Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2015

 Írta: Kerstin Gier
A mű eredeti címe: Silber – Das erste Buch der Träume
Copyright © 2013 by S. Fischer Verlag GmbH, Frankfurt am
Main

Fordította: Szakál Gertrúd

A szöveget gondozta: Illés Róbert

Borítóterv: www.buerosued.de
Illusztrációk: Schöffmann-Davidov

A művet eredetileg kiadta:

S. Fischer Verlag GmbH, Frankfurt am Main

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a

borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2015-ben
 F.-nek.
Mindig olyan jó veled álmodni.
 What if you slept
And what if
In your sleep
You dreamed
And what if
In your dream
You went to heaven
And there plucked a strange and beautifulflower
And what if
When you awoke
You had that flower in your hand
Ah, what then?1

SAMUEL TAYLOR COLERIDGE

1
Mi lenne, ha aludnál, / És amíg alszol, / Álmodnál, / És mi lenne, ha /
Álmodban a / Mennyországba eljutnál, / S ott tépnél egy szál virágot, / különös, csodás
virágot, / És mi lenne, ha / Felébredve, / ott lenne épp a kezedbe’? / Mondd, mi lenne
akkor? (Arató Dániel és Katona Ildikó fordítása)
 1.

A kutya a bőröndömet szaglászta. Drogkereső kutya létére

döbbenetesen hosszú szőrű példány volt, talán hovawart
fajta, és épp meg akartam vakargatni a füle tövét, amikor
kinyitotta a száját, és fenyegetően vakkantott. Azután leült, és
határozottan odanyomta az orrát a bőrönd oldalához. A
vámhivatalnok a jelek szerint éppúgy megdöbbent, mint én. Hol
a kutyát nézte, hol engem, majd a bőröndért nyúlt, és így szólt:
– Na, akkor lássuk csak, mit szimatolt ki a mi kis Amberünk!
Hát, ez szuper! Alig töltöttem fél órát brit földön, és máris azzal
gyanúsítanak, hogy kábítószert csempészek. A valódi csempészek
mögöttem a sorban most biztosan rettenetesen örülnek, nekem
köszönhetően ugyanis háborítatlanul átsétálhattak a kordonon a
svájci óráikkal meg a dizájnerdrogjaikkal. Ugyan melyik értelmes
vámhivatalnok szólít ki a sorból egy tizenöt éves lányt szőke
lófarokkal, ahelyett, hogy például azt az idegesnek tűnő fickót
szúrná ki ott hátul, amelyik olyan alattomosan néz ki a fejéből?
Vagy azt a gyanúsan sápadt srácot, amelyiknek égnek áll a haja. A
repülőn már akkor elaludt, amikor még fel sem szálltunk. Nem
csoda, hogy most olyan kárörvendően vigyorog. A táskái tutira
dugig vannak illegális altató tablettákkal.
De úgy döntöttem, nem hagyom, hogy elrontsák a jó
kedvemet, a kordon mögött végtére is egy csodálatos új élet vár
ránk, egy olyan otthonnal, amilyenről mindig is álmodtunk.
 Megnyugtató pillantást vetettem a húgomra, Miára, aki már
ott álldogált a kordon mellett, és türelmetlenül hintázott a
sarkán. Minden rendben. Semmi ok az aggodalomra. Ez itt csak
az utolsó akadály, amely elválaszt minket a már említett
csodálatos új élettől. A repülés tökéletes volt, semmi légörvény,
tehát Miának nem kellett hánynia, én pedig kivételesen nem egy
kövér pasas mellett ültem, aki elfoglalja a kartámaszomat, és
sörszagot áraszt. És bár apa szokása szerint már megint az egyik
fapados társaság járatára vett jegyet, akik állítólag mindig túl
kevés üzemanyagot tankolnak, a repülőgép nem került bajba,
miközben Heathrow fölött körözve a leszállásra várakoztunk. Na,
és ott volt még az a jóképű, sötét hajú fiú, aki az előttem lévő
sorban ült a túloldalon, és feltűnően gyakran fordult hátra, hogy
rám mosolyogjon. Már majdnem megszólítottam, de aztán
mégse, mert egy focirajongóknak szóló újságban lapozgatott, és
olvasás közben úgy mozgatta a száját, mint egy elsős. Egyébként
ugyanez a fiú most meglehetősen kíváncsian méregette a
bőröndömet. Sőt, tulajdonképpen mindenki kíváncsian
méregette a bőröndömet.
Nagy szemeket meresztettem a vámosra, és elővettem
legkedvesebb mosolyomat.
– Kérem… nincs időnk, a repülő már így is késve érkezett,
aztán még egy örökkévalóságig vártunk a poggyászunkra. És
odakint vár az anyukánk, hogy hazavigyen minket a húgommal.
Ünnepélyesen megesküszöm, hogy a bőröndömben csak egy
rakás szennyes van és… – Ekkor egy pillanatra elhallgattam, mert
hirtelen eszembe jutott, mi van még a bőröndben. –
…mindenesetre nincs benne kábítószer… – tettem hozzá kissé
halkabban, és szemrehányó pillantást vetettem a kutyára.
Micsoda egy ostoba állat!
A vámos szenvtelen arckifejezéssel felrakta a koffert egy
asztalra. A kollégája kicipzárazta, és felnyitotta a tetejét. A
körülöttünk várakozók számára azonnal világossá vált, mit érzett
a kutya. Mert – hogy egészen őszinték legyünk – ehhez tényleg
nem volt szükség szuperérzékeny kutyaorra.
– Mi az ördög… – kérdezte a vámhivatalnok, a kollégája
pedig befogta az orrát, miközben az ujjai hegyével felcsippentett
és odébb pakolt néhány ruhadarabot. A külső szemlélő azt
gondolhatta, hogy a ruháim bűzlenek ilyen rettenetesen.
– Entlebuchi bioszféra sajt – magyaráztam, miközben az
arcom feltehetőleg hasonló színt öltött, mint a borvörös
melltartó, amit a férfi épp a kezében tartott. – Két és fél kiló,
svájci nyers tejből készült sajt. – Nem emlékeztem, hogy ilyen
rettenetes a szaga. – Az íze jobb, mint a szaga, komolyan.
Amber, az ostoba kutya megborzongott. Hallottam, hogy az
emberek kuncognak körülöttünk, az igazi csempészek pedig
garantáltan dörzsölték a tenyerüket. Hogy a jóképű, sötét hajú
srác mit csinált, azt inkább nem is akartam tudni. Valószínűleg
egyszerűen örült, hogy nem kértem el a telefonszámát.
– Zseniális! Ugyan kinek jutna eszébe sajtban drogot
csempészni! – szólalt meg valaki mögöttünk, mire Miára néztem,
és nagyot sóhajtottam. Mia is sóhajtott. Tényleg sietnünk kellett
volna.
Pedig szörnyen naiv dolog volt azt hinni, hogy csupán a sajt
választ el minket a csodálatos új életünktől – valójában a sajt
csak meghosszabbította azt az időt, amíg sziklaszilárdan hittünk
a ránk váró csodálatos új életben.
Más lányok valószínűleg más dolgokról álmodoznak, de
Miának és nekem nem volt hőbb vágyunk, mint végre egy rendes
otthon. Egy évnél hosszabb ideig. Úgy, hogy mindkettőnknek
külön szobája legyen.
Ezúttal épp hatodik alkalommal költöztünk nyolc éven belül,
ami a következőt jelentette: hat különböző ország négy
különböző kontinensen, hat új iskola, hatszor új barátokat
szerezni, és hatszor elbúcsúzni. Profik voltunk a be- és kipakolás
terén, személyes holmijaink mennyiségét minimálisra
korlátoztuk, és könnyű kitalálni, miért nem zongorázott a
családunkban senki.
Anya irodalom tudós volt (két doktori címmel), és szinte
minden évben más-más egyetem megbízását fogadta el. Júniusig
még Pretoriában laktunk, azelőtt Utrechtben, Berkeley-ben,
Haidarábádban, Edinburgh-ben és Münchenben. A szüleink hét
évvel ezelőtt elváltak. Apa mérnök volt, és anyához hasonlóan
nyughatadan természetű, vagyis ő is ugyanolyan gyakran
váltogatta a lakhelyét. Mi tehát még a nyári szünidőinket sem
tölthettük egy és ugyanazon a helyen, hanem mindig ott, ahol apa
épp dolgozott. Pillanatnyilag épp Zürichben vállalt munkát, ezért
az idei szünidő a többihez viszonyítva igazán remek volt
(beleértve a hegyi túrákat és egy látogatást az Entlebuch
bioszférarezervátumban), de sajnos nem minden hely volt ilyen
szép, ahová apa elvetődött. Lottie néha azt mondta, hálásnak
kellene lennünk, amiért a szüleinknek köszönhetően ilyen sokat
láthatunk a világból, csak hát, most őszintén, ha az ember
eltöltött egy egész nyarat egy pozsonyi iparvidék peremén,
annyira már nem tud hálás lenni.
Ettől az őszi szemesztertől kezdve tehát anya az oxfordi
Magdalen College-ben tanított, és ezzel teljesült az egyik leghőbb
kívánsága. Évtizedek óta arról álmodozott, hogy egyszer
Oxfordban kap állást. A kis 18, századi villával, amelyet a város
szélén bérelt, a mi álmunk is valóra vált. Végre-valahára
letelepedünk, és igazi otthonunk lesz.
Az ingatlanközvetítő által küldött ismertető tanúsága szerint
a ház romantikus és hangulatos volt, mintha a pincétől a padlásig
színükig lenne csodálatos és hátborzongató titkokkal. Tartozott
hozzá egy nagy kert öreg fákkal és egy fészerrel, és az első emeleti
szobák ablakából – legalábbis télen – el lehetett látni a Temzéig.
Lottie azt tervezte, hogy csinál egy kis veteményeskertet, maga
főzi majd a lekvárt, és belép a vidéki nők egyesületébe. Mia
kuckót akart építeni az egyik fára, és egy evezős csónakra vágyott,
valamint úgy tervezte, hogy megszelídít egy baglyot. Én a magam
részéről arról álmodoztam, hogy találok a padláson egy ládát tele
régi levelekkel, és megfejtem a ház titkait. Ezenkívül feltétlenül
szerettünk volna egy hintát a fák közé, lehetőleg egy rozsdás
vaságyat, amelyben fekve az eget fürkészhetjük. És legalább
minden másnap valódi angol pikniket akartunk tartani, és úgy
képzeltük, hogy a házban Lottie saját készítésű kekszeinek illata
száll majd. És talán még a sajtfondüé, mivel a jó kis entlebuchi
bioszféra sajtunkat a vámosok a szemünk előtt vágták szét apró
darabokra, így másra már nem volt jó.
Amikor végre kijutottunk az előcsarnokba – mellesleg nem
ütközik törvénybe, ha az ember kilószámra visz be Nagy-
Britanniába sajtot saját fogyasztásra, csak hát így már nem
igazán tudtuk átadni Lottie-nak mint ajándékot –, anyának
egyetlen perc sem kellett ahhoz, hogy az angol vidéki életről
dédelgetett álmainkat úgy pukkassza ki, mint egy
szappanbuborékot.
– Kicsit változott a terv, egérkéim – közölte rögtön, miután
üdvözölt bennünket, és bár sugárzóan mosolygott, egyértelműen
rá volt írva az arcára, hogy rossz a lelkiismerete.
Mögötte egy férfi közeledett üres csomagszállító kocsival, és
még csak jobban szemügyre sem kellett vennem ahhoz, hogy
tudjam, ki ő: a megváltozott terv személyesen.
– Utálom, ha változik a terv – morogta Mia.
Anya még mindig kényszeredetten mosolygott.
– Ez most tetszeni fog nektek – hazudta. – Isten hozott
benneteket Londonban, a világ legizgalmasabb városában!
– Isten hozott itthon! – tette hozzá Mr. Megváltozott Terv
barátságos, mély hangon, és felrakta a bőröndjeinket a kocsira.
Én is utáltam, ha változik a terv, méghozzá teljes szívemből.
 2.

E lső Londonban töltött éjszakámon Jancsiról és Juliskáról

álmodtam, pontosabban: Mia és én voltunk Jancsi és Juliska,
és anya magunkra hagyott bennünket az erdőben.
– Ez csak a javatokat szolgálja! – mondta, mielőtt eltűnt
volna a fák között. A szegény kis Jancsi és én gyámoltalanul
bolyongtunk, míg el nem értünk egy félelmetes mézeskalács
házhoz. Szerencsére felébredtem, még mielőtt kijött volna a
gonosz boszorkány, de csak egyetlen másodpercre
könnyebbültem meg, azután megint eszembe jutott, hogy ez az
álom nem is áll olyan messze a valóságtól. Azt, hogy „Ez csak a
javatokat szolgálja!”, anya tegnap legalább tizenhétszer mondta
el. Még most is olyan dühös voltam rá, hogy legszívesebben
folyamatosan csikorgattam volna a fogaimat.
Tisztában voltam vele, hogy a negyven év felettieknek is joguk
van a boldog szerelmi élethez, de nem várhatott volna vele addig,
amíg felnövünk? Azon a néhány éven már igazán nem múlik. És
ha már feltétlenül Mr. Megváltozott Tervvel akarta összekötni az
életét, nem lett volna elég egy hétvégi kapcsolat? Muszáj volt
mindjárt az egész életünket a feje tetejére állítani? Nem
kérdezhetett volna meg legalább minket is?
Mr. Megváltozott Tervet egyébként valójában Ernest
Spencer-nek hívták, előző este fuvarozott ide minket az autójával,
és egész úton olyan fesztelenül csevegett, mintha észre sem
venné, hogy Mia meg én csalódottságunkban és haragunkban a
könnyeinkkel küszködünk, és egyetlen szót sem szólunk. (Elég
hosszú volt az út a repülőtérről a városba.) Mia csak akkor volt
képes megszólalni, amikor Ernest kivette a csomagtartóból a
poggyászunkat, a legvégére hagyva a sajtot tartalmazó zacskót.
– Nem, nem – mondta a legédesebb mosolyával, majd
visszaadta Ernestnek a zacskót. – Ez a magáé. Egy kis ajándék
Svájcból.
Ernest boldogan nézett anyára.
– Köszönöm, ez igazán kedves tőletek!
Mia és én kárörvendően vigyorogtunk egymásra – de ez
maradt az egyetlen szép pillanat aznap este. Ernest hazahajtott a
büdös, összedarabolt sajtjával, miután megcsókolta anyát, és
búcsúzóul biztosította arról, mennyire örül már most a másnap
estének. Ugyanis meghívott minket magukhoz, hogy
megismerkedhessünk a gyerekeivel.
– Mi is örülünk – mondta anya.
Hát persze.
Nekünk rögtön gyanús volt Ernest a-jellemem-tökéletesen-
megfelel-roppant-konzervatív-keresztnevemnek Spencer, amint
először átlépte a küszöbünket. Már az ajándékai arról árulkodtak,
mennyire komolyan gondolja ezt a dolgot anyával – normális
esetben az anya életében felbukkanó férfiaknak nem szokott
érdekükben állni, hogy benyalják magukat nálunk, épp
ellenkezőleg, eddig mindig megpróbáltak tudomást sem venni a
létezésünkről. De Ernest nem csak anyának hozott virágot,
Lottie-nak átnyújtotta kedvenc bonbonját, nekem pedig egy
titkos küldetésekről, kódokról és azok megfejtéséről szóló
könyvet, amit tényleg nagyon érdekesnek találtam. Csak Mia
esetében nyúlt egy kicsit mellé, neki ugyanis a „Maureen, a kis
detektívlány” című könyvet választotta ki, amihez a húgom a
maga majdnem tizenhárom évével egy kicsit azért idős volt. De
már maga a tény, hogy Ernest tájékozódott az érdeklődési
körünkről, gyanússá tette.
Anya mindenesetre teljesen odavolt érte. Fogalmam sincs,
miért. Tutira nem a külseje miatt, Ernest ugyanis tarkopasz volt,
hatalmas fülekkel és túlságosan fehér fogakkal rendelkezett. Bár
Lottie makacsul állította, hogy Ernest ennek ellenére jól néz ki,
ezt a véleményét nem osztottuk. Lehet, hogy szép szeme volt, de
ilyen fülek mellett ki lett volna képes a szemébe nézni? Ettől
eltekintve vén volt, mint az országút, már ötvenéves is elmúlt. A
felesége több mint tíz évvel ezelőtt meghalt, Ernest pedig két
gyerekével Londonban élt. A történet igaz volt, Mia (a kis
detektívlány) és én azonnal ellenőriztük a Google-n. A Google
ismerte Ernest Spencert, mivel egyike volt azoknak a
sztárügyvédeknek, akik folyton a kamerába néznek, mindegy,
hogy egy bírósági épület előtt vagy egy jótékonysági gála vörös
szőnyegén állnak. Néhai felesége 201-edik (vagy ilyesmi) volt a
brit trónöröklési rangsorban, minek következtében Ernest a
legelőkelőbb társasági körökben mozgott. Az ő kapcsolatainak
köszönhettük azt is, hogy anya Oxfordban taníthat.
A valószínűségszámítás szabályai szerint Ernest és anya soha
nem találkozhattak volna. Ám a sors fintorának és Ernest
szakterületének – nemzetközi gazdasági jog – köszönhetően
Ernest fél évvel ezelőtt Pretoriába utazott, ahol megismerkedett
anyával egy partin. És mi tökfejek még biztattuk anyát, hogy
menjen el arra a partira! Hogy emberek között legyen.
Most aztán itt álltunk megfurödve.
– Maradj kicsit nyugton, szivecském! – Lottie a szoknyám
alját húzgálta lefelé, de mindhiába. Egy tenyérnyivel rövidebb
volt a kelleténél.
Lottie Wastlhubert tizenkét évvel ezelőtt vette fel anya
bébiszitternek, és egyszerűen nálunk maradt. Szerencsénkre.
Máskülönben kizárólag szendvicset ettünk volna, mert anya
többnyire megfeledkezett az étkezésről, és gyűlölt főzni. Lottie
nélkül senki nem font volna nekünk mókás Juliska-frizurát, nem
ünnepeltük volna a babák szülinapját, és nem készítettünk volna
karácsonyfadíszeket. Sőt, valószínűleg karácsonyfánk sem lett
volna, anya ugyanis a hagyományokhoz és a népszokásokhoz sem
ragaszkodott igazán. Ezenkívül rettenetesen feledékeny is volt,
teljes egészében megfelelt a szórakozott professzor sémának.
Egyszerűen mindent elfelejtett: elhozni Miát a furulyaóráról, a
kutyánk nevét, vagy éppen azt, hol parkolta le az autóját. Lottie
nélkül mindannyian elvesztünk volna.
Bár Lottie sem volt tévedhetetlen. Akárcsak a korábbi
években, most is egy mérettel kisebb iskolai egyenruhát vett
nekem, és mint korábban mindig, most is engem hibáztatott érte.
 – Nem értem, hogy nőhet egy ember egyetlen nyár alatt
ennyit – siránkozott, és megpróbálta összegombolni a kiskabátot
a mellem fölött. – És akkor még… itt fent is! Ezt szándékosan
csináltad!
– Igen, igen! – Bár elég rossz kedvem volt, nem álltam meg,
hogy el ne vigyorodjak. Lottie igazán örülhetett volna egy kicsit.
Habár az „itt fent is” még mindig nem volt valami meggyőző egy
tizenhat éves lány számára, de most már legalább nem voltam
olyan lapos, mint egy deszka. Ezért aztán nem is igazán bántam,
hogy nem tudjuk begombolni a kiskabátot. A túl rövid szoknyával
együtt elég lezser hatása volt, szinte már olyan, mintha
szándékosan akartam volna a lehető legtöbbet mutatni az
alakomból.
– Livnek sokkal jobban áll – panaszkodott Mia, aki addigra
már teljesen elkészült. – Miért nem vettél nekem is egy számmal
kisebb egyenruhát, Lottie? És miért csak sötétkék egyenruhák
vannak mindenütt? És miért hívják őket Frognal Academynek,
ha egy árva béka sincs a címerükön? – Kedvetlenül simított végig
a zsebére hímzett emblémán. – Bénán nézek ki. Különben is, itt
minden béna. – Azzal lassan megfordult a saját tengelye körül,
körbemutatott az idegen bútordarabokon, és jó hangosan
folytatta: – Béna. Béna. Béna. Igaz, Liwy? Annyira örültünk az
oxfordi villának! És helyette itt kötöttünk ki…
Az „itt” az a lakás volt, amelyik előtt Ernest előző este kitett
minket, egy előkelő társasház harmadik emelete, valahol London
északnyugati részén, négy hálószobával, csillogó
márványpadlóval és csupa olyan bútorral meg tárggyal, amelyek
nem a mieink voltak. (Legtöbbjük aranyozott volt, még a
díszpárnák is.) A csengőnél elhelyezett táblácska tanúsága szerint
a „Linchley” család lakott itt, és ők szemlátomást
porcelánbalerinákat gyűjtöttek. Egyszerűen minden tele volt
velük.
Tehát egyetértően bólintottam.
– Még a legfontosabb holmijaink sincsenek itt! – kiáltottam
én is teli torokból.
– Pssszt! – csitított Lottie, és aggodalmas pillantást vetett
hátra a válla felett. – Pontosan tudjátok, hogy ez csak átmeneti
állapot. És hogy a villa maga volt a katasztrófa. – Lottie feladta,
hogy tovább húzogassa a szoknyámat, úgysem segített semmit.
– Igen, ezt állítja Mr. Spencer – mondta Mia. (A keresztnevén
kellett volna szólítanunk, de mindig úgy tettünk, mintha ezt
elfelejtettük volna.)
– Anyukátok a saját szemével látta a patkányt – mondta
Lottie. – Tényleg patkányokkal akartok egy fedél alatt lakni?
– Igen – feleltük Miával kórusban. Először is, a patkányok
jobbak voltak, mint az imázsuk (ezt legalábbis a „L’ecsó” óta
mindenki tudta), másodszor pedig, a patkányos dolgot nyilván
csak kitalálta, mint ahogy a többit is. Annyira azért nem voltunk
ostobák – pontosan tudtuk, merről fuj a szél. Anya tegnap este
egy icipicit túlzásba esett, csak hogy meggyőzzön minket.
Állítólag a mi álomvillánkban penészszag volt, a fűtés nem
működött rendesen, a kéménybe befészkeltek a varjak, a
szomszédok lármás fajankók voltak, a környék pedig sivár.
Azonkívül a tömegközlekedés kedvezőtlen volt, és az iskolának,
amelyikbe anya eredetileg beíratott minket, rettenetes híre volt.
Ezért, mondta anya, kénytelen volt felmondani a bérleti
szerződést, és kibérelni ezt a lakást itt – természetesen csak
átmenetileg. (Mint mindent, ahol eddig laktunk.)
Na, jó, ismerte el anya, mindez a mi hátunk mögött történt,
de csak azért, mert nem akarta elrontani az apával töltött
nyaralásunkat. És egyébként is, mondta, ő csak a legjobbat
akarta nekünk – mindennap ingázni fog Oxfordba, hogy mi itt
egy kiváló iskolába járhassunk, és – „de most őszintén,
egérkéim!” – hát nem sokkal menőbb dolog Londonban lakni,
mint valahol vidéken?
Magától értetődő, hogy mindennek a legcsekélyebb köze sem
volt ahhoz, hogy Mr. Ernest én-tudom-mi-jó-nektek Spencer
véletlenül szintén Londonnak ezen a részén lakott, és azt akarta,
hogy anya a lehető legközelebb legyen hozzá. És az iskola,
amelyikbe beírattak, szintén egészen véletlenül volt ugyanaz,
ahová Ernest gyerekei is jártak. Akiket pedig ma úgyszintén
teljesen véletlenül meg fogunk ismerni azon a vacsorán Ernest
házában.
Katasztrófa közelgett, ebben most már teljesen biztos voltam.
Egy korszak vége.
 – Rosszul vagyok – mondtam.
– Csak izgatottak vagytok. – Lottie egyik kezével megpaskolta
Mia vállát, közben a másikkal a fülem mögé simította egy
hajtincsemet. – Ez teljesen normális az első napon egy új
iskolában. De nekem elhihetitek: abszolút semmi okotok nincs
kisebbrendűnek érezni magatokat. Mindketten nagyon-nagyon
csinosak vagytok, és okosak is, tehát attól is fölösleges
tartanotok, hogy nem tudjátok felvenni a tempót a többiekkel a
tanulásban. – Lottie kedvesen ránk mosolygott. – Az én
egyedülállóan okos, csodaszép, szőke tündéreim!
– Igen, egyedülállóan okos, csodaszép, szőke tündérek
fogszabályzóval és idióta szemüveggel, és túl hosszú orral –
morogta Mia, nem törődve azzal, hogy Lottie nagy barna szemei
a meghatottságtól kissé fátyolosak lettek. – És állandó lakcím
nélkül.
Viszont egy kelekótya anyával, a világ talán leghosszabb
ideig alkalmazott bébiszitterével, és egy halom apró darabokra
tört álommal a vidéki életről, tettem hozzá gondolatban, de nem
álltam meg, hogy ne viszonozzam Lottie mosolyát, egyszerűen túl
aranyos volt, ahogy ott állt, és sugárzott róla a büszkeség meg az
optimizmus. Azonkívül nem az ő hibája volt.
– A fogszabályzót már csak egy fél évig kell hordanod. Annyit
még kibírsz, Mia-egér. – Anya a szomszéd szobából lépett be.
Mint mindig, most is csak azt a részt hallotta, amelyiket hallani
akarta. – Ezek aztán a csinos iskolai egyenruhák! – Derűsen ránk
mosolygott, majd nekiállt kotorászni egy kartondobozban,
amelyen ez állt: „cipők”.
Világos, hogy anya cipői velünk jöttek ebbe a puccos kéglibe,
miközben az én könyves ládáim valahol egy szállítmányozó cég
konténerében várakoztak a titkos jegyzetfözeteimmel és a
gitártokommal együtt.
Dühösen bámultam anya karcsú hátát. Teljesen érthető volt,
hogy Mr. Spencer bele volt zúgva. Irodalomprofesszor létére
ugyanis tényleg jól nézett ki, természetes szőke haj, hosszú
combok, kék szem, szabályos fogsor. Negyvenhat éves volt, amit
azonban csak kora reggel lehetett látni rajta, ha előző este túl sok
vörösbort ivott. Ha jó napja volt, úgy nézett ki, mint Gwyneth
Paltrow. Az új frizurája viszont borzalmas volt, azt hihette az
ember, hogy egy és ugyanazon fodrászhoz járnak Camilla
hercegnővel.
Anya maga mögé dobta a szőnyegre azokat a cipőket, amikre
nem volt szüksége. A kutyánk, Butter – teljes nevén Princess
Buttercup formerly known as Doctor Watson (a Doctor Watson
név abból az időből származik, amikor még nem tudtuk, hogy
Butter nőstény kutya) – elkapott egy edzőcipőt, és becipelte a
dohányzóasztal alatt berendezett, improvizált alvóhelyére, ahol
nagy élvezettel harapdálni kezdte. Egyikünk sem akadályozta
meg ebben, hiszen momentán az ő élete sem volt könnyű.
Fogadni mernék, hogy épp úgy örült volna a kertes háznak, mint
mi. De természetesen őt sem kérdezte senki. A kutyáknak és a
gyerekeknek ebben a háztartásban nem voltak jogaik.
Egy újabb edzőcipő repült neki a sípcsontomnak.
– Anya – mondtam barátságtalanul. – Muszáj ezt? Mintha
nem lenne már így is elég kaotikus a helyzet.
Anya úgy tett, mintha meg sem hallotta volna, és tovább
turkált a cipős dobozban, Lottie pedig szemrehányó pillantást
vetett rám. Komoran néztem vissza rá. Már csak az hiányzott,
hogy mostantól fogva meg se szólalhassak.
– Megvannak! – Anya végre megtalálta a keresett lábbelit –
egy pár fekete körömcipőt –, és diadalmasan a magasba emelte.
– Na, ez a legfontosabb! – jegyezte meg Mia mérgesen.
Anya belebújt a körömcipőbe, és felénk fordult.
– Felőlem indulhatunk – mondta jókedvűen. Úgy tűnt, nem
zavarja, hogy Mia és én olyan pillantásokkal illetjük, amitől
máshol még a tej is megsavanyodna.
Lottie átölelt minket.
– Megoldjátok, kicsikéim. Hiszen tényleg nem ez az első első
napotok egy iskolában.
 3.

F elszegtem az állam, és kihúztam magam, már amennyire a

szűk kabátka engedte. Lottie-nak igaza volt – tényleg nem ez
volt az első alkalom, hogy új iskolába mentünk, ennél már sokkal
rosszabb dolgokat is kibírtunk. Ezúttal legalább értettük és
beszéltük az ország nyelvét, ugyanez Utrechtben nem volt
elmondható. Bár anya makacsul állította, hogy aki tud németül,
az megérti a hollandot is. (Natuurlijk! Én de aarde is een platté
schijf, anya!) És itt bizonyára attól sem kellett rettegni, hogy a
vécén találkozom egy óriás százlábúval, mint Haidarábádban.
(Még mostanában is álmodtam olykor erről a jószágról –
hosszabb volt, mint az alkarom, és ami még rosszabb: rám nézett
azokkal a rémisztő százlábú-szemeivel!) Épp ellenkezőleg: itt
valószínűleg minden olyan csíramentesen tiszta volt, hogy
gondolkodás nélkül rá lehetett ülni a vécéülőkére. A Frognal
Academy fiúk és lányok számára egy magániskola volt London
egyik előkelő negyedében, Hampsteadben, ami azt jelentette,
hogy a gyerekeket itt reggelente nem vizsgálták át
fémdetektorokkal, hogy van-e náluk fegyver, mint az előző előtti
iskolámban, a kaliforniai Berkeley-ben. És biztosan jártak ide
kedvesebb diákok is, mint az a lány, aki eddig egész idő alatt úgy
bámult rám, mintha legalábbis bűzlenék. (Természetesen nem
bűzlöttem – már csak a sajt miatt is negyed órával tovább
tusoltam, mint máskor.)
Csak remélni tudtam, hogy Mia kedvesebb „mentort” kapott.
– Livnek a Livettát vagy a Carlivoniát becézik?
 Mi van? Most szórakozik velem? A világon senkit nem hívnak
Livettának vagy Carlivoniának, vagy igen? Másrészt viszont – őt
magát Persephonénak hívták.
– Az Oliviát – feleltem, és közben máris felidegesítettem
magam, mert Persephone kritikus pillantásától kísérve egész idő
alatt azt kívántam, bárcsak Lottie mégis megfelelő méretet
vásárolt volna az iskolai egyenruhából. És hogy bárcsak a
kontaktlencsémet viselném az idióta szemüveg helyett, amely a
szoros lófarokba kötött hajammal a túl rövid szoknyát és túl szűk
kabátkát volt hivatott ellensúlyozni. Amit meg is tett.
Az igazgatónő azért nevezte ki mellém Persephonét
mentornak, mert az órarendünk alapján szinte minden
kurzusunk egyezett. Korábban, az igazgatói irodában még
egészen barátságosan mosolygott rám, sőt, valósággal csillogott a
szeme, amikor az igazgatónő tájékoztatta, hogy korábban többek
között Dél-Afrikában és Hollandiában éltem. Ám a csillogás
azonnal kihunyt, amint nemmel válaszoltam arra a kérdésére,
hogy a szüleim vajon diplomaták-e, vagy gyémántbányájuk van.
Azóta már nem is mosolygott, helyette inkább fintorgott. Most is
azt csinálta. Úgy festett, mint azok a muris majmocskák, akik
Haiderábádban elcsenték az ember reggelijét, ha nem figyelt oda.
– Olivia? – kérdezte. – Legalább tíz Oliviát ismerek. A
barátnőm macskáját is Oliviának hívják.
– Te viszont az első Persephone vagy, akivel találkoztam. –
Mivel ez egy olyan név, amit még egy macskának sem adna az
ember.
Persephone menet közben hátradobta a haját.
– Nálunk a családban mindenki a görög mitológiából kapott
nevet. A nővéremet Pandorának, a bátyámat pedig Priamosnak
hívják.
Szegények. De még mindig százszor jobb nevük van, mint
Persephonénak. Mivel úgy sandított rám, mintha választ várna,
gyorsan így szóltam:
– És minden név P-vel kezdődik. Milyen öhm… praktikus!
– Igen. Illik a vezetéknevünkhöz. Porter-Peregrin.
Persephone Porter-Peregrin (te jó ég!) ismét hátradobta a
haját, és belökött egy plakátokkal és cédulákkal teleragasztott
üvegajtót.
 A legfeltűnőbb egy giccses filmplakát volt. Egy „Őszi bál”
című filmet hirdetett, és az arany felirat alatt egy pár táncolt át
frakkban és rózsaszín tüllruhában a színes falevelek tengerén.
Megtudtam, hogy október 5-én kezdik vetíteni, és a titkárságon
lehet rá jegyet venni. Imádtam moziba járni – de az efféle idétlen
gimis románcokra tényleg sajnáltam kiadni a zsebpénzemet. Az
első öt perc után mindig lehetett tudni, hogyan végződik a film.
Az üvegajtó mögött nagy volt a nyüzsgés. Hirtelen diákok
gyűrűjében találtuk magunkat, akik egyszerre áramlottak minden
irányba. A Frognal Academyn egy fedél alatt tanultak az alsóbb, a
középső és a felsőbb évfolyamosok, ezért automatikusan keresni
kezdtem a szememmel Mia világosszőke üstökét. Évek óta ez volt
az első alkalom, hogy ismét ugyanabba az iskolába jártunk, és
Miának a lelkére kötöttem, hogy csak úgy mellékesen említse
meg: a nővére tud kungfuzni, ha valaki esetleg kötekedne vele.
De Mia nem volt sehol. Alig tudtam követni Persephonét a
nagy forgatagban. Úgy tűnt, beszélgetésünk személyes részének
vége, nyilván nem volt kedve a feltétlenül szükségesnél tovább
csevegni olyasvalakivel, akit úgy hívnak, mint a barátnője
macskáját, és akinek a szülei sem nem diplomaták, sem nem
gyémántbánya-tulajdonosok.
– Az alsóévesek ebédlője. – Akár egy rosszkedvű
idegenvezető, úgy mutogatott ide-oda, és gépies hangon
odavetett néhány szót a válla fölött anélkül, hogy törődött volna
vele, vajon meg is hallom-e őket. – A középső és a felső
évfolyamok étkezdéje az első emeleten van. A vécék ott vannak. A
számítógépes termek lilák. A természettudomány zöld.
Egy újabb teleplakátolt üvegajtó. És itt is az „Őszi bál”
ízléstelen plakátja szúrt szemet leginkább. Ezúttal megálltam,
hogy közelebbről szemügyre vegyem. Igen, úgy tűnt, a
legrosszabb filmek közül való. A lány a képen epekedve bámulta
a fiút, akivel táncolt, a srác viszont kissé fintorgott, mintha
irigykedne, hogy a lány egy diadémet viselhet, ő viszont csak egy
közönséges oldalsó választékot.
De talán igazságtalan voltam a filmmel szemben, és nem is a
szokásos gimis sztori volt a szőke szurkolólánnyal, a sármos, de
felszínes csapatkapitánnyal és a szegény, szépséges és aranyszívű,
kiközösített lánnyal. Az is lehet, hogy az „Őszi bál” valójában egy
kémtörténet volt, és a rózsaszín tüllruha, az epekedő mosoly és a
béna fejdísz csak álca, aminek segítségével a lány elorozhatja az
elválasztott hajú sráctól a világmegváltó titkos iratokkal teli széf
kulcsát. Vagy a fickó egy sorozatgyilkos, és a gimis csajok az ese…
– Felejtsd el! – Persephone nyilván észrevette, hogy
lemaradtam, és most visszafordult értem. – A bálon csak a
felsősök vehetnek részt. Az alsóbb évfolyamokból csak azok
mehetnek, akiket meghívnak.
Beletelt néhány másodpercbe, mire felfogtam, mit akar ezzel
mondani (hosszú utat kellett megtennem a sorozatgyilkostól
visszafelé), és Persephonénak pontosan ennyi időre volt szüksége
ahhoz, hogy elővegyen a táskájából egy rúzst, és lecsavarja a
tetejét.
Istenem, hogy én milyen ostoba voltam! Az „Őszi bál” nem is
film volt, hanem a kíméletlen valóság. Kuncognom kellett.
Mellettünk néhány diák labdázni kezdett. Egy grépfrúttal.
– Ez egy hagyományos bál, amivel az iskola alapítási évéről
emlékeznek meg. Mindenkinek viktoriánus kosztümben kell
megjelennie. Én természetesen ott leszek. – Persephone kihúzta
a száját a rúzzsal. Először ki akartam fejezni csodálatomat,
amiért tükör nélkül is meg tudta csinálni, de aztán észrevettem,
hogy színtelen rúzsról van szó, amit akár az orráig is felkenhetett
volna. – A nővérem egyik barátjával. A nővérem tagja a
bálbizottságnak. Hé, idióták, lennétek szívesek abbahagyni?
A grépfrút egy hajszálnyira zúgott el a feje fölött. Kár.
– De rendeznek egy karácsonyi bulit is az összes osztály
számára – tette hozzá Persephone leereszkedően. – Oda
eljöhettek a hú…
Ezen a ponton elnémult, sőt, a lélegzete is elállt. Egyszerűen
csak elbámult mellettem, mint egy kővé vált majmocska kivont
szájfénnyel.
Megfordultam, hogy utánanézzek, mitől állt le a légzése. Ufó
nem landolt a láthatáron. Viszont egy nálunk idősebb diákokból
álló csoport igen, akik legalább akkora feltűnést keltettek. Négy
fiú volt, és mintha szinte mindenki őket bámulta volna a
folyosón. Talán, mert bár lazán, egymással beszélgetve ballagtak,
mégis egyszerre léptek, mintha egy olyan zene ritmusára tennék,
amit csak ők hallanak. Tulajdonképpen már csak a lassított
felvétel hiányzott, meg egy szélgép, ami kifújja a hajukat az
arcukból. Egyenesen felénk tartottak, és azon töprengtem, vajon
melyikük változtatta Persephonét sóbálvánnyá. Amennyire
hirtelenjében át tudtam tekinteni a helyzetet, bármelyikük
alkalmas volt rá, feltéve, ha Persephone a magas, szőke, sportos
fickókra bukott. (Ami rám nem volt érvényes – nekem a sötét
hajú, töprengésre hajlamos fiúk voltak a gyengéim, akik verseket
olvastak, szaxofonon játszottak, és szívesen néztek Sherlock
Holmes-filmeket.
Sajnos eddig még nem sok ilyennel találkoztam. Na, jó: még
eggyel sem. De valahol odakint biztosan léteznek ilyenek!) A
legfeltűnőbben jóképű balról a második volt, akinek aranyszőke
fürtök keretezték szabályos, angyalszerű arcát. A bőre egészen
közelről is olyan volt, mintha porcelánból lenne, egyetlen pórus
sem látszott rajta, szinte már természetellenesen tökéletes volt.
Mellette a másik három inkább csak normálisan nézett ki.
Persephone rekedtesen felhördült:
– Szia, Japskrch!
Nem kapott választ, a fiúk túlságosan is el voltak mélyedve a
beszélgetésben ahhoz, hogy akár csak egy pillantásra is
méltassanak bennünket. Feltehetőleg nem is hívták egyiküket se
Japskrch-nek.
Ekkor megint felénk repült a grépfrút, és egészen biztosan
eltalálta volna sóbálvány-Persephone orrát, ha nem ugrom elé,
hogy elkapjam a gyümölcsöt. Inkább reflex volt, mint egy
átgondolt jótétemény, ha őszinte akarok lenni, és szerencsétlen
módon a laza szőke pasik klubjából az egyik tagnak (a bal
szélsőnek) ugyanez az ötlete, vagyis reflexe támadt, minek
folytán ugrás közben a vállunkkal egymásnak ütköztünk. A
grépfrút viszont az én kezemben landolt.
A fiú lenézett rám.
– Nem rossz – mondta elismerően, miközben lehúzta
felcsúszott ingujját. Nem volt elég gyors. Még el tudtam olvasni a
csuklója belső oldalára tetovált szavakat: numen noctis.
Rám vigyorgott.
– Kosarazol vagy kézizel?
– Egyik sem. Csak éhes voltam.
 – Vagy úgy. – Nevetett, én pedig épp újra át akartam
gondolni, milyen pasi is az esetem, hogy azután félresöpörjem, és
helyet csináljak a magas, sápadt, kócos, mézszőke hajú és
palaszürke szemű, tetovált fiúknak, amikor hozzáfűzte: – De
hiszen te a sajtos lány vagy a reptérről! Milyen fajta sajt is volt?
Ha nem, hát nem.
– Entlebuchi bioszféra sajt – feleltem méltóságteljesen, és
kissé távolabb húzódtam tőle. Tulajdonképpen nem is nézett ki
olyan jól. Az orra túl hosszú volt, a szeme alatt sötét árnyék
húzódott, a haja pedig tutira nem látott még fésűt. Felismertem:
ő volt az a fickó, aki a repülőn olyan természetellenes
hirtelenséggel elaludt. Most viszont nagyon is ébernek tűnt. És a
jelek szerint remekül szórakozott.
– Entlebuchi bioszféra sajt, tényleg – ismételte el
kárörvendően kuncogva.
Szándékosan levegőnek néztem.
A porcelánbőrű angyal továbbment, de egyik szőke barátja
megállt Persephone mellett. Ismerősnek tűnt, de legalább öt
másodpercen keresztül kellett bámulnom, mire rájöttem, miért.
És akkor kis híján hangosan felkacagtam. Hihetetlen! Ken állt
előttem! Annak a Barbie babának a hús-vér, életnagyságú
változata, amelyet Mia kapott karácsonyra Gertrude nagy-
nagynénikénktől. Egészen pontosan maga Borotválkozó Ken.
(Gertrude néni ajándékai mindig nagyon mulatságosak voltak.
Engem egy vasalható gyöngykészlettel lepett meg.)
Persephone mintha magához tért volna dermedt állapotából,
legalábbis annyira, hogy ismét képes volt lélegezni és a szemét
forgatni. Az arca természetellenesen kipirult, képtelen voltam
megállapítani, hogy vajon a dühtől vagy az oxigénhiánytól. A
fiúk, akik a grépfrúttal labdáztak, most nagy bölcsen leléptek.
– Új barátnőd van, Aphrodité? – érdeklődött Borotválkozó
Ken, és rám mutatott.
Persephone arca még sötétebb vörös árnyalatot öltött.
– Ó, helló Jasper! Csak most vettelek észre – mondta szinte
már normális hangon (vagyis kolosszálisan unottan), csak kissé
magasabb hangfekvésben, mint ahogy általában beszélni szokott.
– És uramisten, dehogy! Cook sózta rám. Új diák. Valami Olive.
A szülei misszionáriusok vagy ilyesmik.
 Vagy ilyesmik. Misszionáriuslány-szemüvegem mögül
hitetlenkedő pillantást vetettem rá. Vajon ez volt az egyedüli
alternatíva, ami a gyémántbánya-tulajdonoson és a diplomatán
kívül az eszébe jutott?
Borotválkozó Ken tetőtől talpig végigmért, közben pedig
megsimította borostás állát. Arra gondoltam, feltétlenül meg kell
mutatnom majd Miának, a hasonlóság döbbenetes volt. (Kennek
randija lesz Barbie-val, de ez a háromnapos borosta nagyon
zavarja. Segíts neki megborotválkozni!)
– Hogy hívnak? – kérdezte.
– Hallhattad: Valami Olive – feleltem. (Barbie-t kissé
meglepi Ken viselkedése. Normális esetben ennél jobb a modora,
és nem néz ilyen sóvárgón. Ezért Barbie-nak eszében sincs
elárulni neki az igazi nevét.)
Ken ismét végigsimított az állán.
– Ha a szüleid misszionáriusok, akkor te még garantáltan…
– Mennünk kell – vágott a szavába a repülőről ismerős fiú, és
meglehetősen durván karon ragadta. – Gyere, Jasper!
– Kérdezni csak szabad! – Borotválkozó Ken szemmel
láthatólag nehezen tudott elszakadni a látványomtól. –
Egyébként jók a lábaid. Ahhoz képest, hogy misszionárius-lány
vagy.
Kinyitottam a számat, hogy feleljek valamit (mintha akár
csak egyetlen misszionárius-lányt is ismerne ez a nagymenő!), de
mielőtt még bármit mondhattam volna, Persephone
megmarkolta a ruhám ujját.
Nekünk is mennünk kell. Robertsszel lesz kémiánk, nem
szeretnék már az első napon elkésni.
Megbotlottam, amikor magával rántott, de egészen hálás
voltam, amiért elindultunk, mert egyszerűen nem akart eszembe
jutni a tökéletes válasz.
Szeptember 3.

Ismét elkezdődött a tanév – szeretettel üdvözlök minden

törzsolvasót. Azoknak, akik újak a blogon: ne is
próbáljátok kitalálni, ki vagyok, eddig még senkinek sem
sikerült.

Láttátok Hazel-Debella-Pritchardot? Alig lehet ráismerni,

igaz? Tizenhárom és fél kiló hájat sikerült leadnia. Az
anyukája elküldte egy hardcore fogyókúrás táborba,
Skóciába, ahol mindössze napi 600 fontért kizárólag
sovány túrón, zellerleven és vízen élt. Erről
mindenesetre senkinek sem szabad tudnia, a hivatalos
verzió szerint Hazelnek az allergiája miatt picit
változtatnia kellett az étrendjén, és észre sem vette,
hogy közben véletlenül egyre soványabb lett… Akár így,
akár úgy, a Debella becenév már nem illik rá. Viszont
szerintem ez a Hazel-Véletlenül-Sovány-Pritchard nem
igazán bájos – ti mit gondoltok?
A Frognal Academyn megint kezdődik a szokásos krimi:
ki kivel megy az őszi bálra, és miért? Mivel a
bálbizottság eltörölte a bálkirály- és bálkirálynő-
választást (ti értettétek az indoklást? Mi köze egy ilyen
választásnak a mobbinghoz és a diszkriminációhoz?),
úgy döntöttem, folytatom ezt a szép hagyományt, és
rendezek itt egy belső választást. Javaslataitokat a
secrecy.buzz@yahoo.com e-mail címre várom.

A legégetőbb kérdés persze a következő: ki fogja ki

magának Arthur Hamiltont? Az újaknak: Arthur az iskola
legszebb pasija, vagy mondjuk inkább úgy, hogy az
egész nyugati félteke legszebb pasija. És Colin Davison
távozása után most ő a kosárlabdacsapat új kapitánya
is. Arthur hivatalosan Anabel Scottal jár, aki tavaly
érettségizett, és most Svájcban tanul, Sankt Gallenben,
de – fiúk, most ne figyeljetek ide! Ez itt csak a
lányoknak szól! – NEM hivatalosan megint nyilvánvalóan
facér, és ezt nem csak azért mondom, mert alapvetően
nem hiszek a távkapcsolatok fenntarthatóságában. Jó, a
Facebookon nem változott a kapcsolati státuszuk, de
most őszintén: látta közületek őket bárki a tanévzáró bál
óta együtt? És miért néz ki Anabel úgy, mint aki
bármelyik pillanatban elbőgheti magát?
De ugyan ki csodálkozik ezen? Én biztosan nem.
Időközben már nyilván mindenki tudja, hogy Anabel és
Arthur Anabel expasijának, Tom Hollandnak a tragikus
halála óta már nem az a sugárzóan boldog álompár,
akikre rápillantva az embert elönti a sárga irigység. Az
újak kedvéért: annyi mindenről lemaradtatok: szegény
Tom tavaly júniusban meghalt autóbalesetben. És
méghogy ex! Néhányszor már utaltam itt arra, hogy
Anabel és közte még mindig szinte sercegett a levegő,
és ezt mindenki észrevette, talán csak Arthur nem. De
ezt legkésőbb Anabel színpadias sírógörcse láttán Tom
temetésén neki is fel kellett fognia.
(És egyébként nem Arthur volt az, aki Anabelt
vigasztalta, hanem Henry Harper – csak hogy
felfrissítsem az emlékezeteteket, és hogy egy kicsit még
jobban összezavarjalak benneteket. )
Szóval, mit gondoltok, ki lesz Arthur új csaja? Nálam
lehet fogadni.
Üdv.:

A ti Secrecytek
 4.

A z én mentoromat Daisy Dawn Stewardnak hívják! – mondta

Mia, és minden mássalhangzónál morzsák röppentek ki a
szájából. – Taylor Lautner a hobbija. Egész nap róla beszélt.
Hohó, ezt simán tudtam überelni!
– Az én mentoromat pedig Persephone Porter-Peregrinnek
hívják. És egy árva szót sem szólt hozzám attól fogva, hogy
becipelt magával az első tanterembe. Ami viszont nem is volt
olyan rossz. Azt hiszem, az ő hobbija a fintorgás.
– Tényleg elég különös nevek… akárcsak a versenylovaknál –
jegyezte meg Lottie. A Taylor Lautner hobbiról nem mondott
semmit, tavalyelőtt Lottie is kiragasztott egy őt ábrázoló posztert.
A beépített szekrénye belső oldalára. Állítása szerint azért, mert
olyan édesnek találja a farkasokat.
Az aranyszálakkal átszőtt skótkockás függönyök és a
mindenütt jelen lévő porcelánbalerinák ellenére épp egészen
otthonosan éreztük magunkat az idegen lakás konyhájában. Késő
nyári eső verte az ablakokat, a levegő pedig megtelt a vanília és a
csokoládé megnyugtató illatával. Lottie ugyanis épp a kedvenc
sütinket sütötte: vaníliás kiflit a nagymamája receptje szerint.
Volt hozzá forró kakaó, rajta tejszínhabbal és csokireszelékkel. És
persze törülköző az ázott hajunkra. Ez a nagy adag gondoskodás,
zsír és cukor tényleg jobb kedvre derített bennünket átmenetileg.
Lottie szemmel láthatólag sokkal jobban együtt érzett velünk,
mint amennyire bevallotta volna. Ugyanis normális esetben
ellenkezett az elveivel, hogy advent első vasárnapja előtt
karácsonyi süteményt tálaljon fel, nagyon szigorú volt a
karácsonyi hagyományokat illetően. Jaj volt annak, aki júniusban
a „Csendes éj”-t dudorászta – Lottie az ilyesmiben nem ismert
tréfát. Ez ugyanis állítólag szerencsétlenséget hoz.
Egy darabig megelégedtünk azzal, hogy sütivel tömjük
magunkat, és közben egy képzeletbeli lóversenyt
kommentáljunk:
– Persephone Porter-Peregrin a belső pályán nyomban
átveszi a vezetést, az idén szinte minden derbyt meg tudott
nyerni itt, Ascotban, vetélytársát, Vaníliás Kiflit is mindjárt
megelőzi, de mi ez? Ötös rajtszámmal előretör Daisy Dawn, ez
izgalmas lesz, egyszerre fordulnak a célegyenesbe Persephonéval,
és… igen! Hát ilyen nincs! Az esélytelennek tartott Daisy Dawn
egy orrhosszal megnyeri a versenyt!
– A spekuláciusztól és a mézeskalácstól eltérően a vaníliás
kifli annyira azért nem karácsonyi sütemény – motyogta Lottie
németül, és inkább csak magának, mint nekünk. Apa annak
idején azért ragaszkodott a német bébiszitterhez, hogy jobban
megtanuljuk az anyanyelvét. Ugyanis ha ő maga beszélt németül,
hajlottunk rá, hogy egyáltalán ne válaszoljunk neki, vagy csak
angolul (pontosabban én, mert Mia akkoriban még nem is tudott
mást mondani, csak hogy „dadada”), és ez egyáltalában nem
felelt meg az ő elképzelésének a rendes kétnyelvű nevelésről.
Mivel Lottie eleinte alig beszélt angolul, mindig igyekeznünk
kellett németül beszélni vele, és apa örvendezett. Amíg fel nem
tűnt neki, hogy Lottie dialektusát is átvettük. Vagyis legkésőbb
akkor, amikor a kis Mia az ingére köpte a brokkolit, és közölte
vele, hogy „Észtet én meg nem eszem”, világossá vált számára,
hogy a terve mégsem valósult meg olyan tökéletesen.
– Tehát éppenséggel fogyasztható az év bármelyik napján. –
Lottie még mindig azon aggódott, hogy a Jézuska rossz néven
veheti a kiflijét. – Természetesen csak kivételes esetekben.
– Mi igazán komoly kivételes esetek vagyunk – biztosította
Mia. – Elvált szülők sajnálatra méltó, otthontalan és
reményvesztett gyermekei, akik egy nagy, idegen városban
bolyonganak.
Ez sajnos alig volt túlzás: a hazavezető utat csak a barátságos
utasok és a kedves buszsofőr segítségével találtuk meg. Mivel
nem jegyeztük meg átmeneti otthonunk házszámát, és itt minden
ház egyforma volt, valószínűleg még mindig odakint
csatangolnánk a szakadó esőben, mint Jancsi és Juliska az
erdőben, ha Buttercup nem állt volna odafent az ablakban, és
nem ugatott volna úgy, mint aki megvadult. Az okos állat most
mellettem feküdt a konyhai sarokpadon, az ölemben nyugtatva a
fejét, és abban reménykedett, hogy egy vaníliás kifli csodálatos
módon valahogy utat talál a szájába.
– Tényleg nincs könnyű dolgotok – mondta Lottie egy mély
sóhajtás kíséretében, és átmenetileg rám tört a lelkifurdalás.
Hogy egy kicsit könnyítsünk Lottie szívén, elmesélhettük volna
neki, hogy nem is volt olyan rossz az iskolában, sőt, épp
ellenkezőleg. Itt egyértelműen jobban telt az első nap, mint
például Berkeley-ben, ahol az a lánybanda megfenyegetett, hogy
belenyomják a fejemet a vécébe. (Az első napon csak
fenyegetőztek, de az ötödiken tényleg meg is tették. Egyébként
ugyanezen a napon iratkoztam be a kungfu-tanfolyamra is.) Ettől
és más emlékezetes első iskolai napoktól ez a mostani tényleg
messze volt. Persephonétól és Borotválkozó Kéntől eltekintve a
Frognal Academyn egyetlen diák sem tűnt ellenszenvesnek, és a
tanárok is normális emberek benyomását keltették. Egyik órán
sem volt olyan érzésem, hogy nem tudok lépést tartani a
többiekkel, a franciatanárnő megdicsérte a kiejtésemet, a
tantermek világosak és hangulatosak voltak, és még a menzakaja
is egész jó volt. Persephone helyett végül az a lány karolt fel
teljesen önként, aki fraciaórán ült mellettem. Eljött velem
ebédelni, és bemutatott a barátainak. Tőlük tudtam meg, hogy
érdemes kerülni a borsópürét, és hogy az őszi bál már csak azért
is menő dolog, mert a merev hivatalos rész után fellép majd egy
együttes, akikről sajnos még életemben nem hallottam. Első
napnak nem is volt olyan rossz. Sőt, Miáé még jobban sikerült.
Igen, elmesélhettük volna Lottie-nak, de olyan jólesett, hogy
együtt érez velünk, és gondoskodik rólunk – főképp, mivel a nap
még nem ért véget. A legrosszabb még hátravolt: a vacsora
Ernestéknél, ahol meg kell majd ismerkednünk a lányával és a
fiával. Ikrek voltak, tizenhét évesek, és – ha hihettünk Ernest
szavainak – a tehetség és erény valódi mintaképei. Már most
utáltam őket.
Úgy tűnt, Lottie gondolatai is az esti program felé
kalandoztak el:
– Ma estére kikészítettem neked a piros selyemszoknyát és a
fehér blúzt, Mia. Neked pedig, Liv, kivasaltam anyukád kék
tearuháját.
– Miért nem mindjárt a kis feketét a strassz kövekkel? –
gúnyolódtam.
– Igen, és glaszé kesztyűvel – tette hozzá Mia. – Cc. Ez csak
egy béna vacsora. Egy teljesen szokványos hétfői napon. Én
farmert veszek fel.
– Arról szó sem lehet – jelentette ki Lottie. – A legjobb
oldalatokat fogjátok mutatni.
– Anya tearuhájában? És te mit veszel fel, Lottie? Az ünnepi
dirndlidet? – Miával kuncogni kezdtünk.
Lottie méltóságteljes arckifejezést öltött – népviselet
témában még kevésbé értette a tréfát, mint a karácsonyi
hagyományok tekintetében.
– Minden bizonnyal azt venném fel, mert a népviselet
minden alkalomhoz illik. De én itthon maradok Buttercuppal.
– Mi? Azt akarod, hogy egyedül menjünk? – kiáltott fel Mia.
Lottie nem válaszolt.
– Ó, értem már… Mr. Spencer téged nem hívott meg –
vontam le a következtetést, és hirtelen kellemetlenül
összerándult a gyomrom.
Mia felháborodottan meresztette a szemét.
– Az a faragatlan…
Lottie rögtön védelmébe vette Ernestet:
– Felettébb illetlen dolog lenne. Végső soron az efféle…
családi eseményekre nem szokás elvinni a dadust.
– De hát te a családhoz tartozol! – Mia szétmorzsált egy
vaníliás kiflit, mire Buttercup reménykedve emelte fel a fejét. –
Micsoda egy arrogáns hólyag!
– Nem, semmi esetre sem az – ellenkezett Lottie. – Mr.
Spencer mindig abszolút kifogástalanul viselkedik velem. Nagyon
kedves és tisztelettudó férfi, és azt hiszem, az édesanyátok
irányában mutatott érzelmei őszinték és tiszták. Tényleg nagyon
igyekezett, hogy megfelelő megoldást találjon, amikor kiderült,
hogy a villa lakhatatlan. Az ő segítsége nélkül nem kaptuk volna
meg ezt a lakást, és soha nem vettek volna fel benneteket a
Frognal Academyre… állítólag nagyon hosszú a várólistájuk.
Tehát nem ártana, ha lassan megkedvelnétek. – Szigorú
pillantást vetett ránk. – És ma este tisztességesen felöltöztök.
A probléma csak az volt, hogy Lottie épp oly kevéssé tudott
szigorúan nézni, mint Buttercup ijesztően. Ennek az volt az oka,
hogy mindkettőjüknek olyan kedves, barna kutyaszemük volt.
Ebben a pillanatban annyira szerettem, hogy majd’ megzabáltam
őket.
– Na, jó – mondtam. – Ha kölcsönadod a dirndlidet.
Mia féktelen vihogásban tört ki.
– Igen, az minden alkalomhoz illik!
– Nem az én népviseletem illik minden alkalomhoz, hanem a
népviselet. – Lottie fölényesen nézett végig rajtunk, hátradobta
barna tincseit (Buttercupnak is hasonlóak voltak), majd németül
folytatta:
– Nem akarlak kiábrándítani, szivecském. De az én
dirndlimhez neked még nincs elég fa a kunyhód előtt, hallod-e?
A „fa a kunyhó előtt” nyilván a „lapos, mint a vasalódeszka”
ellentéte volt. Majd meglátjuk, mikor villoghatok németórán
ezzel a kifejezéssel.
Nevetni akartam, de valahogy csak egy fura horkantás lett
belőle.
– Szeretlek, Lottie – mondtam sokkal komolyabban, mint
szándékoztam.
 5.

S okkal hivalkodóbb, nagyobb épületben képzeltem el Ernest

Spencer otthonát, és már-már csalódott voltam, amikor a taxi
megállt egy külsőre viszonylag szerény, vörös téglás ház előtt, a
Redington Roadon. Hagyományos épület, fehér osztóléces
ablakokkal, sok kis kiugró orommal és erkéllyel, magas sövények
és falak mögött rejtőzködve, mint a legtöbb ház errefelé. Elállt az
eső, és a lenyugvó nap fénye mindent aranyszínbe burkolt.
– Egészen csinos – súgta oda Mia meglepetten, miközben
virágzó hortenziák és gömb alakúra nyírt buxusok mellett
elhaladva követtük anyát a kockaköves járdán a bejárati ajtóhoz.
– Ahogyan te is – súgtam vissza. Ez igaz volt: Mia ennivalóan
nézett ki bájos hajfonatával, amihez Lottie ragaszkodott, hogy
ellensúlyozza a farmernadrágot, amit anya megengedett nekünk
(Lottie nagy bánatára). Elsősorban nyilván azért, mert ő maga
szerette volna felvenni a frissen vasalt tearuhát.
Anya megnyomta a csengőt, mire harmonikus
hármashangzat csendült fel odabent.
– Legyetek kedvesek! És próbáljatok meg viselkedni!
– Ez azt jelenti, hogy az asztalnál nem dobálózhatunk az
étellel, nem böföghetünk hangosan, és nem mesélhetünk disznó
vicceket, iliogy máskor szoktuk? – Kifújtam az arcomból egy
hajtincset. Lottie az én hajamat is befonta volna, de én, nagyon
bölcsen, olyan sokáig maradtam a fürdőkádban, hogy már nem
maradt rá idő. – Anya, most komolyan, ha itt valakit
figyelmeztetni kellene, hogy viselkedjen, az te vagy!
– Pontosan! Nekünk ugyanis tökéletes a modorunk. Jó estét,
uram!
Mia kacéran pukedlizett az ajtó mellett álló hatalmas kőfigura
előtt, ami leginkább egy sas (fejtől mellkasig) és egy oroszlán (a
maradék) keverékének tűnt, és meglehetősen kövérre sikeredett.
– Ha megengedi, a nevem Mia Silber, ez itt a nővérem, Olivia
Silber, és az, aki a homlokát ráncolja, a mi szívtelen anyukánk,
Professzor Dr. Dr. Ann Matthews. Megkérdezhetem, kihez van
szerencsém?
– Ő itt Rettegett Freddy, vagy más néven Kövér Freddy. – A
bejárati ajtó hangtalanul kinyílt, és egy magas fiú állt előttünk,
nálam valamivel idősebb. Fekete, hosszú ujjú pólót és farmert
viselt. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel. Még jó, hogy Szívtelen
Anya inkább maga vette fel a tearuhát, szörnyű blama lett volna,
ha én viselem.
– A szüleim kapták ajándékba a nagyszüleimtől az
esküvőjükre – mondta a fiú, és megpaskolta Rettegett Freddy
csőrét. – Apa már évek óta a kert legvégébe akarja száműzni, de
körülbelül egy tonnát nyom.
– Szia, Grayson! – Anya mindkét oldalról megpuszilta a fiút,
majd ránk mutatott. – Ezek az én egérkéim, Mia és Liv.
Mia és én utáltuk, ha „egérkéknek” neveznek minket, mert ez
olyan volt, mintha anya mindenki figyelmét azonnal felhívná a
(valószínűleg tényleg kicsit) túl nagyra nőtt metszőfogainkra.
Grayson ránk mosolygott.
– Sziasztok! Örülök, hogy megismerhetlek benneteket.
– Azt lefogadom – motyogtam.
– Rúzsos lett az arcod – mondta Mia.
Anya felsóhajtott, Grayson pedig kissé meghökkent képet
vágott. Nem tudtam nem észrevenni, mennyire hasonlít az apjára
– a haját leszámítva. Ugyanaz a széles váll, ugyanaz a magabiztos
testtartás, ugyanaz a legkevésbé sem közvetlen politikusmosoly.
Valószínűleg ezért volt olyan ismerős. A füle mindenesetre nem
volt olyan hatalmas, mint Ernesté, de még benne volt a pakliban,
hogy megnő. Valahol olvastam, hogy a testrészeink közül egyedül
a fülünk és az orrunk nő egészen öregkorunkig.
 Anya energikus léptekkel kikerülte Graysont, mintha
tökéletesen kiismerné magát a házban, és nem maradt más
választásunk, mint követni őt. Az előszobában tanácstalanul
megálltunk, mert anya eltűnt.
Grayson becsukta mögöttünk az ajtót, és kézfejével
megtörölte az arcát. Pedig Mia csak ugratta azzal, hogy rúzsos
lett.
– Mi is majd kicsattanunk az örömtől, hogy itt lehetünk –
mondta Mia, miután néhány másodpercig zavartan bámultuk
egymást. – Van legalább valami finom ennivaló?
– Azt hiszem, igen – felelte Grayson, és megint
elmosolyodott. Fogalmam sincs, hogyan csinálta. Én
mindenesetre képtelen voltam visszamosolyogni rá. Hülye
stréber. – Mrs. Dimbleby fürjpecsenyét készített.
Na, itt aztán minden egybevág – gondoltam.
– Mrs. Dimbleby? – kérdeztem vissza. – Felteszem, ő a
szakácsnő. És akkor biztosan Mr. Dimbleby a kertész.
– Szakácsnő és házvezetőnő. – Grayson bár még mindig
mosolygott, de abból, ahogy rám nézett közben (egyik
szemöldökét finoman felvonta), arra következtettem, hogy
nagyon is észrevette a hangomból kiszűrődő gúnyt. Egyébként
nem örökölte Ernest kék szemét, az övé világosbarna volt, ami
bájos kontrasztban állt szőke hajával. – Mr. Dimbleby biztosítási
ügynök, ha jól tudom. Apa maga végzi a kerti munkát, azt
mondja, megnyugtatja. – A szemöldök még egy picit feljebb
szökött. – Jól hallottam, hogy nektek pedig van egy dadusotok?
– Na, igen… – A francba! Szerencsére a beszélgetést
félbeszakította Ernest megjelenése, akinek a karján úgy csüngött
anya, mintha egy mentőövbe kapaszkodna. Ernest szokása
szerint sugárzóan mosolygott ránk, mintha nálunk
örvendetesebb dolgot még soha életében nem látott volna.
– Remek, Grayson ezek szerint már lesegítette a kabátotokat.
Isten hozott benneteket a Casa Spencerben. Gyertek csak beljebb,
Florence már vár az előétellel!
Grayson, Mia és én letettünk arról, hogy elmagyarázzuk neki,
nem is volt rajtunk kabát. (Hogyan is lett volna, amikor az őszi és
téli holmijaink még valamelyik kartondobozban pihentek?) Anya
vetett még ránk egy utolsó figyelmeztető pillantást, mielőtt
némán követtük volna Ernestet és őt egy kétszárnyú ajtón át az
étkező-nappaliba. Kellemes hangulatú, parkettás helyiség volt
padlóig érő ablakokkal, nyitott kandallóval, fehér, díszpárnákkal
borított kanapékkal, zongorával és egy nagy étkezőasztallal,
ahonnan csodálatos kilátás nyílt a kertre. Nagyvonalú volt, de
nem túlméretezett, és közben meglepően… otthonos. Életemben
nem gondoltam volna, hogy Ernestnek ilyen stílustalan, régi és
kissé megkopott kanapéi vannak, rajtuk színben össze nem illő
párnákkal. Volt köztük egy narancssárga, macska alakú szőrös
párna is, amelyik épp nyújtózkodott, ahogy elhaladtunk mellette.
– Ez Spot, a kandúrunk. – Egy lány lebegett el mellettünk, és
letett egy tányért az étkezőasztalra. Biztos voltam benne, hogy
csakis Grayson ikertestvére lehet, neki is ugyanolyan
világosbarna szeme volt. – Ti pedig biztosan Liv és Mia vagytok.
Ann már sokat mesélt rólatok. Milyen édes a frizurád! – Úgy
tűnt, a mosolygás neki is épp olyan könnyen megy, mint a
bátyjának, az övé viszont még kedvesebb volt, mert gödröcskék
jelentek meg az arcán, amelyek jól illettek pisze orrához és finom,
szeplős bőréhez. – Én Florence vagyok. Annyira örülök, hogy
megismerhetlek benneteket! – Alacsony volt, és kecses, de keblek
tekintetében nem volt mit szégyellnie, az arcát fényes,
gesztenyebarna fürtök keretezték, melyek egészen a válláig
tekergőztek. Mia és én csak bámultunk. Fantasztikusan nézett ki.
– Milyen csinos a ruhád, Ann! – mondta anyának mézédes
hangon. – Csodálatosan áll neked a kék szín.
Egyszerre úgy éreztem, nem elég, hogy esetlen vagyok,
sovány, mint egy piszkafa, és hosszú az orrom, de még
rettenetesen éretlennek is tűntem a saját szememben. Anyának
igaza volt: tényleg nem volt modorunk. Sötét pillantásokkal és
pimasz megjegyzésekkel (no meg svájci sajttal) dobálóztunk, csak
hogy büntessük őt. Akár azok a dacos kisgyerekek, akik a boltban
hisztizve a földre vetik magukat. Florence és Grayson azonban
nem blamálták magukat, hanem felnőttek módjára viselkedtek.
Arckifejezésük nem árult el semmit, mosolyogtak, bókokat
osztogattak és udvariasan társalogtak. Talán tényleg örültek,
hogy az apjuk megismerkedett a mi anyukánkkal. De az is lehet,
hogy egyszerűen csak úgy tettek. Bárhogy is volt, messze
különbül viselkedtek nálunk.
 Szégyenkezve elhatároztam, hogy mostantól kezdve jól nevelt
és udvarias leszek. Ami azonban nem bizonyult olyan egyszerű
feladatnak.
– Az előétel csak egy kis apróság. – Amikor mindenki
elfoglalta a helyét, Florence kedvesen Miára és rám mosolygott az
asztal túloldaláról. – Mivel Mrs. Dimbleby túl sok fürjet vásárolt.
Remélem, szeretitek zellerpürével.
Hát, igen, már itt elkezdődött. Zeller. Pfuj!
– Ez… érdekesen hangzik – mondtam olyan udvariasan és
felnőttesen, amennyire csak tőlem tellett. Az „érdekes”
tulajdonképpen mindig jó válasznak bizonyul.
– Én sajnos vegetáriánus vagyok – jelentette ki Mia, aki mint
annyiszor, most is sokkal rafináltabb volt nálam. – Azonkívül van
ez a buta zellerallergiám.
És a fejed búbjáig teletömted magad karácsonyi keksszel,
tettem hozzá magamban.
– Ó, hát akkor készítek neked egy szendvicset, ha szeretnéd.
– Florence olyan sugárzóan mosolygott, hogy szinte bántotta a
szemem. – Finchley-ék belvárosi lakásában laktok, nem igaz?
Mrs. Finchley még mindig gyűjti azokat a bűbájos
porcelánfigurákat?
Elgondolkodtam, vajon mondhatom-e még egyszer, hogy
„Igen, nagyon érdekes”, anélkül, hogy rossz benyomást keltenék,
de Mia addigra már válaszolt helyettem:
– Nem! Most borzalmasan giccses darabokat gyűjt. Olyan tök
bamba képű táncosnőket.
Gyorsan lesütöttem a szemem, és az előételt tartalmazó
tányért kezdtem fixírozni, nehogy kuncogni kezdjek. Mi az ördög
akart ez lenni? A vékony, piros rongydarabot már sikerült
húsként azonosítanom, de mi volt ott mellette az a darabos,
ragacsos halom?
Grayson, aki mellettem ült, mintha olvasott volna a
gondolataimban:
– A csatni Mrs. Dimbleby specialitása – mondta halkan. – Ez
itt egy zöldparadicsom csatni.
– Á, ööö… érdekes. – Egy jól megpakolt villányit a számba
vettem, majd kis híján kiköptem az egészet. Egy pillanatra
megfeledkeztem a jó szándékomról. – Halán mahola van benne?
– kérdeztem Graysont hitetlenkedve. Grayson nem válaszolt.
Elővette az iPhone-ját a nadrágzsebéből, és az asztal alá tartva a
kijelzőt bámulta. Merő kíváncsiságból én is megnéztem volna, de
épp eléggé lefoglalt, hogy valahogy lenyeljem azt a nyomorult
csatnit. A mazsolán kívül kimutathatók voltak még benne olyan
komponensek, mint hagyma, fokhagyma, curry, gyömbér és –
igen! Egyértelműen! – fahéj. És még valami, amitől olyan
érzésem támadt, mintha korhadt nadrággombokat rágnék. Mrs.
Dimbleby valószínűleg válogatás nélkül mindent beletett, amire
már nem volt szüksége, és nem akarta tovább kerülgetni. Ha ez
volt a specialitása, akkor nem akartam tudni, milyen íze van
azoknak a dolgoknak, amiket nem készít el ilyen kiválóan.
Mia kárörvendően rám vigyorgott, amikor egy korty
narancslével leöblítettem a falatot.
– De nem úgy volt, hogy Finchley-ék a jövő hónapban
visszajönnek Dél-Afrikából, apa? – kérdezte Florence.
– Igen, így van. Október elsejétől Finchley-éknek ismét
szükségük lesz a lakásukra. – Ernest futó pillantást vetett anyára,
és mély lélegzetet vett. – Épp erről akartunk ma este beszélni
veletek.
Grayson iPhonjának kijelzője villogni kezdett. Amikor
észrevette kíváncsiskodó pillantásaimat, Grayson még mélyebbre
dugta a kezét az asztal alá, mintha félne, hogy elolvasom, amit ír.
Pedig nem igazán érdekeltek az SMS-ei. Sokkal izgalmasabbnak
találtam a csuklója belső oldalán lévő tetoválást. Fekete betűk,
amiket félig eltakart a pólója szegélye.
– Te is tagja vagy a szőke pasik klubjának, a suliban – súgtam
oda neki. – Ezért voltál olyan ismerős.
– Tessék?
– Már ismerjük egymást. Láttalak ma a barátaiddal az
iskolában.
– Á, tényleg? Nem is emlékszem.
Hát persze hogy nem. Hiszen rám sem nézett.
– Semmi baj. Tetszik a tetkód. – Sub um…, a többit sajnos
nem tudtam elolvasni.
– Mi? – Grayson követte a tekintetemet. – Á, ez. Ez nem
tetkó. Csak filctoll. Ööö, puska latinra.
Na, persze.
 – Érdekes – mondtam. – Mutasd csak!
De Graysonnak esze ágában sem volt megmutatni. Ráhúzta a
póló ujját a „jegyzetek”-re, és megint az iPhone-jával kezdett
babrálni.
Ez tényleg érdekes volt. Szórakozottan újabb adag csatnit
vettem a számba. Súlyos hiba – a második falat még
borzalmasabb volt, mint az első. De most legalább rájöttem, hogy
a korhadt nadrággombok valójában diók.
– Igen, ugyanis arról van szó… – Ernest ünnepélyes
arckifejezést öltött, és megfogta anya kezét. Anya erőltetetten
rámosolygott az asztal közepén lévő, kék hortenziákból
összeállított csinos virágdíszre. Nem volt kétségem afelől, hogy
most valóban komolyra fordul a helyzet.
– Ann… vagyis anyukátok… szóval… – Ernest megköszörülte
a torkát, és újra belevágott. Ezúttal nem dadogott, viszont úgy
hangzott, mintha az Európai Bíróság gazdasági bizottsága előtt
tartana beszédet. – Ann és én úgy döntöttünk, hogy a villával
kapcsolatos kudarcot Fortuna figyelmeztetésének tekintjük,
miszerint konszolidálnunk kell a kapcsolatunkat, és a
lakáshelyzet problémáját olyan módon kell diszpenzálnunk, hogy
bizonyos értelemben… fuzionálunk.
Bejelentését követően öt másodpercen keresztül
mindannyian hallgattunk, majd rettenetes köhögőroham tört
rám, mert ahogy levegő után kapkodtam, egy mazsola került a
légcsövembe. Eltartott egy darabig, amíg sikerült megold…
bocsánat, diszpenzálnom a problémát. Könnyezett a szemem, de
ennek ellenére észrevettem, hogy a velem szemben ülő Florence
már nem mosolyog. Már a nap sem sütött be az ablakon, lebukott
a szomszéd ház teteje mögé. Grayson viszont még mindig a
mobiljával volt elfoglalva az asztal alatt. Valószínűleg épp a
„konszolidálni” szót guglizta. Pedig kézenfekvő volt, mit jelent.
– Lottie szerint, ha már az embernek feltétlenül idegen
szavakat kell használnia, akkor legalább tegye azt helyesen –
közölte Mia.
– Igen, egészen pontosan mit akarsz ezzel mondani, apa? –
Florence hangja már nem volt olyan mézédes. Inkább úgy
hangzott, mint amilyen íze a csatninak volt. – Azt, hogy kerestek
egy közös lakást? Most azonnal? De hiszen még csak fél éve
ismeritek egymást…
– Bizonyos értelemben… tulajdonképpen nem. – Ernest még
mindig mosolygott, de közben aprócska izzadságcseppek jelentek
meg a homlokán. – Miután alaposan megfontoltuk… a mi
korunkban az idő értékes… – Megrázta a fejét. Szemmel
láthatólag szerfelett bosszantotta saját dadogása. – Ez a ház elég
nagy mindannyiunk számára – jelentette ki végül határozottan.
– És ti itt nőttetek fel – mondta anya. A szája sarka enyhén
megremegett. – Nem kívánjuk tőletek, hogy az utolsó tanévben
másik lakásba költözzetek.
Nyilván nem, az állandó költözködés ugyanis egyáltalán nem
tesz jót a fiatalok lelki egyensúlyának. Elég volt ránk nézni. Mia
furcsa hangot hallatott, mint Buttercup, ha valaki rálép a
mancsára.
– Ebbe a házba kell beköltöznünk? – kérdezte azután halkan.
– És mindannyian itt laknánk?
Ernest és anya, akik még mindig fogták egymás kezét, gyors
pillantást váltottak egymással.
– Igen – felelte végül Ernest határozottan. Anya bólintott.
Akkor hát mégiscsak jól értettem.
– De hát ez képtelenség. – Florence eltolta maga elől a
tányérját. – A ház épp hogy elég nekünk. Hol szállásoljunk itt el
még három embert?
Négyet! – akartam mondani, mert kifelejtette Lottie-t. De
csak krákogni tudtam, mert valami még mindig kaparta a
torkom.
– Ez a ház hatalmas, Florence – mondta Ernest. – Hat
hálószoba van benne. Ha egy kicsit átrendezzük, minden
csodálatosan el fog férni. Arra gondoltam, Graysoné lesz az elülső
padlásszoba, te pedig visszakapod a régi szobádat, akkor Mia és
Liv…
– Micsoda? – Florence hangja egyre inkább rikácsolásba
ment át. – Azok ott a tető alatt az én szobáim… az biztos, hogy
nem fogok lemondani róluk és Graysonnal osztozni egy
fürdőszobán. Grayson! Mondj már te is valamit!
 Grayson zavart képet vágott. Még csak fel sem nézett az
iPhone-járól. Elképesztő volt, miközben az asztal fölött épp
összedőlt a világ. Kötélből voltak az idegei!
– Öhm… igen – mondta. – Miért ne maradhatna Florence a
tetőtérben? Az első emeleten is van bőven szoba.
– Mondd csak, idefigyeltél te egyáltalán? – Florence
elképedve bámult rá. – Ezek a következő hónapban be akarnak
ide költözni! Mondd meg nekik, hogy itt nincs számukra hely! A
padlásszoba a nagyié, az én régi szobám most apa
dolgozószobája, a sarokszoba a vendégszobánk, és a te szobádban
lévő beépített szekrényt telepakoltam a téli cuccaimmal…
– Flo, szivecském, hallgass meg… – Az izzadságcseppek
Ernest homlokán mintha kissé kövérebbek lettek volna. –
Megértem, hogy úgy érzed, kicsit össze kell húznod magad, de…
– De mi? – fújtatott Florence. Minden izgatottságom ellenére
hálás voltam neki, amiért felhagyott a felnőttes és udvarias
viselkedéssel.
Ezzel a hisztérikus hanggal meg a villámot szóró szemeivel
rögtön sokkal szimpatikusabb lett számomra. Miával hol rá, hol
Ernestre néztünk, akárcsak egy teniszmérkőzésen, anya megint
görcsösen a virágcsokrot fodrozta, Grayson pedig úgy bámulta az
iPhone-ját, mint akit megigéztek. Talán épp a „patchwork-
család” és az „elsősegély” szavakat guglizta.
– …nem örökre szólna – mondta Ernest. – Hallgass ide, jövő
ilyenkor ti ketten kiköltöztök, egyetemre mentek, akkor
legfeljebb a szünidőben lesztek itthon, és…
Florence a szavába vágott:
– És hogy ne maradj egyedül, hozol a házhoz egy feleséget és
két pótgyereket? Nem tudnál várni ezzel, amíg elköltözünk?
Igen, vagy még néhány évecskét.
Most már Ernest hangja is hűvösebbé vált.
– Megértem, hogy hozzá kell szoknod ehhez az új helyzethez,
mint ahogy itt mindnyájunknak. De én már döntöttem. – Keze
fejével megtörölte a homlokát. – Csak át kell diszponálnunk egy
kicsit. Ha Grayson a padlásszobát…
– ...ami a nagyié! – Florence olyan hangosan kiabált, hogy a
vörös szőrű macska pár méterrel odébb leugrott a kanapéról.
Elég hájas volt. – Őt tájékoztattad már a terveidről?
Természetesen nem! Hiszen praktikus módon épp egy hajóúton
vesz részt a világ másik végén, és fogalma sincs semmiről.
– Florence…
– Mégis hol fog aludni, ha látogatóba jön?
– Kérlek, ne légy nevetséges! A nagymamátok alig
húszpercnyire lakik innen… egyáltalán nincs szüksége itt
szobára. Miután meglátogatott minket, egyszerűen hazamehet a
saját házába… De ha szeretnéd, választhatod a padlásszobát is,
akkor Grayson maradhat a régi szobájában, Miáé lesz a
sarokszoba, Liv számára pedig kiürítem a dolgozószobát. –
Ernest anyára mosolygott. – Amúgy is túl sokat dolgozom, a
jövőben itthon inkább nem teszem.
Anya bátortalanul viszonozta a mosolyát.
– Egy pillanat… ha Liv és Mia is az első emeleten fognak
lakni, akkor ki költözik be az én padlástéri szobáimba? –
Florence csaknem keresztüldöfte anyát a szemével. – Talán te?
– Nem – mondta anya rémülten. – Nekem nincs szükségem
helyre, tényleg, én, ami azt illeti, borzasztóan kis igényű vagyok,
csak néhány doboz könyvem van. Nem, apátok arra gondolt,
hogy a fenti helyiségek megfelelnének Lottie-nak.
Florence-nél itt telt be a pohár végérvényesen.
– A dadusnak? – kiáltotta élesen, és olyan vadul hadonászott
a mutatóujjával, hogy kis híján homlokon bökte vele Miát. – De
hát nekik már rég nincs szükségük dadusra… és ezért mondjak le
a padlástérről, és osztozzak három emberrel egy fürdőszobán? Ez
már mindennek a teteje!
– Lottie sokkal több, mint dadus, ő elvégez szinte minden
házimunkát, a bevásárlást és a főzést is – mondta Ernest. – És
mint… öhm… rendkívül fontos érzelmi faktort pillanatnyilag nem
lehet kihagyni ebből a konstellációból.
– Ez meg mit jelentsen?
– Ez azt jelenti, hogy szükségünk van Lottie-ra – feleltem
halkan.
– Természetesen nem örökre – sietett anya hozzátenni. –
Teljesen igazad van, Florence, Mia és Liv tulajdonképpen túl
idősek már ahhoz, hogy dadusuk legyen. Lottie talán marad még
egy évet, vagy egy felet… – Ekkor észrevette, hogy Miának
remegni kezd az ajka, és így folytatta: – Majd meglátjuk, meddig
lesz rá szükség.
Az asztal alatt megfogtam Mia kezét, és megszorítottam.
Nehogy elsírd magad!, könyörögtem neki némán. Ugyanis attól
tartottam, ha Mia sírni kezd, én is rázendítek.
– És mi a helyzet Mrs. Dimblebyvel?
– Mrs. Dimbleby már évek óta azt szeretné, ha rövidebb
lenne a munkaideje – mondta Ernest. – Örülni fog, ha hetente
már csak egy-két alkalommal lesz rá szükségünk.
– Grayson! Hallottad ezt? – kérdezte Florence.
Grayson felemelte a fejét. Tényleg még mindig az iPhone-
jával volt elfoglalva.
– Természetesen – felelte.
De látszott, hogy Florence nem hisz neki. Harsogva foglalta
össze még egyszer az este folyamán elhangzottakat:
– Apa nem csak azt akarja, hogy Ann és a gyerekei
beköltözzenek ide, és mi mindannyian kipakoljuk a szobáinkat,
és négyen osztozzunk egy fürdőszobán – ezen a ponton
határozottan úgy tűnt, mintha az ablaküvegek megremegtek
volna, olyan hangosan ordított –, de Mrs. Dimblebynek is fel
akar mondani, és helyette Ann dadusát akarja alkalmazni! Aki
megkapja a padlástéri szobáimat.
– Ó! – mondta Grayson. – Ez így elég béna. Akkor át kellene
mennünk az ő szobáján, valahányszor billiárdozni akarunk a
padláson.
Florence felnyögött.
– Mondd csak, felfogod egyáltalán, mit mondott apa az
előbb? Három hét múlva beköltöznek…
– Pontosabban két hét múlva. Külön ezért kivettem egy nap
szabadságot – jegyezte meg Ernest. – És előtte még ki is kell
festeni.
– Beköltöznek ide az összes holmijukkal meg a dadusukkal!
– És a kutyájukkal – egészítette ki Mia.
– És a kutyájukkal – ismételte el Florence. Úgy tűnt, lassan
elhagyja az ereje, már nem is kiabált, a „kutya” szót már szinte
suttogva mondta ki. Mintegy végszóra a vörös kandúr megállt az
étkezőasztal előtt, és hangosan nyávogni kezdett. Mintha
Florence ordítozása inkább odacsalogatta, mint elűzte volna.
 Ernest mosolygott. Talán kicsit kimerülten, de egyértelműen
mosolygott.
– Nos. Akkor ezt tisztáztuk. Most már behozhatjuk a fürjeket
a konyhából. Nem igaz, Spot? Segítesz, Ann?
Anya olyan gyorsan állt fel, hogy majdnem magával rántotta
az asztalterítőt.
– Ezer örömmel.
A kandúr követte őket a konyhába.
 6.

G rayson, Florence, Mia és én ott maradtunk az étkezőben.

Senki nem szólalt meg. Ilyen érzés lehet, amikor az embert
betemeti egy lavina. Számoltam azzal, hogy Ernest és anya azt
tervezik, hogy összeköltöznek, de hogy ezt ilyen gyorsan meg
akarják valósítani, az még engem is meglepett. Ezek szerint
tényleg nagyon biztosak lehettek a dolgukban.
A csendet Grayson mobiljának rezgése törte meg.
– Nyilvánvaló volt – jegyezte meg Florence keserűen. – Ja,
igen, és hálásan köszönöm a támogatást, Grayson.
– Bocsánat! – Grayson a kijelzőre meredt. – De ezt az egészet
már egyébként is eldöntötték, nem? És tegnap még nem azt
mondtad, hogy annyira örülsz apa boldogságának?
– De igen, örülök is. Viszont senki sem sejthette, hogy rögtön
össze is akarnak költözni. Hiszen alig ismerik egymást. A nő
amerikai. Az is lehet, hogy házasságszédelgő vagy pszichopata
vagy…
– ...kényszeres gyűjtögető, kleptomán, republikánus, Jehova
tanúja… – folytattam a sort.
– Ez nem vicces – morogta Florence.
– Van valami kifogásod Jehova tanúi ellen? – kérdezte Mia
szenteskedő hangon.
Grayson hátratolta a székét, és felállt, le sem véve a szemét a
mobiljáról. Nyilván megint nem fogott fel egyetlen szót sem.
 – Kimegyek egy kicsit, el kell intéznem valamit. Mondd meg
apának, hogy mindjárt jövök. És legalább három furjet kérek.
Éhen halok.
– Te… – Florence felháborodva nézett utána. – Észreveszel te
még egyáltalán valamit?
Megköszörültem a torkom.
– Ki kell mennem a vécére. Hol… ?
– Hát, mivel nemsokára ez lesz az otthonod, biztosan képes
vagy megtalálni a vécét – vágta rá Florence csípősen.
– Igazad van – feleltem. Csak nem lehet olyan nehéz.
Követtem Graysont a folyosóra.
– És most mesélj, apukád nemzetközi bűnöző vagy
sorozatgyilkos? – érdeklődött Mia mögöttem kedves hangon.
Azt már nem hallottam, hogy Florence mit válaszolt erre.
Az első ajtó, amit kinyitottam, egy tárolóhelyiségbe vezetett,
de a második mögött, közvetlenül a lépcsőfeljáró mellett
megtaláltam a vendég vécét. Keresni kezdtem a villanykapcsolót.
– Az nem lehet, hogy éppen ma éjjel, a francba!
A nyitott ablakon keresztül meghallottam Grayson hangját. A
jelek szerint a ház előtt állva telefonált. Nem kapcsoltam fel a
lámpát, inkább közelebb osontam az ablakhoz, hogy jobban
halljam.
– Igen, tudom, hogy ma van újhold, de nem halaszthatnánk
el az egészet kivételesen holnapra? Nálunk elszabadult a pokol,
és nem tudom, hogy ma este egyáltalán képes leszek-e elaludni…
igen, világos, hogy az újholdat nem lehet miattam elhalasztani,
de… nem, természetesen nem akarom. Oké, felőlem. Mondd meg
Arthurnak, hogy megpróbálom… Remélem, megtalálom… ez
biztosan a te agyadból pattant ki, ugye? Mindjárt gondoltam…
Nem, majd holnap elmesélem. Ha most nem megyek vissza, a
tesóm megöl… igen, kösz az együttérzést! Később találkozunk.
Hm. Érdekes. Leültem a sötétben a vécé tetejére, és teljesen
megfeledkeztem arról, miért is vagyok ott. Minden észérv
ellenére jóleső bizsergés futott végig a testemen. Mi terelhette el
Grayson figyelmét ennyire a mi egészen speciális családi
tragédiánkról? Miféle vállalkozás az, amit csak újholdkor lehet
véghezvinni? És mit jelentettek azok a latin szavak Grayson
csuklóján? Kézenfekvő volt: leendő mostohatestvéremnek van
egy titka… és én imádom a titkokat.
Illetlenül jókedvűen tértem vissza az étkezőbe, még épp
idejében, hogy megelőzzem Graysont. És még mielőtt Jehova
tanúja és a sorozatgyilkos meghitt egyetértésben behozták volna
a fürjeket.
Az est hátralévő része viszonylag drámamentesen zajlott.
Legalábbis addig a pillanatig, amikor akkora lendülettel
borítottam fel a poharamat, hogy a blúzom a gallérjától a
szegélyéig úszott a narancslében. Mivel Ernest nem sokkal
korábban töltötte színültig a poharat, és ráadásul még
jégkockákat is tett bele, rögtön vacogni kezdett a fogam.
– Egész este erre vártam! – mondta anya azon az én-is-
tudok-ám-vicces-lenni hangján. – A pohárfelborítás ugyanis az
én kis egérkéim egyik specialitása.
– Anya! Amikor utoljára előfordult velem, hétéves voltam!
Au, mi ez? – A melltartómban olvadozni kezdett egy jégkocka.
(Ha Lottie-ra hallgattam volna, és begombolom a blúzom két
legfelső gombját, ez nem történt volna meg.) Sietősen
kihalásztam, és a tányérra tettem, nem törődve azzal, vajon
illendő-e vagy sem. Florence és Grayson pillantásaiból ítélve nem
volt az.
– Igen, pontosan! – mondta Mia. – Ha valakié, akkor az én
specialitásom.
– Amikor végiglocsoltad a kólát a számítógépem
billentyűzetén – emlékezett vissza anya. – És a ribizliszörpöt a
ragyogó fehér asztalterítőn. Meg a különféle turmixokat, amikből
többnyire jutott a szőnyegre is.
Nem mertem kicsavarni a blúzomat, mert féltem, hogy a
narancslé ráfolyik a perzsaszőnyegre, ami elég drágának tűnt.
Ernest együttérző pillantással mért végig.
– Florence, légy olyan kedves, és hozz egy felsőt Livnek! Így
nem mehet haza. Hiszen fázik.
– Értem! – Florence karba tette a kezét. – Először mondjak le
a szobámról, most meg még a ruháimról is, igaz?
Már így is óriási fegyvertény volt Florence részéről, hogy
egyáltalán képes volt mostanáig ott ülni az asztalnál, hiszen a
nagy dráma után akár el is hagyhatta volna az étkezőt hangosan
bevágva maga mögött az ajtót, hogy azután bőgve az ágyára vesse
magát a szobájában. Én legalábbis ezt tettem volna a helyében. Ő
azonban egészen mostanáig békésen rágcsálta a fürjét, és még
hozzá is szólt a beszélgetéshez, bár meglehetősen szűkszavúan.
Talán csak félt egyedül hagyni az apukáját anyával. Ernest és
anya viszont görcsösen próbáltak úgy tenni, mintha az elmúlt egy
órában gyűjtött emlékeik teljesen kitörlődtek volna. Minden
elképzelhető témát felhoztak, csak ne kelljen többet az előttünk
álló változásokról beszélni. Én pedig elsősorban Grayson ingujját
figyeltem, hátha megint felcsúszik, és felfedi a titokzatos
szavakat. De, bár Grayson nem kevesebb, mint négy szegény
minimadárkát lapátolt be, amihez brutális kézmozdulatok
társultak (Mia minden egyes csonttörésnél összerezzent – azt
hiszem, nem sok választotta el attól, hogy tényleg vegetáriánus
legyen), a csuklóját mindvégig ruha fedte.
– Florence! – szólalt meg Ernest szemrehányóan.
– Apa! – szólt vissza Florence ugyanazzal a hanglejtéssel.
– Semmi baj – mondtam. – Majd megszárad.
Holnapután vagy valahogy úgy.
– Ostobaság. Teljesen átáztál. – Ernest a homlokát ráncolta.
– Florence most felmegy, és hoz neked egy pulóvert.
– Florence-nek eszében sincs – szögezte le Florence, és
farkasszemet nézett az apjával.
– Florence Cecília Elizabeth Spencer!
– Mit akarsz tenni, apa? Desszert nélkül kell lefeküdnöm?
– Jól van már! – Grayson letette a kezéből a fürjcombot, amit
addig rágcsált, és felállt. – Megkapja az én egyik pulcsimat.
– Hű, milyen lovagias! – mondta Florence.
– Erre tényleg semmi szükség – nyögtem ki fogvacogva, de
addigra Grayson már eltűnt az ajtó mögött.
– Ő annyira igényli a harmóniát és kerüli a konfliktusokat! –
mondta Florence csak úgy maga elé.
– Klassz keresztneveid vannak! – Mia nagy szemeket
meresztett Florence-re. – Igazán szerencsés vagy, tudod? Anya
második keresztnévként Liwy-re és rám is a két kedvenc nénikéje
nevét aggatta: Gertrude és Virginia.
A másodperc törtrészére Florence arca felderült.
 – A két nagynéni Gertrude Steinról és Virginia Woolfról
kapta a nevét – jegyezte meg anya. – Mindketten nagyszerű
írónők voltak.
– Béna nevekkel – egészítette ki Mia.
Anya felsóhajtott.
– Azt hiszem, jobb, ha indulunk. Csodák… – Ekkor
félbeszakította saját magát, és megköszörülte a torkát. Ezt még ő
is túlzásnak tartotta. – Köszönjük a pompás vacsorát, Ernest!
– Igen, nagyon köszönjük! – mondta Mia. – Mostantól sokkal
jobban fogjuk értékelni Lottie szakácsművészetét.
Meg mertem volna esküdni, hogy Ernestnek megrándult a
szája sarka, amikor felállt az asztaltól, és kinyújtotta a kezét anya
felé.
– Mrs. Dimbleby desszertet is készített, de megértem, ha
inkább indulni akartok… Végtére is elszaladt az idő, és a
gyerekeknek holnap iskolába kell menniük. Hívok nektek egy
taxit. Két percen belül itt van.
– Tessék. – Grayson visszatért. – Frissen van mosva. – Azzal
átnyújtott nekem egy szürke kapucnis pulcsit, és mialatt Ernest
taxit hívott, a vendégek számára fenntartott vécében lecseréltem
a blúzomat a pulcsira. Tényleg mosóporillata volt, de egy kicsit
ropogósra sült fürj illata is. Ami tulajdonképpen egészen finom.
Amikor kijöttem, már mindenki a folyosón állt, és rám várt.
Csak Florence-t nem láttam sehol. Valószínűleg máris
nekikezdett összepakolni a holmiját.
Grayson fáradtan rám vigyorgott.
– Szuperül áll neked, legfeljebb hat számmal nagyobb.
– Szeretem, ha kicsit lóg rajtam a cucc – mondtam, és a
kezembe gyűrtem a blúzomat. – Köszönöm! Akkor majd…
valamikor visszaadom.
Grayson felsóhajtott.
– Úgy tűnik, a jövőben úgyis gyakrabban találkozunk.
– Igen, azt aligha kerülhetjük el. – Hoppá, ez remélhetőleg
nem hangzott úgy, mintha már alig várnám. Vetettem még egy
utolsó pillantást a csuklójára, de sajnos az ing ujja még mindig
eltakarta a titokzatos feliratot.
 7.

A nya ezúttal nem az erdőben tette ki Jancsit és Juliskát, azaz

Miát és engem, hanem Ernest házának folyosóján, mielőtt az
„Ez csak a javatokat szolgálja!” szavak kíséretében eltűnt volna
egy ajtó mögött. – Hallod ezt? – kérdezte Mia. – Itt valahol
fürjek pitypalattyolnak. Tényleg! – Csikorogva kinyílt a
seprűtároló ajtaja, és kilépett rajta… Lottie. Egy bárddal
hadonászott. – Valaki igazán segíthetne. Szét kellene húzni a
nyakukat, hogy könnyebben levágjam őket.
– Ha nem csinálod jól, dadus, akkor apukám kidob, és Mrs.
Dimblebyt fogja visszavenni. – Florence korcsolyázott végig a
folyosón kecsesen, csillogó tütüben. A gardrób előtt piruettezett,
majd szeretetre méltóan ránk mosolygott.
– Biztosan a mézeskalács házikót keresitek, ugye? A
boszorkány annyira fog örülni, hogy végre megismerhet titeket!
Grayson, megmutatnád nekik az utat?
Grayson, aki a gardrób mellett a falnak támaszkodva állt, egy
pillanatra felnézett az iPhone-járól, és arra az ajtóra mutatott,
amely mögött korábban anya eltűnt. A kilincset egy hatalmas
vaníliás kifli alkotta.
– Arrafelé, egérkék – mondta, és Mia már futott is.
– Ez csapda, te buta Jancsi! – akartam utána kiáltani, de
valami megakadt a torkomon, és még mielőtt
megakadályozhattam volna, Mia már nyúlt is a vaníliás kifliért, a
semmiből megjelent egy karom, megragadta a gallérját, és Mia
eltűnt.
 – És akkor már csak egy kis fúrj maradt, akivel osztoznom
kell a fürdőszobámon – mondta Florence nevetve. – Most pedig
légy jó kislány, Liv, és kövesd a húgodat!
– Ne! Ne tedd! – suttogta Lottie mögöttem. – Hiszen még
csak szeptember van, túl korai még az idő a karácsonyi sütikhez.
– A bárddal egy zöldre festett ajtóra mutatott a seprűtároló
mellett. – Amögött biztonságban vagy.
– Ne merészeld! – rikácsolt Florence, és elindult felém a
korcsolyáján. Nekirontottam a zöld ajtónak, feltéptem,
besurrantam rajta, és bevágtam magam után, egyetlen
tizedmásodperccel azelőtt, hogy Florence a túloldalról elkezdett
volna rajta dörömbölni. Csak ebben a pillanatban vált világossá
számomra, hogy mindez csak egy álom, mégpedig egy
meglehetősen ostoba álom. (Ráadásul még megfejteni is elég
egyszerű, kivéve talán a korcsolyaügyet. Vajon mit akart közölni
velem a tudatalattim egy korcsolya segítségével?) A szívem ennek
ellenére még mindig hangosan kalapált izgatottságomban.
Vonakodva néztem körül. Egy folyosón találtam magam, egy
végtelennek tűnő folyosón, ahonnan számtalan ajtó nyílt jobbra
és balra. Az ajtó, amelyen át beléptem, fűzöldre volt festve.
Megsötétedett, régimódi fémveretek díszítették, és egy levélnyílás
is volt rajta ugyanabból az anyagból. A csinos kis sárgaréz
ajtógomb összegömbölyödött gyíkot formázott. Úgy döntöttem,
visszafordulok, mert most, hogy tudtam, ez csak egy álom, már
nem féltem Florence-től. Kedvem támadt megmutatni neki,
milyen jól kungfuzom. Almomban természetesen még jobban,
mint a valóságban. De amikor épp el akartam fordítani a gyíkot, a
szemem sarkából valami mozgásra lettem figyelmes. Kicsit odébb
kinyílt egy másik ajtó, és valaki kilépett rajta a folyosóra. Grayson
volt az.
Bár csak néhány méterre állt tőlem, úgy tűnt, mintha észre
sem vett volna. Gondosan bezárta maga mögött az ajtót, és
mormogott valamit. Azután mély lélegzetet vett, ismét kinyitotta
az ajtót, és eltűnt. Elengedtem az ajtógombot, hogy közelebbről
szemügyre vegyem Grayson ajtaját. Hajszálra olyan volt, mint
Spencerék házának fehérre festett bejárati ajtaja, beleértve a
lépcsőt és a túlsúlyos kőszobrot, amelyik félig sast, félig oroszlánt
formázott. Amikor közelebb értem, a figura hunyorogni kezdett,
felemelte egyik oroszlánmancsát, és meglepő, csipogó hangon így
szólt:
– Itt csak az léphet be, aki háromszor el tudja mondani a
nevemet visszafelé.
Ó, egy rejtvény! Imádtam a rejtvényeket. De nem bántam, ha
ennél azért kicsit igényesebbek.
– Te vagy Rettenetes Freddy – mondtam.
A kőfigura méltóságteljesen leeresztette a csőrét.
– Csak Freddy, ha kérhetem.
– Ó, de ez így túl egyszerű! – mondtam csalódottan, sőt, kissé
talán még kínosan is éreztem magam, amiért álombéli tudatom
ennyire ötlettelen.
– Ydderf, Ydderf, Ydderf.
– Helyes – csipogta Freddy. – Beléphetsz.
– Akkor hát rajta! – Megtaszítottam az ajtót. Amikor
átléptem a küszöbön, nem Spencerék házának folyosóján
találtam magam, mint ahogy számítottam rá, hanem egy mezőn.
Bár éjszaka volt és meglehetősen sötét, ki tudtam venni a fákat és
a földből kiálló szikladarabokat.
Nem sokkal előttem Grayson zseblámpájának fénye pásztázta
végig a terepet.
Ez a fordulat kétségtelenül sokkal menőbb volt, mint a
korábbi fincsi és Juliska verzió.
– Ez egy temető?– kérdeztem.
Grayson azonnal hátrafordult, a szemembe világított a
zseblámpával, és ijedtében aprócska sikkantást hallatott.
Rámosolyogtam.
– Te meg mi az ördögöt keresel itt? – Szabad kezével
megdörzsölte a homlokát. – Kérlek, menj el!
– Igen, ez egy temető – válaszoltam meg a saját kérdésemet.
Valamivel hátrébb ugyanis különböző kőkeresztek, oszlopok és
szobrok körvonalait véltem felfedezni. Szenzációsan jó volt a
látásom, és másodpercről másodpercre javult. – A Highgate
Cemeteryben vagyunk, nem igaz?
Grayson nem vett rólam tudomást. Egy földön fekvő sírkőre
irányította a zseblámpa fényét.
 – De klassz! Csak fényképekről ismerem a Highgate-et, de
feltétlenül el akartam egyszer látogatni ide – csacsogtam tovább.
– Még ha nem is éjjel.
Grayson bosszúsan felmordult.
– Az tuti, hogy én se. Ez már megint egy teljesen idióta
találkozóhely – mondta inkább csak magának, mint nekem. –
Mintha nem lenne már így is minden elég félelmetes. Azonkívül
itt egy méterre sem lát el az ember.
– Én igen. – Türtőztetnem kellett magamat, nehogy nagy
lelkesedésemben ugrándozni kezdjek. – Úgy látok a sötétben,
akár egy macska. Bár csak álmomban, de azért így is tök jó.
Normális esetben szemüveg vagy kontaktlencse nélkül olyan
vagyok, mint egy vak vakond. Mit is keresünk?
– Semmit sem keresünk. – Grayson elég idegesnek tűnt.
Zseblámpájával az út menti sírkövek feliratait vizsgálgatta.
Ősrégieknek tűntek, több közülük megrepedt, másokat benőtt a
borostyán, megint mások fölött mohával borított angyalszobrok
őrködtek. Térdmagasságban stílusos kis ködfoszlányok lebegtek,
és a szél megzörgette a fák leveleit. Arra gondoltam, biztosan
vannak itt patkányok is. Meg pókok. – Én Christina Rossetti
sírját keresem.
– A barátnőd volt?
Grayson fújt egyet, de ezúttal legalább válaszolt. Rezignáltnak
tűnt, mintha beletörődött volna a jelenlétembe.
– Christina Rossetti egy viktoriánus költőnő volt. Soha
egyetlen versét sem kellett elemezned? Where sunless rivers
weep their waves into the deep...2 bla, bla, bla, valami csillag,
árny és csalogány.
– She sleeps a charmed sleep. Awake her not.3 – Egy
szomorúfűz árnyékából egy alak vált ki, és szónokolva elindult
felénk. Az a fiú volt, aki elől ma az iskolában elkaptam a
grépfrútot, a kócos hajú srác a repülőről. Kedves, hogy ebben az
álomban is felbukkant, időközben ugyanis már szinte teljesen

2
Hol fénytelen folyók hullám-könnyei / zúdulnak a mélybe…

3
Varázsos álom ott hullott szemére. / Fel ne ébreszd őt!
megfeledkeztem róla. – Led by a single star, she came from very
far to seek where shadows are her pleasant lot.4
Hm, nem is olyan rossz – fiúk, akik verseket tudnak idézni.
Tehát legalább az álomvilágban léteznek ilyenek.
– Henry – üdvözölte Grayson megkönnyebbülten az újonnan
érkezettet. – Hol maradtál ennyi ideig, öregem? A Rossetti-sír
amott van, hátul.– Henry maga mögé mutatott. – Mondtam,
hogy keresd az ijesztő kapucnis angyalt!
– Sötétben minden angyal ijesztő. – Grayson és a másik srác
egyfajta óvodás üdvözlőjátékot nyomtak le a kezükkel, a High
Five, az ujjhúzás és a kézfogás keverékét. Cuki.
– Hála istennek, hogy itt vagy, különben örök időkig itt
bolyongtam volna!
– Igen, sejtettem. Még Jasper sem talált oda, Arthur éppen őt
keresi. Kit hoztál magaddal? – Úgy tűnt, Henry szeme nem
működik olyan jól a sötétben, mint az enyém, nem ismert fel
rögtön. Most azonban hangosan felnyögött.
– Te jó ég, most meg miért álmodom a sajtos lánnyal? Az
előbb már találkoztam Plummal, a kandúrommal, akit elütöttek,
amikor tizenkét éves voltam. Dorombolva bújt oda a lábamhoz.
– Ó, milyen édes! – mondtam.
– Nem, egy kicsit sem volt édes. Pontosan úgy nézett ki,
ahogyan utoljára láttam: csupa vér, és kilógott a bele… – Henry
megrázkódott. – Hozzá képest te igazán örvendetes látvány vagy.
Ennek ellenére… most menj, nem is értem, mit keresel itt. Tűnj
el! – Tett egy kézmozdulatot, mintha egy szemtelen legyet akarna
elhessegetni. – Azt mondtam, tűnj el, sajtos lány! Kopj le! –
Amikor nem mozdultam, idegesnek tűnt. – Miért nem tűnik el?
– Talán mert nem hallgatok a Sajtos Lány névre, te idióta! –
feleltem.
Grayson megköszörülte a torkát.
– Attól tartok, hogy ő velem van itt, Henry. – A
hanglejtéséből ítélve ezt valahogy kínosnak érezhette.
– Te ismered a sajtos lányt? – kérdezte Henry döbbenten.

4
Ki csupán egyetlen csillagot követve érkezett / Messze földről, kutatva a helyet, /
hol az árnyak közt végre megpihenhetett.
 – Igen, úgy fest. – Grayson megint megdörzsölte a homlokát
a keze fejével. – Mint azt ma este megtudtam, ő az én új húgom.
– Te jóságos ég! – Henry lesújtott képet vágott. – Úgy
érted…?
Grayson bólintott.
– Mondtam neked, hogy otthon elszabadult a pokol. Szuper
kis dinner volt. Florence totál kikészült, amikor apa közölte
velünk, hogy a professzornő, a két lánya, a dadusuk és a
dakszlijuk beköltözik hozzánk. Két héten belül.
– Buttercup nem is dakszli – jegyeztem meg felháborodva. –
Legfeljebb tizedrészt.
Ám azok ketten ügyet sem vetettek rám.
– Hű, tényleg sajnálom, öregem. Még ez is! – Henry
együttérzően átölelte Grayson vállát. Aztán egymás mellett
haladva elindultak abba az irányba, amerről Henry érkezett,
végig egy gyommal benőtt, kavicsos ösvényen. Aprókat lépkedve
követtem őket.
– Akkor tehát tényleg komolyan gondolja a faterod. Nem
csoda, hogy erről a csajról álmodsz. – Henry hátrafordult felém.
– Habár valószínűleg rosszabbul is járhattál volna… egész
aranyos, nem?
Grayson is hátranézett.
– És még mindig követ minket.
– Igen. Ugyanis egyedül kicsit fél itt – mondtam. – Azonkívül
tényleg szeretném tudni, mit terveztek.
– El kell küldened – mondta Henry Graysonnak. – Méghozzá
nagyon határozottan! Plumnál is bejött az előbb. Tekergőző
füstgomolyaggá változott. Természetesen sírkővé vagy fává is
változtathatod, de kezdetnek biztosan elég lesz az is, ha elküldöd.
– Oké. – Grayson megállt, hogy megvárja, míg utolérem.
Közben nagyot sóhajtott. – Egyáltalán mit keresünk itt, Henry?
Hiszen ez az egész tiszta őrület.
– Igen, szerintem is.
Grayson körülnézett.
– Te nem félsz? – suttogta végül.
– De igen – felelte Henry komoran. – De attól még jobban
félek, ami akkor történik, ha nem csináljuk meg…
– Ez egy rémálom – mondta Grayson, és Henry bólintott.
 – Na, azért ne essetek túlzásba, fiúk! – szóltam közbe. –
Ráérősen sétálgattok éjszaka egy híres temetőben, és ráadásul
még én is itt vagyok veletek… Másoknak kifejezetten tetszene egy
ilyen álom.
Grayson felnyögött.
– Szóval még mindig itt vagy.
– Egyszerűen küldd el! – mondta Henry. – Koncentrálj arra,
hogy tűnjön el!
– Hát, jó. – Grayson határozottan a szemembe nézett. Mivel
mindez csak egy álom volt, én is épp olyan határozottan néztem
rá. Korábban, a vacsoránál nem mertem volna ilyen gátlástalanul
viselkedni, azonkívül akkor épp a csuklójára figyeltem. De most
meg kellett állapítanom, hogy leendő mostohafivérem átkozottul
jól néz ki, annak ellenére, hogy hasonlít Ernestre és Florence-re.
Minden, ami Florence-nél puha és kerek volt, az nála kemény és
szögletes, különösen az álla. A szeme volt a legszebb, a
félhomályban mintha karamellás cukorka színű lett volna.
Grayson tekintete kissé elkalandozott, és a szememről lassan a
számra vándorolt.
Hah! Szép álom. Tényleg szép álom. Remélhetőleg ezúttal
nem bukkan fel Lottie azzal a bárddal.
Henry megköszörülte a torkát.
– Grayson?
– Öhm, igen? – Talán csak nem egy árnyalatnyi pirulást
láttam Grayson arcán? Megrázta a fejét. – Kérlek, most menj el,
Liv!
– Csak ha elárulod, mi van a csuklódra írva – mondtam, hogy
leplezzem a zavarom. – Sub um… hogy is van tovább?
– Micsoda?
– Sub umbra floreo – felelte Henry Grayson helyett. – Légy
eltökéltebb, Grayson! Igazán akarnod kell.
– De hiszen akarom! – bizonygatta Grayson. – De valahogy…
– Tudom, mire gondolsz – mondta Henry. Aztán
elgondolkodott egy pillanatra. – Nem a te pulcsidat viseli?
Meglepetten néztem végig magamon. Tényleg Grayson
kapucnis pulcsija volt rajtam. Méghozzá a hálóingem fölött.
Mielőtt elaludtam, annyira fáztam, hogy kibújtam az ágyból, és
felvettem a pulcsit. A hálóingen és a pulóveren kívül csak a
szürke pöttyös, bolyhos zoknimat viseltem. Ez jellemző volt az
álmaimra: soha nem voltam az alkalomhoz öltözve.
Grayson felnyögött:
– Igen, lehetséges, hogy az enyém – ismerte el. – Ó, istenem!
Utálom a tudatalattimat. Miért csinálja ezt?
– Ugyan már! Lehetne sokkal, de sokkal kínosabb is a
helyzet. Gondolj csak szegény Jasperre és Mrs. Beckettre
bikiniben! – Henry felnevetett. – És most siess, Jasper és Arthur
már biztosan várnak. Úgy értem, ha Jaspernek egyáltalán
sikerült eljutnia idáig.
– Remélhetőleg nem – motyogta Grayson. – Akkor talán
lenne még egy kis időnk a következő újholdig…
– Sub umbra floreo… mit jelent ez? A virágföld alatt? –
kérdeztem.
Henry kuncogni kezdett.
– Csak fél évig tanultam latint – mondtam kissé
megbántódva. – És annak is már ezer éve, nem túl sok maradt
meg.
– Igen, azt észrevettem – jegyezte meg Henry.
Grayson bosszúsan rázta a fejét.
– Most már tényleg elég! Menj el, Liv! – szólított fel
nyomatékosan. – Tűnj el innen!
Henry kíváncsian bámult rám. Valószínűleg arra számított,
hogy füstfelhővé válok, és elgomolygok.
– Na, jó – mondtam, miután semmi ilyesmi nem történt, és
Grayson arckifejezése kezdett kétségbeesetté válni. – Ha nem
akarjátok, hogy itt legyek, akkor elmegyek. További kellemes
időtöltést! – Azzal sarkon fordultam, és elcsattogtam a kavicsos
úton. A vállam felett hátranézve láttam, hogy Grayson és Henry
még néhány másodpercig utánam bámulnak, majd folytatják
útjukat az ellenkező irányba. Alighogy elindultak, én máris
leléptem az ösvényről, és fedezékbe vonultam egy vastag fatörzs
mögött. Talán azt hitték, ilyen könnyen lerázhatnak? Most, hogy
az álom végre igazán érdekes, tutira nem.
 8.

R emekül szórakoztam! De még milyen remekül! Miközben

Grayson és Henry után lopakodtam, úgy éreztem magam,
mint a Macskanő. Vagy mint James Bond. Vagy mint a kettő
keresztezése. A legmenőbb a kiélesedett látásom volt. Közel s
távol nem volt egyetlen utcai lámpa se, még a hold sem világított
az égen, mégis mindent pontosan ki tudtam venni, elhajoltam a
lelógó ágak elől, és kikerültem a nagyobb köveket. A bolyhos
zoknim talpának köszönhetően olyan halkan tudtam osonni,
hogy néhány méterre sikerült megközelítenem őket, fél szemmel
már mindig a következő fedezéket nézve. Csak azon
csodálkoztam, hogy még nem ébredtem fel. Normális esetben
ezek az álomfázisok, amikor pontosan tudtam, hogy álmodom,
soha nem tartottak sokáig, főképp akkor nem, ha ilyen
szórakoztató álomról volt szó.
– Hát itt vagytok! – Grayson zseblámpájának fénycsóvája két
további alakot világított meg, feltételeztem, hogy Arthurt és
Jaspert. Egy filmbe illő dzsúdógurulással lebuktam egy sírkő
mögé, csak arra az esetre, ha időközben ők is a macskákéhoz
hasonló éleslátást fejlesztettek volna ki. Óvatosan felemeltem a
fejemet, úgy, hogy még épp ki tudjak kémlelni a sírkő széle fölött.
Mint már említettem, remekül szórakoztam.
– Nem fogjátok elhinni, de Jasper ott állt a kapu előtt, és nem
tudott bejönni! – Ezt Arthur mondta, ha nem tévedtem.
– Be volt zárva. – A kissé sírós hang Borotválkozó Kenhez
tartozott, aki legnagyobb örömömre kockás flanelpizsamát viselt.
Legalább nem én voltam az egyetlen, aki nem az alkalomhoz
illően volt öltözve. A másik fiút, Arthurt szintén láttam már
egyszer, még reggel az iskolában: ő volt az a szőke, göndör hajú,
aki úgy nézett ki, mint egy angyal. Szinte földönkívülien jóképű.
– Át akartam mászni a falon, de ott volt egy éjjeliőr egy
kutyával… meg a szögesdrót…
– Ez csak egy álom, Jasper! – mondta Henry türelmetlenül. –
Itt nem muszáj a kapun bejönnöd. És az éjjeliőrtől sem kell
félned, mert minden, amit látsz, amíg egyedül vagy, csak a saját
képzeleted szüleménye. Hányszor mondjam még el? – Henry
körülnézett, mire gyorsan behúztam a fejem. – Remélem, nem
fog megzavarni minket az éjjeliőröd. Már így is ohm… ki kellett
iktatnunk egyéb zavaró tényezőket.
Ezzel nyilván rám célzott. Micsoda szemtelenség!
– Ne aggódj! A férfiról meg a kutyájáról már gondoskodtunk
– mondta Arthur.
– Igen, az klassz volt – tette hozzá Jasper. – Arthur
elővarázsolt a semmiből egy tűzgömböt…
– Sietnünk kellene – szólt közbe Henry. – Már így is sok időt
vesztegettünk el, és a végén még Jasper felébred, mielőtt
megkapnánk a kérdésünkre a választ.
– Nem, ezúttal nem – jelentette ki Jasper büszkén. –
Bekaptam egyet anya fejfájás elleni tablettáiból. Ettől mindig két
napig alszik egyfolytában.
– Mindegy, akkor is lássunk neki! – mondta Grayson. – Nem
vagyok biztos benne, hogy rendesen becsuktam a szobám ajtaját,
és három körül Spot mindig őrülten elkezdi karmolászni a
szőnyeget, mert ki kell mennie… Láttátok ezt? – kérdezte a köd
felé mutatva. – Mi volt az?
– Csak a szél – mondta Henry. Egy széllökés valóban
megmozdította a fák ágait, de egy pillanatra olyan érzésem volt,
mintha láttam volna valamit a ködfoszlányok között, egy
tovalibbenő alakot.
– Csak arra gondoltam… – Grayson a sötétséget fürkészte.
– Itt elöl van elég hely. – Arthur tett néhány lépést, egy öreg
cédrus árnyékába. A többiek követték. Hirtelen mintha
elkomorodtak volna. Feszülten beharaptam az alsó ajkamat.
Vajon mi fog történni? Nagyon reméltem, hogy ebben az
álomban nem bukkan fel csontváz vagy netalán egy félig
oszlásban lévő zombi, mert mindig is iszonyodtam attól, ha egy
filmben ilyesmi előfordul. Másrészt viszont egy temetőben
voltunk, ahol ez várható volt. Egy pillanatra eltöprengtem, vajon
nem vált-e kissé túlságosan is klisészerűvé az álmom, de
mindegy, lényeg, hogy ilyen izgalmas maradjon. (Csak pókok
nélkül, ha kérhetném.)
– Öten törték fel a pecsétet, öten tették le az esküt, és öten
fogják kinyitni a kaput, ahogyan az meg van írva. Mint minden
újholdkor, most is eljöttünk, hogy ünnepélyesen megújítsuk
eskünket. – Arthur felemelt egy botot, és valamit rajzolt vele a
porba, miközben nagyokat lépve körbejárt. Ott, ahol a bot vége
megérintette a földet, a sír lángba borult.
Le voltam nyűgözve.
A többiek körbeállták a tüzet. Arthur kenetteljes hangon
kántálni kezdett, amit a sírkövem mögé bújva sajnos csak itt-ott
értettem, mivel a lángok olyan hangosan sercegtek.
– ...custos opacum… tudjuk, hogy haragra gerjedtél
ellenünk… jogosan kételkedsz… esküszünk, hogy Anabel
megbánta, ami történt… szenved… mindent megteszünk, hogy
teljesítsük, amire felesküdtünk. .. ne kelljen őt még jobban
megbüntetni…
– És minket se – mondta Jasper. – Mi igazán nem tehetünk
róla…
Amikor a többiek bosszús pillantásait észrevette, inkább
elhallgatott.
– Gyere, és beszélj hozzánk… – folytatta Arthur, mire a
lángok magasabbra csaptak. – ...foedus sanguinis…
interlunium… te, aki ezer nevet viselsz, és akinek az éjszaka az
otthona… szükségünk van… – A többi beleveszett a sistergésbe.
Mire volt szükségük? Ki volt az az Anabel, és mit bánt meg?
És miféle esküt akartak teljesíteni? Majd szétvetett a kíváncsiság,
de féltem, hogy észrevesznek, ezért nem merészkedtem közelebb.
Főképp, mivel Henry épp felém nézett. A lángok
visszatükröződtek a szemében, ami kifejezetten rémisztően
hatott. Nem, még közelebb lopózni lehetetlen lett volna. Kivéve,
ha tényleg macska lenn… Várjunk csak! Ez itt végül is egy álom
volt. Bármi lehettem, ami csak lenni akartam, akár macska is.
Álmomban már többször is átváltoztam valamilyen állattá. (Még
ha nem is mindig önként. Borzongva emlékeztem vissza arra az
álomra, amelyben egér voltam, és Lottie üldözött egy seprűvel.)
– Custos opacum… alázatosan kérünk, mutasd meg, ki lépjen
az üres helyre… non est aliquid abseonditum… kérlek…
Összehúztam a szemem, és amilyen erősen csak tudtam, a kis
gyöngybagolyra gondoltam, amit kilencéves koromban egy
németországi madárparkban kézbe vehettem. A baglyok éjjel
még jobban látnak, mint a macskák, és ami a legfontosabb:
teljesen hangtalanul tudnak repülni. Amikor ismét kinyitottam a
szemem, a magasban találtam magam, több méterrel a föld felett,
és karmaimmal egy cédrus ágába kapaszkodtam.
Nagyszerű álom volt! Fittyet hányt arra a részre, amikor meg
kellett volna tanulnom repülni, és azonnal felültetett a megfelelő
helyre, a tökéletes megfigyelőállásba. Lenéztem a csőröm mellett
a földre. Pontosan alattam ott állt a négy fiú, és most már azt is
láttam, mit rajzolt Arthur a porba: egy nagy, ötágú csillagot, egy
boszorkányszöget, körülötte egy körrel. A fia itt-ott még fél méter
magasan égett, de a többi helyen már lassan kialudtak a lángok.
– Azért gyűltünk össze az újhold ezen éjjelén, ó, Árnyak és
Sötétség Ura, hogy megnevezhesd nekünk azt, aki ismét teljessé
teheti körünket, hogy betarthassuk az egyezség ránk eső részét –
kiáltotta Arthur.
Ó, Árnyak és Sötétség Ura – nos, igen. Az előbb még az egész
valahogy fenyegetőbben hangzott, kevésbé nevetségesen. De
örülhettem, hogy angolul beszélt, és nem latinul, így legalább
értettem, mit mond. Kíváncsi voltam, vajon meg is mutatkozik-e
az Árnyak és Sötétség Ura.
Először csak a lángok csaptak magasabbra, azután megnyílt a
föld a boszorkányszög közepén, és tompa morajlás kíséretében
valami kiemelkedett a talajból. Oké, ez most már tényleg
félelmetes volt. A cédrusfám megremegett. Attól rettegve, hogy
esetleg valami zombiszerű lény fog előmászni a földből (az
Árnyak és Sötétség Ura biztosan nem volt valami bájos),
reflexszerűen behunytam a szemem, és egy ág köré fontam a
karomat. Eközben teljesen megfeledkeztem arról, hogy bagoly
vagyok és nincs is karom. Ostoba hiba. Amikor újra kinyitottam a
szemem, már nem voltak karmaim és tollaim, hanem
meglehetősen szerencsétlen testhelyzetben kuporogtam emberi
alakomat visszanyerve a cédrus tetején, hálóingben, pulcsiban,
pöttyös zokniban és abban a biztos tudatban, hogy a vékonyka
ágak nem fogják elbírni a súlyomat. Recsegve-ropogva törtek
össze alattam, és bár mindenbe igyekeztem belekapaszkodni, ami
csak esés közben az utamba került, úgy zuhantam lefelé, akár egy
sziklatömb, egyenesen a boszorkányszög közepébe, pontosan
arra a valamire, ami a földból kiemelkedett. Ez egyébként nem
zombi volt, csupán egy konyhaasztal méretű, négyszögletes,
csiszolt kő.
A természettudomány minden általam ismert törvénye
szerint össze kellett volna törnöm az összes csontomat, amikor
becsapódtam, de ebben az álomban szerencsére mintha nem
érvényesültek volna ezek a törvények. Néhány tűlevél potyogott a
fejemre, egy toboz az ölemben landolt, de egyébként semmi
bajom nem esett.
Fájdalom nélkül fel tudtam egyenesedni, és körbe tudtam
hordozni a tekintetem a körülöttem álló négy döbbent srácon,
akik elkerekedett szemmel meredtek rám.
Egy kicsit azért kínos volt, valamiképpen méltatlan. Már
egyáltalán nem éreztem magam Macskanőnek, és ez nem volt
valami szép fordulat az álomban, tényleg nem. Gyorsan
behunytam a szemem azt remélve, hogy egyszerűen újra
átváltozhatok, és elrepülhetek onnan. Sajnos azonban nem
sikerült a bagolyra koncentrálnom – nem csoda, ha az embert
ennyire bámulják. Idegesen lesepertem a pulóverről a
tűleveleket, és a térdemre húztam a hálóinget.
A négy fiú még mindig rémültnek tűnt, Henry és Grayson
talán kicsit kevésbé, mint a másik kettő.
– Az imént még egy gyöngybagoly voltam, komolyan –
bizonygattam.
Borotválkozó Jasper kinyújtotta a kezét, és megérintette a
karomat.
– Ez… ezt nem értem – mondta. – Ez meg mit jelentsen? Azt
hittem, mutat egy nevet. Erre egy egész lányt odadob az oltárra…
– Ki vagy te? – érdeklődött Arthur, aki közelről és ebben a
megvilágításban most még inkább úgy festett, mint egy életre kelt
angyal. Egy félelmetes angyal.
 Egy hirtelen támadt széllökés megzörgette a fák leveleit, és
kifújta a szőke haj tincseket Arthur arcából.
– Áruld el a neved, vagy… abeas in malam crucem!
Vagy… mi? Tűnj el a rossz keresztbe? Basszus, kész szégyen,
hogy csak ilyen rövid ideig tanultam latint. Buta módon azt
hittem, soha nem lesz rá szükségem. Egy pillanatra kísértésbe
estem, hogy ugyanolyan kenetteljesen válaszoljak (és közben
ügyesen bevessem az egyetlen latin mondást, amit ismerek),
valahogy így: „Én, ó Méltatlan, az Árnyak és Sötétség Urának
unokahúga vagyok, és in dubio pro reo”, de Grayson és Henry
sajnos már tudták, ki vagyok valójában.
És úgy tűnt, Jasper is emlékszik rám. A lábamra mutatott.
– Ez… de hiszen ez a misszionáriuslány, aki ma Pandora
Porter-Peregrin húgával mászkált az iskolában! – mondta
izgatottan. – Nem ismered fel, Henry? Képzeld el vastag, fekete
keretes szemüveggel és lófarokkal…
Henry nem szólt egy szót sem. Grayson felsóhajtott.
A szél belekapott a cédrus lombjába, és még több tűlevél meg
toboz záporozott rám. Villám hasított végig a horizonton, és egy
szempillantásra megint olyan érzésem támadt, mintha egy alak
rejtőzne a ködben.
– Úgy érted, ez a lány tényleg létezik? – kérdezte Arthur. – És
a mi iskolánkba jár? Biztos vagy benne?
– Igen – vágta rá Jasper buzgón. – Új diák. Ez azért olyan
vicces, mert amikor meghallottam, hogy egy misszionárius lánya,
rögtön az jutott eszembe, hogy akkor még biztosan szűz. Igen,
Henry, te is beszéltél vele. Nem ismerős?
Henry még mindig hallgatott. Összenéztek Graysonnal,
mintha némán beszélgetnének egymással. Újabb villám hasított
az éjszakába.
– Akkor ez egy jel – mondta Arthur. – Lehet, hogy ő a
Kiválasztott! Tudja valaki a nevét?
A távolból mennydörgés robaja hallatszott.
– A Kiválasztott – ismételtem mélységes megvetéssel a
hangomban. – Nagyon eredeti, tényleg. Bár el kell ismernem,
hogy ezzel a kővel igazán… tulajdonképpen ki tolta ki a földből? –
Lecsusszantam a gránitkockáról, mert az volt a benyomásom,
hogy Jasper bebámul a hálóingem alá. Egyáltalán, az volt az
érzésem, mintha mindannyian meglehetősen rám lennének
kattanva. Az ide-oda cikázó lángok narancsszínű fénybe vonták
az arcukat, és árnyakat rajzoltak a bőrükre.
Újabb villám. És megint mennydörgés, ezúttal közelebbről.
– A nevét holnap könnyen kideríthetjük… Pandora húga
végtelenül boldog lesz, ha megkérdezem tőle. – Jasper
önelégülten felnevetett. – Valahányszor meglát, örömében kis
híján elájul.
Grayson motyogott valamit, de olyan halkan, hogy elnyomta
jasper nevetése, a levelek susogása és a tűz pattogása.
Arthur eközben ünnepélyesen a magasba emelte a botját.
– Értettük, Éj Ura. Köszönetét mondunk a válaszodért. És
többé nem fogsz csalódni bennünk.
– Sajnálom, Arthur, de ő egészen biztosan nem… ööö… –
mondta Grayson ezúttal kicsit hangosabban. Megdörzsölte a
homlokát, és mostanra már eléggé kiismertem ahhoz, hogy
tudjam, mindig akkor csinálja ezt, ha zavarban van. – Az, hogy ő
itt van, csakis az én hibám. Livnek hívják, és az apám
barátnőjének a lánya. És nyilvánvalóan… – Kis szünetet tartott,
miközben dühös pillantást vetett rám. – Nyilvánvalóan nem
tudom kiverni a fejemből. Sajnálom, hogy elrontottam a
rituálénkat.
Arthur hallgatott. Leeresztette a botot, kinyújtotta a kezét,
megfogta egy hajtincsemet, és lassan végighúzta az ujjai között.
Összerezzentem.
– Ez most komoly? – kérdezte Jasper. – Az apád barátnője
egy misszionáriusnő?
Grayson megint sóhajtott.
Henry elgondolkodva nézett rám.
– Tényleg különös véletlen, hogy éppen ez alatt a szertartás
alatt pottyant ide, a kör közepére, Grayson – mondta halkan,
miközben újabb villám világította be az eget.
– Bocsássatok meg! – mondta Grayson töredelmesen
megvonva a vállát. – Talán egyszerűen újra kellene kezdenünk.
– Nem kell bocsánatot kérned. – Arthur hüvelykujjával ismét
végigsimított a hajtincsemen. Normális esetben a kezére csaptam
volna, de valami oknál fogva képtelen voltam megmozdulni. Az
álom egyértelműen kicsúszott a kezemből. Bármelyik pillanatban
átcsaphatott rémálomba, ezt pontosan éreztem. És nem tetszett.
– Nem hiszek a véletlenekben – mondta Arthur.
– Én sem. Azóta nem, hogy… – Jasper önelégült
arckifejezéséből semmi nem maradt. Most inkább rém ültnek
tűnt. – …amióta tudjátok, mi történt – tette hozzá halkan. – Ha
közelebbről ismered, Grayson, annál jobb. Akkor egyszerűbb lesz
nekünk…
Ismét dörögni kezdett az ég. Elegem lett. Tennem kellett
valamit, mielőtt ez a misztikus temetői játszadozás
végérvényesen rémálommá válik, és unokafivérem, az Árnyak és
Sötétség Ura előlép a ködből, és Lottie bárdjával lemészárol.
– Légy oly kedves, és vedd le rólam a mancsod, Gandalf! –
mondtam határozottan, és egyetlen rántással kiszabadítottam a
hajtincsemet Arthur ujjai közül. – Bár tényleg nagyon érdekes itt,
de nekem most mégis mennem kell. Viharban nem szabad kint
lennem. – Lazára akartam venni a figurát, de nem sikerült.
Sajnos. Még a kissé alulexponált Jasper is könnyedén
észrevehette, hogy félek.
Csak most tűnt fel, milyen magasak is mind a négyen. Egy
méter nyolcvanöt fölött lehettek, és minden egyes másodperccel,
amíg néztem őket, mintha tovább nőttek volna.
Egy villám nappali fénybe borította a temetőt. Nagyot
nyeltem. A boszorkányszög külső lángjai ismét magasabbra
csaptak, és a szemem sarkából figyelve úgy tűnt, mintha a lebegő
ködfelhőnek a sötétben karjai és lábai nőttek volna…
– Figyelmeztetlek benneteket, tudok kungfuzni – mondtam.
Szavaimat hatalmas mennydörgés követte, ismét megremegett a
föld, elveszítettem az egyensúlyomat, és elestem.
– Aú! – kiáltottam fel, és megdörzsöltem a csípőcsontomat.
Macskákat megalázó éleslátásom egy csapásra elmúlt. Kemény
márványpadlón értem földet. Valahol tőlem balra a félhomályban
egy kis formátlan foltot fedeztem fel. Kitapogattam, és a szemem
elé tartottam. Mrs. Finchley egyik hihetetlenül béna táncosnője
volt, amit korábban eldugtam az ágyam alá, hogy ne kelljen
folyton bámulnom. Most azonban mérhetetlenül örültem, hogy
látom.
Felébredtem.
Hála istennek!
 9.

T edd le Lottie iPadjét, Liv! – mondta anya. – Pontosan tudod,

hogy nem tűröm az ilyesmit az asztalnál.
– A házi feladatomhoz kell valaminek utánanéznem. Ha
lenne egy okostelefonom, mint minden más embernek, már rég
elintéztem volna. – Legnagyobb sajnálatunkra Miának és nekem
csak egy-egy ősöreg, otromba kártyás mobilunk volt vészhelyzet
esetére, az apukánk selejtezte le őket. Haszontalan darabok,
ráadásul halál ciki ilyennel mászkálni.
Sub umbra floreo – pötyögtem be a keresőbe.
– Latin? – kérdezte anya, aki a jelek szerint sokkal jobban
tudott fejjel lefelé olvasni, mint gondoltam. – Melyik órára kell?
– Hát… ööö… – A kereső kiköpött egy csomó találatot.
Végighúztam rajtuk az ujjamat. Sub umbra floreo – az
árnyékban virágzom. Ez a mondás szerepel Belize címerében.
Hm. – Földrajzra – mondtam. – Hol is van Belize?
– Közép-Amerikában. Guatemala mellett. Korábban Brit
Hondurasnak hívták. – Anya olykor gyorsabb volt, mint az iPad,
és legalább olyan jó, mint a Wikipédia.
– Aha. – Azon töprengtem, vajon honnan ismeri a
tudatalattim Belize nemzeti mottóját. Ugyanis meglehetősen
biztos voltam benne, hogy életemben most hallottam először
erről az országról. Akkor hogyan álmodhattam róla? Különös, mi
mindent szed fel és tárol el az ember agya.
 Az is meglepő volt, hogy éjszakai álmomnak még mindig
szinte minden apró részletére emlékeztem. Már gyerekként is
élénken álmodtam (az ágyból is gyakran kiestem, sőt, egy ideig
alva jártam. Lottie mindig szívesen mesélte, hogy ötévesen
éjszaka megálltam az ágyánál, és rendeltem spanyolul egy
narancsfagyit), de általában sokkal gyorsabban szertefoszlott az
emlék, mint szerettem volna, néha már másodpercekkel az
ébredés után, függetlenül attól, hogy mennyire volt az álom
izgalmas, fontos vagy vicces. Ezért egy időben rászoktam, hogy az
igazán érdekes álmaimat azonnal leírjam. Erre a célra
rendszeresítettem egy füzetet és egy ceruzát, amit az
éjjeliszekrényemen tartottam. (A füzetet napközben el kellett
rejtenem biztos helyre, nehogy valaki beleolvasson.) De ennél az
álomnál nem volt szükség jegyzetelésre.
Egyébként éjjel nem igazi viharra ébredtem fel, hanem arra a
zajra, amit a kukásautó csapott lent az utcán: az üres kukák és
konténerek dübörgésére. A szívem még mindig a torkomban
dobogott, amikor végre feltápászkodtam a padlóról és
megpróbáltam rendezni a gondolataimat. Az álom, bármilyen
őrült volt is, annyira valóságosnak tűnt, hogy először
felkapcsoltam az arany éjjeli lámpát, és lopva megnéztem a
bolyhos zoknim talpát, nincs-e rátapadva egy kis temetőföld,
nem gyantás-e a kezem, és nincsenek-e cédruslevelek a
hajamban. Természetesen szó sem volt egyikről sem.
Közben vigyorognom kellett. Azt legalább nem lehetett rólam
elmondani, hogy túl kevés fantáziával lennék megáldva.
– Kaphatnék még egy pirítóst? – kérdezte Mia, míg én
beírtam a keresőbe Christina Rosetti nevét, akinek a sírját
Grayson kereste álmomban. Bár rosszul írtam a nevet, számtalan
találatot kaptam.
– Ez már az ötödik pirítósod – mondta anya Miának. Hozzám
pedig így szólt: – Nem hallottad? Nincs iPadezés az asztalnál.
Tedd el!
De erről szó sem lehetett, hiszen a kijelző éppen valami
különösen meglepő információval állt elő: Christina Rossetti
tényleg költő volt a viktoriánus időkben, 1894-ben halt meg.
Londonban temették el, mégpedig a Highgate Cemeteryben.
Ez mindenesetre kissé rémisztő volt.
 Becsuktam az iPadet, és eltoltam magamtól.
– Jobban örülnél, ha kórosan sovány lennék? – kérdezte Mia.
– Az én korosztályomhoz tartozó lányok nagyon
veszélyeztetettek, különösen, ha bizonytalan családi
konjugációval rendelkeznek.
– Konstellációval – javította ki anya automatikusan, majd
átnyújtotta Miának a kenyérkosarat.
Ám jobban meggondolva, annyira azért nem is volt félelmetes
a dolog. Figyelmen kívül hagyva lúdbőrzésemet ismét
felnyitottam az iPadet.
Kell lennie valami logikus magyarázatnak. Az anyukám végül
is irodalomtudós, tehát nagyon is valószínű, hogy hallottam már
a Christina Rossetti nevet, főleg, mivel Emily Dickinson kortársa
volt, akinek a verseit anyával mindketten nagyon szeretjük.
Valahol a tudatalattimban nyilván az az információ is
eltárolódott, hogy hol van Christina Rossetti eltemetve. És ma
éjjel pont ez az információ osont be az álmomba. Ilyen egyszerű.
Másrészt viszont… bár nem emlékeztem pontosan a vers
soraira, amit álmomban Grayson és Henry idézett, de rímeltek,
és eléggé valódinak hangzottak. És jónak. Úgy véltem, ha a
tudatalattim ezt önállóan költötte, akkor minden bizonnyal zseni
vagyok.
– Anya, ismered Christina Rossettit? – kérdeztem.
– Igen, természetesen. Van egy gyönyörű szép illusztrált
példányom a „Goblin Market”-ből. Ott van valamelyik
könyvekkel teli kartondobozban.
– Lehetséges, hogy felolvastad nekem a verseit, amikor kicsi
voltam?
– Lehetséges. – Anya kivette a kezemből az iPadet, és
lecsukta a fedelét. – De te igazából csak a happy enddel végződő
verseket szeretted. Christina Rossetti költeményei inkább borús
hangulatúak.
– Akárcsak ez a ház. – Mia a konyhaajtóra nézett, amin Lottie
az imént osont ki. A második csésze kávéja után Lottie mindig
eltűnt a fürdőszobában egy negyed órára – minden reggel, kivétel
nélkül.
– Megmondtad már Lottie-nak, hogy te és Mr. Spencer
hamarosan kirúgjátok, vagy nekünk kell közölnünk vele?
 – Senki nem fogja kirúgni Lottie-t – mondta anya. –
Egyszerűen lejár a dadusi megbízatása ennél a családnál… és ezt
Lottie már régóta tudja. Nem vagytok már gyerekek, még ha
egyelőre nem is mutatjátok jelét, hogy felnőttként viselkednétek.
Tegnap este nagyon szégyelltem magam miattatok…
– Dettó. – Mia megkente a pirítósát fél kiló lekvárral, és most
megpróbálta az egészet a szájához egyensúlyozni anélkül, hogy az
középen kettétörne.
– De hát hová menjen Lottie, ha majd már nem dolgozhat
nálunk? – kérdeztem. Egy pillanatra megfeledkeztem Christina
Rossettiről és a tébolyult álmomról. – Hiszen nem is tanult
semmilyen szakmát. Ha te és apa nem beszéltétek volna rá
egyévnyi bébiszitterkedés után, hogy maradjon nálunk, talán
továbbtanul vagy karriert csinál. Miattunk mondott le ezekről, és
most, hogy megöregedett, kénytelen szembenézni azzal, hogy
már nincs rá szükség. Ez sóherség.
Anya felnevetett.
– Te jóságos ég, Liv! Ne dramatizáld már túl a dolgot! Először
is, Lottie annak idején szabadon döntött, és szerintem ez nem is
volt olyan rossz döntés: sokat látott a világból, idegen nyelveket
tanult, és isten a tanúm, jól keresett mindvégig – a gyerektartás
teljes összege, amit apátok fizetett, ráment az ő bérére.
Másodszor pedig épp csak betöltötte a harmincegyet – ha ez
öregnek számít, akkor én mi vagyok?
– Ősöreg – mondta Mia teli szájjal.
Anya felsóhajtott.
– Mit szólt Lottie ahhoz, hogy hamarosan felmondtok neki?
– Biztosan sírt. – Mia úgy festett, mint aki maga is rögtön
sírva fakad. – Szegény öreg Lottie.
– Ostobaság – mondta anya. – Természetesen hiányozni
fogtok Lottie-nak, de az új kihívásoknak is örül.
– Hát persze. – Vajon anya teljesen hülyének nézett minket?
– Azonkívül még messze nem tartunk itt – mondta anya. –
Húsvétig mindenképpen nálunk marad, de az is lehet, hogy
egészen a tanév végéig. Majd meglátjuk. Mindenesetre elég ideje
lesz arra, hogy átgondolja, mihez kezd később.
– Buttercup biztosan anorexiás lesz, ha Lottie elmegy –
mondta Mia. – Emlékeztek még, amikor Lottie-nak el kellett
utaznia Németországba, mert meghalt a nagymamája? Butter
akkor hét napig nem evett.
Az ajtóra pillantottam, de Lottie negyedórája még nem telt le.
– Biztosan megpróbál bátor lenni, szegény Lottie. Össze fog
törni a szíve.
– Az is lehet, hogy kicsit túl fontosnak gondoljátok magatokat
– mondta anya. – Esetleg mérlegelhetnétek azt az eshetőséget is,
hogy valaki nélkületek is képes élvezni az életet.
– Igen, lefogadom, hogy te erről álmodsz, mióta megismerted
Mr. Spencert – mondta Mia.
Anya a szemét forgatta.
– Komolyan mondom, egérkéim, nem kellene ennyire
önzőnek lennetek. Lottie végre megismerkedhetne egy férfival,
megállapodhatna, és lehetnének saját gyerekei.
Miával egymásra néztünk. Meglehetősen biztos voltam
benne, hogy pontosan ugyanarra gondolunk.
– Micsoda pompás ötlet! – mondta Mia csillogó szemmel. –
Ha azt akarjuk, hogy Lottie boldog legyen, egyszerűen
szereznünk kell neki egy férfit.
Most anya nevetett.
– Hát akkor… hajrá! – mondta.
 10.

A z iskolai szekrényem száma 0013 volt, a legtutibb helyet

fogtam ki, a folyosó elején. Viszont gyanítottam, hogy csak
azért volt még szabad, mert senki nem akarta a 13-as számot.
Még szerencse, hogy én nem voltam babonás. A szerencsétlen
számokban éppoly kevéssé hittem, mint a horoszkópban, vagy
abban, hogy a négylevelű lóhere és a kéményseprő szerencsét
hoznak. Felőlem tizenharmadikán, pénteken tömegével törhettek
össze a tükrök, és futkoshattak át fekete macskák az úton,
mindegy, hogy balról jobbra vagy fordítva. (Lottie, aki minden
ilyen alkalommal háromszor lekopogta valamin, ami fából volt,
úgy vélte, a természetfelettivel kapcsolatos bizalmatlanságomnak
csakis a csillagjegyem lehet az oka, a Nyilas aszcendenssel bíró
Mérlegek ugyanis született szkeptikusok. Folyton mindennek
tudni akarják az okát, és ezért kételkedtem már kiskoromban is a
Télapó és a Fogtündér létezésében.)
A szekrény jó tágas volt, bepakoltam vagy ötven kiló
tankönyvet, füzetet és mappát, továbbá a sporttáskámat, és még
mindig maradt volna hely egy piknikkosárnak és egy
teniszütőnek. Nem mintha szükségem lett volna ez utóbbira:
ebben a trimeszterben egyéb lehetőségek híján könnyűatlétikára
iratkoztam be. Tulajdonképpen szívesen kipróbáltam volna
valami országspecifikus sportot, de a Frognal Academy kínálata
sajnos nem volt annyira brit, mint ahogyan azt a tiszteletreméltó
címer az iskola kapuja felett remélni engedte. Az én évfolyamom
számára nem volt sem evezős kurzus, sem jégkorong, sem krikett
vagy póló – nagyot csalódtam.
Amikor becsuktam a szekrényem ajtaját, ijedtemben
majdnem elejtettem az angolcuccomat. Ugyanis nem más, mint
Borotválkozó Ken állt előttem, aki hófehér fogait kivillantva
szélesen rám mosolygott. Azonnal megjelent lelki szemeim előtt
őrült álmom minden apró részlete, beleértve Borotválkozó Kent
kockás flanelpizsamában.
– Hali, Liz! – mondta, és felém nyújtotta a kezét. Annyira
meg voltam döbbenve, hogy tényleg kezet ráztam vele. – Tegnap
már volt szerencsénk megismerkedni, de akkor nem
mutatkoztam be. Jasper vagyok. Jasper Grant. – Amikor nem
feleltem semmit, felnevetett. – Igen, úgy van. Az a Jasper Grant.
– Felfoghatatlan módon pontosan úgy nevetett, mint álmomban:
önelégülten csukladozva.
Visszahúztam a kezemet, és próbáltam leplezni zavaromat.
– De remélem, nem hiszel el mindent, amit Aphrodite Porter-
Peregrin mesélt rólam – folytatta. – Ugyanis nem Madison
szakított velem, hanem én Madisonnal.
He? Végre magamhoz tértem megkövült állapotomból.
– Akkor megnyugodtam – mondtam szarkasztikus éllel a
hangomban. – Már kezdtem csodálkozni.
– Na, igen. Tudod, hogy van ez. A lányoknak valahogy mindig
kínos, ha az ember dobja őket. – Jasper pillantása végigsiklott
rajtam, majd megállapodott a lábamon. – Bár téged még biztosan
nem dobott senki, vagy igen, Liz? – kérdezte behízelgő hangon. –
Szemüveg nélkül biztosan szuperül nézel ki… nem igaz, Henry? –
Azzal integetni kezdett a vállam fölött. – Nézd csak, ki van itt! –
Ez utóbbi kijelentése kifejezetten diadalittasan hangzott. – A kis
Liz.
Lassan megfordultam. A diákok forgatagában Henry
közvetlenül mögöttem állt, sápadtabb volt és kócosabb, mint
valaha.
Szóval Henry. Álmomban is így hívták. Csak az volt a
különös, hogy meg mertem volna esküdni, ez a név el sem
hangzott akkor, amikor Persephone és a grépfrút társaságában
először találkoztunk. Hogyan keresztelhettem akkor álmomban
ilyen találóan „Henry”-nek?
 És mitől lettem most libabőrös?
– Jasper– mondta Henry elnyújtva.
Másrészt viszont… talán Grayson említette a nevét, amikor
kihallgattam a telefonbeszélgetését, azonkívül a Henry gyakori
név, és valahogy tényleg olyan henrysen nézett ki.
– Mi van? – Jasper rávigyorgott Henryre. – Felfrissíteni az
ismeretségeket csak szabad. – Egyik karjával átölelte a vállamat.
– Liz még nem tért magához döbbenetéből, hogy Jasper Grant
megjegyezte a nevét, nem igaz?
– De igen, főleg, hogy rosszul jegyezted meg – feleltem, és
kiszabadítottam magam a szorításából. – A nevem Olivia.
– Az is szép! Nagyon édes név, ami illik egy nagyon édes
lányhoz – jelentette ki Jasper megingathatatlan
magabiztossággal. Még a valódi Borotválkozó Kennek is nagyobb
agya van a műanyag koponyájában. – De szerintem kiengedve
kellene hordanod a hajad. Az tényleg sokkal jobban áll,
különösen, ha kicsit össze van borzolva… nem igaz, Henry?
Henry minden jel szerint jobbnak látta hallgatni. Kinyitotta a
0015-ös szekrényt, de az ajtaja fölött továbbra is ugyanazzal az
elgondolkodó arckifejezéssel mustrált, mint álmomban.
Megráztam a fejem, és igyekeztem összeszedni magam.
Stílustanácsadás Borotválkozó Kentől és ostoba pillantások
Kócos Petitől… ennél azért tényleg kezdődhetett volna jobban a
nap.
Könyveimet magamhoz szorítva eloldalaztam Jasper és
Henry mellett.
– Várj egy kicsit! – kiáltott utánam Jasper, de úgy tettem,
mintha nem hallanám. El kellett tűnnöm onnan, különben
képtelen lettem volna kiverni a fejemből azt az átkozott álmot.
Könnyű volt mondani. Ezen a napon mintha erőnek erejével
az égvilágon minden az álmomra akart volna emlékeztetni.
Angolórán a viktoriánus korszak költeményeit vettük, és
mindenki kapott egy szerzőt, akinek az életét és munkásságát a
rákövetkező hetekben elő kell adnia az osztálynak. Annyira
megijedtem, amikor észrevettem, hogy Christina Rossetti is fent
van a listán (talán követett engem?), hogy elfelejtettem
jelentkezni Sir Arthur Conan Doyle-nál, és hajszál híján Emily
Brontët kellett választanom. Szerencsére annak a fiúnak, aki
először Elizabeth Barrett Browning mellett döntött, eszébe jutott,
hogy a versek lányoknak valók. Nagyon megkönnyebbültem,
hogy cserélhettünk, mert épp az előző tanévben, Pretoriában
sikerült egy rossz jegyet szereznem, amiért az „Üvöltő szelek”-et
nem a tanárnő elvárásainak megfelelően elemeztem. (Nem
voltam hajlandó Heathcliff viselkedését megbocsátani pusztán
azért, mert nehéz gyerekkora volt. Dickens David
Copperfieldjének is nehéz gyerekkora volt, belőle mégis kedves
ember lett.)
Harmadik órán, éneken talán sikerült volna elterelni a
gondolataimat, de a tanárnőt Mrs. Beckettnek hívták, és biztos
voltam benne, hogy ezt a nevet álmomban is hallottam.
Azonkívül a „gregorián énekek” témakörnél folyton Arthur
éneklő hanghordozása jutott eszembe. Custos opacum… gyere, és
beszélj hozzánk! Az álom megragadt bennem, akár egy különösen
makacs fülbemászó.
A rákövetkező franciaórán meglepő módon Majomorrú
Persephone ült le mellém.
– Helló, Liv! Remélem, nincs ellene kifogásod, hogy Julie és
én helyet cseréltünk. Hiszen én vagyok a mentorod, és vigyáznom
kell rád. – Nem vett tudomást döbbent arckifejezésemről, és
mézesmázosan rám mosolygott. – Ez ám a komoly teljesítmény,
Liv! Alig egy napja jársz a suliba, és máris szerepelsz a Tittle-
Tattle Blogban.
– A miben?
– A szemüveg egyébként szuperül áll neked, már tegnap is
mondani akartam. Van benne valami… ööö… retró.
Hülye pletykafészek. Én is jól tudtam, hogy az otromba fekete
szemüveg rossz választás volt, csak azért vettem meg, mert óriási
méretének köszönhetően jelentősen kisebbnek láttatta az
orromat. Aminek talán, így utólag meggondolva, nem kellett
volna döntő szerepet játszania a vásárlásnál. De most már ezt
kellett viselnem, és a legjobbat kellett kihoznom belőle.
– Köszönöm! Emma Watson ugyanezt a modellt hordja –
mondtam.
– Ó, nem is tudtam, hogy Emma Watson szemüveges.
Nem is volt az.
 Persephone még egy kicsit közelebb hajolt, és odasúgta
nekem:
– Igaz, hogy az anyukád hozzámegy a Spencer-ikrek apjához?
Ó, istenem. Erre még nem is gondoltam. Házasságról eddig
még nem esett szó. De ahogy a dolgok álltak, ezt sem lehetett
kizárni.
– Legalábbis… együtt járnak – mondtam fagyosan.
– Őrület. Akkor odaköltöztök hozzájuk?
Bólintottam.
– Őrület! – mondta Persephone fellelkesülve. – A Tittle-
Tattle Blog nagyon jól informált. Hah! Garantáltan megvannak
az előnyei, ha valaki hamarosan Grayson Spencer húga lesz. –
Azzal megpaskolta a kezem. – Természetesen ő maga nem
kísérhet el téged az őszi bálba, de ő és Florence biztosan
megpróbálnak majd összehozni valamelyik barátjukkal. A kérdés
már csak az, kivel.
– Mi az a Tittle-Tattle Blog? – Ez a kifejezés valahogy
illetlennek hangzott. És hogyhogy nem kísérhet el Grayson a
bálba? Mármint elméletileg, természetesen.
– Jasperhez túl fiatal vagy… te is csak tizenöt éves vagy, nem?
…és valószínűleg nem is tart elég csinosnak, és Arthurnak… na,
igen, ugyan ki elég csinos Arthurnak? – Persephone nagyot
sóhajtott, én pedig nem tudtam szabadulni attól a benyomástól,
hogy már nem is hozzám beszél, hanem csak hangosan
gondolkodik. Mégpedig anélkül, hogy levegőt venne, vagy
zavartatná magát döbbent arckifejezésemet látva. – Akkor már
csak Henry Harper marad… de őt vajon rá lehet-e venni, hogy
elmenjen egy táncos rendezvényre? A legnagyobb jóindulattal
sem tudom elképzelni frakkban. Tavaly legalábbis távollétével
tüntette ki az egybegyűlteket, és az évzáró bálon sem jelent meg.
Természetesen hallottam a pletykát, hogy ő és Anabel Scott… de
úgy értem, halihó! Ezt már tényleg senki sem hiszi el, Tittle-
Tattle ide vagy oda.
Jaj, istenem, mi történt ezzel a lánnyal? És vajon nem
ragadós? Ösztönösen kicsit távolabb húzódtam tőle, de
Persephone rögtön közelebb csusszant.
 – Másrészt viszont Secrecynek eddig mindig jó volt a szimata.
Azt is tudta, hogy Madison és Jasper szakítottak… még mielőtt ők
maguk tudták volna.
Ekkor Mrs. Lawrence, a franciatanárnő lépett be az
osztályterembe, és csendet kért, de Persephone sajnos nem
zavartatta magát.
– Ha Florence a kezébe veszi a dolgot, akkor tutira Emily
Clarks pattanásos bátyjával kell menned – szőtte tovább a
gondolatait. – De még mindig inkább Pattanásos Sammel menj a
bálba, mint senkivel. Én tavaly Ben Ryan párja voltam, de nem
bántam. Annyira elegem van már abból, hogy arra várjak, hogy
Jasper végre megjegyezze a nevemet, vagy egyáltalán
észrevegyen. Az idén Gabriellel megyek a bálba, ő még tartozik
valamivel Pandorának, és benne van a kosárlabdacsapatban, és
egyet elhihetsz nekem: gondoskodni fogok róla, hogy ez legyen
élete legszebb estéje. Az öltözőben ugyanis a fiúknak nincsenek
titkaik egymás előtt, és Gabriel olyan lelkesen beszél majd rólam
Jaspernek, hogy sárga lesz az irigységtől, és soha többé nem
nevez Aphroditének…
– Azt mondtam, un petit peu de silence, s’il vous plait, ez
magára is vonatkozik, Persephone! – Mrs. Lawrence a homlokát
ráncolva kihúzta magát, és tényleg dühösnek tűnt. Ennek
ellenére soha életemben nem örültem még ennél jobban egy
tanár látványának.
– Pardon, Madame! Liv még új, és olyan sok kérdése van –
mondta Persephone egy bocsánatkérő pillantás kíséretében. –
Pssszt, most maradj csendben, Liv! – sziszegte oda nekem ezután
olyan hangosan, mintha a színpadon állna. – Majd utána még
beszélünk. – Azzal a könyvei fölé hajolt, én pedig kimerültén az
órámra néztem. Azta! Legalább harminchét nevet sorolt fel és
ugyanennyi tényt két perc leforgása alatt. Egyetlen szót sem
értettem az egészből. Csak egyvalamit tudtam biztosan: Emily
Izébizé pattanásos bátyjával nem megyek sehova.
Szeptember 4.

Jó reggelt, drágáim!
Csak hogy felébredjetek, íme mindjárt egy fotó, amit az
imént készítettem a szekrényeknél. Voilà – a 0013-as
szekrény új tulajdonosa.
Na, milyennek találjátok a Frognal Academy új
tanulóját, a tizenegyedikes Liv Silbert? Az apja híres
német atomfizikus, az anyukája pedig
irodalomprofesszor Oxfordban, és hamarosan
hozzámegy Grayson és Florence Spencer apjához. Az
összeköltözést legalábbis októberre tervezik. Liv húga,
Mia nyolcadikos, és neki is ugyanolyan izgalmas színű a
haja, mint a nővérének. Azt hiszem, ezt nevezik
holdfényszőkének, és pontosan megegyezik azzal a
színnel, amit Hazel-az-egykori-Debella-Pritchard
csináltatott magának a fodrásszal 90 fontért, csak éppen
a Silber lányoké természetes, vagyis teljesen ingyen van
– irigylésre méltó, nem igaz, Hazel? Hallottam, hogy
néhány diák kritizálta a szemüvegüket, de szerintem
igazán stílusosak. Hát, igen, Grayson, ezentúl három
húgod lesz, sok szerencsét! És milyen jó, hogy Emily
nem az a féltékeny típus…

Jövő héten ismét elindul a kosárlabdaszezon is, jó

alkalom, hogy közelebbről szemügyre vegyük Arthurt és
csapatát. Miután a Frognal Flames az előző szezonban
olyan kiemelkedően játszott, és nagy meglepetésre
megnyerte az iskolák közötti kupát, az idei szezonban
arra számítok, hogy roskadásig megtelnek majd a
lelátók, és mindenki szurkolni fog a fiúknak. Ezek a
logós trikók mondjuk esztétikai szempontból tényleg
borzalmasak (még a pólómezek is szexisebbek) – de én
személy szerint ennek ellenére örülök, hogy láthatom
leizzadni a mi négy muskétásunkat, Arthur Hamiltont,
Henry Harpert, Grayson Spencert és a Hárompontos
Király Jasper Grantet.

Legyen szép a napotok a suliban! – ah, igen, ha

tényleg szép napot akarunk, akkor jobb, ha Mr. Daniels
nem jön túl közel hozzánk, tegnap este ugyanis a
töröknél fél kiló nyers hagymát töltött a dönerébe.

Viszlát
A ti Secrecytek
 11.

A Frognal Academy könyvtára tizennégy, internetre

csatlakoztatott számítógéppel volt felszerelve, és mind a
tizennégy hely üres volt. Feltehetőleg azért, mert rajtam kívül
mindenki más el volt látva tablettel meg okostelefonnal, és
ötpercenként aktualizálta a Facebook-státuszát. De dél körül
egyébként sem történt itt sok minden, a könyvtárosnőn kívül
csak egy kisebb fiú ült az egyik sarokban, és olvasott.
Kiválasztottam egy számítógépet egészen hátul, ahová az ajtóból
nem lehetett ellátni, arra az esetre, ha Persephonénak eszébe
jutna itt keresni engem. Nyilvánvalóan elhatározta, hogy
mostantól a barátnőm lesz. Ennek semmi köze nem volt a
hirtelen támadt szimpátiához, de kapcsolatom a Spencer-
családdal minden bizonnyal pótolta a gyémántbánya és a
diplomataszülők hiányát. Sokkal jobb volt, amikor még nem vett
rólam tudomást. És mindenekelőtt nyugisabb. Most még a vécére
is követett, és közben szakadatlanul beszélt hozzám. Azzal az
ürüggyel, hogy a húgomat keresem, a menzára menet
besurrantam ide – inkább lemondtam az ebédről, mint hogy
egyetlen további percet eltöltsek Persephone társaságában.
Ráadásul így volt háromnegyed órám, amit értékes kutatással
tölthettem. Elsőként le akartam ellenőrizni, hogy Persephone
vajon tényleg egy blogban olvasta-e a családegyesítésünkkel
kapcsolatos információt. És valóban – a Grayson Spencer, Liv
Silber és Frognal Academy keresőszavak közvetlenül egy olyan
oldalra vezettek, amit „Frognal Academy Tittle-Tattle Blog”-nak
neveztek, és egy bizonyos Secrecy működtetett. A legfrissebb
blogbejegyzés ma reggel nyolc óra harminckor készült. Egy
pillanatra visszatartottam a lélegzetemet, amikor megláttam a
főcímet: egy fotó rólam, amint épp kinyitom a szekrényemet.
Ó, a francba!
Gyorsan elolvastam, mi áll alatta, mindjárt kétszer is, hogy
biztos legyek benne, nem tévedtem. Aztán mély levegőt vettem.
Holdfény-szőke, aha. Ez a Secrecy (lehet, hogy egy fiú?) igazán
jól informált volt – csak apa esetében tévedett, ő ugyanis se híres
nem volt, se atomfizikus, mérnökként dolgozott főképp
hibridhajtású járművek fejlesztésén. De a többi stimmelt – és
milyen hátborzongató volt! Ez a valaki lesben állt az iskolai
szekrények közelében, hogy lefotózzon. Köztetek járok, és
ismerem a legféltettebb titkaitokat…
Legörgettem a korábbi bejegyzésekhez, és olvasni kezdtem. A
stílus és a tartalom egy kicsit azokra a képes újságokra
emlékeztetett, amelyeket szívesen lapozgattam a fogorvosi
váróban, csak épp itt nem hírességekről volt szó, vagy
színészekről, esetleg az európai arisztokráciáról, hanem a
Frognal Academy diákjairól és tanárairól, meg az ő családjukról.
Secrecy a jelek szerint tényleg minden titkot ismert, minél
pikánsabb volt a dolog, annál jobb. Végzetes afférokat leplezett
le, elárulta, melyik diák meleg, még mielőtt maguk vallhatták
volna színt, és tudta, ki kivel szakított és miért. A cikkei
kegyetlenek és rosszindulatúak voltak. És meg kell hagyni:
nagyon szórakoztatóak is.
A csodával volt határos, hogy állítólag még senkinek sem
sikerült kiderítenie, ki is ő valójában – holtbiztos, hogy legalább a
fele azoknak, akiket a blogjában nevetségessé tett, legszívesebben
megölte volna. A többiek pedig (legalább) minden haja szálát
egyenként húzkodták volna ki. Viszont ha hinni lehet a
kommenteknek, rengeteg rajongója is volt.
„Ne is próbáljátok kitalálni, ki vagyok, eddig még senkinek
sem sikerült!” – számomra ez úgy hangzott, mint egy személyes
provokáció. A rejtvényeknek és a titkoknak egyszerűen nem
tudtam ellenállni. Mindenesetre a „Secrecy” név mögött
olyasvalaki rejtőzött, aki közel állt Florence-hez és Graysonhoz,
mert csak így tudhatott anya és Ernest terveiről. Ráadásul ezt is
csak tegnap este óta tudhatta. Vagy lehet, hogy egyszerűen csak
véletlenül kihallgatott egy beszélgetést? Titkos informátorai
voltak? Értett a modern lehallgatási technikához? Hozzá tudott
férni a privát e-mailekhez?
Valaki a vállamra tette a kezét, mire összerezzentem. Annyira
el voltam mélyülve, hogy nem vettem tudomást a szemem
sarkából érzékelt mozgásokról.
Nagy megkönnyebbülésemre azonban nem Persephone volt
az, aki a nyomomra bukkant, hanem Grayson. Akiről most már –
hála Secrecynek – tudtam, hogy kiválóan kosarazik, a „reflexx”
nevű iskolaújság helyettes főszerkesztője, és tavaly egy Maisie
Brown nevű lány szívét törte össze, mert helyette Florence
legjobb barátnőjével, Emily Clarkkal ment el az őszi bálra. (Ah!
Ez biztosan az az Emily volt, akinek pattanásos a bátyja – lassan
kezdtem átlátni a dolgokat.)
– Helló! – súgta oda.
– Helló! – súgtam vissza.
Aztán észrevettem, hogy nem egyedül érkezett.
Valamivel hátrébb épp az alulexponált Jasper ült le egy asztal
szélére, mellette pedig Henry támaszkodott karba tett kézzel az
egyik könyvespolcnak.
Egy másodpercre mintha visszatértem volna az álmomba, és
már láttam is magamat, amint lepottyanok a cédrusfáról,
közvetlenül a lábuk elé. Az imént még egy gyöngybagoly
voltam, komolyan.
A karom szerencsére a jegyzetfüzetemen pihent, így Grayson
nem tudta elolvasni, amit felírtam, viszont a monitor nem kerülte
el a figyelmét.
– Talán nem tetszik a lesifotód? – kérdezte még mindig
suttogva. – Neked még szerencséd volt… engem egyszer egy
jégcsappal az orromon kapott le a csaj.
Nem bírtam ki kuncogás nélkül. Azt a képet még feltétlenül
meg kell keresnem. Jasper és Henry leplezetlenül bámultak
minket, de amíg suttogtunk, legalább nem hallották, mit
beszélünk. Becsuktam a jegyzetfüzetet, és rákönyököltem.
– Honnan tudod, hogy Secrecy csaj? – kérdeztem.
Grayson megvonta a vállát.
 – Hát, mert egy fiú aligha tárgyalná ki ilyen részletesen a báli
ruhák csipkéit meg fodrait.
– Kivéve, ha direkt azért csinálja, hogy megtévesszen.
– Erre még nem is gondoltam. – Megvakarta az orrát, és
észrevettem, hogy eltűntek a csuklójára írt szavak. Nyilván
tényleg csak filctoll volt. – Amúgy mit csinálsz itt?
– Elbújok Persephone Porter-Peregrin, az új legjobb
barátnőm elől. És te?
– Mi ohm… Ezek itt egyébként az én legjobb barátaim.
Jasperrel és Henryvel, azt hiszem, már megismerkedtél. – Itt
felsóhajtott. – Ő pedig Arthur.
Valóban. Henry és Jasper mögött felbukkant Arthur.
– Nyugodtan beszélhetsz hangosan is – mondta. – A jóságos
Miss Cooper épp ebédszünetet tart, és ránk bízta a könyvtárat. –
Arthur mosolyogva elindult felénk. Henry és Jasper elhagyták
megfigyelőállásukat, és szintén közelebb jöttek.
– Szia! Te biztosan Grayson új húga vagy. Liv, ugye?
Bólintottam. Istenem, tényleg ő volt a félteke legszebb pasija,
Secrecynek igaza volt. Azok az aranyszínű angyali fürtök! Ezzel a
frizurával mindenki más úgy nézett volna ki, mint egy lány, de
hozzá tökéletesen illett. Így, nappali fényben egy cseppet sem
tűnt ijesztőnek, épp ellenkezőleg. Rövid távú memóriám
személyleírássá formálta a Tittle-Tattle Blogon olvasott
információt, ami mindjárt meg is jelent lelki szemeim előtt
közvetlenül Arthur feje mellett:

Arthur Hamilton, tizennyolc éves. A kosárlabdacsapat

kapitánya. (Táv-)kapcsolatban Anabel Scottal. Kedvenc
tantárgyai a sport és a matematika. Kedvenc színe: kék.
Figyelmeztetés verekedés miatt előző télen. Apja egy nagy brit
reklámcég ügyvezető igazgatója. Saját mozija van otthon.

– És… hogy tetszik a Frognal?

– Elég… érdekes itt – mondtam.
– Épp most fedezte fel a Tittle-Tattle Blogot – jegyezte meg
Grayson.
Arthur felnevetett.
 – Igen, valóban az érdekes a legjobb szó rá. – Váltott egy
gyors pillantást Henryvel, aki ismét karba tette a kezét, és
nekidőlt az egyik polcnak. Úgy tűnt, kedveli ezt a testtartást.
Mostanra róla is eltároltam egy rakás információt:

Henry Harper, 17 éves. Bedobó a Frognal Flamesnél. Egy

prominens londoni üzletember harmadik házasságából született
fia. Örökségén egy seregnyi testvérrel és féltestvérrel kell
osztoznia, ha egyáltalán megmarad valami, mivel az apa tavaly
télen megint szerelmes lett, mégpedig egy bolgár
fehérneműmodellbe/call-girlbe, akit szeretne a négyes számú
feleség szerepkörében látni. Kitűnő jegyek. Egy St. Andrews-i
ösztöndíj várományosa. Jelenleg szingli. Szép, szürke szeme
van. Már megint olyan furcsán néz.

Gyorsan elkaptam a pillantásomat, és úgy tettem, mintha ki

kellene keresnem valamit a mappámból. Valahányszor Henry
rám nézett, mindig az volt az érzésem, hogy olvas a
gondolataimban.
– Szereted a kosárlabdát, Liv? – érdeklődött Arthur. –
Rendezünk egy kis szezonnyitó bulit szombat este nálunk,
odahaza… Jó lenne, ha Grayson magával hozna. Akkor máris
megismerkedhetnél néhány emberrel. És van egy kis medencénk
is, szóval hozd el a bikinidet, ha szeretsz úszni!
Bizalmatlanul hunyorogtam. Vajon komolyan gondolta?
Hiszen még csak most ismert meg.
– Na, mit gondolsz…? Eljössz?
Másrészt viszont… miért ne lehetne valaki egyszerűen csak
kedves? Azonkívül sürgősen meg kellett néznem a saját moziját.
– Ha Grayson magával visz, szívesen – feleltem tehát.
– Először természetesen meg kell kérdeznünk az anyukádat –
szólt közbe Grayson. Majd a barátaihoz fordulva így folytatta: –
Eléggé szigorú, ami a kimenőt illeti.
Mi van? Anya egy cseppet sem volt szigorú, épp ellenkezőleg.
Folyton arról mesélt, mi mindent csinált már az én koromban.
Még Pretoriában is, ami pedig nem veszélytelen terep, addig
maradhattam ki hétvégén, ameddig csak akartam. Szerencséjére
soha nem akartam sokáig maradni.
 – Öhm, igen – mondtam, és kérdő pillantást vetettem
Graysonra. Miért állított ilyesmit? – Az anyukám különösen…
szigorú.
– Szerintem az jó dolog – jegyezte meg Jasper. – Lányoknál.
Mielőtt bárki megfejthette volna, mit ért ez alatt,
becsengettek a következő órára.
– Ez csak egy ártatlan buli – mondta Arthur, mialatt én
összeszedtem a holmimat, és felálltam. – Anyukádnak biztosan
nem lesz kifogása ellene.
Nem, épp ellenkezőleg, tök lelkes lesz, hogy ilyen gyorsan be
tudtam illeszkedni. És ráadásul az iskola legnépszerűbb
bandájába. Ez végre valami más volt – és annyival jobb, mint
amikor a fejemet belenyomták a vécébe!
– Azonkívül a vadonatúj, felelősségteljes bátyád kísérne el,
aki vigyáz rád – mondta Henry.
– Elég jól tudok vigyázni magamra – feleltem.
– Úgy van! – bökte ki Jasper kuncogva. – Hiszen tudsz
kungfuzni.
Már éppen indulni készültem, most azonban földbe
gyökerezett a lábam. Tessék?
Jasper most még hangosabban kuncogott.
– Miért néztek olyan furán? Hiszen ő maga mondta a
temetőben, már nem emlékeztek? Vagy ez most megint olyan,
mint az éjjeliőr?
A többiek tényleg furán néztek rá, kivéve Henryt, aki viszont
engem bámult. Sokkal figyelmesebben, mint szerettem volna.
Próbáltam semleges arcot vágni, de attól tartok, nem sikerült
valami jól. Az egész testem lúdbőrzött. Ez lehetetlen… ez nem
lehet.
– Milyen temetőben? – kérdeztem jócskán megkésve.
– Á, ne hallgass rám! – mondta Jasper vidáman. – Folyton
csak butaságokat beszélek.
– Bizony – fűzte hozzá Grayson féloldalas vigyor kíséretében,
Arthur pedig a szemét forgatta, és nevetett. Csak Henrynek nem
rándult egy arcizma sem.
Oké. Semmi pánik. Később is ráérek gondolkodni. Először is
el kell tűnnöm innen.
 – Mennem kell. – Nem vettem tudomást Henry átható
pillantásáról. A hónom alá kaptam a holmimat, és már rohantam
is az ajtó felé. – Dupla spanyolórám lesz.
– Que te diviertas – hangzott fel Arthur hangja a hátam
mögött.
– Később találkozunk – motyogta Grayson, és az utolsó
dolog, amit hallottam, mielőtt a könyvtár ajtaja becsapódott
mögöttem, és hisztérikusan levegő után kezdtem kapkodni,
Henry hangja volt, aki ezt mondta:
– Jas, tényleg nem kéne többször kiszolgálnod magad anyád
gyógyszeres szekrényéből.
 12.

J ól van, gondoltam, ideje még egyszer, teljes nyugalomban

megvizsgálni a tényeket. Volt egy zavaros álmom, ami a
Highgate temetőben játszódott és egyfajta szellemidézést foglalt
magában, melynek során szerencsétlen módon egy lángoló
boszorkányszög közepén lévő oltáron landoltam. Eddig is elég
bolond történet. De semmi esetre sem szokatlan. Csak az volt
szokatlan, hogy Jasper emlékezett valamire, amit én ebben az
álomban mondtam. Nem, inkább azt mondanám rá, hogy ez
lehetetlen. Jasper nem álmodhatta ugyanazt, mint én. De akkor
honnan tudta, mit mondtam álmomban a temetőben? Mit is
mondogatott mindig Sherlock Holmes? Ha sikerült kizárni a
lehetetlent, akkor ami megmaradt, az az igazság, bármilyen
valószínűtlenül is hangzik. Csakhogy mi marad meg, ha a
lehetetlent nem lehet kizárni?
De nem csak ez a megjegyzés lepett meg. Már reggel volt egy
olyan fura érzésem, amikor Jasper a hajamról fecsegett, aztán
meg az a dolog Henry nevével. És mi volt Christina Rossettivel és
Grayson „tetoválás”-ával – vajon minden csak a különös véletlen
és az én zseniális tudatalattim műve? Aligha.
Nem, ez teljesen kézenfekvő volt: ezzel az álommal valami
nem stimmelt. Nemcsak hogy szokatlanul világosan emlékeztem
mindenre, hanem olyan dolgokról is álmodtam, amikről nem is
tudhattam, olyan helyekről, ahol még sose jártam – és ami a
legrosszabb: nem egyedül álmodtam mindezt. És pontosan itt
volt a gyöngybagoly elásva: Grayson barátainak érdeklődése és
Arthur meghívása jólesett ugyan, de már nem hittem abban,
hogy puszta kedvességből tették. Akartak valamit tőlem – és
ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy bájos vagyok. Az
álomhoz annál inkább.
De, mint mondtam, ez lehetetlen volt. Így is gondoltam –
minden egyes gondolatmenet végén ott állt a „lehetetlen” szó,
mint valami áthatolhatatlan fal. Így aztán tizenkét órával később
még mindig nem találtam kielégítő magyarázatot a történtekre,
viszont rettenetesen megfájdult a fejem.
Már órák óta ültem az ágyamban, és féltem elaludni.
Elcsakliztam Lottie iPadjét, de még a mindentudó internet sem
tudta megválaszolni a kérdéseimet. Az álmok épp olyan egyediek
voltak, mint a gondolatok. Vagy, ahogy Cári Gustav Jung, az
internet szerint az álmok és álomfejtés szakértője
megfogalmazta: az álmok a tudattalan lélek pártatlan, a tudat
akarata alól kivont, spontán termékei. Jungnál voltak
úgynevezett archetipikus álmok is, amelyek egy kollektív
tudatalattiból származtak, és ősrégi törzsfejlődésünk és
történelmünk kinyilatkoztatásait ábrázolták. A „kollektív” szó
láttán már kezdtem reménykedni, de ahogy továbbolvastam,
sajnos meg kellett állapítanom, hogy az én temetőálmom csak
nagy jóindulattal sorolható be az archetipikus álmok közé – már
csak azért is, mert hiányoztak az archetípusok. Nem találkoztam
idős férfival, nem ereszkedtem le a földbe fúrt lyukba, nem
szerepelt benne folyóvíz… És ami az emberiség ősi tudásából
származó üzeneteket illeti – ebben az álomban ilyesmi sem
igazán fordult elő.
Minél több idő telt el, annál céltalanabbul ugráltam egyik
weboldalról a másikra. A kereső kidobott egy Rilke-verset.

„És azt mondják, az élet álom: nem az;

nem álom csupán. Az álom az élet része.
Egy zavaros rész, melyben az arc és a lét
összeakaszkodó, sűrű fonadék (…) ”
 Igen, teljesen egyetértek, Rilke a szívemből szólt, különösen,
ami a „zavaros rész”-t illeti. Ásítottam. Egyszerűen lemerültem,
mint ahogy az iPad aksija is. Épp akkor lehelte ki a lelkét, amikor
az „ajtó” és az „álmok” címszavakat beírva egy asztalosműhely
honlapján találtam magam. „Ha Ön nem elégszik meg a
barkácsáruházak kínálatával – mi elkészítjük álmai ajtaját.”
Felhúztam a térdemet az államig, és átöleltem a karommal.
Lehet, hogy egyszerűen csak elment az eszem? Ez legalább
logikus magyarázat lett volna… márpedig én nagyon vágytam egy
logikus magyarázatra.
És alvásra. Amikor még egy kicsit elgondolkodtam…
Nyilván még ültömben elaludtam, mert másnap reggel,
amikor Miával a buszmegállóba igyekeztünk, sajnos nem
emlékeztem rá, hogy éjjel lett volna még akár egyetlen épkézláb
gondolatom is. Az álmaimra is alig emlékeztem, csak arra, hogy
csupa összefüggéstelen zagyvaság volt, és hogy szerepelt bennük
egy villamos meg medvék. Közvetlenül az előtt, hogy felébredtem
volna, álmomban meglátogattam Gertrude nénikémet
Bostonban, halászlevet kellett ennünk, Emma Watson is ott volt,
és az én szemüvegemet viselte. Mintha mindez még nem lett
volna önmagában is elég különös, Gertrude néni étkezőjének kék
és arany színű tapétával borított falán megjelent az előző
álmomban szereplő zöld ajtó a gyíkos ajtógombbal. Úgy tűnt, ez
nagyon bosszantja Gertrude nénit. Többször is elmondta, hogy az
ajtó sehogy sem illik az ő színkompozíciójához, és hogy legyek
szíves megenni a tintahalakat is, máskülönben hiába pusztultak
el. És ekkor felébredtem.
– Ez tényleg különleges eset. – Mia a járdalapok közti fugákat
ugrálta át. Kimondottan jó kedve volt. És velem ellentétben
nagyon is ébren volt. – De ez a Secrecy már nem sokáig marad
névtelen, mert Mia Silber nyomozó most a kezébe veszi a dolgot.
A Tittle-Tattle Blog felfedezése tegnap Miát még nagyobb
izgalomba hozta, mint engem. Ő legalább annyira odavolt a
titkokért, mint én, és Secrecy valóban nagy kihívás volt a velünk
született kíváncsiságunk számára.
Néhány méterre előttünk egy piros emeletes busz fékezett le,
és Mia már futott is, miközben én még a busz számát
ellenőriztem.
 – Nem kellene megvárnunk a 603-ast?
– Nem, a 210-es ugyanabba az irányba megy – jelentette ki
Mia, aki addigra már fél lábbal fent volt a buszon.
– Mennyire vagy biztos benne?
– Hetven százalék – mondta Mia könnyedén. – Gyere már!
Most odafent szeretnék ülni.
Nagyot sóhajtva követtem a busz belsejébe, majd fel a
lépcsőn, ahol a húgom angolna módjára elsiklott egy kalapos férfi
mellett, hogy lefoglaljon nekünk két ülőhelyet legelöl.
– Megöllek, ha rossz buszra szálltunk! – fenyegettem meg.
– Kicsit jobban meg kellene bíznod Mia Silber nyomozóban.
– Mia elégedetten kinyújtotta a lábát. – Karácsonyig megoldom
az ügyet – jelentette ki ünnepélyesen. – Lehetsz az
asszisztensem. És a csalimadaram, természetesen.
– Nem is tudom, Mia Silber nyomozó… szerintem Secrecy
nem ma jött le a falvédőről.
– Én sem. – A busz elindult, és a kilátás innen elölről tényleg
nagyszerű volt. Olyan érzésem támadt, mintha magasan az
aszfalt felett lebegnénk.
– Eddig legalábbis senkinek sem sikerült elcsípnie.
– Na, igen, de Secrecy sem tévedhetetlen – felelte Mia. – Apa
foglalkozását illetően például rendesen melléfogott.
– Igen, azon én is csodálkoztam. Lehet, hogy él egy olyan
híres atomfizikus, akinek a vezetékneve megegyezik a miénkkel?
– Nem! – Mia ravaszkásan elvigyorodott, és gyorsan
körbenézett a buszon. Azután odahajolt hozzám, és a fülembe
súgta: – Az atomfizikus az én ötletem volt. Azt meséltem
Daisynek, hogy a kínai titkosszolgálat érdeklődik apa munkája
iránt. Ez valahogy érdekesebbnek tűnt, mint a valóság.
Nevetnem kellett.
– Aha… akkor talán Daisy Dawn lenne Secrecy?
– Nem, te butus, hiszen ő még csak tavaly óta jár a Frognalra,
a blog viszont már három éve működik. De tutira továbbadta.
Valakinek, aki pedig elmesélte Secrecynek. Jaj, alig várom, hogy
kipakolhassam a detektívkészletemet tartalmazó kartondobozt!
Gondolj csak bele, milyen hasznos lesz majd a golyóstoll a kis
beépített kamerával…
 A húgom tényleg elemében volt. Na, a lényeg, hogy legalább
egyikünk boldog volt. Én a magam részéről továbbra is össze
voltam zavarodva. Egyrészt megkönnyebbültem, hogy éjszaka
nem történt semmi különös, másrészt – legnagyobb
csodálkozásomra – kissé csalódott is voltam. Mert bár
pirkadatkor sem találtam az ügyet kevésbé rejtélyesnek, de
bármilyen félelmetes volt is az egész – álmomban igazán választ
kaphattam volna a kérdéseimre.
 13.

I skola után Miát vártam a kapuban, és a diákokat figyeltem,

akik sötétkék egyenruhájukban kitódultak az utcára. Vajon
Secrecy is köztük volt, és titokban fényképeket készített? A
biztonság kedvéért a lehető legelőnyösebb pózban nekidőltem az
egyik kerítésoszlopnak, és finom mosolyt erőltettem az arcomra.
Semmi sem lehet rosszabb, mint ha az embernek épp nyitva van
a szája vagy durcás arcot vág, amikor lefotózzák, kivéve talán, ha
még a nyála is folyik.
Megigazítottam a szemüvegemet. Kellemesen eseménytelenül
telt a nap, nem értek felkavaró élmények, nem kellett
találkoznom olyanokkal, akikről álmodtam, nem tett rólam
említést a Tittle-Tattle Blog, és nem volt időm olyan dolgokon
tépelődni, amelyek lehetetlenek voltak. Még Persephone sem
tudott sokáig idegesíteni, szerdánként ugyanis csak két közös
óránk volt. Úgy döntöttem, a szerdát most azonnal a kedvenc
hétköznapommá fogom kinevezni.
Megfigyelőhelyemről láttam, amint Arthur és Jasper
elhagyják az iskola épületét, szorosan mögöttük Henry, aki
Florence-szel és egy másik lánnyal szemmel láthatólag izgalmas
beszélgetést folytatott. Henry ugyan egy pillanatra felém nézett,
de a nagy tömegben mintha nem igazán vett volna észre. Fél
perccel később, amikor lassan elapadt az áradat, és már csak itt-
ott sétált ki egy-egy diák a kapun, megjelent Grayson. Lesütött
szemmel tolta el a biciklijét közvetlenül mellettem, és
összerezzent, amikor odaköszöntem neki.
– Ó… te vagy az – felelte nem túl lelkesen.
Kicsit megsértődtem a reakcióján.
– Igen, én. Biztosan szuper lesz, hogy mostantól közös
fürdőszobát használunk. – Egyik lábamról áthelyeztem a
testsúlyomat a másikra. Milyen jó, hogy ezt a bájos, mégis laza
testtartást vettem fel!
Grayson megállt, és alaposan körülnézett. Nagyon alaposan.
Túlzottan is alaposan.
– Tiszta a levegő, a kínai titkosszolgálat mára befejezte –
mondtam körülbelül húsz másodperc elteltével, mire Grayson
végre felhagyott a terep pásztázásával.
– Öhm, Liv, nincs nálad véletlenül az a kapucnis pulcsi, amit
kölcsönadtam? Szeretném visszakapni.
– Persze, természetesen. – Kissé ideges lettem. Talán nem
volt neki másik, amit felvegyen? – És nem, nincs nálam
véletlenül. De úgyis találkozunk szombaton Arthur buliján, akkor
majd visszaadom, frissen mosva és vasalva.
Grayson megint körülnézett.
– Szóval, ami a szombat estét illeti – mondta azután. –
Nekem jobb lenne… tudod… Mondhatod egyszerűen azt is, hogy
anyukád megtiltotta, hogy elgyere Arthur bulijára.
Erre még jobban megsértődtem.
– De miért tenném?
– Mert… mert én… – Grayson zavarában a számomra
időközben megszokottá vált mozdulattal végighúzta a kezét a
homlokán, és úgy nézett rám, mintha azt remélné, hogy majd én
befejezem helyette a mondatot.
De ennyire azért nem akartam megkönnyíteni a dolgát.
Szomorú arcot vágtam.
– Nem akarod, hogy elmenjek?
Bólintott.
Micsoda egy bunkó!
– Hát, akkor nincs mit tenni – mondtam, és megvontam a
vállam.
 Csak az a helyzet, hogy anya rettenetesen örült, hogy te és a
barátaid olyan kedvesek vagytok hozzám. – Anya tényleg
pontosan azt mondta, amire számítottam. „Ó, milyen bájos ötlet
Graysontól és a barátaitól! És természetesen el kell fogadnod a
meghívást. Annyira örülök, hogy ilyen gyorsan sikerült
beilleszkedned!”
Grayson furcsa horkantást hallatott.
– Annyira nem is vagyunk kedvesek, tudod? Jobban teszed,
ha távol tartod magad tőlünk. – Azzal felszállt a biciklijére.
– Rendben, átadom anyának – mondtam, és kissé
alattomosan még hozzátettem: – De talán jobb lenne, ha te
magad magyaráznád meg neki.
Úgy tűnt, ez a gondolat egyáltalán nem volt ínyére
Graysonnak. Minden volt, csak boldog nem.
– Ne feledkezz meg a pulcsimról! – szólt még hátra,
miközben elhajtott. – Jó lenne, ha holnap visszakaphatnám.
Nem muszáj kimosni.
– Okéééé – mondtam elnyújtva.
– Ez meg mi volt? – Mia úgy bukkant fel a fal mögül, mint
valami keljfeljancsi. Most már ketten bámultunk Grayson után. –
Először olyan kedvesen viselkedik, aztán meg nem akar magával
vinni téged a buliba? A helyedben most már csak azért is
elmennék.
– Igen, teljesen igazad van – értettem egyet. – Micsoda egy…
– A megfelelő szót kerestem.
– …idióta! – vágta rá Mia, és belém karolt. Így ballagtunk el a
buszmegállóig.
– Hogy telt a napod? – érdeklődtem.
– Tulajdonképpen egész jól. Bár ezek a csajok kezdenek az
idegeimre menni. Most komolyan, ha valaha egyszer ilyen
cicababa leszek, aki egy pasas miatt megszabadul az agyától, és
az iskolai füzeteibe már csak szívecskéket firkál, akkor inkább
lőjenek le!
– Emlékeztetni foglak rá.
– Komolyan mondom! Annyira örülök, Liwy, hogy mi
immunisak vagyunk a fiúkra.
– Talán nem egészen immunisak, de legalábbis nehezen
kapunk lángra – ismertem el. Kénytelen-kelletlen. Ha valaki,
hozzánk hasonlóan, minden évben máshová költözik, óvatosnak
kell lennie a szerelemmel, különben búcsúzáskor összetörik a
szíve. Kinek volt arra szüksége? – De anyának talán igaza van, és
majd egyszer, ha eljön az igazi…
– Akkor majd szépen megvárja, amíg leérettségizem!
Oldalba bokszoltam Miát.
– Biztosan Gertrude néni is mindig ezt mondta – próbáltam
ráijeszteni. – És nézd meg, mi lett belőle!
– Na és? Én tutira nem fogok négy macskával lakni egy
borzalmas házban és térítőkét horgolni! Ehelyett híres
magándetektív leszek, és a világ legérdekesebb ügyeit fogom
megoldani.
– Talán kezdhetnéd azzal, hogy elmagyarázod nekem, miért
akarja Grayson feltétlenül visszakapni a pulóverét.
Még mindig vérig voltam sértve.
– Talán az a szerencsepulcsija – gondolkodott hangosan Mia.
– Vagy elrejtett benne egy szerelmes levelet. Vagy egyszerűen
csak idióta.
– Igen. Attól tartok, tényleg az. – És ezért legszívesebben
magamnál tartottam volna a kapucnis pulcsit, merő aljasságból.
Csak este jutott eszembe, amikor belebújtam a hálóingembe,
és megláttam Grayson pulcsiját az aranyszínű kárpittal bevont
padon az ágyam előtt, hogy valami másról lehet szó. Hogy
Graysonnak egészen különleges indoka volt arra, hogy ilyen
sürgősen visszakövetelje a ruhadarabot. A kezembe vettem, és
beletemettem az arcomat. Minden megvolt benne, ami egy
kedvenc pulcsihoz kell: vastag, puha pamut, belülről bolyhos. És
még mindig Grayson-illata volt egy kicsit, pontosabban Grayson
mosóporának az illatát lehetett rajta érezni.
A zsebei üresek voltak, és a biztonság kedvéért a szegélyét is
végigtapogattam. Semmi.
Talán… őrült gondolat volt, de két nappal korábban rajtam
volt éjjel a pulcsi az ágyban, és aztán álmomban találkoztam a jog
szerinti tulajdonosával. Lehetséges, hogy Grayson ezért akarta
hirtelen annyira visszakapni? Vajon volt összefüggés a pulcsi és
az álom között? Mindegy, bármilyen furcsán is hangzott, aznap
éjjel feltétlenül újra viselni akartam a pulcsit. Csak hogy
kiderítsem, mi történik.
És azt, hogy történik-e egyáltalán valami.
 14.

A zöld ajtó egy szürke, lepukkant sorházakkal teli sivár utcán

fénylett fel előttem. Fogalmam sem volt, addig mit
álmodtam, de abban a pillanatban, amikor megláttam az ajtót,
épp egy biciklin ültem, és egy súlyosan megrakott utánfutót
kellett magam után vonszolnom. Hegynek fel.
Az ajtó! Legutóbb a temetői álomba vezetett.
Anya megelőzött. Ő is egy utánfutós kerékpáron pedálozott.
– A fáradtság nem mentség – kiáltott oda nekem.
– Mit keresünk itt? – kérdeztem.
– Költözünk – szólt át anya a válla fölött. – Mint mindig.
– Értem. – Lefékeztem, aztán leszálltam a bicikliről, hogy
közelebbről szemügyre vegyem a zöld ajtót. Igen, kétségkívül
ugyanaz az ajtó volt, mint legutóbb, az, amelyik Gertrude néni
étkezőjében is felbukkant. Hirtelen a napnál is világosabb volt:
ha a végére akarok járni ezeknek a titokzatos álmoknak, ki kell
nyitnom. És be kell mennem rajta.
Ha lenne hozzá bátorságom.
– Csak semmi lazsálás, egérkém! – kiáltotta anya. – Tovább
kell mennünk! Mindig tovább és tovább.
 – Ma nélkülem – jelentettem ki. A gyíkot formázó ajtógomb
meleg volt, amikor elfordítottam. Mély lélegzetet vettem, és
beléptem.
– Olivia Gertrude Silber! Azonnal visszajössz! – hallottam
még anya hangját, mielőtt egyszerűen becsaptam az orra előtt az
ajtót. Mint legutóbb, most is egy folyosón találtam magam, amely
mintha a végtelenbe nyúlt volna. Izgatottan vettem szemügyre a
megszámlálhatatlanul sok ajtót. Olyanok voltak, mint egy adventi
naptár ablakocskái, és épp olyan egyediek is a méretük, a
formájuk és a színük tekintetében. Voltak egyszerű, fehérre
mázolt szobaajtók, modern bejárati ajtók, és volt néhány olyan is,
amelyik leginkább liftajtóra emlékeztetett mindenféle ciráda
nélkül. Egyik-másik ajtó akár egy bolt bejárata is lehetett volna,
vagy éppen valamelyik vár vagy kastély pompás díszkapuja. A
szemközti, rikítóan piros ajtó mintha új lett volna, legalábbis
nem emlékeztem rá, hogy legutóbbi látogatásomkor itt láttam.
Nagyon feltűnő, jellegzetes ajtó volt, hivalkodó, aranyból készült,
korona alakú ajtógombbal. Grayson ajtaját, ami közvetlenül az
enyém mellett volt, csak akkor fedeztem fel, amikor elindultam a
folyosón. Ezek az ajtók tehát nyilvánvalóan változtatták a
helyüket, egyfajta „Komámasszony, hol az olló”-t játszva.
Grayson ajtaja mellett megpillantottam egy világosszürkére
lakkozott, üvegbetétes ajtót. Az üvegen cikornyás betűkkel ez állt:
„Matthews Holdfény Antikváriuma – könyvek az élethez. Nyitva
tartás: Éjféltől pirkadatig.” Csábítóan hangzott. Egy pillanatra
kísértésbe estem, hogy lenyomjam a kilincset, és belülről is
megnézzem magamnak az antikváriumot, de akkor eszembe
jutott, miért is vagyok itt, és továbbmentem Grayson ajtajához.
Most is épp úgy nézett ki, mint a legutóbbi álmomban, Spencerék
bejárati ajtajának pontos mása volt. Rettegett Freddy
kiterjesztette a szárnyát, és csipogni kezdett:
– Itt csak az léphet be, aki háromszor elmondja a nevemet
visszafelé.
– Ydderf, Ydderf, Ydderf – mondtam, mire Freddy ismét
összecsukta a szárnyát, és oroszlánfarkát a lábai köré
kanyarította.
– Ezennel bebocsátalak – csipogta ünnepélyesen.
 Haboztam. Valahogy az volt az érzésem, hogy jobban fel
kellene vérteznem magam az ellen, ami rám vár. Talán magam
elé kellene képzelnem Lottie bárdját az előző álomból. Vagy
legalább bele kellene álmodnom egy éles kést a zsebembe. Vagy
fokhagymafüzért akasztani a nyakamba, vagy…
– Mire vársz? – érdeklődött Rettegett Freddy.
– Megyek már. – Arra gondoltam, hogy ha túl veszélyessé
válik a helyzet, még mindig bármikor felébredhetek. Ez a múltkor
is sikerült. (És ezúttal a biztonság kedvéért párnákat tettem a
padlóra, az ágyam mellé.) Nagy levegőt vettem, és beléptem.
Sötétség és a temető kísérteties csendje helyett reflektorfény,
zsivaj és fémes csörömpölés fogadott. Ahogy léptem, a lábam
alatt egyszer csak nem volt szilárd talaj, elveszítettem az
egyensúlyomat, és belekapaszkodtam az első emberbe, aki a
kezem ügyébe került. Egy vörös hajú lány vállát fogtam meg.
– Vigyázz! – mondta, de azután nem méltatott figyelemre,
hanem előrehajolt, és teli torokból ordítani kezdett: – Ez
szabálytalan volt, spori! Nem látsz a szemedtől?
Sikerült visszanyernem az egyensúlyomat, és kíváncsian
körülnéztem. Aha… egy sportcsarnok. Egy zsúfolásig megtelt
lelátó lépcsőjén álltam. Előtte, a pályán épp egy kosárlabdameccs
zajlott, és nem volt nehéz kitalálni, hogy a fekete-vörös trikós
fiúk csapata a Frognal Flames. Arthur épp elkapta Grayson
passzát, továbbadta Henrynek, ő ügyesen kicselezte ellenfelét,
majd odadobta a labdát Jaspernek, aki közvetlenül a palánk alatt
felugrott, és fölényesen a kosárba pottyantotta azt. A nézők
ujjongtak. Az eredményjelző tábla szerint a Frognal Flames
vezetett tizennyolc ponttal. Úgy festett, elsöprő győzelmet fognak
aratni. Két néző készségesen oldalra húzódott, amikor leültem az
első sorba, közvetlenül a cserejátékosok padja mögé. Amikor
hátrafordultam, a lépcső tetején még mindig láttam Grayson
ajtaját. Rajtam kívül viszont senkit nem zavart, hogy a
tornacsarnok falának közepén ott virít egy ház bejárati ajtaja.
Rólam sem vett tudomást senki, mintha teljesen normális dolog
lenne mezítláb és hálóingben megjelenni egy kosármeccsen. Bár
nem tudtam pontosan, mire számítottam, de éreztem, ahogy
szétárad bennem a megkönnyebbülés. Ez itt mindenképpen
kellemesebb hely volt, mint egy temetői éjszaka hátborzongató
szellemidézéssel fűszerezve. Szinte már fesztelenül figyeltem a
játékot. Eleinte nem úgy nézett ki, hogy az ellenfélnek egy
hajszálnyi esélye is lenne a nagyszerűen szereplő Frognal
Flamesszel szemben, de azután Grayson sorozatosan rossz
passzokat adott, és elveszítették a labdát, az ellenfél pedig
felzárkózott. Nem sokat értettem a kosárlabdához, de amennyire
meg tudtam ítélni, Grayson hirtelen rettenetesen rosszul kezdett
játszani. Nem találta el a kosarat, eladta a labdákat, és egyik
amatőr hibát követte el a másik után. A nézők kifütyülték. Valaki
ezt kiabálta: „Spencer, te kétbalkezes! Menj haza!”, és bedobott
egy kólásdobozt a pályára. Grayson halálosan boldogtalannak
tűnt, de ennek ellenére továbbra is rendre elbénázott minden
mozdulatot. Az ellenfél szurkolói kurjongattak, és ezt kiabálták:
„Az ötös játékos velünk van!” Tényleg rémes volt nézni. De csak
amikor már 63:61-re vezetett az ellenfél, akkor kért időt a
Frognal Flames edzője, és cserélte le Graysont egy másik
játékosra. Hűvös arckifejezéssel fogadta, amikor Grayson
csüggedten lebaktatott a pályáról. A nagy lárma közepette nem
hallottam, mit mondott Graysonnak, de az arcára volt írva a
megvetés. Graysont a sírás kerülgette, és szemmel láthatólag
bocsánatot akart kérni, de az edző már elfordult tőle, hogy
taktikai utasításokat kiabáljon be a pályára. Graysont attól fogva
levegőnek nézte.
Úgy tűnt, Grayson nélkül a Flames megint jobban játszik, de
a vezetést nem sikerült átvenniük. Grayson megszégyenülten
huppant le a kispadra, mire a többi, ott ülő játékos elhúzódott
tőle, mintha fertőző betegsége lenne.
Egy törülközőbe temette az arcát.
Bár csak álom volt, őszintén megsajnáltam. Előrehajoltam, és
hátulról megkopogtattam a vállát.
– Hé! Hiszen ez csak egy játék! – próbáltam vigasztalni.
Nagyon lassan emelte fel a fejét, és felém fordult.
– Ez nem csak egy játék – mondta. – Ez a játék. És én
elrontottam.
– Hát, igen… – Ez sajnos igaz volt. Tényleg totál elrontotta. –
De ez akkor is csak egy játék, két gimis csapat játéka.
 – Ahol én kudarcot vallottam. – Pillantása végigvándorolt a
lelátón. – Naná, hogy még neked is végig kellett nézned. És
Emily… ő még csak rám se néz, annyira szégyell.
– Micsoda egy buta liba! – szaladt ki a számon, miközben
követtem Grayson pillantását. – Melyik lány az? A sötét hajú a
kék pulcsiban, Florence mellett? – Hirtelen elhallgattam. – És az
ott csak nem Henry, aki épp lefelé jön a lépcsőn? Egy pillanat! –
Ismét a pálya felé fordultam. Ott Henry épp Jaspernek passzolta
a labdát. Visszanéztem a lépcsőre. Nem, nem tévedés,
egyértelműen Henry volt az, aki nekem integetett. – Grayson?
Lehetséges, hogy Henrynek van egy ikertestvére?
De Grayson megint a törülközőbe temette az arcát, és nem
hallott engem. Vagy legalábbis úgy tett, mintha nem hallana.
Még egyszer ránéztem a kosárlabdamezt viselő Henryre,
majd a farmerben és pólóban határozott léptekkel felém közeledő
Henryre, majd megint vissza, végül megvontam a vállam. Ez
végül is egy álom volt, ahol bármi előfordulhat.
– Bocsánat… odébb tudnátok egy kicsit húzódni? Köszönöm!
– Henry befurakodott a második sorba, és leült közvetlenül
mögém. – Csá, sajtos lány! Tetszik a meccs?
– Ahogy vesszük. Kikaptok – mondtam, mintha teljesen
normális dolog lenne, hogy Henryből két példány létezik. – És ne
hívj többet sajtos lánynak!
Henry végignézte, amint alteregója egy hárompontos dobást
helyez a kosárba, majd elismerően füttyentett.
– Nem is játszom rosszul! – Annyira előrehajolt, hogy a feje
szinte egy magasságban volt az enyémmel. Próbáltam megőrizni
a hidegvéremet. Remek edzés volt a valóságra.
– Oké, sajtos lány. Akkor mostantól inkább Livnek szólítalak.
– Henry hangja egészen halk és mély volt, közvetlenül a fülem
mellett búgott. – Felteszem, Grayson tolta el. Igaz?
Grayson feje előbukkant a törülköző takarásából. Olyan jó
füle lehetett, mint egy hiúznak.
– Totálisan eltoltam – erősítette meg. Úgy tűnt, nem igazán
zavarja, hogy Henryből kettő van. – Csalódást okoztam az
edzőnek, a csapatnak és neked… és Emilynek és Florence-nek és
az apámnak és… hallgasd csak, mit kiabálnak!
Az ellenfél szurkolói még mindig az ő nevét skandálták.
 – Spencer a lúzer tag, a Frognal Frames részvéttáviratokat
kap!
És:
– A Flames tüze kialszik, ha lúzer Spencer bénázik.
Grayson egészen elsápadt.
– Ez aztán tényleg siralmasan rímel! – mondtam.
Henry bólintott.
– A versmérték sehol sem stimmel. Idióták.
Graysont ez nem vigasztalta, megint elbújt a törülközője alá.
Az volt a gyanúm, hogy titokban az egereket itatja.
– Sajnos gyakran álmodja ezt – mondta Henry együttérzően.
– Mit? Hogy egy törülközőbe fújja az orrát?
– Hogy totál csődöt mond a kosárpályán, miatta veszítünk, és
mindenki elfordul tőle.
– Talán történt már ilyen? Úgy értem, a valóságban.
Henry megrázta a fejét.
– Soha! Grayson minden meccsen a lehető legjobb formáját
hozza. Az előző szezonban megsérült a válla, de ő még úgy is
tovább játszott, és szerzett nyolc pontot. De tulajdonképpen mit
keresel te itt?
A kérdés olyan váratlanul ért, hogy át sem tudtam rendesen
gondolni, mit válaszolok.
– Meg akartam nézni a meccset.
Vizsgálódó pillantása kissé kellemetlenül ért. Szélesen
elmosolyodott.
– Mezítláb és hálóingben? És ez nem már megint Grayson
pulcsija, amit viselsz? Megmondtam neki, hogy vegye vissza
tőled. Szerintem egy kicsit nagy rád.
– Te meg kétszer vagy itt… szerintem ez meg kicsit sok –
feleltem leutánozva gúnyos hanghordozását. De titokban
mérgelődtem. Tényleg valami mást kellett volna felvennem. A
hálóing régi volt és csúnya, és fölötte Grayson kapucnis
pulcsijával valószínűleg úgy néztem ki, mintha a diliházból
szöktem volna. Mindenesetre ezen még lehetett változtatni,
hiszen csak egy álom volt. Kicsit összehúztam a szemem, és
amikor kinyitottam, már a kedvenc farmerom, tornacsukám és
egy piros póló volt rajtam I am protected by three invisible
Ninjas felirattal. Ezenkívül felvittem egy kis szempillafestéket és
némi szájfényt.
Nem is volt olyan nehéz.
– Tényleg jó vagy – mondta Henry, és felállt. – Vagy én. Attól
függ. – Félrebiccentett fejjel bámult rám. – Sétálunk egyet?
– De hát nem hagyhatjuk cserben szegény Graysont. –
Különösen most nem, amikor már a Frognal Flames szurkolói is
bekapcsolódtak a gúnyolódó dalok éneklésébe. „Ki az, aki nem
kell? Spencer!”, kiáltozták, meg hogy: „Aki Grayson Spencerben
bízik, az veszélyes vizeken hajózik.” Egészen fent, az utolsó
sorban egy ősz, dauerolt hajú, idős dáma állt Chanel-
kosztümben, aki azt kiáltotta, hogy „Grayson Ernest Theodor
Spencer, mélységesen csalódtam benned!”, és közben dühödten a
magasba emelt egy esernyőt.
Henry felmászott mellettem a padra, és megrázta Grayson
vállát.
– Hé, Grayson! Térj már magadhoz! Ez csak egy átkozott
rémálom.
Grayson levette az arcáról a törülközőt.
– Azt meghiszem – motyogta.
– Nem, most komolyan. Ezt csak álmodod. Vagy tényleg azt
hiszed, hogy Tyler Smith a Hampstead Hornets béna csapatából
be tudna mutatni egy ilyen látványos zsákolást? Nézd csak meg
jobban!
– Na, igen – mondta Grayson kétkedően. – Meccs közben az
ember olykor felülmúlja saját magát…
– De Tyler Smith? Ha száz évig él, akkor sem. – Henry ismét
felegyenesedett. – Tégy meg nekem egy szívességet, és álmodj
valami mást! Valami szépet! De várj, amíg kimegyünk az ajtón!
Rendben?
Grayson tétova pillantást vetett ránk.
– Ez egy álom?
– Hát persze hogy az – mondtam. – Szerinted máskülönben
előfordulhatna, hogy Henryből kettő van?
– Igazad van – ismerte el Grayson. – Ez különös.
– Gyere! – Henry a kezem után nyúlt. – Indulnunk kell, Liv.
– Grayson is velünk jöhet. – A szívem kicsit gyorsabban vert,
és nem tudtam, miért.
 – Az ki van zárva. – Grayson a fejét rázta. – Nem fogok épp
most meglógni! Soha nem hagynám cserben a csapatot! Az gyáva
és becstelen lépés lenne.
– De Grayson, ez itt nem is történik meg valójában. – Ezt már
csak a vállam fölött tudtam hátrakiáltani neki, mert Henry már
húzott magával felfelé a lépcsőn, és borzasztóan nagy volt a lárma
a csarnokban.
– Grayson egyedül is boldogul – nyugtatott Henry.
– De… úgy hangzik, mintha épp meg akarnák lincselni! –
Közben megérkeztünk Grayson ajtaja elé, és én még egyszer
hátrafordultam. – Hallgasd csak!
– Nem vagyok süket.
– Most rögtön máglyára vele, ott van az áruló helye! –
skandálta a tömeg, miközben Henry kitárta az ajtót, és
áttuszakolt rajta a folyosóra. Azután határozottan bevágta
mögöttünk az ajtót, mire egy csapásra elnémult az üvöltözés és a
zaj.
– Te aztán remek barát vagy! – mondtam szemrehányóan.
– Te meg még mindig itt vagy. – Nem tudtam, hogy nekem
mondja, vagy Rettegett Freddynek, aki most kiterjesztette a
szárnyait, és kicsit felborzolta a tolláit.
– Itt csak az mehet át, aki háromszor elmondja a nevemet
visszafelé.
– Jó, jó, talán majd legközelebb, dagi – mondta Henry.
Nyilván elfelejtette elengedni a kezemet, én pedig úgy döntöttem,
nem emlékeztetem rá. Még nem. Ugyanis egész jó érzés volt.
Lopva Henryre sandítottam. A fényviszonyok ezen a folyosón
leginkább egy nyári estére emlékeztettek, amikor a nap épp
eltűnik a horizonton, és már nincs igazán világos, de még nem is
sötétedett be. Sehol nem láttam sem ablakot, sem lámpát, ezért
az sem látszott, egyáltalán honnan jön a fény. Mindenesetre
Henry elég jól nézett ki ebben a megvilágításban. Remélhetőleg
én is, mert ő is behatóan tanulmányozott engem.
– Még mindig itt vagy – mondta megint.
– Ez most jó vagy rossz? És nem kellene visszamennünk,
hogy segítsünk szegény Graysonnak?
– Ne aggódj Grayson miatt! Semmi baja. Holnap reggel már
azt sem fogja tudni, mit álmodott.
 – És mi?
– Épp ezt próbálom kideríteni – felelte, és rám mosolygott. –
Sétálunk egy kicsit?
– De hát már azt tesszük.
Tényleg azt tettük. Egymás mellett ballagtunk a folyosón. Kéz
a kézben. Számomra ez egészen új tapasztalat volt, mind az
álomban, mind a valóságban. Nem volt kifogásom ellene, hogy
még egy ideig folytassuk.
– Remélhetőleg nem bukkan fel Lottie a sarkon, kezében a
bárddal – mormoltam magam elé.
– Micsoda?
– Á, semmi. – Csak most vettem észre, hogy erről a folyosóról
több járat is leágazik, megannyi folyosó sok-sok ajtóval, és mind
végtelenül hosszú. Már rég el kellett volna haladnunk az én ajtóm
előtt, de nyilván megint megváltoztatta a helyét. – Ha az előbb
még Grayson álmában voltunk, akkor most kinek az álmában
vagyunk?
– Érdekes kérdés – felelte Henry, és először azt gondoltam,
hogy nem is fogja igazán megválaszolni a kérdésemet. De azután
hozzátette: – Csak két lehetőség van: ez most az én álmom…
ebben az esetben éppen rólad álmodom. Vagy… – De ekkor
elhallgatott.
– Vagy az én álmom, és akkor én álmodom rólad. – Mégpedig
egy nagyon kedves álmot. Felmosolyogtam rá. – Tudod, mit?
Még sosem fogtam a kezét egyetlen fiúnak sem.
Henry megállt, és hitetlenkedve felvonta az egyik
szemöldökét.
– Tényleg nem?
– Tényleg. – De mivel a hangja olyan kétségbeesettnek tűnt,
gyorsan hozzátettem: – Viszont már smároltam. Tök sokszor. –
Legalábbis álmomban. Egyszer, és ezért még ma is szégyelltem
magam, még Justin Bieberrel is. A való életben szerzett
tapasztalataimat viszont egy kezemen meg tudtam számolni.
Pontosabban két ujjamon.
– Ó, ez megnyugtató – mondta Henry gúnyosan, de az volt a
benyomásom, mintha kissé szorosabban fogta volna a kezem,
miközben továbbsétáltunk.
 – Ez valahogy másmilyen érzés, mint egy normális álom –
mondtam. – Olyan, mint a múltkor a temetőben. Egész idő alatt
tudom, hogy csak álmodom. Ezért is merek olyan dolgokat
mondani, amit máskülönben nem mondanék.
– Ezt nevezik tudatos álmodásnak. Amikor az ember
tudatában van annak, hogy álmodik…
– Tudom, olvastam a neten. De arról nem írtak semmit, hogy
más emberek is álmodhatják pontosan ugyanazt az álmot
ugyanabban az időben.
– Nem, a neten semmit sem fogsz találni erről.
– Akkor hol tudhatok meg róla többet? És hogy függ össze ez
az egész Grayson pulóverével meg ezekkel az ajtókkal? Neked is
van ajtód?
– Hát persze. – Aljas módon csak az utolsó kérdésemre adott
választ.
Némán lépkedtünk egy darabig.
– Megmutatom az ajtómat, ha te is megmutatod a tiédet –
mondta azután.
– Lehet, hogy az ott az anyukámé. – A világosszürke
boltajtóra mutattam, ami már korábban is feltűnt nekem.
– Matthews Holdfény Antikváriuma? Ezt ma látom először.
Csinos.
– Ez tutira anyáé. Még a neve is rá van írva. Mióta elvált,
visszavette a Matthews nevet. És egy ilyen könyvesbolt tök jól
illik hozzá, de ha most bemennék ezen az ajtón, nem egy
antikváriumba jutnék, igaz? Hanem abba az álomba, amelyet
anya épp most álmodik.
– Ha egyáltalán be tudnál jutni…
Megborzongtam.
– Biztosan egész éjjel Ernestről álmodik… pfujjj! Emlékeztess
rá, hogy még véletlenül se menjek be!
Miközben beszéltem, rádöbbentem, milyen abszurd, amit
mondok, de Henry csak nevetett.
– Hát, igen, bizonyos álmokban tényleg nem szívesen
osztozunk másokkal. Jasper álmaiban például általában
meztelenek az emberek... – Ekkor hirtelen megállt. – Ez itt
egyébként az én ajtóm.
 – Hát, ez mókás. Épp az enyémmel szemközt van –
mondtam. – Az előbb még egy piros ajtó állt itt.
– Igen, folyton változtatják a helyüket. Én sem egészen
értem, mi az oka.
Az ő ajtaja az enyémhez hasonlóan inkább antik hatású volt,
de magasabb és szélesebb, mint az enyém, és fekete hajólakkal
volt befestve. Klasszikus, oroszlánfejet mintázó kopogtató volt
rajta, és a szemöldökfába a dream on szavakat vésték, ami kissé
megmosolyogtatott. Csak az volt a különös, hogy egy kulcslyuk
helyett mindjárt három is volt rajta, egymás fölött.
Henry eközben az én ajtómat tanulmányozta.
– Úgy néz ki, mint egy nyaraló bejárata Cotswoldsban –
mondta. – Kivéve a gyíkot. Van valami mélyebb jelentése?
– Honnan tudjam? – vontam meg a vállam. – Neked miért
van annyi zárad?
Nem válaszolt rögtön.
– Nem szeretem a váratlan vendégeket – mondta aztán.
Gondolkodni próbáltam, de nehéz volt logikus
következtetéseket levonni. Talán, mert Henry még mindig fogta a
kezem.
– Ha ezek a bejáratok az álmainkhoz, akkor miért vagyunk
mi idekint? – kérdeztem. – És mi történik épp most odabent
nélkülünk?
– Fogalmam sincs. Feltételezem, hogy nélkülünk semmi sem
történik odabent. De ebben nem lehetünk biztosak. Ez valami
olyasmi, mint a lámpa a hűtőszekrényben…
Hirtelen mindketten összerezzentünk egy becsapódó ajtó
hangjára. Vagy inkább szét. De senkit nem láttunk. A folyosó üres
volt.
– Legjobb lesz, ha most hazamegyünk és… ööö… alszunk még
egy kicsit. – Henry féloldalasan vigyorgott. Elengedte a kezemet,
és előkotort három kulcsot a nadrágzsebéből.
– Miért suttogsz? Nincs itt senki. – Megint abba az irányba
bámultam, ahonnan korábban a zajt hallottuk.
– Azt sohasem lehet tudni. – Henry egymás után elforgatta a
kulcsokat a zárakban, és minden alkalommal, valahányszor a
retesz elmozdult, hangos, fémes kattanás hallatszott. – Aludj jól,
Liv! Klassz volt veled álmodni.
 – Igen. Nekem is tetszett. – Sóhajtva fordultam a gyíkos
ajtógombom felé. Kár, hogy máris vége, gondoltam. Még annyi
kérdésem lett volna. És egyáltalán… – Köszönöm, hogy fogtad a
kezem!
Henry már félig odabent volt, amikor még egyszer felém
fordult.
– Szívesen. Ja, és igen, Liv?
– Hm?
– A te helyedben én nem mennék el Arthur bulijába.
– Ó! – Próbáltam nem kimutatni, hogy megbántódtam.
Először Grayson, és most Henry is.
– Kivéve, ha szereted a kétes kimenetelű, veszélyes dolgokat
– tette hozzá, és rám kacsintott.
Kicsit úgy éreztem, most rajtakapott.
– De most komolyan: ha okos vagy, távol tartod magad
tőlünk. Akkor legfeljebb majd keresünk valaki mást Anabel
helyére.
– De mihez? – kérdeztem, ám addigra már bezárult mögötte
a fekete ajtó, és hallottam, ahogy belülről bezárja. Háromszor.
Ha okos vagy… Hát, buta semmi esetre sem voltam. Ezért
tudtam azt is, hogy azoknak az embereknek, akik olyasmiket
mondanak, mint „Jobb, ha távol tartod magad tőlünk”, van
valami rejtegetnivalójuk. De ezt már korábban is tudtam. Itt több
titok is megfejtésre várt. És a titkok természetéhez egyébként is
hozzátartozik, hogy egy kicsit veszélyesek.
Talán ezért is tűnt úgy, mintha egyszerre lehűlt volna a
levegő. A fény mintha elhalványult volna, az árnyak a folyosón
elmélyültek, és az a kellemetlen érzésem támadt, mintha nem
lennék egyedül. Gyorsan besurrantam a zöld ajtómon, és
becsaptam magam mögött. Egy másodperc sem telt bele, már
kopogtattak is a túloldalról, egészen halkan és finoman, alig
hallatszott többnek kaparászásnál. Valami azt súgta, hogy jobb,
ha nem nézek utána, mi lehet az.
– Hát itt vagy végre, Livvy! – mondta valaki a hátam mögött,
és amikor megfordultam, Miát, Lottie-t és anyát pillantottam
meg Finchley-ék fényárban úszó konyhájában, amint az asztalnál
ülve kártyáztak.
– Hallottátok ezt? – kérdeztem.
 – Mit?
– Hát ezt a furcsa kaparászást a… – Ekkor azonban elakadt a
szavam, mert amikor ismét hátrafordultam, az ajtó eltűnt. A
helyét a konyhaablak foglalta el, körülötte a világ legrondább
skót kockás függönyével.
Valahol megcsörrent a vekker.
 15.

E z az iskolába kell? – érdeklődött Lottie, és a spirálfüzetemre

mutatott.
– Igen – hazudtam, és abban reménykedtem, hogy Lottie
nem olvassa el, amit leírtam.

IDŐ: 2 óra
GRAYSON PULÓVERE: rajtam
EMLÉKEZÉS EGY ÁLOMRA: igen
EMLÉKEZÉS A ZÖLD AJTÓRA AZ ÁLOMBAN: igen
AZ ÁLOM RÉSZLETES LEÍRÁSA:
Árvíz. Lottie, Mia, anya és én egy tutajon haladunk egy
ismeretlen városon keresztül, Buttercup mellettünk úszik.
Megpillantom a zöld ajtót az egyik elárasztott házon. Tudom,
hogy valamiképpen fontos, de nincs kedvem odaúszni hozzá.
A víz hidegnek tűnik. Biztosan vannak benne krokodilok is.

– Szombaton, reggeli előtt? Nem túlzód el egy kicsit?

Aggódom a szemed alatti sötét karikák miatt. – Lottie
megsimogatta a fejem. – Ha nem győződtem volna meg az
ellenkezőjéről, azt hinném, hogy túl keveset alszol. De az nem
lehet, hiszen esténként már tízkor ágyban vagy.
– Így igaz. – Az elmúlt két napban alig vártam, hogy végre
beesteledjen, és lefekhessek. Elhatároztam ugyanis, hogy
önmagamon fogok kísérletezni, és így járok a dolgok végére. Mert
hogy is mondta Sherlock Holmes? „Kapitális hiba felállítani egy
elméletet megfelelő kiindulási pont nélkül. Az ember akaratlanul
is elferdíti a tényeket, hogy igazodjanak az elméletekhez,
ahelyett, hogy az elméletek igazodnának a tényékhez.”
Tehát egyfajta tesztsorozatot indítottam útjára, megvizsgálva
az álmaimat Grayson pulóverével és anélkül. Ehhez beállítottam
a vekkert, hogy óránként csörögjön, és gondosan lejegyeztem
mindent. A tudományos kiértékeléshez most még egyszer
végigolvastam a jegyzeteimet.

IDŐ: 3 óra
GRAYSON PULÓVERE: nincs rajtam
EMLÉKEZÉS EGY ÁLOMRA: igen
EMLÉKEZÉS A ZÖLD AJTÓRA AZ ÁLOMBAN: igen
AZ ÁLOM RÉSZLETES LEÍRÁSA:
A kungfutanárom, Mr. Wu és én sok turistával együtt a
kabinos liftben utazunk Adliswilben, és Mr. Wu azt akarja,
hogy mutassam be a nyakfeszítő emelést egy kövér amerikai
nőn, aki lila pólót visel. Amikor megkérdezem tőle, hogy
teljesen megőrült-e, azt mondja: Konfuciusz szerint a bölcs
elfelejti a sértéseket, mint ahogy a hálátlan is a
jótéteményeket. A zöld ajtó is a kötélpályához tartozik, tehát
a levegőben lebeg. Ennek ellenére átmegyek rajta, és a
folyosóra jutok. Minden nyugodtnak és ártalmatlannak
tűnik. Semmi nyoma félelmetes, kaparászó lényeknek.
Megkeresem Grayson ajtaját, és háromszor elmondom
Freddy nevét visszafelé. De az ajtó be van zárva. Erősen
megrázom. Rettegett Freddy azt mondja, nem tudok
viselkedni. Én meg azt mondom, hogy a bölcs elfelejti a
sértéseket, mint ahogy a hálátlan is a jótéteményeket. Aztán
megrángatok még két másik ajtót, csak úgy poénból.
Mindkettő be van zárva. Egy csörgőóra szólal meg
elképesztően hangosan. Az én csörgőórám. Elátkozom.

Elnyomtam egy sóhajtást. Inkább hasonlított a szöveg egy

őrült feljegyzéseire, mint olyasmire, amit tudományosan ki lehet
értékelni.
 – Én vashiányra tippelek, de lehet, hogy valami más oka van.
– Lottie anya felé fordult, aki épp félmeztelenül rohant át a
nappalin. Mára tervezték el a kettes számú családegyesítést,
ezúttal fürjek nélkül, viszont Lottie és Butter jelenlétében,
lakásátrendezési akcióval és a falak színének kiválasztásával (és
feltehetően Florence további idegösszeomlásaival). Még volt egy
bő óránk az indulásig, de anya már most szörnyen ideges volt.
Buttercup ott loholt mögötte, szájában a pórázával.
– Kérnünk kellene Livnek egy időpontot az orvostól –
javasolta Lottie.
– Hm? – Anya szokás szerint csak az utolsó mondatot fogta
fel. Szemmel láthatólag keresett valamit. – Nem érzed jól magad,
egérkém? Éppen ma, amikor el akartál volna menni abba a
buliba?
– De igen, jól vagyok. Lottie csak a szemem alatti karikák
miatt aggódik.
– Ó, kölcsönadom a korrektoromat, akkor senki sem veszi
észre. Látta valaki a pórázt?
– Vau! – mondta Butter, de anya nem figyelt rá. Ehelyett
Lottie-hoz fordult. – Ne aggódj! Amikor annyi idős voltam, mint
Liv, nekem sokkal rémesebb karikák voltak a szemem alatt.
– Igen, mert narkóztál, anya.
– Szamárság! Csak a főiskolán narkóztam. – Anya hektikusan
körbefordult a saját tengelye körül. – Mia, tedd már le azt, és
öltözz fel végre! Nem akarom, hogy elkéssünk, Ernest
legfiatalabb öccse is ott lesz, meg a festők, és hol van az az
átkozott…
Lottie kivette Buttercup szájából a pórázt, és odanyújtotta
anyának.
– Mindenesetre tizenöt éves koromban más okból volt
karikás a szemem – vette fel anya ismét a fonalat, és elképedve
nézett a pórázra. – Nem, nem az, amire gondoltok. Éjjelente
verseket írtam. Szerelmi bánat gyötört.
– Te szegény. Mi volt a neve? – kérdezte Mia. Hálóingben
kuporgott a kanapén, és Lottie iPadjének kijelzőjét bámulta.
– Kinek?
– Hát, a srácnak, akinek tizenöt évesen szerelmes verseket
írtál.
 – Ó, hát olyan sokan voltak! – Anya úgy tett, mint aki eldob
valamit, mire Butter kihasználta a lehetőséget, és visszahozta a
pórázát. – Ebben az életkorban az ember háromhetente másik
fiúba szeret bele.
– Talán te igen – mondta Mia. – Liv és én nem annyira
vagyunk oda az ilyesmiért. Igaz, Liwy? Nem vagyunk
hormonvezérelt libák, akiknek rózsaszín vattacukor van az agyuk
helyén.
Én ebben már nem voltam olyan biztos. Sajnos aránytalanul
sokat gondoltam Henryre, és arra, ahogy nézett vagy
mosolygott… De oké, még messze voltam attól, hogy vattacukor
agyú, hormonvezérelt liba legyek. Nem is volt rá okom. Amikor
Henry tegnap reggel az iskolában elment mellettem, csak ennyit
mondott kedvesen: „Helló, sajtos lány!”, és az arckifejezését
illetően semmi, de tényleg semmi nem utalt arra, hogy
álmunkban fogtuk egymás kezét. A józan eszem is ugyanezt
súgta, de ott volt az a furcsa érzés a gyomromban, amit
egyszerűen nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Ezért is fogtam
bele egyébként az éjszakai kísérletsorozatomba: ezek az álmok
így vagy úgy, de az őrületbe kergettek.

IDŐ: 4 óra
GRAYSON PULÓVERE: rajtam
EMLÉKEZÉS EGY ÁLOMRA: nem. Istenem, annyira
fáradt vagyok! Hülye kísérlet!
EMLÉKEZÉS A ZÖLD AJTÓRA AZ ÁLOMBAN: nem
AZ ÁLOM RÉSZLETES LEÍRÁSA: -

IDŐ: 5 óra
GRAYSON PULÓVERE: rajtam
EMLÉKEZÉS EGY ÁLOMRA: igen
EMLÉKEZÉS A ZÖLD AJTÓRA AZ ÁLOMBAN: igen
AZ ÁLOM RÉSZLETES LEÍRÁSA:
Egy függőágyban fekszem egy csodálatos kertben, virágzó
cseresznyefák alatt, magas téglafallal körülvéve. A falban
meglátom a zöld ajtót, és tudom, hogy át kellene mennem
rajta, hogy folytassam az empirikus vizsgálatomat. De a
szemhéjam olyan nehéz, és a függőágy olyan kényelmes, és a
 méhek zümmögése egészen elálmosít… mesés… Krrr!!!
Csörög az az átkozott vekker.

IDŐ: 6 óra
GRAYSON PULÓVERE: rajtam
EMLÉKEZÉS EGY ÁLOMRA: igen
EMLÉKEZÉS A ZÖLD AJTÓRA AZ ÁLOMBAN: igen
AZ ÁLOM RÉSZLETES LEÍRÁSA:
Bár hullafáradt voltam, csak kábé az óra csörgése előtt egy
perccel aludtam el, ezért ez csak egy rövid álom.
Besurrantam a zöld ajtón át a folyosóra, és odarohantam
Grayson ajtajához, váltottam néhány szót Freddyvel,
bementem Grayson ajtaján, és egy osztályteremben találtam
magam. Grayson angolóráján, épp olyan unalmas volt, mint
a valóságban, hátborzongatóan realisztikus. Felébresztett az
óracsörgés, még mielőtt bármi érdekes történhetett volna.

És ez most mit jelent? Mármint azon kívül, hogy két éjszakát

átvirrasztottam annak érdekében, hogy pontosan jegyzőkönyvbe
foglaljam, álmomban mikor melyik ajtón mentem be? A hajamat
kezdtem tépkedni.
– Vau! – Buttercup állt előttem, szájában a pórázzal, fejét
oldalra hajtva. Okos kutya. Épp friss levegőre volt szükségem.
Becsuktam a spirálfüzetemet, és felálltam.
– Én gyorsan kimegyek Butterrel – ajánlottam fel. – Addig
nyugodtan felöltözhetsz.
– De nehogy megint eltévedj! – aggodalmaskodott Lottie,
anya meg rátett még egy lapáttal: – Jaj neked, ha nem érsz vissza
idejében!
Az eltévedésre vonatkozó figyelmeztetés sajnos nem is volt
olyan alaptalan, itt Londonban ugyanis már többször is
teljességgel cserbenhagyott az egyébként megbízható belső
navigációs rendszerem. Nem elég, hogy ebben a városrészben a
régimódi, vöröstéglás sorházakkal teli utcák az én szememben
mind eléggé egyformának tűntek (különösen esőben), de
hajlottam arra, hogy rossz irányba induljak el, amikor leszálltam
a buszról, és magabiztosan mutattam déli irányba, amikor
tulajdonképpen északra akartam mutatni – az agyamnak nyilván
problémája akadt a déli féltekéről az északira való átállással.
De Buttercuppal az oldalamon biztosan visszatalálok,
gondoltam, az ő génállományában szerepelt egy labrador
retriever is, márpedig azok remek nyomkereső kutyák.
Buttercup tehát boldogan eredt útnak a Kenwood Park
irányába (legalábbis reméltem). Derűs szeptemberi reggel volt,
friss szél fújta ki a hajamat az arcomból, és kócolta össze Butter
bundáját. Befordultunk egy utcába, amit Weil Walknak hívtak, és
ami meg is érdemelte ezt a nevet. Az út közepén egy széles,
magas fákkal beültetett zöld sétány húzódott, rajta padokkal, sőt,
két festői piros telefonfülkével, amelyek úgy néztek ki, mintha
direkt a turisták számára tették volna oda őket. Az út jobb és bal
oldalán sorakozó házaknak mind-mind gyönyörű szép ajtói
voltak, melyek akár az én titokzatos folyosómon is
felbukkanhattak volna.
Lassan mintha kicsit ritkult volna a káosz a fejemben. Az
elmúlt két éjszaka feljegyzéseinek kiértékelése alapján azért le
tudtam vonni néhány következtetést. Először is: a zöld ajtó előbb
vagy utóbb minden álomban megjelent. Néha eltartott egy
darabig, amíg tényleg észrevettem, de amikor megtörtént, azt is
rögtön felfogtam, hogy álmodom, és képes voltam minden
további álombéli lépést magam irányítani, és például belépni az
ajtón keresztül a folyosóra. Másodszor: amikor Grayson
pulóverét viseltem, be tudtam lépni az ajtaján, amikor nem,
akkor az ajtó be volt zárva. Harmadszor: úgy tűnt, ezen a
folyosón egyébként is be van zárva minden ajtó. Negyedszer:
minden jel szerint nagyon is részletesen tudtam olyan
személyekről álmodni, akikkel a való életben még soha nem
találkoztam. Azt a lányt, aki Grayson kosárlabdás rémálmában
Florence mellett ült a tribünön, a rákövetkező reggelen
felismertem egy fényképen a Tittle-Tattle Blogon, és egy fél
órával később őt magát is megpillantottam az iskolaudvaron.
Graysonnal. Emily Clark volt az, a „reflexx” című iskolaújság
főszerkesztője. Tehát Grayson barátnője és felettese egy
személyben, ha hinni lehetett Secrecynek. Közvetlenül ez után a
felfedezés után Mia a gyanúsítottakról írt listájának egészen az
elejére írta fel Emilyt, mint lehetséges Secrecyt. Ennek
mindenképpen volt értelme, mert először is: Emily a diáklap
főszerkesztőjeként sok információval rendelkezett, és hozzá
tudott férni különböző forrásokhoz, másodszor: jól tudott írni,
harmadszor pedig: nagyon közel állt Florence-hez és Graysonhoz,
így az elsők közé tartozott, akik megtudhatták az újdonságokat a
Spencer-házból.
És Anabel Scottot, Arthur barátnőjét (vagy exét, annyira azért
nem lehetett megbízni Secrecyben) is megismertem péntekről
szombatra virradó éjjel álmomban, az álomjegyzőkönyv szerint
három és négy óra között, és mind közül ez volt a legérdekesebb
találkozás. Már csak ezért is megérte a fáradság.
Álmomban megint a filozofáló Mr. Wuval utaztam a
kabinban, és készségesen beléptem a zöld ajtón át a folyosóra.
Miután kötelességemnek maximálisan eleget téve – nem viseltem
a pulóvert – elcsevegtem Rettegett Freddyvel, és megráztam
Grayson ajtaját, céltalan bolyongásba kezdtem a folyosón,
alaposan szemügyre véve az ajtókat, és elgondolkodva azon,
vajon melyik kihez tartozhat. Matthews Holdfény Antikváriuma
(zárva) természetesen anya álmainak bejárata volt, és el tudtam
képzelni, hogy a borostyánnal benőtt, égszínkékre festett ajtó a
párkány felett faragott baglyokkal Miáé, főleg mivel egy cserép
nefelejcs is oda volt állítva elé, és a nefelejcs volt Mia kedvenc
virága. Henry ajtaja előtt is elhaladtam, és amikor – végtére is ez
itt egy kísérletsorozat volt – lenyomtam a kilincset, valaki
megszólalt a hátam mögött.
– Soha nem felejti el bezárni – mondta egy szelíd lányhang.
Kezemet a szívemhez kapva megpenderültem.
– Ne haragudj! Nem akartam rád ijeszteni – mondta a lány.
Alacsony volt és kecses. Aranyszőke, hullámos haja keretbe
foglalta szabályos arcát, és keskeny vállán át leomlott majdnem a
derekáig.
– Úgy nézel ki, mint Boticelli Vénusza – szaladt ki a számon.
– Igen, de csak olyankor, amikor meztelenül álldogálok egy
kagylóhéjon. – A lány mosolygott, és felém nyújtotta a kezét. –
Szia! Anabel Scott vagyok. Te Henry egyik barátnője vagy?
– Ööö… nem egészen. – Össze kellett szednem magam, hogy
ne bámuljam olyan feltűnően. Anabel Scott Secrecy egyik
kedvenc pletykatémája volt, és olyasvalaki, aki már, bevallom, az
én kíváncsiságomat is felkeltette. Makulátlanul nézett ki tetőtől
talpig, nem csoda, hogy Arthur beleszeretett. Legalábbis
ránézésre tökéletes párt alkottak.
Viszonoztam a mosolyát, elfogadtam a még mindig felém
nyújtott kezét, és megráztam, amitől felettébb furcsán éreztem
magam. De hát ez már csak egy ilyen udvarias álom volt.
Gondolkodtam egy kicsit, mit is mondjak most. Örülök, hogy
megismerhettelek, még ha csak álmomban is. Nem Svájcban
tanulsz? Most épp ott fekszel az ágyadban, és alszol? És igazak a
pletykák, hogy szakítani fogtok Arthurral? Ehelyett ezt mondtam:
– Liv Silber. Én… ööö… új vagyok… ööö… itt. – Ezen a
folyosón.
Anabel zöld szeme tágra nyílt.
– Akkor te vagy az a lány, akiről Arthur mesélt… Aki segíthet
nekünk…
– Miben segíthetek?
Óvatosan körülnézett, én pedig azon töprengtem, vajon mire
számított. Hogy Rettegett Freddy titokban odaoson hozzánk,
hogy hátulról belecsípjen a popónkba?
– Tulajdonképpen nem lenne szabad elmondanom neked –
suttogta végül, és tökéletes ívű alsóajkába harapott. – De végül is
az én hibám, hogy a fiúk ebbe a helyzetbe kerültek.
Vannak olyan mondatok, amelyek ellenállhatatlan hatást
gyakorolnak rám, mindegy, hogy álmomban-e vagy a valóságban.
A „Tulajdonképpen nem lenne szabad elmondanom neked”
mindenképpen ezek közé tartozott, közvetlenül a „Jobb, ha távol
tartod magad tőlünk” után következett.
– Igazad van – súgtam vissza neki. – Biztosan jobb, ha nem
beszélsz róla.
Anabel habozott, makulátlan homlokán apró ráncocska jelent
meg.
– Akkor talán jobb, ha megyek is – mondtam könnyedén. –
Örülök, hogy megismerhettelek.
Még meg se fordultam, már megeredt a nyelve. Te jó ég, ez
tényleg egyszerűen ment!
– Én beszéltem rá a fiúkat, tavaly halloweenkor, érted? –
bökte ki.
 – Eredetileg csak játéknak indult. Nem sejthettem, hogy… –
Ekkor ismét félénken körülnézett. – Nem szabad neki hazudni.
Mélyen belelát a lelkedbe, és kegyetlen, ha az ember nem követi a
szabályait.
Kicsoda? Micsoda? Kiről beszélsz egyáltalán? Ez és még
néhány további kérdés máris ott volt a nyelvem hegyén. Az
elsővel kezdtem.
– Ki? – A nagyobb hatás kedvéért előrehajoltam, és épp olyan
titokzatosan suttogtam, mint ő. – Ki kegyetlen?
Ő azonban megrázta a fejét, és kitért a válaszadás elől.
– Én szeretem Arthurt, hidd el! Mindig azt hittem, hogy a
nagy szerelem csak mese… amíg nem találkoztam Arthurral…
Egy cunami volt, ami letepert mindkettőnket. Tudtam, hogy
egymásnak vagyunk teremtve, ez az a férfi, akire egész életemben
vártam.
– Ekkor elhallgatott, és az ajkába harapott.
Jézusom! Ennél teátrálisabb nem is lehetett volna. Amellett,
hogy mindig bizalmatlanná váltam, valahányszor valaki ilyen
nyíltan beszélt egy vadidegennek az ő nagyszerű kapcsolatáról,
még az is eszembe jutott, hogy a Tittle-Tattle Blogban valami
mást olvastam a nagy szerelemre való várakozást illetően: ott volt
még ez az expasi is, valami Tom. Aki, ugye, meghalt?
Anabel felsóhajtott.
– Mindenesetre tudnom kellett volna, hogy nem lehet neki
hazudni.
– Mármint Arthurnak?
Anabel csodálkozva nézett rám.
– Nem! Róla beszélek.
Csak most tűnt fel, hogy hatalmasak a pupillái. Szavai
végigsiklottak a folyosón, a falak suttogó visszhangként verték
őket vissza.
– Róla, akit a játék miatt megidéztünk.
Csak bámultam.
– Megidéztétek? Kit? – És miért?
Anabel néhány másodpercig hallgatott, aztán halkan így
felelt:
– Sok neve van. Ő a Szélember. Az Árnyak Őrzője. Az Éjszaka
Démona.
 A folyosó észrevehetően elsötétült. Hideg légáram érintette
meg a karomat, és éreztem, amint a nyakamon égnek merednek a
szőrszálak. Nem annyira amiatt, amit Anabel előadott, hanem
azért, mert egyértelműen félt. Láttam a szemén.
– Ő uralkodik az álmok felett. Az akkádok Lilunak nevezték.
Sumér nyelven Lulila, a perzsa mitológiában pedig…
– Lulila, a Szélember? – A szőrszálaim visszaereszkedtek
eredeti helyzetükbe, és kitört belőlem a kuncogás, nem tehettem
ellene semmit.
Anabel elkerekedő szemmel bámult rám.
– Nem kellene… az ember nem viccel az Éjszaka Démonával.
– Sajnálom… – hápogtam, igyekezve összeszedni magam. –
De akkor már érdemes lenne valami félelemkeltőbb nevet
felvennie. – Nem, minden hiába. Újabb egetverő hahotázás tört
ki belőlem. – Úgy értem, Lulila! Ez úgy hangzik, mintha egy
Teletubbie-knak szánt altatódalból vették volna.
Anabel arcán a félelem hitetlenkedő csodálkozásnak adta át a
helyét. És még valaminek, amit nem tudtam értelmezni, mert a
nevetés könnyei elhomályosították a látásomat. Lulila, a
Szélember… Röhögőgörcsöt kaptam, olyan volt, mintha soha
életemben nem hallottam volna ennél viccesebbet.
Anabel mintha rémületében kővé vált volna.
Magam is tudtam, hogy a reakcióm teljességgel illetlen.
Főleg, mivel a fény a folyosón olyan hangulatosan elsötétült, és a
hőmérséklet is egyértelműen lecsökkent. De még mielőtt
összeszedhettem volna magam, és bocsánatot kérhettem volna
Anabeltől, megcsörrent a vekker.
És még mindig nevetve felébredtem.
Most is olyan hangosan kellett vihognom, hogy Buttercup
felém fordította a fejét, és kérdőn rám nézett.
– Minden rendben, Butter. Intézd el a dolgod, aztán
visszamegyünk, és még egy kicsit megfésülöm a bundádat. – Az
órára néztem. – Végtére is ma megismerheted a leendő
otthonodat. És az új patchwork-családodat, beleértve a
patchwork-család macskáját is. Szóval szépnek kell lenned.
Hiszen fontos, hogy mindenki szeressen.
Buttercup megállt, félrebillentette a fejét, és közben olyan
cukin nézett ki, hogy még a világ legkonzervatívabb kandúrja is
patchwork-szívébe zárta volna, sőt, még a pápa kandúrja is, már
ha volt neki.
Aztán hirtelen megugatott egy biciklist, aki ijedtében kis
híján nekiment egy villanyoszlopnak.
Megint vihognom kellett. Ez a kutya egy kis ördög volt.
Apropó kis ördög: Lulilát egyébként nem kis fáradságomba
telt felkutatni az interneten (viszont minden mennyiségben
találtam ilyen nevű gyermekruhaüzleteket), de végül valóban egy
sumér istenségeket és démonokat tartalmazó listán találtam meg.
Lulila – sumér éjszakai démon. Sajnos ez volt minden. Így
viszont bátran hozzátehettem egy további pontot a tudományos
álomjegyzőkönyv-kiértékelésemhez. Ötödször: a jelek szerint
képes vagyok olyan dolgokról álmodni, amelyekről nem is
tudhatok.
 16.

A hangulat különféle okokból kicsit feszült volt, amikor

megérkeztünk Ernesthez. Egyrészt tényleg késtünk húsz
percet (ez viszont nem rajtam múlt, hanem azon, hogy Miss
„hetvenszázalékosan-biztos” Mia vezetésével rossz buszra
szálltunk), másrészt pedig Miának és nekem a lehető legrosszabb
előérzetünk volt Lottie és Florence találkozásával kapcsolatban.
– Ha csak egyetlen megjegyzést tesz… – mormolta Mia maga
elé fenyegetően.
Nem árultuk el Lottie-nak, milyen hevesen tiltakozott
Florence az ellen, hogy lemondjon a szobáiról, még anya száját
sem hagyta el a legcsekélyebb utalás sem erre vonatkozóan.
Mindannyian tudtuk, hogy különben Lottie vagy egyáltalán nem
jönne el, vagy, ami lényegesen valószínűbb, ragaszkodna ahhoz,
hogy a seprűtárolóba költözzön be.
– Vagy ha csak idiótán néz… – folytatta Mia.
Én viszont Rettegett Freddyt bámultam Spencerék bejárati
ajtaja mellett, és éppen csak sikerült megállnom, hogy ne
mondjam: „Ydderf, Ydderf, Ydderf”, ahelyett, hogy becsöngetnék.
Különös, milyen ismerőssé vált számomra a túlsúlyos kőfigura az
elmúlt néhány éjszaka során. Szinte már arra számítottam, hogy
rám kacsint.
 A buszmegállótól egészen idáig rohantunk, és lehagytuk
anyát meg Lottie-t, akik most lihegve kanyarodtak be a sarkon,
közvetlenül a kocsibejáróra. Sajnálatos módon egyidejűleg egy
magas, kordnadrágot és magas nyakú pulcsit viselő férfival, aki
az ellenkező irányból érkezett, és hozzánk hasonlóan sietős volt a
dolga. Megbotlott a pórázban, amit Mutter egyáltalán nem talált
viccesnek, ugatni kezdett és tombolni, és a kordnadrág után
kapkodott. Kisebb tumultus kerekedett. Miával igyekeztünk
megragadni Butter nyakörvét, de ez nem is volt olyan egyszerű,
mivel Butter úgy tekergett, akár egy angolna. Az extrahosszú
póráz rátekeredett Lottie lábára és a férfi combjára, amitől
mindketten elestek, miközben anya ott állt mellettük, és minden
eredmény nélkül körülbelül tízszer mondta el egymás után, hogy
„Rossz kutya!”
Végül sikerült odébb húznom Buttercupot a nyakörvénél
fogva, és Lottie meg a férfi végre felállhattak. Közben
összekoccant a fejük, és amikor Lottie azt mondta, „Aú!”,
Buttercup legszívesebben újra belevetette volna magát a
dulakodásba. Szemrehányóan vakkantott.
– Rossz kutya! – mondta anya alig hallhatóan.
A férfi megdörzsölte a homlokát.
– Minden rendben? – kérdezte Lottie-tól, és ezt igazán a
javára kell írni. Az ő helyében mindenki más ügyvéddel
fenyegetőzött volna.
– Elnézést! – mondta Lottie kissé kifulladva, és félresimított
egy barna tincset az arcából. – Normális esetben egészen kedves
kutya vagyok.
Mia a szája elé kapta a kezét, hogy ne kezdjen el vihogni.
– Öhm, úgy értem, ő – dadogta Lottie, és elvörösödött. A férfi
látványa minden jel szerint borzasztóan zavarba hozta. – Ő
kedves kutya. Én… ööö… vagyis ő éppen csak a postásokat nem
kedveli.
– Ó, én nem vagyok postás – jelentette ki a férfi. – Én a
Spencer család fekete báránya vagyok, Ernest öccse, Charles. Ti
pedig bizonyára az új családi szaporulat vagytok. Örülök, hogy
megismerhettelek benneteket.
Most, hogy volt időnk közelebbről is szemügyre venni, nem
igazán csodálkoztunk ezen a kijelentésen, hiszen Charles szinte a
megszólalásig hasonlított Ernestre: ugyanazok a széles vállak,
ugyanazok a kék szemek, ugyanaz a hajlam a kopaszodásra,
ugyanazok a hatalmas elefántfülek. Még a hangja is egészen
hasonló volt.
Sorra kezet rázott mindegyikünkkel, mi pedig
bemutatkoztunk, és biztosítottuk róla, hogy mi is örülünk.
Amikor Lottie volt soron, még jobban elvörösödött, és közölte,
hogy őt Tollie Hastlwubernek hívják, és ő a szébibitter.
– Vagy valami olyasmi – tette hozzá anya.
Mia és én riadt pillantást váltottunk. Mi a fene ütött Lottie-
ba? Alig hittünk a fülünknek, amikor a szébibitterünk ráadásul
betekintést engedett az eddig rejtve maradt családi titkokba is.
– Egyébként én is voltam a család fekete báránya –
magyarázta buzgón. – De aztán az unokahúgom, Franziska
beleszeretett a takarítónőjébe, úgyhogy attól fogva ő volt a fekete
bárány. Amíg le nem váltotta az unokaöcsém, Basti, aki
swingerklubot csinált a hoteljé…
– Mi lenne, ha a részleteket későbbre halasztanánk? – vágott
anya gyorsan a szavába, és erőteljesen megnyomta a csengőt. –
Végtére is egy rakás bútort kell átpakolnunk… Ó, szia, Ernest,
szívem! Ne haragudj a késésért! Nem rajtam múlott.
– Bossz ruszra szálltunk – mondta Lottie átszellemült mosoly
kíséretében, amit nem egészen Ernestnek szánt. Lassan kezdett
derengeni, mi is folyik itt.
– Azt hiszem, találtunk egy lehetséges jelöltet a Keressünk
párt Lottie-nak akcióhoz – súgtam oda Miának, miközben
beléptünk a házba. – Mintha ez a kopasz fekete bárány az esete
lenne.
– Igen, egyértelműen – súgta vissza Mia. – Amint lehet,
lecsekkolom a gyenge pontjait.
És valóban így tett: legédesebb mosolyát elővéve egyik
indiszkrét kérdést tette fel a másik után, hol közvetlenül
Charlesnak, hol valamelyik rokonának. A nap végére egész szép
munkát végeztünk: Először elintéztük Spot és Butter
családegyesítését, ami Butter dicstelen első szereplése után
meglepően egyszerű dolognak bizonyult: először egy ideig csak
egymásra meredtek. Spot méltóságteljesen a kanapé tetejéről,
Butter inkább félénken szimatolva, Lottie lábához simulva.
Azután úgy döntöttek, a nap hátralévő részében egyszerűen nem
vesznek egymásról tudomást, ami Spotnak egyértelműen jobban
sikerült, mint Butternek, aki újra meg újra bizalmatlan
pillantásokat vetett a kanapé felé, és egyébként lépten-nyomon
követett minket minden emeletre. Márpedig nem kevés lépést
kellett megtennie, ugyanis vagy negyven tonna bútort és
kartondobozt kellett átpakolnunk jobbról balra, fentről le, és
végül keresztbe-kasul.
Időközben a fehér színnek több mint negyven árnyalatát
ismertük meg, és kiválasztottuk a legjobban hangzó nevűeket (a
„régi csipkét” Lottie-nak, a „hófehéret” Miának és a „tengeri
kagylót” nekem), minek során Florence meglepően jó
stílusérzékkel bíró tanácsadónak, Grayson viszont színvaknak
bizonyult. („Most szórakoztok velem? De hisz ez mind
ugyanolyan fehér!”)
És összeállítottunk egy részletes dossziét Ernest öccséről,
Charlesról: harminckilenc éves volt, gyermektelen, és két éve
elvált. Az elválás „Eleanortól, a kapzsi házisárkánytól” egy
nyaralójába került Dél-Franciaországban, egy Jaguárba és egy
csomó idegeskedésbe. A két szemöldöke között húzódó ránc is
kizárólag Eleanor számlájára volt írható, legalábbis Florence
állítása szerint. Teniszezett, rendszeresen adakozott a World
Wildlife Foundnak, kedvelte a klasszikus szabadtéri koncerteket
a parkban, valamint egy Lambchop nevű együttes zenéjét: nem
kis csalódásunkra nem azért nevezték a család fekete
bárányának, mert éjjelente graffitit fújt volna az aluljárók falára,
vagy saját marihuánaültetvénye lett volna, sem más olyan
dologért, amit a fekete bárányok tenni szoktak, hanem mert
három bátyjával ellentétben nem jogot végzett, és politikus sem
vált belőle. Ehelyett fogorvosi praxisa volt Islingtonban. (És ezzel
a „gyenge pontok lecsekkolása” újabb értelmet nyert.) Miával
kicsit csalódottak voltunk. Egy állatorvos szuper lett volna, de
egy fogorvos… nem, ezért levonás járt a szimpátiapontokból. A
fogorvosoknak ráadásul nincs is valami jó illatuk…
De nem csak Charles volt kénytelen alávetni magát a kíváncsi
faggatózásnak, Lottie-nak is el kellett viselnie egy sor furcsa
kérdést, mert Florence-nek nyilvánvalóan problémája volt Lottie
nemzetiségével, és feltétlenül ki akarta deríteni, hogy voltak-e
nácik Lottie felmenői között. És ha igen, akkor bűnösnek érzi-e
magát, és mit tesz ez ellen?
Mia szerette volna felpofozni Florence-t ezekért a
kérdésekért, de Lottie azt mondta, tudomása szerint a család
összes náci tagja elesett a második világháborúban, és ezzel
Florence egyelőre beérte. Úgy tűnt, a családegyesítéssel és a
lakáshelyzet megváltozásával végül megbékélt. Legalábbis már
nem panaszkodott, és hisztérikus roham sem volt a láthatáron.
Már-már csalódott voltam. Nekem jobban tetszett Florence
olyankor, amikor kijött a sodrából.
Természetesen szokása szerint anya sem takarékoskodott a
kínos megjegyzésekkel. Praktikus módon egészen ebédig
tartogatta őket, hogy garantáltan mindenkinek jusson belőlük.
– Olyan kedves tőled, hogy ma este magaddal viszed Livet
abba a buliba! – Anya sugárzó arccal nézett Graysonra. Már csak
az hiányzott, hogy megpaskolja az arcát. – Én mindig azt
mondom, a ti korotokban szombat este csak akkor szabad otthon
maradni, ha az embernek negyvenfokos láza van… Nagyon
örülök, hogy Liv nem árul többé petrezselymet.
– Öhm… – Grayson nyilván nem talált szavakat. Rám
pillantott, én pedig képtelen voltam visszafojtani egy kárörvendő
vigyort.
– Anya, azt hiszem, még nem értesültél a legújabb
fejleményekről. Ne hozd zavarba Graysont! Ő ugyanis jobban
örülne, ha nem mennék el a ma esti partira.
Ernest letette a kezéből a kanalát.
– Tessék?
Grayson a szájába tett egy falat kenyeret, és érthetetlenül
mormolt valamit maga elé. Kicsit sajnáltam, de ő akarta így.
– Butaság, egérkém – mondta anya. – Hiszen Graysonnak
köszönheted, hogy egyáltalán meghívtak erre a partira. Nem igaz,
Grayson?
Grayson nagyot nyelt.
– Hát, igen, de… én… öhm. – Vetett rám még egy futó
pillantást, aztán mintha sikerült volna összeszednie magát, és
dadogás nélkül folytatta: – Ezek a bulik elég vadak, bőven mérik
az alkoholt, és mivel Liv még csak tizenöt éves, arra gondoltam,
jobb lenne, ha itthon maradna…
 Ó! Hát ez már…
– Három héten belül betöltőm a tizenhatot – fortyantam fel.
– Tényleg? Pedig nem nézel ki annyinak.
– Grayson! – Ernest szemrehányó pillantással jutalmazta a
fiát. Én is. Mit akart azzal mondani, hogy nem nézek ki
annyinak?
– Én értem, mire gondol – mondta anya. – Ő egy
felelősségteljes fiú, és csak meg akarja védeni Livet – azzal
jövendőbeli mostohafiához fordult. – De erre semmi szükség,
Grayson, kincsem. Érezd csak jól magad a partin… Liv tényleg
tud vigyázni magára. – Azzal odahajolt Ernesthez, és olyan
hangosan suttogott, hogy az asztalnál mindenki tökéletesen
hallotta: – Túlságosan is vigyáz magára, én néha úgy gondolom.
Az ő korában én már mindenen túl voltam: az első berúgáson, az
első jointon, az első szexen. Liv ebből a szempontból későn érő
típus. Lassan tényleg kezdek aggódni, hogy az apjára fog
hasonlítani. Ő egész életében nem követett el semmi
könnyelműséget. Na, jó, mégis, amikor feleségül vett engem. –
Anya felnevetett.
Ernest is vele nevetett, de kissé mintha össze lett volna
zavarodva, akárcsak az öccse, Charles, aki viszont úgy tűnt,
megkönnyebbült, hogy kivételesen nem róla van szó.
– Hallod? – fordultam Grayson felé. – Az én anyukámnak a
te barátaid nem tudnak elég veszélyesek lenni. Még akkor sem,
ha éjjel a temetőben fekete misét tartanak.
Talán csak képzeltem, de mintha Grayson kicsit elsápadt
volna. Összeszorította a száját, hátratolta a székét, és felállt.
– Megyek, folytatom a bútortologatást.
– Ha Grayson nem akar vigyázni Livre, majd én átveszem –
ajánlotta fel Florence, amikor Grayson egy utolsó, nekem címzett
sötét pillantás kíséretében elhagyta az étkezőt. – Én is elmegyek
Arthur partijára, amint végeztem a bálbizottsági ülésen.
Alkalmam sem nyílt dühbe gurulni, mert a „bál” szó hallatán
anya ismét felkapta a fejét. Florence örült az érdeklődésnek, és
nekiállt részletekbe menően ecsetelni az őszi bált a ragyogó,
színpompás estélyi ruhákkal, mint az év legromantikusabb
napját. A Frognal Academy minden végzőse számára ez az addigi
életük abszolút tetőpontja, de – és ezen a ponton Florence arcán
átsuhant egy futó, ámde annál kárörvendőbb mosoly – sajnos-
sajnos kizárólag a felsősök vehetnek részt rajta.
Anya úgy nézett ki, mint aki csalódottságában mindjárt sírva
fakad.
– Fiatalabb diákok csak idősebb táncpartner kíséretében
jöhetnek el a bálba. – Florence hangja valósággal csöpögött a
sajnálattól. – És szerencsétlen módon Grayson már elhívta
Emilyt.
Anya felsóhajtott.
– De egy kis szerencsével talán tudnék szerezni Livnek egy
táncpartnert... – tette hozzá Florence.
Igen, pontosan ezt jósolta meg Persephone. És anya
természetesen egyenesen belesétált Florence csapdájába.
– Tényleg? – kérdezte izgatottan, és láttam rajta, hogy
lélekben már a báli ruhámat választja ki. – Liv, egérkém, de
hiszen az csodálatos lenne!
– Hm, nem egyszerű… Emily bátyja, Sam még szabad… –
Florence a homlokát ráncolta, mintha tényleg megerőltető lenne
számára végiggondolni a dolgot. – Őt talán rá tudnám beszélni,
hogy elvigye Livet a bálba.
Ez az! Sam. Vagy más néven Pattanásos Sam, ahogy
Persephone nevezte.
– De természetesen semmit sem tudok megígérni.
Ó, egyre jobban alakultak a dolgok. Még a végén kiderül,
hogy térden csúszva kell könyörögnünk Pattanásos Samnek,
hogy vigyen el a bálba. Sőt, talán meg is kell vesztegetnünk.
– A hallottakból ítélve ez egy borzalmas rendezvény –
jelentettem ki nyomatékosan. – Egy dolgot szeretnék tisztázni:
inkább vetném magam alá egy gyökérkezelésnek érzéstelenítés
nélkül, mint hogy oda elmenjek.
– Liv! – szólt rám anya, Florence pedig sértődötten felvonta a
szemöldökét, és arról motyogott valamit, hogy savanyú a szőlő.
– Nekem volt már egyszer érzéstelenítés nélküli
gyökérkezelésem – mondta Lottie. – És hidd el, nem akarod
megtudni, milyen az!
– Gyökérkezelés érzéstelenítés nélkül? – ismételte el Charles
hitetlenkedve, mire Lottie bólintott. – A bácsikám, Kurt fogorvos.
Rossz fogorvos, fösvény, és ráadásul szadista is. – Miután vetett
egy oldalpillantást Florence-re, még gyorsan hozzátette: – De
ennek ellenére nem náci.
– Akkor ön nem igazán kedvelheti a fogorvosokat – Charles
hanglejtése egyértelműen sajnálkozó volt. – Úgy értem, ha ilyen
rossz tapasztalatai vannak.
Lottie kissé elpirult. Épp egy szóferdítésekkel teli mondatba
vágott bele, amelyben előfordultak többek között a „fukrász”, a
„cogorvos” és a „zamochista” kifejezések, de ekkor Buttercup
finoman megbökte az orrával, megakadályozva ezzel a
legrosszabbat. Míg ettünk, Butter elbújt az asztal alá, és ijedt
pillantásokkal fixírozta az alvó kandúrt, de most nyilván ki akarta
húzni Lottie-t a csávából azzal, hogy emlékeztetni próbálta a már
régóta esedékes déli sétára. Lottie kihasználta a lehetőséget,
becsukta a száját, és felkapta a rópázt. Biztos voltam benne, hogy
friss levegőre van szüksége. Egy kis hideg víz az arcára szintén
nem tenne rosszat, gondoltam.
Florence elgondolkodva nézett utána.
– Szerintem elég furcsa akcentusa van, még német létére is –
jegyezte meg olyan halkan, hogy Lottie (remélhetőleg) már nem
hallotta meg. – És a kutyátok tulajdonképpen milyen fajta?
Szóra nyitottam a számat, hogy megvédjem Lottie angol
akcentusát (ugyanis amikor épp nem ferdítette el a szavakat,
egyáltalán nem volt neki), és hogy felsoroljam az összes kutyafajt,
amelyek (feltehetően) megtalálhatók Buttercup felmenői között
(márpedig ez egy hosszú lista volt), amikor Mia a szavamba
vágott.
– Buttercup egy Entlebuchi Bioszférakutya – jelentette ki
szemrebbenés nélkül. – Egy nagyon ritka és értékes svájci
pásztorkutyafajta.
Buttercup, aki Lottie mögött lépkedett, most még egyszer
hátrált fordult, és olyan ritkának, értékesnek és aranyosnak
nézett ki, amennyire ez csak lehetséges. Lottie, aki az ajtóban
várta, úgyszintén.
– Csuda klassz kutyák! – mondta Charles lelkesen.
Mia a tányérja fölé hajolt, és – szerencsére nem olyan
hangosan, mint anya – ezt mormolta maga elé:
– Akkor is jobban kedveljük az állatorvosokat.
 17.

A rthur apjának villája pontosan megfelelt annak, ahogy

eredetileg Ernest házát elképzeltem – a kamerával megfigyelt
rolós kapu az utcafronton, a parknak is beillő kert, a díszes portál
az oszlopokkal, ami akár az „Elfújta a szél”-ben is főszerepet
játszhatott volna, és – nem túlzok! – egy szökőkút az
előcsarnokban. Nehezen tudtam elképzelni, hogy itt csak úgy,
egyszerűen lakni is lehet.
– Úgy fest, mint egy magánklinika drogfüggő
milliomosgyerekeknek – súgtam oda Graysonnak.
– Olyasmi is – felelte Grayson. – Azzal a különbséggel, hogy
itt bőven hozzájuthatsz drogokhoz és alkoholhoz.
– Anyukámnak nagyon tetszene – mondtam.
– Igen, bizonyára. – Grayson megdörzsölte a homlokát. – Ő
egy kicsit más, mint a többi anyuka, nem?
– Neked is feltűnt? Egyébként klassz, hogy megint szóba állsz
velem. – Idefelé úton ugyanis csak durcásan bámult maga elé.
Amikor beszálltam mellé az autóba, sikerült kipréselnie magából
egy „Helló”-t, de különben egyetlen szó sem hagyta el az ajkát.
Most megvonta a vállát.
– Így vagy úgy, már nem változtathatok rajta. Itt vagy, pedig
én figyelmeztettelek.
– Igen – feleltem elégedetten. Valamivel korábban, az
autóban olyan fáradt voltam, hogy attól féltem, egyszerűen
elalszom a hallgatag Grayson mellett. Ezek az éjszakai empirikus
tanulmányok, no meg a bútortologatás rendesen kifárasztottak.
De most valamelyest megint éber voltam, és készen álltam fényt
deríteni néhány titokra.
Egy felettébb feszültnek tűnő fiatalember nyitott ajtót, majd a
következő szavak kíséretében beküldött minket az egyik oldalsó
folyosóra: „A fiatalok partija az uszodaházban kerül
megrendezésre.” Grayson azt mondta, a férfi Arthur apjának
személyi titkára, aki ma este szintén rendez egy kis bulit.
(Mármint Arthur apja, nem a titkár.) Habár a „kis” szó
említésekor Hamiltonéknál feltehetőleg más arányokat kellett
alapul venni.
A „kis” medence például legalább tizenöt méter hosszú volt,
és az épülete minden háznál nagyobb, ahol valaha laktam. A sok
üvegfelület kicsit ijesztően hatott. Idebent semmi esetre sem lett
volna jó ötlet kővel dobálózni. A terem túlsó végében volt egy bár,
olyan bőségesen felszerelve, hogy ennyi erővel egy pubban is
lehettünk volna. A medence gyönyörűen ki volt világítva, ennek
ellenére – bár a víz tényleg hívogatóan nézett ki – senki sem
úszott benne. Na, mindegy, talán majd később. Elég sok ember
gyűlt már össze, és többen is olyan közel táncoltak a medence
széléhez, hogy előbb-utóbb úgyis beleesnek, és akkor muszáj lesz
úszniuk.
A hangulat mindenesetre nem is lehetett volna jobb. Amikor
megláttam néhány lányt szűk ruhában és magas sarkú cipőben,
elgondolkodtam, vajon nem kellene-e alulöltözöttnek éreznem
magam, és emiatt enyhe kisebbségi komplexusom támadt, de
aztán felfedeztem, hogy hál’ istennek néhány másik lány meg
farmert és pólót visel, és fellélegeztem. Saját magamhoz
viszonyítva ugyanis már így is eléggé kicsíptem magam: a
sötétkék póló mélyen ki volt vágva, és az új farmer, amit apa
egyik nagyvonalú napján vásároltam Zürichben, tökéletesen
simult a testemre. Azonkívül volt rajtam ajakfény,
szempillafesték, anya korrektora és egy kis hajcsat, rajta ezüst
pillangóval, amit Miától kaptam ajándékba, mert ő túl giccsesnek
találta.
– Ott van Arthur és Jasper – mondtam. Szinte kiabálnom
kellett. A zene és a hangzavar keveréke egy olyan épületben, ahol
ennyi az üvegfelület, maga volt az akusztikai katasztrófa. – Miért
tartja Jasper a magasba az ujját, és miért vigyorog olyan furcsán?
– Mert azt hiszi, csodát tettem azzal, hogy anyukád akarata
ellenére idehoztalak – felelte Grayson, miközben Arthur és
Jasper utat törtek maguknak a táncolok között, és elindultak
felénk. – Nyugodtan mondhatsz nemet. – Megragadta a karomat,
és nyomatékosan a szemembe nézett. – Hallod, Liv? Mondj
egyszerűen nemet!
– De mire? – kérdeztem, ám addigra Arthur és Jasper
odaértek.
– A kis Liz! Leengedett hajjal és szemüveg nélkül. Wow! –
Jasper sugárzó mosollyal üdvözölt. – Szuperül csináltad,
Grayson! – mondta aztán, és felemelte a kezét, nyilván azért,
hogy Grayson belecsaphasson. De Grayson csak kissé feszülten
elvigyorodott. És a kezével még mindig szorosan markolta az
alkaromat.
– Milyen jó, hogy mégis sikerült, Liv! – mondta Arthur.
Iskolai egyenruha nélkül még jobban nézett ki, mint máskor, már
ha ez egyáltalán lehetséges volt. Egy klasszikus Michelangelo-
szobor, csak éppen nem meztelen, hanem farmert és testhez
simuló fekete pólót visel.
– De hát én meg… – kezdtem, de Grayson a szavamba vágott.
– Nem volt egyszerű meggyőzni az anyukáját – mondta, és
még egy kicsit erősebben szorította a karomat. – Meg kellett
ígérnem, hogy tizenegyre hazaviszem.
– Ööö… – Megpróbáltam nem döbbenten nézni Graysonra.
– Hát, igen, azért ez is jobb, mint a semmi – jegyezte meg
Arthur könnyedén. – Éhesek vagytok? Apám is tart ma este egy
partit, valami üzletkötést ünnepelnek. Szereztem magunknak
ezt-azt a büféasztalról. Szusi, töltött tészta és málnás tortácska.
– Hajszál híján szereztünk egy dögös, vörös hajú pincérnőt is
– vette át a szót Jasper. – De őt Arthur papája sajnos meg akarta
tartani magának… Hé, itt van Henry is!
Mély lélegzetet vettem. Már Henry nevének a puszta
említésére megállt egy pillanatra a szívem. Még az sem segített,
hogy úgy nézett ki, mintha egy tizenkettes szélerősségű trópusi
viharral száríttatta volna be a haját. A tény, hogy álmunkban
egymás kezét fogtuk, zavarba hozott, pedig ő semmi jelét nem
adta, hogy esetleg csak megközelítőleg is ugyanazt álmodta
volna, mint én. Az iskolában szándékosan nem vettük észre
egymást, pontosabban ő nem vett észre, én pedig csak úgy
tettem.
– Ember! Már két órája itt kellene lenned – mondta Jasper.
– Igen, tudom. – Henry Grayson kezére pillantott, amivel
még mindig az én alkaromat markolta. Grayson összerezzent, és
elengedett, mintha csak most venné észre, hogy egész idő alatt
elszorította az ereimet.
– Sajnálom – mondta Henry. A szeme alatt sötét karikák
húzódtak. – Nem tudtam eljönni otthonról… csak a szokásos kis
hétvégi családi krízis. – Ő és Grayson megismételték a furcsa ovis
üdvözlő szertartásukat, amely az ujjaik összeakasztásából, a
tenyereik összeütéséből és bütykeik összekoccantásából állt, és
Grayson arca egy pillanatra mintha megenyhült volna.
– És most már minden oké? – kérdezte Arthur együttérzően.
Henry bólintott, de úgy tűnt, nem akar belemenni a
részletekbe.
– Szia, sajtos lány! – mondta ehelyett, és rám mosolygott. –
Mégis eljöttél?
– Igen, a szörnyen szigorú anyukám kivételesen megengedte,
hogy buliba menjek – mondtam, lopva Graysonra sandítva.
– De csak tizenegyig – egészítette ki Grayson szenvtelenül.
– Ó, a francba! – Jasper egy vörös hajú lányra mutatott, aki
kék, váll nélküli ruhát viselt, olyan rövidet, hogy simán elment
volna fürdőruhának is. – Ki a fene hívta meg Madisont?
Ez volt tehát Jasper exbarátnője. Szorosan odabújt egy fiúhoz
a türkizkéken ragyogó medence hosszanti oldalánál, és éppen
feltűnően hangosan nevetett.
– Madison Nathannal jött – mondta Arthur. – Légy nagyon
erős, Jasper! Odamegyek üdvözölni őket, oké? De mindjárt itt
vagyok.
– Pah! – fortyant fel Jasper, miközben nézte, ahogy Arthur
csatlakozik hozzájuk. – Nekem ugyan mindegy. Csak az bosszant,
hogy úgy tesz, mintha ő lett volna az, aki dobott engem. Közben
meg pont fordítva volt.
– Hát persze – motyogta Grayson.
 – Úgy értem… Nathan! Mi van? Mi ütött Madisonba, hogy
épp ezzel a kerti törpével próbál féltékennyé tenni? Engem,
Jasper Grantet! Talán nem tudja, hogy láttam a fickót a
zuhanyzóban? Még hogy a férfi orra… nézzétek csak meg ezt a
hatalmas orrot, és hasonlítsátok össze az icipici…
– Jól van, Jasper, tudod, hogy a te oldaladon állunk – vágott
a szavába Henry.
Jasper hanglejtése hirtelen sértettből mézédessé vált:
– Madison tényleg sajnálatra méltó. Nem igaz, Lizzy? –
Anélkül, hogy levette volna a szemét exbarátnőjéről, karjával
átkarolta a váltamat. – Először hónapokig utánam koslat, és
csöpögős szerelmes leveleket írogat, de alighogy szakítunk, már
oda is dobja magát a következőnek. Merő kétségbeesésből. –
Minden szóval egy kicsit közelebb húzódott hozzám, és most már
szinte hozzáértek az ajkai a fülemhez. – Egyébként jó illatod van.
– Hagyd őt békén, Jasper! – figyelmeztette Grayson, de
Jasper nem vett róla tudomást.
– Milyen parfümöt használsz? – suttogta a fülembe. –
Teljesen megőrjít.
– Igen, azt látom. Főleg, hogy semmilyen parfümöt nem
használok. – Kiszabadítottam magam a szorításából, bár, mivel
Madison még mindig minket nézett, sokkal finomabban, mint
ahogy azt normális esetben tettem volna.
– Szeretnél inni valamit? – kérdezte Jasper, és sugárzott az
örömtől, amikor bólintottam. – A tiszteletedre alkotok ma egy új
italt. Sweet Liznek fogom nevezni, a legédesebb szőke lány után
ebben a teremben.
Henry vidáman felhorkant.
– Livnek hívják. L.I.V. És még csak tizenöt éves, Jas –
mondta Grayson feszülten. – Tehát sem alkoholt nem töltesz
belé, sem nem használod fel arra, hogy féltékennyé tedd
Madisont. És egyáltalán…
– Te csak menj inkább a te Emilydhez, te ünneprontó! –
vágott a szavába Jasper. Azzal két lányra mutatott, akik épp
akkor léptek be a medenceház végében lévő tolóajtón: Florence
és egy karcsú lány Iclhosszú barna hajjal, Emily Clark, a suliújság
főszerkesztője.
 Kíváncsian lábujjhegyre álltam, hogy jobban lássak. Florence
nagyszerűen nézett ki. Csillogó hajfürtjei lezser bőrdzsekijére
omlottak, amihez rövid szoknyát és csizmát viselt. Emily legalább
egy fejjel magasabb volt, és a komoly hatású frizurával, a fekete
blézerrel és a fekete nadrággal úgy festett, mintha Florence
nővére lenne. Mint egy diáklány, aki nagyon komolyan veszi a
tanulmányait. Vagy mint valaki, aki egy biztosítást akar eladni az
embernek. A gyanúnk Miával, miszerint Secrecy és a Tittle-Tattle
Blog mögött Emily állhat, egyébként alapvetően azon a tényen
alapult, hogy a blogon az elmúlt három évben soha semmi
aljasság nem volt olvasható Emilyről. Eltekintve egy passzusról a
lovaglósisakok előnytelen külsejéről és néhány piszkálódó
megjegyzéstől Emily jó jegyeiről. De az ezzel kapcsolatban
használt „stréber” szó ügyesen álcázott bóknak, illetve
öntömjénezésnek is elment, és a fénykép, amely lovaglóruhában
ábrázolta Emilyt egy lovon, cseppet sem volt előnytelen. Sőt,
valószínűleg ő volt az egyetlen ember a földön, aki nem nézett ki
tök bénán lovaglósisakkal a fején.
– Csak nem fodrásznál volt Emanci-Emily? – kérdezte
Jasper. – És az ott rúzs?– Halkan füttyentett. – Jól beléd lehet
esve, Grayson!
Mintha csak erre várt volna, Emily elmosolyodott, és
odaintett nekünk, miközben Florence egy lógó vállú, sötét hajú
fiúhoz fordult oda, akinek pattanásos bőre még az alkonyi
fényben is jól látszott. Ó, istenem! Ez tutira Pattanásos Sam!
Tekintete kutatón vándorolt körbe. Florence valószínűleg épp
most ajánlott fel neki száz fontot, hogy kísérjen el a bálba, és
most meg akart győződni róla, hogy elég lesze a pénz.
Meglehetősen biztos voltam benne, hogy anya még többet is
hajlandó lenne fizetni azért, hogy a lányát viktoriánus báli
ruhában láthassa.
Fedezékbe vonultam Grayson háta mögé.
– Az ember azt gondolná, Emily a Buckingham Palace
erkélyén áll, amilyen kegyesen mosolyog és integet – mondta
Henry. – Azt hiszem, arra vágyik, hogy a hercege odamenjen
hozzá.
Grayson mérhetetlenül nagyot sóhajtott, mire Jasper oldalba
bökte:
 – Menj már! Majd mi vigyázunk Lizre.
– Liv!
– Azt mondtam.
– Na, jó. Mindjárt jövök – mondta Grayson, azzal
megfordult, és átsétált Emilyhez. Jasper, Henry és én figyeltük,
ahogy üdvözli a lányt.
– Barátságtalan arcpuszi kategória – állapította meg Henry.
– Pont ilyet szoktam adni Gertrude nénikémnek
üdvözlésképpen mondtam. (És közben visszatartom a levegőt,
mert Gertrude néninek sajnos ázottkutya- és hajlakkszaga
szokott lenni.)
Emily azonban, úgy tűnt, nem elégszik meg egy Gertrude
néni puszival. Felénk pillantott, aztán mindkét karját Grayson
nyaka köré fonta, és lehúzta a fiút magához, hogy egy hollywoodi
filmbe illő nyelves csókot utaljon ki neki.
– Úúúh – mondta Jasper, Henry pedig hozzátette: – Hát,
ennyit a rúzsról.
– Emily biztosan csak nem szeretné, ha bárki azt gondolná,
neki is ázottkutya-szaga van – mondtam én.
– Magunk között szólva: szerintem mindig érződik rajta egy
kis istállószag – suttogta Arthur, aki észrevétlenül ismét mögénk
lépett. – Tudjátok, széna, bőr és lócitrom… De el ne mondjátok
Graysonnak! Főleg, mivel úgy néz ki, Emily végre lassacskán
mégis több szenvedélyt mutat iránta, mint a gebéje iránt.
– Akit mindazonáltal Conquest of Paradise-nak hívnak –
egészítette ki Henry, és anélkül, hogy odanéztem volna, pontosan
tudtam, milyen arcot vág. Próbáltam nem vihogni.
Emily és Grayson még mindig csókolóztak, és valahogy egy
idő után kellemetlenné vált nézni őket.
– Talán keresniük kellene inkább egy szobát – motyogta
Jasper. Henry és Arthur gyors pillantást váltottak.
– Öhm, Liv, szeretnéd esetleg megnézni a mozit és a
filmarchívumot? – kérdezte Arthur könnyedén.
Egy csapásra magamhoz tértem, és minden idegszálam
megfeszült. Talán már kezdődik is? Most majd megtudom, miért
igyekezett Grayson annyira távol tartani engem ettől a partitól?
Jasper, Arthur és Henry mintha épp olyan izgatottak lettek volna,
mint én. Várakozón néztek rám, sőt, mintha lesben álltak volna.
 Mondj egyszerűen nemet! – dehogyis felejtettem el Grayson
szavait.
– Igen – vágtam rá nyomatékosan. – Örömmel!
 18.

A főépületbe vezető folyosón vettem csak észre, milyen hangos

volt a zene. Zúgott a fülem, miközben a dübörgő basszus
elmaradt a hátunk mögött, és végül már csak a lépteink
visszhangoztak természetellenesen a gránitpadlón.
Hátrafordultam.
– Hol van Jasper?
– Mixel nekünk néhány italt, aztán utánunk jön. Erre gyere!
Elértük a folyosó végét, és bekanyarodtunk a szökőkutas
előcsarnokba. A víz békésen csörgedezett. Senkit nem láttam, de
valahonnan beszélgetés tompa hangja és zongorajáték hallatszott
ki.
– A mozi és az archívum az alagsorban van – mondta Arthur,
és kinyitott egy ajtót.
Egy lépcső jelent meg előttünk, ami a mélybe vezetett. A
lábaim maguktól megálltak.
– Talán nem a legjobb ötlet két ismeretlen alakkal lemenni
egy sötét pincébe, vagy igen, Liv? – Henry lépett oda mellém, és
oldalról rám pillantott, szemöldökét szokása szerint gúnyosan
felvonva.
Furcsamód én is pont ugyanezt gondoltam (és minden
bizonnyal a lábaim is). Az anyukám nem azt az aggodalmát
fejezte ki épp csak néhány órával ezelőtt, hogy soha életemben
nem fogok semmilyen könnyelműséget elkövetni, akárcsak az
apám? Hah! Majd meglátjuk!
De ahogy Mr. Wu szokta volt mondani: „Aki minden lépésen
sokáig gondolkodik, az egész életében egy lábon áll.”
Továbbindultam.
– Mitől kellene félnem? – érdeklődtem felöltve legédesebb
ártatlan mosolyomat. (A szemöldökfelvonást egyébként én is meg
tudtam csinálni, mégpedig egészen jól, de későbbre tartogattam.
Az efféle hatásos mimikai trükkökkel takarékosan kell bánni,
különben gyorsan veszítenek a hatásukból.)
– A pince nem sötét, és mi nem vagyunk idegenek. – Arthur
kissé sértődöttnek tűnt, és a „pince” szó tényleg nem igazán illett
a háznak arra a részére, ahová megérkeztünk. Egy sor díszes
csillárnak és falikarnak köszönhetően nappali világosság áradt
szét a hallban, a padlót pedig süppedős szőnyegek borították. Ez
a hall egyébként a sok ajtóval kicsit emlékeztetett arra a
folyosóra, amit álmaimban láttam.
– Na, igen, a falak itt tényleg nagyon vastagok. Senki nem
hallaná a kiáltozásodat. – Henry, úgy tűnt, képtelen leszállni a
témáról.
Tüntető hanyagsággal megvontam a vállam, és ezúttal
fennhangon idéztem Mr. Wu gazdag közmondásgyűjteményéből:
– De ha a sárkány fel akar emelkedni, a széllel szemben kell
repülnie. –Azonkívül tudok kungfuzni.
Henry nevetett, Arthur pedig kinyitott egy nehéz ajtót a
folyosó végén.
– Csak utánad! – intett felém hívogatón, és előreengedett.
Lenyűgözve bámultam a vörös bársony borítású moziszékek
emelkedő sorait. Soronként legalább tíz ember foglalhatott
helyet, és a nézőteret mindkét oldalról lépcső szegélyezte,
amelyet fekete, bolyhos szőnyeg fedett. Őrület: ezeknek az
embereknek tényleg volt egy igazi mozijuk a pincében! Amikor
Arthur elfordított egy kapcsolót az ajtó mellett, számtalan apró
fényforrás világította be egészen finoman a termet, melyek úgy
fénylettek a fekete anyaggal borított mennyezeten, mint
megannyi csillag.
 Éles sikoltás visszhangzott a teremben. Önkéntelenül is a
hangszórókra néztem, mert a sikoltás akár a „Horrorra akadva”
című filmből is származhatott volna, ehelyett két fej bukkant fel
az utolsó sorok egyikében. Egy férfi, disztingvált, ősz hajú; és egy
nő, drága Bond-Street frizurával, mely azonban pillanatnyilag
eléggé zilált volt.
– Á, Mrs. Kelly. És Sir Braxton. Kérem, ne zavartassák
magukat! – mondta Arthur udvariasan, és szenvtelenül tovább
tekerte a kapcsolót, amíg a csillagos ég át nem változott
szupernóvák gyűjteményévé, és a mozit be nem töltötte a
kápráztató fény. – A barátaim és én egy fél óra múlva már itt sem
vagyunk. Legalábbis úgy saccolom.
– A rohadt életbe! – motyogta a férfi, és kapkodva próbálta
rendbe hozni az öltözékét. Csak néhány másodpercbe telt, és már
rohant is lefelé a lépcsőn, az ingét be sem gombolta végig. Nem
álltam el az útjából idejében, ő pedig az állomásra befutó vonat
lendületével elsodort a vállamnak ütközve. Ha Henry nem kapott
volna el, elesem.
– Pimasz alak! – Még ha meg is tudtam érteni sietségének
okát, akkor sem kellett volna mindjárt ütközőbaknak használnia.
– Mármint én? – Henry halkan nevetett, és kisimította a
hajamat a homlokomból, mielőtt elengedett volna. Próbáltam
teljesen normálisan továbblélegezni. Semmi esetre sem veheti
észre, mennyire felkavart a közelsége.
Szegény asszonynak valamivel tovább tartott, amíg
tökéletesen felöltözött. Miközben végül vörös fejjel lejött a
lépcsőn, tekintetét mindvégig a padlóra szegezte.
– Annyira örülök, hogy ismét viszontláthatom, Mrs. Kelly! -
mondta Arthur, és finoman meghajolt, amikor a nő elhúzott
mellettünk. Magas sarkú cipője ellenére ezzel a tempóval esélyes
lett volna az olimpián. – És adja át üdvözletemet a kedves
férjének, ha esetleg ő is jelen lenne a partin!
Mrs. Kelly úgy kopogott végig a folyosón, mintha semmit sem
hallott volna.
– Ez durva volt – mondta Henry.
– Sir Braxton igazán megvárhatta volna – mondtam
együttérzőn.
 – Hát, igen. – Arthur becsukta a folyosóra vezető ajtót, és
ismét tompított egy kicsit a világításon. – Az úriember sajnos egy
kihalófélben lévő faj, ahogyan a nagymamám szokta mondani.
Hol is hagytuk abba? Á, igen. – Rám mosolygott. – És… mit
szólsz a mozinkhoz?
Rögtön fogtam az adást.
– Klassz – feleltem óvatosan, és végigsimítottam az egyik
szék támlájának puha bársonyborításán. És vajon mi célból
jöttünk ide?
– Hozhatnék a szomszéd helyiségből egy ötvenes évekbeli
horrorfilmet – vetette fel Arthur. Még mindig az ajtó mellett állt,
kezét a nadrágzsebébe dugta. – Bár egy cseppet sem
hátborzongatóak, de ha hihetünk apámnak, filmtörténeti
szempontból hihetetlenül értékesek. Mi a kedvenced, Liv? A
zombik, a szellemek, a vámpírok… ?
– Vagy talán a démonok? – egészítette ki Henry.
Ez lett volna a jelszó? Vajon most tényleg fény derül a
titkokra? Ismét elővettem az ártatlan birka mosolyomat.
– De hát most nem nézhetünk filmet… odafent vár ötven
vendég.
– Úgy saccolom, időközben már vannak vagy hetvenen –
mondta Arthur, és vállat vont. – De azok nélkülem is
meglesznek. Ez itt most fontosabb.
Kívülről valami az ajtónak ütődött.
– Á, az italaink. – Arthur kinyitotta az ajtót, és Jasper
botorkált be megpakolva poharakkal, üvegekkel, egy vödör
jégkockával és két naranccsal, utóbbiakat félredöntött fejjel a
válla és a füle között egyensúlyozva. Arcát félig eltakarta egy
csokor menta, amit a szájában tartott. Amikor beszélni kezdett, a
menta kiesett a szájából, és Henry épp csak el tudta kapni,
mielőtt a földre hullott volna.
– Nem találtam tálcát, ezért úgy döntöttem, idelent mixelem
össze a cuccot – magyarázta Jasper, miközben megpróbált
minden egyebet óvatosan az egyik székre helyezni. – És?
Megkérdeztétek már?
– Nem – felelte Arthur. – Valójában egészen lassan és
óvatosan akartunk hozzákezdeni.
 – Mit akartatok kérdezni? – érdeklődtem, és közben
összeszedtem a fekete padlószőnyegről a szétgurult narancsokat.
– Hát, hogy beugranál-e Anabel helyére a mi kis…
játékunkban – felelte Jasper. – Ami természetesen csak akkor
működik, ha még szűz vagy. Ezért is lenne fontos először is ezt
tisztázni: szűz vagy még?
Ehhez meg mi köze? Megőrült?
– Jaj, fogd már be, Jas! – horkant fel Henry, miközben az én
arcomról elpárolgott az ártatlanbárány-mosoly.
– Miért? – Jasper értetlenkedve ráncolta a homlokát. – Mi
értelme annak, hogy órák hosszat próbáljuk elmagyarázni neki,
miről is van szó, ha aztán kiderül, hogy ő amúgy se jöhet szóba?
Nemrég olvastam, hogy a lányok átlagosan tizenöt évesen
csinálják először, márpedig ő tizenöt éves, és elég jó bige,
legalábbis amikor nem viseli azt a furcsa szemüvegét, tehát a
kérdés teljesen jogos. Szűz vagy még, Liv? Igen vagy nem?
Dermedten bámultam rá.
– Egy olyan játékot játszotok, amiben csak szüzek vehetnek
részt?
– Na, ezt jól megcsináltad, Jasper! Most tutira azt hiszi, hogy
nem vagyunk normálisak – mondta Henry.
– Nem ez volt a célom. – Jasper bűnbánóan elfintorodott. –
Csak nem akartam az időt vesztegetni… Ti mégis hogyan
kezdtétek volna?
Henry háttal a falnak támaszkodott, és karba tette a kezét.
– Mi feltehetőleg először a játék előnyeire utaltunk volna,
mielőtt áttérünk a dolog őrült részére.
– Lassan és óvatosan. – Arthur láthatóan kevésbé szórakozott
jól, mint Henry.
– És mégis miféle játék ez? – kérdeztem gyorsan.
Arthur már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de Jasper
megelőzte.
– Annyi biztos, hogy dobókocka nem kell hozzá. És nem az a
lényeg, hogy ki nyer. Ez inkább egyfajta szerepjáték… habár
valójában nem is játszunk szerepet. Alapjában véve nem is játék.
Ha most össze vagy zavarodva, akkor pont úgy érzed magad,
mint én. Ugyanis én is elég zavarosnak találom az egészet.
Nagyon zavarosnak. Olyan zavarosnak, hogy most előbb készítek
is valami innivalót.
Jasper felsorakoztatta a poharakat a szék karfáján, és
lecsavarta egy gines üveg kupakját.
Arthur úgy festett, mint aki legszívesebben megragadná
Jaspert, és befogná a száját, de miután Henryre pillantott,
megelégedett azzal, hogy dühösen szikrázó szemmel bámult
Jasperre. Jasper figyelmét viszont tökéletesen elkerülte barátai
igyekezete, hogy szavak nélkül kommunikáljanak vele.
– Őszintén bevallom, hogy én a mai napig nem fogtam fel
igazán – fecsegett tovább. – Főleg ez az álomügy magas nekem.
De egy kis gyakorlással nekem is sikerült, és, basszus, az a dolog
a kívánságokkal tökre feldobott, és igen, nagyon menő, legalábbis
addig az volt, amíg…Óh, a francba! Elfelejtettem a mérőpoharat.
Ez nem lehet igaz! – gondoltam. Most meg azzal az idióta
mérőpohárral van elfoglalva.
– Amíg mi történt? – kérdeztem türelmetlenebbül, mint
szándékoztam.
– Amíg meg nem szegtük a játékszabályokat. Na, igen, végül
is csak Anabel, de ezzel Ő nem törődik. – Jasper úgy döntőn,
nem bosszankodik tovább a mérőpohár miatt. Nagyvonalúan
meglocsolta a poharakban lévő jégkockákat ginnel. – Ugyanis
arról van szó, hogy a játékosok közül legalább egynek szűz vér
kell, hogy csörgedezzen az ereiben, mert az utolsó pecsétet csak
szűz vér segítségével lehet feltörni, és tavaly halloweenkor,
amikor elkezdtük játszani ezt a játékot, még azt hittem, hogy ez a
szűz vér dolog gyakorlatilag mindenkire igaz, kivéve engem és
Anabelt… bocs, Arthur…
– Semmi gond. – Arthur ledobta magát az egyik székbe, és a
tenyerébe temette az arcát. Szemmel láthatólag feladta, hogy
elhallgattassa Jaspert.
Feltűnés nélkül megdörzsöltem a karomat, mivel kirázott a
hideg, amikor rájöttem, hogy az, amit Jasper mondott, eléggé
beleillik abba a történetbe, amit Anabeltől hallottam. Előző éjjel,
álmomban. Egy játékról, amit halloweenkor kezdtek el játszani,
és ami felett elveszítették az irányítást… és hogy ez az ő hibája
volt.
 Futó pillantást vetettem Henryre, aki továbbra is a falnak
dőlve állt. Arthurhoz hasonlóan már ő sem próbálta
elhallgattatni Jaspert. Talán azért, mert mindeddig nem
rohantam el sikoltozva, de az is lehet, hogy csak azért, mert
Jaspert egyszerűen nem lehetett elhallgattatni.
Letette a gines üveget, és most martinit öntött a poharakba,
szintén bőségesen. Már az illattól is be lehetett csípni.
– Mindenesetre aztán kiderült, hogy Graysonnak meglepő
módon mégiscsak volt dolga Maisie-vel, és Fienry egy titkolózó
idióta, aki egyébként sem árul el nekünk soha semmit, és hogy
Arthur szüzességét tizenöt éves korában elvette az az iszonyúan
édes francia gyakornoklány, csakhogy ezt sajnos elfelejtette
megemlíteni a legjobb barátainak... – Jasper szemrehányó
pillantást vetett Arthurra. – És hogy a játék kezdetén, ki gondolta
volna?, valójában tényleg Anabel volt az egyetlen, aki még nem
feküdt le senkivel. Ami alapjában véve tökéletesen elég lett volna.
Csakhogy aztán Anabel, hogy kivel és hogyan, ohm… mindegy is,
megszegte a játékszabályokat, ami egy nagyon bonyolult és
drámai történet, és minden dugába dőlt, és most szükségünk van
egy új Anabelre, mégpedig egy olyanra, aki garantáltan szűz, és
az is marad egészen a játék végéig. Szóval, mi a helyzet veled,
Liv? Szűz vagy még? Igen vagy nem? – Mivel az utolsó
mondatokat szünet nélkül ontotta magából, most hörögve
kapkodott levegőért.
Arthur halkan felnyögött.
– Szóval, Liv, most már mindent tudsz – mondta Henry maró
gúnnyal a hangjában. – És? Sikerült Jaspernek elijesztenie?
Sajnos nem. Inkább ellenkezőleg. Égtem a vágytól, hogy
feltegyek néhány konkrét kérdést, de egyelőre nem akartam
elárulni, mennyit tudok. Főleg, mivel e tudás javarészt kétes
eredetű álmokból származott.
– Azt hiszem, most szívesen hallanék valamit a játék
előnyeiről – böktem ki.
– Ó, az van minden mennyiségben! Lássuk csak… – Jasper
homloka ráncba szaladt a feszült gondolkodástól. – Ha beszállsz,
akkor például mindjárt négy lehetséges partnert is szereznél az
őszi bálra, akik miatt minden lány irigykedne rád az iskolában.
Henry felnevetett.
 – Az őszi bált használod csalinak?
– Miért ne? Mások ölni tudnának érte… talán jobb lett volna,
ha ezt említem először, nem?
– Jaj, Jasper, reménytelen eset vagy! – Arthur kinyújtotta a
kezét. – Adj egy poharat!
– Még nem fejeztem be – mondta Jasper, és Arthur ujjaira
csapott. – Még hiányzik a Campari és egy szelet narancs. És egy
mentalevél. Stílusosan akartunk berúgni, már nem emlékszel?
Ebben a pillanatban valaki feltépte az ajtót. A folyosóról éles
fény zúdult a terembe.
– Helló, Grayson. – Arthur elcsente a gines üveget Jasper
székéből.
– Helló, Grayson? – ismételte meg Grayson dühösen. –
Elment az eszetek? Csak úgy eltűntök Livvel, amint egy percig
nem figyelek oda…
– Ez egyértelműen több volt, mint egy perc – motyogta
Henry.
– Mindjárt elkészülnek az italok – jelentette be Jasper.
– Ti tényleg nem vagytok magatoknál!
Arthur nagyot sóhajtott.
– Gyere be, és csukd be magad után az ajtót, Grayson!
De Grayson csak a fejét rázta.
– Késő van. Haza kell vinnem Liv… Ó, a francba, Arthur!
Csak nem egyenesen az üvegből iszod a gint?
– Nyugodj már meg, Grayson! Livnek nem esett semmi baja
– mondta Henry.
– Így van. – Arthur a szomszédos szék karfájára tette a lábát,
és odanyújtotta az üveget Graysonnak. – Igyál egy kortyot, és ne
nézz ránk úgy, mintha épp most raboltunk volna ki egy bankot!
Csak megpróbáltuk beavatni Livet a titkunkba.
– Ó, igazán? Remélem, semmit sem hagytatok ki… például
azt a sztorit Anabel kutyájával, és a rémálmokat, és ami… á, a
francba! – Grayson úgy festett, mint akit szétvet a düh. – Gyere,
Liv! Mennünk kell – sziszegte.
Nem mozdultam a helyemről. Grayson kissé
kétségbeesettnek tűnt, de hát nem mehettem el, éppen most,
amikor olyan kevés választott el attól, hogy rájöjjek a titok
nyitjára.
 – Még csak negyed tizenegy van, ember! Lazíts! – mondta
Arthur a karórájára pillantva. – Kérlek! – tette aztán hozzá már-
már könyörögve.
Grayson becsukta az ajtót.
– Már százszor elmondtam nektek, hogy más megoldást kell
találnunk... de ti természetesen nem törődtök ezzel. Miért nem
hallgattok legalább egyszer… á, mindegy! Bármit is meséltek
neked, Liv… egyszerűen csak felejtsd el!
– Előbb szeretném felfogni – szögeztem le.
– Épp ez a probléma – mondta Arthur. – Tényleg nehéz
megérteni, ha az ember nem élte át.
– De hát én tök jól elmagyaráztam! – mondta Jasper
sértődötten. – Különösen, ha belegondolunk, hogy én magam
sem értem.
Grayson válaszolni akart valamit, de én megelőztem.
– Tehát tavaly halloween óta játszotok egy játékot, ami
igazából nem is játék, és amiben legalább az egyik résztvevőnek
szűznek kell lennie – daráltam gyorsan. – Így van?
– Így van! – Jasper diadalmasan nézett körbe. – Látjátok?
Mégis felfogta.
A többiek nem reagáltak. Grayson a homlokát dörzsölte,
Arthur ismét belekortyolt a ginbe, Henry pedig a mentacsokor
leveleit tépkedte, majd szétmorzsolta őket az ujjai között.
– És miért? – kérdeztem.
Henry felemelte a fejét.
– Miért játsszuk a játékot, vagy miért mondja ki a
játékszabály, hogy legalább egy résztvevőnek szűznek kell lennie?
– Mindkettő – feleltem.
Hosszas csend következett. Még Jasper sem felelt, inkább
elővett a farmerje zsebéből egy zsebkést, és megpróbált
felszeletelni vele egy narancsot, de nem nagyon sikerült neki.
Végül Arthur hangja törte meg a csendet, kissé fémesen és
tompán hangzott:
– Hát, mondjuk úgy… halloween volt, és London egész északi
részén elment az áram, ezért a halloween partinak korábban lett
vége. Mi teljesen fel voltunk pörögve, szerelmesek voltunk, és
készen állóink arra, hogy valami őrültséget csináljunk.
 – Te voltál szerelmes – helyesbített Henry. – Mi többiek
egyszerűen csak be voltunk rúgva…
– Ez igaz. – Grayson rezignáltan az ajtónak dőlt.
– A hangulat mindenesetre fantasztikus volt – folytatta
Arthur. – Késő éjszaka magunk voltunk Anabelék házában, és
Anabel apjának francia vörösbora tényleg…
– Ne felejtsd el hozzátenni, hogy odakint amolyan igazi,
kísérteties halloweeni időjárás volt, köd meg minden. – Jasper
ismét magához ragadta a szót, miközben tovább mészárolta a
narancsot. – Anabel meggyújtott egy csomó gyertyát, és amikor
elővette azt a félelmetes könyvet, és azt javasolta, hogy
próbáljunk ki valami egészen mást, valahogy olyan… jó ötletnek
tűnt. Megidézni egy démont halloweenkor… úgy értem, ez tutira
alkalomhoz illő, nem? Eleinte tényleg jó poén is volt, és olyan
ártalmatlannak tűnt, mint… mint ólmot önteni szilveszterkor.
Olyankor sem számol az ember azzal, hogy az ólom egyszer csak
önálló életre kel, és éjjel meglátogatja álmában. Vagy kutyákat
öl…
Na, végre.
– Ez tehát a ti játékotok? Démonidézés? – De mi köze volt
ennek a kutyához?
Jasper bólintott.
– Tudom, tök idiótán hangzik.
– Mert tök idióta is – mondta Grayson.
– Csak poénból csináltuk. Egyikünk sem hitt benne, hogy
tényleg működik. – Jasper felsóhajtott. – Egyszerűen csak
elismételtük Anabel után a varázsigéket, csepegtettünk egy kis
vért a vörösborunkba, rajzoltunk egy vicces boszorkányszemet a
padlóra, és kívántunk valamit…
– Ezredszer mondom, Jas: boszorkányszögnek hívják –
javította ki Henry.
– Mindegy. – Jasper a szemét forgatta. – Senki sem sejthette,
hogy ez az egész ilyen… ilyen valóságossá válhat.
Mindez úgy hangzott, mintha a fiúknak nagyobb szükségük
lett volna egy ördögűzőre, mint egy szűzre.
– Tehát ez a démonidézés tényleg működött? – Annyira
iparkodtam, hogy szemernyi kételkedés vagy gúny se csendüljön
ki a hangomból, hogy a kérdésem végül úgy hangzott, mintha
pszichoterapeuta lennék egy borzalmas tévéfilmben, és épp
próbálnék megértően viselkedni a páciensemmel. Egy olyan,
akiről lerí, mennyire őrültnek tartja a páciensét. – Mégis hogyan?
Senki sem válaszolt. Henry látszólag gondolataiba mélyedve
potyogtatta a földre a mentalevelek darabkáit, Arthur
összeráncolt homlokkal figyelte, amint Jasper poharaiban lassan
elolvadnak a jégkockák, Grayson az ajkát harapdálta, Jasper
pedig megint a narancsot vette célba.
Lassan kezdett elegem lenni abból, hogy harapófogóval
húzzam ki belőlük a titkaikat, főleg, mivel egyetlen válasz mindig
tíz további kérdést vetett fel.
– Szóval tavaly halloweenkor poénból megidéztetek egy
démont – foglaltam össze még egyszer. – Egy játékszabály
alapján, amit egy régi könyvben találtatok, és ami kimondja,
hogy a résztvevők közül valakinek szűznek kell lennie. De mivel a
ti szüzetek már nem szűz, most szükségetek van egy tartalék
játékosra. És erre a célra valami okból engem szemeltetek ki.
Persze tudtam, mi az oka: az, hogy abban a hétfő éjszakai
álomban odapottyantam közvetlenül az orruk elé.
– Feltéve, ha még szűz vagy – erősítette meg Jasper.
– Igen, ezt megértettem. Amit viszont nem értettem meg,
eltekintve a játék működésétől, hogy miért nem hagyjátok
egyszerűen abba?
– Ó, hidd el nekem, ez nem megy olyan egyszerűen! – Jasper
előrehajolt, és fojtott hangon folytatta: – Megpróbáltuk, de
tudod, ha az ember egyszer egyezséget kötött egy démonnal, nem
szállhat ki csak úgy.
– Vagy úgy. Persze hogy nem – mondtam a
terapeutahangomon, és fürkésző pillantást vetettem Henryre.
Egy pillanatra mintha visszatértem volna a Highgate temetőbe.
Henry tudta, hogy ők négyen nem rólam, hanem velem
álmodtak, ebben eléggé biztos voltam – de úgy festett, ezt a
gyanúját nem osztotta meg a többiekkel. Eltekintve talán
Graysontól, aki, ugye, visszakövetelte a pulóverét.
A következő kérdésemmel igyekeztem rákényszeríteni őket,
hogy több információval szolgáljanak.
– De pontosan mit tett veletek ez a démon, akiben a jelek
szerint tényleg hisztek, vagy nem?
 Ismét csak hallgatás volt a válasz. Buta hiba, a második
kérdést nem lett volna szabad feltennem. Sóhajtottam. Így nem
jutunk előrébb.
– Oké – mondtam, hogy lerövidítsem az egész ügyet.
– Oké? – Nem csak Jasper kapta fel a fejét.
Mély lélegzetet vettem, és végignéztem rajtuk.
– Megcsinálom. Helyettesíteni fogom Anabelt ebben a
játékban. De csak akkor, ha minden kérdésemre válaszoltok, és
higgyétek el, igazán sok kérdésem van.
Alig fejeztem be, a hangulat az ellenkezőjébe csapott át a
teremben – legalábbis mindenki egyszerre kezdett el beszélni.
– Ez azt jelenti, hogy még szűz vagy? – kiáltott fel Jasper. –
Tudtam! Egy ilyen rémes szemüveg mindig jó valamire!
Arthur letette a gines üveget, felállt, és ünnepélyesen így
szólt:
– Liv Silber, meg fogod menteni az életünket! És megígérem,
hogy minden kérdésedet megválaszolom, amennyire tőlem telik.
– Ekkor felnevetett. – Ó, most olyan szívesen megölelnélek, de
ha megteszem, Grayson tutira behúz nekem egyet.
Grayson tényleg úgy nézett ki, mint aki szívesen leütné
Arthurt.
– Fogalmad sincs, mit csinálsz! – mondta, és még hozzátett
valamit, de nem hallottam, mert a barátai akkora zajt csaptak.
Egyedül Henry hallgatott. Ő csak rám nézett, és szinte
észrevétlenül megrázta a fejét. Aztán elmosolyodott.
 19.

M ég felkísérlek – mondta Grayson, miután csodával határos

módon sikerült Ernest méretes
bemanővereznie egy aprócska parkolóhelyre. – Nehogy
Mercedesét

leszidjanak, amiért ilyen későn jöttél haza.

– Viccelsz? – Sokkal erősebben vágtam be a kocsiajtót, mint
szükséges lett volna. – Tíz perccel múlt tizenegy, és csak azért
vagyunk máris itt, mert kitaláltad azt a mesét a szigorú anyáról,
én pedig nem akartalak hazugnak nevezni a barátaid előtt… –
Pedig olyan szívesen maradtam volna még. A maradék időben a
fejemben kavargó kérdéseknek a töredékét sem tudtam feltenni.
Hazafelé jövet pedig Grayson az égegyadta világon semmivel sem
járult hozzá a helyzet tisztázásához, csak szemrehányásokat tett
nekem, és közben feltűnően gyakran használta a „francba” és a
„buta” szavakat.
Mindenesetre azért elég sok mindenre választ kaptam, és
ezeket az információkat alaposan át kellett gondolnom. Őszintén
szólva már alig vártam, hogy kezembe vehessem a
spirálfüzetemet, és mindent leljegyezhessek – ezúttal talán még a
szemléltetés kedvéért ábrákat is rajzolok, gondoltam.
Grayson is kiszállt az autóból.
 – Londonban vagyunk. Tudod, milyen magas a
bűncselekmények aránya ebben a városban?
– Igen, világos, különösen ez a lepukkant környék számít
veszedelmes helynek. – A nosztalgikus kandeláberek fényében
békésen szunnyadó utcára mutattam, amely úgy festett, mintha
egy idilli, urbánus lakónegyedet reklámozó prospektusból vágták
volna ki. – Mindennaposak az utcai lövöldözések, szexuális
bűnözők leselkednek az előkertekben, és ott, a sarkon túl épp
Hasfelmetsző Jack közeleg... ó, a francba!
Bár a sarkon nem éppen Hasfelmetsző Jack fordult be,
hanem anya, aki épp az esti sétából tért vissza Butterrel, de ez
majdnem ugyanolyan rémes volt.
– Én a te helyedben nagyon gyorsan visszaszállnék ebbe az
autóba, és elhajtanék, Grayson! – sziszegtem.
– Ugyan, ne csinálj már jelenetet! Csak azért akarlak elkísérni
addig az átkozott ajtóig, mert a francba is, így illik! – Grayson
elmulasztotta utolsó esélyét a menekülésre, miközben dühösen
meredt rám karamelláscukorka-színű szemeivel.
És anya már észre is vett minket.
– Huhu! – kiáltotta, és lekapcsolta Butterről a pórázt, hogy a
kutya előrefúthasson, és ránk ugorhasson.
Kerek két másodpercen át legeltethettem a szemem Grayson
meglepett arckifejezésén.
– Hát, csak annyit mondhatok, hogy magadra vess –
fuvoláztam. – Most megmagyarázhatod neki, miért jöttünk vissza
nem sokkal tizenegy után.
– Mert a lánya mindig igent mond, amikor nemet kellene
mondania? – Grayson lehajolt, hogy megsimogassa Buttert, és a
hangomat utánozva így folytatta: – Hogy micsoda? Valami tiltott
és veszélyes dolgot csináltok, amit én nem értek, és amire
nyomatékosan figyelmeztettetek, hogy ne tegyem? Világos,
emberek: benne vagyok!
– Olyan egy… – Míg én a megfelelő szót kerestem, anya már
ott is termett mellettünk.
– Sziasztok! Már vissza is jöttetek? Talán nem volt jó a buli?
– Ó, dehogynem. – Próbáltam a lehető legkajánabbul
mosolyogni. – De Grayson feltétlenül meg akart tőlem
szabadulni.
 – Én csak meg akartam akadályozni, hogy az első londoni
partid alkalmából beszállítsanak a kórházba alkoholmérgezéssel
– vágott vissza Grayson. – Ehhez ugyanis elegendő lett volna
Jasper egyetlen itala.
Most már nem mosolyogtam, főleg nem kajánul.
– Tessék? Hiszen bele sem kóstoltam!
– Igen, mert idejében hazahoztalak. Ha megkérdeztek volna,
nem tudtál volna nemet mondani! Hiszen az számodra egy
borzasztóan nehéz szó.
– Ó, kedveseim! – Anya őszintén meghatottnak tűnt. – Máris
igazi testvérek módjára viselkedtek. Azonnal fel kell hívnom
Ernestet, és el kell mesélnem neki.
A szememet forgattam. Ez jellemző volt anyára. Csak azt
látta, amit látni akart. A fejemet ingatva mentem fel a bejárati
ajtóhoz vezető lépcsőn. Butter követett.
– Viszlát! – köszöntem el olyan méltóságteljesen, ahogy csak
tudtam.
De Grayson még nem végzett.
– Én is bejönnék – szólalt meg mögöttem. – Ha szabad.
– Hát persze hogy szabad, kincsem! – kiáltotta anya, még
mielőtt megperdülhettem volna, és pillantásommal megölhettem
volna Graysont. Anya előhalászta a kulcsot a nadrágzsebéből, és
kinyitotta az ajtót. – Lottie áfonyás muffint sütött. A sütés
megnyugtatja az idegeit, ezért ma este három tepsivel is kellett
készítenie… Attól tartok, kicsit kibillentette az egyensúlyából a
megismerkedés Charlesszal.
Kicsit én is kibillentem az egyensúlyomból.
– Mit nézel úgy? – Grayson eloldalazott mellettem, be a
házba, és felrohant előttem a lépcsőn. Butter a boldogságtól
repesve, lobogó fülekkel követte. Már majdnem felértek a lakás
ajtajához, amikor utolértem őket.
– Ez meg mit jelentsen? – sziszegtem oda Graysonnak. A
hajam az arcomba lógott, és amikor hátrasimítottam,
észrevettem, hogy hiányzik belőle a pillangós hajcsat. Valahol
biztosan elveszítettem.
– Mármint mi? – Grayson leguggolt, és megvakargatta Butter
hasát. Az az áruló meg hanyatt vetette magát. – Csak ehetek már
néhány áfonyás muffint az új családommal!
 – Hát persze hogy ehetsz – mondta anya, akinek sikerült
feljutnia a harmadik emeletre anélkül, hogy tönkrement volna a
frizurája, és szinte anélkül, hogy kifulladt volna. – Nagyon
örülnénk neki.
Ez nem egészen felelt meg a valóságnak, csak anya örült,
Lottie és Mia kevésbé tűntek lelkesnek, inkább kissé feszengtek,
amikor megpillantották Graysont. Ugyanis fürdőköpeny volt
rajtuk, és zöldesszürke arcmaszk, amivel kissé zombisan néztek
ki.
– Szép lakás – mondta Grayson udvariasan, miközben Lottie
és Mia bemenekültek a fürdőszobába.
Felnevettem.
– Hogy te mekkora egy nyalizó vagy!
Anya szigorú pillantást vetett rám.
– Fogalmam sincs, min vesztetek össze, de ideje lenne
kibékülnötök. – Fejét oldalra biccenve megkérdezte: – Muffint?
– Igen, kérek szépen – mondta Grayson. – Nem ehetnénk
meg Livvel esetleg a szobájában? Hogy nyugodtan
kibékülhessünk?
Tessék?
– De, természetesen. – Anya meghatottan a mellkasához
kapta a kezét. – Tudod, Liv mindig is szerette volna, ha lenne egy
bátyja… ah, ez olyan… tényleg fel kell hívnom Ernestet. – Azzal
egy utolsó patetikus sóhaj kíséretében eltűnt a hálószobájában.
Ámuldozva bámultam utána.
Grayson elindult a folyosón.
– Melyik a te szobád? – érdeklődött. – Ez itt?
– Igen, de… elárulnád, kérlek, mit tervezel? Emily nem vár
rád a buliban?
– De, feltehetőleg igen. – Egyik kezével kihalászta a
farmerzsebéből az iPhone-ját, a másikkal máris lenyomta a
kilincset. – Akkor hozol abból a muffinból?
Annyira meg voltam döbbenve, hogy majdnem túl későn
kapcsoltam. De aztán hirtelen eszembe jutottak az
álomjegyzeteim. A szobámban voltak egy komódon, és semmi
esetre sem akartam, hogy Grayson meglássa őket. Így hát
félretoltam Graysont, és felmarkoltam a spirálfüzetet meg az
összes körülötte heverő cédulát, mielőtt még egyetlen pillantást
vethetett volna rájuk. De nem is ez volt a szándéka. Ehelyett
céltudatosan az ágyam felé vette az irányt, pontosabban annak
láb felőli végéhez lépett. Ott hevert a kapucnis pulcsija, szépen
összehajtva, hogy Lottie-nak eszébe ne jusson kimosni, amíg le
nem zártam az empirikus vizsgálataimat. Grayson elégedetten
felnevetett, és magához vette.
Egy csapásra minden világossá vált.
– Á, szóval ezért volt az egész felhajtás! – mondtam. – Vissza
akarod kapni azt a béna pulóveredet.
Basszus, a francba! Valóban alábecsültem őt. Nem is
gondoltam, hogy ennyi ravaszság szorult belé.
Grayson ellenőrizte az iPhone-ját.
– Úgy van – mondta lazán, tekintetét le sem véve a kijelzőről.
– Valami azt súgta, hogy önszántadból nem fogod visszaadni… Ó,
úgy látom, a bulin elszabadultak az indulatok. Jasper a jelek
szerint éppen próbálja belefojtani szegény Nathant a medencébe.
Hát, akkor már itt sem vagyok. Erről semmi esetre sem szeretnék
lemaradni. Álmodj valami szépet, Liv!
Az arcára kiülő öntelt vigyort alig tudtam elviselni. Mint
ahogy azt az érzést sem, hogy lépre csaltak.
– Lassan a testtel! – Hátammal az ajtónak támaszkodtam,
elzárva előle a kijáratot. – Hiszen még ki sem békültünk!
Ezzel nyilvánvalóan nem számolt. Meghökkent arcot vágott,
az álca mögül ismét előbukkant a megszokott Grayson.
Mézesmázosan rámosolyogtam.
– Hívjam ide anyát, hogy segítsen? Ő hihetetlenül tehetséges
az ilyesmiben.
– Nagyon vicces. Most már tényleg vissza kell mennem –
mondta Grayson, és nagy megelégedésemre már egyáltalán nem
viselkedett lazán.
Nem mozdultam.
– Nos, ezt hamarabb át kellett volna gondolnod. Úgy értem,
még mielőtt előrukkoltál volna a londoni bűnözési statisztikával.
Emily vajon tud arról, hogy éjjelente temetőkben találkozol a
barátaiddal, hogy démonokat idézzetek meg?
– Nem találkozunk… nem. Nem tudja. – Idegesen járkálni
kezdett a szobában. Szemmel láthatólag felfogta, hogy csak
erőszakkal juthat ki. – És nem is szabad megtudnia. Soha. Emily
a legracionálisabb ember, akit valaha megismertem. Nem értené,
hogy lehet egyáltalán egy ilyen ügybe belekeveredni. Simán
őrültnek tartana… Hiszen ő még a horoszkópban sem hisz.
– Én sem, hogy őszinte legyek. Éppoly kevéssé, mint a
démonokban.
– Talán azt gondolod, én hittem bennük? – kérdezte
felháborodva. – Tulajdonképpen még most sem hiszek. Csak
éppen… történt néhány igazán kellemetlen és különös dolog, és
egyszerűen nem találok rájuk logikus magyarázatot.
Bár még mindig mérges voltam rá, sajnos pontosan értettem,
mire gondol.
– Ha az ember egy probléma minden logikus megoldását
kizárja, abból szükségszerűen az következik, hogy, bár lehetetlen,
a nem logikus megoldás a helyes – mondtam, mire ő
elmosolyodott.
– Sherlock Holmes, igaz?
Meglepetten bólintottam.
Egy darabig hallgattunk. Grayson leült az ágyam szélére, és
úgy nézett rám, mintha várna valamire.
Egy pillanatig haboztam.
– Mesélsz róla? – kérdeztem végül. – Úgy értem, olyan
formában, hogy legyen esélyem megérteni?
– Nem is tudom… – Grayson vonakodva simította félre a
haját a homlokából. – Még mindig dühös vagyok rád, mert nem
hallgattál rám.
– De szerinted nem lenne jobb, ha felvilágosítanál, ahelyett,
hogy továbbra is elhalmozol szemrehányásokkal? Végtére is
megígértem, hogy segítek nektek.
– Még meggondolhatod magad. – Grayson arcán halvány
reménysugár, jelent meg.
Én azonban csak a fejemet ráztam, és lehuppantam mellé az
ágy szélére.
– Kezdd el egyszerűen az álmoknál! – javasoltam.
Nem az álmokkal kezdte, hanem a legelejéről. De legalább
elkezdte. Jasperről, Arthurról, Henryről és róla, és a
barátságukról általános iskolás koruktól kezdve, a sikereikről és a
kudarcaikról, és az ostobaságokról, amiket az évek során együtt
éltek át és követtek el. És végül arról a különös éjszakáról is
tavaly halloweenkor. Most, hogy ő mesélt róla, nem hangzott
kevésbé nevetségesen, mint Jasper szájából, én pedig próbáltam
a lehető legsemlegesebb arcot vágni, nehogy felugorjon és
elrohanjon. De meg kell mondanom, ez nem kis kihívás volt (úgy
értem, a semleges arckifejezés), különösen, amikor Grayson
végül vonakodva beszámolt a részletekről is.
Anabel mutatott nekik egy poros könyvet, amelynek oldalai
pecséttel voltak lezárva. Ez a könyv állítólag már generációk óta a
család tulajdonában volt. Anabel azt állította, hogy ha követik a
könyvben leírt szertartásokat, akkor sikerülni fog megidézni egy
ősöreg démont az alvilágból, aki mérhetetlen hatalommal
ruházza fel az embert, és teljesíti leghőbb kívánságait.
– Igen. És gondolom, a hallhatatlanság is benne volt az
ajánlatban, nem? – De az utolsó pillanatban még sikerült
visszanyelnem ezt a kérdést. Felfoghatatlan! Ennyire nem lehet
berúgni! De a jelek szerint mégis. Ugyanis a hátborzongató
beavatási szertartás eljátszása során mindent beleadtak, ha
hihettem Grayson szavainak: miután feltörték az első pecsétet,
krétával mágikus szimbólumokat rajzoltak a padlóra, titokzatos
szavakat festettek a bőrükre, és varázsigéket meg fogadalmakat
mormoltak, amiket Anabel olvasott fel nekik… a felét latinul.
Ünnepélyesen megfogadták, hogy végig követni fogják a könyv
utasításait, és kiszabadítják a démont az alvilágból, ha cserébe
teljesíti titkos vágyaikat, melyeket cédulákra írtak, és a végén
rituálisan elégettek. Az egészet a vérükkel pecsételték meg, amit
egy kehelybe csepegtettek és – vörösborral felöntve – sorban
megittak. Röviden: úgy viselkedtek, mint az óvodások. Na, jó,
mint az óvodás vámpírok.
Egyáltalán nem csodálkoztam, amikor Grayson a történetnek
ezen a pontján szégyenkező hangot hallatott, ami a nyögés és a
nyöszörgés valamiféle keveréke volt.
– És? Megjelent nektek? A démonotok? – A semleges
arckifejezést most már végleg elfelejthettem. – Vagy a következő
napon egyszerűen csak szörnyen másnaposak voltatok?
Grayson rám villantotta a tekintetét.
– Én is pontosan tudom, milyen nevetségesen hangzik. És én
is azonnal elfelejtettem volna az egészet, mint ahogy a többiek is.
De már másnap éjjel elkezdődtek ezek az álmok… –
Megborzongott. – Álmomban a démon emlékeztetett az
ígéretünkre, amit a kívánságaink teljesítéséért cserébe tettünk
neki.
– Logikus. A tudatalattidnak valahogy fel kellett dolgoznia ezt
a marhaságot – mondtam.
– Meglehet. – Grayson megdörzsölte a homlokát. Hirtelen
pontosan olyanná vált az arckifejezése, mint anyáé, amikor
kétségbeesetten keres valamit, amit valahova elhányt. – De akkor
azt mivel magyarázod, hogy azon az éjszakán mindannyian
pontosan ugyanazt álmodlak? Kivétel nélkül. A démon
mindenkitől ugyanazt követelte: törjük lel a második pecsétet, és
folytassuk a sort a következő rituáléval…
Grayson zsebéből pittyegő hang hallatszott, nyilván a mobilja
jelzett, hogy SMS-e érkezett. Elő sem vette, de én azért örültem,
hogy valami egy rövid időre elterelte a figyelmét, mert egy
pillanatra tényleg kellemetlen érzésem támadt a gyomrom
környékén.
– Szóval mindannyian egy démonról álmodtatok? – Ennek
pontosabban a végére akartam járni. – Hogy nézett ki?
Grayson bizonytalan kézmozdulatot tett.
– Azt hiszem, hogy csak Jasper álmaiban öltött valódi
alakot… ő a mai napig megesküszik, hogy a démon pont úgy
nézett ki, mint Fehér Szarumán, azzal a különbséggel, hogy
szarvai voltak és fekete köpönyege… Nálunk, többieknél csak egy
árnyék volt, egy suttogó hang, egy test nélküli lény, amely
azonban nem is volt olyan félelmet keltő, mint amilyennek
hangzik, inkább… nem is tudom… olyan csábító. – Nagyot
sóhajtott. – Vajon csak különös egybeesés? Nem voltunk biztosak
benne. Úgyhogy feltörtük a második pecsétet is Anabel
könyvében.
Feltehetőleg én is ugyanezt tettem volna.
– Ezúttal józan voltam, ezért az egész szertartást egy kicsit
még nevetségesebbnek éreztem, mint előzőleg, de végigcsináltuk.
– És azután? – Észrevettem, hogy feszülten figyelem Grayson
minden szavát. Talán már egy kicsit túlzottan is feszülten.
– Először nem sok minden történt. Csak az álmaink váltak
egyre élénkebbé és valóságosabbá. A démonról és egymásról
álmodtunk, ajtókról és folyosókról, és másnap pontosan
emlékeztünk arra, amiről álmunkban beszéltünk egymással. –
Grayson az ajkába harapott, majd így folytatta: – Mintha tényleg
találkoztunk volna. Ez… félelmetes volt. Na, igen, legalábbis
számomra és Anabel számára, Henry érdekesnek találta, Arthur
megrészegült tőle, és Jasper… nos, azt hiszem, Jasper egyszerűen
csak remekül szórakozott.
Éreztem, hogy lassan elérkezünk a történet magjához, és
megint szétáradt bennem az a kellemetlen érzés.
– Tehát képesek voltatok egymással álmodni – foglaltam
össze. – És mivel erre nem találtatok logikus magyarázatot,
elkezdtetek hinni ennek a démonnak a létezésében.
Graysonnak sikerült egyszerre ráznia a fejét és bólogatnia.
– Mondjuk inkább úgy, hogy egyre inkább számításba vettük,
hogy nem csak a képzeletünkben létezik. És ezért folytattuk, és
egyik pecsétet törtük fel a másik után. A könyvben szereplő
egyik-másik szertartást most már álmunkban végeztük el, mindig
újhold éjjelén, és az volt a legizgalmasabb, hogy ezt bármely
tetszőleges helyszínen megtehettük. Olyan helyeken, ahová
különben nem jár az ember éjszaka.
Mint például a Highgate Cemetery, csúszott ki kis híján a
számon.
De még mindig nem voltam egészen biztos abban, hogy
Grayson vajon tényleg tudja-e, hogy én is jelen voltam a temetői
álomban, vagy esetleg csak – a pulóvere miatt – számolt a
lehetőséggel.
– Arthur, Henry és Anabel el voltak ragadtatva az álmoktól és
a taj tűk keresztül elérhető lehetőségektől… szinte már függővé
vállalt, mindent ki akartak próbálni, más emberek álmaiban
akartak sétálgatni.
Érthető.
– És Jasper meg te?
Grayson vállat vont.
– Jasper számára mindez túlzottan zavaros és megerőltető
volt, azt hiszem, én pedig az idő előrehaladtával valahogy… nem
tartottam helyesnek. Nem beszélve arról, hogy engem nem is
igazán érdekel, mit álmodnak mások.
– Tényleg nem? Senki álma nem érdekel? – Ez csak úgy
kicsúszott a számon, nem tudtam megakadályozni.
 – A kivétel erősíti a szabályt. – Halvány mosoly futott át
Grayson arcán. – Akárhogy is, szerintem nem fair dolog mások
álmaiban kémkedni – mondta, és ettől kicsit elszégyelltem
magam. Grayson hangja ismét komollyá vált. – De a démon ezzel
már teljesítette is az egyezségünk egyik részét. Mert az, hogy be
tudunk hatolni más emberek álmaiba, ismerjük titkos félelmeiket
és vágyaikat, nem jelent mást, mint…
– ...mérhetetlen hatalmat – suttogtam, és igyekeztem nem
venni tudomást a karomon felkúszó borzongásról. Hogy
eltereljem róla a figyelmem, az ablakhoz léptem, és a hátsó
udvaron álló juharfa sziluettjét kezdtem bámulni.
Koncentrálnom kellett.
– Jó, ezekre az álmokra eddig nem sikerült logikus
magyarázatot találnunk – jelentettem ki határozott hangon. – De
ha egészen objektíven gondolkodunk, arra sincs kézzelfogható
bizonyítékunk, hogy ez a démon, bármi legyen is a szándéka,
ténylegesen létezik. Hiszen, ha egyáltalán megjelent, akkor is
csak álmotokban.
– Úgy van – ismerte el Grayson. – Én is ebbe a gondolatba
kapaszkodtam. Amíg… – itt rövid szünetet tartott. – Amíg el nem
kezdtek teljesülni a kívánságaink. Először Jasperé, aztán az
enyém, aztán Arthuré…
Hátrafordultam, és hitetlenkedve néztem rá.
– A titkos vágyaitok?
Grayson bólintott.
– Igen, amit halloweenkor felírtunk azokra a cédulákra,
tényleg teljesült.
– Ezeket a kívánságokat egyszerűen csak úgy elmondtátok
egymásnak? Úgy értem, ezek titkosak voltak, nem?
– De igen. Viszont akik olyan jól és olyan régóta ismerik
egymást, mint mi, azt is tudják, mi a másik kívánsága, hogy mi
után vágyakozik... – Egy pillanatig képtelen volt tovább folytatni,
de aztán mintha összeszedte volna magát. – Na, igen, és Jaspert
most már te is ismered egy kicsit, ő nem az a fajta, aki sokáig
képes titkot tartani. Pontosan egy napig bírta, utána elmesélte
nekünk, mi volt a kívánsága. És valóban, a Frognal Flames
megnyerte az iskolák közötti bajnokságot, mégpedig úgy, hogy
halloweenkor még valahol a tabella alján kullogtunk, olyannyira,
hogy a győzelmünk maga volt a csoda.
Éreztem, amint feltör belőlem a felszabadító nevetés,
egyszerűen nem tudtam visszatartani. Elismerem, hogy kicsit
túlzottan is magával ragadott a történet, különösen az a dolog az
álmokkal, de most ismét teljesen kitisztult az elmém. Ami sok, az
sok. Az iskolák közötti kosárlabda-bajnokság? Mi van?
– Ennél démonibb nem is lehetne! – mondtam még mindig
nevetve. – Nem lehet, hogy egyszerűen csak jól játszottatok?
Grayson nem nevetett.
– Nem állt meg a dolog ennél az egy kívánságnál – mondta
halkan, amikor végre sikerült összeszednem magam.
Egy csapásra elmúlt a jókedvem, amikor meghallottam a
hangját.
– Miért, te mit kívántál? – kérdeztem, és visszaültem mellé.
Grayson végighúzta a kezét a kapucnis pulcsin.
– Nem olyan fontos. Az a fontos, hogy teljesült.
Kopogtatás hallatszott, majd anya dugta be a fejét az ajtón.
Amikor meglátta, ahogy ott ülünk egymás mellett az ágyon,
sugárzott a boldogságtól.
– Ah, milyen jó, hogy kibékültetek! – mondta. – De Grayson,
nem akartál visszamenni a buliba? A barátnőd már biztosan
hiányol!
– Öhm, igen, ez igaz – mondta Grayson, és felállt. – Már rég
vissza kellett volna mennem.
Elgondolkodtam rajta, hogy kitépem a kezéből a kapucnis
pulcsit, és bezárkózom vele a fürdőszobába, vagy felkiáltok, hogy
„Állj, stop! Még nem végeztünk!”, de anya éber tekintetétől
kísérve ez valahogy nem ment. Ezért nem maradt más
választásom, mint követni Graysont a folyosóra. A pulóver
elvesztése bosszantott ugyan, de néhány napon belül egy fedél
alatt fogunk lakni, és ma egyébként is túl fáradt voltam ahhoz,
hogy folytassam az empirikus vizsgálódásaimat. Még gyorsan
megmosom a fogam, aztán egyszerűen lefekszem aludni. És
ezúttal végigalszom az éjszakát. Minden más várhat holnapig.
Anya búcsúzóul még adott két puszit Graysonnak, és a kezébe
nyomott egy teli doboz áfonyás muffint.
– Vidd el a buliba, mindig éjfél után a legjobb a hangulat!
 – Még lekísérlek a bejárati ajtóig – szóltam oda Graysonnak,
és eloldalaztam anya mellett. – Tíz után mindig be kell zárni
belülről, ez különösen fontos Londonnak ezen a részén, ahol csak
úgy hemzsegnek a bűnözők…
Grayson elvigyorodott, de nem tiltakozott. Együtt mentünk le
a lépcsőn, közben néhányszor lopva ránéztem. Annyira
sajnáltam, hogy máris mennie kell, pedig már kezdett egészen
közlékennyé válni.
– Volt valami köze a kívánságodnak Emilyhez? – böktem ki.
– Nem, miért?
Átgondoltam, majd újból nekifutottam, ezúttal másképp.
– Mekkora volt a valószínűsége annak, hogy teljesül a
kívánságod?
– Kevesebb, mint harminc százalék – vágta rá azonnal.
Harminc százalék. A fehér karácsony esélye ezen a szélességi
körön még alacsonyabb volt. De mindjárt egy démonra
gyanakodnánk, ha december 24-én esne a hó? Azon töprengtem,
vajon megosszam-e Graysonnal szemléletes hasonlatomat, de
addigra már meg is érkeztünk az ajtóhoz. Ahogy a hűvös éjszakai
levegő megsimogatta fedetlen alkaromat, megborzongtam.
Grayson elővette a slusszkulcsot a nadrágzsebéből.
– Nem gondoltam volna, hogy így lesz, de valahogy jót tett,
hogy beszélhettem veled erről az egészről. – Előrehajolt, és adott
egy puszit az arcomra. – Köszönöm, hogy nem nevettél rajtam
egész idő alatt.
Zavartan megköszörültem a torkom.
– Ez egy bonyolult eset, dr. Watson – mondtam végül legjobb
Sherlock Holmes-hangomon. – Egy rendkívül titokzatos
komponenssel. De biztos vagyok benne, hogy a végén mindenre
találunk logikus magyarázatot.
– Legszívesebben kihagytalak volna ebből. – Grayson
halványan elmosolyodott. – De most már mindketten nyakig
benne vagyunk.
Hát, igen. De ha őszinte akartam lenni, én annyira nem
bántam.
– Majd találkozunk. – Grayson elindult, én pedig
elgondolkodva néztem utána. Nem is volt olyan rettenetes alak.
Nem, tényleg nem.
 Félúton Ernest Mercedese felé megállt, és visszafordult
felém.
– A Huntington-kór – szólalt meg hirtelen.
– Mi?
– A kívánságom. – Ujjaival idegesen babrálta a slusszkulcsot.
Egy pillanatra elállt a lélegzetem.
– Anyukám Huntington-kórban halt meg. Őelőtte a
nagyapám és a nagybátyám is. – Grayson hangja megváltozott,
egészen elhalkult, és nem nézett rám, lehajtotta a fejét.
– Több mint hetven százalékos volt a valószínűsége, hogy
Florence-nél és nálam is fennáll a Huntington-mutáció.
Csak egy riadt pillantásra tellett tőlem.
– Apa évekig vonakodott elvégeztetni rajtunk ezt a géntesztet
– hadarta. – De Florence és én képtelenek voltunk együtt élni
ezzel a bizonytalansággal, és végül jelentkeztünk a vizsgálatra. –
Itt kis szünetet tartott. – Ez volt a kívánságom. Hogy Florence és
én ne essünk áldozatul ennek a betegségnek.
– Tehát egészségesek vagytok, Florence és te? – Amikor
bólintott, hosszan kifújtam a levegőt. Szívesen mondtam volna
valami kedveset és vigasztalót, de szörnyen tehetetlennek
éreztem magam. Tudtam, hogy az anyukája meghalt, amikor ő és
Florence még kicsik voltak, de az okát nem ismertem. – És most
azt kérdezed magadtól, hogy ;i vizsgálat vajon ugyanazt az
eredményt mutatta volna-e, ha nem kötöttél volna egyezséget egy
démonnal?
– Igen – felelte kurtán. – Gyenge pillanataimban arra
gondolok, hogy az egészségünk a démon műve lehet… beteges,
nem? – Grayson végre felemelte a fejét, és a szemembe nézett. –
És aztán meg azt kérdezem, mit fog elvenni tőlem, ha megszegem
a szabályait.
Szeptember 9., hajnali 3 óra

Arthur Hamilton szezonindító bulija ismét tovább

öregbítette a vad partijairól ismert Hamilton-ház rossz
hírét. A fotón Nathan Woodsot láthatjátok a Frognal
Flames csapatából, amint néhány koktél elfogyasztása
után a medencében hűsöl. Sajnos elfelejtette előtte
levenni a cipőjét és a ruháit, és kivenni a
nadrágzsebéből a mobiltelefonját. Hát igen, előfordul az
ilyesmi… Közszájon forog a történetnek egy olyan
változata is, miszerint Nathan nem ugrott bele a vízbe,
hanem belelökték, mégpedig nem más, mint Madison
expasija, Jasper, mivel szörnyen féltékeny, és
rettenetesen bánja már, hogy szakított Madisonnal. De,
emberek, a történetnek ez a változata magától
Madisontól származik, márpedig ő azt is állítja, hogy a
haja természetes vörös. Mintha már senki nem
emlékezne arra, hogy négy évvel ezelőttig olyan szőke
volt, mint egy kóbor korcs.
Hogy vajon Nathan mindennek ellenére elmegy-e
Madisonnal az őszi bálba? Majd beszámolok róla.
Mindenesetre egy bálkirálynői jelölése már befutott
hozzám. A hugicája e-mail címéről. Hoppá!
A partin részt vevő néhány alsóbb évfolyamos lány
egyike egyébként Liv Silber volt, leendő mostohabátyja
társaságában. Meglehetősen biztos vagyok benne, hogy
Livvel az őszi bálon is találkozni fogunk… a kérdés csak
az, kivel jelenik meg?
Itt elsőként fogjátok megtudni, az tuti – mégpedig
hamarosan, ha nem tévedek.

Viszlát!
A Ti Secrecytek

P.S.: A báli készülődéshez mellékelek egy linket

Johann Strauß „Hommage an Königin Victoria" című
keringőjéről. Emlékeztek még arra, amikor Hazel-a-
zeller-megváltoztatta-az-életemet-Pritchard tavaly tánc
közben megbotlott, és magával rántotta a fél sort a
földre? Én azonban nagyon bizakodom, hogy az idén
ennek ellenére ismét akad egy bátor jelentkező, aki
elviszi őt a bálba. Most komolyan, fiúk, ne féljetek:
tizenhárom és fél kilóval kevesebbet kell
megtámasztani.
 20.

M ihez kezdjünk most veled, te ronda kis béka? – Lindsay

összekoccantotta hosszú műkörmeit. – Szerinted nem
érdemled meg, hogy megleckéztessünk?
Mivel ez csak költői kérdés volt, hallgattam. Pontosan
tudtam, mi következik, már láttam Lindsay babakék szemében a
kárörömöt. És bármit mondtam volna, semmi sem tartotta volna
vissza, sem könyörgés, sem siránkozás.
– Már régen nem játszottuk el a „Csukjuk oda a kezét az
ajtóhoz!” című mutatványt – mondta Samantha, aki hátratekerte
a karomat, és úgy tartott, mintha egy satuba lennék szorítva. A
magas és elég testes Samantha számított a legveszélyesebbnek a
bandában, mert általában ő volt az, aki ütött. Aubrey segédkezett
neki a verésnél, mégpedig úgy, hogy lefogta az áldozatot, és
Lindsay általában csak végignézte a jelenetet, de ő volt az, aki
megszabta, melyik kínzást válasszák, ezért tőle féltem a
legjobban. A legártalmatlanabb talán még Abigail volt, aki
mindig csak falazott. Most is.
– Ó, igen, a kézlapítás. – Aubrey lelkesen tapsolt. Samantha
egy kicsit még magasabbra csavarta a karomat, én pedig alig
bírtam ki, hogy fájdalmamban fel ne kiáltsak. Még soha
életemben nem éreztem magam ilyen tehetetlennek.
 – Na, jó – mondta Lindsay. – De előbb még meg kellene
keresztelnünk, mit gondoltok?
– Ó, igen – ujjongott Aubrey ismét. – Először belemártjuk a
fejét a vécébe, aztán összelapítjuk a kezét… Bal- vagy jobbkezes
vagy?
Samantha hangosan felnevetett.
– Mindegy, mindkettő egyformán fáj.
Előretuszkolt, Aubrey pedig megragadta a lófarkamat, és a
hajamnál fogva berángatott a vécéfülkébe. A tükör előtt
elbukdácsolva megláttam tágra nyílt szememet, krétafehér
arcomat, Aubrey túl vastagon kisminkelt arcát és Lindsay
kárörvendő vigyorát. És egy zöld ajtót a csempével borított falon,
mögöttünk. Samantha belerúgott a vádlimba, amitől térdre
estem, közvetlenül a vécécsésze előtt. Aubrey a hajamnál fogva
hátrarántotta a fejemet, és felvihogott.
– Szerencséje van, épp az imént járt itt a takarítónő.
– A kérdés csak az, melyik az egészségtelenebb: az ürülék
vagy a fertőtlenítőszer. Akarsz még mondani valamit, mielőtt ezt
megiszod? – kérdezte Lindsay.
Samantha bátorításképp a hátamba taposott. De én
hallgattam. Kár lett volna bármilyen szarkasztikus megjegyzést
tenni, mivel Lindsay és a bandája nem értették a szarkazmust.
Azt sem tudták, hogyan kell leírni ezt a szót. És hogy őszinte
legyek, nem is jutott eszembe semmi szarkasztikus. Csak az
anyukámat akartam hívni. És sírni. De ezt a szívességet nem
teszem meg nekik. Még egyszer utoljára megpróbáltam
felemelkedni, minden erőmet beleadva, mire Samantha újra rám
taposott, ezúttal olyan erősen, hogy akaratom ellenére
felordítottam.
Nem volt esélyem.
Kövér keze a nyakamra kulcsolódott, és könyörtelenül
belekényszerítette a fejemet a vécécsészébe, a másik kezével
pedig továbbra is kicsavarva tartotta a karomat.
Ekkor Lindsay hirtelen abbahagyta a nevetést, és ijedten
levegő után kapott. Dühös, kíméleden hang szólalt meg:
– Azonnal engedd el, te hájas ribanc! – És Samantha furcsa
módon tényleg elengedett, majd hátratántorodott. A vér
fájdalmasan áramlott vissza a karomba, amikor megpróbáltam
lábra állni.
Egy magas, kócos hajú fiú sietett a segítségemre. Henry.
Félrelökte Lindsayt, aztán durván kiráncigálta Samanthát a
fülkéből. Aubrey önként menekült ki a mosdókhoz, és épp olyan
zavartan bámult Henryre, mint ahogy én is éreztem magam.
Itt valami nem stimmelt.
– Ez meg honnan pottyant ide? – kérdezte Aubrey.
– Ez egy lányvécé, te féleszű! – kiáltott fel Lindsay, de közben
mindannyian nyugtalannak, sőt szinte rémültnek tűntek. Még
Samantha is, akit egyébként senki nem nevezhetett büntetlenül
hájas ribancnak. Henry mellett egyszerre már nem is tűnt olyan
nagynak és erősnek. A karját dörzsölgette ott, ahol a fiú
megragadta, és valami trágárságot mormogott maga elé.
– Ennél lejjebb már nem is süllyedhettetek volna! – Henry
szürke szeme csak úgy szikrázott dühében. – Négyen egy ellen.
Ráadásul ő sokkal kisebb nálatok. Most pedig tünés, mielőtt még
belemártom azt a ronda fejeteket a klotyóba!
Nem kellett kétszer mondania, a lányok sarkon fordultak, és
már futottak is. Még hallottuk, ahogy az ajtó előtt leszidják
Abigailt, hogy miért nem vigyázott, hogy senki se jöhessen be, de
Abigail a jelek szerint semmit sem értett, mert legalább hétszer
visszakérdezett: „He? Milyen pasas?”, aztán eltávolodtak a
hangok, és csend lett.
A fülke falának támaszkodtam, és még mindig túl gyorsan
kapkodtam a levegőt. Henry kisimította a hajamat az arcomból,
ami nem igazán járult hozzá, hogy megnyugodjak.
Aggódó pillantást vetett rám.
– Hé, semmi baj, Liv.
– Ezen a ponton mindig belenyomják a fejemet a vécébe –
próbáltam elmagyarázni neki. – És te nem tartozol ide.
– Igen, tudom. De nem bírtam végignézni, ahogy… – Ujjai
hegyét óvatosan végighúzta az arcomon. – Te jó ég, miféle
hátborzongató szörnyetegek voltak ezek?
– A Junior gimi szörnyetegei – mondtam.
– Junior gimi? Ezek? De hiszen hatalmasak voltak.
– A túltápláltság miatt. Mivel valószínűleg már az általános
iskolában is elkobozták minden gyerek uzsonnás dobozát.
Azonkívül arra tippelek, hogy többször is megbuktak. –
Lassanként megértettem, hogyan kerülhetett Henry oda. – Ez
most egy álom, igaz? Mert ez itt Berkeley, és Berkeley-ben még
nem is ismertelek. – A nagy megkönnyebbüléstől egészen
elgyengült a térdem. Csak egy álom. Hála istennek! – Hát
persze… a zöld ajtó! Láttam is egy pillanatra a tükörben, és
csodálkoztam…
– Mi az ördögért álmodsz te ilyeneket, Liv? – Henry még
mindig az arcomat simogatta.
– Mert pontosan így történt. Három évvel ezelőtt, Berkeley-
ben. Csak éppen akkor senki sem mentett meg. – Ehelyett
negyedórán át kihánytam a belem. De így legalább nem
kerülhetett sor a „kézlapítás”-ra. Azt néhány héttel később egy
Erin nevű lányon próbálták ki. Még ma is elfogott a rosszullét, ha
Erin kezére gondoltam.
– Akkor ezért… nézel ki olyan fiatalnak. – Henry
elmosolyodott. – Aranyos. És ez a fogszabályzó!
Végighúztam a nyelvemet a fogaimon. Ó, igen, nagyon is jól
emlékeztem erre a sok fémre a számban. Mégis… Henry
jelenlétében semmiképp sem akartam úgy kinézni, mint egy
tizenhárom éves.
Halkan füttyentett, amikor a testem átváltozott mai
formájába. Védelmező ösztöne mintha elszállt volna, arcáról
eltűnt az aggodalom, és már nem simogatott. Széles vigyorral az
arcán nekidőlt a szemközti fülke falának, és karba tette a kezét.
– Egészen megnőttél az elmúlt három évben.
– Igen, sajnos az orrom is. – Elnéztem mellette, bele a
tükörbe, végigsimítottam az orrnyergemen, és ellenőriztem, hogy
jól sikerült-e az átalakulásom. Az egyszerűség kedvéért megint a
legutóbbi szerelést viseltem: farmert, tornacipőt és a nindzsás
pólót. Elgondolkodtam, vajon nem férne-e rá a frizurámra némi
volumennövelés, de az már túlzásnak tűnt.
– Nekem tetszik az orrod – mondta Henry.
– Igen, talán azért, mert a tied is túl hosszú. – Felnéztem rá,
és elnevettem magam. Igaz, hogy nőttem, de még így is sokkal
kisebb voltam nála. Aranyos volt, ahogy az imént megvédett.
Almomban mindig olyan kedves volt velem, sokkal kedvesebb,
mint a valóságban. Másrészt viszont… – Tulajdonképpen mit
keresel itt? Ez az én személyes rémálmom, és a lányvécé! Semmi
keresnivalód itt.
Nem törődött a kérdésemmel, ehelyett ő is szemügyre vette
magát a tükörben.
– Egyáltalán nem túl hosszú az orrom. Pont megfelelő. Egy
ilyen orrnak végül is illenie kell az arc többi részéhez. –
Tükörképe rám kacsintott. – Menjünk talán máshová? Ez a hely
valahogy nem igazán romantikus.
– Igen, és ráadásul rettenetes emlékek fűződnek hozzá. –
Felsóhajtottam. – Őszintén szólva nem is tudtam, hogy még
mindig erről szoktam álmodni. És hogy még ilyen pontosan
emlékszem az arcukra és a hangjukra.
Henry egy csapásra elkomorodott.
– Legalább eltanácsolták őket az iskolából?
Megráztam a fejem. Soha nem szóltam erről egyetlen
tanárnak sem. És anyának sem mondtam el, mert szörnyen
felidegesítette volna magát rajta. Csak Lottie vette észre, hogy
valami nincs rendben velem, és végül addig faggatott, hogy neki
elmeséltem. Hullasápadt volt, és elrángatott Mr. Wuhoz, hogy
megtanuljam, hogyan védhetem meg magam. Másnap reggel
elvitt az iskolába, és meg kellett mutatnom neki Aubreyt,
Samanthát, Lindsayt és Abigailt. Nem tudom, hogy azután mit
csinált, de attól fogva soha többé nem zaklattak. Pedig néhány
hét kungfuedzés után Mr. Wunál olyan jó voltam, hogy szinte
már azt kívántam, próbálják csak meg újra.
– Még utánuk szaladhatnánk, és jól megverhetnénk őket –
javasolta Henry. – Most, hogy tudod, hogy csak álmodsz.
Legyintettem.
– Á, nem. Fogadok, ha ma találkoznék velük, csak szánalmat
ébresztenének bennem… Gyerünk, mondd már meg, mit keresel
itt, Henry!
– Egyszerűen csak meg akartalak látogatni. Nem sejthettem,
hogy egy lányvécében landolok, életed legborzalmasabb
pillanatában. – Felém nyújtotta a kezét. – Gyere, elmegyünk egy
kellemesebb helyre.
– Egyáltalán nem ez volt életem legborzalmasabb pillanata. –
Megfogtam a kezét, mintha ez lenne a világon a legnormálisabb
és legtermészetesebb dolog, és hagytam, hogy magával húzzon a
fülkéből a zöld ajtóhoz, ami egyáltalán nem illett az összefirkált
csempéhez. Ha őszinte akartam lenni, egyáltalán nem találtam
magától értetődőnek, hogy Henry kezét fogom. Nyilván a szívem
sem, mert ismét gyorsabban kezdett verni.
Henry a gyíkra helyezte szabad kezét, és épp ki akarta nyitni
az ajtót.
– Ó, ne! – mondtam, mert támadt egy ötletem. Elvonszoltam
az ajtótól. – Ne arra!
– De…
Nem hagytam, hogy végigmondja.
– Ha már egyszer itt vagy, maradhatnánk még egy kicsit.
Vannak ám szép helyek is Berkeley-ben. Erre gyere! – Azzal
kinyitottam a lányvécé ajtaját, és örültem, amikor mögötte nem a
széles, kopár iskolai folyosó várt ránk, hanem napfény és friss
szellő. Igen! Ez a fajta álmodozás igazán örömmel töltött el. És
tényleg jól csináltam, minden pontosan úgy nézett ki, ahogy
emlékeztem rá. Odafent álltunk a Berkeley-dombok egyikén.
Innen rá lehetett látni a fél városra és az öbölre. A lenyugvó nap
mindent finom, arany fénnyel vont be.
Odavezettem Henryt egy padhoz, egy hatalmas fa alá. Ez volt
régen a kedvenc helyem. Órákig üldögéltem itt, gitároztam és
bámultam a tengert. Nem tudtam visszafojtani a diadalmas
mosolyt. Ha ez nem romantikus hely!
– Annak idején nem messzire laktunk innen, csak tovább kell
menni felfelé azon az úton.
– Nem rossz – mondta Henry elismerően, és nem tudtam,
vajon arra érti-e, hogy elegánsan tudom váltogatni a
helyszíneket, a koszos lányvécéből közvetlenül egy ilyen
lélegzetelállítóan gyönyörű helyre, vagy arra, hogy valaha itt
laktunk. A ház tényleg nem lett volna rossz, még medence is volt
hozzá. De osztoznunk kellett rajta egy zsémbes filozófiadocenssel
és az ő tisztaságmániás anyjával, ezért ott soha nem éreztük
otthon magunkat. Inkább olyan volt, mintha egy panzióban
laknánk.
– Ez az Indián-Rock Park – magyaráztam, és reménykedtem
benne, hogy Henry nem vette észre a táblát tőlünk néhány
méterre, ami csak az imént frissítette fel emlékeimet a park nevét
illetően. – Butter egyszer fogott itt egy mókust…
 – Ki az a Butter? – Henry leült a padra, én pedig mellé ültem,
már csak azért is, hogy ne kelljen elengednem a kezét.
– A kutyánk. Buttercup hercegnő. Apámtól kaptuk
ajándékba, amikor anya és ő elváltak. Fájdalomdíj gyanánt, azt
hiszem.
– Ó, ezt ismerem. Az új háziállatainknak az egyszerűség
kedvéért mi mindig apa aktuális szeretőjének nevét szoktuk adni.
– Henry féloldalasan rám vigyorgott. – Többnyire a művésznevet
választjuk, az rendszerint jobban hangzik. A nyulainkat Candy
Love-nak, Tyra Sprinkle-nek, Daisy Dolinák és Bambi
Lamournak nevezzük, aztán van még két pónink is, Moira
Mystery és Nikki Baby.
Hitetlenkedve bámultam rá. Hiszen ez borzalmas! Soha
többé nem fogok panaszkodni a családomra.
– Egész sok… háziállat.
Óvatosan megszorítottam a kezét, amitől ő még szélesebben
elmosolyodott. Istenem, olyan gyönyörű a szeme! És ami az orrát
illeti: igaza volt, épp megfelelő hosszúságú. És a haja…
Henry megköszörülte a torkát.
– Tulajdonképpen úgy gondoltam, viccesnek találod majd –
mondta. – De azt sem bánom, ha továbbra is ilyen együttérzőn
bámulsz rám.
Együttérzőn?
– Öhm, igen.
Zavartan oldalra néztem. A francba. Álmomban sokkal
nehezebb volt megbecsülni, mennyi idő telik el, miközben az
ember valakinek mélyen a szemébe néz. Ez esetben… túl mélyen.
Ekkor észrevettem valamit, ami a pad mellett a fának volt
támasztva.
– A gitárom – állapítottam meg, és kissé kínosan éreztem
magam. A tudatalattim most már tényleg túlzásba vitte a
romantikát.
– Ó, milyen szép! – jegyezte meg Henry ironikusan. – Akarsz
nekem játszani valamit?
– Csak a holttestemen keresztül – feleltem, és éreztem, amint
elvörösödöm. A gondolataim valóban irányíthatatlanul
galoppíroztak előre, és már hallottam is, amint egy Taylor Swift
dalt dúdolgatok Henrynek, miközben a nap lassan lemegy,
vörösre festi az eget a tenger fölött, és egy bálnacsorda köröz
odalent az öbölben… ó, istenem! És tényleg arra gondoltam az
előbb, hogy a haja ebben a fényben pont olyan, mintha
színaranyból fonták volna? De hiszen ez… hányingerkeltő.
Nyilván teljesen elment az eszem! Már nem sok hiányzott hozzá,
hogy én is olyan hormonvezérelt liba legyek, mint akiket Mia
annyira lenézett.
Hirtelen elengedtem Henry kezét.
Kérdőn nézett rám, én pedig alig voltam képes állni a
pillantását. Vajon mit gondolhatott rólam? Először meg kellett
mentenie engem egy erőszakos lánybandától, most meg
idecipelem naplementekor a dombok közé, a gitár már
készenlétben…
Igyekeztem tárgyilagos hangot megütni.
– Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre: mit keresel az
álmomban?
Henry hátradőlt, és keresztbe fonta a karját.
– És hogy jöttél be az ajtómon? Azt hittem, az csak akkor
lehetséges, ha… – Elnémultam.
– Ha mi? Ha az ember Grayson pulóverét viseli? – Henry
kajánul felnevetett, elővett a nadrágzsebéből egy csillogó tárgyat,
és felmutatta. A pillangós haj csatom volt.
Nagyot nyeltem. Á, szóval így működött.
– Pontosabban elég, ha van nálunk bármi, ami a másiké –
folytatta Henry, és hosszú ujjai között forgatni kezdte a hajcsatot.
– És azután természetesen meg kell találni a megfelelő ajtót, és át
kell jutni az akadályokon. – Ekkor nyugtalanul körülnézett. –
Honnan került ¡de hirtelen ez a köd?
– Hát, itt sem süt mindig a nap – mondtam gúnyosan. –
Pontosabban ez a kis zug itt híres a változékony időjárásáról. –
Ami persze hazugság volt. Csak egy kicsit vissza akartam venni a
naplemente romantikus-rózsás hangulatából. És a köd volt az
első, ami spontán az eszembe jutott. Sajnos még az is romantikus
volt, ahogy a ködfoszlányok méltóságteljesen fellebegtek a tenger
felől a dombokra. De legalább már nem uralkodott az a giccses
lágy fény, ami nem hagyott világosan gondolkodni.
 – Miféle akadályokra gondolsz? – körülnéztem az ajtómat
keresve. Vajon hol van? Á, ott, egészen hátul, beágyazódva az
egyik hatalmas sziklába, melyeknek a park a nevét köszönhette.
Henry vállat vont.
– Hát, igen, a legtöbb ember tudat alatt védelem alá helyezi
az ajtaját. Ez a védelem lehet erősebb vagy gyengébb. Úgy, mint
Grayson teszi Rettegett Freddyvel. De hozzád egyszerűen be
lehetett sétálni. Nem volt semmiféle akadály, a legkisebb sem.
– Értem – mondtam lassan, és próbáltam úgy tenni, mintha
tényleg érteném. – Hozzám csak úgy be lehet sétálni, ha valaki
például ellopja a hajcsatomat?
– Igen. Úgy néz ki. A jelek szerint te nagyon könnyen
megbízol másokban. – Igyekeztem nem hagyni, hogy a mosolya
elterelje a figyelmemet.
– Te annál kevésbé. A te tudatalattid mindjárt három zárat is
felszerelt az ajtódra.
Henry megrázta a fejét.
– Nem, Liv. Az nem a tudatalattim volt. Hanem én. – Henry
fázósan megdörzsölte meztelen karját. – Nem tudnád elintézni,
hogy megint süssön a nap? Az tényleg sokkal szebb volt. Úgy
értem, az ember ritkán jut el Kaliforniába.
Elgondolkodva rágcsáltam az alsó ajkamat.
– Tehát én is biztosíthatnám az ajtómat hívatlan látogatók
ellen?
– Igen, sőt, célszerű lenne. – Henry hanglejtése megváltozott.
Már nem vidám volt, hanem halálosan komoly. – Könnyen
előfordulhat, hogy mások is érdeklődnek az álmaid iránt. Sehol
nem ismerheted meg jobban az embereket, és sehol nem
tudhatsz meg többet a gyenge pontjaikról és a titkaikról, mint az
álmaikban.
– Értem… – még mindig nem egészen. Ismét az ajtómra
néztem. Félelmetes volt arra gondolni, hogy bárki, aki birtokában
van egy személyes tárgyamnak, egyszerűen csak úgy betoppanhat
valamelyik álmomba. Ez még annál is rosszabb volt, mint ha
valaki beleolvasna az álomnaplómba. Hirtelen sürgős késztetést
éreztem arra, hogy deszkákkal beszögezzem az ajtót, lakatokat
tegyek rá, és odaállítsak elé egy óriási házőrző kutyát.
 – Grayson miért nem védi jobban az ajtaját? – kérdeztem. –
Úgy értem, minden idióta képes elmondani visszafelé Freddy
nevét.
– Grayson a legbecsületesebb és legnyíltszívűbb ember, akit
ismerek – felelte Henry. – Nem hiszem, hogy túl sok
rejtegetnivalója lenne az álmaiban. Azonkívül túl szerény, és nem
gondol arra, hogy bárkit érdekelnének az álmai. – Henry
megvonta a vállát. – És nem is igazán akar ezzel foglalkozni,
számára ez az egész egyszerűen csak félelmetes.
– Te nem tartod annak?
Henry felsóhajtott, előrehajolt, és a gitáromért nyúlt.
– Dehogynem. Nagyon is félelmetesnek tartom. De épp ez
teszi olyan érdekessé.
Bólintottam.
– Igen, pontosan. Mindig az érdekes dolgok a
legveszélyesebbek – mondtam halkan. – Mégis muszáj a végükre
járni.
– Vagy éppen azért. – Henry hirtelen elkapta a tekintetét, és
elkezdte hangolni a gitárt.
– Kérlek, mondd, hogy nem tudsz gitározni! – csúszott ki a
számon.
Henry felvonta a szemöldökét.
– Mert…?
– Mert… – Mert, a pokolba is, ez már túl sok a jóból! Én
megelégedtem volna azzal is, hogy szép szeme van, és viktoriánus
verseket tud idézni fejből, és hogy mindig melegséget érzek a
gyomrom tájékán, valahányszor elmosolyodik… De talán
rettenetesen rosszul játszik, gondoltam, akkor legalább lenne
valami, amit bénának találnék benne. Kihívóan néztem rá.
– Akkor most tudsz játszani, vagy csak úgy teszel?
Megpengette a húrokat, és fölényes mosolyt villantott rám.
– Ez itt egy álom, Liv, és ha akarnám, úgy gitározhatnék,
mint Carlos Santana. Vagy mint Paul Galbraith, attól függ,
melyik tetszik neked jobban.
– Ó! – Ki az a Paul Galbraith? Úgy döntöttem, másnap
megnézem a Google-n.
Henry játszani kezdett, nagyon halkan. Bachot. És jól
játszott. Az ujjaira meredtem. Ezt a technikát nem lehet csak úgy
álmodni. Vagy mégis? Elvégre álmában repülni is képes az
ember, anélkül, hogy pontosan tudná, hogyan működik a dolog.
De akkor is… hah!
– Most teljesen oda vagy meg vissza, igaz? – kérdezte Henry
gúnyosan, mire végre összekaptam magam. Még mindig ott volt
az arcán az a fölényes mosoly.
– Álmodj csak tovább! – mondtam a lehető legtöbb
megvetést csempészve a hangomba. – Ez a preludium olyan
bébikönnyű, hogy én már nyolcéves koromban el tudtam
játszani.
– Hát persze. – Henry letette a gitárt, és felállt. – Akkor én
megyek is. Még mielőtt megszólal a vekker, és véget vet ennek a
szép álomnak. – A mosolyába most mintha egy kis pimaszság
költözött volna. – Köszönöm az érdekes betekintést a pszichédbe.
– Igazán nincs mit. – Elfojtottam a késztetést, hogy a
fogamat csikorgassam. – A hajcsatot megtarthatod. De vissza is
adhatod, mert még egyszer egészen biztosan nem fogsz tudni
belépni ezen az ajtón.
– Hát, remélem is – felelte, hirtelen ismét egészen komoly
hangon. Azzal kivette a hajcsatot a zsebéből, a tenyerére helyezte,
és nézni kezdte. Az ezüst pillangó megremegett, verdesni kezdett
a szárnyaival, és a levegőbe emelkedett. Tátott szájjal bámultam
utána.
– Gondolj arra, hogy hatékony akadályokat kell kitalálnod! –
mondta Henry. – És fontos, hogy ne csak embereket tudjanak
távol tartani.
– Hanem? – Kelletlenül fordultam el a repdeső pillangó
látványától. – Az Árnyak és a Sötétség Urát is? A félelmetes
Szélembert? Előbb el kellene lopnia tőlem egy személyes tárgyat,
vagy nincs szüksége efféle olcsó trükkökre?
Henry felsóhajtott.
– Talán kicsit komolyabban kellene venned ezt az egészet.
– Sajnálom, de képtelen vagyok rá. Nyomós bizonyítékok
nélkül nem hiszek olyan démonok létezésében, akik álmokban
kísértenek, és kívánságokat teljesítenek. – Henry szemébe
néztem. – Te talán igen?
Állta a pillantásomat, anélkül, hogy pislogott volna.
 – Talán mindaz, ami történt, tényleg csak véletlen. De az is
lehet, hogy nem. Ezt itt például mivel magyarázod? – kérdezte, és
széles kézmozdulatot tett. – Mivel magyarázod az álmainkat?
Én idáig még el sem jutottam a gondolkodásban. Hiszen
nemrég elaludtam, miután elbúcsúztunk egymástól Graysonnal,
mert nagyon fáradt voltam.
– Én… öhm… pszichológia? – feleltem kissé dacosan.
– Pszichológia? – Henry vidáman horkantott.
– A pszichológia egy még feltáratlan területe. Úgy gondolom,
egy kis gyakorlás után bárki álmodhat így… anélkül is, hogy
egyezséget kötne az ör… ohm… egy démonnal. Hiszen én is
megtaláltam az utat a zöld ajtómon keresztül, mégpedig teljesen
egyedül, démoni segítség nélkül.
– És ebben teljesen biztos vagy?
Hát…
– Igen – jelentettem ki határozott hangon. – Mégpedig azért,
mert démonok nincsenek. Na, jó, megnyertétek a kosárlabda-
bajnokságot, és Grayson meg Florence nem örökölték azt a
génmutációt… de kérdem én: hol van itt az összefüggés? Nagyon
egyszerű: amíg nem áll itt előttem ez a démon teljes
életnagyságban, addig nem hiszek a létezésében. Egy álombéli
jelenés nem számít… az megint nem lenne más, csak
pszichológia.
– És ha a te leghőbb vágyad teljesülne? – Henry a földet
bámulta, és apró kavicsokat tologatott a cipője orrával ide-oda.
– Az a kívánságtól függ – feleltem. – Csak ha valami abszolút
lehetetlent kívántam volna, mint például… hogy képes legyek
állatokkal beszélgetni, utazni az időben vagy Lottie-t összeadni
Harry herceggel, akkor talán meginognék. Habár… végül is Lottie
és Harry herceg. .. az nem is lenne annyira valószerűtlen, hogy
emiatt mindjárt hinni kelljen a démonokban. Tényleg, te mit
kívántál?
Henry nem válaszolt. A pillantása nagyon lassan a
kavicsokról a lábamra vándorolt, aztán végig a combomon, majd
a nindzsás pólómon keresztül az arcomra, és éreztem, hogy
elvörösödöm. Már megint. Amikor megérkezett a szememhez, így
szólt:
 – Ahogy mondtam, most mennem kell. De megint nagyon
klassz dolog volt veled álmodni, Liv.
Na, ez jellemző volt. Mindig akkor kellett elmennie, ha túl
személyessé váltak a dolgok.
– Teljesült? – szóltam még utána.
Hallgatás.
Már odaért a sziklához, ahol a zöld ajtó volt, amikor
visszafordult felém, kezét már a sárgaréz gyíkocskán tartva.
– Pontosan tudtam, hogy elvállalod. Túlságosan is kíváncsi
vagy ahhoz, hogy nemet mondj. Valahogy csalódtam volna, ha
nem így történik.
– Nem csak kíváncsi voltam… én… én… – dadogva kerestem
a megfelelő szavakat.
– Csak azt ne mondd, hogy Jasper meggyőzött az őszi bállal!
– Haha.
– Akkor mi? – faggatózott tovább Henry.
– Azt hittem, szükségetek van a segítségemre – mondtam
határozott hangon. – Az ellen a veszélyes démon ellen, akitől
annyira féltek.
– És én még azt hittem, nem hiszel a démonokban.
– Hát éppen ez az! Ezért vagyok én a megfelelő jelölt. Most
őszintén, Henry, te hiszel ebben a démonban? Úgy értem,
igazából?
– Igazából? – Kinyitotta az ajtót, és mögötte felismertem a
folyosó szórt fényét. De ekkor elengedte a gyíkot, és néhány
lépéssel ismét mellettem termett. Még mielőtt bármit
reagálhattam volna, lehajolt hozzám, és szájon csókolt. Nem volt
különösebben hosszú csók, valójában nem volt sokkal több, mint
ajkainak egészen finom érintése, én mégis lehunytam a szemem,
ez amolyan reflex volt, nem tehettem ellene semmit.
Amikor egy pillangó-szárnycsapásnyival később ismét
kinyitottam, Henry már megint a küszöbön állt. Végtelenül
messze tőlem.
– Hogy mi az igazi és mi nem, azt ebben az esetben nehéz
eldönteni – mondta. – És igen… azt hiszem, itt valami nincs
rendjén. De ez nem feltétlenül rossz. – Azzal finoman behúzta
maga mögött az ajtót, és eltűnt.
 21.

A büfé a korabeli gyarmatok minden specialitásából kínál

majd ízelítőt, és őszi lombra emlékeztető konfettit fognak
szórni a mennyezetről a táncparkettre. – Persephone belekortyolt
az ásványvizébe, hogy megnedvesítse a torkát. Nagy szüksége is
volt rá, mivel már negyedórája megszakítás nélkül lelkendezett a
szigorúan titkos meglepetésekről, amelyeket az őszi bál
tartogatott a vendégei számára. Eddig mindenesetre még semmi
igazán meglepőt nem mondott. A két lány, akik egy asztalnál
ültek velünk az ebédlőben, ennek ellenére úgy csüngtek
Persephone ajkain, mintha megigézték volna őket. Elfelejtettem a
nevüket, persze könnyen meglehet, hogy még be sem
mutatkoztak, gondolatban ezért az egyszerűség kedvéért
Himpelchennek és Pimpelchennek neveztem el őket, mint a két
törpét.
– Felfoghatatlan, hogy te már másodszor mehetsz – mondta
Himpelchen. – Mekkora szerencséd van!
– Ennek semmi köze a szerencséhez. – Persephone cinkosan
rám mosolygott. – Igaz, Liv? – Pillantása két asztallal odébb
vándorolt, ahol Florence és Emily ültek. És az a pattanásos arcú
fiú, akit Emilyvel való hasonlósága miatt sikeresen
beazonosítottam, mint Emily bátyját, Samet, aki Persephone
szerint nem más, mint a menetjegyem a paradicsomba. Ezért
egész idő alatt igyekeztem elbújni
Pimpelchen széles háta mögé, nehogy észrevegyenek, és
nehogy Florence-nek eszébe jusson bemutatni minket
egymásnak. És nagyon reméltem, hogy hamarabb végeznek az
evéssel, mint mi, mert nekünk muszáj volt elmennünk az
asztaluk mellett, ha vissza akartuk vinni a tálcáinkat.
– Nem szabad a fehér lovon érkező hercegre várni, hanem ki
kell használni a kapcsolatainkat – folytatta Persephone. – És
semmi esetre sem szabad túl igényesnek lenni, ami a
táncpartnert illeti. Én tavaly például Ben Ryannal voltam…
– Ő nem meleg?
– De igen. De ha középső évfolyamosként el akarsz menni a
bálba, az ilyesmivel nem szabad törődnöd. Az idei partnerem sem
az ideálom, tudjátok, Gabriel rágja a körmét, és akkora mancsa
van, mint egy vécétető, de még ő is jobb, mintha egyáltalán nem
lenne partnerem. Ezt ugyanis pragmatikusan kell kezelni, nem
romantikusan. Értitek? Ami persze nem jelenti azt, hogy tilos
többre törekedni… álmodozni szabad.
Himpelchen és Pimpelchen tiszteletteljesen bólogattak.
– De hát nem mindenkinek van benne a nővére a
bálbizottságban – mondta Himpelchen.
– És minket senki sem kérdez meg. – Pimpelchen szomorúan
piszkálta a tiramisuját.
– Nos, valószínűleg nem – értett egyet Persephone. – De én
majd mindenről beszámolok nektek. És fotókat is mutatok. A
párfotózás egyébként az idén egy stílusában teljesen eredeti
viktoriánus helyszínen lesz megtartva, és a képeket szépiaszínben
fogják kinyomtatni, így mindenki úgy fest majd a fényképeken,
mint egy teljesen autentikus figura valamelyik Oscar Wilde-
regényből, mint a Jane Eyre meg ilyenek.
– Ó, milyen hihetetlenül romantikus! – lehelte Himpelchen.
– Természetesen úgy értem, teljességgel pragmatikusan
szemlélve a dolgot.
– A „Jane Eyre” nem Oscar Wilde regénye. Viszont „A
canterville-i kísértet” igen – mormoltam. – Az is nagyon
romantikus.
 Persephone válaszolni akart valamit, nagy levegőt vett, és
rám mutatott a kanállal, de azután kővé dermedt a mozdulat
kellős közepén, és elkerekedett a szeme, ami biztos jele volt
annak, hogy Jasper megjelent a színen. Szívesen megtréfáltam
volna Persephonét, de világos volt számomra, hogy én vagyok az
utolsó, aki ezt megteheti. Mert ahol Jasper felbukkant, ott
általában Henry sem maradt el, és már a puszta gondolatra, hogy
láthatom, gyorsabban kezdett verni a szívem.
Megfordultam. És igen: Jasper, Arthur, Henry és Grayson
épp akkor léptek be az ebédlőbe, és szokásuk szerint minden lány
tekintetét magukra vonzották. Rémes érzés lehetett nekik, hogy
így megbámulják őket. De miért kellett mindig együtt
mutatkozniuk, és ezt az egyszerre lépős számot előadniuk? Vagy,
mint most is, épp a terem legvilágosabb pontján megállniuk és
körbenézniük, amitől a hajuk a szőke összes árnyalatában
felragyogott? Hogy még a legbambábbak is észrevegyék, milyen
jól néznek ki?
Pillantásaik felettem is épp úgy elsiklottak, mint mindenki
más felett a teremben, még abban sem voltam biztos, hogy
egyáltalán észrevették az iskolai egyenruhák és fejek eme
tengerében. Mintha semmi nem kötne össze minket. Mintha az a
beszélgetés a moziteremben soha nem történt volna meg. Mintha
csak álmodtam volna.
Anya, Mia, Lottie, Ernest és én az egész vasárnapot
városnézéssel töltöttük, akárcsak az egészen hétköznapi londoni
turisták. Big Ben, Tower, Szent Pál-székesegyház, Hyde Park,
Buckingham-palota, Millenniumi híd és az az átkozott óriáskerék
– Ernest mindenhová
elcipelt bennünket, és vagy kétmillió fényképet készített
rólunk. Grayson és Florence kimaradtak a buliból, ami érthető,
hiszen egész életükben Londonban laktak. Florence este azért
eljött a „Hamlet” előadásra a Globe Színházba, amit a turistanap
lezárásának szántunk, és elrontotta az egész előadást, mivel
mellettem ült, és félhangosan együtt mondta a szereplőkkel a
szöveget, valahányszor egy-egy izgalmasabb rész következett.
Mint kiderült, a legutóbbi iskolai előadáson ő játszotta Oféliát.
Természetesen minden idők legszebb Oféliáját. De már nem
tudtam gyűlölni, mióta tudtam, hogy az anyukája Huntington-
kórban halt meg. És milyen rettenetes lehetett nem tudni
biztosan, hogy ő vagy Grayson hordozzák-e a gént. Amikor
Hamlet azt mondta: „Több dolgok vannak földön és egen,
Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes”5, hevesen
bólogatnom kellett. Milyen igaz, milyen igaz!
Mindent egybevéve szép nap volt, bár én szívesebben néztem
volna meg Highgate-et vagy sétáltam volna Notting Hillben, de
ezt még be lehet pótolni – Ernest nélkül. Az órák gyorsan
elrepültek, alig volt időm démonokról, kívánságokról, álmokról
és csókokról gondolkozni, szemléltető ábrákat rajzolni meg pláne
nem. A „Hamlet” után hullafáradtan zuhantam az ágyba („A
többi néma csend”), és nagyon jól aludtam, bár nem teljesen
álommentesen, de mélyen, és abban a biztos tudatban, hogy ha
nem akarom, akkor többé senki nem léphet be a zöld ajtón. Még
Henry sem, akinek a haja odaát úgy csillogott a napfényben, mint
a folyékony erdei méz.
Jaj, ne! Ez tényleg az én gondolatom volt? Folyékony erdei
méz… mi van? Szégyenkezve haraptam be az alsó ajkamat, és
örültem, hogy senki nem képes olvasni a gondolataimban.
De én legalább többé-kevésbé normálisan lélegeztem, ami
Persephonéról nem volt elmondható. Dermedt arckifejezése csak
akkor enyhült kissé, amikor az én démonidézőim leültek
Florence és Emily asztalához. Persephone mélyen beszívta a
levegőt.
– Tehát ahogy mondtam: álmodozni szabad – ismételte meg
végül, mintha mi sem történt volna. – De fontos, hogy realisták
maradjunk.
Himpelchen vágyakozva sóhajtott fel.
– Ez az Arthur Hamilton olyan hihetetlenül szép!
Valahányszor ránézek, mindig libabőrös leszek. De Henry Harper
is tök cuki. És szexi.
– Még cukibb lenne, ha kezdene valamit a hajával – mondta
Persephone. – Mint Jasper… az ő frizurája mindig tökéletes.

5
William Shakespeare: Hamlet, dán királyfi 1. felvonás, 5. szín. Arany János
fordítása.
Egyébként is úgy gondolom, négyük közül Jasper néz ki a
legférfiasabban. Valahogy olyan felnőttes.
– Igen, és úgy is viselkedik – motyogtam magam elé.
– Szerintem Grayson a legcsinosabb – mondta Pimpelchen. –
Úgy értem, csak Arthur után. Mindig olyan kedvesen néz, és tök
szép barna szeme van.
– Igen, ez igaz. Mint a sötét karamella – jegyeztem meg, de
még ugyanabban a pillanatban összerezzentem. Te jó ég, el kell
tűnnöm innen! Ez a csacsogás ragadós! Hirtelen hátratoltam a
székemet, és felálltam.
– Egészen megfeledkeztem róla, hogy a húgomnak még
valami fontosat… ohm… lennétek olyan kedvesek, és
visszavinnétek a tálcámat? Koszi! – Válaszra sem várva
menekülőre fogtam, mégpedig hatalmas ívben elkerülve Henryék
asztalát.
Mia rendesen elcsodálkozott, amikor felbukkantam az alsó
évfolyamosok ebédlőjében, és ledobtam magam az asztalához.
Hangjában nem kis büszkeséggel bemutatott a padtársának,
Daisy Dawnnak.
Daisy borzasztóan örült, hogy megismerhet. Főleg, mivel Mia
nővére voltam, és olyan sokszor szerepeltem már a Tittle-Tattle
Blog-ban.
– Éppen az őszi bálról beszélgetünk – világosított fel csillogó
szemmel. – Lacey azt mondja, Hannah-tól hallotta, hogy Anabel
Scott külön a bál miatt hazajön Svájcból. Hogy Arthurnak ne
kelljen másik lánnyal mennie. Annyira izgatott vagyok, hogy
vajon az idén milyen ruhát fog viselni… a legutóbbi sötétvörös
volt, bársonnyal, szuperül nézett ki.
Felnyögtem. Ez nem lehet igaz. A járvány már mindenkit
utolért.
– Oké, azt hiszem, most már mennem kell. Örülök, hogy
megismerhettelek, Daisy Dawn.
Még az ebédlőben, Mia döbbent tekintetétől kísérve
futólépésre váltottam, a folyosón pedig már rohantam. Végül
kissé kifulladva érkeztem meg a szekrényemhez, és beütöttem a
négyjegyű kódot, ami a zár kinyitásához kellett. Ez a kis
sprintelés jót tett, a vattacukor végre eltűnt az agyamból.
 – Négy, három, kettő, egy? Szerintem ez a kombináció nem
igazán biztonságos. – Megperdültem. Henry! Az előbb még nem
az ebédlőben volt?
– Csak tessék! Rabolj ki! – mondtam gyorsan, mielőtt még
elpirulhattam volna, vagy valami nyálas gondolatom támadhatott
volna a szürke szemekről vagy az erdeiméz-színű hajról. – Lenne
itt egy hihetetlenül értékes matekkönyv függvényekről és
egyenletekről, egy pár 38-as tornacipő és egy muzeális értékű
mobiltelefon, utóbbival kapcsolatban már évek óta azt kívánom,
bárcsak ellopná valaki.
Amikor Henry felnevetett, a gyomrom környéke gombóccá
ugrott össze. Olyan aranyos gödröcskék keletkeztek a szája
sarkában, amikor nevetett, és egyébként a fogai is szépek voltak,
és rejtély volt számomra, hogyan is gondolhattam valaha, hogy
túl hosszú az orra. És ezek az elképesztően elbűvölő szemek…
– Jól vagy? – érdeklődött.
– A lehető legjobban – feleltem, és gondolatban adtam
magamnak egy jókora pofont.
– És mi az, ami nem biztos?
Ha!
– Szeretnéd tudni, mi?
Előző éjjel Henry minden bizonnyal megpróbált bejutni a
zöld ajtón át az álmaimba. Ez megmagyarázná a szeme alatti
sötét karikákat is. Kárörvendően vigyorogtam. Mi nem biztos? Ez
a kérdés része volt az akadályoknak, amelyekkel az ajtómat
védelmeztem. Mégpedig sokkal fantáziadúsabban, mint Henry az
ő unalmas kulcsaival, és egyértelműen magasabb nehézségi
fokon, mint Grayson. Csak az mehetett át, aki tudta a helyes
választ.
Henry mosolygott.
– Igen, borzasztóan kíváncsi vagyok rá. De örülök, hogy
megfogadtad a tanácsomat. Nagyon hatékony akadály.
Legalábbis velem szemben.
– Nem csak veled szemben – mondtam magabiztosan.
– Egy versből származik? Talán Shakespeare?
– Nem – feleltem. – Annál sokkal nehezebb. Shakespeare-re
minden jöttment démon rá tud guglizni.
 – Hm. – Henry összeráncolta a homlokát. – Imádom a
rejtvényeket.
Akárcsak én.
Egy pillanatra elhallgattunk.
– Apropó! – szólalt meg végül Henry. – Egyébként át kell
adnom neked az üzenetet, miszerint szombaton Jasperéknél
találkozunk, hogy hivatalosan felvegyünk téged a mi kis
Körünkbe. A szülei elutaznak a hétvégére.
Már szombaton?
– Azt hittem, csak újholdkor lehet.
A többi kérdést, amelyek már épp ki akartak csúszni a
számon, inkább visszanyeltem. (Fájni fog? Baj, ha nem bírom a
vér látványát? VAJON TELJESEN MEGŐRÜLTEM?)
– Nem, a szombat épp megfelelő. Kivéve, ha mégis
meggondolod magad.
Lassan megráztam a fejem.
– A hajókat nem azért készítik, hogy aztán a kikötőben
rostokoljanak – idéztem Mr. Wu szavait.
– Remek – mondta Henry. – Akkor szombaton találkozunk.
– Igen, ez biztos – feleltem, csak hogy bosszantsam.
– Jaj, de gonosz vagy! Nem tudnál legalább egy aprócska
tippet adni?
Ebben a pillanatban csengettek. Vége az ebédszünetnek.
Diákok tódultak be a folyosóra, egyre nagyobb lett a hangzavar,
szekrényajtók nyíltak és csukódtak.
– Tippet? Hát jó. – El kellett ismernem, élveztem a dolgot. –
Lássuk csak… a válasznak németül kell elhangoznia. Ez segít?
– Nem, nem igazán. – Henry töprengve harapdálta a száját. –
Szóval németül. Akkor ezért volt a dirndli is… Ó, helló, Florence!
Emily. És Sam. Már megint.
Jaj, ne! El kell tűnnöm. Még ha Sam közelről nem is nézett ki
olyan pattanásosnak, mint képzeltem.
Florence mosolyt varázsolt az arcára. Elcsodálkoztam, milyen
profi módon csinálja.
– Helló, Liv! Milyen jó, hogy itt talállak! Ez itt Sam és Emily.
– Sam húga vagyok – egészítette ki Emily. – És Grayson
barátnője. Örülök, hogy találkoztunk. Szombaton, a buliban
valahogy nem került rá sor.
 Úgy van, először olyan hosszan csókolóztál, mintha másnap
eljönne a világvége, aztán pedig megígértem a barátodnak meg az
ő barátainak, hogy segítek nekik kiszabadítani egy démont az
alvilágból.
Sam egy szót sem szólt. Csak feszélyezetten bámult. Henry
ellenben úgy tűnt, kifejezetten jól érzi magát.
– Sam tizenhat éves. És szörnyen okos – mondta Florence.
– Igen, az IQ-ja tizenöttel több, mint az enyém. Pedig már
engem is rendkívül tehetségesnek tartanak – mondta Emily.
Te jó ég!
– Két osztályt ugrott, és nyáron már érettségizik. – Egy anya
sem beszélhetett volna büszkébben, mint Florence. – És aztán…
hol is fogsz továbbtanulni, Sam?
– A Harvardon – felelte Sam, és még feszélyezettebben
bámult maga elé.
– Ó, micsoda véletlen! – fuvolázta Florence. – Liv ugyanis
félig amerikai, és amennyire tudom, a családja Boston
környékéről származik. Igazam van?
– Öhm, igen. A nagyszüleiül és Gertrude nénikém ott élnek. –
Becsuktam a szekrényem ajtaját. – Sajnos sietnem kell, a
harmadik emeleten lesz órám.
– Milyen praktikus! Mi is oda tartunk – mondta Emily.
A francba! Úgy álltam ott, mint akinek földbe gyökerezett a
lába. Futó pillantást vetettem Henryre, aki hátával a
szekrényeknek támaszkodva feszülten hallgatta a beszélgetést.
Na, szuper. Vajon érdemes megpróbálkoznom a klasszikus vécés
kifogással? Oda csak nem követnének. Legalábbis nem
mindannyian.
Florence belém karolt.
– Felfelé menet Sam mindjárt kérdezhetne is valamit tőled.
Gyerünk, Sam, kérdezd meg!
Jaj, ne!
Ez már túl gyors volt. Talán ki kellene szabadítanom magam
Florence karmai közül és elfutni? Pattanásos Sam lehet, hogy
okos, de nem tűnik különösebben sportos testalkatúnak. Soha az
életben nem érne utol.
Másrészt viszont kicsit meg is sajnáltam, rettenetes érzés
lehetett számára, hogy a húga és annak barátnője így irányítja, és
rákényszeríti, hogy menjen el egy vadidegen lánnyal egy hülye
bálba. A lányok az ő évfolyamán mind idősebbek voltak nála,
ezért feltehetőleg nem voltak odáig azért, hogy a táncpartnerei
lehessenek. És akkor még ez a bőrprobléma is… Szegény Sam.
Megkockáztattam egy aprócska mosolyt. Talán csak valami
egészen ártalmatlan kérdést akart feltenni, például, hogy
szerintem jó volt-e az ebéd, vagy, hogy kedvelem-e a helyesírási
versenyeket, vagy, hogy mi a kedvenc…
– Szeretnél eljönni velem a bálba? – kérdezte Sam.
Nem! Nem, nem, nem, nem, nem.
Próbaképpen egy pillanatra lehunytam a szemem, de ez sem
segített. Szegény fickó még mindig ott állt előttem, és úgy nézett
ki, mint aki mindjárt elsüllyed. Mit fog tenni, ha nemet mondok?
Sírni kezd? Elfut? Felakasztja magát? Egyáltalán mit szokás
mondani ilyen helyzetben?
– Öhm. Ez tényleg nagyon… kedves tőled… – dadogtam, és
kétségbeesetten kerestem a szavakat, miközben Florence és
Emily várakozással telve néztek rám. Hogy Henry épp mit
csinált, azt nem tudtam, feltételeztem, hogy kárörvendően
vigyorog.
Gyűlöltem Florence-t. Ez itt egyedül az ő hibája volt. Elvégre
én elég világosan fejeztem ki magam, ami a bált illeti. Inkább egy
gyökérkezelés érzéstelenítés nélkül. Ezt mondtam, nem?
– Tudom – mondta Sam.
Tudom? Tessék?
– Mit tudsz?
– Hogy kedves vagyok – mondta Sam. – Te középső
évfolyamos vagy… bármelyik lányt megkérdezhetném a középső
évfolyamokról, de Florence úgy gondolta, hogy ez a dolog
kettőnkkel jó ötlet lenne, afféle családi ügy. Szóval… eljössz
velem a bálba?
Kinyitottam a számat (vagyis tulajdonképpen ki sem kellett
nyitnom, mert már nyitva volt), de még mielőtt bármit
mondhattam volna, Henry magához ragadta a szót.
– Bár ez egy valóban őrülten romantikus és totálisan
ellenállhatatlan ajánlat, Liv most sajnos kénytelen lesz nemet
mondani – jelentette ki.
 Ez mindenesetre sokkal elegánsabban hangzott, mint a
kategorikus „Nem!”, ami már a nyelvem hegyén volt.
– Henry! – Florence elengedett, és felháborodva meredt
Henryre. – Ne avatkozz bele! Liv természetesen elmegy Sammel
a bálba. Mi ezt már pontosan…
– …elterveztétek, igen, ebben biztos vagyok. – Henry
odalépett mellém. – De Liv nem tud elmenni Sammel a bálba,
mert velem jön. – Azzal rám kacsintott. – Ugye, Liv?
Ismét minden tekintet rám irányult.
– Igen – mondtam. – Így van.
– Ezt nem hiszem el – fakadt ki Florence. – Hiszen nem is
ismeritek egymást!
– Hát, mostanáig Samet sem ismerte – jegyezte meg Henry.
– Te utálod az ilyen rendezvényeket, Henry. Tavaly sem
mentél el.
– Akkor éppen itt az ideje – mondta Henry. – Végtére is ez az
utolsó évem a Frognal Academyn. Az utolsó esélyem, hogy
felvegyek egy olyan csodálatos frakkot, és keringőt táncoljak, meg
emelgessem a partneremet…
– De… – Florence odafordult hozzám. – Erről hogyhogy nem
mondtál semmit tegnap este, Liv?
Próbáltam állni a pillantását, amivel szinte keresztüldöfött.
– Nem tudhattam, hogy ilyen terveid vannak… igazán
sajnálom.
– Hm. – Florence még mindig bizalmatlannak tűnt, Emily
viszont úgy nézett ki, mint aki szívesen megfojtana valakit. A
puszta kezével. Sam ellenben nyugodtnak, sőt kissé talán
közömbösnek tűnt. Azon tűnődtem, ne ajánljak-e neki két igazán
kedves lányt, akik biztosan nem mondanának nemet, de a
Himpelchen és Pimpelchen nevekkel nem sokra ment volna.
– Megyünk – jelentette ki Emily, és az ingujjánál fogva
elrángatta Samet. – Előre megmondtam, hogy ez nem jó ötlet.
Florence követte őket, miután még egyszer végigmért minket.
– Nem is mondtad! – hallottuk még, ahogy odaszól
Emilynek.
Fellélegeztem.
– Ez necces volt – mondtam, és Henry nevető szürke
szemébe néztem. – Köszönöm!
 – Nincs mit, sajtos lány. Most már elárulod nekem, mi az,
ami nem biztos?
– Nem! De mivel az előbb olyan kedves voltál, adok még egy
apró tippet – fűztem hozzá, és titokzatoskodó suttogássá
halkítottám a hangomat. – Egy Hans nevű illetőről van szó.
De aztán megint sietnem kellett, hogy még idejében odaérjek
a földrajzórára.
 22.

A rákövetkező szombaton kiköltöztünk Finchley-ék lakásából,

és beköltöztünk Spencerékhez. Nem nagy ügy, hogy őszinte
legyek. Ernest eredetileg három napot tervezett be a költözésre.
Vásárolt egy új akkus csavarhúzót meg egy új fúrót, elhívta Mss
Dimbleby-t, hogy segítsen főzni, és az öccsét, Charlest, hogy
segítsen „cipekedni”, bérelt egy teherautót, és mindent
aprólékosan megszervezett. Csak amikor anya megmutatta neki a
leraktározott holminkat, akkor vált világossá számára, hogy
ahhoz a néhány kartondobozhoz elegendő lesz két forduló
Charles kombijával. És az is, hogy nincsenek sem festményeink,
sem bútoraink, amelyek összeszereléséhez akkus csavarhúzóra
vagy fúróra lenne szükség, és más olyan holmink sincs, amihez
aprólékos tervezés kellene. Azon tűnődtem, vajon mire számított:
mi mindig bútorozott lakást béreltünk, és megtanultunk nem
ragaszkodni olyan tárgyakhoz, amelyek nagyobbak egy könyvnél.
(Eltekintve a gitáromtól és egy Mr. Twinkle nevű játékmackótól.)
Azonkívül kimondottan tapasztalt és rutinos költözők
voltunk, ami a ládák kipakolását illeti. Még ebéd előtt sikerült
minden cókmókunknak megtalálni a helyét, feltakarítani, és anya
azt mondta, amit mindig mondani szokott, amikor elkészül a
könyvespolc bepakolásával: „Az otthon ott van, ahol a könyveid
vannak.”
Ernest meglehetősen zavarodottan bámult maga elé.
Aprólékosan kidolgozott terve alapján a beköltözésnek csak Mrs.
Dimbleby pásztorpitéjének elfogyasztása után kellett volna
igazán beindulnia. Ehelyett addigra mindenki letette a lantot.
Kivéve Graysont, neki az iskolába kellett mennie, mert a Frognal
Fiamesnek aznap volt a szezonnyitó mérkőzése. Anya azt
javasolta, használjuk ki a szabad délutánt, és menjünk el a
sportcsarnokba szurkolni Graysonnak. Anya fiatalkorában
pomponlány volt, és most tetszett volna neki, ha Mia és én a
nyomdokaiba lépünk. Amikor meghallotta, hogy a Frognal
Academyn egyáltalán nincsenek pomponlányok, megrémült,
majd motyogott valamit magában az „érzelemszegény britek”-ről,
végül feladta a tervét. Inkább csatlakozott Mrs. Dimblebyhez a
konyhában, hogy kifaggassa a pásztorpite receptjéről. Nem
mintha anya valóban tudott volna főzni, de szívesen keltette ezt a
benyomást. És a pásztorpite tényleg jó volt, olyan jó, hogy Mia
rövid úton lezártnak tekintette vegetáriánus időszakát.
Mrs. Dimbleby hatvan év körüli kövérkés asszony volt,
halvány rózsaszínűre festett hajjal (biztosított róla, hogy ez csak
egy fodrászbaleset). Szívből jövő nevetése miatt, és mert főtt
húsdarabkákkal etette Buttercupot a konyhában, rögtön a
szívembe zártam.
Az új szobámmal úgyszintén nagyon elégedett voltam. Bár ez
volt az első emeleten lévő öt hálószoba közül a legkisebb, de
tizenhat négyzetméterével még így is nagyobb volt, mint egyik-
másik szoba, amin az elmúlt években Miával kellett osztoznunk,
és az első pillanattól kezdve jól éreztem magam benne. Tetszett a
fapadló, a beépített polcok és a világos árnyalatú falak, de a
legjobb mégis a széles, párnázott ablakpárkány volt, ahonnan ki
lehetett nézni a kertbe. A szoba egyetlen hátránya az volt, hogy
közvetlenül Ernest és anya hatalmas hálószobája mellett
helyezkedett el. Csak reménykedni tudtam benne, hogy elég
vastagok a falak ahhoz, hogy erről éjjelente megfeledkezhessek.
Egyébként is nagyon reméltem, hogy Ernestnek nem szokása
alsónadrágban szaladgálni a házban, ugyanis nem tudtam, vajon
az idegeim elég erősek-e ehhez. A hatalmas hálószobához
természetesen saját fürdőszoba tartozott, Florence, Grayson, Mia
és én azon a fürdőszobán osztoztunk, amelyik közvetlenül a
lépcsőfeljáró mellett nyílt. Bár két mosdó, valamint tusoló és
fürdőkád is volt benne, Florence amellett érvelt, hogy készítsünk
fürdőszobai időbeosztást, hogy reggelente ne legyen forgalmi
dugó, az ő szavaival élve. Mivel vécéből volt a házban elegendő,
és Lottie a tetőtérben saját fürdőszobával rendelkezett, én a
magam részéről nem aggódtam a forgalmi dugók miatt. Volt
nekem már amúgy is elég aggódnivalóm. Úgy értem, attól
eltekintve, hogy aznap este életemben először készültem
megidézni egy démont.
Anyának azt mondtam, hogy Grayson és néhány barátja
játékestet rendeznek, és meghívtak rá. Ez nem is állt olyan távol a
valóságtól, és amíg anya nem kérdez rá, hogy milyen játékról is
van szó („Á, tudod, olyan démonos, véres meg ilyesmi.”), addig
hazudnom sem kell. Anya természetesen egy másodpercig sem
habozott megadni rá az engedélyt. Folyton csak azt ismételgette,
milyen csodálatos dolog, hogy már nem árulok petrezselymet.
Ez a hét hihetetlenül gyorsan eltelt. A Tittle-Tattle Blog már
kedden részletesen tárgyalta, hogy Henryvel megyek a bálba.
„Mije van neki, ami másnak nincs? Vajon tényleg sikerült
elbűvölnie Henry Harpert, vagy Grayson keze van a dologban?”
Arról, hogy korábban Sam is elhívott, nem esett szó. Még egy ok
arra, hogy Emilyre gyanakodjunk Secrecyvel kapcsolatban. Mert
olyasmit természetesen nem írna meg, ami rossz fényben tünteti
fel a bátyját.
Egy dolog volt, hogy ezt az újdonságot nagydobra verték, de
ennél súlyosabb problémának éreztem azt, hogy Florence az
egészet elmesélte anyának. Aki persze, ahogy arra számítani
lehetett, majd’ kibújt a bőréből örömében, és azonnal el is kérte
Florence-től két olyan üzlet címét, ahol állítólag elragadó báli
ruhákat árulnak. Most már két problémám is volt: csütörtök
délután ugyanis anyának sikerült berángatnia engem az egyik
ilyen üzletbe, és igen, a báli ruhák tényleg elragadóak voltak.
Különösen, ha az ember az árcédulákra pillantott. De anya
mindjárt potyogtatni kezdte a meghatottság könnyeit, amint ott
álltam előtte egy fíistkék tüllmonstrumban, és egyszerűen nem
vitt rá a lélek, hogy elmagyarázzam neki, hogy az a dolog a bállal
egy álhír volt, mert Henry csak meg akart menteni Pattanásos
Samtől. Hát, igen, és most nem tudtam, hogyan magyarázzam el
Henrynek, hogy anyukám vett nekem egy háromszáz fontot érő
báli ruhát… Magam sem tudtam, hogyan történhetett mindez.
Mint ahogy az is rejtély volt számomra, hogyan is lehetnének
titkaim, amíg Graysonnal és azzal az áruló Florence-szel élek egy
fedél alatt, és az információ megállíthatatlanul áramlik mindkét
irányba.
De azért jó dolgok is történtek ezen a héten: beiratkoztam a
West-Hampstead-White-Crane-Kung-Fu-Clubba, a haladó
csoportba. Az első edzés tegnap nagyon tetszett. A tanár, Mr.
Arden nem volt olyan jó, mint Mr. Wu, viszont bőkezűbben
osztogatta a dicséretet, és nem idegesített kínai közmondásokkal.
És nagyobb hangsúlyt fektetett az önvédelemre, mint a Mr. Wu
által folyton emlegetett test és lélek egységére, márpedig nekem
éppen erre volt szükségem.
Ám minden figyelemelterelés ellenére napról napra jobban
féltem – elsősorban, mert nem tudtam pontosan, mi vár rám
este. A temetői álomra visszaemlékezve a legnagyobb félelmem
az volt, hogy képtelen leszek komoly maradni, ha dagályos
mondatokat kell elismételnem vagy boszorkányszögeket kell a
padlóra rajzolnom. Már nem voltam benne biztos, hogy vajon
tényleg olyan jó ötlet volt-e beleegyezni ebbe a dologba. Nem
azért, mert időközben félni kezdtem a démontól, ami nem is
létezett, hanem mert azok az emberek, akik ilyesfajta
szertartásokat végeztek, egyszerűen nem voltak jó társaság.
Alvás közben tudatosan távol tartottam magam a folyosótól.
Bár a „Hamlet” előadás óta minden éjjel idétlen színházas
álmokat álmodtam, amelyekben Florence játszotta Oféliát, de
abban a biztos tudatban, hogy senki nem tud áttörni az álmaim
védelmére szolgáló akadályon, vagyis senki nem látogathat meg
rajtaütésszerűen, mindennek ellenére mindig egész jól aludtam.
Amikor Grayson estefelé remek hangulatban visszatért a
meccsről, Florence épp úton volt a bálbizottsági ülésre, anya és
Ernest pedig lementek Butterrel a parkba. Lottie, Mia és én
kihasználtuk Butter távollétét arra, hogy összebarátkozzunk
Spottal, a vörös kandúrral. Mrs. Dimbleby példáját követve
húsdarabkákkal vesztegettük meg a macskát, és nagyon
elégedettek voltunk, amikor hagyta, hogy megsimogassuk, és
közben olyan hangosan dorombolt, hogy az egész kanapé
berezonált tőle.
Mia boldogan nézett Graysonra.
– Spot kedvel minket – mondta büszkén.
– Ő mindenkit kedvel, még a nagymamámat is – felelte
Grayson a konyhába menet.
Utána mentem és megkérdeztem:
– És? Nyertetek?
– Igen. Természetesen. – Grayson letekerte egy ásványvizes
üveg kupakját, és egyetlen húzásra kiitta a tartalmát. – Száznégy
hatvankettőre megsemmisítettük őket.
– Á, igaz is, egészen megfeledkeztem róla, hogy minden
játékot megnyertek, mivel lepaktáltatok egy démonnal. Milyen
praktikus! – mondtam, miközben figyeltem, ahogy csobog a víz
Graysonba. Mi ez a srác? Teve? – Öhm, a ma estével
kapcsolatban…
Grayson letette az üveget.
– Meggondoltad magad – mondta megkönnyebbülten.
– Nem, nem gondoltam meg. Csak tudni akartam, mit vegyek
fel.
– Mi? – Grayson a szemét forgatta. – Hagyd egyszerűen
magadon azt, amit most viselsz! Ez tökéletesen megfelel.
– Ezt nem gondolhatod komolyan, vagy igen? – végignéztem
a tök koszos költözős szerelésemen. Ráadásul a Freak out and
call Mom feliratú pólóm legalább egy számmal kisebb volt a
méretemnél.
– De hát teljesen mindegy, mi van rajtad – mondta Grayson.
– Mégis mióta vagy ennyire lányos? Most tényleg a ruhának
kellene lennie a legkisebb problémának.
Ebben természetesen igaza volt. Ennek ellenére rengeteg időt
töltöttem el a készülődéssel. Ha már randira megyek egy
démonnal, akkor legalább jól akartam kinézni. Nem is beszélve
más jelenlévőkről, akik kedvéért szívesen csináltam egy kis
felhajtást. A trükk abban állt, hogy senki nem jöhetett rá: ezúttal
különösen sok energiát fordítottam a külsőmre. Legalábbis ma
kontaktlencsét viseltem, nem szemüveget. Ezért is töröltem le
inkább a szájfényt. Nehogy Henry azt képzelje, csak miatta van.
 Minél közelebb volt az este, annál izgatottabb lettem, és úgy
istenigazából nem tudtam megállapítani, mi az oka. Henry? Vagy
inkább az a tény, hogy végre-valahára minden kérdésemre
választ kapok? Amikor Grayson fél kilenckor leparkolta Ernest
Mercedesét Jasper szüleinek szép kis sorháza előtt a Pilgrim’s
Lane-en, rémülten állapítottam meg, hogy egy nem is olyan kicsi
részem elkezdett örülni ennek az estének.
Feltehetően az őrült részem.
 23.

A könyv messze nem nézett ki olyan réginek, mint amilyennek

én elképzeltem, és olyan vastag sem volt. Nem volt sokkal
több egy kemény fedelű vázlatfüzetnél, melynek megkoptak az
élei és megsárgultak a lapjai. Bárki is írta bele az utasításokat a
démon alvilágból történő kiszabadítására vonatkozóan, annyi
bizonyos, hogy nem a sötét középkorban tette egy kihegyezett
varjútollal, hanem sokkal később. Még az is lehet, hogy
golyóstollal… de ezt gyertyafényben nem tudtam biztosan
megállapítani. Az utolsó oldalakat egybefogó pecsét azonban
nagyon réginek és értékesnek tűnt. És vérvörös volt, ahogy illik,
éppúgy, mint a már feltört pecsétek maradványai a többi oldalon.
– Ez egy másolat a hetvenes évekből – mondta Arthur,
mintha olvasott volna a gondolataimban.
– Aha – feleltem. – És csak úgy ott állt Anabeléknél a
könyvespolcon?
– Természetesen nem – mondta Arthur. – Egy régi
íróasztalban találta, amit úgy örököltek.
– Természetesen – mondtam. Egy régi íróasztalban, világos.
Feltehetőleg egy titkos fiókban, egy mágikus gyűrűvel
egyetemben, no meg egy levéllel a Télapótól.
– És… gondolkodtál már azon, mit fogsz kívánni, Liv?
 Á, igen, a leghőbb kívánság. Meg kell hagyni, ez egy olyan
részlete volt ennek a démonidézősdinek, amit tényleg ravasz
ötletnek találtam. Az elmúlt napokban következetesen
igyekeztem elűzni a gondolataim közül Grayson kívánságát és a
Huntington-kórt. De valahányszor megpillantottam Graysont,
újra eszembe jutott, amit mesélt, és mindig kirázott a hideg. Még
ha volt is rá egy abszolút bombabiztos és logikus magyarázat,
mégpedig a valószínűségszámítás, valahogy nem tudtam…
– Liv?
Izgatottan bólintottam.
– Igen, tudom, mit fogok kívánni.
Henry szokásához híven egy könyvespolcnak támaszkodott,
és karba tette a kezét. Úgy tűnt, Jasper anyukája nagyon kedveli
a pasztellszínű szerelmes regényeket, és eléggé zavart, hogy
közvetlenül Henry feje mellett olyan címeket lehetett olvasni,
mint „Csókolj meg, lázadó!” és „Engedd, hogy erős karjaidban
haljak meg!” Úgy gondoltam, legjobb, ha oda sem nézek.
Granték nappalija (eltekintve a könyvektől) egyébként igazán
ízlésesen volt berendezve, legalábbis ha az ember a bútorokat és
szőnyegeket a megfelelő helyen képzelte el – ugyanis a falhoz
voltak tolva, hogy valaki – Arthur? – egy hatalmas
boszorkányszöget rajzolhasson krétával a sötét parkettára. A
titokzatos, szögletes jelek, amelyek a boszorkányszöget
körülvették, tökéletesen ismeretlenek voltak számomra.
A helyiséget gyertyák világították be, amelyek két komódon, a
tálalószekrényen és az ablakpárkányokon álltak, némelyik az én
véleményem szerint túl közel a függönyökhöz. Jasper és Grayson
azzal foglalatoskodtak, hogy további gyertyákat gyújtsanak meg,
melyeket aztán az asztalokra tettek. De ettől még nem lett
félelmetes a hangulat.
Ehhez az a sok bekeretezett fénykép is hozzájárulhatott,
amelyekről Jasper kisbabaként, a bátyja pedig kisgyerekként
mosolygott le ránk. Istenem, milyen ennivalóak voltak…
– Gondold át nagyon pontosan, hogyan fogalmazod meg a
kívánságodat! – mondta Arthur, tekintetét a könyvre szegezve. –
Mert pontosan úgy is fog teljesülni… És minél bonyolultabb,
annál tovább fog tartani, ezt talán még érdemes tudnod.
 – Mennyi időbe telt, amíg a te kívánságod teljesült? – Habár
én csak úgy mellékesen tettem fel a kérdést, az volt a
benyomásom, hogy egy pillanatra mindenki visszatartotta a
levegőt, és Arthurra nézett.
De ő mintha ezt egyáltalán nem vette volna észre.
– Titoktartást fogadtunk a kívánságainkat illetően – mondta
anélkül, hogy felpillantott volna a könyvből. Ah, már át is
kapcsolt dagályos üzemmódba. Talán egyszer valaki
megmondhatná neki: tényleg nagyszerűen néz ki a
gyertyafényben, de ez a beszédmodor egyáltalán nem szexi. – Ez
egyedül rád és az Árnyhercegre tartozik.
– Értem. – Pillantásom Henryre vándorolt, de azonnal el
kellett kapnom róla, mivel kicsit félrebiccentette a fejét, így
közvetlenül a füle fölött láthatóvá váltak a rózsaszín betűk: „Vad
vágy”. Ó, istenem! Gyűlöltem Mrs. Grant könyveit. Miért nem
gyűjtött inkább krimiket?
– Azok a formulák, amelyeket utánam kell mondanod,
többségükben latin nyelven íródtak – folytatta Arthur. – Tehát
röviden át kellene vennünk a jelentésüket, hogy ne kelljen a
szertartás alatt rákérdezned. – Finoman végighúzta a kezét a
könyv borítóján. – Nem sok. Lényegében hűséget fogadsz az
Árnyak Urának, amíg az utolsó pecsétet fel nem törjük, és ezt a
véreddel pecsételed meg.
– Lényegében – ismételtem el.
– A szűzi véreddel – fejtette ki Arthur. – Megerősíted, hogy
szűz vagy, és az is maradsz, amíg fel nem törjük az utolsó
pecsétet.
– És arra pontosan mikor kerül sor? Úgy értem, az utolsó
pecsét feltörésére?
– Azt az Éjszaka Ura idejében tudatni fogja velünk.
Felvontam a szemöldökömet.
– Nem lehetne egy kicsit pontosabban megmondani? Nem
szeretném úgy végezni, mint Gertrude nénikém.
Meg mertem volna rá esküdni, hogy Henryt hallottam
kuncogni, de amikor ránéztem, épp a kezét tanulmányozta igen
mélyrehatóan.
– Úgy értem, nem mintha sürgős lenne – mondtam gyorsan.
– Csak a biztonság kedvéért.
 – Úgy gondoljuk, az utolsó pecsétet halloweenkor kell feltörni
– felelte Grayson Arthur helyett. – Azon a napon, amikor minden
elkezdődött... – Na, csodálatos! Most már kezd ő is dagályosan
beszélni. – Halgass ide, Liv! – ragadta meg a karomat. – Ha
leteszed ezt az esküt, azzal megígéred, hogy tartod magad a
játékszabályokhoz, és végigcsinálod ezt az egészet.
Hát persze, akartam mondani, de komoly hangja és
arckifejezése visszatartottak.
– Szeretném, ha tényleg megértenéd. – Arthurra pillantott. –
Arthur elfelejtette megemlíteni ezt az aprócska részletet, de
cserébe a kívánságaid teljesítéséért és a rád ruházott hatalomért
zálogot adsz a dé… akarom mondani az Árnyak Urának.
Odaígéred neki a legkedvesebb és legértékesebb dolgot, amid
van, azt, amihez a szíved vére kapcsolódik. – Grayson úgy nézett
rám, mintha azt várná, hogy azonnal mindent otthagyok, és
kirohanok az ajtón.
– Nem felejtettem el – védekezett Arthur, és mióta ismertem,
most először kissé idegesnek tűnt. – Épp most akartam rátérni.
Hirtelen megsajnáltam őket. Ezért voltak hát itt még mindig
mindannyian. Mert tényleg és őszintén féltek attól, hogy a démon
kiválthatja a zálogát, ha nem folytatják a szertartásokat.
– A legkedvesebbet és legértékesebbet – ismételte el
Grayson. – Ha tehát mégis meggondolnád magad…
Megráztam a fejem. Értettem, hogy Grayson rám akar
ijeszteni, és merő jó szándékból teszi, de ha most kiszállok, azzal
senkin sem segítek. Nem beszélve arról, hogy akkor soha nem
tudom meg, mi a titok nyitja.
És ami a zálogot illeti: ez sem volt azért olyan meglepő és
aljas dolog. Másképpen hogyan is tudná a démon rákényszeríteni
az emberekre az akaratát? Hiszen cserébe leghőbb vágyakat
teljesített, és mérhetetlen hatalmat adott a kezükbe, és hát
istenem, ő mégiscsak démon volt, nem pedig angyal – mégis
mire számítottak? Legszívesebben hangosan ki is mondtam
volna, amit gondolok, de ezzel talán egy kicsit túl messzire
mentem volna. Csak nem kezdek el védeni egy olyan démont, aki
nem is létezik!
– Van még valami, amit tudnom kellene? – kérdeztem
inkább. Démonok nem léteznek. Ez volt az a gondolat, amibe bele
kellett kapaszkodnom: mivel démonok nem léteznek, nem is
vehetnek el az embertől semmit, bármit is ígérjen neki. Basta.
Grayson rezignáltan megrázta a fejét. Elengedte a karomat.
– Akkor kezdjünk hozzá! Minden készen áll – mondta Arthur
kenetteljesen, és a boszorkányszög közepén álló kis asztalra
mutatott. Az asztalkára egy kehely, papír, ceruza és egy kés volt
odakészítve.
Egy meglehetősen nagy kés, legalábbis én úgy találtam.
Grayson, aki követte a pillantásomat, így szólt:
– Arthur apjának a vadászkése. Kézzel kovácsolták.
– Ötvenhárom réteg vaddamaszt – egészítette ki Jasper, aki
eddig meglepően csendes volt. Még italokat sem kevert. – Éles,
mint egy szike.
Nagyot nyeltem.
– Minél élesebb a kés, annál kisebb a fájdalom – mondta
Henry.
Ezt nyilván bátorításnak szánta.
– Mondtam már, hogy nem bírom a vér látványát? –
kérdeztem.
– Én sem. – Jasper elfújta a gyufát, amivel előzőleg
meggyújtotta az utolsó gyertyát. – Én egyszerűen mindig
becsukom a szemem, neked is ezt kellene tenned.
– Alkossatok kört, fivérek és nővérek! – szólított fel minket
Arthur.
Az ajkamba haraptam. Utoljára az óvodában kellett
körbeállnunk. Körben áll egy kislányka… De ekkor pillantásom a
késre esett, és a nevetés, ami épp kirobbanni készült belőlem,
rögtön visszavonulót fújt.
– Öten törték fel a pecsétet, öten tették le az esküt, és öten
fogják kinyitni a kaput, ahogyan az meg van írva – mondta
Arthur. – Azért gyűltünk ma össze, hogy ismét teljessé tegyük a
kört, és megújítsuk az eskünket.
És akkor valami különös dolog történt. Ha valaki előre
elmeséli nekem az egészet, esküdni mernék, hogy a földön
fetrengtem volna a nevetéstől. De nem így történt. Nem tudom,
hogy a sok gyertya okozta-e, vagy az ünnepélyesen komoly
hangulat, vagy esedeg mégis Grayson figyelmeztetése, de
valamiért gombóc nőtt a torkomba, amikor elismételtem, amit
Arthur felolvasott. Meg sem próbáltam lefordítani, amit
mondtam, csak annyit tudtam, hogy a sanguis szó vért jelent, és
ez a szó fordult elő messze a leggyakrabban, az összes ragozott
formájában. Időnként a többieknek is el kellett ismételniük
valamit, ilyenkor szinte hangtalanul mormolták maguk elé a
szöveget, egészen máshogy, mint Arthur, aki a saját részét
hangosan és érthetően intonálta, olyan átéléssel, mintha
színpadon állna.
Végül oda kellett lépnem az asztalhoz, és fel kellett írnom a
kívánságomat a papírra. Bár elég sokáig tartott – biztosra
akartam menni –, a többiek türelmesen megvárták, amíg
elkészülök. Azt kívánom, hogy ne létezzenek démonok, és így
senkinek ne is árthassanak. Jó, ez talán nem a legbriliánsabb
kívánság, de jelen körülmények között mégis elég ravasz ötletnek
gondoltam.
Mivel egy paradoxon volt, legalábbis arra a valószínűtlen
esetre, ha mégis léteznének démonok. És paradoxonok
segítségével mindig ki lehet fogni a rosszindulatú,
természetfölötti hatalmakon, ezt tudtam a vonatkozó
szakirodalomból.
Arthur egy gyertya lángjába tartotta az összehajtogatott
papírlapot, és felolvasott egy latin mondatot a könyvből,
miközben a papír égett és a hamufoszlányok a földre
szállingóztak.
És ezzel vége is volt. Sokkal gyorsabban áttértünk az este
kellemetlen részére, mint gondoltam.
– Hűséget fogadunk neked, akinek ezer neve van, és akinek
az éjszaka az otthona – mondta Arthur, és ünnepélyesen
átnyújtotta nekem a tőrt. – És eskünket vérünkkel pecsételjük
meg.
Tétován a magasba tartottam a tőrt. Miért épp most jutott
eszembe ez a versike? Ha az anyád meggyötör, legyen a
kezedben tőr…
– Pontosan hol? – kérdeztem.
– Legjobb, ha a tenyeredet vágod meg – mondta Henry. – Az
gyorsabban gyógyul, mint az ujjhegyed. De ne túl erősen! Ez a
holmi tényleg pokoli éles. Ha akarod, segítek.
 – Nem, semmi gond. Megoldom. – Mély lélegzetet vettem, és
rányomtam a kés hegyét a tenyeremre a hüvelykujjam alatt.
Azonnal kicsordult a vérem. Aú. – És most?
– Ebbe. – Grayson odatartotta a kelyhet, ami addigra már
meg volt töltve valami vörös folyadékkal. Pfujjj! Kavargó
gyomorral figyeltem, amint a vágásból kis patakban vér folyik
végig a kezemen, és belecsöpög a kehelybe, kettő, három…
– Ennyi elég lesz – mondta Grayson, Henry pedig odatartott
nekem egy zsebkendőt, hogy rányomhassam a sebre. Csípett
kissé, de annyira nem volt vészes. Nem minden büszkeség nélkül
adtam tovább a kést Graysonnak.
Amikor sorban mindenki belecsöpögtette a vérét a kehelybe
– Jasper tényleg behunyt szemmel –, elérkezett a legrosszabb
rész: Arthur egy darabig körbeforgatta a folyadékot a kehelyben,
hogy minden szépen összekeveredjen, aztán mindenkinek innia
kellett belőle egy kortyot, és azt kellett mondani, hogy sed omnes
una manet nox, bármit is jelentsen ez. (De mindenkinek van egy
éjjeli keze? De éjjel minden kéz egy? Tényleg nagyon gyenge
voltam latinból.)
Erősen koncentráltam, hogy le tudjam nyelni a kotyvalékot
anélkül, hogy érezném az ízét, de ez egyáltalán nem volt
egyszerű. Kis híján megborzongtam. Ha ez vörösbor volt, akkor
ezennel örök időkre meggyűlöltem, még akkor is, ha nincsen
véríze. De legalább nem kezdtem el öklendezni.
A többiek egyértelműen lazábbak voltak nálam, látszott, hogy
már van rutinjuk. Sőt, Jasper két kortyot is ivott, feltehetőleg a
bor fertőtlenítő hatásában bízva.
– A kör immár ismét teljes, ó, Árnyak és Sötétség ura! –
mondta Arthur, és elégedett arcot vágott. – Várjuk az
utasításaidat, hogy feltörhessük az utolsó pecsétet, és
beválthassuk az ígéretünket.
– De nyugodtan hagyhatsz magadnak még egy kis időt. – Ezt
természetesen Jasper mondta, akinek feltétlenül el kellett
rontania az ünnepélyes zárszót. Neki is állt sorban elfújni a
gyertyákat. – Most mi van? Nincs igazam? Még nyugodtan
várhat, amíg megnyerjük az odavágót.
 24.

S zép vagy?6 – kérdezte Hamlet, mire Florence – egy törékeny

jelenség egyszerű ruhában, barna fürtjei szalagokkal feltűzve
– zavartan visszakérdezett:
– Hogyan, fenséges úr?
– Klassz, nem? Ő a tökéletes Ofélia – suttogta Lottie
mellettem anélkül, hogy tekintetét levette volna a színpadról. De
Florence egyáltalán nem volt olyan tökéletes. Hamlet legnagyobb
bosszúságára ugyanis mindjárt elmondta az ő szövegét is:
– Mert ha becsületes vagy, szép is: nehogy szóba álljon
becsületed szépségeddel.
– Öhm, igen, pontosan, Ofélia – mondta Hamlet. – Én is épp
ezt akartam mondani!
Florence finoman elmosolyodott.
– Lehet-e a szépség, uram, jobb társaságban, mint a
becsülettel? Hamlet a homlokát ráncolta.
– Igen, természetesen…

6
William Shakespeare: Hamlet, dán királyfi 3. felvonás, 1. szín, Arany János fordítása

.
 Többet azonban nem mondhatott, mert Florence ismét a
szavába vágott.
– Mert a szépség ereje hamarább elváltoztatja a becsületet
abból, ami, kerítővé!
– A számból veszed ki a szót! – mondta Hamlet. – Én egykor
szerettelek, de immár nem vagy más, mint egy buta liba, aki
ellopja a szövegemet.
– Egy nagyon… modern feldolgozás – suttogta Lottie
lelkesen. – A díszlet is avantgárd, a Steam Punk, a folklór és a
minimalizmus keveréke… hihetetlenül extravagáns.
– Nem mondod komolyan – súgtam neki vissza. A díszlet
rettenetes volt. Semmi nem illett össze, és legfőképpen semmi
nem illett Hamlethez. Aki most baromi mérges volt Florence-re,
amiért az egyik kezét a mellkasára téve kárörvendően felkiáltott:
– Lenni vagy nem lenni!
– Most már elég! Nem azt a szegény Polóniuszt kellene
leszúrnom, hanem téged! – ordította Hamlet, majd nyakon
ragadta Florence-et, és háttal egy a díszlet részét képező
élénkzöldre festett ajtónak nyomta. – Á, minek is nekem tőr, a
puszta kezemmel foglak megfojtani.
– Most kissé mintha Othellóra hasonlítana – mondta Lottie
lenyűgözve. – Hé, hová mész, Liv? És mióta tudsz repülni?
– Csak álmomban tudok – tájékoztattam, és céltudatosan
elindultam a levegőben a zöld ajtóm felé anélkül, hogy egyet is
csaptam volna a szárnyaimmal, ugyanis nem voltak szárnyaim.
Amikor megérkeztem a színpadra, Lottie hangosan tapsolni
kezdett, Florence pedig, akinek a feldühödött Hamlet még
mindig a torkát szorította, krákogva így szólt:
– Nem én vagyok a legszegényebb és legnyomorultabb nő, te
seggfej, nem nekem jaj, hanem neked! – Azzal beletérdelt
Hamlet gyomrába.
Tulajdonképpen meg mertem volna esküdni, hogy ma éjjel
véres damasztpengékkel fogok álmodni, vagy esetleg szarvakat
viselő lényekkel, amelyek különös krétarajzokból emelkednek ki,
hogy elvegyék tőlem a legkedvesebb dolgot, amim van, de nem,
ehelyett ezekben a béna, végtelenített Hamlet-álmokban találtam
magam, amelyek egész héten kínoztak. Hogy ez mit árul el a
lelkiállapotomról, azt inkább nem is akartam tudni.
 Csak jussak ki végre innen! Félrelöktem Florence-t és
Hamletet, hogy elfordítsam a gyík formájú ajtógombot, és
kilépjek a folyosóra. Amikor becsuktam magam mögött az ajtót,
jótékony csend borult rám.
Óvatosan körülnéztem. Úgy tűnt, rajtam kívül senki sincs itt,
legalábbis ameddig el tudtam látni. Henry fekete ajtaja megint az
enyémmel szemben helyezkedett el, Grayson ajtajának közvetlen
szomszédságában. Rettegett Freddy méltóságteljes mozdulattal
lehajtotta a csőrét, amikor odaintettem neki. Álmomban
bármikor meglátogathattam volna Graysont, mert ismét a
birtokomban volt egy személyes tárgya. Délután kihalásztam a
szennyesből az egyik sötétkék iskolai egyenpólóját a sok közül,
amelyekből legalább egytucatnyi lehetett neki, így ennek az
egynek a hiányát biztosan nem fogja észrevenni. De nem
feltételeztem, hogy Grayson álmai ma este a segítségemre
lesznek.
Tétován fel-alá sétálgattam egy darabig, anélkül, hogy úgy
igazán tudtam volna, tulajdonképpen mire is várok. Vagy kire.
Fogalmam sem volt, mennyi ideje alszom már. Grayson és én
röviddel éjfél előtt értünk haza, és azonnal le is feküdtünk aludni.
Haza – különös érzés. Még nem igazán volt rám semmilyen
hatással. Egyelőre olyan volt, mintha Spenceréknél lennék
vendégségben.
Az álombéli folyosón semmi nem mozdult. A faragott
baglyokkal díszített, égszínkék ajtó mellett, amiről úgy hittem,
Mia álmainak bejárata, felfedeztem egy karácsonyi díszbe
öltöztetett boltajtót erdei fenyőből. Piros bársonyszalagokkal
átkötött fenyőgirland futott körbe az ajtókereten. Mielőtt még
kibetűztem volna, mi van a táblácskára írva, már tudtam, kié ez
az ajtó. „Lottie szerelmes sütisütödéje – kérem, a szállítók a hátsó
bejáratot használják!” Meghatottan felsóhajtottam. Lottie olyan
édes volt! Épp le akartam ülni a küszöbére, közvetlenül egy
fagyöngyág alá – nagyon praktikus, ha Henrynek újabb
alkalomra lett volna szüksége, hogy megcsókoljon (nagyszerűek
ezek az angolszász karácsonyi szokások!), amikor közeledő
léptekre lettem figyelmes.
De nem Henry volt az, ahogy pedig titokban reméltem,
hanem Anabel.
 – Kerestelek – mondta bájos hangján.
Én is kerestem volna őt, ha tudtam volna, hol keressem, mert
legutóbbi találkozásunk óta nagyon szerettem volna még többet
megtudni tőle.
Akárcsak előző alkalommal, most is elképesztően jól nézett
ki. Farmert viselt és lapos sarkú balerinacipőt, hozzá mélyen
kivágott pulóvert, ami ugyanolyan színű volt, mint a szeme:
intenzív türkizkék.
– Sajnálom, hogy legutóbbi találkozásunkkor nem voltam
elég komoly – mondtam. Ez mondjuk nem egészen volt igaz, de
be akartam vágódni nála. Csak azt reméltem, hogy nem mondja
ki még egyszer a Lulila szót, különben nem kezeskedem
magamért.
– Semmi baj. – Anabel halványan elmosolyodott, de
feszültnek tűnt. – Figyelj, lehet, hogy nincs sok időnk. Tudom,
hogy ma este letetted az esküt. – Gyorsan körülnézett. – Ezért is
akartam találkozni veled. Szerintem ez… tényleg bátor tett volt.
– Hát, igen… – Valahogy én is így gondoltam.
– Bátor és önzetlen! Neked köszönhetően talán mégis
minden jó véget ér! Már ha nem követed el ugyanazokat a
hibákat, amiket én. Gyere! Mutatok valamit.
Lopva Henry ajtajára pillantottam.
– Hová megyünk? – kérdeztem bizalmatlanul.
– Nem messzire. – Anabel elindult előttem. Követtem egy
darabon a folyosón, majd befordultunk egy másik folyosóra, és
egészen egy kétszárnyú ajtóig mentünk, ami hatalmas arany
vasalataival és gótikus csúcsívével leginkább egy templomkapura
hasonlított. Így külsőre egyáltalán nem illett Anabelhez, akitől
valami finomabbra számítottam. De ő teljesen magától értetődő
módon nyitotta ki az egyik ajtószárnyat, majd felém fordult.
– Hol vagy már?
– Ez a te álmaid bejárata? De én azt hittem… hiszen nincs is
nálam egyetlen tárgyad se.
– Arra nincs is szükséged, ha személyesen hívlak meg, és
kísérlek át a küszöbön – mondta Anabel.
– Ó! Mint a vámpíroknál?
 Anabel értetlenkedve ráncolta a homlokát. A jelek szerint
nem igazán ismerte a vámpírok szokásait. Na, jó, az ő
szakterülete a démonok világa volt.
– Gyere! Ez érdekelni fog. És segít megérteni néhány
összefüggést.
Ha ez így van, semmire sem vágytam jobban, mint hogy
megértsek néhány összefüggést. Átléptem a küszöbön, be egy
napsütötte kertbe: fák, bokrok és tarka virágágyások egy nagy
füves terület körül, ami smaragdzöld volt, gyommentes, és
tökéletesen volt lenyírva, vagyis tipikus angol gyep. Valamivel
hátrébb egy házat pillantottam meg.
A bokrok közül egy kis fehér kutya futott elő, és felénk
iramodott. Egy labda volt a szájában, amit várakozással telve tett
le Anabel elé a fűre, mielőtt a farkát csóválva felugrott volna
gazdájára.
– Jól van, Lancelot, te kis betyár! – Anabel összeborzolta a
kutya bundáját, és felnevetett. Csak most tűnt fel, hogy eddig
mindig feszültnek, hajszoltnak és rémültnek láttam. Jól állt neki
a nevetés. Kivette a kutya szájából a labdát, és belehajította egy
virágágyásba. A kis állat majdnem felbukott nagy igyekezetében,
hogy elkapja a játékát. Örvénylő kis szőrcsomóvá változott a zöld
gyepen.
Körbenéztem a kertben.
– Mit akartál nekem mutatni?
Anabel arcáról lehervadt a mosoly.
– Őt.
Lancelotra mutatott, aki felkapta a labdát, és most felénk
sprintelt.
– Ő volt a legjobb barátom. De most… nézd meg!
Ebben a pillanatban Lancelot felvonított, és hirtelen
összerogyott. Rángatózva feküdt a füvön.
– Ó, istenem, mi baja? – Oda akartam menni a kutyához, de
Anabel megragadta a karomat, és visszatartott.
– Elpusztul.
– Micsoda? – kérdeztem rémülten.
– Az én hibám. Ő vette el tőlem, érted? Amiért megszegtem a
játékszabályokat. Azért mutatom meg, hogy ne kövesd el
ugyanezt a hibát.
 Az „ő” nyilván a démont jelentette. Ebben a pillanatban még
akkor sem nevettem volna, ha Anabel azon a vicces nevén nevezi.
– De mi… hogy tehette… miért? – dadogtam tehetetlenül,
miközben a kiskutya görcsök között fetrengett a földön. Még
néhányszor összerándult, azután kinyújtotta a lábait, és többé
nem mozdult.
– A valóságban sokkal tovább tartott – mondta Anabel
tompán. – Reszketve állt a szobám ajtaja előtt, amikor
felébredtem, szörnyű fájdalmai voltak, és egész idő alatt a
karomban feküdt, és engem nézett, mintha azt akarná… – Anabel
hangja megbicsaklott. – Az állatorvos azt mondja, belső vérzése
volt.
– Ez… annyira sajnálom – suttogtam. – De nem értem… Azt
hiszed, a démon ölte meg a kutyádat?
– Lancelot volt a zálogom. – Anabel letörölt egy
könnycseppet az arcáról. – Őt ajánlottam fel a leghőbb
vágyamért cserébe. Amikor megszegtem a szabályokat, elvette
tőlem.
Képtelen voltam levenni a szemem a fűben heverő petyhüdt
kis testről. A kutya volt Anabel számára a legkedvesebb és
legértékesebb? Úgy értem, én végtelenül szerettem Buttercupot,
de Miát, anyát és Lottie-t még jobban szerettem (még ha nem is
feltétlenül ebben a sorrendben). És apát is, ha jobban
meggondolom. De még ha Anabelnek nem is volt olyan jó a
kapcsolata a családjával, mi volt a helyzet Arthurral? Legutóbbi
találkozásunkkor nem azt mondta, hogy Arthur az ő nagy-nagy
szerelme?
Igyekeztem összpontosítani.
– Pontosan mi történt? – kérdeztem, és titokban
megfogadtam, hogy hangosan és sokáig fogok ordítani, ha Anabel
válasza ismét a szokásos célozgatásokban és félmondatokban
merül ki, amelyeket soha nem mondott végig.
De Anabel ezúttal meglepett.
– Szexeltünk – mondta, és közben egyenesen a szemembe
nézett. – Megfogadtam, hogy egészen a játék végéig megőrzöm a
szüzességemet, de… nem gondoltam, hogy ez ilyen fontos. És
arról is meg voltam győződve, hogy soha senki nem szerez róla
tudomást. De őelőtte semmit nem lehet titokban tartani. Annyira
dühös volt, elkergetett…
– …és megölte a kutyádat – fejeztem be helyette a mondatot.
És mindezt csak azért, mert Anabel már nem volt szűz? Ez
tényleg elég durva reakciónak tűnt. Mióta katolikusok a
démonok? És ez már csak azért is igazságtalan volt, mert mindig
kettőn áll a vásár. – A dé… ööö… mármint ő miért nem Arthurra
volt dühös?
– Arthur – lehelte Anabel, és ismét könnyek gyűltek a
szemébe. – Ez volt a legrosszabb… hogy fájdalmat okoztam
Arthurnak. Soha nem fogom elfelejteni, ahogy rám nézett.
– Hogyhogy Arthurnak… ? – Zavartan bámultam Anabelre.
Aztán hirtelen felfogtam. – Nem is Arthurral feküdtél le! –
mondtam. – Valaki mással! – Most végre értelmet nyert a sok
hebegés-habogás, és minden roppant egyszerűnek tűnt: Anabel
titokban lefeküdt valakivel, a démon észrevette, és beárulta. A
kérdés már csak az volt, kivel feküdt le. És miért, ha egyszer
Arthur volt… hogyan is fogalmazott? …az élete cunamija?
Akkor tehát mégiscsak volt valami azokban a pletykákban,
amiket a Tittle-Tattle Blog terjesztett a közte és az azóta elhunyt
expasija között szikrázó levegőről.
Anabel átható pillantással mért végig.
– Mint mondtam, csak azt akartam, hogy tudd. Tartoztam
neked ezzel. Mert végül is én vagyok az, aki belerángattam ebbe a
fiúkat, és aztán téged is.
Hát persze!
Ezt időközben már tényleg alaposan megértettem. A „Minden
az én hibám” Anabel kedvenc mondatai közé tartozott.
De nyilván jót tett neki, hogy beszélhetett erről. Furcsamód
mintha felfrissült volna tőle. Egyetlen kézmozdulattal eltüntette a
fűről az élettelen kutyát, és a semmiből egy piknikpokrócot
varázsolt elő, amit leterített a gyepre. Egy piknikkosár és néhány
párna tette teljessé a képet.
– Mi… ? – motyogtam.
– Hidd el, ha valahogy visszacsinálhatnám, megtenném –
mondta Anabel, miközben egy vázát helyezett el a pokrócon,
benne virággal. – Arthur és én olyanok vagyunk, mint azok a
szerelmespárok a könyvekben, örökre egymásnak teremtve, a
halálon is túl. Rómeó és Júlia, Trisztán és Izolda…
Bizonyára ő is kiválóan alakította volna Oféliát, megvolt a
hangjában a kellő adag tragikum. Mivel úgy tűnt, mintha
elkalandozott volna, elérkezettnek láttam a pillanatot, hogy
feltegyek neki egy fogós kérdést. Azt tettem fel neki, amelyik
először eszembe jutott.
– Ez a könyv, amit otthon, a pincében találtál,
tulajdonképpen honnan van?
Anabel felemelte a fejét.
– Ó, a könyv! Arthur rögtön tudta, hogy valódi kincsre
bukkantunk. Hogy ez a könyv meg fogja változtatni az életünket.
Oké. Erre később még feltétlenül vissza kell térnem. De előbb
még tisztáznom kellett egy apró részletet.
– Az exbarátod, ez a Tom… – kezdtem.
– Ó, Tom?– Anabel mintha megdöbbent volna. Azután
bólintott.
– Értem, biztosan a Tittle-Tattle Blogban olvastál róla, és
most azt gondolod… – Kis szünetet tartott. – Persze, világos,
mindenki ezt gondolja. Arthur is.
Akkor most mi van? Ez azt jelenti, hogy nem is Tommal
feküdt le? Akkor kivel? És különben is…
– Arthur mindig is rettenetesen féltékeny volt Tomra,
gyűlölte őt – mondta Anabel. – Mert ő volt az első fiú, aki
megcsókolt.
– És Tom most halott? – Ahogy ezt kimondtam, lúdbőrözni
kezdett a karom.
– Igen – ismerte el Anabel halkan. – Júniusban halt meg
autóbalesetben. Nem az ő hibája volt, egy részeg teherautósofőr
ütötte el.
A lúdbőrzés kiterjedt az egész testemre.
A többi eseményt is hozzászámítva ez azért már tényleg kicsit
sok volt a különös véletlenekből.
Anabel eligazgatta a piknikpárnákat.
– Ahogy mondtam, mélyen megbántam, amit tettem –
mondta. – És azóta mindent megteszek, hogy a kapcsolatunk
Arthurral ismét olyan legyen, mint korábban. Bár ő azt állítja,
megbocsátott, de néha, amikor a szemébe nézek… – Anabel maga
köré fonta a karját. – Még mindig felismerem benne a fájdalmat,
amit okoztam neki. És az a fagyos pillantás, mintha kést döfne a
szívembe. – Minden jel szerint épp úgy kedvelte a patetikus
kifejezéseket, mint Arthur. Mégis megsajnáltam. Igazán
mélységesen boldogtalannak tűnt. – És attól félek, soha többé
nem néz már rám úgy, mint régebben – suttogta. – Én… Ó, már
jön is!
Hátrafordultam. Tényleg Arthur volt az, aki épp akkor lépett
be a kapun, egy üveg borral a kezében. A haja úgy csillogott a
napfényben, mintha színaranyból lenne. És ekkor hirtelen
késztetésem támadt, hogy elfussak.
– Kérlek, ne mondd el neki, miről beszélgettünk! – Anabel
idegesen elmosolyodott, és kifésült egy hajtincset az arcából.
– Ez most az igazi Arthur, vagy csak álmodsz róla?
Anabel nevetett.
– Az igazi Arthur az ágyában fekszik Hampsteadben,
legalábbis remélem.
– Mégpedig egyedül! – erősítette meg Arthur.
Anabel három lépéssel előtte termett, és a nyakába ugrott.
– Nézd csak, ki van itt! – mondta, és rám mutatott. – Meg
akartam köszönni neki.
– Helló, Liv. – Csak képzeltem, vagy tényleg mintha
diadalittas pillantást láttam volna felvillanni a szemében? –
Milyen érzés az óra hősnőjének lenni? – Arthur letette a
borosüveget, és mindkét kezével átölelte Anabelt hátulról.
Gyengéden félresöpörte a lány haját a tarkójáról, és csókokkal
halmozta el a nyakcsigolyáját. – Annyira hiányoztál, édesem.
Kínosan feszengve néztem oldalra.
– Bocsáss meg, Liv! – mondta Anabel. – De… három hete
Svájcban lakom, több mint ezer kilométerre innen. Csak
álmunkban találkozhatunk.
– Igen, de ez annyival jobb, mint szkájpolni! – Arthur
nevetve húzta magához közelebb Anabelt. – Szeretnél velünk
piknikezni?
– Öhm, nem, inkább nem zavarnék. – Bár volt még egy
csomó megválaszolatlan kérdésem, de egyelőre elég információt
gyűjtöttem ahhoz, hogy továbbgondoljam a dolgokat.
Arthur lehúzta Anabelt a pokrócra.
 – Nagyon okos magatartás – mondta, Anabel pedig még
hozzátette:
– Viszlát, Liv!
Abból, ahogy kinyitottam az ajtót, és Anabel kapuján át ismét
kiléptem a folyosóra, már semmit nem vettek észre.
 25.

M ár messziről láttam, hogy Henry ott áll a zöld ajtó előtt, és

hallottam, hogy Lottie-val vitatkozik, aki az ajtóban állt, és
szemmel láthatólag nem akarta őt beengedni. Csípőre tette a
kezét, és az ünnepi dirndlijét viselte a fekete taftkötényével.
– Az istenek létezése? – kérdezte Henry.
Lottie a fejét rázta.
– Nagyon jó gondolat, de nem. Nem ilyen elégikus. Próbáld
meg még egyszer! Tehát, mi nem biztos?
Henry felsóhajtott.
– Goethe valamelyik verséből van?
– Nem. – Lottie oldalra biccentette a fejét, és kacéran
meghúzkodta a csípőjén az éktelen nagy taftszalagot. – Se nem
Goethe, se nem Schiller.
– Elég, ha felteszed a kérdést, Lottie, ne adj tippeket! –
utasítottam rendre, miközben Henry odaperdült hozzám, és így
szólt:
– Hát itt vagy végre!
– Ah, szívesen beszélgetek vele. Olyan udvarias fiú… – Lottie
szélesen rám mosolygott. – És minden éjjel eljön. Ez az
alattomos gyík-ajtógomb megharapta az ujját, ezért el kellett
látnom a sérülését, és közben összebarátkoztunk.
 – Igen, ez tényleg alattomos része az ajtózáradnak – fordult
hozzám Henry. – Mióta vannak a gyíkoknak fogaik?
– Amióta meg kell akadályozniuk, hogy illetéktelenek
behatoljanak az álmaimba – feleltem. – Ez itt egy vámpírgyík.
Egy gyilkos vámpírgyík. És szemmel láthatólag megbízhatóbb őr,
mint a dadusom.
– Tudtad, hogy Henry szeret sütni? – Lottie anyai
büszkeséggel teli mosollyal ajándékozta meg Henryt. –
Rendkívüli módon érdekelték az egész évben fogyasztható
vaníliás kiflijeim, cserébe elárulta nekem a diós süteménye
receptjét. Azonkívül megkérdezte, hogy tudok-e keringőzni, és
hogy meg tudnám-e tanítani neki. Hát nem édes?
Egy másodpercig szóhoz sem tudtam jutni. Nyilván most
érkezett el a pillanat, amikor fel kell vonnom a szemöldökömet,
és gúnyosan kell néznem Henryre.
Ő zavartan vakargatta az orrát.
– Mit meg nem tesz az ember, hogy megoldjon egy rejtélyt –
motyogta maga elé.
– Ne add fel, kicsikém! Egy csöppet robusztusabban kellene
gondolkodnod, vagy még inkább: népiesebben – mondta Lottie
bátorítóan. – Tehát próbáld meg még egyszer: Mi nem biztos?
Felháborodva kaptam levegő után.
– Te nem az igazi Lottie vagy, te csak egy álombéli Lottie
vagy, akit őrként alkalmazok. Ha nem végzed rendesen a
feladatodat, akkor kirúglak, és felveszem Mr. Wu-t. Ő nem csak a
tigrismancstechnikához ért kiválóan, de behálózni is sokkal
nehezebb. Még hogy diós sütemény! Pah!
Lottie vérig volt sértve.
– Azt hittem, több udvariasságra és tiszteletre neveltelek –
mondta. – Be akarsz jönni? Ugyanis nagy a huzat.
– Nem, még maradok egy kicsit. Csukd be az ajtót! –
parancsoltam szigorúan. – És ne engedj be senkit! Hallod?
– A németek hálája? – kérdezte Henry gyorsan, mielőtt Lottie
bemehetett és becsukhatta volna az ajtót.
Lottie sajnálkozva rázta a fejét.
– Azt mondtam, népiesebben.
– Lottie!
 – Jól van, na! Viszlát, Henry! – Lottie végre rendkívül lassan
és tiltakozó sóhajtások kíséretében becsukta az ajtót.
– A németek hálája? – ismételtem el, amikor végre kettesben
maradtunk.
Henry legyintett.
– A neten találtam, valami Churchill-kiáltványban. Ott volt
szó a németek hálátlanságáról, mint biztos dologról.
– Tehát úgy gondoltad, hogy fordítva a németek hálája nem
biztos? – Felnevettem. – Ez aztán a kacifántos megoldás! De mi
köze ennek Hanshoz?
– Ó, a francba! Ez tényleg nehéz rejtvény. Százszor
rákerestem az interneten úgy, hogy beírtam a Hansot és a nem
biztost, de… ó! – Úgy tűnt, eszébe jutott valami, mert
felragyogott a szeme.
– Mi van?
– De nem németül! – Kezével a homlokára csapott. – Hogy ez
eddig nem jutott eszembe!
– És? Most mit fogsz tenni? Felébredsz, és bekapcsolod a
számítógépet? Vagy előveszed a nadrágzsebedből az
álommobilodat, és utánanézel itt és most? – Nevettem, mire
Henry is elnevette magát.
– Egész jó kedved van ahhoz képest, hogy épp most léptél be
az elveszett lelkek klubjába – mondta azután.
– Te pedig egészen pesszimista vagy, ha már most hagyod
elveszni a lelked – vágtam vissza. – Habár… – Hirtelen eszembe
jutott az, amit csak nemrég tudtam meg Anabeltől, és rögtön
abbahagytam a nevetést. – Te ismerted Anabel exbarátját, azt a
Tomot?
– Tom Hollandot? Hát persze, egy osztállyal fölöttem járt.
Miért?
– Hát, mert… – Mert Arthur gyűlölte őt, és most halott. Nem,
ezt nem mondhattam. Tétovázva harapdáltam az alsó ajkamat.
– Nem kellene elmennünk egy kellemesebb helyre? – Henry
kérdőn nézett rám. – Például átmehetnénk ezen a zöld ajtón?
– Ügyes próbálkozás – mondtam.
– Akkor legalább sétáljunk egy kicsit! – Henry mosolyogva
felém nyújtotta a kezét. Egy másodpercig haboztam, aztán
megfogtam. Egyszerűen túl jó érzés volt.
 Lassan bandukoltunk végig a folyosón. Amikor ahhoz a
sarokhoz értünk, ahol korábban elkanyarodtunk Anabellel,
megkérdeztem:
– Szerinted mi fog történni, ha feltörjük az utolsó pecsétet?
Henry megvonta a vállát.
– Hiszen magad is hallhattad ma: az Árnyak Ura összetöri a
láncait, felemelkedik a kiontott vérből, és köszönetét fogja
kifejezni azok irányába, akik hűségesek maradtak hozzá.
Mégis mikor hallottam volna ezt?
– Ez elkerülhette a figyelmemet – mondtam.
– Á, igaz, te nem beszélsz latinul. Mindenesetre a cruorvért
jelent – de a sanguis-szal ellentétben ez erőszakkal kiontott vért
jelent…
– Nem gondolod, hogy ez csak metaforikusan értendő? Úgy,
mint a lánc összetörése… úgy értem… mi volt ez? – Zajt
hallottam, olyan volt, mint egy ajtópánt halk nyikordulása.
– Fogalmam sincs – mondta Henry, majd elengedte a
kezemet, és átkémlelt a vállam fölött. – De talán jobb lenne, ha
egy olyan helyet keresnénk, ahol zavartalanul beszélgethetünk.
Például nálad.
Hátrafordultam. Ajtók, ameddig a szem ellát. De sehol nem
láttam mozgást. Akkor vajon miért éreztem úgy, mintha valaki
figyelne?
– Gyere! – Henry karon ragadott, szerintem egy picit túl
durván, és ismét a saját ajtóink irányába húzott. Normális
esetben ellenkeztem volna, de most szívesen követtem.
– De ugye nincs itt senki?
– Ezt soha nem lehet tudni – felelte, és most első
alkalommal, mióta ismertem, kissé mintha elkeseredett lett volna
a hangja. – Ha valakinek elegendő képzelőereje van, és elég jól
tud koncentrálni, akkor álmában bármilyen alakot magára ölthet.
– Tudom. – Végtére én is voltam már gyöngybagoly. A
képzelőerőm kiváló volt, csak a koncentrációval akadtak
gondjaim. Ám a folyosó tökéletesen üres volt.
A kérdés már csak az volt, vajon miért szaporázta meg Henry
a lépteit? És miért suttogott? Ez nem igazán segített
megnyugodnom.
Aztán még egyszer átnézett a válla felett.
 – Ha elég ügyes vagy, akár egy másik emberré is
átváltozhatsz vagy egy tigrissé, egy szúnyoggá, egy csillárrá, egy
fává, egy fuvallattá… Például én is nézhetnék ki úgy, mintha
Henry lennék, és lehetnék valójában valaki más.
Ó, istenem!
Ez már tényleg a lehető legrosszabb dolog volt, amit
megnyugtatásképpen mondhatott. Menet közben fürkészően
bámultam rá, pillantásomat végigfuttatva arca körvonalain, a
sűrű szempillával keretezett szürke szemeken, az egyenes orron,
a finoman ívelt szájon és a kis gödröcskéken a szája sarkában.
Nem, ez Henry volt. Egészen biztosan.
– Psszt! – Henry megtorpant.
Én is hallottam. Valami suhogást. Mintha egy függönyt
húztak volna félre. Henry karjába kapaszkodtam. Aztán újra
hallottam. Igen, mintha valamilyen textília lett volna. Vagy, mint
amikor valaki összeszorított fogakkal vesz levegőt. Nehéz volt
megmondani, honnan jön. De mindegy, honnan… már túl közel
volt.
Henry ismét elindult előre, és magával húzott, én pedig
nagyon örültem, hogy ezt tette, mert a térdeim azzal fenyegettek,
hogy felmondják a szolgálatot. Ez jellemző volt: valahányszor
álmomban üldözött valaki, a térdeim hajlamosak voltak
kocsonyává változni. És a padló ilyenkor hirtelen homokká vagy
mély hóvá változott, és csak lassított felvételen tudtam
előrehaladni. Utáltam az ilyen álmokat.
Már megint ez a különös suhogás. Hogy is volt ez azzal a
fuvallattal? Tényleg lehetséges, hogy az embert egy fuvallat
üldözze? Egy suhogó fuvallat… amelyiknek fogai is vannak?
– Neked nem tűnik úgy, mintha valahogy sötétebb lenne,
Henry?
Henry nem felelt. Visszaértünk az ajtóinkhoz, de nem állt
meg, hanem néhány méterre tovább húzott egy pink színű
faajtóhoz, ami tele volt festve virágokkal. Még a kilincsgombnak
is virág formája volt.
– És egyre hidegebb is van. – Én magam is észrevettem, hogy
lassan kezdett hisztérikussá válni a hangom. – Vagy csak
képzelem? Kérlek, mondd, hogy ezt az egészet csak képzelem!
 – Sokkal jobbat mondok: ezt az egészet csak álmodod. –
Henry megérintett az ujjaival egy sárga virágot. Olyan volt,
mintha megcsiklandozná, legalábbis kuncogást hallottam. A
retesz hátrahúzódott, és Henry elfordította a kilincsgombot.
Egy pillanatig haboztam.
– Gyere bátran! Tetszeni fog. – Henry behúzott magával. Az
ajtó bevágódott mögöttünk, kizárva a folyosót és azt, ami talán
ott ólálkodott valahol.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. De csak egy
másodpercre.
Valami nedves dolog ütközött az arcomnak, és ijedtemben
felsikkantottam.
Aztán megláttam a szappanbuborékokat. Száz meg száz
szappanbuborékot! Egy fűvel benőtt, dombos táj fölött lebegtek,
ahol a legkékebb ég pompázott, amit valaha láttam. A színek itt
egyébként is olyan intenzívek voltak, mintha valaki ütközésig
tekerte volna egy televízió színerősség-szabályzóját. Mindenfelé
virágok nyíltak, a fák levelei nem csak zöldek voltak, hanem itt-
ott sárgák és rózsaszínek, és a távolban láthatóvá váltak egy
kastély tornyai. Aranyszínű tornyok.
Mindössze néhány méterre tőlünk egy körhinta forgott az It’s
a small world című Disney-dal finom kis zenélődoboz-hangjaira.
A körhinta egyik tarka lován önfeledten mosolyogva ott ült egy
kis szőke lány, és élvezte, ahogy körbe-körbe jár. Úgy tűnt, a
sikoltásom ellenére sem vett észre minket.
– Hol vagyunk, az Óz, a nagy varázslóban? – kérdeztem, és
letöröltem a nedvességet az arcomról, amit a szappanbuborék
hagyott maga után. – De akkor miért legel amott elöl Shaun, a
bárány? Ó, és odanézz! Egy lufifa.
– Mondtam, hogy tetszeni fog. – Henry nevetett. –
Üdvözöllek Amy rózsaszín álomvilágában. Hát nem csodálatos
itt? – Elvonszolt a körhintától egy hatalmas almafa árnyékába,
amely egyidejűleg virágzott, és pirospozsgás almákat termett. És
néhány narancsot is, ha jól láttam.
– Ki az az Amy?
– A kishúgom. – Henry büszkén mutatott a körhinta felé. –
Négyéves, és a világon neki vannak a legnyugodtabb álmai, amint
láthatod. Néha eljövök ide, amikor besokallok, vagy amikor az az
érzésem, hogy a világ egyszerűen csak rossz. Itt mindig minden
rendben van. Itt nem történik semmi. Kérsz almát?
Megráztam a fejem.
– Álmunkban nem is érezzük az ízét.
– Ez csakis a képzelőerődön múlik. – Henry vigyorgott. – De
én sem vagyok jó ízlelés és szaglás terén – vallotta be. Majd
hirtelen előrehajolt, és megszagolta a hajamat. – Nagy kár.
Éreztem, ahogy a pír az arcomba szökik, és felsóhajtottam.
– Mi volt az odakint?
– Feltehetőleg semmi jó. – Megvonta a vállát, és
leereszkedett a fa tövébe egy mohapárnára.
– És hogyhogy be tudtam jönni ezen az ajtón? Nem is
ismerem a húgodat, és nincs nálam egyetlen személyes tárgya
sem.
– Milyen praktikus, hogy velem voltál! – Egy nagy
szappanbuborék landolt Henry hajában anélkül, hogy kipukkadt
volna. – Máskülönben talán még most is odakint tévelyegnél,
kétségbeesetten rázogatnád a kilincseket, és félnél.
– Ne szórakozz! Tényleg félelmetes volt. – Leültem Henry
mellé, és a térdem köré fontam a karomat. – Gondolod, hogy ott
vár ránk az ajtó előtt? Ha igen, hogyan kerülünk ismét haza?
– Ki mondta, hogy innen ki kell mennünk? Itt is
maradhatunk, amíg fel nem ébredünk.
A szappanbuborék még mindig ott volt.
– There is one moon and one golden sun7 – énekelte Amy a
körhintán. – And a smile means friendship to everyone8.
– Igazán nagyon aranyos – mondtam.
– Te is nagyon aranyos vagy – mondta Henry az arcomat
fürkészve. – Néha fel sem tudom fogni, milyen aranyos.
A szívem gyorsabban kezdett verni. És nem igazán
egyenletesen.
– Már amikor először megláttalak, a repülőtéren a sajtoddal,
akkor is aranyosnak találtalak.

7
Egy hold van és egy aranyló nap…

8
És egy mosoly, mit minden barát megkap.
 Na, remek, most még lélegezni is nehezemre esett. És amikor
odahajolt hozzám, teljesen elakadt a lélegzetem. A gondolat, ami
az imént még átvillant az agyamon, atomjaira hullott. Valami a
repülőtérrel… Zürich… Sankt Gallen nem egészen közel volt
Zürich-hez? És… istenem, milyen gyönyörű szeme van
Henrynek! Ha most meg akarna csókolni… lehet, hogy előtte…
jobb lenne… Gyorsan kinyújtottam a kezemet, és a
mutatóujjammal beleböktem a hajában lévő szappanbuborékba.
Henry szeme csodálkozva tágra nyílt.
– Bocsáss meg, de furán nézett ki. Mintha egy kifordított
desszertes tál lenne a fejeden – motyogtam, és csalódottan
sóhajtottam, amikor ismét felegyenesedett ültében. Mintha soha
nem tervezte volna, hogy megcsókol.
Talán tényleg nem is tervezte.
És min is gondolkodtam éppen? Valami fontos dolog volt.
Mögöttünk paták dobogását hallottam, és a következő
pillanatban két póni vágtázott el előttünk, egy barna-fehér foltos,
és egy egészen fehér. Amikor Amy meglátta lobogó sörényüket,
gyöngyöző kacagásban tört ki, olyan őszintén nevetett, ahogy
csak a kisgyerekek tudnak.
A légzésem kicsit megnyugodott, de a fejemben továbbra is
vadul kavarogtak a gondolatfoszlányok. Hirtelen túl sok volt
számomra ez az egész. Ezek a titkok, amelyek napról napra
mintha egyre csak szaporodtak volna. Az álmok, amelyek minden
logikát nélkülöztek.
Henry, aki rózsaszín vattacukorrá változtatta az agyamat,
amint a közelembe került. Anabel és az ő különös vallomása.
Arthur, aki úgy nézett ki, mint egy angyal, bennem azonban
valami oknál fogva félelmet keltett. És ez a… valami ott a
folyosón.
Megdörzsöltem a szemem. Egyszerre borzasztóan fáradtnak
éreztem magam, annak ellenére, hogy épp aludtam.
– Minden rendben? – érdeklődött Henry.
Mély lélegzetet vettem. Azután szántszándékkal az egyik
gondolatfoszlány után nyúltam, amelyik ott körözött a fejemben,
és odahúztam a fényhez.
– Tom Holland – mondtam. – Igaz, hogy Arthur gyűlölte őt?
Henry felvonta az egyik szemöldökét.
 – Ezt nevezem elegáns témaváltásnak! – mondta. – Hogy
gyűlölte-e? Nem tudom, ilyen messzire azért nem mennék. De
nem kedvelte, annyi biztos. Őszintén szólva, Tom nem is volt
igazán népszerű, mondjuk inkább úgy, hogy egy arrogáns seggfej
volt. Arthur eléggé féltékeny volt rá, mert korábban Anabellel
járt. Tom kihasználta ezt, és amikor csak tudta, provokálta
Arthurt. Egyszer úgy összeverekedtek, hogy amikor
közbeavatkoztunk, Grayson kapott egyet a szeme alá. Ha
Anabelről van szó, Arthur mintha nem lenne egészen
beszámítható. Tényleg bálványozza azt a csajt.
– Hm – töprengtem el. – Még most is? Anabel mesélt nekem
a… öhm… szabályszegéséről. Gondolod, hogy Arthur meg tudta
bocsátani neki? Úgy értem azt, hogy megcsalta?
Henry a homlokát ráncolva nézett rám.
– Liv… Arthur az egyik legjobb barátom. Tutira nem fogok
veled róla beszélgetni, főleg nem az intim dolgairól. És mégis hol
találkoztál te Anabellel?
Nem, nem, nem – csak semmi viszontkérdés! Én kérdeztem
először. És nagyon örültem, hogy a változatosság kedvéért ismét
képes voltam világosan gondolkodni.
– De… szerinted nem különös, hogy Tom Holland halott? –
firtattam tovább a dolgot.
Henry oldalra pillantott.
– A teherautósofór állítólag ittas volt. Ez rettenetes, de
előfordul az ilyesmi.
– Tudom. De az nem lehetséges, hogy ezzel az autóbalesettel
Arthur leghőbb vágya teljesült?
Vonakodásából arra következtettem, hogy ez a gondolat már
az ő fejében is megfordult. Azután lassan megrázta a fejét.
– Arthur nem kedvelte Tomot, igen, ez igaz, de ezért a halálát
kívánni… nem. Arthur nem ilyen.
Ebben a pillanatban hangos csattanás hallatszott, és egy éles
női hang harsogta túl a körhinta zenélődoboz-muzsikáját.
– Melyik neveletlen kölyök hagyta szét ezeket az átkozott
legókockákat?
A hang tulajdonosát kerestem, azt, aki ezt mondta, vagy
sokkal inkább ordította. De senkit nem láttam.
 – Azt akarjátok, hogy kitörjem a nyakam? Apátok örülne
neki! – tombolt a hang. Mintha minden irányból egyszerre
érkezett volna. – Akkor örökre megszabadulna tőlem, és boldog
lehetne azzal a nőcskével.
A körhinta megállt, és Amy már nem látszott önfeledtnek,
inkább kissé nyugtalan volt.
– Mi van… ? – akartam kérdezni, de amikor Henry felé
fordultam, észrevettem, hogy eltűnt. Felpattantam. Hová az
ördögbe lett? Sehol sem láttam.
– Henry? Henry?– kiáltottam, miközben eluralkodott rajtam
a pánik. – Kérlek, gyere vissza! Ez nem vicces!
De Henry eltűnt, és nem is került elő.
– Tűnj el! Hagyj itt meghalni! – kiáltotta a női hang, és Amy
odaát, a körhintán összerezzent. – Úgysem fogok senkinek se
hiányozni, senkinek!
És azután, mintha valaki egyszerűen kihúzta volna a
csatlakozót, sötét lett körülöttem. A talaj kicsusszant a lábam
alól, és a mélybe zuhantam.
Szeptember 18.

Florence Spencer Callum Caspersszel megy az őszi

bálra. Ha most azt kérdeztétek magatoktól, hogy
„Callum KICSODÁVAL?", akkor pontosan úgy jártatok,
ahogy én. Először utána kellett néznem, hogy Callum
egyáltalán a mi iskolánkba jár-e. De oda jár. Már hat
éve. Hoppá!
Előbányásztam nektek egy fényképet az évkönyvből,
amelyen a tavalyi matekszakkör tagjai láthatók – Callum
balról a második.
Tehát, kedves népszerűtlen hobbit űző, fura
csikófrizurával rendelkező, jelentéktelen fiúk: ne
búsuljatok, számotokra is van még remény. Egy napon
megkérdezheti tőletek az iskola legcsinosabb és
legnépszerűbb csaja, hogy el akartok-e menni vele a
bálba. És akkor egyszerűen lazán kisimítjátok a
homlokotokból azt a béna sörényeteket, és igent
mondotok. Ezt tette ugyanis Callum Caspers is
(nevezhetnénk C. C.-nek is, az jobb lenne?) – és a
sörény máig nem csúszott vissza. Sőt, Callum így,
Florence oldalán egyszerre már nem is tűnik olyan
jelentéktelennek és népszerűtlennek.
De valahogy mégse értem. Florence tényleg BÁRKIT
megkaphatott volna. Na, jó, egy kivételével… És talán
épp itt van a kutya elásva: Florence vajon bele van
zúgva Arthur Hamiltonba? Talán kiszámolta, mennyi
esélye lehet leváltani Arthur oldalán Anabelt, a tavalyi
bálkirálynőt? És hogy rövidre zárja a dolgot, egyszerűen
megkérdezte az első arra járót, hogy elmegy-e vele a
bálba, amikor megtudta, hogy Anabel külön ezért
hazautazik Svájcból?
Nos, ha így történt, akkor a mi kis C. C.-nknek
egyszerűen mázlija volt.
Egyébként a távkapcsolatok tekintetében általában
véve és ebben a konkrét esetben is maradok a korábbi
álláspontomnál: elképzelhető ugyan, hogy Arthur és
Anabel a bál kedvéért még egyszer hancúroznak egyet,
de előbb-utóbb akkor is szakítani fognak. Gondoljatok
arra, amit mondtam: még bőven karácsony előtt meg
fogják változtatni a kapcsolati státuszukat a Facebook-
on „egyedülálló"-ra – és akkor ismét minden
lehetségessé válik. Addig is: élvezd, C. C.! És fel a fejjel,
Florence!

Viszlát
A ti Secrecytek

P.S. A tűzvédelmi megbízottal folytatott kitartó

küzdelemnek hála a bálbizottság zöld utat engedett a
színpadi tűzijátéknak és a ködgépeknek – jó előérzetem
van, emberek! Amint túléltétek a bál hivatalos részét, és
Cook igazgatónő meg Mrs. Beckett elhúzzák a csíkot a
keringőjükkel együtt, végre jöhet a rock! Ez lesz a
legszédületesebb báléjszaka, amit a Frognal valaha
látott.

P.P.S. Alább csatolok egy listát azokról a felsős

fiúkról, akik eddig még egyszer sem választottak
maguknak partnert a bálra. Többek között Tejszínes
Szeletke Jasper Grant. Én csak azt mondom: csapjatok
le rá, csajok! (Bár katasztrofálisan táncol. De ugyan kit
zavar ez?)
 26.

V adul kalapáló szívvel és izzadságban úszva riadtam fel. Hála

istennek felébredtem. A levegőben még ott lógott egy kiáltás
visszhangja. A hold fénye bevilágította az új szobámat, és hálával
telve állapítottam meg, hogy ott van alattam a puha matrac, ami
sokkal jobb volt, mint a feneketlen mélységbe zuhanni, miközben
semmi más nem vesz körül, csak fekete üresség.
Ám csak kábé egy szempillantás erejéig élvezhettem a
megkönnyebbülést, azután dörömbölést hallottam a folyosóról, a
szobám ajtaját feltépték, és anya rohant oda az ágyamhoz.
– Mi történt, egérkém? Megütötted magad?
– Tessék? – Zavartan pislogtam a lámpafényben.
Mindössze néhány másodpercen belül megjelent Mia, Butter,
Grayson, Florence és végül még Ernest is.
– Egy betörő? – kiáltott fel Mia.
– Szellemet láttál? – kérdezte Florence ugyanabban a
pillanatban. – Spot felugrott az ágyadra?
– Egy denevér volt, ugye? – Ernest összekötötte a hasán a
fürdőköpeny övét. (Nagyon jó, tehát éjjelente nem közlekedett
félpucéran a házban.) – Csak semmi pánik. Ebben az évszakban
gyakran betévednek a házba… Ó, de hát zárva van az ablak!
 Az egyedüli személy, aki semmit sem kérdezett (eltekintve
Buttertől), az Grayson volt. Csak nézett, mintha pontosan tudná,
mi történt.
Időre volt szükségem, hogy összeszedjem magam, és
abbahagyjam a zihálást.
Az a tény, hogy közben tágra nyílt szemmel bámultak rám, és
kérdésekkel halmoztak el, nem volt igazán a segítségemre. Mit
kerestek itt mindannyian?
– Kiabáltál – magyarázta Mia.
Rettenetesen hangos kiáltás lehetett, ha még két szobával
odébb is meghallották. A jelek szerint egyedül Lottie nem ébredt
fel rá, aki két szinttel feljebb lakott.
– Csak valami butaságot álmodtam – motyogtam magam elé,
kerülve Grayson tekintetét. Butter vigasztalón nyalogatta a
kezemet.
– De mit? Hogy elevenen megnyúztak? – Florence úgy nézett
rám, mintha még soha nem látott volna nálam szánalmasabbat –
joggal: zilált, szétizzadt hajammal, kinyúlt alvós pólómban
egészen biztosan nem nyújtottam valami szemet gyönyörködtető
látványt. – Ó, ó, nem azt szokták mondani, hogy amit az ember
az első éjszakán álmodik az új otthonában, az valóra válik?
Ezt szokták mondani? Hát, akkor remek kilátásaim vannak,
gondoltam.
– Az nem lenne jó. – Mia megsemmisítő pillantást vetett
FIorence-re. – Különösen, ha Liv egy baltás gyilkosról álmodott,
aki le akart téged mészárolni.
– Szegény kis egérkém! Kérlek, mostantól álmodj valami
szépet, jó? – Anya ásított, és megsimogatta a hajamat.
– És ha nem, akkor legalább maradj csendben! – tette hozzá
Florence morogva. – Kis híján megállt a szívem.
– Még csak fél négy van. Azt javaslom, mindenki menjen
vissza az ágyába, és próbáljon meg még egy kicsit aludni –
mondta Ernest. – De te talán inkább hagyd égve az éjjeli
lámpádat! Jó, Liv?
Ezt biztosra vehette. Egészen az államig felhúztam a takarót,
mert hirtelen borzasztóan fázni kezdtem.
– Ne haragudjatok! – mondtam fáradtan. – Tényleg nem
akartalak felébreszteni benneteket. Jó éjt!
 Szép sorjában kioldalogtak a szobámból. Csak Grayson
fordult vissza az ajtóból, és rám nézett.
– Mi van? – förmedtem rá, amikor kábé tíz másodperc
elteltével még mindig hallgatott. Pizsamanadrágot viselt, és bár
szörnyen össze voltam zavarodva (vagy talán éppen azért), nem
tudtam nem észrevenni kisportolt felsőtestét.
– Sajnálom – mondta. – Nem kellett volna belerángatnom
téged. – Mielőtt még ellentmondhattam volna neki, becsukta
maga mögött az ajtót.
Fáradtan zuhantam vissza a párnák közé. Nem az ő hibája
volt, csakis az enyém. Azt hittem, ura vagyok a helyzetnek. De
nem voltam.
És már a legkevésbé sem élveztem a dolgot.
Gyors egymásutánban felvillantak emlékezetemben a képek:
a félelem Anabel hangjában, a haldokló kutya a fűben, Arthur
diadalittas pillantása, és az a láthatatlan valami, ami követett
minket Henryvel a folyosón. Akkor ez most már minden éjjel így
fog menni?
Tom Holland története tényleg elgondolkodtatott, és egészen
megingatta abbéli meggyőződésemet, hogy démonok márpedig
nem léteznek. Tegyük fel, hogy Henry tévedett, és Arthur tavaly
halloweenkor tényleg Tom halálát kívánta – mekkora volt annak
a valószínűsége, hogy ez a fiatal és életerős srác a rákövetkező
kilenc hónapon belül meghal? Szerintem kevesebb mint egy
százalék, sőt bőven egy százalék alatt. Ez megmagyarázná, Arthur
miért vette olyan komolyan a dolgot, sőt, miért ragaszkodott
hozzá olyan konokul: meg volt győződve arról, hogy Tom balesete
a démon műve volt. És ezt meg is tudtam érteni.
Átfordultam a másik oldalamra, és kimerültén lehunytam a
szemem. A következő napokban nem szabad törődnöm az
ajtóval, különben még megőrülök, gondoltam. Inkább minden
éjjel Hamlettel álmodok, mint még egyszer holmi láthatatlan
üldözőkről vagy éppen egy zuhanásról a semmibe. És szürke
szemű fiúkról, akik csak úgy eltűnnek, ha romantikusra
fordulnak a dolgok. Ideje volt ismét átengedni az irányítást a
józan eszemnek.
Mindenesetre úgy tűnt, Henry nem csak álmomban tűnt el,
hétfőn az iskolában sem jelent meg, bárhogy is kerestem. Eleinte
csak nyugtalan voltam, de amikor kedden sem bukkant fel, ez a
nyugtalanság enyhe hisztériába csapott át. Mit tudtam én ezekről
az álmokról és a törvényszerűségeikről? Talán elkapta az a
susogós rémség, és… Vagy Henry egyszerűen csak
megbetegedett, én meg kezdtem megbolondulni. Mivel komolyan
elgondolkodtam azon, vajon a huzatos álombéli folyosókon meg
lehet-e fázni. Ennyit a józan észről.
Amikor szerda reggel még mindig semmi nyoma nem volt,
Henrynek, pedig extra sokáig bogarásztam a szekrényeknél,
villámként csapott belém a felismerés, mennyire hiányzik. És
hogy képtelen vagyok tovább bírni ezt a bizonytalanságot. Le kell
győznöm a büszkeségemet, és meg kell kérdeznem Graysont.
Ha Grayson nem tud segíteni, akkor ma éjjel átmegyek a zöld
ajtón, dacolva korábbi elhatározásommal. Ott talán megtalálom
Henryt.
Ebben a pillanatban meghallottam a hangját.
– Hipnotizál a szekrényed, sajtos lány? Már egy perce
ugyanazt a pontot bámulod.
Henry láttán annyira megkönnyebbültem, hogy kis híján
megadták magukat a lábaim. Természetesen egyetlen ütős válasz
sem jutott eszembe.
– Henry! – Még éppen csak vissza tudtam fojtani egy
sóhajtást.
Henry mosolygott.
– Te is hiányoztál – mondta. A szeme csillogott, de nem
kerülték el a figyelmemet az alatta húzódó sötét karikák.
– Hol voltál? – tört ki belőlem.
Kinyitotta a szekrényét, és kivett belőle néhány könyvet.
– El kellett intéznem valamit otthon. – Kissé habozva még
hozzátette: – Anyukám nehéz időszakon ment át. De most már
minden rendben van.
Vajon az anyukája hangja hallatszott át Amy tarkabarka
kislányálmán? Neveletlen kölykök – ez nem éppen olyasmi, amit
az ember szívesen hall az anyja szájából.
– Hirtelen csak úgy eltűntél, és minden elsötétült –
motyogtam, és elnyomtam a késztetést, hogy megérintsem, hogy
meggyőződjek róla, tényleg Henry az. A biztonság kedvéért karba
tettem a kezem.
 Becsengettek.
– Sajnálom… felébredtem… És aztán Amy is. – A
szükségesnél kissé hevesebben csapta be a szekrénye ajtaját. –
Szívesen elmagyaráztam volna, de az elmúlt éjjeleken nem
mutatkoztál a folyosón.
– Egyszerűen fel is hívhattál volna – mondtam. – Úgy értem,
napközben.
Elgondolkodva nézett rám.
– Igen, felhívhattalak volna – mondta végül. – Mennem
kell… bioszból dogát írunk. Aktív és passzív transzport a
biomembránban. Szoríts, hogy jól sikerüljön!
A következő pillanatban eltűnt a tömegben, és máris kezdett
hiányozni. Ha Persephone nem bukkant volna fel, hogy az orrom
alá tartsa a mobilját egy őt ábrázoló fotóval, amint gyékényzöld
báli ruhában pózol, talán még utána is futottam volna. Most
először voltam hálás Persephone jelenlétéért.
Éjjelente azonban senki nem mentett meg attól, hogy
kettőnkről töprengjek. Egy örökkévalóságba telt, amíg el tudtam
aludni, és amikor végre sikerült, nem voltak ugyan rémálmaim
(és már csak egyszer kellett elviselnem a „Hamlet”-et úgy, hogy
Florence játszotta mindkét főszerepet), de mindenhol felbukkant
a zöld ajtó. Újra meg újra ott tartottam, hogy most már kinyitom,
de aztán végül visszariadtam.
Nem, nem fogom ennyire megkönnyíteni a dolgát! Ha Henry
akar velem beszélni, akkor azt megteheti napközben is. Hiszen
tudja, hol érhet el… Ettől eltekintve az ember sohasem tudhatja,
kivel vagy mivel találkozhat azon a folyosón.
De úgy tűnt, Henry kerül engem. Néhányszor találkoztam
Arthurral és Jasperrel, de mivel ilyenkor mindig Persephone
társaságában voltam, csak mosolyogtak, és jelentőségteljes
pillantásokkal bombáztak. Ez ugyan minden alkalommal a
szívinfarktus szélére sodorta Persephonét, de engem legalább
kicsit felvidított. Az álmok még hagyján, de valahányszor a
Jasperék hálószobájában megtartott szertartásra gondoltam,
nevetnem kellett.
Az éjszakák a végtelenbe nyúltak, a nappalok viszont
meglepően gyorsan teltek el, nem utolsósorban azért, mert
annyira sajátságos és új dolog volt Spenceréknél lakni. De jobban
működött, mint gondoltam. Talán azért, mert anya és Ernest
olyan nyilvánvalóan boldogok voltak egymással. Hogy őszinte
legyek, még soha nem láttam anyát ilyen boldognak. Így Miának
és nekem egyre nehezebb volt úgy tennünk, mintha még mindig
utálnánk Ernestet. Bár továbbra is kerültük a közvetlen
megszólítást, de néha, ha nem ügyeltünk eléggé, csak kicsúszott a
szánkon egy „Ernest” a „Mr. Spencer” helyett. És egy mosoly.
Graysonhoz is gyorsan hozzá lehetett szokni. Bár volt neki
két-három kellemetlen tulajdonsága, mint például az, hogy nem
tette vissza a tejet a hűtőbe, vagy hogy jókora fogkrémpacákat
hagyott a mosdókagylóban, egyébként jó lakótársnak bizonyult.
Főleg Butter imádta, mert mindennap tombolt vele a kertben, és
még akkor is lelkesen beszélt a kutya képességeiről, amikor az
szétharapta a kosárlabdáját. Hétköznap, úgy tűnt, nem túl sok
időt tölt Emilyvel, de azt rögtön lehetett tudni, mikor van Emily a
telefonnál, mert olyankor Grayson hangja egészen megváltozott,
és amint tudott, elvonult a szobájába. (Amiért mindenki nagyon
hálás volt, nekünk tökéletesen elég volt anya és Ernest szerelmes
csacsogása is.)
Minden reggel munkába menet Ernest először Florence-et,
Miát és engem tett le az iskolánál, aztán ugyanezt megcsinálta
anyával a vasútállomáson. Grayson biciklivel ment suliba, ami jó
volt, mert az autóban már nem jutott volna neki hely.
Lottie élvezte, hogy három emberrel (és egy kandúrral) több
családtag fölött kell anyáskodnia, mint eddig; bevásárolt minden
élelmiszert, gondoskodott a vacsoráról, a rendről és a
süteményillatról az egész házban, és mint mindig, most is
kizárólag jó hangulatot árasztott.
A hét végére még Spot és Buttercup is békésen hevertek
egymás mellett a kanapén.
Ha Florence nem idegesített volna néha borzasztóan, akkor
már szinte gyanúsan teljes lett volna a harmónia. De szerencsére
ez ügyben megbízhattam benne. Azzal a kifogással, hogy ő „csak
segíteni” szeretne, mindenbe beleszólt: a házi feladatokba, a
kutyanevelésbe, a ruhaválasztásba, az alvásidőbe – és a 16.
születésnapom megtervezésébe.
Pedig abban nem is volt semmi terveznivaló. A szülinapok
körül nálunk soha nem volt különösebb felhajtás. Volt néhány
ajándék, egy torta, apa kötelező telefonhívása, és esténként
mindig elmentünk moziba – a tökéletes nap! Úgy voltam vele,
hogy szívesen megkínálom Florence-t, Graysont és Ernestet
tortával, de ezen kívül nem láttam rá okot, hogy az idén bármit
változtassunk.
Csakhogy nem számoltam Florence-szel.
Péntek délután dühtől tajtékozva rohantam haza a suliból,
hogy saját kezűleg fojtsam meg. Florence épp anyával, Miával és
Lottie-val üldögélt a konyhában, és bridzsezni tanította őket. Ez
az idilli látvány volt a hab a tortán. Félresöpörtem a
kártyalapokat, és mindkét kezemmel megtámaszkodtam az
asztalon.
– Hogy lehet az, hogy Persephone Porter-Peregrin azt állítja,
meg van hívva a születésnapomra? – Ordítva akartam mondani,
de alig jött ki több a számon sziszegésnél.
Mióta ismertem, Florence most először tűnt ijedtnek. Kábé
egy másodpercig.
– De egérkém! – mondta anya. – Megkértem Florence-t,
hogy hívja meg néhány barátodat.
– És egyértelműen Persephonéval töltőd a legtöbb időt az
iskolában – mondta Florence. – Tehát úgy gondoltam…
– Elment az eszed? – Most már közelebb voltam az
ordításhoz. – Persephone az őrületbe kerget! Mindenhová követ,
és szakadatlanul beszél hozzám! Ha legalább valami érdekeset
mondana! De nem – részletesen leírja nekem az összes báli
ruhát, amit nem vett meg! Nincs ember, aki ezt kibírná. Legalább
a születésnapomon szeretném, ha megkímélnétek tőle!
– Egérkém – mondta anya ismét. – Florence azt mondta, az
ember életében csak egyszer tizenhat éves. És igaza van. Ezért
úgy gondoltuk, hogy kicsit jobban megünnepeljük ezt a napot,
nem csak egy tortával.
– Ami természetesen szintén lesz – vetette közbe Lottie. – És
léggömbök is lesznek!
– Ugyanis pikniket rendezünk – mondta anya büszkén. – Egy
eredeti angol pikniket a parkban, a családdal és az összes új
barátoddal! Csupa klassz dolgot meg játékot találtunk ki. Emily
magával hozza a krokettjét…
– …Emily?– kaptam levegőért.
 – Igen, mint Grayson barátnőjét természetesen őt is
meghívtuk. Hiszen ő gyakorlatilag a családhoz tartozik.
– Nekem pedig el kell cipelnem Daisy Dawnt – mondta Mia,
és rám kacsintott. – Öhm, úgy értem, elcipelhetem.
– Nagyszerű lesz! – Anya arcán sugárzó mosoly terült szét. –
Már Henry is igent mondott, és Charlesnak talán sikerül grill…
– Henry?
– Igen, egérkém, az a fiú, akivel a bálba mész. Már annyira
örülök, hogy megismerhetem. – Anya a homlokát ráncolta. –
Kérlek, ne mondd, hogy ő is az őrületbe kerget!
– Nem! – De igen. Nem. Csak egy kicsit. Alig kaptam levegőt.
Vajon ki mindenkit hívott még meg Florence? A táncpartnerét,
akit a matekszakkör anonim mélységeiből rángatott elő? Emily
zavart bátyját, Samet? Himpelchent és Pimpelchent? Jaspert és
Arthurt? A londoni szimfonikusokat? És talán Secrecyt, hogy
készítsen fotókat emlékbe?
– De hát csak jó szándékból tesszük – mondta anya. Érezte,
hogy a dühöm kezd elpárologni, és a kezemre tette a kezét. – És
most áruld el nekem: mi az, ami ennyire felizgat? Gyönyörű nap
lesz, amit meg is érdemeltél!
– De… de… nem tehetitek ezt csak úgy… ez… – dadogtam.
– Tudom. A te helyedben én is meg lennék lepve. – Florence
szerényen elmosolyodott. – De nem kell megköszönnöd, tényleg
szívesen tettem.
– Végül is az ember életében csak egyszer tizenhat éves –
ismételte el anya.
És Lottie még hozzátette:
– Már mindannyian annyira várjuk!
Feladtam. Ők nyertek. Ha egy kis szerencsém van, a
születésnapomon esni fog az eső, és kútba esik a piknik. Végtére
is Londonban voltunk, és ősz volt.
– Megyek, összepakolom a holmimat a kungfuedzésre –
mondtam rezignáltan.
 27.

M inden reményem dacára a születésnapomon, szeptember

30-án derült őszi nap pirkadt ránk ragyogó kék éggel,
akárcsak egy képeskönyvben. A napfény a déli órákra huszonöt
fok fölé melegítette fel a levegőt, és tényleg nem mi voltunk az
egyetlenek, akiknek eszébe jutott piknikezni. Mivel Lottie,
Florence, Ernest és anya Charles segítségével már a kora reggeli
óráktól kezdve azon fáradozott, hogy a fél háztartást kicipelje a
parkba, sikerült lefoglalnunk az egyik legszebb helyet egy
dombon, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a városra. Én csak
akkor jöhettem, amikor már minden készen állt, és miután
kiszabadítottam magam Persephone forró öleléséből (a szülinapi
ajándéka egy karkötő volt, amibe belevésette, hogy
Bestfriendsforever, és magának is csináltatott egy ugyanilyet), el
kellett ismernem, hogy tényleg megérte a fáradság. A
forgatókönyvet bármelyik puccos életstílus-magazin
megirigyelhette volna, az ízlésesen elhelyezett plédekkel és
párnákkal, a gázzal töltött léggömbökkel és a finomságokkal,
amelyeket Lottie művészien elrendezett egy fehér étkészlettel
megterített kerti asztalon. Még egy színben a többi tárgyhoz illő
partiszalagot is kifeszítettek két fa közé Sweet Sixteen felirattal.
Na, jó, talán itt-ott kicsit túlzásba estek.
 – Jaj, istenkém! – mondta Emily Graysonnak. – Ezek csak
nem az ezüst gyertyatartóitok?
Bizony azok voltak, és a hatalmas virágcsokor egy valódi
kristályvázában foglalt helyet. Az ételt szép Wedgwood-
porcelánból vettük magunkhoz, és egy ezüst pezsgőhűtőben
francia pezsgő várta, hogy természetesen igazi
pezsgőspoharakból megigyuk.
Grayson megdörzsölte a homlokát.
– Az ember csak egyszer tizenhat éves – jelentette ki aztán. A
jelek szerint már ő is megtanulta Florence mantráját. Emily
rosszallóan horkantott.
– Nem kedvelem ezt a csajt – súgta oda nekem Mia, és
elcsent egy lazackrémes-uborkás szendvicset. – De mindjárt
ellátom néhány célzottan hamis információval. Ha valami
megjelenik közülük a Tittle-Tattle Blogon a következő napokban,
akkor tudni fogjuk, hogy ő Secrecy.
Épp egyetértésemet akartam kifejezni, de ekkor
megpillantottam Charlest, amint egy napernyővel a hóna alatt
felfelé kaptat a domboldalon. Mögötte Henry nyúlánk alakját
fedeztem fel, és a gyomrom bukfencet vetett.
Nagyot nyeltem.
– Nagyon rossz néven vennéd, ha már nem lennék immúnis a
fiúkra, Mia? – Értelmetlen volt tovább tagadni a dolgot.
Mia oldalról rám sandított, és felsóhajtott.
– Legalább jó érzés?
Nehéz megmondani. Pillanatnyilag igen. Egyszerűen csak
azért, mert Henry ott elöl a mezőn, a napfényben közvetlenül
felém igyekezett, és mert a világon senki nem tudott úgy
mosolyogni, mint ő. És mert…
– Liv, hagyd már abba! – sziszegte Mia. – Úgy bámulsz, mint
egy szerelmes birka!
Összerezzentem.
– Ennyire látszik? Ez borzasztó. – Aztán pedig olyasmit
mondtam, amit aznap még nagyon megbántam: – Ha ma még
egyszer így bámulok, azonnal meg kell böknöd, vagy hozzám kell
vágnod valamit, megígéred?
– Ezer örömmel – mondta Mia, és mivel ő mindig betartotta,
amit ígért, három órával később a bordáim környéke kék és zöld
volt, ráadásul különféle hajítólövedékek, úgymint több gesztenye,
egy teamécses és egy áfonyás muffin áldozatává váltam. Vagy
inkább „máfonyás áffin”, ahogy Lottie mondta Charles
társaságában.
Valahányszor Lottie-ra pillantottam, azonnal tudtam, mit ért
Mia szerelmes birka alatt.
Máskülönben azon kaptam magam, hogy lassan, de biztosan
kezdem élvezni a pikniket. Az étel fantasztikus volt, különösen a
scone, és az indiai currys falatok, amiket Lottie varázsolt elő. Az
ülésrend ügyes átszervezésének hála (végtére is én voltam az
ünnepelt) még az is sikerült, hogy Persephonét védőbástya
gyanánt beékeljem anya és Henry közé. Így anya nem tudott
kínos kérdéseket feltenni Henrynek – vagy ami még rosszabb,
véres részleteket mesélni neki a születésemről. Jut eszembe,
Henry teljesen oda volt meg vissza Lottie-tól, valószínűleg azért,
mert annyira hasonlított az álombéli Lottie-ra. A „Találd ki!”
játékban nagyon jót mulattunk Ernesten, aki Winston
Churchillnek tartotta magát, miközben a valóságban Britney
Spears volt, Grayson pedig Frodo szerepében meglepően ügyes
pantomim-előadást produkált. A földön fetrengtünk a nevetéstől,
kivéve Emilyt. Mint kiderült, ő egyáltalán nem ismerte „A gyűrűk
urát”, mert merő időpocsékolásnak tartotta a fantasy-regényeket.
Mia Silber nyomozó időközben arra a véleményre jutott, hogy
Emilyből hiányzik a báj és a könnyedség ahhoz, hogy alkalmas
legyen Secrecy szerepére. De talán ez a kissé merev, rideg
magatartás csak ügyes álca volt.
Amikor a végén mindenki elénekelte nekem a „Happy
Birthday”-t, még azok az emberek is, akik mellettünk
piknikeztek, el kellett ismernem, hogy mindent együttvéve igazán
jól sikerült a születésnapom. Később majd nem szabad
elfelejtenem megköszönni Florence-nek. Bár most ismét túlzásba
esett, amikor mindenkit felszólított, hogy vegyen részt a
krokettezésben.
Én nem vállalkoztam rá, inkább segítettem Charlesnak és
Lottie-nak összeszedni a koszos edényeket és bepakolni a ládába,
miközben anya és Ernest elment sétálni Buttercuppal a parkban,
Mia és Daisy pedig almával etette a tolakodó mókusokat.
 Charles merengve nézegetett egy félig megevett áfonyás
muffint.
– Bár még soha nem hallottam a máfonyáról, de imádom.
– A máfonyát? – Lottie zavartan bámult rá. – Én sem
ismerem. De az unokafivérem, Golfwang egy Nagymáfony nevű
faluban lakik.
Úgy döntöttem, kettesben hagyom őket, és inkább
összeszedem az üres poharakat.
– Segíthetek? – érdeklődött egy hang a hátam mögül, és
ijedtemben majdnem elejtettem egy pezsgőspoharat. Hol az
ördögben tanult meg Henry így lopakodni?
Rám mosolygott.
– Odaát a krokett kibírhatatlan. Florence bénázik, Emily
Grayson ütőtartását kritizálja, Persephone pedig épp részletesen
ismertette, milyen a báli ruhád. A lehető legrészletesebben.
Éreztem, ahogy a vér az arcomba szökik. Azóta sem
beszéltem vele a bálról…
– Hihetetlen, mennyi kacat kell egy ilyen ruhához, taft, tüll,
gyöngyök, fodor, rózsák, a füstkék négy különböző árnyalata… –
Henry kérdőn nézett rám. – És mi a fene az a kupola vonalú
ruha?
– A tény, hogy van báli ruhám, még nem jelenti azt, hogy
tényleg el is kell mennem ebbe a bálba – mondtam gyorsan, és
amikor ő erre felhúzta az egyik szemöldökét, még sietősebben
hozzátettem: – Csak azért van… mert… Florence elmesélte
anyának, hogy elhívtál… és akkor egyszer csak ott volt ez a ruha…
és én sem tudom, mi az a kupola vonalú ruha. – Mély lélegzetet
vettem. Nem, ez így nem lesz jó. – Akárhogy is – próbáltam
valamelyest méltóságteljesen lezárni a témát –, tudnod kell, hogy
ez nem jelent semmit. Nekem teljesen mindegy, hogy elmegyek-e
a bálba.
– Ez igazán nagy kár – mondta Henry. – Mivel már
kiválasztottam azt az érdemrendet, amit az ükapám kapott a
harctéri bátorságáért. Grayson borzasztóan irigyli ezt az eredeti
stílusú kiegészítőt a frakkomon. Én és az eladó az ünneplőruha-
kölcsönzőben megpróbáltuk rábeszélni egy cilinderre, hogy kicsit
ő is kilógjon a tömegből, de nem sikerült meggyőznünk.
 Leesett az állam. Abban a pillanatban egy almaszelet repült a
fejemnek.
– Bocsika! – kiáltotta Mia.
– Sétálunk egyet? – Henry a kezét nyújtotta, én pedig
megfogtam, mielőtt még Mia célba vehetett volna egy újabb
almaszelettel. Henry keze egyszerre volt furcsán ismerős és
szokatlan. Almomban fele ennyire sem zaklatott fel a fizikai
közelsége.
Egy darabig némán haladtunk egymás mellett. Igyekeztem az
irányításom alatt tartani a légzésemet. Rákanyarodtunk egy
homokos útra, amelyet fák szegélyeztek. A nap fénye átszűrődött
az őszi lombokon, és aranyszínű karikákat vetített a földre.
– Ez hiányzott nekem – mondta Henry hirtelen, és
megköszörülte a torkát. – Te hiányoztál nekem.
Ha ebben a pillanatban eltalált volna Mia egyik
hajítólövedéke, meg sem éreztem volna. Megálltam az út
közepén. Henry hátrafordult felém, és kisimított egy hajtincset az
arcomból.
– Nélküled valahogy nem volt szórakoztató álmodni –
mondta. Azután lehajolt, és óvatosan szájon csókolt.
Néhány másodpercre elfelejtettem levegőt venni, aztán
éreztem, amint a karjaim maguktól felemelkednek, és a nyaka
köré fonódnak, hogy közelebb húzzam magamhoz. Most már
nem annyira óvatosan csókoltuk egymást, hanem sokkal
intenzívebben. Henry egyik kezét a derekamra tette, a másikat a
tarkómra, és gyengéden beletúrt a hajamba. Lehunytam a
szemem. Egy csóknak pontosan ilyen érzésnek kell lennie, ebben
biztos voltam. Az egész testem bizseregni kezdett, amikor
hirtelen elengedett, és kicsit eltolt magától.
– Szóval ahogy mondtam: hiányoztál – mondta halkan, és
ismét a kezemért nyúlt, jelezve, hogy tovább akar indulni.
Képtelen voltam felfogni, hogyan tudott egyszerűen csak úgy
továbbmenni, mintha semmi se történt volna, miközben nekem
az is nehézséget okozott, hogy egyáltalán állva maradjak. Olyan
érzés volt, mintha a csók medvecukorrá változtatta volna a
lábamban a csontokat. Nagyon puha medvecukorrá. Szerencsére
Henry csak a legközelebbi padig akart eljutni, ami néhány
méterre volt tőlünk, és addig még valahogy kitartottam.
Megkönnyebbülten dobtam le magam.
Henry a pad háttámlájára fektette a karját mögöttem.
– Majdnem olyan szép a kilátás, mint Berkeley-ben, ugye? –
kérdezte, és a völgy irányába mutatott.
– Ühüm – értettem egyet. – Mi már annyifelé laktunk… ez itt
tényleg nem a legrosszabb.
– Jobb, mint Oberammergau? – kérdezte.
– Micsoda? – Ijedten húzódtam el tőle.
Henry nevetett.
– Ob er aber über Oberammergau, oder aber über
Unterammergau oder ob er überhaupt nicht kommt, ist nicht
gewiss9 – mondta németül, és nevetett. – A német népdalok
szövege mindig ilyen nyelvtörő? Az álombéli Lottie azt akarta,
hogy énekeljem el, de aztán mégis elfogadta így is. Hé! Ne nézz
már rám ilyen rémülten, Liv! Tényleg azt hitted, hogy nem jövök
rá? Miután annyit segítettél? Heut’ kommt der Hans zu mir, freut
sich die Lies’10… Láttad azt a vicces videót a Youtube-on, a
bőrnadrágos, mandolinos fickóval? Majd’ megszakadtam…
– Szóval egész idő alatt tudtad a választ? – kérdeztem
felháborodva.
– Nem egész idő alatt. Csak amióta beírtam a keresőbe, hogy
Hans meg hogy nem biztos németül. – Henry a homlokát
ráncolta. – Miért van hirtelen olyan érzésem, mintha én lennék
az a haidarábádi százlábú? Bárcsak látnád, milyen sokkos képet
vágsz!
Szükségtelen volt megnéznem. Ugyanis tényleg sokkos
állapotban voltam. És csalódott is. És dühös.
– Mit képzelsz te? – kiáltottam. – Úgy teszel, mintha… aztán
egyszerűen a hátam mögött…

9
Ez egy német népdal szövege. Magyarul: „Hogy Oberammergaun keresztül jön-e,
vagy Unterammergaun keresztül, vagy egyáltalán nem jön, azt nem lehet biztosan
tudni.”

10
Ez a népdal kezdősora. Magyarul: „Ma jön hozzám Hans, örül Lizi”
 Henry hátradőlt.
– Mitől vagy ilyen ideges? Csak megfejtettem a rejtvényedet.
Azt hittem, ezt akartad.
– Hogy ezt akartam?– Szikrázó szemmel néztem rá. –
Elment az eszed? Mit lestél ki álmomban? Mit tettél velem?
– Semmit sem tettem – felelte Henry megbántódva. – Még
csak be sem mentem azon az ajtón.
– Máskülönben honnan tudnád azt a dolgot a százlábúval?
– Lottie mesélte. Szeret rólad beszélni. Tudom, hogy
halálosan utálod a banánt, hároméves korodban már nem hittél a
Télapóban, és a „Némó nyomában” filmnek mindig ugyanannál a
részénél kezdesz el bőgni.
– Lottie?
– Az álombéli Lottie. – Henry felsóhajtott. – Aki egyébként
pocsék tánctanár. Attól tartok, ki kell hagynunk ezt a formációs
keringőt, ha nem akarunk rettenetesen beégni.
– Szóval nem jártál titokban az álmaimban? – A dühöm
olyan gyorsan párolgott el, ahogy jött.
Henry újból felsóhajtott, és megrázta a fejét.
– Nem, nem jártam. Kérdezd meg az álombéli Lottie-t!
Szépen megálltam az ajtó előtt, és vártalak. De sohasem jöttél. –
Szürke szeméből őszinteség sugárzott.
– Bocsáss meg! – mondtam megtörten. – És azt is sajnálom,
hogy vártál rám. Nekem valahogy kicsit elegem lett ebből az
egészből. Ezek az álmok csak összezavarják az embert. Aztán
elkezd kételkedni a saját józan eszében. És én utálom, ha mindig
egyre több és több kérdés vetődik fel, és soha nem kapok rájuk
választ.
– Á, igen? És mi van a pszichológiával meg a tudománnyal? –
kérdezte gúnyosan. – Nem azt mondtad, hogy az álmokat
teljesen racionálisan meg lehet magyarázni?
Megvontam a vállam.
– Azt mondtam, hogy a pszichológia eddig még feltáratlan
területeiről van szó. És hogy őszinte legyek, nem is az álmok
okozzák nekem a legtöbb fejfájást, sőt, még csak nem is a
folyosón susogó félelmetes lények.
– Hanem?
 – Hanem az, ami ténylegesen történt. És az, ami még
történni fog. – Most rajtam volt a sor, hogy felsóhajtsak. – Azok
az emberek okoznak nekem fejfájást, akik komolyan hisznek a
démonokban.
– Arthurra célzol?
Bólintottam.
– Te talán nem hiszed, hogy Tom Holland halálát kívánta, de
én meg vagyok győződve arról, hogy így volt. Ő azt hiszi, hogy a
démon sietett a segítségére, és tette el Tomot láb alól. És Arthur
nem azért folytatja ezt az egész démonidézős izét, mert
bizonytalan és fél, hanem azért, mert tényleg ki akarja
szabadítani a démont az alvilágból. Valódi szenvedély munkál
benne, ezt neked is észre kellett venned.
Henry szemében megvillant valami.
– Elismerem, hogy megváltozott, mióta ezt a játékot játsszuk.
És az a dolog Anabellel tényleg megviselte. De nem rossz ember.
Nem, tényleg nem rossz, de lehet, hogy épp készül megőrülni.
– Anabel utalt rá, hogy nem is Tom Holland volt az, akivel
megcsalta Arthurt. – Először haboztam, de aztán mégis
kimondtam. Egyszerűen biztosra kellett mennem. – A Tittle-
Tattle Blogban az állt, hogy te és Anabel jól megértettétek
egymást, és ha nem Tom volt…
Henry szemöldöke felemelkedett.
– Most éppen azzal vádolsz, hogy volt köztünk valami
Anabellel? –A hangjából döbbenet csendült ki. – Te tényleg
olyasvalakinek tartasz engem, aki megkörnyékezi a barátja
barátnőjét?
Ilyennek tartottam? Nem, nem igazán. Másrészt viszont
Anabel hihetetlenül vonzó volt, ugyan melyik fiú ne esne
kísértésbe?
– Jól van, jól van – enyhültem meg. – Hiszek neked. De
ugyanazon a gépen ültél, mint mi, és arra gondoltam… – Oké,
talán nem kellene mindig annyit gondolkodnom.
– Segítettem Anabelnek a költözködésben. – Henry megrázta
a fejét. – Aggódtam miatta. Eléggé össze volt zavarodva Tom
halála óta, és az után, hogy az a dolog történt a kutyájával…
 Valahonnan gyermekek kiabálása hallatszott, két kisfiú
rohant el mellettünk egy focilabdával, majd eltűntek egy
facsoport mögött. Utánuk bámultam.
– Arthur a barátod – mondtam. – És azt hiszed, jól ismered
őt. De tényleg tudod, mi megy végbe benne? Olyan magától
értetődően nevezte ki magát fő-fő démonidézőnek… mit gondol,
mi fog történni, ha feltöritek az utolsó pecsétet? Beszél erről
veletek?
– Én… Arthur is csak azt akarja, hogy végre vége legyen
ennek az egésznek – mondta Henry, de észrevettem, hogy
bizonytalanság költözött a hangjába.
Töprengve nézett le a városra. Hirtelen megbántam, hogy
felhoztam ezt a témát. Egyszerűen csak tovább kellett volna
folytatnunk a csókolózást. Félénken kinyújtottam felé a kezem, és
megcirógattam a haját. Ezt már olyan régóta meg akartam tenni.
Ahhoz képest, hogy olyan vadul égnek állt a haja, egészen puha
volt a tapintása.
Azonnal visszafordult felém.
– Elég szép a szemed – mondtam halkan.
Arcán mosoly terült szét.
– Rajtad meg eléggé szép minden – felelte, és egészen
biztosan megcsókolt volna, ha ebben a pillanatban nem termett
volna ott előttünk Mia és Daisy Dawn, mintha csak akkor nőnek
volna ki a földből.
– Szeretnénk felengedni a lufikat – mondta Daisy Dawn, Mia
pedig csak ennyit mondott:
– Beeee!
Visszafelé menet Henry és én hallgattunk, de körülbelül
félúton határozottan megfogta a kezemet, mire heves és
teljességgel irracionális boldogságérzés hatalmasodott el rajtam.
Tényleg ez volt minden idők legszebb születésnapja.
És ezek nélkül a sötét gondolatok nélkül a fejemben még
sokkalta szebb lett volna.
A nap már meglehetősen alacsonyan járt, mindent bevont
meleg, őszies-aranyos fényével, és megint a Berkeley-álom jutott
eszembe. És az is, amit Henry azon az éjszakán mondott:
 „Sehol nem ismerheted meg jobban az embereket, és sehol
nem tudhatsz meg többet a gyenge pontjaikról és a titkaikról,
mint az álmaikban.”
Hirtelen a napnál is világosabb volt, mit kell tennem. Hát
persze hogy megvolt a módja, hogy kiderítsem, mi megy végbe
Arthurban. Ehhez pedig először is el kellett lopnom tőle valamit.
És befejezettnek kell tekintenem az álomabsztinenciámat.
 28.

A francba! Ez zsákutca volt. Arthur egy négyjegyű

számkombinációval zárta le az ajtaját, olyannal, amilyennel
az iskolai szekrényeket is zárjuk.
Egészen eddig minden olajozottan ment. Beletelt néhány
napba, míg végre alkalmam nyílt ellopni Arthurtól egy személyes
tárgyat, de aztán meglepően egyszerű dolgom volt:
kölcsönkértem tőle egy ceruzát a könyvtárban, aztán egyszerűen
„elfelejtettem” visszaadni. Nem sokkal előtte még rágcsálta is a
ceruza végét, szóval ennél személyesebb már nem is lehetett
volna.
Szinte már ünnepélyes volt a pillanat, amikor annyi nap
elteltével újra beléptem a zöld ajtómon át a folyosóra, amely
csendes volt, és békés. De én elhatároztam, hogy a susogó,
láthatatlan lények sem fognak zavarni. Ez csak egy álom volt,
nekem pedig volt egy küldetésem. És bár nem ismertem Arthur
ajtaját, volt egy sejtésem, hogy hol fogom megtalálni. Végtére
Henry ajtaja is épp az enyémmel szemközt foglalt helyet.
A többi ajtó megint az ajtócska-csere-bere játékot játszotta,
de ennek ellenére elég gyorsan megtaláltam Anabel ajtaját egy
mellékfolyosón. Az ő pompás gótikus kapuja mellett egy
egyszerű, sima fémajtót pillantottam meg. Semmi díszítés nem
volt rajta, kivéve az ajtó közepébe kalapált betűket: CARPE
NOCTEM.
Furcsamód még valahogy az ajtóik is illettek egymáshoz.
Mindkettőben volt valami abszolút humortalan. Megborzongtam,
amikor visszaemlékeztem Anabel és Arthur álombéli
találkozására, és eltöprengtem, vajon helyesen cselekszem-e. Úgy
értem, ezek ketten tényleg furák voltak… én meg még azt is tudni
akarom, mit álmodik egy olyan pasi, mint Arthur?
Nos, talán soha nem tudom meg. Mert így se, úgy se tudtam
továbblépni, a helyzet kétségbeejtő volt. Négy béna szám! És
ráadásul milyen fantáziátlan megoldás! Dagályosan
megfogalmazott rejtvényekre számítottam, talán még egy őrre is
szablyával vagy valami olyasmivel, de nem egy ilyen egyszerű
zárra. Legszívesebben belerúgtam volna a falba mérgemben.
Lehetséges, hogy a fémajtón kifogott volna egy lángvágó, de
őszintén szólva azt sem tudtam, hogy néz ki egy lángvágó, tehát
nem is álmodhattam oda egyet. Találomra bepötyögtem néhány
számkombinációt, amikor valaki közvetlenül a hátam mögött
megszólalt:
– Próbáld meg a nulla-négy-tizenhetet!
– Henry! – Megperdültem. – Megőrültél, hogy így rám
ijesztesz?
– Én is örülök, hogy látlak. – Henry rám vigyorgott. – Nulla-
négy-tizenhét – ismételte meg. – Anabel születésnapja. Siess egy
kicsit! – Jelentőségteljes pillantást vetett Anabel ajtajára
mögöttünk, és rájöttem, hogy ez itt most nem a legalkalmasabb
időpont a romantikára, és visszafordultam a számzár felé.
– Egyébként tök menő a cuccod – mondta Henry. –
Macskanő és egy nindzsa-harcos elegáns keveréke.
Feketemacska-álarcom alatt elmosolyodtam. Hogy őszinte
legyek, először fuvallattá próbáltam változni, ez a mostani csak a
második
legjobb alternatíva volt. A fuvallathoz még egyértelműen nem
voltam elég rutinos. De ebben az álruhában Arthur tutira nem
ismer fel azonnal, ha felbukkanok álmában.
Kattant a zár. A nulla-négy-tizenhét tényleg a helyes
kombinációnak bizonyult.
 Óvatosan kinyitottam az ajtót, de nem mertem átlépni a
küszöböt.
– Mit loptál el Arthurtól? – kérdeztem, majd levettem a
maszkomat, és a földre dobtam. Hirtelen végtelenül bénának
tűnt. Ráadásul most már volt társaságom.
– Semmit – mondta Henry. – Ittunk egymás véréből, már
elfelejtetted? Ez sokkal személyesebb, mint egy tárgy.
– Ó! – Akkor tehát fölöslegesen loptam. Én meg már azon
gondolkoztam, vajon mi történne, ha álmomban elengedném a
ceruzát, amit elalváskor alaposan megmarkoltam. A biztonság
kedvéért majdnem odaragasztottam a kezemhez
ragasztószalaggal.
Még mindig tétováztam.
– Gyere már! – Henry odalépett mellém, és szélesebbre tárta
az ajtót. – Most akkor végigcsináljuk. – Kézen fogott, és együtt
átléptük a küszöböt.
A következő pillanatban messze nyúló, sivataghoz hasonlatos
tájon találtuk magunkat, egy széles árokban, ami leginkább egy
réges-rég kiszáradt folyómederhez hasonlított. A föld vöröses
színű volt, poros és száraz, mindenfelé kőzettörmelék és kavics, a
folyómeder peremén néhány száraz bokor meg fa, és hatalmas
kaktuszok. A távolban hegyek körvonala rajzolódott ki.
– Arthur most épp egy westernfilmet álmodik? – kérdeztem,
és felmásztam egy sziklatömbre, hogy kijussak a meder partjára.
Habár közel s távol senkit nem láttam, suttogva beszéltem.
– Fogalmam sincs – súgta vissza Henry, miközben
körbekémlelt.
– Itt egészen biztosan vannak csörgőkígyók. – Azon
töprengtem, vajon nem kellene-e masszív csizmát képzelnem a
lábamra. Arról ugyanis megfeledkeztem a Macskanő-szerkó
összeállításakor. Ebben a pillanatban furcsa dübörgést
hallottunk, hangos morajlást, ami betöltötte a levegőt, és egyre
közeledett. A francba! Arthur biztos egy átkozott földrengésről
álmodik, vagy egy föld alatti atomkísérletről, vagy…
– Elárasztják a folyómedret! – ordította Henry. A dübörgés
most már egészen közel volt, és egyszer csak megláttam:
hatalmas árhullám hömpölygött felénk, legalább kétméteres
vízfal, amely elől képtelenség volt elmenekülni. A víztömeg
mindent magával sodort, ami az útjába került, ágakat, köveket, és
fél másodperc múlva Henryt és engem is. Meg fogunk fulladni,
épp csak erre a felismerésre volt elegendő a fél másodperc.
Ám ahelyett, hogy felkapott volna a hömpölygő áradat, a
szikla megemelkedett a lábunk alatt, és villámgyorsan több
méternyit nőtt, mint valami kőből lévő gomba. Alig tudtam
megtartani az egyensúlyomat. Henry kezébe kapaszkodtam. A víz
elvágtatott mellettünk, és továbbörvénylett lefelé a
folyómederben, miközben nekünk még csak a lábunk sem lett
vizes.
– Mi a…? – A szívem őrült tempóban kalapált. A szikla, amin
álltunk, ismét alakot váltott, most széliében nőtt meg, és hidat
képezett a part felé. Henry végigvonszolt rajta, miközben a víz
zúgása lassanként elhalkult alattunk. Az egész nem tartott tovább
néhány másodpercnél. Amikor átértünk a partra, valaki tapsolt.
Arthur volt az.
– Nem rossz – mondta. Mozdulatlanul állt egy kiszáradt fa
mellett, és még soha nem nézett ki ennél jobban. – Egyre jobb
vagy, Henry.
Henry nem válaszolt, én pedig próbáltam lenyugtatni a
pulzusomat meg a légzésemet, és világosan gondolkodni.
– Bocsásd meg a durva köszöntést, Liv! – Arthur mosolyra
húzta a száját, de a mosoly nem ért el a szeméig. – Normális
esetben nem szoktam vízbe fojtani a látogatóimat. Csak a
hívatlan vendégeket.
Oké. A tervünk, miszerint meglepjük őt, nyilvánvalóan kútba
esett.
– Azon töprengek, vajon miért próbál a legjobb barátom
titokban belopakodni az álmomba. – Arthur tett felénk egy
lépést, és átható tekintettel nézett Henryre. – Megmagyaráznád,
Henry?
– Én csak választ szerettem volna kapni néhány kérdésre –
felelte Henry higgadtan.
Arthur a fejét rázta.
– Mit reméltél megtudni itt, amit nem kérdezhettél volna
meg tőlem egyszerűen? – Sértődöttnek tűnt a hangja.
– Á, ugyan már, Arthur! Mikor beszéltél velem utoljára
nyíltan?
 – Henry kis ideig hallgatott, majd halkan hozzátette: –
Aggódom miattad.
Arthur megvetően felhorkantott.
– Ne légy már olyan átkozottul öntelt, Henry! Épp te! Ó, igen!
Tudom, mit csinálsz éjjelente, ne hidd, hogy elkerülte a
figyelmemet! Épp most bizonyítottad be újfent, időközben
milyen magas szintre fejlesztetted. De vállaltál egy kötelességet,
mindannyian ezt tettük.
– Széles kézmozdulatot tett, körbemutatva az egész
álomvölgyön. – Ezért itt. A mérhetetlen hatalomért. A leghőbb
vágyaink teljesülése érdekében. – Arthur arcára árnyék borult. –
Anabel az egyetlen, aki képes felfogni ezt.
Hát persze! A mi kis mintapárocskánk. Ok ültek legelöl az
iskolában, amikor a démonidézést tanították.
– Mert neked és a démonnak lelkiismeret-furdalása van,
amiért Anabel expasija meghalt. És Anabel kutyája miatt –
mondtam. – Még szép, hogy ezek után Anabel hisz benne. –
Kicsit túl későn vettem észre Henry figyelmeztető pillantását.
Oké, nem éppen ez volt a legóvatosabb módja egy gyanúsított
kihallgatásának. Sherlock Holmes nem lett volna rám büszke.
Arthur összehúzta a szemét.
– Kicsi Liv! – mondta elbizakodottan. – Te még túlságosan
rövid ideje vagy itt ahhoz, hogy akár csak fogalmad legyen arról,
mi is forog kockán valójában.
Karba fontam a kezem. Ha valaki „kicsi Liv”-nek szólított,
dacossá váltam.
– De az is lehet, hogy épp fordítva van, és veled ellentétben
nekem még nem ment el a józan eszem, és nem őrültem bele
teljesen a boszorkányszögek rajzolásába meg az érthetetlen
szövegek zsolozsmázásába. – Szikrázó szemmel néztem rá. – Mi
fog történni az utolsó szertartáson? Mit akarsz tenni
halloweenkor? Meggyújtasz még néhány fekete gyertyát? Oltárt
építesz, és leölsz egy bárányt? Vagy hé, ha már itt tartunk, nem
gondolod, hogy egy emberáldozat mégiscsak hatásosabb lenne? –
Már majdnem elnevettem magam, annyira lendületbe jöttem, de
Arthur arcának egy rezdülése megállított. Szavaim hallatán
valami felvillant a szemében, valami sötét, vad…
 Hirtelen elfogott a rosszullét. Nem! Lehet, hogy ezzel fején
találtam a szöget?
Hülyeség, az nem lehet. Nem szabad, hogy igaz legyen.
– Pugio emeritus… a véres tőr – mormolta Henry.
Arthur bólintott.
– Akkor megkaptad a választ a kérdéseidre, Henry. És a
szíved mélyén egész idő alatt tudtad. Csak nem akartál
szembenézni az igazsággal.
– Ezt nem gondolhatjátok komolyan – suttogtam.
Arthur nem vett rólam tudomást többé. Mintha már csak
Henry számított volna neki.
– Anabel készen áll – mondta. – Jóvá akarja tenni, amit kis
híján okozott. És le akarja zárni az ügyet. Mindannyiunk
számára!
Miközben beszélt, a táj megváltozott, először észrevétlenül,
majd egyre gyorsabban, amíg teljesen át nem alakult körülöttünk
a díszlet. A táj zöldebbé és sötétebbé vált, a folyómeder, a sziklák,
a vörös föld elhalványultak, helyettük fűből, páfrányból és
borostyánból álló bozót nőtt körénk. Az ég színe ragyogó kékből
borús szürkévé vált.
Arthur hangja alig észrevehetően megremegett, amikor
odafordult egy monumentális sírbolt felé, melyet két angyal
őrzött.
– Halloweenkor feláldozza magát, hogy megváltsa a Sötétség
Hercegét árnybörtönéből. – Arthur ekkor felemelte a karját. –
Mégpedig pontosan itt.
Az angyalokra meredtem anélkül, hogy valóban láttam volna
őket.
– De hát… te szereted Anabelt – dadogtam. – És ő is téged.
Nem akarhatod igazán… nem érzed, milyen beteg dolog ez?
Henry felé fordultam. Miért áll ott olyan nyugodtan? Arthur
épp az imént közölte velünk, hogy gondoskodni fog arról, hogy a
barátnője – aki egyébként Henry barátnője is – megölesse magát
egy nem létező démon kedvéért!
Henry szürke szemével mereven bámulta Arthurt.
– Azt hiszed, mivel ez az álmodban megtörténik, képes leszel
véghezvinni, igaz? Azt hiszed, mivel ez csak egy álom, tényleg
meg tudnád csinálni.
 Arthur ismét bólintott.
Szinte ziháltam a megkönnyebbüléstől. Egy álom, hát persze.
Anabelnek csak az álomban kell meghalnia. De… ettől vajon
kevésbé rettenetes az egész?
Henry közelebb lépett Arthurhoz, így most közvetlenül előtte
állt. Arthur mellett egy angyalszobor támaszkodott egy mohával
borított sírkőnek, mögötte, a bozótban további sírköveket
fedeztem fel, melyek úgy emelkedtek ki a borostyán közül, mint a
letört fogak. Megint a Highgate Cemeteryben voltunk.
– Úgy gondoljátok, ez a módja az ügy lezárásának anélkül,
hogy bárkit veszteség érne? – Henry nagyon lassan beszélt,
mintha egy gyerekhez intézné szavait.
– Ez az egyetlen módja – bökte ki Arthur, majd egy darabig
hallgatott. – Számíthatok rád, Henry? – kérdezte azután.
Henry nem válaszolt azonnal. Farkasszemet néztek
egymással. Olyan volt, mintha a pillantásaikkal párbajoznának.
Nagyot nyeltem. Ha Arthur és Anabel azt tervezték, hogy a
szertartást álmukban bonyolítják le, akkor arra számítottak, hogy
lehetőségük van a saját maguk által megrendezett rémálomból
sértetlenül felébredni. De mi van, ha tévednek?
Kitapogattam egy sírkövet magam mellett. Ezek az álmok
mások voltak. Egészen pontosan éreztem Henry érintését a
bőrömön, minden fuvallatot, azt, ahogy a kezemet szorította, a
csókját, és most is éreztem a sírkő durva felületét a kezem alatt.
Milyen érzés lenne akkor egy tőrt érezni a bőrömön, egy vágást,
vért…
– Ezt nem tehetitek – mondtam, és észrevettem, hogy lassan
kifogyok a béketűrésből. – Fogalmatok sincs, mi fog utána
történni Anabellel.
– Livnek igaza van, Arthur. Ez túl kockázatos – mondta
Henry.
– Még mindig nem érted, Henry. Nincs választásunk! –
Arthur egyszerre tűnt dühösnek és kétségbeesettnek. – Ő nem
hagy más lehetőséget, mi pedig megesküdtünk.
– Mindig van választás – mondta Henry nyomatékosan.
Egyik kezét Arthur vállára helyezte. – Nem muszáj megtennünk.
Neked nem muszáj megtenned.
Arthur az ajkába harapott.
 – Ne hagyj most cserben!
– Nem teszem – felelte Henry szelíden. – Találunk más
megoldást. Halloweenig még majdnem egy hónapunk van.
– Más megoldás – ismételte el Arthur, és a szemében a
remény szikrája csillant. Egy másodpercig az volt az érzésem,
minden rendben lesz. Henry kézben tartotta a dolgokat. Vagy
sokkal inkább Arthurt tartotta kézben.
De aztán meghallottam a morgást. Közvetlenül mögöttem.
Sarkon fordultam, és egy szobor üres szemeibe bámultam.
Hatalmas kőkutya volt, egy mohával benőtt síremlék talapzatán
állt, egy borostyánnal benőtt tölgyfa árnyékában.
Újabb morgás, majd megrándult az egyik kőmancs. És az
állat lassan, nagyon lassan felemelte a fejét.
– Henry? – Oké, csak semmi pánik.
– Hagyd abba, Arthur! – mondta Henry, de Arthur megrázta
a fejét.
– Nem csinálok semmit. – A hangjából rettegés csendült ki,
ugyanaz a rettegés, ami rajtam is erőt vett. – Nem én csinálom.
Ebben a pillanatban az állat felágaskodott. Amikor
felmordult, kilátszottak a tépőfogai. Feltételeztem, hamarosan
megtudjuk, milyen érzés, ha az embert széttépik ezek a fogak. Ó,
a pokolba! Ki kell jutnunk innen, amilyen gyorsan csak tudunk!
Arthur ajtaja! Hol az ördögben van? Pillantásom
végigszáguldott a viharvert kereszteken és sírköveken. Ott – a
fémajtó! A monumentális síremlék falában, mellette a két
angyalszoborral.
– Henry, gyorsan! Oda! – kiáltottam, mire Henry
megragadta a karomat.
– Vissza, Liv! – Henry felpillantott a tölgyfa koronájára.
A kutya ugrásra készen állt, de mielőtt még odaért volna
hozzánk, a fa rázuhant.
Nem vártam meg, hogy Henry tényleg eltalálta-e az állatot,
hanem magammal rángattam a kőangyalokhoz. Feltéptem a
fémajtót, és kitántorogtam a folyosóra.
De Henry még visszafordult.
– Ébredj már fel, Arthur! – kiáltott oda a barátjának, aki még
mindig ugyanott állt, és elkerekedett szemmel meredt a hatalmas
fa koronájára. – Ébredj fel!
 Abban a pillanatban, amikor az ajtó hangosan becsapódott
mögöttünk, valami meleg, nedves dolgot éreztem az arcomon. A
következő, amit megpillantottam, Buttercup pofája volt és érdes
nyelve, amivel szeretetteljesen nyalogatta az arcomat. Az ablakon
át már beszűrődött a pirkadat fénye.
– Köszönöm, hogy felébresztettél, Butter – suttogtam, és
próbáltam lélegzethez jutni, miközben meleg, puha bundájához
bújtam. – Épp egy igazán gonosz kutyáról álmodtam.
És néhány más, igazán nyugtalanító dologról.
 29.

H elló! – Henrynek még sikerült kimondania, hogy „sajtos”, de

a „lány”-ig már nem jutott el.
Ott állt frakkban és ünneplő cipőben Spencerék
kocsifelhajtóján, és mióta ismertem, most először nem találta a
szavakat. Legalábbis úgy tűnt. Mögötte ott világítottak az utcai
lámpák, meleg fényüket a kaviccsal leszórt bejáróra vetve, és ha
most a sarkon bekanyarodott volna egy hintó két fehér lóval,
hogy elvigyen a bálba, akkor sem csodálkoztam volna. Ha!
Hamupipőke ehhez képest semmi nem volt.
Mindenki biztosított arról, hogy nagyszerűen áll a ruhám, és
amikor még utoljára belenéztem a tükörbe, az volt az érzésem, le
sem tudom többé törölni az arcomról a széles mosolyt. Bármilyen
idiótán is nézett ki ez a tülltömeg a vállfán, el kellett ismernem,
hogy más emberré tett. Szebb emberré. És a kéknek ez az
árnyalata tényleg tökéletesen illett a szemem színéhez, épp,
ahogy anya is megmondta. Két óra alatt hozzávetőleg négyszáz
fotót készített rólam („Hogy én ezt a napot megértem!”), Lottie
sírt („Az én csodaszép tündérgyermekem!”), Florence elégedetten
bólintott („Vera Wang mindig jó választás!”), és Mia csodálkozva
tapsolt („Te leszel a legszebb birka a bálban”). Egyedül Ernest
reakciója tompította némileg emelkedett hangulatomat, mert azt
állította, hogy hajszálra ugyanúgy nézek ki, mint az anyukám. De
nyilván bóknak szánta.
 Lottie délután becsavarta a hajamat, és feltűzte, és magam is
meglepődtem, milyen jól áll nekem ez a frizura. Volt egy kis
pánik, amikor nem találtam a kontaktlencsetartómat, és
megijedtem, hogy a béna szemüvegemben kell elmennem a
bálba, de aztán kiderült, hogy Florence pakolás közben véletlenül
betette a tisztítószerek közé a fürdőszobaszekrénybe.
Mindenesetre egy dolog volt tudni, hogy jól nézek ki, és
egészen más látni, hogy ragyog Henry szeme. Ő maga is elég jól
festett frakkban, még ha a frizuráját nem is igazította hozzá az
ünnepi öltözethez: a haja szokás szerint most is szerteszét állt.
Ennek ellenére háborítatlanul haladtunk el Mrs. Lawrence és
Pandora Porter-Peregrin mellett, akik a Frognal Academy
tiszteletet érdemlő bejáratát őrizték, ami a tűztálakkal és
fáklyákkal ma a „Downton Abbey”-re emlékeztetett. Pandora és
Mrs. Lawrence csak azokat engedték be, akik tartották magukat a
dresszkódhoz.
– Földig érő ruha és frakk – közölte Mrs. Lawrence
könyörtelenül egy párocskával, akik koktélruhában és
szmokingban jelentek meg. – Próbálkozzatok újra a bál hivatalos
része után, vagy menjetek haza, és öltözzetek át!
– London legáthatolhatatlanabb ajtaja – kommentálta az
eseményeket Henry, aki a bálba menet újra megtalálta a szokásos
laza stílusát, én meg nem bírtam ki vihogás nélkül.
Ki gondolta volna az első napomon a Frognalon, hogy tényleg
el fogok menni erre a béna őszi bálra, alig öt héttel az után, hogy
ott álltam egy plakát előtt, és megvetően közöltem
Persephonéval, hogy felejtse el? És mindenekelőtt ki gondolta
volna, hogy még örömöm is telik benne?
A bálbizottság tényleg elismerésre méltó munkát végzett. Bár
a tökéletes viktoriánus hangulat biztosítása nem volt nagy
művészet, mert a Frognal Academy bálterme még az iskola
alapításának idején épült. A hosszanti oldalon sorakozó nagy,
boltíves ablakok előkelő jelleget kölcsönöztek a teremnek, mint
ahogy a falfestmények és a mennyezeti stukkók is. A parkettát
fényesre polírozták, és a hatalmas csillárok fénye megvilágította a
tarka virágdíszeket és a kisebb csoportokban álldogáló vendégek
csillogó ruháit. Hogy az egyik sarokban csak egy kis vonósnégyes
játszott, szinte már csalódást okozott nekem, hiszen Florence
szervezői tehetségétől legalább a Londoni Filharmonikusokat
vártam volna el. De ők talán éppen külföldön turnéztak.
Florence, mint a bálbizottság elnöke, minden párt
személyesen fogadott. Amikor mi kerültünk sorra, energikusan a
fényképezkedő-sarokba vezetett bennünket, amit egy
emelvényen rendeztek be. Igyekeztünk lehetőleg korhű stílusban
a kamerába nézni, és nekem legalább egyszer sikerült anélkül,
hogy kitört volna belőlem a nevetés. Jaspernek, aki rögtön
utánunk következett, nem voltak ilyen problémái. Borotválkozó
Kenhez méltón mindjárt két lányba is belekarolt, és feltehetőleg
minimum még egy lányt elraktározott a lányvécében tartaléknak.
Egyébként is elég vidám benyomást keltett, különösen, amikor
megpillantotta az exbarátnőjét, Madisont.
– Hát, igen – mondta, miközben odalépett hozzám az
emelvény szélére. – Bizonyára ez élete legszomorúbb napja.
Egész idő alatt Nathant fogja bámulni, és arra gondol majd, hogy
helyette velem is eljöhetett volna, ha nem lett volna olyan buta
liba.
– Igen, egészen biztosan – mondtam, és otthagytam Henryt
Jasperrel, hogy megoldjam azt a nehéz feladatot, hogy a
szoknyáimmal együtt sértetlenül lejussak az emelvényről, amit
csak úgy lehetett kivitelezni, ha az ember közben meredten nézte
a lépcsőt.
Már majdnem sikerült is, amikor a lépcső alján
összeütköztem egy lánnyal.
– Anabel!
Tényleg ő volt az, kecses és csodaszép a fekete és krémszínű
fűzős ruhájában, melynek szoknyarészéből éppúgy nem spóroltak
ki a tüllrétegeket, mint az enyémből. Akárcsak álmaimban, most
is idegesnek és feszültnek tűnt, és egy kicsit szomorúnak is. Nem
csoda. Arthur birtoklóan Anabel vállára tette a kezét.
Mindenesetre úgy tűnt, sikerült sértetlenül felébrednie előző
éjszakai álmából.
– Liv Silber – mondta Anabel, és csillogó, türkizkék szemével
végigmért. – Csinos ruha. Te és Henry, remekül néztek ki együtt.
– Ismeritek egymást? – kérdezte meglepetten Florence, aki
csiptetős mappájával a lépcső mellett állt.
 – Izé, nem – mondta Anabel, és mosolygott. – Csak a Tittle-
Tattle Blogból. Úgy tűnik, Secrecy igazán nagy érdeklődést mutat
irántunk, nem igaz, Liv?
Bólintottam.
– Jól vagy? – kérdeztem aggódva.
Anabel lehajtotta a fejét.
– Nem is lehetne jobban – felelte helyette Arthur, és
felkísérte Anabelt az emelvényre.
Henry és én csak néztünk utánuk.
– Beszéltél vele azóta? Valahogy olyan megviseltnek látszik –
súgtam oda Henrynek. – Anabel pedig hullasápadt.
A hulla szónál Henry egyértelműen összerezzent.
– Nem volt időm beszélni Arthurral, el kellett intéznem
otthon pár dolgot, és szereznem kellett lakkcipőt, és… – Henry
felsóhajtott. – Figyelj, halloweenig még van három és fél hét,
addig csak eszünkbe jut valami. De ma egyszerűen gondoljunk
valami másra! A mai este különleges. Mert, istenemre mondom,
ma este nem lesz démonvadászat. .. – Ekkor megdöngette a
mellkasát, nekem pedig nevetnem kellett, mert csak most vettem
észre, hogy tényleg feltűzte a frakkra az érdemrendet. –
Istenemre, ma táncolunk!
– Ezt egy filmből loptad! – mondtam szemrehányóan, pedig
épp nem is jutott eszembe, melyikből.
Henry vigyorogva megrázta a fejét.
– Nem tudok róla.
Akár így, akár úgy, igaza volt. Mert, istenemre, tényleg
táncoltunk. És ez a táncolás nem volt egyszerű. Az első órában
ugyanis csak klasszikus zene szólt, bár nem a vonósnégyes
játszott, ők a fényképezkedés után visszavonultak, hanem a
hangszórókból csendült fel a Londoni Szimfonikusok muzsikája.
A hagyományos keringőt, amit Cook igazgatónő nyitott meg egy
fehér szakállú tanárral, akinek tele volt a szakálla és a haja
pomádéval, csak a keményvonalas bálrajongók és a Bécsi
Operabál csodálói tudták igazán értékelni.
Henry és én egyetértettünk abban, hogy sokkal viccesebb a
többi párt nézni, amint felsorakoznak, és Johann Strauß Hódolat
Viktória királynőnek című keringőjére végiglejtenek a
táncparketten, beleértve néhány meghajlást és – az est
fénypontját, legalábbis Henrynek és nekem: az emeléseket.
Grayson félelemmel teli pillantása láttán, mielőtt a magasba
emelte Emilyt, nagyon kellett nevetnünk, de közben az is
világossá vált számunkra, miért éppen Callum Casperst szemelte
ki magának Florence, akinek megvolt a tehetsége ahhoz, hogy
megtalálja a tökéletes döntést a megfelelő alkalomhoz.
Az a fiú tényleg olyan jelentéktelenül nézett ki, ahogy Secrecy
leírta, de egészen kiválóan táncolt, talán mindenki közül a
legjobban. Szöges ellentétben Persephonéval. Ahogy ellibegett
előttem, kedvesen odaintegetett nekem, azután viszont teljesen
összezavarta az egész alakzatot, mivel Jaspert megpillantva
szokása szerint sóbálvánnyá dermedt.
Arthur és Anabel nem táncoltak. Fent álltak az emelvényen,
egymás kezét fogták, és valahogy mintha ott sem lettek volna.
– Nem kellene…? – kérdeztem Henrytől, de ő csak a fejét
rázta.
Később mi is kimerészkedtünk a táncparkettre, és egy kicsit
bántam, hogy nem hallgattam anyára, és nem végeztem el már
rég egy tánctanfolyamot. Henryvel ellentétben, aki alaposan
meglepett azzal, hogy ismerte a bécsi keringő lépéseit. Nem
mintha ez az én esetemben nagy segítségére lett volna. A
tánctudásom sajnos arra korlátozódott, amit anya, Lottie és a
Youtube tanított meg nekem, ráadásul egész idő alatt
mondogatnom kellett magamban, hogy „egy, két, há”, nehogy
eltévesszem az ütemet, ami viszont nem igazán használt a
kommunikációnak. Meg kell hagyni, Hamupipőke ebben a
műsorszámban több pontot ért volna el, ő ugyanis természeténél
fogva tudott táncolni.
Egészen megörültem, amikor Henry azt javasolta, amíg el
nem kezdődik az „igazi zene”, vegyünk magunkhoz valamit az
előtérben felállított, állítólag kiváló büféből. Ott találkoztunk
ismét Jasperrel, akinek valahogy sikerült becsípnie, pedig nem is
voltak alkoholtartalmú italok.
Épp egy sós rudat tartottam a kezemben, amikor Henry
hirtelen odalépett mellém, kivette a kezemből a sós rudat, és
karon ragadott.
– Hé! – panaszkodtam. – A táncolástól mindig megéhezem.
 – Én is – dörmögte, aztán berángatott az egyik oszlop mögé,
ami az előteret választotta el a bejárat előtti résztől. Kezeit a
vállamra tette, magához húzott, és a szemembe nézett. – Tudod
te egyáltalán, milyen átkozottul szép vagy, Liv Silber? – kérdezte,
és elkezdte apró csókokkal beborítani először a számat, aztán a
nyakamat. Az evés iránti étvágyam egy csapásra elmúlt. Ki
sejthette volna, hogy a csókoknak ilyen meglepő hatása van…
Szó szerint beleolvadtam a karjaiba. Fogalmam sincs, hogyan
csinálta, de amikor megcsókolt, minden más megszűnt létezni
számomra. A kezem a nyakára siklott. Éreztem bőre melegségét.
– Lehet, hogy ma végleg félre kellene tennünk a démont és az
ő idióta szűzi vérét – suttogtam.
– Úgy érted, nehogy úgy végezd, mint Gertrude nénikéd? –
Henry egy pillanatra elhúzódott tőlem, majd még szorosabban
magához vont, és ismét megcsókolt, ezúttal hevesebben.
– Itt és most? – kérdezte ezután.
Már nem volt alkalmam válaszolni, mert ebben a pillanatban
Grayson jelent meg az oszlop mellett.
– Á, itt vagytok! – mondta, és a homlokát ráncolva mustrált
minket, miközben én gyorsan hátrébb léptem, és reméltem, hogy
az én hajam nem áll annyira égnek, mint a Henryé.
– Már mindenütt kerestelek benneteket. Henry, Jasper
odabent mindjárt összebalhézik Nathannal. Épp az imént nevezte
kis kolbásznak. Segítened kell kicsit kijózanítani.
– Ez a hülye kolbász! – Henry vonakodva engedett el. – Nem
baj, ha egy kicsit egyedül hagylak, Liv?
– Amúgy is épp… öhm… el akartam menni a mosdóba –
mondtam zavartan.
– Igen – jegyezte meg Grayson, és nem tudtam nem
észrevenni a rosszallást a hangjában. – Egy kis hideg víz biztosan
nem árthat.
Ezzel meg mi történt? Legutóbb, Arthur partiján nem éppen
ő volt az, aki még ennél is sokkal szenvedélyesebben csókolózott?
Én sem mondtam akkor semmit. Hűvös pillantást vetettem rá,
összefogtam a szoknyáimat, és a lehetőségekhez mérten
méltóságteljesen elsuhogtam.
A lányvécében a mosdó feletti tükörbe pillantva azonban meg
kellett állapítanom, hogy Graysonnak igaza volt: tényleg úgy
néztem ki, mint akinek jól jönne egy adag hideg víz az arcába. A
szájfényemnek már nyoma sem volt, az orcáim viszont
természetellenesen ki voltak pirulva. Szívesen bepúdereztem
volna magam egy kicsit, de a púder már nem fért bele a
táskámba. Tényleg csak egy egészen aprócska alkalmi táska volt:
a szájfény, a zsebkendő, a borsmentacukorka, két tízfontos
bankjegy és a lakáskulcs épp csak belefértek. Az otromba
mobilomat már meg sem próbáltam beleszuszakolni. Mögöttem
becsapódott egy vécéajtó, és a vállam fölött, a tükörben
megláttam Emily arcát.
– Szia! – mondtam, és az arcomra erőltettem egy mosolyt.
Nem igazán kedveltem, és talán ő volt Secrecy, a leggonoszabb
lény a nap alatt, de mégiscsak a leendő mostohabátyám
barátnője, tehát legalább igyekeznem kellett.
– Á, hát itt vagy, Liv! – mondta, de nem úgy tűnt, mintha
különösebben örülne. Egyszerű fekete báli ruhát viselt, minden
bizonnyal a legsötétebb és legzártabb modellt ezen az estén, ami
nagyon is passzolt egy viktoriánus özvegyhez. – Grayson már
mindenütt keresett téged. Valami oknál fogva azt hiszi, vigyáznia
kell rád. Na, igen, nem lehet rossz néven venni tőle, végtére is
Henry Harperrel lógsz…
– Ezzel meg mit akarsz mondani? – Nem, egy kicsit sem
kedveltem ezt a lányt.
– Tudom, ti lányok buktok az ilyen pasikra. – Emily
kinyitotta a retiküljét, és kivett belőle egy rúzst. – Az olyanokra,
mint Arthur, Jasper és Henry, akik magabiztosak, lazák,
könnyelműek, egoisták, felszínesek és abszolút felelőtlenek. A
klasszikus szívtiprók. Én ezt soha nem fogom megérteni.
– Én meg azt hittem, te is lány vagy – jegyeztem meg.
Viccesnek találtam, hogy egy kalap alá vette Jaspert, Henryt és
Arthurt: emberek ennél jobban nem is különbözhettek volna
egymástól.
– Igen, de nekem megvan a magamhoz való eszem – mondta
Emily. – És jó ízlésem van. Grayson az egyetlen értelmes srác az
egész klikkben. Tényleg azt kívánom, bárcsak más barátokat
keresne magának. Vegyük például Jaspert – ma becsempészett
több liter alkoholt az iskolába, hogy leigya magát, és a kísérőit is
leitassa. Arthur és Anabel is ott voltak. Valószínűleg szépre kell
inniuk az éppen halódó kapcsolatukat. Tavaly még bálkirály és
bálkirálynő voltak, ma viszont már csak szánalomra méltók. –
Megvetően elhúzta a száját. – Legalábbis Anabel részegen
tántorgott el mellettem, és valami olyasmit zagyváit, hogy
üdvözletét küldi neked. Úgy értem, hogy lehet valaki ennyire
berúgva? Hiszen végül is az egész hétvégét Londonban akarja
tölteni, akkor meg személyesen is átadhatja az üdvözletét.
Emilyre meredtem. Az összes vészharang, ami a „halódó
kapcsolat” kifejezés hallatán halkan csilingelni kezdett a
fejemben, most teljes hangerőre kapcsolt.
– Hová mentek?
Emily csodálkozva nézett rám, feltehetőleg, mert ijedtemben
karon ragadtam.
– Arthur és Anabel? – Megvonta a vállát. – El.
– El?
– Előbb még elbúcsúztak, Anabel már alig tudott állni a
lábán, Arthurnak támogatnia kellett, annyira be volt rúgva. Úgy
nézett ki, mint egy birka, amit épp a vágóhídra visznek.
– Micsoda? – A „birka” és a „vágóhíd” szavak vad gondolatok
láncolatát indították el bennem.
– Anabel és Arthur távoztak a bálról – ismételte el Emily
türelmesen, mintha tök idióta lennék. – Minden kétséget
kizáróan azért, hogy részegen azt csinálják egymással, amihez a
legjobban értenek. Csak remélni tudom, hogy legalább lesz annyi
eszük, hogy taxiba szállnak.
A rémület egyenesen a gyomromba nyilallt, azzal a
felismeréssel együtt, hogy valószínűleg hatalmasat tévedtünk. És
hogy már nincs időnk halloweenig.
A francba. A francba, a francba, a francba.
Mi van, ha Arthur tegnap éjjel nagyon is tudatosan vezetett
minket tévútra? Ha nem is azt tervezte, hogy álmukban végzi el a
szertartást? Ha…
– Nem lehet, hogy ma telihold van? – kiáltottam rá Emilyre.
– Ööö… – nyögte ki elképedve.
– Pontosan mikor történt? Mikor indult el Arthur és Anabel?
Emily megkövültén bámult rám.
– Hát, épp az imént.
 Ó, ne! Ne! Megragadtam Emily mindkét vállát, és
megráztam.
– Mondd meg Henrynek, hogy megpróbálom feltartóztatni
őket! Mondd meg neki, hogy felejtse el halloweent, ma éjjel fog
megtörténni! Mégpedig a valóságban! Meg tudod jegyezni?
Tényleg fontos! Henry pedig… – Ekkor elengedtem Emilyt,
felkaptam a kistáskámat a mosdó széléről, és az ajtóhoz
rohantam. – Ő pedig találjon ki valamit!
Hogy gyorsabban haladjak, levettem a cipőmet, és mezítláb
futottam tovább. Talán tévedtem, talán most én voltam az, aki
megbolondult, de ha igazam volt, ha a felismerés, ami az imént
teljes erejével hasított belém, nem virágzó, túlfeszített fantáziám
szüleménye, akkor ma éjjel valami rettenetes dolog fog történni.
És ezt meg kellett akadályoznom. A többrétegnyi szoknyát
marokra fogva feljebb húztam a lábamon, és szédítő sebességgel
végigszáguldottam a folyosókon, nem törődve azzal, mit
gondolnak a többiek. Könyörgöm, add, hogy még ott legyenek! –
imádkoztam gondolatban.
De Anabel és Arthur addigra már elhagyták az iskolát.
Amikor kirontottam a kapun, megpillantottam őket lent az utcán.
Éppen egy taxiba készültek beszállni.
– Hé! – kiáltottam. – Anabel! Arthur! Várjatok!
Anabel felém fordult, de aztán beszállt Arthur után a kocsiba,
és becsukta az ajtót.
A francba!
Lerohantam a lépcsőn, és átvágtam az iskolaudvaron. A taxi
lassan elindult. Közvetlenül mögötte egy második taxi várt,
nyilván arra az idősebb férfira, aki az imént az igazgatónővel
megnyitotta a táncot. Láttam, hogy határozottan a kocsi felé veszi
az irányt. De most nem lehettem rá tekintettel. Félretoltam a
férfit, és feltéptem a taxi ajtaját.
– De hát, hölgyem! – szólalt meg a fehér szakállú
felháborodottan.
– Tudom, hogy ez nem illendő, Télapó, de ez most
vészhelyzet – feleltem, és meg sem várva a válaszát bevágódtam a
hátsó ülésre, majd olyasmit mondtam, ami soha nem hagyta
volna el a számat, ha nem lettem volna annyira magamon kívül.
– Kövesse, kérem, azt az autót! Gyorsan!
 30.

T ényleg mindent megadtam volna azért, hogy egyszerűen csak

felébredjek.
De ezúttal nem álmomban lopakodtam az éjszaka közepén
báli ruhában és mezítláb a Highgate temetőben. Ez sajnos a
valóság volt. A selyemharisnya már biztosan rég elszakadt, de
hogy őszinte legyek, alig éreztem a lábaimat. Biztosan az
adrenalin okozta. Arthurnak és Anabelnek volt zseblámpája,
azzal világították be a gazzal benőtt ösvényeket, így könnyebb
volt őket követnem. Egymás kezét fogták, és olyan céltudatosan
haladtak, mintha már százszor megtették volna ezt az utat.
Vajon Henry elindult már? És vajon Emily megfelelően át
tudta adni neki az üzenetemet?
Annyira reméltem, hogy tévedek, és hogy Arthur egyszerűen
csak hazaviszi Anabelt, hogy kialudja a részegségét. De a taxim
egészen a temető bejáratáig követte Anabel és Arthur taxiját, és
amikor megláttam, amint azok ketten eltűnnek a templomajtóra
emlékeztető kapun át, nem tudtam tovább bebeszélni
magamnak, hogy csupán túl élénk a fantáziám, és nem sokkal
később követtem őket.
És most itt loholtam a sötétben, teljesen céltalanul. Csak azt
tudtam, hogy meg kell akadályoznom, hogy Arthur ártson
Anabelnek.
Anabelnek vajon tényleg az volt a terve, hogy szabad
akaratából feláldozza magát, vagy Arthur hazudott? Még mindig
képtelen voltam elképzelni, hogy valaki, hogy Anabel odáig
menjen, hogy megöleti magát ezért a démonügyért… bűntudat
ide, szerelmi cunami oda.
A sötétben viharvert sírkövek és összetört keresztek
körvonalai rajzolódtak ki, és mintha mindenfelől susogás
hallatszott volna. Patkányok, baglyok, vérfarkasok.
Akadozva szedtem a levegőt. A hideg éjszakai szél végigsepert
a fák között, és tudatosult bennem, hogy a halk kopogás nem
más, mint a fogaim vacogása.
Most nem szabad pánikba esnem. Henry biztosan mindjárt
itt lesz. Ő szót tud érteni Arthurral. Előző éjjel álmomban
észrevettem, milyen nagy hatással van rá. Biztosan le tudjak
beszélni erről, és együtt megmentjük Anabelt, és… hová tűntek?
Ott vannak! A zseblámpa fénye egy kriptára villant, és
megvilágított egy ajtót. A két előtte őrködő kőangyal valahogy
ismerősnek tűnt.
Ijedtemben megbotlottam egy gyökérben a földön. Ha nem
teszem le még idejében a kezemet, akkor fejjel nekiestem volna
egy szobornak, ami ott állt előttem egy talapzaton.
Felkászálódtam, és csak ekkor tudatosult bennem, hogy hol
vagyok: ez volt az a sír a félelmetes kőkutyával, ami tegnap este
álmunkban megtámadott minket. Most sem nézett ki kevésbé
fenyegetően üres kőszemeivel, de a mancsai legalább a helyükön
maradtak. Végtére volt nekem így is elég bajom.
Arthur és Anabel mindenesetre úgy tűnt, nem hallottak meg.
Bementek a mauzóleumba, és amikor bezárult mögöttük az ajtó,
egyedül maradtam a sötétben.
Csend.
És közel s távol semmi nyoma Henrynek.
Ó, istenem! Hogy én milyen ostoba vagyok! Még útközben
meg kellett volna támadnom Arthurt, mégpedig hátulról! Semmi
esélye nem lett volna. Most, ennek a kriptának a belsejében
sokkal nehezebb dolgom lesz.
Egy pillanatra behunytam a szemem. Lehet, hogy totálisan
túlreagáltam a dolgot, és pániktól vezérelve követtem egy
szerelmespárt, akik csak kettesben akartak lenni.
Igen, pontosan. Éjjel a temetőben. Egy kriptában.
Mert itt olyan kellemes.
 Semmi sem segített, nem várhattam tovább.
Arthurt vészhelyzet esetén egyedül is le tudom győzni. Lehet,
hogy magas és izmos, de én meg tudok kungfuzni, és a
meglepetés ereje az én oldalamon áll. Oké, lehet, hogy
könnyelmű és nem kifejezetten okos lépés egyedül útját állni
valakinek, akinek komoly szándéka kiszabadítani egy démont az
alvilágból – és ennek érdekében még az emberáldozattól sem
riad vissza –, de volt más választásom?
A mellettem alvó kőkutya körvonalaira meredtem. Mi van, ha
Henry egyáltalán nem jön? Ha Emily végül semmit sem mondott
neki? Kitelik tőle, ahogy korábban Grayson barátait
pocskondiázta. És még az is lehet, hogy egyszerűen egy szót sem
értett abból, amit összehordtam.
Döntenem kellett. Visszarohanni az utcára és valakitől
segítséget kérni nem volt járható út. Mire megérkezik a segítség
– ha egyáltalán megérkezik –, már túl késő lesz. Nem, nem
várhattam tovább. Ki tudja, mi játszódik le éppen ebben a
kriptában? Hogy Arthurnak van-e egyáltalán idegzete ahhoz,
hogy boszorkányszöget rajzoljon és kenetteljes hangon latin
szövegeket szónokoljon? Talán inkább gyorsan a tárgyra tér, hogy
rövid idő alatt, fájdalommentesen letudja a dolgot.
Gyorsan felhúztam a cipőmet. Futáshoz talán nem volt a
legkényelmesebb, de a harcban még hasznomra lehet.
Remegett a kezem, amikor kinyitottam a kripta ajtaját,
óvatosan beléptem, és körülnéztem. A sírbolt egy körülbelül
háromszor négy méteres helyiséget rejtett magában, néhány
gyertya gyér fénye világította be, amelyeket a fal mélyedéseiben
helyeztek el. Anabel épp egy fáklyát készült meggyújtani, Arthur
a helyiség hosszanti falánál állt, és felém nézett. Nem ijedt meg,
még csak nem is csodálkozott, inkább úgy viselkedett, mint aki
számított a megjelenésemre. A gyertyák vibráló fénye
megvilágította arca tökéletes körvonalait.
– Liv – mondta, és tett felém egy lépést. Nem vártam meg,
amíg közelebb jön, hanem felé ugrottam. A keze üres volt, nem
volt nála fegyver, tehát a magasba lendítettem a jobb lábam, és
pontosan az álla alatt találtam el, majd 180 fokos fordulatot
vettem a levegőben, és a bal alkarommal gyomorszájon ütöttem,
még mielőtt földet értem. A sípcsonton rúgásra már nem is lett
volna szükség – Arthur úgy zuhant a földre, mint egy kivágott fa.
A csúnya roppanás, ami az első rúgásomat követte, törött
állkapocsra engedett következtetni.
Oké, ezt nem egészen így terveztem. De hatásos mozdulat
volt.
A meglepetés ereje valóban működött, gondoltam
elégedetten, amikor valami (a vas fáklyatartó, mint később
kiderült) lecsapott a tarkómra. Csak amikor a fejem Arthuré
mellett a kőpadlónak csapódott, és elsötétült előttem a világ,
fogtam fel, hogy hibáztam, nem követtem Mr. Wu egyes számú
harci alapelvét: mindig a legveszélyesebb ellenfelet kell először
kiiktatni.
– Imádom, mikor egy terv működik – mondta Anabel,
amikor ismét magamhoz tértem. Ez is valamelyik filmből volt, de
ezúttal sem ugrott be, melyikből. Úgy fájt a fejem, mintha egy kis
buldózer mászkálna benne, az egész testem fájt, most még a
lehorzsolt talpamat is éreztem. A kemény kőpadlón feküdtem, és
valaki – feltételeztem, hogy Anabel – ragasztószalaggal
összekötötte a bokáimat és a csuklóimat, de enélkül sem voltam
biztos abban, hogy akár csak egyetlen tagomat is meg tudtam
volna mozdítani. Még az is fájt, amikor kinyitottam a szemem.
– Ó, milyen jó! – örvendezett Anabel. – Már féltem, hogy
nem éred meg a saját kivégzésedet. Szegény Arthur valószínűleg
lemarad róla, amiért hálával tartozom neked. Amúgy sem voltam
benne biztos, hogy végig bírná csinálni.
A torkom teljesen kiszáradt, ezért csak krákogni tudtam.
– Te? De miért… ? – Ennyi tellett tőlem. Anabel keresztbe
tette a kezeimet a mellkasomon, alig kaptam levegőt.
Fölém hajolt, és ellenőrizte a béklyóimat.
– Miért… mi? – Bár a kriptát csak a gyertyák fénye világította
be, a pupillái természetellenesen kicsinek tűntek, és egy
pillanatra, a másodperc töredék részére eszembe jutott, hogy
talán ő maga lehet a démon. – Hogy miért kell ma éjjel
meghalnod? – Anabel felkacagott. – Ezt én a te helyedben nem
venném ennyire magamra. Másrészt viszont a
kíváncsiskodásoddal magad kerested a bajt. Nekem legalábbis
volt még a tarsolyomban néhány szűz jelölt. Ugyanis nem
mennek olyan ritkaságszámba, ahogyan azt Jasper gondolja. –
Úgy tűnt, tényleg remekül mulat. – De aztán beosontál Grayson
álmába. Én nem hiszek a véletlenekben. Azt hiszem, Ő
személyesen mutatta meg neked a Grayson álmába vezető utat.
És ma éjjel a te véred által ismét életre kel.
Nem, Anabel nem démon volt, hanem csak egy őrült, aki hisz
a démonokban. Ez azonban az én szemszögemből nézve éppolyan
rossz volt. Különösen, mert hátrébb, a kőpadlón ott hevert a
könyv, amiből Arthur a beavatási szertartáson felolvasott, és
közvetlenül mellette a vadászkés, melynek pengéje vészjóslóan
csillogott a gyertyafényben. Kétségbeesetten pillantottam
Arthurra, aki még mindig mozdulatlanul feküdt ugyanott, ahol
korábban. De legalább életben volt, a mellkasa lassan emelkedett
és süllyedt, ahogy lélegzett. Hogy én milyen ostoba voltam!
Miközben Anabel hidegvérrel becsalogatott egy átkozott
csapdába, én még ki is ütöttem az egyetlen embert, aki esetleg
segíthetett volna nekem.
– A temető nyitott kapuja… milyen idióta tud lenni az ember!
– motyogtam. – Egész idő alatt tudtad, hogy követni foglak
benneteket.
Anabel kuncogott.
– Hát, igen. Nem volt igazán intelligens lépés. De ha azt
kérdezed magadtól, hogyan oldottam meg a kapuproblémát: az
éjjeliőrök is álmodnak. És ha az ember elveszi egy személyes
tárgyukat, mindent megtudhat gond nélkül, amire csak szüksége
van: például hogy hol tartják a tartalék kulcsot. Egyáltalán, ezek
az álmok annyi lehetőséget kínálnak számunkra! – Anabel
ábrándozva felsóhajtott, miközben lehajolt, hogy felemelje a
könyvet. – Ez itt egyébként Arthur őseinek mauzóleuma. Minden
Hamiltont, aki 1970 előtt halt meg, ide temettek el. Mindjárt
tudtam, hogy ez a tökéletes hely arra, hogy elvégezzük ezt a
szertartást. – Csak most láttam, hogy azok a gömbölyded tárgyak
a falmélyedésekben, amiket korábban köveknek véltem,
valójában koponyák. – A te szertartásodat! Érezd
megtiszteltetésnek! Mert a te véred lesz az, ami megváltoztatja
ezt a világot. Új korszak veszi kezdetét. Az Árnyak Ura
felemelkedik, és behajtja, ami jár neki.
 Legalább beszélt. Az ilyesmi ismerős volt az idevágó
tévésorozatokból. Amíg beszéltek, addig nem öltek.
Gondoskodnom kellett tehát arról, hogy ne hagyja abba.
– Mindannyiukat manipuláltad – próbálkoztam. A tarkómon
valami nedveset éreztem. Vér? – Ez a dolog a szűzi vérrel…
Anabel nevetett.
– Az egyszerű volt! A fiúk egyáltalán nem értették a
különbséget az ártatlan vér – innocens – és a szűzi vér –
virginalis – között. Sehol nincs leírva, hogy szűzi vérre van
szükség az első pecsét feltöréséhez. Ez gondot is okozott volna,
mert közülünk senki nem volt már szűz, én a legkevésbé. És hidd
el, ha valaki tudott erről, az Arthur volt. – Anabel elindult felém.
– De… ő féltékeny volt Tómra…
– Igen, tényleg az volt. És nem kicsit rémült meg, amikor
Tom búcsút mondott az árnyékvilágnak. A sok szerencsés
véletlen egyike. .. Habár, egyetértettünk abban, hogy véletlenek
nincsenek, nem igaz? – Derűsen mosolyogva letérdelt mellém a
földre. – A fiúk kezdték elveszíteni a bizalmukat egymás iránt.
Amikor Henry meglátogatott Svájcban, a lehető legkomolyabban
érdeklődött afelől, hogy Arthur vajon jól bánik-e velem…
Mondok neked valamit: hihetetlenül sok előnye van annak, ha az
ember törékeny és szőke. Mindig mindenkit arra késztet, hogy
megvédelmezzenek.
A béklyómat rángattam, de bármilyen őrült volt is Anabel,
legalább olyan alapos is. Beszélni! Feltétlenül tovább kell
beszéltetnem.
– És hogy volt az a dolog a kutyáddal… ?
– Lancelot? A világ legaranyosabb kiskutyája? Mi baja? –
utánozta Anabel a hangomat. Majd sajnálkozva megrázta a fejét.
– A patkányméreg tényleg borzalmas volt. Szegény kutya igazán
sokat szenvedett. De meg kellett tennem, hogy a fiúkat sakkban
tartsam. Hogy megértsék, ez tényleg komoly dolog. És hogy
mindent megtegyenek annak érdekében, hogy téged, a bájos kis
szűzlányt, felvegyenek a körünkbe. – Anabel szeme csillogott.
– Szinte már sajnálom, hogy a mai nappal vége. Pedig nagyon
élveztem – mondta merengve. – Milyen szépek és okosak ezek a
fiúk! Kivéve természetesen Jaspert, ő csak szép. – Anabel
felsóhajtott. – Nem is találhattam volna náluk tökéletesebb
játszótársakat.
A francba! Kellett valami ötlet, hogy a magam javára
fordíthassam a helyzetet. Csak sajnos nem jutott eszembe semmi.
Több időre volt szükségem. És szupererőre.
– De nincs szükséged Henryre, Arthurra, Graysonra és
Jasperre ahhoz, hogy végigcsináld a szertartást?
– Nincs… tulajdonképpen csak ahhoz volt szükségem rájuk,
hogy feltörjem az első pecsétet. – Anabel a könyvben lapozgatott.
– Várj csak, itt is van: Az ötök köre, egy vérkör, vad, ártatlan,
őszinte, bátor, szabad, biztosítja az Árnyak Őrzője számára a
hozzáférést az első dimenzióhoz… Minden mást nélkülük is meg
tudtam volna csinálni, de egyedül nem élveztem volna ennyire.
Az utolsó pecséthez már csak a te véredre van szükség, a szűz
vérére. Abból viszont sokra. Vagy jobban mondva: mindre. –
Ismét előrehajolt, és ujjait a nyakamra tapasztotta.
Összeszorult a torkom félelmemben.
– Itt van valahol, az Arteria carotis externa – suttogta
Anabel. – Ha elmetszem, akkor egészen gyorsan fog menni.
Ez most nem történhet meg, vagy igen? Szeretek élni.
Tizenhat év elég rövid idő. Még nem akarok meghalni.
Lefelé sandítottam. Bár nem tudtam mozgatni a kezeimet, de
úgy gondoltam, ha sikerülne oldalra fordulnom, a lábaimmal
elérhetnék egy fáklyát. És egy kis szerencsével akkor
ráhajíthatnám Anabelre. Ez a tüll egészen biztosan úgy égne,
mint a szalma…
– Még egyetlen dolog – mondtam sietve, anélkül, hogy
tudtam volna, mit is akarok kérdezni.
– Megértem, hogy nem szeretnél tudatlanul meghalni –
mondta Anabel. Azon a helyen nyitotta ki a könyvet, ahol az
utolsó pecsét két lapot tartott össze, és vészjóslóan csillogott. –
De lassan végeznünk kell. – Kecses mozdulattal felállt.
Ó, istenem, ne! Most idehozza a kést. Ez nem történhet meg.
– Anabel – mondtam könyörögve, és egyidejűleg minden
izmomat megfeszítettem. Most. Most kell megtennem, amikor
nem figyel rám.
Amint lehajolt a késért, nagy lendületet vettem, oldalra
vetettem magam, és teljes erőmből lefelé rúgtam. De a rúgás nem
volt elegendő ahhoz, hogy messzire sodorjam a fáklyát, épp csak
arra volt jó, hogy finoman meglökjem.
A fáklya egészen lassan, mint valami lassított felvételen,
eldőlt. Jó egy méterre Anabel tüllszoknyáitól. Ennyit erről.
Rémülten csuktam be a szemem, miközben Anabel nevetni
kezdett sikertelen próbálkozásomon.
És akkor meghallottam, amint, valaki a nevét kiáltja, és
ahogy Anabel rikácsolni kezd. Kinyitottam a szemem. Henry!
Megérkezett! Végre. De nem tudott volna egy perccel hamarabb
ideérni? Mielőtt még Anabel a kezébe vette volna a kést, és
megszállottként üvölteni nem kezd?
Csak ekkor vettem észre, miért is üvöltött annyira: semmi
köze nem volt a dolognak Henryhez. A fáklya lángra lobbantotta
a könyvet, az ő szent démonkönyvét! Anabel eldobta a kést, és
levetette magát mellém, a földre, hogy magához szorítsa a
könyvet. Puszta kezével próbálta eloltani a lángokat. És közben
szakadatlanul ordított.
Ekkor berontott Henry, kiütötte a kezéből a könyvet, és valaki
– Grayson volt az – lefogta Anabelt hátulról, majd elvonszolta
onnan.
Anabel még mindig úgy ordított, mint akit felnyársaltak.
Szinte már semmi emberi nem volt a hangjában. A szemei úgy
kifordultak, hogy már csak a szeme fehérjét lehetett látni.
Minden erejével védekezett, de Grayson szorosan tartotta.
Henry a lábával eloltotta a tüzet, azután letérdelt mellém, és
így szólt:
– Téged egyetlen pillanatra sem lehet egyedül hagyni?
Október 13.

Oké, emberek, felejtsük el a demokratikus szavazást

(különben is manipuláltátok: mégis hogyan jöhetett
össze 924 diáktól 2341 szavazat Arthur Hamiltonra? Arra
tippelek, hogy néhány fülig szerelmes alsóbb osztályos
lány akár százszor is élt szavazási jogával…) – és ezúttal
kihirdetem, hogy SZERINTEM ki az, aki vitathatatlanul
megérdemli a bálkirálynői címet. Egyébként is egyedül
az én véleményem a mérvadó. 
És én azt mondom, ha valaki megérdemli a koronát,
akkor az Hazel Pritchard. Nem elég, hogy szédületesen
nézett ki halványsárga, fűzős ruhájában, de kiválóságát
azzal is bizonyította, hogy a késő esti órákban a ruhája
hátán ékeskedő foltot (lásd fotó) egy vállrándítással
lerendezte azt állítva, hogy véletlenül beleült a
csokoládétortába. Nos, kedveseim, így cselekszik egy
igazi bálkirálynő. Hogy valójában a hashajtó túlzott
mértékű fogyasztásából fakadó balesetről volt szó, az
senkire sem tartozik. Hazelnek ugyanis valamiképpen
meg kellett szabadulnia a Bake-a-boo isteni muffinjaitól,
amelyeket premenstruálisfalási rohamai alatt magába
tömött.

Hogy Arthur Hamilton ismét egyértelműen facér,

arról már tegnapelőtt beszámoltam, de ma végre azt is
megmondom, miért: Anabel Scott megváltoztatta
kapcsolati státuszát a Facebookon „kapcsolatban"-ról
„diliházban"-ra.
Nem, most komolyan, az ilyesmin nem illik
viccelődni: szegény Anabelnél „akut polimorf
pszichotikus zavar"-t állapítottak meg „skizofrén
tünetekkel", és a bennfentesek szerint az elkövetkező
néhány évben biztosan nem jön ki a zárt osztályról. És
azt is mondják, hogy összetörte Arthur szívét.
Komolyan összetörte – Arthur egész héten nem volt
iskolában, és senki nem hallott róla semmit.
De a Frognal Flames a kapitánya nélkül is
megalapozta vezető helyét a tabellán – a Hampstead
Hornets fölött aratott szenzációs győzelemmel. Szívből
gratulálok, fiúk!
És fel a fejjel, Arthur! Majd akad másik jelölt. Más
anyáknak is vannak szép lányaik. Végtére is nekem sem
árt, ha van miről tudósítani.

Viszlát!
A ti Secrecytek

PS. Liv Silber, akinek a bálon volt szerencséje elesni a

lépcsőn és agyrázkódást szenvedni, már ismét
egészséges. Ma ott volt a meccsen, és emberek, már-
már kezdem azt hinni, hogy az a dolog közte és Henry
Harper között komoly! Ma legalábbis szenzációs
tizennyolc pontot dobott a srác.
 31.

A my rikító tarka álomvilágában nem sok minden változott. Az

ég ibolyakék volt, a nap mosolygó arccal nézett le ránk, és
még mindig szappanbuborékok és színes pillangók lebegtek a
levegőben. A körhinta ma a London bridge is falling down
dallamára forgott, és Amy egy hatalmas gesztenyefa ágáról lelógó
hintán ült, ami magától lengett ide-oda.
– A valóságban még nem jött rá a trükkre – mondta Henry. –
Órákig kell löknünk a hintáját. Viszont tegnapelőtt óta tud
biciklizni – tette hozzá büszkén.
Rámosolyogtam, majd elégedetten hunyorogtam bele a
napba. Londonba időközben beköltözött a sokat emlegetett rossz
idő, már hetek óta látszólag szünet nélkül esett az eső, ilyenkor
jólesett legalább álmunkban napozni egy kicsit. November eleje
volt. Semmiféle démon nem jelent meg, senkitől nem vették el
azt, ami számára a legkedvesebb és legértékesebb volt, minden
jól végződött.
Henry behúzott egy lufifa árnyékába, hogy két
szivárványszínű póni elügethessen mellettünk.
– Hogy van Arthur? – érdeklődtem. Néhány napja megint
járt iskolába, de még nem beszéltem vele. És mivel miattam
kellett három hétig összedrótozott és sínbe tett állkapoccsal
szaladgálnia, nem is számítottam rá, hogy valami kedves dolgot
akar mondani nekem.
Olyasmit például, hogy „Bocsánat, hogy kiszolgáltattalak az
őrült barátnőmnek.”
Henry nézte, ahogy a pónik távolodnak, és megvonta a vállát.
– Felteszem, a körülményeknek megfelelő állapotban. Nem
sok mondanivalónk van egymás számára. Bár ő esküdözik, hogy
soha nem engedte volna meg, hogy Anabel bántson téged, de
én… én egyszerűen képtelen vagyok megbocsátani neki.
Nem ő volt az egyetlen. Grayson is megszakította a
kapcsolatot Arthurral. Nem akart erről beszélni. De a bál utáni
első éjszakán, amikor féltem egy percnél hosszabb időre lehunyni
a szemem, mert olyankor mindig Anabelt láttam magam előtt
késsel a kezében, a legnagyobb természetességgel bejött a
szobámba. Odahúzott egy fotelt az ágyamhoz, és a maga komoly
stílusában így szólt:
– Elaludhatsz, Liv. Vigyázok rád.
Mint egy igazi báty. Grayson abban is segített, hogy a
családunknak (és Emilynek) hihető magyarázattal szolgáljunk
arra nézve, hogy miért kellett a bál éjszakáján a Royal Free
kórház ügyeletéről hazavinniük. Anya szerencsére rögtön elhitte,
hogy megbotlottam a lépcsőn a hosszú ruhámban, és elestem.
Secrecy pedig úgy tudósított az eseményről a blogján, mintha a
saját szemével látta volna. A felrepedt sebet a tarkómon négy
öltéssel varrták össze, és enyhe agyrázkódás miatt néhány napig
ágyban kellett maradnom.
Odaát a hintán Amy énekelni kezdett. Úgy tűnt, nem zavarja
a jelenlétünk, sőt, épp ellenkezőleg. Időnként odapillantott ránk,
és boldogan integetett.
– Honnan került elő egyáltalán az a könyv… úgy értem, hogy
jutott Anabel családjának a birtokába? – kérdeztem.
– Feltételezem, hogy Anabel anyjának hagyatékából
származik. Ő egy kétes hírű sátánista szekta karmai közé került,
és elhagyta Anabel apját, amikor Anabel még egészen kicsi volt.
Hónapokba tellett, míg Anabel apjának és ügyvédeinek sikerült
megkapni a szülői felügyeleti jogot és kihozni Anabelt a
szektából. Az anya nem sokkal később bekerült egy pszichiátriai
klinikára, hármat találhatsz, milyen diagnózissal. És ezen a
klinikán halt meg néhány évvel ezelőtt. Anabel már nem tartotta
vele a kapcsolatot, de valami ezek szerint mégis megmaradt
benne azokból az időkből…
– És honnan tudod mindezt?
Henry nem felelt. Kinyúlt egy ág felé, hogy letépjen nekem
róla egy zöld léggömböt.
– Köszönöm! – A magasba emeltem a lufit, és elengedtem.
Néhány másodperccel később már csak egy kis zöld pötty volt a
kék égen. Henry nem változott. Csak azokra a kérdésekre felelt,
amelyek tetszettek neki. De ez nem igazán zavart engem. Minden
embernek szüksége van titkokra, és Henrynek minden jel szerint
több titokra volt szüksége, mint másoknak. Örültem, hogy vége
az egésznek, és senkinek nem kell többé a démonban hinnie.
– Van itt még valami a számodra. – Henry elővett a
nadrágzsebéből egy kis fekete dobozkát, és odanyújtotta nekem.
– Várj! – Egy piros szalag jelent meg a dobozka tetején. – Így
jobb? Vagy inkább kéket?
– Nem, a piros nagyszerű lesz – mondtam, és letéptem a
szalagot. – Az álombéli ajándékok olyan praktikusak! És olcsók
is. Megajándékozhatsz egy nyolckarátossal vagy a Koh-i-Noor
gyémánttal anélkül, hogy egyetlen pennyt kiadtál volna érte, vagy
behatoltál volna a királyi kincstárba. Azon gondolkodom, hogy a
születésnapodra kapsz tőlem egy csinos vitorlás jachtot. Azzal a
kis Karib-szigettel együtt…
Henry vigyorgott.
– Nyisd már ki!
Egy sóhajtás kíséretében felnyitottam a dobozka tetejét.
– Ó! – mondtam, és átfutott a fejemen, nem kellene-e most
csalódottnak lennem. Egy kis ezüst kulcs volt vékony, fekete
bőrszíjacskán.
– Take a key and lock her up, lock her up, lock her up 11 –
énekelte Amy pontosan ugyanebben a pillanatban.
– Ez az én ajtóm kulcsa – mondta Henry. – Hogy te is meg
tudj látogatni engem.

11 Végy egy kulcsot és zárd be őt, zárd be őt, zárd be őt

 – De hát ez… – makogtam meghatóttan. – És ez beleillik
mind a három zárba?
– Nem – mondta Henry tétován. – Csak a középsőbe. De a
másik kettőt egyszerűen nem fogom bezárni…
Kitört belőlem a nevetés.
– És ha mégis be vannak zárva, akkor tudni fogom, hogy épp
olyasmit álmodsz, ahol nem szeretnéd, ha ott lennék, így van?
– Hát nem őrülten romantikus? – vigyorgott rám
féloldalasan.
– De, tulajdonképpen az – mondtam, és mindkét karomat
Henry nyaka köré fontam. – Köszönöm szépen!
Henry behunyta a szemét, még mielőtt az ajkaink egymáshoz
értek volna. Most megcsókolni egy cseppet sem volt kevésbé
csábító, mint korábban, épp ellenkezőleg. Úgy éreztem, soha nem
fogok betelni vele. Henry a csípőmre tette a kezét, és háttal a
lufifának nyomott, majd zihálva hátralépett, és megrázta a fejét.
– Nem, ez így nem megy. Ez itt most tényleg nem
fiatalkorúaknak való… – mondta, és kishúgára pillantott. –
Gyere, menjünk ki innen!
Határozott mozdulattal magával húzott a pink ajtón át, ki a
csendes folyosóra. Amikor végül elengedett, most először
fedeztem fel színt máskor oly sápadt arcán.
– Én arra szavazok, hogy azonnal ébredjünk fel – mondta
kissé kifulladva. – Húsz percen belül odaérnék hozzád. Úgy
értem, a valóságban.
Rámosolyogtam.
– De hát éjszaka van.
– Kavicsokat dobálhatnék az ablakodhoz…
– Vagy néhány óra múlva egyszerűen átjöhetnél reggelizni.
– Igen, az is jó. – Henry megsimogatta a hajamat, és közben
úgy bámult, hogy enyhén végigfutott a hideg a hátamon. –
Tudod, miért kezdtem el hinni ebben a démonban? – kérdezte
halkan.
Megráztam a fejem.
– Mert a kívánságom pontosan abban a pillanatban teljesült,
amikor megismertelek téged.
– Te azt kívántad, hogy megismerkedj valakivel, akinek
büdös sajt van a bőröndjében?
 Nem nevetett kissé gyenge poénomon, hanem egyik ujját
végighúzta ajkaim vonalán.
– Olyan vagy, mint én – mondta komoly hangon. – Imádod a
rejtvényeket. Szeretsz játszani. Szívesen kockáztatsz. Amikor
veszély fenyeget, számodra akkor kezd izgalmassá válni a dolog.
– Még egy kicsit közelebb hajolt, és éreztem meleg leheletét. –
Ezt kívántam. Hogy találkozzak valakivel, akibe beleszerethetek.
Te vagy az én leghőbb kívánságom, Liv Silber.
– Milyen megható! – szólalt meg egy csengő hang
mögöttünk, amikor ajkaink már csak fél centire voltak egymástól.
Rémülten rebbentünk szét és fordultunk hátra. Anabel a
falnak támaszkodva állt Henry ajtaja mellett. Arany haja csillogó
hullámokban omlott a vállára, nagy, kék szeme fénylett.
Csodálatosan szép volt, de amint megjelent, azonnal elmúlt a
kellemes bizsergés a gyomromból, és rossz előérzetem támadt.
Utoljára akkor láttam Anabelt, amikor egy késsel el akarta
metszeni a torkomat. A valóságban. Előtte pedig megsérültem
miatta és még agyrázkódást is kaptam. Szintén a valóságban. Ezt
még határozottan nem bocsátottam meg neki. A leborotvált rész
a tarkómon nap mint nap emlékeztetett rá.
– Zavarsz, Anabel. – Henry egyik karjával átölelt.
Pontosan. Most pedig húzd el a csíkot!
Anabel megvetően elhúzta a száját.
– Azt hiszitek, hogy ti nyertetek, igaz? Azt gondoljátok, hogy
a könyv elégetésével és azzal, hogy szétválasztottatok minket
Arthurral, az ügy lezárult.
Úgy van.
– Pedig a tény, hogy épp ezen a folyosón beszélgetünk
egymással, az ellenkezőjét bizonyítja – Anabel kihívóan meredt
ránk.
– Nem – mondta Henry nyugodt hangon. – Az ügy azért
zárult le, mert te ebben a pillanatban Surrey-ben fekszel, a
klinikán, telenyomva antipszichotikummal, és a saját
biztonságod érdekében az ágyhoz vagy szíjazva. – Henry itt
együttérzőn elmosolyodott. – Vége van, Anabel.
Anabel ajkai megremegtek, és egy pillanatig úgy tűnt,
mindjárt könnyekben tör ki. De aztán hátravetette a fejét, és
nevetni kezdett.
 – Tévedsz, Henry – mondta. – Mert valójában még csak most
kezdődött el.
 FÜGGELÉK
A KÖNYVBEN SZEREPLŐ SZEMÉLYEK

Liv Silber, akinek mindig is élénk álmai voltak

Mia Silber, Liv húga, mindenféle nyomozás szakértője
Ann Matthews, Liv anyukája
Lottie Wastlhuber, Liv és Mia dadusa
Ernest Spencer, Ann új szerelme
Grayson Spencer, Ernest fia és Florence ikertestvére
Florence Spencer, Ernest lánya és Grayson ikertestvére
Charles Spencer, Ernest öccse, fogorvos
Mrs. Dimbleby, Spencerék házvezetőnője és szakácsnője
Henry Harper, aki végtelenül szeret álmodni
Arthur Hamilton, a nyugati félteke legszebb pasija
Jasper Grant, a nyugati félteke legbutább pasija
Persephone Porter-Peregrin, Liv valóra vált rémálma
Anabel Scott, Arthur barátnője, akinek tragikus gyermekkora
volt
Emily Clark, Grayson barátnője, az iskolai újság főszerkesztője
Sam Clark, Emily pattanásos bátyja
Tom Holland, Anabel expasija, aki már meghalt
Secrecy, nos… ez a rejtvény egyelőre még megoldatlan
Princess Buttercup, keverék kutya, teljes nevén Princess
Buttercup, formerly known as Doctor Watson, és újabban az
endebuchi bioszférakutya ritka fajtájához tartozó egyed
Spot, Spencerék kandúrja, úgy néz ki, mint egy díszpárna
Callum Caspers, matekzseni és Florence táncpartnere a bálon

Rövid vendégszerepléssel tiszteltek meg bennünket:

különféle tanárok (ugyan ki akarja megjegyezni a nevüket?); Amy
Harper, Henry négyéves kishúga; Lancelot, Anabel elpusztult
West Highland terrierje; szegény Hazel Pritchard, aki azonban
mindig csak a blogban szerepel; Mr. Wu, Liv egykori
kungfutanára; a négy utálatos lány a berkeley-i Junior High-ból…
és egy csomó névtelen árnyék.
 AZ ANGOL ISKOLARENDSZER RÖVID ISMERTETÉSE AZ
ÉRTHETŐSÉG KEDVÉÉRT

A Frognal Academy, ahová Liv és Mia járnak, egy úgynevezett

secondary school, ahol a diákok a 7. évfolyamtól kezdve tanulnak.
Az első záróvizsgát (GCSE – General Certificate of Secondary
Education) a brit diákok all. osztály végén teszik le. Ehhez
kapcsolódóan elvégezhetnek még két további évet, ez az
úgynevezett sixth form, ami ketté van osztva lower 6th-re és
upper 6th-re. Az ezt lezáró vizsga, az A-Level az érettséginek felel
meg. Ebben a könyvben az egyszerűség kedvéért a sixth form-ot
„felsőbb évfolyamok”-nak neveztük, a 9-11-ik osztályt „középső
évfolyamok”-nak, a 7. és 8. osztályt pedig „alsóbb évfolyamok”-
nak.
 HELLÓ, KEDVES ÁLMODOZÓK ODAKINT!

Ha tetszett nektek Liv Silber története, akkor mindenképpen

örülhettek, mert… valójában még csak most kezdődött el,
ahogyan azt Anabel nagyon helyesen megjegyezte. (Hát nem
hátborzongató a csaj???)
A következő könyvben – Az álmok második könyvében –
megint lesz egy titok, amit Liv meg akar fejteni. Valakit
megátkoztak… Milyen jó, hogy Liv nem hisz ebben a
természetfeletti butaságban! Na, igen, kivéve az álmokat, de azok
olyan praktikusak! Hogy az ember éjjelente mi mindennek
nyomára nem bukkan…
És talán szeretnétek tudni, hogy Lottie és Charles
összejönnek-e, és hogy Miának vajon sikerül-e Lottie-t
összeboronálnia a Pilgrim’s Lane-en lakó jóképű állatorvossal. És
hogy mit fog szólni Grayson és Florence nagymamája a családban
történt változásokhoz, amikor visszatér a világ körüli útjáról. És
hogy Liv és Henry vajon továbbra is ilyen szerelmesek
maradnak-e, vagy Henry ebben a könyvben talán egy kicsit több
dolgot titkol el a kelleténél…
Apropó, titok: van már közületek valakinek ötlete, hogy vajon
ki állhat a Secrecy név mögött?

Viszlát!
A Ti Kerstin Gieretek

PS. Hogy is néz ki tulajdonképpen egy álomajtó? Az enyém

pillanatnyilag fekete és ezüst, piros baglyokkal és egy igazán
veszélyes vámpírgyík-ajtógombbal. 