Egyedül

Unom már hogy mindenki

Azt hiszi hogy velem minden rendben

Amikor szarul vagyok sem értenek meg

Ez csak velem van így, persze,

A nővéremhez mindig ugrani kell

Én nem vagyok olyan fontos,

majd csak túlélem,

De azt senki sem veszi észre,

Hogy menten felrobbanok.

Történtek szörnyű, inkább filmbe illő,

Rossz dolgok az életünkben,

De az senkinek sem jut eszébe,

Hogy én ezt hogyan éltem meg.

Kértem hadd menjek pszihológushoz,

Hogy legalább neki elmondhassam,

Szörnyű traumám.

De erre mi a válasz?

„Majd minden rendbe jön kislányom.

Nekem bármit elmondhatsz, tudod ugye?”

Én megpróbáltam, elmeséltem az érzéseim,

De nem vették komolyan.

Ezért jött az ötlet,

Menjünk pszihológushoz!

Nem örömömben találtam ki,

De már nem bírtam sokáig.

De válasznak megint csaj annyi érkezett:

„ Majd jövő hónapban édesem,

Nekem erre most nincsen pénzem.”

Mindez rendben is lett volna,

Ha következő hónapban,

Nem ez a válasz érkezik:

„ Bírd ki még egy kicsit majd csak rendbe jön.”

Mintha ez magától rendbe tudna jönni.

Nem voltam jól és még most sem vagyok.

De amikor a nővérem korházba került,

Ami szintén nagy trauma,

Nem tudtam senkivel sem megbeszélni.

Mikor ő hazajött és azt mondta,

El akar menni beszélni valakivel a traumájáról,

Megértettem és gondoltam majd most én is mehetek.

Nem így lett, természetesen.

Ő mehetett és jobban is lett,

De én azóta sem beszélhettem senkivel.

Jött a karantén, nem is egyszer.

Itthon ülni és bezárva lenni,

Hát ez sem segített a lelkemen,

Ígyhát zenélni kezdtem.

Egy ideig segített, jobban voltam,

Aztán megint rosszabbodott a helyzet.

Egyre többet zenéltem,

De még mindig nyomja a lelkemet,

Az a sok szörnyű emlék és félelem.