Végre egy könyv, ami rólunk szól, és nekünk lett írva.

Nincs kiszínezve
azzal, hogy minden tökéletes. Nagyon tetszett, hogy a tánc is megjelent a
Nyitótáncban. Remélem, a további részek is ugyanolyan izgalmasak
lesznek, mint az első rész volt. Balázs Móni (15)

Amikor egy könyvet a kezembe veszek, mindig van róla első

gondolatom. A Nyitótáncnál ez negatív volt, mert hát hány ilyen, és
ehhez hasonló könyv jelent már meg? De a könyv befejezésekor biztos
voltam benne, hogy ilyen könyvről még csak nem is hallottam, olvasni
pedig biztos nem olvastam! Zseniális volt! Köszönöm az élményt!
SarahSparkle (19)

Köszönöm Tavi Katának, hogy megalkotta azt a gimit, amiben mi is egy

kicsit részt vehetünk. Mi is elfáradunk egy hosszú nap után, mint a
diákok, mi is szurkolunk Krisztiánéknak a meccseken, mint a többiek, és
nekünk is görcsben van a gyomrunk Lilláék fellépése előtt. Hogy a
következő részben milyen izgalmakban lesz még részünk, azt még nem
tudhatjuk, bár a cím alapján én nem sok jóra számítok. De majd
meglátjuk… Várom már, hogy megjelenjen az új könyv, és
megtudhassam, hogy mi lesz Lillával és Krisztiánnal! Cserháti Kata (13)

Születésnapomra kaptam a Nyitótáncot a legjobb barátnőmtől, azzal a

címszóval, hogy: „Ez neked való, higgy nekem, tetszeni fog!” És igaza is
lett. Nagyon szerettem az első részt és kíváncsian várom a folytatást.
Dombi Bianka (13)

Egyszerű helyszín, bonyolult lelkületű karakterek, fiatalos könyv,

könnyed írásmód! Ez mind Tavi Kata Sulijegyzetek-sorozata! Lexa (14)

Igazán lebilincselő könyv… Már nagyon várom a folytatását!

Szabó Heni (15)
 Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2014
 Írta: Tóth Katalin

Szerkesztette: Varga Beáta

Copyright © Tóth Katalin, 2014

Borítóterv: Egyed Regina és Németh Balázs

ISSN 2060-4769
ISBN 978 963 399 260 9

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Kelcz Roland, Zsibrita László

Korrektorok: Schmidt Zsuzsanna, Szuperákné Vörös Eszter
Készült a Generál Nyomdában, Szegeden
Felelős vezető: Hunya Ágnes

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített,

illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye
nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár
elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és
bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
 1. FEJEZET
–––––––––––––––––––––
SZ EPTEMBER , AMIKOR
VALAKI FELBUKKAN A MÚLTBÓL

TIZENÖT PERCE TÁMASZTOTTAM a falat, és a suliba érkező diákokat

figyeltem. Háttérzenének a Bermuda együttes száma, a London
szólt a fülhallgatómban. A lejátszót a szoknyám hátsó zsebében
tartottam, szerencsére a hosszú, vörös hajam alatt a fülhallgató
rejtve maradt a kíváncsi tanárok elől. Még a végén rám szólnak,
holott kényszermunkát végeztem, aminek elviseléséhez
szükségem volt legalább egy kis zenére.
Pár napja az ofő írt egy e-mailt, hogy ügyeletesek leszünk az
évnyitón, és pont Jázmint, Flórát, Grétát plusz engem szúrt ki erre.
Nem éreztem hízelgőnek, hogy elég megbízhatónak tart minket
egy ilyen „fontos” munkához. Nem csupán az évnyitón, hanem a
tanév más rendezvényein is ügyelnünk kell, ez mindig a
másodévesek feladata. Mivel „A” osztályosok vagyunk, nekünk
kellett kezdeni a sort.
Állítólag már a tanév végén is elmondta ezt, de az utolsó napok
őrületében kit érdekelt a tizedik eleje.

– 5 –
 Kötelező volt elvállalni, és miközben az iskola falát
támasztottam, a levertségemmel küzdöttem. A tárva-nyitva
hagyott ajtók miatt az aulában huzat volt. Innen lehetett feljutni
az emeletre, a folyosók pedig a földszinti tantermekhez vezettek.
Közvetlenül mellettünk a portásfülke állt, amit valószínűleg utólag
építettek, mert olyan látványt nyújtott, mint egy legódarab, amit
rossz helyre tettek.
A barátságos, nyugdíjas portás a beérkező diákokat figyelte,
akik vagy felmentek az osztálytermükbe, vagy egyenesen haladtak
tovább, ki az udvarra.
Az aula ablakán át kiláttam, és azt figyeltem, vajon elkezd-e
esni az eső. A hűvössé váló idő miatt sokan pulóvert húztak, aki
pedig nem, az biztosan vacogott odakint.
Néhány lépésre tőlünk egy felsőbb évfolyamos fiú várakozott, a
hátitáskáját a fűtőtestre rakta. Hamarosan egy rövid, fekete hajú
lány lépett be az ajtón, aki rögtön az aulát pásztázta. A fiúhoz
ment, teljes testével hozzásimult, és finoman megérintette az
arcát, miközben megcsókolta.
Éreztem, hogy elvörösödöm a bensőséges üdvözlés láttán.
Persze eszembe jutott a csók, amit én kaptam, és rögtön Krisztiánt
képzeltem a fiú helyébe. A lány, természetesen, én lettem volna.
A valóságban ennek nem volt esélye. Másként álltak a dolgok.
Az új arcokat figyeltem, és próbáltam elterelni a gondolataimat
arról a nyomorult csókról. Élénken emlékeztem a tavaly őszre, és
az első napra a gimiben, amikor riadt nyuszinak éreztem magam,
és az ügyeletesek kedvessége hatalmas segítséget jelentett. Főleg a
háborgó gyomromnak és a megingó önbizalmamnak.

– 6 –
 Négyünk közül Flóra élvezte csak a helyzetet. Ez kicsit
megijesztett. Meg az is, amikor reggel megláttam, hogy a göndör
tincseit hajvasalóval megkínozta. Akkoriban vasalta a haját,
amikor külön utakon járt, és sértettségében egy totál őrült csajjal
lógott együtt.
– Egyszerűen szeretem így a hajamat – mondta
megnyugtatásként.
Flóra alapjáraton kedves, rendes lány, és szerencsére a
békülésünk óta nem jelentkezett a gonosz alteregója. Az a csaj
tényleg mindenkit kikészített.
Csak ámultam, hogy Flóra milyen lelkesen mosolyog a
diákokra, akik rögtön vissza is mosolyogtak rá, valahogy Flóra
kisugárzása így hatott rájuk.
Gréta azonban eléggé szenvedett az ügyeléstől. Pár méterrel
távolabb állt, és a faliújságot böngészte, amin még a júniusi
hirdetések voltak kifüggesztve. Tartotta magát a szokásához, és
nem öltözött ki túlságosan az évnyitóra. Fehér pamutpólót,
kardigánt és sötét farmert viselt lapos talpú szandállal, amivel épp
köröket rajzolgatott a padlóra. A fekete hajfonata majdnem leért a
derekáig, de igazán feltűnővé az öt karika a fülében és a
szemceruzával kihúzott szeme tette. Szokása szerint háborgás
nélkül, némán szenvedett.
Jázmin ellenben sosem tartotta magában a mondanivalóját.
Most, hogy viszonylag csendben voltam, különösképp szükségét
érezte, hogy helyettem is hangot adjon a nemtetszésének.

– 7 –
 – Komolyan nem értem – mutatott egy harmadéves srácra,
akinek hiába köszöntünk, „elfelejtett” visszaköszönni. – Vannak,
akik most iratkoztak át a Bunkóképző Intézetből a Duna-partiba?
A srác rögtön felfigyelt a sértésre, és megtorpant.
– Neked meg mi bajod van? – kérdezte Jázmintól.
A komoly, doktornős kinézetű Jázmin, aki tökéletes konttyal,
szemüvegben, ingblúzban és kosztümnadrágban jött az évnyitóra,
csak fújt egyet, és átnézett a srácon. Aki persze továbbra is
haragosan bámulta a barátnőmet. Az állatvilágban ilyen, amikor
egy felborzolódott szőrű macska szembekerül egy munkamániás
házőrző kutyával.
Értelemszerűen a macskának szurkoltam. Egész egyszerűen
macskás típus vagyok.
Pontosan tudtam, Jázmin miért nem felelt a kérdésre. Ha meg
kell magyaráznia, miért akadt ki a nemköszönés miatt, az máris
vesztes helyzet. És Jázmin nem megy bele vesztes helyzetekbe.
Én igen.
Kihúztam a fülemből a fülhallgatót.
– Elege van azokból, akiket tízévnyi suliba járás sem tudott
megtanítani az alapvető illemszabályokra – feleltem egyszerűen. –
Ez azért elég sokat elmond rólad.
– Komoly, hogy ez a legnagyobb gondotok ma reggel? – nézett
rám meglepődve. – Irigyellek titeket.
Az udvarra vezető irányba mutattam, jelezve, menjen már, nem
vagyunk rá kíváncsiak. A fejét csóválta, aztán intett, hogy
dilisekkel nem foglalkozik.

– 8 –
 Szó nélkül néztem, ahogy elmegy, mígnem Jázmin szolidan
kisminkelt arca került a látóterembe.
– Már kérdezni akartam, Lilla, mitől vagy ilyen sápadt, mintha
gyomorrontásod lenne?
Ha tudná…
Tényleg ideges voltam, és a gyomrom konkrétan görcsben állt.
Flóra együtt érzőn rám pillantott, hiszen tudta, mi bajom. A
hosszú, unalmas nyári napokon vele beszéltem meg minden
problémámat, míg Jázmin és Gréta elől elhallgattam pár dolgot. Ez
a „minden probléma” valójában egyetlen nevet takart. Krisztiánt.
Jázmin azonban választ várt.
– Csak rosszul aludtam – feleltem, ami akár igaz is lehetett
volna. Jázmin megelégedett a kamu magyarázattal, mert elfordult
tőlem, és a külső nagykapu felé pillantott, ami tárva-nyitva állt
ezen a napon, ahogy a belső lengőajtó is, ami mellett álltunk.
Várható volt, hogy előbb-utóbb valaki olyan is besétál a kapun,
akivel bajom van.
– Nézzétek csak, itt van Márk – közölte Jázmin.
Gréta felénk nézett, de rögtön vissza is fordult a faliújsághoz,
mintha nem különösebben érdekelné Márk jövetele. Talán ő is
számított tőle valamiféle beszólásra.
Igazunk lett. Ahogy Márk megpillantott minket, és felmérte a
helyzetet, rögtön felröhögött.
– Ügyelet, mi?
– Amint látod – mondtam fagyosan.

– 9 –
 Mintha észre sem vette volna a barátságtalan arckifejezésemet,
odavetette, hogy „jó szórakozást”, majd átvágott az aulán, és
kiment az udvarra.
A barátomnak tartottam Márkot, de fogalmam sincs, most
hányadán állunk egymással. Év végén rájöttem, hogy nem
ismerem olyan jól, mint gondoltam. Ráadásul azt hiszem, ő ebből
semmit sem érzékelt. Nem erősségem tisztázni a problémáimat
azokkal, akikkel problémám van, így Márknak sem mondtam
semmit a kétségeimről.
Korábban Krisztiánnal sem tisztáztam a félreértést, pedig az
egész nyár ott lett volna rá. Ehelyett csak marcangoltam magam,
elméleteket gyártottam Flórával, és újragondoltam mindent, hogy
értelmet keressek a történteknek.
Sikertelenül.
A viszonyom Krisztiánnal mindig különösen alakult,
kisgyerekként barátok voltunk, aztán évekig nem láttam, majd a
gimiben megint barátok lettünk. Illetve annál is több.
Az a baj, hogy nem tudom, mennyivel több.
Volt egy csókszerű valami a hintaágyon, és hát csak nem
véletlenül simít végig a szájával a másik száján… Akkor mégis
elbizonytalanodtam, és ezzel elkövettem az első komoly hibát.
Nyíltan rá kellett volna kérdeznem, miért csókolt meg, csakhogy
félálomban voltam, amikor az eset történt, így abban sem lehettem
biztos, hogy tényleg megtörtént-e.
Ezért hallgattam róla. Krisztiánnak annyi jött le, hogy úgy
teszek, mintha semmi sem történt volna, aztán az év végi
előadáskor Márkkal smárolok a színpadon. Az nem is igazi csók

– 10 –
volt, hanem színpadi, és csak a homlokunk ért össze, de ez nem
látszott a nézőtérről. Krisztián úgy nézett rám a fellépés végén,
mint egy cafkára.
Ennél a pontnál azonban zavarossá vált minden. Lehet,
Krisztiánnak tényleg tetszettem, és azért bántódott meg, de valami
más is volt a háttérben. Az, hogy állítólag Márk egyszer már
elszedte Krisztián csaját. Ez végképp összezavart. Nem ilyennek
ismertem meg Márkot, de ha igaz, akkor Krisztián talán emiatt lett
dühös. Az is lehet, nem én tetszem neki, hanem csak a büszkesége
sérült.
Itt tartottunk júniusban.
A nyár elején még azt hittem, hogy ugyanúgy fontos vagyok
Krisztiánnak, mint ő nekem.
Nyaralás közben fel is hívtam, hogy beszéljünk, mert amikor
távol volt tőlem, egész egyszerűen hiányzott. Sűrűn előkerestem a
telómból egy fotót róla, ami az osztálykiránduláson készült.
Mindenki fotózott mindenkit, szóval nem volt feltűnő, hogy róla
is készítettem egy képet. Krisztán világos farmerban, fekete
tornacipőben és fekete-szürke kapucnis pulcsiban állt, a
szőkésbarna, vállig érő haját aznap hátrafogta, és valamin épp
nagyon nevetett. Ez volt a kedvenc képem róla. Sosem tudtam,
miért hagyta hosszúra megnőni a haját, de én már így találkoztam
vele tavaly nyáron, amikor a szomszédba költözött. Nem igazán
divat manapság a srácoknál a hosszú haj, de mondjuk Krisztián
kisugárzása alapból olyan, hogy bőven megengedheti magának ezt
a loboncot, nem lesz kevésbé pasis. Egyrészt jó magas, másrészt
széles a válla, mert egyszer mondta, hogy kissrác korában sokat

– 11 –
úszott, és ettől kideltásodik azért az ember felsőteste. Azóta meg
kosarazik, úgyhogy a további sportolással csak erősített a
fizikumán. Néha azt gondolom, hogy van benne egy jó adag hiúság
is, mert olyan pólókat hord, amiben mutogatni is tudja ezt a
felsőtestet.
Emlékezetből is fel tudtam idézni mindent azon a képen. A
szögletes, határozott arcvonásaival el sem tudna vegyülni a
tömegben. Szerettem a mosolyát, és ahogy az arca totálisan
megváltozik nevetés közben, szinte ellágyulnak a vonásai. Hát ha
még azt suttogja mellé, hogy Táncoslány.
A tiszta, kék szemeket azonban a kép nem tudta visszaadni.
Azokat az árnyalatokat élőben kell látni.
Egy csomó ideig vártam, hogy ő jelentkezzen, végül nem bírtam
tovább, és az egyik este felhívtam a Balaton partjáról. Nem ért rá
dumálni, és mintha ingerült lett volna.
Szar érzés volt. Hetek teltek el, mire választ kaptam az akkori
viselkedésére. A hír anyától származott, és összezúzta minden
reményemet. A szívemről ne is beszéljünk…
Flóra zökkentett ki a merengésből.
– Egy újabb ismerős.
A kapu felé fordultam, és én is megláttam Kristófot. Sokszor
beszéltem vele telefonon az elmúlt hetekben, de az mégsem
ugyanaz.
Június végén láttam őt utoljára. Állítólag próbált magára szedni
némi izmot a nyáron, mert ahogy „kedvesen” rávilágított,
dögnehezek a lányok, akiket táncórán emelgetni kell, de nem lett
izmosabb. Sőt, mintha vékonyabb is lett volna, mint korábban.

– 12 –
 – Látom, nem sikerült reggel megtalálnia a fésűt. Vagy nem is
kereste – morogta Jázmin, és karba fonta a kezét. Mindig
érzékenyen reagált Kristófra.
Márkhoz hasonlóan Kristóf is elvigyorodott, amikor meglátta,
hogy ügyeletben vagyunk.
– Mélyen tisztelt üdvözlet a lelkes fogadóbizottságnak –
köszöntött minket.
A második variációra tippeltem, Kristóf nem is keresgélte a
fésűt. Világosszőke haja olyan borzas volt, mintha az ágyból kelt
volna ki, de jól állt neki. És ezzel mások is egyetértettek.
Például az a három kilencedikes lány, akik abban a pillanatban
tipegtek be az ajtón, és úgy méregették Kristófot, mintha a gimis
élet csak a srácokról szólna.
Ahogy végignéztem az ünneplőbe öltözött lányokon, próbáltam
rájönni, hogy ezek a példányok itt miért nincsenek megilletődve
az új sulitól. Én miért paráztam tavaly, ha így is lehet?
Olyan hosszan bámulták Kristófot, hogy Jázminnál elszakadt a
cérna.
– Kint lesz az évnyitó! – csattant fel az udvar felé bökve.
Egyértelműen zavarta a viháncoló lánybanda, akik leragadtak az
aulában. Kökény tanárnő biztos nem így értette, hogy „segítsünk
eligazodni a kilencedikeseknek”.
A lányok észbe kaptak, és továbbmentek.
Rögtön utánuk érkeztek meg az „ikrek”. Valójában nem voltak
testvérek, de a két szőke lány borzasztóan hasonlított egymásra, és
úgy is viselkedtek, mint a testvérek. Évfolyamtársaink voltak,

– 13 –
ennek ellenére a nevükre sem emlékeztünk. Meg is lepődtünk,
amikor lecövekeltek Kristóf mellett.
– Halihó – köszöntötte Kristófot a szőkébb hajú lány.
– Halihó – felelte Kristóf, hasonlóan gyengeelméjű
hangnemben.
– Mi a helyzet? – kérdezte a másik lány, a sötétebb hajú.
– Na, mi a helyzet? – kérdezett vissza Kristóf.
Hajszál híján elröhögtem magam, és ezzel Kristóf sem lehetett
másképp. Halvány mosoly játszott az ajkán, de tartotta magát.
– Hogy telt a nyarad? – kérdezte a szőkébb.
– Eltelt – felelte Kristóf.
– Nekem is – dorombolta a lány.
– Az jó – mondta Kristóf.
Lehet, hogy neki jó volt, de Jázmin annál a nemköszönős
srácnál felélte a türelmét, szóval mostanra az elsárkányosodás
tünetei mutatkoztak rajta.
– Ha ezt tovább hallgatom, az agysejtjeim tömeges
öngyilkosságot követnek el. Nem mennétek ki az udvarra? Ez egy
évnyitó, nem villámrandi.
A lány félrehajtotta a fejét, mint egy érdeklődő kismadár.
– Nyugi van! Nem bántjuk a fiúkádat, ha ettől félsz – mondta,
és csábító mosolyt küldött Kristófnak.
Döbbenten bámultam a jelenetet, mert Jázminnal olyasmi
történt, aminek még nem voltam szemtanúja. Elvörösödött.
– Nem a fiúkám – szűrte a fogai között, és rá sem mert nézni
Kristófra.

– 14 –
 Ezt egyébként jól tette. Kristóf remekül szórakozott azon, hogy
Jázmin elpirult.
Kezdtem megsajnálni a szőke csajt. Jázmin sosem felejti el neki
ezt a pirulást. Soha, de soha.
– Na jó, lépek, mielőtt összeboronálnak még valakivel – mondta
Kristóf, és elindult, az ikrek pedig vihogva mentek a nyomában.
– Mégis, mit képzel ez magáról? – zúgolódott mellettem Jázmin.
– És honnan ismeri ilyen jól az ikreket?
– Ez miért érdekel téged annyira? – mosolyogtam rá szelíden.
– Nem az érdekel, kivel áll szóba, csak ne búgódjon itt előttem,
mert nem vagyok rá kíváncsi.
Elnyomtam egy mosolyt a búgódás kifejezésen, ilyet is csak
Jázmin tud.
– Nem hiszem, hogy Kristófot kellene hibáztatnod, mert pont
az orrunk előtt találkozott velük.
Tulajdonképp Kristóf az egyetlen olyan fiú a barátaim közül,
akivel nem volt bajom.
Jázmin lányhoz méltatlanul horkantott.
– Oké, de akkor is…
– Ki vele! Mi bajod van?
Tudtam én, micsoda. Az, hogy elvörösödött. Szerettem volna,
ha kibeszéli magából a haragot.
– Egy rakás srác azt hiszi, hogy ez a fésületlen, alig rendesen
felöltözött stílus bejön a lányoknak – mondta Jázmin. – Hát nem.
Komolyan mondom, nincs a hajában semmi eredeti.
Egymásra néztünk Flórával, és bizonyára mindketten
elképzeltük, hogy Kristóf haja nem eredeti. Felnevettünk.

– 15 –
 – Lökött vagy! – állapította meg Flóra. – Gondolom, frizurát
akartál mondani.
– Nekem az nem frizura, hogy nem mos hajat, utána meg ilyen
ízléstelenre kócolja.
Végül Gréta vette kezelésbe, légzésgyakorlatot ajánlott neki,
hogy megnyugodjon, és le is vezényelte.
– Lassan lélegezz be az orrodon! A hasadat kidomborítod, így a
levegő a tüdőd alsó részébe megy. Jól van. Kilégzéskor behúzod a
hasad, és az orrodon keresztül fújod ki a levegőt! Jól van, ügyes
vagy.
Ez így ment tovább. Közben újabb diákok érkeztek, és néhány
tanár is megjött. Három perc kellett hozzá, hogy megunjam a
szüléshez asszisztáló hangulatot, és le akarjak lépni.
Ekkor láttam meg Krisztiánt.
Mintha gyomron vágtak volna.
Ott lakik ugyan a szomszéd házban, mégis alig láttam a nyáron.
Másfél hónapig a nagyszüleimnél laktam Szegeden, és idén is csak
pár nappal sulikezdés előtt jöttem haza. Normál esetben több időm
van ráhangolódni a tanévre, de anyáék augusztus végén elmentek
nyaralni egy kicsit édes kettesben, így ott ragadtam a rokonoknál.
Nem mertem szimplán átmenni hozzá. Az utolsó pár napban
meg hiába lestem, hogy „véletlenül” összefuthassak vele az utcán.
Kétszer láttam az ablakból, ahogy bringával útnak indul, de a
házunk irányába se nézett.
Az iskola azonban elkezdődött, és Krisztián ott állt az orrom
előtt.

– 16 –
 Sokszor jutott eszembe róla, hogy olyan rocksztáros a külseje,
de inkább abban az „imádott rockisten” kategóriában, nem az
„elcseszett művészlélek” stílusban. Ez most megváltozott.
Komorabbnak tűnt, mint szokott, és éreztem, hogy ez nem valami
sulikezdési depi. Masszívan rosszkedve volt.
– Sziasztok – mondta ugyanazon a színtelen hangon, amit
utoljára június végén hallottam tőle, amikor felhívott.
Hevesen imádkoztam magamban, hogy szóljon valamit.
Megelégedtem volna egyetlen kedves szóval, vagy azzal, ha picit
elmosolyodik, esetleg beszúr egy poént a kárunkra, de egyiket sem
tette.
– Lilla – biccentett felém, aztán tovább is ment. Gyanítom, az
első emeleti tantermünkbe indult.
A hideg kirázott attól, ahogy a nevemet kiejtette. Úgy nézett át
rajtam, mintha egy idegen lennék.
A jeleket persze nem csak én vettem észre.
– Ez meg mi volt? – kérdezte Gréta.
– Bár tudnám – feleltem.
– Úgy tűnik, mindenki személyiségcserén vett részt nyáron –
mondta Jázmin. – Az egyik befordult, a másik meg beképzeltebb,
mint valaha.
Toporogtam, nem tudtam, mit tegyek. Krisztián után
bámultam, aztán hirtelen elhatározással futásnak eredtem.
Beszélnem kellett vele. Nem akartam ugyanazt a hibát elkövetni,
mint tanév végén. Ideje volt a trónfosztásnak. A
problémahalogatás királynőjének vesznie kellett.

– 17 –
 ***

Otthagytam a lányokat, és felszaladtam Krisztián után. Nem

szoktam az aulából felvezető lépcsőt használni, mert amint felérek
az első emeleti folyosóra, balra ott a tanári szoba. Most jobbra
fordultam, elrohantam a könyvtár előtt, a cipőm sarka szinte
csattogott a járólapon, így kicsit lassítottam, és inkább a talpamat
tettem le, ne legyek annyira zajos. Kint, az ablak alatt már
gyülekeztek az ünneplőbe öltözött diákok. Néhány tanár is kint
bóklászott, és látszólag őket sem dobta fel az évnyitó gondolata.
A hátsó lépcsőházban találtam rá Krisztiánra, éppen telefonált.
Háttal állt nekem, és türelmetlenül, már-már bántó stílusban
beszélt valakivel. Ó, jól ismertem ezt a stílust, velem szemben is
alkalmazta már. Akárki volt a vonal túlsó felén, jócskán
feldühítette Krisztiánt.
Türelmesen vártam, hogy befejezze. A széles vállát néztem, és
azt, ahogy az izmai a fehér ing alatt megfeszülnek, majd
elernyednek. A bal kezével a falnak támaszkodott, és a homlokát a
karjának döntötte.
Kíváncsi lettem, kivel dumál, próbálta a másikra hárítani a
felelősséget egy elmaradt találkozó miatt. Ez nem szűkítette le
túlságosan a kört.
Megérezhette, hogy nézem, mert megfordult, és észrevett.
Kérdőn felvonta a szemöldökét.
Na jó, konkrétan olyan szemrehányón nézett rám, hogy
idegesítő kölyökkutyának éreztem magam, aki lépten-nyomon a
gazdája sarkában jár.

– 18 –
 Utáltam az ilyesmit. Sosem akartam levakarhatatlan lenni, ezért
kis híján elfordultam, és elrohantam. Semmiből sem tartott volna a
kukába dobni az elhatározásomat, és újra a könnyebbik utat
választani. Vagyis a probléma elnapolását.
Azt hiszem, végül azért nem tettem, mert Krisztián befejezte a
telefonálást.
– Mit szeretnél? – kérdezte tőlem csendesen.
Visszájára akartam fordítani a helyzetet, hisz máris hátrányban
éreztem magam. Lazán támaszkodtam a falnak, és némán néztem
rá.
– Látom, nem vagy bőbeszédű kedvedben – mondta, és először
hallottam a hangjában a régi incselkedést. Ez volt az a Krisztián,
akiről mindig lepergett, ha szidtam.
– Mi a helyzet? – Igyekeztem úgy kérdezni, hogy a
hangsúlyomon ne érződjön semmi érzelem. Ami, ugyebár,
hülyeség, mert az máris sokat elárult az érzelmeimről, hogy
utánajöttem.
– Mármint mivel kapcsolatban? – kérdezett vissza.
Elfojtottam egy morgást. Krisztián nagymestere annak, hogy
visszapasszolja a labdát, amit úgy utáltam. Muszáj volt tiszta,
egyértelmű választ adnom.
– Veled.
– Velem? Ez úgy konkrétan miért érdekel?
Vagy rossz időpontot választottam a beszélgetéshez, vagy velem
volt baja, de ezt a játékot én is tudtam játszani.
– Lenni kell valami okának?
Krisztián vállat vont.

– 19 –
 – Gondolom.
Játszotta a hülyét. Baromi jó. Ez a srác egy bonyolult egyenlet,
és nekem pocsék viszonyom volt a matekkal. Egész pontosan
rühellem. Az egyenleteket különösképp.
Megmozdultam, közelebb léptem hozzá. Krisztián érdeklődve
várta, mire készülök, de végül odébb léptem, és a hátamat a falnak
vetettem. Képtelen voltam ellazítani a testemet, a feszültség belém
költözött.
Bár arra kérdeztem rá, hogy mi van vele, az érdekelt, hogy mi
van kettőnkkel. Ha maradt volna bennem abból a fajta
bátorságból, aminek segítségével júniusban megpusziltam, akkor
egyenesen rákérdezek, és nem próbálom nyugodtnak mutatni
magam.
– Nem törted magad azért, hogy beszéljünk a nyáron –
mondtam halkan, de azért szemrehányóan.
– Neked volt mondandód.
Vágtam egy grimaszt. Amikor azt állítottam, hogy a nyáron
sikertelenül próbáltam értelmet találni Krisztián viselkedésében,
nem volt igazam. Megtudtam róla dolgokat. Például azt, hogy
sosem kellett igazán megküzdenie azért, hogy megkapjon egy
lányt.
– Ez így igaz. Próbáltalak is elérni, ha emlékszel, de te úgy
tettél, mintha időpontot kellene kérnem. Mivel nem vagy a
házidokim, nem volt kedvem előre bejelentkezni.
Krisztián gúnyosan elvigyorodott.
– Két hónap alatt ezt a mentséget hoztad össze magadnak?
Ennél azért jobb vagy.

– 20 –
 Ott volt a nyelvemen, hogy egy csinos barna lány miatt nem
hívtam fel, de végül nem bírtam kinyögni. Furán hozta volna ki
magát, honnan is tudok róla.
– Ezek szerint nem vagyok elég jó a kényes ízlésednek –
mondtam kétértelműen. Ha akarta, csak a humorérzékemre értette
a megjegyzést, de akár másként is érthette. – Mennem kell vissza
ügyelni.
– Hát menj!
Kedvetlenül elfordultam, mert nem sikerült vele tisztáznom
semmit. Viszont elárulta magát.
Mentség. Ezt mondta. Úgy érzi, mentségre van szükségem,
amiért nem hívtam vissza. Vagyis várta, hogy újra megkeressem,
és zavarja, hogy nem tettem.
Ennek akkor lenne jelentősége, ha anya nem számol be nekem
Krisztián volt barátnőjéről, aki nyáron állandóan Havasiéknál
lógott. Mert melyik srác várja, hogy egy lány felhívja, miközben az
excsajával tölti az idejét?
Erre akármilyen választ adnék, egyik sem lenne hízelgő
Krisztiánnak.

***

Visszamentem ügyelni, és jó kislány módjára tettem a dolgom.

Ahogy elnéztem az osztálytársakat, egy gondolat kezdett
motoszkálni bennem. Csak két és fél hónapja nem láttam őket, de
a többség láthatóan megváltozott. Ezek szerint én is?

– 21 –
 – Igen, te is – felelte Jázmin, amikor rákérdeztem. – A szeplőid
valamivel jobban látszanak, mint télen, de ezzel ne foglalkozz!
Viszont pár kilót felszedtél.
– Mi van? Szerinted kövér vagyok? – hördültem. Az a pár kiló
legföljebb kettőt jelentett, és még jobban zavart, hogy Jázmin is
látta.
– Nem azt mondtam, hogy kövér vagy. Mindig is izmos és
nyúlánk voltál, csak most van némi fölösleges zsírszövet is rajtad –
jegyezte meg. – Fogadjunk, hogy a nyáron nem mozogtál
rendesen.
Néha olyan, mintha anyámat hallanám. Ez kiborító.
– A napozás nem nagyon mozgatott át.
– Egy hónap itt, és ledolgozod – legyintett.
Tény, ami tény, táncórán rengeteg energiát égetünk. Néha már
rágondolni is fárasztó, hány óránk van egy nap, és ha ezt heti
szinten nézem, szinte elszédülök. Persze ugyanígy vannak a
rajzosok és a tesi tagozatosok is. Bármennyire is szeretek táncolni,
a rengeteg emelt óra után fáradtan megyek haza.
Mondjuk, járhattam volna rendes gimnáziumba is, de nem,
nekem ez kellett. Gyilkos órarend, magas színvonal és Havasi
Krisztián osztálytársnak.
Valahogy kibírtam az ügyelés hátralévő részét, aztán jött egy
újabb megpróbáltatás. Bárhol szívesebben lettem volna, mint az
évnyitón ebben a nyirkos, gusztustalan időben. Azzal múlattam az
időt, hogy jól hallhatóan sóhajtoztam, és a testsúlyomat az egyik
lábamról a másikra helyeztem. Ha meguntam, Gréta fehér

– 22 –
pulóverén kezdtem el számolgatni az apró, szürke hímzéseket,
majd Jázmin hullámcsatjainak darabszámát is ki akartam deríteni.
Flóra vigyorogva kérdezte meg, miért bámulom elmebeteg
módjára Jázmin frizuráját. Eltátogtam neki, hogy szörnyen
unatkozom, mire megkínált egy áfonyás rágóval. Nagyon kedves,
meg minden, de honnan a bánatból szedte, hogy azzal majd
lefoglalom magam? Mindegy, elfogadtam. Két percre meg is
nyugtatott, aztán nézelődni kezdtem.
Hátrapillantottam a leghátsó sorba, és rájöttem, nem csak én
teszek így. Többen is felfigyeltek a veszekedésre. Kristóf kiosztotta
Márkot, aki csak a fejét csóválta, és gúnyos mosollyal figyelte a
barátját.
Meghökkentem. Tudtommal Kristóf és Márk régóta haverok,
bár a legtöbben azt gondolják, hogy a tánctagozat miatt
barátkoztak össze. Tavaly nem is láttam őket veszekedni. Persze
összekülönböztek apróságokon, de ez sosem öltött nagy méreteket.
Kíváncsi lettem, ezúttal mi történt.
Épp elindultam volna feléjük, amikor Kristóf feladta, és
elfordult Márktól. Előrébb lépett úgy egy méterrel, mint aki egész
egyszerűen megsértődött.
A helyemen maradtam.
Ami azt illeti, Márk eléggé magányosnak tűnt, ahogy leghátul,
az iskola falához támaszkodva próbált nem tudomást venni a
kíváncsi tekintetekről. Tavaly ilyenkor hárman álltunk ott, épp
ezért a szívembe markolt a kép, hogy most olyan elhagyatottnak
látszik.

– 23 –
 Márk persze észrevette, hogy figyelem, és pontosan látszott az
arcán, hogy magasról tesz mások véleményére. Nincs mese,
érzelgős vagyok. Márkot nem kell félteni, neki nem kell társaság,
egyedül is jól elvan.
De akkor is. A helyzete eszembe juttatta, hogy beszélnem kell
vele is, és lehetőleg záros határidőn belül.

***

Az osztályteremben nem változott semmi június óta, ami azért

nem meglepő. Megvolt az ócska, zöld tábla, az interaktív tábla, a
régi tévé, és pontosan négy ablak, ami az utcára nézett.
Szerencsére legalább a padok nem kopottak, de a színek… A suli
vezetősége imádta a drappot, a bézst és a halvány narancssárgát,
szóval ezek domináltak az egész épületben. Fel nem foghatom,
hogy egy iskolában, ahol akadnak rajztanárok, akik értenek is a
színekhez, hogyan lehet minden ennyire barnás.
A tanterem unalmát a fiúk tavaly vörös és sötétkék sportkocsis
plakátokkal próbálták ellensúlyozni, de akadtak a falon híres
kosarasok fotói is, a lányok pedig különböző színészek és zenészek
képeit meg mozis plakátokat raktak ki. Reggel én is hozzátettem
valamit a dekorációhoz, hisz kiragasztottam Flóra festményét az
ablak melletti falra, úgy, hogy rálássak óra közben. Egy női alak
volt rajta, aki fehér ruhában táncol az éjszakában. Flóra még
csillámport is használt, hogy a lány ruhája különlegesen csillogjon
a kék sokféle árnyalata mellett. A nyáron készítette nekem a

– 24 –
képet, és szerettem volna, ha más is megcsodálná, mert gyönyörű
lett.
A terem végébe mentem, mert kellett a kardigánom zsebéből
egy zsepi, de rögtön meg is torpantam. Valamelyik lány a falra
szerelt egysoros fogas akasztói közti helyeket teleragasztotta
matricákkal; főként nyálas számokat éneklő szépfiúk sorakoztak
egymás mellett. Persze mindenkinek szíve joga, hogy milyen zenei
stílus jön be neki, de a fiúk érzelmi tuskó mivoltuk miatt
allergiások az ilyen csávókra.
Én nem pazaroltam volna el egy egész készlet matricát arra,
hogy alkoholos filc áldozatai legyenek. Na, mindegy.
Visszafordultam a zsepivel, és észrevettem az ülésrend
változását. Úgy tűnt, nem csupán a fiúk veszekedtek, de a három
kosaras lány között is történhettek zűrök. Ivettet kirekesztették, és
a visszafogott, csendes Levente mellé telepedett le. Leventét nem
érdekelte az új padtárs, kötelező párosan ülni, így hozzá volt
szokva, hogy lányok mellé költöznek, ha már nincs más.
Principessa, vagyis Ivett, akire tavaly ráragadt ez a becenév,
körbenézett az osztályteremben, hogy van-e valaki, aki
megjegyzést mer tenni a kilakoltatására. Senki nem szólt. Én is
igyekeztem pókerarcot felvenni, mert épphogy kezdett normálissá
válni a viszonyunk, és nem akartam elrontani.
Míg kifújtam az orrom, figyeltem, ahogy Kristóf idegesen
levágja a cuccát a mögöttem lévő padra, aztán még idegesebben
levágja magát a székre. Márk rezzenéstelen arccal követte, aztán
rögtön megérkezett Krisztián is. Mindhárman hasonlóan
kedvetlenek voltak, és ez valahogy az egész osztály hangulatára

– 25 –
rányomta a bélyegét. Vagy csak rám hatottak így? Leültem a
helyemre.
Olyan elmélyülten foglalkoztam mások problémáival, hogy
csak egy idő után vettem észre, körülöttem is zajlik valami. Tavaly
Gréta ült mellettem, de most a cuccát eggyel előrébb rakta, és
Flórát próbálta rávenni, hogy cseréljenek helyet.
– Átülsz? – kérdeztem értetlenül. – De miért?
Gréta csak vállat vont, nem felelt. Flóra is értetlennek látszott,
de végül átpakolta a táskáját mellém, mert Kökény tanárnő
megérkezett.
Miért költözik mindenki, mint a vándormadarak? Alig vártam a
szünetet, hogy magyarázatot kapjak.
Mihelyt kicsengettek, kihívtam a lányokat a mosdóba, és
rákérdeztem, mi a fene történt odabent. Gréta a száját rágcsálta és
egy fekete hajtincsét csavargatta, ami külön-külön is az idegessége
megnyilvánulása volt, de így együtt azt jelentette: gáz van. Jázmin
a tükörben nézegette magát, és a kontyát igazgatta.
– Miért baj, hogy helyet cseréltek? – kérdezte Jázmin.
– Miattam van? – kérdezett vissza Flóra Jázminra pislogva, és
már ő is aggódott.
– Nem – felelte Gréta egyszerűen, de továbbra is kerülte velem
a szemkontaktust.
– Akkor rám haragszol – állapítottam meg, elvégre egyéb
lehetőség nem maradt.
Gréta végre a szemembe nézett. Elég elgyötört arcot vágott.
– Nem haragszom senkire, csak átültem. Tényleg. Ne
csináljatok ebből nagy ügyet, légyszi!

– 26 –
 Egy ideig még bűvölt azzal a nagy, kék szemével, majd kivonult
a mosdóból. Zavartan pillantottam utána, de amint észhez tértem,
Jázminhoz fordultam.
– Te érted ezt?
Jázmin sóhajtott, mintha próbálna nagyon-nagyon türelmesen
válaszolni.
– Szerintem hagyd a témát! Hallhattad: nincsen veletek baja.
Mondjuk, felhívhattad volna párszor a nyáron. Esetleg engem is,
nem csak Flórát.
Döbbenten meredtem rá.
– Gréta egy csomószor lepattintott azzal, hogy dolgozik és
fáradt, te meg utálsz telefonon beszélgetni komoly dolgokról, és
bocs, de százkilencven kilométer választott el tőled, szóval nem
maradt más, mint hogy e-mailt küldtem.
– Á, a leveleid! Azok éppolyanok voltak, mint a facebookos
posztjaid, amiket a nyilvánosságnak szántál. Figyelj, nincs harag,
oké? Ha majd akarsz beszélni velünk is, akkor meghallgatunk.
– Te többes számban beszélsz magadról és Grétáról? Ez durva,
ugye tudod?
Jázmin vállat vont, aztán kiment, közben majdnem
összeütközött egy befelé igyekvő B osztályos lánnyal.
Flóra még mindig mellettem állt, úgyhogy hozzá fordultam.
– Te találkoztál velük a nyáron?
– Grétával elég ritkán futottam össze, akkor is nyűgös volt,
Jázmin meg ugyanúgy viselkedett, mint szokott.
Otthagytuk a mosdót. Nem rágódtam tovább, mert újabb óra
jegyzetelés várt ránk. Megint hamar fájni kezdett a csuklóm.

– 27 –
Utoljára akkor írtam kézzel „hosszabb” szöveget, amikor
képeslapot küldtem a nagyszülőknek a Balatonról. Ők még
értékelik az ilyesmit. Ami azt illeti, én is. Akárcsak a nagyi,
hobbiból gyűjtöm a képeslapokat a világ minden tájáról; ha
valamelyik ismerős külföldre utazik, muszáj hoznia nekem.
A nagyival valahogy jobban kijöttünk most nyáron, és amikor
kiderült a közös szenvedélyünk a képeslapok iránt, adott párat a
gyűjteményéből. Némelyik nagyon régi, igazi különlegesség.
Elbambultam, miközben Kökény tanárnő szorgosan
magyarázott. Épp a szabad foglalkozású iskolai napoknál tartott,
majd következtek a versenyek meg a fellépések. A fejem is
megfájdult, szerettem volna ráborulni a padra.
Harmadik szünetben lekóvályogtam egy szendviccsel az
udvarra. A kedvenc helyemre, a kosárpálya lelátójára mentem a
lányokkal együtt. Észben tartottam, amit Gréta és Jázmin mondott,
hogy nincs velem bajuk, de azért feszélyezett ez a dolog. Épp
reggeliztek, Flóra az otthonról hozott teáját kortyolgatta.
A kardigánt fent hagytam, pedig nem lett melegebb reggel óta.
Sőt, még mindig esőre állt az idő. Amikor arra gondoltam, hogy
ezt megemlítem, majdnem felnevettem. Szuper, dumáljunk az
időjárásról. Kamaszlányok egymást közt.
Inkább nézelődtem. Ákos, Krisztián legjobb haverja pár
harmadéves fiúval kosarazott, és némi nézőközönség sereglett
össze hozzá. Néhány negyedéves a pálya túlsó sarkánál lézengett.
A kilencedikesek egy része azzal foglalkozott, hogy megtalálja a
helyét, a többiek pedig elvegyültek az udvar távolabbi részein.

– 28 –
 Krisztián viszont megint telefonált a pálya szélénél. Fel-alá
járkált, és időnként felpillantott az emeleti folyosó egyik ablakára.
Nem tudtam rájönni, mit néz, mert nem láttam ott senkit.
Gréta törte meg a csendet, pedig rá nem jellemző, hogy önként
kezd el fecsegni, szereti maga körül a biztonságos csigaházat.
– Az új lányt láttátok már?
– Milyen új lányt? – kérdeztem értetlenül.
– Azt hallottam, jött valaki az évfolyamunkba.
Jázmin – szokásához híven – jól tájékozott volt, és velem
ellentétben pontosan tudta, miről van szó.
– Elment az egyik kosaras lány a B-ből, de ma nem láttam náluk
új arcot.
– A kosárcsapatba jön? Valamiért azt hittem, rajzcsoportos lesz
– felelte Gréta, és ezzel alább is hagyott az érdeklődése.
Becsöngetéskor együtt mentünk fel a terembe. Az utolsó óra
egyetlen új információja azt volt, hogy egy harmadikos srác lett a
diáktanács elnöke, aki tavaly nem is volt tag, csak a korábbi évben.
Szerdán majd megismerkedhetek vele, mert lesz egy rendkívüli
megbeszélés, amin ott kell lennem. Lévén, hogy senkinek sem
tudtam átpasszolni a diáktanácsi munkát, még mindig én voltam a
10/A megbízottja.
Suli után elköszöntem a lányoktól, és a főbejárathoz közeli
biciklitárolóhoz mentem. Krisztián a közelben tette le a saját
bringáját, és épp a vázra erősítette az U alakú lezárót, amikor
felnézett rám.
– Azt hittem, már motorral jársz – mondtam, emlékeztetve egy
irodalomdolgozatra, amivel annak idején kiborította a

– 29 –
magyartanárnőt. Szabadon választott olvasmányélményt kellett
kidolgozni, és Krisztián egy motorkatalógust választott. Akkor jó
poénnak tűnt.
Krisztián mellém tolta a bringáját, és várta, hogy végre
kinyissam én is a lezárómat, de csak szorongattam a kulcsot.
– Egy motor elég sokba kerül, és a szüleim nem fizetik ki. Az
egészet semmiképp. Nyáron a Zeroban dolgoztam, de még így sem
gyűlt össze annyi, amennyi kellene. Nem jössz? – mutatott a
bringára.
A lépcsőházi elutasító viselkedése után meglepett, hogy velem
akar hazamenni, de még be kellett ugranom anyához. Egy rövid
dumálás azért belefért, és próbáltam a lehető legtermészetesebben
és lazán viselkedni.
– Még nem megyek, megígértem anyának, hogy benézek hozzá
a gyógyszertárba. Új motorra gyűjtesz?
– Használtra.
A hangsúlya alapján egyértelművé vált, hogy nem vagyok
tisztában a motorárakkal. A bringa kormányát szorongattam, és
egyre nehezebben találtam rá a megfelelő kérdésre, ami
továbblendíthette a beszélgetést.
– És a jogsi?
– Odébb van az is. A jövő nyáron is segítek majd a
nagybátyámnak, amikor teljesen fel akarja újítani a pizzériát.
– Így jár, aki motort akar.
– Ja, tudom én. Ha nem jössz, akkor lépek – mondta, és
elmosolyodott.

– 30 –
 Oké, képes még mosolyogni, ráadásul rám. Nem reménytelen a
helyzet.
– Tudod – szólt vissza, aztán a bringámra nézett –, ezzel a
járgánnyal nehezen jöhetnél velem.
– Miért? – kérdeztem vissza, és azonnal nyugtalan lettem.
– Szerintem nem a tiéd – felelte egyszerűen, aztán nevetve
elhúzott.
Ne már!
Ránéztem a bringára, amit percek óta szorongattam.
Bámultam a zöld-fekete járgányt, de nem akartam elhinni, amit
látok.
Úgy hátráltam el onnan, hogy majdnem elestem. Leszegtem a
fejem, nem mertem körülnézni, mert tuti, hogy valaki látta a
bénázásomat, és röhög rajtam. Odamentem az eggyel odébb lévő
biciklihez, és gyorsan leszedtem róla a zárat.
Égett az arcom a gigantikus blamázstól. Ennyit arról, hogy majd
Krisztián ellen fordítom a saját idegesítő módszerét. Sikerült
annyira elvonnia a figyelmemet, hogy végignézhette, ahogy el
akarok vinni egy vadidegen biciklit! Aztán kiröhögött.
Gratulálok, Kárpáti, csodás munkát végeztél. Tényleg laza
voltál, és rögtön az első nap mekkorát alakítottál! Vigyázz,
legközelebb nehogy a büfénél fuss vele össze, mert majd elfelejtesz
fizetni.
Szinte elmenekültem a tett helyszínéről. Jobban kell figyelnem,
és meg kell keményítenem magam. Nem ájulhatok el annyitól,
hogy hajlandó velem a motorokról beszélgetni.

– 31 –
 ***

Anya kérésére megálltam a boltban, de még így is viszonylag

hamar hazaértem. A nagykapun mentem be, és miután bezártam
magam után, hanyagul letámasztottam a ház mellé a biciklit. Be
kellett volna vinnem a fészerbe, mert nem jó kint hagyni az
elemek játékszerének, apa milliószor elmondta már, de van eresz,
az megvédi a mi zuhétól, és semmi kedvem nem volt ezzel
piszmogni.
Felmentem a hátsó kertre néző tornácra, és majdnem
elbotlottam Moneypennyben. Hagytam, hadd örüljön nekem,
aztán felkaptam a magas fokozaton berregő cicust.
Megszokásból pillantottam végig a kerten, amit anya gondozott,
és a drótkerítés felé sandítottam. A kert végében virító sárga
kúszóvirágokról mindig Krisztián jutott eszembe.
Na jó, nem kell most emlékezgetni, alig húsz perce égtem le
előtte.
A bal kezemmel megpróbáltam kinyitni a teraszajtót, de csak
nagy nehézségek árán sikerült. Közben majd leszakadt a másik
karom, pedig tisztán emlékeztem, hogy a nyár elején még nem
volt ilyen súlyos ez a macska. Ha így folytatja, hamarosan
leadhatom az állatkertben, mert leopárddá hízza magát.
Anya azt ígérte, hogy hatig dolgozik a gyógyszertárban, ezért
bevittem magammal Moneypennyt. Anya háklis a „macska a
lakásban” témára, szóval nem szoktam erőltetni, ha itthon van.
Apa későbbre várható, neki nyolcig van műszakja a számítógépes
szervizben, de őt amúgy sem zavarná.

– 32 –
 Átvágtam a bútorok közt, és a nappalival egy légtérben lévő
konyhába mentem. Farkaséhes voltam, ezért megrohamoztam a
hűtőt, közben Moneypenny panaszosan nyávogott és szlalomozott
a lábam között. Egyszer akarok vele engedékeny lenni, akkor is
azon mesterkedik, hogy hasra essek. Ráadásul, miután kivettem a
mikróból az ebédemet, felugrott a pultra, és szimatolgatni kezdte a
tányéromat. Ezt már nem tűrtem. Nagyon gyorsan leparancsoltam
a pultról, és hiába vetette be a bájos cicaszemét, hogy megszánjam
őt, csak fél fasírtot tudott kizsarolni belőlem. Nem tudom, mi ütött
belé, alapvetően nem szokta ezt csinálni. Mármint kunyerálni
szokott, de tudja, hol a helye.
Felmásztam az egyik bárszékre, és a nappalit bámultam,
miközben két fasírtot is megettem. Apa néha hazahozta a
munkáját, és ilyenkor mindent szétpakolt az üveg
dohányzóasztalon. Hiába volt neki egy takaros, utcára néző
dolgozószobája, amit még anya rendezett be neki, apa soha az
életben nem használta, mert utált egyedül lenni. Szüksége volt rá,
hogy lássa anyát főzés, takarítás vagy szimplán tévézés közben, így
apa birodalmának közepe a nappali lett.
Az én privát birodalmam természetesen a szobám, és a szürke
csíkos kunyeragép oda is követett. Fél szemmel figyeltem, hogy fel
bír-e még mászni a lépcsőn az emeletre, vagy már annyira
pocakos, hogy nehezére esik. Szerencsére hamar bevackolta magát
a szobám sarkában tartott macskasátorba, amit két éve vettem
neki. Emlékszem, anya majd felrobbant, amikor meglátta,
mennyibe kerül, pedig szerintem nem volt drága. Moneypenny
imádta, mert biztonságban érezte magát, és emiatt jól viselkedett.

– 33 –
 Mivel eléggé ráértem, felnéztem a netre. Kristóffal alig
beszélgettem ma, ezért írtam neki.
Már jobb kedve volt, és amikor a délutáni programjáról
kérdeztem, elmesélte, hogy az általános iskolás csapattársaival
találkozik. Ez felkeltette a kíváncsiságomat. Mint kiderült, Kristóf
kosarazott, ami nem lepett meg túlzottan, mivel júniusban ő és
Márk megszorongatták Krisztiánt és Ákost.
Egyszer majd lenyomjuk őket, mert tartozunk nekik – írta,
miután megemlítettem neki az esetet. Nem hiszem, hogy
mostanában, mert Márk passzolta a régi bandát. Velem együtt.
Azt már nem tudtam meg, hogy akkor Márkot a tánciskolából
vagy a csapatból ismeri-e, mert Kristóf kilépett.
Azon a júniusi meccsen kettő a kettő elleni felállásban
játszottak, és tényleg nagyon pörgős volt. Akkor hiába kérdeztem
Márkot és Kristófot, hogy tánctagozatos létükre milyen kosaras
múltjuk van, nem mondtak semmit. Reméltem, hogy ez a
„passzolta a régi bandát, velem együtt” dolog nem komoly, és nem
fognak összeveszni.
Bezártam a chatablakot, de eszembe jutott valami más,
megnéztem Krisztián adatlapját. Majd valami rossz érzésből
rákattintottam az ismerőseire, pontosabban egy bizonyos lányra.
Anya egy augusztusi telefonbeszélgetésben említette, hogy
Krisztián excsaja állandóan Havasiéknál lóg, valami Vándor
Adrienn a neve.
Krisztián még Vácról ismerte a lányt, ahol korábban lakott.
Megállt bennem az ütő, ahogy megláttam az infósávot.

– 34 –
 A középiskolához immáron a Duna-parti Gimnázium volt
beírva.
Ezt. Rohadtuk Nem. Hiszem. El.
Szóval azért lógott itt, mert ideköltözött. És rögtön az én
sulimba fog járni, csak hogy biztos gáz évem legyen.
Az agyam tovább kattogott. Egyidősek vagyunk, vagyis a
tizedik osztályt kezdi, a suliba viszont az átjelentkezés elég
macerás, csak valamelyik tagozatba tud bekerülni.
Azon kaptam magam, hogy kérdőjeleket rajzolgatok az
ujjammal a billentyűzetre.
Nyilván ő az új csaj a kosarasoknál.
Igen, ez logikus. Ahogy az is, hogy ha Krisztián volt barátnője,
és most ugyanabba a suliba fognak járni, akkor tőle kért segítséget
a nyáron. Biztos amolyan elveszett lány típus, és ki kellett
puhatolnia a helyi sajátosságokat.
Eldobtam magam az ágyon, és sóhajtottam. Rá kell állítanom
Jázmint a témára, elvégre már máskor is bevált mint kémnő. Nincs
nála jobb, ha valamit ki kell deríteni.
Sóhajtva felálltam, és az ablaknak döntöttem a homlokom. Nem
felhőtlen a viszonyom Jázminnal, de a segítsége nélkül legfeljebb a
rövidebb utat választhattam. Mondjuk, írok a csajnak egy
üzenetet: Kedves Adri! Nem örülök, hogy felbukkantál Krisztián
életében, akárhol is voltál eddig, szóval legyél jó fej, és akadj le a
szomszédomról, oké? Köszi! Puszi: Lilla.
Hah! Na persze.
Zajt hallottam lentről. Rekordiramban rohantam le anyához,
gyorsan átöleltem, mire gyanúsan méregetni kezdett. Nem vagyok

– 35 –
az az ölelgetős típus, anya pedig még kevésbé az. Az arca egészen
megenyhült, ahogy magamhoz szorítottam. A ruhája gyógyszertár
illatot árasztott, de ez annyira hozzátartozott, hogy már
hiányolnám, ha nem érezném.
– Neked mi bajod van, egyetlen gyermekem? Nemrég
találkoztunk.
Elvigyorodtam a zavarán, és megrántottam a vállam.
– Semmi.
– Ettél?
– Aha.
– Milyen volt az első nap? – kérdezte, mert a munkahelyén
erről nem beszéltünk.
Miközben csinált magának egy teát, felmásztam a bárszékre, és
a konyhapultra könyököltem.
– Könnyebb, mint a tavalyi. Lesz úszásóránk a tesisekkel együtt.
Anya bólintott, aztán hozzátette:
– De semmi bikini ám! Ez iskola, nem strand.
– Nyugi, én is így gondoltam.
Miután mindent megbeszéltünk és hosszan teáztunk, annyira
eltelt az idő, hogy apa is hazaért. Csak ő vacsorázott, mert anyu
nem híve annak, hogy hat után kajáljak, de azért mindketten
ottmaradtunk vele.
Utána kettesben hagytam őket, és készültem a másnapra. Az
agyam azonban a lányon járt.

***

– 36 –
Kedd reggel, az első szünetben kezdődött. Az udvaron üldögéltem,
és komoly paranoiás képzelgéseim támadtak. Valaki figyelt.
Éreztem.
Jázmin biztosan azt mondta volna, ne nézzek annyi horrort,
mire azt feleltem volna, hogy egyáltalán nem nézek horrort. Aztán
nevettünk volna.
De Jázmin nem volt mellettem, ahogy Gréta sem. Reggel
köszöntek, megdumáltuk az előző esti sorozatot, amihez személy
szerint alig tudtam hozzászólni, mert sosem érdekeltek a
helyszínelős történetek, de ennyi. Egyik szünetben sem jöttek ki a
lelátóhoz, Flórával kettesben maradtunk.
A harmadik óra után, amikor az időt a tisztuló égbolt
bámulásával töltöttem, hirtelen megláttam valamit a szemem
sarkából. Rögtön az első emeleti ablak felé fordultam, hogy végre
tetten érjem a kukkolót.
Aki amúgy egy lány volt. Mihelyt rájött, hogy figyelem, gyors
mozdulattal elhátrált az ablaktól.
– Érdekes – morogtam.
– A csaj, aki az ablakból figyel? – kérdezte a mellettem ülő
Flóra, aki épp apró pogácsákat evett.
– Te is láttad?
– Nyugi, nem képzelődsz – nevette el magát. – Lehet, hogy az
új lány az, bár még nem futottam össze vele.
Ha már új lány… elmondtam neki a sejtéseimet. A csaj amúgy
nem hagyott sokáig kétségek közt. A következő szünetben végre
rávettem Jázmint és Grétát, hogy jöjjenek ki az udvarra, mert talán

– 37 –
ma elkerüljük az esőt, és mert szeretnék elmondani pár dolgot,
amit nem említettem meg nekik a nyár folyamán. Ez hatott.
Mind a négyen kimentünk, és épp belefogtam volna az egész
történetbe, amikor Adrienn megjelent a lelátónál. Középmagas,
átlagos testalkatú, barna hajú lány volt, akiben semmi különlegeset
nem láttam, de azt vettem észre, hogy sokan mégis figyelték, mit
csinál, talán, mert új volt itt.
Piros csőnadrágot és fekete, pillangómintás pólót viselt, szóval
eleinte azt hittem, hogy felvonul a suli előtt meg terepszemlézik,
de aztán egyenesen odajött hozzánk. Mintha ezeréves barátnők
lennénk, rám mosolygott, és megszólított:
– Szia Lilla!
Rögtön név szerint. Ejha!
Döbbenetemben sikerült olyan frappáns választ kicsikarnom
magamból, hogy „Szia”.
Adrienn meghívásnak vette, hogy szóba álltam vele, mert a
lelátó szélén lévő lépcsőn felsétált a sorunkhoz. Rendületlenül
mosolygott. Vajon mi a fenének örül annyira? Amint megállt a
közelünkben, teljes figyelmével felém fordult, átnézve a
többieken.
– Vándor Adri vagyok – mutatkozott be. – Krisztián… – itt
elkezdett nevetgélni, mint valami agyhalott kiscsaj – barátja. Sokat
mesélt rólad a nyáron. És a suliban egyelőre nincs sok ismerősöm.
– Igen?
Gratulálok, Kárpáti, egy újabb zseniális válasz. Adri máris azt
hiszi, hogy retardált vagy.

– 38 –
 – Jó, egy másik osztálytársadat is ismerem, de őt inkább
hagyjuk. Márkot szeretném elkerülni.
Tessék? Hogy jön ide Márk?
Nem voltam elég gyors agyilag ahhoz, hogy átgondoljam ezt, és
közben válaszoljak is.
– Kicsi a világ – feleltem. – Bocs, de Krisztián nekem nem
mesélt rólad.
Adriennek valószínűleg nem tetszett a válaszom, mert
lebiggyesztette a száját.
– Bemutatsz a barátnőidnek? – kérdezte észbe kapva.
Megtettem. Jázmin tökéletesen kifejezéstelen arcot vágott.
Gréta és Flóra viszont érdeklődőnek tűnt.
– Különös, hogy Krisztián nem említett, mert még a cicád is
megkarmolt egyszer. Ne sértődj meg, de nem túl barátságos
macska. Ezt tőle kaptam. – Ezzel leráncigálta a pólóját a válláig, és
megmutatott egy karmolást a kulcscsontjánál.
Okos cica! Jutalomkaja előjegyezve.
Várjunk csak! Próbáltam visszafojtani a kitörni készülő kérdést,
hogy mégis mit keresett a macskám a nyakában, azonban elvonta a
figyelmemet, hogy az udvaron lévő összes fiú azt bámulja, ahogy
Adrienn a válláig letolja a pólóját. Szerettem volna rájuk kiabálni,
hogy nem a bugyiját villantotta ki, csak a vállát, és semmi nagy
szám nincs benne.
Vajon azért utálom ennyire, mert féltékeny vagyok?
Elismerem, bizonyos esetekben sekélyes tudok lenni, de azért
nem ennyire. Krisztián és a féltékenység csupán a kisebbik ok,
amiért nem szimpatikus ez a lány. Adrienn annyira természetesen

– 39 –
és normálisan viselkedett, hogy én mondom, ilyen nincs a
valóságban.
– Nagyon sajnálom, nem tudtam az esetről – mondtam, majd
tovább meséltem amolyan csajosan csevegő üzemmódban. – A
cicám amúgy rajong Krisztiánért. Még nem jöttem rá, miért, de
baromira féltékeny mindenkire, aki a közelébe merészkedik.
Na, most hazudtam. A cicám tényleg kedvelte Krisztiánt, de
sosem volt alkalmam látni, hogy így viselkedik-e.
– Tudod, valamikor együtt jártunk – szúrta be Adri ábrándos
tekintettel. – A cicád biztos megérezte.
Vettem egy mély lélegzetet, mert hiába nem mondott
újdonságot, letaglózó élmény volt a szájából hallani ezt. De ha már
passzolgatunk, hát passzolgassunk.
– Á, van itt más is, akit emiatt megkarmolna. Krisztián jó haver,
meg minden, de szinte sorban álltak a barátnőjelöltek. Ezzel nem
akartalak megbántani, veled biztos más volt.
Jázmin mögöttem beleköhögött az ásványvizébe. Értékeltem
volna, ha nem ilyen látványosan akar megfulladni.
– Nem bántottál meg. Eleinte nekem is a haverom volt, szóval
tudom, milyen Krisztián. Ezért is dobtam őt.
Ekkor eszembe jutott valami, pedig a józan eszem nagyon
tiltakozott a gondolatra.
Ismerte Márkot. Lehet, hogy Adrienn az a híres volt barátnő,
akit Márk valahogyan és leginkább valamikor lenyúlt Krisztiántól?
De ezt hogyan és mikor tudták összehozni? Hiszen Márk és
Krisztián a kezdetektől nem bírja egymást, vagyis az esetnek még
azelőtt kellett történnie, hogy elkezdtük a gimit. Akkoriban

– 40 –
mindannyian gyerekesebbek voltunk, kivétel nélkül. Csak nem
lehetett olyan komoly az ügy.
Ellegyeztem a kérdést, és az adott helyzetre koncentráltam.
Eléggé elszomorodtam, hogy itt szócsatázunk azon, melyikünk
ismeri jobban Krisztiánt. Nagyon nincs ez így rendben. Krisztián
igazából a barátom, és nem a haverom volt. Ha ennél több sosem
lesz, ezt akkor is szeretném megőrizni.
A csengő mentett meg a további jópofizástól. Adrienn búcsút
intett, és azt ígérte, még találkozunk. Kibírtam fintorgás nélkül, de
nehezen.
Sajna ez nem ment jól. Az első meccset mégiscsak ő nyerte
azzal a szakítós odamondással. 1:0 a javára.

***

Miután mindenről beszámoltam Jázminnak és Grétának,

megenyhültek. Egészen olyan volt köztünk minden, mint régen.
Egy apró híja volt a dolognak. Úgy éreztem, Gréta nem hirtelen
ötlettől vezérelve költözött el mellőlem, de mélyen hallgatott a
miértekről.
Adriennel nem találkoztam újra a nap folyamán, viszont a
tanári kar egy részét viszontláttam. Akadtak normális tanárok,
mint például Herczeg, akire titkon a megmentőmként gondolok,
amiért tavaly neki köszönhetően úsztam meg egy verekedést, és
olyanok is, mint Tábori tanárnő, akit valószínűleg sosem fogok
megkedvelni. Pedig a többiekkel ellentétben nekem nem volt
bajom a tantárgyával. A német nem rossz nyelv.

– 41 –
 Kiderült, hogy az úszás kedden hetedik órában lesz, és ma csak
az első hét tiszteletére nem tartottuk meg. Vágó, a tesitanárunk
fogja tartani, ami a lányok figyelmét erősen felkeltette. Naná,
elvégre jóképű, fiatal pasi, és bár a korkülönbség ugyan ott van, de
nézni azért szabad, nem? Ha lenne erkölcsrendészet a suliban, tuti
lekapcsoltak volna mindannyiunkat.
Szerencsére a csapat tudott úszni, bár nem mindenki ugyanúgy.
Gréta – állítása szerint – kutyamód képes csak, de Vágó bátor
tanár, és azt mondta, megoldja. Reméltem, hogy nem idegenkedik
a vízimentéstől, mert valószínűleg szüksége lesz rá.
A szerdai nagyszünetben a fizikateremben tartottuk a
diáktanács ülését. Az agyamat addigra már kitikkasztotta a reggeli
dupla matek Kováccsal, aki halálra cikizett az előző tanévben, és
úgy tűnt, ezt a szép szokását idén is folytatni fogja. Miután beszólt,
hogy „Kárpáti, nélküled unalmas lenne a tanév, de annyira
szeretnék már unatkozni”, a táblánál oldottam meg ismétlő
feladatokat. Ezek után totál fásultan köszöntem a
diáktanácstagoknak. Kevesebben voltunk a szokottnál, mert az
elsősöktől csak ezután fognak tagokat választani.
A harmadéves Ervin, aki a diáktanács új elnöke lett, a tanári
asztalhoz dőlve várt minket. A fizikateremben széles, masszív
tanári asztal állt, hogy legyen hely a kísérleteknek, ráadásul
magasabban is volt, hogy minden tanuló jól ráláthasson.
Elhelyezkedtünk a háromszemélyes padokban, közben Ervin
alaposan megnézett magának mindenkit. Engem különösen
hosszan bámult, és valamiért nem volt lenyűgözve a látványtól.

– 42 –
 Ellenőriztem a ruhámat, hogy rájöjjek, mit talál olyan furának
rajtam. Farmerszoknyát és rövid ujjú kötött pulcsit viseltem,
amiben semmi érdekes nem volt. Vörös hajamat lófarokba fogtam,
és csak barackszínű szájfényt raktam fel, amit nem lehet elkenni.
Aztán rájöttem.
Ervin volt a srác az első napról, akinek Jázmin beszólt. Nem
tudom, hogyan felejthettem el, talán azért, mert magammal
voltam elfoglalva. Adrienn jelenléte két napja idegesített, közben
Krisztián rosszkedve elkedvetlenített, Márkot meg kerültem,
hacsak tehettem, mert nagyon beszélnem kellett volna vele, de
fogalmam sem volt, hogyan kezdjek neki. Tudom, jobb
családokban ennyi kreált problémáért már kapnék egy beutalót
valamelyik pszichiátriai szakrendelésre, de én sokat adok a
látszatra. Ha titokban tartom az enyhe agybajom, nem lehet
semmi gond, igaz?
Összességében Ervint nem mondtam volna helyes srácnak, bár
csúnyának sem. Fekete haja, sötét szeme és nagy orra volt, a
viselkedése pedig kicsit harcias. Mintha a kezdetektől olvastunk
volna egymás arckifejezésében… A teremben egyetlen pillantással
közölte velem, hogy ha sokat ugrálok, letépi a fejem.
Épp ezért pókerarcot vágtam, amikor beszélni kezdett.
– Egyetlen fontos ügy miatt hívtam össze a diáktanácsot. Az
előző diáktanács elnök tavaly hátrahagyott egy ötletet, amit a felső
vezetés el is fogadott.
Elvigyorodtam. Felső vezetés? Milyen szép szó a dirire és a
tanárokra!
Ervin folytatta:

– 43 –
 – Megvalósítani már nem maradt idő, ezért idén megtesszük.
Az alapötlet az volt, hogy kellene a sulinak egy Facebook-oldal,
csakhogy a hivatalos iskolai oldalak unalmasak, így a miénket a
diákok csinálnák.
– Miért, azok nem unalmasak? – bukott ki belőlem a kérdés.
Ervin közelebb lépett hozzám. Szinte éreztem, ahogy a sötét erő
körüllengi.
– Ha én csinálom, akkor nem.
Vállat vontam. Nem ismertem Ervint, sem a munkáját, szóval
nem kritizálhattam előre, bármennyire is bujkált bennem a
kisördög.
– Kellenek hozzá diákok, akik az oldalt fogják szerkeszteni.
Patrik rögtön jelentkezett, de Ervin a fejét rázta.
– Nem közületek szeretnék választani.
Ez meglepte Patrikot, aki tényleg szerette, hogy van a suliban
diáktanács, aminek a részese lehet. Ervin magyarázatot is adott az
elutasításra.
– Nektek az a dolgotok, hogy megtaláljátok a megfelelő
embereket. Az oldal szerkesztőinek az iskola tagozatait kell
képviselni. Pár napon belül javaslatokat kérek, hogy az
osztályotokból ki használja értelmesen a Facebookot. Vagyis az
illető nem posztol hülyeségeket, nem lájkol be minden
baromságot, és alapvetően vicces. Ja, és érdekli a suli élete.
Patrik persze nem adta fel.
– Miből gondolod, hogy nem vagyok megfelelő a feladatra?
Ervin rögtön rám nézett, és letámadott a kérdésével:
– Szerinted vicces a srác?

– 44 –
 Ó, ne már! Nem szeretem, ha sarokba szorítanak.
– Hát, Patrik biztosan értelmesen használja a Facebookot, ami
sokakról nem mondható el.
– Nem ezt kérdeztem – mondta.
A szemem sarkából láttam, hogy Patrik engem néz, szinte
lyukat éget rajtam a tekintetével, de hogyan hazudhattam volna?
Minden volt, csak nem vicces.
Viszont Patrik az osztálytársam, és nem akartam megbántani. A
nemleges válasz helyett inkább vállat vontam.
Ervin sajna ennyiből is értett.
– Gondoltam.
Amíg Ervin részletesen belénk sulykolta, miként is szeretné
megvalósítani a tervet, Patrik gúnyosan odasúgta nekem, hogy
„kösz, sokat segítettél.” Rögtön bocsánatot kértem tőle, mert
tényleg nem akartam megtorpedózni a lehetőségét, hogy részt
vegyen ebben az egészben, de ettől még úgy érzem, nem ő a
megfelelő ember. Mondjuk, egyelőre nem volt ötletem, kit
ajánlhatnék az osztályból, viszont nagyon érdekes feladatnak tűnt.
Végre tökéletes indokkal lóghatok egész este a Facebookon.
Közben ráeszméltem, hogy Ervin még mindig beszél.
– Kellenének képek a tavalyi évről.
– Ha netán valamelyikünk amnéziás? – kaptam fel a fejem
értetlenül.
– Köszönöm, hogy felébredtél. Az előbb mondtam, hogy főleg a
kilencedikesek kedvéért.
Megint hamarabb szóltam, mint gondolkodtam. Kóros betegség,
gyógyszert kéne szednem rá.

– 45 –
 A sötét lovag elvigyorodott, hiszen sikerült zavarba hoznia a
diáktanácstagok előtt. Le akartam hervasztani azt a vigyort a
képéről.
– Mire való akkor a suliújság?
– A suliújság egy harmincoldalas igénytelen cucc. Egy közösségi
oldal ellenben lehetőséget ad multimédiás tartalmak közzétételére.
Multimédiás tartalmak közzététele? Azta, de szépen
fogalmazott!
– Most, hogy talán nem fogsz közbevágni, folytatnám. Nem
kérek százezer képet, maximum tizet, de az a legjobb legyen!
Videóból pedig kettőt osztályonként. A ti dolgotok, hogy
kiválogassátok, aztán elküldjétek nekem mailben jövő szerdáig.
Még valami, a tizedikeseket arra kérik az iskolaújság szerkesztői,
hogy mihamarabb kellene a gólyaavatás és a gólyabál részletes
programja, mert bele akarják tenni az újságba. Mára ennyi.
A teremből kifelé menet Patrik szinte menekült előlem, én
pedig kissé szégyelltem magam, amiért így cserbenhagytam.
Nem lesz könnyű vele egy darabig, gyanítottam.

***

A hét különösebb esemény nélkül ért véget, de szombaton ebédre

voltunk hivatalosak Krisztiánékhoz. A lehetőség, hogy mindjárt az
első héten sulin kívül is látom, türelmetlenné tett, már reggel
teljesen izgága voltam. Reméltem, hogy nem lesz olyan lehangolt,
mint az elmúlt napokban, amikor mintha ott sem lett volna az
órákon.

– 46 –
 Jól ismertem az otthonukat, hasonlított a miénkhez, mintha
ugyanaz az építész tervezte volna. Ugyanakkorának láttam a
házakat, és náluk is két ablak volt a földszinten, kettő az emeleten.
Ráadásul ugyanolyan árnyalatú barnásvöröses cserepek borították
mindkét tetőt.
Az otthonuk szerintem simán bekerülhetett volna egy
lakberendezési magazinba. A nappaliban például három fal és a
plafon fehér maradt, de a negyedik falat valami szép, zöldes
árnyalatúra festették. Nagyon jó hangulata lett a nappalijuknak a
fehér szekrényekkel és polcokkal.
A nappali itt is a kertre nézett, Krisztián anyukája hobbikertész,
és érdeklik a gyógynövények. A levendulát és a kamillát
felismertem a kínálatból, de állítólag citromfű, zsálya és menta is
akadt.
Egyébként kerti partit rendeztek, konkrétan grillezést, ami új
dolognak számított a közös programok között. Isteni illatok
fogadtak, amikor kiléptünk a teraszra, és akárhogy szerettem
volna, Moneypennyt is csalogatta mindez. Önfejű macskám
eldöntötte, hogy velünk jön a vendégségbe, bár ő a kerítésen
keresztül érkezett, nem pedig az ajtón, miként a gazdái. Mondjuk,
elegánsan csinálta, ezt be kell ismerni. Reméltem, mindenki elnézi
neki a kéretlen megjelenést.
Viszonylag jól kijöttem Krisztián szüleivel, bár néha
elfeledkeztek magukról, és totál kizártak a beszélgetésből minden
harminc éven aluli embert. Ezúttal azonban ott volt Krisztián
nagybátyja is, aki pár évvel fiatalabb Krisztián apukájánál, és
nagyon jó fejnek tűnt. Megengedte, hogy tegezzem, én pedig

– 47 –
elfogadtam. Anya nem volt fültanúja a felajánlásnak, ezért nem
értette, miért is tegeződünk, de elmagyaráztam neki. Lehet, hogy
anya szabályai elég kemények, és engem is befolyásol a
gondolkodásban, de azért nem tartom természetesnek, ha a
korombeliek kérdezés nélkül letegezik a barátaik szüleit. Vagy
nagybátyjukat.
Krisztián nem nagyon dumált velem, mert általában a szülei
jelenlétében csak akkor beszél, ha kérdezik. Amikor valami
rettentően unalmas témába kezdtek az ősök, összemosolyogtunk.
Az egyik ilyen pillanat túl hosszúra nyúlt, és sokáig néztünk
egymás szemébe. Hirtelen zavaromban matatni kezdtem az
asztalon, és felvettem az apukája poharát a sajátom helyett.
Ráadásul azután vettem észre a bajt, hogy beleittam, de legalább
Krisztiánt megnevettettem.
Próbáltam néha csenni egy-egy falat fűszeres husit
Moneypennynek, míg egyszer Krisztián anyukája meglátta. Mi
hasonlít ahhoz, amikor macskát etetsz, de közben nem etetsz
macskát?
Maradtam a bocsánatkérésnél.
– Sajnálom – mentegetőztem gyorsan, de az apró, tűzrőlpattant
nőci csak mosolygott, nem haragudott.
– Nem ez lenne az első alkalom, hogy enni kap nálunk.
Elkerekedett a szemem, aztán beugrott valami.
– Ez komoly? Ezért hízott meg a nyáron?
Krisztián anyja ekkor egészen zavarba jött.
– Ne haragudj! Próbálom visszafogni őket, de nem hallgatnak
rám.

– 48 –
 – Kik?
– Krisztián meg az apja. Nyáron ideédesgették a macskádat.
Elmosolyodtam, és felvettem Moneypennyt a kezembe.
– Ez egy macskabőrbe bújt boszorkány – mondtam.
– Igen, az – mosolygott az anyukája. Rám kacsintott, mintha
mindent megbeszéltünk volna, aztán továbbállt.
Hogy csináljak is valamit, sétálni indultam a kertbe, mármint
ha azt a húsz lépést sétának lehet nevezni. Elmentem egészen a
kert végéig, és megálltam a cseresznyefánál. Innen szedte le annak
idején Krisztián a cicámat, és akkor lehetőségem nyílt
megcsodálni, milyenné is formálta a külsejét a kosárlabdázás meg a
bringázás.
A jelenet, ahogy felmászik a fára, és az inge felhúzódik a
derekáról, kitörölhetetlen az emlékezetemből. Tulajdonképp
minden porcikám emlékszik rá, és hasonlóképp reagál ma is.
Heves szívdobogással.
– Szia! – hallottam magam mögül.
Természetesen Krisztián állt mögöttem, mintha a
gondolataimmal hívtam volna ide. Grafitszürke pólót viselt – a rá
jellemző egyszerű, de dögös típusból –, így összehasonlíthattam az
emlékeimben élő felsőtestet a mostanival. Mintha nyáron
rádolgozott volna a karjára, de nem mertem biztosan állítani,
annyira azért nem volt látványos a különbség. Viszont már
érkezéskor is kiszúrtam, hogy a farmerja nagyon hasonlít ahhoz a
példányhoz, amiben először láttam meg. Ebben a szerelésben
megint az imádott rockistent hozta. Régi dallam jutott eszembe,
kis híján el is kezdtem dúdolni.

– 49 –
 – Kérsz túravezetést? – intett körbe.
Egész délután nyomát sem láttam rajta az elmúlt napok
rosszkedvének, és amikor kedves velem, akkor lehetetlen
távolságot tartani tőle. Vonzott magához.
– Nem kell körbevezetned, kösz – legyintettem mosolyogva. –
A korábbi lakókhoz néha átnéztem, szóval régebben is jártam itt.
Krisztián nekidőlt a cseresznyefának, keresztbe fonta a kezét, és
vigyorgott. Vajon tükör előtt gyakorolta ezt a beállást? Hogy lehet
valaki ennyire laza és közben ennyire… hm… kellemes látvány?
Megparancsoltam a lábamnak, hogy ne merjen elgyengülni, de
hiába.
– Mesélj – mondta.
Semmi kedvem nem volt az előző tulajokról beszélgetni, mert a
mostani sokkal izgalmasabb és rejtélyesebb.
– Untatnálak vele. Biztos érdekesebb, te hol laktál korábban.
Tavaly nem igazán meséltél róla.
– Itt születtem Budapesten, aztán Vácra költöztünk. Alig
voltam tizenegy, amikor Salzburgban találtam magam. Szerencsére
nem volt egy év sem, míg kint éltünk, mert baromira haza
akartam jönni. Itthon aztán évet kellett ismételnem. Tavaly meg
apa régi főnöke állást kínált neki, úgyhogy visszaköltöztünk
Budára.
– Szerettél Vácon lakni?
– Ott is suliba jártam, meg itt is.
– De azért elég sokáig éltél ott. Biztos rossz volt, hogy ott kellett
hagynod a barátaidat.

– 50 –
 – Most komolyan, te milyen sűrűn jársz össze az általános
iskolai barátaiddal?
Jó, ezzel megfogott. A korábbi legjobb barátnőmről azt hittem,
hogy életem végéig barátok maradunk, de a gimi kezdete után alig
küldött üzenetet. Különösnek tartottam, hogy ennyire
megváltoztunk volna, de igazából én sem erőltettem meg magam.
Időnként beszámoltam neki egy-egy e-mailben arról, mi a helyzet
velem, de nem találkoztunk.
Lehet, hogy ezért nem lett senki a Duna-partiban, akit a legjobb
barátnőmnek nevezhetnék. Annyira emlékszem, hogy az első
tanítási napon Gréta mellém ült le, Jázmin belekötött Grétába,
Flóra pedig próbálta menteni a helyzetet. Aztán mi négyen
valahogy összebarátkoztunk. Külön-külön és együtt is szeretem
őket, de valószínűleg már megmaradunk ebben a négyes
felállásban. Tapasztalatból tudom, hogy ez nagyon más, mint ha
egyvalakit avatsz a teljes bizalmadba.
– Nem hiányoltuk egymást az ottani haverokkal – mondta
Krisztián.
– És barátnőt hagytál hátra? – kérdeztem merészen.
Azt vártam, hogy nem fog válaszolni, de persze Krisztiánról van
szó, aki elég kiszámíthatatlanul bír viselkedni. Megfogta a
cseresznyefa egyik levelét, és úgy tett, mintha teljesen lenyűgözné
az a darab zöld vacak. Túl átlátszó volt, hogy egyszerűen nem akar
rám nézni, miközben válaszol.
– Tudsz róla, mi?
– A Duna-parti viszonylag kicsi suli. Amúgy meg Adrienn
bemutatkozott nekem.

– 51 –
 – Basszus!
Nem igazán értettem ezt a reakciót. Végül is nem jártunk
Krisztiánnal, így elvileg nem kellett beszámolnia róla, mennyi időt
tölt a volt barátnőjével. Persze pokoli rosszul esett, de ez az én
problémám volt, és amúgy sem mutattam ki.
– Azt mondta, kevés embert ismer a suliban, meg hogy sokat
meséltél neki rólam.
– Nem hiszem, hogy jól kijönnétek – mondta.
– Tehát ne barátkozzak vele? – kérdeztem élesen. Egyáltalán
nem terveztem ilyesmit, de hirtelen miért olyan fontos
Krisztiánnak, hogy távol tartson tőle?
– Azzal barátkozol, akivel akarsz – javította magát. – Annyit
mondtam, hogy szerintem nem jönnétek ki egymással.
Elgondolkodtam, mennyit tudok erről a lányról. Az holtbiztos,
hogy sok-sok hiányzó rész van még. Olyan ez, mint egy nagy
kirakó, ahol bizonyos részek passzolnak, mások egyelőre nem.
Adrienn és Krisztián részei például tökéletesen illeszkednek. Egy
városban laktak, együtt jártak, mindketten kosaraztak, Adri pedig
Budapestre költözött és átiratkozott a Duna-partiba. Ebben a
játékban Márk az, aki sehogy sem passzol ide. Mintha egy
óceánjárót próbálnál kirakni, de valahogy odakeveredett egy
versenyautó. Történetesen Márk volt a versenyautó.
Moneypenny ezt a pillanatot választotta, hogy
kellemetlenkedjen, mert lelkesen odafutott Krisztiánhoz, aztán
mint egy rosszéletű csaj, elkezdett a lábához dörgölőzni.
– Magatokra hagylak titeket – mondtam fanyalogva, mire
Krisztián felnevetett.

– 52 –
 Visszasétáltam az asztalhoz, és elhatároztam, hogy kajába
fojtom a frusztrációt. Elsőre jó ötletnek tűnt, de Jázmin pluszkilós
megjegyzése még mindig fájt, ezért inkább távol tartottam a kezem
a desszerttől.
Egyszerűen idióta vagyok. Azt hiszem, leginkább azért akartam
vele Adriennről beszélgetni, hogy bevallja, már nincs köztük
semmi, lezárta az egészet, csak úgy hozta a sors, hogy újra
találkoztak. Ehelyett azt kell hallanom, hogy el akar minket
különíteni. Miért? Ráadásul kettőnkről sem beszélt. Ugyanaz
történt, mint az évnyitón. Kikerülte, hogy egyenesen
megbeszéljük a dolgokat, és totál zavaros jeleket adott. Hogyan
kellene őket értelmeznem?
Krisztián még mindig a macskát nyúzta a kert végében, amikor
megszólalt az asztalon hagyott mobilja. Jó zúzós szám volt
beállítva csengőhangként, alig értettem a szöveget. A devilt meg
pár szót kihallottam belőle, így elhatároztam, hogy megpróbálom
dalszöveg alapján megkeresni, ha hazaértem.
Nagyon kitartó volt a hívó, mert mire Krisztián felbukkant, az
anyjának már az agyára ment az üvöltés. Nekem továbbra is
tetszett.
– Légy szíves, némítsd el!
– Bocs, fontos. Felveszem – mondta Krisztián.
Az anyja morgott valamit, közben Krisztián felpattant, és újra
eltűnt a kert végében.
Hosszan néztem utána, amíg Havasi anyuka el nem kezdett
kérdezősködni.
– Mivel telt a nyarad, Lilla?

– 53 –
 – Sok mindennel – vágtam rá. – A nagyszüleimnél voltam
Szegeden, bár főleg az unokatesómmal lógtam, mindig mentünk
valahová.
– Például merre?
– Párszor kimentünk a szabadstrandra a Tisza-partra, de
egyszer-kétszer a fürdőbe is elvitt. Jó hely, van egy csúszdatorony,
ahová csak lifttel lehet felmenni, és fentről fél Szegedet belátni.
Azok a csúszdák olyan hosszúak, hogy konkrétan megéheztem,
mire leértem, de nagyon buli. Imádom a vizet, egy jósnő szerint
azért, mert az előző életemben sellő voltam.
A szülők elmosolyodtak, kivéve anyát, akinek majdnem a
torkán akadt a falat a válaszom miatt.
– Lilla!
– Jó, talán nem ezt mondta, de egy „jósnő” tényleg megállított
minket, és egy csomó hülyeséget összehordott. Ha nincsenek a
közelben a srácok, tuti lenyúl tőlünk egy rakás pénzt azért
cserébe, hogy életem nagy szerelméről mesél, akivel egy viharos
napon fogok találkozni.
– Ez hol történt? – kérdezte apa döbbenten.
– A sétálóutcán.
Havasi apuka mondott valamit, hogy azt hinné az ember,
vidéken nincs ilyesmi, én meg csak vigyorogtam. Hát van.
Krisztián épp a végszóra ért vissza. És ideges volt. Úgy vágta le a
telefonját az asztalra, hogy koppant. Az egész tartása megváltozott,
majdhogynem fenyegetővé vált.
Innentől fogva nem szólt senkihez, és búcsúzáskor olyan furán
nézett rám, hogy megijesztett vele.

– 54 –
 Visszafordultam a kapuból, és felmentem utána a szobájába. A
számítógép előtt ült, és egy üzenetet pötyögött a közösségin.
Amint észrevette, hogy a küszöbön toporgok, elszakította a
tekintetét a képernyőről, és székestől felém fordult. Könnyű, ha az
embernek forog a széke.
– Azt hittem, már elmentetek.
– Eszembe jutott valami, de igazából nem fontos – mondtam. –
Látom, nem érsz rá.
Tényleg így éreztem, szóval nagyon gyorsan el is hagytam a
veszélyes zónát. De aztán hallottam, hogy Krisztián utánam jön.
– Lilla!
Nem fordultam vissza, de ezzel csak azt értem el, hogy
megragadta a karom, és visszarántott a lépcső tetejéről.
– Krisztián – figyelmeztettem a mozdulat miatt. Szerettem
volna megnyugtatni, és visszakapni azt a fiút, aki öt perccel ezelőtt
volt, nem ezt a kiakadt változatát. A legszívesebben elvettem
volna a mobilját, és a Dunába hajítottam volna, mert valaki tuti
biztos, hogy hülyeségekkel hívogatja, amin feleslegesen idegesíti
fel magát.
– Mit szerettél volna mondani? – kérdezte.
– Ha tudok segíteni valamiben, csak szólj, oké?
Óvatosan megérintettem a karját, mire Krisztián mintha
mindenről megfeledkezett volna, lehajtotta a fejét, és felém lépett.
Gyengéden megfogta a kezemet, aztán közelebb húzott magához,
és megölelt.
Belesimultam az ölelésbe, és ahogy a karja körém záródott,
elvesztem. A vállára hajtottam a fejem, arcomat a pólójába fúrtam,

– 55 –
és beszívtam az illatát. Az ujjaimmal megérintettem a hátát, és
apró köröket rajzolgattam. Tetőtől talpig végigfutott rajtam a
borzongás, persze a jóféle, ami néhány pillanatnyi örömet hozott.
Talán sokat idegesítjük egymást, legtöbbször azért, mert nem
egy hullámhosszon vagyunk, de amikor szükségem van rá vagy
neki rám, ez sosem számít. Úgy éreztem, most is tudnia kell, hogy
számíthat rám. Amit pedig júniusban tisztázatlanul hagytunk,
azzal most nem törődtem. A megérzéseim azt súgták, hogy olyan
lenne előhozni a témát, mintha bizonytalan jégen kezdenék
korcsolyázni. Vannak helyzetek, amikor megéri kockáztatni, hogy
bemerészkedj a jégre, de most biztosan beszakadna alattam.
A varázs elszállt, amikor Krisztián telefonja megint zenélni
kezdett. Elengedett, és rögtön fázni kezdtem, hiányolva a karját a
testem körül. Bocsánatkérően intett nekem, aztán visszahátrált a
szobájába.
Akármi is bántja, nagyon kimeríti, és ez nem normális. És lehet,
hogy bebeszélem magamnak, de azóta viselkedik furcsán, hogy
Adrienn újra az élete része.

***

Esténként a közösségit bújtam, hogy idejében rájöjjek, ki alkalmas

Ervin számára a sulis feladatra, de elég hamar elegem lett belőle.
A végeredmény pedig engem is meglepett. És akkor még a
képekkel is foglalkoznom kellett. Patrik ugyanis megsértődött, és
rám hagyta az egész melót. Örültem neki nagyon.
Másnap bevittem a laptopomat a suliba.

– 56 –
 Kiábrándítóan egyedül éreztem magam a szünetekben, amikor
ezzel foglalkoztam. Százhuszonhárom képet kaptam a többiektől,
amit sikerült harmincra lecsökkenteni, de ez még mindig sok volt.
Épp az osztályfőnököt vártuk, reméltem, hajlandó feláldozni
egy kicsit a bioszórából az ügyért, merthogy innen már nem
tudtam dönteni. Mindegyik kép tetszett.
Bezzeg Flóra olyan gondtalanul könyökölt az asztalon, mint
unatkozó szinglik a tengerparti bárpultnál. Göndör haját a
tarkójánál összegumizta, és méregzöldre lakkozott körmeivel
kocogtatta a padot. Terepszínű trikót, fekete szűk farmert és
kapucnis felsőt viselt, ami új stílusnak számított a ruhatárában.
Eddig nőiesen öltözködött, de ezek a fiús cuccok is nagyon jól
álltak neki.
Valószínűleg a sóhajtozásomat, a szitkozódásomat és a
nyűglődésemet unta annyira.
– Na, mutasd azokat a képeket!
– Segíteni akarsz?
– Napközben nem nagyon segítettem, igaz? Ahogy mások sem –
nézett előre, Jázmin és Gréta felé.
– Mondani akarsz valamit? – fordult hátra Jázmin, miután
letette a könyvét. Harcra készen állt, mint mindig.
– Hisz’ már elmondtam, amit akartam.
– Jaj, ne már! Ma nyűgös vagyok, úgyhogy hagyjátok abba –
kértem, pedig ez sosem volt komoly köztünk. Általában csak
húztuk egymás agyát.

– 57 –
 Kinyitottam a laptopot, és végigpörgettem a képeket. Jázmin
sértődötten mellém húzta a székét, hogy akkor megmutatja, hogy
segít, Gréta pedig felült Flóra asztalára, hogy ő is lássa a monitort.
Összemosolyogtam Flórával.
Gréta ezután egytől ötig pontozta a képeket, Jázmin pedig a
maga elbűvölő módján kommentálta, hogy melyik miért nem jó.
Kettejük véleménye alapján végül kiszórtunk tizenöt képet, aztán
a maradékból Flóra is kiválasztott párat, ami szerinte gyengébb.
Csodás módon készen is lettünk, mire Kökény tanárnő belépett a
terembe.
Sajnos azonban otthon vettem észre, hogy nem stimmel Ervin
e-mail címe, amit korábban lefirkáltam a diáktanács ülésén.
Legalábbis a levelezőrendszer nem tudta kézbesíteni, ezért másnap
mehettem Ervinhez.
A másnap pedig, ahogy szokott, hamarabb eljött, mint
szerettem volna. Már a reggel is nehezen indult. A keddi dupla
angolhoz különösképp nagy lelkierő kellett. Imádom az angolt, és
bírom Herczeget is, de nulladik órában még magyarul is alig tudok
gondolkozni. Ha azt akarják elérni, hogy álmomból felébresztve is
tudjak angolul, baromi jó edzéstervet találtak ki, mert párszor
biztosan Herczegnek kell majd felébresztenie óra közben.
Első szünetben jutottam el a magasságos elnökünkhöz.
Valahogy nem akaródzott bemennem a terembe, inkább az ajtóból
hívtam ki Ervint.
– Mi van? – kérdezte a folyosón. Szívesen kimásoltam volna
neki egy szótárból a barátságos címszót, mint érdekes fogalmat,
amivel eddig tutira nem találkozott.

– 58 –
 – Hoztam a képeket – mondtam, és felmutattam a piros
pendrive-ot. – Valószínűleg rosszul írtam le az e-mail címedet,
úgyhogy ha nem gond, most odaadnám.
Mint kiderült, egyetlen betűt írtam el, és amiatt kellett
pitiznem.
Ervin elvette a pendrive-ot, aztán elfintorodott. Úgy nézett ki,
mint Piton professzor harmincöt évvel fiatalabb kiadása.
Leszámítva a sötét köpenyt, na meg azt, hogy Pitont alapvetően
csíptem.
– Nem sietted el.
Kezdtem azt hinni, Ervin direkt piszkál.
– Időben vagyok – védekeztem.
– Rajtad kívül mindenki leadta már pénteken.
– Ha azt akartad, hogy pénteken adjam le, miért nem azt
mondtad?
Ervin széttárta a karját, majd rákérdezett a másik feladatra is.
– Találtam valakit a netes munkára, de nem biztos, hogy
elvállalja.
– Megkérdezted tőle?
– Még nem.
– Mi akadályozott meg benne?
Leginkább az, hogy néminemű kommunikációs zavar lép fel, ha
mi ketten beszélgetni akarunk, de ezt nem fejtettem ki Ervinnek.
– Rajta vagyok.
– Haladjál!
Ennél a pontnál sarkon fordultam, mert nem túl hízelgő szöveg
kívánkozott ki belőlem. Ervin a fejét csóválta, amikor látványosan

– 59 –
elvonultam tőle, de ő sem szólalt meg, mindketten így jártunk
jobban.

***

Az első úszásóra is kedden volt esedékes. Természetesen

úszódresszt vittem, ahogy majdnem mindenki, de azért akadtak,
akik leragadtak a bikininél. Az anyukájuk biztos nem mondta el
nekik ugyanazt, amit nekem.
Épp az öltözőszekrényt zártam be, amikor kiszúrtam a Jázmin
bokáján lévő… tetoválást.
Meghökkenve bámultam. Jázmin nem tetováltatná magát. Az
kizárt.
– Az egy tetkó?
– Dehogy. Ez henna.
Persze, csak hülye vagyok. Tetkónak tűnhet, de nem az, mert
lekopik. Biztos Gréta csinálta, akinek a hennázás volt a nyári
munkája.
– Állati jó – feleltem, miután megcsodáltam a mintát, ami
egymás mellett ábrázolta a napot és a holdat.
– Ki kellett próbálnom. Gréta csinálta.
Gréta lehajtott fejjel mosolygott, és szerényen fogadta a
dicséretet, mert egyszerűen így szokta. Viszont tetű lassan
öltözködött, ahogy Flóra is, ezért magamra tekertem a lila
strandtörülközőmet, és a medencékhez indultunk Jázminnal. Nem
kerülte el a figyelmemet, hogy nagyon diszkréten ugyan, de

– 60 –
mégiscsak a fürdőnadrágos fiúkat mustrálja. Az arcán láttam, hogy
fejben osztályozza és minősíti is a látottakat.
Azonnal kiszaladt a fejemből minden gondolat, amikor
megláttam Krisztiánt. Éreztem, hogy egyik pillanatról a másikra
égni kezd az arcom.
– Jaj, ne! – nyögtem, mire Jázmin felnevetett mellettem.
– Kevésbé feltűnően, ha lehet – súgta.
Elfordultam, de hiába, mert a kép beette magát a fejembe. Kék
fürdőnadrág, deltás mellkas és izmok. Izgalmas látvány volt.
Jesszusom, honnan jött ez az utolsó gondolat?
– Jobb lesz, ha nem fordulsz vissza feléjük, mert még mindig
olyan vörös vagy, mint egy pipacstábla.
– Örülök, hogy jól szórakozol.
– Hidd el, én is örülök.
– Leszállnál rólam?
Jázmin nem válaszolhatott, mert a többiek is megérkeztek, és
Vágó beparancsolt minket a vízbe. Kivéve Jázmint és Márkot, mert
őket feltartotta.
Jázmint hamar elengedte, aki becsobbant hozzánk, és közölte,
hogy a tanár a tetoválásokról akart beszélni. Őt a henna miatt
végül nem piszkálta, de Márknak több normális tetoválása is volt.
A mellkasán lévő törzsi minta mellé egy új, aránylag nagy
tetoválás került a hátára, amit nem láttam rendesen, mert a
törülközővel takarta.
Ez a nap a tetoválásokról szólt.

– 61 –
 Gondolom, Vágó sokallotta a számukat, és ezt akarta Márkkal
megbeszélni. Na, nem mintha tudott volna bármit is tenni ellene,
így végül beengedte a medencébe őt is.
Imádtam ezt az órát. Tényleg.
Végig azzal szórakoztam, hogy lenyomjam a kosaras lányokat,
akik az elején azt hitték, hogy azért, mert testnevelés tagozatosak,
majd jobban teljesítenek nálunk. Tévedtek. Két hosszt is rájuk
vertem az óra végére.
Grétára a tanár ügyelt, na meg éppen az, aki a közelében úszott.
Többször is megállt a sávokat elválasztó kötélnél, de nem kért
segítséget.

Szerencsére utolsó óra volt az úszás, úgyhogy nem kellett

megvárni a többieket, így miután teljesítettük a megadott egy
kilométert, mehettünk haza.
Amikor végeztem, a lányok még a vízben szenvedtek, mert
Vágó számolta a hosszokat, és Gréta kivételével senkinek nem
engedett belőlük. Elköszöntem tőlük, majd elindultam az
öltözőbe.
Nem jutottam messzire, mert a medence szélénél ismerős hang
állított meg.
– Várj meg, Sellőlány!
Nem mertem hátrafordulni, mert a strandistennel találtam
volna szembe magam. Kivételesen le kellett ráznom, marhára
zavarba hozott úszónadrágban.
– Mit szeretnél, Krisztián? – kérdeztem továbbra is a lábam elé
nézve, de sajnos a strandisten közben utolért.

– 62 –
 A szemébe, Lilla! Csak és kizárólag a szemébe nézhetsz!
– Gondoltam, dumálhatnánk – mondta naivan.
– Dumáljunk, oké! Miről?
– Hogyhogy miről?
– Ezt kérdem én is. Hogy miről?
Sikerült sokkolnom Krisztiánt, mert úgy nézett rám, mint aki az
őrület jeleit kutatja. Ha nem lettem volna ilyen kínos helyzetben,
biztos leállok magamat sajnálni, hiszen mégiscsak fürdőruhában
álltam Krisztián előtt, neki mégsem ezen járt az esze, hanem azon,
vajon mikor ment el a maradék eszem is.
– Mi bajod van?
Mégis mi volna? Például az, hogy felöltözhetne.
Jobbnak láttam, ha magamban tartom a gondolataimat, és
inkább menekülőre fogtam. Reméltem, hogy elvettem Krisztián
kedvét a „dumálástól”.
– Lökött vagy, ugye tudod? – kiabálta utánam, én pedig úgy
tettem, mint aki nem hallotta.
Gondoltam, gyorsan átöltözöm, így meg tudok pattanni egy
újabb ciki helyzettől, de Krisztián gyorsabb volt nálam, és az
uszoda előtt várt rám.
Még nem tudtam teljesen száműzni a fejemből azt a
fürdőnadrágos képet, és féltem, hogy lángvörös arccal kellene
hazamennem vele. Valahogy nem ilyen módon akartam világossá
tenni előtte, hogy tetszik nekem. Inkább úgy tettem, mint aki nem
vesz róla tudomást, de amikor feltűnően követni kezdett hazafelé,
be kellett látnom, hogy ennyivel nem úszom meg. Hiába
reméltem, hogy azért jön utánam, mert történetesen egyfelé

– 63 –
lakunk, nem erről volt szó. Először csak füttyögött, aztán
állandóan csengetett, majd megelőzött, de rögtön le is lassított,
közvetlenül előttem. Magyarán egy nyolcéves kölyök teljes
fegyvertárát bevetette, hogy felbosszantson. Az egyik utcában
lehúzódtam az útról, és szerencsére már kevésbé éreztem magam
zavarban. Semleges témát terveztem felhozni, de Krisztián
megelőzött.
– Most komolyan, mi történt az uszodában?
– Semmi – feleltem. – Figyu, kérdezhetek valamit?
– Mégis dumálunk? – kérdezett vissza, de nem haragudott
igazán. Mosolygott.
– Igen, ha ráérsz.
Nagylelkűen intett, hogy útközben szívesen tárgyal velem, így
elindultunk hazafelé.
– Szóval az van… hogy… szerinted Ákos mennyire utál engem?
Na, erre a kérdésre nem számított. Láttam rajta, hogy kattognak
a fogaskerekek az agyában, honnan a búbánatból jött ide Ákos.
– Miért?
– Beszélnem kellene vele, de lehet, hogy felesleges, mert ha
alapból utál, meg sem fog hallgatni. Szerinted van értelme, hogy
megpróbáljam elfeledtetni vele, hogy nem csípjük egymást? –
hadartam.
Krisztiánból kis híján kitört a nevetés.
– Csak így egyszerűen?
– Na és mi van, ha szeretem túlbonyolítani az életem?
– Jogod van hozzá. És nem utál.

– 64 –
 – Oké, ha te mondod, elhiszem. Úgyis mindig együtt lógtok.
Bár olyankor biztos nem én vagyok a téma, de akkor honnan
tudod, hogy nem utál? Na jó, bocs, ezt visszavontam, kezdek
túlpörögni.
Mivel a járdán toltuk a bringákat, nem nagyon fértünk el
egymás mellett, ezért előreengedett.
– Ákos rendben van – mondta. – Miért akarsz beszélni vele?
– Van egy diáktanácsi munka, amire szerintem alkalmas lenne,
és erről őt is meg kellene győzni.
– Felejtsd el, Táncoslány! Nem hiszem, hogy ráveszed.
– Miért?
– Nem az a típus.
Ennél azért biztatóbb válaszban reménykedtem. Részletesen
elmeséltem Ervin tervét, hátha ez változtat valamin.
Az összes osztálytársam posztjait, hozzászólásait és lájkjait
megvizsgálva Ákost tartottam a legjobb választásnak. Nem túl
sűrűn tesz ki valamit, de akkor ütős dolgokat, legyen szó filmekről,
zenéről vagy sportról. Ahhoz szól hozzá, ami érdekli, de vicces is,
például amikor a „jé, esik az eső” típusú posztok szerzőit piszkálja.
Ők engem is kimondottan idegesítenek. Látom, ha zuhog az eső,
nem kell, hogy egy tucat ember jelezze.
– A harmadikos Tamási Ervinről van szó? – kérdezte.
– Igen, róla. Ugye nem csak ennyit sikerült megjegyezned?
– Ja, nem – mondta, és a hajába túrt. – De Ákos neki talán
segíteni fog. Jóban vannak.
– Kicsi ez a ti kosaras közösségetek, mi?
– Fogalmad sincs, mennyire – morogta.

– 65 –
 Ha rajzfilmfigura lettem volna, biztosan megjelenik egy
buborék a fejem fölött, amiben egyetlen hatalmas kérdőjel
árválkodik. Ennek híján csak pislogtam rá.
– Ervint is akkor ismertem meg, amikor Ákost – mondta
Krisztián. – Amikor tavaly nyáron ideköltöztünk, anyám azt hitte,
megvisel az „új környezet”. Egyik nap elrángatott valami családi
napra itt a kerületben. Minden évben van, biztos tudod, miről
beszélek.
Utoljára három éve voltam itthon nyáron, és akkor mi is
kilátogattunk apával. Nem volt valami nagy rendezvény, csak
összegyűltek az itteni népek, hirdettek főzőversenyt, volt
táncbemutató, kispályás foci, estére pedig meghívtak egy mulatós
zenét játszó együttest. Amikor zenélni kezdtek, irdatlan gyorsan
hazahúztunk.
– Igen, egyszer voltam, rém izgalmas – fintorogtam.
–A tavalyelőtti nem volt olyan gáz, mert amatőr
kosárbajnokságot is szerveztek diákcsapatoknak.
Láttam már, hová tartunk. Krisztián tovább mesélt:
– Anyámék simán leléptek, engem meg otthagytak meccset
nézni. Rohadt meleg volt, és az utolsó szünetben az egyik csapat
közelében lődörögtem. Ezért hallottam, hogy rosszul lett közülük
valaki.
– A hőség miatt?
– Igen. A srác nem is bírta összeszedni magát a meccs
kezdetére, a többiek pedig idegesek lettek, mert ott nem volt
tartalék ember, mint a sulicsapatban.

– 66 –
 Megálltam a zebránál, és hagytam, hogy Krisztián beérjen. Nem
sértődtem meg, hogy az autósok nem engedtek át, már
megszoktam, és inkább kivártam a sorom.
– Beugrottál helyette?
– Igen.
– Mégis mit mondtál nekik?
– Ákossal beszéltem, és egyszerűen felajánlottam, hogy játszom.
Már akkor összehaverkodtunk.
– Képzelem – mondtam. Továbbra is a járdán mentünk, ezért
ismét Krisztián előtt haladtam. – Ákos magánkívül őrjöng, és már
senki sem képes elviselni a kirohanását, mire jössz te, a megmentő.
– Valami hasonló.
Hátrafordultam menet közben.
– Brillíroztál a meccsen?
– Úgy mondanám, nyertünk. Vigyázz, fa!
Hirtelen rántottam vissza a fejem, de az ág arcul csapott.
Meggyfának tippeltem az ádáz növényt, és örülhet a tulaj, hogy
nem vagyok zakkant tinédzser, aki metszőollóval jár-kel, mert
akkor ez a fa nem terrorizálná tovább a járókelőket. Meg is
dörzsöltem az arcomat ott, ahogy megcsapott, és igyekeztem nem
meghallani a hangokat mögülem.
– Ne röhögj, légyszi! Szóval ezután lettetek haverok Ákossal?
– Igen. Sokat dobott rajta az is, hogy kiderült, egy suliba fogunk
járni.
– Ervin is a csapatban volt?
– Aha. Ő szervezte le az egész nevezést.
Lassan az utcánkhoz értünk. Még egy apróság maradt hátra.

– 67 –
 – Esetleg nem beszélnél Ákossal helyettem?
– Nem – felelte egyszerűen és határozottan.
Könyörögni kezdtem, de abszolút nem hatottam meg vele.
Lazán lepergett róla, hogy egy csomó nyelvtanházit felajánlottam
arra az esetre, ha hajlandó lenne közbenjárni.
– Tudod, mi a vicces? Tényleg rohadt kicsi ez a mi kosaras
közösségünk.
Ezúttal több kérdőjel lökdösődött a fejem feletti képzeletbeli
buborékban.
– Miért?
– Mert a döntőt a táncos haverjaiddal játszottuk.
– Tessék?!
– Márkkal és Kristóffal. Egész jó kosarasok.
Nem várta meg a reakciómat, csak úgy otthagyott az utcán
kettesben a döbbenetemmel. Kellett pár perc, mire feldolgoztam és
a helyére tettem az infót.
Nem arról volt szó, hogy annyira meglepődtem volna, hisz
Kristóf is mostanában emlegetett fel valamiféle tartozást. Inkább
azt furcsállottam, hogy az utóbbi időben több olyan dolog is
kiderült, ami összefüggött egymással.
Valamiért nem hittem, hogy mindez a véletlen műve lenne, de
egyelőre nem láttam át a helyzetet.

***

A második hét után úgy döntöttem, szervezek egy lányos szombat

délutánt. Amint mindhárom barátnőm megérkezett, bevetettük

– 68 –
magunkat a konyhába. Eleinte főzni akartunk, amiből végül sütés
lett. Elővadásztam anya könyvei közül egy süteményes kötetet, és
végiglapoztam a recepteket. Egy kakaós-meggyes muffin hamar
elnyerte mind a négyünk tetszését.
Flóra lelkesen támogatott, összedolgoztunk, és remekül
haladtunk. Jázmin főnökösen ellátott a tudnivalókkal, Gréta meg
rákattant a cicámra, és gondoskodott róla, hogy a szőrpamacs ne
legyen útban.
– Szeretnék többet megtudni erről a sztoriról Adrival, de
fogalmam sincs, hogy kezdjek neki.
Jázmin a nappali felől lévő bárszékek egyikén ült, és a fejét
csóválta. Nem értetlenül, inkább okostojás módon.
– Néha olyan talpraesett tudsz lenni, máskor meg annyit
bénázol. Márkkal tök jóban vagy, kérdezz rá nála!
– Szerinted Márk majd válaszolgat nekem, mi?
– Tennék egy próbát.
– Ki is röhögne.
– Jesszusom! Jól van, majd kitalálok helyetted valamit.
Vállat vontam, talán igaza volt. Valahogy nem akadt egyetlen
használható ötletem sem.
A délután egyébként jól sikerült. Miután kész lett a süti,
mindannyian a pulthoz ültünk, és még melegen megkóstoltuk a
muffinokat. Persze a szüleim is megneszelték az édességet, és egy
kóstoló erejéig bekéredzkedtek a lánybuliba.
Már rég ejtettük az egész problémámat a fiúkkal, amikor újra
előkerült. Gréta az egyik fekete hajtincsét csavargatva csempészte
vissza közénk a témát.

– 69 –
 – Valahogy könnyen elhiszem, hogy Márk elszedte Krisztián
barátnőjét.
Jázmin nem látszott meglepettnek, Flóra viszont érdeklődve
hajolt közelebb hozzá.
– Igen? – kérdezte nagyon óvatosan, mintha nem akarná
elijeszteni.
– Igazából Márk segített nekem, hogy megkaphassam azt a
hennás nyári munkát. Még a tavaszi bálon beszéltünk róla először,
aztán nyár elején írt nekem üzenetet, hogy van egy lány, aki
hennázni szokott, de elköltözött külföldre, a tulaj pedig keres
valakit helyette.
– Á, a titokzatos haver – mondtam megvilágosodva.
Persze el kellett magyaráznom, hogy tavaly szinte vallatásnak
vetettem alá Márkot, hogy megtudjam, ki csinálta a tetoválást a
mellkasára. Naná, hogy nem tudtam meg. Márkról volt szó, aki
nem beszél, ha nem akar.
– Ágostonnak hívják, és ő csinálta a legújabbat is.
– Ami mellesleg hatvan év múlva is látszódni fog – szólt közbe
Jázmin. – Majd eldicsekedhet a mamáknak az idősek otthonában,
milyen menő gyerek volt tizenöt évesen. Tuti értékelni fogják.
– De le lehet szedetni lézerrel, nem? – kérdezte Flóra.
– Igen, állítólag le lehet szedetni heg nélkül, de amúgy
fogalmam sincs – mondta Jázmin. – Egyáltalán nem vagyok
tetkóellenes, de ez nem egy karkötő, amit este leveszel. Mi van, ha
mégis marad sebhely az eltüntetés után?
Sóhajtottam, mert kicsit elkanyarodtunk az eredeti témától.
Gréta felé fordultam.

– 70 –
 – A hennázásnál tartottál.
– Márk beajánlott, de cserébe megkért, hogy rajzoljam meg a
tetkóját. Persze a tulaj is nagyon ügyes, de Márknak tetszettek a
sárkányrajzaim.
– Megnézném, hogy mutat rajta, de takargatja.
– Mert Vágó megkérte rá – mondta Jázmin.
– Azért, mert baromi nagy – közölte Gréta. – És elvileg nem
tudok róla, hogy ki készítette, szóval ti sem tudtok róla. Márk nem
szólt róla az anyjának.
Jázmin maga elé húzta az asztalon lévő gyümölcsöstálat, és
elkezdett csipkedni egy nagy szemű szőlőt.
– Valószínűleg azért, mert nem gondolja komolyan a jövőjét
táncosként. Különben nem dekoráltatná ki magát.
Eléggé ismertem Márkot, úgyhogy ezzel egyetértettem. Viszont
megint elkanyarodtunk a témától, és ezt megemlítettem.
Gréta bólintott, rengeteg fekete haja az arcába hullott. Már nem
is minket nézett, hanem a pultot.
– Egyszer Ágoston elhívta pár barátját zárás után, és Márk is
felbukkant. Kicsit én is maradtam, bár nem sok kedvem volt
bulizni.
Éreztem, hogy most jön a java.
– Márk olyan furán viselkedett, másként, mint a suliban. Értem,
hogy egy rakás idősebb sráccal vegyült, de akkor is. Egyszer csak
megcsókolt.
– Mi?!

– 71 –
 Rögtön eszembe jutott, hogy a tavaszi bálon Márk milyen
pillantással méregette Grétát. Már akkor sejtettem, hogy tetszik
neki.
Flóra azonban nehezen dolgozta fel az új infót.
– Csak úgy megcsókolt?
– Igen, csak úgy. A haverjainak nagyon tetszett a műsor, de
nekem nem.
– Miért? – kérdeztem.
– Passz. Kellett volna valami szikrának lennie, nem? Én mégis
állati cikinek éreztem az egészet. Tudom, Márkról van szó, meg
minden, de akkor is így éreztem. Velem van baj?
– Nem! – mondta Jázmin határozottan. – Rám sem hatna, ha
Krisztiánt kellene megcsókolnom.
– Még jó – nyögtem, mert elképzeltem a jelenetet.
Megborzongtam. – Mi történt azután? – kérdeztem Grétától.
– Márk is érezte, hogy nem lelkesedem, mert elég hamar
elhúzódott. Addigra már nem figyeltek minket a barátai, ő meg
benyögte, hogy bocs, aztán magamra hagyott. És… én komolyan
megkönnyebbültem. Nem tudom, mi volt velem.
Attól még normális vagy, hogy nem tetszik, ha egy helyes fiú
megcsókol – mondta Flóra, bár közben láttam rajta, hogy
értetlenkedik. Őt biztos nem zavarta volna, ha ugyanebbe a
szituációba keveredik.
– Márk kicsit ijesztő volt – mesélte tovább Gréta. – Pedig
Ágostonnal is jól kijöttem, aki totál őrült figura, meg jártak hozzá
elég fura alakok tetováltatni, én mégis Márktól paráztam jobban.

– 72 –
Nem is beszéltünk utána. Igazából azért ültem el Jázmin mellé,
mert nem akartam Márk előtt ülni. Bocsi.
Végiggondoltam újra mindent, amit Márkról tudtam. A
tánccsoportos lányok közül bárki randizott volna vele rajtam
kívül, őt mégsem érdekelte egyikük sem. Grétára is csak egyszer
nézett úgy, szóval lehet, hogy a báli ruhának meg a kiöltözésnek
szólt.
Mindent összevetve, Márk tényleg elég lazán kezeli a barátnő
dolgot. Lehet, hogy Krisztián barátnőjét is csak úgy szájon
csókolta?
Mire a lányok elmentek, komolyan reménykedtem benne, hogy
Jázmin kitalál valamit a fiúk és Adrienn kapcsán, mert magamtól
nem fogok rátalálni a következő lépésre.
Este még felhívtam Grétát, és beszéltem vele. Megnyugtattam,
hogy szerintem Márk rég túltette magát ezen, és nem tartom
hülyének, szóval ne agyaljon ezen. A kémia az kémia. Vagy
működik, vagy nem.
Ebben maradtunk.

***

Hétfőn szembesültünk vele, hogy le kellene adni a gólyaavatás

programját. A gólyabál zenéjét a C-sek, a díszítést pedig a B-sek
vállalták el, így az osztály és az évfolyam nevében magamra
vállaltam, hogy megszerkesztem és leadom a suliújság
szerkesztőségébe a programot.

– 73 –
 Persze sokáig elvacakoltunk a feladatokkal, főleg, hogy az egész
osztály jelen volt, de végül megszületett. Minden osztály egy-két
címszót adott meg a kilencedikeseknek, hadd aggódjanak, mit
takarnak. Mi a „Szuperhős” programmal kezdünk, ami Gergő
ötlete volt, és alig vártuk, hogy lássuk, a gólyák mit hoznak ki
belőle. Persze, ha addig sikerül szuperhős jelmezt szereznünk.
– Superman- és Batman-jelmezt még csak összedobunk –
mondta Flóra, aki a rajzszakkörös lányok támogatásával elvállalta a
jelmez-tervezői szerepet –, de a Pókember-jelmez bonyolult.
Fogalmam sincs, hogy ilyen cuccot lehet-e kölcsönözni felnőtt
méretben. Nem lehetne valaki más?
– Valaki ikonikus kell – mondta Tomi elszántan, és a többi
kosaras fiú is egyetértett vele. Még Krisztián is helyeselt.
– Tudod egyáltalán, mit jelent az, hogy ikonikus? – nézett rá
Jázmin kevés jóindulattal.
– Na és ha igen? Nem lehet más, csak Pókember, és kész.
Próbáltam megmondani nekik, hogy erre még lesz két hetük,
de ők akkor és ott akarták tisztázni a jelmezkérdést. Végül Tomi
rákeresett a neten, hogy lehet kölcsönözni, és Flóra is
megnyugodott.
Szerdán úgy éreztem, végre elég bátor vagyok, hogy beszéljek
Ákossal. Krisztián reggel óta figyelt, és valószínűleg rájött, hogy
mára időzítettem a dolgot, és előre röhögött rajtam. Számára
tényleg vicces lehetett, hogy Ákost követem egész nap, de én
kevésbé szórakoztam jól.
Szerettem volna egyedül elcsípni, úgy kevésbé ciki, ha elküld
melegebb éghajlatra. Mivel szerdán délután a tavalyi évhez

– 74 –
hasonlóan dupla táncóránk volt, az ebédszünetben terveztem
megejteni a kéretlen találkozást.
Talán ezután minden évben lesz szerdán táncóránk, nem
tudom. A szerda Hegedűs tanárnőé, és bármennyire is szigorú nő,
sőt néha keményen odamondja a véleményét, nagyon szeretem az
óráit. A múlt héten kiderült, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki
a nyári szünetben elpuhult. A kárörvendés persze hamar átment
szenvedésbe, mert a tanárnő bemelegítő és nyújtó gyakorlatok
címén konkrétan kínzást művelt.
Valószínűleg ma sem lesz ez másképp.
Idén a tánctörténet mellett néptáncóránk is lesz, páran örültek
neki, de nekem egyelőre vegyes érzéseim voltak ezzel
kapcsolatban. Vártam is, de közben aggódtam miatta, mert elég
régen foglalkoztam utoljára néptánccal.
Annyira a táncórán járt az eszem, hogy a folyosón szem elől
tévesztettem Ákost.
Ne már, most hová tűnt?
– Hé, Bond-lány! – szólított meg Krisztián. A szokásos
lazaságával állt a teremajtóban, és pimaszul vigyorgott. – A tanári
felé ment.
– Kösz – motyogtam, aztán a tanári felé vettem az irányt.
Végigrohantam a fényesre koptatott, szürke járólapokon, és
élveztem, milyen remekül csúszik a padló. A könyvtár előtt
fékeztem le, onnantól pedig jó kislány üzemmódra váltottam, mert
a tanári közelében nem árt, ha rendesen viselkedsz.
A suli sima téglalap alapú, szóval beláttam a folyosót, de a
tanárit és az igazgatói szobát úgy alakították ki, hogy lezárták a

– 75 –
folyosó utolsó szakaszát. A hatalmas, kétszárnyú ajtó, ami
elválasztotta a privát tanári birodalmat, általában nyitva állt. Ha
Ákos valamelyik tanárhoz ment, akkor hamar bebocsátást nyert,
mert senki nem várakozott a szentély előtt.
Lerohantam a lépcsőn, hátha a földszinten akadt dolga, és
szerencsém volt. Bár nem igazán számítottam rá, hogy Márk
társaságában találok rá.
Az orvosi szoba közel van a főbejárathoz, szinte az aula mellett.
Először azt hittem, Ákos és Márk a védőnőre vár, aztán ahogy
közelebb mentem, láttam, hogy egy másik iroda előtt ácsorognak.
Az utolsó lépéseket bizonytalanul tettem meg, az ajtón lévő
kiírásra pislogtam. Az ifjúságvédelmis irodája volt.
– Sziasztok! – mondtam nekik. Kábé Piroska is ilyen naivan
sétálgatott az erdőben, mielőtt rájött, hogy az élet kemény, mert a
farkasok időnként nagymamákat esznek.
Ákos persze azt hitte, Márkhoz jöttem, elvégre barátok
lennénk. Csakhogy nem Márkra koncentráltam, és ezt mindketten
hamar észrevették.
– Igen? – kérdezte Ákos. Jázmin egyszer azt mondta, hogy
Ákosról sosem fog lerohadni a baseballsapkája, mert akármi
történik, mindig rajta van. Ezúttal sötétzöld sapit viselt, jól
passzolt a hasonló alapszínű pólójához.
– Beszélhetnénk? – kérdeztem, és kérdőn az ajtó felé néztem.
Azt hiszem, elég egyértelmű lehetett az égető kíváncsiságom, de
Ákos úgy tett, mint aki nem veszi az adást.

– 76 –
 Mielőtt válaszolhatott volna, kinyílt az ajtó, és kijött rajta egy
fiatal nő. Olyan illat szökött ki mellette a szobából, mint az
illatgyertyáké. Valamiféle virágos-gyümölcsös keverék.
A nő végigmért mindhármunkat, aztán Márkra mosolygott.
– Gyere be, kérlek – mondta neki.
Az ajtóból még visszafordult felém, de én nem kaptam tőle
mosolyt. Tényleg nem vagyok szépfiú, mint Márk, ezzel együtt
kell élnem. Egyébként elég fiatal tanárnő volt, alig eshetett ki az
egyetemről. Mit tudhat az ifjúságvédelemről? És én mit tudok
róla? Nem sokat.
Az ajtó becsukódott, én pedig visszafordultam Ákos felé. Flóra
szerint kedves mosolya van, de nekem a dühös vagy a
semmitmondó arcát szokta tartogatni. Most is elég közömbösnek
látszott.
Idegesen elhadartam, miért is kerestem meg.
– Biztos, hogy rám gondoltál? – kérdezte tanácstalanul.
Bólintottam.
– Figyelj, erre most nem tudok felelni.
– Senkinek nem kell tudnia, hogy az oldal szerkesztői közé
tartozol. Nem lesz nevesítve.
– Majd beszélek Ervinnel, oké?
Nagyon úgy éreztem, hogy le akar rázni, viszont kibírtuk
bunkózás nélkül, és ezt haladásnak éreztem.
– Hát jó – válaszoltam.
Az ajtó megint kinyílt; Márk ezek szerint rövid látogatásra jött.
A csaj is felbukkant újra, és még ragyogóbb mosollyal az arcán
behívta Ákost. Idegesített a mosolygása.

– 77 –
 Mivel elintéztem, amiért jöttem, nem kellett tovább a
földszinten téblábolnom. Márk az aula felé indult, én meg
követtem. Egy boríték volt a kezében, aminek a közepén egyetlen
sor állt, de nem tudtam elolvasni, mert Márk maga felé fordította
az írást.
– Miért kell ide járnod?
– Nem kell ide járnom – vágta rá azonnal, de hátra sem fordult
válasz közben. A tarkóját figyeltem, meg a rövidre nyírt hajában
lévő cikcakkos mintát. A lépcsőnél kettesével kezdte szedni a
fokokat, de nem siettem utána, mert egy másik ismerős alak
bukkant fel a lépcsőfordulóban. Krisztián és Márk úgy mentek el
egymás mellett, mint két idegen.
Bevártam Krisztiánt, aki rögtön elhívott a büfébe. Ekkor
hirtelen eszembe jutott egy ötlet, tulajdonképpen annak kapcsán,
hogy Ákossal is kettesben beszéltem. Csak a megfelelő pillanatot
kellett kivárni, hogy előadjam Krisztiánnak.
Útközben újra elsétáltunk az ifjúságvédelmi tanár irodája előtt,
mire megemlítettem neki, hogy Ákos minden bizonnyal ide jár
megbeszélésre.
– Tudok róla – felelte. – És mielőtt megkérded, ez Ákos sztorija.
– Oké. – Tényleg nincs közöm Ákos életéhez.
– Mit felelt a melóra?
– Még semmit. Ha nem vállalja el, bajban leszek. Maximum
Márk jöhet még szóba.
Krisztián ekkor idegesen mordult egyet.
– Komolyan, mi a fenéért bírod ennyire?

– 78 –
 Megtorpantam, mert ezt így még sosem kérdezte meg tőlem.
Kínosan ügyel rá, hogy az idő zömében levegőnek nézze Márkot,
de amikor nem, akkor elég nyíltan utálja.
– Őszintén érdekel, vagy azért kérdezed, hogy aztán ezzel
szívózhass?
– Őszintén érdekel.
Nemrég ugyan kiderült Márkról valami, amit nem tudok hová
tenni, de ettől függetlenül tudtam az okát, miért kedvelem.
– Márk a barátom.
Krisztián az arcába lógó tincseket próbálta hátrasöpörni, amivel
annyit ért el, hogy azok rögvest visszahullottak az eredeti
helyükre.
– A barátod, mi? – kérdezte gúnyosan.
– Igen, az – feleltem.
Krisztián elfintorodott, aztán vállat vont.
– Csak meg ne bánd!
– Nagyon cuki, hogy így aggódsz értem, de felesleges. Nekem
kell megbirkóznom azzal, ha bármit is megbánok vele
kapcsolatban.
Elmosolyodtam, mert úgy tűnt, nem tudja, mihez kezdjen a
cuki jelzővel.
Továbbindultam, és hamarosan elértünk a büféhez. Senki nem
állt sorba, csak két felsőbb éves lány evett a kialakított állópultnál.
Krisztián egy óriásszendvicset kért, amiben rántott hús meg saláta
volt, én megelégedtem egy instant poharas borsólevessel. Új
szolgáltatás ez a büfé kínálatában, amit eddig még nem próbáltam
ki.

– 79 –
 A forró poharat a kezemben tartottam, miközben kimentünk az
udvarra, és felültünk a lelátóra. Kellemes, langyos őszi nap volt,
sokan Kint töltötték az idejüket. Csak két diák voltunk az udvaron.
Leraktam a poharat magam mellé, mert égette a kezem. Ahogy
leültünk, összeszedtem a bátorságot, hogy elhívjam valahová,
mondtuk pizzázni vagy moziba, mert nem adtam fel, még mindig
szerettem volna megbeszélni, hogy akkor nyáron melyikünknek
kellett volna felhívni a másikat. Azt találtam ki, hogy egy sulin
kívüli program kettesben talán segítene elfelejteni minden zavaró
tényezőt, és kikapcsolódnánk. Hiába vagyunk szomszédok, hiába
megyünk néha együtt haza, az nem ugyanolyan. Most is kettesben
voltunk, de csak Márkról csevegtünk.
Már épp kimondtam volna a bűvös mondatot, amikor Krisztián
a suli ajtaja felé pillantott. Követtem a tekintetét. Adrienn épp
akkor lépett ki az iskolából, és odaintegetett nekünk. Mindketten
visszaintettünk.
Krisztián kérdőn nézett rám.
– Azóta beszéltél vele?
– Nem – feleltem, de nagyon zavart, hogy ebbe az irányba
terelődött a téma. – Tulajdonképpen miért ebbe a suliba jött?
– Eredetileg is ide akart jönni általános után, de nem vették fel.
Most viszont átvették, úgyhogy ideköltözött a nagymamájához.
Ez az én balszerencsém, gondoltam. Itt egy fiú, aki nagyon is
érdekel, de a volt barátnője felbukkanása óta valami megváltozott
benne, ezt éreztem. Most is furcsa tekintettel bámulta Adriennt…
Nem úgy tűnt, mintha még mindig szerelmes lenne belé, de volt
ott valami más.

– 80 –
 Fájó érzés költözött a mellkasomba, és nem bírtam kinyögni a
meghívást. Amúgy is mennünk kellett órára.

***

Másnap megkérdeztem Jázmint, pontosan mit is csinál egy

ifjúságvédelmi tanár. Annyit tudott, hogy a szociálisan rászoruló,
hátrányos helyzetű vagy a veszélyeztetett diákokat segíti és
támogatja. Azt nem tudta, hogy miben és milyen módon.
Felajánlotta, hogy utánanéz, de a Google-t én is tudtam használni.
A tanárok türelmi ideje lejárt, úgyhogy bekeményítettek, és ezt
néhányan az osztályból eléggé nehezményezték. Nekem szokás
szerint a matekórák voltak a mélypontok. Kovács nem szokott le
róla, hogy gyötörjön, de fejlődés, hogy már nem alázott meg.
Szerintem elhatározta, hogy még nekem, a teljesen hozzá nem
értőnek is megmutatja, hogy a matematika egy szép tudomány. És
én, mint egy teljesen hozzá nem értő, azt mondom, Kovács
álomvilágban él. Egyszer egész közel kerültem ahhoz, hogy
megértsek valami fontos összefüggést, de aztán kifolyt a kezemből
az egész.
A néptáncórák viszont nagy meglepetést jelentettek. Régebben
nem kapott el a hangulat, nem érdekelt a néptánc, de most
valahogy élveztem minden alkalmat. A csoportot inkább az lepte
meg, hogy Márk is hasonlóképp reagált, mint én. Jól elvoltunk
ketten.
Az úszásórákat kimondottan élveztem, és Krisztián
rendszeresen hazakísért. A hangulata azonban továbbra is

– 81 –
változékony maradt. Néha olyan gondterheltnek és nyúzottnak
tűnt, hogy ha tehettem, rászálltam, hogy elvonjam a figyelmét.
Alapvetően utálok levakarhatatlan lenni, de inkább foglalkozzon
azzal, hogy az agyára megyek, mint azzal, hogy valami
elszomorítja.
Egyszer célzottan bedobtam neki egy friss filmcímet, de csak
legyintett, hogy Ákossal már látta, és nem olyan nagyszám.
Mintha nem vette volna a lapot, hogy programot akarok szervezni
vele.
Szeptember utolsó hetében elnéztem a Zeróba is. A suli diákjai
itt élik a társasági életük egy részét. A hely eredetileg pizzériának
indult, de mára tésztaház és kávézó is lett, legalábbis az étlap
szerint. Krisztiánék azért költöztek erre a környékre, mert a Zero
a nagybátyja vállalkozása, így közel van a rokonság.
A szerda délutáni dupla tánc után elmentünk vacsizni a
lányokkal, akiknek szintén duplaórájuk volt az enyémmel egy
időben. Ez persze azt jelentette, hogy későn értem haza, szóval
vagy tízig tanulhattam másnapra, de anya elfogadta a feltételeimet,
és elengedett. Szeptemberben sehová sem mentem, leszámítva a
hipermarketet a hétvégi bevásárláskor. Még moziba sem jutottam
el, úgyhogy egy pizzázás a lányokkal belefért.
Szerettem elbújni a hátsó bokszok egyikébe, mert onnan rá
lehetett látni az egész pizzériára, de szükség esetén el is lehetett
rejtőzni. Gyorsan le is stoppoltam az egyiket, amikor láttam, hogy
üres.

– 82 –
 Nándi, a tulaj, szerette a jó zenéket, az érkezésünkkor épp
Arctic Monkeys szólt, majd Imagine Dragons és Robin Thicke. Ha
épp nem válogatás ment, akkor a Petőfi rádió szólt.
Pizzázás közben szóba hoztam Ákost. Flóra jobban ismerte őt,
ezért tőle is megkérdeztem, amit korábban Krisztiántól.
– Szerinted el fogja vállalni a munkát?
– Nem tudom, talán. Ákos nem olyan, amilyennek tűnik.
Észrevettétek, hogy tavaly nem volt barátnője? Pedig lett volna
jelentkező.
Ákosnak nem pont ez az oldala érdekelt. Inkább arról volt szó,
hogy Patrik passzivitása miatt a diáktanácsi munka egész
felelőssége a vállamon volt. Hiába nem jellemző Patrikra a
másokkal való szemétkedés, most azt várta, hogy elbukom. Akkor
pedig jöhetett volna az „én megmondtam” szöveggel.
Nem vallhattam kudarcot.
– Oké, Ákosnak nem volt barátnője, és ez hogy jön ide? Lehet,
hogy azért, mert a fiúkat szereti.
– Dehogy! – kiáltott fel Flóra.
Gréta vigyorgott, én meg tovább fűztem a gondolatot.
– Szerinted a táncosok közt mindig van meleg srác, de ennyi
erővel a kosarasok közt is lehet, nem?
Gonoszkodásnak szántam, és bejött, mert Flóra felhúzta az
orrát.
– Tanévkezdés óta egyszer dumáltam Ákossal – mondta. –
Fogalmam sincs, hogy elvállalja-e a munkát, mert az apukája most
itthon van. Amúgy négy éve külföldön dolgozik, ezért elég ritkán
tud hazajönni.

– 83 –
 – Az én anyám nem bánná túlzottan, ha apám elhúzna a
kontinens túlsó végébe – jegyezte meg Jázmin.
Általában nem megyünk Jázminhoz bandázni, és ő sem hív.
Aranyos anyukája van, de túl furcsa. Néha teljesen rendben van,
néha meg elvarázsolódik, és mintha megfeledkezne magáról.
Jázmin szülei rég elváltak, és az anyukája egy alkalommal csúnyán
kiborult, amikor felmerült a téma. Nem egyszerűen beleszólt a
beszélgetésünkbe, hanem elkezdett durva dolgokat mesélni a volt
férjéről. Amihez, ugyebár, semmi közünk sem volt.
Jázmint eléggé megviselte az eset. Azóta mindig attól félek,
hogy véletlenül az anyukája füle hallatára fogom doktornőnek
hívni, amiről képtelen vagyok leszokni. Jázmin még mindig nem
mondta el az anyjának, hogy orvos szeretne lenni, mint az apja,
mert balhé lett volna belőle. Az anyja az apukája munkáját okolja
a házasságuk megromlásáért.
– Ákos apukája nyilván nem jókedvéből dolgozik kint – mondta
Gréta a szívószálát rágcsálva. Ha nem a haját csavargatja, akkor is
kell neki valami pótcselekvés. Mindig matat valamivel, végső
esetben firkálgat. Általában a saját kezére. Vagy az enyémre.
– Nem is ez a legfurább ám Ákos családjában – mondta Flóra, és
a fejét hátravetette a boksz párnázott háttámlájának. – Van egy két
évvel fiatalabb öccse, aki a nagynénjüknél lakik.
– Miért?
– Nem mondta, az öccse létezéséről is csak elszólta magát. Most
kezdte a gimit, és vele is rengeteg baja van. Ő a nagy testvér, de
elég problémás az egész szitu így, hogy külön laknak.

– 84 –
 Egyre kevesebb reményem maradt. Eddig nem is gondoltam,
hogy Ákosnak ilyen bonyolult az élete.
– De a nagynéni is itt lakik Budapesten? – kérdeztem.
– Igen.
Ez egyre furább. Az apja külföldön dolgozik, az anyja itt él
Budán Ákossal, az öccse meg egy harmadik rokonnál. Ezt hogy
hozták össze?
– Biztos a családi helyzete miatt kell ahhoz a nőcihez járnia –
jegyezte meg Jázmin.
– Gondolom – bólintott Flóra.
Egyet tehettem. Vártam, hogyan dönt Ákos.

– 85 –
 2. FEJEZET
–––––––––––––––––––––
OKTÓBER, AMIKOR MINDEN TÚL SOK

OKTÓBER ELEJE MINDENKINEK MÁSÉRT LETT FONTOS. A

kilencedikeseknek például a gólyaavatásról és a gólyabálról szólt,
Ervinnek pedig az új Facebook-oldalról, ami nagyon jó
visszajelzéseket kapott. Ákos végül elvállalta, hogy részt vesz
benne, de megkért, hogy ne reklámozzam. Kimondottan hálás
voltam neki. Patrik persze nem kommentálta a győzelmemet.
Immár biztossá vált, hogy a kosaras srácok között is történt
valami, mert feltűnt, hogy Levi egyre inkább leszakadt Krisztiántól
és Ákostól. Tavaly hármasban lógtak, de sulikezdés óta Levi
többnyire egyedül kószált, vagy más kosarashoz csapódott.
Ákos ellenben állandóan a haverját, Krisztiánt nyúzta.
Piszkálta, szívatta, néha még égette is, persze csak órán, amikor
barátok közt volt. Szerintem ő is tudta, hogy Krisztiánnal csak
látszólag van minden rendben, közben valamin rágja magát.
Szívesen megbeszéltem volna Ákossal, hogy tényleg ezért csinálja-
e, ha ugye nem Ákosról lett volna szó. Kettőnket együtt úgy
hívhatnának, hogy robbanó elegy, aminek következményeit nem
kell ecsetelni. Mindenesetre nem vetettem el a beszélgetés ötletét,

– 86 –
de bedobtam egy képzeletbeli „kidolgozás alatti akciótervek”
mappába.
Örültem, hogy Krisztiánnak van egy ilyen barátja, mint Ákos.
Kilencedikben nem sokat foglalkoztam Ákossal, alapvetően nem is
érdekelt, mi rejtőzik a külső mögött, idén azonban egyre több jó
tulajdonsága került a felszínre. Ott van a sulinak végzett munkája,
meg az, hogy hűséges barátja Krisztiánnak, szóval hiába is hittem
valamikor, hogy agyatlan sportoló, valójában nagyon is rendben
van. Legfeljebb tanulni nem szeret túlzottan.
A gólyaszívatás hete egyébként jól sikerült. A „Szuperhősök”
feladatunk általános sikert aratott, mert azon nem lehetett nem
röhögni, hogy egy Batman-jelmezbe bújt srác rohan az udvaron,
hogy világmegmentő küldetést hajtson végre, mögötte meg vagy
tízen skandálják, hogy „Batman, mentsd meg a vécékefét!”. Mivel
pontoztuk a kísérők lelkesedését és létszámát, továbbá Batman
kreativitását is, ahogy levadássza a kosárpalánkra felakasztott
eszközt, nagyon hatásos lett a műsor. Szerencsére Gergőék
beruháztak egy új vécékefébe, mert egyetlen gólya sem érdemli
meg a használtat. Fúj!
Amúgy a többi osztály sem úszta meg. A B-sek kapták
Supermant, akinek az egyik fára kötött biciklipumpát kellett
hősiesen megmenteni, Pókembernek pedig, szegénynek, egy
rovarirtó sprayt kellett felkutatni a tornateremben. A fiúk gyatra
humora.
A B-sek és a C-sek ellőtték a szokásos poénokat: etetős
feladatok, fiúk lányruhában, fiúk sminkben, és volt egy ügyességi
verseny is, ami miatt Jázmin rendesen felháborodott.

– 87 –
 – Mi bajod van ezzel a feladattal? – kérdezte Tomi a szerdai
nagyszünet után.
– Szerintem nem kellene ennyire… hát annak a látszatát
kelteni… – Jázmin befejezetlenül hagyta a mondatot. Direkt.
– Minek?
– Mégis mit imitál, hogy a fiúnak egy zsinór lóg a derekán,
amire egy tollat kötöttek, és ezzel kell beletalálni egy hasonló
módon rögzített kólásüvegbe, ami meg a lány derekán lóg?
– Ne kötözködj! – nyögte be Tomi. Támogatást várva a legjobb
barátjához fordult, és Gergő szorgosan bólogatott.
– Szórakozzak inkább azon, hogy kellemetlenül intim
helyzetbe hoztak másokat az egész suli előtt?
– Ez gólyaszívatás. Ez a lényege.
– A kellemetlen igen, de nem az intim.
– Szerintem még segítünk is azokon a srácokon. Úgyse fognak
ennél közelebb kerülni a csajokhoz a suliban. Jázmin elfordult
Tomitól, feladta az értelmetlen vitát egy olyan fiúval, aki
bármilyen hülyeségre hajlandó. Többnyire bírom Tomi humorát,
de néha olyan érzésem van, mintha egy Adam Sandler-filmben
élne, és véleményem szerint vannak bűn rossz Adam Sandler-
filmek.
A gólyaavatás utolsó napján persze a „bál” következett, vagyis a
diszkó. Az előadóterembe menet rövid szoknyás lányokat és
kicsípett fiúkat kerülgettünk. Kissé fülledt, meleg levegő várt
minket odabent. Legfőképp üldögéltem a lányokkal, mert idén
valahogy nem volt kedvünk táncolni, és az elsősökön témáztunk.
Eleinte egy csapat kilencedikes lányt figyeltünk, akik kört alkotva

– 88 –
ugrabugrállak egy Katy Perry-számra. A kritikus táncos énem
nehezen viselte, hogy az összhang teljesen hiányzott a
mozgásukból, viszont a nyávogós stílust remekül hozták.
– Ezek a lányok… á, inkább hagyjuk! – mondta Flóra, aki
szintén a szökdécselő csapatot nézte. Immár másik számra
szökdécseltek.
Pár perc múlva egy rémesen lapátfülű kilencedikes fiú sétált el
előttünk, és lopva felénk pillantott. Tényleg annyi történt csak,
hogy végignézett rajtunk, aztán irtózatosan gyorsan lehajtotta a
fejét. Mintha el is pirult volna.
– Szerintem a fiúkat is hagyjuk – mormolta Gréta, mire
elnevettük magunkat.
Végigpásztáztam a termet, és közben azon gondolkodtam, hogy
a tavalyi gólyabál miért telt annyira más hangulatban. Talán ez
csak elsősként buli. Akkor Krisztiánnal dumáltam, Kristóf a
lányokat táncoltatta, Márk pedig, aki most el sem jött, csendes
nézelődőként töltötte az időt.
Észbe kaptam, és elindultam valami üdítőért, nehogy egy buli
kellős közepén a régi időkről nosztalgiázzak. Ennél nincs rosszabb.
Ákos is ott állt a büféasztalnál, és ahogy a soromra vártam,
elolvastam a pólója feliratát. Sötétszürke póló volt, a hátulján fehér
betűkkel: Az egyetlen baj az egoistákkal az, hogy saját maguk
sokkal jobban érdekli őket, mint én.
Mindketten megkaptuk a kólánkat, majd odaszóltam:
– Jó kis póló. Ez az életfelfogásod?
Ákos megfordult, és meglepetten felvonta a szemöldökét.

– 89 –
 – Egy havertól kaptam anno szülinapra. A csajok bírják a vicces
pasikat.
Elfintorodtam, aztán eszembe jutott, vajon hány lány
fintorodna el egy ilyes srác láttán. Biztosan nem sok. Nem
tehettem róla, nekem akkor is túl helyes volt az arca, akár modell
is lehetett volna ilyen ábrázattal. Tényleg fura, hogy nem volt
barátnője az elmúlt évben, ahogy azt Flóra megállapította. Az
egyik C-s lány ráakaszkodott ugyan, de úgy rémlik, nem jártak.
– Nem látom, hogy buknának a csajok – néztem rá értetlenül, és
azon gondolkoztam, hogy hozzam fel a Krisztián-témát.
– Mert nem azt figyeled. Nézz szét hét óránál – felelte röhögve,
aztán otthagyott egyedül.
Akció lefújva.
Pár másodpercig csak álltam ott, aztán megfordultam „hét óra”
irányába. A nagy kupac ugrifüles kilencedikes lány mind engem
bámult. Az egyikük elárulta magát, mert a távolabb álló Ákosra
pillantott, aztán vissza rám. Segítség, ezek még meglincselnek,
mert szóba álltam az osztálytársammal!
Ráadásul, amikor visszamentem, alighogy lehuppantam a
székre, Flóra rögtön faggatni kezdett, mi történt.
– Dumáltunk. A pólójáról – magyaráztam. Elég hangosan szólt a
zene a teremben, de már nem zavart a lüktetés a fejemben.
– A pólójáról? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.
– Igen, arról. Megnyugodhatsz, a többi ruhája nem érdekel.
Miért, van valami változás veletek? – kérdeztem, mert év eleje óta
alig beszéltünk arról a problémáról, ami úgy kezdődik, hogy Flóra
és Ákos. Igazság szerint szándékosan nem hoztam fel a témát még

– 90 –
a múltkor, a Zeróban sem, mert Ákos olyan szintű plátói szerelem,
ami zűrös. Bármikor szívesen beszélek róla, azzal nincs gond, de
utálom hallani, hogy a barátnőm hiába reménykedik.
Flóra a fejét rázta, és hosszú, citromsárga felsője alját igazgatta.
Amúgy baromira tetszett az a felső, ezért rácsaptam a kezére,
amikor gyilkolni kezdte a húzgálással.
– Szerinted nem mondanám, ha lenne? – kérdezte dühösen. –
Elég egyértelműen közölte, hogy nem akar tőlem semmit. Az
üzeneteimre is egy héttel később válaszol, mintha elfelejtené, hogy
a Facebook percre pontosan kiírja, mikor olvasta őket.
Jázmin karba font kézzel, elgondolkodva nézett ránk.
– Szerintem meg kellene keresni a Facebookot, hogy szabják
személyre a srácok profilját. Nem azt kellene kiírni, hogy az
üzenetet Látta 18:42, hanem azt, hogy Látta, és rohadtul nem
érdekli 18:42.
Elvigyorodtam, bár Flórának nem sokat segítettünk ezzel.
– Miket irkálsz neki? – kérdeztem.
– Hát… amikor nagyon magam alatt voltam, mindig küldött
nekem számokat, és amúgy nagyon jó ízlése van. Szóval néha én
is…
– … küldesz neki zenéket – fejezte be Gréta.
– Szerintem semmi gáz nincs benne.
– Sajnálom – vigasztalta Gréta. – Magadat bántod, ha sokat
rágódsz rajta.
– Könnyű azt mondani – vágta rá Flóra.
Egyikünk sem tudta mivel vigasztalni. Jázmin megsimította a
karját, én meg úgy döntöttem, inkább elterelem a témát Ákosról,

– 91 –
ezért rákérdeztem a sárga felsőjére, mert akadt egy sejtésem ezzel
kapcsolatban.
– Te tervezted?
– Igen, én csináltam – mondta, és egy halvány mosolyt is
megeresztett.
– Hogy van ehhez erőd meg időd? – kérdezte Gréta.
– Tavaly azt a három ruhát megtervezni és megcsinálni majd
egy évembe telt, pedig anya is segített, mert ő varrta össze őket.
– Anyukád így tud varrni?
– Igen, másodállásban még ma is szokott ruhákat javítani. Egész
nyáron azért dolgoztam, hogy vehessek egy csomó anyagot, amivel
kísérletezhetek.
Jázmin megállt Flóra mellett, és ő is a blúzt kezdte
tanulmányozni. Egyszerre érintettük meg a puha anyagot.
– Idén is indulsz új ruhákkal a tavaszfesztiválon? – kérdezte
Jázmin.
– Még nem tudom. Az egész divatbemutatót Natali intézte, de
mivel ő elballagott, fogalmam sincs, hogy idén is lesz-e ilyen
program.
– Megkérdezzem Ervint? – ajánlottam fel. – Ha van kedved,
szerintem átvehetnéd.
– Gondolkodom rajta, oké?
Hagytuk gondolkodni.

***

– 92 –
Szombat estére az őseimnek programjuk volt Havasiékkal,
színházba mentek, engem pedig otthon felejtettek, persze
szándékosan. Egy vihar kellős közepén.
Na jó, nem teljesen a közepén, de jócskán fújt a szél, és esőre
állt az idő. Épp a tornácra néző ablakot készültem becsukni,
amikor még ezt a rém egyszerű feladatot is elbaltáztam. Nem
tudom, hogyan történt. A szél kirántotta a kezemből a kilincset,
utánakaptam, de nem értem el. Óriási csattanás következett, aztán
betört az üveg.
Ráadásul nem sokkal ezelőtt villámlott, így az üvegtörés mellé
megérkezett a vészjósló mennydörgés is.
A fene ebbe az ablakba! Normális az, hogy ennyitől kitörik?
Még próbáltam feldolgozni a kisebbfajta sokkot, amikor
megszólalt a mobilom. Krisztián hívott.
– Otthon vagy?
– Igen.
– Ezek szerint nem egy betörő szerencsétlenkedik a
házatokban.
Elmosolyodtam.
– Igazából én vagyok a betörő, aki szerencsétlenkedik. Kitörtem
egy ablakot.
Pár pillanatnyi csend szakította meg a beszélgetésünket, majd
egy fáradt sóhajtás következett.
– Jön a vihar – közölte.
– Igen.
– Rögtön besötétedik.
– Igen.

– 93 –
 – És egyedül vagy.
– Igen.
Megint sóhajtott, majd letette a telefont. Igazán felemelőek
ezek a hosszú, lelkizős beszélgetések Krisztiánnal. Puff neki.
Zsebre vágtam a telót, és megint végignéztem az
üvegtörmeléken meg az ablakkeretből kiálló darabokon. Nem lett
jobb kedvem a meredező csonkok látványától. És a csengő is
megszólalt.
Kimentem ajtót nyitni, és a küszöbön meglepetésemre
Krisztiánt találtam. Baseballsapkáját a szemébe húzta, a kezét a
kapucnis pulcsija zsebébe rejtette. Mint egy házaló vandál.
– Á, csak te vagy? Az üvegest vártam.
– Mekkora poén – morogta, majd ellépett mellettem, és bejött a
házba. Nem igazán örültem, hogy Krisztián ennyire otthon érzi
magát nálunk. Valószínűleg ez az utolsó gondolat az arcomra is
kiült, mert elvigyorodott.
– El is húzhatok, ha zavarlak.
Nagylelkűen intettem.
– Maradhatsz.
Erre még jobban vigyorgott, és hamarosan mindketten a baleset
helyszínén álltunk, hogy megvizsgáljuk a roncsokat.
– Felhívod a szüleidet? – kérdezte.
– Normál esetben eszembe sem jutna, de ugye a mostoha
körülmények…
– Várj vele! Hol a fészer?

– 94 –
 Meglepetten néztem rá, mert sejtettem, mire készül, és
ilyesfajta lovagiasságot nem vártam el tőle. Mindenesetre nem is
akartam visszautasítani, úgyhogy odavezettem a fészerhez.
Bent villanyt kapcsoltam, és megálltam a régi munkaasztal
mellett. Krisztián körbejárta a kis helyiséget, ahol főleg kerti
cuccok voltak, mert anya szeretett kertészkedni, meg néhány
szerszámosláda, két kis szekrény és egy csomó limlom, amit apa
halmozott fel az évek alatt.
Krisztián fogott egy vödröt, aztán menet közben belepakolta a
neki tetsző dolgokat. Például egy kisebb kalapácsot, extra erős
ragasztószalagot meg összehajtott fóliát, amivel, gondolom, a kitört
üveget akarta pótolni. A beszerzőkörút végén a házba indult a
szerzeménnyel.
Lehet, hogy vannak, akik a rosszfiúkra buknak, de nekem
nagyon imponált ez a feltalálom magam ezermesterként is, hogy
segítsek a bajbajutott lánynak hozzáállás.
Amint visszaértünk a nappaliba, hátraparancsolt azzal az
utasítással, hogy majd szól, ha szüksége van valamire. Á, szóval én
leszek az ezermester inasa. Izgalmas.
Krisztián levette a sapkáját, aztán kitörte az ablakkeretből az
ottmaradt üvegszilánkokat. Miután végzett, szólt, hogy söpörjem
össze, és tegyem bele a vödörbe, majd miután ez is kész volt,
hosszas, megfontolt munkával felszerelte a fóliát az ablakkeretre.
Ragasztószalaggal rögzítette, bár nem volt biztos benne, hogy ott is
marad.
Nem tudom, hány korombeli lánynak van olyan barátja, akinek
nem okoz gondot ilyesmi, de nagyon hálás voltam. Olyannyira,

– 95 –
hogy vacsorázni hívtam a megfáradt munkást, és a konyhába
menet mindketten vigyorogtunk az új titulusán. Anya lasagnét
készített, Krisztiánnak pedig tökéletesen megfelelt, szóval
melegítettem belőle.
Miközben figyeltem őt, ahogy eszik, csináltam magamnak egy
kakaót. Ilyenkor eszembe sem jut, hogy egy suliba járunk, és ott ül
a közelemben, meg kínlódik az irodalomórán, egyszerűen csak
Krisztiánt látom, egy fiút a szomszédból, aki önként ajánlkozik, ha
segítségre van szükségem.
– Köszönöm.
– Ez nem betörésbiztos, ugye tudod? Még jó, hogy nem az
utcára néző ablak tört ki.
– Nem lesz gond.
– Most ezt mondod – nézett rám felhúzott szemöldökkel. –
Emlékszem, mi történt legutóbb, amikor egyedül hagytak a
szüleid.
Zavarba jöttem. Én is emlékeztem. Anyáék pont nem voltak
itthon, amikor összebalhéztam a suliban Szabinával. Az is rémlett,
hogy Krisztián hazakísért, megvigasztalt, aztán megcsókolt. Hetek
óta először tett célzást kettőnkre, és én rögtön eljátszottam a
gondolattal, hogy akár hasonlóan is befejeződhetne a nap.
Ahogy ránéztem, a légzésem akaratlanul is elakadt. A tenyerem
nyirkossá vált, és ez a rohadt konyha valahogy túl meleggé.
Szerettem volna azt a befejezést. Túlságosan is.
Krisztián nem szólt, hanem engem nézett. Egy pillanatra
összekapcsolódott a tekintetünk, és én újra nyeltem egyet. Nem
tudom, meddig tartott, de ő nézett félre először, mintha nem is

– 96 –
akarná meglátni rajtam, mi jár a fejemben. A herceg visszatért a
várba, a kapu leereszkedett, az árok pedig megtelt vízzel.
– Itt maradok, amíg megjönnek az őseid – mondta higgadtan.
Kifújtam egy jó adag levegőt. Ennyivel be kellett érnem.
Néhány pillanattal ezelőtt hiába akartam, hogy lássa rajtam az
érzéseimet, most nagyon igyekeztem, hogy elrejtsem a
csalódottságomat.
– Rendben. Mozizás? – ajánlottam. Szerintem remegett a
hangom, de Krisztián nem mutatta jelét, hogy észrevette volna.
Annyit tehettem, hogy neki tetsző időtöltést választok, amíg
anyáék hazaérnek.
– Oké.
– Akciófilmek?
– Szokás szerint? Megegyeztünk.
Tetszett neki az ötlet, és nekem is jobb kedvem lett. Már a vihar
sem zavart, hisz’ hosszú mozimaratonra készültem, miközben egy
szívdöglesztő mosolyú kapucnis vandál vigyázott rám. Nagyjából
elégedetten ültem vissza a székre, és telenyomtam tejszínhabbal a
kakaót.
Persze hamarosan előkerült Moneypenny is. A szemei
elragadóan csillogtak, és rögtön kiszemelte magának a
legkényelmesebb helyet a konyhában. Krisztián ölét.
– Mi a helyzet a meccsekkel? Mostanság lesznek, nem?
– De. – Itt kissé elbizonytalanodott. – Figyelj, meghívnálak,
meg minden, de nem hiszem, hogy újabb tanúkat akarok az
alázásunkhoz.
– Milyen alázáshoz?

– 97 –
 Krisztián elkapta rólam a tekintetét. Moneypenny, az aljas,
érzéketlen dög, berregve élvezte Krisztián gondoskodását.
– Jól van, megkapod a szupergazdi díjat, de továbbmennénk
végre?
– Az edző.
– Mi van vele?
– Az, hogy egy állat.
– Most komolyan, ez nem újdonság. Megint Gergő miatt?
– Á, nem! Gergő rendben van.
– He?
Talán neki rossz a memóriája, vagy nekem jobb, mint kellene,
de úgy rémlik, nem nagyon csípték Gergőt, akinek az apja fejes, és
emiatt, hogy úgy mondjam, Gergő kitüntetett figyelemben
részesült a csapatban.
Krisztián végre megenyhült a zavarodottságom láttán.
– Nem lettünk haverok, de nyár eleje óta ki lehet vele jönni.
– Akkor mi a gond?
Krisztián csak a vállát vonogatta, és ezúttal ez nagyon zavart.
– Légy szíves, ne kelljen kimennem a harapófogóért!
– Annyi a szitu, hogy az edző rám szállt. Rohadtul. Ne kérdezd,
miért, nem lényeg. Amikor ez feltűnő lett, a többiek inkább
mellém álltak, és ez még kevésbé tetszett neki. Az egész edzés
abból áll, hogy üvölt velünk, minket meg nem izgat.
– Év eleje van, Krisztián. Ne temesd el a csapatot, légyszi!
Beszélj valakivel!
– Mégis kivel? És mit mondjak?

– 98 –
 Ebben speciel igaza volt. Egyetlen tanárhoz se állíthatsz oda
azzal a szöveggel, hogy egy másik pikkel rád, és szemétkedik
veled. Ilyen helyzetekben nem hisznek a diáknak, ami elég gáz.
Tök rossz kedvem lett, pedig egész biztos, hogy Krisztián sem
így tervezte az estét.
Aztán csörögni kezdett a telefonja. A töredék dalszöveget
felhasználva azóta már megtaláltam a számot a neten. Az előadó
Mötley Crüe volt, a szám pedig a Shout at the Devil.
– Francba – nyögte mérgesen, de aztán kinyomta, majd
visszadugta a zsebébe.
Azért jól láttam, hogy Adri hívta, bár ezt már eddig is sejtettem.
– Kicsit sok minden jött most össze, úgyhogy bocs, ha…
– Ha mi?
– Ha… néha hülye vagyok – mondta halkan.
Ez most még furább volt. Egy ideig egymást bámultuk, aztán
megpróbálta visszacsempészni az elszökött hangulatot. Talán túl
egyszerű lélek vagyok, de nekem a viccmaraton is elegendő volt
ehhez. Miután jobb kedvem lett, vitatkozni kezdtünk, melyik
filmet nézzük, és végül a Mr. és Mrs. Smithnél maradtunk. Az
egyik jelenetnél Krisztián nem is a filmet figyelte, hanem engem,
ahogy dúdolni, sőt énekelni kezdtem az egyik számot:
– The flower looks good in your hair…
– Egy újabb dalszöveg megy a füzetedbe?
– Már benne van.
Nevetve legyintettem, a Mondo Bongo vagy egy éve bekerült a
dalszövegfordítások közé. Körülbelül tíz teleírt füzetem van, mert
egyrészt ez hobbi, másrészt nyelvgyakorlásnak is jó.

– 99 –
 Azt hiszem, a második film vége felé aludtam el, mert reggel a
kanapén ébredtem Krisztián nélkül. Reggelizés közben végig azt
hallgattam anyától, milyen figyelmes fiú ez a Krisztián, mert
átjött, szerelt, velem maradt és vigyázott rám. Le volt nyűgözve, és
ez nem semmi.
Apa kevésbé tűnt lelkesnek, amikor elmesélte, hogy éjfél körül
arra értek haza, hogy a lánya a kanapén alszik, egy srác pedig a
földön ülve tévézik mellette.
Igazából azon is kiakadhatott volna, hogy kitört az üveg, de úgy
tűnt, ez kevésbé érdekli. Ő tudja.

***

Vasárnap délelőtt annyira unatkoztam, hogy anya CD-

gyűjteményét vizslattam, hátha találok valami izgalmas zenét.
Nos, találtam. Megakadt a szemem egy Ashanti-albumon, úgyhogy
kihúztam a sorból, és megnéztem.
Anya zenei ízlésébe nagyon sok minden belefér, de Ashanti?
Nem tudtam elképzelni, hogy az R&B előadók rajongótáborát
erősíti. Rákérdeztem.
– Az egyik kolléganőm hagyta ott a gyógyszertárban, amikor
elment tőlünk. Senkinek sem kellett, úgyhogy hazahoztam. Neked
adom.
Ilyen egy eredményes vasárnap délelőtt. Ingyen CD, hurrá!
– Mi a helyzet a suliban? – kérdezte, miközben intett, hogy
kísérjem el főzni. Aztán hozzátette, hogy az ellenőrzőmet is
vigyem, de ekkor már úgy nézett rám, mintha azt üzenné: nem

– 100 –
főzés lesz itt, hanem vérfürdő, ha talál benne valamit. Persze
miután átvizsgálta, megnyugodott, és feltette újra a kérdést a
suliról.
– Semmi különös nem történt.
– Ugorjuk át ezeket a válaszokat, jó?
– Végül is mesélhetek, ha tényleg érdekel. Tábori tanárnő
teljesen megutáltatja velem a németet, Pintér óráján pisszenni sem
lehet, mert félünk, hogy egy óvatlan pillanatban kitör belőle
Hannibal Lecter, fizika- és kémiaórán pedig általában valamiféle
önpusztító tervet szoktam fontolgatni. Eddig szóba jött, hogy
kivetem magam az emeleti ablakból, vagy egyszerűen a Dunába
gázolok, és hagyom, hogy elsodorjon az ár. Te mit javasolsz?
– Annyira rossz?
– Gyilkosan unalmas. Ja, és a táncórákon mindenki rám néz a
csoportból, ha valamivel kapcsolatban döntést kell hozni. Hát mi
vagyok én, a legfőbb koreográfus?
Anya mosolyogva hallgatott.
– Ne vigyorogj, légyszi! – kértem.
– Rendben. Van még valami? A barátaiddal mi a helyzet?
– Gréta szokás szerint kétnaponta szólal meg, Jázmin pedig
kétpercenként, már csak az egyensúly kedvéért is. Flórával
minden rendben, azt leszámítva, hogy a fiú, aki első óta tetszik
neki, nem akar járni vele. Kristóffal elvagyok, bár most elszakadt
az osztálytól, és sokat lóg a tánccsoportosokkal. Szerintem azért,
mert Márkkal félig össze vannak veszve.
– Hogy lehet félig összeveszni valakivel? – Értetlenül nézett
rám, miközben a répát pucolta.

– 101 –
 – Hát úgy, hogy beszélnek meg látszólag elvannak, de elég
felszínes az egész. Szerintem csak a suliban dumálnak. Márk
egyedül tölti az idejét, mondjuk, nem is nagyon bolygatom, és azt
most hagyjuk, hogy miért. Ha akar valamit, majd keres.
Krisztiánról meg biztos hallasz te is más forrásból.
Miközben meséltem, anya megfordult, hogy kezet mosson a
csapnál, aztán sorra nyitogatta a szekrényeket. A pulton egyre
gyarapodtak a hozzávalók az ebédhez.
– Valami jó? – faggatott tovább, és láttam, hogy kezdi megbánni
a kíváncsiságát. Talán ennyi információra mégsem számított.
Pedig akadt még mesélnivalóm.
– A biosz elmegy, jó fej az ofő, meg jó tanár. A sok tesit páran
utálják, de én elvagyok, képzeld, a múltkor tollasoztunk…
Ekkor megszólalt a telefonom. Anya intett, hogy vegyem fel
nyugodtan. Talán megkönnyebbült, hogy lerázhat. Jázmin volt, a
hangja sürgetőnek tűnt már a köszönéskor is.
– Most rögtön gyere át Flórához! Híreim vannak, és nem ér rá
holnapig.
– Ezt Flórával is megbeszélted már?
– Naná, mégis mit gondolsz?
Simán kinéztem belőle, hogy hívatlanul talit szervez Flórához.
– Miről vannak híreid? – kérdeztem rossz előérzettel.
– Adriról.
– Ott leszek – mondtam azonnal.
– Hol leszel ott? – nézett rám anyu kérdőn, miután kinyomtam
a telefont.
– Flóránál. Sürgős. Elmehetek?

– 102 –
 – Hazajössz ebédre?
– Nem tudom, de felhívlak, oké?
Anya láthatta rajtam, hogy nyugtalan vagyok, mert egy
bólintással beleegyezett.

***

Rekordidő alatt hajtottam oda. Flóra a közelünkben lakik, és most

ő volt a soros, hogy nála talizzunk. Gréta panelban lakik, és van
egy kistesója, aki imádja a nővérét, csak sajna akkor is csinál neki
programot, amikor átmegyünk. Ilyenkor Gréta csak félig van jelen.
Miután csengettem, Flóra apukája engedett be, akivel mindig
csak futólag találkoztam. Mondta, hogy bárhol letámaszthatom a
biciklit a betonozott udvaron, aztán maga elé engedett a bejárati
ajtóban. A ház picit rumlis volt, de nekem tetszett, hogy nem az a
katonás rend fogad. Például a lakáskulcsokat csak ledobták az
előszobában lévő szekrényre, pedig volt egy akasztó kialakítva erre
a célra. A nappaliban sem rendezték össze a napilapokat és a
reklámújságokat úgy, ahogy anya teszi, hanem egymásra hajigálták
őket. Nálunk az is elképzelhetetlen, hogy a lakás különböző
pontjain használt poharak és bögrék árválkodjanak, mert anyu
úgyis összeszedi őket egy őrjárat alkalmával.
Elsőként érkeztem. Flóra a ruhaterves füzetét lapozgatta, és
valamit nagyon rajzolt, úgyhogy kért pár percet, hogy befejezze.
Lehuppantam a földre, és itt is szétnéztem. Flóránál általában
rumli volt, de nem annyira a trehányság miatt. Ő inkább az a
szétszórt művészlélek típus. Az asztalán konkrétan egy

– 103 –
centiméternyi hely sem maradt, mert telepakolta ceruzákkal,
tollakkal, filcekkel és füzetekkel. Az egyik könyvkupac tetején egy
divatmagazin hevert kinyitva; még nem döntötte el, hogy leessen-
e a földre.
A padlót egyszínű, szürkéskék szőnyeg fedte, a falak fehérek
voltak, a bútorok pedig barnák. A ruhásszekrény ajtajára Flóra
vázlatokat és skicceket ragasztott. Nem is annyira arcokat
ábrázoltak, inkább hangulatokat és érzéseket. Mindezt pusztán pár
vonallal. Lenyűgözve nézegettem őket.
Flóra az asztal fölé hajolt, göndör tincseit félpercenként a füle
mögé simította. Világoskék farmert és egy sárga pólót viselt, a
karján lévő gyöngykarkötő mindig odakoccant az asztalhoz,
amikor lapozott.
– Rakhatsz be valami zenét – intett a bekapcsolt számítógép
felé.
Odaültem a gép elé, ahol a Youtube volt megnyitva. Először egy
Outkast számot kerestem, a Rosest, aztán egy Fábián Juli és
Zoohacker dalt.
Amikor Flóra nagyon ráncolta a szemöldökét, odamentem
mellé, és belenéztem a füzetbe.
– Hű, ez nagyon tetszik – mondtam egy fekete alapon narancs-
sárga mintás ruhára mutatva. – A narancssárga nem az én színem,
de Jázminon el tudnám képzelni.
– A szülinapjára szeretném, már az anyagot is megvettem.
Áprilisra csak készen leszek vele!
Elővette a szekrényébe dugott anyagot, ami ugyanolyan mintás
volt, mint a rajzon. Nem nézegettük sokáig, mert Jázmin bármikor

– 104 –
befuthatott. Ahogy Flóra visszapakolta az anyagot a szekrénybe, és
megigazított pár dolgot a polcon, egy doboz cigi esett a lábam elé.
Gyorsan felvettem, bár Flóra megpróbálta kikapni a kezemből.
Megráztam a dobozt. Pár szál lehetett benne.
Flóra újabb próbát tett, hogy visszaszerezze, de a hátam mögé
rejtettem.
– Még mindig cigizel? Miért titkoltad?
– Ennél hangosabban nem megy? – pisszegett rám dühösen az
ajtó felé pillantva. Szinte suttogva folytatta: – Néha elszívok egy-
egy szálat, és akkor mi van?
– Semmi – feleltem gyorsan, mert így is volt.
– Mi az, hogy semmi? Egyszer teljesen kiakadtál, és tíz percig
zengett tőled a pláza, hogy mennyire utálod a cigit, és nem érted,
miért cigiznek annyian.
– Nekem fontos a tánc, és nem akarom önként megnehezíteni
az életem azzal, hogy cigizni kezdek. Ennyi.
– Azt hittem, nem helyeselnéd.
– Tényleg nem örülök neki, de a barátnőm vagy. Ez normális
helyeken azt jelenti, hogy olyannak fogadlak el, amilyen vagy.
Nem kell szentbeszédre számítanod.
– Jázminnak sem említettem – felelte.
– Fogadjunk, ugyanazt fogja mondani, amit én. Grétát miért
hagytad ki?
– Mert csókolózott Márkkal. Igazi romlott nőszemély – mondta
nevetve. – Egyébként Gréta tud róla, és nem csinált belőle nagy
ügyet.

– 105 –
 – Figyelj, előre meg tudom jósolni, mi jönne ki egy hülye
magazin önismereti tesztjén, ha vennéd a fáradságot a kitöltéshez.
Nem kell másokhoz mérned magadat, oké? Ezt ígérd meg!
– Jó, ígérem.
Éreztem, hogy reflexből válaszolja ezt, nem pedig azért, mert
így gondolja.
– Komolyan mondtam. Ígérd meg!
– Oké.
– Ígérd meg! – emeltem meg a hangom.
Flóra rám nézett, úgy tűnt, felfogta, hogy komolyan gondolom.
– Rendben. Megígérem.
A kezébe adtam a cigit, épp amikor lépéseket hallottunk
kintről. Flóra elrejtette a dobozt, aztán az asztalhoz rohant, és a
vázlatfüzetét is a fiókba dobta.
Jázmin és Gréta egyszerre érkezett meg, úgyhogy kezdődhetett
a kupaktanács.
– Szóval, mi van Adrival? – kérdeztem Jázmint, aki mellettem
ült a földön.
– Először is, el kell mondanom, hogy komoly kutatómunka áll
mögöttem.
– Jól van, zseni vagy meg minden, de nyögd már ki!
– De sürgős lett! Azért vagyunk itt, mert te képtelen voltál
bármit is kideríteni.
– Hé! Mondd már!
Jázmin felnevetett, mert élvezte, hogy kínozhat. Időhúzás
gyanánt megigazította a szemüvegét, aztán a hullámcsatokat a
hajában, és még a kék felsője gallérját is kiegyenesítgette.

– 106 –
 – A csaj nem testitagozatos középsuliba járt, hanem sima
gimibe, és sulin kívül kosarazott. Vácon laktak, de most a
nagymamájához költözött Pestre.
– Jó, de hogy vették fel hozzánk? – kérdezte Flóra. – Honnan
tudta, hogy pont van egy hely, amit meg lehet pályázni?
– Bennfentes volt. Tavaly is felvételizett, de nem jutott be.
Aztán egy itteni diák anyja megsúgta a szüleinek, hogy üresedés
van. Tippeljetek, ki volt az!
– Tudnunk kéne? – kérdeztem.
– Havasiné. Krisztián anyja.
– Ne már!
– De. Lilla, ez az Adri nem csupán egy volt barátnő Krisztián
életében, hanem a család barátja.
– Ez nagyon meredek! – Hitetlenkedve megráztam a fejem. –
Képes volt ideköltözni Krisztián miatt?
Jázmin a térdére támasztotta az állát.
– Senki sem állította, hogy Krisztián után jött ide.
– Aha, csak kolosszális véletlenről van szó. Rohadt életszerű.
Mindenki hallgatott.
Lehet, hogy hülye vagyok? Nem Krisztián körül forog a világ…
és a Duna-parti tényleg jó hírű gimnázium.
– Honnan tudod mindezt? – néztem Jázminra.
– Egyszerű: Ivettől. A kosáredzések előtt szokott beszélgetni
Adriennel.
– Te lepaktáltál vele? Az ilyenek, ha felnőnek, totál
megkeserednek, és ártatlan gyerekeket csalnak a cukorkaházba,
hogy aztán megsüssék őket.

– 107 –
 – Dilis vagy – lökött meg Flóra.
– Mást nem mondott?
– Még annyit, hogy Adrinak elég gázos volt a kilencedik. Egy
baleset miatt hetekig nem kosarazhatott, aztán a magatartása is
megromlott, és csak év végére kapta össze magát – felelt a
szőkeség.
– Még mindig rejtély, Márk hogyan került a képbe.
– És az is, Adri miért hívogatja Krisztiánt – mondtam.
– Vagy inkább SMS-ekkel bombázza – mondta Gréta. Szerinte
Krisztián sűrűn babrálja a mobilját, és többnyire nincs elragadtatva
egy-egy pittyegés után.
Ez a része nem igazán tűnt fel. Krisztán amúgy is sokat nyúzza a
mobilját, hiszen többnyire netezik, játszik vagy zenét hallgat,
azonban Gréta jobb megfigyelő nálam. Nem véletlenül olyan
ügyes rajzos, remekül meglátja az apróbb részleteket is, amin én
átsiklanék.
– Könnyen kiderítheted, így van-e, csak le kell nyúlnod
Krisztián telefonját – mondta Jázmin.
Belegondoltam. Nem tetszett.
– Krisztián hozzá van nőve a telójához. Ráadásul alapból eléggé
vigyáz a holmijára.
– Van egy ötletem.
Kapásból a fejemet ráztam.
– Ha nem kaptál szuperkém kiképzést a nyáron, Jázmin, akkor
felejtsd el! Tudod, milyen gáz lenne lebukni? Oké, a csaj mintha
egyenesen Krisztián és közém állt volna, de nem biztos, hogy
ennyire rá kellene pörögnöm.

– 108 –
 – Ne legyél már ilyen gyáva! Simán megtudhatod, ki hívogatja,
és milyen üzeneteket kap.
Grétára és Flórára néztem, akik bólogattak.
– Most Krisztiánról van szó, nem valami hülyegyerekről –
mondtam végső érvként.
Jázmin lesajnálóan nézett rám.
– Szerintem a két dolog bőven megfér egy kategóriában, de
nem akarok ezen összeveszni. Akkor kell megnézni, amikor eleve
leteszi. Pár napon belül elkezdik kicserélni a fiúk öltözőiben a
szekrényeket, úgyhogy ezt kihasználhatjuk.
– Ezt te honnan tudod?
– Jesszusom, Lilla! Diáktanácstag vagy, néha te is
odafigyelhetnél arra, amit a diri mond. Még az évnyitón említette,
hogy pályázati pénzt kaptunk.
– De Jázmin… a táncosoknak sincs szekrényük, és tudod, hogy
a tanárnő miként oldja meg, hogy mégse tűnjön el a cuccunk?
Briliáns megoldást talált ki rá, el sem fogod hinni. Zárja az
öltözőajtót. Mármint a külsőt, ami a folyosóra nyílik.
– Erre is van ötletem, ne izgulj!
De nem árulta el, mit akart tenni. Azt mondta, hogy így
hihetően tudjuk letagadni, ha valamiért rájönnek.
Ez megbolondult. Tényleg igazgatóit akar kapni egy
hülyeségért, ami pont neki nem fontos?
– Nem fogok igazgatóit kapni – felelte, amikor ezt
megemlítettem neki. – Ha tényleg szuperkém csapatként
működnénk, én lennék Ethan Hunt, mert nektek aztán
fogalmatok sincs, hogyan kell a problémás helyzeteket kezelni.

– 109 –
 – A nyelved már tutira fegyver…
Jázmin csak legyintett, és nevetett.

***

Vasárnap délután még marhaságnak tartottam az egészet. Mégis…

szerdán, tesióra alatt a kosarasok öltözőjében találtam magam.
Szálegyedül, mert a többiek különböző helyeken őrködtek, hogy
szóljanak, ha valaki közelít. Jobban mondva, telefonáljanak.
Reméltem, hogy nem kapunk igazolatlant tesin, sőt Vágó elnézi
a késésünket. Az fix, hogy nem fogom az egész órát betöréssel
tölteni.
Mert ez tulajdonképpen betörés, nem? Jázmin hétfőn
„megtalálta” az öltözők kulcsát, és csak kis kitérővel vitte vissza a
másik edzőnek, aki elhagyta. A kitérő a közeli kulcsmásoló volt.
Ma meg óra előtt Jázmin – akár egy kémfilmben, amikor a
szereplők órát egyeztetnek – mindenkivel megnézette a telóját,
nehogy a legrosszabbkor merüljön le. Jázminnak persze új
csengőhang volt beállítva, aminek hallatán megdermedtem. A
Twisted Nerve volt az, amit a Kill Billből ismertem, és Jázmin még
dúdolgatta is, amikor a tesiterem felé mentünk. Ez azért adott egy
alaphangulatot a vonuló csapatunknak. Emlékeim szerint a
filmben a nő, aki fütyörészte, őrült volt és bérgyilkos.
Gond nélkül átvágtunk az udvaron, és míg a lányok
szétszóródtak, én beléptem a tornacsarnokba. A folyosó legelején,
jobb kéz felől az edzők szobája volt, ami előtt el kellett mennem.
Szerencsére üres volt.

– 110 –
 Következtek az öltözők, fiúknak, lányoknak,
vendégcsapatoknak, majd a folyosó végén a szertár állt. A második
öltözőajtónál meglapultam, és hallgatóztam.
Óvatosan bedugtam a kulcsot, és bementem. Senki nem volt
bent, a terem felé vezető ajtó is csukva állt, dübörgés szűrődött ki,
és labdapattogás.
Kicsit már kezdtem élvezni, hogy tilosban járok.
Nem sok idő kellett, míg felmértem a terepet. Az öltözők
mindenhol egyformák, azzal a kivétellel, hogy a falakon látszódott
a régi szekrények helye. Gyorsan végignéztem a ruhákon, és meg
is találtam Krisztián sötétkék dzsekijét. Odasiettem, és gyorsan
átkutattam a zsebeit. Egy pillanatra elképzeltem, hogy a hátam
mögött áll, és megkérdezi, mi a fejét csinálok. Megdermedtem.
Persze nem állt a hátam mögött, de azért szégyelltem magam
eléggé.
Hamar megtaláltam a telefonját, és rögtön megnyitottam a
híváslistát. Ugyanazt a telefonmárkát szerettük, csak neki újabb
szériás volt. Adri tényleg rendszeresen hívogatja őt.
Találtam üzeneteket Ákostól, Levitől, az anyjától és Adritól is,
de nem is ez lepett meg. Inkább az, hogy egy Márk névvel társított
számról is akadt üzenet szeptember elejéről. Ezt Krisztián
valamiért nem törölte ki, és gyanítom, nem hanyagságról van szó.
„Azt hittem, nem lehetsz ennél is hülyébb! Tévedtem. ”
Mi a fene?
Krisztián annyit válaszolt rá, hogy „Felejtsd el!”
Vajon miről beszéltek? Elég durva, hogy Márk így Krisztián
képébe vágta a véleményét.

– 111 –
 Adrival főleg Whatsappon csevegett. Néha találkára hívta
Krisztiánt, néha csak érdeklődött, hogy van, máskor viszont egész
tömör és velős üzeneteket hagyott, mint például: „A hallgatásoddal
nagyon megbántasz. Ne csináld ezt, kérlek!”
Ez a csaj nem komplett.
Krisztián általában nem válaszolt rá, bár néha odalökött
olyasmit, hogy „Épp nem történt semmi érdekes velem.”
Ebben a drámai pillanatban zümmögött fel a telefonom.
A fenébe, jön valaki!
Gyorsan visszadugtam Krisztián telefonját a kabátjába, majd
kislisszoltam az öltözőből. Gréta hívott, aki a legmesszebb volt,
vagyis akárki is közelített, még jócskán az épületen kívül járt.
Bezártam az ajtót, majd megint megzizzent a mobilom. Ezúttal
Flóra jelzett, aki az épület sarkánál bújt meg, vagyis a
nemkívánatos látogató mindjárt a folyosón van, velem szemben.
Késő, már nem jutok ki az udvarra. Előkaptam a kulcsot, hogy
az egyik vendégöltözőbe bejussak.
Ákos lépett be a folyosóra. És megtorpant.
Egy ideig engem bámult, aztán elnézett a hátam mögé.
– Mit keresel itt?
Logikus kérdés egy logikátlan szituációban. Órám volna, és
egyébként sincs semmi dolgom itt.
– És te miért nem vagy órán?
A visszakérdezős módszer nem a legfrappánsabb megoldás, de
mit tehettem volna?
– Orvosnál voltam, és most értem be a suliba.

– 112 –
 – Kontroll? – kezdtem el beszélgetni vele, mintha semmi se
történt volna.
Idegességemben a kulcscsomót a kezemben szorongattam, és
Ákosnak viszonylag kevés idejébe telt kiszúrni ezt.
– Aha – felelte.
– Meggyógyultál?
– Igen.
– Akkor jó. Örülök – mondtam, és el akartam menni mellette,
de utánam szólt:
– Nem akarsz mondani valamit?
– Hát, igazából nem.
A válaszom hallatán meglepetten felnevetett.
– Figyelj, esküszöm, nem csináltam semmi rosszat –
magyarázkodtam. – Nem loptam, nem rongáltam vagy ilyesmi.
Megoldható lenne, hogy nem mondod el senkinek?
Tényleg nagy a gáz, ha Ákos jóindulatára szorulok. Persze én
akartam jobb viszonyt kialakítani vele, hogy egyszer majd
beszélhessünk normálisan is, de valahogy nem így képzeltem.
Ákos közben engem méricskélt.
– Krisztiánhoz van köze, mi?
– Ki az a Krisztián? – kérdeztem vissza ártatlan arccal, mire
megint nevetni kezdett.
– Jössz nekem eggyel!
Megborzongtam ezt hallva. Borzalmasan mélyre süllyedtem.
– Rendben! – bólintottam. – Rendes vagy.
Ezzel nagylelkűen az ajtó felé intett, én pedig rohanvást
távoztam.

– 113 –
 A kulcsot természetesen nem tartottuk meg, de azért vitatkozni
kezdtem a kém főnöknővel, aki egyszerűen le akarta adni a
büfében. Ez nekem nagyon nem tetszett.
– Nem az arcommal és a nevemmel együtt akartam leadni –
mondta. – A büfésnő órák alatt úgyis hátul van a raktárában, csak
ledobom a pultjára, és mire előrejön a kulcscsörgést hallva, én már
nem leszek a közelben. Az a nő olyan sebességgel mozog, mint a
kontinensek. Nem lesz gond.
Később Jázmin félsikerként könyvelte el az „akciót”, mert
lebuktam Ákos előtt, viszont az már komolyan felkeltette az
érdeklődését, amit Márkról mondtam.

***

Szombat reggel kakaó illatára ébredtem. Akárki is hozta be a

szobámba, extrán hálás voltam neki.
– Köszi! – motyogtam álmosan, és szinte öntudatlanul nyúltam
utána.
– Szívesen, Táncoslány.
Riadtan ültem fel az ágyban.
Bámulatos, milyen apró dolgok képesek tisztára törölni a kába
agyamat. Például Krisztián hangja, ami egyértelműen mellőlem
érkezett.
Riadtan ültem fel az ágyban.
– Te meg hogy kerülsz ide? Biztos, hogy apa hamarabb nyúzna
meg, mint hogy kora reggel felengedjen a szobámba.

– 114 –
 Krisztián rám nézett – a tarkójánál összefogott haja miatt
nagyon hangsúlyossá váltak az arcvonásai –, és felém nyújtotta a
bögrét. A kedvenc fekete bögrém volt, amin fehér virágminták és
pár Coffee felirat virított.
Zavartan elfogadtam.
– Apukád ma dolgozik, anyukád pedig megszállta a lakásunkat.
– Ide menekültél?
– Pontosan, Sherlock – mondta, mert persze kiszúrta Flóra
rajzát a falamon, amit azután csinált, hogy nyáron rákattantam a
BBC-féle Sherlock Holmes-sorozatra.
Krisztián leült az ágyam szélére, és érdeklődve nézte, ahogy
zavartan feljebb rángatom magamon a levendulaszínű takarót.
Nem mintha valamit is rejtegetni akartam volna a
pizsamafelsőmön. Tényleg, Bambi mennyire ciki egy tízes skálán?
– Unatkozom – jegyezte meg hirtelen, levéve a szemét a
pizsimről. – Kapd össze magad, lent leszek.
Mielőtt kiment, még vetett egy pillantást Bambira, aztán
vigyorogva a fejét rázta. Megfogadtam, hogy erős leszek. Túl
fogom élni, hogy Krisztián nem rajong az őzekért.
Lekászálódtam az ágyról, felhörpintettem a kakaót, kerestem
egy cicanadrágot és egy vastag pulcsit, hogy lecserélhessem
Bambit.
A fürdőszobában elpepecseltem pár percet, hogy hullámos,
vörös hajamat kifésüljem, aztán a smink lehetőségét is
megfontoltam.
Hosszan bámultam a zöld macskaszemes tükörképemet, pláne a
szeplőket meg a szemem alatti táskákat, de aztán hagytam a fenébe

– 115 –
az egész tortúrát. Fogat mostam, bár reggeli előtt voltam, de hát
pasi volt a házban, bekentem a számat körömvirágkrémmel, mert
a hideg miatt elkezdett kicserepesedni, aztán rohantam le a
konyhába.
Megkérdeztem Krisztiánt, velem reggelizik-e, de nemet
mondott, úgyhogy csináltam magamnak egy szendvicset. Volt
itthon rozsos zsemle, és amíg én mindenfélével teletömtem,
Krisztián fel-alá járkált a konyhában. Megnézett minden
hűtőmágnest, de érdekelték a szárítón hagyott edények is.
Megvizsgálta a cserepes fűszernövényeket meg a polcon lévő
üveges szárított fűszereket, és talán az összefüggést is észrevette,
miszerint az egyikből lesz a másik. Aztán anya falinaptárát is
végiglapozta, amiben tengerparti képek szerepeltek.
Itt elegem lett.
– Lassan elszédülök, ahogy itt körözöl.
– Bocs.
– Mi a helyzet?
– Semmi, csak rohadtul nem volt kedvem közreműködni egy
nőtagsági összeruccanáshoz, ahol az anyám sóhajtozva osztja meg a
problémáit a tieddel, legfőképp rólad és rólam.
Igyekeztem kiszűrni a lényeget a mondandójából. Nem volt
könnyű.
– Anyukádnak problémája van veled?
– Miért, a tiédnek nincs?
Á, elterel. Azt hiszi, ravaszabb nálam.
– Rólad beszéltünk.
– Kivel nincsenek problémák?

– 116 –
 Visszakérdez. Szuper szitu. Krisztián, amint úgy akarja
elmondani a baját, hogy nem akarja elmondani.
– Ezt fogjuk játszani?
Krisztián nekidőlt a konyhapultnak, és összekulcsolta a kezét a
mellkasán.
– Anyám totál kikészít. Kutat a cuccaim között, érted?
Állandóan kérdezget, hogy mi van a suliban, hogy teljesítek, és
átnézi a táskámat, amikor azt hiszi, nem látom. A múltkor a
szobám közepén találtam, miközben a facebookos oldalamat
olvasgatta a gépen.
Elszorult a torkom. Hirtelen azt se tudtam, mit mondjak.
Krisztián biztosan nem vette észre, hogy elsápadok, mert
folytatta a körözést és a kifakadást.
– Ezt úgy utálom! Annyiszor elmondtam már neki, hogy a
cuccaim tabuk. Meg az üzeneteim és a barátaim is.
Szerintem hófehér lettem. Basszus, én is ugyanazt csináltam,
mint az anyja, és nem csupán a betörésről van szó. Annyira tudni
akartam mindent a múltjáról, hogy bele se gondoltam, Krisztián
hogyan élné meg ezt, ha kiderülne.
Eltoltam magamtól a szendvicset, mert elment az étvágyam.
Arra eszméltem, hogy Krisztián elhallgatott.
– Mi van? – kérdezte, de valójában méregetett. Jesszus, ugye
nem sejti? Ugye Ákos nem volt olyan genyó, hogy elmondja neki?
Pánikolás közben próbáltam felvenni a fonalat.
– Ööö… Anyukád mit mondott, miért kutakodott?
– Mit tudom én? Szerinte hónapok óta nem beszélgetek vele
rendesen.

– 117 –
 – Mással is alig – csúszott ki a számon.
– Ne gyere már ezzel, most is itt vagyok.
Kényszerből – gondoltam, és kezdett zavarni az egész helyzet.
Nem azért jött át, hogy őszintén elmondja, mi a baja, hanem hogy
elmeneküljön az anyja elől.
Az erős, határozott fiú, aki régen volt, megváltozott. Mostanság
láttam már rosszkedvűnek, idegesnek, dühösnek, zaklatottnak, és
látok rajta még valamit, amit nem értek. Szomorúság? Fájdalom?
Passz.
Az biztos, hogy nem úgy viselkedik, ahogy szokott, és ez már
mindenkinek feltűnt. Sajnos előttem is ugyanúgy bezárkózott,
akármennyire is itt volt velem.
Nem tudom pontosan, hogyan jutottunk el odáig, de Krisztián
leült a mellettem lévő bárszékre. Csak nézett rám hosszú
pillanatokig, majd az egyik hajtincsemet a fülem mögé igazította.
Azonnal magasabb fokozatba kapcsolt a szívverésem.
A jelenléte túl… sok volt.
– Hát, én itt leszek – mondtam, és igyekeztem közömbösnek
tűnni. – A barátokban az a jó, hogy szükség idején ott vannak
velünk, nem?
Krisztián leejtette a kezét az ölébe. Egyetlen szót sem szólt.
Nem mondta, hogy több vagyok.
Keserűség kaparta a torkomat, de muszáj volt beszélnem,
különben nem bírtam volna elviselni az érzést.
– Anyukád majd befejezi a kémkedést, ha egy kicsit többet
dumálsz vele, és jókedvet erőltetsz magadra. Legalább időnként. A
suliban is lehetnél jobb fej, még emlékszem, hogy tudsz az lenni.

– 118 –
 Krisztián még mindig nem szólt.
– Tudod, hogy bármikor felhívhatsz, ha valami gáz van, én nem
foglak lerázni, mint te engem a nyáron.
– A nyár… – sóhajtotta. Eddig biztosan nem értette, mi zajlott
le bennem pár perc alatt, de kezdte felfogni.
Valójában még így is csak kapiskálta.
– Ne haragudj – mondta. – Tudom, hogy bunkó voltam az
évnyitón.
– Nem gond, mindenkinek vannak gázos időszakai – feleltem
könnyedén. – Gondolom, Adri fontosabb volt. Túl vagyok rajta.
Meg azon is, ami előtte történt.
Krisztián megint elnémult egy időre, és ez a csend ezúttal
gyilkos volt. Mindketten tudtuk, mi történt előtte. Ő megcsókolt,
én pedig megpusziltam azon a házibulin.
– Túl vagy rajta? – kérdezte halkan.
Nem éreztem, hogy képes vagyok ugyanazzal a határozottsággal
kimondani az igent, mint eddig.
Bólintottam. Most már le kellett ráznom.
– Figyelj, minden rendben lesz, csak tartsd magad a
tanácsaimhoz! A mamád leszáll rólad, ez tuti.
Nem túl diszkréten az előszoba felé pillantottam, hátha veszi a
lapot.
– Komolyan ki vagyok rúgva? – kérdezte.
– Bocs, de tanulnom kell. Ha nem javítom ki a matek karómat,
először Kovács öl meg, aztán anya.
– Ki vagyok rúgva – ismételte.
– A suliban találkozunk. Meg megyek a meccsre is.

– 119 –
 Szerettem volna ennyiben hagyni, de ez nem csak rajtam múlt.
– Ilyen, amikor nem rázod le egy barátodat?
– Ha akarsz, maradhatsz is. Úgyis jobb matekos vagy, mint én,
akár segíthetsz is.
– Mert erre valók a barátok??
Minden erőmmel azon voltam, hogy normális hangnemben
tudjak felelni.
– Igen, a lányokkal rendszeresen együtt tanulunk, Márkkal és
Kristóffal meg táncórára szoktunk gyakorolni.
– Márkkal… – mondta kábé egy oktávval mélyebb hangon. –
Igazad van, jobb is, ha elhúzok. Jó tanulást!
Ezzel a végszóval hagyott magamra, és amikor meghallottam,
hogy csukódik a bejárati ajtó, lecsúsztam a konyhakőre. Hirtelen
annyira magányosnak éreztem magam.
Nem értettem, hogy az a keserű érzés hogyan váltott át valami
sokkal rosszabbá, ami miatt elszorult a torkom, és ami miatt
elrohantam volna otthonról, mégsem bírtam felkaparni magam a
konyhakőről.
Mit műveltél, Táncoslány?
A fenébe, hát még ezt is az ő hangján kell hallanom a fejemben?
Valamiért kemény határokat húztam kettőnk közé, és abba a
szívemnek semmi beleszólása nem volt. Még akkor sem, ha a
következményeit a szívemnek kellett elviselni.
Utáltam, hogy egyedül vagyok.
Utáltam minden másodpercét.
Utáltam, hogy hiába próbáltam megfeledkezni Krisztiánról,
nem ment.

– 120 –
 Utáltam, hogy bőgni volt kedvem.
Mégis bőgtem.

***

Eltelt egy hét, és a fiúk első kosármeccsét vártuk. A lelátó legfelső

sorában üldögéltünk, mert olyan helyet kerestünk, ahol távol
lehettünk mindenkitől. Körülbelül tizenöt néző lehetett a suliból,
hiszen négy osztálynak is vannak meccsei, ráadásul fiúknak és
lányoknak egyaránt, és ennyi mérkőzést még a legelvakultabb
sportrajongó sem bír.
Adrienn és néhány osztálytársnője az első sorban feszített. Fura
volt a B-s lányokat együtt látni, mert eddig ritkán jártak
csoportosan. Adri amúgy rohadtul kicsípte magát, mélyen kivágott
pink blúzt, fekete nadrágot viselt, a fodrászfrizurát feltűnő rúzs
egészítette ki.
Emlékeztem az ellenfélre, akivel Krisztiánék a meccset
játszották. Jók voltak, de nem kiemelkedően jók. Reménykedtem
egy győzelemben.
Sajnos, Krisztián nagyon keveset volt a pályán. Az egész
meccsnek kínlódás jellege lett, mert a fiúk totál szét voltak
csúszva. Rosszul játszottak, emiatt ingerültek lettek, és rengeteg
szabálytalanságot követtek el. Sorra ítélték meg a büntetőket, és a
másik csapat be is dobta ezeket. Ákos közel járt a
kipontozódáshoz.
A gondolataim elkalandoztak a szombat reggelhez meg az
elmúlt napokhoz.

– 121 –
 Tulajdonképp kirúgtam Krisztiánt… épp csak azt nem tudtam,
honnan. Mert amúgy sem volt semmi közöttünk. És mindezt
egyetlen pillanat miatt, amikor ott, a konyhában rájöttem
valamire.
Azt éreztem, változtatnom kell, mert Krisztiánra hiába várok,
nem fog lépni. Én pedig… nem, én sem fogok. Az elrettentő példa
épp ott szurkolt egy pink pólóban az első sorban. Nem akartam
olyanná válni.
Épp azért, amikor Jázmin elkezdett tippeket adni, hogyan
folytassam a nyomozást, nemet mondtam neki.
– Abbahagyom.
– Tessék?
– Jól hallottad. Vége a nyomozósdinak.
– Miért? – kérdezte Gréta. – Nem érdekel, hogy ha Márk és
Krisztián utálják egymást, akkor Krisztián miért fordult Márkhoz?
Bármilyen ügyben.
– Vagy az, miért hülyézte le Márk Krisztiánt? – tette hozzá
Flóra, aztán káromkodott egyet az újabb kosár miatt. – Az a srác
veszélyes, Ákos miért nem fogja jobban?
Igyekeztem nem kiakadni, hisz Krisztián felkészített, hogy
lebőghetnek a meccsen, de akárhányszor az edzőre néztem, őt
akartam okolni érte. Persze csak bűnbakot kerestem.
Elszakítottam a tekintetemet a fekete-sárga mezektől, és
visszafordultam a lányokhoz.
Elég messze ültünk Adritól, hogy hangosan is kimondhassam a
nevét.

– 122 –
 – Attól, mert többet tudok Adriról meg Krisztiánról, meg arról,
miért tűnik úgy, hogy néha együtt vannak, néha meg külön, nem
fog… – Elhallgattam, és a cipőmet kezdtem bámulni. Kerestem a
szavakat, hogy ne fájjon még jobban, amit kimondok. – Szóval
nem fog változni semmi.
– Hogy érted?
– Tetszettem Krisztiánnak, amit egy ideig nem akartam elhinni,
mert… bizonyára hülye vagyok, vagy csak betudtam annak, hogy
szomszédok vagyunk, szóval amúgy is sokat lógunk együtt és
jóban vagyunk. És oké, elszúrtam, de aztán próbáltam helyrehozni
a nyáron, mire lekoptatott. Állandóan kerüli a témát, meg be van
fordulva, és nem tudom, mit kezdjek vele.
Mindannyian elnémultak. Flóra a karomat kezdte simogatni, de
elhárítottam. Épp erős akartam lenni, csak rontott a helyzeten a
kedvességgel.
Mintha mindannyian megérezték volna, hogy mennyire
komolyan gondoltam, amit mondtam.
– Mi lesz ezután? – kérdezte Jázmin halkan.
– Semmi. Minden a régiben marad. Az eddig is ment.
A meccset elveszítettük, ami azért rosszulesett. Meg az is, hogy
akadt egy lelkes jelentkező Krisztián megvigasztalására. Amikor
megláttam a suli előtt várakozó Adrit, aki elég kihívóan meredt
rám, elfordítottam a fejem. Nem kellett sok ész, hogy kitaláljam,
miért ácsorog az iskola előtt újdonsült barátnői nélkül, és közben
miért zavarja, hogy én is ott vagyok.
Amikor látta, hogy hazaindulok, elmosolyodott.
Nem volt kedvem meccset játszani vele Krisztián figyelméért.

– 123 –
 ***

Vasárnap délelőtt áthívtam Kristófot, mert egyedül nehezen

veszem rá magam, hogy itthon is gyakoroljak. Idén valahogy
nehezebben rázódtam vissza a táncórák rutinjába, és még most,
októberben is akadtak nehézségeim. Kristóffal pedig mindig
lehetett a táncról beszélni azon túl, hogy gyakoroltuk is.
Tavaly ilyenkor hajtott az új iskola miatt érzett izgalom.
Bizonyítani akartam, hogy van helyem a csoportban, és
természetesen le akartam nyűgözni mindenkit. Hiszen melyik
táncos nem vágyik erre?
Sajnos idén elmaradt ez a hajtóerő. Ahogy harisnyába, trikóba
és egy puha anyagból készült szoknyába öltöztem, próbáltam
lerázni magamról mindent, ami elszomorított.
Apa szabadnapos volt, így délelőtt filmet nézett idehaza.
Szóltam neki, hogy a pincében leszek, küldje Kristófot, ha megjön.
Szórakozottan rám emelte a tekintetét, és hosszú ideig kellett a
szürke szemébe bámulnom, mire megláttam rajta, hogy felfogja
végre a mondandómat. Nem szokott ilyen lassú lenni, konkrétan
tök fitt, és biztos vagyok benne, hogy tőle örököltem a
mozgáskényszeremet is. Alapvetően izgága típus, és régen elég
komolyan sportolt. Úgy tudom, úszott és focizott is, mára már csak
uszodába jár el olykor-olykor. Anya szigorúsága mellett apa
mindig lazábbnak tűnik, de azért elég vaskalapos tud lenni. Sok
idő kellett, míg megbékélt vele, hogy nem lányokat szoktam
áthívni, ha gyakorolni akarok.

– 124 –
 Komótosan ballagtam le a lépcsőn. Nem dúlt bennem a vágy,
hogy táncoljak. Mondjuk, máshoz sem volt sok kedvem. Még a
táncterem sem villanyozott fel úgy, ahogy szokott. A szüleim
karácsonyi meglepetés gyanánt építtették át a pincét, hogy itthon
is táncolhassak, mert tudják, hogy ez fontos nekem. Egy régi
kanapén kívül egy hifi volt odalent két hangfallal meg persze
tükrök.
Ledobtam a kanapéra az ásványvizet, amit magammal hoztam,
aztán bekapcsoltam a pendrive-on lévő zenét, hogy ne legyen
olyan csend.
Egy ideig lefoglaltam magam a bemelegítő gyakorlatokkal, de
aztán abbahagytam. Kikapcsoltam a zenét, és megpróbáltam a
nélkül, de úgy sem volt jó. Egyszerűen idegesített minden.
Átnyomtam a hifit rádióra.
Eszembe jutott, hogy nyáron találkoztam az egyik
tánctanárommal. A nő balettoktató, egy igazi rideg perszóna.
Érdeklődött, hogy táncolok-e még, mire elbüszkélkedtem, hogy a
Duna-parti gimibe járok. Erre mit kaptam tőle? Bunkó módon
megkérdezte, mik a terveim a jövőre nézve, vagyis mit akarok
kezdeni a tánc szeretetével így, tizenhat évesen. „Lám, még
mindig a fegyelmezetlenség a legnagyobb ellenséged. Le kellene
már küzdened!”
Magamban elküldtem a nőt melegebb éghajlatra, de… igaza
volt. Gyűlölöm a láncokat és a kötelezettségeket, ezért vagyok
fegyelmezetlen. A baletthoz borzasztó nagy önfegyelem kell, de
engem nem sikerült megnevelnie.

– 125 –
 Szóval itt voltam majdnem tizenhat évesen, imádtam táncolni,
csak épp nem bírtam, ha kényszerítettek rá. Szép jövőkép.
Körbe-körbe jártam a táncteremben, aztán farkasszemet néztem
a tükörben látott lánnyal, aki a vörös hajfonatát babrálta.
Dühösnek, sőt, frusztráltnak látszott a kipirult arcával és a villámló
zöld szemével. Nem tetszett a lány tartása, pedig az a nyamvadt
tükör épp azért van ott, hogy az ilyesmire figyeljek. Kihúztam
magam, és változtattam a testtartásomon. Oldalra fordultam, hogy
szemrevételezzem az alakomat, aztán spiccre álltam.
A háttérben halkan szólt a zene, felismertem az Imagine
Dragons számát, a Radioactive-ot. Azon kaptam magam, hogy
helyben forgásokat végzek, majd továbbra is forgásokat csinálva
átszeltem a szobát.
Elengedtem magam. Szerettem, amikor könnyűnek érezhettem
a testem egy ugrás közben, vagy amikor az egyensúlyommal
játszottam.
Még mindig ugyanaz a szám szólt, amikor lementem a talajra.
Előbb térden végeztem mozdulatokat a törzsemmel és a
karommal, aztán pillanatokkal később már a hátamon feküdtem.
Ezek mind-mind Hegedűs tanárnő gyakorlatai voltak, csak
összefűztem őket.
Épp áthengeredtem a hasamra, amikor megláttam Kristófot.
Fekete melegítőnadrág volt rajta meg póló, a kezében egy kisebb
edzőtáskát tartott.
– Szia, Vörös! Mi lesz belőle?
– Semmi, ismétlek. Amúgy neked is szia.

– 126 –
 Sietve felpattantam a földről, és leporoltam a ruhám. Követtem
Kristófot a kanapéhoz, ahová ledobta a táskáját, és ittam egy korty
vizet.
– Hát, ahhoz elég jól nézett ki – közölte.
– Ugyan már!
– Miért nem dolgozod ki rendesen? Karácsonyig meg tudnád
csinálni, aztán előadhatnád az osztályfellépések után. A modern
tánc új csillaga lehetsz.
Az utolsó mondatnál röhögött, de tudtam, hogy az előtte lévőt
komolyan gondolta. És tessék, itt máris begubóztam.
– Gondolkodom rajta.
– Csak ne túl sokáig.
Kristóf lerúgta a cipőjét, és körbesétált a teremben. Ez a fekete
ruha nagyon elütött a szőke hajától és az alapvetően világos
bőrétől. Kristóf persze szereti a végleteket, és ehhez, mondjuk,
elég összehasonlítani a külső és a belső tulajdonságait. Hiába volt
valami édesen kisfiús vonás az arcában, volt egy nagyon nem szép
énje is, akitől óvakodni kell.
Viszont mindig irigylésre méltó a tartása. Úgy sétálgatott, mint
egy igazi herceg.
– Mit szeretnél? – kérdezte, és persze a táncra értette.
– Amihez kedvünk van – mondtam lazán.
– Valami más?
– Bármikor – mondtam, és szerencsére elérte, hogy átragadjon
rám a lelkesedése.

– 127 –
 Vigyorogva bólintott, és kutatni kezdett az edzőtáskában. Nem
először tanultunk itt együtt, úgyhogy ismerte a terepet. Hozta a
saját pendrive-ját, rajta a zenéivel, ami… ó, ne!
Amint meghallottam, milyen számot indított el, elsápadtam.
Kristóf szerette a pörgős táncokat, és ha kettesben voltunk,
mindent bevállalt.
– Ki akarok próbálni valamit – mondta. – Eddig csak felvételen
láttam.
Ez komolyan beszél!
– Te mondtad, hogy bármi – emlékeztetett, amikor észrevette,
hogy megnémultam.
Remek. Csavarjuk fel a szőnyeget! Meg a hangerőt.
Márkhoz voltam szokva, aki nagyobb darab, mint Kristóf, de
azért hamar összerázódtunk. Kristóf zenéi közül csak Chuck
Berryt ismertem fel teljes bizonyossággal, de sok régi számot is
hallottam már korábban. Az egyik dal refrénjénél elnevettem
magam, mert eszembe jutott, mi lenne, ha bekerülne a dalszöveges
füzetembe. Van magyar megfelelője az „oh ee ooh ah aah ting tang
walla walla bing bang -nek?
Ha volt még rajtam plusz kiló, akkor a másfél óra alatt, amíg
egymást nyúztuk, biztos leolvadt rólam. Kristóf simán elmehetne
aerobikoktatónak is a kíméletlen stílusával, mert totálisan
kinyúltam a tempójától. Na meg azoktól a rock and roll
gyakorlatoktól, amik már a veszélyességi skálán is értékelhetőek.
Miután abbahagytuk, a kanapéra ájultam. Alig kaptam levegőt,
de azért Kristóf is kifulladt.
– Gyilkos vagy! – mondtam vigyorogva.

– 128 –
 – De élvezted. – ő is vigyorgott.
Nem tagadtam.
– Miért engem hívtál?
– Hát… mert.
Amikor Hegedűs tanárnő engedi, hogy mi válasszunk párt
magunknak órán, mindig Márkot választom. Vagy ő engem. Ki
mással dolgozhatnék együtt? Mindenkinek megvan a maga párja,
és Hegedűs tanárnő tényleg csak abban az esetben javasolja egy-
egy pár szétbontását, ha úgy véli, más összetételben jobban
teljesítenénk. Velem és Márkkal eddig még nem volt problémája.
Egyébként pedig a hideg kirázott attól, hogy a C-s Csacsa vagy a
B-s Gina Márkot tapogassa. Jó, csak elméletben zavart, mert
mindannak ellenére, hogy Márk kétségkívül elismerésre méltóan
helyes, nem akartam tőle semmit. Csacsa azonban túlzottan is
örülne a lehetőségnek, hogy rajta tarthatja a kezét. A C-s
lányokkal vigyázni kell. Az ikrek is C-sek, és elég volt nekik
együtt strandolni a nyáron Kristóffal, máris „búgódtak” az
évnyitón, amint meglátták. Ők kábé annyit jegyeztek meg a
teremtéstörténetekből, hogy volt Ádám és Éva, aztán leragadtak
annál, mi mindennel lehet elütni az időt kettesben a
paradicsomban.
Ettől függetlenül hiányoltam Kristófot, leginkább mint barátot.
– Most te kellettél – feleltem neki. – Márkkal nem nagyon
beszélünk.
– Ez feltűnt amúgy, de miért?
– Mert… hagyjuk!
– Ne hagyjuk!

– 129 –
 – Ha annyira tudni akarod, részben miattad – szólaltam meg. -A
házibulis beszólásod után nem tudom biztosan, mennyire
ismertem félre.
Kristóf elnézett mellettem, és elég keserű hangon szólalt meg:
– Pedig a legdurvább részt akkor még én sem tudtam.
– Ugye nem csinált semmi hülyeséget? – kaptam fel a fejem
ijedten.
– Most nem, de régen… Márknak annyi szarja van, a felét sem
tudod.
Felállt, kivette a hifiből a pendrive-ot, aztán zsebre vágta.
Indulatosan behúzta a táska cipzárját, aztán felém fordult.
– Lehet, hogy nem kéne elmondanom, de legyél vele óvatos!
Egyszer kikészített egy csajt, a végén még kórházba is került
miatta.
Na, ez úgy ért, mint egy hasba rúgás.
Szinte nem is hallottam, hogy Kristóf elköszön tőlem, és
felszalad a lépcsőn.

***

Délután nem tudtam megnyugodni. Ebéd közben apáék úgy

néztek rám, mintha azt várnák, mikor csapom bele a kanalat a
levesbe, és rohanok fel bőgve a szobámba.
Kérdezgették, mi bajom, de csak annyit tudtam felelni, hogy
nyugtalan vagyok. Hogy is ne lettem volna nyugtalan? Egyetlen
délutánt szerettem volna mások és legfőképp a saját drámám
nélkül, erre Kristóf benyögi ezt a képtelenséget Márkról.

– 130 –
 Közben majd megőrjített a tehetetlenség érzése, hogy senkinek
nem mondhatom el. Persze megtehettem volna, csak fel kell
emelnem a telefont, és a lányok lelkes közönségként hallgatják,
mire derült fény. Aztán megpróbáltuk volna közösen értelmezni a
„kórházba is került miatta” dolgot, ami a legnagyobb rejtélyt
jelentette.
Mégsem hívtam fel senkit, csak ültem a fotelban, és halálra
idegesítettem magam a fejembe zárt gondolatokkal.
Korábban Gréta is próbált meggyőzni arról, hogy Márknak van
egy másik arca, csak épp az én radarom olyan szinten nem érzékeli
ezt, hogy az döbbenetes. Miért nem látom, amit ők? És nem…
nem azért, mert bármiféle romantikus érzelmek vakítanának el.
Egészen biztosan tudom, ki az az agyalágyult, aki tetszik, és az
nem Márk.
Márkot úgy ismerem, ahogy a lányok sosem fogják, ezért
éreztem helytelennek, hogy mindjárt továbbadjam, amit Kristóf
állít róla.
„Egyszer kikészített egy csajt, a végén még kórházba is került
miatta.”
Egyre inkább úgy éreztem, kezd sok lenni mindaz, ami
körülöttem folyik. Négy körül elmentem sétálni, ez általában
segíteni szokott. Öntudatlanul is a Zero felé indultam, és ha már
elkeveredtem az ajtóig, gondoltam, iszom egy cappuccinót.
A pizzéria majdnem tele volt, így, vasárnap este hat körül, de
azért akadt egy szabad hely a pulthoz közel. Rendelni azonban
nem maradt időm, mert előkerült Nándi, és odajött hozzám.
Krisztián nagybátyja jó magas volt, apai vonalon, úgy tűnik, ez

– 131 –
bele van kódolva a génekbe, viszont Krisztiánnal ellentétben
sötétbarna hajú, keskeny arcú férfi. Kedvesen rám mosolygott.
– Szervusz, Lilla. Épp elkerültétek egymást Krisztiánnal.
Értetlenül néztem.
– Épp egy pillanattal ezelőtt mentek el Ákossal.
Komolyan, én aztán nem kérdeztem semmit Krisztiánról, Nándi
mégis tovább magyarázott. Megtudtam, hogy Nándi lakása a Zero
felett van, és a fiúk az előbb indultak el oda. Jó fej nagybácsi, hogy
hagyja az unokaöccsét ott tombolni. Ráadásul nekem is
megengedte, hogy átmehessek a Zero személyzeti részén, de ekkor
már olyan ciki lett volna rászólni, hogy igazából nem beszéltem
meg találkozót Krisztiánnal, hogy a békesség kedvéért az oldalsó
kijáraton távoztam a pizzériából. Oda a cappuccinóm.
Haza akartam menni, tényleg, valamiért mégsem fordultam
vissza. Gondoltam, elsétálok arra, kerülök egyet, aztán
hazaindulok.
Nándi úgy magyarázta, hogy a háztömb túlsó oldalán lesz egy
kapu, amit a lakók használnak. Ez persze azt jelenti, hogy nem
közvetlenül a Zero felett van a lakása, egyszerűen csak
ugyanabban a háztömbben.
Ahogy az oldalsó utcából befordultam, meghallottam Ákos
nevetését.
Megtorpantam. A tervem abban a pillanatban landolt a kuka
mélyén. Azt hittem, a fiúk már rég felmentek, és nem tobzódnak
itt az utcán.

– 132 –
 Viszont nem láttak meg, mert a beugró kapualjban álltak, és
csak az egyikük pulcsijának a csücske látszódott. Aztán
mobilcsörgést hallottam, majd ismét Ákos hangját:
– Az tök jó… Még haza is vittek?… Oké, megyek… Nincs
dolgom… Komolyan, nincs semmi gáz… Majd otthon…
Itt érhetett véget a beszélgetés, mert a következő mondat már
Krisztiánhoz szólt:
– Bocs, de le kéne lépnem, mert anyám tegnap reggel óta nem
látott.
– Hamarabb hazaengedték?
– Aha.
– Oké, menj!
– Te maradsz?
– Ja – felelte Krisztián.
– Állati szerencséd van a nagybátyáddal, amiért ellát
mindennel. Kaja, pia, kecó, pornócsatorna. Jó szórakozást, haver!
Na, itt konkrétan lefagytam. Úgy álltam az utcán, mint egy
riadt macska, akinek a szemébe világított egy autó.
– De barom vagy – mondta Krisztián, aztán mindketten
elkezdtek röhögni. Sokáig.
El kellett volna húznom onnan, méghozzá azonnal, de nem
bírtam mozdulni.
Ahogy az várható volt, Ákos kilépett a kapualjból, és észrevett.
Azonnal elkomorodott, mert rögtön vette, milyen elcseszett az
egész helyzet.
– Bukta van, haver – mondta Krisztiánnak, aki eddig háttal állt
nekem.

– 133 –
 – Te meg hogy kerülsz ide? – kérdezte a szomszédom
meglepetten, amikor felém fordult.
– Erre jártam.
Tudtam, milyen bénán hangzik. Nem is bénán, egyenesen
kamunak hangzott.
Égő arccal fordultam hátra, és rekordsebességgel távoztam.
Nagyjából alsós korom óta nem futottam el egy probléma elől, de
most muszáj volt. Egy nap alatt túl sok dolgot tudtam meg azokról
az emberekről, akiket kedvelek.
Eszembe sem jutott lassítani, amikor meghallottam magam
mögött Krisztián lépteit. A nevemet ismételte, hogy megállásra
kényszerítsen, de az egyetlen dolog, ami nem szerepelt a
terveimben, az, hogy megálljak.
Egy rakás gondolat futott át a fejemen menekülés közben. Nem
vagyok prűd, és nem élek álomvilágban sem. Láttam már
pornófilmet, mert általánosban a barátnőm annyira kíváncsi volt,
hogy szerzett egy DVD-t. Nem tudom, hogyan jutott hozzá, sosem
mondta el. Ezek a teljesen normális érvek és mentségek azonban
szemernyit sem segítettek kiverni a fejemből az elképzelt
jelenetet, ahol Krisztián tök egyedül egy lakásban pornót néz.
Teljesen kimerültem, mire hazaértem. Szerettem volna felhúzni
a szobámba, de anya ünnepélyes mosolyával találtam szembe
magam.
Jaj, ne!
Egyetlen vasárnap túl kevés ahhoz, hogy még anya is
előrukkoljon valamivel.

– 134 –
 ***

A lépcső alján szobroztam, és szívem szerint felfelé vettem volna

az irányt. Anya valószínűleg nem látta a kínlódást az arcomon,
mert a konyhába ment, és leült a pulthoz. Követtem, és a nappali
felőli bárszékre hanyatlottam le. A fejem az asztalra hajtottam, és
kiterültem, mintha fel lennék ravatalozva.
– Beszélhetünk most, vagy túl fáradt vagy?
Feltápászkodtam ülő helyzetbe. Anyám a szigorúság szobra, ez
már így marad. Gréta és Jázmin anyukája sokkal lazább, Flóráé
meg egyenesen olyan, mintha a nővére lenne. Ezzel szemben
nekem kijutott egy keménykezű anya. Tudom én, hogy egy szem
lánya vagyok, és szeret, de néha lazíthatna a korlátokon, mielőtt
rájön, hogy már olyan szűkké változtatta a ketrecemet, amiben
mozdulni sem tudok.
Persze egyetlen dologban sosem korlátozott. A táncolásban.
Legalábbis addig, amíg tanulok mellette rendesen. Vagy ez már
korlátozás?
Ah, fáradt voltam ehhez is.
Ennek ellenére azt feleltem anyának, hogy beszélhetünk. Talán
azért, mert olyan lelkesnek tűnt, mint Patrik, amikor majd kiesik a
padból jelentkezés közben.
Bólintott, majd elém tette a vacsorát. Épp elég kötelező családi
és baráti vacsorán veszek részt, így mindig elnézi nekem, ha a
maihoz hasonlóan lemaradok egy-kettőről.
Tejbegrízt készített, pont úgy, ahogy szerettem. Az egyik felére
cukros kakaóport szórt, a másikra erdei gyümölcsös lekvárt

– 135 –
kanalazott. Nem kellett volna szénhidrátbombát ennem estére, de
az édesség remek nyugtató.
Megcsörrent a mobilom. Krisztián ötödjére hívott, mióta
elveszített, de újfent kinyomtam. Anya azt hitte, miatta tettem,
ezért elszégyelltem magam. Miatta is sűrűbben ki kellene
nyomnom a mobilt.
– Hallgatlak – mondtam két falat között.
Anya ijesztően jókedvűnek látszott.
– A szokásos családi születésnapokról van szó.
Sejthettem volna. A tág családunk eléggé elszórtan él szerte az
országban, ezért évente kétszer-háromszor szoktunk nagyobb
összejöveteleket tartani, ahol megünneplünk mindent.
Születésnapokat, ballagásokat, felvételit, új munkát, bármit. Az
egyik mindig ősszel van, amiben én is érintett vagyok.
Anyára néztem, aki folytatta:
– Idén csak december elején találkozunk, az jó most
mindenkinek. Viszont elgondolkodtam, minek örülnél igazán a
születésnapodra, és úgy hiszem, hogy egy bulinak.
– Bulinak? – kérdeztem köhögve. Pont egy bulira van
szükségem, amit anya szervez.
– A barátaiddal – tette hozzá, mintha olvasott volna a
gondolataimban. – A tizenhatot töltöd, ez egy fordulópont.
Tarthatnál egy születésnapi bulit.
– Fordulópont?
Valamit hallhatott a hangomon, bár szerintem a döbbenet
lehetett.
– Nem is akarod? – kérdezte élesen.

– 136 –
 Nem szerettem volna, ha megsértődik, ezért hamar reagáltam.
– De. Nagyon örülök – mondtam, és elmosolyodtam. – Csak
meglepett.
– Igazából az én ötletem volt. Apád kevésbé örült, de azt
hiszem, mindig is elég önálló voltál. Igazán megérdemelsz egy
bulit.
– Melyik hétvégére gondoltál?
– Kilencedikén, szombaton.
Befejeztem a vacsorát, és elöblítettem a tányéromat. Anya
közben merengőn ült a konyhaasztalnál, és nézett valamit.
Odamentem hozzá, és hátulról átöleltem.
– Köszönöm. Ez igazán… eredeti ötlet.
Amint elengedtem, felém fordult, megigazította szőke copfját,
és elmosolyodott. Sosem találta el igazán, mit is adjon nekem
ajándékba. Kivéve most, mert ez telitalálat volt.
Illetve az lett volna. Sajnos egyetlen dologhoz nem volt
kedvem: összecsődíteni a barátaimat. Hisz’ az egyik pornót néz, a
másik lányokat készít ki… Igen, pontosan ehhez nem volt
kedvem.

***

Reggel szemernyit sem éreztem, hogy bármi is változott volna.

Teljesen biztos voltam benne, hogy Márk nem valami vadállat,
akármit is mondott Kristóf, mégsem vártam a közös táncórát.
Krisztián viselt dolgain is képtelen voltam túllépni. Pontosan
tudtam, hogy a két eset közel sem ugyanolyan fajsúlyú, én mégis

– 137 –
mindkettőn fennakadtam. Azt is tudtam, mit jelent ez. Hogy
reménytelenül hülye vagyok. Egyszerűen nem lenne szabad
Krisztiánnal foglalkoznom!
Persze ez nem volt ilyen egyszerű. Reggel épp levágtam a
táskámat, hogy aztán eltűnhessek a teremből, amikor betoppant
Krisztián, és rögtön lestoppolt.
– Figyi, nem dumálhatnánk? Este nem vetted fel a telefont.
Eléggé zavarban volt, csak sajna nem tudtam értékelni, mert én
is hasonlóan éreztem magam.
– Bocs, most nem érek rá, mert megígértem Grétának, hogy
beszélek a tesitanárral, mert… nem tud úszni, én meg szívesen
segítenék, tudnék maradni pluszban úszásóra után… szóval érted.
– Nagyszünet? – kérdezte még mindig feszengve.
– Meglátjuk, jó?
Egész nap magamon éreztem a figyelő tekintetét, és ez
piszkosul zavart. Minden szünetben eltűntem a szeme elől,
általában a második emeleti folyosó langyos radiátorainál töltöttük
az időt a lányokkal. Betudták annak, hogy biztos még mindig
haragszom Krisztiánra, mert a múltkor úgy kiakadtam, ráadásul
Adrival ment el a meccs után. Nem javítottam ki őket.
Naná, hogy nagyszünetben sem voltam elérhető, és Krisztián a
nap végére meg sem próbált szóba állni velem. Sőt, konkrétan
köszönés nélkül húzott haza, vagyis sikerült totálisan lenulláznom
vele a maradék kapcsolatomat is. Szuper.
Márkról már ne is beszéljünk! Próbáltam más szemmel nézni
őt, úgy, mintha nem ismerném. Mindenkinek van múltja, és én

– 138 –
vajmi keveset tudok az övéről. Lehet, hogy tényleg tett olyan
dolgokat, amikre nem büszke?
Végül a szokásos megoldáshoz folyamodtam, felébresztettem
magamban a problémahalogatás királynőjét, ő kiválóan ért hozzá,
hogyan kell a szőnyeg alá söpörni a nemkívánatos gondolatokat.
Órák után a könyvtárba mentem, mert le akartam adni egy házi
dolgozatot történelemből, amivel most szorgalmi ötöst lehetett
szerezni Pintérnél. És én mindig rá fogok szorulni Pintér
szorgalmi ötösére, mert a teljesítményem nem igazán javult tavaly
óta.
Elmentem a könyvtárba. Ha a suliban minden folyosón járólap
van, a termekben parketta, akkor a könyvtárban miért van
szőnyeg? Végül lebeszéltem magamat, hogy feltegyem a kérdést a
könyvtárosnak, inkább beittam a látványt.
A könyvtárak mindenhol ugyanolyanok, ahogy szerintem a
hangulat is. A Duna-parti könyvtárának van egy galériája, amihez
a terem túlsó végében lévő csigalépcsőn lehet felmenni. A lépcső
aljában van a könyvtáros nőci birodalma, aki amúgy magyart is
tanít más évfolyamoknak.
Felakasztottam az ajtó melletti fogasra a kabátomat, majd
odaballagtam hozzá. Az asztalok, amiknél dolgozni lehetett, két
hosszú sort alkottak a teremben, de csak két diák ült viszonylag
távol egymástól. Látásból ismertem őket, felsőbb évesek voltak.
Köszöntem a középkorú, szemüveges könyvtárosnak, és
elmondtam, mit szeretnék. A kérdésre, hogy beiratkoztam-e már,
egy mogorva igen lett a válasz. Talán nem kölcsönöztem túl sok
könyvet innen tavaly, de csak azért, mert be vagyok iratkozva a

– 139 –
Szabó Ervinbe. Ráadásul a klasszikus irodalom zömét le lehet
tölteni a Magyar Elektronikus Könyvtárból ingyen és teljesen
legálisan. A rossz emlékű Antigoné és a Rómeó és Júlia is onnan
van meg.
A könyvtárosnő felírt pár könyvcímet, és természetesen
másznom kellett, mert a történelem részleg a galériás részen volt.
Idelent szinte csak szépirodalmat és lexikonokat találni.
Ledobtam a táskámat egy közeli székre, és felmentem a
csigalépcsőn. A papírt böngészve vizslattam a polcokon lévő
köteteket, és végül úgy döntöttem, kettő bőven elég lesz egy
kétoldalas házi dolgozathoz.
Levittem a könyveket, de nem kölcsönöztem ki őket rögtön.
Gondoltam, belenézek, és csak kis százalékban azért, hogy komoly
diáknak mutassam magam. Tényleg tudnom kellett, van-e értelme
hazacipelnem a választottakat. Amúgy Pintér azt mondta,
szeretné, ha lenne a fogalmazásban „személyes hang”, de egyelőre
fogalmam sem volt, ezt hogyan valósíthatnám meg. Annyit
tudtam, hogy jó nagy betűkkel fogok írni, ami persze szintén
kockázatos. Ha Pintér van olyan elvetemült, hogy kitúrja a
kilencedikes témazáróimat, és összehasonlítja a két írást, azonnal
ki fogja szúrni, hogy az Original Lilla Handwriting alapvetően
apró formátumú betűtípus. És akkor oda Pintér jóindulata, ami
nagyon rossz hír számomra.
Az egyik könyvet végül visszavittem, mert nem tetszett, aztán
kikölcsönöztem helyette egy másikat. Indulhattam haza.
Sikerült olyannyira pocsék napot zárnom, hogy senkinek nem
említettem a közelgő születésnapi bulimat.

– 140 –
 ***

Kedd reggel nem a mobil ébresztett, hanem az ablaküvegen

kopogó eső. Na meg Moneypenny, aki utálta a nedves dolgokat, és
eső idején bekönyörgi magát a házba. Helyesebben addig
vernyákol, amíg apa be nem engedi, és a szőrgombócot hajszálnyit
sem izgatja, hogy emiatt anya ideges lesz. Amint bent van a
házban, már trappol is fel a szobámba.
Feltornásztam magam ülő helyzetbe, lerúgtam magamról a
takarót, és hagytam, hogy Moneypenny felugorjon az ölembe.
Nem volt kedvem elhúzni a függönyt, pedig a macskasimogatással
csak másodperceket nyertem.
Végül kénytelen voltam hallgatni a külvilágra. A mobil
ébresztője engem is zavart, és a macskát is, úgyhogy kinyomtam,
majd feltápászkodtam.
Elhúztam a sötétítő függönyt, és lenéztem az utcára. Víz
mindenhol. Egy kocsi húzott el a ház előtt, jó magasan felcsapva a
vizet. A mai diagnózis egyértelmű: ünneplő ruha + szakadó eső +
bicikli = krónikus iskolaundor. Az orvostudomány jelenlegi állása
szerint az állapot gyógyíthatatlan.
A szekrényhez mentem, és elfintorodtam. Ma úszásóra is lesz,
szóval a harisnya, a sztreccsfarmer és a leggings is ki van zárva.
Utálom, ha úszás után tapadós naciba kell belepréselnem magam.
Előkotortam egy bővebb fekete farmert és egy fehér kötött pulcsit,
több ünnepélyességre tőlem ma senki ne számítson. Moneypennyt

– 141 –
leparancsoltam az ágyról, mert hajlamos megszokni a jót, aztán
összekaptam magam.
Sokáig reggeliztem, és a forró kakaó kavargatása lassacskán az
őrületbe kergette a szüleimet. Kiing-kiing-kiing.
– Nem kell még indulnod? – kérdezte apa. Tényleg kárörvendő
volt a hangja?
Az utolsó kortyot is megittam, aztán betettem a bögrét a
mosogatóba.
– Már itt sem vagyok!
Útközben csak két autós élvezkedett azzal, hogy felcsapja rám a
sarat, ami viszonylag jó aránynak számított. Hol van pár sárfolt
ahhoz képest, hogy esőköpeny-zombiként érkeztem az iskolába?
Lezártam a bringát, és berohantam a suliba. Minden diák, akivel
útközben összefutottam, kómás fejet vágott. A neonlámpák szinte
vibráltak, és ilyenkor mintha sokkal fényesebb lenne a suli.
Gondolom, a kontraszt miatt, mert odakint minden nagyon
szürke.
Gréta csak rajzolgatott egy sima füzetbe, Jázmin valami nőcit
zaklatós krimit olvasott, és biztos nem azért, hogy jó kedve legyen
tőle, Flóra meg a padra hajtott fejjel szenvedte végig a szüneteket.
Negyedik órában mentünk az iskolai ünnepségre az
előadóterembe. Az ajtóban igyekeztem meglépni Krisztián elől, de
sajna megbotlottam a küszöbben.
– Ó, hogy az a… – szóltam, de nem tudtam befejezni, mert
ugye pont annak kellett elkapnia, aki elől menekültem.

– 142 –
 Megint a cica és a reflektor esete állt elő, csak most rövidebb
ideig tartott. Egy ideig bámultam Krisztiánra, utána lenéztem a
derekamra, ahol még ott volt a keze.
Közben az osztálytársaink lökdösődtek, hogy kiférjenek
mellettünk, mert mi nem mozdultunk. Egyre Krisztián kezét
néztem, amivel megtámogatott az imént.
– Bocs – nyögte, aztán elvette. – Nehogy valami bajod legyen,
mert hozzád értem.
Ezzel kedvesen ő is lökött rajtam egyet, hogy eltakarítson az
útból, és elférjen. Ezúttal nem botlottam el.
Hagytam az egészet, és inkább elindultam az ünnepségre.
Aminek a legfőbb jellemzője az, hogy az egész suli egy helyen van,
óriási a zsivaj, és a diákok nyomulnak, hogy a tanártól legtávolabbi
ülést kaparintsák meg. Egy negyedéves, magas lány le is állt
veszekedni a fiúkkal az egyik hátsó sor végén, és még Ákos
lehengerlő stílusa sem használt. A lány nem engedte be őket a sor
közepére, szó szerint eltorlaszolta az utat. Végül Krisztián húzta el
onnan a barátját, hogy menjenek tovább.
A lány gúnyosan rávigyorgott Krisztiánra, még integetett is
neki. Hát igen, Krisztián őstehetség a lányok feldühítésében.
Elhatároztam, hogy az idei ünnepségen nem fogok elaludni, oda
kell figyelnem a házi dolgozat miatt, hogy képben legyek. Még az
eleje tetszett is, mert a megemlékezés különös kerettörténetet
kapott. A színpad két szélére egy-egy íróasztalt raktak, és
mindkettőnél ült egy fiú. Az egyikük Patrik volt, a másiknál meg
egy tejfölösszájú elsős gubbasztott fülhallgatóval a fülében. Ezt
mindenki furcsának találta, de az asztalok elejére nyomtatott

– 143 –
lapokat ragasztottak a dátummal. Az egyik íróasztalra
nyilvánvalóan 1956-os dátumot ragasztottak, a másikra pedig
annyit írtak, hogy napjainkban. A kerettörténet szerint a
forradalom alatt élt fickó naplót írt, amit évekkel később az
unokája olvasott, akit eleinte szemernyit sem érdekeltek a híres
történelmi események. Jó lett, hogy a két fiú felváltva olvasta fel a
narrációt, de a végére így is elálmosodtam, ahogy Flóra is. Úgy
kellett felráznom, mert aludt a vállamon.
Ennyit az iskolai ünnepségekről.

***

Október 23-án a fogalmazást írtam Pintérnek, aztán két napra

visszamentünk a suliba. Csütörtökön megkérdeztem Hegedűs
tanárnőt, hogy a csoportból jelentette-e neki valaki, hogy szeretne
szóló fellépést a karácsonyi vizsgaelőadás mellett. Azt mondta,
egyelőre nem, és rögtön megkérdezte, hogy én szeretnék-e. Azt
feleltem neki, hogy még nem döntöttem.
Következhetett a várva várt őszi szünet.
Az idő sajnos nem javult meg. Néha szemerkélt az eső, néha
meg levert hangulatot hozó felhők kószáltak az égen, ijesztgetve az
embereket, hogy ebből bizony zivatar is lehet. Nem lett.
Hétvégén anyával együtt mentem bevásárolni, és a Tescóban
kószálva, babérlevelet és fahéjat kutatva megint azon agyaltam,
hogyan beszéljem meg vele a gondjaimat. Mert anyának elővezetni
bármilyen témát mindig egy kis szorongással járt. Persze tudtam,

– 144 –
hogy meghallgat, és általában megoldja a problémát, mégis
időnként túl szigorú szülő ahhoz, hogy lazán dumáljak vele.
Végül hazafelé menet, a kocsiban kezdtünk el beszélgetni.
Kifelé bámultam az ablakon, és figyeltem, ahogy elhagyjuk a
házakat. Egyszer csak belevágtam a közepébe:
– Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy a Táncművészeti
Főiskolára szeretnék menni?
Anya felém fordult egy pillanatra, majd vissza az út felé. És
mint mindig, most is megtalálta a fájó pontomat.
– Tényleg ezt szeretnéd?
Ijesztő, mennyire ismer, mintha belelátna a fejembe.
Nem válaszoltam.
– Nehéz úgy felelnem, hogy nem tudom, elméleti kérdésről van
szó, vagy már döntöttél.
– Még nem döntöttem.
Ránéztem, mert látnom kellett az arcát is, hátha okosabb leszek.
Halvány bőre miatt sápadtnak látszott, és a száját is összeszorította.
Nem jó jel.
– Igazából nem lep meg, mert számítottam rá – mondta. – Ha
tényleg elméleti a dolog, akkor megkérdezném, más lehetőségeket
számba vettél-e, vagy szimplán ezt az egyet. Azt is megkérdezném,
hogyan képzeled el a jövődet táncosként. Szívesen megbeszélném
veled a pro és kontra érveket, mert minden éremnek két oldala
van. Ám pont azért, mert elméleti a kérdés, valószínűleg ezekre
még nem tudnál felelni.
Tényleg nem.
Továbbra is hallgattam, anya pedig folytatta:

– 145 –
 – Apád és én sosem tudtuk igazán, mit is akarsz a tánccal.
Mihelyt valaki teljesítményt várt tőled, te rögtön dacoltál. Egy
kiboruláskor hatodikos korodban azt hajtogattad, hogy csak
hagyjunk úgy táncolni, ahogy szeretnél, nem érdekel semmi más.
Nem akarlak letörni, de nehéz erre alapozni egy táncos karriert.
– Miért, mire kellene alapoznom az életemet? Legyek orvos
vagy ügyvéd?
– Annyit mondtam, hogy a szüleid vagyunk, és természetes,
hogy régebb óta latolgatjuk a jövődet, mint te magad. Még ha van
is előtted egy kitűzött életcél, akkor is könnyű letérni az útról, de
ha még ez sincs? Hová visz majd az az út?
– Nem segítettél túl sokat.
– Először találd ki, mit akarsz. Vagy találd ki, mi áll az utadban.
Közben pedig ne feledkezz meg arról, mit mondtam annak idején
a gimnáziumodról. Okos emberek alakították ki az iskolád
profilját, nem művészeti suliba jársz, hanem gimnáziumba, ahol
nagyon erős a művészeti- és a sportképzés. Ez pontosan azért kell,
mert táncosként érvényesülni a mai világban erősen kétesélyes
dolog. A Duna-parti esélyt adhat neked egy másféle életre is.
Anya odanyúlt az arcomhoz, és megsimította az államat, majd
egy hajtincset a fülem mögé igazított. A józan eszem tudta, hogy
nem akart letörni, mégis baromira sikerült neki.
Hazáig hallgattam.

***

– 146 –
Napok voltak hátra az októberből. Az őszi szünet minden nappal
rövidebb lett, és nyugtalan voltam, akármit csináltam. Pedig
átmentem Kristófhoz mozizni, tervezgettem egy Márkkal való
találkozást, a lányokkal elmentünk a Westendbe szétnézni, aztán
az Ikeába is ellátogattunk Grétának új széket venni. Sétáltunk a
Duna-parton, túráztunk a Gellért-hegyen, mintha még nem láttuk
volna, és állandóan péksütivel mérgeztük magunkat. A mérgezés
szót Jázmin használta, aki tavaly az adalékanyagokkal nyúzott
minket, most meg a péksütemények miatt szállt ránk.
Annyiszor akartam táncolni is, de mindig megrekedtem a
pincébe vezető lépcsőajtónál. Nem volt kedvem hozzá, helyette
tovább csiszolgattam Pintérnek a fogalmazást.
Tudtam én, mi bajom. Ha kihúztam a hátsómat a kertbe,
mindig a szomszéd házat kezdtem el figyelni. Szerda este azon
kaptam magam, hogy a kerítésbe kapaszkodom, és hosszú percekig
markolom a hideg drótot. Azért nem beszéltem Krisztiánról
senkivel, mert tudom, mi lett volna belőle. Órák hosszat rágom a
témát, totál értelmetlenül, és kikészítem a csajokat a
nyűglődésemmel. Hajlamos vagyok annyira belelovalni magamat
valamibe, hogy egészségtelenül sokat vesződöm vele.
Viszont… ebben a hónapban tényleg besokalltam, és nagyon
zavart, hogy Krisztiánnal konkrétan már nem is beszélek. Lassan
nem bírtam elviselni az űrt, amit saját magamnak okoztam.
Bevágtattam a konyhába. Egyedül találtam anyát, apa épp
dolgozott. Szerencsére. A felnőttfilmek mint téma túl kényes volt
még anyuval is.

– 147 –
 – Anya! – kezdtem idegesen. – Kérdezhetek valamit úgy, hogy
nem kezdesz el agyalni, nem kérdezel vissza, hanem egyszerűen
csak válaszolsz nekem?
Természetes, hogy azonnal sokkot kapott ilyen kezdés után.
– Nincs semmi baj, tényleg, csupán érdekel valami – mondtam
higgadtan. Valószínűleg szemernyit sem nyugodott meg. – Ne
magyarázz bele semmit, elég, ha a szokásos, tudományos stílusban
válaszolsz, ahogy szoktál. Úgy talán kevésbé lesz ciki.
Anya felvonta a szemöldökét, amikor kimondtam, hogy ciki.
Mielőtt kinyögtem volna, elpróbáltam magamban a mondatot
különféle szórendekkel. Sehogy se tűnt jónak. Hogy lehet ezt úgy
megkérdezni, hogy ne vörösödjön el tőle az ember az anyja előtt?
Sehogy.
Tehát egy szuszra kimondtam:
– Szerinted a pasik miért néznek szexfilmet?
Anya arca meg se rezzent a kérdés hallatán, legalábbis pár
másodpercig. Aztán kifújta a levegőt. Láttam rajta, hogy elkezd
veszettül agyalni.
– Hidd el, őrülten szeretnék most visszakérdezni, hogy miért
akarod pont ma tudni.
– Nem ma jutott eszembe – mondtam, és ez volt a színtiszta
igazság.
Anya nagyon koncentrált, valószínűleg próbálta összerakni a
fejében a választ.
– Tudományosan – súgtam neki emlékeztetésül.
– Rendben. Ez egy olyan téma, amiről sokáig beszélgethetnénk,
de tekintve, hogy apád mindjárt hazaér, rövid leszek. És

– 148 –
tudományos, ahogy kérted. A nők és a férfiak másként működnek,
innen ered az egész. Amit most mondok, az általánosítás lesz, így
nem igaz mindenkire, de… a férfiak többsége mégiscsak vizuális
típus.
Kell nekik a látvány a szexualitásban, talán mert… kevésbé
tudják elképzelni maguktól. Tudod, gömbölyű formák, szexis
fehérnemű, félmeztelen cicababák a napilap címlapján vagy a
dekoratív nő az oldalukon, akit mutogathatnak.
– Az újság címlapja hogy jön ide?
– A férfiak napközben is sokat gondolnak a szexre. Nem a nők
miatt van tele a média fedetlen cicikkel.
Elvörösödtem, és lehajtottam a fejem.
– Oké, értem.
– A nők szeretnek rögtön érzelmeket vinni a szexbe,
függetlenül a körülményektől, míg a férfiaknak a szex sokszor csak
szex. A szexfilm pedig egy eszköz.
Még mindig a lábamat néztem, de muszáj volt megszólalnom.
– Az rossz, hogy kell nekik ilyesféle eszköz?
– Amíg tényleg csak eszközként kezelik a szexfilmet, addig
szerintem nem. Itt megoszlanak a vélemények, vannak nők, akik
nem értenének egyet velem. Viszont ha valakinél a
pornófilmnézés már mánia, ami függőséget okoz, vagy egy ilyen
film alapján alakítja ki az elvárásait egy párkapcsolatban, az már
mindenki szerint komoly baj. Ha engem kérdezel, jobb korán
tisztázni mindent. Igényeket, elvárásokat, határokat… mindent.
Akár párkapcsolatban, akár szexben. Viszont ez is csak az én
álláspontom, rengetegen vannak, akik nem akarnak ilyesmiről

– 149 –
beszélni a párjukkal, holott a problémák varázsütésre nem fognak
elmúlni.
Azt hiszem, megkaptam a választ, amit akartam.
– Kösz, anya. Most felmegyek a szobámba.
– Ha kérdésed maradt, szólj – kérte, és megsimította a karom. –
Tényleg nincs miért aggódnom?
– Egyáltalán nincs.

***

Egy teljes nap kellett, mire elhatároztam magam. Csütörtökön, egy

ártalmatlan délutáni pillanatban becsengettem Havasiékhoz.
Titkon reménykedtem benne, hogy senki nem nyit ajtót, és
akkor hazamehetek a nyúlüregbe, ahogy a gyáva nyulak szoktak.
Nem jött be.
Az ajtó kinyílt, és egyenesen Krisztián káprázatos kék szemébe
néztem.
– Helló – mondtam szelíden.
– Mit akarsz? – vakkantotta mérgesen.
– Tűzszünet? – javasoltam.
Nagy sokára bólintott, aztán elállt az útból, hogy beengedjen. A
kert felé terelt, és a szép emlékű cseresznyefához mentünk.
Amint megálltunk, összekulcsolta a karját a mellkasa előtt. Nem
viselkedett túl barátságosan, de megérdemeltem.
– Figyelj, tudom, hogy már elmúlt az a bizonyos nagyszünet, de
beszélhetnénk most?
Krisztián a fejét rázta.

– 150 –
 – Elképzelni sem tudod, mennyire nem érdekel már.
– Engem igen.
Erre csak vállat vont.
– Ne haragudj! Sajnálom, hogy nem értem rá.
– Nem haragszom – mondta ezt úgy, hogy majd megfagyott a
levegő, olyan hidegen viselkedett. – Ha ennyi a mondandód…
bocs, de dolgom van.
Tényleg ott akart hagyni, láttam rajta. A gyomrom apróra
zsugorodott.
– Mit akartál mondani akkor?
– Mit számít már? – háborodott fel. – Állítólag nem fogsz
lerázni, mert állítólag barátok vagyunk, erre egy hónap alatt
kétszer koptattál le. Tényleg rohadt jólesett, hogy te is belém
rúgtál. Még nem tették meg elegen mostanában.
– Nem rúgtam beléd.
– Ja, mondd meg nyugodtan azt is, hogyan érezzem magam!
– Ne csináld már!
– Egy félreértés volt, te meg rögtön ejtesz. Mit ne csináljak?
– Oké, mit értettem félre? Hogy amíg a nagybátyád a Zeró-ban
robotol, te pornófilmet nézhetsz a lakásán? Mert otthon,
gondolom, rizikósabb ezt megoldani a netről. Nándi lakásán
mégiscsak egyedül lehetsz, nincs ott anyu és apu…
– Igen, pontosan ezt értetted félre! Nem ezért járok át hozzá.
– Tán még sosem kapcsoltad oda véletlenül a tévét?
Hatalmasat sóhajtott, mielőtt válaszolt:
– Előfordult már, hogy odakapcsoltam, és sosem véletlenül, de
tényleg nem erre használom Nándi kéróját. Néha egyedül akarok

– 151 –
lenni, ahol nem figyelik minden mozdulatomat. És ez nem otthon
van.
Megint eszembe jutott, hogy én is kutakodtam utána, és ez
megtette a hatását. Bűntudatom támadt. Azt is tudtam, Krisztián
mit rejteget a haragjával. Rosszulesett neki, hogy elkerültem.
De hogy mondhattam volna el neki az igazat? Hogy nem azért
kerültem őt, amit megtudtam róla, hanem az zavart, hogy ennek
Krisztián magánügyének kellett volna maradnia. Nem csak
számára, hanem számomra is zavaró volt, hogy kiderült, mert nem
egy vadidegenről van szó. Hiába is akarnék tiltakozni, hogy ezt a
tudást bizony nem kértem, senkihez sem tudom benyújtani a
panaszlevelet.
– Oké, hülye vagyok, félreértettem. Bocsánatot kérek.
– Csak így megbékélsz? – nézett rám értetlenül.
– Igen.
– Az jó. Egy tízes skálán mennyire tartasz most perverznek? –
kérdezte.
– Ha jól tudom, nem büntetendő tizenhat évesen tizennyolcas
korhatárú filmet nézni, de ha azt kérdeznéd, hogy egy tízes skálán
menyire tartalak reménytelennek, na, az tuti tizenegyes lenne.
– Miért?
– Majd rájössz – feleltem.
Örültem, hogy tisztáztuk a félreértést, Krisztián megkérdezte,
megnézünk-e egy filmet valamikor, és én igent mondtam.

***

– 152 –
Azzal a feltett szándékkal indultam haza, hogy rávegyem a
szüleimet egy korai vacsorára, aztán felhúzzak a szobámba, de
érdekes kép fogadott a konyhában. Jobban mondva, már az
előszobából is hallottam, hogy apa DJ-t játszik a nappaliban, de
aztán láttam, hogy anya a konyhapultnak dől, és mosolyogva
énekel egy ősrégi számot.
Nem mentem közelebb. Lecövekeltem a nappaliban, és
figyeltem.
Apa otthagyta a laptopját, avagy a DJ-pultját, és anya felé
nyújtotta a kezét. Anya odament hozzá, és hagyta, hogy apa a
karjába zárja.
A kép odaégett a retinámra, ahogy a szüleim ott táncolnak a
nappaliban. Sajna, hajlamos vagyok elfelejteni, hogy az én
létezésem nem az egyetlen ok, amiért együtt vannak. Sőt. Már
azelőtt szerették egymást, hogy egyáltalán szülőkké váltak volna,
és most kaptam egy 3D-s emlékeztetőt erről.
Azért azt kiszúrtam, hogy apa nagyon jól táncol. Micsoda rejtett
képességei vannak!
Lassan közelebb merészkedtem hozzájuk. Amikor észrevettek,
abba akarták hagyni a táncolást, de mondtam nekik, hogy
folytassák nyugodtan. Pár percig jól érezték magukat, majd
kipirosodott arccal abbahagyták.
Apához fordultam.
– Te mióta tudsz ilyen jól táncolni? Leszámítva a csípőriszálós
részt, mert bocs, de az csak Hugh Grantnek áll annyira jól.
– Nekem tetszett – nevetett anya.
Itt már fanyalogtam, de persze nem vettek komolyan.

– 153 –
 Anya visszament a konyhába, hogy előszedjen mindent a
vacsorához, közben azért figyelt ránk. Apa a fejét vakarászta.
– Anyáddal egy időben sokat diszkóztunk.
– Aha. Ezt nem a diszkóban szedted fel.
– Őstehetség vagyok, te is tőlem örökölted – mondta, majd
odament a konyhapulthoz, és felült az egyik székre. Felmásztam a
mellette lévő székre, és a márványos hatású fekete pulton
doboltam. Mindig fura, ha apa arról beszél, hogy ő is volt fiatal, és
mint érdekességet, mindig meghallgatom.
– Mikor diszkóztatok?
Apa teát öntött magának az asztalon lévő kancsóból, mielőtt
válaszolt:
– Azt tudod, hogy anyád Szegeden járt egyetemre, a
gyógyszerészetire, én meg Pesten dolgoztam. A végzős éve előtti
nyáron ismerkedtünk meg, így nem sokat láttuk egymást. Főleg
hétvégén, amikor én utaztam le hozzá, vagy ő jött fel Pestre.
Mindig elmentünk valahová táncolni, mert akkor még mindketten
otthon laktunk, és nem volt kedvünk a szüleink előtt
romantikázni.
– Nem akarom tudni, mit értesz romantikázás alatt. De
működött, mert azóta együtt vagytok, nem?
– Akadt azért egy hosszabb szünet – mondta anya, amikor
végzett a pakolással, és leült velünk szembe. – Apád nem akart
Szegedre költözni, én meg nem akartam Pestre jönni.
– Mégis megegyeztetek – mondtam.
– Igen.

– 154 –
 Nem faggattam őket tovább, mert nem kellett. Egész vacsi alatt
nosztalgiáztak, régi haverokat meg ciki eseteket emlegetve.
Szerencsére fényképeket nem kerestek elő, az már azért túlzás lett
volna. Tudni kell, mennyi elég a régi sztorikból.

– 155 –
 3. FEJEZET
–––––––––––––––––––––
NOVEMBER, AMIKOR JAJ NEKEM

NOVEMBER ELSŐ VASÁRNAPJÁN eljutottam a felismerésig, hogy

szakszerű segítséget kell kérnem, mert nagyon le fogok maradni
táncon. Korábban felhívtam Márkot, hogy szervezzen meg egy
találkozót az anyukájával, akinek volt egy tánciskolája. Tavaly
ugyanígy, az őszi szünetben látogattam meg, és tök jól el tudtam
beszélgetni vele. Ezért is jutott eszembe, hogy talán most is
megkapom tőle azt a segítséget, amire szükségem van.
Márk legutóbb elég rosszul viselte, hogy a háta mögött
kerestem fel az anyukáját, most azért is szerveztem meg rajta
keresztül. És így legalább Márkkal is találkozhatok. Nem mintha
eddig bármi is gátolt volna benne.
Az anyukájával egy cukrászdában telepedtünk le beszélgetni,
ami pár sarokra volt a tánciskolától. Balga módon megkérdeztem
tőle, mivel tartozom neki a tanácsadásért, mire felnevetett, és azt
mondta, hogy semmivel. Kicsit még erőltettem, de láttam rajta,
hogy inkább szórakoztatja a kérdés, és nem is fogja fontolóra
venni, hogy óradíjat számítson fel nekem.

– 156 –
 Egy apró, kör alakú asztalnál ültünk, Márk anyukája
tortaszeletet és cappuccinót kért, én pedig egy kókuszgolyót
csipegettem. Azt a fajta természetes sminket viselte, ami pont azért
szép, mert nem igazán látszik sminknek.
– Miben segíthetek, Lilla? – kérdezte mosolyogva.
Előadtam a problémát, hogy nehezen veszem rá magam a
táncra, meg meséltem arról, hogy fogalmam sincs, mihez kezdjek a
jövőben. Márk anyukája figyelmesen hallgatott, és nem kérdezett
közbe.
A kétségeim és kérdéseim felsorolása után hátradőlt, és nagyon
komolyan nézett rám.
– Miközben meséltél, eszembe jutott az egyik anyuka, akinek a
kisebbik lánya hozzám jár táncolni. A nagyobbik lányáról mesélt,
aki zongorázik. Tehetséges gyerek, kiskorától kezdve szakirányú
iskolába járt, ráadásul a konzervatóriumi képzésen túl magántanár
is foglalkozott vele. Idővel persze felnőtt, mert a gyerekek
felnőnek. A lány ott állt a nagybetűs életben a tehetségével, a
tanulmányaival, és hamarosan rá kellett jönnie, hogy az
előadóművészek élete nem neki való. Nem bírja mindenki.
Ugyanilyen kemény meló profi táncosnak lenni. Nem mintha az
élet más területén dolgozni könnyű lenne. Hidd el, csináltam.
Hatalmi harcot, rosszindulatú embereket bármilyen szakmában
könnyedén találhatsz.
Zavartan néztem, nem értettem, mit akar mondani vele.
– A táncos életnek persze vannak más irányai is. Én tanár
lettem, és szeretem a munkámat. Ez sem való mindenkinek, mert
az önzés közbeszól. Az, hogy elismerést akarunk. Közönséget.

– 157 –
 Elpusztítottam a kókuszgolyót, és felsóhajtottam.
– Mit tanácsol?
– Az, hogy nehezen veszed rá magad a táncolásra,
egyértelműen a kétségeidből adódik. Engedd el őket egy időre, és
koncentrálj a munkára! Ha képes vagy megkoreografálni egy saját
szóló előadást, akkor tedd meg! Tartsd észben, hogy ez nem
kötelez semmire, viszont minél többet gyakorolsz, annál ügyesebb
leszel. Mit veszítesz, ha innentől úgy táncolsz és gyakorolsz,
mintha a Táncművészetire készülnél? Az sem fog kötelezni
semmire. Amikor eljön az ideje, nyugodtan beadhatod majd
máshová a jelentkezésedet. Persze, ha nem hanyagolod el a
tanulmányaidat sem mellette.
Sokáig rágódtam ezen az utolsó elképzelésen.
– Ha így teszek, nem veszíthetek – mormoltam magam elé. –
Legfeljebb a szabadidőmet.
– Legfeljebb azt.
Emília nem tett hozzá mást, de nem is engedett el ilyen
könnyen. Megkért, hogy látogassam meg Márkot.
– Ő kérte?
– Nem. Én.
Uh, ez rosszul hangzik.
– Miért?
– Iskolakezdés óta alig mesél rólad. Márk nagyon könnyen
magára tudja haragítani az embereket, de olyan jóban voltatok.
– Ööö… nem haragított meg – mondtam.
– Akkor biztos csak nekem tűnt úgy.

– 158 –
 – Hát… tényleg kevesebb időm volt rá, de amúgy is szerettem
volna beugrani hozzá.
Ez igaz is volt, végül is régóta terveztem, hogy beszélek vele,
úgyhogy együtt mentünk vissza a cukrászdától pár sarokra lévő
tánciskoláig. Jártam már itt, tudtam, hogy a tánciskola felett
laknak egy lakásban, ami meglepően kicsi volt a táncterem
méreteihez képest. Szerencsére nem zsúfolták tele a szobákat
mindenféle dísztárggyal, talán pont a kevés hely miatt. Emília épp
csak kopogott a fia ajtaján, rögtön utána magamra hagyott.
Benyitottam a szobába. Márk az ágyán hasalt, és egy konzolt
tartott a kezében. A számítógépasztal és a gépe is úgy volt
beállítva, hogy ha játszani támad kedve, ebből a roppant
kényelmes pózból is megtehesse. Mondjuk, egyébként is
helytakarékosan kellett pakolni, mert ez a szoba is kicsi volt. Elég
kuckós lett a hangulat, persze a lehető legfiúsabb módon.
A bútorok kicsit kopottak és magasak voltak, a falakat
világoskékre lestették, míg a plafon fehér maradt. Jobb kéz felől
volt egy szekrény egy kis tévével, bal felől a ruhásszekrény állt, az
ágy pedig az ajtóval szemközt. A trehányság azért rányomta a
bélyegét a helyiségre, a szekrényajtón egy póló lógott, és a földön
is sok dolog hevert. Például iskolatáska, fél zokni, farmernadrág
övvel, energiaitalos doboz.
Ledobtam a táskámat a padlóra, aztán odahúztam a széket az
ágy mellé. Márk köszönt, de épp befejezetlen ügye akadt pár
legyilkolandó rosszfiúval, szóval hevesen lövöldözött. Felhúztam a
lábamat, és a térdemre fektetett állal néztem, ahogy
kommandózik.

– 159 –
 Anya szerint a pasik agya nem olyan, mint a nőké, szóval nem
tudnak egyszerre többfelé figyelni, ezért nem próbálkoztam
Márkkal beszélgetni játék közben. Ráadásul mindenféle
hangeffektus is gátolt benne.
Nem tudom, végül rekordot döntött-e, de mindenkit kinyírt,
akit lehetett. Mihelyt elszakadt a géptől, azonnal felkapta a
hifitorony kapcsolóját. Abban is hasonlítottunk, hogy egyikünk
sem bírja a csendet. Szerencsére rádióra állította, és lehalkította,
hogy csak háttérzeneként menjen.
– Jövő hétvégén bulit tartok – mondtam. – Eljössz?
Márk felült, és a hátát a falnak vetette. Az itthoni Márk nem
sokban különbözött a sulibeli Márktól. Pólót és sokzsebes nadrágot
viselt, mint általában. Pár milliméteresre vágatott haja miatt elég
keményfiús volt a külseje. Nemrég hallottam, ahogy Csacsa arról
áradozik, milyen szép a szája, szóval most megnéztem ezt is,
mintha először látnám. Nos, végül is tényleg szép, főleg, ha nevet.
A nagy barna szeméről viszont még senki se áradozott.
Laza testhelyzetet vett fel, egyik lábát felhúzta, a másikat
kinyújtotta. Ha akartam volna, leolvashattam volna a zokniján
lévő feliratot.
– Hány gyökeret hívtál meg eddig?
Na, ezt megkaptam. Viszont nem kell engem félteni.
– Ó, te vagy az első meghívott. Nézőpont kérdése, hová sorolod
magadat.
Erre elröhögte magát. Nem sértődött meg, tudta, hogy csak
szívatom. Ennyi elég volt hozzá, hogy a radarom megint csődöt

– 160 –
mondjon. Ezt a Márkot ismertem és kedveltem, és elképzelni sem
tudtam azt a másikat, akivel ijesztgetnek.
– Kit akarsz még meghívni? – kérdezte.
Elsoroltam. Láttam, melyik névnél fintorodott el, és döbbenetes
módon az nem Krisztián volt, hanem Kristóf.
– Van kifogásod a vendéglista ellen? Nem mintha emiatt
változtatnék rajta, mert totál antiszoc vagy.
Megint nevetett.
– Akkor minek mondjam?
– Gondoltam, nagylelkű leszek. Jössz vagy sem?
– Ha tényleg ezt akarod – nézett rám fürkészően.
– Most miért bámulsz?
– Csak választ várok.
– Igen, tényleg ezt akarom. És mivel az én bulim, nem érdekel,
mások mit gondolnak rólad.
Oké, ezt nem kellett volna.
Márk még mindig engem fürkészett, és elérte, hogy úgy
érezzem magam, mint egy vallatáson.
Nyeltem egyet, de álltam a tekintetét.
– Miért, mások mit gondolnak rólam? – kérdezte, és kezdett
veszélyessé válni a hangja. Márk szerette kombinálni a keményfiús
külsejét ezzel a durva hangon visszaszólok, hogy jól
elgondolkodjál, érdemes-e nekem kamuznod hozzáállással.
– Izé… Gréta mesélte, hogy ti ketten… szóval ott a
tetoválószalonban…
– Izé, mi? Tudom, mit csináltunk, aztán Gréta lepattintott. Na
és?

– 161 –
 Jó, ez tényleg nem nagy ügy. A másik viszont az volt. Talán
ideje tisztázni.
– Kristóf szerint kikészítettél egy csajt, aki aztán kórházba
került miattad – böktem ki egy szuszra.
Márk hosszan hallgatott, mielőtt megszólalt volna:
– Ezt úgy mikor adta elő neked?
– Két hete.
– Ezért nem beszéltél velem? Nem, te régebb óta kerülsz –
morogta, mintha magával dumált volna. Volt benne valami ijesztő.
Úgy döntöttem, elmesélek neki mindent, mert…
tulajdonképpen azon a házibulin is Kristóf zavarta össze a fejem.
– Mekkora részét nyelted be ennek a rengeteg baromságnak? –
kérdezte a végén.
– Nem hiszem, hogy bántottál volna egy lányt.
– Kristóf rohadtul szereti kiszínezni a dolgokat, ami azért gáz,
mert minden infója tőlem van. Berágott rám, mert a szüleit
állandóan hülyíti, és egész nyáron engem akart alibinek használni,
miközben lelépett otthonról. Amikor meredek lett, amit művelt,
megmondtam neki, hogy hagyjon ki a dolgaiból.
Márk ritkán beszél ennyire hosszan, ráadásul magától, ezért
megilletődve hallgattam.
– Ez a verni való hülye általános óta a haverom, ha még nem
mondtam volna. Néha rá kell szólni, hogy ne hisztizzen és
drámázzon, mintha a csajom lenne, mert nem az. Ezt rosszul
viseli. Egyébként nem nagyon tudsz kikészíteni valakit, akivel
háromszor találkoztál összesen. Kórházba meg egy baleset miatt

– 162 –
került – mondta. – És mindannyian hibáztunk, akik akkor ott
voltunk… A többit ne kérdezd…
– Miért?
– Csak.
Felsóhajtottam. Egy egész kő gördült le a mellkasomról.
– De már jól van az a lány?
– Aha, rendben van. A suliban mindennap leellenőrizheted.
Vagy Krisztiánt is megkérdezheted.
Kérdőn néztem rá.
– Krisztián Adriennjéről van szó?
– Ja.
Erre nem tudtam mit mondani. Képtelen voltam szabadulni a
csaj jelenlététől, pedig annyira szerettem volna megfeledkezni
róla. Erőszakkal kényszerítettem magam, hogy ne gondoljak rá.
– Akkor nem lesz gond, hogy Kristóf ott lesz a bulin?
– Kibírom.
Elmosolyodtam, és úgy döntöttem, hagyom a témát, mert csak
rosszkedvem lesz tőle. Inkább kiélvezem, hogy újra Márknál
vagyok.
Eleinte tévéztünk, ha nevezhetjük azt annak, hogy egymás
kezéből kapkodtuk ki a kapcsolót, mert engem az érdekelt, hogy a
csávók meg tudják-e nyitni az új pékségüket a hóvihar miatt, Márk
meg tetoválós műsort akart nézni. Úgy fél óráig civakodtunk ezen,
amikor eszembe jutott valami.
– Ma nincs táncóra ugye?
– Nincs. Anya szabad vasárnaponként. Miért?
– Lemehetünk?

– 163 –
 – Ha akarsz.
Juhé! Márk szólt az anyukájának, aztán lementünk a
táncterembe. Sötétség fogadott minket, míg Márk fel nem
kapcsolta a villanyt, és aztán…
Lerúgtam a cipőmet, és zokniban táncoltam végig a termen,
mintha életemben először szabadultam volna be egy táncterembe.
– Azért jól vagy, Lil? – kérdezte Márk.
Nem tudom, mi ütött belém. A terem közepére sétáltam, és
lecövekeltem. Eszembe jutott egy régi emlék, még általánosból, és
úgy éreztem, el kell mondanom Márknak.
– Annyi táncot szeretnék kipróbálni! De tudom, képtelenség
mindet. Néha szeretném bejárni a világot, addig maradni valahol,
amíg a helyiek meg nem tanítanak a saját táncaikra. Nem a
mozdulatokra gondolok, mert azt itt is megtanulhatom, hanem át
akarom élni azt az életérzést, amiért egy-egy tánc egy nemzet
tánca lett. Most hülyének nézel, igaz?
– Nem – felelte elgondolkodva.
– Sajna, esélyem sincs erre.
– Azt nem tudhatod.
– Miért, lehet, hogy milliomos leszek? És azzal tölthetem az
életemet, hogy utazgatok?
– Anélkül is utazgathatsz.
Na, persze. Minden lehetséges, mi? Szép dolog hinni ebben, de
ennél több konkrétumra van szükségem. Nem jó dolog olyasmiről
álmodozni, aminek nincs legalább halvány esélye.
Odamentem hozzá, és több se kellett Márknak, kihúzta magát,
a háta mögé tette a kezét, és elkezdett tanár bácsit játszani. Az

– 164 –
óraadó néptánctanárt figurázta ki, aki imádott a fiúkkal
keménykedni. Akkor lett volna igazán hatásos, ha Márk néptáncos
elemeket gyakoroltat, ezzel szemben balettpozíciók bemutatására
kényszerített.
Naná, hogy Márknak nem volt jó semmi, és vigyorogva
belekötött még azokba is, amiket már hétéves koromban helyesen
megcsináltam. Végül addig igazgatta a fejemet, a vállamat és a
lábaimat, míg valami összekuszálódott figura jött ki belőle, aztán
vigyorogva eldőltem a kemény padlón.
Nem emlékeztem, mikor nevettem ennyit utoljára.

***

A szünet utáni tanítási napok olyan élvezetesen teltek, mintha a

fogorvosi székben ültünk volna. Dogák, felelések, dogák, táblánál
megoldott házi feladatok és dogák, ha még nem mondtam volna.
Szerdára az agyamat úgy képzeltem el, mint egy kiszáradt
szivacsot, amihez ha hozzányúlnék, elkezdene porladni.
Táncórán viszont aktív voltam, és önként jelentkeztem, ha be
kellett mutatni valamit. A hétfői órán a tanárnő belekötött
Attilába a kéztartása miatt, úgyhogy egész héten külön figyelmet
szentelt ennek. Ha akkor épp lefelé nézett volna, most a
lábgyakorlatokat ismételnénk unásig. Néptáncon még mindig az
ugrós táncokat vettük, bár eddig csoportos formában, most páros
változatban. Élmény nézni, ahogy a fiúk szenvednek az órán, mert
a tanár bácsi túlzottan játssza a macsót. Rendszeresen

– 165 –
visszaszólnak neki, de azon kívül, hogy még keményebben fogta
őket, mást nem értek el.
Csütörtökön, a szülinapomon nem igazán akartam ünnepelni,
hiszen két nappal később bulizunk, de azért sokaktól kaptam
üzenetet és köszöntést. Két személy lepett meg, akik beálltak a
sorba. Az egyik Ervin volt, aki SMS-t küldött, így agyalhattam
rajta, vajon honnan tudja a számom, viszont a másik üzenettől
egyenesen kiakadtam. Adrienn az üzenőfalon írt nekem valami
cukiságot.
Délutánra elkéredzkedtem anyától a fiúk meccse miatt, amit
egy másik budai gimiben tartottak. Vittem a lányokat is, de végül
azt vettem észre, hogy egyikük sem figyel. Jázmin a háziját írta,
Flóra /énét hallgatott, Gréta meg rajzolt, állítólag vázlatot készített
egy beadandó képhez.
Ez azért bántott. Nem kell élvezni, ha Krisztiánék rosszabbul
teljesítenek, mint szoktak, de azért nem csak akkor a „mi
csapatunk”, ha nyerésre állnak. Ezt meg is mondtam nekik.
– Figyelj, itt vagyok, pedig tanulnom kellene – felelte Jázmin.
– Én nézem! – kérte ki magának Flóra.
– Én meg hallgatom – mondta Gréta, de fel sem nézett a
vázlatfüzetéből. – Tizenkét ponttal vezet az ellenfél.
– Lehet, hogy pár pomponlány kellene nekik – javasolta Jázmin
vigyorogva. Bizonyára elképzelt engem azokkal az édi, rózsaszín
pomponokkal, kis szoknyában, mellkidomborító pólóban,
miközben bugyivillantó szaltókkal kápráztatom el a megjelent
közönséget.

– 166 –
 Nem hiszem, hogy értékelték volna. Láttam pár elsős lányt,
akik valószínűleg az évfolyam fiúfelhozatala miatt jött el, pár
harmadéves srácot, akik láthatóan magukat kínozták a látvánnyal,
és… például azt a negyedéves lányt, akivel az október 23-i
ünnepségen Krisztián és Ákos összeakaszkodott. Na, hogy ő miért
jött, azt nem tudom.
Ha pedig Jázmin elképzelt engem úgy, hogy ez előtt a közönség
előtt ugrabugrálok, akkor nagyon röhögött magában.
– Kihagyom – grimaszoltam. Továbbra sem vették komolyan a
helyzetet.
– Figyelj, ne válts át elvakult szurkolóba, akinek jobban fáj egy-
egy vereség, mint a játékosoknak. Az ilyenekből lesznek a
fanatikusok.
– Kösz, Jázmin, de nem leszek fanatikus. Épp csak annál jobban
érdekel, mint titeket.
– Igazad van. Nem az én szerelmem van odalent a pályán.
– Nem a szerelmem – kértem ki magamnak.
A lányok egymásra néztek, és elkönyvelték, hogy
mellébeszélek.
Sajnos a fiúk újabb vereséget tudhattak magukénak. Meg
akartam várni Krisztiánt, de megszökött előlem, és hiába
zargattam Facebookon a vigasztaló üzeneteimmel, csak annyi
választ kaptam, hogy Látta és nem érdekli: 19:03.
Megértettem, hogy rosszul érzi magát a vesztes meccs után, de
nem ezt vártam a születésnapomon.
Egyébként lehet, hogy a héten volt valami a levegőben, mert
pénteken a lányok meccsére is elmentünk, amit a Duna-partiban

– 167 –
tartottak, és ők sem brillíroztak. Aliz totálisan ingerült volt, az
edző le is cserélte. Ritkán fordult elő, hogy a teljesítménye miatt
lekerüljön a pályáról.
A második negyednél Ákos bukkant fel mellettünk, és egy
„helló lányok” után levágta magát a padra.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte Flóra.
– Kell a meccs végeredménye meg egy rövid beszámoló a
Facebook oldalra – magyarázta meg Ákos.
Nagyon bevált az új munkakörében, mert mindenki szerette a
posztjait. Általában odaszúrt valami vicceset, ami a témához
kapcsolódik, és ha három mondatban kellett összefoglalni egy
meccset, az is izgalmas lett.
– Járod a meccseket? – kérdezte Jázmin. Mintha másképp nézett
volna Ákosra. Kicsit jobban tisztelte.
– Nem mindig, de a csajokéra azért eljövök. Néha Levit küldöm
vagy Krisztiánt, néha megkérdezem a játékosokat vagy az edzőt.
– Eddig nem láttam, hogy a ti edzőtöket meginterjúvoltad volna
– mondtam. Ilyen az, amikor bottal bökdösöd a kígyót, mert
kíváncsi vagy, hogy rád sziszeg-e.
Ákos nem sziszegett, csak összevonta a szemöldökét.
– Akárhogy erőltetem, nincs mit kérdeznem tőle. Vagyis
egyvalami van, de az nem publikus.
– Mi lenne az? – hajolt előre Gréta, aki a legtávolabb ült tőlünk.
– Bocs, de nem terjeszthetem, pedig jó sztori.
– Miért nem terjesztheted?
– Hát, nem az edző miatt – felelte. – De úgyis ki fog derülni.

– 168 –
 Jázmin még faggatta egy ideig, de Ákos nem felelt. Végig ott
maradt velünk, és ha már lehetőségem nyílt, személyesen is
elhívtam a bulimba.
– Olvastam az üzenetedet. Feleltem is – mondta.
– Oké, csak gondoltam, mondom.
– Lökött vagy – összegezte, de szerintem régóta ez a véleménye
rólam.
Mihelyt lefújták a meccset, Ákos rögtön lelépett, aztán
mentünk mi is.

***

A szüleim egészen a szomszéd házig mentek, hogy ne legyenek

útban a bulin, de ez cseppet sem zavart. Éjfélig kaptam időt, és
lezsírozták a másik oldali szomszédunkkal is, aki jobb szereti az
ilyesmit előre tudni. A többi utcabeli nem különösebben érdekelt
minket. Még így is, hogy két gimnazista lakik az utcában, elég
ritkán szoktunk zavaróan hangos bulikat tartani. Kilencedikben
Krisztián két alkalommal tartott, és az egyik már gyakorlatilag
nyáron volt.
A lányok szombat délután beszabadultak hozzám, és díszítettek
meg sütöttek is, nehogy anya süteményei kevésnek bizonyuljanak.
Közösen átpakoltuk a bútorokat, hogy legyen hely a nappaliban.
Feltettünk pár színes égősort is a falra.
Moneypenny apával tartott a szomszédba, és nagyon kíváncsi
lettem volna, hogyan viseli. Bár egyelőre Krisztián és az apukája is
vele foglalkozott, szóval kétlem, hogy unatkozott volna.

– 169 –
 Végül az egész osztályt elhívtam, meg a tánccsoportos
évfolyamtársakat is. Páran nem értek rá, néhányan alapból
visszautasították. Nem sértődtem meg, mindenhol akadnak
olyanok, akik nem kifejezetten társasági személyek.
Fél kilencre mindenki megérkezett, egyedül Kristóf késett.
Márkot korábban megkértem, hogy vállalja el a DJ szerepét, így
legalább jó okot adtam neki, hogy biztosan eljöjjön.
Persze ajándékokat is kaptam. Jázmin, Gréta és Flóra együtt
vettek ajándékot: egy türkizkék balerinacipőt és egy nagy csomag
gumicukrot, aminek jó sokáig kellene tartania, de ismertem
magam. Biztosan befalom egy nap alatt. Imádtam a gumicukrot.
A tánccsoportos lányok hoztak egy tortát, és közösen vettek egy
karkötőt meg egy fülbevalót. Mindkét ékszert apró, kék kövek
alkották. Az árus szerint akvamarin volt. Nagyon tetszett, el is
határoztam, hogy kiguglizom, milyen tulajdonságai vannak az
akvamarinnak.
Krisztiántól kaptam egy kezdőknek szóló, barkácsolás témájú
könyvet, és úgy kábé az összes meghívott előtt emlegette fel a
betört ablaküveges sztorit. Jól ki is lettem röhögve miatta. Ezek
után szerintem normális, hogy szét akartam verni a fejét a
könyvvel, ráadásul előző nap nem is jelentkezett, úgyhogy nyomós
indokom volt rá. Szóval nekiestem, ő pedig egy cseles mozdulattal
úgy fordított, hogy a kanapén landoltam. Aztán visítottam.
Márktól egy CD-t kaptam, és ha nem tette volna hozzá, hogy az
akciós CD-k között látta, amikor wifis routert vettek, sokkal
jobban értékeltem volna. Amúgy egy Aerosmith válogatásalbum
volt, vagyis tökéletes választás.

– 170 –
 Egyedül Kristóf hiányzott. Fél tízkor még se híre, se hamva
nem volt. Fontolgattam, hogy rácsörgök, de végül nem kellett.
Miután felbukkant, már jobban szerettem volna, ha el sem jön,
ugyanis hozott magával egy meglepetésvendéget.
– Ez komoly? – kérdezte a mellettem álló Gréta sápadtan.
Vándor Adrienn megjelenésére egy pillanat alatt körém gyűlt
minden barátnőm. Nagyon elkelt a támogatásuk, még úgy is, hogy
Kristóf Grétánál is sápadtabbnak látszott. Feltételeztem, hogy neki
sem tetszett ez a helyzet.
Odapillantottam azokra, akik még érdekeltek voltak. Márk
pókerarccal nézte, ahogy a lány besétál, Krisztiánon viszont
látszott, hogy mindjárt robban.
A zene közben szólt, épp a Manökken Proletarz Nagylátószög
című száma ment, és nekem bizony nem sodort virágokat a szívem
a meghívó nélkül érkezett lány felé, mint a dalszövegben. Főként,
hogy hozzám sétált, és mintha ezeréves barátnők lennénk,
megölelt, majd boldog születésnapot kívánt.
Azt hittem, megtépem, olyan zsigeri düh lobbant bennem.
Biztos szikrákat szórt a szemem, mert Jázmin alig látható
mozdulattal, csillapítóan megfogta a felkarom.
– Várj – susogta.
Jó, Adrienn tulajdonképpen kíváncsivá tett. Vártam, mit lép.
– Ne haragudj, hogy betolakodtam a bulidra, de a barátaim
barátai az én barátaim is. Hoztam ajándékot – mutatott a kezében
lévő kis csomagra.
Felvontam a szemöldököm. Adri a magabiztos fellépése miatt
népszerű csaj, de ez az én bulim. Ahová senki nem hívta meg.

– 171 –
 Jázminra pillantottam, aki továbbra is türelemre intett.
Hát jó. Elvettem Adri ajándékát, és kibontottam. Egy karkötőre
való medált találtam benne, négylevelű lóherét formázott.
Valószínűleg arra a karkötőmre szánta, amit aznap viseltem,
amikor „barátkozni” próbált a lelátón.
Elmosolyodtam életem leghazugabb mosolyával.
– Ha már eljöttél, érezd jól magad – mondtam. – Hiszen a
barátaim barátja az én barátom is. Még nem is kérdeztem amúgy,
hogy az Adriennt szereted vagy az Adrit?
Netán a cafkát?
– Az Adri jó lesz – felelte mosolyogva.
Megfordultam, jeleztem a többieknek, hogy vége a műsornak,
aztán visszamentem a lányokhoz. Egy kicsit még dumáltunk és
nevetgéltünk, mielőtt kimentem volna a konyhába.
Kristóf persze rögtön utánam jött. Bűnbánónak tűnt, de egyben
idegesnek is látszott. Ez utóbbit átéreztem. A kérdés ott tombolt a
fejemben: mikor üvöltsék vele? Most vagy később?
Nem üvöltöttem. Viszonylag halkan, türelmesen kérdeztem
meg tőle, hogy miért hozta ide a csajt.
– Ne haragudj – tört ki belőle, és olyan nyúzottnak tűnt, hogy
szinte megsajnáltam. – Összefutottam vele, rám akaszkodott, és
nem tudtam lerázni.
Az ilyen szövegeket nem bírta a gyomrom. Ha én le akarok
rázni valakit, akkor lerázom. Ha kell, hát durvulok, és kész.
Kezdtem rájönni, hogy Kristóf hadilábon áll az igazmondással.
– Nem bírtad lerázni, mi? Egy egész iskolányi diákot távol tudsz
tartani magadtól, ha kell, csak éppen Adriennt nem? Eszedbe

– 172 –
jutott, hogy ha ajándékot hozott nekem, akkor nem futhattál össze
vele „véletlenül”?
Tettem egy kísérletet a távozásra, mert féltem, hogy kiabálni
kezdek.
– Oké, igazad van. Sajnálom – sóhajtotta.
Mielőtt bármit mondhattam volna, Flóra rontott be ijedten.
– Gyere gyorsan, verekednek!
– Mi?!
De már rohantam is Flóra vörös blúza után, és a nappaliban azt
láttam, hogy Márk és Krisztián egymással birkóznak a padlón.
Mellettük Adrienn állt kifejezéstelen arccal, a többiek pedig
körülöttük csoportosultak. A lányok inkább jajveszékeltek, a fiúk
meg fogadtak vagy szurkoltak.
Elakadt a szavam a döbbenettől. A lábaim nem mozdultak, csak
tehetetlenül álltam.
Márk és Krisztián egyetlen szót sem szóltak egymáshoz, csak
ütöttek, ami ijesztő volt. Kristófra és Leventére néztem.
– Szedjétek már szét őket! – kiabáltam rájuk, amikor nem
bírtam több puffanást hallani.
Rögtön ugrottak, hogy elválasszák a két fiút, de időbe telt. Márk
és Krisztián is magas, vállas, míg Levi és Kristóf elég vékonyak
voltak. Azért jártak sikerrel, mert Ákos is besegített.
Krisztián szája felrepedt, és felmordult, amikor megtapintotta a
sebet. Flóra a kezébe nyomott egy papír zsebkendőt. Márk
megszédült, amikor feltápászkodott, és erősen zihált. Neki az
orrából folyt a vér.

– 173 –
 Az ijedségen túljutottam, de a feszültség nem távozott belőlem.
Még mindig gyorsan vert a szívem, és a kezeimmel sem tudtam
mit kezdeni, folyton útban voltak.
– Gratulálok – sziszegtem.
És előállt egy probléma, amit meg kellett oldanom. Még hogy
elég önálló vagyok! Ó, anya, most baromira nem érzem ezt!
Ráadásul fogalmam sem volt, mi történt. Persze a lányok arcán
láttam, hogy hamarosan beszámolnak mindenről, előtte azonban
le akartam rendezni a két bajkeverőt.
– Beszélnem kell veletek – mutattam a verekedőkre. – Most.
Intettem, hogy kövessenek, és az előszobába száguldottam,
majd lekaptam egy kulcsot a falra szerelt kampóról, plusz
beléptem a fürdőszobába is egy kis gézért meg ragtapaszért.
A kötszerrel a kezemben jöttem ki, és a fiúk ott vártak rám.
Vonakodva álltak az előszobában, és láttam rajtuk, már itt sem
lennének.
– Komolyan, hány évesek vagytok? – kérdeztem, és
megindultam. A pincelejáróhoz vezettem őket, ami a táncterembe
vitt, de az ajtó előtt elejtettem a kötszereket.
Krisztián segíteni akart, de rámorogtam.
– Felszedem egyedül is, menjetek csak le! Nem kell közönség
ahhoz, amit mondani akarok.
Márk kissé furán nézett rám, de elindult lefelé, Krisztián pedig
követte.
Elbizakodott fiúk. Mi van ezeknek az agyuk helyén?
A nagy tervem ugyanis az volt, hogy rájuk csapom az ajtót, és
egy villámgyors mozdulattal rájuk is zárom. Nem az egóm

– 174 –
fényezése miatt mondom, de ez azért elég könnyen sikerült.
Miután zsebre vágtam a kulcsot, tíz másodperc telt el, és máris
dörömböltek az ajtón.
Úgy tettem, mint aki nem hallja.
Aztán csörögni kezdett a mobilom. Á, Márk volt a gyorsabb.
– Mit művelsz, Lil? – kért számon sötét, dühös hangon.
– Problémátok volt, hát oldjátok meg! Ha szét akarjátok verni
egymást, csak rajta, essetek egymásnak, hülyegyerekek! Ha meg
van egy kis eszetek, megbeszélitek.
Mielőtt visszamentem volna a nappaliba, a homlokomat a
falhoz támasztottam. Megint csörgött a mobilom. Kowalsky meg a
Vega szólt, ami Krisztiánt jelentette.
Hogy ne legyen belőle sértődés, felvettem neki is.
– Igen?
– Megvesztél, Táncoslány?
– Márknak mindent elmondtam, de megpróbálom neked is
elmagyarázni. Elcsesztétek a bulimat! Ennyit baromira
megérdemeltek.
Ezzel kinyomtam, és csak úgy fortyogott bennem a düh.
A lányok ekkor már körülöttem álltak, de berohantam a
fürdőszobába, hogy lehűtsem magam. Egy törülközőt vizeztem be,
és egy ideig az arcomon tartottam. A sminkem persze elkenődött,
de nem érdekelt, gyorsan lemostam.
– Kristóf bent tartja Adriennt a nappaliban – tájékoztatott
Gréta, és csodálkozva meredt rám. – Te tényleg bezártad őket a
pincébe?
– Aha. Meditáljanak csak!

– 175 –
 – Ezt nem fogod megúszni, ugye tudod? – nevetett Jázmin.
– Most ne foglalkozzunk ezzel! Ki kezdte a verekedést?
– Adri odament Márkhoz, és tette az agyát – mondta Flóra. –
Összebújva beszélgettek, gondolom, a hangos zene miatt, aztán
Adrienn beszedett egy tablettát, amit Márktól kapott.
– Tessék?!
– Valószínűleg nem aszpirint, ha érted, mire gondolok –
mondta Jázmin.
– Értem, mire gondolsz, csak épp rohadtul nem hiszem el.
Láttátok, hogy Márk adta neki?
– Eléggé sötét volt, és távol álltak az állólámpától, de még így is
nagyon úgy tűnt. Bocs, hogy ezt mondom.
Azon kaptam magam, hogy ösztönösen rázom a fejem.
– Úgy tűnt, vagy biztosan Márk adta a kezébe? A kettő nem
ugyanaz.
Grétára néztem, mert ő a legjobb megfigyelő közöttünk. Lehet,
hogy mostanság túl sokszor kell mentséget keresnem Márk
viselkedésére, de teljesen biztos vagyok benne, hogy nem adna
drogot senkinek.
Gréta a száját rágta, aztán hideg, kék szemével végignézett
rajtunk.
– Nem volt teljesen egyértelmű, mit láttunk.
Szó szerint a nyakába ugrottam, olyan hálás voltam a válaszért.
Jázmin és Flóra sem ellenkezett, de azért hangoztatták, hogy
valószínűleg mindenki ugyanarra a következtetésre jut, aki épp
Adriennék felé nézett abban a pillanatban. Bár, ahogy
visszagondoltak, nem igazán nézett arrafelé senki.

– 176 –
 – Mi történt utána?
– Krisztián odarohant hozzájuk, meglökte Márkot, Márk
visszaütött, és innen már láttad.
Bólintottam.
Kimentünk a fürdőszobából, de az ajtóban beleütköztem
Ákosba.
– Nincs most hangulatom hozzád, jó?
– A saját érdekedben mondom, jobb lenne, ha kiengednéd őket.
Ha ideadod a kulcsot, eltűnhetsz, amíg lenyugszanak.
Felnéztem az óriásra, és meglöktem a mellkasát. Ez egy ilyen
lökdösődős nap volt, pedig nincs is telihold, amikor tiszta
agresszívak az emberek.
– Mégis mit képzelsz te, hogy majd eltűnök? Itt lakom!
Fújtatva kerültem meg, és léptem be a nappaliba. Egy csomó
szempár meredt rám, de én csak intettem az ujjammal Adri felé,
hogy jöjjön ki.
És ő jött, mint a kisangyal.
– Kikísérlek – mondtam. Adrienn mintha nem lepődött volna
meg túlzottan, hogy el lett küldve. Úgy lépkedett mellettem, mint
egy királynő, akinek az alantas szolgája mutatja az utat.
– Megkaptad, amit akartál? – kérdeztem már a házon kívül.
– Hogyan?
– Valamiért csak idejöttél, és nem a napi adagodért, az tuti.
Egymásnak ugrasztottad őket, gratulálok. Most hazamehetsz.
A vádak ellenére Adri nyugodt maradt.
– Miért akartam volna egymásnak ugrasztani őket?

– 177 –
 – Na, erről fogalmam sincs, ahhoz tudnom kéne, mi jár a
fejedben. De én még sosem kavartam két fiúval egy időben, szóval
meg sem próbálom kitalálni a gondolataidat.
– Nem jártam velük egyszerre. Magadat járatod le, ha
hazugságokat terjesztesz – mondta, de még mindig higgadtnak
látszott.
– Oké, legyen! Tulajdonképp nem érdekel, mi volt veletek, de
azt tudom, velem hogyan viselkednek. Mindketten a barátaim,
akikre számíthatok, és akik jelenleg épp a vendégeim. Örültem
volna, ha nem cseszed szét a hangulatot.
– Talán körülötted forog a világ? Mindig csak magadra tudsz
gondolni, mi?
Ezen felhúztam magam.
– A szülinapi bulimon bocs már, ha egy kicsit magamra is
gondolok!
– Eszedbe sem jutott, hogy másoknak talán nagyobb problémái
is lehetnek? És talán pont a te bulidon pattant ki ebből valami?
Ezt nem hittem el. Sem azt, amit mondott, sem azt, hogy volt
képe ezt mondani.
– Kopj le! – sziszegtem.
– Krisztián nekem is a barátom – mondta, mintha meg sem
hallotta volna, hogy másodjára zavartam el. – Odabent egyszerűen
meg akart védeni, amiért hálás vagyok neki.
Majdnem megkérdeztem, hogy ha Krisztián szemmel láthatóan
nem örült, amikor felbukkant, akkor miért akarta volna
megvédeni, de végül befogtam a számat. Szerettem volna, ha
elmegy végre.

– 178 –
 – Nem érdekel – állítottam makacsul. – Ideje menned.
– Biztos nem izgat? Nézd, Lilla, én őszintén meg akartalak
ismerni. Megkerestelek a suliban, és még ide is hajlandó voltam
eljönni, bár tényleg nem hívtál. És te mit csinálsz? Kidobsz.
Krisztián beszámolói alapján nem ilyennek képzeltelek.
Továbbra sem válaszoltam. Farkasszemet néztünk, aztán
hanyagul vállat vont.
– Értem, tehát nem kérsz belőlem. Nem lepődtem meg. Úgy
tűnik, Krisztián ismert téged félre, nem én. Mivel ő továbbra is
közös pont lesz az életünkben, maradjunk annyiban, hogy
igyekszem elkerülni téged. Remélem, te is így fogsz tenni.
Ezúttal Adrienn nem várt választ, hanem méltóságteljesen
hazaindult.
Mennyivel jobb volt, míg Krisztián olyan lányokkal járt, mint
Dóri a C-ből, vagy az a manószerű csaj, akinek a nevét se tudtam,
mert velük azért elbírnék, ha előadnák ugyanezt az exbarátnő-
műsort. De Adrienn más volt. Ez a lány jóval okosabb az elődeinél,
és továbbra sem tudtam, mihez kezdjek vele.
Természetesen odabent mindenki azt várta, hogy mondjak
valamit, de túl bonyolult lett volna. Leültem a kanapéra egy
zserbóval teli tányérral, és sütibe fojtottam a bánatom.
A többiek lassan elfelejtették a jelenetet, és buliztak, Ákos a
kulcsért nyaggatott (őt, gondolom, Krisztián nyaggatta), a lányok
pedig a részletekért, de mindenkit elhajtottam.
Egyedül szenvedtem életem legpocsékabb buliján.

– 179 –
 ***

Fél tizenkettőkor úgy döntöttem, a fiúk eléggé dühösek már, hogy

kiengedjem őket. Ráadásul a táncosok és az osztálytársak nagy
része is lelépett. A lányokon kívül Kristóf, Ákos és Levi maradt, és
mind felkészültek, hogy vér fog folyni.
– Nem félsz? – veregette meg a vállam Kristóf.
– Majd megvédesz.
– Azt várhatod.
– Idehoztad Adriennt. Tartozol.
Kristóf a tarkóját vakargatta, majd bólintott.
– Bírom, hogy összetévesztesz Rambóval, de igazad van,
tartozom. Megvédelek.
A pincébe vezető ajtóhoz mentünk, és bedugtam a kulcsot a
zárba, de a szemét nem engedett. Azt gondoltam, hogy a francba
az ajtóval, amiért velem szórakozik, amikor amúgy is ideges
vagyok.
– Ne rángasd, mert beletörik – óvott Ákos. – Engedj ide, majd
én kinyitom!
Ákos és én egy légtérben azt jelenti, hogy az egyikünk nagy
valószínűséggel felhúzza magát. Ezúttal én voltam a soros. Zavart,
hogy Ákos nem nézi ki belőlem, hogy ki tudok nyitni egy zárat,
ezért mégiscsak rángatni kezdtem a kulcsot. Ennek az lett az
eredménye, hogy tényleg beletört a zárba.
Mindenki elnémult a reccsenés után.
– Basszuskulcs! – mondtam lefagyva. Moccanni se mertem.
– Ennél találóbbat aligha mondhattál volna az adott helyzetben

– 180 –
– mondta Jázmin félig döbbenten, félig nevetve.
Ijedten néztem körbe, de majdnem mindenki úgy reagált, mint
Jázmin. Részben röhögtek rajtam, mert előre látták, hogy annál is
jobban el fog durvulni a helyzet, mint ahogy képzelték, de közben
döbbentek is voltak.
Flóra a padlóra is lecsúszott, úgy vihogott.
– Ne már, segítsetek! – kértem kétségbeesetten.
Ákos és Kristóf egymásra néztek, és tök komoly arccal
nekiálltak kő-papír-ollót játszani. Kristóf nyert.
– Oké, akkor te hívod a halottkémet, én a zsarukat – mondta
Ákos, mire mindketten felröhögtek. Valahogy nem értékeltem a
humorukat.
Ráadásul baljós hangokat hallottam. A telefonomból a
Kowalsky meg a Vega szólt.
– Szia – vettem fel vidáman. – Mi újság?
– Ugye rosszul hallottuk, és véletlenül sem törted bele a kulcsot
a zárba?
Krisztián hangja nyugodt volt, túlontúl nyugodt. Ajjaj, tuti,
hogy síkideg.
– Ne izguljatok, megoldjuk, bár lehet, hogy beletelik egy kis
időbe.
– Te eszelős liba! Agyament őrült vagy, akinek az utcára sem
kéne ki mennie… – kezdte, de kinyomtam a telefont, és a
többiekre néztem. A monológ hátralévő részét el tudtam képzelni.
– Kicsit pipa.
Ekkor már mindenki röhögött.

– 181 –
 Reszkető kézzel hívtam fel aput meg Krisztián apukáját is, akik
értelemszerűen egy perc alatt a „helyszínre” értek, és nem voltak
elragadtatva attól, ami történt. Míg ők éjjel-nappali zárszervizt
próbáltak keresni a neten, anya értesítette Márk anyukáját is, majd
mindenkit hazaküldött.
És amilyen rendesek a barátaim, mindenkitől kaptam egy-egy
búcsúmondatot.
Jázmin kedvesen, a vállamat simogatva a következőt kérdezte:
– Milyen gyümölcsöt vigyek majd a kórházba? Ha netán pocsék
lenne a kaja.
Ákos vigyorogva látott el a jó tanácsával:
– Van egy tuti jó túlélési tippem neked: legközelebb hallgass
rám! Ha lesz legközelebb.
Gréta alig bírta visszatartani a nevetést beszéd közben:
– Ne aggódj, meg fogják bocsátani. Az a pár év hamar elröppen!
Kristóf csak ennyit mondott:
– Amikor meglátod őket, fuss, Forrest, fuss!
A genyó! Egyszer még visszakapja ezt! Halálra fogom cikizni,
mert túl sokszor látta a Forrest Gumpot. Még akkor is, ha én is
szeretem.
Flóra komolyságot erőltetett magára:
– Ne izgulj, ők is tudják, hogy az emberölés bűncselekmény!
Utolsónak Levi maradt, akinek az arca rezzenéstelen volt, de
természetesen ő is remekül felmérte az esélyeimet.
– Bízz a számokban! Statisztikailag kicsi az esélye, hogy a
szüleid jelenlétében fognak kinyírni.

– 182 –
 Másfél óra telt el, míg a zárszakértőt vártuk. Jobbára fel-alá
járkáltam, toporogtam, nem bírtam megállni. Idegességemben
elkezdtem rendet rakni, meg kiszellőztettem a buli után, aminek a
szülők nem örültek, mert hideg levegő áradt be a nappaliba. A
fejemet legalább kitisztította.
Aztán a fiúk kiszabadultak. Ahogy kinyílt az ajtó, egész
egyszerűen bebújtam apa mögé, aki fejcsóválva odébb lépett.
Örültem volna, ha máskor akarja megtanítani, hogy vállalnom kell
a felelősséget a tetteimért.
Márk lépett ki először az ajtón, és ahogy végigmérte a szobában
lévő szülők számát, csak rám villantott egy gyilkos mosolyt,
amiből persze mindent értettem. Krisztián egész egyszerűen
ellenségesen figyelt.
Ekkor megint bajba keveredtem, ugyanis látszott az arcukon a
verekedés nyoma. Hárman háromféle magyarázatot adtunk, miért
estek egymásnak, és a szülők néma pillantással megbeszélték
egymással, hogy inkább egyesével vetnek alá minket a vallatásnak.
Anya ragaszkodott hozzá, hogy ilyen későn kocsival vigye haza
Márkot, míg Krisztián a saját aggódó anyukáját próbálta levakarni
magáról. Igyekezett megmagyarázni neki, hogy semmi baja, csak
pár órára bent rekedt a pincében.
– Elengedhetsz – morogta sokadszorra, majd rám nézett.
Nyeltem egyet, és belekapaszkodtam apa karjába.
Krisztián elvigyorodott, amikor meglátta, hogy hangyányit
tartok tőle.
– Jó éjszakát! – mondta gúnyosan, aztán otthagyott.

– 183 –
 A többiek kérésére küldtem egy körüzenetet, amiben leírtam,
hogy Márk és Krisztián is jól van, hazamentek, és elhalasztották a
kivégzésemet.
Mert tudtam, hogy ennek nincs vége.
Koránt sincs.

***

Vasárnap sokáig aludtam, és igyekeztem a házon belül maradni.

Tudtam, hogy paranoiának hívják, amit művelek, de mégiscsak a
szomszédban lakott egy potenciális merénylő, aki talán bosszút
forralt ellenem.
Hétfőn korán indultam el a suliba, és az ablakból jó alaposan
körbekémleltem az előkertet, mielőtt kiléptem az utcára, nehogy
belefussak Krisztiánba. Aztán villámgyorsan az iskolába tekertem,
és az osztályterembe menekültem. Ott csak nincs félnivalóm,
ugye?
A helyemen ültem, és törit tanultam, mert másnap dogát írtunk
Pintérnél. Ő az a fajta tanár, aki alapból nem bírja a magamfajta
gyengeelméjűeket, akiket szemernyit sem érdekelnek az
Árpádházi királyok, de a füzetem helyett folyton az ajtó felé
pislogtam.
Nem jöttek. Egyikük sem. Úgy tűnt, se Krisztián, se Márk nem
akar suliba jönni, ami valljuk be, elég fura.
Hét ötvenötkor az a kellemetlen helyzet állt elő, hogy
mindkettejük széke üresen állt, nekem meg borzasztóan pisilnem
kellett. Tudtam, hogy nem bírom végigülni az első órát, ki kell

– 184 –
mennem előtte a mosdóba. Ha lett volna nálam tükör, előbb biztos
kidugom az ajtón, hogy felmérjem a folyosót, tiszta-e, de
kockáztatnom kellett.
Szerencsére semmi bajom nem lett. Egy perccel csengetés előtt
léptem ki a mosdóból, és csak pár évfolyamtársunk kószált a
folyosón.
Mosolyogva fordultam be a terembe, hisz minden rendben volt.
Legalábbis azt hittem.
De akkor beleütköztem egy mellkasba.
– Lil – hallottam meg a hátborzongató hangot, ami kétségkívül
a mellkas tulajdonosához tartozott.
Elszakítottam a tekintetem a piros póló látványától, és
felnéztem a srácra.
– Szia, Márk – mondtam mosolyogva. Valószínűleg olyan
vérszegény mosoly lett, hogy inkább fintornak látszódhatott.
– Minden oké? – kérdeztem, és hátrébb léptem. Márk utánam
lépett.
– Aha, minden oké. – ezt úgy mondta, hogy kétségem se
maradjon: az ellenkezőjét gondolja.
Tovább hátráltam, de ő egyre közelített felém. Nem tűnt
mérgesnek, inkább olyan közömbösnek, amivel persze
rettenetesen összezavart.
– Hová mész, Lil? Óránk lesz.
Nem tudtam válaszolni, mert ezúttal hátulról ütköztem bele
valakibe. Na, ne!
– Tényleg, hová mész, Táncoslány? – hangzott az újabb
hátborzongató kérdés.

– 185 –
 Csapdába estem. Krisztián a vállamra tette a kezét, de ez nem
baráti gesztus volt, hanem afféle figyelmeztetés, hogy most nem
mész innen sehová.
Basszuskulcs!
Az évfolyamtársak felszívódtak a folyosóról, úgyhogy csak én
meg két szekrény méretű srác ácsorogtunk idekint, ráadásul addig
hátráltam Márk elől, hogy az osztályteremtől is eltávolodtunk.
Egyedül voltam, és nem tudtam, hogyan kellene viselkednem.
Kiabáljak segítségért? Végül is csak totálisan és reménytelenül
buggyantnak fognak utána elkönyvelni.
Szaporán vettem a levegőt, és próbáltam finoman kiszabadulni a
fiúk által létrehozott gyűrűből, de sehogy sem ment. Ha oldalra
léptem, Márk elém lépett, Krisztián pedig követett. Elérhetetlenül
távolinak tűnt az osztályterem.
– Oké, győztetek. Sajnálom, hogy bezártalak titeket. Ne
haragudjatok!
– Nem haragszunk – mondta Krisztián lazán, aztán Márkra
nézett. – Igaz?
Na, ekkor tudtam, hogy oltári nagy bajban vagyok. Ha Krisztián
Márkkal haverkodik, akkor egyet tehetek: menekülök, méghozzá
messzire. És sokáig nem is jövök vissza onnan.
Márk közben elvigyorodott. A hideg futkosott a hátamon.
– Igaz. Miért haragudnánk?
– Akkor bemehetnénk a terembe? – kérdeztem feszengve.
Márk elállt előlem, és Krisztián is utamra engedett.
Ezt megint nem értettem. Most meg ilyen könnyen
elengednek?

– 186 –
 Lassú léptekkel indultam be az osztályterembe, mert nem
láthatták rajtam, hogy tartok tőlük. Az ajtóból még visszanéztem
rájuk.
Érthetetlen jókedvvel bámultak rám.
Újfent libabőrös lettem.

***

A hét hátralévő részében a két fiún tartottam a szemem, de nem

tettek semmit.
A suliban zajlott az élet, bár ez nem mindenkinek volt öröm.
Jázmin kiborult, mert a szülei összebalhéztak a karácsonyon. Igen,
az átlagemberek novemberben még nem a karácsonyt tervezgetik,
de Jázmin szülei elváltak, így jó előre elkezdenek vitatkozni, hogy
a lányuk melyik nap hol töltse az ünnepeket. Jázmint persze nem
kérdezik meg ilyenkor, ezért az apjával telefonon veszekszik, az
anyjával pedig szimplán nem beszél.
Gréta a suli miatt nyűgösködött, mert mindenből ketteseket és
karókat szerzett. Nem győztük vigasztalni, miután az anyukája jól
letolta ezért. Angolból próbáltam súgni neki, de az a négyes nem
fog segíteni rajta a témazárónál.
A kosárlabdameccsekre elmentünk, de már én is eljutottam
odáig, hogy vittem magammal a házimat. Lehet, hogy így el sem
kellett volna menni, nem tudom. Mindig szégyelltem magam, ha
tanultam meccs közben, de igyekeztem a második és harmadik
negyed közti hosszabb szünetre időzíteni a leckeírást.

– 187 –
 Adri azt a taktikát választotta, hogy levegőnek nézett. Nem
emlegette fel a házibulit, nem tiltott le az ismerősei közül a
Facebookon, egyszerűen úgy tett, mintha észre sem venne.
A táncórákat sem élveztem igazán, mert a B-s Gina valahogy
mindig úgy helyezkedett, hogy „véletlenül” megbökött, nekem
jött, félresodort, egyszer pedig elvétettem egy lépést, és
megbicsaklott a bokám. Annyira feltűnően rám szállt, hogy nem is
próbáltam mentségeket keresni neki. Valami baja volt velem, épp
csak nem értettem, mit is csináltam, amiért megharagudhatott.
Persze a tanárnő az egyik ilyen kirívó eset napján épp máshol
járt gondolatban, így nem figyelte a viadalunkat. Óra végén is csak
ránk förmedt, hogy holnapra várja az első ötleteket az év végi
táncversenyhez.
– Ne már – nyögtem fel nyúzottan. A héten elkezdtem
összerakni egy lehetséges szóló előadás koreográfiáját, és nagyon
nem volt erőm párhuzamosan kettővel bajlódni.
Más is felhördült, de a tanárnő hajthatatlannak bizonyult.
– Házigazdák vagyunk, tizenegy iskola résztvevői fognak
eljönni, úgyhogy nagyon fontos ez a szereplés. Sehogy sem álltok.
Délután szabad a terem, üljetek össze, és beszéljétek meg!
Senkinek sem tetszett, hogy ilyen hirtelen programot csinált
nekünk, de Gina morgolódott a leghangosabban. Ráadásul délután,
amikor mindenki engem nyaggatott, hogy találjak már ki valamit,
mert húznának haza, Gina vétózta meg az egyetlen ötletemet.
– Ötletet vártatok, és nekem ez jutott eszembe. Ha nem jó ez a
pasik és csajok téma, keressetek másvalamit – mondtam idegesen.

– 188 –
 – Fogd már fel, hogy uncsi – mondta támadón, pedig ezelőtt
sosem voltunk ellenségek. Gina mégsem hagyta abba az ötletem
fikázását. – Sőt, nem is egyszerűen uncsi, hanem szánalmas.
Elkoptatott. Ócska.
Tényleg nem volt nagy ötlet, kényszerből mondtam, és talán
igaza volt, de akkor is meg lehetett volna mondani normális
hangnemben.
– Gondolom, azért posztolsz a közösségire szerelmes számokat,
meg azért villogtál Valentin-napon a szívecskés kulcstartóddal,
mert annyira uncsinak és szánalmasnak tartod ezt az egész témát.
Gina elvörösödött, mert sikerült beégetnem. A fiúk segítettek
benne, mert telefonnal azonnal ráugrottak Gina Facebook-falára,
és szemezgettek is róla.
Ráadásul semmit sem nyertem vele, hogy beszóltam neki, mint
ahogy az később kiderült. Hegedűs tanárnő kicsit elsiette a dolgot,
mert megváltoztatták a táncverseny szabályait. Új vezetést kapott
a szervezési bizottság, és úgy döntöttek, ők adják meg a témát.
Majd valamikor január körül fogjuk megtudni.
Mondhatni, hogy a semmiért vesztem össze Ginával.
Csodálatos. Rohadtul csodálatos.

***

A hétvégén azért táncoltam, hogy elfeledkezzem róla, mennyit

idegeskedtem a héten. Szombat délelőtt lecuccoltam a pincébe,
feltekertem a hifit, és addig kínoztam a testemet, míg totálisan le
nem izzadtam. Átengedtem magam a mozgásnak, és hagytam,

– 189 –
hogy a könnyedség és az öröm átjárjon. Miközben forgásokat és
lépésvariációkat gyakoroltam, elfeledkeztem a mindennapokról.
Aztán letusoltam, pihentem, és kezdtem elölről.
Zúzós zenéket hallgattam, és szétnyúztam egy balettcipőt is.
Estére fájtak a lábaim meg a karjaim, ráadásul mocskos voltam, a
hajam meg tiszta gubanc. Nem minden tánc egyforma. A
végeredmény, amikor a színpadon állok, az egyszerre színjátszás és
vizsga, de az esetemben mindig úgy volt, hogy ha szenvedéllyel
táncoltam, a fellépés végére csak az élvezet maradt.
Amit most két nap alatt a táncteremben műveltem, az egészen
más. Az munka volt, méghozzá kemény és szó szerint fájdalmas
munka. Szombat éjjel alig bírtam aludni az izomláz miatt, amire
vasárnap rádolgoztam, hisz az az egyetlen gyógyír rá.
Egyetlen tökéletesen kivitelezett mozdulatot rengeteg gyakorlás
előz meg, az ismétlés pedig sokszor unalmas. Ha magántanárhoz
járnék, biztosan utálnám az illetőt.
Hétfőn sikerült hulla módjára, mégis elégedetten suliba
mennem. Szünetekben az asztalon döglöttem, illusztráció
lehettem volna egy szótárban az „abszolút zombi” szócikkhez.
A második szünetben Flóra meg Márk megpróbálta kideríteni,
mit műveltem a hétvégén. Kérdezgettek, én meg meséltem nekik.
A teremben dekkoló pár osztálytársamhoz hasonlóan Krisztián is a
szenvedésemet nézte, és láthatóan jól szórakozott, hogy majdnem
folyik a nyálam bambulás közben. Nem bántam, mert olyan
imádnivaló mosollyal forgatta azt a fél literes kólásüveget a
kezében, hogy szívesen bámultam a látványt.

– 190 –
 Valamire nagyon emlékezni akartam, ahogy az arcát néztem, de
tényleg zombi lettem, és fogalmam sem volt, mire kellene rájönni.
Aztán csak rémleni kezdett valami. Nem mindig jó jel, ha
Krisztián mosolyog. Legalábbis így. Egy jó érzésű, kötelességtudó
fiú így mosolyog a nagymamájára, amikor helyette cipeli a
bevásárlótáskát. De Krisztián akkor néz ezzel a bűbájos mosollyal,
amikor gonosz tervek szövődnek gonosz elméjében.
Az üveg sem tűnt fel a kezében, hisz’ a kosaras fiúk mindig ittak
valamit, ásványvizet, kólát vagy energiaitalt. Paranoiás lettem
volna, ha ennek nagy jelentőséget tulajdonítok, és felkiáltok: egy
srác kólával, ááá!
Pedig kellett volna. Sőt. El kellett volna menekülnöm
Krisztiántól, amikor megláttam, hogy a gonosz ujjai a kupakot
kezdik el csavarni.
Csakhogy rohadtul elkéstem.
Mire észbe kaptam, a kupak már nem volt az üvegen, viszont az
előzőleg alaposan felrázott kóla teljesen beterített, mintha egy
esőztető alá keveredtem volna.
– Te barom! – kiáltottam fel, amint a hajamat, a pulóveremet és
a nadrágom egy részét is beterítette a szénsavas üdítő.
Krisztián majd lefordult a pad tetejéről, úgy nevetett. Láthatóan
az sem érdekelte, hogy a saját pólójára is jutott a cukros löttyből,
így is megérte neki a látvány.
– Ne haragudj, bocs! – mondta a röhögőroham végén.
– Észnél vagy?!
– Mondtam, hogy bocs – felelte, majd felpattant, és továbbra is
nevetve távozott a teremből.

– 191 –
 Körbenéztem. A depis Jázmint nem különösebben érdekelte, de
Márk, Flóra, Gergő és Tomi megállás nélkül nevetett.
– Kinyírom – suttogtam, és levettem a pulóvert, mert kezdett a
pólóm is átnedvesedni.
A fenébe! Az egyik kedvenc, királykék pulcsimat érte a baleset,
amin nemcsak jól látszódott a folt, de cukros és ragacsos lett.
Először csak fel akartam dobni a terem végében lévő fogasra, de
aztán elkapott a bűntudat. Ki kellene mosnom belőle a cukros lét,
úgyhogy inkább a mosdó felé mentem.
Csakhogy fáztam, elvégre a pulóver alá csupán egy vékony
pántos pólót vettem fel, és mégiscsak novembert írtunk.
– Ezért kinyírom – morogtam megint. A semminek.
A fenyegetőzés, amit persze úgysem tudok betartani, nem ért
semmit. Ellenben abban a piros alapon fekete mintás
melegítőfelsőben, ami a fogason lógott, már láttam fantáziát.
Lekaptam, majd elmentem a mosdóba, és kezelésbe vettem a
pulcsimat. Már becsöngettek, de én még mindig ott tollászkodtam,
így amint beléptem a terembe, az összes szem rám szegeződött.
Rám, Krisztián pulcsijában.
Ezen egyedül Krisztián nem lepődött meg. Sőt, rám is
vigyorgott, amikor leültem a padomba.
– Jó pulcsi.
– Aha. Kár lenne érte, ha történne vele valami – morogtam neki
fenyegetően. Hogy mennyire voltam szánalmas? Egy pulcsival
zsaroltam meg egy fiút. Van ennél lejjebb?
– Nem mered.
– Meglátjuk – blöfföltem.

– 192 –
 Tudtam én, miért volt ez… és a hátam közepére sem kívántam.

***

Alig vártam a csütörtöki táncórát. Felpörgetett az otthoni munka,

táncolni akartam, szinte be voltam zsongva. Hegedűs tanárnő is
látta rajtam az izgatottságot, mert halvány mosolyt villantott
felém, amikor belépett a terembe. Szerette a lelkes diákokat, és
ezen az órán az sem zavart, ha stérber módjára viselkedem.
Végül, amikor a tanárnő elindította a CD-t, amit az órai
gyakorlatokhoz hozott, felcsendült egy régi Blue szám. Ráadásul
egy nyávogós. A tanárnő értetlenül nézett.
– Ez meg mi?
Rosszat sejtettem.
Hegedűs tanárnő ránk nézett, de nem tudtuk, mit kellene
felelni. Attila tért magához először:
– Hé, valaki kapcsolja ki a nyávogó kék fiúkat, mert kitör
belőlem az állat!
A tanárnő amúgy is kikapcsolta volna, ő sem ezt a zenét akarta
lejátszani. Hirtelen kapta ki a CD-t a lejátszóból, és felénk mutatta.
Egyszerű, írott lemez volt, és hiába tudakolta olyan mérgesen,
kinek a humorérzéke a felelős az afférért, senki sem felelt.
Márk feszengett mellettem, és megint elkapott valami rossz
érzés. Feltűnően félrenézett, aztán amikor a tanárnő észrevette,
hogy sumákol, vallatni kezdte.
– Hát… ami azt illeti, a CD-t Lillánál láttam a múltkor…
– Tessék?! – a döbbenettől alig kaptam levegőt.

– 193 –
 Hegedűs tanárnő totál felbőszült, és kiselőadás következett.
Maratoni beszéd lett, mennyire csalódott bennem, meg hogy mit
képzeltem magamról, meg nem ezt várta tőlem, meg ez nem
vicces, és örüljek, hogy nem fog szaktanárit beírni…
Behúzott nyakkal hallgattam és tűrtem. Elnézést kértem,
rettentően sajnáltam, és véletlenül sem magyarázkodtam. Ezúttal
nem.
Az osztálytársaim és a fél emelet még abban a szünetben
értesült az esetről.
– Nem volt vicces – mondtam Márknak a folyosón, épp egy
csoport fiú közt állt.
Márk körbenézett a társaságon, akik vigyorogtak, és feléjük
intett.
– Szerintük az volt.
Még Kristóf is vidáman hátba veregette Márkot, hogy jól
csinálta.
Az egész nap ennek a jegyében telt. Mindenki, aki ismert Blue-
számokat, dúdolni vagy énekelni kezdett nekem, amikor elment
mellettem. Kétségkívül a One love és az All rise vezette a listát. És
még én voltam a ciki! Ki érti ezt? Nem az lenne a normális, ha az
olyanok égnének, akik ilyeneket fejből tudnak?
Egyébként Gergő és Tomi a nap végére még belőlem is kicsalt
némi kuncogást, mert Tomi az utolsó óra előtti szünetben a
sokadik slágerét kezdte énekelni. Ezúttal így:
– Quit playing games with my heart…
Gergő ekkor akkorát ütött a fején, hogy csak úgy csattant:
– Az Backstreet Boys, te állat!

– 194 –
 Mindenki dőlt a nevetéstől.
Főleg, hogy ezek után azzal szórakoztatták egymást, hány
Backstreet Boys számot tudnak nem csak elénekelni, hanem
eltáncolni is. Informatikán rákerestek az Everybodyra, majd utolsó
óra után eltáncolták nekünk.
Végül is, túléltem a napot, és a vége felé már én is sokat
nevettem. Ezek után szerintem jogosan hittem azt, hogy nem lesz
több felvonása a fiúk bosszújának.
Én kis naiv.

***

November utolsó hetében jártunk, egész pontosan keddet írtunk,

amikor nagyszünetben Márk megbökte a tollával a vállam. Akkor
már elegem volt belőle, de Gréta azt tanácsolta, hogy ne
ellenkezzem vele, mert azzal csak háborút indítok, ezért
hátrafordultam.
– Te vagy az angolzseni, segíthetnél. Mi ez a feladat? – bökött a
könyvre.
Mivel tényleg szerettem az angolt, hosszú, kimerítő
magyarázatba kezdtem, Márk pedig bólogatott, és láthatóan hálás
volt a segítségért.
Azért gyanakodva néztem rá, amikor végeztem.
– Nyugi, Lil, most nem szívatlak.
Hittem neki, mert őszintének látszott. Közben Krisztián is
megállt Márk mellett, és a házit nézte.

– 195 –
 – Asszem, nekem is le kéne másolnom – mondta, mire
rosszallón megráztam a fejem, hogy neki nem ajánlottam fel a
segítségemet.
Visszafordultam a reggelim felé.
Épp bele akartam inni a büfében vett teámba, amikor
megláttam benne egy… szemgolyót?
Mint akit darázs csípett meg, úgy ugrottam fel, és sikítva
dobtam el a poharat.
Pedig nem vagyok az a sikongatós fajta. Na de akkor is, egy
szemgolyó lebegett a teámban!
Mondanom sem kell, hogy a farmeromra borult az összes tea.
Cifrán káromkodtam. Néhány levegővétel után lehajoltam a
pohárért, és a… szemgolyóért, hogy alaposabban megnézzem.
Nyúlós műanyagból készült, emberi szemnek látszó játék volt.
Krisztián és Márk eddig bírta, de ekkor már felröhögtek, és
egymás tenyerébe csaptak nagy vidáman.
Elegem lett belőle, hogy állandóan a ruhám bánja Krisztián
hülyeségeit.
Márkra néztem, majd Krisztiánra. Fogadjunk, Márknak nem is
kellett a segítségem a házival. Naná, hogy nem! Márk jó angolos, a
lustaság az egyetlen, ami miatt rossz jegyeket kap.
Igazából örülnöm kellett volna. Végre ugyanaz motiválja őket,
és a cél érdekében össze is fogtak. Nagyon szép. Mindaddig, míg
hozzá nem tesszük, hogy ez a cél az én szívatásom.
Nálam volt a tánccuccom, úgyhogy a nap hátralévő részét
macskanadrágban töltöttem, és sűrűn mondogattam magamnak,

– 196 –
hogy semmivel sem fogom jobban érezni magam, ha kikaparom
Márk szemét, aztán bosszúból beledobom Krisztián innivalójába.
A következő napokban folytatódott a játék.
Kezdtek igazán eldurvulni. Szerdán le kellett adnunk egy
fogalmazást irodalomból, és sehol sem találtam a füzetemet.
Miután Závada tanárnő leszidott, rögtön hozzájuk fordultam, hogy
adják vissza.
Jól szórakoztak rajtam, és javasolták, nézzem meg otthon,
biztosan megtalálom.
Závada tanárnő másnapig adott haladékot, de naná, hogy nem
találtam meg otthon a füzetet. Mint egy őrült, éjjel újra megírtam
a beadandót. Miközben másnap reggel felkullogtam a tanáriba,
azon agyaltam, hogyan adom ezt be anyának. Tuti nem lesz
hármasnál jobb.
A tanáriban meg sem szólalhattam, Závada tanárnő, ahogy
meglátott, szórakozottan mondta, hogy ott a füzetem. Nem
nagyon értette, hogyan felejthettem el, hogy már leadtam, de nem
is zavarta annyira, hogy sokáig firtassa.
Rögtön el is dugtam a hátam mögé a másik füzetet, nehogy
valamiért elkérje azt is.
Aztán mentem a fiúkhoz, akik persze sehol sem voltak.
– Megértem, ha dühösek, de ez már túlzás – vágtam le magam a
székre.
Jázmin, aki kezdte legyűrni a rossz hangulatát, hátrafordult
hozzám.
– Ahhoz elég voltál egyedül, hogy belemássz. Kimászni is
menni fog.

– 197 –
 Nem ment.
Csütörtökön rózsaszín szívecskés lapokat láttam a folyosókon,
és a szívecskékben a Boys of 9/B felirat volt, alatta pedig a K. L.
monogram.
Ez. Minden. Határon. Túlment. Nem lehetnek ennyire
gyerekesek!
Szerelmes szórólapokat küldözgetnek a 9/B fiúinak! Abba az
osztályba nem kimondottan kamasz Brad Pittek járnak. És hány
lánynak van K. L. monogramja a suliban? Ha van is valaki, az
csakis a véletlen műve.
Pár szünet után – amit azzal töltöttem, hogy titokban
letépegettem a pink szórólapokat – megállapítottam, hogy
valószínűleg egyedül vagyok lány a suliban ezzel a monogrammal,
merthogy a 9/B-s fiúbanda egész nap engem figyelt. Valaki csak
titkon pillantgatott felém, mások szemezni próbáltak (fúj!), és az
egyik srác még be is próbálkozott. Amikor lekoptattam, még neki
állt feljebb.
Már nem bírtam tovább, utolsó óra után egy különösen vigyori
fiú elől bujkáltam a földszinti folyosón, amikor megálltam az
iskolaújság szerkesztősége előtt. Épp egy lány jött ki a teremből, és
ahogy bepillantottam mellette, megláttam Ervint.
Besurrantam, és az ajtót is becsuktam. Ervinék a szerkesztőségi
termet használják, van nekik külön egy asztal és számítógép
fenntartva. Meglepte, hogy lát, de azért szorult belé egy kis
udvariasság, mert hellyel kínált.
– Mit tehetek érted?
– Bujkálok.

– 198 –
 Ervin hátradőlt a székén, és mosolygott. Annyira jó, hogy egy
ideje mindenki az én nyomoromon szórakozik!
– Elárulod, miért van nálunk novemberben is gólyaszívatás?
– Hagyjuk!
– Az egész iskola ezt találgatja.
Az asztalon egy múlt havi újság hevert, amit fáradtan
lapozgatni kezdtem. Nem igazán érdekelt, ráadásul Ervin sem adta
fel.
– Figyelj, a menedékjogért információ jár. Mit követtél el
Havasi meg Zentai ellen?
– Nincs szükségem menedékjogra, bármikor kisétálok azon az
ajtón.
– Nem tartalak vissza.
– Tudom én, csak azért vagyok itt, hogy érdeklődjem, Ákos
bevált-e.
Ervin most már nevetett, ezúttal jókedvűen. Egy rendetlen
fekete tincs a szemébe lógott.
– Most jössz érdeklődni? Nem érzed, hogy elkéstél vele? Úgy
két hónapot?
– Na és akkor mi van? Gondolom, biztos bevált, ha már arról is
tudsz, hogy Márk és Krisztián felelős a szívatásért. Ha Ákos ilyen
beszédes, miért tőlem kérdezősködsz nyomorú sorsomról?
– Ákos azt nem mondta el. Könnyű összerakni, hogy ciki a
haverjára nézve.
Nem jobban, mint amin keresztül kellett mennem. Felidéztem
egy korábbi beszélgetést Krisztiánnal, és rájöttem végre egy
összefüggésre.

– 199 –
 – Te is ismered Krisztiánt, nem? Egyszer együtt játszottatok egy
meccsen.
– Az régen volt, és Krisztián csak beugrott. Szóval? Mi történt?
Már fogadásokat kötöttünk a suliújságosokkal, mi az igazság. Aki a
leghamarabb kideríti, az nyer.
Az én szenvedésemért más jutalmat kap. Ez mekkora gáz!
Elkezdtem egy Signetta tollat hengergetni a tenyeremmel, és
húztam az időt, hogy eldöntsem, válaszoljak-e.
– Miben fogadtatok?
– Pizzában.
– És te rögtön a forrástól érdeklődsz. Nem túl eredeti, de
hatásos. Fura, hogy a többiek nem próbálták meg tőlem megtudni,
mi történt.
– Ne csodálkozz, mostanában feltűnően bujkálsz! Azt sem
tudták, hol keressenek. És eddig nem voltak motiválva.
A következő pár másodpercben Ervin csendben figyelt, nem
sürgetett, nem türelmetlenkedett. Persze, hogy nem, elvégre az
erő vele volt, nem kellett aggódnia. Már akkor tudta, hogy igent
mondok majd a kérésre, amikor besétáltam hozzá.
– Hány pizzáról van szó?
– Heti egyszer egy teljes hónapig.
– Vagyis összesen négy pizza? Ebből legalább kettő jár az
informátornak.
– Egy – alkudozott.
– Neked nem is kell semmit tenned – figyelmeztettem
felháborodva. – Önként sétáltam be ide.

– 200 –
 – Akkor is egyet kapsz, legfeljebb nem dobozban, hanem
rendesen.
– Ezt hogy érted?
– Pizzériában.
Most randira hívott? Fura hangsúllyal mondta.
Nyeltem egyet.
Ervin nem olyan srácnak tűnt, akinek egy magamfajta lány
tetszik. Inkább egy hozzá hasonló komoly, szigorú lányt
képzeltem el mellé, nem pedig egy szemtelen, beszólogatós
bajkeverőt. Például az osztálytársát, aki az imént sétált ki a
teremből, és aki szerintem most is csak Ervin miatt maradt bent
tovább.
Ahogy Ervin arcára néztem, semmit sem tudtam leolvasni róla.
Valószínűleg túlbonyolítom, régi szokásom. Azt akarja, hogy neki
legyen igaza, mert egyszerűen ilyen irányításmániás srác.
– Oké, áll az üzlet.
Mindent elmeséltem neki. Ervin türelmesen hallgatott, közben
rajtam tartotta sötétbarna szemét. Amikor odáig jutottam, hogy
bezártam a fiúkat, hátravetett fejjel nevetett.
– És itt még nincs vége – mondtam.
Mire a zárszakértőhöz értem, már a fejét fogta, úgy röhögött.
Örülök, hogy ezt rajtam kívül mindenki poénnak éli meg. Sebaj.
Tovább meséltem.
Érdekes volt látni ezt a felnőttes fiút, ahogy így elengedi magát.
Mire a sztori végére értem, már nagyon érdekelt, mit fog mondani,
de olyat kérdezett, amire nem számítottam:
– Ha te is szívathatnád őket, mit tennél?

– 201 –
 – Hidd el, én már csak azt várom, hogy abbahagyják.
Ervin bólintott, majd az órájára pillantott. Mennie kellett,
vagyis nem maradhattam én sem. Sajnos még fél óra hátra volt a
délutáni táncóráig, és nem szándékoztam újra célpontot csinálni
magamból. Ervin láthatott rajtam valamit, mert matatni kezdett a
fiókban.
– Maradj, ha akarsz – ezzel elővett egy kulcsot. – Majd zárj be,
aztán holnap hozd vissza a kulcsot!
Ezt a túlzott rendességet nem értettem.
– Rendben. Köszönöm.
Mielőtt elment, még megígérte, hogy a pizzázást is
megbeszéljük valamikor. Hűha, akartam én ezt?
Válasz nélkül maradtam, így inkább előszedtem a leckémet, és
nekiláttam.

***

November utolsó tanítási napján, ami egyben egy pénteki nap volt,
gyanútlanul ültem a padban. Már reggel is felhős volt az ég, de a
második szünetre zuhogni kezdett az eső, úgyhogy az osztály is
bent töltötte az időt. Grétával egy Road számot énekelgettünk, a
Nem elég címűt, ami a suli rádiójából szólt, és közös kedvencünk
volt. Aztán Flóra egyszer csak nevetni kezdett, mert valamit látott
a telefonján.
– Ezt azonnal be kell lájkolnod – mondta, és felém mutatta a
telóját. Átvettem tőle.

– 202 –
 A suli Facebook-oldala volt megnyitva, ahol aznapra egy rövid
összefoglalóval készültek, ami a házibulik veszélyeiről szólt.
Amúgy Ervin (mert biztos voltam benne, hogy neki köszönhetem)
komoly dolgokról írt, de a végén megemlítette, hogy ügyelni kell
rá, nehogy fiúként bezárjanak egy szobába éjszakára, főleg egy
másik sráccal, mert az roppant kellemetlen lenne, ha kiderülne.
Határozottan kiérdemelt egy lájkot, főleg, hogy a
kommentekből kiderült, Ervin alaposan visszaélt a birtokába jutott
infóval. Bár nem nevesítette a srácokat, csak utalt rájuk, de egy
suliban ennyi is elég, hogy összerakják az esetet. Márk jobban
viselte az égést, Krisztián viszont totál kiakadt, de persze egy szót
sem szólt.
Óra után tesire kellett volna mennem, de a második emelet felé
vettem az irányt. A 11/A-sok terméhez iparkodtam, mert
beszélnem kellett a jótevőmmel. Azért jó diáktanácstagnak lenni,
mert osztályonként két embert mindenképp ismerek, úgyhogy az
egyik diáktanácsos lányt kérdeztem meg, nem látta-e Ervint. A
lány a büfébe irányított, úgyhogy lerohantam a tesicuccommal
együtt a földszintre.
Ervin pont akkor került sorra, amikor odaértem. Beálltam
mellé, elvégre úgysem akartam venni semmit.
– Köszönöm – mondtam.
– Kár, hogy lemaradtam, milyen képet vágtak – sóhajtotta, mire
felnevettem.
– Majd elmesélem.
Ezzel elővettem a pénztárcámat, és kifizettem a reggelijét. Nem
akarta engedni, de én csak erőszakoskodtam.

– 203 –
– Ennél több pénzt is megért a látvány, hidd el!
Erre már nevetve hagyta.

– 204 –
 4. FEJEZET
–––––––––––––––––––––
DECEMBER,
AMIKOR NEM TUDOK TOVÁBBLÉPNI

HÉTVÉGÉN CSOMÓ IDŐT TÖLTÖTTEM a suli Facebook-oldalának

nézegetésével, és a hozzászólásokon vigyorogtam. Sajna Ervin
vasárnap kiírta, hogy törli a bejegyzést, szóval gyorsan
lementettem magamnak, hogy maradjon nyoma. Gondolom, túl
heves reakciókat váltott ki, és a felső vezetésből valaki arra kérte
Ervint, hogy távolítsa el. A mondás azonban igaz. Ha valami
egyszer felkerül a netre, annak mindig nyoma marad…
Bevásárolni is voltunk, ugyanis anyu mindig ideges a karácsony
előtti héten, ezért három éve átprogramozta az időbeosztását, és
december elején vásárol.
Mivel előre lelőtte a poént, hogy ruhát akar venni nekem
karácsonyra, ezért megengedte, hogy felhívjam a lányokat.
Tartottunk egy csajos bevásárlónapot.
Jázmint főleg azért akartam elcsalni, mert ráfért egy kis
kikapcsolódás. Szerencsére Gréta is kimenőt kapott a kishúgától,
bár szó szerint meg kellett kérnie a kiscsajt, hogy engedje el

– 205 –
velünk vásárolni. Flóra meg alapból ráért, boldog volt és szívesen
jött.
Anya a pláza bejáratánál elvált tőlünk azzal, hogy telefon
legyen nálam, és majd hív. Először tettünk egy kört, és
eldöntöttük, hová akarunk majd bemenni, meg hagytunk időt
magunknak, hogy megszokjuk a lökdösődő embereket. Jázmin elég
zsémbes volt, útközben teljesen kiakadt az egész mikulásos dolgon.
Mármint azon, hogy mi értelme van gagyi Mikulás-jelmezes
alakoknak mászkálniuk ilyentájt… bárhol.
– A gyerekek tényleg elhiszik, hogy a Mikulás a játékboltban
lakik? – kérdezte.
Gréta elvigyorodott.
– Gondolom, ha lesz gyereked, már óvodás korában
megmondod neki, hogy a Mikulás, a Jézuska és a Télapó sem
létezik.
A Télapó-gyilkos összefonta a kezét a mellkasán.
– Ez két külön dolog. Egy normális világban természetes, hogy
a szülők azzal etetik a gyereket, hogy valahol létezik a Télapó, de
ezek a vásári Télapók olyan átlátszóak. Egyébként én mindig is
tudtam, hogy nincs Télapó, és nem lettem retardált.
Flóra elvigyorodott, és megbökte Jázmint.
– Ne tegyél vitatható kijelentéseket!
Jázmin furamód nem kapta fel a vizet.
– Miért lenne vitatható? Kitűnő az átlagom, és legfeljebb a
stílusommal lehet gond, az értelmi színvonalammal semmiképp.
– Igazad van – bólintottam. – A stílusoddal tényleg gond van.
– Ennyi erővel a tiéddel is komoly problémák vannak.

– 206 –
 – Mert a csendes és a kedves jelző már foglalt volt – mutattam
Grétára és Flórára.
– Na jó, le lehet szállni rólunk – mondta Flóra, és bevetette
magát egy ruhaboltba. Előzőleg azért megbeszéltük, mennyit
költhetek el, de Flóra kalauzolásával nem foghattam mellé.
Nagyon jó érzéke volt a divathoz.
Ruhát venni bármikor képes vagyok, így elég hamar egy
farmerral és egy fehér, V kivágású pulcsival bővült a ruhatáram.
Illetve fog bővülni majd karácsony után. Persze ennél lényegesen
több időt töltöttünk próbálással. Láttam egy fekete alapon
méregzöld mintás miniruhát, amit nagyon szerettem volna…
mondjuk, majd a tavaszi bálra.
– Nem is drága! – Megmutattam Jázminnak, aki rápillantott, és
bólintott. Kicsit haboztam, de belevágtam abba, amin már egy
ideje gondolkoztam. – Figyelj, tudom, hogy mostanában el voltam
foglalva magammal, és legközelebb nyugodtan szóljál rám, hogy
önző dög vagyok. Tudom, kemény időszak a karácsony neked.
– Á, tényleg rád szálltak a srácok, és elég durván nyomták.
Amúgy a szüleim acsarkodásán semmi nem segített volna.
– Igen, Kristóf is ezt szokta mondani, amikor balhéznak az ősei.
– Hagyjuk Kristófot – vágta rá hirtelen.
Flóra és Gréta ebben a pillanatban lépett oda mellénk.
– Miért ez az első reakciód, ha kiejtem Kristóf nevét? –
kérdeztem értetlenül.
– Úgy általában? Azért, mert irritál, amit művel. Az egyik
legtehetségesebb táncos a suliban, és úgy csinál, mintha nem is

– 207 –
érdekelné. Közben konkrétan levegőnek néz embereket, és fenn
hordja az orrát. Néha fogalmam sincs, hogy bírod elviselni.
– Szerintem életművész lesz – vetette oda félvállról Flóra,
miközben a forgóállványon lévő ruhákat nézegette.
– Vagy őrült – tette hozzá Gréta, mire mind odakaptuk a
fejünket.
– Most is az – mordult Jázmin, és felkapott egy felsőt, majd rám
nézett. – Jössz próbálni?
Jázmin bevágtatott az egyik próbafülkébe, de közben hevesen
tárgyalta, miért is őrült Kristóf. A szemközti fülkébe mentem be,
és próbáltam Jázmint csitítani, aki nem zavartatta magát, hogy
mások is hallhatják a kirohanását.
Miután átöltöztem, sokáig nézegettem magam a tükörben, de
nem tetszett, ahogy a ruha állt rajtam. Tipikus. Ha egy ruha jól néz
ki a vállfán, tuti, hogy sehogy sem mutat rajtam. Amire meg oda
sem figyelek, abban jól nézek ki.
Közben érzékeltem, hogy Jázmin kiment a próbafülkék közti
folyosóra, és onnan dumál hozzám.
– Végeztél már? – kérdezte.
– Gyere, nézd meg, bár szerintem borzalmasan festek.
Erre az történt, hogy valaki nagy hévvel elhúzta a mellettem
lévő fülke függönyét, aztán egy ismeretlen lány sikítását
hallottam. Majd Jázmin sűrű bocsánatkérését.
Kidugtam a fejem saját fülkémből, és vigyorogtam. Jázmin a
mellettem lévő fülke előtt magyarázkodott a függönyön keresztül,
hogy ne haragudjon, mert elnézte, és abszolút nem kukkoló.

– 208 –
 Nem bírtam visszafogni magam. Szemérmetlen módon
kiröhögtem szegény Jázmint, akinek már így is totál vörösbe
fordult az arcszíne.
– Kint megvárlak benneteket – mondta. – A pláza túlsó felén
van egy kávézó… Vagy a város túlsó felén…
Ezzel kihúzott, és rám maradt, hogy elmeséljem a lányoknak,
hová rohant el Jázmin.
Kristóf most már abszolút feketelistás nála. Valahogy mindig
kiborítja, még jelen sem kell lennie. Ráadásul Jázmin nincs
hozzászokva, hogy leégjen, elvégre ő mindig olyan komoly és
felnőttes, ezért kávézás közben még jobban vörössé vált, amikor
utánoztam a csajszi halálsikolyát. Végül mindannyian
megölelgettük Jázmint, és üdvözöltük a klubban.
Mire anya hívott, Jázmin is vidámabb lett, aztán a lányok haza
is mentek.
Anya közben apának vett ajándékot, plusz a hétvégén jönnek az
unokatesómék, úgyhogy nekik is kitalált valamit. Anya ilyenkor
leginkább szakácsként tündököl, de azért egy-egy jelképes
ajándékot is ad a születésnaposoknak.
Még félúton tartottunk hazafelé, amikor aggódni kezdtem, mi
vár majd otthon. Vajon mentőt kell majd hívni apához, ha
meglátja, mennyit költöttünk, vagy elég lesz pár szem nyugtató is?
Apu végül túlélte gyógyszer nélkül. A számlákat látva
szerencsére csak leült a fotelba, és mélyeket lélegzett, majd a nap
hátralevő részében azt dünnyögte, hány hónap alatt fogjuk
kispórolni a karácsonyt. Mondja ő, akivel mindig elszalad a ló, és
egy rakás ajándékot halmoz a fa alá. Mindegy, majd megbeszélik

– 209 –
anyával. És tényleg remélem, hogy csak megbeszélik, nem pedig
kiabálással fogják megvitatni.

***

Hegedűs tanárnővel a karácsonyi fellépésre készültünk, ami

nagyon közeledett. Szerdán be akartam jelenteni neki, hogy
készülök egy szólófellépéssel, de Gina megelőzött.
Ez úgy leforrázott, hogy meg sem tudtam szólalni.
Gina visszafogott mosollyal fogadta a gratulációkat, hogy
milyen bátor. A tanárnő is kedves volt vele, sőt, még fel is
ajánlotta neki, hogy nem csak megnézi az előadását, hanem segít is
neki.
És én mit kaptam? Bár látszólag túllépett a kicserélt CD-s
eseten, engem keményebben fogott, és belekötött, hogyha
elszúrtam valamit. Szó nélkül tűrtem, bár olykor majd
felrobbantam. Sajna a teremben mindenhol tükrök vannak, és
egyszer Kristóf sietett a segítségemre, hogy a tanárnő ne lássa meg,
mennyire felhúztam magam.
Kristóf úgy forgatott, hogy a vállába temethettem az arcom.
Extrán hálás voltam neki. Azt hiszem, talán tovább is öleltem,
mint kellene. Nagyon szerencsés voltam, hogy ennyi barátot
tudhattam magam mellett.
– Nyugi – súgta, én meg halkan köszönömöt mormoltam neki.
Aztán az öltözőben még mindig a csaj körül forgott a világ.
Gina elkezdte taglalni, hogy már szeptember óta tervezgette, de
döntésképtelen volt, ezért nem szólt eddig. Erre Csacsa, aki imád a

– 210 –
középpontban lenni, letámadta Ginát, hogy akkor ő is kitalál
valamit, mire Gina lehűtötte, hogy egyrészt úgysincs rá ideje,
másrészt pedig ne merészelje ellopni az ő ötletét!
Előre láttam, mi lett volna, ha a jövő órán én is bejelentem,
hogy szóló fellépést tervezek. Gina rám száll, hogy elloptam az
ötletét. Valahogy nem akartam megint céltábla lenni, és… féltem,
hogy az ilyen konfliktusok miatt megutálom a táncórákat.
Feladtam a dolgot, pedig jól jött volna a tapasztalat, az egyéni
fellépés komoly dolog, nem véletlenül vállalkoznak rá olyan
kevesen. Tizenegyediktől már kötelező, de szerettem volna, ha a
tizedikben én lettem volna az első, aki szólózik.
Lehet, hogy nem az a táncos vagyok, akinek hiszem magam?
– Ugyan már, simán lenyomnád Ginát – vigasztalt Kristóf suli
után. Annyira aranyos volt, hogy nem hagyta szó nélkül a
tánctermi rosszkedvemet.
– Már döntöttem.
– Szerintem nem jól.
– Márk anyukája azt mondta, hogy akár fellépek, akár nem,
megtehetem, hogy otthon úgy gyakorlok, mintha fellépésre
készülnék. Most megelégszem ennyivel.
– Az otthoni gyakorlás nem ugyanaz, Vörös, te is tudod.
– Te miért nem akarsz fellépni? Valaki szerint az egyik
legtehetségesebb táncos vagy a suliban.
– Ó, egy rajongó? – kérdezte nagyképűen. Az ilyenek miatt
akarja Jázmin szétkarmolni az arcát. Meg néha én is. – Ki volt az?
– Szeretnéd tudni, mi?

– 211 –
 Persze, hogy szerette volna, de nem adtam ki a barátnőmet.
Kristóf mintha komolyan elgondolkodott volna a kérdésen, és
végül azt felelte, hogy nem érdekli eléggé a szóló fellépés.
Engem bezzeg érdekelt volna! Mire hazaértem, megint dühös
lettem Ginára, mert úgy éreztem, ő lopta el az én ötletemet. Ha
lett volna egy bokszzsák a táncteremben, tuti azt püfölöm, nem
pedig táncolni próbálok. Amiből aztán az lett, hogy kifulladásig
ugróköteleztem, mert máshoz nem volt türelmem. Este anyának
kellett lejönnie hozzám, hogy felzavarjon aludni. Úgy talált rám,
hogy a fáradtságtól alig láttam, az izmaim égtek, ráadásul a bokám
is sajgott, mert rosszul léptem.
Nagyon szerettem volna, ha megölel és biztosít róla, hogy Gina
nem gonosz boszorka, és nem maradok le semmiről, ha most nem
táncolok az egész suli előtt, de anya nem foglalkozott ezzel.
Helyette a jegyeimmel kínzott, mert számon tartotta, hogy
fizikából, töriből és kiváltképp matekból javítanom kell, ami biztos
leköt majd hétvégén. Vagyis sehová sem mehettem.
Mondjuk, anyáról van szó, aki csak közepesen jégszívű,
úgyhogy üzletet kötöttünk, hány plusz sütit tesz nekem félre.
Kivételesen nem aggódtam a többletkalória miatt, mert ennyi tánc
mellett bőven ledolgoztam.
A családi összejövetel végül elmaradt, mert valaki mindig
lemondta. Anyának elege lett, és közölte a családdal, hogy
szeretettel vár mindenkit karácsony másnapján. Aztán szintén
szeretetteljesen kijelentette, hogy aki nem jön, az magára vessen,
őt nem fogja érdekelni.

– 212 –
 A suliban is zajlott az élet, a lányok már a karácsonyi
rajzkiállításra készültek, a képek a folyosó falait díszítik majd az
utolsó héten. Egy másik pályázat miatt is szurkolhattam, bár
ezúttal csak Grétának, mert a tanára az ő rajzát küldte egy
versenyre.
Fanni idén is készített egy eredményjelző táblát a
kosárcsapatoknak, és egyik szünetben szomorúan nézegettem,
hogy a fiúk nem remekelnek. Még ha rá is kapcsolnak, akkor sem
fognak jó eredménnyel zárni. Ötletem sem volt, hogyan lehetne
megoldani a helyzetüket az edzővel, kivéve, ha az iskolavezetés
végre elkezd gondolkodni, miért is ilyen rosszak az eredmények.
Krisztián már októberben mondta, hogy zűr van az edző és a
csapat között, de az igazgató biztosan a tanár szavának hinne. Bár
elég feltűnő, hogy a másik csapat, Ervinéké, sokkal jobban teljesít.
A lányok jól álltak a bajnoksággal, ami főleg Ivett érdeme volt.
Nem azért csodáltam, amit a pályán tesz, hanem azért, amit azon
kívül. Bár felém továbbra sem nyit, mert valószínűleg örökre
haragudni fog rám, hogy ráragasztottam a Principessa becenevet,
de másokkal egész normális.
Krisztiánnal nem beszéltem fontos dolgokról, és hiába voltunk
egymás közelében, egyre távolabb került tőlem. Valószínűleg az is
közrejátszott, hogy Adrienn rendszeresen felvonult a fiúk
meccsein, és mindenhol másutt, ahol Krisztián megjelent, ezért
mindig hamarabb leléptem, és sosem vártam meg.
A bulim óta távolról figyeltem Adriennt. Nincsenek együtt
Krisztiánnal, de azért sokat beszélgetnek, és időnként azt látom,
hogy Krisztián tényleg figyel rá, és élvezi a társaságát.

– 213 –
 Nem kellek én oda, igaz?
Egyébként Adri rendesen beilleszkedett így decemberre, és
szépen gyűjtötte magának az új barátnőket az osztályából, hogy
aztán úgy viselkedjenek, mintha valami elit klub tagjai lennének.
Komolyan, még fel is turbózta némelyik eddig totálisan szürke
lány külsejét meg a ruhatárát.
Lehet, hogy vannak idegesítő dolgaim, és nehéz természetem
van, ezért nem pont nekem kellene kritizálnom másokat, de
egyaránt zavart a B-sek új elit klubja, és a C-sek trendi klubja is.
Számomra az csapódott le Adri viselkedéséből, hogy nem
alacsonyodna ám le akárkihez, mások viszont izgalmasnak találták
ezt a megközelíthetetlenséget.

***

A második héten, csütörtökön okot adtam a pletykára, ugyanis

Ervin sétált be a terembe, mert beszélni akart velem. Megállt a
padom előtt, és egy mosoly kíséretében kihívott.
– Hú – mondta egyszerre elnyújtott hangon, vidáman Gergő és
Tomi, amikor feltápászkodtam, a lányok is kérdőn néztek rám.
Kint Ervin elhívott szombaton pizzázni, én pedig igent
mondtam. Az ajtóban hallgatóztak az osztályból, a folyosón lévő
B-sek is engem lestek, élükön Adriennel. Úgy tettem, mintha nem
látnám.
– Szóval randiztok? – kérdezte Flóra izgatottan, miután
visszamentem.
– Ez üzlet, nem randi.

– 214 –
 – Hogy érted? – nézett rám Jázmin kérdőn, aztán Krisztiánra
pillantott. Merthogy Krisztián is kíváncsi volt, és még csak nem is
titkolta különösképp, hogy figyeli a beszélgetést. Magára vessen.
– Tartozik nekem, és most törleszti. Semmi több.
Míg a lányok jobb magyarázat híján rám hagyták, Krisztián
kiment a teremből. Ja, és vissza sem jött csengetéskor, de hát ő
tudja, hogy belefér-e neki tíz perc késés matekról.
Persze, hogy belefért. Meg sem kell erőltetnie magát, hogy jó
jegyei legyenek matekból, és ezt Kovács is tudta. Kapott egy ejnye-
bejnyét, semmi mást.
E hétre maradt, hogy Kökény tanárnővel megbeszéljük az
osztálykarácsonyt. Idén a többiek már ajándékozást akartak, bár én
szívesen kihagytam volna. Végül, mint az általánosban, cetliket
dobáltunk egy sapkába, aztán kihúztuk valamelyik osztálytárs
nevét.
Sokáig tapogattam a kis cetliket, és nem hittem el, hogy ilyen
szerencsétlen vagyok. Ákost húztam.
Igyekeztem nem felé nézni, mert páran elárulták magukat ezzel
azonnal.
Már ezen is jókat dumáltunk, de utána az ofő bejelentette a
farsang témáját. Ilyenkor a kevésbé táncos beállítottságú
osztálytársakat is rá kellett venni, hogy színpadra álljanak.
Amint Kökény tanárnő kijelentette, hogy farsangi táncként
zenei klipeket lehet előadni, nem bírtam magammal.
– Yesss! – kiáltottam, mire mindenki felém nézett.
– Van egy nagyon jó ötletem – mondtam határozottan. – És
Nataliék sincsenek már.

– 215 –
 – Nem gondolod, hogy előbb rá kéne venni minket, hogy
egyáltalán táncoljunk? – kérdezte Gergő.
– Mondja ezt az, aki Backstreet Boys-számokra táncolt önként
és szó szerint dalolva. Azzal akár egyedül is indulhatnál.
– Hé, az más volt!
– Dehogy más – nevettem. – Meg foglak győzni, hogy táncolj
farsangkor.
– Majd meglátjuk.
– De meg ám! – ígértem.
Ezúttal nagyon bíztam magamban.

***

A szombat… hát különösen telt, és pocsékul végződött. Ervinnel

délutánra beszéltünk meg találkozót a Zerónál, és előjött a
szokásos bajom, hogy akkor mit is kellene felvennem… Iszonyú
zavaró volt, hogy közben anya ott toporgott mögöttem, és
vizsgálgatta, milyen ruhát húzok elő a szekrényből. Azt mondta,
nincs baj azzal, ha randizok, csak mondjam meg neki, de hiába
bizonygattam, hogy ez nem randi, nem hitt nekem, és a
sarkamban járt.
Végül egy fekete szoknyát választottam egy hosszú ujjú,
sötétlila felsővel és övvel, ami nem sokban különbözött azoktól a
cuccoktól, amiket a suliba szoktam felvenni.
Gyalog akartam menni, de ekkor apa is vérszemet kapott, és
beparancsolt a kocsiba, hogy elvigyen. Ez véletlenül sem
kedvesség volt a részéről, hanem meg akarta nézni magának

– 216 –
Ervint. Valahol megértettem, hogy kíváncsiak a harmadik fiúra,
akiről azt hiszik, hogy randizok vele.
Ervin enyhén furán nézett rám, amikor kiszálltam apu
kombijából. Szerintem nagyon igyekezett nem vigyorogni.
Apa megvárta, míg átmegyek az úton, és megállok előtte. Azt
leste, megpuszil-e? Hát, azt leshette.
Végül apa kapott tőlem egy csúnya pillantást, és ennek hatására
elindult haza.
Ervin megkérdezte, mivel vívtam ki a díszkíséretet, mire
bocsánatkérő mosollyal elmondtam neki, hogy a szüleim váltig
hiszik, randira jöttem, és hiába győzködtem őket az ellenkezőjéről.
Ervin épp az ajtót nyitotta nekem, és megtorpant egy pillanatra.
Kérdőn néztem rá, hogy van-e hozzáfűznivalója, de csak
halványan bólintott.
Odabent isteni illatok fogadtak, még a gyomrom is megkordult.
Reméltem, hogy Ervin nem hallotta meg. Leültünk egy szabad
asztalhoz, és végignéztünk a vendégeken, ismerünk-e valakit.
Ezúttal nem futottunk bele ismerősbe. Krisztián nagybátyját,
Nándit kivéve, aki mosolyogva jött oda hozzánk.
– Szervusztok! Szia, Lilla.
Köszöntem neki, és bemutattam Ervinnek, aki döbbenten
nézte, honnan ismerem a tulajt. Nándi megkérdezte, mit kérünk,
mire megkérdeztem, mit ajánl. Végül maradtam a sonkás-
kukoricás pizzánál, Ervin pedig tejfölöset kért.
– Honnan ismered?
Vacilláltam, bevalljam-e neki az igazat, de győzött az igazság.
– Nándi Krisztián nagybátyja.

– 217 –
 – Havasié? Ilyen jóban vagy vele?
– A szomszédom.
Ervin elégedetten dőlt hátra, és azt játszotta, hogy nem lepte
meg az információ. Aztán a következő kérdése ráébresztett, mitől
ilyen elégedett.
– Akkor miért nem voltál ma a meccsén?
Ó, ne! Mi van velem? Elfelejtettem a meccset! Ervin teljesen
kiverte a fejemből, pedig idén mindegyik meccsen ott voltam.
Ettől rögtön bűntudatom támadt, így előkaptam a telefonomat,
de nem volt sem üzenetem, sem hívásom, amit elszalasztottam
volt. Vajon Krisztiánt nem is érdekelte, ott vagyok-e?
Visszadugtam a telefont, de a kedvem már nem lett jobb. Ervin
is észrevehette ezt, mert elég közömbös témákról beszélgettünk, és
nem éreztem azt, hogy több akar lenni ez a pizzázás, mint egy
pizzázás.
Persze hazakísért, és már kezdtem azt hinni, megúszom ezt az
egész nem-randi dolgot. Kicsit ciki volt, hogy már az elején
tisztáztam vele mindent, aztán meg totál rosszkedvem lett egy
másik srác miatt.
Ervin azonban a reményeimmel ellentétben a házakat
mustrálta.
– Melyik? – kérdezte tőlem.
Rögtön tudtam, mit szeretne tudni, ezért Krisztiánék háza felé
mutattam.
– Mi van veled meg vele? – kérdezte, de még mindig a házat
nézte. Megint vele volt az erő, olyan határozottnak és szigorúnak

– 218 –
látszott. Mondjuk ehhez az adottságai is bőven megvoltak. Magas,
széles vállú, sötét hajú srác.
Elgondolkodtam, hogyan foglalhatnám össze, mit jelent nekem
Krisztián. A legrövidebb verziónál maradtam, ami összesen három
szó.
– A szomszédom, a haverom és az osztálytársam.
– Semmi több?
– Nem – feleltem, elhallgatva, hogy lehetne több. Sokkal több.
– Mégsem akarsz velem randizni. – Ahogy ezt mondta, végre
rám nézett. – Azért átgondolhatnád.
És megcsókolt. Úgy rendesen. A házunk előtt.
A kezét a vállamra tette, kissé neki is lökött a bejárati ajtónak,
és azt hiszem, beleadott mindent.
Hú! Egészen beleremegett a gyomrom abba, amit csinált.
Vagy… ahogy csinálta.
Miután elhúzódott, elmosolyodott, aztán szó nélkül
hátrafordult, és eltűnt.
Azt sem tudtam, mit kellene csinálom, amikor… észrevettem
Krisztiánt.
Ott ült az apja kocsijában, ami a házuk előtt parkolt, de az apja
nem volt sehol. Ezt nem értettem. Ahogy azt sem, miért nem
szúrtam ki őt előbb.
Összébb húztam magamon a télikabátot, és farkasszemet
néztünk. Ervin felé akartam pillantani, aki korábban biztosan
észrevette a közönségünket, de nem bírtam elszakítani a
tekintetemet Krisztiántól.

– 219 –
 Lassan szállt ki a kocsiból, becsapta az ajtót, és szó nélkül
besétált a házba.
Akkora barom vagyok!
Szétnéztem az utcán, de egyedül voltam. Ervin messze járt, és
szemét módon itt hagyott a kis közjátéka következményével.
Berohantam a konyhába, és még a kabátot sem vettem le, máris
hívtam Flórát, hogy megtudjam a meccs eredményét. Brutális
vereségről számolt be.
Zavartan álltam a konyha közepén, és idegesen szorongattam a
telefont. Az előbb megcsókolt egy tizenegyedikes fiú, akit nagyon
kedvelek, és ráadásul tagadhatatlanul jól csókolt, és én mivel
foglalkozom? Azzal, hogy Krisztián meglátott minket.
Sikítani tudtam volna saját magamtól. Ervin elég egyértelműen
kimondta, hogy járna velem, nekem meg egy olyan srác kell, aki
hetek óta alig szól hozzám, előtte meg idióta vicceket csinált,
leöntözgetett. Ő miért nem tudja ilyen egyszerűen kimondani,
hogy randizzunk? Nem ez lenne a normális?
Fogalmam sem volt, mit kellene csinálnom.
Estig vártam azzal, hogy felhívjam Ervint, de még akkor sem
tudtam, mit mondjak neki, amikor megnyomtam a hívás gombot.
– Szia – köszöntem, és éreztem, hogy totál elgyötört a hangom.
– Szia – mondta, aztán sokáig hallgattunk mindketten.
– Döntöttél, mi? – kérdezte.
– Én… figyelj… – kezdtem, de csak makogtam. Átvettem a
kezembe a telefont, és a pulcsimba töröltem az izzadó tenyeremet.
– Ne haragudj!
– Havasi miatt? Nem is jártatok.

– 220 –
 Fogalmam sincs, ezt honnan vette, de elég határozottan
állította.
– Tényleg nem.
– Miért van az, hogy a jó csajok mindig a Havasi-féléknek
jutnak?
– Nem vagyok egy főnyeremény. És most mondtam, hogy nem
vagyunk együtt – ábrándítottam ki, amire nem felelt. – Miért,
milyenek a Havasi-félék?
Ervin felnevetett, pedig nem volt jókedve.
– Nem engem kellene faggatnod.
Igaz, hülyeség volt megkérdeznem. Mégis felelt nekem:
– Láttam Havasit eleget a pályán, és sokat elárul róla, hogyan
játszik. Tavaly azért lettek sikeresek, mert azt tette, amit egy jó
irányítónak kell. Rohadt hamar átlátja a helyzeteket, jó taktikus és
jó csapatjátékos. Idén más a helyzet, csak tököl a meccseken.
– Nem csak ott – morogtam magamnak.
– Azért hozzátartozik, hogy más lefagyna akkora nyomástól,
ami az edző felől nehezedik rá. Havasi mégis kimegy a pályára,
aztán mindenkinek a szemébe néz, és vállalja, ha elszúrta.
Ezek szerint mindenki tudja, hogy az edző pikkel rá?
– Most komolyan rá akarsz beszélni Krisztiánra? Magad
helyett?
– Ezt csinálom? Jó hülye vagyok, mi?
– Kettőnk közt marad – mosolyogtam.
– Inkább lerakom.
– Figyelj, Ervin! Tényleg sajnálom. És… kösz.
– Mit?

– 221 –
 – Amit Krisztiánról mondtál.
Pár másodpercig csend volt a vonalban.
– Nem azért mondtam, mert barátok lettünk. Nekem egy lány
maradsz, aki nem randizott velem.
Ezzel kinyomta a telefont, és adott gondolkodnivalót bőven.
Azt hiszem, már októberben elszúrtam, de nagyon. Tovább
akartam lépni, és azt hittem, hogy ha más nem is, legalább barátok
lehetünk Krisztiánnal. De ezt se csinálom jól. Hogy is tehetném,
ha egyszer nem tudok továbblépni? Ha nem a barátja akarok lenni.
Illetve nem csak az.
Sosem értettem igazán, miért példálóznak a felnőttek azzal,
hogy nincs férfi-nő barátság, de kezdem érteni.
És nagyon nem örülök, hogy értem.

***

Egyelőre semmit sem szándékoztam tenni a szakadékkal, ami

köztünk keletkezett Krisztiánnal. Próbáltam lefoglalni magam,
jobban odafigyelni másokra, ami jelen esetben Kristófot jelentette.
Nem sokkal a karácsonyi szünet előtt Kristóf teljesen
elkeseredetten jött suliba. Táncóra után elkaptam, hogy
beszélgessünk, de még a folyosón lerázott. Márk szemtanúja volt a
lekoptatásomnak, ezért elhívott beszélgetni.
A hétfői dupla táncóránkat Hegedűs tanárnő egyben szokta
megtartani, ezért negyedórával csengetés előtt engedett el minket.
Persze ezt azzal a feltétellel teszi, hogy csendben leszünk, és nem
zavarjuk a többi órát.

– 222 –
 Úgy kullogtam Márk után, mint egy kidobott kutya. Tényleg
szerettem volna segíteni Kristófnak, ahogy ő nekem a múltkor,
ezért most fájt ez a hirtelen elutasítás.
Márk vett két szendvicset, aztán megálltunk a lépcsőházban. Az
remek hely a bizalmas beszélgetésekhez. Leültünk a lépcsőre.
– Válnak a szülei – mondta. – Most lett biztos.
Ó, ez durva! Jázmin barátnőjeként elég kemény dolgokat
tudtam meg arról, milyen elvált szülők gyerekének lenni, és nem
kívántam ugyanezt Kristófnak. Bár a szülei mindig balhéztak.
Lehet, hogy nekik jobbat tenne, ha külön élnének?
– A francba! – feleltem.
– Anyától tudom. Ezért van maga alatt.
– Nem is beszéltél vele?
– Próbáltam.
– És?
– Hasonlóan jártam, mint te.
Miért van az, hogy soha egyetlen nap sem érzem azt, hogy
minden barátommal és barátnőmmel stimmel minden? Bárcsak
egyetlen napra mindenkinek gondtalan lenne az élete, akit
kedvelek!
A cipőm orrát piszkáltam, jobban mondva, próbáltam
letakarítani róla valami maszatot.
Csacsa és Barbi akkor lépett be a lépcsőházba, és megtorpantak,
amikor meglátták, hogy kettesben beszélgetünk, váll váll mellett
üldögélve. Kíváncsian vártam, hogy a szülinapi bulim után hogyan
fognak viselkedni Márkkal, de a verekedés miatt csak még menőbb
lett.

– 223 –
 Nem igazán értettem az egészet. Mindig odafigyeltek rá, és
most nem a külsejéről beszélek, bár tényleg van valami vonzó a
brutálisan rövidre nyírt hajú és blazírt Márkban. De inkább azért,
mert olyan titokzatosnak hiszik, pedig amit művel, az egyáltalán
nem titokzatosság, hanem érdektelenség. Szokott ugyan dumálni a
táncosokkal és a 11/B-s fiúkkal is, de kevés dolog érdekli igazán, és
ezt nem is titkolja.
Mivel Márk evett, én meg a lányokat bámultam, hogy húzzanak
el, egy idő után kínossá vált a helyzet. Csacsa és Barbi elég hamar
vette az adást, és továbbmentek.
Márkot nem érdekelte a közjáték, legfőképp a szendvicsére
koncentrált. Épp befejezte, mire kicsöngettek.
– A bulid óta agyalok rajta, miért nem kérdeztél semmit –
mondta, miután feltápászkodtam a lépcsőről.
– Mit kellett volna megkérdeznem?
– A barátnőid úgy néztek rám, mint egy dílerre.
– Ja, hogy az! Már el is felejtettem. Nincs mit kérdeznem.
– Tényleg?
Márk is feltápászkodott, aztán elindultunk a terembe.
– Ha tényleg díler lennél, aki partidrogokat ad a csajoknak, nem
ilyen amatőr módon csinálnád.
Márk megdöbbent.
– Te aztán meg tudod vigasztalni az embert – mondta
elképedten, mire elnevettem magam.
– Fel sem merült bennem, hogy meggyanúsítsalak. Adrienn
kellemetlenkedni jött a bulimra, és sikerült neki. A barátnőim is
tudják ezt. A többiek meg nem láttak semmit.

– 224 –
 Őszintén hittem, hogy ez történt, ezért sem foglalkoztam vele
ennél komolyabban.

***

A téli szünet előtti utolsó napot ezúttal tanításmentes napnak

nyilvánították. Reggel ügyeltünk a lányokkal a bejáratnál, mert
megint mi következtünk a sorban. Mármint mi, A-sok, de az
osztályból nem tudtam senkit rávenni a munkára, így maradt a
régi felállás. Ezúttal annyiból állt a dolog, hogy kis cetliket
osztogattunk, amin pár alapvető infó volt a nap programjáról.
Rögtön ezután is akadt munkám, mert az iskola díszítése folyt,
és mint diáktanácstag, jelen kellett lennem. Inkább csak
közreműködtem, aztán megdicsértem a kreatívokat, hogy nagyon
szép munkát végeztek.
Délelőtt a rajzosok kiállítása kapta a főszerepet. Szavazni
lehetett, aminek a lebonyolításában szintén részt kellett vennem.
Minden osztálynál a diáktanácstagok osztották ki, aztán gyűjtötték
be a szavazólapokat. Díjkiosztó is volt, meg minden. Az
osztályunkból sajnos senki sem nyert díjat, de ez nem törte le őket.
A negyedik órában következtek a fellépések a karácsonyi műsor
keretében. Úgy szokás, hogy a tánccsoportok kezdenek, köztük is
a kilencedikesek, akiknek ez egyben a tűzpróba is. Nem tudják,
mire számítsanak, szóval elég kemény ezt megélni. Még
emlékeztem rá.
Idén nem zsugorodott össze olyan kicsire a gyomrom, mint
tavaly, nem aggódtam. Már fellépőruhában (zöld felső, fekete

– 225 –
nadrág) álltunk a színpad mellett, a fal mellé sorakozva, és onnan
néztük a kilencedikeseket. Innen könnyen fel tudunk menni a
színpadra, amikor sorra kerülünk. A tánc jegyre megy, az első
félévben tanult dolgok „vizsgája”. Az iskola ragaszkodik hozzá,
hogy a kötelező elemekből álló táncot közönség előtt adjuk elő.
Addig észre sem vettem, hogy Márk áll mögöttem, amíg meg
nem fogta a vállamat. Jól állt neki a sötétzöld, de ezt a gondolatot
megtartottam magamnak.
– Minden oké?
Elmosolyodtam. Szóval nem felejtette el a dilimet, ami
fellépések előtt szokott elkapni.
– Rendben vagyok – feleltem. – De azért kösz.
Lehet, hogy Kristófot kellett volna megkérdeznünk, de ahhoz
még én sem éreztem elég bátorságot. Mire meggyőztem volna
magam, hogy a nyúlszív nem megoldás, addigra indulnunk kellett.
A színpad… az valami különleges hely. Hihetetlen, mennyire
vágyom oda, és közben mennyire nehéz megtenni az első lépést. A
színpad szélén, ahová tulajdonképpen a közönség nem is lát oda,
rendszerint megtorpanok, veszek egy nagy levegőt, és csak utána
kezdődhet a tánc.
Ezúttal a színpad bal feléig kellett mennem, ott volt a helyem.
Márk átlósan mögöttem állt a kezdő felállásban, és ennek őszintén
örültem. Felszabadító érzés, ha Márk és köztem rendben van
minden, még akkor is, ha tudtam, hogy az előadás jó részében nem
páros gyakorlatokat végeztünk. Még sosem táncoltam senkivel,
akivel ennyire megvolt az összhang.

– 226 –
 Ez nem igaz, Lilla! – javított ki egy belső hang szigorúan. Igazat
kellett adnom neki. Van valaki, akivel ugyan csak kétszer
táncoltam, de megvolt ugyanez az összhang.
A pár perces fellépésünk közben nem figyeltem a nézőteret.
Ilyenkor képtelen vagyok arra koncentrálni, hány ember les.
Hegedűs tanárnő amúgy is rengeteg irány- és szintváltást szőtt
bele a koreográfiába, elsősorban arra és az összhangra kellett
koncentrálnom, mert a nézőtérről tökéletesen látják a legapróbb
botlásunkat is. Szerencsére ilyenkor távolról érzékelem csak a
külvilágot, még az első sorban ülők arcát sem tudtam volna
felidézni.
Éreztem, hogy elcsúsztunk… többször is. Egyszer Gina
emelkedett fel hamarabb a talajról, mint kellene, egyszer pedig a
B-s Gellért tévesztett. A magam részéről túl sokszor figyeltem
oldalra, a csoportra, mert attól féltem, hogy én is elcsúszom. Végül
nem volt gond, de akkor sem a többieket kell figyelnem.
A tanárnő popzenei válogatása véget ért, és ezzel a fellépés is.
A suliban arra is tanítanak minket, hogy azután is profiként
viselkedjünk, hogy végeztünk, úgyhogy meghajoltunk,
mosolyogtunk, és nagyjából fegyelmezetten levonultunk a
színpadról, átadva a helyünket a felsőbb éveseknek. Csak a színpad
mögött néztünk egymásra, hogy ez nem sikerült a legjobban.
Miután megnéztük a többi osztályt meg a karácsonyi
színdarabot is, bementünk Hegedűs tanárnőhöz, hogy
meghallgassuk az értékelését, míg friss az élmény.
Amikor Márkhoz jutott, a tanárnő elgondolkodott.
– Szép teljesítmény.

– 227 –
 Márkot semmi ilyesmivel nem lehet kizökkenteni idegesítő
közömbösségéből, ezért pókerarccal fogadta a dicséretet. Úgy
tűnik, kettőnk esetében nagyon is lelki eredetű a teljesítményünk.
Ha valami bajunk van, egyikünk sem tud jól táncolni. Szerencsére
most mindketten rendben voltunk.
Kristóf ellenben nem kapott hasonlóan jó kritikát. És… az ő
esetében is a lelki eredetű gondokkal függ össze a teljesítmény.
– Tőled nem ezt vártam, Kristóf. Nagyon nem. Szétszórt voltál,
unott, és nem vetted komolyan a feladatot.
– Már bocs, tanárnő, de nem a rohadt Táncművészeti Főiskolára
akarok menni, úgyhogy nem érdekel, hányast ír be.
Hegedűs tanárnő ezután jól lecseszte a stílusáért, aztán a
többiek értékelésével hamar végzett, és utunkra engedett. Kristóf
elsőnek rohant el, én pedig lassan szédelegtem ki a földszinti nagy
táncteremből.
– Lilla, igyekezz! Mindenkinek osztálykarácsony van,
gondolom, nem akarsz lemaradni.
– Tanárnő, kérem, ne haragudjon Kristófra! Válnak a szülei,
azért van így kikészülve.
– Miért nem mondta? – kérdezte a tanárnő, és már kevésbé tűnt
mérgesnek.
– Még nekünk sem mondta, csak tudjuk.
– Megértem, és sajnálom, hogy így van, de ez nem menti fel a
rendes viselkedés alól.
– Tudom, csak szóltam.

– 228 –
 Az egyik leginkább távolságtartó tanárnő a suliban ekkor
megsimította a vállamat. Na, ez fura. Utoljára általánosban volt
olyan tanárom, aki megsimogatta a vállamat.
– Majd odafigyelek rá – ígérte, aztán finoman kitessékelt a
teremből.

***

Az osztálykarácsony nehezen indult be, de nem végződött rosszul.

Ott kezdődött, hogy a klubhelyiséget, ahol tavaly voltunk,
elfoglalta a 9/C és persze Benkő tanárnő, az osztályfőnökük.
Tavaly még nem tudtuk, milyen kiváltságos a helyzetünk, hogy ott
karácsonyozhattunk, de idén mindenki rájött. Jázmin és Patrik
mindent megtett, hogy „visszaszerezze az illegálisan elfoglalt
termet”, de nem sikerült nekik.
Egyetlen megoldásként az osztályterem maradt, amit nem
igazán díszítettünk fel, mert annak ellenére, hogy Fanni magára
vállalta, annyira azért nem őrült, hogy egyedül meg is csinálja.
Vagyis a termünkben semmi ünnepélyes nem volt, és ez a
hangulatot is kinyírta.
Míg azon tanakodtunk, mi legyen, mindenki egyre rosszabb
kedvű lett.
Aztán Levi előállt az ötlettel, hogy miért nem megyünk át az
előadóba, ott van minden, ami kell. Székek, színpad, erősítő,
világítás. Ez utóbbit nem tudom, hogy gondolta, hisz egy
osztálykarácsonyhoz nem kell „világítás”, de meggyőzött minket.

– 229 –
Az ofő lerendezte, mi pedig átvonultunk az előadóterembe, és
átvittük a sütiket, üdítőket is.
Levi és Márk, mint az egyik legfurcsább párosítás az osztályban,
betett valami zenét, kihangosították, és bekapcsolták a fellépéshez
használt fényeket. Átértékeltem a kijelentésemet a világításról.
Egész jó kis hangulat lett tőle.
Míg a fiúk bevetették magukat az első sorokba, mintha csak
moziban lennének, és szórakozást követeltek, a lányokkal a
színpadon hülyültünk. Aliz és Melinda megtalálta a mikrofont, és
néha a dalok alá énekelték a saját verziójukat. A fiúk persze
remekül játszották a zsűrit, és popcornnal dobálták azt, akinek
pocsék hangja volt. Vagyis Grétán kívül mindenkit, ő is csak
hosszas nyüstölés után énekelt. Engem kizárólag azért nem
dobáltak meg, mert ezúttal nem mentem bele a játékba, és nem
dalolásztam.
Sajna Ivett és Flóra is tett egy próbát. Az utóbbi eltűrte a
becsapódó kukoricadarabokat, de Ivett kikérte magának.
– Igenis van énekhangom – nézett le a fiúkra a színpad széléről.
Négyfelől repült felé az újabb popcornáradat, és a fiúk kosaras
képességei miatt természetesen minden darab célba talált.
– Legfeljebb a zuhanyzóban – gúnyolta Ákos, és innentől
vitatkozni kezdtek, Kökény tanárnő hessegette szét őket. Ákos is
képes rá, hogy kihozza az emberekből a legrosszabb énjüket. A
büfében vett kukorica közben vészesen fogyásnak indult.
– Ideje átadni az ajándékokat – mondta kedvesen az ofő.

– 230 –
 Ám akármennyire is jól éreztem magam, közben elkapott a
bizonytalanság. Nem hiányzott, hogy Ákos lefikázza az amúgy is
teljesen ötlettelen ajándékot.
Nem is jutottam el hozzá első körben, ugyanis Aliz toppant
elém.
– Boldog karácsonyt! – mondta, bár úgy tűnt, inkább
kényszerből teszi.
Elvettem a feltűnően könnyű és kicsi csomagot, majd
kibontottam. Egy bizsu fülbevaló volt benne, egyszerű világoszöld
kővel, ami megy a szememhez. Nekem mindig mindenki valami
ékszert vesz, fogalmam sincs, miért.
– Köszönöm – mondtam. Egymásra mosolyogtunk, aztán Aliz
továbbállt.
Tavaly még beszélgettem párszor Alizzal, de idén szinte
semmit, és… valahogy nem is hiányzott. A három kosaras lány,
Aliz, Melinda és Ivett remekül elszórakoztak egymással, valamin
mindig veszekedtek, hol pasikon, hol a csapat dolgain, de azért azt
vettem észre, hogy mégiscsak barátnőkké váltak közben.
Ahogy ott álltam egyedül, végignéztem a többieken is. Ott volt
Fanni, aki szintén rajzos, de mindig az jut róla eszembe, hogy egy
sereg gyönyörű pillangó repked körülötte, amit csak ő lát, és Fanni
ezt élvezi is. Szóval nem kicsit elvarázsolt a csaj, és nincs is
barátnője az osztályból. Néha együtt lóg a többi rajzcsoportossal,
meg az osztályból Patrikkal beszélget a legtöbbet, aki szintén
magányos… de esetében ez a stréberek átka. Vele kapcsolatban
bevált az év eleji jóslatom. Patrik nem foglalkozik velem azóta,
hogy nem álltam ki mellette.

– 231 –
 Aztán ott volt Tomi és Gergő, akik kilencedik óta barátok…
nincs mit tenni velük, ők az osztály vidám fiúi, bár sokszor már
nem tudom értékelni a poénjaikat. Mióta Gergő valami
randiféleséggel próbálkozott nálam, én meg faképnél hagytam,
neki különösen nem vagyok a szíve csücske. Tomival bármikor
lehet beszélgetni pár mondatot, nyitott rá, csak épp ritkán jutok el
odáig.
Aztán ott volt Levi az álmos tekintetével meg a figyelemfelkeltő
némaságával, és nem túlzok, ha azt mondom, hetente kábé kétszer
szólal meg. Ő aztán tényleg talányosan viselkedik év eleje óta.
Eddig is sejtettem, hogy Ákos és Krisztián jó barátok, Levi meg
hozzájuk csapódott, de most már egészen biztos. Pedig Levi is
hasonló Tomihoz, mindenkivel tud beszélgetni… illetve tudna, ha
akarna.
Márkra tévedt a tekintetem, aki szokás szerint kifejezéstelen
arccal viselte a karácsonyi procedúrát. Márk külön kategória, ha el
akarnám helyezni valahol. Fogalmam sincs, mi alapján válogatja ki
azokat, akikkel szóba áll, és a mai napig nem tudom, bennem mit
látott meg az első napon.
Ott volt még Kristóf, aki viszont rendszeresen tesz érte, hogy
bizonyos diákok utálják, de igazság szerint azokat szokta piszkálni,
akiket van miért. Olyat, aki nem érdemelte ki az éles nyelvét,
általában nem bánt. Igen, az általában szón van a hangsúly. Kristóf
néha elveti a sulykot, de én aztán nem vethetem ezt a szemére,
mert ez sajnos nálam is előfordult már. Azt pedig jól tudjuk, hogy
a negatív reklám is reklám, így Kristófot sem utálja mindenki.
Valakinek ettől lesz szimpi, hogy ilyen. Nekem nem ettől az.

– 232 –
 Maradtak a lányok. Gréta, Flóra és Jázmin, utóbbi mellesleg épp
Kristóffal beszélgetett. Ők hárman a legjobb barátnőim, őket mégis
összeköti az, hogy rajzcsoportosak, én pedig kilógok ebből a
sorból. Legalábbis ezen a téren. A tánc nem ugyanaz a kategória,
és ha erről van szó, nem mindig értjük egymást.
Így voltunk tizenhatan, közel a klikkesedéshez, mégsem
aggódtam. Nem attól lesz jó egy osztályközösség, ha mindenki
haverkodik mindenkivel, hanem attól, hogy hiába vagyunk
különbözőek, ha szükséges, együtt tudunk működni.
– Nekem senki nem vett ajándékot? – kiáltott fel Ákos, aki
eddig Flórával beszélgetett. Azért elmélkedés közben figyeltem is,
Flóra pasztellkrétát kapott tőle ajándékba, ami telitalálat lett.
Gyanítottam, Ákosnak honnan jött az ötlet; Flóra nemrégiben elég
hangosan panaszkodott, hogy melyikből kell majd vennie, mert
egy-kettő gyorsabban fogy, mint a többi. Valószínűleg Ákos
meghallotta.
Vettem egy mély levegőt, odaléptem Ákoshoz, és
odanyújtottam neki az ajándékát.
Ákos gyanúsan méregette a csomagot, és nem csak ő. A fiúk
odacsoportosultak, hogy megnézzék, kihasználtam-e a helyzetem,
hogy kicsesszek vele. Mindenki tudta, hogy rizikós a viszonyunk,
de elmaradt a műsor. Különösebben nem érdekelte őket, hogy
Ákos baseballsapka-gyűjteménye kiegészült egy újabb darabbal.
Az ajándékosztás után maradtunk még egy kicsit, és elfoglaltuk
a fiúktól a helyüket, majd megbeszéltük, ki mit kapott.

– 233 –
 – Egy nyakláncot – fújtatott Jázmin, majd Gergőt gyilkolta
tekintetével. – Amióta csak ebbe a suliba járok, talán
egyetlenegyszer viseltem nyakláncot. Mégis mit gondolt?
– Talán ez egy üzenet, hogy több ékszert is viselhetnél –
mondta Gréta óvatosan.
– És majd pont Gergő ad nekem stílustanácsot, mi?
Flóra körbemutatta a pasztellkrétáit, és én csak bámultam, hogy
Jázmin és Gréta is teljesen elkábult pár szál krétától.
Művészlelkek, na.
Aztán én következtem a fülbevalómmal, majd Gréta, aki egy
napszemüveget tartott a kezében.
– Na ne, ezt kitől kaptad? – martam el tőle, mert ismerős volt a
szemüveg.
Gréta hátrafordult, és az utolsó sorok egyikében gubbasztó
Kristófra mutatott.
– Ez a gyűjteménye egyik darabja – mondtam döbbenten.
Uniszex fazon volt, szóval jól állt Grétának is.
– Vissza fogom adni neki. Ez túl drága ajándék.
– Neked adta, fogadd el! Nagyon menő – mondta Jázmin
azonnal. – Lehet, hogy Kristóf maga alatt van, de biztosan
átgondolta, mielőtt megvált tőle.
Különös volt, hogy Jázmin ezt mondta, mert Kristóf tényleg
ilyen. Jázmin mikor ismerte őt ki ennyire?
Végül is akadtak, akik jó napot zártak. Néztem Ákost az új
baseballsapkájában, meg Krisztiánt, aki a többi fiúnak mutogatta a
Patriktől kapott ősi kiadású játékszoftvert, aminek inkább eszmei
értéke volt, már ha jól vettem ki a szavaiból.

– 234 –
 Mielőtt elmentünk volna, még két dolgunk maradt. Elsőként
összeszedni a szemetet – a fiúk miatt össze kellett söpörnünk –,
másodjára pedig nyilatkoznunk kellett a farsangról. A többiek már
egy hete azon témáztak, milyen klipet válasszunk, de eddig nem
tudtak dönteni. Mondjuk, eddig nem is lőttem el az ötletemet.
Amikor Kökény tanárnő és az összes osztálytársam kérdőn
nézett rám, elvigyorodtam.
– Hát, nekem van egy ötletem.
Felmentem a YouTube-ra. Még a Daft Punk klip elején
tartottunk, amikor Ivett máris felháborodott.
– Na nem, én ilyen béna ötvenes évekbeli fürdőruhát és
fürdősapkát nem veszek fel. Ez totál durva. Felejtsd el! És mik
azok az… alakok? – mutatott elborzadva a kijelzőre.
– Most ne a ruhákra és a jelmezekre koncentráljatok! Tudom,
hogy némelyik kifejezetten gáz, de a ruhákon lehet változtatni. A
koreográfia a fontos, ami lényegében tök egyszerű, épp azért olyan
zseniális. Nagyon könnyen tanulható.
Ahogy ment előre a klip, Gergő rám sandított.
– Nekem tetszik a csontvázszerkó a maszkkal! Nem is látszódna,
kik vagyunk.
– Ja, az tényleg jó – mondta Tomi vidáman. – Buli lesz.
– Szóval vállaljátok? – vigyorogtam rájuk, mire mindketten
felemelték a kezüket, én meg belecsaptam mindkét tenyérbe.
– Kristóf? – néztem rá, mert ehhez szükségem volt rá. A
tudására meg úgy általában a jelenlétére.
– Jól válaszoltál, Vörös – mondta, és halványan elmosolyodott.
Szuper. Kristóf is meggyőzve. Ez félsiker.

– 235 –
 Végül a lányoknak is kezdett megtetszeni, bár kemény
határokat húztak.
– Itt pont nem az a lényeg, hogy ugyanolyan legyen a
fellépésünk, mint az eredeti – mondtam. – A saját változatunkat
kell előadni, szóval a béna fürdőruhák helyett világos nyári
ruhákra gondoltam. A robotszerkót is fel lehetne dobni, mit
tudom én, lehetnének klónkatonák a Star Warsból vagy sokkal
egyszerűbb verzióként bukósisakos, motorosdzsekis pacákok. Az
idegbeteg múmialány maradhatna. Elvállalom az egyiket, ha lesz
legalább egy társam.
Fanni rögtön nyújtotta a kezét, és máris gézről meg pólyákról
kezdett beszélni. Örültem, hogy lelkesedik.
– Maradtak a fura alakok, amik tényleg annyira furák, hogy
azokat gyökeresen átalakítanám – ajánlottam.
Végül majdnem mindenki belement. Aliz és Patrik vonakodott,
de nem is baj, a többség akarata és szereplése nekem elég. Viszont
rajtuk kívül akadt még valaki, aki mély csendben üldögélt az egész
megbeszélés alatt.
– Szerinted? – kérdeztem Márktól, aki lazán visszakérdezett:
– Hogy akarod átalakítani, hogy egy síkban legyen az egész?
Vagy otthon barkácsolsz egy díszletet?
Na igen. Az Around the World klipjében ezek a fura alakok egy
építményen táncikálnak, ami lépcsősorból meg egy
rámpaféleségből áll, ami nekünk nem áll a rendelkezésünkre.
Márk viszont jobban ismerhetne, mint hogy elhiggye, ez akadályt
jelenthet nekem.

– 236 –
 – Két ötletem is van. Egyszerre nem lesz fent mindenki a
színpadon úgy, mint a klipben, hanem szakaszosan vannak fent a
csoportok, és majd a legvégén lesz egy közös rész. A másik
lehetőség, hogy mindenki fent lesz a színpadon, mint eredetileg,
de lesznek részek, ahol bizonyos csoportok nem mozdulnak. A
klipben is van olyan, amikor a csontvázak csak térdelnek a padlón,
vagy a múmiák a lábukat emelgetik. Annyi lenne a különbség az
eredeti kliphez képest, hogy itt hosszabbak lesznek a nem aktív
részek. Ezzel a szintkülönbség problémáját kiküszöböljük, és
senkinek sem kell több, mint hárompercnyi zenére megtanulnia
ugrálni. Nem mintha bonyolultak lennének a mozdulatok. Kicsit
sem azok.
Márk még gondolkodott, váltott egy pillantást Kristóffal, aztán
bólintott.
Megnyertem Márkot is, aki valójában ugyanolyan
nélkülözhetetlen a számomra, mint Kristóf, ha táncfellépésről van
szó. Miután a tanárnő leírta az előadót és a szám címét, én pedig
azt, ki mit akar eljátszani, neki is kezdhettem fejben a munkának.
Elbúcsúztunk, és hazamentünk, hogy számoljuk a napokat
karácsonyig.

***

Rengeteg takarítás és sütés után a szenteste is eljött. Apa

szerencsére nem dolgozott, úgyhogy délelőtt együtt díszítettük a
fát, ami idén piros és ezüst színben pompázott. Minden évben
kitalálunk egy színkombinációt, de idén apa dönthetett, és ezt

– 237 –
választotta. Azt hiszem, kicsit túlzásba is vitte a lelkesedést, mert
anyuval úgy kellett lehűtenünk, hogy csak a karácsony jött el, nem
pedig a világbéke.
A nappalit sütemény- és fenyőillat töltötte be, és díszítés
közben megbeszéltük a programot, ami abból állt, hogy másnap
jön a tág rokonság, utána pedig Havasiékhoz vagyunk hivatalosak.
Amíg apáék délutáni mozimatinét tartottak karácsonyi
filmekből, fel akartam menni a szobámba, de rájöttem, hogy tavaly
is így töltöttem a napot, úgyhogy leültem egy fotelba, és az unásig
ismételt filmeket néztem. Közben Moneypenny az ölemben
dorombolt, és fel-felriadt, amikor a telefonom jelezni kezdett egy
karácsonyi jókívánság miatt. Végül úgy döntött, inkább apához
megy, mert ő nem írt tízpercenként üzenetet, majd kis idő múlva
sunyi módon átmászott anya ölébe.
Képtelen voltam megállni, rögtön lefényképeztem a nem
mindennapi látványt. Ez igazán szép karácsonyi ajándék volt
nekem. Anya, ahogy nem szadizza a macskámat, hanem simogatja.
– Nem lesz belőle rendszer! – ábrándított ki gyorsan.
Azért titkon reménykedtem mindama boszorkányság erejében,
amit így nevez az emberiség: a macska. Sikerként könyveltem el,
hogy Moneypenny még akkor is a radiátor előtt szundikálhatott,
amikor megnéztük az ajándékokat.
Mivel a karácsonyi ajándékaim egy részét tudtam, nem volt
akkora a meglepetés. Persze nagyon örültem a ruháknak, elvégre
már hordhattam őket. Apától egy sötétzöld fürdőköpenyt kaptam,
mert emlékezett rá, hogy az egyik októberi úszásóra után egy
fürdőköpenyért nyavalyogtam, meg kaptam egy pici jógakönyvet

– 238 –
is. Leegyszerűsített fajta volt, már ami a benne lévő gyakorlatokat
illeti, vagyis pont nekem való.
Anyáék megint túlzásokba estek, amikor egymásnak
választottak ajándékot. Talán valaki azt gondolja, hogy nem az
ajándékokról kellene szólnia a karácsonynak, de ez nálunk, vagyis
apánál és nálam, mindenképp azt jelenti, hogy tényleg szívből
adjuk, nem pedig azért, mert megköveteli az ünnep. Csak hárman
vagyunk, de az ajándékaink mennyiségéből úgy tűnik, mintha
dupla ekkora lenne a család.
Mindegy, ezen már rég nem rágódom.
Egyébként kicsit keserű lett a szentestém, mert egész este azt
vártam, hogy Kristóf válaszoljon a karácsonyi üzimre, de hiába.
Mondjuk, megértettem, és nem is annyira magam miatt lett
rosszkedvem, hanem miatta. Vajon mi a helyzet most náluk?
Cirkusz van? Veszekednek? Kristóf magára zárta a szobája ajtaját,
és kibukott?
Már majdnem felhívtam, de inkább újabb sms-t küldtem neki.
„Ha dumálni szeretnél, bármikor ráérek. Vörös.”
Szándékosan írtam alá azon a becenéven, amit ő aggatott rám.
Gondoltam, hátha kiprovokálok belőle valami választ, de nem
hívott. Legalábbis nem embereknek való időben. Ha valaki,
mondjuk, vámpír, az más…
A telefon zenélésére riadtam fel álmomból – csúnya álom volt,
mert épp irtózatosan fájt a hasam a rengeteg bezabált zserbó miatt
–, és rögtön megnéztem, mennyi az idő. Három perccel múlt éjfél.
– Szilveszterkor szokás az éjféli üdvözlet – morogtam bele a
telefonba.

– 239 –
 – Azt mondtad, bármikor – felelte, és hallottam, hogy
mosolyog.
– Oké, felhívtál. Most pedig visszaalszom.
Erre felnevetett. Miután elhalt a hangja, csendben várakozott a
vonal túlsó felén. Hogy mire várt, azt is hamarosan megtudtam.
– Alszol?
– Hogy aludnék, te lökött?
– Boldog karácsonyt! – mondta szomorúan.
– Neked is – feleltem, és komolyan, kis híján elkezdtem
könnyezni. Miért nem születtem fiúnak? Őket arra tanítják, hogy
nem sírunk és picsogunk nyilvánosan. Csak szigorúan belül. Még
mondani akartam valamit, talán azt, hogy meséljen a napjáról,
talán bármilyen hülyeséget, ami enyhítheti a magányát, de nem
engedte. Neki most csak erre a gesztusra volt szüksége.
– Jó éjszakát – mondta még, aztán megszakította a hívást, én
meg sokáig néztem a telefonra. Annyira szerettem volna, ha átölel
valaki, vagy én ölelhetek át valakit, de Ralfot, a gigantikus méretű
plüsskacsámat kivéve senki sem jelentkezett önkéntesnek. Csak
sajna, mire odavonszoltam az ágyba azt a baromfit, totál
röhejesnek éreztem magam. Ha ez egy filmjelenet lett volna, a
nézők azt látják, hogy a pizsamás lány éjszaka egy plüsskacsát
vonszol a szerencsétlen állat torkánál fogva. Modern tinihorror.
Tudom, mit tettél karácsony éjjel!
Mire az ágyhoz értem, nevettem, ami nem szép dolog, tekintve,
hogy Kristóf miatt indultam el a kacsavadászatra. Végül úgy
döntöttem, hogy Ralf mégis velem alszik, mert amúgy jó puha, és
normál esetben is imádom álmomban ölelgetni.

– 240 –
 ***

Másnap a rokonokkal karácsonyoztunk, és kivételesen elememben

voltam, aminek anyu nagyon örült, mert azt mondta, így illik
viselkedni, ha házigazdák vagyunk. A legtöbb időt az
unokatesómmal töltöttem, mert a többi, ritkán látott rokonnal
nem sok mindent tudtam kezdeni. Felesleges volt nekiállni az
élménybeszámolónak az elmúlt fél évből, mert legközelebb
kezdhetem újra.
Viszont ilyenkor kábé annyi kaja van itthon, mintha egy hétre
előre főznénk, úgyhogy a következő nap Havasiéknál alig mertem
enni. Éjjel megint rémeket álmodtam a déltől estig való nassolás
miatt, de ezúttal mézeskalácsok üldöztek. Majdnem olyan volt,
mint a Shrek halloweeni kiadása, ahol zombi-mézeskalácsok
támadták meg szegény Mézit.
Egyébként Krisztián kiismerhetetlenül viselkedett, és úgy
nézett ki, mint akinek alattomos gondolatok járnak a fejében,
amitől kezdtem megijedni. Erre még rátett, hogy majd
kipukkadtam, úgyhogy amíg anyáék hosszú csevegésbe kezdtek,
elnézést kértem, és azt mondtam, el kell mennem lesétálni a sok
kaját.
– Sétálni? – kérdezte anya inkább kíváncsian, mint
meglepetten.
– Aha. Mindjárt rosszul leszek.
– Veled megyek – vágta rá Krisztián gyorsan, aki valószínűleg
unta a szülőket. Egy ideje mintha sűrűn unná a szüleit.

– 241 –
 Vállat vontam.
Nagyjából két perc múlva már sálban, puha sapkában és
kesztyűben sétáltam az utcán. Krisztián szótlanul jött mellettem, a
kezét zsebre vágta a pufidzsekijében.
A hűvös levegő ellen tiltakozott a tüdőm, és a korábbi esőtől
nedves kockakövekkel sem szimpatizáltam, mert a hónak jobban
örültem volna, mégis imádtam azt a nyugodt hangulatot, ami csak
a karácsonyra jellemző.
A kültéri égőket és izzókat bekapcsolták, néhány helyen
villogásra állították a zöld és piros fényeket. Amelyik háznál
gyerekek laktak, ott télapós és angyalkás üvegmatricát láttam az
ablakokban. A szokásosnál nagyobb csend uralkodott az utcákon,
amihez ez esetben Krisztián is jócskán hozzájárult. Hosszú
percekig egyetlen árva szót sem szólt, mire meguntam a
hallgatását.
– Mit csinálsz szilveszterkor?
Nem is gondolkozott, rögtön válaszolt:
– Levi bulit tart. Te is hivatalos vagy.
– Nem is hívott meg.
– Engem sem – mondta teljesen komolyan.
– Mégis elmész? Mi van, ha azért nem hívott el egyikünket
sem, mert nem akarja, hogy ott legyünk?
Krisztián a homlokát ráncolta.
– Miért ne akarná?
– A te barátod… állítólag. Neked kellene tudni.
– Mi az, hogy állítólag?

– 242 –
 – Tavaly állandóan hármasban lógtatok, de mindenki
észrevette, hogy sulikezdés óta hozzá sem szólsz.
– Most hirtelen miért érdekel ennyire Levi? Máris dobtad
Ervint?
Hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak. Kellett pár másodperc,
míg végiggondoltam, honnan jött ide Ervin, de… tulajdonképp
sehonnan.
– Sosem jártam Ervinnel, így nem is dobhattam.
– Ja, igazad van. Nem jártatok, csak az egész utcának
műsoroztatok.
Most mit szórakozik?
Vettem egy mély levegőt. Nem magyarázkodom. Nincs miért.
– Nem kell még hazamenned? – kérdeztem, és nem bírtam
magamban tartani a kérdést. – Mit tudom én, boldog karácsony
üziket írni az excsajodnak?
– Hogy jön ide Adri?
– Hogy jött ide Ervin?
Erre már nem felelt.
– Komolyan veszekszünk? Karácsonykor? – kérdeztem, mert a
pár perccel ezelőtti nyugalomnak nyoma sem maradt.
– Hülyék vagyunk – felelte.
Krisztián jobb faltörő kos annál, mint hogy rendesen bocsánatot
kérjen, ezért beértem ennyivel.
– Szerintem is.
Krisztián sóhajtott, aztán visszatért az eredeti témához.
– Levit már nyáron sem lehetett hívni sehová, mert nem jött.
Nem forgolódtam éjszaka az ágyamban, hogy mi van vele. A

– 243 –
szilveszteri bulit meg két órával ezelőtt posztolta ki Facebookra, és
az egész osztályt elhívta. Ne akadj ki rajta, hogy neked nem
küldött külön meghívót.
Ezt miért nem tudta hamarabb mondani? Mielőtt hülyét
csinálok magamból?
Egyre kevésbé értettem Krisztiánt… és magamat is. Hiába
próbáltam vele beszélgetni, lassan az sem ment.
Az én hibám lenne? Vagy tényleg mindketten dilisek vagyunk?
Átváltottam gazella-sebességbe, vagyis hosszú, gyors léptekkel
elindultam haza. Krisztián tartotta a tempót, de nem kérdezett rá,
miféle újabb agybaj jött rám. Úgy terveztem, nem megyek vissza a
vendégségbe, úgyhogy elő kellett keresnem a kulcsomat.
Miközben a belső zsebemben turkáltam, megkértem Krisztiánt,
hogy szóljon a szüleimnek is, hogy hazajöttem, mert nem érzem
jól magam.
Csakhogy Krisztián néha szörnyen erőszakos. Amikor rá
akartam csapni az ajtót, nem engedte, hanem benyomta, és bejött
mellettem.
Az előszobában nekidőlt a falnak.
– Mi legyen most? – kérdezte.
– Legyen az, hogy boldog karácsonyt kívánsz, aztán elköszönsz
és hazamész.
Krisztián levette a sapkáját, majd elgondolkodott.
– Oké. Boldog karácsonyt!
Lazán odahajolt hozzám, amitől teljesen lefagytam, de nem volt
időm átgondolni, mire készülhet, mert addigra megpuszilt az
arcomon.

– 244 –
 Pár pillanatig figyelte a döbbenetet az arcomon, majd
elmosolyodott.
– Jó éjszakát, Táncoslány!
És tette, amit mondtam. Mivel az előbb boldog karácsonyt
kívánt, elköszönt, majd elment.

– 245 –
 5. FEJEZET
–––––––––––––––––––––
JANUÁR , AMIKOR MÁR NEM TUDOM , KI A B AR ÁT

JANUÁR ELSŐ NAPJAIT ÁGYBAN TÖLTÖTTEM lázzal és fejfájással.

Rengeteget fújtam az orromat, és emiatt rengeteget kentem a
kiszáradt bőrömet mindenféle krémmel, de úgy tűnt, a bacik
állnak nyerésre.
Szilveszter előtt egy nappal dőltem ki, és kínomban másokkal is
megosztottam a szenvedésem részleteit, na meg Levinek is
megmondtam, hogy nem szilveszterezem nála.
Krisztián nem jött át, de jobbulást kívánt, meg küldött át DVD-
ket anyuval. A felnőtt részleg szabadságon volt, ezért anyu a két
ünnep közt rengeteg időt töltött Havasiéknál.
A lottó ötösben fogadtam volna, hogy Krisztiánt nem a
fertőzésveszély tartja vissza attól, hogy meglátogasson, mert
egyébként Flóra, Jázmin és Gréta is beugrott. Krisztián ellenben
hiába lakott a szomszédban, csak filmeket küldözgetett. Mással
például moziba is elment. Kint volt a közösségin, hogy a
karácsonyi szünetben Adriennel mozizott.
Nincs mese, lejjebb csúsztam a fontossági listáján.

– 246 –
 Amikor visszaadtam az anyukájának a DVD-ket, meg is
mondtam neki, hogy egyik sem érdekel, ami nem volt igaz, mert a
Star Trek Sötétségbent is elküldte. Apával szeretjük a sci-fit, ezt
biztos tőle örököltem. Krisztián anyukája persze nem hülye, látta
rajtam, hogy valami gáz van, de nem szólt semmit.
Amikor épp nem szenvedtem sem lélekben, sem a betegségtől,
akkor a táncot és a koreográfiát próbáltam fejben összerakni, de
náthásán a gondolkodás is nehezemre esett.
Sulikezdésre egyébként rendbejöttem, és ahogy reggel
betoppantam a Duna-partiba, Levi bukkant fel előttem. Mintha az
aulában várt volna rám, és az álmos tekintetét harag felhőzte.
– Mégis mit kavartál a szünetben?
Lehúztam a fehér télikabátom cipzárját, és kiszabadítottam a
nyakam a gyilkos sál fojtogatásából.
Végigmértem az előttem álló fiút. Világoskék farmer, fehér
alapon kék kockás ing, alatta hosszú ujjú fehér póló. Magas és
nyurga, mint mindig.
– Jó reggelt, Levente – kezdtem türelmesen, mint egy
illemtanár. – Hogy telt a szüneted? Hát a szilveszteri bulid milyen
volt? Ja, és miért nem tudsz rendesen köszönni ahelyett, hogy
leüvöltöd a fejem olyasmiért, amit nem is értek?
Kikerültem, és a hátsó lépcsősor felé vettem az irányt. Az
aulában túl sokan álltak, nem akartam közönséget.
Az első emeleten aztán lecövekeltem. Valahogy mindig itt állok
meg a jó kis lelkizős beszélgetésekre.
Elővettem az otthonról hozott langyos teát, és azzal
melegítettem a kezemen. Közben persze Levire is tudtam figyelni.

– 247 –
 – Krisztián le sem szállt rólam a szilveszteri bulin, mert
szerinted nem szól hozzám sulikezdés óta.
Az arcomat martam. Szó szerint.
– Figyu, mi csak beszélgettünk rólad, és nem pont így
mondtam, de tényleg kevesebbet lógtok együtt.
Levi a falhoz dőlt, és úgy nézett rám. Asszem, próbált volna
ellazulni és kevésbé fenyegető testtartást felvenni, de kevés
sikerrel járt.
– Beszélgettetek. Rólam – ismételte. – Elég gáz, ha nincs
rendesebb témátok, mint én. Már értem, miért nem jártok.
– Ne gúnyolódj, oké? Az nekem is megy. Te is szűkében lehetsz
a gondolatoknak, ha ráérsz azon agyalni, miért nem járok
Krisztiánnal.
Megesküdtem volna, hogy Levi elvörösödött, de később már
nem voltam biztos benne.
– Ez csont nélküli érvelés volt – mondta.
– Akkor értjük egymást.
– Ja. Lépek is. Jó teázást!
– Várj! Amúgy miért húztad fel magad ennyire, mert Krisztián
történetesen elszégyellte magát?
Levi megfejthetetlen tekintettel nézett rám, aztán válasz nélkül
otthagyott. Ebben a suliban mindenki dinka?
Lassan mentem utána, két kezembe szorítva a fél literes
teásüveget.
Elegem lett a dinkákból.

– 248 –
 ***

Krisztián nem hozta fel a DVD-s dolgot, úgyhogy én sem

erőlködtem. A többiekre figyeltem, akik a téli szünetről meg a
szilveszterről meséltek, mert pillanatnyilag az jobban érdekelt.
Lévén, hogy a szünetem nagy része ronda betegséggel telt,
amikor hozzám került a sor, inkább a farsangi táncra tereltem a
szót.
Megszerveztük az időpontokat, még Kökény tanárnőt is
lerángattuk az egyik szünetben, hogy vele is egyeztessünk. Elvégre
neki is van egy órarendje, amit figyelembe kell vennünk.
A tanítás végére fogtam fel igazán Levi reggeli szavait. Ha már ő
is azt találgatja, miért nem járunk Krisztiánnal, akkor kétlem, hogy
pont Krisztián nem veszi észre, mit érzek iránta. A lányok az én
kérésemre nem piszkálnak a témával, de másnak is van szeme.
Persze mindegy, ki mit lát, Krisztián nem lép rendesen, nem
hív randira, önként nem keresi a társaságomat, még beteglátogatás
ürügyével sem.
Próbáltam kevesebb energiát beleölni a Krisztián elnevezésű
problémába, mert javítanom kellett pár tantárgyból, úgyhogy
inkább arra koncentráltam. Szokás szerint matekból hajtottam a
legjobban.
– Mit kezdjek veled, Kárpáti? – kérdezte a tanár a csütörtöki
órán. – A témazáróid hol ilyenek, hol olyanok, és a kisebb
megmérettetéseknél sem remekelsz. A napról napra készülés még
mindig nem erős oldalad. Szóval? Röpdolgozat?

– 249 –
 Úgy hangsúlyozta a röpdolgozat szót, mintha azt kérdezte
volna: tejszínhabos málnatortát, hm?
Sajna, nem támadt gusztusom az elcseszett cukrosbácsi
röpdolgozatára.
– Jövő órán? – kérdeztem vissza szelíden, hátha alkuképes
hangulatban van. De Kovács azért nem hülye, tudja, hogy nem
vagyok túl szelíd.
– Az már egy utolsó utáni lehetőség lenne. Felteszed rá a
hármasodat? – kérdezett vissza sunyin.
Csapdába sétáltam, legalábbis így akarta beállítani. Azt sugallta
ugyanis, hogy ha ma megírom a röpdogát, és elrontom, ad még egy
esélyt. Azonban Kovács sosem ad második esélyt a javításra,
úgyhogy hiába is próbált becserkészni. A csapdája álcsapda volt,
amivel elbizonytalanítani akart.
– Felteszem – feleltem határozottan. Így is meg úgy is egyetlen
esélyem van, akkor meg kihasználnám a hétvégét, hogy készüljek.
Kovács bólintott, és az asztalon lévő naplót kezdte böngészni.
Lehet, hogy hallucináltam, de mintha elsuhant volna egy mosoly
az arcán. Ez komoly? Kovács tud mosolyogni? Hűha!
Sajnos ez csak Kovács volt, akadtak más játékosok is. Például
Pintér, akinél nekem állandóan javítanom kell, legyen félév vége
vagy év közben, aztán Benkő, akinél ugyanez a helyzet, mert a
fizikát nem nekem találták ki.
Hétfőn megírtam a dolgozatot matekból, ami ötös lett, mert az
egész hétvégét végigtanultam. Kovács is elégedett volt a
teljesítményemmel, bár azért odamondta, hogy ne örüljek ennyire

– 250 –
egy közepes félévi jegynek. Ez a fajta genyózás ismerős volt. Ez
Kovács igazi arca.
Ezek után le tudtak zárni mindenből, aztán eljött a
bizonyítványosztás napja is. Majd a balhék otthon miatta.

***

Időközben rákapcsoltunk a közös táncra is. Ezúttal február

második hetére tűzték ki a farsangot, úgyhogy még volt idő.
Eleinte nem zavart, hogy nehezen haladunk, mert számítottam rá,
de néhány próba után elég ideges lettem, hogy a fiúk képtelenek
komolyan venni a dolgot, és egész idő alatt csak röhögnek. Kökény
tanárnő sem járt sok sikerrel, már ami a fegyelmezést illeti.
Gergő a második alkalomra beszerezte a jelmezét, és állandóan
a csontvázmaszk volt a fején, ami veszettül idegesített. Azért akadt
egy pozitív része is a bolondozásának, rendszeresen újabb és újabb
mozdulatokat rögtönzött a koreográfiába. Meg lehet győzni valami
újról, ha jó, úgyhogy beépítettem a használható dolgokat.
Krisztián és Patrik talán először a tavalyi sulikezdés óta teljesen
egy véleményen volt: azt mondták, nem fognak az összes próbán
itt hülyéskedni, lévén, hogy pontosan annyi a szerepük, hogy
balról jobbra, majd jobbról balra mennek.
– De tudnotok kell, mikor kell menni és fordulni! – érveltem.
Azonban, amikor rávettem Krisztiánt, hogy feltápászkodjon,
rögtön meg is bántam. Van egy rész, amikor meg kell fordulniuk,
de azt játszotta, hogy nekimegy a mögötte lévő Levinek, és
pankráció alakult ki.

– 251 –
 Ezzel mindenkit elszórakoztatott, éppen csak fuccsba ment az
aznapi gyakorlás. Jól ismertem ezt a Krisztiánt, aki jó fejnek akarja
magát feltüntetni, csak már rohadtul untam a műsort.
Körülbelül így teltek a próbák.
Volt egy másik húzós része is a napjaimnak, mégpedig Kristóf.
Reggelente azzal indítottam, hogy próbáltam életet önteni bele,
mert ilyenkor volt a legsebezhetőbb. Otthon a szülei egymást
marták, az anyja pedig külön akart költözni. Ezt persze úgy
gondolta, hogy Kristóf apukája fog elköltözni tőlük, szóval ezen
ment a vita, és már a reggeli felkeléskor kezdődött a cirkusz.
Kikészülnék, ha nekem kellene végignéznem, ahogy anya próbálja
otthonról kirugdalni apát. Erre szerintem akkor sincs mentség, ha
tényleg elromlott a házasságuk.
Egyik nap mondtam is a lányoknak, hogy igazán segíthetnének
a küldetésemben, mert ezt egyedül nem bírom lelkierővel.
Kiváltképp Jázminra gondoltam, elvégre ő pontosan ismeri ezt a
helyzetet, hisz a szülei négy éve váltak el, még biztosan emlékszik
arra az időszakra.
– Miért kéne pont nekem segíteni? – kérdezett vissza Jázmin,
amikor rászálltam.
– Mert rendes lenne tőled – felelte Flóra.
– Mert megteheted – tette hozzá Gréta.
– Mert Kristófnak szüksége lenne rád- mondtam.
Jázminnak egyedül az utolsó szó keltette fel az érdeklődését.
– Ezt hogy érted?
– Láttam, hogy veled valamiért hajlandó szóba állni, akkor is,
ha rossz a kedve.

– 252 –
 – Semmi fontosról nem szoktunk beszélgetni.
– Néha az is elég.
Jázmin úgy nézett rám, mintha dilibogyóra szorulnék. Vállat
vont, és nem ígért semmit.
Azért reménykedtem.

***

A napjaim szerves része lett Márk is, akivel rengeteg időt

töltöttem, mert segített lecsillapodni, ha a farsangi próbák miatt
felhúztam magam. Na jó, egyszer a vállamnál fogva tartott vissza,
amikor a folyosón elindultam, hogy felpofozzam Ákost. Ákos meg
röhögött, és szórakozott, hogy bosszanthat. Visszatértünk a jól
bevált felálláshoz, annyi különbséggel, hogy Ákos ezúttal direkt
hergelt, mert már tudta, mire ugrom. A szemét.
Márk az egyik héten késő délután elhívott a tesiterembe.
– Már nincs óra, szóval nyugi, nem bukunk le. Dobáljunk egy
kicsit!
Azt hittem, furcsa lesz, és majd elkap a „tilosban járok”
hangulat, de semmi ilyesmi nem történt. Igazából csak kosárra
dobáltunk, meg Márk mutatott nekem néhány fogást.
– Hogyan szerezted meg a kulcsot? – kérdeztem tőle, de eleinte
nem akart válaszolni. – Ne már, a bűvésztrükköket is ezért utálom.
Tudnom kell a titkokat.
– Nem akkora titok ez, Lil. Nemrég felvettek a suliba egy srácot,
ő itt a mindenes. Néha bejár az edzések után dobálni, és engem is
be szokott engedni.

– 253 –
 Jobban éreztem magam, hogy tudtam, bár tényleg nem volt
akkora titok.
Máskor is belógtunk. Jó volt elengedni magam, és Márk nem
nyaggatott, nem kellett vele beszélgetnem, csak játszottunk.
Egészen egy keddi napig azt hittem, hogy mások számára is
világos, hogy Márk a barátom, Ákos és Levi meg a haverjaim.
Hát, nem.
Kémiaóra után nagyon kellett pisilnem, ezért a teremhez közeli
földszinti lánymosdóba mentem, ahova amúgy ritkán járok.
Lányos agybaj, hogy egyébként az ismerős WC-be szeretek járni,
ami az elsőn van.
A mosdó ajtajában épp belefutottam a kifelé igyekvő Alizba.
Nagyon meglepődött, amikor meglátott, aztán ijedten
visszafordult a mosdó felé. Aliz nem szokott ijedt lenni.
– Bocs, sürgős – mondtam neki, aztán próbáltam megkerülni, de
megragadott, és elhúzott onnan.
– Nem akarsz oda bemenni. – A hangja határozott volt, olyan,
mint ő maga.
– De, be akarok.
– Hidd el, nem.
Nem értettem, mi baja. Ebben a pillanatban két lány lépett ki a
helyiségből.
Kilencedikesek voltak, a C-s ikrekre emlékeztettek, csak épp
fekete hajú kiadásban. Totál döbbenten meredtek rám, és most
már baromira érdekelt, mi folyik itt. Az egyikük, akit Egyeskének
neveztem el magamban, mert valahogy meg kellett
különböztetnem őket, meg szólított.

– 254 –
 – Szia! Ugye te vagy Márk barátnője? Zentai Márké.
Én valami álomvilágban éltem eddig? Nekem sosem jutott
eszembe odamenni egy másik lányhoz, hogy megkérdezzem tőle,
kinek a barátnője.
– Nem vagyok a csaja – feleltem első döbbenetemben.
– De te vagy a párja a tánccsoportban, ugye?
Miért interjúztat most engem?
– A tánccsoportban nincsenek állandó párok – közöltem.
– Bocs, hogy megkérdeztem – mondta Egyeske, míg Ketteske
falfehéren és szótlanul állt mellette.
Egyeske ekkor előkotort a táskájából egy telefontartót, és felém
nyújtotta.
– A múltkor Márk otthagyta a folyosón. Visszaadnád neki?
– Persze.
Ezzel Egyeske továbbállt, Ketteske pedig még mindig sápadtan
követte.
Bizarr szituáció ide vagy oda, nem bírtam tovább, berohantam
pisilni. Előtte megkértem Alizt, hogy várjon meg a csapoknál,
mert beszélni szeretnék vele.
Miután végeztem, megkérdeztem tőle, miért nem akart
beengedni.
– Biztos hallani akarod?
– Igen. Úgyis tudom, hogy ezzel a két lánnyal függ össze,
úgyhogy hajrá!
– Oké. Amikor kezet akartam mosni, ezek ketten ott álltak a
csapoknál, és dumáltak. A nevedet nem mondták ki – folytatta –,

– 255 –
de azért rád lehetett ismerni. A vörös hajadat például eléggé
fikázták…
Aliz fújt egyet, aztán folytatta:
– Utálom az ilyen csajokat… Valahogy úgy szólt, hogy az a
vörös haj tök gáz, de jó, azt örökölte, nem sokat tud tenni ellene.
De ahogy öltözködik! Az ilyen csajok azt hiszik, hogy az egyéniség
egyenlő a divattal. Erre az egyikük elkezdett védeni, hogy vannak
jó cuccaid, mire a másik leszólta, nehogy már te legyél a
divattanácsadója, mert a múlt héten még azt gondolta rólad, hogy
Márkkal egy vécében… – Aliz itt abbahagyta a mondatot.
Nem kellett befejeznie. Nincs sok variáció, mire gondolhatott.
– Szóval azt mondta, hogy olyannak látszol, aki ebben simán
benne van.
Döbbenten hallgattam.
– Sajnálom. Márkot Márkónak hívják a háta mögött, és totál
odavannak érte azóta, hogy látták a karácsonyi fellépésen.
Legalábbis ezt vettem ki abból a háromperces beszélgetésből, amit
folytattak.
Fellángolt bennem a düh, de közben egy ismeretlen erő
leblokkolt. Nem rohantam a két beképzelt lány után, hogy
megmondjam nekik, milyen szánalmasak, ha azt találgatják, kivel
feküdtem már le a suliból.
Csak álltam ott tétlenül, míg Aliz talán a dühkitörésemre várt.
Hiába nem vagyunk barátnők, Aliz sosem szerette az
igazságtalanságot.
– Mennünk kellene órára – mondta kis idő múlva.
Otthagytuk a földszinti mosdót.

– 256 –
 ***

Hallottam, hogy becsengetnek, de nem érdekelt. Bemenekültem a

saját emeletünkön lévő mosdóba, és nem akaródzott kimenni
onnan. A dühöm hamar elpárolgott, pedig nagyon nagy szükségem
lett volna rá, ahelyett, hogy a másik végletet élném meg.
A fejemben visszhangzott, amit Aliz mondott.
Márkkal egy vécében…
Olyannak látszom…
Belenéztem a tükörbe. Az arcom fehér volt, mintha minden vér
kifutott volna belőle. Megrángattam az örökölt vörös hajamat, és
egy tincset nézegettem. Sosem volt bajom ezzel a hajszínnel, még
ha szerintük az a hosszú, fekete lobonc menőbbnek is számít, mint
ez a világosvörös. Emiatt még sosem bántottak, legalábbis eddig.
Az öltözködésem esetében pedig nem érdekel mások véleménye,
és ezután sem fog.
Viszont a többi…
Vajon mások is olyannak látnak, amilyennek az a két szemét
csaj? Komolyan úgy viselkednék, mintha fiúkkal kavarnék a
vécében?
Lilla, Lilla! A kérdésedben van a válasz. Szemét csajok. Mit
érdekel a véleményük?
Megmostam az arcom, és megint a tükörre meredtem. Továbbra
is sápadtnak látszottam. Nagyon sápadtnak.
Ekkor a telómra néztem. A franc, már öt perce becsengettek.

– 257 –
 Kiszédelegtem a WC-ből, és a teremhez mentem. Remek.
Bezárták, mert mindenki a nyelvi előadóban van, és senkit sem
zavart, hogy nekem még bent van a cuccom. Viszont a folyosó
üres volt, ezért lecsúsztam a földre, és leültem az egyik radiátor
elé. Tök hideg volt a kő, de nem foglalkoztam a felfázással.
Tudtam, hogy nem kéne törődnöm vele, de annyira zavart
mindaz, amit mondtak. Milyen lealacsonyító már! Egy rohadt szót
sem váltottam velük ezelőtt, szóval nem tudnak rólam semmit
azon kívül, amit látnak, mégis engem mocskolnak.
Miért én vagyok a lotyó, amiért „Márkó” a barátom?
Felröhögtem a „Márkó” becenéven, de inkább volt ez szűkölés,
ami aztán sírásba torkollt.
Észre sem vettem, hogy valaki közeledik, míg egy pár sportcipő
meg nem állt a szemem előtt.
Ismerős cipő. Fekete Adidas.
Krisztián.
Miért pont ő?
Felnéztem rá, ő pedig leguggolt hozzám. Nem rontott rám a
faggatózással, csak szomorúan nézett, majd letörölt egy
könnycseppet az arcomról.
– Elmondod? – kérdezte gyengéden.
– Nem – mondtam, pedig alig vártam, hogy valakinek
elsírhassam. Annyira utáltam az igazságtalanságot és ezeket a
jellemtelen libákat! – Mit csinálsz itt?
– Herczeg küldött, hogy keresselek meg.
– Megtaláltál, de nem megyek órára.
– Biztos? – kérdezte.

– 258 –
 – Aha.
Erre elővette a telefonját, és bepötyögött egy üzenetet, majd
elküldte valakinek.
– Ugye, nincs meg Herczeg telefonszáma? – kérdeztem
rémülten.
Krisztián erre felnevetett. Jó, abszurd feltételezés volt, de ez
jutott először eszembe.
– De, megvan. Esténként felhívjuk egymást, hogy dumáljunk
egyet, mielőtt aludni megyünk. Sőt, angolul dumálunk, hogy
gyakoroljak.
– Oké, jogos. – Elérte, hogy mosolyogjak egy pillanatra.
– Ákosnak írtam. Bejössz? – intett a terem felé, és meglóbálta a
kulcsot, ami általában Patriknál szokott lenni.
– Ne lógj miattam! – kértem, de én magam sem gondoltam
komolyan. Örültem, hogy van velem valaki, úgyhogy követtem a
terembe.
A helyemre mentem, és leültem, mert igazából nem tudtam, mi
mást csinálhatnék. Figyeltem, mit csinál Krisztián, de ő is a
helyére ment, és leült.
– Tényleg nem mondod el? – fürkészte az arcomat.
Vissza kellett volna zavarnom angolórára, helyette törölgettem
a szememet meg szipogtam, meg köröket rajzolgattam a padra.
Pár hónapja elmondtam volna neki.
De pár hónapja Krisztián még nem ilyen volt.
Azon a két lányon járt az eszem, és azon, hogy a valódi
gonoszsághoz szörnyen rövid idő is elég. Nem tart sokáig, hogy
úgy igazán beletapossunk egy másik ember lelkébe.

– 259 –
 Óvatosan emeltem fel a fejem.
– Megbántottak. Túljutok rajta.
– Ki volt?
– Nem fontos.
Krisztián bólintott. Hamar mosolyt erőltetett az arcára.
– Mit csináljunk?
Jobb ötlet híján beszélgettünk, de főleg sulis dolgokról. Láttam,
hogy szeretne valami másról is beszélni, de hiába kezdett bele
kétszer is, mindkét alkalommal visszatáncolt.
Csengetéskor feltápászkodtunk, és felmentünk a nyelvi
előadóba. Ki kellett magyaráznom magam, és mivel Krisztián
miattam lógott, ezért tartoztam neki annyival, hogy őt is. Krisztián
mellettem állt, és rám hagyta, hogy angolul elmondjam az eset
szalonképesebb verzióját Herczegnek. Bevallottam, hogy sírtam is,
és Krisztián megvigasztalt. Az angoltanár végül sóhajtva kihúzta
mindkettőnk igazolatlanját.
– Ne legyen ilyen többet! – mondta szigorúan, de nem
haragudott rám. Ismertem már. Jó fej.
Ebédszünetben a lányok is elkezdtek kérdezősködni, de nekik
már a teljes verziót adtam elő.
– Kik voltak? – kérdezte Jázmin harciasam
– A B-ből két csaj.
Hamarosan felbukkantak az udvaron, így meg tudtam őket
mutatni a lányoknak.
– Ott ájuldoztak mögöttünk a fellépésetek alatt – mondta Flóra.
– Komolyan olyanokat mondtak rád?
Flóra is teljesen felháborodott, ami végül is jólesett.

– 260 –
 – Együtt lógtál Szabinával – szólalt meg Gréta. – Tudod, hogy
némely csajnak ez nem gond.
Szabina tavaly még a sulinkba járt, de belekötött egy gólyába,
akit emiatt baleset ért. Flóra akkoriban ezzel a csajjal barátkozott,
és ezt eléggé szégyelli. Nem bánom, hogy kirúgták a suliból.
– Nem Flóra a téma – mondtam, mert nem akartam feltépni a
régi sebeket. – Kéne a csajok órarendje.
– Megszerzem neked – közölte Jázmin, a kémnő. – Mihez kell?
– A bosszúhoz – mondtam hidegen.

***

Szép reggel ez egy csúnya bosszúhoz. Valójában nem lesz bosszú,

csak tisztázom a helyzetet, méghozzá a magam módján. Ehhez
nagy segítségemre volt a megszerzett órarend, ugyanis megtudtam
belőle, mikor van Herczeggel órájuk.
Reggel eléggé izgatott lettem, konkrétan tűkön ültem, és 7:58
kor elindultam a második emeletre a 9/B-sek tanterméhez. Szó
nélkül léptem be, és a tekintetemmel megkerestem a két lányt.
Remek. A tanári asztalhoz legközelebb eső ablak előtt álltak és
dumáltak.
Kicsit megfagyott a levegő, amikor észrevettek. Szerencsére
elég távol álltak az osztálytársaiktól.
Amikor elindultam feléjük, az első reakciójuk az volt, hogy
kihúzták magukat. Helyes. Így jobban emlékeztetnek rá, milyen
beképzeltek.

– 261 –
 Amikor eléjük értem, meglöktem a vállánál Egyeskét, ahogy
korábban Szabina tette velem. Nem volt nagy lökés, csak
meghökkentésnek szántam, és bejött.
– Ha valami bajod van velem, nekem mondd! Ide a képembe. –
Ekkor Kettes Számú Díszbaromfihoz fordultam. – És talán nem
magatokból kéne kiindulni, ha másokat ítéltek meg. Lehet, hogy te
azért jársz a budiba, hogy kefélj, de én nem szorulok rá, kösz
szépen.
Mivel ketten voltak, erősebbnek hitték magukat nálam. Naiv,
naiv lányok.
– Miért nem kopsz le? – kérdezte Egyes Számú Díszbaromfi,
akihez mélyebb hang és gonoszabb hangszín tartozott.
Közelebb léptem hozzá, és szinte nekipréseltem a falnak, bár
nem értem hozzá. Hideg, érzelemmentes tekintettel néztem rá, és
halkan, nyugodtan beszéltem:
– Tavaly kirúgtak innen egy lányt, aki kábé veletek volt egy
szinten. Amikor kiderült, miket művel, kidobták a suliból, és
ebben nem kis szerepem volt. És tudjátok mit? Örülök, hogy így
történt. Legyetek óvatosak, ha nem akartok a sorsára jutni. Ő is
úgy kezdte, hogy belém kötött.
Azt az idegbeteg nézést, amivel a mondandómat párosítottam,
Szabinától tanultam.
Egyeske zavarba jött a beszédem miatt. Hát ja, engem is zavarba
hozott akkoriban az őrült Szabina.
Az osztály mögöttünk a jelenetet figyelte, bár nem valószínű,
hogy hallották volna, miről van szó.

– 262 –
 Aztán Herczeg is belépett a terembe. Ezt persze nem láttam,
mert háttal álltam a bejárati ajtónak, de megéreztem.
– Mostanában rendszert csinálsz abból, hogy ellógsz az órákról,
Lilla? – kérdezte, és hallottam a hangján, hogy nem örül nekem.
Elléptem a lányoktól, akik hajszálnyit sápadtabbnak tűntek,
mint korábban, majd a tanárra néztem. A szokásos trükköt
alkalmaztam. Angolul kezdtem magyarázkodni, és megemlítettem
neki, hogy a két lány miatt lógtam a minap az órájáról.
– Valóban? – kérdezte tőlem a tanár magyarul, aztán a lányokra
nézett. Abból, ahogy a két csaj visszanézett Herczegre, elég
egyértelmű volt, hogy felét sem értették annak, amit mondtam.
Bevallom, a szövegem jó részét előre megírtam, de ez most nem
számít. Teátrális vagyok? Igen. Vállalom? Már megtettem.
Mivel a szitu egy pillanatra megakadt, elnézést kértem, és
kimentem a teremből. Szívesen visszanéztem volna egy „figyelni
foglak” mozdulattal, mondjuk, amit Robert De Niro csinált az
Apádra ütök-ben, de elröhögtem volna magam.
Végül is nem tettem mást, mint hogy rájuk uszítottam egy elég
toleráns és jókora igazságérzetű angoltanárt. Az ilyeneknek hiába
magyarázok, úgysem veszik észre magukat, és szinte biztos, hogy
nem fognak más véleménnyel lenni rólam, ha szépen
elmagyarázom nekik, hogy nem kavarok Márkkal.
Ennyit tehettem. A két csajnak lesz néhány kemény angolórája,
annyi biztos. Nekem pedig megérte, és kész.

***

– 263 –
Este a közeli játszótéren találtam magam. Újfent mínusz ezer
fokban, nyakig bebugyolálva a sálba, mint egy tavaly januári
napon. A lehető legvastagabb szőrmés csizmát választottam ki a
cipősszekrényből, de még így is vacogtam.
Krisztián ellenben baseballsapkában és téli dzsekiben
pattogtatta a labdát a kosárpalánk alatt. A helyzet túlontúl
ismerősnek tűnt. Erre mondhatnám, hogy déjà vu.
Tavaly épp a bizonyítványosztás után találkoztunk ugyanitt.
Akkor azért rohantam el otthonról, mert anyáék a jegyeim miatt
pattogtak, hiszen szerintük elfogadhatatlanul sokat rontottam az
általános iskolai teljesítményemhez képest.
Milyen régen volt!
Próbáltam meglátni Krisztiánon azt az egy évet, de nem ment.
Hogy is mondhattam volna, hogy igen, pont egy évet öregedtél? A
nyarat leszámítva szinte minden nap láttam, úgyhogy a sulikezdés
óta nem veszem észre a változást. Az évnyitón pedig épp nem
azzal foglalkoztam, hogy azt vizsgálgassam, idősebbnek tűnik-e.
Másféle változást viszont láttam rajta.
Amikor észrevette, hogy a pálya szélén ácsorgok, valami
különös kifejezés ült ki az arcára. Mintha nem lelkesedett volna
nagyon, de azért odahívott magához.
Odamentem hozzá.
– Esti séta? – kérdezte, mintha nem találna értelmes
magyarázatot arra, hogy a jéghidegben az utcán flangálok.
– Olyasmi. És te?
A feje felé emelte a labdát, és dobott egy kosarat. Gondolom,
azért nem válaszolt, mert hülyének találta a kérdést.

– 264 –
 Felém nyújtotta a labdát. Egy újabb ismerős helyzet.
Mit keresek én itt?
Levettem a kesztyűmet, meglazítottam a sálamat, és elvettem a
labdát, jelezve: készen állok a harcra. Krisztián hagyta, hogy egy
ideig pattogtassak, aztán támadott.
Megpördültem, kitértem előle, majd kosárra dobtam… és
persze nem ment be. De kicseleztem őt, emiatt pedig büszke
voltam. Az sem izgatott, hogy valószínűleg azért sikerült
kijátszanom, mert nem számított rá, hogy így előretörök.
Krisztián nagy játékos, és ha épp jó passzban van, akkor nem
csupán labdával a kezében az, hanem másképp is. Pont ezért nem
dicsért meg, hanem tesztelte a technikámat. Elég durva módon,
ami azt illeti.
Egyszer föl is bosszantott, és úgy vertem ki a kezéből a labdát,
hogy őt is megütöttem picit.
– Nem durvulunk, Kárpáti – mondta keményen, aztán vissza
kérte a labdát.
– Most kiállítasz szabálytalanságért?
– Azt nem. Mikor gyakoroltál? Év végén sokkal bénábban
játszottál.
– Nem gyakoroltam, csak Már… – időben észbe kaptam, és nem
mondtam ki Márk nevét. – …már ismerek pár trükköt.
– Ismersz pár trükköt? – mélyült el a hangja. – Ki mutatta?
– Számít? – kérdeztem vissza lazán.
– Nem.
– Azért nem értelek – mondta Krisztián.
– Mit nem értesz?

– 265 –
 – Miért húzod fel magad, hogy pletykálnak rólad, miközben
kettesben töltőd az idődet a tesiteremben egy sráccal?
– Hogy mi van? – Tuti, hogy nem én számoltam be neki a
pletykákról vagy a tesitermes terápiáról, és még biztosabb, hogy
utóbbit Márk sem dalolta el neki.
– Szerintem hallottad, amit mondtam.
– Hallottam, csak nem tudom, mi közöd van hozzá.
Krisztián úgy nézett rám, mintha sosem lettünk volna barátok.
– Basszus, Lilla, ott bőgtél a folyosón, mert meggyanúsítottak,
hogy együtt vagy egy sráccal, akivel amúgy rendszeresen belógtok
a tesiterembe. Kettesben. Tudok róla.
– Három alkalom volt összesen. – hirtelen kezdtem védekezni,
de rosszul tettem, mert Krisztián gúnyolódni kezdett.
– Az mindjárt más. Három alkalom nem elég, hogy történjen
valami, igaz?
– Nem történt semmi! – üvöltöttem.
Komolyan fel tudtam volna képelni. Oda is léptem hozzá, mire
ő is felém lépett.
– Mások szerint nyilvánvaló – mordult.
– Nem érdekel, mi a nyilvánvaló, attól még nem az lesz az
igazság. Amúgy meg újból megkérdezem, mi a fene közöd van
hozzá?
Talán még sosem láttam ennyire idegesnek Krisztiánt. Annyira,
de annyira közel voltunk egymáshoz, és megint felém lépett.
Aztán dühösen fújt egyet, és visszahátrált.
– Menj haza, Lilla! Légy szíves!

– 266 –
 Ez az arca nagyon megijesztett. A hajába markolt, és úgy
látszott, kényszerítenie kell magát, hogy megnyugodjon.
– Rohadtul el vagy cseszve, ugye tudod?! – kiabáltam, majd
hátrafordultam, hogy hazarohanjak.
Annyira, de annyira dühös voltam rá! A pálya szélénél már
könnyeztem, és egészen hazáig sírtam. Otthon magamra csaptam
az ajtót, ruhástól befeküdtem az ágyba, és a szüleim nem is láttak
más nap reggelig.

***

Kicsit szégyelltem magam az előző esti dühkitörésem miatt. Meg

néztem a telefont, meg a netre is felmentem, de Krisztián nem
küldött üzenetet.
Semmi hírt nem adott magáról.
Nyűgösen támolyogtam a fürdőbe, aztán kedvetlenül ittam a
reggeli kakaót. Bosszantóan hosszúnak éreztem az időt, amíg
beértem a suliba, és még Márk mellett is köszönés nélkül mentem
el, aki az emeletre vezető lépcsőn ült.
– Hé, Lil, úgy nézel ki, mint a mosott szar – közölte.
Nem feleltem Márknak, de ez ritkán érdekli. Némán felkísért a
hátsó lépcsőn, aminek az első emeleti fordulójában szokás szerint
lecövekeltem. Ezúttal csak bámultam ki az ablakon.
– Hát, jót dumáltunk – mondta Márk kábé három perc csend
után, aztán egyedül hagyott. Ő is így szokott viselkedni másokkal,
legalább megtudja, milyen érzés.

– 267 –
 Mondjuk, rögtön visszakaptam a sorstól, mert Krisztián
intenzíven levegőnek nézett. Egész nap nem nézett a szemembe,
és ha véletlenül közel kerültünk egymáshoz, úgy került ki, mint
egy leprást.
A farsangi próba kudarcba fulladt a tehetetlenségem miatt, és
hamarabb elküldtem haza az osztályt. Ennek mindenki örült
rajtam kívül, mintha nem éreznék át, hogy nem haladunk sehova.
Krisztián tegnapi támadása nagyon kiakasztott. A hangjából
vádaskodást és féltékenységet hallottam ki. Mintha neki nem
tűnne fel, hogy nincs köztünk semmi olyan, amiért joga lenne
féltékenynek lenni.
Kívülről tényleg ennyire úgy tűnik, hogy együtt vagyok
Márkkal? De hát Kristóffal is szoktam lógni, miért nem azzal
gyanúsítanak, hogy vele járok?
A szörnyű merengésből egy Twix szelet szakított ki, ami ott
himbálózott a szemem előtt. A kéz, ami himbálta, Márkhoz
tartozott.
– A csajok állítólag boldogabbak lesznek a csokitól.
Márk arcán eddig talán soha nem láttam ezt a kisfiús, zavart
mosolyt. Nem is hittem, hogy létezik ilyen oldala.
Elfogadtam a csokit, és feltéptem.
– Nem csak a lányoknál fejti ki a hatását – javítottam ki, és arra
gondoltam, lekötözhetném Krisztiánt, és addig etethetném
csokival, amíg boldog nem lesz. Vagy amíg bele nem fullad.
Mindkét variáció érdekelt.
– Nekem nyolc.

– 268 –
 A kisebb táncteremben voltunk, ahol korábban próbáltunk.
Ritkaság, hogy ilyenkor nincs itt senki, és ezt meg is említettem
Márknak.
– Orvos mikor látott utoljára? – kérdezte. – Péntek délután van.
Azért nincs itt senki, mert mindenki hazahúzott.
– Téged kivéve.
– Ja. Gyere már, mielőtt a takarítók bezárnak a terembe –
nyújtotta a karját, majd felhúzott a földről, ahol eddig ültem.
Otthagytuk a sulit.
Márk csendben hallgatta, ahogy nyammogok, és abban a
pillanatban fogalmam sem volt, miért is nem a barátnőim vannak
itt velem. Ezt meg is kérdeztem Márktól, bár nem vártam, hogy
tud majd válaszolni. Meglepetésemre tudott.
– Gréta családostól elutazott a hétvégén, Flóra az anyjával ment
vásárolni, Jázmin meg az apjánál van.
– Ezeket honnan tudod?
– Mögötted ülök – mondta sötéten. – Láttalak már kattantnak,
Lil, de ez mindent felülmúl. Mi van veled?
Ábrándosan néztem, hogy ez a srác így aggódik értem. Miért?
Ugyan miért? Ezt is megkérdeztem.
– Van dilidokid? Ha nincs, gyorsan szerezz egyet! – ajánlotta.
Kikészített az egész helyzet, én meg Márkot készítettem ki.
– Egy utolsó kérdést feltehetek? – jelentkeztem, mintha órán
lennék.
– Nem. Amúgy ez is kérdés volt.
– Na, Márkó! – nyaggattam, és akkor még nem tudtam, milyen
hatást fogok kiváltani belőle. Eddig csak az idegeit tépáztam, de a

– 269 –
felőle érkező negatív energiából úgy hittem, ezúttal igazán
fellőttem a vérnyomását.
– Márkó? – visszafojtott harag bujkált a hangjában. Vagyis nem
is bujkált olyan nagyon, hisz’ tökéletesen kiéreztem belőle.
– Két kilencedikes rajongód hív így a hátad mögött, akik
utálnak engem, mert az hiszik, szünetekben a mosdóban
kavarunk, te meg én. Csak hogy tudd.
Márk egy ideig meg se tudott szólalni a döbbenettől.
– Kik? – kérdezte aztán elég ijesztő módon.
– Hagyd, Márkó, már lerendeztem őket.
Ekkor Márk megfogta a copfomat, és megrántotta.
– Ha még egyszer így nevezel, megfojtalak, és ha még egyszer
szemétkednek veled, szólsz nekem, világos?
– Nem kell, hogy megvédj. Krisztiánnak sem hagytam.
– Nem vagyok Krisztián.
Sóhajtottam.
Tényleg nem.
Krisztián hibája az egész.
Miért költözött a szomszédba? Miért az én sulimba jött? Miért
az én osztályomba került? Miért vagyok belé szerelmes?
Nem egyszerűen tetszik, hanem rohadtul szerelmes vagyok
belé, akármit is csinál. Nem egy nap szerettem bele, és nem is egy
év alatt történt. Nem tudom időben mérni, mert valahogy csak
kialakult. Megismertem, megkedveltem, aztán még jobban
megismertem, megbíztam benne, majd még jobban megkedveltem,
végül rájöttem, hogy nem jó szót használok vele kapcsolatban.
Nem csupán kedveltem, immár szerettem. Hiába akartam lerázni,

– 270 –
és úgy viselkedni, mint a barátok, mert az még mindig jobb, mint
vágyni rá, nem ment.
Pocsék volt mindenhogy, de képtelen vagyok megbeszélni vele.
Jesszus, hisz még Márkkal is alig merem megbeszélni azt, hogy
mások miért gondolnak minket egy párnak. Hogy lenne
bátorságom Krisztián szemébe mondani, hogy szeretem?
Márkkal némán lépkedtünk egymás mellett. Egészen a
házunkig kísért, ott magamra akart hagyni, de nem engedtem
lelépni. Beszélni szerettem volna vele.
Anya érkezése segített. A magas sarkú cipője végigkopogott a
járdán, majd az előkerten, aztán megállt előttünk.
Fáradtan, de mosolyogva üdvözölte Márkot, még végig is
simított a vállán. Ezt fel kellett dolgoznom. Anyám mióta van
olyan viszonyban Márkkal, hogy simogatja?
– Úgy sejtem, nem tanulni jöttél – mondta Márknak.
Baromi jól sejtette, mert péntek volt, de kibírtam szó nélkül.
– Márk itt marad ebédre, ha nem baj – mondtam, és ez
láthatóan megdöbbentette mindkettejüket. Szerencsére Márknak
nem maradt ideje ellenkezni, mert anya felderült, és behívott
minket a házba. Anya szeretett vendégeket fogadni, és ezt
kihasználtam. Azt mondta, fél óra, aztán ebédelhetünk. Sajnos
megint apa nélkül, mert ő dolgozott.
Felhívtam Márkot a szobámba, és miközben szétnézett, én
lepakoltam. Nem mintha még nem járt volna a szobámban, hiszen
amióta gimis vagyok, három fiú tette be ide a lábát: Márk, Kristóf
és Krisztián. Nagyon szerettem a barátnőimet minden
hülyeségükkel együtt, de szükségem volt fiú barátokra is. Azt most

– 271 –
hanyagoljuk, hogy fogalmam sincs, jelenleg még melyikük a
barátom ténylegesen.
Márk a falakat nézegette. A szobámban tavaly ilyentájt fordult
meg, amikor a farsangra készültünk.
Én is körbenéztem, mi változott azóta.
A fal már két éve halvány levendula színű, még apával festettük
át kettesben. Imádtam a lilát, ezért az ágyneműből is sötétlilát és
orgonalilát választottam hozzá, tehát ez sem változott. A rajzok,
amiket a lányoktól kaptam vagy kunyeráltam, csak bővültek, és
persze Márk jókat röhögött a lánymagazinokból kitépett lapokon.
Például egy szerelmi teszten, ami ki volt töltve, meg a
párkapcsolati horoszkópon, amiket per pillanat legszívesebben
fecnikké tépdestem volna, hogy aztán a kukába vágjam minden
darabját. Voltak kirakva képek például a Nickelbackről meg Chris
Pine-ról, akibe egészen beleszerelmesedtem a Star Trek filmjei
miatt, és Stephen Amell-ről, a Zöld íjász főszereplőjéről.
Márk vetett egy pillantást az asztalon látott kupira, aztán a CD-
kre és a DVD-kre is. Egyetlen dolgot kommentált csak, ugyanis
talált nálam egy Mötley Crüe CD-t.
– Ezek állatok, Lil. Komolyan tetszik a zenéjük?
A számat rágtam. Krisztián miatt kerestem rájuk, és annak
idején tőle is kértem el ezt a válogatásalbumot, amin voltak egész
jó számok is. Azonban Jázmin, aki elég sok időt tölt életrajzok
olvasásával, nemrég elém tolta az önéletrajzi könyvüket.
Találomra olvastam bele, de két oldal után feladtam. Nem bírta a
gyomrom.
Lehuppantam az ágyamra.

– 272 –
 – Nem hiszem, hogy emberileg szeretnem kell egy együttes
tagjait ahhoz, hogy a zenéjüket hallgassam. Ami egyébként
tényleg fura, ha már itt tartunk, de képtelen vagyok utálni a
számaikat, csak azért, mert kiábrándítónak tartom a nőverős és a
drogfüggős sztorikat. Egy csomó művész barom, mégis van, akinek
a műalkotása ma milliókat ér. Van olyan író is, akinek szeretem a
könyvét, de a riportokból és interjúkból totál ellenszenvesnek
tűnik.
Márk még mindig vigyorgott. Színpadiasan szétnézett a
szobában.
– Mi van? – förmedtem rá.
– Bocs, de azt hittem, itt állnak a szüleid, és őket akarod
meggyőzni.
– Hé!
– Tényleg tetszik, vagy csak a seggfej miatt hallgatod, aki
szereti?
Helyben voltunk. Mindenki hallhatta már Krisztián telefonját
csörögni, és hozzám hasonlóan mindenki fel is figyelt a zúzós
zenére.
A kérdést persze felháborítónak tartottam. Első hallásra. Aztán
rájöttem, hogy nem az. A kosármeccsekre is kijárok, és eleinte
tényleg azért tettem, hogy imponáljak Krisztiánnak.
– Nem Krisztián miatt hallgatom. Az emészthetőbb számok
tényleg tetszenek – feleltem határozottan.
– Oké.
Vettem egy mély levegőt, és kiböktem a lényeget:
– Mit akarsz tőlem, Márk? Miért töltesz velem annyi időt?

– 273 –
 Ha meg is lepődött, nem mutatta. Hamar válaszolt:
– Jóban vagyunk.
– Kívülről ez többnek tűnik.
– És?
– Vannak, akik szerint nincs olyan, hogy fiú-lány barátság,
mert az egyik fél mindig többet akar a másiktól. És én tudom,
hogy nem akarok többet ennél.
Márk zavartan bámult, de hagytam neki időt, hogy felfogja,
valójában mit kérdeztem ezzel.
– Asszed, beléd vagyok esve?
Leült a fotelba, és azt hittem, totál bezárkózik. Jó jel volt, hogy
nem hagyott ott a fenébe, de rossz, hogy nem szólalt meg.
Vártam, hogy mondjon valamit.
– Sosem voltam szerelmes senkibe. Kiábrándítalak, de beléd
sem vagyok – közölte természetesen.
Huh! Eddig simán ment.
– Ne haragudj, most biztos totál hülyének gondolsz – hadartam.
Ha megkönnyebbülök a végén, akkor még hülyét is szívesen
csinálok magamból.
– Nem vagy hülye, Lil. Tudom, hogy ha járnánk, akkor is jók
lennénk együtt.
Lefagytam.
– Nekem már eszembe jutott – folytatta. – Még kilencedikben,
az évnyitón. Az udvaron… Aztán a lépcsőn úgy néztél Krisztiánra,
hogy elárultad magad. Már ismerted, és lényegtelen, hogy akkor
mennyire idegesített téged. Volt múltatok, és ezt rögtön vágtam.
Még most is azt gondolom, amit akkor.

– 274 –
 Márk felállt, és felkapta a táskáját a földről. Az ajtó felé indult,
és csak azelőtt állt meg, hogy kilépett volna a szobából. Várta,
hogy megkérdezzem, hogyan folytatódik a mondat.
– Na és mit gondoltál?
– Hogy nem kell még egyszer Krisztián levetett nője.
Ezzel elment.

***

A szombat, a vasárnap és a hétfő is csődbe ment.

Ez lennék én: Krisztián levetett nője. Csúcsszuper.
Még kedd reggel is tomboltam, egyenesen nekiestem a kukának
otthon. Belerúgtam párszor, de nem lett semmi baja, biztos valami
törhetetlen műanyag. Napok óta hullámzott a hangulatom. Mit
hullámzott? Liftezett! Hol a bőgés kerülgetett, hol az agyvérzés, és
hétfő reggel egyenesen megkértem mindenkit, hogy ne szóljon
hozzám.
Sem Márkra, sem Krisztiánra nem bírtam ránézni.
Kedden délután már nem tudtam magamban tartani a
kételyeimet, aztán megkérdeztem erről a lányokat. Együtt
indultunk haza az uszodából.
– Üdvözöllek a klubban – mondta Gréta, miután
megemlítettem a „ha nincs Krisztián a világon, talán most Márkkal
járnék” dolgot. Imádtam Grétát, hogy kéthetente szólal meg, de
akkor képes így odaszúrni.
– Ne bánts még te is!
Gréta megölelt, és biztosított, hogy nem bántásból mondta.

– 275 –
 – Figyelj, elég nehezen követlek – mondta Flóra, aki apró, vörös
dzsekijében igazán jól nézett ki, de majdnem szétfagyott, ezért
javasolta, hogy menjünk be valahova melegedni és egyben kajálni
is.
Miután rendeltünk és leültünk, Flóra folytatta:
– Nem hoztuk elő Krisztiánt, mert megkértél rá, és tudom,
milyen gáz, ha egy fiú levegőnek néz, de akkor pontosan mi a
helyzet? Ha nem lenne Krisztián, tényleg járnál Márkkal?
Az elmúlt három napban ezen agyaltam, mert Márk úgy adta
elő, hogy ez lehetetlen, ami pedig lehetetlen, az rögtön izgatja az
embert.
Kristóf egyszer jól mondta. Régen mintha szuperhősnek láttam
volna Márkot. Nagyon szeretem mint barátot, és számíthatok rá,
ha baj van. Ezenkívül jól néz ki, kiáll értem és a barátaiért, okos,
vonzza a lányokat… és ennek alapján akár vele is lehetnék.
De Márk nem szuperhős, csak egy srác, aki az előbb
felsoroltakat megteszi a barátaiért. Ami önmagában tényleg jó,
nekem úgy tűnik, mégsem ez kell.
Krisztiánnak sokkal több hibája van, de azt hiszem, szeretem,
hogy nem tökéletes. Az, hogy látom hibázni, azt jelenti, hogy
ugyanolyan, mint én. Látom megharcolni azért, hogy jó játékos
legyen, és ez sokkal többet elárul az akaraterejéről és a kitartásáról,
mintha minden elsőre sikerülne neki.
Persze biztos, hogy Márk élete sem egyszerű, de… egyvalamit
sosem tudna nekem megadni. Mert a szikrát csak Krisztiánnal
érzem…

– 276 –
 Ráadásul Márknak sikerült másfél év után úgy igazán
megbántania, mert rohadtul nem hízelgő valaki levetett csajának
lenni. Arról nem beszélve, hogy sosem jártunk Krisztiánnal.
– Igaza volt… mármint Márknak – mondtam. – Jók lennénk
együtt, de nem lennénk szerelmesek egymásba.
– Hát én is ezt éreztem – mosolyodott el Gréta. – Totál jégcsap a
srác.
Elnevettem magam. Napok óta először őszintén.
– Ez nem igaz.
– Dehogynem. Mi az, hogy sosem volt szerelmes? Apró
jégkockákba rejti az érzelmeit.
– Azért kapott le a nyáron, mi? – kérdeztem.
– Az a hormonok miatt volt. Ne keverd az érzelmekkel! Igaz,
Jázmin?
Lassan ugyan, de feltűnt, hogy Jázmin hozzá sem szólt a
beszélgetéshez.
– Bocsi, de kicsit fáradt vagyok ma a Krisztián témához –
mormolta, miközben a telefonját nyomkodta. – Krisztiánon kívül
is létezik élet.
Flóra sem értette, hogy az a precíz Jázmin, akit ismerünk, hol
jár épp gondolatban, ezért egy hirtelen mozdulattal kiszedte a
kezéből a mobilt. Rossz példát mutattam Flórának, amikor
Krisztián telefonjában kutakodtam, mert most belepillantott
Jázmin mobiljába.
De a barátnőm legalább diszkrétebb, mint én. Épp csak ránézett
a kijelzőre, aztán visszaadta a gazdájának.

– 277 –
 – Bocs, annyira nem figyeltél – felelte feszengve. Aztán a sült
krumplikkal kezdett játszani.
– Nyugodtan oszd meg velük, mit láttál.
– Nem akarom.
– De, nyugodtan – erősködött Jázmin. – Na, kivel chateltem?
– Kristóffal – mondta végül Flóra.
Hoppá!
Jázmin kinyomta a telefonját, és eltette.
– Szoktunk chatelni meg beszélgetni – magyarázta. – Lilla kért
meg rá, hogy ápolgassam a lelkét, ha még emlékeztek.
– Én örülök is neki – mondtam. Flóra és Gréta is biztosította,
hogy semmi gondja nincs ezzel. – Hogy van?
– Nem igazán beszél a szüleiről meg a válásról sem. De nem
szeret otthon lenni, ezért sokat van másoknál. A szőke „ikrek”
mindig segítenek neki programot csinálni – fanyalgott.
– Szoktatok találkozni? – kérdeztem.
Jázmin bólintott, de nem nézett ránk közben.
Flóra mentőangyalként sietett a segítségére.
– Ha már chatelés, nem is mondtam, hogy a múltkor Ákos
elszólta magát az edzőjükről.
Magamba fojtottam a kérdést. Komolyan vissza kellett fognom
magam, mert az edzőnek megint Krisztiánhoz van köze.
– Annyit mondott, hogy az „edző bácsi” rossz csajjal kavar –
mondta, miközben kézzel csipegette a sült krumplikat. Az illata az
orromba lopakodott, és kértem Flórától pár krumplit.
Az edző fiatal pasi volt, kábé huszonnyolc éves lehetett,
úgyhogy ez elgondolkodtató. Ha egy tanárnővel kavarna, abban

– 278 –
nincs semmi extra. Maximum érdekes pletyka szinten, de nem
több.
– Egy diák? – kérdezte Jázmin, aki egy tizedmásodperccel
hamarabb jutott ugyanarra a következtetésre, mint én.
Senki sem tudott válaszolni.
– Mégis mit eszik egy gimis csaj abban a pasiban? –
értetlenkedtem.
– Ezt pont te kérdezed? Le kellett volna fotóznom a fejeteket,
amikor a harmadik héten Vágó fürdőgatyában jelent meg
úszásórán.
– Kedves, édes, drága Jázmin – mondtam cukormázas stílusban.
– Még akkor sem tudtad volna lefotózni a fejünket, ha nálad van a
telód, mert te is Vágót bámultad. De Vágó legalább jól néz ki.
Tudod, arányosan izmos, meg olyan helyes az a szénaboglya haja,
de Krisztiánék edzője egy izomkolosszus. Nagy, magas, agyatlan,
jó, ez utóbbit visszavonom, mert gonoszság volt.
– Ízlés kérdése, kinek mi tetszik – mondta Flóra. – Szerintem
nem ettől lesz zűrös az egész. Mégiscsak tanár-diák viszonyról van
szó.
– Arról bizony – feleltem. – Bármilyen dögös is Vágó, most
gondoljátok el a szitut, hogy sulin kívül együtt vagytok, a suliban
meg beírja neked a hármast, amiért nem bírsz megcsinálni ötven
felülést. Tiszta horror.
– Vagy nem írja be – tette hozzá Jázmin. – Nem véletlenül
tiltják az ilyen kapcsolatokat. Mégiscsak egy felnőtt és egy nem
felnőtt emberről van szó. Ezért ki is rúghatják az edzőt, mert neki
kellene helyes döntést hoznia. Minden kérdésben.

– 279 –
 Ezúttal Gréta nem szólt hozzá a témához.
– Most mit néztek? – fakadt ki, amikor már mindhárman őt
bámultuk. – Bőven elég a barátaim szerelmi drámája, nem kérek
idegenekéből. Nem bírok többet. Ha hazaértem, beteszem a Fűrész
összest, mert abban legalább darabolnak.
Ezen mindannyian nevettünk, aztán ettünk tovább.
Beszéltünk még Gréta hétvégéjéről is, mert Pécsre utaztak a
nevelőapja húgához, és csinált egy csomó képet. Állítólag unta a
közös városnézést, de abból, amennyit fotózott, nem úgy tűnt.
Ahogy hallgattam, szinte megsajdult a szívem. Amíg padtársak
voltunk, sokat leveleztünk meg hülyültünk órán, és ez néha
hiányzott. Azóta Flórával levelezek, és persze az sem rossz.
Később Flóra is előhalászta a mobilját, és megmutatott nekünk
egy bíborszínű, gyöngyökkel díszített ruhatervet, amin épp
dolgozik. Közben felment a Facebookra, mert pár napja látott egy
csini gyűrűt egy ékszerkészítő csaj oldalán, amit meg akart nekünk
mutatni.
Nekem pedig ott volt a farsang. Kilencedikben ilyenkor farsangi
lázban égtem, idén meg alig-alig érdekelt, mert kezdtem depizni.
Igenis érdekelnie kell másnak is. Például, hogy nyerni akarok
farsangkor. Átprogramoztam az agyam, és mielőtt hazaindultunk,
nekiálltunk találgatni, ki mivel fog indulni.
Ezért imádtam a barátnőket. Elég volt velük tölteni a délutánt,
és sokkal könnyebben feldolgoztam mindent.

***

– 280 –
A hét második felében csak figyeltem. Krisztiánt azért, mert a
haragom csillapodásával előjött a kényszer, hogy begyűjtsek róla
pár lopott pillanatot órák alatt vagy szünetekben. Kristófot pedig
azért, mert tényleg baromira maga alatt volt. A próbákon csak
rutinból táncolt, nem élettel, és elég jól ismertem őt, hogy lássam a
különbséget a kettő között. Kristófra lehetetlen nem odafigyelni,
amikor táncol. A mozdulatai egyszerre energikusak, légiesek,
hajlékonyak, erőteljesek és vonzóak. Ezernyi arcát láttam már tánc
közben: a pimaszt, az érzékenyt, a dühöset, a szerelmeset, a
hajthatatlant.
Hiába szólt be a tanárnőnek nemrég, hogy nem akar a
Táncművészeti Főiskolára menni, neki igazán ott lenne a helye.
Később pedig egy társulatban, amivel színházakban léphetne fel.
Az ő tánc tudásával, színészi képességével és lényével
mindenképp.
Mégis… nem tudtam Kristófot beleképzelni ebbe a jövőbe.
Ahogy egyelőre magamat sem.
Mindennap próbáltam beszélgetni vele, de eléggé tartotta a
távolságot. Ilyenkor némán támogattam a jelenlétemmel, de
pénteken rosszabb lett a helyzet, már engem is elutasított.
Megértettem, mert a szüleim válásától én is kibuktam volna.
Nem is zavartam napközben, mások viszont pont a mai napot
választották együttérzésre. A farsangi próbán bele kellett volna
húznunk, mert január utolsó napja volt, és miatta nem haladtunk.
Kristóf nyomott hangulata másokra is hatással volt.
Tavaly senkit sem érdekelt a pillanatnyi baja, de most mindenki
segíteni akart a szülei helyzete miatt. Kristóf felidegesítette magát,

– 281 –
hogy ő került aznapra a középpontba. A végén már én is örültem,
hogy végeztünk a próbával.
Épp készültünk haza, amikor Kristófnak csörgött a mobilja.
Lélegzetvisszafojtva figyeltem, ahogy beszéd közben merevvé
válik az arca, aztán egyre feltűnőbben veszi a levegőt, majd bal
kezét ökölbe szorítja.
Nem mondott egyetlen árva szót sem a telefonba. Miután
kinyomta, pár másodpercig csak bámult maga elé. Majd felkapta a
cuccát, mintha mi sem történt volna, és kifelé indult a teremből.
Elfordultam, gondolván, biztos megint egyedül akar lenni.
A csörömpölésre kaptam fel a fejem.
Kristóf ököllel belevágott a tükörbe. A kezéből ömlött a vér.
Többen felkiáltottak, hangzavar támadt.
Kristóf csak állt, megbabonázva bámulta a kezét, mintha nem is
érezte volna a fájdalmat… mintha nem szabdalta volna fel a
kezét…
Jázmin kapcsolt a leghamarabb. Odarohant hozzá, és magához
húzta a kezét, hogy megnézze.
– Lilla! A táskámban van egy neszesszer – intett, mire
pattantam, és kinyitottam a hátitáskáját. Addig túrtam, amíg
megtaláltam a virágos mintájú piperetáskát.
– A gézt – rendelkezett.
Meghökkentem, hogy ilyesmi van nála, de vitatkozás helyett
inkább kicipzáraztam a szütyőt. A gézen kívül előhúztam egy kis
ollót is, ami egy műanyag tokban volt.
Miközben kibontottam a gézt, és Jázmin kezébe nyomtam,
valaki megkérdezte:

– 282 –
 – Nem kellene levinni az orvosiba?
– Péntek van. Ilyenkor már nincs itt a védőnő – felelte
Krisztián, és hangja hallatán hátranéztem. Aggódott Kristófért.
– Az amúgy sem lenne elég – mondta Jázmin, aki óvatosan
felitatta a seb körüli vért, majd be is kötözte Kristóf kezét. – El kell
vinni a sebészetre.
– Keresek egy tanárt, aki elviszi – mondta Krisztián, és már
indult is. – Vigyétek ki a suli elé, oké?
Bólintottam Jázmin helyett, mert ő mással foglalkozott.
Amint kész volt a kötözéssel, az ép karjánál fogva húzta maga
után a teljesen szótlanná vált Kristófot, engem pedig megkért,
hogy hozzam a táskáikat. Szerencsére Márk segített, felkapta
Kristóf táskáját, és követett minket. Ő is megrendültnek tűnt, a
csoport pedig nyomasztó csöndben jött mögöttünk.
Kimentünk a suli elé, és egy ideig csak mi szobroztunk ott.
Eltelt pár perc, mire Krisztián felbukkant, mögötte… Herczeggel.
Amint meglátta a bekötött kezű Kristófot, megszaporázta a lépteit.
Végigmérte a társaságot, aztán Jázminra nézett, aki úgy állt Kristóf
mellett, mint egy ápolónő.
Az angoltanár szemében ezernyi kérdés tombolt, és jól tudtam,
hogy néhányat fel is fog tenni belőle, de nem abban a pillanatban.
– Menjünk! – mondta. Értékeltem a jófejségét.
Mindannyian követtük a kocsijához, és amint kinyitotta a hátsó
ajtót, Jázmin magától értetődően beszállt Kristóffal együtt. Én is
velük akartam menni, és Herczeg nem is próbált megállítani,
amikor rájött, hogy nélkülem ugyan nem indulnak el. Átvettem
Márktól Kristóf táskáját, és beszálltam az anyósülésre. Mielőtt

– 283 –
bekötöttem magam, Jázminnak odaadtam a saját hátitáskáját,
Kristóf vállra akasztható táskáját pedig az ölembe tettem.
Herczeg indított, és kikanyarodott a suli elől. A
visszapillantóból nézte a hátul ülő párost.
– Mi történt?
Kristóf nem felelt, Jázmin pedig elfordította a fejét.
– Belevágott a tükörbe a kis táncteremben – mondtam.
– Mégis miért?
Erre már nem válaszoltam, de Herczeg igazából nem is engem
faggatott.
– Nem kellene értesíteni a szüleidet? – kérdezte a tanár
Kristóftól.
Rögtön a visszapillantóba néztem, és találkozott a tekintetem
Kristóféval. Néma tagadást láttam az arcán, úgyhogy tennem
kellett valamit.
– Majd én felhívom őket – ajánlottam, és rögtön ki is kerestem
Kristóf táskájából a mobilját. A néma tagadás azonnal dühös szem-
villanássá változott. Meg akartam nyugtatni, hogy valójában nem
fogom felhívni a szüleit, hisz’ sejtettem, hogy miattuk borult ki.
Hülye lennék még tovább kínozni, de Herczeg miatt el kellett
játszanom.
Szerencsére Herczeg a vezetéssel foglalkozott, és a forgalom
zaja is segített, hogy hitelesen kamuzzak.
– Anyukád nem veszi fel – fordultam hátra szomorú mosollyal.
Kristófnak kezdett leesni a tantusz. – Megpróbáljam apukádat is?

– 284 –
 Gondoltam, adok neki egy esélyt, hogy hihetőek legyünk. Mind
két szülőjére mégsem hazudhattam azt, hogy nem veszi fel a
telefont, mert az túlontúl gyanús.
– Aput most nem fogod elérni. Megbeszélése van, és ilyenkor
kikapcsolja a mobilját.
– Akkor majd megpróbálom később.
Kedvenc angoltanárom fél szemmel figyelte a beszélgetésünket,
de láthatóan bevette, hogy nem tudjuk értesíteni a szüleit. Inkább
Jázmint kezdte el faggatni:
– Hol tanultál elsősegélyt?
– Könyvből.
– Azt hittem, apukád tanította, hiszen ő orvos. – Amennyire a
biztonsági öv engedte, hátrafordultam.
– Nem. Érdekelt, úgyhogy utánajártam és megtanultam.
Innentől nem beszéltünk, hanem hagytuk, hogy Herczeg
magához vegye a kezdeményezést. Némán követtük az ambulancia
folyosójára, ahol leültette Kristófot egy székre. Míg a tanár az
egyik asszisztenssel beszélt, meg Kristóf irataival bejelentette őt az
adminisztráción, én visszaadtam Kristófnak a telefonját. Halkan
suttogva megköszönte, hogy nem hívtam a szüleit.
Szerencsére hamar bejutott, de a kisműtőbe már nem
mehettünk be. Herczeg elment kávéért meg telefonálni, de előtte
közölte, hogy el ne menjünk nélküle, mert hazavisz minket. Aztán
olyat tett, amitől majdnem hangosan nevetni kezdtem. Lediktálta
a telefonszámát, hogy hívjam fel, ha nincs még itt, amikor Kristóf
végez.
Miután eltűnt a látóterünkből, Jázmin felvinnyogott.

– 285 –
 – Komolyan megadta a számát? – vigyorgott, annak dacára,
milyen gyászos hangulat gyilkolt minket.
– Ja.
Ekkor tört ki belőlem is a kuncogás. Visszaemlékeztem, hogy a
múltkor azon poénkodtunk Krisztiánnal, hogy megvan-e neki
Herczeg telefonszáma. Nekem tényleg megvan!
Ezen még jobban nevettem, és végül a könnyeimet törölgettem.
Sokáig vártunk Kristófra, mert meg is röntgenezték a kezét.
Jázmin kételkedett a törésben, mert az annál sokkal jobban fájt
volna Kristófnak, de azt mondta, az orvosok biztosra akarnak
menni. Herczeg közben kint kávézott meg telefonálgatott az
épület előtt, mi meg Jázminnal csendben ücsörögtünk. Örültem,
hogy itt szobrozott ő is.
Rohadtul utáltam várni, mert olyan időpocsékolásnak érzem
ezeket az üresjáratokat. Még üzennem sem kellett anyának, mert
ötig dolgozott, apának pedig estig tartott a munkaideje.
Egy idő után felkeltem, nyújtóztam, járkáltam, és a többi
várakozót bosszantottam, akik mindjárt ferde szemmel
méregettek, valószínűleg azért, mert gimis vagyok. Biztosra
vettem, hogy a tinédzser és a pszichopata szó közé előszeretettel
tesznek egyenlőségjelet.
Egy örökkévalóság múlva Kristóf végzett, kivették az
üvegszilánkokat, összevarrták a sebet, és immár szakszerű kötést
kapott a kezére. Nyűgösnek tűnt, a haja kócos és izzadt volt, a
kabátját, amit csak az orvosi szobában vetett le, az ép karjára
terítette. A kezében a kezelőlapját szorongatta, fehér pulcsijáról
groteszk csontvázfej figyelt.

– 286 –
 Jázmin hamarabb pattant fel a székről, mint én.
– Minden rendben? – kérdezte. Szinte el is felejtettem, hogy év
elején még piszkálták egymást.
– Ja, megmaradok. Szólhattál volna, hogy rohadtul fog fájni –
mordult.
– Gondoltam, feléred ésszel – vágott vissza Jázmin. – De igazad
van. Nem kellene sok észt feltételeznem valakiről, aki ököllel ver
szét egy tükröt.
– Macsó volt vagy sem? – kérdezett vissza Kristóf, mire
felnevettem, Jázmin pedig meglökte.
Kristóf kikérte magának a bánásmódot.
– Nem ér bántani a sebesültet!
– Agyilag vagy sebesült, de hiába küldenélek vissza a dokihoz,
azon nem tud segíteni.
Még civódtak egy darabig, feltűnően kerülve a kérdést, miért is
történt az egész. Én hoztam fel a témát.
– Ha nincs kedved hazamenni, alhatsz nálunk. Nincs
vendégszobánk, de a tánctermet megkaphatod, aminek a kanapéja
átalakítható ággyá. Anyu biztos megengedi.
– Meglátom, oké? Majd hívlak, ha szükségem van rá.
Bólintottam, aztán megcsörgettem Herczeget. Kristóf
hasonlóképp reagált, mint mi Jázminnal, amikor megtudta, hogy
megvan az angoltanár telefonszáma.
– Ez de állat! Add ide! – Majdnem ki is tépte a kezemből a
mobilt, de végül én győztem. Egy félkarúval még simán elbánok.
– Herczeg azért adta meg nekem a számát, mert tudja, hogy
nem fogok visszaélni vele.

– 287 –
 – Perverz vagy, Vörös, ugye tudod? Felnőtt tanárral kavarsz?
Tessék, már megint ez a téma.
Amúgy nem felelhettem, mert Herczeg felbukkant, és kiterelt
minket az épületből. Asszem, az utolsó mondatnál hallótávolságon
kívül volt, de ha nem, akkor sem mutatta jelét, hogy hallotta
volna.
Miközben Kristófék felé vettük az irányt, Herczeg elmondta,
hogy beszélt az igazgatóval és az osztályfőnökkel is, és
bármennyire aggódtak, hogy jól van-e Kristóf, a kárt ki kell
fizetnie.
Tényleg nagyon aggódhattak Kristófért, ha mindjárt a
könyvelést kezdték lapozgatni, hogy egy törött tükör mennyibe
kerül.
Mordultam egyet, és kibírtam komment nélkül.
Kristófot kitettük otthon. Megígérte az angoltanárnak, hogy
tolmácsolni fogja a szüleinek a kárigényt. Ezután Jázmint is
hazadobtuk, és amikor kettesben maradtam Herczeggel,
nekikezdett faggatni.
– Mi zaklatta fel ennyire?
– Kökény tanárnő nem mondta, hogy válnak a szülei?
– De, említette.
Mérlegeltem, mennyire szürreális, hogy az angoltanárral
dumálom meg egy osztálytársam dolgát. Nem éreztem annyira
szürreálisnak.
– Megnéztem a híváslistáját – mondtam. – Közvetlenül azelőtt,
hogy bedühödött, az anyja hívta.

– 288 –
 – Remélem, rendeződnek a dolgai. Vagyis… ha válnak, akkor
nem fog egyhamar rendeződni, de hozzá kell szoknia.
– Majd figyelünk rá.
Ekkor már a házunk előtt parkoltunk.
– Köszönöm, hogy elvitt minket, tanár úr. Kristóf csak azért
nem köszönte meg, mert nem ott járt az esze.
A tanár elvigyorodott.
– Szívesen, Lilla. Úgy tűnik, az az én keresztem, hogy az
őrangyalotok legyek.

***

Anya fél hatra ért haza, és azonnal a nyakába zúdítottam mindent.

Szinte az ajtón sem engedtem bejönni, már el is kezdtem mesélni.
Még azt is, ami nem ide tartozott. Haragudtam apára, hogy
mostanság sosincs itthon, mindig dühös vagy fáradt, szidja a
munkáját, és állandóan veszekszünk ahelyett, hogy néha
megkérdezné, mi történt velem. Lehet, hogy nem felelnék, de
attól még megkérdezhetné.
Itthon sem kellett lennie, hogy tönkrevágja a délutánt, mert az
anyával való beszélgetés úgy végződött, hogy én apát szidtam,
anya megvédte őt, úgyhogy felmentem a szobámba, és becsaptam
az ajtót.
Nem is annyira azért akartam, hogy itthon legyen, mert
hallgatóságra volt szükségem, csak tőle is engedélyt akartam kérni,
hogy Kristóf esetleg nálunk alhasson. Mert tudtam, hogy anya
megengedi, és nem fogja félreérteni, de apánál mindig tök hamar

– 289 –
felmegy a pumpa, ha fiúkról van szó, és nem volt kedvem egy
veszekedéshez, így persze anyával veszekedtem, szörnyű vagyok,
tudom.
Majd egy óra kellett, hogy lehiggadjak, és felkutassam anyát, aki
a konyhapultnál olvasgatta a reklámújságokat. Nem látszott
megrendültnek az ajtócsapkodós mutatvány miatt, és magára
vállalta, hogy felhívja apát, és megbeszéli vele Kristóf dolgát.
Tíz perc múlva közölte, hogy apa nem ellenzi, úgyhogy
visszamentem a szobámba filmet nézni. Körülbelül egy óra múlva
csengettek.
Előbb egyszer, aztán még egyszer.
Levánszorogtam az emeletről ajtót nyitni, és közben elhaladtam
a fürdőszoba mellett. Odabentről vízcsobogást hallottam, anya
valószínűleg ezért nem reagált a csengőre.
Szinte feltéptem az ajtót. Arra számítottam, Kristóf lesz az, de…
Krisztián állt a küszöbön. Nem volt rajtam kabát, ezért nem
szívesen ácsorogtam a hidegben, mégsem akartam beinvitálni
Krisztiánt, mert… mert nem és kész.
– Mit keresel itt?
– Nálad behalt a XXI. század? Kerestelek mobilon, fészen meg
vezetékesen is – morogta.
Ez komoly?
– Pillanatnyi áramszünet a fejemben – magyarázkodtam.
– Másfél órás áramszünet, mi?
– Van más is, vagy azért jöttél, hogy piszkálj?
– Kristóf hogy van?

– 290 –
 Ne már! Krisztián tőlem érdeklődik Kristófról? Nem nálam halt
be a XXI. század, hanem nála, ha képtelen felhívni a saját
osztálytársát. Ezt meg is mondtam neki.
– Nem vagyunk olyan viszonyban – felelte.
A háta mögé pillantottam, és elvigyorodtam.
– Mázlid van. Személyesen is megkérdezheted Kristófot, hogy
érzi magát, mert ott jön.
Kristóf egy pillanatra megtorpant, amikor meglátott minket,
majd odasietett hozzánk. Biccentett Krisztiánnak, aztán hozzám
fordult.
– Ha nem gond…
Ennyit mondott, és én rögtön elálltam az útból, hogy
bejöhessen. Krisztián felvont szemöldökkel nézte a jelenetet, de
nem tehetett mást, mint hogy bejön velünk. Ugyebár azt mondta,
Kristófról akar tudni, így hát hülyét csinált volna magából, ha
hazamegy anélkül, hogy beszélne vele.
– Konyha – szóltam előre, mire Kristóf ledobta a táskáját az
előszobában. Biztosan nem zavarta, hogy megsérülhet, ami benne
van, mert oda sem fordult, amikor a csomag nem puffant, hanem
koppant a padlón.
Aztán mindhárman a konyhába mentünk. Krisztián a nappali
felőli bárszékre ült fel, míg Kristóf a konyha felőlire. Én a
szekrényeket nyitogattam.
– Nem teadélutánra jöttem, Vörös – szólt, amikor meglátta a
kezemben a bögrét.
– Nem is gondoltam. Attól még kapsz egy bögrével.

– 291 –
 Nekiláttam teát készíteni, a fiúk pedig hat kerek percen
keresztül csendben nézték, ahogy a konyhában forgolódom.
Amint a forró, gőzölgő ital a pultra került, rájöttem, hogy Jázmin
is ugyanezt a márkájú erdei gyümölcsös teát szereti a legjobban,
mint Kristóf.
Véletlen lenne? Vagy ez már a sors?
Hm! Ez már a sors. A teázási szokásaik is arról árulkodnak, hogy
egymásnak teremtettek.
Kárpáti, ezt most hagyd abba! – szóltam magamra.
Mivel a fiúk még mindig nem szóltak egymáshoz, felajánlottam,
hogy csinálok melegszendvicset is. Az ötlet mindkettejüknek
tetszett.
Miközben a kenyereket kentem, és elláttam azokat mindenféle
guszta feltéttel, megtörtem a csendet:
– Elmondod, anyukád mivel húzott fel ennyire?
Szerintem mindenkit érdekelt volna a válasz, aki látta a
tükörtörős műsort. Kristóf nehezen szánta rá magát, hogy feleljen.
Végigmérte a közömbösen várakozó Krisztiánt, aztán lehanyatlott
a pultra. A homlokát a karjára szorította, miközben beszélt.
Jó taktika, hogy ne kelljen ránk néznie. Feljegyzem.
– Anyám eddig azt akarta, hogy a válás után nála legyek
elhelyezve, és apa költözzön el otthonról. Tegnap azonban
bejelentene, hogy bepasizott, ezért ő költözik el, én pedig maradok
apánál.
Betettem a sütőbe a szendvicseket, és leültem mellé.
– Ez baj? Mindig is azt hittem, szívesebben laknál apukáddal.

– 292 –
 – Fogalmam sincs, mit akarok. Leginkább egyikükkel sem
szeretnék lakni.
– Itt maradhatsz a hétvégére – szóltam csendben, mert mást
nem tudtam mondani.
Ezt Krisztián akkor hallotta először. Rendesen meg is döbbent.
– Meg nemsokára születésnapod van – fordultam Kristófhoz,
aki még mindig az asztalon feküdt. – Kéne neked egy buli.
Kevesebb szülő, több haver.
Ekkor sokatmondóan pillantottam Krisztiánra, hogy
valamiképp előrébb lendíthetné a beszélgetést, de megrázta a fejét,
és csúnyán nézett rám. Hagytam, hogy újra csend telepedjen
közénk.
Kristóf felnevetett.
– Bár nem látom, gondolom, Krisztiánt akarod meggyőzni, hogy
szervezzen bulit. Nem kell, köszi – emelte fel a fejét. – Amúgy is
tartottam volna bulit, és leszarom a szüleimet.
– Meg fogják engedni? Hiszen most is ide szöktél.
– Szólni akartam, hogy anyám felbukkanhat valamikor, meg
Jázmin is ígérte, hogy holnap megnézi a kötést.
– Milyen… aranyos – mondtam, és kajánul mosolyogtam a
segítőkész, nővérkés viselkedésű Jázminon. Egyáltalán kell ezt
naponta kötözni?
Míg vacsoráztunk, anya is lejött, hogy ránk nézzen. Köszöntötte
a fiúkat, kért egy szelet szendvicset, majd elment tévézni.
Valamikor két szelet melegszendvics felfalása közben azonban
kisebbfajta csoda történt: a fiúk beszélgetni kezdtek. Ténylegesen.
Játékszoftverekről, de akkor is találtak egy olyan témát, ami

– 293 –
mindkettejüket őszintén érdekelte. Vacsora végén Krisztián meg is
kérdezte Kristófot, hogy volna-e kedve kipróbálni valamelyik új
játékot, és Kristóf belement.
Csak bámultam rájuk, mert Krisztián őszinte jókedvvel
cukkolta Kristófot, hogy még akkor is lenyomná, ha nem lenne
bekötve a karja, de így nem is lesz kihívás megverni.
Komolyan mondom, negyedóráig értetlenkedtem azon, hogy a
fiúk milyen felszínes dolgok alapján képesek haverkodni.

– 294 –
 6. FEJEZET
–––––––––––––––––––––
FEBRUÁR, AMIKOR
EGY PER CR E SEM ÁLL M EG AZ ÉLET

JÁZMIN TÉNYLEG ÁTJÖTT A HÉTVÉGÉN, és átkötötte Kristóf kezét.

Nem maradt sokáig, talán zavarta, hogy a nappaliban ülök, és
vigyorogva nézem azt a féltő gondoskodást, amivel a gézt tekergeti
Kristóf csuklójára.
Ahogy Kristóf ígérte, az anyja is felbukkant, de leginkább a
szüleimmel beszélgetett, nem a fiával. Hallottam egy részét annak,
amiről dumáltak, és közben sűrűn forgattam a szemem. A
kamaszok problémakezelési módjait ecsetelték azzal a mindent
jobban tudok, mert annyira penge vagyok hozzáállással.
Kristóf anyja egyáltalán nem örült, hogy a fia nálunk lakik, de
igyekezett hálásnak mutatkozni apa és anya felé. Engem nem
győzött meg a színjátéka. És a mögöttem hallgatózó Kristófot sem,
aki észrevétlenül lopódzott be a nappaliba.
Kristóf hétfő reggel ment haza, jó korán, hogy összepakolja a
cuccait a suliba. Azt ígérte, csak fordul egyet, és majd találkozunk
a suliban. Mire beértem, már ő is ott volt, de most nem

– 295 –
idegesítette, hogy pár osztálytárs beszélgetni akart vele, hanem
örült a jó szónak.
Négy napunk maradt farsangig, úgyhogy hétfőtől aktívabban
próbáltunk. Már minden osztály előadásáról tudtunk, mert
kiplakátolták az egész suliban a műsort. A folyosókon és az
aulában is színes röplapok hirdették a választott klipeket. Talán
azért, hogy a diákok utánanézhessenek, és legyen összehasonlítási
alapjuk.
Kristófot a bekötözött keze ugyan akadályozta, de azért
becsülettel próbált ő is. És az egész srác valahogy felszabadultabb
lett, talán azért, mert kissé megnyugodott, úgyhogy a többiek is
tudtak rendesen koncentrálni. Nem vibrált a terem attól a
rosszféle feszültségtől, és ahogy teltek a napok, egyre
izgatottabbak lettünk.
Pénteken mindenki hamar hazament, hogy aztán időben
visszatérjünk a suliba. A farsang ötkor kezdődött, korábban, mint
előző évben, mert több fellépő lesz. Tavaly heten indultak, idén
nyolcan leszünk a mezőnyben. Mindhárom kilencedikes osztály
készült fellépéssel, a tizedikből viszont csak mi, és a felsőbb
évfolyamból is két-két osztály jelentkezett.
Én múmialány voltam, így rászántam egy órát a készülődésre;
megbeszéltük Fannival és Alizzal, hogy segítünk egymásnak
felöltözni. Úgy terveztük, hogy fehér, hosszú ujjú pólót és fehér
cicanadrágot veszünk fel, amire rátekerjük a fáslit, majd
biztosítótűvel rögzítjük. Félig-meddig mindannyian próbáltuk már
otthon előre elkészíteni a jelmezt, a suliban már csak igazítani
kellett rajta. És a sapkával nem is kellett nekem problémázni, mert

– 296 –
Fanni egész januárban azzal foglalkozott, hogy elkészítse a
fejünkre. Nekem nem ment volna.
Végül tényleg kellett az egy óra, mert Aliz fáslijai mindig
széthullottak, nekem meg a biztosítótű nyomta a combomat.
Az osztálytársak a teremben gyülekeztek, és egyértelműen a
kínjainkon szórakoztak. Ivett, Jázmin, Gréta és Flóra az úszódressz
és úszósapka gigantikusan gáz variációja helyett különböző színű
nyári ruhában tündökölt. Tomi, Gergő és Ákos kölcsönzött
csontvázjelmezben hülyéskedett, és mindenkit ijesztgetni
próbáltak, köztük engem is. Felvilágosítottam őket, hogy a
múmialányok nem félnek a csontvázfiúktól, mire azt javasolták,
hogy fogjunk össze, és ijesztgessünk együtt másokat. Bájosak.
Krisztián, Levi és Patrik nem vitte túlzásba a jelmezt. Elvetették
a robotos variációt, és szimpla bukósisakos, bőrdzsekis cuccot
öltöttek. Megkérdeztem Krisztiánt, hogy a bukósisak a sajátja-e,
mire bólintott.
– Ennyi már megvan a motoromból.
Kristóf, Márk és Melinda is jelmezt öltött. Márk ötlete volt,
hogy nindzsák legyenek a rohangáló alakok helyett. Totál
feketében voltak, sejtelmesek és veszélyesek lettek. Persze ehhez
hozzá kellett igazítani a mozgásukat is, de Kristóf és Márk teljes
egészében magára vállalta a módosításokat. Kristóf a sérült keze
ellenére sem mondta le a fellépést, bár bevett pár
fájdalomcsillapítót.
Összességében baromi jól néztünk ki.
Ahogy bevonultunk a feldíszített tesiterembe, mindenki
kíváncsian bámult ránk. Izgalmasabban festettünk a különféle

– 297 –
jelmezekben, mint például azok a lányok, aki majdnem egyforma
szerelésben feszítettek az ugribugri csajos kliphez, amit
választottak. Nekünk ez jól jött. A nyolc indulóból öt lányos
fellépés lesz, és így azért könnyebb egyedinek lenni.
Fél óra gyülekezési időt adtak mindenkinek, hogy odaérjen,
aztán a felsőbb évesek már a színpadon is voltak.
Mivel még sokára jöttünk, három kör alakú asztalhoz
telepedtünk. Azt vettem észre, hogy egy nindzsa egyenesen
odalopakodott mögém.
– Mi van a szokásos agybajjal? – kérdezte a nindzsa, miközben
lehajolt hozzám.
– Rendben leszek – nyugtattam meg Márkot.
– Biztos?
– Igen. Menj, kaszabolj le valakit!
Amikor az előttünk lévő 11/C-sek léptek fel, a színpad széléhez
ballagtunk.
Aztán eljött a mi időnk.
A csontvázfiúk a tánc elején csak pózoltak a színpad egyik
szélén, Krisztiánék pedig a másikon. Mi a földön feküdtünk a
múmialányokkal, és ütemesen emelgettük a lábunkat. Már
megszoktam, hogy a színpadon kúszom-mászom, úgyhogy annyira
nem zavart a por.
Az elején a lányok táncoltak, aztán a nindzsákkal kergetőztek,
majd beszálltak a csontvázak is. Közben Krisztiánék elkezdték
lassan körbesétálni őket.
Maradtam az eredeti tervnél, és iktattam be olyan részeket,
amikben egy-egy csoport passzívvá válik. Nagyon kellett

– 298 –
figyelnünk, hogy ne csússzunk el, meg arra, hogy a végén
mindenki tényleg egyszerre mozogjon. Nem tudom, mennyire
sikerült, hiszen az előadás egy részét nem tudtam úgy nyomon
követni, mint egy néző, úgyhogy alig vártam, hogy majd
visszanézhessem róla a felvételt.
Amikor végeztünk, hatalmas tapsot kaptunk. Jó érzés volt
meghajolni, láttam, nemcsak engem dob fel a színpad, hanem a
többieket is.
Utána lementünk, de még mindenkiben lobogott az előadás
izgalma. Kökény tanárnőnek nagyon tetszett a produkció, és
Hegedűs tanárnő is rám mosolygott a távolból. Végtére is őt kell
meggyőznünk. Meg a nézőket, hiszen azok a diákok szavaznak,
akik nem indultak, plusz vannak szakmai zsűritagok (a
tánctanárok), akik másféle nézőpont szerint értékelik a fellépést.
A 12/C-sek Jacko-előadásától féltem, mert jó lett. De végül
egyszerre sikítottunk fel a lányokkal, amikor bejelentették, hogy
győztünk.
Kilökdöstek a színpadra, és Hegedűs tanárnőhöz léptem.
Elmondta, hogy én terveztem meg a koreográfiát, és kissé zavarba
hozott ez a sok dicséret. Szerencsére el kellett táncolnunk még
egyszer, úgyhogy az elterelte a figyelmemet.
Másodjára mindenki felszabadultabban táncolt, és alig vártuk,
hogy megkapjuk a valós nyereményünket. Nem is lepődtem meg,
hogy újra tortát kaptunk – tavaly is ilyen rémesen kreatívak voltak
a tanárok.
Nem hagytam, hogy bármi elrontsa a hangulatomat. A
lányokkal rengeteg fotót készítettünk egymásról meg másokról is.

– 299 –
 Este pedig apa jött értem, mert bizonyára anya beszélt vele,
hogy mostanában hiányolom. Látszott rajta, hogy próbál a
kedvemben járni, ezért nem ábrándítottam ki.

***

A következő héten Hegedűs tanárnő a táncversennyel

foglalkozott. Bölcsen megvárta, hogy elmúljon a farsang, és utána
sokkolt minket a verseny témájával. Eddig nem volt tematika, mi
találhattuk ki, mivel készülünk, erre most… Valami elképesztő
kacifántos témát találtak ki, aminek már a hallatán is borsódzott a
hátam. Kulturális sokszínűség táncban és zenében.
A verseny szervezői csak ennyit adtak meg, vagyis úgy
értelmezhettük, ahogy akartuk. Kábé egy hétig nem is csináltunk
mást, csak értelmeztünk és ötleteltünk. Első körben más nemzetek
táncait vettük sorba, de szerintem ez így túl egyszerű variáció.
Persze Ginának nem tetszett, hogy okoskodom, ezért szerdán
vállat vontam, és ráhagytam.
A tanárnő is segített, igyekezett terelgetni minket, és amikor
kivontam magam a feladat megoldásából, megpróbált újra
aktivizálni.
Nem sikerült neki. Tartottam magam az elhatározásomhoz,
hogy ezt nélkülem kell megoldaniuk. Arra számítottam, hogy
legalább egy hét még az ötletekkel telik, de nem ez történt.
Márk egyszerűen bedobott egy zenét csütörtökön, és mindenki
simán rábólintott. Szerintem ilyen hamar egyetlen csapat sem

– 300 –
döntött. Azért érdekes, hogy az én ötleteimet Gina mindig
megvétózta, Márké pedig azonnal, első hallásra tetszett neki.
Így Rachid Taha francia-algériai zenész került terítékre, a
dalában pedig többféle stílus keveredett. A választott szám
alapvetően egy The Clash átdolgozás, de az átirat könnyen
emészthető, fülbemászó, elég populáris. Az előadást modern tánc
alapokra lehet építeni, viszont az arab hatás is kiérződik belőle,
amire Gina rögtön le is csapott. Szerinte lehetnének benne
hastáncos részek is.
– Nem azért jöttem a Duna-partiba, hogy hastáncoljak –
hördültem fel, pedig az ötlet többi része tetszett. – Ez milyen már!
– Innen is látszik, hogy csőlátású vagy – morrant rám Gina. –
Nem látod benne a lehetőséget. Ez csak fűszerezése lenne az
egésznek… Ízlésesen.
Ez így alapvetően megfelelt a témakiírásnak, és rajtam kívül
senki nem ellenkezett.
Aznap este újra meg újra meghallgattam a számot a neten, és
dobtam egy üzenetet Márknak, mert eszembe jutott, mivel lehetne
még feldobni. Megkértem rá, hogy ha értelmes ötletnek gondolja,
akkor a sajátjaként adja elő, mert így biztos nem lesz újabb
összetűzés Gina és köztem.
Kristóf továbbra sem mutatta, mennyire ki van készülve, de
elég volt odapillantani a kezére, és eszembe jutott. Mindenesetre a
buliját nem mondta le, és mindenkit meghívott.
Pár doga és felelés is színesítette a hetünket, és mivel korábban
mindenki a farsangra készült, a tanerők közül a szadistábbak
záporesőként osztogatták a karókat. Én is kaptam, méghozzá

– 301 –
irodalomból. Egész egyszerűen nem készültem, és hiába makogtam
össze egy kettes feleletet, a tanárnő csalódott bennem, és bevágta
az egyest.
Ráadásul a Valentin-nap ismét hétköznapra, egész pontosan
péntekre esett, úgyhogy újabb idegeskedéseknek tettem ki magam.
Bármennyire is szívesen veszek a barátnőimnek szeretetbigyókat,
amit meg is tettem egy szerda esti plázázás keretében, de fiúm még
mindig nincs.
Csütörtök este Grétával dumáltam telefonon, mert a suliújságba
bekerülhetett pár rajza, Jázmin közben a távoli tavaszi szünetet
tervezte, mert az apukája el akarja vinni túrázni. Flóra elhívott a
hétvégén kiegészítőket venni a ruhákhoz, és közben Ervinről
kérdezősködött, aki meg a divatbemutatóról kérdezgette. Mivel én
ajánlottam Flórát a nagyvezér figyelmébe a legutolsó
diáktanácsülésen, jogos volt, hogy tőlem kért segítséget.
Flóra azt mondta, neki kicsit sok a srác, mire felnevettem. Lám,
más is érzi, hogy Ervint körüllengi az erő.
Adtam pár tanácsot Flórának, mert igazából az érdekelte,
hogyan viselkedjen vele.
– Legyél határozott, de ne veszélyeztesd a falkavezéri
pozícióját!
– Attól nem kell félnie.
– Fogékony az újdonságra, de ne sértődj meg az őszinteségén!
Nem rossz szándékból mond valamit, csak nem fog hazudni, még
azért sem, hogy az érzékeny művészlelkedet megóvja.
– Oké! Még valami?
Elgondolkodtam.

– 302 –
 – Annyira jól nem ismerem.
– Randiztatok – mondta Flóra szemrehányóan.
– Egyszer. Ha arra lennél kíváncsi, hogy csókol, azt mondanám,
nagyon jól.
Flóra elnémult ezt hallva. Nem tudom, miért, hiszen tudott
minden részletről.
– Kösz a tanácsot Ervinnel kapcsolatban.
Gondolom, nem a csókolózós infót köszönte.

***

Nem számítottam arra, ahogy a Valentin-nap végződött.

Apával épp reggeliztünk, amikor anya egy deformált borítékot
tett le az asztalra a nevemmel. Egy perccel korábban szedte ki a
postaládából, és épp azon kezdtek tanakodni apával, hogy ki
hozhatta, de én rögtön felismertem a kézírást.
Felmartam, és felrohantam a szobámba. Hallottam apát
morogni, hogy újabban mennyire unja a viselkedésemet, de nem
érdekelt. Nem akartam szemtanúkat.
Krisztián a teljes nevemet írta rá a borítékra, aztán beletuszkolt
valami könnyű tárgyat, ami eldeformálta a borítékot.
Alig rúgtam be az ajtómat, már téptem is fel a papírt. Egy
hajcsatot meg egy Valentin-napi üdvözlőkártyát találtam a
borítékban.
Először az ajándékot vettem a kezembe. Egyszerű hullámcsat
volt, amire pár apró fehér virágot rögzítettek. Giccsesnek kellett
volna lennie, de nem lett az. A virágok egyszerű mintájúak voltak,

– 303 –
és nem ronda műanyagból, hanem valami puha textilből
készültek. A kártyán az állt: The flower looks good in your hair.
Lerogytam az ágyra.
Nagyon tetszett az ajándék, a mellkasomhoz szorítottam, és
hosszan ott tartottam. Tudtam, hogy ez nem egy sima ajándék,
hanem egy emlékeztető. Arra, amikor édeskettesben moziztunk,
hisz’ az idézet egy dalszövegből való, a dalt pedig a Mr. és Mrs.
Smith-ből ismertem.
Fájdalmat éreztem a szívem táján, de a csat végül a kardigán
zsebébe került. Nem tettem bele a hajamba, mert nem tudtam
eldönteni, hogy barátként kaptam-e. A virág szirmait simogatva
azt reméltem, ez egy jelzés, hogy akar engem, de megint nem
kaptam bizonyosságot.

***

Amikor beértem a suliba, és levettem a sapkám, láttam

Krisztiánon, hogy zavarja a hiánya. Kifordultam a teremből, és
megálltam a folyosón. Krisztián követett.
– Azt hittem, tetszeni fog.
– Tetszik is – mondtam, és elővettem a kardigánom zsebéből.
– Mégsem hordod.
– Nem.
Felé tartottam, hogy elvegye.
– Miért? Csak Márktól fogadsz el ajándékot?
– Kérlek, hagyjál Márkkal! Nincs köztünk semmi.
– Akkor szeretném, ha hordanád – mondta halkan.

– 304 –
 – Miért olyan fontos, hogy hordjam?
– Mert akkor elhiszem, hogy még számítok neked.
Ezt annyira elkeseredetten mondta, hogy látni akartam az arcát,
de nem engedte. A fejét lehajtotta, így a haja az arcába hullott.
– De hiszen számítasz!
– Úgy érzem, mostanában nem érdemeltem ki – felelte. –
Megfogadtam a tanácsodat. Azt mondtad, hogy ha nem látják
rajtam, hogy baj van, mert normálisan viselkedem, akkor
mindenki leszáll rólam.
Tényleg ezt mondtam volna?
– Azóta békén is hagynak – folytatta. – De veled nem tudom
megjátszani magam. Meg sem próbáltam.
– Inkább elkerültél?
– Nem a legjobb taktika, ugye?
– Ne kérdezz vissza folyton!
– Szerettem volna nem elszúrni veled.
Szívesen mondtam volna neki, hogy még nem szúrta el, de nem
voltam benne biztos. Azt viszont tudtam, hogy még mindig számít
nekem.
A kezében lévő csatra pillantottam, és oldalra hajtottam a
fejem. Krisztián a fülem mögé simította a hajamat, majd
beleügyetlenkedte a csatot.
– Köszönöm – mondtam.
Krisztián felállt, és szomorúan nézett rám.
– Azt hiszem, ideje helyrehoznom pár dolgot, amit elszúrtam –
közölte, aztán megpuszilta a homlokomat – Ha szerencsés vagyok,
tőled is kapok még egy esélyt, amikor végzek.

– 305 –
 Ezzel a végszóval hagyott magamra.

***

Nem tudtam, mit kellene éreznem. Teljesen össze voltam

zavarodva. Vajon hogy érti ezt? Nem mertem reménykedni, mert
féltem, újra csak megsérülök.
Kökény tanárnő még aznap felvetette a május eleji
osztálykirándulás témáját. Merész ötletekkel álltunk elő – szokás
szerint –, úgyhogy nem haladtunk sehova.
Akárhova mentem a suliban, mindenhol piros szívecskékbe
botlottam. Képeslapok, virágok, plüssök árasztották el a termeket,
és még egy lufit is láttam egy kilencedikes lány kezében. Melinda
volt az egyetlen, aki kifejezetten depressziósnak tűnt. Kiderült,
van egy tizenhárom éves húga, aki a fiújától kapott egy
szerelemlakatot ajándékba.
– Délután elmennek valami pizzéria elé, hogy kirakják egy
ilyen szerelemlakat-falra – mondta bosszúsan. – Két hónapja
járnak.
– Na és akkor mi van? – kérdezte Ivett. – Cuki srác lehet, hogy
ilyen egyedi ajándékot vett neki.
– Szerintem is – mondtam a padomon ülve. – A legtöbb srác
totál érzéketlen, ha arról van szó, hogy ajándékot kell venni a
barátnőjének.
– Mondom, hogy csak két hónapja járnak – nézett rám Melinda,
és tényleg nagyon bősznek látszott. – Ilyesmit nem szokás két
hónap után adni.

– 306 –
 – Miért, mennyi idő után szokás? – kérdezte Gréta, és hallottam
a hangján, hogy valami zavarja. Ilyenkor nagyon hidegen tud
nézni azzal a jeges, kék szemével. Bármilyen vámpírvadászos film
szereplőválogatására beengednék, sőt szerintem simán ki is
választanák a fővámpírnak.
– Legalább fél év – felelt Melinda.
– Ki szerint?
– Mások szerint.
Itt már Jázmin sem bírta magában tartani a véleményét.
– Mintha egyszer azt olvastam volna, hogy a szerelemlakat
hagyománya Kínából jön, és véget nem érő kerítésre szokták tenni
a szerelmesek. Nem tök mindegy, mit mondanak olyanok, akik
átvették és átformálták a saját tetszésükre egy másik nép
hagyományát? Nem a gesztus a lényeg? Miért nem azt kérdezed
meg a húgod fiújától, hogy komolyak-e az érzései? Mert az tuti,
hogy egy fiú érzései nem attól lesznek komolyak, hogy eltelik-e
fél év. Lehet, hogy pont ez a szerencsétlen gondolja komolyan a
húgoddal való viszonyát két hónap után. Ha pedig hülyíti, akkor
fél év múlva is csak azért veszi meg azt a rohadt lakatot, hogy
hülyítse vele.
Melinda előbb Ivettre nézett, aki bólintott, aztán Grétára, majd
rám.
– Szerintem is a gesztus a lényeg – mondtam. – Én, mondjuk,
nem tulajdonítanék nagyobb jelentőséget a szerelemlakatnak, mint
bármi féle ajándéknak, amit igazán szívből ad a másik. Kedves
dolog és kész.
– De ez olyan véglegesnek tűnik.

– 307 –
 – Egy lakatnak van kulcsa, és amíg nem dobod a Dunába a
kulcsot, addig nem lesz végleges – tette hozzá Gréta. – Ne aggódj
annyira!
Nem sikerült egészen megnyugtatnunk Melindát, pedig én is
elgondolkodtam, mit tennék egy ilyennel, ha lenne. Szerintem
nem tenném ki egy csomó másik lakat közé, hanem valami olyan
helyre lakatolnám, aminek számomra van jelentősége.

***

Suli után azzal búcsúztunk el, hogy este találkozunk Kristófnál,

mert aznap tartotta a buliját. Krisztián megkérdezte, megyünk-e
együtt, és igent mondtam.
Órákkal később, sötétedéskor egymás mellett lépkedtünk a
hideg utcán. Éreztem a csatot a hajamban, amit egész nap viseltem.
– Amit reggel mondtam, azt komolyan gondoltam – szólalt meg
Krisztián.
Erre mit mondhattam volna? Legfeljebb azt, hogy magyarázza
el, mit ért pontosan azon, hogy szeretne tőlem egy esélyt… Majd
valamikor a meg nem határozott távoli jövőben, amikor neki
olyanja lesz? Mert reggel óta volt időm átgondolni, és ez sokkal
inkább bosszantó, semmint… romantikus.
Inkább nem szóltam egy szót sem.
– Ne haragudj!
– Miért?
– Azért, ahogy tanév eleje óta viselkedem. Szerintem egy csomó
mindent elszúrtam, pedig tényleg nem így terveztem.

– 308 –
 Igen, elég sok dolgot elszúrt. Hetek óta levegőnek nézett,
közben a volt barátnőjével lógott, mégis leüvöltött, amiért azt
gondolta, Márkkal járok, mintha féltékeny lenne.
Vajon mi történt hirtelen, ami miatt úgy viselkedik, mintha
nem csak egy fokkal érdekelném jobban, mint egy lámpaoszlop?
Az, hogy visszaadtam az ajándékát? Nem tudom elhinni, hogy egy
ilyen apróság miatt kapott volna észbe.
– Például nem tervezted, hogy állandóan a volt barátnőddel
lógsz?
Krisztián nem felelt azonnal.
– Nem tehetek úgy, mintha nem ismerném. Tartozom neki,
nagyon sokkal. Es törlesztenem kell.
– Ezt most értenem kellene?
– Nem, de ez amúgy is bonyolult.
Fogalmam sem volt, valójában mit vár tőlem. Hogy türelmesen
várjak rá, amíg helyrehozza a dolgait, és ne kérdezzek semmit?
Mert ez így nagyon ködös, és nem is veszi be a gyomrom.
– Mit szeretnél igazából? – fordultam felé.
– Ha nem veszítenélek el.
Megint nem lettem okosabb. Valószínűleg látta rajtam az
értetlenséget.
– Már régen időt akartam kérni tőled, de azt gondoltam, ez
annyira ciki – mondta mosolyogva.
– Miért, most ez nem volt ciki, hogy utólag bevallottad? –
csaptam le rá.
– De, égek is rendesen.

– 309 –
 Kicsit én is elmosolyodtam, és végszóra odaértünk Kristófhoz is.
Nem mi voltunk az első vendégek, mert Jázmin, Gréta és Levi már
megérkezett. Egyig kaptam kimenőt, de lehet, hogy nem maradok
addig. Ez az egész beszélgetés Krisztiánnal eléggé felkavart. Nem
akar elveszíteni, meg nem akarja elszúrni velem, de közben időt
kér. Könyörgöm, mi az, amit nem tud megoldani már hónapok
óta? Mi van még a háttérben?
Nem akartam ezzel foglalkozni, úgyhogy próbáltam
elfeledkezni róla.
Kristóf bulijára jöttek a táncosok is, velük pedig a pasijaik és a
barátnőik, úgyhogy kilencre már jó sokan lettünk. Páran italt is
szereztek, ami miatt dünnyögtem kicsit, Krisztián meg csóválta a
fejét. Emlékezett rá, mennyire kiakadtam, hogy a házibuliján
lerészegednek a vendégek.
Flóra nekem is hozott egy pohár boroskólát.
– Egy pohártól nem lesz semmi bajod, legfeljebb
felszabadultabb leszel – győzködött.
Nem vagyok alkoholellenes, csak nem igazán igénylem. Ha
furán hangzik, hát fura vagyok. Azért kivételek nálam is akadnak.
Karácsonykor szívesen iszok forralt bort, mert az finom meg
fűszeres, és szilveszterkor is pezsgőzöm. Még ezt a boroskólát is
megittam, mert végül is az ízével nincs baj, na de sörből meg
töményből nem kérek, köszönöm.
Viszont farkaséhes voltam, és Flórán, Levin meg Krisztiánon
kellett átverekednem magam, hogy valami normális kaját találjak,
mert úgy gyűltek össze a konyhában a salátástál körül, mint egy
csapat éhes madárfióka.

– 310 –
 – Virslis salit? – kérdezte Flóra. Egyszerű, rövid fekete ruhában
volt, a haját pedig kivasalta, így az egyenes, barna tincsek a
csupasz hátára hullottak.
– Kösz, nem. Szendvicsre vágyom.
Találtam is a hűtőben uborkás-majonézes-sonkás összetételűt,
amiből szalvétára tettem egyet, és nekiláttam.
Evés közben Márk jelent meg a konyhában. A csapnál álltunk,
amit használni szeretett volna, mert valamelyik csaj ráköpte a
pólójára a piát vihogás közben. Elég gusztustalan, ahogy Flóra meg
is állapította, mégis felajánlotta a segítségét a pólótisztításhoz.
Márk örült neki, aztán lazán ledobta a pólóját, mintha otthon
lenne. Tényleg így lehetett a leghatékonyabban kiszedni a foltot,
de egyikünk sem számított az ingyen műsorra. Krisztián
érdeklődve figyelt – engem.
Szerencsére Márk a póló alá egy atlétát vett fel, így megkímélt
minket a puszta felsőteste látványától. Nem mintha úszásórán még
nem láttuk volna, de az valahogy más. Az ember agya másként
működik, ha mindenkin fürdőruha van, mintha csak egy srác
félmeztelen a társaságban.
Flóra azonban megkérte, hogy mutassa meg nekünk a teljes
tetkóját, mert úszásórán mindig takargatja. Márk felhúzta az
atlétáját a hátáról, és úgy fordult, hogy Flóra lássa a rajzot.
Odaálltam a barátnőm mellé, és én is alaposan megnéztem.
Gyönyörű zöld-fekete sárkány tekergett Márk hátán, egészen a
nyakszirtjéig nyúlt.
Flóra végül elvörösödve köszönte meg Márknak a bemutatót,
aztán a csap felé fordult a pólóval, és tisztogatni kezdte. Én inkább

– 311 –
a mosdóba vittem volna, de mint kiderült, a köpködős csaj
barátnője épp akkor szabadult meg a vacsorájától. Benyelt valami
pirulát, amitől lazulni akart, helyette maratoni rókázás lett az esti
programja. Gratula neki.
Márk végül nem ment vissza, ott maradt velünk a konyhában.
Ekkor jött a meglepő része a szitunak. Krisztián nem húzott el a
konyhából, és Márkot sem próbálta elüldözni. Kibírta, hogy egy
társaságban legyen vele, ami szerintem óriási dolog.
Márk végül Levivel és Flórával dumált a kosármeccsekről, aztán
mindketten Flórát kezdték okítani a szakkifejezésekre. Néha
Krisztián is beleszólt a témába, én pedig felültem az asztalra, és
úgy néztem őket. Krisztián persze furán méregetett, gondolom
azért, mert olyan sokáig csodáltam Márk hátát, de engem tényleg
csak a tetoválás érdekelt.
Amikor felbomlott ez a társaság, karon fogtam Krisztiánt, és
kivezettem a nappaliba.
– Nem vagyok rákattanva – súgtam a fülébe. – És nem fogom
többször elmondani.
– Na és fordítva?
– Hidd el, fordítva sem.
Nem reagált az infóra, csak bólintott, aztán csatlakozott
Ákoshoz a nappaliban. Majdnem éjfél volt, amikor szólt, hogy
lelép, mert nem érzi jól magát, és megkérdezte, hogy vele megyek-
e. Nem akartam felhívni apát, hogy vigyen haza, ezért úgy
döntöttem, Krisztiánnal tartok.
Szóltam neki, hogy még elköszönök Kristóftól, aztán
indulhatunk.

– 312 –
 ***

Kristófot bezzeg nem találtam sehol. Végigjártam a házat, és

közben nem irigykedtem, mennyi takarítás vár arra, aki majd
rendbe rakja a szobákat. Nehezen tudtam elhinni, hogy ez Kristóf
lesz.
Végül a szobájánál próbálkoztam, de amint az ajtó elé léptem,
az hirtelen kivágódott.
A szavam is elakadt a látványtól, ami fogadott.
Jázmin kifelé tartott volna, de persze meg kellett állnia, mert
nem fért el mellettem. Nemcsak a menekülésben tartottam fel,
hanem abban is, hogy begombolja a szoknyáját! A haja a bulin
laza, romantikus kontyba volt kötve, de most leengedve, kócosan
hullott a vállára. A sminkje elkenődött, az arca kipirosodott, és úgy
egészében véve… durván ziláltnak tűnt.
Még sosem láttam ilyennek a komoly, összeszedett Jázmint.
Bepillantottam mögé a szobába, ahol újabb döbbenetes
felfedezést tettem. És talán többet is láttam annál, mint amit
akartam.
Kristóf az ágyban feküdt, amin még nem akadtam volna ki,
hiszen ez a saját szobája, de felül nem viselt semmit, és deréktól
lefelé hiába takarta a paplanja, úgy sejtettem, alatta sem visel
semmit.
Amint meglátott, oldalra fordult, és rám vigyorgott. Az ő haja
mindig úgy nézett ki, mintha valaki összekuszálta volna, de ezúttal

– 313 –
azt is tudtam, ki kuszálta össze. Ettől meg az én gondolataim
kuszálódtak össze.
Kérdőn felvonta a szemöldökét, hogy vajon mit kezdesz most
ezzel, amit megtudtál?
Egyikről a másikra néztem, és leginkább próbáltam
megszólalni. Na de mit mondhattam volna? Egyértelmű volt, mi
történt abban a szobában.
Jázmin megunta, hogy dermedten állok, ezért arrébb lökött, és
magyarázat nélkül elviharzott.
Elköszöntem Kristóftól, aki még mindig azon szórakozott, hogy
rájuk nyitottam (holott nem nyitottam rájuk), és Jázmin után
mentem. Rohanás közben felhívtam Krisztiánt, hogy nem megyek
vele haza, ahogy megígértem. Ettől picit ideges lett, és azt mondta,
szó sem lehet róla. A bejárati ajtónál ért utol, ott kezdett
veszekedni velem.
– Megbeszéltük, hogy ilyen későn nem mászkálsz egyedül.
– Beszélnem kell Jázminnal, úgyhogy ha követni akarsz, tisztes
távolságból tedd!
Krisztián elmormolt egy szitkot, aztán feltartott kézzel
elhátrált, én pedig Jázmin után rohantam. Amint utolértem,
rátámadtam.
– Amikor azt mondtam, hogy segíts neki feldolgozni a szülei
válását, nem arra gondoltam, hogy lefekszel vele, és úgy
vigasztalod meg. És mi van a házinyúlra nem lövünk szabályoddal?
Kidobtad a kukába, hogy legyen hely a vadászpuskádnak?
– Ne kezdd el, légy szíves! Nálam jobban senki sincs
felháborodva attól, ami történt. Hidd el, rohadtul nem terveztem,

– 314 –
hogy tizenhat évesen egy hirtelen ötlet miatt odadobom a
szüzességem egy srácnak, akivel még csak nem is járok.
– Ezek szerint ennyire rossz volt?
– Nem. Igen. Nem! Mi lenne, ha egy ideig nem beszélnénk
erről?
– De Kristóf… ugye ő… szóval nem… – Képtelen voltam
kinyögni, amit akartam.
Jázmin megtorpant, hogy nagy totálban figyelhesse a
szenvedésemet. Annak ellenére, milyen idegesnek tűnt egy
pillanattal ezelőtt, elmosolyodott.
– Rossz nézni, amit művelsz. Mit nem csinált Kristóf?
– Nem okozott neked… fájdalmat? Mármint nem úgy, hogy
megbántott, hanem… úgy!
Jázmin a fejét csóválta.
– Jesszusom, Lilla! Apám orvos, anyám meg hippi. Ha valamit
tudni akartam a szexről, kérdeznem sem kellett. Nem vártam,
hogy fájdalommentes lesz az első alkalom, de ne aggódj! Oké volt
minden.
Jázmin mögém pillantott, és észrevette a halló távolságon kívül
álldogáló Krisztiánt. Amikor megálltunk, ő is megállt, és egy fának
támaszkodva várakozott. Jázmin majdnem megkérdezte, miért
követ minket, de aztán legyintett. A saját problémája elsőbbséget
élvezett.
Lassan indult el, én pedig felvettem a tempóját.
– Nem értem, miért érzem, hogy amit tettem, az helytelen.
Egyébként te vagy a hibás, miattad kezdtem el „beszélgetni vele”.

– 315 –
Fogalmad sincs, mi mindenről lehet beszélgetni vele, és… nem
csak beszélgetni lehet vele… Nem tudom, hova tettem az eszem!
Láttam rajta, hogy komolyan feldúlt. A kérdésére pedig
történetesen tudtam a választ akkor is, ha még nem kerültem ebbe
a helyzetbe. Mármint nem arra, hová tette az eszét, mert az
tényleg rejtély.
– Ha most hazamész, beszélsz anyukáddal arról, mi történt?
– Normális vagy? Dehogy.
– Ezért érzed azt, hogy amit tettél, az rossz. De nem az. Csak…
hirtelen.
Jázmin felnevetett.
– Nekem mondod? Nem is hittem, hogy ilyen okosságokra vagy
képes ilyen későn.
– Ne szemétkedj! A te oldaladon állok.
– Bocs – mondta.
– Kérdezhetek még valamit?
– Miért, magadban tudnád tartani, ha arra kérnélek?
Elmosolyodtam.
– Nem, nem hiszem. Akarod újra?
Jázmin furán nézett rám, már amennyire a sötétben láttam.
– Kristóffal?
– Hát… akár vele is. Szóval akarod?
– Egyelőre nem.
– Miért?
– Ezt most nem tudnám megmagyarázni.
Megint mentünk egy darabig, aztán eszembe jutott még valami.
– És mi lesz Kristóffal?

– 316 –
 – Mondjuk, úgy teszek, mintha nem ismerném?
– Ez roppant érett gondolkodás.
Jázmin kifakadt!
– Mit vársz tőlem, Lilla? Totál tenyérbe mászó a stílusa,
állandóan bunkózik valakivel, és lelkileg egy csődtömeg. A szülei
miatt olyan hülye, amilyen. Nem hiszem, hogy tudnék járni vele.
Egy perccel ezelőtt mintha nem ugyanezeket mondta volna
róla.
– Tényleg nem érzel iránta semmit? – kérdeztem a
buszmegállónál. Szerettem volna, ha őszintén válaszol, de
közeledett a busz, és ő addig hallgatott, amíg oda nem ért. Búcsú
nélkül pattant fel rá, én meg hosszan néztem utána.
Krisztián ekkor mellém lépett, és megkérdezte, mi van velem,
mire kiborultam, és elmeséltem. Tudtam, hogy kiadom az egyik
legjobb barátnőmet, de valakivel beszélnem kellett, és Krisztián
túl jó hallgatóság volt.
Sajnos nem nagyon szólt hozzá a nagy szerelmi drámához, és
akkor még azt hittem, az érdektelenség miatt.
Tévedtem.

***

Szombaton kiderült, hogy Krisztián egészen más miatt nem

beszélgetett velem hazafelé. Evett valami romlottat, és már a bulin
is ennek az előszelét érezte.
Délelőtt kilenckor írt egy SMS-t, hogy rosszul van, és
beköltözött a WC-be, mert húszpercenként hány. Rajta kívül

– 317 –
Flóra és Levi is ugyanilyen tünetekkel küzdött. Kristóffal chatelve
arra jutottunk, hogy a virslis saláta lehetett a hibás, ugyanis más
nem lett rosszul, és az egész adag salátát ők hárman falták fel.
Anyuval elmentem a szokásos szombat délelőtti
bevásárlótúrára, és vettem pár dolgot hányinger ellen. Anyának
tetszett, hogy gondoskodni szeretnék Krisztiánról, de reméltem,
hogy Krisztián annak titulálja az aggodalmamat és az őszinte segítő
szándékomat, ami valójában.
Otthon aztán megalkottam a titkos koktélt, és beleöntöttem egy
félliteres termoszba. Ezúttal Krisztián apukája nyitott ajtót, és
közel sem tűnt elragadtatottnak, hogy engem talál a küszöbön.
Végignéztem magamon, nem rabruha van-e rajtam, mert kábé így
néznek a börtönből szökött bűnözőkre is. De nem. A szokásos
Lilla-stílust hoztam: vastag leggings, csizma, hosszú pulcsi, öv és
fehér, kapucnis kabát, ezúttal kigombolva.
Elmondtam neki, miért jöttem, és azt is hozzátettem, hogy
hoztam Krisztiánnak hányinger elleni italt. Miközben beinvitált,
azt morogta, hogy szerinte a fia előző este már eleget ivott.
Szívesen megmondtam volna neki, hogy én bizony úgy láttam,
Krisztián egyáltalán nem piált, de kicsit tartottam az apukájától. A
gyomorrontás pedig nagyon más, mintha az alkoholtól kell
hánynod. Egyszer romlott tiramisut ettem. Valamikor a
szenvedésem közben elbőgtem magam, mert annyira rosszul
éreztem magam. Csak azt akartam, hogy legyek már végre jobban.
Krisztián apját nem zavarta, hogy párszor már jártam itt,
felkísért a lépcsőn, és a fia szobájához kalauzolt. Azt mondta,
utoljára ott látta, de amúgy ingázik a WC és az ágya között.

– 318 –
 – Krisztián! Vendéged van – mondta, és közben hangosan
kopogott az ajtón.
Válasz nem érkezett, ezért benyitott hozzá. Szerencsére ez a
variáció nyert, nem a WC-s.
Az apja el is ment, én meg végigmértem az ágyban fekvő
Krisztiánt. Nem bírtam elszakítani a tekintetem a látványtól, ezért
lábbal rúgtam be az ajtót, majd közelebb mentem hozzá.
Az ágynemű totál gyűrött volt, gondolom, azóta szenvedett
benne, mióta tegnap hazatért. Pólót és mackónadrágot viselt, a
paplan a teste körül kanyargott.
A pólóját totál átizzadta, a haja gubancos volt, és a homlokánál
is látszódott, hogy verejtékezik. Sosem láttam ennyire sápadtnak.
– Szia!
– Helló! – a hangja is erőtlennek tűnt, és szinte megsajdult a
szívem, olyan sebezhetőnek látszott. Nem mozdult meg, csak
átkarolta a takaróját, és úgy nézett rám.
Leültem az ágy szélére, és kisimítottam egy tincset a szeméből.
– Bocs az őszinteségért, de rémesen festesz.
Nem volt igaz. Így, betegen és sápadtan is tetszett, semmivel
sem láttam kevésbé helyesnek. Ez valami perverzió?
– Kösz. Te jól vagy?
– Én nem ettem virslisalátát. Kristóf szerint amiatt van, de nem
tudja, hogy a majonéz, a virsli vagy a…
– Hagyd abba – nyúlt a karomhoz, és a párnába fúrta a fejét –,
vagy itt fogom kidobni a taccsot. Hallani sem bírom.
– Voltatok orvosnál?

– 319 –
 – Anya elvitt az ügyeletre, de ez sima gyomorrontás. Erre nincs
gyógyszer.
Emlékeztem rá, annak idején mennyi idő kellett ahhoz, hogy
jobban legyek, és Krisztián szerintem már túl volt a nehezén.
Odaadtam neki a termoszt. Gyengén átfogta az ujjaival, majd
lecsavartam neki a tetejét.
– Ezt, remélhetőleg, nem fogod kihányni. Az egészet idd meg,
de ne egyszerre!
Felült kicsit, majd beleszagolt. Nem találta visszataszítónak,
ezért belekortyolt.
– Tea? – kérdezte, én pedig vártam, hogy kiérzi-e belőle a titkos
összetevőt. – Mi van ebben? Ez csípős.
Elmosolyodtam.
– Ez a mai koktélkínálatunk. Reszelt gyömbéres tea sok
citrommal kimondottan az úrnak. A citrom és a gyömbér a két
legjobb dolog hányinger ellen. Majd odaadom anyukádnak a
maradék gyömbért, ha beválik.
– Kösz – mondta, és tovább kortyolta.
– Apukáddal mi van? – kérdeztem.
– Azt hiszi, minden vackot összeittam.
– Nem mondtad neki, hogy nem is ittál?
– Minek? Ő már elkönyvelte, hogy piás tinédzser vagyok.
Felém nyújtotta a termoszt, hogy egyelőre elég neki, én pedig
elvettem, és letettem az ágya mellé.
– De anyukád biztos tudja, hiszen vele voltál az orvosnál. A
dokinak úgyis el kellett mondanod, mit ettél és ittál.
– Nem lényeg. Hagyjuk apámat!

– 320 –
 Vállat vontam. Ha ezt akarja… Körbenéztem a szobájában, de
persze meglepődtem volna, ha megtalálom, amit keresek.
– Van videótok?
– Mink?
– Tudod, időszámítás előtti eszköz, ami VHS-szalag lejátszására
alkalmas.
– A nappaliban van, de elég ritkán használjuk. Mi jár a
fejedben?
Előhúztam a videókazit, és elvigyorodtam.
– Apa házi gyűjteményében megtaláltam az eredeti Emlékmást,
gondoltam, megnézhetnénk. Tudod, a főhős lenyom egy gombot,
ami miatt a Marson pár perc alatt lesz oxigén, és mindenki
megmenekül a fulladástól.
– Ez kihagyhatatlan. Essünk neki! Felhozod a lejátszót?
– Naná.
Lementem, és megkérdeztem az apukáját, aki épp tévézett,
hogy elvihetem-e, mire bólintott. Már majdnem odalépett, hogy
segítsen, mire távolságtartóan rámosolyogtam.
– Ne fáradjon! Apám mindennap számítógépeket kap szét, nem
ijedek meg pár vezetéktől.
Ezzel hátralépett, és végignézte, ahogy kiszerelem a helyéről a
lejátszót, és viszem magammal a megfelelő kábelt. Azért, mert
lány vagyok, még nem vagyok műszaki analfabéta.
Persze Krisztiánt is lenyűgöztem bravúros szerelői
technikámmal, aztán el is kezdtük nézni a filmet. Hamar elaludt
rajta, illetve rajtam. Előtte valahogy odahajtogatta a takarót, aztán
azzal együtt átölelt engem is.

– 321 –
 Nagyon kimerültnek tűnt. A hányásos betegségek persze már
csak ilyenek.
Úgy láttam, nem zavarja a háttérzaj, ezért tovább néztem a
filmet, közben a haját simogattam. Amikor tudatosult, mit
művelek, elhúztam a kezem.
– Maradj itt – mormolta félálomban. – Kérlek.
Azt hitte, elmegyek?
Nem bírtam.
Tovább simogattam a haját. Jó volt ez a pillanat, a kettőnk
között néha megjelenő csendes gyengédség. Ilyenkor úgy érzem, ő
a világ, és semmi másra nem vágyom, csak őrá.
Krisztián a film végére ébredt fel, és mintha úgy érezte volna,
nem olyan erős a hányingere.
Mivel jobban lett, el akartam menni, de még mindig nagyon
marasztalt. Láttam, hogy legfőképp alvással kellene töltenie az
idejét, de továbbra sem tudtam nemet mondani. Felhalmoztam az
ágyára a képregénygyűjteményét, majd amíg aludt, én olvastam.
Vagyis nagyjából egész délután.

***

Vasárnap délelőtt összepakoltam a füzeteimet és a könyveimet,

mert úgy döntöttem, átmegyek Flórához, a másik beteghez, és ott
tanulok.
Flóra jobban nézett ki, talán nem evett annyi salátát, vagy
gyorsabban gyógyult. Vagy talán eltelt egy nap közben.

– 322 –
 – Szia! – mondtam, ahogy beléptem a szobájába. Az ágyon ült,
és kekszet majszolt, mint egy kisgyerek. Hajpánttal fogta hátra a
göndör tincseit, és kinyúlt pólót meg vastag harisnyát viselt. Egy
rajztábla hevert előtte, azon dolgozott, míg nem jöttem.
– Szia – mondta mosolyogva.
– Ha nem bánod, megcsinálnám a leckét, mert tegnap
Krisztiánnál voltam, és el vagyok maradva. De szeretnék nálad is
itt maradni, úgyhogy engesztelésül a te leckédet is megcsinálom.
– Nyugi, nincs harag. Krisztián is megérdemli, hogy valaki
mellette legyen, amikor beteg.
Ez tényleg meghatott. Flóra igazi barátnő, mert olyan önzetlen.
Pontosan tudja, hogy állok Krisztiánnal, és talán ő is kedveli
annyira, hogy őszintén ezt kívánja neki.
Letettem a táskámat a földre, majd összébb pakoltam a cuccait
az asztalon. Az egyik füzetben újabb ruhatervet láttam, de ez
valami egészen más volt, mint az eddigiek.
– Megnézhetem? – kérdeztem, mire bólintott. – Ez egy sima
póló! Te mióta foglalkozol ilyesmivel?
Flóra a takaróját piszkálta, és nem nézett rám közben.
– Ez egy fiúpóló, és igazából azóta, hogy van egy jó
pólófeliratom.
Flóra az asztalra mutatott, úgyhogy tovább keresgéltem. Egy
jegyzetfüzet kitépett lapján a következő versike állt: Harcos
vagyok / Nem kalandor / Sem a szőke herceg / Aki hozzád lovagol.
– Ez honnan van? – kérdeztem vigyorogva.
– Ervintől kaptam. Mármint nem ő írta, hanem az egyik srác,
aki a suliújságba is szokott írni „Zed” néven. Fura, de Ervin sem

– 323 –
tudja, ki ő, mert képzeld, név nélkül küldözgeti a verseit meg a
novelláit. Próbálok rájönni, hogy ki lehet, de nem ismerem a suli
összes fiúját. Fura, de miért érzem azt, mintha Ervin vezetné az
újságot?
– Mert a diáktanács beleszólhat a cikkekbe, a diáktanács meg
egyenlő Ervinnel. Amúgy Nóri a felelős, de ő totál odavan
Ervinért, és állandóan kikéri a véleményét.
– Aha, világos. Ervin azt mondta, hogy Zed összes írását fel
lehet használni, úgyhogy elkértem ezt a versikét, amikor
megbeszéltük a tavaszfesztiválos divatbemutatót.
– Ó, egy kis magántali? – ugrattam nevetve.
– Dumáltunk… meg minden.
– Meg minden? Kezd izgi lenni.
– Hé, ne kombinálj – kérte ki magának. – Kettőnk közül még
mindig te érdekled. Meg is kérdezte, hogy vagy mostanában.
– Mit feleltél?
– Azt, hogy alapvetően jól. Bocs, de nem tudtam, mennyire
mehetek bele, és nem akartam nagyon taglalni. Szerintem még
mindig simán járna veled, már ha te is akarnád.
Nem feleltem, mert… igazából nem akartam megbántani egy
olyan fiút, mint Ervin, a ló híján jó a szamár is hozzáállással.
Flóra tovább mesélt:
– Amikor megkerestem Ervint, épp ennek a Zednek az írásait
böngészte, és ezt a lapot húztam ki a sorból, hogy elolvassam. Azt
gondoltam, jó lenne pólófeliratnak. Naná, hogy itthon előkerestem
az összes régi suliújságot, hogy újra elolvassam az írásait. És
tetszettek. Majd segítesz kinyomozni, ki az, ugye?

– 324 –
 – Miért lett ilyen fontos?
– Érdekel.
– Oké, segítek.
Én úgy gondoltam, hogy majd egyszer valamikor, de Flóra nem
bírt leszállni a témáról. A házival persze nem haladtam, mert egy
csomó ismerős fiút sorra vettünk és megbeszéltük, kiből nézünk ki
írói vénát. Amikor Kristófhoz jutottunk, végre elterelődött a téma
a titokzatos költőről, mert Jázmin tegnap neki és Grétának is
elmondta, mi történt a bulin.
– Azért mondta el nekünk, mert láttuk beszédülni őket Kristóf
szobájába, és rákérdeztem, hogy akkor mi van.
– Beszédülni?
– Úgy csókolóztak, hogy nem láttak semmit és senkit maguk
körül. Szerintem Jázmin belezúgott, de úgy csinál, mint aki nem
érez semmit – mondta, majd kimerülten hátradőlt, és befészkelte
magát a takarója alá. – Fáradt vagyok én ehhez! Meg beteg is.
– Ugye, nem mondtad meg Jázminnak, hogy belezúgott
Kristófba? – háborodtam fel. – Még nincs felkészülve rá, hogy
megtudja.
Flóra felröhögött.
– Nyugi! Nem mondtam meg neki.
Felkönyökölt az ágyon, és nagyon komoly arcot vágott.
– Szerintem kinyírják egymást.
– Majd közbelépünk, nehogy eldurvuljon a helyzet.
– Becsszó?
Nevetve megígértem.

– 325 –
 Aztán visszakanyarodtunk a költőhöz, és Márk jött a sorban, de
őt azonnal kizártuk. Viszont ha már Márknál tartottunk…
– Tetszett a sárkány? – kérdeztem. A kérdés hallatán megint
elpirult. Flóra magára húzta a takarót, és alóla beszélt:
– Ne piszkálj már! Nagyon égő volt, ahogy elvörösödtem?
– Márk nem látta, csak… Krisztián meg Levi meg én…
– Tehát nagyon égő volt.
– De én nem számítok – vigasztaltam.
– Ahhoz képest, hogy eszedbe jutott, milyen lenne Márkkal
járni, úgy látszott, hidegen hagy.
– Nem hagyott hidegen, de valahogy rám nem volt ilyen
hatással.
Flóra kimászott a takaró alól, és úgy bámult rám, mintha erősen
próbálná a helyembe képzelni magát, de nem menne neki.
– Tényleg nagyon bele lehetsz zúgva Krisztiánba.
Ezt a témát nagyon gyorsan hagyni akartam, szóval ejtettem
minden mást is, amiben fiúk voltak. Megnéztem még egyszer a
pólótervet, amiben egy kard is helyet kapott a vers mellett, aztán
megdicsértem az ötletért.
Ezután megcsináltam a házit, megnéztük a Zene és szöveget,
majd hazamentem.

***

Krisztián és Flóra hétfőn már jött iskolába, és mindenki csodálta

őket ezért. Én biztos kiírattam volna magam még egy napra, ahogy
Levi tette. Reggel még viccelődve mesélték egymásnak a hányós

– 326 –
sztorijaikat, de nap végére mindketten eléggé sápadtak lettek, és
alig várták, hogy hazamehessenek.
A február hátralévő napjai viszonylag eseménytelenül teltek.
Az úszásórák folytatódtak, és kedden a gyomorrontásos szekció a
medence széléről figyelt minket. Krisztián, mondjuk, csak engem
követett a tekintetével, amivel teljesen zavarba hozott.
Ha pedig Krisztián, akkor bajnokság. A csapat számára
befejeződött az iskolák közti kosárbajnokság, nem meglepő módon
csúfos kudarccal. Krisztián már nem is játszott az utolsó… nem is
tudom, hány meccsen. Láthatóan nem izgatta a teljesítmény, talán
kedve se volt játszani.
Hegedűs tanárnő is egyre szigorúbb lett, ahogy közeledett a
versenyelőadás. Nem engedte, hogy egyedül próbáljunk, és eléggé
idegesített mindenkit, hogy folyton ott liheg a nyakunkban.
Sokszor tanórákon kívül is bent maradtunk. Jó lett volna, ha
legalább ilyenkor, amikor gyakorlatilag a szabadidőnkben
táncoltunk, megszabadulunk a figyelő tekintetétől.
Vagy velünk volt elégedetlen, vagy a témaválasztás nem tetszett
neki, mindenesetre teljesen ránk szállt a táncórákon. Aki hibázott,
azt rögtön piszkálni kezdte.
Márk egy idő után fejből idézte:
Mit csinálsz a lábaddal? És minek?
Ne hozzak egy pokrócot és piknikkosarat, ha már így
leheveredtél?
A takarítónők köszönik szépen, hogy feltöröltél, csak kihagytál
néhány lépést!

– 327 –
 És akkor még nem említettem a tánctörténet órákat, ahol Pintér
kiélhette magát, ugyanis Kristóf rendszeresen nem készült órára,
és nem csinálta meg a házi feladatot. Úgyhogy mi is szívtunk
rendesen.
Ha pedig Kristóf, akkor ott volt a szülinapi románc. Láttam,
hogy Jázmin és Kristóf próbálja a helyére tenni, mi történt velük,
de nem sok sikerrel. Jázmin az egyik reggel köszönés nélkül sétált
el Kristóf mellett, és azóta nem beszéltek. Nem mondták el, miért.
Németből egyre jobban álltam, kezdtem rákapni az ízére, és
anyát igen megleptem, amikor németül meséltem el neki
valamilyen film tartalmát, mert azt kaptam házinak. Anya jól
beszélt angolul, de a németet nem igazán csípte. Mondjuk, úgy
vettem észre, sokan nem szeretik a hangzását, legalábbis az én
környezetemben. Nekem például az olaszok nem szimpik,
fogalmam sincs, miért. Olaszország biztos nagyon szép, de tuti
hamarabb húznék el Ausztriába vagy Németországba, mint hogy
felfedezzem a „csizmájukat”.
Apát is meg kell említenem, mert valamiért fájdalmasan
megromlott vele a viszonyom az elmúlt hetekben. Mindig is
örültem, hogy ott volt nekem támaszként, és vele sokszor
félszavakból is megértettük egymást, erre most egész monológokat
vágunk egymás fejéhez, de nem értjük, mit akar a másik. Nemrég
már Moneypennyt sem volt hajlandó megsimogatni, és lehet, hogy
ez apróság, és feleslegesen pattogok rajta, de annyira bántott! Látni
kellett volna azt a szerencsétlen macskát, ahogy reggel ott berreg a
lábánál, de fel nem vette volna. Hogy lehet valaki ilyen érzéketlen
egy állatra, aki így hízeleg? És Moneypenny nem kajáért

– 328 –
kuncsorgott, mert épp előtte ette degeszre magát, egyszerűen
apának örült ennyire.
Szép kis veszekedés lett belőle, amikor rázúdítottam a
haragomat.
– Már Moneypennyvel is bajod van? – kérdeztem, amolyan
mindjárt robbanok stílusban.
– Hagyjál a macskáddal, rohadtul van elég dolgom nélküle is.
– Ja, hogy már az én macskám?
– Lilla, hagyj már! Hónapok óta eggyel kevesebben vagyunk a
szervizben, az alkalmazottaknak pedig ki kell adnom a
szabadságot, ezért dolgozom állandóan. Ha nem vetted volna
észre, ebből élünk, téged, gondolom, nem érdekel, miből telik
arra, hogy új báli ruhát vegyél, mert a tavalyi nem jó!
Ez nagyon rosszulesett, mert baromira ellenem fordította a pár
nappal azelőtti kérésemet, miszerint szeretnék egy új ruhát a
tavaszi bálra.
Legalábbis akkor még ezt akartam. A veszekedés után
azonban…
– Kösz, nem kell új báli ruha – mondtam hidegen, és
elrohantam a suliba.

– 329 –
 7. FEJEZET
–––––––––––––––––––––
MÁRCIUS, AMIKOR MEGŐRJÍT A TAVASZ

NAPSZEMÜVEGEN ÁT BÁMULTAM AZ EGET a lelátóról, és egy kólás

nyalókát rágcsáltam. A matekkönyvemen ültem, és reggeli helyett
inkább D-vitamint ettem, mert nagyon éheztem már a napsütésre.
Jázmintól tudom, hogy a D-vitamin hiánya miatt depis lesz az
ember, és mivel télen keveset süt a nap, akkor még jobban
hajlamosak leszünk befordulni.
Vastag harisnyát, fekete miniszoknyát, csizmát és V kivágású,
méregzöld pulcsit viseltem. A hajamat copfba kötöttem, és reggel
óta babráltam a jádeköves medálommal, amit télen alig hordtam.
– Elkezdődött a tavasz – sóhajtottam tízpercnyi napozás után.
Még két perc, és mennünk kellett órára, és ez elszomorított.
– Ne kiabáld el – mondta Jázmin, aki szintén a matekkönyvén
csücsült, mert az a legvastagabb tankönyvünk, és nem akart
felfázni.
– Nem csak az időjárásra értettem. Dóri például teljesen
elveszett a hormonjaiban – mondtam. – Meg a C-s ikrek egyike is.
– Mi a téma? – huppant le az eggyel lejjebb lévő lépcsőfokra
Flóra.

– 330 –
 – A tavasz.
– De reggel még szétfagytam – nézett rám értetlenül. Gréta is
vele jött, és csak a vállát vonogatta, mert értenem kellett volna
belőle, hogy a fekete-fehér sál a nyaka körül azt jelenti, hogy
fázik, és az nem a tavasz előjele.
– Szerintem meleg van. Vagy az elmúlt napokhoz képest van
meleg. Ti nem érzitek?
– Na, jó – mondta Jázmin idegesen. – Szerintem nem a
napsütésről akarsz beszélni, inkább ki akarod dumálni a diákokat.
Hát jó, dumáljuk ki őket! Kivel kezdjük?
– Mondjuk Kristóffal?
A saját példámból tudom, hogy az elfojtás semmire sem jó.
Próbáltam, nem ment. Nem akarok egy nap arra ébredni, hogy
pszichopata vagyok.
– Lehet, hogy lecserélt téged az egyik ikerre?
Ekkor Jázmin megdermedt, még pislogni is elfelejtett. Egy ideig
csak egy szobor ült a barátnőm helyén.
– Ezt honnan a retkes búbánatból szedted? – nyögte.
Ekkor Flóra ijedten rám nézett, és egy pillantással emlékeztetett
az eskünkre, miszerint becsületszavamat adtam, hogy nem
hagyjuk elfajulni a helyzetet.
– Van szemem. Hogy bírsz rajta túllépni?
– Sehogy – morogta. – Én nem Kristóf vagyok.
Azon töprengtem, mi történne, ha titokban alakváltó lenne.
Szerintem nagy, csúnya sárkánnyá változna át, óriási, éles
fogakkal, gyilkos szemekkel, és bizonyára hatalmas tűzcsóvát
tudna fújni.

– 331 –
 – Akkor miért nem beszélsz vele?
– Eddig mást sem csináltam, mint beszélgettem vele. Például
arról, hogy nem én voltam neki az első… úgy.
Uh, erre én se tudtam mit mondani.
– Hát igen, másra sem vágyom, mint egy srácra, aki tizenhat
évesen legalább két lánnyal volt már. Lehet, hogy többel.
Szerinted ezek után van még miről beszélgetnünk?
Jázmin felpattant, épp csengetéskor, és vadul berohant az
épületbe.
– Lehet, hogy mégis vérontás lesz – mondta Flóra.
Gréta másként vélekedett.
– Jázmin nincs tisztában az általános helyzettel arról, ki kivel
szexel a suliban. Mert belőlünk indul ki.
– Szerintem nem az általános helyzet zavarja – javítottam ki. –
Jázmint az bántja, hogy az első fiú, akivel együtt volt, már túl
tapasztalt.
A témát berekesztettük, mert húznunk kellett órára.

***

Aznap délután, amikor a szülői értekezletet tartották, nem mertem

elmenni sehová. Hiába volt péntek, ha az ősök az ofővel beszélnek,
abból bármi rossz kisülhet.
Majdnem hat óra volt, amikor egyszerre villant fel a telóm, és
hallottam meg a kapucsengőt. Miközben anya üzenetét olvastam,
lefelé battyogtam a lépcsőn, és… megállt az eszem. Anya azt írta,

– 332 –
vacsorázni mennek, és nem jönnek még haza. A szüleim többet
jártak el itthonról, mint én. Normális ez?
Az ajtóban Krisztián állt. Kicsit meglepődtem, de nagyon
örültem neki. A Valentin-nap óta nem teszek mást, mint hogy
sodródom az árral.
Beengedtem, közben bosszúsan olvastam újra az SMS-t.
– Anyádék? – kérdezte mögöttem.
– Az enyémek kajálni mentek.
– Aha. Nálam is ez a helyzet.
Krisztiánnal végül a nappaliba mentünk, ahol Moneypenny
kitörő örömmel fogadta a vendéget. Pillanatnyilag hiába
haragudtam apára, időtöltés gyanánt a régi videokazettáit
nézegettük, hátha találunk valami újabb kincset. Krisztián néha
leragadt, hogy elismeréssel adózzon egy-egy címnek, máskor meg
vigyorgott.
– Egy klasszikus – sóhajtott, amikor a Mátrix került a kezébe.
– Az még semmi. Valódi kalózmásolat.
Krisztián elmosolyodott. Tudom, van némi ellentmondás a
valódi és a kalózmásolat jelentése között, de Krisztián értette, mit
akartam mondani.
– Mikori ez?
– Apa azt mesélte, rögtön azután másoltatta, hogy megjelent
videón. Ha évet kellene mondanom, bajban lennék. Akkoriban
még tuti, hogy Disney-meséket néztünk. Vagy te Pokémont.
Erre felnevetett.
Hagytam, hogy tovább kutasson apa dolgai között. A kazik után
áttért a bakelitlemezekre, és óvatosan átlapozta a gyűjteményt,

– 333 –
ami egy fél polcot elfoglalt. Tipikus régi szaguk volt, persze nem
dohos vagy ilyesmi. Amúgy tudtam, milyen címeket talált ott. Led
Zeppelin, Pink Floyd, Mike Oldfield, The Doors, Queen és Paul
Simon lemezek kerültek a kezébe. Anya időnként leporolja őket,
és ezért apa kimondottan hálás neki. Szeretik egymást, na.
Krisztián végül egy Led Zeppelin lemezt vett ki a sorból, annak
a hátoldalát olvasgatta.
– Jó, mi? – kérdeztem büszkén. – Apa az idősebbik bátyjától
kapta őket ajándékba. Mostanában ő látogat meg minket, de
emlékszem, gyerekkoromban ez fordítva volt. És amikor apával
elmentünk hozzá, mindig ezek a zenék szóltak nála. Utólag
visszagondolva, olyan volt, mint egy időutazás. Egész kicsi
koromban hallottam a számokat először, és megszerettem őket.
– Manapság is szoktátok hallgatni?
– Ritkán, de csak azért, mert apának megvannak a gépén is.
Végül betette a lemezt, és csak hallgattuk azt a másféle
hangzást, ami a bakelitlemezek sajátja.
Közben az járt a fejemben, hogy a legtöbb srác – zenei ízléstől
függetlenül – valószínűleg nem is értékelné, hogy ezek a korongok
évtizedekkel korábbról származnak. Bezzeg Krisztián!
Kellemes hangerőre állítottuk a zenét, hogy közben tudjunk
beszélgetni. Eleinte semmitmondó témákról dumáltunk, aztán
azzal próbáltuk egymást felülmúlni, hogy melyikünk tud több
extrém rocksztár-halálesetről beszámolni. Morbid hangulatunkat
csak tetőzte, hogy valahogy a kosárlabdára terelődött a szó.
Döbbenten vettem tudomásul, hogy az edző nem akarja őket

– 334 –
nevezni az országos bajnokságra, pedig a suli csapatai mindig részt
vesznek.
– Ezt nem teheti!
– Pocsékul játszottunk, úgyhogy az edző barátságos meccseket
akar szervezni év végéig. Szerinte eleget égettük.
– De… de… ezt nem teheti! – ismételtem magam. – Tavaly is
indultatok, ez a Duna-parti meg a csapat érdeke is. Hogy képzeli?
– Azt mondta, ez most kivételes eset.
– Mikor van a nevezési határidő?
– Március végén.
Cirkálni kezdtem a nappaliban, és Moneypennyt totál
megvadítottam vele. Szegény cica inkább Krisztiánhoz menekült,
aki lelkesen az ölébe vette, és simogatni kezdte.
– Mikor lenne az első barátságos meccsetek?
– Két hét múlva.
Tehát az edzőjük már a nevezési határidő előtt más meccset
szervezett, vagyis elég véglegesnek látszott a döntése.
Zavart az igazságtalanság, de nem sokáig mérgelődhettem, mert
a szüleim hazaértek, és Krisztián hazament.

***

Hétfő reggel jöttem rá, hogy nincs kész a bioszházim, ráadásul

nem is értettem igazán, így megkértem Jázmint, hogy segítsen.
Alapvetően Jázmin érzékeny rá, ha valaki túlságosan hülye
valamelyik tantárgyból, amiből ő nem. Vagyis majdnem
mindenből.

– 335 –
 Azonban most nem segített.
– Nekem sincs kész – mondta.
– Tessék?
– Jól hallottad. Elfelejtettem megcsinálni.
Jázmin, amint elfelejti a háziját? Előfordult már életében, hogy
nem csinált házit, de a biológiát szereti, meg érdekli is.
Flóra is meghallotta ezt, és felkapta a fejét.
– De ugye Lázárnak megcsináltad a házit? Már így is ki van rád
akadva.
Ez a Lázár valamelyik rajztanáruk a három közül. Ha jól rémlik,
nála éppen a rajzaikat digitalizálják, és mindenféle programmal
ismerkednek meg, amivel jól fel turbózzák a képeket. Némelyik
program érdekes cucc lehet, mert láttam az előtte és utána
verziókat. Nagyon látványos volt a különbség.
– Nem hoztam el a pendrive-ot – felelt Jázmin.
– Ne már – mondta ekkor Gréta is. – Be fogja vágni a karót.
– És?
Egymásra néztünk Flórával és Grétával, de szerintem
mindhármunk arcán ugyanaz az értetlenség látszódott.
A házikészítés sok időt elvett, ezért a következő szünetben
meséltem el a kosárcsapat dolgát. Flóra azt javasolta, hogy
kérdezzem meg Ervint a nevezésről, mert ő feltűnően sokat tud az
iskola életéről.
Megfogadtam a tanácsát.
Délután a suliújság szerkesztőségébe mentem, ahová ezúttal
Patrikot is odahívtam. Patrik is szereti, ha jól informált, ezért
elképzelhető, hogy tud nekem segíteni.

– 336 –
 Gyorsan köszöntöttem őket, aztán elmeséltem Krisztiánék
gondját, miszerint az edző nem akarja nevezni a csapatot a
versenyre, és szerintem ez így nincs rendjén. Patrik természetesen
egyetértett velem. Kihúzott háttal, komoly arccal ült az egyik
íróasztalnál, mintha csak egy részvénytársasági ülésen lenne, majd
ő is megcsóválta a fejét.
– Persze, hogy nincs rendjén. Éles meccsek nélkül mi értelme
kosárlabdacsapatot fenntartani? Úgy tudom, ilyesmire nem volt
példa az utóbbi években.
– De az edző megteheti?
– Nem kötelező indulni, inkább szokás. Van egy bevált
hagyományrendszer, amit évek óta visznek tovább az edzők, de el
lehet térni tőle. Szóval, simán megteheti.
Nem lett jobb kedvem. Ha Patrik azt mondja, nem lehet
belekötni az edző döntésébe, akkor úgy van.
Ervin viszont… némán ült a helyén, és úgy nézett rám, amitől
zavarba jöttem.
– Te mit gondolsz, Ervin?
Hosszan, nagyon hosszan hallgatott, mielőtt megszólalt volna.
Sötét arccal kérdezte:
– Biztosan engem akartál megkeresni Havasi gondjával?
– Igen.
– Szerinted érdekel Havasi problémája?
– Ne már! – elhúztam a számat. – Pont arról van szó, hogy ez
nem egyéni probléma. Komolyan, inkább játszod az eszed
ahelyett, hogy önzetlenül segítenél? Nem vártam el a segítséget,

– 337 –
megelégedtem volna azzal is, hogy megpróbálsz segíteni.
Ehelyett… mindegy, hagyjuk!
Elfordultam, hogy elmenjek, nem törődve azzal, hogy Patrik
értetlenül figyeli a szóváltást. Ervin azonban utánam szólt:
– Várj! Annyit hallottam, hogy a diri még nem hagyta jóvá.
Reménykedve fordultam vissza.
– Ez biztos?
– Igen, de mást tényleg nem tudok.
Rámosolyogtam – nem teljes szívvel ugyan, de hálásan –, aztán
megköszöntem, hogy elmondta.
Kelletlenül bólintott.

***

Napközben megkértem a lányokat, hogy küldjék el nekem a

rajzórára készített képeket, mert kíváncsi voltam, miket alkottak.
Voltak ismétlődő témák, melyeket mindenkinek meg kellett
csinálni, de engem a szabadon választott témájú képek izgattak.
Nagyon jók lettek.
Flóra például a nekem készített táncoló nőt ábrázoló festményt
is csatolta mailben – némiképp másképp –, és hozzáfűzte, hogy az
lett a beadandója, amire jegyet is fog kapni. Az otthoni vázlatokat
vitte fel a gépre, majd ebből alkotott egy egészen új képet.
Gyönyörű, fantasy stílusú kép lett a végeredmény.
Gréta képei vadabbak lettek, ő nyitott „más” művészeti vonal
felé is, például foglalkozott a tetoválásokkal. Jázmin képein
pedig… hm… különös módon mindig akadt egy szépen

– 338 –
kidolgozott fiú vagy férfialak. Na, ebbe nem akartam úgy
mélyebben belegondolni.
A táncórák is érdekesen teltek. Márk, Attila meg Bálint egészen
mutatós ugrálós és akrobatikus részeket kreált, míg Csacsa, Barbi
és Gina próbált néhány hastáncos mozdulatot is belevinni, de úgy,
hogy azért mégse legyen olyan erős hastánc jellege. Viszont ekkor
már egyre passzívabb voltam, és ki is jelentettem, hogy nem fogok
szép, színes kendőt kötni a derekamra, meg a csípőmet riszálni.
Nem tudom, mi ütött belém. Egyszerűen nem volt kedvem az
egészhez. Gina kissé gonoszkodva közölte, hogy nem kényszerít
semmire, gyakoroljak a fiúkkal.
A kedd fénypontja továbbra is az úszásóra maradt – és a fiúk
mustrája –, a szerda viszont a kosaras lányokról szólt. Délután
négykor meccset játszottak, és mivel hármat is kihagytam
mostanság, Ivett kissé megsértődött, és közölte, hogy ideje lenne
elmennünk. A felszólítás az egész osztálynak szólt, de úgy tűnt,
csak rám hatott a dolog, mert más végül nem jött.
Ezúttal nem zavart a magány, békésen bámészkodtam, de az
első negyed után Ákos bukkant fel mellettem.
– Leülhetek? – kérdezte.
Egyszerű fekete póló és fekete farmernadrág párosítás volt rajta,
amit sűrűn visel. Hát hogyan is mondhattam volna nemet ennyi
helyes, bosszantó feketeségnek?
– Igen – feleltem, mire levágta magát mellém.
– Hogy állunk? – kérdezte, de közben a pályát figyelte, és Ivett
bravúros dobását. Csont nélkül bement a labda. Ákos fütyült egy

– 339 –
jó hangosat, én pedig fél fülemre megsüketültem. – Egész jól
nyomja.
– Hát igen. De fogadok, hogy nem Ivettről akarsz beszélni. Túl
sűrűn nem szoktunk csevegni.
Rám nézett, az arckifejezése megváltozott. Eltűnt a viccelődő
szép fiú, és a csokibarna szem komolyan vizslatott.
– Te még együtt vagy Patrikkal ebben a diákbaromságban,
ugye?
– Fogjuk rá.
– Akkor állítsd le!
– Mi?
– Behülyítetted a bajnoksággal, és totál rápörgött a témára,
hogy az edzőnk egy kretén. Tényleg az, de nem kell, hogy még
Patrik is beleugasson. Épp elég, hogy Gergő apja pattog.
Ákos aztán tényleg tudja, hogy kell jól beolvasni az embernek.
– A diáktanácsnak vannak ki nem mondott feladatai is, és
szerintem ide tartozik, hogy ha egy csapatot személyes konfliktus
miatt ér igazságtalanság. Nem azért avatkoztam bele, mert nincs
jobb dolgom, és nem mondhatom meg Patriknak sem, mit
csináljon. Amúgy Gergő apja mit művelt már megint?
A beszélgetésünk közben véget ért a második negyed, és a
stúdiósok zenét tettek be.
– A szokásos műsort tolja. Jobban tudja, hogyan kellene
játszanunk, meg azt is, hogy az edzőnek és a dirinek mit kéne
csinálnia. És ezt minden érintettnek el is mondta.
Ez nem biztos, hogy olyan rossz dolog.
– Szóval beszélt az igazgatóval?

– 340 –
 – Aha, tegnap.
– És a diri mit mondott neki?
– Honnan a francból tudjam? Jó volna, ha leállítanád Patrikot,
elég zavaros a szitu nélküle is.
Több kérdést nem tehettem fel, mert Ákos faképnél hagyott.
Elgondolkozva néztem utána, és úgy döntöttem, ideje
beszélnem Gergővel.

***

A lányok amúgy nyertek, jó passzban voltak, és kedvelték az

edzőjüket. Jó nekik.
Végül nem bírtam várni reggelig, inkább este kerestem meg
Gergőt a neten. Így könnyebbnek tűnt vele beszélni.
Ha magam elé képzeltem, egy nagydarab, mackós alkatú, nyers
arcvonásokkal rendelkező fiút láttam, aki kötelességtudóan
köszönget nekem és beszélget velem, de ettől még nem kedvel
túlzottan. Időnként kifejezetten csúnyán néz rám, mintha azon
merengene, hogy kedveljen-e, vagy utáljon, mint egy szőrösszívű
tyúkot.
Tavaly még nagy volt az arca, de aztán a csapattársai valahogy
megnevelték, és ez mindenkinek használt. Gergő visszafogta
magát, a csapat pedig könnyebben dolgozott együtt.
Végigpróbáltam pár lehetőséget, míg sikerült utolérnem.
Rögtön a tárgyra tértem, és rákérdeztem, az apja mit ügyködött
a dirinél.

– 341 –
 Kissé értetlenkedett, hogy mi közöm van hozzá, de azt
válaszoltam, hogy ez mindenkit érdekel. Szerencsére Gergő nem
firtatta sokáig, miért is nyaggatom, talán betudta lányos
kíváncsiságnak.

Gergő: vizsgálatot indítanak az edző ellen

Lilla: Miért?
Gergő: nem tudod? hol élsz te?
Lilla: Oké, biztos le vagyok maradva.
Gergő: együtt van egy végzős csajjal
Lilla: Erről hallottam pletykákat…
Gergő: rohadtul nem pletyka, járnak. Apám hajlandó ezt
elnézni az edzőnek, ha nevez minket a bajnokságra
Lilla: Ez zsarolás.
Gergő: és? A diri azt ígérte, hogy megnézi a következő heti
meccsünket, és azután dönt… mert akármi is van az
edzővel, attól még nem ártana néha győzni
Lilla: Ez végül is jó hír. Kaptatok egy esélyt…
Gergő: jó lenne, ha nem csesznénk el
Lilla: Amúgy mi köze ennek az egésznek Krisztiánhoz?
Gergő: te komolyan, milyen világban élsz? valszeg Krisztián
köpte be az edzőt, de senki se tudja, miért most… év
eleje óta tud róla… szerintem ideje volt

Gergő elköszönt, és ki is lépett.

– 342 –
 Hátradőltem a széken, és átgondoljam a helyzetet. A
félhomályos szoba nem segített, hogy jobb kedvem legyen, de a
megtudott részletek sem.
Krisztián már októberben mondta, hogy pikkel rá az edző, talán
azért, mert tudott a viszonyukról. De ez nem lehet elég indok…
Amúgy nehezen hittem el Krisztiánról, hogy beköpte volna az
edzőt. Először is, nem olyan típus. Másodszor pedig, ha már
októberben is tudott róla, miért várt idáig?
Persze hiába bírom Krisztiánt, most lehet, hogy Gergőnek van
igaza, és ideje volt tenni valamit az edző ügyében. És az is jogos
érv, hogy edző ide vagy oda, néha győzniük is kellene. Erős csapat
jön a barátságos meccsre, akiket amúgy is nehéz megverni, de
ilyen silány életkedvvel még kisebb az esély.
Életkedv. Hm. Ez az.
A fiúkból inkább az életkedv hiányzik, nem a technikai tudás.
Akárhány meccsükön jártam, sosem láttam, hogy az edző
elhanyagolta volna a teendőit. Nem a stratégiával volt a gond, azt
mindig kidolgozták.
Valahogy el kell érni, hogy újra eszükbe jusson, mennyire
szeretnek játszani. Ezt még Krisztiánnál is nehezen fogom elérni,
hát még másoknál.
Viszont Krisztián tavaly nem véletlenül remekelt mint irányító.
Szinte mindig a kezdőcsapatban játszott, és azt hiszem, arányaiban
sok időt töltött a pályán. Voltak merész ötletei, amik többnyire
bejöttek, és pokoli gyors. Nem kockáztatott túl sokat, de azért épp
eleget ahhoz, hogy odafigyeljen rá az ember. Szerencsére nem is

– 343 –
olyan lobbanékony, mint Ákos, aki emiatt a szabálytalanságok
csúcstartója.
Talán az is elég lenne, ha Krisztiánt meggyőzném.
Persze fogalmam sem volt, hogyan.
Pontosan egy hetem volt, hogy rájöjjek.

***

A március harmadik hetének körképe a következőképp alakult.

Jázmin és Kristóf valahogy egy pár lett az agyamban, de csak
ott. Nem tudok két külön személyként gondolni rájuk, mert
mintha valamiképp egybetartoznának. Sokat gondolkoztam azon,
mi lenne, ha összejönnének úgy rendesen. Kézen fogva járnának,
csókolóznának a suli előtt, és átírnák a közösségi profiljukban,
hogy kapcsolatban vannak. Szépen hangzik. Aztán arra jutottam,
hogy kétféle befejezése lehetne annak, ha tényleg járnának. Az
egyikben Jázmin állna véres késsel a kezében Kristóf hullája felett,
a másikban Kristóf kezében füstölögne egy fegyver, a földön pedig
Jázmin heverne meglehetősen halottan.
Egyelőre azt a verziót tudtam jobban elképzelni, hogy Kristóf a
halott.
Flóra is más, mint általában. Igyekszik Jázmin helyett tanulni,
ami azért is fura, mert fordítva szokott lenni. Amiben tud, segít
neki, főleg rajzon, közben ezerrel készül a divatbemutatóra. De
mintha mindig elkalandozna gondolatban, néha háromszor kell
szólni neki, hogy figyeljen. Pintért ez különösen idegesítette
töriórán, ő nem annyira empatikus, mint mi.

– 344 –
 Márkot nemigen izgatta fel a világ e héten. Neki van igaza, a
hosszú élet ritka. Minek kurtítani rajta értelmetlen stresszeléssel,
csak mert három karót szerzett négy nap alatt?
Gyűjtőkategóriát alkottam a kosaras fiúkból, mert leginkább a
közelgő meccsük érdekelte őket. Meg minden, ami kosárlabda.
Bármennyire is hű szurkoló vagyok, ennyire nem bír elkapni a
hév, mint őket. Lelkesnek látszottak, ami éppenséggel biztató lett
volna, de…
Krisztián közben a tornácon hasaló, unatkozó labradorra
hasonlított, ha a meccsről esett szó. Szomorú kutyaszemekkel járt-
kelt, és néha rámorgott a csapattársaira, hogy hagyják a meccsel
békén, mert nem érdekli az egész. A nagy tervből, hogy majd
meggyőzöm, mennyire is szeret játszani, semmi sem lett. Láttam
előre, hogy nem fog kiállni magáért péntek délután.
Gina bezzeg fel volt dobva, tündökölt a táncórákon, mert úgy
érezte, valamiképp ő lett az előadás központi figurája. Állandóan
szervezkedett, például egy plusz próbát is összehozott, meg a
neten zaklatott mindenkit ruhákkal, időpontokkal és – ez a
legidegesítőbb – instrukciókkal.
Gréta viszont csendesen meghúzódott a bajával. Nem véletlenül
hagytam utoljára, ugyanis találkoztunk. Egyik nap elugrott
hozzám, és nehéz témákról beszélgettünk. Rossz passzban volt,
mert az anyukája kiborult az apukája miatt. Gréta csak egyszer
beszélt az igazi apjáról, akit nem ismert, mert a születése előtt
meghalt. Pár kép és emlék maradt csak utána, sosem lehetett része
az életének. Gréta anyja évekkel később újra férjhez ment, és
Grétának lett egy új apja, akit nagyon szeret. De az anyukája néha

– 345 –
kiborul a veszteség miatt, és ilyenkor Gréta is kiborul. Meglepett,
hogy Gréta hozzám jött ezzel, nem Jázminhoz. Idén valahogy
közelebb kerültek egymáshoz, mi pedig inkább csak távolodtunk.
Mégis… bármilyen gyászos dolog hozta ide, örültem, hogy
engem választott, mert ez azt jelentette, hogy minden a régi
köztünk.
Kicsit sírtunk is, aztán valahogy ezen is átlendültünk.
Csapongtunk a beszédtémák között, de úgy vettem észre,
konkrétan érdekli valami. Addig terelgette a beszélgetést, míg
végül fura kérdést tett fel. Azt akarta tudni, milyen érzés párban
táncolni egy olyan fiúval, aki történetesen az osztálytársam.
– Márkkal olyan a közös tánc, mintha egymás gondolataiban
olvasnánk – feleltem. – Tudjuk, mit tervez a másik, hatalmas az
összhang, sokszor minden olyan könnyen megy. De persze nem
mindig. Viszont, ha elszámítjuk a lépést, csak röhögünk a saját
bénázásunkon, ahelyett, hogy a másikat hibáztatnánk. Az sosem
segít. Igyekszünk megbeszélni a problémákat, és ha valami nem
működik, együtt próbálunk rájönni, miért nem.
– És Kristóf?
– Kristóffal más a helyzet, ő tele van vibráló energiával, ami
megnehezíti a közös munkát. Hegedűs tanárnő valószínűleg azért
teszi mellé olyan sokszor Ginát, hogy fegyelmet tanuljon. Gina az
egyik legfegyelmezettebb táncos, akit ismerek. Mostanság a
leghisztisebb is, de ez más lapra tartozik. – Vállat vontam. –
Amikor Kristóffal táncolok, úgy érzem, többre vagyok képes, a
merész ötleteimet könnyen megvalósíthatónak érzem, és
felszabadultabb vagyok. De néha feszült is leszek, mert nehéz őt

– 346 –
követni és kordában tartani. Kristóf imád improvizálni és felrúgni
a szabályokat, aztán pedig nem is tudsz rá haragudni, mert
egyszerűen rád mosolyog, és azt mondja: Bocsi, meg kellett
próbálnom. Egyszer három hétig vele voltam párban, és majd
megőrültem. A tanárnővel együtt.
– Végül Krisztián… – Egy pillanatra elhallgattam. Láttam,
Grétának felcsillant a szeme, és a száját is beharapta. – Vele is
táncoltam már, bár vele mindig privátban. Egészen más, ha valaki
olyannal táncolsz, aki nem közömbös a számodra. Amikor úgy
simulsz hozzá, hogy nem fellépésen vagy. Amikor azt érzed, nem
csak a tánc öröméért teszed, hanem a másik számít, ő az igazi
lényeg, minden érintése… minden mozdulata… Krisztiánnal még
a legegyszerűbb mozdulatok is varázslatosak, mintha a másik
felemet találtam volna meg.
Szégyenlősen vállat vontam.
Gréta sokáig csendesen nézett rám az érzelgőssé váló
beszámolóm után, de utána elmosolyodott, és végre kevésbé tűnt
lehangoltnak, mint az érkezésekor.

***

És eljött a péntek délután és a kosármeccs…

Borzasztóan kezdődött. A lelátó első sorában ültem, és
bosszankodva figyeltem, milyen sokan eljöttek. Gondolom,
elterjedt a suliban, milyen tétje van ennek a mérkőzésnek, és
idevonzotta a kíváncsiskodókat. De nem láttam a dirit, vagy más
megbízottat, és ezt érdekesnek találtam.

– 347 –
 Már akkor tudtam, hogy baj van, amikor a fiúk beléptek a
tornaterembe. Ákos és Krisztián láthatóan veszekedett, mert a
gesztusaik erről árulkodtak. Ők eléggé tolerálják egymás dilijeit,
tehát valamelyikük igazán berágott a másikra, ha összekaptak.
Lehet, hogy én is közrejátszottam ebben, mert még ebédszünetben
is megpróbáltam hatni Krisztiánra. Amikor felvetettem neki, hogy
a nemtörődömségével a csapatot is hátráltatja, azt felelte, hogy
amúgy is alig játszik, tehát nem ő a gyenge láncszem, szálljunk le
róla.
Kényes dolog az összhang egy csapatban, elegendő volt a
tánccsoportra gondolni. Csacsa például mindig szeret a
középpontban lenni, és elég hirtelen haragú. Időbe telt, mire
rájöttem, hogy úgy a legkönnyebb leszerelni, ha néha hagyjuk
tündökölni, és akkor utána csapatjátékossá válik. Vagy ott van
Gina, aki egy ideje szereti rajtam köszörülni a torkát, ha valami
nem tetszik neki, de régebben mindenkinél jobban átérezte, hogy
a közös tánc lényege az egység, nem csupán azé a műsor, aki több
ötletet hozott a koreográfiába. Aztán ott van Barbi, aki elég
csendes, de egyre és egyre ügyesebb, Csengét pedig a fiúk szeretik
a humoráért, és jól ki is jön velük. Igazi ütköző a csapatunkban,
aki beáll bárki közé, ha már nagyon elvadul a helyzet. Aztán ott
van Kristóf, aki ugyan kíméletlen kritikus, de éles szeme van, vagy
Attila, aki a legkevésbé bírja elviselni a lányos hisztiket, de olyat
szól be, amin érdemes elgondolkodni.
Vagyis nincs olyan egy csapatban, hogy valaki a háttérben
marad, a többiek meg majd elbűvölik a közönséget. Ahogy olyan

– 348 –
sincs, hogy Krisztián ráhagyja a többiekre, hogy vigyék
győzelemre a meccset.
Az első negyed alatt apróra zsugorodott a gyomrom. Minden
perccel egyre dühösebb lettem, és meg sem vártam a szünetet.
Még tartott a meccs, amikor felpattantam, hogy eljussak Krisztián
edzőjéhez. Gyászosan kezdtek, és tudtam, hogy hiába ülöm végig a
meccset, nélküle is megjósolható az eredmény.
A lelátók mögött már futottam, hogy aztán megkerüljem a
pályát, és a másik oldalon bukkanjak fel. Amikor véget ért az első
negyed, odamentem az edzőhöz, és előadtam életem legnagyobb
hazugságát.
A végén az edző bólintott, én pedig felrángattam Krisztiánt a
kispadról, és kivezettem a pályáról. Ahogy a túloldalra
pillantottam, elkaptam a lányok kérdő tekintetét, akik
természetesen nem értették, mit csinálok.
Ahogy Krisztián sem.
Kivezettem az épületből, ahogy egyszer ő is tette még előző
tanévben. Odakint nem láttam senkit, hisz a Duna-partisok péntek
délután már nincsenek itt, aki pedig a suliban maradt, az mind a
meccset nézte.
– Megvesztél, Táncoslány? Mit művelsz?!
A fekete alapú mezt viselte, amin fehér betűkkel állt a 11-es, és
citromsárgák voltak a szegélyek. A haját ilyenkor mindig
összeköti, így hangsúlyosabbá váltak az arcvonásai, és ezáltal az
érzelmei is.
A levegőben volt valami utálatos tavaszillat, ami ezúttal
szörnyen bosszantott. Mondjuk, minden bosszantott abban a

– 349 –
percben, de a zümmögő, repülő bogarak kiváltképp. Az egyiket
elhessegettem a közelemből.
– Elkértelek az edzőtől – mondtam viszonylag nyugodtan. –
Furának fogja találni, ha nemsokára visszamész, mert azt
hazudtam, hogy anyukáddal történt valami, de majd
kimagyarázod.
– Mi történt vele?
– Semmi. Mondom, hogy csak hazudtam.
– Akkor mit akarsz? – kérdezte értetlenül.
– Krisztián… – sóhajtottam, és majdnem belekezdtem egy újabb
kiselőadásba, mert kifelé jövet még ezt terveztem.
Aztán egy szót sem ejtettem ki az előre eltervezett szövegből.
Hátrébb léptem tőle, de közben nekiütköztem az épület falának.
Még mindig engem bámult, hogy megvesztem-e, illetve, hogy
kinyögöm-e végre, mit akarok.
– Azért hívtalak ki, hogy megmondjam, hazamegyek.
Erre felvonta a szemöldökét.
– És?
– Emlékszel, amikor itt, ezen a helyen a képembe vágtad, hogy
Gergő miatt jöttem el arra a régi meccsre? Sosem Gergő miatt
ültem a lelátón, hanem mert te megszeretteted velem a meccseket,
a hangulatot, és… bevallom, szerettem nézni, ahogy játszol. Mert
úgy tűnt, igazán élvezed, és jó is voltál benne. De ez már nincs így.
Fáj nézni, ahogy elcseszitek. Fáj az újabb kudarc, amikor tudom,
mennyivel többre vagy képes!
Az arca szinte megkeményedett, félelmetesen érzelemmentessé
vált.

– 350 –
 Nyeltem egyet, hát, nem volt egy igazán lelkesítő beszéd, pedig
olyasmit terveztem eredetileg.
El akartam lépni mellette, és elhúzni innen, amikor megszólalt.
– Bárcsak ne jöttél volna ide!
Ebben egyetértettünk.
Odabent újabb negyed kezdődött, Krisztián viszont nem indult
vissza.
– Segíteni akartam – mondtam.
– Igen, ezt ismerem – mordult. – Ákos is ezt mondta, amikor
bemártotta az edzőt.
– Ákos tette? Gergő azt mondta, te voltál.
– Nem én tettem. Csak annyit mondtam a többieknek, hogy
tudtam a viszonyról, de Ákos most vallotta be, hogy ő köpte be az
edzőt.
– Ezért veszekedtetek a meccs előtt?
Krisztián bólintott.
– Lehet, hogy haragudni fogsz, de igaza volt – mondtam. –
Krisztián, ha az edzővel azért romlott meg a kapcsolatotok, mert
tudtál a barátnőjéről, akkor Ákos jól tette, hogy beavatkozott.
– Egyáltalán nem arról van szó, hogy tudtam a csajáról, de ezt
most hagyjuk.
– Ne hagyjuk!
Ezt a meccset nagyon meg kellene nyerniük, és ha lelkizni kell,
hogy játszani tudjon, állok elébe.
– Beszóltam neki, érted? – kérdezte. – Az edzőnek… Adrienn
miatt.

– 351 –
 Krisztián szünetet hagyott, de mivel nem reagáltam hevesen
Adrienn nevére, folytatta.
– Figyelj, ezt most hosszú lenne elmesélni. A lényeg, hogy
egyszer nagyon nem úgy beszéltem vele, mint egy tanárral
kellene. Nem annyiról van szó, hogy rám szállt, hanem arról,
hogy… jogosan szállt rám, és ettől még jobban utáltam. Nem is
gondoltam, hogy ennyire hatással lehet a csapatra. A hónapok óta
tartó szar teljesítményünknek semmi köze ahhoz, hogy az edző
egy végzős csajjal jár. Nem érdemelte meg, hogy Ákos emiatt
bemártsa a dirinél.
– Ákos a legjobb barátod, aki segíteni akart. Értem, hogy rosszul
sült el, de gondolom azért, mert nem mesélted el neki az összes
részletet.
Krisztián lehajtotta a fejét, ő is tudta, hogy hülye volt, ez a
hallgatási mániája elválasztja mindenkitől.
– Nem. Valóban.
– Akkor nem Ákos a hibás, hanem te.
– Kösz, Táncoslány, sokat segítettél – förmedt rám.
– Basszus, ha tényleg helyre akarsz hozni pár dolgot, amit
elszúrtál az utóbbi időben, akkor kezdheted azzal, hogy bocsánatot
kérsz Ákostól. Meg a csapattól is, hogy hagytad idáig fajulni a
helyzetet.
Krisztián döbbenten bámult rám.
– Ne nézz így rám, hanem menj, és nyerd meg azt a rohadt
meccset! – A mellkasára csaptam, mire döbbenten elvigyorodott. –
Azért volt hatással a csapatra a problémád, mert te vagy az
irányítójuk. Ideje lenne aszerint viselkedned.

– 352 –
 – Azt mondod, nyerhetünk? – suttogta, és előredőlt.
Hatalmasat dobbant a szívem. Elvörösödtem, attól féltem, ő is
meghallja. Csak bólintani tudtam.
Sarkon fordult, és könnyed léptekkel visszafutott a folyosón.
A távolodó alakját figyeltem, és éreztem, valami megváltozott
köztünk.

***

Amint a lelátóhoz értem, három nagyon kíváncsi szempár meredt

rám.
– Mi történt? – faggatóztak. Persze látták, hogy beszéltem az
edzővel, aztán kihívtam Krisztiánt.
– Inkább mi fog… – suttogtam.
Krisztián a pálya szélén izgatottan gesztikulált, ahogy az
edzővel beszélt, és valahogy ezt a lendületet, a benne lobogó tüzet
átvették a többiek is. Szinte berobbantak a pályára.
És Krisztián bravúrosan játszott… ahogy a csapat is. Nem a
taktikával volt eddig a gond, hanem az összhanggal, és döbbenetes
volt a változás, szinte megtáltosodtak meccs közben. Labda
pattant, egy emberként mozdultak, ügyesen helyezkedtek, és úgy
indultak meg, hogy szinte lesöpörték a pályáról az ellenfelet.
Hiába a sokpontos előny, a rivális csapat idegessé vált attól,
hogy Krisztiánék sorjázzák a pontokat. Ezúttal ők kezdtek
szabálytalankodni, Ákos pedig vigyorogva dobta be a büntetőket,
nem hagyott ki egyet sem. Látszott, durván élvezi a helyzetet,
hogy ezúttal nem ő a fekete bárány.

– 353 –
 A számok könyörtelenek, a fiúk lassan haladtak a meccs
állásának megfordításával. Már egymás kezét szorongattuk
Flórával, Jázmin meg nyugtatgatott minket, hogy ne aggódjunk
ennyire, csak hinni kell bennük, és megcsinálják.
Igaza lett.
Az utolsó percben bedobtak egy hárompontost, és ez döntötte
el végül a meccset. Krisztiánt a vállukra vették a többiek,
fergeteges jókedvvel.
– Kár, hogy a diri nem látta – motyogtam.
Jázmin a fenti sorban lévő kamera felé intett.
– De fogja.
A fiúk intettek nekünk, majd az edző behajtotta őket az
öltözőbe.
Flóra javasolta, hogy elmehetnénk megünnepelni a fiúkkal a
győzelmet, mármint ha van kedvük. De rögtön zizegett a
telefonom, Krisztián is arra kért minket, talizzunk a suli előtt,
aztán irány a Zero.
Kábé huszonöt perc múlva Flóra és Gréta a Duna-parti
főbejáratához legközelebbi padon ült, Jázmin pedig mellettük állva
dumált Ivettel, aki szintén eljött megnézni a fiúkat. Kicsit távolabb
sétáltam tőlük, és a fa mellett álltam meg. A fiúk egyszerre jöttek
ki az épületből, és erőteljesen vigyorogtak, amikor megláttak
minket. Ezúttal járt a fogadóbizottság. Néhány B-s és C-s fiú is a
nyomukban volt, de ők elköszöntek és elszakadtak tőlük.
Krisztián a vállára vette az edzőtáskáját, és egyenesen odasétált
hozzám.
– Beszélnünk kellene.

– 354 –
 – Most?
– Ráér hazafelé is. A Zero után.
A fiúk közül Ákos, Levi, Gergő és Tomi is velünk jött. A
Zeróban az egyik legnagyobb bokszba vetettük be magunkat, és
odahúztunk egy plusz asztalt is, hogy mindenki elférjen. Nándi
épp dolgozott, és ahogy láttam, örült a fejleményeknek.
Jórészt hallgattam, főleg Krisztián beszélt. A fiúk világa, azt
hiszem, sokkal egyszerűbb… már nem is nehezteltek Krisztiánra.
Újra voltak terveik, azt találgatták, vajon mégis indulhatnak-e a
bajnokságon.
Az ünneplés jól sikerült, aztán Krisztián – könnyű dolga lévén –
felajánlotta, hogy hazakísér.
Amikor mindenki elbúcsúzott tőlünk, és kettesben elindultunk
az utcán, elkomolyodott.

***

A szürkület lassan átadta a helyét a sötétségnek, és mi csendesen

lépdeltünk egymás mellett.
Krisztián nehezen bírta magát rászánni, hogy nekikezdjen a
történetnek, pedig ő akarta elmesélni.
Nem erőltettem.
Egy idő után azt hittem, egyáltalán nem fog semmit se
mondani, de aztán észrevettem, hogy lekanyarodik a házunkhoz
vezető utca előtt. A játszótér felé mentünk, és hamarosan egy
padon ültünk. Pár általános iskolás srác a hűvös este ellenére is
atlétában focizott a pályán.

– 355 –
 – Be akarom fejezni a sztorit – szólalt meg. – Adriennről.
– Hallgatlak.
– Annak idején általánosban úgy terveztük, hogy mind a ketten
a Duna-partiba jövünk.
Szerintem nem lett volna szép világ, ha így történik. Vajon ha
Adri velünk kezdi a gimit, Krisztián észrevett volna engem?
– De Adrit nem vették fel – folytatta. – Nem szakítottunk, mert
ettől még ide akart költözni Pestre. Csomó terve volt, hogy majd
sulit vált év közben, és rábeszéli a szüleit, hogy a nagymamájához
költözzön, szóval én úgy húztam el Vácról, hogy még együtt
voltunk. Aztán a nyáron alig találkoztunk, és azon a rohadt
meccsen történt valami. A diákbajnokságon két éve, itt a
kerületben, amiről meséltem. Ákossal meg Ervinnel játszottam
cserejátékosként.
– Emlékszem. Azt mondtad, Márk és Kristóf voltak az
ellenfeleitek.
– Igen. De a döntő előtti csere egyáltalán nem volt korrekt.
– Hogy érted?
– A csapatok a sokadik meccset játszották aznap, fáradtak
voltak, de én nem. Viszont Ervin megkérdezte Márkot, hogy
rendben van-e a csere, és Márk rábólintott.
– Akkor mégiscsak korrekt volt.
– Márknak már akkor is nagy volt az arca, de azt hiszem, csak le
akarta velünk játszani a meccset. Tuti nem gondolták, hogy
veszíthetnek. De vesztettek. Márk nem reklamált utólag, de azért
rendesen berágott ránk. Ekkor bukkant fel Adri a semmiből.
Komolyan kiakadtam rá, fogalmam sincs, miért. Nem számítottam

– 356 –
a megjelenésére. Nem akartam, hogy ott legyen. A nyakamba
borult, megcsókolt, és azt játszotta, hogy minden rendben van.
Itt már kezdett zavarni a sztori részletessége, de próbáltam nem
mutatni.
– Én meg rázúdítottam mindent. Nem érdemelte meg, hogy
olyan tetű módon viselkedjek. Szakítottam vele, de úgy csinált,
mintha nem is hallotta volna. Mikor eljutott a tudatáig, hogy
komolyan gondolom, felpofozott és elrohant.
Krisztián pár pillanatig a focizó srácokat figyelte, aztán
visszatért a történethez.
– Márk mindent látott, és egy óra múlva Adri már őt ölelgette
meg simogatta. Nem hiszek az ilyen véletlen egymásra
találásokban. Mikor észrevették, hogy figyelem őket, Márk rögtön
lesmárolta, hogy felcsessze az agyam.
– Kímélj meg a nyálcserés részletektől, jó? – fanyalogtam.
– Nem sokáig voltak együtt, mert Adrinak vissza kellett mennie
Vácra sulikezdésre. Mielőtt elutazott, el akart búcsúzni tőlem.
Valami parkba hívott… és nem csak engem, hanem azt a kretént
is. Adri azt állította, hogy Márk durvult vele, meg le akarta
fektetni…
– Elhitted?
– El. Irritált a pofája.
– Mi történt?
– Összeverekedtünk. Adri szét akart szedni minket, aztán
elvesztette az egyensúlyát, kisodródott a bicikliútra, és egy
robogós elütötte.

– 357 –
 – A csuklójára esett – mondta színtelen hangon, és meg is
mutatta, hogyan történt. Tényleg nagyon fájhatott, amikor eltört.
– Nagyon megijedtünk, főleg, mert annyira vérzett, de valahogy
mindketten észhez tértünk Márkkal, és mentőt hívtunk. Adri
kórházba kerüli, de… oda csak én mentem be. Márkot nem
engedhettem a közelébe. Ezért is nem értettem soha, mit bírsz
abban a vadbaromban.
Elengedtem a fülem mellett az utolsó mondatot. A történetnek
amúgy sem volt vége.
Adri hazament egy törött csuklóval, és azt már én is tudtam
korábbról, hogy emiatt elég nehézkes volt neki a kilencedik.
Viszont egy mázlista, mert akármilyen pocsék évet is zárt, ennek
ellenére átvették a Duna-partiba, csak részt kellett vennie egy
nagyon kemény nyári edzésprogramban.
Krisztián elmesélte, hogy Adrienn pont aznap bukkant fel újra
az életében, amikor felhívtam a Balaton-partról. Ezért koptatott le.
Nem lett jobb kedvem a hírtől.
Adrienn tehát bekerült az iskola nyári edzésprogramjába, amit
Krisztián edzője tartott. Az ekkor kötött ismeretségek révén
derültek ki infók az edző viszonyáról a negyedéves csajjal.
Adrienn összebarátkozott a lánnyal, és mindent, amit megtudott,
továbbadott Krisztiánnak.
– De azt mondtad, nem ehhez volt köze az edzővel való rossz
kapcsolatodnak.
– Nem, ez mellékvágány volt – felelte. – Tudod, hogy akarok
egy motort. A nyáron nem csak a Zeróban dolgoztam, hanem
elvállaltam egy másik munkát is. Amit az edző szerzett.

– 358 –
 – Milyen munkát? – kérdeztem kíváncsian.
Krisztián zavarodottan lesütötte a szemét.
– Fontos?
– Neked fontos?
– Jól van, kiskölyköket edzettem, oké?
Elmosolyodtam.
– Taknyos kiscsávókat – folytatta. – Nyolc-tíz éveseket.
– Ez aranyos. – Próbáltam elnyomni a mosolyt.
– Tudtam, hogy kiröhögsz.
– Nem. Totál büszke vagyok rád.
– Az edző a nyár végén felajánlotta, hogy év közben is
csinálhatnám. Nem volt sok óra, jól fizetett, ezért igent mondtam.
Akkor. Aztán az évnyitó előtt Adri az összes baját rám pakolta.
Hogy hiába segített neki annak idején egy sportorvos meg
gyógytornász is a gyógyulásban, hónapokig szedett
fájdalomcsillapítókat a baleset után. Hogy még mindig totál kivan
idegileg, ezért antidepresszánsokat is szed. Nem ismer senkit a
városban, sem a suliban, és szerinte nem teljesít elég jól. A nyári
edzésprogram végén arra kért, segítsek neki még egy darabig.
– Neki is edzőként kellettél?
– Is.
Jesszusom, Krisztián, és te még ekkor se vetted észre, hogy a
tipikus bajba jutott lány trükköt alkalmazta?
– Nagyon ideges voltam aznap, amikor visszajöttél Szegedről –
folytatta. – Hallottam apukád autóját, amikor megállt a házatok
előtt. Az ablakból figyeltelek. Még csak a házunk felé sem
fordítottad a fejed, mintha nem is érdekelnélek. Le kellett lépnem

– 359 –
otthonról, és ahhoz mentem, akihez a legkevésbé sem akartam.
Márkhoz. Összevesztünk, azt mondtam, a mi hibánk, ha Adri
sportkarrierje kettétörik. De Márk szokás szerint nem izgatta
magát. Aztán később írt egy üzenetet, hogy ha mindent elhiszek
Adriennek, akkor hülyébb vagyok, mint hitte.
Erre emlékeztem. Olvastam ezt az üzenetet, bár továbbra sem
vagyok rá büszke, hogy kutakodtam Krisztián holmija között.
– Nem tudtam, Adri miért hitte, hogy tudok neki segíteni, de
arra gondoltam, hogy ha az edzőnk alkalmasnak tart a kicsiknél,
akkor neki is segíthetek.
– Az edződ látott benned valamit.
– Amit már tutira nem lát. Ugyanis Adri miatt lemondtam a kis
kölykös munkát még szeptemberben.
– És az miért akkora gáz?
– Mert már ténylegesen elvállaltam, és az első alkalommal
szarban is hagytam a kissrácokat. Aztán az edző megkérdezte,
miért, én meg elmondtam neki. Mivel idén nyáron edzette
Adriennt, tudott róla eleget. Azt mondta, csak nyávog, és nem sok
esélyt jósol neki a Duna-partiban. Erre berágtam, és elküldtem a
francba. Az edző csalódott bennem és megharagudott, én meg
utáltam, mert egy tahó. A csapat meg közben totál lesüllyedt. Ákos
azt hitte, hogy ha a diri megtud mindent az edzőről, akkor majd
megoldódik ez a sok szar, ami körülöttem van, és beköpte. Az edző
meg azt hitte, én tettem bosszúból.
– Sajnálom – simogattam meg a vállát. – Végül te tudtad csak
megoldani.
– Gondolod?

– 360 –
 – Győztetek, és a fiúkkal újra minden a régi.
– Az edzőt akkor is szemét módon megszívattam. Ha nem is
közvetlenül.
– Kérj bocsánatot tőle is!
– Sokra megy vele, ha kirúgják innen.
– Attól még jár neki – mondtam.
Hosszú ideig hallgattunk, az egyik csapat a pályán épp gólt lőtt.
Valami még mindig nagyon zavart ebben a történetben.
– Krisztián… ugye nem hiszed, hogy Márk tényleg olyan,
amilyennek Adrienn lefestette? Nem hiszem, hogy olyan fiatalon
le akarta fektetni, sem azt, hogy valami bogyót adott neki a
szülinapi bulimon.
– A bulidon még voltak kétségeim… Azért mentem neki
Márknak. Hónapokkal ezelőtt ő tolta a képembe, hogy hülye
vagyok, amiért elhiszem Adrinak, hogy problémái vannak. Erre
azt látom, hogy valami tablettát ad neki. De tudom, hogy nem
adott neki semmit. Adri haragudott Márkra, ezért csinálta.
– Akkor? – kérdeztem.
– Mit akkor?
– Miután Adriról kiderült, hogy szándékosan ugrasztott össze
titeket, miért lógtál vele állandóan?
– Ezt nem értheted – mondta. – Lehet, hogy Márkot nem
érdekli, ami történt, de engem igen. Felelős vagyok érte, hogy
Adri ide jutott. Totál kifordult magából, nem hagyhattam magára.
– De miért most lettél az őrangyala?
– Mert amíg másik városban éltünk, nem tudtam segíteni neki.

– 361 –
 Tényleg nem értettem. Komolyan egy olyan fiút kellett
kifognom, aki képtelen feldolgozni a bűntudatát?
Nem azt mondom, hogy el kellett volna löknie magától Adrit,
miután kiderült, hogy problémája van. De miért gondolta, hogy az
exe helyett megoldhatja a bajait? Láthatóan sehová sem jutott az
elmúlt fél évben.
– Mit tervezel? – kérdeztem.
– Le akarom zárni az egészet.
Nem tudtam eldönteni, hogy Krisztián elvakultan segítőkész,
vagy ennyire ijesztő bűntudata van egy baleset miatt, ami tényleg
csak baleset volt.
Több kérdésem is maradt, de csak az egyiket tettem fel:
– Mit érzel iránta?
Krisztián felkelt a padról, megsimogatta az arcomat, aztán
homlokon csókolt.
– Akármit is érzek iránta, az nem számít. Menjünk haza!
Ezzel most mit akart mondani?
Bárcsak értem is annyira küzdene, mint amennyire Adri
mentőangyala akar lenni! Akkor talán tényleg lenne esélye…

***

Mielőtt lefeküdtem volna aludni, elővettem a Valentin-napra

kapott virágos hajcsatot, és a takaróra tettem. Ez az apróság
emlékeztetett rá, hogy fontos vagyok Krisztiánnak, akármilyen
közös múltja is van Adriennel. Az ajándék azonban nem
nyugtatott meg, csak újabb kétségek ébredtek bennem. Eszembe

– 362 –
jutott, hogy Krisztián valószínűleg Adriennek is vett ajándékot,
amikor még együtt jártak általánosban. A barátság és első szerelem
kombináció elég erős kapocs lehetett köztük. Talán Adrienn
fiókjában is hevert egy hasonló csat, amit néha elővesz, és hozzám
hasonlóan felidézi az édes mosolyt, ahogy Krisztián átadhatta.
Krisztiánnak ugyan nem mutattam a játszótéren, de rossz érzés
volt egy párként gondolni rájuk. Főleg, hogy a költözés ellenére
sem szakított vele, ami komoly dolog. Adrienn a nyári szünetben
felutazott Pestre, hogy találkozhassanak. Képzeletben én is ott
álltam a pálya szélén azon a nyári napon, és Krisztián játékát
figyeltem. Biztosan megsemmisített volna az érzés, hogy a fiú,
akiért a szívem dobog, nem örül a felbukkanásomnak. Valószínű,
hogy én is felpofozom, de lehet, hogy elsírom magam a szeme
láttára. A hitetlenség, a fájdalom és a harag elragadott volna a
szakítás miatt, de Adrienn ennél is tovább ment. Bosszúból
bepasizott, hogy féltékennyé tegye Krisztiánt, de végül Márkkal
sem jutott előbbre. Ő is csak egy éretlen srác volt akkoriban.
Felkeltem az ágyról, úgy éreztem, hogy a szoba fullasztóan
kicsivé válik. Mindez hiába valaki más élete, Krisztián miatt
meglepően könnyen bele tudtam magam képzelni a szerelmes
Adrienn helyébe.
Aztán a baleset következett Adri életében, meg amivel ez járt,
majd egy hosszú tanév… immár egyedül, sérülten. Mind testileg,
mind lelkileg. Nem tudtam, hogy ugyanilyen helyzetben
mennyire csesztem volna szét az életemet, pláne úgy, ha
összetörték volna közben a szívemet. Egyszóval nem ítélkezhetem,
hogy Adrinak majdnem az egész kilencedik ráment, míg talpra

– 363 –
állt. Az is érthető, hogy félt az itteni élettől és az elvárásoktól.
Ráadásul Krisztián bocsánatot kért tőle, segített neki, nem úgy,
mint Márk, akit bizonyára emiatt tüntetett fel rossz színben
szeptemberben.
Visszarogytam az ágyra, és beburkolóztam a takaróba. Kellett
némi idő, míg a hirtelen jött nyugtalanság enyhült bennem, és a
pulzusom sem zakatolt annyira, hogy ébren tartson. Reggel hiába
szerettem volna felmenteni Adriennt az alól a kép alól, amit róla
festettem, nem ment. Valahol sajnáltam, ez igaz, biztos nem volt
könnyű neki mostanában, viszont Krisztiánnal ellentétben én nem
felejtettem el neki, hogy kétszer ugrasztotta őket egymásnak
Márkkal.
Ez pedig már szemétség.

***

Napok voltak hátra a márciusból. Hétfőn Ervin személyesen – és

önként – hozta a híreket a pénteki meccsről. A diri látta a
felvételt, és le volt nyűgözve, hogy a fiúk milyen bravúrosan
megfordították a meccs eredményét. Az edző döntését is
kivizsgálták, és végül arra jutottak, hogy a csapat nevezzen csak be
arra az országos versenyre.
A fiúkat ez totál feldobta.
Ahogy az lenni szokott egy iskolában, ekkor már mindenki
tudott a viszonyról, amit az érintettek, vagyis az edző, a végzős
lány, a többi tanár meg az igazgatónő is hevesen tagadtak. Ervin
mutatta meg nekem, melyik lányról van szó, aki nem is volt olyan

– 364 –
ismeretlen a számomra. Párszor már belefutottam az idén. Ő
szemétkedett Krisztiánnal az október 23-i előadás előtt, és
néhányszor el is jön megnézni a meccsüket.
Egyébként senki sem tudta, mi lesz az edzővel. Egyelőre.
A hét legjobb pillanata Gréta születésnapja volt. Kedd délután
meghívott magukhoz, és felköszöntöttük. Előtte megkérdeztük
tőle, szervezzünk-e neki is bulit, de azt mondta, nem kell. Velünk
akart lenni, mi pedig meghatódtunk.
Hegedűs tanárnő a gyakorlati dupla táncórát feláldozta a
közelgő verseny miatt. Belenéztünk a tavalyi videóba, és
megbeszéltük a rengeteg tennivalót, amivel a szervezés jár. Ennek
zömét az iskola intézi, és a diáktanács is kapott bőven tennivalót,
amit Patrik kimondottan élvezett.
Amikor azt hittem, újabb csapás nem érhet, akkor az
osztályfőnök rácáfolt erre. A május eleji osztálykiránduláshoz
Ópusztaszert javasolta, ami nekem nagyon nem tetszett. Mint
kiderült, nem véletlenül aggódtam. Apa első reakciója az volt,
hogy nem mehetek kirándulni, hiszen minden nyarat Szegeden
töltök, és az ópusztaszeri túra után úgyis Szegeden szállnánk meg.
Felesleges pénzkidobás lenne a kirándulás.
Aznap egész este veszekedtünk. Próbáltam megértetni vele,
hogy az osztálykirándulás nem arról szól, hogy jártam-e már az
adott városban, hanem arról, hogy sulin kívül együtt töltünk egy
kis időt az osztálytársakkal. Apa érvei kizárólag az anyagiakról
szóltak. Hogy nem ártana néha spórolnunk, és most pont jól jönne,
ha nem kellene kifizetni egy osztálykirándulást.
Nem jutottunk dűlőre.

– 365 –
 Aztán ott volt anya is, csakhogy tényleg a falra másszak a
szüleimtől. Alig vártam az áprilist meg a tavaszi szünetet, mert
mindenki hívott mindenhova, de anya is jött a „jó lenne spórolni”
szöveggel, és rögtön kiábrándított. Szerinte mással is tölthetem a
tavaszi szünetet, mint hogy pénzt költök a barátaimmal.
Értettem az érveiket, de miért egyszerre büntettek mindennel?

– 366 –
 8. FEJEZET
–––––––––––––––––––––
ÁPR ILIS, AMIKOR ÖSSZ EJÖN PÁR DOLOG

ÁPRILIS ELSEJE SZÁMOMRA NEM SOKAT JELENT, de a diákok zöme

azért nem bírt ellenállni, hogy valami bolondságot ne csempésszen
a napba.
Még én is mosolyogtam, amikor a szünetben egy srác
pizsamában flangált a folyosón, de ezen a napon a tanárok is
elnézőbbek. Kovács „a következő órára legyél átöltözve utcai
ruhába, fiam” hozzászólással elintézte az egészet.
Egyetlen emberre nem hatott a bolondozás, én pedig önként
vonultam száműzetésbe vele a nagyszünet után.
– Hogy vagy? Mi a helyzet a szüleiddel? – kérdeztem Kristóftól.
Ezúttal nem a lelátóra telepedtünk, hanem a suli falának
támaszkodva napoztunk. Kristóf a földön ült, fején napszemüveg,
és az eget fürkészte.
– Most épp elvagyok. Nem foglalkozom velük.
Hallgattam.
– Anyám elköltözött – folytatta. – Minden cuccát összepakolta.
Baromira alapos volt, tényleg mindent kirámolt egy délután alatt.

– 367 –
 Nem emlékeztet rá semmi. Kezd olyan véglegesnek tűnni…
Totál csend van otthon, apa még annyit sem beszél, mint eddig.
Utálok otthon lenni.
Leguggoltam mellé. Kristóf még mindig az eget bámulta,
miközben beszélt.
– De tegnap megtaláltam anya régi pulóverét az egyik
szekrényben. Nem ott volt a helye, azért felejtette el magával
vinni. Mindig itthon hordta. Először ki akartam vágni a kukába, de
nem bírtam. A szobámban van.
– Úgy sajnálom – mondtam, és legszívesebben átöleltem volna.
Nekem mindig az volt a benyomásom, hogy Kristófnak sosem volt
könnyű kimutatni a szeretetét az anyja iránt, de ez a pulóver…
Ha hiányzik valaki, nézegethetsz róla fényképeket, hallgathatsz
róla történeteket, de az nem olyan, mint amikor magadhoz öleled
a ruháját, amin még érzed az illatát. Az illat segítségével én is
sokkal könnyebben idézek fel emlékeket.
– Nem kell sajnálnod – morgott Kristóf. – Anyám lelépett, és
nem foglalkozik vele, milyen szar ez az egész, csak az új kapcsolata
számít neki. Apámat meg nem érdekli, érted? Azt mondta, nem
fogja anya ellen használni a váláskor, mert mindenről
megállapodtak.
Az, hogy mindezt elmondta nekem, olyan volt, mintha csak
megerősítette volna a barátságunkat. Pár percet megmutatott az
igazi életéből, és nekem rengeteget jelentett.
Azonban nem igazán tudtam, mit reagáljak rá. Milyen
vigasztaló szavak vannak arra, amikor csalódsz a szüleidben?

– 368 –
Amikor haragszol rájuk, közben képtelen vagy eldobni egy apró,
jelentéktelen emlékeztetőt is?
Végül nem mondtam semmit.
Szomorúan mentem a következő órára.

***

Minden tanévben vannak hetek vagy hónapok, melyek

keményebbek, mint a többi. Tavaly a decembert viseltem
nehezen, idén egyelőre az április eleje versengett a címért.
Például ott volt Adrienn, akivel Krisztián továbbra is sok időt
töltött. Másképp néztem rá, illetve rájuk, de attól még nem
dolgoztam fel könnyebben, hogy együtt látom őket.
Az egyik esős, nyomott hangulatú napon a folyosón
beszélgettek, én pedig a teremajtóból figyeltem őket. Nem
titkoltam, hogy őket nézem, de Krisztián nem vett észre, mert
háttal állt. Adri bezzeg felém kapta a tekintetét, de csak egy
sokféleképp értelmezhető mosolyt küldtem, aztán visszahátráltam
a terembe.
A sor Herczeggel folytatódott. Megpróbált rávenni az
angolversenyre, amire tavaly is mentem, de nemet mondtam.
Annak idején egy hónapig készültem rá, feladatlapok felett
gubbasztottam, és totál kiakadtam a végére. Például a táncórákon
sem teljesítettem. Az idei táncversenyen pedig jól kellett
szerepelnünk, még a diri is bejött hozzánk az egyik szünetben, és
külön elmondta, hogy ez fontos az iskola életében. Á, alig volt
durva.

– 369 –
 A nemleges válasz eléggé bántotta Herczeget, mert szerinte
felkészülés nélkül is megpróbálhatnám, na meg aztán kiderült,
hogy ősszel el akar küldeni középfokú nyelvvizsgára. Nagyjából fél
perc kellett, mire felfogtam, mit mondott, de a tiltakozáshoz
egyetlen másodperc is elég volt. Másra sem vágytam, mint hogy
egész nyáron tanuljak a nyelvvizsgára, mert másképp biztosan
nem vágnék bele.
Egy idő után rájött, hogy nem fog meggyőzni a versennyel
kapcsolatban, és taktikát váltott. Az egyik órán a kezembe adott
egy négy oldalas szöveget, hogy ha van kedvem, fordítsam le.
Imádtam ezt a dumát, hogy „ha van kedved”. Elvárta, hogy
fordítsam le, mikor direkt azért nem mentem a versenyre se, mert
idő híján voltam. Normál hangulatban talán érdekelt volna, mert
egy novella volt, amit egy korombeli angol lány írt, akinek
Herczeg ismerte a családját. A lány állítólag egy amatőr írói oldalra
szokta feltenni az írásait, ráadásul a téma is jó volt, a középsulis
életről szólt.
Eltettem a novellát, de nem ígértem semmit.
Közeledett a bál is, és Flóra hiába izgult a tavaszfesztiválos
szereplése miatt, engem nem tudott fellelkesíteni.
Az egyik délután hazafelé menet Gréta próbált jobb kedvre
deríteni.
– Figyelj, ha a ruha miatt van…
– Nem amiatt van – mondtam. – Ki fogom bírni, hogy nem
öltözök ki úgy, mint ha koktélpartira vagy esküvőre mennék,
végtére is ez egy iskolabál.
– Akkor?

– 370 –
 Jó kérdés volt, nem tudtam a választ. Flóra teljesen elfoglalt
volt, Jázmin meg hetek óta ki van akadva, és hiába nem mondja,
mi baja van, azért mindannyian tudjuk. Nem is az tett be neki,
hogy lefeküdt Kristóffal, hanem az, hogy nem az elsők voltak
egymás életében. Aztán ott van maga Kristóf is, aki próbálja élni az
életét, miközben a szülei mindent felégettek körülötte. Legalábbis
így érzi.
Kétfelé kellett volna szakadnom ahhoz, hogy Jázminnal is
együtt érezzek, de közben Kristóf mellett is ott álljak, ezért egész
egyszerűen azt a taktikát választottam, hogy nem szóltam bele, és
igyekeztem nem tudomást venni a szerelmi életükről. Már ha volt
egyáltalán, mert szinte alig beszéltek. Akkor sem tudtam
eldönteni, mit éreznek a másik iránt. Jázmin általában gúnyolódott
Kristóffal, Kristóf pedig ugyanebben a hangnemben
udvariaskodott a barátnőmmel. Szóval abszolút gáz volt
mindkettejük közelében lenni egyszerre.
Azon kaptam magam, hogy trükközni kezdek, mikor
melyikükkel vagyok, és ebbe sok-sok energiát beleöltem. De ezért
vannak a barátok, nem igaz?
Szerencsére nekem is ott volt a kedvenc vámpírvadász
barátnőm támaszként, aki érzékelte, amikor kiborultam.
Belekaroltam, a vállára hajtottam a fejem egy pillanatra, aztán
elmosolyodtam.
– Minden rendben lesz – ígérte.
Neki elhittem.

***

– 371 –
Ugyanazon a héten Patrik feladataival is foglalkoznom kellett,
mert Ervin rengeteg munkát osztott ki neki a tavaszfesztivállal
kapcsolatban. Patrik nem is titkolta, hogy élvezi a hatalmat, amit
kapott. Vagy inkább az tetszett neki, hogy ugráltathat.
Egész konkrétan utáltam az új feladatköröm.
– Gondolj rá úgy, mintha sulinagykövet lennél, aki tartja a
kapcsolatot az anyaország, vagyis Ervin meg én, és a gyarmatok,
vagyis az osztályok között – próbált meggyőzni Patrik a hétfői
diáktanács ülés után. A többiek elhúztak ebédelni vagy készülni a
délutáni órájukra, mi ketten meg a könyvtárban ücsörögtünk.
– Nem, Patrik, nem gondolok rá úgy, mert ez szimpla
futármeló. Ezt rábízhattad volna bárkire.
– Lilla! – mondta lassan, mintha gyengeelméjűvel beszélne. –
Az osztálytársam vagy, és alapból elég precíz. Ezért bíztam rád,
úgyhogy nyugi.
Mit mondhattam volna? Patrikkal nem éri meg ellenkezni, de
biztos, hogy még mindig arról az év eleji fullánkról van szó. Ez a
büntetésem.
Mindegy, lótifutiztam egész héten, mert Patrik nem fáradt
azzal, hogy elővegye a mobilját és felhívja Ervint, vagy kevésbé
költséges megoldásként felkeresse a suliújság szerkesztőségében
személyesen, inkább velem közvetített. Úgyhogy el kellett
viselnem Ervin hangulatingadozását is, mert ő is kreált magának
elég gondot. Neki nem felelt meg úgy, hogy a suliújság áprilisi
számába kerüljön bele a tavaszfesztivál programja, neki külön

– 372 –
programajánló kellett, aminek megtervezését nem bízta senki
másra, csak rám.
Pénteken is épp a sötét lovaghoz tartottam, amikor
belefutottam Nóriba, a suliújság vezetőjébe, aki szinte menekült
kifelé a teremből. Felém morgott egy sziát, és szinte fellökött,
hogy minél hamarabb elhúzhasson. Láttam, hogy könnyezik a
szeme.
– Hé, Nóri! Mi a baj, mi történt?
– Semmi – mondta olyan hangsúllyal, ami az ellenkezőjét
jelentette.
Úgy döntöttem, inkább Nóri után megyek, pedig nem voltunk
barátnők, többnyire nem is beszéltünk, csak köszöntünk
egymásnak a folyosón.
Pár méterrel odébb beértem.
– Ervin bent van? – tettem fel a kérdést.
– Szerinted? – kérdezett vissza kétségbeesetten. Kezdtem
sejteni, Ervinnek miért nem kellett Nóri, hiába is epekedett utána.
Nóri még akkor sem igazán goromba, amikor az akar lenni. Inkább
összehúzza magát, és meghunyászkodik. Ezért vezeti gyakorlatilag
Ervin a suliújságot.
Jól emlékeztem, hogy Ervin szemében akkor csillant fel először
az érdeklődés irántam, amikor szabadjára engedtem a nyelvem a
diáktanácsülésen.
– Figyelj, beszólhatsz ám neki, ha bunkó.
Nóri ment tovább, de megvonta a vállát. Már a folyosó végén
jártunk.
– Sajnos igaza volt.

– 373 –
 – Na és? De milyen stílusban közli? Csak állj a sarkadra, kérd ki
magadnak, és oda fog figyelni rád.
Ekkor megállt, és felém nézett. Kezdte felfogni az utolsó
kétértelmű megjegyzésemet.
Összevonta a szemöldökét, aztán az arca kétoldalt pirossá vált.
– Csak úgy mondtam – szóltam, majd elfordultam, hogy
megküzdjek Ervinnel. A héten megedződtem, úgyhogy az erő
ezúttal velem volt.
Belöktem az ajtót, és köszönés nélkül odamasíroztam a gépe
mellé.
– Patrik kérdezi, hogy állsz.
Ervin dühösen felnézett. Fekete hajtincsei szanaszét álltak, és a
szeme szinte szikrázott, vékony száját pedig teljesen összepréselte.
– Megtennéd, hogy elhúzol?! És megmondanád Patriknak, hogy
ne csesztessen, mert még én vagyok a főnök, és kivágom a
diáktanácsból?
Leültem az asztal szélére, és úgy tettem, mintha nem látnám,
hogy majd felrobban.
– Mit vacakolsz ennyit egy szórólappal? Akár az itteni
fénymásolóban szalvétára is nyomtathatnánk, a diákokat az sem
érdekelné.
– Még sosem adtam ki rossz munkát a kezemből. A két vendég-
előadó, akik a fél világot bejárták, biztos nem örülne, ha a nevük
egy fecnin virítana. És az a híres festőnő sem lenne boldog, aki ide
járt a gimibe, és most elhozza a munkáit, hogy lelkesítse a
barátnőidet. Vagy a végzősök, akik számára ez az utolsó közös
buli, amiben részt vehetnek. Esetleg a tanárok, akik közül páran

– 374 –
tényleg sokat tettek, hogy ezen a napon minden kretén diák jól
érezze magát. Egyéb kérdés?
– Egy van. Mikor szoktál lazítani?
Komolyan úgy nézett rám, mintha valami intim dolgot
kérdeztem volna. Mondjuk azt, hogy boxer vagy fecske? Holott
csupán szerettem volna rávilágítani, hogy kevésbé kellene
idegeskednie.
– Nem szoktam.
– Szerintem fejezd be, Ervin! Ez már most szuperül fest –
mutattam a képernyőre, ahol a megtervezett szórólap volt
megnyitva a képszerkesztő programban. Nagyon tetszett a lap
szélén a tavaszi indaminta, amit valószínűleg az egyik
rajztagozatos tervezett. A különleges betűtípus is illett hozzá. – A
nyomda innen átveszi, te pedig ne foglalkozz vele hétfőig, oké?
Menj el bulizni, szedj fel egy csajt, aztán ülj be vele egy filmre
valahová!
Még mindig bámult rám, úgyhogy megfordultam, és elmentem.
Ervin és Patrik, a két megszállott munkamániás. Nem akarok ilyen
lenni. Én moziba akartam menni a hétvégén, és nem Herczeggel, a
táncversennyel meg a tavaszi bállal foglalkozni…

***

Valahogy megéreztem, hogy nem vagyok egyedül a szobában. A

szememet még nem nyitottam ki, de annyira azért ébren voltam,
hogy összeszedjem a tényeket: szombat volt, anya és apa is
dolgozott aznap, vagyis senki nem ülhetett az ágyamon.

– 375 –
 Hittem én. Csakhogy ez a senki duruzsolva próbált ébredésre
bírni.
Kipattant a szemem.
– Te itt? – kérdeztem ijedten. Aztán rájöttem, hogy nem a késes
gyilkos ébresztett, hanem a szomszédom, tehát lehetnék kicsit
kedvesebb is. Azért nem értettem, mi ez a mánia Krisztiánnál,
hogy rendszeresen összekeveri magát az ébresztőórával.
– Apukád engedett be, mielőtt elment – mondta mosolyogva.
Asszem, még nem ébredtem fel teljesen.
– -He?
– Hát, érdekes volt – mondta. – Én csöngettem, ő ajtót nyitott,
és megkérdezte, mit akarok. Mondtam, hogy megvárnálak a…
nappaliban, mire apukád gúnyosan azt felelte: „A nappaliban, mi?”
Aztán farkasszemet néztünk. Apád nagyon macsó ebben, nem is
gondoltam volna róla. Végül hagytam nyerni, és félrenéztem.
Ész nélkül vigyorogtam.
– Lejössz? – kérdezte.
Bólintottam, mire Krisztián felpattant az ágyról, és kiment.
Berohantam a fürdőbe, és pár perc múlva már a konyhában
babráltam a teáskannával.
– Kérsz valamit?
– Nem, kösz. Már rég fent vagyok, kajáltam is.
Borzalmas lehet korán kelő típusnak lenni. Már a gondolatra is,
hogy egy-két órával hamarabb kelek fel, mint szoktam, ásítozni
kezdtem.
– Ébren vagyok – bizonygattam.

– 376 –
 – Aha, látom – felelte mosolyogva. – Képzeld, beszéltem az
edzővel. Tegnap, suli után.
Jólesett, hogy el akarja mesélni.
– És mi volt?
– Hát… nem tudom igazából. Bocsánatot kértem tőle, és
elmeséltem a teljes sztorit. Szerinte ez nem változtat semmin, de
azt is mondta, hogy tudja, milyen nehéz lehetett elmennem hozzá.
Ez most mit jelent?
– Viszonyt folytatott egy diáklánnyal. Tök mindegy, hogy égig
érő szerelem van-e köztük, mint ahogy azt pletykálják,
mindenképp bebukta ezt a szitut. De jól tetted, hogy elmentél
hozzá.
– Szerinted kirúgják?
– Fogalmam sincs.
A tea elkészült, úgyhogy nekiálltam reggelizni. Láttam
Krisztiánon, hogy még akadt mondanivalója.
Elfoglaltam magam. Mire megkentem a kiflit, és szépen
ráhalmoztam az uborkaszeleteket meg a felvágottat, Krisztián
összeszedte magát. A hajába túrt, a kezét az ölébe ejtette, és
valahová mögém nézett. Vagyis nem a szemembe. Ez nem jó jel.
– Figyelj, nem hívhatlak meg a tavaszi bálba – nyögte ki végül.
Elfelejtettem pislogni.
– Miért, megkértelek volna rá? Mert nem emlékszem – fordult
azonnal gúnyosba a hangom. Nem is szándékosan, a válasz csak
úgy jött a nyelvemre.
– Tényleg nem dumáltunk ilyesmiről – mondta
homlokráncolva.

– 377 –
 – Akkor jó – feleltem lazán.
Piros pont, hogy a rengeteg hirtelen érzelem ellenére is sikerült
valamiképp reagálni. Nem a legkedvesebb énem bújt ki belőlem,
de inkább mutatom magam gúnyosnak, mint hogy lássa rajtam,
valójában mennyire szarul esik.
Eddig nem sikerült rájönnöm, mi a bajom az idei bállal. Tudat
alatt biztos éreztem, hogy Krisztián nem fog elhívni. Azt,
mondjuk, nem gondoltam, hogy így az arcomba tolja szombat
reggel.
Nem tehetek róla, még ha ez felszínesség is, de ez akkor is egy
bál, és örültem volna, ha a fiú, akinek igenis tetszem, és viszont,
csak épp súlyosabb az agybaja annál, hogy ezzel foglalkozzon,
meghív rá.
– Nem azért, mert nem akarlak – tette hozzá csendesen.
Mintha ezek után számítana.
– Oké – feleltem érzelemmentesen.
– Nem hívok meg mást sem.
Fogalmam sem volt, miért magyarázkodik, de tovább piszkálta a
témát.
– Most megsértődtél?
– Nem.
– Nekem nem úgy tűnik, Táncoslány.
Jó, tényleg rosszulesett, de nem sértődtem meg.
Aztán leesett. Azt mondta, mást se fog meghívni. Úgy akart jó
fej lenni, hogy sem Adrit, sem engem nem hív meg? A békesség
kedvéért vagy mi?
Na, most már megsértődtem.

– 378 –
 Bámultam ki a fejemből, mint egy jobbféle zombifilm
főszereplője. Mihelyt újra működőképesek lettek az agysejtjeim,
felpattantam az asztaltól. Majdnem a konyhapultba vertem a
fejemet, hogy visszazökkenjek a megszokott életembe, de inkább a
hűtőben kezdtem kutakodni. Jó hosszan, ami mondjuk szintén
gyanússá tette a viselkedésemet.
Amikor visszaültem az asztalhoz, már egész nyugodt voltam.
– Nem sok kedvem van idén a bálhoz – mondtam. Ez volt
amúgy az igazság. – Még az is lehet, hogy kihagyom.
– Ne szórakozz már! Jó lesz.
– Meglátom – feleltem hűvösen.
Krisztián érezte rajtam, hogy nem látom tovább szívesen.
Gyorsan kimentette magát valami szöveggel, hogy segítenie kell az
anyjának polcot festeni, aztán lelépett.
Dühömben felrohantam a telefonomért, és írtam egy üzenetet
Jázminnak, mert a minap morgolódott a bál miatt. Szerinte nem jó
ötlet őt, Kristófot meg a rövid szoknyás C-s lányokat összezárni
egy teremben, mert ott bármi megeshet.
A hozzáállása kapóra jött.
Van kedved mozizni a bál helyett? Idén ki akarom hagyni.
Krisztián totál barom volt, nem fogok asszisztálni hozzá meg a volt
tyúkjához, aki miatt nem hívott el.
Szinte remegtem, miközben a betűket kerestem, pedig odalent
nem is vettem észre, hogy ennyire dühös vagyok. Végül sikerült
elküldenem.
Levittem magammal a mobilt, és befejeztem a reggelit. Kábé tíz
perc múlva pityegett a telóm, és rögtön meg is nyitottam a választ.

– 379 –
 Kedves, hogy velem akarsz mozizni, de nem randizunk. Amúgy
ott leszek a bálon. Ákos
Mi van?
Ákos?
Hogy kerül ide Ákos?!
Egy hang szinte ordított a fejemben. Az nem lehet!
Mire az üzenet végére értem, már éreztem, hogy valami nincs
rendben. A képernyő tetején óriási betűkkel virított a Reichart
Ákos név. Kész, kidőltem.
Nem lehetek ennyire szerencsétlen.

***

Az üzenet megnyitása utáni első perc a szívinfarktus jegyében telt.

A másodikban káromkodtam. Vörösen égő arccal mászkáltam a
konyhában, és magamat szidtam, mennyire hülye vagyok. A régi
telefonommal egyszer már csináltam ilyet, de az ember azt hinné,
okostelefonnal nem ennyire egyszerű félreküldeni egy üzenetet,
főleg egy rohadtul privát üzenetet, elvégre nálam fotók is vannak a
nevekhez rendelve. Jelentem, nekem ezzel is lazán sikerült.
Nem neked akart menni – pötyögtem be egy újabb üzenetet.
Ezúttal tényleg Ákosnak szólt.
Mindjárt gondoltam – jött a válasz három röhögő fejecskével
együtt.
Ó, hogy lehet valaki ennyire genyó, hogy direkt csak ennyit
válaszol? Nem tudna megnyugtatni, hogy „semmi vész, tartani
fogom a számat”?

– 380 –
 Nos, a három teli szájjal röhögés bizonyára azt jelenti, hogy
nem. Rohadt élet! Utáltam, hogy már megint Krisztián legjobb
haverja előtt égtem be.
Figyelj, lehetne, hogy ezt nem mutatod meg neki? – írtam
gyorsan.
Már piszok sokkal tartozol nekem.
Szuper, ez úgy hangzott, mintha eladtam volna a lelkem az
ördögnek. De inkább ez, mint hogy megmutassa Krisztiánnak az
SMS-t. Büszkeség is van a világon.
Döntöttem. Nem vagyok százas, az fix, mert még én
hálálkodtam Ákosnak, hogy milyen rendes, és természetesen majd
behajthatja rajtam a tartozást.
Alig kezdődött el az április, máris utáltam.

***

Vasárnap délelőtt Márk bukkant fel nálam, hogy megbeszéljünk

pár dolgot a tánc koreográfiájával kapcsolatban. Annak idején
javasoltam neki, hogy fel lehetne turbózni a fellépés elejét
botokkal, mert néptáncórán előkerült a téma, és a fantáziámat
azóta piszkálta, miféle lehetőségek rejlenek még a botokban az
ismert néptáncos hagyományokon túl. Valami vagány botforgatós
mozdulatsorra gondoltam, meg egy kis dübörgésre vele a padlón,
ami meghökkenti a közönséget. Jó kis indítás lehetne.
Márk végül saját ötleteként adta elő a csoportnak, de előtte
erősen lehülyézett, mert természetesen sejtette, hogy el akarom
kerülni a vitát Ginával.

– 381 –
 Márk tehát átjött vasárnap, mert mutatni akart nekem valamit.
Szinte vibrált az izgatottságtól, én meg csak álltam lent a
táncteremben, és vigyorogtam, ahogy egy néhai seprűnyéllel
viaskodik. A mozgása eléggé látványos volt, könnyen magam elé
képzeltem, milyen lehengerlő lesz a színpadon.
Húsz perc múlva már nekem is partvisnyél volt a kezemben, és
együtt gyakoroltunk.
Bár a próbák elején eléggé összekaptam Ginával, hogy ki akarok
maradni a csípőriszálós részekből, és akkor a porcelánhercegnő azt
javasolta, hogy nyugodtan csatlakozzak a fiúkhoz, de nem tettem.
Megbontotta volna az egész egységet. Kivételes helyzetben van a
tánccsoport, mert egyenlő arányban vannak a fiúk és a lányok, és
ezt ki kell használni. Gyerekes dolog lett volna csak azért lány
létemre a fiúkhoz csatlakoznom, hogy felbosszantsak egy
porcelánbabát.
Maradtam a lányoknál, de ettől függetlenül a kezdetektől
érdekeltek a fiúk akrobatikus részei, ahol mi háttérbe szorulunk.
Ezért mentem fel szétcsavarozni a partvist, és még jó, hogy anya
nem műanyag nyelet használt, mert el is tört volna azonnal.
– Védd magad! – mordult Márk, én pedig a fejem fölé emeltem
a fát. Márk botja hatalmasat csattant.
– Hé, agyon is csaphattál volna – mondtam felháborodva, mert
ezt az utolsó, fejbe vágós mozdulatot erősnek éreztem. A tánc
valahol átment harcba, bár először csak játékból „kardoztunk”, de
aztán elkezdett alattomosan rám támadni.
– Nyugi, ha látom, hogy nem jól tartod a botot, nem ütöttem
volna.

– 382 –
 – Megnyugtató – feleltem, pedig tényleg nagy odafigyeléssel
csinálta. Mindig láttam előre, mit tervez, és biztos, hogy tényleg
nem ütött volna meg, ha észreveszi, hogy fáziskésésben vagyok. –
Kínos lenne, ha kék-zöld foltosan mennék holnap suliba. Tudod,
kérdezgetnének.
– Miről? – fordult felém kíváncsian.
– Ööö… hogy versz-e?
Felnevetett.
– Őrült vagy, Lil. Nem verek csajokat. Meg alapból másokat
sem – tette hozzá hirtelen elkomolyodva.
– Csak Krisztiánt éri mindig ez a megtiszteltetés?
– Mindig?
Vállat vontam. Értelmezze úgy, ahogy akarja.
– Tehetek én róla, hogy mindig így alakul? – kérdezte.
Tulajdonképp… ahogy mostanában Krisztián viselkedik,
annyira nem is bánom, hogy néha valaki behúz neki.
– Ejtjük Havasit? – kérdezte Márk.
– Bocs, én hoztam fel. De amúgy szerintem sokkal több
dologban hasonlítotok, mint amit szeretnétek bevallani.
Erre a szemét forgatta, én meg elnevettem magam, és
támadásba lendültem.
Utána Márkkal még sokat beszélgettünk, és kérdezgettem
Kristófról is. Hiába ültek egymás mellett minden órán, már alig
kommunikáltak. Felszínes volt az egész. Annak ellenére, hogy
Kristóf kiszínezte Márk dolgait, szerintem Márknak hiányzott.
Kristófon kívül sosem volt barátja a Duna-partiban. Ott volt a

– 383 –
harmadikos Szilveszter és a barátja is, de velük mintha csak
haverkodott volna.
Kizárólag rajtuk múlt, hogy helyre tudják-e hozni a dolgaikat
Kristóffal. Én mindenképp ezt kívántam nekik.

***

A második héten az ofő elkezdte szervezni az osztálykirándulást,

ami fájó pont lett apa miatt, mert bőszen meg akarta torpedózni.
A többfelvonásos dráma vége az lett, hogy rámondta az igent,
de addigra elég csúnya dolgokat vágtunk egymás fejéhez. Hétfő
este volt, fél kilencre ért haza, én meg kijelentettem, hogy Kökény
tanárnőnek tudnia kell, hány fő megy biztosan a kirándulásra.
Szerintem apának nem volt kedve belemenni egy veszekedésbe,
mert viszonylag hamar elengedett, de azért még hozzáfűzte, hogy
régen nem voltam ennyire önző.
Ez aztán rányomta a bélyegét az egész hétre, mert reggelente
apa hozzám sem akart szólni, köszönés helyett csupán morgott
valamit az orra alatt, aztán amikor hazaértem, majdhogynem
átnézett rajtam.
Péntekre kezdtem magamhoz térni, és végre a világ – na jó, a
suli – dolgaival is foglalkoztam.
A tavaszi bálra készült szórólapok nagyon szépek lettek. Így,
hogy vastag papírra nyomtatták, és Ervin ennyi időt fordított a
grafikára, nagyon igényes lett. Dobtam is neki egy e-mailt, hogy
megdicsérjem. Megérdemelte.

– 384 –
 Flóra egész héten készült és szervezkedett, és pénteken
nagyszünetben bocsánatot kértem tőle, hogy nem igazán
segítettem neki, de csak legyintett, mert Jázmin és Gréta bedobta
magát helyettem. Például lelkiismeretesen próbáltak fiú
modelleket szerezni a feliratos pólókhoz, mert már nem csak Zed
versikés pólójáról volt szó. Került egy újabb darab is a kollekcióba.
A lányok végül sikerrel zárták a hetet, két harmadéves fiút is
sikerült beszervezniük.
A novellafordítással nem haladtam sehová, de nem is
idegesítettem magam, amikor Herczeg érdeklődött róla.
Egyszerűen annyit mondtam neki, hogy még nem tudtam vele
foglalkozni, és ezzel ő sem tudott mit kezdeni.
Nehezteltem Krisztiánra. Ez az egész döntésképtelenség, hogy
egyikünket sem hívja el, nevetséges volt. Már egyszerűen gondolni
sem akartam rá.
Persze nem tudtam mindig elkerülni vele a találkozást, mert
egyik délután úgy sikerült összehozni, hogy csapatosan mentünk a
Zeróba. Krisztián próbált volna kedves lenni velem, például
előreengedni az ajtónál, de nem voltam vevő a lovagiasságára.
– Kint maradnál egy kicsit? – kérdezte tőlem.
Jázmin odakapta a fejét, aztán odasúgta nekem, Hogy ne
kíméld, holott szerintem fogalma sem volt, mi a szitu.
Krisztián lecövekelt az ajtóban, megvárta, míg Levi és Kristóf is
elmegy mellette, aztán addig ácsorgott, amíg Gréta is
hallótávolságon kívülre ért. Flóra nem tudott eljönni velünk, mert
valamit sürgősen meg kellett otthon varrnia, Márk meg alapból
nem vegyült Krisztiánnal.

– 385 –
 Mindenesetre kint maradtam.
– Tűzszünet? – kérdezte idegesen, míg a többiek beültek egy
asztalhoz.
– Felőlem.
– És úgy normálisan?
– Most miért csesztetsz?
– A bál miatt vagy mérges?
– Nem. Adrienn miatt vagyok mérges – mondtam. – Szerintem
totál hülyét csinálsz magadból miatta.
– Azért meséltem el mindent róla, mert azt hittem, megérted.
Felnevettem, de nem örömömben.
– Nem gondolkodtál el rajta, miért szorul állandóan a
segítségedre? Normális, hogy azonnal ugrasz? Megmondom én
neked, miért viselkedik így. Vissza akar kapni.
Krisztián dühös lett.
– Fogalmam sincs, hogy jön ez most ide, de ismerhetnél már
annyira, hogy tudd, egyetlen csajnak sem hagyom, hogy dróton
rángasson! És elég gáz, hogy csak ennyit látsz az egészből.
Szerinted milyen érzés mindennap látnom valakit, akit bántottam?
Azért vagyok vele, mert próbálom helyrehozni, amit elszúrtam.
Próbálok megint a barátja lenni, mert egyszer már
cserbenhagytam. Ha akartam volna, rég összejövök vele újra.
Egyetlen szót sem bírtam kinyögni, miközben még egyszer
megforgatta bennem a kést.
– Majd szólj, ha bízni kezdesz bennem. – Krisztián úgy nézett
rám, mintha életében nem csalódott volna nagyobbat senkiben.
Összeszorult a szívem.

– 386 –
 Ő bement a Zeróba, én meg szó nélkül hazaindultam. Útközben
alig észleltem a világot körülöttem. Az embereket nem mindig
sikerült kikerülnöm, és egy autóst is az utolsó pillanatban vettem
észre, aki nem akart elengedni a zebránál.
Mire hazaértem, már könnyeztem.

***

Hétvégén nem találkoztam Krisztiánnal, legalábbis ha azt nem

számítjuk, hogy macskahajkurászás közben láttam egy pillanatra.
Moneypenny épp összeakaszkodott egy szomszéd kutyával a kert
végében, és miután megmentettem az apró, jámbor jószágot a
vérmes cicám haragjától, megláttam az ablakban Krisztiánt.
Aztán a pillanat elmúlt, ellépett az ablaktól.
Ahogy a Zero előtt, most is mintha egy nagyobb erő szorította
volna össze a szívem. Pocsék érzés volt.
A három tanítási nap kínszenvedésként telt, főleg a közelében,
aztán szünet következett. Sajna nem álltam fényesen zsebpénzzel,
ezért kénytelen voltam megfogadni anya tanácsát. Nem
tervezhettem költséges programot.
Először is táncoltam. Ahhoz csak le kellett mennem az
alagsorba, és elengedni magam. Az elengedés rész nehezen ment,
úgyhogy maradtam a kemény munkát igénylő táncnál. Vagyis
gyakoroltam.
De ez sem elégített ki. Elmentem a könyvtárba, és találtam egy
érdekes könyvet, amit ki is kölcsönöztem. A benne lévő
gyakorlatok az aerobik és a táncmozdulatok határán voltak, és

– 387 –
remekül elfoglaltam vele magam. Kidőltem tőle, és este fáradtan
másztam be az ágyba.
A barátnőim sem erőltették a találkozást. Megkérdeztük Flórát,
hogy segítsünk-e neki valamiben, de azt mondta, ebben a fázisban
már nem tudunk, csak feltartanánk. Aztán bocsánatot kért, hogy
nem úgy gondolta, de tényleg nem bántódtunk meg. Szerintem
egy rendes divatbemutatót is kézben tudna tartani.
Jázminnal is csevegtem egyik este, mert egyre kevésbé akartam
ott lenni a bálon. A múltkori félrement üzenet után elfelejtettem
szólni neki a terveimről.
– Hogy döntöttél a bállal kapcsolatban?
– Elmegyek – felelte határozottan.
A tervem ugrott. Nagyszerű.
– Miért gondoltad meg magad?
– Nem fogok idegeskedni egyetlen srác miatt sem.
Hú, Jázmin ezek szerint összekapta magát.
– Tudom, hogy Kristófnak elég sok dolog összejött, de ettől még
egy bunkó – folytatta. – Bocs, lehet, hogy nem neked kellene
kitálalnom.
– Csak nyugodtan.
– Tudod, mi volt a legdurvább? Hogy elmesélte, neki milyen
természetes, hogy már lefekszik csajokkal. Én meg közben azt sem
tudom, mit kellene éreznem az első alkalom után.
– Hát, azt tőlem is hiába kérdezed – mondtam csendesen. Az
ágyon ültem, és mivel a szobám ajtaját is becsuktam, tovább
folytattam:

– 388 –
 – Én már a gondolattól is totál parázok, hogy egy fiú… hát
szóval, hogy meztelenül lát. Nem mintha félnem kéne tőle, mert
kábé kétszáz év múlva lesz esélyes, hogy ez bekövetkezik.
– Az teljesen normális.
– Mi? Hogy kétszáz év múlva lesz pasim? Azért meg tudsz
vigasztalni.
– Nem, te dilis – nevetett. – Az normális, hogy parázol a
meztelenkedéstől.
– De vannak lányok, akik ezt sokkal lazábban kezelik.
– Vannak. Én is hallottam ezt-azt egy régi ismerősről. Azt
pletykálták, esténként klubokba jár a haverjaival, és váltogatja a
pasikat.
– Mi miért nem járunk klubokba, mint Aliz és Ivett? – tettem
fel a kérdést.
– Házibulikba járunk – felelte Jázmin egyszerűen.
Azért elkezdtük taglalni, hová mehetnénk, ha akarnánk, de
végül egyikünknek sem volt kedve hozzá.
Azért abban is nagyon egyetértettünk, hogy a fiúkból
mindkettőnknek elege lett.
De nagyon.

***

A tavaszfesztivál a szünet utáni péntekre esett, és Krisztián

anyukája felajánlotta, hogy aznap elvisz minket a suliba.
Visszautasíthattam volna, de nem akartam magyarázkodni.
Valahogy kibírom azt a pár percet Krisztiánnal egy kocsiban. Nem

– 389 –
haragot éreztem, inkább kimerültséget, és kicsit aggódtam is érte.
Szerintem az a lány kihasználja, és ezt, úgy tűnik, nem akarja
meglátni. Krisztián szerint meg nem bízom benne, és nem érem
fel ésszel azt a fajta segítőkészséget, amit produkál. Tudom, hogy
nem így mondta, de ez volt a lényege.
Nem láttam a kiutat ebből a helyzetből.
Tanítás híján hiányoltam a hátitáskámat, ami helyett egy kisebb
oldaltáskát vittem aznapra. A kocsiban Havasi anyuka
megkérdezte, milyen programokat választottam. Elmondtam, hogy
elsőként egy világutazó pasi előadására megyek, aki amúgy valami
kutató, de már nem emlékeztem, mit is kutat. A szórólap szerint
diafilmeket is hoz az utazása helyszíneiről, és nekem ez elég volt.
Krisztián mindezt úgy véleményezte, hogy horkolást színlelt, mire
az anyukája felnevetett.
Meg tudtam volna ölni egy pillantással.
Patrik zenei vetélkedőt javasolt Ervinnek, arra is be akartam
nézni.
– Hogy lealázhass másokat a senki által nem ismert zenéiddel –
szólt közbe Krisztián mogorván.
Nem reagáltam, bár érdekes volt hallani, hogy közvetlenül
hozzám beszél. A Zero előtt történtek óta nem nagyon
kommunikáltunk. Mondjuk úgy, kizárólag társaságban szóltunk
egymáshoz.
Aztán ott volt Flóra divatbemutatója – szerencsére nem kellett
idén kifutóra állnom –, amit meg akartam nézni, előtte pedig
játszom a Béna Kosarasok Bajnokságán. Ezt tavaly is
megrendezték, de akkor még név nélkül. Ervin persze adott egy

– 390 –
találó nevet a rendezvénynek, mert olyan precíz, de a feltételek
maradtak. A jelentkezés teljesen fakultatív. Ha nem érzed magad
bénának, nem jelentkezel, így senki sincs megsértve.
– Ja, és meg szeretném nézni Máté és a csapata néptánc
fellépését. Páran külsősök közülük, de a diri engedte, hogy
bejöjjenek, sőt a saját iskolájuk igazolta nekik a hiányzást.
Komolyan, szerintem indulhatnának a Felszállott a pávában is.
Krisztián itt megint horkolni kezdett, de úgy tettem, mint aki
nem hallja.
Nagyjából úgy telt a nap, ahogy terveztem. Nagyon tetszett a
diafilmes előadás, mert az a pasi a sarkvidéken is járt. Most
komolyan, hányan mondhatják el, hogy találkoztak olyannal, aki
részt vett egy expedícióban az Északi-sarkon?
Krisztiánnak igaza lett, a vetélkedőn sok számot ismertem.
Végül csak hatodik lettem. Ketten is stúdiósok akartak lenni, akik
megelőztek, meg persze ott volt Márk is, aki nagyon jó e téren.
Imádtam a Bénák Bajnokságát, főleg, hogy már közel sem
voltam olyan béna. Én lettem a csapatkapitány, Kristóf pedig
fotózott. A végén csupán egyetlen képre mondtam, hogy
megtarthatja, de nem érdekelte a véleményem. Az ő gépe, az ő
fényképei.
Flóra pedig felpörgött. Mint a búgócsiga, olyan volt a
divatbemutató előtt. Ide-oda rohangált, utasítgatott és
rendezkedett. Egy szoknya baromira megtetszett egy elsős csajszin,
és megjegyeztem a szabását, hogy valami hasonlót még időben
beszerezzek a nyárra. A bemutató végén meg is kértem Flórát,

– 391 –
hogy mutassa meg, mielőtt visszajuttatja a gazdájának (mert
kölcsönruhák is szerepeltek a bemutatón), mire felnevetett.
– Az az én szoknyám volt – mondta, aztán fáradtan lehuppant
egy székre a teremben. – Mármint én csináltam.
– Uh! Komoly? Ezt nem is mutattad!
Flóra csak vállat vont, de azért pár perc faggatózás után
elmondta, hogy az anyukája turbó tempóban varrta meg neki az
álomruhákat, és ezért tudta ennyi ötletét elhozni ma ide. Azt is
mondta, hogy nagyon örül, hogy vége van, de látszott, imádta a
hajtást az elejétől a végéig.
– Szerinted milyen volt úgy egészben?
– Minden jól ment – feleltem mosolyogva.
Flóra szemrehányóan nézett, és göndör fürtjeit babrálta.
– Az elsős csajszi kétszer botlott meg a saját lábában, és már
elsőre is észrevette mindenki. Az egyik C-s lánynak elfelejtettem
odaadni a táskát a kezébe. A fiúk meg majdnem visszamondták,
úgy kellett lekönyörögnöm a csillagokat az égről, hogy
maradjanak. Ráadásul korán reggel még beugrottunk anyával a
hipermarketbe vásárolni, és kábé tíz ember napját tettem
boldoggá, amikor a szemük láttára közöltem a kávéautomatával,
hogy két cukrot kérnék a kávémba.
Elképzeltem a jelenetet. Felnevettem.
– Túlhajtottad magad. De nem baj, szuper voltál.
Mivel közben Jázmin és Gréta is felbukkant, és mindannyian
egy véleményen voltunk, Flóra lassan lehiggadt, és kifújta magát.
Aztán elbúcsúztunk.

– 392 –
 ***

Ezúttal nélkülöztem a lányokat a bulira felkészüléshez, és kicsit

védtelennek éreztem magam egyedül a sminkkészlettel meg a
csatokkal. Nem azért, mert nem boldogultam. Egyszerűen jólesett
volna a segítség.
Anya észrevette, hogy csak vergődök, és odajött hozzám.
– Segítsek? – kérdezte kedvesen.
Boldogan fogadtam a segítséget, úgyhogy hozott egy széket, és
leült mögém a sminkasztalhoz. Hetedikes koromban kaptam a
tükrös szekrényt, amin jelenleg kozmetikumok, fésűk, csatok és
hajgumik sorakoztak, mert akkortájt sokat nyűglődtem, hogy
szépnek kéne kell lennem a táncfellépéseken.
Anya arcát néztem a tükörből, aztán a szőke és a vörös
hajszínünk közti feltűnő különbségen merengtem. Anya közben
kifésülte a hátam közepéig érő tincseket, mint kislány koromban.
– Olyan szerencsés vagy, hogy ilyen szép és könnyen kezelhető
a hajad – sóhajtotta irigyen.
– Neked is szép a hajad, anya – vigasztaltam.
– De vékony szálú. Neked egyszerűen tökéletes. Milyen frizurát
szeretnél?
Először valami elegáns kontyra gondoltam, de egyedül megyek,
szóval lehetek merész. Legalább a frizummal feldobnám az
egyszerű fekete szoknya, fekete V kivágású felső összetételt, amit
választottam.
Végül egy csini, magasan felkötött lófarkas frizurát kértem, és
anya megalkotta nekem. Ezután ki is sminkelt, de a végét már

– 393 –
átvettem tőle. Egy halvány színű rúzst választottam, amit anya
felvont szemöldökkel nézett, de hát rúzs nélkül egy lány ne
induljon buliba.
Anyát kértem meg arra is, hogy vigyen el. Legnagyobb
bánatomra a suli előtt ott volt Krisztián és Ákos. Bunkóság lett
volna, ha nem köszönök, mielőtt elmegyek mellettük.
Rá sem kellett volna néznem Krisztiánra, mert piszkosul jól állt
rajta a fekete cucc. Hosszú ujjú inget viselt, kigombolt nyakkal
meg egy fekete nadrággal. A hajával nem bíbelődött sokat, nem is
illettek a képbe azok a kusza szőkésbarna tincsek, amik olyan
puhának tűntek.
– De összeöltöztetek – mondta Ákos egy füttyentés után, és
mindkettőnktől durva pillantást kapott válaszul.
– Hú, fájó pontra tapintottam? – szemétkedett tovább.
Tapintott? Nem, az túl enyhe szó. Rátaposott, aztán páros lábbal
ugrált rajta.
De legalább úgy tett, mintha tényleg nem kapott volna tőlem
üzenetet, és semmiről sem tudna.
Ákos rövid ujjú fehér ingben volt, és hasonlóan laza, mégis
dögös látványt nyújtott, mint a barátja. Minden lány, aki elment
mellettük, megnézte őket.
– Kivel jöttél? – kérdeztem Ákostól, hogy ne kelljen
boncolgatni a fájó pont témakört.
– Csodás társasággal. Önmagammal.
– Kretén vagy!

– 394 –
 – Nem. Én harcos vagyok, nem kalandor – mondta büszkén,
enyhén röhögve. Ezek szerint látta a divatbemutatót, és elolvasta a
titokzatos Zed pólófeliratát.
– A szőke herceg meg végképp nem – mondta Flóra, amint
megérkezett.
Flóra eddig nem cigizett a jelenlétünkben, de most bizony ott
volt egy szál a kezében. Kapott is érte pár piszkálódó megjegyzést
Ákostól, de Jázmin épp befutott a másik irányból, és a védelmébe
vette Flórát.
– Állítsd le magad! – förmedt rá Ákosra. – Semmi közöd hozzá,
hogy cigizik-e.
– Mi van, csajok? Ne rajtam töltsétek ki a mérgeteket, mert
nincs pasitok, aki elhozott volna.
– Nem egyedül jöttem – jelentette ki Jázmin, és egy távolabbi
kocsira mutatott, amiből egy negyedéves srác szállt ki. A neve nem
rémlett, csak annyit tudtam, hogy elég alter srác. Legfőbb
jellemzője, hogy a fülhallgató mindig benne van a fülében, de
azért vállalhatóan néz ki a maga elvont módján. Ja, és azt is
lehetett tudni róla, hogy rajztagozatra jár, és képregényeket rajzol,
mert a suliújságban hónapról hónapra jelenik meg egy szuperhősös
képregénye.
A srác odajött hozzánk, végignézett a társaságon, aztán
Jázminhoz fordult.
– Bejössz?
– Egy kicsit még maradnék – mondta Jázmin, aki ma tündökölt.
Vörös ruhát választott, leengedve hagyta a haját, és szemüveg
helyett kontaktlencsét viselt.

– 395 –
 A srác mondta neki, hogy elkerülné a találkozást a közeledő
osztályfőnökével, aki pipa rá a reggeli késése miatt. Biccentett
nekünk, aztán bement az iskolába.
Egy halom kérdésem volt… nem, még annál is több, és
Flórának is, de nem a fiúk előtt akartam feltenni.
– A kísérőm – mosolyodott el Jázmin, mintha totál hülyék
lennénk, és nem vettük volna észre, hogy a srác, aki fekete sálat
vett fel az öltönyszerűségéhez, az a kísérője.
Ekkor hátrafordultam, mert úgy éreztem, valaki figyel minket.
És… bingó! Kristóf közel járt, és a társaságunkat szemlélte. Ahogy
felénk sétált, egyáltalán nem tűnt elragadtatottnak. Hiszen mit is
látott? Például az alter srácot, aki Jázmint kísérte. Mire odaért
hozzánk, teljesen helyrerázta az arcvonásait, de akkor sem járt a
piros pont, mert elkésett a pókerarccal.
– Sziasztok.
Kristóf egyetlen szerencséje az volt, hogy Levi is akkor érkezett
meg, úgyhogy négy fiú már elég volt arra, hogy belemerüljenek
valami fiús témába.
Flóra ezúttal sárga, hosszú ruhát viselt, amiben nagyon
másképp volt szép, mint Jázmin. Flóra a nyári napfény volt a
szürkületben, míg Jázmin éjszakai ragadozóként érkezett. És hogy
én minek öltöztem? Teljesen átlagos tizedikes csajnak, aki buliba
készült.
– Ez most bolti, nem én varrtam – mondta Flóra, miközben
megigazította ruháját. – Anyutól kaptam.
Pár perc múlva Gréta is megérkezett egy indigókék, selymes
hatású ruhában, hasonló konttyal, mint amilyet én is szerettem

– 396 –
volna először. Még Ákos is odakapta a fejét, és elismerően
végigmérte.
– Azt hittem, nem tudok jönni – magyarázkodott Gréta. – A
tesóm belázasodott, és be kellett menni vele az ügyeletre. Anya azt
mondta, ne aggódjak, majd hívni fog.
Így már érthető volt, ahogy magához szorított az apró
borítéktáskát. Biztos a hívást várta.
Mivel csak a lányokkal beszéltem meg találkozót a suli elé, és
mindenki megérkezett, akit vártam, felvetettem, hogy
bemehetnénk. A fiúk is bejöttek velünk.
Átvágtunk az aulán, aztán az udvaron megláttam Márkot. Az
egyik padon ült és telefonált, de azért odaintegetett nekünk.
A feldíszített, kivilágított asztalokkal és székekkel berendezett
tornateremben Jázmin rögtön leszakadt rólunk, és megkereste a
képregényrajzoló srácot, majd a többiek is szép lassan
szétszéledtek. A végén hármasban álldogáltunk: Krisztián, Kristóf
és én.
Kristóf viszonylag hamar megkérdezte, Jázmin mikor szedte fel
azt a korcsot. Igen, ezzel a szóval illette.
– Nem tudom, nekem sem mesélt róla – feleltem, elengedve a
fülem mellett a nagyon „kedves” véleményét. Nem akartam
prédikálni neki.
Ekkor Adri került elénk, és hiába készültem fel rá, hogy fel fog
bukkanni, mégiscsak a földbe döngölt a látvány. Gyönyörű
almazöld ruhájában visszafogott, szűzies szépségnek tűnt. Közben
úgy pillantgatott az egyik fiúról a másikra, mintha azon
morfondírozna, melyiket is kérje fel táncolni.

– 397 –
 Persze egyetlen szót sem szólt, mégis lehetett tudni, mit vár el
Krisztiántól, aki a karját nyújtotta felé, aztán már el is tűntek.
Megint nem hoztam hányózacskót.
– Mi van velük? Összejöttek? – kérdezte Kristóf.
– Állítólag nem.
Kristóf Jázmint figyelte, aki addigra már az egyik asztalnál ült
egyedül, mint egy dáma. Abban a vörös ruhában és az azóta
magára kent kihívó, immár a prostiskálán is mérhető vörös rúzzsal
nagyon szexi látványt nyújtott. A fiúk utánafordultak, és a
nyakamat rá, hogy ezek a srácok hétfőn nem fogják felismerni a
szőke kontyos, szemüveges, pólóba és farmerba öltözött Jázmint.
Valószínűleg Jázmin ezt is akarta. Feltűnést, de csak mára.
Helyesbítek: oltári nagy feltűnést.
– Na, mi van? – kérdezte, amikor odamentem hozzá.
– Totál felcseszted Kristóf agyát, ugye tudod?
– Túléli.
– Tulajdonképp hogy szedted fel azt a srácot?
– Eddig is olvastam a képregényét, délelőtt meg beszéltem egy
csajjal, aki jól ismeri. Csak tudni kell, mi egy pasi gyengéje, és ott
kell megfogni. Az övé az egója, meg hogy otthonosan kell
mozognod sötét fantáziavilágokban.
– Mintha egy előre eltervezett hadműveletről beszélnél. Ijesztő
vagy!
Közben Flóra és Gréta is megtalált minket, rájuk két C-s kosaras
fiú repült rá. Flórának úgy kellett elzavarni a fiúkat, hogy most
csajmegbeszélés van.

– 398 –
 A srácoknak biztos feltűnt, hogy sok meccsre elmegyünk, csak
hát ezek szerint az nem esett le, miért. Közel sem fanatikus
sportimádatról van szó.
– Rajongók? – kérdeztem őket lelkesen, hátha van valami
fejlemény.
– Randira hívott… – mondta Flóra, és a két srác felé bökött. –
Norbi vagy Robi, nem is tudom, melyik.
Ez nem volt túl hízelgő a fiúkra, de Flóránál baromi magasan
van a mérce. Annak idején Jázmin nagyon jól összefoglalta, hogy
szerinte Flóra az a fajta lány, aki kiválaszt a suliból egy pasit, és
évekig epekedik utána. Már két éve nem mozdultunk el erről a
pontról. Nem mintha én kritizálhattam volna. Hány éve nem
mozdulok a libikókajátékból Krisztiánnal? Pont két éve.
– Téged Robi hívott randira – közölte Gréta hidegen.
– És elmész? – kérdeztem Flórát.
– Ugyan már!
– Miért nem?
– Miért mennék? – háborodott fel.
Gréta ránézett, a tekintete átváltott fagyossá.
– Például azért, mert tíz perc alatt átjött, hogy kedves és
figyelmes.
Flóra értetlenül bámult rá.
– Ennyi?
– Ennyi bőven elég, mert bunkóval tele a padlás – szállt be
Jázmin is a beszélgetésbe. – És talán leakadnál Ákosról.

– 399 –
 Jázmin beszólását csend követte, abból az ijesztő fajtából. Flóra
azonban nem sértődött meg, és azt mondta, meggondolja a randi
dolgot.
Ami azt illeti, elég hamar átgondolta. Tíz perc múlva már
kettesben dumált a sráccal valamivel távolabb tőlünk. Közben a
másik fiú, Norbi vagy Robi, letelepedett hozzánk az asztalhoz,
hogy Gréta közelében legyen. Mivel Jázmin fiúját nem láttuk
ezután, a srác rájött, hogy hármunk figyelmét élvezi, és totál
zavarban lett, amikor kérdezgetni kezdtük. Azért keményen állta a
sarat az egyáltalán nem romantikus helyzetben.
Amikor kezdtem feleslegesnek érezni magam, elmentem
innivalóért. Balszerencsémre a büféasztal előtt pont belefutottam
Adriennbe. A vállára hulló hullámok és a visszafogott mosolya
miatt úgy nézett ki, mint valami tündérhercegnő.
– Szép ruha – mondtam neki.
– Te is… csinos vagy – felelte diplomatikusan. Mindketten úgy
tettünk, mintha annak idején nem dobtam volna ki a bulimból. A
kedvesnek tűnő mosoly szabályosan az arcára ragadt.
– Bocs, most megyek, Krisztián ígért nekem még egy táncot.
Egy ideje rendszeresen leblokkolok, amikor a leginkább a
helyén kellene lennie az eszemnek. Vagyis Adrinak sem tudtam
semmit felelni, de nem is várta meg, míg észhez térek. Egy kedves
mosollyal odébbállt, én meg sorra kerültem a büfénél.
Az üdítővel a kezemben megálltam a táncparkett szélén, és az
almazöld ruhát kerestem a szememmel. Elég hamar kiszúrtam.
Láttam, ahogy Adri megragadja Krisztián vállát, aztán közel
húzódik hozzá. Lassú szám ment, olyan összebújós fajta, hogy a

– 400 –
fene vinné el a stúdiósokat, most mit romantikáznak? Nem is
nagyon kell az ilyenre táncolni, csak hozzásimulni a pasihoz, és
ringatózni.
Pontosan ezt is tette mindenki.
Szívesen belemélyedtem volna ennél részletesebben is az
önmarcangolásba, ha Kristóf nem áll meg mellettem. Egy ideig az
almazöld ruhás boszorkát figyelte, aztán felém fordult.
– Van kedved táncolni?
– Nincs – morogtam.
– Nem úgy – bökött a fejével kábé a táncparkett összes
párocskája felé.
– Hát hogy?
Elmosolyodott azzal a gonosz kis mosollyal, hogy rögtön
tudtam, valami őrültséget forgat a fejében.
– Színház az egész világ – felelte, és azonnal megértettem, mit
akar. Használtuk már máskor is ezt a kulcsmondatot, és rá is
bólintottam az ötletre. Kristóf elvágtatott a stúdiósokhoz, hogy
sutyorogjon velük valamit, és tudtam, hogy épp lezsírozza a zenét,
bár még fogalmam sem volt, mi lehet az.
Mire vége lett egy újabb összebújós dalnak, Kristóf is visszatért.
Majd felcsendült egy régi, de ismerős zene. Sam Brown Stop című
száma volt, amit egyszer Kökény tanárnő tett be nekünk táncórán
improvizációs feladathoz. Nekem annyira megtetszett, hogy
nyaggatni kezdtem vele Kristófot, mert lehetőségeket láttam
ebben a zenében. Először letöltöttem a dalszöveget, gyorsan
lefordítottam, aztán Kristóffal együtt egy rövid koreográfiát is
alkottunk hozzá. Persze az már több délután munkája volt.

– 401 –
 Kristóf a kezét nyújtotta felém, és forró tenyerébe csúsztattam a
kezem. Amikor Sam elkezdett énekelni, úgy léptem felé, mint egy
boldog, szerelmes lány. Mert abban a pillanatban, amint
hozzáértem, már nem egyszerűen táncoltunk, hanem szerepet
játszottunk.
Boldog mosollyal hagytam, hogy Kristóf egy határozott
mozdulattal magához húzzon. A kezét puhán a derekamra tette, és
elégedetten hátrahajtottam a fejem, mintha másra sem vágynék,
csak erre a közelségre és gyengédségre kettőnk között. Kristóf egy
pillanatra a nyakamba hajtotta a fejét, és az orrával cirógatta meg a
bőrömet.
A történetet balett és modern tánc elemekből felépített
mozdulatokkal meséltük el. A szöveget követtük, és légies
mozgással, finom érintésekkel és kifejező mimikával elhitettem,
hogy szeretem ezt a fiút. Aztán ahogy Sam arról énekelt, hogy
hazudott neki a szerelme, kiszakítottam magam a karjai közül, és
erőteljesen ellöktem magamtól Kristófot.
Egy idő után azt vettem észre, hogy már nem is játszok. Túl sok
ismerős érzést énekelt meg az előadó. Hisz időről időre én is
próbáltam továbblépni, és nem foglalkozni Krisztiánnal, de nem
sikerült. Ráadásul néha én is azt éreztem, hogy elég lesz, megálljt
kell parancsolnom magamnak, különben összetörik a szívem.
A zene vége felé, amikor már a refrén ismétlődött, Kristóf
megállt, nem mozdult többé, míg én távolodtam tőle. Ahogy
egyedül táncoltam és egyre messzebbre kerültem tőle, kis híján
sírva fakadtam.

– 402 –
 Ekkor tudatosult bennem, hogy senki nem táncol rajtunk kívül,
a diákok gyűrűt vontak körénk. Ennyi diák előtt pedig nem
sírhattam el magam.
Reméltem, hogy mindenki azt gondolja, hogy a szomorúságom
megjátszott, és az előadás része. Egyedül én tudtam, hogy ez nem
így van. Sosem fordult még elő velem, hogy egy szerep ennyire
legyűrjön, de ezúttal megtörtént. Fölém kerekedett, és elvesztem
az érzéseimben. Fogalmam sem volt, hogy ez jó vagy rossz, de nem
éreztem magam jól, annyi biztos.
Még a taps alatt is, amit kaptunk, lehajtott fejjel bámultam a
cipőmet. El akartam innen tűnni, lehetőleg nagyon gyorsan.
Amikor elég erőt éreztem magamban, felemeltem a fejem.
Körbenéztem a tömegen, de sehol sem láttam Krisztiánt. Viszont
egy szőke, vörös ruhás lányt kiszúrtam, aki miután a szemembe
nézett, elfordult, és átküszködte magát a diákok tömegén.
Menekült.
Jázmin. Jaj ne!
Mit tettem?

***

Otthagytam Kristófot, és követtem Jázmint. Legalábbis

megpróbáltam követni, mert nem tudtam pontosan, merre indult,
miután kimenekült a tornateremből. Az aulában elakadtam, de
aztán az osztályterembe mentem. Ott voltak a kabátok, úgyhogy
esélyes, hogy felment a sajátjáért. Gyorsan felrohantam a lépcsőn,

– 403 –
a cipőm idegtépően kopogott, de ezúttal bármi könnyedén
felbosszantott volna.
Benyitottam a terembe, és majdnem összeütköztem Jázminnal.
Már felvette a kabátját, úgyhogy valószínűleg jól mértem fel a
helyzetet. Haza akart rohanni. Volt is rá oka.
– Jázmin, kérlek, ne haragudj – mondtam. – Úgy sajnálom!
– Mégis mit?
– Azt, amit a színpadon láttál. Mi csak táncoltunk.
– Szépek is voltatok együtt – morogta gúnyosan, és ki akart
kerülni. Nem hagytam neki.
– Amikor Kristóf felkért táncolni, eszembe sem jutott, neked ez
milyen érzés lesz.
Jázmin még jobban bedühödött.
– Tehát jól gondolom, hogy előre betanult koreográfia volt?
– Nem erre az alkalomra dolgoztuk ki, ez csak afféle
szórakozásnak indult annak idején.
– Akkor remélem, jól szórakoztál!
Annyira fájt hallanom a megbántottságot a hangjában, hiszen
én tehettem róla. Átverekedte magát rajtam, és gyors léptekkel
elindult a folyosón. Mentem utána.
– Én csak mérges voltam Krisztián miatt, és eszembe sem jutott,
hogy Kristóf ezzel neked akart visszavágni a képregény rajzoló
srác miatt. Szemét dolog volt tőle, haragszom is rá. Kérlek, bocsáss
meg!
– Most nem tudok.
Nem hagytam lelépni.

– 404 –
 – Hé, attól, mert megértem, hogy dühös vagy, azért ez elég
igazságtalan. Nekem mindketten a barátaim vagytok, és nehéz
eligazodni, hogy melyikőtök mikor akar a másikba belerúgni.
Mindig is imádtam Kristóffal táncolni, és eddig sosem kellett
mérlegelni, hogy hátsó szándékkal hív.
Jázmin megállt az aulában, a lengőajtónál, és felém fordult.
– Én is megértem, milyen szar neked ez az egész krisztiános
helyzet, de néha gondolkodhatnál is, mielőtt cselekszel. Talán nem
bántanál meg másokat. Főleg a barátaidat.
Ezzel faképnél hagyott.
– És ettől semmisnek veszed a bocsánatkérésemet? – kiabáltam
utána. – Mit kellene még tennem? Hibáztam. Beismertem.
Sajnálom.
– Felfogtam – nézett vissza rám. – Meg is fogok bocsátani.
Szuper, Jázmin elhúzott azzal a végszóval, hogy meg fog
bocsátani. Mikor? Holnap, holnapután vagy 2034-ben?
Visszamentem a tesiterembe, hogy elbúcsúzzak mindenkitől.
Megint rögtön Krisztiánt kerestem, de nem láttam sehol. Ráadásul
a tündérhercegnőnek is nyoma veszett.
Mire elmondtam a lányoknak, mi a helyzet, addigra meglett
Krisztián is. Dühösen viharzott át a tesitermen, majd egy
különösen dühös pillantást küldött felém. Váltott pár szót Ákossal,
aztán elment.
Úgy tűnik, egyikünknek se volt kedve maradni.

***

– 405 –
Másnap reggel fel akartam hívni Jázmint, de végül letettem róla.
Jobb, ha adok neki időt. Azt terveztem, hogy a hétvégén nem
zargatom, inkább a suliban próbálom kipuhatolni, hogy állunk.
Rögtön utána Kristóf következett volna, de őt sem hívtam fel.
Vele kapcsolatban nekem kellett idő, hogy átgondoljak mindent.
Jobb lesz személyesen tisztázni vele, mit is műveltünk a bálon.
Hétfőn reggel elő is vettem. Az udvaron kaptam el, és egy üres
padhoz vezettem. Épp odasütött a nap, és egész délelőtt ott tudtam
volna ülni és napozni.
Kristóf beleborzolt szőke hajába, és gyanakvóan nézett rám. –
Jázmin miatt akartál velem táncolni a bálon? – kérdeztem. – Azért,
hogy visszavágj neki?
Megdöbbentette a kérdés. Mivel a hétvégén nem zaklattam, azt
hihette, hogy minden rendben van. Pedig láthatta, hogy a
barátnőm után rohanok, miután befejeztük a táncot, és talán az is
feltűnt neki, hogy nem köszöntem el tőle, mielőtt hazajöttem.
– És akkor mi van? – kérdezett vissza hanyagul. Nem is tagadta.
– Az van, hogy belerángattál egy szemét helyzetbe.
– És? Amikor Jázmin odahozta azt a majmot, és mindenki
torkán lenyomta, hogy neki faszija van, akkor is kiakadtál?
– Volt némi különbség – figyelmeztettem.
– Például?
Jesszusom, tényleg nem értette?
– Kihasználtál engem, hogy felbosszantsd. Állítólag barátok
lennénk, és a barátok nem csinálnak ilyet egymással.
– Én is azért kellettem neked, hogy Krisztiánt idegesítsd,
nemde?

– 406 –
 – Rosszul is érzem magam miatta. De rajtad nem látok semmi
effélét.
– Oké, azt várod, hogy sajnáljam? Akkor bocs, sajnálom.
Ezt annyira irritálóan mondta, hogy tudtam, nem gondolja
komolyan.
Képtelen voltam tovább ott lenni vele.
Jázminnak sajnos igaza volt, tényleg nem gondolkodtam. Meg
akartam mutatni Krisztiánnak, hogy ha nem kér fel táncolni,
akkor megoldom mással. Valójában nagyon hiányzott, hogy
táncoljak vele, és borzalmasan zavart, hogy Adriennt többször is
felkérte.
Pocsék vége lett, az biztos.
A napom sajnos később se lett jobb. Jázminnal nem volt ugyan
szükségünk közvetítőre, de azért ha tehettük, mindketten Grétával
vagy Flórával beszélgettünk, nem egymással. Gréta amúgy
passzolta a B-s kosaras srácot, Flóra viszont még nem döntött Robi
felől.
– Jót dumáltunk, még haza is kísért egy darabon – mesélte el a
bál estéjének befejezését. – Azért nem szerettem volna, ha
megtudja a címem, ettől kicsit parázok, ezért lepattintottam pár
utcával hamarabb, de aranyos volt. Egész hétvégén chateltünk.
Szurkoltam nekik, tényleg. Fel tudna már dobni egy jól
végződött randi híre.
Azonban egy táncóra még hátravolt a napból, és az nem dobott
fel. Ráadásul Hegedűs tanárnő behívott óra után, mert szereti
megbeszélni az egyéni táncos produkciókat, mint például, amit a

– 407 –
bálon prezentáltunk. Kristóf nem maradt, azt mondta, nem ér rá, a
tannő meg nem erőltette.
Kettesben maradtunk a nagy táncteremben Hegedűs
tanárnővel. Azt mondta, egész ügyesek voltunk, persze ejtettünk
jó pár hibát, de nem is Broadway-minőséget vár tőlünk ebben a
korban.
Érdekes beszélgetés volt, rossz szemmel nézte mostanában,
hogy háttérbe húzódom a táncverseny próbái alatt, de most
egészen kedves volt. Úgy döntöttem, megkérdezem, mi a
véleménye arról, hogy érzelmileg annyira az előadás hatása alá
kerültem. Természetesen el kellett mesélnem az előzményeket,
legalábbis vázlatosan, mert mégsem tálalhatok ki mindent egy
tanárnak. Szerencsére nem éreztem cikinek a helyzetet.
– Úgy tűnik, a valós problémáid és a megtervezett előadás épp
keresztezték egymást – mondta Hegedűs tanárnő. – Előfordul az
ilyesmi. Ez inkább a színjátszás problémája, majd jövőre fogunk
foglalkozni vele bővebben. Nem tarthatod távol magad érzelmileg
egy előadástól, ahol érzelmeket kell közvetíteni. Ugyanakkor, ami
történt, azt mutatja, hogy meg kell tanulnod háttérbe szorítani a
magánéleti problémákat, mert ki is borulhattál volna. Nehéz
dolog. Ha komolyan akarsz foglalkozni a tánccal, akkor többnek
kell lenni egy hobbinál, ami örömet okoz.
Amikor a tannő ezt mondta, nagyon furán nézett rám. Féltem,
hogy jobban ismer, mint szeretném.
– Nem fog mindig örömet okozni, erre fel kell készülnöd…
Lesznek időszakok, amikor nem fogod szeretni, csak nyűg lesz

– 408 –
vagy kötelesség. De a végén mindig tudni fogod, hogy megérte.
Ezt garantálom.
Nem akartam tovább feszíteni a húrt, ezért megköszöntem,
hogy meghallgatott, aztán hazamentem.

– 409 –
 9. FEJEZET
–––––––––––––––––––––
MÁJUS, AMIKOR SENKI SEM TUD MEGMENTENI

MIRE ELÉRKEZETT AZ OSZTÁLYKIRÁNDULÁS NAPJA, Jázmin

megenyhült. Na jó, vettem neki egy aranyos plüssmacit, ami egy
szívecskét ölel magához, de nem giccsesen, és egyik este azzal
mentem meglátogatni. Utólagos születésnapi ajándéknak szántam.
Az ajtóban állva még akadtak kétségeim, mit fog lépni, de aztán
elmarta a macit a kezemből, és behívott.
Kivételesen a szüleimet sem idegesítettem fel az indulás
reggelén, amiért büszke voltam magamra. Mindketten felkeltek,
hogy elbúcsúzhassanak, és apa magára vállalta, hogy kivisz a
buszhoz.
Garbós pulcsit és vékony kabátot húztam a hajnali időpont
miatt, és ébresztő zenékkel próbáltam felvillanyozni az agyamat.
Előző nap átkonvertáltam MP3 formátumba anya két CD-jét is, és
már az előszobában betettem a fülhallgatókat. Apa nem
haragudott meg a rituálém miatt, sőt mosolyogva figyelte, ahogy
próbálok észhez térni.
Alig egy perccel később kiderült, hogy valójában más miatt
mosolygott. A kocsink mellett Krisztián és az apja várakozott, és

– 410 –
mint kiderült, a szüleim annyira jó fejek, hogy felajánlották,
Krisztiánt is elvisszük a buszpályaudvarra.
Hurrá.
Kirántottam a fülhallgatót a fülemből, és üdvözöltem őket.
Apáék váltottak pár szót, addig mi Krisztiánnal bepakoltunk, és
beszálltunk az autóba. Tapintatosan nem tettem vissza a
fülhallgatót, mert nem akartam magyarázkodni, hogy megint
miért ástuk ki a csatabárdot Krisztiánnal.
Hamar kiértünk a buszpályaudvarra, ahol apa csak kirakott
minket. Nem búcsúzkodott sokáig, hanem fordult vissza, hogy
aludhasson még, mert szabadnapos volt. Megértettem, én is
szerettem volna aludni pár órát.
Az osztályunk fele már a pályaudvaron várakozott, mindenki
hozzám hasonló kómás, álmos fejjel. Krisztián kiválasztotta az
egyetlen személyt, akinek általában is ilyen álmos a pillantása, és
odament hozzá dumálni. Ez nagyjából úgy nézett ki, hogy
Krisztián dumált, Levi meg bólogatott, és hallgatott.
Azért nekem is akadt társaságom, mert Gréta kóválygott felém,
aztán mosolyogva a vállamra borult. Szinte nyüszített, mint egy
magányos kölyökkutya, úgyhogy megsimiztem a haját, és
vigasztaló szavakat mormoltam neki, hogy majd alszik a buszon.
– Az nem ugyanolyan – mondta, aztán oldalra kapta a fejét.
Jázmin és Flóra szinte egy időben érkezett, de más irányból.
Jázmin mindent megtett, hogy ezen a reggelen feltűnő legyen.
Egyrészt sokkal frissebb volt nálunk, amit fogalmam sincs, hány
kávéval érhetett el. A haját leengedve hagyta, és szerintem még
hajlakkal is belőtte, mert olyan samponreklám feeling kísérte.

– 411 –
Ezenkívül kontaktlencsét viselt, aranybarna szemfestéket tett fel,
és a ruháit is alaposan megválogatta. Sötétbarna kabátot, szűk
farmert és magas szárú, vörös tornacipőt viselt. Ebből jó néhány
dolog nem stimmelt. Jázmin szokásos öltözékéből általában
hiányzik az aranybarna szemfesték, a szűk farmer, ami ennyire
rásimul az alakjára, és a tornacipő is. Ahogy fűszeres illatú
parfümöt sem használ, amit akkor éreztem meg, amikor közelebb
jött. Általában a visszafogottabb illatokat kedveli.
Ez a stílus inkább Flórára jellemző, aki ellenben terepszínű
nadrágot és derékig érő farmerdzsekit viselt. A haját kivasalta, de
nem lett tökéletesen egyenes, talán mert nem bírt annyival
hamarabb felkelni, hogy hibátlan munkát végezzen. Persze az
enyhén hullámos is ugyanúgy jól állt neki, mint az egyenes vagy a
göndör. Gyönyörű bronzbarna bőre csak úgy ragyogott.
– Látnátok magatokat. Mitől vagytok ilyen döbbentek?
Gréta is a közös használatú barátnőket nézte.
– Basszus, nekem még fésülködni sem volt erőm reggel.
– Neked jól áll ez a borzasan szép fazon – mondta Jázmin, és
még jobban összekócolta Gréta haját, aki durcásan elrántotta a
fejét.
– Mit vettél be reggel? Nekem is adhatnál.
Sajna nem derült ki, Jázmin mivel turbózta fel magát, mert
biztos, hogy volt valami a háttérben. Jókedvűnek és gondtalannak
tűnt, pedig két nappal ezelőtt még szomorúan ölelte magához az
ajándék plüssmedvét.
Négyesben beszélgettünk, amíg mindenki meg nem érkezett,
utána Kökény tanárnő szót kért. Mivel menetrend szerinti járattal

– 412 –
mentünk, ráadásul átszállással, nem győzte sorolni, milyen
következményekkel fog járni, ha zavarjuk a többi utast. Szegény
tannő már előre rettegett, és jól is tette. Amíg a buszindulásra
vártunk, nyolcszor kellett fejbe vágnia a fiúkat az összetekert
rejtvény újsággal, amit az utazásra hozott magával.
Igazi tortúra volt a buszra való felszállás is. A legtöbb várakozó
utas arcáról minden ezzel kapcsolatos gondolatot le lehetett
olvasni. Összefoglalva: nem örültek nekünk, és akkor nagyon
szépen fogalmaztam.
Bevetettük magunkat leghátra, az ötös ülésre. Az ablak mellé
vágtam le magam, mellettem Gréta ült, mert állítólag olyan jókat
tud aludni a vállamon. A másik oldalára Flóra cuccolt, utána
következett Jázmin, majd Ivett.
Krisztián a kettővel előttem lévő székre ült Ákos mellé. Amúgy
leginkább kómáztam útközben, és ha néha felébredtem egy kanyar
vagy megálló miatt, akkor sem tudtam, hol vagyunk éppen.
Előttem Márk és Levi ült, szinte teljesen szótlanul, Kristóf pedig
megkapott útitársnak egy vadidegen nőt, de nem zavarták
egymást.
Csongrádon szálltunk át, és míg a csatlakozást vártuk,
megreggeliztünk. Gréta meglátott egy macskát, aki a padok közt
szlalomozott, és rögtön magához édesgette. Szép, pufi cica volt.
Végül megérkeztünk Ópusztaszerre. A lányok izgatottan várták
a Feszty-körképet, és kellett pár perc, míg felfogtam, naná, hogy
várják, hiszen rajztagozatosok, és ez meg egy monumentális
festmény. A nyomukban haladtam, és a telefonomat nyomkodtam,
amíg Kökény tanárnő rám nem szólt, hogy villámgyorsan rakjam

– 413 –
el. Kinyögtem egy bocsánatot, és elsüllyesztettem a zsebembe,
mielőtt beengedtek minket.
Úgy indultam el otthonról, hogy a körkép híre nem csigázott
fel, de most pár perc elegendő volt, és a hatása alá kerültem. Azt
vettem észre, hogy nem is figyeltem az ismeretterjesztő szövegre,
hanem a korlátot markoltam, és a képet bámultam.
Nem mindenki látszott lenyűgözöttnek, de nekem akkor is
tetszett.
A végtelenségig nem maradhattunk, mert csak fél óráig lehetett
bent egy csoport, ezért a lányok kihasználták az időt, hogy
szétnézhessenek.
De aztán történt valami.
Jázmin elvált a többiektől, majd megállt, és lazán a korlátra
könyökölt. Kis idő múlva szőke srác állt meg mellette, és
beszélgetni kezdtek. Jázmin arca kísértetiesen érzelemmentes
maradt, aztán egyszer csak felnevetett. Gúnyosan. Bántón. Kristóf
pedig totál lefagyott, és undorodva nézett Jázminra.
Úgy tűnt, nem ússzuk meg a drámát. Kristóf otthagyta a
mozdulatlan és újra érzelemmentes Jázmint, és dühösen
elviharzott mellettem.
– Ez meg mi volt? – kérdezte Gréta.
Flóra és én is tanácstalanok voltunk.
A csoportlátogatás véget ért, úgyhogy elkezdtünk kifelé
tódulni. Nem is tudtunk igazán beszélni, csak később, miután
kiértünk a szabad levegőre.
A Történelmi Emlékparkba indultunk, de Jázmin legelöl
rohant, el is szakadt az osztálytól.

– 414 –
 – Reggel még semmi baja nem volt – mondta Flóra.
– Hát most van – közölte Gréta.
– Már a múltkor is gyanúsan viselkedett – folytatta Flóra. –
Azokat a cuccokat, amiket ma visel, nemrég együtt vettük.
Megkért, hogy menjek el vele vásárolni, mert szerinte nem illenek
hozzá a ruhái. Furcsállottam, de azért összeválogattam neki pár új
dolgot. A végén még sminkelési tanácsot is kért.
– Nekem már onnan gyanús volt, hogy romlottak a jegyei –
mondta Gréta. Kicsit jobban éreztük magunkat, mert kezdett
kisütni a nap. – A múltkori biosz röpdoga alatt puskázott, pedig a
bioszt mindig komolyan veszi és megtanulja.
Erre mondjuk én is felfigyeltem. Flóra tovább folytatta a
tünetek felsorolását:
– Ráadásul egyre sűrűbben balhézik az anyjával.
Ez is feltűnt, mert a múltkori látogatásom alkalmával is fújtak
egymásra az anyukájával.
– Szerintem eddig is tudtuk, hogy belezúgott Kristófba, de
valószínűleg nem akart, és ezzel nem tud mit kezdeni – mondtam
ki.
– Kristóf nem az az álompasi. Zűrös, bunkó, lobbanékony,
kiszámíthatatlan, kamuzik és lazán ágyba visz lányokat.
– Te aztán marha jó véleménnyel vagy róla – lökött meg Flóra.
– Állítólag a barátod.
– Szerintem a barátait az ember a rossz tulajdonságaival együtt
fogadja el.
– Ez jogos – mondta Gréta Flórának.

– 415 –
 A következő órában, míg az Emlékparkban bóklásztunk, alig
láttuk Jázmint. Végül a szatócsbolt közelében találtunk rá, ahová
az osztály zöme betódult vásárolni.
Jázmin karba font kézzel támaszkodott a falhoz, és dühös arcát
a nap felé fordította. Könnyezett.
Amikor odamentünk hozzá, küldött egy csúnya pillantást.
Válaszoltam rá egy szerintem nem én tehetek a problémádról,
úgyhogy ne engem bánts arckifejezéssel.
– Van egy zsepid? – kérdezte tőlem.
Akadt. Kiguberáltam egy gyűrött példányt a kabátomból, és a
kezébe adtam. Gyorsan letörölte az arcáról a könnyeket, hogy
nyomuk se maradjon, majd a farmerja zsebébe tuszkolta a
zsebkendőt.
– Elmondod, mi van? – kérdezte Gréta.
– Nem fontos.
Megpróbáltam oldani a hangulatot.
– Ennyire kiborított az a sok édesség odabent? Mennyi
szénhidrát, ugye?
Gyenge poén lett, de Jázmin legalább nem vágott olyan keserű
képet.
– Rám férne most egy kevés.
Flóra előbányászta a korábban vett kimérős kókuszos tekercset,
amit zörgős papírzacskóba csomagoltak, és megkínálta Jázmint.
– Most komolyan, mi történt odabent? – faggatózott közben. –
Kristóf beszólt valamit?
Érdekes kérdés volt, mert nekem úgy tűnt, fordítva lehetett.

– 416 –
 – Kristóf egy barom – mondta. – A szokásos elbűvölő módján
közölte, hogy sosem járna egy magamfajtával. De nem lényeg, nem
akarok beszélni róla.
Mindhárman ott álltunk döbbenten. Eddig szó sem volt köztük
járásról, akkor most hogy jutottak el idáig?
De Jázmin olyan feldúlt állapotban volt, hogy egyikünk se
kérdezte meg. Tettük, amit bármelyik barátnő tenne: mellette
maradtunk, és nem hagytuk, hogy gyilkolja magát a gondolataival.
Ja, és elkerültük Kristófot, amilyen messze csak lehet. Még én is.
Próbáltam mentségeket keresni Kristófnak, hogy ezt mondta,
de képtelen voltam rá. Mostanában amúgy is folyton mentségeket
keresek neki, úgyhogy kezdett elegem lenni. Persze az ő dolga
eldönteni, milyen barátnőt akar, de akkor miért feküdt le vele?
Vagy ez csak nekem tartozik össze? Mondjuk, anya is megmondta
annak idején, hogy a pasiknál ez nem feltétlenül érzelmi döntés.
Azért bármennyire is eltemettem Krisztiánt, mégiscsak
emlékeztetett, miért is szeretem annyira. Hiszen akármi is történt
kettőnk között, amikor látta, hogy Jázmint vigasztaljuk, odajött, és
megkérdezte tőlünk, hogy minden oké-e. Nem csak Jázmintól, a
kérdés mindenkinek szólt.
Jázmin megnyugtatta, hogy rendben van, én pedig
megköszöntem, hogy figyelt ránk.
Amikor a hosszú, morcos hetek után kaptam tőle egy kurta
mosolyt, megint olyan zavarossá váltak az érzelmeim, mint egy tó,
amibe beledobtak egy követ.

– 417 –
 ***

Délután négyre értünk a szállásunkra, Szeged külvárosába. A

háromemeletes vendégházhoz jókora füves udvar tartozott, plusz
egy melléképület, ahol a tanárnőt szállásolták el. Mi a házban
kaptunk helyet kétágyas szobákban. Egyedüli vendégek voltunk,
úgyhogy szerencsére nem zavartunk senkit. Szerettem volna
Jázminnal egy szobába kerülni, és Flóráék nem akadályoztak meg
benne.
Kökény tanárnő fél órát engedélyezett nekünk, hogy
lepakoljunk és berendezkedjünk, utána mindenkit korai
vacsorához hívott a földszinti étkezőbe, mert estére szalonnasütést
tervezett.
A szobát sárgára festették, és két egyszerű ágy, egy szekrény és
két komód állt benne. Az ágynemű kék alapon fehér tollpihe
mintájú volt. Egy éjszakára megfelelt.
A „vacsoránál” négyes asztaloknál ültünk, kockás abrosz
mellett, jó fáradtan. Nem derült ki, hogy a vendégház tulajdonosai
itt főztek-e, vagy hozattak kaját, de nagyon finom volt a zöldséges
rakott tészta. Jázmin azonban csak piszkálta az ételt, ide-oda
tologatta a pennéket meg a borsókat.
Kökény tanárnő igyekezett nem meghallani az evőeszközök
csörömpölése mellett és a beszélgetések zajában, hogy egyesek
mennyire nem hatódtak meg a történelmi témájú programtól, de
szerencsére másnapra sokkal lazább menetrendet tervezett. Későn
kelés, délelőtt hajózás a Tiszán, aztán városnézés, majd egy

– 418 –
délutáni busszal megyünk haza. Nem bántam volna, ha vonattal
mehetünk, de sajna másként szervezte.
Az asztaltársaságunk hangulatára rányomta a bélyegét Jázmin
ingadozó kedve, ezért nem nagyon cseverésztünk. Miután
végeztünk, Kökény tanárnő vezetésével sétálni indultunk a
környéken. Imádott minket kizavarni a zöldbe, ez volt a
vesszőparipája. Na meg az állatkert, de szerencsére idén kimaradt a
Szegedi Vadaspark mint program.
A „zöldben” sétálás közben Flóra kézen fogott engem és Grétát,
majd ugrabugrálva haladtunk Jázmin előtt, hátha jobb kedve lesz.
Amikor már nem bírta vigyorgás nélkül az infantilis műsort, a
kezemet nyújtottam felé.
– Ha énekelni is fogtok, letagadom, hogy ismerlek titeket.
– Énekeljetek! – kiabálta előre Tomi, aztán javította magát. –
Csak Gréta és Lilla!
– Na kösz! – kiabálta vissza Flóra.
Krisztián és Ákos előttünk ment, de erre hátrafordultak, és
Ákos feltartott hüvelykujjával véleményezte a programot. Biztos
csak röhögni akart rajtunk.
Tomiék beértek minket, és a velük lógó Levi elővette a
telefonját, hogy akkor keres valami zenét nekünk.
Körülbelül fél percig tarthatott az éneklős számunk, mert
Kökény tanárnő megkért minket, hogy korunknak megfelelően
viselkedjünk. Aztán javította magát az egyértelműség kedvéért,
hogy ne erőltessük az éneklést. Nem tudom, miért görcsölt
ennyire kirándulás alatt. Évközben teljesen jól viseli az osztály

– 419 –
hülyeségeit, de már tavaly is feltűnt, mennyire kiborítja az
osztálykiránduláson ugyanaz a magatartás.
Már sötétedett, mire visszaértünk a vendégházhoz, és Kökény
tanárnő megint nem hagyott minket elkóborolni, hanem tíz perc
mosdószünet után várt mindenkit az udvaron.
A panziót vezető férfi addigra már rengeteg tányért és
evőeszközt készített nekünk össze egy sötétzöld, műanyag asztalra,
amit a kedvünkért hozott ki az udvarra. A tűzgyújtáshoz szükséges
eszközöket is kipakolta.
Volt kialakított rész szalonnasütéshez, körülötte kilenc
ülőhellyel. A tulaj az ebből adódó problémákat is látta előre,
úgyhogy az asztalhoz tartozó műanyag székekből is rakott ki
annyit, hogy mindenki leülhessen. Ráadásul – mint utóbb kiderült
– Kökény tanárnő kérésére kaptunk egy pingpongasztalt is, ha
valaki sötétben szeretne játszani. Persze nem volt teljesen sötét,
mert az udvart kivilágították lámpákkal, de elég, ha az a nyüves
labda egyszer elgurul a fűben, aztán keresgethetjük reggelig.
A fiúk nekiláttak tüzet csiholni, ahogy Gergő fogalmazott, és
ahányan voltak, annyiféleképp akarták csinálni. Feltűnően
kerültem Krisztiánt, akármerre ment, és persze nem úsztam meg,
hogy Márk észre ne vegye. A végén már minden egyes kitérő
manőveremnél vigyorgott.
Egyszer csak belesüppedt a mellettem lévő székbe, és együtt
néztük a többiek bénázását.
– Krisztián-diétán vagy? – piszkálta meg a témát.
– Kuss legyen – kértem szelíden, mire felnevetett.
– Nem vallott még szerelmet rózsával a szájában?

– 420 –
 – Muszáj ízléstelenkedned?
– Mivel ízléstelenkedtem? A rózsával?
Fejbe csaptam Márkot, és nem fogtam vissza magam. Naná,
hogy mindenki minket nézett, hiszen amikor komolyabban
ütlegelni kezdtem, és Márk védekezés gyanánt elkapta a
csuklómat, felkiáltottam. Nem szorított meg nagyon, de a hirtelen
mozdulat megijesztett.
Krisztián, aki messzebb állt tőlünk, azonnal felénk kapta a fejét.
Márkra villant a gyilkos tekintet.
– Észnél vagy, Zentai?
Hú, ez a direkt hozzászólás teljesen meglepett. Aztán eszembe
jutott, hogy azért a szívatásom idején biztos beszélgettek.
– Nem kérdeztelek, Havasi – felelte gúnyosan Márk.
– És? Érdekelnie kéne?
Márk elengedte a csuklómat, amit jól is tett, mert lassan
elzsibbadtam. Krisztián látta az önkéntelen mozdulatot, amivel
dörzsölgetni kezdtem a kezem, és még egy gyilkos pillantást
küldött Márk felé.
– Bocs – mondta Márk, mert neki is feltűnt a mozdulat. – Fáj?
– Nem, csak túl sokáig szorítottad. Amúgy elképzelni se tudom,
miről beszélgettetek Krisztiánnal, amíg össze voltatok zárva a
szülinapomon.
Kijelentés volt, nem kérdés, és Márk ki is használta, hogy ne
kelljen válaszolnia.
– Elképesztően közlékeny vagy – morogtam, mire újra csak
nevetett. Örültem, hogy állandóan kiröhög.

– 421 –
 Fanni, Patrik és Ivett a tanárnőnek segített pálcákra húzgálni a
szalonnát, és a finnyásabbak kedvéért a virslit, Melinda és Aliz
pedig a kenyereket szeltek. A finnyásabbak közé tartoztam, nem
bírtam megenni a zsírszalonnát.
Később csatlakoztam a lányokhoz, hogy folytassuk infantilis
hadjáratunkat. Egész pontosan, hintáztunk. Én Jázmint
nyaggattam, hogy lökjön már, Flóra meg Grétát.
A közös sütögetés alatt Tomi és Gergő végül inkább
pingpongozott, ugyanis Ákos kioktatta őket, hogy ne piszkálják a
tüzet, mert hülyék hozzá. Amikor a tűz köré gyűltünk, hogy
megfüstölődjünk, Melindáék váltottak minket a hintánál. Fanni a
tanárnőt faggatta a magánéletéről, így megtudtunk pár dolgot,
például a férjéről.
Éreztem, hogy ég az arcom a meleg miatt, de a hangulat
elkapott. Bámultam a tüzet, melegedtem a hűvössé váló estében,
aztán elkezdtünk sztorizni. Előkerültek a kosármeccsek, amin
szerencsére már egyre jobbak a fiúk, majd beszéltünk a
jövendőbeli táncfellépésről, a nyárról, a jövő tanévről és a
távolabbi jövőről is. Tíz körül már kezdett kialudni a tűz, és
majdnem le is csukódtak a szemeim, mert rendesen kifárasztott ez
a nap.
Páran már otthagytak minket, úgyhogy én is leléptem. Le
kellett zuhanyoznom, mert nem bírtam a füstszagot, ami a
ruhámból és a hajamból áradt. Persze ki kellett várnom a soromat,
még úgy is, hogy szintenként két fürdő volt, és Aliz meg Melinda
még a harmadik emeletre is felmerészkedett tusolni, pedig azt a
szintet elvileg nem használhattuk.

– 422 –
 A forró víz átmelegített, és kimosta belőlem a fáradtság egy
részét. Korábban megbeszéltük, hogy négyen hozunk egy
hajszárítót, ezért Gréta ketyeréje elég sokat ment az este. Attól
féltem, be is fog sülni, mert Jázmin hajából megégetett pár
kihullott szálat, úgyhogy egy időre kikapcsoltam, mielőtt
használni kezdtem volna.
Már épp lefeküdni készültünk, amikor Ákos esett be hozzánk,
és meghívott minket, hogy menjünk le az elsőre, a szobájukba
hülyülni még egy kicsit. Hullafáradt voltam, és Jázmin is, aki
csuklóból visszautasította az ajánlatot. Tulajdonképpen nekem sem
volt túl sok kedvem menni, de aztán erőt vettem magamon, és
rábeszéltem Jázmint is. Kettecskén, megcsappant jókedvvel
indultunk le a lépcsőn, és a nyomunkban Gréta és Flóra is
felbukkant.
Cicanadrágot és hosszú, fehér pólót viseltem alváshoz, amire
most ráhúztam a pulcsit is.
Míg be nem léptünk a fiúk szobájába, azt hittem, mindenki
kétágyas szobát kapott, de ez itt nagyobb volt. Patrik és Fanni nem
jött, de még nélkülük is tizennégy embernek kellett bepréselődnie
egy három férőhelyes szobába.
Viszont kaptam kávét, mert Gergőék kértek a tulajtól, és
amilyen mázlisták, egy teljes kancsót főztek nekik. Isteni
vendéglátók.
A műanyag poharammal együtt lavíroztam át a szobán, és
kerülgettem a földön ülőket. Nem tudtam, hová üljek, de Krisztián
maga mellé intett, úgyhogy odaültem az ágya végébe. Gréta az
íróasztalra terítette a kabátját, és a magasból figyelt, Flóra és

– 423 –
Jázmin pedig a földre ült, az asztal elé. Ákos persze nagylelkűen
felajánlotta nekik a takaróját, hogy ne a hideg padlóra kelljen
letelepedniük.
Gergő előszedett pár üveg sört, amit vagy otthonról hozott,
vagy abban a boltban adták neki, ahol Szegeden megálltunk. Nem
is tudom, hogy jutottunk el odáig, de hülye játékba kezdtünk.
Mindig is utáltam üvegezni, mert abból nem jöhetsz ki jól. Persze
ha nem rágódnék annyit a dolgokon, akkor poénnak venném.
Nem mindenki ugyanúgy ismerte ezt a játékot, ezért úgy
állapodtunk meg, hogy igaz vagy bátorral játsszuk. Az még éppen
vicces is volt, amikor Melinda a bátort választotta Tomi kihívására,
aki volt szíves nagyszerű feladatot adni neki. Melinda pedig bátor
lett, négykézlábra ereszkedett, és elkezdte énekelni a Boci, boci,
tarkát egy újfajta verzióban. Minden mondat végére odatett egy
múúút, és persze mindenki szakadt a röhögéstől.
De elég volt húsz perc, és durvulni kezdett a helyzet. Mert azt
már nem értettem, mi abban a poén, amikor Aliznak, aki szintén
bátor akart lenni, csókolóznia kellett egy fiúval. Levit választotta,
de aztán mindketten úgy elpirultak, hogy egymásra sem bírtak
nézni. Levi tekintete rajtam állapodott meg, szinte bocsánatkérőn
nézett rám.
Értetlenül elmosolyodtam. Tőlem aztán nem kell bocsánatot
kérnie.
– Nyugi, nem volt gáz! – mondta Krisztián, aki ezek szerint
levette, mi a véleményem az egész játékról.
Aztán ahogy az lenni szokott, előkerültek a cikis kérdések is, és
kezdtem rájönni, hogy szinte mintadiák voltam eddig. Ha ezt anya

– 424 –
hallaná! Hallottam füves cigiről, sok-sok lerészegedésről, bolti
lopásról, verekedésről, aztán következett a legrosszabb. Első… hát
olyan élmény. Ivett volt az, aki Jázminnak szegezte a kérdést, hogy
áll a húzással. Igazából Gergő és Tomi biztatta, hogy erre
kérdezzen rá, és Ivett engedett nekik.
Arról csak a lányok és Krisztián tudott, ami a házibulin történt,
de a bálon mindenki láthatta Jázmin prostiskálás öltözetét.
Tulajdonképp akármilyen választ ad Jázmin, az mindenképp
érdekes lehetett. Mert vagy azt mondja, hogy nem volt még pasija,
és ez pár részeg fiúnál elég ahhoz, hogy leszólják, vagy szaftos
részleteket tudhatnak meg.
Jázmint nem hozta zavarba a kérdés, a hideg és kemény
tekintetét vette elő.
– Mit is mesélhetnék az első pasiról, aki megkapott? Egy lúzer
volt, én pedig megbotlottam. A történet itt véget ért.
Flóra nyögött egyet, mert ez azért erős volt még Jázmintól is.
Annyira oda akartam nézni Kristófra, de épp elég volt, hogy Gréta
önkéntelenül is felé kapta a fejét. Szerencsére csak az asztali lámpa
világított, amit a padlón lévő üveg felé irányítottak, így Gréta pont
a fény hatáskörén kívül esett. Csak az látta az árulkodó pillantást,
aki abban a pillanatban épp Grétára nézett, de természetesen
mindenki Jázminra figyelt.
Flóra okosan maga elé bámult, és végül lassan, feltűnés nélkül
én is megkockáztattam egy pillantást Kristófra. Árnyékos részen
ült, de azért láttam a dühöt az arcán. Gyanítottam, hogy a
legszívesebben megpofozná Jázmint. Ez az oda-vissza csatározás
egyre keményebb lett.

– 425 –
 Kristófon látszott, hogy mindjárt robban.
Krisztián ekkor viccesen mondott valamit. Ha nem lendíti
tovább a szitut, akkor biztos balhé lett volna. Hálás voltam neki.
Kristóf összeszorította a fogát, de szerencsére csendben maradt,
így valószínűleg senki nem vette észre a közjátékot.
Aztán hozzám került a nyomorult üveg – csak egy égő
romantikus sztorit kellett elmondanom, ezért elmeséltem, hogy
egy fiú alibibarátnőjének kellettem –, és kipörgettem Jázmint.
Nem lehettem biztos benne, hogy sikerül, és az sem érdekelt,
mennyire lett átlátszó a szándékom, mivel az üveg csak
félfordulatot tett. A lényeg, hogy az üveg nyaka Jázmin felé
fordult, és nekem adódott egy lehetőségem.
Bár még mindig haragudtam Kristófra, de emellett sajnáltam is.
Lehet, hogy bizonyos dolgokat rosszul kezel, de Jázmin úgy alázta
meg, hogy védekezni sem tudott. Rá akartam döbbenteni Jázmint,
hogy helytelenül cselekszik.
Jázmin sokáig gondolkodott, melyik lehetőséget válassza. Az
előbbi keménységnek nyoma sem maradt benne. Egy
hullámhosszon voltunk, szerintem már az arckifejezésemből
tudott olvasni, és biztos mérlegelte, mivel bukhat nagyobbat.
Természetesen a bátorral, mert ha az igazat választja, ott még
megteheti, hogy kínos kérdés esetén mégiscsak hazudik.
A sejtésem bejött, nem a bátort választotta. Maradt hát a
kérdezz-felelek.
Seregnyi kérdést akartam feltenni neki, végül mindet hagytam.
Szinte tapintani lehetett a feszültséget a szobában. Mindenki
minket figyelt.

– 426 –
 Nagy levegőt vettem, ezért tuti kinyír.
– Voltál valaha szerelmes, Jázmin? Igazán szerelmes?
Sikerült megdöbbentenem. Kristófra néztem, aki a homlokát
ráncolta, de ő sem nagyon tudott mit kezdeni a kérdéssel. Jázmin
azonban túl okos volt.
– A nélkül nem tudok erre válaszolni, hogy vissza ne
kérdezzek.
– Legyen, a vendégem vagy egy lehetőségre – ajánlottam
nagylelkűen. Senki nem tiltakozott, mindenki feszülten figyelte a
beszélgetést.
– Neked mit jelent szerelmesnek lenni?
Ezt már tényleg meredeknek éreztem. Válaszolni egy ilyen
kérdésre Krisztián jelenlétében és az osztálytársaim előtt…
Az osztály valójában nem izgatott. Krisztián viszont igen. Látta,
ahogy rápillantok, és azt is, hogy meg akarok hátrálni.
Elmosolyodott. Valószínűleg már az is elég árulkodó volt, hogy
rögtön Krisztiánra néztem, mihelyt megkérdezték tőlem, mit
jelent szerelmesnek lenni. Kárpáti Lilla, a nyitott könyv.
Csodálatos.
Szerencsére eszembe jutott valami, ami nem olyan gázos.
Előszedtem a telefonomat, és keresgélni kezdtem a zenéim között.
– Hát… írók, költők, zenészek, tinik… egy csomóan elmondták
már előttem százféle módon. Nem tudok semmi újat hozzátenni,
de megmutatok egy variációt.
Megnyomtam a lejátszás gombot. A telefonon ritkán hallgatok
zenét, leginkább akkor, ha a zenelejátszóm le van merülve, és épp

– 427 –
töltöm. A dal, amit elindítottam, még hónapokkal korábbról
maradt rajta.
Jázmin elég jó angolos, gondolom, a bálon is elég sokat felfogott
a Stop szövegéből, de azért most segítettem neki, és együtt
énekeltem a Sugababes tagjaival a Too lost in yout. Amikor oda
jutottam a szövegben, hogy nem tudok aludni, nem tudok
gondolkodni, mindig csak azon jár az eszem, amit csinálsz,
lehajtotta a fejét. De ezt még tudta fokozni a dal. Sorolta a hasonló
szövegeket, hogy elveszítem az eszem meg senki nem tud
megmenteni, és a végére Jázmin a térdére hajtotta a fejét.
A szám végén megtapsoltak, de engem csak a barátnőm arca
érdekelt… Jó, nem csak az, de akkor is Jázminra koncentráltam.
Egyszerre egy probléma.
Mire Jázmin felnézett, újra maszkot viselt. Vagyis bejött, amitől
féltem. A hangja hidegen csengett, szinte libabőrös lettem tőle.
– Ha így kérdezed, akkor nem. Sosem voltam igazán szerelmes.
– Hát az látszik – nyögte be Ivett rosszmájúan, aztán túl is
lépett rajta.
Jázmin megvárt pár forgatást, aztán aludni ment, mert állítása
szerint elfáradt a hülye játékban. Én is kiszálltam, és pár perc után
abba is maradt az egész. Már komolyan alhatnékom támadt, de
meglepetésemre Krisztián megfogta a karom, hogy maradjak.
Maradtam egy kicsit, de aztán valahogy elbóbiskoltam. Ákos
fülsértő hangja ébresztett, és egyetlen porcikám sem kívánta a
rikácsolást. Ákoson, Levin és Krisztiánon kívül senki sem volt már
a helyiségben.

– 428 –
 – Mindjárt hajnali egy – mondta Krisztián. – Gyere,
visszakísérlek a szobádba.
– Kösz, de odatalálok egyedül is.
Feltápászkodtam és kinyújtóztam. Levi már ágyban volt, Ákos
pedig a táskájában matatott. Elköszöntem tőlük, aztán elkezdtem
felmászni a rengeteg lépcsőn a második emeletre. Krisztián jött
utánam, hiába mondtam neki, hogy ne fáradjon.
Az ajtónk előtt megálltunk, és ő sóhajtott egyet.
– Táncoslány…
– Igen?
– Én… – kezdett bele, de nem tudta befejezni, mert rájöttem,
hogy nyitva van az ajtó.
Rossz érzésem támadt, ezért belöktem, és beléptem a szobába.
Töredék másodpercig fel sem fogtam, mit látok. Vagyis kit nem
látok.
Azonnal éberré váltam.
Odaléptem Jázmin ágyához, és teljesen feleslegesen felkaptam
az érintetlen takaróját. Jázmin nem volt a szobában. Gyorsan
körbefordultam, és ellenőriztem a cuccait, de mindene megvolt,
kivéve a kabátját.
Mondd, hogy nem!
– Krisztián – suttogtam. Szerencsére nem ment sehová, végig az
ajtóban állt. – Jázmin eltűnt!
Szörnyen dühös voltam, mert teljesen hasznavehetetlenül
viselkedtem. Miután kiejtettem a számon, hogy Jázmin elszökött,
lefagytam. Krisztián nélkül sehol sem lettem volna, de szokásához
híven feltalálta magát. Minden szobába bekopogott Jázmin után

– 429 –
érdeklődni. Nem lármázott, nem verte fel a házat, és senki sem
haragudott rá, mert felébresztette őt. Először természetesen
Flórához és Grétához mentünk, és miután Krisztián összefoglalta a
gyanút, csatlakoztak hozzánk. Flóra is talpraesettebb volt nálam,
mert rögtön a mobilja után nyúlt, és Jázmint hívta, sajna
sikertelenül. Persze nem adta fel az első kudarc után, egyre csak
próbálkozott.
Gréta a karomat szorongatta, miközben minden szobánál a
falhoz simulva vártuk, hogy Krisztián megtudja, amit akar. Már
akkor sejtettem, hogy ennek nincs értelme, de ezek kötelező
körök voltak. Sajnos a második emeleten nem találtuk nyomát.
Lementünk a fiúkhoz is, és rögtön Kristófnál kezdtünk. Ezzel
csupán azt értük el, hogy újabb taggal bővült az aggódó csapat. Az
egyik percben azt találgattuk, hogy hová a fenébe mehetett, a
másikban meg szidtuk, milyen hülye. Második éve ismertük
Jázmint, és ez nem rá vall. Egy számára idegen városban van,
idegen környéken, osztálykirándulás alatt, erre fogja magát, és
lelép.
Flóra két csörgetés közben minket vigasztalt, ami ránk is fért.
Főleg azután, hogy Gréta elmesélte, miért is szorongatja olyan
elkeseredetten a karomat. Egyszer ő is megszökött otthonról, és
éjszaka, kóborlás közben egy csapat részeg srác megtámadta,
szerencsére sikerült elfutnia.
Jobban örültem volna, ha ezt a történetet nem most meséli el.
Kristóf nem akart Márkkal egy szobába kerülni, így inkább
Patrikot választotta, aki azt javasolta, hogy szóljunk Kökény

– 430 –
tanárnőnek, mert ezt nem oldhatjuk meg egyedül. Leszavaztuk.
Rögtön öten.
Már több mint tíz perce mászkáltunk, amikor Krisztián az
utolsó szoba ajtaján kopogott. Márk nyitotta ki az ajtót, és amint
megtudta, mi történt, felajánlotta, hogy szétnéz odalent.
– Megnézem, hol szökhetett ki, mert a főbejárat biztosan zárva
van – mondta. Vacsora után a tannő és a tulaj is külön felhívta rá a
figyelmünket, hogy éjszakára be szokták zárni az ajtókat. Normál
esetben kulcsot kapnak a vendégek, de Kökény tanárnő sajna nem
volt ilyen engedékeny. Azt mondta, több módon is jelezhetünk
neki vagy a tulajnak, ha valami gond van. Ez a több mód több
telefonszámot és egy csengőt jelentett, ami a vendégház
recepcióján volt elhelyezve, és a melléképületben jelzett.
Amíg a folyosón tipródtunk, Flórának szinte a füléhez nőtt a
mobilja, már vagy huszadjára csörgette Jázmint. Legalább
elfoglalta magát. Gréta a falnak dőlt, vacogott az idegességtől.
Tehetetlenül sétálgattam fel-alá, és állandóan azt vizionáltam,
mi történhet egy lánnyal éjszaka egyedül egy városban. Kristóf
egyetlen szót sem szólt hozzánk, csak állt összefont karral a
mellkasán. Vagy inkább önmagát ölelte.
Márk visszajött.
– A konyhában nyitva az egyik ablak. Nincs rajta szúnyogháló,
és jó alacsonyan is van. Onnan simán kiszökhetett, a drótkerítés
nem valami nagy akadály.
Itt megint elakadtunk. Már biztosan tudtuk, hogy elszökött, de
hová?
Krisztiánhoz léptem, aki az ablakon bámult kifelé.

– 431 –
 – Menjünk utána, és keressük meg – fordult felénk hirtelen. –
Arra hiába várunk, hogy magától visszajön. Ha akarta volna,
visszahívja Flórát, elmondja, hol van, aztán elhúzunk érte. Viszont
ha csak hívogatjuk, ő meg nem veszi fel, akkor lemerül a telója, és
utána esélye sem lesz szólni nekünk, ha valami baja van.
Ebbe így nem gondoltam bele. Ahogy más sem.
– Francba – nyögte Flóra, és lerakta a mobilt az asztalra.
– Mégis merre keressük? – kérdezte Márk, de nem bántóan,
hanem tehetetlenül.
– Te merre mennél? – szegezte nekem a kérdést Krisztián.
– Miért én? Ismerem a várost, Jázmin viszont nem.
– Pont azért kérdezlek téged, mert ismered a várost. Meg te is
állandóan elrohansz, amikor bajod van. Csak van valami séma
nálatok, csajoknál, amikor rátok jön ez a kattanás.
Örültem, hogy ezt a fél osztály előtt teregette ki. Még Gréta is
meglepődött rajta.
– Tényleg el szoktál szökdösni?
– Nem szököm el, egyszerűen elmegyek otthonról, amikor gáz
van, mert levegőznöm kell.
Egyébként Krisztián jól látta, tényleg van némi hasonlóság a két
dolog között. Próbáltam aktivizálni az agyamat. Ez itt nem
Budapest, nem kell akkorában gondolkodni. Villamossal jöttünk át
a városon, végállomástól végállomásig, utána pedig két perc alatt
itt is voltunk a szállásunknál. Jázmin innen kétfelé mehetett. Az
egyik a város határa felé visz, ki a semmibe, a másik pedig…
– A belvárosba ment – mondtam. Bármennyire is feldúlt
vagyok, szükségem van a tudatra, hogy valamerre megyek. – Ha

– 432 –
én szöknék el, nem kezdenék el ismeretlen kis utcákban
bolyongani, mert öt perc alatt eltévednék. Viszont itt elég, ha
visszamegy a villamos végállomásáig, és követi a síneket a
belvárosba. Nekem az sokkal valószínűbbnek tűnik.
– Akkor arra megyünk – jelentette ki Krisztián. Megbeszéltük,
hogy a hajnali időpont miatt kevés lehetőségünk maradt a
gyalogláson kívül. Hívhattunk volna taxit, de aztán elvetettük az
ötletet.
– Flóra, írj neki egy SMS-t, hogy elindultunk utána, és rohadt jó
volna, ha jelentkezne – vette át az irányítást Krisztián, mire Flóra
bólintott. – Nem kellünk mind. Lilla, én és még valaki… – Ekkor
rám nézett, hogy döntsem el, kit szeretnék még vinni.
Addigra már rég eldöntöttem.
– Kristóf – mondtam ki, és ezen páran meglepődtek. Például a
nevezett is.

***

Kristóf jelenlétéhez ragaszkodtam. Mondtam neki, hogy muszáj

lesz megbeszélniük Jázminnal, mi történt, mert láthatja, mi lett
belőle. Ekkor még a srácok szobájában voltunk, ahol bőven akadt
közönségünk, így kihívott a folyosóra, hogy kettesben lehessünk.
– Miért kéne vele bármit is megbeszélnem? – támadt nekem.
– Mégiscsak te kezdted!
– Mit kezdtem?
– Hogy beszóltál neki a Feszty-körképnél.
– Mit szóltam be? – kérdezte egyre türelmetlenebb hangon.

– 433 –
 – Azt mondtad neki, hogy sosem járnál olyannal, mint ő. Ezért
pöccent be.
Kristóf rövid ideig nem is pislogott.
– Azt állította, hogy ezt én mondtam neki?
Hátrébb léptem.
– Igen. Miért?
– Egyikünk tényleg mondta a másiknak, hogy magadfajtával
nem járnék, csakhogy ez most nem az én saram.
Ó, a francba!
– Jázmin koptatott le?! – kérdeztem döbbenten. – De miért?
– Mit tudom én? Mert hülye. Amúgy most már én sem járnék
vele, az biztos. Huzatos a csaj.
– Akkor miért téblábolsz itt?
– El is mehetek.
Ezt nem gondolta komolyan. Még nálam is jobban feldúlta ez az
eset.
– Randira hívtad? Rendesen? – kérdeztem.
– Ja.
– Mikor?
– A bál után. Illetve azután, hogy lecsesztél. Igazad volt.
Bunkón viselkedtem.
Eszembe jutott valami a bál kapcsán.
– De ugye nem azért hívtad el randira, mert láttad egy másik
sráccal?
– Az a srác simán lefektette volna, aztán le se szarja.
– Ismerős valahonnan? – vágtam vissza rögtön.
– Hé, én nem szartam le, Jázmin koptatott le mindig.

– 434 –
 – Mit vártál azok után, hogy az exeidről meséltél neki?
Egyébként meg mit képzeltél, hogy azután hívod randira, hogy
felszedett valakit? Ti, srácok, totál idióták vagytok. Persze, hogy
nem járna veled, ha ez kellett hozzá, hogy észrevedd magad.
– Figyelj, hagyjuk ezt, oké? Most már tök mindegy, nem izgat,
mit gondol rólam! Végtére is csak egy lúzer vagyok, nem? Szarom
le, hová szökött el.
Elviharzott mellettem, de utánaszóltam:
– Hé, Kristóf, az a dal, amit énekeltem, nem rólam, hanem
Jázminról és rólad szólt!
Megtorpant, és visszanézett.
Végül úgy döntött, velünk jön.

***

Hárman indultunk útnak.

Fájt és vérzett a tenyerem, mert ahogy átmásztam a
drótkerítésen, a teteje megkarcolta a kezemet. Most egy
zsebkendőt szorítottam rá, hogy elálljon a vérzés.
Nem szóltunk egymáshoz, csak mentem elöl, a két fiú meg
csendben, de azért tempósan követett. Az aggodalom és a
feszültség kikészített, muszáj volt elterelnem a gondolataimat,
különben teljesen megfájdul a gyomrom.
Egy pillanatra eszembe jutott, ahogy Krisztián felkísért a
szobához. Éreztem, hogy valami fontosat akart mondani, mielőtt
rájöttem, hogy Jázmin elszökött.

– 435 –
 Amúgy is fura volt, hogy egész nap úgy viselkedett, mint a régi
Krisztián. Illetve mint Krisztián legjobb kiadása. Mert igazából ez a
legjobb énje. Az, aki odafigyel a másikra, és segít, ha tud, megvéd,
ha kell és átveszi az irányítást, ha erre van szükség.
Nem egyszerűen megnyugtatott, hogy velünk jött, hanem teljes
mértékig megbíztam benne. Krisztián miért nem érzi, hogy bízom
benne?
Ráadásul, ha Krisztián látta a bálon a műsort, amit levágtunk
Kristóffal, miért nem említette egyszer sem? Máskor minden
ilyesmin fel húzza magát.
Állandóan ellenőriztem a mobilomat, de senki sem hívott. Se
Jázmin, se Flóra. Tuti, hogy ezért kinyírom Jázmint.
Nagyon lassan teltek a percek, és a fiúk némasága sem segített,
hogy a görcs oldódjon a gyomromban. Mire a sugárút végére
értünk, már kételkedtem benne, hogy volt-e értelme eljönni. Mert
oké, hogy itt vagyunk a belvárosban, de hogyan tovább?
Ekkor megcsörrent a mobilom. Jázmin hívott, és gyorsan fel is
vettem.
– Hol vagy? Ugye nincs baj? – kérdeztem rögtön.
– Minden rendben. Most beszéltem Flórával. Nem kellett volna
utánam jönnötök.
Ha itt lett volna, tuti megtépem a nagyképűségért. Mit
flegmáskodik?
– Magasról teszek rá, hogy szerinted mit kellene csinálnunk,
eljöttünk érted, mert aggódtunk. Dalold el gyorsan, hol vagy, mert
baromira szeretném, ha vége lenne ennek az éjszakának –
mondtam. A hangom is megemeltem.

– 436 –
 Jázmin jól tette, hogy nem állt le velem tovább vitatkozni,
hanem a lényegre tért. A sejtésem bejött, tényleg azt az utat
választotta, amit gondoltam.
– Ennél a hatalmas boltívféleségnél elkanyarodtam, és most itt
vagyok a Tisza-parton. Honnan kellett volna tudnom, hogy itt a
folyó?
– Mi is pont erre vagyunk. Tovább!
– Lejöttem valami lépcsőn… Én csak a vízhez akartam
lemenni… Nincs is világítás.
Nagyon pörgettem a fejemben lévő térképet.
– Az emlékműnél?
– Milyen emlékmű?
– Nagy. Óriási. A lépcső mellett, ahol lementél.
– Ja, hogy az. Igen – felelte. – De nyugi, úgyis visszamegyek, ez
a hely totál para.
– Gyorsan tűnj el onnan! – mordultam.
Jázmin egy ideig csendben volt.
– Most rám hoztad a frászt – mondta halkan, aztán hallottam,
hogy futni kezd. Én is nekilódultam, a fiúk meg utánam.
– Ugye nincs ott senki?
– Nincs – lihegte.
– Gyere vissza arra, amerről jöttél. Két perc és ott vagyunk.
A fülemhez tartottam a telefont, mert nem akartam letenni, és
rohantam. Nem kellett volna halálra ijesztenem, de… attól a
helytől egyszerűen kirázott a hideg. Az unokatesóm egyszer elvitt
arrafelé. Ott van vége a Szegedet védő árvízi falnak, és az a
rengeteg graffiti nem magától került fel a falra. Nem mintha azt

– 437 –
hinném, hogy valaki a koromsötét éjszakában graffitizne, de azért
drogosok is előfordulhatnak. Tuti, hogy összepisilném magam
egyedül.
– Látlak – mondta végül Jázmin, aztán megszakította a hívást.
Ahogy felé rohantam, nem tudtam, hogy megpofozni vagy
megölelni fogom először, de végül megöleltem.
– Jesszusom, végre megvagy! – mondtam, ahogy magamhoz
szorítottam.
És kész… eltört a mécses Jázminnál. Elkezdett sírni, és nem
eresztett. Annyira ismertem azt a határozott, erős csaj maszkot,
amit viselt, de attól még ugyanúgy félt ő is.
– Úgy sajnálom – zokogta, és teljes változáson ment át. A teste
remegett, és nem csak a szúrós hidegtől, ami ellen nem védett a
vékony kabátja. Az ijedség is tette a dolgát.
Megsimogattam a haját, és próbáltam megnyugtatni. Ettől még
nagyon dühös voltam rá.
– Tudod, mekkora hülyeséget csináltál? Simán übereltél eddig
mindannyiunkat…
– Tudom, bocs.
Az a baj, hogy Jázminról van szó, tehát az elérzékenyülés addig
tartott, amíg észre nem vette Kristófot. Aztán megszűntem létezni.
– Te meg mit keresel itt? – kérdezte tőle harciasan.
– Én kérek elnézést, hogy aggódtam érted – hangzott a válasz. –
Nem kellett volna, mert egy lúzer vagyok, ahogy mondtad, te meg
egy eszelős őrült.

– 438 –
 És nekiálltak úgy rendesen szidni egymást. Hihetetlen, hogy
egy ilyen helyzetben sem tudtak örülni annak, hogy senkinek nem
esett baja.
Már követni is alig bírtam a beszélgetésüket, ami átváltott a
sérelmeik felemlegetésébe, amikor Krisztián hozzájuk lépett. Az
egyik karjával Jázmint ölelte magához, a másikkal Kristófot. Biztos
elég rendesen megszorongatta őket, mert Krisztián magas, széles
vállú srác volt, míg Kristóf még mindig elég gizda, Jázmin pedig
mégiscsak egy vékony lány. Jázmin elvesztette az egyensúlyát, és
Kristóf mellkasán támaszkodott meg. Egy pillanatig tartott az
egész. Kristóf szája megfeszült, Jázmin pedig elrántotta a kezét,
mintha az érintés megégette volna.
– Rohadtul izgalmas a műsor, de egy pasas az utca túloldaláról
figyel minket – suttogta nekik Krisztián. – Nem akarom megvárni,
míg kiderül, miért, úgyhogy lépjünk!
Rögtön mindannyian odanéztünk a pasasra, Krisztián meg ránk
parancsolt, hogy induljunk.
Az árnyékpasi utánunk indult, amitől kirázott a hideg. Mi a
fenét akart?
– Még mindig követ? – kérdeztem egy perccel később.
– Igen – mondta Krisztián. – A hangos balhézás miatt állt meg,
de azt hittem, a zsarukat akarja kihívni ránk.
– Akkor nem követne – mondta Jázmin, akinek szintén nem
tetszett a fickó.
– Négyen vagyunk, csak elbírunk vele – szólt hozzá Kristóf is.
– Épp ezért nem tetszik – felelte Krisztián, de kiderült, hogy
feleslegesen aggódtunk. A pasas lekopott két utcával odébb,

– 439 –
mielőtt elkezdhettem volna elméleteket gyártani, mit akart. Mert
elméleteim bőven akadtak.

***

A visszaút ezután is élményszámba ment, a lehető legrosszabb

értelemben. Tovább folytatódott Jázmin és Kristóf vitája, aztán
Jázmin levált, és hozzám csapódott. Krisztián érezte, hogy útban
van, ezért előrement Kristófhoz.
– Azt mondta, rákényszerítetted, hogy utánam jöjjön – mondta
Jázmin. Mintha a korábbi harag elszállt volna belőle, most totál
szomorúnak tűnt.
– Te meg durván megaláztad a haverok előtt. Korábban meg azt
mondtad neki, hogy nem akarsz vele járni – vádoltam meg.
– Igen – felelte egyszerűen.
– Miért?
Vállat vont.
– Mert tudom, mi lenne a vége, ha járnánk, és kösz, nem kérek
belőle.
Jázmin a füle mögé igazította világosszőke haját. Még mindig
fázott, de már én is vacogtam.
– Ez hülyeség. Hisz szereted.
Ezen elgondolkodott.
– Na és az mire elég? Te is szereted Krisztiánt, és nem vagytok
együtt.

– 440 –
 – Lehet – mondtam –, de én legalább tudom, hogy erről ketten
tehetünk. Te alapból lehetőséget sem akarsz adni kettőtöknek.
Egyedül akarsz dönteni.
– Ez már múlt idő. Eldöntöttem.
Kezdtem azt hinni, hogy esélyem sincs meggyőzni, annyira
hevesen tagadott mindent. Azért megpróbáltam.
– Senki nem tud segíteni rajtad, csak te magad. Olyan dologgal
vádolod Kristófot, amit még el sem követett.
– Hagyjuk ezt!
Visszavonultam. Krisztián megállt, és bevárt minket, aztán
mögénk került Kristóffal. Idegesítette, hogy nem lát ránk, és ezen
nem tudtam nem mosolyogni. Aztán később, a kerítés
átmászásakor is készen állt, hogy segítsen nekünk. Elsőre én
másztam át, és igyekeztem halkan landolni a túloldalon.
– Tiszta macskanő vagy – füstölgött Jázmin.
– Mifelénk tanítják ám az ugrás-landolás rejtelmeit – feleltem
suttogva, nehogy észrevegyenek minket beosonás közben.
Jázmin azért zúgolódott, mert neki nem ment olyan könnyedén
a mászás. Nem láttam pontosan, mi történt, de lefelé nem ugrott,
hanem esett. Szerencsére két lábbal érkezett a földre, nem ütötte
meg magát, viszont az esés közben akaratlanul hangosan
felsikoltott.
Az éles kiáltás hallatán mindannyian mozdulatlanná váltunk.
Krisztián kapcsolt a leghamarabb.
– Tűnjetek befelé, legalább titeket ne kapjanak el!
Továbbra sem mozdultunk Jázminnal. Az utcai lámpaoszlop
épp megvilágította a két fiú arcát. Egymásra néztek, aztán baromi

– 441 –
gyorsan mászni kezdtek ők is. Krisztián közben halkan szentségelt,
hogy hülyék vagyunk, mert semmire sem megyünk vele, ha
négyünket kapcsolnak le.
Akkor némult el, amikor meghallottuk, ahogy nyitódik a
panzió egyik emeleti ablaka. Az a mieink felségterülete volt,
onnan nem érkezhet veszély. A vendégház számított ellenséges
területnek, tehát arrafelé figyeltem. Próbáltam elcsípni valami
jelét, hogy felébredt valaki… és… a fenébe… az egyik ablakot
villanyfény töltötte be.
Futásnak eredtünk. A konyhaablakhoz mentünk, ahonnan
kilógtunk, és ahol Krisztián és Kristóf bakot tartott nekünk, hogy
minél hamarabb bejussunk.
De hiába volt minden.
Elkéstünk.
Mire mindannyian bejutottunk, Kökény tanárnővel találtuk
szembe magunkat.

***

Az ofő kikelt magából, és csak azért nem tartott fél óráig a

szentbeszéd, mert késő volt, ráadásul Jázminnak és nekem is
megsérült a kezünk, amit el kellett látni. Mint kiderült, Jázmin
hozzám hasonlóan belenyúlt egy kiálló drótvégbe, aztán
elveszítette az egyensúlyát. Ezért sikoltott.
Az ofő elvileg csak az „érintetteket” hívta le az étkezőbe, de az
osztály másik fele – pár kivétellel – ott tobzódott a lépcsőn.

– 442 –
 Az egyik vörös kockás terítővel borított asztalnál ültem, és
abban a kivételes helyzetben lehettem, hogy egy alaposan
feldühített tanár fertőtlenítette a sebemet. Nem zavarta
különösebben, hogy majd bepisilek, úgy csípi a kezemet a
fertőtlenítő, és hogy túl szorosra sikerült a kötés, ami szinte
elszorította a vérkeringésem. Majd megkérem Jázmint, hogy kösse
be újra. Ennyivel máris tartozik.
Mögöttem Krisztián állt, a lányok kicsivel távolabb. Márk,
Kristóf, Levi és Ákos a fal mellett szobrozott.
Amikor a tannő kérdezősködni kezdett, hogy mégis mit
képzeltünk magunkról, Jázmin mindent bevallott. Aztán
mindannyian megkaptuk a magunkét. Főleg Jázminon témázott,
de mi is bűnösnek lettünk nyilvánítva, amiért egy barátunk után
mentünk, ahelyett, hogy neki szólunk meg a zsaruknak. Konokul
hallgattam, újra megtettem volna.
Persze a tannő azt is elmondta, hogy fel fogja hívni a szüleinket,
úgyhogy innentől aggódhattam anya és apa miatt is.
Krisztián most nem kísért fel a szobámig, egyrészt mert nem
vagyok már gyerek, másrészt mert ő is nagyon elfáradt. Integettem
neki, aztán elindultam a második emeletre. Kökény tanárnő
lefekvés előtt létszámellenőrzést tartott, de már semmi sem
izgatott fel. Megkértem Jázmint, hogy kösse át a kezemet lazábbra,
aztán egyszerűen eldőltem az ágyon, és már aludtam is.

***

– 443 –
Kriminális hangulatban telt a másnap. Rögtön a reggelinél
kezdődött, amikor Kökény tanárnő kiosztott mindenkit, és senki
sem mert mukkanni. A szemében mindannyian felelősek voltunk,
hiszen az éjszakai beszámolókból rájött, hogy az egész osztály
tudott Jázmin szökéséről. Szerintem arról tudtak, hogy keressük
Jázmint, legalábbis Krisztián senkinek sem állította, hogy elszökött
volna.
Reggeli után összepakoltuk a cuccainkat, és a változatosság
kedvéért indulás előtt is kaptunk egy adag fejmosást. A tanárnő
bejelentette, hogy nem óhajt fegyelmezéssel foglalkozni, különben
majd az igazgató dönt annak a sorsáról, akivel gond van. Olyan
csendben hagytuk el a vendégházat, mintha kivégzőosztag elé
készültünk volna. Még Krisztián sem merte megkockáztatni, hogy
beszélgetni kezd velem, pedig látszott rajta, hogy szeretne. Egy
darabig mellettem sétált, és a tanárnőt leste, de végül nem szólalt
meg.
Anya nem hívott, csak egy üzenetet küldött, hogy majd otthon
számolunk. Ettől még rosszabb kedvem lett. Jobb lett volna
azonnal túllenni rajta egy kiadós telefonbeszélgetéssel, és nem
egész nap attól félni, mi lesz majd este, ha hazaérek.
Kökény tanárnő nehezen békélt meg velünk. Amikor órákkal
később a rakpart környékén bolyongtunk, megkért ugyan, hogy
segítsek, mert nem találta a sétahajó dokkját, de köszönetet nem
kaptam az útbaigazításért.
A hajóúton Krisztián újabb próbát tett. Mellém akart ülni, de
Kökény tanárnő nem engedte. Flóra és Gréta is kereste az
alkalmai, hogy kikérdezzenek engem és Jázmint, de akárhányszor

– 444 –
pusmogni mertünk, az ofő szeme rájuk villant. Egy óráig tartott az
út, és közben halálra untam magamat. Becsukott szemmel ültem,
az arcomat az ablakon besütő nap felé fordítva, és élveztem a hajó
motorjának duruzsolását.
A hajóút után, a városnéző program közben Gréta elkezdett
nyaggatni, hogy megéhezett, de félt, hogy tannő nem hajlandó
megállni velünk. A tegnapi kiruccanásunk helyszínének
közelében odasomfordáltam hozzá, és megkérdeztem, útba
ejthetnénk-e egy helyet, mert éhesek vagyunk.
Szerencsére Kökény tanárnő sosem élvezte, ha szemétkedhet
velünk, szóval tíz perc múlva már egy kis utcában álltunk, és ki-ki
majszolgatta a kedvenc gofriját. Jázmin és én csokikrémeset
kértünk, Gréta lekváros-porcukrosat, Flóra málnahabosat.
A falat támasztottam az árnyékos oldalon, és a régi villamosból
átalakított vendéglátóhelyet bámultam. Flóra meg a pincérsrácot
nézte, és nem is titkolta túlzottan.
Az ujjammal lapátoltam magamba a vastag csokihabot, és a
fejemet ráztam.
– Neked bimbózó románcod van egy B-s fiúval –
figyelmeztettem.
Jázmin távolabb állt, ezért nem hallhatta, mit válaszol Flóra:
– Szerintem Jázmin románca sokkal eseménydúsabb, mint az
enyém. Mi történt tegnap? – kérdezte, miközben Gréta is közelebb
húzódott hozzám.
– Semmi. Hamar megtaláltuk, kiborult, aztán végig balhéztak
Kristóffal. Találkoztunk egy pasival, aki egy ideig követett minket,
de Krisztián szerint csak a rendőröket akarta kihívni.

– 445 –
 Láttam rajta, hogy hozzám hasonlóan szeretett volna beolvasni
Jázminnak. Tényleg mindenkire ráijesztett, de Kökény tanárnő
miatt azóta sem tudtunk beszélni vele.
Azt is elmeséltem, hogy buktunk le, aztán az ofő odajött
hozzánk, és abbahagytam a sztorizást.
Gyászos hangulatban indultunk haza.

***

Ahogy azt vártam, büntibe kerültem. Anya az ősrégi módszert

választotta, a szobafogságot. Minden programot letiltott, amit
májusra terveztem, egyedül a plusz táncpróbákra engedett el.
Hiába nem vette el a telefonomat, és nem tiltott le az internetről, a
ketrec magam körül utálatosabb volt, mint az, hogy nem
beszélhetek sulin kívül a barátaimmal. Egyébként Jázminnal
telefonon sem beszéltünk, mert folyton kinyomta a mobilját.
Facebookon írtam a lányoknak, de ők sem tudták elérni.
Apa nagyon kiakadt rám. Nem szólt hozzám, ami jobban fájt,
mintha leszidott volna. Miért kell lelkileg terrorizálnia? Tudom,
hogy rosszat csináltam, és még a büntetést is megértem, de
gyűlöltem ezt a feszültséget, amit gerjesztett.
Krisztiánnal is csak egyszer beszéltem, rögtön a kirándulás
utáni nap. Este, amikor a tornácon ültem, a közelben fetrengő
macska csak úgy felugrott, és a kerítéshez rohant. Ez majdnem
biztosan Krisztián felbukkanását jelentette.

– 446 –
 Ezúttal hanyagoltuk a szokásos helyet, a cseresznyefát a kert
végében. A ház közelében álltunk meg, és a drótkerítés résein
néztem Krisztián mosolygó arcába.
Egyszerre kezdtünk beszélni:
– Lilla… én…
– Figyelj, csak…
– Mondd te – ajánlotta nevetve.
Kicsit ideges voltam, ezért belekapaszkodtam a hűvös
drótkerítésbe.
– Szeretném megköszönni a segítségedet. Meg hogy ott voltál,
amikor annyira kiakadtam Jázmin szökése miatt. Rájöttem, hogy
Adriennel kapcsolatban tényleg nem bíztam benned teljes
mértékig, pedig nem adtál okot az ellenkezőjére. Azt hittem, azért
vagy annyit vele, mert te akarod visszakapni őt. Bocs, nem fogtam
föl, milyen kemény időszakon mész keresztül. A kiránduláson is
mennyit segítettél, és tök természetes, hogy annak a lánynak is
fogsz, aki a barátnőd volt.
Ezt nem szívesen mondtam ki, de végül is együtt jártak. A
következő mondathoz kellett a legtöbb bátorság, de azért azt is
kiböktem:
– A helyedben én sem… szóval… én sem biztos, hogy
beleugrottam volna valami… újba. Velem.
Zavart arckifejezés ült ki Krisztián arcára, és nem is felelt
semmit. Nem igazán ezt vártam.
– Mit akartál mondani? – kérdeztem idegesen. Valahogy azt
éreztem, nagyon melléfogtam ezzel a vallomással. De hát ő

– 447 –
mondta, hogy Adri nem rángatja dróton, meg bízzak benne. Most
megtettem, erre azt sem tudja, mit feleljen?
– Ööö…
– Krisztián – hangzott fel az anyja hangja a távolból. – Bejönnél,
légy szíves?
– Be kell mennem – mondta, minden magyarázat nélkül.
Mintha örült volna, hogy az anyja hirtelen felbukkant, és így nem
kell válaszolnia.
Kétségbeestem. Ilyen lehet narkósnak lenni, csak nekem
Krisztián a drogom. Az osztálykiránduláson jókora adagot kaptam
belőle, és most elvonási tüneteim vannak. Máskülönben sosem
kérdeztem volna vissza ilyen erőszakosan.
– Tényleg nem mondod el, amit akartál?
– Rossz az időzítés – mosolyodott el végre. – Akkorra
terveztem, amikor egyikünk sincs büntetésben.
En nem bírom ki addig – gondoltam. Krisztián látta rajtam,
hogy lehangolt a válasszal, ezért tovább győzködött:
– Nekem bajnokságom van, neked táncversenyed lesz. Ha túl
vagyunk mindkettőn, elviszlek valahová, és dumálunk rendesen,
oké? – ígérte. – Te pedig eldöntöd, mit szeretnél.
Alig kaptam levegőt. Annyit bírtam kinyögni, hogy hová?
– Titok – súgta. – Találtam egy jó kis helyet. Tetszeni fog neked.
– Ez most egy normális randi?
– Ez most pontosan az.
Szinte megvadult a szívem, olyan gyorsan kezdett verni. De
valahol csalódott is lettem. Miért nem lehet, hogy nekünk,

– 448 –
kettőnknek, azonnal összejöjjön valami? Mondjuk, szombat este
hív randira, és én szombat este nem leszek szobafogságban?
– Várom – feleltem.
– Én is.
– Krisztián – kiabált az anyukája megint, ő pedig intett a
kezével és elfordult.
Ahogy visszamentem a szobámba, mosolyogva dobtam el
magam az ágyon.
Nem is tudom, mióta vártam erre. Egy igazi randi.
A büntetés ellenére is boldog voltam. Lehunytam a szemem, és
hogy ne ujjongjak fel hangosan, a párnába haraptam.

***

Persze, ha az életem egyik felében valami jó történik, attól a másik

még lehet pocsék. Szinte nem telt el nap, hogy anyával össze ne
vesztünk volna. Egy-egy ilyen vita után magamra csuktam az ajtót,
befészkeltem magam az ágyba, és jókora hangerőn zenét
hallgattam. Többnyire chill out CD-ket választottam a „nem
mehetek sehová, ezért egész nap a lilára festett falat bámulom”
elnevezésű programhoz.
Néha az ablak elé húztam a rattan fotelt, és oda kuckóztam be
egy könyvvel együtt. Amikor épp nem olvastam, az utcát
figyeltem. Az elhaladó autókat, a tavaszi időben mászkáló
babakocsis anyukát, aki az utca végében lakik, meg a kutyákat,
akik kilógó nyelvvel, önfeledten rohangásztak.

– 449 –
 Nem telefonálgattam, mert takarékra kellett tenni a számlámat.
Anyuék megmondták, hogy nem töltik fel, így leginkább a
Facebookot használtam. Krisztián egyébként hozzám hasonló
büntetést kapott az apjától. A suliban kifaggattam, mitől rágott be
az apjára annyira, mert éreztem, hogy nem a büntetés miatt. Idén
nem volt valami jó a viszonya vele. Azt hiszem, ez lehetett az
utolsó csepp a pohárban Adrienn és a csapat után. Állítólag a
jövője miatt vitáznak állandóan, mert Krisztiánt a kosárlabda
érdekli, de ugyebár eddig nem remekelt a csapat, és az apja ezt
elég sűrűn a képébe dörgöli.
Cserébe Krisztián engem faggatott, hogy állok a táncversennyel.
Meséltem róla, hogy Gina koreográfiáját gyakorlom, és ezúttal
igyekszem háttérbe húzódni. Akárhogy könyörögtem a
szüleimnek, Márk nem jöhetett át gyakorolni, úgyhogy egyedül
táncoltam. Néha lehurcoltam a könyveimet az alagsorba, és egész
napra odaköltöztem. Táncoltam valameddig, aztán ledőltem a
kanapéra a törikönyvvel vagy a matekfüzettel. Tudtam, hogy
seregnyi doga és felelés vár ránk, ezért komolyabban vettem a
tanulást.
Egy idő után azt vettem észre, hogy Hegedűs tanárnő kötelező
vizsgafeladata jobban érdekel, mint a versenyfellépés. Sosem
hajtottam még ennyire, mint most, és nem csak a bezártság miatt.
Azt akartam, hogy a vizsgaelőadáson én teljesítsek a legjobban.
Amikor véletlenül jól éreztem magam gyakorlás közben, mert a
rádióban egy jó szám szólt, rögtön eszembe jutott Jázmin. A
suliban teljesen úgy viselkedett, mint szokott, és szerintem nem ez
lett volna a normális viselkedés. Emiatt sok időt töltöttünk vele,

– 450 –
valamelyikünk állandóan vele volt, hogy ne ismétlődjön meg az
osztálykirándulásos kiborulása.
Kristófot is csak a suliban tudtam elérni, mert az
osztálykirándulás után hiába próbáltam felhívni, nem vette fel.
Nem nagyon titkolta, hogy elege van Jázminból. Konkrétan úgy
kerülgette, mint egy leprást. A táncórák egy részét azzal töltöttem,
hogy próbáltam lecsillapítani.
Vasárnap kora délután a tornác lépcsőjén térdeltem régi,
szakadt farmerban meg játszós pulcsiban, és Moneypennyt
nyúztam, amikor anya felbukkant. Savanyú képet vágott, de ez
még mindig jobb volt, mint a megfeszülő szája és a
szemöldökráncolás.
– Jázmin anyukája hívott az előbb – közölte.
– És?
– Szeretné, ha elengednélek a lányához, mert nem érzi jól
magát.
Villámgyorsan felpattantam. A közelben szálldosó tarka lepkék
nem értékelték az izgatottságomat, mert sértődötten továbbálltak.
– Beteg?
– Azt épp nem mondanám. Menj át hozzá, de vacsorára itthon
legyél!
– Öt óra?
– Egy perccel sem később – mondta szigorúan.
Rohantam fel a szobámba, hogy rendes nadrágot vegyek fel.
Magamra kaptam a királykék pulcsimat is, aztán biciklire
pattantam. A telót az egyik zsebembe, a kulcscsomót a másikba
gyömöszöltem, és rémesen kényelmetlen volt, de kibírtam.

– 451 –
 Jázmin ötemeletes panelházban lakott, és a bringát az épület
előtti betonoszlophoz zártam. Még lentről felhívtam a lányokat,
hogy tudják-e, mi történt, mire azt mondták, igen, és már el is
indultak. Mindketten azt kérték, hogy várjam meg őket. Igazuk
volt, egységben az erő.
Leültem a ház előtti padra, és a régi faléceken kopogtattam.
Kábé tíz perc múlva futott be Gréta, aki közelebb lakott.
Lehuppant mellém, és hadarni kezdett:
– Annyit tudok, hogy az anyukája már nem bír vele.
– Miért, mit művelt?
– Azt nem mondta.
– Hamarosan úgyis megtudjuk.
Gréta mereven markolta a pad szélét, és egy távoli pontra
fókuszált. Gyönyörű vasárnap délután lett volna, az a napsütéses,
piknikezős fajta, amikor vattacukrot eszik az ember, kifekszik egy
pokrócra, és napszemüvegben olvas. Ehelyett paneltömbök közt
várakoztunk, és legalább annyi szerencsénk volt, hogy a napos
oldalon tehettük ezt, nem pedig az épület túlsó, nyirkos,
barátságtalan oldalán.
Gréta fekete göncben jött, amitől kicsit komor lett a hangulat,
szinte egybeolvadt kibontott haja a sötét pulóver anyagával.
Mostanában sűrűn hordta leengedve a haját, és így sokkal nőiesebb
lett a megjelenése, mint a kedvelt hajfonattal, ami láthatóvá tette a
rengeteg fülbevalóját is.
– Hordjál több színeset – mondtam teljesen oda nem illően.
– Szoktam.
– Igen, sötétkéket és fehéret. Nem erre gondoltam.

– 452 –
 Flóra az újonnan felfedezett stílusát hozta: méregzöld
terepnadrágban, szürke, kapucnis pulcsiban és tornacipőben jelent
meg. Ő viszont egyre fiúsabban öltözködött.
Rögtön leült mellénk, és elmesélte, neki milyen verziót
mondott Jázmin anyukája. Nem tudott meg sokkal többet, mint
mi, legfeljebb annyit, hogy Jázmin napok óta nem eszik rendesen.
Ez, mondjuk, nekünk is feltűnt. Alig emlékeztem, hogy láttam-e
enni a suliban az utóbbi napokban.
Felcsengettünk, aztán felmentünk a harmadikra.
Jázmin anyukája megkönnyebbülten fogadott minket. A szemei
alatt fekete csíkok húzódtak, azonkívül kócos volt és rosszkedvű.
– Köszönöm, hogy eljöttetek. Kérlek, beszéljetek vele, mert rám
nem hallgat! Vagy egy tucatszor meghallgatta ma azt a rohadt U2
számot. Elegem van belőle. Mármint a zenéből.
A kisebbik szobából most is szólt a zene.
– Itt hagyhatlak titeket? Elmennék vásárolni – mondta.
– Persze – mondta Gréta azonnal. Bátorítóan rámosolygott
Jázmin anyukájára, aki már kapta is fel a kiskabátját.
Hamarjában hárman kopogtunk Jázmin ajtaján, aztán nem is
vártunk választ, hanem betódultunk.
Ijesztő volt a helyzet. Flóra odament az ablakhoz, és felhúzta a
reluxát, kiszellőztetett, aztán megetette a halakat. Ki tudja, mióta
éheztek szegények. Gréta kapásból elkezdte összeszedegetni a
széthajigált cuccokat, csokipapírokat, cukorkás papírokat, üdítős
palackot és azt a két darab üres lekvárosüveget, amit az asztalon
talált.

– 453 –
 – Atyaég – mondtam. A „nem eszik rendesen” egyértelműen azt
jelentette, hogy halálra tömte magát édességgel, míg valószínűleg a
normális kajából nem kért.
Odamentem az ágyhoz, és leültem az almazöld ágytakaróra.
Jázmin a hifi kapcsolóját szorongatta, és közben a lenémított tévét
nézte, amiben valami tinisorozat ment. Lehalkítottam a zenét,
majd kikapcsoltam a tévét is.
Végre rám nézett, a szeme tompán fénylett. Az arca sápadt volt,
és arra is nagy tétben fogadtam volna, hogy reggel óta hálóingben
lézeng itthon.
– Jól vagyok – mondta elsőként. Csoda, hogy úgy néztünk rá,
mintha megkattant volna?
Jázmin mindhármunkat végigmért, aztán határozott hangon így
folytatta:
– Komolyan mondom, hogy jól vagyok, ne tévesszen meg a
kupi! Csak nincs kedvem pakolni. Gondolkodni akartam.
Hát, nem biztos, hogy jót tett neki a gondolkodás.
– Örülök, hogy itt vagytok, de menjetek haza nyugodtan, majd
holnap találkozunk a suliban. Ezt meg add ide… – Ezzel kikapta a
kezemből a kapcsolót, és felhangosította a zenét. Újra elindult az
Ordinary Love. Benne van a dalszöveges füzetemben, mert nagyon
szerettem a szám hangulatát. Szép, de egy picit szomorú is leszek
tőle.
Veszélyes gondolatom támadt, miközben Bono elkezdett
énekelni. Egyszer már sikerült kibillentenem Jázmint azzal, hogy
énekeltem neki, megtehetem újra. Tudtam, hogy szereti a U2-t, de
nem lehet véletlen a dal választás, ami azt ecseteli, hogy igenis

– 454 –
hétköznapi, átlagos szerelmet kell éreznünk. Ahhoz kell elég
bátornak lenni, mert másképp nem juthatunk előre.
Sajna Bono és a bandatagok hangjához képest az enyém sokkal
kevésbé élvezhető, mégis bekapcsolódtam a refrénbe. Jázmin
rögtön felém kapta a fejét.
– Ne – kérte kétségbeesetten.
– Miért ne? – kérdeztem. Addigra már Flóra is az ágy végében
ült.
– Ne! – Jázmin egyre jobban csóválta a fejét, és ki is akarta
kapcsolni a zenét. Elszedtem tőle a kapcsolót.
Amúgy könnyű dolgom volt, ismertem a szöveg egy részét, a
refrént pedig teljes egészében.
– Hagyd abba! – kérte újra, és szinte már könyörgött. Láttam
rajta, hogy egyre zaklatottabb. Nem tudtam, hogy a korábbi
lejátszások alatt miért nem bukott ki, de amint Gréta is elkezdte
énekelni, Jázmin már könnyezett.
Flóra is beszállt a legutolsó refrénbe, de az sem zavart meg
minket, hogy vége lett a dalnak, mert visszaugrottam a szám
elejére, és újrakezdtük.
Úgy egy perc múlva Jázmin már nem könnyezett.
Keservesen zokogott. Összegömbölyödött az ágyon.
Szívszorító látványt nyújtott, utáltam így látni őt. Gréta odaült
mellé, és átölelte, nekem pedig nagyon-nagyon a szövegre kellett
koncentrálnom, mert… már csak így voltam képes énekelni. Ha
abbahagyom, biztosan bőgni kezdek én is, és azt nem akartam.
Elcsukló hangon ismételtem a refrént, még akkor is, amikor Flóra

– 455 –
már nem bírta tovább, és odakúszott Jázmin másik oldalára. A
haját simogatta, és csitította, hogy minden megoldódik.
Negyedjére indítottam újra, amikor kifeküdtem. Jázmin még
mindig sírt, mint aki sosem akarja abbahagyni. Mintha ezen múlna
a következő perc az életéből. Mintha ezen múlna, hogy levegőt
tud-e venni.
Talán így is volt.
Reméltem, hogy soha, de soha nem fogok így zokogni senki
miatt. Krisztián miatt – súgta egy hang. Nem akartam, hogy úgy
fájjon, mint Jázminnak. Nem lenne szabad, hogy egy gyönyörű
érzés így bántson.
Mégis megtörténik.
Jázmin görcsösen vette a levegőt, szipogott, és Grétába
kapaszkodott.
Teltek a percek, mi négyen pedig úgy voltunk együtt, ahogy
még soha ezelőtt. Bono kitartóan énekelt tovább, és egymás
ölelésében sírtunk mindannyian.
Aztán később csend vett körül minket, és Jázmin beszélni
kezdett. Megállás nélkül. Mindenről. Arról, hogy mindig is bejött
neki Kristóf, de a kezdetektől úgy érezte, hogy ez egyirányú, mert
hiába találták meg a közös hangot, Kristóf nem mutatott iránta
érdeklődést. Mesélt arról is, hogy azon a születésnapon Kristóf
mennyi mindent mondott neki, amit korábban még senki.
Tökéletes pillanatokat élt ált vele, majd mindent elrontott az
őszinteségével, ahogy más lányról mesélt. Ezután Jázmin totál
sárkányként kezdett vele viselkedni, és mint kiderült, Kristóf ezért
nem hívta őt hamarabb randira. Arról is beszélt, hogy bocsánatot

– 456 –
akart kérni azért, amit az osztálykiránduláson mondott róla, de
Kristóf most már szóba sem áll vele.
Aztán beszélt az érzéseiről. Félelemről, elfojtásról, vágyódásról,
csalódásról… és arról, amit akkor, a hosszú sírás után érzett.
Ürességet.
Vigasztaltuk volna, de nem tudtuk. A szavaink erőtlenek lettek,
üresek, mint egy leeresztett lufi. Úgy éreztem magam, mintha
kifacsartak volna.
Flóra később elmondta, hogy Jázmint hallgatva rájött valami
fontosra. Arra, hogy amit Ákos iránt érzett, az Jázmin érzéseinek a
közelében sem volt. Azzal vált el tőlünk, hogy a saját hazugságain
merengett. Teljesen elbizonytalanodott, hogy amit szerelemnek
gondolt, talán nem is az volt, csak képzelte. Robit tényleg
kedvelte, és jól érezte vele magát, de Ákossal régóta még csak
közös programot sem szerveztek. Szomorúan indult haza, de ideje
volt feldolgozni a szerelmi ügyeit.
Gréta megölelt, és szokásához híven szűkszavúan búcsúzott.
Még könnyezett, amikor elváltunk.
Hazaértem vacsorára, de nem voltam éhes, és később sem
kértem semmit. Önként vonultam a szobám magányába.
Krisztiánra gondoltam.

***

Hétfőn elég lehangoló látványt nyújtottunk a suliban. A

szünetekben Jázmin a bioszkönyvébe temetkezett, és magától
pótolta az órai vázlatokat, melyeket az elmúlt hetekben a

– 457 –
legkülönfélébb okok miatt nem írt le. Ez a szokásos Jázmin volt:
szőke haja lófarokba kötve, smink nélkül, szemüvegben, és amikor
nem jegyzetelt éppen, akkor az ujjai között zsonglőrködött a tollal.
Egyedül a ruhái emlékeztettek a megvadult Jázminra. Szűk nacit
és V kivágású fehér felsőt viselt.
Mellette Gréta az asztalra hajtott fejjel feküdt és firkálgatott.
Megfogadta a tanácsomat, mert fűzöld pólót vett fel, hozzá pedig
egy hosszú, sárkánymedálos nyakláncot. A medál pillanatnyilag az
asztalon hevert a füzete mellett, hogy azt a dögöt egyre több és
több példányban lerajzolhassa. Izgalmas elfoglaltság.
A nagyszünetben Flóra egy csomag tejkaramellát dobott az
asztalra tízórai helyett, és monotonon tömte magába, ezért egyre
nőtt az asztalon lévő csörgős papírok kupaca.
A magam részéről fizikát tanultam, mert rosszul állt a szénám.
A töri és a matek után ez a harmadik tárgy, ami nagyon nem
megy.
Az volt olyan lehangoló, hogy egymással sem beszéltünk
igazán. Valahogy jobban esett hallgatni, mert egyikünk sem akarta
felemlegetni a tegnap délutánt. Jázmin egyedül reggel, a suli előtt
várakozva hozta fel a témát.
– Figyelj, tudom, hogy kilencedik óta jóban vagy Kristóffal, és
szeretném, ha miattam nem viselkednél vele másképp. Jó, örülnék,
ha nem részleteznéd neki, mennyire kiborultam, de rajtad múlik.
Nem szabhatom meg, mit mondasz el neki.
Gyorsan megöleltem.
– Köszönöm, hogy ilyen korrekt vagy. Nyugi, csak akkor
viselkedem vele másképp, ha megérdemli.

– 458 –
 – Haragszol rám? – kérdezte.
– Miért?
– Hogy bekavartam a barátságotokba.
– Ne hülyéskedj már! Nem egy könnyű helyzet, de tudom, hogy
ez nem elhatározás kérdése volt nálad.
Ekkor Jázmin ölelt meg, aztán bementünk a suliba.
Ezután egész nap az osztályteremben voltunk, míg a többiek az
udvaron lézengtek. Az időjárás mintha nem tudta volna eldönteni,
mit akar. Felhős nap volt, fújt a szél, de időnként a nap is sütött.
Krisztián kedves volt, többször is megkérdezte, mi bajom, de
megnyugtattam, hogy igazából nincs gond, csak lehangolt vagyok.
Az osztály persze kiszúrta, így összerakták Jázmin szökését meg
Kristóf viselkedését, és napról napra egyre többször hallottuk
pusmogni őket. Jázmin nem foglalkozott senkivel.
Kristóf viszont rendszerint gyilkos hangulatba került. Láttam
már őt bunkónak, de hétfőn Gina olyan osztást kapott tőle táncóra
után egy apró véleménykülönbség miatt, hogy még én is
megszeppentem. Márk állította le, szó szerint elvonszolva a B-s
lánytól, és közben azt ismételgette, hogy nyugodjon le.
Tanítás után elbúcsúztam a lányoktól, mert a suli előtt, az egyik
magányos padnál megláttam a két fiút. Kristóf a padon ült, és a
cipőjét bámulta, Márk meg előtte tornyosult, és lelkesen
magyarázott valamit.
Odamentem hozzájuk, mert úgy éreztem, Kristóf mellett a
helyem. Leültem a padra, és igyekeztem felvenni a fonalat.
Mondjuk, nem voltam képben, mert valami ősrégi általános iskolai
sztorit emlegettek fel.

– 459 –
 Vajon érdemes egyáltalán megszólalnom? Mióta nem
beszélgettek úgy istenigazából? Azonban, amikor el akartam
menni, mindketten mondták, hogy maradjak.
Hagytam, hadd sztorizgassanak, és kábé negyedóra múlva
tudtam csak kibökni valami értelmeset:
– Menjünk valamerre! Elég volt a suliból.
Persze nem terveztem hosszú programot, mert még mindig
nem kaptam anyától kimenőt. Egy idő után arra lettem figyelmes,
hogy Márkék lakása felé sétálunk, mintha Kristóf haza akarta
volna kísérni. Márk persze levette a jeleket. Két utcával a
tánciskola előtt megállt, és felnevetett.
– Jól van, nem kell a kapuig kísérni. Lekopok magamtól is, hogy
dumálhassatok.
Így történt, hogy kettesben maradtunk Kristóffal. Némán
bandukoltunk, Kristóf a vállán átvetett táskája pántját szorongatta.
Cukin borzas volt a haja. Úgy nézett ki, mint egy kisfiú, aki
nagyfiúnak akar látszani.
Alapvetően nem akartam faggatni, majd beszél, ha akar.
Néha odébb rúgott egy útjába kerülő kavicsot, de a mellettünk
elhaladó csuklós buszt is hosszan bámulta, mintha valami nagyon
érdekes lett volna benne. Az egyik ház előtt elhaladva isteni sült
hús illata támadt ránk, és alig vártam, hogy hazaérjek, mert már
majdnem éhen haltam. A szél folyton belekapott a hajamba, így
menet közben összegumiztam a fürtjeimet.
– Figyelj, Vörös – köszörülte meg a torkát. – Nem fogok ám
haragudni rád!
– Oké, ez jó. Miért is?

– 460 –
 – Ha őt választod.
– Őt? Lehetne konkrétabban?
– Jázmin a barátnőd, megértem, ha inkább vele akarsz lenni.
Felnevettem, de inkább zavaromban.
– Eddig azt hittem, mi is barátok vagyunk, de szólj nyugodtan,
ha te nem így érzed. Még mindig jobb utólag megtudni, mint soha.
– Mi van? – kérdezte gyanúsan méregetve.
– Figyelj, mindketten a barátaim vagytok, szóval ki van zárva,
hogy válasszak. Ez amúgy is baromság. Persze nem akarok ütköző
lenni kettőtök között, de majd szólni fogok, ha mégis annak
használtok. Egyébként pedig elég vicces, hogy mindketten értem
aggódtok, hogy majd én leszek a szenvedő fél hármunk közül.
– Hogy érted, hogy mindketten?
– Jázmin azt szeretné, ha te meg én továbbra is barátok
maradnánk.
Ez elnémította Kristófot. Különös. Jázmin neve mint bűvszó.
Továbbmentünk, és úgy tűnt, Kristóf nagyon ráér, mert engem
ugyan nem zavart, de már majdnem hazaértem.
– De… mostanában tettem olyan dolgokat, amiért haragudtál
rám – mondta.
– Igen.
– Sajnálom.
– Tudom.
Megkérdeztem tőle, hogy nincs-e büntetésben, mire azt
mondta, hogy a szüleit most leginkább az anyja új pasija érdekli,
nem pedig az osztályfőnökije. Vagyis ráért.

– 461 –
 – Rajtad kívül mindannyian szívunk – morgolódtam az
igazságtalanság miatt.
– Jázmint nagyon leszidta az anyja? – kérdezte halkan.
– Nem igazán. Vagyis nem volt rá szükség.
– Miért?
Szembefordultam Kristóffal, amúgy is le kellett húzódnom,
hogy elférjen a járdán bicikliző postás. A cuki, borzas kisfiú
szomorú szemébe bámultam.
– Jázmin büntette magát épp eléggé… nagyon kiborult.
Elfordultam, hogy gazella üzemmódban átvágtassak az
előkerten, majd sietősen berohanjak a házba.
Odabent, hátamat az ajtónak döntve, azon agyaltam, jól tettem-
e, hogy elmondtam neki. Eredetileg nem akartam közbeavatkozni,
de úgy éreztem, ezt tudnia kell Kristófnak. Mert hiába kerüli
Jázmint a suliban, akkor is érdekli, mi van vele. Szerintem
egyértelmű, mit jelent ez.

***

A következő hetek nagyon besűrűsödtek. Krisztián valahogy

mindig akkortájt indult suliba, amikor én is. Ha a véletlen nem
segített neki, hogy együtt menjünk, akkor üzenetet küldött. Olyan
felszabadultan beszélgettünk, mint régen, és kihasználtunk
minden szabadidőt tanítás előtt, meg szünetekben és
ebédszünetben is.

– 462 –
 De a randit nem hozta szóba, én pedig nem akartam. Csak
élveztem, hogy velem van, és óvakodtam mindentől, amivel ezt
elszúrhatom.
Május vége felé kettesben ültünk a lelátón az első óra előtt,
amikor Flóra megtalált minket. Egy füzetet és egy tollat tartott a
kezében. Láttam, hogy egy táblázat van belerajzolva, de akkor még
nem értettem, mit csinál.
– Figyelj, Krisztián, a héten kivel játszotok? Nem emlékszem,
melyik suliba mentek.
Krisztián megmondta az iskola nevét és a címét is.
Flóra rámosolygott, aztán elkezdte rágcsálni a toll végét.
– És azt nem tudod, hogy Robi miért olyan ideges a meccs
miatt?
Krisztián rám nézett, de én csak megvontam a vállam. Flóra
találkozgatott Robival, de nem hozta be a társaságunkba, ezért
senkinek nem volt egyértelmű, hogy akkor járnak-e.
– Dani lebetegedett, és nem jött suliba a héten. Robi helyettesíti
a kezdőcsapatban – válaszolt Krisztián.
– Ez rossz?
– Nem, de eddig sosem játszott ennyit a meccseken, mint
amennyit most kell.
– Kérhetek valamit? – Flóra egyre tétovábbnak tűnt. –
Vigyáznál rá?
Ekkor Krisztián felröhögött, én meg jól oldalba böktem.
– Mi van?

– 463 –
 – Jaj, nem kell pátyolgatni – mentegetőzött Flóra. – De ha
véletlenül elszúr valamit, ne hagyd, légy szíves, hogy a többiek
rászálljanak! Tudom, hogy nagyon készül rá, és jól akar teljesíteni.
– Miért engem kérsz meg erre?
– Mert veled nem mernek szemétkedni. Ha mondasz valamit,
arra odafigyelnek.
Ezzel hátat fordított nekünk, és elment, Krisztián pedig
értetlenül bámult rám. Elmeséltem, hogy a bálon találtak
egymásra, és azóta randizgatnak Robival.
– Mit csináltál te a bálon, hogy nem tűnt fel? – kérdeztem, mire
összerezzent.
– Nem Flórát figyeltem – morogta. – Amúgy meg a csapat elég
rendesen szembement velem, és engem is keményen bíráltak.
– Mert akkoriban rászolgáltál. Most, hogy teszed, amit kell,
tényleg odafigyelnek rád.
Krisztián elmosolyodott.
– Nem tudom, mivel érdemeltem ki, hogy még mellettem vagy.
– Elmenjek?
– Nem úgy értettem – lökött oldalba.
– Szerintem tudod, miért vagyok még mindig melletted.
– És elhihetem?
– Igen – feleltem.
Aztán eljött egy elképesztő pillanat, amikor már nem éreztem a
másodpercek múlását. Amikor nem láttam mást, csak Krisztián
csillogó, kék szemét. A tekintetét le sem vette rólam, és közben
szaporán vette a levegőt.

– 464 –
 Éreztem, hogy történni fog valami. Talán most fog odahajolni
hozzám, hogy megcsókoljon. Talán nem is egyszerű csók lesz,
hanem előbb puhán az ajkamhoz érinti az ajkát, mintha azzal
akarna megsimogatni.
Egymás szemébe néztünk, és a világ nem létezett.
Elfeledkeztem a diákokról, és nem érdekelt semmi, csak Krisztián,
ahogy a napfényben rám mosolyog.
A varázslatos pillanat azonban elillant.
A világ bejelentkezett hozzánk, mielőtt bármi történhetett
volna. Egy labda pattant a lelátóra, és rá kellett döbbennem, hogy
majdnem az egész suli szeme láttára estünk egymásnak.
Erre mindketten ugyanakkor jöttünk rá. Krisztián el is nevette
magát.
– Kisebb közönséggel – ígérte, aztán visszadobta a labdát az
egyik elsős srácnak.
Még jobban szerettem, hogy konkrétan jövő időben beszél a
csókunkról. Vajon velem van a baj, hogy ezt romantikusnak
tartom?
– Tudod, borzalmasak vagyunk, ahogy tervezgetünk –
állapítottam meg.
– És? Legalább hasonlítunk.
– És mi van a spontán dolgokkal?
– Majd meglepődsz, mintha spontán ötlet lett volna – kacsintott
rám, én pedig a vállára borultam.
Annyira szerettem! És majdnem ki is mondtam, ott az
iskolaudvaron.

– 465 –
 Aztán feltűnt Adri, és automatikusan elvettem a fejem Krisztán
válláról. Kihúztam magam, és úgy néztem Adri kifejezéstelen
arcába. Fogalmam sem volt, mit gondol rólunk, viszont most már
bátran megkérdeztem Krisztiánt.
– Egy ideje nem vagy vele. Miért?
– Azt hiszem, mindent megtettem érte, amit lehetett – felelte
komoran. – Jelenleg rendben van. A jegyei elfogadhatóak, a
csapatból nem lóg ki, vannak barátai és beilleszkedett.
Megmondtam neki, hogy ezen felül nem akarok vele több időt
tölteni.
– Komoly? Így megmondtad neki?
– Igen – felelte lehajtott fejjel. A haja megint az arcába hullott,
így nem láttam az arckifejezését.
– És mit felelt?
– Semmit – mondta különös hangsúllyal. – Ne beszéljünk róla,
nem akarok.
Ráhagytam a témát, mert tulajdonképpen nem volt jelentősége.

***

Ahogy teltek a napok, egyre kevesebb időt tudtam Krisztiánnal

tölteni. Nekünk mindig pocsék az időzítés, hiszen napközben
valamelyik dogára vagy felelésre tanultam, délután otthon
barikádoztam el magam könyvekkel, vagy egyszerűen táncoltam.
Nap végén már-már büszke voltam magamra, hogy mennyit
dolgoztam, holott még mindig kevésnek éreztem. Nem lett volna
időm randizni. Vagyis lett volna, de biztos, hogy az eredményeim

– 466 –
bánták volna, ami miatt anya és apa balhézna, és ezzel mindent
elszúrnának. Inkább a tanulásra figyeltem.
A tanárok elég kiszámíthatóan viselkedtek. Mindenkinek van
ellenőrzője, tudtuk, ki fog felelni, és azt is, hogy kinek melyik
tanártól kell felelésre számítani. Ákos még mindig hadilábon állt
az énekkel, de a tavalyi bukása óta megerőltette magát, hogy idén
meglegyen a kettes. Tomi több tárgyból is rászorult a
kegyelemkettesre, de Krisztián megint jó jegyeket szerzett a
humán tárgyakból. Komolyan, Krisztián mikor lett ennyire jó
tanuló? A fizikát és a matekot kirázza a kisujjából, elég
odafigyelnie az órán, de mi van a többivel? Négyes
irodalomdolgozat puska nélkül? Meg töri négyötöd? Bakker,
nemsokára leelőz az átlagával! Egyszerre lettem bosszús és örültem
neki.
A suli egyik pletykafészke, vagyis Gergő mondta, aki a minden-
lében-kanál-de-főleg-a-szülői-munkaközösségben-is-dirigáló
apjától tudja, hogy az igazgatóság buzgón elkezdte vizsgálni az
edző kapcsolatát a végzős lánnyal. A csajt valószínűleg nem fogják
piszkálni, mert gyakorlatilag a szóbeli érettségi van neki hátra, de
az edző itt marad. És jaj neki!
Ivett elég sokat bénázott, mert idén nem hasalt rá a tanulásra,
ezért állandóan nyavalygott. Patriknak elege lett belőle, és hosszú,
unalmas szónoklatokat tartott a tanulásról, a húzásról és az életről,
ami közben én rendszeresen kimenekültem a teremből.
Az angol témazáró nem nagyon hatott meg. A nyelvi előadóban
írtuk, ahol másként vannak elhelyezve a padok, ezért négyen
ülünk egymás mellett. A fal mellett, az egyik oldalamon Flóra, a

– 467 –
másikon Gréta ült, tőlem legtávolabb pedig Jázmin. Igyekeztem
Flórának és Grétának is súgni, de csak azt hittem, hogy
feltűnésmentesen csinálom. A kicsengetés után ugyanis Herczeg
megkérte, hogy maradjak, és rettenetesen komornak látszott.
– A dolgozat mekkora részét súgtad le a padtársaidnak?
Komolyan csalódottnak tűnt, bár szerintem a tanárok erre azért
eléggé rájátszanak. Feleannyira sem érdekli őket, hogy egy diák
súgott a barátnőjének doga alatt, mint amennyire mutatják.
Elkezdhettem volna kamuzni, hogy rosszul látta, de nem látta
rosszul. Tényleg súgtam nekik.
A számat rágcsáltam, és igyekeztem nem elvetemültnek
látszani, csak egy lánynak, aki csúnya hibát követett el.
– Legfeljebb fél jegyet segítettem nekik.
– Fél jegyet? – nézett rám. Az álla merev volt a haragtól, szóval
lehet, hogy mégsem játszotta meg. Viszont nem egy emberevő
fajta. Az ofőn kívül ő volt az egyetlen tanár a suliban, akiről többet
tudtam. Néha beszélt a feleségéről, néha meg hallottam, ahogy
telefonálgatnak és cseverésznek. Olyankor elég normálisnak tűnt.
– Igen – bólintottam. – Tudja, mindkettejüknek súgnom kellett,
így nem igazán tudtam sokat segíteni.
Ezzel persze magamnak sem segítettem, de mindegy. Próbáltam
legalább nem szemtelen hangsúllyal mondani.
– Megkérnélek, hogy a jövőben tartózkodj ettől, rendben?
– Igen – bólintottam kissé megbánóan, hogy örüljön.
Minek kellett ez a színjáték? Mindketten tudtuk, hogy nem
mondok igazat, de mindketten úgy csináltunk, mintha elhinnénk.
A suli, ami hazudni tanít. Óriási.

– 468 –
 ***

Az utolsó héten kiderült, hogy Herczeg nem vont le jegyet a

dolgozatokból, azon egyszerű oknál fogva, hogy tulajdonképp
egyest kellett volna ráírnia, azt pedig nem akarta. Tudtam, hogy
nem lesz szemét.
Kétszer voltam diáktanácsülésen az osztálykirándulás után, de
leginkább az utolsó padban lapítottam. Oké, bevallom, a suliújság
keresztrejtvényét fejtettem, mert a tavaszfesztivál óta Patrik
megint elemében volt, és rám ilyenkor semmi szükség.
A tánctanárnő is megtalált, bár arra számítottam. A szerda
délutáni óra után, amikor az osztályzatra menő táncot adtuk elő,
beszélni akart velem. Amikor a többiek elmentek öltözni, én a
fűtőtestek előtti padon találtam magam. Hegedűs tanárnő leült
velem szemben, és behatóan megnézett magának. Nem látott
semmi újdonságot. Izzadt, szürke trikóban és macskanadrágban
pihegő lány voltam, aki arra várt, hogy a szigorú tekintetű
tanárnője megszólaljon végre.
– Valamit nem értek.
– Igen?
– Az óráimon a maximumot nyújtod. Ez a mostani táncod
kiemelkedő volt, az értékelésedben benne is lesz.
– Köszönöm.
– Beszéltem Pintér tanár úrral és a néptánctanároddal is, és azt
mondták, náluk is jól teljesítesz. Az egyetlen, ami látszólag nem
érdekel téged, az a versenyfellépés.

– 469 –
 Összeszorítottam a szám. Gina azóta is minden apró
megmozdulásomra agresszíven reagál. Lesi, mikor kössön belém.
Egyszerűen csak nem adok terepet erre.
– Szerintem ugyanannyira hajtok ott is, mint a többiek.
– Előfordult, hogy jobban hajtottál, mint a többiek.
Erre nem válaszoltam. A tanárnő folytatta:
– Valamiért neked folyton el kell mondanom, hogy a táncolás
egy hivatás. Ha karriert akarsz táncosként, nélkülözhetetlen, hogy
megtanulj harcolni magadért, és jobbnak kell lenned másoknál.
Ugyanakkor a csapatmunka alatt nem teheted meg, hogy
figyelmen kívül hagyod azokat, akikkel együtt dolgozol.
– Ha tényleg karriert szeretnék, akkor a tánccsoport nem lesz
ott mellettem a felvételin – mondtam.
– Ebben igazad van. Viszont ez a fellépés nemcsak a
tánccsoportnak fontos, hanem az iskolának is. Örülnék, ha ezt
nem felejtenéd el.
Felálltam, és onnan néztem le a tanárnőre.
– Sajnálom, ha úgy érzi, hogy nem harcolok eléggé az iskoláért.
Nem mondtam ki hangosan a további gondolataimat, mert
ahhoz nem volt elég merszem. Talán úgy szólt volna, hogy nem
nekem kellene arról mesélgetnie, mit jelent a csapatmunka, mert
úgysem fogok olyan harcot megvívni, ami értelmetlen. És Ginával
értelmetlen harcolni, neki nem tőlem kell pofonokat kapnia
ahhoz, hogy totálban lássa az egész képet.
Hegedűs tanárnő elbocsátott, én pedig hazamentem.

– 470 –
 10. FEJEZET
–––––––––––––––––––––
JÚNIUS, AMIKOR MINDEN A FEJE TETEJÉRE ÁLL

BORZASZTÓAN INDULT A JÚNIUS. A táncverseny előtti szombaton

még volt egy próba a suliban, amit Hegedűs tanárnő javasolt, és
természetesen el is intézte nekünk a termet. Akkor azt hittem, a
kimerültség és az izgalom miatt kullogok haza olyan nehezen.
Annyira fáradtnak éreztem magam, hogy délután nem csináltam
semmi hasznosat, aztán hamar le is feküdtem.
Elaludni viszont nem sikerült. Forgolódtam, lerúgtam
magamról a vékony takarót, aztán visszahúztam, mert borzasztóan
fáztam. Hajnali egykor feladtam, felkeltem egy pulcsiért, aztán
vastag zokniban és pizsamában elindultam a nappaliba, a
gyógyszeres dobozhoz. Nem tudtam, mi bajom van, de bevettem
egy fájdalomcsillapítót, abban bízva, hogy elalszom tőle.
Még mindig fáztam, amikor visszafeküdtem, de végre
elnyomott az álom.
Reggelre rosszabbul lettem. Már tényleg fájt a fejem meg a
végtagjaim is, és olyan gyengének éreztem magam, hogy az ajtó is
leküzdhetetlenül messzinek tűnt.
– Anya! – nyüszítettem.

– 471 –
 Persze, nem hallotta meg, így elbotorkáltam a szobájukig.
Amilyen a formám, nem találtam ott a szüleimet, ezért lementem
a konyhába.
Anyának rögtön feltűnt, hogy sápadt vagyok, úgyhogy
leültetett apa mellé, aki abbahagyta, amit csinált. Épp tojásokat
tört fel egy tálba a reggeli rántottához. Rágondolni sem bírtam a
rántottára. Olajos tojásos rettenet, fúj!
Következett a lázmérő, aztán „38,4 fokos lázad van,
gyermekem” szöveg anyától, és a „megmenekültél a
reggelikészítéstől” hozzászólás apától.
Amíg kifejtettem apának, hogy ez nem volt szép beszólás, addig
anyától kaptam valami meleg gyógyszeres löttyöt, aztán teát is
készített, meg tett elém kekszet, hogy egyek is valamit. Ez
nagyjából úgy nézett ki, hogy az asztalra hajtottam a fejemet, mert
alig bírtam megtartani, és egy tehén kérődzési sebességével rágtam
meg az apró kekszdarabokat. Legszívesebben visszabújtam volna
az ágyba. Nem. Legszívesebben kimostam volna magamból a
fájdalmat, majd visszabújtam volna az ágyba.
Míg apa a tűzhelynél szorgoskodott, érdekes gondolatai
támadtak.
– Sikerült bebeszélni magadnak ezt a betegséget.
– Tessék?
– Tegnap azt mondtad, nem várod a versenyt, és akár ki is
hagynád, mire a sors úgy hozta, hogy talán nem is kell fellépned –
mondta mindentudóan, mintha a serpenyőből merítené
mérhetetlen bölcsességét.
Nem néztem rá túl kedvesen.

– 472 –
 – Péntekre simán meggyógyulok – mordultam.
– Épp csak a legfontosabb próbákon nem leszel ott.
– Kösz, apu, most sokkal jobb kedvem lett.
– Elmondtam a véleményemet. Egyébként ahhoz nem vagy
beteg, hogy velem feleselj?
– Úgy tűnik, ahhoz nem – mondta anya, aki szép sorban
kipakolt mindent a pultra a reggelihez. Nem bírtam ennél több
kaját elviselni, úgyhogy elbúcsúztam tőlük, és felmentem a
szobámba.
Ha a lépcső alján még akadtak is értelmes gondolataim, a
lépcsőmászás után csak az ágyam érdekelt. Aludni akartam, mert
addig nem érzem, hogy fájna bármi is.
Tavaly egyszer sem voltam beteg, idén pedig másodjára kapott
el valami nyavalya.
Minél hamarabb meg kellett gyógyulnom.

***

A doki hétfőn elintézte annyival, hogy megfáztam, és kábé

ugyanazokat a gyógyhatású vackokat javasolta, amivel anya már
második napja etetett. Utáltam a vén doktornőt, de főleg az egyik
asszisztensét, aki úgy kezelt, mintha hatalmas szívességet tenne
azzal, hogy kiejti a nevem. Elmondtam az orvosnak, hogy a
gyógyszerész anyám megelőzte őt a kezeléssel, szóval ha receptre
nem akar semmilyen cuccot felírni, akkor a többivel ne
erőlködjön. Fájdalom- és lázcsillapító meg C-vitamin otthon is

– 473 –
akadt. Egyedül az igazolás érdekelt, amit három napra kaptam
meg, szóval csütörtökön már mennem kellett a suliba.
A rendelőből kifelé jövet úgy éreztem, lehetetlenül tuskó
voltam, de nem érdekelt. Hazasétáltam, és még mindig nem
voltam valami jól, mert durván elfáradtam a tizenkét perces séta
alatt.
Persze nem tudtam igazán pihenni, mert Gina üzenetekkel
idegesített, aztán meg Facebookon írogatott, mintha a nátha egyik
közismert mellékhatása az emlékezetkiesés lenne, és
megfeledkeztem volna a próbákról. A legtöbb üzenetet válasz
nélkül hagytam, de az egyikre mégiscsak reagáltam.
Csupa nagybetűvel válaszoltam, vagyis kiabáltam vele, hogy
szálljon le rólam. Attól nem fogom tudni bevonszolni a hátsómat a
suliba, hogy a legkülönfélébb módokon zaklat. Kidöglenék, mire
beérek. Hogy bírnék végigcsinálni egy teljes próbát?
Még délután is ezen merengtem, miközben Krisztián
megérkezett hozzám, hogy nálam tanuljon. Anya tízpercenként
bejött valami kajával vagy teával, mert kíváncsi volt, de Krisztián
tényleg tanult. Odaadta nekem a matekfüzetét, hogy másoljam le
az órai munkát, és horrorisztikus módon komolyan is gondolta.
Apa véleményén is elég sokat kattogtam. Talán van benne
valami, de azért egy náthát nem tudok produkálni anélkül, hogy
ne fertőződjem el. Legfeljebb…
Na, mi? Legfeljebb hagyom, hogy az ágynak döntsön?
Táncoltam már fájó térddel, szóval tudom, hogy az akaratnak
nagy hatalma van a testi sérülés vagy a betegség felett. Fogalmam

– 474 –
sem volt, mit kellene tennem, így a legközelebb lévő személyhez
fordultam tanácsért, miután vázoltam neki a félelmeimet.
Krisztián letette a tollat, és felém fordult.
– Megpróbálhatsz holnap suliba jönni, oké. Na és mit akarsz
bizonyítani azzal, hogy betegen táncolsz?
– Legfeljebb azt, hogy hülye vagyok.
– Komolyan kérdeztem. Érdekel ez a verseny eléggé?
Krisztián ismert, előre tudta a válaszom.
– Nem.
– Akkor hagyd! – mondta.
– Ennyi az egész?
Átült mellém az ágyba, és feljebb húzta a takarót a combomon.
Egyetlen pillanatra ért hozzám, és a csupasz bőröm felizzott.
Ezúttal egy másfajta láztól, mint ami tegnap kínzott.
– Ha igazán érdekelne a fellépés, ott lennél, és nem engem
faggatnál. Én örülök, hogy itthon vagy és pihensz.
– Nem félsz, hogy elkapod te is?
Krisztián jóképű, határozott arcvonásait megváltoztatta a
vigyorgás.
– Komolyan az a kérdés, félek-e, ha pár napig nem kell suliba
mennem, mert beteg leszek?
Felnevettem.
– Hidd el, inkább lennék most a suliban.
– Ha ezt szeretné, Kárpáti, akkor beszámolhat az órai anyagból!
– mondta Kovács stílusában.
A fejemet ráztam, és inkább beletemetkeztem a füzetébe.
Krisztián visszaült az asztalhoz, és az anyag másolása közben lopva

– 475 –
felé pillantgattam. Legalább annyira elvarázsolt ez a koncentráló,
házi feladatot megoldó Krisztián is, mint a többi énje. Attól csak
vonzóbb lett, ahogy kibontott aranybarna haja elfedte az arcát,
miközben az asztal fölé hajolt. Imádtam azt a türelmetlenséget is,
amit maga a tanulás okozott nála – szeretett volna túllenni rajta.
Arra meg egyenesen nem bírtam nem odakapni a fejem, ahogy
összekulcsolta a kezeit, és hosszan nyújtózkodott.
Sajnos hamar elment, mert muszáj volt aludnom egy kicsit.
Kedden délután a lányok jöttek át, hogy áthozzák a leckét, és
beszámoljanak a fejleményekről. Mivel két hét volt hátra a suliból,
ezért a tanárok igyekeztek mindenkit lezárni. Az esélyeim a
javításra most erősen megcsappantak, de szerencsére csak két
tárgyból álltam kétesre. Bioszból négyes és ötös között voltam,
ezért a tanárnő megüzente, hogy írhatok egy dolgozatot pénteken,
ami ha ötös lesz, megkapom az ötöst. Jázmin felajánlotta, hogy
segít átnézni a fontosabb részeket, mert neki is pedáloznia kell
most az ötösért. A másik tárgy a kémia, amiből a négyes volt a tét.
Persze leginkább a tánccsoport dolgai érdekeltek, amiben a
lányok alapból nem érintettek, de ezzel kapcsolatban is akadt
mondandójuk.
– Kristóf totál rászállt Ginára – mondta Flóra. – Egyszer mi is
hallottuk, ahogy a folyosón veszekednek. Kristóf hősiesen védett
téged, Gina meg hisztizett, hogy elszúrod a fellépést, és szerinte
kamuzol, mert tuti, hogy be bírnál jönni a suliba.
– Már a múlt héten is nyírták egymást, de ezek szerint teljesen
elfajult – mondtam.
Jázmin a fotel párnájába süllyedt. Hosszan bámultam rá.

– 476 –
 – Mi van? – kérdezte.
– Beszéltél vele?
– Nem – vágta rá gyorsan. A szemüvegét igazgatta, aztán a
nyakát kezdte vakargatni, ami miatt egy jó nagy vörös folt
keletkezett a halvány bőrén.
Grétának is feltűntek a jelek.
– Beszéltél vele – mondta döbbenten. – Mikor?
– Jaj, hagyjatok már! Nem beszéltem vele, csak az egyik
szünetben összefutottunk a büfénél. Beállt mögém a sorba.
Flóra gyanúsan méregette Jázmint.
– Tudod, hány srác állt már be mögém a sorba, de még egyik
miatt sem lettem ilyen vörös soha. Történt valami?
– Semmi, tényleg. Talán egy kicsit közelebb húzódott hozzám,
mintha egy vadidegen srác lenne. – Ezzel a tempóval még kábé
három év kell, mire nem fog érzéketlen lotyónak tartani.
Nem akartam elképzelni, pontosan hogyan történt az egész
„közelebb húzódott hozzám” dolog. Azt hiszem, azt a mozit nem
élvezném túlzottan, mégiscsak a barátaimról van szó.
Gréta azonban nem adta fel.
– Tényleg nem mondott semmit?
– Nem. – Látszott rajta, hogy kezdi zavarni a téma.
Rájöttem, hogy mind vártunk valamit a nagy kiborulása után,
de attól nem lesz boldog befejezése a sztorinak, hogy Jázmint
faggatjuk. Le kellett állítanunk magunkat, és ezúttal a segítségére
tudtam sietni.

– 477 –
 Végtére is beteg voltam, szóval megmondtam a lányoknak,
hogy szeretnék pihenni. Így Jázmin is megszabadult a kellemetlen
kérdésektől.

***

Óriási nyüzsgés volt az iskolában péntek délután. A kilencedikesek

egész délelőtt rendezkedtek, a harmadévesek meg az iskolába
érkező vendégeket kalauzolták.
Borzalmas idő volt, reggel még csak gyűltek a viharfelhők,
aztán napközben az eső is elkezdett csöpögni. Délutánra már
masszívan esett és a szél is fújt, és valószínűleg még jobban be fog
keményíteni.
Két takarítónő is mászkált a suliban, hogy legalább
valamennyire tisztának tűnjön az épület.
Épp az aulában álltam, jobban mondva a lépcsőfordulóból
figyeltem a diákokat és a tanárokat. A résztvevőket egy-egy
kijelölt terembe irányították, ami öltözőként is funkcionált, de a
suli a tánctermeket is felajánlotta használatra.
Az igazgatónő nagyon hivatalosan festett a sötétkék
kosztümben, és sűrűn gesztikulálva cseverészett a verseny
főszervezőjével, egy öltönyös, negyvenes pacákkal.
Még egy óra volt hátra a kezdésig, és épp egy megbeszélésen
kellett volna lennem a B-sek tantermében. Kilógtam. Jobban
mondva kikéredzkedtem Hegedűs tanárnőtől, méghozzá azzal a
szöveggel, hogy be kell vennem a gyógyszereimet. Persze nem volt

– 478 –
igaz, mert épp nem fájt semmim, de mivel napokig otthon
feküdtem, meglátszott rajtam, hogy a kondim nem a régi.
Egyszerűen nem volt kedvem hozzá, hogy én legyek a
célkeresztben. A főpróbán jelen voltam, és leszámítva, hogy utána
fáradtabb lettem a szokottnál, rendesen teljesítettem. A
megbeszélés első három perce mégis kizárólag rólam szólt, az én
esélyeimet latolgatták. Amúgy senkinek a véleménye nem
érdekelt. Megteszem, ami tőlem telik, és annyi.
A lépcsőfordulóban cövekeltem le, hogy kifújjam magam.
Innen mindent láttam. Ha igazán figyel az ember, megtudhat pár
dolgot a versenyre érkező, velem egykorú fiúkról és lányokról.
Akadt köztük kíváncsi, érdeklődő, izgulós, de volt, akin a gőg és az
unalom látszódott. Figyeltem, ahogy a barátok a fellépőket
bátorítják, és a legkülönbözőbb módon kívánnak sok sikert.
Egy idő után megfordultam, és visszamentem a megbeszélésre.
Nem veszítettem semmit, még mindig a programpontoknál
tartottunk. Hegedűs tanárnő megkérdezte, jól érzem-e magam,
mire azt mondtam, hogy rendben leszek.
Őszintén szólva, nem tudom, mivel töltöttem a következő
negyven percet. Leszámítva, hogy beöltöztünk sötét szoknyába és
trikóba, és Flóra megcsinálta a sminkemet. Hagytam, hogy
kifessen, és nem kellett rám szólnia, hogy ne ficánkoljak, a nélkül
is mozdulatlanul ültem.
Aztán magunk mögött hagytuk a termet, és elindultunk az
előadóba. A folyosón azonban vártak rám. Gréta mosolyogva jött
oda hozzám, és megölelt. Annyit mondott, hogy szorít, aztán
elengedett.

– 479 –
 – Jól van, ügyes leszel – mondta Jázmin, de közben a szemét
forgatta. – Mindig ügyes vagy, nem is értem, miért kell erre nekem
emlékeztetni téged.
Fogalmam sem volt, mi ez az egész. Kristóf és Márk is ott volt, a
fellépéshez felöltözve. Tőlük vártam magyarázatot.
– Ne nézz ránk, nem mi szerveztük – mondta Márk.
Flóra mosolygott, és ő is próbált belém lelket önteni. Mert
tulajdonképp ezt csinálták. Valahogy nem voltam túlzottan
felkészülve erre a fellépésre, és most minden barátom engem
biztatott. Egyvalakit kivéve, akit sehol se láttam.
Ellenben legnagyobb meglepetésemre Ákos is a társaságunkhoz
csapódott. Amikor már csak ő maradt hátra, ellökte magát a
radiátortól, és átkarolta a vállamat.
– Ne hisztizzél, oké? Nincs miért. És most menj be oda –
mondta, majd a legközelebbi tanterem felé lökött.
– Nincs időm ilyesmire.
– Dehogynem – felelte vigyorogva.
Ezzel kinyitotta az ajtót, és szinte betuszkolt rajta. Egész
pontosan a biológiaterembe.
A harmadik padsor legszélén, pont ott, ahol a helyem van,
Krisztián állt.
Világoskék farmert és rövid ujjú fehér inget viselt, és én
mondom, szuper jól állt neki a fehér. Meg a rocksztáros haja, ami
most megint olyan puhának látszott, hogy legszívesebben
beletúrtam volna. De főleg az a dögös mosoly állt neki jól, amivel
engem várt.
– Te csődítetted őket ide? – kérdeztem.

– 480 –
 – Szükséged volt rájuk.
– Nemrég azt mondtad, ne foglalkozzam az előadással.
– Ne csúsztass, Táncoslány! Klasszikust pontosan idézünk –
nevetett. – Megkérdeztem, érdekel-e ez a verseny, mire azt
mondtad, nem. Erre feleltem, hogy akkor hagyd. Azt szeretném,
ha érdekelne.
Ekkor belenyúlt az ingzsebébe a szíve felőli oldalon, és elővett
egy papírdarabot. Belépők voltak.
– Jövő héten akartam odaadni. Szombatra szólnak.
Elvettem a jegyeket, és megnéztem őket.
– Mi ez a hely? – kérdeztem, miközben elolvastam minden kis
feliratot a zenés-táncos darabról, amire immár hivatalos vagyok.
– Mondjuk úgy, ez egy kávézóféleség. Nándi haverjáé, és ő
amolyan pártfogója az amatőr művészeknek. Főleg azoknak,
akiknek színpadra is szükségük van. Ide akartalak elvinni.
– A randiprogram – állapítottam meg.
– Igen.
– Miért most adod ide?
– Már láttam ezt az előadást, vagyis a felét, amikor beadtam a
tulajnak valamit, amit a nagybátyám küldött neki. Szerintem
tetszene neked. Nem olyan, mint egy profi előadás, vagy mint ez
itt a suliban, de valahogy jó hangulatot csináltak.
Kezdtem érteni, mit akart elérni. Tulajdonképp ugyanolyan
lelkesítést kaptam, mint amivel én próbáltam helyrerázni a
meccseken.
– Szerinted én nem vagyok elég lelkes?

– 481 –
 – Nem akarsz az lenni. Ők – ekkor a „belépőjegyekre” mutatott,
amik inkább szimbolikusak voltak, mert bárki megnézhette őket
ingyen is – örülnek annak a tíz embernek is, aki megnézi őket, és
mindent beleadnak. Szerintem felejtsd el, hogy hány ember előtt
készülsz táncolni, és hogy mi a bajod Ginával. Képzeld azt, hogy
egy kávézóban lépsz fel pár ember előtt, azért, mert neked és
nekik is ez a jó. Vagy valami ilyesmi.
A „vagy valami ilyesmi” résznél felnevettem. Megértettem a
lényeget.
– Köszönöm – mondtam, aztán átöleltem. Tényleg szükségem
volt a barátaimra, de legfőképp Krisztiánra. A sok probléma és
harc Ginával elvette a kedvemet, és elfeledkeztem a lényegről.
Nem a csapatmunkáról van szó, meg nem is arról, hogy kinek az
ötletét táncoljuk, és hogy Gina mennyit szívózott velem, hanem a
végeredmény a fontos. Hogy tetsszen a tánc másoknak, és tetsszen
nekem is.
Krisztián vállára hajtottam a fejem, aztán megpusziltam az
arcát. Egy kicsit rúzsos lett, úgyhogy mondtam neki, hogy törölje
le.
Együtt mentünk ki a teremből, az arcomon mosollyal. Ákos
rögtön obszcén dolgokkal hozakodott elő, hogy szerinte mivel
végeztünk ilyen hamar, de meg sem hallottam. Rohannom kellett,
és a mobilom még nálam volt. Körbenéztem, kinek adjam oda.
Aztán a kijelzőre pillantottam. Új üzenetet jelzett, és sosem
bírtam ki, hogy ne nézzem meg az üzeneteimet, mert rögtön
látnom kellett.
Megnyitottam az SMS-t.

– 482 –
 Aztán mozdulni se bírtam.
Megnéztem a fotót és az ismeretlen számot is, ahonnan
érkezett. Szöveget nem írtak hozzá, csak annyit tudtam, hogy tíz
perce kaptam.
Tíz perce ott volt a telefonomon valami, amit… amit
feldolgozni sem tudtam. Ami – tudtam jól – elront mindent,
megfertőz minden szépet, és amitől hányingerem lett.
– Mi a baj? – kérdezte Krisztián. Felém akart lépni, de azonnal
elhátráltam tőle.
A többiek is ijedten meredtek rám, de képtelen voltam
megszólalni.
– Táncoslány, mi a baj?
Táncoslány? Tényleg merészelt így hívni? Azok után, amit az
előbb kellett látnom?
A harag törte át először a sokkot.
Amikor Krisztián újra felém lépett, én… nekimentem.

***

– Hogy lehetsz ekkora mocsok? – Kiabálás közben nekilöktem

Krisztiánt a folyosó falának. Odakint dörgött az ég, mintha az én
haragomból táplálkozott volna, hogy kimondja helyettem a
véleményemet erről a szemétről.
Nem hittem, hogy ekkora erő van bennem. Vagy ennyi indulat.
Kétszer löktem neki a lambériának, míg a bal kezemben a mobilt
szorongattam.

– 483 –
 Márk kapott észbe először, és tudtam, hogy még neki is meg
kell erőltetnie magát, hogy elhúzzon attól a… a… görénytől.
– Lil, mi a fene bajod van?
Nem sírtam, nem sírhattam. Pedig olyan ideges voltam, hogy a
kezem remegett, és majd felrobbantam.
Bele kellett volna rúgnom valamibe. Vagy valakibe. Ó, tudtam
kibe.
Jesszusom, hogy lehettem ennyire hülye?
Az a kép, amit kaptam, beleégett a fejembe. Sosem fogom
kitörölni onnan, soha, de soha. Még akkor sem, ha végeztem
Krisztiánnal. Mert az biztos, hogy végeztem vele.
Mindenki engem kérdezgetett, főleg Krisztián, de nem is
hallottam, mit mondanak.
Az a fotó…
Az a fotó egyszerűen nem más, mint bizonyíték arra, hogy egy
szánalmas, gerinctelen alakba voltam szerelmes hónapok óta. Vagy
már egy éve? Netán még régebb óta? Már nem is számoltam.
Elpazarolt idő volt mind. És miért? Hogy amíg Krisztián azzal
hitegetett engem, hogy akar tőlem valamit, addig a volt csajával
enyeleghessen. A bálon. Mert a képen Adrienn azt az almazöld
báli ruhát viselte. Ölelkezés közben a keze Krisztián karját
szorította, a szájuk pedig összeért.
Krisztián kezébe adtam a mobilt, hogy szembesítsem vele.
Hihetetlen változáson ment át pár pillanat alatt. A
dührohamom miatti zavarodottsága elmúlt, és elsápadt. Az elülső
szőkésbarna tincsei belelógtak az arcába, és kétségbeesett
mozdulattal söpörte el onnan őket.

– 484 –
 – Kérlek, hallgass meg! – mondta csendesen, miközben rám
nézett. Hallottam a megbánást és az aggodalmat a hangjában. Ez
csak rontott az egészen. Hiszen akkor tudsz megbánni valamit, ha
azt előtte el is követted.
Nem volt szükségem rá, hogy többet halljak.
– Nem tudsz semmi olyat mondani, ami érdekelne.
– Lilla, kérlek! – Megfogta a karom, de kirántottam magam a
kezéből.
– Ne érj hozzám! – sziszegtem.
– Lilla! – A hangja már mélyebben csengett. Az elutasítás tette.
– Nyugodtan felejtsd el a nevemet! Meg engem is. Meg minden
szót, ami valaha váltottunk. Én is elfelejtek mindent, amit mondtál
nekem, mert hazugság volt.
Krisztián elhallgatott. Talán azért, mert kábé harmincan
bámultak ránk, köztük vadidegen diákok, tanárok és a barátaink is.
Vagy azért, mert Hegedűs tanárnő idegesen szólongatott engem,
Márkot és Kristófot.
Otthagytam mindenkit a folyosón.
Berohantam a terembe a fiúkkal együtt, és igyekeztem kiverni a
fejemből Krisztián elveszett tekintetét. Mert az is hazugság volt.
Mire beértem a színpad mögé, már folytak a könnyeim.

***

Tudtam, hogy össze kell szednem magam, mert Hegedűs tanárnő

nem véletlenül kajtatott minket. A nyitótánc volt a miénk, ezért

– 485 –
dühösen letöröltem az arcomról a könnyeket, és nem foglalkoztam
az évfolyamtársaim aggódó tekintetével.
Azt hajtogattam, hogy képes vagyok kimenni a színpadra és
táncolni. Jelenleg ez a legfontosabb dolog az életemben.
Gyerekkorom óta táncolok, és szeretem is csinálni.
Addig ismételgettem, amíg a rutin tette a dolgát. A lábaim
kivittek a színpadra.
A fiúk a botokkal jöttek be, kicsivel hamarabb, mint mi, lányok.
A botokkal való játékot amúgy szerette a közönség. Mivel dörgött
a padló, így az is felkapta a fejét, aki addig épp valami mással
foglalkozott. Kicsit hatásvadász dolog, de bejött.
Persze a fiúknak sokat kellett gyakorolniuk az elmúlt hetekben
a néptánctanárral, hogyan használják őket, meg aztán nagyon oda
kellett figyelni, hogy a földre rakott botokra ne lépjünk rá az
előadás közben.
Azt hiszem, sikerült megvalósítani a versenyfeladat
követelményeit, mert sokféle kultúra és stílus keveredett a
táncunkban. A Rock el Casbah pedig tényleg egy olyan dal, ami
szinte lüktetett a teremben.
A fiúk a botok letétele után parádés utcai tánccal jeleskedtek, és
Márk meg Attila egyenesen elbűvölte a közönséget az akrobatikus
képességükkel. Hát igen, a szaltók és a cigánykerekek nagyon
látványosak.
Aztán jöttük mi, lányok. Az egyszerűbb szoknya-trikó
kombinációra színes, csörgős kendőket kötöttünk, és keleti
hangulatot varázsoltunk. Akármit gondoltam egyébként Gináról,
az vitathatatlanul az ő érdeme, hogy a hastáncos formákból

– 486 –
sikerült olyan mozdulatsort összerakni, ami minden tekintetben
passzolt a koreográfiához. És a csípőriszálás melyik lánynak nem
megy?
Végül Kristóf ötlete is jónak bizonyult… A kendő ledobása után
megkaptuk a fiúk baseballsapkáját, és innen már Hegedűs tanárnő
óráinak anyagát is felhasználtuk. A szám második felét a modern
táncos tananyagból építettük fel, csoportosan és párban.
Tánc közben rengeteg dologba kapaszkodtam. A zene és a
ritmus kézenfekvő volt, de Kristóf pimasz vigyora, Márk
biztonságot jelentő határozottsága is segített.
Bár ott, a színpadon nem tudtam volna megmondani, mennyi
ideje vagyunk fent, tudtam, hogy közeleg a vége. Márk pedig már
a derekamnál fogott, pörgetett, aztán… megláttam Krisztiánt a
színpadhoz közel a nézőtéren.
Sosem figyelem a nézőteret, de őt valahogy kiszúrtam.
Aztán minden balul sült el.
Kibillentem az egyensúlyomból, és a lendület továbbvitt arról a
pontról, ahol meg kellett volna állnom. Csakhogy ott Barbi
táncolt, és nem akartam nekiütközni, ezért megpróbáltam irányt
váltani.
És bekövetkezett a táncosok legrosszabb rémálma.
Elestem.
Vagy ez, vagy elrántom magammal Barbit is, és még nagyobbat
bukunk.
A térdemre estem, borzasztóan fájt, talán fel is jajdultam.
Továbbra sem érzékeltem az idő múlását.
Azt éreztem, hogy elszúrtam. Ez is tönkrement.

– 487 –
 Láttam, ahogy a csoporttársaim rám pillantanak, közben
próbálnak nem kizökkeni, de ez lehetetlen ilyenkor. Megzavartam
őket.
Minden színpadi táncos ismeretet igyekeztem előkaparni, amit
valaha tanultam. Mert azt is tanuljuk, mi legyen, ha elrontod az
előadást. Fel kell állni, aztán folytatni, mintha mi sem történt
volna.
Átcikázott a fejemen a gondolat: össze kell kaparnom magam,
és nem csak a földről kellett felkelnem. Érzelmileg kell felkelnem,
mert ha hagyom, hogy felülkerekedjen rajtam a helyzet, és a
korábbi dolog, akkor lefekhetnék akár a színpad közepére is, hogy
ott bőgjek.
Valahogy felálltam. Száműztem minden érzelmet az arcomról,
és amikor visszafordultam, már újra a helyemen álltam, és
bekapcsolódtam a megkezdett mozdulatsorba.
Az előadás végére a fiúk újra magukhoz vették a botot, aztán
nekünk is átadták. Azt üzentük volna ezzel, hogy modern lányok
vagyunk, tudunk bánni vele, és ezt meg is mutattuk.
Nem rontottam többet, de nem is számított már. Az az egy is
elég borzasztó hiba volt.
Mosoly nélkül hajoltam meg a végén, és ahogy láncot alkotva
egymás kezét fogtuk, éreztem, hogy Gina őrülten szorítja a
kezemet. Szerintem le is akarta tépni. A másik oldalamon Kristóf
viszont gyengéden fogta, tudta, milyen pokolian érzem magam.
Jobbra kellett volna elindulnom, arra mentek ki a lányok, de
Kristófhoz fordultam.
– Nem bírok maradni – suttogtam.

– 488 –
 – Megértem. Menj, kimagyarázlak.
Megköszöntem, és elrohantam. Legfőképp Hegedűs tanárnő,
Gina és az életem elől.

***

Az aulánál tértem észhez, odáig futottam. A cuccomra Gréta

vigyázott, de nem voltam olyan állapotban, hogy elkérjem tőle.
Mennem kellett. A torkom elszorult, éreztem, hogy elsodor egy
olyan állapot, amibe sosem kerültem. Akkor már nem sírtam, mert
nem tudtam. Éreztem, hogy a könnyek segítettek volna, vagy az is,
ha sikíthatok, de sírni képtelen voltam, és az iskolában nem
bukhattam ki annyira, hogy sikítsak.
Tehetetlenül szűköltem. Hiába kapkodtam levegő után, nem
bírtam rendesen lélegezni, és ez lebénított. Vártam, hogy
elmúljon.
Egy percbe telt, mire kezdtem megnyugodni. Vagyis
megnyugodni nem, de már nem fojtogatta a torkomat a rosszul lét.
Amikor már némán könyörögtem, hogy több rossz ne történjen
ma velem, akkor újabb pofont kaptam. Adrienn sétált oda hozzám.
Szétnéztem az aulában, de kettesben voltunk. Fogalmam sem
volt, mióta állt ott, vagyis látta-e a magánszámomat, aztán
rájöttem, hogy nem is érdekel.
Barna haját lófarokba fogta, és divatos, természetes gimis lány
benyomását keltette. Na ja. Almából is van olyan, ami kívül piros,
belül meg…
– Te küldted a képet, igaz? – kérdeztem.

– 489 –
 – Igen – mondta. Lazán bevallotta. – Nem túl nehéz
megszerezni valakinek a mobilszámát.
– Miért?
– Útban voltál. Amióta csak idejöttem, útban vagy – mondta
keserűen.
Hisztérikusan felnevettem.
– Ezer bocs. Végül is ez csak az én városom és az én iskolám.
– És a te beteges birtoklási mániád, ahogy hallom – vágta rá. –
Sosem bírtam az olyan nagyképű libákat, mint te. Rátok mindig,
mindenki odafigyel, körülöttetek ugrálnak, de csak azért, mert
bunkó vagy, még nem leszel különleges.
A korábbi fájdalom és zűrzavar, ami bennem tombolt, most
háttérbe szorult. Adrienn még mindig engem akart a padlóra
küldeni, mintha nem érezte volna, hogy már sikerült neki.
– Én legalább nem nézek le másokat – mondtam. – Lehet, hogy
sokszor mondom meg a véleményemet durván, de sosem
csináltam azt a suliban, mint te. Hogy előadtam magam Miss
Természetességnek a lányok előtt, és Miss Érinthetetlen
Istennőnek a pasik felé, akihez az „alantasok” nem szólhatnak
hozzá. Aztán kiemelsz valakit a nyájból, magad mellé veszed, az
illető meg legyen piszkosul megtisztelve.
Adri arca megvonaglott, és újra nekem támadt:
– A gimi lúzerebb részének az a véleménye rólad, hogy
beképzelt vagy, mert történetesen jól táncolsz… upsz… jól
táncoltál, és mivel minden olyan emberrel jól kijössz a Duna-
partiban, aki számít, mással már nem is kell barátkoznod.

– 490 –
 – Ha valakivel nem ismerkedem, az azért van, mert nem izgat a
jelenléte, nem azért, mert történetesen lúzer vagy sem.
Mindig utáltam a középiskolai hierarchiát, és szándékosan nem
is akartam agyalni rajta, sem kategorizálni magam. Jázmin, Flóra,
Gréta és én is az átlagosak közé tartoztunk az általánosban, mégis
négyen együtt erősek vagyunk, és tudjuk, mit akarunk. Ez pedig
látszik rajtunk. Arról pedig nem tehetek, hogy pont azokkal
vagyok jóban az iskolából, akik Adri szerint „számítanak”. Ha nem
számítanának, de ők ugyanazok az emberek lennének, akkor is
jóban lennék velük.
Adrienn megvonta a vállát.
– Hazudj csak magadnak!
– Nem kell hazudnom magamnak. Ismerem ezt a sulit és az
itteni életet. Régebb óta vagyok itt, mint te.
– Én viszont régebben vagyok meg neki, mint te.
Nem akartam Krisztiánra gondolni. Sem arra, hogy technikailag
neki is én vagyok meg régebben kettőnk közül, hiszen már ovis
korunkban is ismertük egymást. Ezt vajon sosem mondta el
Adriennek? Nem mintha számítana. Nem kellett bizonygatnom
semmit, ezért nem is javítottam ki Adri tévedését.
– Miért kellett elküldened azt a képet pont ma?
– Próbáltam elég időt adni neked, hogy leakadj Krisztiánról, de
nem bírtál, mert kellett a menőfiú-gyűjteményedbe. Neked is
könnyebb lett volna, ha leszállsz róla. Azért töltött velem annyi
időt, mert összetartozunk. Nagyon jól ismerjük egymást, és ezt
nem lehet kitörölni, vagy elvenni tőlünk. Ezért csókolt meg
engem a bálon, akármit is ígért neked. Nem téged választott.

– 491 –
 És ez volt az, ami mindent tönkretett. Krisztián tényleg őt
csókolta meg, vagyis egyértelmű, hogy őt választotta. Semmi más
nem számított.
Sarkon fordultam, és hazarohantam.

***

Nem volt otthon senki, mert kiment a fejemből, hogy a szüleim

későig dolgoznak. Viszont a kulcsomra a többi cuccommal együtt
Gréta vigyázott. Abban a ruhában jöttem el a suliból, amiben
táncoltam, a mobilom pedig még mindig annál a szemétnél volt.
Elindultam anyához a gyógyszertárba. Gyalog, az esőben.
Az igazság, amit Krisztiánról megtudtam, és hogy elszúrtam a
táncot, összeadódott és összemosódott bennem. Egyetlen
másodperc sem volt, amikor másra tudtam volna gondolni, ezért
menekültem még mindig.
Úgy éreztem, hogy összeomlott a táncos karrierem. Nem
egyszerűen hibáztam. Amit tettem, az valami kitörölhetetlen bűn,
és nem az elesésre gondolok. Hanem arra, hogy nem bírtam
maradni, és elrohantam, mint egy gyerek. Képtelen voltam
felelősséget vállalni, és elviselni mindazt, amivel a hibázás járt.
Nagyjából tudtam, mivel jár. Megmondják, hogy csalódtak
bennem, és nekiállnak vádaskodni. Sajnos igaza lesz mindenkinek,
aki engem fog hibáztatni, hiszen nem nekem kell majd úgy kiállni
a verseny végén, hogy a csapatom utolsó lett annak ellenére, hogy
házigazdaként tündökölnünk kellett volna. Ráadásul egyáltalán

– 492 –
nem akartam megmagyarázni, hogy valójában azért rontottam el
mindent, mert egy fiú porrá zúzta a szívemet.
Ismertem a felnőttek világát, tudtam jól, hogy nekik ez nem
lenne több, mint hogy egy fiú felzaklatott. Nem értenék meg,
hogy én istenigazából szerelmes voltam belé, és úgy éreztem,
Krisztián minden napomat jobbá tette. Amikor az utóbbi időben a
kezemet fogta iskolába menet, nem érdekelt semmi más. Ha ott
volt velem, semmit sem éreztem lehetetlennek. A kirándulás óta
egy mozdíthatatlan bástya lett az életemben, ami védett és óvott,
és ami segített, hogy tudjam, jó helyen vagyok, és igazán számítok.
Az, hogy ez semmivé vált, sokkal több, mint hogy felzaklatott.
A hazugsága egy penge volt, ami újra és újra belém vágott,
akárhányszor rá gondoltam. Mintha egyre több fájó sebet ütött
volna rajtam.
Anya persze nem értett semmit, és mire befejeztem a
magyarázkodást, olyan zsibbadt lettem, mint akibe érzéstelenítőt
fecskendeztek. Pedig a Krisztián-féle szálat teljesen kihagytam.
Dühös volt rám, amire számítottam. Felelősségről beszélt meg
lógásról meg sok minden másról, de aztán átölelt, és a fülembe
suttogta, hogy sajnálja.
Mivel a ruhám csuromvíz volt, nem engedte, hogy sokáig ott
maradjak, hanem hazaküldött, hogy öltözzek át. Buzdított, hogy
menjek vissza az iskolába, de továbbra sem bírtam volna a
barátaim és a tánccsoport elé kerülni. Ismertem a kiváltó okot.
Gyávaságnak hívják.
Hazafelé már nem zavart az az érzéketlen állapot, amibe
kerültem. Sőt, valahol még örültem is neki. Nem éreztem semmit.

– 493 –
Az egyik lábamat a másik elé tettem, és az esőben sorra magam
mögött hagytam az utcákat, amíg a miénkhez nem értem.
Otthon vettem egy fürdőt, aztán tiszta ruhába bújtam.
A hangulatom órák alatt semmit sem változott. A látogatóktól
sem, akik hozzám érkeztek.

***

– Kristóf azt mondta a tánctanárnődnek, hogy rosszul érezted

magad, meg hánytál is, ezért jöttél haza, de szerinte nem vette be –
mondta Flóra. A nappaliban ültünk, én belesüppedtem a fotelba.
Távolságot akartam. Tőlük, mindenkitől.
– Végig maradtatok?
– Igen, azt is Kristóf mondta, hogy egyedül akarsz lenni.
Nem pont ezt mondtam neki, de értette a lényeget.
– Milyen volt a verseny? – kérdeztem, és a lányok egyszerre
kezdtek beszélni.
Próbáltam kívülről szemlélni az egészet, és kapásból három
jobb előadás lehetett, mint a miénk, még akkor is, ha nem szúrom
el. Gréta szerint az egyik láttán azért sóhajtozott a közönség, mert
lenyűgöző jelmezeket vonultattak fel, és nem féltek a kínai
táncokhoz nyúlni témaként. A tánccsoport egyik tagja egy kínai
lány volt.
Jázmin egy lányokból álló csapatról mesélt, ők India felé
kanyarodtak, és az ottani romantikus filmek táncai nyomán hoztak
össze egy koreográfiát. Ebben aztán tényleg sokféle stílus
keveredhetett. Flóra mondta, hogy az egyik csapatnál bejött az

– 494 –
afrikai vonal is, de a személyes kedvence az a csoport lett, ahol az
egyik srác az előadás közben elszakadt a társaitól és capoeirázott.
Márk mondta nekik, hogy azt a bizonyos táncnak tűnő
harcművészetet látják. Azt én is megnéztem volna.
Vagyis abban az állapotban biztosan nem értékeltem volna.
– Mi lett az eredmény? – kérdeztem meg félve.
– A kínai produkcióval indulók nyerték. A Duna-parti
kilencedik lett a pontozáskor – mondta Jázmin.
– Miattam.
– Figyelj, két másik csapat is elszúrta – mondta Gréta. – Az
egyik előadás totál szétesett, és nem azért mondom, hogy
vigasztaljalak.
– Elszúrtam mindent. És ez most nem önsajnálat. Ha eddig lett
volna bármi esélyem a Táncművészetire, most már tuti, hogy
nincs.
– Egyszer hibáztál, és akkor mi van? – kérdezte Jázmin.
– Tudod, kik jelentkeznek oda? Például, akik művészeti suliba
jártak, vagy, mondjuk, ovis koruk óta balettoznak. Vagy
beiratkoztak az előkészítő évfolyamra. Nyilván alapból kiesik
nálam pár lehetőség, de ahova mennék, oda is csak akkor lenne
esélyem, ha rohadt jó lennék, plusz lenne tapasztalatom
fellépésekből. De most csak hasra esésből van igazán
tapasztalatom, amit fel is vettek videóra. Hidd el, nem kell nekik
olyan ember, aki képtelen táncolni, ha valami magánéleti baja van.
Nem vagyok oda való. Ahhoz nem vagyok elég jó.
– Ez baromság – vágta rá Jázmin. – Egy főiskolára nem csak
egyszer lehet jelentkezni, és amúgy is van még két éved addig,

– 495 –
úgyhogy felesleges bármit is temetned. Ha elsőre nem megy,
próbálkozhatsz újra. Egyébként tényleg oda akarsz menni? Már
biztos?
– Nem tudom. Azt érzem, hogy ostobaság volt egyáltalán ezen
gondolkodni. Jó nagy pofára esés kellett hozzá, hogy rájöjjek. De
legalább jó időben kiderült, igaz?
Bármit mondtak ezután, ehhez makacsul ragaszkodtam. Hiába
próbáltak vigasztalni, mivel ők nyilván nem látták olyan
komolynak a problémát, mint én, de majd hétfőn rájönnek.
Amikor be kell mennem a gimibe.
Jázmin telefonja pityegett, mennie kellett. A lányok is úgy
döntöttek, indulnak. Már az ajtót nyitottam nekik, amikor
tudatosult, hogy nemcsak én kerültem a Krisztián-témát, hanem
ők sem hozták fel.
És ekkor megláttam őt, a házunk előtt. Az eső miatt egy fa alatt
állt, sötétszürke pulcsijának kapucniját a szemébe húzta, a kezét a
zsebeibe rejtette.
Engem nézett.
A barátnőim felé fordultam.
– Beszéltetek vele?
– Igen – mondta Gréta. – Elmondott nekünk mindent.
Flóra szelíden megérintette a karomat.
– Hallgasd meg, kérlek!
– Nem akarom.
– Nem minden az, aminek látszik – mondta Jázmin.
– Persze – feleltem idegesen. – Hogy nem jöttem rá, hogy
amikor Adrival smárolt, valójában csak a földrajzházit ismételték?

– 496 –
 Megkértem őket, hogy menjenek el, mielőtt összeveszünk,
aztán vakkantottam nekik egy sziát, és becsaptam az ajtót. Nem
vettem tudomást Krisztiánról.
A nappaliba mentem, és akármennyire is nem akartam rá
gondolni, kísértett az a fotó. Meg Krisztián arca, az a kétségbeesés,
amit láttam rajta. Amire igazából nem volt oka. Ha egyszer másik
lányt ölelget, mit akar még tőlem?
Már épp fel akartam menni a szobámba, amikor felfigyeltem
valami különösre az udvaron. Kimentem a tornácra, és… és nem
hittem a szememnek. Krisztián épp átmászott a kerítésen, ami
akárhonnan néztem, törvénysértés. Aztán felém indult.
– Maradj ott, ahol vagy – állítottam meg. Krisztián megtorpant
a tornácra felvezető lépcső alján. – Kihívhatnám a rendőröket.
– Tényleg megtennéd, Táncoslány? – sóhajtotta, amivel csak
tovább ingerelt. Az eső patakokban csörgött az arcán. A ruhája
már átázott.
– Ne hívj így soha többé! – mondtam dühösen. – Ne becézgess
engem, és lehetőleg semmilyen módon ne szólj hozzám! És tűnj el
innen!
– Azért, mielőtt soha többé nem szólok hozzád, meghallgatnál?
Utoljára? – kérdezte. Dühös volt és gúnyos. Na ne, még neki áll
feljebb? Erre nem volt szükségem. – Nem olyan lánynak
ismertelek, aki könnyedén ítélkezik.
Lehet, hogy mégis hallani akartam, mert képtelen voltam
elküldeni. Ha így is volt, biztos csak az önkínzás vezérelt, mert
nem hiszem, hogy azon a fotón van mit megmagyarázni.
– Akkor add elő!

– 497 –
 Krisztián előhúzta a mobilomat, és visszaadta nekem. Érte
nyúltam, és mire elvettem, vizes lett a kijelzője. Letöröltem, aztán
a zsebembe csúsztattam. Legszívesebben sosem néznék rá újra,
mert mindig emlékezni fogok az utolsó megnyitott üzenetre.
Álltam a tornácon, az eső kopogott a tetőn, de cseppet sem
hatott meg, hogy Krisztián pulcsijából már csavarni lehetne a
vizet. A nadrágja és a cipője is teljesen átázott, de akkor sem
engedtem be a tető alá.
– Nem tudtam arról a fotóról. Azt sem tudom, ki készítette és
hogyan, de Adrienn azért küldte el neked, hogy bántson…
– Képzeld, feltűnt – vágtam közbe.
– …minket – fejezte be a mondatot. – Minket akart bántani,
nem téged vagy engem. Igazad volt, amikor a bál előtt nem sokkal
azt mondtad, hogy Adri vissza akar kapni. Veled szerettem volna a
bálba menni, de nem kérdeztelek meg elég korán. Adri gyorsabb
volt, és elhívott engem.
Ez újdonság volt.
– Elhívott?
– Igen. Azt mondta, ez az első bálja a Duna-partiban, és hogy
szeretné, ha nem kellene egyedül mennie.
A szememet forgattam, mire Krisztián megemelte a hangját.
– Nemet mondtam neki, de akkor is hülyén jött volna ki, ha
téged meg elhívlak.
Krisztusom, annyira nem akartam több sztorit megismerni,
hogy ebben az évben hányszor is lettem én pofára ejtve Adrienn
miatt. Épp elég ez az utolsó, az mindent felülmúlt. És annak
tudatában fogalmam se volt, miért hallgatom tovább Krisztiánt.

– 498 –
 – Táncolni is szerettem volna veled, de te szokás szerint meg
voltál sértődve…
– Te voltál megsértődve – vágtam közbe újra.
– Nem, én csak nem tudtam mit kezdeni a bizalmatlanságoddal,
és azzal, hogy egyáltalán nem értesz meg. Rosszulesett, mert ha te,
a két barátom közül az egyik, nem értesz meg, akkor kitől
várhatnám?
– Jó, hagyjuk – mondtam csendben. Azt akartam, hogy minél
hamarabb fejezze be, és menjen el.
– Adri beszélni akart velem, ezért nem láttam azt sem, amit
Kristóffal műveltél. Ezt Ákos mesélte utólag.
– Aha, és?
– Már akkor sem értettem, Adri mit akar, amikor lehívott a
klubhelyiségbe.
Ó, mit akart volna? Elveszíteni a szüzességét, például. Ha
egyáltalán még megvolt neki.
– Aztán totál felpörgött. Bevallotta, hogy még mindig szeret,
meg hogy velem akar lenni, és szerinte én is így érzek, különben
miért töltöttem volna vele az egész tanévet. És akkor rájöttem,
hogy basszus, tényleg ezt tettem. És hogy tényleg vissza akar
kapni, annak ellenére, hogy semmilyen jelet nem küldtem felé.
Lefagytam. Ekkor csókolt meg. Tudod, az a fotó egyetlen pillanat
műve, nem láttad a többit. Azt gondolod, élveztem? Nem, mert
már régen nem szerettem őt. Ha egyáltalán azt a nyolcadikos
járásunkat szerelemnek lehetett nevezni. És ezt másodjára kellett
elmondanom neki, szóval rohadtul nem élveztem egyetlen
másodpercét sem annak a helyzetnek.

– 499 –
 – Beszéltem Adrival – mondtam. – Szerinte az a csók arról szólt,
hogy őt választottad, engem meg csak nem bírtál levakarni
magadról.
– Most mondtam el, mi történt, és hogy te vagy a legjobb
barátom, és te neki hiszel? Komoly?
Vállat vontam. Már nem tudtam, mit higgyek.
Krisztián összekulcsolta a kezét a mellkasán. Vagy fázott, vagy
valami igazán rossz következik.
– Miután elmondtam neki, hogy nem szeretem, azon kezdett el
pattogni, hogy te miért vagy olyan különleges. És hogy ha egyszer
az vagy, miért kerültelek annyit. Nem is feltételeztem, hogy
bántani akar téged, pedig az a fotó azt jelenti, hogy előre
eltervezte. Hát nem érted? Azért szervezte meg az egészet, mert
számított rá, hogy megint nemet mondok neki.
Meginogtam.
– Vagyis szerinted Adrienn remélte, hogy újra összejöttök, de
közben felkészült arra is, ha nem, és ezért csinálta a fotót –
közöltem hidegen. – Lehet, hogy így volt, de akkor is el kellett
volna mesélned, mi történt a bálon.
– Úgy éreztem, ez kettőnkre tartozik. Adriennre és rám.
Megint felment bennem a pumpa.
– Azért én szégyenültem meg kétszáz ember előtt, ugye? Hát,
tényleg kettőtökre tartozott. A következménye meg rám és az
egész sulira.
– Sajnálom a fellépést. Nagyon-nagyon sajnálom.
Erre már semmit se tudtam mondani. Annyira kimerültem, és
annyira zavaros volt minden!

– 500 –
 – Nem érdekel, valójában miért kerültelek annyit? – kérdezte.
Széttártam a karom. Fogalmam sem volt, elbírok-e még egy
vallomást.
– Miért? – kérdeztem.
Krisztián elvette a karját a mellkasa elől, de nem nézett rám.
Lefelé bámult, és egy nedves hajtincs kiszabadult a kapucni alól.
Ösztönösen oda akartam nyúlni, hogy megérintsem, de nem
bírtam felemelni a kezem.
– Mert amikor veled voltam – mondta olyan halkan, hogy az
eső szinte elnyomta a hangját –, akkor Adri megszűnt létezni.
Sosem volt olyan, hogy te vagy ő. Mindig téged választottalak
volna. Ha a bűntudatom hagy választást.
Ekkor felnézett rám, a kék szemeit szinte szürkének láttam,
vonzotta a tekintetemet.
– Mert szeretlek téged – fejezte be.
Abban a pillanatban megszűntem létezni. Semmit sem tudtam
irányítani, a könnyeim maguktól eredtek el. Megint. Csodáltam,
hogy vannak még könnyeim, hisz ma egész nap fájt a szemem,
annyit sírtam.
Ugyanakkor mintha egy szikla gördült volna le a mellkasomról.
Fogalmam sem volt, hogy ennyire nagyon szükségem van rá, hogy
halljam ezeket a szavakat. Ráébredtem, mennyire leláncolt a tudat,
hogy Krisztián talán nem szeret.
Csak sírtam, Krisztián pedig figyelt. Nem lépett hozzám, és nem
érintett meg, mintha nem mert volna. Csak azt suttogta, hogy
sajnálja.

– 501 –
 Észre sem vettem az elmúlt hónapokban, hogy mennyit bántott
engem a viselkedésével, mert próbáltam erős maradni, és nem
annyira kiborulni mindenen. Most mégis éreztem azt a rengeteg
elfojtott fájdalmat, amit egyetlen szóval próbált jóvátenni.
És én, aki alig-alig bírtam kimondani ezt a szót, még szinte a
családom sem hallotta tőlem, mert mindig azt mondtam, nincs
ereje, itt bőgtem miatta.
Nem így képzeltem az egészet. Nem ilyen körülmények között
akartam hallani, de hát nekünk soha semmi nem jön össze, igaz?
Körülöttünk minden csupa víz, át vagyunk fagyva, totál idegroncs
vagyok, és most mondja, hogy szeret? Az után, hogy átéltem
életem legpokolibb napját, el kellene felejtenem mindent?
Ez annyira jellemző ránk!
Ránk. Rám és Krisztiánra.
Annyira hihetetlen volt minden! Még mindig haragudtam rá,
hisz nem tudtam egykönnyen megszabadulni az érzéstől, mégsem
akartam semmi mást, mint hozzábújni.
Amint rájött, mire készülök, ő is felém lépett. Félúton
találkoztunk, amikor megcsókolt.
Semmi gyengédség nem volt benne. Mohón, türelmetlenül
csókolt. Megfogta az arcomat, mint aki nem akar elengedni, és
levegőt is alig kaptunk, de a szánk még mindig falta a másikat.
Egyedül ez számított.
Aztán a homlokát a homlokomhoz érintette, és egymást ölelve
álltunk. Amikor újra megcsókolt, már gyengéden tette, mintha
nem is ugyanaz a fiú lenne, mint egy perccel ezelőtt. Tele volt
bűnbánattal, mert ahogy a számról az arcomra vándorolt, majd

– 502 –
apró csókokkal borította be a nyakamat, a bőrömbe suttogta, hogy
sajnálja.
Másodjára áztam el aznap, fáznom kellett volna a rám tapadó
nedves ruhákban, de az egyetlen, ami érdekelt, Krisztián volt.
Engem nézett azzal a tiszta, szürkéskék szemével, ami
sötétebbnek tűnt, mint normál esetben. Várta, hogy mondjak
valamit.
Örültem volna, ha nem kell megszólalnom. Szerettem volna
meleg ruhába bújni, és szavak nélkül magamhoz ölelni, akár
reggelig is.
De meg kellett szólalnom. El kellett mondanom, mit érzek,
mert most érkezett el az ideje.
Az arcához nyúltam, és megfogtam a rakoncátlan, vizes tincset.
Aztán benyúltam a kapucni alá, és megsimogattam a tarkóját. A
bőre már nedves volt, mert átázott a kapucnija. Arra gondoltam,
hogy ezentúl bármikor megérinthetem.
– Annyira szeretlek – mondta újra. Ő kétszer mondta, én
egyszer sem, ami nem tűnt jó aránynak.
– Én is – feleltem sután. Nehezen szabadultam meg az sz-betűs
szóhoz tartozó vonakodásomtól.
– Mit csinálsz te is? – kérdezte, és a hangjából eltűnt minden
korábbi negatív érzelem. Játékos és kedves volt, azé a Krisztiáné,
akit régóta szerettem. Aki néha pimaszkodik és rosszalkodik, de
mindig jófiú marad. Az én jófiúm.
– Szeretlek – mondtam ki, és már mosolyogtam. Bármennyire is
kifacsartnak éreztem magam érzelmileg, képes voltam mosolyogni,
és teljes szívemből örülni.

– 503 –
 Mert abban a pillanatban minden a helyére került.

***

Szombat délután a hintaszékből bámultam a kék eget. A

viharfelhők reggelre elvonultak, legalábbis kintről. Házon belül
annál több volt belőlük. A szüleim ugyanis érdekesen reagáltak a
hírre, hogy összejöttünk Krisztiánnal. Apa szinte alig szólt valamit,
de úgy éreztem, nem bánja, anya viszont egyértelműen nem örült
neki. Sejtette, hogy a tegnapi napomnak köze lehetett
Krisztiánhoz, és hiába nem tudta bizonyítani, elég volt a
gyanakvása. Tegnap még elnézte nekem, hogy tulajdonképpen
elszöktem az iskolából, ma már nem hunyt szemet felette.
Büntetést kaptam, megint, de nem érdekelt különösképp.
Most, hogy Krisztián nem volt mellettem, mert órákkal ezelőtt
elment elintézni valamit, a hétfői nap miatt görcsöltem. Tényleg
egy bástya volt az életemben, és erőt adott a jelenléte. Alig vártam,
hogy visszatérjen.
Délután négy körül a szüleim idegenkedése ellenére is simán
bejutott hozzám. Vagyis egymástól legalább nem tiltottak el.
– Szia – mondta, és leült mellém a hintaszékbe. Azonnal
hozzábújtam, mire átölelt. Az üdvözlő csókot elnyújtotta, és
egyáltalán nem bántam, hogy ennyire részletezi, mégis finoman
eltoltam magamtól. A nappaliból ki lehet látni ránk, és nem
akartam felhúzni a szüleimet.
– Hol voltál? – kérdeztem.

– 504 –
 – Még egy napja sem járunk, máris elszámoltatás van? –
kérdezett vissza vigyorogva. Az egyik vörös tincsemmel játszott.
Az ujjára csavarta, aztán játékosan meg is rántotta. – Fura, de ez
tetszik. Amúgy Márk haverodnál voltam.
– Mi?
– Jól hallottad. Dumáltunk.
– Te és Márk dumáltatok? Hű, arra befizetnék. Komolyan,
bedobnám rá az összes zsebpénzemet.
Krisztián elkomolyodott, és el is húzódott tőlem. Nem bírtam
elviselni, hogy ne érjek hozzá, szóval most én piszkáltam az ő
haját.
– Elmentünk Adriennhez – mondta. A kezem megállt a
mozdulat közben. – A szülei Pesten vannak, és régóta esedékes
volt tisztázni mindent.
Elhúztam a kezem.
– Mi mindent?
– A baleset hátterét. Elmondtam a szüleinek mindent. Márk
nem igazán beszélt, de eljött velem, amivel eléggé meglepett.
Aztán megkértem Adriennt, hogy hagyjon békén téged.
Nos, ez érdekes lehetett. Ez a tett nem vallott Krisztiánra, még
ha éppen „rendezzük az életünket” szakaszban is volt. Ezt meg is
mondtam neki.
– Anya zsarolt meg tegnap. Kiszedte belőlem az összes részletet,
amit nem tudott kettőnkről meg Adriennről és Márkról. Azt
mondta, ha én nem beszélek Adriennel és a szüleivel, megteszi ő
helyettem. Kínos lett volna.
Az biztos.

– 505 –
 – Anyám totál dühös rám – folytatta. – De a te oldaladon áll, ha
ez számít. Nagyon sajnálja, hogy elrontottad az előadást.
Hű, ez fura, de azért jólesett.
– Haragszol, hogy elmentem Adriennhez?
Közelebb húzódtam hozzá. Egy rövid sort volt rajtam a meleg
miatt, és Krisztián megcirógatta a combomat. Imádtam az
érintését, bármeddig el tudtam volna viselni.
– Nem haragszom.
– Adri szülei rendesen kiakadtak rám, de jobb így. Azt hiszem,
Adriennre jobban haragudtak. Vissza akarták vinni Vácra, de
addig könyörgött, míg azt mondták, maradhat.
– Hurrá – mordultam. Szóval a jövő tanévben is számíthatok a
társaságára.
– Minden rendben lesz – ígérte.
Bíztam benne.
Igazán.

***

Hétfő reggel iskolába menet Krisztián megkérdezte, mit mondunk

a barátoknak. Merthogy egyikünk sem mondott senkinek semmit
a hétvégén, pedig azok után, amit a folyosón láttak, valószínűleg
mindenki nagyon kíváncsian várja a magyarázatot.
Engem jobban zavart a táncfellépés miatti cirkusz, ezért nem
foglalkoztam azzal, hogy megszervezzem a „bejelentést”. Spontán
módon történt minden. Krisztián a kezemet fogta, amikor
beléptünk az osztályterembe, aztán kaptam tőle egy puszit is,

– 506 –
mielőtt a helyünkre ültünk. Ez azért mindenkinek egyértelmű
volt.
A barátnőim velem maradtak a szünetekben, mivel nem
akartam kimenni az udvarra. Miközben ők engem faggattak
minden részletről, mások kint töltötték az idejüket, hiszen már
elég erősen éreztük a nyári szünet közeledtét. Ezeknek a napoknak
különleges a hangulatuk, amit csak „vakáció-feelingnek” lehetne
nevezni.
– Szóval jól csókol? Nagyon jól? Vagy nagyon-nagyon jól? –
érdeklődött Flóra izgatottan.
Nem értettem, mitől olyan izgatott, hiszen a korábbi három
szünetben is erről kérdezősködött, én pedig azt hiszem,
kimerítettem a témát.
– Ó, akadj már le rólam!
– Miért? Vannak fokozatok, és te nem részletezed eléggé.
Jobban csókol, mint Ervin?
Bosszankodtam, ugyanakkor Flóra gyerekes kíváncsisága jobb
kedvre derített.
– Ha válaszolok az eredeti kérdésre, békén hagysz?
– Megpróbállak.
– Oké, akkor az a válasz, hogy nagyon-nagyon-nagyon jól.
Flóra ész nélkül vigyorgott.
Gréta nem kérdezősködött, csak hallgatott, mert szerinte Flóra
mindent megkérdezett, amit lehet. Jázmin azonban kicsit
szomorúnak is tűnt.
– Mi a baj?

– 507 –
 – Nincs baj – mondta. Levette a szemüvegét, és megtörölgette. –
Sőt, jó, hogy ezt meg tudtátok beszélni. Hogy megbocsátottál neki.
Biztos magára és Kristófra gondolt, ők azóta sem jutottak egyről
a kettőre.
Viszont hiába nyugodtam meg a barátnőim védelmező
társaságában, az utolsó órán már semmit nem éreztem belőle.
Biológia volt Kökény tanárnővel, aki óra után elkérte az
ellenőrzőmet. Azt mondta, igazgatóit kapok.
Számítottam valami büntetésre, de igazgatói? Mert elestem és
elrohantam?
Később szándékosan késtem el a dupla táncóráról. Illetve nem
késtem el, csak később mentem öltözni, mint a többi lány. Mire
beléptem a terembe, már mindenki bent volt, és Gina rögtön
nekem támadt. Egy perc alatt annyi mindent vágott a fejemhez,
hogy megjegyezni sem bírtam, és nem is akartam újra hallani soha
többé. Valahol igaza volt, hisz még ma is bujkáltam, de akkor is
letaglózott.
Senki más nem szólt hozzám. Gina kifakadásának pedig
Hegedűs tanárnő felbukkanása vetett véget.
– Szervusz, Lilla! – mondta. – A többiekkel már pénteken
megbeszéltük a fellépés hibáit, most nem foglalkoznék vele.
– Értem.
– Amennyiben érdekel, hajlandó vagyok a szabadidőmből
áldozni, hogy veled is megbeszéljem.
Totál pipa, ezt is megértettem. Lenéztem a cipőmre.
Mondanom kellett volna valamit, de nem jöttek a szavak a számra.
Ráadásul nem csak a tanárnőtől kellett elnézést kérnem.

– 508 –
 – Sajnálom – néztem fel. Előbb Hegedűs tanárnőre
pillantottam, aztán végignéztem a csoport tagjain. Két embert nem
kellett győzködnöm arról, mennyire szégyellem magam. Kristóf és
Márk pontosan tudta, mi történt, és nem hibáztattak. Vajon a
többiek mennyit tudtak a valós okokból? Mert Gina nem említette
Krisztiánt.
Ez tulajdonképp hamar kiderült.
– Rohadt jó lenne, hogy azért, mert összekapsz a fiúddal, még
nem csesznél el mindent – mondta a B-s Attila, akinek sosem
voltam a szíve csücske.
– Nem kaptam össze vele – feleltem. Végül is nekiestem és
kiabáltam vele. Ez kicsit több annál, mintha simán összekaptam
volna vele, nem?
– Nem úgy hallottam.
– Tényleg sajnálom. Nem tudom meg nem történtté tenni, csak
bocsánatot tudok kérni.
– Ki vagyunk segítve vele – morogta Attila.
Az ellenséges hangulat közepette Barbi sietett a segítségemre.
– Hagyd már, ne szemétkedj vele! Tavaly te is rontottál az év
végi előadáson. Ez mindannyiunkkal előfordulhat.
– Csak nem mindenki rohan el bőgve a suliból utána – tette
hozzá Csacsa. Sejthettem volna, hogy Ginától, Csacsától és
Attilától kell a legjobban tartanom. Mindenki más túllépett rajta.
Nem mindenki látványosan, mint például Csenge, aki még rám is
mosolygott, de azért Gellért, Barbi és Bálint is leszállt rólam.
Az óra végén Hegedűs tanárnő megkért, hogy maradjak.

– 509 –
 – Próbáltam lebeszélni az igazgatónőt, hogy ne írjon be neked –
közölte.
– Tényleg?
– Miért olyan meglepő?
– Azt hittem, ön javasolta neki.
– Nem, mert én tudom, mi történt a színpadon, míg az
igazgatónő nem. Azt is sejtem, mi zajlott le benned utána.
Próbáltam elmagyarázni az igazgatónőnek, hogy azért jársz
iskolába, hogy később ne kövess el ilyesmit. Itt kellene
megtanulnod mindent, amit majd az életben alkalmaznod kell. És
meg is fogod tanulni. De sajnos hajthatatlan volt.
– Köszönöm, hogy kiállt mellettem. Nem érdemeltem meg.
– Azért, azt hiszem, ki fogod érdemelni.
Majdnem elsírtam magam.
– Mostanában nem volt ilyen tanítványom, mint te, aki ennyi
plusz figyelmet igényel – tette hozzá, és úgy hangzott, ezt
kritikának szánta.
– Sajnálom – mondtam. Lassan ez lett a legsűrűbben használt
szó, amit kiejtettem a számon.
– Ha nem akarnék, nem foglalkoznék veled. És ha már itt vagy,
akkor beszéljük meg, mi nem volt még jó azon kívül a fellépésen.
Fél óráig maradtam, és teljesen technikai dolgokkal
foglalkoztunk. Amikor elköszöntem tőle, azt gondoltam, mindig
olyan hidegnek tűnik ez a tanárnő, de ha ő nem lenne, talán már
nem szeretnék annyira táncolni.
Az a veszteség nagyon fájna.

– 510 –
 ***

A tanévből hátralévő napok villámgyorsan elteltek. Arra tértem

észhez, hogy a Zeró-ban ülök a bizonyítványommal, egy málnás
shake-kel és persze Krisztiánnal.
Csapatostul ültünk be, mert évzáró után eljöttünk pár
osztálytárssal kajálni. Úgy voltunk vele, hogy otthon úgyis a
jegyekről fog szólni minden, miért ne adjunk magunknak még pár
órát? Patrik nem jött, mert a szülei hazavárták, Fanni az apukája
miatt húzott el, mert konkrétan meg lett fenyítve a jegyei miatt,
Aliz már nyaralni volt valahol külföldön, Melinda meg indoklás
nélkül lelépett az évzáró után. Ahogy Levi sem jött el, és ő sem
indokolta.
Isteni meleg volt, ezért a kerthelyiségbe vetettük be magunkat.
Összehúztunk két asztalt abból a könnyen mozdítható műanyag
fajtából, és köré ültünk tizenegyen. Még napernyő is volt
felettünk, szóval mindenünk megvolt.
Végignéztem magunkon. Csupa fekete-fehér ruha, de Ákos még
így is kitűnt közülünk. Ha felrakott volna egy csokornyakkendőt a
szuper elegáns öltözetéhez, kenterbe verte volna még James
Bondot is. Nem tudom, mi szállta meg, mert tipikusan a póló-
farmer-baseballsapka kombináció híve volt, de baromira jól nézett
ki. Krisztián, mondjuk, le sem szállt róla, folyamatosan csesztette a
007-es filmekből vett szövegekkel, a többiek is egész nap ezen
szórakoztak.

– 511 –
 Míg Tomi hadarva és főleg röhögve összefoglalta a szerinte
legfontosabb részeit a tizedikes életünknek, addig a kék szívószál
végét rágcsálva gondolatban visszapörgettem az elmúlt napokat.
Nem lett kiemelkedő a bizonyítványom, csak olyan átlagos. A
négyesek és hármasok keveredtek, pár ötössel díszítve. Hegedűs
tanárnő év végi szöveges értékelése nagyon pozitív lett, a
táncverseny ellenére is. Csütörtökön tartottuk a tánccsoportok
szokásos év végi előadását, ahol a kötelezőn felül eltáncoltuk még
egyszer a versenyelőadást is. Feszengtem közben, és nem azért,
mert féltem, hogy elszúrom. De ez örökké egy emlékeztető marad
nekem.
A folyosókon egész héten kint voltak a rajzosok év közben
készített képei, és mivel teljesen elszórtan helyezték ki őket,
kincsvadász módjára kerestem meg a barátnőim munkáit. Szerda
délután, amikor egyik tanár sem tartotta meg az ebédszünet utáni
órákat, különös helyen találtunk rá Jázminra. A második emeleti
teljesen üres folyosón állt és egy fekete-fehér képregénysorozatot
bámult.
Emlékeztem rá, a végzős srác rajzolta a szuperhősös történetet,
akit Jázmin a bálra szedett fel. Kerek hét hónap kellett, mire a
suliújság leközölte a történetet az elejétől a végéig.
– Mi van vele? Leérettségizett? – kérdezte Gréta, aki az
ujjhegyével megérintette a maszkos, köpenyes fickót a képen.
– Fogalmam sincs – felelte Jázmin. Rövid farmerszoknyát viselt
meg egy pántos trikót és szandált. Egyenes, szőke haja teljesen
körülölelte az arcát, a frufruját kétfelé választotta, mint ahogy az
utóbbi időben tette. Megigazította fekete keretes szemüvegét, de

– 512 –
továbbra sem nézett ránk, hanem a képeket bámulta. – Nem
beszéltem vele. Az ismerőseim között van a Facebookon, de nem
figyelem, mit posztol. Szemét vagyok, mi?
– Szerintem nem – felelte Flóra. – Olyan srácnak látszott, aki
nem sír a szobájában hetekig, mert egy lány kísérőnek használta.
Jázmin elnevette magát.
– Mondtam már, hogy semmiről nem lehetett vele beszélgetni?
Mondjuk, van, akivel még a „semmiről” beszélés is érdekes.
– Enyhe célzás Kristófra? – kérdeztem.
– Konkrét – felelte egyszerűen. És őszintén.
Hát igen. Óriási különbség van a között, hogy egy srác akkora
kretén, hogy dumálni sem tudsz vele, vagy egyszerűen nem
beszédes, de azért tudsz vele beszélgetni, ha akarsz.
Szembefordultam Jázminnal, a hátamat a folyosó falának
döntöttem.
– Mit tervezel vele? Mármint jön a nyár meg ilyesmi.
– Nem tervezek semmit.
Kíváncsi leszek én erre. Tuti, hogy nyáron le sem fogok
szakadni a közösségiről, hogy a kérdéseimmel zaklassam.
Az utolsó, ami eszembe jutott a hétről, a pénteki kosármeccs.
Kint ültünk a lelátón, a pillanat idilli volt. A legeslegutolsó nap
volt, az égen boldogan kergetőztek a bárányfelhők, a kosárpályán
pedig csapatok rendeződtek össze. Bárki játszhatott bárki ellen.
Bár Márk és Kristóf tudtom szerint kilencedik óta csak
hobbiszinten kosaraznik, mégis beálltak a játékba, amikor Márk
felsőbb éves haverjai hívták. Úgy szerettem volna, ha Márk és
Krisztián egy csapatban küzd, de kezdtem azt hinni, örökre

– 513 –
vágyálom marad, hogy egy oldalon álljanak. Az ellenfél
természetesen Krisztián, Ákos, Levi, a C-s Dani és egy gizda elsős
srác lett.
Fogalmam sem volt, mennyire lettek egyenlők az erőviszonyok,
és nem is tudtam végigvárni, míg kiderül. Azt hazudtam a
lányoknak, hogy ki kell mennem a mosdóba, de egyébként csak
zavart, hogy kétfelé húzott a szívem.
Ervin a pálya széléről figyelte a meccset, és néha kifejezéstelen
arccal rám pillantott. Igazából április óta nem beszélgettünk, és ez
mindkettőnknek kényelmes volt így.
Arra eszméltem, hogy a Zeróban ülök, nagyon elgondolkoztam.
Jó volt látni, hogy körülöttem mindenki nevet. Kristóf és Márk
között megint szent volt a béke, aminek nagyon örültem. Krisztián
a fülem mögé tűrte a hajamat, és azzal az imádni való, dögös
mosolyával nézett rám. Nem volt széles mosoly, épp csak felfelé
kunkorodott a szája, mintha mindenféle izgalmas gondolat járna a
fejében. A haját kiengedte, kék szeme pedig szinte felfalt.
– Ha hazamentünk, kapsz valamit – súgta.
Rendesen megugrott a pulzusszámom. Nem a mondanivalója,
hanem a közelsége miatt. A szája a fülemet cirógatta, amibe
beleborzongtam.
– Mit?
– Meglepetés.
Ilyen felvezető után alig vártam, hogy hazamenjünk. Amikor
hamarabb elindultunk, mint a többiek, Ákostól kaptunk egy
vigyort, és egy beszólást is. Nem szokott le róla, hogy zavarba ejtő
beszólásokkal bombázzon minket, mert agyilag egy tökfilkó.

– 514 –
 Otthon aztán hozzánk mentünk, és Krisztián kézen fogva
húzott befelé a kertbe. Ahogy belevesztünk a zöldbe, már
sejtettem, hogy a cseresznyefához invitál. Aztán egy apró lakatot
vett elő nadrágja zsebéből, és szemmagasságban meglóbálta.
A lakat piros volt, és egy nagyon pici szív volt belevésve. A
kerítés egy pontjára mutatott, ahová tenni akarta.
Ez most komoly? Egy szerelemlakat?
– Miért?
– Kárpótlás. Előre. Jövő héten nekiállunk a Zero felújításának,
és elég kemény meló lesz. Lehet, hogy úgy fog tűnni, nincs rád
időm.
– Megértem.
– Tudom, hogy most ezt gondolod, de majd akkor se értsd félre,
ha nem érek rá veled csavarogni a szünetben. Ez azért lesz itt,
hogy emlékeztessen.
Néztem, ahogy egy apró kulcskarikáról levesz egy kulcsot, és
felém nyújtja. Egyelőre a tenyerembe szorítottam, mert még nem
tudtam, hová fogom tenni. Bármennyire is picinek tűnt, a
karkötőmre túl nagy lett volna. Márpedig az első pillanattól fogva
tudtam, hogy magammal akarom hordani.
Aztán levett még egyet a karikáról, amit zsebre vágott, majd a
harmadikkal kinyitotta a lakatot, és rákattintotta a drótkerítésre.
– Három hétre én is elmegyek ám – emlékeztettem. Bár csak
július közepén, szóval tényleg együtt leszünk egy hónapot. Vagyis
lehetnénk, de… a fenébe, Krisztián tényleg nem fog velem
csavarogni, ha napközben melózik.

– 515 –
 Megérintettem a lakatot. Megdobbant a szívem, mert felfogtam
végre, hogy Krisztián egy hét után szerelemlakatot vett. Na de épp
ez a bökkenő! Csak egy hete járunk. Akkor miért vette?
Ne csináld, Kárpáti! Ne legyél olyan, mint Melinda, aki szerint
ilyesmit csak bizonyos idő után lehet venni. Hivatalosan tényleg
egy hete jártok, de mióta is vagytok oda egymásért? Nagyon nem
egy hete.
Ahogy megpöcköltem a vörös lakatot, félretoltam az oda nem
illő gondolatokat, és elmosolyodtam.
– Mi lesz a harmadik kulccsal?
– Kéred?
– Nem, az egy pótkulcs. Azt majd… majd eltesszük valahová,
ahol mindketten hozzáférünk.
Ennyiben maradtunk.
Aztán megcsókolt azon a helyen, ami eddig is kettőnk
találkozóhelye volt, de most még különlegesebb.
Nagyon szerelmes voltam Krisztiánba, és színtiszta boldogság
töltött el minden eljövendő perc gondolatára, amit együtt
tölthetek vele.

– 516 –
 11. FEJEZET
–––––––––––––––––––––
JÚLIUS, AMIKOR A CSAJOM MEGZ AKKAN

Krisztián

LILLA RAGASZKODOTT HOZZÁ, hogy kettesben menjünk ki a

vasútállomásra. Nagyon bírtam az ötletet, mert nincs is jobb, mint
egy óriási hátizsákkal meg tömött utazótáskával buszozni, aztán
metrózni Budapesten. De mindenképp a Nyugatiban akart
felszállni a vonatra, és ebből nem engedett.
– Miért pukkadtál meg? – kérdezte a mozgólépcsőn lefelé
menet.
– Nem pukkadtam meg – morogtam.
– De igen. Bökd már ki!
Sorolhattam volna. Egy hete van megzakkanva, azóta készül rá,
hogy elutazik. Tudtam, hogy jobb lesz így, mert láthatja az
unokatesóját, én meg nem érzem magam szarul, hogy nem érek rá
vele foglalkozni. Jó, ezt persze neki nem így mondtam, mert
szívesen foglalkoztam volna vele.
Eleinte nem akart menni, még nekem kellett győzködnöm.
Aztán egyszer csak átkattant benne valami, hogy ő már annyira
várja. Elkezdte nekem Facebookon mutogatni az unokatesója
kretén arcú haverjait, akikkel azt a három hetet fogja tölteni, és

– 517 –
azt is elmesélte, mert korábban elfelejtette említeni, hogy
ugyanezekkel a gyökerekkel lógott az előző nyáron. Tuti, hogy
legalább az egyik bepróbálkozott nála.
Mégis mit gondolt, mit fogok erre lépni?
– Nincs bajom – feleltem a metróállomáson.
– Így fogunk elválni, hogy mérges vagy rám?
– Nem vagyok mérges.
– Akkor úgy fogunk elválni, mint az óvodások? Mert kábé
akkor menő, hogy kérdezek valamit, te meg nem válaszolsz
rendesen.
Kezdte totálisan felhergelni magát. Morcosan,
szemöldökráncolva meredt rám.
Körbemutattam a zsúfolt állomáson.
– Miért nem volt jó, hogy apád vigyen ki a Nyugatihoz?
– Ez csak metró, Krisztián.
Nem szóltam, inkább lemutattam a lábánál lévő fekete-kék
hátizsákra meg a nálam lévő utazótáskára. Hátha ért belőle.
– Azt hittem, ennyi lovagiasság nem árt meg az egészségednek
– felelte élesen.
Felvettem az utazótáskát a földről, és felé nyújtottam.
Konkrétan elsápadt az ötletre, hogy átvegye tőlem. Én tudtam,
milyen súlyos, ő pedig tudta, mit rámolt bele.
– Miért nem szóltál, hogy nehéz? – kérdezte halkan, de nem
nézett egyenesen a szemembe, hanem a túlsó oldalon befutó
metrószerelvényt bámulta. Amúgy a miénk is jött, szóval
mondtam neki, hogy inkább arra figyeljen, mert csak három
megállót megyünk.

– 518 –
 Nem nagyon beszéltünk utazás közben, mert sokan
lökdösődtek, aztán amint leszálltunk, a tömeg vitt magával.
A Nyugatinál, az aluljáróban megálltunk egy Fornettinél, hogy
vegyünk neki valami kaját.
– Nem gond, hogy nehéz – mondtam sorban állás közben –, de
egyszerűbb lett volna kocsival kijönni, ha a szobád felét
leköltözteted Szegedre. Mit pakoltál össze?
– Jázmin egy csomó jó könyvet vett magának, miközben épp
szenvedett, most meg nem tudja, mit kezdjen velük.
Én, mondjuk, azt nem tudtam, ezzel az infóval mit kezdjek, de
ez Lillát nem zavarta a beszédben.
– Főleg romantikus regényeket, misztikus történeteket. Tudod,
csajos könyvek.
– Persze, mindennap ilyeneket olvasok.
Erre elnevette magát.
– Nem úgy értem. A múlt héten megkérdezte, mit kezdjen
velük, én meg elkértem tőle a nyárra.
– Kábé hány könyvről van szó? – kérdeztem gyanakodva.
Kifizette a péksüteményt az eladónak, aztán az ujján kezdte
számolni a könyveket. Mondjuk, elég lett volna a darabszám is,
nem kértem olyan tételes listát, amit végül kaptam.
– Ott van a Jinx, amit antikváriumból szerzett, aztán a
Szívritmuszavar, a Jóslatok hálójában meg a Lélektársak első része.
Asszem, trilógia, úgyhogy a második és harmadik részt a
könyvtárból kell majd megszereznem, ha tetszik az első. Ja, a
Jégtáncot majdnem kifelejtettem, pedig most az érdekel a
legjobban. Az az anyukája példánya, és alapból krimi, ami jobban

– 519 –
illik Jázminhoz, de azért ott is összejön a főhős meg dögös rendőr
pasi.
– Dögös rendőr pasi?
– Nem úgy dögös – javította magát. Már a pályaudvaron
voltunk, és épp az induló járatok listáján kerestem a
vágányszámot.
– Hányféleképp lehet valaki dögös? – ugrattam. Elszólta magát,
ez van.
– Néha olyan pasi tudsz lenni – fanyalgott.
Egyetlen pillantással válaszoltam. Na és akkor mi van?
– Honnan indul? – terelte el a szót, persze nem azért, mintha
nem tudta volna magától megkeresni a vágányszámot.
Rámutattam az előttünk álló vonatra.
– Szuper. Menjünk előre!
Ezzel elvágtatott, a hatalmas hátizsák ellenére is meglepően
fürgén. Követtem az elszabadult csajt, a vörös haja és a zöld
szoknyája iránytűként szolgált.
Szerintem Zugló határában járhattunk, amikor végre odalépett
az egyik vonatajtóhoz. Felszállt, én pedig követtem, majd
kiválasztott egy nyolcüléses kabint.
Felnéztem a csomagtárolóra.
– Le bírod majd szedni a táskát, ha most felteszem?
– Aha – bólintott lazán.
Nem is kellett megkérdeznem, hogy biztosan így gondolja-e,
érezte, hogy kételkedem.
– Figyelj, lefelé könnyebben jön. Nincs benne törékeny, én
pedig nagyon gyorsan félre tudok ugrani az útjából.

– 520 –
 Elvigyorodtam. Bírtam ezt a gyakorlatiasságot. A legtöbb csaj itt
nyivákolt volna, hogy hová tegyem a fél életét tartalmazó
csomagokat.
Egy határozott mozdulattal felraktam az utazótáskát, aztán az
ablak mellett álló Lillára néztem.
– Hű – mondta csodálattal a szemében, aztán megmarkolta a
felkaromat a pólón keresztül. – Van itt izom. Ez már dögös!
Elkaptam a nyakánál fogva, és magamhoz húztam egy gyors
csókra. Utána úgy kapkodta a levegőt, mintha légszomjjal
küzdene. Ezt is akartam.
A kezem még mindig a nyakát cirógatta, amikor beleakadtam a
vékony ezüstláncba, amit mostanság sűrűn viselt. Hosszú lánc volt,
és sosem láttam, milyen medál van rajta, mert mindig a ruhája
alatt végződött.
Izgalmas hely.
Az ujjaim közé fogtam a láncot, és úgy térképeztem fel, hová is
vezet. Végigsimítottam a mellkasán, és csak a fehér pántos trikója
szélénél álltam meg.
A szemébe néztem. A kislányos szeplők sosem zavartak,
ellentétben vele. Fűzöld szeme – jobb szó híján – ragyogott, de
attól őrültem meg igazán, ahogy megnedvesítette az ajkait.
Kiemeltem a láncot a ruhája alól, mire észbe kapott, és a csábító
tekintet ijedtté vált. Hirtelen mozdulattal kapott oda a
mellkasához, mintha meg akarna állítani, de már késő volt. A
kezemben tartottam azt, ami a láncon lógott.
Egy apró kulcsot.

– 521 –
 Lilla nem nézett rám, erősen koncentrált, hogy a padlót
bámulja.
Benyúltam az álla alá, és felemeltem a fejét.
– Ez a lakatkulcs?
– Igen – mondta. – Egyszerűen nem tudtam, hová tegyem.
Miért, te hol tárolod?
– Nem a nyakamban.
Hátralépett volna, ha nem közvetlenül az ablaknál áll.
Megvetően lebiggyesztette a száját, és azt hiszem, rendes választ
várt. Durva, de nem emlékeztem biztosan, hová tettem.
– Asszem az asztalfiókban van.
– A kupi mélyén, mi? – mondta bosszúsan.
Széttártam a karom. Értettem, mi baja. Nekem is tetszett, hogy
magánál tartja, és ezt várta tőlem is. Csak én nem így működöm.
– Jó, nem fontos – legyintett. – Azért még emlékszel, miért
adtad?
– Ne akadj ki értelmetlen dolgokon, oké? Hazamegyek és
megkeresem.
– Mondom, hogy nem fontos.
De az volt. Tudtam, hogy abban a pillanatban nem engedné
újra, hogy megcsókoljam. Még akkor sem, ha engesztelésnek
szánnám.
Megnéztem a mobilon, mennyi van hátra az indulásig.
Tizennégy perc. Levágtam magam a szemben lévő ülésre.
Lilla szétnézett a kupéban, aztán az ülésre pillantott, de kibírta,
hogy ne kezdje el törölgetni. Azt is bírtam benne, hogy nem
kényeskedik ilyesmin.

– 522 –
 Mielőtt leült volna, precízen elrendezte fodros szoknyáját maga
alatt. A bokáit összekulcsolta, aztán az ölébe tette a kezét, mint
egy mintadiák. Kábé úgy is nézett rám, mint egy mocskosul utált
tanárra.
Kemény a csaj, nem hagyja, hogy unatkozzam mellette.
Nem zavart a csend, végül is akadt néznivalóm. Mondjuk, elég
hamar kiszúrta, hogy méregetem.
– Disznó! – mordult fel, aztán egyszerre nevettük el magunkat.
A kezébe vette a lakatkulcsot. A recés felét piszkálta, aztán a
szeme elé emelte, és részletesen áttanulmányozta.
– Nem baj, ha nem tudod, hol van.
– Nem erről van szó. Mostanában örülök, ha azt tudom, az
ágyam hol van.
Lesütötte a szemét.
– Bocs, tudom, milyen fáradt vagy.
– Mire visszajössz, már kész leszünk a munkával. És bárhová
mehetünk.
Végre elmosolyodott.
– És amíg nem leszek itt, kimész a kert végébe a lakathoz?
Kész, ennyi volt. Hátravetett fejjel röhögni kezdtem.
– Gondoltam, megkérdezem – mondta, de ő is mosolygott. –
Amikor kezdem azt hinni, tudsz tök romantikus lenni, mindig
teszel valami totálisan kiábrándítót.
Intettem, hogy üljön át hozzám. Dög meleg volt a vonaton,
már-már kánikula, és az ablakot is hiába húztuk le, nem segített
semmit. Kihagytam, hogy átöleljem, inkább csak közelebb

– 523 –
invitáltam magamhoz, aztán hagytam, hogy a vállamra hajtsa a
fejét.
A hátralévő időben leginkább arról dumáltunk, mikor fogunk
beszélni, esténként leszek-e netközelben, meg hogy pár hét múlva
találkozunk.
A vonatinduláskor zsebre vágott kézzel álltam a peron szélén,
és vigyorogva néztem, ahogy az ablakból kilógva integet nekem.
Amikor már nem láttam a vonatot, hazaindultam.
Fogalmam sincs, miért, talán mert igazi hülye vagyok, de
otthon keresni kezdtem azt a rohadt lakatkulcsot. Először az
asztalfiókot forgattam fel, ahol nem találtam, aztán áttúrtam a
táskámat, de ott sem volt. Megnéztem a polcokon, a zsebeimben,
még anyát is megkérdeztem, hogy nem találta-e meg mosás
közben.
Nem lett meg.
Tényleg hülye voltam, mert tíz percig ültem az ágyon, és
ahelyett, hogy leszartam volna az elveszített kulcsot, próbáltam
megoldani a helyzetet.
Felkutattam a pótkulcsot.

– 524 –
Tavi Kata története szerethető és humoros, rögtön belopta magát a
szívembe. Hol nevettem, hol szomorkodtam, hol dühös voltam és
az első kötet befejezése után a falat kapartam a második részért.
Izgatottan és kíváncsiságtól fűtve fogom belevetni magam ismét a
Sulijegyzetek-sorozatba. Debreczeny Diána (18)

Azt kell mondanom: új kedvencet avattam. Talán csak az az egy

nem tetszett benne, hogy nincs még folytatás… Ági (28)

A Nyitótánc kedves, könnyed, humoros történet, szellemes,

odamondogató, másokat nem kímélő főhősnővel. Egyszerűen nem
lehet abbahagyni az olvasását. Báló Szilvi

Ha valaki újra gondtalan tini akar lenni, fel akarja idézni élete
legszebb éveit, vagy épp átéli azokat, bármilyen élethelyzetben
legyen is, ez az a könyv, amire szüksége van! L Bea (22)

Csak nyisd ki a könyvet. Olvass a sorok között. Képzelj el egy új

életet. Képzeld el a szereplőket. És amikor befejezted? Mit éreztél?
Egy nagy űrt a szíved mélyén? Tán csak nem? Ez azt jelenti, hogy
ez a könyv az életed része lett. Petu (13)

Olvasni jó! Nyitótáncot olvasni még jobb! Nóri

– 525 –
Ezelőtt sosem olvastam még magyar írónőtől ilyen témában és
örülök neki, hogy az első Tavi Kata története lett. Azt hiszem,
nem is választhattam volna jobban és még csak nem is fantasy, de
engem így is elvarázsolt a könyv! Schali Dóra, (14)

Valós, pörgős, lenyűgöző élményutazás! A Ballépésekben benne

van a szenvedély forrósága, a bánat keserűsége, és egy új kezdet
reménye… Ne hagyd ki! Elvarázsol. A sorok között önmagadra
találsz. Benett

Életem legnagyszerűbb táncos-kosaras könyve! Éva Patrícia (16)

Adott a lány, akivel nagyon könnyű azonosulni, mert pont úgy

viselkedik, mint bárki a gimnázium kezdetén. Néha hibázik, néha
ügyetlen és elszúr mindent, néha pedig mindenkit lenyűgöz a
környezetében. Ugyanakkor adott „a fiú”, akit pillanatok alatt a
szívünkbe zárunk, de néha legszívesebben hozzávágnánk egy
kosárlabdát. És természetesen adott egy osztály rivalizálásokkal,
szerelmekkel és igaz barátságokkal. A Nyitótánc számomra nem
csak a Sulijegyzetek-sorozatot nyitotta meg, hanem egy új világot
is, melyben ismét a gimiben érezhetem magam.
Gál Csengelle (20)

Soha nem vagy idős egy középsulis történethez! K. Erna (18)

– 526 –
Miért a NYITÓTÁNC? …izgalmas, mint az első szerelem
…cinikus, mint a történelemtanár egy rossz felelet után …hiteles,
hisz, te, én, mindannyian átéltük/átéljük ezeket a sorsdöntő
éveket. Nem egy szokványos ifjúsági regény. Útikalauz. Segít néha
eltévedni, majd rátalálni a helyes útra félelmeink, szerelmeink, a
középiskola évei alatt. Mindannyiunkban él egy falatnyi
regényhős, engedjük útjára. D. Zsolt

Annyira jó könyv volt a Nyitótánc! Remélem, soha nem hagyod

abba az írást! Olvasás közben olyan érzésem volt, mintha én is a
Duna-parti Gimnáziumba járnék, mintha én is ismerném a
diákokat. És eddig még soha nem volt ilyen érzésem! Ismétlem,
soha! Erdő Andrea (14)

– 527 –