozdulatnak, de nem történt ilyesmi. Lehetséges, hogy mivel az
ork nem tett szökésre utaló mozdulatot, így a ketrecre mondott
varázslatok sem léptek működésbe.
A papnő felnézett az égre, a holdra, amely szinte pontosan
felettük lebegett:
– Könyörgöm, Holdanya, telíts meg tisztaságoddal,
nemességeddel, szereteteddel! Adj erőt, hogy meggyógyítsam a
szenvedőt…
Miközben Tiranda elismételte imáját, hallotta, hogy az őr
visszafojtja lélegzetét. Illidan is mozgolódott, talán meg akart
fordulni, de végül mégsem feszegette a fiatal nő türelmének
130
határait. Ezüstös fényfolyam, Elún fénye ölelte körbe az ifjú
papnőt, aki úgy sugározta szét azt, mintha maga a hold
ereszkedett volna le a térre. Érezte, ahogy az istennő hatalma
megszállja, lénye részévé válik. Brox majdnem visszakozott;
csodálta a látványt, de a mágiától mindig is irtózott. Valahogy
mégis megbízott annyira a tünde nőben, hogy saját maga
számára is érthetetlen módon hagyta, hadd tegyen vele bármit.
Talán megérezte, hogy e varázslat nem lesz ártalmára.
Ahogy a holdfény megérintette ujjait, az égett hús
meggyógyult, ahol már a csont is előbukkant, ott
visszanövekedett, és a szörnyű sérülés végül teljesen eltűnt. Az
egész alig néhány hosszú pillanatig tartott, s az ork bár nyugodt
maradt, tekintete elkerekedett, mint egy gyermeké.
– Köszönöm, Holdanya – suttogta Tiranda, és elengedte
Brox kezét.
A mellette álló őr féltérdre borult, fejet hajtott az istennő
szolgálója előtt; a többiek követték példáját. A fogoly
visszahúzta kezét, csodálkozva nézte ujjait, és egyenként
megmozgatta őket. Megérintette a visszanövekedett bőrt, előbb
csak vigyázva, azután roppant elégedettséggel, amikor a várt
fájdalom elmaradt. Örömteli morrantás hagyta el vaskos torkát.
Brox hirtelen mozgolódni kezdett a ketrecben. Tiranda
attól tartott, hogy valamely más sérüléstől szenved, amely addig
nem látszott, de az ork hamarosan abbahagyta; csupán
kényelmesebb testhelyzetet keresett.
– Tisztelet néked, sámán – mondta, miután elhelyezkedett.
– Tartozom neked.
Brox hangjában akkora hála sejlett, hogy Tiranda
elfeketedett arccal állt fel és lépett hátrébb. Illidan rögtön
megfordult és úgy fogta meg a lány karjait, mintha nyugtatgatni
akarná:
– Jól vagy?

131
 – Igen… ez… – Hogyan magyarázhatná el egy férfinak,
hogy milyen érzés Elún érintése, mi több, ölelése? – Az istennő
meggyógyította – fejezte be végül, megfelelő szavak hiányában.
Az őrök felemelkedtek, a papnő iránti tiszteletük jelentősen
megnövekedett. Egyikük, talán a rangidős odalépett hozzá:
– Nővér! Kérhetjük áldásodat?
– Természetesen! – Elún áldása ingyen volt, minthogy az
istennő tanítása szerint minél többeket érintenek meg az ő
nevében, annál többen értik meg azt a szeretetet és egységet,
amelyet ő képvisel, s annál többen terjesztik el ezt a megértést a
világban.
Tiranda végigjárt az őrök között, és nyitott tenyerét a
szívükre, azután a homlokukra helyezte. Ezzel jelképezve a
gondolat és a lélek egységét; közben elmormolta az áldó
szavakat. Mindegyikük hálásan köszönte meg.
Illidan ismét karon fogta:
– Pihenésre van szükséged, Tiranda. Gyere! Tudok egy
helyet…
A ketrecből Brox nyers hangja szólt:
– Sámán! Ez az egyszerű teremtmény is részesülhet
áldásodban?
Az őrök megszorították lándzsáik nyelét, de nem szóltak
semmit. Ha a bestia Elún áldását kéri, mi több, ily meglepően
udvarias hangnemben, mégis hogyan ellenkezzenek?
Ha ők nem is, Illidan hangot adott nemtetszésének:
– Eleget tettél már azért a teremtményért. Tántorogsz a
fáradtságtól! Gyere…
De a papnő nem tudta elutasítani a kérést, egyszerre tett
volna szíve és hite ellenében. Kihúzta magát Illidan szorításából,
és újra letérdelt a ketrec elé. Habozás nélkül benyúlt és
megérintette a durva szőrzettel borított mellkast, azután a busa,
érdes homlokot is.
– Elún figyelmezzen reád és a tieidre – suttogta.
– Legyen karod erős és kérlelhetetlen – jött a válasz.
132
 A váratlan szavaktól Tiranda ledermedt egy pillanatra, de
azután rájött, hogy az ork a maga harcos módján kívánt neki
egészséges és hosszú életet.
– Köszönöm néked – válaszolta mosolyogva.
Ahogy Tiranda felállt, Illidan újfent úgy érezte, a kialakult
helyzetben szerepet kell vállalnia:
– Akkor mehetünk végre?
Tirandát hirtelen elöntötte a fáradtság, ámde egyfajta
kellemes fáradtság volt ez, elégedettséggel telt, minthogy sokat
tett istennője nevében, és még többet ért el vele. Egy pillanatra
elgondolkodott, hogy mikor alhatott utoljára – talán egy teljes
nap is eltelt azóta. A bölcsesség azt diktálta, hogy térjen vissza a
templomba, és feküdjön le aludni.
– Bocsáss meg, Illidan – mormolta –, eléggé elfáradtam.
Szeretnék inkább visszatérni a nővérekhez. Megérted, ugye?
A férfi borostyánszín tekintete elkeskenyedett, de
uralkodott magán:
– Persze. Így lesz a legjobb. Visszakísérjelek?
– Nem szükséges. Szeretnék egyedül lenni.
Illidan nem szólt, csak egy enyhe meghajlással jelezte,
hogy belenyugszik a döntésbe.
Tiranda egy utolsó mosollyal elköszönt az orktól, és Brox
bólintással válaszolt. A papnő megkönnyebbülten,
felszabadultan távozott, s teste kimerültsége ellenére, elméje
különösmód felfrissült. Amint lehetséges, beszélni fog a
főpapnővel Brox ügyében. A templom biztosan tehet valamit az
érdekében.
A holdfény ölelése elkísérte egészen az első árnyasabb
utcáig, ahogy ellépdelt a főtérről. Egyre inkább úgy érezte, hogy
aznap éjjel megtapasztalt valamit, ami örökre megváltoztathatja
életét. Az orkkal való találkozása, minden bizonnyal Elún műve
lehetett. Alig bírta kivárni, hogy beszélhessen a főpapnővel.
Illidan végignézte, ahogy Tiranda elsétál, s egy pillanatra
sem néz vissza. Ismerte annyira a lányt, hogy tudja, az istennő
133
szolgálatában végrehajtott cselekedetein mereng. Ez elvonta a
figyelmét minden másról, még őróla is.
– Tiranda… – suttogta maga elé, miközben maga is
elindult hazafelé. Remélte, hogy beszélhet vele, szólhat az
érzelmeiről, de a lehetőség már semmivé foszlott. Az
események előtt Illidan órákig várakozott, újra meg újra a
templom felé sétált, hátha a lány felbukkan, és akkor együtt
elmehettek volna egy magányosabb helyre. De elkerülték
egymást; épp a tér túloldalán kanyargó utcákat járhatta, amikor
Tiranda megérkezett.
Azután a lány felfedezte ezt a teremtményt a ketrecben, és
ezzel tönkre is tette a fiú minden jól átgondolt tervét. Nemcsak
nem sikerült beszélnie vele, de ráadásul zavarba hozta magát
azzal, hogy ő lett az aktuális gonosztevő… és mindez egy ilyen
lény miatt!
Mielőtt visszafoghatta volna magát, halk szavak buktak ki
ajkai közül, és jobb tenyere kifeszült. Kiáltás jött a ketrec
irányából, Illidan gyorsan megpördült és odanézett. Az
alkalmatosság világított, de nem a holdistennő ezüstös fényével,
hanem dühödten izzó vörösben, ahogy a varázslat körülvette és
próbálta elemészteni.
A romlott teremtmény üvöltött a fájdalomtól. Az őrök
zavarodottan próbáltak tenni valamit, de a ketrec nem engedte
kinyitni magát. Illidan gyorsan elmormolta akaratlan varázslata
semlegesítésének szavait, és a vörös aura pillanatok alatt
elhalványodott.
A bestia abbahagyta az üvöltözést, ezúttal nem eshetett
olyan baja, ami maradandó sérülést vagy fájdalmat okoz.
Szerencséjére Illidan éppen belépett az egyik mellékutcába, így
senki sem látta öntudatlan mozdulatait, senki sem hallotta
elmormolt szavait – senki sem gyanúsíthatta meg a fogoly
kínzásával. Haragja valamiképpen eluralkodott rajta, és
lecsapott a legnyilvánvalóbb célpontra; ez viszont igencsak
zavarta.
134
 Amúgy valamelyest hálás volt mindazon holdőröknek, akik
mágikus falakat emeltek a ketrec köré, ugyanis csupán a
védővarázslatok akadályozták meg, hogy legyilkolja a foglyot.

135
 Kilenc
K
örülötte már szinte mindenki haldoklott, vagy meg is
halt. Bármerre nézett, elesett bajtársakat látott. Garno
bukott el következőként – akivel együtt nőtt fel, s aki
–gyakorlatilag a testvére volt –, testét darabokra
hasogatta egy fölébe tornyosuló tüzes alak sivító pengéje. A
démon szarvakkal díszített, százfogú pofáját maga Brox törte be
a következő pillanatban. Olyan üvöltéssel ugrott neki, hogy attól
még a félelmetes teremtmény is megtorpant egy pillanatra.
Ennyi épp elég volt ahhoz, hogy a fejsze kettéhasítsa, hidegen
lángoló vértezetével együtt.
De a Légió démonai csak áradtak feléjük, és az orkok
egyre csak fogyatkoztak. Maroknyi védő maradt csupán, és
minden percben elbukott valaki. Delej megparancsolta, hogy
állják el a Légió útját. Gyűjtötték és küldték a segítséget, de a
Hordának időre volt szüksége. Arra volt szüksége, hogy Brox és
társai feltartóztassák a szörnyetegeket.
De egyre kevesebben és kevesebben maradtak. Donga
hirtelen előrebukott, földet érve feje továbbgördült a vérsaras
földön, teste hűlő halomként hevert. Farak akkor már holtan
feküdt, maradványai felismerhetetlenül összeroncsolódtak;
természetellenesen zöld tűz emésztette, amit a démonok
valamelyike öklendezett rá. Az idegen lángok nem annyira
megégették, mint inkább feloldották testét.
Brox fejszéje újra és újra lecsapott, minden csapással
megsemmisített egy iszonytató ellenfelet. De bármikor kitörölte
szeméből a vért és az izzadságot, mindig csak egyre több
szörnyeteget látott. Egyre többet és még többet. Végül már
egyedül kellett szembeszállnia velük, egyedül állt ellent a

136
rikoltó, éhes szörnytengernek, amely mindent és mindenkit el
akart pusztítani.
Ahogy rávetették magukat Brox felriadt álmából.
Reszketett ketrecében, pedig mivel már ezerszer látta, úgy hitte,
a rémálom nem érintheti meg. Mégis minden alkalommal,
amikor felriadt belőle, megújult dühöt és kínt érzett, megújult
bűntudatot.
Meg kellett volna halnia ott, a szorosban. Meg kellett volna
halnia a bajtársaival együtt, akik feláldozták életüket a Hordáért.
De ő túlélte a dúlást, lelkében a többiek sikolyaival és
nevetésével, arcával és hangjával, s a nyomasztó tudattal, hogy
nem adott oda mindent népéért, amit odaadhatott volna.
Gyáva vagyok, jutott megint ugyanarra a következtetésre.
Ha nem félelemből küzdöttem volna, most én is velük lehetnék.
Amikor egyszer összeszedte bátorságát és elmondta
mindezt Delejnek, a hadfőnök a fejét rázva válaszolt:
– Senki sem harcolt nálad keményebben, öreg barátom.
Bőrödön, húsodban viseled a küzdelem nyomait, és a felderítők
látták, hogyan harcoltál, mielőtt az erősítés elért hozzád.
Legalább olyan jól szolgáltad bajtársaidat és népedet, mint azok,
akik odavesztek.
Brox vonakodva elfogadta Delej háláját, de a Horda
vezérének szavai nem oszlatták el marcangoló kétségeit.
Végül ide került, ólba zárták, mint valami disznót, ami
csak arra vár, hogy a böllér a torkába mártsa kését. A dölyfös
népek úgy bámulták meg, mintha két feje lenne, és csúfságán
gúnyolódtak. Csak az egyik fiatal nő, az a sámán mutatott
tiszteletet és gondoskodást.
Azt a hatalmat érezte belőle, amelyről saját népe sámánjai
beszéltek időnként, amelyet ősi mágiaként emlegettek.
Meggyógyította azt a csúf sérülést, amit a barátja okozott, pedig
csak egyetlen imát intézett a holdhoz. Jelentős erők felett
uralkodott, és Brox megtiszteltetésnek érezte, hogy megkapta az
áldását.
137
 Nem mintha ez bármit is számított volna hosszabb távon.
Az ork nem kételkedett benne, hogy fogva tartói a kivégzése
módjáról tárgyalnak éppen. Amit eddig megtudtak tőle, az nem
válhat előnyére. Elutasította, hogy bármiféle információt kiadjon
népéről, otthonukról. Igaz, ő maga sem tudta igazán, hogyan
juthatna el oda, de jobb volt kijelenteni, hogy semmit sem
szabad hazájáról mondania. Az orkokkal szövetséget kötő
éjtündékkel szemben az itt élők megvetették az idegeneket, és
így veszélyt jelentettek a Hordára.
Brox az oldalára fordult, már amennyire láncai engedték. A
következő éjjelen már biztosan halott lesz, de nem úgy, ahogy
kívánta. Nem lesz dicső küzdelem vagy hősi ének, amely
megemlékezik tetteiről.
– Nagy szellemek! – mormolta. – Hallgassátok meg egy
értéktelen halandó kérését! Csak egy utolsó küzdelmet
szeretnék. Lehetőséget, hogy lemossam szégyenemet… – A
rácsokon keresztül az égre nézve folytatta csendes imáját. A
sámánlánnyal ellentétben ő nem remélte igazán, hogy bármiféle
hatalmak őrizzék is a világot, meghallgatnak egy ilyen egyszerű
teremtményt. Sorsa az éjtündék kezében volt.

Malfurionnak fogalma sem volt róla, hogy mi vitte be a

városba. Három éjszakán keresztül ült egyedül az otthonában és
azon tűnődött, amit Khenariosz mondott neki, és amit ő maga
látott a Smaragd Álomban. Három éjjelen keresztül nem jutott
semmiféle válaszra, vagy több lehetséges választ is nyert, de
jobb szerette az előbbi változatot. Nem kételkedett benne, hogy
Zin-Azshari legmagasabb tornyában varázsmunka folyik, és
hogy a helyzet csak egyre kétségbeejtőbb lesz, ha az ottaniak
továbbra is önmaguknál nagyobb erőket próbálnak, uralmuk alá
hajtani. Malfuriont az is igencsak zavarta, hogy mintha
másoknak egyáltalán nem tűnt volna fel a probléma.
Végül arra jutott, hogy azért indult el, mert találni akart
egy másik hangot, egy másik elmét, amellyel megbeszélheti
138
belső vívódásait. Így hát úgy döntött, ténfergés helyett inkább
Tiranda keresésére indul. Testvére olyannyira el volt foglalva
önmagával, hogy nem értette volna meg bátyja baját, és a lány
valahogy többet törődött a gondolataival. Igen, Tirandával
megbeszélhetem… És amúgy is vágyakozott a lány társaságára.
Ahogy Elún temploma felé tartott, nagyobb osztag
párduclovas sietett el mellette, az ellenkező irányba. Malfurion
félrehúzódott, úgy figyelte a szürke és zöld vértezetes katonákat,
ahogy elhaladnak előtte karcsú, jóltartott párducaikon. A csapat
előtt a zászlós négyszögletű lobogót emelt magasra, rajta
mélylila háttér ölelt körbe egy fekete madársziluettet. Hollócsőr
nagyúr lobogója.
Hollócsőr Kartalosz, a tünde parancsnok is ott lovagolt a
többiek előtt, hátasa nagyobb és karcsúbb volt a többinél, a
karám domináns nősténye lehetett. Maga Kartalosz magas volt,
nyurga és kétségkívül nemes tartású. Úgy lovagolt, mintha
semmi sem téríthetné el céljától, bármi legyen az.
Mögötte aranyszín köpönyeg hullámzott, és magas, vörös
csúcsú sisakján a nevét szimbolizáló dísz meredezett.
Neve nem csupán címerére, de arcára is rányomta bélyegét.
Keskeny arc, madárszerű vonások, orra legörbülő csőr.
Gubancos szakálla és nyugodt tekintete egyszerre sugárzott
bölcsességet és erőt. Hollócsőr azon kevesek közé tartozott, akik
az Előkelők szűkös körén kívül, a legnagyobb befolyással voltak
a királynőre. Azshara gyakran kérte tanácsát.
Malfurion átkozta magát, hogy nem jutott eszébe előbb, de
akkor és ott nem tűnt jónak az alkalom arra, hogy beszéljen a
nemessel. Hollócsőr és katonái úgy siettek végig a főúton,
mintha valamely halaszthatatlan küldetésben járnának. Ettől
Malfurionban felmerült, hogy a fővárossal kapcsolatos félelmei
esetleg már alakot is öltöttek, valamilyen formában. Persze, ha
ez volt a helyzet, akkor szülővárosa sem mutatott volna ilyen
békés arcot. A Zin-Azshari körül dúló vihar bizonyosan

139
valamilyen hatalmas léptékű katasztrófát jelzett, ami hamar
elérheti a környező településeket.
Ahogy a lovasok elhagyták, Malfurion is folytatta útját. A
főtér közelébe érve kerülnie kellett; oly sokan gyűltek ott össze,
hogy tömegiszony fogta el – egy ideje a magányos elmélkedés
és meditáció töltötte ki napjait. Leküzdötte az érzést, és inkább
arra gondolt, hogy hamarosan találkozik Tirandával.
Bármennyire izgatottá tette Malfuriont a lány jelenléte,
ugyanakkor jobban megnyugtatta, mint bárki vagy bármi a
világon.
Tudta, hogy testvérét is meg kellett volna látogatnia, de
aznap éjjel valahogy nem tetszett neki az ötlet. Tirandát akarta
látni, és vele kívánt eltölteni némi időt. Illidan később is ott lesz,
hogy beszéljenek. A főtér zsivaja messzire elhallatszott, de
csupán néhány pillanatra keltette fel figyelmét, inkább
tovasietett a templom felé. Reménykedett benne, hogy nem
alkalmatlankodik, és a lány szabad. Azt is remélte, hogy hamar
megleli; nem kell kérdezősködnie egyik papnőtől a másik után.
Bár Elún beavatottjai nem bánták, ha barátok vagy rokonok
keresték fel őket a templomban, Malfurion mégis mindig
zavarban érezte magát, ha a zártnak tűnő hitközösségben járt. Az
utóbbi időben még inkább, mióta azt a furcsa kényelmetlenséget
érezte, ha a lánnyal készült találkozni.
A templom főbejáratához vezető lépcső tetején megállította
a két őr. Az éjtündéknél oly gyakori talár helyett csillámló, ezüst
mellvértet és szoknyát viseltek, az előbbit holdsarló díszítette
középen. Mint Elún beavatottjai mindannyian, az őrök is nők
voltak, és kiválóan képzettek a harc művészetében. Maga
Tiranda is jobb íjásznak bizonyult, mint Malfurion vagy Illidan.
A Holdanya békés tanításai nem tiltották meg hű gyermekeinek,
hogy megtanulják megvédeni magukat.
– Segíthetünk valamiben, testvér? – kérdezte a rangidős őr
udvariasan, társa csendben figyelt. Lándzsáikat mindig

140
készenlétben tartották, hogy a veszély legkisebb jelére használni
tudják.
– Látogatóba jöttem Tiranda papnőhöz. Jó barátok
vagyunk. A nevem…
– Viharhozó Malfurion – vágott közbe a másik, a
fiatalabbik. Elmosolyodott: – Tiranda, én és még ketten
ugyanazon a szálláson lakunk. Látlak időnként.
– Beszélhetnék vele?
– Ha befejezte az előírt meditációt, akkor szabadnak kell
lennie ebben az órában. Megkérdezek valakit. Várakozhatsz a
Holdteremben.
A Holdterem alkotta a templom tető nélküli közepét, ahol a
nyilvános szertartásokat lefolytatták. Amikor nem a főpapnő
használta a helyiséget, bárkit szívesen láttak itt, aki megnyugtató
környezetre vágyott. Amint Malfurion belépett a szögletes
helyiségbe, rögtön megérezte a termen a Holdanya érintését.
Éjjel nyíló virágok sávnyi kertecskéi díszítették a falak tövét, és
középen kicsiny emelvény állt, amelyről a főpapnő tartja mindig
beszédét. Az emelvényhez vezető, körkörös kőösvényt
mozaikmintázattal rakták ki, és a hold éves változásait ábrázolta.
Néhány korábbi látogatására visszaemlékezve Malfurion
megállapította, hogy mindegy, hol lebegett az égen a hold, lágy
fénye mindig teljesen bevilágította a helyiséget.
Középre sétált, és leült az emelvény felé néző kőpadok
egyikére. Bár a szerető istennő jelenlétének érzete azonnal
könnyített szívén, Malfurion türelme gyorsan fogyatkozott; nem
volt várakozós hangulatban. Aggódott amiatt is, hogy a papnő
esetleg nem fogadja jól váratlan megjelenését, mert korábban
mindig csak akkor találkoztak, ha előtte megbeszélték. Ez volt
az első alkalom, amikor figyelmeztetés nélkül merészelt betörni,
Tiranda világába.
– Malfurion…
Amikor meglátta a lányt, egy pillanatra minden gondolata
semmivé foszlott. Az ezüst papi talár misztikusan izzott a
141
holdfényben, és az ifjú úgy érezte, Tiranda tekinteténél még a
Holdanyáé sem nyújthatott volna csodálatosabb látványt. A
papnő kiengedte haját, így az keretbe foglalta tökéletes arcát,
csupán az áll körül és alatta hagyta szabadon, hogy a talár
kivágása még jobban zavarba hozza a fiatal férfit. A lány
mosolya a holdnál is fényesebben ragyogta be a termet.
Malfurion kissé késlekedve állt fel, hogy elébe menjen, és
a papnő már ott is volt előtte. Az ifjú érezte, hogy arca lángol,
de semmit sem tehetett ellene – reménykedett, hogy Tiranda
nem veszi észre.
– Nincs semmi baj? – kérdezte a lány aggódó hangon. –
Történt talán valami?
– Rendben vagyok. Remélem, nem alkalmatlankodok.
Tiranda mosolya visszatért, lenyűgözőbben, mint
korábban: – Te sohasem alkalmatlankodsz, ha hozzám jössz,
Malfurion. Valójában nagyon örülök, hogy jöttél. Én is látni
akartalak.
Ha elfeketedő arca ez ideig nem is volt feltűnő, az utóbbi
szavak hatása egyértelműen látszott. Malfurion leküzdötte
zavarát és folytatta, amit elkezdett:
– Sétálhatnánk egyet a templomon kívül?
– Ha jobbnak látod, ám legyen.
De a férfi nem tudta türtőztetni magát, és már a folyosókon
belevágott:
– Tudod, mondtam már, hogy van egy visszatérő álmom.
– Igen, emlékszem.
– Miután te és Illidan előrementetek, elmondtam
Khenariosznak, és próbáltunk együtt rájönni, hogy mi okból
ismétlődik szinte minden nap.
Tiranda hangjában ismét aggodalom csendült:
– És rájöttetek valamire?
Malfurion bólintott, de nem válaszolt, és nem is szólalt
meg, csak miután elhaladtak a két őr között, és kiléptek a

142
templomból. Csak akkor folytatta, amikor már lefelé tartottak a
külső lépcsőn.
– Sokat tanultam már tőle. Többet, mint amennyiről te
vagy Illidan valaha is hallottatok. Khenariosz megmutatta az
utat magába az álmok világába, a Smaragd Álomba, ahogy ő
nevezte. Odaát… igen, ez a legjobb szó; odaát úgy láthattam a
való világot, mint soha azelőtt.
Tiranda tekintete a tér közepén gyülekező kisebb tömeget
fürkészte.
– És mit láttál?
Malfurion elébe állt, hogy szembenézzen a lánnyal.
Szüksége volt rá, hogy a másik csak őrá figyeljen, és megértse
felfedezése fontosságát:
– Láttam Zin-Azsharit és a Forrást, amelyre a palota néz…
Semmit sem hagyott ki; úgy írt le mindent, minden látott
képet és hallott hangot és nyugtalanító érzést, ahogyan ő látta és
hallotta és megélte azokat. Elbeszélte próbálkozását az igazság
megértésére, és hogy álombeli valóját hogyan űzték el, amikor
megpróbálta megnézni, pontosan mivel is foglalkoznak a
legmagasabb toronyban az Előkelők és a királynő.
Tiranda szótlanul bámult rá, látszott rajta, hogy ugyanúgy
megütközött a dolgon, mint maga Malfurion. Végül megtalálta a
hangját:
– A királynő? Azshara? Biztos vagy benne?
– Nem teljesen. Nem tudtam benézni, de
elképzelhetetlennek tartom, hogy egy effajta őrült tett, amelyet a
saját palotájában végeznek a saját bizalmasai, esetleg elkerülheti
a figyelmét, és a tudta nélkül folytatódhat. Az igaz, hogy
Xaviosz jelentős befolyással rendelkezik, de a királynő akkor
sem maradhatott vak, egy ilyesfajta eseményre. Arra jutottam,
hogy tisztában kell lennie a felvállalt kockázattal… De a
Forrás… Ó, Tiranda, ha érezhetnéd, amit én éreztem a Smaragd
Álomban járva, akkor te is úgy aggódnál, mint én.

143
 A nő rátette egyik kezét a férfi karjára, megnyugtató
mozdulatnak szánta:
– Nem kérdőjelezem meg az érzéseidet, Malfurion, de
többet kell tudnunk! Azt állítani, hogy Azshara veszélyezteti az
alattvalóit… Ez azért megfontolandó.
– Gondoltam rá, hogy Hollócsőr nagyúr elé tárom a dolgot.
Neki is befolyása van az udvarban.
– Bölcs dolog lenne – válaszolta Tiranda, közben tekintetét
ismét magához vonzotta a téren gyülekezők sokasága.
Malfurion majdnem mondott valamit, de közben ő is
odanézett, azon csodálkozva, hogy mi vonhatja el a lány
figyelmét egy ilyen jelentős témáról. Ahogy az egybegyűltek
mozgolódtak, időnként rés nyílt közöttük, és végül Malfurion is
meglátta, mi zaklatja Suramar békés lakóit. Egy őrzött ketrec állt
ott, benne valamiféle lénnyel, amely nem is hasonlított az
éjtündékre.
– Mi az ott? – kérdezte halkan, egyre növekvő döbbenettel.
– Az, akiről beszélni akartam veled, Malfurion. A neve
Broxigar, és nem hasonlít semmiféle teremtményre, amit valaha
is láttam, vagy amiről valaha is hallottam. Tudom, hogy a te
történeted is fontos, de szeretném, ha most találkoznál vele.
Legalább a kedvemért.
Ahogy a lány odavezette, Malfurion észrevette, hogy az
őrök izmai megfeszülnek. Meglepetésére, amikor a katonák
társára néztek, hirtelen féltérdre ereszkedtek tiszteletük jeléül:
– Üdvözlet újra, nővér! – szólalt meg az egyik. –
Megtisztelsz a jelenléteddel.
Tiranda zavarba jött a tisztelgéstől:
– Kérlek! Kérlek, keljetek fel! – Amikor az őrök
engedelmeskedtek, azt kérdezte: – Történt valami, amiről nem
tudok?
– Hollócsőr nagyúr átvette a lény ügyét – válaszolt a másik
őr. – Épp kiment, hogy körülnézzen a teremtmény elfogásának
helyén, hátha talál valami bizonyítékot, és esetleg egyéb
144
betörések nyomára bukkan. Azt beszélik, hogy visszatérésekor
személyesen kívánja kihallgatni a foglyot. Ez holnap lesz, és
valószínű, hogy a teremtményt átszállítják a Feketebástya-erőd
fogdájába. – A Feketebástya volt Hollócsőr fallal körülvett
magánbirodalma, s egyben az éjtündék egyik legszilárdabb
erődje.
Malfurion ismét meglepődött: az őr igen közvetlen módon
adta ki az információkat. Azután a férfi rájött, hogy
lemaradhatott valamiről, és Tiranda már hatalmas tiszteletet
vívott ki magának. Való igaz, hogy Elún beavatottjaként eleve
járt neki bizonyos mértékű tisztelet, de a katonák talán már
túlságosan közvetlen hódolattal viseltettek iránta.
A lány nyugtalannak tűnt:
– Ez a kihallgatás… ez mivel jár?
Az őr nem volt képes a szemébe nézni.
– Azzal jár, amit Hollócsőr nagyúr jónak lát, nővér.
A papnő nem ment bele jobban a dologba. Malfurion
karján pihentetett keze egy pillanatra belemarkolt kísérőjébe.
–Beszélhetnénk vele? – kérdezte erőltetett nyugalommal.
– Csak rövid ideig, és parancsba kaptuk, hogy nekünk is
hallanunk kell minden szót. Gondolom, megérted, nővér.
– Meg. – Tiranda a ketrechez vezette Malfuriont, és
mindketten letérdeltek.
A férfi visszafojtotta lélegzetét ámulatában. Közelebbről a
zömök alak újra lenyűgözte. Számos különös vagy szokatlan
teremtményről hallott már a Khenariosz mellett töltött idő során,
de ilyesfajtáról sohasem.
– Sámán! – A ketrec sötétjéből mély, morgó, s elkínzott
hang jött.
Tiranda közelebb hajolt, láthatóan aggódott:
– Broxigar! Beteg vagy?
– Nem, sámán… csak emlékeztem álmomban. – Nem
magyarázta meg.

145
 – Hoztam egy barátot, Broxigar. Szeretném, ha beszélnétek
egymással. A neve Malfurion.
Az ork gyanakodva nézte a tündét, aki akkora fájdalmat
okozott neki az előző éjjelen. Végül felfedezte a szem és az
öltözék másságát, és tekintete megenyhült:
– Ha ő a barátod, sámán, akkor megtiszteltetésnek veszem
a találkozást.
Közelebb húzódva Malfurion mosolyt erőltetett az arcára:
– Üdvözlet néked, Broxigar!
– Broxigar egy ork, Malfurion.
A férfi bólintott.
– Még sohasem hallottam a fajtádról.
A leláncolt alak felhorkant:
– Én viszont ismerem a ti fajtátokat! Mellettünk
harcoltatok a Légió ellenében, de úgy tűnik, a szövetség csak
háborúban marad szövetség.
Malfurion ezt nem igazán értette, de a szavak sötét
visszhangra leltek háborgó lelkében.
– Hogyan… Hogyan kerültél ide, Broxigar?
– A sámán nevezhet így. Neked csak Brox. – Az ork fújt
egy nagyot, azután kérdőn nézett Tirandára: – Te is ezt
kérdezted legutóbb, sámán, és nem mondtam el. De mivel
tartozom neked, elmondom ugyanazt, amit ezeknek itt –
lekicsinylő mozdulatot tett az őrök felé –, meg az uraiknak
elmondtam. Azt nem várom, hogy te jobban higgy szavaimnak,
mint ők.
Az ork története eleve hihetetlenül kezdődött, és minden
mondattal egyre fantasztikusabbá vált. Gondosan ügyelt rá, hogy
ne szóljon népéről és annak lakhelyéről, csak arról, hogy a
hadfőnök parancsára egyik társával együtt a hegyekbe utaztak,
mert egy nyugtalanító híresztelés forrását kutatták. Ott
olyasvalamit találtak, amit az ork nem tudott másképpen
meghatározni, mint lyukat a világban, olyan lyukat, amely

146
mindent elnyel, ahogy egyre csak terjed és növekszik. Őt magát
is elnyelte, társát pedig széttépte.
Ahogy Broxot hallgatta, Malfurion újra átélte saját
rémisztő látomását. Az ork minden tényszerű kijelentése egy-
egy csepp volt abban a pohárban, melyben már ott kavargott
minden gondolata a Végtelen Forrásról, és az Előkelők által
abból kivont hatalomról. A Forrás ereje minden bizonnyal képes
lehet ilyesfajta mágikus örvényt kelteni, amely akár egy világok
közötti átjárót is megnyithat.
De ez akkor sem lehetséges! Malfurion nem tudta
meggyőzni magát az összefüggésekről. Ennek biztosan nincs
köze Zin-Azsharihoz! Ennyire nem lehetnek óvatlanok!
De ahogy Brox folytatta, ahogy beszélt az örvényről és a
dolgokról, melyeket benne látott és hallott és érintett, Malfurion
egyre nehezebben tagadta le, valamiféle kapcsolat létezését. A
legrosszabb az volt, hogy az ork kifejezései az éjtünde saját
történetének ismerete nélkül is ugyanazokat az érzeteket
tükrözték, amelyeket maga Malfurion tapasztalt álmában és a
Smaragd Álomban.
– Valami rossz ez – fejezte be az ork. – Olyan dolog,
aminek nem kellene léteznie – tette hozzá, hogy másképpen is
elmondja, amit gondol. Ezek és a többi szó úgy hatolt Malfurion
szívébe, mint jól irányzott tőrszúrások sorozata. Annyira
elmerült gondolataiban, hogy nem vette észre, mikor Brox
meséje véget ért. Tiranda megrázta társa karját, hogy magára
vonja a figyelmét.
– Jól vagy, Malfurion? Sápadt vagy, mint a fal.
– Rendben vagyok. – Azután Broxhoz fordulva ezt
kérdezte: – Elmondtad ezt a történetet Hollócsőr nagyúrnak is?
Az ork bizonytalannak tűnt, de az őr válaszolt helyette:
– Igen, ugyanezt mesélte, szinte szórói-szóra. – A katona
érdesen, ugatásszerűen felnevetett. – És Hollócsőr nagyúr
ugyanolyan kevéssé hitt neki, mint ti! Gyertek vissza holnap, ő

147
majd kihúzza az igazságot a bestiából. És ha vannak társai a
közelben, majd nem találnak minket túl csábító célpontnak!
Szóval Hollócsőr mindössze egy ork megszállástól tartott.
Malfurion csalódott volt. Kételkedett benne, hogy a tünde
parancsnok látni fogja a kapcsolatot kettejük története között.
Valóban, minél többet gondolkodott erről, annál inkább
kételkedett benne, hogy Hollócsőr egyáltalán hinne neki.
Arra készült, hogy az éjtündék szeretett királynőjét
katasztrófahozó gondatlansággal vádolja meg, az egyik főrangú
nemes előtt. Maga sem hitte még el teljesen a saját elméletét.
Az őrök nyugtalankodni kezdtek.
– Nővér… Attól tartok, meg kell kérjelek, hogy társaddal
együtt távozzatok. A kapitány hamarosan ideér. És valóban nem
kellett volna…
– Rendben van, megértettem.
Mielőtt felkelt volna, Brox előrébb mozdult a ketrecben, és
felé nyújtotta egyik kezét:
– Sámán! Egy utolsó áldást, ha megadhatod…
– Természetesen – válaszolta Tiranda halkan.
Miközben visszahelyezkedett a ketrec elé, Malfurion végig
azon tűnődött, hogy mit tegyen. Természetesen a veszély
bármilyen gyanúja jelentendő a nagyúrnak, mint a legközelebbi
helyőrség vezetőjének, de valahogy hasztalannak tűnt az egész.
Ha beszélhetne Khenariosszal, de úgy, hogy az ork is ott van és
elmondja, amit látott, talán együtt jutnának valamire. Előbb a
papnőre, majd az orkra pillantott – végletes döntésre jutott.
Tiranda elköszönt a fogolytól, és újra felállt. Malfurion
belekarolt és mindketten megköszönték az őröknek, hogy kaptak
egy kis időt. Az ifjú papnő zaklatott arckifejezéssel indult el, és
Malfurion szótlanul kísérte, saját gondolatai még mindig zúgva
kavarogtak elméjében.
– Csak tehetünk valamit! – súgta végül Tiranda.
– Mire gondolsz?

148
 – Holnap átviszik a Feketebástya-erődbe. Ha már bent van,
menthetetlen lesz. – Tiranda nyelve elakadt. – Minden
tiszteletem a nagyúré, de…
Malfurion csupán bólintott egyet.
– Beszéltem Dehana Anyával, a főpapnővel, de szerinte
nem tehetünk többet, mint hogy imádkozunk a lelkéért.
Megdicsért az együttérzésemért, de azt javasolta, hogy hagyjuk
az eseményeket, hadd haladjanak a maguk útján.
– A maguk útján, igen – mormolta Malfurion maga elé
bámulva. Összeszorította ajkait. Meg kell tennem! Most! Ha van
bármi alapja a félelmeimnek, akkor nem fordíthatok hátat! –
Menj be oda! – parancsolta hirtelen, és egy mellékutca felé tolta
a papnőt. – Meg kell találnunk Illidant!
– Illidant? De miért?
A mágus mélyet sóhajtott, közben egyre csak a Forrásra és
az orkra gondolt. Egyszerűen válaszolt:
– Mert épp arra készülünk, hogy hagyjuk a dolgokat a
maguk útján haladni. És szeretnénk legalább rámutatni arra az
útra. Hát ezért.

Xaviosz a tüzes gömb előtt állt, belebámult a középen

tátongó nyílásba. Figyelmét magával ragadta valami odaát.
Mélyen, mélyen legbelülről, istenének tekintete nézett vissza
reá, és a gondolatok nyelvén szólt hozzá.
Hallottam könyörgés tekét, mondotta az istenség a
kancellárnak, és ismerem az álmaitokat. A tisztátalantól, a
tökéletlentől megtisztított világ. Beteljesíthetem vágyaitokat,
legelsők vagytok a híveim között.
Xaviosz letérdelt, de tekintetét egy pillanatra sem fordította
el. Az Előkelők még mindig folytatták a munkát, próbálták
megerősíteni és megnövelni a kaput, melyet oly nehezen
alkottak meg.
149
 – Akkor hát eljössz hozzánk? – kérdezte az éjtünde
válaszképpen, ékkő tekintetében várakozás sejlett. – Eljössz a
világunkra és megváltod nekünk?
Még zárva az út. Meg kell erősítenetek. Ki kell bírnia dicső
bevonulásomat!
A kancellár értőn bólintott. Az olyan fenséges, csodálatos
hatalom, mint egy istené, túl sok lenne az éjtündék erőtlen
kapujának. Amit eddig teremtettek, az már az istenség puszta
jelenléte által is megsemmisülne. Nagyobb, erősebb és
maradandóbb kapura van szükségünk!
Xavioszban fel sem merült a kérdés, hogy mindenható új
istene miért nem képes maga megnyitni a kaput. Próbatételnek,
őszinte hite bizonyításának tekintette a feladatot.
– Mit tegyünk? – kérdezte. Bármilyen erővel próbálkoztak
is, az eddigiekkel az Előkelők már elérték tudásuk és tehetségük
határait. Ez alól maga Xaviosz sem volt kivétel.
Elküldöm hozzátok egyik kisebb szolgálómat, hogy
vezéreljen utatokon.Ő könnyebben átléphet a világotokra… de
az ő fogadására is fel kell készülnötök!
Szinte talpra ugorva az éjtünde kancellár elkiáltotta magát:
– Senki sem hibázhat! Ama áldásban részesülünk, hogy az
Ő egyik személyes szolgálója érkezik hozzánk!
E hírre az Előkelők megkétszérezték erőfeszítéseiket, és a
terem megtelt a nyers, félelmetesen csapkodó, egyenesen a
Forrásból előszólított mágikus energiák ropogásával. Odakint
haragosan üvöltött fel az ég, és ha bárki éppen a nagy, fekete
tavat szemlélte, az félelmében azonnal elfordította tekintetét.
A mintázat felett duzzadni kezdett a tüzes gömb, a közepén
nyílt lyuk hasadékká változott, kiszélesedett, végtelen mélységű
torokká változott. A termet millió hang töltötte be, zajjá
keveredve, bár Xaviosz fülének inkább zeneszó volt. Akkor az
egyik Előkelő megtántorodott. Xaviosz a legrosszabbtól, a
bukástól tartott, én maga lépett be a körbe, hogy saját tudásával,

150
erejével segítse a többieket. Nem árulhatta el istenét! Nem
tehette!
Először úgy tűnt, mégis elbuknak ezen a próbán. A kapu
megszilárdult ugyan, de nem növekedett tovább. Xaviosz
összeszedte minden eltökéltségét, s próbálta növekedésre
kényszeríteni a nyílást. Hamarosan csodálatos, csillámló fény
gyülekezett a kapuban, vakító ereje miatt az Előkelők lehunyták
szemüket. A jelenség új erőt öntött beléjük, és a
varázsmunkában összekapcsolt akaratukkal, egy szemvillanás
alatt sikerült szélesebbre tárni az átjárót. A fény legmélyén
kivehetetlen alak jelent meg; előbb alig néhány hüvelyknyi
magas volt, de ahogy közeledett, úgy növekedett egyre
nagyobbra és nagyobbra.
Végül a kimerültség mégis úrrá lett a varázshasználókon.
Ketten összeestek, egyikük alig lélegzett már. Egy harmadik
megingott, és a bukás lehetőségének gondolatára Xaviosz
amúgy sem csekély hatalmát, többszörösére növelte mániákus
elszántsága. Átvette az uralmat a többiek tudata felett, és
kényszerítette őket a folytatásra, így sikerült fenntartaniuk a
tágra nyitott kaput.
Kísérteties vonyítás hangzott a távolból, és mintha
közeledett volna. Akkor még csak ő, a természetellenes
szemekkel rendelkező kancellár látta, hogy mi fog kiemelkedni
az átjáróból. Borjútermetű bestiák árnyalakja öltött testet a
fényben, fejükön lefelé görbülő szarvak meredeztek.
Azután az első kutyaszerű teremtmény kiugrott a lángoló
energiagömbben tátongó nyílásból. Pikkelyes bőre ijesztően
vörös volt, és fekete mintázat tette még vadabbá. Hátán és fején
bozontos barna bunda egészítette ki az összképet; mindenhol
máshol csak csupasz bőr borította. A torz módon ösztövér,
ugyanakkor erőt sugárzón izmos vadász háromujjú lábai éles,
több hüvelyknyi hosszú karmokban végződtek. Hátsó lábai jól
láthatóan rövidebbek voltak az elülsőknél, de ez nem tette
kétségessé gyorsaságát és fürgeségét. A legapróbb mozdulatai is
151
azt sugallták, hogy zsákmányának nem sok esélye marad a
megmenekülésre.
Hátáról, lapockái közül két hosszú, ostorszerű
bőrnyúlvány, két csáp meredt előre, végükön fogakkal ellátott
szívókorongok cuppogtak. A csápok előre-hátra imbolyogtak, és
látványuk olyan érzést keltett, mintha mohón szaglásztak volna
a varázshasználók felé. A pofája leginkább valamiféle
keresztezésre hasonlított a farkas és a hüllő között, hosszúkás
ragadozóállkapcsát tucatnyi éles és hegyes fog díszítette. Szemei
keskenyek és teljesen fehérek voltak, írisz nélkül – olyan
rosszindulatú ravaszságot sugároztak, ami jelezte, hogy nem
tekinthető teljesen intelligencia nélkül való állatnak.
Hamar követte a második ördögkutya, mögöttük pedig
toronymagas alak lépett ki az átjáróból: az imént érkezett
teremtmények gazdája. Olvadt acélpáncélt viselt, és hatalmas
vértkesztyűs kezében korbácsot tartott, amely a villámhoz
hasonlatos villanással és reccsenéssel, sistergéssel csattant a
bestiák felé. Mellkasa és válla sokkalta szélesebb volt, mint teste
többi része, és a legzömökebb éjtünde harcosok is eltörpültek
mellette. Ahol a vértezet nem fedte el testét, ott színtiszta lángok
lobogtak hús nélküli, földöntúli testként.
A vértezet széles vállapjai közé süppedő, lángoló arcból
veszélyesen izzó tekintet meredt az éjtündékre. Az isteni küldött
koponyaszerű fejét hosszú, ívelt szarvak díszítették, s hatalmat
sugárzó megjelenése nem hagyott kétséget az Előkelőkben
afelől, hogy a mennyei segítséggel végre beteljesülnek majd
álmaik.
– Hakar vagyok – a küldött hangjában a láng sistergése,
sziszegése rejlett, izzó tekintete felfénylett beszéd közben –, az
Idomár.
A bestiák egyike morogva lekuporodott, láthatóan le akart
csapni valamelyik Előkelőre, de a korbács rögtön
lecsendesítette.

152
 – Szélesre tárjuk a kaput, hogy Ő, a Legnagyszerűbb,
segítséget küldhessen vágyaitok beteljesítéséhez, majd maga is
meglátogathassa hithű nyáját.

153
 Tíz
V
égül Rónin is felébredt. Némileg vonakodva tette,
minthogy mágikus szunnyadása kellemes álomképekkel
töltötte meg elméjét. Alma középpontjában Veréza és
az ikrek álltak, de a gonosz szigeten történtekkel
szemben ezek boldog látomások voltak egy olyan életről, melyet
élni remélt valaha.
Az ébredés pedig csak arra emlékeztette, hogy talán soha
nem is láthatja családját. Ismerős, bár nem szívesen látott kép
fogadta. Krázus hajolt fölé, arcán enyhe aggódás ült. Erről az
embernek eszébe jutott, hogy a sárkánymágus hibájából került
távol szeretteitől.
Rónin először elcsodálkozott, vajon miért homályos kissé a
látása, azután rájött, hogy nem napfényben néz Krázus arcába,
hanem éjjel, holdtölte idején. Az égi ezüstkorong oly erővel
világította be a ligetet, hogy az nem lehetett természetes.
Növekvő kíváncsisággal próbált felkelni, de tagjai szinte
felsikoltottak a merevségtől.
– Lassabban, Rónin! Több mint egy napon keresztül
aludtál. A testednek kell egy kis idő, mire teljesen felébred.
– Hol…? – A fiatal mágus körbenézett. – Emlékszem erre
a tisztásra… idehoztak…
– Azóta az erdők urának vendégei vagyunk. Nincs veszély,
Rónin, de azt is hozzá kell tennem, hogy nem hagyhatjuk el a
tisztást.
Rónin felült és körbenézett. Érzett valamiféle jelenlétet
maguk körül, de semmi olyasmit, ami arra utalt volna, hogy
csapdába estek. Arról pedig nem tudott, hogy Krázus bármikor

154
is mesék kitalálásával foglalkozott volna. Persze, az igazságot
szinte soha nem mondta el a maga teljes valójában…
– Mi történik, ha megpróbálunk elmenni?
Társa a virágok sorára mutatott:
– Ők állítanak meg.
– Ők? A növények?
– Elhiheted, már körülnéztem, amennyire lehetett.
Bár kifejezetten vágyott rá, hogy maga is megnézze azokat
a virágokat, Rónin úgy döntött, inkább nem kockáztat. Krázus
azt mondta, hogy nincsenek veszélyben egészen addig, amíg a
tisztáson maradnak. Talán majd együtt ki tudnak ötölni
valamiféle szökési módot.
Korgott a gyomra, marta az éhség. Ha valóban átaludt egy
teljes napot, akkor azt egyetlen falat nélkül tette, és nem csoda,
hogy megéhezett. Mielőtt hangot adhatott volna vágyainak,
Krázus a kezébe nyomott egy tál gyümölcsöt és egy fakorsóban
vizet. A mágus gyorsan befalta a gyümölcsöt, és bár az nem
mulasztotta el teljesen éhségét, legalább gyomra nem zavarta
tovább zajjal vagy kínnal.
– Vendéglátónk nem hozatott élelmet már reggel óta.
Gyanítom, hamarosan felbukkan. Főként, ha már tudja, hogy
felébredtél.
– Tudhatja? – Rónin nem szívesen gondolt bele a
hallottakba. Fogva tartójuk zavarba ejtően hatalmas lehetett. –
Mégis, kicsoda ő?
Krázus hirtelen mintha igencsak kényelmetlenül érezte
volna magát:
– A neve Khenariosz. Emlékszel rá?
Khenariosz. A szó megpendített valamilyen húrt, de csak
halkan, nagyon halkan. Khenariosz. Sejlett valami a
tanulmányaiból, de nem kötődött közvetlenül a mágiához. A név
inkább történeteket idézett fel, mítoszokat egy… egy erdei
istenségről?
Rónin hunyorgott:
155
 – Egy erdei istenség vendégei vagyunk?
– Egy félistené, hogy pontosítsák. Olyan erőt képvisel,
amit még az én fajtám is tisztel.
– Khenariosz…
– Emlegetett szamár lettem? – morajlott egy vidám hang
mindenfelől. – Üdvözöllek, Rónin nevű idegen!
Magából a holdfényből teremhetett elő a termetes alak,
ahogy kilépett a tisztásra. Félig szarvas, félig tündeféle lehetett,
de egyik sem teljesen. Fölé magasodott a két alaknak, s Rónin
nyíltan megcsodálta agancsait, szakállas arcát és a különös
keveréktestet.
– Hosszan szunnyadtál, ifjú, és kétlem, hogy a korábban
hozott étek, elegendő lehetett számodra. – A páros mögé
mutatott: – Van még ott több is.
Rónin hátrapillantott a válla felett. A kiürült gyümölcsöstál
helyén egy másik állott, púposán telve az erdő ajándékaival.
Mellette egy vaskos húsdarab hevert fatányéron, épp
megfelelően átsütve, és meglepő módon némi zöldfűszeres
aromával megbolondítva. Valószínűleg a korsó is újra megtelt.
– Köszönöm néked – kezdte, és komoly erőfeszítést tett,
hogy az étel illata ne vonja el a figyelmét –, de jobban szeretnék
választ kapni néhány kérdésre.
– Eljő majd a kérdések ideje is. Gondatlan vendéglátó
lennék, ha nem kapnátok elég élelmet.
Krázus Rónin karjára tette a kezét. Az ifjú mágus csak
csendben bólintott, és az edények felé fordulva, teleették
magukat. A húshoz érve Rónin habozott, de nem azért, mert
nem akarta megenni. Meglepte, hogy Khenariosz feláldozott egy
erdei teremtményt két idegenért.
A félisten olvasott a gondolataiban:
– Minden állat, minden egyes teremtmény létezésének
megvan a maga oka és célja. Mind részesei az erdő
változásainak, és engedelmeskednek a természet rendjének.
Ebbe beletartozik az is, hogy némelyek táplálékul szolgálnak
156
másoknak. A farkas és a medve szabadon vadászhat
birodalmamban, ahogyan bárki, aki nem pazarol. Az élelem a
növekedést szolgálja, és a természet számára nem ismeretlen az
újjászületés sem. Az a szarvas új testet nyer majd, korábbi sorsát
feledve, tovább szolgálja a világot.
Rónin ledermedt ültében, de nem Khenariosz
magyarázatától, hanem az annak hátterében megbúvó
jelentéstől. A félisten valószínűleg beszélő ragadozóknak,
különleges állatoknak tartotta őket. Mire befejezték az evést, a
mágus sokkal jobban érezte magát, és valamelyest napirendre
tért a megítélés felett is. Már nyitotta száját, hogy fogságuk
részletei felől érdeklődjön, de Khenariosz megelőzte:
– Nem kellene itt lennetek. – Egyikük sem tudta, miként
válaszolhatna. Khenariosz átlépett a virágok sorain, csak azután
fejtette ki bővebben a dolgot: – Beszélgettem a többiekkel
rólatok is, és meghallgattam, amit elmondhattak. Mind
egyetértettünk abban, hogy nektek nem kellene itt lennetek.
Valahogy elkerültetek a saját helyetekről, de hogy miként, azt
nem voltunk képesek kitalálni.
– Talán én meg tudom magyarázni – válaszolt Krázus,
mielőtt a félisten bármiképpen folytathatta volna. Még mindig
gyengének tűnt, de már nem annyira, mint amikor először
megjelentek itt.
– Talán igen – értett egyet az ifjú mágus. A sárkánymágus
rápillantott. Rónin nem látta okát az igazság elhallgatásának.
Számára úgy tűnt, megérkezésük óta Khenariosz az első olyan
teremtmény, aki hajlandó a segítségükre lenni. A Krázus által
előadott történet azonban végül mégsem az volt, amire az ember
gondolt.
– Egy másik földrészről jöttünk, az óceánon túlról, nagyon
messziről, de ez nem olyan fontos. Sokkal jelentősebb az ok,
ami idehozott minket. – A Krázus által felülbírált történetben
nem szerepelt Nozdormu, hanem ő maga fedezte fel a
hasadékot, a saját erejéből. A sárkánymágus nem úgy írta le a
157
jelenséget, mint egy szakadást az idő szövetében, hanem mint
rendellenességet, amely megbolygatta a valóság szövedékét.
Olyan lehetőségként mutatta be, amely egyre nagyobb és
nagyobb katasztrófához vezethet. Elszólította az egyik olyan
varázshasználót, akiben megbízott – Rónint –, és együtt utaztak
el oda, ahonnan a baj forrását érezte.
– Hatalmas hegylánchoz jutottunk világunk legészakibb
részén, minthogy ott éreztem legerőteljesebben a rendellenesség
jelenlétét. Elértük és megláttuk, az iszonytató lényekkel együtt,
melyeket véletlenszerűen köpködött ki magából. Annak a
dolognak létrejönnie sem lett volna szabad, ezt mindketten
éreztük, de amikor úgy döntöttünk, hogy közelebbről is
megvizsgáljuk, megmozdult és mindkettőnket magával ragadott.
Száműzött a saját földünkről, ide vetett, erre a vidékre.
– Az éjtündék birodalmába – tette hozzá a félisten.
– Igen – felelte Krázus egy bólintással kísérve a szót.
Rónin semmit sem mondott, azt pedig csak remélte, hogy
arckifejezése nem árulja el társát. A származásukról szóló
tények elhallgatása mellett Krázus kihagyott még legalább egy
vagy két olyan elemet, amely bizonyosan érdekelte volna az
erdei istenséget. Például nem említette, hogy ő maga egy
sárkány.
Egy lépést hátrálva Khenariosz együtt szemlélte
mindkettejüket. Rónin képtelen volt olvasni a vonásaiból. Vajon
elhitte Krázus megváltoztatott történetét, vagy gyanította
esetleg, hogy „vendége” nem volt teljesen őszinte?
– Ezt haladéktalanul meg kell beszélnem a többiekkel –
jelentette ki végül a félisten, már a távolba révedő tekintettel.
Újra az előtte álló párosra nézett: – Távollétem alatt nem
szenvedtek hiányt semmiben, és ha visszatértem, beszélünk
még. – Mielőtt bármelyikük megszólalhatott volna, az erdei
istenség újra beleolvadt a lombok alatt sötétlő árnyakba, és
magukra hagyta őket.
– Ez elég hasztalan volt – mordult fel Rónin.
158
 – Talán igen. De szerettem volna megtudni, hogy kik ezek
a többiek.
– Más félistenek, mint ő? Ez tűnik a legvalószínűbbnek.
Miért nem beszéltél neki a…
A sárkánymágus olyan éles pillantást vetett rá, amivel
Róninba fojtotta a szót. Krázus jóval visszafogottabb hangon
válaszolt:
– Erőtlen sárkány vagyok, fiatal barátom. El sem tudod
képzelni, hogy ez milyen érzés. Nem számít, hogy kicsoda
Khenariosz, szeretném, ha kilétem titokban maradna addig,
amíg meg nem értem, miért nem tudom rendesen összeszedni
magam.
– És a történet többi része?
Krázus félrenézett:
– Rónin! Említettem, hogy talán a múltban lehetünk.
– Ezt megértettem.
– Az emlékeim… ugyanolyan szétszórtak, mint amennyire
elgyengültem. Ennek sem ismerem az okát. Te azonban még
aludtál, amikor én már beszéltem egyszer az erdők urával, és
szavai felelevenítettek bennem egy olyan emléket, amelyet talán
képtelen is lennék teljesen elfeledni. Így már nagy
valószínűséggel meg tudom mondani, hogy melyik korba
csöppentünk.
A mágus fellelkesülten tört ki:
– De hát ez jó! Legalább lesz egy biztos pontunk! Legalább
azt kitalálhatjuk, hogy…
– Kérlek! Hadd fejezzem be! – Krázus savanyú
arckifejezése nem jelentett jót. – Nagyon jó oka volt annak,
hogy megváltoztattam a történetet, amennyire csak tudtam.
Gyanítottam, hogy Khenariosz már tud valamennyit a
rendellenességről, vagy legalábbis azokról az itteni dolgokról,
amelyek kapcsolatban lehetnek a rendellenességgel. Csupán azt
a feltételezésemet hallgattam el előle, hogy az időörvény minek
lehet az előjele.
159
 Mindeközben az idősebbik mágus hangja egyre halkult, és
egyre sötétebb tónusú lett; Rónin egyre inkább tartott a
befejezéstől:
– És szerinted minek?
– Attól tartok, épp a Lángoló Légió első megjelenése előtti
napokba vagy hetekbe érkeztünk.
Rémisztőbbet nem is mondhatott volna társának. Rónin
átélte a démonok és szövetségeseik elleni háborút – bár többször
is majdnem belehalt –, és gyakran gyötörték iszonytató
rémálmok. Ezeknek szörnyűségét csak a többi háborús veterán,
avagy egyedül csak Veréza ismerhette igazán, minthogy
misztikus lelki kötelékük révén a mágus és a tünde nő együtt
harcolta végig az iszonytató álmok többségét. Csupán egymás
iránt érzett, még mindig növekvő szerelmük, és a gyermekvárás
gyógyította meg valamelyest szívüket és lelküket.
Azután Rónin visszarepült az időben, hogy újra
találkozzon megtestesült rémálmaival. Talpra ugorva szinte
kiáltotta:
– Akkor el kell mondanunk Khenariosznak! Meg
mindenkinek, akinek csak tudjuk! Ők…
– Nem tudhatják meg. Attól tartok, máris késő megtartani a
dolgokat, az eredeti formájukban. – Krázus szintén felállt, de
nem nézett társára, csak meredt maga elé.
– Rónin! Eredetileg úgy történt, hogy a Légiót egy
iszonytató, véres háborúban verték vissza, amely előfutára volt a
mi saját időnkben történt eseményeknek.
– Igen, de…
Nyilvánvalóan elfeledte iménti aggodalmát, hogy
Khenariosz esetleg meghallhatja, mert Krázus megragadta
Rónin vállát, gyengesége ellenére is fájdalmasan belemarkolt az
emberi húsba, s rákiáltott:
– Még mindig nem érted! Rónin! Azzal, hogy
idekerültünk, azzal, hogy egyáltalán létezünk ebben az időben,
azzal máris megváltoztattuk a saját történelmünket! Még az is
160
meglehet, hogy a Lángoló Légió győztesen kerül ki az első
háborúból. Akkor pedig nem csupán ártatlanok sokasága halna
meg, de ráadásul teljesen eltörölhetjük a saját jelenünket! Az
eddig leélt életünk semmivé foszlik, és mi magunk is
megszűnünk létezni! Minden szeretteinkkel együtt!

Kicsit győzködnie kellett, de Illidan ráállt a hirtelen jött és

meglehetősen nyers tervre. Bizonyos volt benne, hogy végül
egyáltalán nem az ő szavai döntötték el a kérdést, sokkal inkább
Tiranda szenvedélyes könyörgése. Az ő tekintetétől még Illidan
is elolvadt, kész volt beleegyezni a segítségnyújtásba, még ha
valójában cseppet sem törődött a fogollyal.
Malfurion sejtette, hogy valami történhetett testvére és az
ork között, valami, amiben Tiranda is szerepet játszott, és a nő
utalt is erre, amikor Illidant maguk mellé állította.
A négy őr éberen állt, mindegyikük más-más irányba
nézett. A nap néhány perc múlva felkel, az árusok már
elpakoltak, a főtér kiürült, csak a nappali váltás és a fogoly
maradt ott. Minthogy az éjtündék többsége aludt vagy épp
lefekvéshez készülődött, ez volt a legtökéletesebb időpont a
cselekvésre.
– Elintézem az őröket – mondta Illidan, és bal kezét ökölbe
zárva már emelte is, hogy valamilyen varázslatba kezdjen.
Malfurion gyorsan megfogta a karját. Nem kérdőjelezte meg
testvére képességeit, de nem örült volna, ha bárkinek baja esik,
hiszen az őrök csak a dolgukat végezték.
– Ne! Megmondtam, hogy gondom lesz rájuk. Adjatok egy
percet!
Lehunyta szemét és elengedte magát, ahogy Khenariosz
tanította. Visszavonult a világtól elméje mélyére, ugyanakkor
sokkalta tisztábban, élesebben és érthetőbben látta a világot.
Pontosan tudta, hogy mit kell tennie; kérésére segítségére siettek
161
a természeti szellemek. Hűs, kedves szellő simított végig az
őrök arcán, egy szerető finom érintéséhez hasonlatosan.
Megnyugtató illatokat hozott Suramar és az erdő virágaitól, és
egy közeli kismadár kedves énekét is felkapta. A pihenésre
csábító erők körbefonták az őröket, békés és kellemes álomba
ringatták őket anélkül, hogy bármit észrevettek volna.
Szunnyadó nemtörődömségbe süppedtek.
Látva, hogy mind a négyen a varázslat hatása alá kerültek,
Malfurion kacsintott egyet.
– Gyertek! – suttogta. Illidan habozott, csak akkor követte,
amikor a testvére mögött Tiranda is kilépett a térre. Lassan
megközelítették a ketrecet és a katonákat. Malfurion bizonyos
volt benne, hogy varázslata elég ideig kitart, ennek ellenére
félig-meddig azt várta, hogy valamelyik őr egyszercsak feléjük
pillant. Már alig néhány méterre voltak céljuktól, de a katonák
még mindig nem törődtek velük.
– Működik… – mormolta Tiranda csodálkozva.
Illidan megállt a legközelebbi őr mellett, és elhúzta kezét a
katona szeme előtt. Nem történt semmi.
– Kedves trükk, testvér, de meddig tart?
– Nem tudom. Ezért kell sietnünk.
Tiranda letérdelt a ketrec elé és benézett.
– Azt hiszem, Broxigar is kapott a varázslatodból.
Való igaz, a termetes ork magába roskadva ült börtöne
hátuljának dőlve, és közömbös tekintettel bámult kifelé. Akkor
sem mozdult, amikor Tiranda halkan a nevén szólította. Rövid
tűnődés után Malfurion azt javasolta:
– Óvatosan érintsd meg a karját, és próbálkozz tovább a
szólongatásával. Maradj közvetlenül előtte, hogy ha felriad,
azonnal csendre inthesd.
Illidan ledermedt.
– Biztosan fel fog kiáltani.
– A varázslat még kitart, Illidan, de azért állj készenlétben,
mert kifuthatunk az időből.
162
 – Nem én kezdtem el kockáztatni az életünket – jegyezte
meg amaz, egy fintor kíséretében.
– Maradjatok csendben…! – Tiranda benyúlt a rácsokon és
óvatosan megérintette az ork felkarját, ugyanakkor ismét a
nevén szólította. Brox megriadt, szemei elkerekedtek és szája
már nyílt, hogy megeresszen egy rémült kiáltást vagy meglepett,
netán haragos mordulást. A következő pillanatban azonban
megértette a helyzetet és felismerte az előtte térdelő nőt, így
egyik húsos mancsát szája elé kapva nem eresztett ki többet egy
halk morranásnál. Még pislogott egy darabig, mintha nem lenne
bizonyos a dolgok állásában. Tiranda megérintette a kezét és
bólintott, őszinte tekintettel nézett az orkra.
Malfurion utasította testvérét:
– Most! Siess!
Illidan odanyúlt, közben suttogott valamit, szinte csak
lehelve a szavakat. Amikor megfogta a vasrudakat, kezei sárgán
felfénylettek, magát a ketrecet pedig vörös izzás vette körbe.
Halk zümmögés hallatszott. Malfurion ideges pillantást vetett az
őrökre, de sem a fény, sem a hang nem keltette fel az
érdeklődésüket. Megkönnyebbülten fújta ki a benn tartott
levegőt, s tovább figyelte Illidan munkálkodását.
Az éjtünde mágia remek lehetőségeket rejtett, és testvére
kiválóan kitanulta a használatát. A kezeit körülölelő,
lenyűgözően sárgás izzás kiterjedt az egész ketrecre, és hamar
átvette az iménti vörös fény helyét. Illidan homlokán izzadság
gyöngyözött, ahogy előhívta a semlegesítő hatást, és lassan
felszámolta a zárka varázsvédelmét. Végül elengedte a rácsot és
hátrébb lépett. Malfurion elkapta, mielőtt összeesett, vagy
nekitántorodott volna valamelyik őrnek. Illidan kezei még
mindig sárgás fénnyel izzottak.
– Most már kinyithatod, Tiranda… – A papnő megérintette
a rácsot, amely úgy tárult fel, mintha egyenesen ki akarná vetni
magából a rabot.
– A láncok – emlékeztette Malfurion a varázslót.
163
 – Persze, testvérem, nem feledkeztem meg róluk. Illidan
lekuporodott, és az ork bilincsei felé nyúlt. Brox előbb nem
mozdult, összehúzott szemmel méregette az éjtündét.
Tirandának kellett megfognia, és odaemelnie a kezét. Újabb
elmormolt szavak kíséretében az ifjú megérintette a lakatokat a
pántokon. A bilincsek kitárultak, mint méretes szájak, melyek
élelemre várnak.
– Egyáltalán nem jelentettek gondot – jegyezte meg Illidan
egy elégedett mosoly kíséretében. Az ork lassan mászott ki,
tagjai elmerevedtek a kényelmetlen cellában. Kurtán, de hálásan
biccentett oda Illidannak, azután utasítást kérve nézett
Tirandára.
– Broxigar! Figyelj rám! Azt szeretném, hogy menj
Malfurionnal, ő majd biztonságos helyre visz. Később
meglátogatlak.
Erről Tiranda és Malfurion egyezett meg, minthogy a
papnő szerette volna biztonságban tudni az orkot. Malfurion –
Illidan több mint lelkes segítségével – sikeresen meggyőzte a
lányt, hogy az is épp elég nagy baj lesz, ha felfedezik a fogoly
eltűnését, nemhogy az egyik papnővel együtt, akit láttak
gondoskodni az idegenről. Ezeket a tényeket nem túl nehéz
összerakni, és a Holdőrség sem ostobákból áll.
– Könnyen megtalálják a kapcsolatot – bizonygatta
Malfurion. – Te vagy az egyetlen, aki segítséget nyújtott neki.
Ezért kell maradnod. Jóval valószínűtlenebb, hogy rám
gondoljanak, és ha mégis, akkor kétséges, hogy téged bármivel
is megvádolnának. Elún beavatottja vagy. Az, hogy ismersz
engem, még nem jelent bűnösséget.
Bár Tiranda végül beadta a derekát, továbbra sem tetszett
neki, hogy Malfurion magára vállal minden felelősséget. Való
igaz, hogy ő találta és tervelte ki a szöktetést, de
végeredményben Tiranda indította el az eseményeket azzal,
hogy bemutatta barátját a bebörtönzött orknak.

164
 Így történt hát, hogy az ifjú papnő megkérte az orkot,
forduljon bizalommal olyasvalaki felé, akit egyáltalán nem
ismer. Brox végignézett az ikreken, szúrós tekintete egyikről a
másikra vándorolt, végül lllidanon állapodott meg:
– Ő is jön?
Az éjtünde ajkai ironikus mosolyra görbültek:
– Megmentettem a bőrödet, bestia…
– Elég volt, Illidan! Hálás érte! – ripakodott rá Tiranda,
Broxnak pedig így válaszolt: – Csak Malfurionnal mégy. Elvisz
egy olyan helyre, ahol senki sem találhat rád. Kérlek, bízz
bennem!
Hatalmas mancsába véve a papnő kezét, a vad figura
féltérdre ereszkedett:
– Megbízom benned, sámán.
Abban a pillanatban Malfurion észrevette, hogy az egyik őr
mozgolódni kezd.
– Múlik a hatás! – sziszegte oda a többieknek. – Illidan!
Vidd Tirandát és tűnjetek el! Gyere, Brox!
A nagydarab ork meglepő gyorsasággal és ügyességgel
ugrott talpra, és követte az éjtündét. Malfurion nem nézett hátra,
csak sietett eljutni legalább az első sarokig. Reménykedett
benne, hogy varázslata kitart még egy kicsit. Testvéréért és Ti-
randáért kevésbé aggódott; az ő céljuk Illidan szállása volt, nem
túl messze a tértől. Őket senki sem gyanúsíthatja meg.
Malfurion és Brox menekülése azonban már más kérdés
volt. Egyedi külseje folytán az orkot senkivel sem lehetett
összetéveszteni. Ki kellett jutniuk a városból, amilyen gyorsan
csak tudtak. Ám alighogy elhagyták a teret és megindultak
Suramar kanyargós utcáin, felhangzott mögöttük a kiáltás,
amelytől Malfurion tartott. Az őrök egyike végül felébredt
közönyéből, s riasztását csakhamar követték társainak kiáltásai.
Alig néhány pillanattal később kürtszó töltötte be a levegőeget.
– Arra! – irányította a mágus az orkot. – Hátasok
várakoznak ránk!
165
 Valójában Malfurionnak semmit sem kellett volna
mondania, minthogy termete és alkata ellenére, az ork
könnyedén követte. Az éjtünde gyanította, hogy kint a vadonban
könnyedén utol is érné. Mindenfelől kürtök és kiáltások
harsantak, Suramar életre kelt, Malfurion szerint kissé túl
gyorsan. Végül meglátta a sarkot, melyet olyannyira várt már:
– Arra! Ott lesznek!
De ahogy befordultak a mellékutcába, Brox dermedten
megtorpant, és elkerekedett szemekkel nézte a kikötött
hátasokat. A hatalmas párducok fekete, ijesztő árnyaknak
látszottak a hajnali szürkeségben. Az érkezők láttán
felmordultak és sziszegtek, de Malfurion közeledtére azonnal
megnyugodtak. A férfi megsimogatta őket, megveregette az
oldalukat. Brox megrázta a fejét:
– Ezeken fogunk lovagolni?
– Persze! Siessünk!
Az ork habozott, de a közelben ébredő kiáltozás végül arra
késztette, hogy tegyen egy próbát. Megragadta a kantárt és
figyelte, Malfurion hogyan ül fel saját hátasára. Ő maga
háromszor próbálkozott, mire sikerült felülnie a nagymacskára,
és beletelt még néhány lélegzetvételnyi időbe, mire biztosan
fenn tudott maradni. Malfurion rendszeresen hátrapillantgatott
azon aggódva, hogy a katonaság – vagy ne adja Elún; a
Holdőrség – nyomukra bukkant-e már. Arra egyáltalán nem
gondolt, hogy Brox esetleg nem tud megülni egy éjszablyát.
Vajon miféle állatra számított?
Brox végül rendesen elhelyezkedett, azután bizonytalanul
bólintott. Malfurion nagy levegőt vett, és elindította hátasát.
Tudta, hogy tettével örökre megváltoztatta a jövőt, legalábbis a
saját jövőjét. Egy ilyen vakmerő cselekedet csak azt
eredményezheti, hogy bezárják a Feketebástyaerőd mélyére, de
meg kellett ragadnia a lehetőséget. Brox története valamiképpen
kapcsolódott az Előkelők nyugtalanító varázsmunkájához, és ő

166
tudni akarta, hogy miképpen. Egy pillanatra az a szörnyű érzése
támadt, hogy egész Kalimdor sorsa múlik ezen.
A kapitány nem szívesen állt a kancellár elé, de parancsot
kapott, hogy jelenjen meg azonnal, amint csapatával visszatér,
és a Xaviosz által kiadott parancsokat olyan sebesen kellett
teljesíteni, mintha magától Azshara királynőtől származtak
volna. Vagy talán még annál is gyorsabban.
A kancellár nem leli majd örömét a jelentésben. Mivel
magyarázható, hogy valamiképpen félrevezették a csapatot, és
megtámadták az erdő egy ismeretlen részén? A kapitány nem
kívánta bűnbaknak használni a néhai és már nem ellenkező
Kaltarioszt, és kételkedett is benne, hogy Xaviosz megelégedne
egy ilyen szánalmas magyarázattal. Ő volt a rangidős, és a
nagyúrnak csak ez számított.
Nem kellett megkérdeznie, hol találja a kancellárt, mert hát
hol is lehetett volna, ha nem abban a teremben, ahol a
varázsmunkát végezték éppen? A kapitány jobban kedvelte a
pengéket, mint a varázslóságot, így az a helyiség nem tartozott a
kedvencei közé. Igaz, maga is hordozott valamennyi mágikus
erőt, de amit Xaviosz és a királynő kigondoltak, abban akkor
sem tudott volna segédkezni, ha akart volna. Saját
varázshatalma arra volt csak elegendő, hogy a teremben folyó
műveletek eredménye, a baljós előérzetek mélyről fakadó
nyugtalanságával töltse el.
Az őrök a megszokott helyükön álltak, és a kötelező
tisztelgéssel köszöntötték. Valami azonban megváltozott a
viselkedésükben. Szokatlan fény csillant a tekintetükben, mintha
nála is jobban tudnák, hogy mi vár rá odabent. Az ajtó kitárult, s
Varo'then kapitány előírásosan lesütött tekintettel lépett be az
Előkelők szentélyébe – hirtelen rémálomszerű bestia került
elébe.
– Elúnra! – kiáltott fel, és ösztönösen kardot rántott. A
pokoli teremtmény felvonyított, és mohón csapott előre a hátán
meredező két csáppal. Az iménti ijedelem hatása alatt álló
167
kapitány csak arra volt képes, hogy kivédje a támadást, de
azután összeszedte magát, és már ellenfele gyenge pontjait
kutatta. A küzdelemnek azonban hirtelen vége szakadt.
Villámszerű villanással és reccsenéssel korbács csapott le a
szörnyeteg púpos hátára, azután parancsszó hangzott el
ismeretlen nyelven és oly rémületes sistergő-sziszegő tónusban,
hogy szinte megdermesztette a kapitány vérét. A démoni kutya
alázatosan lekuporodva csúszott-mászott odébb. Varo'then
elakadt lélegzettel bámult a bestia gazdájára.
– A neve Hakar – jegyezte meg Xaviosz csevegő
hangnemben. Valahonnan oldalról bukkant fel. – Teljes
mértékben uralkodik a kutyák felett. A Legnagyszerűbb küldte,
hogy segítsen szélesebbre tárni a kaput…
– A „Legnagyszerűbb”, nagyuram…?
A kapitány legnagyobb döbbenetére a kancellár szinte atyai
módon karolta át vállát, és odavezette a mintázat felett lebegő,
tüzes gömbhöz. A gömbben valami másnak tűnt, mint korábban,
és látványa azzal az iszonytató érzéssel töltötte el az éjtündét,
hogy ha elég közel kerül hozzá, akkor a dolog egyformán
elnyelheti testét és lelkét.
– Minden rendben van, jó kapitányom. Semmi félnivalód.
Biztosan megtorlást kíván eszközölni a hibáért. Ha így van,
akkor előtte legalább el kellene mondania a vétkeit, hogy legyen
valami alapja a büntetésnek.
– Xaviosz nagyuram! A foglyok elszöktek! Az egész erdő
ellenünk fordult…
De a kancellár csak mosolygott.
– Lesz majd lehetőséged rá, hogy jóvá tedd, kapitány.
Később. Előbb meg kell értened a gyönyörű igazságot…
– Nagyuram, én… – Nem tudta folytatni. Szemei
elkerekedtek, úgy meredt a gömbre.
– Most már te is tudni és érteni fogod az igazságot, kedves
kapitányom – folytatta Xaviosz, hamis szemei elkeskenyedtek
elégedettségében.
168
 – Meglátod a jövőt, ahogyan mi is megláttuk.
Varo'then megérezte az istenség jelenlétét, megérezte a
csodálatos erőt, amely a puszta létével lefejtett róla minden
réteget, a lelke mélyére hatolt, s örömét lelte abban, amit ott lelt:
Kiváló szolgálóm leszel. Varo'then féltérdre ereszkedett, így
tisztelgett az istenség előtt, aki megtisztelte őt szavaival.
– Hamarosan eljő hozzánk, kapitány – szólt újra Xaviosz
lelkesen, miközben Varo'then felállt. – De oly fenséges Ő, hogy
útját egyengetni kell, az átjárót meg kell erősíteni, máskülönben
összeomlik a puszta jelenlététől! Addig is elküldte hozzánk
nemes beavatottját, hogy segítsen szélesebbre tárni a kaput a
seregnek és más személyes szolgáknak, akik vezérelnek és
megerősítenek minket törekvéseinkben. És persze beteljesítik
végső nagy álmunkat!
Varo'then bólintott, egyszerre érzett örömöt és szégyent.
– Nagyuram, a vétek, hogy nem sikerült elhozni neked a
foglyokat, akiket az általad kijelölt helyen találtunk…
Hakar sziszegése szakította félbe:
– Megvitatjuk a dolgot. Idehozzuk őket, mert felkeltették a
Legnagyszerűbb érdeklődését. Xaviosz beszélt a foglyokról és
arról, hogy mennyire váratlanul jelentek meg a semmiből. És
hogy mennyire idegenek e birodalomban.
– De hogyan találjuk meg őket? Az erdő a félisten
Khenariosz birodalma! Ő vette el tőlünk a foglyokat!
– Khenariosz csak egy erdei istenség – emlékeztette
kapitányát a kancellár. – Mögöttünk már jóval nagyobb erő áll.
Hakar elfordult az éjtündéktől és a terem egy üres részére
lépve, maga elé csapott korbácsával. Ahogy a fegyver villant és
csattant egyet, zöldes villám csapott a kőpadlóba.
A villámfény gyorsan elhalványodott, helyén zöldes izzás
maradt, ámde valahogy sokkal inkább a levegőben lebegett,
mintsem a kőpadlón terjedt volna szét. Az izzás smaragdszín
lángokká változott, melyek sebesen növekedtek, közben
egymásba olvadtak.
169
 A két kutyaszerű szörnyeteg felvonyított, félelmetes
csápjaik imbolyogva nyújtózkodtak a fény felé, de Hakar
visszaparancsolta őket. Négylábú alak jelent meg a zöldes
lángok között, egyre nagyobbra és nagyobbra növekedett.
Hamarosan egészen ismerősnek tűnt Varo'then és a többiek
számára; a lény vérfagyasztó vonyítással igazolta a feltételezést.
Az így érkezett bestia megrázta magát, és csatlakozott a
többiekhez. A megbabonázott éjtündék szeme előtt Hakar újra
és újra megismételte az iménti idézést, összesen négy szörnyű
bestiát szólítva, amelyek zsákmányra éhesen várták parancsait.
Az Idomár még nem szólt, ehelyett megforgatta korbácsát a
levegőben, fényével körkörös mintázatot hozott létre, amely
egyre ragyogóbban világított. Végül az örvénylő energiák
széttépték maguk körül a levegőt, hasadékot szakítottak bele,
lyukat, amely legalább olyan magas volt, mint létrehozója, és
közel kétszer olyan széles lehetett. A hasadék túloldalán
erdőrészlet látszott.
Hakar parancsot ugatott saját ősi, nyilvánvalóan mennyei
nyelvén. A négy kutyaszörny átugrott a lyukon és eltűnt. Ahogy
az utolsó is belemerült a fénylő örvény közepén nyílt tájképbe, a
hasadék semmivé foszlott.
– Tudják, mit keressenek – közölte Hakar kábult
közönségével –, és általában meg is találják, amit keresnek. – A
lángoló teremtmény feltekerte korbácsát, és izzó tekintetével az
éjtündék varázsmunkája felé fordult. – Most pedig lássunk neki
a másik feladatunknak!

170
 Tizenegy
E
gy teljes napig eltartott, mire Krázus felfedezte, hogy
figyelik őket. Azután nagyjából fél nap múlva jött rá,
hogy megfigyelőjüknek semmi köze Khenarioszhoz, mi
több, még a félisten elől is el tudott rejtezni. Talán az
istenség egyik ellenfele? Nem valószínű; az erdők ura
nyilvánvalóan ismeri már rosszakaróinak és azok szolgáinak
minden trükkjét. Az éjtündék? Krázus gyorsan elhessegette
ennek lehetőségét, akárcsak azt, hogy a titokzatos kém
bármelyik halandó faj tagja lenne.
Végül egyetlen logikus következtetésre jutott, mely szerint
a Khenarioszt is kijátszó figyelő, csakis a saját fajtájához
tartozhat. A sárkányok mindig is küldtek megfigyelőket
mindazokhoz, akiknek lehetősége volt megváltoztatni a világot,
akár jó, akár rossz szándékkal. Az emberek között, az orkok
között – minden fajnál –, egyformán voltak kémeik. Szükséges
rossznak tartották ezt a módot; ha magukra hagyták őket, akkor
a fiatalabb fajok hajlamosak voltak súlyos katasztrófákat okozni.
Krázus abban sem kételkedett, hogy valaki éber tekintetét veti a
Zin-Azshari falai közt zajló eseményekre is, de ahogy az
jellemző volt fajtájára, a sárkányok nyilvánvalóan semmit sem
tesznek addig, amíg nem tökéletesen bizonyosak a katasztrófa
eljövetelében. Ez esetben azonban máris késésben vannak.
Khenariosz előtt viszonylag könnyen titokban tartotta, amit
akart, ám úgy határozott, a sajátjainak, még ha múltbéliek is, el
kell mondania mindazt, amit megtudott. Ha bárki semlegesítheti
a lehetőséget, miszerint kettejük jelenléte romba döntheti a
világot, akkor az minden bizonnyal sárkány lesz, talán

171
valamelyik nagy megtestesülés képes rá. Ha meghallgatják
egyáltalán.
Khenariosz látogatásai viszonylag rendszeresek voltak,
ezért Krázus úgy sejtette, biztosan nem tér vissza egy darabig.
Szükségleteiket láthatatlan és csendes erdei szellemek
elégítették ki; a megfelelő időszakokban élelem jelent meg, és a
maradék azonnal eltűnt, amint a vendégek befejezték a
táplálkozást. A természet egyéb dolgai hasonlóképpen estek
meg. Az erdők ura nyugodt lehetett jóllétük felől, és bármeddig
folytathatta diskurzusát a többiekkel. Ez – lévén szó
istenségekről – akár napokig is eltarthatott, ha nem hetekig vagy
hónapokig.
A hold állásától függetlenül a tisztáson éjjelente is közel
olyan világos volt, mint nappal. Amint megbizonyosodott róla,
hogy Rónin mélyen alszik, Krázus felállt és elindult az őrködő
növények sorai felé. Lehetett bár éjszaka, a szirmok azonnal
kitárultak, és a virágok felé fordultak. Olyan közel ment
hozzájuk, amennyire csak lehetett, s az erdőt fürkészte, a sötét
fákat tanulmányozta. Jól ismerte a fajtája által használt módokat,
jobban, mint amennyire maga Khenariosz ismerhette az
ilyesmit. Ami a félisten figyelmét elkerülte, azt ő könnyen
meglelhette.
Először minden fa egyformának tűnt. Egyenként
végigmérte őket, azután újra, de nem jutott eredményre.
Gyengének érezte magát, teste már pihenés után kiáltott, de
Krázus elutasította a természetellenes erőtlenséget. Attól félt, ha
behódol a levertségnek, talán nem is tud majd újra felkelni.
Tekintete hirtelen megakadt egy magas tölgyön, amelynek
törzse túl vaskosnak tűnt. Szemét le sem véve róla, a fáradt
varázshasználó kiürítette elméjét, és a fára összpontosított.
Ismerlek. Tudom, miféle vagy, Figyelő, küldte üzenetét
gondolatban. Semmi sem történt, válasz nem érkezett. A
sárkánymágusban egy pillanatra felmerült, hogy esetleg

172
tévedett, de évszázados tapasztalatából táplálkozó megérzései
mást súgtak.
Újra próbálkozott: Ismerlek. Fának álcája mögé rejtezve
figyelsz minket és az erdők urát. Kérded, kik vagyunk, miért
vagyunk itt? Egy pillanatra jelenlétet érzett, bár meglehetősen
gyengén – arra elegendő volt, hogy megbizonyosodjon igazáról.
A Figyelő kényelmetlennek érezhette, hogy a mágus megtalálta,
de még nem kívánta felfedni magát.
Sok dolgot elmondhatok neked, amit nem mondhattam el az
erdők urának, de nem kívánok egy fatörzshöz beszélni.
Mindkettőnk fejét kockára teszed, a válaszban elutasítás
sejlett. A félisten most is figyelhet.
A sárkánymágus elhessegette a siker felett érzett örömét, és
inkább a válaszra összpontosított: Te is jól tudod, hogy most
nincs itt. És képes vagy elrejteni minket a nemkívánatos
tekintetek és fülek elől.
Néhány hosszú pillanatig semmi sem történt. Krázus
kezdte úgy érezni, hogy talán túl messzire ment. Azután a
fatörzs egy része hirtelen elvált a többitől, különálló, emberszerű
alak lett belőle, bőrét hasadozott fakéreg borította. Ahogy a
magas figura közelebb lépett, a kéregbőr eltűnt és hosszú,
hullámzó talárnak adta át helyét, amely felett hosszúkás,
keskeny arc rejlett egy homály varázs mögött.
A fák színét viselő talárba öltözött, arctalan és magas alak
megállt az őrvirágok körének külső szélénél. Elrejtett tekintete
tetőtől-talpig végigmérte Krázust, bár ezen túl a csapdába esett
sárkánymágus semmit sem tudott leolvasni a Figyelőről. Ennek
ellenére biztos volt benne, hogy a másik zavarba jött.
– Ki vagy te? – kérdezte a Figyelő csendesen.
– Rokon lélek, ha úgy tetszik.
Ez némi hitetlenkedést keltett:
– Nem tudod, mire utaltál ezzel.
– Pontosan tudom, hogy mire utaltam az imént – vágott
közbe Krázus erélyesen. – Ugyanolyan jól tudom, mint azt,
173
hogy akit Alexstrasza néven ismernek, nem más, mint az Élet
Forrása, és Nozdormu maga az Idő Fejedelme, Hiszéra az, Aki
Álmodik, és Maligos a mágia megtestesülése.
A rejtőzködő alak néhány lélegzetvételnyi időn át
emésztette a neveket, azután egyfajta megkésett gondolatként
megjegyezte:
– Egyet kihagytál.
Krázus elfojtotta az előtörni vágyó, gyűlölködő szisszenést,
és csak bólintott:
– És Neltharion maga a szikla, a földnek legnagyobb
őrzője.
– Ezeket a neveket kevesen ismerik a mi fajtánkon kívül,
ám mégis ismerik néhányan. De milyen néven ismerhetnélek
téged, amely által bizonyítod rokonságodat?
– Az én nevem Korialstrasz.
A másik kicsit kihúzta magát:
– Nem szokásom elfeledni a hallott neveket, főképpen nem
a sárkánykirálynő hálótársának nevét. Itt valami hibádzik.
Mindent láttam és hallottam, amióta itt vagytok, és egyáltalán
nem úgy viselkedtél, mint egy rokon. Khenariosz hatalma nagy,
igencsak nagy, de nem szívesen tartana fogva egy rokont, főként
nem azt, akit Korialstrasznak neveznek.
– Jelentős sérülés ért. – Krázus egy intéssel elhessegette a
témát. – Viszont sürget az idő! Valamiképpen el kell érnem
Alexstraszát, és el kell mondanom neki, amit tudok! Elviszel
hozzá?
– Ennyi? Egy sárkány dölyfösségével viseltetsz! Miért
kockáztatnám meg az erdei istenség haragját, egyedül a
megkérdőjelezhető kiléted alapján? Ha elviszlek, akkor rájön,
hogy megfigyeltük, és ennek megfelelően fog cselekedni.
– A világra – a mi világunkra – leselkedő veszély miatt,
amely jóval fontosabb egy félisten méltóságának vélt vagy valós
sérüléseinél. – Mély lélegzetet vett, azután hozzátette: – És
engedelmeddel fel is fedhetem, amiről beszélek.
174
 – Nem tudom, megbízhatom-e benned – válaszolt az
elhomályosított arcú Figyelő, fejét tűnődőn oldalra billentette. –
De az állapotodat is tekintetbe véve nem hiszem, hogy sok
félnivalóm lenne tőled. Ha tudod, hogyan kell, hát mutasd meg,
mi teszi ilyen vénasszonyosan aggodalmaskodóvá szavaid!
Krázus türtőztette magát és nem fecsérelte erejét
visszavágásra, ámbár egyre kevésbé kedvelte a másik sárkányt.
–Ha készen állsz…?
– Csak csináld!
Krázus összpontosított, összekapcsolta elméiket, és felfedte
az igazságot. Ahogy a kaotikus képek megrohanták, a másik
sárkány majdnem hátratántorodott. Az arca elé idézett
homályvarázs egy pillanatra szertefoszlott és felfedte a
valamelyest hüllőre, valamelyest tündére emlékeztető
vonásokat, s a hitetlenség ráfagyott kifejezését.
De a varázslat ugyanolyan gyorsan visszatért, ahogyan az
imént szertefoszlott. A Figyelő talán a látottakat emésztette,
mindenesetre veszített valamennyit dölyfös tartásából, és
csendben maradt egy ideig. Azután nagy nehezen kibökte
véleményét:
– Ez… lehetetlen!
– Azonban feltételezhető, ha mondhatom így.
– Csak a képzeleted alkotásai!
– Bár azok lennének – jegyezte meg Krázus szomorúan. –
Érted már, miért akarok beszélni a királynőnkkel?
A másik a fejét rázta:
– Amit kérsz, az… – Mindketten megdermedtek egy
pillanatra. Érezték a nagyszerű hatalom sebes közeledését;
Khenariosz váratlanul visszatért.
A Figyelő azonnal visszavonult. Krázus tartott tőle, hogy
eljátszotta az egyetlen esélyét, és előrenyújtott karral a másik
után vetette magát:
– Ne! Nem engedheted meg magadnak, hogy ne foglalkozz
a veszéllyel! Találkoznom kell Alexstraszával! – Karjai a
175
virágok fölé nyúltak. Azok rögtön szirmot bontottak, és mágikus
port pöffentettek a sárkánymágus felé.
Krázus megszédült, előretántorodott és bezuhant a virágos
sáv kellős közepébe. Erős karok ragadták meg, dühödt
szisszenést hallott, és már tudta, hogy a másik sárkány húzta
arrébb.
– Csak egy bolond tessz ilyet! – A sziszegő tónus félig
visszaváltozott hüllőre utalt. Krázus magában hálát adott az
égnek a Figyelő döntéséért, mígnem hirtelen felismerés hasított
belé. Szólni próbált, de ajkai már nem mozogtak. Elborította a
sötétség, és utolsó gondolatai nem a másik sárkánynak
elrebegendő hálaszavak körül forogtak. Átkozta magát, mert
Rónin megszöktetéséről teljesen elfeledkezett.

A párducok sebesen haladtak a sűrű erdőben. Brox hátasa

oly vadul száguldott, hogy a szerencsétlen ork egyedül a
nyeregben maradással tudott törődni. Bár ismerte a lovaglás
módját, gyakorolta is azt egy időben, de csak a népe által nevelt
hatalmas farkasokon. A nagymacska mozgása más volt, idegen,
és ez meglehetősen zavarta az orkot. Örült, hogy meg tudja
tartani egyensúlyát.
Malfurion imbolygó alakja mindig épp csak láthatóan
bukkant fel előtte, ahogy saját hátasa nyakára hajol, közben erre
vagy arra tereli annak rohanását. Brox örült, hogy
megmentőjének van valamiféle útvonal a fejében, de azért
reménykedett, hogy a fáradságos utazás már nem tart sokáig.
Közben felkelt a nap is, bár a reggeli köd még ott ült a fák
között. Harci tapasztalata azt súgta, hogy a helyzet egyre
rosszabb: amint eloszlik a köd, messzebbről is láthatóak lesznek.
Azután az is eszébe jutott, hogy talán a napfény mégiscsak
előnyükre válik. Azt beszélték, az éjtündék mágiája az

176
éjszakához tartozik, s reggelre kelve elgyengül. Persze, még
mindig ott lesznek a katonák.
Brox hallotta az üldözők hangját hátulról. Kürtök, távoli
kiáltások, egy-egy párduc üvöltése szólt valahol mögöttük.
Feltételezte, hogy Malfurion alaposabb tervvel rendelkezik, és
nem csupán a többi párduc lehagyásában reménykedik, de úgy
tűnt, nem ez volt az igazság. Megmentője nyilván nem volt a
túlélés és a stratégia szakértője, csak egy egyszerű lélek, aki a
számára helyesnek tűnő dolgot kívánta cselekedni.
Bizonytalan körvonalak bukkantak fel itt is, ott is a
ködben, csak azért, hogy a következő pillanatban eltűnhessenek,
és Brox úgy érezze, mintha néha mozgást látott volna a
közelben. Marka viszketett kedvenc fejszéje nyele után, amelyet
az éjtündék elvettek tőle. Előrelátásból vagy feledékenységből,
de Malfurion nem hozott neki fegyvert.
Újra megszólaltak a kürtök, ezúttal jóval közelebb. A
veterán harcos felmordult bizonytalanságában. Malfurion eltűnt
a ködben. Brox lehunyta szemét, próbálta hallás után megtalálni
megmentőjét. Tartott tőle, hogy hátasa nem tudja követni a
másikat, és teljesen más irányba rohan tovább, mint amerre
kellene.
A párduc hirtelen elfordult, és kikerült egy nagy
sziklatömböt. Brox elveszítette az egyensúlyát; váratlanul érte a
mozdulat. Döbbent morranással esett ki a nyeregből és legalább
hármat bucskázott a kemény, egyenetlen földön, míg végül egy
sűrű bozótos megállította. Azonnal tudta, mit kell tennie.
Lekuporodott és felkészült rá, hogy minél gyorsabban
visszaüljön a nyeregbe. Szerencsétlenségére hátasa úgy robogott
tovább a ködben, mintha észre sem vette volna, hogy lovasát
veszítette.
Az üldözők hangja egyre csak közeledett. Brox keresni
kezdett valamit, bármit, amit fegyvernek használhatna. Felkapott
egy letört faágat, de az kettéroppant húsos markában, olyannyira

177
el volt korhadva. A sziklák mind túl kicsik vagy túl nagyok
voltak.
Valami termetes állat rázta meg a bokrokat baloldalt. Az
ork összehúzta magát. Ha katona közelít, akkor jók az esélyei.
Ha valamelyik holdőr, akkor a győzelem kétséges, de
mindenképpen küzdelemben akart elesni. Nagydarab, lihegő,
négylábú alak tört ki a köddel borított bokrok közül.
Brox csupán tapasztaltságának köszönhette életét, ahogy
gondolkodás nélkül előrevetette magát, és beugrott a szörnyeteg
alá. Az próbált rácsapni karmaival, de a helyzet nem neki
kedvezett. Botladozva ért földet és máris megfordult, hogy újra
mozgékony prédája után vesse magát. Az ork nemes
egyszerűséggel és gyakorlott pontossággal orrba verte. A
borjúnyi bestia ellenében általában nem sokat ért egy ilyen
mozdulat, ám Brox még a saját fajtáját tekintve is kiemelkedően
erős volt. Ökle elképesztő lendületével szilánkosra törte a
démon orrcsontját, az megtántorodott, és ijedten vinnyogott fel.
Sűrű, zöldes vért prüszkölt és karmos mancsával a pofáját
törölgette, azután lekushadva morgott és – további esélyeit
latolgatva – remegésig feszítette izmait.
Brox dermedten állt – csak a küzdelemben beállt rövid
szünet alatt jutott el tudatáig, hogy miféle lény ellen harcol.
Támadója lehetett volna kivételesen nagy farkas vagy kutya is,
de mindkettőre csak nagyjából hasonlított. Marja úgy
derékmagasság felett lehetett, és hátán gonosz, inas csápok
meredeztek. Ijesztően éles fogai közül sűrű, zöldes nyál
csorgott, elkeveredett hasonló vérével.
Iszonytató emlékek árasztották el Brox tudatát. Látott már
effajta rémet; a többi démon előtt rohant társaival, mint a gonosz
horda rabszolgaszerű kutyafalkája. Ördögkutyák, így nevezték
el őket. A Lángoló Légió előfutárai voltak, már a harcosok előtt
körbejártak, hogy felderítsék a terepet, és ha lehet, levadásszák a
sámánokat.

178
 Broxot öklének lüktetése hozta vissza a jelenbe; ellenfelén
tartotta a tekintetét és eltökélte, hogy nem hagyja magát. Egy
ilyen dög nem kelthet benne félelmet, és nem kényszerítheti
visszavonulásra. Erőt merített a szilárd elhatározásból és
megfeszítette izmait, fenyegetőn rámordult a démoni állatra.
Ekkor a ködből kirobbant hátasa. Megrohamozta a
szörnyeteget, mintha úgy értette volna eredeti feladatát, hogy
gondjaira bízták az orkot. Az ördögkutya ugrott egyet oldalra, és
a macskaszagtól azonnal elveszítette érdeklődését Brox iránt. A
két termetes állat karmok és fogak forgatagává változott.
Az ork, tudván, hogy semmit sem tehet a párduc
érdekében, eltávolodott valamelyest a harcolók jelentette
veszélytől. Alig néhány lépést tehetett meg, amikor mély,
nyugodt, de hangos légzést hallott hátulról. Az ork megpördült,
és egy másik nyálcsorgató pofáját, gonosz tekintetet talált maga
mögött. Az ördögkutya már lekuporodott, éppen ugrani készült.
Fegyver híján Brox nem látott más lehetőséget, és futásnak
eredt.
A démon üldözőbe vette, vonyítva vetette magát utána.
Brox magában köszönetet mondott a párducnak, hogy legalább
egyik ellenfelét lefoglalja, legalább késlelteti kicsit az
elkerülhetetlent, azután teljes figyelmét a saját bajának szentelte.
Ahol szűkebb helyet látott, mindig odaugrott és
átnyomakodott. Valamivel nagyobb üldözője kényszerűen
megkerülte a természetes akadályok egy részét, a többit
összezúzta maga előtt. Brox mindkét módon nyert legalább
annyi időt, hogy ne legyen mancsnyújtásnyi távolságon belül.
Futás közben figyelme egy részét arra fordította, hogy valami
fegyverfélét találjon.
Halkuló vinnyogás és diadalmas vonyítás adta a világ
tudtára, hogy a nagymacska alulmaradt a küzdelemben. A hang
kizökkentette Broxot a ritmusából, és megbotlott egy kiálló
gyökérben. Sikerült talpon maradnia, de meg kellett
kapaszkodnia. Egy kiszáradt fatörzs akadt a markába, karcsú és
179
levéltelen, alkalmatlan arra, hogy lendületével megnövelt súlyát
elbírja – hangos reccsenéssel tört félbe. Brox próbálta
visszanyerni egyensúlyát, közben nekicsapódott egy másik,
jóval nagyobb és élőbb fának.
Fájdalom hasított a halántékába, és elhomályosította
látását. A kezében maradt fadarabbal őrülten csapkodni kezdett
maga körül, közel állt hozzá, hogy eluralkodjon rajta a pánik. A
bestia azonnal beérte, lecsapott az alkalmi fegyverre és
belekapaszkodott. Brox látása még nem tisztult ki teljesen, de
felugrott és kétségbeesetten rángatta az állat fogai közé került
rudat.
A száraz fa elroppant, és az ork értő kezében halálos
eszközzé vált. A kutya kiforgatta húsos nyelvével a szájába
került szilánkokat, és máris újra Brox felé ugrott. Az ork
megfeszítette izmait, és a dög kitátott pofájába mélyesztette a
fegyver hegyes végét. A démon elfojtott kín-nyögéssel hátrálni
próbált, de Brox felbátorodva előrenyomult, és erejét latba
vetve, még mélyebbre nyomta a szilánkos husángot. Az egyik
csáp az ork felé lendült, és inkább ösztönösen, mintsem
tudatosan Brox félkézzel megragadta, és megrántotta. Az inas
végtag nedves reccsenéssel vált el a testtől.
A saját sötétzöld vérében úszó bestia mellső lábai össze-
csuklottak. Brox két kézzel rámarkolt a fadarabra, megforgatta a
dögben, közben próbálta beljebb nyomni, ha volt még egyáltalán
hova. Kilépett oldalra, hogy elkerülje a vonagló bestia görcsös
csapkodását. A rángatózó ördögkutyának végül sikerült
kettétörnie az alkalmi dárdát, de ezzel már nem segített magán.
Kidülledt szemekkel összeesett, és görcsösen vonaglani kezdett.
Broxigar sietve körülnézett, hátha talál valamit az elveszett
fegyver helyett. Ekkor érte utol az első dög, tele sebekkel.
Karmolásain, harapásain és törött orrán kívül a jobb vállából
hiányzott egy darab hús, de leromlott állapotát ellensúlyozta,
hogy már őrjöngött a fájdalomtól. Rávetette magát egyre
fáradtabb zsákmányára.
180
 Az ork felkapta az első vastagabb ágat, amit talált a
közelben, és úgy tartotta maga elé, mint valami kardot. Tudta,
hogy szerencséjét már kimerítette, és az ág nem lehetett elég
erős ahhoz sem, hogy legalább távol tartsa magától a termetes
szörnyeteget. Az ördögkutya elvétette első ugrását, megfordult
és lekuporodott, izmai megfeszültek…
S az erdő életre kelt körülöttük. A talajt borító ritkás
fűcsomók és folyondárok hirtelen megnövekedtek, meglepő
gyorsasággal tekeredtek az épp felugró bestia köré.
Reménytelenül belegabalyodott lábakkal a szörnyű teremtmény
csak annyit tehetett, hogy kínlódva csattogtatta fogait a füvek
felé. A hátából kinőtt csápok lenyúltak, szintén tenni próbáltak
valamit a felélénkült növényzet ellen.
– Brox! – Malfurion bontakozott ki a ködből, mint
megmentő lovag, mesék hőse. Segített társának felkapaszkodni,
bár a termetes párduc nem fogadta szívesen a jelentős
súlynövekedést.
– Az adósod vagyok – mondta a veterán harcos.
–Nem tartozol semmivel – Malfurion a csapdába esett
ördögkutyára nézett –, merthogy ez nem fogja sokáig itt tartani.
Való igaz, bárhol érintették meg a hátborzongató csápok a
növényeket, azok elsorvadtak, megfeketedtek. Az egyik mellső
mancs már kiszabadult, és bár a démon még a többi végtag
eloldozásával foglalatoskodott, már húzta magát a földön Brox
és az éjtünde felé.
– Megeszi! – mormolta Brox döbbenten. – Ebből is ki tudja
szívni a mágiát!
Malfurion zord arccal fordította meg hátasukat. Az állat
felmordult a többletsúly miatt, de mivel maga is irtózott a
szörnyetegtől, nem igazán ellenkezett.
– Akkor jobb, ha megyünk.
Kürtszó harsant, ezúttal olyan közel, hogy Brox azt várta, a
következő pillanatban meglátja a harsonást. A katonák már
majdnem beérték őket, és a köd is oszladozott.
181
 Malfurion habozva megállt:
– Egyenesen belefutnak abba a bestiába! Ha holdőr is van
köztük…
– Azért még meg lehet ölni, csak elég erős fegyver vagy
varázs kell hozzá – mondta halkan az ork. Sóhajtásnyi szünet
után így folytatta: – De ha maradni akarsz és harcolni az ellen a
dög ellen, akkor ott leszek melletted. – Nem kellett hozzátennie,
hogy ez számára az újbóli elfogatást jelentette volna, avagy
magát a halált, ha figyelembe vesszük fáradtságát és
fegyvertelenségét. Látótávolságán belül homályosszürke alakok
mozgolódtak a ködben.
Malfurion megmarkolta a kantárt, és elindította a párducot.
Semmit sem szólt, csak összeszorított ajkakkal hajolt a
nagymacska nyakára. A nyeregbe kapaszkodva Brox is összébb
húzta magát, és hamar maguk mögött hagyták mindkét
fenyegetést.

Valami zavarta. Valami megváltozott, és ez

nyugtalanította, fel is ébresztette. Nem mozdult meg azonnal,
ehelyett épp csak annyira nyitotta ki szemét, hogy lásson
valamennyit a körötte lévő területből. A reggel ragyogó
napfénnyel árasztotta el a tisztást, a körülötte álló fákat, a
mindig ott lévő őrvirágok sorait. Krázusnak azonban nyoma sem
volt.
Felült, úgy nézett körül, kereste a sárkánymágust; ott
kellett volna lennie valahol. Kétségtelen, társa eltűnt. A mágus
óvatosan felkelt, és a tisztás szélére ment. A virágok rögtön felé
fordultak, szirmaik szélesre nyíltak, s Rónint megkísértette a
gondolat, hogy kipróbálja védelmük erejét. Feltételezte azonban,
hogy a félisten nem bízta vendégeit a véletlenre vagy a
jószerencsére – és Krázus is hatékonynak tartotta őket.
Az erdőt fürkészve Rónin halkan szólította társát:
182
 – Krázus?
Semmi válasz. A békés fákat nézve, a mágus
nyugtalansága mit sem csillapodott. Mintha valami megváltozott
volna, de nem bírt rájönni, hogy micsoda. Hátrébb lépett,
próbálta kitalálni, hogy mi zavarja annyira, de hirtelen egy
árnyék vetült rá.
– Hol van a másik? – kérdezte Khenariosz, hangjában
ezúttal nem rejlett kedvesség. A teljesen felhőtlen égből
mennydörgés hallatszott, és a semmiből heves szélroham csapott
le a tisztásra.
– Hová lett a...?
Rónin a fölémagasodó félistenre bámult, és valahogy
sikerült semleges arcot vágnia:
– Nem tudom. Most ébredtem fel. Már nem volt itt.
Az agancsos alak aranyszín tekintete fellángolt, Rónin
ledermedt ijedtében.
– Nyugtalanító jeleket láttam a világ sorsáról! A többiek
egy része még csak most fedezte fel, hogy idegen
teremtmények, nem itt született lények szaglásznak a környéken.
Keresnek valamit vagy valakit. – Közelebb hajolt a mágushoz: –
És bizonyos, hogy hamarosan megtalálnak majd téged is, meg
az eltűnt barátodat is.
Így, a nevük nélkül Rónin csak feltételezte, hogy miféle
teremtményekről van szó, és ha jól sejtette, akkor kevesebb
idejük maradt hátra, mint amennyit reméltek. Látva, hogy
vendégének nincs mondanivalója, Khenariosz még hozzátette:
– A barátod nem szökhetett meg segítség nélkül, de téged
hátrahagyott. Miért?
– Nem tudom.
– A többiek közül néhányan azt javasolták, hogy
haladéktalanul adjalak át nekik titeket, mert ők mélyrehatóbb
módszerekkel fedhetik fel az igazságot, mint ahogyan magam
szoktam. Őket is érdekli, hogyan és miért kerültetek ide, és

183
miért kelletek annyira az éjtündéknek. Eddig még meggyőztem
őket, hogy kézben tartom a dolgokat.
Rónin kifinomult érzékei hirtelen egy másik nagy hatalmú
lény jelenlétét súgták, olyanét, amelynek ereje – a maga módján
– felülmúlta az erdők uráét.
– Úgy tűnik, meg kell hajolnom a többség akarata előtt –
fejezte be Khenariosz kelletlenül.
– Hallottuk szólításodat! – Mély, nehézkes hang dördült. –
Beismerted a tévedésedet…
A mágus próbált megfordulni, hogy megnézze, ki szólt, de
lábai és teste egyetlen porcikája sem akart engedelmeskedni
szándékának. Valami, ami a félistennél is nagyobb lehetett,
megmozdult Rónin mögött.
Khenariosz láthatóan nem örült a másik megjegyzésének:
– Csak azt ismertem be, hogy másféle lépéseket kell
tennünk.
– Kiderül az igazság. – Súlyos, szőrös kéz ujjai fonták
körül Rónint vállmagasságban, beborították egész felsőtestét, és
fájdalmasan megszorították. – Hamarosan minden kiderül.

184
 Tizenkettő
– Jobb lenne, ha a templomban maradnál! – bizonygatta
Illidan. – Malfurion ezt kérte, és én is így gondolom.
De Tiranda hajthatatlan volt:
– Tudnom kell, mi történik! Láttad, mennyien indultak
utánuk! Ha elfogják őket…
– De nem fogják el őket – bizonygatta Illidan. Hunyorgott,
a vakító napfény egyáltalán nem volt kedvére. Érezte, hogy ereje
fogyatkozik, a testét-lelkét átitató mágikus hatalom gyengül, s
kifejezetten nem szerette az effajta érzéseket. Tehetségének
mértékét felismerve, minden az éj-tündék által ismert
formájában meg akarta ízlelni a mágiát, és ez volt az egyik oka,
hogy még a druidák ösvényét is megpróbálta követni. Bár ez
utóbbinak mintha semmi kapcsolata nem lett volna a nappalok
és éjszakák váltakozásával, ő mégiscsak éjtünde volt, akinek a
napkelte gyengeséget hoz.
A főtér közelében álltak meg, ahová Tiranda vissza kívánt
térni, amint a hely elcsendesedett. A katonák kilovagoltak
Malfurion után, magukkal vittek három holdőrt, kettőt pedig
hátrahagytak, hogy nyomokat keressenek a ketrecen és
környékén. Már befejezték és semmit sem találtak, ami a
tettesek kilétére utalt volna – ahogy azt Illidan is feltételezte.
Valójában legalább annyira gyakorlottnak tartotta magát a
varázslóságban, mint a holdőrök többsége, ha nem még
gyakorlottabbnak.
– Utánuk kellene mennem…
Hát ez a nő sohasem adja fel?

185
 – Azzal mindenkit veszélybe sodornál! Azt akarod, hogy a
kis védencetek mindenképpen a Feketebástya-erődben kössön
ki? És ha már itt tartunk, minket is odavisznek, mint…
Illidan hirtelen elhallgatott. A tér ellenkező oldalán
éjszablyákon ülő vértesek léptettek ki az egyik utcából, élükön
maga Hollócsőr Kartalosz nagyúr közeledett. Elkéstek a
rejtőzködéssel. Ahogy az éjtünde parancsnok elhaladt előttük,
savanyú tekintettel végigmérte előbb a lányt, azután társát is.
Hirtelen megállt, pont Illidan előtt:
– Ismerlek, fiú. Viharhozó Illidan, ugye?
– Igen, nagyuram. Egyszer találkoztunk.
–És ő?
Tiranda meghajolt:
– Szellőszó Tiranda, Elún templomának felavatott papnője.
A nyeregben ülő éjtündék tiszteletteljesen a hold jelét
rajzolták szívük fölé. Hollócsőr nagy kegyesen köszöntötte a
papnőt, azután ismét Illidanhoz fordult:
– Emlékszem a találkozásunkra. A varázsművészeteket
tanulmányoztad akkoriban. – Egyik kezével akaratlanul
simogatta szakállát. –De még nem vagy tagja a Holdőrségnek,
ugye?
A kérdésfeltevés e módja, a válasz ismeretére utalt.
Valószínű, hogy korábbi találkozásuk óta Hollócsőr rajta tartotta
szemét az ifjún; Illidant ez egyszerre töltötte el nyugtalansággal
és büszkeséggel. Ő úgy tudta, semmi olyasmit nem tett, amivel
magára vonhatta volna a parancsnok figyelmét.
– Nem, nagyuram.
– Akkor, ugyebár, rád nem vonatkoznak bizonyos
megkötések? – A parancsnok nyilvánvalóan azokra a
megszorításokra utalt, amelyeknek betartását a rendbe lépő
varázsló, eskü alatt fogadja meg. A Holdőrség önálló szervezet
volt, amely nem tartozott felelősséggel másnak, csak a
királynőnek. Ez azt is jelentette, hogy nem voltak kötelesek
válaszolni Hollócsőr kérdéseire.
186
 – Feltételezem, így van.
– Jó. Akkor szeretném, ha velünk jönnél.
Tiranda és Illidan egyformán zavarodottnak tűnt.
Nyilvánvalóan Illidan biztonságáért aggódva, Tiranda szólalt
meg előbb:
– Hollócsőr nagyúr, megtiszteltetés számunkra, hogy…
Nem tudta folytatni. A tünde lord udvariasan csendre
intette és így válaszolt:
– Te nem, nővér, bár a Holdanya áldása mindig jól jön.
Most csak a fiúval lenne beszédem.
Próbálván nem kimutatni egyre növekvő nyugtalanságát,
Illidan visszakérdezett:
– De mi szükséged lehet reám, nagyuram?
– A szökés körülményeit kellene felderítenünk! Épp most
kaptam hírt a fogoly eltűnéséről. Feltételezvén, hogy még nem
fogták el, lenne néhány elképzelésem, hogyan találjuk meg.
Ehhez azonban szükségem van némi mágikus segítségre, és bár
minden tiszteletem a Holdőrségé, de olyasvalakire van
szükségem, aki teljesíti a parancsokat.
Illetlenség, talán gyanús is lett volna visszautasítani egy
ilyen magas rangú éjtünde kérését. Ugyanakkor a
segítségnyújtás veszélybe sodorhatta Malfuriont és védencét.
Tiranda próbált lopva Illidanra pillantani, hátha kitalálhatja,
mire gondol a másik. Illidan pedig azt kívánta, bárcsak Tiranda
tanácsot adna. Valójában csak egy lehetősége volt:
– Megtiszteltetés, hogy csatlakozhatom, nagyúr.
– Remek. Roltarax! Hátast ifjú varázstudónknak!
A tiszt odavezetett egy felnyergelt éjszablyát, mintha
tudtak volna róla, hogy valakinek szüksége lesz rá. Az állat
beleszaglászott a levegőbe, azután új lovasát elfogadva
lekuporodott, hogy Illidan felszállhasson.
– Nyakunkon a nappal, nagyúr – jegyezte meg Roltarax,
miközben átnyújtotta a gyeplőt.
– Úgy teszünk, ahogy varázslónk kívánja!
187
 Illidan megértette a burkolt üzenetet. Hatalma nappal
gyengült, de a parancsnok bízott benne, hogy használni fogja.
Illidan megszédült, ha belegondolt, a parancsnok mekkora
felelősséget helyezett vállaira.
– Nem hagylak cserben, nagyuram.
– Nagyszerű, fiam!
Ahogy elhelyezkedett a párduc hátán, az ifjú Tirandára
pillantott, tekintetével próbálta jelezni, hogy nem kell aggódnia
Malfurion és az ork miatt. Segít a parancsnoknak, de a maga
módján, hogy a párosnak legyen még ideje a szökésre. Tiranda
halvány, de hálás mosolya megfelelő jutalomnak tűnt. Egészen
fellelkesülve a dolgok ilyetén alakulásától, Illidan odabólintott a
parancsnoknak, hogy készen áll az indulásra.
Egy intéssel és egy kiáltással Hollócsőr elvezette csapatát.
Illidan elöl maradt, elhatározta, hogy a parancsnok mellett fog
haladni. Valahogy meg kellett felelnie Hollócsőr kívánalmainak,
miközben azt is meg kellett akadályoznia, hogy önfeláldozó
testvérét a Feketebástya-erődbe küldjék. Malfurion jól ismerte
az erdőt, ami azt jelentette, hogy minden bizonnyal el tud
menekülni az őt üldöző katonák és holdőrök elől. Mindenesetre,
ha mégis utolérnék őket, akkor Illidan elhatározta, hogy ha kell,
feláldozza Tiranda kis barátját, a testvére megmentése
érdekében. Megteszi, amit lehet, de a saját vér előbbre való.
Ahogyan az gyakran megtörtént abban az évszakban,
reggeli köd szállott a vidékre. Ugyan sohasem tartott sokáig, de
ez is Malfurionnak jelentett előnyt. Illidan az előttük lévő
ösvényen tartotta szemét, azon tűnődve, vajon testvére ugyanezt
az utat választotta-e vagy sem. Az is lehetséges, hogy a
holdőrök nem a megfelelő irányba indultak, ami azt jelentette
volna, hogy Hollócsőr csapata több esélyt kapott a sikerre.
De ahogy egyre beljebb és beljebb hatoltak a fás területre,
a köd megritkult. A nap oly mohón szívta ki Illidan erejét,
ahogyan a ködöt emésztette fel, de a férfi összeszorította fogát
és próbált nem gondolni mindarra, amit ez jelentett. Ha
188
valamely okból varázsolnia kell, a nemes nem csalódhat benne.
Az ork utáni vadászat jó ok volt arra, hogy Illidan kapcsolatot
szérezzen az éjtünde nemesség köreiben, bármi is legyen a
dolog végkimenetele.
De amint elérték egy emelkedő tetejét, megláttak odalent
valamit, amitől Illidan minden iménti gondolatát feledve csak ült
dermedten, Hollócsőr pedig szitkozódni kezdett. A parancsnok
azonnal lelassította hátasát, a többiek követték példáját. Előttük
furcsa halmok szegélyezték az ösvényt. Az éjtündék óvatosan
lentebb mentek, Hollócsőr és katonái készenlétben tartották
fegyvereiket. Illidan azért imádkozott magában, nehogy
túlbecsülje nappali képességeit.
– Áldott Azshara ragyogó tekintetére! – mormolta
Hollócsőr.
Illidan nem tudott megszólalni. Csak ült a nyeregben, és
levegő után kapkodott a döbbenettől. Mészárlás színhelyére
érkeztek. Legalább féltucat éjtünde, köztük két holdőr hevert ott
holtan, széttépve és – a varázshasználók esetében –
összesorvadva, mintha valamely vámpírszerű teremtmény szívta
volna ki az életüket. A két holdőr termetes, napon aszalt
gyümölcsökre hasonlított. Kicsavarodott testhelyzetük
iszonytató kínokra utalt, szörnyű megpróbáltatás közepette
bukhattak el.
Öt éjszablya is hevert ott; némelyiknek csak a torkát tépték
fel, másokat szinte kibeleztek. A többi párducnak semmi nyomát
nem látták.
– Igazam volt! – csattant fel Hollócsőr. – Az a zöld bőrű
teremtmény nem volt egyedül! Legalább két tucatnyi kell legyen
belőle a környéken. És még a holdőröket is elintézték!
Illidan szinte nem is hallotta; gondolatait a testvére iránti
aggodalma töltötte ki. Ez nem lehetett Malfurion műve, de
egyetlen orké sem. Igaza lehet Hollócsőrnek? Brox elárulta
testvérét, és vad társaihoz vezette? Le kellett volna ölnöm azt a

189
lényt, amikor még lehetőségem volt rá! Keze ökölbe szorult és
érezte, hogy haragja feltüzeli mágikus hatalmát.
Azután a katonák egyike felfedezett valamit a mészárlástól
kicsit arrébb:
– Nagyuram! Jöjjön ide! Ilyet még nem láttam!
Odaléptettek állataikkal. Illidan és Hollócsőr elkerekedett
szemmel bámulta a bestia tetemét. Rémálomszerű teremtmény
volt, talán részben farkasszerű, de farkasnak iszonyatosan torz,
mintha valamely őrült istenség formálta volna meg. Még
holtában sem veszített félelmetességéből.
– Mit gondolsz, varázsló, mi lehet ez?
Illidan valamelyest meg is feledkezett róla, hogy ő a
mágikus bölcsesség forrása. Megrázta fejét, és őszintén
válaszolt:
– Sejtelmem sincs, nagyuram. Sejtelmem sincs.
Bármily rémisztő volt is a szörnyeteg, valaki durván elbánt
vele, és egy vaskos husángot tört bele a torkába. A lény
valószínűleg megfulladhatott, vagy belső sérüléseibe pusztult
bele, kívülről mindkettő lehetségesnek tűnt. Illidan ismét a
testvérére gondolt, aki épp az erdő felé tartott, mikor utoljára
látta. Talán Malfurion tette ezt? Valószínűtlennek tűnt. Akkor
talán ott fekszik valahol a közelben, széttépve vagy kiszáradva,
mint a holdőrök?
– Nagyon érdekes… – mormolta Hollócsőr. Hirtelen
felegyenesedett a nyeregben: – Hol lehetnek a többiek? –
kérdezte, de valójában senkinek sem címezte szavait. – Kétszer
ennyien indultak el.
Mintha válaszképpen érkezett volna, kürtszó harsant dél
felől, ahol az erdő hirtelen sűrűbbé vált, és nehézkessé tette a
haladást. A parancsnok arrafelé mutatott kardjával:
– Arra! De vigyázva! Lehet még ilyen szörny a környéken!
A csapat leereszkedett a domb aljára, egyesével, köztük
Illidannal, s mindenki izgatottan figyelte a sűrűt. A kürt
hallgatott, ami nem volt jó jel. Néhány méterrel lentebb újabb
190
éjszablya-tetemet találtak. Borotvaéles karmok hasították fel az
oldalát teljes hosszában, és hátát az a hatalmas tölgy törhette
ketté, amelynek valószínűleg nekicsapódott. Nem sokkal arrébb
egy holdőr hevert egy nagy sziklatömb tövében, testének
fonnyadtsága és az arcára fagyott rémület megborzongatta a
legedzettebb katonákat is.
– Nyugalom! – parancsolta a nemes halkan. – Maradjatok
együtt!
Előttük megszólalt a kürt, erőtlenül ugyan, de ezúttal jóval
közelebb. A csapat arrafelé fordult. Illidan nem tudott
szabadulni a szörnyű érzéstől, hogy valami kifejezetten őt
figyeli, de ha körülnézett, csupán fákat látott.
– Még egy, nagyuram! – kiáltott Roltarax és előremutatott.
Egy második pokoli bestia hevert ott holtan, teste
kitekeredett, mintha még haldoklása közepette is valamilyen
áldozat után vonszolta volna magát. Vállából hiányzott egy
darab hús, orra betört, emellett számos karmolást viselt és
különös, kötélnyomszerű zúzódás borította a lábait. Ezekbe még
nem is pusztult volna bele, csakhogy a torkába mártott éjtünde
pengéket már nem élhette túl. Az egyik kard bele is tört a vaskos
izomkötegekbe.
Találtak a közelben két halott katonát, jól képzett
harcosokat, akiket rongybabaként dobott félre valamely
elképesztő erő. Illidan szemöldöke megemelkedett zavarában.
Ha az éjtündéknek sikerült legyőzniük a két szörnyeteget, akkor
hol vannak a túlélők?
Néhány perc elteltével rájuk leltek. Az egyik katona egy
fának dőlve ült, bal karját letéphette a lény. Próbált valami
kötésfélét rögzíteni a szörnyű sebre, de nem túl sok sikerrel.
Egész testét vér borította és még mindig szorította a kürtöt, de
már elhomályosodott tekintettel meredt az érkezőkre.
Mellette ott feküdt a másik túlélő – ha túlélésnek lehet
nevezni állapotát. Arca egyik oldaláról teljesen leszakadt a hús,
és az egyik lába természetellenes szögben csavarodott a teste
191
alá. Lélegzete szaggatott volt, mellkasa nehézkesen emelkedett
és süllyedt.
– Te ott! – kiáltott rá Hollócsőr a kürtösre. – Nézz rám! A
katona lassan pislogott egyet, azután kényszerítette magát, hogy
a nemesre emelje szemét.
– Ennyi? Van még belőlük?
A megtépázott harcos kinyitotta száját, de nem volt ereje
megszólalni.
– Roltarax! Nézd meg a sebét! Itasd meg, ha kell!
– Igenis, nagyuram!
– A többiek szétszóródni! Most! – Azután újonnan
kinevezett varázslójához fordult: – Tudsz vele kezdeni valamit?
Illidan sóhajtott egyet, mielőtt válaszolt:
– Talán. – Azután leszállt az éjszablyáról, és ő is a
sebesülthöz lépett. A gyógyításhoz nem értett, a tünde
varázslóság nem is volt igazán alkalmas rá, de annyit segíthetett,
hogy miután a tiszt rögzítette a szorítókötést, egy kicsiny
erőtérrel megakadályozta a további vérzést. Bár elmúlt az
éjszaka, ez a varázslat még nem okozott fáradtságot.
Felbuzdulva a sikeren a mágus megpróbálkozott egy másik
bűbájjal is, olyannal, mely erőt és szívósságot biztosított a
testnek, legalább egy rövid időre.
Közben a többiek elhelyezkedtek körülöttük, egymástól
olyan távolságban, amilyet még biztonságosnak ítéltek. Számos
társuk veszett oda, köztük három varázshasználó, de nem
engedhették meg maguknak, hogy pánikba essenek. Éberen
figyelték a környéket.
– Beszélj! – szólt rá Hollócsőr a sérültre. – Ki tette ezt? A
szökevény?
A vérben fürdő katona vadul felröhögött. Roltarax
olyannyira meglepődött, hogy hátrébb kellett lépnie.
– A-azt sosem l-láttuk, nagyuram! – erőlködött a válasszal
a megcsonkított éjtünde. Hatott a varázslat. – Lehet, hogy már őt
is megették!
192
 – Akkor a szörnyetegek voltak? Azok a kutyák?
A másik csak bólintott.
– Mi lett a holdőrökkel? Miért nem állították meg őket?
Biztos, hogy még nappal is…
A sebesült katona ismét felröhögött:
– A va-varázslók voltak a legelső áldozatok, nagyuram…!
Némi erőfeszítés árán a szerencsétlen folytatta a történetet.
A katonák és a holdőrök a szökevény nyomában voltak, akit egy
másik, meghatározhatatlan alak segített. Követték a nyomaikat
még a ködben is. Sohasem látták őket közelről, de úgy tűnt,
csupán idő kérdése és a nyakukon lesznek.
Azután teljesen váratlanul ráleltek az első bestiára. Ilyen
teremtményt még egyikük sem látott; holtan is ijesztő látványt
nyújtott. Hargoden, a rangidős varázsló érezte a lényben rejlő
mágiát, de azt mondta, az valami idegen erő, nem hasonlít az
általa ismertre. Megparancsolta a többieknek, hogy maradjanak
le néhány lépéssel, és odament megvizsgálni a tetemet.
– Természetellenes élőlény – jegyezte meg, miközben
leszállt a hátasáról. – Türkin! – kiáltott hátra egy másik
holdőrnek. – Szeretném, ha… – De nem folytathatta, mert ekkor
lecsapott rá a második szörnyeteg.
– A legszélső fák mögül ugrott ki, na-nagyuram!
Egyenesen Hargodenre vetette magát. Egyetlen csapással
leütötte a hátasát, és a-azután…
A varázslónak esélye sem volt. Mielőtt a meglepett holdőr
bármit tehetett volna, a teremtmény két rémisztő csápja
előrecsapódott és úgy akaszkodott rá az éjtünde mellkasára, mint
a piócák. A holdőrök vezetője iszonytató halálsikolyt hallatott és
társainak szeme előtt sorvadt el, alig néhány pillanat alatt. A
négylábú szörnyeteg szó szerint új erőre kapott attól, amit a
varázslóból kiszívott, és már indult is a következő áldozata felé.
A többiek végül lerázták magukról a megrázkódtatás
okozta dermedtséget és megrohanták a teremtményt, hogy
legalább megbosszulják Hargoden halálát, ha már megelőzni
193
nem tudták. Későn vették észre, hogy őket is követte egy
harmadik bestia, amely ekkor hátulról támadott. Az éjtünde
vadászok zsákmánnyá váltak, közrefogta őket a két szörnyeteg.
A maradványok alapján az érkezők is könnyen
elképzelhették az ezután következő mészárlást. A holdőrök
buktak el legelőször, meggyengült mágikus képességeik miatt,
szinte tehetetlenek voltak. A katonák valamivel jobban állták a
sarat, legalább pengéikkel megsebezhették a lényeket.
Mire a túlélő a történet végére ért, beszéde kezdett
összefüggéstelenné válni. Mire eljutott odáig, hogy ő és néhány
társa egymást védve szálltak szembe a szörnyeteggel, Illidan
varázslata meggyengült, és Hollócsőr már szinte alig értette a
katona dadogását.
Roltarax felnézett a nemesre:
– El fogja veszíteni az eszméletét, nagyuram. Attól tartok,
többé fel sem ébred már.
– Tégy meg, amit csak tudsz, hogy enyhítsd a fájdalmait!
Aztán nézd meg a másikat is! – A nemes tűnődve nézett maga
elé. – Vetnék még egy pillantást az első tetemre. Varázsló,
kövess!
Illidan visszaült az éjszablyára, és engedelmesen léptetett
újdonsült parancsnoka mellett, vissza az ösvényen. Két őr kivált
a körből, és elkísérte őket. A többi katona folytatta a terep
átkutatását és biztosítását. Túlélőket kerestek.
– Mit gondolsz a történetről? – kérdezte a veterán. –
Hallottál már ilyesfajta lényről?
– Még soha, nagyuram… de nem vagyok tagja a
Holdőrségnek, így még nem osztották meg velem minden
tudásukat.
– Ugyan! Mire mentek vele! Hargoden mindig is túl
magabiztos volt! És ez a legtöbb holdőrre igaz.
Illidan csak megvonta vállát, nem tett megjegyzést.
Közben odaértek.

194
 A hátborzongató bestia úgy nézett ki, mintha még mindig
azért küzdene, hogy kiköpje a torkába szorult fadarabot. Nyílt
sebei ellenére elkerülték a dögevők, még a legyek sem
környékezték meg. Mintha a halott behatoló még a férgeket is
taszította volna.
Hollócsőr parancsot adott a két katonának:
– Ellenőrizzétek az ösvény folytatását! Jól nézzétek meg a
nyomokat! Még mindig el akarom fogni azt a zöld barmot.
Jobban, mint valaha.
Miközben a másik kettő ellovagolt, Illidan és a nemes
leszálltak hátasukról. Hollócsőr kivonta pengéjét, és az említett
harmadik bestiát keresve körülnézett. Az éjszablyák sem
maradtak szívesen a tetem közelében, így Illidan valamivel
arrébb egy fatörzshöz kötötte őket.
Visszatérve a testhez, Hollócsőr féltérdre ereszkedett.
–Egyszerűen borzasztó! Még sohasem láttam ennyire a
gyilkolásra teremtett lényt. – Felemelte a dög hátán lógó,
ernyedt csápot, a másik leszakadhatott. – Különös nyúlvány.
Szóval ezt használta a másik, hogy szárazra szívja Hargodent!
Mit gondolsz?
Illidan próbált nem meghátrálni, amikor Hollócsőr szinte
az arcába nyomta a végtagot, és sikerült kinyögnie:
– Vá-vámpírféle dolog lehet, nagyuram. Néhány állat vért
iszik. Úgy látszik, ez mágikus energiával táplálkozik. –
Nyugtalanul nézett körül. – A többieket széttépték.
– Igen, mintha egy vadállat tette volna.
Miközben a nemes folytatta a borzalmas maradványok
vizsgálatát, Illidan a szörnyeteg halálán tűnődött. A sebesült
katona szerint az első már halott volt, amikor ideértek. Az ifjú
éjtünde fürge elméjében ez hamar arra a következtetésre
vezetett, hogy csak Malfurion és Brox ölhették meg. A fizikai
küzdelem nyomait tekintve, Illidan kifejezetten a nagyobb erejű
orkra gondolt.

195
 Oldalt a macskák kezdtek határozottan elhátrálni. Nem
akartak ilyen közel lenni az idegen teremtményhez, és próbálták
rángatva eltépni köteléküket. Illidan igyekezett lecsendesíteni a
sziszegésüket, közben még mindig a testvérén gondolkodott.
Nem láttak más holttestet, csak a katonákét és a holdőrökét.
Emellett ott volt két bestia teteme, de…
Felkapva a fejét megszólalt:
– Nagyuram! Nem találtuk jelét… – Az éjszablyák
vergődése újra felerősödött, és az ifjú varázstudóban benne
akadt a szó. Mintha mozgást látott volna a szeme sarkából.
Ösztönösen oldalra vetődött, véletlenül letarolva ezzel a
gyanútlan nemest. Mindketten elterültek a földön, a fiatalabb
éjtünde szerencsétlenül betakarta a parancsnokot. Hollócsőr
kardja kirepült a kezéből, és jóval arrébb ért földet. A hatalmas,
karmos alak, amely épp rájuk ugrott volna, célt tévesztve repült
át rokona tetemén.
– Mi a f… – Ennyit sikerült kinyögnie a nemesnek. Az
éjszablyák támadni akartak, de nem bírtak közelebb férkőzni.
Illidan felpillantott, épp időben, hogy lássa, amint a pokoli
teremtmény megfordul, és lekuporodik egy újabb támadáshoz.
Már a halott lényt is elég ijesztőnek találta, de az élő láttán,
amely épp rohamra készült, majdnem pánikba esett.
Ám ugrás helyett a kutyaszerű rém előrevetette magát, és
két csápjával csapott Illidan felé. Ahogy az ostorszerű
nyúlványok a testét keresték – hogy megfosszák hatalmától és
vele együtt a lelkét is kiszipolyozzák –, az életösztön cselekedett
az ifjú helyett. Eszébe jutott, hogy a halott bestia egyik csápját
letépték, és kétségbeesetten varázsolt.
Nem a szörnyetegre célzott, tudván, hogy az nem sokat
segítene. Valószínűleg felszippantaná magát a varázslatot is,
azután ő következne. Ehelyett úgy döntött, Hollócsőr elejtett
pengéjére varázsol, amely a pokoli ellenfél mellett hevert a
fűben. A megelevenített kard a levegőbe ugrott és pörögni
kezdett, sebesen, egyenesen nekiröppent az élősködő csápoknak.
196
 A levegőben pörgő fegyver hajszálpontosan a csupafog
behemót vállaira csapott le, és oly könnyedén lemetszette
mindkét csápot, mintha fűszálakat kellett volna elvágnia. A
kutyaszerű bestia őrjöngve vonyított fel és megrázta magát,
sebeiből sűrű, zöldes vér ömlött a vállaira, és le az oldalán.
Idegesen visszakozott, de szinte rögtön újra a kétlábú felé
vetette magát, aki ilyen komiszul megsebezte.
Sikerén felbátorodva és immáron kevésbé rettegve a
sorstól, Illidan újra lecsapott Hollócsőr kardjával. Amikor a
szörnyeteg ráugrott, az ifjú éjtünde már csak sötéten mosolygott,
és könnyedén oldalra lépve kitért a veszélyes karmok elől. A
makacs akarat erejével támadó fegyver hegye hátulról
belefúródott a teremtmény koponyájába, átütötte a csontot, az
agyat, s a szájpadláson keresztül bukkant ki újra a napvilágra.
Az ugrás lendülete megtört, a démon esetlenül tett még
néhány botladozó lépést, rémisztő tekintetét bambaság szállta
meg. Még nehézkesen talán Illidan felé indult volna, de ehelyett
ernyedt halomként esett össze. Az ifjú varázstudón mérhetetlen
kimerültség lett úrrá, de olyasfajta, melyet végtelen elégedettség
és a dicsőség érzete változtatott kellemessé. Megtette azt, ami
három holdőrnek nem sikerült. Minden mást elfeledett, csak az
érdekelte, hogy győzött.
– Jól csináltad, fiam! – Súlyos kéz lapogatta meg a vállát,
és ettől majdnem előrebukott. Miközben ő az egyensúlya
visszaszerzésével foglalatoskodott, Hollócsőr ellépett mellette,
és az eredményt nézegette: – Remek ellentámadás!
Megszabadultál a legnagyobb veszélytől, azután halálos csapást
mértél rá, miközben próbálta összeszedni erejét. Nagyszerű
taktika, nagyszerű munka!
A nemes a tetem oldalára helyezte egyik lábát és
megfeszítette, hogy kihúzza kardját. Közben felbukkant a két
előreküldött őr, és a csapat másik feléből is kiáltások harsantak
fel. Rájöttek, hogy parancsnokukat veszély fenyegette.

197
 – Nagyuram! – kiáltott oda az egyik érkező. –
Hallottunk…
Roltarax rohant oda:
– Hollócsőr nagyúr! Megölted a bestiát! Megsérültél?
Illidan azt gondolta, hogy a nemes megtartja magának a
neki tulajdonított érdemet – végül is, a fegyvere még mindig a
szörnyeteg fejébe mélyedt –, de az idősebb éjtünde méltóságot
sem nélkülöző, higgadt mozdulattal rámutatott.
– Ott áll az, aki miután kockára tette az életét, hogy
ellökjön engem a szörnyeteg útjából, nyíltan szembeszállt a
veszéllyel! Mindent láttam, Viharhozó Illidan! Többet érsz, mint
tucatnyi holdőr!
Az ifjú éjtünde elfeketedő arccal fogadta a nagy hatalmú
parancsnok dicséretét. Éveken keresztül hallgatta, ahogy
mindenki hősiességet vár tőle, népe jövendőbeli bajnokának
tartja, és ez komoly terhet jelentett számára. Akkor és ott úgy
érezte, sorsa végre felfedte magát – és tette ezt az éjtünde
varázslóság által, amelyet majdnem elutasított a lassúbb és
kevésbé hatékony druidatudományért, amelyre Khenariosz
tanította.
Ostoba voltam, hogy elutasítottam az örökségemet, ismerte
fel Illidan a valóságot. Malfurion ösvénye sohasem volt az
enyém. Az éjtünde mágia még nappal is az uralmam alatt áll!
Minthogy mindig is idegennek érezte testvére útjait, most
megkönnyebbült. Melyik legendás hős lépkedett valaha is
mások nyomában? Az ő sorsa nem a követés, hanem a vezetés
volt!
A katonák – Hollócsőr nagyúr harcedzett, veterán katonái –
új, egészségesebb tisztelettel néztek rá.
– Roltarax! – kiáltott a nemes. – Úgy érzem, ma szerencsés
napom van! Vezesd a harcosok felét tovább az ösvényen! Még
megtalálhatjuk a rabot és azt is, aki kiszabadította. Induljunk!
– Igenis, nagyuram! – Ezzel Roltarax maga mellé
parancsolt néhány katonát, és miután mind felültek hátasaikra,
198
elindultak abba az irányba, amerre valószínűleg Malfurion és
Brox is továbbhaladt.
Illidan nem aggódott testvére miatt. Feltételezte, hogy
késlekedésük elegendő időt adott neki és védencének. Biztosan
lerázzák az üldözőket. Azonban eszébe jutott Tiranda, aki nem
csupán annak fog örülni, hogy a vadászok késlekedtek, de
valószínűleg mély benyomást tesz majd rá az újdonsült tisztelet
is, amelyet az imént vívott ki magának.
Úgy tűnt, a nemes több adományt is szánt annak, akiről
úgy gondolta, hogy megmentette az életét. Illidan mellé lépve
egyik vaskesztyűs kezét a fiatalabbik éjtünde vállára tette és
kijelentette:
– Viharhozó Illidan! A Holdőrség talán nem ismerte fel
tehetségedet, de én nem esem ebbe a hibába. Itt és most
kinevezlek a Feketebástya-erőd mágiahasználójának! Mi több, a
saját személyes varázslómnak! – Ez olyan rangot jelentett a
Holdőrségen kívül, amely egyenlő volt az ő státuszukkal, így
többé nem parancsolhattak neki. – Csak nekem és a királynőnek,
a fényességes Azsharának tartozol engedelmességgel!
A katonák a mellkasukra tették kezüket, és lehajtott fejjel
fejezték ki tiszteletüket a királynő nevével megpecsételt rang
előtt.
– Megtisztelsz, nagyuram…
– Gyere! Azonnal visszamegyünk! Össze kell szednem egy
csapatot, amely majd elszállítja ezeket a tetemeket a
Feketebástya-erődbe. Haladéktalanul és alaposan ki kell
vizsgálnunk ezt a támadást. Ha valamiféle pokoli hordával
állunk szemben, akkor meg kell tudnunk róla mindent, amit csak
lehet, azután értesítenünk kell őfelségét.
Túláradó örömében Illidan fel sem figyelt az utóbbi
szavakra. Nem jutott eszébe, hogy testvére pont Azshara miatt
vonta magára az éjtündék, ezáltal új pártfogója haragját.
Malfurion azt sugalmazta, hogy maga a királynő állhat
valamiféle őrület hátterében, amely katasztrófát zúdíthat az
199
egész birodalomra. Abban a pillanatban az ifjú varázsló csak
arra tudott gondolni: végre beteljesítem sorsomat!

200
 Tizenhárom
E
rős az akarata, erős a lelke, erős a teste, mondta egy
hatalmat sugárzó, erőszakos hang. Tiszteletreméltó
tulajdonságok. Más esetekben, válaszolt egy második, –
nyugodtabb, egyébiránt az elsőhöz hasonlító hang.
Rónin úgy érezte, a testén kívül lebeg, de hogy hol, azt
nem tudta volna megmondani. Úgy érezte, mintha élet és halál
között lógna, egyszerre éberen és álmodva, sötétségben és
fényben. Semmi sem tűnt elég helyénvalónak vagy teljesen
helytelennek.
Ne tovább! Szólt egy harmadik, ezúttal egy ismerős hang.
Eleget kínoztátok! Adjátok vissza nekem! Legalább egy időre.
Azután a mágus felébredt Khenariosz ligetében.
A nap magasan függött az égen, de hogy valóban delelőre
járt vagy ez is csak a bűvös tisztás egy trükkje volt, azt nem
lehetett tudni. Rónin próbált felkelni, de akárcsak korábban,
teste ismét nem engedelmeskedett akaratának. Mozgást hallott
és látótere hirtelen megtelt az erdők urának agancsos
jelenésével.
– Különös teremtmény vagy te, Rónin mágus – dörögte
Khenariosz. – Meglepted azt is, akit általában elég nehéz
meglepni. Valami hihetetlen módon megtartottad a titkaidat,
bármily ostobaság is ez hosszabb távon.
– Se-semmit… sem… mondhatok. – Rónin csodálkozva
vette tudomásul, hogy még tud beszélni.
– Erre még visszatérünk. Ki fog derülni, mi történt a
társaddal, és miért vagy te itt. Elméletileg létezned sem lenne
szabad. – A félisten vonásai meglágyultak: – De most
szeretném, ha pihennél. Megérdemled.

201
 Elhúzta egyik kezét Rónin arca felett, és a mágus álomba
merült.

Krázus is szerette volna tudni, hová került. A barlang,

amelyben felébredt, nem hozott elő semmiféle emléket. Nem
érezte más teremtmény jelenlétét, különösen nem a saját
fajtájából valóét, és ez némileg aggasztotta. Talán a Figyelő
egyszerűen csak azért hozta el, hogy megszabaduljon tőle? Azt
várta talán, hogy Krázus ott hal meg?
Az utóbbi egészen valós veszélynek tűnt; a fájdalom és a
kimerültség már túlságosan legyengítette. Egyre inkább úgy
érezte, mintha valaki kettétépte volna. Emlékezete továbbra is
megcsalta, és attól tartott, az idő múlásával csak rosszabbodnak
bajai. Időből pedig amúgy is kevés volt.
Nem! Nem adhatom fel! Nem szabad! Összeszedte erejét és
talpra állt, körülnézett. Egy embernek a barlang teljesen
feketének tűnhetett volna, de Krázus viszonylag jól belátta a
fénytelen belső teret. Látta a nagy, agyarszerű sztalaktitokat és
sztalagmitokat, a hasadékokat és töréseket a falban, halványan
még azokat a kicsiny, vak gyíkokat is észrevette, amelyek
kíváncsian ültek ki a falakra. Kijáratot nem talált.
– Nincs időm ilyesfajta játékokra! – csattant fel, az üres
levegőnek címezve szavait. Hangja mintha gúnyos felhanggal
verődött volna vissza a falakról. Úgy érezte, valamiről
megfeledkezett. Bizonyos, hogy valamilyen okkal került ide, de
mi lehetett ez az ok?
Azután eszébe jutott, hogy fajtájának szokásai és
módszerei igen kegyetlenek is lehetnek – azok számára, akik
nem sárkánynak születtek. Arcán zord mosoly jelent meg.
Kihúzta magát és lassan körbefordult, közben egyetlen egyszer
sem pislogott. Ugyanakkor belekezdett egy rituális üdvözlési
formulába, amely annak idején a világnál is öregebb nyelven
202
született meg. Háromszor ismételte el az üdvözletet, közben
egyes részeit úgy hangsúlyozta, ahogyan csak az képes, aki
egyenesen a forrásától tanulta meg ezt a nyelvet.
Ha ez nem kelti fel fogva tartóinak figyelmét, akkor
semmi.
– Azoknak nyelvét beszéli, akik elhelyezték odafenn az
eget és idelenn a földet – mennydörögte valaki. – Akik minket is
megteremtettek.
– Közülünk való – szólt egy másik hang. – Immáron
bizonyos.
– Többet kell tudnunk.
A semmiből hatalmas alakok jelentek meg a pöttöm mágus
körül. Négy vörös sárkány ült a barlangban, mérhetetlen
szárnyaikat méltóságteljesen maguk köré csavarták. Úgy néztek
Krázusra, mintha apró, de ízletes ételmorzsa lenne. Ám ha azt
remélték, hogy primitívnek tűnő érzékein keresztül fogják
megtörni, akkor ismét tévedtek.
– Határozottan közülünk való – mormolta egy testesebb
hím, jellegzetesen nagyobb tarajjal, mint a többiek. Horkantott
egyet, amitől kis füstfelhő pöffent Krázus felé.
– Ezért hossztam ide – jegyezte meg keserűen a kisebbik
hím. Sziszegő hangjáról a mágus felismerte a Figyelőt. – És a
sszüntelen nyüsszítése miatt.
Krázus minden gond nélkül figyelmen kívül hagyta a
füstöt, és a második hímhez fordult:
– Ha használtad volna a teremtőktől kapott érzékeidet,
talán rögtön felismertél volna. És talán figyelmeztetésem
fontosságát is jobban felméred. Máshogy is távozhattunk volna,
az erdők urának birodalmából.
– Még mindig nem vagyok bissztos benne, hogy nem volt
hiba idehosszni téged!
– És hol van az az itt?
Mind a négy sárkány meglepetten hőkölt hátra. A két
nőstény egyike szólalt meg:
203
 – Ha közülünk való vagy, kicsi sárkány, akkor úgy kell
ismerned ezt a helyet, mint a saját fészkedet.
Krázus átkozta hiányos emlékezetét. Ám ezek a szavak
csak egy helyre utalhattak.
– Akkor hát az otthonunknak nevezett barlangokban
vagyunk? Az Élet Forrásának, a szeretett Alexstraszának
birodalmában?
– Te akartál idejönni – emlékeztette a kisebbik hím.
– Csak az a kérdés – szólalt meg ezúttal a második
nőstény, amely karcsúbb volt a többieknél –, hogy meddig
akarsz elmenni?
– Elmehet, ameddig csak akar – vágott közbe egy újabb
hang –, ha válaszol egyetlen kérdésemre.
Krázus és a négy leviatán egyként fordult az ötödik felé. A
közelben egy hatalmas, nyilvánvalóan jóval fejlettebb sárkány
ült. A két másik hímmel ellentétben nem csupán a fején viselte
taraját, de az lefutott két válla között egészen a háta közepéig.
Több tonnával nehezebb lehetett, mint a másik nagy hím, és
karmai hosszabbak voltak, mint a behemótok között álló, pöttöm
alak teljes magassága. Roppant termetén kívül a tekintetében ülő
mélységes bölcsesség tette még nyilvánvalóbbá
felsőbbrendűségét. Megjelenésével és szavaival egyértelműen
azt sugalmazta, hogy Krázus útjának folytatása, az ő döntésén
múlik.
– Ha álcád ellenére közülünk való vagy, akkor engem
ismerned kell – dörgött a sárkány.
A mágus megtépázott emlékezetével küzdött. Tudta, ki ül
előtte, de a név valahogy nem akart előbújni elméje sötét
szegleteiből. Teste megfeszült és vére szinte felforrt, ahogy
hiábavaló belső küzdelme feldühítette. Tudta, ha nem szólítja
nevén az óriást, akkor elutasítják. Örökre megfosztják a
lehetőségtől, hogy figyelmeztesse fajtáját a közelgő veszélyre,
arra, amit saját jelenléte okoz, abban a korszakban.

204
 Végül titáni erőfeszítéssel a név – amelyet a sárkányok
ugyanolyan jól ismertek, mint az övét –, kibukott ajkai közül:
– Türanastrasz! Tudós Türan, Alexstrasza hitvese.
Büszkesége, hogy sikerült kétszeresen is megneveznie a
karmazsinvörös óriást, bizonyára jól látszott, mert Türanastrasz
hangosan felkacagott, nem is nagyon másképpen, mint egy
ember tette volna.
– Csakugyan közülünk való lehetsz, bár még mindig nem
tudom, mégis kicsoda! Figyelőnk mondott nekem egy nevet, de
az nyilvánvalóan hamis, minthogy közöttünk csak egy és
egyetlen egy viselheti kapott nevét.
– Nincs itt semmiféle tévedés vagy álca – bizonygatta a
sárkánymágus. – Meg tudom magyarázni.
Alexstrasza hitvese megrázta roppant fejét. Kevéske füst
szállt ki orrlyukaiból:
– Az általad adott magyarázat, kicsike, továbbítva lett. És
továbbra is túl megdöbbentőnek találjuk ahhoz, hogy elhiggyük!
Amit állítasz, azzal az Időtlen, Nozdormu dolgára utalsz, de ő
nem lehetett ennyire gondatlan!
– Egyszerű a dolog; megzavarodott valamitől – vetette fel
az erdei Figyelő a lehetőséget. – Közülünk való, elismerem, de
megsérülhetett valamiképpen.
– Talán. – Türanastrasz meglepte a többi sárkányt azzal,
hogy fejét egészen a földig hajtotta, s szembenézett a parányi
alakkal. – Azáltal, hogy megneveztél, megválaszoltad a
kérdésemet! A fészekből való vagy és így rendelkezel a joggal,
hogy belépj e barlangok legmélyére, a legbensőbb szentélybe.
Jer velem! Elviszlek ahhoz, aki egyszer s mindenkorra döntést
hoz ügyedben, ahhoz, aki mindenkit úgy ismer a fészekből,
ahogyan a saját gyermekeit ismeri! Ő azonnal tudja majd, ki
lehetsz, és akkor kiderül az igazság.
– Elviszel Alexstraszához?
– Nem is máshoz. Mássz fel a nyakamon, ha képes vagy rá.

205
 Krázusnak még legyengült állapotában is sikerült
felmásznia, annyira feltüzelte a lehetőség. Nemcsak az járt a
fejében, hogy végre megtalálta a hőn áhított segítséget, de
igencsak megörült, hogy újra láthatja szeretett hitvesét. Még
akkor is, ha ő esetleg mégsem ismeri fel.
A hatalmas sárkány hosszú-hosszú alagutakon vitte végig,
s olyan termeken, amelyeket könnyedén fel kellett volna
ismernie. Ám emlékezete továbbra is cserbenhagyta. Itt és ott
felbukkant néhány elmosódott kép és szó, de sohasem elegendő.
Találkoztak más sárkányokkal, de ők is idegenek maradtak,
idegenek az ő számára, aki valaha az egész vörös rajt ismerte.
Krázus azt kívánta, bár ébren lett volna, amikor a Figyelő
berepült vele a barlangokba. A vörös fészek körüli táj minden
bizonnyal felidézhetett volna valamiféle emléket. Mindamellett,
mi lehetett volna nagyszerűbb látvány, mint a sárkányok
birodalma abban az időben, amikor még uralkodásuk aranykorát
élték? Bár láthatta volna a feltornyosuló hegyeket, a
sziklafalakon tátongó, hatalmas nyílásokat, amelyek mindegyike
egy-egy bejárat Alexstrasza birodalmába. Számára számlálatlan
évszázad telt el azóta, melyeket örökké gyászolt. Gyászolta a
sárkányok korát, mert az elmúlt, örökre.
Talán sikerül meggyőznöm. Talán megengedi, hogy
legalább egyszer lássam kívülről a sárkányok országát. Mielőtt
eldönti, milyen sorsot szán nekem.
Türanastrasz hatalmas alakja könnyedén haladt a hosszú,
lesimított falú alagutakban. Krázus érzett némi keserűséget,
hogy bár végre beszélhet a szeretett lénnyel, de közben gyenge
halandó alakba kényszerül. Megkedvelte a kisebb fajokat,
szeretett közöttük járni, de akkor és ott, mikor a puszta léte
forgott veszélyben, szívesen felvette volna igaz alakját.
Hirtelen ragyogó, mégsem bántó izzás jelent meg előttük.
Ahogy közeledtek, a rőt fény felmelegítette Krázus testét és
lelkét. Ez valamely okból a gyermekkorát idézte fel benne,
amikor még csak tanulta, hogyan létezzen egyszerre a levegőben
206
és a föld mélyén. Életének emlékfoszlányai táncra keltek
fejében, küzdöttek, hogy kitöltsék a tátongó hasadékokat, s
múltba érkezése óta először, szinte teljesen önmagának érezte
magát.
Eljutottak a csodálatos izzás forrásához, egy hatalmas
barlang bejáratához. A folyosó végén Türanastrasz letérdelt és
lehajtotta fejét, közben mennydörgő hangján így szólt:
– Engedélyeddel, szerelmem, életem.
– Bármikor – válaszolt egy hang bentről, amely egyszerre
volt végtelenül kifinomult és hatalommal telt. – Te bármikor
beléphetsz.
Krázus enyhe féltékenységet érzett, de tudta, az iménti
hang gazdája ugyanannyira szereti őt is, mint azt a behemótot,
akinek a nyakában ülve ideérkezett. Az Élet Forrásának
szeretete akkora volt, hogy nem csupán hitvesei, de a raj minden
tagja részesült belőle. Valójában a világ minden teremtményét
szerette, bár ez a szeretet sohasem akadályozta meg abban, hogy
elpusztítsa azokat, akik veszélyeztették a többieket.
Ez volt az egyik dolog, amit nem mondott el Róninnak.
Krázus már rég felismerte, hogy az idővonalban okozható
további sérülések elkerülésének legegyszerűbb módja az, ha
megsemmisítik mindazon dolgokat, amelyek nem a megfelelő
helyen tartózkodtak. Ahhoz, hogy a történelem vize ne váljon
még zavarosabbá, lehetséges, hogy Alexstraszának le kell
gyilkolnia őt is, és az embert is.
Ahogy beléptek, Krázus hirtelen megfeledkezett
gondolatairól. Meglátta azt a teremtményt, amely örökkön
örökké uralkodott szíve és lelke felett. A csodálatos izzás, amely
beragyogta a hatalmas terem minden egyes sarkát és hasadékát,
magából az ott lakó vörös sárkányból eredt. Alexstrasza volt
fajtája legnagyobb termetű példánya, kétszer akkora lehetett,
mint a behemót, amelyen Krázus lovagolt. Ennek ellenére
veleszületett méltósággal és kecsességgel mozdult, ahogy az
érkezők szeme láttára óvatosan egy törékeny tojást helyezett egy
207
nyílásba, amely szerepe szerint az alant izzó láva, forró
füstjének elvezetésére szolgált.
Tojások vették körbe, és még több tojás; a legutóbbi költés
eredményei. Mindegyik egylábnyi magas lehetett – nagynak
tűntek, de mily aprók voltak ahhoz képest, aki lerakta őket! Egy
gyors pillantással Krázus három tucatot számlált. Ezeknek a fele
fog kikelni, és a fiókák fele éri meg a felnőttkort; a sárkányoknál
ez így ment. A nehéz kezdet dicső és csodálatos élet előhírnöke
volt.
Mintha csak e képet akarták volna keretbe foglalni,
mindenfelé olyan növények virágzottak, amelyek egészen más
körülményeket igényeltek. Elsősorban nem a föld mélyén
érezték jól magukat. Volt ott falmászó folyondártömeg
ugyanúgy, mint virágzó floxok szőnyege, aranyló napliliomok
sorai, rózsák és orchideák bokrosán és odafenn függeszkedve.
Minden növény teljes pompáját mutatta; az Élet Forrásának
nagyszerű jelenléte táplálta őket. A barlangon kristálytiszta
patak folyt keresztül, a hatalmas nőstény pofája közelében, hogy
bármikor kortyolhasson belőle. A nyugalmat árasztó jelenethez
a víz csordogálása adott zenei aláfestést.
Krázus hátasa lehajtotta fejét, hogy a pöttöm lovas
leszállhasson. A mágus képtelen volt levenni tekintetét a
sárkánykirálynőről, úgy mászott le a barlangpadlóra, azután
féltérdre ereszkedett:
– Királynőm…
De Alexstrasza rá sem nézett. Ehelyett a termetes hím felé
fordult:
– Türanastrasz… magunkra hagynál egy kicsit?
A másik behemót szótlanul kihátrált a helyiségből. Az Élet
Forrása ekkor Krázus felé fordult, de nem szólalt meg. A mágus
csak térdelt ott, valamiféle jelzésre várt, de nem kapott semmi
ilyesmit. Végül nem bírta tovább a csendet és megszólalt:
– Királynőm, világom, lehetséges lenne, hogy még te sem
ismersz fel?
208
 A sárkány elkeskenyedett tekintettel méregette, mielőtt
válaszolt:
– Tudom, mit látok és tudom, mit érzek, és emiatt komoly
megfontolásnak vetettem alá a történetedet. Már eldöntöttem,
mit tegyünk, de előbb van itt valaki, akinek köze van a
dolgaidhoz, mert véleménye ugyanannyit számít nekem, mint a
sajátom – á, már jön is!
Az egyik átjáróból újabb termetes hím bukkant elő, alig
volt kisebb, mint Türanastrasz. Nehézkesen mozgott, mintha
minden lépés nagy erőfeszítést igényelne. Megfakult
pikkelyeivel és fáradt tekintetével először sokkal idősebbnek
tűnt, mint Alexstrasza másik hitvese – mígnem Krázus
rádöbbent, hogy nem a kor betegítette meg a sárkányt, hanem
valamely ismeretlen rontás.
– Szó… szólítottál, kedves Alexstrasza?
Mikor Krázus meghallotta az elgyengült óriás hangját, a
világ ismét fordult vele egyet. Botladozva hátrált el a hímtől,
rémülete kiíródott az arcára. Az Élet Forrása azonnal észrevette
a sárkánymágus reakcióját, habár tekintete továbbra is az
érkezőre szegeződött.
– Igen, megkértelek, hogy gyere el hozzám. Bocsáss meg,
ha ez túl nagy erőfeszítést igényelt!
– Nincs olyan… amit ne tennék meg neked, szerelmem,
világom.
Alexstrasza a mágusra mutatott, aki még mindig
villámsújtottan állt:
– Ez itt… hogyan is nevezted magad?
– Kor… Krázus, királynőm, Krázus.
– Krázus? Legyen hát Krázus. – Hangsúlyából ítélve a
nőstényt mintha szórakoztatta volna a hirtelen névváltoztatás.
Ismét a beteg sárkányhoz fordult: – És ő, kedves Krázus, ő a
legszeretettebb alattvalóim egyike, a második hitvesem és
olyasvalaki, akinek nagyon adok a szavára. Minthogy közülünk

209
való vagy, magad is hallhattál már róla. Úgy hívják,
Korialstrasz.

Kanyargó erdei ösvényen lovagoltak, és Malfurion végül

kezdte azt hinni, hogy leráztak minden üldözőt. Olyan utat
választott, amely sziklákon és patakokon vezetett keresztül, ahol
követőik elveszíthetik az éjszablya lábnyomait vagy
szagnyomát. Persze, így tovább tartott elérni céljukat, a szent
tisztást, ahol Klienariosszal találkozott mindig, de Malfurion
úgy döntött, vállalja a kockázatot. Még mindig nem tudta, mit
fog gondolni az erdők ura, amikor tanítványa tetteiről hall.
Ahogy közeledtek a találkozóhelyhez, Malfurion
lelassította macskáját. Brox nyögve tartotta magát mögötte.
– Megállunk? – mordult fel az ork és körülnézett; nem
látott mást, csak fákat. – Itt?
– Mindjárt odaérünk. Hamarosan meglátjuk a tölgyet.
Annak ellenére, hogy már közel voltak céljukhoz, az
éjtünde feszültebb lett. Egyszer úgy érezte, mintha figyelő
tekintet követné lépéseiket, de amikor körülnézett, csak a
nyugodt erdőt látta. Belül még mindig megrázta a felismerés,
hogy élete örökre megváltozott. Ha a Holdőrség felismerte vagy
bármiképpen felfedte kilétét, akkor azt kockáztatta, hogy
kirekesztik – ami egy éjtünde számára a legrosszabb büntetés
volt a halál után. Népe elfordul tőle, halottnak tekinti, hiába
lélegzik még. Senki sem szól hozzá, még csak rá sem néznek.
Még Tiranda és Illidan sem beszélhet vele.
Csak súlyosbította bűneit, hogy hagyta a katonákat
szembenézni azzal a démoni teremtménnyel, amelyet Brox
„ördögkutyának” nevezett. Ha ez az ördögkutya bárkit
megsebez vagy megöl az üldözők közül, akkor Malfurion többé
nem reménykedhet benne, hogy valaha jóváteheti vétkeit.
Ártatlan életek elveszejtéséért lesz felelős. De mi mást tehetett
210
volna? Az egyetlen másik lehetősége az volt, hogy a Holdőrség
kezére és esetleg a Feketebástya-erődbe juttatja az orkot.
A keresett tölgyfa hirtelen ott volt előttük, s megadta
Malfurionnak a lehetőséget, hogy egy időre megfeledkezzen
növekvő bajairól. Bárki más számára ez a fa is ugyanolyan lett
volna, mint a többi, de Malfurion látta benne az őrszemet,
Khenariosz egyik szolgáját. A magas, vaskos törzsű fa kérge
már olyannyira ráncos volt, hogy ebből ítélve valószínűleg látnia
kellett, amint az erdő többi része felnövekszik körülötte. Túlélte
számos fajtársát, és állati életek nemzedékeinek ezreit ismerhette
személyesen.
Ahogy az éjtünde közelebb léptetett, a tölgy felismerte.
Széles koronájának levelei üdvözlőn susogtak, holott szél nem
fútt. A fák ősi nyelvén köszöntötte Malfuriont, aki örült, hogy
Khenariosz megtanította valamelyest megérteni ezt a beszédet.
– Brox… Meg kell kérjelek valamire.
– Tartozom neked. Kérj hát!
A tölgyre mutatva Malfurion így szólt:
– Szállj le, és menj oda ahhoz a fához! Tedd a tenyeredet a
törzsre ott, ahol egy görcsöt látsz a kéregben!
Az orknak fogalma sem volt arról, miért van erre szükség,
de Malfurion kérte, így szó nélkül engedelmeskedett.
Odaballagott az őrszemhez, közelről megszemlélte a törzset,
megtalálta az említett csomót a kéregben, és habozás nélkül
rátenyerelt egyik húsos kezével. Elfordította fejét, hogy
hátranézzen társára, és értetlenkedve felmordult:
– Nem tudom, minek…
Szavak helyett meglepett kiáltással folytatta, minthogy
kézfeje és fél alkarja úgy süppedt bele a fába, mintha az puha
sárból lett volna. Majdnem visszarántotta kezét, de Malfurion
gyorsan ráparancsolt, hogy maradjon nyugton:
– Ne csinálj semmit! Csak állj ott! Csak megnéz magának.
A kezed kicsit bizseregni fog, de egyébként nem lesz semmi
bajod.
211
 Azt már nem mondta el, hogy a bizsergést apró, fás
indácskák okozzák, amelyek átütik Brox vastag bőrét, hogy egy
rövid időre lénye részévé váljanak. Növény és hús egybeolvad, a
tölgy pedig örökké emlékezni fog az orkra, mindegy mennyi
évszázad telik el.
Brox nyakán kidagadt egy pulzáló verőér, jelezve növekvő
nyugtalanságát. Fogait összeszorította, izmai megfeszültek, de
megfogadta, hogy csak azért is ott marad. Tekintetét mereven,
eltűnt kezére szegezte.
Azután hirtelen hátralépett, ahogy a fa kilökte magából a
kezét. Gyorsan megmozgatta, hogy megbizonyosodjon, valóban
nem esett semmi baja. Talán még az ujjait is megszámolta.
– Az út nyitva áll – jelentette ki Malfurion.
Brox ismét felkapaszkodott az éjtünde mögé, és elléptettek.
Amikor elhaladtak az őrszem mellett, Malfurion enyhe változást
érzett a levegőben. Ha mégsem nyernek bebocsátást, örökké
vándorolhattak volna az erdőben úgy, hogy sohasem találják
meg a tisztást. Az ösvény csak azoknak tárult fel, akik
rendelkeztek Khenariosz engedélyével a belépésre.
Környezetük változásai egyre nyilvánvalóbbá tették –
legalábbis Malfurion számára –, céljuk közelségét. Friss szellő
simogatta arcukat, madarak ugráltak és énekeltek az ágakon, és
a fák vidáman rázták lombjaikat, hogy köszöntsék őket.
Elsősorban a druidát, aki értette is szavaikat. Kellemes érzések
töltötték el őket, zaklatott idegeik nyugalmat leltek, olyannyira,
hogy Malfurion halovány mosolyt vélt felfedezni az ork durva
vonásai között.
Hirtelen sűrűn álló fák sorához érkeztek. Brox a társára
nézett, aki jelezte, hogy le kell szállniuk hátasukról. Miután így
tettek, Malfurion bevezette az orkot a fák közé, egy keskeny
gyalogösvényre, amely kívülről egyáltalán nem látszott. Ezt
követték egy ideig, majd minden átmenet nélkül kiléptek egy
ragyogóan megvilágított területre, amelyet hosszú szálú, puha fű

212
és magas, szirmot bontó virágokból álló kör borított. Eljutottak
az erdők urának ligetébe.
A tisztás közepén álló alakot azonban nehezen lehetett
volna összetéveszteni Khenariosszal. Az ismeretlen idegen a
virágok körének közepén ült, és a páros láttán felpattant.
Tekintete főként Broxra szegeződött, mintha pontosan tudta
volna, kit vagy mit lát.
– Neked… – motyogta az idegen a zöld bőrű harcosnak –
… nem kellene itt lenned.
Brox félreértette a megjegyzést:
– Vele jöttem, mágus! És nincs szükségem az
engedélyedre!
A tűzhajú alak – Malfurion nem tudta megmondani, miféle
fajhoz tartozik – csak a fejét rázta, elindult az ork felé, és
habozva állt meg a virágok gyűrűjének belső szélénél. Nagyon
óvatosnak tűnt – és mintha a virágok is figyelve fordultak volna
felé –, de a szavak kitörtek belőle:
– Ez nem a te időd! Egyáltalán nem kellene itt létezned!
Furcsán emelte fel kezét; a mozdulat fenyegetőnek tűnt az
éjtünde szemében. Brox „mágusnak” nevezte az idegent, talán
ismerte is, így Malfurion felkészült rá, hogy esetleg varázsolnia
kell. Feltételezte, hogy a szent hely hatékonyabb erőket biztosít
Khenariosz tanítványának, mint az idegen varázshasználónak.
Hirtelen megdördült az ég, és az örökkön simogató lágy
szellő felerősödött, váratlan szélrohamként csapott le a tisztásra.
Brox és Malfurion hátralökődött egy-két lépést, a mágust pedig
szinte felkapta, olyan erővel taszította el a virágok gyűrűjétől.
– Ilyesmit nem tűrök a szentélyemben! – zengett
Khenariosz hangja.
Nem messze a virágok körétől, a szél leveleket, port,
ágakat és más erdei törmeléket kapott fel. Örvénylőn forgatta
azokat, egyre sebesebben, és a törmelék egyre sűrűsödött, míg
végül alakot és szilárd anyagot öltött. Ahogy a lég újból

213
lecsendesedett, Khenariosz ott állt közöttük és hol
Malfurionékat, hol az idegent szemlélte kérdő tekintettel.
– Tőled többet vártam – jegyezte meg halkan az
éjtündének. – De különös időket élünk – közben Broxszal
szemezett –, amelyek minden múló órával egyre különösebbnek
tűnnek.
Az ork dacosan mordult egyet, de Malfurion egy intéssel
elhallgattatta.
– Az erdők ura, a félisten Khenariosz előtt állsz. Hozzá
akartalak elhozni, Brox.
Brox feszültsége enyhült valamelyest. Az idegen mágusra
mutatott:
– És ez itt? Talán ő is egy félisten?
– Ő az utóbbi időben felmerült kérdések egyik tárgya –
válaszolt Khenariosz –, és te is ilyesminek tűnsz számomra. – A
virágok gyűrűjében álló alakhoz fordulva így folytatta: – Talán
felismerted őt, Rónin barátom?
A taláros varázshasználó nem válaszolt, csak nézett dühödt
tekintettel. A félisten csalódottan rázta meg fejét:
– Nem akartalak bántani, Rónin, de megértheted, hogy nem
szeretem, ha rombolják a ligetet. Másrészről; túl sok dolgot
találtunk már nyugtalanítónak és kevéssé helyénvalónak. Köztük
téged, eltűnt társadat, és most már őt is – mutatott az orkra.
– A neve Brox – szólt Malfurion.
– Szóval Brox – ismételte a nevet Khenariosz. – Újabb
teremtmény, amelynek fajtát sohasem láttam még. És Brox
hogyan került ide, kedves tanítványom? Feltételezem, hogy el
szeretnél mondani valamit. Talán egy nem túl vidám történetet?
Egy bólintással az éjtünde azonnal belefogott, és röviden
elbeszélte, hogyan menekítette el az orkot. Közben minden
lehetséges felelősséget magára vállalt, Tiranda és Illidan
közreműködéséről alig ejtett néhány szót.
Ám a bölcs Khenariosz könnyedén kiolvasta a félrevezető
szavak mögé rejtett igazságot.
214
 – Azt mondtam, a testvérek végzete más-más utakat követ.
Úgy hiszem, ösvényeitek most váltak külön igazán, akár tudtok
már róla, akár nem.
– Nem értem…
– Ezt máskor beszéljük meg! – A félisten hirtelen ellépett
Malfurion és Brox mellett, aranyszín tekintetét az erdőn tartotta.
A tisztás körüli fák izgatottan rázták lombjaikat. –Most nincs rá
időnk. Jobb lesz, ha felkészültök. Te is, Rónin barátom.
– Én? – tört ki a mágus értetlenül.
– Mi a baj, shan'do? – Malfurion is érezte a fák haragját.
A napfényes ég megtelt mennydörgéssel, és a szél új erőre
kapott. Árnyék vetült Khenariosz fenséges vonásaira, sötét
árnyék, amely még Malfurion szívét is félelemmel töltötte el. Az
erdők ura előrenyújtotta karjait, mintha ölelni akart volna
valakit, akit más nem láthatott:
– Újabb ismeretlen teremtmények közelednek. Sebesen. És
attól tartok, nem túl békés szándékkal.
A magányos ördögkutya úgy követte a nyomot, ahogy más
állat nem lett volna képes. Nem a hátas szagát követte, hanem
lovasa mágikus hatalmának kisugárzását. Akárcsak a húsra és a
vérre, a mágikus energiára is táplálékként tekintett, s mint
fajtájának bármely más tagja, ő is folyton éhezett.
Köznapi halandók nem is vették volna észre az őrszemként
odaállított tölgyfa mágikus mivoltát, de a démon nem számított
köznapi halandónak. Mohón lecsapott a mozdulatlan prédára,
rémisztő csápjai előreugrottak, és ráakaszkodtak a vaskos
fatörzsre.
A tölgy minden tudását bevetette a váratlanul felbukkanó
ellenséggel szemben. Gyökerek emelkedtek ki a földből, hogy
lekötözzék a teremtmény mancsait, laza ágak hullottak a
szörnyeteg hátára. Az kínlódott, szenvedett, gerince is
megroppanhatott, de nem eresztette el áldozatát. Mi több, az ősi
őrzőből elszívott természeti energiák, szinte rögtön
felgyógyították sérüléseiből.
215
 Amikor kiderült, hogy eladdig hasztalan küzdött, a tölgy
sajátosan éles hangot adott ki, amely egyre erősödött. Pillanatok
alatt olyan tartományba ért, amely a legtöbb élőlény számára
hallhatatlan. Az ördögkutya számára a hang egyenlő volt a
kínnal; felvinnyogott és mancsaival próbálta eltakarni füleit, de
mindeközben sem volt hajlandó elengedni a tölgyet.
Végül a démon bizonyult erősebbnek. Egyre többet szívott
el az őrző mágiájából és lelkéből. A fa egyre jobban kiszáradt,
levelei összefonnyadtak, megfeketedve hullottak le. Végül az
erdei teremtmény úgy halt meg, mint a holdőrök, kötelessége
teljesítése közepette, elsorvadva. Több száz esztendeig szolgált
az út őreként.
Az ördögkutya megrázta fejét, és beleszagolt a levegőbe.
Csápjai mohón imbolyogtak előtte, de mégsem rohant azonnal a
zsákmánya után. A tölgy ősi mágiájától megnövekedett, közel
kétszer akkorára, mint eredeti termete.
Ám a nagy erejű mágikus energiák nem csupán
felgyógyították és megnövelték a démont. Mély, sötét
kisugárzás vette körül az ördögkutyát, teljesen elborította, s
közben teste elcsavarodott, eltorzult, mintha egyszerre több
irányban próbálna kimenekülni saját magából. Ahogy
próbálkozott, egyre jobban sikerült. Egy fej, kettő, három, négy-
végül öt tekergett az egy, majd egyre több nyakon. A vaskos
nyaki izmok megfeszültek, ahogy az újabb testek kihúzták
magukat az eredetiből. Saját vállakat, hátakat és lábakat kívánva
vonszolták magukat, egyre távolabb egymástól.
Az ősi őrző gazdag életerejétől, az egyetlen ördögkutyából
kisebb falka lett. Az erőfeszítés a démonok mindegyikét
elgyengítette valamelyest, de így is hamarosan készen álltak a
vadászat folytatására. Hajtotta őket a nyom, és a környéket
belengő jelenlét, a hatalom kisugárzása, amely még több
táplálékot jelentett. Az ördögkutyák egyként indultak az erdők
urának szent ligete felé.

216
 Tizennégy
I
gaz szolgáló vagy, mondta a Legnagyszerűbb
Xaviosznak. Elnyered jutalmad. Teljesítem
kívánságodat. Megkaphatsz bármit és bárkit.
Az éjtünde féltérdre ereszkedve állt a tüzes kapu
előtt, mesterséges tekintetével az átjáróba révedt, és elméje csak
szívta magába az istenség dicsőséges ígéreteit. Ez ígéretek
szerint ő volt a Legnagyszerűbb legkedveltebb szolgálója,
akinek mesés hatalom lesz a jussa, mikor végre megnyílik az út.
Minél tovább húzták az Előkelők a varázsmunkát, annál
tovább késlekedett a pillanat, amikor istensége maga jő el
hozzájuk – s a kancellár annál izgatottabb lett a várakozástól.
Izgatottságát még ketten osztották. Egyikük Azshara királynő
volt, aki hozzá hasonlóan vágyakozott a napra – amikor a
világból minden tökéletlenség eltűnik, és csak az éj-tündék
maradnak, közülük is csak a legjobbak –, az eljövendő
aranykorra. Azshara azt persze még nem tudta, hogy a
Legnagyszerűbb Xaviosz ágyasává teszi majd, áldott legyen az ő
mélységes bölcsessége. A kancellár nem számított ellenkezésre,
amikor az istenség végül felfedi ezirányú tervét, a királynő előtt.
A siker hiánya miatt nyugtalankodó másik személy, a
borzasztó külsejű Hakar volt. Két ördögkutyája társaságában az
Idomár körbejárt az Előkelő varázslók között, kiszúrta
módszereik hibáit, és ha kellett, saját hatalmával segítette meg
őket. De még az ő misztikus tudásával is nehezen értek el némi
kisebb változást. Legalább odáig eljutottak, hogy Hakar és kis
állatkái, nem voltak egyedül az éjtündék között. Három harcost
hoztak át a kapun, és bár karmazsin arcukat a többség
rémisztőnek találta volna, Xaviosz csak tisztelni tudta őket.

217
Legalább kilenc láb magasak lehettek, és izzó tekintetük felett,
ívelt szarvak díszítették mennyei homlokukat.
Minden jelenlévő éjtünde szerint az istenség felkent
katonái, mennyei bajnokok voltak ők, akik csak a parancsai
teljesítésével törődtek, s nem annak árával. Vékony alkatuk
ellenére a bronzvértes alakok különösmód minden nehézség
nélkül tartották kezükben a masszív, hosszúkás pajzsot és a
lángoló buzogányt. Bármilyen parancsot kaptak,
engedelmeskedtek az Idomárnak, és hasonló tisztelettel bántak a
kancellárral is.
Xaviosz épp hátralépett a kaputól, helyet adott az újonnan
érkező harcosnak. A kapu felvillant, kivirágzott, megnövekedett,
hogy kitöltse a mintázatot, amely felett lebegett. Addig duzzadt,
mígnem újabb csendes katona érkezett, egy felgár, ahogyan
Hakar nevezte őket. Amint átlépett a halandó világba,
meghajtotta félelmetes fejét előbb az Idomár, majd Xaviosz
irányába.
Hakar egy intéssel a többiek mellé parancsolta, azután
Xavioszhoz fordult: – A Legnagyszerűbb beteljesíti ígéreteit,
éjtünde nagyúr! Parancsolj velük! A tieid, cselekedj kedvedre!
Xaviosz pontosan tudta, mit tegyen a harcosokkal. –
Minthogy ajándékképpen kaptam őket, a legjobban úgy
szolgálhatnak, ha ajándék gyanánt a királynő elé járulok velük!
Megteszem őket Azshara tiszteletbeli testőreinek.
Az Idomár beleegyezőn bólintott. Mindketten tudták,
mennyire fontos, hogy az éjtündék királynőjének kedvére
tegyenek, ahogyan mindketten ismerték a kancellár titkos
vágyait is: – Legjobb lesz, ha magad viszed el neki az ajándékot,
éjtünde nagyúr! Gondoskodom róla, hogy a munka folytatódjon
a távollétedben is.
Az ötlet, hogy maga vigye el az ajándékot, csábító volt
Xaviosz számára. Meghajolt Hakar felé, azután csettintett
ujjával, és kivezette a négy termetes harcost a varázsteremből.
Pontosan tudta, hogy a nap adott szakában, hol találja meg a
218
királynőt. Ahogy kifelé haladt, az Idomár lángoló tekintete,
feszült figyelemmel meredt utána.
Bár főkancellárja keveset aludt – az utóbbi időben szinte
semennyit –, mint a birodalom királynője, Azshara rendelkezett
azzal az előjoggal, hogy kedve szerint pihenjen. Tökéletesnek
kellett lennie számos módon, főként szépségét tekintve, amihez
ez is hozzátartozott. Így aztán az éjtündék uralkodója általában
átaludta az egész napot, így teljesen elkerülte az égető és
elgyengítő napfényt.
Nem csoda, hogy Azshara először nem vette jó néven
alattvalói egyikének belépését, ami álmából riasztotta fel. A
szolgálólány gyorsan letérdelt a királynő kerek, majdnem az
egész helyiséget betöltő ágya mellett, szinte elrejtőzött az
áttetsző baldachin mögött. A Fények Fényessége egykedvűen
intett, hogy beszélhet.
– Úrnőm! Bocsáss meg szerény szolgádnak, de a kancellár
kíván színed elé járulni! Azt mondja, ajándékot hozott neked.
Azshara el sem tudta képzelni, hogy mi érdekelhette volna
abban a pillanatban azon kívül, hogy hagyják aludni. Még
Xaviosz említése sem csigázta fel. Ezüstszín haja szétterült a
párnákon, alsó ajkát beszívta, úgy tűnődött, hogy elküldje-e
főtanácsosát, avagy sem.
– Hadd várjon egy kicsit – dorombolta végül, máris
művészi pózba helyezkedve, hogy ismét szépsége lehető
legteljesebb virágában találkozzék Xaviosszal. Ismervén a
kancellár ízlését, Azshara tudta, hogyan használhatja őt
legkönnyebben a céljaira. A főtanácsos nyilvánvalóan a trónjára
tört, de nőként ő mindig is uralkodni fog a férfiak felett. –
Azután engedjétek be.
A szolga nem kérdőjelezte meg úrnője döntését. Azshara
lehunyt szemmel várt, míg a lány kilépett az ajtón, azután
kecsesen nyújtózkodott egyet, és már a kancellárral folytatandó
beszélgetés menetét tervezgette.

219
 Xaviosz már várakozott egy ideje, mire a fiatal szolgáló
idegesen visszatért. Lehajtott fejjel – így nem látszott az
arckifejezése – vezette be a főtanácsost a vastag, mívesen
faragott tölgyfaajtókon át a királynő hálótermébe.
A főtanácsos kinevezése óta is csupán néhány alkalommal
merészelte privát szentélyében zavarni a királynőt, de
valamennyire már tudta, hogy mire számítson: Azshara hibátlan
lesz és csábos, anélkül, hogy egyáltalán megigazgatná öltözékét.
Mindig ezt a játékot játszotta, és nem is rosszul, de más irányú
vágyai miatt, Xaviosz egészen ellenálló volt az ilyesmivel
szemben. Ő uralkodott.
Persze, igaza lett; az éjtündék királynője ott hevert ágyán,
egyik karja a feje alatt. A közelben két ezüstbe öltözött
szolgálólány térdelt, Azshara parancsait lestek. Ezüstből készült
állványon smaragd flaskában bor állt az ágy mellett, és félig telt
serleg bizonyította, hogy az úrnő már belekóstolt a telt ízekbe.
– Kedves főkancellárom! – mormolta a királynő. – Valami
szörnyű fontos dologról lehet szó, ha ebben az órában kívántál
színem elé járulni. – Kivételesen szépséges formáit csupán
vékony, csillámló lepel fedte. – De próbálom összeszedni
magam, amennyire csak tudom.
Azért Xaviosz mégiscsak férfiból volt, és el kellett
ismernie a nő ragyogó szépségét. Előírásosan féltérdre
ereszkedett, és a fehér márványpadlóra szegezett tekintettel
válaszolt: – Fények Fényessége, népünk szívébe boldogságot
hozó úrnő, hálás vagyok a reám szánt időért. Bocsánatodért
esedezem, hogy most zavarlak, de olyan ajándékot hoztam, mely
minden bizonnyal számot tart érdeklődésedre. Olyat, mely illő
az éjtündék királynőjéhez, s hamarosan a világ királynőjéhez.
Engedelmeddel?
Felpillantott és látta, hogy bevezetője megragadta Azshara
figyelmét. Tekintete hiába rejtezett fátylak mögé, azok nem
fedhették el növekvő kíváncsiságát és várakozását. Oldalára

220
fordulva nézett a kancellárra, a takarónak használt lepel
továbbra sem takart eleget művészi vonalaiból.
– Felkeltetted az érdeklődésemet, kedves Xaviosz.
Megengedem, hogy megmutasd az ajándékodat.
A főtanácsos felállt, az ajtó felé fordult, és csettintett
ujjával.
A külső helyiségből ijedt hangok hallatszottak és két
szolgálólány rohant be, hogy királynője mellett keressen
oltalmat. Azshara dermedten ült fel az ágyban, majdnem
engedte takaróját lecsúszni, de mégsem túlságosan. A négy
félelmetes harcos párosával lépett be a királynő szentélyébe; oly
magasak voltak, hogy az ajtóban le kellett hajolniuk, ha nem
akartak beleakadni szarvaikkal a félfába. Amint beléptek, rögtön
szétszóródtak a helyiségben, pajzsaikat maguk elé tartották, és
buzogányaikat tisztelgésre emelték.
Azshara lenyűgözve hajolt előre:
– Mik ezek?
– Ők a tieid, királynőm! Életed védelmezése a feladatuk,
csupán ezért léteznek. Lásd hát, fenséges úrnőm, az új
testőreidet!
Xaviosz látta, hogy sikerült az úrnő kedvére tennie. Több
mennyei harcos is érkezik majd, de mégiscsak ezek voltak az
elsők, és most már személyesen csak ő rendelkezik felettük. Ez
nagy különbséget jelentett a királynő szemében.
– Csodálatosak! – mormolta Azshara, és oda sem pillantva
az egyik szolgáló felé nyújtotta karját. A fiatal lány rögtön a
királynő ruhájáért nyúlt, a többi szolgáló falat képezett előtte,
amely mögül csak az úrnő feje maradt látható Xaviosz, és az
újonnan érkezett őrök számára.
– Mily illő ajándék! Szívesen fogadom.
– Örülök, hogy örülsz.
A szolgák visszaléptek helyükre. Immáron áttetsző,
fagyszín öltözékében, Azshara királynő felkelt ágyából.
Kiszámított lépésekkel ment oda az egyik toronymagas alakhoz,
221
és alaposan végigmérte. Ruhájának hosszú uszálya a
márványpadlót seperte mögötte. A felgárok olyan mozdulatlanul
álltak, hogy akár szobrok is lehettek volna.
– Többen is vannak?
– Lesznek, idővel.
Az úrnő összehúzta szemöldökét:
– Ennyi küszködés után ilyen kevesen vannak? Hogyan lép
majd át maga a Legnagyszerűbb, ha egyszerre csupán néhány
szolgáját tudjuk áthozni?
– Annyi erőt nyerünk ki a Forrásból, amennyit csak
tudunk, fenséges királynőm. Vannak ellenáramlatok, külső
tényezők, és más varázshasználók puszta létezése is befolyásolja
a lehetőségeinket.
Ahogy gyermek az új játékáért, Azshara úgy nyúlt az előtte
álló testőr zölden lángoló páncélja felé. Halk szisszenés
hallatszott ós a királynő visszarántotta kezét, ámde a fájdalom
grimasza helyett különösmód inkább elégedettség jelent meg
arcán.
– Akkor miért nem vágod el a Forrást az efféle külső
hatások elől? Nagyban megkönnyítené a dolgodat.
Xaviosz kinyitotta száját, hogy elmagyarázza, miért nem
teszi ezt lehetővé az Előkelők varázsmunkájának összetettsége –
azután rádöbbent, hogy nincs megfelelő válasza. Elméletileg
Azshara javaslata igenis megvalósítható volt.
– Nem véletlen, hogy te vagy a királynő – jegyezte meg
végül.
Az aranyszín szempár Xaviosz mesterséges tekintetét
fürkészte:
– Bizony, kedves kancellárom, nem véletlen. És
Azsharából mindig csak egy volt, mindig csak egy lesz.
Xaviosz csak bólintott, szótlanul.
Azshara visszalépdelt ágyához, és kecsesen leült a szélére.
– Van még valami?
– Egyelőre ennyi, királynőm.
222
 – Akkor, ha nem tévedek, van még néhány elvégzendő
feladatod.
Így elbocsátva Xaviosz meghajolt, és kihátrált a teremből.
Egyáltalán nem bántotta az uralkodói modor vagy hangsúly,
még az is csupán enyhén idegesítette fel, hogy nem tudta kezébe
venni a helyzet irányítását.
Elvágni a Forrást a külső hatások elöl. Máris a
megvalósításon gondolkodott. Úgy érezte, meg lehet csinálni.
Ha az Előkelők maguk nem is voltak képesek erre, Hakar
vezérlete alatt biztosan lesz rá mód. Az Idomár biztosan tud rá
mondani valamit. Ha a Forrást csak a palotában tartózkodók
használhatnák, akkor az Előkelők belőle kinyert hatalmát
könnyebb lenne formálni, megfelelően alakítani.
Az fel sem merült benne, hogy a Forrás ilyetén elzárása,
miféle következményekkel járhat népe számára.

– Határozottan érdekfeszítő teremtmény. – Korialstrasz

tűnődve, lassan beszélt. – Valahogy úgy érzem, ugyanolyan jól
ismerem, mint önmagamat.
Ezek a szavak lehettek volna a legironikusabbak,
amelyeket valaha kimondták a történelem során, legalábbis
Krázus így érezte akkor. Korialstrasz, a mágus előtt álló
hatalmas sárkány, a hozzá hasonlóan legyengült teremtmény, az
ő fiatalabb énje volt. Korialstrasz nem ismerte fel Krázusban
önmagát, vagy ha mégis, akkor az nem tudatosult benne. Az a
tény pedig, hogy Alexstrasza nem tájékoztatta erről a sárkányt,
különösnek hatott a mágus számára. Vajon miért nem közölte a
sárkánykirálynő, hogy kinek állítja ő magát? Ám ez a kérdés
magával vont néhány másikat.
Az egyik ilyen, amely talán kapcsolódott is a többihez, a
hím sárkány állapotára vonatkozott. Bár emlékezete tele volt
lyukakkal, Krázus kételkedett benne, hogy el tudott volna
felejteni egy olyan súlyos betegséget, amelyben az előtte álló
korábbi önmaga szenvedett éppen. Korialstrasz igencsak
223
idősnek és erőtlennek tűnt, mintha végtelenül megöregedett
volna. Idősebbnek látszott még Türannál is, aki egyébiránt
évszázadokkal járt előtte.
– Mit tudnál még mondani róla? – kérdezte Alexstrasza a
párját.
A sárkány Krázusra hunyorgott:
– Öregebb, mint amilyennek mutatja magát, valójában
nagyon öreg már. – Korialstrasz oldalra billentette a fejét: – Van
valami a tekintetében… a szemeiben…
– Mit látsz?
A termetes hím hátrébb húzódott.
– Bocsáss meg! Zúg a fejem. Ebben az állapotban nem
vagyok rá méltó, hogy színed elé járuljak. Engedélyeddel,
visszavonulnék…
De Alexstrasza még nem engedte el:
– Nézz reá, párom! Már csak egy dolgot kérdek: a te
véleményed szerint megbízhatunk a szavában?
– Szerintem… igen, Alexstraszám, úgy hiszem,
megbízható.
Mindeközben különös dolog történt. Ahogy a sárkányok
róla beszélgettek, Krázus kezdte erősebbnek érezni magát,
erősebbnek, mint bármikor, mióta Róninnal megérkeztek. Nem
annyira, mintha teljesen egészséges lenne, de legalább közelebb
járt a normális állapotához.
És nemcsak ő. Bár beszéde egyre inkább akadozott,
fiatalabb énje mégis mintha egyre jobban nézett volna ki.
Pikkelyeinek élénksége részben visszatért, s valamivel
könnyedebben mozdult, mint amikor belépett a terembe. Szavait
sem kísérte már hangos lihegés.
Alexstrasza bólintott egyet hitvese válaszára, azután így
szólt:
– Ezt akartam hallani. Számomra sokat jelent, hogy te is
így érzed.

224
 – Kívánsz még valamit? Az erőm visszatérőben; bizonyára
azért, mert melletted vagyok, és fellelkesített, hogy segíthettem
neked.
A Krázus által oly jól ismert mosoly kiült a
sárkánykirálynő hüllővonásaira:
– Mindig is költői voltál, kedves Korialstrasz. Igen…
szeretnék még valamit. Tudom, hogy nagy kérés, de szeretném,
ha jelen lennél, amikor a többi megtestesülés elé viszem őt.
Krázus mindkét énjét sikerült megdöbbentenie. A fiatalabb
szólalt meg előbb, de ugyanazt mondta, amire az idősebb
gondolt:
– Összehívod az ötöket? Miatta? De miért?
– Mert olyan történettel jött, amelyet a többieknek is
hallania kell. Neked is elmondom, azután ismét megkérdem,
hogy szerinted megbízhatunk-e a szavában?
Szóval végül fiatalabb énje is megtudja az igazságot.
Krázus azt latolgatta, hogy a másik miképpen fog reagálni. De
ahogy ő is meglepte Rónint azzal, hogy történetében elhallgatta
nemcsak a valóság egy részét, de saját kilétét is, most rajta volt a
meglepetés sora, minthogy a sárkánykirálynő ugyanezt tette.
Beszélt a romlásról és minden másról is, amiről Krázus beszélt a
Figyelőnek, de valós kilétéről egy szót sem ejtett. Az ifjabbik
Korialstrasz számára így Krázus csak egy volt a többi vörös
közül, akinek elméjébe is belehasítottak a szörnyű erők,
melyeknek viharát átélni kényszerült.
Maga Krázus meg sem próbálta felfedni magát.
Alexstrasza állt előtte – élete, szerelme –, aki ugyan tanácsokat
kért hitveseitől, de mégis a megtestesülések bölcsességét
hordozta. Ha úgy érezte, hogy a sárkány fiatalabb énjét
tudatlanságban kell hagynia, akkor ő mégis milyen alapon
ellenkezhetne?
– Megdöbbentő történet – mormolta Korialstrasz, közben
láthatóan még inkább összeszedte magát. – Nem hinném el talán

225
senki másnak, de a királynőm szavát nehezen kérdőjelezem
meg.
– És imént kinyilvánított bizalmad elhalványodott talán? A
fiatalabb és idősebb sárkány tekintete találkozott. Ha
Korialstrasz nem is ismerte fel Krázusban önmagát,
mindenképpen éreznie kellett a világ lehető legszorosabb
rokonságát kettejük között.
– Nem. Bizalmam erős maradt. Ha úgy gondolod, hogy a
többiek elé kell vinni az ügyet, hát elfogadom döntésedet.
– Eljössz velem?
– De hát én nem tartozom az Ötök közé! Én csak én
vagyok! Az Élet Forrása könnyedén felnevetett; sárkány létére
meglepő dallamossággal kacagott.
– És így is ugyanolyan értékes vagy, mint bármelyikünk.
Korialstrasz egészen fellelkesült:
– Ha olyan erős maradok, mint most vagyok, akkor
örömmel elrepülök veled, és odaállok a többi megtestesülés elé.
– Köszönöm! Ennyit kérek csupán. – A sárkánykirálynő
odahajolt és röviden a hím orrához érintette orrát.
Krázus hihetetlenül féltékeny volt, bár teljesen alaptalanul,
mert szinte ő maga is érezte az érintést, ahogy másik énje intim
csókot váltott élete szerelmével. Azt kívánta, bárcsak újfent
eggyé válhatna az ifjabb Korialstrasszal, legalább néhány
pillanatra, vagy legalább arra az egyetlen pillanatra, és igaz
önmaga lehetne.
Egy utolsó, hosszúra nyúlt pillantással a hím megfordult,
és elhagyta a termet. Amint farka hegye is eltűnt, Krázus
hirtelen szédülni kezdett. Gyengesége rohamléptekkel tért
vissza, megtántorodott tőle.
El is esett volna, ha nem kapja el egy hatalmas, pikkelyes,
mégis melegséget árasztó sárkányfarok – Alexstrasza figyelmét
nem kerülte el az állapota.
– A két rész egésszé vált. Legalább egy kis időre.
– Én nem… – Hihetetlenül szédült.
226
 – Sokkal jobban érezted magad, amíg itt volt, ugye?
– I-igen.
– Bár Nozdormu lehetnék most. Ő biztosan jobban értené
az egészet. Úgy vélem… a halandók világában egyetlen
teremtmény sem létezhet egyszerre több testben. Azt hiszem,
egyek vagytok, valamiképpen ugyanabból az életerőből
táplálkoztok. Amikor távolabb kerültök egymástól,
mindketten… megfeleződtök. Ám amikor közelebb kerültök,
mint az imént, a megosztottság hatása enyhül. Megsegítitek
egymást.
Biztonságosan elhelyezkedve Krázus elég erőt érzett
magában legalább a gondolkodáshoz. – Akkor hát ezért kérted
meg arra, hogy jöjjön velünk.
– Meg kell ismerniük a történetedet, és könnyebben
elmondhatod, ha ő is ott van. És válaszképpen kimondatlan
kérdésedre – miért nem fedtem fel előtte az igazságot? Mert
nem vagyok biztos benne, hogy gondjaink békés úton is
megoldhatóak.
Tekintete az utolsó szavaknál elkomorodott, és ezzel teljes
mértékben igazolta Krázus saját feltételezéseit. – Tehát szerinted
is eljuthatunk oda, hogy egyikünket el kell távolítani ebből az
időszakból? Akkor is, ha ez csak egyféleképpen lehetséges.
A leviatán vonakodva bólintott.
– Attól tartok, így van, szerelmem.
– Elfogadom a döntésedet. Kezdettől fogva számoltam
ezzel a lehetőséggel.
– Akkor már csak egy dolog maradt, amit meg kell
beszélnünk, mielőtt összehívom a többieket. Mit tegyünk a
másikkal, aki veled együtt érkezett.
Gondolatban és szívében már bocsánatot kért Rónintól, így
Krázus nem habozott a válasszal: – Közös a sorsunk. Neki is
van kire gondolnia, ő is eldobná értük az életét.
Az Élet Forrása bólintott:

227
 – Ahogyan megbíztam tanácsodban, mikor rólad esett szó,
ugyanúgy megbízom benne, mikor másokról beszélünk. A
többiek dönthetnek úgy, hogy őt is el kell távolítanunk. – A
sárkány vonásai megenyhültek. – Tudd, hogy örökké bánkódnék
értetek.
– Ne hibáztasd magad, királynőm, szívem.
– Kapcsolatba kell lépnem a többiekkel. Várj meg itt! Ezen
a helyen talán nem leszel olyan elgyengült.
– Megtisztelsz, királynőm.
– Megtisztellek? A hitvesem vagy. Nem is tehetnék érted
kevesebbet.
Farkával körbeölelve óvatosan letette Krázust egy
fészekszerű helyre a patak közelében. Krázus kényelmesen
elhelyezkedett a természetes mélyedésben, amely leginkább
remek, bár túlméretezett karosszékre emlékeztette. Ahogy a
sárkánykirálynő elindult, az átjáróban megállt egy pillanatra és
bűnbánó hangon még hozzátette:
– Remélem, kényelmesen elleszel majd a tojások között.
– Vigyázok, hogy ne érjek hozzájuk. – Krázus tudta, hogy
minden egyes tojás egy élet lehetőségét hordozza.
– Biztos vagyok benne, hogy vigyázni fogsz, szerelmem.
Főként, ha tudod, hogy tőled vannak.
Ezután minden további szó nélkül otthagyta. Miközben a
karmazsinszín óriás kivonult, Krázus egyik tojásról a másikra
nézett. Mint hitvestársnak, természetesen feladatai közé
tartozott, hogy segítsen új életeket nemzeni. Az ő idejében már
számos gyermeke felnövekedett, és büszkeséget hozott a rajnak.
Egyik öklével lecsapott maga mellett a kőre, de nem
foglalkozott az ostoba cselekedet nyomán kélt fájdalommal. Bár
sok mindent felfedett szeretett Alexstraszája előtt, mégis, újfent
elhallgatott néhány dolgot. Például a Lángoló Légió érkezését.
Krázus attól tartott, hogy még királynője is – lett légyen bármily
bölcs – elcsábul a lehetőségtől, hogy eljátszadozzon a
történelemmel, az pedig szörnyű katasztrófához vezetne.
228
 Ami még szörnyűbb lelkiismeret-furdalást keltett: nem
beszélhetett saját fajtájuk jövőjéről, arról a jövőről, amelyben
fenséges népüknek csupán hírmondója marad. A jövőről,
amelyben a körülötte még tojásként heverő fiókáknak és az
újabb nemzedékek java részének lehetősége sem lesz arra, hogy
felnevelkedjen. A jövőről, melyben maga az Élet Forrása is
rabszolgája lesz egy kisebb fajnak, s gyermekeit harci kutyákhoz
hasonlatosan tenyésztik és használják.

229
 Tizenöt
A
z ördögkutyák átvágtattak a bűvös erdőn, előremeredő
csápokkal követték az egyre erőteljesebb hatalomszagot.
Éhségük és küldetésük egyaránt hajtotta őket,
folyamatosan morogtak türelmetlenségükben.
De amikor egyikük átugrott egy kidőlt fatörzsön, egy fa
ágai váratlanul lehajoltak és felbuktatták. A második mancsai
úgy süppedtek bele a szilárdnak hitt talajba, mintha ingoványba
lépett volna. A harmadik különös bokorba ütközött, amely még
a kemény démonbőrt is átütötte hegyes és éles tüskéivel,
hihetetlen kínokat okozva a szörnyetegnek.
Az erdő életre kelt, megvédelmezte magát és urát. A
bestiák rohama meghiúsult, lendületüket vesztve kínlódtak a
természet csapásai alatt. Két társuk azonban hamar a
segítségükre sietett: hatalmas karmok téptek bele a csapkodó
gallyakba és leszakították azokat a törzsről, majd az életre kelt
bokor is hasonló sorsra jutott. Azután ketten összenéztek, és
együtt teljes erőből nekirohantak a felpuhult talajba süppedt
társuknak – annak egy pillanatra kiszorult tüdejéből a levegő, de
az ütközés ereje kilökte a csapdából.
Az éhség és a harag feltüzelte a szörnyetegeket, és hangos
vonyítással eredtek újra a zsákmány nyomába.
– Shan'do! Mi a baj?
A félisten lenézett tanítványára, tüzes tekintetében harag
sejlett:
– A kutyák, amelyekről beszéltetek, idáig követték a
nyomotokat.
– Követték? Kutyák? Az lehetetlen! Csak egy maradt, és
azt is…

230
 Brox a szavába vágott, morgó hangja nem volt
megnyugtató:
– Sötét varázzsal élnek. Ha egy maradt, akkor több is lehet
belőle. Amint eleget eszik, több lesz belőle. Magam is láttam
már.
– Jóbarát és remek őrző – jegyezte meg Khenariosz
ironikusan, közben figyelme ismét a sűrű erdőre irányult. – Ősi
és hatalmas mágiát hordoz magában – mormolta maga elé –, de
csak arra használhatja, hogy megmutassa gonoszságát a
világnak.
Az ork bólintott. Ösztönösen hátranyúlt, de szeretett harci
fejszéje nem várta ott markát.
– Semmim sincs, amivel harcolhatnék.
– Lesz fegyvered, csak találj egy lehullott ágat, ami olyan
hosszú, mint a fegyvered volt. Malfurion, segíts nekem!
Brox nem értette a dolgot, de a helyzetre való tekintettel,
habozás nélkül kutatni kezdett. Hamarosan odavitt a félistenhez
és az éjtündéhez egy masszív ágat, amelyet Khenariosz letetetett
vele Malfurion elé.
– Térdelj le mellé, tanítványom! Te is, harcos! Tedd a
kezed az ágra, Malfurion, és hagyd, hogy ő a tiédre tegye a
kezét! – Amikor ezt megtették, az erdők ura mondta tovább: –
Most pedig, harcos, ne gondolj semmi másra, csak a
fegyveredre! Csak és kizárólag a fegyveredre. Kevés az időnk.
Malfurion! Tárd ki elméd, hogy a harcos gondolatai szabadon
átfolyhassanak rajtad!
Az éjtünde megtette, amit tanítója kért. Lecsendesítette
elméjét, ahogyan az alapvető tanításokból ismerte a módját,
azután kinyúlt akaratával és összekapcsolta kettejük tudatát.
Szinte azonnal érezte, hogy az ork lényét alkotó primitív
erő elárasztja elméjét. Malfurion majdnem meghátrált a nyers
energiától, de azután megnyugodott, és befogadta Brox
gondolatait. Megjelent elméjében egy kép arról, hogy az idegen
harcos mivé akarta formálni az ágat. Érezte alakját, vonalait, az
231
egész formát, melyet neki kellett megalkotnia. A háttérben
érezte az ork viszonyát a fegyverhez, hogy számára több volt az
egy szerszámnál, sokkal inkább harcos lényegének egyfajta
kivetülése. Mintha mindig is ezt gyakorolta volna, Brox kezével
a kezén, az éjtünde dolgozni kezdett az ágon. Ahogy
végigsimított rajta, érezte, hogy a fa meglágyul, és szinte
magától felveszi a kívánt alakot.
Ujjai alatt, akarata hatására alakot öltött egy vaskos
pengéjű fejsze, teljes egészében tölgyfából. Figyelte, ahogyan az
anyag formálódik, és érezte a jól végzett munka, az alkotás
sikere feletti elégedettséget. Jó fegyver lesz. Erős fegyver. Talán
jobb is, mint az, amit elvettek tőle…
Malfurion megdermedt. Ezek az ork érzései és gondolatai
voltak, nem a sajátjai. Gyorsan elzárkózott az idegen
személyiségtől, és inkább a befejező mozdulatokra
összpontosított – a nyél kialakítására, a penge élére.
Végül elkészült a fegyver, s a druida gyorsan megszakította
a kapcsolatot az orkkal. Elhúzta kezét, és egy pillanatra egymás
szemébe néztek. Malfurion eltűnődött, hogy vajon az ork is
hasonló tapasztalatban részesült-e, mint ő maga, de a zöld bőrű
teremtmény tekintete kifürkészhetetlen maradt.
Közöttük egy simára csiszolt másolata hevert annak, amit
Brox kívánt, bár az éjtünde nem hitte, hogy egy fafegyver kibír
egy-két csapásnál többet. Mintha e gondolatra válaszolt volna,
az erdők ura odanyúlt és felkapta a fegyvert. Figyelmesen
vizsgálgatta aranyszín tekintetével, azután végigsimított nyelén
és pengéjén:
– Igaz csapásokkal védelmezze gazdáját, mindörökké!
Forgassák mindig az élet és az igazság nevében! Fogadja be
gazdája erejét, s viszonzásképpen egészítse ki azt!
Ahogy beszélt, a fejsze kékesen felizzott. Ezután a fény
belesüppedt a fába, és sajátos csillogást kölcsönzött Malfurion
alkotásának. A félisten odanyújtotta a fegyvert az orknak:
– Ez a tiéd. Jó szolgálatot tesz majd.
232
 A varázslatot kevéssé kedvelő ork kissé talán habozva
nyúlt érte, de miután kézbe vette, rögtön felderült a tekintete.
Szakértő módon suhintott vele néhányat, hogy súlyát és fogását
próbálgassa.
– Tökéletes az egyensúlya! Mintha a karom folytatása
lenne! Remek munka, de el fog törni az első csapásnál.
– Nem valószínű – válaszolt az erdők ura. – Malfurion
mágiája mellett az áldásomat is bírja. Erősebbnek kell lennie
bármely halandók által kovácsolt fejszénél.
A maga részéről az éjtünde nem kívánt semmiféle fegyvert.
Bár tisztában volt vele, hogy a démoni bestiák mágiával
táplálkoznak, azt is tudta, hogy varázslatai segítségével jobb
eséllyel száll szembe a szörnyetegekkel, mint bármely más
módon. Egyszerűen nem volt jó fegyverforgató. Arról viszont
volt valami halovány elképzelése, hogyan használhatná tudását
oly módon, hogy ezzel ne okozza saját vesztét.
Rónin múltjának rémálmai visszatértek hát, s újra
megkísértették, ám ezúttal hús-vér alakban. Az ördögkutyák, a
Lángoló Légió előhírnökei már ott voltak a halandók világában.
Vajon menyi idő múltán követi őket a szarvas, lángokkal
borított démonharcosok áradata?
Krázus elültette a félelmet a vörös hajú mágusban, hogy mi
történhet, ha túlságosan beavatkoznak a múlt eseményeibe. Ami
győzelemnek tűnik, az esetleg végzetes hatással lehet az általuk
ismert jövőre. Meg akarta védelmezni szerettei immáron
nyugodt és boldog életét, így hát eltökélte, hogy nem tesz
semmit.
Azután az első ördögkutya beugrott a tisztásra. A félisten
körül villámok csapkodtak, ahogy előrelépve a démon felé
indult. Lépéseivel megrengette a földet, még szét is hasította itt-
ott. Összecsapta tenyerét, amivel villanást keltett, és kezei közül
olyasmit vetett az első bestia felé, ami leginkább kicsiny naphoz
hasonlított. Talán a félisten csupán megfigyelni kívánta ellenfele
képességeit, avagy alábecsülte azokat; a szörnyeteg előrecsapott
233
csápjaival, és egyszerűen felszippantotta a varázslatot. Meg is
növekedett a misztikus tápláléktól.
Az ördögkutya dermedten állt, mintha habozott volna
folytatni a harcot, azután megvonaglott és lilás derengést
árasztva, hirtelen kettő lett belőle. Az erdők urának ősi
hatalmából származó energia elegendő volt számára, hogy
kettéosztódjon.
Együtt ugrottak az agancsos istenségre, egyszerre próbálták
vérét venni, és kiszippantani hatalmas mennyiségű mágikus
energiával átitatott életerejét. Khenariosz egyik termetes kezével
elkapta az egyik démont, amely őrült vonaglás közepette
próbálta megmarni, de a másik elérte és a vállába akaszkodott,
csápjai a félisten húsát keresték. Khenariosz hátratántorodott a
támadás lendületétől.
Ilyet sohasem csináltak! Rónin maga még sohasem
találkozott ördögkutyával, de tetemeiket látta már és tudott róluk
mindent, amit csak tudni lehetett. Hallott néhány kósza mesét
arról, hogy képesek megtöbbszörözni magukat, de csak miután
elegendő mágikus energiát szívtak magukba – és az
elbeszélésekben lassú folyamatról volt szó.
Megrázkódott, tudván, hogy a mágia mindig is a
leghatékonyabb eszköze volt. A fegyverhez is értett, persze, de
foglyul ejtői elvették tünde kardját és kételkedett benne, hogy
Khenariosz tudna neki adni egy másikat – főképpen, hogy épp
mással volt elfoglalva. Amellett ilyen lények ellenében nem
hitte, hogy kardforgatói tudása elegendő lenne. Mégiscsak a
mágiájára kellett támaszkodnia.
Amikor Khenariosz először a tisztásra hozta őt és Krázust,
azt vette észre, hogy képtelen varázslatot idézni. Az erdők ura
valamiféle bűbájt helyezhetett elméjükre, így ellenőrzés alatt
tarthatta „vendégei” hatalmát. Azonban a korábban érzett, tompa
nyomás megszűnt abban a pillanatban, amikor Khenariosz
felismerte a mindannyiukra leselkedő veszélyt, és megkérte a

234
mágust, hogy ő is készüljön fel a harcra. A félisten valójában
nem akart harcolni, csupán erdejéért és világáért aggódott.
De még ha nem is engedelmeskedik Krázus sugallatának,
Rónin elgondolkodott azon, hogy vajon mi jót jelenthet, ha
visszakapja hatalmát? A démonok minden bizonnyal szívesen
felfalnák a mágiájával együtt, ahogyan oly sok mágussal tették,
egy még meg nem történt háborúban.
A bestiák nyomása erősödött; megérkeztek az első támadó
társai. Bár nem vele foglalkoztak először, máris jóval közelebb
kerültek Róninhoz, mint szerette volna. A mágus keze ökölbe
szorult, a hatalommal átitatott szavak már bizsergették a nyelve
hegyét.
Mégsem tett semmit, visszafogta magát.
Amikor Khenariosz és a két szörnyeteg közelharcba
bocsátkoztak, újabb két bestia rontott ki az erdőből, egyenesen
neki az orknak. A veterán harcos nem várta be őket; ehelyett
olyan csatakiáltással rontott rájuk, hogy a menekülő prédát váró
szörnyetegek, megtorpantak meglepetésükben. Brox kihasználta
habozásukat és lecsapott rájuk.
A bűvös fejsze lemetszette az egyik ördögkutya három
karmos ujját, miközben a dög megpróbált hátrálni a csapás elől,
de valahogy ottfelejtette egyik mancsát. A mágikus penge
számára még a démoni test sem jelentett komoly akadályt. A
sebből sűrű, bűzös, zöldes folyadék fröccsent szerteszét, savként
sorvasztotta el a fűszálakat.
A sebzett szörny ijedten vakkantott egyet és elfordult
oldalra, de társa közben összeszedte magát, és újra rárontott az
orkra. Iménti suhintásából visszarántva a fegyvert, Brox
épphogy védekezni tudott; a fejsze foka az ugró behemót
mellkasát érte. A rém lélegzete elakadt egy pillanatra, de nem
lassult le. Broxra zuhant, majdnem összezúzta súlyával és
lendületével.
Malfurion is szembekerült egy kutyával, amely csápjait
előredöfve rohamozta meg. A druida összpontosított, egyszerre
235
keresett fegyvert és társat a természetben, annak erőiben és
szellemeiben. Hirtelen gondolattól vezérelve megragadta a
tisztáson örökké jelenlévő szellőt, és üvöltő forgószéllé
változtatta a bestia körül. Az inas csápok vadul keresték a mágia
valamely megragadható formáját, de Malfurion varázslata a szél
belső erejét növelte meg, így nem járt olyan megnyilvánulással,
amelyet a démon felhasználhatott volna.
Ezután az éjtünde megkérte a környező fákat, hogy
ajándékozzák meg mindazon levelekkel, melyeket nélkülözni
tudnak. Sokra volt szüksége és minél előbb. A hatalmas erdei
teremtmények megrázták lombkoronáikat, s több száz levelet
dobtak a szélbe, alig néhány szempillantás alatt. Malfurion egy
intéssel belekeverte a zöld tömeget a forgószélbe.
Feladván a mágia utáni kutatást, a bestia inkább ismét
zsákmánya felé fordult. A forgószél követte minden lépését,
ellene szegült, lelassította haladását, és végig középen tartotta az
ördögkutyát. A belekeveredett levelek egyre gyorsabban és
gyorsabban forogtak a lény körül, közben egyre csak
szaporodtak. Az ördögkutya először nem törődött velük, mert
hát mi veszélyt jelenthettek volna számára? Azután az egyik éles
szélű levél vékony vércsíkot hagyott maga után a lény bőrén.
A feldühödött démon utána csapott, de csak azt érte el vele,
hogy még több vágást szerzett, ezúttal mancsára, majd – ahogy a
forgószél elborította – egész testére. A szél természetellenesen
felerősödött, benne minden egyes levél kis pengének tűnt; vágta
és metszette az ördögkutyát, ahol csak érte. Már egész testét
zöldes nyálkavér borította, nem látott és nem hallott, mindenhol
kínok gyötörték, mintha élve nyúznák meg. S a valóság nem állt
messze ettől.
Khenariosz feledve a kezében tartott bestiát, a másikkal
foglalkozott inkább. Azzal, amelyik a vállába kapaszkodott
fogaival, s nem eresztette. Az egyik démon morgását és a másik
vinnyogását felülmúlta az erdők urának erővel telt üvöltése,
ahogy megragadta a vállát marcangoló dög egyik lábát, és
236
egyetlen mozdulattal eltörte. Majd mielőtt a lény bármit tehetett
volna, két marokra fogta vékony hátát, és elroppantotta a
gerincét. A dög felvonyított, eleresztette zsákmányát, és kíntól
őrjöngve vonaglott a földön.
Így megszabadulva az egyik fenyegetéstől, Khenariosz a
másikra összpontosíthatott. Arcvonásai elsötétedtek és tekintete
haragtól lángolt; a markában tartott bestiát fényszikrák vették
körül. A teremtmény csápjai mohón szívták magukba a mágikus
energiát.
Azonban nem valami halandó varázsló vagy mágus
hatalmán próbált élősködni. Mire a ragyogást felzabálta, máris
lilás fény vette körül. Khenariosz újabb és újabb ártalmatlan
varázslatot idézett, mindet megetette a lénnyel, megadta neki,
amit kívánt. Mohóságában a démon nem ismerte fel, hogy túl
gyorsan és túl sokat kapott, olyannyira, hogy képtelen volt
minden energiát, a maga hasznára fordítani. Teste
megnövekedett, majd feldagadt, mint egy csurig töltött vizes
tömlő. Egy pillanatra majdnem sikerült osztódnia, de a felfalt
erők gyorsabban dolgoztak, és nagyon soknak bizonyultak
számára. A szörnyeteg felrobbant, cafatai elborították a tisztást.
Eladdig Róninnak szerencséje volt, egyetlen ördögkutya
sem szúrta ki magának. A tisztás közepén maradt, remélve, hogy
az őrvirágok megvédik a döntéstől, hogy kell-e használnia
hatalmát vagy sem.
Figyelte, ahogy Brox félretaszítja a rázuhant teremtményt,
amely majdnem összezúzta maga alatt; a bestia élt még, de már
nem nagyon harcolt. Úgy tűnt, az ork remekül kézben tartja a
küzdelem irányítását, holott két ellenféllel kell megbirkóznia.
Ahogy a veteránt figyelte, szörnyű felismerés hasított Róninba.
Ha ő és Krázus nem tudnak visszatérni a saját idejükbe, akkor
nem kizárt, hogy a legjobb megoldás a gyors halál. Ezzel már
korábban is tisztában volt: a történelem megváltoztatásával
akaratlanul is teljesen eltörölhetik a saját jelenüket. Azzal

237
azonban egyikük sem számolt, hogy egy egyszerű ork harcos is
átkerülhetett a múltba.
Miközben a küzdelemben elmélyedt Brox hátát nézte,
Rónin hirtelen egy másféle varázslatra gondolt. A harc hevében
senki sem venné észre, és eltörölhetné a jövőre leselkedő
veszélyek egyikét. Krázus a megmondhatója, hogy jó döntést
hozott, hiszen Brox jelenléte nagyobb veszélyt jelentett a
világra, mint az egész démoni horda együttvéve.
Ámde keze lehanyatlott, az elméjéből kitörni készülő
varázslat visszahúzódott, és Rónin elszégyellte magát. Brox
népe értékes szövetségesnek bizonyult, és az előtte harcoló ork
nem csupán önmagát, de a többieket, köztük magát a mágust is
megmenthette a kutyaszerű lényektől.
Amit Krázus elmondott, annak alapján gyorsan el kellett
volna bánnia az orkkal, függetlenül a lehetséges
következményektől. De minél tovább figyelte, ahogy az ork és
az éjtünde – egy másik jövőbeli szövetséges faj gyermeke –
egymás mellett harcol, Rónin egyre inkább pillanatnyi
őrültségnek tartotta iménti gondolatait. Valójában ugyanolyan
borzasztó tetten tűnődött el néhány pillanatra, mint amilyen
kegyetlenségeket a Lángoló Légió követett el az ő idejében.
Közben a mágus úgy érezte, cselekednie kell, tovább nem állhat
ott tétlenül.
– Bocsáss meg, Krázus! – mormolta maga elé, és
megidézett egy varázslatot. – Igazán sajnálom!
Mély lélegzetet vett, és az ork megmaradt ellenfelére
szegezte tekintetét. Azt a varázsigét kívánta használni, amely
több alkalommal is megsegítette a Lángoló Légió különféle,
embertelen szolgáival szemben. Oly módon kellett létrehoznia a
hatást, hogy az ördögkutyáknak ne legyen idejük kiszippantani
belőle a mágikus erőt.
Messze-messze jobbra, Khenariosz épp ekkor fejezte be
vérmocskos hentesmunkáját a két bestiával. Elégedett üvöltéssel
törölte ki szeméből a sűrű, zöld folyadékot, azután felkapta a
238
törött gerinccel még mindig mellette vonagló teremtményt, és
bedobta a tisztás szélén komoran várakozó fák közé. Hadd
legyen örökre része az erdő termékeny talajának.
Rónin elsütötte varázslatát. Arra gondolt, hogy sorvasztó
csapást mér a bestiára, vagy legalább megsebzi annyira, hogy
utána Brox könnyedén befejezze a harcot, azonban messze a
reményei felett teljesített. Láthatatlan, mennydörgő erőfal jelent
meg előtte és hasított bele magába a levegőbe is, azután a szél
gyorsaságával száguldott a kijelölt célpont felé. Haladtában
megnövekedett, így szinte szempillantás alatt beborította a
tisztásnak azt a részét.
A szabadjára engedett mágikus düh, a legapróbb érintés
nélkül hatolt át Brox és az éjtünde testén – azok nem is vették
észre –, ám az útjába kerülő három démoni vadállattal nem
kivételezett. Az ördögkutyáknak nem volt idejük védekezni,
nem voltak elég gyorsak, hogy csápjaikkal elemésszék a
szélsebes és láthatatlan falat. Csupán annyi esélyük maradt a
túlélésre, mint szúnyognak a tomboló tűzviharban.
Hamuvá égtek. A varázslat felzabálta idegen lényegüket,
egész testüket az utolsó porcikáig. Egyiküknek még sikerült
megeresztenie egy félbeszakadó vonyítást, de azután csend
telepedett a tisztásra, és csupán a szél halk susogása hallatszott a
fák lombkoronájában.
Brox olyannyira megdöbbent, hogy majdnem elejtette
fejszéjét. Tátott szájjal meredt a helyre, ahová az előbb még
végzetes csapást kívánt mérni, ahol az előbb még egy sebzett
lábú démoni szörnyeteg próbált újra elhátrálni előle. Malfurion
lebámult kezeire, de mivel ő ilyen varázslatot egyáltalán nem
ismert, rögtön a félisten felé fordult, hátha Khenariosz válasszal
szolgálhat a kimondatlan kérdésre.
Rónin heves pislogásroham közepette győzködte magát,
hogy ami történt nem csupán valóság volt, de kifejezetten az ő
műveként esett meg. Eszébe jutott rövid küzdelmük a vértezetes
éjtündék ellenében, amikor Krázus nyugtalanítóan elesettnek
239
bizonyult, de ő még az önmagáról szőtt álmait is felülmúlta,
erejének megnyilvánulásaival.
De okozhatott a gondolatmenet bármiféle kellemes érzést,
az egy pillanat alatt elszállt, amint a hátába tépő fájdalom
eljutott a tudatáig. Olyan érzés volt, mintha lénye legmélyébe
hasítottak volna bele, mintha lelkét kiszippantaná valami.
Kiszippantaná? Még szörnyű kínjai ellenére is tisztában volt
vele, hogy mi támadta meg. Egy ördögkutya megkerülhette a
tisztást, és valószínűleg észrevétlenül becserkészte. Rávetette
magát, mint az első útjába akadó mágiaforrásra, ezáltal
finomnak tartott falatra.
A mágus tökéletesen emlékezett arra, hogy mi történt az
effajta lényeknek áldozatul esett varázshasználókkal. Rémisztő
módon összefonnyadt porhüvelyeket hoztak vissza Dalaranba,
hogy megvizsgálják őket. Hát ő is hasonló sorsra jutott?!
Bár már féltérdre esett, Rónin fellázadt a sors ellen.
Mindazon hatalmával, amit ott, a múltban birtokolt, nem lenne
szabad áldozatául esnie egy élősködőnek! Elmenekülni…
Kínoktól gyötört elméjében ez az egy gondolat világított
vezérfényként. Elmenekülni… Csupán a fájdalomtól akart
megszabadulni, összekuporodni valahol, ahol biztonságban
lehet.
Csüggedt kínjának ködén keresztül az ork és az éjtünde
kiáltásai igen távoliaknak tűntek, de meghallotta őket, és már
nemcsak saját magáért aggódott. A belőle kiszippantható
mágikus energiák elegendőek ahhoz, hogy a lény szétosztódjon,
és akkor a másik kettő is veszélyben forog. Elmenekülni… Ez az
egyetlen gondolata maradt. Bárhová…
Azután a fájdalom hirtelen megszűnt, súlyos, de kényelmes
tompaság vette át a helyét, amely futótűzként terjedt szét
testében. Rónin hálásan fogadta a meglepő változást, és hagyta a
kábulatot, hogy eluralkodjon rajta, teljesen elborítsa, egészben
elnyelje.

240
 Aznap Tiranda már nem először suhant végig a hatalmas
templom csendes folyosóin. Elment a hálókamrák, meditációs
szobák és az istentisztelet nyilvános termei mellett – egy ablak
felé vette az irányt a főbejárat mellett. A ragyogó napfény
elvakította valamelyest, de kényszerítette magát, hogy kinézzen
az üres térre, és olyasmit keressen, amit nem szívesen talált
volna meg.
Nem sokkal azután, hogy kinézett, fémen csendülő fém
zaja figyelmeztette egy őr közeledtére. Az éjtünde komoly
arckifejezése megenyhült, amikor felismerte a papnőt: – Ismét,
Tiranda nővér? Tényleg aludnod kellene egy kicsit. Napok óta
alig pihentél, és ez veszélyes lehet az egészségedre. Különösen
az, ha a napfényben járkálsz. A barátodnak nem esik semmi
baja, biztos vagyok benne.
Az őr Illidanra gondolt, akiért Tiranda valóban aggódott
valamelyest, ám inkább az nyugtalanította, hogy amikor Illidan
visszatér, esetleg láncon vezeti maga mögött testvérét és a
szerencsétlen orkot. Azt nem gondolta, hogy Illidan
szándékosan elárulja testvérét, de ha Hollócsőr rábukkan a
menekülőkre, akkor barátja mi mást tehetne, mint hogy sodródik
az eseményekkel?
– Nem tehetek róla, nővér, nyugtalan vagyok. Kérlek,
bocsáss meg nekem!
Az őr együttérzőn elmosolyodott:
– Remélem, ő is tudja, mennyire törődsz vele.
Párválasztásod ideje meglehetősen gyors léptekkel közeleg, ha
nem tévedek.
Ezek a szavak még inkább nyugtalanították Tirandát, bár
sikerült eltitkolnia érzéseit. Broxigar kiszabadítása óta egyre
bizonyosabb volt érzéseiben, de a kétség még mindig mardosta
valamelyest. A kialakult zavaros helyzetben fogalma sem volt
arról, hogy melyik gyermekkori barátjáért aggódik jobban.
241
 Odakint vértek és fegyverek csörögtek, éjszablyák
sziszegtek és morogtak. Tiranda gondolkodás nélkül elrohant a
bejárati lépcsők felé, faképnél hagyta a meglepett őrszemet.
Porosan és fáradtan Hollócsőr csapata vonult be a térre. A
köpönyeges nemes vonásain elégedett kifejezés ült, de
katonáinak többsége sötét tekintettel meredt maga elé, vagy úgy
pillantgatott társaira, mintha valamely közös titkon osztoznának.
Sem Malfurion, sem Broxigar nem volt velük.
Illidan ott lovagolt Hollócsőr túloldalán; tartásából
büszkeség sugárzott, mintha ő lett volna a legelégedettebb, és ha
örömét az okozta, hogy megmentette testvérét a bajtól, akkor
Tiranda nem tudta vádolni érte. Anélkül, hogy megfontolta
volna, az ifjú papnő leszaladt a lépcsőn. Az üres utcán sietve
azonnal magára vonta Hollócsőr figyelmét, aki egy jóindulatú
mosoly kíséretében rámutatott és súgott valamit Illidannak. A
szakállas nagyúr megálljt intett a csapatnak. A katonák
megfékezték éjszablyáikat, Illidan és Hollócsőr odaléptettek
hozzá.
– Nohát-nohát! Csak nem a Holdanya legkedvesebb
beavatottja jött fogadásunkra? – élcelődött a parancsnok. –
Különös, hogy még e kései órában is itt találunk, várakozva! –
Illidanra nézett, akinek arckifejezése némi zavart tükrözött. –
Igencsak különös, nem gondolod?
– Igen, nagyuram.
– Tovább kell mennünk a Feketebástya-erődbe, de úgy
vélem, adhatok nektek néhány percet.
Tiranda érezte, hogy arca valamelyest elfeketedik, de
Hollócsőr minden további szó nélkül megfordította párducát és
visszatért katonáihoz. Illidan gyorsan leugrott a nyeregből és
megfogta a lány kezét:
– Biztonságban vannak, Tiranda. És Hollócsőr nagyúr a
pártfogásába vett, mint személyes varázslóját! Félelmetes
bestiával találkoztunk és megmentettem az életét! A saját
erőmből, egyedül öltem meg azt a teremtményt!
242
 – Malfurion megmenekült? Biztos vagy benne?
– Hát persze! – válaszolt a másik izgatottan, egy intéssel
félretéve minden további kérdést a testvéréről. – Végre
rátaláltam a saját utamra, érted? A Holdőrség mindig csak
várakoztatott, nem akartak felvenni soraikba, de egyedül le
tudtam győzni egy olyan szörnyeteget, amely már hármukat is
megölte, köztük az egyik fővarázslót.
Tiranda azt szerette volna hallani, hogy mit tud
Malfurionról, de Illidan csak a saját szerencséjével foglalkozott.
Részben megértéssel fogadta a fiú kitörő örömét, minthogy
ismerte mindeddig terméketlen, de annál nehezebb útját, ahogy
fűhöz-fához kapkodva próbálta elérni megjósolt, dicsőséges
jövőjét. – Örülök neked. Azt hittem, Khenariosz tanításai nem
neked valók, de ha a saját katonái szeme láttára sikerült
megmentened velük a parancsnokot…
– Hát nem érted? Nem azokat a lassú vacakokat
használtam, amiket Malfurion mesterecskéje próbált belénk
verni! Jóféle, hagyományos éjtünde mágiával küzdöttem!
Ráadásul fényes nappal! Remek volt!
A druidák útjairól való gyors lemondás nem lepte meg a
papnőt, mi több, örült, hogy Illidannak sikerült visszatérnie a
hagyományokhoz, és éppen egy ilyen meghatározó pillanatban.
Sajnos, ez ismét a két testvér közötti, egyre nyilvánvalóbb
különbözőségek egyike volt. Újabb tűnődni való amúgy is
aggodalommal telt elméjének.
Illidan mögött Hollócsőr udvariasan, de jól hallhatóan
megköszörülte a torkát. Ha lehetséges, Illidan egy pillanat alatt
még lelkesebbé vált:
– Mennem kell, Tiranda! El kell foglalnom helyem az
erődben, azután segédkeznem kell egy nagyobb csapat
összeállításában, amely visszamegy a bestiák teteméért és a
testekért!
– Bestiák? Testekért? – Csak ekkor jutott el a lány tudatáig,
hogy Illidan említette a holdőrök halálát, és rádöbbent, hogy
243
Hollócsőr csapatán kívül senki sem tért vissza. Talán akik
Malfurion után indultak, mind odavesztek volna? A gondolat
borzalmába egész testével beleremegett. Malfurion még mindig
odakint van valahol.
– Két szörnyeteg támadt az üldözőkre, és szinte az utolsó
katonáig elintézték őket. Mindkettő odaveszett, de ólálkodott a
környéken egy harmadik is. Hát nem érted? – Illidan hangja
egészen vidáman csengett, nem törődött a Tiranda arcára kiülő
iszonyodással: – A varázslók haltak meg először, nem tudtak
segíteni a többieknek. A harcosok közül is csak ketten maradtak
életben, ők is súlyos sebeket széreztek. Én pedig egyedül
megöltem egy ilyen bestiát, és elég volt hozzá egy egyszerű
mozgató varázs! – Mellkasa dagadt a büszkeségtől. – Ráadásul
ezek mágiazabáló szörnyek voltak!
A nemes köhintett egyet a háttérben. Illidan sietve ajkaihoz
emelte Tiranda kezét, és könnyed csókot lehelt rá. Felugrott
éjszablyája nyergébe:
– Méltó akartam lenni hozzád – mormolta, mielőtt
elléptetett. – És hamarosan biztosan az leszek.
Hollócsőr szinte már baráti vállveregetésben részesítette a
mágust, azután átnézett válla felett, egyenesen a papnőre. A
nemes bólintott egyet Illidannak, és kacsintott mellé. Miközben
Tiranda figyelte őket, még mindig kábultan a hallottaktól, a
csapat elindult a Feketebástya-erőd felé. Illidan még utoljára
visszanézett, mielőtt kikerültek volna a lány látóteréből.
Borostyánszín szemei aranyfénnyel csillogtak. Vágyai kiültek az
arcára.
Összefogva magán köpönyegét, Tiranda visszasietett a
templomba. Alig lépett be, összefutott ugyanazzal az őrrel, akit
úgy faképnél hagyott az imént, és aki újra megszólította:
– Bocsáss meg, nővérem! Nem tehetek róla, de hallottam
az elmondottak többségét. Sajnálom a meghiúsult vadászaton
elveszett életeket, de a barátodnak sok szerencsét kívánok
előmeneteléhez! Hollócsőr nagyúr biztosan a legmagasabb
244
tiszteletben részesíti, ha ilyen hirtelenjében a szárnya alá vette!
Nehéz lenne jobb párt találni, ugye?
– Igen… gondolom, igen. – Amikor rádöbbent, hogyan
hangzottak szavai, Tiranda gyorsan hozzátette: – Bocsáss meg,
nővérem, azt hiszem, végül mégiscsak hatalmába kerített a
kimerültség. Úgy vélem, vissza kellene térnem a hálókamrámba.
– Érthető, nővérem. Biztosan kellemes álmaid lesznek. De
Tiranda egy bocsánatkérő mosollyal már el is sietett a szobája
felé. Nem számított kellemes álmokra. Valójában örült, hogy
Illidan szerint Malfurionnak és Broxigarnak sikerült
elmenekülnie, ráadásul Malfurion nevét még nem kapcsolták
össze az eseményekkel. Annak is örült, hogy Illidan végre
megtalálta a saját ösvényét; már így is sokat kínlódott a
ránehezedő teherrel. Nyugtalanította azonban, hogy Illidan úgy
beszélt, mintha már eldöntötte volna kettejük kapcsolatának
folytatását, miközben ő maga még semmiben sem volt biztos.
Nem tudta volna megmondani, hogy Malfurion milyen szerepet
tölt be az életében, és bizonytalan volt érzelmeiben.
Természetesen, sok minden múlott azon, hogy
Malfurionnak meddig sikerül elkerülnie Hollócsőr és a
Holdőrség éber tekintetét. Ha bármelyikük felismeri az
igazságot, valószínűleg ő is a Feketebástya-erődbe kerül. Onnan
még Illidan sem tudja majd kihozni.

Khenariosz dühödten vetődött a Róninra támadó

ördögkutya felé. Mielőtt a lánghajú idegen eltűnt volna egy
halovány villanás kíséretében, mielőtt magával rántotta volna a
többi halandót is valahová, bárhová; a félisten elérte a démont.
Egy íves mozdulattal felkapta, és még ugyanazzal a lendülettel
félredobta.
A fák, az aljnövényzet, semmi sem állította meg a bestia
röptét; magatehetetlenül bucskázott a levegőben. Khenariosz
245
hatalmas erővel hajította el, és a termetes szörnyeteg elképesztő
magasságba emelkedett, mielőtt zuhanni kezdett. Ha fatörzsre,
földre vagy sziklára érkezik, biztosan agyonzúzza magát.
Ám a hóbortos szerencse bármire képes. A teremtmény
belecsapódott egy kicsiny erdei tóba, melyből oly sok pöttyözte
a környéket, s amely épp elég mély volt ahhoz, hogy a bestia
teste még egy ilyen zuhanással se érje el a fenekét. Bár a
vízfelszínre érve eltört néhány bordája és az egyik lába is, az
életösztön erősebben dolgozott a fájdalomnál, és a lény
csapkodva újra a felszínre bukkant.
Mire kievickélt, majdnem megfulladt, de végül sikerült
magát partra vonszolnia. Törötten lógó lába és bedagadt oldala
miatt meg kellett pihennie, mielőtt bármerre el tudott volna
indulni. Amint valamennyire összeszedte magát, beleszagolt a
levegőbe; keresett valamit. Amikor megtalálta, egész testében
megfeszült, éberebbé vált, s fájdalmai ellenére elvonszolta
magát a szag forrása felé. A Végtelen Forrásból áradó hatalmat
bárhonnan megérezte volna, és így bármikor visszatalált
gazdájához. Ott elegendő mágikus erőt falhat majd ahhoz, hogy
felgyógyuljon, hogy még törött csontjai is azonnal
összeforrjanak.
Az ördögkutyák nem voltak olyan egyszerű teremtmények,
ahogy Brox és Rónin – akik már ismerték őket valamelyest –
feltételezték. Az intelligencián felül ráadásul részesültek
gazdájuk lényéből, és amit ők tapasztaltak, azt Hakar is mind
megláthatta, amint elég közel kerültek egymáshoz, így az
Idomár sokat megtudhatott a magányos túlélőtől; ő már látott
néhányat azok közül, akik útjában állhattak a Légió
eljövetelének.

246
 Tizenhat
– Itt az idő. – Alexstrasza visszatérése és bejelentése,
egyformán meglepetésként érte. A sárkánymágus oly mélyre
merült tűnődéseiben, hogy egyáltalán nem érezte az idő múlását,
nem is tudta, mennyit várakozhatott a sárkánykirálynőre.
– Készen állok. – Viszonylag gyorsan visszatért a
gondolatok világából.
Alexstrasza lehajolt, és felvette őt a nyakába. Kecsesen
haladt az ősi alagutakban, melyeket vörös sárkányok
nemzedékei vájtak ki. Hamarosan egy huzatos járatba érkeztek,
amelynek végén felhőkkel borított, nyílt terület tárult elébük. Ez
volt a vörös sárkányok birodalmának teteje; büszke, hósapkás
hegycsúcsok lélegzetelállító sora, örök ködbe burkolózva.
Krázus talán életében először gondolt bele, milyen magasan
lehet klánjának otthona, ha a felhők többsége alatta van.
Megtépázott emlékezete ellenére egy pillanatra képes volt
felidézni a vidék fenséges látványát, a jég és az idő által kivájt,
hatalmas völgyeket, és minden egyes hegycsúcs egészen egyéni
formáit.
Hirtelen megingott ültében, a ritkább levegő kevés volt
elgyengült testének. Alexstrasza kitárta szárnyait, így fogta meg
társát, hogy ne essen le:
– Lehet, hogy nem lesz túl kellemes az út – jegyezte meg a
sárkánykirálynő, hangjában aggodalom csendült.
De amilyen hirtelen az imént rosszul lett, Krázus
ugyanolyan gyorsan összeszedte magát, mikor újra erő áramlott
izmaiba.
– Remélem… nem késtem el. – Korialstrasz közeledett
párja felé, és egyáltalán nem úgy nézett ki, hogy bírni fogja a

247
hosszú utat. Ám ahogy közeledett, erőre kapott, kecsesebben és
határozottabban lépdelt feléjük a sziklapárkányon. Elgyötörtsége
egyre halványodott.
– Nem, kedvesem. Elég erős vagy az utazáshoz?
– Egészen eddig a pillanatig nem gondoltam, hogy képes
leszek rá. – Tekintete Alexstrasza és Krázus között ingázott,
mintha magyarázatot várna állapota meglepő változásainak
okára, de egyiküktől sem kapott választ a kimondatlan
kérdésekre. – Most ismét jobban érzem magam.
A sárkánykirálynő átadta a mágust hitvesének. Ahogy
Krázus megérintette fiatalabb önmagát, még erősebbé vált, még
jobb állapotba került – és Korialstrasz hasonlóképpen. Amikor
közvetlenül megérintették egymást, szinte teljes egésznek érezte
magát.
– Elhelyezkedtél? – kérdezte a hím sárkány.
–El.
Alexstrasza előrelépett és kiterjesztette hatalmas szárnyait,
azután levetette magát a sziklapárkányról. Tett egy félkört, és az
ív végén már el is tűnt a felhők között. Korialstrasz követte
mozdulatait, s pöttöm utasa elé még lenyűgözőbb látvány tárult.
Vetett egy utolsó pillantást a roppant havas csúcsokra, azután ők
is elmerültek a felhőzetben. Vitorláztak egy darabig, de
Korialstrasz hamar befogta a szelet és szárnyalni kezdtek. A
ködszerű felhőkön keresztül Krázus látta, hogy Alexstrasza ott
repül messze előttük, épp megfelelő sebességgel ahhoz, hogy
hitvese hamar utolérje.
– Minden rendben? – kiáltott hátra. Kérdését egyszerre
címezte mindkét útitársának. Krázus csak bólintott, Korialstrasz
helyette is válaszolt. A sárkánykirálynő ezután előreszegezte
tekintetét, és nem szólt többet.
A repülés élménye, még egy másik sárkány hátán is,
felvidította a mágust. Erre született. Annak idején a halandó
alakot nehezebben szokta meg, mint a levegőt bármikor, ha
alkalma adódott visszaváltozni természetes formájába. Elvégre
248
maga is sárkány volt! A levegőég urainak egyike! Szégyen,
hogy ilyen értéktelen létezésre kárhoztatták!
Hegyet hegy után hagytak maguk mögött, időről-időre sűrű
ködbe vagy felhők közé keveredtek, azután újabb hegycsúcsok
között haladtak el. Krázus halandó teste kihűlt, de olyannyira
élvezte az utazást, hogy erre egyáltalán nem figyelt fel.
A két – hatalmas sárkány hihetetlen kecsességgel került
meg egy vad külsejű csúcsot, azután ereszkedni kezdtek egy
széles völgy felett, valahol a hegylánc közepe táján. Krázus
körbetekintve próbált meglátni valamit, bármit a tájon kívül, de
nem járt sikerrel. Mégis úgy érezte, már közel járhatnak
céljukhoz.
– Kapaszkodj erősen! – kiáltott hátra Korialstrasz. Mielőtt
Krázus megkérdezhette volna, hogy miért, a sárkány
ereszkedésének vonala hirtelen megtört. Maga a lég torzult el és
vonaglott meg alattuk, mint egy tó felszíne, ha követ dobnak
bele. Krázus először attól tartott, hogy a rendellenesség, amely
ebbe a korba röpítette, újra megjelent, de azután felfedezte a
buzgóságot, amellyel a sárkányok a jelenség felé lendültek.
Előttük Alexstrasza nyugodt, de erőteljes
szárnycsapásokkal lökte be magát a téren esett szakadásba, és
eltűnt kísérőinek szeme elől. Váratlanul ősi képek és hangok
törtek a felszínre Krázus emlékezetének valamely sötét
szakadékából. Más idők emlékei, amikor ő maga, sárkányként,
akarattal vetette át magát ugyanezen az átjárón. Erősen
megkapaszkodott az előtte lévő pikkelyek szélében. Eszébe
jutottak mindazok az érzetek, amelyek megrohanták akkor,
amikor maga kívánt behatolni a Megtestesülések Termébe.
Berepültek a hasadékba. Statikus töltés bizsergett végig
testükön, a mágus szinte minden tagja lezsibbadt. Közben úgy
érezte, mintha eggyé vált volna az éggel, és maga is a villámok
és a mennydörgés gyermeke lenne. Szinte ellenállhatatlan volt a
késztetés, hogy maga is szárnyra keljen, de inkább a
kapaszkodásra összpontosította minden erejét.
249
 Az érzés hirtelen elhalványult. Oly váratlanul foszlott szét,
hogy Krázus majdnem emiatt veszítette el az egyensúlyát.
Pislogva nézett körül, hirtelen nagyon földhöz kötöttnek, nagyon
halandónak érezte magát. A perspektíva megváltozása
olyannyira szokatlan volt, hogy először képtelen volt befogadni
környezete teljes átalakulását.
Hatalmas, monumentális barlangban lebegtek, oly
mérhetetlen nagyban, hogy ahhoz képest még Alexstrasza is
kicsiny szúnyognak tűnt. Egész városok elfértek volna odabent,
a köröttük fekvő hosszú szántóföldekkel és hullámzó
dombságokkal együtt. Többnek is lett volna hely.
De a barlang nem csupán roppant méreteivel nyűgözte le a
szemlélőt, hanem más jellegzetességeivel is – vagy inkább a
jellegzetességek hiányával. A falak tökéletes simasággal, oly
végletes simasággal íveltek, mintha a halandókon túlmutató
varázserő tüntetett volna el róluk minden lehetséges
kitüremkedést és mélyedést, körben mindenhol. Le egészen a
padlóig, amely szabályos körlapot alkotott – ha valaha is
megmérték, minden valószínűség szerint hibátlannak bizonyult.
A padló volt az egyetlen sík felület; a falak valahol a
magasban összeértek, és tökéletes félgömböt alkottak. A
helyiség legutoljára szembeötlő jellegzetessége talán az ásványi
alakzatok teljes hiánya volt. A mennyezetről nem lógtak
sztalaktitok fenyegetőn; a padlót nem borították felfelé meredő
sztalagmitok. Sehol egy hasadék, az apró repedéseknek nyoma
sem volt. A Megtestesülések Terme valamely felsőbbrendű erő
hibátlan alkotása lehetett, és már az első sárkányok
megteremtése előtt is létezett.
Azt beszélik, a teremtők itt formálták meg a világot,
kicsiben e megszentelt helyen mintázták meg, mielőtt készen állt
arra, hogy kihelyezzék a kozmoszba, ahol már szabadon
növekedhetett. Mi több, a teremtők e helyen alkották meg a
többi létező világot is. A nagy sárkányok kutatták valameddig e
mítosz igazát, de nem találtak bizonyítékot sem rá, sem ellene.
250
Az egyetlen – nyilvánvalóan mágikus – bejáratot ők is csupán
véletlenül fedezték fel évszázadokkal korábban, és még abban
sem voltak bizonyosak, hogy a terem a halandó világban
helyezkedik-e el, avagy azon kívül valahol. A falakon való
áthatolásra tett minden kísérlet meghiúsult, és a megtestesülések
már rég felhagytak az effajta próbálkozásokkal.
Hogy tovább fokozza a lenyűgöző barlang rejtélyességét,
az egész teret aranysárga fény töltötte meg, ám forrását sehol
sem lelték. Krázusnak eszébe jutottak fajtája különféle
kísérletei, amelyekkel még azt sem tudták bebizonyítani, hogy a
fény esetleg kialszik, amikor senki sincs a teremben, avagy
örök, múlhatatlan lehet. Mindenesetre, aki belépett, úgy érezte,
mintha a fény holmi békés őrszemként üdvözölné.
Ahogy Korialstrasz leereszkedett, Krázus rádöbbent, hogy
a felszentelt helyre kivételesen jól emlékszik. Ez talán elmondott
valamit a Megtestesülések Terméről – ha mást nem is, legalább
annyit, hogy az itt összegyűjtött emlékei sohasem
halványodhatnak el.
A két behemót tett egy nagy kört, és leszállt a
sziklapadlóra. Elsőként érkeztek.
– Mindegyikükkel beszéltél? – kérdezte Korialstrasz.
Az Élet Forrása megrázta fenséges fejét:
– Csak Hiszérával. Azt mondta, szól a többieknek.
– És meg is tettem, amit megtehettem – válaszolt szavaira
egy álomszerű, minden bizonnyal női, bár nem teljesen
beazonosítható hang. Nem messze előttük áttetsző, smaragdszín
fény bomlott ki a puszta levegőből. Az Almok Hercegnője nem
szilárdult meg teljesen, de ahhoz épp eléggé, hogy a többiek
lássák a vörös királynőéhez hasonló termetű, karcsú, éteri
alakját. A zöldes álomködbe vesző sárkány mindig lehunyt
szemmel járt; nem volt szüksége evilági látásra.
A két vörös lehajtotta fejét, a tiszteletteljes köszöntés
jeleként. Alexstrasza így szólt:
– Örvendek, hogy ily sebesen megérkeztél, jó Hiszéra.
251
 A smaragdsárkány üdvözletet mondott válaszképpen. Bár
nem fordult feléjük, és szemhéjai nem nyíltak fel, Krázus úgy
érezte, Hiszéra tekintete szinte átdöfi:
– Azért jöttem el, mert nővérek vagyunk, és ez okból is
tisztelem szólításodat. Másrészről nem hívnál össze gyűlést, ha
nem lenne rá jó okod.
– És a többiek?
– Nozdormu az egyetlen, akit nem tudtam közvetlenül
elérni. Tudod, milyen utakon jár. Arra kényszerültem, hogy az
egyik szolgájával beszéljek. Ő megígérte, hogy minden tőle
telhetőt megtesz, és ura tudtára adja a kérést. Csak ennyire
jutottam vele.
Alexstrasza hálásan bólintott, de képtelen volt elrejteni
csalódottságát:
– Ha a többiek részt is vesznek a találkozón, Nozdormu
nélkül akkor sem juthatunk végső döntésre.
– Még eljöhet, nem üzente az ellenkezőjét.
A még mindig fiatalabb önmagának nyakában ülő Krázus
rossz hírnek tekintette, hogy nem tudtak kapcsolatba lépni
Nozdormuval. Valamelyest megértette az Időtlen létének és
természetének összetettségét, amely magában foglalta a jelent, a
múltat és a jövőt egyszerre. Titokban őt várta legjobban,
remélte, hogy eljön, és talán ismer vagy kitalál egy módot,
amellyel visszaküldheti a két utazót a saját idejébe, így békésen
megoldhatják ezt a problémát. Ám e remény gyengülésével a
másik lehetőség erősödött fel, ami pedig nyilvánvalóan a
halálukat jelentette.
Váratlanul ragyogó fény villant felettük, kékes szikrák
szóródtak belőle szerteszét, azután a jelenség elektromos viharrá
változott, és leereszkedett melléjük. Ott lenyűgözően élénk
színek sokaságává bomlott szét, amelyekből hatalmas alak
bontakozott ki. Ahogy az utolsó szikrák is elhaltak, a rövid, de
heves vihar helyén egy magas, csillámló sárkány állt, melynek
teste félig átlátszó kristályból, félig mintha jégből lett volna.
252
Vonásainak hüllőszerű jellege ellenére sikerült egészen vidám
képet vágnia, mintha fényjátéka őt magát derítette volna fel a
leginkább, és biztos lenne abban, hogy közönsége jól
szórakozik.
– Üdvözlet néked, Maligos – szólította meg Alexstrasza
udvariasan.
– Örülök, hogy látlak, Élet Királynője! – A csillogó
behemót melegen felnevetett. – És téged is, legeslegszebb
álmom!
Hiszéra csendben bólintott, vonásain egy mosoly árnya
jelent meg.
– Hogyan áll a birodalmad? – kérdezte a vörös királynő.
– Csodálatos, ahogy szeretem! Tele ragyogással, tele
színekkel, tele újdonsággal!
– Talán a teremtők tévedtek és lehettél volna az Élet Atyja,
Maligos, a Mágia Őre helyett!
– Érdekes gondolat! Egyszer ezt is megtanácskozhatnánk!
– nevetett fel újra.
– Jól érzed magad? – kérdezte Korialstrasz az utasától, aki
valahogy túl merev tartással ült a nyakában.
– Rendben vagyok. Csak nem sikerült jól elhelyezkedni. –
A pöttöm alak örült, hogy Korialstrasz nem látta az
arckifejezését. Minél tovább figyelte és hallgatta Maligost, annál
inkább sajnálta, hogy el kell hallgatnia a teljes igazságot. Mit
mondanál, Mágia Őre, ha ismernéd a reád várakozó sorsot?
Árulás, őrület és egy ürességbe fagyott birodalom, melyben
egyedül maradsz, megfosztva minden vidámságtól!
Krázus nem emlékezett mindenre Maligos jövőjéből, de
annyit még össze tudott szedni, hogy teljes szívéből sajnálja őt –
és nem figyelmeztethette a csillámló behemótot a rá váró
szörnyűségekre.
– És ő az, akinek e találkozót köszönhetjük? – kérdezte a
Mágia vidám Őre, izzó tekintete Krázusra szegeződött.
– Igen, ő – válaszolt helyette Alexstrasza.
253
 Maligos beleszagolt a levegőbe:
– Olyan szaga van, mint nekünk, de ez lehet azért is, mert
olyan sokat forgolódott köztetek, és most is hitvesed nyakában
ül. Nem mondom biztosra. Ősi mágiát is érzek körötte.
Elvarázsoltátok talán?
– Hadd mondja el maga a történetét – válaszolt
Alexstrasza, megmentve ezzel Krázust a faggatástól –, amint a
többiek is megérkeznek.
– Egyikük már közelít – jegyezte meg Hiszéra.
A levegő meghasadt, és csillámlás kélt felettük. Hatalmas,
szárnyas alak jelent meg és vitorlázott le lassan, méltósággal,
nagyszerűen, közben két kört tett meg az óriási teremben. A
többi megtestesülés tiszteletteljesen elcsendesedett, figyelték a
termetes alakot, ahogy közeledik.
Méreteiben felvette a versenyt a legnagyobbakkal, de a
szárnyas behemót fekete volt, mint a legsötétebb éjszaka, és
legalább annyi nemességet hordozott magában, amennyit
bármely, a sárkányokról szóló leírás valaha is ki tudott fejezni.
Vékony ezüst- és aranytelérek érezték egész testét, főként oldalt
és a gerinc mentén. A pikkelyek közötti apró csillanások arra
engedtek következtetni, hogy bőrébe különféle drágakövek
ágyazódtak. Közelről az is látszott, hogy mindez ugyanúgy
teljességgel természetes, mint Hiszéra álomképszerű vagy
Maligos kristályos-jeges megjelenése. Elsődleges erőt sugárzott:
a föld őserejét, azt is legalapvetőbb, legelemibb formájában. A
többiek közelében ért földet és hosszú, hártyás szárnyait
behúzva, méltóságteljesen feléjük fordult. Mély és telt hangon
szólalt meg:
– Hívtatok és jöttem. Mindig jó találkozni egy baráttal,
Alexstrasza.
– Én is örülök a jelenlétednek, kedves Neltharion.
Korábban Krázusnak minden önuralmára szüksége volt, hogy ne
mutassa ki érzéseit Maligos láttán. Neltharion közelségében már
csak azért küzdött, hogy teste ne remegjen túlságosan, s ne adja
254
túl sok jelét a fekete sárkány iránti érzéseinek. Korábbi ijedelme
abból fakadt, hogy ismerte az előtte állók sorsát. Neltharion
láttán viszont minden sárkány sorsa ütötte szíven, és velük
együtt a világ sorsa, ha túléli a Lángoló Légiót. Maga
Halálszárny állt előtte.
A Föld Őrzője. A legnagyobb tisztelettel övezett
megtestesülés, emellett Krázus szeretett királynőjének közeli
barátja. Ha vörösnek született volna, már rég Alexstrasza egyik
hitvese lenne. Minthogy a Föld Őrzője nem csupán erős volt, de
eszes és bölcs is egyben, párjain kívül Neltharion volt az, akitől
a sárkánykirálynő leggyakrabban kért tanácsot. Semmit sem tett
anélkül, hogy ne vette volna számításba a lehetséges
következményeket, és ifjabb korában Krázus valamelyest
utánozta is, bár csak titkon.
De a jövőben, a sárkánymágus jelenében, őrültség lett
volna bármilyen módon utánozni őt. Neltharion elutasította az
istenek által rárótt szerepet, és nem védelmezte tovább a halandó
világot. Ehelyett elfogadta azt a hitet, amely a sárkányok között
terjedt el, bár inkább csak kósza szóbeszédként: hogy a kisebb
fajok felelősek a világ minden bajáért, és legjobb lenne
megszabadulni tőlük. És persze mindazoktól, akik segítik őket.
Neltharion elképzelése a jövőről egy olyan világot
mutatott, amelyben a sárkányok – legfőképpen a saját fajtájába
tartozó sárkányok – uralkodnak mindenek felett. Szenvedélyévé
vált e látomás beteljesítése, és közben egyre mélyebbre süppedt
a sötét szándékok és tettek posványában. Végül már legalább
akkora veszélyt jelentett a világra, mint a Légió démonai. A
többi megtestesülés összefogott ugyan ellene és elkergette, de
addigra már gyógyíthatatlan sérüléseket okozott a világnak, és
túl sok vér folyt. Elutasítva mindazt, ami valaha lénye legbenső
lényege volt, Neltharion megtagadta nevét is. Új neve ismertté
vált mindenütt, és minden létező teremtmény számára egyet
jelentett a rettegéssel. Így lett ő Halálszárny, a pusztítás és a
gonoszság egyik megtestesítője.
255
 Akkor és ott Krázus Halálszárnyat, a Pusztítót, a Fekete
Végzetet látta maga előtt; és ismét nem tehetett semmit, hogy
figyelmeztesse a többieket. Mi több, csak azt tudta, hogy
Neltharion végletesen veszélyessé válik majd, de nem volt képes
felidézni, hogy mikor és hogyan kezdődik a tragédia. Ha
bizalmatlanságot kelt a megtestesülések között, azzal csak egy
másféle katasztrófa kiteljesedésére adna lehetőséget. Mégis,
szinte leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy felfedje a teljes
igazságot a maga szörnyű valójában.
– Meglepett, hogy Hiszéra keresett meg – mormolta a
fekete. – Minden rendben, Alexstrasza?
– Jól vagyok, Neltharion.
A másik vörös sárkányra nézett:
– És te, ifjú Korialstrasz? Mintha nem lennél erőd teljében.
– Múló rosszullét – hárította el a törődést a vörös hím. –
Megtiszteltetés újfent találkozni veled, Föld Őrzője!
Úgy beszélgettek, mint a régi barátok, és Krázusnak
sikerült emlékezetébe idéznie, hogy Halálszárnyként a fekete
sárkány nem is ismerte őt fel. Az ork háborúk eljövetelének
idejére Neltharion már oly mélyre süllyedt az őrületbe, hogy
korábbi barátságait is elfeledte. Csak az volt fontos számára, ami
segítette sötét vágyai megvalósulását.
De akkor és ott, a múltban, Neltharion még bajtárs és jó
barát volt, aki hamar felfedezte a pöttöm alakot Korialstrasz
nyakában:
– És te vagy az a bizonyos, akiről szó esett. Van neved?
– Krázus! – csattant fel a mágus. – Krázus!
– Van tartása a kicsinek! – jegyezte meg Neltharion,
hangjában talán enyhe ámulat sejlett. – Akár sárkány is lehet,
ahogyan Hiszéra említette.
– Sárkány ő – válaszolta Alexstrasza, majd hozzátette –, és
hozott egy történetet. – Felnézett, nyilvánvalóan az Idő
Fejedelme érkezését várta. – Szeretném azonban, ha Nozdormu
is itt lenne, amikor elmondja.
256
 – Adjunk még időt az Időtlennek! – nevetett fel Maligos. –
Micsoda élce! Nem hagyom Nozdormut elmenni anélkül, hogy
meg ne hallja.
– Persze, hogy nem! És minden bizonnyal időről-időre újra
megemlíted majd! – vágta rá Neltharion egy széles, fogakkal telt
vigyor kíséretében.
Maligos nem bírt uralkodni magán, és harsány nevetésben
tört ki. Amikor lecsillapodott valamelyest, félrehúzódtak
Neltharionnal és halkabb, személyesebb beszélgetésbe
elegyedtek.
– Talán vér szerint nem testvérek – jegyezte meg Hiszéra,
ahogy a páros arrébb vonult –, de természetükben alig
különböznek.
Alexstrasza bólintott:
– Jó, hogy Neltharionnak van kihez fordulnia. Az utóbbi
időben kevesebbet szól hozzám.
– Magam is úgy érzem, távolságot tart. Nem veszi jó néven
az éjtündék utóbbi cselekedeteit. Egyszer azt mondta, az
éjtündék istenekké akarnak válni, de nincs meg hozzá a kellő
tudásuk és bölcsességük.
– Lehet benne valami igazság – válaszolta az Élet Forrása,
és röviden Krázusra pillantott.
A mágus egyre kényelmetlenebbül érezte magát,
hitvesének fürkésző tekintete előtt. Mindannyiuk közül
leginkább Alexstrasza szolgált rá a figyelmeztetésre. A jövőben
az orkok rabszolgájává válik Halálszárny miatt, gyermekeit
repülő kutyáknak használják, és nyugodt szívvel feláldozzák
őket, ha kell. Neltharion az ork háborúk utolsó napjainak
káoszában akarja majd beteljesíteni vágyait – ellopná az Élet
Forrásának tojásait, hogy újjáalkossa saját faját, amelyet maga
ölt le őrültségében.
Meddig mehetek el? Kérdezte Krázus önmagától. Mikor
lehet végül átlépni a határt? Nem mondhatok semmit sem az
orkokról, sem Neltharion árulásáról, sem pedig a Lángoló
257
Légióról. Csak annyit tehetek, hogy elegendő ténnyel állok
elébük, és esetleg kivégeznek Róninnal együtt!
Idegesen nézett problémája egyik legfőbb okára.
Neltharion vidáman beszélgetett Maligossal, aki háttal állt a
többi várakozó sárkánynak. A hatalmas fekete kinyújtóztatta
szárnyait, közben egyetértőn bólintott a másik egy
megjegyzésére. Úgy beszélgettek, mint az emberek, törpök vagy
más halandók, mint ivócimborák, akik épp valamelyik
kocsmában koptatják az asztalt. A kisebb fajok vagy
szörnyetegekként, vagy a bölcsesség méltóságos forrásaiként
tekintettek a sárkányokra, pedig valójában ők is rendelkeztek
evilági tulajdonságokkal. Olyan egyszerű és köznapi
jellemzőkkel, amelyek az általuk felügyelt halandók számára is
ismerősek voltak.
Neltharion elpillantott beszélgetőtársa válla felett, és
bármily rövid időre is, de tekintete találkozott Krázuséval.
Abban a pillanatban a mágus rádöbbent, hogy amit eleddig a
feketéből láttak ezen a találkozón, mind csupán képmutatás volt.
A sötétség már leereszkedett a Föld Őrzőjére, és elborította
elméjét.
Nem, nem lehetséges! Bizonygatta Krázus saját magának,
és alig bírta megtartani az arcára erőltetett semleges kifejezést.
Még nem! Túl korai, túl kényes időpont ahhoz, hogy éppen
akkor kezdődjön el Neltharion átalakulása Halálszárnnyá. A
megtestesüléseknek össze kell fogniuk, és nem elegendő
egyenként fellépniük a közelgő dúlással szemben. Meg kell
oldaniuk az idő zavarának rejtélyét, amely idehozta őt és az
embert, ide a múltba. Bizonyára tévedek! Neltharion még mindig
a halandó világ mesés védelmezőinek egyike. Annak kell lennie!
Krázus átkozta gyenge emlékezetét. Mikor árulta el a
többieket a Föld Őrzője? Mikor változott át minden élő
teremtmény végső csapásává? Máris cselekedni készül, avagy
képes még együttműködni társaival, az elméjére szálló sötétség
ellenére?
258
 Nem tehetett róla, de megbámulta a Föld Őrzőjét. Saját
magának tett fogadalma ellenére azon kezdett gondolkodni,
mennyire lehetnek rugalmasak a játékszabályok ebben a
helyzetben. Mi mást hozhatna, mint csak jót, ha felfedi a
megtestesülések közé férkőzött gonoszt? De hogyan tegye?
Neltharion ismét felé nézett, ám ezúttal tekintetük nem
csupán találkozott, hanem egymásba kapcsolódott. Krázus
rádöbbent, hogy Neltharion látja őt; felismerte valamelyest
jelenlétének jelentőségét és rájött, hogy a halandó formában lévő
idegen, felfedheti szörnyű titkát.
A mágus próbált félrenézni, de tekintetét fogva tartotta a
másik szempár. Túl későn ismerte fel ennek okát; Neltharion
gyorsan és eltökélten cselekedett. Oly könnyedén kerítette
hatalmába őt, ahogyan lélegzetet vett.
Nem fogok behódolni neki! De bármily erősen kívánta, nem
menekülhetett, akarata nem bizonyult elég erősnek. Ha jobban
fel lett volna készülve rá, akár harcba is bocsátkozott volna a
fekete szörnyeteggel, de a váratlan felismerések figyelmetlenné
és védtelenné tették. Persze, nem is volt ereje teljében – és
Neltharion kihasználta a kínálkozó alkalmat.
Ismersz, de én nem ismerlek.
A fagyos hang kitöltötte tudatát. Krázus imádkozott
magában, hogy valaki fedezze fel a tudati kapcsolatot, legalább
azt, hogy folyamatosan egymásra merednek, de minden jel arra
mutatott, hogy senki sem figyelt fel rájuk. Megdöbbentette,
hogy még szeretett Alexstraszája sem vett észre semmit.
Szólhatsz ellenem. Meggyőzheted a többieket, hogy úgy
lássanak, ahogyan te látsz engem. Bizalmatlanná teheted őket
ősi bajtársukkal szemben, a testvérükkel szemben.
A Föld Őrzőjének hangsúlyai megmutatták, milyen mélyre
hatolt már elméjében az őrület. Krázus érzékelte a dühöngő
üldözési mániát, és azt a kőkemény hitet, hogy a fekete óriáson
kívül senki sem tudhatja, mi jó a világnak. Bárkit hajlandó volt

259
gonosznak és elpusztítandó ellenségnek tekinteni, aki a
legenyhébb veszélyt jelentette a terveire.
Nem engedhetem meg, hogy rosszindulatú hazugságokat
terjessz!
Krázus már arra számított, hogy akkor és ott vége az
életének, de meglepetésére Neltharion elfordította tekintetét, és
visszatért a Maligossal folytatott beszélgetéshez.
Miféle játékot játszik? Csodálkozott a sárkánymágus.
Előbb megfenyeget, aztán egyszerűen csak elfordul! Óvatosan
tovább figyelte a fekete behemótot, de Neltharion mintha
teljesen megfeledkezett volna róla.
– Nem fog eljönni – szólalt meg Hiszéra.
– Még mindig megérkezhet – válaszolta Alexstrasza, bár
maga is tudta, hogy a minden időben létező Nozdormu – már
csak lényéből fakadóan is – csak szándékkal késhet. Krázus
egyre kevésbé hitte, hogy az események jó irányba haladhatnak
számára.
– Nem. Az imént kapcsolatba léptem azzal, akivel
beszéltem. Nem találja urát. Az Időtlen elhagyta a halandó
világot.
Hiszéra hírei rosszat jelentettek. A rendellenességben
látottakból ítélve Krázus arra gyanakodott, hogy Nozdormu
távolmaradását, mi több, elérhetetlenségét, maga a titokzatos
jelenség okozza. Ha – ahogyan Krázus hitte – Nozdormu maga
tartotta egyben az időfolyamot, akkor valószínűleg szüksége
lehetett ereje minden apró morzsájára. Bizonyára minden időbeli
kivetülése a rendellenesség ellen küzdött, és nem maradt
lehetősége arra, hogy jelenbeli énjét küldje a találkozóra. A
mágus reményei még inkább megfogyatkoztak; Nozdormu
elveszett, és Neltharion megőrült.
– Értem. Kezdjük hát – mondta Alexstrasza. – Semmi sem
szól az ellen, hogy legalább megbeszéljük a dolgokat, miután
elhangzott a történet. Bár véglegesen nem határozhatunk, és
cselekedni sem cselekedhetünk Nozdormu nélkül.
260
 Korialstrasz lehajtotta fejét, hogy lovasa leszállhasson.
Krázus komoly erőfeszítéseket tett, hogy megőrizze semleges
arckifejezését, és belépett az egybegyűlt óriások körébe. Próbált
nem rámeredni a Föld Őrzőjére. Alexstrasza a tekintetével
bátorította, és a mágus már tudta, mit kell tennie.
– Egy vagyok közületek – jelentette ki a köré gyűlt
sárkányokéhoz hasonlóan zengő hangon. – Igaz nevem ismert az
Élet Forrása előtt, de most legyek egyszerűen csak Krázus!
– Jól bömböl a fióka – tréfálkozott Maligos.
Krázus a Mágia Ura felé fordult:
– Nincs idő a tréfákra. Főként számodra, Maligos!
Felborult minden egyensúly! Szörnyű hiba esett, torzulás a
valóság szövetében, amely végpusztulással fenyeget mindent és
mindenkit!
– Milyen drámai felhangok – jegyezte meg Neltharion
szinte szórakozottan, csak úgy.
Krázusnak minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne
törjön ki a fekete sárkány ellenében. Még nem szabad.
–Halljátok hát a történetemet – tért a lényegre. – Halljátok
és megértitek majd, hogy a világra leselkedő legnagyobb
veszélyek egyike bukkant fel a láthatáron. Olyan, amely minket
is érint; ezt ti is belátjátok majd!
De amint történetének első szavait kiejtette, Krázus nyelve
botladozni kezdett. Az összefüggő elbeszélés helyett dadogó,
értelmetlen hangokat adott ki csupán. Az egybegyűltek többsége
döbbenten hőkölt hátra, meglepte őket a különös viselkedés.
Krázus Alexstraszára pillantott, tekintete segítségért esedezett,
de a sárkánykirálynő ugyanúgy nem tudta, mit tegyen, akárcsak
a többiek – egy kivétellel, de tőle nem kaphatott támogatást.
A mágus körül fordult egyet a világ. Minden korábbinál
erősebb szédülés lett úrrá rajta, képtelen volt állva maradni. Bár
legszívesebben elhallgatott volna, az értelmetlen hangok
folyamatosan áradtak ajkai közül, de már ő maga sem tudta, mit
akart mondani. Lábai felmondták a szolgálatot, a szédülés végül
261
teljesen elborította. Utolsó gondolatai közt még felbukkant
Neltharion halálosan nyugodt hangja: Figyelmeztettelek.

262
 Tizenhét
B
esötétedett, s az éjtündék világa életre kelt. A
kereskedők kinyitották üzleteiket, a hívek imádkozni
indultak. A nép élte az életét, ámbár különös előérzet –
szállt meg mindenkit, valami rejtett nyugtalanság, talán
hiányérzet. Ugyanakkor veszély nem leselkedett a sarkok
mögött, és az éjtündék folytatták mindennapos – minden
éjszakás – tevékenységeiket abban a biztos tudatban, hogy
világuk még mindig az övék, és azt tehetnek vele, amit akarnak,
bármit is hittek egyébként más, alacsonyabb rendű fajok.
A Holdőrség egyik fővarázslója – hosszú ezüst haját hátul
összefogva viselte – hanyagul felemelte egyik hosszú ujjú kezét,
s a helyiség túloldalán álló kisasztalon várakozó üvegflaskára
mutatott. Egyébiránt épp csillagtérképeket tanulmányozott, hogy
megkeresse a megfelelő együttállást, egy jelentősebb rituálé
elvégzéséhez. Kiszáradt a torka, és idős kora ellenére sem
halványuló képességeit alkalmazva elegendő volt csettintenie a
flaskának, hogy az odaröppenjen hozzá. A varázshasználat
olyannyira lényének részévé vált már, hogy egy ilyen egyszerű
trükköt akár álmából felriasztva is bármikor elvégzett,
ösztönösen, természetesen. Oda sem nézett, csak csettintett
egyet.
Plüsskárpittal borított székében ülve, üvegcsörömpölésre
kapta fel a fejét. A flaska igen rövid utat tett meg: az asztalka
szélétől fél lépésnyire a kőpadlóra zuhant, és darabjaira hullott.
Bor és üvegszilánkok borították el az alig egy ujjnyival arrébb
kezdődő, smaragd és narancsszín szőnyeg szélét. Nemrégiben
vette, drága volt.

263
 A varázshasználó dühös sziszegés kíséretében újfent
csettintett egyet. A szilánkok felemelkedtek, újrateremtették a
flaskát, közben a bortócsa is visszafolyt korábbi helyére, az
üvegbe. A flaska pillanatok múlva újra ott állt, már csak annyi
hiányzott, hogy a szilánkok széle egybeforrjon, de egy
pillanattal később újra szétesett az egész – és az asztalkáról
lecsapódó törmelék és bor nagyobb rendetlenséget csinált, mint
az imént.
Az idős éjtünde csak ült és bámult. Zord arccal újra
csettintett. Ezúttal az üveg és a bor úgy tett, ahogyan kívánta, a
legapróbb folt is eltűnt, ámde volt a varázslatban valami
lomhaság, mintha vonakodott volna létrejönni. A dolog jóval
tovább tartott, mint ahogy ezt a Holdőrség egyik fővarázslójától
el lehetett várni.
A koros éjtünde visszatért pergamenjeihez és próbálta
összeszedni a figyelmét, de tekintete újra és újra az üvegre
tévedt. Végül ismét rámutatott, azután inkább ölébe ejtette kezét
és felkelt, hogy elfordítsa székét nyugtalansága forrásától.
Akkoriban minden nagyobb éjtünde város szélén
fegyveresek járőröztek, és védelmezték népüket minden
lehetségesnek tartott támadással szemben. Hollócsőr és
mindazok, akik valaha is a birodalmuk határain kívül eső
területekkel foglalkoztak, abban a hitben éltek, hogy a törpök és
más fajok egyfolytában az ő világuk gazdagságára vágyakoznak.
Befelé sohasem néztek – saját népükből mégis ki fenyegetné
őket? –, és megengedték, hogy minden település fenntartsa a
saját őrségét, ha másért nem is, legalább a lakosság
biztonságérzetének növelése okán.
Az Végtelen Forrás egyik szélén Zin-Azshari állt, s az
ellenkező oldalon, nem sokkal arrébb ott hevert Galhara, egy
másik nagyszerű város. Ennek varázslói rituáléba fogtak aznap
éjjel, hogy így rendezzék át a határjelző smaragdkristályokat.
Egymással összekapcsolva ezek a mágikus kristályok kiváló
védelmet nyújtottak, az esetleges mágikus támadások ellen. A
264
helyiek emlékezete szerint még sohasem kellett használniuk e
csodálatos védelmet, de jelenléte megnyugtató volt a város lakói
számára.
Bár több száz kristály állt a város határában, mégsem volt
nehéz dolog átrendezni őket. A varázslók mind a közeli
Forrásból nyerték hatalmukat, és egy közepesen összetett
csillagtáblázat alapján igazgatták el az erővonalakat, amelyek
összekötötték egymással a kristályokat. Valójában a kristályok
többségét egyszerűen csak el kellett fordítani valamerre, magas
obszidián talapzatán. Így ha több varázshasználó dolgozott
együtt, akkor percek alatt megigazíthattak számos smaragdot.
De amikor már a kristályok több mint felét átnézték és
újrarendezték, fényük halványodni kezdett, végül teljesen eltűnt.
Galhara varázslói – bár nem voltak olyan kiválóságok, mint a
Holdőrség tagjai – elég jól ismerték dolgukat és a mágiát ahhoz,
hogy tudják, ilyesminek nem lett volna szabad megtörténnie.
Újra ellenőrizték a legutóbb átvizsgált kristályokat, de nem
találtak semmi hibát.
– Valahogy nem nyernek erőt – jegyezte meg az egyik
fiatalabb varázshasználó. – Mintha valami elvágta volna őket a
Forrástól.
De nem sokkal azután, hogy kimondta, a kristályok újra
felfénylettek, és ismét a megszokott módon működtek. Az
idősebbek zavartan néztek az imént felszólalóra, és próbáltak
visszaemlékezni arra, hogy mikor tett utoljára – ha tett
egyáltalán – egy újonc ilyen felháborító kijelentést.
Mindenesetre a kristályok működtek, és a varázshasználók
hamar napirendre tértek a dolog felett. Az éjtündék élete a
megszokott mederben folyt tovább.

– Nem sikerült! – üvöltött fel Hakar. Hangjában a sistergés

rémisztő recsegéssé-ropogássá erősödött. Korbácsával majdnem
265
odacsapott a legközelebbi Előkelőnek, de az utolsó pillanatban
erőt vett magán, és csak a levegőbe suhintott egyet. Halálosan
sötét tekintettel nézett Xavioszra: – Elhibáztuk! – Az Idomár két
oldalán posztoló ördögkutyák gonosz morgással visszhangozták,
gazdájuk haragját.
Xaviosz sem volt kevésbé csalódott. Végig figyelemmel
kísérte a munkát, amelyet az Előkelők Hakar segítségével
végeztek, és órákon keresztül nem látott semmi változást.
Hiszen mind átlátták a királynő javaslatának értelmét és
becsülték értékét annyira, hogy megpróbálják megvalósítani. De
egyszerűen nem volt elegendő tudásuk vagy hatalmuk, hogy
elvégezzék a dolgot.
Az Előkelőknek sikerült áthozniuk még közel húsz felgárt
a halandó világba, de ez nem csillapította siker utáni
sóvárgásukat. Csak csurrant-cseppent istenük áldása, és nem
jutottak közelebb a Legnagyszerűbb eljöveteléhez.
– Mit tehetünk? – kérdezte az éjtünde.
Akkor először, bizonytalanságot olvasott le az Idomár
kísérteties képéről. A hatalmas termetű harcos a kapu felé
fordította rosszindulatú tekintetét. Az Előkelők még mindig
próbálták megnövelni és megerősíteni az átjárót, persze
sikertelenül. – Őt kell megkérdeznünk!
A kancellár nyelt egy nagyot, de mielőtt szörnyű társa egy
lépést tehetett volna, ő nyomult előre, és féltérdre ereszkedett a
kapu előtt. Elhatározta, hogy nem fog kibújni a felelősség alól,
istene előtt semmiképpen. Még mielőtt a térde leért volna a
kövezetre, Xaviosz meghallotta a hangot a fejében:
Megerősödött már a kapu?
– Nem, Legnagyszerűbb, még nem. A munka nem úgy
halad, ahogy reméltük.
Egy pillanat törtrészéig mintha őrjöngő harag áradt volna
az éjtünde felé, de az érzés azonnal tovaszállt. Xaviosz bizonyos
volt benne, hogy csupán képzelte az egészet, és türelmesen várta
istene következő szavait.
266
 Kérdezni kívánsz. Beszélj hát!
Xaviosz röviden elmondta a tervet, hogy el akarták zárni a
Forrást a palotán kívül tartózkodók elől, de nem jártak sikerrel.
Fejét lehajtotta, alázattal fordult a hatalom felé, amellyel
szemben az éjtündék minden ereje sem bizonyulna többnek, egy
szúnyog zümmögésénél.
Értem, válaszolt végül az istenség. Akit elküldtem hozzátok,
elbukott feladatában. Xaviosz mögött az Idomár megeresztett
egy rövid szisszentést, amelyben egyszerre csendült csalódottság
és félelem. Küldök még valakit. Bizonyosodj meg róla, hogy a
kapu készen áll a fogadására!
– Még valakit, nagyuram?
Elküldöm hozzátok seregeim egyik parancsnokát. Ő majd
felügyel rá, hogy amire szükség van, azt minél előbb elvégezzék.
Hangja eltűnt Xaviosz elméjéből. A kancellár megszédült
egy pillanatra, mert az elszakadás istenétől olyan fájó
hiányérzetet hagyott maga után, mintha az egyik karját veszítette
volna el. Egy Előkelő lépett oda, hogy felsegítse.
Xaviosz Hakarra nézett, aki mintha egyáltalán nem örült
volna a csodálatos hírnek.
– Elküldi hozzánk az egyik parancsnokát! Tudod,
melyiket?
Az Idomár idegesen tekerte fel korbácsát. Mellette a két
ördögkutya alázatosan lekuporodott.
– Igen, tudom, melyiket, éjtünde uram.
– Fel kell készülnünk! Azonnal megérkezik!
Bármi is nyugtalanította, Hakar segített Xaviosznak, és
mindketten beléptek az Előkelők körébe. Összeadták tudásukat
és képességeiket amazok jártasságával és tehetségével, így
próbálták megerősíteni a varázsenergiákból szőtt keretet, amely
nyitva tartotta a kaput. A lángoló gömb megduzzadt, mindenféle
színű erők szikrái csaptak ki belőle. Lassan lüktetett, mintha
lélegzetet vett volna. Közepén a nyílás kiszélesedett, változását
vad, süvöltő hang kísérte.
267
 Izzadság ömlött végig Xaviosz arcán és testén, de nem
törődött vele. Az áhított dicsőség erőt adott neki a folytatáshoz.
Még az Idomárénál is nagyobb hatalmat sikerült kierőszakolnia
magából, ahogy belevetette magát a feladatba, és már nem
csupán a kapu fenntartásával, de megnövelésével is próbálkozott
egyszerre.
Amikor már majdnem elérte a mennyezetet, az átjáró
hirtelen kiokádott egy hatalmas, sötét alakot, amely egyszerre
volt csodálatos és iszonytató, olyannyira, hogy Xaviosz nem
bírta türtőztetni magát és hálásan felkiáltott. Ott állt előtte a
mennyei parancsnokok egyike, aki előtt Hakar olyan
értéktelennek tűnt, mint amilyennek ő érezte magát az Idomár
előtt.
– Szent Elún! – kapkodott levegő után az egyik varázsló.
Azután rémületében kitépte magát a körből és rohanni kezdett,
ezzel veszélybe sodorta az értékes kaput. Xaviosz alig bírta
megtartani a varázslat feletti uralmat, de hatalmas erőfeszítést
téve helyettesítette a kiesett energiákat addig, míg a többiek
összeszedték magukat, és könnyítettek terhén.
Egy fejet is körbefoghatott volna, akkora négyujjú kéz
mutatott a menekülő után. Olyan hangon, amely egyszerre volt a
megtörő hullámok dörgése és egy vulkán kitörését megelőzően a
föld baljós moraja, elhangzott egy felismerhetetlen szó. A
rohanó éjtünde megbotlott és felsikoltott. Teste úgy
megtekeredett, mintha csupán egy nedves rongydarab lett volna,
amelyet épp kicsavarnak. A csontok groteszk recsegése vette át
az elhaló sikoly helyét. A többi Előkelő remegve fordult el, s
Hakar ördögkutyái vinnyogva húzódtak gazdájuk mögé.
Fekete lángok törtek ki a hátborzongató maradványokból,
és elemésztették a tetemet. A lángok hihetetlen sebességgel
falták a testet, és néhány hosszú pillanat múltán csak egy kupac
hamu maradt a padlón, hogy jelezze egy élőlény elmúlását.
– Ez a gyengék és az árulók büntetése! – hirdette ki a
mennydörgő hang.
268
 Xaviosz már az Idomárt és a harcosokat is csodálatosnak
tartotta, de úgy érezte, hogy az újonnan érkezettnél jobban már
csak maga az istenség nyűgözhetné le jelenlétével. A rettenetes
alak négy vaskos, izmos, a sárkányokéra emlékeztető lábon
lépett előre, amelyek zömök lábfejben és három-három karmos
ujjban végződtek. Csodálatos, pikkelyes farok söpörte mögötte a
kövezetet, nyilvánvalóan jelezve a mennyei teremtmény
türelmetlenségét. Feje tetejétől le a háta teljes hosszában és
egészen a farka végéig színtiszta zöld lángokból álló, vad sörény
lobogott. Hátából hosszú bőrszárnyak meredeztek kétoldalt, de
Xaviosz nem hitte, hogy képesek felemelni az egyszerre
hatalmas és zömök testet.
Ahol nem fekete vértezet, ott sötétszürkés-zöldes pikkelyek
borították testét, amely kétszer olyan széles lehetett, mint Hakar
válla, és a kancellár úgy tizenhat láb magasnak gondolta. Felső
állkapcsa két oldalán hatalmas agyarak meredeztek, és a többi
tőrszerű fog is olyan hosszúságú lehetett, mint egy éjtünde
kézfeje. A boltozatos szemöldök alól lángoló tekintet mérte
végig a főtanácsost, azután az újonnan érkezett az Idomár felé
fordult.
– Csalódást okoztál! – Csak ennyit mondott.
– De hát… – Hakar ellenkezni próbált, de végül
meggondolta magát, és lehajtott fejjel így folytatta: – Nincs
mentségem, Mannorot!
A seregvezér enyhén oldalra billentette fejét és úgy nézett a
másikra, mintha valamely kellemetlen formájú és ízű dolgot
talált volna a levesében, és azt szemlélné éppen:
– Nem. Valóban nincs.
A Hakar két oldalán kuporgó ördögkutyák egyike hirtelen
hangosan felnyüszített. A gyáva varázslót elemésztő lángok újra
megjelentek, ám ezúttal a rémült ebet nyaldosták körbe. Az
kétségbeesetten vonaglott a padlón, hemperegve küzdött a
kiolthatatlan tűz ellen, de a fekete energia elemésztette. Amikor

269
már csak egy apró füstcsík maradt a helyén, Mannorot
elismételte:
– Gyávák és gyengék büntetése!
Félelem, de dicső és csodálatos félelem töltötte el
Xavioszt. Nagy hatalmú megtestesülés érkezett hozzájuk, olyan,
aki a Legnagyszerűbb jobbján ül. Ott állt az, aki tudhatta,
hogyan változtassák vereségüket győzelemmé.
A sötét tekintet a kancellár felé fordult. Mannorot mintha
röviden beleszagolt volna a levegőbe, azután bólintott:
– A Legnagyszerűbb elismeri erőfeszítéseidet, éjtünde
uraság.
Megáldott! Xaviosz mélyen meghajolt:
– Alázatosan köszönöm!
– Követjük a tervet. Elvágjuk a hatalom forrását a
birodalom többi részétől, azután megkezdődhet a sereg
bevonulása.
– És a Legnagyszerűbb? Ő is eljő?
Mannorot szélesen elmosolyodott, húsos ajkai olyan érzetet
keltettek, mintha egészben el tudná nyelni a főtanácsost.
– Ó, igen, éjtünde uraság! Sargeras maga is át kíván lépni,
amint megtisztítottuk a világot. Igencsak türelmetlen már.

Fű töltötte meg Rónin száját és orrát. Legalábbis ő fűnek

gondolta. Fű íze volt, bár a férfi nem igazán rendelkezett
személyes tapasztalattal az effajta élelem terén. Az illata
azonban a vad rétekre emlékeztette, a békésebb időkre, a
Verézával töltött időkre.
Összeszedte magát és feltápászkodott. Leereszkedett az
éjszaka, és bár a hold fényesen ragyogott, a mágus keveset látott
a környékből azon kívül, hogy egy fákkal ritkásan megtűzdelt
ligetben ácsorgott éppen. Hallgatózott kicsit, de lakott területnek
nem hallotta zaját.
270
 Hirtelen megrettent, hogy esetleg újfent átkerült egy másik
korszakba, de azután eszébe jutottak a történtek. Saját varázslata
küldte ide, kétségbeesett kísérlete, hogy elmeneküljön a démon
elől, amely elszívta mágikus erejét – és azzal együtt az életét is.
Ámde… vajon hová kerülhetett? Semmilyen nyomot nem
talált, vagy ha mégis voltak jelek, ő nem értette azokat. Lehetett
néhány mérföldnyire ugyanúgy, mint a világ másik oldalán. Ha
az utóbbiról van szó, vissza tud még térni Kalimdorra?
Reménykedett benne, hogy Krázus még él valahol, mert úgy
hitte, csak a sárkánymágus segítségével lehet esélye a
hazatérésre.
Tett egy botladozó lépést, de azután megállt; fogalma sem
volt, merre induljon el. Valahogy ki kell derítenie, hová került.
Zajt hallott maga mögül, megpördült és nézte az ott álló fákat.
Kezeit felemelte, és már el is döntötte, hogy melyik támadó
vagy védekező varázslatot süsse el, ha rosszra fordulnak a
dolgok.
Zömök, mégis termetes alak jelent meg az árnyak között:
– Arra nem lesz szükség, mágus! Csak Brox vagyok!
Rónin lassan leeresztette kezét. Az ork kicammogott a
holdfényre, kezében azt a fejszét szorongatta, amelyet a félisten,
és tanítványa, Malfurion készített neki.
Az éjtünde gondolatára Rónin körülnézett:
– Egyedül vagy?
– Egyedül voltam, amíg meg nem láttalak. Nagyon zajos
vagy, ember! Egy részeg csecsemő is óvatosabban mozog.
Rónin figyelmen kívül hagyta az egyszerre morcos és
gúnyos felhangot, és elnézett az ork mellett.
– Malfurionra gondoltam. Ő is a közelben volt, amikor
varázsoltam. Ha téged elhoztalak, akkor ő is itt lehet valahol.
– Van benne valami – vakargatta ronda fejét Brox. – Nem
láttam éjtündét. De kutyát se.
Az ember megborzongott. Csak remélte, hogy varázslata
nem kebelezte be a démont is.
271
 – Van ötleted, hogy merrefelé lehetünk?
– Fák… erdőben.
Rónin majdnem felcsattant a hasznavehetetlen válasz
hallatán, de rájött, hogy ő sem tudott volna többet mondani.
–Arrafelé akartam elindulni – mondta inkább, és arra
mutatott, amerre a keleti irányt sejtette. – Van jobb ötleted?
– Várnék napkeltéig. Mi jobban látnánk, és az éjtündék
nem szeretik a napot.
Bár volt értelme a dolognak, Rónin valahogy nem akart
egy helyben ülni, és ezt ki is mondta. Meglepetésére Brox csak
egyetértőn bólintott.
– Jobb körülnézni, mágus. – Közben vállat vont. – Az az
irány is ugyanolyan jó, mint a többi.
Ahogy elindultak, Róninban felötlött egy kérdés, amelyet
mindenképpen fel kellett tennie:
– Brox! Hogyan kerültél ide? Nem pontosan ide, azt ugye
tudjuk, hanem ebbe a birodalomba?
Az ork előbb csak megfeszítette állkapcsát és csukva
tartotta száját, azután mégis elmondta. Rónin meghallgatta a
történetet, közben vigyázott, hogy ne mutassa ki érzelmeit.
– Tudod, mi ragadott el minket?
Brox csak a vállát vonogatta.
– Mágusvarázs. Rosszféle dolog. Messzire elvitt otthonról.
– Messzebbre, mint gondolod. – Rónin úgy döntött, hogy
az orknak joga van tudni az igazságot, mindegy mit gondolt
Krázus. Elmondta neki az egészet.
Meglepetten tapasztalta, hogy Brox nemcsak kész volt
elhinni a történetet, de ráadásul teljes nyugalommal fogadta azt.
Azután Róninnak eszébe jutott népe históriája és megértette. Az
orkok egyszer már átutaztak téren és időn egy új, ismeretlen
világba. Egy múltba röpítő varázslat valószínűleg nem nagyon
különbözhetett ettől.
– Visszatérhetünk valahogy, ember?
– Nem tudom.
272
 – Te is láttad. Démonok vannak körülöttünk. A Légió itt
van.
– Ez lehet az első alkalom, hogy megpróbálják megszállni
a világunkat. Dalaran falain kívül nem sokan ismerik ezt a
történetet.
Brox marka összeszorult a fejsze nyelén.
– Harcolni fogunk.
– Nem. Nem tehetjük. – Ezután Rónin elmagyarázta
Krázus elméletét, a tőle telhető legegyszerűbb módon.
De míg Brox minden mást elfogadott, itt meghúzta a határt.
Számára egyszerű volt a dolog: az általa ismert legveszélyesebb,
legromlottabb ellenséggel állt szemben, amely mindent
legyilkol, ami csak az útjába kerül. Csak a gyávák és az ostobák
hagyják, hogy egy ilyen erő szabadon tomboljon, amikor meg
lehet állítani, legalábbis meg lehet gyengíteni. Ezt többször is
elmondta.
– Megváltoztathatjuk a történelmet, ha beavatkozunk –
bizonygatta a mágus, de szívében egyetértett az orkkal.
Brox felhorkant:
– Te is harcoltál.
Az egyszerű kijelentés teljesen megsemmisítette Rónin
szavainak értelmét. Valóban felvette a kesztyűt, és szembeszállt
a bestiákkal. Ezzel valójában eldöntötte a kérdést. De vajon jól
döntött? A múlt máris megváltozott volna? De akkor mekkora
mértékben?
Csendben haladtak tovább. Rónin saját belső démonaival
viaskodott, Brox figyelt a külső veszélyekre. Eddig nem találtak
semmiféle jelzést, amely megmondta volna, hogy merrefelé
járhatnak. Rónin egyszer megpróbált a tisztásra összpontosítani
és visszavarázsolni magukat, azután eszébe jutott az ördögkutya,
és hogy mit tett vele majdnem; inkább mégsem próbálkozott.
A fák egyre sűrűbb erdőt alkottak. Rónin csendben
szitkozódott; irányválasztása nem volt a legjobb. Brox nem
mondott véleményt, szótlanul vagdalta az aljnövényzetet ott,
273
ahol másképp nem tudtak továbbhaladni. A bűvös fejsze oly
könnyedén vágott át mindent, hogy Rónin remélte, Brox még
véletlenül sem vág bele. Talán még a csontjában sem akadna
meg az a penge.
A hold eltűnt, a környező fák sűrű lombjai teljesen elfedték
az eget, és az ösvény járhatatlanná vált. Miután néhány percen
keresztül hiábavalóan próbálták megtisztítani az utat maguk
előtt, végül úgy döntöttek, visszafordulnak. Az ork továbbra sem
véleményezte Rónin döntéseit.
Amikor azonban megfordultak és visszafelé indultak volna,
döbbenten látták, hogy az út, amin jöttek, teljesen eltűnt.
Hatalmas fák álltak azon a helyen, ahol az ösvénynek kellett
volna lennie, és csak a felszabdalt aljnövényzet maradványai
mutatták, hogy merről érkeztek. Az ork és az ember egyforma
bizalmatlansággal nézegette a váratlanul ott termett törzseket.
– Arról jöttünk. Tudom, hogy arról jöttünk.
– Úgy van – értett egyet Brox, és fejszéjét megemelve a
rejtélyes fák felé indult. – És arra megyünk vissza.
De ahogy meglendítette a fegyvert, hatalmas, ágszerű
kezek ragadták meg a pengét, és próbálták kitépni az ork
markából. Ő nem kívánta elengedni a nyelet, így felemelkedett a
fejszével együtt, és ott csüngött kapálózva. Lábaival szilárd
talajt keresett.
Rónin odarohant és sikertelenül próbálta megfogni az ork
lábait. A hosszú ujj-gallyakra bámulva mormolni kezdte egy
varázslat szövegét, de nem fejezhette be, mert valami megütötte
hátulról. A mágus előrebukott, és feje valószínűleg hangosan
koppant volna az előtte álló fatörzsön, de az arrébb mozdult az
utolsó pillanatban.
Az ember hadonászva zuhant el. Ahelyett azonban, hogy a
kemény földre vagy a göcsörtös gyökerekre esett volna, valami
puhábbat talált maga alatt. Egy testet.
Lélegzet után kapkodott és arra gondolt, talán a fák egy
korábbi áldozatát találta meg. De ahogy feltápászkodott és a
274
holdfény egy sugara átjutott a sűrű lombozaton, meglátta az
alatta fekvő arcát.
– Malfurion!
Amaz hirtelen felnyögött, szemhéjai felpattantak, tekintete
csillogott a sötétségben:
– Te…
Valahol hátrébb Brox elkiáltotta magát, az ember és az
éjtünde egyszerre fordult oda. Rónin már emelte a kezét egy
gyors támadás előkészítéséhez, de Malfurion megfogta a
csuklóját.
– Ne! – A sötét bőrű alak felült, és a fákat nézte. Bólintott
egyet, csak úgy magának, azután kiáltott: – Brox! Ne harcolj
ellenük! Nem akarnak bántani!
– Nem-e? – morgott vissza az ork. – El akarják venni a
fejszémet!
– Tégy, ahogy mondtam! Ők az erdő védelmezői!
A harcos vonakodva mordult egyet, de csak nem hagyta a
fegyverét. Rónin kérdő tekintettel nézett az éjtündére, aki
közben eleresztette társa csuklóját és feltápászkodott. A
mágussal a nyomában az éjtünde nyugodtan odasétált, ahol Brox
küzdött éppen.
Az orkot baljós kinézetű fák körében találták. Felette –
ágak szövedékében – a bűvös fejsze függött. Az ork még
lihegett az erőlködéstől, teste megfeszült dühében. A fegyverről
társaira nézett, majd vissza fel; nyilvánvalóan azon
gondolkodott, hogy másszon-e vagy sem.
– Ismerik a hangodat – mordult rá végül az éjtündére. –
Igazad lehet.
– Igazam van.
A mágus és a harcos figyelő tekintetétől kísérve Malfurion
odalépett a legmagasabb fához és így szólt hozzá:
– Köszönetet mondok az erdő testvéreinek, a vadon
őrzőinek! Tudom, hogy ti figyeltetek, míg a barátaim rám leltek.

275
Nem jelentenek veszélyt reátok; csupán nem értették
szavaitokat.
A fák levelei susogni kezdtek, bár enyhe szellő sem fútt.
Az éjtünde bólintott és folytatta:
– Nem zavarunk tovább.
Újabb lombsurrogás, azután a Brox fejszéjét fogva tartó
ágak eltávolodtak egymástól, és a fegyver leesett. Hagyhatták
volna földet érni, de az ork hirtelen előrelépett, egyik erős
kezével előrenyúlt, és kiszámított pontossággal megragadta a
fejsze nyelét. Ahelyett azonban, hogy dühében a fák felé sújtott
volna vele – ahogyan a többiek várták –, féltérdre ereszkedett, és
pengével a földnek támasztva, maga elé tartotta a fegyvert:
– Bocsánatért esedezem!
A hatalmas fák koronája újra megrázkódott. Malfurion az
ork széles vállára tette egyik kezét:
– Elfogadják.
– Te tényleg tudsz velük beszélni? – Rónin döbbenten állt.
– Valamennyire.
– Akkor megkérdezhetnéd, hogy hol vagyunk.
– Már megkérdeztem. Nem túlságosan messze onnan, ahol
voltunk, de azért mégis elég messze. Végül is, egyszerre
vagyunk szerencsések és balszerencsések.
– Ezt meg hogy érted?
Az éjtünde bánatosan elmosolyodott:
– Az otthonom közelében vagyunk.
A mágus szerint ez csodálatos hír volt, bár az éjtünde és az
ork számára – aki népe nyelvén szitkozódott –, mintha nem tűnt
volna kielégítőnek az események ilyetén fordulata.
– Mi a baj? Mi történt, amiről nem tudok?
– A közelben fogtak el, mágus – morgott a zömök harcos.
– Nagyon a közelben.
Saját elfogásának emlékére gondolva Rónin megértette,
hogy Brox miért olyan dühös:
– Akkor elviszlek innen. Ezúttal…
276
 Malfurion helytelenítő mozdulattal tartotta fel az egyik
kezét:
–… szerencsénk volt, de itt azt kockáztatod, hogy a
Holdőrség felfigyel a varázslatodra. Akár vissza is fordíthatják
azt. Már az előzőt is megérezhették.
– Akkor mit javasolsz?
– Mivel közel vagyunk az otthonomhoz, használjuk ki ezt a
lehetőséget. Vannak itt olyanok, akik a segítségünkre lehetnek.
A bátyám és Tiranda.
Brox komor tekintete felderült a javaslat hallatán:
– A sámán! Ő biztosan segít majd! – De azután ismét
elbizonytalanodott: – És a testvéred…, persze.
Rónin aggódott Krázus miatt, de mivel halovány fogalma
sem volt arról, hogy hová tűnhetett volt mentora, így el kellett
fogadnia az éjtünde javaslatát. Malfurion vezetésével elindultak.
Az erdőn keresztülvivő ösvényen ezúttal meglepően könnyen
haladtak, legalábbis ahhoz képest, amelyiken az ember és az ork
érkezett. Mintha maguk a fák és bokrok álltak volna félre
Malfurion útjából, hogy kényelmesebbé tegyék haladását. Rónin
már hallott ezt-azt a druidákról, és út közben jött rá, hogy
Malfurion is közéjük tartozhat.
– Az a félisten… Khenariosz tanított meg a fák nyelvére és
a varázslataidra?
– Igen. És úgy tűnik, én vagyok az első, aki valóban
megérti a tanításait. Még az ikertestvérem is inkább a Forrás
hatalmát részesíti előnyben, az erdei ösvényekkel szemben.
A Forrás említésétől egyszerre támadt a mágusra éhség és
rossz előérzet, de gyorsan leküzdötte őket. Az említett Forrás
csak a Végtelen Forrás lehetett, a mesés éjtünde hatalom magva,
lényegi eredete. Talán a közelében járnak? Talán ettől erősödtek
úgy fel a varázslatai? A mágikus erők egyik középpontjából
meríthetett! És milyen észrevétlenül!
– Már nem vagyunk messze – jegyezte meg Malfurion nem
sokkal később. – Felismerem azt a göcsörtös öreget.
277
 Az „öreg” egy megcsavarodott törzsű, vén tölgyfa volt,
amely Rónin számára leginkább az erdő egyik sötét árnyának
látszott. Egy zaj azonban hamar elterelte róla a figyelmét:
– Valóban zuhatagot hallok?
Az éjtünde sötét képe egészen felderült:
– Az otthonom mellett van! Már csak néhány perc és…
Mielőtt befejezhette volna, az erdő megtelt vértezetes
alakokkal. Brox felordított és megvetette lábát, fejszéjét két
marokra fogta. Rónin felkészült, hogy varázsoljon, és biztos volt
benne, hogy ugyanazokkal a támadókkal futottak össze, akik
először elfogták őt és Krázust.
Ami Malfuriont illeti, ő teljesen összezavarodott a támadók
váratlan megjelenésétől. Felemelte egyik kezét egy varázslat
előkészítéséhez, de habozott megtámadni a saját fajtáját.
Az éjtünde bizonytalanságát látva, Rónin is visszafogta
magát. A következő pillanatban mágikus energiából szőtt, vörös
ködlepel borult rájuk; az ember úgy érezte, izmai
megdermednek és ereje elhagyja. Nem bírt megmozdulni,
semmi mást nem tehetett, csak figyelte az eseményeket.
– Remek munka, fiú – jegyezte meg egy parancsoláshoz
szokott hang. – Ezt a bestiát kerestük, és nem kétséges, hogy
ezek segítették a szökését!
Valaki válaszolt, de túl halkan ahhoz, hogy Rónin megértse
szavait. Egy csapat lovas léptetett be a katonák körébe, ketten
csillámló smaragddal díszített botot hordoztak. Élükön szakállas
éjtünde közeledett, aki valószínűleg a rangidős parancsnok
lehetett. Mellette pedig…
Rónin szeme elkerekedett. Erre még elgyengített,
megbénított állapotában is képes volt, bár korántsem fejezhette
ki vele mérhetetlen döbbenetét, amelyet a parancsnok mellett
lovagoló alak váltott ki belőle. Az öltözéke másmilyen volt, és
hámi összefogva hordta haját, de a komor arc Malfurion
vonásainak tökéletes mása volt.

278
 Tizennyolc
M
annorot elégedett volt, és akkor Xaviosz is elégedett
volt.
– Akkor így megfelelő lesz majd? – kérdezte az
éjtünde a mennyei parancsnoktól. Oly sok minden
függött attól, hogy a dolgok a terv szerint haladjanak.
Mannorot bólintott súlyos, agyaras fejével. Kicsit
kinyújtóztatta szárnyait, azután elégedetten visszahúzta azokat.
–Igen, remek. Sargeras elégedett lesz.
Sargeras. A mennyei parancsnok ismét kimondta a
Legnagyszerűbb igaz nevét. Xaviosz mesterséges tekintete
lángolt, ahogy gondolatban ízlelgette a szót. Sargeras.
– Amint a varázs a helyére kerül, folytatjuk a munkát a
kapuval. Előbb á sereg jő, azután, ha mindent elrendeztünk,
maga a nagyúr is át kíván lépni.
Hakar lépett be, alázatosan féltérdre ereszkedett Mannorot
előtt:
– Bocsánat a zavarásért, de a vadászaim egyike visszatért.
– Csak az egyik?
– Úgy tűnik.
– És mit tudtál meg tőle? – Mannorot az Idomár fölé hajolt,
amitől az amúgy is alázatosabbá vált Hakar, mintha összement
volna.
– Fellelték az egyiket azok közül, akikről az uraság beszélt.
Volt velük egy éjtünde, és belebotlottak egy nagyobb hatalomba
is. Egy sokkalta nagyobb hatalomba, mint amivel még
megbirkózhattak volna.

279
 Mannorot most először mutatott némi bizonytalanságot.
Xaviosz megjegyezte magának a dolgot, közben azon tűnődött,
hogy mi nyugtalaníthat egy ilyen csodálatos teremtményt.
– Nem…
Hakar megrázta a fejét:
– Úgy vélem, nem. Talán a hatalma egy isten érintését
hordozza. Talán egy hátrahagyott őrző lehet.
Azok ketten valami jelentőségteljes dologról beszéltek, de
a főtanácsosnak fogalma sem volt, hogy miről. Vállalta a
kockázatot és közbekérdezett:
– Van leírás erről az utóbbiról?
– Van – válaszolta Hakar és előretartotta egyik kezét,
tenyérrel felfelé. Felette pöttöm emlékkép kelt életre.
Nehézkesen mozgott, gyakran elhomályosodott, de előbb
részletekben, majd teljesen is megmutatta azt, akiről szó volt:
– Egy ördögkutya szemén keresztül. Valamiféle agancsos
keveréklény.
Xaviosz dermedten állt, és azt mormolta:
– Igaz hát a legenda. Az erdők ura valóban létezik.
– Ismered ezt a lényt? – kérdezte Mannorot.
A főtanácsos lerázta magáról a döbbenet béklyóit:
– Az ősi mítoszokban szerepel az erdők ura, a félisten
Khenariosz, akire teljességgel illik ez a leírás. Azt beszélik, a
Holdanya gyermekének született.
– Ennyi elég is – szakította félbe Mannorot egy zord
mosoly kíséretében. – Elintézzük. – Hakarhoz fordult, és
parancsot adott: – Mutasd a többieket!
Az Idomár azonnal engedelmeskedett, és egy zöld bőrű
harcost mutatott egy fiatal éjtünde és egy különös, lángvörös
hajú alak kíséretében, aki egyszerű talárt viselt.
– Különös társaság – jegyezte meg Xaviosz.
Mannorot bólintott.
– A harcos ígéretesnek tűnik. Szívesen látnék többet is a
fajtájából, hogy megismerjem a lehetőségeket.
280
 – Egy ilyen bestia? Na nem! Torzabb, mint egy törp!
A szárnyas alak nem szállt vitába, inkább az újrajátszott
emlékképeket figyelte.
– Cingár alak, óvatos tekintettel. Mágikus teremtmény, úgy
vélem. Nem áll túl messze az éjtündéktől – egy intéssel a
kancellárba fojtotta az ellenkezést –, de mégsem az. – Otthagyva
Hakar képeit a hüllőszerű test megindult, és sétálva tűnődött a
látottakon.
– Küldjünk rájuk több kutyát – javasolta az Idomár.
– De felgár támogatással. Fogják el őket!
– Elfogni? – visszhangozta Xaviosz és Hakar egyformán.
A mélyen ülő szemek elkeskenyedtek:
– Tanulmányoznunk kell őket. Meg kell ismernünk a
gyengéiket és erejüket arra az esetre, ha többen is lennének.
– Tudjuk nélkülözni a harcosokat? – vetette ellen az
Idomár.
– Hamarosan sokkal többen lesznek. Éjtünde uram! Az
Előkelők felkészültek a folytatásra?
Xaviosz végignézett az egybegyűlt varázslókon és
bólintott:
– Készen állnak, hogy mindent megtegyenek álmaink dicső
beteljesítése, a világ megtisztítása érdekében, és hogy…
– A világ meg lesz tisztítva, éjtünde uram, biztos lehetsz
benne. – Mannorot az Idomárra nézett: – Rád bízom a
vadászatot, Hakar. Ne hibázz még egyszer!
Amaz mély meghajlás kíséretében hátrált ki a teremből.
– És most, éjtünde uram – a hatalmas lény a padlóba vésett
mintázat és a felette lebegő kapu felé fordult –, kezdjük el néped
jövőjének formálását. – Mannorot szárnyai megrebbentek,
ahogy mindig, mikor tűnődni látszott valamin. –Olyan jövőt
kaptok, ígérem, amilyent álmaitokban sem képzeltetek el.

281
 Halálszárny fennen repült, és tüzet lehelt maga köré.
Sikolyok harsantak mindenfelől, de Krázus nem lelte a
segítségért kiáltókat. Csapdába esett, pöttöm halandó alakjában,
és a lángoló földön vonaglott, mint egy mezei patkány. Próbált
kitérni a lángnyelvek elől, és próbált a könyörgök segítségére
sietni.
Hirtelen sötét árny borult rá, és fentről mennydörgő hang
szólt:
– Lássuk csak! Ez meg miféle morzsácska?
Hatalmas, nála kétszerte nagyobb karmok fogták körül és
ejtették csapdába. A legapróbb erőfeszítés nélkül emelték a
magasba, fel az égbe, és fordították szembe Halálszárny
rosszindulatú pofájával.
– Á, csak egy kis elöregedett sárkányhús! Korialstrasz! Túl
sokat sürgölődtél a kisebb fajok körül! Magadra vetted a
gyengéiket!
Krázus varázsolni próbált, de ajkai közül nem szavak,
hanem apró denevérek szálltak ki. Halálszárny beszippantotta
őket. A fekete behemót nyelt egyet.
– Nem komoly fenyegetés. Kétlem, hogy többet is tudsz
mutatni. De nem számít, már úgyis véged, mindegy, ki intéz el!
– kitátotta száját, és fölé emelte a kapálózó alakot. – Már úgyis
hasznavehetetlen vagy!
A karmok eleresztették, és Krázus belezuhant a fekete
sárkány hatalmas szájába. Halálszárny és a lángoló táj eltűnt a
szeme elől. Hirtelen homokot hordozó, rémisztő forgószélben
találta magát, ott lebegett a közepén, és körötte a szél egyre
erőszakosabban kavargott. Előtte sárkányfej formálódott ki a
homokból. Krázus először azt hitte, a fekete szörnyeteg követte,
nehogy elmenekülhessen. De megjelent egy újabb, ugyanolyan
fej, majd még egy és még egy, végül egy egész horda vette
körül.
– Korialstraaaasz… – nyögtek fel egyszerre, újra és újra: –
Korialstraaaasz…
282
 Addigra már felfedezte a különbséget Halálszárny pofája
és az előtte megjelenő sárkányfejek között. Nozdormu?
– Kiterjedtüüüünk… mindenkoooorraaaa! – Ennyit sikerült
kinyögnie az Időtlennek. – Mindeeeent látuuuunk…
Krázus várt, megértve, hogy Nozdormu egyszerre csak
annyit mond, amennyi erejéből telik.
– Mindeeeen a semmibeeee vezeeeet! Mindeeeen…
A semmibe? Mire gondolhat? Talán azt akarja mondani,
hogy amitől annyira tartott, végül eljött, és tetteikkel eltörölték a
jövőt?
–… kivéveeee egyeeeet…
Egy lehetőség? Krázus belekapaszkodott a pöttöm
reménysugárba:
– Mondd el! Mi az a lehetőség? Mit tegyek?
Válaszképpen a sárkányfejek megváltoztak. A hosszú
orrok összenyomódtak, a fejek emberibbé váltak – avagy még
inkább hasonlítottak egy tündére! Egy éjtünde?
Vajon tartania kell tőle, vagy kutassa fel inkább? Próbálta
megkérdezni, de a vihar hirtelen felerősödött és elsöpörte az
arcokat, vadul szórta a homokot. Krázus próbált védekezni
valamiképpen, de a homokszemek feltépték öltözékét és bőrébe,
húsába martak. Sikoltva kapálózott, észveszejtő fájdalom rágta
minden idegszálát, felriasztotta…
Felült, szája még mindig néma sikolyra nyílt, de a fájdalom
csupán képzet volt, lázálom, melynek halovány árnyékát tompán
érezte még tagjaiban.
– Magához tért, királynőm – szólt felette egy mély,
aggodalommal telt hang.
Krázus tudata csak lassan fordult vissza a valósághoz. A
Halálszárnyról szóló rémálom és a látomás az Időtlenről még
mindig a fejében kavargott, de legalább annyira össze bírta
szedni magát, hogy felismerje a körötte lévő dolgokat. A
tojásfészekben volt, ahol először beszélt Alexstraszával. Az Élet
forrása ott magasodott felette, és aggódó tekintettel nézett le rá.
283
Jobbján önmaga fiatalabb énje állt, és vonásairól hasonló
törődést lehetett leolvasni.
– Kipihented magad? – kérdezte Alexstrasza halkan.
Krázus ezúttal elhatározta, hogy mindent elmond,
függetlenül a következményektől. Nozdormu rémisztő szavai azt
sugallták, hogy a jövőbe vezető út már amúgy is le van zárva.
Mennyivel okozhat nagyobb bajt, ha beszél Neltharion
őrültségéről és jövőbeli szörnyűséges tetteiről?
De amint ismét szólni próbált a dologról, szédülés fogta el.
Csak annyit tehetett, hogy megpróbált eszméleténél maradni.
– Korai még – figyelmeztette Alexstrasza. – Pihenésre van
szükséged.
Többre volt szüksége annál. Sokkal többre. Arra volt
szüksége, hogy Neltharion gonosz varázslatát levegyék róla, de
nyilvánvalóan egyik megtestesülés sem vette észre, hogy
állapotát mágia okozta. A fekete, minden korszaka közül
Halálszárnyként volt a leggonoszabb és legravaszabb.
Minthogy a sárkánnyal kapcsolatosan mit sem tehetett,
Krázus úgy döntött, inkább az éjtündével foglalkozik, akit
Nozdormu próbált megmutatni neki. Emlékezetébe idézte
azokat, akik elfogták őt és Rónint, de mind máshogy nézett ki.
– Milyen messze vagyunk az éjtündék földjétől? – kérdezte
Krázus, azután meglepetten érintette meg ajkait, amikor
rádöbbent, hogy baj nélkül ki tudta ejteni a szavakat. Úgy tűnt,
Neltharion rontása csak vele és tetteivel kapcsolatosan hatott.
– Egészen hamar elvihetünk oda – válaszolta párja. – De
miről akartál beszélni?
– Ez… ez is összefügg vele, de változnak a dolgok. Azt
hiszem… úgy hiszem, az imént kapcsolatba léptem az
Időtlennel, és megpróbált elmondani valamit.
Fiatalabb önmaga ezt már túl soknak találta:
– Rémálmaid voltak, látomásaid! Hallottuk, hogy többször
is felnyögsz. Kétlem, hogy az Idő Fejedelme felkeresett volna.
Alexstraszát talán, de téged!
284
 – Nem! – állt mellé a vörös királynő. – Hiszem, hogy
igazat mond, Korialstrasz. Ha szerinte Nozdormu megérintette
az elméjét, akkor feltételezem, hogy tényeket állít.
– Meghajlom bölcsességed előtt, szerelmem.
– El kell mennem az éjtündékhez – bizonygatta Krázus.
Korialstrasz közelében és Neltharion kétszínűséget feledve,
állapota igen gyorsan javult. – Meg kell keresnem egyiküket.
Csak remélhetem, hogy még nem késtem el.
A nőstény leviatán félrebillentette fejét, tekintete Krázusét
kereste. – Amit elmondtál, az még mindig igaz? Az egész
történeted?
– Igen, igaz. De attól tartok, tovább is van még. A
sárkányoknak, minden sárkánynak küzdenie kell majd.
– De Nozdormu távollétében nem dönthetünk. A többiek
semmiben sem tudnak megegyezni.
– Meg kell győznöd őket, hogy ez egyszer felejtsék el a
hagyományt! – Krázus talpra küzdötte magát. – A világ további
léte és megsemmisülése között egyedül a sárkányok állnak! – És
folytatásképpen elmondott mindent, amire a Lángoló Légióval
kapcsolatosan vissza tudott emlékezni.
A sárkánykirálynő és hitvese végighallgatták a véres
borzalmakról, a rombolásról és a lelketlen gonoszságról szóló
meséket. Még a két sárkány is megborzongott a kegyetlenségek
felsorolásától. Mire befejezte, Krázus már több mint eleget
mondott ahhoz, hogy hallgatósága megértse félelmeit.
De Alexstrasza továbbra is ezt válaszolta:
– Lehet, hogy még így sem tudják majd elhatározni
magukat. Figyeljük a világot, de mindig is hagytuk, hogy a
fiatalabb fajok alakítsák. Még Neltharion is, aki pedig maga a
Föld Őrzője, még ő is eszerint cselekszik.
Krázust égette a vágy, hogy beszéljen Halálszárnyról, de
már a gondolattól is megszédült. Végül vonakodva bólintott és
így válaszolt:
– Tudom, hogy megteszed, amit kell.
285
 – És te is mindig véghezviszed szándékaidat. Menj el
ahhoz az éjtündéhez és keresd meg a válaszaidat, ha úgy
gondolod, hogy ez segít. – Hitvesére nézett. Rövid tűnődés után
még hozzátette: – Megkérlek, hogy menj vele, Korialstrasz!
Megteszed a kedvemért?
A hím tisztelettudóan lehajtotta fejét:
– Ha ezt kívánod! Örömmel engedelmeskedem.
– Arra is megkérlek, hogy kövesd a tanácsait, kedvesem.
Bízz bennem, mikor azt mondom, hogy bölcsessége értékes
számodra.
Hüllőszerű vonásaiból nem lehetett kiolvasni, hogy
Korialstrasz elhitte e szavakat vagy sem, de végül bólintott.
– Leszállt az éj – mondta Alexstrasza. – Megvárod a
napalt?
A sárkánymágus megrázta fejét:
– Már így is túl sokat késlekedtem.

Valaha régen a Hollócsőr klánnév első viselője felnézett a

hatalmas gránitalakzatra a magas és fenyegetően komor hegyen.
Megjegyezte bajtársának, hogy az az alakzat menynyire hasonlít
egy taktikai játék, a sakk egyik figurájára, mégpedig a fekete
bástyára. A gránittömb körül folytonosan fekete madarak
köröztek, még rá is fészkeltek, ami azt mutatta, hogy a hely
különleges, hatalommal telt.
Több nemzedék során – és az éjtündék élete hosszabb,
mint a legtöbb faj tagjaié – a Hollócsőr-vérvonal munkásai
egyre csak vájták és vájták a követ, hogy olyan erődöt hozzanak
létre, amilyet az éjtündék még sohasem láttak. A Feketebástya-
erőd, ahogyan ismertté vált, baljós, sötét szimbólumként
uralkodott a táj felett; urának keze az Éjtünde Birodalom
határain túlra is elért. A második legismertebb és
legfontosabbnak tartott építmény volt a Birodalomban – a
286
palotát tekintették a mindenkori legelsőnek. Amikor az éjtündék
és a törpök viszálya eldurvult, a Feketebástya-erőd billentette a
mérleget a sötétebb bőrűek javára. Az uralkodói család
kinyilvánította tiszteletét a Hollócsőr-klán iránt, és a két nagy
ház vére hamarosan elkeveredett. Ha az Előkelők bárkire is
féltékenyek voltak Azshara alattvalói közül, az csak az
ébenfekete erőd ura lehetett.
Az építmény felső emeletein ablakokat is vájtak a kőbe, de
az egyetlen megközelíthető bejáratot az a hatalmas, kétszárnyú
vaskapu jelentette, amely nem az erőd tövében, hanem lentebb,
a hegyoldalban állt. A vaskos kapuszárnyakat mindig bezárták,
és erős őrizet alatt tartották. Csak egy bolond próbálna engedély
nélkül bejutni.
Ám Hollócsőr nagyúr közeledtére a kapuk készségesen
kinyíltak. Természetesen, a kíséretében érkező három fogoly is
beléphetett, és egyikük ismerte annyira a Feketebástyaerőd
történetét, hogy végleg elkomorodjon. Malfurion sohasem
gondolta, hogy egyszer belép a sötét építménybe, különösen
nem ilyen körülmények között. Azt pedig elképzelni sem tudta,
hogy miként törhetett a vesztére éppen az ikertestvére. Útközben
megtudta, hogy Illidan valamiképpen szövetkezett az erőd
urával, és képes volt megérezni Rónin varázslatának energiáit.
Malfurion testvére és egy jelentősebb fegyveres erőt képviselő
csapat kíséretében az éjtünde parancsnok kilovagolt, eltökélten,
hogy foglyokkal tér vissza. Legjobban Brox elfogásának örült,
és igencsak meglepődött Illidan ikertestvére láttán.
Egy ötszögletű terembe vezették be őket, melynek minden
sarkában csillámló smaragdkristályok szolgáltak fényforrásként.
Hollócsőr a rabokat méregette átható tekintetével. A parancsnok
leült egy magas támlájú székre, melyet az erőd kövéből faragtak
ki és emelvényen állt; így a nemes ülve is lefelé nézhetett.
A falak mentén felfegyverzett katonák álltak, mások pedig
Malfuriont és társait vették körbe. Hollócsőr mellett főtisztjei

287
sorakoztak fel kétoldalt, mindegyikük a karján tartotta a sisakját,
katonásan. Közvetlenül a nemes jobb oldalán Illidan várakozott.
Szintén jelen volt a Holdőrség két magas rangú tagja. Ők
sietve csatlakoztak a kihallgatáshoz, minthogy szinte
ugyanakkor érkeztek, amikor Hollócsőr a kapuhoz vonult
foglyaival. A suramari rend szintén érzékelte Rónin
varázslatának energiáit. Kémeik jelentést tettek Hollócsőr
csapatának érkezéséről, még mielőtt kiküldték volna keresőiket,
saját felderítőiket. A mágiatudók nem örültek a nemes
közbelépésének, ahogyan Illidan jelenlétének sem, aki a
szemükben felszenteletlen, tehát törvénytelen használónak
számított.
– Hollócsőr nagyuram, újfent meg kell kérjelek – kezdte a
vékonyabb, idősebb holdőr, egy fontoskodó alak, valamiféle
Latosziosz –, hogy add át ezeket a külvilágiakat, és akkor
megfelelően kikérdezhetjük őket!
– A vadabbik már volt nálatok, de nem csupán nem
jártatok sikerrel, el is veszítettétek. Most én következem. Így
valamivel rövidebb és egyszerűbb is a dolog. – A nemes
visszafordult a három fogolyhoz: – Úgy vélem, több is van itt,
mint ami a felszínen látszik. Tőled akarom hallani, Illidan!
Az ifjú varázsló láthatóan igen kényelmetlenül érezte
magát, de határozott hangon válaszolt:
– Igen, nagyuram, valóban a testvérem.
– Ez legalább olyan nyilvánvaló, mint hogy éjszaka van
vagy nappal! – mondta Hollócsőr fenyegetően hűvös
nyugalommal, közben Malfuriont nézte. – Hallottam már rólad,
fiú, ahogy a testvéredről is. Malfurionnak hívnak, ugye?
– Igen, nagyuram.
– Te szöktetted meg ezt a teremtményt?
– Igen, én.
A parancsnok előredőlt ültében:
– És ugye van rá valami igen jó okod? Olyasmi, ami
lehetővé teszi, hogy ne vádoljalak hazaárulással?
288
 – Kétlem, hogy hinne nekem, nagyuram.
– Ó, én sok mindent hajlandó vagyok elhinni, fiam –
válaszolt Hollócsőr még mindig az iménti higgadtsággal, és
hátradőlve simogatni kezdte szakállát –, amit becsülettel
mondanak el nekem. Szóval?
– Nos… – Van más választása? Előbb vagy utóbb, ilyen
vagy olyan módon, úgyis kihúzzák belőle az igazságot. –
Megpróbálom elmondani.
Elmesélte, hogy Khenariosz keze alatt tanult, és ezzel
máris kételkedő homlokráncolást váltott ki a hallgatósága egy
részéből. Elbeszélte visszatérő rémálmait, és elmagyarázta, hogy
a félisten miként értelmezte azokat, illetve miként segítette
hozzá, hogy saját szemével lássa az álmok világát. Végül
elbeszélte azt is, miféle nyugtalanító dolgokat látott Zin-Azshari
körül, ahová nem is önszántából érkezett meg. Meghallgatták
azt is, amit magáról a Forrásról mondott, melyet a palota
varázslói – szerinte – felkavartak gondatlanságukkal. Lefestette
a nemesnek, a holdőröknek és a többieknek a torony képét, és
hogy mit érzett; mi folyhat odabent.
Csupán egyetlen dolgot nem említett, feltételezve, hogy
azonnal hitelét veszítené: Azshara királynő meggyanúsításáról
szándékosan nem ejtett szót. Hollócsőr nem tett megjegyzést a
történetre, ehelyett a holdőrökre nézett:
– A rend felfedezett bármiféle zavart?
Az idősebb varázsló válaszolt:
– A Forrás nyugtalanabb a megszokottnál, és igen, ez lehet
helytelen használat eredménye. Nem figyeltünk fel semmi
hasonló tevékenységre Zin-Azshari környékén, de egy ilyen
hihetetlen képzelgés miatt…
– Valóban hihetetlen. – A szakállas parancsnok Illidanra
nézett: – Mit tudnál mondani a testvéredről?
– Nem álmodozó fajta – közben nem nézett Malfurionra –,
de hogy ez a története igaz-e vagy sem…

289
 – Csakugyan kétséges. Mindenesetre nem zárnám ki a
lehetőséget, hogy Xaviosz nagyúr és az Előkelők, valami
ördöngösségbe fogtak, Azshara tudtán kívül. Sokszor tesznek
úgy, mintha a királynő az ő személyes tulajdonuk lenne, akihez
senki másnak nincs joga közelíteni.
Ezeket az állításokat még a holdőrök is bólintással
nyugtázták. A főtanácsos és az Azshara körül lévők önteltsége,
közismert volt.
– Ha szólhatok, nagyuram! – vetette közbe Latosziosz. –
Amint itt elrendeztük a dolgokat, üzenetet küldenék rendünk
vezetőinek. Ők könnyedén kivizsgálhatják az Előkelők
tevékenységét.
– Érdekelne, miféle eredményre jutnak. A történeted, ifjú
Malfurion, megmagyarázza cselekedeteid egy részét –
feltételezve, hogy javarészben igaz. De még mindig nem értem,
miként illik bele néped egy foglyának kiszabadítása, ami
egyenlő a hazaárulással.
– Talán én könnyebben válaszolhatok – szólt közbe
váratlanul Rónin.
Malfurion nem volt benne biztos, hogy jó dolog hagyni a
külvilágit beszélni. Az éjtündék sohasem voltak megértőek más
fajokkal szemben, és bár Rónin nagyjából hasonlított rájuk,
mégsem tartozott közéjük. Ámde Hollócsőr jelezte, hogy meg
akarja hallgatni, még ha figyelembe nem is veszi; hanyagul
intett a mágusnak, hogy folytassa.
– Az én földemen, nem messze az övétől – magyarázta az
ork felé biccentve –, különös, mágikus rendellenesség jelent
meg. Az én népem engem küldött, és az övé őt küldte, hogy
megvizsgáljuk. Népeink egymástól függetlenül fedezték fel a
rendellenességet, külön-külön értünk oda, és mindkettőnket
beszippantott. Ide kerültünk a ti földetekre, én az egyik helyre,
és ő a másikra.
– És hogyan jön ehhez az ifjú Malfurion?

290
 – Úgy hiszi – akárcsak én –, hogy a rendellenességet az
említett varázsmunka okozza.
– Ez már lehetne riadalom oka – vetette közbe az idősebb
holdőr kétkedőn. – De ez a zöld bőrű teremtmény nem olyannak
látszik, akit mágikus rendellenességek vizsgálatára küldenek.
– A hadfőnök parancsot ad, és én megyek – vágott vissza
Brox, egy kihívó mordulás kíséretében. – Mentem.
– Nem beszélhetek az orkok nevében – válaszolt Rónin is –
, de jómagam beavatott vagyok az efféle tudományokban.
Az éjtündékétől olyannyira különböző külseje alapján a
holdőrök eddig nem tekintették Rónint a művészetük
ismerőjének, és elkerekedett szemmel néztek rá. Egy gyors
mozdulat és hallgatással telt rövid szünet után, a két varázsló
egyetértőn bólintott. Malfurion rájött, hogy bár továbbra sem
tudják beazonosítani Rónin fajtáját, felismerték benne a mágust.
– Lehet, hogy öregszem, de hajlok rá, hogy elhiggyem
mindezt. – Hollócsőr nagyúr megjegyzésének hallatán a tisztek
némelyike felhúzta szemöldökét, és Malfurionon a
megkönnyebbülés hulláma söpört végig. Ha a parancsnok
elfogadja a történetüket…
– Mi viszont határozatlanok maradtunk – jelentette ki
Latosziosz. – Az ilyesmit nem lehet a hitre alapozni. Belső
vallatásra van szükség!
A nemes kérdőn nézett:
– Mondtam én mást? Csettintett ujjaival és az őrök
szorosan megragadták Malfurion karjait, úgy vitték közelebb az
emelvényhez.
– Most pedig szeretném próbára tenni a hitemet, melyet új
varázslómba helyeztem. Illidan! Meg kell bizonyosodnunk a
teljes igazságról, bármilyen kellemetlennek tűnik is ez neked!
Bízom benne, hogy be tudod bizonyítani a testvéred igazát!
Az ifjú éjtünde nyelt egyet, azután Malfurion mögé nézett.
– Én megbízom testvérem szavában, de a fehér bőrű
teremtményről már nem mondhatom el ugyanezt, nagyuram.
291
 Illidan próbálta elkerülni, hogy hatalmát testvérén kelljen
próbálgatnia. Bár Malfurion értékelte ezt a törődést, nem tetszett
neki az ötlet, hogy Brox vagy Rónin szenvedjen helyette.
– Parancsnok! Ez nevetséges! – Az idősebb varázsló
odavonult az emelvényhez, közben lenéző pillantásokat vetett
Illidanra. – Egy felszenteletlen varázshasználónak a saját
testvérét kell kikérdeznie? Minden eredmény csak gyanús lehet!
– Malfurion felé fordult, ezüstszín tekintete fenyegetően villant.
– Az uralmunk hajnalán lefektetett törvények értelmében, a
Holdőrségre száll a mágikus ügyek kivizsgálásának minden joga
és felelőssége!
Még előbbre lépett, és már karnyújtásnyi távolságba ért a
fogolyhoz. Malfurion próbálta nem kimutatni nyugtalanságát. A
Feketebástya-erőd fizikai veszélyeivel szemben még bízott
druida képességeiben, hogy megsegítik a túlélésben, azonban
egy varázsló turkálása az elméjében, teljesen készületlenül érte.
Az ilyesfajta kikérdezés sértetlenül hagyja a testét, de elméjét
olyannyira összetörheti, hogy sosem gyógyul fel.
Illidan szinte leugrott az emelvényről:
– Én fogom kihallgatni a testvéremet, nagyuram!
Bármire is készült Illidan, Malfurion gyanította, hogy
sokkal óvatosabb lesz, mint a holdőr, aki csak válaszokat akart.
Malfurion a nemesre nézett azt remélve, hogy elfogadja Illidan
felajánlását. A Feketebástya-erőd ura azonban csak hátrádőlt és
annyit mondott: – Betartjuk a törvényeket. A tiéd, holdőr, de
csak ha itt és most kikérdezed.
– Elfogadom a feltételt.
– Vedd figyelembe munkád végzése közepette, hogy talán
igazat mondhatott!
Malfurion sejtette, hogy ez volt a legtöbb, amit Hollócsőr
megtehetett az elméje épségéért. A nemes elsősorban a
Birodalom védelmezője volt, és ha e szent cél érdekében fel
kellett áldoznia egy testet vagy egy elmét, akkor meghozta ezt
az áldozatot.
292
 – Kiderül az igazság. – A varázsló csak ennyit válaszolt.
Parancsot adott az őröknek:
– Tartsátok egyenesen a fejét!
A vértesek egyike megragadta Malfurion haját, és a taláros
varázstudó odanyúlt, mutatóujjait kétoldalt a fogoly halántékára
tette.
Malfurion testén rángás futott végig, és biztos volt benne,
hogy felsikoltott, bár már semmit sem érzett, csupán halványan
volt tudatában mindannak, ami a testével történt. Gondolatai
kavarogtak, a régi emlékek kéretlenül bukkantak a felszínre,
majd visszasüppedtek a feledés mélységeibe. Elméjében egyre
erőteljesebb örvény kavargott, a káosz fokozódott, és úgy érezte,
mintha karmos kéz tépkedné fel a tudatába ragadt emlékképeket.
Ne küzdj ellenem! Parancsolta egy szigorú hang, talán
Latosziosz hangjára hasonlított. Engedd el titkaidat, és
mindenkinek jót teszel!
Malfurion szerette volna odaadni mindenét, amije csak
volt, de nem tudta, hogyan tegye. Akarva-akaratlan próbált
meditációba révedni, hogy kizárja a kaotikus örvénylést, de
csupán félsikert ért el. Egyszer felbukkant mindaz, amit már
elmondott vallatóinak; próbálta megragadni és előrelökni ezt a
gondolatsort. Azshara feltételezett kétszínűséget továbbra is
rejtegetni kívánta; ha ebbéli gyanakvása kiszivárog, akkor még
hiteltelenebbé válik, nem kizárt, hogy épelméjűségét
kérdőjelezik meg.
Azután ugyanolyan hirtelen, ahogy behatolt az elméjébe, a
kutakodó varázslat semmivé foszlott. Nem húzódott vissza, nem
halványodott el, hanem egyik pillanatról a másikra eltűnt.
Malfurion lábai összecsuklottak, ha az őrök nem tartották volna
meg, biztosan elesik.
Fokozatosan tudatára ébredt, hogy kiáltásokat hall,
némelyikben hitetlenkedés, másokban megrökönyödés csendült.
Talán az idősebbik holdőr hangja tűnt a legerőteljesebbnek, ám
ő csupáncsak szitkozódott.
293
 – Az nem lehet! – kiáltott valaki. – A királynő biztosan
nem tenne ilyesmit!
– Soha!
Malfurion hagyta, hogy legrosszabb félelme eluralkodjék
rajta. Csendben átkozta gyenge akaratát. Elárulta önmagát,
elárulta Khenariosz tanításait.
– Inkább az Előkelők! Csak Xaviosz műve lehet! –
kiáltotta egy másik hang.
– Gonosztettet követ el a saját fajtája ellen! – értett egyet
az előző hang.
Miről beszélnek? Bár elméje még nem kívánt elnyugodni, s
gondolatai észvesztő módon kavarogtak, Malfurion bizonyos
volt benne, hogy valami nincs rendben a többiek véleménye
körül. Mindenki túl izgatott volt, túlreagálták egyszerű, ám
logikus hitét. Ő csak egyetlen rang és cím nélkül való éjtünde
volt, miként válthatott hát ki ilyen pánikszerű zajt, az ő puszta
gyanúsítgatása?
– Hadd nézzem, mi van vele! – szólt egy ismerős hang.
Malfurion érezte, hogy az őrök átadják valakinek, aki óvatosan
lefektette a földre.
Egy kéz fogta meg az állát, elfordította a fejét. A tekintetét
borító homályon keresztül Malfurion a testvére arcát látta.
– Miért nem adtad fel azonnal? – mormolta Illidan. – Két
óra! Eszednél vagy még egyáltalán?
– Két… óra…?
Választ nem kapott, de Illidan megkönnyebbülten fújt
egyet:
– Szent Elún! Miután kiköpted azt az ostobaságot a
királynőről, a vén bolond úgy döntött, hogy kitép mindent az
elmédből, mindegy mibe kerül! Ha a varázslata nem omlott
volna hirtelen össze, lehet, hogy csak egy üres testet hagyott
volna belőled! Elveszítettek három rendtagot, és téged vádolnak
emiatt!

294
 – Ö… összeomlott? – Értelmetlennek tűnt az állítás.
Malfurion vallatója rangos fővarázsló volt.
– Minden varázslatok szertefoszlott! – állította Illidan. –
Miután az első összeomlott, megpróbálkozott egy másodikkal,
és amikor az sem működött, a társa nekiállt egy harmadiknak, de
semmit sem sikerült létrehozniuk!
Malfurion még mindig nem értette. Ikertestvére szavai azt
sugalmazták, hogy mindkét jelenlévő holdőr elveszítette a
hatalmát.
– Nem tudnak varázsolni?
– Nem… és valójában én sem érzem magamban a
hatalmat… – Odahajolt Malfurion füléhez. – Talán még maradt
valamennyi erőm, de nem sok. Mintha elvágtak volna a
Forrástól!
A zűrzavar egyre növekedett. Hallották, ahogy Hollócsőr
megkérdi a holdőröket, kapcsolatban állnak-e még a
rendtestvéreikkel. Az egyik varázsló válasza szerint az
állandóan fenntartott kapcsolat ezúttal megszakadt. A nemes
ezután a saját híveitől kérdezgette, hogy maradt-e
valamelyikükben némi erő, legyen az bármily kicsiny.
Senki sem válaszolt igenlőn.
– Elkezdődött… – suttogta Malfurion anélkül, hogy
végiggondolta volna a szó jelentését.
– Hmm? – Ikertestvére összehúzta a szemöldökét. –
Micsoda? Mi kezdődött el?
De Malfurion elnézett Illidan mellett, emlékei közül
előbukkant a Forrás és a torony között feszülő, erőszakos
energiák képe. Hirtelen megértette, hogy az óvatlan
varázshasználat micsoda következményekkel járt és járhat még,
a palota falain kívül levőkre.
– Nem tudtam… – mondta végül testvérének. – Bár tudtam
volna… – Illidan mögött felbukkant Brox és Rónin aggódó arca.
Akár megértették az eseményeket, mint ő, akár nem, mintha

295
vonásaikra ugyanaz a félelem ült volna ki, mint amelyet ő érzett.
– Elkezdődött…
Az éjtündék birodalmában mindenütt, szerte Kalimdor
kontinensén, még ezrek fedezték fel a veszteséget. A Forrással
fennálló kapcsolatuk megszűnt, az oly könnyedén pocsékolható,
kimeríthetetlen hatalom, melyet mindennap, már szinte teljes
természetességgel használtak – eltűnt. Riadalom kélt és
hamarosan pánikká változott; mintha valaki ellopta volna a
holdat.
A palotához legközelebb élők, persze, rögtön a királynőhöz
fordultak, Azsharától kértek volna útmutatást, azonban a rácsos
kapuk zárva maradtak előttük. Egyre nagyobb és nagyobb
számban gyülekeztek, odafent az őrök merev arccal bámultak le
rájuk, és nemhogy nem mozdultak kaput nyitni, de még csak le
sem kiáltottak, hogy legalább megnyugtassák a gyorsan
növekvő tömeget.
Talán fél éjszaka is eltelhetett így, és a város apraja-nagyja
már a palota körüli tereken gyülekezett. A kapuk végül
kinyíltak, és a tömeg beözönlött. Bizonyosak voltak benne, hogy
szeretett királynőjük végre fogadja őket, és meghallgatja
panaszaikat.
Ám a palota hatalmas ajtaján nem Azshara lépett ki. Mi
több, ilyen alakokat még soha senki nem látott, nem álmodott,
nem is képzelt el, az Éjtünde Birodalomban.
A Lángoló Légió megkezdte a tisztogatást.

296
 Tizenkilenc
A
z utazás kezdete óta úgy érezte, mintha szinte teljesen a
régi önmaga lenne, elsősorban Korialstrasz közelsége
folytán. A sárkány épp sebesen vitte Khenarioszli felé,
de még nem jártak elég közel ahhoz, hogy a félisten
felfedezze őket. Az elhatározás, hogy felkeresi az éjtündét, akit
Nozdormu mutatott neki, fellelkesítette és eltökéltebbé tette
Krázust – és a hirtelen szédülés olyan váratlanul érte, hogy
majdnem alázuhant. Korialstrasz segített rajta az utolsó
pillanatban, de ő maga is különösmód zavarodottnak tűnt.
– Jobban vagy? – üvöltött hátra a sárkány.
– Igen… összeszedem magam. – Krázus az éjszakai eget
bámulta, próbált rájönni arra, hogy mi történhetett. Megtépázott
emlékezetében kutatott, végül kikövetkeztetett egy lehetséges
választ: – Ismered, barátom, az éjtündék fővárosát?
– Zin-Azsharit? Nagyjából ismerem.
– Kanyarodjunk arrafelé.
– De a keresést…
De Krázus hajthatatlan volt:
– Azzal ne törődj! Úgy vélem, most kivételesen fontos,
hogy odamenjünk.
Fiatalabb énje morgott valamit az orra alatt, de nagy ívben
elkanyarodott Zin-Azshari felé. Krázus előredőlve bámulta a
sötét tájat, a legendás város fényeit kutatta. Ha emlékezete jól
szolgálta – bár ebben már nem igazán reménykedett – Zin-
Azshari volt az éjtünde civilizáció csúcsa, a legnagyobb város a
Birodalomban, s hozzá foghatót azóta sem látott a világ. Ezúttal
azonban az ősi város szépsége cseppet sem érdekelte, egyedül az

297
foglalkoztatta, hogy emlékezete szerint Zin-Azshari a Végtelen
Forrás mellett állt.
Úgy érezte, a Forrás szólítja, magához húzza őt. Bár a
Lángoló Légió első megjelenésének helyét nem tudta felidézni,
azért elméje elég éles volt ahhoz, hogy egészen pontos
következtetéseket vonjon le. Ebben az időszakban a Forrás
egyenlő volt magával a hatalommal, és a hatalom nem csupán a
démonok vágyainak tárgya, de ez tette lehetővé azt, hogy
egyáltalán belépjenek a leigázni kívánt birodalmakba.
Hol lehetne könnyebben kaput nyitni a Lángoló Légió
számára, ha nem a Végtelen Forrás, a varázsenergiák valaha
ismert legnagyobb és legerőteljesebb kútja közelében?
Fenn szárnyaltak az éjszakai égen, Korialstrasz alatt
elsuhantak a mérföldek. Még így is órák teltek el, mire céljuk
közelébe értek, értékes órák, melyekre a világnak – Krázus
szerint – bizonyosan szüksége lett volna még.
Végre a sárkány felkiáltott:
– Mindjárt meglátjuk Zin-Azsharit! Mit remélsz a
látogatástól?
Krázus reményei szerint még semmi különöset nem kellett
volna látniuk, de valamiképpen megérezte, hogy a valóság már
túlhaladt azon a ponton, amikor még megfelelhetne vágyainak.
Mindezt nehéz lett volna elmondani társának száguldás közben,
így a legrövidebb lehetséges válasz mellett döntött:
– Nem tudom.
Fények jelentek meg elöl, számtalan fény. Krázus
dermedten ült Korialstrasz nyakában. Természetesen az éjtündék
is kivilágítják városaik utcáit, de túl sok fénypont látszott ahhoz
képest, hogy éjszakai teremtményekről van szó. Még egy Zin-
Azshari méretű városnak sem kellett volna ennyire fényesnek
lennie. Ahogy közelebb értek Krázus látta, hogy a fény nem
fáklyákból vagy kristályokból érkezik – hanem dühöngő
füzektől, melyek a tünde fővárost dúlták.

298
 – Lángol a város! – kiáltott hátra Korialstrasz. – Mi
okozhatott ekkora tűzvészt?
– Lentebb kell ereszkednünk – mondta Krázus válasz
helyett.
A vörös sárkány süllyedni kezdett. Több száz lábnyit
süllyedtek vitorlázva, és hamarosan kivehetővé váltak a
részletek. A díszes és színes épületek többsége lángolt, egy
részük már össze is omlott. A szépen megformázott kertek és a
hatalmas otthon-fák máglyákká változtak. Az utcákat tetemek
sokasága borította.
Az éjtündéket kegyetlenül legyilkolták, mindegy volt, hogy
öreg, beteg vagy gyermek került elébük. Sokan csoportokban
haltak meg, míg másokon látszott, hogy menekülés közben
vadászták le. Zin-Azshari népe mellett állatok, főként éjszablyák
hevertek nagy számban.
– Háború volt itt talán?! – morogta a szárnyas leviatán. –
Nem… nem háború. Ez mészárlás!
– Ez a Lángoló Légió műve – mormolta Krázus, szinte
csak magának.
Korialstrasz a városközpont felé kanyarodott.
Különösképpen a kár egyre kisebb volt, ahogyan beljebb
haladtak, mi több, maga a palota és a körötte álló, fallal
körülvett épületek érintetlennek tűntek.
– Mit tudsz azokról a részekről? – kérdezte Krázus a
hátasától.
– Keveset. Azt hiszem, a palotához csatolt épületek, az
Előkelők otthonai. Ők az éjtünde társadalom legmegbecsültebb
tagjai, minthogy mindegyikük Azshara királynő szolgálatában
áll.
– Tegyünk egy kört!
Korialstrasz egyetértőn engedelmeskedett. A környéket
tanulmányozva Krázus gyanúja beigazolódott: a méltóságos
Előkelők szállásai közül egyetlen egy sem sérült meg.
– Mozgást látok északnyugaton!
299
 – Repülj oda! Gyorsan! – De minthogy Korialstrasz maga
is válaszokra vágyott, Krázusnak nem kellett sürgetnie társát. Ez
nem meglepő, hiszen egy és ugyanazon lélek voltak, két külön
testben.
Hamarosan Krázus is meglátta, amit a sárkány az imént
felfedezett. Hullámszerű mozgás, mintha sáskák hada lenne,
haladt végig a városon. Korialstrasz még lejjebb ereszkedett,
hogy jobban lássák az egyes alakokat.
A Lángoló Légió töretlen lendülettel vonult végig az
éjtündék fővárosán, és útközben semmit sem hagyott
érintetlenül. A démonok még a falakat is ledöntötték. Ott voltak
a magas, kegyetlen külsejű felgárok a buzogányaikkal és a
pajzsaikkal. Az eszetlen pokolfattyak faltörő kosokként rohantak
át a kőfalakon, és minden szilárd ellenállást tanúsító dolgon.
Felettük termetes, szárnyas alakok lebegtek zölden lángoló
karddal, megolvadt vértezetben, patás lábbal – a Végzethozók is
megérkeztek már.
Ahogy a sárkány közeledett a Horda elejéhez, Krázus
meglátta a kutyaszerű démonokat, amelyek mindig is a Légió
előhírnökei voltak. Láthatóan eluralkodott rajtuk a feszült, éber
nyugtalanság; nemcsak orrukat emelték magasba, de mágiaszívó
csápjaik is remegve meredtek előre.
Azután a mágus meglátta, hogy mire vadásznak –
menekülők áradtak kifelé a városból, családok és egyének
alkottak kétségbeesett tündefolyamokat a keskeny utcákon. Itt
is, ott is kis csoportokba gyűlt vértezetes és taláros alakok – az
utóbbiak a legendás Holdőrség egyenöltözékét viselték – vették
fel a harcot a démonokkal. Krázus és társa épp föléjük értek,
amikor az egyik holdőr varázslattal próbálkozott, ámde így
kiállva a többiek elé, csupán áldozatnak kínálta magát. Az egyik
ördögkutya mohón gyorsított, és a varázslóra vetette magát.
Csápjai előrecsapódtak, és mellkasán érték a szerencsétlen
mágiahasználót.

300
 A holdőr hátratántorodott a támadás erejétől, de a
ráakaszkodott csápok megtartották; nem eshetett el. Mielőtt
bárki a segítségére siethetett volna, a démon megfosztotta a
kapálózó holdőrt mindattól a kicsinyke megmaradt mágikus
erőtől, amellyel még rendelkezett. A szörnyeteg félredobta a
száraz, összeaszott maradványokat, és máris következő áldozatát
kereste.
A vörös sárkány felüvöltött. Krázusnak nem volt
lehetősége visszafogni fiatalabb önmagát, és őszintén szólva
nem is akarta igazán. Saját érzései is afelé mutattak, hogy
inkább hagynia kell Korialstraszt, hadd álljon bosszút a
halandóért. Máris túl sokakat pusztított el a Légió, és Krázus
hirtelen rádöbbent, hogy már egyáltalán nem érdekli a jövő.
Mindeddig azért küzdött, hogy lehetőleg ne okozzon sérüléseket
a saját jelenének, de már megelégelte a küszködést, a
hazugságokat, s legjobban megelégelte a szenvedést, mások
szenvedését, amely ellen csak akkor tehetett valamit, ha többé
nem fogta vissza magát.
Eljött a megtorlás ideje.
Ahogy Korialstrasz végigsöpört a démoni sereg sorai felett,
hatalmas lángcsóvát eresztett szabadjára. A tűzözön elborította
nem csupán a varázslót kiszipolyozó ördögkutyát, de az azt
követő falka egy részét is. A túlélők vinnyogva próbáltak
elmenekülni, ha mozogni bírtak egyáltalán.
A sárkány nem hagyta ennyiben: szembefordult a
fősereggel, és egy második tűzhullámmal elborította a legelöl
haladó démonokat. Akit a tűzcsóva elért, szinte azonnal kimúlt.
Néhányan a szívósabbak közül még kikeveredtek valahogy a
lángokból, de izzó sebeiktől ők is csakhamar összeestek. Az
egyik tüzet fogott pokolfattyú hemperegve próbálta eloltani a
lángokat. Amikor rájött, hogy nem járhat sikerrel, fejjel előre
belerohant egy épületbe, talán azzal a pislákoló reménnyel, hogy
így valamiképpen megszabadulhat kínjai forrásától.

301
Másodpercekkel később ő is eleshetett, legalábbis nem bukkant
ki a rommá tört falak közül.
Még a Lángoló Légió sem volt képes ellenállni egy
sárkány színtiszta dühének, ámde a démonok sem maradtak
teljesen védtelenek. Soraik közül maroknyi Végzethozó röppent
fel. Krázus hamarabb észrevette őket, és bár tisztában volt a
kockázattal, mégis egy varázslat mellett döntött.
Szelek támadtak, rohanva száguldottak a legelöl haladó
démon felé, és elsodorva nekivágták őt a mögötte közeledőknek.
A Végzethozó belegabalyodott egyik társába. Közben
Korialstrasz megeresztett egy újabb leheletet, és öt szárnyas rém
zuhant alá – tüzes lövedékekként pusztították saját hordájukat.
A szárnyas démonok maradéka szétszóródott ugyan, de
gyorsan rendezték soraikat. Újabbak ugrottak ki a tömegből,
megkétszérezve így a számukat. Látszott, hogy Korialstrasz
szembe akar szállni velük, de Krázus már érezte a közelgő
gyengeséget. Ahogyan Alexstrasza mondotta, ketten együtt
majdnem egészet alkotnak – de mégsem teljesen egészet.
Képességeik használatától, a szokásosnál gyorsabban
kimerültek. A sárkány máris lassabban és kevésbé egyenletes
mozgással repült, még ha nem is vette észre.
– Mennünk kell! – kiáltotta Krázus.
– Meneküljünk el? Soha!
– Így is időt adtunk a menekülőknek! – Krázusnak igaza
volt. A sereg feltartóztatása lehetőséget adott az éjtündéknek,
hogy valamelyest szétszóródjanak. A mágus bízott benne, hogy
ezután már tudnak gondoskodni magukról: – Beszélnünk kell
azokkal, akik többet is tehetnek! Folytatnunk kell eredetileg
eltervezett utunkat!
Krázusnak is fájdalmat okoztak saját szavai, mert szíve
szerint inkább porrá égetett volna minden démont a környéken.
Azonban egyre több Végzethozó tartott feléjük, hogy elbánjon a
magányos hüllővel. Korialstrasz csalódott üvöltéssel eresztett
szabadjára egy utolsó csapást, amely három repülő rém vesztét
302
okozta, és ismét szétszórta a többieket. Ezután a vörös sárkány
megfordult és tovaröppent – növekvő kimerültsége ellenére
könnyedén maga mögött hagyta üldözőit.
Ahogy újra elszárnyaltak a palota mellett, Krázus rémülten
látta, hogy a kapukon újabb démonok áradnak ki. A
legnyugtalanítóbb azonban az éjtünde őrök látványa volt, akik
még mindig a falakon álltak. Látszólag hidegen hagyta őket a
pusztítás, melynek áldozatai között könnyen ott lehettek
rokonaik és egyéb ismerőseik.
Krázus korábban is látott már ilyen üres közönyt. A
második betörés alkalmával szintén voltak, akik hasonló
rémisztő semlegességgel álltak a Légió oldalán. Megbűvölte
őket a démonok növekvő befolyása! Ha a Légió urai még nem
tették be lábukat a halandók világába, akkor hamarosan
megérkeznek!

Rémisztő hangok zavarták meg pihenését. Azshara zenét

rendelt, hátha az elnyomja a nemkívánatos zajokat, de a lírák és
flóták nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Végül a
királynő felkelt és új testőreivel körülvéve, kecsesen végigsétált
a palota egy részén.
Kivételesen nem Xaviosz, hanem Varo'then került először
az útjába. A kapitány féltérdre ereszkedett és öklét a szívére
helyezte – illendő köszöntése a királynőnek:
– Csodálatos fenséged!
– Mi oka, kedves kapitányom, ez éktelen lármának?
A rémült éjtünde fátyolos tekintettel nézett fel rá:
– Talán könnyebb lesz megmutatnom.
– Mutasd hát!
Egy erkélyhez vezette úrnőjét, amelyről beláthatták a város
legnagyobb részét. Azshara ritkán lépett ki arra az erkélyre,
kivéve a nyilvánosság előtti megjelenéseket. Jobban kedvelte
303
magánkertjeinek szépségét, melyet hálószobájából élvezhetett,
avagy a Végtelen Forrás látképét, amelyet a hátsó tornyok
ablakaiból nézegethetett.
Az elébe táruló látványhoz semmiképpen sem lehetett
hozzászokva. Azshara aranyszín tekintete szinte itta a város
képeit, a romos épületek, a hatalmas tüzek és az utcákat elborító
tetemek látványát. Jobbra nézett, ahol az Előkelők szállásai
álltak békésen.
– Magyarázd el, Varo'then!
– A kancellár elmondása szerint, ők mind értéktelennek
bizonyultak. Ahhoz, hogy teljesen előkészítsük a világot a
tökéletességre, el kell söpörni minden tökéletlenséget.
– És azok ott lenn mind hibásnak ítéltettek Xaviosz
szerint?
– A Legnagyszerűbb bizalmas szolgálója, a mennyei
parancsnok, Mannorot javaslatára.
Azshara még csak egyszer és csupán rövid időre találkozott
a hatásos megjelenésű parancsnokkal, de akárcsak kancellárját, a
Legnagyszerűbb magas rangú szolgálója őt is lenyűgözte.
Bólintott:
– Ha Mannorot szerint így kell lennie, akkor így kell
lennie. Mindig úgy véltem, hogy a dicső célok érdekében
szükséges némi áldozathozatal.
Varo'then meghajolt:
– Bölcsességed határtalan.
A királynő ugyanazzal az uralkodói öntudattal fogadta a
bókot, amellyel szinte minden bókot fogadott, és ez nem kevés
alkalmat jelentett naponta. Visszanézett a mészárlás
eredményére és azt kérdezte:
– Sokáig tart még? Hamarosan a Legnagyszerűbb is
megérkezik, ugye?
– Igen, királynőm. És azt beszélik, Mannorot nevén
nevezte őt: Sargeras.

304
 – Sargeras… – Azshara a nevet ízlelgette. – Sargeras…
megfelelő név egy istenségnek! – Szívére tette egyik kezét. –
Szóljanak, amikor közelít. Igencsak csalódott lennék, ha nem
lehetnék ott, hogy elsőként üdvözöljem.
– Személyesen gondoskodom róla, hogy megfelelő időben
hírt kapj – mondta Varo'then és újra meghajolt. – Bocsáss meg,
úrnőm, de kötelességeim elszólítanak.
Azshara elbocsátólag intett, és visszafordult a városkép
felé, ajkai az igaz istenség nevével játszottak. A kapitány
magára hagyta testőreivel. Gondolatban Azshara már kezdte
kialakítani a képet arról a világról, amely majd e lerombolt és
tönkretett jelen helyébe áll. A képen egy még fenségesebb város,
az éjtünde dicsőség igaz emlékműve állt. Azt már nem
nevezhetik majd Zin-Azsharinak, legyen bármily hálás népének
ezért. Nem, annak neve legyen csak egyenlő megalapítójának
nevével; Azshara! Mi más lehetne otthonom legméltóbb neve,
mint a sajátom? Kimondta még kétszer, hangzásán tűnődött.
Rég át kellett volna nevezni, de ez már mit sem számít.
Azután más gondolata támadt. Valóban ő testesítette meg
fajtája minden tökéletességét, más fajok népe ikonjának
tekintették. De valaki még nála is csodálatosabb, fenségesebb és
dicsőségesebb volt. Sargeras.
– Sargeras… – suttogta. – Sargeras, az istenség… – arcán
majdnem gyermeki mosoly terült szét –, és hitvese, Azshara…

A hírnökök néhány percenként kértek bebocsátást a

Feketebástya-erődbe. Mindegyikük azonnal az erőd ura elé
kívánt járulni, mert mind fontos üzenettel érkezett. Mindegyikük
ugyanazokat a rémisztő híreket hozta.
A varázslóságot ellopták az éjtündéktől. Még a
legjártasabbak is csupán kevésre voltak képesek, emellett
mindazon varázslatok, melyeknek fenntartását a Forrásból
305
kiáramló erők biztosították, egyszerűen semmivé foszlottak
vagy összeomlottak. Ez helyenként katasztrofális
következményekkel járt. Mindenhol kitört a pánik és a helyi
őrségek csupán annyit tehettek, hogy megakadályozták a káosz
terjedését. Ráadásul a legfontosabb helyről, Zin-Azshariból még
egyetlen szó sem érkezett. Végül az őrök betámogatták a
fővárosi hírnököt, aki alig állt a lábán. Vértezetet mintha
letépték volna róla, és bőrét mindenhol véres karomnyomok
borították. Meg-meginogva sikerült féltérdre ereszkednie.
– Kapott élelmet és vizet? – kérdezte a nemes. Amikor
senki sem válaszolt, parancsot morrantott a bejárat mellett álló
katonái egyikének. Egy percen belül megérkezett az étel.
Rónin és társai is ott várakoztak türelmetlenül. Foglyokból
valamilyen meghatározhatatlan státuszba emelkedtek; még nem
tekintették őket szövetségeseknek, de már nem voltak kívülről
jött idegenek. A mágus úgy döntött, inkább csendesen
meghúzódik a háttérben, így ha újra fogollyá válik, az biztosan
nem a saját hibájából történik.
– Tudsz már beszélni? – dörrent rá Hollócsőr a hírnökre,
miután az evett valamennyi gyümölcsöt, és megivott majd fél
kancsó vizet.
– Igen… bocsáss meg, nagyuram… hogy így kellett elibéd
járulnom!
– A helyzetre való tekintettel alig hiszem, hogy ez számít.
A térdelő éjtünde végignézett az egybegyűlteken. Rónin csak
ekkor vette észre, hogy menyire beesettek a szemei. –Magam is
alig hiszem el, hogy ideértem… nagyuram! – Köhögött. –
Nagyuram! Azért jöttem, hogy elmondjam… úgy hiszem…
eljött a világ vége.
A betegesen monoton hang, amelyen ezt kimondta,
egészen rémületessé tette az egyébként nehezen hihető
kijelentést. Halotti csend telepedett az egybegyűltekre. Rónin
visszaemlékezett Malfurion szavára: elkezdődött. Még maga
Malfurion sem értette meg, mit jelent ez a szó, csak azt tudta,
306
hogy valami szörnyűségre utal. A mágus azonban már sejtette,
mi történhetett – az ördögkutyák megjelenése után csak idő
kérdése volt, hogy Krázus balsejtelme beigazolódjon.
– Ezt hogy érted? – kérdezte Hollócsőr, némileg előredőlve
ültében. – Talán valami szörnyű híreket kaptál Zin-Azshariból?
Onnan küldtek, hogy elhozd ezt a rémisztő hírt?
– Nagyuram! Egyenesen Zin-Azshariból jövök.
– Lehetetlen! – csattant fel Latosziosz. – Az út legalább
három éjszaka a legjobb fizikai állapotban, és a varázslatok nem
működnek…
– Jobban ismerem a lehetőségeket, mint te! – csattant fel a
katona figyelmen kívül hagyva, a holdőr magas rangját. Ily
arcátlanságra csak a legbűnösebb vagy legkétségbeesettebb
tünde vetemedik. Hollócsőr felé fordulva így folytatta: –
Segítségért küldtek. Az ottani holdőröknek sikerült használniuk
azt a csekély hatalmat, ami még megmaradt számukra, és
elhoztak a közelbe. Mostanra már ők is halottak lehetnek… –
nyelt egy nagyot –… és az is lehet, hogy én vagyok Zin-Azshari
egyetlen túlélője.
– Mi történt, fiú! Mondd már el!
– Nagyuram! Zin-Azshari romokban hever, vérszomjas
démonok pusztították el, rémálmokból kilépő teremtmények.
A történet úgy ömlött ki a hírhozó ajkai közül, mint
megnyíló sebből a vér. Akárcsak a többi éjtündét, a főváros
lakóit is megdöbbentette, hogy hirtelen és megmagyarázhatatlan
módon, elveszítették szinte minden hatalmukat. Sokan elmentek
a palotához, hátha ott megnyugtató választ kapnak. Csakhamar
százakat, ezreket számlált a tömeg. Azután a palotából harcos
szörnyetegek sokasága özönlött elő, némelyikük szarvakkal,
mások szárnyakkal, de mind felfegyverzetten és gyilkolásra
éhesen vetette magát közéjük. A nép tucatjával pusztult, irgalom
nélkül, lett légyen szó öregről vagy gyerekről akár. Egy részüket
saját fajtársaik taposták össze, a fejvesztett menekülés közepette.

307
 – Futottunk, nagyuram, mindannyian. Csak azokról tudok
beszélni, akik ugyanarra menekültek, mint én, és közülük a
legerősebb harcosok sem kívántak megállni.
A démoni horda nem hagyta ennyiben, és a tündék után
vetette magát. Hamar elkaptak mindenkit, aki nem tudta tartani a
lépést. Kis csoportokban sikerült ugyan kimenekülniük a
városból, de a démonok ott is folytatták a vadászatot.
Senki sem szakította félbe a történetet, senki sem vádolta a
beszélőt lázas képzelgéssel. Mind kiolvasták az igazságot a
hírnök tekintetéből és hangjából. A futár ezután elmondta,
hogyan került az erőd közelébe. Néhány holdőr és tiszt
összedugta a fejét, próbáltak kitalálni valamiféle védekezési
taktikát, vagy legalábbis azt, hogy mihez kezdjenek.
Elhatározták, hogy értesítik a Feketebástya-erődöt, és e feladatot
a jelenlévő katonák egyikére hárították.
– Figyelmeztettek, hogy a varázslat esetleg nem működik
megfelelő módon. Akár a Forrás mélyére vagy a város közepére
is kerülhetek. – Megrázkódott. – Kevés lehetőség maradt.
A varázstudók hihetetlen erőfeszítéssel láttak munkához.
Közéjük kellett állnia, miközben összeszedtek minden mágikus
energiát, amit még képesek voltak uralni. A világ
elhomályosodott körötte. Amikor a hely már eltűnőfélben volt,
még látta, hogy kutyaszerű szörnyetegek ugranak a varázslók
közé.
– Nem messze innen, valamivel északabbra érkeztem,
nagyuram, tépetten, de élve. Beletelt egy kis időbe, mire elértem
egy helyőrséget, ahol éjszablyát adtak alám… Azután siettem,
ahogy csak tudtam.
Hollócsőr valamelyest magába roskadva ült székén.
– És a palota? A palota is romokban hever? Mindenkit
legyilkoltak?
A hírnök láthatóan vonakodott válaszolni:
– Őrök álltak a falakon, nagyuram. Ott álltak, mielőtt a
kapuk megnyíltak…És – a hírnök itt elbizonytalanodott
308
tekintettel nézett körbe, mielőtt folytatta: –… és ott is maradtak
végig a mészárlás alatt!
– A királynő sohasem engedne meg ilyesmit! – kiáltotta a
nemes egyik főtisztje. Néhányan bólintottak egyetértésük jeléül,
de a többség véka alá rejtette véleményét.
A parancsnoknak is megvoltak a maga elképzelései, hogy
mit jelenthetnek az effajta hírek. Zord tekintettel meredt maga
elé és azt mormolta:
– Ahogy gyanítottuk. Az Előkelők műve lehet.
– Még ők sem lehetnek ennyire őrültek! – kiáltotta
Latosziosz feldúltan. – Mindenkinél magasabb rendűnek hiszik
magukat, de mégiscsak ugyanolyan éjtündék, mint mi! Nem
törnének saját népük vesztére!
– Hihetjük! De tudjuk, hogy a gőgjük nem ismer határokat!
– csattant fel Hollócsőr, rácsapva egyik öklével a kőszék
karfájára. – És soha ne feledjük, hogy az Előkelők Xaviosz
parancsainak engedelmeskednek!
Rónin hallotta már ezt a nevet korábban is, de sohasem
ennyi gyűlölettől csöpögő hangon. Odahajolt Malfurionhoz:
– Ki ez a Xaviosz?
Malfurion már egészen rendbejött, részben ikertestvére
segítségének köszönhetően. Broxra támaszkodva ő is ott állt a
többiek mellett. – Ő suttog a királynő fülébe. A legbizalmasabb
tanácsadó, és így Hollócsőr nagyúr egyik riválisa is egyben.
Magam sem kétlem, hogy benne van a keze a dologban, de
Azshara egyetértése nélkül mit sem tehetett volna. Az Előkelők
megtagadják az engedelmességet, ha a királynő kéri őket.
– Ezt sosem hinnék el neked, testvér – jegyezte meg
Illidan. – Egyelőre felejtsük ezt el és hagyjuk, hogy a kancellárt
vádolják mindenért! A végén úgyis ugyanarra a döntésre jutnak!
Bár nem bízott meg túlságosan Illidanban, Rónin teljesen
egyetértett az éjtünde szavaival. Úgy tűnt, a hivatalos
döntéshozók is kiválasztották már a maguk gonosztevőjét;
Hollócsőr felállt és parancsokat kiáltott kíséretének. A tisztek
309
úgy csatolták fel sisakjaikat, mintha készek lennének azonnal a
főváros ellen indulni.
– Minden holdőrt, minden értékelhető képességű
varázshasználót össze kell szednünk, amilyen gyorsan csak
lehet! Garodal! Küldj futárokat minden helyőrségbe és
parancsnoknak! Meg kell szerveznünk az ellenállást!
Latosziosz a nemes elé állt:
– Tennünk kell valamit a Forrás visszaszerzéséért! A
karunk ereje nem elegendő ilyen szörnyetegekkel szemben!
Hallottad a hírhozót, nagyúr!
A szakállas nemes egészen a holdőr képébe hajolt:
– Remélem, van kéznél némi mágia, főként a hencegők
rendjétől, máskülönben csak a karunk ereje maradt, amire még
támaszkodhatunk, ugyebár?
Illidan hirtelen otthagyta testvérét és a többieket:
– Nagyuram! Úgy érzem, én a segítségedre lehetek
valamelyest! Még maradt némi varázserőm!
– Nagyszerű! Szükségünk is lesz rá! Zin-Azshari eleste
bosszúért kiált, és ki kell szabadítanunk a királynőt az Előkelők
karmai közül!
Rónin nem bírt csendben maradni. Ő már látta, mire képes
a Lángoló Légió, és bár számára mindez a régmúlt részét
képezte, mégsem tudott úgy félreállni, ahogyan Krázus remélte.
Ő is érezte magában a mágikus energiákat, és azt, hogy akarata
szerint elő is hívhatja azokat.
– Hollócsőr nagyúr!
A nemes ránézett, arcára kiült a bizonytalanság, hogy mit
kezdjen vele:
– Mit akarsz?
– Olyasvalakire van szükséged, aki tud varázsolni.
Ajánlom magamat.
Hollócsőr kételkedve nézett. Kimondatlan, hitetlenkedő
kérdésére válaszképpen a mágus létrehozott egy kicsiny, kék
fénygömböt a bal tenyere felett. Több erőt igényelt a dolog, mint
310
általában, de annyit azért nem, hogy látható erőfeszítést tegyen.
A parancsnok kétkedő arckifejezése azonnal semmivé foszlott,
jól ismerte a varázserőben rejlő taktikai lehetőségeket:
– Igen, nos hát, üdvözöllek köreinkben! – Szeme sarkából
bizonyára látta Latosziosz reakcióját: – Különösen, hogy egyéb
helyekről nem sokra számíthatunk.
– Ha valamiféle bűbáj vágott el a Forrás erejétől, és az
megszűnik, akkor…
– Ehhez először is valamiféle mágikus erő kellene, ha jól
sejtem, amellyel megszüntetitek azt a bizonyos bűbájt. És ha
azzal még rendelkeznél, holdőr, valószínűleg kisebbek lennének
a gondjaink!
Ahogy hallgatta a vitázókat, Malfurion egyre inkább
elszomorodott. Mit sem használt az efféle civódás; cselekedni
kellett, de azzal a kevés maradék varázserővel, amellyel
Hollócsőr még megtámogathatta katonai erejét, a jövő
csakugyan sötétnek tűnt. Bárcsak…
Szemei elkerekedtek, eddig nem is gondolt saját magára. Ő
nem a Forrás energiáit használta. Ahogyan testvére és Rónin
tette az imént, ő is a nemes elé lépett. Hollócsőr hitetlenkedve
nézett rá:
– Te meg mit akarsz? Csak nem varázslóságot ajánlasz,
amiről Illidan is állítja, hogy még maradt neki valamennyi?
Örülök, ha így van, függetlenül múltbéli bűneidtől.
– Én nem varázslóságot kínálok, hanem másféle mágiát.
Azt ajánlom fel, amit tanítóm, Khenariosz átadott.
Latosziosz gúnyosan felnevetett:
– Ez most a legrosszabb tréfa! Valami mitikus lény
tanításai!
De Hollócsőr nem küldte el Malfuriont:
– Igazán úgy véled, hogy segítségünkre lehetsz?
A fiatal éjtünde habozott, azután így válaszolt:
– Igen, de nem innen. El kell vonulnom valami…
csendesebb helyre.
311
 A nemes szemöldöke megemelkedett:
– Csendesebb helyre?
Malfurion bólintott:
– El kell mennem Elún templomába.
– A Holdanya templomába? Rájuk nem is gondoltam. Az ő
támogatásuk határozottan szükséges ebben a helyzetben, de te
mit akarsz ott?
Malfurion próbálta elrejteni bizonytalanságát, s így
válaszolt:
– Fel kívánom deríteni, hogy mi zárta el a Végtelen Forrás
hatalmát a varázslóink elől. És ha tudom, semlegesítem is.

312
 Húsz
A
világgal minden rendben volt. Legalábbis Xaviosz
szerint. Álmai, céljai mind-mind karnyújtásnyi
közelségbe kerültek, és ami még jobb: a
Legnagyszerűbb elégedett volt az eredményeivel. A
Mannorot segítségével a palota és a Forrás köré emelt
varázspajzs nem csupán elzárta a hatalmat a többi
mágiahasználó elől, de lehetővé tette, hogy ők többet nyerjenek
ki a fekete tóból, így kiszélesíthették és szilárdabbá tehették a
kaput is. Alig néhány óra alatt, százak tódultak át a mennyei
seregből.
Mannorot azonnal átvette a parancsnokságot, és kiküldte az
érkezőket, hogy kezdjék meg a tisztogatást. Xaviosz előbb
rémisztőnek találta az ötletet, de azután elismerte, hogy Sargeras
módszere igen hatékony. Hamar hozzásegítheti az éjtündéket a
tökéletlenségtől megszabadított világ eszményének
megvalósításához. Az istenség minden bizonnyal jobban tudta,
miként érhetik el a paradicsomi állapotot, amely után a kancellár
sóvárgott. Hát nem megőrizték az Előkelők szállásainak
épségét? Akik a palotát szolgálták, azoktól származik majd az
éjtünde faj új aranykora, amely elhomályosítja az előtte volt
korszakokat.
Xavioszt az a megtiszteltetés érte, hogy tovább
felügyelhette a munkát, amely mindezt lehetővé tette. Ő tartotta
kifinomult egyensúlyban a varázslatot, amely folytonosan
megújította a pajzsot. Ez a feladat összetettebb volt, mint amire
akár maga Mannorot számított, és ha valami hiba csúszik a
dologba, akkor lehet, hogy a kaput is be kellett volna zárni a
pajzsvarázs újjáalkotásához. Persze, Xaviosznak nem állt

313
szándékában, hogy ilyesfajta katasztrófa történjék, ezért
gondosan ellátta legújabb feladatát. Nem is számított semmi
problémára; mi is történhetett volna ott bent, a palotában?
Tűnődő alak sétált be a terembe, türelmetlenül nézett körül:
– Hol van Mannorot? – kérdezte az Idomár sziszegő
hangon.
– Természetesen a sereg irányításával van elfoglalva –
felelte az éjtünde. – Hogy halad Zin-Azshari megtisztítása?
Egy pillanatra valami nyugtalanító kifejezés jelent meg
Hakar koponyaszerű képén. Mintha a kancellár olyasmit
mondott volna, amit az Idomár mulatságosnak talált. Hogy mi
lehetett ilyen szórakoztató, azt az éjtünde el sem tudta képzelni.
Eközben négy újabb felgár jelent meg. Az egyik rémisztő
Végzethozó ott állt a közelben. Ugatott valamit az újonnan
érkezetteknek Xaviosz számára ismeretlen, mennyei nyelvükön,
és azok szó nélkül kimasíroztak a teremből. A mennyei sereg
tiszteletre méltó katonai pontossággal mozgott; a csapatok
azonnal engedelmeskedtek a parancsoknak, és mindig csak a
feladataikkal foglalkoztak. Még Varo'then kapitány elit
katonáinak képességei is elhalványodtak mellettük, legalábbis
Xaviosz szerint mindenképpen.
– Hogyan haladnak a vadászat előkészületei? – kérdezte
ezután a kancellár.
Hakar tekintetén ezúttal mintha gúny árnya suhant volna
át:
– Minden rendben halad, éjtünde uraság! A kutyáim és a
melléjük rendelt felgárok, megkapták a szükséges utasításokat.
Akiket Mannorot el kíván fogatni, azok el lesznek fogva.
Ezután minden további szó nélkül megfordult és kisétált a
helyiségből. A kancellár büszke volt magára. Tisztelte az
Idomár pozícióját, de úgy vélte, az utóbbi napok eseményei
lassan közelebb emelték rangját, a Legnagyszerűbb
parancsnokaihoz. Már várta a pillanatot, amikor Hakar
letérdepel előtte.
314
 Ismét a varázslat felé fordult, amelynek egyetlen fizikai
jele egy kék, lüktető fény gömb volt a szimbólum felett. Ezt még
maga Mannorot véste a padlóba, a kapu alatti sokszög mellé.
Mesterséges szemeivel azonban Xaviosz jóval többet látott – a
mágikus energiákból szőtt narancsszín, sárga, zöld és még
többféle mintázat ott örvénylett a gömbben és körötte. Erőteljes
mágikus szövevény, amelyet az ő uralmára bíztak. Ezáltal
kezébe helyezték az egész világ sorsát is, és e gondolat
kifejezetten jó érzéssel töltötte el.

Elún egyházát nem kellett figyelmeztetni az Éjtünde

Birodalmat sújtó katasztrófára. Bár a Forrás elvesztése nem érte
őket személyes veszteségként, de – lévén ugyanazon faj
gyermekei – a papnők is megérezték a hirtelenjött ürességet.
Mindenesetre, a maguk nyugtalanságánál jobban lekötötte őket
az, hogy a tömegekkel foglalkozzanak, akik segítségért mentek
a templomokhoz. A Birodalom főpapnői felvették egymással a
kapcsolatot oly módon, amelyet még maga a Holdanya
biztosított, amikor először érintette meg a Kalimdoron élő hívei
szívét. A papnők végül úgy döntöttek, tömeges imádságra hívják
a népet, hogy Elún nyugalmat önthessen zaklatott lelkükbe.
Eközben képességeikkel a Forrás környékét fürkészték, de a
Holdőrséghez hasonlóan ők sem tudták meghatározni, hogy mi
történhetett.
Mindemellett, bár ők megtartották az ajándékokat,
melyeket istennőjüktől kaptak, ez nem jelentette azt, hogy
biztonságban voltak a szabadjára eresztett rémektől. Amikor a
Légió lerohanta a főváros templomait, még az oly távoli
Suramar papnői is megérezték a nővérek halálát. Ha testileg
nem is, tudatukban átélték kínjaikat, ahogy a Horda
könyörtelenül lemészárolta az ottaniakat – de az események
menetét még így sem ismerhették meg.
315
 – Nővér! – Az egyik papnő szólította meg Tirandát, aki épp
vizet öntött a hithűeknek. – Áll valaki a kapunál, aki téged kíván
látni.
– Köszönöm, nővérem! – Tiranda átadta a kancsót egy
másik papnőnek és kisietett. Feltételezte, hogy Illidan jött el
újra, és nehezen szedte össze bátorságát, hogy beszéljen vele.
Fogalma sem volt, mit mondjon, ha a másik szóba hozza
egybekelésük lehetőségét.
Ám nem Illidan várta, hanem olyasvalaki, akiről nem
gondolta volna, hogy hamarosan újra találkoznak.
– Malfurion! – kiáltott fel. Önkéntelenül a druida nyaka
köré fonta karjait, és szorosan megölelte.
Az ifjú igencsak zavarba jött, úgy suttogta:
– Örülök, hogy látlak, Tiranda.
A lány eleresztette:
– Hogy kerülsz ide? – Hirtelen aggodalom ült a
tekintetében: – Broxigar? Mit csináltak vele?
– Ő is itt van. – Malfurion maga mögé mutatott, és Tiranda
meglátta az orkot, ahogy ott várakozik a bejárat melletti sötét
sarokban. A szörnyszerű harcos láthatóan kényelmetlenül érezte
magát, minthogy a környék minden éjtündéje megbámulta.
A lány gyorsan körbepillantott, de a templom harcosain
kívül nem látott őröket a közelben.
– Malfurion! Miféle őrültség hozott ide? Talán
belopakodtatok a városba, csak hogy idejöjjetek?
– Nem. Elfogtak.
– De akkor…
Malfurion finoman a lány ajkaira helyezte mutatóujját:
– Ez a történet még várhat egy kicsit. Tudsz már róla, mi
volt Zin-Azshariban?
– Hozzávetőlegesen… nos, nem sokat. Malfurion!
Iszonytató rémület árad az ottani nővérek lelkéből!
Mindenkiéből! Valami szörnyűség történhetett!

316
 – Hallgass meg! A rémek most is közelítenek, ahogy itt
beszélgetünk. És ami még rosszabb, a holdőrök tehetetlenné
váltak! Valami varázslat elvágta őket a Forrás erejétől.
Tiranda bólintott:
– Ezt már gyanítottuk. De miféle rémek támadtak a
fővárosra? És mi köze van ennek ahhoz, hogy idejöttél?
– Később mindent elmagyarázok. Használjátok most a
Holdtermet?
– Használtuk, de olyan sokan jöttek, hogy a főpapnő
inkább megnyitotta a nagycsarnokot. A Holdterem akár üres is
lehet.
– Rendben. Oda kell mennünk – jelzett Broxnak, aki
odasietett hozzájuk. Tiranda meglepetésére az ork, hátára
szíjazva fegyvert hordott.
– De ha elfogtak… – értetlenkedett a fejsze láttán.
– Hollócsőr nagyúr nem látta okát, hogy továbbra is
foglyokként bánjon velünk. Emellett megengedte, hogy Brox
velem tartson.
– Az életemmel tartozom – emlékeztette a széles vállú
harcos –, mindkettőtöknek.
– Semmivel sem tartozol – válaszolta a druida. Tiranda felé
fordulva pedig így folytatta: – Kérlek, vezess a Holdterembe!
Tiranda vezetésével bentebb mentek. Brox próbált a társai
mellett maradni, de nem rejtezhetett el a templomban tartózkodó
éjtündék elől. Némelyikük csak rámutatott és mondott valamit a
körötte lévőknek, mások úgy sikoltottak fel, mintha ő lenne
minden bajuk okozója. Az őrök a Holdterem bejáratánál érték
utol őket. Egyikük az a nővér volt, aki annak idején Illidanról
beszélt Tirandával.
– Nővér! Szokás, hogy bárkit beeresztünk a Holdanya
templomába, de ez a teremtmény…
– Elún mondta talán, hogy nem illeti meg minden jog,
amely más hívőt megillet?

317
 Az őrök bizonytalanul néztek egymásra, végül egyikük így
válaszolt:
– E tekintetben valóban nem tesz különbséget a fajok
között, de…
– Mert talán nem vagyunk mind Elún gyermekei? Talán a
Holdanya neki nem adott jogot és lehetőséget, hogy támogatást
keressen nála? Hogy ez okból használhassa a templom erre szánt
részeit?
Erre az őrök már nem tudtak mit mondani, végül útjukra
engedték őket:
– Csak arra kérlek, ha nem muszáj, ne keltsetek nagyobb
pánikot, mint amekkora máris kialakult odakint.
Tiranda hálásan bólintott:
– Értettem. Köszönöm nektek.
Odabent csak két másik beavatottat találtak. Tiranda
azonnal odament hozzájuk és elmagyarázta nekik, hogy egyedül
szeretnének maradni. Közben egyszer Broxra mutatott. Az ork
jelenléte elegendőnek is bizonyult, hogy a két nővér sietve
távozzon.
Malfurionékhoz visszatérve Tiranda azt kérdezte:
– Mire készülsz?
– Ismét be szeretnék lépni a Smaragd Álomba.
A papnő nem csupán tartalmát nem kedvelte e
kijelentésnek, de a hangsúly sem tetszett neki igazán:
– Azt tervezed, hogy elutazol Zin-Azshariba!
– Igen. És remélem, hogy ott majd megtudhatom, mit
tettek a Forrással.
De Tiranda ennél jobban ismerte Malfuriont:
– Te nemcsak kémkedni akarsz! Szerintem csinálni akarsz
valamit!
Válasz helyett az ifjú a terem közepét vizsgálgatta.
– Az tűnik ott a legnyugodtabb helynek.
– Malfurion!
– Sietnem kell, Tiranda. Bocsáss meg nekem!
318
 Brox kíséretében odament a választott helyhez, és
keresztbe tett lábakkal leült a földre. Felnézett a holdfényes
égre. Az ork először vele szemben ült le, de azután helyet adva
arrébb húzódott, amikor végül Tiranda is úgy döntött, hogy
csatlakozik. Malfurion kérdőn nézett rá:
– Nem kell maradnod.
– Ha a Holdanya bármely módon segíthet, hogy
megvédelmezzelek, akkor jobb, ha itt vagyok.
Malfurion hálásan rámosolygott, azután tekintete
elkomorodott:
– Kezdenem kell.
Számára is ismeretlen okból Tiranda hirtelen megfogta a
férfi kezét, de Malfurion már lehunyta szemét. Csak egy csendes
mosollyal válaszolt, és viszonozta a kedves szorítást. Azután
ellazult, minden izma elernyedt, és Tiranda érezte az érintéséből,
amikor a druida otthagyta őket.
Gyorsan kigondolt, kétségbeesett terv volt ez, amelytől –
Malfurion is tudta – Hollócsőr nem sok sikert várt. Figyelembe
véve azonban, hogy a Holdőrség gyakorlatilag hatalmát
veszítette, a parancsnok nem látta okát, hogy a jöttment ifjú ne
próbálkozzon legalább. A druida maga is csak remélni tudta,
hogy nem üres ígéretet tett.
Tiranda érintése megnyugtatta. Eltávolította az utóbbi
napok eseményeinek zaját és a szörnyű híreket, így segített
elérni az álomszerű révületet, amelyre az utazáshoz szüksége
volt. Elcsendesedett elméjében összeszedte akaratát és kinyúlt a
fák, a folyó, a kövek felé, ahogyan Khenariosz segítségével tette
korábban.
Ezúttal nem nyugalom rejlett a természetben – sokkal
inkább az a zavart nyugtalanság, amely az ő lelkét is átitatta. A
világ egyensúlya felborult, és az erdő már tudott róla, ahogyan a
dombok, a folyó és még az ég is megérezte, hogy valami nincs
rendben. Bárhová összpontosított, harmónia helyett Malfurion

319
csak aggódó félelmet érzékelt, amin eleinte olyannyira
megütközött, hogy majdnem kiesett a révületből.
Azonban békés erőt merítve Tiranda lágy érintéséből és
jelenlétéből, újra lecsendesítette elméjét. Nem engedte, hogy a
zavar elborítsa. Kinyúlt a természet szellemei felé, és egyenként
megszólította, megölelte őket, hogy érezzék az ő nyugalmát.
Megismerte és megértette zavarukat, s megígérte, hogy
cselekszik a nevükben, ha megsegítik ebben. Biztosította őket,
hogy maga is az egyensúly helyreállítására törekszik. A
szellemek zaklatottsága lassan csillapodott, és bár az eredeti
állapotokat nem tudta visszaállítani, a mágusnak legalább
sikerült létrehoznia a harmónia valamiféle utánzatát. Mire ezt
befejezte, ismét készen állt arra, hogy útra keljen az álmok
ösvényein.
Az anyag korlátaitól szabadon még egy pillanatra
visszatekintett barátaira, főként a lányra, azután elindult. Ezúttal
egészen könnyen felfedte a lelke és teste közötti kötelékeket,
levetette őket, megszabadult tőlük. Csupán egyetlen vékony
ezüstfonalat hagyott szívtájékon, hogy ne hagyja magára
teljesen a porhüvelyt. Visszatekintve még látta, hogy Tiranda
arcán legördül egy könnycsepp. Ösztönösen odanyúlt, hogy
letörölje, de álom-alakjának ujjai nem érinthették meg az anyagi
valót. Mintha csak megérezte volna, Tiranda odanyúlt és nem
csupán letörölte a könnycseppet, de ujjai kicsit elidőztek ott.
Malfurionnak kényszerítenie kellett magát, hogy
elforduljon. Az eget fürkészte, azután Zin-Azshari felé fordult,
és összpontosítva előrelépett. A már ismert zöldes árnyalat
hirtelen körbefutotta világát. Malfurion ismét próbálta
egybecsúsztatni az árnyékvilágot a fizikaival, és félig járva, félig
repülve megindult az álomtájon. Egyszerre érzékelte az anyagi,
a tudatmélyi, és más dimenziók sokféleségét.
Ahogy elindult, váratlanul erőteljes, bár távoli jelenlét
keltette fel figyelmét. Először kételkedett érzékeiben, de egy
kevés összpontosítás eloszlatta kétségeit. Shan 'do?
320
 Malfurion érezte mentora érintését a gondolatai közt, de
csak halványan, csupán jelzésképpen, hogy tudja: Khenariosz él
és jól van. Nyilvánvalóan elbánt az ördögkutyákkal, és azonnal
megérezhette tanítványa jelenlétét a Smaragd Álomban. Kinyúlt
feléje, hogy tudassa: vele van és nem veszett oda.
Khenariosz kimondatlan üzenetétől még inkább
megnyugodva, a druida folytatta útját. A zöld köd megritkult, és
a mágus hamarosan úgy látta a világot odalent, mintha valóban
képes lenne madárként repülni. Dombokat és folyókat hagyott
maga mögött, ahogy egyre sebesebben haladt célja felé. Végül a
főváros közelébe érve szeme elé tárult az iszonytató mészárlás
és rombolás látványa, melynek borzalmát az álomköd sem
enyhíthette.
Lehetett a hírnök elbeszélése bármilyen iszonytató,
semmiképp nem írhatta le azt a szörnyűséges pusztítást, amely a
mesés várost érte. Zin-Azshari legnagyobb részét földig
rombolták, mintha mérhetetlen nagy kőtömbök gurultak volna
végig rajta, újra és újra. A külső kerületekben egyetlen épület
sem maradt állva, s a romokat mindenhol tűzfény világította be
– de nem csupán az ismerős, sárga és vörös lángok, hanem
sokfelé zöldes pokoltűz borította a maradványokat. Néhol pedig
minden bizonnyal túlvilági, fekete szellemlángok emésztettek
fel éppen egy-egy tetemet vagy falat. Ahogy még közelebb ért,
Malfurion érezte, hogy nem hő, hanem nyers gonoszság
sugárzik az egész vidékből, amelyet valaha egy csodálatos város
uralt.
Ezután meglátta a démonok csapatait. Már az
ördögkutyákat is rémisztőnek tartotta, de a többi teremtmény
felülmúlta őket; vérfagyasztó látványt nyújtottak. Ráadásul
nyilvánvalóan látszott, hogy intelligens lények. A hatalmas
szarvak, az ördögi pofák és az egész iszonytató külső ellenére
teljes összhangban mozogtak, céltudatosan cselekedtek. Ez nem
valami agyatlan horda volt, hanem egy a gonoszságnak
fanatikusan elkötelezett hadsereg.
321
 Egyre többen és többen áradtak ki a palota kapuin. A férfi
azon már meg sem lepődött, hogy a hatalmas, szépséges épületet
nem érte sérülés, és ahogyan a hírnök is mondta, az őrök még ott
álltak a falakon. Malfurion óvatosan közelebb lebegett, lehetőleg
mindig takarásban maradva, és tekintetükben valamiféle
iszonytató elégedettséget látott. A szemek ezüst színébe halvány
vörös vegyült, és többen úgy mosolyogtak, mintha maguk is
szívesen csatlakoznának a dúláshoz.
Malfurion megütközve röppent arrébb. Közben felfedezte,
hogy a palota közvetlen közelében az Előkelők szállásai,
szintúgy sértetlenek maradtak. A királynő valamelyik szolgája
épp átment egyik épületből a másikba, minden sietség nélkül,
mintha semmi sem történt volna a városban, ami nem történhet
meg egy közönséges éjjelen.
Az ifjú döbbenete egyre növekedett. A torony felé fordult,
amelyet előző utazása alkalmával már megszemlélt, és újfent
érzékelte, hogy milyen veszélyesen nagy erőkkel játszanak
odabenn. Úgy tűnt, az Előkelők megkétszérezték
erőfeszítéseiket, mert a korábban csak nyugtalan Forrás felett
immáron vihar tombolt, amelynek széle elérte a feldúlt várost is.
Legutóbb ott próbált behatolni a toronyba, ahol a
varázsmunka középpontját érezte, ám ezúttal keresett egy
erkélyt a torony alsó részén. Megszokásból úgy mozgott, mintha
fizikai testében lenne, és az erkélyről is a nyitott átjárón
keresztül lépett be, óvatosan, hogy ne hallják meg.
Meglepetésére gond nélkül bejutott. Majdnem felnevetett
megkönnyebbülésében, mert ismét az utóbbi alkalom halálos
védelmét várta. Valószínűleg tönkretehette, és dölyfösségből
fakadó figyelmetlenségükben, az Előkelők nem teremtették újra.
Lassan végiglebegett a folyosón, kereste a felvezető
lépcsőt. Hamarosan meg is találta – legalább tucatnyi termetes
démonharcossal együtt, amelyek épp lejöttek rajta. Első
mozdulata a visszahőkölés, első gondolata a menekülés volt
abban a reményben, hogy még nem látták meg. A falhoz akart
322
lapulni, és rémülete egyre növekedett, ahogy a folyosón
végigtekintve egyáltalán nem lelt búvóhelyre. Eltelt néhány
lélegzetvételnyi idő, és csak az után merte hangosan átkozni
magát ostobaságáért, amikor a démonok egyszerűen elsétáltak
mellette. Lélek-formáját nem láthatták meg. Megkönnyebbülten
fújt egyet és végignézte, ahogy a szörnyszerű harcosok eltűnnek
a folyosó másik végén, majd fellebegett a lépcsőkön.
Több termet maga mögött hagyott már, de egyszer sem állt
meg nézelődni. Amit ő keresett, az majdnem a magas torony
tetején volt, és minél előbb eléri, minél előbb meglátja teljes
valójában, annál hamarabb kieszelhet valamiféle tervet és
cselekedhet.
Fogalma sem volt arról, mit kell majd tennie. Bár a druidák
ösvényét járta, mágiahordozó éjtündeként járatos volt a
varázslóságban is, legalábbis elméletben minden bizonnyal.
Abban reménykedett, hogy bár nem fizikai testében, de
lényegében mégiscsak a palotában tartózkodik, ezért talán
varázslásra is képes. Úgy érezte, hogy mióta a torony belsejét
járja, druida tudása mellett erősödik árkán varázsereje is.
Már közel volt céljához, amikor számára is láthatatlan
akadályba ütközött. Érezte a formába öntött hatalom
kisugárzását, és látta maga előtt a levegő vibrálását ott, ahol –
mintha falnak ütközne –, nem bírt továbblépni. Óvatlan volt, ez
akár ugyanaz a védelem is lehetett, amellyel előző utazása
alkalmával találkozott. Talán az Előkelők mégsem voltak olyan
figyelmetlenek.
Az éjtünde megacélozta akaratát, és minden erejével
előrevetette magát. Érezte, hogy az akadály egyszerre próbálja
eltaszítani és bekebelezni, mintha testével akart volna áthatolni,
egy ragacsos anyagból lévő falon. Ahogy nyomakodott előre, a
védővarázs egyre kevésbé volt képes ellenállni, és egyre
kevésbé húzta magába. Végül szinte átesett rajta.
Az ellenállás oly hirtelen szűnt meg, hogy Malfurion egy
darabig nem is indult tovább; bizonytalan volt a sikerben, és
323
várta a meglepő folytatást. Megpróbálta újra megérinteni az
akadályt, de az iménti vibráló erő helyett, csupán elgyengült
ellenállást érzett. Mintha csupán a levegő lenne valamivel
sűrűbb ott. Vagy ő gyengítette meg, vagy arra tervezték, hogy a
befelé jövőket állítsa meg, de kifelé ne képezzen gátat.
Nem sokkal fentebb, két őrt talált egy vastag ajtó két
oldalán, célja előtt néhány lépéssel. Miután megbizonyosodott
róla, hogy ezek az őrök sem látják, Malfurion megpróbálta
kinyitni az ajtót. Ismét szitkozódott egy nagyot ostobaságán,
majdnem el is nevette magát, mert ujjai egyszerűen áthatoltak a
tölgyfán. Akár a puszta levegőn, úgy lebegett át az ajtón.
Először teljesen elveszítette a tájékozódási képességét. A
varázsmunkának helyet adó terem sokkal nagyobb volt, mint az
kívülről lehetségesnek látszott. Az egész háza elfért volna benne
a maga három szobájával. Az Előkelők ki is használták a termet,
mert ahol nem ők maguk, vagy a kapu állt, ott démoni harcosok
csapatai sorakoztak, vagy tartottak épp az ajtó felé. Szörnyű
pofájuk ily közeli látványa újra megrázta a druidát, semmi
könyörületet nem olvasott ki tekintetükből.
Félrelökte a figyelmét elterelő gondolatokat és érzéseket,
majd így megerősítve magát, elindult az Előkelők felé.
Munkájuk gyümölcsét egyszerre szemlélte undorral és
csodálattal. A nemes varázstudók olybá tűntek, mint akiket
túlhajszoltak, túl a józan ész határain is. Többségük kiéhezettnek
látszott, valaha finom mívű és méltósággal viselt öltözékük
izzadságtól lucskos rongyként lógott, lesoványodott tagjaikon.
Némelyikük jól láthatóan erőlködött, hogy talpon maradjon.
Mindennek ellenére feszülten, mohón bámulták munkájuk
eredményét, a tüzesen lüktető nyílást, amely átjárót képezett az
ésszerű világ és egy másik, megnevezhetetlen valóság között.
A hasadék közepe a druida tekintetét is magához vonzotta,
de inkább elfordult. Érezte, hogy odaát valami szörnyű
gonoszság ül, és csak azon csodálkozott, hogy az Előkelők nem
érezték meg ugyanezt, s nem voltak tudatában annak, hogy mit
324
idéznek a világra. Próbálta feledni a félelmet, amely oly
váratlanul csapott belé az imént, és megfordult – hogy szinte
beleütközzön az ott álló főtanácsosba.
Xaviosz és Malfurion arca alig néhány hüvelyknyire volt
egymástól. Az ifjú druida eddig csupán hallott a kancellár
mesterséges szemeiről, a mágikus ékkövekről, melyeket
Xaviosz önszántából tétetett igazi szemei helyére. Az ébenfekete
gömbök közepén rubinvörös érezet húzódott, és a tekintetből
majdnem olyan sötét gonoszság sugárzott, mint a hasadékból
Malfurion mögött.
A kancellár kemény arcéle megfeszült, oly erőteljes
figyelemmel meredt előre, hogy az ifjabb éjtünde már-már azt
hitte, őt nézi. Egy hosszú pillanat elteltével Xaviosz előbbre
lépett, átsétált Malfurion álom-alakján, és odament az
Előkelőkhöz.
Az ifjúnak néhány pillanattal tovább tartott feleszmélni. A
Holdőrség és Hollócsőr is leginkább Xavioszt vádolta minden
vétekkel, amelyet az utóbbi időben elkövettek az éjtündék népe
ellen. Most, hogy szemtől-szemben látta a kancellárt, Malfurion
könnyen elhitte a vádakat. Ám ettől még nem oszlott el az az
érzése, hogy a királynő valamiképpen tud a történtekről, és ezt
mindenképpen ki kell majd derítenie.
Eltökélten fordult afelé a dolog felé, ami leginkább lehetett
a Forrásból kiáramló hatalom megrekedésének oka. Három
Előkelő állt egy szimbólum körül, de inkább csak figyelték a
padlóba vésett jel felett lebegő kék gömböt, mintsem formálták
volna azt. A druida közéjük lebegett, és maga is megszemlélte a
bűbájt.
Mesterien megalkotott varázslat volt; lélek-formájában
Malfurion látott minden energiaszálat, amely a bűbáj mágikus
szerkezetét alkotta. Kezdett kételkedni benne, hogy képes lesz
semlegesíteni, mert a szövevény bizonyos részeinek
összetettsége, messze felülmúlta tudását. Végül mégiscsak talált
egy könnyebben megismerhető és ezáltal könnyebben
325
megragadható részletet, és úgy vélte, ott talán kikezdheti a
varázst. Természetesen feltételezve, hogy álomalakban bármit
megtehet vele.
A lehetőségek felmérése érdekében, egyszerű tréfát kért a
levegőtől. Amint a kívánság elhagyta ajkait, enyhe szellő
lebbentette meg az egyik varázsló haját. A siker fellelkesítette a
mágust, biztos volt benne, hogy képes lesz tönkretenni a
pajzsvarázslatot. A holdőröknek ennyi is elég, mással nem is
kell foglalkoznia. Belenézett a varázslatból született gömbbe, és
megpróbált az energiaszálak leggyengébb kapcsolódási pontjaira
összpontosítani.
– Ostoba, ostoba dolog az, amivel próbálkozol – jegyezte
meg egy hűvös hang mögötte.
Malfurion megpördült, Xaviosz nézett vissza rá.
Egyenesen őrá. A kancellár maga elé tartott egy keskeny, fehér
kristályt, és tekintete – amely elől még álom-alakban sem
lehetett elrejtezni – sötéten lángolt fel. Iszonytató erő húzta a
druidát a kristály felé. Próbált ellenállni, de hiábavalón; a
kristály egy pillanatra betöltötte egész látóterét – azután a
testévé vált. Lehetetlenül kicsiny börtönéből nézett vissza, a
gúnyosan mosolygó főtanácsosra.
– Érdekes gondolatom támadt – szólt oda Xaviosz tűnődve.
– Vajon meddig tart, míg a tested meghal úgy, hogy a lelkedből
oly kevés maradt benne? – Amikor Malfurion nem válaszolt, a
kancellár vállat vont: – Végül is, majd meglátjuk? –Azzal zsebre
tette a kristályt, és sötétségre kárhoztatta foglyát.

Elérték a vidéket, ahol azt remélte, felleli az éjtündét.

Fogalma sem volt honnan, de tudta, hogy akit keres, az ott él
valahol a közelben. Gyanította, hogy Nozdormu hagyta ezt
elméje valamely hátsó zugában, miközben a látomást mutatta.
Krázus magában köszönetet mondott az Idő Fejedelmének, hogy
326
ezzel is leegyszerűsítette a keresést. Mindemellett az Időtlen
megjelenése reményt adott neki, hogy ő és Rónin hamarosan
hazatérhet, mert az éjtünde nem okoz több sérülést az időbe
vetett világnak. Feltételezve persze, hogy megtalálja egyáltalán.
Tudta, hogy azonnal az emberért kellett volna indulnia.
Emiatt érzett lelkiismeret-furdalását csak részben enyhítette a
tény, hogy az egyik nagy megtestesülés, mi több, a múltért, a
jelenért és a jövőért felelős legnagyobb hatalmú teremtmény
bízta rá jelen küldetését. Elhatározta, hogy amint felleli az éj-
tündét, azonnal Rónin után indul, akinek sokkal többel tartozott,
mint amennyi az eddigiekből nyilvánvalónak tűnhet.
Korialstrasz hirtelen lelassított, közben ereszkedni kezdett
a fák felé:
– Nem vihetlek közelebb.
– Megértelek. – Ha közelebb mennek az éjtünde
településhez, a helyiek minden bizonnyal meglátják a sárkányt.
A vörös óriásgyík leszállt és lehajtotta fejét, hogy Krázus
lemászhasson a nyakáról. Amikor ez megtörtént, Korialstrasz
körbenézett:
– Nem vagyunk messze. Csak egy vagy két órányira.
Krázus nem szólt, hogy mennyi küszködést jelenthet az a
két óra, ha különválnak.
– Így is többet tettél, mint amennyit kérhetek.
– Nem szándékozlak magadra hagyni – válaszolt
Korialstrasz és behúzta szárnyait. – Annak ellenére, hogy magad
milyen formában létezel, mintha elfeledted volna, hogy fajtánk
képes megváltoztatni az alakját. Átváltozom valamivé, ami
kevésbé rémisztő az errefelé honos népek számára.
A sárkány termetes alakja megremegett, kezdett
összemenni valamelyest, ahogy külseje egyre emberszerűbbé
vált. Azonban alig néhány szempillantás alatt visszatért eredeti
alakjába, tekintete fátyolossá, lélegzete szaggatottá vált.
– Mi a baj? – Krázus tehetetlenül nézett fiatalabb
önmagára.
327
 – Nem tudok átváltozni! Iszonyatos kín volt megpróbálni!
A mágusnak eszébe jutott saját próbálkozása, hogy
sárkányalakot vegyen fel, amikor megérkeztek ebbe a korba.
Nem lepte meg, hogy Korialstrasz is hasonló nehézségtől
szenved.
– Ne is próbálkozz többet! Inkább egyedül megyek tovább.
– Biztos vagy benne? Észrevettem, hogy amikor együtt
vagyunk, sokkal kevésbé szenvedünk, bármiféle rontás legyen is
rajtunk.
Krázus nyugtalanság és büszkeség keverékét érezte. Ifjabb
énje már elég bölcs ahhoz, hogy felfedezze a dolgok közti
kapcsolatokat – de vajon azt is kitalálta már, hogy mi történik
velük kettejükkel? Vajon miképpen cselekedne, ha rájönne az
igazságra? Még jól emlékezett ifjonti hévvel elkövetett hibáira.
Mindenesetre Korialstrasz nem adta jelét rádöbbenésnek,
mi több, hozzátette:
– Tudom, hogy menned kell.
– Itt maradsz?
– Amíg tudok. Nem úgy tűnik, mintha az éjtündék túl sokat
járnák a környéket, és ezek a magas fák jól elrejtenek. Ha
szükséged lesz rám, csak hívj és jövök.
– Tudom, és köszönet érte. – Krázus csak ennyit válaszolt,
mert elég jól ismerte magát.
A mágus elköszönt a sárkánytól, és megkezdte a
fáradságos utat az éjtünde település felé. Azonban még mielőtt
eltűnt volna a fák sűrűjében, Korialstrasz halkan utána szólt:
– Úgy gondolod, meg tudod találni azt, akit keresel?
– Csak remélem. – Nem tette hozzá, hogy ha nem jár
sikerrel, akkor mindenki szenvedni fog. Korialstrasz bólintott, és
a mágus újra útnak indult.
Minél közelebb került a városhoz – és minél távolabb
került a sárkánytól –, Krázus annál gyengébbnek és betegebbnek
érezte magát. Növekvő erőtlensége ellenére folytatta útját;
valahol előtte ott kellett lennie annak az éjtündének. Azt még
328
nem tudta, mit fog tenni, ha megtalálja. Csak abban
reménykedett, hogy Nozdormu esetleg ezt is elzárta valahová az
elméjében, és szükség esetén majd magától előjön a válasz. Ha
nem, akkor csak a saját ítélőképességére hagyatkozhat.
Úgy érezte, sohasem fog odaérni, de azután meglátta a
civilizáció első jeleit. Távoli fáklyafények jelölték a település
határát, egy falat vagy kaput, vagy a legszélső épületeket.
Ezután következett a nehezebb rész. Bár a sárkánymágus
valamelyest hasonlított az éjtündékre, mégis látszott a
különbség. Talán ha fejébe húzza a csuklyát, és kicsit összébb
húzza magát…
Krázus rádöbbent, hogy már nincs egyedül. Minden
oldalról olyan vértezetbe öltözött éjtündék jöttek, mint akik
korábban elfogták. Lándzsák és kardok hegye mutatott baljós
merevséggel a betolakodóra. Fiatal, komoly tekintetű tiszt szállt
le éjszablyájáról, és lépett oda hozzá:
– Árnydal kapitány vagyok! Suramar őrségének fogságába
estél! Add meg magad, és akkor nem lesz baj!
Minthogy más lehetősége nem nagyon volt, Krázus
előrenyújtotta kezeit, és az egyik katona gyorsan megkötözte.
Valahol legbelül még hálás is volt az őrségnek, legalább a
városba való bejutást megoldották helyette. Ha már bent van,
csak ki kell szabadulnia valamiképpen.

329
 Huszonegy
A
z éjszablya fújt egyet, amikor Rónin megpróbált felülni
rá. Szorosan tartotta a gyeplőt, abban reménykedett,
hogy az állat megérti: lovasa ott van, ahol lennie kell.
– Elhelyezkedtél? – kérdezte Illidan.
Malfurion testvére lett a mágus nemhivatalos őrzője, és
úgy tűnt, ő ezt nem nagyon bánta. Folyton úgy figyelte Rónint,
mintha minden mozdulatából tanulni akarna valamit. Bármikor,
ha az ember valami mágikusnak nevezhető dolgot tett, az
éjtünde figyelme azonnal reá szegeződött, és vonásai
megfeszültek.
A mágusnak nem tartott sokáig kiötölni a miérteket. A
jelenlévők közül ő képviselte a leghatékonyabb, rendelkezésre
álló varázserőforrást. Minden dölyfösségük ellenére az éjtündék
látszólag elfogadták az idegen segítségét, és persze nem nagyon
értették képességeit. Bár a Forrás nélkül neki is a szokásosnál
nehezebben ment a mágia használata, de mégsem vált oly
tehetetlenné, mint a helyi varázslók többsége. Úgy tűnt, egyedül
Illidan őrzött meg valamennyit hatalmából, bár Rónin őt is
felülmúlta.
Segíthetek neki, jutott végül valamiféle elhatározásra ez
ügyben. Ha tanulni akar, segíthetek neki a tanulásban. Bármi is
volt személyes véleménye Malfurion ikertestvéréről, azt el
kellett ismernie, hogy jelentős tehetséget lát Illidanban. Abban
reménykedett, hogy az éjtünde tehetsége a segítségükre lesz
akkor is, amikor szembekerülnek a Lángoló Légióval.
Kilovagoltak Suramarból és a lehető leggyorsabban
haladtak Zin-Azshari felé, ahogy az éjszablyák tempója engedte.
Rónin érzett némi kapkodást az indulás körül, különösen, hogy

330
így még távolabb került Krázustól, bárhol legyen is egykori
mentora. A mágus egyre biztosabb volt benne, hogy végzete
szerint sohasem térhet már vissza a saját jelenébe. Csak remélni
tudta, hogy bármit tartogasson is a világ Veréza és a gyermekek
számára, az elég értékes lesz az elvesztett férj és apa pótlásához.
Feltéve, hogy egyáltalán lesz bármiféle jövő. Vagy jelen. Vagy
mindegy mi, csak legyen.
Hollócsőr egész éjszaka és még a nappal egy részében is
egyre csak hajtotta előre a csapatot. Csak akkor kiáltott –
vonakodva – megálljt, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az
állatok nem bírják tovább.
A szétküldött futároknak köszönhetően, útközben számuk
megnövekedett: a helyőrségekből különféle létszámú csapatok
csatlakoztak. Az első táborverés idejére a sereg közel ezer főt
számlált, és állítólag újabb erősítést várhattak. Hollócsőr háborút
hirdetett, és a hazafias lelkületű éjtünde katonák örömmel
csatlakoztak. A hírekből jól sejtették, hogy egész népük léte
forog kockán. Rónin nem szólt, csendben örült az érkezőknek,
mert ő már tudta, miféle pusztításra képes a démoni horda.
Hollócsőr jól kikérdezte arról, mit tud az ellenségről, ő
pedig elbeszélt mindent, amire emlékezett. Magyarázatképpen
hozzáfűzte, hogy a Légió egyszer már betört az ő „oly távol
lévő” szülőföldjére is, feldúlta azt – ez legalább igaz volt. Rónin
elmondta, amit a szörnyű háború menetéről tudott, és azt,
mennyi pusztulás és rombolás esett, mire a védők visszaverték a
démonokat.
Bár az nem volt egyértelmű, hogy Hollócsőr mennyit hitt
el a történetből úgy általában, de legalább a démonokról szóló
szavakat komolyan vette, és tisztjeivel hosszasan tárgyalták a
taktikákat. Latosziosz és a Holdőrség nem fogadta jól az ötletet,
hogy szembe kell nézniük például az ördögkutyákkal, de
Hollócsőr biztosította őket a védelemről; a legjobb harcosait
adja melléjük. Az e feladatra kijelölteknek pedig elmondta, hogy
először a csápokra támadjanak, ha tehetik, mert ezzel
331
megakadályozzák nemcsak a varázshasználók iszonytató
vesztét, de a bestiák szaporodását is.
Az éjtünde parancsnok valószínűleg észrevette, hogy
Rónin sokat kihagyott a történetéből, de nem kérdezett rá a
dologra, mert már így is megkapta a számára legértékesebb
tudást: az ellenség ismeretét. Jóindulatúan feltételezte, hogy
maga Rónin sem kíván a vesztébe rohanni, és minden szükséges
dolgot elmondott a vereség elkerüléséhez.
A sereg erőteljes növekedése ellenére nem lassultak le,
közben eljött a második, majd a harmadik éjszaka is. Egy apró
varázslat lehetővé tette, hogy Rónin ugyanolyan jól lásson a
sötétben, mint az éjtündék, így gyorsan hozzászokott az éjszakai
élethez. Azt persze tudta, hogy a démonok vajmi keveset
foglalkoznak azzal, nap vagy hold süt le épp rájuk, és ezt
közölte a nemessel is. A Lángoló Légió szörnyetegei addig
fognak harcolni, amíg bírnak. A védőknek fel kell készülniük rá,
hogy esetleg nappal fognak szembenézni a rémekkel.
Ahogy az éjtündék közeledtek Zin-Azshari felé, ők is
meglátták a zöldes lidércfényt, amely a romokból áradt.
–Elún minden szeretetére! – mormolták a tisztek.
– Nyugalom! – parancsolta Hollócsőr. Felállt a nyeregben,
úgy meredt előre. – Valami közeleg. Elég gyors.
Róninnak nem kellett megkérdeznie:
– Ők azok. Már tudják, hogy itt vagyunk és azt tervezik,
hogy elébünk jönnek. Nem szokták vesztegetni az időt. A Légió
csak a harcnak él.
A nemes bólintott:
– Jobb szerettem volna, ha legalább felderítőket
küldhetünk az ellenfél felmérésére. Ám ha rögtön harcolni
akarnak, hát ne okozzunk nekik csalódást! Fújjátok meg a
kürtöket!
Kürtszó harsant és az éjtünde sereg alig néhány perc alatt
felvette harci alakzatait. A több ezer lovas és gyalogos
összehangolt mozgása lenyűgöző látványt nyújtott. Róninnak
332
eszébe jutott a Szövetség hadereje, és hogy mennyire
lenyűgözte, amikor látta felsorakozni a sereget a démonok
segítője, az élőholt Végzethozók ellenében. Ezzel együtt az is
eszébe jutott, hogy a rendezett sorok miként szakadoztak fel az
iszonytató ellenség heves támadásaitól.
Most nem történhet meg! Illidanra nézett, aki már kevésbé
tűnt magabiztosnak most, hogy szembekerült a valósággal.
– Ne hagyd, hogy a félelem eluralkodjon rajtad! – jegyezte
meg a mágus. – Tehetséges vagy, Illidan, és már megmutattam,
hogyan tudsz hatalmat nyerni hozzá. A Forrást elvághatták
tőlünk, de esszenciája átitatja a földet, az eget, és minden mást
is. Ha meg tudod ragadni, akkor visszanyerheted korábbi erődet.
– Követem bölcs útmutatásod, shan'do – válaszolt az ifjú
éjtünde komoran.
Rónin már korábban is hallotta ezt a szót, amikor
Malfurion beszélt tanítójához, ahhoz a félistenhez. Szerette
volna tudni, mi lett az erdők urával; egy ilyen nagy hatalmú lény
nem lett volna rossz támogatás a csata során.
Ezalatt az első rémisztő alakok látható közelségbe értek, és
Rónin már csak a túlélésre tudott gondolni. A túlélésre és
Verézára.
A Lángoló Légió nyomában semmi sem maradt állva, és az
éjtünde sereg közelébe érve, a démonokat még inkább magával
ragadta a pusztítás vágya. Az ördögkutyák rohantak elöl, és a
mögöttük közelgő démonok üvöltésében már a várt tombolás
felett érzett öröm visszhangzott, ahogy meglátták az ellenük
felsorakozottakat. Újabb birkák érkeztek a vágóhídra, még több
vér ömölhet ki.
Egyetlen zengő csatakiáltással rohamra indultak. Hollócsőr
nagyúr bólintott:
– Íjászok készenlétben! – kiáltották a tisztek. Közel ezer
ívelt íj feszült meg, közel ezer nyílvessző hegye mutatott az
égre. A nemes magasra emelte jobb kezét, figyelte a
démonhordát, ahogy egyre közelebb és közelebb ér, majd intett.
333
 Mint sikoltó lidércek sokasága, nyílzápor hullott az
ellenségre. A Lángoló Légió nem lassított; csak azokat látták
maguk előtt, akiket meg akartak ölni. Ámde hússal bíró lények
voltak ők is; az első sorokban közeledők, szinte az utolsó szálig
elestek. Némelyiküket oly sok vessző érte, hogy el sem
dőlhetett. Ördögkutyák vonaglottak vinnyogva a harcosok
tetemei között, és a Végzethozók egy része is a halálos
zuhatagban lelte vesztét.
A további sorok végigtapostak az elesetteken, mintha nem
is látnák őket. A megmaradt ördögkutyák felvonyítottak, ahogy
a zsákmány közelébe értek.
– Átkozottak! –mormolta Hollócsőr. – Még egy sortüzet!
Gyorsan!
Az éjtündék begyakorolt könnyedséggel és pontossággal
illesztették az újabb vesszőket a húrokra. A szakállas nemes
nem vesztegette az időt holmi jelzésekkel. Újfent halálos eső
zuhogott a hordára, ám ezúttal jóval kevesebb eredménnyel; a
démonharcosok felemelt pajzsokkal, szilárd tömböket alkotva
védelmezték magukat és egymást.
– Ezek nem csupán állatok! – mondta meglepetten egy tiszt
Rónin közelében. – Túl gyorsan tanulnak!
Hollócsőr nem törődött vele, inkább újabb parancsokat
kiáltott:
– Minden íjász hátra! Készenlét és lőjetek minden tiszta
célpontra! Dárdások! Rohamra felkészülni!
– Nagyuram! – Rónin alkalmasnak találta a pillanatot.
– A jelen helyzetben, mágus, azt csinálsz, amit akarsz!
Csak csináld minél gyorsabban!
Rónin a közelgő démonok elé mutatott, összpontosított és
összegyűjtötte a szükséges erőt. Nehéz volt, de nem annyira,
hogy ne sikerülhessen. Összehúzta szemét, ahogy ráerőltette
akaratát a megragadott mágikus energiákra. Maga a föld robbant
fel a démonok előtt, por és kő tört ki a talajból olyan erővel,
mintha katapultsor zúdította volna lövedékeit a szörnyetegekre.
334
A démoni harcosok egy része felrepült a levegőbe, majd a
mögötte érkezőkre zuhant, mázsányi földdel együtt. Egy
nagyobb kőtömb épp az egyik ördögkutya hátára érkezett és úgy
törte ketté a gerincét, mintha csupán száraz gally lett volna. A
rohanó tömeg megtorpant.
Az íjászok kihasználták az adódó lehetőséget, és újabb
nyílzáporral kedveskedtek az ellenségnek. A démonok tucatjával
estek el. Az éjtündék soraiból örömkiáltások harsantak. A
Holdőrség jelenlévő tagjai némileg féltékeny pillantásokat
vetettek az idegen felé, azután Latosziosz kiáltott valamit, és
cselekvésre szólította bajtársait.
Erőfeszítésük eredményeképpen energiagyűrűk jöttek létre,
és zuhantak a démonok immáron egy helyben kavargó
tömegébe. Ezek egy része még a levegőben elhalványodott és
szertefoszlott, a többitől talán maroknyi pokolfajzat esett el.
– Hasznavehetetlenek! – csattant fel Illidan.
– Próbálkoznak – csitította a mágus.
Vita helyett az éjtünde inkább a Hordára mutatott, és
elmormolta egy támadóvarázs szövegét. Kígyószerűen
tekergőző, fekete energiából született csápok teremtek elő a
semmiből, és tekeredtek több tucat démon torkára. A felgárok
elejtették fegyvereiket és pajzsaikat, próbáltak valamiképpen
megszabadulni a csápoktól. De mielőtt bármit tehettek volna,
azok átégették magukat a bőrükön, és – pengeéles
energiaszálakká változva – minden gond nélkül áthatoltak
húson, csonton. Gyakorlatilag lefejezték áldozataikat.
Rónin próbálta elrejteni undorát. Az éjtünde
varázsválasztásában volt valami sötét, ami neki sehogy sem
tetszett. Ennek ellenére, amikor Illidan elismerést várva ránézett,
az ember mágus bólintott felé. Nem állt szándékában
elbátortalanítani rajta kívül az egyetlen varázshasználót, aki
megfelelő hatékonysággal állt a sereg rendelkezésére. Ha túlélik,
akkor majd megtanítja néhány fogásra, amelyek másképpen
intézik el az ellent. Ha túlélik.
335
 A Lángoló Légió rendezte sorait, és újra megindult. A
szörnyetegek mit sem törődtek elesett társaikkal, magasba
emelték fegyvereiket és újabb rohamra indultak.
– Ezúttal össze kell csapnunk – jegyezte meg Hollócsőr. –
Ti ketten maradjatok hátra és tegyetek meg mindent, amit
tudtok! Ti vagytok a legjobb fegyvereink! – kiáltott oda a két
mágiatudónak.
Illidan fejet hajtott a nemes felé:
– Köszönöm, nagyuram!
– Ez az igazság, fiú. Ez a szörnyű igazság – mormolta a
parancsnok, de csak magának. Azzal megugratta hátasát és
rohamot kiáltott, magasra emelte kivont kardját, majd lecsapott
vele.
Kürtök harsogtak, az íjászok újra lőttek. A nyílvesszők
sokasága mögött ott vágtatott az éjtünde sereg, az éjszablyák
morgással és üvöltésekkel biztatták egymást. A dárdások még jó
néhány lépésre voltak az ellenségtől, amikor a nyílvesszők
lecsaptak. A démonok közül sokan elestek, és rövid ideig
zűrzavar uralkodott az első sorokban. Hollócsőr épp erre
számított.
A vágtató éjszablyákon ülve, a dárdások ekkor érték el az
ellenséget. Roppant termete ellenére számos démonharcos
emelkedett a levegőbe, ahogy az éjtünde fegyverek nem csupán
a vértezetet, de azon belül is mindent átütöttek, majd ugyanazzal
a lendülettel hátrataszították áldozataikat.
A roham nyers ereje elegendő volt, hogy pillanatnyi
megtorpanásra késztesse a Lángoló Légiót. Az éjszablyák is
kivették részüket a küzdelemből, karmolták és harapták az
elébük kerülő szörnyetegeket. Hamarosan megérkeztek a
gyalogosok, és kitöltötték a lyukakat a lovasok soraiban,
szúrtak-vágtak mindent, ami nem a sajátjuk volt.
Minthogy dárdáiknak már nem vették hasznát, a lovasok
előhúzták saját fegyvereiket, és közelharcba bocsátkoztak. A
hátai maradt íjászok rendszeresen megeresztettek egy-egy
336
nyílzáport a démonok hátsó sorai felé. Egy másik sor lovas –
köztük maga Hollócsőr – még a megfelelő alkalomra várakozott.
A nemes tekintete villogva ugrált egyik küzdelemről a másikra,
felmérte az erőviszonyokat és a gyenge pontokat.
Rónin és Illidan sem volt tétlen. A mágus olyan varázslatot
idézett, amely megszilárdította a levegőt a Horda egy része
felett, így valójában rájuk ejtette az eget. Ugyanakkor Illidan
megismételte csápos varázslatát, ismét számos démont fejezett
le vele.
A holdőrök is megtették, ami erejükből tellett. Kevés
eredményre jutottak ugyan, de az is segítség volt. Legjobb
tudásukkal sem bírtak felülemelkedni a Forrással való közvetlen
kapcsolat elvesztésén, és ez megmutatkozott
bizonytalanságukban, egyre rémültebb arckifejezésükben.
Azután az egyik éjtünde varázsló felsikoltott és hanyatt
esett, bőre és húsa úgy folyt le róla, mintha vízből lenne. Mire
földet ért, már csupán a csontváza maradt meg, s teste többi
részének néhai létezéséről csupán egy hússzínű tócsa árulkodott
a fehér váz körül. A többiek megrökönyödve bámulták a
maradványokat, csak Latosziosz harsány szitokszavai terelték el
végül a figyelmüket.
Rónin szakavatott szemmel méregette a Légió sorait; a
varázslat forrását kereste, és hamar megtalálta a tettest.
Gonoszságot sugárzó alak állt a démonsereg közelebbi
szárnyának közepe táján. Hasonlított a harcosokra, de nemcsak
hosszú, hüllőszerű farka és díszesebb páncélja jelentett
különbséget. Vértezete fölé vörös-fekete köpönyeget csatolt, és
a csatateret kémlelő tekintete jóval nagyobb intelligenciát
sugárzott, mint a többieké.
Rónin még sohasem találkozott velük személyesen, de a
leírások alapján felismerte az eredár hadurat. A Lángoló Légió
tisztjeinek, stratégáinak és nem utolsó sorban
varázshasználóinak egyike állt ott. E démoni parancsnok
azonban súlyos hibát követett el, amikor feltételezte, hogy a
337
holdőrök felelősek a pusztító varázslatokért – ezzel lehetőséget
adott az ellentámadásra. Rónin újabb varázst idézett, és amint
befejezte, megragadta az egybeszőtt mágikus energiákat, majd
visszafordította azokat a használójukra.
A démon előbb csak elcsodálkozott, hogy miért késlekedik
a hatás, majd eltátotta rémisztő pofáját meglepetésében, amikor
bőre és húsa elfolyósodott. Agyaras állkapcsa sikolyra nyílt és
annyi ideje még volt, hogy a mágus felé forduljon, de ez volt az
utolsó cselekedete. Egyre nagyobbra tátotta száját; állkapcsát
már nem tartották inak. A szörnyeteg csontváza még ott állt egy
rövid pillanatig, majd engedelmeskedett a föld vonzerejének és
összeomlott, eltűnt a harcosok tengerében. A Légió parancsnok
nélkül maradt csapatai összezavarodtak. Az éjtündék előbbre
nyomakodtak és újabb tízek, százak estek el a természetellenes
seregből.
– Legyőzzük őket! – kiáltotta el magát az egyik fiatal tiszt.
De amilyen hirtelen megingott erejük, a démonok
ugyanolyan gyorsan össze is szedték magukat, s talán még az
előzőnél is nagyobb eltökéltséggel küzdöttek tovább. A
Végzethozók korbácsaikkal hajtották a felgárokat és a
pokolfajzatokat, egyre csak előre és előre. Néhány ördögkutya
áttört a védőkön, és a varázslók felé rohant.
Éjtünde katonák sikoltottak fel, ahogy két pokolfajzat egy
szekér lendületével rohant bele a harcoló csoportok egyikébe, az
állatokat és a rajtuk ülőket együtt borították fel. Lyuk nyílt a
védelmen, és a démonharcosok azonnal kihasználták a
lehetőséget, átáradtak rajta.
– Támadás! – kiáltott Hollócsőr a lovasság várakozó
részének. – Állítsátok meg őket!
A többi lovassal együtt megrohamozta az áttörő
szörnyetegeket. Maga Hollócsőr előbb egy ördögkutya csápjait
metszette le, azután áll alatt szúrt meg egy harcost. Egy
gazdátlan éjszablya keveredett mellé valamiképpen, és méretes
karmaival felhasította a megcsonkított kutyadémon oldalát. A
338
szakadás összeszűkült, majd eltűnt; az éjtünde sereg rendezte
sorait.
Bár szilárdan ellenálltak, a védőket lassanként hátrébb
kényszerítette a démonok által kifejtett nyomás. Mintha minden
legyilkolt rém helyébe kettő másik lépett volna. Rónin
káromkodott egy jóízűt, majd varázsolt, és halálos villámok
csaptak le a démonokra. Lehetett bármily csodálatos a hatalma,
tudta, hogy a Forrás segítségével ő is sokkal hatékonyabb lenne.
Bár Illidannal együtt komoly mágikus erőt képviseltek, mégis
csak ketten voltak, és nem figyelhettek oda mindenre, nem
lehettek ott mindenütt; minden buzgóságuk ellenére hamar
elfáradtak. A Forrás erejével megsegítve, kevesebb varázslattal
is jobb eredményre jutottak volna.
A csata kakofonikus zajában is jól hallatszottak az éjtündék
halálsikolyai. A démonok fejeket zúztak be, vértezeteket téptek
fel, pokoli ölebeik a gyalogosokat vették célba. A Végzethozók
magasra ugrottak szárnyaik segítségével, hogy azután a harcolók
fő vonalai mögötti sorokba merülve, minél nagyobb pusztítást
végezzenek. A pokolfajzatok barátra és ellenségre való tekintet
nélkül öklelték bele magukat minden kisebb-nagyobb csoportba,
és az íjászok alig találtak célpontot a forgatagban.
Ismét felkiáltott egy holdőr, ám ezúttal figyelmeztetőn: egy
ördögkutya átcsúszott a sorok között. Néhány katona ugratott
oda, azonnal megfosztották csápjaitól a szörnyeteget, és bár
sikerült leszúrniuk a bestiát, a varázslót ez már nem mentette
meg a félelmetes állkapcsoktól.
Az íjászok egy része újabb nyílzáport indított útnak a
démonok hátsó sorai felé, ám a vesszők megfordultak a
levegőben, és visszaszálltak rájuk. Többségük azonnal futásnak
eredt, de sokan csak álltak ott dermedten, magatehetetlenül
meglepetésükben. Legalább gyorsan meghaltak, amikor a saját
nyílvesszőik átfúrták testüket.
Rónin hiába kutatott az esetért felelős varázshasználó után.
Szeretett volna több helyen lenni egyszerre. Veszíteni fogunk!
339
Minden elszántságuk ellenére a katonáknak szükségük lett volna
a Holdőrségre – és a Holdőrségnek szüksége lett volna a
Forrásra. Malfurion azt mondta, talán tud valamit kezdeni a
varázslattal, amely elvágta a világtól a Forrás hatalmát, de ez
már napokkal korábban volt, és még nem történt változás. Rónin
csak gyanította, hogy a druida nem járt sikerrel, és remélte, hogy
Malfurion nem halt bele a próbálkozásba.
– Szakad a sor! – kiáltotta valaki.
Rónin azonnal feledte Malfuriont; a csatával kellett
foglalkoznia. A csatával és Verézával. Bár már kezdett fáradni, a
tünde nő emléke új erőt adott neki, s a végtelen Hordára
összpontosítva újabb pusztító varázslatot húzott elő
kelléktárából. Tudta, ez is kevés lesz a győzelemhez, de
megnyugtatta a tudat, hogy ha vége mindennek, akkor ő
legalább megtette, amit megtehetett. Gondolatban búcsút
mondott szeretteinek, és várta a további fejleményeket.

– Változott valami, sámán? – Az ork aggódását főként

tekintete árulta el.
Tiranda a fejét rázta.
– Semmi. A test él, de a lélek nincs jelen.
Az ork tűnődő arcot vágott.
– Meg fog halni?
– Nem tudom. – Ötlete sem volt, hogy mi történhetett.
Több mint három éjjelen keresztül figyelte Malfurion testét,
eleinte a Holdteremben, azután egy elszigeteltebb helyiségben a
templom hátsó részén. Az idősebb papnők nyugtatgatták, de
tisztán látszott, hogy semmit sem tehetnek a barátjáért.
– Lehet, hogy örökké aludni fog – mondta egyikük. – De
az is lehet, hogy táplálék nélkül a test elsorvad és meghal.
Tiranda megpróbálta megetetni, de barátja izmai ernyedtek
voltak, a légzésen kívül nem mutatott semmiféle életjelet. Nem
340
mert vizet csorgatni a fiú szájába, nehogy megfojtsa vele. A
legutóbbi éjjelen Brox óvatosan megjegyezte, hogy ha esetleg
tudják, hogy nincs már remény, akkor talán kegyesebb dolog
lenne gyorsan véget vetni a szenvedésének. Felajánlotta, hogy
esetleg maga is megteheti, ha már egyszer barátjának tekinti az
életmentő éjtündét. Mindez szörnyűnek hangzott, de Tiranda
nem vádolta az orkot semmivel, hiszen ő csak az elesett
harcostársért aggódott, és népe szokásai beszéltek belőle.
Nem sejtették, mi történhetett odaát, abban a számukra
ismeretlen és érthetetlen birodalomban, melyet ők csak
részleteiben, csak álmaikban láthattak, akkor is többnyire csak
szemlélőként. Tiranda érezte, hogy valami történt Malfurion
álom-alakjával, de nem veszhetett oda, hiszen mi tartaná még
életben a testet, ha nem a lélek és anyag közti kötelék?
Malfurion elvesztésének gondolata jobban bántotta, mint
valaha is képzelte volna. Ennyire még Illidan ostoba
küldetéstudata sem nyugtalanította. Igaz, mindkét testvérért
aggódott, de nem egyenlő mértékben. Jer vissza hozzám!
Gondolta, immáron nem először, és megérintette az alvó arcot.
A szinte üres test továbbra sem válaszolt a kérésre.
Vaskos, zöld ujjak nehezedtek a vállára óvatosan. Tiranda
felnézett az ork aggódó tekintetébe. Egy ideje már nem látta
olyan csúfnak, inkább társként gondolt rá a bánatban.
– Régóta nem alszol, sámán. Még a szobából sem léptél ki
egy ideje. Ez nem jó. Menj és szívj egy kis friss levegőt!
– Nem hagyhatom itt.
De Brox nem engedett:
– Mit tehetnél? Semmit sem. Itt fekszik biztonságban, és
biztos ő is kiküldene, ha tudná, mit csinálsz magaddal.
A többiek mind barbár teremtménynek látták az orkot, de
Tiranda lassanként rádöbbent, hogy csupán egyszerűbben
gondolkodik, mint mások. Mindent megértett, ami a túléléshez
kellett; jól ismerte az alapvető szükségleteket és tudta, mivel jár,
ha valaki nem elégíti ki ezeket. A lánynak el kellett ismernie,
341
hogy azzal nem segít Malfurionon, ha maga is legyengül vagy
megbetegszik. Bármily nehezére esett is a dolog, végül ráállt: –
Rendben van. De csak rövid időre hagyhatom itt. Brox segített
neki felkelni. Tiranda úgy érezte, mintha nem is lennének lábai,
és a helyükön merev fadarabokat hordana, amelyek teljesen
alkalmatlanok arra, hogy megtartsák a súlyát. Társának igaza
volt; csinálnia kellett valamit magával, hogy továbbra is
Malfurion mellett maradhasson.
Az ork támogatását is igénybe véve végigment a hosszú
folyosókon, egészen a főbejáratig. Ahogyan korábban is, a külső
termeket rémült és összezavarodott polgárok töltötték meg,
mind lelki támaszért folyamodtak a Holdanya szolgálóihoz.
Brox attól tartott, hogy ki kell verekedniük magukat, de a
tömeg elkerülte az orkot. Még mindig irtóztak tőle, pedig már
több napja köztük volt és nyilvánvalóan látszott, hogy az egyik
papnő segítőjeként van jelen. Elún mindig is mások elfogadására
biztatott, ám ennek ellenére az éjtündék többsége lenézte vagy
félte a többi fajt.
Kiléptek a templom elé, elsétáltak a közeli térre. Hűs szellő
simogatta arcukat, amely a gyermekkorára emlékeztette
Tirandát. Mindig szerette a szelet, és amikor kicsi volt, gyakran
megpróbálta magához ölelni, ami azután ugrabugra szellőtánccá
változott.
Néhány percig csak álltak ott, azután Tiranda hirtelen
bűntudatot érzett, mert gyermekkori emlékeiről eszébe jutott
Malfurion. Sürgetni kezdte az orkot, hogy ideje visszamenniük.
Brox csak bólintott, már nem kellett támogatnia a lányt.
Azonban még a templom lépcsőit sem érték el, amikor az
egyik városőr szólította meg őket. Tiranda megtorpant, habozott,
az jutott eszébe, hogy az őr talán Brox miatt állítja meg őket. A
tisztnek azonban más dolga volt velük:
– Bocsásson meg, nővér, Arnydal kapitány vagyok.
Ha a nevet nem is, az arcot már ismerte. A katona alig
valamivel volt idősebb nála, és arca kerekebbnek, szeme
342
ferdébbnek tűnt az átlagosnál. Ez utóbbi miatt tekintete mindig
fürkészőnek hatott, még ha éppen udvarias vagy barátságos
próbált is lenni, mint akkor, ott.
– Mit kíván tőlem, kapitány?
– Egy keveset az idejéből, ha bátorkodhatom ilyesmit
kérni. Van egy foglyom, akinek szüksége lenne a segítségére.
Tiranda először el akarta utasítani a katonát, mert
gondolatai csak Malfurion körül jártak, de kötelességtudata
felülemelkedett személyes vágyain. Hogy is fordíthatna hátat
valakinek, akinek gyógyerőre van szüksége?
– Rendben.
Az ork is elindult a lánnyal együtt, és a kapitány kérdőn
nézett a papnőre:
– Az is jön?
– Jobban szeretné, kapitány, ha itt állna egyedül a téren?
Ezekben a zavaros időkben?
A tiszt vonakodva megrázta fejét, inkább lezárta magában
az ügyet. Megfordult és mutatta az utat.
Suramar börtönének kicsiny épület adott helyet, mivel a
foglyok többsége a Feketebástya-erődben kötött ki. A régóta
halott, hatalmas fa tövében kialakított építmény vázát a
gyökerek adták, közéjük kövekből raktak falakat. A város
legszilárdabb épületének tartották, és az őrök mindig büszkén
emlegették e tulajdonságát. Tiranda némi felindultsággal nézett
a nem túl kellemes hangulatú épületre és úgy képzelte, a
dísztelen külső csak a legrosszabb gonosztevőknek lehet
megfelelő szálláshely. Azonban erőt vett magán, és félretette
rossz véleményét.
A külső helyiség minden bútorzata egy íróasztal és a hozzá
tartozó szék volt; általában az ügyeletes tiszt dolgozott ott.
Suramar fegyveres erejének nagy része távol volt az
erődparancsnokkal, az őrség maradéka pedig a városban próbált
rendet tartani, így nem csoda, hogy épp senki sem tartózkodott
ott.
343
 – Az erdőben találtuk még aznap este, amikor Hollócsőr
nagyúr összetrombitálta a katonaságot. A fürkészvarázslataink
többsége megsemmisült ugyan, de némelyik önállóan működik,
ereje nem függ a Forrástól. Ezek egyike figyelmeztetett a
betolakodóra. A közelmúlt eseményei miatt… – Az orkra
pillantva megakadt mondandójában. A kapitánynak ismernie
kellett Brox jelenlegi helyzetét, máskülönben már rég vasra
verte volna –… inkább nem kockáztattunk és letartóztattuk.
– És nekem mi közöm ehhez?
– A fogoly igen fáradtnak tűnt, amikor ráleltünk. Miután
meggyőződtünk róla, hogy nem csupán színlel, idehoztuk, azóta
állapota csak romlott. Különös külseje miatt szeretném, ha
életben maradna, míg Hollócsőr nagyúr visszatér. Ezért mentem
el érted, nővér.
– Akkor mutasd meg, kérlek, merre találom!
A belső teremben csupán tucatnyi cella állt, ámbár a tiszt
elmondása szerint a pincében még volt néhány. Tiranda
udvariasan bólintott, és már ment is tovább, mert kíváncsi volt,
hogy miféle teremtményt fogtak megint az őrök. Brox után egy
másik orkra is számíthatott volna, de minthogy fajának
véleménye – legalábbis a katonaság köreiben, parancsra –
változott valamelyest, így a feltételezés nem tűnt helytállónak.
– Itt van.
A papnő valami nagy és harcias lényt várt, de a bent
heverő alak alig volt magasabb és vékonyabb egy átlagos éj-
tündénél. Egyszerű talárt és csuklyás utazóköpönyeget viselt, és
arca is az éjtündékére hasonlított, bár jóval sápadtabb volt
bármelyiküknél. Szeme sem teljesen olyan volt, a fülei is
kisebbeknek tűntek.
– Úgy néz ki, mint mi… legalábbis nagyjából – jegyezte
meg.
– Mint valamelyikünk szelleme – helyesbített a kapitány,
furcsa hangsúllyal a szavak mögött.

344
 Brox közelebb lépett a rácsokhoz, szinte
megbabonázottnak tűnt.
– Tünde? – kérdezte a nyugtalanító külsejű alaktól.
– Talán – válaszolt a fogoly jóval parancsolóbb és mélyebb
hangon, mint amire a külsejéből következtettek. Ő is érdeklődő
tekintettel nézett Broxra. – És mit csinál itt egy ork?
Tudta, miféle teremtményt lát. Tiranda azonnal felfigyelt
erre a tényre, különösen, hogy mostanában az éjtündéknek két
különös látogatójuk is akadt. Ekkor a fogoly csúnyán
felköhögött, és a papnőben feltámadt az aggodalom. Megkérte a
kapitányt, hogy nyissa ki az ajtót.
Ahogy közelebb lépett a matrachoz, a papnő ismét az arcra
meredt. Valahogy több volt az idegenben, mint amennyit a
külseje sejtetett. A rejtélyes tekintet mélyén olyan bölcsességet
és tapasztalatot vélt felfedezni, amely a lelke mélyéig megrázta.
Valamiképpen felismerte, hogy ősi, nagyon ősi teremtmény
fekszik előtte, akinek az állapota és a kora nem függ össze.
– Tehetséges vagy – suttogta az idegen. – Reménykedtem
benne.
– Miféle kór támadott meg?
A taláros férfi szinte atyai mosollyal nézett rá:
– Még istennődtől kapott képességeid sem elegendők
ahhoz, hogy meggyógyítsanak. Csupán azért győztem meg a
kapitányt, hogy találjon valaki olyat, mint te, mert lassacskán
kifutunk az időből.
– Sohasem mondott ilyesmit! – ellenkezett Járod, a
kapitány. – Magamtól indultam papnőért.
– Igaz – értett egyet a fogoly, de szemei mást mondtak.
Ezután Broxra nézett: – Veled aztán végképp nem számoltam,
és ez igencsak aggaszt. Nem kellene itt lenned.
Az ork mordult egyet.
– A másik is ezt mondta.
– A másik? Miféle másik?

345
 – A lánghajú, aki azt mondta… – Itt Brox megakadt, sanda
oldalpillantást vetett az őrkapitányra, és inkább mormolva
folytatta: – Aki úgy beszélt mindenről, mintha már elmúlt volna.
Tiranda legnagyobb meglepetésére a fogoly hirtelen felült.
A kapitány előrántotta kardját és előrelépett, de a papnő
leintette.
– Találkoztál Róninnal?
– Ismered a lánghajút? – kérdezte Tiranda.
– Együtt érkeztünk ide. Azt hittem, fogságban van…
valahol máshol.
– Khenariosz ligetében – tette hozzá Tiranda.
A fogoly felnevetett:
– Nos, akár a véletlen, akár Nozdormu mozgatja itt a
szálakat, nagyon jól csinálja! Igen, ott. De honnan tudod?
– Jártam már ott. A barátaimmal.
– Valóban? A barátaiddal?
Tiranda nem tudta, hová tegye az idegent. Többet tudott,
mint a legtöbb éjtünde, ebben a papnő is biztos volt.
– Mielőtt folytatnánk… Szeretném megkérdezni a nevedet.
– Ó, bocsásd meg modortalanságomat! A nevem Krázus.
Brox felkapta a fejét:
– Krázus? Rónin beszélt rólad! –Az ork hirtelen féltérdre
ereszkedett: – Ősként tisztelt Krázus! A nevem Broxigar, és ő
Tiranda, a sámán.
Krázus meglepetten nézett:
– Rónin túl sokat mondhatott… és bizonyára mást is
csinált.
Társának iménti cselekedete elgondolkodtatta a papnőt.
Felkelt a fogoly mellől, és a kapitányhoz fordult:
– Szeretném őt magammal vinni a templomba. Ott jobban
tudok gondoskodni róla.
– Szó sem lehet róla! Ha megszökik…

346
 – Megígérem, hogy nem fog elmenekülni. Emellett magad
mondtad, hogy fontos a jóléte. Mire Hollócsőr nagyúr visszatér,
talán meg is gyógyíthatjuk.
Az őrtiszt jól láthatóan ellenkezni akart, de nem talált
szavakat. Tiranda rámosolygott.
– Rendben van. De személyesen kísérlek el.
– Természetesen.
Megfordult, hogy segítsen Krázusnak felkelni, de Brox már
ott volt és támogatta. Tiranda észrevett a fogoly arcán egy
halvány, rejtett mosolyt.
– Talán örülsz valaminek?
– Időszerűtlen megérkezésem óta először, igen. Úgy
érzem, van még remény.
Nem magyarázta el, és Tiranda nem kérdezett. Brox
segítségével kiléptek a börtön épületéből és a lány rájött, hogy
egy bizonyos tekintetben a fogoly nem játszott; valóban
legyengült állapotban volt. A papnő azonban még így is érezte
benne a nemes tartást és méltóságot.
Az őrkapitánnyal maguk mögött visszatértek a templomba.
Az ork jelenléte újfent utat nyitott számukra a tömegben.
Tiranda tartott tőle, hogy az őrök és az idősebb papnők esetleg
feltartóztatják őket, de látván Krázus tarthatatlan állapotát, szó
nélkül félreálltak előlük. Egy idős papnő meg is hajolt feléjük,
bár gyanította, hogy a vegyes társaság nem érti teljesen, miért.
– Elún jól választott – jegyezte meg Krázus, amikor a
szálláshelyek mellett haladtak. – Már akkor is sejtettem, amikor
először megláttalak.
Tiranda arca majdnem elfeketedett zavarában. Úgy érezte,
mintha a főpapnőhöz hasonlatosan tekintélyes személy dicsérte
volna meg.
Eredetileg külön helyiségbe akarta vinni a gyengélkedő
idegent, ám mire odaértek, feledte e tervét, és gondolkodás
nélkül bementek Malfurionhoz. Alig lépésnyire az ajtótól a lány
megtorpant.
347
 – Valami baj van? – kérdezte Krázus.
– Nem, nincs. Csak ez a szoba már foglalt. Egyik beteg
barátom fekszik itt…
De mielőtt kiterelhette volna a többieket, Krázus meglátta a
bent heverő testet, Malfurion arcát, és váratlanul erőre kapva
odanyomakodott:
– Véletlen, sors vagy Nozdormu teszi ezt velünk,
csakugyan! – kiáltott fel döbbenten. – Mi baja van? Mondd már!
– Nem is tudom… – Hogyan magyarázza el?
– Belépett a Smaragd Álomba – válaszolt helyette Brox. –
Még nem tért vissza.
– Nem tért vissza… Merre indult?
Az ork elmondta a tervet, legalábbis a lényeget. Tiranda
eddig is épp elég sápadtnak hitte Krázust, de ekkor
idegenségében is ismerős arca, teljesen elfehéredett.
– Éppen oda! Ha tudtam volna, mielőtt odamegyek…
– Jártál Zin-Azshariban? – ámuldozott Tiranda.
– Láttam a város maradványait, és ide azért jöttem, mert
éppen a barátodat kerestem. – Csendben szemlélte a testet,
tűnődő arccal, mielőtt folytatta: – És ha – ahogy mondjátok – az
utóbbi éjjelek során ebben az állapotban volt, akkor már eleve
elkéstem. Vége mindennek.

348
Huszonkettő
A
z éjtünde felkiáltott, mellkasát vértezetével együtt
nyitotta fel a démon pengéje. Egyik társának arra sem
volt ideje, hogy bármi módon hangot adjon
fájdalmának; buzogány zúzta pépesre a koponyáját. A
védők egyre csak fogytak, és Rónin vagy Illidan hatalma nem
volt elegendő, hogy semmissé tegyék az ijesztő tényt; vesztésre
állnak. Hiába verte az ellent Hollócsőr az első sorokban, az
éjtündék lassan, de biztosan fogyatkoztak. A Lángoló Légió
nem hagyott egy lélegzetvételnyi szünetet sem; folyamatosan
nyomást gyakorolt a védőkre. Bár tudta, hogy mind halálra
vannak ítélve, a mágus mégis tovább küzdött.
A védősereg érkezésének híre némileg meglepte Xavioszt,
de attól messze állt, hogy a sikerbe vetett hite megrendüljön. A
Legnagyszerűbb harcosai immáron jelentősebb csoportokban
léptek ki a kapun, és a kancellár biztos volt benne, hogy
egyetlen sereg sem lesz képes szembeszállni velük. Legfeljebb
meggyorsítják a tisztogatást.
Hakar vadászatra indult és Mannorot vezette a csapatokat
az ostobák serege ellen, így a varázsmunka és a hozzátartozó
dolgok felügyelete, a kancellárra maradt. Rövid pillantást vetett
a bejárat melletti kis beugróra, ahol legutóbbi szerzeménye
hevert. Miután megkapja a védők megtizedeléséről szóló
híreket, szakít majd egy kis időt „vendégére” is. Ám előbb
fontosabb dolgokkal kell foglalkoznia.
Ezután figyelmét a kapunak szentelte, amelyen épp egy
újabb csapat felgár lépett át. Megkapták parancsaikat a termetes
Végzethozótól – akit maga Mannorot bízott meg ezzel a
feladattal – azután elmasíroztak, hogy csatlakozzanak

349
vérszomjas társaikhoz. Csak az utóbbi percekben legalább
tucatszor ismétlődött meg ez a jelenet, talán csak annyi
különbséggel, hogy alkalmanként egyre nagyobb csapatok
érkeztek. Lassan szűkös lesz a terem az átlépőknek, gondolta
Xaviosz.
Amikor a következő csoport kilépett az ajtón, a kancellár
meghallotta istene hangját a fejében: Elégedett vagyok a
haladással.
Az éjtünde féltérdre ereszkedett, úgy válaszolt:
– Megtisztelsz, ó, uram!
Még mindig vannak ellenállók.
– Csupán a tökéletlenek némelyike próbálja késleltetni az
elkerülhetetlent.
Védelmezzétek a kaput! Tartsátok nyitva, és erősítsétek
meg! Hamarosan magam is megérkezem!
A kancellár szíve nagyot dobbant. Közeleg a nagyszerű
esemény!
Felállva így válaszolt:
– Személyesen gondoskodom róla, hogy minden rendben
legyen, és ne kerüljön akadály az utadba, ó, uram! Esküszöm!
Elégedettség hulláma öntötte el, azután Sargeras elhagyta
az elméjét.
Xaviosz leellenőrizte a pajzsot fenntartó szimbólumot.
Szerencsére még azelőtt elfogta a betolakodót, hogy az
egyáltalán hozzáért volna. Minden rendben volt, így jutott ideje
végiggondolni néhány teendőjét Sargeras érkezésével
kapcsolatban. A királynő biztosan ott akar majd lenni; ki kell
jelölnie mellé egy tiszteletbeli őrt. Varo'then kapitány
megfelelőnek tűnt a feladatra. A kancellár maga akart lenni az
első, aki üdvözli a Legnagyszerűbbet, és úgy döntött, megfelelő
ajándékként majd a kristályt és lakóját nyújtja át. Xaviosz tudta,
ez volt az egyike annak a három dolognak, amelyet Mannorot is
megfelelően értékesnek tartott, és a másik kettő után még
mindig az Idomár kajtatott a kutyáival. Milyen ostoba képet fog
350
majd vágni Hakar, ha visszatérve meglátja, hogy mit fogott ő
oly könnyedén!
Alig bírta kivárni a pillanatot, hogy átnyújtsa foglyát
Sargerasnak. Külön élvezet lesz végignézni, amit az istenség
tesz majd az ostobával.
A rémálom folytatódott. Malfurion ott szorongott a
kristályban és nézte azt a keveset, amit a teremből láthatott.
Xaviosz egy kis mélyedésbe tette a kristályt, valószínűleg az
ajtó melletti alkóvban, persze ferdén. Félrefordult világának
sarkából az éjtünde látta az ajtófélfát, így az egyre csak áradó
démoncsapatok rendszeresen beléptek látóterébe, és
kimasíroztak az ajtón. Pofájukra kegyetlen lelkesedés ült ki;
feltüzelte őket a közelgő harc. Ez is csak Malfurion szívét
facsarta, minthogy tudta jól, a szörnyetegek éjtündéket
készülnek legyilkolni.
Bár környezetében semmi sem mutatta az idő múlását,
Malfurion bizonyosnak érezte, hogy már legalább két éjszaka
telt el próbálkozása óta. Lélek-formájában nem kellett aludnia,
így a két nap és két éjszaka még hosszabbnak tűnt.
Milyen ostoba volt! Hiszen ő is hallotta a történeteket
Xaviosz szemeiről, melyek elől még az árnyékok árnyéka sem
rejtőzhet el – bár nem adott túl sok hitelt az effajta
szóbeszédnek. Kevéssé hitte, hogy a mágikus energiák látására
alkalmas ékkövek, felfedik az álom-alakot. Mily nevetségessé
tette magát!
Többször is megpróbált kitörni kristályos ketrecéből, de
annak ereje feladta a leckét. Talán ha folytathatta volna
tanulmányait, képes lenne felfedezni valami hibát, támadható
pontot, de valójában ez csak egyszer fordult meg a fejében.
Sokkal inkább el volt foglalva önmaga átkozásával; csalódott
saját magában, mert elbukott, és ezzel elárulta barátait, népét, az
egész világot. Ő az oka, hogy már semmi sem állhat a
természetellenes hódítók útjában, csupán egy vagy két olyan
sereg, amelynek a puszta testi erőre kell támaszkodnia.
351
 A tehetetlenség nyűge egyre elviselhetetlenebbé vált,
csinálnia kellett valamit! Összeszedte magát, és újfent
megpróbálta alkalmazni Khenariosz tanításait. A kristály
természetes eredetű eszköz volt, valaha a föld része, így
feltétlenül eszköze a druidák hatalmának. Kinyúlt akaratával és
végigtapogatta a kő éleit, hátha mégis talál valami csorbát vagy
gyenge pontot a szerkezetében. Nem épp a druida módszert
alkalmazta, de közel állt hozzá: valamelyest ötvözte az árkán
keresővarázst a természeti mágia meditatív észleleterősítésével.
Nem lelt semmit.
Legszívesebben elsírta volna magát csalódottságában.
Ezrek vesznek oda az ő hibájából. Köztük lesz Illidan és Tiranda
is!
Tiranda is! A lány mindig vele volt, arca ott lebegett
tudatában, bármivel foglalkozott is éppen. El tudta képzelni,
mennyire aggódik érte a lány. Biztos volt benne, hogy ott ül a
teste mellett, és egyre csak próbálja visszahívni. Szinte hallotta a
hangját.
Malfurion…
Ha tudta volna, megrázta volna magát. Lassan kezdem
elveszíteni az eszem. Meglepte, hogy ilyen könnyen megtörhet,
erősebbnek hitte magát. De végül is, elég szörnyű helyzetbe
került.
Malfurion! Hallasz engem?
Újfent, mintha Tiranda hangja visszhangzott volna a
gondolatai közt. Kibámult börtönéből, hátha meglátja Xavioszt,
amint éppen valamiféle kínzó varázslatot sző ellene, de a
kancellár nem volt a közelében.
Heves izgatottság fogta el, és kérdéssel válaszolt a
kérdésre: Tiranda?
Malfurion! Hát megvagy még!
Ő maga is alig hitte el. Igaz, a lány Elún felavatott papnője
volt, de az ilyesfajta kapcsolatfelvételre való képesség, talán

352
nem teljesen tartozik a papnők hatalmához. Tiranda! Hogyan
értél el?
Segítséggel. Egy idegentől, aki téged keresett. Legalábbis
ezt mondja.
Malfurion csak Róninra vagy Broxra tudott gondolni. Az
orkot azonban már ismerték, és bár bátor harcosnak bizonyult,
nem rendelkezett semmiféle mágikus tehetséggel. Akkor talán
Rónin? Ő sem lehetett Tiranda segítségére, minthogy Hollócsőr
maga mellé vette, amikor összetrombitálta seregét.
Kitől? Kérdezte végül. Kitől?
A nevem Krázus.
A hirtelen váltás megzavarta Malfuriont. A hanggal
kapcsolatos érzéseit nehezen azonosította be, talán leginkább
arra hasonlítottak, amikor Khenariosszal beszélgetett ily módon.
Bárki is ez a Krázus, nem lehetett egyszerűen egy másik
éjtünde. Bizonyára más fajhoz tartozott.
Még mindig hallasz? Kérdezte az új hang.
Hallak… Krázus.
Megmutattam Tirandának, hogyan használhatjuk fel a
köztetek húzódó köteléket arra, hogy elérjünk. Nehéz trükk, de
reménykedünk benne, hogy elég ideig fenn tudjuk tartani ezt a
kapcsolatot és kiszabadíthatunk.
Kiszabadíthattok? Malfurion újra kipillantott börtönéből,
és igencsak kételkedett benne, hogy ez lehetséges.
Ravasz csapdába estél, igen, folytatta Krázus, meglepve
ezzel az éjtündét. Úgy tűnt, odaát már tudták, hogy Xaviosz
miféle börtönbe vetette. De már korábban is volt dolgom
ilyesmivel.
E szavakra Malfurionban új életre kelt a remény. Mit kell
tennem?
Most, hogy elmozdítottuk a testedet…
Hogy mit tettetek? Elmozdították? A kockázat…
Tisztában vagyok a kockázattal. Amikor Malfurion
felhagyott az ellenkezéssel, Krázus folytatta. Szükséges volt,
353
hogy… közelebb vigyünk. Most pedig figyelj jól, mert gyorsan
kell cselekednünk.
Az éjtünde feszülten várakozott. Úgy döntött, bármit
hajlandó megtenni, ha ezzel ki tudják szabadítani.
Látnom kell a kristályt. Minden oldalát és élét. Druida
vagy, meg tudod mutatni.
Latba vetve minden ismeretét, Malfurion mágikus
börtönére összpontosított. Akaratával kinyúlt, újra letapogatta
minden zegét-zugát, ahogyan tette ezt már többször is fogságba
esése óta. A remény megerősítette, és figyelmét összeszedve
egyetlen apró pontot sem hagyott ki.
Ott! A testetlen hang szinte felkiáltott elméjében, és akkor
Malfurion is meglátta az apró zárványt a kristályfalban. Nem
tartotta azonban elég nagy hibának ahhoz, hogy hasznát tudja
venni.
Ez lesz szabadulásod kulcsa. Ragadd meg tudatoddal és
próbáld megérteni, miképpen rontja meg a zárvány a tökéletes
kristályt.
Krázus segítsége értékesebbnek bizonyult, mint először
hitte. Egy gondolattal megköszönte.
A bölcsesség a korral jár, így mondják mifelénk, válaszolt
amaz. Azonban még mindig azon dolgozom, hogy rászolgáljak
háládra.
Megkérte Malfuriont, hogy vizsgálja meg jól a zárványt, és
vesse be druida ismereteit, hogy megértse annak kialakulását, és
lehetségessé tegye növekedését.
Találd meg a legszélesebb részét, és duzzaszd meg!
Nem megy… Malfurion minden erejét összeszedte, hogy
kiszabaduljon, de még csak megrepesztenie sem sikerült a
kemény kristályfelületet.
Erős vagy, de még nem elég képzett. Nyisd meg jobban
elméd! Eressz be minket, és ne törődj vele, hogy mennyien
leszünk a fejedben! Neked adjuk akaratunk erejét, és
összegyűjtött bölcsességünket.
354
 Malfurion kitakarított a tudatából minden félrevezető
gondolatot, és megnyílt a testetlenek előtt. Bármennyire nem
akaródzott, beengedte tudatába Tirandát és az ismeretlen
Krázust – azonnal megérezte a köztük lévő különbséget. Tiranda
a gondoskodásával támogatta, szerető jelenléte adott erőt.
Krázus lénye csupán hideg bizalmat és korok tapasztalatát
sugározta. Az éjtünde remélte, hogy ez is hasznára lesz.
Most pedig, próbálkozz újra!
A bebörtönzött éjtünde újra összeszedte akaraterejét, és a
zárvány legszélesebb részére összpontosított. Arra koncentrált,
hogy a kristály aprócska hibája megduzzadjon, mert
keletkezésekor lehetett volna nagyobb is akár, és erre a
lehetőségre kellett építenie. A természet már megengedte a
zárvány létrejöttét, neki csak némi változást kell elérnie. Nem
teremt, nem pusztít, csak az adott lehetőségeket járja be. Az a
hiba lehetett volna egy kicsivel hosszabb, egy kicsivel
szélesebb…
Érezte, hogy a másik kettő vele van. Erőt merített
jelenlétükből, akaratukkal segítették. A zárvány megnövekedett,
szinte érzékelhetetlen mértékben, de épp eléggé ahhoz, hogy
apró repedést okozzon a rideg kristályszerkezetben. A kicsiny
hasadék megnövekedett, keresztülhatolt a kristályfalon.
Ez a te átjáród! Sürgette Krázus. Bújj ki rajta!
Könnyen formálható álom-alakjában Malfurion szinte
kifolyt a repedésen át. A kristályon kívül azonnal növekedni
kezdett, és pillanatok alatt elérte eredeti termetét. Az egészből
nem érzett sokkal többet a nézőpontja megváltozásánál és az
elégedettségnél, hogy kiszabadult végre az üvegbe zárt
sáskáéhoz hasonlatos állapotból.
Gyorsan! Térj vissza, mielőtt észrevesznek!
Malfurionnak azonban esze ágában sem volt
engedelmeskedni. Nem azért jött el eddig és esett fogságba,
hogy azután cserbenhagyja népét. Meg kellett tennie, amiért
elindult erre az útra.
355
 Malfurion! Kérlelte Tiranda.
Figyelmen kívül hagyva segítőit, Malfurion megindult
célja felé. Xaviosz a terem másik végében állt, a kapu felé
fordulva, mereven, mintha épp beszélgetne valakivel, aki a
lángoló szélű hasadék túloldalán lévő, feneketlen sötétségben
rejtezett el. Közben már szinte folyamatosan érkeztek az újabb
és újabb démonharcosok.
Malfurion lehetőséget látott a helyzetben. Ha Xaviosz
továbbra is a szörnyű valóság-hasadékba bámul, akkor van
esélye arra, hogy gyorsan elvégezze feladatát. A korábbi
alkalommal elég jól megvizsgálta a szimbólum felett lebegő
varázsszövevényt, és még emlékezett rá, hol talált rajta gyenge
kapcsolatot két energiaszál között. Megindult a pajzsvarázs
jelenlétét mutató kék gömb felé és felkészült, hogy a lehető
leggyorsabban elindítsa a folyamatot. Ha megbontja a
szövevényt, az hamarosan teljesen megsemmisül majd.
Tiranda és Krázus hallgatott az elméjében, háttérbe
húzódtak. Vagy csendben figyelték, mire készül, vagy
kapcsolatuk halványodott el. Lényegében mindegy volt; már
nem fordulhatott vissza, nem is állt szándékában.
Még egy utolsó pillantást vetett a kancellárra, mielőtt
hatalmát latba vetve, szétrántotta akaratával a varázsszövedék
szálait. Először csak egy szálat szakított el, ezzel gyengülést
okozott máshol, és az újabb gyenge pontnál újra szakított. A
világ, a természet hatalmát idézte meg, hogy semlegesítse a
természetellenes erőket, amelyeket démoni mágia szőtt a
pajzsvarázsba.
Xaviosz hirtelen megérezte, hogy valami nincs rendben.
Valami történt, valami szörnyűség.
Bár máskor tiszteletlenségnek tartotta volna és sohasem
tette volna meg, olyannyira rossz érzése támadt, hogy
kényszerűen elfordult a kaputól, istenétől, és körülnézett.
Tekintete azonnal megakadt az értékes szimbólumon, melyet
Mannorot vésett a kőpadlóba – és a szellemszerű alakon, akit
356
korábban ő maga fogott el. Az az átkozott a pajzsvarázzsal
babrált.
– Állítsátok meg! – kiáltott fel, hiábavalón.
A kiáltás megzavarta egy pillanatra, de Malfurion nem
foglalkozott vele, és tovább bontotta a bonyolult
energiaszövevényt. Szeme sarkából látta, hogy Xaviosz rámutat,
és hallotta, hogy a démonoknak vagy az Előkelőknek kiáltoz,
támadják meg. Az ifjú druida nem hagyta magát megzavarni;
elhatározta, kerüljön akár az életébe, befejezi, amit elkezdett.
Úgy tűnt azonban, hogy a kancelláron kívül senki sem
láthatta meg álom-alakját, nemhogy megérinthették volna.
Másrészről, maga Xaviosz mindkettőt megtehette.
Mikor nyilvánvalóvá vált számára, hogy a többiek
hasznavehetetlenek az idegennel szemben, a királynő
főtanácsosa Malfurion felé vetette magát. Ekkor már a druida
sem maradhatott közömbös, és ahogy megfordult, lélek-
formájában látta, hogy a mesterséges szemek fekete lángokat
vetnek, Xaviosz fellobbanó dühétől. Ösztönösen a szél és a lég
segítségéért folyamodott.
Karmazsinszín villanások kéltek, és minden bizonnyal meg
is ölték volna az éjtündét, ha nem akadnak bele valamibe, alig
néhány hüvelyknyivel a szellemszerű alak előtt – az
összesűrűsödött levegőbe, talán. Mi több, nem csupán
megakadtak, hanem el is fordultak, ahogy a hirtelen feltámadt
szél varázskezekkel megragadta és félredobta azokat. A
varázslövedékek halálos pontossággal csapódtak bele a kapu
mellett álló Végzethozóba.
Az megtántorodott és nekiesett az épp kilépő démonnak,
félretaszította a harcost, aki így fellökte az egyik ott dolgozó
Előkelőt. A többiek próbálták tartani a kaput, de hiányzott az
összpontosításában megzavart varázsló hatalma. A kapu
megremegett, kicsivel összébb szűkült, majd újra kitágult, mint
egy lüktető írisz. A fenntartása során kialakított kényes
egyensúly megbomlott, de oly mértékben, hogy a gyors
357
egymásutánban kilépő démonok egyikét félig félbeszelte. Az
Előkelők próbálták visszanyerni uralmukat a kapu felett, de
kimerültségük erősebbnek tűnt akaratuknál.
Az egyik nagyobb, szárnyas szörnyeteg Malfurion felé
ugrott, és lecsapott kardjával. Nyilvánvaló volt, hogy nem látja
az ellenfelet, de reménykedett benne, hogy vaktában is eltalál
valamit vagy valakit. Az éjtünde nem volt bizonyos benne, hogy
a fegyver nem tesz kárt álom-alakjában, így megpróbálta
elkerülni a pengét.
Xaviosz döbbenten nézte a maga okozta káoszt. Hirtelen
nem tudta eldönteni, hogy a kapun segítsen, vagy a
betolakodóval – akit csak ő látott – foglalkozzon inkább. Végül
határozott, és egy az övén lógó erszényből újabb kristályt vett
elő.
– Ebből nem szöksz meg! – Mágikus tekintete újra
fellángolt.
Malfurion kihasználta a démon közelségét, és a pengét
feledve inkább beugrott mögé. A kancellár és a druida közé
került szörnyeteg felüvöltött dühében, de már csupán némi
kétségbeesett csapkodásra maradt ideje, mielőtt a kristály
magába szippantotta.
A kancellár szitkozódott és nemes egyszerűséggel
félredobta a kristályt, mit sem törődve annak tartalmával.
Minden figyelmét a szellemszerű alakra összpontosította.
– Nagyúr! – kiáltott az egyik varázsló. – Mi…
– Foglalkozzatok a kapuval! Tartsátok nyitva! És
erősítsétek meg a pajzsot! Majd én elbánok a betolakodóval.
Máris újabb varázslatra készült, Malfurion azonban ezt
nem kívánta megvárni. Megfordult és a tőle telhető legnagyobb
sebességgel az ajtó felé indult, áthatolt azon és eltűnt Xaviosz
szeme elől. A feldühödött főtanácsos utána vetette magát:
– Nyissátok ki az ajtót!
Az őrök azonnal engedelmeskedtek. Xaviosz kirobogott a
teremből és lerohant a lépcsőn, hogy kövesse ellenfelét, de
358
Malfurion nem arra menekült. Mindenki más számára
láthatatlan és érinthetetlen lélek-formájában átlebegett az egyik
belső falon, és ott várta ki, hogy az egyetlen veszélyforrás
eltávolodjon.
Visszatérve a terembe, egyenesen a pajzsot még mindig
életben tartó szövevényhez lebegett. El kellett pusztítania a
varázslatot, mielőtt az Előkelők összeszedik magukat és
megerősítik azt. Amint azonban újra a varázsszövevény felé
nyúlt akaratával, ismerős borzongást érzett. Álom-alakjában is
megremegett, s minden szándéka ellenére a kapu felé pillantott.
Nem érintheted meg! Valamely szörnyű jelenlét férkőzött a
tudatába. Már nem is akarod. Egyedüli kívánságod az én
szolgálatom lehet.
Malfurion küzdött a késztetés ellen, hogy megadja magát a
hangnak. Tisztában volt vele, mi történik, ha a hang tulajdonosa
beléphet a világába. Álmai megmutatták a szabadjára eresztett
gonoszság pusztító erejét.
Nem… leszek… a talpnyalód! Sikoltott fel, ahogy akaratát
nekifeszítette a hang befolyásoló erejének. Sikerült elszakítania
tekintetét a kapuról.
Érezte, hogy a túloldalon iszonytató harag lobban, de már
bizonyosan tudta, hogy ilyen távolról a gonosz csupán a
tudatával játszhat, és ehhez is legalább felé kellene néznie.
Akarattal kerülte a kapu látványát, és ereje egy részét arra
fordította, hogy kizárjon minden késztetést, ami odafordítaná
figyelmét. Erőt merített a bizonyosságból, hogy ezúttal senki
sem állhat útjába. Már csak néhány másodpercre volt szüksége.
Hirtelen észveszejtő fájdalom hasított belé, álom-alakjában
is vonaglott és kínlódott.
– Vége a játéknak! – kiáltotta Xaviosz az ajtóban állva,
körülötte csodálkozó őrök kutattak hiábavalóan az ellenfél után.
– Széttéplek szellem, és szétszórom a darabjaidat a világban!
Azután összeszedlek és cafatokban nyújtalak át a

359
Legnagyszerűbbnek, hogy úgy bánjon el veled, ahogy kedve
tartja! – Malfurionra mutatott és varázslatba kezdett.

A Lángoló Légió egyre jobban szétszórta az éjtünde

sereget. Hollócsőrnek még sikerült nagyobb erőt tartania maga
körül, de a szárnyak lassacskán felmorzsolódtak.
Rónin tüzes faltörő kost teremtett, amely önjáró módon
száguldott át a démonok sorain, ezzel hosszú, tátongó hasadékot
ütött a szörnyek hadába. Valamennyire le is lassította azt a
szárnyat, de a Légió egyéb részei, ugyanolyan tempóban
folytatták az előrenyomulást.
Hollócsőr parancsokat kiáltott a harc sűrűjéből:
– Megerősíteni a jobb szárnyat! Íjászok! Szedjétek le a
szárnyasokat! Holdőrök! Visszavonulás!
Nem tudni, Latosziosz hallotta-e a nemes parancsát vagy
sem, de a holdőrök a helyükön maradtak. Az idős varázsló állt
legelöl, és parancsokat üvöltözött társainak. Rónin vágott egy
akaratlan grimaszt. A parancsokból ítélve Latosziosz nem
nagyon rendelkezett taktikai ismeretekkel. Apróságokra
pocsékolta el csapata megmaradt kicsinyke erejét ahelyett, hogy
összpontosította volna valahová.
Ezt Illidan is észrevette:
– Az az átkozott, vén idióta csak pazarolja a varázserőt!
Még én is jobban irányítanám őket!
– Felejtsd el őket, és foglalkozz inkább a saját
varázslataiddal!
De amint Rónin ezt kimondta, Latosziosz megpördült, a
torkához kapott és összecsuklott, szájából ömlött a vér. Bőre
megfeketedett, azután már csak feküdt ott, mozdulatlan. Rónin
félretette undorát, és a Légiót szemlélve kiszúrta a hadurat.
Rámutatott és ugyanazt a trükköt alkalmazta, amelyet talán
ugyanez a démon használhatott korábban. Röptében
megragadott legalább egy tucat nyílvesszőt, és az eredár felé
irányította őket. Az megérezhette a közelgő varázsenergiákat,
360
mert felnézett, a felé röppenő vesszők láttán azonban csak
elröhögte magát. Tett egy íves mozdulatot maga előtt, amiből
Rónin azt feltételezte, hogy valamiféle láthatatlan pajzsot vont
oda védelemül. Azután démoni pofájára fagyott a vigyor,
amikor a nyílvesszők nem csupán a pajzson, hanem a testén is
könnyedén áthatoltak.
– Nem volt olyan erős, mint gondoltad, ugye? – mormolta
a mágus, valamiféle zord elégedettséget érezve.
Illidan felé fordult, hogy mondjon valamit, de az éjtünde
eltűnt mellőle. Körülnézett és meglátta, ahogy őrülten vágtat a
holdőrök felé. Azok teljesen elveszettnek tűntek vezetőjük
nélkül.
– Mit csinál ez a… – De Róninnak nem volt ideje leendő
pártfogoltjával foglalkozni. Elviselhetetlennek tűnő hőség
borította el, úgy érezte, mindjárt elolvad.
Az eredár hadurak végül felismerhették személyében a
veszélyforrást. Úgy tűnt, egyszerre többen is megtámadták.
Sikerült elég gyorsan válaszolnia a kihívásra, és valamelyest
semlegesítette a rávarázsolt hőséget, de ez sem tarthatott örökké.
Ha folytatják a támadást, a férfi tudta, hamarosan élve főzik
meg.
Ennyi volt hát. Itt kell meghalnom még azt sem tudván,
egyáltalán volt-e valami szerepem a történelemben, vagy
sikerült teljesen elpusztítanom azt. Különös, hogy ilyesmivel is
csak a halál közeledtekor foglalkozik igazán az ember…
A hőség azonban hirtelen megszűnt. Rónin ösztönösen
reagált és mágikus ismereteit latba vetve felkészült, hogy
visszaverje a következő támadást. Meg is találta annak forrását.
– Látom, a tűz nem érint! Próbáljuk ki a jeget! – kiáltott az
egyik eredár és hatalmas fagyhullámot küldött reá, de ő
visszafordította azt. A démon egyetlen pillanat alatt
megmerevedett és keményre fagyott, pofáján a gúnyos vigyor
kínterhes üvöltéssé változott. A csata forgatagában a harcolók
belebotlottak a jégszoborba, fellökték, és az hangos csattanással
361
ért földet. Darabokra tört és fagyasztott démondarabokkal szórta
be a körülötte lévőket.
Rónin sejtette, hogy a holdőrök felől érkezett segítség.
Odapillantva Illidant látta az élükön, ahogy rávigyorog, majd a
varázslók felé fordulva parancsokat kiabál. Úgy irányította őket,
mintha varázstaktikusnak született volna. Hatalmukat arra
használta, hogy összeadva átáramoltassa magán, így megerősítse
vele saját varázslatait.
Egy a démonsereg közepére idézett robbanással elpusztított
több tucatnyi szörnyeteget. Lelkes diadalüvöltést eresztett meg,
és örömében nem vette észre, hogy menynyire elfárasztotta
varázslatával a holdőröket. Ha még néhányszor alkalmazza ezt a
módszert, akkor – bár hatékony lesz – egyesével ki fogja
meríteni társait.
Azonban Rónin mit sem tehetett ez ellen. Egyrészt
lefoglalta a saját küzdelme, másrészt – őszintén szólva – már
nem nagyon érdekelte a dolog. Ha a védők elesnek, akkor ki
marad állva? Bár csak Malfurion sikerrel járt volna!
Mannorot végignézett a csatatéren, és elégedettség töltötte
el. Serege végigsöpört a tájon, és a város után a beképzelt
helyiek sebtiben összetoborzott csapatait is szétzúzta. Úgy
érezte, hamarosan vége a csatának. Egy újabb nagy adag
ellenféllel kevesebb, és ez azt jelenthette, hogy szinte kikövezik
majd az utat ura számára. Sargeras örülni fog a hírnek, hogy mi
mindent végeztek el a nevében. Megfelelő jutalomban fogja
részesíteni serege parancsnokait, és ehhez nem kellett
Arkhemón segítségét kérnie.
Igen, ő Mannorot, megfelelő jutalomban részesülhet. Több
kegyet, több hatalmat nyer a Légióban. És persze, előbb-utóbb
az éjtündékre sem lesz már szükség. A kapu körül lévők is
elnyerik méltó jutalmukat, a végső megsemmisülést.

362
Huszonhárom
M
alfurion úgy vélte, túljárt Xaviosz eszén, de ismét
csalódnia kellett önmagában. Hogyan is hihette, hogy
a kancellár majd végigüldözi a folyosókon és
lépcsőkön, amikor mindketten tudták, hogy vissza
akar térni, és le akarja bontani a pajzsvarázst? Újfent elhibázta.
Xaviosz tehetséges varázshasználó volt, és a Forrás őt
erősítette. Malfurion sokat tanult a másféle mágiából, amelyet a
félisten mutatott neki, de ahhoz nem eleget, hogy jó eséllyel
szálljon harcba egy ilyen halálos ellenféllel szemben. Mindezt a
kancellár is tudta.
Ismét megszólalt egy hang Malfurion fejében. Ezúttal nem
a kapun túli iszonytató hatalom hangja, hanem a rejtélyes
Krázusé, akiről azt hitte, teljesen magára hagyta már: Malfurion!
A mi erőnk a te erőd. Ahogyan a kristályban tetted, úgy most is
használhatod. És erőt meríthetsz elszántságodból is.
Az ifjú éjtünde már nemcsak Tiranda és Krázus jelenlétét
érezte, de valamiképpen Brox is ott volt vele. Mindhárman
nekiajándékozták akaratuk és lelkük minden erejét. Druida
vagy, Malfurion. Mögötted áll a természet, az egész világ.
Összeszedte magát és barátai támogatásával – bár a
kancellár előző támadása igencsak elgyengítette – megpróbált
védekezni a következő csapás ellen. Épp időben, Xaviosz már
létre is hozta varázslatát.
Malfurion álom-alakjának meg kellett volna semmisülnie,
de a gonosz bűbáj el sem érte őt. Négyük összeadott hatalmával
oly könnyedén semlegesítette azt, mintha csupán egy szúnyogot
kellett volna lecsapnia. Tedd, amit tenned kell! Hallotta ismét
Krázus hangját. Valamiképpen maga is tudatában volt annak,

363
hogy időpocsékolás lenne megvívni a kancellárral. Az idegen a
másik dologra gondolt.
Az éjtünde egy gyors varázslattal megcélozta a szövevényt.
Annak szálai megremegtek, a kékes gömb pulzálni kezdett, és
két Előkelő ugrott oda, hogy helyreállítsa. Malfurion csendes
kérésére a padló kövei feladták szilárdságukat, sárrá változtak,
és a varázslók belesüppedtek. Elfúló sikollyal merültek el, talán
le is zuhantak a túloldalon – eközben a padlóba vésett
szimbólumot is folyékonnyá vált márvány töltötte ki.
Xaviosz feldühödve gyűjtötte egybe a következő
varázslathoz szükséges energiákat, és maró szellemporral vette
körbe Malfurion lélek-formáját. Az ifjú éjtünde már-már
csapkodni kezdett maga körül, de erőt vett az ösztönös reakción
és megacélozta akaratát. Szelet idézett, hogy elfújassa vele a
porfelhőt.
Amíg ő ezzel foglalatoskodott, Xaviosz sebtiben a
pajzsvarázs felé fordította figyelmét, és akaraterejével
megragadva azt megállította a gyengülést, egyben tartotta a
szövevényt, így semlegesítve a druida próbálkozásait
megengedett magának egy elégedett vigyort, és ismét
szembefordult ellenfelével; szándéka nyilvánvaló volt.
Malfurion kezdett aggódni a helyzet végkimenetele miatt.
Még a többiek segítségével sem tarthat ki a végtelenségig, így
vagy elmenekül majd, vagy odavész. Valamit tennie kellett, és
minél gyorsabban. Egy hirtelen ötlettől vezérelve elfordult a
kancellártól, de ezúttal nem a pajzsvarázst, hanem a kaput vette
célba.
Ismét a szelet kérlelte, hogy ezúttal legyen olyan erős, ami
nem csupán egy porfelhőt oszlat el a légben. A kapu
fenntartásával foglalatoskodó Előkelőket kívánta kibillenteni
egyensúlyukból, hogy megtörjön összpontosításuk.
Heves szélroham csapott le a varázslókra. Hármukat
felkapta és keményen nekivágta a falnak, egyiküket belökte a
még mindig lüktető kapuba, és a többieket is megtaszította. Bár
364
nem sikerült mindegyiküknek elterelnie a figyelmét, így is
kevesen maradtak a kapu fenntartásához. Az átjáró körüli égő
gömb újra lüktetni kezdett és ijesztően fellángolt, megremegett
és eltorzult. A túloldalról áradó gonoszság ereje mintha enyhült
volna valamelyest.
Hirtelen tüzes kezek ragadták meg Malfuriont, a következő
támadás hátulról érte a nyakát és a derekát. Úgy égette álom-
alakját, mint a tűz a húst. Felsikoltott, ám ezt is csak támadója
hallhatta.
– A Legnagyszerűbb erőt adott nekem! – üvöltette a
királynő főtanácsosa elégedetten. – Nem szállhatsz szembe
velünk!
Csakugyan; Malfurion is megérezte, ahogy a gonoszság új
erőre kapott, s kinyúlt az összeomlófélben lévő kapuból. Bár
továbbra sem volt olyan erőteljes e távoli hatalom, mint amikor
megpróbálta a maga oldalára állítani a druidát, de saját szolgáját,
az amúgy is nagy hatalmú Xavioszt rémisztőn megerősítette.
Négyen sem győzedelmeskedhettek felette.
Tiranda! Nem próbálta felvenni a kapcsolatot a papnővel,
csak rágondolt. Attól félt, hogy soha többé nem láthatja őt, nem
hallhatja a hangját, nem lehet a közelében.
Ám Krázus hangja azonnal válaszolt, s betöltötte elméjét.
Bátorság, druida! Van még segítséged, csak eleddig nem érezte
szükségét, hogy beavatkozzon!
Egy negyedik jelenlét lépett be tudatába, saját erejét adva
így hozzá Malfurionéhoz. Akárcsak Krázus, ez a teremtmény is
hatalmasabb volt bármely köznapi halandónál. Malfurion
valamelyes gyengeséget is érzett benne, de az éjtündékhez
képest még így is akkora hatalommal rendelkezett, hogy
gyengesége nevetségesnek tűnt. Különösmód Krázus és az új
jelenlét között Malfurion igen erőteljes hasonlóságot érzett,
eleinte nem is tudta megkülönböztetni őket. Még a hangja is
Krázust idézte: Korialstrasz vagyok, és szívesen kölcsönzők
neked erőmből.
365
 Nekiadtak mindent, amivel a természet megajándékozta
őket, és ami nem ismert anyagi mértékeket. A négy jelenlét
megsokszorozta Malfurion akaraterejét, reményt öntött lelkébe,
s oly energiák felett uralkodhatott általuk, melyeknek létét
eladdig csupán hallomásból ismerte.
Felélénkülve nyúlt újra, szinte már ösztönösen druida
tudásához és tehetségéhez. Érezte, vagy inkább minden apró
részletre kiterjedőn érzékelte maga körül a köveket, a levegőt és
a torony körül fúvó szelet, a felhőket ott fenn és a földet ott lenn,
a fákat messze-messze – mindent. És érezte a természet haragját
is, melyet a betolakodók keltettek tetteikkel, s melyet az általuk
hordozott színtiszta gonoszság fokozott fel. A démonok jelenléte
mindennél jobban ingerelte az elemeket.
Az éjtünde számára már egy örökkévalóság telt el, bár
Xavioszra pillantva látta, hogy alig néhány pillanatig tartott az
egész. A kancellár dermedten állt, arcára gonosz vigyor készült
kiülni, de valahogy várakozva, vagy inkább késlekedve talán.
Malfurion körül lelassult a világ.
Bár a következő varázslatát megsegítő mozdulatokat
urának hatalmas mágikus ereje itatta át, Xaviosz képtelenné vált
arra, hogy szembeszálljon a druida gyorsaságával.
Malfurion elmosolyodott, felemelte kezét, és megidézte a
távoli ég erőit. Odakinn mennydörgés morajlott fel. A kaput
fenntartó Előkelők megremegtek; megsejtették, hogy az
elkövetkező pillanatokban eldől a sorsuk. Még Xaviosz is
dermedten állt, mintha keze megfagyott volna a mágikus
mozdulatok közepette.
Azután a torony megrázkódott és darabokra szakadt.

Varo'then kapitány Azshara előtt térdelt, sisakját a hóna

alatt tartotta:
– Hívattál, dicső királynőm?
366
 Két szolgálólány fésülte éppen úrnőjük gyönyörűséges
haját – naponta többször megtörtént ez, a királynő
tökéletességének megőrzése végett. Közben az úrnő azzal
foglalatoskodott, hogy parfümjeinek garmadájából kiválassza az
épp neki tetsző illatot.
– Igen, kapitány, hívattalak. Érdekel, hogy miféle zajok
támadtak odafenn. Mintha a toronyból jöttek volna. Talán
történt valami, amiről nem tudok?
Az éjtünde férfi akaratlanul is megvonta vállát:
– Semmi olyasmi, amiről tudnék, Ezer Holdnak
Fényessége. Talán Sargeras érkeztének előjele lehetett.
– Úgy gondolod? – Azshara tekintete felcsillant. – Milyen
csodálatos! – Közben már intett a kapitánynak, hogy távozhat. –
Ez esetben fel kell készülnöm! Biztosan közel van már e
csodálatos ünnepnap.
– Bizonyára, Népünk Dicsősége! – A kapitány felállt, de
még habozott elindulni. – Szeretnéd, úrnőm, hogy utánajárjak a
dolognak? Csak a bizonyosság kedvéért.
– Nem, biztos vagyok benne, hogy igazad van!
Semmiképpen ne zavard meg Xaviosz nagyúr munkáját! –
Azshara közben beleszippantott egy fiolába, s az illat feltüzelte
izgatottságát. Úgy érezte, talán meg is találta a megfelelő
viseletet az istenség fogadásához. – Alapvetően bízom benne,
hogy jó kancellárunk mindent kézben tart.

A terem mennyezetének fele – a torony tetejével együtt –

szétrobbant, és törmelékké válva szóródott szét a környéken,
ahogy az égi harag pusztító villámai beletéptek az épületbe.
Számos nagy kőtömb hullott be a terembe is, megölt két
Előkelőt, és összezúzassál fenyegette a többieket. A kapu és a
pajzsvarázs még állt ugyan, de már igencsak meggyengültek.

367
 Sikoltó szelek csaptak le a teremre és téptek bele
mindenbe, mindenkibe. Az egyik varázsló túlságosan a helyiség
szélén állt, amikor egy szélroham kibillentette az egyensúlyából.
A lehullott fal maradványain átbucskázva a mélységbe zuhant;
szánalmas sikolya hamar elhalt. A túlélőket heves eső verte, oly
erőteljes, hogy a még mindig a kapu megtartásán erőlködők
térdre estek súlya alatt. Hihetetlen erejű vihar kélt.
Az elemek tombolása csupán két alakot hagyott
érintetlenül. Az egyik Malfurion volt, akinek álom-alakján
ártalmatlanul suhant át minden vad széllökés és súlyos esőcsepp.
A másik Xaviosz, akit nem csupán a Forrásból merített hatalma,
de az egyre gyengülő átjáróból kinyúló, sötét erő is védelmezett.
– Hihetetlen! – kiáltotta a főtanácsos a zajos viharban. –
Végül mégiscsak sikerrel jársz, barátom! De te csupán a
Forrásra támaszkodsz, miközben mögöttem egy istenség
hatalma áll!
Malfurion elmosolyodott. Úgy tűnt, a kancellár még
mindig nem értette meg, mivel áll szemben, és azt hiszi, ő is
csak egy a tehetségesebb éjtünde varázslók közül.
– Nem egészen, nagyuram! – kiáltott vissza a szellemszerű
alak, hangját szélzúgás járta át. – Fordítva, talán! Neked már
csak a Forrás maradt és egy démon segítsége, aki csupán nevezi
magát istennek! Mögöttem viszont ott áll az egész világ, a
természet minden elképzelhető ereje!
Xaviosz csak annyit hallott meg, amennyi a hitét sértette,
és felhorkant az istenkáromló kijelentéstől:
– Nincs szükségem a zagyvaságaidra!
Malfurion érezte, ahogy a kancellár hatalmat merít a
Forrásból, többet, mint amire bárki más képes lett volna. Egy
pillanatra megdöbbentette a hihetetlen erő, ám gyorsan
visszanyerte lélekjelenlétét.
– Meg foglak állítani! – jelentette ki, hangjában fenyegető
mennydörgés rejlett. – Téged és azt a dolgot is, odaát!

368
 Hogy miféle varázslatot kívánt megidézni Xaviosz,
Malfurion nem tudta és nem is tudhatta meg soha. A természet
ellen való szörnyűség, amire készült, még tovább hergelte az
elemeket, és villámok csaptak le, egyenesen a főtanácsosra. Újra
és újra megégették bőrét és húsát, felforralták vérét, megfőzték
lágyabb szerveit, gyorsan, alig néhány szempillantásnyi idő
alatt.
Az eső zuhatagként ömlött a környékre. Xaviosz minden
bizonnyal halott volt, de elképesztő mértékű hatalma, még
mindig talpon tartotta tetemét. Ezután minden eddigit felülmúló
mennydörgés harsant, megrázta az egész palotát, és villáma nem
csupán a néhai főtanácsos maradványait égette hamuvá, de a
becsapódás erejével újabb kőtömböket és Előkelőket szórt ki a
megtört toronyból.
Szellemekéhez hasonlatos álom-alakjában Malfurion
hallotta a kancellár lelkének sikolyát, amely hosszan elnyúlt és
folytatódott akkor is, amikor a testnek már nem maradt
felismerhető nyoma. Iszonytató sikoly volt, nagy hatalmú lélek
sikolya, amelybe bele lehetett volna képzelni a világ minden
kínját.
Az életben maradt Előkelők menekültek a láthatatlan ördög
elől, aki legyőzte rettegett parancsolójukat. Malfurion hagyta
őket, mással kellett foglalkoznia. A Xaviosz által megtestesített
veszély elmúltával, immáron teljes figyelmét eredeti feladatának
szentelhette.
Bár a harc igencsak kimerítette, az éjtünde úgy érezte, még
be tudja fejezni, amit elkezdett. A pajzsvarázs amúgy is
meggyengült már, és a főtanácsos csupán megállította bomlását,
de újfent megerősíteni nem maradt ideje. Alig néhány mozdulat,
néhány kisebb szakítás kellett ahhoz, hogy végleg összeomoljon.
Az éjtünde csak remélte, hogy még nem késett el ezzel.
Azután kihasználva az adódó lehetőséget, a kapu felé
fordult. A lángoló szélű hasadék halovány árnya volt korábbi
önmagának, csupán egy lyuk. Malfurion megbámulta és rá
369
kellett döbbennie, hogy nem képes örökre megszüntetni a két
világ közti átjárás lehetőségét; ámbár egy időre talán lezárhatja
az utat.
Csupán késlelteted az elkerülhetetlent, hallotta a rémisztő
hangot elméjében, de azt is haloványan. Hatalmától megfosztva,
erőtlenül szólt az elképzelhetetlen távolság túloldaláról.
Felfalom a világodat, akárcsak a többit!
– Rágós falat lesz! – szedte össze elszántságát Malfurion,
és újra szabadjára eresztette az elemeket.
A padlóba vésett mintázatot átitató energiák ilyen
csökevényes formájában is megtartották még a kaput, de ahhoz
nem voltak elegendők, hogy megvédelmezzék magukat a
villámoktól, amelyek felhasogatták a kövezetet, és a
mennydörgésektől, amelyek szétrázták a megrepesztett
márványt. A szelek szellemeit kérni sem kellett. Maguktól jöttek
el, hogy haragjuk okozóját, a világba fájdalmas lyukat ütő
varázslatot, saját kezűleg tépjék szét. Végül a legmélyebben
szunnyadó erő, a föld is felriadt, hogy megrázva magát, végső
pusztulásba döntse a magas tornyot.
Egyre növekvő fáradtsága ellenére Malfurion maradt még,
és elégedetten szemlélte művét. Test nélküli formájában nem
kellett tartania attól, hogy megsérül vagy lezuhan, így
nyugodtan végignézhette a természeti erők színjátékát.
A kapu maradványa magába roskadt, ám eközben
ellenállhatatlan erő nyúlt ki belőle, és ragadta meg Malfurion
lélek-formáját. A támadás váratlanul érte az éjtündét, és bár
küzdött ellene, próbált távolabb jutni a nyílástól, lassan egyre
közelebb került hozzá. A húzóerő kihatott az anyagi világra is:
port, szelet, villámokat, törmeléket vonzott a rés felé.
A harc és a pusztítás olyannyira kimerítette az éjtündét,
hogy képtelen volt ellenállni. Malfurion! Kiáltotta Tiranda az
elméjében. Malfurion! Az ifjú belekapaszkodott az aggódó
hangba, próbált ismét erőt meríteni a jelenlétekből. Alatta a
torony végleg megadta magát és összeomlott, de ő az egyre
370
szűkülő nyílással együtt továbbra is odafenn lebegett, az
égiháború közepette.
Tiranda! Sikoltotta gondolatban, kétségbeesetten. Próbálta
maga elé képzelni a testét, próbált visszatérni. Nem
menekülhetsz! Szólalt meg elméjében az a távoli, gonoszságtól
csöpögő hang. Malfurion körül fejre állt a világ.
Mannorot megérezte a veszteséget. Megérezte az ürességet
már azelőtt, hogy az megjelent volna.
A termetes, bestiális parancsnok dermedten torpant meg
hordája közepén, s rút, agyaras pofáját a torony felé fordította.
Még látta, ahogy az épület összeomlik.

A változás Róninra is hatással volt. Kimerültsége semmivé

foszlott, új erő áradt testébe, lelkébe egyformán. Szinte
legyőzhetetlennek érezte magát. Teljes bizonyossággal tudta: a
Végtelen Forrás köré emelt varázsfal leomlott.
Illidanra pillantott és látta, hogy az ifjú éjtünde ugyanezt
éli át. Mi több, nem csupán a varázshasználók érezték meg a
Forrás felszabadulását, de minden éjtünde új erőre kapott.
A Forrás és az éjtündék egymást éltetik, ismerte fel a
mélyen rejlő igazságot Rónin. Még a mágikus tehetséggel nem
rendelkezők is kötődtek valamiképpen a hatalom forrásához, s
annak elvesztése oly módon csonkította meg őket, amit talán
elképzelni sem tudtak. Ott, abban a pillanatban minden egyes
katonában új életre kélt az elszántság és az önbizalom, velük
együtt feltámadt a remény.
Kürtszó harsant, az éjtündék csatakiáltása egyetlen
diadalmas szólamban zengett a hadszíntér felett. A démonok egy
részét e megújult erő gyűrte le, mások bizonytalanságuk miatt
estek el, mert csak álltak dermedten és nem értették a változás
okát, mikéntjét. A védekezők új lendületet nyertek, Hollócsőr és
a tisztek kiáltásai, még inkább fellelkesítették őket. A
371
szörnyetegek sorra hullottak, megállíthatatlannak tűnő
előrenyomulásuk megtört.
Illidan és a holdőrök belevetették magukat a küzdelembe –
az ifjú továbbra is a saját hatalmát erősítette a többiekével.
Egy sor démon talpa alatt megmozdult a föld, és úgy dobta
félre a rémeket, mintha csupán apró kavicsok lettek volna. A
Légió felett szárnyaló Végzethozók tucatjával változtak
haldokló tűzgolyókká, és bezuhantak saját harcosaik közé.
Rónin sem maradhatott távol a küzdelemtől. A jövőbeni,
második démonsereg dúlásának emlékéből merített haragot, a
haragból még több erőt, így csapott le az ellenségre. Az egyik
eredár ostoba módon szembe akart szállni vele, de saját
köpönyege a feje és a nyaka köré tekeredett, előbb elvakította,
azután elroppantotta csigolyáit. A mágus égszínkék villámokat
idézett, és módszeresen levadászta velük a démoni
varázshasználókat. Csak összeégett torzókat hagyott belőlük.
A rémisztő ellenség vesztésre állt. Nem az a mészárlás,
nem az a vérontás volt ez már, amelyre a démonok áhítoztak és
várakoztak; az elkerülhetetlen halál ténye árnyat vetett
tekintetükre. Soraik felbomlottak, az éjtündék még dühödtebben
nyomultak előre.
– Nincs kegyelem! – kiáltotta Hollócsőr. Tisztjei között
úgy terjedt minden szava, mintha visszhangot vert volna. A
betolakodók rémisztő mivoltát elfeledő védők
megállíthatatlanná váltak, s szinte minden egyes csapásuk egy-
egy tetemet hagyott hátra.
Rónin és Illidan mérnöki pontossággal metszette ki a
seregből a legveszélyesebbnek tűnő csoportokat és démonokat.
Betemetett, lángoló vagy megcsonkított roncsokká változtatták
őket. A másvilági hordában faltörő kosokként használt, agyatlan
pokolfajzatok nem érezték meg a vereség közeledtét, s mintha
mi sem változott volna, teljes erőből öklelték be magukat a
küzdők közé ott, ahol többnek vélték az ellent, mint a bajtársat.
Így a kialakult helyzetben ők okozták a legnagyobb pusztítást.
372
 Rónin próbálta a Horda ellen fordítani annak erősségeit. A
szárnyaló Végzethozókat kiváló lövedékekké tette hatalmas
termetük, így a mágus őket célozta meg egy varázslattal.
Aranyló lángokkal égő, szilárd, ám súlytalan falat emelt elébük
a levegőben, majd eltorzítva azt nemcsak megállította és
megégette őket, de nagyjából még irányíthatta is zuhanásukat.
Pusztán lezúduló tömegük révén is majdnem olyan pusztítást
végeztek a lent sorakozó szörnyetegek között, mint egy-egy
varázslat. Rónin közel két tucatnyi szörnyet szedett így le:
mindegyik Végzethozót egy-egy sűrűbb csoportba irányította, és
szinte mindegyikkel célba talált. Az általuk szétszórt démonok
még több szörnyet borítottak fel, ezzel tovább növelték a káoszt.
Oldalról a mágus diadalmas röhögést hallott. Illidan
megtapsolta társa sikerét, azután ördögi vigyorral fordult vissza
saját dolgához. Néhány gyors mozdulat után a Lángoló Légió
balszárnyának egy része botladozni kezdett, sokan már a
következő lépésnél térdre estek és süllyedni kezdtek. Alattuk a
föld egyre jobban meglágyult, és a súlyos, vértezetes alakok úgy
süppedtek bele, mint kő a sárba. Némelyikük majdnem
kiküzdötte magát, de aki balszerencséjére épp Illidan
varázslatának területén tartózkodott, az végül mind eltűnt.
Az ifjú éjtünde egyetlen intéssel újra megszilárdította a
talajt, végleg megpecsételve ezzel áldozatai sorsát. Mesterkélt
meghajlást produkált Rónin felé. A mágus arckifejezése mit sem
árult el gondolataiból, csak bólintott egyet dicséretképpen. Ha
más nem is, Illidan biztosan legyőzi a démonokat.
A kegyetlen ellentámadással szemben a Légió végül nem
tehetett mást, mint hogy megkezdte a visszavonulást. Nem szólt
kürt, nem harsant kiáltás. Fenntartottak valamiféle rendet, de
tisztán látszott, hogy parancsnokaik nem képesek ennél többre.
Még ahhoz sem mozogtak elég gyorsan, hogy maguk mögött
hagyják a védőket, akik azonnal kihasználták a lehetőséget, és
szinte küzdelem nélkül mészárolták le a szörnyeket.

373
 A holdőrök is megérezték a győzelem ízét. Elszakadtak
Illidantól, előrevetették magukat, és elsősorban az
ördögkutyákra vadásztak, de lelkiismeret-furdalás nélkül
lecsaptak bármilyen démonra, ami elébük került. A jövő teljesen
kilátástalannak tűnt a Légió számára, a tömeg nyújtotta
biztonság is kérdésessé vált.
Itt is, ott is kis csoportok próbálták folytatni a reménytelen
harcot, de a fellelkesült katonák hamar levágták őket. Rónin egy
pillanatra úgy érezte, az éjtündék sem jobbak a démonoknál,
vagy legalábbis nem sokkal. Másrészt viszont a szörnysereg
rászolgált erre a bánásmódra. Zin-Azshariban sokaknak éltek
ismerősei, barátai, szerettei, nem is beszélve királynőjükről,
kinek nevét nem egyszer kiáltották el a küzdelem során.
Rónin gondolatai között ott csengtek Malfurion szavai,
melyekkel ugyanúgy vádolta a királynőt is a történtekért, mint
főtanácsosát és az Előkelőket. A mágus bízott benne, hogy
amint elérik a palotát, kiderül az igazság.
A Lángoló Légió maradéka egyre csak hátrált, az éjtündék
már elérték a néhai főváros szélét. A démonok tömegesen
vesztek oda menekülés közben, kardtól és mágiától egyformán
pusztultak. A káosz tovább fokozódott, a talajt az ördögi
betolakodók tetemei borították.
Talán folytatniuk kellett volna, talán be kellett volna
hatolniuk Zin-Azshari területére, és talán a palotát is elérhették
volna, de lassacskán hajnalodott már, és napkeltével a védők
ereje megfogyatkozott. Mindent beleadtak a küzdelembe, és
Hollócsőr is látta, hogy ezt nem folytathatják sokáig. Hiába a
győzelem, hiába az újonnan nyert erő és buzgalom, nappal túl
nagy a kockázat. Vonakodva bár, de végül jelzett a kürtösöknek,
hogy fújjanak visszavonulást.
A kürtszóra Illidan elfintorodott. Próbálta rávenni a
holdőröket a folytatásra, de a néhány lelkes kivételtől eltekintve
többségük már felélte erejét, ha a mágikusát nem is, a fizikait
mindenképpen.
374
 Rónin is kimerült volt. Bár még mindig érezte magában a
hatalmas varázserőt, a Forrás közelségét, ámde talárját izzadság
itatta át, és már fázott benne. Szédült a fáradtságtól és zsibbadni
kezdtek a végtagjai. Egyre nehezebben összpontosított.
Az éjtündék többsége érezte, hogy nem érdemes
folytatniuk a csatát, főként nappal nem, de ez nem kisebbítette a
győzelmi mámort. A veszély nem múlt el teljesen, de
megtizedelték a démoni sereget, elűzték a szörnyetegeket. Most
már bármikor elpusztíthatták őket.
A parancsnokok önkéntesekért kiáltottak, akik vállalták,
hogy ellovagolnak az Éjtünde Birodalom minden szegletébe.
Két feladattal indultak útnak: össze kellett trombitálniuk a
következő sereget, mely a lehető legkevesebb veszteséggel
szállhat szembe a rémisztő Horda maradékával, illetve fel kellett
mérniük a pusztítás mértékét.
Mindemellett a nemes, érdemeire való tekintettel azonnal
kinevezte Illidant, az életben maradt holdőrök csapatának élére.
Az idősebbek ellenkeztek ugyan, de azt be kellett látniuk, hogy
az ifjú vezetése alatt egyikük sem esett el.
Új rangjával elégedetten Illidan megkereste Rónint, hogy
értő hallgatóságra leljen dicsekvéséhez. A mágus udvariasan
bólogatott. Részben csodálta az éjtündét – minthogy fiatalabb
korában maga nem érezte ezt a lelkesültséget, ha csatáról volt
szó –, másrészről aggódott is miatta. Nem tartotta szilárd
személyiségnek. Illidan nagyobb tehetséget mutatott, mint
korábban bármikor, de óvatlan vakmerősége és buzgósága olyan
csapda volt, amely kifejezetten veszélyessé tette. Ha
valamiképpen elszabadul, ekkora hatalom birtokában, a Lángoló
Légió dúlásához hasonlatos károkat okozhat. Rónin elhatározta,
hogy rajta tartja a szemét.
Ismét magára maradva felmérte az erőviszonyokat.
Végiggondolta, hogy melyik sereg mekkora volt, s mennyien
maradtak. Hadi tapasztalatai alapján a démonokat úgy-ahogy
meg tudta saccolni, az éjtündéket úgy mérte fel, hogy
375
körbesétált közöttük. A katonák a fegyvereiket és vértezetüket
tisztogatták, a napfény megcsillant az eszközökön. Nyugtalanul
pihentek, és a sebtiben felvert táborban olyan hősies látványt
nyújtottak, mintha épp indulni készülnének a következő csatába,
és nem lepihennének az előzőt követően. A mágus ismeretei
szerint az éjtündék valóban legyőzték a démonokat, ám abban
nem volt biztos, hogy az ő szerepe ebben szükséges és
helyénvaló. Ámbár lehetséges, hogy az ő múltjában az éjtündék,
épp a jövőből jött idegenek segítségével diadalmaskodtak; erről
nem szólt a fáma, ahogyan az ellenkezőjéről sem.
Ráadásul a Légió már megtapasztalta az ellene
felvonultatott mágikus erőt. Valószínűleg orgyilkosok
vadásznak majd Illidanra, rá és a többi varázshasználóra. A
maga idejében Rónin célpont volt a démonok és szövetségeseik
szemében. Nem szívesen gondolt arra, hogy ez megismétlődhet.
Végeredményben ki tette lehetővé, hogy győzzenek? Nem
ő volt az, és nem Illidan, még csak nem is Hollócsőr és
parancsnoki erényei, avagy katonáinak kitartása. Mi történhetett
Malfurionnal?

376
Huszonnégy
O
lyan mozdulatlanul hevert ott, mintha halott lett volna,
és csak még rosszabbá tette a dolgot, hogy nem érezték
a kapcsolatot, amelyen keresztül az imént még
támogatták társukat. Tiranda az ölébe fektette Malfurion fejét, a
test puha füvön feküdt.
– Elveszítettük volna? – kérdezte zavartan Járod. Az őr-
kapitány kikísérte a társaságot az erdőbe, mert rajta akarta
tartani szemét a foglyon, Krázuson. A varázsmunkában nem vett
részt, inkább őrködött a többiek felett, amíg azok befelé
fordultak, és csendes összpontosításba révedtek. Bár nem sokat
értett meg az előtte zajló eseményből, vonakodó kísérőből
hamar aggódó bajtárssá változott.
– Nem! – csattant fel Tiranda, könnycsepp csillant a szeme
sarkában. Bocsánatkérő hangon tette hozzá: – Még nem.
– Nem érzek halálszagot – morajlott Korialstrasz hangja.
Járod mindig kérdőn nézett, amikor Korialstrasz szólalt meg.
Még nem sikerült teljesen hozzászoknia a sárkány jelenlétéhez,
bár a körülményeket tekintve kénytelen volt. Tiranda is
elcsodálkozott a különös segítségen, de annyira aggódott
barátjáért, hogy hamar napirendre tért a dolog felett. Ráadásul
különösen közeli kapcsolatot érzett az idegen és az óriáshüllő
között – azok ketten akár ikrek is lehettek volna.
Krázus körbe-körbe sétálgatott a tisztáson. Sokkal
egészségesebb lett, mióta a vörös behemót közelében
tartózkodott. Sajnos, így sem tudott segíteni Malfurionon. Pedig
ugyanolyan aggódónak tűnt, mint maga Tiranda – holott
nyilvánvaló volt, és saját elmondása szerint is a templomban
találkozott először az ifjú druidával.

377
 Brox ott térdelt a papnővel szemben, fejszéjét maga mellé
fektette. Fejét lehajtotta, szemét lehunyta és mormolt valamit,
ami leginkább imának tűnt.
– Azon a területen erőteljes mágikus energiavihar tombolt
– mormolta Krázus szinte csak magának. – Akár szét is vethette
az álom-alakot, és szétszórhatta a világban. Talán képes lehet
összeszedni magát, de ennek az esélyei…
Árnydal kapitány végignézett a többieken:
– Bocsássák meg nekem az alkalmatlan kérdést, de
legalább sikerült elvégeznie, amit akart?
Krázus közönyös tekintettel fordult oda:
– Legalább azt elvégezte. Csak remélhetjük, hogy ez
elegendő volt a sereg győzelméhez.
– Ezt most hagyjuk! – Tiranda elmaszatolta arcán a közben
útjára indult könnycseppet, azután felnézett az égre. A napfény
égette szemét, de nem fordult el. – Elún! Holdanya! Bocsáss
meg szolgádnak, hogy megzavarja pihenésedet! Nem
merészelem kérni, hogy visszatérjen, de legalább sorsát
ismerhessük!
De sem dicsőséget jelző fénysugár, sem a vereség árnya,
sem más jel nem mutatkozott. A hold tovább pihent némán,
valahol máshol.
– Talán jobb lenne visszavinni őt a templomba – javasolta
az őrkapitány. – Ott Elún is jobban hallja az imát…
Tiranda nem vette a fáradságot, hogy válaszoljon.
Krázus megállt és dél felé bámult, ahol a fák valamivel
sűrűbben álltak. Tekintete összeszűkült, homlokát ráncolva
meredt előre:
– Tudom, hogy ott vagy.
– És én tudom, hogy ki vagy – válaszolt egy mennydörgő
hang.
A legközelebbi fák törzse megcsavarodott, alakot
változtatott, összeolvadt és megformált egy testet, mely lent

378
szarvasé, fent akár éjtündéé is lehetett volna. Karok, fej,
agancsok és szakáll egészítették ki a látványt.
Khenariosz összeszorított öklökkel lépett ki az erdőből.
Tekintete Krázus tekintetébe kulcsolódott, majd egyszer csak
mindketten bólintottak. A mozdulatban mindkettejük részéről
több volt a tisztelet, mint a tartózkodó elfogadás.
Az erdők ura odalépett Malfurionhoz. Brox tisztelettudóan
felkelt és félreállt, az őrkapitány csak bámult tátott szájjal. A
félisten egyenesen a gyermekkori meséiből lépett elő.
– Kedves Elún anyánk leánya, könnyeid megrengetik a
földet, bánatod elhomályosítja az eget.
– Érte sírok, nagyúr… akit te is kedveltél.
Khenariosz bólintott. Elülső lábaival letérdelt, homlokával
mélyre hajolt, és finoman megérintette Malfurion homlokát.
– Fiamként szeretem. És örülök, hogy itt vagy vele, itt
voltál, míg én nem lehettem.
– Gyermekkori jóbarátok vagyunk.
Az erdők ura elkacagta magát, hangjától lágy, simogató
szellő támadt, és a környéken minden énekesmadár rázendített
egy dalra.
– Ó, igen, hallottam könyörgéseidet kedves Elún anyánk
felé, a kimondottakat és a többit is.
Tiranda nem tudta elrejteni zavarát:
– De könyörgésem a semmibe szállt.
Khenariosz arckifejezése csodálkozást tükrözött:
– Valóban ezt gondolod? Szerinted miért jöttem?
A többiek dermedten figyelték a párbeszédet. A papnő
megrázta fejét:
– Nem is képzeltem volna…
– Fiatal vagy még… – Azzal Khenariosz kinyitotta markát.
Tenyeréről smaragdzöld fény emelkedett fel, kicsit körözött a
levegőben, mintha irányt keresne, majd Malfurion mellkasa
felett lassan ereszkedni kezdett.
Újra felállva a félisten a tanítványát nézte.
379
 – A Smaragd Álomban jártam, kerestem a választ számos
nyugtalanító kérdésre. Arra, hogy miféle követői lehetnek ezek a
halálnak? – Arcán kedves mosoly terült szét. – És
meglepetésemre találkoztam egy jóbaráttal, ámbár meglehetősen
kábult, zavarodott állapotban volt. Még saját magát sem ismerte,
nemhogy engem!
Ezután csak állt ott néhány hosszú pillanatig, csendben
várakozott. A többiek lélegzet-visszafojtva figyelték, ahogy a
zöld fényecske végül belesüppedt az alvó mellkasába. Az ifjú
druida lassan kinyitotta szemét, tekintete tompán fénylett,
öntudata még nem tért vissza teljesen. Tiranda képtelen volt
tovább uralkodni magán és hangosan, immáron örömében,
elsírta magát.
– Malfurion! – Tiranda hangja volt az első dolog, amit
érzékelt a világból. Az ifjú belekapaszkodott, mint fuldokló egy
korty levegőbe. Az eszméletvesztés sötét mélységei húzták,
rángatták lefelé, de lassan sikerült kimásznia a fényre, az áldott
és ragyogó napfényre.
Amikor végre kinyitotta szemét, Tiranda könnyes arca
köszönt rá a reggeli napsütésben. A fény egyáltalán nem zavarta,
és Tiranda oly gyönyörűségesen hajolt fölé, amilyen szépnek
még sohasem látta. Majdnem el is mondta neki, de nem merte,
vagy nem volt hozzá elég ereje, vagy csak kibúvót keresett.
Felült és megfogta a lány kezét, csak ezután vette észre a
többieket.
– A… a pajzs… – Hangja oly rekedt volt, hogy akár egy
béka is beszélhetett volna helyette.
– Elbántál vele – válaszolt egy alak; hasonlított az
éjtündékre, de mégis más volt. A hang alapján a druida
felismerte Krázust. – Mostanra biztosan vissza is szorították a
Légiót. Legalábbis megállították a terjeszkedését.
Malfurion bólintott. Valahogy tudta, hogy a háború
fenyegetése még nem múlt el, s népe majdnem megsemmisült,
ám ettől függetlenül diadalérzet áradt szét lelkében. Ha más nem
380
is, a remény még megmaradt, s ebben neki is jelentős szerepe
volt.
– Legyőzzük őket! – ígérte Tiranda. – Megmentjük a
világot.
– Igen, legyőzhetőek – értett egyet Brox, közben büszkén
meglóbálta a fegyvert, melyet a druida és a félisten készített
neki. – Ezt biztosan tudom.
Krázus továbbra is gyakorlatias maradt:
– Igen, de több segítségre lesz szükségünk. Például a
sárkányok segítségére.
– Több kell a sárkányoknál – dörögte Khenariosz –, és már
indulok is, hogy utánanézzek annak a segítségnek? –Ellépett a
társaságtól, de még megajándékozta tanítványát egy aggódó
mosollyal: – Büszke vagyok rád, thero'shan!
– Köszönöm, shan'do! – Azután a félisten kisétált a
tisztásról, és beleolvadt a fákba.
– Visszatérhetnénk Suramarba? – kérdezte egy fickó őr-
tiszti egyenruhában. Malfurion nem tudta hová tenni, de
feltételezte, hogy a többiek okkal hozták magukkal.
– Igen – válaszolt Krázus –, menjünk!
Tiranda segítségével felállt.
– De csak egy rövid időre. Sikerült bezárnom a kaput,
amelyen keresztül a démonok ideérkeztek, de a pajzsvarázzsal
ellentétben ezt könnyebben újraalkothatják. Az Előkelők ismerik
már a módját, és attól tartok, hamarosan elölről kezdődik az
egész.
Örült volna, ha valaki vitába száll vele. Elnézett Zin-
Azshari felé, arcán merev elszántság tükröződött, de
tekintetében félelem rejtezett, ahogy egy pillanatra eltűnődött a
lehetőségeken.

A történet folytatódik
a sorozat második részében

381