Jacques Delarue A Gestapo Tortenete

Forrás: http://www.doksi.
hu
Jacques Delarue
A GESTAPO TÖRTÉNETE
Jacques Delarue: Histoire De La Gestapo
Fayard 1962
Fordítatta: Széll Jenő
A fordítást szakmailag ellenőrizte: Dr. Márkus László
A KIADÓ ELŐSZAVA
„A fasiszta Németország koncentrációs táboraiban, a Gestapo pincéiben... a

munkásosztály legjobb fiait, forradalmár parasztokat, az emberiség ragyogó jövőjének harcosait
nap nap után olyan undorító erőszaknak és megcsúfolásnak vetik alá, amely mellett
elhalványulnak a cári Ohrana leggyalázatosabb cselekedetei is.” – Georgi Dimitrov, a Komintern
főtitkára jellemezte így 1935 augusztusában, azóta történelmi jelentőségűvé vált referátumában, a
német fasizmus terrorszervezetét, a Gestapót.
A történelmi analógia, amelyet a Gestapo és a cári Ohrana között vont, megállja a helyét;
de ugyanúgy indokolt a megkülönböztetés is, ami már 1935-ben, 2 és fél évvel a hitlerizmus
hatalomra jutása után, világossá vált a haladás harcosai előtt. A valóságot tárták fel Dimitrov
borzalmakat idéző szavai: „Az aljas német fasizmus férjeket feleségeik szeme láttára ver össze
véres hústömeggé, anyáknak postacsomagokban küldik el meggyilkolt fiaik hamvait. A
sterilizáció politikai harci eszközzé vált. Az elfogott antifasisztáknak a kínzókamrákban
erőszakkal mérgező anyagokat fecskendeznek be, kitörik a kezüket, kiverik a szemüket, az élő
testbe fasiszta horogkeresztet vágnak.”
Valóban: a Gestapo mindenben felülmúlta a cári Ohranát. A zsarnokság, az önkényuralom
bármely formája a történelem folyamán igényelte és feltételezte olyan szervezet fenntartását,
amely a fizikai és lelki terror válogatott eszközeivel elnyomott minden ellenállást. Az inkvizíció
titkosrendőrsége, a Hermandad, V. Károly uralmának „világi kardja” vagy a velencei Tízek
Tanácsának szervezete, a „sbirek” besúgóhálózata, majd Metternich rendőrminiszterének,
Sedlnitzkynek, a Szent Szövetség legfőbb őrének apparátusa szolgáltak mintául I. Miklós cár
számára, amikor felállította 1826. július 3-án kiadott különrendeletével a III. Ügyosztályt,
Benkendorf gróffal az élen. A III. Ügyosztály volt a későbbi hírhedt cári titkosrendőrség, az
Ohrana őse, amelyet azután Racskovszkij, majd Geraszimov emelt „világhírre”. Az Ohrana
besúgóhálózata és provokátor gárdája, továbbá a Fekete Százak pogromlovagjainak
terrorcselekményei együttesen szolgáltak példaképül az Októberi Forradalom reakciójaként
feltámadó szélsőséges ellenforradalmi csoportoknak, így Mussolini OVRA-jának és Hitler
Gestapójának.
Az oroszországi szocialista forradalom győzelmének új korszak kezdetét jelző ténye a
reakció erőit új típusú ellenakcióra sarkallta; a munkásmozgalom térnyerésére ellenforradalmi
terrorral válaszoltak. S miként a szocialista forradalom gyűjtőmedencéje és folytatója volt az
Forrás: http://www.doksi.hu
egész emberiség haladó hagyományainak, úgy sűrítette magába és jelenítette meg minőségileg új
tartalommal és formában a fasizmus, elsősorban a német fasizmus a retrográd, reakciós erőket és
tapasztalatokat. Az új típusú ellenforradalmi erőszakszervezet hírhedt szimbóluma lett és maradt
azóta is a Gestapo, a Geheime Staatspolizei, amelyet Hermann Göring hozott létre 1933
áprilisában.
Bár a Gestapo kulcstevékenysége a német fasizmussal foglalkozó történeti irodalomban
általánosan ismert és elismert, mind ez ideig csupán 2 munka jelent meg, amely központi tárgyául
a Gestapo történetét választotta. Az első Edward Crankshaw: Gestapo – Instrument of Tyranny
(London 1956); a második Jacques Delarue: Histoire de la Gestapo (Párizs 1962) című műve.
A nürnbergi perekben, miként a perek publikált anyaga tanúsítja, szinte kivétel nélkül
minden ügy kapcsán a Gestapo is a vádlottak padjára került, és amit Dimitrov 1935-ben a
fasizmus felfelé ívelő „virágkora” idején e terrorszervezetről megállapított, a nemzetközi bíróság
előtt százszorosan igazolódott. Crankshaw könyve elsősorban a nürnbergi perek anyagára épült,
zömmel csupán regisztrálta és összefoglalta a Gestapo szerepét. Delarue ennél többre
vállalkozott: sokkal szélesebb forrásanyagra alapozta feldolgozását, és ennek megfelelően
elsőnek kísérelte meg vázolni a maga történetiségében a Gestapo létrejöttének körülményeit,
szervezeti kiépülését, módszereinek az egyes történeti periódusokban alkalmazott különböző
változatait, és összegezni a Gestapo szerepét a Harmadik Birodalom történetében.
Delarue nem történetíró, hanem rendőrségi szakember. Huszonhárom éves korában lépett
a vichy-i rendőrség szolgálatába, és néhány hónap múlva letartóztatták az ellenállási
mozgalommal való kapcsolata miatt. Szabadulása és a német megszállók kiűzése után a francia
rendőrség kötelékében vett részt a háborús bűnösök peranyagának előkészítő munkálataiban.
Kilenc éven át, 1946-tól 1955-ig gyűjtötte könyve anyagát, s mint a francia rendőrség tagjának,
módjában állott a Gestapo – elsősorban francia vonatkozású – anyagának eredetiben való
tanulmányozása és felhasználása. Bizonyítja ezt többek között a könyve függelékében közölt
Oberg–Bousquet-egyezmény, amely itt került első ízben nyilvánosságra.
Delarue könyve – mint a Franciaországban megjelent kritikák is hangsúlyozzák – nem
történeti szakmunka; szerzője nem történész. Művének nincs tudományos jegyzetapparátusa,
forrásait csupán irodalmi összefoglaló formájában közli az olvasóval. Számos – nem
kinyomtatott – forrásra csak következtetni lehet, mert azok lelőhelye sehol sincs megjelölve.
Mégsem az új, fel nem tárt írásos források felhasználása adja Delarue munkájának legnagyobb
értékét, hanem haladó világnézetéből fakadó agitációs szándéka, továbbá az a pszichológiai és –
tegyük hozzá – írói képessége, amellyel életközelbe hozza és szinte belülről ábrázolja a
Harmadik Birodalom legfontosabb intézményét és egyben lényegét.
Delarue ugyanis az anyag tanulmányozásának eredményeként a Gestapóban jelöli meg a
Harmadik Birodalom, a fasiszta német állam tartószerkezetét, azt az „irgalmatlan mechanizmust”,
amely alátámasztotta és átszőtte az egész hitleri rendszer épületének minden kis kockáját.
Delarue agitációs szándéka nyilvánvaló: leleplezni „egy gengszterbanda diktatúráját”,
mindezt azonban indirekt módon: dokumentumok és azok összefüggései alapján. A könyv
szerzője sohasem jelzőkkel, hanem mindig tényekkel bizonyít. Nemcsak az apparátust, hanem az
embereket is bemutatja – sokat közülük személyesen is megismert a nürnbergi és más háborús
bűnös perek kapcsán. Portréi, amelyeket a Gestapo vezetőiről fest, élőek és ezért hitelesek.
Gyakran alkalmazza azt a módszert, hogy jelentéktelennek tűnő epizóddal jellemez, de
epizódjaiban, mint cseppben a tenger, felismerhető az ember mögött a szörnyeteg.
A fasizmus ellen mozgósító írói szándék félreérthetetlenül előbukkan a könyvnek szinte
minden egyes sorából. Tényekre épülő tárgyilagossága pregnánsan tükrözi a szerző progresszív
világnézetét. Delarue antifasizmusa a francia intellektuel jakobinus hagyományokon nevelkedett
alapélményéből sarjadt; a német fasizmussal való közvetlen találkozás érzelmi reakciója csak
erősítette ezt a citoyeni racionalizmust. Delarue az emberi jogok, az emberi méltóság
mindenhatóságába vetett hittől indíttatva leplezi le a nácizmus embertelenségét; a fasizmussal
való szembenállásának politikai tartalmát a polgári-demokratikus humanizmus jellemzi. Ez nagy
erénye és egyben a haladó polgári magatartás maximuma is.
A könyv szerzője a tényanyag gondos összegyűjtése és kiválogatása, élettapasztalata és
rendőri szakismeretei alapján plasztikusan ábrázolja azt a tevékenységet, amelynek
eredményeképpen a Gestapo a Harmadik Birodalom államapparátusának korlátlan urává lett.
Bemutatja, hogyan zúzott össze Himmler apparátusa minden más, haladó, sőt később reakciós
szervezett erőt is, így a párt „radikális” szárnyát, majd kerítette kézbe magát a pártot, s végül
hogyan gyűrte maga alá az egyetlen még meglevő szervezetet, a vilmosi hagyományokon
nevelkedett, velejéig reakciós, de konzervativizmusában Himmler és társai számára mégis
veszélyt jelentő junker vezérkart. A Gestapo és az SS harca a korlátlan hatalomért – valóban ez a
Gestapo igazi története. Történetileg tehát hiteles Delarue koncepciója. Hiteles, de nem teljes. A
könyv szerzője kétségtelenül árnyaltan – élettani, jogtörténeti és lélektani tényezőkből – vezeti le
következtetéseit, de nem hatol le a legmélyebbre, nem vizsgálja közelebbről a történelmi
folyamat gazdasági-társadalmi oldalát.
E társadalomtudományi szempontból leszűkített megközelítési módszer helyenként
ellentmondáshoz vezet, illetve gátolja a szerzőt abban, hogy eljusson a történetileg teljes
végkövetkeztetésig. Így az élettani és lélektani tényező túlzottan hangsúlyozott és a társadalmitól
elszakított értelmezése – s ebben fellelhető a fasizmus okozta szenvedés emberileg érthető, de
tudományos szempontból szubjektivizmusba hajló hatása – végkövetkeztetésként pesszimista
képet festet a könyv szerzőjével az emberi természetről. Ennek ellenére Delarue racionalizmusa
és humanizmusa, amely átizzik jóformán minden során, eleven cáfolat e pesszimizmus
véglegességére.
Az emberi jogok polgári-demokratikus alapján álló Delarue felismeri a Harmadik
Birodalom államformájának lényegét, a féktelen, az embert rabszolgává aljasító terrort, amelyet a
Gestapo testesít meg, de nem elemzi e terrorszervezet gazdasági-társadalmi bázisát, a hitleri
hatalom osztályalapját. A hitlerizmus fajelmélete mögött nem látja meg a német finánctőke
imperialista törekvéseinek kizárólagosságát, a hitleri párt és állam joggal kárhoztatott
összefonódását elvontan és nem a maga konkrét osztályösszefüggéseiben közelíti meg. Ez a
látásmód korlátozza helyenként a nemzetközi politika egyes részletei, így például az 1939-es
szovjet–német szerződés reális megítélésében is. Ez a szerződés az akkori helyzetben a
Szovjetunió számára elkerülhetetlen lépés volt ahhoz, hogy felkészülhessen a náci agresszióval
szemben.
E példák is bizonyítják, hogy Delarue nem marxista, de – s ezt még inkább kell
hangsúlyozni – nem áll szemben a marxizmussal, sőt, citoyeni magatartásából eredően, eszmei
szövetségesnek tartja. Arisztotelésztől Voltaire-en keresztül Anatole France-ig mutat ez a
citoyeni életérzés, amely Delarue számára „a nyugati világ hagyományos értékrendjét”, illetve
ennek lényegét, az emberi jogokat jelenti. Ezt az értékrendet készült elpusztítani a hitlerizmus,
élén a Gestapóval, és az ellene folytatott harcban a könyv szerzője természetes szövetségesének
tekinti a marxizmust. „Azóta, hogy győzött a kereszténység, és hatása megmutatkozott a
társadalom felépítésében – írja ezzel kapcsolatban –, a társadalmi rendszerek valamennyi formája
elismerte, hogy az embereknek azonos jogaik és kötelességeik vannak. Ez a testvériség, ez az
egyenlőség, amely minden ember egyenlő isteni teremtéséből következik, megvolt a világi
szervezetekben is, majd élén állt az emberi jogok deklarációjának. A marxizmus, amely istent
elvetette ugyan, ezeket az alapelveket megőrizte.”
Miután ezekből az alapelvekből táplálkozik Delarue antifasizmusa, tudományos

ismeretterjesztő és humanista tartalmat sugárzó hatásával e könyv értékes adalék a múlt bűneinek
feltárásához, és ami ezzel egyet jelent, a jövő helyes útjának követéséhez.
Ha a „kultúra” szót hallom, előveszem a revolverem) (Hans Johst náci dramaturg) Az igazság
az értelemben van. (Arisztotelész) Mindazon férfiak, asszonyok és gyermekek emlékének,
bármilyen származásúak és nemzetiségűek legyenek is, akik a Gestapo és a nácizmus
áldozataiként haltak meg.Mindazoknak, akik Európa-szerte testben és lélekben végigszenvedték a
náci bűntetteket. A gyermekeiknek, hogy ne feledjenek. Mindazon férfiaknak és nőknek, akik hívek
az igazsághoz, a becsülethez, a szabadsághoz, hogy lássanak és emlékezzenek. BEVEZETÉS
GESTAPO – ez a három szótag tizenkét éven át rettegésben tartotta előbb Németországot,

majd egész Európát. Száz- és százezreket üldöztek azok, akik e „szociális érdek” leple alatt
tevékenykedtek; milliók szenvedtek és haltak meg a Gestapo (Geheime Staatspolizei – Titkos
Államrendőrség) és testvérszervezete, az SS (Schutz Staffel – Védő Csapat) tagjainak brutalitása
következtében.
Mégis, bár a földkerekség minden nyelvén kötetek százai tanulmányozták, boncolták és
magyarázták a hitlerizmus és a második világháború legjelentéktelenebb eseményeit is, tizenhét
évvel a Harmadik Birodalom összeomlása után egyetlen mű sem látott még napvilágot, amely
megrajzolta volna a Gestapo történetét. Márpedig a Gestapo volt a náci állam főtengelye,
amelynek eléggé ismert belső mechanizmusát csaknem mindig e mérhetetlen rendőrapparátus
valamelyik kereke mozgatta.
Soha, egyetlen országban és egyetlen korban nem jutott semmilyen szervezet ilyen
tökélyre, nem volt ekkora hatalom a kezében, nem vált ilyen mértékben hatékonnyá és
irtóztatóvá.
A Gestapo ezért annak példájaként fog élni emlékezetünkben, hogy gátlás nélküli
emberek kezében mennyire elfajulhat a társadalom egyik intézménye. Megmutatja, milyen
következményekkel jár az, ha valamely állami testület nem a nemzet, hanem egy klikk ügyét
szolgálja. Az a hatalom és azok a fegyverek, amelyeket eredetileg az állampolgárok jogainak és
szabadságának védelmére kapott, a szolgaság és a halál eszközeivé válnak. Ez már ekkor egy
gengszterbanda diktatúrája, a nyers erő uralma, amely a legelemibb emberi jogok végét jelenti.
A gigantikus horogkeresztes gépezetet és irányítóit nemcsak a nagyközönség, de
lényegében még a jelenkori eseményeket kutató történészek többsége is alig ismeri.
Elemeire akartam szedni ezt a könyörtelen gépezetet, és a napnál világosabban be akartam
bizonyítani, hogy csak ennek a tartószerkezetnek a segítségével, amely az állam épületének
legkisebb tégláját is alátámasztotta, tudta magát a náci rendszer a népre erőszakolni. Be akartam
mutatni, hogy a Gestapo és a Biztonsági Szolgálat, az SD számtalan elágazása behatolt az élet
minden területére, és olyan szorosan körülhálózta a kiszolgáltatott embereket, hogy éberségét
egyetlen esemény vagy gondolat sem kerülhette el.
Éppoly kevéssé ismertek azok, akik az apparátus kulcspozícióit tartották kezükben, mint
maga a gépezet. Feltétlenül szükségesnek tartottam, hogy bemutassam őket igazi valójukban,
bűneikkel és gyengeségeikkel, valamint előnyös vonásaikkal együtt. Ezek a szörnyetegek az
esetek többségében semmiben sem különböztek a közönséges emberektől, néha még csaknem
vonzó tulajdonságaik is voltak. Sorsukban az a nap hozott döntő változást, midőn a hitlerizmus új
„erkölcsöt” adott nekik azáltal, hogy saját lelkiismeretük helyére a horogkeresztes dogmák iránti
teljes odaadást ültette.
Könyvem nyersanyagát kétféle forrásból merítettem. Nagy mennyiségben használtam fel
nyomtatásban meg nem jelent anyagot, emellett néhány könyvet is, amelyeknek bibliográfiája e
mű végén található.
Csaknem 9 esztendeig, 1946-tól 1955-ig jegyzetanyagot gyűjtöttem azokról a perekről,
amelyeket a Gestapo vezetői, ügynökei és a háborús bűnösök ellen Franciaországban lefolytattak.
Ezen időszakban alkalmam volt személyesen megismerni csaknem mindenkit azok közül,
akik Franciaországban annak idején a német rendőrségi szervezetet irányították. Rájöttem, hogy
közönséges emberek voltak, még ha egyikük intelligensebb, másikuk nehezebb felfogású volt is;
de attól fogva, hogy parancsnak engedelmeskedtek, nem volt jellemük, nem volt erkölcsi
tartásuk, képtelenek voltak különbséget tenni a jó és a rossz fogalma között.
A legtöbb letartóztatott nem érzett lelkiismeret furdalást, és képtelen volt megérteni
tényleges helyzetét. A bűncselekményeik miatt ellenük indított vizsgálatot úgy fogták fel, mint a
győztes bosszúját a legyőzöttel szemben, és sorsukat, paradox módon, ebben a perspektívában
fogadták el. Eszerint is cselekedtek. A legügyesebbek azt gondolták, hogy megvásárolhatják az
életüket bizonyos titkok ellenében vagy úgy, hogy átállnak a győztes szolgálatába. Masuy, a
Gestapo „kisegítő” csoportjának egyik leghírhedtebb hóhéra, aki hosszú hónapokat töltött a
fresnes-i börtönben, szilárdan hitte, hogy hamarosan kiszabadul, és zárkája magányában arról
szőtt terveket, hogy majd Spanyolországban babagyárat alapít.
Ilyen „közvetlen” kapcsolatok alapján rajzoltam meg a legtöbb Franciaországban
működött ügynök arcképét.
Nyilatkozataikból, visszaemlékezéseikből rekonstruáltam a Gestapo szervezetének
felépítését és Franciaországba való átültetésének különböző szakaszait, továbbá néhány esemény
még nem kellőképpen ismert hátterét. Értékes anyagot merítettem a Legfelső Bíróságon, a
törvényszékeken és a katonai bíróságokon lefolyt kollaboráns perekből is.
Ami a nyomtatott forrásokat illeti, számomra a nürnbergi nemzetközi katonai törvényszék
tárgyalásainak huszonhárom kötetnyi anyaga volt a legértékesebb, valamint az azt követő,
tizenhét kötetre rúgó dokumentumanyag. Felhasználtam a francia kormány kiadványait is. A náci
szervezetek adminisztratív felépítésére és hatáskörére vonatkozó dokumentáció a
Nemzetiszocialista Párt vagy a Harmadik Birodalom kiadványaiból származik. Ezekből a
művekből hasznos életrajzi adatokhoz is jutottam.
Közel 10 évig tartó kutatásom során sok bátorítást kaptam és olyan segítséget is, amely
nélkül semmiképpen sem oldhattam volna meg sikeresen feladatomat.
Mindazoknak, akik értékes segítségükkel munkámban támogattak, ezúton fejezem ki
leghálásabb köszönetemet. Köszönetet szeretnék mondani különösen Lisbonne kisasszonynak, a
Belügyminisztérium könyvtárosának kifogyhatatlan szívélyességéért; Chalret államügyész úrnak,
aki volt szíves rendelkezésemre bocsátani könyvtárát; Durand-Barthés úrnak, az
Igazságügy-minisztérium levéltárosának; Adler-Bresse kisasszonynak, a Jelenkori
Dokumentációs Könyvtár tisztviselőjének; Joseph Billig úrnak és a Jelenkori Zsidó
Dokumentációs Központ teljes személyzetének, akik különösen értékes levéltári anyagot tettek
hozzáférhetővé számomra; Michel úrnak és a Második Világháború Története Bizottságának;
Fraissignes kisasszonynak, a hadügyminisztériumi levéltár német dokumentációja vezetőjének.
Mielőtt a Gestapo történetének leírásához kezdenék, hasznos lesz felidézni azokat az

eseményeket, amelyek a hitleristáknak a hatalomhoz vezető útját jelzik 1919-től 1933-ig. A
Gestapót ugyanis nem lehet elválasztani a hitlerizmustól. Lényegüknél fogva egymáshoz
tartoznak.
A nácizmus a vereség komplexumából született. Amikor 1918 novemberében
Németországnak le kellett tennie a fegyvert, katonái nem voltak hajlandók beletörődni a szerintük
meg nem érdemelt vereségbe.
A német császári hadsereg hagyományos kádereinek, a porosz tiszti kasztnak a
befolyására kezdettől fogva szinte betegesen túlzásba vitték a militarista szokások és érzelmek
ápolását. Mivel kitartottak amellett, hogy ők Németország és a „szolganépek” urai, nem
fogadhatták el a kapituláció gondolatát, s így nem vonhatták le belőle a megfelelő tanulságokat.
Kezdték elterjeszteni azt a változatot, hogy a hadsereget nem katonailag győzték le, hanem árulás
áldozatává lett. Így született meg a „Dolchstoss” legenda: a német haderőt hátulról döfték le.
Arról „megfeledkeztek”, hogy 1918 novemberében 184 német hadosztály volt ugyan a fronton,
de tartalékban már csak 17, és abból is csak 2 volt friss; ugyanakkor pedig a szövetségeseknek a
fronton 205 hadosztályuk volt, tartalékban 103, abból is 60 teljesen friss. Az amerikai utánpótlás
napról napra növekedett. A dunai front egy hónappal előbb összeomlott, Ausztria november 6-án
kapitulált, Németország magára maradt. November 3-án Kielben föllázadt az 5. hajóraj
legénysége; november 7-én felkelés tört ki Münchenben, elkergették az öreg bajor királyt, III.
Lajost. A 9-én Spában tartott nagy haditanács, miután megállapította, hogy a német vezérkar
kezéből kicsúszott a kezdeményezés, elhatározta, hogy fegyverszünetet kér; a kancellár
ugyanakkor lemondott, a császár pedig Hollandiába menekült. Három nem katonai személy
vállalta a megalázó feladatot, hogy tárgyalásokba kezd az ellenséggel: Miksa badeni herceg,
Ebert, az új kancellár és Erzberger, a katolikus miniszter. Ugyanazon a napon a szociáldemokrata
Scheidemann a Reichstag erkélyéről kikiáltotta a köztársaságot.
A militaristák, akik nem tudták megemészteni a vereség keserűségét és árulásról kezdtek
regélni, csakhamar minden gyűlöletükkel a katasztrófában fogant fiatal köztársaság ellen
fordultak.
Németország elmerült a zűrzavar hullámaiban. Ezért elsősorban a totális fegyelem, a
hírhedt német fegyelem volt felelős, amelyet oly sokszor állítottak példaképül a szabad népek elé.
Ez a vakfegyelem, németül kadavergehorsam (hullafegyelem), nemzedékek során át kiölte a
németekből a személyiséget, úgy, hogy alárendeltségben tartva őket, könnyen kezelhetőkké
váltak. Mikor összeomlott az egész hierarchikus építmény, az irányítóik brutális parancsai alól
felszabadult „hullák” ellenállás nélkül lettek az agitátorok áldozataivá.
A zűrzavarhoz járult a nyomor és a munkanélküliség. A rend helyreállítása érdekében a
katonai erők segítségét kellett igénybe venni, amelyek sajátságos alakulatokba,
„szabadcsapatokba”, „különítményekbe” szerveződtek, és a parancsnokló tiszten kívül más
felsőbbséget nem ismertek el. Ezek a fegyveres csoportok törték le a helyi felkelési kísérleteket,
és ugyanakkor bebiztosították magukat a köztársasági rendszerben azzal, hogy kisvártatva
kialakították az új hadsereg kereteit.
Ekkor fedezték fel a tisztek a politikát, vagy legalábbis azt, amit ők politikának véltek:
„lélektani hadműveleti csoportot” hoztak létre, amely tanfolyamokat szervezett az „állampolgári
gondolkodás alapelveiről”. Ezen intézmény egyik mozgatója Ernst Röhm százados volt.
1919 nyarán új ember hagyta el a kiképzőtiszti tanfolyamot. Adolf Hitlernek hívták. Itt
kapta meg a későbbi nemzetiszocialista tanok alapelemeit. Ezzel mindent megmondtunk a német
tisztikarnak a hitlerizmus születésében játszott döntő szerepéről. Bizonyos nagyipari körök
szövetségeseiként létrehozói vagy támogatói voltak azoknak a kisebb-nagyobb csoportoknak,
amelyek az antidemokratikus eszméket terjesztették, a militarizmust prédikálták és az akkor már
teljesen eltűnt antiszemitizmust újra bedobták a köztudatba.
A köztársasági kormány mintha nem is vette volna észre ezt a fajta agitációt, annyira
bízott az 1919 augusztusában meghirdetett weimari alkotmány tökéletességében. Nem is volt ez

rossz a maga nemében, csak éppen néhány olyan rendelkezést is tartalmazott, amelyek
lehetőséget adtak a köztársaság megdöntésére.
Az új rend ellenségei mihamar megértették, hogy a frontális támadásnál helyesebb a
beszivárgás módszere. Republikánus érzelmeket színlelve sorra megszerezték a parancsnoki
pozíciókat. Noske, a szociáldemokrata hadügyminiszter nem tréfának szánta, midőn így szólt: „A
fiatal köztársasági hadsereggel a szabadságot és a békét hozom.”
A köztársaság ellenségei e megnyugtató kijelentések fedezete mögött tovább folytatták
aknamunkájukat. A Herrenklubban, az „urak klubjában” tisztázták és von Gleichen báró
újságjában, a „Ring”-ben hozták nyilvánosságra nézeteiket. „A Reichswehr tisztjei – olvashatjuk
– a forradalom óta különbséget tudnak tenni az állam és annak megjelenési formája között. A
tisztek az államot abban akarják szolgálni, ami benne állandó és önmagával azonos.”
Így, egész egyszerűen, amint az állam megszűnt követni a tisztek politikai eszméit, már
nem is volt más, csak egyszerű „megjelenési forma”, amelyet nem volt kötelező szolgálni.
Kisvártatva azt is megtanulták, hogy kötelességük az államra rákényszeríteni a maguk törvényeit.
Röhm százados és barátai jól megtanulták a leckét; azzal segítették a régi rend
visszaállítását, hogy későbbi akciók előkészítéseképpen nacionalista szervezetek egymással össze
nem függő, beláthatatlan sorát hozták létre. Ez a töredékesség biztonságba ringatta a kormányt,
ugyanakkor minden hatékony ellenőrzést eleve lehetetlenné tett, megtorlás esetén pedig elmosta a
felelősséget, és elősegítette az új formában való újjászületést. Alkalmas pillanatban nem lesz
majd nehéz egységes vezetés alatt egyesíteni ezeket a csak látszólag szétszórt megbízható
híveket.
Az egyik ilyen csoportba, Drexler Német Munkáspártjába (DAP) lépett be Adolf Hitler
kiképző káplár 1919 szeptemberében. Rövidesen magához ragadta a vezetést, és 1921. augusztus
8-án Röhm százados segítségével létrehozta a Német Nemzetiszocialista Munkáspártot
(NSDAP). Az új pártnak, amely három csoport tagjait egyesítette – Drexler pártjáét, a Jung-féle
Német Nemzetiszocialista Pártét és Streicher Német Szocialista Pártjáét –, megalakulásakor csak
68 tagja volt, 1921 novemberében pedig 3000. A legvadabb jelszavakkal indított intenzív
propaganda-hadjárat eredményeképpen, unos-untalan sulykolva a „novemberi árulás” militarista
legendáját, a taglétszám gyorsan növekedett, és így létre tudták hozni az „elszántak” külön
csoportját, amelynek az volt a feladata, hogy ököllel vagy dorongdal hallgattassa el mindazokat,
akik ellent mertek mondani. Ebben az időszakban született meg az SA.
1922 novemberében kivételes jelentőségű személyiség jelentkezett a Nemzetiszocialista
Pártba: Hermann Göring, a dicső pilóta, a híres Richthofen-vadászraj utolsó parancsnoka; ő lett
később a Gestapo atyja.
A párt legjobb toborzói a hadsereg tagjai voltak; belőlük lettek az SA első káderei is.
Röhm az SA-ból valóságos hadsereget kovácsolt, amely csakhamar már a kormányt fenyegette,
mert számban és erőben meghaladta magát a Reichswert is.
Szó sem volt azonban arról, mintha szembeszálltak volna a hadsereggel; ellenkezőleg: az
támogatta őket fegyverrel, rejtett káderekkel, néha még pénzzel is. 1923 áprilisában titkos katonai
fegyverraktárak kerültek az SA kezébe, ugyanezen év szeptemberében pedig von Lossow
tábornok Münchenben inkább a beosztásából való leváltást választotta, semmint hogy betiltotta
volna a nácik újságját, a „Völkischer Beobachter”-t.
A tisztek érzékenyen reagáltak a horogkeresztes tanokra, hiszen azok hasonlítottak az ő
téziseikre az „állampolgári gondolkodás” tanfolyamain. A parlamentarizmus megszüntetése, a
hatalom erős államszervezetbe összpontosítása, amelyet felelős vezető irányít, aki a tömegekkel
népszavazások útján érintkezik. Alkotmány nem kell, ez a szükségtelen keret csak akadályozza a
fejlődést. Az állam nem tűrhet ellenfeleket, mert csak az ellenség malmára hajtanák a vizet. Szét
kell őket zúzni. Ha nincs ellenzéki sajtó, nincs „árulás”, nincsenek ellenzéki pártok, amelyek
aláaknázzák a hatalmat; egyedül a „nemzeti érdek” számít.
A trükk abban áll, hogy a hatalmon levő pártot azonosítani kell a hazával; a hadsereg érti
már ezt a szemfényvesztést. A haza (vagyis a párt) védelmére minden eszköz igénybe vehető. Az
egyén nem számít; csak mint a kollektivitás része jön tekintetbe, amelynek mindent fel kell
áldoznia. Abszolút fegyelemre, a „vezér” iránti totális engedelmességre van szükség. Ezért kell
az értelmiséget állandó megfigyelés alatt tartani és könyörtelenül ártalmatlanná tenni, ha
„veszélyessé válik az országra”, azaz, ha szembehelyezkedik a rendszerrel.
Ezekhez az elvekhez járultak még a fajelmélet érvei: a tiszta, északi vér mítosza, a
germán faj, az „úri faj” felsőbbrendűsége. Az „uralkodó faj” feladata, hogy parancsoljon az
alsóbbrendű embereknek, a kisebb értékű, elkorcsosult fajoknak. Az irgalom, a könyörület
ártalmas fogalmak, „nem természetes” jelenségek. „A legteljesebb lelki nyugalommal
elmehetünk az embertelenség határáig – írta Hitler –, ha ezzel visszaadjuk a német népnek a
boldogságot.”
Míg propagandája eredményeképpen a Nemzetiszocialista Párt egyre növekedett, mások
igyekeztek megszerezni a hatalmat. Különböző sikertelen puccskísérletek, egyebek közt
Buchdrücker őrnagyé, arra indították Hitlert, hogy vállalja az erőszakos lépés kockázatát. 1923.
november 9-én Münchenben kísérletet tett a kormány megdöntésére, arra számítva, hogy a
tömegek követni fogják a kezdeményezést. Legfőbb cinkosa Ludendorff tábornok volt. Tízperces
lövöldözés után azonban, amelynek 14 halálos és 50 sebesült áldozata volt, a felkelés néhány óra
alatt összeomlott.
Hitlert letartóztatták; Göring, aki mellette menetelt a lövöldözéskor, súlyosan
megsebesült, de át tudott szökni Ausztriába. Az akcióban részt vett még valaki, mint a Röhm
irányítása alatt álló „Birodalmi hadilobogó” mozgalom zászlóvivője: Heinrich Himmler.
A puccskísérlet leverését, Hitler letartóztatását nem aknázta ki a köztársasági kormány;
elmulasztotta a kínálkozó alkalmat, hogy egyszer s mindenkorra leszámoljon a
nemzetiszocializmussal.
Botrányos tárgyalás után, amely inkább a peres eljárás paródiájának nevezhető,
Ludendorffot fölmentették, Hitlert és négy főcinkosát pedig egyenként mindössze 5 év
várfogságra ítélték. A vádlottak barátaik üdvrivalgása és a himnusz hangjai mellett hagyták el a
törvényszék épületét!
Hitler 1924. december 20-án, pontosan déli 12 óra 15 perckor távozott a landsbergi
államfogházból, 13 hónapi és 20 napi fogság után. Amnesztiával szabadult. Megértette, hogy a
hatalom csak úgy lehet az övé, ha legálisan hódítja meg, azaz ravaszul álcázott erőszakkal; ha
túlteszi magát a törvényeken, de megbízható cinkosok védelme alatt; színleg elfogadva a
demokrácia játékszabályait, hogy a rendszert belülről robbanthassa szét.
Bármennyire érdekfeszítő volna is, messze vezetne, ha nyomon kívánnánk követni ezt a
türelmes aknamunkát. Csupán arra emlékeztetünk, hogy a szélsőjobboldali pártok és a hitleristák
súlyos vereséget szenvedtek az 1924. novemberi választásokon, és 1925 elején úgyszólván elölről
kellett kezdeniük mindent. A baloldali pártok 1924-től 1932-ig választásról választásra egyre
jobban előretörtek; 8 év leforgása alatt 3 329 000-rel növelték szavazataik számát. Mindezek a
győzelmek azonban viszonylagosak voltak, mert közben a horogkereszteseknek sikerült
magukhoz vonzaniuk a fiatal választók tekintélyes tömegét (1930-ban 3 millió volt az új
szavazók száma), és fokozatosan maguk felé irányítaniuk a hagyományos jobboldali pártok, a
jobbközép, sőt a Centrum tömegeit is. Ezeket a derék, aggódó és hagyomány hű polgárokat olyan
jelszavakkal csalták kelepcébe, amelyeket régtől fogva tiszteltek, és nem értették meg, hogy a
hitleristák szájában e jelszavak egészen más értelmet nyernek. Ugyanezek a derék polgárok
mérték az első csapást a köztársaságra, midőn az 1925. februári választáson az öreg Hindenburg
marsallt választották meg köztársasági elnöknek. Hindenburg hazafiúi glóriájának leple alatt a
köztársaság ellenségei megkaparinthatták a legfontosabb kulcspozíciókat.
A horogkeresztesek és barátaik, igazi hamiskártyások módjára, a demokrácia nyújtotta
lehetőségeket kihasználva ásták alá annak egész épületét. Sorozatos kormányválságok
előidézésével újabb és újabb választásokat kényszerítettek ki, így hatalmas tömegeket fordítottak
el a rendszertől és tettek egyre hozzáférhetőbbé a maguk propagandája számára. Ezzel a
stratégiával szemben a baloldali pártok képtelenek voltak megteremteni a maguk egységét,
képtelenek voltak beszüntetni egymás ellen vívott harcaikat, hogy együttes erővel forduljanak
szembe a közös ellenséggel; képtelenek voltak megragadni a kínálkozó számtalan alkalmat, hogy
ismét magukhoz ragadják a kezdeményezést. Ami pedig a szomszédos országokat, a tegnapi
győzteseket illeti – különösen Franciaországot és Angliát, amelyek döntő szerepet játszhattak
volna –, az ő következetlenségük és elvakultságuk korlátlan volt; a hatalom meghódításának
időszakában is és a hitlerizmus győzelme utáni első esztendőkben is.
1932. május 30-án kezdődött a hatalom meghódításának utolsó szakasza, midőn
Hindenburg marsall durván lemondatta Brüning kancellárt és utódjának Papent, a „bárók” és a
Reichswehr képviselőjét tette meg. A német kispolgárok, akikről Thomas Mann azt mondta, hogy
„nem hajlandók elmerülni a proletariátusban”, lelkesen tapsoltak a változáshoz. Számukra az agg
marsall a gondviselés embere, osztályuk megmentője volt, akinek minden elhatározása csakis a
megtestesült bölcsesség lehetett.
Június 14-én, alig két héttel azután, hogy elfoglalta a kancellári széket, Papen visszavonta
az SA betiltását és a hitlerista egyenruha viselésének tilalmát, amelyet még Brüning rendelt el
igen okosan. Ettől kezdve világossá vált, hogy milyen szerepet játszik Papen. A volt német
tisztek nemzeti szövetségének egy Berlinben tartott gyűlésén, 1932. szeptember elején, Everling
nacionalista képviselő nyíltan hangoztatta a szónoki emelvényről:
„Van Papen kancellár erélyes kézzel távolítja el az útból a weimari köztársaság
épületének romjait, hogy új alapokon építse fel a birodalmat.”
Papen egymás után váltotta le a vezető köztársasági tisztviselőket, a tartományi
kormányzókat, és „nemzetiekkel” töltötte be a helyüket. Csupán Poroszországban állt ellen a
szociáldemokrata-katolikus Braun–Severing-kormány. Ezt egy egyszerű elnöki rendelet
mozdította el a helyéről az alkotmány 48. szakasza értelmében, azzal az érvvel, hogy „nem képes
helyreállítani a rendet”, azaz nem képes gátat vetni a hitleristák folytonos provokációinak.
Papen megnyitotta a nácik előtt a hatalomhoz vezető utat, és ők kardcsapás nélkül
végigmentek rajta. Az 1932. júliusi választáson 230 képviselőt küldtek a Reichstagba, és ezzel
Németország legnagyobb pártjává lettek. Augusztus 30-án Göringet a Reichstag elnökévé
választották. E pillanattól fogva a teljes győzelem már csupán taktikai kérdés volt.
Ezt az elkerülhetetlen eshetőséget azonban mintha sem a jobboldali pártok, sem a
hadsereg nem vették volna számításba. Ők csak fel akarták használni a hitleristákat. A
hagyományos politikai gyakorlat lebegett a szemük előtt, és nem gondoltak arra, hogy a hatalom
teljes egészében a horogkeresztesek kezébe kerülhet, akikről nem is tudták elképzelni, hogy
képesek lennének egyedül kormányozni. Ki akarták használni a nácik dinamizmusát, azt várták
tőlük, hogy az ő lendületükkel visszaszerezhetik egykori előjogaikat, és a hagyományos értékek
visszanyerhetik régi fényüket. Cserében készek voltak részt adni a kormányban a hitleristáknak.
Csak éppen megfeledkeztek Hitler figyelmeztetéséről: „Ahol mi vagyunk, ott mások számára
nincs hely!” Időre és sok véres tapasztalatra lesz még szükségük, hogy komolyan vegyék ezt a
mondatot.
Az 1932 júliusában Papen által nyeregbe segített horogkereszteseket súlyos kudarc érte a
novemberi új választásokon. Kétmillió szavazatot és 34 Reichstag-mandátumot veszítettek. De a
lecke nem ment kárba. A választások után 5 nappal lemondani kényszerült Papent Schleicher
követte, akinek a szüntelen támadások után, 1933. január 28-án, szintén távoznia kellett.
Január 30-án délben a Papen által támogatott Hitler kapott megbízást a kormányalakításra.
Az „öregúr” végül is kénytelen volt úgy dönteni, hogy átadja a hatalmat annak, akit megvetően
csak „osztrák káplárként” szokott emlegetni.
Megtörtént tehát a jóvátehetetlen lépés. De a horogkeresztesek győzelmét senki sem vette
komolyan. Thomas Mann is csak elmosolyodott a hír hallatán, és így szólt: – „Annál jobb, 8
hónapnál tovább úgysem tarthat” – csatlakozva a francia és angol „szakemberekhez”, akik a
nemzetiszocializmust elintézett dolognak tekintették.
Hindenburg azt hitte, hogy garanciáról gondoskodik, amikor „gyámság” alá helyezte
Hitlert: ráerőszakolta Papent alkancellárként és Poroszország birodalmi biztosaként, Blomberget
pedig hadügyminiszterként. Ezek a „biztosítékok” azonban nem sokáig álltak fenn.
Február elsején Hitler megkapta a Reichstag feloszlatására vonatkozó rendeletet, amelyet
az elnök-marsall négy nappal előbb Schleichertől megtagadott, és amiért annak le kellett
mondafia. A választások napját március 5-re tűzték ki. A horogkeresztesek ekkor már szentül
eltökélték, hogy minden eszközzel megtartják a hatalmat. Megkezdődött Németország
történelmének egyik legvéresebb kalandja, amelyben a Gestapo, szerény kezdetek után, vezető
szerepet játszott.
ELSŐ RÉSZ
A GESTAPO SZÜLETÉSE
1933-1934
I. fejezet
A HOROGKERESZTESEK NÉMETORSZÁG URAIVÁ LESZNEK
1933. január 30-án a világ sorsa tizenkét évre Hindenburg marsall dolgozószobájában dőlt
el. Hitler megkapta a birodalmi kancellári címet. Mellette Papen alkancellár és Poroszország
birodalmi kormánybiztosa lett; ez az egykori vezérkari tiszt a marsall bizalmi embere volt és a
kormányban a Német Agrárliga bábembere, amely von Klackreuth gróf elnöksége alatt
Kelet-Németország nagybirtokosait tömörítette. Papen, midőn Hindenburg azzal bízta meg, hogy
„lépjen érintkezésbe a pártokkal a politikai helyzet tisztázása és új kormányalakítás
lehetőségének tanulmányozása” céljából, Hitlert javasolta, mint akiben a birtokosok egyedül
bíznak, hogy kemény kézzel gátat tud vetni az egyre erősödő szocializálási tendenciáknak. Papen
emellett még a hadsereg embere is volt.
Az új belügyminiszter – a volt müncheni rendőrtisztviselő – egyébként a horogkereszt
kipróbált öreg harcosa, Frick dr. lett, aki ebben a beosztásban 1940 augusztusáig megmaradt.
Hadügyminiszterré Blomberget, külügyminiszterré Neurathot nevezték ki; Göring pedig,
amellett, hogy megmaradt a Reichstag elnökének, tárca nélküli miniszter lett, és egyidejűleg
megbízást kapott a repülésügy és a porosz belügyek irányítására.
Ez a „tárca nélküli miniszter”, a hűséges Hermann Göring, 1922 óta párttag és az 1923-as
elvetélt puccskísérlet sebesültje, fontos szerepet játszott a hatalom átvételét követő hetekben.
1928 óta a Reichstag képviselője, továbbá a porosz tartományi gyűlés tagja volt, s mint ilyen,
szoros kapcsolatot tartott fenn a rendőrségi körökkel. Egy ez úton szerzett barátja, Rudolf Dehls
rendőrtisztviselő révén pedig részletesen megismerkedett a politikai rendőrség szakmai
módszereivel.
A terror egy csapásra elárasztotta Németországot, mégpedig kétféle formában. Brutálisan

és véresen jelentkezett a zavargásokban és utcai harcokban. Alattomosan és leplezetten az
önkényes hajnali letartóztatásokban, amelyeket nem ritkán revolverrel vagy zsineggel való gyors
kivégzés követett, valamelyik csöndes pince mélyén.
1933. január 30-tól a horogkeresztes csapatok a kommunisták ellenállásába ütköztek;
szabályos ütközetek folytak le közöttük. Január 31-én Hitler nyilatkozatot olvasott fel a rádióban.
Az új kancellár mérsékeltnek mutatkozott, és kinyilvánította a hagyományos eszmékhez való
ragaszkodását. A kormánynak, mondotta, az a hivatása, hogy helyreállítása a német nép
„lelkének és akaratának egységét”; fenn akarja tartani a kereszténységet, megvédi a családot, „a
néptest és az állam alkotó sejtjét” – vagyis megnyugtatóan a polgári értékek védelmezőjének
állította be magát.
Ez a formákra oly sokat adó kormányfő február elseje óta kezében tartotta a Reichstag
feloszlatásáról szóló rendeletet, amelyet Hindenburg Schleichertől annak idején megtagadott. A
választások napját március 5-re tűzték ki. A horogkeresztesek mindig a legalitás keretein belül
cselekedtek. Minthogy azonban a győzelem még nem volt biztos, elő kellett segíteni minden
eszközzel, mindenekelőtt az ellenfél tervszerű megsemmisítésével. Február 2-án Göring mint a
porosz belügyek irányítója átvette a porosz rendőrség vezetését, és hozzálátott annak
megtisztításához. A régóta nyilvántartott és jegyzékbe vett köztársasági érzelmű beosztottakat
elbocsátották, éppúgy, mint a lagymatagokat. Megbízható nácikat ültettek a helyükre. Száz és
száz rendőrtiszt, nyomozó és egyenruhás közrendőr – az állomány kétharmada. – esett a
tisztogatás áldozatául, és adta át a helyét az SA-ból vagy az SS-ből jött hitleristáknak. Ebből a
horogkeresztes testületből, amelyet erőszakkal préseltek bele a hagyományos közigazgatási
keretbe, született meg a Gestapo.
A porosz Landtag azonban szembeszegült ezekkel a törvénytelen intézkedésekkel.
Válaszul 4-én feloszlatták, a „nép védelmére” hivatkozó rendelet alapján. Ugyanazon a napon
egy másik rendelet felhatalmazást adott mindazon gyűlések betiltására, amelyek
„veszélyeztethetik a közrendet”; ennek alapján lehetetlenné tették a baloldali pártoknak, hogy
gyűléseket tartsanak, és így szabaddá vált a küzdőtér a hitleristák számára.
Március 5-én az acélsisakosok, a schupók (a Schutz Polizei – Biztonsági Rendőrség –
tagjai. – Szerk.) és a barnaingesek együtt meneteltek egy hivatalos berlini felvonuláson. A
nacionalista pártok hírhedt „harzburgi front”-jának fölelevenítése volt ez, és az SA idő előtti
hivatalos elismerése. A rákövetkező véres éjszakán a hitleristák megrohanták mindazokat a
gyűléstermeket és kávéházakat, ahol a kommunisták szoktak összejönni. Zavargások törtek ki
Bochumban, Breslauban, Lipcsében, Stassfurtban, Danzigban és Düsseldorfban, amelyeknek
sokan estek áldozatul. A kormány a Hitler-Papen-Hugenberg triumvirátus kezében volt; a sajtó-
és filmkirály Hugenberg – a német nemzetiek vezére – a kormányban a gazdasági és
élelmezésügyi tárcát kapta.
A „német nép védelméről” szóló február 6-i kivételes törvény gúzsba kötötte az ellenzék
sajtóját és információs szerveit.
Február 9-től Göring rendőrségi apparátusa teljes erővel működött. Országszerte
házkutatásokat tartottak a kommunisták helyiségeiben és a párt vezetőinél. Fegyvereket, muníciót
és olyan dokumentumokat foglaltak le, amelyek azt „bizonyították”, hogy a kommunisták
összeesküvést akartak kirobbantani és a középületek felgyújtását tervezték. Egyre nagyobb
méreteket öltöttek a letartóztatások és az eltűnések; az SA megkínozta és halomra gyilkolta
ellenfeleit, akiknek névjegyzékét már hosszú évekkel azelőtt összeállították.
Ludendorff tábornok, Hitler egykori barátja megtagadta 1923-as cinkostársát, és ezt írta
Hindenburgnak:
„Ünnepélyesen megjósolom Önnek, hogy ez a gyászos férfiú hazánkat szakadékba,

nemzetünket pedig elképzelhetetlen katasztrófába fogja vezetni. A jövő nemzedékek átkozni
fogják Önt halott poraiban, amiért ezt megengedte.” – Hindenburg annyit tett csupán, hogy
Ludendorff leveleit átadta Hitlernek.
Huszadikán Göring rendeletileg felszólította a rendőrséget, hogy fegyverét használja a
kormánnyal szemben ellenséges pártok tüntetései esetén. Kaiserslauternben Brüning volt
kancellár tartott gyűlést a Pfalz Wacht (Pfalzi őrség) nevű katolikus szervezet nevében. A gyűlés
végeztével a hitleristák bottal és revolverrel támadtak a felvonuló tömegre. Egy halott, három
súlyos és több könnyű sebesült volt az áldozatok listáján. A „Germania” című katolikus újság
Hindenburg elnökhöz apellált, az „öregúr” azonban továbbra is csak hallgatott.
Huszonharmadikán Württemberg gazdasági minisztere, a demokrata Mayer tiltakozott
azok ellen a kísérletek ellen, amelyek el akarták törölni a tartományok jogait. Egyesülésre
szólította fel a délnémeteket „a köztársasági törvények, jogaik és szabadságuk védelmére”, hiszen
a hitleristák egyetlen déli parlamentben sem voltak többségben.
Másnap Frick jelentőségteljes választ adott. „A birodalom – mondta – érvényesíteni fogja
hatalmát a déli államokkal szemben, és Hitler hatalmon marad akkor is, ha március 5-én nem
kapná meg a tőbbséget.” Ennek lehetősége a szükségállapot proklamálását és az alkotmány egyes
részeinek felfüggesztését eredményezte volna, „minthogy a másik oldal többsége nem lehet más,
csak negatív”.
A hitleristák, mindamellett, hogy az oly sok küzdelem árán megszerzett hatalmat
eltökélten meg akarták tartani, nyugtalanok voltak. Az ellenzék nem adta fel a harcot. A helyzet
annál is inkább aggasztóvá vált, minthogy az események egyre gyorsabban követték egymást:
25-én a kommunisták és az Antifa-liga harci szervezetei közös vezetés alatt egyesültek, hogy
méltó választ adjanak a Karl Liebknecht-ház előző napon történt elfoglalására. Huszonhatodikán
ez az új vezetőség felhívást bocsátott ki „széles tömegmozgalom létrehozására a Kommunista
Párt és a munkásosztály jogainak védelmére” és „átfogó tömegakcióra a fasiszta diktatúra elleni
óriási méretű harc érdekében”.
Olyan csapást kellett mérni a Kommunista Pártra, hogy az ne tudjon az antifasiszta
keresztes háború élére állni; ez csak a párt legális megsemmisítése útján volt lehetséges. Meg
kellett tehát győzni az országot az összeesküvés, a kommunista puccs realitásáról, le kellett
járatni a pártot és vezetőit még a választások előtt.
Nagyarányú provokáció megszervezése a legcsekélyebb nehézséget sem jelentette a
hitleristák számára. A Göring-féle tisztogatás óta kezükben volt a berlini rendőrség. A 30 000
felfegyverzett, horogkeresztes karszalaggal ellátott „kisegítő rendőr” az utca ura volt. A párt napi
három márkával fizette őket. Göringnek egy február 22-i rendelete az SA és a Stahlhelm (az
acélsisak-mozgalom) tagjait kisegítő rendőrökké minősítette. Minden elő volt készítve a nagy
színjáték megrendezésére. A jeladás nem is váratott sokáig magára. Huszonhetedikén felgördült a
függöny, és lejátszódott a dráma legfontosabb jelenete.
Február 27-én, 21 óra 15 perc körül egy teológus hallgató hazafelé tartott a
Königsplatzon, ahol a Reichstag palotája emelkedik. Hallotta, hogy valahol betörnek egy ablakot,
s üvegcserepek hullanak csörömpölve a járdára. A meglepett fiatalember azonnal értesítette a
parlamenti őrséget. Azon nyomban körjáratot szerveztek. Ennek során láttak egy elsuhanó
árnyékot, amint futva több helyen lángra lobbantja az épületet.
A tűzoltóság és a rendőrség néhány perccel később már a helyszínen volt. Az első rendőri
riadóautónak, amely egy perccel a tűzoltók után érkezett, Lateit hadnagy volt a parancsnoka.
Scranowitz felügyelő és még néhány ember kíséretében bejárta az épületet, hogy fölkutassa a
gyújtogatót. Valamennyien meglepetten tapasztalták, hogy milyen nagy számban és milyen
sokfelé voltak tűzfészkek. Az ülésteremben riasztó látvány fogadta őket: hatalmas lángoszlop tört
egyenesen a mennyezet felé. A lángoszlop egy méternél szélesebb és több méter magas volt, és
egyáltalán nem bocsátott ki magából füstöt. Más tűzfészek nem volt a teremben. Nyilván igen
nagy hatású gyújtóanyagtól eredt. A rendőrök annyira megdöbbentek, hogy revolvert szegezve
folytatták kutató útjukat. Az étkező már lángtengerré változott, a függönyök és a szőnyegek
mindenütt égtek.
A nagy Bismarck-teremben, az épület déli részén, hirtelen egy meztelen felsőtestű,
verejtéktől fénylő, riadt, bizonytalan tekintetű férfira bukkantak. Csak meg kellett szólítani, máris
feltartotta a két karját, és ellenkezés nélkül tűrte, hogy megmotozzák. Nem volt nála egyéb, csak
néhány elpiszkolódott papiros, egy zsebkés és egy holland útlevél. Scranowitz asztalterítőt
borított a vállára, és elvitte az Alexanderplatzon levő rendőrkapitányságra. Az illető minden
további nélkül közölte személyi adatait. Marinus van der Lubbe a neve, holland állampolgár,
1909. január 13-án született Leidenben, munkanélküli.
Amint a rádió tudomást szerzett a tűzesetről, tüstént minden hullámhosszon sugározni
kezdte a hírt: „A kommunisták felgyújtották a Reichstag épületét.” Vagyis mielőtt a nyomozást
megkezdhették volna, máris tudták, hogy csakis a kommunisták lehetnek a bűnösök. Még aznap
éjjel megkezdődött a megtorlás. Azon nyomban kihirdették a „nép és az állam védelméről” szóló,
az agg marsall által aláírt „február 28-i kivételes törvényt”.
Közvetlenül a Kommunista Pártra sújtottak, de betiltottak minden szociáldemokrata
újságot is. Az ekkor hozott rendelkezések megszüntették az alkotmányos szabadságjogok
legtöbbjét: a sajtószabadságot, az egyesülési szabadságot, a gyülekezési szabadságot, a levéltitok
és a magánlak sérthetetlenségét, a habeas corpust. A német népet ezzel kiszolgáltatták a hitlerista
rendőrség kénye-kedvére, amely bárminemű megkötöttség vagy felelősség nélkül bárkit titokban
őrizetbe vehetett és tetszése szerinti ideig fogságban tarthatott, bizonyítékok nélkül, anélkül, hogy
az illető ellen vádat emelnének, anélkül, hogy kihallgatnák és hogy az ügyvédi segítséget vehetne
igénybe. Ez ellen semmiféle joghatóság sem emelhetett vétót, nem rendelhette el az őrizetbe vett
szabadon bocsátását és nem követelhette az ügy felülvizsgálatát.
A Gestapo ezeket a kiváltságait a rendszer bukásáig megőrizte.
Berlinben még az éjjel megkezdődtek a letartóztatások Az éjszaka folyamán 4500
személyt hurcoltak el „megelőzés” címén, javarészt a Kommunista Párt tagjait vagy ellenzéki
demokratákat. A rendőrök, SA- és SS-legények egymás között felosztva a tennivalókat folytatták
a házkutatásokat, kihallgatásokat és szállították el teherautószám a gyanús elemeket, akiket rövid
ideig a párt valamelyik saját börtönében vagy egy állami börtönben tartottak, hogy azután velük
népesítsék be az első koncentrációs táborokat, amelyeket Göring egyenesen az ő számukra
állíttatott fel.
Hajnali 3 órától szigorú ellenőrzés alá vették a repülőtereket és a kikötőket, a vasutakat
pedig átkutatták a határállomásokon; engedély nélkül nem lehetett többé elhagyni
Németországot. A hitlerizmus sok ellenfele még így is el tudott menekülni. A letartóztatottak
száma 5000-re rúgott Poroszországban és 2000-re a Rajna-vidéken.
Március elsején újabb rendelet nyilvánította büntetés terhe mellett tilossá az „állam elleni
fegyveres harcra és az általános sztrájkra való felbujtást”. A horogkeresztesek ugyanis ettől
tartottak a leginkább, az általános sztrájktól, amely a megosztott baloldal egyetlen hatékony
fegyvere lehetett volna. A Kommunista Pártot lefejezték és a szociáldemokraták rettegtek; hátra
voltak még a szakszervezetek.
A szakszervezetek, minthogy hatalmas tömegekkel rendelkeztek, egy általános sztrájkkal
megbéníthatták volna az országot és gátat tudtak volna vetni a horogkeresztesek
terjeszkedésének.
Németországban háromféle szakszervezet működött: az Általános Német Szakszervezeti

Szövetség (ez volt a leghatalmasabb), a Független Szakszervezeti Szövetség (amelynek 4 500
000 tagja volt), végül a keresztény szakszervezetek (1 250 000 taggal). A német
szakszervezeteknek volt a legnagyobb taglétszámuk az egész világon: a munkások 85%-a
szervezett volt. Nem felejtették el, hogy milyen sokba került nekik a háború, és ellenségesen
álltak szemben a militarizmussal, mert tudták, hogy az újabb fegyveres konfliktus terheit is nekik
kellene viselniük.
E hatalmas tömegek, bár ellene voltak az új uraknak, nem merték vállalni az akció
kockázatát, amivel pedig megmenekültek volna és magukkal együtt megmentették volna
Németországot. A szociáldemokráciához hasonlóan a szakszervezetek is meghúzták magukat és a
kivárást választották. Ezért a passzivitásukért csakhamar meg is kapták a „jutalmat”.
Az általános zűrzavar közepette elérkezett a választás napja. Január 30-a óta a hitleristák a
terror és a propaganda áradatát zúdították a németekre; ez a propaganda behatolt mindenhová,
követte az emberek minden cselekedetét életük minden percében.
A választási hadjárat során ezer meg ezer gyűlést szerveztek. Hitler szinte
megsokszorozta önmagát: városról városra száguldott, mindenütt a megfelelő időben jelent meg,
hogy néhány üres és harcias frázissal, amelyeknek jobban ismerte a titkát bárki másnál,
felvillanyozza csapatait. Goebbels gigantikus propagandagépezetet hozott mozgásba, töméntelen
dekorációval és látványossággal, a felvonulások valóságos tobzódásával, lobogókkal és hősies
katonazenével, ami megragadta az „új Messiás” meghallgatására egybesereglett jámbor lelkeket.
Ebben az időben 7 milliónál több munkanélküli volt Németországban, ami azt jelentette, hogy a
munkásoknak több mint egyharmadát kellett segélyeznie a Wohlfahrtsamtnak, a jóléti hivatalnak.
Március 5-én az egész országban szavaztak. Csak 11%-os volt a tartózkodás, a megelőző
választásokhoz képest feltűnően alacsony.
A horogkeresztesek 17 164 000 szavazatot kaptak, amit dinamizmusuknak, az ezerféle
erőszakoskodásnak és a Reichstag felgyújtása körüli példátlan méretű népcsalásnak
köszönhettek.
A kommunisták, akiktől azt várták, hogy össze fognak omlani, sokkal jobban tartották
magukat, semmint számítani lehetett volna. Hiába volt a vadállati megtorlás, hiába vetették
börtönbe vagy kényszerítették menekülésre a kommunista vezetőket, tiltották be újságjaikat, a
kommunisták 4 750 000 szavazatot szereztek és 81 mandátumuk maradt. Az új Reichstagban
ilyenformán 288 nemzetiszocialista, 118 szocialista, 70 Centrum párti, 52 német nemzeti, 28
bajor néppárti és egyéb, valamint 81 kommunista képviselő volt. A szocialistákra csaknem 7
millió választó szavazott. A hitleristákra csak a szavazatok 43,9 %-a jutott, ilyenformán a
Reichstagban nem volt abszolút többségük. Attól tartottak, hogy a többi párt szövetségre lép
ellenük, hogy megvalósítsák, amit a választás előtt ígértek; a hitleristák ezért „felhívták” a
kommunistákat, hogy ne vegyenek részt a parlamenti üléseken. A kommunista képviselők
tisztában voltak vele, hogyha ennek ellenére meg akarnának jelenni, az a biztos halált jelentené
számukra; ezért egyikük sem jelentkezett.
Az új parlamenti ülésszakot március 21-én nyitották meg ünnepélyesen, annak a napnak
az évfordulójára, midőn Bismarck 1871-ben az első Reichstagot összehívta.
A Reichstag első tényleges ülése 22-én Berlinben, a Tiergartenbeli Kroll Operában folyt
le. A tribün fölé óriási horogkeresztes zászlókat feszítettek, a hivatali helyiségekben és a
folyosókon SA- és SS-egységek parádéztak, a hitlerista képviselők pártegyenruhájukban jelentek
meg: az új rend a világ szeme láttára berendezkedett.
A kommunisták eltávolításával a hitleristák megszerezték a képviselői szavazatok 52%-át.
Egyetlen képviselő sem merte felemelni a szavát a csonkítás ellen, amely teljhatalmat biztosított
a náciknak. A parlamenti tisztségek betöltése – „felállással” – néhány perc leforgása alatt

végbement. Göringet szótöbbséggel – a szocialisták nem szavaztak rá – elnökké választották.
Huszonharmadikán Hitler felolvasott egy semmitmondó programnyilatkozatot és
teljhatalmat követelt 4 évre, arra hivatkozva, hogy „a kormányt a rendelkezésére álló többség
tulajdonképpen fel is menthetné a kötelezettség alól, hogy kérje ezt az intézkedést”. A teljhatalom
azt jelentette a kormány szempontjából, hogy törvényhozói tevékenysége függetlenül az
alkotmánytól, rendeleteit nem kell sem az elnökkel aláíratnia, sem a Reichstaggal ratifikáltatnia,
sőt a külföldi államokkal kötött szerződéseihez sincs szüksége parlamenti ratifikációra. Vagyis
egy tollvonással eltörlik a parlamenti demokráciát és legálisan térnek át a diktatúrára.
Az épület körül összevont SA-egységek zajongása behallatszott a terembe. Elkövetkezett
a szavazás. Csak a szocialistákban volt annyi bátorság, hogy nemmel szavazzanak. Az
előterjesztést 441 szavazattal 94 ellenében elfogadták. Most már csak az ülésszak feloszlatása
volt hátra. Az agg marsall önmagát iktatta ki a hatalomból, hiszen már aláírására sem volt
szükség a rendeletek alapján. A hitleristák a helyzet korlátlan uraivá lettek.
A horogkeresztesek nagyon jól tudták, hogy ha meg akarják tartani a hatalmat, keményen
kell lesújtaniuk az ellenzékre, amely éppen a legutolsó választások alkalmával bizonyította be
életerejét. A megalakuló Gestapónak nagyon hamar lesz majd mit tennie.
Azon nyomban hozzá kellett látni a gleichschaltunghoz, az igazi „móresre tanításhoz”, az
uniformizáláshoz, egész Németország hitlerizálásához, vagyis a pártot mindenható hatalommá
kellett tenni a nép és az állam fölött. Mindenekelőtt meg kellett tehát semmisíteni valamennyi
politikai szervezetet, el kellett távolítani vezetőiket. Ezért vagy legyilkolták, vagy lecsukták, vagy
menekülésre kényszerítették őket.
A kommunistákat már elintézték. Április elsején Hitler meghirdette a zsidó üzletek és
áruk bojkottját. Az izraelitákat országszerte bántalmazni kezdték. A hitleristák egyik csatakiáltása
már hosszú ideje a „Jude verrecke!” („Zsidó, dögölj meg!”) volt. Április elsején az SA-k és SS-ek
elözönlötték Berlin utcáit, s a tömeget a zsidók ellen izgatták. Ahol zsidókra akadtak, megverték
őket, a zsidó üzleteket feldúlták és kifosztották, tulajdonosaikat és az alkalmazottakat durván
bántalmazták és kirabolták. Megrohanták a kávéházakat és a vendéglőket, és elzavarták onnan a
zsidó vendégeket. A középkori pogromoknak ez a felélesztése világszerte a felháborodás
hullámát váltotta ki.
Ezek a brutalitások azonban nem is voltak olyan öncélú jelenségek, mint ahogy gondolni
lehetne. „Mindig számolni kell az emberek gyengeségével és bestialitásával” – állapította meg
Hitler. A legprimitívebb emberi ösztönök felkeltése, amelyet a hitlerizmus nagyipari tökélyre
emelt, először az antiszemitizmusban realizálódott, amely a rendszer elválaszthatatlan részévé
lett. De az április elsejei hadművelet mégis és mindenekelőtt spanyolfal volt: míg az emberek
érdeklődését lekötötték ezekkel a látványos eseményekkel, megjelent az első rendelet, majd 7-én
következett a kiegészítő második rendelet. Ezekkel megkezdődött a birodalom közigazgatásának
centralizálása. Poroszország kivételével feloszlatták valamennyi tartomány parlamentjét.
Helyükre a Hitler által kiszemelt, teljhatalommal felruházott reichsstatthalterek, birodalmi
helytartók kerültek. Ez a fontos rendelkezés megsemmisítette az ellenállás minden lehetőségét,
ami a tartományi parlamentekben, például Bajorországban még megnyilatkozhatott. A
helytartóknak joguk volt leváltani a tisztviselőket, ha azok nem feleltek meg az árjaság vagy a
politikai alkalmasság követelményeinek.
Ezen óvintézkedés után a pártnak egy Nemzeti Végrehajtó Bizottság szignójú rendelete
április 21-én feloszlatta a Német Általános Szakszervezeti Szövetség 28 federációját. Vagyonukat
lefoglalták; vezetőiket, valamint a Munkásbank ügynökségeinek igazgatóit letartóztatták. A többi
szakszervezet teljes passzivitást tanúsított.
Hitler elhatározta, hogy május elsejét , mint a „munka nemzeti ünnepét” ünnepelteti meg,
s e cél érdekéten a szabad szakszervezetek (helyesebben: azok maradványainak) vezetőivel,
szocialistákkal és katolikusokkal egyaránt, fölvette a szívélyes, de igen határozott „kapcsolatot”.
A hitleristák azt kérték tőlük, hogy vonultassák fel tömegeiket az új rendszer ezen első
ünnepségén, amelyet a párt szervez. A munkásszolidaritást, a dolgozók hazafias egységét és
testvériségét kellett ünnepelni. Társadalmi, nem pedig politikai eseménynek, egyszersmind a
kibékülés ünnepének is szánták. Megfizetik a normális munkanapot, és minden résztvevő úti- és
étkezési költségtérítésben részesül.
Hiszékenységből vagy gyávaságból? Ki tudná ezt ma megmondani? Elég az hozzá, hogy
a szakszervezetek ráálltak.
Május elsején egymillió munkás gyűlt össze a Tempelhofer Feld egykori gyakorlóterén.
Hitler szép beszéddel lepte meg őket; munkára buzdította a tömegeket és istenre hivatkozott.
Másnap délelőtt tíz órakor az SA-különítmények és a rendőrség elfoglalták a szakszervezeti
helyiségeket, a munkásotthonokat, az újságokat, a szövetkezeteket, a Munkásbankot és fiókjait.
A Gestapo, amelyet Poroszországban Göring egy április 26-án aláírt rendelete hívott
életre, ekkor lépett először színre új nevén Berlinben. A napok óta gondosan nyilvántartott és
megfigyelt szakszervezeti vezetőket lakásukon vagy búvóhelyükön tartóztatták le. Leipartot, a
reformista szakszervezetek vezetőjét, Grossmannt, Wisselt és másokat, összesen 58
szakszervezeti funkcionáriust vettek védőőrizetbe. A szakszervezetek irattárát és bankszámláit a
segélyezési és nyugdíjalapokkal együtt lefoglalták.
A Ley dr. vezetése alatt álló Német Munkavédelem Akcióbizottsága ugyanazon a napon
„kezébe vette” az egyesített szakszervezetek irányítását, amely ily módon teljességgel a párt
üzemi sejtjeinek fennhatósága alá került.
A közel 6 millió tagot számláló, 184 millió márka évi bevétellel rendelkező szervezeteket
tehát a legkisebb ellenállás nélkül meg tudták semmisíteni.
Május 4-én Ley bejelentette a Munkafront megalakítását, egyszersmind elrendelte a
munka kötelező jellegét. Ez a Munkafront lényegében azt a célt szolgálta, hogy óriási
propagandagépezetként horogkeresztes ideológiával hassa át a több milliós kényszertagságot. Az
eredmény a dolgozók életkörülményeinek nivellálódása lett. Amennyiben a nagy hitleri
gazdasági tervek megvalósítása csökkentette a munkanélküliek számát, úgy az a fizetések
átlagának rovására történt; ez még nagyobb hasznot biztosított a horogkereszthez csatlakozott
gyárosoknak.
A szakszervezetek eltávolítása után már könnyű volt végezni a politikai pártokkal.
Hugenberg, aki január 30-a óta Hitlerrel és Papennel együtt a hatalmat gyakorolta, és aki
Hitlernek a német nemzetiek értékes támogatását biztosította, megrettent a középpártok ellen
foganatosított rendszabályoktól. Az új rendeletek alkalmazása során irgalom nélkül kiszórták
pártjának vezető tagjait a közigazgatás különböző helyeiről. Ő azonban még mindig két fontos
minisztérium, a gazdasági és a földművelésügyi tárca birtokában volt. A nácik ekkor „spontán”
tömegtüntetéseket szerveztek Hugenberg ellen, hogy megszabaduljanak tőle. Június 28-án
kénytelen volt lemondani.
Ugyanazon a napon a Néppárt, Stresemann volt pártja, azt találta a legbölcsebb
megoldásnak, ha feloszlatja önmagát. Példáját július 4-én követte a katolikus Centrum Párt. Az
önfeloszlatások közepette a Bajor Néppárt volt az egyetlen, amely szembeszegült a
fenyegetésekkel. Ekkor sorra letartóztatták vezetőit, köztük Wrede herceget, aki mint lovassági
tiszt Hitler oldalán vett részt az 1923-as puccskísérletben, és vele együtt ült a landsbergi
börtönben. A párt végül is kénytelen volt engedni, és ugyancsak kimondta feloszlását.
Július 7-én rendeletileg eltávolították a szociáldemokrata képviselőket a Reichstagból és a
tartományok kormányszerveiből. A vezetők közül sokan külföldre menekültek. A többiek

börtönbe vagy koncentrációs táborba kerültek. A hitleristák bejelentették, hogy ezekben a
táborokban fogják „átnevelni” mindazokat, akik nem tudják felfogni a nemzetiszocializmus
szépségeit. Az első koncentrációs tábort március 25-én nyitották meg Stuttgart közelében; csak
ezerötszáz férőhelye volt, nemsokára mégis háromszor vagy négyszer annyi fogoly szorongott
benne. Ez a fajta létesítmény csakhamar a legfontosabb nemzeti intézmény szerepét töltötte be.
Ugyanazon a napon jelent meg még egy 19 törvényből álló „sorozat” is. Közülük az egyik
véglegesen lezárt mindenféle vitát:
„A Német Nemzetiszocialista Munkáspárt az egyetlen politikai párt Németországban. Aki
kísérletet tesz valamely más politikai pártszervezet fenntartására, vagy új politikai pártot próbál
létrehozni, 3 évig terjedhető kényszermunkával vagy 6 hónaptól 3 évig terjedhető
börtönbüntetéssel sújtható, a még súlyosabb büntetőrendelkezések hatályának fenntartásával.”
Kétségkívül sok becsületes német meglepődött az események ilyetén fordulatán. Kár,
hogy nem jegyezték meg jobban Hitler figyelmeztetését: „Ahol mi vagyunk, ott mások számára
nincs hely!” Tegnapi barátai és szövetségesei, a német nemzetiek, most már törhették rajta a
fejüket.
A horogkeresztesek ezentúl Németország korlátlan urai voltak. Mi sem állt többé annak
az útjában, hogy zavartalanul működjenek az „új intézmények”.
II. fejezet
GÖRING A RENDŐRSÉGRE ÉPÍT
1934 tavaszán 65 000 német hagyta el hazáját. A horogkeresztes diktatúra egy esztendeje
idézte elő ezt a vérveszteséget. Férfiak és nők ezrei, többségükben tudósok, művészek, írók,
tanárok vállalták a titkos határátlépés kockázatát, csakhogy külföldre juthassanak. A kényszer és
a félelem elől menekültek, egy alattomos terror elől, amelynek most már neve is volt: Gestapo.
Gestapo. E három szótag hallatán elsápadtak a legbátrabbak is, annyi titok és rettenet
tapadt hozzá. Ki volt az az ember, akinek munkája nyomán létrejött a borzalomnak ez az épülete,
miféle szörnyeteg kovácsolta ki a hitlerista gépezetnek ezt a tengelyét, amely nemsokára 25
millió embert gyilkolt meg, és amelynek működése nyomán Európa üszkös romhalmazzá
változott?
Akiről szó van, külsőleg nem látszik szörnyetegnek. Kövérségében is megnyerőbb, mint
legtöbb cinkostársa; kimondottan népszerű, maga is szívesen tetszeleg a kedélyes bácsi
szerepében. Ez az ember Hermann Göring.
Ha Göring életét az évek távlatából szemléljük, Malraux megállapítására kell gondolnunk.
„Az ember nem az, amit titkol, hanem az, amit tesz” – mondja a „Les Noyers de l'Altenburg”-ban
(Az altenburgi vízbefúltak). A „Condition humaine”-ben (Emberi sors) pedig: „Az ember a maga
cselekedeteinek summája, annak, amit tesz, amire képes.” Goebbels, Hess, Bormann, Himmler,
nem is beszélve Hitlerről, csakhamar nyugtalanságot keltett. Göring megnyugtatóan hatott. Bár
Otto Strasser véleménye eltér ettől: „Göring lelke mélyén gyilkos, megvan benne a terror iránti
érzék...” Az elhízott marsall, akinek kövérségénél csak a gőgje volt nagyobb, nem kétséges, hogy
pályafutása csúcsán bizonyos dekadens művészi rafinériával érvényesítette ezt az érzékét.
Nem mindennapi körülmények fejlesztették ki nála ezt a különös érzéket. Az 1930.
szeptember 14-én megválasztott új Reichstag október 13-án tartotta első ülését. A
Nemzetiszocialista Párt ekkor a második helyet foglalta el, közvetlenül a szociáldemokraták
mögött, akiknek 143 mandátumuk volt. A 107 új horogkeresztes képviselő egyenruhában, barna
ingben, menetoszlopban, egyszerre lépve vonult be a terembe. E különös manőver parancsnoka,
aki az oszlop élén masírozott, a párt egyik legrégibb tagja, Hermann Göring volt. Két éve került
be a Reichstagba, 1928. május 20-án, amikor a párt üggyel-bajjal csak tizenkét képviselői
mandátumhoz jutott. Ebben az időben csak kevesen emlékeztek arra, hogy az új képviselő egyik
hőse volt annak a nagy háborúnak, amely köré ekkor még nem fonódott a legendák glóriája. Volt
benne valami meglepő, hogy éppen ebbe a lármás és rossz hírű, újdonsült Nemzetiszocialista
Pártba lépett be : Születésénél, múltjánál fogva sokkal inkább valamelyik monarchista színezetű
konzervatív pártban vagy abban a Centrum Pártban lett volna a helye, ahol a nagypolgárság tagjai
és az előkelőségek csoportosultak.
Hermann Göring a bajorországi Rosenheimben született 1893. január 12-én. Francia ősei
is voltak anyai nagyanyja, Caroline de Nérée révén, aki Hollandiában megtelepedett hugenotta
családból származott. Édesapja, dr. Heinrich Göring, igazi régi vágású német főtisztviselő,
Bismarck személyes barátja volt; 1885-ben Német Délnyugat-Afrika első főbiztosa lett. A bonni
és heidelbergi egyetemen tanult, majd a porosz hadseregben tisztként szolgált; a porosz
módszeresség és rend megtestesítője volt akkor is, midőn vezető tisztviselővé lett.
Göring dr. első házasságából öt gyermek született; első feleségének halála után tiroli lányt
vett el. Második feleségét magával vitte következő gyarmati állomáshelyére, Haitiba is, majd
hazaküldte Bajorországba, hogy itt hozza világra a kis Hermannt.
Hermann gyermekkorát verekedések láncolata töltötte ki. Túlságosan harcias és erőszakos
természete miatt minden iskolából kicsapták. Ezen hajlamaira való tekintettel édesapja a
karlsruhei kadétiskolába küldte, majd onnan átkerült a berlini katonaiskolába.
Itt jó minősítéssel végzett, és 1912 márciusában megkezdte katonai pályafutását a
mühlhauseni Vilmos főherceg gyalogezrednél, alhadnagyi rangban. Tizenkilenc éves volt. A
heves vérű fiatalembernek nem nagyon volt ínyére a kaszárnyaélet, és boldog volt, amikor
megkezdődött a háború. 1914 októberében kieszközölte áthelyezését a repülőkhöz. Itt azután
megindult a dicsőség útján. Előbb megfigyelő volt; 1915 júniusában lett pilóta. Légi felderítést
végzett, majd a bombázóknál szolgált; végül 1915 őszén vadászrepülői beosztást kapott.
Göring hadnagy akkor érezte magát elemében, akkor élhette ki szabadon harcias
hajlamait, midőn egyedül, kis vadászgépével a levegőben volt. Lelőtte az angolok egyik legelső
Handley Page-típusú bombavető gépét, de alulmaradt az angol vadászokkal vívott harcában.
Megsebesült a csípőjén és a bal lábán, de amint felépült, újból szolgálatba állt, és az egyik
legkiválóbb német vadászpilóta lett belőle. 1917 májusában átvette a 27. vadászraj
parancsnokságát. 1918 elején már 21 légi győzelemmel büszkélkedhetett, májusban pedig a
császár a legnagyobb német kitüntetéssel, a Pour le Mérite-renddel jutalmazta. Ebben az időben
helyezték át Göringet a híres 1. számú vadászrajhoz, amelyet első parancsnokának nevéről
inkább Richthofen-vadászrajként ismertek.
1918. április 21-én Freiherr von Richthofen báró kapitányt, akinek már nyolcvannál több
győzelme volt, légiharcban lelőtték. Utóda, Reinhard hadnagy, július 3-án esett el. Ekkor Göring
vette át az alakulat parancsnokságát. Ez július 14-én történt, amikor a német haderő már
megkezdte a marne-i visszavonulást.
Az 1. számú vadászraj a hősiesség csodáit produkálta, de nem vonhatta ki magát az
általános német vereség következményei alól. Keserves időszak volt ez Göring életében.
Novemberben hátra kellett vinnie Németországba embereit és felszerelését, Megrendült lélekkel
jegyezte be a fegyverszünetet az egység eseménynaplójába. Az 1. számú vadászraj megalakulása
óta 644 légi győzelmet aratott: 62 repülő lelte halálát a raj szolgálatában.
Göring századosi rangban szerelt le. Egyenruháját a vaskereszt első osztálya, a zühringeni
oroszlán a kardokkal, a Károly Frigyes‑ érdemrend, a Hohenzollern-érdemrend harmadik
osztálya a kardokkal és a Pour le Mérite-rend díszítette. Életének ezt a szakaszát és bajtársait a
Richthofen-vadászrajban nem felejtette el soha. 1934-ben a Gestapo letartóztatott Hamburgban

egy Luther nevű zsidót. Ez az ember annak idején szintén a Richthofen-vadászrajban szolgált.
Göring, amint tudomást szerzett az ügyről, azonnal energikusan közbelépett, kiszabadította és
védelme alá vette egykori bajtársát.
Az 1919 végén leszerelt Göring kapitánynak valamilyen foglalkozás után kellett néznie.
Beléphetett volna a Reichswehr kötelékébe, de ellensége volt a köztársaságnak, nem akarta
szolgálni. Hogy megkeresse a kenyerét, repülőmutatványokat végzett előbb Dániában, majd
Svédországban. Vasárnaponként légi keresztelőben részesítette azokat, akik fölmerészkedtek az ő
kis Fokkerjére, hogy megismerkedjenek az első repülés örömeivel. Így szerzett magának némi
pénzt és... feleséget, akit egyszerűen megszöktetett férje és fia mellől. Németországba vitte az
asszonyt és Münchenben megesküdött vele.
Bajorországba visszatérve a munka nélküli hős keservesen tengette az életét. Beiratkozott
a müncheni egyetemre, el-eljárt a politikai és történelmi előadásokra, de inkább csak azért, hogy
valami nevet adjon semmittevésének. Csinos nyaralóban lakott München mellett, és abból a
támogatásból élt, amelyet a felesége, Karin Fock kapott a családjától.
1922 őszén a szövetségesek azzal a követeléssel fordultak a német kormányhoz, hogy
szolgáltasson ki háborús bűnösöket. Göring felháborodása már csak azért is mélységes volt,
minthogy az ő neve is ott szerepelt a franciák által összeállított jegyzéken.
Egy novemberi vasárnap tiltakozó gyűlést rendeztek Münchenben a Königsplatzon.
Göring is ott volt. Miközben az antant követelése ellen tiltakozó szónokokat hallgatta, észrevett
maga mellett a tömegben egy sovány férfit, akinek éles metszésű arcát apró barna bajusz
ékesítette. Nem volt ismeretlen számára ez a férfiú, akiről már Bajorország-szerte beszéltek, és
akinek látta már az arcképét. Adolf Hitler volt. Hívei vették körül, és sürgették, hogy szólaljon
fel. De ő nem volt hajlandó „megtörni ennek a polgárian nacionalista tüntetésnek az egységét”.
Ezt olyan fagyos megvetéssel jelentette ki, hogy fölkeltette vele Göring érdeklődését. Ő is
gondolt már arra, hogy az ilyen plátói tiltakozások nem sokat érnek, és hogy csak valami sokkal
határozottabb akcióval lehetne célt érni. A kővetkező héten Göring elment a Nemzetiszocialista
Párt egyik gyűlésére. Hitler az akkor szokásos kérdésekről beszélt. A „versailles-i diktátum”
elleni harc volt a vezérmotívuma. A versailles-i béke volt az, amely Göringből, a ragyogó
katonatisztből a felesége nyakán élősködő kétes egzisztenciát faragott. A beszéd meggyőzte; a
gyűlés befejeztével jelentkezett Hitlernél, és felajánlotta szolgálatait.
Az akkor még gyenge, de nagy jövő előtt álló párt számára Göring valóságos
főnyeremény volt. Jól ki lehetett aknázni a háborús hős dicsőségéből adódó vonzóerőt, az erőszak
iránti vonzalma pedig, amely megnyilatkozásaiból is kiérződött, megegyezett a párt vonalával.
Egy hét múlva beiratkozott a pártba és szentül eltökélte, hogy „testestül-lelkestül” annak az
embernek szenteli magát, akit mindössze tízegynéhány napja ismert. A párt rohamosztagának, a
sturmabteilungnak (SA), nem volt vezetője. Szervező, fegyelmező, koordináló munkára volt
szükség, hogy „olyan abszolút megbízható szervezetté váljanak, amely feltétlenül végrehajtja
Hitler és az én parancsaimat” – mondta később Göring. Az 1923-as év elején Hermann Göring, a
munka nélküli háborús hős, átvette a horogkeresztes fegyveres erők parancsnokságát.
Ebből a létszámára máris jelentékeny, de még szervezetlen erőből Göring néhány hónap
alatt hadsereget kovácsolt a tisztikar, különösképpen pedig Röhm segítségével, akit annak idején
a 7. hadosztály parancsnokságával, valamint a titkos katonai szervezetek ellenőrzésével és
irányításával bíztak meg. Röhm intézte a nacionalista pártok „lélektani” irányítását is;
jelszavakat, „eszméket” hozott forgalomba. Érdeklődött ugyan Hitler és pártja iránt, de
mélyreható ellentét is volt közöttük: a politikus Hitler számára a párt mint politikai szervezet volt
a legfontosabb; Röhm szemében, éppen ellenkezőleg, az elsőbbség a katonaságot illette, a
katonaságot kellett átalakítani, politikussá tenni.

Röhm, miközben titokban felszerelte az SA-t a Reichswehr rejtett fegyverraktáraiból,
abban reménykedett, hogy egy szép napon majd ő fogja átvenni e szervezet tényleges vezetését.
Csakhamar vetélytársának érezte Göringet, akinek felbukkanása nem töltötte el különösebben
örömmel, és aki a maga részéről Röhmben szintén veszedelmes ellenfelet kezdett látni.
Mindazonáltal az ő hátsó gondolatokkal terhes együttműködésük eredménye volt, hogy a
Nemzetiszocialista Pártnak 1923 november elejére igazi, csukaszürkébe öltözött, katonásan
tisztelgő fegyveres alakulata volt, amelynek kádereit Göringnek a „Völkischer Beobachter”-ben
közzétett felhívására olyan volt tisztekből állították össze, akikért Röhm kezeskedett. A barna ing
és a hitlerista köszöntés majd csak a későbbi idők szülötte lesz.
Hitler és barátai ezek után teljes bizalommal robbantották ki az 1923. november 9-i
puccskísérletet.
Csak október 23-án kezdték nagy sietve kidolgozni annak a fegyveres akciónak az
alapjait, amelynek eredménye lett volna a Hitler-Ludendorff diktatúra. Tudjuk, hogy a nem
kellően előkészített puccs néhány óra leforgása alatt összeomlott. A „München” elnevezésű
SA-ezred az Isar-folyó jobb partján foglalt állást, a rendőrség pedig elfoglalta a bal partot. Göring
túszokat szedetett, hogy kihasználja ezt a várakozást. Az ügy azzal a lövöldözéssel fejeződött be,
amely a szűk Feldherrnhalle átjáróban zajlott le. Göring két haslövéssel került ki a harcból. A
zsidó Ballin család rejtegette őt arra a néhány órára, amíg megbízható barátai át nem csempészték
az osztrák határon, hogy aztán odaát, Innsbruckban ápolják. Húsz évvel később a Ballin család
ennek a körülménynek köszönheti életben maradását.
Ez a sebesülés és a nyomában járó tétlenség súlyos változást idézett elő Göring
jellemében. Németországban elfogató parancsot adtak ki ellene; nem térhetett haza, kénytelen
volt 4 évet Ausztriában, Olaszországban, majd Svédországban tölteni. Későn kezelésbe vett sebei
mély nyomot hagytak szervezetében. Két évig állandóan morfiummal élt. Ennek hatásaként
veszedelmes elmezavar tünetei mutatkoztak nála. Zárt intézetben kellett kezeltetni, előbb a
längbrói, majd a konradsbergi, végül ismét a längbrói elmegyógyintézetben, amelyet félig
gyógyultan, bejáró betegként hagyhatott csak el. Karl A. Lundberg, törvényszéki orvos szerint,
aki Längbróban megvizsgálta, Göring hisztérikus temperamentumú ember volt, valami kettősség
jellemezte egyéniségét: hol szentimentális sírógörcsök, hol pedig olyan dührohamok vettek rajta
erőt, hogy ilyenkor képes volt a legsúlyosabb túlkapásokra ragadtatni magát.
Hozzátartozóit semmi sem lepte már meg, családja már hosszú ideje igen rossz véleményt
táplált róla. Unokafivére, Herbert Göring mondta, hogy a család nézete szerint jellemének három
fő vonása a hiúság, a felelősségtől való félelem és olyan fokú gátlástalanság volt, hogy „képes lett
volna hullákon átgázolni”.
A hosszan tartó munkátlanság, a klinikai és kórházi tartózkodások mélységesen
átformálták Göringet. Mindig is hajlamos volt a hízásra, most viszont mértéktelenül elhájasodott.
Harminckét éves korára hatalmas pocakot eresztett, és fölös zsírrétegeitől soha többé nem
szabadult már meg. Nemzetiszocialista barátaitól távol lévén, kikerült ennek a brutális
környezetnek a közvetlen hatása alól. A direkt akció nem volt már ínyére. A szerencsétlen
müncheni kísérlet, amelyen hónapokig olyan sokat töprengett, megmutatta neki, hogy másfelé
kell a megoldást keresni.
Ez az egykori hübelebalázs alaposan átalakult, a tegnapi fenevad új alakot öltött. Göring
ettől kezdve sokkal veszélyesebb fegyverekkel szállt harcba. Ez a fejlődés véglegesen el is
távolította őt Röhmtől, akit eddig is csak egyszerű zsoldos katonának tekintett. Midőn végre
1927-ben hazatérhetett Németországba, akárcsak Hitler, ő is szentül meg volt győződve arról,
hogy a hatalmat csak „politikai” eszközökkel lehet meghódítani. A „politikai” szót természetesen
a legalantasabb értelemben véve.

Az 1927 őszi amnesztia után Göring visszatért Münchenbe, ahol a régi barátok köre várta:
a már régen kiszabadult Hitler, továbbá Goebbels, Streicher, Rosenberg. Volt közöttük egy új
figura is, Himmler; Hitler arra gondolt; hogy vele szervezteti át a testőrségét, az SS-t. Röhm
Bolíviában oktatta az új hadsereget. Göring megkísérelhette volna, hogy kezébe vegye az SA-t,
de homályosan megérezte, hogy fontosabb dolga is lesz ennél. Az 1928-as választáson
képviselőnek jelölték. A hitleristák csak 12 mandátumot szereztek, de Göringet megválasztották.
A Reichstag üléseinek ünnepélyessége nyomban elnyerte a tetszését, a havi 600 márkás
képviselői fizetés pedig anyagi helyzetére volt igen jótékony hatással. Polgári származása és
egykori rangja jóvoltából bejáratos lett a jobb berlini körökbe, különösen a gyárosokéba. Úgy
kezelték itt, mint „Hitler követét”, azt a férfiút, akiből később „a führer leghűségesebb lovagja”
lesz. A szalonok légköre még inkább eltávolította őt az olyan faragatlan katonáktól, mint Röhm
és az SA-k. Ebben az időszakban alakult ki a műalkotások iránti érdeklődése és mecénási
hajlama.
A párt kebelén belül titokban két csoport vetélkedett egymással: az SA és a PO (Politikai
Szervezet), amelyet Gregor Strasser irányított. Göring a lehető legrosszabb viszonyban volt vele.
Ezen buktatók között lavírozva híven követte főnökét, Hitlert, aki viszont alvezérei vetélkedését
igen ügyesen arra használta ki, hogy minél jobban kézben tarthassa őket.
Az 1930-as szeptemberi választások után Göring 107 horogkeresztes képviselő élén
bevonult a Reichstagba. Közöttük volt Gregor Strasser is. Göring volt az egyetlen, aki előre látta
ezt a diadalt: hogy alig két és fél év leforgása alatt 12 helyett 107 képviselői mandátumot
szereznek. 1931 októberében elhunyt már évek óta betegeskedő felesége, Karin. Göring még
inkább a politikai életbe vetette magát, s életét annak az embernek szentelte, akit valósággal
istenített. 1932 elején az elnökválasztás kérdésével kezdtek foglalkozni, minthogy az agg
Hindenburg megbízatása áprilisban lejárt. Komolyan készültek arra, hogy Hitlert jelöljék, ennek
azonban volt egy bökkenője: Hitler nem volt német állampolgár. Göringnek ekkor zseniális ötlete
támadt. A braunschweigi kormányban levő nemzetiszocialista barátaihoz fordult, Küchenthal
miniszterelnökhöz és Klages belügyminiszterhez, akik kinevezték Hitlert gazdasági tanácsosnak
Braunschweig berlini követségére. A kinevezés automatikusan meghozta neki a német
állampolgárságot. Trükk volt az egész: Hitlert február 24-én nevezték ki. Huszonhatodikán letette
az esküt – illetményéről lemondott –, március 4-én pedig beadta lemondását. Egy hét leforgása
alatt német állampolgár lett belőle!
Hitler vereséget szenvedett az áprilisi választáson, és az agg marsall újabb hét esztendőre
ismét elnök lett. A rákövetkező július 31-i választáson azonban, amint tudjuk, a horogkeresztesek
valósággal elementáris erejű győzelmet arattak. A Nemzetiszocialista Párt 230 képviselővel
vonult be a parlamentbe, s így Németország legnagyobb pártja lett. Göring számára is beérett
fáradozásainak gyümölcse: mint a Reichstag megválasztott elnöke, beköltözött az elnöki
palotába, a Reichstag épületével szemben.
A Reichstagot csakhamar feloszlatták, és a választóknak ismét az urnák elé kellett
járulniuk, ami nem jelentett valami nagy újságot, hiszen 1925-től 1932-ig több mint 30 választás
volt Németországban.
Bár a horogkeresztesek visszaestek a novemberi választáson (230 helyett 196 mandátum),
Göring megtartotta elnöki pozícióját. Ebbeli funkciója megnyitotta előtte az agg marsall ajtaját,
aki a kormányválságok idején kénytelen volt vele tárgyalni. A kormányválságok pedig szinte
szakadatlanul tartottak. Hindenburg emlékezett rá, mint egykori tisztre, akit annak idején az a
kitüntetés ért, hogy bemutatták neki.
Házelnöki pozíciójában Göring kétszer is befolyást gyakorolhatott az események
menetére. Először 1932. szeptember 12-én, midőn megszavaztatta a bizalmatlansági indítványt,

amely lemondásra kényszerítette a Papen-kormányt, mielőtt az felhasználhatta volna a már kész
házfeloszlatási rendeletet. (Göring úgy tett az elnöki székben, mintha nem látná, hogy Papen ott
lobogtatja előtte az okmányt.) Másodszor 1933. január 22-én, midőn Oskar von Hindenburgot, az
elnök-marsall fiát rávette: győzze meg atyját arról, hogy egyedül Hitler képes új kormányt
alakítani, minthogy a Schleicher-kormány órái már meg vannak számlálva.
Göring tehát döntő jelentőségű szolgálatokat tett Hitlernek. Személyes tettei jelentős
szerepet játszottak a hatalom meghódításában, amelynek ő már ekkor, 1933 márciusában, fontos
részét tartotta kezében.
Ez volt az az ember, akinek olyan kiemelkedő szerep jutott a német szabadság
eltiprásában és a Gestapo megalapításában.
Midőn az agg marsall rászánta magát, hogy arra bízza a kancellárságot, akit nem sokkal
előbb még csak „osztrák káplárként” emlegetett, négy formális kikötést szabott. Mindenekelőtt
Papen legyen az alkancellár. Másodszor: Neurath legyen a külügyminiszter. Harmadszor: Papen
foglalja el a porosz miniszterelnöki széket is, amelyet hagyomány szerint maga a birodalmi
kancellár szokott elfoglalni, lévén az a kancellári után a birodalom legfontosabb pozíciója. Végül
még azt követelte, hogy a hadügyminiszter Blomberg legyen, aki éppen akkor nem volt
Berlinben, mert a genfi konferencián képviselte Németországot.
Az „öregúr” azt hitte, hogy ezekkel a feltételekkel gyámság alá helyezheti a
horogkereszteseket és az ellenőrzést Papen kezébe teheti le. Hitlerék elfogadták a feltételeket,
azzal a szilárd elhatározással, hogy az így támasztott nehézségeket előbb-utóbb megkerülik, még
azon az áron is, hogy megszegik vállalt kőtelezettségeiket. Göring ebben is kiemelkedő szerepet
fog majd játszani.
1933. január 30-án este Göring rádióbeszédet mondott. Hitler néhány órája volt még csak
kancellár. A német néphez szólva Göring kijelentette, hogy az elmúlt évek szégyenletes
történetének egyszer s mindenkorra véget vetettek. „Új fejezet nyílik a mai nappal – mondotta –,
és ebben az új fejezetben a szabadság és a becsület lesz az új állam alapja.” Szabadság! Becsület!
Nem kellett soká várniuk a németeknek, hogy egyre nagyobb számban töprenghessenek a szavak
értékén a koncentrációs táborokban vagy a Gestapo börtöneiben!
Az új kormányban Göringnek meg kellett küzdenie a Papen-féle ellensúllyal. Göring
államminiszter, a Reichstag elnöke, porosz belügyminiszter és repülésügyi kormánybiztos volt.
Ha Papennak, minden valószínűség szerint, nem is volt szándékában, hogy beleavatkozzék a
repülésügybe, mint Poroszország miniszterelnöke ellenőrizhette Göringnek a rendőrségi
kérdésekben folytatott tevékenységét. Poroszország volt ugyanis a legfontosabb német tartomány,
és Berlin Göring joghatósága alá tartozott.
Éppen ezért Göring egyik legelső intézkedése az volt, hogy a rendőrséget kivonta a
porosz miniszterelnök hatásköre alól és a saját rendelkezése alá helyezte. Fricknek mint
birodalmi belügyminiszternek mindazonáltal felügyeleti joga volt a porosz belügyminiszter
tevékenysége felett. Utasítást nem adhatott, de föltehetett kellemetlen kérdéseket. Göring meg is
tiltotta minisztériuma beosztottjainak, hogy a birodalmi belügyminiszter kérdéseire bármiféle
választ adjanak.
Göring már több éve különös érdeklődést tanúsított a rendőrségi kérdések iránt. Amint
alkalma nyílott rá, hogy képviselői minőségében kapcsolatokat építsen ki a hivatalos körökkel,
döbbenten tapasztalta, milyen óriási hatalommá lehet az olyan politikai rendőrség, amelyet
gátlástalan egyének irányítanak. A Gestapo eszméje lépésről lépésre alakult ki benne. Alkalma
volt megismerkedni egy berlini rendőrtiszttel, Rudolf Diehlsszel. A porosz rendőrségnek, a
többihez hasonlóan, volt egy politikai osztálya, az I/A. osztály, amelynek Diehls volt a vezetője.
Ez a Diehls a hamburgi egyetem számtalan „ősdiákja” közé tartozott, akik sokkal kitartóbban
látogatták a söröző helyiségeket, mint az előadásokat. Zajongó tagja volt valamelyik lármás,
középkori eszmeiségre hajló diákegyesületnek, szoknyák után futott, és a tréfacsináló vidám
lump hírében sütkérezett. Mikor rendőrtiszt lett belőle – mert már maga is sokallotta a
hangoskodó diákéletet –, olyan adottságokról tett tanúbizonyságot, amelyek eddig titokban
szunnyadtak benne: rendkívül éles megfigyelőképességről és igen nagy kitartásról.
Az I/A. osztály szolgálatában érvényre juttathatta kiváló képességeit. Nem kívánhattak
tőle olyan munkát, akár kétest vagy szabályellenest, amelyet ne igyekezett volna legjobb tudása
szerint elvégezni, feltéve, hogy az elősegítette előmenetelét. Igen ügyesen megnyerte például
azoknak a kétes berlini köröknek a bizalmát, amelyek teljes nyíltsággal hódoltak a különböző
beteges hajlamoknak. Ennek segítségével össze tudta vásárolni Röhm bizonyos leveleit,
amelyekben az SA vezérkari főnöke a legcsekélyebb tartózkodás nélkül nyilatkozott
homoszexuális vonzalmairól. Ezek a levelek a porosz kormány egyik tagjának kezébe kerültek,
aki nyilvánosságra hozta őket, abban a reményben, hogy halálos csapást mér velük az SA-ra.
A hatalomért vívott harc évei folyamán több mint 40 000 pert indítottak a náci párt ellen.
A párt tagjait 1932 végéig összesen 54 000 év börtön- és 1 500 000 márka pénzbüntetésre ítélték.
Az I/A. osztály jelentős szerepet játszott ezekben a perekben. 1932. április 13-án a rendőrség
egész Németország területén akcióba lépett az SA és az SS ellen, minthogy végre egy kivételes
törvény elrendelte betiltásukat. Házkutatást tartottak mindenütt: az SA iskoláiban, a
kaszárnyákban, a vezérkaroknál. A két horogkeresztes harci alakulat betiltása érvényben maradt
egészen addig, míg a Papen-kormány vissza nem vonta a betiltó végzést.
Diehls, aki ugyanúgy kompromittálta magát, mint kollégái, sőt talán még jobban is,
hiszen különös buzgalommal tevékenykedett, egy előnnyel rendelkezett velük szemben: elsőnek
értette meg, hogy fordult a helyzet, és a horogkeresztesek rövidesen Németország urai lesznek.
Augusztusban Göring lett a Reichstag elnöke, és Diehls világosan látta, hogy nem
tévedett. Tapintatosan megkörnyékezte az új elnököt, s titkos dossziékat adott át neki,
amelyekben az ellenfél becsületének befeketítésére alkalmas anyag feküdt. Kitűnően ismerte a
szakmáját, és így világossá tudta tenni Göring előtt, milyen nagy hatalommá válhat, mi mindent
meg nem tudhat és hová be nem hatolhat az olyan politikai rendőrség, amelyről ő álmodozott,
vagyis amelynek korlátlan hatalma van. Göring nagyra értékelte Diehls szolgálatait, főként azt,
hogy rendelkezésére bocsátotta a politikai ellenfelei ellen felhasználható súlyos dossziékat,
amelyekkel megszilárdíthatta helyzetét a párton belül. Nagyra értékelte az ilyen tapintatot igénylő
titkos módszereket. Csakis ilyen rejtett eszközökkel lehetett semlegesíteni a hangoskodóknak azt
a hadseregét, amelyet Röhm előbb vagy utóbb biztosan megkísérel nem a führer és a párt, hanem
a saját javára felhasználni.
Diehlsnek, úgy látszik, voltak még egyéb módszerei is, amelyekkel nélkülözhetetlenné
tudta tenni magát. Göring, akár a Reichstagban vagy elnöki palotájában pöffeszkedett, akár
tömeggyűléseken ünnepeltette magát, szerette adni a nagyurat. Csakhogy sajnálatos módon igen
vékonypénzű nagyúr volt. Diehlsnek pedig, aki mindenütt ott volt, kitűnő kapcsolatai voltak a
tőzsdén is. Az ő információinak birtokában Göring fölöttébb sikeresen tudott spekulálni, és így
már inkább rangjához illő életmódot folytathatott. Diehls tehát Göring bizalmi embere lett, és
helyzetét olyan kétes szolgálatokkal fizette meg, amelyek az embereket egymáshoz kötik és
cinkosokká teszik.
Midőn a horogkeresztesek átvették a hatalmat, már minden elő volt készítve azoknak a
rendőrségi intézkedéseknek a megtételére, amelyekkel hatalmukat megszilárdíthatták. Diehls már
jó előre összeállította az eltávolítandó köztársasági érzelmű rendőrtisztek jegyzékét. Február
8-án, azaz a hitleri uralom harmadik napján, már megkezdődött a tisztogatás. A régi káderek
köréből csók azok maradtak meg, akiket ártalmatlanoknak tartottak; a hiányokat aztán a párt, az
SA és az SS tagjai közül kiválasztott vérbeli horogkeresztesekkel töltötték fel. Az új szervezet
élére Göring Diehlst állította kormányfőtanácsosi minőségben.
Egyéniségének kétes oldalain, mostanáig megőrzött kicsapongó életmódján az elnök
korántsem ütközött meg. Erről a korszakról egyébként Schacht dr. is úgy nyilatkozott később,
hogy a „részegesség egyik alapvető eleme volt a náci ideológiának”.
Diehls természetesen tudott arról a vetélkedésről, amely főnöke, Göring és Röhm között
dúlt. Ő maga azonban baráti viszonyban volt az SA vezetőivel, mindenekelőtt Röhmmel, de
Ernsttel, a berlin-brandenburgi csoportfőnökkel, Helldorf gróffal, az SA berlini vezetőjével, a
későbbi berlini rendőrfőnökkel, és Viktor Lutzéval is, akiből idővel az SA vezérkari főnöke lett.
Szokása szerint két vasat tartogatott a tűzben, miközben összeköttetései révén igyekezett
értesüléseket összeszedni, amelyeknek később majd hasznukat veszi.
Alighogy néhány óra alatt végeztek a rendőrségi tisztogatással, a megtorlás máris lesújtott
a politikai ellenfelekre. Ezt a feladatot az SA, az SS és a rendőrség szoros együttműködésben
oldotta meg. Előbb a Kommunista, majd a Szociáldemokrata Pártot fejezték le. Az SA egy
„magán” koncentrációs tábort állított fel, a Berlin melletti Oranienburgban. Százával szállították
ide a minden alap nélkül letartóztatott foglyokat. Ebert, a volt köztársasági elnök fia, a porosz
szociáldemokraták vezetője, Ernst Heilmann és még sokan mások voltak itt elzárva. Göring erről
éppen úgy tudott, mint az SA által felállított többi negyven tábor létezéséről.
A Gestapo magában Berlinben is létrehozta a maga külön börtönét. Ez teljesen kívül esett
az igazságügy-minisztérium ellenőrzésén, amely akkor a nem náci Gürtner dr. kezében volt. A
hatalmas börtönépület a Papestrassén állt; hivatalosan Columbiahaus volt a neve, de a hitleristák
maguk közt röhögve „Galambháznak” hívták. Csakhamar rémes történetek keltek szárnyra róla.
Február 22-én Göring aláírt egy rendeletet, amely segédrendőrökké avatta az SA és az
Acélsisak tagjait. Ezzel újabb erőket vont be a „széles körű rendőri hadműveletekbe”, ráadásul
pedig ügyes sakklépést tett Röhmmel szemben is, minthogy az SA-k a rendőrség kötelékeibe
lépve automatikusan Göring fennhatósága alá kerültek. Az már aztán teljes mértékben hidegen
hagyta Göringet, hogy az ily módon félhivatalossá előlépett SA kegyetlensége
megkétszereződött.
Alárendeltjeit éppen arra szólította fel, hogy legyenek minél könyörtelenebbek. 17-én
parancsba adta a porosz rendőröknek, hogy „szükség esetén ne habozzanak lőni. Minden
rendőrségi alkalmazott legyen tisztában azzal, hogy a tétlenség sokkal súlyosabb hiba, mint a
parancs végrehajtása során elkövetett tévedés.”
Február 10-én és 17-én kiadott utasításában ez áll: „Minden töltény, amely rendőrségi
lőfegyver csövét elhagyja, az én töltényem. Ha azt mondják rá, hogy gyilkosság, úgy én vagyok a
gyilkos; én rendeltem el, és kiállok a végrehajtója mellett. Nem félek vállalni érte a felelősséget.”
Március 3-án egy nyilvános gyűlésen ezeket a szavakat intézte a haza, vagyis a párt
ellenségeihez:
„Nem igazságot szolgáltatok; más célom nincs, csak szétzúzni és megsemmisíteni... Azt
az élethalálharcot, amelyben belétek fojtom a levegőt, velük, a barnaingesekkel vívom meg.”
Ilyenfajta bátorítások után nem meglepő, hogy Scheppmann, a dortmundi rendőrfőnök a
következő parancsot adta embereinek: lőjenek rá azokra, akik ellenséges röpcédulákat
osztogatnak; az sem meglepő, hogy nap mint nap holttestekre akadtak, amelyeken borzalmas
kínzások nyomait lehetett megállapítani. A német újságok február végén azt írták: 6 hét alatt
legalább 28 000 embert csuktak börtönbe vagy táborokba. Ez a szám egyébként alatta maradt a
valóságnak, hiszen a legtöbb letartóztatást titokban hajtották végre.
A Reichstag felgyújtása és az ugyanazon éjjel aláírt kivételes törvény révén a náciknak
sikerült betetőzniük az addigi rendszabályokat és bebörtönözniük az ellenzék valamennyi vezető

emberét.
Március 5-én a horogkeresztesek véglegesen a hatalom birtokába jutottak. A porosz
belügyminiszterré lett Göring befejezte alkotását, és arra készült, hogy ország-világ előtt
bemutassa büszkeségét, a politikai rendőrséget. A kulisszák mögött azonban valaki már eltökélte,
hogy kiveszi a kezéből.
III. fejezet
MEGSZÜLETIK A GESTAPO,
ÉS SZINRE LÉP A REICHSTAG FELGYÚJTÁSA ÜGYÉBEN
1933. március 23-án Göring megnyitotta az új Reichstag első ülését. Ezen az ülésen
amnesztiát iktattak törvénybe a „hazafias felbuzdulásban elkövetett” bűncselekményekre és
vétségekre, vagyis a hitleristák által elkövetett gaztettekre vonatkozóan. Az amnesztiát a június
23-i törvény egészítette ki, amely törölte a nemzetiszocialistákra a hatalomért vívott harc éveiben
kiszabott büntetéseket. A törvény elrendelte az elítéltek azonnali szabadon bocsátását,
büntetésüknek a bűnügyi nyilvántartásból való törlését és a pénzbüntetések visszafizetését. A párt
megfizette, amivel tartozott, és fedezte az embereit. Egyszersmind biztosíték volt ez a jövőre
nézve is; Göring azonban azt akarta, hogy ezentúl szigorúan a törvényesség keretein belül
történjék minden, vagyis most már csak parancsra volt szabad gyilkolni.
Annak érdekében, hogy „felülvizsgálhassák” a többé-kevésbé bűncselekmény jellegű
ügyeket, el kellett távolítani azokat a felelős minisztereket, akik nem voltak horogkeresztesek. A
hitlerista állam átszervezésének első két alapvető törvénye április elsején és 7-én jelent meg. A
rendelkezések szerint Poroszország kivételével feloszlatták a tartományi parlamenteket. Helyükre
a reichsstatthalterek, a kancellár közvetlen megbízottai kerültek, akiknek arra kellett
felügyelniük, hogy helyesen hajtják-e végre az egyes tartományokban a birodalmi törvényeket és
a führer irányelveit. Ily módon egyetlen tollvonással megvalósították a központosítást. A
Reichsrat (a tartományok tanácsa) ezzel teljesen elveszítette jelentőségét, és csakhamar feloszlott.
1934 elejére pedig megszűnt mindaz, ami a tartományi önállóságból még megmaradt. Magától
értetődik, hogy a helytartókat a hétpróbás nácik közül válogatták ki. Az osztozkodásban a párt
politikai szervezetében működőknek jutott az oroszlánrész, akik elkeseredett harcot vívtak
veszedelmes ellenfeleikkel, az SS magas rangú vezetőivel.
Poroszországban kemény küzdelem folyt: ki kellett ütni Papent a nyeregből. Hitler
önmagát nevezte ki helytartóvá, s minthogy a rendelet erre lehetőséget adott, hatalmát átruházta
Göringre. Papen birodalmi kormánybiztos ezentúl már semmiféle szerepet sem játszhatott.
Göring be akarta fejezni nagy munkáját a rendőrséggel kapcsolatban, ezért nem oszlathatták fel a
porosz kormányt, különben Göring rendőrsége Frick belügyminiszter hatáskörébe került volna.
Az előkészítő munkálatok befejeztével Göring meghozatta az 1933. április 26-i rendeletet
a titkos államrendőrség (Geheime Staatspolizei Gestapo) megszervezéséről, amelyet a porosz
belügyminiszter, vagyis a saját hatáskörébe utaltatott. Ugyanazon a napon Diehlst a szervezet
helyettes vezetőjévé nevezték ki. Ez a politikai rendőrség valóban titkos volt, de legalább
ugyanolyan mértékben a párt, helyesebben egyetlen személy külön rendőrségének is számíthatott.
(A „geheim” németül egyaránt jelent „titkost” és „magánt” – Szerk.) A párt és állam
egybefonódása, mint minden egyéb téren, itt is világosan megmutatkozott.
Ugyanazon a napon megjelent még egy rendelet, amely a berlini központi intézménynek
alárendelt államrendőrségi hivatal létrehozásáról intézkedett Poroszország minden kerületében. A
Gestapo, amely eddig Berlin területére korlátozódott, kinyújtotta csápjait a kerületekbe, hatalma
azonban egyelőre nem terjedt túl Poroszország határain.
A tisztogatást tovább folytatták, nemcsak a rendőrségen, hanem a bíróságokon és az

állami hivatalokban is. Egy április 7-én megjelent törvény elrendelte az antifasiszta, zsidó vagy
baloldali szervezetekhez tartozó tisztviselők és bírák eltávolítását.
Június 22-én Göring egyik miniszteri utasítása elrendelte, hogy minden hivatalnok kísérje
figyelemmel az állami tisztviselők kijelentéseit, és jelentse azokat, akik bírálni merészelnek.
Június 30-án egy ezzel azonos rendelkezés ugyanezt a besúgó rendszert honosította meg a
dolgozók körében is. Ezzel kezdetét vette a szakadatlan kémkedés, kialakult a titkos
ellenőrzéseknek és a névtelen feljelentéseknek az a hálózata, amely csakhamar egész
Németországot keresztül‑ kasul befonta.
E pókháló közepén leselkedett a titkosrendőrség. Megalakulása után nyomban szokássá
vált, hogy postai rövidítése után Gestapónak nevezzék; és ez a név rövid néhány nap leforgása
alatt szomorú hírhedtségre tett szert. A Gestapo már július elején eredményesen sújtott le az
ellenzékre, bizonyítékát szolgáltatván használhatóságának. A Kommunista Párt évek óta
előkészített és kidolgozott illegális szervezetét szétverték, vezérkarát, amelynek élén Johann
Scheer állt, teljes egészében Letartóztatták. Scheer ellen vádat emeltek „feloszlatott párt
felélesztése” címén, de tárgyalásra nem került sor; az SA tagjai elrabolták őt a börtönből, és
meggyilkolták.
Diehls emberei, az ellenzékre mért csapásokkal egyidejűleg, Göring utasítására
aknamunkába kezdtek az SA ellen is. E perctől fogva már közvetlenül Röhm bőrére ment a játék.
Göring beosztásánál fogva felelős volt a koncentrációs táborokért. Az SA által fenntartott
táborok nagy része azonban kicsúszott ellenőrzése alól, s hátborzongató történetek jártak róluk
szájról szájra. Göringet azonban nem ez nyugtalanította; ő azt nem tudta elviselni, hogy aláássák
a tekintélyét. A nyugtalanító híreket arra használta fel, hogy közvetlen támadást indítson Röhm
ellen. Röhm ugyanis veszedelmesebbé vált, mint valaha. A hatalom átvétele óta az SA
taglétszáma mértéktelenül megnövekedett. Egyedül a berlini szervezet több mint 600 000 tagot
számlált. (Ez a szervezet Berlint és Brandenburg tartomány szomszédos területeit foglalta
magába.) A Rotfrontnak (Vörös Front) egész egységei mentek át az SA-ba. A berliniek ezeket
„bifsztek tagozatnak” keresztelték el, ami célzás volt arra, hogy kívül barnák, belül vörösek.
Röhm nem törődött ezzel. 1913 végén 4 500 000 SA-tag volt Németországban, Röhm pedig tárca
nélküli miniszter volt.
Göring, abbeli törekvésében, hogy fékezze vetélytársa további előretörését, megbízta
Diehlst, folytasson vizsgálatot az SA koncentrációs táboraiban és oszlassa fel őket. Csak a
„hivatalos” táborok maradhatnak fenn, s azok is az SS kezelésébe kerülnek. Ennek érdekében
Göring személyesen megegyezett az SS főnökével, Himmlerrel.
Az SA valóban véres bosszút állt. Likvidálta ellenfeleit és az azóta veszedelmessé vált
tegnapi cinkostársait. Meggyilkolta Georg Bell mérnököt, aki közvetítő szerepet játszott a Hitler
és Sir Henry Deterding közti pénzügyi tárgyalások során; eltette láb alól Hunglinger rendőr
őrnagyot is, aki 10 évvel azelőtt, 1923. november 9-én, a sikertelen puccskísérlet kitörésekor
szembeszállt Hitlerrel. Az áldozatok között voltak az SA renegátjai is, az SS vezetői, akik a
napról napra szívósabban előretörő Himmler vezetése alatt veszedelmes vetélytársakká lettek.
Az SA most akarta megfizettetni 300 halottjának és 40 000 sebesültjének a hatalomért
vívott harcban kiontott vérét.
A nürnbergi perben Gisevius, aki azért volt fontos tanú, mert néhány hétig, mielőtt átment
volna az ellenzékhez, maga is a Gestapo kötelékébe tartozott, így számolt be ezekről a viharos
eseményekről: „Az SA óriási méretű rajtaütéséket szervezett. Az SA folytatta le a házkutatásokat,
az SA kobozta el az állampolgárok javait, az SA hallgatta ki, az SA börtönözte be őket. Röviden:
az SA segédrendőrséggé léptette elő önmagát, és túltette magát a liberális rendszer minden

kötöttségén... Jaj volt annak, aki a körme közé került. Ebből az időből származik a »bunker«, a
borzalmas házi börtön, amelyből minden SA-sturmtruppénak legalább egyet fenn kellett tartania.
Az emberrablás az SA elidegeníthetetlen joga volt. Minden egyes standartenführer (ezredes)
értékét azzal mérték, hogy hány embert tartóztatott le, az SA-tagok jó hírneve pedig azon
nyugodott, hogy milyen hatásos módszerekkel »nevelték« a gondjukra bízott rabokat.”
Egyes helyeken a túlkapások miatt nyugtalankodni kezdtek a tegnapi szövetségesek, a
jobboldali pártok. Braunschweigben az Acélsisak szembeszállt az SA-val: erre feloszlatták.
Elsöpörtek minden ellenállást, minden ingadozást.
Gőgös és kegyetlen kiskirály, helyi nagyhatalom volt minden SA-főnök; a maga
körzetében élet és halál ura. Mindegyik ilyen zsarnok külön testőrséget tartott állig felfegyverzett
alvilági alakokból, s ezen felül még egy csoportot azzal a különleges megbízatással, hogy
kutassák fel a likvidálandó politikai ellenfelet; ezt a szervezetet, amely a katonaság elhárító
csoportjának felelt meg, I C. osztály névre keresztelték. Ezek találomra tartóztatták le az igazi
vagy vélt kommunistákat, zsidókat, jobb híján pedig más, halálra rémült közönséges halandókat.
Göringnek nem volt ínyére ez a tisztességtelen verseny. Diehls bedugta az orrát a „házi”
koncentrációs táborokba. Volt belőlük vagy 40, mindenütt az egész országban; 40 vagy 50 000
„hazaárulót” zsúfoltak össze bennük. A legismertebb Oranienburg volt; ebben azonban, bár
ugyancsak az SA alapította, felavatása óta Gestapo-funkcionáriusok teljesítettek szolgálatot. A
Gestapo ide irányította csaknem minden foglyát. Ezt tehát nem bolygatták. A wuppertali,
hohnsteini és bredowi tábor viszont a helyi SA-vezetők irányítása alatt működött. Az
igazságügy-minisztériumhoz panaszos levelek érkeztek, amelyek felhívták a figyelmet az itteni
foglyokkal szemben tanúsított rossz bánásmódra. Gürtner miniszter Hitlerhez továbbította a
panaszokat és ezt írta: „A foglyokat nemcsak korbáccsal és egyéb eszközökkel ütik, minden ok
nélkül, egészen az eszméletlenségig, mint például a bredowi biztonsági internáló táborban, Stettin
mellett, de még más módokon is megkínozzák őket.”
Ezt a bredowi tábort a volt pomerániai gauleiter, Karpfenstein SA-vezető szervezte.
Göring bezáratta, ugyanúgy, mint a breslauit, amelynek vezetője Röhm egyik meghitt
munkatársa, az ugyancsak homoszexuális Heines volt, aki szadista módon az internáltak
legkegyetlenebb kínzásával szórakozott. Berlin egyik külvárosában ugyancsak házi tábort tartott
fenn Ernst SA-vezető, aki kávéházi pincérből lett az SA fontos személyisége. Ennek az embernek
a múltja több mint kétes volt. Göring megszüntette az intézményt.
Arról viszont szó sem volt, hogy beleszóltak volna az SS-táborok ügyébe. A 12 év múlva
oly hírhedtté vált Dachaut például az SS-ek adminisztrálták. Az SS-führer Eicke táborparancsnok
által közzétett szabályzat például egyebek között kimondta: „A türelem gyengeséget jelent.
Kíméletlen büntetést alkalmazunk tehát, valahányszor így kívánja a haza érdeke. A megtévedt, jó
állampolgárt ez a szabályzat nem érinti. De a bármilyen irányzatú politikai agitátoroknak és
értelmiségi felbujtóknak annál inkább szól ez a figyelmeztetés: vigyázzanak, mert tettenérés
esetén torkon ragadjuk és a megérdemelt módon hallgattatjuk el őket.”
Minden egyes SS-katona tudta, hogy mit kell érteni a „haza érdekén”. Májusban 2 régi
kommunista képviselőt, Dresselt és Schleffert gyilkolták meg Dachauban. Ugyanabban az
időben, május 16 és 27 között, négy más foglyot is meggyilkoltak. A kivégzéseket más és más
SS-járőr hajtotta végre, ami azt bizonyítja, hogy általános szokás szerint jártak el. Május 24-én
Alfred Strauss dr. müncheni ügyvédet két tarkólövéssel küldték a halálba, azután, hogy előző nap
megkínozták. A boncolást végző orvos megállapította, hogy a holttesten „fekete és kék
zúzódások, valamint nyílt sebek” voltak. Három másik foglyot, Leonhard Hausmannt, Ludwig
Schlosst és Sebastien Nefzgert ugyanilyen körülmények között végezték ki.
A müncheni ügyészség, amely akkor még nem úgy táncolt, ahogyan a hitleristák
fütyültek, vizsgálatot akart indítani a gyilkosságok ügyében. A SS-parancsnokság azt állította,
hogy a 4 őrizetbe vett egyént menekülési kísérlet közben ölték meg. A boncolási jegyzőkönyv
megállapítása szerint azonban Strauss papucsban volt, „egyik lábán zokni, a másik mezítelen,
nyilvánvalóan azért, mert ez a lába sebes volt”. Ezenkívül pedig közvetlen közelről lőtték tarkón.
Teljesen világos tehát, hogy az SA-táborokat nem a foglyokon elkövetett
kegyetlenkedések miatt záratták be, hanem azért, mert az SA-k vezetése alatt álltak. Röhm és
barátai tüstént megértették, miről van szó. Vissza is ütöttek.
Egy reggel a berlini Gestapo két foglyot szállított át Oranienburgba. Szokás szerint
siralmas állapotban voltak. Nyilvánvaló, hogy a kihallgatás során történhetett velük egy és más.
Ez a mostani eset azonban feltűnést, majdhogy nem felháborodást keltett; Schäfer, a
táborparancsnok, jelentést tett felettesének, Schutzwechsler standartenführernek. Ő is .
megütközött a felháborító eljárások hallatán. Mindketten elmentek a Prinz-Albrecht-Strasséra, a
Gestapo székhelyére, „magyarázatot kérni”. Udvariasan fogadták őket, s megígérték nekik, hogy
felkutatják a bűnösöket és másnapra választ adnak.
A válasz másnap meg is jött, telefonon: az oranienburgi tábort feloszlatják, tekintettel a
rossz bánásmódra. Már útnak is indítottak egy szerelvényt, hogy a foglyokat átszállítsák az SS
Ems mellett nemrég felállított táborába. Schäfernek annyi ideje volt csak, hogy lóhalálában
Berlinbe fusson, és Grauert államtitkárnak referálja az ügyet. Grauert átlátta, hogy súlyos
konfliktus van kitörőben, ezért úgy döntött, hogy a feloszlatásról szóló végzést megsemmisíti. Az
oranienburgi tábor Schäfer atyai uralma alatt tovább működött.
Ez csak egyik epizódja annak a háborúnak, amelyet ettől az időtől fogva az egyes
horogkeresztes szervek egymás ellen vívtak, és amely csak a rendszer megsemmisítésével együtt
szűnt meg. Sőt: néhány személyi ellentét végső rendezésére csak a nürnbergi törvényszék
tárgyalótermében került sor! A vetélkedés gyakran a legvadabb gyűlölet mértékét is meghaladta.
Ez a rivalizálás a pozícióért, kitüntetésért, jövedelmező beosztásért való hajszában
gyökerezett, amelyet nem az egyéni érdem, a tehetség, az erkölcsi érték döntött el, hanem a
pillanat szeszélye, a klikkharc vagy egy befolyásos barát. Minden szervezet igyekezett
kiküszöbölni a többit, különösen azokat, amelyekkel hatásköri súrlódása volt. Minden szervezet,
minden hivatal kebelén belül hasonló harc folyt a hatalomban osztozkodó klikkek között.
A Gestapo sem volt kivétel ez alól a szabály alól. A nagyközönség nem látott mást, csak
egy homogén, egységes, dermesztő és félelmetes együttest; a valóságban azonban egymásra
acsarkodó fenevadak gyülekezete volt.
Diehlsnek, Göring nélkülözhetetlen kedvencének pozíciójára is sokan vágyakoztak.
Diehls lebuktatása sokakat azzal kecsegtetett, hogy megüresedik a bársonyszéke, amelyet így el
lehet majd foglalni. A horogkereszteseknél ugyanis az volt a szokás, hogy jutalomként
rendszerint a besúgó kapta meg annak a pozícióját, akit a hóhér kezére juttatott. Göring ellenségei
Diehls vesztére törtek, mert az ő bukása egyszersmind a miniszterelnök súlyos veresége is lett
volna. A cselszövések szövevényében Diehls olyan ügyesen lavírozott, mint valami tapasztalt
udvaronc.
Egy szép napon egyik ellensége mégis megtalálta páncéljának sebezhető pontját. Előbb
szemforgató tiltakozást színleltek a Gestapo módszerei ellen, majd Hindenburg elnöknek átadtak
egy dossziét. Az anyagot Frick állította össze, aki még nem tudta megemészteni azt, hogy Göring
kivonta ellenőrzése alól a Gestapót. Az akció gyorsan befejeződött. Göring megmagyarázta, hogy
csakis elszigetelt túlkapásokról lehet szó, amelyeket túlbuzgó alantas beosztottak követhettek el.
Rendeletileg életre hívott egy bizottságot azzal a feladattal, hogy szervezze át a Gestapót és hozza
meg a szükséges szankciókat. Magától értetődik, hogy a bizottság nem jött össze soha. A marsall
megnyugtatására azonban Göringnek fel kellett áldoznia Diehlst. 1933. szeptember végén
leváltotta, de kárpótlásul még aznap kinevezte a berlini rendőrség helyettes igazgatójává. Diehls
azonban ismerte a dörgést; ő „hozta világra” a Gestapót, és azt is jól tudta, hogy mi történik a
kulisszái mögött. Fütyült az új beosztására: sokkal okosabbnak vélte, ha átlépi a határt, és
Csehországban várja be az események alakulását. A hitleristákkal túlontúl elárasztott Ausztriát
nem találta eléggé biztonságosnak.
Göring nem tért ki a támadás elől. Diehls leváltása ellenségeinek diadala volt, de
megtalálta rá a választ. Kinevezte helyébe a régi náci gárda egyik kiérdemesült öreg harcosát, az
ortodox beállítottságában megingathatatlan Paul Hinklert, aki Wilhelm Kubénak, a brandenburgi
szervezet oberpräsidentjének, a porosz tartományi gyűlés náci frakciója egykori elnökének
barátja volt.
Hinkler elfoglalta hivatalát. Göring azonban tudott valamiről, amiről hallgatott: tudott
Hinkler példátlan méretű alkoholizmusáról, amelyhez képest Diehls tivornyái nyugdíjas öregurak
szórakozásainak látszhattak csupán. Régebben egy gyilkossági ügyben vádat emeltek ellene, mint
bűnsegédi bűnrészes ellen, de a törvényszék beszámíthatatlanság címén felmentette. Mindent
összevéve, Hinkler hülyének született, és alkoholistává fejlődött.
A vidéki magányába visszavonult Diehls feszült figyelemmel kísérte az eseményeket. A
Reichstag felgyújtásának pere szeptember 21-én kezdődött el, menekülése előtt egy héttel.
Diehls, aki annak idején a vizsgálatot lefolytatta, ismerte annak titkait és tudta, hogy izgalmas
epizódokra kerül még sor. A per fölkavarta a külföldi közvéleményt, a német emigránsok
igyekeztek földeríteni az igazságot; Diehls pedig tapintatosan tudtul adta, hogy ha megadják az
árát, hajlandó volna visszatérni őrhelyére.
Berlinben Hinkler egyre-másra követte el a botrányos kilengéseket. Október végén,
funkcióba lépése után nem egészen egy hónappal, sürgősen el kellett távolítani. A nagy sietve
visszahívott Diehls hajlandó volt ismét elfoglalni helyét. Egyik legelső lépése az volt, hogy
letartóztatási parancsot adott ki Hinkler ellen. Ennek, miután hajnalban észrevette, hogy a
Gestapo pribékjei keresik, csupán annyi ideje maradt, hogy pizsamában kiugorjék az ablakon és a
Tiergartenen át elmeneküljön. Egy őrjárat vitte a rendőrőrszobára, onnan tudta értesíteni a
barátját, Kubét, aki azután a segítségére sietett.
Ezen figyelmeztetés után Diehls a régi módszerek szerint tovább folytatta a munkát.
Göring megérezte, hogy mellette fütyült el a golyó. Fel akart készülni az újabb támadásra. 1933.
november 30-án, porosz miniszterelnöki minőségében, forradalmi jelentőségű rendeletet adott ki,
amellyel a politikai rendőrséget, a Gestapót kivonta a belügyminiszter illetékessége alól. Ezzel a
rendelettel a saját személyes vezetése alá helyezte a Gestapót. A rendőrség egyik ágazatának
ilyenfajta leválasztása nyilvánvalóan jogi képtelenség, de hiszen a törvényes formák
semmibevevése úgyis a horogkeresztes hitelvek közé tartozott.
Ugyanazon a napon Göring elfogató parancsot adott ki annak az átszervező és ellenőrző
bizottságnak néhány tagja ellen, amelyet Diehls távozásakor hoztak létre, és amely sohasem
ülésezett. A parancsokat nem hajtották végre, de céljukat így is elérték: figyelmeztették azokat,
akik túlontúl közelről próbáltak betekinteni a megközelíthetetlen Gestapo belső ügyeibe.
1934 elején a Hearst-lapok közölték az Egyesült Államokban Göringnek egy cikkét,
amelyben a következőket írta: „A nép ellenségeit megfosztjuk a törvényes védekezés
lehetőségétől... Mi, nemzetiszocialisták, tudatosan szembehelyezkedünk az olyan hamis
fogalmakkal, mint jóság és emberiesség... Nem ismerjük el az ügyvédi csűrés-csavarást, sem a
nevetséges jogászi formaságokat.”
Annyi szent, hogy a hitleristák csakugyan semmibe vették „a nevetséges jogászi
formaságokat”; azon egyetlenegy alkalommal azonban, midőn propagandájuk számára
hasznosítani szerettek volna egy jól felépített látványos bűnpert, ellenükre fordult az egész
masinéria.
1933. szeptember 21-én felgördült a függöny a lipcsei törvényszéki palotában, ahol a

birodalmi törvényszék ülésezett, és megkezdődött annak a drámának a második felvonása, amely
februárban nemcsak Németországot, de az egész világot megrázta. Hét hónappal korábban,
midőn a Reichstag kupolája félig a lángokba omlott, vele együtt omlott még emésztőbb tűzbe a
demokratikus Németország is. A birodalom új urai igazolni szerették volna magukat a világ
közvéleménye előtt, tekintve, hogy a tűzvész óta senki sem hitte el a kommunista merényletről
szőtt mesét. Ez csak ürügyül szolgált arra, hogy megindítsák a kíméletlen megtorló hadjáratot az
ellenfél megsemmisítésére, mert a hatalmon levő nácik enélkül nem érezték volna magukat
biztonságban.
A tisztességben megőszült Bünger elnök, 4 vörösbe öltözött ülnöke között, az 54 napos
tárgyalás folyamán jobb ügyhöz méltó buzgalommal igyekezett megőrizni a törvényszék
méltóságát, a tárgyalás vezetése azonban újból és újból kicsúszott a kezéből.
A vádlottak padján 5, egymástól igen különböző egyén ült; nyilvánvalóan véletlen
események találkozását kiaknázva hozták őket itt össze. Itt volt mindenekelőtt van der Lubbe, ez
a félig idióta hollandi, akit a Reichstag már lángokban álló épületében fogtak el, és aki
vitathatatlanul a gyújtogatók közé tartozott. Mellette Torgler ült, a kommunista képviselőcsoport
volt vezetője, aki Ernst Thälmann, a Kommunista Párt főtitkára mellett a párt legnépszerűbb
szónoka volt. Úgy tartóztatták le, hogy a tűz másnapján maga jelentkezett a rendőrségen:
magyarázatot akart adni. Két igen kétes tanú, a Nemzetiszocialista Párthoz átállt két volt
kommunista, Frey és Karwahne képviselők vallomása alapján emeltek ellene vádat. Ezek esküvel
vallották, hogy a tűzvész napján látták Torglert, amint Lubbe társaságában bement a Reichstag
épületébe; ennyi elég volt a bíróságnak. Sokkal érdekesebb volt a további 3 vádlott. Mindhárman
bolgárok voltak, és különös körülmények között tartóztatták le őket. Egy bizonyos Hellmer nevű
egyén, a Potsdamer Strassén levő Bayernhof étterem pincére, látta van der Lubbe fényképét az
újságokban. Felfigyelt azokra a plakátokra is, amelyek 20 000 márka jutalmat helyeztek kilátásba
a bűntársak nyomravezetőjének. Hellmernek ekkor eszébe jutott, hogy látta Lubbét az étteremben
három férfi társaságában, akik időnként odajártak, és egészen biztosan „bolsevikok” voltak. Azt a
jelentéktelen részletkérdést igazán figyelmen kívül hagyhatta, hogy az elegáns Bayernhofból
azon nyomban kipenderítették volna a csavargó külsejű van der Lubbét, amint belép az ajtón. A
rendőrség csapdát állított a Bayernhofban, és március 9-én letartóztatta a három törzsvendéget.
Kettőnek látszólag rendben voltak a papírjai: dr. Hediger és M. Panev névre szóltak. A
harmadiknak nem volt semmiféle okmánya. A rendőrök rövid néhány perc leforgása alatt
kiderítették, hogy a papírok hamisak. A három férfi ekkor beismerte, hogy bolgárok, és igazi
nevük: Blagoj Popov, Vaszil Tanev és Georgi Dimitrov.
Dimitrov! Letartóztatásának hírét kitörő örömmel fogadta a Gestapo vezérkara. Dimitrov
volt a Komintern titkos kelet-európai szervezetének vezetője. Bulgáriában már elítélték: először
20, majd másodszor 12 évi börtönre. Két társát is 12-12 évre szóló érvényes ítélet várta
hazájukban, politikai tevékenységük miatt. Bulgáriából Oroszországba menekültek, ahol
hosszabb ideig tartózkodtak, majd Németországba mentek, abban a reményben, hogy onnan
titokban hazatérhetnek Bulgáriába. Azt állították, hogy sohasem látták Lubbét, Torglert pedig
csak névről ismerik. Amint elterjedt letartóztatásuk híre, tucatjával jelentkeztek a tanúk.
Valamennyien azt állították, hogy látták a három bolgárt Torgler és van der Lubbe társaságában,
az étteremben, az utcán, a Reichstag épületében, ládákat cipelve vagy a hallban leskelődve, a
legvalószínűtlenebb helyeken. Dimitrov mindezt a legteljesebb nyugalommal fogadta. Minden
nehézség nélkül be tudta bizonyítani, hogy a tűzeset napján Münchenben tartózkodott.
Ezt az 5 embert ültették a vádlottak padjára. A tetten ért, szerencsétlen emberi roncs,
Lubbe ellen roppantul súlyosak, a többi 4 ellen annál ingatagabbak voltak a terhelő körülmények.
A per lázba hozta a közvéleményt. A világ valamennyi nemzetének képviseletében 120
újságíró volt jelen a tárgyalóteremben, csak a szovjetek nem voltak ott; őket nem engedték be.
Hitler sokat várt a tárgyalást lezáró „könyörtelen” ítélettől, ezzel akarta felszítani
kommunistaellenes propagandájának lángját.
Csakhogy nem sokkal a lipcsei per megnyitása előtt egy másik törvényszék már ítéletet
hozott az ügyben. A német emigránsok, akik menedéket találtak Franciaországban, Hollandiában,
Angliában, sőt néhányan az Egyesült Államokban is, felriasztották a nemzetközi közvéleményt.
Vizsgálatot indítottak, tanúkat hallgattak ki, fényképeket és dokumentumokat tettek közzé annak
az igazságnak a bebizonyítása érdekében, amelyet mindenki gyanított: a Reichstagot maguk a
hitleristák gyújtották fel, hogy így csikarják ki az öreg Hindenburgtól a kivételes törvények
aláírását, és igazolják megtorló intézkedéseiket.
Különösen tevékeny csoport jött létre Párizsban André és Clara Malraux, Jean Guéhenno
és az olasz Chiaromonte támogatásával. Két német kommunista író, Willi Münzenberg és Gustav
Regler vezetésével több nyelven kiadták és terjesztették az ún. „Barna könyv”-et. Az igazság
mindinkább napvilágra tört.
Szeptember elején egy antifasiszta komité nemzetközi vizsgálóbizottságot hívott össze
Londonban, amely elhatározta, hogy lefolytatja a Reichstag felgyújtásának perét még a lipcsei
tárgyalás előtt. A kiváló munkáspárti ügyvéd és királyi tanácsos, Denis Nowell Pritt elnöklete
alatt olyan közismert francia, angol, amerikai, belga és svéd személyiségek vettek részt a
bizottságban, mint Gaston Bergery, Moro-Giafferi, Henry Torrés, Arthur Hays, Vermeulen stb.
Az ügyészi tisztet Sir Stafford Cripps töltötte be, aki a tényeket előadva leszögezte, hogy ennek a
jelképes eljárásnak nincs törvényes érvényessége és egyetlen célja az, hogy az igazságot
szolgálja, amely Németországban a jelen körülmények között nem érvényesülhet.
A bizottság tárgyalásainak megállapítása szerint nyilvánvaló, hogy ha Lubbe részt vett is
a gyújtogatásban, nem volt egyéb, mint eszköz. De kinek a kezében? A nácikéban – válaszolta a
bizottság –, személy szerint pedig Göringében, aki elsőrendű vádlottá lépett elő. Szeptember
11-én Moro-Giafferi, aki a tárgyalás kezdetétől fogva gyakran kapott fenyegető leveleket, így
kiáltotta világgá vádjait:
„– Nincs a világon olyan törvényszék, igazságügyi hatóság, a vádlottak iránt a
legszigorúbb, legellenségesebb érzelmű sem, amely egy pillanatig is fenn akarná tartani ezt a
nevetséges bizonyítékokra épített mesét. Igen ám! Csakhogy a látszatot meg kell menteni;
elhatározták, hogy elpusztítják a vádlottakat, hogy meg tudják menteni azt, akit ma már minden
becsületes ember lelkiismerete vádol: Göringet...
Kinek a kezében voltak Berlinben február 27-én a Reichstag kulcsai?
Ki volt a Reichstag őrségének parancsnoka?
Ki volt az, aki tetszése szerint fokozhatta vagy csökkenthette az épület ellenőrzését?
Kinek a kezében volt annak a föld alatti folyosónak a kulcsa, amelyen át a gyújtogatók
minden jel szerint behatoltak az épületbe?
Ez az ember egy személyben a porosz belügyminiszter és a Reichstag elnöke: ez Göring!”
Meg kellett menteni a látszatot... Erre hivatkozott Moro-Giafferi és valóban ezt tette a
lipcsei törvényszék. Mert igen hamar pánik lett úrrá a vádlók körében, akiket egy-kettőre óvatos
védekezésbe kényszerített Dimitrov a maga dühödten szenvedélyes támadásaival. A többi vádlott

ártalmatlan volt. A folyamatosan komor tompultságba merült van der Lubbéból szinte
harapófogóval sem tudtak volna egy-egy szónál többet kiszedni, Tanev és Popov pedig egy árva
szót sem tudott németül. Dimitrov ragadta magához a per vezetését. Ő volt az, aki vádolt. És
vádjai olyan pontosak voltak, hogy Werner doktor, az ügyész, október 17-én olyam elhatározásra
jutott, amely nem csekély meglepetést váltott ki a hallgatóságból. Az emigránsok által kiadott
„Barna könyv”-vel kezdett foglalkozni, oldalról oldalra igyekezve róla kimutatni, hogy az egész
nem egyéb a rágalmak szövevényénél!
A vádlók tehát vádlottakká váltak, és az egész pernek nem volt már más célja, mint hogy
őket mossa tisztára.
Fölvonultatták tanúságtételre mindazokat, akiknek nevét Németország-szerte suttogták:
Heines breslaui rendőrfőnököt, a sziléziai SA vezetőjét, Helldorf grófot, aki a tűzeset pillanatában
a berlini SA vezetője és Potsdam rendőrfőnöke volt, Schulz SA-vezetőt, és végül magát Göringet.
Gisevius színes képet festett Hermann Göring megjelenéséről a tárgyalóteremben. Göring
számtalan kedves szerepe közül – mint -például „Hermann, a nép bálványa”, a „hűség lovagja”, a
„nemzeti hős” – egyet akkortájt különösen kedvelt és ezen a napon el szeretett volna játszani: a
„vasembert”.
Elegáns, világos vadászöltönyben, a terem parkettjén keményen koppanó magas szárú
csizmában jelent meg a bíróság előtt. Igyekezett nyugalmat erőltetni magára, de ez nem sokáig
sikerült neki. Amint dühbe gurult, tombolva ordítozott a tárgyalóteremben. A per váratlan
fordulata teljesen kihozta a sodrából. Nehezen értette meg, miért foglalkoznak a bírák a „Barna
könyv”-vel, ezzel a „gyűlölködést szító művel, amelyet megsemmisíttet mindenütt, ahol csak
felbukkan”.
Bünger elnök, bársonyszékébe süppedve, rémülettől tágra nyílt szemmel követte a
jelenetet. Kezdte megérteni, hogy ez a per egész pályafutásának gyászos végét fogja jelenteni.
Dimitrov egyáltalán nem rejtette véka alá megelégedését. Göring, még mindig dührohamának
hatása alatt, gyilkos tekintettel meredt rá, és igyekezett visszanyerni nyugalmát. És lám,
Dimitrov, a vádlott, kérdéseket tett fel a miniszterelnöknek! És a miniszterelnök válaszolt.
Példa nélkül álló párbeszéd zajlott le közöttük.
„– Mit tett a belügyminiszter úr február 28-án és az azt követő napokon, amikor Lubbe
bűntársainak könnyen a nyomukra lehetett volna akadni? – kérdezte Dimitrov.
– Nem beosztottja vagyok a bűnügyi rendőrségnek, hanem a minisztere – válaszolta
Göring. – Számomra az a legfontosabb, hogy a párt ügyeivel foglalkozzam, mert a párt eszméi
világjelentőségűek, és a párt az egész világ alakulásáért felelős.”
Beleesett a Dimitrov által előkészített csapdába: politikai síkra terelte a vitát. Lehetett ő a
Nemzetiszocialista Párt kiváló stratégája, ahhoz azonban nem volt megfelelő felkészültsége, hogy
a marxista dialektika egyik igazi szakértőjével fel tudja venni a harcot. Göring tanúként való
kihallgatása egyetlen szempillantás alatt kommunista propagandagyűléssé alakult át. Hermann
már nem volt ura önmagának, tajtékzott és ellenfelét szidalmazta:
„– Gazember – kiabálta –, megérett az akasztófára!”
Az elnök közbelépett, és emlékeztette Dimitrovot arra, hogy már korábban figyelmeztette:
nem szabad politikai propagandát folytatnia.
„– Csak az ügyre vonatkozó kérdéseket tegyen fel – tette hozzá engesztelő hangon.
– Köszönöm – válaszolta Dimitrov –, én nagyon elégedett vagyok a miniszter úr
válaszával.
– Gazember – üvöltötte Göring –, takarodjon ki! Gazember, kerül még maga az én
kezembe!”
Dimitrovot elképzelhetetlen zűrzavar közepette kituszkolták a tárgyalóteremből, de volt

még ideje odakiáltani Göringnek:
„– Csak nem fél, miniszter úr? Csak nem fél?...”
Van der Lubbe kapcsolata a többi vádlottal – a vád szerint – azon nyugodott, hogy Lubbe
állítólag kommunista volt. Nos, a tárgyalás folyamán kiderült, hogy ha Lubbe kommunista volt
is, 1931 óta már nem volt az. A Kriminalpolizei (bűnügyi rendőrség) által lefolytatott vizsgálat
ezt világosan kimutatta.
December 23-án a törvényszék ítéletet hozott: van der Lubbét halálra ítélte, a többi 4
vádlottat fölmentette. Az egész világsajtó ezzel foglalkozott, az emigránsok diadalt ültek.
Utasításuk ellenére a német bírák nem tudták rászánni magukat, hogy ártatlanokat ítéljenek el.
Amikor Hitler meghallotta az ítéletet, a környezete által ismert és rettegett őrjöngő dühroham vett
rajta erőt.
Göring azonban nem volt hajlandó kiengedni zsákmányát a karmai közül. Azt mondta
Dimitrovnak: „Kerül még maga az én kezembe!” Hiába mentették fel a 4 kommunista vezetőt,
továbbra is börtönben tartották őket. Csak február 27-én engedték őket szabadon, az egyre
erősödő nemzetközi felháborodás nyomására. Torglert koncentrációs táborba vitték. Miután
bizonyos idő elteltével szabadon engedték, azzal fizette meg szabadságát, hogy a nácik
szolgálatába szegődött.
Január 10-én bejelentették, hogy Lubbét kivégezték a lipcsei börtön udvarán.
Németországban sokan kétségbe vonták ennek megtörténtét. Családja, a törvényre hivatkozva,
állítólag többször is kérte a német hatóságoktól a holttest kiadatását, hogy Hollandiában
eltemethesse, de eredménytelenül. Ha Lubbe csakugyan a horogkeresztesek zsoldjában álló
provokátor volt, úgy a náciknak semmi okuk sem volt habozni, hogy az elképzelhető
legtörvényesebb úton megszabaduljanak a súlyosan terhelő cinkostárstól. A Gestapo szerette
eltüntetni tevékenységének nyomait.
A Reichstag füstölgő romjaira nagyon ódakívánkozott volna a régi latin jogászi
bölcsesség: Is fecit cui prodest (Az tette, akinek hasznára van).[1]
Ez a gondviselésszerű tűzvész a hitleristák terveit szolgálta, nélkülözhetetlen volt a
megtorló rendszabályok indokolása és a Gestapo szerepének megerősítése szempontjából;
kitűnően fel tudták használni a választási kampányban is.
Egy órával azután, hogy a tüzet észrevették, Hitler és Göring már megtekintette a lángoló
épületet. Diehls volt a vezetőjük, előttük haladt a palota még járható folyosóin, és beszámolt
máris munkában levő embereinek első ténymegállapításairól.
Az odasiető Hitler a lángok láttán azonnal felkiáltott:
„– Isteni jeladás ez; senki sem akadályozhat már meg minket abban, hogy vasököllel
zúzzuk szét a kommunistákat!”
Január 31-én Goebbels ezt írta be „Napló”-jába: „A vörös terror elleni harc fő vonalait
egy Hitlerrel tartott konferencián fektettük le. Pillanatnyilag még nem folyamodunk
ellenrendszabályokhoz. Az alkalmas percben sújtunk majd le, amikor a kommunisták
kirobbantják a forradalmat.”
A kommunistáknak kellett volna „kirobbantaniuk a forradalmat”, hogy alkalmazni
lehessen az ellenrendszabályokat. Az idő azonban múlt; közeledett a választás napja, és nem
robbant ki semmi. Úgy jött ez a tűzvész, mint valóságos mennyei jótétemény: a kitűzött nap előtt
egy héttel, Goebbels dr. pedig értett hozzá, hogy megfelelően hasznosítsa.
Göring február 22-én, 5 nappal a tűzvész előtt léptette elő az SA-t segédrendőrséggé. Az
SA emberei nélkül a tűzvész éjszakáján és másnapján nem lehetett volna néhány óra leforgása
alatt foganatosítani a tömeges letartóztatásokat. A letartóztatandók névjegyzékét már régen
összeállították, csak megfelelő létszámú személyzet kellett a végrehajtáshoz.

Másik jellemző részlet: a tűzvész a választási hadjárat kellős közepén tört ki. Hitler,
szokás szerint, nyakig merült a választási feladatokba. A Goebbels által összeállított és a pártban
február 10-én nyilvánosságra hozott választási munkarendje túl volt zsúfolva beszédekkel.
Minden áldott nap több, gyakran egymástól nagyon távol eső gyűléseken kellett fellépnie.
Ilyenkor egyetlen órát sem szabad elvesztegetni a drága időből. Nos, február 10-én feltűnhetett
egy meglepő apróság: február 25-re, 26-ra és 27-re nem volt előjegyezve egyetlen szereplés sem,
sőt kimondták, hogy a führer február 27-én nem beszélhet nyilvános összejövetelen. Különös
véletlen, hogy éppen ezen az estén borult lángokba a Reichstag épülete.
Ami pedig a tűzvészt illeti: a vizsgálatot folytató rendőrségi embereket – akik a
katasztrófa felfedezése után alig néhány perccel, mintegy 21 óra 15-kor elsőként érkeztek a
helyszínre – meglepte a tűzfészkek nagy száma (60 vagy 65); ezek is szét voltak szórva
mindenfelé az egész épületben. Legtöbbjükön – különösen az ülésteremben feltörő hatalmas
tűzoszlopon – meglátszott, hogy gyújtóanyagtól származik.
A „Ring”-nek, a Herrenklubhoz tartozó konzervatív Heinrich von Gleichen hetilapjának
március 2-i száma közölt egy cikket, amely a következő kérdésekkel végződött: „Hogyan volt
mindez lehetséges? Valóban vaksággal megvert juhok volnánk? Hol vannak a merénylet értelmi
szerzői, akik oly biztosak voltak a dolgukban?... Lehetséges, hogy a legjobb német vagy
nemzetközi körökben kell keresni őket.”
A cikk nyomán a „Ring”-et betiltották; ezek a kérdések azonban mindenkinek eszébe
jutottak.
Göring és Goebbels világgá kürtölték a rádió hullámain, hogy a merénylet szervezői nem
is lehetnek mások, csak a kommunisták. A tűzvész utáni napon a Gestapo és a Kripo (bűnügyi
rendőrség) házkutatást tartott a Karl Liebknecht-házban, a Kommunista Párt székházában. Nos,
ebben az épületben, ahol már több házkutatást is tartottak, amelyet a kommunisták több mint egy
hónapja kiürítettek, és amelyet azóta a rendőrség őrzött, még mindig tudtak találni
bizonyítékokat; „több mázsányi” olyan rendkívül fontos dokumentumot – mondotta Goebbels
doktor –, amely az egész Németországra kiterjedő kommunista felkelés alapjait fektette le. A
Reichstag felgyújtása volt a jeladás, amely útjára indította volna a vörös terrort.
Széltében-hosszában híresztelték a terv részleteit; és hogy nem lett belőle semmi, azért a hála a
horogkeresztes hazafiak éberségét illeti. Ezeket a súlyosan terhelő bizonyítékokat azonban
sohasem hozták nyilvánosságra, hiába követelte számtalanszor a külföldi sajtó; a per folyamán
sem produkáltak egyetlen egyet sem.
Mit tettek hát a vizsgálattal megbízott rendőrök? A tárgyi ténymegállapításokból adódó
adatok birtokában, kezükben az egyik tetten ért gyújtogatóval, ismerve ezen bizonyítékok alapján
bűntársainak politikai hovatartozását és hozzávetőleges számát, mást nem tudtak befogni a
hálójukba, mint Torglert és a három bolgárt. Pedig Diehls maga is „figyelemmel kísérte” az
ügyet, vele együtt Arthur Nebe, a tapasztalt kriminalista, aki bűnügyi tanulmányaival
szaktekintélyt is szerzett magának. És a vizsgálat egy helyben topogott vagy előre nem látott
útvesztőkbe tévedt.
A közvéleményben azonban különös hírek kaptak lábra; meglepő nevekről suttogtak, és
ezek visszhangja hamarosan eljutott a Gestapo fülébe is.
Egy bizonyos Bell doktor különös dolgokat mesélt Lubbéról. A doktornak számos barátja
volt a Nemzetiszocialista Pártban. Szilárdan állította, hogy Lubbénak kapcsolatai voltak az
SA-val, majd fontoskodó arccal tette hozzá, hogy ő mindent tud, ami a tűzvész napján történt.
Március 3-án vagy 4-én a Friedrichstrassei Nemzeti Klubban elmesélte egyik néppárti barátjának,
amit tudott. Ez a kitűnő információk feletti örömében levelet írt több barátjának, hogy őket is
részesítse a Bell doktor által kinyilatkoztatott titkokból. Egyik levél a Gestapo irodájában kötött
ki. Bell doktor egyszer csak észrevette, hogy követik, megfigyelik. Megijedt, és átköltözött a
határon túlra, nagyobb biztonságban érezvén magát Kufsteinban, ebben a békés osztrák
kisvárosban. Április 3-án, midőn már kezdett volna megnyugodni, egy Münchenből jött
SA-csoport meggyilkolta.
Furcsa története van Oberfohren doktornak, a Német Nemzeti Párt parlamenti
képviselőcsoportja elnökének is. Ez a jól informált férfiú ugyancsak különös részleteket tudott az
ügyről. Ő is elkövette azt a meggondolatlanságot, hogy írt. Emlékiratban foglalta össze mindazt,
amit a Reichstag felgyújtásának előkészítéséről tudott, és azt megküldte több barátjának. Egy
példány külföldre is eljutott belőle. Ezt francia, angol és svájci lapok közzétették. Május 3-án
Oberfohren doktort holtan találták a lakásán. A rendőri jelentés öngyilkosságról beszélt, a család
azonban kénytelen volt megállapítani, hogy a halott személyi iratai eltűntek.
Később, a véres „Röhm-tisztogatás”, az 1934. június 30-i események után Röhm Kruse
nevű gépkocsivezetője, akinek sikerült külföldre szöknie, levelet írt Hindenburg marsallnak és
föltárta előtte, hogy a Reichstagr felgyújtását egy SA-csoport, Röhm bizalmi emberei követték el,
Göring és Goebbels segítségével.
Ezek a hírek, bármennyire érdekesek is voltak, kevesebbet mondtak, mint bizonyos
részletek. Hogyan lehetett bejutni a Reichstag épületébe? Két kapu szolgált erre a célra: a 2-es
számú kapu a Simsonstrassén – ez csak az ülésszakok idején volt nyitva – és az 5-ös számú, a
Reichstag-rakpartra nyíló. Február 27-én az 5-ös számú kapu volt az egyetlen bejárat. Ez egy
hallra nyílt, amelynek bejárata kötéllel el volt kerítve; e mögött tartózkodtak a portások. Minden
látogatónak ki kellett töltenie egy cédulát, ezen fel kellett tüntetnie a képviselő és a saját nevét,
valamint a látogatás célját. Valamelyik egyenruhás szolgálattevő elvitte a cédulát a képviselőhöz,
és csak az ő beleegyezése után léphetett be a látogató az épületbe, akkor is a szolgálattevő
kíséretében, aki a képviselőhöz vezette. A látogatók nevét pedig mindennap egy erre a célra
rendszeresített jegyzékbe vették.
Hogyan lehetséges, hogy 8 vagy 10 ember, akik terjedelmes gyújtóanyagot vittek
magukkal (a vizsgálat szerint létrájuk is volt), megkerülhették ezt az ellenőrzést?
A Reichstag pincéjéből, onnan, ahol a fűtőberendezés volt, kis lépcső nyílt, amely föld
alatti folyosóba torkollott. Ez a folyosó elhaladt az oszlopos bejárat alatt, keresztezte a Friedrich
Ebert Strassét és az utca túlsó oldalán levő elnöki palota pincéjében ért véget. Ezt a föld alatti
folyosót ajtó zárta el a parlament pincéjének lépcsőjétől és a fűtőberendezés helyiségétől. A
folyosó elég széles volt, sín futott rajta; ezen kis billenőkocsi járt szénnel megrakva a Reichstag
épületéből az elnöki palota pincéjébe. Ez volt a beosztásával járó egyik nagy előny: ingyen
fűtöttek az elnöknek. Az elnök pedig Göring volt.
Ezen a folyosón át akár egy egész csapatot is be lehetett engedni a Reichstag épületébe.
Arról suttogtak, hogy Ernst SA-vezető volt az egyik gyújtogató, továbbá Heines és
Helldorf gróf is köztük volt, vagy legalábbis részt vett a terv előkészítésében. Ernst egyébként,
amikor kissé felöntött a garatra, el is dicsekedett vele. Mások is beszéltek. Egy Rall nevű
megrögzött gonosztevő, akit a tűzeset után néhány héttel közbűntényes bűncselekmény miatt
tartóztattak le, azt gondolta, bizonyos leleplezések árán kibújhat a csávából. Kérte, hallgassa ki. a
vizsgálóbíró tanúként „egy egészen más ügyben”.
– Februárban – mondotta – Karl Ernst csoportjának tagjaként részt vettem a Reichstag
felgyújtásában.
És ebben a hangnemben folytatta: hivatkozott Goebbelsre és Göringre, megadta a
résztvevők nevét és ismertette a részleteket, az elképedt vizsgálóbíró pedig jegyzőkönyvbe vett
mindent. Február vége felé Ernst összehívta testőrségének 10 tagját, mind olyanokat, akiket
alkalmasnak tartott arra, hogy egy különösen kényes feladatot megoldjanak. Rall is köztük volt.
Térkép alapján megismertették velük a Reichstag belső helyrajzát. A cél a Reichstag felgyújtása
volt, ezt már az elején közölték velük. A tűzeset napján 18 óra tájban mind a tízüket gépkocsin
átszállították az elnöki palotába. Lementek a pincébe. Két vagy három órát töltöttek itt, várva,
hogy Karl Ernst jelt adjon nekik. Mindegyikük kapott egy-egy kocka alakú ládikát, ebben volt a
gyújtóanyag, majd többszöri próbával külön-külön begyakorolták szerepüket.
A hosszú várakozás alatt egyidejűleg egy „másik operáció”-nak kellett lezajlania,
amelyről ők nem tudtak semmit.
Huszonegy óra felé végre megérkezett Ernst, és megadta a jelt. A 10 ember a föld alatti
folyosón át behatolt a Reichstag épületébe, bejárta az akkor már teljesen kiürült parlamentet,
mindenütt elhelyezve a gyújtóanyagot. Tíz perc leforgása alatt végeztek és ugyanazon az úton
visszatértek az elnöki palotába.
Az egyidejű operáció, amelynek lefolyása után adhatták csak meg a jelt, csakis Lubbe
„távirányítása” lehetett, amely „barátainak” lélektani előkészítésétől függött. Arra az időpontra
pedig, midőn ez a szerencsétlen flótás, talán kábítószeres kezelés után, mindenesetre szuggerált
állapotban, gyufával teletömött zsebekkel megérkezett a Reichstag elé, felkapaszkodott a
homlokzaton és betört egy ablaktáblát, az SA emberei már befutották a termeket, a kijelölt
helyeken elhajították a gyújtóládikákat, és visszavonultak Göring védelme alatt. Ahhoz ugyanis
nem férhet kétség, hogy Göring, akit barátja, Goebbels vett rá erre a tervre, zseniálisnak találta és
beleegyezését adta hozzá.
Gisevius szerint, akinek ezeket az adatokat köszönhetjük – amelyeket csak az olyan
fontos stratégiai pozíciót betöltő ember szerezhetett meg, mint amilyen az események idején ő
volt –, Göring már a terv elkészítésekor azt a megbízatást adta Diehlsnek, hogy vezesse tévútra a
vizsgálatot és legyen rajta, hogy a váratlanul felszínre kerülő zavaró elemeket haladéktalanul
kiküszöböljék.
Az egyik ilyen váratlanul felszínre kerülő elem volt Rall.
Reineking vizsgálóbíró, aki Rall vallomását jegyzőkönyvbe vette, maga is náci volt: az
SA obskurus, rangfokozat nélküli, de meggyőződéses tagja. Úgy látta, itt az alkalom, amikor
értékessé teheti magát a rendszer pápáinak szemében. Meg volt róla győződve, hogy Rall az
igazat mondta; meggyőzte őt a sok pontos részlet, az ellenőrizhető körülmények és főként az a
bebizonyosodott tény, hogy Rall február végén valóban Karl Ernst testőrségéhez tartozott. A
vizsgálóbírónak nagy gyakorlata volt már a tanúk és vallomások megítélésében.
Reineking értesítette a főnökét. Az esemény fontosságára való tekintettel elhatározták,
hogy elmennek az SA parancsnokságára; onnan elküldték őket a Gestapóhoz.
A Gestapo kihozatta Rallt a neuruppini börtönből. Ki kell hallgatniuk – mondták a
bírónak. Átszállították Berlinbe, a Gestapo székházába, és 24 órán át megszakítás nélkül
kihallgatták.
Titkos megbízottak indultak útnak a szélrózsa minden irányába. Egyikük Lipcsébe sietett,
hogy a postán elfogja a neuruppini bírónak a birodalmi törvényszék vizsgálóbírójához intézett
levelét, amelyhez csatolva volt a Rall-féle jegyzőkönyv másolata.
Neuruppinban a sebtében osztályvezetővé előléptetett Reinekinget bízták meg az eredeti
példány eltüntetésével. A Gestapo házkutatást tartott Rall lakásán, a szeretőjénél, mindenütt, ahol
lehetett egy-egy levele vagy valamiféle írása.
Az eredmény az volt, amit Rall remélt: gyors szabadítás. Egyszer s mindenkorra.
Holttestét néhány nap múlva egy földműves találta meg a mezőn, az eke fordította ki. Mindössze
20 centiméter mélyen földelték el. Megfojtották.
Függetlenül attól, hogy mennyi volt az igazság ezekben a verziókban, a Gestapo szerepe
világos; a legcsekélyebb kétség sem merülhet fel abban a tekintetben, hogy a Reichstag épületét
az SA gyújtotta fel a Gestapo kezdeményezésére, e terv értelmi szerzőjének, Goebbelsnek a
felbujtására, Göring cinkos segítségével. Enélkül az egész nem történhetett volna meg.
És mit keresett van der Lubbe ebben a társaságban? Homoszexuális volt a szerencsétlen,
amint azt a tárgyalás tényként megállapította. Gyakori vendége volt Berlin éjjeli
menedékhelyeinek, menhelyeinek, zugkávéházainak, szoros kapcsolatba került az ezeket
benépesítő zavaros elemek nem egy képviselőjével. Az SA-ban csak úgy nyüzsögtek a
homoszexuálisok. A szervezet híres volt virágzó „férfi barátságairól”. Röhm, a vezérkar főnöke
adta a példát. A berlin–brandenburgi SA-standarte (ezred), amelyből a gyújtogatók rekrutálódtak,
ugyancsak erősen fertőzött volt. Ernst környezete, talán maga Ernst is, Heines és sokan mások
tartoztak e „férfi szövetségbe”; innen toborozták testőrségüket, gépkocsivezetőjüket, bizalmi
embereiket. E társaság titkos kapcsolatai révén került a szerencsétlen hollandus a szervezkedők
vonzáskörébe, midőn azok éppen a tervüket dolgozták ki. Azonnal meglátták, hogy milyen
hasznot lehet belőle húzni. Nyilván gyerekjáték volt megfelelően kioktatni ezt a félhülyét,
fölébreszteni anarchista buzgalmát, rábeszélni, hogy kövesse el a gyűlölt társadalmi rend eme
szimbóluma ellen nevetségesen szomorú hérosztratoszi tettét.
Lehetséges, hogy kábítószerekkel is kezelték, mielőtt végzetes útjára indították volna. A
tárgyaláson bizonytalanul olyasmit mormogott, hogy „mások is voltak”. Semmi többet nem
lehetett kiszedni belőle, ismét visszaesett abba a tompultságba, amelyben az orvosok egy része a
szkopolamin által előidézett tüneteket vélte fölfedezni.
A föld alatti folyosó létét a londoni nemzetközi vizsgálóbizottság fedte fel. A per
folyamán a lipcsei törvényszék tagjai libasorban leszálltak a Reichstag híres átjárójába, de csak
azért, hogy megállapítsák: a gyújtogatók nem ezen az úton jöttek, mivel a Reichstag éjjeliőrei azt
állították, hogy feltétlenül észrevették volna őket.
A gyászos van der Lubbe életével fizette meg azt a véletlent, amely a barnainges
gyújtogatók útjába sodorta őt. Nem ő volt az egyetlen. Rall esete után a legtöbb gyújtogató
ugyancsak elhullott cinkosainak fegyverétől. A Gestapo nem szívlelte az élő tanúkat.
A Reichstag felgyújtása, a lipcsei per kérlelhetetlen reflektorfénybe állította a nácik

szellemiségét, módszereit és vezető embereit. Az egész világ fölmérte ezeket a módszereket,
mérlegelte erkölcsiségüket és megállapította, hogy a leggyalázatosabb gyilkosokkal van dolga.
Nem lett volna nehéz levonni a szükséges következtetéseket.
Ehhez azonban némi bátorságra lett volna szükség. Sokkal egyszerűbb volt semmit sem
látni és hagyni, hogy a gyilkosok tovább menjenek a megkezdett úton. A Gestapo már értett
hozzá, hogyan kell az embereket terrorral elhallgattatni.
Igaza volt Röpkének, midőn néhány évvel később így írt: „A mai rettenetes
világkatasztrófával kell megfizetnie a világnak a vészjelekkel szembeni süketségét, amelyek
pedig 1930-tól 1939-ig egyre szenvedélyedben jelezték, hogy a nemzetiszocializmus sátáni
hatalmai micsoda poklot szabadítanak előbb Németországra, majd az egész világra. Ennek a
háborúnak a borzalmai pontosan ugyanazok, mint amelyeket a világ eltűrt Németországban
abban az időben, amikor normális kapcsolatokat tartott fenn a nemzetiszocialistákkal és
nemzetközi ünnepségeket, kongresszusokat szervezett velük együtt.”
MÁSODIK RÉSZ
A GESTAPO TÖKÉLETESÍTI MŐDSZEREIT
1934-1936
I. fejezet
HIMMLER ÁTVESZI A GESTAPO VEZETÉSÉT
Az 1933-as év vége súlyos csorbát ejtett Göring hiúságán: megviselte a Reichstag

„felgyújtóinak” pere. Ez a per alaposan megtépázta a hitleristák tekintélyét Németországban, de
még inkább külföldön.
Hermann Göringnek kárpótlásul a führer 1934. január elsején levélben fejezte ki
jókívánságait. Megemlékezett az 1923. évi puccsról, az SA átszervezéséről, amelyet ő irányított,
„kiemelkedő szerepéről január 30-a előkészítésében”, majd azzal fejezte be levelét, hogy „tiszta
szívből” köszönetet mond „a nemzetiszocialista mozgalom, következésképpen a német nép
érdekében tett kimagasló szolgálataiért”.
Néhány héttel korábban azonban kapott egy kevésbé plátói jellegű elégtételt is. A légügyi
kormánybiztosságot átalakították (természetesen polgári) repülésügyi minisztériummá, amely
azonban nem volt más, mint a szövetségesek által betiltott légi haderő újjászervezésének álcázott
szervezete. Göring repülésügyi miniszterré lett, és ebből az alkalomból kinevezték a Reichswehr
tábornokává. Meggyőzték Hindenburgot, hogy az a miniszter, aki nemsokára hatalmas légi
haderő parancsnoka lesz, nem maradhat századosi rangban.
Grimme nyugalmazott tábornok vezetésével megszervezték a légvédelmi ligát; munkába
álltak olyan kiváló tervezők, mint Messerschmitt és Heinkel, Erhard Milch őrnagy irányítása
mellett, akit Göring 1918-ban ismert meg mint repülőszázadost, és akiből később a Luftwaffe
főfelügyelője, végül marsallja lett.
Göring most már nem foglalkozott olyan behatóan a rendőrségi kérdésekkel; a Lubbe-per
egy kissé elvette tőle a kedvét. Mindazonáltal esze ágában sem volt, hogy idegenek kezébe
engedje át az „ő” Gestapóját. Hiszen a következő sorokat 1934-ben írta: „Hosszú heteken át
dolgoztam azon, hogy megteremtsem, én egyedül, a magam elhatározásából és a magam
kezdeményezésére, a Gestapo szervezetét. Ez az intézmény, amely páni félelmet ébreszt az állam
ellenségeiben, hatalmas mértékben hozzájárult ahhoz, hogy ma már nem beszélhetünk
kommunista vagy marxista veszélyről sem Németországban, sem Poroszországban.”
1934. január 30-án, a hatalom meghódításának évfordulóján, a rendőrségi szerveket
rendeletileg a birodalom joghatósága alá helyezték. Csak igazgatási szempontból hagyták az
egyes tartományok hatáskörében, amelyek egyébként a reichsstatthalterek hivatalba lépése óta
amúgy is tartalmatlan, elévült maradvánnyá változtak. Mindazonáltal a rendőrséget továbbra is a
tartományi költségvetésből fizették, egészen az 1936. évi szervezeti törvény megjelenéséig.
A Gestapónak ez az „ellenőrzés alá vonása” azonban csak közigazgatási formalitás volt:
Göring továbbra is saját kezében tartotta alkotását.
Túlságosan büszke volt erre a személyes művére, semmint hogy hajlandó lett volna
lemondani róla; de szüksége is volt rá, hogy kiüsse a nyeregből Röhmöt, veszedelmes
vetélytársát, akinek változatlanul emelkedőben volt a csillagzata. Számára az volt a legfontosabb,
hogy jó kezekben tudja a Gestapót. Az eddigi rendszabályok következtében amúgy is szabadon
tudott vele rendelkezni. Az 1933. november 30-i rendelet kivette a Gestapót a porosz
belügyminiszter hatásköre alól és közvetlenül az ő miniszterelnöki fennhatósága alá helyezte.
Ezért azután 1934 tavaszán nyugodt lélekkel átadhatta a porosz belügyminisztériumot
Fricknek, a birodalmi belügyminiszternek, másik vetélytársának. Fricknek most már halványan
körvonalazott joga volt arra, hogy általános irányelveket adjon a politikai rendőrségnek, de nem
adhatott neki részletes utasításokat. 1936 tavaszán pedig még ettől a csekély hatalmától is
megfosztották.
Közigazgatási szempontból ezzel teljessé lett a zűrzavar; Frick ugyanis porosz
belügyminiszteri minőségében Göring alárendeltje volt, de birodalmi belügyminiszterként
utasíthatta a tartományi kormányokat, vagyis magát Göringet is mint porosz miniszterelnököt!
Ebben a dzsungelben lehetetlenné vált minden ellenőrzés, nem lehetett senkit sem felelőssé tenni.
A közönséges halandó még kevésbé ismerte ki magát ebben az útvesztőben, és teljességgel
tehetetlenné vált.
Göring azért merte rászánni magát erre a megkésett „ajándékra” Frickkel szemben, mert
megtalálta azt a kivételes képességű férfiút, azt a szilárd szövetségest Röhmmel vívott csatájában,
aki a már eddig is veszedelmes, de még nem minden tekintetben tökéletes Gestapóból létrehozza
majd azt az óramű pontosságú gépezetet, amely alig két év múlva képes lesz leszámolni minden
elképzelhető ellenállással. Ez az ember pedig Himmler volt.
1934 április elsején menesztették Diehlst. Göring most könnyű szívvel vált meg tőle,
érezte, hogy az utódja minden tekintetben különb nála. Annak megérkeztéig, április 20-ig Diehls
ellátta még a folyó ügyek irányítását. Fájdalomdíjként pedig kinevezték egyelőre Kölnbe
regierungsprüsidentnek (amolyan rendőrfőkapitány-félének), majd beosztották Lutze mellé, aki
Röhm halála után az SA vezérkari főnöke lett.
Diehls távozásával véget ért a Gestapo történetének „első szakasza”. Aki a helyére jön,
személyiségével új „stílust”, félreismerhetetlen jelleget kölcsönöz az intézménynek.
Himmler egy hosszú hónapok óta folytatott operáció eredményeit „inkasszálta”, midőn
bevonult a Prinz-Albrecht-Strasse 8. számú házba.
Mialatt Göring a Gestapót szervezte Poroszországban, Himmler, hasonló megfontolástól
indíttatva, elhatározta, hogy hatalmát a politikai rendőrség megszerzésére alapítja. Minthogy
Poroszország már egy konkurens kezében volt, a sakktábla egyéb mezőin igyekezett elhelyezni
figuráit. 1933 márciusában kineveztette magát München rendőrfőnökének, majd egy hónap
múlva az egész bajor politikai rendőrség főnökének. Ekkor szabályszerű „kijáró” tevékenységbe
kezdett, amelyben jelentős előnyére vált az, hogy egyidejűleg az SS vezetője is volt. Az
elfoglalandó pozíciókat embereivel hajtatta fel, akik szükség esetén megértették a helyi
hatóságokkal, milyen előnyeik származnak abból, ha „barátokat” neveznek ki bizonyos helyekre.
A harc heves volt, mert az SA és á Politikai Szervezet vezetői ugyancsak szerették volna
megkaparintani ezeket a fontos pozíciókat.
Októberben ellenőrzése alá vette Hamburgnak, a birodalom második városának, egyben
egy szabadállam székhelyének rendőrségét. Majd sorban a kezébe került Mecklenburg, Lübeck,
Türingia, a hesseni nagyhercegség, Baden, Württemberg, Anhalt, 1934 elején Bréma és
Oldenburg, végül a hitleristáknak oly sokáig ellentálló Szászország. Tavaszra ellenőrizte egész
Németországot, Poroszország kivételével. Ekkor Göringhez fordult, kérte, adja át neki a
Gestapót. Hitler támogatta, az SS-vezért, mert érvelésével megnyerte őt: „észszerű, helyes és
szükséges az egész birodalomban azonos módszerekkel üldözni az ellenséget”. Göringet viszont
az a körülmény nyerte meg, hogy Himmler is el volt szánva a közös ellenség, Röhm
likvidálására. Értékelte Himmler stratégiai ügyességét, a villámgyors bekerítő hadműveletek
mesteri alkalmazását. Ilyen formátumú szövetségessel Röhm napjai meg voltak számlálva.
Április 20-án Göring átadta a Gestapo vezetését Himmlernek, bár tett egy végső
óvintézkedést: Himmler lett a de facto, de Göring volt továbbra is a de jure vezető. Meg is maradt
annak az 1936. évi alapvető átszervezési törvényig, ámbár ez a címe tisztára plátói jellegű volt.
Amikor azonban Himmler már számtalan város és tartomány rendőrfőnöke volt, ő maga
ténylegesen nem tudta ezeket a funkciókat mind ellátni. Az akkori szokás szerint átruházta őket
„helyetteseire”; a párt főemberei ezzel a módszerrel tudták halmozni titulusaikat. Himmler az SS
bizalmi emberei közül választotta ki helyetteseit. München, majd Bajorország részére egy
különösen érdekes figurát szemelt ki: az SS biztonsági szolgálatának vezetőjét, Reinhard
Heydrichet. Midőn Himmler végre célhoz ért, és berendezkedett Berlinben, azonnal kinevezte
Heydrichet a Gestapo központi szervének vezetőjéül. Ugyanazon a napon, megérkezése napján,
egyesítette Németország valamennyi politikai rendőrségét. Ezzel a Gestapo átlépte Poroszország
határait, szervezetét kiterjesztette egész Németországra.
Himmlernek a Gestapo élére vezető útja nem volt súrlódásoktól mentes. Midőn
nyilvánvalóvá vált, hogy Göring meg akar szabadulni Diehlstől, porondra lépett még egy komoly
jelölt: Kurt Daluege, az SS keleti csoportfőnöke, az SS második embere és Himmler vetélytársa,
akiből Göring csinált rendőrtábornokot. Daluege akkor már az egész rendfenntartó szolgálat,
vagyis az összes egyenruhás rendőr főnöke, a birodalom és Poroszország biztonsági
rendőrségének vezetője volt. Ezen a téren Göring már ráruházta a hatalmát, ő pedig úgy gondolta,
hogy jog szerint most már a politikai rendőrséget is meg kell kapnia.
Alattomos küzdelem kezdődött. Daluege „jól feküdt” Hitlernél, de ugyanezt el lehetett
mondani Himmlerről is. Ezenfelül Daluege Frick pártfogoltja is volt. Ez a körülmény azután
eldöntötte a küzdelmet, azzal együtt, hogy Daluegének nem volt elég tehetsége a politikai
rendőrségi dolgokhoz, már ahogy azokat Göring értelmezte. Daluege túlságosan ragaszkodott
bizonyos formaságokhoz, nem volt hajlandó elfogadni a Gestapónál bevezetett gyakorlatot, ami
Göring szemében feltétlenül hátrányt jelentett. Emellett Daluege kinevezése lehetőséget nyújtott
volna Fricknek, hogy megtudjon dolgokat, amelyeket nem akartak az orrára kötni. Így történt,
hogy Himmler lett a nyertese ennek a nem mindennapi versenyfutásnak.
Ki volt hát az az ember, akinek ilyen mérhetetlen hatalom jutott osztályrészül?
Akárcsak Göring, ő is polgári származású volt, akit nyilván csak a zűrzavaros kor
hullámverése térített el a minden bizonnyal nem feltűnő, hagyományos életpályától. Heinrich
Himmler 1900. október 7-én született Münchenben. Édesapja korábban nevelő volt a bajor királyi
háznál. Anyja szavojai zöldségkereskedő családból származott. Himmler gyermek- és ifjúkorát
Landshutban, ebben a kis bajor városkában töltötte. Apja itt volt iskolaigazgató; merev, tekintélyt
tartó férfiú, nem tűrt csorbát azokon az örök érvényű szabályokon, amelyek megszabták a család
belső viszonyait, az intézmények tiszteletét, a munkát, a társadalmi hierarchiát. A Himmler
család katolikus volt, és az ifjú Heinrichet testvéreihez hasonlóan a vallás előírásainak
tiszteletében nevelték.
Ez a szigorú nevelés nyomokat hagyott az ifjú lelkében. Megőrizte benne a tiszteletet
bizonyos értékekkel szemben, de Heinrich sohasem vette észre, hogy csak a külső látszatot
tiszteli.
A náci zsarnokság legborzalmasabb korszakaiban a koncentrációs táborokban, amelyek az
ő parancsnoksága alatt valósággal gigantikus emberpusztító gépezetekké alakultak át, ilyen
szövegeket plakátoztatott ki: „Egyetlen út vezet a szabadságba. Ennek állomásai: engedelmesség,
szorgalom, becsületesség, mértékletesség, tisztaság, önzetlenség, rend, fegyelem és hazaszeretet.”
(Ezt a szöveget a dachaui tábor központi épületének tetejére írták ki, fehér cserepekkel). E felirat
nem holmi cinizmus terméke, hanem a bajor iskolamester, az édesapa tanításának késői,
öntudatlan kisugárzása, azé az édesapáé, aki láthatatlanul jelen volt mögötte akkor is, midőn a
horogkeresztes ideológia mérgétől megrontott fiú embervérrel áztatta a földet.
Tizenhét éves volt, amikor bevonult katonának. Éppen idejében érkezett, s tanúja lehetett
annak, hogyan omlott össze mindaz, aminek tiszteletére nevelték: a hadsereg, tábornokaival,
tisztjeivel együtt. A hadseregben töltött rövid idő nem volt elegendő a katonai ismeretek
elsajátítására. Paul Hauser, Waffen-SS-generaloberst (vezérezredes) mondta el később, hogy az
SS-ben közmondásos volt, mennyire járatlan Himmler a katonai kérdésekben. „Tudták – mondta
Nürnbergben –, hogy Heinrich Himmler egy évig volt csak katona, és egyáltalán nem értett a
katonai kérdésekhez. Alábecsülte a katonák feladatait és munkáját. Amellett szerette adni a
vasöklűt, szerette a nagyhangú frázisokat és túlzásokat.”
Az ifjú Heinrich Himmlerre mélyen hatott az a társadalmi felfordulás is, amely a német
birodalom összeomlását követte. Nem tisztelték már a tanárokat, leszaggatták a tisztek váll-lapját,
s olyan beszédeket tapsoltak meg, amelyekért nem sokkal előbb taps helyett főbelövés járt volna.
A háború vége Berlinben találta. Tengődött, ahogy tudott; kifutó volt egy kefekötőnél,
majd enyvgyári alkalmazott, miközben üggyel-bajjal mezőgazdasági tanulmányait is folytatta.
Berlin valóságos „forrongó katlan” volt ebben az időben; csak úgy nyüzsögtek ott az
emberi söpredék legveszedelmesebb típusai. A „hiányos életlehetőségek”, a munkanélküliség, a
politikai és gazdasági bizonytalanság mind elősegítette a tevékeny és jól felfegyverzett alvilág
kialakulását, amelyet lehetetlen volt felszámolni a főváros fluktuáló lakossága közepette.
Valószínű, hogy a fiatal Himmler, akit a neveltetése alapjául szolgáló hagyományos társadalmi
értékek összeomlása kizökkentett egyensúlyából, az ilyen kétes, elemek társaságába került és
hónapokig a berlini sötét alvilág lakója volt.
A náci vezetők ezen korszakbeli életrajzi adatainak felkutatása meglehetősen nehéz dolog,
és a Németország történetével foglalkozó szerzők rendszerint hamarosan átsiklanak rajta.
Olyanoknak például, mint Himmler, Kaltenbrunner és Heydrich, tizenöt év alatt – midőn az egész
rendőrségi apparátus szinte személyes tulajdonként tartozott hozzájuk – bőven volt rá idejük,
hogy eltüntessék a feszélyező dokumentumokat. Jellemző, hogy a hitleristák egész Európában
nyomoztak a „Naziführer sehen Dich an” („Náci vezetők néznek rád”) című könyvecske után,
amelyet Párizsban Willi Münzenberg és az emigránsok azért adtak ki németül, hogy illegálisan
becsempésszék 1935-ben Németországba. Ez a kis füzet a főbb horogkeresztes vezérek életrajzát
tartalmazza, nagyon kivonatosan és töredékesen; egy-egy életrajz sokszor nem több, mint az
illető bűnös tevékenységének néhány jellemző mozzanata, de éppen rövidségénél fogva nagyon
hatásos.
A kis kötet természetesen ott szerepelt az „Otto-jegyzék”-ben, vagyis a németek
franciaországi bevonulásakor azonnal megsemmisítendő művek jegyzékében. A párizsi Nemzeti
Könyvtár két példányt megőrzött ebből a műből; a megszállás alatt sikerült elrejteni őket. Nos, az
1935 évi bővített második kiadást megcsonkították. „Valaki” az egyik ívet kiszakította, éppen azt,
amelyik Himmler életrajzát tartalmazza.
Az mindenképpen tény – André Guerber szerint –, hogy a fiatal Himmlernek meggyűlt a
baja a rendőrséggel és az igazságszolgáltatással, mégpedig a következők miatt. 1919 elején
Himmler Berlin Moabit nevű negyedében lakott az Achterstrasse 45. szám alatt, egy kétes hírű
szállóban, bizonyos Frieda Wagner prostituálttal együtt, aki 1893. szeptember 18-án született
Münchenben, tehát hét évvel volt nála idősebb. Franz Stirmann rendőrtiszt 1919. április 2-i
jelentése, amelyet a Spissengerstrassén levő 456. számú rendőrőrszobán vett fel, megállapítja,
hogy a szomszédok panaszt tettek Himmlerék ellen, állandó hangos civódásaik miatt. Az ifjú
Himmler – mondja a jelentés – a prostituált lány keresetéből élt. Himmler egyébként részben
beismerte a terhére rótt tényeket. 1920 elején hirtelen eltűnt, éppen akkor, midőn Frieda Wagnert
meggyilkolva találták. A nyomozás eredményeképp 1920. július 4-én Münchenben letartóztatták,
majd a berlin–brandenburgi büntető törvényszék gyilkosság vádjában felelősségre vonta.
Himmler elkeseredetten védekezett, a törvényszék pedig bizonyítékok híján – minthogy szökése
csak gyanúok volt –, jobb meggyőződése ellenére kénytelen volt őt felmenteni a vád alól.
A fiatal Himmler berlini tartózkodása során megismerkedett egy ugyancsak jó polgári
családból származó fiatalemberrel, Hans Horst Wessellel, aki szintén Berlin kétes
egzisztenciáinak életét élte. A Maximilianstrasse 45. alatt lakott, és Kurt Schisselmann
rendőrtiszt jelentése szerint prostitúcióból élt. 1924. szeptember 24-én a berlini törvényszék
csalásért kétévi börtönbüntetésre ítélte. Horst Wessel a börtönből kikerülve érdeklődni kezdett a
politika iránt, és egykori barátját, Himmlert abban a Nemzetiszocialista Pártban találta, amelyről
tudjuk, hogy Horst Wessel kényszerű távolléte idején alaposan megismerte a politikai szerencse
forgandóságát. A náci párt ebben az időben élénk érdeklődést tanúsított az alvilág irányában,
mindenre elszánt embereket keresett, hogy megvesse rohamosztagainak alapjait.
1929-ben Horst Wessel a párt tagja lett és belépett az SA-ba. A gyilkosok egy
csoportjából, amelyet berlini alvilági ismerősei köréből válogatott össze, megalakította az SA-ban
a „Sturm 5”-öt, majd sorozatos véres összecsapások után Berlin egyik kerületében, amely addig a
kommunisták kezében volt, az utca ura lett. Ennek a „hőstettnek” az elismeréseképpen a berlini
5-ös, 6-os és 7-es „Sturm” tiszteletbeli tagjává választották.
Horst Wessel szórakozásból nemzetiszocialista jelszavakat írt egy régi tengerésznóta
dallamára. Ebből született meg „Horst Wessel Lied” néven a párt himnusza, a szövegíró halála
után. Horst Wesselt ugyanis megölte egy Aly Höler nevű másik selyemfiú, midőn egy lány miatt
összevesztek egy berlin–weddingi lebujban, 1930. február 23-án.
A hatalom meghódítása után Horst Wessel bevonult a horogkeresztes mártírok
panteonjába. Anyját és húgát propagandagyűléseken mutogatták.
A berlini közjáték után az ifjú Himmler elhatározta, hogy visszatér szülőföldjére. 1921
elején ismét megjelent Landshutban. Apja kis farmot bízott rá, hogy baromfineveléssel bizonyítsa
be agronómusi képességeit, s figyelmeztette, hogy tartsa távol magát a politikai agitációtól.
Bajorország, különösen pedig München, erősen forrongott ebben az időben. Himmler ekkor már
tagja volt egy ifjúsági szervezetnek, az Artamanen-nak, amely a „német parasztság
megújhodását” hirdette és jelszava „a vér, a föld, a kard” volt; ez a három egyszerű szó lett
később az SS alapelve.
Az atyai figyelmeztetés ellenére Himmler ugyancsak érdeklődött azon hazafias politikai
mozgalmak iránt, amelyek a hagyományos értékekhez való visszatérést hirdették, halált
követeltek a weimari rendszerre és a „novemberi bűnösökre”, akik egyedül felelősek a
szégyenletes fegyverszünetért. Csatlakozott a Reichsflagge- (Birodalmi Lobogó-) mozgalomhoz,
amelynek egyik vezetője Röhm százados volt. 1923. október elején szakadás következett be a
mozgalomban. A nagyobbik rész Heiss századost követve von Kahr politikájához csatlakozott,
míg az „ultrák” csoportja, amely a Nemzetiszocialista Párttal rokonszenvezett, elhagyta a
szervezetet. Himmler a 300 szélsőséges egyén közé tartozott, akik Röhm és Seydel százados
vezetésével megalakították a disszidensek Reichskriegsflagge (Birodalmi Hadilobogó) csoportját.
Az „elszántak” ezen csoportja éppen idejében született meg, hogy részt vehessen a november 9-i
puccsban. Himmler az élen haladt abban a híres „menetben”, amely oly szánalmas véget ért a
Feldherrenhallén. Szerencséje volt, egyetlen karcolás nélkül került ki a lövöldözésből.
A náci párt hanyatlása idején, amely az elvetélt puccskísérlet után bekövetkezett,
Himmler tovább tevékenykedett azokban a különböző csoportokban, amelyekkel a
horogkeresztesek álcázták magukat. Egy ideig Gregor Strasser titkára is volt; ebben a pozícióban
1925-ben Goebbels lett az utóda.
1924. december végén megtudta, hogy a landsbergi börtönből kiszabadult Hitler visszatért
Münchenbe. 1925. február 5-én megírta neki, mennyire számítanak rá a hazafiak, hogy kivezesse
a hazát a zűrzavarból, és Németország megtalálja az őt megillető helyet a nap alatt. Hitlert,
akinek távollétében szétszéledtek a csapatai, meghatotta ez a levél; válaszolt ifjú csodálójának és
meghívta őt, hogy látogassa meg. Március 12-én Himmler kopogtatott az idős Reichertné ajtaján
– aki Thierschstrasse 41. szám alatti lakásán adott szállást Hitlernek –, s az 1345. számú tagsági
igazolványt kapta. Hitler elölről akarta kezdeni a számozást, a nullától, de az újonnan
csatlakozókra teendő nagyobb hatás kedvéért mégis inkább 500-tól indult.

Hitlert megragadta a fiatalember tisztelettudó és fegyelmezett megjelenése, aki fölvette
előtte az alárendeltségnek azt a magatartását, amelyet az apja nevelt belé. Vallásos áhítattal
hallgatta Hitler szavait, aki azonnal beleesett a politikai szónoklatok stílusába, amint
hallgatóságot tudott maga körül. Himmler temperamentumánál fogva ideálisan alkalmas volt a
kitűnő második ember, a nélkülözhetetlen hű segítőtárs szerepére. Ambíció hajtotta ugyan, de a
mértékletesség iránti hajlama következtében beérte a második hellyel. Sok társával ellentétben,
különösen ami az „öreg harcosokat” illeti, akik gyakran szerettek volna Hitler helyére kerülni,
Himmler sohasem próbálkozott a hatalom megszerzésével. Mint ahogy Gebhardt doktor, a
hitleristák egyik orvosa mondta – aki jól ismerte őt, hiszen gyermekkori pajtások voltak –, ő volt
„a tipikus második ember, aki azért veszi fel a szigor gyűlöletes vonását, mert pontosan tudja,
hogy Mohamed mosolyog, és a kalifa cselekszik”.
A következő hónapok során Hitlernek bőven nyílott rá alkalma, hogy megismerje az új
tag kiváló tulajdonságait. A fiatal Himmler a párt akcióinak egyik legszorgalmasabb résztvevője
lett. Azok közé tartozott, akik vidéki kiszállásai során Hitler testőrségét alkották. A
Nemzetiszocialista Párt felélesztése érdekében ugyanis új propagandatevékenységbe kezdtek,
jóllehet a párt elméletileg be volt tiltva.
1925. február 28-án meghalt Ebert, a köztársaság elnöke. Ludendorff tábornok is jelöltette
magát a március 25-i elnökválasztásra, s Hitler őt támogatta. Ludendorff megsemmisítő vereséget
szenvedett: a szavazatok 1%-át sem kapta meg legfőbb ellenfelével, Hindenburg marsallal
szemben. De a weimari rendszer ettől kezdve így is halálra volt ítélve. 1925 második fele
különösen lázas tevékenységben telt el. Hitler megértette, hogy rendeznie kell a sorokat a
köztársaság elleni támadásra, mégpedig legális támadásra, hiszen a rendszer már alá volt
aknázva.
1925. november 9-én, a müncheni „dicsőséges hazafias felvonulás” évfordulóján, Hitler
elhatározta, hogy külön egységet hoz létre saját védelmére, amelynek neve „Schutz Staffel”
(Védő Csapat), és amely SS kezdőbetűi révén vált nem kevéssé hírhedtté.
Ez a „csapat” nem spontán módon, ex nibilo született meg. Hitlernek mindig voltak
testőrei. A legelsők a rendfenntartó szolgálat tagjai közül rekrutálódtak, akiknek az volt a
feladatuk, hogy a gyűléseken elhallgattassák a közbeszólókat, szükség esetén ökölcsapásokkal.
Öt ember már 1920 óta Hitler személyes védelmét látta el, éspedig: Berchtold hadnagy, Emil
Maurice órás, a lócsiszár Weber, Hermann Esser és Ulrich Graf, a „gyepmester”. Ez utóbbi lett a
főnök személyes testőre.
Közben Klintzsch, az SA vezetője 1923 márciusában ugyancsak létrehozott Hitler
számára egy SA-testőrgárdát; ezt a tekintélyes létszámú egységet elnevezték „Stosstrupp
Hitler”-nek (Hitler Rohamcsapat). Az SS tulajdonképpen nem volt más, mint a Hitler
bebörtönzésekor feloszlatott egykori Stosstrupp reorganizálása. Julius Schreck lett a parancsnoka,
majd a csoportot 1926 elején beolvasztották az SA-ba, annak egyik speciális egységeként. Az SS
tehát Franz Pfeffer von Salomon, az SA vezérkari főnökének fennhatósága alá tartozott.
1928-ban súlyos nézeteltérések támadtak Hitler és Pfeffer von Salomon között. A viszály
a következő évben az SA-parancsnok távozását eredményezte.
Hitler tisztában volt vele, hogy olyan embert kell a gárda élére állítania, aki
testestül-lelkestül az ő híve. Az elégedetlenkedők szerint Hitler szultánként viselkedett. A
szultánnak janicsárok kellettek, és a janicsárok feje Himmler lett.
Amikor Heinrich Himmler 1929. január 6-án átvette az SS parancsnokságát, az egység
mindössze 280 főt számlált; de ezek valamennyien kipróbált emberek voltak. Himmler kezdettől
fogva arra törekedett, hogy ezzel a szelekciós politikával szervezze át egységét. Röhmmel
ellentétben, aki csak a számokra volt tekintettel, Himmler a „minőségi” elv alapján akarta
kialakítani az SS-ből a párt elit egységét.
A kétféle szemlélet különbsége még élesebben megmutatkozott 1931 januárjától, amikor
is Röhm újra átvette az SA vezetését. A hierarchiában elvileg Himmler fölöttese lett, minthogy az
SS még mindig az SA része volt. Titkos ellenszenv támadt a két férfi közt, amely
ellenségeskedéssé, féktelen viszállyá fajult, és ez döntő szerepet játszott Himmlernek abban az
elhatározásában, hogy megkaparintsa a rendőrséget.
Himmler szigorú szelekciós szempontjai következtében a létszám csak lassan növekedett.
1929 januárjában az SS-nek 280 tagja volt, 1930-ban 2000, 1931-ben 10 000, a hatalom
megszerzésekor 30 000, abban a pillanatban pedig, midőn Himmler a Gestapo vezetője lett, 52
000. Ez bizony nevetségesen kevés volt az SA 4 500 000 tagjával szemben, akik ekkor Röhm
rendelkezésére álltak.
Ezeket a válogatott SS-embereket azonban főnökük kulcspozíciókba helyezte. Amikor
Hitler bevonult a kancelláriába, Himmler kiválasztott 120 minden tekintetben kiváló, szálas
termetű, vakmerő és elszánt legényt; ezekből hozta létre a „Leibstandarte Adolf Hitler”-t (Adolf
Hitler Testőrezred), és rájuk bízta a kancellária őrzését. Ez az elit egység csak a rendszer
bukásával szűnt meg. Hitler közvetlen környezete szinte kizárólag SS-ekből állt; Himmler
mindenhova elhelyezett belőlük egyet-egyet. Julius Schaub SS-brigadeführer (dandárparancsnok)
intézte a führer személyes ügyeit, egy másik SS-brigadeführer, Streck, pedig a gépkocsivezetője
lett. Hitler közvetlen személyes védelmét a Ratenhuber brigadeführer parancsnoksága alatt álló
SS-testőrök látták el egy csoport Gestapo-rendőrrel karöltve, akiket Högl felügyelő irányított.
Ezek az emberek állandóan Hitler közvetlen közelében tartózkodtak, utazásaira is elkísérték.
Himmler tehát a legjelentéktelenebb eseményről, minden látogatóról, a legérdektelenebb
beszélgetésről is értesült. Senki sem kerülhetett a führer közelébe anélkül, hogy Himmler ne
szerzett volna róla tudomást. Az ő emberei dolgoztak a Gestapóban, de beültek számtalan egyéb
pozícióba is a hatalom átvételét követő tisztogatások és átszervezések ürügyén.
Himmler most már tervszerű támadást indított az SA és Röhm ellen. Göringgel azonos
terv szerint együttműködve felhívta Hitler figyelmét az SA által a koncentrációs táborokban
elkövetett túlkapásokra és figyelmeztette a belőlük adódható kellemetlenségekre. Nem a
módszerrel mint olyannal volt elégedetlen, hanem az SA munkájában mutatkozó fejetlenséggel.
Az SS 1933 márciusától kezdte felállítani a maga külön táborait. Ettől kezdve Himmler
lépésről lépésre kiszorította a „konkurenciát”. 1934 elején pedig kieszközölte, hogy minden
koncentrációs tábor őrzését és igazgatását egyedül az SS lássa el. Erre a célra megszervezte az SS
új ágazatát, a „Totenkopf” (halálfejes) ezredeket; ezek szolgáltatták a-táborok őrszemélyzetét.
Ugyanazokat a borzalmakat követték el, mint az elődeik, sőt később nagyipari színvonalon
működő halálgyárakká alakították a táborokat. A koncentrációs táborok fenntartási költségeit a
tartományok költségvetéséből fedezték; a birodalmi általános költségvetésben ez a tétel csak
1936-ben jelent meg.
A különleges SS-Totenkopf ezredek szervezése világosan arra mutat, hogy a
koncentrációs táborok immár nemzeti intézménnyé váltak. Egyetlen közigazgatási vagy
igazságszolgáltatási intézmény, egyetlen vezető állású német bíró, legkevésbé Gürtner
igazságügy miniszter – senki nem emelte fel tiltakozó szavát ez ellen a szörnyű jogsértés ellen,
amelyet semmivel sem lehetett indokolni, hiszen az alkotmány még érvényben volt.
Letartóztathatták és bebörtönöztethették ártatlan emberek ezreit bármiféle vád vagy ítélet nélkül,
és ezek csak attól remélhettek szabadulást, hogy – Göring szavaival élve – „a führer
megkegyelmez nekik”. Ennek a meghunyászkodásnak és a befejezett tények gyáva
tudomásulvételének volt a következménye, hogy fokozatosan kiterjeszthették a horogkeresztes
módszereket, és végül a legalitás látszatával sem törődve az intézményes bűnözés útjára

léphettek.
Himmlernek tehát volt már hatalma, midőn berendezkedett a Prinz-Albrecht-Strasse 8.
számú házban, a Gestapo székházában, ahonnan, mint valami gigantikus pókháló középpontjából,
ellenőrzése alatt tarthatta egész Németországot.
1934. január elsején félreérthetetlen üzenetet intézett az SS tagjaihoz: „Egyik
legsürgetőbb feladatunk, hogy leleplezzük a führer és a nemzetiszocializmus minden nyílt vagy
rejtett ellenségét, hogy leküzdjük és megsemmisítsük őket. Ennek a feladatnak a végrehajtása
érdekében készek vagyunk nemcsak a magunk, de a mások vérét is ontani.”
„A test belső mozgató erőinek bélyegét viseli” – írta a XVIII. század elején Jacob Böhme,
a kiváló teozófus. Világos és megnyugtató ez a formula. Vigasztaló, hogy a gyilkosokon ott
látható vadállatiságuk stigmája. A legtöbb náci vezetőre illik is a szabály: Röhmnek hóhér képe
volt, Bormann ábrázata láttán végigfut a hátunkon a hideg. Kaltenbrunner és Heydrich arca a
várakozásnak megfelelő gyilkos-arc. Csak Himmler tekint ránk sima, reménytelenül
semmitmondó arccal.
A közepesnél inkább magasabb, eléggé karcsú férfi volt. Az arca kissé kövérkés, homloka
és halántéka fölött az idő előtti kopaszodás jeleivel, pedig rendőri pályafutása kezdetén nem volt
több harminchárom évesnél. Kistisztviselőnek, szerény könyvelőnek vagy kiskereskedőnek
lehetett volna nézni beesett, enyhén csapott állával, amely látszatra nem valami nagy energiáról
tanúskodott. Bajusza és kissé nagy, elálló füle volt. Az állandó mosoly csak még jobban
hangsúlyozta ennek a puha arcnak a kereskedői jellegét.
Csupán két, alig szembetűnő vonása árul el valami riasztót: a halvány, vértelen, igen
keskeny ajkak és az apró, szürkéskék szemek, amelyeknek átható, dermesztően fagyos tekintetét
nem tudja elrejteni a fényes, acélkeretes orrcsiptető. Bizonyára tudta, hogy mennyire elárulja
tekintete, ezért rendszerint kissé a jobb válla felé hajtotta a felét; így jobban el tudott rejtőzni, és a
szemüveg tükröződése mögül figyelhette azt – esetleg leendő áldozatát –, akivel beszélt.
Furcsa, betegesnek tűnő nyaka gyakran meghökkentette látogatóit: petyhüdt és ráncos
bőrével egy aggastyánéhoz hasonlított. Abnormisan finom, törékeny, keskeny, szinte nőies keze
volt. Amikor beszélt vagy másokat hallgatott, áttetsző fehérségű kék eres kezeit maga elé fektette
az asztal lapjára. Kezének ez a semmitmondó mozdulatlansága teljes mértékben megegyezett az
arcára erőltetett kifürkészhetetlen merevséggel.
Alárendeltjei később mindannyian azt vallották, hogy Himmler sohasem dicsért és
sohasem helytelenített. Utasításai rendszerint pontatlanok voltak. Szerette, ha emberei maguktól
jönnek rá, hogyan kell kielégíteni azt a főnököt, akinek lépésről lépésre ismerhették csak ki a
szándékait. A titkolózás volt az eleme; titokzatosságával alárendeltjeit is beoltotta, és ezt olyan
abszolút törvénnyé tette, hogy megszegőit rendkívüli szigorral; nemritkán halállal büntette.
Párját ritkító munkabírása volt. Nyolc óra körül kezdte el a napot, és késő éjszaka fejezte
be, néha hajnali két óra felé. Mindenütt és mindig dolgozott. Mindig elkísérte a titkára, ő pedig
leveleket diktált, akár vasúton, akár repülőgépen vagy gépkocsin utazott; közben a Gestapo
központjával is állandó rádió-összeköttetést tartott fenn. Erre nagy gondot fordított. Minden
jelentést, minden valamennyire is fontos levelet be kellett neki mutatni. Mindent gondosan
elolvasott és széljegyzetekkel látott el, mégpedig valami furcsa, semmitmondó, fűzöld színű
ceruzával. Jellegzetes aprólékosságával minden kezébe került iratra ráírta, hogy „GEL”, ami a
„gelesen” szó (elolvasva) rövidítése; majd a dátum és a kézjegy következett: két összekapcsolt H,
egyetlen, éles hegyben végződő, vízszintes vonallal áthúzva. Ez a szürkészöld ceruza is az
egyéniség tükre. A pompakedvelő, piperkőc Göring égővörös ceruzával jegyzetelt.
Jelentéktelennek látszó, mégis mennyire sokatmondó részletek!
Ha Himmler éppen nem volt úton vagy nem végezte valamelyik váratlan ellenőrző
körútját, akkor hosszú munkanapját csak az étkezések szakították meg, amelyeket egy SS- vagy
Gestapo-kantinban vagy vendéglőben költött el. Előfordult, hogy egyik-másik látogatóját ebédre
marasztalta; elég gyakran meghívta a beosztottjait is. Ilyenkor kellemes házigazdának
mutatkozott, kedélyesen, közvetlenül elbeszélgetett, még akkor is, midőn a hatalom csúcsára
érve, félelmetes funkciókkal megbízva, a rendszer ténylegesen legnagyobb hatalommal
rendelkező embere lett.
Voltak hűséges barátai, köztük több gyermekkori játszópajtása, akik most is csak
egyszerűen Heini néven szólították, mint amikor még együtt jártak iskolába az édesapjához. Az
SS-ben gyakran hívták „Reichs-Heini”-nek, tiszteletteljes ragaszkodással. Történetünk egyik
legmegtévesztőbb aspektusa, hogy gyilkosok, akiknek a keze ezer és ezer ártatlanul legyilkolt
gyermek vérében fürdött, gyöngéden ápolják a gyermekkori barátság emlékét és olyan néven
becézik egymást, amelyen érzik még az ódon bajor kisvárosi iskola lila tintájának és krétájának
illata. Himmler nem feledkezett meg a barátokról. Gebhardt, az orvos, gyermekkori pajtása,
később a tudományos kísérletek egyik irányítója lett; a müncheni kapitányságon megismert bajor
rendőrtisztek vele mentek Berlinbe a Gestapóhoz. Mindnyájan bíztak a szerencsecsillagában;
Himmlerből vitathatatlan meggyőző erő áradt. „Hitt abban, amit mondott, és mindenki más is hitt
benne” – vallotta később Gebhardt.
Himmler nem járt haza; úgy látszott, nincs is magánélete. Egész léte az SS és a Gestapo
keretei között zajlott le, mintha létezni sem tudott volna e nélkül a két szörnyszülött nélkül. A
kiegyensúlyozottnak látszó felszín alatt titkos sebek rejtőztek. Himmler házassága boldogtalan
volt. Felesége, a brombergi származású ápolónő, Marga Couzerzova, két évvel volt idősebb nála.
Egy nagy berlini klinikán dolgozott, abban az időben, amikor legmélyebb volt az erkölcsi
bomlás. Oly sok tiltott műtétnek, üzérkedésnek volt a tanúja, hogy egész életére meggyűlölte az
orvosokat, sebészeket. Mélységesen hitt viszont a füvek gyógyító hatásában, és ezt a hiedelmét
átadta a férjének is. Himmler a felesége pénzén épített tyúkfarmot a München melletti
Truderingben, amikor pedig belebukott, a felesége tanácsára kezdett gyógynövények
termesztésével foglalkozni. Szenvedélyesen bújta a középkor füvészkönyveit; üzleti sikert
mégsem tudott elérni. De ez a bukás sem vette el a kedvét, és később a koncentrációs táborok
foglyaival termeltetett gyógynövényeket.
Talán a kudarcok okozták a házastársak közötti rossz viszonyt. Himmlert megvetette a
felesége. Nem változott a helyzet akkor sem, midőn 1928-ban Gudrun nevű lányuk megszületett.
Gebhardt doktor megállapítása szerint Himmler részleges impotenciában szenvedett, és „sohasem
tudta túltenni magát ezen a belső konfliktuson”. Kettejük viszonya annyira rosszra fordult, hogy
Himmler megszakította a házassági közösséget. Elválni nem volt hajlandó; szerinte a kislányára
való tekintettel, nem kétséges azonban, hogy elhatározásában öntudatlanul szerepet játszott
gyermekkorának szigorúan vallásos nevelése is.
Később megismerkedett egy másik asszonnyal, aki megosztotta vele az életét. Ebből a
viszonyból még két gyermeke született, egy kisfiú és egy kislány, akiket dajka nevelt fel
Hohenlychenben, szülőhelyükön.
Ez a kettős élet, a két család gyakran anyagi nehézségekbe sodorta és időnként kölcsönök
felvételére kényszerítette. Nem kétséges ugyanis, hogy Himmler volt a nácik között az egyetlen
magas méltóság, aki hivatalában nem gazdagodott meg, akkor sem, amikor mindenható volt, és
amikor a párt legmagasabb csúcsain is dühöngött a korrupció. Az anyagi tekintetben
megközelíthetetlen Himmler mélységesen megvetette Göringet, midőn ez a háború folyamán,
vezető állami és pártpozícióinak védelme alatt, a legkülönbözőbb üzletekbe bocsátkozott.
Himmler nem volt kulturált ember. Félművelt romanticizmusa sajátos irányt szabott
valamennyi kreatúrájának, vagyis többé-kevésbé a Harmadik Birodalom egész szervezetének.

Hitt a delejességben, a mesmerizmusban, a homeopátiában, a naturista eugenetika legkétesebb
elméleteiben, a természetes táplálkozás léleknemesítő hatásában, a jósokban, kuruzslókban és
varázslókban; ezekkel vette magát körül egész életében, gyakran nem is tudott véleményük
nélkül elhatározásra jutni. Ebben a hóbortjában egyébként a nácizmusnak mindazok a vezetői
kezdettől fogva osztoztak, akik Hanussen berlini bűvész szalonjának állandó vendégei voltak;
aminek folytán Hanussen meg tudta jósolni a Reichstag felgyújtását.
Himmler hasonlóképpen tisztelte a katonai fegyelmet is. „Szinte hisztérikus módon fogta
fel – vallotta Gebhardt – azt a régi katonai elvet, hogy a parancsot végre kell hajtani.” Az elvből
abszolút érvényű dogmát kovácsolt egységei számára, ami nem is volt túlságosan nehéz dolog,
hiszen a nép egyszerű fiai Németországban a jobbágyi életformát lényegében sohasem cserélték
fel a polgárival, és alvajáróként masíroztak be a Harmadik Birodalomba. Romantikus hajlamaiból
fakadt I. Henrik császár – más néven Madarász Henrik vagy Szász Henrik – iránti mélységes
csodálata. Tisztelte, mert megszervezte a lovagság intézményét, amelynek segítségével városokat
alapíthatott, elűzhette a dánokat, megverte a magyarokat; behódolásra kényszerítette a szlávokat
és vendeket. Ez a példakép és a faji kérdések iránti érdeklődése igen nagy jelentőségre tett szert
az SS szervezetében. Az SS új tagjainak eskütételi szertartása a braunschweigi dómban zajlott le
éjfélkor, fáklyafénynél, a Madarász Henrik földi maradványait tartalmazó koporsó előtt.
Francois Bayle doktor elemzése szerint Himmler személyiségét alapvetően az határozta
meg, hogy születésétől fogva nem volt érzéke az elvont fogalmak iránt; ez azután arra
kényszeríti, hogy a szisztematikusságba kapaszkodjék. A szenvedélyes munkában jelentkező
ádáz konokságú negatív buzgalom és akarat az eredetiség és fogékonyság teljes hiányát mutatja.
Mindennek következménye a jellegében és hatékonyságában gyökeréig eltorzult, szinte már
patologikusnak tekintendő gondolkodás mintegy mechanikus működése. Ehhez az alaphoz járul
még a józan ész hiánya, a kiirthatatlan és abszurditásig fokozott nagyravágyás és önfejűség, az
intuíció hiánya, amelyet semmiféle értelmi pallérozás sem igyekezett pótolni; erotikus ösztönei
abnormisan kifejlődtek a gyöngédség és a baráti légkör iránti intenzív igénnyel együtt, amelyhez
paradox módon mélységes érzelmi közöny kapcsolódik.
A rendszeresség iránti hajlama tüntette fel előtte Hitlert megváltóként. Hitler mindig
biztos volt a dolgában; ököllel ütött az asztalra, erélyes és csodálatosan egyszerű megoldásokat
javasolt. Főként pedig áradt belőle a bizonyosság, az állhatatosság, ami a tanítvány konok
lelkében visszhangot keltett. Amikor Hitler a maga ellenállhatatlanul meggyőző erejével a faji
kérdésről, a vér tisztaságáról beszélt, akkor rezdült meg Himmler lelkében a legérzékenyebb húr.
Himmler mindig lelkesedett ezekért a kérdésekért; úgy hitte, hogy tudományos formába öltöztette
a rögeszméjét, mióta a mezőgazdasági szakiskolában az állatvilág faji kiválasztásáról tanult. A
baromfitenyésztő úgy gondolkozott, hogy az embereket is alá lehet vetni, saját érdekükben, a
racionális fajtakiválasztás törvényeinek. Annak idején megtanulta, hogy a nem hasznosítható
egyedeket el kell távolítani a tyúkólból vagy a farmról, és ezért teljes mértékben helyénvalónak
találta Hitler ilyenfajta megállapításait: „Mindnyájan a vér tisztátalanságának fogyatékosságában
szenvedünk. Pedig nem ér semmit, ami nem tiszta fajú.” Vagy: „Egy erősebb nemzedék ki fogja
küszöbölni a gyengéket; az életerő szét fogja szaggatni az individuális képletű állítólagos
emberiességi kötelékeket, hogy helyet adjon a természet szerinti emberiességnek, amely a
gyengéket az erősek érdekében megsemmisíti.” Vagy még ezt: „A szánalom csak arra jó, hogy
viszályt és csüggedést keltsen.”
Mikor pedig Hitler bejelentette, hogy a nemzetiszocialista állam hozzákezd ezeknek az
elveknek a megvalósításához, Himmler lelkesen tapsolt. Ő is a gyakorlat útjára tért, amint
alkalom adódott rá. Kitörölhetetlen nyomot hagytak benne Hitler szavai:
„Aki a nemzetiszocializmusban csak politikai mozgalmat lát, nem értett meg semmit. A
nemzetiszocializmus több mint vallás: ez az új emberiség megteremtésére irányuló akarat. A
politika manapság teljesen vak biológiai alapok és biológiai célok nélkül.”
„Megszabadítom az embereket az ész nyomasztó korlátaitól, az olyan agyrémek szennyes
és megalázó mérgétől, mint a lelkiismeret és morál; megszabadítom a szabadság és egyéni
függetlenség követelményétől, amellyel csak kevesek élhetnek.”
„A szegények és megalázottak védelmében való évszázados siránkozás után elérkezett az
elhatározás pillanata; ezentúl az erőseket fogjuk megvédeni a silányakkal szemben. Minden
élőlény természetes ösztöne azt diktálja, hogy ellenségét ne csak legyőzze, de el is pusztítsa.
Régen a győztesnek megvolt az a kiváltsága, hogy egész fajokat és népeket irthasson ki.”Később
Himmler betű szerint követte ezt az útmutatást. II. fejezet
HIMMLER „FEKETE LOVAGRENDJE”
Himmler valamiféle lovagrendről és olyan biológiai kísérleti telepről álmodozott, ahol a

gyakorlatba ültetheti át „vérségi” elveit. Az SS-ben mindezt megvalósíthatta. Az SS pedig erősen
rányomta bélyegét a Gestapóra is.
Himmler rangja reichsführer SS volt, vagyis az SS legfőbb vezetője az egész
birodalomban; és az SS valóban az ő legszemélyesebb „ügye” maradt egészen az összeomlás
utolsó pillanatáig.
Ha meg akarjuk érteni, hogyan funkcionált a hitlerista közigazgatási gépezet, amelyet a
különböző hierarchiák – éspedig az állami hivatali hierarchia, a hivatásos hadsereg, a párt és az
SS hierarchiájának – egymásra rétegeződése tett teljesen kibogozhatatlanná, mindenekelőtt azzal
kell pontosan tisztában lennünk, mi is volt valójában az SS. Mert ez nemcsak a párt, hanem az
államigazgatási apparátus, a közintézmények, sőt még a magánvállalkozások szervezetébe is
mindenhova behatolt. Körülbelül 1940-től fogva nem volt a rendszernek olyan fontos
személyisége, nem volt egyetlen rendőrtisztviselő, egyetlen kulcspozícióban levő férfi, aki ne lett
volna az SS-nek tényleges vagy tiszteletbeli funkcionáriusa.
Az SS ideológiája és elvei fokról fokra hatalmukba kerítették az egész német életet;
ugyanakkor minden vezető állásban olyan emberek voltak, akik az SS-hez való tartozásuk révén
többé vagy kevésbé Himmler ellenőrzése alatt állottak. Ő pedig az SS két legfontosabb elvét a
következőkben állapította meg: a fajelmélet alapján való szelektálás és a vak engedelmesség.
A faji szelektálás bohócmutatványát a lovagrend nagymesterének szája íze szerint való
áltudományos megállapítások leplébe öltöztették. Olyan országban, amely a századok folyamán a
legkülönbözőbb befolyásoknak volt kitéve, amelybe annyi különböző nép olvadt bele –
mindenekelőtt a hatalmas szláv néptömegek, amelyek áthatották az Elbán túli németséget –, a
„tiszta északi vér” dogmája nem más, mint rossz tréfa. Erre azonban Németországban senki sem
mert gondolni; annyi bátorságuk pedig még kevésbé volt az embereknek, hogy ki is merték volna
mondani.
A nagyhangú frázisok, alkalmat adván az élcelődésre, mindenesetre jól szórakoztatták a
németeket. Goebbels doktort például, ezt a vakarcs kis embert, „germán töpörtyűnek” nevezték.
Azt is érdemes ezzel kapcsolatban megemlíteni, hogy miközben az SS ideológiájának hatására
nagy divattá vált az ősök kutatása, Hitler szigorúan megtiltotta, hogy bárki is foglalkozzék az ő
leszármazásával, amely ellenségeinek állítása szerint meglehetősen vegyes volt.
Himmler az SS-ből új lovagrendet akart kialakítani, amely a horogkeresztes birodalom
legszilárdabb alapját alkotta volna. Az 1931. december 31-én Münchenben saját kezűleg szignált
parancsban a következő meghatározást adta a szervezetről: „Az SS speciálisan kiválasztott északi
típusú németek egyesülése... Az SS tagjai tudatában vannak annak, hogy a jelen paranccsal
jelentős lépést tesznek előre. A csúfolódók gúnya, a félremagyarázások minket meg nem
ingatnak, a jövő a mienk.”
A fajelmélet, a hitlerizmus egyik alapja, amely igazolásul szolgált az „alsóbbrendű” népek
lemészárlásához, milliók kiirtásához vagy rabszolgasorba süllyesztéséhez, 1935-ben a nürnbergi
törvények megalkotásához vezetett. E törvények az állampolgár fogalmát ezentúl bizonyos
etnikai ismérvekhez kötötték és csupán az ún. „Volkgenossen” (néptársak) számára biztosították,
vagyis azok számára, akik bizonyítani tudták, hogy négy nagyszülőjük közül legalább három
azon öt fajhoz tartozik, amelyeket germánnak ismertek el. Politikai jogaik csak ezeknek lehettek.
Így válik csak igazán világossá, milyen mértékben forgatta fel a hitlerizmus a nyugati
világ hagyományos értékrendjét. Azóta, hogy győzött a kereszténység, és hatása megmutatkozott
a társadalom felépítésében, a társadalmi rendszerek valamennyi formája elismerte, hogy az
embereknek azonos jogaik és kötelességeik vannak. Ez a testvériség, ez az egyenlőség, amely
minden ember egyenlő isteni teremtéséből következik, megvolt a világi társadalmakban is, majd
az emberi jogok deklarációjának élére került. A marxizmus; amely elveti isten létezését, megőrzi
ugyanezeket az alapelveket.
A hitlerizmus az emberek egyenlőtlenségének tanát vette alapul. Posztulátumnak
tekintette, hogy az emberek alapvetően különböznek egymástól – nem tudásuk, erejük, szerzett
tulajdonságaik, hanem származásuk következtében. Vannak felsőbbrendű emberek, vagyis a
horogkeresztesek, ezek állnak a legfelsőbb fokon; és vannak alsóbbrendű emberek, a korcs fajok
degeneráltjai, akik a legalsó fokozatot képviselik. Közöttük széles skálában helyezkednek el az
átmeneti fajok; ezeknek értékét különböző áltudományos eljárásokkal határozták meg. Mindeme
megállapításoknak semmi más létjogosultságuk nincs, mint a nyers politikai erőszak. Lényegük
egy sor erőszakos frázis, minden érdemleges tudományos alap nélkül, de hivatkozni lehet rájuk,
ha az „alsóbbrendűek” kiirtásáról van szó.
A harcos náci fajelmélet megvalósítója az SS, különösképpen pedig a Gestapo volt.
Alapvető jelentőségűek voltak az SS hírhedt szabályzatai, amelyeknek segítségével Himmler fel
akarta éleszteni a lovagság hagyományait. Így a híres eskü, amelyet színpadias külsőségek között
tétettek le az újoncokkal: „Adolf Hitler, hűséget és bátorságot fogadok neked, a birodalom
vezérének és kancellárjának. Esküszöm neked és mindazoknak, akiket vezetőimül jelöltél ki,
hogy mindhalálig engedelmeskedem. Isten engem úgy segéljen.”
A vak engedelmességre kötelező eskünek megfelelően követték el az SS tagjai a
legcsekélyebb habozás nélkül a legszörnyűségesebb bűnöket.
„Becsületem a hűség” – így hangzott az SS „büszke” jelszava, amely nem volt más, mint
az iménti hűségfogadalom megismétlése, minthogy az SS tagja kizárólag a führernek,
fölötteseinek és bajtársainak tartozott hűséggel, nem pedig valamely hagyományos erkölcsi
törvénynek. Az SS-becsület, amelyről annyi szó esik a mozgalom brosúráiban és szónoklataiban,
nemhogy akadályozná, ellenkezőleg: kötelezi a tagot arra, hogy gyermekeket, nőket és
aggastyánokat gyilkoljon halomra. Ennek a különös becsületnek a nevében ragadják majd el az
Auschwitzba érkező gyermekeket édesanyjuk karjaiból és viszik őket a gázkamrába, kivéve a
túlzsúfolt napokat, amikor időnyerés céljából elevenen vetik őket égő benzinnel teli gödrökbe.
Becsület, hűség; a nácizmus zárt világa eltorzította, kiforgatta eredeti értelmükből a
hagyományos fogalmakat. Hogy mit értettek rajtuk a hitleristák, azt Himmler maga fejtette ki
1943. október 4-én az SS gruppenführerek (csoportvezetők) poznani gyűlésén mondott
beszédében: „Egy alapvető elv törvényként szolgáljon az SS minden tagja számára. Legyünk
szívélyesek, segítésre készek, hűségesek, jó bajtársak azokkal szemben, akik a mi vérünkből
valók, de senki mással szemben. Egyáltalán nem érdekel, hogy mi történik egy orosszal vagy
csehvel.”
Ez volt az „uralkodó faj” elméletének alkalmazása, amelyet Hitler a mozgalom indulása

óta oly szeretettel dédelgetett.
Az SS tagjait, akik a jövendő arisztokráciáját voltak hivatva alkotni, a vérségi elvek
alapján toborozták. Az érték csupán faji kérdés volt. „Ennek következtében csakis az a tökéletes
vér jöhet tekintetbe, amelyről a történelem bebizonyította, hogy alkotó jellegű, alapja minden
államalkotásnak és katonai tevékenységnek, vagyis az északi vér. Meggyőződésem, hogyha
sikerül ezen szervezet számára kiválasztanom a lehető legnagyobb számú egyént, akiknek
többségében ez a vér folyik, ha katonai fegyelemre nevelem őket és a megfelelő időben
megtanítom őket ennek a vérnek az értékére és mindarra az ideológiára, amely belőle adódik, úgy
valóban létre tudok hozni olyan elit szervezetet, amely minden eshetőséggel szembenézhet.”
Hogy szelektálhassák ennek az értékes vérnek a birtokosait, alaposan megrostálták a
jelölteket. „Megvizsgálják és ellenőrzik őket. Száz közül általában 10-nél vagy legfeljebb 15-nél
többet nem tudunk használni. Megvizsgáljuk szüleik és testvéreik politikai tevékenységét,
családfájukat 1750-ig visszamenőleg, megvizsgáljuk természetesen fizikai alkalmasságukat és a
Hitlerjugend szervezetében végzett tevékenységüket. Kimutatást kérünk arról is, hogy szüleiknek
vagy felmenő családtagjaiknak nem volt-e örökölhető betegségük.”
E nagyfokú gondosság végső célja Himmler szerint: „Olyan felsőbbrendű osztályt
akarunk kialakítani, amely évszázadokon át uralkodni fog Európán.” Himmler egy napon azt is
kifejtette, hogy a jövendő birodalom, amely akkor már egész Európára ki fog terjedni, antik
társadalmak mintájára lesz szervezve, vagyis a lakosság 10%-át kitevő elit uralkodik majd a
többin, és dolgoztatja a helóták és rabszolgák mérhetetlen tömegét. Amikor sikerült elfoglalniuk
Európa háromnegyed részét, meg lehetett állapítani, hogy a horogkeresztes rendszer csakugyan a
rabszolgaság alapján állt.
A jövendő „urainak”, az SS tagjainak különleges előjogaik voltak. Eskütételkor
megkapták az SS-tőrt. Megmagyarázták nekik: ez arra való, hogy vérrel mossák le a
becsületükön esett sérelmet, valahányszor ennek szükségét látják. 1935-ben Himmler rendeletileg
állapította meg az SS tagjainak ezt a jogát, sőt kötelességét; egy törvényszéki döntés pedig
kimondta, hogy az SS tagjai „szabadon használhatják fegyverüket, még akkor is, ha az ellenfelet
más úton is ártalmatlanná lehet tenni”. A büntetlen gyilkolás az SS előjogai közé tartozott.
1939 szeptemberében a Waffen-SS egy tagja, aki ötven zsidó munkaszolgálatost őrzött,
azzal szórakozott, hogy a napi munka befejeztével sorban lelövöldözte a szerencsétleneket. Bár
az esetről jegyzőkönyvet vettek fel, a gyilkost nem büntették meg. A jelentés megállapítása
szerint ugyanis az illetőt az a tény, hogy az SS tagja volt, „különösen ingerültté tette, ha zsidókat
látott”, ezért tehát „teljességgel beszámíthatatlanul, gyermekes kalandvágytól űzve” cselekedett.
Lehetséges, hogy aki ennyire tanújelét adta az elithez való tartozásának, még soron kívül
előléptetésben is részesült.
Biztonság okából jó néhány rendelet is intézkedett afelől, hogy az SS tagjait kivonják a
közönséges igazságszolgáltatás hatásköre alól. Mivel a szervezet külön igazságszolgáltatása volt
érvényes rájuk, megállapították, hogy tetteikről kizárólag az SS törvényszéke előtt kötelesek
számot adni.
Kezdetben csupán az 1933. augusztus 2-i törvény alkalmazására szorítkoztak, amelynek
segítségével a kormány bármely ügyet leállíthatott a vizsgálat vagy a törvényszéki tárgyalás
állapotában. Ez a módszer azonban bizonyos kellemetlenségekkel járt. 1933. október 17-én a
dachaui tábor két foglya „öngyilkosságot követett el” zárkájában. A táborparancsnokság
kijelentette, hogy a szóban forgó személyek övükre akasztották fel magukat. Az áldozatok
családtagjai azonban értesítették a müncheni ügyészséget, mire két törvényszéki orvosszakértő
felboncolta a hullákat és megállapította, hogy a szerencsétleneket előbb megkínozták, majd
megfojtották. A koponyát és az egész testet elborító véraláfutások minden kétséget kizártak; a

nyakon található külsérelmi nyomok pedig nem akasztástól, hanem fojtogatástól származtak. Az
állítólagos öngyilkosság, eszközéül szolgáló öveket nem tudták felmutatni.
Mindez megtörtént, mielőtt mozgósítani tudták volna a felsőbb hatóságokat. Röhmöt is
értesítették, aki akkor az SA-tól még nem függetlenített SS fölöttese volt. Azonnal
megfogalmazott egy jegyzéket. „A dachaui táborban politikai internáltakat és védőőrizetbe vett
embereket őriznek. A szóban forgó esetek politikai természetűek, ezért minden körülmények
között elsősorban a politikai hatóságok hatáskörébe tartoznak. Véleményem szerint ezek az
ügyek nem látszanak olyan jellegűeknek, amelyeknél szükségesnek mutatkoznék az igazságügyi
hatóságok vizsgálata. Ez az én véleményem mint vezérkari főnöknek és a birodalom
miniszterének. Ebbeli minőségemben őrködnöm kell azon, hogy a birodalom ilyen eljárások
miatt ne szenvedjen politikai károsodást. Kérésemre a reichsführer SS utasítást fog kiadni,
amelynek értelmében semmilyen hatóságnak sem engedik meg, hogy a közeli jövőben a tábor
területén vizsgálatot folytasson és a foglyok közül bárkit is kihallgasson.”
A belügyminiszter ezután a vizsgálat felfüggesztését kérte. „Az indokok közt
megemlítette, hogy a vizsgálat árt a nemzetiszocialista állam tekintélyének, minthogy az SA és az
SS tagjai ellen irányul, súlyos gyanúsítással illeti őket, akik pedig a nemzetiszocialista állam
legfőbb támaszai.”
Szeptember 27-én az ügyészség megszüntette az eljárást, „mert a vizsgálat kimutatta,
hogy nincs elegendő bizonyíték annak feltételezésére, mintha a szóbon forgó személyek halála
külső okokra volna visszavezethető”.
Úgy látszott, minden rendben van. December 5-én azonban az igazságügy miniszter
utasítást adott, hogy végig folytassák le a vizsgálatot. „A tényeket a lehető legrövidebb időn belül
meg kell állapítani... A félrevezetési kísérletekkel szemben minden alkalmas eszköz igénybe
veendő.”
Kellemetlen fejlemény volt ez. Igaz ugyan, hogy olyan hosszú idő után és az igazságügyi
hatóságoknak az SS köreiben annyira korlátozott nyomozási lehetőségei következtében az ügy
már nem lehetett veszedelmes. A helyzet mégiscsak az volt, hogy bizonyos sajnálatos események
örve alatt „idegenek” túlságosan mélyen betekintettek az SS „magánügyeibe”, és megismerhették
azt a gyakorlatot, amelynek elhíresztelésére semmi szükség sem volt.
Ez is egyik oka volt annak, hogy megteremtették az SS külön igazságszolgáltatását. Ettől
az időtől fogva az SS olyan légmentesen elzárt külön világot alkotott, amelybe kívülről az
égvilágon senki sem tudott többé betekinteni.
Ezeket az „érinthetetlen” SS-eket Himmler ideális, kiváló minőségű emberanyagnak
tekintette. A baromfitenyésztő gondosságával őrködött tenyészetének tisztaságán. Az SS tagja
csak legfelsőbb engedéllyel nősülhetett. A menyasszonynak 1800-ig visszamenőleg bizonyítania
kellett árja származását, ha egyszerű SS-taghoz vagy altiszthez akart feleségül menni, és 1750-ig,
ha tiszt menyasszonya volt. A benyújtott bizonyítékokat a Hauptamtnak, a szervezet központi
hivatalának kellett jóváhagynia, és annak kellett megadnia az engedélyt. A menyasszonyt
megvizsgálták egészségügyi szempontból is, s meg kellett felelnie bizonyos fizikai
követelményeknek. Meg akartak bizonyosodni afelől, alkalmas-e arra, hogy az uralkodó fajhoz
méltó utódokat hozzon a világra. A házasságkötés után a fiatalasszonyt valamelyik különleges
SS-iskolába osztották be, ahol politikai és „a faji tisztaság fogalmának megfelelő ideológiai”
fejtágításban részesítették; háztartási, csecsemőgondozási ismeretekre is oktatták stb. Az volt a
cél, hogy rövid idő leforgása alatt egyre növekvő számú, de testi és pszichikai tekintetben azonos
színvonalon álló együttest kovácsoljanak ki.
A Himmler-féle rendszer a „Lebensborn” („Az élet forrása”) megalkotásában érte el
csúcspontját. Ez az intézmény nem volt egyéb, mint afféle emberi méntelep, ahol az északi faji
tulajdonságok alapján gondosan kiválogatott lányok ugyanolyan szempontok szerint válogatott
SS-ekkel minden házassági kapcsolattól függetlenül utódokat nemzettek. Az ily módon világra
jött gyermekek, mint az irányított eugenetika termékei, az állam tulajdonát képezték. Különleges
iskolákban gondoskodtak nevelésükről. Elméletileg belőlük kellett volna létrejönnie az első tiszta
nemzetiszocialista generációnak, hiszen embrióállapotuktól fogva ebből a célból alakították őket.
A horogkeresztes rendszer összeomlása véget vetett annak a lehetőségnek, hogy a kísérleteket
huzamosabb ideig folytassák. Ötvenezer gyermek azonban már kikerült ebből a tenyészdéből.
Szellemi színvonaluk jelenleg lényegesen alacsonyabb az átlagosnál; a szellemileg
visszamaradtak aránya náluk négyszer vagy ötször magasabb. A hitlerista eugenetikusok nem
tudták azt, amit a „dekadens” országok „korcsfajú” pszichológusai tudtak: a legtökéletesebb
intézmény sem ér annyit a gyermekek „tenyésztése” szempontjából, mint akár egy középszerű
anya. Az ideológia és a biológia nem pótolhatja az anyai szeretetet.
Himmlernek az SS-sel folytatott biológiai kísérletei más térre is kiterjedtek.
Baromfitenyésztő tapasztalataiból tudta, hogy a táplálékkal alakítani lehet az egyedek anatómiai
és lelki tulajdonságait. Ennek megfelelően az SS-laktanyákban a reggeli kávét az ősgermán
tejbekása váltotta fel. Az étkezésekhez az SS-katonák ásványvizet ittak, étrendjüket a párt
eugenetikai szakemberei „tudományos” alapon állították össze. Az SS-laktanyákban delejességi
kísérleteket is folytattak. Egyes vezetőknél idegrendszeri masszázst alkalmaztak. Az SS tagjait
tehát értékes kísérleti nyulakként kezelték; ők pedig csöppet sem érezték magukat megalázva
ettől, nem tekintették emberi méltóságukon ejtett csorbának a laboratóriumi kísérleti állatokhoz
illő módszereket. Ellenkezőleg: mindez még csak növelte gőgjüket. Különleges, emberfeletti
lényeket formáltak belőlük, ők pedig megvetéssel tekintettek a rajtuk kívüli emberiségre.
Ez az új pretoriánus gárda nagy becsben tartotta az ún. „jó katonás kiállást”, ahogy azt a
porosz hagyomány előírta. Igyekeztek mindenben ezt az ideált utánozni: a fennhéjázó
viselkedésben, a merev, hajlíthatatlan tartásban, a kritikai érzék hiányában, az abszurditásig
fokozott felsőbbrendűségi érzésben, Kogon szavai szerint „a kasztgőgben, a kaszárnya-dresszúra
és mazochizmus minden primitív és elferdült jelenségében, ahogy a porosz katonaszellem kétszáz
éve nevelte őket”. Ugyancsak ő írja: „A kritikai gondolkozás, amely feltételezi az összehasonlítás
és megkülönböztetés képességét, s ezért állandóan növekvő ismereteket követel, csökkentette
volna az átütő erőt; a kritikai szellemet sorvasztó hatású, demoralizáló, veszedelmes, arcátlan,
»zsidó« jelenségnek tekintették. Náluk is érvényes volt a régi katonabölcsesség: Ne akarj mindent
megérteni.”
A számukra biztosított külön jogok, az, hogy „bosszút állhattak a becsületükön esett
sérelemért” – amellyel gyakorlatilag elismerték hatalmukat embertársaik élete és halála felett –,
hogy a törvény oly elnéző volt velük szemben, mindez még jobban megerősítette őket saját
felsőbbrendűségükbe vetett hitükben. Ami pedig tetteik törvényességét illette, ezt soha senki sem
tehette kérdésessé; bennük sem merült fel soha a kétség legcsekélyebb nyoma sem.
Hogyan is lehetett volna másképpen? A hagyományos német elit a maga teljességében
tudomásul vette még legbűnösebb tetteiket is, és hallgatásával fedezte őket. Ez az elit a rendszer
részesévé lett, hajlandó volt együttműködni az új urakkal. Himmler, alighogy az SS vezetője lett,
tüstént azon igyekezett, hogy megnyerje a mindig nagy tekintélynek örvendő arisztokráciát, az
előkelőségeket és a közismert katonai személyeket. Nem maradt visszhang nélkül, amikor az
egykori szabadcsapatok tisztjei, akiket igyekeztek nemzeti hősök gyanánt feltüntetni, beléptek az
SS-be. 1928-tól számos nagynevű család örököse csatlakozott a Nemzetiszocialista Párthoz. Már
1933 előtt voltak arisztokraták, akik beléptek a „Schwarzes Korps”-ba, a fekete hadtestbe, ahogy
az SS-t nevezték: így Waldeck hercege és a mecklenburgi örökös nagyherceg, hogy csak a
legelőkelőbbeket említsük. A hatalom átvétele után megerősödött az áramlás: jelentkezett egy

Hohenzollern-Sigmaringen herceg, a braunschweigi örökös herceg, Lippe-Biesterfeld örökös
herceg, von der Schulenburg gróf tábornok. Még Gröber freiburgi érseket is köztük lehetett látni.
Ezektől a nagynevű újoncoktól nem kívántak semmiféle szolgálatot, de csatlakozásuk ténye körül
ügyes hírverést csaptak. Igen nagy hatással volt ez a további tagtoborzásra; ezért Himmler később
tiszteletbeli SS-fokozatokat létesített, amelyeket olyan kiváló személyiségeknek osztogatott, akik
nem voltak az SS tagjai.
Ez a politika csakhamar igen eredményesnek mutatkozott: különösen a polgárság körében
hatott; kezdtek divatba jönni az SS-ezredek, a fekete egyenruha pedig rövidesen a férfi elegancia
netovábbjának számított.
Az SS ezeket a csatlakozásokat módszerei jóváhagyásának tekinthette. El kell ismernünk,
hogy a nemzetközi tiltakozás elmaradása csak még inkább megnyugtatta amúgy is nyugodt
lelkiismeretüket. Az emigránsok szava továbbra is pusztába kiáltott szó maradt. Köztudomású
volt már, hogy Németországban naponként halmozódnak az újabb bűnök, de egyetlen „civilizált”
állam sem gondolt arra, még egy pillanatig sem, hogy szakítson a gyilkosokkal. A nagykövetek
továbbra is a megszokott méltósággal szorongatták az ártatlan áldozatok vérétől csöpögő gyilkos
kezeket és rendezték a fogadásokat a hóhérok tiszteletére. Újabb és újabb kereskedelmi
szerződéseket kötöttek; Franciaország meghívta a náci Németországot az 1937. évi
világkiállításra. 1939-ben megkötötték a szovjet–német egyezményt, amelynek során a
Szovjetunió azokkal kötött egyezményt, akik a kommunisták ezreit kínozták halálra, és
kommunisták ezreit kínozták akkor is a koncentrációs táborokban.
A nagynevű csatlakozók csak a propaganda szempontjából voltak fontosak. A tömeges
toborzás a lakosságnak éppen a legalsóbb rétegeiben folyt. Azokra a célokra, amelyekre szánták
őket, nem sokat teketóriázó emberekre, engedelmes barmokra és szervezett szadistákra volt
szükség.
Csakhogy az ilyenfajta toborzás hamarosan elérte volna a maga természetes határait. A
hitleristák megértették, hogy „megfelelő” elemek áramlását csak azon az úton tudják biztosítani,
ha már gyermekkorukban alakítani kezdik a jövendő pretoriánusait. Az SS és a Gestapo nagy
tartaléka a Hitlerjugend lett. Minden év április 20-án, a führer születése napján, fölvették a
Jungvolk (Ifjú Nép) soraiba azokat a gyermekeket, akik abban az évben érték el a 10. életévüket.
A Hitler születésnapjának megünneplésével kombinált szertartás azt a célt szolgálta, hogy minél
maradandóbb emléket ébresszen a gyermekekben. Tizenhárom éves korukig ebben a
szervezetben maradtak, minden évben más és más tagozatban; így fokozatosan vezették őket a
Hitlerjugend felé, amely már közvetlenül a hadsereg és a párt fegyveres szervei számára
készítette elő őket.
A Hitlerjugend előbb az SA ifjúsági szervezete volt, majd önállóvá vált. Kevéssel a
hatalom megszerzése után az 1933. június 22-i rendelet feloszlatta a Német Ifjúsági Szervezetek
Nemzeti Szövetségét. Vagyonát elkobozták, tagságát pedig a Hitlerjugend kebelezte be. Egy
1936-os törvény minden ifjú számára kötelezővé tette a Hitlerjugendben való részvételt. Ily
módon tehát 10 éves korától minden német gyermek ki volt téve a hitlerista propaganda és
ideológia sulykoló hatásának. E zsenge kortól fogva, amikor a gyermeki lélek még könnyen
formálható, a „führer-elvet” abszolút dogmaként vésték be az elmékbe. Valamivel később
elkezdődött az a dresszúra, amely a személyiség teljes alárendelését tűzte ki céljául. Ez a kisiklott
„kultúra”, ez a teljes elembertelenedés az egyetlen elfogadható magyarázata a hitlerizmusnak
mint jelenségnek, a Gestapónak és mindazoknak a bűnöknek, amelyek azóta is borzalommal
töltik el az emberiség lelkiismeretét. Hogy egy maroknyi hivatásos gyilkos uralkodhassék egy
egész népen és rákényszeríthesse a maga módszereit, ahhoz arra volt szüksége, hogy az embert
már gyermekkorától fogva megronthassa. Oradour, a varsói gettó, a keleti területeken

végrehajtott tömeges kivégzések, Auschwitz nem a németek, hanem a horogkeresztesek bűnei.
Nem kétséges, hogy ha ugyanezeket alkalmazták volna bármely más néppel szemben, ott is
ugyanez lett volna az eredmény. Amennyiben a német nép a többinél formálhatóbb masszának
mutatkozott, ez azért volt így, mert hagyományos militarizmusa a fegyelemnek olyan merev,
eltorzult formáit rögzítette benne, amelyet a legtöbb „fegyelmezetlen” országban a hivatalos
körök bizonyos sajnálkozással szoktak példaként emlegetni. Azok az SS-ek, akik Oradourt
felgyújtották, csaknem valamennyien 8-14 éves korú gyermekek voltak a hatalom átvételekor.
Hitlerista nevelésben részesültek gyermekkoruk óta, és senki ember fia nem ébresztett bennük
kétségeket ennek a nevelésnek az értékére vonatkozóan. 1933 és 1940 között a Hitlerjugendben
készítették elő a háború Oradourjait.
1933 novemberében Hitler egyik szónoklatában így fejtette ki a német ifjúságra
vonatkozó szándékait:
„Ha így szól hozzánk egyik ellenfelünk: »nem óhajtok hozzátok csatlakozni, és erre nem
is fogtok rávenni soha«, én nyugodtan így válaszolok: »a gyermeked máris az enyém. A nép
örökké él. Ki vagy te? El fogsz tűnni. De utódaid már az új táborban vannak. Rövidesen nem is
ismernek majd semmi mást, csak ezt az új közösséget.«„
1933 május 10-én Goebbels vezetésével nagyarányú könyvégetést rendeztek Berlinben az
Egyetem előtt. A megelőző hetekben „megtisztították” a könyvesboltokat, közkönyvtárakat és
egyetemeket. Tonnaszám kobozták el a könyveket, mert szerzőjük zsidó vagy marxista volt, vagy
mert tartalmuk nem felelt meg a náci követelményeknek. Május 10-én éneklő nemzetiszocialista
diákok 20 000 kötet könyvet hordtak össze, és a nyílt téren óriási máglyát raktak belőlük. A
legalja pornografikus irodalom mellett ott voltak az „elfajzott” filozófusok munkái is. Az egészet
leöntötték petróleummal és felgyújtották, miközben a zenekar a nemzeti himnuszt és a párt
indulóit játszotta. Goebbels beszédet tartott. „Ez a mai szertartás – mondotta – szimbolikus
jelentőségű; megmutatja mindenkinek, hogy az 1918. novemberi köztársaság erkölcsi alapjai
egyszer és mindenkorra szét vannak zúzva. Ebből a hamuból egy új szellem fog főnixként
feltámadni.”
A kiválasztás mértékét megütő német ifjúnak előbb a Reichsarbeitsdienstben, a
Munkaszolgálatban kellett kötelezően dolgoznia, mielőtt az SS-be léphetett volna.
Az SS maga 3 csoportra oszlott. Az Allgemeine SS-re, vagyis az Általános SS-re; ahol a
szolgálat nem volt állandó; az SS Verfügungstruppenra vagy készenléti ezredekre (1939
szeptemberéig ide mindössze 4 ezred tartozott) és az SS Totenkopf Verbandére, vagyis a
halálfejes ezredekre, amelyek a koncentrációs táborok őrségét adták.
Az Allgemeine SS volt a fő ágazat; először ide vették fel az ifjú „aspiránsokat”, akik ezen
elit szervezet tagjai kívántak lenni. Itt kapták az első kiképzést, itt töltötték próbaidejüket, tették
le az esküt és kapták meg a dísztőrt.
Az Allgemeine SS-ek 50 éves korukig maradtak az SS tagjai. Évente vizsgát kellett
tenniük annak bizonyítására, hogy testi erőnlétük, katonai képességeik és politikai nézeteik
egyaránt megfelelnek a kívánalmaknak.
Az államigazgatás bizonyos pozícióinak vagy a magánipar vezető állásainak betöltéséhez
csakhamar elengedhetetlen követelménnyé vált az SS-tagság. Ugyanez volt a helyzet a főiskolai
és egyetemi felvételek esetében is.
Így tehát ez a Himmler által kialakított különös „fekete lovagrend” behatolt a német élet
minden szektorába, és ezzel vezetője kezébe szinte korlátlan hatalmat összpontosított.
Megteremtette számára a lehetőséget, hogy immár megszabaduljon legveszedelmesebb
ellenségeitől.
III. fejezet
A GESTAPO MINDENÜTT
Himmler, az SS nagymestere, részben „fekete lovagrendjének” alapelveit ültette át a

Gestapóba is. Az SS példájára építették fel a Gestapo hierarchiáját, amelynek szigorú merevsége
akkor tetőződött, midőn a Gestapo tagjai rangjuknak megfelelő SS-beosztást is kaptak. A
hatáskörök elhatárolását a szigorú titoktartás is elősegítette. A titoktartás az SS-fegyelem egyik
fundamentuma volt; ezt természetesen magáévá tette a Gestapo is, amelyből Himmler, az SS
példájára, ugyancsak zárt világot formált, ahova senkinek sem volt joga betekinteni, és amelyet
senki sem tehetett bírálat tárgyává.
Az új politikai rendőrségnek már akkor megfelelő helyiségre volt szüksége, midőn Göring
létrehozta. A Prinz-Albrecht-Strassén levő épületek fekvésüknél és belső adottságaiknál fogva
tökéletesen megfeleltek a célnak. Eredetileg a Néprajzi Múzeum helyezkedett el ott; kitelepítették
és elfoglalták helyiségeit. Volt ott egy ipari tanonciskola is; ezt azzal az ürüggyel tették ki, hogy a
tanulók között kommunisták voltak, és hogy a hálótermekben éjszakai „orgiákat rendeztek”.
Miután kiürítették az épületeket, beköltözött a Gestapo. Az új hivatalban Reinhard Heydrich volt
az úr. 1931-ben Himmler az SS biztonsági szolgálatának (Sicherheits Dienst – SD) fejévé tette,
majd 1933 elején helyetteseként magával vitte a müncheni rendőrségre. Heydrich 1934 elején
Berlinbe is követte főnökét, midőn az a Gestapo vezetője lett. Himmler azonnal kinevezte őt a
Gestapo központi hivatalának vezetőjévé; így Heydrich a rendőrségi apparátus túlnyomó részét
irányítani tudta berlini hivatalából.
Ez esetben is a hitleristák kettős funkciós rendszerének lehetünk tanúi. Heydrich
Gestapo-vezetői minőségében állami tisztviselő volt, ugyanakkor az SD-nek, tehát egy
pártszervnek a vezetője, a Nemzetiszocialista Párt egyik legfontosabb személyisége, aki tetszése
szerint használhatta fel a párt belső szervezeteit. Legtöbb beosztottjának tehát kétszeresen is
főnöke volt: állami hivatali és pártvonalon. Ez kényelmes helyzetet teremtett számára, mert
azokkal szemben, akiknek megmozdult volna a lelkiismeretük a felháborító események láttán és
megkísérelték volna, hogy jelentést tegyenek az igazságügyi hatóságoknak, sokkal hatásosabb
volt a tilalmi szó, ha azt a párt és nem az állami közigazgatás révén mondták ki.
A párt hozzálátott az állam bekebelezéséhez. Az 1933. december elsejei törvény első
szakasza világosan leszögezi: „A Nemzetiszocialista Párt a német államiság képviselője lett, és
elszakíthatatlan egységet alkot az állammal.”
A tisztviselők és a náci párt tagjai ugyanazt a célt követték: a párt és a führer politikai
célkitűzéseinek megvalósításán munkálkodtak. Egyaránt Hitlernek a jövőre vonatkozó
rögeszméit igyekeztek teljesíteni: annak a bizonyos ezeréves birodalomnak a felépítését, amelyről
Hitler évek óta beszélt, hosszabb távlatban pedig az emberi társadalom alapjainak felforgatását, a
világegyensúly megváltoztatását, az uralkodó faj győzelmét és a világ gyarmatosítását. A párt lett
ezeknek a megszentelt elveknek a letéteményese, az ideológia terjesztésének fő eszköze. Az
állam valójában a párt volt. Szinte a halálos ítélettel ért fel, ha valakit a párt kitaszított soraiból.
Mindenkinek tudnia kellett: „A pártból való kizárás a legsúlyosabb büntetés. Bizonyos
körülmények között egyet jelentett az életlehetőségek és minden emberi megbecsülés
elvesztésével.” De ez még mindig enyhe fenyegetés volt ahhoz képest, amely Himmler jóvoltából
az SS-ek feje fölött függött: „Aki hűtlenné válik, akár csak gondolatban is, kiűzetik az SS
soraiból, és gondunk lesz rá, hogy eltűnjék az élők közül is.”
A Gestapónak az volt a feladata, hogy elejét vegye bármiféle vitának, amely kétségbe
vonhatta a náci dogmák érvényességét, és hogy minden rendelkezésére álló eszközzel felszámolja
az ellenzékieskedőket s azokat, akik esetleg kételkedni merészeltek volna a horogkeresztes
rendszer egyedül üdvözítő voltában. Ezt a feladatot csak úgy oldhatta meg, ha korlátlan
hatalommal rendelkezik. Himmlernek és Heydrichnek mindenről tudnia kellett a maga
barlangjában. Évekre volt még szükségük a szervezet egyes alkatrészeinek tökéletesítésére, de
kezdettől fogva rendelkeztek az alapvető munkalehetőségekkel. A hatalomért folytatott harc
éveiben az SS biztonsági szolgálata jelentékeny anyagot gyűjtött össze. Alapos nyilvántartást
vezettek a párt ellenségeiről. Kartotékrendszerük úgyszólván minden részletre kiterjedt: a
nyilvántartott személy politikai és szakmai tevékenységére, családjára, baráti körére, lakásán
kívüli esetleges búvóhelyeire, intim viszonyaira, emberi gyengeségeire és szenvedélyeire.
Minden fontos volt, mert megfelelő időben mindent fel lehetett használni.
Erre az archívumra épített a Gestapo. Az ellenzékieket elfogták, megkínozták,
lemészárolták. Mindenki tudta ezt Németországban; de aki még szót emelhetett volna ellene,
hogy hazáját és az egész világot megmentse az egyre fenyegetőbb veszedelemtől – miniszterek és
tábornokok –, néma maradt. Pedig, ahogy Gisevius írta később, „ha valaki kívülről bevilágított
volna a Prinz-Albrecht-Strasse gyászos sötétségébe, megtörhette volna a Heydrich-féle
varázslatot”. De egyetlen külföldi tekintet sem próbált behatolni a fojtogató félhomályba. A
nürnbergi per amerikai főügyésze, Robert H. Jackson szavai szerint „egész Németország egyetlen
óriási kínzókamrává lett”.
A Gestapo a párt ellenőrzése alatt állt. Állományát túlnyomórészt hivatásos rendőrtisztek
alkották, olyanok, akik átvészelték a hatalom átvételét követő tisztogatásokat; túlságosan durva
átszervezésre nem lehetett gondolni, ha nem akarták az érzékeny gépezet működését
veszélyeztetni. 1934 áprilisa óta az állományt erőteljesebb világnézeti ellenőrzés alá vették, az
újonnan felvetteknek pedig párttagoknak kellett lenniük. Ezenfelül minden előléptetéskor ki
kellett kérni a párt jóváhagyását, amely ebből a célból külön nyilvántartást vezetett, az ún.
USC-nyilvántartást; ennek alapján adták meg a politikai véleményezést, amelytől a kinevezés
függött. Ezt a véleményezést a kancellária egy körlevele úgy határozta meg, hogy az a szóban
forgó személy „politikai és ideológiai magatartásáról és jelleméről alkotott értékítélet...
Pontosnak és igazságosnak kell lennie... Kétségbevonhatatlan tényekre kell támaszkodnia,
megállapításaiban pedig a mozgalom célkitűzéseit kell elősegítenie.” „A véleményezéshez
szükséges értesülések beszerzése érdekében meg kell hallgatni az illetékes politikai vezetőket, az
illetékes hivatalt és a reichsführer SS vezetése alatt álló SD-szolgálatot.” A Gestapo-tisztviselők
tehát annak az SD-nek a politikai ellenőrzése alatt álltak, amely a Gestapo testvérintézménye volt
a pártapparátusban, és amellyel az a legszorosabban együttműködött.
A Heydrich irányítása alá helyezett két szervezet, az SD és a Gestapo ellenőrizte az egész
ország közvéleményét; az SD, mint a pártszervezet része, csak az értesülések beszerzésére
szorítkozott, míg a Gestapo letartóztatásokat, kihallgatásokat, házkutatásokat foganatosított,
ellátta az összes rendőrségi teendőt.
A Gestapo 1934 óta felhasználta az SD információit, de ez távolról sem az egyetlen
hírforrása volt. A párt és az állam szervezeti alapelve a „führer-elv” volt, amely szerint a hatalom
az egyszemélyi vezető kezében összpontosul. A párt szabályzata kimondta: „A führer-nek mindig
igaza van. A párt programja a te törvényed. A párt megköveteli tőled, hogy minden erődet a
mozgalom szolgálatának szenteld... Jogos az, ami előnyére válik a mozgalomnak, azaz
Németországnak.” A párt ugyanis magától értetődően azonosította magát a hazával. „A párt
szervezeti alapját a vezéri elv képezi. Minden politikai vezető úgy tekintendő, mint akit a führer
nevezett ki, és aki neki tartozik felelősséggel. Tekintélyük az alájuk rendeltekkel szemben
korlátlan.”
Hitler csalhatatlanságából kiindulva természetszerűleg következett az általa
kinevezettekkel szembeni abszolút engedelmesség. Mindjárt az 1. szakasz megsértette a
személyiség elévülhetetlen jogait: „Minden vezető joga, hogy vezessen, irányítson, határozatokat
hozzon, anélkül, hogy bárki is jogosult lenne vele szemben bármiféle ellenőrzésre.”
A németek életét a „führer-elv” irányította iskolás koruktól fogva. A hierarchia
piramisában a führer után közvetlenül a reichsleiterek következtek (birodalmi vezetők), szám
szerint 15-en. Közismert volt közülük Hess, a párt adminisztratív vezetője, akit később Bormann
követett; Goebbels, a propagandafőnök; Himmler; Ley, a Munkafront vezetője; Schirach, az
ifjúsági szervezetek főnöke; Rosenberg, aki a szellemi és ideológiai tevékenységek
ellenőrzésében a führer megbízottja volt. A reichsleitung legfőbb feladata a vezetők
kiválasztásából állt.
1933 elején Németországot 32 gaura vagy közigazgatási körzetre osztották fel. Minden
gau kreisekre vagy járásokra, minden kreis ortsgruppékra vagy helyi csoportokra, minden
ortsgruppe zellekre vagy sejtekre, minden zelle blockokra oszlott. Minden ilyen egység élén
egy-egy gauleiter, kreisleiter, blockleiter állt.
A gauleiter, akit közvetlenül a führer nevezett ki, teljes felelősséggel viselte a rá ruházott
hatalmat. Igazi hoheitsträger, vagyis a főhatalom letéteményese volt, éppen úgy, mint a
kreisleiter, aki felelős volt a politikai vezetők, a párttagok és általában a lakosság neveléséért,
politikai és ideológiai képzéséért. Az ortsgruppenleiter is a „hatalom letéteményese” volt. Ő a
mintegy 1500 családot magukba foglaló sejtek összességéért felelt; a zellenleiter, akinek
hatáskörébe legalább 4 és legfeljebb 8 block tartozott, a blockleiterek közvetlen felettese volt,
akiknek közvetítette a párt utasításait, és akiket ellenőrzött. Végül a blockleiterek jelentették a
párt igazi alapjait. Ők voltak a legfontosabb személyek, felelősek voltak egy-egy blokkért, azaz a
hozzájuk tartozó 40 vagy legfeljebb 60 családért. A blockleiter volt az egyetlen pár tisztségviselő,
aki helyzeténél fogva közvetlen érintkezésben állt a lakossággal.
Az ő feladata volt, hogy kiszimatolja az elégedetlenkedőket és megmagyarázza nekik a
félreértett új törvényeket; vagy, ha úgy látszott szükségesnek, egyéb lehetőségek is
rendelkezésére álltak: „Tanácsadást és néha keményebb javító eszközöket is igénybe vehet,
amennyiben a szóban forgó személy helytelen viselkedése ártalmára van önmagának és ezen
keresztül a közösségnek.”
Magától értetődően még egyéb célja is volt annak, hogy a blockleitertől megkövetelték a
gondjaira bízott állampolgárok alapos ismeretét. „A blockleiter feladata, hogy felderítse a
rémhírterjesztőket, erről jelentést tegyen a ortsgruppén, hogy az ügyet az illetékes állami
hatóságok tudomására lehessen hozni.” Vagyis a Gestapo tudomására. Ide torkollt ugyanis ez az
egész tudományosan felépített spiclirendszer. Az 1935. június 26-án Bormann aláírásával
megjelent parancs kimondta: „A pártszervek és a Gestapo vezetői közötti együttműködés
szorosabbá tétele érdekében azt kéri a führer megbízottja, hogy a jövőben a pártnak és szerveinek
minden jelentősebb megnyilvánulására hívják meg a Gestapo vezetőit.”
Így tehát a több tízezernyi sejt- és blokkvezető a Gestapo szeme és füle volt; figyelmüket
egyetlen német állampolgár legjelentéktelenebb megnyilvánulása sem kerülhette el.
Thomas J. Dodd amerikai főügyész-helyettes mondta Nürnbergben: „Nem volt egyetlen
titok, amelyről a hitlerista sejtben vagy blokkban ne tudtak volna. A rádió keresőjének
elforgatása, az egyet nem értést kifejező fintor, a sérthetetlen gyónási titok, az apa és fiú közti
egykori bizalom, de még a házastársak közti megszentelt titkok is mind az ő üzérkedésük körébe
tartozott. Az volt a dolguk, hogy mindenről tudjanak.” Semmi sem kerülhette el a Gestapo
figyelmét.
De még ez a sok ezernyi önkéntes besúgó sem volt elég. Mesterségük gyakorlása közben,
szórakozásaikban, otthonukon kívül, mindenütt szemmel kellett tartani az embereket, ott is, ahol
blockleiter-porkolábjaik látóhatárán kívül kerültek.
Elsőnek természetesen a tisztviselőket vették ellenőrzés alá. Egy 1933. június 22-én
Göring által szignált utasítás megkövetelte a tisztviselőktől, hogy kísérjék figyelemmel az állami
hivatalnokok szavait és tetteit, és jelentsék fel azokat, akik a rendszert bírálják. Ezzel sikerült egy
bizonyos önellenőrzési rendszert megvalósítani; olyan helyzet alakult ki, hogy mindenki
kémkedett a szomszédjaira, azok pedig őrá. Az egész besúgó-apparátus zökkenésmentes
működését pedig azzal biztosították, hogy a Göring-féle körirat kimondta: a feljelentési
kötelezettség elmulasztását a kormánnyal szemben tanúsított ellenséges cselekedetnek tekintik.
A kémkedés megszakítatlan láncolatát még számos egyéb csoportosulás egészítette ki.
Ilyen szervezet volt például a Sohlberg-Kreis, amelynek tagságát különleges gonddal kiválogatott
ifjak alkották, és amelynek vezetőségében foglalt helyet Otto Abetz, a fiatal rajztanár. Ez az
egyesület találkozókat szervezett francia ifjúsági egyesületekkel, amelyek az SD számára igen
hasznos alapozó munkálatokra adtak alkalmat. Az SD-nek ezen az úton egyrészt francia
szimpatizánsokat sikerült toboroznia, akik közül néhányat később a hírszerző szolgálatba is be
tudott vonni, másrészt így alkalma nyílott arra is, hogy becsempéssze Franciaországba ügynökeit.
A németeket munkahelyükön is megfigyelés alatt tartották. Minden üzem, minden vállalat
a párt egy-egy sejtje volt. A Robert Ley‑ féle Munkafront ellenőrizte a munkásbiztosítást, a
szövetkezeteket, a béreket stb., és mint egyetlen munkásszervezet pótolta a szakszervezeteket.
Tagjait, munkásokat és alkalmazottakat, szigorúan ellenőrizte. Göringnek egy 1933. június 30-án
kelt körrendelete a Gestapo személyzetének feladatává tette, hogy felhívják a munkásellenőrök
figyelmét arra, ki a párttag, és kik azok a munkások, akiknek kétes a politikai magatartása.
A parasztságot Walter Darré Parasztfrontjába kényszerítették bele. 1935-ben a
Reichsnährstand, a birodalom élelmezési korporációja azt állította, hogy soraiban egyesít minden
termelő tevékenységet, amely hozzájárul a haza élelmezéséhez.
A sportmozgalomnak szintén volt vezére Tschammer-Osten személyében; a szabad idő
felhasználását a Ley vezetése alatt álló Kraft durch Freude-(azaz Vidáman erősödjünk) szervezet
irányította; a filmgyártást és a rádiót igen szorosan ellenőrizte a propaganda-minisztérium.
Természetesen nem feledkeztek meg a sajtóról sem: az egységes irányítást az biztosította, hogy a
különböző hírszolgálati irodák helyett egyetlen állami hírszolgálati szerv működött, a Deutsches
Nachrichten Büro (Német Hírszolgálati Iroda); ugyanakkor pedig a párt ellenőrzése alatt
megszervezték az újságírók szövetségét és a sajtókamarát. Jaj volt annak az újságírónak, aki meg
merte magának engedni a legcsekélyebb nem kívánatos célzást! Különben is aligha lehetett
reménye arra, hogy cikkét nyomtatásban lássa, hiszen a hírlapvállalati igazgatók és a
főszerkesztők személyét a propaganda-minisztérium hagyta jóvá, és ha a legcsekélyebb kisiklást
is elkövették volna, a minisztérium a jóváhagyást azonnal visszavonta volna. Ilyen körülmények
között a cenzúrát az pótolta, hogy csak a minisztérium által megadott témákról lehetett írni.
Az Írókamara és az írók Hivatásszervezete ellenőrizte mindazokat, akik az írás
mesterségét folytatták. Csak a Hivatásszervezet tagjainak volt meg a joguk, hogy írásaikat
megjelentessék, és csak azokat vették fel á szervezetbe, akik helyesen gondolkoztak,
„gutgesinnek” voltak. Az Írókamara jelezte a minisztériumnak mindazt, amit a régi vagy a
jelenlegi irodalmi művekben ártalmasnak tartott. A könyvtárakat megtisztították. Ezt a hálózatot
a Könyvkereskedők Szövetsége egészítette ki, amely rendőri felügyelet alá helyezte az emberi
gondolatot.
Az ügyvédeket, orvosokat, diákokat ugyanilyen típusú szervezetekbe tömörítették. Az
1873-ban alapított és világszerte ismert Német Orvosok Szövetségét a Nemzetiszocialista
Orvosliga kebelezte be; a liga „tisztította meg” a szakmát előbb a zsidók és szocialisták, majd az
összes politikailag nem megfelelő elem eltávolításával.
A közegészségügyi minisztériumot beolvasztották a belügyminisztériumba, a

Vöröskereszt pedig az SS ellenőrzése alá került. Néhány nemzetközi tekintélyű tudományos
egyesületet, például Chemnitz Egyesületet vagy a Berlini Orvosegyesületet szigorú ellenőrzés alá
helyezték. A tudományos állásfoglalás szabad közlése hovatovább ezekben is lehetetlenné vált,
ezért aztán a színvonal is egyre süllyedt, úgyhogy az igazi tudósok távolmaradtak, átadták a
helyet a hivatalos senkiknek és a párt által támogatott áltudósoknak.
A náci párt gyanakvással kezelte az egyetemeket, mert az volt a véleménye, hogy a
tudósokat megfertőzte a liberalizmus szelleme. 1933 és 1937 között az egyetemi tanárok 40%-át
eltávolították. Az 1943. június 9-i rendelet létrehozta a Tudományos Kutatás Tanácsát, amelynek
elnöksége véghezvitte azt a nem mindennapi mutatványt, hogy 21 tagja között egyetlen tudósnak
sem juttatott helyet, ezzel szemben olyanokból állt, mint Bormann, Himmler, Keitel stb., elnöke
pedig Göring volt. Ez a tanács ellenőrizte a kutatóintézeteket, ugyanis mindegyikbe elhelyezett
egy-egy Gestapo-tagot. Lehetett az illető professzor, tanársegéd, adminisztratív tisztviselő vagy
akár ismeretlen diák; az volt a lényeg, hogy rendszeresen jelentést tegyen az intézet tagjainak
hangulatáról.
Létezett két olyan szervezet, amelyek segítségével a nácik a határokon túlra is ki tudták
terjeszteni titkos nyomozó tevékenységüket és az egész világot ellenőrzésük alá tudták vonni.
Egyik a Nemzetiszocialista Párt Ausland Organisationja volt, a párt külföldi szervezete, a másik
pedig a Volksdeutsche Mittelstelle, amely a vér szerinti németeknek az anyaországba való
visszatérésével foglalkozott. Tulajdonképpen kémközpont volt mind a kettő; vagy önállóan
működtek, vagy a német titkosszolgálat kisegítőiként. Részt vettek az ötödik hadoszlop
kialakításában Ausztria és Csehszlovákia területén, később pedig a külföldre menekült német
ellenzéki politikusok felderítésében és tevékenységük megfigyelésében. Ezeket a rebelliseket
hosszú éveken át üldözte a horogkeresztesek gyűlölete.
Göring egyik 1834. január 15-i rendelete a Gestapo és a határrendőrség feladatává tette,
hogy számon tartsák a szomszédos országokba menekült politikai emigránsokat és zsidókat abból
a célból, hogy ha visszatérnének Németországba, le lehessen tartóztatni és koncentrációs táborba
lehessen zárni őket.
E szökevények minden lépését követték azokban az országokban, ahol menedéket
találtak. Midőn a német csapatok bevonultak Ausztriába, Csehszlovákiába, Lengyelországba,
majd Franciaországba, a Gestapo mindenütt elképzelhetetlen gyűlölettel vette üldözőbe ezeket a
szerencsétleneket. Ez történt a Szociáldemokrata Párt két vezetőjével, Hilferdinggel és
Breitscheiddel is, akik 1933-ban Franciaországba menekültek. A németek kérésére a déli (ún.
szabad) zónában letartóztatták őket és átadták a Gestapónak. Hilferding öngyilkos lett párizsi
börtönzárkájában. Korábban birodalmi pénzügyminiszter volt, és ő képviselte hazáját a hágai
konferencián. Breitscheid Buchenwaldban pusztult el.
1942-ben a Wehrmacht Főparancsnoksága üzenetben továbbította az afrikai páncélos
hadseregnek a führer titkos parancsát, amely szerint a Szabad Francia Haderő kötelékeiben
harcoló német politikai menekültekkel szemben „a legszigorúbb elbánást kell érvényesíteni. Az
elfogottakat kímélet nélkül fel kell koncolni. Ahol ez még nem történt volna meg, ott a
legközelebbi német tiszt parancsára a kivégzést haladéktalanul és rövid úton végre kell hajtani,
kivéve, ha valakire pillanatnyilag információk beszerzése céljából még szükség van.”
Az Ausland Organisation és a Volksdeutsche Mittelstelle egyaránt elősegítette az
emigránsok nyomon követését. Az előbbinek a Nemzetiszocialista Párt szekciójának az volt a
feladata, hogy megszervezze a külföldön élő németeket. A szervezetnek Ernst Bohle volt a
vezetője, aki a pártban gauleiteri rangot viselt, egyébként pedig a külügyminisztérium
államtitkára volt. A pártnak ezt a különleges szekcióját 1931-ben Gregor Strasser alapította
Hamburgban. Azért választották éppen Hamburgot, az észak- és dél-amerikai hajójáratok

végpontját, a nagy hajózási vállalatok és 100 külföldi konzulátus városát a szervezet székhelyéül,
mert 10 távolra tartó vagy távolról érkező német utas közül 8 Hamburgon keresztül utazott. Az
Ausland Organisation azt a feladatot kapta, hogy kapcsolatot tartson fenn a Nemzetiszocialista
Párt 3300 külföldön élő tagjával. 1933 októberében a szervezetet Hessnek mint a führer
megbízottjának ellenőrzése alá helyezték. Néhány év alatt ez a szervezet közel 350 regionális
náci csoportot hívott életre az egész világon, nem számítva az egyénileg csatlakozókat, akikkel
ugyancsak állandó kapcsolatot tartottak fenn.
A másik szervezetet, a Volksdeutsche Mittelstellét teljes egészében az SS ellenőrizte. A
fajnémetek ezen központi hivatalának vezetője Lorenz SS-csoportvezető volt. Minthogy a
külföldön élő németek védelme volt a feladata, hatósugara főként a Németországgal határos
területekre terjedt ki; nagy szerepet játszott az anschluss előkészítésében és a Szudéta-vidék
mozgalmaiban. A Volksdeutsche Mittelstelle irányította azt a hírhedt ötödik hadoszlopot,
amelyről annyit írtak annak idején.
A háború folyamán ez utóbbi szervezet jelentős szerepet játszott Lengyelország és a keleti
területek népmozgalmaiban. A szervezetnek az SS-szel és a Gestapóval karöltve megvalósított
intézkedéseit 1939 október 7-től a német nép szupremáciájának birodalmi biztosává kinevezett
Himmler ellenőrizte.
Volt végül még egy harmadik, kevésbé ismert, de ebben a nemben mintaszerű szervezet
is, az APA, a Nemzetiszocialista Párt Külpolitikai Csoportja. Ez a Rosenberg által irányított
hivatal 1933 áprilisa óta működött. A külföldön folytatott horogkeresztes propaganda volt a
feladata, amelyet az antiszemitizmus terjesztésével, egyetemközi cserék szervezésével, a
kereskedelmi csereforgalom elősegítésével, Berlinből sugalmazott cikkeknek a külföldi sajtóban
való elhelyezésével valósított meg. Így történt, hogy a náci propaganda téziseit az Egyesült
Államokban a Hearst-konszern lapjai terjesztették; Franciaországban pedig a német
propagandaszolgálat rendszeres támogatásban részesítette azokat a szélsőjobboldali lapokat,
amelyek közölték Hitler megnyilatkozásait.
A Külpolitikai Csoport legtitkosabb tevékenysége volt a legfontosabb. A szervezet
sajtóosztályán minden fontosabb élő nyelvben tökéletesen jártas fordítói gárda dolgozott. Az
eseményektől függően az osztály akár a világ legtávolabbi részén megjelenő újságok cikkeit is
azonnal be tudta mutatni fordításban. Naponként sajtószemlét készített 300 külföldi lapból, és az
érdekelt intézményeknek összefoglaló jelentéseket adott a világpolitika legfontosabb
tendenciáiról. Á fordítók mellékesen rendőri funkciókat is betöltöttek, s ezáltal tökéletesebbé
tették a Gestapo kimutatásait. Lefordítottak minden rendű és rangú közlést a világsajtóból, ami az
emigránsokra vonatkozott, lett légyen az házassági, születési vagy halálozási hír, meghívó
gyűlésre vagy konferenciára, kereskedelmi hirdetmény stb. Mindent rávezettek az emigráns
kartotékjára. Emellett a Külpolitikai Csoport sajtóosztálya naprakész kimutatásokkal rendelkezett
arról, hogyan alakul a világ legfontosabb sajtóorgánumainak a nemzetközi közvéleményre
gyakorolt befolyása; feljegyzéseket készítettek az újságírók olvasottságáról és orientációjáról is.
Ezt a folyamatos értesülést ugyancsak a Gestapo hasznosította.
Az elmondottakból meg lehet ítélni az informátorok, besúgók és kémek hálózatának
rendkívüli sűrűségét, amellyel a Gestapo nemcsak Németországban, hanem az egész világra
kiterjedően rendelkezett. Ez a fajta értesülésgyűjtés, az emberi tevékenységi formák ilyen
kihasználása és módszeres eltorzítása inkvizíciós célok érdekében fogalmat adhat arról, milyen
fojtogató volt a hitlerizmus világa, amely Németországot néhány rövid hónap leforgása alatt
félelmetes börtönné változtatta.
A rendőrség és csendőrség helyi szervei kötelesek voltak minden tudomásukra jutott
fontosabb politikai értesülést továbbadni. Viszontszolgálat gyanánt a Gestapo a helyi szervekkel

vizsgáltatta ki a jelentéktelenebb ügyeket; maga közvetlenül csak a nagyobb súlyú ügyekkel
foglalkozott. Himmler végül közvetlen értesüléseket kapott az SS vezetőitől és a párt egyéb
tisztségviselőitől is.
Az értesülések szerzésének volt még egy igen fontos forrása: a telefon-lehallgatás.
Amióta telefonhálózat létezik, azóta számtalan lehallgató asztal is működik a világ minden
országában és minden rendszerében. A közelmúlt egyik nagy botrányából tudjuk, hogy még az
Egyesült Államokban is működtek magántársaságok, amelyek titkos lehallgatásokkal
foglalkoztak magánosok megbízásából. A horogkeresztes rendszer mindezt valósággal nagyipari
szinten valósította meg. Göring ebből a célból már 1933-ban a német kezdeményezésekre
jellemző műszaki módszerességgel és gondossággal létrehozott egy intézményt, amely a
semmitmondó Hermann Göring Kutatóintézet nevet kapta. Ha az intézménynek Göring volt is a
gazdája, hogy ne mondjuk, tulajdonosa, megszervezői a haditengerészeti hírközlés szakemberei
voltak, akiknek olyan típusú rendőrtisztviselők siettek segítségükre, mint Diehls. Az intézet
ellenőrizte az egész telefon- és távíróhálózatot, valamint a rádió útján való közléseket.
Ellenőrizték a Németország és a külföld közötti beszélgetéseket, a külföldre küldött vagy onnan
érkező táviratokat. Az intézet két idegen ország közötti beszélgetést is le tudott hallgatni;
rendszeresen élt is ezzel a német vonalakon keresztül folyó tranzitbeszélgetések esetében.
Németországon belül lehallgatták a fontosabb személyek beszélgetéseit, az ismert
külföldiekét és természetesen mindazokét, akik politikai tekintetben nem voltak megbízhatóak
vagy a rendőrség megfigyelése alatt álltak. Rendszertelen szúrópróbákat is tartottak. Szükség
esetén az intézet haladéktalanul le tudta hallgatni bármelyik vonalat. Végül speciális berendezés
segítségével bármely fontosnak ítélt beszélgetést azonnal lemezre tudtak venni, ami abban a
korban igen magas műszaki színvonalat feltételezett. Az intézet rendszeresen fogta és megőrizte
archívumában a führer minden telefonbeszélgetését.
Mindennap jelentést és kivonatokat állítottak össze Hitler számára. Minden
minisztériumnak vagy főhivatalnak azonnal átadták az őt érintő értesüléseket. Göringnek
azonban, mint az intézet megalkotójának és vezetőjének, módjában állt bármikor bizonyos
értesüléseket titokban tartani és személyes rendelkezésére megőriztetni.
Ez az intézet igen nagy lehetőségeket nyújtott számára a Röhm ellen vívott harcában.
Tisztában is volt ennek a fegyvernek az értékével: megőrizte saját hatáskörében, nem volt
hajlandó átengedni Himmlernek a Gestapóval együtt. A Gestapo és az SD bőségesen
felhasználhatta az intézet információit, ez maga azonban végig Göring személyes ellenőrzése
alatt maradt.
A Gestapo viszont a maga szakállára cselekedett, amikor titkos lehallgató- és
felvevőkészülékeket helyezett el a gyanús személyek lakásán. Az illető távollétében, a telefon-
vagy a villanyvezeték javítása vagy ellenőrzése ürügyén, titokban elhelyeztek néhány mikrofont,
amelyekkel a gyanúsított személyt még legintimebb családi kapcsolataiban is meg tudták
figyelni. Senki sem volt védve ezzel a gyakorlattal szemben. Így például az akkor tényleges
miniszter Schacht 1934-ben arra a kellemetlen felfedezésre jutott, hogy titkos mikrofont
helyeztek el a szalonjában, s hogy szobalánya a Gestapo szolgálatában van, és este a
hálószobájából egy lehallgató készülék segítségével kikémleli gazdája magánbeszélgetéseit.
Annyira elárasztott mindent a kémkedés, hogy egyetlen teremtett lélek sem érezhette
magát biztonságban. Milch légi tábornok mondta Nürnbergben, hogy az emberek nem annyira az
SS-től, mint inkább a Gestapótól féltek. „Meg voltunk róla győződve – mondta –, hogy
valamennyien állandó ellenőrzés alatt állunk, bármi legyen is a rangunk. Mindegyikünkről
vezettek dossziét a titkosrendőrségen, és később sokan kerültek ezek miatt a dossziék miatt
bíróság elé. Mindenkit érintettek az ebből adódó kellemetlenségek; nemcsak a kistisztviselőket,

hanem mindenkit, beleértve magát a reichsmarschallt (Göringet) is.”
Minden ilyen intézmény valóságos erődítménnyé vált megalkotójának vagy vezetőjének
kezében, és minden ilyen hatalmasság elkeseredett harcot vívott mindenkivel, akiben jelenlegi
vagy jövendőbeli ellenlábasát vélte felfedezni. Könyörtelen küzdelem következett ebből,
amelyben minden eszköz megengedettnek számított. Hitler ezt a fajta rivalizálást egészséges
vetélkedésnek tekintette, s meg volt győződve róla, hogy ezeket a hatalomra és pénzre áhítozó
embereket csak a kölcsönös ellenőrzés tudja igazán kordában tartani.
E cselszövések közepette az igen ügyesen manőverező Himmler vetélytársai fölé tudott
kerekedni. Előnyére vált a Göringgel kötött szövetsége. A Göring kezében meghagyott lehallgató
intézet – mikor pedig mi sem lett volna természetesebb, mint ezt is az államrendőrség központi
szervének ellenőrzése alá helyezni – jó példa Himmler engedményekre hajló politikájára,
amellyel jóakaratú semlegességet tudott magának biztosítani erről az oldalról. A Gestapo és az
SD egyébként igen hamar szupertitkos lehallgató berendezést helyezett üzembe, amellyel
magának Göringnek a beszélgetéseit is le tudták hallgatni, és ez mindent megmond.
Ebben a hatalomért folyó harcban, ahol a leghidegebb cinizmus és a legkönyörtelenebb
kegyetlenség kötelező fegyver volt, Himmler értékes segítőtársra, nemcsak odaadó és
megbízható, de találékony szövetségesre is talált helyettesében, az elegáns és világfias
Heydrichben.
IV. fejezet
A KÜLÖNÖS HEYDRICH
Lebilincselő egyéniség volt az a férfi, aki 1934 áprilisában beült a Gestapo központi
hivatala vezetőjének székébe. Személyisége, szerepének fontossága, tevékenységi körének
nagysága, bűneinek nagy száma és szörnyűséges volta átlagon felüli emberré avatták.
Reinhard Heydrich jó családból származó fiatalember volt, szülei kitűnő nevelésben
részesítették. 1904. március 7-én született a Lipcse melletti Halléban, ahol apja, Bruno Heydrich,
konzervatóriumi igazgató volt. Gyermek- és ifjúkora szülővárosában telt el; itt végezte a
középiskolát és közben élvezte családja klasszikus kultúrájú légkörét, amelyben a zene vezető
szerepet játszott. Neveltetése kitörölhetetlen nyomokat hagyott rajta, és később, amikor már a
Gestapo nagyfőnöke volt, gyászos mindennapi munkájából fáradtan hazatérve a zenében keresett
felüdülést.
1922 húsvétján az ifjú Heydrich haditengerészeti szolgálatba lépett. A fiatalember
életpályája a szokásos módon alakult. 1924-ben tengerészhadapróddá, 1926-ban hadnaggyá,
1928-ban főhadnaggyá léptették elő.
A politika iránt korán kezdett érdeklődni. 1918-ban és 1919-ben egy pángermán
nacionalista ifjúsági szervezetnek, a Deutsch Nationaler Jugendbundnak volt a tagja Halléban.
1920-ban azonban arra a meggyőződésre jutott, hogy egyesülete túlságosan mérsékelt; átlépett
tehát a Deutschvölkischer Schutz und Trutzbundba. Olyan lelkesedéssel vetette magát a körülötte
zajló politikai-katonai eseményekbe, hogy még ugyanabban az évben a szabadcsapatok Halléban
tevékenykedő Lucius hadosztályának önkéntes összekötője lett. 1921-ben egy bajtársával együtt
új egyesületet alapított Deutschvölkische Jugendschar néven. Mindezekben a szervezetekben a
„hazafias” és dühödten militarista mozgalmak szélsőséges eszméivel tömte tele a fejét; ehhez
járult a Lucius szabadcsapatos tisztek hatása, akik már akkor valóságos lélektani háborút vívtak,
mikor annak még a nevét sem találták ki.
Heydrich tengerész korában is kapcsolatban maradt azzal az egyesülettel, amelynek egyik
alapítója volt. Amikor pedig sorhajóhadnaggyá léptették elő, kérésére a haditengerészeti
hírszerzéshez osztották be, a keleti-tengeri politikai részlegre. Itt szerezte meg azokat az
ismereteket, amelyek néhány év múlva oly nagyon hasznára váltak. Ez a feltűnően értelmes,
szorgalmas, jó képességű és fegyelmezett tiszt ragyogó pályát futhatott volna be, ha egy rejtett
repedés miatt nem omlott volna össze az egész épület. Egy pszichiátert komolyan érdekelhetett
volna Heydrich felfokozott és zavaros szexualitása. Különböző nőügyek több ízben is
megzavarták pályafutását, végül egy komolyabb esemény pontot is tett rá. Heydrich jegyben járt
egy magas rangú hamburgi hadihajó-üzemi tiszt lányával. Egyik feltevés szerint szeretőjévé tette
a lányt, majd arra hivatkozva szakított vele, hogy ilyen könnyűvérű teremtés nem lehet tisztnek a
felesége; a második vélemény szerint leitatta és erőszakot követett el rajta. Végül a harmadik
feltevés: pénzt zsarolt ki tőle. A hitlerista vezetők ama igyekezete következtében, hogy
eltüntessék zűrzavaros múltjuk emlékeit, nagyon nehéz kivizsgálni életüknek ilyen távoli
szakaszát. Annyit mindenesetre tudunk, hogy e miatt az ügye miatt Heydrich becsületbíróság elé
került. A „törvényszék” – amelynek elnöke Raeder, a későbbi ellentengernagy volt – úgy találta,
hogy Heydrich sorhajóhadnagy magatartása méltatlan a haditengerészet tisztjéhez; ezért, a
súlyosabb következményeket elkerülendő, felszólították, hogy adja be lemondását. 1931-ben, 27
éves korában, a fiatal tengerésztiszt egyik napról a másikra Hamburg utcáján találta magát.
Heydrich is, akárcsak korábban Himmler, életének zavaros korszakához érkezett; az északi
kikötőkben, Hamburgban, Lübeckben, Kielben máról holnapra tengette az életét, és
meglehetősen gyanús körökkel került kapcsolatba. Megismerkedett néhány mindenre kapható
figurával, akiket a többi párttal harcban álló náci párt fogadott zsoldjába, hogy támadják meg az
ellenfél gyűléseit és erősítésül szolgáljanak az utcai harcokban.
Ezek a kapcsolatai, no meg politikai múltja eredményezték, hogy csatlakozott a
Nemzetiszocialista Párthoz. A párt felfigyelt az újonnan belépőre. Tanultsága, katonai múltja és
szakismeretei értékes emberré tették. Heydrich belépett az SS-be, mert ez volt a felemelkedés
útja. Rövidesen a kieli, akkor még kis létszámú csoport vezetője lett. Ebben a funkciójában akadt
meg rajta Himmler szeme. Azonnal felismerte alárendeltjének kivételes képességeit; 1931.
augusztus elsején kinevezte sturmführernek, majd ősszel sturmbannführernek és magához vette
müncheni vezérkarába.
1932 júliusában Himmler elhatározta, hogy átszervezteti az SS biztonsági szolgálatát, s
minthogy ismerte Heydrich szaktudását, őt bízta meg e feladat végrehajtásával; egyszersmind
pedig kinevezte standartenführernek (ezredesnek). Az SS megalakulása óta minden egységnek
volt 2-3 embere, akiknek megbízatása a „biztonsági” szolgálat, azaz a hírszerzés volt. Himmler
maga írta le ezeknek az embereknek a feladatkörét: „Ebben az időszakban, érthető okokból,
ezredeink, zászlóaljaink és századaink hírszerző szolgálattal rendelkeztek. Tudnunk kellett, mire
készülnek ellenségeink, mikor tartanak összejövetelt a kommunisták, felkészüljünk-e váratlan
támadásra; és más effajta információra is szükségünk volt.”
1931-ben Himmler leválasztotta hírszerző embereit az SS-egységekről és hermetikusan
elkülönített biztonsági szolgálatot alakított ki belőlük. Az új alakulatot Sicherheits Dienstnek
(SD), vagyis a Reichsführer SS biztonsági szolgálatának keresztelték el. Változatlanul
SS-alakulat volt tehát, amelynek személy szerint Himmler, általában pedig az SS biztonságát
kellett szolgálnia.
Új szolgálata élén Heydrich a gyakorlatban valósíthatta meg mindazt, amit a
haditengerészet biztonsági szolgálatánál tanult. Csoportját a katonaság példája alapján szervezte
meg, embereinek pedig megfelelő szakmai kiképzést biztosított. Információs kimutatásokat
állított fel, amelyek egyelőre igen hézagosak voltak, hiszen biztonsági szolgálatát kellő állomány
hiányában nem tudta a megfelelő mértékben felfejleszteni. A hatalom átvétele után azonban
kiváló egyéni módszereivel gyorsan pótolta a hiányokat. Himmler olyannyira meg volt elégedve
munkájával, hogy 1933-ban mint a bajor rendőrség vezetője, őt tette meg helyetteséül, majd
pedig a Gestapo központi hivatalának élére állította 1934-ben. Heydrich ugyan nem számított
„öreg harcosnak”, mégis elég tekintélyes párttagsági múlt állt mögötte, midőn Berlinben a
Gestapo vezetését is átvette, amellett, hogy változatlanul megmaradt az SD főnökének is.
Ez a mozgalmas múltú férfiú, akitől nemsokára egész Németország rettegett, külső
megjelenésében a jól nevelt, magas, szőke, árja tiszt szokványos képét mutatta; enyhén vörösbe
játszó, sima és kissé érdes haját kínosan egyenes választékkal osztotta két egyenlőtlen részre.
Karcsú és izmos termetű volt, éppen olyan katonás kiállású, mint amelyet abban az időben oly
nagyra becsültek. Heydrich arca sok mindent elárult. Az átlagosnál jóval magasabb, ívelt
homloka alatt mélyen ülő kék szemét félig befedte felső szemhéja. Ezek a ferde vágású mongol
szemek arról árulkodtak, hogy valamelyik őse nyilván Dzsingisz kán vagy Attila lovasai között
nyargalászhatott, ami már önmagában is semmivé tehette volna Himmler egész fajelméletét, ha
eszébe jutott volna, hogy gondolkozzék rajta. Kissé elnyújtottan ovális arcát jókora fülek
szegélyezték. Hosszú és egyenes orra a tövénél túlságosan széles, a nyeregnél túlságosan keskeny
volt. Ebben az eléggé férfias arcban meglepő látványt nyújtott jól rajzolt szája, széles ajkaival.
Heydrich hangja két fokkal magasabb volt a kelleténél; női hang jött ki az atlétatermetből. Ápolt,
fehér, élénk és kifejező mozgású kezében éppen úgy volt valami nőies, mint az arcában.
Himmlerrel ellentétben, aki érzéketlen Buddha-arcot erőltetett magára, Heydrich üggyel-bajjal
leplezte csak ideges természetét. Beszédmodora szaggatott volt, mondatait rendszerint nem
fejezte be. A szavak szinte összetorlódtak a szájában, mint akinek rendkívül gyors az esze járása.
Himmler azzal leplezte ötlettelenségét, hogy szélesen értelmezhető utasításokat adott; Heydrich
viszont mintha mindig attól tartott volna, hogy nem jól értik.
Ez a kiegyensúlyozatlan, ellentmondó vonásokat tartalmazó, hermafrodisztikus jellegű arc
bizonyos lelki hajlamokat tükrözött. Heydrich határozottan világfi volt. Ez a közismert gavallér
és kitűnő vívó – e nemben Németország egyik legjobbja – a művészetek iránt is nagy vonzalmat
mutatott. Tehetséges hegedűjátékos volt – már csak azért is ápolta oly gondosan a kezét –,
otthonában színvonalas kamarazeneesteket adott, amikor ő maga is meg-megcsillogtatta
kétségtelen előadói képességeit. Ez a diszkréten anglomániás gentleman olykor elárult valamit
egyéniségének nyugtalanító tulajdonságaiból, amelyeket különben jól leplezett. Szexuális
kiegyensúlyozatlansága következtében állandóan nők után futkosott. Kedvenc szórakozása volt,
hogy néhány benső barátjával kiruccanásokat szervezett éjszakai mulatókba. Nem tudott erről
akkor sem lemondani, amikor hatalma csúcsán volt; barátaival ilyenkor is sorra járta Berlin
lokáljait, amelyekből akkoriban szerfölött nagy volt a választék. Ezek a körjáratok rendszerint
egész éjszaka tartottak, s a legsötétebb lebujokban végződtek, olyan prostituáltak között, akik
mindenféle fajtalanságra kaphatók voltak.
Heydrich azonban főként abszolút kegyetlenségével tündökölt. Amikor megismerték, még
a Gestapo legvadabb hóhérai is rettegtek tőle. Ez a nőiesen kifinomult vadállat a legsötétebb
gyilkosokon is túltett.
Ezek a jellegzetesen horogkeresztes „erények” Heydrich személyében kivételes értelmi
képességekkel, vasakarattal és mindenre képes becsvággyal párosultak. E nem mindennapi
étvágyát azonban kitűnően tudta leplezni és feltétlenül fegyelmezettnek mutatkozott; Himmler
ezt becsülte benne elsősorban. A jámbor külső alatt mindenre kapható elszántság rejtőzött.
Kevéssel azután, hogy a nácik megszerezték a hatalmat, amikor Hitler helyzete a párt élén még
nem volt minden tekintetben szilárd, és egymást érték a cselszövények, Heydrich odáig is elment,
hogy dokumentumokat kezdett összegyűjteni a führer homályos származásáról, amelyről annak
legintimebb ellenségei is csak félszavakkal tettek említést. A hitlerista leszármazástani
bolondériát azután az egészíti ki, hogy Heydrich halála után Canaris tengernagy határozottan
állította: neki kezében voltak a Heydrich zsidó származását bizonyító okmányok!

Ez az ember, akitől rettegett beosztása acélidegeket követelt volna meg, nagyon könnyen
kijött a sodrából. Sőt, nemritkán valóságos őrjöngési roham vett rajta erőt; üvöltött, tajtékzott,
alárendeltjeit fenyegette. Ilyesmire azonban csak otthon, a maga birodalmában ragadtatta magát.
Megszokott környezetében őrjöngő féltékenységet tanúsított. Féltékeny volt a feleségére, a hideg
szépségre, aki férjét szüntelenül sarkallta, és annak egyre magasabb beosztásától várta a
lételemévé `vált fényűző életmód biztosítását. Heydrich leselkedett rá és őriztette, hogy biztos
legyen a hűségében. De éppúgy féltékenykedett ellenfelei, sőt barátai sikereire is, mert hatalomra,
befolyásra, dicsőségre és pénzre törekedett, a legelső helyet akarta és szentül eltökélte, hogy ezt
meg is szerzi.
Szavajárása volt, hogy „minden a górén múlik”. Közvetlen munkatársait egymás ellen
uszította, hogy uralkodhassék rajtuk. Ki tudta őket használni a végletekig, majd amikor már nem
volt rájuk szüksége, kíméletlenül elhajította őket, mint a kifacsart citromot. Hasonlóképpen bánt
azokkal is, akiknek szemet szúró képességeik voltak, vagy pedig becsvágyuk következtében
válhattak volna veszedelmes vetélytársakká. Semlegesítésük céljából építette ki a náci stílusra oly
jellemző kölcsönös ellenőrzési rendszert.
Heydrich azonban ahhoz is értett, hogy egymás ellen uszítsa a rendszer hatalmasságait.
Mesterkedéseivel elkeseredett ellenségeket is szerzett magának. Egy napon így szólt
Giseviushoz, akit gyűlölt: „Ellenségeimet a sírjukig üldözni fogom.” Hatáskeltő frázisnak szánta,
de volt benne némi igazság is. Akiket gyűlölt, azok között említsük meg Canarist, Bohlét,
Ribbentropot és végül még magát a főnökét, Himmlert is, mert később még vele is küzdelemre
kelt. Ezeket az elkeseredett csatákat azonban mindig tapintatosan leplezve vívta, Heydrich
esetében az erőszak iránti hajlam a titkos módszerek szeretetével párosult. Talán valamilyen
kisebbrendűségi érzésből táplálkozott ez az inkognitó iránti vonzalma.
Alárendeltjei a hivatali szolgálatban egymás között sohasem ejtették ki a nevét, hanem
úgy hívták, hogy „C”; ezt a különös fedőnevet azok ismerték csupán, akik be voltak avatva a ház
titkaiba. Heydrich nem az az ember volt, aki szemébe tudott volna nézni partnerének, és ragadozó
ösztönei ellenére arra sem volt képes, hogy szemtől szembe támadjon. Legbensőbb érzelmeinek a
náci elvekkel való ilyetén egyezése következtében Heydrich természetszerűleg a fajelmélet
ideológusa és teoretikusa, az SS cselekvési elvek propagátora lett. Szemében a gondviselés volt
az a hatalom, amely mindent elrendezett és mindent igazolt. Így tehát az SS belső rendőrsége; az
SD, amelyet ő vezetett, nem az SS-ek „kifogástalan magatartásán”, hanem ideológiai
megbízhatóságán őrködött. A gyilkos ez esetben a moralista álarcát öltötte.
Prinz-Albrecht-Strasse 8; szám alatti irodájából Heydrich fáradhatatlanul szőtte azt az
óriási pókhálót, amely nemsokára egész Németországot behálózta. Öt év elég volt erre a
feladatra: az az 5 év, amely elvezette Németországot a háború küszöbéhez, de amelynek
körvonalait a tisztán látók már 1934-ben kirajzolódni vélték.
Hitler mindjárt kezdetben sietett leszögezni a Gestapo kiváltságos helyzetét. „Megtiltom a
párt minden osztályának, minden ágazatnak és a párthoz tartozó szervezeteknek, hogy vizsgálatot
vagy kihallgatást folytassanak a Gestapo illetékessége alá tartozó ügyekben. Minden politikai
rendőrségi vonatkozású ügyet, amellett, hogy egyidejűleg a párt felettes szerveinek is jelenteni
kell, haladéktalanul a Gestapo illetékes szolgálatának tudomására kell hozni, éppen úgy, mint
eddig... Különös nyomatékkal felhívom a figyelmet arra, hogy minden államellenes
összeesküvést és hazaárulást, amely a párt tudomására jut, tudatni kell az állami
titkosrendőrséggel. Nem a párt feladata, hogy saját kezdeményezésére ilyen ügyekben bármiféle
vizsgálatot vagy nyomozást folytasson.”
Legalitással és hasonló formaságokkal természetesen nem kellett törődniük. Schweder
már 1931-ben megírta a „Politische Polizei” („Politikai rendőrség”) című művében, hogy amint a
horogkeresztes állam nem a köztársaság folytatása, amint a náci filozófia nem a liberalizmusból
ered, a rendőrség, amely jellegénél fogva az államhatalom eszköze, s mindig az illető állam
természetét tükrözi, ugyancsak nem lehet egy köztársasági intézmény nácivá fejlődésének az
eredménye. „Valami újra van szükség.”
Újra, csakugyan. A Gestapo nem is hasonlított semmiben a megszokott rendőrségre.
Amint bármilyen szembenállás nyomára akadt, a Gestapo tüstént semlegesítette: „Ha valaki a
jövőben kezet emel a nemzetiszocialista mozgalom vagy állam egy képviselőjére – mondta
Göring 1933. július 24-én –, tudja meg, hogy rövidesen elbúcsúzhat az életétől. Bőségesen
elegendő lesz csupán azt bizonyítani, hogy szándékában állt azt elkövetni, vagy ha elkövette, bár
tettének eredménye csupán sebesülés volt, nem pedig halál.” Az új nemzetiszocialista államban
maga a szándék már elegendő volt. Gerland, az egyik fő náci jogász ebben az időben
utasításokkal látta el a német bírákat, mert, amint maga írta, „helyes, ha a büntetőjogban újra
elfoglalja méltó helyét az elrettentés fogalma”.
Így tehát a politikai rendőrség, a kivonta magát minden ellenőrzés alól, az állományába
tartozók bátran elkövethettek bármiféle túlkapást, senki sem vonta őket ezért felelősségre.
Három évig illegálisan működött, anélkül, hogy törvény szabta volna meg kötelességeit és
jogkörét. Bármely német állampolgárt megfoszthatta szabadságától a védőőrizetbe vétel alapján,
amelyre két rendelet is felhatalmazta (az 1933. február 28-i és az 1934. március 8-i rendelet); de
egyetlen törvényben sem voltak lefektetve a Gestapo jogai.
Fokozatosan kellett hozzászoktatni a népet, hogy beletörődjék az önkény és a
fegyelmezés e különös keverékének rendszerébe. Időről időre tehát hivatalos megnyilatkozások
erősítették meg, hogy a rendőrség fölötte áll a mindenkire kötelező törvénynek. És senki sem
merte megmondani, hogy ez már az állam teljes erkölcsi züllésének, az igazság és a legalitás
teljes megszűnésének jele volt.
1935. május 2-án a porosz közigazgatási bíróság azt az „elvi” döntést hozta, hogy a
titkosrendőrség nem tartozik az igazságügyi ellenőrzés alá. Ezt az „elvi döntést” emelte
törvényerőre az 1936. február 10-i poroszországi törvény, amely kimondta: „A titkosrendőrség
intézkedései és cselekedetei nem képezhetik közigazgatási bírósági vizsgálat tárgyát.”
Az már az égvilágon senkit sem zavart, hogy a Gestapo jogi megalapozottság nélkül
tevékenykedett. Huber professzor megírta, hogy „a politikai rendőrség hatalma a birodalmi
szokásjogon alapul”. A belügyminisztérium egyik magas rangú tisztviselője, Best doktor pedig
úgy vélte, hogy a Gestapo hatalma az „új filozófiából” ered, nincsen szüksége különleges
törvényes megalapozottságra.
1935 májusában a porosz közigazgatási bíróság kijelentette, hogy a törvényszék nem
semmisítheti meg a védőőrizetbe vételi rendelkezést. 1936 márciusában egy protestáns lelkész ki
merészelte prédikálni azt a püspököt, aki a horogkeresztesekhez csatlakozott. Másnap a
Gestapótól parancsot kapott, hogy hagyja el a környéket. A lelkész nem engedelmeskedett,
hanem a törvényszékhez fellebbezett, mert véleménye szerint a parancs törvénytelen volt. A
törvényszék azonban közölte vele, hogy a Gestapo parancsa nem képezheti bírósági döntés
tárgyát, ennélfogva vitathatósága sem merülhet fel (1936. március 19-i elvi döntés).
Majd egy katolikus pap került sorra. A helyi Gestapo az egyház szervezetére és
egyházközsége híveire vonatkozó felvilágosításokat követelt tőle. Ő is fellebbezett, de
folyamodványát elutasították: ha az utasítás a Gestapótól jön, engedelmeskedni kell, vitának
nincs helye.
A polip mind tovább nyújtogatta karjait. Bizonyos kereskedői szakmák gyakorlása olyan
igazolványokhoz volt kötve, amelyeket a rendőrség egyszerű erkölcsi bizonyítvány bemutatása
ellenében szolgáltatott ki. A Gestapo ebben újabb ellenőrzési területet fedezett föl. Kétségbe
vonta a kereskedői engedélyek érvényességét, és panaszával a szász közigazgatási bírósághoz
fordult. Az ekkor hozott elvi döntés a szolgalelkűségnek valóságos remekműve. „Minthogy a
kereskedők úgy is vezethetik üzletüket, hogy azzal elősegítik felforgató elemek tevékenységét, a
kereskedelmi rendőrség az engedélyező igazolvány kiállítása előtt köteles a Gestapo véleményét
kikérni.” A Gestapo így a legkülönbözőbb módokon presszionálni tudta a politikai tekintetben
nem megfelelő kereskedőket.
A Gestapo hivatalosan háromféle szankcióval élhetett bármiféle ítélet nélkül: a
figyelmeztetéssel, a védőőrizetbe vétellel és a koncentrációs táborba zárással. Ezen „legális”
szankciók lehetővé tették, hogy a jogerősen felmentett politikai vádlottat a tárgyalóterem
ajtajában letartóztassák, majd internálják. Ezek mellett gyakorolták még az emberrablást, a
gyilkosságot és a balesetnek vagy öngyilkosságnak álcázott emberölést. Klausenert, az Actio
Catholica berlini igazgatóját 1934. június 30-án, a „Röhm-tisztogatás” során meggyilkolták.
Hivatalosan azt jelentették, hogy Klausener öngyilkosságot követett el. A biztosító társaság nem
is volt hajlandó az özvegynek kifizetni az életbiztosítási összeget, hiszen öngyilkosság történt, és
fölöttébb veszélyes lett volna a hivatalos megállapítást kétségbe vonni.
Klausenerné ügyvédje azonban mégis eljárt a belügyminisztériumban. Azt a választ kapta,
hogy feljelentést kell tennie, ha azt akarja, hogy az ügyet kivizsgálják. Az
igazságügy-minisztériumban ugyanezt az útbaigazítást kapta. Ez volt a legegyszerűbb módja
annak, hogy lerázzák a nyakukról a kellemetlenkedőt, hiszen a Gestapo elleni írásbeli feljelentés
az öngyilkossággal lett volna egyenértékű. A Gestapo azonban tudomást szerzett ezekről a
lépésekről és úgy vélte, hogy azok illetéktelen beavatkozást jelentenek belső ügyeibe. Az
ügyvédet letartóztatták és több hétig fogva tartották, amiért kétségbe merte vonni, hogy
öngyilkosság történt, amikor pedig azt a Gestapo állapította meg.
Best doktor pontosan kifejtette: „Semmiféle jogi korlátozás sem csökkentheti az állam
védelmét, amelynek az ellenség stratégiájához kell alkalmazkodnia. Ez a feladata a Gestapónak,
és ezért követeli magának a hadsereg jogállását, mert éppen úgy, mint a haderő, nem viselheti el,
hogy a harcban jogszabályok kössék meg kezdeményező erejét.”
Rövid néhány év alatt a közvéleményt és az igazságszolgáltatást egyaránt megzabolázták.
Eljött az az idő, amikor Göring azt mondhatta Schachtnak, az akkori pénzügyminiszternek: „Én
mondom magának, ha a führer úgy akarja, kétszer kettő öt lesz.” És ha minden elővigyázatosság
ellenére mégis Németország-szerte a legnyugtalanítóbb hírek keltek szárnyra arról, hogy a
Gestapo milyen borzalmasan megkínozza a keze közé került áldozatokat, úgy a háborgó
lelkiismeretű emberekbe azzal fojtották bele a szót, hogy a hallgatás „hazafias kötelesség”. A
hitleristák felfogása szerint nem a hóhérok és gyilkosok okoztak helyrehozhatatlan károkat az
országnak, hanem ellenkezőleg: azokat kell árulóknak tekinteni és azokat kell büntetni, akik
feljelentik a gyilkosokat. Ez az elmélet kitűnően bevált 1938-ban, amikor a nácik elkezdték
hadműveleteiket. Ha valaki beszél, mondták, vagyis szót emel a szadista gyilkosok ellen, úgy
csak Németország ellenségeinek szolgáltat propagandaanyagot,
Megkönnyebbüléssel fogadták ezt az érvelést mindazok a „derék állampolgárok”, akik
csak azt kívánták, hogy ne tudjanak semmiről. Ahogy Gisevius írja: „Több millió német
bújócskát játszott önmagával; vagy legalábbis úgy tettek, mintha mit sem tudnának, és
ugyanakkor rendkívül nehéz volt kérdőre vonni őket, hiszen a tudatlanság, amely mögé elrejtőzni
igyekeztek, valóságos volt. Mert nem vették maguknak soha a fáradságot, hogy megtudjanak
valamit! Lojális állampolgárok voltak, beérték azzal, amit hivatalosan közöltek velük.”
Azok pedig, akiket valamely véletlen esemény akaratuk ellenére kikényszerített ebből a
jótékony passzivitásból, megelégedtek azzal, hogy mindent a felelőtlen, alárendelt elemek
túlkapásainak számlájára írjanak. „Ha ezt Hitler tudná!” – éveken keresztül csak így
sopánkodtak. Sajnálták szegény Hitlert, aki a mindennapi élettől távol, népe javáért emberfeletti
nehézségekkel harcol, és mit sem sejt azokról a borzalmakról, amelyeket az ő nevében, de az ő
tudta nélkül követnek el! Biztosan lesújtana közéjük... ha tudna róluk. De nem lehet a tudomására
hozni.
A rendszer ellenzéke visszahúzódott az illegalitásba. Gisevius szerint „a totalitarizmus és
az ellenzékiség két egymást kizáró politikai fogalom”. 1934 óta egyébként a német ellenzék
lehetetlenné volt téve. Azokat a politikai szerveket és szakszervezeteket, amelyek pajzsul
szolgálhattak volna akár titkos ellenállási mozgalmaknak is, a hitleristák hatalomra jutásukkor
megsemmisítették. Azok a vezetők, akik esetleg újjászervezhették volna őket, börtönben ültek
vagy külföldre menekültek. Néhány góc, amely mégis létrejött, csökkentett tevékenységre volt
csak képes; az ellenállók érezték, hogy mindenfelől kémek lesik őket; gyakran egymást árulták
el. Ez a diadal mindazonáltal nem altatta el a hitleristák éberségét. Tisztában voltak vele, hogy a
behódolás csak látszólagos, és hogy s a zárt edényben sokszoros gyűlölet erjed. Az emigránsok,
különösen a kommunisták, titokban jól dokumentált antifasiszta röpcédulákat és
propagandaanyagot csempésztek be Németországba. A Gestapo tűzzel-vassal üldözte a
röpcédulák terjesztőit. Ha valakinél csak egyet is megtaláltak, az már ok volt arra, hogy az illető
megjárja a koncentrációs táborok egyikét – rosszabb esetben pedig a Prinz-Albrecht-Strasse
pincéjében lelje halálát.
Maga Göring így indokolta egyszer a Gestapo létének szükségességét: „Egy csapásra a
kommunista funkcionáriusok ezreit tartóztattam le, hogy elejét vegyem a közvetlen veszélynek,
de maga a veszély ezzel még korántsem szűnt meg. A titkos szervezeteket állandó megfigyelés
alatt kell tartani, és cselekedni kell ellenük; erre a célra külön specializált rendőrségre van
szükség.”
A „specializálás” jól haladt, hála annak a mértéktelen hatalomnak, amelyet a Gestapo
lépésről lépésre kivívott magának. A Gestapo a törvények fölé helyezte magát. Schweder
nemsokára így írhatott: „Politikai rendőrségünk figyelme mindenre kiterjed, mert hatalma
korlátlan; a rendelkezésére álló szankciók erejével tétovázás nélkül lesújt, de ugyanakkor
hajlékonyságról tesz tanúbizonyságot, ha úgy kívánja a nemzet és az állam fejlődése, amelyet
szolgál.” Huber professzor pedig, a náci jogász, megállapítja, hogy a Gestapo feladata „véget
vetni tendenciáknak és szándékoknak, mielőtt tettekké érhetnének”.
Közel volt már az idő, midőn a Gestapo emberei meggyőző igazolását adhatták ezen
elméletüknek.
V. fejezet
A GESTAPO RÖHM ELLEN
A Gestapo szőröstül-bőröstül az SS-hez tartozott azáltal, hogy vezetője Himmler, a

reichsführer SS volt, központi hivatalának vezetője, Heydrich pedig egyidejűleg az SD vezetője
is volt. 1934 tavaszán Himmler hatalma megerősödött, és a Röhmmel való régi keletű viszálya
ezzel élesebb szakaszába lépett. Elméletileg Himmler még mindig Röhm alárendeltje lett volna,
minthogy az SS továbbra is az SA különleges alakulata volt. A valóságban Röhmnek semmiféle
hatalma sem volt az SS felett, Himmler pedig égett a vágytól, hogy teljesen megszabaduljon tőle.
A Gestapo, amely úgyszólván személyes tulajdona volt, és amelynek vezetésébe Röhm bele sem
tekinthetett, segítette ebben. Ami Göringet illeti, ő is alig várta már az órát, amikor leszámolhat
végre régi ellenségével. Röhmöt és az SA vezérkarát állandó megfigyelés alatt tartották. Himmler
és Heydrich Göringgel együtt, aki az adott helyzetben szövetségesük volt, elhatározták, hogy
terhelő bizonyítékokat gyűjtenek össze, és azok alapján követelik Hitlertől annak az embernek a
fejét, aki minden túlkapása mellett mégiscsak Hitler legrégibb barátja és leghathatósabb támasza
volt.
Göringhez és Himmlerhez hasonlóan Röhm is bajor és polgári származású volt. Ezekben
az években erőteljes, zömök és vérmes férfiú képét mutatta. Kövérsége azonban hatalmas
izomzatot rejtett; Röhm nem volt Göringhez hasonló hájtömeg, ámbár a zabálássá fajuló
hosszadalmas lakomák hatását a rendszeres és szorgalmas lovaglás sem tudta nála ellensúlyozni.
Ezt a hatalmas és vaskos testet az elképzelhető legklasszikusabb vadállatarc egészítette ki. Kör
alakúra tokásodott, rézvörös ábrázatát lila hajszálerek légiója hálózta be. Széles és alacsony
homloka alatt, az orcák zsírpárnái mögött mélyen ülő, igen élénk apró szempár pislogott. Az arc
alapvető brutalitását még jobban aláhúzta egy mély sebhely, amely széles barázdaként szántott
végig a bal orcán s az orron végződött, úgy, hogy azt szinte kettévágta. Az orr gerince laposra
volt zúzva, a különálló orrhegy pedig úgy meredt előre a maga pirosságában, hogy nevetséges
hatást kelthetett volna, ha az egész arc nem olyan nyugtalanító. Rövid, sörteszerű nyírt bajusz
takarta nagy és keskeny ajkú száját.
A porosz katonai hagyománnyal ellentétben Röhm nem járt nyírott koponyával. Rövidre
vágott, de mindig jól fésült frizurát viselt. Fülének hirtelen kifelé hajló felső csücske
megjelenésének faunszerű külsőt kölcsönzött.
Röhm, szemérmetlen és züllött módon, nőies és válogatottan csinos legényekkel vette
magát körül. Gondosan megrontotta őket, ha még nem lettek volna amúgy is romlottak.
Környezetében mindenki homoszexuális volt, még gépkocsivezetője és tisztiszolgája is. A
homoszexualitás a hadseregben ragadt rá, ahol ez széltében-hosszában elterjedt jelenség volt.
Midőn az egyik demokratikus újság egyszer nyilvánosságra hozta Röhmnek egyik „barátjához”,
egy volt tiszthez írt leveleit, Hitler felháborodottan felelősségre vonta őt. Röhm röhögve azt
válaszolta, hogy ő biszexuális, Hitler pedig kénytelen volt beérni ezzel, hiszen Röhm egyre
hatalmasabb haderővé fejlesztette az SA-t. 1931-ben a parancsnoksága alatt levő 34 gausturm és
10 SA-gruppe már 400 000 embert foglalt magában. Röhm jellegzetesen katonatiszt maradt akkor
is, midőn teljesen magáévá tette a horogkeresztes ideológiát. Hitlerre szerették volna ráhúzni azt,
hogy „a versailles-i szerződés természetes gyermeke”. Pedig ez a meghatározás elsősorban
Röhmre illett, akinek minden cselekedete, minden kezdeményezése hátterében a katonai revans
gondolata húzódott meg, míg Hitlernél minden a „vörösök”, azaz a demokraták és a
köztársaságpártiak elleni harc, az ellenforradalom eszméje körül forgott.
Röhm mindazonáltal semmibe vette, tehetetlennek bélyegezte és megvetette a német
hadsereg régi tisztikarát, mert az nem tudta megszerezni a végső győzelmet. Tudata alatt
bizonyos mértékig ragaszkodott ugyan a hagyományokhoz, mégis azt hangoztatta, hogy
Németország katonai nagyságát akkor lehet csak restaurálni, ha leszámolnak minden
konformizmussal.
Göring és Himmler állandóan figyelte őt. A hatalom megszerzése után, midőn az SA
teljesítette feladatát azzal, hogy rettegésben tartotta az országot, a két szövetséges elkezdte
aknamunkáját Hitlernél. Ebben az időben Hitler mint újdonsült kancellár még törődött a
nemzetközi közvéleménnyel. 1933 nyarán szerette volna a külföld számára a konszolidált ország
képét nyújtani. A hangoskodó, neveletlen SA-k ilyen körülmények között egyre terhesebbekké
váltak. Ugyanúgy, mint Strasser, a politikai szervezet főnöke, ők is komolyan vették a
pártpropaganda szocialista jelszavait és államosításról, földreformról stb. beszéltek.
Megfeledkeztek arról, hogy Gregor Strassernak emiatt kellett 1932 decemberében lemondania, és
azzal vádolták Hitlert, hogy „elárulta a forradalmat”. Röhm szemében a hatalom meghódítása
csak az első lépés volt. Az SA jelszava ebben az időben – „Ne lazíts a derékszíjon!” – azt
mutatta, hogy résen álltak. Emellett nemcsak az SA emlékeztetett ekkor a Nemzetiszocialista Párt
szocialista elveire. 1933. május 9-én Brückner, Felső-Szilézia elnöke, Beuthenben tartott
beszédében heves támadást intézett az iparmágnások ellen, mondván, hogy „még a puszta létük is
állandó provokáció”. Csakhamar leváltották, kizárták a pártból, és a következő évben
letartóztatták. Berlinben Köhler, a hitlerista Munkásföderáció tagja, így nyilatkozott a
kapitalizmus ellen: „A kapitalizmus kizárólagos jogot formál arra, hogy munkát adjon, mégpedig
olyan feltételek alapján, amelyeket maga rögzít. Ezt az erkölcstelen uralmat meg kell törni.”
Júliusban Kube, a porosz Landtag horogkeresztes képviselőcsoportjának elnöke dühösen a
junkereknek rontott:
„A nemzetiszocialista kormányzatnak kényszerítenie kell a nagybirtokosokat, hogy
földjüket parcellázzák fel, és a nagyobb részt bocsássák a parasztság rendelkezésére.”
Ezek a naiv lelkek megfeledkeztek arról, hogy a „führer-elvnek” megfelelően az
irányelvek csak felülről jöhetnek. A felsőbb helyről jött utasítások viszont nem hasonlítottak
ezekhez a lelkendező szónoklatokhoz. Midőn Hitler hozzálátott a német ipar „új szellemben
való” újjászervezéséhez, annak führerévé Krupp von Bohlent nevezte ki![2]
Ezek a fecsegések nem izgatták túlságosan Hitlert. Itt nem volt nehéz rendet teremteni.
Röhm már sokkal inkább foglalkoztatta. Hiába volt elvileg Hitler az SA legfőbb vezetője, ha azt
Röhm mint főparancsnok saját személyes hadseregévé formálta. És ez a hadsereg már félelmetes
volt: felülmúlta magát a Reichswehrt is. Csírájában kellett tehát elejét venni egy olyan
lázadásnak, amely nyilván elsöpörte volna Hitlert híveivel együtt. Július elsején Hitler összehívta
az SA vezetőit a bajorországi Bad Reichenhallba és közölte velük, hogy nem lesz második
forradalom. Ez a bejelentés egyszersmind leplezetlen figyelmeztetés gyanánt is szolgált.
„Elhatározott szándékom – mondotta –, hogy kemény kézzel elnyomok minden olyan kísérletet,
amely meg akarná zavarni a jelenleg fennálló rendet. Minden energiámmal szembeszegülnék egy
második forradalmi hullámnak, mert az csak teljes káoszt eredményezhetne. És ha valaki fellép
az államhatalommal szemben, azt galléron ragadjuk, bármi legyen is a rangja.”
Július 6-án Hitler megismételte figyelmeztetését az egybegyűlt reichsstatthalterek előtt.
„A forradalom nem lehet permanens. A forradalmi áradatot az evolúció nyugalmas ágyába kell
irányítani... A rendet főként a gazdasági apparátusban kell fenntartani..., mert a nemzetgazdaság
élő szervezet, amelyet nem lehet egy csapásra átalakítani. Ez az emberi természet elemi
törvényein épül fel.” Akik e gépezet működését más irányba akarják terelni, azok „ártalmas
eszmék bacilushordozói”; ártalmatlanná kell őket tenni, mert „veszélyt jelentenek az államra és a
nemzetre”. Felszólította a statthaltereket, őrködjenek azon, hogy egyetlen pártszerv se
intézkedjék gazdasági ügyekben, minthogy ezen a területen kizárólag a gazdasági minisztérium
illetékes. Július 11-én egy Frick belügyminiszter által aláírt rendelet megállapította, hogy „a
diadalmas német forradalom” véget ért, és az „evolúció szakaszába” lépett.
Röhm tehát megkapta a figyelmeztetést. Hugenbergnek Schmidt-tel, az ipari körök
emberével való leváltása még világosabban jelezte az új irányvonalat. A legjelentősebb náci
újságok, a „Kreuzzeitung”, a „Deutsche Allgemeine Zeitung” számos cikke méltatta a führer
beszédeit és lelkesen tapsolt annak, hogy „a német forradalom befejeződött”, amit igazán csak
egyféleképpen lehetett értelmezni. Ha valaki nem akart beállni a sorba, úgy azzal a Hitlerrel
kellett harcba szállnia, akit a megnyugtatott nagyiparosok teljes erővel támogattak.
Röhm mégsem vette komolyan a figyelmeztetéseket, hanem nyugodt lélekkel latolgatta a
Hitlerrel való konfliktus esélyeit. Nyilván holmi vetélkedésre gondolt a Nemzetiszocialista Párt
kebelén belül, ahol Hitler vezető szerepe nem látszott még tökéletesen biztosítottnak. Ha a vitát a
horogkeresztes tömegek döntik el, nem biztos, hogy Hitleré lesz a győzelem.
Volt azonban egy erő, amelyet Röhm, úgy látszik, figyelmen kívül hagyott: mégpedig a
Himmler parancsnoksága alá rendelt kettős hadsereg. Az SS most már félelmetes pretoriánus
gárdává fejlődött. Ha számban alatta maradt is az SA-nak, 1934 elején már 200 000 tagja volt. A
85 SS-ezred mindegyike elit egység volt, messze felülmúlta az SA-sturmokat.
És nem számolt Röhm Himmler titkos haderejével, a Gestapóval sem. Olyan biztos volt a
dolgában, hogy nem is rejtette véka alá az érzelmeit. Az első Hitler-kormányban hadügyminiszter
szeretett volna lenni. Ez volt a leghőbb vágya, ezen az úton akarta megszervezni az új hadsereget,
amely álmai szerint egyszerre lett volna hagyományos katonaság és néphadsereg; ez a politikus
katonákból álló haderő kormányozta volna az országot. Ezért a pozícióért tért vissza Bolíviából a
führer hívására, és nem tudta még lenyelni, hogy az egyik megvetett tábornokot, Blomberget
ültették az „ő” helyére. Az SA főhadiszállását Münchenben rendezte be, és valahányszor
Berlinbe utazott, kedvenc szállójában, a charlottenburgi Fasanenhofban minden
elővigyázatossági rendszabály mellőzésével fogadta mindazokat, akik többé-kevésbé nyíltan
bírálták Hitler politikáját. Meghívta őket a Kempinski étterembe is, a Leipziger Strasséra, ahol
ebédelni szokott. Ebben a békétlenkedő társaságban Röhm volt a hangadó.
„Adolf aljas – mondta –, mindnyájunkat elárul. Most már csak reakciósokkal barátkozik,
és a kelet-porosz tábornokok a bizalmasai! Pedig Adolf az én iskolámba járt. Amit katonai
kérdésekben tud, azt mind tőlem tanulta. De hiába, Adolf civil volt, és az is maradt, most is csak
álmokat kergető mázoló. Kispolgár, aki a maga kedélyes bécsi módján szeretne élni. És mi egész
idő alatt az ujjainkkal malmozunk, pedig viszket a tenyerünk.”
Ette őt a méreg, és ebből nem is csinált titkot. Dühöngött, hogy keresztülhúzták a
számításait.
Hitler azt remélte, kielégíti hatalom- és dicsőségvágyát azzal, ha az államnak a párt által
történt bekebelezésekor, a december elsejei törvénnyel kinevezteti tárca nélküli miniszternek.
Röhm azonban csak azt látta, hogy ugyanazon a napon,. ugyanebben a kitüntetésben részesült
Rudolf Hess is, aki a „Nemzetiszocialista Párt központi politikai bizottsága” élén állt mint a
führer helyettese.
1934 elejére Röhm beállítottsága egyre ellenségesebbé vált. A Gestapo, amely szoros
megfigyelés alatt tartotta, jelezte, hogy sok jobboldali ellenzéki elem felvette vele a kapcsolatot.
Szinte naponként küldött jelentéseket Hitlernek arról, hogy milyen formában bírálja őt Röhm; ez
már nyugtalanságot keltett a führerben. Himmler és Göring szemében Röhm volt az első számú
ellenség. Kímélet nélkül felhánytorgatták minden tettét és kijelentését. Az SA-t megfigyelés alá
helyezték. Az SA-legények szerettek inni, és italosan végigordítozták az utcákat trágár vagy
forradalmi tartalmú dalokkal.
A Hohenzollernekkel lámpavasra!Ott lógjanak, míg le nem esnek.Fekete disznót akasszatok a
zsinagógábaÉs kézigránátot vessetek a templomba!
Körülbelül így hangzott egyik kedvenc daluk refrénje, és gondos kezek siettek ezt letenni
Hitler íróasztalára. Hitler dühbe gurult. Hiszen arra törekedett, hogy a nácik a vallásos
intézményeket tisztelő embereknek tűnjenek. Az öreg marsall pedig biztosan még most is a
Hohenzollernekhez húzott.
A figyelmeztetésekkel mit sem törődve Röhm, legényei társaságában, tovább folytatta
undorító nyilvános dőzsöléseit. Propagandakörútjain gyakran fordultak elő botrányos esetek.
Kicsapongásait úgyszólván ország-világ szeme láttára rendezte. „Bizalmi emberei” a
legsúlyosabb visszaéléseket követték el. Karl Ernst például – ez a pékből lett liftesfiú, majd
pincér, akinek laza erkölcseit azzal honorálták, hogy a berlini SA csoportfőnöke lett – gyalázatos
módon eldorbézolta a nyilvános gyűjtésekből származó pénzeket. Az ilyen tényeket mindig
gondosan jelentették Hitlernek. Göring a legnagyobb élvezettel állt bosszút azokért a goromba
tréfákért, amelyekkel annak idején Röhm kifigurázta az ő mecénási hajlamait. De mindez nem
volt elegendő ahhoz, hogy Hitler dönteni tudjon. Talán kissé félt is attól, hogy nyíltan
szembeszálljon Röhmmel; nyilván hálát érzett iránta a múltért, lehetett benne némi kisebbségi
érzés is, az egykori káplár tisztelete az egykori századossal szemben. Mindez együtt ellensúlyozta
a Gestapo jelentéseit, és megakadályozta őt abban, hogy feláldozza Röhmöt és kiszolgáltassa
ellenségeinek.
1934 elején újabb nyugtalanító jel mutatta Röhmnek a veszélyt. Hitler tudatában volt
annak, hogy a hadsereg ellenséges érzéseket táplál az új rendszerrel szemben. Ahogy korábban
megnyugtatta az iparmágnásokat és a kelet-poroszországi junkereket, most azon volt, hogy
biztosítékokat adjon a haderőnek; ezért azzal a javaslattal állt elő, hogy a katonák vegyék kézbe
az SA ellenőrzését. Azok azonban nem kértek ebből a kétes értékű ajándékból, joggal tartván
attól, hogy a Röhm-féle „vagányok” kerülnének többségbe a hadsereg hagyomány hű elemeivel
szemben.
Hitler tisztában volt azzal, hogy nem tekinthet nyugodtan a holnap elébe az olyan
rendszer, amely nem biztos a hadseregében. Amikor még ellenzékben volt, válogatás nélkül
támadott minden intézményt, egy kivételével: demagógiájának mindig megálljt parancsolt a
hadsereggel szemben. És amint a köztársaság alkudozott a hadsereggel, Hitler is az egyezkedés
útját választotta. A hatalomátvétel egyetlen katonaáldozata Hammerstein volt, a Reichswer
főparancsnoka, akit 1933 vége felé a Schleicher exkancellárral való kapcsolatai miatt
menesztettek. Utóda a hagyomány hű Fritsch tábornok lett, Hindenburg barátja. A jóakarat eme
bizonyítéka bizalommal töltötte el a tábornokokat. Ulm városában tartott beszédében Blomberg a
tábornoki kar nevében a következőket mondotta: „A magunk részéről bejelenthetjük teljes
bizalmunkat és feltétel nélküli csatlakozásunkat, hivatásunk iránti megingathatatlan odaadásunkat
és szilárd elhatározásunkat, hogy az új vérrel felfrissített új birodalomban akarunk élni, dolgozni
és ha kell, meghalni.”
A tisztikarral szemben Hitler még az új állami szabályzatokat is enyhítette. Az új
köztisztviselői rendet, amely automatikus következménye volt a Harmadik Birodalom
fajelméletének, 1933 április 7-én vezették be. A zsidó tisztviselőket és azokat, akiknek ősei
között zsidók is voltak, minden további nélkül elkergették. Ugyanezeket a rendelkezéseket kellett
volna megvalósítani a hadseregben is, de a törvény végrehajtását 1934. május 31-re halasztották.
Attól lehetett tartani, hogy túl magas lesz az eltávolítandó tisztek száma, tekintettel arra, hogy a
német nemesi családok ősei között szép számban voltak zsidók, olyanok, akik annak idején
felújították a megkopott címerek aranyozását. Nos, a „tisztogatás” a lehető legnagyobb tapintattal
folyt le: összesen 5 tisztet, 2 tisztiiskolást, 31 altisztet és közkatonát érintett. A haditengerészetnél
pedig 2 tisztet, 4 tisztiiskolást, 5 altisztet és legénységi állománybelit.
A közeledés tehát folyamatban volt. A teljes kibékülés útjában csupán egyetlen akadály
volt, éspedig Röhm. Ő is észrevette, mitől van szó. Minthogy a hadsereg most már a rendszer
támogatói közé tartozott, Röhm a párt szocialista szárnya felé fordult, és fölelevenítette a betiltott
jelszavakat. 1934. április 18-án a propaganda-minisztériumban a külföldi sajtó előtt nem félt
kijelenteni: „Az általunk megvívott forradalom nem egyszerűen nemzeti, hanem
nemzetiszocialista forradalom. Fontosnak tartjuk kiemelni ezt a szót: szocialista.” Röhm első
helyettese, Heines pedig május végén Sziléziában ezt mondta: „Vállaltuk a kötelezettséget, hogy
megmaradunk forradalmárnak. Még csak az elejénél tartunk. És addig nem nyugszunk, míg a
német forradalmat be nem fejezzük.”
De a Gestapo résen volt, s rendszeresen tájékoztatta a führert. Még egy esemény siettette
a fejleményeket. Április elején Hitler kisebb hajóutat tett a „Deutschland” páncélos fedélzetén.
Eközben a kieli vizeken találkozott Blomberggel, és a tábornok ekkor állítólag Röhm és az
SA-vezérkar eltávolítását kérte. Hitler pedig hajlandó lett volna meghozni az áldozatot, hogy
véglegessé tegye a tisztikar megnyerését. Mindez csak feltételezés. Annyi mindenesetre

bizonyos, hogy Röhm eltávolításának gondolata ettől kezdve mindinkább konkrét formát öltött
Hitler fejében. De a tisztikar, Göring és Hess, a politikai szervezet, Himmler és a Gestapo állandó
nyomása alatt is, szokásához híven, sokáig habozott. A hosszú bizonytalanságnak brutálisan
vetett véget egy nem megfontolásból eredő határozat. Ez az, amit Hitler előszeretettel nevezett
„intuíciónak”, és ez lett volna az ő „zsenialitásának” kétségbevonhatatlan jele.
VI. fejezet
A GESTAPO VÉGEZ RÖHMMEL
A lappangó válságnak ebben a légkörében utazott el Hitler 1934. június 14-én

Olaszországba, Mussolini meghívására. Jelentéktelen számú kísérettel repült Velencébe, ahol
Neurath külügyminiszter és Hassell, Németország római nagykövete várt rá. Olasz részről
Mussolini fogadta, aki mellett ott volt a veje, Ciano, továbbá Suvich államtitkár és Cerutti,
Olaszország berlini nagykövete. A két diktátor most találkozott először. Mussolini kissé
fölényesen bánt vendégével, akit némileg tanítványának tekintett. Hitlernek elég csalódást
okozott, hogy útja sovány eredményekkel járt. Ezt a kiábrándultságot tetézte még egy esemény,
amely csakhamar rendkívül súlyos következményekkel járt.
Június 17-én Papen exkancellár és akkori aktív alkancellár Marburgnak, ennek a
jelentéktelen kisvárosnak a diákjai előtt beszélt. A szónoklat érdektelennek ígérkezett, de olyan
hatása volt, mintha bombát robbantottak volna.
Hiába fenyegette meg Hitler a „második forradalmi hullám” híveit, hiába adott nyilvános
biztosítékokat a gazdasági élet polgári hatalmasságainak, a konzervatív pártok nyugtalankodtak a
szélsőséges elemek és az SA fenyegetőzései miatt. Papen e konzervatív körök nevében
közvetlenül a führerhez intézte szavait, és emlékeztette őt arra az egyezségre, amelyet annak
idején a konzervatív pártokkal kötött, és amely biztosította útját a hatalomhoz.
Papen nem kevesebbet akart, mint hogy hagyják végre abba a tisztességes állampolgárok
és a jó hazafiak lejáratását, ne tegyék nevetségessé a szellemi tevékenységet és az erkölcsi
értékeket, főként pedig a vallást, amely ellen Röhm és társai szüntelenül otromba kirohanásokat
intéztek. Végül még a totális állam egyik alapját, az egypártrendszert is kikezdte, mondván, hogy
szabad választásokra van szükség, és ismét engedélyezni kell bizonyos pártok működését.
Hitler megértette a figyelmeztetést. A hadsereg után most már a nagypolgárság is Röhm
fejét követelte. Papen a kormány tagja volt; beszédét az agg elnök-marsall előzőleg jóváhagyta,
majd utólag táviratban fejezte ki neki jókívánságait; egyetértett vele a Reichswehr, a pénz- és
iparvilág is. A Papen-beszéd ultimátum volt. De Hitler mindezek tudatában sem engedhetett meg
ilyen heves támadást a rendszere ellen. Azonnal intézkedett. Határozott formában „felkérték” a
német újságokat, hogy ne közöljék a beszédet. Amelyek már közölték, azokat elkobozták.
Göring, Goebbels és Hess a rádióban megfenyegette azokat a „nevetséges törpéket”, akik
akadályozni próbálják a nácikat a hatalom gyakorlásában. Az ellentétek éleződtek. Röhmöt
pedig, akit már amúgy is töröltek a tisztek névjegyzékéből, szabadságra küldték, hogy „reumáját
gyógykezeltesse”.
Papen beszédére nem lehetett úgy visszaütni, hogy az magát az alkancellárt érje. A
Gestapóra bízták, hogy adja meg a csattanós választ. A Gestapónak nem került sok fejtörésébe
megállapítani, ki volt a beszéd tulajdonképpeni szerzője, amelyet Papen csak felolvasott, hiszen
kezében volt a telefonlehallgató apparátus és kémeit beépítette Papen környezetébe. A beszédet
Edgar Jung doktor, a „konzervatív forradalom” elméletének egyik kezdeményezője, egy fiatal
író-ügyvéd fogalmazta meg, akinek neve már kezdett ismertté lenni. Június 21-én, a beszéd
elmondása utáni negyedik napon, Jung doktor néhány órát egyedül töltött müncheni lakásában.
Midőn a felesége hazatért, férjét nem találta otthon, s a lakást átkutatva a Gestapo szóra bukkant,
amelyet férje firkált a fürdőszoba falára. Holttestét június 30-án találták meg Oranienburg mellett
egy árokban. Később kitudódott, hogy mielőtt a müncheni börtön egyik zárkájában
meggyilkolták volna, hosszasan kihallgatták és borzalmasan megkínozták.
Heydrich fölöttébb büszke volt a Gestapo teljesítményére, amelynek módszerei valóban
gyorsak, egyéniek és eredményesek voltak. Ez a virtuóz kis mutatvány egyébként egy jól
begyakorolt eljárás ismétlése volt csupán. De most már a Röhm elleni támadás került sorra. Hitler
el volt szánva rá, hogy megszabadul tőle, csak a módszert illetően ingadozott még. Himmler és
Göring igyekezett őt befolyásolni. Göring valósággal toporzékolt türelmetlenségében. Újra
fölébredt benne a gyilkoló ösztön; nem tudta megbocsátani Röhmnek, hogy annak idején oly sok
bosszúságot okozott neki.
A Gestapónál lázas munkával állították össze a Röhm és klikkje ellen hónapok óta
gyűjtött bizonyítékokat. A legszerényebb jelentést is nagyítóüveggel vizsgálták; Röhm
legjelentéktelenebb látogatóival folytatott leghétköznapibb beszélgetését is szóról szóra
boncolgatták. A Hermann Göring Intézet ugyanígy járt el a lehallgatott telefonbeszélgetésekkel.
Mindezekből a dokumentumokból egy-egy részletet, egy-egy mondatot vagy csak egyes szavakat
használtak fel. Fáradságos mozaik-munka volt ez: különböző, össze nem tartozó elemekből
kellett felépíteniük egy olyan konstrukciót, amellyel megijeszthetik Hitlert és kiprovokálhatják
belőle az ismert brutális reagálást. Határozatlanságából csakis az összeesküvés, az életét is
veszélyeztető puccs híre rángathatta ki.
A kép kezdett formát ölteni. Nem volt nehéz kissé megtoldani a valóságot. Röhm rá
akarta szorítani Hitlert a népi forradalmi haderő megalakítására, amelynek ő lett volna a vezetője.
E cél érdekében kész volt erőszakos lépésekre is, azaz hajlandó lett volna olyan ellentétet
teremteni, amelyben Hitler újdonsült szövetségesei kisebbségbe szorultak volna, s ez
kényszerítette volna őt, hogy visszatérjen régi barátaihoz, az SA hűséges öreg harcosaihoz. De
Röhm zabolátlan kijelentései, lármás, meggondolatlan túlzásai mind a Gestapo fülébe jutottak és
egy olyan összeesküvés bizonyítékául szolgáltak, amely nemcsak kényszeríteni akarta Hitlert,
hanem megbuktatni, szükség esetén pedig láb alól is eltenni.
Röhm megérezte a veszélyt, és megelőző rendszabályhoz folyamodott: a „Völkischer
Beobachter” június 19-i számában közhírré tétette, hogy július elsejétől egy hónapra
szabadságolja az SA-t. A szabadságidőre egyenruha viselési tilalmat rendelt el. Ezzel akarta
bebizonyítani Hitlernek, hogy a puccskísérletről terjesztett hírek minden alapot nélkülöznek.
További biztosítékként Röhm maga is elutazott egy Bad-Wiessee nevű kis bajor fürdőhelyre,
Münchentől délre.
Göring és Himmler dühét a végletekig fokozta, hogy Röhm ily módon kitért a harc elől.
Nem engedhették áldozatukat kicsúszni a körmük közül.
Viktor Lutze obergruppenführer, Pfeffer egykori helyettese, aki nem tudta megbocsátani
Röhmnek, hogy Pfeffer távozásakor elorozta előle az őt megillető pozíciót, meglátogatta
Reichenaut, a közismert Hitler-barát tisztet, és közölte vele Röhmnek azt a tervét, hogy
határozatra akarja „szorítani” Hitlert. Az események gyorsan követték egymást. Himmler és
Göring folytonosan a közeli puccs képével zaklatta Hitlert. Pedig számtalan jel szólt amellett,
hogy a közeli jövőben semmiféle puccstól sem kell tartani. Karl Ernst, az SA berlin-brandenburgi
vezetője például, akinek állítólag főszerepe lett volna a puccs kirobbantásában, Röhm
engedélyével kéjutazásra készült Madeirára és a Kanári-szigetekre. Más SA-vezetők is
útiterveket szőttek, hogy kihasználják ezt a július elsejével kezdődő váratlan egy hónapos
szabadságot. Röhm díszlakomával akarta emlékezetessé tenni a búcsú napját. Bad-Wiesseeben
fehér asztalhoz hívta az SA-csoportvezetőket. Himmler és Heydrich azon nyomban jelentéseket'
készített Hitler számára, bizonygatva, hogy a puccsot Münchenben fogják kirobbantani, a bankett
napján, amely csupán ürügy az SA-vezetők összehívására. Minden órában újabb és újabb hírek
futottak be.
A Gestapo felkészült a cselekvésre. A rendőrségen 28-tól kimenőtilalmat rendeltek el.
Ugyanazon a napon Hitler Berlinből Essenbe utazott, hogy részt vegyen Terboven nevű
gauleiterének esküvőjén. Ez az utazás azonban nem vágott a dolgok normális rendjébe. Terboven
nem volt olyan fontos személyiség, hogy a führernek el kellett volna utaznia miatta, különösen
ebben a látszólag vészterhes pillanatban. Az eseményt még furcsábbá tette az, hogy Göring is
elkísérte Hitlert, és Terboven azt sem tudta, hová legyen ennyi megtiszteltetés láttán. Valójában
Hitler csak ürügyet keresett arra, hogy elhagyhassa Berlint, és kivonja magát a rá nehezedő
nyomás alól. Szokása szerint visszahúzódott, ahelyett, hogy döntött volna. Göring azonban
megszimatolta a veszélyt, és inkább elkísérte a führert, mintsem az ki tudjon bújni a felelősség
alól. Diehls személyében, aki Essenben csatlakozott hozzá, még segítőtársra is szert tett.
Június 29-én a „Völkischer Beobachter” cikket közölt Blomberg tábornoktól, „A haderő a
Harmadik Birodalomban” címmel. Abból az alkalomból, hogy a külföldi sajtónak válaszol a
„hadsereg által támogatott reakciós puccskísérletről” szóló híreszteléseire, a Reichswehr
főparancsnoka a tisztikar támogatásáról biztosította Hitlert és az új rendszert. A cikk ugyanakkor
újabb fenyegetést is intézett az SA címére. „A pretoriánus szellem nem illik katonáink
lelkületéhez – írta a tábornok. – Hitler felszabadító cselekedete, az a tény, hogy az elnök-marsall
a führert állította a kormány élére, katonáinkat abba a dicsőséges helyzetbe hozta, hogy az
újjászületett nemzet fegyverhordozói lehetnek. A német katona tudatában van annak, hogy egy
egységes nemzet politikai légkörében él.” Ez a félreérthetetlen célzás a „landsknechtekre”
megkondította az SA fölött a halálharangot.
Ugyanazon a napon, június 29-én, egy váratlan látogatás működésbe hozta a gépezetet.
Terboven menyegzője után Hitler Vesztfáliában ellenőrzött egy munkatábort, majd a Rajna-parti
Bad-Godesbergbe utazott, hogy a hétvégét az ismerős Dreesen Hotelben töltse.
Huszonkilencedikén délelőtt Himmler ugyanoda érkezett repülőn Berlinből. Magával hozta
ügynökeinek legfrissebb jelentéseit. E teljesen fantázia szülte papirosok szerint az SA másnap
indította volna meg a támadást, a kormányépületek elfoglalásával. Egy különleges osztagot már
meg is bíztak Hitler megölésével. Fegyveres SA-egységek szállják majd meg az utcát.
Megegyezés jött létre Röhm és régi barátja, Leeb tüzértábornok, a müncheni kerület katonai
parancsnoka között, amely szerint a hadsereg egykori titkos raktáraiban még meglevő
fegyvereket átadják az SA-nak. A valóságban csakugyan megegyeztek, de abban, hogy a
szabadságolás időtartamára a fegyvereket a rendőrségen helyezik letétbe, nehogy egyesek,
felügyelet hiányában, incidenseket idézhessenek elő. Szinte állandó kapcsolat jött létre
Bad-Godesberg és a berlini Gestapo-központ között. A nap folyamán érkezett egyik jelentés
szerint az SD emberei éppen most látták Münchenben, hogy egy tehergépkocsit megraktak
fegyverekkel. Ebből következett volna, hogy a puccs közvetlenül küszöbön áll!
A Dreesen Szállóban szakadatlanul tárgyalt a rendszer vezérkara. Hitler mellett ott volt
Göring, Goebbels, Himmler, Diehls, Lutze és többen a rendszer kisebb jelentőségű hatalmasságai
közül. A szállót SS-kordon őrizte.
Az étteremben, ahonnan a Westerwald hegyeire és a Rajna völgyére nyílik csodálatos
kilátás, Hitler föl és alá rohangált, mint a ketrecbe zárt vad. Még mindig visszahőkölt a cselekvés
elől; habozott, hogy kivégeztesse, helyesebben árulóként felkoncoltassa azt a férfiút, aki
legszilárdabb támasza, régi harcostársa volt, a pártnak azt az egyetlen tagját, akit tegezett.
Göring, Himmler és Goebbels sürgette. Le kell sújtani – mondták –, mégpedig irtóztató erővel és
energiával, nehogy időt engedjenek az SA-nak a kezdeményezésre.
Sűrű fellegek födték az eget, fülledt volt a levegő. Estefelé kitört a vihar; a heves zápor
némi enyhülést hozott. Vacsora után Hitler hirtelen meghozta az immár két hete halogatott
döntést. Néhány kurta szóban megadta az utasítást: Göring és Himmler tüstént Berlinbe megy és
ott irányítja a megtorlást, ő pedig Goebbelsszel elindul Münchenbe.
Hitler még az éjjel, Goebbelsszel és négy bizalmas emberével, a hangelari repülőtéren
beszállt egy hárommotoros gépbe. Június 30-án hajnali négy órakor a gép leszállt a München
melletti Oberwiesenfelden. Még úton voltak, amikor a müncheni Reichswehr parancsot kapott az
ottani Barna Ház megszállására. Az oberwiesenfeldi repülőteret SS-ek őrizték. Hitler a bajor
belügyminisztériumba hajtatott, és azonnal maga elé hívatta a rendőrség vezetőjét, Schneidhuber
nyugalmazott őrnagyot és a müncheni SA főnökét, Schmidtet. Kedve szerint való színpadias
jelenet következett: rájuk vetette magát, és hangos szidalmazások közepette letépte róluk
kitüntetéseiket és rangjelzésüket. Ennek megtörténtével mindkettejüket a stadelheimi börtönbe
zárták.
Reggel öt óra felé Hitler és kísérete, az SS és a Gestapo embereivel és katonákkal
megerősítve, gépkocsikon Bad-Wiesseebe indult. A Reichswehr egyik páncélozott járműve ment
elöl és védte a hosszú gépkocsisort, ami egyébként fölösleges óvatosságnak bizonyult, hiszen a
mintegy hatvan kilométernyi útvonalon egyetlen fegyveres csoporttal sem találkoztak. Még nem
volt hét óra, mikor a gépkocsioszlop megérkezett Bad-Wiesseebe. A tóparti városka még az
igazak álmát aludta.
A Hanslbauer Szállóba tartottak, Röhmnek és társainak tanyájára. A kaput védő
SA-őrséget minden ellenállás nélkül lefegyverezték. A szállóban, az államcsíny napján, az
összeesküvők vezetői különös módón még mind aludtak, abban az órában, mikor el kellett volna
kezdeniük a középületek elfoglalását. Az étteremben a díszebéd előkészületei látszottak.
Hitlernek azonban nem tűntek fel ezek a rendellenességek. Lázas izgalommal rontott be csapata
élén az épületbe. Néhány régi harcostársa csatlakozott hozzá, olyanok, akiket még az egykori
bajorországi puccs idejéből ismert. Az első ember, akivel szembetalálkoztak, Röhm szárnysegéde
volt, a rendkívüli szépségéről híres fiatal Spreti gróf. Fölébredt a zajra, és kijött megnézni, mi
történt. Hitler rárontott, és hírhedt vízilóbőr korbácsával, amelyet még pályafutása elején kapott
valamelyik bámulójától, úgy az arcába vágott, hogy annak kiserkedt a vére. Majd a fiatal grófot
az SS-ekre bízva Röhm szobájába rontott. Az álmából fölvert Röhmöt letartóztatták; védekezésre
még csak nem is gondolhatott. Közben Hitler szidalmainak özönével borította el. Goebbels
elbeszélése szerint, aki a háttérbe húzódva nem vett részt az eseményben, az egyik szomszédos
szobában ráakadtak Röhm régi barátjára, Heines obergruppenführerre; ő is aludt még, de nem
egyedül, hanem a gépkocsivezetőjével, akit Goebbels a „lustknabe”, azaz „kéjlegény” szóval
említ. Heines olyan mozdulatot tett, mintha védekezni akarna, mire mindkettőjüket agyonlőtték,
mielőtt még kibújhattak volna az ágyból.
Az őrség leváltására odaérkező SA-osztag ugyancsak ellenállás nélkül hagyta magát
lefegyverezni. A fő hadműveletet, vagyis az „összeesküvés” vezérkarának őrizetbe vételét rövid
néhány perc leforgása alatt minden különösebb nehézség nélkül végre tudták hajtani. Heinest és
gépkocsivezetőjét szükségtelenül lőtték agyon, de legalább az ő hullájuk ékesíthette azt a díszes
csoportképet, amelynek nyugodtan adhatták volna az „alvók összeesküvése” címet is.
Nyolc óra tájt a gépkocsioszlop visszaindult Münchenbe, magával vive a hiányosan
öltözött, megbilincselt Röhmöt és társait. Útközben találkoztak néhány gépkocsival, amelyeken
SA-vezetők igyekeztek a bad-wiesseei búcsú összejövetelre. Megállították és letartóztatták őket.
A délelőtt folyamán Hitler visszatért Münchenbe az „államfoglyoknak” elkeresztelt
letartóztatottakkal. A városban már kora hajnaltól fogva munkában voltak az SS és a Gestapo
emberei, s a Gestapo által hosszú hetekkel előbb összeállított névsorok alapján végrehajtották a
letartóztatásokat.
Délben Hitler a Barna Házba hívatta az SS-eket és az SA vezetőségének azon tagjait,
akiknek neve nem szerepelt a letartóztatandók névsorán, és bejelentette, hogy Röhmöt
leváltották, s Viktor Lutze került a helyére.
A foglyokat a Barna Házban zsúfolták össze, állig felfegyverzett SS-ek őrizete alatt, akik
parancsot kaptak, hogy az ellenszegülés legcsekélyebb jelére használják fegyverüket. Tizennégy
órára az őrizetbe vettek száma már meghaladta a 200-at, ezért elhatározták, hogy átszállítják őket
a stadelheimi börtönbe. E foglyok és azok között, akiket még ezután hoztak, nemcsak
SA-vezetők voltak. Ellenkezőleg: a letartóztatottak többsége olyan ellenzéki politikusokból állt,
akiknek semmi közük sem volt Röhmhöz és az SA-hoz. Hitlerék felhasználták a jó alkalmat,
hogy megszabaduljanak tőlük.
Este Hitler átvette a Gestapo által összeállított névsort, vörös ceruzával kipipált rajta 110
nevet, és parancsot adott a megjelöltek kivégzésére. Frank, a bajor belügyminiszter megrettent az
áldozatok nagy számától, közbenjárt Hitlernél és elérte, hogy revízió alá vegyék a listát. Végül is
19 név maradt, köztük Röhmé.
Hitler meg akarta őt kímélni attól a megaláztatástól, hogy szembe kelljen néznie a
kivégzőosztaggal. Az is lehet, hogy egy esetleges utolsó szónoklattól vagy valamilyen titok
fölfedésétől tartott. Parancsára bementek Röhmhöz a stadelheimi börtön 474. számú zárkájába,
hogy öngyilkosságra vegyék rá, de Röhm mintha meg sem hallotta volna az ajánlatot.
Estére pontos utasítás érkezett: amennyiben Röhm nem él a számára felkínált
lehetőséggel, ki kell végezni. Egy fegyőr lépett be a zárkájába és minden szó nélkül letett az
asztalra egy revolvert, majd kiment. A kémlelőnyíláson át figyelték, mi történik. Röhm nézte a
revolvert, de nem nyúlt hozzá, majd mintha megfeledkezett volna róla. Eltelt 10 perc. Az őr újra
bement a zárkába, magához vette a lőfegyvert és kiment, ismét anélkül, hogy egyetlen szót is
ejtett volna. Nem sokkal később két férfi lépett a zárkába, revolverrel a kezemben. Egyikük Eicke
volt, a dachaui tábor SS-parancsnoka. Mikor Röhm meglátta őket, felállt. Meztelen felsőtestét
egyszerre verejték lepte el.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte.
– Fecsegésre nincs időnk – válaszolta Eicke röviden.
Majd fölemelte a karját, hidegvérrel célzott, és többször egymás után lőtt, mint a lőtéren.
Röhm lerogyott. Eicke föléje hajolt, és megadta neki a kegyelemlövést. Így végződött az SA
mindenható parancsnokának az élete, azé a férfiúé, aki leghamarabb és legeredményesebben
támogatta Hitlert politikai pályafutásán.
Még aznap este megjelentek a Gestapo emberei Koch börtönigazgatónál, s a névsort
felmutatva az első hat kivégzendő átadását követelték. Koch félénken megjegyezte, hogy egy
piros ceruzával tett jelzés mint kivégzési parancs nem éppen a legszabályosabb. Nem sokat
törődtek vele. A hat embert levitték a börtönudvarra, és egy SS-szakasz, amelynek parancsnoka
Sepp Dietrich volt, végrehajtotta a golyó általi kivégzést. Az első áldozat August Schneidhuber
SA-parancsnok és müncheni rendőrfőnök volt.
Berlinben Göring és Himmler irányította a megtorlást. Ez alkalomból Hitler Göringre
ruházta a végrehajtó hatalmat egész Észak-Németországra szólóan, és az fenntartás nélkül élt a
lehetőséggel. A letartóztatások már délelőtt 10 óra 30 perckor elkezdődtek, ami azt mutatja, hogy
a Gestapo vezetői nem sokat tartottak az SA-puccstól. Jóllehet München volt az a város, ahol
meg kellett volna adni a jelt a felkelésre, a megtorlás mégsem itt volt a legbarbárabb, hanem
Berlinben. Németország északi tartományaiban az SS és a Gestapo számos letartóztatást hajtott
végre. Göring a hozzá tartozó területen le akarta fejezni az SA-vezetőséget, és le akart számolni
régi személyes ellenségeivel. Himmler összeállította a maga listáját, amelyre Heydrich is
hozzáírta az övét.
Karl Ernst, az SA berlin–brandenburgi vezetője útban volt, hogy megkezdje kéjutazását
az Atlanti-óceán déli vizein. Nem sok kellett volna hozzá, hogy ez mentse meg az életét. Már
30-án reggel Brémába érkezett, de szerencsétlenségére csak este indult a hajója. Megdöbbenve,
hevesen tiltakozott, amikor az SS-ek letartóztatták: el sem tudta képzelni, hogy kezet merjenek
emelni ilyen magas személyiségre, aki a Reichstag képviselője és államtanácsos.
Megfeledkezett róla, hogy milyen súlyos bűnt követett el: magánbeszélgetései során
szidalmazta Himmlert, s általában az Otto Strasser által adományozott gúnynevén emlegette: „a
fekete jezsuita”. Ez a szentségtörés régóta ott szerepelt a Gestapo nyilvántartásaiban. Most
elérkezett a fizetség órája.
Még egy oka volt annak, hogy Ernsttel végezni kellett: ő vezette annak idején azt az
SA-szakaszt, amelyre a Reichstag felgyújtását bízták. Úgy látszik, azóta nem mindig tudta tartani
a száját. Veszedelmes bizalmaskodásai nem kerülték el a Gestapo egyik ügynökének figyelmét.
Jellemző, hogy a Reichstag felgyújtásában részt vevő és még életben levő 10 SA-legény közül (a
11.-et, Rallt, már régebben eltették láb alól) 9-et gyilkoltak le 1934. június 30-án.
A buzgó vizsgálóbírót, Reinekinget, aki annak idején Rall leleplezéseivel fellármázta a
Gestapót, most még megkímélték; csak később tartóztatták le és vitték Dachauba, ahol 1935
elején meghalt.
Mindezek az emberek, akik 1933 februárjában még oly hasznosak voltak, 1934 júniusára
már kellemetlen tehertétellé váltak. El kellett tűnniük, élükön Karl Ernsttel, a vezetőjükkel.
Ernstet repülőgépen szállították Berlinbe, ahol a lichterfeldei laktanyába zárták és két
órával később agyonlőtték. Ide szállították be mindazokat, akiket nem a helyszínen koncoltak fel,
vagy akik nem tudtak elmenekülni. Némelyiket tessék-lássék kihallgatták, a legtöbbet
szidalmazták és megverték, s csaknem valamennyit kivégzőosztag elé állították a laktanya
udvarán. Lichterfelde elővárosa szombaton egész nap és vasárnap egész délelőtt visszhangzott a
kivégzőosztagok sortüzétől. A szakasz 5 méter távolságra állt fel az elítélttől; a fal, ahova az
elítélteket állították, még hónapokig véres volt. A tüzet „Heil Hitler! A führer parancsára!”
vezényszóra nyitották meg.
A Gestapo székházában a nagy eseményhez illő sürgés-forgás volt tapasztalható. Ezekből
a kitűnően szervezett irodákból mentek ki a halálos ítéletek, ide futottak be a jelentések a
kivégzésekről, a letartóztatásokról, szökésekről, azok lelövéséről, akik ellenállást kíséreltek meg,
vagy akiket parancsra a helyszínen kellett felkoncolni. A titkosság érdekében a névjegyzékben
szereplő nevek mindegyikének sorszáma volt. A telefonon, táviratban vagy írásban leadott
jelentésekben elég volt ennyit közölni: „A 8. megérkezett, a 57., 35., 37., 68., 84. letartóztatva, a
32., 43., 47., 59 kivégezve, az 5. még mindig nem került elő.”. Midőn a következő órákban
egyre-másra köztudomásúvá váltak a nevek, amelyek a számok mögött rejtőztek, egész
Németországban megdöbbenés és rémület lett úrrá.
Mert a Gestapo gyilkosai nem elégedtek meg azzal, hogy lesújtsanak az SA vezetőire. A
kivégzőosztagok és a Gestapo-pribékek golyóitól nagyobbrészt olyanok hullottak el, akiknek az
égvilágon semmi közük nem volt Röhmhöz és az SA-hoz. Jó alkalom volt ez arra, hogy eltegyék
láb alól a kellemetlenkedőket. Azzal a kifejezéssel élve, amelyet Frick doktor használt a
nürnbergi törvényszék előtt tett vallomásában, „a Röhm-tisztogatáskor meggyilkoltak közül
sokaknak semmi közük sem volt az SA belső lázadásához, de ezek olyanok voltak, akiket nem
néztek jó szemmel”.
„Nem nézték jó szemmel” például Walter Schotte újságírót, Papen munkatársát, a
Herrenklub báróinak szócsövét; 1932-ben ő dolgozta ki azt a politikai taktikát, amely kis híján
megsemmisítette a nácik választási reményeit. „Die Regierung Papen–Schleicher–Gayl” („A
Papen–Schleicher–Gayl-kormány”) című könyvében olyan kitűnően ábrázolta a hitlerista párt

módszereit, hogy ez a leleplezés az 1932. november 6-i választáson Hitlernek kétmillió
szavazatába került. Nem bocsátották meg neki: 30-án délelőtt a Gestapo meggyilkolta.
Gregor Strassert „sem nézték jó szemmel”. Hitler nem felejtette el azt a férfiút, aki annyit
tett a párt politikai megszervezéséért, és aki Göring és Goebbels cselszövényeinek áldozataként
1932. december 8-án egyetlen szó nélkül, büszkén távozott. Titokban Hitler tovább is becsülte őt.
Megtiltotta, hogy bármi bántódása essék, de Göring a rá ruházott hatalom birtokában túltette
magát ezen. Otto Strasser Ausztriába menekült, ahol megalapította a Hitler-ellenes Fekete
Frontot. Fivére, Gregor nem foglalkozott többé politikával, a Schering–Kahlbaum
gyógyszervegyészeti céget vezette. Ezzel azonban korántsem tudta lefegyverezni ellenségeit,
Göringet és Himmlert. Ez utóbbi személy szerint Heydrichre bízta a régi számla kiegyenlítését.
Harmincadikán reggel Strassert a Gestapo börtönébe, a Columbiahausba vitték. Összezárták a
letartóztatott SA-vezetőkkel, majd délután egy SS jött érte, hogy olyan zárkába vigye, ahol –.
mint mondotta – egyedül lesz. Az SS kinyitotta a zárka ajtaját, félreállt, Strasser belépett, az SS
rázárta az ajtót és távozott. Alig egy perc múlva lövés dördült el. Strasser nem halt meg azonnal,
de a golyó felszakította az ütőerét. A priccsre rogyott, és érezte, hogy az élet együtt hagyja el
bugyborékoló vérével, amely szaggatott ritmusban, szökőkútként fröccsent fel a falra. A
szomszéd zárka foglya több mint egy óráig hallotta még a hörgését. Heydrich az utasításhoz
híven személyesen jött ellenőrizni, hogy teljesítettek-e a reichsführer SS parancsát, majd a
haldokló láttán kijelentette, hogy „csak hadd vérezzen a disznó”. Az SS-ben ugyanis, ahol olyan
nagyra voltak a becsülettel, meg is gyalázták azokat, akiket megöltek.
Berlinben a Gestapo-ügynökök ugyancsak kis csoportokban végezték munkájukat.
Harmincadikán délelőtt két kifogástalan külsejű úriember jelentkezett a birodalmi kancellária
épületében Papen alkancellár titkárságán, és a kabinetfőnökkel, Bose oberregierungsrattal
(kormányfőtanácsossal) kívántak beszélni. Bose el volt foglalva, egy látogató volt nála. Á két
férfiú megbízatásának sürgősségére hivatkozva kérte, szíveskedjék egy percre kifáradni. Bose
kijött az előszobába. A két úr egyike ekkor előkapta revolverét, egyetlen szó nélkül lelőtte Bosét,
majd haldokolva ott hagyta a szőnyegen.
Neu-Babelsbergben, Berlin külvárosában az iménti látogatókhoz hasonló két udvarias úr
csöngetett Schleicher tábornok, volt birodalmi kancellár villájának kapuján. A szobalányt szó
nélkül félretolták, bementek a házba, és teljes némaságukat továbbra is megőrizve lelőtték
Schleicher tábornokot, majd gyönyörű feleségét, Hennings lovassági tábornok lányát, aki a
lövések zajára futott oda. A megrémült szobalány elmenekült. Schleicherék 12 éves kislánya az
iskolából hazajövet talált rá a szülők holttestére.
A gyilkosok megjelentek a közlekedésügyi minisztériumban is, beléptek Klausener
minisztériumi igazgató szobájába, és íróasztala mellett lőtték le; még arra sem volt ideje, hogy
fölemelkedjék karosszékéből. A miniszter, Eltz-Rübenach, odasietett a zajra; ráfogták a revolvert,
úgy kényszerítették távozásra. Klausener az Actio Catholica vezetője volt. Meggyilkolása –
amelyre egyébként fentebb már kitértünk – széles körökben izgalmat keltett, ezért a Gestapo
hidegvérrel kijelentette, hogy Klausener öngyilkosságot követett el, midőn felvilágosításokat
akartak tőle kérni.
A sorozatos gyilkosságokról való beszámolás egyhangúvá válna. Ezen a gyászos szombati
napon mindenfelé hullottak az emberek a gyilkosok golyójától; Bredow, a Reichswehr tábornoka;
az agg Kahr, a bajor kormány egykori elnöke, akinek Hitler nem tudta megbocsátani az 1923-as
puccs idején tanúsított bátor magatartását; Erhardt kapitány, a híres szabadcsapat parancsnoka,
akit Hitler annak idején dicsőített; Gehrt, a Pour le Mérite-renddel kitüntetett hadirepülő;
Ramshorn, Gleiwitz városának rendőrkapitánya és Schragmüller, magdeburgi rendőrkapitány.
Karl Ernst környezetéből Voss, Sander, Beulwitz, és ne feledkezzünk meg Heines bizalmas
parancsőrtisztjéről, „Schmidt kisasszonyról” sem.
Glaser ügyvéd korábban elkövette azt a meggondolatlanságot, hogy vitába szállt Franck
náci jogásszal, és pert indított a párt napilapjai ellen; az ajtaja előtt lőtték agyon. A tevékeny
katolikus Stempfle professzor kezdetben támogatta Hitlert, majd rémülten elfordult tőle. Őt is
lelőtték. A müncheni katolikus diákmozgalom vezetőjét, Becket egy erdőben gyilkolták meg;
Probstot, a hitleri ifjúsági szervezet düsseldorfi vezetőjét pedig „menekülési kísérlet közben”
ölték meg.
Voltak, akiket tévedésből irtottak ki; így egy Schmidt nevű zenekritikust egy azonos nevű
orvos helyett, vagy a Hitlerjugend szászországi vezetőjét, Lümmermannt, akinek tévedésből
csúszott a neve a meggyilkolandók jegyzékére. Az özvegyeknek postán küldték el férjük
hamvait, bocsánatkérő levél kíséretében.
Göring „vaskézzel tisztította meg Berlint”, de a nagyarányú hadművelet közepette gondja
volt arra is, hogy mindennek megadja a legalitás látszatát. Utasítására a Gestapo
haditörvényszéket hozott létre. Jellemző körülmény, hogy a kerületi katonai parancsnok, a
városparancsnokkal felváltva, mint a Reichswehr képviselője vett benne részt. Ez a törvényszék
néhány perc leforgása alatt „ítéletet” hozott, és azt az elítélt előtt felolvasták, mielőtt a
Leibstandarte SS-legényeinek kivégzőosztaga elé állították volna. Az elítéltek egy részét az SS
lichterfeldei gyakorlóterén lőtték agyon; a Finkensteinallee épületeinek lakói az ablakukból
élvezhették a látványt.
Néhány kivégzőosztagot az Allgemeine SS embereiből állítottak össze, akiket az előző
napon már a Leibstandarte SS-laktanyájában helyeztek el. Minthogy az Allgemeine SS nem volt
felfegyverezve, tagjai a rendőrségtől vagy a Reichswehrtől kaptak fegyvert. Ez is jellemző arra,
hogy milyen szerepet játszottak a tábornokok ebben az eseményben.
Június 30-án, szombaton este Hitler repülőgépen visszatért Berlinbe. A tempelhofi
repülőtéren Göring, Himmler, Frick és Daluege fogadta, rendőröktől körülvéve. Göring és
Himmler majd megpukkadt a büszkeségtől. Göring még ott a repülőtéren átnyújtotta Hitlernek a
kivégzettek névsorát. Hitler meghökkent, mikor Strasser nevével találkozott, Himmler azonban
megmagyarázta neki, hogy Strasser öngyilkos lett. Néhány nappal később Hitler utasítást adott,
hogy gondoskodjanak Strasser özvegyéről.
Másnap, július elsején, vasárnap, azok után, hogy a kivégzőosztagok egész délelőtt
megszakítás nélkül munkában voltak, Göring két óra tájt „interveniált” Hitlernél a kivégzések
beszüntetése érdekében. Elég volt már a vérontásból. Hitler beleegyezését adta. Azt Göring nem
mondta meg neki, hogy már csak két név maradt a lajstromon.
Nem mind végezték kivégzőosztag előtt, akiket június 30-án tartóztattak le. Százával
kerültek börtönbe, mások pedig, mint Düsterberg alezredes, koncentrációs táborokban pusztultak
el, ahol ismét mások évekig raboskodtak. Milch tábornok mondotta Nürnbergben, hogy a
„Röhm-tisztogatás” mintegy 7-800 áldozata 1935-ben még a dachaui táborban volt.
Bizonyos náci deklarációk szerint csak 71 lett volna a kivégzettek száma; ez a szám
azonban nyilvánvalóan túlontúl alacsony, hiszen más hitleristák is 250-300 áldozatról beszéltek.
Voltak, akik 1500-ra becsülték az áldozatok számát; ez viszont már túlzottnak látszik. Minden
valószínűség amellett szól, hogy több száz embert végeztek ki, ezret bizonyára; közülük 200 volt
SA-tag. A nürnbergi törvényszék sem volt hajlandó közölni a pontos számot, jóllehet állítólag
1076-ban állapította meg.
Július 2-án, hétfőn a Gestapo, az SS és a biztonsági rendőrség a kora hajnali órákban a
következő, Göring és Himmler által szignált rádiótáviratot kapta, amelynek szövegét Gisevius
őrizte meg: . „A porosz miniszterelnök és a titkos államrendőrség vezetője valamennyi
rendőrhatósághoz. – Az elmúlt két napi akcióra vonatkozó minden dokumentum felsőbb

parancsra elégetendő. Végrehajtás után azonnal jelentést tenni.”
Ezernyi halott 48 óra alatt! Ez még az emberi életeket oly könnyedén pazarló
horogkeresztes rendszernek is sok volt egy kicsit. Szombat este a párt sajtóirodája meglehetősen
zűrzavaros jelentést hozott nyilvánosságra. Ugyanazon a napon este Göring a
propagandaminisztériumban nyilatkozott a sajtónak. Sürgősen közölni kellett már valamilyen
hivatalos verziót, hiszen több vidéki újság máris különkiadásokkal jelentkezett, a külföldi sajtó
pedig kényes kérdéseket kezdett feszegetni.
A díszegyenruhában feszítő Göring ünnepélyes hangon, de nem valami meggyőzően
beszélt. A Röhm által előkészített puccskísérletről, környezetének szexuális elfajulásáról,
bizonyos elemeknek a második forradalomra irányuló törekvéseiről, a reakció árulásáról volt szó
beszédében. Bejelentette, hogy Schleicher, aki a külfölddel konspirált, letartóztatásakor
védekezni akart, és ez a szándéka az életébe került. Hozzátette, hogy Röhm „nincs már az élők
sorában”, de elhallgatta Strasser meggyilkolását, Bose lelövését Papen előszobájában és
Klausenerét minisztériumi irodájában. Mindenesetre volt egy mély értelmű mondata azok
számára, akik megértették. A Hitlertől kapott személyes utasításokról szólva Göring ezt az
egyszerű kijelentést tette: „Megbízatásomat kiszélesítettem.” Ennek a „kiszélesítésnek” az
eredményeképpen a párt szélsőséges szocialista frakciójának puccskísérletét úgy semmisítették
meg, hogy a konzervatívokra és katolikusokra is lesújtottak.
Ugyancsak június 30-án, mielőtt távozott volna Münchenből, Hitler Viktor Lutzét nevezte
ki az SA vezérkari főnökévé, de azzal az óvatossági rendszabállyal, hogy nem adta meg neki a
miniszteri rangot. A kinevezést bejelentendő, Hitler napiparancsot intézett az SA-hoz. Bizonyos
akaratlan humorról tanúskodik ennek a proklamációnak néhány részlete, amely a barnaingeseken
túlmenően a rendszer minden esetleges ellenzékéhez is szólt. A führer megbélyegzi benne azokat
a „forradalmárokat, akiknek az állammal való kapcsolata 1918-ban megromlott, és akik
képtelenné váltak a társadalmi renddel való bárminő bensőségesebb viszonyra, akik olyan
mértékben forradalmárokká váltak, hogy mást sem akartak a permanens forradalmon kívül...
Minthogy képtelenek voltak bármiféle tisztességes együttműködésre és elszánt gyűlölettel
viseltettek minden hatalommal szemben, örök nyugtalanságuk és ingatagságuk csak a szüntelen
konspirálásban és a fennálló rend lerombolásának tervezgetéseiben talált kielégülést... Az
államnak ezek a patologikus ellenségei annyiban veszedelmesek, amennyiben mindenfajta
forradalmi kísérlet önkéntes résztvevőinek tartalékát képezik, míg csak a zűrzavaros széthullás
korszakának lezárultával új rend nem kezd kikristályosodni.”
Most, hatalomra jutván, eltaszította magától azokat, akik tegnap azért segítették őt a
hatalomra, mert elutasított „minden tisztességes együttműködést” a köztársasággal, mert a
„fennálló rend lerombolását” tervezgette, mert éberen figyelt „mindenfajta forradalmi kísérletre”.
Hitler saját politikai múltjával szakított, megtagadta azt, és eltaszította magától mindazokat, akik
eléggé ízetlenül emlékeztették őt hatalomra jutásának kétes eszközeire.
Július 3-án összeült a minisztertanács. Törvényesíteni kellett a gyilkosságokat. Egyetlen
jelenlevőnek sem volt bátorsága, hogy tiltakozzék, még Gürtner igazságügy-miniszternek sem,
aki pedig személyes barátja volt a fekete gyilkosok golyójától elhullott legtöbb jobboldali
áldozatnak.
Papen nem vett részt a minisztertanácson, ugyanis aznap mondott le alkancellári
megbízatásáról. Ez volt az egyetlen reagálása annak a férfiúnak, akinek Hitler mindent
köszönhetett. Elfogadták marburgi beszédének sugalmazásait, hiszen a forradalmárokat
eltávolították; ugyanakkor megmutatták neki, hogy milyen veszélyekkel jár a legcsekélyebb
bírálat is. Legközvetlenebb munkatársait legyilkolták, egyiket magában a kancellária épületében.
Ő azonban megelégedett a tiltakozásnak ezzel a plátói formájával.

Papen visszavonulása egyébként nem tartott sokáig. Újabb funkciókat vállalt a náci
rendszerben, és igen nagy szolgálatokat tett még nekik mint bécsi és ankarai nagykövet.
A konzervatívok ellenkezése megszűnt. A miniszterek köszönetet mondtak Hitlernek,
hogy megmentette Németországot a forradalom zűrzavarától, és egyhangúlag elfogadtak egy
törvényt, amelynek egyetlen szakasza kimondta: „A hűtlenségi és hazaárulási kísérletek
meghiúsítása érdekében 1934. június 30-án, július elsején és 2-án hozott rendszabályok a
nemzetvédelem halaszthatatlan rendszabályainak tekintendők.” Ez volt az áldozatok sírfelirata.
Az agg Hindenburg marsall nyugtalankodni kezdett arra a hírre, hogy előre megfontoltan
legyilkolták a Reichswehr két tábornokát; minthogy azonban a hadsereg maga nem reagált,
tanácsadói pedig biztosították afelől, hogy minden rendben van, hajlandó volt aláírni a Hitlernek
szóló és általa előkészített táviratot. „A rendelkezésemre álló jelentések alapján megállapítom,
hogy személyes lélekjelenlétével és bátorságával csírájában sikerült elfojtania az árulók
szándékait. Fogadja ezen távirat útján mélységes hálám és őszinte kőszövetem kifejezését.
Szívélyesen üdvözlőm.” – Otto Meissner államtitkár, az elnöki iroda vezetője vállalta, hogy
aláíratja ezt a szöveget az agg elnökkel; így remélt beférkőzni az új urak kegyeibe.
A neudecki aggastyán mentségére szolgálhat szenilitása és betegsége. Blomberg azonban
nem volt sem öreg, sem beteg. A hadsereghez intézett napiparancsában mégis letette a garast:
„A führer a katona határozottságával és példás bátorságával támadta meg és
semmisítette meg a lázadókat. A Wehrmacht, mint a nemzet egészének egyetlen fegyveres ereje,
bár távol tartja magát a belpolitika harcaitól, odaadásával és hűségével mutatja ki a führer iránti
háláját.”
Július 13-án Hitler nagy beszédet mondott a Reichstagban. Azt várták tőle, hogy
részleteket közöl a puccskísérletről, Röhmnek és társainak tevékenységéről, a Strasserral és
Schleicherrel, valamint egy „külföldi hatalommal” való titkos kapcsolataikról (Franciaországot
emlegették, és Francois-Poncet nagykövet nevét suttogták); de csak önmagát igyekezett igazolni.
Egyetlen körülményről adott magyarázatot, s az is szerencsétlenül sült el. Karl Ernstről szólva
ugyanis Hitler kijelentette, hogy „Berlinben maradt, mert személyesen akarta irányítani a
forradalmi akciót” – amikor pedig köztudomású volt, hogy Brémában tartóztatták le, tengeri
kéjutazásra indulóban. Az az érve, hogy közbelépésével „nemzeti-bolsevista” forradalmat
akadályozott meg, nem nagy hitelre talált. Nehéz lett volna megérteni, mi keresnivalója volt ilyen
kalandban a Bose és Klausener típusú konzervatív elemeknek. Végül kijelentette, hogy
„örökkévaló vastörvények” értelmében önmagát tette meg „a német nép igazsága legfőbb
védőjének”. Könnyebb nagyhangú frázisokkal élni, mint pontos magyarázattal szolgálni.
1934 júliusában furcsa politikai helyzet állt elő. Július 30-a új „becsapottak napja”[3] lett, s
ez alkalommal a tisztikar volt az, amelyet rászedtek.
A hadsereg vezetői fontos szerepet játszottak Hitler elhatározásában. Szentül hittek benne,
hogy Hitlert ezentúl a markukban tartják és az új rendszert bekebelezték. Nemcsak „erkölcsileg”
fedezték az operációt, hanem részt is vettek benne tevékenyen és anyagilag. Az elsők között
voltak, akiket értesítettek az előkészületekről. Június 25-én, hétfőn, a Reichswehr már utasítást
kapott az összetartásra. Megszüntették a szabadságolásokat, a távollevő tiszteket behívták. Az
NSKK motorkerékpáros osztagait 17-es típusú karabélyokkal, az SS-gyalogosokat 98-as típusú
kézifegyverekkel látták el, fegyverenként 120 tölténnyel, amelyeket mind a Reichswehr
fegyvertárai szolgáltattak ki. Végül Berlinben a Reichswehr tisztjei ott ültek a lichterfeldi katonai
törvényszékekben.
Blomberg és a tábornokok meg voltak győződve arról, hogy az ő megnyugtatásukra
áldozták fel vetélytársukat, az SA-t. Két héttel később alkalmuk nyílott rá, hogy tanújelét adják a
führer iránti hálájuknak.

Július végén Hindenburg marsall érezte, hogy napjai meg vannak számlálva. Neudecki
birtokára visszavonultan hosszú ideje betegeskedett, s állapotának alakulását sokan élénk
figyelemmel kísérték. Utódjaként nemigen képzeltek el más jelöltet, mint a konzervatív
arisztokrácia valamely tagját. Ezek az elképzelések egyeztek Hindenburg monarchista nézeteivel
is. August Wilhelm porosz herceg, Oskar porosz herceg, Ernst August braunschweig–lüneburgi
herceg neve vetődött fel. Mi történnék abban az esetben, ha az agg marsall végrendeletében a
monarchia visszaállítása mellett foglalna állást?
A még mindig érvényben levő alkotmány úgy rendelkezett, hogy az elnök elhunyta esetén
tisztjét átmenetileg a Legfelső Bíróság elnökének kell betöltenie. Hitler azonban óvatosságból az
1934. január 30-i törvénnyel felhatalmaztatta saját magát, hogy másképpen alkalmazza az
alkotmányt.
Amikor az aggastyán agonizálni kezdett, az SS körülvette a neudecki kastélyt, hogy elejét
vegye a „reakciósok” utolsó pillanatban megkísérelt esetleges manővereinek. Ennek a különleges
osztagnak az élére azt a Behrens oberführert állították, aki július 30-án Sziléziában irányította a
gyilkosságokat. A fekete őrség a marsall haláláig a helyén maradt, és a Reichswehr tisztjeit csak
augusztus 2-án engedte be, hogy díszőrséget álljanak az elnök halálos ágyánál, miután az már
lehunyta szemét.
Előtte való nap, augusztus elsején Hitler olyan törvényt hozatott, amely az ő kezében
egyesítette a birodalmi kancellári és a birodalmi elnöki funkciót. Hindenburg utódlásának kérdése
ezzel rendezve volt. Jelentős mozzanat: Blomberg belement, hogy ellenjegyezze a törvényt a
hadsereg támogatásának garanciájaképpen és annak biztosítékául, hogy semmiféle ellenállásnak
nem lehet helye az államcsínnyel szemben. Másnap, augusztus 2-án, a marsall halálának
bejelentésekor, Hitler föleskette a Reichswehr tagjait. Az esküszöveg személy szerint Adolf
Hitlerrel szemben kötelezte el őket:
„Esküszöm az élő Istenre, hogy Adolf Hitlernek, a birodalom és a német nép vezérének, a
Wehrmacht főparancsnokának fenntartás nélkül engedelmeskedem, és bátor katonaként fogadom,
hogy ezt az eskümet minden körülmények között, még életem árán is megtartom.”
Ugyanazon a napon este Blomberg napiparancsot intézett a hadsereghez, amelyben ez
volt olvasható:
» Minden erőfeszítésünket, és ha kell, életünket is az új Németország szolgálatába állítjuk.
A tábornagy szélesre tárta számunkra ennek az új Németországnak a kapuit, és ezzel századok
német dicsőségének vágyait valósította meg. E nagy hősi jellem emlékét megőrizve a jövőben
teljes bizalommal követjük a németek vezérét, Adolf Hitlert.”
A marsall végrendeletét csak augusztus 12-én hozták nyilvánosságra. Senkinek sem
lehetett kétsége afelől, hogy ezt a dokumentumot meghamisították. Egyes részeiről azt lehetett
volna hinni, hogy Adolf Hitler mondta tollba, olyannyira megegyeztek akkori kívánalmaival,
főként a Reichswehr vonatkozásában. A végrendelet így végződött:
„Kancellárom, Adolf Hitler és mozgalma hozzásegítették a német népet, hogy történelmi
jelentőségű, döntő lépést tegyen előre a belső egység megvalósulása felé, osztályellentéteken és
társadalmi feltételeken felülemelkedve. Azzal a szilárd reménységgel hagyom itt német népemet,
hogy amit i919-ben óhajtottam, és ami lassan érlelődött 1933. január 30-ig, tovább érik népünk
történelmi hivatásának teljes és tökéletes teljesítése érdekében. A haza jövőjébe vetett ezen
szilárd reménységgel nyugodtan zárhatom le szememet.”
Gondviselésszerű fölfedezés volt ez! Egy héttel később, augusztus 19-én, jól
megrendezett népszavazás formájában, Hitler a nép jóváhagyása elé bocsátotta új funkcióit. A
hadsereg támogatása, az „öregúr” posztumusz áldása, az ellenzék teljes felszámolása, a nem
konformisták maradék töredékeit tökéletesen elnémító terror – mindez a siker feltétlen biztosítéka
volt, annyival is inkább, mert a Gestapo és az SD megszerezte a szavazólapok titkos ellenőrzését;
ez a biztos eredményen kívül az utolsó ellenzéki maradványok leleplezését is lehetővé tette. A
nácik teljes diadalt aratták: 38 362 760 „igen” szavazatot kaptak 4 294 654 „nemmel” és 872 296
érvénytelen szavazattal szemben.
A tábornokok segítségével és a Gestapo folyamatos támogatásával Hitler Németország
korlátlan urává lett. Nem volt többé semmi akadály a nemzetiszocializmusnak a háborúhoz és a
végső katasztrófához vezető útján.
VII. fejezet
ÁTSZERVEZIK AZ EGÉSZ RENDŐRSÉGET
Amikor alkalom kínálkozott volna a rendszer megdöntésére, a tisztikar megdöntés helyett

megszilárdította azt. A tisztek kedvéért Hitler feláldozta ugyan legrégibb híveit, őket viszont a
rendszer hivatalos támaszaivá tette.
A német tábornokok nem a háborútól féltek, hanem attól, hogy nem kellően felkészült és
számszerűleg gyenge hadsereggel sodródhatnak bele. Az újrafegyverkezés első lépései,
amelyeket Hitler 1934 elején jelentett be, megnyugtatták őket. Megértették, hogy Hitler, akárcsak
ők maguk, fényes katonai revansra és Európa leigázására készül. Azért léptek a katonai pályára,
mert úgy vélték, Manstein szavait idézve, hogy „a háborús dicsőség valami igen nagy dolog”.
Ettől fogva Hitler biztos lehetett a támogatásukban, feltéve természetesen, ha viszonzásul
megengedi nekik, hogy visszaszerezzék egykori rangjukat. Röhm eltávolítását úgy értelmezték,
mint ahogy Reinecke tábornok megjegyezte: „a Harmadik Birodalom két oszlopa a párt és a
hadsereg lesz”, az egyik a másikkal áll vagy bukik. A haderő valóban a párt jóvoltából
születhetett újjá, a párt pedig tekintélyének jó részét a háború első éveiben aratott katonai
sikereknek köszönhette. De mégis gazda nélkül számoltak a tisztek, amikor azt gondolták, hogy
most már az ő kezükben lesz a politikai ellenőrzés, hogy ők irányíthatják Hitlert, és féken
tarthatják a pártot. Nem tulajdonítottak kellő jelentőséget a Gestapo szerepének. Nem volt előttük
elég világos Himmler és Heydrich, valamint akkori szövetségesük, Göring titkos befolyásának
fontossága. Lebecsülték ezeket a csöndben tevékenykedő embereket, és azt hitték, hogy a
rendőrség nekik dolgozott. Csakhogy a tisztogatás igazi győzteseit úgy hívták, hogy Himmler és
Heydrich, és a rendszer másik oszlopává a Gestapo lett, nem pedig a hadsereg. Sőt, még az a nap
is eljött, amikor a Gestapo lett a rendszer egyedüli bázisa. Mire ezt a katonák megértették, késő
volt, a kocka már el volt vetve.
Ismeretes, hogy a június 30-át megelőző titkos egyezményben Blomberg milyen
feltételeket kötött ki. Lényegük az volt, hogy Hitler a katonáknak engedi át a hadsereg effektív
parancsnokságát, továbbá a gyors és nagyméretű újrafegyverkezésre tett ígérete és az a biztosíték,
hogy a hadsereg lesz az ország védelmét ellátó egyetlen állami testület, az egyetlen fegyveres
szerv. A június 30-i tisztogatás, az SA lefejezése és katonai előkészítő szervezetté való fokozatos
degradálása az egyezmény pontjainak végrehajtását látszott tanúsítani.
Az SA-nak a hatalomátvétel után mértéktelenül feldagadt állománya, amely 1934-ben már
a 4 milliót is megközelítette, gyorsan csökkenni kezdett, majd 1,5 millió körül állandósult.
Ami a hadsereg legfelsőbb parancsnokságát illeti, az jog szerint, a weimari alkotmánynak
megfelelően, a birodalom elnökére szállt volna. Hitler azonban kötelezte magát, hogy lemond a
tényleges parancsnokságról, és beleegyezett abba, hogy a hadseregre vonatkozó törvények
érvényességéhez az elnök és a Reichswehr miniszterének aláírása szükséges. Ezt a rendelkezést a
„Völkischer Beobachter” 1934. augusztus 5-i számában tették közzé. Blomberg e feltételek
mellett ellenjegyezte az augusztus elsejei törvényt, amely Hitlert tette meg a birodalom elnökévé.
A Reichswehr hűségesküje után Hitler köszönőlevelet írt Blombergnek: „Legfőbb

kötelességemnek tekintem mindig, hogy biztosítsam a hadsereg létét és sérthetetlenségét – írta a
levélben. – Az elhunyt marsall végakaratát teljesítem s egyben saját elhatározásomhoz is hű
maradok, midőn a Reichswehrt teszem meg a nemzet egyetlen fegyveres szervének.”
Hitlernek július 2-án az SA vezetőihez intézett napiparancsában ez áll: „Minden
SA-vezetőtől megkövetelem a legteljesebb hűséget. Azt is elvárom tőlük, hogy lojalitást és
feltétlen hűséget tanúsítsanak a birodalom hadseregével szemben.”
A katonák, akiknek éberségét elaltatták a megnyugtató nyilatkozatok, amelyek az
elkövetkező hónapok folyamán számtalan szónoklatban, újságcikkben, proklamációban és
napiparancsban ismétlődtek meg, nem figyeltek fel azokra a bizalmas rendszabályokra, amelyek
pedig a politikai vezetésről és függetlenségükről szőtt álmaik végét készítették elő.
A Gestapo nemcsak előkészítette a június 30-i tisztogatás lebonyolításának részleteit,
nemcsak a névjegyzékeket állította össze, hanem a helyszíni felkoncolásokat és a kivégzések egy
részét is végrehajtotta. Ahogy Göring mondta Nürnbergben: „Mindenképpen a Gestapóra kellett
bízni. Az állam ellenségei elleni akcióról volt szó.”
Június 30-án vetették be utoljára az erőszakos eszközöket, a forradalmi korszak ezen
maradványait, legalábbis Németországon belül. Utoljára lehetett tapasztalni a kellemetlen
személyiségek ilyen brutális eltávolítását. Ettől kezdve sokkal finomabb módszerekkel tüntette el
őket a Gestapo. Ebben a vérfürdőben még rettegettebbé vált a híre. „Mindenki fél, és közben
mindenki tudja, hogy újra elkezdenék, ha parancsot kapnának rá, és ha így hozná a szükség” –
mondta Himmler, SS-eiről szólván.
Csaknem valamennyi kivégzési parancsot Himmler és Heydrich írta alá, mégpedig
nemcsak Berlinben, hanem Észak-Németországban is. Ebersteint, a középnémet oberabschnitt
(szakasz) akkori SS-főnökét Himmler egy héttel a tisztogatás előtt Berlinbe rendelte és
felszólította, hogy tartsa készenlétben embereit. Június 30-án az SD egyik ügynöke személyesen
vitte Drezdába a parancsot, amely 28 drezdai személy letartóztatását, közülük 8-nak pedig
azonnali kivégzését rendelte el. Ez a Heydrich által aláírt parancs csak ennyit mondott: „A
birodalom vezérének és kancellárjának utasítására X... hazaárulás miatt kivégzendő.” Gondosan
végrehajtották a törvénytelen utasításokat, amelyeket olyan hatóság nevében adtak ki, amelynek
erre nem volt joga, és amelyet ugyancsak illetéktelen személy írt alá. Mire nem képes a
vakfegyelem!
A június 30-i események során Heydrich példátlan kegyetlenségről tett tanúbizonyságot.
Rendkívüli elszántsága láttán még a párt legedzettebb öreg harcosai is megremegtek. Frick, a
meggyőződéses náci belügyminiszter mondta Giseviusnak 1935 májusában: „Lehetséges, hogy a
későbbiek folyamán kénytelen leszek bevenni a minisztériumba Himmlert, de a gyilkos
Heydrichet semmiképp sem engedem be.”
1934 végén és 1935 elején titokzatos gyilkosok közel 150 SS-vezetőt öltek meg. A
holttesteken kis cédulát hagytak ezekkel a betűkkel: „R. R.”, ami a Racher Röhm (Röhm
bosszulói) szavak rövidítése. A tettesek minden valószínűség szerint egykori vezetőjükhöz hű
titkos SA-tagok lehettek, de úgy látszik, a Gestapo nem tudta őket felgöngyölíteni.
Himmler joggal várt a jutalomra. Július 20-án Hitler a következő napiparancsot írta alá:
„Az SS-t, különös tekintettel a június 30-i események során tett kiváló szolgálataira, a
Nemzetiszocialista Párt kebelén belül független szervezet rangjára emelem. Az SS-reichsführer
ezentúl, ugyanúgy, mint a vezérkar főnöke, közvetlenül az SA főparancsnokának rendelkezése alá
tartozik.”
Az SA főparancsnoka pedig maga Hitler volt.

A július 20-i rendelkezés Himmlert ugyanarra a szintre emelte, mint Lutzét, és az SS-t
függetlenítette az SA szervezetétől, amelynek eddig egyik részlege volt. Himmlert pedig ettől
fogva egyes-egyedül Hitler ellenőrizte.
Még más következménye is volt a rendelkezésnek: a függetlenné vált Himmler az SS
kebelén belül bármilyen fontosnak tartott kezdeményezését megvalósíthatta, például fegyveres
SS-csapattesteket alakíthatott. Hitler tehát abban a pillanatban, midőn Blomberggel szemben
vállalta a kötelezettséget, hogy a Reichswehr lesz a nemzet egyetlen fegyveres szervezete, máris
megszegte ígéretét. A SS-nek addig egyetlen fegyveres egysége volt, a führer személyes őrizetét
ellátó „Leibstandarte Adolf Hitler”. Június 30-a után létrehozták és nagy méretekben
felfejlesztették a verfügungstruppen elnevezésű készenléti vagy karhatalmi egységeket, amelyek
csakhamar Hitler személyes hadseregévé nőttek, valamint a Totenkopf ezredeket, ezeket a
gyászos halálfejes egységeket, amelyek 11 éven keresztül vadállati kegyetlenséggel uralkodtak a
koncentrációs táborokban.
Himmler, mint a Gestapo főnöke, abban a tekintetben is élt a függetlenség nyújtotta
előnyökkel, hogy igyekezett teljessé tenni az SS-nek a közigazgatás gépezetébe való behatolását.
Maximális méretekben alkalmazta a pozícióhalmozás módszerét. E módszernek volt köszönhető
az is, hogy a német városok rendőrfőnöki állását az illető város SS-vezetőjére bízták. Az egy
személyben rendőr- és SS-főnöknek azonban rendőri vonalon semmiféle kezdeményezése sem
lehetett. Egyszerűen Himmler személyes megbízottja volt; arra kellett szorítkoznia, hogy
Himmler rendelkezéseit továbbítsa és őrködjék azok végrehajtásán.
A katonák nyugtalankodni kezdtek az SS ilyetén előre nem látott fejlődése miatt. A
hadsereg és az SS között súrlódásokra került sor. A tisztek megnyugtatása végett Hitler minden
egyes esetben tüntetően az ő pártjukat fogta. Nem jött még el az ideje, hogy megmutassa nekik,
miféle valóságot takarnak ezek a baráti gesztusok.
A katonák hittek Hitler fogadkozásainak. Amit a nácik 1934 június-júliusában tettek, az
tulajdonképpen csak korábbi manőverük megismétlése volt. Régen ugyanígy fészkelték be
magukat a köztársaságba, s annak elveit látszólag magukévá téve megszállták a kulcshelyeket.
Nyilvánvalóan most sem volt okuk kételkedni a sikerben.
Erre a hazugsággal való versenyfutásra készült fel a Gestapo két főnöke, Himmler és
Heydrich. Elsőnek Heydrich régi hivatala, az SD ment át mélyreható változásokon. Kezdetben az
SS belső biztonsági szolgálata volt, az 1934. június 9-i rendelet azonban a párt egyetlen hírszerző
szervévé tette meg. Ennek a szerencsés kezdeményezésnek volt köszönhető, hogy olyan jelentős
szerepet játszhatott a „Röhm-tisztogatás”-ban. Mindazonáltal nem volt állami szerv, illetékessége
elvileg csak a párt szerveire terjedt ki. Ezeknek a száma azonban olyan jelentős volt, a
szervezetek a lakosságnak olyan nagy százalékát foglalták magukban, hogy az SD hatósugara
már így is messze terjedt.
Heydrichnek mintegy 3000 ügynöke volt az SD-ben. Hivatalosan elismert hivatali
helyiségeik voltak, tevékenységük, különösen a kisebb városokban, nem maradhatott sokáig
titokban. A nyilvánosság azonban ártott volna az általánosan folytatott hírszerző munkálatoknak.
A Himmler és Heydrich elleni gyűlölet nőttön-nőtt; június 30-a után a „Röhm bosszulói” által
elkövetett gyilkosságok „párhuzamosan” kiépített titkos hálózat szükségességére hívták fel a
figyelmet. Heydrich ezt a célt tartotta szem előtt, midőn siettette az „önkéntes tagok” toborzását.
Az SD, mint minden hírszerző szerv, megalakulása óta foglalkoztatott besúgókat, akiket
szemérmesen „önkéntes tagoknak” kereszteltek. Az elnevezés részben találó is volt, minthogy
túlnyomó többségük nem részesült javadalmazásban, néhány alkalmi jutalomtól és
költségmegtérítéstől eltekintve; politikai meggyőződésből vagy személyes hajlamaikat követve
végezték a spiclimunkát. A hatalom átvétele előtt az SD állandó tagsága 30 és 50 között mozgott,

az önkéntes tagok száma is alig volt több ennél.
1934 nyarától az SD ügynökeinek száma tetemesen megnövekedett; az önkéntes tagoké
még nagyobb mértékben, olyannyira, hogy végül mintegy 30 000-re rúgott. Az álcázott ügynökök
a társadalom minden rétegéből rekrutálódtak. Ellenőrizték a legtöbb egyetemi tanárt; a diákok
közül beszervezett önkéntes megfigyelők jegyezték az előadásokat, s a jegyzeteket az SD-hez
továbbították, ahol ezek alapján ítélték meg a tanárok politikai beállítottságát. A háború vége felé
a besúgóhálózat állományának többsége nőkből állt. Ezeket az önkénteseket „v. männer”-nek,
vagyis „bizalmi férfiaknak” hívták.
1934 júliusa után Heydrich igen fontos dokumentációs munkát vé- geztetett el az SD-vel.
Azzal az ürüggyel, hogy kidolgozzák az egyes társadalmi rétegek vizsgálatának alapjait, amelyek
segítségével meg lehet majd állapítani mindazok politikai átnevelésének módozatait, akik a régi
ideológiák hatása alatt nem tették még magukévá a nemzetiszocialista eszméket, az SD
tudományos és statisztikai módszerek segítségével tanulmányozni kezdte a marxista, zsidó,
szabadkőműves, köztársasági, demokrata, vallásos és kulturális csoportokat vagy egykor létezett
ilyen csoportok tagjait, mindazokat, akikről a nácik úgy vélték, hogy ellenzéki mozgalom csíráit
rejthetik. Ezen ideológiai munka leple alatt az SD igen fontos dokumentációs anyagot halmozott
fel. Állandó megfigyelés alatt tudta tartani a virtuális ellenzéket, és időnként megtizedelhette,
midőn a politikai szükségszerűség úgy hozta magával, hogy bűnbakokat kellett áldozni.
Az SD-nek tehát elvileg bizonyos monopolhelyzete volt a politikai hírszerzés terén. Nem
volt viszont végrehajtó hatalma; ezzel kizárólag a Gestapo rendelkezett. Csak a Gestapónak volt
joga letartóztatni, kihallgatni, házkutatást tartani; az tartotta kézben a védőőrizetbe vétel, a
koncentrációs táborba küldés stb. jogát is. Mégis a Gestapo, amellett, hogy hasznosította az SD
által rendelkezésére bocsátott anyagot, maga is állandó hírszerző tevékenységet folytatott.
A külföldön folytatott hírszerzés szükségessége, a politikai emigránsok tevékenységének
ellenőrzése, a szomszédos országok elleni támadás előkészítése és ezen belül az ötödik hadoszlop
szerepe, valamint az ideológiai hadviselés leple alatt szövetségesek és ügynökök beépítése az
ellenség soraiba: mindez együttesen tette szükségessé az SD másik szárnyának, az
SD-Auslandnak a létrejöttét, amelyet külföldi titkosszolgálatnak is neveztek. Ennek a hivatalnak
nemigen volt 400-nál több állandó alkalmazottja; ezek toborozták külföldön a fizetett
ügynököket, főként pedig az önkénteseket, akik gyakran nem is voltak teljesen tisztában azzal,
hogy milyen szerepet játszatnak velük.
Az SD kitűnő szakmai megszervezése nem Heydrich munkája volt. Az SD adminisztratív
szervezetét tulajdonképpen Mehlhorn doktor oberführer alkotta meg, aki később, 1939
novemberében, szigorú antiszemita rendelkezéseivel tüntette ki magát Lengyelországban,
valamint Werner Best doktor, aki később oberregierungsrat (kormányfőtanácsos) lett a berlini
Gestapónál, majd a megszállott Dánia birodalmi biztosa volt. Best doktor eredetileg bíró volt;
1933-ban ment át közigazgatási vonalra. Polgári származása és jogászi felkészültsége miatt
Heydrich nagyra becsülte, és gyakran bízott rá kényes feladatokat, különösen amikor fontos
tisztviselőket kellett megnyugtatni, akiket a Gestapo szokatlan módszerei még el-elriasztottak.
Best a Nemzetiszocialista Párt egyik hivatalos jogászává vált. Később közzétett egy könyvet „A
német rendőrség” címen; ez a rendőrségi szakágak szervezetének és működésének valóságos
breviáriuma lett. Ami Mehlhorn doktort illeti, ez az egykori szász ügyvéd kiváló szervező
képességekkel rendelkezett. Best doktor vette őt maga mellé, minthogy megbízatása különösen a
szakágak műszaki adminisztrációjának és felszerelésének megszervezésére, az SD általános
költségvetésére és annak felosztására szólt. Ők ketten fejlesztették ki a „tiszteletbeli ügynökök”
rendszerét; ezek válogatottan „előkelő” önkéntes ügynökök voltak, akiket szakmájuk
leghozzáértőbb és legilletékesebb képviselői közül válogattak ki. Rendszeresen megbízható

információkat küldtek az SD központi szerveinek, amelyek így napról napra ellenőrizni tudták a
közvélemény alakulását. Ami pedig a felszerelés kérdését illeti, az SD-t Németország, de talán az
egész világ legtökéletesebben ellátott hírszerző szolgálatává építették ki. Mehlhorn a legnagyobb
tökélyre fejlesztette a nyilvántartó kartonok rendszerét. A politikai és rendőri szempontból fontos
személyek kartonját egyetlen hatalmas, kör alakú fekvő kartoték-szekrényben tárolták. A
szekrény 800 000 személy adatait tartalmazta. A hatalmas gépezetet, amelynek elektromos
berendezése gombnyomásra azonnal kiadta a kívánt kartonlapot, egyetlen ember kezelte. A
lyukasztott kartonok rendszere azóta már nagyobb teljesítményre is képes, de abban az időben
ilyen berendezés minden valószínűség szerint sehol másutt a világon nem működött.
Amikor munkatársai befejezték munkájukat, Heydrichnek az lett a legfőbb gondja, hogy
túladjon rajtuk, és így teljesen a maga számára sajátíthassa ki az általuk létrehozott apparátust.
Mehlhornt titoktartás megsértésének ürügyével fegyelmi úton küldték el, a Távol-Keletre és az
Egyesült Államokba szóló megbízatással. Ami pedig Best doktort illeti, őt 1936-ban a
belügyminisztériumba helyezték át, ahol a biztonsági rendőrség ügyeivel bízták meg.
Távozásuk után Heydrichnek alkalma nyílt gyakorlatilag megvalósítani néhány, az
információs munkára vonatkozó személyes ötletét. Legjelentősebb alkotásai közé tartozott a
„Salon Kitty”. Heydrich, alantas vonzalmai következtében, a berlini lebujok és nyilvánosházak
törzsvendége volt. Látogatásaikor szívesen és hosszan elbeszélgetett a szakmájukban jártas
lányokkal. Meglepte őt az a felfedezés, amit e beszélgetésekből szűrt le: a szóban forgó
intézmények vendégei bizalmas, gyakran legszemélyesebb ügyeikről is beszélnek. Nyilván arra
gondolnak, hogy a lány csak fél füllel hallgat oda, vagy még azt is csak a kötelező udvariasságból
színleli, s ezért következményektől nem kell tartaniuk. Heydrich hasznosítani akarta fölfedezését:
utasítására közvetítő személy útján kibéreltek egy minden tekintetben megfelelő szállót, s azt a
legnagyobb fényűzéssel elegáns éjjeli szórakozóhellyé alakították át. A belső berendezést az SD
és a Gestapo szakemberei szerelték fel. A szobákat és a bár meghitt sarkait rejtett mikrofonokkal
tűzdelték tele, az épület pincéjében hangfelvevő gépeket helyeztek el. A női személyzet
összeállításával Arthur Nebét, az ismert és már régen a nácikhoz csatlakozott kriminalistát bízták
meg, tekintettel arra, hogy pályafutása elején az erkölcsrendészeten dolgozott. A lányokat
nemcsak szépségük, hanem intelligenciájuk, műveltségük, nyelvismereteik, sőt nem utolsósorban
„hazafiságuk” alapján válogatták ki. Schellenberg, aki ezt a különös történetet elmondta, azt
állítja, hogy a hölgyek között voltak nem félvilági, hanem jobb körökhöz tartozó önkéntesek is,
akiknek elhatározásához ugyancsak a hazafias felbuzdulás adta a döntő indítékot.
A „Salon Kitty”-nek elkeresztelt intézmény csakhamar igen jó hírnévnek örvendett, és
előkelő látogatói között nagy számban akadtak külföldi diplomaták, akiknek készséges jó barátok
siettek fülükbe súgni a „jó címet”. Ezen az úton igen értékes információkra sikerült szert tenni. A
kihallgatásnak ez a módja mindenesetre kellemesebb volt Heydrich hivatalának egyéb szokásos
módszereinél. Ő maga, aki részlegeinek hibátlan működését mindig is szívén viselte, és erre az
alapítására különösen büszke volt, gyakran személyesen is ellenőrizte a „Salon Kitty”-t. De a
mikrofonokat ilyenkor kikapcsoltatta.
Az a periódus, amely az 1934. évi véres diadaltól az 1936-os konszolidálódásig tartott, és
amely Heydrichet magasabb hivatali pozícióhoz segítette, mindenekelőtt a szervezés korszaka
volt. Heydrich ekkor hozta létre azt a gépszerűen pontos organizmust, amelyet a világ csakhamar
megismert a maga kérlelhetetlen működésében. Nemcsak a Gestapo gépezetét kovácsolta ki,
hanem kiválogatta a vezető beosztásokra alkalmas embereket is.
1934-ben az SD szolgálatába lépett egy addig Ausztriában élő és csak nemrég
Németországba érkezett 27 éves ifjú náci reménység. A nyilvántartó szolgálathoz osztották be.
Feltűnően tehetséges volt, körültekintően, beosztással és szorgalmasan dolgozott. Érdemes

nyomon követni ennek a született szervező tehetségnek a fényes pályafutását: később átkerül a
Gestapóhoz, ahol az egyik részleg vezetőjeként világhírre tesz szert. Adolf Eichmann volt a neve.
Ugyanebben az évben másik nevezetes fiatalember is megkezdte pályafutását az SD-ben.
Huszonhárom éves volt csupán, de már az SS-nek is tagja volt. Jó eredménnyel végezte el a jogot
a bonni egyetemen; lelkesedett a történelemért, különösen a reneszánsz és annak politikai
vonatkozásai érdekelték. Heydrich felfigyelt különleges ismereteire, és az sem kerülte el a
figyelmét, hogy a fiatalember több nyelven beszél. Ez a művelt fiatalember – Walter
Schellenberg a neve – egy napon valamennyi német kémszervezet legfőbb vezetője lesz.
Heydrich gondosan mérlegre tette a múlt rendszertől átvett régi rendőrtisztviselőket is.
Egyikük, Arthur Nebe, nagy szakmai hírnévnek örvendett. A weimari köztársaság idején, amikor
a berlini bűnügyi rendőrséget vezette, elismert kriminalistává küzdötte fel magát. Írt egy igen
tekintélyes kriminalisztikai szakkönyvet, és megszervezte a legújabb technikai lehetőségeket
értékesítő bűnügyi vizsgálati laboratóriumát. Nebe már korán a hitleristákhoz állt, Heydrich pedig
igyekezett őt minél hamarább a maga számára megszerezni. Nebe aztán a Gestapo
laboratóriumába helyeztetett át számtalan bűnügyi rendőrségi szakembert, így sikerült szakmai
szempontból igen értékes gárdát összeállítania.
Heydrich helyettese a Gestapo vezetésében Heinrich Müller volt, a bűnügyi rendőrség
régi kipróbált tagja, akinek müncheni tevékenységét a hitleristák nem kevéssé megsínylették a
hatalomért vívott harc éveiben. Amikor felvételét kérte a pártba, elutasították; ez azonban a
legkevésbé sem akadályozta azt, hogy a Gestapo igazgatója lehessen.
Heydrich sokoldalú erőfeszítései következtében lépésről lépésre kialakultak az egyes
szakágazatok. Egyik szekció a politikai ellenzékkel foglalkozott; egy másik a különböző
világnézeti és vallási csoportok, valamint a szabadkőműves-mozgalom egykori tagjainak
tevékenységét kísérte figyelemmel; egy harmadik csoport az első zsidóellenes rendszabályok
szigorú végrehajtását ellenőrizte (ennek tevékenysége 1935 szeptemberétől fogva fokozódott;
ugyanis ekkor adták ki a nürnbergi faji törvényeket); volt egy „védőőrizetes” csoport, ez rendelte
el a koncentrációs táborba való elzárást; egy szekció a „szabotőrök” ellen harcolt, akiknek száma
nőttön-nőtt, minthogy a hanyagság legcsekélyebb jelét vagy a munka közben vétett hibákat is
„szabotázsnak” minősítették; szerveződött végül egy csoport a jövendőbeli „különleges
küldetésekre”.
1935-től fogva mindinkább világossá vált, hogy az új rendszer a legtöbb szomszédos
országgal szemben agresszív terveket sző. Csak katonai sikerek és területi hódítások tudták volna
megszilárdítani a rendszert, csak azok kárpótolhatták anyagilag és erkölcsileg a német népet a
náci diktatúra elfogadásáért.
1935. március elsején a versailles-i békeszerződés előírásai értelmében függetlenné tett
Saar-vidéket visszacsatolták a birodalomhoz, azok után, miután a január 13-i népszavazáson
elsöprő többség (90,360/ 0 ) foglalt állást az anyaországhoz való visszatérés mellett.
A népszavazás előkészítésében az SD és a párt ügynökei jelentős szerepet játszottak.
Fölkutatták az ellenzékieket, és kijátszották a megfélemlítés kártyáját, azt a hírt terjesztvén, hogy
hazaárulónak tekintik és akként is kezelik majd a csatlakozás ellen szavazókat.
A Gestapo már március elsején munkához látott a Saar-vidéken. A hatalom átvétele óta
eltelt 14 hónap alatt a külföldre menekültek a Saar-vidéken át juttatták el Németországba az
illegális irodalmat, amely innen jutott tovább rejtett utakon és élesztette a reményt az ellenállók
táborában. A Saar-vidékről indultak útnak a legbátrabb portyák, hogy titkos csoportokat
szervezzenek és antifasiszta jelszavakat terjesszenek. A Gestapo felkutatta ezek Saar-vidéki
támogatóit, letartóztatta az ellenzék vezetőit és segítőit, és provokatív jelszavaival lincselésre
buzdította a lakosságot a „szeparatisták” és a „francia kémek” ellen.

1935 márciusában gyorsan követték egymást az események. Hitler, aki 1933 októberében
tüntetően elhagyta a Népszövetséget, most kezdte felfedni a kártyáit. Az eddig rejtegetett
újrafegyverkezés, amely annak idején a titkos légi haderő megteremtésével kezdődött, most már
ország-világ szeme láttára nyíltan folyt. Március 10-én bejelentették a Luftwaffe megszervezését;
vezetését Göringre bízták. Ez a határozat azt mutatja, hogy Hitler tisztában volt a jövő
háborújában a repülés fontosságával (1932-ben a németeknek csak 36 hadirepülőgépük volt,
1936-ban 5000, 1939-ben pedig már több mint 9000), de érzékelteti azt is, hogy nem nagyon
bízott a tisztikarban, hiszen egyik legrégibb nemzetiszocialista hívére bízta az újrafegyverkezés
első lépéseinek irányítását.
Az 1935. évi állami költségvetés 262 millió márkát irányzott elő a külföldi
nemzetiszocialista akciókra. Ebből 29 millió Himmler külföldi ügynökeinek támogatására
szolgált; ugyanez a költségvetés azonban csak szűkösen biztosította a Reichswehr puszta
létfenntartási kiadásait. Blomberg tiltakozott, de Hitler azt válaszolta neki, hogy a Gestapo
ügynökei minden körülmények között a német hadsereg legjobb munkatársai. Megígérte, hogy
összekötő szolgálatot létesítenek a reguláris hadsereg vezérkara és Himmleré között. Blomberg
kénytelen volt beérni ezzel a sovány vigasszal.
A március 16-i új honvédelmi törvény viszont gyógyító ír volt a katonák sebeire: ismét
bevezette a kötelező katonai szolgálatot, és a birodalom új haderejének összetételét 12 hadtestben
és 36 hadosztályban, azaz 500 000 emberben állapította meg. Az egész sajtó úgy ünnepelte ezt,
mint „a legfontosabb eseményt 1919 óta”. „Letöröltük a vereség szégyenét” – írták az újságok.
„Ez az első lényeges rendszabály Versailles teljes likvidálásához.” Egymást érték a
díszünnepségek, Franciaország és szövetségesei pedig beérték azzal, hogy tiltakozásukat a
hagyományos diplomáciai úton fejezzék ki.
Addig is, míg ez a hadsereg képes lesz Európa meghódítására, az SD és a Gestapo
szervezni kezdte a jövendő veszteseinek megszállását. Vagyis előkészítették Franciaország
elfoglalását. Miközben Hitler nem győzte eléggé hangoztatni békés szándékait, biztosították a
titkosszolgálat Párizsban való kiépítésének anyagi feltételeit, szorgosan tanulmányozva azokat a
várható nehézségeket, amelyeket a helyszínen kell majd leküzdeniük.
Ebben az időszakban dolgozták ki a Gestapo egyik legfontosabb alapelvét, amely később
a legtöbb hivatalos német szerven elhatalmasodott: a titoktartást.
A hírszerző szolgálatok, sőt bizonyos mértékig a rendőri szervek is tisztában vannak a
titoktartás fontosságával munkájukban. De a titkolódzást még senki sem fejlesztette soha olyan
fokra, mint a hitleri szervek, amelyeknek óvintézkedései és szabályzatai néha már a
nevetségességbe csaptak át. Ezekben a túlzó intézkedésekben Heydrich személyes hatásának
nyomát is látnunk kell, az ő rejtőzködésre, álcázásra hajló jellemét, a titokzatosság beteges
kedvelését.
A teljesebb titoktartás érdekében gyilkosságtól sem riadtak vissza. Günther Krappe
vezérkari őrnagy és egykori budapesti katonai attasé – 1940-ben ő tárgyalta meg a magyar
kormánnyal a Szovjetunió megtámadásának részleteit – elmondta, hegy egyik munkatársát
megölte a Gestapo, nehogy az illető indiszkréciót követhessen el!
A Gestapo és az SD hivatali helyiségeiben ilyen szövegű táblák voltak kifüggesztve:
„Csak szolgálatodhoz tartozó dolgokról tudhatsz; tartsd magadban, amit megtudsz”
Kivégezték a Gestapo egyik alkalmazottját is, mert a Gestapo más részlegén dolgozó
munkatársának részleteket mondott el az általa végzett munkáról.
Voltak „titkos”, „szigorúan titkos”, „a parancsnokságra tartozó titkos” és „titkos
birodalmi” ügyek. A negyedik fokozat azokra a véleményekre, rendelkezésekre, utasításokra
vagy jelentésekre vonatkozott, amelyeket a birodalom legfőbb méltóságainak vagy bizonyos

meghatározott személyeknek továbbítottak.
A háború alatt mondták ki azt az újabb szabályt, hogy tudói „semmiféle ürügyön sem
vehetnek részt olyan hadműveletben, amely az ellenség által való foglyul ejtés veszélyével jár”.
Ennek következtében a Gestapo és az SD tagjait semmilyen körülmények között sem lehetett a
frontra küldeni.
Ezeket a rendszabályokat minden illetékesnek Hitler személyes szignójával adták tudtára,
akárcsak az 1939. május 23-i „minden katonai és polgári hatósághoz intézett I. számú parancsot”.
A parancs a következőket rendelte el:
1. Senki sem tudhat hatáskörébe nem tartozó titkos ügyekről
2. Senki sem kaphat annál több eligazítást, mint ami feladata elvégzéséhez múlhatatlanul
szükséges.
3. Senki sem vehet tudomást rá tartozó dolgokról sem, mielőtt az szükségessé nem
válnék.
4. Alárendelt szervekkel senki sem közölhet többet, mint ami valamely feladat
végrehajtása érdekében múlhatatlanul szükséges, és nem korábban a kelleténél.
Ezek a szigorú rendszabályok a titok megőrzése címén jótékony fátylat borítottak a
horogkeresztes intézményekben folyó borzalmakra. A felelős személyek különösen a
koncentrációs táborokban követhettek el büntetlenül válogatottnál válogatottabb kínzásokat, mert
biztosak lehettek afelől, hogy nem leplezik le őket. Alárendeltjeik, akik feljelenthették volna
őket, nem merték ezt megtenni, mert féltek azoktól a súlyos szankcióktól, amelyek a szolgálat
belső ügyeinek kiteregetéséért jártak.
A lakosság számára a szigorú titoktartás „a hallgatás mint hazafias kötelesség” formáját
öltötte. Ezért nem lehetett kibeszélni semmit, ami csorbát ejthetett volna az ország tekintélyén.
Ezzel fojtották bele 12 éven át a szót azokba a németekbe, akiknek pedig háborgott a
lelkiismeretük a Gestapo hóhéraink tettei és a táborokban alkalmazott bánásmód láttán. Attól
féltek, hogy az „ellenséges propagandát segítik”.
Ezen irányelvek alapján hozták létre 1939-ben a rendőrség egészének végleges
szervezetét; világosan és egyszer s mindenkorra elválasztották egymástól azokat az ágazatokat,
amelyek beszerezték az értesüléseket és amelyek felhasználták őket. Áthághatatlan szabály volt,
hogyha valamelyik részleg kidolgozott egy operatív tervet, ugyanazt a részleget nem bízták meg
annak végrehajtásával.
A háború végén még más végzetes szerepet is játszott a titoktartás. Midőn a katonai
vezetők számára világossá vált, hogy a kétségbeejtő helyzetből nincs többé kiút, midőn
valamennyien biztosak voltak már abban, hogy a háborút menthetetlenül elvesztették, Hitler
megtiltotta, hogy bármiféle olyan kijelentést tegyenek, amely ezt a helyzetet feltárhatta volna.
„Aki pedig ezt a parancsot megszegi, azt rangjára és érdemeire való tekintet nélkül agyon kell
lőni, családját pedig internálni kell.” Így a defetisták elleni küzdelem leple alatt végig titkolták a
való helyzetet. Emberek százezrei estek még el, a német városok romhalmazzá váltak a
bombatámadások következtében, tönkrement az egész ország, s végül bekövetkezett a teljes
összeomlás – mindez pedig elkerülhető lett volna.
A szervezési munkák, az emberek kiválogatása, az alapelvek és módszerek tisztázása, a
felszerelés biztosítása két évet vett igénybe. Ugyanakkor a közvéleményt is előkészítették a
következő lépésre: arra, hogy Himmler rátegye kezét az egész német rendőrségre.
Ez az annexió két ütemben zajlott le.
1936. február 10-én Göring porosz miniszterelnöki minőségében aláírta azt a szöveget,
amelyet ettől fogva a Gestapo „alaptörvényének” neveztek. A törvény kimondta, hogy a Gestapo
kötelessége az állam egész területén kinyomozni minden államellenes erőt; kimondta, hogy a
Gestapo rendelkezései és ügyei nem képezhetik törvényszéki felülvizsgálat tárgyát. Érdemes
idézni ennek a dokumentumnak az első szakaszát:
„A Gestapo kötelessége felkutatni minden olyan szándékot, amely az államot
veszélyezteti, és ezek ellen harcolni; kötelessége összegyűjteni és kiaknázni a nyomozási
eredményeket, s ezekről a kormányt értesíteni; kötelessége a hatóságok tudomására hozni az őket
érintő fontos megállapításokat és számukra ösztönzéssel szolgálni.”
Ez a szakasz erkölcsi tekintetben szélesebben határozza meg a Gestapo szerepét, mint
valamely normális rendőrségi szervet. A Gestapo ügynökei főinkvizítori szerepkört töltöttek be,
minthogy hivatásuk volt minden szándék földerítése; ugyanakkor a horogkeresztes hatóságok
„lelki gondozói” is voltak azáltal, hogy ösztönzéssel kellett számukra szolgálniuk.
Ennek a február 10-i törvénynek a végrehajtási utasítása, amelyet ugyanazon a napon
közöltek Göring és Frick aláírásával, kimondta, hogy a Gestapónak jogában áll az állam egész
területére érvényes rendszabályokat elrendelni. A végrehajtási utasítás egyik szakaszát Heydrich
sugalmazta. Eszerint a Gestapo „adminisztrálja” a koncentrációs táborokat. Heydrich körmönfont
taktikázással biztosította magának a táborok ellenőrzését, amiből igen nagy előnyöket remélt.
Himmler, szokásos taktikájához híven, nem szállt szembe beosztottjával, mert ő is tartott annak
nem csekély becsvágyától. A szöveg tehát átment, Himmler azonban értette a módját annak, hogy
kijátssza a végrehajtást. A táborokat ezután különleges SS-részleg adminisztrálta, egészen az
összeomlásig.
Az 1936. június 17-i rendelet szentesítette Himmler diadalát, amennyiben kinevezte őt
valamennyi német rendőri szerv főparancsnokává. Ezzel a törvényes lépéssel minden egyenruhás
és civil rendőri szerv közvetlenül az ő fennhatósága alá került.
Így adtak hivatalos jelleget a hatalom koncentrációjának és a rendőri központosításnak. A
valóságban ez a központosítás de facto azóta fennállt, hogy Himmler 1934 tavaszán kezébe
kaparintotta valamennyi politikai rendőrség ellenőrzését, bár ez csak az ő személyén keresztül
volt biztosítva, anélkül, hogy hivatalos szöveg is tisztázta volna. A június 17-i rendelet végül
törvényes státust biztosított a Gestapónak. Kivonta a rendőrséget a tartományok illetékessége
alól, és a birodalom hatáskörébe helyezte. A rendőrségi állományt mindazonáltal továbbra is a
tartományi költségvetés terhére fizették, és csak 157. március 19-én jelent meg az a pénzügyi
törvény, amely a rendőrségi ellátmányt és a dologi kiadásokat a birodalmi költségvetésből
fedezte.
Június 17-től a Gestapót forma szerint a birodalmi belügyminisztériumhoz csatolták.
Himmler azonban ugyanazon a napon valóságos és független, egyedül Hitlernek alárendelt
rendőrminiszterré rukkolt elő, hiszen részt vett a birodalom minden olyan minisztertanácsi
ülésén, amelyen rendőrségi kérdéseket vitattak meg, és ilyenkor az ő megbízatása volt, hogy
megvédje a rá bízott szakágak érdekeit. Ez volt az első lépés az oly hőn óhajtott
belügyminiszterség felé vezető úton, amelyet végül is 1943-ban sikerült elérnie.
Az egyesítési rendelet bevezetője kifejti a nemzetiszocializmusnak a rendőrségről vallott
felfogását:
„A nemzetiszocialistává lett rendőrségnek többé nem az a hivatása, hogy biztosítsa a
közrendet valamely alkotmányosan parlamentáris rendszerben. A rendőrség azért van, hogy 1.
megvalósítsa a nemzet führerének akaratát, 2. megvédje a német népet minden külső és belső
ellenség romboló törekvéseitől. E cél elérése érdekében a rendőrségnek teljhatalommal kell
rendelkeznie.”
Himmler, mint az összbirodalmi rendőri apparátus nagymestere, átrendezte és két fő
ágazatba osztotta a rendőri szerveket: egyik volt az Orpo (Ordnungspolizei) vagy közrendészet, a
másik a Sipo (Sicherheitspolizei) vagy biztonsági rendőrség, amely a nem egyenruhás nyomozó
hatóságokat egyesítette. Ezt az erősen egy kaptafára vont, központosított, militarizált és nácivá
tett rendőrséget Himmler olyan emberek kezére bízta, akiket a most lezárult „bejáratási”
periódusban alaposan kipróbálhatott.
Első napiparancsa, amelyet június 25-én, egy héttel funkcióba lépése után, az SS és a
rendőrség perszonáluniójának jegyében és saját kinevezéséről megemlékezve írt alá,
megerősítette a hitleri rend ezen hű szolgáit funkcióikban, s egyidejűleg kiterjesztette e
funkciókat.
Az Orpo Daluege SS-obergruppenführer (ezredes) gondjaira bízatott. Ide tartozott a
Schupo vagy Schutzpolizei, a tulajdonképpeni városi rendőrség és a csendőrség; a
Verwaltungspolizei vagy közigazgatási rendőrség; a folyami rendőrség, a tengerparti rendőrség, a
tűzoltóság; a légoltalom és annak kisegítő műszaki rendőrsége.
A Sipo gazdája Heydrich lett. Ez a „biztonsági rendőrség” kétségtelen tökéletességet vitt
az egész rendőri apparátus tevékenységébe. Ide tartozott a Gestapo, azaz a titkos államrendőrség
és a Kripo (Kriminalpolizei), vagyis a bűnügyi rendőrség.
Egy szakkönyv, amely a következő évben Münchenben jelent meg, kimondta, hogy a
Sipo az állam ellenségeinek szándékaival szemben veszi fel a harcot. Agresszornak tekintendők:
„1. Azok az egyének, akik fizikai vagy erkölcsi degeneráltságuk következtében kívül
rekesztik magukat a népi közösségen, és a maguk személyes érdekeit követve megsértik a
közérdek védelmében hózott rendelkezéseket. E gonosztevők ellen a bűnügyi rendőrség jár el.
2. Azok az egyének, akik mint a nemzetiszocialista német nép politikai ellenségeinek
ügynökei, szét akarják rombolni a nemzet egységét és az állam hatalmára törnek. Ezen
agresszorok ellen fáradhatatlan harcot vív a Gestapo.”
Ettől fogva a politikai rendőrség és a bűnügyi rendőrség közösen tevékenykedett,
Himmler dicsőségére és a horogkeresztes rendszer nagyobb épülésére.
Heydrich a Gestapo vezetését helyettesére, Heinrich Müllerre bízta, aki annak 1935 óta
úgyis virtuális főnöke volt. A Kripo vezetését pedig a kipróbált szakemberre, Arthur Nebére
ruházta, aki ezek szerint visszatért eredeti funkciójába.
Ami az SD-t illeti, Heydrich annak a vezetését is megtartotta, és így a Sipo és az SD
vezetője lett; ez utóbbi pedig, mint pártorganizáció, az állami szervektől továbbra is független
maradt.
A tisztikar egyáltalán nem reagált a párt újabb előretörésére az államon belül. A katonák
nyilvánvalóan nem értették meg ennek az átcsoportosításnak a lényegét. Nemsokára azonban
alkalmuk lesz tapasztalni hatékonyságát.
HARMADIK RÉSZ
A GESTAPO ELŐKÉSZÍTI AZ INVAZIÓT
1936–1939
I. fejezet
A GESTAPO TÁMADÁSRA INDUL A HADSEREG ELLEN
Ha a katonák figyelmét 1936 júniusában elkerülte Himmler rendőri apparátusának

megerősítése, az azért volt, mert még túlságosan a revans mézesheteinek bódulatában éltek.
Három hónappal előbb, 1936. március 7-én Hitler felmondta a locarnói szerződést, és
erőszakosan behatolt a demilitarizált rajnai zónába. Ugyanabban az órában, midőn diplomáciai
jegyzéket nyújtottak át Franciaország, Anglia és Olaszország nagykövetének, valamint a belga
ügyvivőnek, a német csapatok már ott masíroztak Koblenz utcáin. Március 7-én reggel mintegy
20 000 ember lépte át a Rajnát. A lakosság üdvrivalgása közepette vonultak be az egykori rajnai
helyőrségi városokba, amelyek 1918 óta nem láttak német ezredeket. Ezek a „szimbolikus
egységek” – ahogy Neurath nevezte őket – aznap estig 13 gyalogos zászlóaljra és 13 tüzérségi
szekcióra növekedtek. Párizsban és Londonban meglepetéssel reagáltak az eseményre. Arról
beszéltek, hogy fegyveres választ kell adni, újra meg kell szállni Saarbrückent; a civil miniszterek
az erélyes válasz mellett kardoskodtak, de a katonák húzódoztak. Gamelin tábornok csak abban
az esetben lett volna hajlandó közbelépni, ha előzetesen végrehajtják az általános mozgósítást.
Beérték tehát a diplomáciai tiltakozással. Pedig a Rajna-vidékre bevonuló német csapatok
határozott utasítást kaptak arra, hogy francia katonai reakció esetén azonnal vonuljanak vissza.
Egy ilyenfajta kudarc, amelyet akkor oly könnyű lett volna előidézni, súlyosan megingatta volna
Hitler tekintélyét. Ezt is az eltékozolt lehetőségek listájára kell felírni.
1936-ban Németország félreérthetetlenül a háború előkészítésének útjára lépett. A
gazdasági és pénzügyi intézkedéseknek az volt a fő céljuk, hogy előkészítsék Németországot a
hadigazdálkodásra. Ebben az évben indult meg a tudományos kutatómunka a pótanyagok, az
„ersatzok” megteremtésére, amelyek kitűnő ötletekre ragadták a humoristákat. Az emberek jókat
nevettek a tréfákon, s eszükbe sem jutott, hogy ezek a gúnyolt tápanyagok nem is olyan távoli
jövőben elválaszthatatlanul hozzátartoznak majd életük mindennapjához. 1936. május 12-én
Göring kijelentette: „Ha holnap kitör a háború, pótanyagokkal kell gazdálkodnunk, bármibe
kerüljön is. Ha pedig ez így van, úgy már békeidőben meg kell teremtenünk a megfelelő
előfeltételeket.” Május 27-én pedig: „Minden intézkedést a háború elkerülhetetlenségének
tudatában kell meghozni.”
Ősszel meghirdették a második négyéves tervet; Göring lett a terv végrehajtásának
birodalmi biztosa. Neki kellett megszereznie Németország számára a fegyverkezéshez szükséges
külföldi devizát. A termelés növelése érdekében erőteljesen beleavatkoztak az ipar irányításába.
Új vállalkozás jött létre, a Reichswerke Hermann Göring; ennek a nyilvánossággal közölt
alaptőkéje 5 millió márkáról csakhamar 400 millióra emelkedett. A fémben szegény ércek
kiaknázására alakult vállalkozás rövidesen gigantikus ipari tömörüléssé nőtt – fennállása végén
700 000 munkást foglalkoztatott –, és mint vas-és szénbányászati tröszt, kizárólag háborús
célokat szolgált.
A gazdasági minisztérium két igazgatósága katonai ellenőrzés alá került: Loeb tábornok
lett a nyersanyag-gazdálkodás, Hanneken tábornok pedig az energiagazdálkodás, a vas- és
szénbányászat felelőse.
Világos beszéd volt ez a katonák fülének: a háborút készítették elő, vagyis az ő
uralmukhoz egyengették az utat.
Leendő fölényük érzete oly mértékben elvakította őket, hogy észre sem vették Himmler
apparátusának kiépítését, és ügyet sem vetettek azokra, akik kitartóan szőtték hálóikat a
Prinz-Albrecht-Strasse irodáinak mélyén. A Gestapo új főnöke, Heinrich Müller a tapasztalt öreg
tisztviselő aprólékosságával dolgozott azon, hogy a hadsereget véglegesen a párt igájába hajtsák.
Fogadkozásai ellenére Hitlerben mindvégig jó adag bizalmatlanság maradt a tisztekkel
szemben. Az egykori káplár alacsonyabb rendűségi érzése volt ennek az alapja, a vigyázzállásba
merevedés régen kialakult feltételes reflexe, amint egy-egy tiszt megjelent a színen. Később
hozzászokott azokhoz az ezredesekhez, tábornokokhoz, akikkel érintkezett, s akik általában
kérésekkel fordultak hozzá.
Megvető gyanakvással „Oberschicht”-nek („felső réteg”) nevezte azokat, akik felelősek
voltak a régi Németország sorsáért, és nem tudtak helytállni. Talán volt benne valami az egykori
frontkatona, a gázsérült baka dühéből is a tábornok urakkal szemben, akik rendszerint csak
messze távolból nézték a harctéri tüzet, és akik csak „emberanyagnak” tekintették a rájuk bízott
legénységet. Ebben a tekintetben Röhm nézetei hatottak rá a hadsereg „népivé” tételéről.

Környezete osztotta a führer gyanakvását; könnyen meg tudták őt győzni annak
szükségességéről, hogy szigorú ellenőrzés alatt kell tartani a hadsereget, mert különben ellene
fordulhat. Hitler nem áltatta magát abban a tekintetben, hogy mennyit ér a hadseregnek a
nemzetiszocializmushoz való „megtérése”. „A hadseregem – mondotta – reakciós, a flottám
vallásos, a légiflottám nemzetiszocialista.” Göring a friss pártkáderekből alakította ki a légi
haderőt, de a szárazföldi hadsereg mélységesen monarchista maradt: nyíltan megünnepelte a
császár születésnapját.
Hitler szentül meg volt győződve arról, hogy az ő katonai zsenije többet ér minden
akadémián és katonaiskolán elsajátítható tudománynál; ezért tartotta szükségesnek, hogy kezébe
vegye a hadsereg irányítását, s így kényszerítse rá stratégiai elképzelését az aggodalmaskodó
vezérkarra.
A Gestapo urai, Himmler és Heydrich arra ösztönözték, hogy mielőbb végezzen a még
megmaradt utolsó ellenfelükkel. Úgy vélték, hogy diadaluk csak akkor lehet teljes, ha sikerül
lefejezniük a hadsereg vezérkarát. Himmler már 1935 óta készült a döntő csapásra. A német
hadsereg két legfontosabb vezetőjét, Blomberg tábornagyot és Fritsch tábornokot vették célba.
Az SS e két ellenfelével úgy számoltak le, hogy becsületükben tették őket lehetetlenné.
Heydrich a haditerv végrehajtásával a Gestapo főnökét, Müllert bízta meg, a lelketlen
bürokratának ezt a többé-kevésbé mindenütt egyaránt föllelhető tipikus képviselőjét. Müller
„hivatalnok” volt a lelke legmélyéig, csak az aktáiért, statisztikáiért, jelentéseiért élt. Csak a
följegyzések, szervezeti táblázatok és szabályzatok között érezte otthon magát. Az „előmenetel”
volt a legfőbb gondja. Az a legkevésbé sem izgatta, hogy mindezek hátterét aljas besúgások,
névtelen feljelentések, középkori kínzások és titokban végrehajtott kivégzések alkották. Ezek a
borzalmak tökéletesen absztrahált formában, mint jelentések és feljegyzések, a bürokratikus
masinéria igényei szerint átalakítva kerültek eléje.
Vastag nyakú bajor parasztivadék volt. Alacsony, vállas termete, nehézkesen himbálódzó
járása mind falusi származásáról árulkodott. Nem volt túlságosan intelligens; ezt makacsságával;
önfejűségével pótolta. Mindenáron ki akart lábalni a paraszti sorból: kitartóan magolt az
iskolában, tisztviselő akart lenni; ez volt környezetében az áhított életforma, mert nyugdíjjal járt.
Célját el is érte, amikor Münchenben államrendőrségi szolgálatba lépett. Itt találkozott
Himmlerrel, aki felfigyelt vak fegyelmezettségére és szakmai jártasságára. Müller, mint a
politikai rendőrség minden más alkalmazottja, 1933-ig a horogkeresztesek ellen dolgozott. Ezt
azonban Himmler egyáltalán nem akarta rajta megtorolni; ellenkezőleg: biztos volt benne, hogy
ugyanazt a buzgalmat tanúsítja majd új urainak szolgálatában is. Müller még addigi önmagát is
felülmúlta, csakhogy feledtetni tudja a múltját, s leküzdeni azt a kitartó ellenszenvet, amelyet
néhány befolyásos párttag tanúsított vele szemben. Erőfeszítései ellenére 6 éven át
következetesen elutasították kérését, hogy felvegyék a párt tagjai közé, s csak 1939-ben lehetett
párttag. Az a paradox helyzet állt tehát elő, hogy a rendszer legfőbb erőszakszervezetét olyan
valaki vezette, akinek politikai szilárdsága nem ütötte meg azt a mértéket, hogy jogot
formálhatott volna a nemzetiszocialista címre. Kétféle oka is volt annak, hogy oly hosszú ideig
megtagadták tőle a belépést az ígéret földjére: a vetélytársak ellenszenve, valamint a főnökeinek
az az elgondolása, hogy Müller az ellenállás leküzdése érdekében még nagyobb buzgalommal fog
dolgozni.
Számításuk helyesnek bizonyult: Müllernek valóban szívügye volt, hogy megbocsássanak
neki. Az igazságnak megfelelően azt is meg kell állapítanunk, hogy könnyedén és őszintén
megtért a náci tanokhoz. Nem volt sem intellektuel, sem szentimentális. Domború homloka,
kemény, száraz, kifejezéstelen arca, vékony, hideg ajkai voltak; súlyos szemhéja alatt átható
pillantású, apró barna szemek bújtak meg. Haját a régi német szokás szerint nyíratta, csak a feje
búbján és a homlokán hagyott meg egy tincset. Arcát nem hazudtolta meg a keze sem; széles,
súlyos, szögletes keze volt, otromba, ellaposodó körmökkel. Ellenségei azt mondták rá, hogy
igazi hóhérkéz.
Müller valóságos kultuszt űzött az erőszakból. Ez magyarázza, hogy olyan engedelmesen
végrehajtotta gazdáinak parancsát, sőt saját kezdeményezéseivel nemritkán még túl is tett rajtuk.
Erőszakkultuszának egyenes következményeként gyűlölt mindent, aminek szellemhez vagy
értelemhez köze lehetett. Egyszer azt mondta Schellenbergnek, hogy az értelmiségieket mind le
kellene vinni egy szénbányába, és fel kellene robbantani őket.
Mint a későn megtértek általában, Müller is mindig attól tartott, hogy lemarad, és hogy
gyengének tűnik. Ez a félelme sarkallta állandó vetélkedésre az SD-vel, amelyet gyűlölt, mert
arra gyanakodott, hogy a párttagsága előtt tornyosuló akadályokban az SD keze rejlik. Szakmai
tekintetben viszont, mint rivális szervezetet, megvetette az SD-t, mert az kezdetben csak
„amatőrökből” állt, akiket könnyen lepipálhatott egy olyan öreg politikai rendőrségi róka, mint
Müller.
Himmler a szaktudása miatt becsülte meg Müllert. Bizalmi embere volt az utolsó napokig,
és arra utasította őt, hogy maradjon Berlinben akkor is, amikor az apparátust már evakuálták.
Müller a magas pártfogásnak köszönhette, hogy a totális hierarchiának ebben a rendszerében
kiváltságos helyzetet teremthetett magának, amelyet mindvégig meg is tudott őrizni.
Heydrich kegyeinek megnyerése érdekében a legsötétebb feladatokat is hajlandó volt
elvégezni; ha kellett, kollégáira spicliskedett, és segített eltávolítani azokat, akiket nem néztek jó
szemmel. Himmlernek minden akciójában részt vett: ő hajtotta végre a legtöbb „kényes”
megbízatást. Az ilyenfajta munkához mindenre kapható alakra volt szükség, éppen olyanra, mint
ő. Első mesterműve és nyilván élete „nagy tette” a Blomberg–Fritsch ügy volt.
1933 tavaszán a német haderő legfőbb parancsnokságát három ember tartotta kezében.
Ezek a következők voltak: Blomberg tábornok hadügyminiszter, Fritsch tábornok, a hadsereg
főparancsnoka és Beck tábornok, a hadsereg vezérkari főnöke. Hagyományokhoz hű tábornok
volt mind a három, szerették és tisztelték őket az egész német hadseregben, ámbár Blomberget
néha keményen megbírálták és megrótták, amiért „kompromittáltatta” magát a
horogkeresztesekkel. Blomberg az elsők között – sőt talán a legelsőként – nyilvánította ki a náci
mozgalom iránti rokonszenvét. 1931-ben, amikor a Centrum és a jobboldal pártjai még állták a
náci rohamokat, ő már találkozott Hitlerrel, és nem rejtette véka alá iránta érzett csodálatát.
Blomberg akkor az I. katonai kerület parancsnoka volt Kelet-Poroszországban; vezérkari főnöke
Reichenau ezredes volt. Ennek nagybátyja, az egykori nagykövet Reichenau, őszinte rajongója
volt Hitlernek, és a nagybácsi politikai állásfoglalása nem maradt hatás nélkül unokaöccsére sem.
Blomberg intelligens katona volt, de ingatag és fölöttébb befolyásolható. Abban az időben,
amikor együttműködés jött létre a Reichswehr és a Vörös Hadsereg között, maga vallotta meg,
hogy majdnem „bolsevik” lett belőle. Reichenau hatására ugyanolyan könnyen hajlott a
nemzetiszocializmusra is. Hadügyminiszter korában külön hivatalt hozott létre a haderőt érintő
kérdéseknek az állami szervekkel és a párttal való megvitatására; rossz néven is vette ezt a
szárazföldi hadsereg vezérkara, mint a párttal szemben tanúsított túlzott „engedékenységének” a
jelét.
Blomberg fontos szerepet játszott a Rajna-vidék elfoglalásában. A párt vezetőivel közösen
dolgozta ki a bevonulási tervet. A Rajna-vidékre való bevonulás után Hitler jutalomként marsalli
rangot adományozott neki. Ezzel a kinevezéssel fizették meg Blombergnek a „Röhm-tisztogatás”
idején tanúsított szolgalelkűségét, azt, hogy egy szava sem volt bajtársai, Schleicher és Bredow
tábornokok meggyilkolásához, és hogy utána hűséget esküdött Hitlernek.
Mindezek ellenére Blomberg a tisztek egy része előtt kétségtelen tekintélynek örvendett.
Milch repülőtábornok mondta Nürnbergben, hogy „Blomberg szembe is tudott szegülni”, és ezt
többször meg is tette. „Hitler megbecsülte őt, és meghallgatta a tanácsait. Ő volt az egyetlen
korosabb katona, akiben megvolt a kellő intelligencia a katonai és politikai kérdések
összeegyeztetésére.” Ennek a véleménynek az értékét viszont lerontja Rundstedt ítélete, aki a
tisztek nevében így nyilatkozott: „Blomberg kissé mindig idegen volt köztünk. Más szférákban
lebegett. Steiner iskolájához tartozott, kicsit teozófus volt stb.; az igazat megvallva, senki sem
kedvelte különösebben.” Kitűnően jellemzi Blomberget gúnyneve, amelyet ellenfelei ragasztottak
rá. „Felfújható oroszlánnak” hívták.
Úgy látszik, nem személyi okok, hanem elvi megfontolások vezettek az eltávolításához. A
hitleri Németországban a „führer-elv” érvényesült. Ez pedig összeegyeztethetetlen volt a vezérkar
néhány hagyományával. Manstein tábornagy például kifejtette, hogy „a régi hadseregben a
vezérkar főnökének más lehetett a véleménye, mint a felettesének, és amellett, hogy
természetesen a kapott parancsot végre kellett hajtania, fenntarthatta a maga véleményét is”.
Kesselring marsall szerint pedig „a legfelső vezérkar főnökeinek valaha elismert együttes
felelőssége, mint ami a »führer-elvvel« összeegyeztethetetlen, teljességgel elavulttá vált”.
Hitler nemhogy azt nem volt képes elviselni, hogy vitázzanak a parancsairól, de még más
irányú sugalmazásokat sem tűrt; attól félhetett (és Himmler is erről igyekezett meggyőzni őt),
hogy az ő túlságosan vakmerő terveitől megrémült tisztek puccsot forralnak a rendszer ellen,
szükség esetén külföldi segítséggel. Híreket terjesztettek még a Gamelin tábornokhoz fűződő
titkos kapcsolatokról is.
1937. június 24-én Blomberg beszámolót készített a nemzetközi helyzetről, amely érveket
merészelt szolgáltatni a Hitler által előkészített agresszív politika ellenzőinek. „Az általános
politikai helyzet – írta ebben az emlékiratban – igazolni látszik azt a felfogást, hogy
Németországnak semmilyen oldalról sem kell támadással számolnia. Ennek oka, azonkívül, hogy
úgyszólván sehol sem tapasztalható támadó szándék a környező nemzetek, főként a nyugati
hatalmak részéről, mindenekelőtt a háborús előkészületek hiányában jelentkezik, amely számos
ország, elsősorban Oroszország esetében áll fenn.”
Hitlernek nem voltak ínyére ezek az ő irányvonalának ellentmondó következtetések.
Lélektanilag elő volt már készítve annak a fondorlatnak az elfogadására, amely végül is
Himmlert és a Gestapót tette a helyzet uraivá. A tervet ritka cinizmussal és elvetemültséggel
hajtották végre; ez volt egyszersmind az új technika első bemutatója. Nem volt ugyan olyan
látványos, mint az addigi erőszakos és véres módszerek, de éppen olyan hatékonyan likvidálta a
kellemetlenné vált elemeket.
Az események 1938 januárjában kezdődtek, szinte egy bécsi operettre emlékeztető
külsőségek között. Január 12-én a német újságok megírták, hogy Blomberg tábornagy
hadügyminiszter Berlinben feleségül vette Eva Gruhn kisasszonyt. A zártkörű házasságkötés
tanúi Adolf Hitler és Hermann Göring voltak. A sajtó különösképpen nem közölt fényképet az
esküvőről és nem méltatta az esemény jelentőségét, ami az újdonsült férj kiemelkedő rangját
tekintve eléggé meglepő jelenség volt. A szertartás teljesen a nyilvánosság kizárásával zajlott le;
egyházi házasságot nem is kötöttek, bár ez nem volt feltűnő abban a korban, midőn a párt élesen
támadta az egyházat.
Köztudott dolog volt, hogy az özvegyen maradt tábornagynak már felnőtt gyermekei
voltak. Egyik lánya már régebben Keitel tábornok fiához ment nőül. Az újdonsült menyecskéről
viszont úgyszólván semmi mást nem lehetett tudni, csak azt, hogy alacsony sorból származik; ez
azonban teljes mértékben összeegyeztethető volt az új rendszer szocialisztikus propagandájával.
A berlini varrólányok mindenesetre odavoltak a gyönyörűségtől, mert úgy látták, hogy a
pásztorlánykáért eljött a mesebeli herceg, és ezt az érzelmes képet még az sem oldta lerontani,
hogy a herceg akár a lányka papája is lehetett volna.
A leányzó addigi tevékenysége azonban nem volt minden tekintetben pásztori
ártatlanságúnak nevezhető. Alig egy héttel a menyegző után különös hírek keltek szárnyra: arról
kezdtek suttogni, hogy az ifjú marsallné azelőtt egészen közönséges prostituált volt. Ezek a hírek
a hivatalos körökben terjedtek, és a házasságkötés bizarr kísérő körülményei megerősíteni
látszottak őket: hogy oly sebtében rendezték meg a szinte túlzottan zártkörű szertartást; hogy a
menyasszonyt felmentették az ilyenkor szokásos számtalan okirat, többek között az erkölcsi
bizonyítvány és a dédszülőkig terjedő dokumentumok bemutatásától. Végül, hogy az új pár
azonnal nászútra indult, ismeretlen helyre.
Jó néhány nappal a házasságkötés után a sajtó végre közölt egy hírügynökségi
fényképfelvételt. Egy riporter bukkant rá az ifjú párra a lipcsei állatkertben, és a nagy
majomketrec előtt igen jól sikerült képet készített róluk. Éppen a megfelelő pillanatban került ez
a fotográfia a berlini rendőrfőnök, Helldorf gróf íróasztalára. A marsallnéról terjesztett hírek
eljutottak az ő fülébe is, ezért már január 20-án bizalmas vizsgálatot rendelt el, s az elébe
terjesztett anyag olyan megdöbbentő részleteket tartalmazott, hogy alig mert hinni a szemének.
A dosszié adatai szerint Eva Gruhn 1914-ben született Berlin egyik munkáslakta
külvárosában, Neuköllnben, és bár alig huszonnégy éves volt, máris meglehetősen mozgalmas
múltra tekinthetett vissza. Anyja a neuköllni Elisabethstrassén kétes hírű „masszázsszalont”
tartott fenn. Gruhn mama erkölcsrendészeti felügyelet alatt állt, és már kétszer elítélték. A kis
Eva, aki különben határozottan csinos volt, követte édesanyja példáját. Prostituálta magát, és hét
német városban került az erkölcsrendészet nyilvántartásába. 1933-ban, a horogkeresztesek
győzelme után, a bírósággal is meggyűlt a baja. Pornografikus fényképekkel üzérkedőket
lepleztek le, és a vizsgálat, amelyet az „Erkölcstelen képek és irományok elleni harc központi
hivatala” folytatott, letartóztatta Eva Gruhnt, mint a felvételek modelljét. Tizenkilenc éves volt
akkor, s védekezésül azt adta elő, hogy a barátja elhagyta, nem volt semmi jövedelme; azért volt
kénytelen elfogadni ezt a „munkalehetőséget”, mert hatvan márkát fizettek érte.
Helldorf összehasonlította az irattárba helyezett fényképek egyikét azzal, amelyet a
sajtóban közöltek. Nem volt helye kétségnek: a majomketrec előtt mosolygó fiatalasszony és az
erotikus képek modellje egy és ugyanazon személy volt. Végül a berlini bűnügyi nyilvántartóban
megvoltak Eva Gruhn antropometriai adatai és ujjlenyomata. Ezeket egy lopási ügy kapcsán
vették fel, amelyben vádlottként szerepelt.
Helldorf rendőrfőnök, aki megdöbbentő fölfedezése következtében kissé elveszítette a
józan eszét, először Keitel tábornokot értesítette, Blomberg legközelebbi munkatársát és barátját,
akivel lánya révén rokonságban is volt. Ezzel súlyosan megsértette a titoktartás szabályait;
Himmler nem is mulasztotta volna el a számonkérést, ha tudomást szerzett volna róla. Helldorf
azt várta, hogy Keitel majd figyelmezteti Blomberget a rá leselkedő veszélyre. Keitel azonban
kitért; úgy látszik, kellemetlenül érintette ez a bizalmas közlés. Úgy adott túl rajta, hogy
Helldorfot dossziéjával együtt tovább küldte... Göringhez, akiről mindenki tudta, hogy szíve
leghőbb vágya a hadügyminiszteri bársonyszék!
Göring a leleplező anyag láttán ideges lett. Őszintén feldúltnak látszott, és elmondta
Helldorfnak: Blomberg vele is és a führerrel is közölte, hogy menyasszonyának „múltja” van.
Természetesen sem ő, sem Hitler nem gyaníthatta, hogy ilyen súlyos lehet ez a „múlt”; ezért
Hitler nem is ellenezte a házasságot. Göring megígérte Helldorfnak, hogy megteszi a szükséges
lépéseket.
Ez a találkozás január 22-én folyt le. Hitler akkor távol volt Berlinből. Münchenben
tartózkodott. Másnap Göring lakásán valóságos titkos haditanács zajlott le Göring, Himmler és
Heydrich között. Megerősödött az egykor Röhm eltávolítására alakult szövetség.
Január 24-én Hitler visszatért Münchenből, és Göring sietett közölni vele a hírt. Hitler
szokása szerint sírva fakadt, majd úgy határozott, hogy a házasságot haladéktalanul
érvényteleníteni kell. Göring tanácsára még azzal toldotta meg intézkedését, hogy Blomberget
eltiltotta az egyenruha viselésétől és attól, hogy a kancellária épületébe belépjen. A mindig
szolgálatkész Göring vállalta, hogy közli Blomberggel a führer döntését. Attól tartott, hogy a
válás megtörténte után Hitler eláll a további lépésektől, és akkor lehet mindent elölről kezdeni.
Sietett tehát Blomberghez, és mint ahogy a „Röhm-tisztogatás”-kor tette, valamelyest most is
„kiszélesítette” megbízatását; kissé módosította a führer utasításait. „Utazzon el – mondta
Blombergnek –, menjen külföldre; itthon felejtesse el magát.” A tábornagy, akit lesújtott a
leleplezés és rémülettel gondolt a fenyegető botrányra, de aki ugyanakkor meglepő módon
fölöttébb ragaszkodott bájdús ifjú nejéhez is, sietve magáévá tette Göring javaslatát. Kész volt
azonnal hosszabb útra kelni. Ez a megoldás annál is inkább csábítónak látszott számára, mert
Göring jelentős összegű külföldi devizát nyújtott át neki útravalóul. Hitler megtiltotta, hogy egy
éven belül német földre tegye a lábát, majd január végén a tábornagy és hitvese útra kelt Rómába
és Capri szigetére.
A hadsereg vezető köreiben lassanként elterjedt a hír. Sok minden érthetetlennek látszott.
Hogyan jöhetett létre ez a frigy? Miért nem akadályozta meg a rendőrség, amely bizonyára
ismerte a menyasszony múltját? Hogyan lehetett Hitler a házasság tanúja? A
tábornagy-minisztereknek, mint hivatásos tiszteknek, eddig nem volt szokásuk, hogy
munkáslakta külvárosokat vagy olyan helyeket látogassanak, ahol Eva Gruhn-féle hölgyek
fordulnak meg; még kevésbé, hogy innen nősüljenek. Ki vezethette a gyanútlan idős katona
útjába ezt a csinos és minden hájjal megkent kis prostituáltat, aki most ugyancsak örülhet a
szerencséjének?
Ezekre a kérdésekre csak Himmler, Heydrich és Müller tudott volna válaszolni. Ők voltak
a megmondhatói, miért nem lebbentették fel a fátylat Eva Gruhn múltjáról, amelyet pedig jó ideje
ismertek már. Hogyisne ismerték volna, hiszen az „Erkölcstelen képek és irományok elleni harc
központi hivatala”, amely Evát 1933-ban őrizetbe vette, odaadó munkatársuk és barátjuk, Arthur
Nebe fennhatósága alatt működött? Hiszen ugyanő volt a főnöke az antropometriai bűnügyi
nyilvántartónak is, ahol Eva adatait őrizték. De ha megfeledkeztek volna arról – bár ennek nem
nagy a valószínűsége –, hogy Blomberg házassági szándékának bejelentésekor elrendeljék a
szokásos nyomozást a menyasszony múltjáról, Blomberg maga figyelmeztette volna erre őket. A
naiv tábornagyban feltámadhattak ugyanis némi kétségek, amikor egy és más apróságot
megtudott Eva előéletéről. Bármennyire érthetetlennek látszik is, éppen Göringre bízta a titkát.
„Feleségül vehetek egy alacsony származású nőt?” – kérdezte tőle. A vastag Hermann sietett
megnyugtatni: „Nagyon jó lesz ez a házasság a párt propagandája szempontjából – válaszolta. –
Vegye csak el bátran azt a kis munkáslányt.” A barátságos válasz felbátorította Blomberget arra,
hogy néhány hét múlva visszatérjen az ügyre. Menyasszonyát kerülgetni kezdte egy korábbi
„barátja”. Blomberg szerette volna, ha Göring a rendőrséggel tapintatosan eltávolíttatja az útból
az alkalmatlan vetélytársat. A rendőrség közbe is lépett. Azt azonban elmulasztotta közölni a
tábornaggyal, hogy Evának ez az egykori szeretője rendőrileg nyilvántartott strici volt, s
biztonság okáért, nehogy eljárhasson a szája, nemcsak a zsebét tömték tele, hanem elküldték
Dél-Amerikába, és még azt is jól megmagyarázták neki, hogy élete igen kínos körülmények
között érne véget, ha meggondolatlan módon visszatérne Németországba.

Megtettek tehát minden óvintézkedést annak érdekében, hogy a derék tábornagy teljes
lelki nyugalommal újra nősülhessen. Ennyi tapintat veszett kárba, amikor Helldorf –
kifürkészhetetlen véletlen folytán – rájött a nagy titokra. A kínos ügy azonban a Prinz
Albrecht-Strasse új stílusának megfelelően széles körű haditerv, valóságos államcsíny alapjául
szolgált.
Blomberg elindult Itáliába. Az út ezzel szabaddá vált Göring számára, aki máris a
hadügyminiszteri bársonyszékben érezte magát, és Himmler számára, aki ebből az alkalomból
szeretett volna belépni a tábornokok nagy családjába. SS-ezredeinek létszáma a Wehrmacht
egynegyed részét tette ki. Még mindig volt azonban egy eltávolítandó akadály. Ez pedig nem volt
más, mint Werner von Fritsch tüzértábornok, a hadsereg főparancsnoka, a hierarchiában
Blomberg után a második, és annak esetleges utóda. Mindezen felül még nagyon népszerű is volt
a hadseregben. Hitler nevezte őt ki vezérezredessé és ajándékozta meg az arany pártjelvénnyel,
ezzel az igen ritka kitüntetéssel. Hitler Fritschet nevezte meg, midőn Blomberg utódlásának
kérdése felmerült, de Göring és Himmler emlékeztette őt egy 1935-ben eltussolt eseményre, és
elébe tárták ennek a piszkos ügynek az aktáit.
1935-ben a Gestapo újabb módszert eszelt ki hatáskörének kiszélesítésére. Azzal az
ürüggyel, hogy a homoszexualitás nagyon elharapódzott a Hitlerjugend soraiban (valóban, egyik
botrány a másikat követte), önhatalmúlag és kizárólagos joggal kezébe vette ezeket az
erkölcsrendészeti ügyeket. A 175. szakaszra hivatkozva mindenütt vizsgálatot indított, ahol jónak
látta. Az „igazság megállapítása” érdekében régen elítélt személyeket is előhozattak a
börtönökből, hogy kiszedjék belőlük egykori „bűntársaik” nevét.
Így akadt rá a Gestapo egy szép napon egy nem mindennapi zsarolóra, Hans Schmidtre.
Megrögzött homoszexuális és kitartott volt maga is, amellett az volt a specialitása, hogy megleste
a jó pénzű homoszexuálisokat, és megzsarolta őket. Néha, amikor sikerült őket tetten érnie,
nyomozónak adta ki magát, eljárással fenyegetőzött, és ezen a réven nagy pénzeket csikart ki
tőlük.
Schmidtet a központi börtönből hozatták elő, ahol éppen büntetését töltötte (többszörös
visszaeső volt), és hosszan kihallgatták. Készségesen beszélt ügyfeleiről és áldozatairól.
Felsorolta valamennyi ismerősét: magas állású tisztviselőket, orvosokat, ügyvédeket,
kereskedőket, gyárosokat és művészeket. Megemlített egy bizonyos Fritsch nevű egyént is, akitől
1935 végén jelentős összegű pénzt zsarolt ki. Egy téli estén – vallotta – a Wannsee-pályaudvaron
megfigyelte, hogy egyik kollégája, erkölcsrendészeti berkekben ugyancsak ismert hím-prostituált,
leszólít egy jól öltözött urat.
A megszólított úr rövid bundájában is zöld kalapjában, aranygombos sétapálcájával és
monoklijával egykori katonatisztnek látszott. A két férfi a pályaudvar közelében egy üres telekre
vonult el; Schmidt követte őket. Rövid intim együttlét után igazoltatta az idős urat. A szokásos
jelenet játszódott le: rendőrség, botránnyal való fenyegetés, majd a pénzügyi „tranzakció”. Az
idős úrnál nem volt elegendő pénz, Schmidt ezért elkísérte lichterfeldei kis házába. Schmidt
ezután hetekig zsarolta; az idős úr kénytelen volt hozzányúlni bankban levő pénzéhez is. A ferde
hajlamú urat Fritschnek vagy Frischnek hívták.
A Gestapo tüstént rávetette magát a váratlanul kínálkozó alkalomra. Ha ez az öregúr
azonos Fritsch főparancsnokkal, az ismert monarchistával, úgy itt a csodálatos alkalom, hogy
megszabaduljanak tőle! Hitlert is értesítették akkor az eseményről, de ő azt az utasítást adta, hogy
fejezzék be Schmidt kihallgatását és hagyják abba az egész „disznóságot”.
Ma már nyilvánvaló, hogy nem követték utasítását. 1938 januárjában ugyanis az
időközben teljesebbé vált iratcsomó csodálatos módon ismét feltűnt Heydrich kezében. Az igazat
megvallva az, amit Hitler elé tártak, csak hasonlított a komplett rendőrségi ügyanyaghoz; a jó
szemű szakember ugyanis nagyon számottevő „hézagokat” fedezett volna fel benne. Hitler
azonban ezen a téren laikus volt. Így például megfeledkeztek annak ellenőrzéséről, hogy hol
lakott Fritsch az események idején; nem bizonyították, hogy lakott-e valaha is Lichterfeldében
vagy volt-e ott akár időleges szállása; nem vizsgálták felül a Fritsch bankszámláján 1935 végén
és 1936 elején beállott változásokat; még azt sem ellenőrizték, hogy volt-e betéte egy bankban a
lichterfeldei pályaudvar közelében, ahová Schmidt állítólag gyakran elkísérte. Röviden: ez a
„bizalmas ügy” igen gyatrán volt tényekkel alátámasztva.
Pedig tapasztalt rendőrségi szakember állította össze: Meisinger főfelügyelő, akit Müller
hozott magával a Gestapóhoz a müncheni rendőrségtől. Egyik főszereplője volt az 1934. június
30-i tisztogatásnak, azonkívül Müllernek személyes barátja, aki a legmocskosabb ügyeket bízta
rá. Jutalomként igen jövedelmező beosztást kapott, ő lett a zsidó vagyonok „speciális”
hivatalának vezetője. Később Japánba küldték különleges megbízatással.
Heydrich tehát azt az anyagot adta oda Hitlernek, amelyet Meisinger 3 évvel azelőtt
állított össze. Hitler pedig ezúttal nem dobta vissza a terhelő dokumentumokat. Még azt sem
kérdezte meg, hogy utasításához híven miért nem semmisítették meg őket, hanem Fritschet a
kancelláriába hívatta. A tábornok jött, és nem is gyanította, miféle vádakat koholtak ellene. Hitler
kérdéseire a legőszintébb felháborodással tiltakozott, és becsületszavát adta, hogy ártatlan.
Példátlan jelenet játszódott le ekkor: Hitler, mintha valami rendőrfőnök szerepét játszotta volna,
hirtelen kinyitott egy ajtót, amelyen Schmidt lépett be. Az államfő, a mindenható führer, a
birodalmi kancellária épületében szembesítette a hadsereg főparancsnokát egy rovott múltú
homoszexuális bűnözővel! Schmidt egy pillantást vetett Fritschre, és csak ennyit mondott:
– Ő az.
A tábornokot mintha villám sújtotta volna. Az őrületes jelenettől torkán akadt a szó,
hebegett valamit az ártatlanságáról, és közben az forgott a fejében, hogy vajon miféle ördögi
intrikának vált az áldozatává. A tehetetlen düh, a megdöbbenés és a megvetés, megbénította,
megzavarta gondolatait, nem volt képes normálisan reagálni. Hitler csak annyit látott, hogy hol
elönti a vér, hol elsápad; ezt a bűnösség kétségbevonhatatlan bizonyítékának tekintette, és
követelte lemondását. Ő azonban összeszedte magát. Nem volt hajlandó lemondani, ártatlanságát
hangoztatva hadbírósági vizsgálatot követelt. A viharos esemény január 24-én zajlott le.
Huszonhetedikén Fritsch tábornokot egészségi állapotára való tekintettel rendelkezési
állományba helyezték, de ezt csak február 4-én hozták nyilvánosságra. Közben az történt, hogy
Göring, aki kezdetben hevesen ellenezte a vizsgálatot, elvállalta annak lefolytatását, és a
végrehajtással a Gestapót bízta meg. Most az a paradox helyzet állt elő, hogy Heydrich emberei
megidézték a hadsereg tegnapi főparancsnokát, és ami még ellentmondásosabb, az meg is jelent
az idézésre.
Minden igyekezet ellenére, hogy teljesen titokban tartsák az eseményt, a hír kezdett
elterjedni a hadseregben. Nyugtalanságot keltett, mert nagyon hamar követte a Blomberg-affért,
amelyről még most sem tudtak semmi bizonyosat. A két, egymáshoz oly közel eső botrány éppen
elég okot szolgáltatott a meglepetésre. A tisztikar szervezett akcióra gyanakodott, és attól tartott,
hogy a hadsereg tekintélye súlyos csorbát szenved. Egymást érték a találgatások. A
homoszexualitásnak régi hagyományai voltak a német hadseregben. A század elején valósággal
divatba jött, minthogy császár (aki különben „nem volt az”) előszeretettel vette magát körül
olyanokkal, akiket úgy nevezett, hogy „bizantinusok”, mert értékelte művészi adottságaikat. Volt
közöttük nagykövet, a porosz uralkodóház egy tagja, számos tábornok; idetartozott a császár
kabinetfőnöke is, Hülsen-Haeseler gróf, aki 1906-ban embólia áldozata lett, amikor éppen
balett-táncosnőnek volt öltözve. A hadseregben nem felejtették még el Philipp von Eulenburg
herceg és Kuno von Moltke vértesezredes viharos szerelmi botrányát, amely 1907-ben a herceg
elítélésével és száműzetésével végződött.
Fritsch sohasem adott okot ilyenfajta gyanúra. Erkölcsileg makulátlannak látszott, de...
vajh ki tudhatja? A lappangó gyanú, a ki nem mondott aggodalmak bizonyára éppen úgy
nehezednek a tisztikarra, mint az attól való félelem, hogy nyíltan szembehelyezkedjenek a
Gestapóval; afelől ugyanis senkinek sem volt kétsége, hogy a szálak a Gestapo kezében futnak
össze. Napokig tartott ez a bizonytalanság.
Brutális elhatározás vetett neki véget: február 4-én föllebbent a fátyol a führer titkos
szándékairól. Hitler rádiószónoklatban jelentette be Blombergnek a hadügyminisztériumból való
távozását. Blomberget nyugdíjazták, de távozásának okát nem közölték a néppel. Ami a
szárazföldi hadsereg főparancsnokát, Fritschet illeti, ő „egészségi okokra hivatkozva kérte, hogy
megbízatása alól mentsék fel”. Hitler a német nép tudtára adta azt az elhatározását, hogy
megszünteti a hadügyminisztériumot, és közvetlenül saját fennhatósága alá helyezi a hadsereget,
amelynek mint államelnök amúgy is legfőbb parancsnoka volt. Tárgytalanná vált tehát az az
1934-ben vállalt kötelezettsége, hogy a hadseregre vonatkozó terveihez minden esetben kikéri a
hadügyminiszter jóváhagyását.
Fritsch utódául kézenfekvő lett volna Beck tábornokot kinevezni, ő azonban elkövette azt
a hibát, hogy egy 1914-ben elmondott beszédében megsértette Hitlert. „Mi sem volna
veszedelmesebb – mondta a hadsereg hőn óhajtott újjászületésével kapcsolatban –, mintha
kellően át nem gondolt spontán sugallatokra bíznánk magunkat, jelenjenek meg azok bár mégoly
célirányos vagy akár zseniális színben is, vagy ha bizonyos dédelgetett vágyálmokra építenénk.”
Mindenki tudta, hogy Hitler szeretett hivatkozni az ő „zseniális sugallataira”. Beck ezzel a
kijelentésével becsapta maga előtt az ajtót. Ami Reichenaut illeti, őt sem nevezték ki, bár
valamennyi tábornok között ő volt a leginkább náci; mégpedig azért nem, mert Hitler
semmiképpen sem akart politizáló tisztet. Ahogy Göring mondta, „a Harmadik Birodalom
tábornokainak nincs semmi joguk arra, hogy bármiféle politikai tevékenységet fejtsenek ki”.
Fritsch helyére Brauchitsch került, aki addig Kelet-Poroszország katonai kerületének
parancsnoka volt. Hitler létrehozott egy új szervet, amely fölötte állt a vezérkarnak és valamennyi
szervének, ez pedig az Oberkommando der Wehrmacht volt, röviden OKW (vagyis
véderő-főparancsnokság), amelynek élére Keitel tábornokot állította. Keitel hírhedt volt
engedelmességéről; a hadseregben a magyarul is érthető „Lakai-tel” („lakáj-tel”) csúfnév ragadt
rá.
Az átszervezés nem szorítkozott csupán a legfelsőbb pozíciókra. Tizenhárom tábornokot
felmentettek hivatala alól, 44-et áthelyeztek vagy nyugdíjaztak, számos magas rangú tisztnek
ugyanez lett a sorsa. Elsősorban azokat sújtották, akiket nem néztek jó szemmel, vagy akiket a
Gestapo bélyegzett „reakciós” monarchistának vagy túlontúl vallásosnak. Ennek a felülről
irányított felforgatásnak a haszonélvezői között viszont meg kell említeni Guderian tábornokot, a
műszaki háború stratégáját; a 16. hadtest, az akkor egyetlen páncélos egység parancsnokának
nevezték ki.
Nemcsak a tisztikarhoz nyúltak hozzá. Nem kímélték a tisztek barátait sem, akiknek
ellenhatásától tartottak. Neurath külügyminisztert egy vérbeli hitleristával, Joachim von
Ribbentroppal váltották fel. Három nagykövetet visszahívtak: Hasselt Rómából, Papent Bécsből
és Dirksent Tokióból. Göring – akinek leghőbb vágya, a hadügyminiszterség a markából csúszott
ki – értékes fájdalomdíjban részesült: generalfeldmarschallnak (vezértábornagynak) nevezték ki.
Vagyis ő lett a legmagasabb német katonai méltóság. Végül Schacht doktor helyére, aki 1937.
novemberben mondott le a gazdasági miniszterségről, Funkot nevezték ki. Az pedig köztudomású
volt Németország-szerte, hogy Funk homoszexuális.
Most már a katonák is megértették, miről van szó. Beck és társai megpróbáltak harcba
szállni az igazság kiderítéséért. Kényszerítem akarták a Gestapót, hogy ismerje be
mesterkedéseit, és maguk kezdtek a vizsgálat lefolytatásába – sajnos, túlságosan későn.
Himmler és Heydrich nem sok hajlandóságot mutatott arra, hogy egykönnyen
leleplezhessék őket. De a katonáknak is voltak ütőkártyáik. Csakhamar rekonstruálni tudták a
történet kiindulópontját: két név hasonlóságán alapult az egész. Az igazi bűnös Frisch (t nélkül)
nyugalmazott lovassági százados volt. Lakását minden különösebb nehézség nélkül megtalálták
Lichterfeldén, ahol már 10 éve lakott; a százados azonban súlyos betegen ágyban feküdt.
Házvezetőnője kijelentette, hogy a Gestapo emberei már január 15-én ott jártak, vagyis kilenc
nappal azelőtt, hogy a zsaroló Schmidtet Fritsch tábornokkal szembesítették volna!
Másnap a tisztek visszatértek azzal a szándékkal, hogy biztos helyre vigyék a beteget; a
Gestapo azonban még az éjjel elszállította. Néhány napra rá Frisch meg is halt. A vizsgálatot
folytató tisztek – akiknek egy igazságügy-minisztériumi tisztviselő volt a segítségükre – a
bankban megtudták, hogy Frisch betéti számláját, amelyen a Schmidt által említett időszakban
többszöri pénzkivétel volt megállapítható, minden egyéb rá vonatkozó okmánnyal együtt a
Gestapo január 15-én lefoglalta. Ugyanazon a napon egy tiszthelyettest, Fritsch tábornok egykori
ordonáncát elvitte a fürstenwaldi laktanyából. A Gestapo terhelő kijelentéseket akart kicsikarni
belőle. A tábornok házvezetőnőjét, akit szabadsága idején vidéken fogtak el, hasonló módon
igyekezett „megpuhítani”. Végül a tisztek még azt is megtudták, hogy január 24-én, mielőtt
Schmidtet a kancelláriába vezették volna, előbb Göringhez vitték, és ott Himmler és Göring
személyesen magyarázta meg neki, hogy ha nem „ismeri fel” azt a tábornokot, akivel Hitler
szembesíteni fogja, úgy rendkívül kínos halálra kell fölkészülnie.
A tábornokok tehát bőségesen rendelkeztek terhelő bizonyítékokkal, amelyek minden
kétséget kizáróan bizonyították a Gestapo fondorlatát. Teljes elégtételt kívánhattak volna
Hitlertől Fritsch tábornok számára, és követelhették volna a Gestapo vezetőinek szigorú
megbüntetését. Hitler nehezen tudott volna elzárkózni az elégtételadás elől az olyan fenyegetés
árnyékában, hogy nyilvánosságra hozzák ezeket az üzelmeket. A tábornokok azonban csak
szőrmentén tiltakoztak. Nem éreztek szilárd talajt a lábuk alatt Németország lezüllött politikai
viszonyai közepette. A kért „elégtételt” mindenesetre megkapták: összehívták a Fritsch által
követelt hadbíróságot. Ennek összeállítása a cinizmus valóságos mesterműve volt; tagjai ugyanis
a következők voltak: Brauchitsch, Fritsch utóda; Raeder, a hadiflotta új parancsnoka, mindketten
a „tisztogatás” legfőbb haszonélvezői; két hadbíró; e különös törvényszék elnöke pedig a katonai
hierarchia csúcsán trónoló Göring generalfeldmarschall volt, az egész fondorlatos konstrukció
egyik fő mozgatója.
Március 10-én összeült a tanács. Nem hosszú időre: délben parancsőrtiszt hozta Hitler
utasítását a tanácskozás elhalasztásáról, egyben pedig Göringet, Brauchitschot és Raedert a
kancelláriába rendelte.
Mit rejtett ez a színpadias rendezés? Harminchat óra múlva meg volt rá a válasz. Március
12-én a német csapatok átlépték az osztrák határt. Hitler még aznap este Linzben volt, másnapra
pedig Bécsben. A Wehrmacht éljenző tömegek sorfala között haladt előre. Hogyan lehetett volna
ilyen körülmények között a Gestapo módszereire panaszkodni, hogyan lehetett volna
előhozakodni Fritsch rehabilitálásával?
A rehabilitálás mindazonáltal megtörtént, titokban. A tanács március 17-én összeült, és
kihallgatta a megrögzött zsaroló Schmidtet. Göring „ünnepélyesen” felszólította, hogy csak a
„tiszta igazat” vallja, egyben pedig bántatlanságot ígért neki. Ekkor az előre kidolgozott rendezés
szerint Schmidt „beismerte”, hogy tévedett. Először azt hitte, hogy Fritsch főparancsnokkal volt
annak idején dolga, majd amikor észrevette, hogy melléfogott, már nem merte megmondani, mért
félt a következményektől. A komédia ezzel véget is ért. A törvényszék csupán annak

megállapítására szorítkozott, hogy Fritsch sajnálatos félreértések sorozatának lett az áldozata, és
felmentette őt. Senkinek sem jutott eszébe, hogy Himmler és Heydrich törvényes felelősségre
vonását követelje. Senkinek sem jutott eszébe, hogy akár csak említést is tegyen róluk.
Schmidtet pedig, bár Göring a törvényszék előtt ünnepélyesen becsületszavát adta neki,
hogy nem lesz semmi bántódása, a Gestapo néhány nap múlva agyonlövette. Ez a szerencsétlen
roncs is osztozott van der Lubbe sorsában: el kellett tűnnie, ha már eljátszotta a szerepét.
Fritschet pedig „rehabilitálták” ugyan, de nem reaktiválták. Idő előtt tétlenségre
kárhoztatva talán el-elgondolkozott azon, amit Ludendorff 1937 végén mondott neki. Fritsch azt
bizonygatta akkor, hogy a führer, főnökéhez, Blomberghez hasonlóan, őt is bizalmába fogadta.
Ludendorff így válaszolt: „El is árulja önt hamarosan.” 1937. december 22-én, midőn
Blomberggel együtt ott lépdelt Ludendorff koporsója mögött, nyilván nem gondolt arra, hogy
annak jóslata oly hamar beigazolódik.
Fritsch élete elég különös véget ért. 1939 szeptemberében Lengyelország lerohanásakor
az ő terveit alkalmazták. Nyugdíjasként távolról kellett szemlélnie, hogyan valósítják meg mások
azt a tervet, amelyet még 1937-ben ő dolgozott ki. Fritsch ebbe nem tudott beletörődni.
Gépkocsin követte egykori tüzérezredét, amelynek még akkor is tiszteletbeli ezredese volt, és
Varsó előtt elesett. Sokan meg voltak róla győződve, hogy a Gestapo gyilkoltatta meg.
Pompázatos temetésben volt része. Könnyebb a holtaknak igazságot szolgáltatni, mint az
élőknek.
II. fejezet
A GESTAPO BERENDEZKEDIK EURÓPÁBAN
A tábornokokkal hamarosan elfeledtették azt a megaláztatást, amelyben 1938. február

4-én volt részük. A március 12-i könnyű diadal, az ausztriai bevonulás volt sebeikre az első
gyógyító ír. A hajszolt ütemű fegyverkezés a közeli háborúra mutatott, a tisztek pedig úgy
gondolkoztak, hogy konfliktus esetén a hagyományoknak megfelelően a politikai hatalomnak
háttérbe kell szorulnia a hadsereggel szemben. A jövő azonban nem igazolta reményeiket.
Kevesen értették meg közülük Hitler 1938. február 4-i rendeletének jelentőségét. „A mai
naptól közvetlenül és személyesen gyakorlom a parancsnokságot valamennyi fegyveres erő
felett.” Ezzel az egyszerű mondattal Hitler nagyobb hatalmat biztosított magának hazájában, mint
bármely elődje, akár Bismarck vagy II. Vilmos. Egyedül az ő kezében összpontosult immár
minden hatalom.
Ludwig Beck tábornok azon kevesek közé tartozott, akik felfogták a helyzet súlyosságát.
Az a tény, hogy Hitler nem engedélyezett tábornokainak semmiféle beleszólást politikai
elhatározásaiba, Beck szemében bizonyíték volt arra, hogy a háború vagy béke ügyét is egyedül a
führer valamelyik „zseniális sugallata” fogja eldönteni, hiszen a hitleri rendszerben amúgyis
mindennek ez volt az eleje és a vége.
Hitler külpolitikájának iránya azt mutatta, hogy Csehszlovákia közeli megtámadására
készül. 1938 tavaszán Hitler összehívatta a tábornokokat Jüterborgba, egy Berlintől délre eső
kisvárosba, és sebtében improvizált előadásban vázolta előttük háborús terveit. Beck
megdöbbent. Egyben fel is háborodott, mert Hitler úgy hozta meg határozatait, hogy vele, a
vezérkar főnökével nem is tanácskozott. Realitással és katonai lehetőségekkel vajmi keveset
törődve a maga megszállott módján ítélte meg a helyzetet, mint akinél a hit és a politikai
meggyőződés a világ bármiféle hadseregénél mindig is nagyobb súllyal esett latba. Becket
különösen az nyugtalanította, hogy Hitler egyáltalán nem számolt a külföld reagálásával. Beck
meg volt róla győződve, hogy az ilyen, minden alapot nélkülöző támadás általános fegyveres
konfliktust idéz elő, amelyben a még nem eléggé felkészült német hadsereg alulmarad.
Május 30-án Hitler aláírta az új „Fall Grün”-t, Csehszlovákia elözönlésének tervét. Beck
ekkor, mint a vezérkar főnöke, terjedelmes memorandumban fejtette ki tiltakozását a kalanddal
szemben. Emlékirata végén bejelentette lemondását. Abban bízott, hogy példáját követi a többi
tábornok. Ám magára maradt. Memorandumát Brauchitschnak adta át, aki balsejtelmekkel
lelkében továbbította azt Hitlernek. A führer nem fogadta el a lemondást. Augusztus 18-án Beck
mindazonáltal csöndben távozott, helyére Halder tábornokot nevezték ki. A háborúhoz vezető
úton nem volt többé semmi akadály.
Ebben az időszakban, midőn Beck tábornok hiába próbálta hallatni a józan ész hangját, a
többi tábornok tisztában volt azzal, hogy az anschluss tulajdonképpeni megvalósítói nem a
katonák voltak. A hosszú előkészület, amely végül is eredményre vezetett, szinte teljes egészében
a Gestapo főnökeinek, Himmlernek és Heydrichnek, valamint ügynökeiknek a műve volt.
Ausztria egyesítése Németországgal nem új keletű gondolat volt. 1921-ben Ausztria
különböző részein spontán népszavazásokat rendeztek, amíg a szövetséges hatalmak be nem
tiltották azokat. E kísérletek kifejezték a lakosság egy részének azt a vágyát, hogy hazájukat a
nagy szomszédos nemzettel egyesítve lássák. A nagyvárosok, különösképpen Bécs lakossága a
weimari német köztársasághoz való csatlakozást óhajtotta, míg a reakciós vidékiek a Habsburgok
visszatérésére számítottak. Ez utóbbi irányzat bizonyult erősebbnek.
Az ország két ellentétes táborra osztottsága megfelelő talaj volt, amelybe a
horogkeresztesek elvethették a gyűlölet magvát. Egy időben kezdték megdolgozni Innsbruck és
Linz határszéli vidékének falusi tömegeit és Bécs szociáldemokrata munkástömegeit,
amelyeknek szeme előtt megcsillogtatták a maguk „szocialista” programját.
A Dollfuss-kormány megalakulása csak súlyosbította a helyzetet. Rendszabályai még
inkább ösztönözték a külföldi szervezet által támogatott osztrák hitleristákat. Ezek
tulajdonképpeni központja ugyanis Münchenben volt, ahol a Németországban élő osztrákokból
megalakították az Osztrák Légiót, hogy kiképezzék az illegális munkára. Az SD is szüntelen
agitációt folytatott Ausztriában.
Egy szocialista utcai tüntetés után, amelyet 1934. február 11-én kegyetlenül megtoroltak,
a merényletek hulláma söpört végig Ausztrián. Az SD-Ausland robbantásra és szabotázsra
specializált részlege ebben az illegális akcióban szerezte meg azt a jártasságot, amelyet az
eljövendő évek során oly nagymértékben gyümölcsöztetett.
Július vége felé egyre emelkedett a terrorcselekmények száma. Dollfuss, akit Mussolini
nyíltan támogatott, néhány napra a duce meghívására Olaszországba készült, ahová családja már
előzőleg elutazott. Az indulás napja 25-ére volt kitűzve.
Július 25-én – déltájban – 154 osztrák rendőregyenruhába bujtatott ember, valamennyien
az osztrák SS-Standarte 89 tagjai, Holzweber nevű vezetőjük irányításával, Fey őrnagy
rendőrfőnök cinkosságával, meglepetésszerűen, néhány pillanat alatt elfoglalta a kancelláriát.
A súlyosan megsebesült Dollfusst a kongresszusi teremben egy kanapéra fektették.
Ahelyett, hogy ápolásáról gondoskodtak volna, a lemondását követelték, de ő hajthatatlan maradt.
Tollat és papírt helyeztek mellé, és mindenáron ki akarták csikarni az aláírását. Tizennyolc
órakor, anélkül, hogy orvost vagy kérésének megfelelően papot hívattak volna, meghalt, de nem
kapitulált.
Eközben a kormányhű csapatok és a rendőrség egységei körülvették a parlament épületét.
Estére megtudta a világ, hogy Mussolini felháborodottan reagált a puccskísérletre, és a
Brennernél, a határon 5 hadosztályt vont össze. Tizenkilenc órakor a lázadók megadták magukat.
Hitler tüntetően visszahívatta Rieth doktort, Németország bécsi követét, akivel a lázadók 25-én
egész nap állandó telefonösszeköttetésben álltak.
A brutális módszer ez egyszer kudarcot vallott. Hitler megérezte, mennyi veszélyt rejt
magában az ilyen eljárás, ha nem koronázza siker. A kipróbált földalatti módszereket kellett tehát
alkalmazni, a cselekvést pedig az SD-re és az általa ellenőrzött szervekre kellett bízni. Szabad
terep nyílt a Gestapo számára.
Hitler ugyanis egy pillanatra sem mondott le Ausztria annektálásának tervéről. Miközben
szándékainak tisztaságáról biztosította az osztrák kormányt, szeptember 29-re és 30-ra (2
hónappal az elvetélt puccskísérlet után) a bajorországi Bad-Aiblingba összehívatta a
horogkeresztes vezetőket. A kétnapos konferencián adott eligazítás egyformán jellemzi a
hitleristák igazi szándékait és szokásos eljárását. Ebben a Gestapo természetesen vezető szerepet
játszott.
Az utasításokban megtalálhatjuk a náci akciók két klasszikus elemét: a terrorizmust és a
rendőri nyomozást az ellenzéki elemek likvidálása céljából. A földalatti harcnak ez a két fajtája
az SD illetékességébe tartozott. A Gestapo együttműködött vele a rendszer ellenségeinek
felkutatásában. Ez volt az az idő, amikor Hitler elmagyarázta Rauschningnak a hírszerző
munkáról vallott felfogását. „Nem megyünk addig semmire – mondta –, amíg seregestől nem
rendelkezünk olyan emberekkel, akik testestül lelkestül ennek a feladatnak szentelik magukat, és
ebben találják egyedül örömüket.” A tisztviselők húzódoztak az ilyenfajta munkától, ezért nőket
kellett alkalmazni, különösen fásult nagyvilági nőket, akik ki voltak éhezve, a kalandra, keresték
az izgalmakat. Fel lehetett használni a terhelt, beteges hajlamú embereket is.
Hitler nem sajnálta a fáradságot és maga fogalmazta meg annak a kérdőívnek a mintáját,
amelyet a titkosszolgálatnak kellett kitöltenie. Azt akarta, hogy csak azokat az adatokat rögzítsék,
amelyek, szerinte, „számítanak”. Vagyis, hogy megvásárolható-e a szóban forgó egyén, és vajon
pénzen kívül egyébbel is? Tudni kell róla, hogy meg lehet-e környékezni erotikával, milyen női
típus a gyengéje, és különösen fontos részletként: nem homoszexuális-e? Fel kell deríteni a
múltját is. Nincs-e valami titkolnivalója? Nem lehet-e valamivel megzsarolni? Alkoholista-e?
Nem rabja-e valamely játékszenvedélynek? A fontos emberekről. tudni kell mindent, ismerni kell
szokásaikat, kedvenc sportjukat; hogy szeretnek-e utazni, van-e művészi vonzalmuk vagy
törekvésük stb. Az emberi hibák és gyengeségek valóságos katalógusát akarták megszerkeszteni.
„Én ezzel csinálok politikát, ezzel nyerem meg magamnak az embereket, ezzel dolgoztatom őket,
ezzel készítem elő a befolyásomat minden országban.”
Bécsben ezalatt Schuschnigg, Dollfuss utóda megértette, hogy nem rendezkedhet be
hosszabb ellenállásra. Időt akart nyerni, ezért kötötte meg Németországgal az 1936. július 11-i
szerződést. Az egyezmény értelmében Ausztria kötelezte magát arra, hogy Németországgal
szemben barátságos magatartást tanúsít, és önmagát német államnak tekinti. Viszonzásul
Németország elismerte Ausztria szuverenitását és függetlenségét, és ígéretet tett arra, hogy
semmivel sem befolyásolja külpolitikáját. Az egyezmény rendelkezéseinek végrehajtásaképpen
Schuschnigg osztrák hitleristákat nevezett ki a közigazgatás különböző posztjaira; beleegyezését
adta ahhoz, hogy néhány horogkeresztes szervezet beléphessen a Hazafias Arcvonalba; végül
szabadon engedett több ezer fogva tartott hitleristát. Ettől fogva a náciknak nyert ügyük volt.
Pontosan megismételték azt a manővert, amellyel annak idején a weimari köztársaságot buktatták
meg.
A párt és az SD fokozta aknamunkáját. 1934 ősze óta titokban havi 200 000 márkát
bocsátottak Reinthaler mérnök, a volt náci parasztvezér rendelkezésére, aki akkor már az osztrák
hitlerista párt titkos vezetője volt.
A határ egyre inkább fellazult a két ország között. Az SD, a Gestapo, a Nemzetiszocialista
Párt ügynökei szakadatlanul jöttek-mentek. A szocialista és katolikus ellenzék hívei
nyugtalankodtak, mert tudták, hogy nyilvántartják őket. Az osztrák rendőrhatóságokat
megbénították. A bécsi amerikai nagykövet, Messersmith, igazat írt, midőn ezt jelentette
külügyminisztériumának: „A nácik hatalomra jutásának perspektívája okozza azt, hogy nem
folytatnak ellenük hatékony rendőri és igazságügyi eljárást. Félnek, hogy a leendő horogkeresztes
kormány megtorolja rajtuk még a jogosan ellenük tett intézkedéseket is.”
A bomlasztó munka tovább fokozódott az Ostmarkenverein megalakításával, amelyet a
belügyminiszterré kinevezett Glaise von Horstenau ellenőrzött. Ettől kezdve a hitleristák minden
erőfeszítésüket arra összpontosították, hogy az egyik bizalmi emberüket ültethessék az osztrák
titkosszolgálat élére. Az osztrák kormányra és a lakosságra, Papen szavai szerint, „folyvást
fokozódó lélektani nyomást” gyakoroltak.
A nyomás annyira élesedett, hogy Schuschnigg kénytelen volt Hitler hívására 1938.
február 12-én Berchtesgadenbe menni. A konferencia, amelyen valósággal vádlottként kezelték,
azzal végződött, hogy az azonnali német katonai invázióval megfenyegetett Schuschniggnak
három olyan rendszabályt kellett elfogadnia, amelyekkel saját ítéletét írta alá: 1. Seyss-Inquart
doktort, aki 1931 óta a náci párt tagja volt, belügyminiszterré és a biztonsági szolgálat vezetőjévé
nevezték ki. Ez az osztrák rendőrség teljes ellenőrzését biztosította a nácik számára; 2. új
általános politikai amnesztiával szabadon engedték a bűncselekmények miatt elítélt hitleristákat;
3. az osztrák hitlerista párt belépett a Hazafias Arcvonalba.
1938. március 9-én Schuschnigg még egy utolsó kísérletre szánta el magát. Le akarta
hűteni a nácik reményeit, és meg akarta mutatni a nemzetközi közvéleménynek, hogy az osztrák
nép ragaszkodik függetlenségéhez; ezért népszavazást jelentett be vasárnapra, március 13-ra.
Hitler megértette a veszélyt, és parancsot adott az inváziót közvetlenül megelőző rendszabályok
életbe léptetésére.
Március 11-én Schuschnigg kénytelen volt lemondani; de Miklas köztársasági elnök nem
volt hajlandó Seyss-Inquartot, a horogkeresztes párt tagját megbízni a kormányalakítással.
Huszonhárom óra 15-kor azonban ő is kapitulált.
Március 12-én hajnalban a német csapatok bevonultak Ausztriába. A hitleristák elveinek
megfelelően a kormány legelső ténykedése mindig a rendőri tisztogatás és a politikai ellenzék
semlegesítése volt. A bécsiek tehát a német közigazgatásból legelsőként a Gestapóval
ismerkedhettek meg. Himmler és Schellenberg, az SD egyik vezetője Hess-szel és az Osztrák
Légió több tagjával együtt még az éjjel megérkezett repülőgépen. Egy SS-eket szállító másik
repülőgép követte őket. Hajnali 4 órakor Himmler már Bécsben volt, mint a hitleri kormány első
képviselője. Kisvártatva Heydrich is követte őt saját repülőgépén. A Gestapo a Morzin-platzon
ütötte fel főhadiszállását. Schuschnigg kancellárt heteken át itt tartották fogva, és a
legembertelenebbül bántak vele, mielőtt koncentrációs táborba szállították volna, ahol 1945
májusáig raboskodott. Himmler és Heydrich április eleje óta foglalkozott már egy ausztriai
koncentrációs tábor szervezésének gondolatával. A tábor végül Mauthausenban valósult meg, és
gyászos hírre tett szert az egész világon.
A Gestapo helyiségében tartottak fogva még egy nevezetes rabot, Ferdinand von
Rothschild bárót, akit a legelsők között tartóztattak le, és akinek Bécs Wieden kerületében fekvő
palotáját az SD foglalta le a maga számára. Heydrich kijelentette, hogy a bárót az ő személyes
foglyának kell tekinteni. Az egyik bécsi vendéglőből hozták neki az élelmet, és az emberek a
legkülönbözőbb találgatásokba bocsátkoztak, hogy megfejtsék ezeknek a rendkívüli
kedvezményeknek a titkát. A magyarázatot, úgy látszik, ott kell keresni, hogy a báró jó
viszonyban volt a windsori herceggel. Ez ugyanis bécsi tartózkodása idején nála lakott, azután,
hogy 1936 decemberében lemondott a trónról. Márpedig Hitler nagyon szerette volna bizonyos
angol körök kegyeit megnyerni. Egy időben Rothschild baráti köréhez tartozott lord Redesdale
lánya, az excentrikus Unity Mitford is. Valószínűnek látszik, hogy a Rothschild báróval szemben
alkalmazott kivételes bánásmód rajta keresztül barátjának, az egykori VIII. Edwardnak szólt.
Heydrich mindenesetre megragadta az alkalmat, és busásan jövedelmező üzletet kötött: a
bárónak egész németországi vagyonával kellett megvásárolnia szabadságát, vagyis azt az
engedélyt, hogy a birodalomból Párizsba utazhasson.
A tisztogatás 12-én reggel elkezdődött. Közben pedig Schellenberg teljesítette
kötelességét, amely abban állt, hogy magához kellett vennie az osztrák titkosszolgálat
vezetőjének, Ronge ezredesnek a code-jait és irattárát, még mielőtt a hadsereg hírszolgálati
szervének, az Abwehrnek az emberei odaérhettek volna, minthogy ők az első csapatokkal együtt
érkeztek.
Bécsben a tömeg a „győzteseket” ünnepelte, miközben a szocialisták a bekövetkezendő
eseményeket várták, az, izraeliták pedig, minthogy ismerték a hitsorsosaikkal szemben
Németországban alkalmazott rendszabályokat, menekülni igyekeztek vagy öngyilkosok lettek.
Az egykori osztrák uralkodó osztályok számos tagja is hasonlóképpen járt el. Az áldozatok
számát nem közölték soha, de annyi bizonyos, hogy az több százra rúgott. Hozzájuk kell
számítani azokat is, akiket a hitlerista gyilkosok öltek meg a megszállás első három napján.
Százak és százak sorsa lett a letartóztatás és a koncentrációs tábor. Ezek közé tartozott
Miksa főherceg és Ernst von Hohenberg herceg, Ferenc Ferdinánd morganatikus fia. A
szocialistákat és általában a baloldali ellenzékieket tömegesen csukták le. Április közepén
egyedül Bécsben 80 000-re rúgott a letartóztatottak száma.
A Gestapo bemutatkozását két feltűnést keltő gyilkosság jelezte. Az egyik elég váratlan
volt. Azon a napon, amikor a német csapatok bevonultak Ausztriába, a Gestapo ügynökei
elrabolták Ketteler báró követségi tanácsost, Papennek, Németország akkori bécsi nagykövetének
legbizalmasabb munkatársát. Ketteler holttestét három hét múlva vetette partra a Duna. Bár e
gyilkosság tényleges okát nem sikerült felderíteni soha, a valószínűség amellett szól, hogy az
akció nem volt más, mint Papennek címzett „tapintatos” figyelmeztetés. A Gestapo urai arra
gyanakodtak, hogy Papen kettős játékot játszik. Heydrich úgy tudta, hogy Ketteler Papen
kérésére bizonyos fontos iratokat Svájcban helyezett biztonságba. Papent egyidejűleg véglegesen
felmentették bécsi megbízatása alól. Nem sokkal később azonban Ankarába nevezték ki.
Hagyományos gyávaságához híven éppoly kevéssé tiltakozott Ketteler meggyilkolása ellen, mint
ahogy néma maradt június 30-án, Edgar Jung és Bose megöletésekor is.
A másik gyilkosság már nem volt olyan meglepő: a fekete gyilkosok golyói Zehner
tábornok életét oltották ki, akit Miklas elnök Schuschnigg utódának akart megtenni, és akinek a
horogkeresztesek nem bocsátották meg az 1934. évi puccskísérletkor tanúsított magatartását.
Március 12-én reggel Fey őrnagy, aki az 1934-es sikertelen puccskísérletben oly emlékezetes
szerepet játszott, öngyilkos lett, azután, hogy saját kezével oltotta ki felesége és fia életét.
A Seyss-Inquart-”kormányban”, amely még március 12-én reggel megalakult, Ernst
Kaltenbrunner doktor, az osztrák SS-ek vezetője belügyminiszteri, Hübner doktor közjegyző,
Göring sógora pedig igazságügy-miniszteri tárcát kapott. Végül a reichsstatthalter címmel
felruházott Seyss-Inquart mellé a párt két helyettest állított: Kepplert és Bürckel birodalmi
biztost, a gleichschaltung szakemberét.
Ausztria sorsa most már megfelelő kezekben volt letéve.
Március 13-án 19 órakor Keiteltől, az OKW főnökétől kísérve Hitler ünnepélyesen
bevonult Bécsbe. Ugyanazon a napon törvény mondta ki Ausztriának Ostmark néven történt
egyesülését a birodalommal. Ezt a lépést Hitler március 15-én a bécsi Hofburgban a következő
szavakkal hozta nyilvánosságra: „Jelentem a német népnek, hogy teljesítettem életem
legfontosabb feladatát.”
A 6 milliós Ausztriának Németország sorsában kellett osztoznia, a végső összeomlásig.
És hogy a gleichschaltung minél teljesebb legyen, Frick belügyminiszter 1938. március 18-i
rendelete felhatalmazta Himmlert, a reichsführer SS-t, hogy Ausztriában „tegyen meg legjobb
belátása szerint minden szükséges biztonsági intézkedést”.
Ha az SD, az SS és a Gestapo rendőri szervei hathatósan elősegítették az anschluss

megvalósítását, szerepük még jelentősebbé vált a csehszlovák válság idején. Az Ausztriában
alkalmazott módszerek megfeleltek annak az irányvonalnak, amelyet mindaddig Németországban
is követtek a „hitleri rend” fenntartása érdekében.
Az egykori Osztrák–Magyar Monarchia területén a versailles-i szerződés következtében
létrejött Csehszlovákia etnikai tarkasága alkalmat adott a hitleristáknak, hogy támadásukat az
anschluss esetében bevált és érzelmileg indokoltnak látszó ürügyekre építsék fel.
Az a tény, hogy Csehszlovákia Közép-Európa legdemokratikusabb országa volt, még
külön szálka volt a nácik szemében.
1938. február 20-án Hitler nagy beszédet mondott a Reichstagban. Hangsúlyozta a párt, a
hadsereg és az állam megingathatatlan egységét, majd kijelentette, hogy a németek nem
hajlandók többé tétlenül eltűrni a birodalom határán kívül élő 10 millió fajtestvérük elnyomatását.
Az anschluss „visszavezetett a német haza kebelébe” 6 500 000 osztrákot; könnyű volt tehát
kiszámítani, hogy hátra vannak még a Csehszlovákiában élő németek.
A csehszlovák nép mintegy 7 millió csehből, 3 millió szlovákból, 700 000 magyarból,
400 000 ruténból, 100 000 lengyelből és 3 600 000 németből állt. Ez utóbbiak alkották az ország
legszámosabb etnikai „kisebbségét”. Túlnyomó többségük a német határ mentén húzódó, a cseh
és morva területet csaknem teljesen körülzáró ún. Szudéta-vidéken élt.
A hitleristák sóvár szemmel tekintettek erre a szénben és ércekben gazdag, virágzó üveg-
és luxusiparral rendelkező területre.
Minthogy 2 900 000 német élt itt, könnyű volt a népek demokratikus önrendelkezési
jogára hivatkozni, éppen úgy, mint Ausztria esetében. Némi lelemény kellett csupán ahhoz, hogy
megfelelő irányba terelhessék ezt a népi „önrendelkezési” jogot.
A nácik már 1923 óta szervezeteket építettek ki a Szudéta-vidéken, hogy terjesszék a
pángermán gondolatot és a német sovinizmuson alapuló nemzetiszocialista jelszavakat. Illegális
harcra készültek fel ugyan, mégis szükségük volt olyan szervezetre, amely a nyilvánosság előtt
megvédelmezheti téziseiket.
Egy ügyesen irányított párton kívüli férfiú volt az, aki ezt létrehozta. 1934. október
elsején Konrad Henlein tornatanár, német apa és cseh anya gyermeke, megalapította a Deutsche
Heimat frontot, a Német Hazafias Frontot. Henlein a csehszlovák állam keretein belül szudéta
autonómiát követelt, és a svájci kantonok rendszeréhez hasonló szövetségi alkotmányt javasolt,
amelyben a kisebbségek függetlennek érezték volna magukat anélkül, hogy a nemzet egysége
kárt szenvedne.
A Henlein-párt azonban a „führer-elv” alapján állott. Ez éppen elég volt arra, hogy gyanút
keltsen. 1935-ben, amikor a Német Hazafias Front már tekintélyes számú tagsággal rendelkezett,
nevet változtatott, és Sudetendeutsche Partei (SDP), azaz Szudétanémet Párt lett belőle.
Követelései abban a mértékben erősödtek, ahogy a hitleristák hatalma növekedett. 1936-tól a
Szudétanémet Párt töltötte be Csehszlovákiában az ötödik hadoszlop szerepét, és a Volksdeutsche
Mittelstelle közvetítésével, amelyet Himmler megbízásából Lorenz SS-obergruppenführer
ellenőrzött, rendszeres pénzjuttatásban részesült. A pénzt a prágai német nagykövetség
továbbította Henleinhez, éppen úgy, mint a kémkedésre vonatkozó irányelveket is. Az

Auslands-Organisation, a párt külföldi szervezete, amelyet Bohle államtitkár vezetett, szintén
osztott pénzt (Henleinnek havonta 15 000 márkát adott), és kiépítette a maga hírszerző hálózatát.
Ez természetesen mind titokban történt. 1937-től Henlein már teljes autonómiát követelt a
Szudéta-vidéknek, politikai programja pedig nyíltan hitlerista és antiszemita jelleget öltött. 1938
nyarán a horogkeresztesek aktivitása lázas tevékenységgé fokozódott, hasonlóan ahhoz, ami
Ausztriában történt az anschlusst megelőző időszakban. A Gestapo minden részlege munkában
volt.
Az SD-Ausland részletes utasításait követve, amely kezében tartotta az egész
csehszlovákiai titkos hírszerző szolgálatot, a Szudéta-vidék hitleristái beszivárogtak minden
kerületi és helyi szervezetbe, sport- és zenei egyesületekbe, énekkarokba, frontharcos
szervezetekbe és kulturális egyesületekbe, s mindből egy-egy nácibarát központot alakítottak ki.
Ki tudták puhatolni, kik lennének a horogkeresztes elvek vagy a német annexió esetleges
ellenzői, ezenfelül pedig gazdag információs anyagot gyűjtöttek össze Csehszlovákia politikai,
gazdasági és katonai helyzetére vonatkozólag. Behatoltak a vállalatokba, beszervezték a gyárak
és bankok igazgatóit, vagy ha azok nem adták be a derekukat, legfontosabb munkatársaikat.
Ezek a szervek olyan tömegű fontos értesülést gyűjtöttek össze, hogy Berlinbe való
továbbításukra, Schellenberg szerint, a határ két különböző pontján speciális
telefon-összeköttetést szándékoztak létesíteni.
A Szudéta-vidéken a szó szoros értelmében hemzsegtek a német ügynökök. Az SD és a
Gestapo megosztotta egymás között a munkát, és miközben mindkét szervezet felhasználta
Henleint és vezérkarát, ugyanakkor szoros és szándékoltan látható ellenőrzés alatt is tartotta őket,
hogy így vegyék elejét az esetleges „megingásnak”.
A határ túlsó oldalán, Németországban létrehozták az 1937. évi Osztrák Légióhoz hasonló
önkéntes fegyveres csoportot, a Szudétanémet Különítményt, amelynek főhadiszállása Bayreuth
mellett a donndorfi kastélyban volt.
Hitlernek ürügyre volt szüksége Csehszlovákia katonai lerohanásához. A Szudéta-vidék
náci hírszerző szolgálatának ellenőrző állomásait, az ún. sudetendeutsche kontrollstellé-ket bízták
meg 1938 szeptemberében folyamatos provokációk megszervezésével.
Szeptember 12-én a párt nürnbergi kongresszusán Hitler igen éles hangot ütött meg.
Beszédében azzal vádolta Beneš elnököt, hogy halálra kínoztatja és ki akarja irtani a
szudétanémeteket. Henlein és helyettese, Frank ekkor már átment Németországba.
A csehszlovák kormány, amely addigi passzivitásával elősegítette, hogy gyökeret
verjenek területén a legveszedelmesebb náci szervezetek, válaszképpen ezekre a fenyegetésekre
letartóztattatott több Szudéta-vidéki hitleristát. A Gestapo megtorlással élt, és a szeptember 16-ra
virradó éjjel Németországban elfogott 150 csehszlovák állampolgárt.
Szeptember 19-én a különítmény is színre lépett, 12 főből álló kis csoportokban.
Háromszáznál több akciót hajtottak végre, amelyeknek eredménye több mint 1500 fogoly,
számos halott és sebesült, továbbá 25 gépfegyverből, könnyű fegyverzetből és felszerelésből álló
zsákmány volt.
Ám szeptember 22-én Chamberlain Bad-Godesbergbe utazott, 29-én pedig megkezdődött
a müncheni konferencia. Mussolini, Hitler, Chamberlain és Daladier úgy döntött Csehszlovákia
sorsáról, hogy az érdekelt ország képviselőjét meg sem hallgatták. Szeptember 30-án
elhatározták, hogy október elseje és 10-e között Csehszlovákia kiüríti a Szudéta-vidéket. A
csehszlovák kormány tiltakozott, Beneš elnök lemondott; ezzel azonban nem sokat törődtek,
ehelyett lelkesen ünnepelték az in extremis (utolsó pillanatban) megmentett békét.
Hitler ebböl az epizódból világosan láthatta, hogy a francia és angol hírszerző szolgálat
mennyire nem áll feladata magaslatán. Miközben bizonykodott, hogy ezentúl nincs már
semmiféle területi követelése, lázasan folytak Csehszlovákia elözönlésének előkészületei; az
előjeleket már jó ideje észre lehetett volna venni.
Amint a müncheni egyezmény jóvoltából megtörtént a Szudéta-vidék „békés” elfoglalása,
a Henlein-féle különítményeket Himmler parancsnoksága alá helyezték, hogy fel lehessen őket
használni „rendőrségi szolgálatra a rendőrséggel együtt, a reichsführer SS-szel egyetértésben”.
A nyugati demokráciák pedig elvesztettek egy döntő játszmát, amelyet megnyerhettek
volna.
Bizonyos német katonai körökben létrejött egy kis ellenálló csoport. Akik részt vettek
benne, Beck tábornokhoz hasonlóan úgy gondolkodtak, hogy Hitler agresszív politikáját a német
hadsereg egymaga képtelen diadalra vinni mindenki ellen. Meg voltak róla győződve, hogy
Európa népei szövetkezni fognak a német fasiszta előretöréssel szemben, és hogy a helyzetet
logikusan végiggondolva el sem lehet más végső eredményt képzelni, mint Németország teljes
összeomlását és pusztulását. Levonták ennek a következményeit is – amelytől pedig a hitlerizmus
kezdete óta olyan sokan visszarettentek –, és elhatározták, hogy felhasználják a Csehszlovákia
elleni agresszió nyújtotta lehetőséget a hatalom átvételére és Hitler bíróság elé állítására. Ez a
hitlerizmus bukását és Európa sorsának teljes megfordulását jelentette volna.
Augusztus közepén az összeesküvők Londonba küldték megbízottjukat, a civil Kleistet,
hogy informálja a helyzetről és szilárd helytállásra bírja a brit kormányt. Csakhogy míg
Churchill, aki nem volt tagja a kormánynak, helyeselte a német tábornokok tervét, és
támogatásáról biztosította őket, addig Chamberlain továbbra is csak tétovázott. Szeptember elején
másik megbízottat küldtek Londonba, ezúttal katonát. Néhány nappal később a londoni német
nagykövetség egyik diplomatája megerősítette a brit kormánynak adott információkat. Mindezek
a biztosítékok sajnos nem tudták megmásítani Chamberlain és Daladier kormányának
elhatározását, hogy sorsára hagyják Csehszlovákiát.
1944 őszén, a július 20-i összeesküvés bukása után a Gestapo megtalálta Kleistnél az
1938 augusztusi londoni útjára és a brit kormánnyal való kapcsolataira vonatkozó
dokumentumokat. Kleistet halálra ítélték, és 1945 tavaszán kivégezték.
Október 21-én Hitler „szigorúan bizalmas” rendelete előírta az OKW-nak, hogy:
1. Biztosítsa a német határokat, és védje meg az országot meglepetésszerű

légitámadásokkal szemben;
2. likvidálja azt, ami Csehszlovákiából megmaradt;
3. foglalja el a Memel-vidéket.
Hitler eddig minden erőszakos lépését az elnyomott fajtestvérek iránti kötelező

szolidaritás meséjével fedezte. Csakhogy most már nem volt Csehszlovákiában semmiféle német
kisebbség; valami mást kellett kitalálni.
Az enyhülés érdekében a prágai kormány és az agg államelnök, Hácha széles körű
önkormányzatot adott Szlovákiának; Bratislavában parlamentet és autonóm kormányt hoztak
létre. Ám ez a lépés csak megkönnyítette az operáció folytatását. A szélsőséges szlovák
pártvezérek, Durcansky és Mach, Göring utasítására, aki Németországba rendelte őket, a
Németországgal való szoros gazdasági, politikai és katonai kapcsolatok kiépítése mellett teljes
függetlenséget követeltek Szlovákiának. Ennek fejében viszont ígéretet tettek a zsidókérdés

„rendezésére” és a Kommunista Párt betiltására.
1938-1939 telén a náci ügynökök egyre nagyobb számban szivárogtak be Cseh- és
Morvaországba. Az SS és a Gestapo által irányított Szudéta-vidéki diákszervezetek ebben is
főszerepet játszottak. A Gestapo és az SD ezek segítségével behálózta a köz- és
magánintézményeket, és midőn 1939. március 15-én a hajnali órákban a német csapatok minden
előzetes figyelmeztetés nélkül behatoltak a maradék Csehszlovákiába, a hitlerista ügynökök már
megszereztek minden stratégiai pozíciót, megbénítottak minden ellenállást, és ellenőrizték a
rendőrséget. Brnóban például pillanatok alatt kezükbe került a rendőrség vezetése. Mindenütt
speciális különítmények akadályozták meg a politikai és rendőrségi irattárak megsemmisítését; ez
volt az előfeltétele annak, hogy gyorsan végezhessenek az ellenzéki elemekkel. A hitlerista
diákszervezetek aktív tagjait Himmler és Heydrich hamarosan átvette az SS kötelékébe, többeket
közülük pedig a Gestapo prágai szervezeténél alkalmaztak.
A német katonai lerohanást provokációval készítették elő. A szlovák kormány lényegében
szakított Prágával, a központi kormány pedig kénytelen volt a szlovák kormány tagjait,
rendszeres szembeszegülésükre való tekintettel, felmenteni megbízatásuk alól.
Március 12-én két SD-ügynök kereste fel Tiso pátert, a szlovák miniszterelnököt, és külön
repülőgépen magával vitte Berlinbe. 14-én Tiso a kapott parancs értelmében proklamálta a
szlovák függetlenséget.
A német csapatok tehát az „elnyomott szlovák hazafiakat” segítették meg, midőn
csehszlovák földre törtek. Ugyanazon a napon Hitler a fegyveres erőkhöz intézett
napiparancsában kijelentette: „Csehszlovákia megszűnt létezni.” Másnap rendeletileg létrehozták
a Német Birodalomba bekebelezett Cseh–Morva Protektorátust, a szerencsétlen ország
„protektorává” pedig Neurathot nevezték ki.
Március 15-én Hitler bevonult Prágába. Akárcsak bécsi bevonulásakor, útján most is
Himmler és Heydrich kísérte, és nagy létszámú SS-gárda őrizte. Schellenberg – aki ugyancsak
velük volt – elmondta, hogy Himmler mennyire lelkesedett a cseh rendőrség embereiért.
„Kivételes emberanyagnak” nevezte, és nyomban elhatározta, hogy beolvasztja őket az SS-be.
Karl Hermann Frankot, aki Henlein helyettese volt a Szudétanémet Pártban, azonnal kinevezte
rendőrfőnöknek, protektorátusi államtitkár címmel. Frank egyidejűleg SSgruppenführer
(hadosztálytábornok) rangot is kapott. Új beosztásában elképzelhetetlen kegyetlenséggel tüntette
ki magát. A csehszlovák nép történetének új szakaszába lépett, amelyben végig kellett szenvednie
az apokalipszis minden gyötrelmét. Azoknak az árulóknak a bűne volt ez, akik a hitlerizmus
ügynökeivé lettek.
A hitlerista ügynökök olyan emberek cinkosságával érték el sötét céljaikat, akiket
elvakított a politikai szenvedély, a hatalomvágy, a szélsőséges fajelméleten és elfajzott nemzeti
érzésen alapuló ideológia. Ezek segítségével az SD és a Gestapo emberei szinte termeszek
módjára belülről rágták szét a nemzet életerejét, s az üressé vált külső burkolat az első lökésre
porba hullott.
A jobboldali és centrista konzervatív pártok ez esetben is gyermekes hiszékenységgel
támogatták azt a kezdeményezést, amelynek azután maguk is áldozataivá váltak.
A megfelelő időbeli távlat és a hitleri politika titkainak birtokában, amelyekről az
1945-ben lefoglalt irattárak lebbentették fel a fátylat, megállapíthatjuk, hogy Hitler kizárólag az
emberi gyengeségek ismeretének köszönhette politikai diadalát. A fasiszta politika az emberi
gyávaságra és kegyetlenségre épített, éppen ezért kapott benne hasonlíthatatlanul fontos szerepet
az olyan terrorszervezet, mint a Gestapo.
III. fejezet
A VÉGSŐ SZERVEZETI FORMA
A hitleri agresszív politika diadalról diadalra tört, a horogkereszteseknek tehát eszükbe

sem jutott, hogy módszereiken valamit is változtassanak. 1938 végén határozták el Lengyelország
megsemmisítését. Ürügynek jó volt Danzig, a versailles-i szerződés óta lengyel területbe beékelt
szabad város. A hitleri célok most nem tettek szükségessé olyan látványos rendezést, mint
Ausztria és Csehszlovákia esetében: számukra Lengyelország egyszerűen terjeszkedési terület,
népesedéspolitikai kísérlet volt. Az „élettér”, a hírhedt „Lebensraum” meghódításának első
szakasza volt ez, Hitler egyik fő programpontja a nácizmus megszületése óta.
Lengyelország igen előnytelen helyzetben várta a készülő támadást. A lengyel
külügyminiszter, Józef Beck ezredes élénken rokonszenvezett a náci diktatúrával. 1926-tól
1936-ig az előzőleg demokratikusan vezetett Lengyelország Pilsudski marsall diktatúrája alatt élt,
aki halála előtt megnemtámadási szerződést írt alá a hitleri Németországgal. Az ezredesek
katonai juntája, amely Pilsudski halála után hatalomra lépett, ezt az egyezményt elegendő
biztosítéknak tekintette, és szükségtelennek tartott bármiféle szövetséget a demokratikus
országokkal, különösképpen Csehszlovákiával. Sőt, Lengyelország még részt is vett
Csehszlovákia feldarabolásában: bekebelezte a 200 000 lakosú, szénben gazdag Tésin-vidéket.
1939. május 23-án, a tábornokok konferenciáján Hitler kijelentette: „Arról szó sincs,
mintha meg akarnánk kímélni Lengyelországot; csupán el kell határoznunk, hogy
Lengyelországot az első kedvező alkalommal megtámadjuk.” A végső határidőt szeptember
elsejében állapították meg.
A támadás előkészítése az ilyenkor szokásos aprólékos pontossággal folyt. A terv
fedőneve „Fall Weiss” volt.
Meg kellett játszani valamilyen incidenst ahhoz, hogy a lengyeleket lehessen
provokációval vádolni. Hitler ilyenkor természetesen Himmlerre gondolt, a mocskos feladatok
végrehajtójára. Június 23-án Himmler részt vett a Birodalmi Védelmi Tanács ülésén; a tanácsnak
egyébként megalakulása, 1935 óta ez volt a második összejövetele. Itt hozták meg a küszöbön
álló háborúval kapcsolatban a legfontosabb rendelkezéseket. Attól természetesen óvakodtak,
hogy akár a legcsekélyebb célzást is elejtsék a Himmler embereire háramló feladatokról;
szerepük csak a nürnbergi per folyamán vált ismertté.
A Himmler által kidolgozott fondorlatos tervet, amelynek megvalósítását Heydrichre
bízták, a „Himmler-hadművelet” fedőnévvel álcázták. Végrehajtására Heydrich egyik bizalmi
emberét és régi barátját, Alfred Helmuth Naujocksot választotta ki. Még Kielben ismerte meg őt,
abban az időben, amikor kitették a haditengerészetből, és belépett az SS-be. 1931-ben Naujocks
is az SS tagja lett. Eredetileg gépész volt, de mint ismert amatőr bokszoló vált a kieli
rakodómunkások körében népszerűvé, és hasznossá a horogkereszteseknél, az utcai
verekedéseken és gyűléseken. 1934-ben Heydrich bevitte őt az SD-be; 1939-ben már az
SD-Ausland III. szekciójában, az ún. „külföldi információs szolgálat”-ban egy alosztály élén állt.
Ez a Naujocks-féle alosztály, amely később a VI. F csoport elnevezést kapta, különleges
tevékenységet fejtett ki. A berlini Delbrückstrassén levő irodájából Naujocks különböző
műhelyeket irányított, ahol megbízható emberek titokzatos megbízatásokat láttak el. Az F
csoportot tulajdonképpen úgy lehetett volna nevezni, hogy az SD „műszaki alosztálya”. Itt
állították elő mindazokat a legkülönbözőbb nemzetiségű hamis dokumentumokat, útleveleket,
személyazonossági igazolványokat, menleveleket, amelyekre az SD külföldön operáló
ügynökeinek szükségük volt. Végül még pénzt is hamisítottak. Ezt a hamisító részleget Krüger
SS-hauptsturmführer irányította. Naujocks másik műhelye, a rádiós csoport, egy jelentéktelen
külvárosi barakkban volt elhelyezve. Ezeknek a rendkívül bizalmas munkálatoknak az
ellenőrzését végezte Naujocks egészen 1941 januárjáig, amikor is rangjától megfosztva átadták a
Waffen-SS-nek, amiért vitába mert szállni Heydrich egyik utasításával. Heydrich ettől fogva ádáz
gyűlölettel üldözte őt, azt akarta, hogy tegyék a keleti front egyik harci alakulatába. Ettől csak az
mentette meg, hogy Himmler utasítása szerint „államtitkok ismerőjét” nem volt szabad olyan
beosztásba tenni, ahol könnyen az ellenség kezébe eshetett. Végül, miután egy ideig Dániában,
majd a belgiumi megszálló erők gazdasági hivatalában teljesített szolgálatot, dezertált, és 1944.
október 19-én az amerikai csapatoknál jelentkezett. Arról Naujocks nyilván nem tudott, hogy az ő
neve is ott van a háborús bűnösök jegyzékén. 1946-ban, mielőtt bíróság elé állíthatták volna,
sikerült Németországban megszöknie. Azóta nyoma veszett.
1939. augusztus 10-én Naujocks még Heydrich bizalmi embere volt, amikor az meghívta
őt Prinz-Albrecht-Strassei hivatalába. Heydrich közölte vele, hogy színlelt támadást kell vezetnie
Felső-Sziléziában, a lengyel határ közelében fekvő gleiwitzi német rádió-adóállomás ellen. Az
akciót úgy kell lefolytatnia, mintha lengyel különítmény támadta volna meg a német adóállomást.
„A külföldi sajtó és a hazai propaganda számára szükségünk van lengyel támadások tárgyi
bizonyítékaira” – mondotta Heydrich.
Naujocks maga mellé vett hat különösen megbízható embert az SD-ből, és 15-e körül
elindult velük Gleiwitzbe. A legtökéletesebb titoktartásra kaptak utasítást, amelyhez könnyen
tartani tudták magukat: hiszen 1937 nyara óta a Grenzpolizei, a német határrendőrség is a
Gestapo ellenőrzése alá tartozott. Gleiwitzben Naujocksnak meg kellett várnia Heydrich rejtjeles
táviratát, csak akkor indíthatta el az akciót. Tudta, hogy a színlelt támadáskor lengyel
egyenruhába öltöztetett németeket bocsátanak rendelkezésére. A Heydrich által szerkesztett
forgatókönyv szerint az álkülönítménynek el kellett foglalnia az adóállomást, és annyi ideig
kellett megszállva tartania, míg egy lengyelül beszélő német be tudja olvasni a Heydrich által
fogalmazott harcias deklarációt. „A közleményben az állt – mondta Naujocks –, hogy ütött a
német–lengyel háború órája, és hogy az egyesült lengyel hadak meg fogják semmisíteni a
németek minden ellenállását.”
Az Abwehrnek, az OKW katonai hírszerző szervének kellett előteremtenie a támadásban
részt vevő állengyel katonák számára az egyenruhákat, fegyvereket és személyazonossági
iratokat. Himmler valódi lengyel egyenruhákat és valódi lengyel katonai papírokat követelt,
holott Naujocks csoportja, az F műhely, hajszálig pontos hamisított dokumentumokat tudott
volna gyártani.
Canaris, az Abwehr főnöke megkísérelte megakadályozni az akciót vagy legalább azt,
hogy az alája rendelt szervek részt vegyenek benne; de sikertelenül, mert Keitel már megadta
hozzájárulását. Így beérte azzal, hogy személyesen nem foglalkozott az üggyel, Heydrich pedig
Mehlhorn SS-oberführert bízta meg azzal, hogy koordinálja a különböző szervek munkáját.
A feladatoknak ez a felaprózása több biztosítékot nyújtott a titkosság megőrzésére, és
megosztotta a felelősséget. Nebe, a Kripo vezetője, Heydrich alárendeltje, még májusban kérte az
OKW-t, hogy szerezzenek neki lengyel egyenruhákat egy „lengyel támadást ábrázoló film
forgatásához”. Most hasonló kéréssel fordultak a katonákhoz, de az eredeti fegyverekre és főként
az autentikus személyazonossági iratokra vonatkozó igény egy percig sem tehette előttük
kétségessé, hogy ez esetben nem holmi filmfelvételről van szó.
Augusztus végén Naujocksot, aki még mindig Gleiwitzben várt Heydrich utasítására,
Oppelnbe, a Gleiwitztől 70 kilométernyire északra fekvő sziléziai kisvárosba rendelték. Itt Müller
és Mehlhorl várt rá, hogy megbeszéljék az operáció végső részleteit. Müllert, mint a Gestapo
főnökét bízta meg Heydrich azzal, hogy ő szállítsa a legfontosabb „anyagot”, amelyet Heydrich
jellemző módon „konzervek” fedőnévre keresztelt. A „konzervek” a valóságban elítéltek voltak,
akiket Müller válogatott ki a koncentrációs táborokból.
Naujocks nürnbergi tanúvallomása szerint:

„Müller kijelentette, hogy 12 vagy 13 elítélt bűnözőt szállít, akiket lengyel egyenruhába
öltöztetnek és holtan hagynak a csata helyén, mintha támadás közben estek volna el. Ebből a
célból halálos hatású injekciót kell kapniuk a Heydrich-f éle szolgálat egyik orvosától. Később
majd lőfegyvertől származó sebeket is kapnak. Az incidens után a sajtó képviselőit és más
személyeket végigvezetnek majd a színhelyen. Rendőri jelentés is készül. Müller azt mondta,
hogy Heydrich parancsára az egyik bűnözőt az én rendelkezésemre kell bocsátania a gleiwitzi
akcióhoz.”
Mindent a legapróbb részletekig elrendeztek:
„Augusztus 31-én délben telefonon kaptam meg Heydrichtől a számjeles szöveget a
támadásra, amelynek még aznap este 8 órakor meg kellett történnie. Heydrich azt mondta, hogy a
támadás végrehajtása előtt kérjem el Müllertől a »konzerveket«. Így is tettem, és meghagytam
Müllernek, hogy az én emberemet a rádióadóhoz hozza el. Élt, de egyáltalán nem volt magánál.
Megpróbáltam kinyitni a szemét, de a tekintetéből nem tudtam megállapítani, hogy él-e, csak
abból, hogy lélegzett.”
Az elítélteknek legyilkolásuk előtt Müller azt ígérte, hogy a hazafias akcióban való
részvételük fejében kegyelmet kapnak és szabadon engedik őket.
A megadott időpontban végrehajtották a színlelt támadást. Az egyik kisegítő adón a
tervnek megfelelően lengyel nyelven felolvasták a Heydrich által megfogalmazott kiáltványt – ez
mindössze három vagy négy percet vett igénybe –, majd Naujocks és emberei visszavonultak, és
a tett színhelyén otthagyták a „konzerveket”.
Másnap, szeptember elsején, amikor a német csapatok már napfelkelte óta lengyel földön
törtek előre, Hitler beszédet mondott a Reichstagban. Felsorolt néhányat a lengyelek által
elkövetett „határsértések” közül (augusztus 23-a óta a németek halmozták a provokációkat).
Ennek során megemlítette a gleiwitzi adó esetét, amelyet „reguláris lengyel csapatok támadtak
meg”. Ribbentrop közleményt juttatott el a külföldi német követségekhez, amely szerint a
Wehrmacht kénytelen volt akcióba lépni, „válaszul” a lengyel támadásokra. Ezt a formulát
ismételte meg az OKW jelentése is. A német sajtó és bizonyos külföldi lapok említést tettek a
rádióállomás elleni támadásról. Hat évet kellett várni ahhoz, hogy ebben az ügyben
megismerhessük az igazságot. Ami pedig az SD-nek azokat a tagjait illeti, akik részt vettek a
gleiwitzi operációban: Birckel SS-hauptsturmführer kijelentése szerint az egy Naujocks
kivételével valamennyit „eltüntették”.
A nácik egyébként gyakran éltek azzal a módszerrel, hogy a nemzetközi szabályokat
megsértve felhasználták az ellenfél egyenruhák és felszerelését. Az utolsó és legnagyobb szabású
példa erre a „Greiff-hadművelet” volt, a Skorzeny által vezetett SS kommandó-vállalkozás
Rundstedt kétségbeesett ardennes-i offenzívájának támogatására 1944 decemberében. A
„Greiff-hadművelet”-ben több mint 3000 SS vett részt amerikai egyenruhában, Sherman
tankokkal, eredeti teherautókkal és jeepekkel. Zavart kellett kelteniük a szövetségesek arcvonala
mögött, ahová sikerült is behatolniuk, és mélyen a front mögött a legvakmerőbb
szabotázscselekményeket hajtották végre.
A gleiwitzi „Himmler-hadművelet” egyben azt is megmutatta, milyen cinkos
együttműködés alakult ki már ekkor az SS és a hadsereg között. Az akcióban együtt vett részt az
SD, a Gestapo és az OKW utasítására az Abwehr.
A háború harmadik napján, amikor a német csapatok már számottevő lengyel területet
foglaltak el – a páncélosok 8-án már bevonultak Varsóba –, Hitler elhatározta, hogy a front
közelébe helyezi át főhadiszállását. Három, különlegesen berendezett vasúti szerelvény haladt át
a lengyel határon Katowice közelében (nem messze Gleiwitztől); egy ideig lengyel területen
mozgott, majd észak felé haladva végül is Sopotban állapodott meg, a szeptember elsejei
törvénnyel Németországhoz csatolt egykori danzigi terület kis kikötővárosában. Hitler itt maradt
szeptember végéig.
Az első szerelvény Hitleré volt, a második Göringé, a harmadik pedig Himmleré.
Himmler tehát az elsők között lépett lengyel területre, éppen úgy, mint annak idején
Ausztriába és Csehszlovákiába. Hűséges parancsőrtisztje, Wolff obergruppenführer kíséretében
részt vett minden fontosabb vezérkari értekezleten, és személyesen ellenőrizte szervezete
működésének kiterjesztését a meghódított területre. Minden részlegéből vele ment egy-egy
küldött. Közöttük volt az SD „belső kémelhárító” osztályának ifjú vezetője, Walter Schellenberg
is. Nem véletlen választás eredménye volt ez, hiszen előzőleg Heydrich Schellenbergre bízta,
hogy tárgyalásokon tisztázza a hadsereggel azokat a módosításokat, amelyek szerint Himmler
emberei a front mögötti területeken tevékenykedni fognak. A Gestapo és az SD speciális
különítményei lengyel területen közvetlenül az arcvonal mögött operáltak, hogy „biztosítsák a
mögöttes területet”, főként azonban azért, hogy megkezdjék azoknak a rendszabályoknak a
végrehajtását, amelyeket Himmler a lengyel lakosságot illetően már jó ideje kidolgozott.
A Sipo különítményei, amelyek a Gestapo és az SD embereiből álltak, egy einsatzgruppét
(rohamcsoportot) alkottak; ez maga pedig einsatzkommandókra oszlott. A hadsereggel semmiféle
írásos egyezményt sem kötöttek. A tisztikar részletesen megismerte azokat á rendszabályokat,
amelyeket Hitler Lengyelország likvidálása tekintetében előírt, és megdöbbent tőlük. Varsó
bombázását már eleve elhatározták – arra az esetre is, ha katonailag nem lett volna rá szükség –;
meg kellett félemlíteni a lakosságot. Hitler „politikai tisztogatást” rendelt el Lengyelországban, a
tábornokok pedig tisztában voltak vele, hogy milyen túlkapások következnek az ilyenfajta
rendelkezésekből. Végül különböző provokációkat is előirányoztak. Ribbentrop például az ukrán
kisebbség állítólagos lengyelellenes „felkelésének” megszervezéséről értesítette Canarist; így
alkalom nyílt volna ezen a területen arra, hogy minden lengyel parasztgazdaságot és házat
felgyújtsanak.
Canaris felhívta Keitel figyelmét arra, hogy milyen kockázattal járhatnak a hadseregre az
ilyenfajta üzelmek. Egyes tábornokok támogatták Canarist, midőn az így tiltakozott: „Egy napon
a világ az ilyen módszerekért a Wehrmachtot teszi majd felelőssé, mert az ő szeme előtt történtek
ezek az események.” A tábornokok sürgetésére Keitel és Brauchitsch magával Hitlerrel közölte a
hadsereg kifogásait a Himmler-féle kommandóknak a csapatok háta mögött történő
felhasználását illetően. Biztonságuk így is eléggé biztosítva van – mondták –, ezeknek a
kommandóknak a jelenlétét mi sem igazolja.
Általános meglepetésre Hitler előbb nekik adott igazat, később azonban lassanként
visszatért eredeti döntéséhez, és parancsot adott Keitelnek, hogy fogadja el Himmler embereinek
jelenlétét. Keitel, szokásához híven, azonnal meghajolt, és úgy informálta a tábornokokat, hogy
semmiképpen sem tudta befolyásolni az eseményeket, minthogy a führer parancsáról van szó.
Tudomásul vette tehát Varsó bombázását és a lakosság bizonyos rétegeinek, az értelmiségriek, a
nemességnek, a papságnak és természetesen a zsidóságnak a kiirtását. Himmler és Heydrich úgy
vélekedett, hogy egyedül az első három kategória képes megszervezni a belső ellenállást, és hogy
sokkal kevésbé vagy alig képes ellenállásra az olyan nép, amelyet megfosztanak értelmiségi és
erkölcsi erőitől. Ami pedig a zsidók kiirtását illeti, ez lett volna a „végleges megoldás” kezdete.
A Hitler vasúti kocsijában tartott értekezletek egyikén Johannes Blaskowitz tábornok, akit
egy Lengyelország elleni támadó terv kidolgozásával bíztak meg, és aki az egyik hadsereg
parancsnoka volt ebben a hadjáratban, hevesen tiltakozott, és részletes írásbeli jelentést tett
azokról a gaztettekről, amelyeket az SS és az einsatzkommandók a zsidók és a lengyel vezető
rétegek ellen elkövettek. Jelentését egyenesen Hitler elé terjesztette, de csak annyit ért el, hogy
azon az ismert látványos dühroham vett erőt. A gyakran tapasztalt nehézségek eredményezték
azt, hogy a Szovjetunió elleni hadjárat során az OKW és Himmler között írásos egyezmény jött
létre az einsatzgruppék felhasználása ügyében; ebben a hadjáratban azután a különítmények
minden emberi képzeletet felülmúló borzalmakat követtek el.
1939 szeptemberében nem sok olyan katona volt már, aki tiltakozni mert volna.
Canarisnak, Blaskowitznak és kisebb mértékben Brauchitschnak sikerült megmozgatnia Keitelt,
ám a kísérlettel kénytelenek voltak felhagyni.
A hadsereg egészében követte és támogatta Hitlert. A tábornokok katonai parádénak
tekintették a háborút, és az osztrák és csehszlovák hadműveletek, majd a lengyelországi
villámháború mintha őket igazolta volna. Nem nagyon fűlt a foguk a francia és angol hadakkal
való megmérkőzéshez, de Hitler azt erősítgette, hogy a franciaországi hadjárat is ugyanolyan
könnyű lesz. 1939 őszén a tábornokok kiemelkedő helyet foglaltak el a náci államban. Keleten
könnyen aratták a babérokat és a nyugati demokráciák elleni támadásra készültek; az országon
belül többüknek kulcspozíciójuk volt a hadigazdálkodásban. A hadműveleti területek
messzesége, a háborúban betöltendő fontos szerepük alapján abban reménykedtek, hogy az
addigiakhoz képest szokatlan függetlenségre tesznek szert, és megszabadulhatnak a párt
gyámkodásától, no meg a Gestapo és az SD ellenőrzésétől.
Mit tett ebben a számukra könnyen veszélyessé válható helyzetben Himmler és a
Gestapo?
Mindenekelőtt néhány óvatossági rendszabállyal korlátozták a katonák autonómiáját. A
haderő szállításainak legnagyobb részét például a párt motorizált csapattestére bízták. Ennek a
teherautói, motorkerékpárosai és gépkocsivezetői nélkül a hadsereg egymagában képtelen lett
volna megnyugtató módon biztosítani az utánpótlást. A párt így elég egyszerű módot talált arra,
hogy ellenőrizze és szükség szerint sakkban is tartsa a katonákat.
Másfelől, Himmler kérésére, a szokástól eltérően, a katonák sohasem kapták meg a
hatalmat a rendőri feladatok ellátására, sem Csehszlovákiában, sem Lengyelországban. Ezeket a
teendőket Himmler szervei látták el kezdettől fogva, éppen úgy, mint korábban Ausztriában.
Lengyelországban is ez volt a helyzet, amint a tulajdonképpeni hadműveletek megszűntek, és
ahogy a haderő előrehaladt.
Az einsatzkommandókba szervezett SD- és Gestapo-emberek megjelenése közvetlenül a
harcoló egységek mögött, a hadi események kellős közepén, valóban újdonság volt és Himmler
„merész kezdeményezése”. Ez a szervezeti forma, amelyben a két fontos szolgálat emberei
együttműködtek, egyszersmind a folyamatban levő nagy jelentőségű átalakulás mutatója is volt.[4]
Azóta, hogy 1936. június 17-én Himmler lett Németország valamennyi rendőri
szervezetének főnöke, bizonyos átalakulások is történtek. Egy 1936. augusztus 28-i körrendelet
kimondta, hogy október elsejétől valamennyi tartomány politikai rendőrsége felveszi a Geheime
Staatspolizei (Gestapo), a kerülei hivatalok pedig a Staatspolizei (Stapo) nevet. Az azonos
elnevezés és az ezzel természetszerűleg együtt járó alárendeltségi viszony pontot tett a három évé
tartó egységesítési folyamat végére. Szeptember 20-án, ezúttal Frick belügyminiszter, akihez
elvileg az összes rendőri szerv is tartozott, egy újabb körrendeletben úgy intézkedett, hogy a
továbbiakban a Gestapo berlini központi szolgálata ellenőrizze a tartományok politikai
rendőrségének vezetőit.
A Gestapo cselekvőképességének erősítése és a megtorlás gyorsabbá tétele érdekében
Frick 1938. január 25-i rendeletével magára a Gestapóra bízta a védőőrizetbe vétel
elrendelésének és végrehajtásának jogát. A Gestapo szervei mindaddig csupán az általuk javasolt,
de a belügyminisztérium által meghozott rendelkezés végrehajtására szorítkoztak. Most már
szétoszlott ez a halvány ellenőrzés is. „A védőőrizetbe vételt a titkos államrendőrség rendelheti el
– mondja Frick rendelete – óvintézkedés gyanánt olyanokkal szemben, akik magatartásukkal

veszélyeztetik a nép és az állam biztonságát, abból a célból, hogy csapást mérjenek a nép és az
állam ellenségeire.”
Az internálás elrendelése ügyében vitának nem volt helye. Semmilyen igazgatási vagy
igazságügyi eljárásról nem intézkedtek, korábban pedig láttuk, hogy a törvényszékeknek
megtiltották a Gestapo ügyeivel való foglalkozást. Hogy erről az érdekelt fél is tájékoztatva
legyen, a közölt internálási végzés felzetén a következő figyelmeztetés állt: „Az őrizetbe vettnek
nincs fellebbezési joga a védőőrizetbe vételi határozattal szemben.” Ezután következett az
internálás okának megjelölése, rendszerint néhány tömör szóban. Például: „Államellenes
tevékenység gyanúja”, „A dezertőrök támogatásának alapos gyanúja”, esetleg: „Szökevény (vagy
emigráns) rokona lévén, feltehető, hogy minden eszközzel árt a birodalomnak, amennyiben
szabadon marad”.
Frick január 25-i rendelete és egy 1938. szeptember 14-én hozott határozat felszólította a
Nemzetiszocialista Párt szerveit a Gestapóval való együttműködésre, amelynek a führer
„hivatásul adta, hogy figyelje és távolítsa el a párt és a nemzetiszocialista állam minden
ellenségét, valamint minden ellenük irányuló bomlasztó erőt”.
A Gestapo tehát teljesen és véglegesen megszilárdította hatalmát. Minden vele
kapcsolatban álló hivatalnok a birodalom tisztviselője lett. Heydrich apparátusa, amely egész
Németországot behálózta, 57 kerületi Gestapo-hivatalt foglalt magába. Ezek megoszlása a
következő volt:
– 21 Stapo leitstelle (főhivatal) és

– 36 Stapo stelle (hivatal).
A Kripo, amely 1936 óta a Gestapóval közösen a Sipo névre keresztelt együttest alkotta,
66 kerületi hivatallal rendelkezett. Ezek megoszlása:
– 20 kriminalpolizeileitstelle (főhivatal) és
– 46 kriminalpolizeistelle (hivatal).
Heydrichnek, aki mindezt igazgatta, megvolt az oka az elégedettségre. Amellett viszont,

hogy a Sipo főnöke volt, eredeti hivatalát, az SD-t is vezette, és ez bizonyos igazgatási
kellemetlenségeket okozott neki. Minden igyekezete ellenére az SD továbbra is pártszolgálat
maradt. 1938. november 11-én végre napvilágot látott az a rendelet, amely az SD-t a párt és az
állam hírszerző szervévé avatta. Fő feladatává azt tették, hogy támogassa a biztonsági rendőrség
(Sipo = Gestapo + Kripo) munkáját. Közben azonban Heydrich uralma alatt, aki az angol
Intelligence Service-t tekintette példaképének, az SD olyan irányban fejlődött, hogy sokkal
inkább politikai hírszerző szolgálat, lényegében kémszervezet lett belőle, semmint rendőrségi
segédorganizmus.
Amikor tehát kitört a háború, az SD-t már állami hírszerző szolgálat rangjára emelték, de
továbbra is pártszerv volt. Az is maradt fennállása végéig. A közigazgatási „határvonal” azonban,
amely Himmler apparátusának többi részétől elválasztotta, változatlanul nehézségeket idézett elő,
még a Himmler–Heydrich-féle vezetés egysége ellenére is. A vegyes összetételű
einsatzkommandók alakítása a lengyelországi hadjárat folyamán napfényre hozta ezeket a
nehézségeket. Himmler ezért a nyáron döntő jelentőségű elhatározásra jutott: új szervezetet
hozott létre, amelyet az 1939. szeptember 27-i rendelet tett hivatalossá. A rendelet szerint a
reichsführer SS a hozzá tartozó hivatalokat Reichssicherheitshauptamt (Birodalmi Közbiztonsági
Főhivatal) néven fogta össze egyetlen szervezetbe, amelyet jobban ismertek a kezdőbetűi szerint:
RSHA. Az új szervezési forma megfelelt annak az elgondolásnak, amelyet Himmler már
1936-ban megfogalmazott: meg kell szervezni az „államvédelmi testületet”.
A bűnügyi és politikai nyomozó, vizsgálati és dokumentációs szolgálatok ilyenformán
egy és ugyanazon együttes részei voltak. Ennek a rendszabálynak első eredménye az volt, hogy
az egész rendőrségi apparátus még hangsúlyozottabban az SS-központ ellenőrzése alá került,
minthogy az RSHA-t megalakulása pillanatától fogva úgy tekintették, mint a
belügyminisztériumhoz tartozó állami szervet és egyidejűleg mint az SS egyik legfontosabb
szolgálatát, amely közvetlenül az SS legfelsőbb parancsnoksága alá van rendelve. Az
egyszemélyi vezetés csak még inkább hangsúlyozta ezt a kettős függőséget. A közigazgatás
zűrzavara, mint tudjuk, a náci vezetés stílusához tartozott. Best doktor valamilyen áltudományos
jogász-zsargonban próbálta ezt megmagyarázni; érdemes itt idézni a magyarázat egy részét:
„Az SS és a rendőrség tehát egységet alkotnak, mind struktúrájukban, mind aktivitásukat
tekintve, anélkül, hogy szervezetük személyisége elvesztené ezáltal a maga sajátos jellegét és
helyét a párt és az államigazgatás egyéb fontos ágazatai között, amelyek több szempontból is
hasonló természetűek.”
Az RSHA létrejöttének napján egy másik rendelet kinevezte az egyes szolgálati ágak
vezetőit, vagyis az addigi vezetőket megerősítette beosztásukban, Heydrich pedig az RSHA
főnöke lett.
A törvényesség szempontjából abszurd kotyvalék volt az egész. Az RSHA elnevezés
lényegében egyfajtá álcázás volt; így el lehetett kerülni a túlságosan is ismert Gestapo név
használatát. Ugyanezen meggondolás alapján az RSHA-tól függő alkalmazottak és tisztviselők
egyenruhájának hajtókáján SD jelű megkülönböztető sáv volt, még akkor is, ha a Gestapóhoz
vagy a Kripóhoz tartoztak. A megkülönböztető jelzés annyit jelentett csupán, hogy az illető az
SS-en belül az SD, különleges alakulathoz tartozik, amelyhez az SS-be bekebelezett RSHA
személyzetét egészében csatolták.
Az RSHA[5] gigantikus rendőri apparátusát azért hozták létre, hogy központosítsa az
információs szolgálatot, hogy a legcsekélyebb ellenséges hírt is felfogja, és azt kifejtve,
megmagyarázva juttassa el a gépezet csúcsán ülő Heinrich Himmler reichsführer SS fülébe.
Ellenkező irányban a gépezetnek minden fokon reagálnia kellett a főnök legkisebb óhajára is,
parancsait el kellett juttatnia a horogkeresztes világnak akár legtávolabbi pontjára és
gondoskodnia kellett a gyors végrehajtásról.
A gyakorlatban az RSHA nem bizonyult valami könnyen kezelhető gépezetnek. A
túlzásba vitt széttagoltság, a részeknek a titoktartás érdekében való elszigeteltsége erősen
csökkentette az egész szervezet hatékonyságát. Másrészt a hírszerzés és végrehajtás elválasztása
egymástól, az a tény, hogy az információnak több állomáson kellett átmennie, mielőtt a
felhasználóhoz ért volna, óhatatlanul eltorzította a felelős tisztviselők szemléletét. Azok a
csoportok, amelyeknek a legalsó fokon kellett összefoglaló értékeléseket készíteniük a begyűjtött
értesülések tömegéből, az élet valóságától elszakadt bürokratákból álltak. Kezükben még a
jelentések anyaga is elvesztette minden életszerűségét. A csúcsra már csak száraz összefoglalások
érkeztek el, amelyeknek gyakran már alig volt közük a valósághoz. A rendőri munka e
bürokratikus koncepciójából eredt a német apparátus által elkövetett számtalan hiba és sok – néha
éppen a legkegyetlenebb – rendszabály hatástalansága. Paradox módon az RSHA
„tökéletes”-szervezettsége volt egyben kudarcainak is az oka.
Az RSHA-nak ez a sokrétűsége szükségessé tette, hogy gondoskodjanak valamennyi
alkalmazottjának különleges kiképzéséről. Heydrichnek egy 1940. május 18-án megjelent
körrendelete előírta, hogy az RSHA-ba felvett minden fiatal munkatársnak gyakorlatot kell
szereznie a különböző szakágakban. Az SS-ből vagy zsebében jogi diplomájával az egyetemről

azon frissiben érkező ifjú hitleristáknak tehát három helyen kellett gyakorló munkát végezniük:
négy hónapig a Kripón, ahol a rendőri munka alapjait és az első tudományos ismereteket
sajátították el, három hónapig az SD-n és ugyancsak három hónapig a Gestapón. Általános
betekintést nyertek így az egyes szolgálatok munkájába, és megtudták, mit várhatnak a
szomszédos szakágtól. Ezután állították be őket, személyes hajlamaiknak és a szükségleteknek
megfelelően, a hét amt egyikébe, vagyis az RSHA-t alkotó hét hivatal közül az egyikbe.
A Gestapo az RSHA IV. amtja volt.
Az RSHA kiterjesztette tevékenységét az elfoglalt és a bekebelezett országokra is. Az
ezen országokban működésbe lépő hivatalok a központi szervezet illetékes hivatalát vették
mintául, felépítésükben csekély eltérésekkel annak felépítését másolták. A Gestapo ebben a
formájában lett ismertté csaknem egész Európában.
Nem véletlenül és nem azért történt, mintha a Gestapo neve könnyebben megjegyezhető
lett volna, hogy ennek híre túlszárnyalta az RSHA többi szervezetének, sőt magának az
RSHA-nak[6] a hírét is, amelyet a nagyközönség gyakorlatilag úgyszólván nem is ismert. A
Gestapo volt az együttes egyetlen operatív szerve, mind között a legfontosabb, a
legfélelmetesebb, a gépezet tengelye; körülötte sorakozott fel a többi. A többi amt által folytatott
dokumentációs tevékenység, az értékelések, a legkülönbözőbb értesülések, a statisztikák, a
„tudományos” és „módszertani” tanulmányok mind a Gestapo által nyerték el céljukat és
létjogosultságukat. Az egyebütt összeállított statisztikák és listák itt alakultak át emberekké,
akiket föl kellett hajtani, mint a búvó vadat, el kellett fogni, meg kellett kínozni, rabszolgává
kellett tenni vagy el kellett pusztítani. Mi sem természetesebb, mint hogy ehhez a három
szótaghoz több vér, jajkiáltás és könny tapadt, mint bármely más névhez eddig az emberiség
történetében.
Legnagyobb aktivitásának idején, vagyis 1944 tavaszán a Gestapo külső szolgálata 25
főhivatalból, 65 hivatalból, 300 főhivatalban és 850 határrendőrségi biztosi hivatalban elhelyezett
„antennából” állt. A nürnbergi perben Heydrich utóda és az RSHA utolsó vezetője,
Kaltenbrunner elismerte, hogy 1944 végén a Gestapo állománya 35 000-40 000 állandó tagot
foglalt magában; a vád azonban ezt a számot 45 000-50 000-re becsülte,[7] és még a tisztviselők
hovatartozás szerinti hozzávetőleges eloszlását is megadta. Minden jel szerint ez a szám
tekinthető valószínűbbnek, tekintettel arra, hogy a Gestapo 1944 második felében bekebelezett
bizonyos számú, addig más szervekhez tartozó hivatalt.
Az RSHA létrehozásakor a Gestapo már felszippantotta az SD bizonyos elemeit. Müller
ezt a politikát Heydrich és Himmler támogatásával folytatta. 1941 végén és 1942 elején Müller ki
akarta terjeszteni ügynökeinek tevékenységi körét a külföldi, nem elfoglalt országokra, és a
kémelhárító munka megkönnyítésének ürügyével a maga számára követelte az SD-Ausland
ügykörét. Bár tervét nem tudta keresztülvinni, azt a jogot megszerezte, hogy közvetlenül
levelezhessen a külföldön rendszeresített hivatalos vagy álcázott „rendőrattasékkal”, hogy
információkat kérhessen tőlük, utasításokat adhasson nekik; mindezt az amt VI., az SD-Ausland
közvetítése nélkül.
Vezető szerepének és ellenőrzési lehetőségének biztosítása végett a Gestapo szolgáltatta a
háború elején a tábori titkos rendőrség, az OKW vezetése alá helyezett Geheime Feldpolizei
(GFP) megalakításához szükséges kádereket. A későbbiek folyamán, és nyilván az általa behozott
emberek segítségével, Heydrichnek az elfoglalt országokban sikerült elnyelnie a GFP-t, midőn a
GFP 5000 emberét átvették a Gestapo állományába. Az eredetileg is a Gestapóhoz tartozók
száma egymagában 32 000-re rúgott.
1944 október elsején Himmler a vámőrség (Zollgrenzschutz) állományát, amely addig a
pénzügyminisztériumhoz tartozott, rendeletileg a Gestapo vezetése alá helyezte. A

tulajdonképpeni határrendőrség már régen odatartozott. A fináncok bekebelezése[8] jellemző
példa a Gestapo vezetőinek adminisztratív telhetetlenségére. Fontos esemény volt viszont 1944
végén az Abwehr-hivatalnokok egy részének átvétele, és még fontosabb lehetett volna, ha néhány
hónapra rá a náci rendszer össze nem omlik. Ez az annexió tett pontot annak a harcnak a végére,
amelyet Himmlerék az Abwehrrel az elsőségért vívtak.
Himmler keményen kézben akarta tartani minden egyes emberét, ezért 1940 elején kiadott
egy rendeletet, amely a háború tartamára az egész német rendőrségi állományt különleges
beosztásba és az SS igazságszolgáltatása alá helyezte. A rendelkezésnek az volt a
következménye, hogy a törvényszékek hatásköre alól kivettek minden olyan ügyet, amelybe
rendőrségi alkalmazott is bele volt keverve. A vizsgálat és az esetleges bírói döntés az
SS-vezetőség egy különleges szervének kizárólagos joga volt. Így azután minden ellenőrzés
lehetetlenné vált. Himmler, mint az SS legfőbb vezetője, a legteljesebb önkényt valósíthatta meg
a rendőrség berkeiben, hiszen egyedül az ő kénye-kedvétől függött a vizsgálat elindítása; azt
bármikor, befejezése előtt leállíthatta; nyomást tudott gyakorolni az ítéletre, s ha már meghozták,
megsemmisíttethette; végrehajtását felfüggesztethette, a bűnösöknek megkegyelmezhetett vagy
ellenkezőleg, a törvény teljes szigorával sújthatta őket. 1940 elején tehát Himmler az utolsó
simításokat is elvégezte azon a félelmetes gépezeten, amelyet hat évvel azelőtt kovácsolt össze
magának. A háború pedig méreteihez szabott hatalmas működési területet biztosított az
apparátusnak.
NEGYEDIK RÉSZ
A GESTAPO A HÁBORÚBAN
1940
I. fejezet
LENGYELORSZÁG
1941-1942 telén, amikor,.az SS-egységek a Szovjetunió átmenetileg elfoglalt területein a

polgári lakosság „megtisztításával” (vagyis kiirtásával) voltak elfoglalva, Himmler beszédet
mondott az SS-tisztek egy csoportja előtt. Helyre akarta állítani embereinek „morálját”, amely
azért ingott meg valamelyest, mert olyan temérdek borzalmat követtek el, hogy már ők maguk is
sokallani kezdték.
„A Waffen-SS tagjai gyakran gondolnak az itteni lakosok deportálására – mondta
Himmler. – Akkor támadtak bennem ezek a gondolatok, amikor a biztonsági rendőrség itteni
nehéz munkáján töprengtem, amelyet az önök emberei oly odaadóan támogatnak. Ugyanez
történt Lengyelországban is; -40°-os hidegben, amikor az emberek ezreit, tíz- és százezreit kellett
elszállítanunk, amikor véghez kellett vinnünk olyan kegyetlenségét – ezt most hallják meg, de
nyomban felejtsék is el –, hogy százával lőttük agyon a kiemelkedő lengyel személyiségeket.”
Lengyelország volt a hitlerista módszerek kísérleti műhelye. Itt, e tragikus sorsú
„főkormányzóság” városaiban és falvaiban a véres kezű Frank uralma alatt próbálták ki azokat a
módszereket, amelyekkel csakhamar egész Európát megtizedelték.
1939. október 7-én, alighogy befejezték Lengyelország meghódítását, Hitler aláírt egy
rendeletet, amely Göring és Keitel ellenjegyzése mellett „a német faj megerősítésének birodalmi
biztosává” nevezte ki Himmlert és megbízta őt Lengyelország „germanizálásával”.
A rendelet szavai szerint a reichsführer SS feladata, hogy visszavezesse a birodalomba a
külföldön élő fajnémeteket, „megszüntesse a nem német lakosság átkos befolyását, amely
veszélyezteti a birodalmat és a német nép közösségét”, és szervezzen új német gyarmatokat.
Feladatának minél tökéletesebb ellátása érdekében teljesen szabad kezet kapott az eszközök
megválasztására. Himmler azon nyomban sietett tolmácsolni az általános irányelveket:
„Nem az a feladatunk – mondta –, hogy a szó régi értelmében germanizáljuk a Keletet,
vagyis hogy az ott lakó népeket megtanítsuk a német szóra és törvényekre, hanem arra kell
törekednünk, hogy Keleten kizárólag tiszta vérű német faj éljen.” Természetszerűen következett
ez az SS vérségi elveiből. „Keleten a németség egyik legfontosabb célkitűzése az, hogy
megtisztítsa a bekebelezett részeken túli területeket az idegen fajoktól.”
Az új típusú „germanizáció” meggyorsítása érdekében Himmler rendszabályokat rendelt
el „a lengyel értelmiségi elit növekedésének megakadályozására”; a lengyel földbirtokosok
eltüntetésével szabaddá vált földeket népi németeknek juttatta és arra törekedett, hogy „a
fajoknak ebből a keverékéből” kiválassza a kiválasztható „tiszta fajú egyéneket”. Hidegvérrel
kijelentette: „Úgy gondolom, az a feladatunk, hogy gyermekeiket magunkhoz vegyük, hogy
kiszakítsuk őket a környezetükből, ha kell, erőszakkal vagy gyermekrablás útján. Vagy sikerül
újabb fajtiszta vért nyernünk a magunk számára, és ennek helyt adunk népünk kebelében, vagy
pedig, uraim, lehet, hogy kegyetlenségnek hangzik, amit mondok, de a természet az, amely
kegyetlen: vagy pedig ezt a vért elpusztítjuk.”
Ezen az alapon fosztották meg a lengyeleket és a zsidókat mindenüktől, vették el tőlük
házukat és földjüket és adták oda a gyarmatosoknak, a külföldön élő, de a birodalom kebelébe
visszatért „fajnémeteknek”. A mindenükből kifosztott volt birtokosokat, ha zsidók voltak vagy a
lehetséges ellenállók közé sorolták őket, koncentrációs táborba küldték; kevésbé kedvezőtlen
esetben Németországba vitték hadiüzemi vagy mezőgazdasági munkára, néha pedig egykori
birtokukon, kirablóiknál kényszerítették őket rabszolgamunkára.
Himmler az 1940. december 12-i rendelettel létrehozta a „fajnyilvántartást”. Ebbe a
következőket kellett felvenni: 1. azokat a fajnémeteket, akik valamely hitlerista szervezetben
politikai tevékenységet fejtettek ki; 2. azokat a fajnémeteket, akik politikailag nem voltak
aktívak; 3. fajnémetek leszármazottait és fajnémetek házastársát; 4. azokat a fajnémet
leszármazottakat, akiket a lengyelek beolvasztottak; a renegátnak tekintett „polonizáltakat”. Ez
utóbbiak „visszanémetesítésük” érdekében átnevelésre szorultak. Azokat, akik ellenszegültek az
átnevelésnek vagy akik nem kérték a fajnyilvántartásba való felvételüket, jelentették a
Gestapónak és koncentrációs táborba vitték.
A „germanizálás” és gyarmatosítás mindezen rendszabályainak végrehajtásával az RSHA
főnökét, Heydrichet bízták meg. Az RSHA szervezte és hajtotta végre a kisajátításokat, a
kiürítéseket, az RSHA telepítette Németországba a kisajátítottakat és szállította a gyarmatosokat
a „felszabadított területre” – vagyis Lengyelország annektált részeibe[9] – vagy a Hans Frank
uralma alatt levő „főkormányzóságba”.
„Irtsuk a zsidókat, ahol érjük, és amikor csak lehetséges” – mondotta Frank. Ennek
elősegítése céljából állították fel 1940 júniusában a Krakkó melletti Auschwitzban az első
megsemmisítő tábort (vernichtungslager). Itt, ezen az egészségtelen, mocsaras vidéken a
következő 5 év folyamán több millió zsidót pusztítottak el.
Nem sokkal az auschwitzi után 2 másik tábort nyitottak meg, Maidanekben és
Treblinkában. Treblinka lett a további megsemmisítő táborok prototípusa.
Az RSHA, Himmler utasításainak végrehajtásaképpen, egy év leforgása alatt
Lengyelországnak a birodalomhoz csatolt részéből 1 500 000 lengyel parasztot és zsidót telepített
át a főkormányzóságba, ahol azok elviselhetetlen helyzetbe kerültek. 1943 májusáig 702 760
birtokot sajátítottak. ki; ezek területe összesen 6 367 971 hektár volt. Az összesítés Danzig,
Kelet-Poroszország, Poznan, Zichenau és Szilézia „hatóságainak” adataira szorítkozik, mert csak
itt maradtak fenn az iratok. A birtokokra pedig alig 500 000 fajnémetet telepítettek, ami
egyharmadát tette ki az elűzött lengyeleknek. A vállalkozásban a Volksdeutsche Mittelstelle

(amely Himmler ellenőrzése alatt új szolgálatot hozott létre), valamint a rendőri szolgálatok és az
SS-igazgatóság mellett felállított Bevándorlási Központ vettek részt.
A Németországba küldött lengyeleknek a rabszolgák sorsa jutott osztályrészül. Ez volt az
első alkalom, hogy a Gestapo felügyelete alatt megvalósították Himmlernek a jövendő birodalom
működésére vonatkozó elveit.
A mezőgazdasági munkásként alkalmazott lengyeleket 55 pontból álló szabályzatnak
vetették alá. A szabályzat mindjárt az elején kimondta: „A lengyel nemzetiségű mezőgazdasági
munkásoknak elvben nincs joguk panaszt emelni; ennek következtében beadványukat semmiféle
hatóság sem veheti át.” A lengyel rabszolgák ezek szerint teljesen „gazdájuk” önkényének voltak
kiszolgáltatva, és el sem hagyhatták azt a helységet, ahol dolgoztak. Télen 20 órától hajnali 6
óráig, nyáron 21 órától 5 óráig tartott a „takarodó”. Nem volt joguk ahhoz sem, hogy kerékpárra
üljenek, kivéve, ha nem munkahelyükre igyekeztek gazdájuk parancsára. Eltiltották őket a
templomok, mozik, színházak, szórakozóhelyek és vendéglők látogatásától, nem tarthattak fenn
szexuális kapcsolatot semmiféle állapotú asszonnyal vagy lánnyal. Nem volt joguk a
gyülekezésre, nem használhattak semmiféle közlekedési eszközt, vasutat, autóbuszt stb.
Szigorúan tilos volt munkaadót változtatniuk; az viszont testi fenyítéket is alkalmazhatott, „ha az
utasítás és jó szó már nem használt”. Ebben a tekintetben a munkaadó saját belátása szerint
járhatott el, közigazgatási úton nem lehetett felelősségre vonni. Tanácsos volt viszont családjának
tagjait távol tartania a lengyel munkásoktól. A munkaadónak súlyos büntetés terhe mellett
azonnal jelentenie kellett a lengyel munkás bármiféle „bűnét”. „Bűn” volt a „szabotázs”, az
amerikázás vagy a munkához való rossz viszony, az „arcátlan” viselkedés. Súlyos fenyítés várt
arra a munkaadóra, aki „a lengyel nemzetiségű mezőgazdasági munkásokkal való érintkezésben
nem tartja meg a szükséges távolságot. Ugyanez a szabály vonatkozik az asszonyokra és lányokra
is. Élelmiszer-pótadagok engedélyezése szigorúan tilos.”
A lengyel nőket cselédként helyezték el német családoknál. A Nemzetiszocialista Párt
tagjainak soron kívül volt joguk az ilyen ingyen szolgálókra. 400-500 000 szerencsétlen nőt
hurcoltak Németországba és taszítottak rabszolgasorba azért, hogy „számottevően megkönnyítsék
a német háziasszonyok sorsát... és elejét vegyék egészségük későbbi megromlásának”. A lengyel
nők helyzete éppen olyan keserves volt, mint a mezőgazdasági munkásoké. „Szabadidőre nem
tarthatnak igényt. A Keletről származó női háztartási alkalmazottak elvben csak akkor hagyhatják
el a házat, ha a szolgálat ellátása úgy kívánja. Jutalomként azonban engedélyt kaphatnak heti
három órai munka nélküli kimenőre. Napszálltakor, legkésőbb 20 órakor, haza kell térniük.”
A férfiaknál előírt tilalmak a nőkre is vonatkoztak. „Keletről származó szolgálónak házon
kívül mindig magánál kell viselnie munkaigazolványát, amely számára személyazonossági
igazolványul szolgál.”
Látható, hogy a „rabszolgaság” kifejezés egyáltalán nem túlzott. Némi szégyenkezéssel
azt is meg kell állapítanunk, hogy a német munkaadók, egy már régen civilizált ország
nyilvánvalóan tisztes polgárai, szépen megbarátkoztak az olyan szabályokkal, amelyek más
embereket életre-halálra kiszolgáltattak nekik. Hétévi hitlerista uralom elegendő volt ahhoz, hogy
elfogadhatóvá tegye az ilyen szörnyűséget. Azt is meg kell hagyni, hogy a német gyárosok ezen
az úton még sokkal messzebb is elmentek.
A Gestapo vigyázott rá, hogy tiszteljék az új szabályzatot. A Gestapo árnya nehezedett
arra a több százezer mindkét nembeli felnőttre, akiket az anyagi és erkölcsi nyomorúság mélyére
taszítottak, és arra a tíz- és tízezernyi gyermekre, akiknek talán még a felnőttekénél is tragikusabb
sors jutott osztályrészül. (Bizonyos munkatáborokban csaknem ruhátlan és rosszul táplált 8 éves
gyermekeket fogtak be teherrel megrakott targoncák vontatására.)
A Gestapo olyan eredményesen „dolgozott”, hogy Frank, midőn 1940. február 6-án a
„Völkischer Beobachter” riporterének, Kleistnek nyilatkozatot adott, nevetségessé tehette
kollégájának, Neurathnak, Cseh- és Morvaország protektorának terrorintézkedéseit. Neurath
Csehszlovákiában vörös plakátokat függesztetett ki, amelyeken hét cseh diák kivégzését jelentette
be. „Ha előírnám, hogy plakátokat ragasszanak a falakra, valahányszor hét lengyelt agyonlőnek –
gúnyolódott Frank –, Lengyelország valamennyi erdeje kevés volna a papírgyártáshoz.”
1940. január 25-én Frank bejelentette, hogy egymillió lengyel munkást deportáltat. A terv
teljesítése érdekében a Gestapo razziákat rendezett. Olyan sikerrel, hogy 1942 augusztusáig már
800 000 lengyel munkást deportáltak.
1940. május 10-én a világközvélemény figyelme, amely addig Lengyelországon függött,
más hadszíntér felé irányult. A Hollandiába, Belgiumba, majd Franciaországba behatoló nyugati
német hadak váltak a nemzetközi megfigyelők érdeklődésének célpontjává. Frank ekkor azt írta,
hogy „ki kell használni a világ érdeklődésének átterelődését a nyugati frontra, és likvidálni kell a
lengyelek ezreit, kezdve az intelligencia főbb képviselőin”.
Már 1939 szeptemberében elhatározták az irtóhadjáratot, de ki kellett várniuk a kedvező
pillanatot. Nem kívántak érveket szolgáltatni a külföldi bírálóknak, s jó előre igyekeztek még
néhány hatásos alibiről is gondoskodni.
Május közepén Frank megbeszélésre hívta államtitkárát, Joseph Bühlert és Seyss-Inquart
birodalmi minisztert, hogy kidolgozzák az „A–B–akció”-nak elnevezett (Ausserordentliche
Befriedigungsaktion – magyarul: rendkívüli megbékítési akció) hadműveletet. Végrehajtását
azzal az ürüggyel igazolták, hogy véget kell vetni a csapatok biztonságát veszélyeztető
agitációnak. A führer nyolc hónappal korábban, mint mindig, most is „zseniálisan” előre meglátta
az eseményeket, hiszen még az orvoslás módját is megállapította.
Az „A–B-akció” végrehajtását kizárólag az RSHA lengyelországi képviselőire bízták:
Krüger SS-obergruppenführerre és rendőrtábornokára, Streckenbachra, az RSHA amt I.
brigadeführerére, akiknek Németországból küldött különleges SS-alakulatok álltak
rendelkezésükre.
Már 1919 novemberében letartóztatták és a birodalom területén levő koncentrációs
táborokba szállították a krakkói egyetem tanárait. Az „A–B-akció” végrehajtása során azonban
túlságosan nagy számban kellett jelentős személyeket likvidálni; a Németországba való szállítás
tehát nagyon is bonyolult megoldás lett volna. Elhatározták, hogy egyszerűsítik az eljárást.
„Szükségtelen ezeket az elemeket német koncentrációs táborban elhelyeznünk – írta Frank a
Krügerrel és Streckenbachhal tartott megbeszélés után –, mert ez csak fölösleges nehézségeket és
a családdal való szükségtelen levelezést eredményez. Országon belül kell a kérdést megoldani,
mégpedig a lehető legegyszerűbb módon.”
Tömeges letartóztatásokat hajtottak végre, majd parodizált bírósági eljárás következett.
Áligazságszolgáltatást rendeztek, mert a valóságban az egész ügyet a Gestapo önkényére bízták.
Május 30-án Frank megadta utolsó utasításait:
„Az igazságügyi hatóságoknak minden olyan kísérletét, hogy belefolyjanak a rendőrség
által lebonyolított »A–B-akció«-ba, az állam és a németség érdekei elleni árulásnak fogjuk
tekinteni... Az ellenőrzésem alatt működő kegyelmi bizottság ezekkel az ügyekkel nem
foglalkozhat. Az »A–B-akció«-t kizárólag Krüger, a rendőrség és az SS vezetője és az alája
rendelt szervek hajthatják végre. Egyszerű belső pacifikálási vállalkozásról van szó, amelyre
szükség van, és amelynek a szabályszerű eljárás keretein kívül kell lezajlania.”
A Gestapo és az SS ezek után, a szabályszerű eljáráson kívül és a kegyelmezés törvényes
lehetősége nélkül, hidegvérrel „likvidálta” a lengyel értelmiségieket. Dolga végeztével
Streckenbach visszatért Berlinbe, szokásos közigazgatási munkájának folytatására. A
búcsúztatáskor rendezett ünnepségen Frank meghatott szavakkal mondott köszönetet és

elismerést a közösen végzett jó munkáért. Érdemes egy mondatát idézni:
„Sohasem felejtjük el azt, amit ön, Streckenbach brigadeführer és emberei a
főkormányzóságban véghezvittek, és önöknek sem kell érte szégyenkezniük.”
Streckenbachnak és embereinek eszük ágában sem volt „szégyenkezni”. Arról pedig szó
sincs, hogy az emberek többsége „elfelejtette” volna a szörnyűségeket, és azokat, akik felelősek
értük.
A továbbiak folyamán a Gestapo kiterjesztette hatalmát. Franknak egy 1943. október 2-án
aláírt rendelete módot adott a Gestapónak a leggyalázatosabb túlkapások törvényesítésére is.
Addig az időpontig 17 000 lengyelt lőttek agyon túszként, azaz ítélet nélkül; és ezt Frank így
kommentálta: „Fölösleges szánakoznunk, ha azt halljuk, hogy 17 000 embert agyonlőttek. Ezek is
a háború áldozatai.” De a „külföldi propaganda” olyan nagy zajt csapott a túszok kivégzése körül,
hogy megoldást kellett találni a nehézség megkerülésére. Inkább a „túsz” szót törölték a hivatalos
szótárból, semmint hogy a módszeren változtattak volna. A gyilkosságokat úgy törvényesítették,
hogy 1943. október 2-án rendeletileg megteremtették a kizárólag Gestapo-tagokból összeállított
standgerichteket, azaz rögtönítélő bíróságokat. A rendelet 4. szakasza kimondta: „A biztonsági
rendőrség rögtönítélő bírósága áll: a biztonsági rendőrség és az SD parancsnokságához tartozó
SS-führerből és ugyanazon szolgálat két másik tagjából.” A 6. szakasz pedig: „A biztonsági
rendőrség rögtönítélő bíróságainak ítéleteit azon nyomban végre kell hajtani.”
A Gestapo így maximális gyorsasággal tudott cselekedni. Felkutatta, letartóztatta, elítélte
és kivégezte a rendszer ellenségeit bármi néven nevezhető külső ellenőrzés nélkül. A rendelet
megjelenése után a krakkói börtönökben fogva tartott lengyelek százait „ítélték el” és végezték
ki.
Miközben a Gestapo és az SD rémuralma ránehezedett Lengyelországra, Heydrich nem
hanyagolta el hivatalának egyéb feladatait sem. Az a nyugtalanság, amely a Csehszlovákia elleni
támadást megelőzően lett úrrá a hadsereg bizonyos körein, nem kerülhette el az SD számtalan
antennájának figyelmét.
Az SD urai neszét vették Kleist londoni utazásának 1938 augusztusában, anélkül, hogy
ismerték volna az összeesküvők küldöttének személyét és pontosan tisztában lettek volna
küldetésének természetével. Annyit mindenesetre tudtak, hogy a küldött Churchill levelével tért
vissza; a nyomozás azonban nem jutott tovább ennél. 1939 augusztusában, a Lengyelország elleni
támadás előkészítésekor, a katonatiszteken ismét erőt vett az izgalom, bár az óhajok
birodalmának határait most sem lépték át. Himmler és Heydrich eltökélte, hogy világosságot derít
az ügyre, és kinyomozza a lappangó ellenzék és az angol titkosszolgálat közötti kapcsolatokat.
Minthogy a Németországban lefolytatott vizsgálat nem vezetett eredményre, elhatározták, hogy a
szál másik végénél, vagyis maguknál az angoloknál kutatnak.
Himmler és Heydrich erre a kényes megbízatásra az SD két „reménységét”, a ragyogóan
tehetséges Walter Schellenberget és Helmut Knochent választotta ki. Mindketten a pénztelen
bölcsészdiplomások közé tartoztak, akiket a párt előszeretettel állított szolgálatába. Heydrich
megérezte, hogy csak olyanoknak lehet esélyeik az angolokkal való komoly kapcsolat
megteremtésére, akik tökéletesen civilizáltan viselkednek, és nemcsak jól beszélnek angolul,
hanem a nyelv összes finomságainak is birtokában vannak, és ki tudják kerülni a beszélgetések
folyamán számukra nyilván gyakran előkészített csapdákat. A kaland további lefolyása azt
mutatja, hogy embereit kitűnően válogatta meg.
Az ifjú Knochent nemrégen alkalmazták az amt VI.-ba, ahol azzal bízták meg, hogy újabb
hírszerző hálózatokat építsen ki külföldön. Azt kutatta, kik azok a német emigránsok, akiket
súlyos anyagi helyzetük következtében „értékes” ajánlatokkal meg lehet közelíteni. Knochen
ismerte ezeket a köröket, mert előzőleg az volt a feladata, hogy figyelemmel kísérje és
ellenőrizze az emigránsokat és lapjaikat, amelyek többé-kevésbé a világ minden táján napvilágot
láttak. Így tudta beszervezni a Párizsban tengődő közgazdász doktort, Franz Fischert.
Valószínűleg az SD kérésére Fischer Hollandiába tette át székhelyét, ahol az SD ügynöke lett.
Sikerült kapcsolatba kerülnie hollandiai angol körökkel, majd csakhamar az Intelligence Service
ügynökeivel, akik élénk figyelemmel kísérték a német emigránsokat. Knochen a holland határra
hívatta Fischert és felszólította: tegyen olyan javaslatot az angoloknak, hogy lépjenek kapcsolatba
a német tábornokok és tisztek körében megalakult ellenzéki csoport egyik képviselőjével.
Október közepén Fischer megkapta az angolok beleegyezését. A lengyel hadjárat már
véget ért, és a szövetségesek nap mint nap várták a Nyugat elleni támadást. Fölöttébb értékes volt
hát számukra minden olyan értesülés, amely a német tisztikar kebelén belüli esetleges törésre
vonatkozott. Azt már az Intelligence Service nem tudta, hogy Fischer a hírszerzők tolvajnyelvén
szólva „double” volt, azaz kétfelé dolgozott, és hogy a düsseldorfi SD „mozgatta”.
Az előkészületi munkák befejeztével, amikor a közvetlen kapcsolatok felvételére került a
sor, Schellenberg leváltotta Knochent.
Fischer, a „bizalmi ember”, az első találkozót október 21-re hozta össze Zutphen holland
kisvárosban. Schellenberg úgy jelentkezett, mint Schaemmel százados az OKW szállítási
részlegéről. Ilyen nevű tiszt valóban volt, az Intelligence Service emberei meggyőződhettek róla
a német hadsereg évkönyvei alapján, amelyek nekik is rendelkezésükre álltak. Óvatosságból az
igazi Schaemmelt Keletre küldték megbízatással. Schellenberg, alias „Schaemmel” megnyerte az
angolok – Stevens őrnagy, Payne Best százados és Coppens hadnagy – bizalmát. Többször is
találkoztak Hollandiában; Schellenberg ilyenkor elkísérte partnereit Arnhembe és Hágába.
Egyik útjára Schellenberg magával vitt egy igen tekintélyes urat, akit úgy mutatott be,
mint a Wehrmacht ellenálló csoportjának vezető „tábornokát”. A művelt, választékos modorú,
szellemes tábornok a lehető legjobb benyomást tette a három angolra. Schellenberg ezt a nehéz
szerepet „amatőrre” bízta, mégpedig Crinis doktorra, a neves berlini ideggyógyászra.
Kilátásban volt még egy gyors londoni út is, különrepülőgépen. Schellenberg minden
kiszállása után düsseldorfi főhadiszállására tért vissza, onnan informálta Berlint az ügy
előrehaladásáról. Október 31-én az ál-Schaemmel hágai kirándulásán rádió adó-vevő készüléket
kapott, amelynek segítségével rendszeres kapcsolatot tarthatott fenn az Intelligence Service
hollandiai ügynökeivel, és speciális felhatalmazást kapott arra is, hogy hívhasson egy titkos
telefonszámot Hágában. Úgy látszott, minden jó úton van. Schellenberg bízvást remélhette, hogy
mindkét célját megvalósítja: egyrészt hamis információkkal és apokrif dokumentumokkal
„megeteti” az angol titkosszolgálatot, másrészt pedig kapcsolatba kerül a katonai ellenálló
központtal. Újból összejöttek, változatlanul Hollandiában, november 7-én, és másnapra is
találkozót beszéltek meg.
Nyolcadikán délután 12 SS-ből álló „különleges osztag” érkezett Düsseldorfba, amelyet
Himmler azért küldött, hogy biztosítsa Schellenberg „védelmét”. A különítmény parancsnoka az
a Naujocks volt, aki a gleiwitzi rádióállomás elleni lengyelnek álcázott támadás alkalmából már
megfelelő tanújelét adta képességeinek.
Ugyanazon a napon este, körülbelül 21 óra 3o perckor Hitler a müncheni
Bürgerbraukellerben beszélt. Minden évben itt ünnepelték meg „november 9 hőseinek”, az 1923.
évi bukott puccskísérlet áldozatainak emlékét; a kísérlet ugyanis annak idején ebből a sörözőből
indult útjára.
Kivételesen sem Göring, sem Himmler nem vett részt ezen a megemlékezésen. Hitler
szokatlanul rövid beszédet mondott, és annak végeztével azon nyomban elhagyta a sörözőt, holott
máskor mindig ottmaradt, és családiasan elbeszélgetett a párt „öreg harcosaival”.
Nem sokkal ezután, a tanúk szerint 10 vagy 12 perccel, szörnyű robbanás döntötte félig
romba a termet, 7 embert megölt és 63-at megsebesített. Ha Hitler nem távozott volna idejében,
őt is megölte volna, mert a bombát egy háta mögötti oszlopba rejtették el, a terem közepén, azon
a helyen, ahol beszélni szokott.
Egy óra múlva Himmler telefonon felhívta Schellenberget Düsseldorfban, értesítette a
merényletről, és parancsot adott neki, hogy rabolja el a három angol ügynököt,. akikkel másnap
találkozója volt Venlóban, a Düsseldorftól mintegy 60 kilométerre fekvő holland
határvároskában. Az SS-különítmény segítségére lesz a feladat végrehajtásában. Ezt a változatot
adta elő később Schellenberg. Ez azonban meglehetősen gyanús. Van egy tény, amely rávilágít
arra, hogy előre megfontoltan készítették elő az angolok elrablását és magát a müncheni
merényletet is: ez pedig az SS-különítmény Düsseldorfba érkezése néhány órával a müncheni
bomba robbanása előtt. Schellenbergnek semmi szüksége sem volt a védelemre 8-án, amikor
teljes mértékben bírta az Intelligence Service ügynökeinek bizalmát. Ez a 12,
különítmény-műveletre kiképzett SS-ből álló osztag a merész vállalkozásokra specializált
Naujocks parancsnoksága alatt nem védelemre kirendelt csoporthoz hasonlított, hanem sokkal
inkább különleges kommandóhoz. Schellenberg találkozásai pedig mindig Hollandiában voltak,
gyakran mélyen bent az ország területén; nehéz elképzelni, hogyan védelmezhette volna őt ott
Naujocks és a 12 SS.
November 9-én délután Schellenberg Venlóban, a határ közelében, egy kávéházban várta
az Intelligence Service embereit. Abban a pillanatban, midőn az angolok kinyitották gépkocsijuk,
egy hatalmas Buick ajtaját, egy SS-ekkel zsúfolt autó áttörte a határsorompót, és holland területre
rontott. Naujocks és emberei tüzet nyitottak a Buickra. Az angolok viszonozták a tüzet, Coppens
hadnagy golyótól találva összeesett. Naujocks és egyik embere, Götsch, a Buickhoz rohant, és –
ahogy Schellenberg később leírta az eseményt – „mint a szalmabábokat” kirángatta a gépkocsiból
Bestet, Stevenst és a sebesültet.
Néhány SS beugrott a Buickba és a határ felé száguldott, heves tüzeléssel fedezve a másik
gépkocsi útját, amelyben a három foglyot vitték magukkal. A hamisítatlan gengszterstílusban
végrehajtott emberrablás rövid néhány perc alatt zajlott le.[10] Mindamellett súlyos diplomáciai
bonyodalmakkal fenyegetett, hiszen megsértették Hollandia határát, a bűncselekményt fegyverrel
holland területen hajtották végre; végül Coppens hadnagyról, aki a támadáskor megsebesült, majd
néhány órával később a düsseldorfi kórházban meghalt, iratai átvizsgálásakor kiderült, hogy a
valóságban Klop hadnagy, és a holland hírszerző szolgálat tagja.
Nem vállaltak volna ennyi kockázatot ilyen szegényes zsákmányért. Hitlernek és
Himmlernek azonban sokkal „rentábilisabb” terve volt a foglyok hasznosítására.
Tizedikén Kreuzlingen faluban, nem messze Konstanztól, letartóztattak egy Elser nevű
müncheni műbútorasztalost, éppen, midőn Svájcba készült átszökni. Volt nála egy levelezőlap,
amely a Bürgerbräukeller belsejét ábrázolta. Tintával meg volt rajta jelölve az az oszlop, amelybe
a bombát helyezték. Elsert fölszállították Berlinbe, és a Prinz-Albrecht-Strassén hosszan
kihallgatták. Best és Stevens akkor már ugyancsak ott volt. A kihallgatásokat Heydrich, Müller és
Schellenberg irányította. Elser úgyszólván minden kertelés nélkül beismerte, hogy ő szervezte a
merényletet. Még el is büszkélkedett vele, hogy olyan pokolgépet készített, amelynek időzítő
berendezésével 10 nappal előre be lehetett állítani a robbanást; ennek a műszaki
csúcsteljesítménynek, amely rajta kívül még senkinek sem sikerült, köszönhető, hogy el tudta
helyzeni a bombát az oszlopban, mielőtt a biztonsági szolgálat emberei átvették volna a terem
őrzését. Bestnek és Stevensnek semmi köze sem volt a merénylethez, de a horogkeresztes
propaganda a maga egyedülálló módszereivel hetet-havat összekavart, és az Intelligence Service
mellett még a Svájcba menekült Otto Strasser Fekete Frontját is felelőssé tette.
Elser minden jel szerint „második számú van der Lubbe” lehetett. A náciknak nem volt
elég merszük, hogy még egyszer látványos tárgyalást rendezzenek; a Reichstag-per túlságosan
rossz emlékként nehezedett rájuk. Elsert a sachsenhauseni, majd a dachaui koncentrációs táborba
zárták. Ott volt egészen 1945-ig. A nevezetes foglyok számára fenntartott barakkban helyezték el,
asztalosműhelyt bocsátottak rendelkezésére, ahol azt csinált, amit akart. Citerát készített
magának, azon muzsikált órákig. A többi fogoly el is keresztelte „citerásnak”. Különös véletlen
folytán az angolok, Best és Stevens, a koncentrációs táborban találkoztak először
„cinkostársukkal”, Elserrel. Ez elmondta nekik, hogy a bombát két másik személy felbujtására
szerkesztette. Azok ketten vitték őt el a Bürgerbräukellerbe, hogy a pokolgépet elhelyezzék a
kijelölt oszlopban. Elser elmondta a két angolnak azt is, hogy „bűntársai” kérésére a bombát az
időzítő szerkezeten kívül még elektromos robbantó szerkezettel is ellátta, amelyet hosszú vezeték
végén elhelyezett egyszerű megszakítóval lehetett működésbe hozni, és ezzel a készüléket
bármely pillanatban robbantani lehetett. Elser azt hitte, hogy pokolgépe az időzítő szerkezet
hatására robbant; sokkal valószínűbb azonban, hogy a robbanást a másik szerkezettel idézték elő,
Hitler és a kíséretében levő horogkeresztes vezetők távozása után.
Elsert cinkosai ezután a svájci határhoz vitték, ahol a Gestapo letartóztatta. A bajthozó
levelezőlapot még előzőleg odaadták neki. Az esemény részletei arra engednek következtetni,
hogy a merényletet a Gestapo szervezte, propagandacélból. Best és Stevens elrablása arra volt jó,
hogy az Intelligence Service-t lehessen felelőssé tenni a bonyolult terv kidolgozásáért és
megvalósításáért, amelyet egyedüli szerzőként nehéz lett volna a kissé együgyű Elser nyakába
varrni. A holland hadnagy, Klop halála pedig kapóra jött a hitlerista propagandának, mert Best és
Stevens melletti jelenléte arra szolgált bizonyítékul, hogy a holland és az angol kormány
összejátszik Németország ellen. Ezt az érvet fel is elevenítették a német csapatok hollandiai
bevonulásakor.
Best és Stevens fogoly volt az amerikai csapatok megérkeztéig. Ami pedig Elsert illeti, őt
1945 áprilisában Himmler titkos utasítására a Gestapo agyonlőtte, majd halálát bombatámadás
következményének állította be. A hitleristák semmiképp sem akarták, hogy Elser élve kerüljön a
szövetségesek kezébe – és ez a részlet, 5 év múlva, szintén különös fényt vet a merényletre.
Az a tény, hogy Németország 1939 szeptemberében kirobbantotta az európai háborút,
szükségessé tette a rendőrségi vezető szervek centralizációját, az RSHA létrehozását.
Ugyanebben az időben változás történt az SS szervezetében is, amelynek ugyancsak
alkalmazkodnia kellett a háború követelményeihez.
A „bátor SS-csapatok” addig csak a fegyvertelen polgári lakosság ellen harcoltak. Még
Csehszlovákiában sem ütköztek fegyveres ellenállásba, minthogy ezt a bátor országot a többi
európai hatalom áldozatul vetette oda a szörnyetegnek, abban a gyermeteg hitben, hogy ezzel
kielégíti az étvágyát.
Midőn Hitler 1939 tavaszán elhatározta, hogy megtámadja Lengyelországot, nyilvánvaló
volt, hogy ez alkalommal már valóságos háborút kell vívni. Himmlernek az volt a kívánsága,
hogy SS-einek a lehető legfényesebb szerep jusson a harcban. Elérkezettnek látta az időt, hogy
valóságos hadsereget szervezzen, amely már nem csak belső feladatokat lát el, és hogy maga is
nagy hadvezérré váljék; ez volt ugyanis az egykori baromfinevelő titokban dédelgetett vágya,
mióta reichsführer SS-szé nevezték ki. Az SS-hadsereg megteremtése gyakorlati síkon még azzal
az előnnyel is járt, hogy ellensúlyt jelentett a Wehrmacht fegyveres erejével szemben; és
minthogy az SS elit egységekből állt, a tábornokokkal való nyílt konfliktus esetén igen fontos
szerep várt volna rá. Meg lehetett tőle követelni olyan feladatok ellátását is, amelyektől a sorozott
katonákból álló reguláris hadsereg visszariadt volna.
Régen elhatározott dolog volt, hogy a führer kizárólagos rendelkezésére álló állandó
SS-ezredeket ki kell vonni az OKW fennhatósága alól. Hitlernek egy 1938. augusztus 18-án kelt
titkos rendelete kimondta, hogy az SS-verfügungstruppék nem tartoznak sem a Wehrmachthoz,
sem a rendőrséghez (jóllehet parancsnokuk reichsführer SS Himmler volt), hogy a szolgálati idő
ezekben az ezredekben 4 év (önkéntes jelentkezés alapján), és hogy a kötelező katonai szolgálat
az SS-alakulatoknál töltött ugyanolyan idejű szolgálattal teljesítettnek tekintendő. Háború esetén
ezeket az egységeket „a hadsereg főparancsnoka a hadra kelt sereg kereteiben” használhatja fel,
amellett, hogy politikailag továbbra is „a Nemzetiszocialista Párt egységei” maradnak. Végül
mozgósítás esetére Hitler magának tartotta fenn a jogot, hogy megállapítsa: mikor, milyen
létszámban és milyen módozatok mellett történjék „az SS-verfügungstruppen bekebelezése a
hadra kelt seregbe, tekintetbe véve az akkor éppen adott belpolitikai helyzetet”.
A rendelet megjelenése után Himmler azon nyomban revízió alá vette az
SS-verfügungstruppen szervezetét: motorizálta őket, új tankelhárító egységeket, géppuskás és
felderítő zászlóaljakat hozott létre körükben. 1939 júliusában még egy tüzérezredet is szervezett,
s ezzel a „készenléti csapatokat” véglegesen harci egységekké (kampftruppen) alakította át.
1939 szeptemberében kezdődött el az SS-verfügungstruppen átváltozása Waffen-SS-szé,
amelyet nemsokára egész Európa megismert.1940 elején, amikor már sok önkéntes lépett be a
Waffen-SS-be, állománya elérte a 100 000-et; közülük 64 000 volt az önkéntes, 36 000 pedig a
behívott.
Lengyelországban a Waffen-SS első egységei a tőlük elvárt vadállatiassággal tüntették ki
magukat, amelyet Göring „példás hősiességnek” nevezett. Himmler ekkor engedélyt kapott újabb
hadosztályok szervezésére.
Miután átesett a tűzkeresztségen és megacélozódott, a Waffen-SS-re hárult a belső rendőri
erő szerepe, az egyedüli felelősség a rend fenntartásáért „a kritikus pillanatokban”. A katonáknak
így nem maradt semmi tennivalójuk az ország belsejében. Hitler nagyon jól tudta, hogy a
hadsereg gyakran a „rend fenntartásának” ürügyén szerzi meg a hatalmat. Tisztában volt vele,
mennyire csábító dolog megzavarni a rendet, hogy aztán helyre lehessen állítani. A tábornokok
nem nagyon tiltakozhattak, hogy megfosztották őket a rendőri tennivalóktól, hiszen a hadsereg
mindig úgy tett, mintha megvetette volna ezt a feladatot; annál inkább panaszkodtak az SS-nek
juttatott függetlenség miatt. A tisztek Hitler szavajárását ismételgették, a „Röhm-tisztogatás”
idejéből: „Németországban csak egy fegyveres erő van: a Wehrmacht”.
A tiltakozások olyan méreteket öltöttek, hogy Hitler parancsőrtisztjével magyarázó
közleményt íratott. Ezt azonban nem tették közzé, mert Keitel, közismert alkalmazkodóképessége
ellenére, közölte Hitlerrel, hogy ezt a lépést „a hadsereg sértőnek tekintené magára nézve”. Végül
is Brauchitschnak kellett lecsillapítania a kedélyeket, és megmagyaráznia a tiszteknek, hogy ezek
„rendőri csapatok, amelyeknek szükségképpen a hadműveletekben is részt kell venniük”.
A tiltakozások azonban csakhamar újra kezdődtek. Azok a szervezetek, amelyekben
minden német fiatalembernek éveket kellett eltöltenie, valamennyien a párt ellenőrzése alatt
álltak. Mi sem volt könnyebb az SS-nek, mint ezekből a szervezetekből erőteljes propagandával
magához édesgetni a legkülönb elemeket. Ez a „lefölözés” megfosztotta a Wehrmachtot és a
Luftwaffét jövendő kádereitől. „A szárazföldi és a légi haderő tiltakozott – mondta Göring –,
mégpedig teljes joggal, mert elorozták tőlük a legjobb önkéntes erőket, akik a szárazföldi és légi
haderőnél nagyon hiányoztak, és akikből ott is a legkiválóbb tisztek lettek volna.” Hitler azonban
rájuk sem hederített. Himmler pedig megkapta a hozzájárulást az újabb hadosztályok
megszervezéséhez.
A kényszerítő szükség és az a törekvése, hogy szüntelenül növelje haderejét, arra
késztette Himmlert, hogy elejtse a horogkeresztes „faj- és eszmevédelem” szempontjából
mindaddig lényegként meghirdetett és méltán hírhedt „vérségi törvényeket”. A dolgok a maguk
útján mentek tovább: a sudár szőke árjákból szervezett, északi vérének tisztaságára oly gőgösen
büszke SS lassanként fölöttébb váratlan átalakulás jeleit kezdte mutatni. 1943-ban megszervezték
a Handzsár elnevezésű muzulmán hadosztályt, 1944-ben az albán – Szkander bégről elnevezett –
hadosztályt és a francia Charlemagnet. Szerveztek egy magyar lovashadosztályt, 1945-ben
egy-egy horvát (Kama), flamand (Langemarck), vallon (Wallonie), holland (Lanstorm
Nederland) és olasz hadosztályt. Közben kisebb egységeket is létrehoztak azokból, akiket
Himmler „vad népeknek” nevezett: láthattunk turkesztáni és kaukázusi ezredeket, indiai légiót,
norvég sí-zászlóaljat, 2 román zászlóaljat, egy bolgár és 3 kozák hadosztályt. Ez az egész
tarkaság mind abba az SS-egyenruhába volt bújtatva, amely 3 vagy 4 évvel azelőtt a jelentkezők
családfájának aprólékos vizsgálatával kiválogatott „fajgermán elit” előjoga volt!
Számítások szerint több mint egymillió férfi volt a Waffen-SS tagja. Ezek az „elit
csapatok”, ahol csak megjelentek, mindenütt a legszörnyűbb kegyetlenségekkel hívták fel
magukra a figyelmet.[11]
II. fejezet
A GESTAPO BETELEPSZIK FRANCIAORSZÁGBA
A franciák számára a háború 1940. május 10-én kezdődött. Több mint 8 hónapja, hogy a
francia és angol csapatok a „furcsa háború” kátyújában vesztegeltek. Nagyon is beleszoktak már
a hadviselésnek ebbe a különös, egy helyben topogó fajtájába, ahol több gondot okozott a
katonák szórakoztatása, mint az offenzíva vagy a csapatmozdulatok. A szövetséges vezérkarok
által hetek óta várt hirtelen támadás helyreállította a dolgok normális rendjét.
Senki sem volt azonban elkészülve arra a tűz- és vasáradatra, amely végigsöpört az
országon. Iszonyatos gyorsasággal peregtek az események. Június 14-én az OKW a következő
jelentést tette közzé:
„A csatorna és a Maginot-vonal közötti francia arcvonal Montmédy térségében történt
teljes összeomlása következtében a francia parancsnokság letett eredeti szándékáról, hogy
megvédje Franciaország fővárosát. Ezen hadijelentés megjelenésének pillanatában a diadalmas
német csapatok bevonulnak Párizsba.”
Párizs elesett. Küchler 18. hadseregének csapatai a Villette-városkapu felől vonultak be
Párizsba, június 14-én, 5 óra 30 perckor, pontosan ugyanabban az időben, mint amikor 36 nappal
előbb a holland határon megindították a támadást.
Egy-egy szakasz már kora hajnalban az Eiffel-torony, illetőleg a Diadalív felé irányította
lépteit, és kitűzte a horogkeresztes lobogót. Stutnitz tábornok, „Nagy-Párizs” első parancsnoka
még a délelőtt folyamán elfoglalta a Crillon Szállót. Úgy ment minden, mint a karikacsapás,
mintha minden már régen elő lett volna készítve.
Június 14-én és a rákövetkező napokon megszakítás nélkül özönlöttek a német csapatok
Párizsba, hogy szállást foglaljanak vagy csak keresztül haladjanak rajta, és folytassák útjukat dél
felé.
A csapatok között senki sem vetett ügyet egy kis csoportra, amely a Geheime Feldpolizei
(GFP), a tábori titkosrendőrség egyenruháját viselte. Nem voltak többen 20-nál; mindössze
néhány könnyű gépkocsin jöttek, jelentéktelen fegyverzettel. Szállásuk sem volt előkészítve, és
egész helyzetük, katonai szemszögből tekintve, nem felelt meg a szabályoknak. Mindazonáltal
ebből a kicsiny, szinte illegális csoportból nőtt ki az a német rendőri szervezet, amely 4 évig
terrorizálta Franciaország népét.
Ennek a nagy pályafutást megtett csoportnak a különös történetét még nem dolgozta fel
senki.
Amikor a német csapatok lengyel földre léptek, az OKW elvi tiltakozását jelentette be az
ellen, hogy a rendőrkommandók a hadsereggel egy időben vonuljanak be. Himmler a tiltakozás
ellenére megszerezte Hitler hozzájárulását,.és a rendőri szervek a harcoló csapatokkal együtt
hatoltak be Lengyelországba, mint ahogy az Ausztria és Csehszlovákia esetében is történt. Midőn
a nyugati támadási tervet végleges formába öntötték, az OKW még sokkal határozottabban
foglalt állást azzal szemben, hogy ugyanezt az eljárást kövessék Franciaországban is. Az SS és a
Gestapo Lengyelországban viselt dolgai megbotránkoztattak néhány tábornokot (akik később
hozzászoktak e bűntettekhez). Ezek most olyan eltökéltségről tettek tanúságot, hogy Hitler az
OKW-nak adott igazat. Egyetlen rendőri egységnek, egyetlen SD-einsatzkommandónak sem
adtak engedélyt, hogy a Franciaországon áthaladó hadsereghez csatlakozzék. A rendőri teendőket
a katonai közigazgatásra bízták, az elfoglalt területen a hadsereg volt az egyedüli úr, Himmler
ellenőrzése nélkül.
Ez az egyezmény nehéz helyzetbe hozta Himmlert. Könnyen átlátta, milyen veszélyt
jelentene az SS és az ő rendőri szervei számára, ha a győztes hadsereg egyedül venné kezébe a
meghódított nyugati területek igazgatását. Azon volt, hogy olyan „hídfőállást” hozzon létre,
amelyre támaszkodva lépésről lépésre magához kaparinthatja a katonák által akkor még egyedül
gyakorolt hatalmat.
Himmler utasította Heydrichet: hozzon létre egy sonderkommandót (különleges önálló
osztagot), azzal a megbízatással, hogy az első harcoló csapatokkal egy időben vonuljon be
Párizsba. Nemcsak biztonsági, de presztizskérdés is volt ez, és Himmler nyilván azt sem bánta,
hogy megmutathatja a katonáknak, milyen bravúrra képesek az emberei.
Heydrich nagy gonddal látott hozzá a kényes feladattal megbízott különítmény
megszervezéséhez. A létszámot 20 főben állapította meg; ez elég alacsony volt ahhoz, hogy
észrevétlen maradhasson, egyben elegendő is az első „hídfőállás” megszervezéséhez. Elhatározta,
hogy hadicsellel él a Franciaországba való bevonulás érdekében: embereit a GFP (a szó szoros
értelemben vett katonai rendőrség) egyenruhájába öltöztette, katonai rendszámú gépkocsikba
ültette. Ilyenformán a sonderkommando szabadon közlekedhetett a francia utakon előnyomuló
német csapatok között, és akadálytalanul meg is érkezett Párizsba.
Június 14-én este a kommando a Louvre Szállóban ütötte fel tanyáját. 15-én délelőtt, alig
24 órával Párizsba érkezése után, már munkához is látott. Egyik tagja még a délelőtt folyamán
megjelent a rendőrprefektúrán, és követelte a német emigránsok és zsidók nyilvántartási anyagát,
valamint bizonyos dossziékat, amelyek Hitler-ellenes politikai személyiségekre vonatkoztak.
Kik voltak ezek az emberek, és különösen ki volt a vezetőjük?
A sonderkommando vezetését és az egész küldetéssel járó felelősséget Heydrich arra a
fiatal értelmiségire bízta, aki oly ragyogóan állta meg a helyét a venlói ügy és a két angol tiszt
elrablásának előkészítésében: Helmut Knochenra. Knochen 30 éves korában kivételes szervező és
kezdeményező képességeket árult el: kitűnő sportember, rendkívül intelligens, egyetemet végzett,
kulturált, udvarias, jó modorú fiatalember volt. Ezek a tulajdonságai mind alkalmassá tették őt a
franciákkal való érintkezésre. Talán egyetlen kivétellel Knochen maga állította össze csapatát.
Müller, az amt IV. (a Gestapo) vezetője, feltétlenül ragaszkodott hozzá, hogy az együttesben
bizalmi embere, Boemelburg sturmbannführer képviselje őt. Ez az ügyességéről ismert régi
hivatásos rendőrtiszt volt a Gestapo egyetlen embere a kommandóban. Nyilvánvaló volt, hogy a
csoportnak kezdetben nem lesz semmiféle végrehajtó hatalma, és ez talán hosszú ideig így is
marad. Minthogy a Gestapo lényegénél fogva végrehajtó szerv volt, ebben az együttesben csak
tanácsadóként vett részt. A kommando többi tagja nagyon fiatal volt, többen éppen akkor
végezték el az egyetemet, mint például az újságíró Hagen, aki – bár 1934 óta az SD tagja volt –
27 éves korában, 1940 februárjában diplomált Berlinben.
Az állomány túlnyomó részét az amt VI. (SD-Ausland) szolgáltatta; kivételt
Boemelburgon kívül csak az a két tag jelentett, akiket a Waffen-SS-ből helyeztek át ide,
komolyabb verekedés eshetőségére számítva. Valamennyien jártasságot szereztek már a külföldi
környezet elemzésében. 1935 óta a Gestapo és az SD töviről hegyire megismerte a francia
rendőrséget. Óriási méretű dokumentációt gyűjtöttek össze Franciaországról, közigazgatási,
kulturális, vallási, művészeti, főként pedig gazdasági és politikai szervezetére vonatkozóan. A
Gestapo és az SD minden egyes részlegének feladata volt, hogy részletesen tanulmányozza a
megfelelő francia részleget. Így például a berlini kerület alkalmazottjai évek óta az V. kerületet,
Párizs környékét tanulmányozták.
Ez az aprólékos felkészülés nagy súllyal esett a latba: a Gestapo és az SD emberei már
teljesen ismerős terepen mozoghattak. Ismerték a helyi szokásokat, a lakosság viselkedését, még
a fontosabb személyiségek magánéletét is. Knochen például 1937-ben ellátogatott Párizsba,
„megnézni a világkiállítást”.
1910. március 14-én született Magdeburgban. Apja, Karl Knochen, egyszerű tanító volt,
akárcsak Himmler apja, és az ifjú Helmut is szigorú nevelésben részesült. Az, iskolában jól tanult,
Magdeburgban érettségizett, majd a lipcsei, hallei és göttingeni egyetemen folytatta tanulmányait.
1935-ben szerezte meg a filozófiai doktorátust George Colmanről, az angol drámaíróról szóló
disszertációjával. Irodalomtanár szeretett volna lenni, de sorsát már a politika erői irányították.
Knochen apja régi típusú, kardcsörtető német hazafi volt, tartalékos tüzérszázados, részt vett az
első világháborúban, Verdunnél súlyosan megsebesült, és jobb karja hosszú időre csaknem
teljesen megbénult. Mikor fia tizenhat éves lett, beíratta őt az Acélsisak ifjúsági részlegébe; ez a
szervezet a frontharcosok összefogásának örve alatt szélsőségesen nacionalista tevékenységet
folytatott.
Egyetemi tanulmányai idején Helmut néhány hónapig tornaórákat is adott, hogy szüleit
segítse, majd írni kezdett a helyi lapokba. Közben a hitleristák kerültek hatalomra, és az egyetemi
fokozatok elérése egyre nehezebbé vált az olyan diák számára, aki nem volt a párt valamelyik
szervezetének tagja. 1933. május elsején Knochen belépett az SA-ba, és ott a szerény
obergruppenführer rangot kapta. A kisujját nyújtotta az ördögnek, és az szőröstül-bőröstül
bekapta. Nemsokára cikkei jelentek meg a „Studentenpressé”-ben, a kultuszminisztérium
lapjában. Megtetszett neki az újságírás; jövedelmezőbbnek találta, mint a tanárságot, és
1936-ban, miután végleg felhagyott irodalomtanári terveivel, belépett szerkesztőnek a DNB-be, a
hivatalos német hírügynökségbe. Főként az olimpiai játékokkal foglalkozott. Ekkoriban
találkozott egyik volt tanárával, Six doktorral, aki az egyetemet fölcserélte az SD-vel, hogy ott a
„sajtó”-részleget vezesse. Sixnek nem került különösebb erőfeszítésébe magával vinnie volt
tanítványát: 1937-ben Knochen állást vállalt az SD központi hivatalában, Berlinben. Az
SS-obersturmführer (százados) rangot kapta. Előbb a német sajtóval foglalkozott, majd
hamarosan a francia, belga és holland sajtó tanulmányozását bízták rá. Az illető országokban az
emigránsok kiadásában megjelenő lapok, valamint az emigránsokra vonatkozó híranyag alkották
Knochen munkájának legfontosabb részét. A venlói akcióban kifejtett tevékenysége és az akció
sikere reflektorfénybe helyezte személyét és azt eredményezte, hogy egy és ugyanazon a napon
megkapta a vaskereszt első és második osztályát. Ez a sikere juttatta őt annak a
sonderkommandónak az élére is, amely 1940. június 14-én érkezett meg Párizsba.
A francia fővárosban Knochen előbb a Louvre, azután a Scribe Szállóban, majd a
boulevard Lannes 57, végül az Avenue Foch 72 számú házban rendezkedett be és ez utóbbiban
maradt az 1944 augusztusi kudarcig. Beesett és kissé kellemetlen arcú, szürkéskék szemű,
higgadt, ritkán mosolygó, magas, nyúlánk termetű férfi volt. Egyenes és keskeny orra, kissé
széles szája, amelynek bal sarka alig észrevehető gúnnyal enyhe ráncban félrehúzódott, magas,
intellektuális, kissé domború homloka, gesztenyeszín haja egyáltalán nem illett egy „különleges
önálló osztag” vezetőjéhez. Az a fiatalember, aki a párizsi német rendőrség ügyét kezébe vette,
mindig is a bölcsészdoktor maradt, nem pedig a „rámenős” Knochen. Egyéni stílusa és
műveltsége mindazonáltal semmilyen tekintetben sem gátolta munkája előrehaladását. A lehető
leggyorsabban és legszilárdabban ki kellett építenie szervezetét tűzön és vízen át.
A katonák, amint rájöttek, hogy Knochen csoportja Párizsban tevékenykedik, azonnal
értésére adták, hogy semmi hatalma sincs, és „helyzetének szabályozása” végett ellenőrzésük alá
helyezték.
Knochen kijelentette, hogy esze ágában sincs bitorolni a megszálló hadsereg jogait, majd
megmagyarázta, hogy egyedüli feladata: nyomozni az osztrák és német antifasiszta emigránsok,
kommunisták, zsidók és szabadkőművesek után, akik mind a nácizmus ellenségei. Kérte, hogy a
Geheime Feldpolizei segítsen neki minden esetben, midőn „végrehajtó rendszabályokra” van
szükség, vagyis házkutatásoknál és letartóztatásoknál. Knochen olyan tökéletesen manőverezett,
hogy a végén még egyezményt is kötött a katonai rendőrség igazgatójával, Sowa doktorral. És a
Knochen-kommando azon nyomban hozzá is látott küldetése teljesítéséhez: bezárta a német- és
Hitler-ellenes szervek irodáit, lefoglalta irataikat, házkutatásokat tartott a német menekülteknél,
szabadkőműveseknél, különböző politikusoknál; a katonai rendőrséghez fordult minden egyes
alkalommal, midőn le kellett tartóztatni egy-egy emigránst, akinek nem jutott idejében eszébe,
hogy elutazzék Párizsból.
A katonák úgy gondolkoztak, hogy ha Knochen embereinek kissé megnőne is a szarvuk,
nem lenne nehéz kézben tartani őket, hiszen olyan kevesen vannak. Húsz fő nem sokat számított
a Geheime Feldpolizei 2500 főnyi párizsi állományával szemben, amely csakhamar 6000-re
növekedett.
Mikor Knochen az első hídfőállást már szilárdan kiépítette, erősítésül megérkezett az
ugyancsak 20 főből álló második sonderkommando, amelyet Kieffer hauptsturmführer vezetett.
Majd augusztus elsején befutott a harmadik csoport is – ennek vezetője Roland Nosek
SS-untersturmführer volt –, azzal a legfőbb megbízatással, hogy politikai értesüléseket gyűjtsön.
Nosek specialistája volt ennek a szakmának. 1932 óta volt a párt tagja, amellett bejárta
Olaszországot, Belgiumot, Magyarországot, Törökországot, Romániát, Görögországot és
Franciaországot.
Folyékonyan beszélt franciául, angolul és spanyolul. 1938 óta dolgozott az
SD-Auslandnál; csoportját maga állította össze, mégpedig kizárólag olyanokból, akik hibátlanul
beszéltek franciául, ismerték az országot, és személyes kapcsolatokkal is rendelkeztek már.
Mindenféle ember volt ebben az együttesben: németek, akik tisztviselőkvagy kereskedők voltak
addig vidéki városokban (az egyik például borkereskedő volt), egy elvált grófnő, két luxemburgi
és egy fiatal cseh tanítónő.
Ez a harmadik csapat a Boccador Szállóban lakott, irodáit pedig a Francia Közbiztonsági
Hivatal helyiségeiben állította fel, a Rue des Saussaies 11 számú házban, ahol Boemelburg mint a
Gestapo képviselője és a Sipó franciaországi főnöke már korábban helyet foglalt embereivel.
Knochen megkezdte szervezetének vidéki kiépítését is. Augusztus elején megbízta
Hagent, állítson fel Bordeaux-ban egy „antennát” abból a célból, hogy az Atlanti-partot a spanyol
határtól a Loire torkolatáig a megszállott rész teljes szélességében ellenőrizni tudják. Hagen,
akinek kezdetben csak 18 embere és egy titkárnője volt, átmenetileg a belga királynak a
kikötőben horgonyzó jachtján ütötte fel a tanyáját, míg a Rue du Médocon meg nem nyitotta
irodáit. Knochenhez hasonlóan ő is erőteljes tevékenységbe fogott: 1941 elején Bretagne-ra is
kiterjesztette hatáskörét, és lépésről lépésre építette ki „fiókjait” zónájának 10 legfontosabb
városában úgy, hogy ezek mindegyike képes volt ügynököket küldeni más helységekbe.
A katonákkal való súrlódások távolról sem szűntek még meg. Brauchitsch, a haderő
főparancsnoka, azt az utasítást adta szerveinek, hogy szegüljenek szembe Himmler embereinek
munkájával, főként pedig minden körülmények között akadályozzák meg a hadsereg jogainak
bitorlását.
Knochen működése tehát az emigránsokra, kommunistákra, zsidókra és
szabadkőművesekre vonatkozó hírszerzésre korlátozódott. De bármennyire tartotta magát ehhez
az előíráshoz, mégis meggyúlt a baja egy másik hivatallal, az Einsatzstab Rosenberggel
(Rosenberg Harci Törzs). Ezt a csoportot a misztikus pártideológus, Rosenberg hozta létre,
ugyancsak azzal a megbízatással, hogy összegyűjtse a vallásos és titkos egyesületek, különösen a
szabadkőműves páholyok irattárát. Hamarosan összeütközésekre került a sor. Knochen emberei
ebben az esetben sem voltak nyeregben, mert ha Knochen Himmler franciaországi képviselője
volt is, Rosenberg hivatala személy szerint magától a führertől kapta különleges előjogait! Végül
ez esetben is egyezménnyel zárult a vita: Rosenberg hivatala hajlandó volt kijelenteni, hogy csak
a történelmi érdekű irattárakat foglalja le, a politikai és kortársi jellegű archívumokat
Knochennak engedi át; ez viszont kötelezte magát, hogy átadja az einsatzkommandónak az általa
fölfedezett történelmi dokumentumokat. A versengés azonban nem szűnt meg, és Knochen
hivatala egy árva papírt sem adott át soha Rosenbergéknek.
Ezek a nézeteltérések felhívták Knochen figyelmét annak szükségességére, hogy olyan
felettes „fedezze” őt, aki egyenlő félként tud tárgyalni a versenytársakkal. Nagy
megkönnyebbüléssel fogadta ezért a hatalmas termetű SS-brigadeführer (tábornok), Thomas
doktor érkezését, aki Heydrich személyes képviselőjeként jelent meg, hogy munka közben
ellenőrizze a sonderkommandókat. „A biztonsági rendőrség és az SD vezetőjének belgiumi és
franciaországi megbízottja” címmel felruházott Thomasnak hivatalos megbízatása volt, hogy
kapcsolatba lépjen a német nagykövetséggel és a franciaországi katonai parancsnoksággal. A
beszivárgás tehát kitűnően sikerült.
Thomas tábornok valóságos kolosszus volt: olyan magas, mint Knochen, de
szélességében a duplája; a hangja mennydörgött. Amilyen jó modorú, tartózkodó és szorgalmas
volt Knochen, Thomas annyira nem érzett magában tehetséget a hírszerző munka irányában; néha
még le is kicsinyelte. Előző beosztása Wiesbadenben volt, ahol a Siegfried-vonal mögöttes
területeinek biztonságát kellett ellenőriznie; de az volt a híre, hogy jobban ismeri a fürdővároska
kaszinóját és éjszakai mulatóit, mint a védelmi vonal erődítményeit.
Bárdolatlan, vidám fickó volt, nagy barátja a bornak és a nőknek és ez utóbbi tekintetben
nem volt túlságosan válogatós. Heydrich szűk baráti köréhez tartozott, akivel számos emlékezetes
kiruccanáson vett részt a berlini lebujokban. Volt Thomas tábornoknak egy fontos ütőkártyája,
amely megszerezte számára Heydrich bizalmát és a párizsi kinevezést: lánya Heydrich szeretője
volt, és gyermeke lett tőle.
Párizsban Thomas a boulevard Lannes 57 számú házban rendezkedett be. Idejét meg
kellett osztania Párizs és Brüsszel között, hiszen munkaköre kiterjedt Belgiumra is. Amikor
Franciaországban volt, tevékenysége főként abban merült ki, hogy bejárta a Pigalle és a Champs
Élysées mulatóit. Voltak azonban politikai és rendőri elképzelései, sőt még egy vesszőparipája is:
a szeparatista pártok. Kapcsolatot teremtett a baszk, korzikai és breton mozgalmak képviselőivel,
abban a hiszemben, hogy azok a tőle kapott segítséggel kiszélesíthetik tevékenységüket és fontos
szerepet játszhatnak a francia politikai életben; nem értette meg, hogy ezek a mozgalmak azért
nem vihetik semmire, mert nem áll mögöttük úgyszólván senki. De fogadta Thomas Párizsban
azoknak a pártoknak a képviselőit is, akik mindig készek voltak a hitleristákkal együttműködni.
Ezek közül az egyik, a dühödten antirepublikánus és antiszemita Titkos Forradalmi
Akcióbizottság (Comité Secret d'Action Révolutionnaire – CSAR) nevű mozgalom, a későbbiek
folyamán fontos és Thomas szempontjából végzetes szerepet játszott. A mozgalom két vezetője,
Deloncle és Filliol csakhamar Thomas állandó vendége és bizonyos értelemben „politikai

tanácsadója” lett. Ekkor Szociális Forradalmi Mozgalom (Mouvement Social Révolutionnaire –
MSR) néven pártot alapítottak.
Thomas és a játékot valójában irányító Knochen felhasználta mindazokat, akik akár
megvesztegethetőségük miatt, akár meggyőződésből évek óta fogékonyságot mutattak a
horogkeresztes szervek Franciaországban kifejtett tömény propagandája iránt. Legarcátlanabbul a
német vasutak kirendeltsége működött: ez a turisztika örve alatt a legkülönbözőbb röplapokat és
brosúrákat terjesztette, kikutatta az érdeklődők közül azokat, akik nem csak Németország
természeti szépségei és műemlékei iránt érdeklődtek, és szinte elképzelhetetlen „könnyítéseket”
ajánlott fel nekik.[12] A propagandaszervek és a DNB, a hivatalos sajtóiroda rendszeres
pénztámogatásban részesítettek bizonyos újságokat, és hirdetési ügyletek leple alatt kifejezetten
nácibarát vagy legalábbis megértő álláspontra tudták őket bírni.
Bizonyos sajtótermékeket a Prima elnevezésű hirdetővállalat közvetítésével támogattak a
hitlerista pénzekből. Így például a „France Enchainée” („Bilincsbe vert Franciaország”) című
lapot, amely Louis Darquier, az ún. „de Pellepoix” alapította francia zsidóellenes tömörülés
újságja volt, és a hitleristák szolgálatában segítette „üldözni a zsidót” Franciaországban, továbbá
a „Grand Occident”-t („A Nagy Nyugat”), amelynek 1937-ben még ismeretlen igazgatója, Paul
Ferdonnet 1939-ben a „stuttgarti áruló” néven vált hírhedtté.[13]
Fontos szerepet játszott a Franciaország–Németország Bizottság (Comité
France-Allemagne) is, amelynek főbb figurái Georges Scapini és Fernand de Brinon voltak.
Ezek az újságok és szervezetek befolyásolni tudták a francia közvélemény egy részét,
amely egyre több és több „megértést” és elnézést tanúsított a hitlerista módszerekkel szemben.
Két szervezet foglalkozott hosszabb ideje azoknak a franciáknak a felkutatásával, akik jó
szívvel viseltettek a náci rendszer iránt: a Világszolgálat (Weltdienst), amelynek Erfurtban volt a
székhelye, és kéthavonként megjelenő bulletinjét 6 nyelven publikálta, valamint a Hamburgban
székelő, pángermán röpcédulákat és brosúrákat terjesztő Német Fichte Szövetség (Deutscher
Fichte Bund).
Ennek a propagandának az antiszemitizmus volt az alapja. A rokonszenvezők körében,
akik ennek hatására kapcsolatba kerültek a német szervekkel, az SD és a Gestapo értékes
ügynökökre tehetett szert. Az együttműködő pártokkal való kapcsolat olyan gyümölcsözőnek
bizonyult, hogy Knochen egyik helyettesének, Sommernek egyedül a velük való foglalkozás volt
a feladata.
Bármi volt is Knochen embereinek munkája, a katonai igazgatás alá voltak rendelve. Az
Avenue Kléberen, a Majestic Szállóban székelő és Stülpnagel tábornok vezetése alatt álló
franciaországi főparancsnokság két ágra oszlott: a katonai vezérkarra – ennek vezetője Speidel
tábornok volt – és a katonai igazgatásra, amely Schmitt doktor vezetése alatt állt.
Míg a vezérkar a tisztán katonai problémákat oldotta meg (állomány, hadbiztosság,
hírszerzés), a katonai igazgatás a polgári lakosságot érintő kérdésekkel foglalkozott; éspedig
rendőrségi kérdésekkel Best doktor, gazdasági kérdésekkel Michel doktor, mezőgazdasági
kérdésekkel Reinhardt és jogi kérdésekkel Médicus doktor vezetése mellett.
Best doktorra, akire a rendőri kérdések megoldását bízták, szakismeretei alapján esett a
választás. Emlékezetes, hogy ő volt az SD egyik szervezője, majd az amt I. és amt II. vezetője az
RSHA megalakulásakor. A katonai igazgatásnak lényegében szervező és összekötő szerepe volt a
francia hatóságokkal. Best doktor tehát semmiféle végrehajtó hatalommal sem rendelkezett; ez
teljes mértékben a Geheime Feldpolizei és a tábori csendőrség kezében volt, amelyek közvetlenül
a vezérkar alá tartoztak. De a megszállott országok igazgatási csoportja, amelyet Best doktor
irányított, foglalkozott minden rendőri kérdéssel és ellenőrizte a francia rendőrséget.
A vezérkar hatáskörébe tartoztak a fogolytáborok, a katonai kezelésbe vett börtönök és

ezek őrségének problémái. Minden parancsnokló szervben volt egy szekció, amely kapcsolatot
tartott a prefektusokkal és helyettesükkel, és közölte velük a követendő irányvonalat. Egy-egy
embernek minden feldkommandanturnál figyelemmel kellett kísérnie a rendőri kérdéseket.
Látható tehát, hogy a megszállás első időszakában Himmler szervei kénytelenek voltak
beérni a hírszerzéssel, s szerepük meglehetősen sovány volt. Ez a helyzet egészen 1942 májusáig
fennállt.
Egyetlen hírszerző szerv foglalkozott a biztonsági szolgálattal és a katonai hírszerzéssel,
mégpedig a Lutétia Szállóban elhelyezett Abwehr, amelyet Rudolph alezredes vezetett.[14]
Mint minden kémszervezet, az Abwehr is semmitmondó cégjelzések leple alatt
működtette részlegeit. Egyik legfontosabb németországi szolgálatát „A XII. hadtest női
vöröskereszt szolgálatának toborzó irodája” cím rejtette; Franciaországban nantes-i irodájuk „A
nantes-i munkaigazgatóság”, a dijoni a „Munka vezérkara”, a bordeaux-i a „Számvevőségi
hivatal”, a tours-i pedig az „Európai Nemzetközi Szállítmányozási Vállalat” névre hallgatott.
E hatalmas szervezet tőszomszédságában a Knochen által irányított csoport igencsak
gyengének és fegyvertelennek látszott. Hónapokig tartó földalatti harc után mégis ez lett a
győztes, olyannyira, hogy néhány hónapra rá magába is olvasztotta megvert ellenfelét.
Sok nehézségen át vezetett az út ehhez a diadalhoz. A franciaországi megszálló erők
főparancsnokának kinevezett Otto von Stülpnagel tábornok pozíciója pedig még bonyolultabbá
tette Knochen feladatát. Stülpnagel ugyanis hevesen ellenezte Himmler embereinek jelenlétét a
gondjaira bízott területen, és ezer nehézséget támasztott Knochen csoportjának munkájával
szemben, nem törődve azzal sem, hogy Knochen és Sowa doktor, a Geheime Feldpolizei főnöke
közt egyezmény szabályozta az együttműködést. A feszültség olyan fokot ért el, hogy Stülpnagel
parancsot adott Knochennak hírszerző tevékenysége beszüntetésére, és lehetetlenné tett minden
összeköttetést Heydrichhel: minden érintkezési lehetőséget megszüntetett a Knochen-csoportok
és Németország között.
Knochen Stülpnagel környezetében sem talált támogatásra. A német nagykövetség
részéről is érthetetlen ellenállásba ütközött. A külügyminiszter 1940. augusztus 3-án kelt levele
rögzítette Abetz nagykövet szerepét Franciaországban. Az ő vezetése alá volt rendelve mind a
katonai titkosrendőrség, mind a titkos államrendőrség munkája a francia belpolitika, a sajtó, a
rádió és a propaganda vonatkozásában. Ugyancsak neki kellett tanácsokat adnia a politikai
tekintetben fontos dokumentumok megszerzésére. „A führer kifejezetten úgy rendelkezett, hogy
egyedül Abetz nagykövet legyen felelős minden politikai kérdésért a megszállott és nem
megszállott Franciaországban.” Nos, szokásához híven a Gestapo és az SD annyira nem törődött
Abetz véleményével, hogy még csak ki sem kérte.
Knochen egy olyan, előre számba nem vett területen keresett kárpótlást, ahonnan
elfelejtették kitiltani. Kitartóan látogatta a párizsi szalonokat, néha a legelőkelőbbeket, társasági
eseményekkel foglalkozott, fitogtatta műveltségét és csöppet sem jelentéktelen szellemi
képességeit, sürgött-forgott a legfontosabb emberek körül, akikkel francia politikai barátai
ismertették meg. Elmaradhatatlan vendég lett csakhamar minden összejövetelen, minden
ünnepségen, a „társaságnak” abban a szektorában, amely vidáman és a gyümölcsöző üzletek
reményében lépett a németekkel való aktív kollaborálás útjára, és reményében nem is mindig
csalatkozott. Knochen nemcsak a párizsi élet ezer apró-cseprő pletykáját szedegette fel – ami
ugyancsak nem volt haszontalan dolog a magafajta ember számára –, hanem a legnagyobb
érdeklődésre számot tartó értesüléseket is szerezhetett azelőtti és akkori államférfiakról,
politikusokról, a gazdasági élet és az ipar valóságos helyzetéről, a közvéleményről, az ellenzéki
irányzatokról és vezetőikről, az ellenállásról, az Angliával és az Egyesült Allamokkal való
kapcsolatokról. Új barátai közül egyesek, nem is a jelentéktelenebbek, lényegében ügynökeivé

váltak. (Nem akarok tapintatlan lenni, nem akarok idézni olyan neveket, amelyeket a
nagyközönség már régen elfelejtett, csak megjegyzem, hogy igen mulatságos látványt nyújtanak
Knochen bizonyos egykori asztaltársai, amint hazafiságból akarnak most másokat leckéztetni!)
Thomas tábornok, aki elvileg Knochen főnöke volt, más módszer mellett kötött ki a
francia belpolitikai élet befolyásolása tekintetében. A megszállás első pillanatától fogva mind a
német hatóságok, mind a vichyi kormány zsidóellenes rendszabályokat léptettek életbe. Ezekkel
egyidejűleg az antiszemita sajtó, amely a német propagandaszervek részéről jelentős anyagi
támogatásban részesült, úgy akarta antiszemita érzelmekre hangolni a francia lakosságot, hogy
uszító pogromhadjáratba kezdett. Ennek a sajtókampánynak nem sok foganatja lett, éppen
durvasága miatt, és mert a francia közönség megérezte mögötte a német sugalmazást.
Thomasnak, aki jobban érezte magát a Pigalle mulatóiban, mint a szalonokban, olyan
politikai tanácsadói voltak, mint Deloncle, a Cagoule[15] egyik első vezetője és a Szociális
Forradalmi Mozgalom főnöke, valamint helyettese, a véres kezű Filliol. 1941 szeptemberében azt
javasolták Thomasnak, hogy a „közvélemény felrázása” érdekében szervezzenek néhány
merényletet a párizsi zsinagógák ellen. Knochen főnöke egyenesen zseniálisnak találta az ötletet,
amely azokra a „spontán” pogromokra emlékeztette őt, amelyeket a horogkeresztesek szerveztek
1938-ban Németországban. Megbízta Hans Sommer obersturmführert, az amt VI. párizsi
vezetőjét, amelynek a francia „együttműködőkkel” való kapcsolat ápolása volt a feladata, hogy
tisztázza Deloncle-lal és Filliollal a hadművelet anyagi kérdéseit – de a legnagyobb titokban, a
katonák, különösen Stülpnagel tudta nélkül. Sommer Berlinből meghozatta a szükséges
eszközöket.
Az október 2-áról 3-ára virradó éjjel a párizsiak sorozatos robbanásokra ébredtek. Két óra
30-kor bombarobbanás következtében súlyos károkat szenvedett a Rue des Tourelles-i zsinagóga;
3 óra 40-kor bomba robbant a Rue Notre-Dame de Nazareth-ben; 4 óra 30-kor a Rue de la
Victoire nagy zsinagógája volt soron; 5 órakor a Rue Sainte-Isaure; 5 óra 15-kor a Rue Copernic.
Ha mindezekhez hozzászámítjuk még a Rue Pavée-n robbant bombát és azt, amely az Avenue
Montespanon egy imaházat rombolt szét, úgy egyetlen éjszaka folyamán 7 merényletet követtek
el, a Wehrmacht járőreinek orra előtt. Két járőrszolgálatot teljesítő Wehrmacht-katona elég
súlyosan megsebesült, és a robbanások a szomszédos épületekben is károkat okoztak.
Deloncle büszke volt öreg csuklyásainak hőstettére. Valóban, nagy adag bátorság kellett
ahhoz, hogy valaki sötét éjjel elhelyezze a bombát a kapu sarkában, aztán sürgősen kereket
oldjon![16] Thomas odavolt a gyönyörűségtől. De ennek a „régi szép SA-időkhöz méltó”
vállalkozásnak váratlan következményei támadtak. Október 6-án Stülpnagel tudta már, kik a
merénylet értelmi szerzői, és a hadsereg főhadiszállásán bepanaszolta Sommer obersturmführert,
hogy Knochen parancsára német eredetű robbanóanyaggal látta el a „francia bűnözőket”.
1941. október 21-én a párizsi főhadiszállás katonai igazgatásáról levél ment Berlinbe a
Sipo-SD parancsnokának, azaz Heydrichnek a címére. A levél írója emlékeztetett arra, hogy a
merényletek a Wehrmacht két tagját, valamint két franciát megsebesítettek, majd így folytatta:
„A merényletet a Deloncle környezetéhez tartozó franciák követték el. A robbanóanyagot
Sommer SS-obersturmführer szerezte be és adta oda a merénylet végrehajtóinak. Sommer
SS-obersturmführer közvetlenül a merényletek elkövetése előtt érintkezésben állt a
merénylőkkel. Sommer SS-obersturmführer a párizsi Sipo-SD szolgálatvezetőjének, Knochen
SS-obersturmbannführernek az utasítására cselekedett. Nevezett az ügyről 1941. október 4-én
kelt jelentésében adott magyarázatot a katonai parancsnoknak. Az a magyarázat azonban, amely
szerint teljesen francia ügyről volna szó, sem objektíve, sem szubjektíve nem felel meg a
valóságnak.”
Különösen azt vetették Knochen szemére, hogy 24 órával a merénylet előtt, amikor pedig
nagyon is jól tudott annak előkészületeiről, úgy nyilatkozott a katonai parancsnokság
intézkedéseiről, hogy azok meghozták gyümölcsüket, s hogy teljes a nyugalom. Ezt megelőzően
is voltak merényletek, amelyekkel kapcsolatban megtorló rendszabályokat foganatosítottak. „Az
október 2-áról 3-ára virradó éjszaka merényletének tervezői és felbújtói előtt nem lehetett titok,
hogy vállalkozásuk következményét ártatlan emberek szenvedik meg, s hogy annak politikai
visszahatása is a legsúlyosabb lesz.”
Ezt a veszélyt a merénylet értelmi szerzőinek gyors kiderítésével szerencsésen el tudták
kerülni, veszélyben forgott azonban a megszálló hadsereg tekintélye, tekintettel arra, hogy a
francia rendőrség már megállapította az igazságot. A levél szerzője (valószínűleg Best doktor)
végül rátér a tulajdonképpeni célra:
„A Sipo-SD sonderkommando intézkedéseiért és viselkedéséért annak vezetőjét terheli a
felelősség, még ha feltételezzük is, hogy a merényletben sem közvetlenül, sem közvetve nem vett
részt. Tekintettel az ügy politikai jelentőségére és arra a visszahatásra, amelyet a német
közigazgatás helyzetében előidézhet, kénytelenek vagyunk ragaszkodni ahhoz, hogy a
sonderkommando vezetésében változások történjenek. A német hadsereg főparancsnoka azt kéri,
hogy Thomas SS-brigadeführert távolítsák el beosztásából. Az OKW szeretné remélni, hogy a
berlini illetékes szervek egyetértenek azzal az észrevételével, hogy Knochen doktort és Sommer
SS-obersturmführert, akik részt vettek ezekben a merényletekben, nem volna helyes továbbra is
megszállott területen alkalmazni.”
Stülpnagel abban bízott, hogy megszabadulhat riválisaitól, ha teljes mértékben kiaknázza
az általuk elkövetett hibát. Az az együttérzés azonban, amelyet az esetleges igazságtalan
büntetéssel sújtott franciákkal szemben igyekezett felmutatni, különössé válik, ha meggondoljuk,
hogy a levél aláírásának napján 16 nem kevésbé ártatlan túsz hullott el a kivégzőosztag golyójától
Nantes-ban, a rákövetkező napon pedig 27-et végeztek ki Châteaubriant-ban.
Közigazgatási síkon (a horogkeresztesek csak ezen a részen voltak sebezhetők)
Stülpnagelnak igaza volt. Csakhogy Knochen túlságosan értékes volt; szó sem lehetett arról, hogy
megváljanak tőle. Thomas tábornok még balkézi „vejének” magas pártfogása ellenére is sokkal
sebezhetőbb volt. S ekkor olyan megoldás adódott, amely mindenkit egyformán kielégített:
Thomas maga kérte a leváltását. Néhány nappal később pedig útnak indult Kijevbe, mint az
újonnan meghódított keleti területek Sipo-SD főnöke.
Knochen tehát ismét magára maradt hatalom nélküli rendőri csoportjának élén, a katonák
szőrszálhasogató ellenőrzésének kitéve. Intelligenciája és ügyessége következtében azonban ő
került ki győztesként ebből a valóban nehéz helyzetből.
III. fejezet
A GESTAPO MAGA ALÁ GYŰRI A HADSEREGET
A katonák rivalizáláson alapuló ellenállása értelmezésbeli különbségre is támaszkodott.

A Rethondes-ban június 22-én aláírt fegyverszüneti szerződés 3. szakasza ugyanis kissé
bizonytalan fogalmazású. „Franciaország megszállott területein – mondja a szöveg – a Német
Birodalom gyakorolja a megszálló hatalom jogait. A francia kormány kötelezi magát, hogy
minden eszközzel elősegíti az ezen jogok gyakorlására vonatkozó szabályzatok létrejöttét, és
azok végrehajtása érdekében biztosítja a francia közigazgatás közreműködését. A francia
kormány haladéktalanul felszólítja a megszállott terület valamennyi francia hatóságát és
közigazgatási intézményét, hogy tartsa magát a német katonai hatóságok előírásaihoz, s
utóbbiakkal a kívánalmaknak megfelelően működjék együtt...”
A katonai főparancsnokság ezeket az irányelveket betű szerint kívánta alkalmazni, és a
megszállott terület francia közigazgatását a legteljesebb ellenőrzése alá hajtotta. A katonák

álláspontja az volt, hogy a megszállott Franciaország közigazgatását magukkal a franciákkal kell
intéztetni, és nekik csupán arra kell felügyelniük, hogy a francia hatóságok szigorúan tartsák
magukat a német direktívákhoz. A német katonai igazgatás szerepe tehát elképzelésük szerint az
irányításra és ellenőrzésre korlátozódott volna.
A katonai igazgatás által megadott munka-irányelvek (Hadsereg Vezérkara – Vezérkari
Főnökség N° 800/40 – 1940. augusztus 22.) világosan beszélnek:
„A katonai igazgatás egész tevékenységét az az alapelv vezérli, hogy olyan
rendszabályokat kell csak meghoznia, amelyek a katonai megszállásra vonatkoznak. Nem
tartozik viszont a katonai közigazgatás hatáskörébe, hogy javítási célzattal beleavatkozzék a
francia belpolitika ügyeibe. Minden ilyen irányú közigazgatási intézkedést a francia hatóságok
közvetítésével kell meghoznia.”
A katonák szentül meg voltak róla győződve, hogy ez a megoldás minden tekintetben
csak előnyökkel jár: a végrehajtás nehézségeit a franciáknak kell megoldaniuk; a közigazgatás
így sokkal olcsóbb; végül, de nem utolsósorban a német irányelveknek francia csomagolásban
való megvalósítása útján elkerülhető lesz „a francia nép ösztönszerű ellenállása mindazzal
szemben, ami a németektől jön”. Ez az álláspont a magyarázata annak, miért örültek annyira a
német hatóságok minden együttműködni kívánó franciának. Nem annektálni akarták
Franciaországot, hanem politikáját akarták más irányvonalra átállítani.
A német katonák felfogása szerint tehát a német rendőri hatóságok közvetlen akciója
mindent könnyen „elpackázhatott” volna. Egyedül a zsidóellenes szekció tevékenységéhez
járultak hozzá, amelyet Dannecker irányított Boemelburg egyik helyetteseként és Eichmann
közvetlen franciaországi megbízottja minőségében.
Theo Dannecker 27 éves müncheni bajor Gestapo-tag volt. Eichmann közvetlen
parancsnoksága alá tartozott, Eichmann jelölte ki személyes képviselőjének Párizsba. 1940
szeptemberében érkezett meg. Igazgatási és fegyelmi tekintetben Knochen alá tartozott, de nem
kapott tőle soha közvetlen utasításokat. Ami a munkáját illeti, egyedül Eichmanntól függött, aki
utasításait közvetlenül hozzá intézte.
Xavier Vallat, az első zsidóügyi kormánybiztos,[17] perében azt vallotta Danneckerről,
hogy „fanatikus náci volt, valósággal transzba esett már attól is, ha csak kiejtették közelében a
zsidó szót”. Amikor érvénybe léptek az antiszemita intézkedések, felülvizsgálta a büntető
törvényszékek ítéleteit, és éles tiltakozó jegyzékeket intézett a francia hatóságokhoz, amint a
kiszabott büntetésekben az engedékenység legcsekélyebb jelét vélte felfedezni.
Dannecker az Avenue Foch 31/b. és a Rue des Saussaies 1s. számú épületekben szervezte
meg hivatalait. Nyomban felhasználta a francia antiszemitákat, tanácsaival és pénzzel sietett
segítségükre a zsidókérdést tanulmányozó intézet megalapításában, amely számára lefoglalta a
boulevard Haussmannon egy zsidó vállalat helyiségeit. Az intézetben tevékenykedő franciákat,
akik között első helyen kell említeni Darquier de Pellepoix helyettesét, Sézille századost, a
legcsekélyebb mértékben sem zavarta az, hogy a Gestapo albérlőivé, a megsemmisítő táborok
legbuzgóbb szállítóivá váltak.
A német antiszemita propaganda kezdte meghozni gyümölcseit. Dannecker azonban nem
elégedhetett meg a műkedvelőkkel. A vichyi kormány 1940. október 3-án kihirdette az
úgynevezett „zsidótörvényt”. Ez a törvény, miután meghatározta, hogy zsidónak tekintendő
mindenki, akinek három nagyszülője és házastársa zsidó, felsorolta azokat a „közhivatalokat és
tisztségeket”, amelyektől a zsidókat eltiltották, majd szabályozta a zsidók részvételét bizonyos
szabad foglalkozású ágakban és a kereskedelemben.
Dannecker kérte a prefektúrától, hogy bocsássanak rendelkezésére mintegy tucatnyi
rendőrfelügyelőt. Ezeknek közvetlenül adott utasításokat, és így valósította meg a katonai

igazgatás irányvonalát: franciákkal elvégeztetni a németek által megkövetelt legmocskosabb
munkát.
1941. augusztus 24-én német nyomásra kihirdették a „nemzetellenes üzelmeket” halállal
büntető törvényt, és létrehozták a kivételes törvényszékeket.
1941 októberében Pucheu belügyminiszter úgy akarta „elvonni” a németektől a
fennhatóságuk alá rendelt rendőröket, hogy létrehozott egy hármas szervezetet a rendszer
„ellenégeinek” üldözésére, akik egyidejűleg a nácik ellenségei is voltak. Pucheu egyszerre
szervezte meg a Zsidó Ügyek Rendőrségét (PQJ), az Antikommunista Rendőri Szolgálatot
(SPAC) és a Titkos Társaságok Szolgálatát (SSS), amelynek az volt a feladata, hogy üldözze az
1940. augusztus 13-i törvénnyel amúgy is minden közfunkcióból kizárt és a haza ellenségeiként
felügyelet alá helyezett szabadkőműveseket.
Az új szervek állománya igen vegyes volt. A három igazgató nem rendőrtisztviselő volt,
hanem szélsőjobboldali pártmunkások közül választották ki őket. Az Antikommunista Rendőri
Szolgálat vezetését például a Doriot-féle Francia Néppárt (Parti Populaire Franpis – PPF) egy
volt kereskedő pártaktivistájára bízták, az akkor egyáltalán nem jelentéktelen 10 000 frankos havi
fizetéssel. A személyzeti állományt a hasonló mozgalmak aktivistáiból állították össze,
kiegészítve néhány önként csatlakozó hivatásos rendőrtiszttel, akiket a magas fizetés csábított
ide, és kevés számú tisztviselővel, akik nem valami jól érezték magukat a kétes társaságban és
eltökélték, hogy nem „piszkolják be a kezüket” az ottani mocskos ügyekkel.
Ismét csak azt kell megállapítanunk, hogy a hitleristák, paradox módon, a magukat
leghangosabban hazafiasnak hirdető pártok tagjai körében toborozták segítőtársaikat.
A német katonai parancsnokság, számításai ellenére, nem érte el a várt eredményeket.
Minthogy – Keitel szavai szerint – a szabályszerű eljárás nem bizonyult „rentábilisnak”, a
főparancsnokság az elrettentés útjára lépett, és elhatározta, hogy túszokat végeztet ki,
valahányszor merényletet követnek el a megszálló hadsereg tagjai ellen.
1941. augusztus 22-én egy Stülpnagel által aláírt rendelet úgy intézkedett, hogy augusztus
23-ától fogva minden német őrizetben levő vagy a németek számára őrizetbe vett franciát túsznak
kell tekinteni. Ebből a „tartalékból” választják majd ki az agyonlövendőket, számukat minden
egyes alkalommal „az elkövetett bűncselekmény súlyosságától függően” állapítva meg. Egy
szeptember 19-én megjelent újabb rendelet a túszok ezen első kategóriáját kiegészítette mindazon
francia férfiakkal, „akiket kommunista vagy anarchista cselekmények következtében a francia
hatóságok őrizetbe vettek vagy a jövőben őrizetbe vesznek”, és akiket ezentúl a franciaországi
katonai főparancsnok rendelkezésére álló foglyoknak kell tekinteni. Mindezeket a
rendelkezéseket megismételték és összefoglalták a „Túsztörvény” néven közismertté vált
szeptember 30-i rendeletben, és ezzel gyalázatosan felrúgták a hágai szerződés 50. szakaszát,
amely megtiltja a túszok szedését.
A rendszabályok még súlyosabbá váltak, midőn 1942 júliusában Otto von Stülpnagel
tábornokot unokafivére, Heinrich von Stülpnagel váltotta fel. A „Pariser Zeitung” július 16-i
száma a következő figyelmeztetést közölte:
„A zavartkeltők 18 évesnél idősebb legközelebbi férfi hozzátartozóit, valamint sógorait és
unokafivéreit agyon fogják lőni.
Az ugyanilyen fokú nőrokonokat kényszermunkára ítélik.
A fenti személyek valamennyi 18 évesnél fiatalabb gyermekét javítóintézetbe küldik.”
A német rendőri szervek, a Gestapo, az SD ebben az egész időszakban a kulisszák mögött
maradtak. Ha a katonai közigazgatás árnyékában nem is játszottak feltűnő szerepet,
mindazonáltal lépésről lépésre növelték cselekvésük hatósugarát.
Knochen kezdettől fogva az RSHA mintájára szervezte meg hivatalait. Embereit 6 fő

osztályba osztotta, amelyek megfeleltek a berlini központ 6 amtjának és azok illetékességi
körének. Azzal nem sokat törődtek, hogy a háttérben kellett dolgozniuk; ehelyett éltek az
alkalommal, dokumentumokat gyűjtöttek és francia segítőtársakat toboroztak a rovott múltú
bűnözők és bizonyos pártok, elsősorban a Doriot-féle Francia Néppárt tagjai közül.
1941 folyamán lazult a katonai ellenőrzés csavarja. A Geheime Feldpolizei töméntelen
tennivalója következtében kénytelen volt hozzájárulni ahhoz, hogy a Gestapo maga végezze a
házkutatásokat, kisvártatva pedig a letartóztatásokat is. Minden esetben részletes jelentések
formájában kellett volna beszámolnia, erről a formalitásról azonban a legtöbb esetben
„megfeledkezett”. A katonai parancsnokság nemsokára arra is ráfanyalodott, hogy a Gestapóval
nyomoztasson ki olyan ügyeket, amelyekre az Abwehrnek és a Geheime Feldpolizeinek már nem
futotta az erejéből. A Gestapo egyezményt kötött az Abwehrrel, amely szerint a Gestapóra és az
SD-re hárult a hadsereg mögöttes területeinek biztosítása polgári és politikai szempontból,
mindennemű katonai hírszerző tevékenység pedig továbbra is kizárólag az Abwehr feladata
maradt. Minthogy azonban a két tevékenységi kör között a határok meglehetősen egymásba
folynak, Knochen emberei bitorolták az Abwehr számára fenntartott hatáskört is, ami gyakori
összetűzésekre adott okot. A Gestapo-SD és az Abwehr viszonyát mindig a lappangó
ellenségeskedés légköre jellemezte, visszfényeként annak a rivalizálásnak, amely a két szervezet
legfelsőbb vezetőit szembeállította Németországban.
Fokozatos terjeszkedése megnövelte Knochen csoportjának politikai jelentőségét. 1941
végére szinte mindenütt megvetette a lábát, néhány olyan szektor kivételével, amelyet a hadsereg
kizárólagos joggal magának tartott fenn, mint a sajtó-, rádió-, színházi és filmcenzúra, a
zsidóügyek intézése és a francia közigazgatás gazdasági kérdései.
Knochen ebben az időszakban 3 „fiókot” is felállított, a bordeaux-i, dijoni és roueni
„aussenstellé”-t (külszolgálatot). Vichyben a megszállás első napjaitól fogva működött
Himmlernek egy embere, Reiche, aki közvetlenül tájékoztatta főnökét az „ideiglenes főváros”
valamennyi eseményéről. Ő nem tartozott Knochenhoz.
Ez a szervező munka, ez a kitartó harc, amelyet végül is siker koronázott, Knochen műve
volt. Thomas távozása óta egyedül ő volt felelős a Gestapo–SD-részlegekért. Thomas helyére
Bierkamp oberführer került ugyan, de csak ideiglenes vezetői minőségben, arra a 6 hónapra, amíg
az új főnök meg nem érkezett.
1942 áprilisában Himmler ösztönzésére Hitler megtette végre a szükséges intézkedéseket,
hogy a rendőri funkciókat elvegye a franciaországi megszálló haderő vezérkarától és ellátásukat
új személyes megbízottra bízza.
Himmler azzal is kimutatta, mekkora fontosságot tulajdonít a pozíció betöltésének és a
katonákon aratott diadalának, hogy olyan embert szemeit ki a feladatra, akit Heydrich is melegen
támogatott: Karl Oberg tábornokot.
Karl Albrecht Oberg 1897. január 27-én született Hamburgban, ahol apja, Karl Oberg dr.,
orvos volt. A fiatalember a nagy Hanza-városban járt iskolába, ott is érettségizett 1914-ben.
Tizenhét éves volt akkor. Augusztusban kitört a háború, ő azonnal jelentkezett, és 1916
szeptemberében már hadnagyi rangban harcolt a francia fronton. A háború vége előtt a vaskereszt
első és második osztályával tüntették ki.
Midőn visszatért Hamburgba, családját nehéz anyagi körülmények között találta; ezért
elszegődött egy ingatlanközvetítőhöz, és nála dolgozott 1921-ig. Ezután egy papírnagykereskedő
képviselője lett, majd tisztviselőnek ment a Christiansen-féle élesztőgyárba, a dán határ
közelében levő Flensburgban. 1923-ban házasságot kötött a nála 5 évvel fiatalabb Frieda
Tramm-mal. 1926-ban az ifjú pár visszatért Hamburgba, ahol Oberg a West India
Bananenvertriebsgesellschaft déligyümölcs nagykereskedő vállalatnál talált alkalmazást. Három

évig volt itt, majd a konkurrens Banjac déligyümölcs nagykereskedés megbízottja lett. Nem sok
szerencsével, mert 10 hónap múlva, 1930 őszén kereset nélkül maradt. Három és félmillió
munkanélküli nyüzsgött akkoriban a német városokban. Karl Oberg azonban nem az az ember
volt, aki egykönnyen kétségbe esik, és hajlandó sorba állni a nyomorenyhítő akció leveséért.
Kisebb családi kölcsönből dohányboltot nyitott a város szívében, a Schauenburger Strassén, a
Rathaus, a díszes hamburgi városháza árnyékában meghúzódó kis kereskedőutcában.
Ebben az időszakban került Oberg a náci propaganda befolyása alá. Szivarárus volt egy
olyan városban, amely teljesen a tengeri kereskedelemből él, és a legnagyobb mértékben ki van
téve a gazdasági válság hatásának. 1931 júniusában belépett a Nemzetiszocialista Pártba, és az
575 205 számú tagsági könyvet kapta. Tíz hónap múlva az SS tagja lett, ami megfelelő teret adott
szervező képességeinek kifejtésére. Egy évre rá Heydrich Hamburgba jött, hogy ellenőrizze az
SD éppen szervezés alatt álló helyi részlegét. Oberg bizonyos ideje erőteljes vonzalmat érzett a
párt biztonsági szolgálata irányában. Bemutattatta magát Heydrichnek, aki elfogadta
jelentkezését. Oberg az SD fizetett alkalmazottja lett, s ezzel pénzzavarai egyszer s mindenkorra
véget értek. 1933. július elsején kinevezték untersturmführernek (alhadnagynak), s beosztották
Heydrich vezérkarához, akinek csakhamar egyik legbensőbb munkatársává lett. Vele ment
Münchenbe, midőn 1933 júliusában idehelyezték székhelyüket, majd szeptemberben követte
Berlinbe, az SD központi szolgálatának megszervezése céljából. Az SD-ben Heydrich külön
vezérkarának főnöke, majd a személyzeti főosztály vezetője lett. Ezeket a funkciókat töltötte be
1935 novemberéig. Heydrich melletti szolgálata idején tevékenyen részt vett a
„Röhm-tisztogatás”-ban.
Oberg 1935-ben önként elhagyta az SD-t, visszatért az aktív SS-szolgálatba, és
standartenführeri (ezredesi) rangban átvette a mecklenburgi 22. SS-standarte vezetését; majd a
hannoveri SS-Abschnitt IV. főnöke lett 1938 decemberéig. 1939 januárjában kinevezték a
szászországi Zwickauba rendőrfőnöknek, áprilisban pedig megkapta az SS-oberführeri rangot. A
háború, egy rövid közjátéktól eltekintve, egészen 1941 szeptemberéig nem változtatott a
helyzetén. 1941 áprilisában Himmler átmeneti jelleggel megbízta őt a fontos brémai
rendőrfőnökséggel, de a helyi horogkeresztes hatalmasság, Kaufmann gauleiter mást szemelt ki
erre a posztra, és olyan elutasítóan viselkedett Oberg személyével szemben, hogy egy hét múlva
vissza kellett őt helyezni Zwickauba.
1941 szeptemberében Oberg SS- und polizeiführer, azaz SS- és rendőrfőnök lett a
lengyelországi Radomban. Részt vett a zsidók kiirtásában és a lengyel kényszermunkások
összeszedésében. Ezt a beosztást akkor hagyta csak el, amikor Párizsba kellett jönnie[18] azok
után, hogy megkapta a „Brigadenführer und Generalmajor der Polizei”, vagyis
rendőrvezérőrnagyi rangot, ami előmenetelnek sem volt csekélység, hiszen 9 éve még csak
alhadnagy volt.
Harmincöt éves volt tehát, midőn Himmler Párizsba küldte. Ebben az időben ereje
teljében levő, igazi, jó fából faragott, szőke, rózsás arcú, északi típusú német volt, a meglehetősen
nagy mennyiségben fogyasztott sörtől gömbölyödő pocakkal. Hosszúkás arca és kissé dülledt
szürkéskék szeme nem árult el sem kegyetlenséget, sem különösebb keménységet, inkább
egyfajta türelmes igyekezetet. Erős szemüveget viselt. Hosszúkás, feltűnően pisze, hegyben
végződő orra, különösen profilból, valamiféle bohóc jelleget kölcsönzött arcának. Ritkás szőke
haja alól kilátszott domború, rózsás koponyája. Korábbi beosztásaiban megfontolt és türelmes,
beosztottaival szemben szívélyes ember hírében állt. Példásan jó férj volt. Későn, 13 évi
házasélet után született első gyermekük, 1936-ban, ezt követte 1941-ben a második, majd
1942-ben a harmadik.
Mindent összevéve a Himmler által kiszemelt férfiú úgy tűnhetett volna fel, mint valami
viszonylag derekabb ember a Gestapo és az SS fenevadjai között – ha egy tulajdonsága nem
rontott volna le minden egyebet: Oberg példátlanul fegyelmezett volt.
Himmler 1942. április 22-én döntötte el, hogy Oberget küldi Franciaországba. Oberg
május S-én érkezett meg. Megjelenése döntő változást jelentett a német rendőrség és a megszálló
haderő egymáshoz való viszonyában. A változás látható jeleként Oberg megkapta a „höhere SS-
und polizeiführer” (SS- és rendőrparancsnok), valamint a „Himmler személyes képviselője”
címet, amíg Thomas csak Heydrich képviselője volt. Oberget ugyanakkor felruházták minden
rendőri hatalommal, és azzal bízták meg, hogy biztosítsa a kapcsolatot egyfelől a német
rendőrség és az SS legfőbb parancsnokával, Himmlerrel, másfelől a különböző franciaországi
hatóságokkal, vagyis a franciaországi katonai parancsnokkal, Stülpnagellel, a nyugati front
főparancsnokával, Rundstedt marsall-lal, Abetz nagykövettel és végül a francia kormánnyal.
Himmler maga szeretett volna Párizsba jönni Oberg hivatalos beiktatására, hogy ezzel is
aláhúzza az esemény jelentőségét és emelje annak ünnepélyességét. Funkcióival járó töméntelen
tennivalója azonban megakadályozta ebben, ezért maga helyett Heydrichet küldte el. Heydrich a
Ritz Szállóban rendezett ünnepségen mutatta be Oberget mindazoknak a német és francia vezető
személyiségeknek, akikkel munkája során majd érintkeznie kell. A beiktatásra Heydrich
személyesen Párizsba rendelte a mindössze 2 hete kinevezett René Bousquet rendőrfőkapitányt és
Hilaire belügyminisztériumi adminisztratív államtitkárt. Velük együtt jelen volt Fernand de
Brinon, a francia kormány megbízottja a megszállott zónában, és Darquier de Pellepoix, a zsidó
ügyek új kormánybiztosa, Xavier Vallat utóda.
Heydrich hosszú beszédet mondott. Kifejtette, hogy a lehető legszorosabban együtt kell
működniük a megszálló hatóságokkal annak érdekében, hogy „valamennyiük üdvére” egyformán
hozzájárulhassanak az Oberg által szervezendő új rendőri apparátus sikeres működéséhez.
Ez a beszéd bevezetés volt azokhoz a követelésekhez, amelyeket Heydrich a führer
nevében készült előadni. Utasításai főként René Bousquet-nak szóltak, hiszen elsősorban a
francia rendőrség volt bennük érdekelt. Obergnek – mondta – az a feladata, hogy újjászervezze a
megszállott területen a német rendőri apparátust. A jövőben ennek kezében lesz a végrehajtó
hatalom, minthogy a rendőri hatalmat kivették a katonai közigazgatás kezéből. A haderő
mögöttes területeinek biztosítását a rendőrségre és az SS-re bízták. Himmler utasításba adta
Obergnek: „Vigyázzon, hogy a partvidéken állomásozó csapatok fedezve legyenek!”
A feladat maradéktalan teljesítése érdekében elrendelte, hogy a megszállott zóna francia
rendőrségét helyezzék a német rendőrség gyámsága alá. Heydrich ezt a követelését úgy
terjesztette elő, mint amelyet igazol a fegyverszüneti szerződés szövege. A megszálló hatalom
joga és kötelessége – mondta Heydrich –, hogy őrködjék a rend fenntartásán. Hitler és Himmler ,
mindamellett egyáltalán nem hitte, hogy a francia rendőrség akkori állapotában valóban lojális és
hatékony együttműködésre lenne képes. Ezért a reichsführer SS mélyreható reformot követelt a
francia rendőrségtől: a vezető pozíciókat olyan megbízható emberekkel töltsék be, akiket „az új
Európa felépítéséért” a német hatóságokkal fenntartás nélkül együttműködő pártok soraiból
válogathatnak ki. E pártok közül elsősorban Doriot Francia Néppártját és Darnand Légiós
Rendszolgálatát (Service d'Orde Légionnaire – SOL) kell „tekintetbe venni”.
A hitleristák emlékeztek arra, hogyan számoltak le annak idején otthoni ellenfeleikkel: az
SA-val „biztosították a rendet”, majd az egész rendőrségi apparátust olyanokkal rakták tele, akik
számára a párt szolgálata mindig előbbre való volt az állam szolgálatánál. Ezzel próbálkozott
Thomas Franciaországban, midőn pártfogolta azokat, akik a hitlerizmus ügynökeivé váltak.
Pucheu is így teremtette meg három különleges rendőri szervét (Zsidó Ügyek Rendőrsége,
Antikommunista Rendőri Szolgálat, Titkos Társaságok Szolgálata).
Heydrich azt hitte, hogy minden engedményre hajlandó emberrel tárgyalhat majd ezekről
a kérdésekről; meglepetésére azonban igen határozott ellenállásba ütközött. René Bousquet nem
volt hajlandó tudomásul venni, hogy a rendőrséget gyámság alá helyezik és vezető pozícióit a
szélsőséges pártok embereivel töltik be. Azt az álláspontot képviselte, hogy a nyugalmat csak úgy
lehet visszaállítani, ha a francia rendőrségnek lehetővé teszik feladata teljes ellátását, feltételezve
természetesen, hogy a németek a maguk részéről felhagynak elvakult megtorló intézkedéseikkel.
Heydrich mintha meghajolt volna Bousquet érvei előtt. Neki az a véleménye – mondta –, hogy
ezekre a rendszabályokra nem lesz szükség, amennyiben Bousquet hajlandó a német érdekek
szempontjából előnyös orientációt adni a francia rendőrségnek, és ha szoros, baráti
együttműködés alakul ki a két szervezet közt.
René Bousquet ehhez azzal a feltétellel adta beleegyezését, hogy a német rendőrség nem
avatkozik bele a francia rendőrség ügyeibe, és hogy a két szervezet külön-külön dolgozhat.
Heydrich kénytelen volt beismerni: nincs felhatalmazása ahhoz, hogy egyedül kössön
meg ilyen egyezményt. Csupán elhalaszthatja a kapott utasítás végrehajtását, mielőtt főnökeinek,
Himmlernek és Hitlernek referálna róluk. Ezzel a hallgatólagos megegyezéssel tért vissza
Heydrich Berlinbe, Párizsban többet nem is mutatkozott.
Az 1942. május 5-én lezajlott Heydrich–Bousquet megbeszélés nagy veszélytől óvta meg
Franciaországot. Lengyelországban, Dániában, Csehszlovákiában a német rendőrség látott el
mindennemű helyi rendőri szolgálatot. Dániában a rendőröket letartóztatták, és csaknem
valamennyiüket deportálták. Csehszlovákiában maga a Cseh- és Morvaország protektora címmel
felruházott Heydrich volt a terroruralom feje. Lengyelországban az SS-ek hajtották végre a
Gestapo utasításait a lakosság kiirtására vonatkozóan. A kérdés mégis felmerül, vajon az említett
megoldás végső soron nem a német apparátus számára volt-e kedvező? Ha teljes mértékben nekik
kellett volna ellátniuk minden rendőri szolgálatot Franciaországban, az azt jelentette volna, hogy
nagy számban lekötik értékes embereiket, olyan időben, amikor minden egyes harcosra égető
szükségük volt a keleti fronton; ezenkívül nyilvánvalóan a rendet is egyre nehezebben tudták
volna fenntartani, hiszen a lakosság sokkal kevésbé viselte volna el a megszállók rendelkezéseit,
mint azokat, amelyeket a francia hatóság írt elő. Több rendzavarás fordult volna elő. Ugyanakkor
Franciaország ki lett volna téve azoknak a vadállati rendszabályoknak, amelyeket Közép- és
Kelet-Európában alkalmaztak az ellenszegülő lakosság „megzabolázására”. Ebben az
egyezményben végül is mindkét fél megtalálta a számítását.
Ezután Oberg hozzálátott a vezetése alá helyezett apparátus átszervezéséhez.
Első lépésként a biztonsági rendőrséghez, illetve az SD-hez csatolták a katonai
közigazgatásnak azt a főosztályát, amelynek feladata volt a francia rendőrség ellenőrzése. Majd
pedig csaknem teljesen felszámolták a Geheime Feldpolizeit. Huszonöt csoportja közül 23-at
feloszlattak; ezek állományát vagy a Sipo-SD vette át, vagy a keleti frontra küldték őket. A
Geheime Feldpolizeitől átvett embereket a Wehrmachtnál leszerelték, a Gestapónál és az SD-nél
pedig különleges beosztással állományba vették. Mindamellett a katonai igazgatás az utolsó
napokig magánál tartotta a börtönök és táborok őrzését, a vámszolgálatot és a Feldgendarmerie
(tábori csendőrség) vezetését.
Mindez Knochen műve volt. Most értek be munkájának gyűmölcsei, amelyet azért
folytatott, hogy kivívja Párizsban is a párt fölényét a hadsereggel szemben, mint ahogy az
Németországban volt. Ettől az időponttól – és az Obergnek juttatott hatalom
következményeképpen – ez a fölény egy pillanatra sem vált kétségessé, és a franciaországi német
politika tényleges irányítása ezentúl a rendőri szervek kezében volt, jóllehet elvileg még mindig
Abetz nagykövetre tartozott.
Oberg a német szervezetnek megfelelően két csoportra osztotta rendőri hivatalait: egyik
volt az Ordnungspolizei (Orpo), vagyis a rendfenntartó szervezet, másik a Sicherheitspolizei

(Sipo–SD), vagyis a biztonsági rendőrség. Mindegyik csoport egy-egy befehlshaber (parancsnok)
vezetése alá került. Az Orpo a Rue de la Faisanderie 49 alatt rendezkedett be, parancsnoka
Schweinichen lett, akit 1943-ban Scheer követett; a Sipo–SD megmaradt Knochen
parancsnoksága alatt, a Rue des Saussaies és az Avenue Foch-beli helyiségeiben.
A katonai közigazgatás leváltásakor, e terjeszkedő politika megvalósítása során regionális
szervezetet hoztak létre minden kerületben. A már meglevő bordeaux-ihoz, rouenihoz és
dijonihoz 7 újat szerveztek, mégpedig Angers-ben, Chálons-sur-Marne-ban, Nancyban,
Orléans-ban, Poitiers-ban, Rennes-ben és Saint-Quentinban. Így tehát 11-re emelték a kerületi
parancsnokságok számát, a párizsit is beleszámítva.
Ezek mindegyike kisebb helyi csoportokat küldött ki a kerület fontosabb városaiba, a
helyi kommandantúrákba (községekbe) pedig megbízottakat. Rouen például helyi csoportot
szervezett Évreux-ben, Caenban és Cherbourg-ban, továbbá három jelentéktelenebb posztot
Granville-ben, Dieppe-ben és Le Havre-ban.
Az északi és keleti kerületek nem tartoztak Párizs hatáskörébe; a lille-i kirendeltség,
amelynek hatáskörébe Nord és Pas-de-Calais megyék tartoztak, a brüsszeli központi igazgatáshoz
volt csatolva; a strasbourgi csoportot pedig egy német kerületi igazgatás alá rendelték.
A Párizstól függő kerületi hivatalok szervezeti felépítésükben a párizsi központot
követték, amely a maga részéről viszont az RSHA-t másolta.
A Sipo–SD központja és külszolgálatai tehát 7-7 osztályra tagolódtak. Szokásos
hatáskörükhöz hozzájárultak még az idegen ország megszállásából adódó különleges feladatok.
Az igazgatási kérdésekkel foglalkozó II. osztály (SD) mellett működött még az úgynevezett II.
Pol., amelyet a katonai közigazgatástól átvett csoportból szerveztek meg, és amelynek a francia
rendőrség ellenőrzése, a vele való kapcsolat és a jogi kérdések tanulmányozása volt a feladata. Ez
volt összeköttetésben azzal a katonai közigazgatási hivatallal is, amely a táborok és börtönök
őrizetét látta el.
A III. osztály (SD) nyilvántartotta és kiegészítette az „Otto”-jegyzéket, amelyet eredetileg
az egész francia sajtót ellenőrző Propagandastaffel állított össze. A jegyzék azokat a műveket
tartalmazta, amelyeket a szerző személye – zsidó származása vagy agtihitlerista elvei –, illetve az
alkotás témája miatt betiltottak.
A III. osztály ellenőrizte a német vásárló irodák tevékenységét is. Végül, Sauckel
gauleiterrel együttműködésben, ez foglalkozott a munkaerő és a kényszermunka kérdéseivel is.
A IV. osztály volt a szorosabb értelemben vett Gestapo, akárcsak Németországban.
Feladata volt az „állam ellenségei”, a szabotőrök és terroristák elleni harc, továbbá az aktív
kémelhárítás. Párizsban az ő helyiségeibe hurcolták azokat a szerencsétleneket, akiket vagy a
Gestapo-ügynökök, vagy a III. és VI. osztály működése nyomán kutattak fel. A Gestapo fogta fel
a Londonba irányuló titkos rádióadásokat is és dolgozta ki a rádiócsapdák szövegét.
Igazgatási szempontból ez az osztály ellenőrizte azt a Berlinből küldött speciális osztagot,
sonderkommandót, amelynek sonderkommando IV. J, majd IV. B4 volt a neve, és megbízatása a
zsidók elleni harc volt. A csoportnak, amely utasításait közvetlenül Eichmanntól kapta Berlinből,
Dannecker volt a vezetője. Ez intézte a zsidók „emigrálását”, mégpedig olyan előkészítő
rendelkezések útján, amelyeket a francia hatóságoknak kellett végrehajtaniuk. Azokat a zsidókat
ugyanis, akiket a zsidóügyi kormánybiztosság által rendezett razziák során fogtak el, a drancyi
táborban internálták, majd Lengyelországba deportálták, ahol elpusztították őket.
Dannecker rendszeres értekezletein jelen volt Zeitschel, Abetz képviselője, továbbá a
katonai hatóság két megbízottja, Ernst és Blanke, valamint Behr, a Rosenberg-féle hivatal
küldötte. Itt dolgozták ki azokat az intézkedéseket, amelyeknek oly sok francia esett áldozatául.
A nagykövetségnek is megvoltak a maga francia „szakértői”. Az együttműködő és

antiszemita csoportok vezetői közül válogatták ki őket. Közéjük tartozott egyebek közt Bucard,
Darquier de Pellepoix, Clementi és egy áltudós, a „fajantropológus” Georges Montandon
„professzor”.
Danneckel visszaélt függetlenségével; fölényes viselkedése felébresztette a vezetői
tekintélyére kényes Knochen bizalmatlanságát. Knochen talált rá ürügyet, hogy Danneckert
„fegyelmi okokra” hivatkozva leváltassa. 1942 szeptemberében Dannecker elhagyta Párizst, és
pályafutásának végét Szófiában érte meg.
1943 májusában Eichmann úgy vélte, hogy Franciaország nagyon „elmaradt” a többi
európai országtól a „zsidókérdés likvidálása” tekintetében, és elküldte „jobbkezét”, Brünner
hauptsturmführert Párizsba azzal a megbízatással, hogy a lehető legnagyobb mértékben növelje a
deportálások ütemét. Brünner Szalonikiből jött, ahol a könyörtelen fenevad emlékét hagyta maga
után. Eichmann személyesen iktatta őt be párizsi hivatalába. A továbbiak folyamán még kétszer
jött Franciaországba, hogy saját szemével győződjék meg Brünner működésének „kiváló
eredményeiről”. Amikor a francia antiszemita újságok – közöttük is leghangosabban a „Pilori”
(„Pellengér”) – valóságos hadjáratba kezdtek, tiltakozásul a nizzai kerületben a zsidók irányában
megnyilvánuló „bűnös” engedékenységgel szemben, Eichmann oda is leutazott, hogy ellenőrizze:
„minden franciaországi zsidó” valóban odamenekült-e, ahogy azt az említett újságok állították.
Brünner megérkezésekor Oberg is olyan utasítást kapott Himmlertől, hogy „mossa meg a
fejét” a francia rendőrségnek a zsidóüldözésben tanúsított lagymatagsága miatt.
Brünner igen nagy önállósággal rendelkezett. Huszonöt főből álló csoportot és megfelelő
gépkocsiparkot hozott magával. Utasításait egyenesen Berlinből kapta és a zsidóügyi
kormánybiztosság francia beosztottjaival hajtatta végre; így azután kicsúszott Knochen
ellenőrzése alól. 1943 augusztusában a drancyi átmenő tábor német igazgatás alá került, csupán
külső őrizetét látta el a francia csendőrség. Brünner ekkor még tovább fokozhatta az elszállítások
ütemét.A IV. osztály gyászos feladatai közé tartozott, hogy a letartóztatottak közül kijelölje
azokat, akiket a Rue Boissy-d'Anglas 11 alatt ülésező katonai törvényszéknek kellett elítélnie,
valamint azokat, akiket ítélet nélkül deportáltak. Végül a IV. osztály borzalmas privilégiumaként
itt válogatták ki a megtorlásképpen agyonlövendő túszokat.
A IV. osztály IV. 5 jelzésű alosztálya a „különleges küldetéseket” szervezte, a IV. N
jelzésű alosztálynak pedig az volt a feladata, hogy megszervezze az ellenséges hírszerző
szervekbe való behatolást. A IV. osztálynak volt még két olyan egysége, amelyeket minden
francia, de különösen minden párizsi „respektált” anélkül, hogy nevükön ismerte volna őket. Az
Intervention-Referat, amely a Rue de Villejust 48. szám alatt székelt, orgyilkos bandákat alakított
a Francia Néppárt rohamosztagainak és a miliciának a tagjaiból; közülük is a „Carbone-banda”
tagjai jutottak a legnagyobb hírnévre. Ezek a csoportok léptek akcióba olyan esetekben, midőn az
SD és a Gestapo nem óhajtott a saját nevén fellépni. Ők hajtották végre bizonyos szervezetek
ellen a rajtaütéseket, továbbá jelentős személyiségek elrablását vagy legyilkolását.
A másik csoport az úgynevezett „kisegítő rendőrségi IV. szekció” volt, az elzászi Bickler
vezetése alatt; ez volt a Gestapónak dolgozó franciák szervezete. A kisegítő ügynököket a
szekció külön iskoláján képezték ki.
Az említett két szervezet nagy számban alkalmazott köztörvényes bűnözőket, akiknek
tekintélyes részét a börtönből hozták ki. Toborzásuk különös körülmények között kezdődött. Egy
bizonyos Henri Chamberlint, a párizsi rendőrprefektúra kantinjának egykori vezetőjét az
alvilággal való kapcsolatai miatt 1939-ben a cépoyi táborba internálták. A volt kantinos itt
ismeretséget kötött ugyancsak internált német ügynökökkel; és megszökött velük. Knochen
kommandójának megérkezése óta Chamberlin a Gestapónak dolgozott, előbb mint besúgó, majd
megbízói kérésére mint „csoportvezető”. Chamberlin, ekkor már Lafont néven, megszervezett
egy csoportot, amelyet Bony volt rendőrfelügyelővel együtt kellett vezetnie. A Rue Lauriston
93-ban rendezkedtek be. A csoport kialakítása érdekében Chamberlin-Lafont kieszközölte
mintegy 20 köztörvényes elítélt szabadon bocsátását. Számos hasonló „iroda” jött még létre,
például a „Rudy de Mérode” néven gyászos emlékűvé vált Martiné. Ezeknek a megrögzött
bűnözőknek kedvenc kihallgatási módszerük volt a testi kínzás. Különleges igazolványuk és
fegyverviselési engedélyük birtokában pedig számtalan bűncselekményt követtek el: házkutatás
közben loptak, gazdag házakban házkutatás ürügyén raboltak, zsaroltak, üzérkedtek.
Ezek a csoportok egyidejűleg dolgoztak a Gestapo, az SD és az Abwehr számára.
A IV. osztály kezében volt elvileg, az V. osztállyal együtt, a végrehajtó hatalom, vagyis
ez hajtotta végre a letartóztatásokat, a kihallgatásokat és házkutatásokat. Vezetője 1943 végéig
Boemelburg volt.
Boemelburgot több okból is nagy becsben tartották abban az időben, midőn Knochen
megkezdte párizsi hivatalainak megszervezését. Öreg rendőrségi róka volt, kisujjában voltak a
nemzetközi rendőri és jogi eljárások. Korábban fontos személyiség volt az ICPC-ben, az Interpol
elődjénél, vagyis a bűnügyi rendőrségek nemzetközi szervezeténél, amelynek titkársága akkor
Bécsben székelt. Ezen a réven ismerte a francia rendőrség fontosabb vezetőit, ha másként nem,
legalább hírből. Tetejében tökéletesen beszélt franciául, még az argót is ismerte, korábban
ugyanis éveket töltött Párizsban egy központi fűtést szerelő német cég „technikusaként”. Az
angol király utazása alkalmával kiküldette magát az ICPC-val, hogy a francia rendőrséggel együtt
tanulmányozza a nemzetközi terroristák ellen alkalmazandó biztonsági rendszabályokat,
minthogy tartani lehetett akciójuktól. A francia rendőrségnek élénken emlékezetében élt még a
marseille-i merénylet, amely annak idején Sándor jugoszláv király és Louis Barthou életébe
került. Boemelburg az akkor kiépített közvetlen kapcsolatokat azon nyomban felújította, amint a
Gestapo főnökeként a Rue des Saussaies-n berendezkedett.
Ám 1943-ban kiderült, hogy Boemelburg fölött eljárt az idő. Kezdtek mutatkozni nála az
öregség jelei: egykor oly félelmetes emlékezőtehetsége immár cserbenhagyta, elhatározásaiban
tétovázott, ítélete bizonytalanná vált. Ez volt az az időszak, midőn az ellenállási mozgalom és a
politikai ellenzék tevékenységének nyomása nőttön-nőtt. A Gestapo könyörtelen harcot vívott,
irgalom nélküli kegyetlenséggel sújtott le ellenfeleire. Az öregedő Boemelburg pedig kezdett
lagymatagnak látszani. Oberg és Knochen, az RSHA-val egyetértésben, kereste a módját, hogyan
lehetne őt tapintatosan félreállítani. Már-már a korhatár eléréséről beszéltek, midőn az történt,
hogy az ellenállási mozgalom megölte Vichyben Geisslert, Oberg ottani képviselőjét. Ezt a
beosztást adták ekkor Boemelburgnak. Helyére Stindt került, és ő is maradt a Gestapo
franciaországi vezetője a megszállás végéig.
Franciaország kiürítése után a vichyi kormánnyal együtt menekülő Boemelburgot
Sigmaringenben Pétain személye mellé delegálták. Ez volt az utolsó beosztása.
Az V. osztály volt a Kripo, a bűnügyi rendőrség. Hivatalból harcolnia kellett a feketepiac
ellen. De csak elvileg harcolt, hiszen leggyakrabban éppen a német hatóságok szervezték a
maguk hasznára a feketepiacot. A Gestapóval technikailag együttműködve ez az osztály
foglalkozott a letartóztatottak antropometriai adataival, a keresett egyének személyleírásával,
fegyverszakértői vizsgálatokkal, ujjlenyomatok vételével stb.
Az V. osztály megosztotta a végrehajtó hatalmat a IV. osztállyal. Vezetője előbb
Koppenhofer, majd Odewald volt.
A VI. osztály feladata az volt, hogy értesüléseket szerezzen a politikai csoportosulásokról
és ellenőrizze a külfölddel való kapcsolataikat. Párizsban 7 különleges kommandóval
rendelkezett, amelyek gyakran érdekes küldetéseket hajtottak végre.
A sonderkommando Pannwitz (vezetőjéről, az RSHA IV. amtjából való Pannwitz

hauptsturmführerről nevezték el) különleges megbízatással egyenesen Berlinből érkezett, és
egyidejűleg a IV. és VI. osztállyal működött együtt az ún. „Rote Kapelle”-ügyben, vagyis a
Franciaországban működő szovjet információs szervezet felgöngyölítésében. Ez a szervezet
ugyanis értesüléseket szerzett a franciaországi német csapatokról, állományukról, azokról a
hadosztályokról, amelyek a keleti frontról idejöttek pihenni vagy készültek oda visszatérni;
értesüléseit rádió útján vagy svájci közvetítőjén keresztül juttatta el Moszkvába. A
sonderkommando Pannwitz munkájában felhasználta a másik különleges kommando, a Funkspiel
Kommando segítségét is.
A Funkspiel Kommandóban (Funkspiel annyit jelent, mint rádiójáték, rádiócsapda
értelemben) olyan szakemberek dolgoztak, akik titkos rádióadások felderítésében szereztek
jártasságot.
A harmadik különleges kommando a Franciaországba érkezett magas rangú német
személyiségek védelmét látta el. Válogatott SS-ekből és a Schutzpolizei, a városi rendőrség
embereiből állították össze.
A negyedik kommando, az ún. kommando Wenger, amelyet ugyancsak vezetőjéről
neveztek el, főként a vízumok kiadását ellenőrizte. Wagner hauptsturmführer sonderreferatja az
előkelő francia társaságot tartotta szemmel. Ismét egy másik, műszaki jellegű kommando a
francia titkos hadsereg gépkocsijainak álcázását igyekezett felderíteni. Ez a déli zónában operált,
mert ott alakult meg a titkos hadsereg. Végül a hetedik és utolsó kommando prostituáltakat
toborzott olyan házak számára, amelyeket csak a német csapatok tagjai látogathattak, vagy
amelyeket bizonyos koncentrációs táborokban rendeztek be.
Franciaországban VII. osztály tulajdonképpen nem létezett, de az amt VII. szakemberei
gyakran átjöttek Berlinből, hogy tanulmányozzák a francia zsidóellenes intézet „munkásságát”,
és hogy katalogizálják azoknak a könyvtáraknak az anyagát, amelyeket az Einsatzstab Rosenberg
foglalt le. Ez utóbbi szervezet Párizsban a Rue Dumont d'Urville 12. számú házban ütötte fel a
tanyáját, és tervszerűen rabolta a műkincseket, régi bútorokat, könyveket, ezüstneműt, ékszereket
és szőrmét, mindazt, ami értékeset zsidó lakásokban felfedezett.
1942 májusától tehát a franciaországi német hatóságok kiépítették azt a mindentudó és
mindenütt jelenlevő szervezetet, amelyet Németország már korábban megismert. Itt is
félelmetessé vált, mert az ő kezében volt immár minden hatalom.
Bár az egyes szolgálati ágakat a központi hivatalok mintájára elhatárolták egymástól,
Franciaországban ez mégsem sikerült olyan légmentesen és valóságosan, mint Németországban.
Vonatkozik ez különösen a kihelyezett részlegekre, amelyeknek létszáma, beleszámítva az
adminisztratív személyzetet is, nem haladta meg a százat. A beosztottak válogatás nélkül
dolgoztak minden szakágban, és ahogy múltak a hónapok, egyre inkább kénytelenek voltak a
megtorlás funkciójával beérni. Az információs munkát a helyszínen toborzott francia
„segéderőkre” bízták, s az együttműködő francia szervek és bizonyos politikai pártok által
beküldött információk vagy feljelentések alapján működtek.
A „Sipo–SD kommandók” tagjai mindannyian ugyanazt az egyenruhát viselték, vagyis az
SS egyenruháját, bal karjukon az SD jelzésű megkülönböztető szalaggal. Ez nem a szorosan vett
SD-szolgálatot jelentette, hanem azt a besorolást, amely a biztonsági szolgálat és az SS-hez
tartozó rendőrség tagjaira egyaránt vonatkozott.
A hadsereg által gyakorolt hatalom átcsúszott a Gestapo urainak kezébe. A katonai
parancsnokság annak idején a megszállott zónában saját jóváhagyásától tette függővé a francia
tisztviselők kinevezését. Midőn a Gestapo kiharcolta függetlenségét, megkövetelte magának azt a
jogot, hogy beleszóljon minden olyan kinevezésbe, amely bármiképpen is érintette rendőri
funkcióit és érdekeit.
A déli zóna elfoglalása után, 1942 novemberében, a Gestapo mindkét zónában igényt
tartott arra, hogy a prefektusok kinevezésekor kikérjék hozzájárulását, sőt odáig ment, hogy maga
tett személyi javaslatokat, ami ellen a katonai parancsnokság és a nagykövetség erélyesen fel is
lépett. A III. osztály mindazonáltal továbbra is ellenőrizte a kinevezéseket, abból a szempontból,
hogy vajon az új tisztviselő nem akadályozza-e a megtorló intézkedéseket. Obergnek végül is
sikerült „minden tekintetben megfelelő” embert ültetnie a francia rendőrség élére Darnand
személyében.
A Gestapónak az Abwehrrel együtt a hírszerzés hagyományos forrásain kívül volt
Franciaországban még egy, a korra jellemző információs eszköze.
A nyersanyagokban, élelmiszerekben és iparcikkekben mutatkozó hiány életre hívta a
„feketepiacot”, ahol az üzletkötések kicsúsztak a kontinensi szabályozás alól. A hiányokat a
német gazdaságpolitika idézte elő, azzal, hogy Franciaország termelésének tekintélyes részét,
éppen úgy, mint a többi megszállott országét, elszállította. Ugyanakkor a német gazdasági
helyzetre továbbra is ránehezedett saját termelésének elégtelensége, és ez abban a mértékben
súlyosbodott, ahogy a légitámadások újabb és újabb pusztításokat okoztak a német
iparvidékeken. Közben a hadikiadások egyre nagyobb összegeket emésztettek fel; előteremtésük
mind nehezebbé vált. Míg 1939-ben a kiadások 42 %—át fedezték az adók, 1942-ben már csak
33, 1944-ben pedig mindössze 19 %-át. A megszállott országokra megszállási költségek címén
kivetett hozzájárulás 66 milliárd márkára rúgott, és ha ehhez hozzávesszük az egyéb címen
behajtott vagy kicsikart összegeket, úgy mintegy 100 milliárd márkával számolhatunk.
Franciaország ebből egymaga csupán megszállási költségek címén 31 miliárd 600 millió márkát
fizetett ki: valamennyi megszállott ország közül a legtöbbet; de még ez is eltörpül amellett, hogy
egyedül az utolsó há borús év kiadásai 100 milliárd márkára rúgtak.[19]
Amikor gyakorlatilag nem lehetett már tovább növelni a Franciaországtól megkövetelt
szállításokat, a németek megvalósították a második lecsapolást: a maguk hasznára megszervezték
a feketepiacot. Úgynevezett vásárló irodákat hoztak létre, azzal a feladattal, hogy szabályszerű
üzleteket kössenek a francia gyárosokkal. A valóságban ezek az irodák az óriási méretű korrupció
intézményeivé váltak. A leghihetetlenebb üzleteket kötötték itt, és kihasználva privilegizált
helyzetükből folyó büntethetetlenségüket és a Gestapo pártfogását, példátlan nyereségeket vágtak
zsebre. A legkülönbözőbb árufajtákat adták, vették és csereberélték: acélt, rezet, keményfémet és
wolframot, gumit és higanyt, gyógyszereket, gyapjút, szöveteket és bőrdíszműárut, szögesdrótot
és bort, francia konyakot és pezsgőt, nyersbőrt, parfümöket és selyemharisnyát, rönkfát és vasúti
síneket. Az irodákat gyakran bérletbe adták a Gestapo vagy az Abwehr egy-egy alkalmi
ügyfelének, hasznos szolgálatai elismeréséül. A jövedelmek mesébe illőek voltak. Nem egy mai
nagy vagyonnak kereshetjük itt az eredetét. Ám ezekben az irodákban nemcsak arannyal,
részvényekkel és külföldi devizákkal űzérkedtek, hanem itt tárgyalták meg a Wehrmacht
intendantúrájának szóló szállításokat is. A francia kereskedőknek és gyárosoknak nem esett
különösebben nehezükre amúgy sem számottevő ellenszenvüket leküzdeni, amelyet maradék
hazafiságuk diktált volna, és egymás után tették az ajánlatokat ezeknek a „vásárló irodáknak”. Az
ottaniak értették a módját, hogyan csináljanak belőlük többé vagy kevésbé tudatos hírszerző
ügynököket – ezt a szerepet jó néhányan azért vállalták, hogy ne veszítsék el a jól jövedelmező
rendeléseket.
Az irodákat együttesen egy Organisation Otto elnevezésű hivatal irányította, amelynek
Párizsban 3 központi irodája volt, mégpedig a Square du Bois de Boulogne 21-23., a Rue
d'Astorg 25, és a Rue Adolphe-Yvon 6. szám alatt, valamint terjedelmes raktárai Saint-Ouen és
Saint-Denis dokkjainál.
Az Organisation Ottót két német vezette, mégpedig az „Otto” néven ismert Hermann
Brandl és Robert Pöschl vagy Poeschel. Hivatalosan őket bízták meg mindennemű Németország
részére történő vásárlással Franciaországban, hivataluk pedig az Abwehr támogatását élvezte.
Hozzáértők véleménye szerint személyes hasznuk több milliárd frankra becsülhető.
Brandl volt a szervezet esze. Közepes termetű, ovális és kissé elhízott arcú, választékos
modorú férfiú volt. Kifogástalan, sőt keresett eleganciával öltözött, hátra fésült ezüstös hajával és
jól fejlett tokájával állandó vendége volt a párizsi szórakozóhelyeknek, részint kedvtelésből,
részint mert ott tárgyalt üzleti ügyekről. Az Organisation Ottót minden érdekelte. Brandl fagyos
tekintetét partnerére függesztve szótlanul ült, majd mikor megkötötték az üzletet, pezsgőt
hozatott.
„Otto” élénk érdeklődést mutatott az értékpapírok iránt is. A Gestapo által lefoglalt vagy
elrabolt részvényeket gyakran a szervezet ügynökei helyezték el a tőzsdén. A Gestapo szorosan
ellenőrizte a részvénypiacot. Egyes nagyvállalatokra nyomást gyakorolt, hogy azok részvényeik
egy tekintélyes részét olyan német társaságoknak engedjék át, amelyekbe az RSHA már korábban
beépült – mindezt annak érdekében, hogy a szóban forgó francia vállalatokat jobban tudják
ellenőrizni és a haszonból is részesedhessenek.
„Otto” vásárolt és Németországba küldött aranyat, drágaköveket és-ékszereket is.
Brandl századosi rangban az Abwehr tagja volt. Egyik helyettese tartotta az állandó
kapcsolatot az Abwehr vezetőségével. Ez Wilhelm Radecke volt, Brandl rossz szelleme, egy
gátlástalan, cinikus szörnyeteg, Chamberlin-Lafont testi-lelki jó barátja, akivel zajos tivornyákat
szokott rendezni.
A Gestapo Radecke segítségével toborozta ügynökeit a vásárló irodák ügyfelei közül.
Ezek közül legfélelmetesebb hírnévre Frédéric Martin, más nevén Rudy de Mérode és Georges
Dalfane, alias Masuy tett szert; irodájuk az Avenue Henri-Martin 101 alatt volt. Az utóbbit
tartották a fürdővizes vallatás feltalálójának.
Az 1944-es összeomláskor Pöschl Spanyolországon át Dél-Amerikába akart menekülni,
remélve, hogy ott nyugalomban élvezheti majd mérhetetlen vagyonát. Jó ideje tisztában volt már
a háború kimenetelével; szökését alaposan előkészítette, s hatalmas tőkét helyezett ki
Lisszabonba. Ám a Gestapo a spanyol határon elfogta. Németországba vitték, halálra ítélték és
felakasztották.
Brandl kincsei egy részével visszatért Németországba. Útközben több rejtekhelyet
készített Franciaországban. Champagne egyik kastélyának melléképületében tűzoltó készülékeket
találtak tele drágakövekkel. „Otto” rejtette el őket. Németországban először Münchenben
telepedett meg, és itt is ékszereket rejtett el cementes tartályokban. Barátainál rejtette el
festményeit, a Sisley-, Renoir-, Boudin-, Pissarro- és Degas-vásznakat, a szőnyegeket és a
felbecsülhetetlen értékű antik bútorokat, a ritka bélyeggyűjteményeket, értékpapírokat, az
ezüstneműt: a színe-javát mindannak, amit a módszeres fosztogatás 4 év alatt ki tudott sajtolni
Franciaországból.
Németország összeomlása idején Brandl álnéven élt Dachau közelében. Itt tartóztatták le
1946 nyarán. A stadelheimi börtönbe szállították, ahol zárkájában felakasztotta magát.
A két cinkos tehát egyféleképpen, kötélen végezte életét. A legendás hírű „Otto-kincsből”
csak töredékek kerültek elő. Bizonyára értékes képek penészednek egyik-másik rejtekhelyen,
feketedő ezüstök és elértéktelenedett részvények szomszédságában. Ami aranyat, devizát és
értékpapírt a két főnök még idejében Portugáliába és Dél-Amerikába expediált, azt nyilván a
kisebb cinkosok értékesítették.
ÖTÖDIK RÉSZ
A GESTAPO POKLA
1940-1944
I. fejezet
A GESTAPO TEVÉKENYSÉGE FRANCIAORSZÁGBAN
Az Oberg tekintélyét élvező Knochen által megszervezett hadműveleti terv

következtében, kihasználva a feléjük gravitáló csatlósszervezeteket, a korrupciót, a politikai
szenvedélyeket és a félelmet, a nácik egyre fokozták a megtorlást.
Oberg, a tisztes családapa, a derék, megértő hivatalnok, a beosztottaitól méltányosságáért
és jóságáért körülrajongott főnök fegyelmezett hitleristához illően úgy hajtotta végre az
utasításokat, hogy Taittinger szavai szerint „démoni lény lett belőle, aki führeréért mindenre
kapható volt. Megtestesült vadállattá vált, mintha eltökélt szándéka lett volna, hogy megutáltatja
magát; és ez tökéletesen sikerült is neki.”
Mennyire erőtlen kifejezés az, hogy megutáltatja magát... Ma is a gyűlölet és a tehetetlen
düh áradata önt el mindenkit, aki ismeri a Gestapo módszereit, e halálgyárak és vezetőik iránt.
Az egyre növekvő számú letartóztatások, amelyek 1944 május és augusztus között érték
el a maximumot, a déli zónában, különösen pedig a lyoni kerületben kétféle formát öltöttek:
egyik a németellenes tevékenységet folytató vagy egyszerűen ezzel gyanúsítható ismert
személyiségek egyéni őrizetbe vétele, a másik pedig a razziák útján végrehajtott kollektív
letartóztatás volt. Ez utóbbiak közül a következők voltak a legfontosabbak: az 1941. augusztusi
és decemberi, az 1942 júliusi (zsidórazzia), az 1943 novemberi a Clermont-Ferrand-ba áttelepített
strasbourg-i egyetemen, az 1943 januári Marseille-ben, amikor 40 000 embert fogtak el, az 1943.
december 24-i Grenoble‑ ban, az 1944 december 24-i Clunyben, az 1944 májusi Figeacban és
Eysieux-ben, az 1944 júliusi Saint-Paul-de-Léonban és Locminében. Ugyanezt a gyakorlatot
folytatták Belgiumban, Hollandiában és Dániában. Ami pedig Közép- és Kelet-Európa országait
illeti, ezekben egész területek lakosságát űzték el, helyezték át vagy deportálták, taszították
rabszolgasorba.
Az egyénileg elfogott személyeket a Gestapo hallgatta ki, ami rendszerint kínvallatást
jelentett. Az első kihallgatás, ha a nyomozás érdeke nem kívánta másképp, rendszerint az
elfogatás után 2 héttel történt csak meg. A kihallgatottak szóra bírása érdekében mindenütt
ugyanazokat az eljárásokat alkalmazták. Az áldozatot háromszögvonalzóra térdepeltették,
miközben egy hóhérlegény rátelepedett a hátára; hátrakötött kezénél fogva felfüggesztették, míg
el nem ájult; rúgták, ököllel, bikacsökkel verték; ha elájult, úgy térítették eszméletre, hogy
leöntötték egy vödör vízzel. A fogát reszelték, letépték a körmeit, cigarettával, egyes esetekben
forrasztólámpával égették a bőrét. Az elektromos vallatást is alkalmazták: elektromos
vezetékeket erősítettek a kihallgatott bokájára, miközben a másik vezetéket végig-végighúzták a
test legérzékenyebb pontjain. Borotvával bevagdosták a kihallgatott talpát, majd csupasz lábbal
són járatták. Benzinbe mártott vattacsomókat húztak a lábujjai közé és meggyújtották. A
fürdővizes vallatás abból állt, hogy a kihallgatandó személyt hátán összebilincselt kézzel jeges
fürdővízbe ültették és a fejét olyan sokáig nyomták víz alá, míg csaknem megfulladt. A hajánál
fogva rángatták ki a vízből; ha még mindig nem akart beszélni, ismét a víz alá nyomták.
Masuy, aki szakembere volt ennek az eljárásnak, abba szokta hagyni a vallatást, amikor
áldozata a teljes eszméletlenség határához ért, és kávét, forró teát, néha még konyakot is hozatott
neki. Ha a szerencsétlen már valamennyire magához tért, újra kezdődött a tortúra.
A nőket sem kímélték, sőt: a hóhérok általában éppen velük szemben alkalmazták
leggyalázatosabban „kifinomult” módszereiket. A Gestapo francia segítői találékonyságban
versenyre keltek horogkeresztes mestereikkel. Nincs ember Franciaországban, aki legalábbis ne

hallott volna ezekről a dolgokról. Egyesek – politikai meggondolásból – igyekeztek tagadni a
tényeket; mások azt gondolták, hogy az áldozatok eltúlozzák beszámolójukat. Éppen
ellenkezőleg: az orvosi látleletek, a szakértői vélemények, ténymegállapítások, maguknak a
hóhéroknak a vallomásai hemzsegnek az olyan részletektől, amelyek egyszerűen nem viselik el a
nyomdafestéket.
Minthogy a Gestapo valamennyi „irodája” a maga szakállára dolgozott, s minthogy a
részlegek elhatárolása és a titoktartás következtében egyik részlegnek nem volt szabad tudnia, mi
történik a másikban, ezért gyakran előfordult, hogy az egy és ugyanazon őrizetes foglyot több
részleg is magának követelte. Ilyenkor ezek mindegyike berendelte kihallgatásra.
Rabszállító autóval vitték el a börtönből, rendszerint a fresnes-iből, és valamelyik
„ideiglenes” zárkában helyezték el, míg sorra nem került. A rue de saussaies-i épületben
különböző zárkák voltak. A legtágasabbak az alagsorban voltak, de az emeleteken is több takarító
kamrát ideiglenes őrizetes zárkává alakítottak át. Ezekbe a csöppnyi, levegőtlen helyiségekbe
gyakran 5 vagy 6 foglyot préseltek, több órára. Rendszerint egész idő alatt rajtuk hagyták a
bilincset, néha a falba erősített karikákhoz láncolták őket.
Elérkezett végre a pillanat, midőn az őrizetest „kihallgatói” elé vezették. De alig volt
alkalma egy-két szót szólni, hogy válaszoljon a kérdésekre, máris agyba-főbe verték. Ha a
szerencsétlen, még mindig megbilincselve, földre zuhant, rúgásokkal ösztökélték felállásra,
mégpedig olyan hevesen, hogy nemritkán borda- vagy végtagtörés volt az eredmény.
Így is folytatódott a kihallgatás, azzal az eltéréssel, hogy az ütlegelés váltakozott a
kihallgatott családtagjaira vonatkozó fenyegetésekkel (amelyek rendszerint nem maradtak üres
fenyegetések) és a foglyot „megértő” magatartásra késztető ígéretekkel vagy „előnyös”
javaslatokkal. A gyanúsított órákon át nem ülhetett le, miközben az őt kínzó és ütlegelő
kihallgató csoportok váltották egymást.
Csak ezután következtek a „kifinomult” módszerek, hogy megtörjék a legelszántabbak
hallgatását. Ezen a téren a hóhérok szadista képzelőereje valósággal ontotta az újításokat és
variációkat; módszereikre éppen olyan büszkék voltak, mint a középkor kínvallatói, akiknél
apáról fiúra öröklődtek a fogások. A nácizmus és a „körülmények” szolgáltatta hazafias alibi
ezeknek a látszólag korrekt és addig normálisnak tűnő embereknek tudat alatti legmélyebb lelki
rétegeiből ijesztő ösztönöket hoztak felszínre. Egyesek azzal védekeztek, hogy igazodniuk kellett
az általános példához, ha nem akartak árulónak látszani. Ami a többieket illeti, gátlástalanul
élvezték ezeket a kihallgatásokat. Mindenütt, a Gestapo legkisebb helyi kirendeltségén is
ugyanazokkal az embertelen módszerekkel éltek.
Montpellier-ben a Villa des Rosiers, Limoges-ban a Tivoli-köz, Franciaország legtöbb
börtöne, a Rue Lauriston és a Rue des Saussaies Párizsban, minden ház, ahol a Gestapo volt az úr
Franciaországban, a megkínzott francia hazafiak jajkiáltásától volt hangos és kiömlő vérüktől
piros. A Rue des Saussaies épületének második emeletén, a 240. és 242. számú irodahelyiségből
átalakított konyhán, az ott dolgozó szakácsok gyakran hallották az ötödik emeleten „kihallgatott”
áldozatok üvöltését.
Így bántak a vizsgálati fogságtól amúgy is legyengült szerencsétlenekkel. Csupán a
francia börtönökben 40 000 halott volt, és ehhez a számhoz hozzá kell még venni a francia
törvényszékek, a rögtönítélő bíróságok és a katonai törvényszékek elítéltjeit, valamint a francia
táborok internáltjait. A túlzsúfolt börtönökben szorongva, ahol egy-egy 7 vagy 8 négyzetméter
alapterületű zárkában néha 15 foglyot is elhelyeztek, elégtelen élelmiszeradagokon tengődve,[20]
szinte elképzelhetetlen piszokban, eltetvesedve, levelezés, csomag és látogatás nélkül, a
külvilágtól teljesen elvágva, valóban töretlen erkölcsi erő és emberfeletti akarat kellett ahhoz,
hogy ne inogjon meg valaki a kihallgatások során, és ne adja ki még szabadlábon levő barátait.
Voltak, akik megtörtek, fizikailag és erkölcsileg. Ki vetheti rájuk az első követ?
Mások, mint Jean Moulin, százával haltak meg az ütlegelés alatt vagy az elszenvedett
sérülések következtében. Ismét mások, mint Pierre Brossolette, öngyilkossággal vetettek véget
szenvedésüknek, és a halál örök nagy némaságába menekültek.[21]
Amikor a Gestapo hóhérai úgy gondolták, hogy megtudtak már mindent, amit egy
emberből ki lehet csikarni, áldozatukat vagy egy deportáltszállítmányban helyezték el, vagy
valamelyik német törvényszék elé állították. Az előbbi nem volt más, mint kényszermunkával,
betegséggel, rossz bánásmóddal előidézett lassú halálra szóló ítélet. A szállítás zárt, leólmozott
marhavagonokban történt, általában 3 nap és 3 éjjel tartott; 100, néha 120 ember szorongott
egy-egy vagonban, levegő, táplálék és ivóvíz nélkül. A Buchenwaldba és Dachauba
szállítottaknak gyakran 25%/-a holtan érkezett meg.
1944 január elseje és augusztus 25-e között (ez volt az utolsó szállítmány elindításának
napja) 326 vonatszerelvénnyel vittek el deportáltakat Franciaországból, Haut-Rhin, Bas-Rhin és
Moselle megyék nélkül. Egy-egy szerelvénnyel 1000-2000 foglyot szállítottak el. A
szállítmányok számának növekedése világosan mutatja a hitlerista megtorlás állandó erősödését:
1940-ben 3 szállítmány, 1941-ben 29, 1942-ben 204 (látható, hogy a Gestapo párizsi
hatalomátvételét azonnal mutatja a görbe emelkedése), 1943-ban 257. Körülbelül 250 000 főt
deportáltak Franciaországból, közülük mindössze 35 000 tért vissza,[22] s a visszatértekben is
örök életükre nyomot hagyott ez az esemény. Dachauban azokban a termekben, ahol 1942-ben
300-400 fő élt, 1943-ban 1000 és 1945 elejére 2000 embert zsúfoltak össze.
A koncentrációs táborok életéről és légköréről már sok olyan mű beszámolt, amelyet
maguk a deportáltak írtak.[23] Akik átélték ezt a szörnyűséget, egy civilizált korban és egy
civilizáltnak nevezett országban, azok a maga teljességében megismerhették a horogkereszt igazi
világát. A maroknyi kegyetlen vezető kényére életre-halálra kiszolgáltatott rabszolgák világa
logikus eredménye volt a nácizmus legrégibb elveinek. Aki átlépte valamelyik tábor kapuját, az
tisztában volt vele, hogy szabadságát soha többé nem nyerheti vissza. Az SS-ek így szóltak a
táborba érkezőkhöz: „Innen csak egy úton lehet kijutni, a kéményen”; az egyik táborban pedig
óriási felirat figyelmeztette az érkezőket: „Bejövet a kapun, távozás a kéményen át.” Ennek a
jellegzetesen horogkeresztes humorizálásnak a hitelességét a hamvasztó kemencék émelyítő bűze
adta meg.
A táborban a deportáltak az SS fennhatósága alá kerültek, amelyet a Gestapo a háttérből
irányított. A szervezet csúcsán Himmler a táborok őrzésére létrehozta a halálfejes egységeket. Az
SS-nek egy különleges szerve, az Oswald Pohl vezetése alatt álló WVHA
(Wirtschaftsverwaltungshauptamt – az SS Központi Gazdasági Igazgatósága) igazgatta őket.[24] A
Gestapo szállította az embereket és politikailag ellenőrizte a táborokat. A náci körökben azt
tartották, hogy a táborokban Himmler egymaga dirigált mindent, egészen a „legutolsó
takarítónőig”.
Himmler, Heydrich és ennek utóda, Kaltenbrunner gyakran látogatta a táborokat.
Valamennyien ellenőrizték az internáltakkal végeztetett kimerítő munkát és a gázkamrák
működését, majd végignézték a kivégzéseket. A halálnak ebben a külön világában semmi sem
volt már meglepő. Amikor kihordták a hullákat a gázkamrából, kiszedték aranyfogaikat és
műfogsoraikat, amelyeket a gazdasági hivatal gyűjtött össze. Beszedték az arany
szemüvegkereteket és a jegygyűrűket is. Egy napon Pohlt több hitlerista személyiséggel együtt
bankettre hívták meg a birodalmi bankba. Mielőtt asztalhoz ültek volna, a vendégek
megtekintették a bank pincéit, amikor is Pohlnak és a kíséretében levő SS-eknek megmutatták az
SS gazdasági hivatalának letétjét tartalmazó páncélszekrényeket. Az urak láttak sok-sok
aranyrudat, amelyeket a táborokban összegyűjtött aranyból öntöttek, de láttak arany

szemüvegkereteket, töltőtollakat, fogakat, eredeti formájukban, halomba rakva. Ezek után
fölmentek az ebédlőterembe...
A felszabaduláskor a szövetséges csapatok lefoglalták az utolsó, el nem szállított raktári
készleteket; ezek között 20 952 kilogramm arany jegygyűrűt és 35 vagon szőrmét találtak.
A gyárvállalatok, amelyek a táborok lakóit dolgoztatták, a WVHA-ba fizették be a
munkabéreket. Az SS csak az 1943. év folyamán 100 millió márka betétet fizetett be
készpénzben a birodalmi banknak.
Mindent hasznosítottak. Még az áldozatok földi maradványait ís; a csontokból műtrágyát,
az emberi zsiradékból szappant állítottak elő.
A szabályzat azt is előírta, hogy a gázkamrába[25] küldést közvetlenül megelőző
műveletek a nőknél 5 perccel tovább tartanak, mint a férfiaknál. Nem ám emberiességből, hanem
azért, mert a nők haját levágták.
Midőn a szovjet csapatok felszabadították Auschwitzot, 7 tonna hajat találtak ott, amelyet
140 000 nő fejéről nyírtak le. Mindaddig nem tudták, hogy milyen célból, amíg elő nem került a
táborok igazgatóságának egy 1942. augusztus 6-i körlevele, amely közölte Pöhl
SS-obergruppenführer rendelkezését a táborokban begyűjtött emberi haj „célirányos
felhasználásáról”: „Fésült női hajból lábbeli készül a tengeralattjárók személyzete, valamint
nemeztalp a birodalmi vasutak alkalmazottai számára”. A férfi haj csak abban az esetben
értékesíthető, ha eléri legalább a 20 centiméter hosszúságot. A körlevél ezzel a jellegzetesen
hivatali mondattal végződött: „1942. szeptember 5-től kezdődően minden hónap 5-én jelentést
kell tenni a begyűjtött hajmennyiségről, külön-külön feltüntetve a férfi és a női haj mennyiségét.”
Ezeket a földi poklokat a Gestapo népesítette be és tartotta állandó szinten
emberállományukat. Kizárólag a Gestapo szerveitől függött, hogy kit küldtek koncentrációs
táborba. Csak két ember írhatott alá internálási végzést: az RSHA főnöke, azaz Heydrich, majd
utóda, Kaltenbrunner, valamint az ő távollétében a Gestapo főnöke, Müller.
Amikor kevés volt a munkaerő a táborokban, a Gestapo gondoskodott előteremtéséről.
Müllernek egy 1942. december 17-én kelt körlevele elrendeli, hogy még 1943. január vége előtt
35 000 munkaképes személyt küldjenek a táborokba.
A táboron belül a Gestapót egy politikai osztály nevű részleg képviselte, a foglyok
állandó rémületére és a táborparancsnokság bosszúságára. A tábort vezető kommandantur
féltékenyen őrködött a jogain, és nehezen viselte el, hogy a Gestapo beleszóljon az ügyeibe.
Minden újonnan internáltat hosszasan kihallgattak, s ennek során számtalan kérdést tettek
fel előéletére vonatkozóan. A kihallgatási jegyzőkönyvhöz csatolták az internálás indokait
tartalmazó iratokat, az internált személyi okmányait stb., s az egész anyagot a politikai osztály
irattárában helyezték el. A politikai osztályon olyan nyilvántartást vezettek, hogy annak alapján
bármely pillanatban információt lehetett készíteni a tábor bármely lakójáról.
A politikai osztály a rabokat bármikor kihallgatásra hivathatta. A tábor lakói semmitől
sem rettegtek jobban, mint ezektől a kiszólításoktól. A politikai osztályt félelmetes hír övezte.
Akit ide hivattak, az nyom nélkül el is tűnhetett, de súlyos bántalmazások nélkül szinte sohasem
úszta meg. Kogon mondta el, hogy Heckenast osztrák hadnagy Buchenwaldban szívroham
következtében halt meg, amelyet a hangosanbeszélő felhívásától való félelem idézett elő.
A Gestapo szervezte meg a foglyok közötti belső kémkedést is. A spiclik toborzása
azonban nagyon nehéz dolog volt, mert ha valaki olyan gyanúba keveredett, hogy a politikai
osztálynak ad jelentéseket, az felért a halálos ítéléttel.
Akikre a feljelentések felhívták a figyelmet, azokat a „bunkerban” hallgatták ki; ez
amolyan táboron belüli börtön volt, ahol a legvadabb kegyetlenségeket követték el. A bunkerba
hurcolt szerencsétleneket azonnal megfosztották minden ruházatuktól, és leírhatatlan kínzásoknak

vetették alá. Végül majdnem mindig meg is ölték őket.
A Gestapo központi szervei a politikai osztálynak küldték meg utasításaikat, és a táborban
az hajtotta őket végre. A Gestapo közvetítette a néha már több hónapja ott őrzött internáltak
ügyében a halálos ítéleteket. A kivégzési parancsok rendszeresen érkeztek Berlinből anélkül,
hogy bárki is tudta volna, miért kell valamelyik foglyot kivégezni, aki már 15 vagy 18 hónapja a
tábor lakója. Egy héttel Buchenwald felszabadulása előtt a Gestapo-központ még zavartalanul
rendelte el a kivégzéseket. Egy Perkins nevű angol tisztet 1945. április 5-én lőttek agyon.
Ha nagy ritkán egy-egy német foglyot szabadon bocsátottak, kötelezték, hogy megadott
időpontban jelentkezzék az állandó tartózkodási helyül megadott város Gestapo-hivatalában.
Mielőtt elhagyta volna a tábort, a politikai osztályon nyilatkozatot íratták alá vele, amelyben eskü
alatt kötelezte magát, hogy semmit sem mond el arról, amit a táborban látott, és nem beszél a
foglyok életkörülményeiről. 1940-től fogva azonban gyakorlatilag már senki sem szabadult ki a
táborokból.
Buchenwaldban az orosz hadifoglyokat érkezésükkor azonnal „különleges kezelésbe”
vették, azaz pontosan megállapított menetrend szerint elpusztították őket. Először a politikai
biztosokat végezték ki, majd a tiszteket, végül a Komszomol és a Kommunista Párt tagjait.
Minden olyan táborban, ahová orosz hadifoglyokat szállítottak, fehéroroszok közül toborzott
spicliket helyeztek el, hogy kiszimatolják, kinek volt tiszti rendfokozata vagy politikai funkciója.
Himmler büszke volt a művére. „Az SS és a rendőrség lényege és tevékenysége” címen
publikált cikkében a foglyokról szólva azt írta, hogy azok „a bűnözők alja és az emberiség
söpredéke... Van közöttük vízfejű, kancsal torzszülött, félzsidó és mérhetetlen számban az
alacsonyrendű fajok képviselői. Mind együtt vannak itt... A nevelés általában kizárólag
fegyelmező eszközökkel történik, sohasem ideológiai oktatás útján, tekintettel arra, hogy ezek a
foglyok túlnyomó többségükben rabszolgalelkek: közülük valójában nagyon kevésnek van
jelleme... A nevelés eszköze tehát a rend. A rend mindenekelőtt azt követeli meg, hogy ezek az
emberek tiszta barakokkban éljenek. Csak mi, németek tudjuk ezt megvalósítani; egyetlen más
nemzet sem lenne ilyen humánus.”
Sokan látogatták a táborokat: SS-csoportok, Wehrmacht- és pártküldöttségek. Az egyik
volt dachaui fogoly említette, hogy az volt a benyomásuk, mintha egy állatkert lakói lettek volna.
A tábor lakóiból amolyan mintakollekciót mutattak be a látogatók szórakoztatására. Ez minden
egyes alkalommal nagyjából változatlanul történt. Először egy „nehéz vagányt”, egy
köztörvényes elítéltet mutattak, aki valóságos gyilkos volt, vagy legalábbis azt állították róla.
Azután az egykori bécsi polgármester, Schmitz doktor következett, majd egy magas rangú cseh
katonatiszt, akit egy homoszexuális és egy cigány követett. Egy katolikus püspök vagy a lengyel
egyház valamilyen magas méltósága, és végül egy egyetemi tanár zárta be a sort. A látogatók az
oldalukat fogták a nevetéstől, el voltak ragadtatva a humoros látványtól. Ez a promiszkuitás,
amely tudósokat, kiemelkedő erkölcsi értékű embereket, magas rangú egyházi vagy világi
férfiakat kápóvá tett megrögzött gonosztevők hatalmának szolgáltatott ki életre-halálra,
hosszasan megfontolt terv eredménye volt, és az ember teljes elembertelenítését, az ellenfél
végső megalázását tűzte ki célul.
A tudatosan előidézett erkölcsi elaljasodás fölött a nácizmus mitosza, a német vér
felsőbbrendűségének érinthetetlen dogmája lebegett. Himmler 1942. augusztus 11-i, a
táborparancsnokokhoz intézett rendelete kimondta, hogy csak német internáltakkal szabad
végrehajtatni a botbüntetést más németeken. Mintha ez vigaszt jelenthetett volna annak, aki talán
éppen meg is halt az ütések következtében!
A Gestapo tisztviselői behatóan ellenőrizték, hogy megtartják-e ezeket az őrületes
szabályokat. Éberségük a táborok adminisztratív vezetőivel szemben sem csökkent:

magatartásukról rendszeresen jelentést küldtek Müllernek, aki Heydrichhez továbbította, majd
Himmlernek mutatta be. Az ember alig akar hinni a szemének, midőn arról olvas, hogy a
mauthauseni tábor néhány tisztviselőjét „hivatali mulasztás” címén megbüntették ugyanakkor,
midőn a tábor orvosa az újonnan érkező szállítmányból kiválasztott két holland zsidó
fiatalembert, majd megölette őket; koponyájukból „eredeti” iratnehezékeket készíttetett. Ezekkel
díszítette íróasztalát, a két koponyának ugyanis ritka szép fogazata volt.
A zárt és fojtogató náci világnak megvolt a maga könyörtelen belső logikája. Számunkra
mindez nehezen felfogható, mert kritériumai idegenek nekünk. A nagyipari módszerekkel
végrehajtott tömeggyilkosságok, amelyek a mi szemünkben megbocsáthatatlan bűnök, az SS-ek
számára normális cselekedetek voltak, minthogy végrehajtásuk paancsra történt; ugyanakkor
pedig valamely teljesen jelentéktelen adminisztratív tévedést hibának tekintettek, mert az
történetesen megsértette a párt egyedül igaz és egyedül üdvözítő alapelveit.
A számunkra még ma is oly megrázó gyilkosságokat, amelyek századokig terhelni fogják
az emberiség lelkiismeretét, egyetlen hitlerista sem tekintette gyilkosságnak. Ki vádolhatná
gyilkossággal a munkáját pontosan teljesítő vágóhídi alkalmazottat, azért, mert letaglózott egy
ökröt vagy levágott néhány bárányt? Az igazi hitlerista szemében magától értetődő volt, hogy az
„alsóbbrendű fajok” képviselői vagy a „haza ellenségei”, az emberiségnek ezek a „söpredékei”,
sokkal kevésbé érdemelnek könyörületet, mint az ökör vagy a bárány, sőt elpusztításuk üdvös
cselekedet.
A Gestapónak azokat a foglyait is csak nagyon ritkán engedték szabadon, akiket nem
szállítottak el valamelyik németországi táborba; még akkor sem engedték ki őket, ha semmiféle
vádat sem tudtak ellenük emelni. Ha viszont a vizsgálat alapos gyanúokokat gyűjtött össze, vagy
a kínzások vallomásra bírták a gyanúsítottat, a „bűnöst” átadták a német törvényszéknek.
Párizsban ez a törvényszék a Rue Boissy-d'Anglas 11-ben működött.
A törvényszék függetlenül ítélkezett, a Gestapo nem tudott rá semmiféle nyomást
gyakorolni; de akár elítélték a vádlottat, akár felmentették, megint csak a Gestapo kezei közé
került, amely azután azt tette vele, amit jónak tartott. Akiket a vizsgálat idején a Fresnes, a Santé
vagy a Cherche-Midi börtönében őriztek, azokat elítélésük után – vagy a Gestapo döntése
alapján, ha ez nem tartotta szükségesnek törvényszék elé állítani az illetőt – átszállították
Romainville erődjébe.
Az erődőn belül elhelyezett romainville-i tábort – amely kezdetben a Wehrmacht, majd
1943 júniusától[26] az SS kezelésében működött, és amelybe különböző kategóriájú foglyokat
küldtek – a túszok állandó „tartalékának” tekintették. Innen vitték el az embereket, valahányszor
megtorló kivégzésekre hoztak határozatot.
Szándékosan rémületet akartak kelteni annak az elvnek az elfogadásával, hogy ártatlan
embereket lőnek agyon, megtorlásul olyan időpontban elkövetett merényletért, amikor azok már
hónapok óta fogságban voltak. A hatalomnak és az emberi viszonylatoknak ez a kezdetleges
felfogása oly mélyen áthatotta az egész náci világot, hogy a kormányzásnak valamilyen más
módszere egyszerűen fel sem vetődött.
Romainville-ben a foglyokat időszakonként 4 vagy 5 különböző kategóriába sorolták. Az
elsőbe azok a privilegizáltak tartoztak, akiket adminisztratív őrizeteseknek lehetne nevezni.
Kevesen voltak, számuk ritkán haladta meg az 50-et; többségüket olyan fontosabb személyiségek
alkották, akiket rendszerint biztonsági okokból vettek őrizetbe, mert – besúgók – azt jelentették
róluk, hogy ellenséges érzületet táplálnak a hitlerista rendszerrel szemben, ugyanakkor semmi
kézzelfogható vádat nem tudtak ellenük emelni. Belőlük kerültek ki a börtön könyvtárosai,
adminisztratív munkaerői, orvosai és szakácsai. Hetenként kaphattak kintről levelet és néha
csomagot.
Úgy látszik, ebből a kategóriából senkit sem emeltek ki túsznak. Hosszabb-rövidebb idő
után viszont mindenkit deportáltak, aki Romainville-ben ebbe a csoportba tartozott.
A második kategóriába olyanok tartoztak, akiket a németek ellen elkövetett köztörvényes
bűncselekmény miatt tartóztattak le. Még német ügynökök is akadtak közöttük, a Gestapo segítői,
akik beosztásukat arra használták fel, hogy gazdájukat meglopják vagy megkárosítsák. Közülük
néhányat a felszabadulás után a francia igazságügyi hatóságok elfogtak, elítéltek és kivégeztettek.
Az ilyen foglyok közül a németek keveset deportáltak. A velük szemben tanúsított bánásmód
egyébként körülbelül megegyezett az első csoportéval.
Ebbe az osztályba sorolták a 15 évesnél fiatalabb gyermekeket is. Romainville-ben
ugyanis, akár a többi táborban, sok gyermeket tartottak fogva. Volt ott egy időben még egy 7
hónapos csecsemő is.
A harmadik csoportban asszonyok voltak; a politikai foglyok vagy az ellenállás
illegalitásban élő harcosainak hozzátartozói, feleségek, anyák és lányok. Az ő bátorságuk, harcos
magatartásuk óriási segítséget jelentett a raboknak. Csaknem mindig nekik volt köszönhető, ha új
hírek jutottak a táborba, amiért több alkalommal is súlyos büntetést kellett elszenvedniük. A
németek közbűntényes rabokat és prostituáltakat tettek közéjük, hogy erkölcsileg lealacsonyítsák
őket. De szánalmas kudarcot vallottak. Még a legzüllöttebb nőkbe is visszatért némi emberi
méltóság e hős lelkű asszonyokkal való érintkezés következtében. A politikai fogoly nők
többségét deportálták.
A negyedik kategóriába a titkos vagy „elszigetelt” politikai foglyok tartoztak. Körülbelül
ugyanolyan bánásmódban volt részük, mint az előbbi 3 kategóriának, vagyis kaphattak néha
gondosan ellenőrzött levelet, néhanapján csomagot a Vöröskereszttől, s naponta egyszer rövid
„sétát” tehettek. De közülük is szedtek túszokat, ha az ötödik csoportban túlságosan alacsony volt
a létszám. Sokukat agyonlőtték; néhányat közülük, nagyon keveset, szabadon engedtek, a többit
deportálták.
Ezt a 4 kategóriát az erőd régi felszíni épületeiben helyezték el, ahol azelőtt laktanyák,
irodák és raktárak voltak.
Az erőd egykori kazamatáiba és föld alatti helyiségeibe tették azokat a szerencsétleneket,
akiket az ötödik kategóriába soroltak. Nem mulasztották el minden adandó alkalommal
emlékezetükbe idézni, hogy előbb-utóbb értük jönnek és kivégzőosztag elé állítják őket.
Nedvességtől csöpögő boltívek alatt zsúfolódtak össze, olyan szalmaágyakon, amelyeken a
szalmát nem cserélték soha; csaknem teljes, állandó sötétségben éltek. Az állandó
szellőzetlenség, a túlságosan kicsi szükséglatrina, az örökké váltatlan és mosatlan ruhák, a
csaknem teljes vízhiány következtében még a legkezdetlegesebb egészségügyi követelmények
kielégítésére sem lehetett gondolni; ezért azután elviselhetetlen bűz uralkodott ezekben a föld
alatti börtönökben. Ötvenhat rabot zsúfoltak össze hosszú hetekre egy-egy 10-szer 8 méter
alapterületű kazamatában. A túlzsúfoltság általában törvény volt. A rüh és a bolhák légiója
kínozta a szerencsétleneket, az állandó sötétség pedig néhány hét alatt csaknem teljesen
megvakította őket.
Enni csak annyit kaptak, amennyi életben maradásukhoz feltétlenül szükséges volt;
levelezést, csomagot nem engedélyeztek számukra. Télen a hideg és a nedvesség tetézte
szenvedéseiket. Voltak túszok, akik 8, 10, sőt 12 hónapig is életben maradtak ilyen körülmények
között. Esetenként, büntetésképpen, bűzös föld alatti járatokban, a XIII. Lajos korabeli
Chátelet-börtönhöz méltó szennycsatornákban helyezték el őket.
Tömeges kivégzésekkor általában ebből a kategóriából válogatták ki a túszokat. E foglyok
túlnyomó részét a német törvényszékek halálra ítélték; voltak azonban közöttük olyanok is,
akiket csupán fegyház- vagy börtönbüntetésre ítéltek, sőt olyanok is, akik nem is voltak bíróság
előtt. A Gestapo azonban a maga kritériumai alapján osztályozta az embereket. A kazamatás
rabok csaknem mind kommunista vagy gaulle-ista tevékenység miatt voltak letartóztatásban.
A szenvedésnek ebben a birodalmában egy Courteline tollára[27] kívánkozó figura
uralkodott, a halál egyik olyan helytartója, amilyeneket nagy számban termelt ki magából a
hitlerizmus. Rieckenbach százados a nagyhangú és durva, hetvenkedő katona típusa volt. Élvezte,
hogy az adminisztráció jóvoltából Franciaországban lehet, és ezt az alkalmat arra használta fel,
hogy részletes összehasonlító tanulmányokat folytasson az itt oly bőséges választékban előállított
alkoholfajták között. Állandóan illuminált állapotban volt, és valamely szökési kísérletre egyaránt
képes volt rettenetes dühkitöréssel vagy csúfondáros érdeklődéssel reagálni, pillanatnyi
szeszélyétől és az elfogyasztott alkohol minőségétől függően. Rieckenbach szüntelenül
revolverrel a kezében hadonászott, és összevissza lövöldözött, hol a szobaablakokból, hol
részegségében a várárokban fetrengve. Ezért a szokásáért keresztelték el a rabok Panpan
kapitánynak. Az őrség ugyancsak tartott a lövöldözéssel tarkított ellenőrző útjaitól, és igyekezett
mindig bölcsen lőtávolon kívül maradni. Egyik kedvenc szórakozása abból állt, midőn meg
akarta büntetni valamelyik rabot, hogy hátul összebilincselt kézzel kivezettette a várárokba. Vele
szemben felsorakozott a kivégzőosztag, célzott, és így állt percekig, várva a tűzparancsra..., de
nem történt semmi. A rabot ezután visszavitték a kazamatába. Panpant az 1943 júniusi kettős
szökés után váltották le. A rabok igazi gazdája ekkor már Trapp SS-untersturmführer volt, akiről
az a hír járta, hogy korábban borkereskedéssel foglalkozott Franciaországban.
A kazamatások csoportjából szedték mindig a legtöbb túszt, akiket rendszerint a
Valérien-hegy erődjében lőttek agyon. Nem mindannyiukat a párizsi kerületben tartóztatták le.
Ellenkezőleg: minden valamennyire fontosabb ügy gyanúsítottjait, bármelyik vidéken fordult is
elő az eset, Párizsba szállították, a Gestapo központi szolgálata hallgatta ki őket és irányította a
nyomozást. Így történt, hogy azt a 70 ellenállót, akiket Franciaország délnyugati részén 1942
februárjában és márciusában tartóztattak le a francia rendőrség emberei, Párizsba szállították. Ott
előbb a rendőrkapitányságon, majd a David különleges csoportnál vették őket „gondozásba”;
ezután a Gestapóhoz kerültek, amely 1942 augusztusában Romainville-ben a túszok csoportjába
helyezte őket. A vizsgálat folyamán 7-et közülük szabadon bocsátottak. Romainville-ből
egyiküknek sikerült megszöknie; a többit agyonlőtték vagy deportálták. Az utóbbiak közül már
csak 4-en voltak életben, amikor a táborokat felszabadították.
A túszok kivégzéséről a katonai parancsnokság hozta meg a döntést, nem pedig a
Gestapo, bár személy szerint a Gestapo jelölte ki az agyonlövendőket. 1942 júniusáig közvetlenül
egy-egy merénylet után végezték ki a túszokat. Ezt követően azonban – HimmIernek vagy az
OKW-nak a rendeletére – szabályos időközönként rendeltek el kivégzéseket, amikor is az
agyonlövendő túszok számát az egész megszállott területen elkövetett merényletek számától és
jellegétől tették függővé. Ezzel eljutottak a kollektív felelősségre vonás végső következményéig.
Minden francia területen elkövetett merényletről 3 jegyzőkönyv készült: egyet a
feldkommandantur, egyet-egyet a Gestapo, illetőleg az Abwehr-iroda (minden
feldkommandanturon volt ilyen) állított össze.
A 3 vizsgálati jegyzőkönyvhöz csatolták a Wehrmacht, a Luftwaffe vagy a Kriegsmarine
jelentését, aszerint, hogy melyik fegyvernem tagja vagy berendezése ellen követték el a
merényletet, végül a nagykövetség és a Propagandastaffel jelentését. E két utóbbi a lakosság
hangulatát elemezte.
A végleges képet valamennyi jelentés összesítésével alkották meg, s Keitel ennek alapján
döntött. Ő adott parancsot Stülpnagelnak bizonyos számú túsz agyonlövetésére. A parancsot
továbbították Obergnek, aki gondoskodott a végrehajtásról és annak nyilvánosságra hozataláról.
A gyakorlati lebonyolítás (a foglyok elszállítása, a kivégzés helyének, napjának és időpontjának

megállapítása) a Rue des Saussaies-n a II. Pol. osztály feladata volt. A kivégzőszakaszt Párizsban
az Ordnungspolizei, vidéken pedig a Wehrmacht vagy a rendőrezredek szolgáltatták. A IV.
osztály, a Gestapo választotta ki az agyonlövendő túszokat, leggyakrabban Romainville, néha
Fresnes, vidéken pedig a német börtönök foglyai közül. Előfordult, hogy 50 agyonlőtt túsz közül
előzőleg egyetlenegyet sem ítélt halálra a német törvényszék. Ugyanakkor elég jelentős számú
halálraítéltet nem végeztek ki, hanem deportáltak.
A túszokat rendszerint a kazamatások kategóriájából szedték, ha pedig ezek nem voltak
elegen, a negyedik kategóriából. A németek osztályozásában ennek a két csoportnak a tagjait
nevezték „Sühneperson”-nak, vagyis ezek voltak azok, akiknek megtorlásként bűnhődniük
kellett. Így például az 1943. október elsejei parancs 50 túsz kivégzését rendelte el. Július közepe
óta azonban több deportáltszállítmányt indítottak útnak Németországba, és Romainville-ben
mindössze 40 túsz maradt a 22. kazamatában. Ekkor találomra kiemeltek 10 embert a négyes
kategóriából, hogy elérjék a kívánt számot.
Hasonló eset történt 1942 szeptemberében, midőn Párizsban a német katonák számára
fenntartott Rex moziban merénylet történt, amelynek megtorlásául elrendelték 125 túsz
kivégzését. Előzőleg, augusztus 11-én azonban kivégeztek 88 foglyot (a főparancsnokság 93-at
jelentett be, de végül is csak 88-at lőttek' agyon), a romainville-i „tartalékot” pedig még nem
töltötték fel. Az ott található 46 foglyot kivégezték a Valérien-hegyen, majd megparancsolták,
hogy végezzenek ki 70 főt Bordeaux-ban, a Há erőd foglyai közül. Ezeket az embereket fél évvel
azelőtt tartóztatták le, Párizstól 600 kilométernyire, és meg kellett halniuk egy olyan
mérényletért, amelynek megtörténtéről még csak nem is hallottak.
A tömeges kivégzések száma az utolsó időkig növekedett. Eredményük éppen az
ellenkezője volt annak, mint amit vártak tőlük. Ahelyett, hogy rettegéssel töltötték volna el a
lakosságot, mélységesen fölháborítottak mindenkit, akiben még megvolt az emberi méltóság egy
szikrája, és azt eredményezték, hogy az ellenállók száma szüntelenül növekedett.
Franciaországban a 2 zónában összesen 29 660 túszt végeztek ki. Területi megoszlásuk alapján
szinte meg lehet rajzolni az ellenállás térképét. 11 000 túszt végeztek ki a párizsi kerületben, s a
dicsőségnek ezen a tragikus táblázatán az utána következő két kerület a francia ellenállás két
„fővárosa”: Lyon 3674 és Limoges 2863 kivégzett tússzal.
II. fejezet
A KELETI TERÜLETEK MARTÍROMSAGA
Kelet-Európa országaiban a legcsekélyebb gátlás nélkül dühöngött a hitlerista

kegyetlenség. Lengyelországban, a balti országokban, a Szovjetunió átmenetileg megszállt
területein a nácik minden képzeletet felülmúló rendszeres népirtást folytattak. Amíg
nyugat-európai politikájukban bizonyos egyensúlyt igyekeztek megvalósítani a megfélemlítés és
az együttműködésre vonatkozó felhívások között, addig Keleten semmi ehhez hasonló sem volt
szándékukban: ezeket a területeket a birodalomhoz akarták csatolni, hogy népesedési területet és
rabszolga-rezervátumot alakítsanak belőlük.
1941. július 27-én Hitler utasítására és Keitel szignójával rendelet jelent meg, amely a
Szovjetunió elfoglalt területein Himmlert bízta meg a rend fenntartásával, teljhatalommal
ruházván fel őt, hogy saját felelősségére válassza meg a szükséges rendszabályokat. A führer
parancsainak végrehajtását a rendelkezés szerint „nem törvényszerű vádeljárások útján”, hanem
„az egyedül célravezető terrormódszerekkel” kellett biztosítania.
A terrorista rendszabályokat a Himmler hatáskörébe tartozó, az SS és a hitlerista rendőri
szervek, az SD és a Gestapo embereiből összeállított einsatzgruppék (harci csoportok) hajtották
végre. Ezeket az einsatzgruppékat nem a keleti hadjárat alkalmával hozták létre. Először
1938-ban, Csehszlovákia elfoglalásakor, Heydrich parancsára szervezte meg őket Schellenberg,
hogy elnyomja a polgári lakosság bármiféle ellenállási kísérletét, és megfélemlítéssel segítse elő
a „politikai tisztulást”.
Ugyancsak Heydrich volt az, aki 1941-ben kidolgozta a népirtás legfontosabb irányelveit.
Finoman körülírta a dolgokat: a „kiirtás” szótól lehetőség szerint tartózkodott, helyette olyan
szavakkal élt, mint „szűrés”, „javító rendszabályok”, „tisztogatás”, „különleges módszerek”,
„különleges eljárás” – csak nagy ritkán „likvidálás” és „kivégzés”.
Az einsatzgruppékat az RSHA parancsnoksága és az OKW közötti egyezmény előírásai
alapján szervezték meg.
1941 május közepe táján Heydrich megbízta Müllert, a Gestapo (amt IV.) főnökét, kössön
egyezményt a katonákkal arról, hogyan működjenek majd az einsatzgruppék a keleti fronton
harcoló csapatok mögöttes teületein. Müller ismert merevségével és szűklátókörűségével teljesen
kihozta a sodrából partnerét, Wagner tábornokot. Heydrich ekkor a diplomatikus Schellenbergre,
az SD-Ausland (amt VI.) leendő főnökére bízta ezt a kényes feladatot (keleten „fehér lapra” volt
szükségük), akinek sikerült is lenyeletnie a keserű pilulát a katonákkal. Heydrich nagyon
határozott utasításokat adott: nemcsak azt kellett elérnie, hogy a hadsereg a mögöttes területeken
engedélyezze az einsatzgruppék tevékenységét, hanem azt is, „hogy szigorúan kötelezzék a
hadsereg illetékes szerveit az einsatzgruppék minden vállalkozásának, valamint a Sipo és az SD
kommandóinak teljes támogatására”. Schellenberg sikerrel járt el megbízatásában, és május
végére Heydrich aláírhatta az egyezményt. Szabad kezet kapott Keleten.
A hadsereg kötelezte magát, hogy támogatja az einsatzkommandókat, gondoskodik
benzinnel és élelemmel való ellátásukról, és rendelkezésükre bocsátja távközlő hálózatát.
Négy einsatzgruppét hoztak létre; ezek osztoztak a földrajzilag 4 részre osztott
arcvonalon.[28] Kipróbált hitleristák vezették őket, olyanok, akik már régen megszabadultak
azoktól a skrupulusoktól, amelyeket Himmler szeretett kipellengérezni.
Minden egyes einsatzgruppe állománya mintegy 1000-1200 fő volt, akik több
einsatzkommandóba voltak osztva. Az einsatzgruppékat bölcs előrelátással úgy állították össze,
hogy minden szükséges szakág képviselve volt bennük. Ezer főből körülbelül 350 volt a
Waffen-SS tagja, 100 gépkocsivezető és mechanikus volt, 100 Gestapo-tag, 80 a kisegítő
rendőrség (helyszínen toborzott) tagja, 130 közrendőr, továbbá 40-50 fő a Kripótól és 30-35 az
SD-től. A többi: tolmács, rádiós, távírós, adminisztratív tisztviselő és női személyzet, mert még
nők is szolgáltak ezekben a tömeggyilkos egységekben (10-15 minden einsatzgruppéban). A
vezető kádereket természetesen a Gestapo, kisebb részben az SD és a Kripo szolgáltatta.
Az einsatzkommandók 1941 június végétől készenlétben álltak, és már július elején
működésbe léptek. Parancsba kapták, hogy a zsidókat és a politikai biztosokat haladéktalanul
„likvidálniuk” kell. Az egységek vezetőit Pretzben, június 19-én értekezletre hívták össze, itt az
egyenesen Berlinből érkezett Streckenbach látta el őket utasításokkal. A parancsnak megfelelően
a zsidó lakosságot az utolsó szálig lemészárolták, a gyermekeket is beleértve. Rigában például
több mint 35 000 embert öltek meg, és Bach-Zelewski SS-obergruppenführer büszkén jelenthette
1941. október 31-én: „Észtországban nincsenek már zsidók”.
Igen jellemző az a mód, ahogyan a „partizánbandák” elleni hadműveleteket vezették.
Elegendő idéznünk annak a „Cottbus hadművelet”-nek a mérlegét, amelyet Gottberg SS-tábornok
vezetett a „bandák” ellen:
„Ellenséges halottak száma 4500Feltehetően a bandákhoz tartozó

halottak száma 5000Német
halott 59Zsákmányolt
fegyverek 492”
Nem egészen 500 zsákmányolt kézifegyver és 9500 halott – ez a 2 szám mindent
megmagyaráz, azt is, hogy miért volt csupán 59 német halott. Nyilvánvaló, hogy az SS-ek
partizánt láttak minden parasztban, akivel útközben találkoztak. A fehérorosz terület német
főbiztosa azt írja a „Cottbus hadművelet”-ről adott jelentésében, hogy annak „a békés lakosságra
gyakorolt erkölcsi hatása egyenesen szörnyű, mivel oly sok nőt és gyermeket lőttek agyon”.
A gyilkolás rendszeres fosztogatással járt. Elvittek minden hasznosítható dolgot: lábbelit,
bőrt, ruhát, ékszert, aranyat, értéktárgyakat. A gyűrűket lehúzták a nők ujjáról; a zsidókat
kivégzés előtt levetkőztették, hogy a ruhájuk se vesszen kárba, úgy lőtték őket halomra,
meztelenül, egy-egy szükségtömegsírrá előléptetett tankelhárító árok mélyén.
Ohlendorf elmondta, hogy a zsidók kiirtása, ha volt rá idő, mindig összeírással kezdődött,
amelyre a zsidóknak jelentkezniük kellett. Midőn felszólították őket a gyülekezésre, ahonnan már
a halálba vitt az útjuk, minden használható ingóságukat elvették és az RSHA-nak adták át, az
pedig a birodalmi pénzügyminisztériumhoz továbbította. A tömeggyilkosság a nácik számára
egyben hivatalos állami jövedelemforrásul is szolgált.
A zsidók összegyűjtését a razziákon és tömeges kivégzésüket sok szemtanú leírásából
ismerjük. A legpontosabb tanúvallomás kétségkívül Hermann Grübe német mérnöktől származik,
aki egy német építési vállalat ukrán fiókjának vezetője volt Szdolbunovban. Vállalatának
építkezéseit ellenőrizve éppen Rovnóban tartózkodott, midőn a város gettójának 5000 főnyi
lakosságát 1942. július 13-án éjszaka lemészárolták. A szerencsétlen emberek közül mintegy 100
az ő vállalatánál dolgozott, és Grübe a munkaerőhiányra hivatkozva megkísérelte megmenteni
őket. Egyik vezetőtől a másikhoz szaladt, a hatóságokra hivatkozott; az éjszaka folyamán
nyomon kísérte a tragédia minden fordulatát, amely számtalanszor megismétlődött Kelet-Európa
városaiban, majd megrázó vallomást tett tapasztalatairól Nürnbergben.
Július 13-án 22 óra tájban ukrán milicisták az SS-ek vezetésével körülvették a rovnói
gettót, és körben mindenütt nagy erejű fényszórókat állítottak fel. A kis csoportokra oszlott
milicisták és SS-ek ekkor behatoltak az épületekbe, a kapukat puskatussal törték fel vagy
kézigránátot dobtak be, ha a kapu nem engedett. Az SS-ek kutyakorbáccsal verték ki az
embereket a házakból úgy, ahogy voltak, gyakran hiányosan öltözve, és olyan sietséggel, hogy
néha a gyermekek ottmaradtak a házakban. „Az asszonyok kétségbeesett kiabálással hívták
gyermekeiket, a gyermekek pedig szüleik után kiáltoztak. Mindez nem zavarta az SS-eket,
szakadatlan korbácsütésekkel, futólépésben hajtották maguk előtt az embereket a rájuk várakozó
tehervonathoz. A szerelvény minden vagonját megtöltötték. Közben állandóan hallatszott az
asszonyok és gyermekek üvöltése, a puskaropogás és a korbácsok csattogása. Egész éjszaka
korbáccsal hajtották az embereket a kivilágított utcákon; asszonyok halott gyermeküket vitték a
karjukban, gyermekek kezüknél és lábuknál fogva halott szülőiket vonszolták a vasúti
szerelvényhez... Útközben tucatjával láttam heverni az utcákon mindkét nembeli és minden korú
hullákat... A házak kapui tárva-nyitva álltak, az ablakok bezúzva, a földön szerteszét cipők,
harisnyák, zakók, sapkák, kabátok és egyéb ruhadarabok hevertek. Láttam egy kisgyermeket,
nem volt egyéves sem, széthasított fejjel feküdt egy ház sarkában. Egyetlen ingecske volt rajta, és
körülötte a ház falát és a járdát kiömlött vére és agyveleje szennyezte be. Pütz
SS-sturmbannführer fel és alá sétálva vigyázott mintegy 80-100 földön kuporgó zsidóra.
Hatalmas kutyakorbácsot lógatott a kezében.”
A szerencsétleneket, mint valami meghajszolt, rettegő nyájat, bezsúfolták a
tehervagonokba és elszállították a kivégzés kiszemelt helyére, valamilyen lakatlan területre,
amely azonban rendszerint csupán néhány kilométernyire volt a razzia színhelyétől. Itt már előre
megásatták a hosszú árkokat. A halálra ítélt népet úgy táboroztatták, le, hogy ne láthassa az
árkokat, azután 20, 50 vagy 100 főnyi csoportokban vezették őket oda. Levetkőztették, majd
felállították őket az árok partján, sőt az is gyakran megtörtént, hogy le kellett szállniuk az árokba,
ahol már egymáson hevertek a hullák. Körös-körül SS-ek álltak, fegyverrel vagy korbáccsal a
kezükben. SS-ek hajtották végre a tömeges ítéletet is, néha csupán egyetlen személy, egy-egy
golyót eresztve a szerencsétlenek fejébe. Mikor az árok már megtelt hullákkal, földdel befedték.
Néha arra kényszerítették a halálba indulókat, hogy végigfeküdjenek az előttük
kivégzettek holttestén, és ebben a helyzetben ölték meg őket. Tíz- és százezerszám gyilkolták így
le az oroszokat. Minszkben 1942 októberében egyetlen nap leforgása alatt végezték ki azt a 16
000 zsidót, aki a gettó lakóiból még megmaradt. Kijevben a háború folyamán 195 000 embert
gyilkoltak meg.
Minszkben történt az az incidens is, amelyik az egyik legrettenetesebb náci leleményt
hívta életre. 1942 augusztusának végén, ellenőrző körútja során, Himmler megállt a városban,
meg akarta tekinteni a börtönben őrzött rabok kivégzését. A feladatot ellátó csapatok nem sokat
törődtek a részletkérdésekkel; gyakran előfordult, hogy súlyosan sebesülteket is minden további
nélkül eltemettek a halottakkal együtt. Ez történt Minszkben is. Himmler azonban, akinek
parancsa elrendelte a gyilkosságot, midőn összerogyni látta a szerencsétleneket, közöttük nőket
is, akik még mozogtak és elhaló hangon kiáltoztak, elvesztette közmondásos szenvtelenségét és
elájult, mint valami közönséges „intellektuel”.
Olyan nagy hatást tett rá a szörnyű minszki látvány, hogy Berlinbe érve elrendelte: nőket
és gyermekeket a jövőben nem szabad kitenni az agyonlövetés „morális tortúrájának”. Így a
kommandók tagjainak, akik csaknem valamennyien családos emberek voltak, ettől fogva nem
kellett nőkre és gyermekekre lőniük. Jellegzetesen hitlerista gondolkodás ez: egy percig sem
gondoltak arra, hogy a nők és gyermekek kivégzését megtiltsák: ellenkezőleg, elviselhetőbbé
akarták tenni a kivégzőosztagok számára, aminek következtében megsokszorozhatták a
kivégzéseket. Ez maga a „szalonképes” borzalom.
Az SS egyik mérnöke nekilátott a feladat megoldásának. Ennek a náci műszaki embernek,
Becker doktor SS-untersturmführernek az agyában született meg az S tehergépkocsinak
elnevezett iszonyú gépezet.
Ohlendorf elmondta, hogy „kívülről nem lehetett felismerni e furfangos gépkocsik igazi
természetét. Zárt teherautóhoz hasonlítottak, de olyan módon konstruálták meg őket, hogy
amikor a motor működésbe lépett, a gázt a kocsi belsejébe irányították, amely 10-15 perc alatt
végzett a bent levőkkel. A kivégzendő áldozatokat bezsúfolták a tehergépkocsiba, amelyet az
elföldelés helyére vezettek, oda, ahol a tömegkivégzések folytak. Ameddig a szállítás tartott,
beállt a gépkocsi utasainak halála.” Az egyes gépkocsikban 15-20 utas számára volt hely, mert
többféle típust is gyártottak. A kocsikra kényszerített nőknek és gyermekeknek azt mondták,
hogy más helyre szállítják őket. Majd rájuk zárták az ajtót, és a légmentesen elzárt belső tér
szabályszerű mozgó gázkamrává változott.
Midőn Becker elkészült terveivel, Rauff obersturmbannführert, aki az RSHA gépkocsizó
csoportjának főnöke volt, és helyettesét, Zwabelt bízták meg a kivitelezéssel. A megrendelést a
Saurer Művek gépkocsigyárnak adták. A járművek az S tehergépkocsi nevet kapták; ebben az S
kezdőbetű a kivitelező üzemet, de a „sonder” (különleges) szót is jelentette. Először az
einsatzgruppék 1942 tavaszi ellátmányában tűntek fel. Továbbra is Becker mérnök volt értük
felelős, míg üzemeltetésüket Rauff gépkocsizó osztályára bízták.
Becker és Himmler reményeivel ellentétben azonban az S tehergépkocsik szolgálatba
állítása nem hozott megoldást a kiyégzések kérdésében. A lakosság mindenütt hamarosan rájött,
mi történik azután, hogy az emberek beszállnak ezekbe a járművekbe, és elnevezte őket
„halálautónak”. Különböző fondorlatokhoz kellett folyamodni. Becker ezt írta: „Utasítást adtam,
hogy a D csoport teherautóit lakókocsiknak álcázzák, ezért a kis járművek mindkét oldalára
egy-egy, a nagy tehergépkocsikéra két-két olyan ablaknyílást szereltettem, mint amilyeneket ezen
a vidéken a parasztházakon látni”. Becker azonban kénytelen volt elismerni: „Véleményem
szerint lehetetlen őket hosszabb ideig álcázni és titokban tartani”. Zavarok is előálltak a járművek
működésében, amelyekről Becker a maga műszaki stílusában így emlékezik meg: „A
gázmérgezés nem mindig a kívánt módon következik be. A gyorsabb hatás érdekében a
gépkocsivezetők teljesen kinyitják a bevezető szelepet. Ilyenkor az elítéltek fulladás
következtében halnak meg, nem pedig álmukban, ahogy előírás szerint kellene. Amennyiben az
általam megadott utasításokhoz tartották magukat, úgy kiderült, hogy a tolózár helyes
beállításával az elítéltek nyugodtan elalszanak, és a halál is hamarabb áll be. Ilyen esetben nem
tapasztalható az eddig általános két jelenség, az arcvonások görcsös eltorzulása és az ürülék.”
Képzeljük el magunknak egy pillanatra valamelyik ilyen furgon SS-gépkocsivezetőjét a
kormánykerék mellett, Ukrajna rázós útjain; amelyeket még jobban felszántottak a Wehrmacht
nehéz kocsioszlopai, amint háta mögött az összevissza rázott asszonyok és gyermekek
nyomorultul megfulladnak légmentesen elzárt acélbörtönükben, és utolsó útjuk végén a görcsbe
meredt hullákkal teli árok várja őket!
A gépkocsivezetők és a kommandók emberei csakhamar heves fejfájásokra kezdtek
panaszkodni. Azt állították, hogy sok gázt kell nyelniük megérkezéskor, amikor kinyitják a jármű
ajtaját. Az ilyenkor elébük táruló látvány rettenetes volt, ők azonban főként a munka „piszkos”
voltára panaszkodtak. Egymás hegyén-hátán heverő összemocskolt hullákat kellett kihúzniuk a
kocsiból; ez ellen tiltakoztak.
Az S gépkocsioszlopok mindazonáltal hónapokig működtek, mégpedig Lengyelországban
és Csehszlovákiában is. Braunfisch, a lódzi Gestapo főnöke jelentette, hogy a Chelmnóban
állomásozó Kulmhof Sonderkommando 140 0000 zsidót irtott ki ezekkel a tehergépkocsikkal.
Az S tehergépkocsik létét szigorúan titkolták, és az einsatzkommandók személyzetét a
legteljesebb titoktartásra kötelezték az egységek egész tevékenységére, különösen a teherautók
működésére vonatkozóan. Azt a gépkocsivezetőt, aki egyszer mámoros állapotában a kocsijáról
beszélt, Minszkben az SS és a rendőrség bírósága halálra ítélte és kivégeztette. A német
irattárakból mégis elegendő részlet került elő e gyászos vállalkozásról és a nürnbergi per
folyamán teljesen bebizonyosodott az S tehergépkocsik létezése.
Végül is a sok különböző üzemzavar miatt fel kellett hagyni a kocsik üzemeltetésével, és
visszatértek az egykori kivégzési módszerekhez, az agyonlövéshez és az akasztáshoz.
Az einsatzgruppék tevékenységének pontos mérlegét nem vonták meg soha. Nürnbergben
Ohlendorf kijelentette, hogy abban az időszakban, amikor ő volt az einsatzgruppe D parancsnoka,
körülbelül 90 000 embert irtottak ki. A balti államokban operáló einsatzkommandók csupán 3
hónap alatt 135 000 zsidót végeztek ki.
A 4 einsatzgruppe áldozatainak számát csak a Szovjetunió területén mintegy 750 000-re
becsülik.
Mindezeket a bűnöket a „Barbarossa-terv”[29] -nek megfelelően, Hitler parancsának
végrehajtásaképp követték el. A parancsot 1942. december 16-án megismételte Keitel, midőn
hidegvérrel a következőket írta:
„A csapatoknak nemcsak joguk, de kötelességük is, hogy bárminő korlátozás nélkül
minden eszközt felhasználjanak, még asszonyok és gyermekek ellen is, feltéve, hogy eredményre
vezetnek. Ezzel szemben bármilyen természetű ellenvélemény a német néppel szemben
elkövetett bűnnek számít.”
Keitelt egyébként jó néhány magas rangú katona követte ezen az úton. Kesselring írta
például egy 1944. június 16-án Olaszországban kelt napiparancsában:

„Megvédek minden parancsnokot, aki túlteszi magát a partizánok elleni rendszabályok
megválasztásában a szokásos tartózkodáson. Ebben a vonatkozásban változatlanul érvényes a
régi alapelv: jobb tévedni a végrehajtás módszereinek megválasztásában, mint hanyagul
cselekedni vagy semmit sem tenni.”
Keleten az einsatzgruppékat feladatuk végrehajtásában 30 rendőrségi ezred támogatta,
amelyeket a halálfejes egységek SS-tagjaiból állítottak össze, és amelyek ugyanolyan
munkastílus szerint tevékenykedtek. Kercsben agyonlőttek egy 6 éves kisfiút, mert az utcán egy
szovjet dalt énekelt; egy másik 9 éves kisfiúnak a holtteste ugyanabban a városban a Sacco és
Vanzetti téren függött a nyár egy részén át; a gyermek barackot szedett.
Miközben a Szovjetunió átmenetileg elfoglalt területeit végigpusztította a nekiszabadult

hitlerista őrület, nem kímélte Kelet- és Közép-Európa többi nemzetét sem. Legkönyörtelenebbül
Lengyelországot és Csehszlovákiát sújtotta. 1939. május 23-án a birodalmi kancellárián tartott
megbeszélés során Hitler a következőket jelentette ki Göring, Raeder és Keitel jelenlétében:
„Ha a Nyugattal konfliktus tör ki, előnyös volna széles területeket birtokolnunk Keleten.
Kitűnő mezőgazdasági termésre számíthatnánk, még akkor is, ha ez háború esetén kevésbé
fontos, mint békében. A német területek lakossága nem teljesítene katonai szolgálatot, és így
szabaddá válna a munkára.”
Ezt megelőzően, március 16-án Hitlernek egy rendelete létrehozta a Cseh-Morva
Protektorátust, megállapítva, hogy ez a terület „ezentúl a Német Birodalom része lesz”. A
protektorátus a rendelet szerint megtartotta ugyan a maga autonóm „kormányát”, ez azonban nem
volt egyéb a nácik kénye-kedvére kiszolgáltatott bábkormánynál. Tizennyolcadikán újabb
rendelet kinevezte Neurathot Cseh- és Morvaország protektorának.
Neurath sajátságos helyzetet foglalt el a birodalmi kormányban. A hatalom átvétele óta
külügyminiszter volt; azok közé a konzervatív miniszterek közé tartozott, akiket Hindenburg
szemelt ki, hogy „fékezzék” Hitlert. 1938 elején kinyilvánította, hogy nem ért egyet Hitler
külpolitikájával, ezért 1938. február 4-én leváltották, és Ribbentropot tették heléyre. Ezután már
csak tárca nélküli miniszterként szerepelt a birodalmi kormányban, valamint a Titkos Tanács
nevű, csupán névleges szervezet elnöke volt; lényegében a külügyminisztériumból való távozása
után felhagyott minden politikai tevékenységgel.
Csehszlovákia elfoglalása óta a Gestapo kiépítette a maga szerveit, mégpedig az ország
egész területén. A határvidék külön egységet alkotott; ez volt a Sudetenland. Két központot
szerveztek meg, egyet Prágában, egyet Brnóban. Tizenöt oberlandratot (kerületi tanácsot) hoztak
létre az ország 15 városában, és mindegyik mellett működött a Sipo–SD egy-egy helyi
kirendeltsége. Ezek szervezeti felépítése nagyjában azonos volt a későbbi franciaországi
kirendeltségekével.
Ez a 15 oberlandrat a prágai vagy brnói központi hivatalhoz kapcsolódott, amelyek
viszont az RSHA központjához tartoztak. A helyi személyzet összeállítását megkönnyítette az a
körülmény, hogy a protektorátusban mintegy 400 000 „fajnémet” élt. Közülük származott az
ügynökök és bizalmi emberek, az ún. V-mannok legnagyobb része, és ezeknek a besúgóknak a
munkáját is nagyban megkönnyítette a német lakosság állandó segítsége.
Csehszlovákiának az a része, amelyből a németek a „független szlovák államot”
alakították ki, megteremtette a maga külön rendőrségét. Ez volt az Ûstředna Státni Bezpečnosti –
röviden USB, amelyet teljes mértékben a Gestapo ellenőrzött, és amely feladatainak túlnyomó
részét a cseh-, morvaországi német szervekkel együttműködve látta el. A Gestapo és az SD csak
az 1944 évi szlovák felkelés után építette itt ki a maga szerveit.
A Gestapo prágai főnöke, Böhme, a szokásos módszerekkel dolgozott. 1939. május 15-e
és 23-a között Prágában és Brnóban 4639 személyt tartóztatott le, akik többségükben az illegális
Kommunista Párt tagjai voltak. Utasítására 1939. szeptember elsején előre elkészített névjegyzék
alapján 8000 kiemelkedő cseh személyiséget fogtak el és küldték koncentrációs táborokba, ahol
csaknem valamennyien elpusztultak.
A Neurath-hoz beosztott államtitkár, Karl Frank, 1940-ben a Nemzeti Egységmozgalom
vezetői számára tartott beszédében kijelentette, hogy ha a befolyásos cseh politikusok nem
lennének hajlandók aláírni a birodalom iránti hűségnyilatkozatot, úgy 2000 túszt agyonlövetnek.
Hitler azonban nem találta kielégítőnek Neurath intézkedéseit, s ezért elhatározta, hogy
keményebb kezű viceprotektort küld melléje. Heydrich azon nyomban átlátta, milyen előnyök
származhatnak ebből a pozícióból. Megszerezte magának Bormann támogatását, és ügyesen
porondra lépett. Himmler nem nézte túlságosan jó szemmel ezt a fordulatot: Heydrich most már
az ő szemében is egyre veszedelmesebb vetélytárssá nőtte ki magát, és az új funkció tovább
növelte volna hatalmát. De mégsem tehetett ellene semmit.
Wilhelm Höttl állítása szerint Hitler megígérte Heydrichnek, hogy kinevezi őt
belügyminiszternek, holott erre a pozícióra Himmler pályázott, és később meg is szerezte.
Semmiféle hivatalos bizonyíték sem támasztja alá Höttl állítását. Bárhogy legyen is, annyi
bizonyos, hogy Heydrich a lehető legnagyobb hasznot igyekezett húzni új beosztásából.
1941. szeptember 23-án Hitler Berlinbe rendelte Neurathot. Indulatosan a szemére hányta,
hogy nem elég kemény, majd tudtára adta Heydrich kinevezését, aki ezzel Neurath helyettese lett,
mégpedig igen kiterjedt hatáskörrel. Neurath tiltakozott, és felajánlotta lemondását. Hitler ezt,
szokása szerint, elutasította, de 27-én mégis szabadságolták Neurathot. A helyzet 1943. augusztus
25-ig változatlan maradt, amikor is Fricket nevezték ki Neurath helyére.
Szeptember 29-én Heydrich átvette prágai hivatalát. Mint cím szerinti viceprotektor,
lényegében teljhatalommal rendelkezett. Naponkénti légi futárjárat és egy külön titkos
távíróvonal biztosította a Berlinnel való közvetlen kapcsolatát, nem szólva az RSHA külön
hálózatának telefon- és rádió-összeköttetéseiről. Két repülőgép állandóan felszállásra kész
állapotban várakozott; sürgős esetekben bármelyikkel 2 órán belül Berlinben lehetett.
Heydrich együtt érkezett embereivel. Neurath személyzetével nem volt hajlandó dolgozni;
az RSHA hivatalainak tagjaiból szervezett magának megbízható munkatársi gárdát, egészen a
gép- és gyorsírónőkig. Magával akarta vinni Schellenberget is, ő azonban nem nagyon bízott
főnöke csillagzatában, és talán tartott a bosszújától is (akárcsak Ohlendorf, ő is befeketítette
Heydrichet Himmlernél, hogy fékezze előrehaladását); ezért óvatosan elhárította az ajánlatot.
Heydrich, amint berendezkedett Prágában, azonnal hozzálátott a rendszabályok
megszigorításához. A legcsekélyebb rendzavarásra tüstént tömegkivégzéseket rendelt el.
A Waffen-SS cseh-morvaországi alakulatainak vezetője 1941. október 14-i jelentésében
ezt közölte Himmlerrel: „A Waffen-SS minden zászlóalját felváltva a Cseh–Morva
Protektorátusba vezénylik, hogy kivégzéseket foganatosítsanak és ellenőrizzék az akasztásokat. A
mai napig Prágában 99 személyt végeztek ki fegyverrel és 21-et kötél által; Brnóban 54-et
fegyverrel és 17-et kötél által, vagyis a kivégzettek száma összesen 191 személy, ebből 16 zsidó.”
Az elnyomás a következő hónapban tovább fokozódott. November 17-én a prágai diákok
antifasiszta tüntetést rendeztek. Négyszáz diákot még aznap letartóztattak. Tizenkilencedikén
mindennemű ítélet nélkül kivégeztettek 9 diákegyesületi vezetőt, 1200 diákot pedig a
sachsenhauseni koncentrációs táborba küldtek.
1942. március 9-én Heydrich kieszközölte a Gestapo számára a jogot, hogy a

protektorátuson belül „védőőrizeteket” foganatosíthasson.
Mindezzel egy időben Heydrich egymás után tette közzé a német-cseh együttműködésre
vonatkozó felhívásait. Nagyjából a Franciaországban követett politikát igyekezett megvalósítani
ő is: az ígéreteket brutális szankciókkal váltogatta. Ezt a magatartást a „korbács és cukor”
(„Peitsche und Zucker”) politikájának nevezte.
A „cukor” végett Heydrich hozott magával Berlinből egy „szaktanácsadót”, akinek az volt
a feladata, hogy kipuhatolja, miféle demagóg módszerekkel lehet a cseh munkásokat kedvezőbb
belátásra bírni a hitlerista rendszer áldásaival szemben, és hogyan lehet elérni, hogy örömest
dolgozzanak a német hadigazdaság számára. Bár ez a „tanácsadó” álnevet használt, mégis
mindenki felismerte benne Torglert, az egykori kommunista képviselőt, aki annak idején oly
szánalmas szerepet játszott a Reichstag „felgyújtóinak” perében. Heydrich néhány éve kihozatta a
koncentrációs táborból és aljas céljainak szolgálatába állította.
A csehek mindennek ellenére nem nagyon kaptak a „cukron”, így aztán a korbács került
egyre inkább előtérbe.
Heydrich erőfeszítései és elért eredményei mindazonáltal mély benyomást keltettek
Berlinben, tovább növelték tekintélyét. A „korbács és cukor” históriában az aktív diplomácia
valóságos mesterművét látták; úgy vélték, ez a mintaszerűen helyes magatartás azokkal a
fegyelmezetlen népekkel szemben, amelyeknek kiirtásáról már nem lehetett szó, mert mint
termelési kapacitás és mint munkaerő igen nagy értéket képviseltek, különösen azóta, mióta
Keleten a harc egyre élesebb formát öltött.
1942 tavaszán Heydrich hatalmának csúcsára érkezett, és már-már közvetlenül fenyegette
a rendszer másik két szürke eminenciását: Himmlert, akinek az ellenőrzése alól teljesen
kicsúszott, és Bormannt, aki Hitler árnyékává lett, mióta Hess Angliába szökött. Heydrich, mint
Cseh- és Morvaországnak, ha nem is címbeli, de tényleges protektora és az RSHA-nak továbbra
is irányítója, elérkezettnek látta az időt arra, hogy megpályázza a belügyminiszteri széket.
Himmler és Bormann felkészült, hogy útját állja a veszedelmes vetélytársnak, midőn váratlan
esemény oldotta meg problémájukat.
1942. május 30-án a DNB Berlinben a következő hivatalos közleményt adta ki:
„Május 27-én Prágában ismeretlen tettesek merényletet követtek el Cseh- és Morvaország
birodalmi protektorának helyettese, Reinhardt Heydrich SS-obergruppenführer ellen. Heydrich
SS-obergruppenführer megsebesült, élete azonban nem forog veszélyben. A bűnösök
nyomravezetőinek jutalmazására tízmillió koronát tűztek ki.”
A lakonikusan fogalmazott közlés nyomán a beavatottak körében megindultak a
találgatások. Sorra vettek mindenkit, aki az idők folyamán Heydrich ellenségévé vált. A Heydrich
eltüntetésében nagyon is érdekelt Himmleren és Bormannon kívül akadtak még más, kevésbé
fontos személyek is, akik szintén szakértők voltak a merényletek dolgában. Ilyen volt egyebek
között Naujocks, az egykori gleiwitzi rajtaütés szervezője; engesztelhetetlen gyűlölet égett benne
Heydrichhel szemben, mióta az félreállította őt. Az SS kebelén belül azokat vették számba, akik a
körülmények által megkövetelt gyászos álarc mögött alig tudták titkolni elégedettségüket.
Legtöbben mégis Himmlernek tulajdonították a merénylet szerzőségét. Pedig a dolog sokkal
egyszerűbb volt.
A cseh ellenállási mozgalom még sokkal inkább szeretett volna megszabadulni
Heydrichtől, mint annak otthoni ellenségei. Ez oldotta meg radikálisan a Heydrich–Himmler
konfliktust.
Heydrich nemrég tért vissza Párizsból, és közben csak rövid ideig tartózkodott Berlinben,
midőn május 27-én, korán reggel gépkocsiján az ősi prágai királyi vár, a Hradzsin felé hajtatott,
ahol berendezte hivatalát. Prágától néhány kilométernyire, egy rekvirált kastélyban lakott, onnan
jött nyitott Mercedes gépkocsiján és élvezte a langyos reggeli napsütést. Szokása szerint a
gépkocsivezető mellett ült, ám ezen a reggelen állandó sofőrje, a régi náci harcos beteg volt, nem
ő vezetett, hanem egy ismeretlen sofőr.
Prága külvárosába érve az út hirtelen fordult, és a gépkocsivezetőnek fékeznie kellett,
hagy jól vegye a kanyart. Az út mentén, egymástól mintegy 20 méterre, 2 kerékpáros férfi
álldogált, kék munkaruhában, kezükben a közismert jellegzetes munkástáskával. Heydrich
gépkocsiját nem volt nehéz felismerni: a hűtő egyik oldalán SS-zászló, a másikon a birodalmi
kormányzó zászlaja lengett; amikor pedig Heydrich Prágában tartózkodott, minden reggel
körülbelül ugyanebben az időben ezen az úton jött be a városba.
A két „munkás” valójában az Angliában önkéntesekből alakult szabad csehszlovák
hadsereg két tagja volt, név szerint Jan Kubis és Josef Gabcík. Nem sokkal előbb ejtőernyővel
dobták le őket csehszlovák területre.
Abban a pillanatban, midőn a gépkocsi a fordulóban lelassított, a közelebb álló munkás
revolvert rántott és tüzet nyitott a bent ülőkre. A tapasztalatlan gépkocsivezető ijedtében nem
adott gázt a kocsinak (amit Heydrich állandó sofőrje biztosan megtett volna), ezért az autó még
inkább lelassult. A másik férfi ekkor táskájából egy fémgömböt vett elő, az úttesten a gépkocsi
alá gurította, ahol az felrobbant.
Heydrich – aki viszonozni akarta a revolverlövéseket., felállt a gépkocsiban, és meg is
sebesítette első támadóját – gépkocsivezetőjével együtt összeesett. A két „munkás” egy
felrobbantott füstbomba füstjének leple alatt kerékpárján menekült el a tett színhelyéről.
Heydrichet beszállították a városi kórházba, és a legnevesebb prágai sebész, Hohlbaum
professzor[30] azon nyomban megoperálta. Repeszdaraboktól súlyos mellkasi és hasi sérüléseket
szenvedett. A lépét el kellett távolítani, mert egy nagyobb fémdarab szétroncsolta. Minthogy a
sebekben sok ruhafoszlány-szennyeződés volt, a fertőzésnek nagy mennyiségű tetanusz- és
üszkösödés-ellenes szérum adagolásával vették elejét. Úgy látszott, hogy Heydrich már a
gyógyulás útján van, már táplálékot is kezdett magához venni, midőn június 3-án állapota hirtelen
rosszra fordult.
Sietve Prágába küldték Gebhardtot, Heydrich gyermekkori barátját és háziorvosát,
valamint Sauerbruchot, a birodalom másik hivatalos orvosi tekintélyét, is, de ők sem tudtak
segíteni. Kezelésük ellenére – amelynek helyességét egyébként később erősen vitatták –
Heydrich június 4-én reggel meghalt. A boncolás a halál okaként mediastinitist állapított meg,
azaz mellüreggyulladást, amelyet nyilván még súlyosbítottak a lép eltávolításából adódó vegyi
folyamatok. Egyes orvosok azt állították, hogy a halál tulajdonképpeni előidézője a nagy
mennyiségű szérum befecskendezése volt, amit a szervezet a lép eltávolítása után nem tudott
elviselni; ez a felfogás azonban nem igazolódott be.
Heydrich halálára véres megtorlás volt a felelet. Több mint 3000 embert tartóztattak le,
Prága és Brno hadbíróságai pedig 1350 halálos ítéletet mondtak ki. Az RSHA legfontosabb
osztályvezetői – Müller, Nebe és Schellenberg – a nyomozás irányítása végett már május 27-én
Prágába érkeztek.
Sikerült rekonstruálniuk a bomba működését. Ezt a kiváló angol gyártmányú szerkezetet a
gurítás távolsága szerint kellett beállítani. Minden valószínűség szerint 8 méterre állították be, és
hajszálpontosan működött.
A tettesek Borromeo Szent Károly templomában találtak menedéket, ahol a cseh
ellenállási mozgalomnak több mint 100 tagja rejtőzködött. A Gestapo felfedezte ezt a
rejtekhelyet, az SS megostromolta a templomot, és agyonlőtték az ott rejtőzőket, köztük a
Heydrich elleni merénylet két tettesét is – erről azonban a Gestapo nem is tudott.
A nyomozás gyorsan befejeződött, valószínűleg azért, mert senki nem akarta elmélyíteni.
A merénylet mindenesetre ürügyül szolgált az ellenállókkal szembeni véres bosszúra. A
merénylet napján megtorlásul Berlinben 152 zsidót végeztek ki.
Schirach, bécsi gauleiter és birodalmi kormányzó, nyilván a prágai kollégája iránti
szolidaritás érzésétől vezettetve, levélben azt javasolta Bormann-nak, hogy megtorlásként
bombázzanak le egy kulturális jelentőségű angol várost, tekintettel arra, hogy a bomba angol
gyártmányú volt.
A nácik hatalmas méretű hadjáratba kezdtek a cseh ellenállás és a lakosság ellen. 15 000
2
km -nyi területet és 5000 helységet kutattak át, 657 személyt a helyszínen lőttek agyon. Végül
elhatározták, hogy megbüntetnek két falut, Lidicét és Lezákyt, mert feltehető volt róluk, hogy
menedéket adtak a tetteseknek.
Június 9-ének reggelén a Prinz Eugen SS-hadosztály egy különítménye Max Rostock
SS-hauptsturmführer vezetése alatt körülvette a Prágától mintegy 30 kilométerre fekvő Lidice
községet. A lakosságnak megtiltották, hogy elhagyja lakását, majd a 16 évesnél idősebb férfiakat
pajtákba és istállókba terelték, míg a nőket és gyermekeket bezárták az iskolába. Másnap reggel a
férfiakat 10-es csoportokban a Gorak polgármester pajtája mögötti kertben agyonlőtték. Délután
4 óráig kivégezték a falu 172 férfiját; azt a 19 lidicei férfit, akik a szomszédos Kladno bányáiban
vagy mint favágók a környező erdőkben dolgoztak, letartóztatták, Prágába vitték és ott 7 lidicei
asszonnyal együtt kivégezték. A faluban élő többi 195 nőt Ravensbrückbe deportálták. Az
újszülötteket és csecsemőket elvették anyjuktól és megölték. A többi gyermeket, szám szerint
mintegy 90-et, a lengyelországi Gneisenau koncentrációs táborába küldték. Tizenhetet, akiket
német családoknál helyeztek el, 1947-ben megtaláltak. Végül a községet magát is
megsemmisítették. A házakat felgyújtották vagy dinamittal felrobbantották, majd mindent a
földdel tettek egyenlővé.
Június 11-én a „Der Neue Tag” című német újság ezt a kommünikét közölte:
„Az SS-obergruppenführer gyilkosainak kézrekerítéséért folytatott nyomozás során
megállapították, hogy a Kladno melletti Lidice község lakossága segítette a bűncselekmény
elkövetőit, és együttműködött velük. A tény bizonyítást nyert, jóllehet a lakosság tagadja az
együttműködést. A lakosságnak a bűncselekménnyel való kapcsolata egyéb, a birodalommal
szemben ellenséges cselekedetekben is megmutatkozik. Így például illegális sajtótermékeket,
fegyver- és lőszerkészleteket, rádió-adókészüléket, valamint nagy mennyiségben elrejtett adagolt
élelmiszert találtak náluk. A község valamennyi férfi lakóját agyonlőtték. A nőket koncentrációs
táborokban, a gyermekeket nevelés céljából megfelelő intézményekben helyezték el. A falu
épületeit a földdel tették egyenlővé és a község nevét törölték.”
Így hozták a német lakosság tudomására a békés parasztfalu elleni szörnyű megtorlást
anélkül, hogy a tiltakozás egyetlen szava is elhangzott volna. Ezt az „akciót” az azóta „lidicei
hóhérnak” elnevezett Karl Hermann Frank államtitkár rendelte el, a rá ruházott helytartói jog
alapján, amely lehetővé tette, hogy ítélet nélkül bárkit kivégeztessen.
Heydrich halála után a hitleristák újult dühvel gyilkoltak. A letartóztatások száma
nőttön-nőtt. A börtönökben is folyt a gyilkolás. A prágai Pankrác-börtönben 1700 személyt,
Brnóban a Kounic Kollégiumból átalakított börtönben 1300 személyt öltek meg.
A nácik nem lankadó kegyetlensége egészen az összeomlásig ránehezedett a cseh népre,
de ellenállását nem tudták megtörni. Számítások szerint az évek folyamán egyedül a brnói
börtönben 200 000 embert tartottak fogva, akik közül 50 000 érte csak meg a felszabadulást; a
többit agyonlőtték, vagy a koncentrációs táborokban végzett velük a lassú halál.
Csehország lakosságából összesen 305 000 személyt deportáltak koncentrációs táborokba,
ahonnan csak 75 000-en menekültek ki élve; ezek közül is 23 000-nek olyan mértékben
megrendült az egészsége, hogy életben maradásukra kevés remény volt. A kivégzéseket 1943-ig
a széles nyilvánosság tudomására hozták. Attól fogva azonban teljesen titokban tartották őket. De
azon túl is havonta átlagban 100 főt lőttek agyon. Mire a hitleristáknak ki kellett üríteniük
Csehszlovákiát, áldozataik száma már elérte a 360 000-t.
Heydrich halálával gazda nélkül maradt az RSHA. Akik megpályázták volna a
megüresedett pozíciót, azok a berlini temetési szertartáson Himmler beszédének néhány
homályos mondatából megérezhették az alig leplezett fenyegetést, még ha az az ilyenkor
szokásos mondatokba volt is csomagolva. Himmler úgy döntött, hogy átmenetileg maga látja el
az RSHA vezetését. Így kézbe veheti megint a számára már-már veszendőbe ment óriási
apparátust, és olyan utódot választhat Heydrich helyére, aki nem válik majd vetélytársává.
Heydrich halotti maszkja néhány hónapig ott díszelgett Himmler. íróasztalának kellős
kőzepén. Nem lehetett tudni, vajon kegyeletes emléket, avagy éppen ellenkezőleg, a harcban
kivívott végső diadal emlékeztetőjét kellett-e látni benne. Az RSHA legtöbb vezetője inkább az
utóbbira hajlott. Egy szép napon aztán el is tűnt a maszk, minden magyarázat nélkül.
Azután, hogy Hess 1941. május 10-én Angliába szökött, Müller csöndes tisztogatásba
kezdett Hess egykori környezetében. Letartóztatták minden közeli munkatársát, parancsőrtisztjeit,
titkárait, még a gépkocsivezetőjét is. Eljárást indítottak Hanshofer ellen, aki előbb Hess tanára
volt a müncheni egyetemen, majd a barátja lett. Minthogy Hess behatóan érdeklődött Rudolf
Steiner antropozófisztikus tanításai iránt, a csoport tagjai közül többet letartóztattak, velük együtt
azokat a jósokat és asztrológusokat is, akikkel Hess távozása előtt konzultált. Himmler, bár maga
is szenvedélyes híve volt az asztrológiának, ez esetben nem tudta megvédeni kedvenceit a nem
kis mértékben kárörvendő Heydrich rendszabályaival szemben.
Mindenki azt várta volna, hogy Heydrich halála után hasonló tisztogatást hajtanak végre.
Ám ilyesmire alig került sor. Az RSHA osztályainak vezetői mindig Himmler oldalán álltak
Heydrichhel szemben, és ezért helyükön maradtak. Annyi történt mindössze, hogy Heydrich
néhány új emberét tapintatosan eltávolították. Azok viszont, akik magukra vonták Heydrich
haragját – ezek egyébként nem voltak kevesen, például Höttl –, újabb funkciókat kaptak.
Himmler 8 hónapig várt Heydrich utódjának kijelölésével. Annál nagyobb volt azonban a
meglepetés, amikor 1943 január végén kitudódott a régen várt név. Olyan ember került az RSHA
élére, aki addig másodrangú figurának számított; gyors előmenetelére nem gondolt volna senki.
Himmlernek egy ideig Schellenberg motoszkált a fejében; fiatalságát kellő biztosítéknak tartotta
ahhoz, hogy ne váljék belőle esetleg vetélytársa. Hitler azonban nem járult hozzá ehhez a
választáshoz, éppen Schellenberg fiatal kora miatt; így azután 1943. január 30-án a régi osztrák
náci harcost, Ernst Kaltenbrunner doktort nevezték ki.
Ernst Kaltenbrunner 1903. október 4-én született az inni kerületben, Riedben, nem messze
Braunautól, Hitler szülőhelyétől. Mondogatták is, hogy Hitler végül is azért ment bele
Kaltenbrunner kinevezésébe, mert a földije volt.
Kaltenbrunnerék a vidék legrégibb családjai közé tartoztak. Emberemlékezet óta mindig
falusi mesteremberek, kaszakészítők voltak; az új horogkeresztes előkelőség nagyapja volt az
első, aki ki tudott emelkedni ebből a félparaszti sorsból, és ügyvéd lett. Ennek fia, Hugo
Kaltenbrunner, ugyancsak ügyvéd volt, előbb Raabban, majd Linzben. Az ifjú Ernst itt járt
iskolába, és itt érettségizett 1921-ben. Majd az atyai példát követve jogot tanult a grazi
egyetemen, tagja lett az egyik legelső nemzetiszocialista diákegyesületnek, és kivette részét a
katolikus keresztényszocialista diákokkal vívott heves harcokból. 1926-ban doktorált, és
1928-ban bejegyezték a linzi ügyvédi kamarába. Két utolsó egyetemi éve meglehetősen
küzdelmes volt. Családja nem tudta támogatni, kénytelen volt ezért éjszakai bányamunkát
vállalni, hogy minél kevesebb egyetemi előadást kelljen mulasztania. A következő esztendőkben,
1926-tól 1928-ig, egy salzburgi ügyvédnél volt alkalmazásban, ott ismerkedett meg a
törvényszéki szokásokkal.
Ebben az időszakban Kaltenbrunner szakadatlan politikai tevékenységet fejtett ki, és mint
az Osztrák Függetlenségi Mozgalom tagja eljutott a nemzetiszocializmushoz. 1932-ben belépett
az Osztrák Nemzetiszocialista Pártba – itt a 300 179. tag volt –, majd 1933 elején a
többé-kevésbé álcázott SS-be, amely megnyitotta az utat a náci harci szervek ausztriai behatolása
előtt. Az SS-ben a 13 039-es tagsági számot kapta. Abba a századba került, amelybe korábban
Adolf Eichmann volt beosztva.
Az SS-ben csakhamar vezető szerepet játszott, és a párt egyik ismert szónoka lett
Felső-Ausztriában. Ebben az időben ingyenes jogi tanácsadásban részesítette a párt tagjait és
szimpatizánsait.
1933-ban kinevezték a 37. SS-standarte vezetőjének. Ám az osztrák rendőrség is felfigyelt
tevékenységére. 1934 januárjában letartóztatták, és több más osztrák hitleristával együtt a
kaisersteinbruchi koncentrációs táborba vitték. Ebben az időben a Dollfuss-kormány saját
eszközeikkel próbált harcolni a nácik ellen, anélkül azonban, hogy ezeket az eszközöket
ugyanolyan szélsőségesen alkalmazta volna. A táborban Kaltenbrunner csakhamar igen nagy
befolyásra tett szert rabtársai körében. Hatalmas termete és fizikai ereje nagyobb szerepet játszott
ebben, mint jogi ismeretei. Húsvétkor éhségsztrájkot szervezett, amely kezdetben általános volt,
majd amikor Karwinsky államtitkár Dollfuss utasítására ellenőrzés céljából meglátogatta a tábort,
és ígéretet tett bizonyos könnyítésekre, a sztrájk minden barakkban megszűnt, annak az egynek a
kivételével, amelyben Kaltenbrunner lakott. A 14. napon az éhségsztrájkolóktól – akiket
időközben átszállítottak egy bécsi kórházba – megvonták a vizet, s erre azok felhagytak a további
ellenállással. Nem sokkal később szabadon engedték őket.
1934-ben Kaltenbrunnert kinevezték a 8. SS-hadosztály vezetőjének. Az 1934-es
puccskísérletben azonban, amelynek folyamán Dollfusst meggyilkolták, nem vett részt. Ennek
következtében a Schuschnigg-kormány azok közé a nácik közé sorolta, akiket alkalmasnak tartott
az 1934 szeptemberében megkísérelt békülési politika célkitűzéseinek megvalósítására. De a
kísérlet megbukott; 1935 májusában Kaltenbrunnert ismét letartóztatták, és a német
SS-szervezettel való kapcsolatai miatt hazaárulás vádjával perbe fogták. Hathónapi fogság után
törvényszék elé állították, amely bizonyítékok hiányában csupán összeesküvésért ítélte el 6
hónapi börtönbüntetésre, és azt a vizsgálati fogsággal kitöltöttnek tekintette. Közben politikai
tevékenysége miatt törölték az ügyvédi kamarából; nem sokkal letartóztatása előtt viszont az
osztrák SS-ek parancsnoka lett.
Kiszabadulása után Kaltenbrunner egész tevékenységét az anschluss szolgálatába állította.
A nyílt horogkeresztes ideológia terjesztése legtöbbször tartózkodást, ha ugyan nem nyílt
ellenállást váltott ki; sokkal könnyebb volt a „nagy testvérnéppel” való egyesülés mellett agitálni.
Ez a propaganda elsősorban a vérségi, faji és nyelvi testvériség frazeológiájára épített, és
megegyezett az osztrák nép többségének régi vágyával. Arról persze bölcsen hallgattak, hogyha
Ausztria belép a Nagynémet Birodalomba, ezzel együtt az ország lakosságára a náci
törvényhozás is kiterjeszkedik. Minthogy pedig az osztrákok a Schuschnigg-kormány
konzervatív diktatúráját nyögték, hajlandók voltak figyelmen kívül hagyni az ilyenfajta
részletkérdéseket.
Ennek a Németországból irányított akciónak a során ismerkedett meg Kaltenbrunner
Seyss-Inquarttal. Együtt készítették elő az anschlusst, majd Kaltenbrunnert Seyss-Inquart
kormányába belügyi államtitkárnak nevezték ki 1938. március r1-én. Néhány órával később,
március 12-én hajnali 3 órakor, ő üdvözölte az asperni repülőtéren a Bécsbe érkező Himmlert.
Rövid jelentést tett neki, amelyben beszámolt a hitleristák teljes diadaláról, majd fennhatósága
alá helyezte az osztrák SS-alakulatokat, amelyeknek még mindig ő volt a parancsnoka. Az

annexió napján Hitler kinevezte őt SS-brigadeführernek (dandártábornoknak) és a dunai
SS-oberabschnitt (kerüet) vezetőjének. Fél év múlva, szeptember 11-én megkapta az
SS-gruppenführer (hadosztálytábornok) címet. Ugyanekkor a Reichstagnak is tagja lett.
Azóta, hogy az anschluss pontot tett az osztrák kaland végére, Kaltenbrunner áz
SS-vezetők szabályszerű életét élte. Amikor kinevezték a bécsi, az alsó- és felső-dunai kerület
höhere SS- und polizeiführerévé (az SS és rendőrség főparancsnokává), majd 1941 áprilisában
rendőr-altábornaggyá, amolyan osztrák Himmler lett belőle, akinek azonban kevesebb hatalma
volt, mint akár Müllernek, Nebének vagy Schellenbergnek: egyszerűen továbbította a Berlinből
érkező parancsokat. Ebben a beosztásában viszont szabadon élhetett kedvenc szórakozásának;
átültette a gyakorlatba a titkosszolgálatra vonatkozó elképzeléseit. Ausztriától délkeletre hatalmas
hírszerző hálózatot épített ki, ennek segítségével igen részletes jelentéseket tudott küldeni
Berlinbe. Ezek a jelentések hívták fel rá Hitler és Himmler figyelmét.
Himmler tapasztalati tényekre épített, midőn 1942 decemberében Berchtesgadenbe hívatta
Kaltenbrunnert. Úgy vélte, nem válhat veszélyes versenytárssá az az ember, akinek minden
aktivitását a hírszolgálati munka köti le.
Elővigyázatosságból még azt is közölte Kaltenbrunnerrel, hogy legfőbb feladatként
hatalmas hírszerző szerv megteremtését bízza rá. Kaltenbrunner ellenvetéssel élt, mondván, hogy
egyéb hivatali teendői nem sok időt hagynak majd ennek a megbízatásnak a teljesítésére.
Himmler csak erre várt. Biztosította Kaltenbrunnert, hogy ő, Himmler, ezután is ugyanúgy ellátja
majd az RSHA vezetését, mint ahogy Heydrich halála óta tette, ami már csak azért sem lesz
nehéz számára, mivel olyan „kiváló szakemberekkel” rendelkezik, mint Müller és Nebe.
„Ezzel egyáltalán nem kell foglalkoznia – vonta le a végső következtetést –; a
hírszolgálati munkával törődjön, vagyis a III. és IV. amttal.”
Ez a munkamegosztás mindkettőjüknek kedvére való volt: Himmler továbbra is egymaga
ellenőrizte az összes rendőrségi kérdést, Kaltenbrunner pedig végre hozzáláthatott, hogy európai
méretekben valósítsa meg elméleteit. Egyik kedvenc gondolata az volt, hogy a német hírszerző
szolgálat hiányosságai legnagyobbrészt kettéosztottságából erednek. Véleménye szerint őrültség
volt „elválasztani egymástól a politikai és katonai hírszerzést”. Ilyet egyetlen országban sem
tettek, Franciaország és Németország kivételével, amelyek egymást utánozva követték el
ugyanazt a hibát. Az egyesítés eszméjé vezette Kaltenbrunnert, ezen alapult az RSHA utolsó
átszervezése és egyben a pártnak a hadseregen aratott végső győzelme. Kaltenbrunner
funkcióinak korlátozása egyébként elvi jelentőségű volt csupán, és arra szolgált, hogy
Himmlernek meglegyen a betekintési joga a részlegek tevékenységébe. Az adminisztratív
vezetést mindazonáltal Kaltenbrunner látta el, ő írta alá a rendeleteket, az internálási és kivégzési
határozatokat, az általános irányelveket stb.
Az a férfiú, aki 1943. január végén Berlinbe érkezett, hogy átvegye Heydrich súlyos
örökségét, valóságos kolosszus volt. Csaknem egy méter 90 centi magas, és feltűnően széles
vállú. Hatalmas termetéhez képest viszonylag kicsiny és finom metszésű kezében annyi erő volt,
hogy képes volt puszta kézzel köveket szétmorzsolni. Óriási testén durva vonású, súlyos, ovális
arc trónolt; olyan volt ez az arc, mintha szekercével nagyolták volna ki valami rönkfából. Nagy,
széles, sőt magas homloka sem tette arcát intellektuálissá, súlyos szemhéja félig eltakarta a
szemüveg mögött rejlő kicsiny, szúrós, mélybarna szemeit; szája széles volt, egyenes ajkát
mintha késsel metszették volna, annyira keskeny. Végül hatalmas, szögletes álla még jobban
hangsúlyozta egyéniségének vaskos és bestiális vonásait.
Ezt az amúgy is visszataszító arcot mély sebhelyek borították, a hírhedt germán
diákpárbajok emlékei; karddal összevagdalták egymás arcát, hogy emeljék megjelenésük
férfiasságát. Változatos érzelmek tükrözésére nem volt képes ez a faarc. Erősen osztrákos
akcentussal, rekedt, s később a mértéktelen alkoholfogyasztástól fátyolozott hangon beszélt.
Kaltenbrunner ugyanis, sok más náci vezetőhöz hasonlóan, javíthatatlan alkoholista volt, s ezzel
csakhamar kivívta Himmler megvetését. Ezenfelül szenvedélyes dohányos is volt, naponta
80–100 cigarettát szívott el.
Kaltenbrunner délelőtt 10 órakor kezdett hozzá a pezsgő és a különféle alkoholok, főleg a
konyak fogyasztásához. Ezt egyenesen Franciaországból hozatta. A részegek merev és
bizonytalan tekintetével meredt arra, akivel beszélt, mintha csak nézne, de nem látna semmit,
mintha valamilyen elmosódott belső látomást követne. A szavakat is néha szinte teljesen
érthetetlenül szűrte át sárgult és odvas fogai között. Himmler többszöri nyomatékos
figyelmeztetése ellenére Kaltenbrunner soha sem szánta rá magát arra, hogy fogorvoshoz menjen.
Ez nyilván túlságosan nagy megerőltetést jelentett volna számára.
Himmler a dolgok alapos ismeretében bízta az RSHA-t ilyen közepes figurára; a
tulajdonképpeni vezetés így az ő kezében maradt. Árulástól nem kellett tartania. Kaltenbrunner
fanatikus náci volt, meggyőződéssel hitt a párt eszméiben, és ez volt az egyetlen, ami valamelyes
tartást tudott kölcsönözni bizonytalan jellemének. Kinevezése édes elégtétel volt számára; ámbár
Schellenberg segítsége és a körülmények szerencsés összejátszása nélkül sohasem jutott volna
oda, hogy a gyakorlatba ültethesse át elméleteit. A náci kémszervezet igazi főnöke valójában
továbbra is Schellenberg maradt, aki Himmlerrel közvetlen, a hierarchikus alárendeltségtől
független kapcsolatot tartott fenn, holott elvben Kaltenbrunner beosztottja lett volna.
Ne gondoljuk azonban, mintha Kaltenbrunner nem vette volna komolyan a szerepét.
Elődjéhez hasonlóan gondja volt rá, hogy a koncentrációs és megsemmisítő táborok mindig telve
legyenek. Heydrich értette a módját, hogy néha ravaszabb, alattomos módszerekkel éljen, mint
ahogy Franciaországban és Csehszlovákiában tette, hogy együttműködésre bírja a lakosság egy
részét, legalábbis a Keleten folyó háború súlyos esztendői alatt; Kaltenbrunner viszont képtelen
volt az ilyen finomságokra, s megmaradt a , brutális megtorlás keretei között.
A táborokban maga ellenőrizte a foglyok kiirtására szolgáló eljárásokat. 1942 őszén,
amikor munkája még Ausztriához kötötte, Mauthausenbe járt ellenőrizni, és ott a tábor
parancsnokával, Ziereisszel együtt a kémlelőnyíláson át nézte végig egy csoport fogoly
haláltusáját a gázkamrában.
1943 elején . visszatért Mauthausenbe; ekkor a foglyok „kísérleti” kivégzését tekintette
meg, amely háromféle módon történt: akasztással, tarkónlövéssel és gázzal. A tábor foglyai és
alkalmazottai később elmondták, hogy Kaltenbrunner érkezésekor kitűnő kedélyállapotban volt,
nevetett és tréfálkozott a gázkamráknál, ahol a kísérletek folytak, miközben az odavezetendő
áldozatokra várakozott.
Az RSHA már óriási gépezet volt, midőn Kaltenbrunner lett a vezetője. A németek
bürokratikus hajlama szabadon kiélhette magát ebben az idegközpontban, amely Európa
legtávolibb részeiből is értesüléseket kapott, és mindenüvé parancsokat továbbított. Az irodák,
nyilvántartások, rádió- és lehallgatóközpontok, laboratóriumok és archívumok olyan mértékben
felfejlődtek, hogy messze túlnőttek a Prinz-Albrecht-Strasse keretein, szétrajzottak Berlin egész
területén. Ekkor nem kevesebb, mint 38 nagy épületet foglaltak már el.
Midőn a légitámadások következtében az épületek nagy része többé-kevésbé súlyos
károkat szenvedett, Himmler kapott az alkalmon, és új szokást vezetett be. Minden áldott nap
együtt ebédeltek a részlegek vezetői a Kurfürstenstrasse 116 számú házban, ahol Eichmann irodái
voltak. Fehér asztalnál egymás mellett ültek mindazok az emberek, akik rettegésben tartották
egész Európát. Kaltenbrunner meleg szívélyességet tanúsított Eichmann irányában. Egy vidékről
valók voltak, számtalan közös ismerősről beszélgethettek. Kaltenbrunner sohasem mulasztotta
volna el, hogy ne érdeklődjék munkatársának Linzben élő családtagjairól, akiket jól ismert;
kérdezősködött egészségi állapotuk, a születések, a gyermekek tanulása, a kicsinyek és a kedves
nagyszülők közérzete, a család minden eseménye felől. Különös hangsúlyt kapnak ezek az
ömlengések és kölcsönös figyelmességek két olyan ember részéről, akik ugyanazon nap reggelén
egyetlen tollvonással döntöttek szerencsétlen emberek ezreinek életéről, és akiknek egyetlen
szava vagy aláírása a közösen elfogyasztott ebéd után más szerencsétlen áldozatok halálát
jelentette Európa valamelyik távoli zugában.
Himmler jelen volt ezeken az ebédeken, valahányszor csak tehette. Jó alkalom volt ez
neki, hogy lelket verjen helyetteseibe, akiknek bizalma meg-megingott a keleti fronton egyre
sűrűbben elszenvedett katonai vereségek hírére vagy a német területek ellen intézett
angol–amerikai bombatámadások eredményeinek láttán. Kötelességszerű optimizmus és
szívélyesség uralkodott ezeken az ebédeken, és bár a hivatali kérdéseket elvben száműzték, mégis
elég gyakran előfordult, hogy Müller vagy Eichmann élt az alkalommal, és egyik vagy másik
kérdésben kikérte Kaltenbrunner vagy Himmler véleményét. Így gyümölcs és sajt között, vagy a
Franciaországból hozatott konyakot iszogatva megbeszélték, hogy a foglyok mely kategóriáját
kell éppen kiirtani, hogy a sok közül melyik kivégzési mód lesz a legcélravezetőbb. Az ilyen,
számunkra szörnyűséges dolgok ezeknek az embereknek a szemében annyira hétköznapinak és
banálisnak számítottak, hogy közben nyilván meg sem rezdült a kávéscsészét tartó kezük.
Itt, ebéd közben vitatták meg az első gázkamrák felállításának részletkérdéseit, ugyancsak
itt kommentálták a zsidók kiirtását szolgáló kísérletek eredményeit. Hosszadalmasan
hasonlították össze az egyes módszerek gyorsaságát, gazdaságosságát és egyszerűségét. És e
borzalmas megbeszélések során nem akadt egyszer sem a torkukon a falat. Állítólag, Gisevius
szerint, egyedül az ellenzékhez pártolt és az Abwehr embereivel Hitler meggyilkolására
szervezkedő Nebe volt az, aki szenvedett az eszmecserék alatt, és „tökéletesen kimerülten” tért
haza.
Himmler távollétében Kaltenbrunner foglalta el az asztalfőt, és a közös étkezéseket
gyakran arra használta fel, hogy epés megjegyzéseivel illesse azokat az alárendeltjeit, akiket nem
kedvelt vagy akiknek Himmlerrel való közvetlen kapcsolatai miatt bosszankodott. Legtöbbször
Schellenbergnek, Himmler pártfogoltjának a bőrére mentek ezek a támadások, olyannyira, hogy
végül is Schellenberg magánál Himmlernél panaszkodott, és kérte, hogy ne kelljen részt vennie
ezeken az ebédeken. A reichsführer SS azonban ragaszkodott kezdeményezéséhez, és nem járult
hozzá Schellenberg távolmaradásához.
Kaltenbrunner, annak ellenére, hogy Himmler gyámsága alá helyezte, hamarosan
rányomta az RSHA-ra a maga szellemi korlátoltságának és egyoldalúan jogászi szemléletének
bélyegét. Gisevius így határozta meg egy mondattal ezt a befolyást: „Kaltenbrunner jöttével
napról napra rosszabbodott a helyzet. Rá kellett jönnünk, hogy egy Heydrich-típusú gyilkos
impulzusai néha talán kevésbé voltak borzalmasak, mint az olyan ügyvéd hideg jogászi észjárása,
akinek a Gestapóhoz fogható veszedelmes apparátus volt a kezében.”
A Gestapónál Eichmann a IV. B szekció korlátlan ura lett. Állandó kapcsolata volt
Kaltenbrunnerral, és gyakran közvetlenül Himmlertől kapott parancsokat, holott pedig
igazgatásilag Müller alárendeltje volt. Az ő gondjává tették a zsidókérdés „végső megoldását”,
azaz a zsidóság teljes kiirtását Európában. A szélsőséges antiszemita politika tehát, amely
Németországban 1938. november 9-én a Heydrich által szervezett pogromokkal[31] kezdődött,
eljutott eddig a határozatig, amely a nürnbergi becslések szerint 6 millió zsidó életébe került
Németországban és a megszállott országokban. Eichmann hatalma az 1943. július elsejei,
Bormann által szignált rendelet óta korlátlanná vált a zsidók fölött; ez ugyanis megfosztotta az
izraelitákat attól a lehetőségtől, hogy polgári törvényszékhez fordulhassanak, és egyedül a
Gestapo igazságszolgáltatásának hatáskörébe helyezte őket.

Egy korábbi, 1942. október 9-i, ugyancsak Bormann által szignált rendelet előírta, hogy
„a zsidóknak Nagy-Németország területéről való folyamatos eltávolítása ezentúl már nem
valósítható meg az emigráció útján, hanem csakis a »könyörtelen erő« igénybevételével a Keleten
felállított különleges táborokban”.
A megrendezett pogromok módszerét alkalmazták Keleten is, majd áttértek a tudományos
és nagyipari emberirtásra. Eichmann 4 tábort hozott létre, közülük az egyik leghírhedtebb a
mauthauseni volt. A tábor megtervezése és felépítése azt bizonyítja, hogy a hitleristák hosszú
távlatra készítették elő az emberirtás politikáját, és azt még akkor is folytatni akarták, amikor
egész Európát már régen meghódították és igájuk alá hajtották. A zsidók után is maradt volna
még sok eltávolítandó ellenséges elem. „A hegy tetejére épült, barakkoktól körülvett és hatalmas
kőerődítménynek látszó Mauthausen nemcsak állandó épület volt, hanem minden szükséges
berendezés is megtalálható volt benne számottevő legénységi és tiszti állományú helyőrség
elhelyezésére. Az erőd halálgyár volt: a kisegítő táborokból, például Gusenből és Ebenseeből
hozták ide a munkában agyonhajszolt és kimerült embereket. Midőn az ütlegelés és éhség
következtében munkaképességük egy bizonyos színvonal alá szállt, átvitték őket a központi
táborba, ahol sorsuk néhány óra leforgása alatt megpecsételődött. A főtáborból általában már nem
lehetett élve kikerülni.”
Európa halálra ítélt zsidóságát Eichnianilak kellett e táborokba szállíttatnia. A
szállítmányok indítási idejét és terjedelmét a táborok felvevőképességétől és a német vasúti
hálózat szállítási lehetőségeitől tették függővé.
A haláltáborok parancsnokai csak Eichmann utasítására öltek gázzal. A szállítmányokat
irányító SS-tisztek megkapták a szükséges rendelkezéseket, és ezek birtokában ők állapították
meg, hogy valamelyik szerelvényt megsemmisítő táborba kell-e irányítani vagy sem; ők
állapították meg a szerelvény utasaival szemben alkalmazandó eljárást is. A szerelvény
kísérőlevelén levő A vagy M betű például Auschwitz, illetőleg Majdanek rövidítése volt, és azt
jelentette, hogy a szállítmány tagjait elgázosítják.
Auschwitzban a következő szabályzat volt érvényben:
„A 12-14 éven aluli gyermekek, az 50 évesnél idősebbek és a betegek (valamint a
többszörösen büntetettek), akiket különleges jelzéssel ellátott vagonokban szállítottak,
megérkezésük után azonnal a gázkamrákba kerültek.
A többieket felvonultatták egy SS-orvos előtt, aki első látásra megállapította, ki
munkaképes közülük és ki nem. A munkaképteleneket haladéktalanul gázkamrába küldték, a
többieket pedig elosztották a különböző munkatáborokba.”
Természetesen azoknak az élete sem volt biztosítva, akiket munkatáborba osztottak be,
hiszen az embertelen körülmények következtében hamarosan kimerültek, és akkor őket is
gázkamrába irányították.
Kelet-Lengyelországban egy valóban sátáni módszer volt érvényben, amelyet Wirth, a
lublini RSHA-hoz beosztott volt stuttgarti[32] Kripo-rendőrtanácsos eszelt ki és valósított meg.
Wirth a zsidók közül összeszedte a bűnöző elemeket, s lényeges anyagi előnyöket ígért
nekik, ha nagy számban toboroznak mindenre kapható munkatársakat. Ily módon mintegy 5000
ember állt rendelkezésére, férfiak és nők vegyesen, akik azon a bizonyosságon kívül, hogy
megmenthetik életüket, anyagilag is részesedtek a fosztogatásból. Az ő dolguk volt szerencsétlen
hitsorsosaik kiirtása.
Kelet-Lengyelország erdőségeiben és pusztáin álcázott megsemmisítő táborokat építették.
„Megtévesztésül készültek ezek, mint a Potyomkin-falvak – mondta később Morgen doktor –; az
érkezők azt hitték, hogy valami városba vagy nagyobb lakott településbe érkeztek. A szerelvény
álcázott pályaudvarra állt be, majd miután a kísérő személyzet és a vasutasok elhagyták a
színhelyet, kinyitották a vagonokat, és a zsidók kiszálltak. Azonnal körülvette őket a zsidó
különítmény, és Wirth rendőrtanácsos vagy valamelyik megbízottja beszédet intézett hozzájuk.
Ez a következőképp hangzott:
»Zsidók, ide fognak áttelepíteni benneteket. De az természetes, hagy az új zsidó állam
megszervezése előtt új szakmát kell tanulnotok. Ez itt fog megtörténni, ezért fontos, hogy
mindenki hiánytalanul teljesítse kötelességét. Most mindenki vetkőzzön le, ez az előírás: a
ruhákat fertőtlenítik, ti pedig fürdőbe mentek, nehogy férgeket hozzatok a táborba.«„
Az érkezőket ekkor oszlopba sorakoztatták. Mindenekelőtt különválasztották a férfiakat
és a nőket, majd egymás után következő raktárhelyiségekben le kellett adniuk kalapjukat,
ruhájukat, ingüket, végül cipőjüket és harisnyájukat is. Minden ruhadarabjukért egy-egy
ellenőrző jegyet kaptak. Minthogy mindent a Wirth zsoldjában álló zsidók végeztek, az újonnan
jöttek egyáltalán nem gyanakodtak, engedelmesen követték a felszólításokat, áruló hitsorsosaik
pedig egyre siettették őket, nehogy idejük legyen gondolkozni. Végül megérkeztek az utolsó
állomásra, a fürdőbe. Az első csoport bement, az ajtókat bezárták. A bent levőket gázzal
megölték, tetemüket egy másik ajtón át kihordták és a hamvasztóba vitték; máris mehetett be a
második csoport.
Wirthnek nem okozott különösebb problémát, hogy kidolgozza rendszerét. Korábban
ugyanis, az euthanasiáról szóló rendelet megjelenése után, a gyógyíthatatlan elmebetegek
kiirtásával volt megbízva, és éppen az akkori „kiváló” eredményei alapján jelölte őt ki a
birodalmi kancellária erre a bizalmas feladatra.
III. fejezet
A NÁCI TUDÓSOK „KÍSÉRLETEI”
Amikor Kaltenbrunner átvette az RSHA vezetését, annak ügyköre már jelentősen

kibővült.
Új funkciói közé tartozott a hadffoglyok és a civil munkások ügye, akiknek őrizetével a
Gestapót bízták meg.
A hadifogolytáborokat a katonák ellenőrzése alá helyezték, így azt lehetett volna remélni,
hogy az OKW tiszteletben tartatja a nemzetközi szabályokat, és ezáltal bizonyos értelemben
„pártfogásába” veszi a hatalmába került tiszteket és katonákat. Ám ezeket a szabályokat
kiforgatták eredeti mivoltukból, és a Gestapo ott is bele tudott avatkozni, ahol pedig semmi
keresnivalója sem lett volna. Az OKW nemhogy ellenállt volna a Gestapo beavatkozási
kísérleteinek, ellenkezőleg: tevékenyen együttműködött Himmlerrel és embereivel. Idáig jutott el
azon az úton, amelynek kezdetét a tisztek „megértő” magatartása jelezte a németországi
pogromokkal és egyéb túlkapásokkal, majd az einsatzgruppékkal szemben. A nagyvezérkar
lassanként elnézte a legsötétebb gyilkosságokat is, sőt magáévá is tette ezeket a módszereket.
Az első ilyen rendszabályokat a szovjet hadifoglyokkal szemben léptették életbe. 1941
júliusában megbeszélést tartottak, amelyen az OKW részéről Reinicke tábornok, a Wehrmacht
közigazgatási osztályának vezetője, a hadifogoly-ügyek képviseletében Breuer, Canaris és az
Abwehr megbízottjaként Lahausen vett részt; végül ott volt Müller is, a Gestapo vezetője, mint az
RSHA képviselője. A megbeszélésen határozatok születtek, amelyeknek végrehajtásáért Müllert
tették felelőssé. Szellemükben és célkitűzésükben ezek a határozatok teljes mértékben
megfeleltek a Keleten folyó háború ismert irányelveinek.
A határozatokat írásban 1941. szeptember 8-án tették közzé. „A bolsevik katona –
olvashatjuk a szövegben – elvesztette minden jogát arra, hogy a genfi egyezmény előírásai szerint
megbecsült ellenfélnek tekinthessük... Az engedetlenség legcsekélyebb jelére könyörtelenül és
energikusan kell cselekednünk, különösen fanatikus bolsevikok esetében. Az engedetlenséget, az

aktív vagy passzív ellenállást azonnal a fegyverek erejével (bajonettal, puskatussal vagy
tüzeléssel) kell letörni. Büntetendő cselekményt követ el az, aki ezt a parancsot fegyverének
használata nélkül vagy nem kellő energiával hajtja végre... A szökést megkísérlő foglyokra
előzetes figyelmeztetés nélkül azonnal tüzelni kell. Figyelmeztető lövésre nincs szükség.
Hadifoglyokkal szemben a fegyverhasználat törvényes és szabályszerű.”
Az újabb rendelkezések együttes alkalmazása érdekében a Gestapóban külön
hadifogolyosztályt hoztak létre, a IV. A csoportot, amelyet Franz Königshaus
SS-hauptsturmführer vezetett. 1943 elején a csoportot a Hans Helmuth Wolf SS-sturmbannführer
vezetése alatt álló IV. B 2/a alcsoporthoz csatolták.
Ez a részleg azokhoz a Gestapo-kirendeltségekhez intézte utasításait, amelyek már
régebben a táborokban működtek. A Gestapo és az SD megbízottai minden hadifogolytáborban
ott voltak, gyakran álcázott beosztásban. Müllernek egy 1941. július 17-én kelt utasítása
feladatukká tette, hogy a hadifogolytáborokban felkutassák a „politikus, bűnöző, vagy egyéb
okból nemkívánatos elemeket”, valamint „mindazokat, akiket fel lehet használni az elfoglalt
területek újjászervezésében”, eltávolításuk, illetőleg „különleges kezelésbe vételük” érdekében. A
rendelkezés felszólította a Gestapo tagjait, hogy keressék meg a foglyok között azokat, akik
„bizalomra méltónak” tűnnek, hogy fel lehessen őket használni a táboron belüli kémkedésre,
továbbá derítsék fel azokat a foglyokat is, akiket feltétlenül meg kell semmisíteni. A Gestapo
módszerei egy szemernyit sem változtak.
A szovjet hadifoglyok sorsa Németországban mérhetetlen tragédiává lett, ahogyan azt
Rosenberg leírta.
A második világháború harcosainak, akik megismerték a német fogolytáborokat, örökre
felejthetetlen emlékük marad az orosz hadifoglyok látványa, amint 1941 őszén csonttá-bőrré
soványodva, fáradtságtól és éhségtől elcsigázva megjelentek. A menetoszlopok előzőleg hosszú,
olykor több száz kilométeres utat tettek meg gyalog. A gyalázatos bánásmód és a szenvedések
következtében a szerencsétlenek ezrével pusztultak el az utak mentén. Akik túlélték a borzalmas
menetelést, azokat a táborban külön, zárt helyen szállásolták el. Himmler 1941. november 12-i
rendelete előírta: „Minden szökést megkísérlő szovjet hadifoglyot a táborba való visszaszállítása
után a legközelebbi Gestapo-szolgálatnak kell átadni” – ami egyértelmű volt a gyors halállal.
1941-ben 2000 szovjet foglyot internáltak a flossenbürgi táborba, ezek közül 200 élte meg
a felszabadulást; Auschwitzban 20 000-nél többet öltek meg.
1942. július 20-án Keitel aláírt egy rendeletet, amely az életben maradtak tüzes vassal
való megbélyegzését írta elő: „A mintegy 45°-os szöget alkotó bélyeget, amelynek egy
centiméteres hosszabbik szára felfelé irányul, tüzes vassal kell a bal tomporba beégetni.” Tűvel és
tussal is végre lehetett hajtani a bélyegzést, így eltávolíthatatlan tetoválás állt elő. Ez a példa
ékesen mutatja, mennyire korrumpálta a fasiszta ideológia a német tisztikart, ha egy tábornok
képes volt parancsba adni, hogy barmokként bánjanak emberekkel, akiknek bátorsága adta az
egyetlen indítékot az ellenük foganatosított megtorlásra. Az OKW azonban még ennél
felháborítóbb cselekedetekre is ragadtatta magát, midőn utasítást adott fogoly francia tábornokok
megölésére.
Az OKW 1940 óta a politikai akciómódszerek rangjára emelte a gyilkosságot, követve
ezzel a párt példáját. 1940. december 23-án Canaris egy megbeszélésen, amelyen rajta kívül az
Abwehr 3 belső osztályának vezetője és Bürckner tengernagy, a külső osztály vezetője vett részt,
elmondta, hogy Keitel utasította őt az akkor Észak-Afrikában tartózkodó Weygand tábornok
elpusztítására. Keitel attól tartott, hogy Weygand körül ellenállási központ alakulhat ki a francia
hadsereg intakt egységeiből, ezért határozott utasítást adott arra, hogy bérgyilkosokkal
megölessék. Minthogy azonban az Abwehr kebelén belül kezdett már kialakulni egy
Hitler-ellenes szervezkedés, Canaris kijátszotta a rendelkezést: arra hivatkozott, hogy technikai
okok miatt nem tudta végrehajtani a parancsot.[33]
Midőn Giraud tábornok 1942 áprilisában Königstein erődjéből megszökött, az OKW
előbb Vichyből akarta őt különleges SS-kommandóval ellopatni, majd az Abwehrt bízta meg
azzal, hogy ölesse meg a tábornokot. Keitel közvetlenül Canarist utasította, aki a parancsot egyik
osztályvezetőének, Lahousennek adta tovább. Ennek augusztusban Keitel megmosta a fejét, mert
nem nagyon sietett cselekedni. Az akció a „Gustav” fedőnevet kapta. Lahousen elkövette azt a
„mulasztást” is, hogy nem lépett érintkezésbe Müllerrel, pedig Keitel utasította erre. Amikor az
Abwehr akadékoskodása már túlságosan szembeötlő volt, és veszedelmes fordulattól lehetett
tartani, Canaris ügyesen kibújt a felelősség alól. Arra hivatkozott, hogy a III. szekció prágai
értekezletén Heydrich kérte, hogy egyedül vállalhassa el az egész ügyet, ő pedig hozzájárulását
adta ehhez. A megegyezés értelmében azóta sem tett egyetlen lépést sem. Minthogy Heydrich
június 4-e óta halott volt, Canarist nem fenyegette az a veszély, hogy bárki is meghazudtolja, így
hát az ügyet ad acta tették. Az OKW azonban éppoly kevéssé volt hajlandó lemondani a
bosszúról, mint a Gestapo. Amikor Giraud 1942 novemberében Észak-Afrikába távozott,
megtorlást alkalmaztak a családjával szemben. A tábornok lányát, Granger-nét 4 gyermekével –
akik közül a legkisebb 2 éves volt –, valamint sógorával és fiatal szolgálólányával együtt
letartóztatták. Granger-né 1943 szeptemberében ápolás híján Németországban meghalt. Először
úgy határoztak, hogy a gyermekeket hazaszállítják, a Gestapo azonban az utolsó pillanatban
másképpen döntött, és fél év múlva a gyermekek nagyanyját vitték Németországba. Giraud
családjából összesen 17 főt tartóztattak le és deportáltak.
A két francia tábornok meggyilkolásának tervét tehát nem tudták végrehajtani. A jelek
szerint azonban annyira ragaszkodtak az effajta bűncselekményekhez, hogy 1944 végén ismét
ugyanilyen tervet kovácsoltak. Kifürkészhetetlen indokokból – talán azért, hogy rémülettel
töltsék el a fogoly tábornokokat, és ezzel is elriasszák őket a szökéstől – elhatározták, hogy
színlelt szökési kísérlet leple alatt megölnek egy vagy két francia tábornokot. A dolog
megkönnyítése érdekében elrendelték, hogy a Königstein erődjében őrzött 75 francia táabornok
közül néhányat szállítsanak át az alig 100 kilométer távolságban levő colditzi büntetőtáborba; az
állítólagos szökési kísérletnek útközben kellett megtörténnie. Az akció ellenőrzésével
Kaltenbrunnert bízták meg, továbbá Ribbentrop külügyminisztert, akinek fel kellett készülnie,
hogy válaszolni tudjon a Nemzetközi Vöröskereszt vagy a „pártfogó hatalom”, azaz
Franciaország esetleges kérdéseire. Megkapták az OKW beleegyezését is, amelynek segítségére
okvetlenül szükség volt.
Kaltenbrunner az akció technikai lebonyolítását Panzinger obergruppenführerre, a IV. A
csőport egykori vezetőjére bízta, aki a hadifogolyügyek megbízott vezetője és Nebe halála után
annak utóda volt az Amt V. (Kripo) élén. Panzinger egyik helyettesével, Schulzéval együtt
kipróbált eszközre gondolt: az S tehergépkocsira. Üzembe is helyezték ennek egyfajta miniatűr
változatát. Áldozatul először René Mortemard de Boisse tábornokot szemelték ki. 1944.
november végén Panzinger és a Ribbentropot képviselő Wagner megbeszélésén tisztázták a terv
részleteit, s az eredményt Kaltenbrunner számára feljegyzésben rögzítették, amely később
előkerült:
„1. Hat személyt szállítanak át 3 katonai jelzésű gépkocsin; a szökési kísérlet akkor
történik, midőn az utolsó gépkocsi defektet kap.
2. A gépkocsivezető szénmonoxidot bocsát a jármű zárt utasfülkéjébe. A berendezést igen
egyszerűen lehet felszerelni és azonnal el lehet távolítani. Számottevő nehézségeket leküzdve
végre megfelelő jármű áll rendelkezésünkre.
3. Újból megvizsgáltuk az egyéb lehetőségeket is, mint az élelem vagy ital útján való
mérgezés, de veszélyességük miatt ismét elvetettük őket.
A további tennivalók ügyében – mint jegyzőkönyvezés, boncolás, okiratok kiállítása és
elföldelés – ugyancsak intézkedtünk. A kocsioszlop vezetőjét és a gépkocsivezetőt az RSHA
adja; mindketten katonai egyenruhában lesznek, s katonakönyvvel is ellátják őket.”
Boisse tábornok nevét többször is említették a különböző telefonbeszélgetések során, de
az utolsó pillanatban mégis úgy döntöttek, hogy más áldozatot keresnek, attól tartva, hogy az ügy
esetleg kitudódik, és felriasztja a külföldi közvéleményt. Lám, milyen apróságokon múlott az
emberi élet a náci rendszerben!
Amikor már minden elő volt készítve, a 6 tábornok átszállításának napját 1945. január
19-re tűzték ki. A terv szerint 3 gépkocsiban kellett elhelyezni őket: az elsőben Daine és Boisse, a
másodikban Flavigny és Buisson, a harmadikban Mesny és Vauthier tábornokot. A gépkocsik 15
perces időközökben követték volna egymást, s az elsőnek reggel 6 órakor kellett Königsteinből
indulnia. Ez el is indult az előre kitűzött időben, a másik kettőnek az indulási idejét azonban
megváltoztatták. Mesny tábornok a második járműben indult útnak, egyedül, reggel 7 órakor;
Vauthier tábornok átszállítását ugyanis az utolsó pillanatban lefújták.
Mesny tábornok nem jutott el Colditzba. Másnap reggel az újonnan érkezett tábornokokat
Prawill, a IV. C tiszti tábor parancsnoka arról értesítette, hogy Mesny tábornokot Drezdában,
szökési kísérlet közben megölték.
„Drezdában temették el, a katonai végtisztességet a Wehrmacht egysége adta” – tette
hozzá Prawill. Ez igaz is volt, a hitleristák nem átallották megrendezni ezt a végső komédiát.
Mesny tábornok szökési kísérletét gyanúsnak találták rabtársai. Tudták, hogy Mesny
felhagyott minden szökési szándékával azóta, hogy nagyobbik fiát az ellenállásban kifejtett
tevékenysége miatt Németországba deportálták, mert félt, hogy megtorlásul esetleg kivégeznék a
másik fiát. De az igazságot csak a háború utáni vizsgálat derítette ki, az irattárak lefoglalása után.
Sir David Maxwell-Fyfe, az angol helyettes főügyész tökéletesen jellemezte ezt az ügyet
Nürnbergben:
„Ebben a fölöttébb piszkos ügyben felismerhető a nácizmus egyik legfőbb jellemvonása:
a képmutatás. Fehér kesztyűben, parancsszóra, a külügyminisztérium cégtáblája alatt elkövetett
gyilkosság ez, amely magán viseli az SD, a Gestápo és Kaltenbrunner hideg bélyegét, akiket a
hivatásos hadsereg külsőleg tiszteletet parancsoló apparátusa támogatott.”
A hadifoglyok elleni megtorló intézkedéseket bizonyos tekintetben kodifikálta az az
OKW által megfogalmazott szöveg, amely a hitleristák előszeretettel alkalmazott módszerének
megfelelően a „Kugel”-(vagyis „Golyó”-)rendelet sokatmondó fedőnevet kapta. Az 1944. július
27-én aláírt és a hadifogolytáborok parancsnokaival, valamint a helyi Gestapo-kirendeltségekkel
„Titkos kormánykérdés” pecséttel ellátott rendelet szerint: „Minden nem dolgozó tiszti vagy
tiszthelyettesi állományú szökött hadifoglyot, a brit vagy amerikai hadifoglyok kivételével,
elfogatásukkor át kell adni a politikai rendőrség és a biztonsági szolgálat vezetőjének”. E
rendszabály hírének „semmi körülmények közt sem szabad kiszivárognia”, a többi fogoly sem
tudhat róla; a hadsereg információs irodája pedig a szökött és eltűnt foglyok jegyzékére veszi
őket, ezt vezetik rá a leveleikre, ezt a választ adják a Nemzetközi Vöröskereszt és a pártfogó
hatalom megkereséseire.
Ezek a rendszabályok a Gestapo-központ utasításai értelmében tulajdonképpen 1944.
március 4-e óta érvényben voltak.
Ugyanakkor Müller értesítette a Gestapo-kirendeltségeket, hogy a nekik átadott szökött
foglyokat Mauthausenba irányítsák, és jelezzék az ottani parancsnokságnak, hogy a szállítás a
„Kugel”-akció keretében történt. Az ilyen értesítés halálos ítéletet jelentett, minthogy a
„Kugel”-rendelet által érintett tiszteket és tiszthelyetteseket Mauthausenba érkezésük után

azonnal tarkón lőtték.
Egy második „Kugel”-rendelet ugyanezt a rendszabályt alkalmazta azokra a külföldi
polgári munkásokra, akik több ízben kíséreltek meg szökést a munkatáborokból.
Az ilyen körülmények között Mauthausenba érkezetteket „K-fogoly” névvel jelölték; nem
is vezették be őket a tábor nyilvántartási könyvébe, nem kaptak törzskönyvi számot sem, hanem a
tábor börtönébe irányították őket. Azonnal a zuhanyozóba kerültek, le kellett vetkőzniük, majd
mérés ürügyével olyan rejtett szerkezettel ellátott mérce alá állították őket, amely automatikusan
golyót repített a tarkójukba, amint a mozgó lap a fejükhöz ért. Amikor nagyobb számban
érkeztek „K-foglyok”, gázzal ölték meg őket a zuhanyozóban, amelynek csőrendszeréből
egyaránt tudtak vizet vagy gyilkos gázt kibocsátani.
A táborparancsnoknak megvolt rá a lehetősége, hogy saját felelősségére kezdeményezzen.
1944. szeptember elején 47 angol, amerikai és holland tiszt érkezett Mauthausenba.
Valamennyien repülők voltak, akiket Németország fölött légiharcban lőttek le, és akik
ejtőernyővel értek földet. Több mint másfél éve voltak már fogságban, midőn szökési kísérlet
miatt halálra ítélték őket. A táborparancsnok azonban nem rendelte el azonnali kivégzésüket,
hanem Mauthausen kőbányájába küldte őket, ahol oly sok deportált lelte már szörnyű halálát.
Óriási teknő volt ez a kőbánya, 86 durván kőbe faragott lépcsőfok vezetett a mélyébe. A
47 ingre-alsónadrágra vetkőztetett, mezítlábas foglyot arra kényszerítették, hogy 25-30 kilós
köveket vigyenek fel a lépcsőn, a hátukon vagy a karjukban, az őrök szüntelen rúgásai és
ütlegelése közepette. Amikor terhüktől fent megszabadultak, futólépésben kellett a lépcsőn
lemenniük, hogy az előbbinél valamivel nehezebb kővel tegyék meg ismét az utat felfelé. Az első
napon 21-en elpusztultak. A többi 26-tal másnap ugyanúgy folytattatták a munkát. Estig egy sem
volt már közülük életben.
Ugyancsak 1944 szeptemberében Himmler is ellenőrizte a tábort. Attrakcióként
bemutatták neki 50 szovjet tiszt kivégzését. Íme, így festett a valóságban a hitleristák
„katonabecsülete”, amelyről oly fellengzően tudtak szájalni.
Sok szó esett a sagani szökevény hadifoglyok ügyéről is.
Saganban, ebben a Breslau közelében fekvő sziléziai városkában, közel 10 000 angol és
amerikai repülőt tartottak fogva a Stalag Luft III. elnevezésű táborban. Nyugtalan emberek voltak
ezek, állandóan a szökés gondolata járt a fejükben. 1944. februárjáig 99 alagutat fedezett fel az
őrség, még mielőtt azokat végig tudták volna ásni. A szigorú őrizetet SA-kból szervezett
tartalékhadsereg látta el Jüttner parancsnoksága alatt, ám ők sem tudták megakadályozni a
kísérletek folytatását és azt, hogy a 100. alagutat végre be is tudják fejezni. Az 1944. március
25-ére virradó éjjel 80 angol tiszt megszökött. Az angol elszántságnak ez a szép példája
valósággal kihozta a sodrából Hitlert és Himmlert. Amint észrevették a szökést, 25-én,
szombaton, a kora hajnali órákban, azonnal Grossfahndungot (nagyriadót) `rendeltek el,
mozgósították a breslaui Gestapót, és széles körű nyomozásba kezdtek. Az első menekülőket
Sagantól néhány kilométerre fogták el, és visszavitték őket a táborba; de Müller már 26-án,
vasárnap, utasította a Gestapo-posztokat, hogy lőjék agyon a kézrekerülőket. Hétfőn, március
27-én, az RSHA-ban értekezlet zajlott le Walde, a légügyi minisztérium képviselője, Reurmont
ezredes, az OKW megbízottja, valamint Müller és Nebe részvételével. Meg kellett volna
beszélniük, hogy milyen rendszabályokat léptessenek életbe; ehelyett azonban Müller
bejelentette, hogy apparátusa Hitler parancsára már mindenütt megadta az utasítást, és hogy
március 26-a reggel óta ennek megfelelően 12-15 szökevényt már agyon is lőttek. Ez ellen a
döntés ellen azonban sokan tiltakoztak. Attól tartottak, hogy megtorlásul esetleg Angliában német
hadifoglyokat végeznek ki, és hogy a Luftwaffe Anglia ellen bevetett repülőit nyugtalanítani
fogja e rendszabályok jövőbeli következménye. De Hitler csak abba egyezett bele, hogy azoknak
az életét kíméljék meg, akiket elsőként fogtak el és visszavittek a táborba. A többiekre nézve
fenntartotta, eredeti parancsát. A kivégzések végrehajtásával a Scharpwinkel
SSobersturmbannführer parancsnoksága alatt álló breslaui Gestapót bízták meg.[34] A kézre került
szökevényeket, akik közül nem egyet Kielben, sőt Strasbourgban fogtak el, Breslauba szállították
és ott lőtték agyon. Ötven fiatal tisztnek életével kellett fizetnie rendíthetetlen bátorságáért. A
Gestapo elővigyázatossági rendszabályainak megfelelően Müller megtiltotta, hogy az ügyről
bárminő írásos anyagot is készítsenek; a parancsokat mind szóban továbbították.
Minthogy a kivégzések híre minden elővigyázatossági rendszabály ellenére mégis
kiszivárgott, Kaltenbrunner elrendelte, hogy elszigetelt esetekként állítsák be őket: egyes
szökevények a bombázás következtében vesztették életüket, másokat azért lőttek le, mert
elfogatásukkor ellenállást tanúsítottak, ismét másokat azért, mert tettlegességre vetemedtek
őreikkel szemben, akik fegyverüket jogos önvédelemből használták; végül olyanok is voltak –
úgymond –, akiket halálosan megsebesítettek, midőn a táborba történt visszaszállításuk során
újból szökést kíséreltek meg. Végezetül mindezt jegyzékbe foglalták, amely azonban nem talált
sehol hitelre, sőt, csak megerősíteni látszott azt, amitől mindenki félt, de aminek igazságát
perrendszerűen csak a háború után lehetett megállapítani.
Még két új tevékenységi köre volt a Gestapónak. Egyik, széles és kevéssé látványos
feladatköre abban állt, hogy kielégítse a német hadigazdálkodás állandó és mérhetetlen
munkaerőigényét. Néhány szám tökéletesen megvilágítja a nácik ez irányú rendőri
tevékenységét, amelyet az elfoglalt országokban kifejtettek. Az önkéntes munkaerő toborzása
Németország számára teljes kudarcot vallott. Ezért tehát „munkásrekviráláshoz” kellett
folyamodni, amely különböző formákat öltött, kezdve az ún. „reléve”-en vagy leváltáson (a
francia kormány belement ebbe az erkölcsi szélhámosságba, amely szerint 5 munkással pótoltak
egy hadifoglyot – az arányt azonban nem hozták nyilvánosságra), egészen az STO-ig (Service du
Travail Obligatoire – Kötelező Munkaszolgálat), amely azt jelentette, hogy behívtak és
Németországba küldtek teljes korosztályokat. A munkaerő-toborzás nagymestere, Sauckel
gauleiter maga vallotta be, hogy 5 millió külföldi munkásból csak 200 000-en jelentkeztek
önként. A szökések száma igen nagy volt; sokan a „maquis”-hoz, vagyis az ellenállási
mozgalomhoz csatlakoztak, midőn behívót kaptak az STO-ba. összesen 875 952 francia munkást
vittek el Németországba. Ha meggondoljuk, hogy 1942 végén 1 036 319 francia hadifoglyot
őriztek, és ha ezekhez hozzáadjuk a politikai vagy ellenállási tevékenységűk miatt deportáltakat,
úgy láthatjuk, hogy különböző címeken és különböző formák között több mint 2 millió francia
volt a németek fogságában.
A Gestapo másik új területét az a különleges szervezet adta, amelyet nagyképűen „orvosi
kísérleteknek” neveztek.
A horogkeresztes elvek züllesztő hatására orvosok – néha valóban kiváló orvosok – olyan
„kísérletek” végzésére vetemedtek, amelyek a klasszikus orvosi-etika arculcsapását jelentik. Ezt
az elfajulást csak úgy tudjuk megérteni, ha emlékezetünkbe idézzük, milyen módszerekkel
hatoltak be a hitleristák annak idején a német orvostársadalomba, és milyen bomlasztó munkát
fejtettek ott ki.
A tudósokról, orvosokról, egyetemi tanárokról megállapították, hogy liberálisok,
reakciósok, zsidók és szabadkőművesek, ezért a közöttük végzett „tisztogatás” során 40%-ukat
elkergették.
Végül Himmler rendkívüli érdeklődése a tudományos, pontosabban inkább áltudományos
kísérletezések iránt, különösen a fajkutatás terén, odavezetett, hogy 1933-ban létrehozták az
Ahnenerbe[35] (Ősök Öröksége) Társaságot, amelynek 1935-ben feladatává tették, hogy
tanulmányozza az „északi indogermán” faj szellemiségével, történetével, hagyományaival,

jellemvonásaival és öröklött tulajdonságaival kapcsolatos kérdéseket. Az 1939. január elsején
életbe léptetett új alapszabályok szerint a társaságnak tudományos kutatásokat kellett folytatnia;
ebből született meg a kísérletezés a táborokban. 1942. január elsején a társaságot Himmler
vezérkarához csatolták, ezáltal SS-szervezetté lett. Az igazgató-választmányban Himmleren
kívül, aki az elnöki pozíciót töltötte be, jelen volt Wuest doktor, a müncheni egyetem rektora és
Sievers SS-ezredes, volt könyvkereskedő, a társaság titkára, aki nagyon fontos szerepet játszott.
Himmler utasítására az Ahnenerbe kezdeményezte, szervezte és finanszírozta a legtöbb
kísérletet. Az Ahnenerbe hihetetlenül felfejlődött: végül is 50 speciális tudományos intézettel
rendelkezett. A kísérletekre az első indítékot, úgy látszik, Siegmund Rascher doktor Himmlerhez
intézett kérése adta.
Rascher a légierő tartalékos orvos-századosa volt. Felesége, a nála 15 évvel idősebb Nini
Diehls révén ismerkedett meg Himmlerrel. Rascher tagja volt az SS-nek, s 1941 elején
Münchenben a Luftgaukommando VII. orvosi előadások tartásával bízta meg. Előadásaiban
főként azzal foglalkozott, hogy milyen hatással van az emberi szervezetre, milyen pszichológiai
és fiziológiai zavarokat idéz elő benne a nagy magasságban való repülés.[36] 1941. május 15-én
Rascher ezt írta Himmlernek: „Szomorúan kellett megállapítanom, hogy emberen végzett
kísérletekre nálunk még nem kerülhetett sor, mivel a kísérletek fölöttébb veszélyesek, s ezért nem
akad rájuk önkéntes jelentkező. Éppen ezért komolyan fölvetem a kérdést: lehetővé tenné-e Ön,
hogy 2 vagy 3 hivatásos bűnözőt rendelkezésünkre bocsássanak?... A kísérletek, amelyekben
magam is közre fogok működni, olyanok, hogy a kísérleti alanyok természetszerűleg könnyen
életüket veszthetik. Ezek azonban a magassági repülés tapasztalatai szempontjából feltétlenül
szükségesek, és majmokon, amint az eddigi próbálkozások mutatták, nem hajthatók végre,
tekintettel arra, hogy reakcióik egészen mások.”
Nem is olyan meglepő ez a kérés, mint amilyennek látszik. Emlékezzünk csak a háború
elején a gyógyíthatatlanok, elmebetegek és bizonyos betegségekben szenvedők euthanasiájának
példájára. Ezt az emberirtást annak idején „tudományos” lepelbe burkolták.
Ami a szoros értelemben vett kísérleteket illeti, először még német foglyokat vettek
igénybe: 1938 októberében és novemberében Samestrang doktor engedélyt kapott arra, hogy a
sachsenhauseni tábor foglyain hidegvizes kísérleteket hajtson végre; ezeket később Dachauban
folytatták.
Mindezen előzmények után Rascher kérését kitörő lelkesedéssel fogadták, annál is
inkább, mivel hízelgett Himmler „tudományos” rögeszméinek. 1941. május 22-én Karl Brandt,
Himmler titkára már válaszolt is: „Természetesen a legnagyobb örömmel bocsátunk
rendelkezésére foglyokat a magassági repülési kísérletek céljaira.”
Így tehát alacsony nyomású kísérleti kamrákat állítottak fel Dachauban, ott, ahol
kimeríthetetlen mennyiségben álltak rendelkezésre kísérleti nyulak gyanánt felhasználható
emberek. Az eredmények rettenetesek voltak. A kísérletek lefolyását egy dachaui orvos-fogoly,
Anton Pacholegg doktor elbeszélésből ismerjük, akit Rascher kisegítőként alkalmazott.[37]
„Személyesen megfigyeltem a kamra kémlelőnyílásán át – mondta Pacholegg –, midőn
egy fogolynak a légritkítási kísérlet során megszakadt a tüdeje. Egyes kísérletek olyan nyomást
idéztek elő a kísérleti alanyok fejében, hogy beleőrültek; a hajukat tépték kétségbeesett
erőfeszítésükben, hogy megszabaduljanak a nyomástól. Tébolyult állapotban körmükkel marták
arcukat és fejüket. Fejüket verték a falba, csakhogy enyhítsék a dobhártyájukra nehezedő
nyomást.
Ezek a légritkított térben végzett kísérletek rendszerint a kísérleti alany halálával
végződtek. A kísérletek egyike olyan biztosan halálos volt, hogy később a kamrát sokszor inkább
közönséges kivégzésre használták, mint kísérletre.”

A szörnyű kísérleteket 1942 májusáig folytatták. Mintegy 200 fogoly szolgált kísérleti
alanyul; közülük 80 az alacsony nyomású kamrában lelte halálát, a többiek egészsége is
többé-kevésbé súlyos károsodást szenvedett. Rascher ezután új kísérletsorozatot indított az
alacsony hőmérséklet hatásának vizsgálatára. Az volt a cél, hogy megtervezzék a legmegfelelőbb
pilótaöltönyt az Anglia ellen bevetésre kerülő repülők számára, akiket igen gyakran már az
Északi-tenger fölött lelőttek. Sokan közülük épségben értek a vízbe, s bár mentőövvel is fel
voltak szerelve, néhány órai vízbenlét után a hideg következtében meghaltak.
Rascher különleges medencéket és hűtőkészülékeket szereltetett fel Dachauban. A légi
haderő érdeklődéssel kísérte a munkálatokat, Rascher pedig asszisztenseket kért. Mielőtt azonban
elfogadta volna Jarisch innsbrucki, Holzlöhner kieli professzorokat és Singer doktort, „abszolut
politikai megbízhatóságuk” tekintetében alapos vizsgálatot kért a Gestapótól. Rascher biztos
akart lenni a dolgában, a lehető legteljesebb mértékben meg akarta őrizni kísérleteinek titkát,
amelyeknek igazi természete felől neki sem lehettek kétségei. A hűtési kísérletek 1942
augusztusától 1943 májusáig folytak. A száraz hideg hatását úgy próbálták ki, hogy a kísérleti
alanyokat egész éjszakán át, szabad ég alatt, teljesen ruhátlanul kitették a szörnyű német tél
hidegének. Testhőmérsékletük 25°-ra esett. Eszméletlen állapotban vitték be őket, majd
megkezdődött az élesztési és felmelegítési kísérlet. Himmler ragaszkodott hozzá, hogy az „állati
meleggel” való felmelegítést is kísérletezzék ki. Hozatott négy nőt Ravensbrückből, akiknek
meztelenül rá kellett feküdniük a szerencsétlen kísérleti alany kihűlt testére, hogy melegükkel
életre keltsék. Mindez hiábavaló volt; a megfagyottak gyors életrekeltésének kérdését
Lepcsinszkij orosz orvos már 1880-ban kidolgozta; erről azonban a náci „tudósoknak”
nyilvánvalóan sejtelmük sem volt.
A nedves hideg hatásának tanulmányozása úgy történt, hogy a kísérleti alanyokat vagy
meztelenül, vagy repülőöltözékben jéghideg vízbe vetették. Mentőöv tartotta fenn őket a víz
színén. Pacholegg doktor a következőképp számolt be az egyik ilyen kísérletről:
„Két orosz tiszten hajtották végre a legrettenetesebb kísérletet Dachauban.
A két tisztet a bunkerba hozatták. Megtiltották, hogy beszéljünk velük... Rascher
levetkőztette őket, meztelenül kellett a medencébe menniük. Két óra múlva még mindig
maguknál voltak. Hiába kértük Raschert, hogy adjon nekik injekciót. A harmadik órában az egyik
orosz így szólt a másikhoz: – Szólj annak a tisztnek, pajtás, hogy egy golyóval véget vethetne a
kínlódásunknak. – Mire a másik így válaszolt: – Mit vársz ezektől a kutyáktól?
Egy lengyel fiatalember enyhített formában lefordította az oroszok szavait. Rascher
azonban visszament az irodájába. A lengyel megkísérelte kloroformmal elbódítani a két orosz
tisztet, de Rascher visszajött, és revolverével fenyegetőzve így szólt hozzánk: – Ne avatkozzanak
bele, és ne menjenek közel hozzájuk. – A kísérlet legalább 5 órán át tartott, mielőtt a halál beállt
volna. A hullákat boncolás céljából Münchenbe szállították.”
Rascher azt állította, hogy csodálatos hatású vérzéscsillapító szert talált fel, amelyet
Polygalnak nevezett el. Számtalan kísérletet végzett vele. Rascher apja és nagybátyja ugyancsak
orvos volt. Ő maga kifogástalan orvosetikai légkörben nevelkedett, s annál megdöbbentőbb, hogy
a náci ideológia hatására ilyen mélyre tudott zülleni. Politikai meggyőződése következtében
heves viták robbantak ki közte és apja, Hans August Rascher doktor között. Felesége tanácsára
ekkor feljelentette apját a Gestapónál, amely az idősebbik Rascher doktort két alkalommal
letartóztatta; első ízben 5, másodszor 9 napig tartotta fogva.
Nagybátyja, aki Hamburgban volt orvos, egy alkalommal szemére hányta kísérleteit.
Egész éjjel vitatkoztak. Rascher megpróbálta védelmezni a náci elveket – például egy Guett nevű
orvos álláspontját, aki először szállt szembe „az alacsonyrendű és társadalomellenes lények iránti
indokolatlan szeretettel” –, míg nagybátyja amellett érvelt, mennyire fontos kitartani a

hippokratészi elvek mellett. Rascher végül bevallotta nagybátyjának, hogy „már nem mer
gondolkozni”, tudja, hogy rossz útra tévedt, de helyzetéből „nem lát kiutat”.
Nem minden német orvos osztotta Rascher nézeteit. Lutz doktor így válaszolt Weltz
doktornak, aki felszólította őt, hogy embereken végezzen kísérleteket: „Nem tartom magam elég
keménynek az ilyenfajta kísérletekre; még kutyával is nehéz kísérletezni, amikor úgy néz az
emberre, mintha lelke volna.”
A hitlerista orvosok nem tettek fel önmaguknak ilyen kérdéseket. Rascher megvetéssel
tekintett kollégáira. Egy napon így szólt a fiziológus Reinhez: „Azt hiszi magáról, hogy
fiziológus, pedig csak tengeri malacokon és egereken kísérletezik. Én vagyok az egyetlen, aki
ismeri az emberi fiziológiát, mert én embereken végzem a kísérleteimet, nem pedig egereken.”
Himmler támogatta a kísérletek folytatását, és számos levélben bizonygatta, hogy a
megfelelő emberanyagot egyedül az SS képes szállítani. Maga is gyakran megtekintette a
kísérleteket, és szüntelenül harcolt a néha-néha megkockáztatott óvatos észrevételekkel szemben.
„Rascher doktor kutatásainak igen nagy jelentőségük van – írta 1942 novemberében
Milch tábornoknak –; személyesen vállalom a felelősséget azért, hogy ellátom őt
társadalomellenes és bűnöző elemekkel; ezek a koncentrációs táborokból vett egyének úgysem
érdemelnek egyebet, mint a halált.
Túl kell tennünk magunkat azokon a nehézségeken, amelyek főként a vallásos
meggyőződés ellenvetéseiből erednek, és amelyek akadályozzák a személyes felelősségem
mellett folytatott kísérleteket. Én magam is megtekintettem a kísérleteket, és túlzás nélkül
állíthatom, hogy jelen voltam ennek a tudományos munkának minden szakaszánál, amelyet
kezdeményezésemmel és minden egyéb módon támogatok.
Legalább 10 év kell még ahhoz, hogy embereink fejéből kiűzzük szellemi
korlátoltságukat. Azt javaslom, hogy a légi haderő és az SS között olyan jó tudományos
minősítésű, nem keresztény orvos legyen az összekötő, akiben nincs meg a hajlam a magasröptű
intellektualizmusra.”
Egy Rascherhez írott levelében ennél is tovább ment, és szokásához híven a
fenyegetésektől sem riadt vissza: „Akik még ma is elvetik az embereken végzett kísérleteket, és
inkább meghalni hagynák a hős német katonákat, semmint felhasználnák ezeknek a kísérleteknek
az eredményeit, azokat valóságos hazaárulóknak tartom. Nem fogok habozni, hogy nevüket az
illetékes hatóságok tudomására hozzam, önt pedig felhatalmazom arra, hogy ismertesse
álláspontomat ezen hatóságok előtt.”
Himmler legmagasabb pártfogása sem akadályozhatta meg azonban Raschernek és
feleségének tragikus végét.
1943-ban különös botrány robbant ki. Rascherné, akinek volt már két gyermeke (Rascher
akkor vette feleségül, amikor a másodikat várta), ismét állapotosnak mondta magát, majd
megjelent egy újszülöttel, azt állítva, hogy az az övé. Ám csakhamar rájöttek, hogy szimulálta a
terhességet, a bébi pedig lopott gyermek volt. Azt lehetett volna hinni, hogy az ilyesmi igazán
csekélységnek számít olyan valaki esetében, aki könnyű kézzel tékozolja az emberéleteket és a
mások szenvedését, és olyan környezetben, ahol a legszörnyűségesebb bűnöket követik el nap
mint nap. Ám a náci „morál” másképpen ítélkezett. Számukra szentség volt minden, ami
kapcsolatban állt a fajjal, a születéssel, és azt a kísérletet, hogy esetleg „tisztátlan” vérű
gyermeket csempésszen valaki az „értékes vérűek” közösségébe és ráadásul még a reichsführer
SS-t is félrevezesse, halálos véteknek tekintették. A Rascher házaspár eltűnt a nyilvánosság
szeme elől, majd 1943 végén letartóztatták őket. Raschert és feleségét börtönbe vetették, és
eljárást indítottak ellenük. A szövetséges csapatok németországi előretörése idején Himmler
határozott parancsot adott annak megakadályozására, hogy Rascherék élve kerüljenek az ellenség
kezébe. Ismerte őket, különösen az asszony fecsegő természetét, s joggal tartott esetleges
leleplező nyilatkozataiktól. Raschernét végül is felakasztották Ravensbrückben. Raschert
Dachauba szállították, és a bunker egyik zárkájában helyezték el; 1945 április végén lelőtték,
amikor a nyitott ajtón át élelmet adtak be neki.
Sok más kísérlet is folyt még a táborokban. Így például oltóanyagokat és a
baktériumháborúval kapcsolatos védelmi rendszabályokat kísérleteztek ki. Ezekhez a
kutatásokhoz egy kevéssé ismert esemény adta az indítékot. A Kaukázusban egyszer az
SS-egységek nem voltak hajlandók folytatni az előnyomulást, mert az a hír járta, hogy olyan
területhez értek, ahol pestisjárvány dühöng. Ez volt nyilván az egyetlen eset, amikor SS-ek
megtagadták az engedelmességet.
Embereket használtak fel oltóanyag-termelésre; Buchenwaldban tífusszal oltottak be
foglyokat, majd vírus-”rezervoár” gyanánt használták őket. Dachauban a maláriát
tanulmányozták; anopheles-törzseket tenyésztettek ki, ezekkel mintegy 1000 kísérleti alanyt
fertőztek meg, akiket a lengyel papok közül válogattak ki. 1943 szeptemberében a keleti fronton
fertőző sárgaság tört ki (egy hónap alatt 180 000 megbetegedés fordult elő); ekkor Auschwitzban,
majd Sachsenhausenben a lengyel ellenállási mozgalomhoz tartozó zsidókon kísérleteztek.
Az újfajta gyógyszerek hatását is a foglyokon tanulmányozták. Oranienburgban
táplálkozási[38] kísérletek folytak, és koncentrált élelmiszereket próbáltak ki; Buchenwaldban
mesterséges hormonokkal, másutt üszkösödés elleni szérumokkal, hematológiai és szerológiai
kísérletekkel, foszfortól eredő égési sebet gyógyító kenőccsel, Dachauban mesterségesen
előidézett kötőszövet-gyulladással, tályogokkal és szepszissel foglalkoztak.
Szulfamid-kísérleteket végeztek és sebészeti tanulmányokat folytattak csontokon, idegeken és
izomnyalábokon. Kipróbálták az eutanáziát fenolinjekcióval, amely nem egészen egy másodperc
alatt végez az emberrel. Kísérleteket folytattak akonitinnal mérgezett lövedékkel (a mérgezett
lövedék hatásának kilinikai leírása egyenesen szörnyűséges); kutatták a gázzal mérgezett víz
tisztításának módszereit; tanulmányozták az alkaloidákat és az ismeretlen mérgeket; foglyokon
próbálták ki a vezetők öngyilkosságára készített pirulákat, és tanulmányozták a harci gázok, a
hiperit és a foszgén hatását.
Sterilizációs kísérleteket is folytattak, amelyeknek az volt a céljuk, hogy a végső
győzelem után, amikor majd a hitleristák lesznek Európa urai, megszüntessék vagy legalábbis
korlátok közé szorítsák a rabszolgasorba taszított népek természetes szaporodását. Igen épületes
az a levél, amelyet Pokorny doktor intézett Himmlerhez, hogy tájékoztassa őt egy belsőleg
használandó gyógyszerrel folytatott sterilizáció kísérleteiről: „Ha a kutatásokra támaszkodva
hamarosan olyan gyógyszert tudunk előállítani, amely viszonylag rövid idő alatt sterilitást
eredményez, ezzel új és igen hatásos fegyverre teszünk szert. Már maga az a gondolat is a
legnagyobb reményekkel kecsegtet, hogy a 3 millió bolsevikot, akik jelenleg német fogságban
vannak, úgy sterilizálhatnánk, hogy amellett munkaképesek maradnának, de megállítanánk
további szaporodásukat. Madaus doktor fölfedezte, hogy a Caladium Seguinum nevű növény
nedve szájon át vagy befecskendezve bizonyos idő múlva különösen a hímeknél, de a nőstény
állatoknál is tartós sterilitást eredményez.”
Minthogy a szer hatása elég lassú volt, és a tropikus növény termesztése nehézségekbe
ütközött, Brack doktor egyszerűbb eljárást[39]dolgozott ki: a röntgensugarakkal való sterilizálást.
Brack a foglyokon végzett kísérletek során megállapította, hogy férfiaknál 500-600 R[40] két
percig tartó helyi besugárzásakor, nőknél pedig 300-350 R három percig tartó besugárzásakor
végleges sterilitás áll be.
A nehézség abban állt, hogy ezt a „terápiát” a paciens tudta nélkül kellett alkalmazni.
Bracknak ekkor zseniális ötlete támadt, és ezt sietett „kiválóan tisztelt” reichsführerének is
tudomására hozni.
„A praktikus megoldás a következő lenne: a kiszemelt személyeknek valamilyen hivatali
ablakhoz kell állniuk, hogy 2 vagy 3 percig választ adjanak néhány kérdésre vagy kitöltsenek egy
kérdőívet. A szerkezetet az ablak mögött ülő személy kezelné, egy kapcsoló elforgatásával
egyidejűleg 2 lámpát hozna akcióba. (A besugárzásnak mindkét oldalról kell megtörténnie.)
Egyetlen kétlámpás berendezéssel naponta 550-200 személyt lehetne sterilizálni,
következésképpen 20 ilyen típusú berendezéssel mindennap 3000-4000 személy sterilizálható.”
A háború viszontagságai és a Hitler jóslatainak egyáltalán nem megfelelő vég nem
engedték meg, hogy a nácik megvalósítsák a tudományos népirtásnak ezt a programját. Az
előkészítő munkálatok azonban megtörténtek, és egészen biztos, hogyha a háború kimenetele más
lett volna, feltétlenül végrehajtanak ilyen természetű rendszabályokat.
A táborok politikai irodáinak – azaz a Gestapónak – volt a feladata, hogy kiválogassák a
megfelelő „emberanyagot”. Egyetlen jel, egy rövid szó, egy kereszt a névjegyzéken elegendő volt
ahhoz, hogy bármelyik erőteljes, egészséges fiatalembert az alacsony nyomású kamrába küldjék,
ahol egy óra múlva kiköpte a tüdejét, vagy hogy egy életerős fiatal nőt az orvos rövid ideig tartó
röntgenbesugárzással terméketlenné tegyen.
A táborokban dolgozó beosztottak néha Himmlertől kapták a legfelső utasítást;
Auschwitzban például azt, hogy lengyel ellenállókon folytassák le a kísérleteket a fertőző
sárgasággal; vagy hogy orosz tiszteket válasszanak Dachauban Rascher fagyasztási kísérleteihez,
mert azok a legedzettebbek a hideggel szemben.
A Gestapo végezte azt a „szelekciót” is, amellyel a náci intézményeknek az anatómiai
készítmények iránti igényét elégítették ki; hiszen a táborokat a kísérleti anyag kimeríthetetlen
tartalékának tekintették. És itt elérkezünk a borzalom abszurd csúcspontjához, amelyhez hasonlót
csak bizonyos megfilmesített áltudományos rémtörténetekben találhatunk, ahol valamilyen eszét
vesztett tudós őrült kísérletei céljából lemészárolja ártatlan áldozatait. Az idevágó hivatalos
levelezés már-már meghaladja az emberi képzelet határait.
Az első példa még abból az időből való, amikor az eutanázia programját hajtották végre,
vagyis amikor még németek voltak az áldozatok.
Volt Berlinben egy agykutatásra specializált intézet, az ún. Kaiser Wilhelm Institut,
amelyhez egy-egy fiókintézet tartozott Münchenben, Göttingenben és Dillenburgban. Ez utóbbit
Hallervorden doktor igazgatta. Egy napon Hallervorden doktor megtudta, hogy a nácik betegeket
ölnek meg szénmonoxiddal, és tüstént azon törte a fejét, hogy tudna ebből hasznot húzni.
Fölkereste az ügyben felelős szakférfiakat, és saját elbeszélése szerint így szólt hozzájuk:
„Kedves barátaim, ha ezeket az embereket mind megölik, legalább az agyukat őrizzék meg, hogy
fel lehessen használni. Megkérdezték, hogy hányat tudok megvizsgálni. Korlátlan mennyiségben
– válaszoltam –; minél többet kapok, annál jobb.”
Majd eljuttatta hozzájuk a szükséges felszerelést, és megadta a konzerválásra és
szállításra vonatkozó útbaigazításokat. Erről Hallervorden doktor szintén részletes felvilágosítást
adott.
„A legtöbb intézményben nem volt elég orvos; vagy azért, mert túl voltak terhelve, vagy
pedig közönyösségből: a kiválasztás gondját rábízták az ápolókra és ápolónőkre. Akiről úgy
látszott, hogy beteg, vagy az ápolók és ápolónők szemében ún. »eset« volt, azt felírták egy listára
és elszállították a megsemmisítő helyre. Az egész ügyben a személyzet brutalitása volt a
legrosszabb. Azokat választották ki és írták fel a listára, akiket nem kedveltek.”
A Kaiser Wilhelm Institut így több emberi agyhoz jutott, mint amennyit meg tudott
vizsgálni, és Hallervorden doktor nyilván hálás volt a hitlerizmusnak, hogy ilyen támogatásban
részesítette a tudományt.
A hitleristák tudományos szempóntú kivégzéseinek másik példája 1941-ből való. Ebben
az esetben már nem arról van szó, hogy halálraítéltek hulláján kísérletezzenek, mint Hallervorden
tette, hanem egyedül azért gyilkolják le az embereket, hogy holttestüket tanulmányi célokra
hasznosíthassák.
Elzász elfoglalásakor a németeké lett a strasbourgi egyetem is, amelynek orvosi
fakultásába beültették egyik SS-sturmbannführerüket, Hirt doktort. Ez a Hirt, aki természetesen a
náci tudomány igéinek megfelelően tanított, és akinek vesszőparipája magától értetődően a
fajelmélet volt, fejébe vette, hogy Strasbourgban létrehozza a zsidó csontvázak és koponyák
egyedülállóan gazdag gyűjteményét. Ennek érdekében levelet írt Himmlernek, hiszen minden
ilyen természetű kérésnek hozzá kellett irányulnia.
„Csaknem hiánytalan gyűjteményünk van minden faj és minden nép koponyájából – írta a
professzor. – Ami azonban a zsidó fajt illeti, ebből oly kevés koponya áll rendelkezésünkre, hogy
azok tanulmányozása alapján lehetetlen végleges megállapításokat eszközölni. A Keleten folyó
háború azonban lehetőséget nyújt a hiányok pótlására. Ha kellő gyűjteményt állíthatunk össze a
judeo-bolsevista komisszárok koponyájából, akik a degenerált emberiség undorító, de igen
jellegzetes vonásait képviselik, megteremtjük a konkrét tudományos dokumentáció lehetőségét.”
Elhatározták tehát, hogy a szovjet hadsereg zsidó politikai tisztjeit ezentúl élve fogják el,
átadják a katonai rendőrségnek, amely őrzi őket egy speciális megbízott érkezéséig. A specialista
lefényképezi a foglyokat, bizonyos antropológiai méréseket végez rajtuk, és feljegyzést készít
származásukról, civil életkörülményeikről. Ezután megölik őket, fejüket levágják és Strasbourgba
küldik.
„Vigyázni kell arra – írta Hirt –, nehogy megsérüljön a fejük a kivégzés után, ezért
küldöttünk válassza el a fejet a törzstől, és egy, e célra készült, légmentesen záró bádogdobozba
csomagolva küldje el. A dobozban levő folyadék a fejet tökéletesen konzerválja.”
Az utasításokat végrehajtották, és a különös küldemények egymás után érkeztek a
strasbourgi egyetemre.
De Hirt csakhamar már nem érte be a fejekkel; teljes csontvázakat akart, és nem is csak a
judeo-bolsevista komisszárokét. Az auschwitzi tábor utasítást kapott, hogy szállítson neki 150
csontvázat. Minthogy a táborban nem tudták volna preparálni azokat, és Hirt különben is
méréseket akart végezni a testen, a lehető legegyszerűbb megoldást választották, mégpedig azt,
hogy az „alanyokat” elevenen expediálták a Strasbourg közelében levő natzweileri táborba. 1943
júniusában mind a 150-en megérkeztek Natzweilerbe, akiket a Gestapo Auschwitzban
kiválasztott. Augusztusban 80 másik követte őket. A ciángázos kivégzést, amely nem okoz
sérülést a testen, Kramer SS-hauptsturmführer hajtotta végre. Kramer több táborban működött,
pályafutását Bergen-Belsen parancsnokaként fejezte be, ahol a „belseni fenevad” melléknév
ragadt rá.
Hirt ilyen módon még ki sem hűlt hullákat boncolhatott, ami legteljesebb megelégedésére
szolgált. Valóban párját ritkító anatómiai gyűjteményre tett szert, mire az amerikai és francia
csapatok a városhoz értek. A nácik megijedtek, hiszen az egyetem hullaházának fagyasztó
kamráiban még 80 fel nem dolgozott holttest volt; ezek könnyen áruló bűnjellé válhattak. Hirt
utasításokat kért. Őrizze meg az egész gyűjteményt? Vagy egy részét, semmisítse meg? Esetleg
az egészet? A hullákról el kellett volna távolítani az izomzatot, így kijelenthették volna, hogy a
franciák által hátrahagyott holttestek csontvázairól van szó. Végül is október 26-án Sievers, az
Ahnenerbe főtitkára, aki a legnagyobb figyelemmel kísérte az ügyet, kijelentette, hogy a
gyűjteményt részletekben elszállították. Az információ hamis volt; Hirt asszisztensei nem tudták
elég gyorsan felboncolni a hullákat. Volt még belőlük „tartalékban”, midőn a szövetségesek
csapatai bevonultak Strasbourgba. A 2. francia páncélos hadosztály emberei akadtak rájuk. Hirt
azonban szőrén-szálán eltűnt, nem is találták meg többé. További sorsáról a legcsekélyebb nyom
sem árulkodik. Azok közé a ritka náci kísérletezők közé tartozik, akiket nem lehetett előkeríteni,
és akik a nürnbergi „orvosok perében” nem osztoztak elítélt kollégáik sorsában.
Talán álnéven éli valahol a vidéki orvosok békés életét vagy talán valamelyik város
kerületi orvosának hivatását folytatja, és ugyanazzal az aprólékos figyelemmel vizsgálja betegeit,
mint amellyel annak idején gyűjteményét gyarapította.
És néha vele is előfordulhat, hogy zsidókat kell kezelnie. Ami az azóta eltelt hosszú idő
ellenére is talán nyugtalanító emlékeket ébreszt benne ...
IV. fejezet
A GESTAPO KITERJESZTI HATALMÁT EGÉSZ FRANCIAORSZÁGRA
Párizsban, akárcsak a megszállott Európa többi részén, Himmler a maga külön politikáját
folytatta. Knochen szerint ez „nem volt azonos azzal, amelyet Ribbentrop és Abetz folytatott”.
Abetz nagykövet politikája teljes mértékben Lavalra támaszkodott. És amidőn Abetz látszólag
nagy jelentőséget tulajdonított Déat-nak, ez részéről csak arra irányuló manőver volt, hogy
felébressze Laval féltékenységét és így még jobban „kézben” tudja öt tartani: ennek a
sakkhúzásnak Abetz egyébként ismerte a korlátait, hiszen jól tudta, hogy Franciaországban Déat
nem örvend népszerűségnek. Abetz távoli perspektívában gondolkozott. Laval ségítségével a
franciák teljes együttműködését akarta megvalósítani.
Himmlernek közelebbi céljai voltak. Ő minél előbb szerette volna megteremteni az aktív,
vagyis lényegében véve katonai együttműködést, és a vichyi kormánynak az antibolsevista
szövetségbe való belépése híján néhány Waffen-SS hadosztályt óhajtott megszervezni az orosz
front számára. Himmler elsősorban a Keleten lejátszódó eseményeket tartotta szem előtt, ahol a
téli hadjárat több mint egymillió emberébe került a Wehrmachtnak. Mindenképpen újabb
harcosokat kellett toboroznia, különösen azok után, hogy a nyári hadjáratban sem sikerült teljesen
visszaállítani a korábbi katonai helyzetet. Másrészt azáltal, hogy ezeket a nélkülözhetetlen
egységeket a Waffen-SS zászlaja alatt teremtik meg, Himmler a maga hatalmát is növeli, és egyre
közelebb kerül ahhoz, ami élete nagy álma volt: hogy harcoló hadsereg parancsnoka legyen.
Ebben a szellemben adta meg az utasítását Obergnak: a lehető legnagyobb támogatásban
részesítse a nácibarát politikai mozgalmakat. Himmler politikájának első sikere az volt, midőn
1941. július 7-én Deloncle összehívta a nácibarát pártok vezetőit;[41] ekkor született meg az az
Antibolsevista Légió, amelyet kisvártatva Francia Önkéntesek Légiója (Légion des Volontaires
Franais – LVF) névre kereszteltek. Mindez a nagykövetség részvétele nélkül ment végbe;
Westrick, az illetékes tanácsos hűvösen viselkedett, minthogy nem a vichyi kormány
kezdeményezéséről volt szó, amelyet különben meglehetős kényszerhelyzetbe hoztak. A Francia
Önkéntesek Légióját csak másfél évvel később, Laval 1943. február 11-i rendeletével ismerték el
közérdekű szervezetnek.
Oberg a Himmler által megszabott politikai irányvonalat követte. „Számára Darnand és
Doriot fontosabb személyiség volt, mint Laval” – mondta róla később Knochen. Célját 1942
nyarán érte el, akkor kezdődött a Waffen-SS-ek toborzása Franciaországban.
Politikájuk különbözősége ellenére vagy talán éppen azért, Oberg és Abetz jól
megértették egymást; mindegyik a maga szférájában tevékenykedett, és kizárólag Abetz
ellenőrizte kormányszinten a „nagypolitikát”.
Oberg Stülpnagellal is együttműködött. Egykor, 1918-ban, dolgozott már a
beosztottjaként. Párizsban, közigazgatási síkon, a fegyverzet és az állomány kérdéseiben alája
volt rendelve. De rendőri vonalon egyedül Himmlertől kapott utasításokat.
Párizsba érkezve Oberg a boulevard Lannes 57. szám alatt ütötte fel személyes
rezidenciáját, és végig ott is maradt. Vezérkarában két parancsőrtiszt, Hagen és Beck (ez utóbbit
1943 februárjában Jungst váltotta fel), 6 altiszt, 2 gépírónő-titkárnő és 3 telefonista volt.
Haladéktalanul hozzálátott a hatáskörébe rendelt rendőri szervek reorganizálásához.
Különleges felhatalmazást kapott, amelyet a következőkben lehet összefoglalni:
A biztonsági és elnyomó rendszabályok legfelső irányítását Párizsba összpontosították. A
katonai hatóságokkal (Stülpnagel) és a külügyminisztériummal (Abetz) való konfliktus esetén
Oberg Himmlerhez fellebbezhetett. Súlyos események idején teljhatalmat kapott, hogy minden
eszközzel „megzabolázza” a veszedelmes „csoportokat, pártokat vagy egyéneket”.
Mint a megszállott francia terület legfőbb SS-vezetője, a megtorló akciókban az SS
alakulatain kívül felhasználhatta az SS által toborzott franciákat, s igénybe vehette az
együttműködő és katonailag szervezett csoportok támogatását is. Oberg alaposan kijátszotta ezt a
kártyát. Emlékezetében élt még, hogyan hódították meg a hatalmat Németországban. Igyekezett
tehát támogatni az SA vagy az SS mintájára alakult csoportokat; azt azonban már nem értette
meg, hogy ezek a mozgalmak gyakran sötét üzleti vállalkozások voltak, amelyek egyes
gátlástalan elemeket hatalmas anyagi támogatásban részesítettek, azok pedig
ellenszolgáltatásképpen nevetségesen csekély létszámú tagságot tudtak csupán felvonultatni.
Heydrich hasonló meggondolásból mutatta be Oberget René Bousquet-nek és Georges
Hilaire-nek. A francia közigazgatás e két képviselőjét azért hivatták Párizsba, hogy megbeszéljék
velük a vichyi kormánytól elvárt intézkedéseket, azt ugyanis, hogy a nácibarát pártok vezetőit
ültessék a rendőrség kulcspozícióiba. Bousquet már május elején kétségbe vonta ennek a
határozatnak a célszerűségét, és akkor haladékot is kapott Heydrichtől. Most újból vitatkozni
kezdett, igyekezett lebeszélni a németeket szándékukról. Ellenszolgáltatásképpen hangoztatta a
francia rendőrség eltökéltségét, hogy biztosítja a rend fenntartását, és felszámolja a szerinte
amúgy is inkább „nemzetellenes” jellegű németellenes üzelmeket. Célja az 1941. szeptember 30-i
„túsztörvény” hatályon kívül helyezése volt. Egy közös nyilatkozat megszövegezéséről kezdett
tárgyalni Oberggel, amely tisztázta volna a két rendőrség egymáshoz való kapcsolatait és
elhatárolta volna hatáskörüket.
A tárgyalásokat megszakította Heydrich halálának híre. Azt várták, hogy visszatér
Párizsba, és ő hagyja majd jóvá az egyezmény szövegét. Most minden újra kérdésessé vált.
Közben Laval tudomására hozták, hogy Heydrich hozzájárulását adta saját utasításai
végrehajtásának átmeneti felfüggesztéséhez. Ugyanakkor az együttműködő pártok, főként Doriot,
heves sajtóhadjáratot indítottak és gyűléseket szerveztek a vichyi politika elleni tiltakozásul,
amelyet puhasággal, gyávasággal, sőt azzal vádoltak, hogy „Európa” (vagyis a horogkeresztesek)
ellenségeinek malmára hajtja a vizet; de nyíltan megvádolták Bousquet-t is, hogy a zsidókat és
szabadkőműveseket védelmezi.
Bár a támadásokat a háttérből a párizsi SS-kirendeltség irányította, a tárgyalások mégis
tovább folytatódták. Július 29-én azután megszületett az, amit Knochen szavai szerint
Oberg–Bousquetegyezmény néven emlegettek. Valóban egyezmény jött létre, amelynek végleges
szövegében Bousquet-nak – saját elbeszélése szerint – bizonyos módosításokat sikerült elérnie.
Amikor a végleges szövegben megegyeztek, nyilvánosságra hozták az egyezményt. „A
szállásomon rendezett bankett alkalmával – mondta később Oberg –, amelyen jelen voltak a
vidéki prefektusok és rendőrfelügyelők, Bousquet és én felolvastuk az. általunk szövegezett
dokumentumot.”[42]
Az egyezmény, ahogy akkor ismertették, kétségtelenül Bousquet győzelmét mutatta,
minthogy határozottan korlátozta a német rendőrség hatáskörét, és csaknem teljes függetlenséget
biztosított a francia rendőrségnek. Volt az egyezménynek egy különösen fontos része, amelytől a
megtorlások enyhülését és főként a túszok rendszerének megszüntetését lehetett remélni.

Kimondták ugyanis, hogy a francia rendőrséget nem szabad túszok állítására kényszeríteni, és
hogy a francia rendőrség által elfogott személyekkel szemben a német hatóságok semmilyen
körülmények között sem alkalmazhatnak megtorló intézkedéseket. Francia állampolgárt akár
politikai, akár köztörvénybe ütköző bűncselekmény miatt ezentúl csak francia törvények alapján,
francia törvényszék ítélhet el. A német rendőrség csak azok kiadatását követelheti, akik
közvetlenül a hadsereg vagy a megszálló hatóságok ellen követtek el merényletet. A németek
által letartóztatott személyeket sem szabad, semmilyen körülmények között, túszként kezelni vagy
ellenük megtorló intézkedéseket foganatosítani.
Érthető, hogy a főkapitány-helyettest a jogos büszkeség érzése töltötte el. Az egyezményt
minden francia rendőrhatósággal, valamint minden Sipo–SD- és Orpo-kirendeltség vezetőjével
közölték. A déli zóna elfoglalása után kiegészítették, hogy alkalmazható legyen az újonnan
megszállt területekre is. Ez a második, 1943. április 18-i Oberg–Bousquet-egyezmény[43] átvette
az eredeti szöveg minden fontos megállapítását, és megismételte, hogy a francia rendőrség által
letartóztatott francia állampolgárokat francia törvényszék ítéli el a francia törvények szerint.
Mindez, sajnos, nem volt egyéb, mint közönséges stílusgyakórlat. Az 1942. július 29-én
ünnepélyesen nyilvánosságra hozott egyezmény a legcsekélyebb mértékben sem járt azzal az
eredménnyel, amelyet elvárhattak volna tőle, és nem tudta megakadályozni a túszok kivégzését.
Hogyan is festett az egyezmény utáni mindennapos valóság?
1942. július 29.[44] után, az Oberg által aláírt egyezmény értelmében, a németek nem
tartóztathattak le és nem követelhettek maguknak egyetlen franciát sem, feltéve, hogy nem a
megszálló csapatok vagy hatóságok elleni merénylet tetteseiről volt szó. Ebben az esetben is
bizonyítani kellett bűnösségüket, és bíróság elé kellett állítani őket. Gyakorlatilag ez a
túszrendszer felszámolását jelentette volna.
Hogy mit értek ezek az ígéretek, azt tragikus események világították meg. Augusztus
5-én, egy héttel az Oberg–Bousquet-egyezmény nyilvánosságra hozatala után, a párizsi
Jean-Bouin stadion sövénye mögül 3 férfi 2 kézigránátot dobott az ott gyakorlatozó 50 német
katonára; közülük 8-at megölt és 13-at megsebesített. Ez az egyezmény megállapítása szerint
közvetlenül a megszálló csapatok tagjai ellen elkövetett merénylet volt. A Gestapo által indított
nyomozás eredményeképpen megállapították, hogy a merényletet a magyar Martunek, valamint a
román Copla és Fracium követték el; ezeket október 19-én letartóztatták, majd a német
haditörvényszék ítélete alapján 1943. március 9-én agyonlőtték. A párizsi sajtóban azonban már
augusztus 11-én megjelent egy közlemény, amely a lakosság tudomására hozta, hogy aznap
reggel agyonlőttek „93 meggyőződéses terroristát terrorcselekmények elkövetése vagy azokban
való bűnrészesség miatt”. És ezt a közleményt Oberg írta alá.
A túszok kivégzése szembeszökő megsértése volt a 2 héttel korábban aláírt
egyezménynek.
Augusztus 11-én reggel 7 és 11 óra között 88 embert (nem 93-at) lőttek agyon a
Valérien-hegyen: 70 franciát és 18 külföldit. A franciák közül csak 3 volt olyan, akit a Gestapo
tartóztatott le, a többi 67-et a francia rendőrség fogta el, vagyis a prefektúra különleges brigádjai.
Közülük csak 9-en vettek részt a német csapatok elleni akciókban: 3-an ki akartak siklatni egy
német szabadságos vonatot, 4-en megrongáltak egy német telefonvonalat, egyikük rálőtt német
katonákra, egy pedig bombát helyezett el egy olyan helyiségben, amelyet a megszállók
látogattak. A kivégzettek közül előzőleg egyetlenegyet ítélt el német hadbíróság: Dutrieux-t (az
épinali törvényszék 1942. június 27-én halálra ítélte).
Ha eltekintünk a 18 külfölditől – akiket a francia rendőrség kizárólag politikai
tevékenységük miatt tartóztatott le és adott át a németeknek –, továbbá a Gestapo által elfogott 3
franciától, a 9 merénylőtől és az egyetlen elítélttől, akkor is 57 franciát túszként lőttek agyon, a

29-i egyezmény nyílt megsértésével. Ezek ugyanis nem követtek el semmit a németek ellen.
Valamennyiüket a francia rendőrség tartóztatta le, politikai okokból; a Kommunista Párt
feloszlatását kimondó 1939. szeptember 29-i rendelet megsértése, röpcédulák előállítása,
terjesztése vagy egyszerűen rejtegetése, illegális kommunista pártmunkások befogadása stb.
miatt. Mindezek az akkor érvényes francia törvények szerinti vétségek voltak, francia
törvényeket kellett volna tehát rájuk francia bíróságnak alkalmaznia, ahogyan azt az egyezmény
előírta. Volt néhány még ezeknél is kirívóbb eset: Ethis-t azért tartóztatták le, mert „kommunista
szimpatizáns” volt, és mert élelemmel látott el a compiégne-i táborból szökött foglyokat;
Fillátre-t, mert kerékpárját kommunista pártmunkásnak adta kölcsön; Scordiát, mert az a „gyanú”
merült fel ellene, hogy kapcsolatot tart fenn a Kommunista Párt különleges szervezetének egy
tagjával. Korábban tartóztatták le őket, mint ámikor a merénylet történt, ezért semmilyen
körülmények között sem vehettek részt benne. Kettőt közülük már az
Oberg–Bousquet-egyezmény kihirdetése után fogtak el: Deschanciaux-t augusztus elsején,
Bretagne-t augusztus 3-án. Mégis a Gestapónak adták át őket. Augusztus 10-én a kivégzéndők
közül 5-en még a francia rendőrség őrizetében voltak: Boatti Fresnes foglya volt; Jean
Compagnon, Henri Dauboeuf és Francois Wouters még a prefektúra fogdájában voltak, de
augusztus 10-én kiadták a németeknek, hogy másnap reggel agyonlőhessék őket; ott volt végül
Raine, akit a különleges francia brigád június 18-án tartóztatott le, és akit augusztus 10-én
szállítottak át a romainville-i erődbe.
Ezek az emberek a francia közigazgatás kezében voltak. A francia közigazgatás az
érvényben levő törvények és rendeletek alapján elítélhette volna őket. Egyiküket valóban el is
ítélte, és így az a francia büntetésvégrehajtási igazgatás védelme alá került: Louis Thorezt 1940
októberében tartóztatták le, és röpcédulák terjesztése miatt 10 évi börtönbüntetésre ítélték. Előbb
börtönben, majd a cháteaubriant-i táborban őrizték, azután átadták a németeknek, akik a
compiégne-i táborba zárták. Innen 1942. június 22-én sikerült megszöknie. A különleges brigád
július 10-én újból elfogta és július végén megint kiszolgáltatta a németeknek.
Így tehát 57 francia, akiket meggyőződésük miatt tartóztattak le, a német fegyverek által
lelte halálát, egy olyan pillanatban, midőn René Bousquet azt hitte, hogy elérte a „túsztörvény”
megszüntetését.
Vajon az újsütetű egyezmény kihívó megsértése milyen lépésre késztette a vichyi
kormányt? Megértette legalább azt, hogy Oberg aláírásának és szavának az égvilágon semmi
értéke sincs, és hogy a Gestapo a terror fenntartása végett továbbra is a maga kénye-kedve szerint
kíván cselekedni?
Az augusztus 11-i tragédia csöppet sem befolyásolta a kormány magatartását, hiszen
1943-ban jóváhagyta az egyezmény megújítását. Ez a dokumentum is nyilvánvalóan annak a
vichysta értelmezésű „francia szuverenitásnak” a bizonyítására szolgált, amely az
államhatalomnak silány karikatúrája volt csupán, és önmagán kívül senkit sem boldogított.
Oberg ezután is ugyanúgy kivégeztette a túszokat, mint korábban. Számos franciát, akiket
a különleges brigádok vettek őrizetbe, rendszeresen átadtak a Gestapónak. Szeptember 19-én,
alig 2 hónappal az. egyezmény nyilvánosságra hozatala után, Oberg a párizsi sajtóban közlemény
formájában bejelentette, hogy a párizsi Rex moziban szeptember 17-én elkövetett merénylet
megtorlásául 116 túszt ki fognak végezni. Ez volt addig Franciaországban a legszámottevőbb
tömegkivégzés. És a 116 túszt szeptember 21-én valóban ki is végezték (46-ot Párizsban, 70-et
Bordeaux-ban).
Ugyanaz történt, mint augusztus 11-én. A Párizsban agyonlőtt 46 túsz között egy volt
olyan, akit előzőleg német törvényszék ítélt el, és egyetlenegy sem, aki a merénylet részese lett
volna.
A főkapitány-helyettes minden tőle telhetőt megtett, a lényegen azonban nem
változtathatott: az Oberg–Bousquet-egyezménynek a valóságban csak nagyon mérsékelt
eredménye volt.
Ezekkel a céltalan tanácskozásokkal egy időben Oberg átalakította a vezetése alá rendelt
szerveket. Az egész rendőrségi apparátus két fő ágra oszlott: az egyenruhás közrendészetre
(Orpo) és a biztonsági rendőrségre (Sipo–SD). A második ág főnöke, Knochen, ezt is két
világosan elhatárolt csoportra osztotta, pontosan a berlini koncepciónak megfelelően. Első
csoportjának kellett gondoskodnia Franciaország belső biztonságáról. A másodikhoz tartozott a
politikai hírszerző szolgálat és a kémelhárítás; ez ellenőrizte Franciaországot, a semleges
államokat és a Vatikánt. Csak az első csoportnak volt letartóztatási joga. A végrehajtó szerv a
Rue des Saussaies 11-ben rendezkedett be, személyzetét a Gestapo szolgáltatta.
A második csoport legfontosabb szerve Franciaországban a párizsi Sipo–SD-igazgatás III.
osztálya volt. Ez a 4 csoportból álló osztály gyűjtötte a Franciaország belső helyzetére vonatkozó
adatokat. A negyedik, a D csoport, maga is 5 alcsoportra oszlott, amelyek a következő kérdéseket
tanulmányozták:
I. élelmezés és mezőgazdaság,II. kereskedelem és közlekedés,III. bankok és tőzsde,IV. ipar,V.

munkaerő és szociális kérdések.
A III. alcsoport vezetője, Maulaz, sima modorú, művelt, a társaságban rendkívül ügyesen
mozgó ember volt. Kitűnő kapcsolatokat épített ki, állandó vendége volt a párizsi szalonoknak, és
meglepően nagy számban szerzett informátorokat ismert személyiségek köréből: beszervezett
nagyiparosokat, üzletembereket, előkelőségeket, bankárokat és tőzsdéseket, politikusfeleségeket
és -szeretőket stb. Valamelyik bankigazgató beavatta őt bizonyos részvénytársaságok belső
ügyeibe; ezen az úton megtudta, hogyan oszlanak meg a részvények, fel tudta mérni a vállalatok
stabilitását és ellenőrzésük lehetőségeit. Az ilyen szolgálatok révén számottevő üzleti lehetőségek
nyíltak meg előtte, amelyeket kitűnően ki lehetett aknázni, feltéve, ha az ember gyomra nem volt
túlságosan kényes. Egy hatalmas, ma is virágzó „vertikális” üzem gazdája feltárta előtte
vetélytársai üzletpolitikájának hátterét, tulajdonképpeni termelésük valódi adatait, a
beszolgáltatási kényszerre való tekintettel oly gondosan titkolt tényleges kapacitásukat; remélte,
hogy a német győzelem után meginduló ipari együttműködésben így kedvezőbb pozíciókat
szerezhet. Akadt olyan nagykereskedő, aki felhívta a figyelmét a zsidó kézben levő konkurrens
vállalatokra vagy a rejtett zsidó vagyonokra, annak reményében, hogy ő kapja meg az elkobzott
javak vagyonkezelőjének jól jövedelmező megbízatását. X politikus szeretője kifecsegte
Maulaznak barátja bizalmas ügyeit, politikai kapcsolatainak titkait.
Maulaz teljes otthonossággal mozgott ebben a világban. Imádta a társasági híreket. Az ő
információi alapján főnökei magasabbra srófolhatták a francia gazdasági élettel szemben
támasztott követeléseiket. Midőn a franciák arra hivatkoztak, hogy a szállítások mennyisége
elérte már a maximumot, ő adatokkal a kezében bizonyította, hogy a mezőgazdasági vagy ipari
termelésnek még további ki nem aknázott lehetőségei vannak; és ezen az úton a németek tovább
tudták növelni a kényszerszállítások mennyiségét. Az elegáns Maulaz kitűnő barátai, egyéni
érdekeiket követve, bűnrészességet vállaltak hazájuk kirablásában.
Ebben a rendkívüli időben a párizsi „előkelő körök” egy része valóban elég undorító
látványt nyújtott.
Oberg ezalatt egy sor újabb hivatalt szervezett az Avenue Foch-on levő helyiségeiben.
Ezek mind a rendőri apparátus frissen szerzett fölényét biztosították a katonaival szemben, hiszen
olyan hatásköröket kebeleztek be, amelyek addig a katonai közigazgatás vadászterü-letét
képezték. Oberg apparátusában így új politikai hírszerző szolgálat jött létre az SD embereiből
(VI. szekció); egy olyan szerv, amely a sajtót, az irodalmi és művészeti életet, a filmet és a
színházakat ellenőrizte; egy másik szerv, amely a katolikus és protestánsegyházakkal
foglalkozott; egy új antikommunista szolgálat; végül még egy szerv, amelynek feladata az
ellenséges országokban való kémelhárítás és a semleges országokban való hírszerzés volt; ez
mind a Knochen-féle második csoporthoz tartozott.
Knochen teljes mértékben élvezte Heydrich támogatását, és így senki sem fenyegethette
őt pozíciójában. Heydrich halálával megváltozott a helyzet. Kaltenbrunnert nem érdekelték a
rendőri ügyek; Müller gyakorlatilag a Gestapo teljhatalmú ura lett. Pontos utasításokat küldözött
és megkövetelte, hogy betű szerint hajtsák végre azokat. Knochen igyekezett hajlékony
módszereket bevezetni Franciaországban, azon volt, hogy a lehetőségekhez képest
alkalmazkodjék a körülményekhez. Müller merev utasításai gyakorta feszélyezték, sokszor
készakarva nem is vett róluk tudomást. A függetlenség iránti hajlama, szilárd meggyőződése,
hogy a német rendőri apparátus Franciaországban az ő személyes műve (ami igaz is volt) –
mindez engedetlenségre ösztönözte Müllerrel szemben.
Müller megvádolta Knochent – nem annyira franciabarátsággal, mint inkább azzal, hogy
nyugatbarát, az ő kifejezése szerint „westlophil”, ami egyet jelentett azzal, hogy romlott, hogy a
nyugati gondolkodásmód és szokások megrontották, és hogy veszedelmesen engedékeny a
nyugatiak iránt. Ezek a vádak, amelyeknek valódiságáról nekünk, franciáknak nem egy keserű
tapasztalatunk volt, olyannyira erőre kaptak, hogy Himmler, aki egy ideig igyekezett nem
tudomásul venni őket, végül is kénytelen volt közbelépni. Knochen energikusan védekezett,
Oberg pedig, aki ismerte és értékelte képességeit, igen hatásosan védelmébe vette.
Párizsban Knochen ugyanilyen fölényesen viselkedett a katonai hatóságokkal szemben is.
Elvileg minden ügyiratnak és minden letartóztatottnak, akit a nyomozás folyamán nem engedtek
szabadon, a katonai hatóságokhoz kellett kerülnie. A valóságban az történt, hogy akiket
fölmentett a haditörvényszék, azokat a Gestapo az ítélet kihirdetése után ismét letartóztatta. De az
sem volt ritkaság, hogy a Gestapo kivégezte a letartóztatottat anélkül, hogy átadta volna a katonai
hatóságnak. Ez a szokás nemcsak Knochen hivatalaiban dívott, hanem olyannyira általános volt
Németország-szerte, hogy Kaltenbrunner 1943. április 12-én a következő határozott utasítást
intézte valamennyi alárendelt szervéhez:
„Előfordul, hogy a törvényszékek, gyakran a kőzponti szervek, vizsgálatot indítanak
olyan egyén ellen, akit a Gestapo már kivégeztetett, de a kivégzés tényét nem közölte az illetékes
törvényszékkel.
Éppen ezért a reichsführer SS elrendeli, hogy a jövőben a Gestapo az általa végrehajtott
kivégzésekről minden esetben értesítse a helyi igazságügyi hatóságokat. Az értesítés csupán a
szóban forgó egyén nevét és a tényt tartalmazza, hogy kivégezték. A kivégzés okait nem kell
közölni.”
Ezek a közvetlen intézkedések Oberg érkezése után még inkább sokasodtak. Részben
azért, mert határozott utasításokat kapott magától Himmlertől, de részben azért is, mert akkor,
1942 tavaszán, a kíméletlenség sokkal inkább szabállyá vált a Gestapónál, mint bármikor addig.
Az RSHA-központnak 1942. június 10-én valamennyi Sipo–SD-kirendeltséghez intézett utasítása
előírta az „erőszakos kihallgatás” során alkalmazandó szabályokat. Megállapítható belőle
bizonyos korlátozó törekvés, azt azonban tudnunk kell, hogy a módszert bárkivel szemben
alkalmazhatták:
„1. Az erőszakos kihallgatáshoz akkor kell folyamodni, midőn a megelőző kihallgatások
során megállapítást nyert, hogy a letartóztatott az ellenségre, további kapcsolatokra vagy tervekre
vonatkozó fontos értesülések birtokában van, és azokat nem hajlandó közölni.
2. Az erőszakos kihallgatás módszere csak kommunistákkal, marxistákkal,

bibliakutatókkal (Jehova tanúi), szabotőrökkel, terroristákkal, ellenállókkal, összekötőkkel,
társadalomellenes elemekkel, ellenszegülő lengyel vagy orosz munkásokkal vagy csavargókkal
szemben alkalmazható.
Minden más esetre nézve, elvben, előzetes hozzájárulásom szükséges.”
1942. július hónapja a tárgyalások jegyében telt el. Az Oberg–Bousquet egyezmény

küzdelmes előkészítésével egy időben egyéb tárgyalások is folytak Párizsban. Darlan, aki április
17-e óta a szárazföldi, tengeri és légierők főparancsnoka volt, és Bridoux tábornok,
hadügyminisztériumi államtitkár, 1942 júniusában tárgyalásokat folytattak a németekkel annak
érdekében, hogy megszerezzék az engedélyt a fegyverszüneti hadsereg létszámának 50 000 fővel
való emelésére. Ezt a gyermeteg elképzelést nyilván semmi más nem indokolta, mint a
korlátozott lehetőségeken belül is megmutatkozó személyes becsvágy. A németeknek eszük
ágában sem volt teljesíteni a kérést, ám el sem utasították, hanem tárgyalásokba bocsátkoztak.
Szeptember elején Párizsban, a Lutétia Szállóban, az Abwehr székhelyén, Darlan és Bridoux
képviseletében 2 francia tiszt értekezletre ült össze a németekkel.
Canaris tábornok, az Abwehr nagyfőnöke, éppen Párizsban tartózkodott. Rahn követségi
tanácsos, a hírszerzés kérdéseinek specialistája, vacsorára hívta meg Canarist és a 2 franciát.
Ezután 2 megbeszélés zajlott le a Lutétiában. Az első értekezleten Canarist egyik osztályvezetője,
Reile ezredes képviselte, másnap azonban Canaris személyesen is megjelent, hogy „lezárja az
ügyet”.
Az Abwehr vezetői mindenekelőtt azt javasolták, hogy építsenek ki hathatós
együttműködést a német ügynökök és a francia 2e bureau ügynökei közt Észak-Afrikában.
Hamarosan létrejött az elvi egyezmény: a franciák vállalták, hogy közlik Canaris ügynökeivel a
Bathurst angol kikötő és Dakar közötti hajómozdulatokra vonatkozó jelentéseiket. Canarisnak
azonban még egyéb, gyorsabban realizálható tervei is voltak. A németek Vichy hozzájárulását
akarták kieszközölni ahhoz, hogy a déli, nem megszállott zónába számottevő rendőri miszsziót
küldhessenek, és az ott hamis francia papírok védelme alatt szabadon operálhasson.
Volt az Abwehrnek egy részlege, amely a titkos rádióadók után nyomozott, a III. F. fu
(Fahndung-Funk) alosztály, a rádió-lehallgató és -bemérő szolgálat. Egy másik rádiószolgálatnak,
a boulevard Suchet 64 alatti WNVFu III-nak (Wehrmach Nachrichten-Verbindung Funk-Referat
III.), lehallgató központja volt Bois-le Roiban és a Seine-et-Marne megyei Charterettes-ben;
emellett mozgó részleggel is rendelkezett. Az Orpónak ugyancsak volt lehallgató szolgálata, ezt
Shuster százados vezette.
Ezek a lehallgató-állomások hatalmas, titokban dolgozó adóállomás-hálózat nyomára
akadtak, amely napjában többször beszélt Angliával, és amely a déli zónában, zömében a lyoni
kerületben helyezkedett el. A német hatóságok könnyen megtehették volna, hogy kötelezik a
vichy kormányt, vessen véget ezen titkos rádióadók tevékenységének, amely katonai
szempontból nyilván súlyos következményekkel járt.[45] Az Abwehr és a Gestapo becsvágya
azonban nyilván nem érte be ennyivel. A Gestapo maga akart operálni a szabad zónában,
mégpedig a lehető legnagyobb titokban. Úgy állították be ezt a műveletet, mint a titkos
adóállomások felszámolására irányuló francia–német baráti együttműködést, amely majd
kedvezően befolyásolhatja a franciák kérésére adandó választ a fegyverszüneti hadsereg
létszámemelése tárgyában.
A francia megbízottak, miután referáltak Vichynek, elvi beleegyezésüket adták; viszont

ígéretet kaptak arra, hogy a művelet során elfogott franciákat átadják a francia igazságügyi
hatóságoknak, ami a szabad zónában letartóztatottak esetében valóban a legkevesebb volt. Az
egyezmény megkötése után a németek követelték a hamis francia papírokat: személyazonossági
igazolványokat, élelmiszerjegyeket, határátlépési igazolványokat stb. René Bousquet, valamit
megsejtve, halogatta a kérés teljesítését, de Laval rendreutasító közbelépése után kénytelen volt
beadni a derekát.
Szeptember 28-án a különleges vegyes kommando átment a déli zónába. Kétszáznyolcvan
főből állt, akik részint az Abwehr, részint a Gestapo és az Orpo kötelékébe tartoztak.
Valamennyien hamis francia igazolványokkal voltak ellátva. Elképesztő beavatkozás volt ez a
német szervek részéről Vichy hatáskörébe, és mindaddig példátlan megsértése az ő hírhedt
szuverenitásuknak, amellyel pedig oly nagyon hivalkodtak. Az ügy későbbi következményei is
rendkívüli horderejűek voltak.
A kommando 280 tagja elfoglalta a már jó előre előkészített lakásokat Lyonban,
Marseille-ben és Montpellier-ben. A vezetést Boemelburgra bízták; helyettese az Abwehr
részéről Dernbach, az Orpo részéről Shuster volt. Az egész akció a
„Donar-hadművelet”[46]fedenevet kapta. A résztvevők valamennyien beszéltek franciául.
Első lépésként pontosan bemérték azokat az adóállomásokat, amelyeket úgy-ahogy már
az északi zónából lokalizáltak. Friedrich Dernbach, az Abwehr képviselője, nemcsak az illegális
rádiózás kiváló szakembere volt, hanem a politikai rendőrség is régi harcosai közé sorolta. A
német titkosszolgálat sok veterán ügynökével együtt egykor ő is annak a hírhedt Balte
szabadcsapatnak a tagja volt, amelyből Röhm választotta ki a barátait. Később a
Schwarcz-Reichswehr, az illegális Fékete Reichswehr harcosa volt, majd 1925 folyamán
Brémában a politikai rendőrség, 1929-ben az Abwehr kötelékébe lépett. Rádiós szakemberré
képezte ki magát, és végül Saarbrückenben a III. F Abteilung vezetője lett. Különösebb nehézség
nélkül sikerült lokalizálnia az egész rádióadó-hálózatot. Az adott pillanatban a lyoni kerületben
levő mintegy 15-20 állomás egyszerre bukott le. Ugyanakkor Marseille-ben, Toulouse-ban és Pau
környékén is több rádióadó került a nácik kezére. A készülékek kezelőit és segédeiket is csaknem
mindenütt elfogták.
Ekkor léptek színre Boemelburg emberei. Annak idején, 1940 júliusában az egyik legelső
kommando, amelyet Knochen kis csoportjának megerősítésére küldtek Párizsba, a vezetőjéről
elnevezett Kiefer kommando volt. Kiefer Franciaországban maradt, mint a kémelhárítás
szakembere. Szerény, higgadt ember volt, semmiféle egyéni becsvágy nem sarkallta; egyedül a
szakmájának élt. Specialistája volt annak a nagy virtuózitást igénylő munkának, amelyet a
németek úgy neveztek, hogy „funkspiel”. Az igazi munka a rádióadók kezelőinek letartóztatása
után kezdődött. A „funkspiel” kényes behelyettesítési művelet, amely egy titkos adóállomás
kézrekerítése után lehetővé teszi, hogy azt tovább működtessék abból a célból, hogy közvetlenül
érintkezésbe lépjenek az ellenséggel. Rendkívül nehéz jól megoldani ezt a feladatot. A technikai
jellegű nehézségek a kevésbé súlyosak: ismerni kell a kódokat, a pontos adási időket; a
különböző hívójeleket stb. A közvetlen intervenciót megelőző, elég hosszú ideig tartó lehallgatás
alapján ezeket a kérdéseket csaknem tökéletesen meg lehet oldani. De „venni” és „kezelni” is úgy
kell tudni, mint az eredeti rádiósnak. Két rádiós között ugyanis, akik a „vonal” két végén ülnek,
megfoghatatlan szokások alakulnak ki; így aztán az egyik valósággal megérzi, ha a másik oldalon
valami nincs. rendjén. Minden rádiósnak megvannak a maga jellegzetes fogásai, és ha valamelyik
állomáson több rádiós is működik, a gyakorlott vevő azonnal felismeri, melyikkel van dolga. A
„funkspiel” lényege: az elfogott rádióst úgy kell tovább dolgoztatni, hogy semmivel se árulja el,
hogy az ellenség kezében van. Az ellenőrzésnek ilyenkor rendkívül ügyesnek kell lennie, nehogy
a fogoly jelezni tudja a veszélyt, akár csak egyetlen kissé szokatlan leütéssel is. Ha ugyanis a
vevő rájön, hogy mi történt, nemcsak hogy a „funkspiel” nem hozza meg a kívánt eredményt, de
még használói ellen is fordulhat, mert a 2 rádiós könnyen „megetetheti” őket. A másik, kevésbé
kielégítő, mert sokkal bonyolultabb megoldás abban áll, hogy más lép az elfogott rádiós helyére,
és utánozza a technikáját.
Boemelburg és Kiefer, a kitűnő német szakemberrel, Kopkowval együtt, jól értett a
„funkspiel”-hez. Több elfogott adóállomás rendszeresen folytatta adásait, fenntartotta a
kapcsolatot Londonnal, ahol nem is gyanították partnereik elfogatását. Az eredmény
katasztrofális volt a francia ellenállási mozgalom számára. Számos ejtőernyős küldemény került a
németek kezére, amelyek fegyvereket, lőszert és pénzt tartalmaztak (ezen a réven mintegy 20 000
kézifegyvert zsákmányoltak), a németek fontos dokumentumok birtokába jutottak, megbízottak
és teljes helyi szervezetek nyomára jöttek, különösen Normandiában, Orléans, Angers körzetében
és a párizsi kerületben. A letartóztatottak száma igen nagy volt.
A Donar kommando tagjai nem tértek vissza az északi zónába.[47] November 11 után,
amikor a német csapatok bevonultak a déli zónába, egyszerűen tovább folytatták a munkájukat,
csak most már álcázás nélkül. 1942-1943 telén egy újabb „funkspiel” révén nagy sikert arattak a
németek a French Section-ügyben. Kihallgatások, rádiólehallgatások töredékes értesüléseire
támaszkodva a Gestapo fáradságos és aprólékos rekonstruáló munka után rádiókapcsolatba tudott
lépni az Intelligence Service French Section néven ismert francia részlegével. A Londonnal való
kapcsolat felvétele után ejtőernyős küldötteket fogtak el, a náluk talált iratok alapján további
letartóztatásokat hajtottak végre; végül is csaknem az egész franciaországi angol szervezetet
kinyomozták és felgöngyölítették. Az ügy 1944 májusáig foglalkoztatta a németeket.
A tulajdonképpeni „funkspiel” már jó ideje véget ért. A Gestapo szellemes csattanóval
szerette volna befejezni. A Londonnak küldött utolsó adás a németek által elfogott ejtőernyős
küldeményekre célozva röviden csak ennyit tartalmazott: „Köszönjük a szíves együttműködést és
a nekünk küldött fegyvereket.” Ám az angol rádiós sem maradt adós, azonnal visszavágott: „Nem
számít. Ennyi fegyver nálunk se nem oszt, se nem szoroz. Könnyen megengedhetjük magunknak
az ilyen fényűzést. Nemsokára úgyis visszavesszük.” A németek nem tudták, hogy London már
hetekkel előbb rájött, hogy a bretagne-i állomások az ellenség kezébe kerültek. Az angolok ettől
kezdve szándékosan hagyták magukat „félrevezetni”, közben pedig új hírszerző hálózatot
építettek ki.
A „funkspiel”-akciók rendkívül súlyos következményekkel jártak a francia ellenállási
mozgalomra és a szövetségesek hírszerző szolgálataira nézve. Több hónapi nehéz munkába és
súlyos veszteségekbe került, míg az okozott károkat helyre tudták hozni. Számos ellenálló és
szövetséges hírszerző elfogatása, kivégeztetése vagy deportálása jelezte a francia ellenállási
mozgalom e legsötétebb napjait.
1942. november 11-én a német csapatok minden incidens nélkül bevonultak a déli
zónába, azután, hogy Bridoux, Auphan és Jannekeyn, a nemzetvédelmi minisztérium
államtitkárai mindennemű ellenállást megtiltó utasítást adtak a fegyverszüneti hadsereg
egységeinek, és René Bousquet is ugyanilyen parancsot adott a rendőrségnek.
Mikor az amerikaiak 8-án partra szálltak Algírban, a németek válaszul bevonultak
Tuniszba. Attól tartottak, hogy a szövetségesek partraszállást kísérelnek meg a földközi-tengeri
partokon; abban a tekintetben pedig nem tápláltak illúziókat, hogy a francia lakosság milyen
fogadtatásban részesítette volna az amerikaiakat. A 10-éről 11-ére virradó éjjel erélyes hangú
jegyzékben közölték a vichyi kormánnyal, hogy a német csapatok kénytelenek megszállni a
földközi-tengeri partvidéket; 11-én reggel 7 órától kezdve a Wehrmacht egységei a demarkációs
vonalat átlépve déli irányban haladtak, és megvalósították azt a tervüket, amelyet
„Anton-hadművelet” néven már régen kidolgoztak. A délelőtt folyamán Rundstedt Vichybe
érkezett, hogy Pétainnek hivatalosan bejelentse az addig „szabadnak” nevezett zóna megszállását.
A fegyverszüneti hadsereg[48] ezredeit, amelyek 9-én parancsot kaptak garnizonjuk elhagyására,
most Bridoux ellenkező utasítása az utolsó pillanatban visszarendelte laktanyájukba, kockáztatva
azt, hogy a német egységek fogságába esnek.
A délnek tartó csapatokkal együtt hat einsatzkommando is útnak indult egy-egy francia
város felé. Oberg és Knochen emberei voltak, akik a déli zónában a cég újabb „fiókjait” akarták
megszervezni.
A Gestapo és az SD már jó ideje elhelyezte megfigyelőit a déli zónában. A fegyverszüneti
bizottság, a német konzulátusok, a Rote Kreuz, azaz a Német Vöröskereszt leple alatt az
ügynökök hónapok óta szorgos dokumentációs munkát folytattak. Vichyben Geissler
hauptsturmführer februárban hivatalosan létrehozta a Deutsche Polizei Delegationt, amely
november 11-ének hajnalán már megkezdte a letartóztatásokat.
November 11-én, 12-én és 13-án a Gestapo minden kerületben felállította kirendeltségét.
A déli zóna minden katonai kerületének székhelyén egy-egy einsatzkommando telepedett meg.
December elejére ezek mind átalakultak Sipo–SD-kommandóvá, vagyis az északi zóna regionális
kirendeltségeinek formáját öltötték, és Limoges, Lyon, Marseille, Montpellier, Toulouse és Vichy
székhelyeken működtek. Ezek a regionális kirendeltségek – ahogyan az északi zónában is történt
– kirajzottak körzetük fontosabb városaiba, és egy sor segédkirendeltséget hoztak létre. Ezek után
a német SipoSD rendőri rendszer sűrű hálóként fedte egész Franciaország területét. 1943. április
elseje óta a következő felépítésben működött:
A párizsi központi igazgatás ellenőrizte egész Franciaországot, kivéve Nord és
Pas-de-Calais megyéket, amelyeket Brüsszelhez csatoltak, valamint a német kerületekhez tartozó
Felső-Rajna, Alsó-Rajna és Moselle megyéket. A párizsi központhoz 17 regionális kirendeltség
tartozott, Párizs, Angers, Bordeaux, Chálons-sur-Marne, Dijon, Nancy, Orléans, Poitiers, Rennes,
Rouen, Saint-Quantin, Limoges, Lyon, Marseille, Montpellier, Toulouse és Vichy székhellyel. A
17 kirendeltségnek 45 külső részlege (1944 júniusában 55), 18 kisebb jelentőségű külső posztja
(1944 júniusában már csak 15), 3 különleges határkomisszáriátusa (1944 júniusában 6), valamint
18 határőrsége volt. A párizsi központ tehát 1944-ben összesen 111 támaszponttal rendelkezett;
ezek biztosították a Gestapo uralmát Franciaországban a szövetségesek partraszállásának
pillanatában. Ha mindehhez hozzáadjuk a lille-i, metzi és strasbourgi regionális kirendeltségeket
és azok külső szolgálatait, úgy azt látjuk, hogy a külső hivatalok száma 131 volt.[49]
Számtalan egyéb kapcsolt szerv is tartozott még hozzájuk: a mindenütt burjánzó és
szaporodó bérgyilkos-csoportok, mindenféle különleges szolgálat, a legkülönfélébb eredetű
sonderkommandók, arról a segítségről nem is szólva, amelyet 1943-ban és 1944 első felében az
aktív együttműködők, a Francia Néppárt, a francisták, a milicisták stb. jelentettek.
Ha meggondoljuk, hogy a Gestapo valamennyi kirendeltsége elhelyezte ügynökeit
minden olyan hivatalban, ahol azok hasznosan tudtak tevékenykedni – a kommandantúrákban, a
munkaügyi hivatalokban, a propaganda-irodákban stb. –, és hogy ezek az ügynökök mind
számtalan önkéntes és fizetett informátorral, besúgóval és spiclivel dolgoztak, akkor még ma is
borsódzik a hátunk attól a gondolattól, hogy mi lett volna a franciák sorsa, ha a háború más véget
ér.
Április folyamán Himmler Párizsba jött a központi szervek munkájának ellenőrzésére.
Minden oka megvolt a megelégedettségre: politikájának gyümölcsei kezdtek beérni. Január 30-án
törvény mondta ki a Milícia felállítását; ennek vezetését Darnand-ra, Oberg nagy reménységére
bízták. Rövid idő kérdésének látszott, hogy előbb csak megkétszerezzék, majd teljesen
helyettesítsék is a francia rendőrséget, amelyben nem lehetett megbízni; ezek a politikai
szempontból megbízható önkéntesek annak idején majd az SA németországi szerepét fogják
eljátszani.
Egy február 11-én hozott rendelet 19 havi fennállása után hivatalossá tette és
„közhasznúvá” nyilvánította az LVF-et. Az önkéntesek, akiket Franciaországban főként az igen
tekintélyes zsold[50] vonzóerejének kiaknázásával toboroztak, azonnal német ellenőrzés alá
kerültek, amint megérkeztek a versailles-i pótkerethez; innen a lengyel erdőkbe, a Radomtól 22
kilométerre levő kruzinai kiképző táborba irányították őket.
Végül a Waffen-SS – Himmler kedvence – Franciaország-szerte toborzott. Támogatására
1942 őszén a „Waffen-SS barátai” gyűlést hívtak össze. Paul Marin információsügyi államtitkár
elnöklete alatt Doriot, Déat, Lousteau, Darnand, Knippig és Cance, a Waffen-SS első francia
brigádjának parancsnoka felhívták a közvéleményt, hogy anyagi és erkölcsi támogatásban
részesítse a harcosokat, akik majd német egyenruhában „védik meg a francia hazát”.
Az 1943-as év magában Németországban is rendkívül előnyösnek mutatkozott Himmler
számára. Az év vége a belügyminiszteri székben találta; valamennyi német rendőri erő főnöke
volt; az ő hatáskörébe tartoztak a rendszer szempontjából oly fontos faji és germanizációs
kérdések; ő volt a német faj felsőbbrendűségének birodalmi biztosa, ennek következtében ő
rendelkezett a meghódított területeken élő „új németekkel”, s az ő feladata volt a németek
visszatelepítése a birodalomba; mellékesen egészségügyi miniszter is volt, hiszen ennek a
minisztériumnak a hatáskörét a belügyminisztérium kebelezte be. Mint az SS-ek rendjének
nagymestere, számtalan kapcsolt intézménynek, áltudományos intézetnek volt az elnöke; uralma
alá tartozott a német tudomány egésze, az egyetemek és az orvosi kar; korlátlanul uralkodott a
koncentrációs táborokon, csillagászati értékeket szipolyozott ki belőlük, amelyek az SS
szemérmesen „Max Heiliger” névre szóló Reichsbank-számláját gazdagították; végül személyes
hadserege, az SS, egyedül 1943 folyamán 7 újabb hadosztállyal növekedett: a 4 német és 3
külföldi Waffen-SS-hadosztállyal 15-re emelkedett a harcoló hadosztályok száma.
Himmler pályafutása ezek szerint homlokegyenest ellenkező irányú görbét írt le, mint
hazája sorsának alakulása. Az 1943-as év a hatalom csúcsaira emelte őt, Németországnak pedig
olyan katonai és politikai vereségeket hozott, amelyeket soha többé nem tudott kiheverni. Ez volt
Sztálingrád éve, az afrikai front összeomlásának, az itáliai hadjárat megindulásának, az olasz
fasizmus összeomlásának esztendeje. Amikor Mussolini megbukott, a belügyminiszterré
kinevezett Himmler a birodalom teljhatalmú közigazgatási vezetője lett. Amikor a szövetségesek
légitámadásai lerombolták Hamburgot, és Jeschonnek, a Luftwaffe vezérkarának főnöke
kétségbeesésében öngyilkosságot követett el, amikor Manstein nehéz harcokban a Dnyeper felé
hátrált a Vörös Hadsereg rettenetes nyomása alatt, Himmler büszkén mutatta be führerének új
Waffen-SS-hadosztályait, amelyek „Európa megmentésére” készültek harcba szállni. Hazájának
romjaiból és népe szenvedéseiből épített magának lépcsőt a hatalom trónusához.
Franciaországban 1943 a Gestapo csorbítatlan uralmának éve volt. Egyetlen város,
egyetlen körzet sem vonhatta ki magát Knochen kémeinek éber ellenőrzése alól. Esténként a
franciák légmentesen elzárt ajtók és ablakok mögött hallgatták a BBC adásait; ez közvetítette
Afrikában, Szicíliában és Olaszországban harcoló honfitársaik bátorságot és reményt gyújtó
szavait. Otthon többen pusztultak el, mint bármikor addig, de mind azzal a tudattal haltak meg,
hogy a hóhérok napjai meg vannak számlálva.
A börtönök roskadásig tele voltak (az év folyamán letartóztatottak száma meghaladta a 40
000-et), ám az ellenállási csoportok egyre szerveződtek, az ejtőernyős-utánpótlás jóvoltából mind

több fegyverhez jutottak. Létszámban is nőttön-nőttek, hála az STO tevékenységének, amely
illegalitásba kényszerítette a fiatalokat, ha nem akartak Németországba menni. A Gestapo
kénytelen volt az új helyzetnek megfelelően átalakítani módszereit.
Ennek érdekében Oberg mindenképpen arra törekedett, hogy együttműködésre bírja a
franciákat, különösen pedig a rendőri erőket, amelyeket változatlanul „puhának” tartott az
elnyomásban. Tavasszal Vichybe utazott Knochen és parancsőrtisztje, Hagen kíséretében. Pétain
fogadta őket. A csaknem titkos találkozást aprólékos részletességgel és pontossággal készítették
elő. Ménétrel doktor néhány nappal előbb Párizsba érkezett és meglátogatta Oberget, hogy
részletesen megbeszélje a francia államfő meglátogatásakor kötelező szertartásokat.
Pétain Oberget és két kísérőjét Bousquet és Ménétrel doktor jelenlétében a Park Szállóban
fogadta. A találkozás 8 percig tartott, és kizárólag az Oberg–Bousquet-egyezmény április 18-án
nyilvánosságra hozott második verziójáról volt szó. Oberg és 2 társa később elmondta a
találkozás részleteit. Elbeszélésük szerint Pétain Oberg szájából hallott először erről az
egyezményről, majd szemrehányást tett a rendőrfőkapitány-helyettesnek, hogy az államfőt csak a
vidéki prefektusok és rendőrfőfelügyelők után értesítik.[51] Ezután Oberg felé fordult és állítólag
így szólt:
– Minden, ami Franciaországban történik, engem is érdekel.
Majd látogatóit a felvonóhoz kísérve ezzel búcsúzott tőlük:
– Franciaország legfőbb ellenségeinek a szabadkőműveseket és a kommunistákat tartom!
„Meglepett szellemi frisseségével és élénkségével” – mondta róla később Oberg.
A rövid kihallgatás után Laval fogadta Oberget, majd vacsorát adtak tiszteletére a
Majestic Szállóban, amelyen francia részről Laval, Abel Bonnard, Ménétrel, Jardel, Gabolde,
Bousquet, Rochat, Guerard, német részről pedig Oberg, Knochen, Hagen, Neubronn tábornok és
Krugg von Nidda konzul vettek részt.
Az együttműködési szándék ezen hivatalos bizonygatásai mit sem változtattak a
valóságos helyzeten. A helyi kirendeltségek nap mint nap jelezték Obergnek, hogy az ellenállási
mozgalom lassanként mindenüvé befészkeli magát; a városokban illegális szervezetek alakulnak,
és rajtaütnek az együttműködőkön. Ezek egyébként kezdték nyíltan követelni, hogy védjék meg
őket a németek, a francia rendőrséget pedig azzal vádolták, hogy egy követ fúj a törvényen kívül
levőkkel. Mert ha néhány áruló politikai elfogultságtól, karriervágytól vagy haszonleséstől
vezettetve el is adta magát a megszállóknak, végtelenül többen voltak azok a derék emberek, akik
a Gestapo módszerei miatt érzett felháborodásukban szabotálták az ellenség kérésére hozott
intézkedéseket, idejében értesítették letartóztatással fenyegetett honfitársaikat, s életük
kockáztatásával aktív ellenállási csoportokat szerveztek a közigazgatásban és magában a
rendőrség kebelében (még Vichyben, a rendőrség országos igazgatásában is). Egyetlen állami
testület sem adózott ebben az időszakban olyan súlyosan a horogkeresztesek dühének, mint a
rendőrség. A Gestapo központjában külön osztályt szerveztek a francia rendőrség szorosabb
ellenőrzésére. Ez a Horst Laube vezetése alatt álló csoport számos rendőrségi alkalmazottat
tartóztatott le és deportáltatott, de sohasem tudott végezni a francia rendőri apparátusban létrejött
ellenállási szervezettel.
1943 tavaszától a Gestapo megkövetelte, hogy II. Pol. szekcióját rendszeresen informálják
a változásokról, a rendőrtisztviselők áthelyezéséről és előléptetéséről, egészen a főbiztosi
pozícióig. Ám a legerősebb Hitler-ellenes tevékenység rendszerint éppen az alacsonyabb
beosztásúak körében folyt.
*
Az ellenállók egyre intenzívebb tevékenysége nyugtalanította a Gestapót.

1943. november közepén bekövetkezett az, amit a németek Pétain-Laval elhidegülésének
neveztek. Abetznek az volt a véleménye, hogy egyedül Laval a fontos személyiség, ő
kormányozza az országot; ám a Gestapo ugyanakkor több olyan jelentést kapott, hogy az
ellenállási mozgalom Pétain elrablására készül, márpedig ennek az akciónak, ha sikerül, súlyos
hatása lett volna a közvéleményre. Az államfő környezetében elhelyezett informátorok szerint
viszont Pétain szándékozott elhagyni a kormányt és Vichyt, bizonyos személyiségek tanácsát
követve. Ezt a lehetőséget ugyancsak katasztrofálisnak ítélték, Oberg ezért igen szigorú
„védelmi” rendszabályokat írt elő, amelyeknek együttes fedőneve „Rókalyuk-hadművelet”
(„Operation Fuchsbau”) volt. Átfésülték Vichy környékét, minden kétes személyt eltávolítottak
vagy letartóztattak. Majd védelmi övezetet vontak a város köré; az utak mentén felállított őrségek
ellenőrizték a ki- és bemenő forgalmat. Végül a környéken Orpo-posztokat helyeztek el.
Mindezek a rendelkezések már érvényben voltak, amikor Skorzeny, akinek jövetelét nem jelezték
előre, különleges kommando élén megérkezett Németországból. Doktor Wolf névre szóló hamis
igazolványokkal volt ellátva, és teljhatalommal rendelkezett minden szükséges intézkedés
megtételére Vichy védelme érdekében, azzal az egyetlen feltétellel, hogy mindezekről
informálnia kell Rundstedt tábornokot, a nyugati haderők főparancsnokát. Ellenőrizte és
jóváhagyta a „Rókalyuk-hadművelet” rendelkezéseit. Maga is életbe léptetett néhány
rendszabályt a vichyi repülőtéren, „arra az esetre, ha az angolok repülőgéppel jönnének
Pétainért”. Majd visszatért Berlinbe.
1943 végén Oberg azért harcolt, hogy végre célhoz érjen kiszemelt emberével. Már
hosszú ideje Darnand, a Milícia és a Waffen-SS embere volt a választottja. Oberg olyan
mozgalomnak tekintette a „Milíciá”-t, amely, saját szavai szerint, „mélységes hasonlóságot mutat
az SS-szel, és új lendületet tud adni a francia rendőri erőknek”. Ez a cél lebegett mindig a szeme
előtt, amikor Darnand-t és szervezetét támogatta. 1943 nyarának vége felé Berger SS-tábornok
németországi tanulmányútra hívta meg Darnand-t és titkárát, Gallet-t. A tanulmányútról
visszatérve Darnand egyre gyakrabban látogatta meg Oberget. őszre Darnand megkapta a francia
Waffen-SS „tiszteletbeli” obersturmführer rangját, és Obergre hárult a feladat, hogy közölje vele
ezt a megtiszteltetést.
Ebben az időben Oberg; Knochen és a katonák már kételkedni kezdtek Bousquet
főkapitány-helyettes „igazi jószándékait” illetően. Már korábban javasolták Lavalnak, hogy
politikailag jobban elkötelezett személlyel váltsák fel. A Pétain–Laval szakítás november végén
szükségessé tette a minisztérium átszervezését, Oberg pedig felszólította Lavalt, hogy éljen a jó
alkalommal, s szabaduljon meg Bousquet-tól: ültesse a helyére Darnand-t, akinek a Milíciája már
úgyis hivatalosan „segédrendőrség” gyanánt működött.
Laval nem túlságosan lelkesedett Darnand kinevezéséért, aki őt több alkalommal
megtámadta mint a „szabadkőművesek barátját” és a Harmadik Köztársaság egykori cinkosát.
Inkább Lemoine-t, az egykori marseille-i prefektust szerette volna kinevezni erre a pozícióra;
végül mégis beadta a derekát, és Lemoine-nak a belügyi államtitkárságot adta; onnan ugyanis
Georges Hilaire-t penderítették ki.
December 29-én René Bousquet távozott a rendőrség központi igazgatásának hivatalából.
Távozása előtt még megsemmisíttetett bizonyos aktákat; nem szerette volna, ha ezek utódának
kezébe kerülnek. Két napra rá, december 31-én, Darnand egyedül vette birtokába a csaknem
teljesen kiürült hivatali helyiségeket. Az év utolsó napján zailott tehát le a vichyi rendszernek
fennállása óta kétségtelenül legsúlyosabb eseménye. Azzal, hogy a rend fenntartását pártemberre,
egy szélsőséges politikai csoport vezetőjére, a közismert uszítóra bízták, a leggyalázatosabb

visszaéléseknek nyitottak utat, és nyíltan a hitlerista példához igazodtak. Oberg elképzelésének
megfelelően a Milícia csakhamar francia SS-ként viselkedett, még mielőtt Himmler hadseregébe
bekebelezték volna, ami néhány hónappal később ugyancsak bekövetkezett.
René Bousquet Párizsba költözött, ahol állandó megfigyelés alatt tartották, 1944. június
6-án, a partraszállás napján letartóztatták, miközben apját Montaubanban börtönözték be. Míg
azonban apját 2 hét múlva szabadon bocsátották, a volt főkapitány-helyettes továbbra is fogoly
maradt.
Boemelburgnak volt egy villája Neuillyben. Ott lakott Braun nevű gépkocsivezetőjével és
egyik munkatársával, Damelowval együtt, míg át nem helyezték Vichybe, az ellenállási
mozgalom által megölt Geissler helyére.
Ez a tágas és minden kényelemmel berendezett villa vendégek elszállásolására is szolgált,
de néha jeles foglyokat is őriztek benne. Bousquet mintegy 10 napig tartózkodott itt, majd
Németországba szállították, és a Tegernsee partján, egy villában jelöltek ki számára
kényszerlakhelyet. Felesége és 5 éves kisfia néhány nap múlva követte őt.
Darnand-t beiktatása után azonnal a legszélesebb körű hatalommal ruházták fel. Január
10-én rendeletileg felhatalmazást kapott arra, hogy egyedül rendelkezzék a francia rendőri erők
összességével. Míg elődje egyszerűen rendőrfőkapitány-helyettes volt, ő „a rend fenntartásával
megbízott rendőrfőkapitány-helyettes” címet kapta.
Ettől fogva a Milícia gyakorlatilag hivatalos szervként tevékenykedett. A Gestapóval
teljesen nyíltan együttműködött, és helyiségei annak valóságos fiókintézeteivé váltak. Mindkét
cégnél ugyanazok a kihallgatási módszerek voltak divatban: az elfogottakat minden fölösleges
formalitás mellőzésével egyenesen a Gestapónak adták át, a hivatalos rendőrséget pedig
fokozatosan félreállították.
A letartóztatottak száma héttől hétre nőtt. Egyedül március hónapban több mint 10 000
embert fogtak el a francia hatóságok, annyit, mint 1943-ban egy negyedév folyamán. Hozzá kell
még vennünk azokat is, akiket a Gestapo tartóztatott le (bár ezek számát nem ismerjük), és
mindazokat a szerencsétleneket, akik a Milícia börtöneiben szenvedtek, olykor hosszú hetekig
anélkül, hogy az igazságügyi hatóságok tudtak volna róluk.
A január 20-i törvény létrehozta a katonai törvényszékeket. A bíráskodás eszményét
megcsúfoló karikatúra-törvényszékek 3 nem hivatásos bíróból álltak, akiknek nevét titokban
tartották; e törvényszékek titokban üléseztek a börtönépületekben, döntésük ellen nem lehetett
fellebbezni, és az ítéletet azonnal végrehajtották. A tárgyaláson ügyész és védő nem volt jelen. A
németek már jó ideje különleges bíráskodást követeltek az ellenállási mozgalom
tevékenységének elfojtása érdekében. Oberg később elismerte, hogy ennyire készséges elintézést
ő sem mert remélni.
A katonai törvényszékek előbb Marseille-ben kezdtek működni, majd Párizsban is, ahol
az egyik, a Santéban ülésező törvényszék 16 ellenállót ítélt halálra; ezeket nyomban ki is
végezték. Az ismeretlenség jótékony leple alatt a franciákat halomra gyilkoló „bírák” rendszerint
milicisták voltak.
Bizonyára megbocsátják a szerzőnek, ha személyes emlékei alapján számol be e helyütt
arról, hogyan értesültek a francia börtönök lakói a katonai törvényszék működéséről. A hozzájuk
eljutó egyszerű zörejek és hangok egymásutánjából is világos képet lehetett festeni az igazságnak
arról a különleges felfogásáról, amely ezeket a törvényszékeket jellemezte!
A katonai törvényszékek leginkább kora délután üléseztek. Én legalábbis mindig ebben a
napszakban észleltem a tevékenységük nyomában járó hangokat. Úgy gondolom, hogy a három
titokzatos ítélkező közvetlenül az ebéd elfogyasztása után jött a börtönbe.
Érkezésüket mindig ugyanazok a ceremóniák élőzték meg. A börtön ellátásában

foglalkoztatott köztörvényes foglyokat – takarítókat, szakácsokat, ételhordókat és irodistákat –
bezavarták a zárkájukba. Az őrök ezután lezárták a zárkaajtókat és az etetőnyílásokat, mintha
éjszakai zárásra készültek volna. Valamivel később hallani lehetett, hogy a börtön nagykapujának
mindkét szárnyát kitárják. Egy teherautó jött be, megállt az úton, koporsókat raktak le róla; tompa
ütődésük hallatszott, ahogy a kövezetre helyezték őket. A teherautó kissé távolabb gördült, hogy
félreálljon az útból; kevéssel utóbb már nem üres koporsókkal fog távozni.
Újra megcsikordult a nagykapu, s egy csapat katona ütemes lépteit visszhangozták az
udvar falai. Vezényszó, majd puskatusok koppantak a kövezeten: a kivégzőosztag készenléti
állapotban várakozott.
Mélységes csend következett, a zárkák mélyén mindenki feszülten figyelt. A statiszták a
helyükön voltak, várták a dráma főszereplőit. Halk kopogtatás a kisajtón, amely azonnal kinyílt,
léptek zaja a kisudvar kavicsán, majd rácsok sorozatos csikorgása: a „hadbíróság” helyet foglalt
az ügyvédi beszélő helyiségében; a foglyok nagyon jól el tudták képzelni a „testületet” annál az
asztalnál, amelynél nem is olyan régen még ők ültek, védőjükkel szemben.
A dráma most már gyorsan pergett. Bizonytalan zaj hallatszott a börtön földszintjéről, egy
zárkaajtót kinyitottak, majd ismét bezártak, léptek távolodtak a beszélőterem irányában.
Az egész börtön visszafojtott lélegzettel figyelt. Ilyenkor nem volt különbség „politikai”
és „köztörvényes” között: lélekben mindenki követte és testvérének érezte azt a másik rabot, akit
betaszítottak a szörnyű kelepcébe, ahonnan nincs visszaút az életbe.
Eltelt néhány rövid perc, talán csak 5, talán 10. Amikor több „vádlott” is volt – márpedig
rendszerint ez volt a helyzet –, olyankor az ülés negyedóráig is eltartott. És ezt a negyedórát
mindenki elviselhetetlenül hosszúnak érezte. Végül ajtócsapódás és léptek jelezték az ülés végét.
Néha egy-egy felcsattanó emberi hang, a kétségbeesés vagy a lázadás kiáltása, amelyet
egy-kettőre elfojtottak. Egymás után megnyíltak ismét a rácsok, a léptek alatt megcsikordult a
kavics, s az utcára nyíló kiskapu becsukódott a három „úr” mögött, akik könnyedén kiléptek a
napsütötte világba, miközben az elítélt sietve rótta papírra utolsó üdvözleteit.
Közeledő őrök léptei, egy kiáltás, énekszó, amelyből kiérezni az elkeseredett dühöt vagy a
visszafojtott könnyeket – rendszerint a „Marseillaise” vagy olykor az „Internacionálé” –, azután
még egy kiáltás, már a távolból: „Isten veletek, fiúk! Éljen a haza!” Sortűz dördül el, hangja
megsokszorozódva verődik vissza a magas falakról, betölti a börtön minden szögletét, és majd
szétveti a fejünket. Egy rövid csattanás, alig vehető észre az iménti mennydörgéshez képest: az
irgalmas utolsó revolverdörrenés, közvetlen közelről.
Miközben a kivégzőszakasz távolodik és kilép a nagykapun, hallani a kalapácsok
koppanását a koporsó deszkáján. A tehergépkocsi is távozik. Elvégeztetett. A Darnand-féle
igazságszolgáltatás véget ért.
Később, estefelé, minden zárkába belép a feldúlt arcú tábori lelkész, erős szemüvege
mögött a világ minden keserűsége. „Tudjátok, barátaim, hogy bajtársaitok...” Megremeg a
hangja. „Bátran haltak meg. Ha hivők vagytok, imádkozzatok értük. És legyetek ti is bátrak,
bízzatok, reméljetek.” Viszi zárkáról zárkára az irgalom és a reménység szavait, minden egyes
ajtó mögött annak a 14-15 rabnak, aki szorongva várja a törvényszék következő ülését.
Sajnálattal kell leírnom a tényt, hogy a felszabadulás után nem Sikerült megállapítani a
katonai törvényszékek legtöbb „bírájának” személyazonosságát.
HATODIK RÉSZ
A GESTAPO ÖSSZEOMLÁSA
1944-1945
I. fejezet
A HADSEREG A GESTAPO ELLEN
1944. június 6. A kelet felől alig világosodó éjszakában a történelem leghatalmasabb

ármádiája közeledik a francia partok felé. Egy óra múlva Montgomery tábornok 21.
hadseregcsoportjának első egységei megvetik lábukat a calvadosi parton, és megkezdődik az
annyira várt, oly nagyon rettegett és ugyanakkor hőn remélt franciaországi hadjárat.
A támadók és „ostromlottak” e hatalmas összecsapásában a Gestapo csak másodrendű
szerepet játszhatott. Most a német hadsereg volt az előtérben, amely elkeseredetten küzdött,
lépésről lépésre védelmezte a hónapok óta megerősített állásokat, hiszen a führer megtiltotta a
visszavonulást. Az SS-ek viszont közvetlenül kivették részüket a küzdelemből, a délnyugaton
állomásozó Das Reich hadosztály pedig szokásos kegyetlenségével az ellenállóktól „tisztogatta”
a terepet. Amerre elvonult, hogy megütközzék a szövetséges erőkkel, Montaubantól Saint-Lô-ig
holttestek százai jelezték az útját. A tulle-i 99 akasztott, Oradour-sur-Glane agyonlőtt vagy
elevenen elégetett lakói éppen úgy az SS-ek vadállati kegyetlenségének áldozatai, mint a keleti
országok mérhetetlen tömegű mártírjainak hosszú sora.
De a gyilkosok uralma már a végét járta. A Das Reich hadosztály állományának 60%-át
elveszítette a Saint-Lô-i csatában, majd az avranches-i áttörés és Bretagne lerohanása
visszavonulásra kényszerítette a német csapatokat.
Párizsban Oberg és Knochen beosztottjai komolyan nyugtalankodni kezdtek. Nem lehetett
többé leplezni a tényt, hogy a szövetséges hadak rövid időn belül elérik a francia fővárost.
Intézkedéseket kellett tehát életbe léptetni annak érdekében, hogy biztosítsák a részlegek szabad
mozgását a város elhagyásának pillanatában. A lakosság, az ellenálló csoportok szinte már fényes
nappal hajtották végre akcióikat, várható volt, hogy igyekeznek majd elvágni az utolsó csapatok
visszavonulását. Oberg ekkor elrendelte mindazoknak a preventív őrizetbe vételét, akikről
föltehető volt, hogy vezető szerepet játszhatnak egy ilyen összefogásban.
Ilyen jellegű intézkedést már áprilisban és májusban is hoztak: őrizetbe vettek 53
tényleges prefektust, akiket németellenesnek minősítettek, és velük együtt még másokat is.
Augusztus 10-én újabb 43 személyt fogtak el és deportáltak: prefektusokat,
pénzügyigazgatókat (köztük Wilfrid Baumgartnert), magas rangú kincstári tisztviselőket,
tábornokokat, ezredeseket és őrnagyokat, bankárokat, ügyvédeket és tanárokat. Oberg, némileg
megkésve, kisebb méretű „Rendkívüli Megbékéltetési Akció” végrehajtásába fogott.
A párizsiak észre sem vették ezeket az intézkedéseket. Valósággal hipnotikus állapotban
voltak, olyan izgalommal lesték a fővárostól alig 200 kilométerre dúló felszabadító csata
eseményeit. Július 54-én Párizs sok kerületében nemzetiszínű zászlók alatt vonultak fel.
Mindenütt készültek a végső harcra.
A párizsiaknak arról a belső drámáról sem volt tudomásuk, amely július 20-án rázta meg a
párizsi német hatóságokat, különösen a Gestapót.
Bizonyos Hitler-ellenes erők hosszú ideje megpróbáltak már szervezkedni
Németországban, ám az SD és a Gestapo mélyreható tevékenysége keresztezte céljaikat. A
katonák körében is alakultak ellenzéki csoportok. Egyedül a tisztikarnak lett volna reménye a
sikerre, de minden jel arra vall, hogy a tisztek is inkább . belenyugodtak a „változtathatatlanba”,
és élvezték mindazt a sok előnyt, amelyet a rendszer nyújtott nekik: a gyors előmenetelt,[52] a
nagy fizetést – a Hitler által a tábornokoknak rendszeresen juttatott adományokról nem is szólva.
Nem is a katonák között kell keresnünk az első bátor akciók végrehajtóit. A háború alatt
az egyetemi diákok körében születtek meg a rendszer elleni első ellenzéki mozgalmak; e fiatalok
lelkiismerete tiltakozott az erkölcs törvényeinek folyamatos megsértése ellen.
A nácik, bár besúgóikkal rakták meg az egyetemeket, nem tudták megtörni a

függetlenség, a szabadság és a jog szeretetének hagyományát, amelyhez a diákság minden
időkben és minden országban ragaszkodott.
Münchenben a Fehér Rózsa csoport az egyetem falai között jött létre. Az egyetemi
körökre korlátozott tevékenységét éveken keresztül titokban tudta tartani. Münster püspökének,
Galennek bátor prédikációit népszerűsítették, majd 1942 nyarától kezdve Lükurgosz és Szolón
törvényeiből sokszorosítottak és terjesztettek kivonatokat.
1943 elején a Fehér Rózsa tagjai az ellenállás nyíltabb formáira tértek át. A fiatalok
kezdték nagy betűkkel a falakra írni: „Vesszen Hitler!” – ami manapság talán jelentéktelen
dolognak látszik, de abban az időben nem csekély bátorságot követelt meg. Sztálingrád után,
február 18-án olyan röpcédulákat sokszorosítottak és terjesztettek nagy mennyiségben az
egyetem termeiben, amelyek valósággal felhívtak a lázadásra. A Wehrmachthoz is szóltak, a
tisztek lelkiismeretére és becsületére apelláltak. Kaltenbrunner, aki személyesen fáradozott az
ügyben, Münchenbe rendelte Canarist és egyik osztályvezetőjét, Lahousent. Canarisék
megismerkedtek a szövegekkel. Ez február 22-én történt, azon a napon, midőn a röpcédulák
szerzőit kivégezték, és lehetséges, hogy a katonabecsületben még hivő fiataloknak ez az aggódó
felhívása visszhangot keltett a szívükben, s közelebb vitte a cselekvéshez az Abwehr régóta
tétlenül konspirálgató köreit.
A Fehér Rózsa ifjú tagjai ugyanis nem elégedtek meg a röpcédulák terjesztésével.
Tizenkilencedikén diáktüntetés élére álltak Münchenben. Rendkívüli esemény volt ez a náci
világban. Egy blockleiter felismerte a testvérpárt, fivért és nővért, midőn röpcédulákat dobtak ki
az egyetem ablakán, és szaladt a Gestapóra feljelenteni őket.
A következmények nem sokáig várattak magukra. A Gestapo még aznap letartóztatott 3
diákot: a 24 éves Christoph Probst, a 25 éves Hans Scholl orvostanhallgatót és a 22 éves Sophie
Scholl bölcsészhallgatót. Huszonkettedikén, 3 napi vallatás és kínzás után mindhármukat halálra
ítélték és még aznap este kivégezték. A nyomozás tovább folyt. Július 13-án Kurt Huber
bölcsészprofesszor és Alexander Schmorell orvostanhallgató, végül október 12-én Willi Graf
orvostanhallgató került sorra. A „néptörvényszék” mondott ítéletet felettük, és bárddal végeztette
ki őket... A franciák legnagyobb része nem ismeri a szabadság e mártírjainak nevét. Pedig elég
nagy árat fizettek, hogy legalább e szerény tiszteletadással áldozzunk emléküknek.
A sztálingrádi katasztrófa katalizátorként hatott az ellenzéki tisztekre. A tisztábban látók
megértették, hogy a háború elveszett, hogy Oroszország jeges síkságain jóvátehetetlen folyamat
kezdődött el, amely nem végződhet másképp, csakis a teljes összeomlással. A hadsereg a
nemzettel együtt az összeütközés gigantikus méreteinek megfelelően elvész. A katonák azért
kezdték fontolóra venni a közvetlen akciót, hogy mentsék, ami még menthető. Nem a náci bűnök
lázították fel őket, hiszen évek hosszú során át a szemük láttára követték el e bűnöket anélkül,
hogy valaha is megkíséreltek volna ellenük fellépni. A vereségtől, előjogaik elvesztésétől való
rettegés mozgatta meg őket.
Himmler a fasiszta rendszer első napjaitól fogva szoros ellenőrzés alatt tartotta a
hadsereget. A biztonsági szervek sejtették, hogy a tisztek szervezkednek a vezérkarokban, néha
diplomaták részvételével; és az RSHA a legkipróbáltabb nyomozóit állította ellenük csatasorba.
Ám a szervezkedőknek volt egy szilárd és gyakorlatilag bevehetetlen erődjük: az Abwehr. De
éppen ezt a bástyát szerette volna megkaparintani Himmler is: arról álmodott, hogy a maga
kezében egyesíti valamennyi hírszerző szolgálatot. 1943 februárja óta Kaltenbrunnernak is ez
volt a fő célja. Valóságos versenyfutás kezdődött ekkor az Abwehr és a Gestapo között, minthogy
a szervezkedők végre elszánták magukat arra, amitől oly hosszú ideig visszarettentek: hogy
végeznek Hitlerrel. A tisztek sokkal korábban is eltávolíthatták volna a führert, mégpedig legális
eszközökkel; de akkor, midőn megvolt még rá a lehetőségük, nem mertek cselekedni. Több
sikertelen kísérlet következett azután, hogy elhatározták magukat. 1943. március 13-án hajtották
végre azt, amelyik a legtöbb reménnyel kecsegtetett. Tresckow tábornok, az orosz front központi
hadseregcsoportjának vezérkari főnöke, és Olbricht tábornok, a hadseregvezérkari hivatalának
vezetője dolgozta ki a „Flasch-hadművelet” tervét, amelynek segítségével a levegőben akarták
felrobbantani Hitler különrepülőgépét.
1943. március 13-án, midőn Hitler szmolenszki főhadiszállásáról Berlinbe repült,
Tresckow egyik vezérkari tisztje, Fabian von Schlabrendorff megkérte a repülőgép egyik utasát,
hogy vigyen magával két üveg konyakot és adja át Berlinben egy barátjának. A csomagban
azonban bomba volt, amelyet Lahousen ezredes,[53] az Abwehr tagja hozott Berlinből. Csakhogy
a gyújtószerkezet nem funkcionált, s Hitler teljes épségben ért földet. Az összeesküvőknek
Berlinben sikerült visszaszerezniük a csomagot, a tervezett merénylet nem tudódott ki.
Egyéb terveket is kovácsoltak; többnek a megvalósításába belekezdtek, de valamennyivel
kudarcot vallottak.
Müller és Schellenberg emberei pedig fáradhatatlanul tovább nyomoztak. 1943. április
5-én ütötték az első rést az Abwehr védelmi rendszerén, azzal, hogy letartóztatták Hans Oster
őrnagynak, az Ausland-Abwehr igazgatási osztálya főnökének és az összeesküvők egyik
vezetőjének fontosabb munkatársait. Egyiküknek, az ugyancsak Abwehr-tag Dohnányi doktornak
a szekrényében olyan iratokat találtak, amelyek felfedték a Gestapo előtt az összeesküvés főbb
vonalait. Az így nyert értesülések mindazonáltal túlságosan töredékesek voltak ahhoz, hogy
nagyarányú akcióba kezdhettek volna.
Még egy körülmény fékezte a Gestapo cselekvőképességét. Himmlernek valósággal
kisebbségi érzései voltak Canarisszal szemben, nem tudta rászánni magát a közvetlen támadásra.
Így az Abwehr főnöke még hónapokig tudta magát tartani.
Az áprilisban szerzett adatokhoz újabbakat gyűjtöttek egy olyan ügy kapcsán, amely
fölöttébb jellemző volt a Gestapo módszereire, és amely a „frau Solf teái” néven lett ismertté. Ez
a Solfné kedves és előkelő öreg hölgy volt, akinél a szervezkedők egy csoportja teadélutánok
örve alatt szokott rendszeresen találkozni. Ha gyakran nehézségek árán is, de kapcsolatokat
tartottak fenn a Svájcba menekült Hitler-ellenes emigrációval, és rajta keresztül az angol és
amerikai szervekkel is. 1943. szeptember 10-én új vendéget vezettek be a körbe: Reckse doktor
svájci orvost, aki fenntartás nélkül azonnal kinyilvánította igen heves Hitler-ellenes. érzelmeit. A
szervezkedők elkövették azt a meggondolatlanságot, hogy rábízták az egyik Svájcnak szánt
postájukat. Reckse doktor a Gestapo ügynöke volt. De Himmler még mindig nem tartotta
elérkezettnek az időt a cselekvésre. Ahhoz még nem volt együtt elég adata, hogy biztosan le
tudott volna sújtani Canarisra.
Decemberre mindenesetre elegendő anyag gyűlt össze ahhoz, hogy Ostert lemondathatták,
majd kisvártatva letartóztatták. Januárban a „frau Solf teái”-üggyel kapcsolatban 75 személy
ellen eljárást indítottak. A leginkább kompromittáltakat néhány nap leforgása alatt elítélték és
kivégezték.[54]
1944 elején újabb incidensek még világosabbá tették az Abwehr szerepét, amely sűrűn
szolgált fedezékül az összeesküvőknek. Himmler ekkor megkapta az engedélyt arra az
intézkedésre, amelyet egy ideje Schellenberg ösztönzésére kért Hitlertől; Schellenbergben
ugyanis nyoma sem volt semmiféle kisebbségi érzésnek Canarisszal szemben.
Február 14-én rendeletben mondták ki az Abwehr feloszlatását. Az Abwehr központi
igazgatásának teljes neve Amt für Auslandsnachrichten und Abwehr, azaz Külföldi Hírek és
Elhárítás Hivatala volt, és az OKW 5 hivatala közé tartozott. Két fő részlegre oszlott, az
Amtsgruppe Auslandra és az Abwehr-Amtra.
A február 14-i rendelet „felrobbantotta” az egész információs szolgálatot. Az Amtsgruppe

Auslandot, amely az ún. általános információval, vagyis a fontos, de nem titkos értesülések
beszerzésével foglalkozott, és a külügyminisztériummal állt kapcsolatban, az OKW hadműveleti
törzséhez, a Wehrmacht-führungstabhoz kapcsolták. Ami az Abwehr-Amtot illeti – ez volt a
tulajdonképpeni titkosszolgálat –, ennek 4 főosztályát az RSHA kebelezte be egyetlen kisegítő
amt formájában, amelyet Militürisches Amt – (Katonai iroda – röviden: Mil. Amt) névre
kereszteltek.
Ugyanakkor Hitler egy másik rendelete „teljes mozgási szabadságot” biztosított külföldi
vonatkozásban a VI. amtnak, vagyis Schellenberg hivatalának, aki most már a náci hírszerző
szolgálat korlátlan ura volt. Canaris számára nem maradt más hátra, mint a lemondás.
Az RSHA Mil. Amtját Hansen ezredesnek, az Abwehr I. Abteilungja egykori főnökének
vezetése alá helyezték; ez volt annak idején az Abwehr legfontosabb szerve, amelyhez 3
hírszerző szolgálat tartozott: a szárazföldi, a tengeri és a légi haderőé. Hansen ebben a bosztásban
Canaris régi barátját, a súlyosan kompromittált Pieckenbrockot követte. Ám Hansen maga is az
Abwehr kebelében működő illegális szervezet egyik legrégibb tagja volt Freytag-Loringhovennel
együtt. Eddig a szerencse, úgy látszik, mellé állt, mert a Gestapo még csak nem is gyanakodott rá.
A Mil. Amt vezetőjeként továbbra is részt vett a szervezkedésben; barátaival együtt a július 20-i
merénylet után végezték ki.[55]
Megszűnt tehát az Abwehr, az RSHA vetélytársa külföldi vonatkozásban. Himmler
diadalmaskodott ellenfelén, Canarison, és befejezte hatalmának megszilárdítását. Az
összeesküvőket megfosztották az alibi és a kibúvó lehetőségétől. Végérvényesen elapadt a forrás,
amelyből addig hamis papírokat, nyílt parancsokat, robbanóanyagot és minden egyebet
merítettek. Nem volt többé lehetőség arra, hogy a túlságosan kompromittáltakat átdobják
Svájcba, ahogyan azelőtt gyakran tették. Az angol és amerikai titkosszolgálattal való kapcsolatok
fenntartása is roppantul nehézzé vált. Az új nehézségek felmerülésével pedig az összeesküvők
régi, egymás közti ellentétei is kiélesedtek.
A csapás halálos lehetett volna az összeesküvésre, ha kevéssel az Abwehr feloszlatása
előtt egy új tag, Stauffenberg gróf alezredes nem adott volna neki új lendületet. Vezérkari tiszt
volt, súlyosan megsebesült Tuniszban (fél szemét és jóbb kezét vesztette el), majd a
tartalékhadsereg vezérkari főnöke lett. Régi arisztokrata-katonacsaládból származott. Anyai ágon
Gneisenau dédunokája volt, kezdetben ő is lelkes híve volt a hitlerista rendszernek, attól várta
Németország hatalmának újjászületését. De Stauffenberg is megértette, hogy a háború elveszett,
hogy Hitler szakadékba rántja Németországot és a hadsereget, ha nem teszik gyorsan
ártalmatlanná. Ahhoz a mozgalomhoz csatlakozott, amelynek fő mozgatója Goerdeler doktor, az
egykori lipcsei polgármester, és Beck tábornok, a nagyvezérkar egykori főnöke volt.
Indokait Gisevius világosan körvonalazta: „Stauffenberg nem akarta, hogy Hitler magával
rántsa a hadsereget az általa ásott sírba; katona volt a körme hegyéig, és úgy gondolkodott, hogy
egy és ugyanazon dolog megmenteni a hazát és megmenteni a hadsereget... Nem volt az egyetlen
a maga nemében; jellegzetes képviselője volt annak a katonai csoportnak, amely a július 20-i
akciót vezette. 1942 óta minden katonai vereség csak erősítette ezt a csoportot, amely el volt rá
szánva, hogy az események elébe vág.”
Stauffenberg tisztában volt azzal, hogy a további vezérkari szócséplésnek, a hosszú
lejáratú terveknek, a tábornokokhoz intézett „emlékiratoknak” és jegyzékeknek nincs semmi
értelmük. Belevetette magát a cselekvésbe; első alkalommal fordult elő, hogy a szervezkedés
egyik vezetője vásárra vitte a bőrét. 1943. december 26-án, midőn jelentéstétel céljából meg
kellett jelennie Rastenburgban a führer főhadiszállásán, aktatáskájában időzített bombát vitt
magával. Ám Hitler szokásos taktikájához híven[56] az utolsó pillanatban lemondták az
értekezletet, Stauffenberg pedig bombájával együtt visszatért Berlinbe.

Stauffenberg dinamizmusa új életet lehelt a szervezetbe. Amikor az Abwehrt
megsemmisítették, magában az OKW-ban épített ki új fedezéket, és több tábornokot megnyert az
összeesküvésnek, vagy legalábbis biztosította jóindulatú semlegességüket.
A Gestapóban és az SD-ben nem találtak egyetlen segítőtársra sem, de két fontos pozíciót
betöltő rendőrtiszt, akik az első perctől fogva nácik voltak, most fordítottak a köpenyegen, és
segítségükről biztosították az összeesküvőket. Egyikük, Nebe, a Kripo főnöke volt, aki korábban
Oroszországban az egyik einsatzgruppét vezette, a másik Helldorf gróf berlini rendőrfőnök, aki
ugyancsak megtért náci helyettesével, Schulenburg gróffal egyetemben. Puccs esetén igen
jelentős szerepet játszhattak volna Hase tábornokkal, Berlin helyőrségparancsnokával együtt, aki
maga is az összeesküvés tagja volt.
A nyugati megszálló erők több katonai parancsnoka szintén támogatásáról biztosította
őket, éspedig Stülpnagel, Franciaország katonai parancsnoka, Falkenhausen, Belgium katonai
parancsnoka, főként pedig Rommel, a B hadseregcsoport főparancsnoka, az egyetlen marsall, aki
nem utasította vissza az összeesküvők küldötteinek óvatos tapogatózását, valamint vezérkari
főnöke, Hans Speidel tábornok. Az inváziós hadseregek elsöprő anyagi fölénye meggyőzte őket
arról, hogy a rendelkezésükre álló német erőkkel nem tarthatják sokáig a normandiai frontot, és
be kell érniük késleltető hadműveletekkel. Hitler, szokásához híven, nem volt hajlandó tudomásul
venni tábornokainak érveit.
Az Abwehr feloszlatása súlyos nehézségeket támasztott. Míg 1943 folyamán legalább
hatszor kísérelték meg Hitler megölését, 1944 első felében egyetlen tervet sem tudtak kidolgozni.
Márpedig Stauffenberg világosan látta, hogy a rendszer megbuktatása csakis akkor sikerülhet, ha
Hitler meghal. Jelenléte valósággal bénítólag hatott a tábornokokra, akik ezenfelül még abban a
meggyőződésben éltek, hogy köti őket a führer iránti hűségeskü, amelyet Hindenburg halálakor
tétettek le velük.
A partraszállás, a franciaországi hadjárat első sikerei, a szövetségesek olaszországi
előnyomulása és Róma elfoglalása, a német csapatok összeroppanása a keleti fronton, ahol a
szovjet haderők már lengyel területen jártak – mindez világossá tette Stauffenberg számára, hogy
további tétovázásnak nincs helye, mert rövidesen már nem marad mit menteniük.
Pedig az egész szervezkedést egy tévedésre alapították. Az összeesküvők szentül meg
voltak róla győződve, hogy Hitler halála után megegyezhetnek a Nyugattal. Azonnali
fegyverszünetre számítottak, de elutasították a feltétel nélküli megadás gondolatát. A Carl
Goerdeler által kidolgozott különböző „békekötési” tervek a valóságérzék egyenesen
megdöbbentő hiányáról tanúskodnak. A Nyugattal kötendő különbéke elképzelésük szerint nem
jelentett volna szünetet a keleti hadműveletekben. Ellenkezőleg: az összeesküvők abban
reménykedtek, hogy átmenetileg tartani fognak egy lerövidített frontvonalat, amíg az új
végrehajtó hatalmat megszervezik, azután pedig az angolok és amerikaiak csatlakoznak hozzájuk
az oroszok elleni háborúban. Egyáltalán nem voltak tisztában a jaltai egyezménnyel. Mindez azt
bizonyítja, hogy az események folyását alapjában az sem tudta volna megváltoztatni, ha az
összeesküvés sikerrel jár. Hitler halála után a nyugati hatalmak elutasították volna az
összeesküvők kormányának javaslatait. Arról nem is szólva, hogy híven kitartottak volna a
Jaltában vállalt kötelezettségek mellett, az olyanfajta politikus, mint Churchill, nem mondott
volna le a feltétel nélküli megadás lehetőségéről, ha egyszer a szilárd katonai helyzet ezt lehetővé
tette. Az új német kormány, javaslatainak elutasítását látva, minden valószínűség szerint a háború
folytatása mellett döntött volna.
Goerdeler és Beck nézeteivel ellentétben Stauffenbergnek és legközelebbi barátainak, úgy
látszik, egészségesebb elképzeléseik voltak. Valamennyi front összeomlása megmutatta nekik,
hogy a Hitler által prédikált végsőkig való ellenállás a német nemzet öngyilkosságával
egyértelmű. A harcok folytatása Németország területén a termelőerők teljes pusztulását vonná
maga után, száz és százezer, esetleg több millió ember halálát okozná, és valószínűleg örökre
lehetetlenné tenné Németország feltámadását.
Ezeknek a meggondolásoknak az alapján, továbbra is fenntartva a kontaktust a
Goerdeler-féle vezető csoporttal, dolgozta ki Stauffenberg a „Walkür”-tervet, amelynek lényege a
következő: Hitlert eltenni láb alól, rögtön ezután katonai kormányt alakítani Berlinben, amely a
Wehrmacht egységeivel semlegesíti a legveszedelmesebb hitlerista szerveket, az SS-t, a Gestapót
és az SD-t. A június végén ezredessé előléptetett és egyidejűleg a belső hadsereg vezérkari
főnökévé is kinevezett Stauffenbergnek ez utóbbi beosztása ismételten lehetővé teszi majd a
vezéri főhadiszállás konferenciáin való jelenlétét. Siettetni kezdték az előkészületeket. Ezek
eredménye lett a július 20-i merénylet.
Július 20-án fontos megbeszélés volt napirenden a galíciai szovjet offenzíva tárgyában.
Keitel a rastenburgi főhadiszállásra hívta Stauffenberget is, hogy számoljon be a német falvakban
alakítandó belső hadsereg első egységeinek szervezéséről; ebből alakult ki később a Volkssturm.
A megszöktetett és Németországban élő Mussolinit is várták, 14 óra 30 perckor készült
meglátogatni barátját a főhadiszálláson. A programot percnyi pontossággal állapították meg.
Stauffenberg úgy érkezett meg a „Wolfschanzé”-ba[57], hogy másodszor is magával hozta
aktatáskájában az időzített bombát – angol szerkezet volt, az Abwehr egykori titkos raktárából
származott –, és szentül eltökélte, hogy most fel is használja.
Fél egykor Keitel és Stauffenberg belépett a tanácskozó teremnek berendezett barakkba.
Stauffenberg néhány perccel korábban már beindította a késleltető robbanószerkezetet; a
robbanásnak 12 óra 40 perc körül kellett bekövetkeznie. Az értekezlet már megkezdődött. 12 óra
36 perckor Stauffenberg letette aktatáskáját a padlóra, úgy, hogy nekitámasztotta az egyik tömör
asztallábnak. Így az alig 2 méterre volt Hitlertől. Stauffenberg ezután csöndben kisurrant a
teremből, azzal az ürüggyel, hogy sürgősen közölnie kell valamit Berlinnel. Brandt ezredes
közben folytatta a galíciai hadihelyzet ismertetését. A térképre hajolt, de útjában volt
Stauffenberg aktatáskája. Megfogta és az asztalláb túlsó oldalára tette; a tömör asztalláb így a
bomba és Hitler közé került.
Tizenkét óra 45 perckor szörnyű robbanás rázta meg a barakképület erős téglafalait.
Stauffenberg mintegy 200 méter távolságból látta, hogy a tető megemelkedik, a felszakított
ablaknyílásokból füst, lángok és különböző törmelékek törnek elő. Egy pillanatig sem kételkedett
abban, hogy Hitler és a teremben levők valamennyien elpusztultak. Ám csupán Brandt ezredes
halt meg, és két tábornok sebesült meg halálosan; a többiek többé-kevésbé súlyos sebesüléssel
megúszták. Hitler csaknem teljesen sértetlenül került ki a robbanásból, mert az asztal lába
megvédte.
De Stauffenberg erről mit sem tudott. Annyira biztos volt a sikerében, hogy egyenesen a
közeli repülőtérre futott, és máris repült Berlin felé. Megérkezésekor kellemetlen meglepetés várt
rá. A terv előírásától eltérően az összeesküvők Berlinben még nem léptek a cselekvés útjára.
Biztosak akartak lenni abban, hogy Hitler meghalt. Megállapodásuk ellenére nem olvasták fel a
rádióban azt a kiáltványt, amely bejelentette volna a führer halálát és az új kormány
megalakulását, továbbá hogy Beck lett az államfő és Witzleben a Wehrmacht főparancsnoka.
Stauffenberg megnyugtatta az összeesküvőket, hogy Hitler meghalt, és cselekvésre
ösztönözte őket. De már így is nagyon sok értékes időt veszítettek, és sokkal inkább ez a
késedelem volt az oka a puccskísérlet bukásának, semmint a merénylet sikertelensége.
Miközben a garnizonoknak megadták az első utasításokat, az összeesküvők közül többen,
éppen a legfontosabb személyiségek, megtudták, hogy Hitler csak könnyebb sérülést szenvedett.
A Rastenburggal való telefonösszeköttetést, amelyet Stauffenberg egyik társa a merénylet

pillanatában elvágott, 15 óra 30 perc körül ismét helyreállították. Ettől fogva pánik lett úrrá
mindazokon, akik nem voltak elég bátrak. Abban a reményben, hogy így még megmenthetik a
fejüket, elfordultak barátaiktól, és nem játszották tovább a néhány nappal előbb elvállalt
szerepet.[58]
Akik siker esetén örömest segítették volna az összeesküvőket, most kerülni igyekeztek
őket vagy részt vettek letartóztatásukban, mint Fromm tábornok. Néhány ritka kivételtől
eltekintve a tábornokok újra gyáva opportunistákká váltak, amilyenek mindig is voltak, és amit
Stauffenberg dinamizmusa csak pillanatokra tudott feledtetni. Tizenkilenc óra 30 perckor végül is
Witzleben tábornagy rádiótávirat útján megparancsolta a katonáknak, hogy vegyék át mindenütt a
hatalmat. Megmenthették volna a helyzetet, ha ugyanezt a parancsot 13 órakor adják ki.
Goebbelst ugyanis csak 16 óra után értesítették a merényletről; akkor kapott utasítást, hogy
közölje a rádió útján: Hitlernek nem történt baja.
A belső hadsereg főparancsnokává kinevezett Himmler (régi álma ezzel végre valóra
vált!) repülőgépen igyekezett Berlinbe, hogy irányítsa a megtorlást. Schellenbergnek Skorzeny
segítségével sikerült közben megnyernie a csapatok egy részét, amelyeknek az összeesküvők
oldalára kellett volna állniuk.
Hajnali egy órakor Hitler beszélt a rádióban. A puccskísérlet összeomlott, megkezdődött a
véres megtorlás.
Párizsban, éppen úgy, mint Prágában és Bécsben, a szervezkedésnek a megszálló
csapatokhoz tartozó tagjai 16 óra tájt értesültek arról, hogy a merénylet a tervnek megfelelően
megtörtént. Tizenkilenc óra 30 perc körül Beck telefonált Stülpnagelnak, és felszólította a terv
szerinti intézkedések végrehajtására. Stülpnagel késznek nyilatkozott a cselekvésre, jóllehet egy
katasztrofális átpártolás már eleve kétségessé tette az operáció sikerét. Kluge marsall, akit Hitler
kevéssel előbb nevezett ki Rundstedt helyére a nyugati haderők főparancsnokának, megígérte
segítségét „abban az esetben, ha a merénylet sikerül”. Tizenkilenc órakor, midőn a rádióban
meghallotta, hogy Hitler csak megsebesült, visszatáncolt. Tizenkilenc óra 30 perckor megkapta
Witzleben üzenetét arról, hogy Hitler meghalt, és ekkor ismét úgy látszott, hogy az
összeesküvőkhöz csatlakozik. Húsz óra 15 perckor közvetlenül az OKW-tól értesült a merénylet
sikertelenségéről, amire ismét fordított a köpönyegen. Ezúttal véglegesnek látszó elutasítása
súlyos következményekkel fenyegetett, de a párizsi összeesküvők kiadták már a parancsokat, és
el voltak rá szánva, hogy végigmennek a megkezdett úton. Akciójukat Franciaországban az sem
akadályozhatja meg, ha Berlinben el is bukik a puccskísérlet: legfeljebb nyíltan deklarálják
átállásukat. Kétségtelen, hogy ennek a lépésnek Németországban felmérhetetlen következményei
lettek volna. A kiadott parancsokat tehát fenntartották.
Huszonegy óra tájban Nagy-Párizs katonai parancsnokának, Boineburg tábornoknak a
parancsára a katonaiskolában elszállásolt 1. gárdaezred 2. zászlóaljának egységei körülvették az
avenue Foch épületeit, Oberg lakását, a Rue des Saussaies és a boulevard Lannes
irodahelyiségeit, és revolverrel a kézben elfoglalták a belső helyiségeket. Az SS-ek a
legcsekélyebb ellenállást sem tanúsították, és 23 óráig a Párizsban állomásozó 12 000 SS
csaknem teljes létszámban, a Gestapo és az SD tagjai pedig valamennyien lakat alatt voltak.
Oberget magát Brehmer tábornok tartóztatta le abban a pillanatban, midőn éppen Abetznek
telefonált; minden tiltakozás nélkül hagyta, hogy lefegyverezzék. Egyetlen ember hiányzott
csupán: Knochen. Követségbeli barátjánál, Zeitschellnél volt vacsorán. Egyik beosztottja hívta fel
telefonon és arra kérte, hogy azonnal jöjjön az avenue Foch-ra. Knochen gyanút fogott, és előbb
inkább Oberg tábornokhoz ment. Ott tudta meg, hogy mi történt vele, és ott fogták el őt is. Az
avenue Foch-ra kísérték, ahol Brehmer tábornokot találta az irodájában. Kevéssel éjfél után
valamennyi SS-vezető, Oberg, Knochen, a Gestapo és az SD osztályvezetői, mind a Continental

Szálló foglyai voltak. Boineburg tábornok, akinek a közelben, a Maurice Szállóban voltak az
irodái, idehozatta őket, hogy itt várják be, míg döntenek a sorsukról.
Miközben az összeesküvők haditanácsának várható ítéletére felkészülve a
katonaiskolában már megtették az első intézkedéseket a Gestapo és az SD főnökeinek másnap
reggeli kivégzésére, Kluge véghez vitte utolsó köpönyegfordítását,[59] és értesítette Berlint
Stülpnagel „megengedhetetlen” magatartásáról.
Ezzel egy időben Stauffenberg felhívta Stülpnagelt Berlinből, és közölte a szervezkedés
párizsi tagjaival a puccskísérlet kudarcát. „A gyilkosok, akik le fognak lőni, már az ajtómban
vannak” – mondta, mielőtt letette a kagylót.
Mindez nem bírta volna rá a párizsi összeesküvőket, hogy feladják a harcot, ha egy
váratlanul felmerült akadály nem kényszerítette volna őket visszavonulásra. Kevéssel azután,
hogy Kluge feljelentette Stülpnagelt, Berlinből riasztották Krancke admirálist, a Kriegsmarine
nyugati csoportjának főparancsnokát. Az összeesküvők teljesen számításon kívül hagyták a
tengerészetet; tervüket, szokásukhoz híven, kizárólag a szárazföldi haderőre építették. Midőn
Krancke parancsot kapott Berlinből a közbelépésre, azonnal mozgósította a haditengerészet
Párizsban szétszórt egységek, és a Muette-en levő főhadiszállásáról ultimátumot intézett a
vezérkarhoz: fegyveres akcióval fenyegetőzött arra az esetre, ha Oberget és az SS-eket tüstént
szabadon nem engedik. Ez megadta a szervezkedőknek a kegyelemdöfést. Most már, a
reménytelen helyzetben, bűn lett volna tovább folytatni a hadműveletet. Hajnali egy órakor,
midőn Berlinben már megkezdődött a megtorlás, Párizsban a katonák kénytelenek voltak
szabadon bocsátani foglyaikat és visszaadni nekik a fegyverüket. Másnap reggel minden a
megszokott kerékvágásban ment tovább, és a párizsiak még csak nem is gyanították, hogy milyen
rendkívüli események történtek az éjszaka a német vezérkar berkeiben.
Berlinben az összeesküvés vezetőit a 20-ról 21-ére virradó éjjel megölték. Fromm
tábornok, Stauffenberg közvetlen felettese, aki maga is súlyosan kompromittálva volt a
szervezkedésben, egy utolsó gyáva tettel próbálta menteni a bőrét. Mikor teljesen bizonyossá vált
afelől, hogy a puccskísérlet nem vezethet sikerre, néhány alárendelt tisztjével együtt, akik hozzá
hasonlóan ugyancsak átnyergeltek az utolsó pillanatban, a hadügyminisztérium bendlerstrassei
épületében letartóztatta Stauffenberget, Becket, Olbricht tábornokot, Merz ezredest, Haeftent és
Hoepnert, azaz a szervezkedés teljes vezérkarát.
Fromm meg akart szabadulni a veszélyes tanúktól, ezért kijelentette, hogy egy
„haditörvényszék” 4-üket halálra ítélte: Stauffenberget, Olbrichtot, Merzet és Haeftent. Becknek
revolvert nyomtak a markába, hogy végezzen magával, amit ő meg is kísérelt, de olyan
szerencsétlenül, hogy csupán megsebesült. Miközben Stauffenberget és 3 társát az udvarban egy
katonai gépkocsi fényszórójának világánál agyonlőtték, Beck másodszor is sikertelenül kísérelte
meg az öngyilkosságot. Fromm parancsára ekkor egy őrmester kivonszolta a folyosóra és
tarkónlövéssel végzett vele.
Néhány perccel később Skorzeny egy SS-különítménnyel megszállta az épületet. Hajnali
egy órára, amikor Hitler végre beszélni tudott a rádióban, az összeesküvés még életben levő
tagjai a Gestapo PrinzAlbrecht-Strasse-i épületének zárkáiban voltak.
Himmler és SS-ei néhány óra leforgása alatt végeztek a hadsereggel. Először történt meg,
hogy a tisztek szembe mertek szállni fekete vetélytársaikkal, de bajtársaik gyávasága miatt
elbuktak. Himmler diadala teljes volt: a Gestapo megvalósította az évek óta áhított korlátlan
ellenőrzést, és megkezdte azt a nyomozást, amelynek során megnyíltak előtte a legtitkosabb
vezérkari páncélszekrények, és rendeződtek a régi adósságok.
Párizsban Knochen Stindtet bízta meg a vizsgálat lefolytatásával, aki Boemelburg utóda
volt a Gestapo élén. Hofacker alezredest, Stülpnagel és a berlini csoport összekötőjét, valamint
Linston ezredest, továbbá Fink és Falkenhausen alezredeseket letartóztatták.
Stülpnagelt egy nappal a puccskísérlet után sürgősen Berlinbe rendelték. Kluge jelentése
megtette a magáét, és Stülpnagel azon nyomban megértette, hogy elveszett. Huszonegyedikén
délelőtt gépkocsival útnak indult Berlinbe. Meaux-ban defekt következtében várakoznia kellett,
15 óra körül jött érte új gépkocsi, amellyel folytathatta útját. Mielőtt Verdunbe értek volna,
Stülpnagel utasította gépkocsivezetőjét, hogy változtasson irányt, Sedan felé tartson, az egykori
csatatéren keresztül, ahol 1916-ban mint fiatal százados harcolt. Vacheraucheville után a Meuse
folyó felé tértek le; ott Stülpnagel kiszállt a gépkocsiból, és utasította a sofőrt, hogy hajtson csak
tovább a legközelebbi fa j juig, ő majd gyalog megy utána, meg akarja kissé mozgatni elzsibbadt
lábait. Alig tűnt el a gépkocsi a szeme elől, Stülpnagel főbe lőtte magát, és a folyóba zuhant.
Gépkocsivezetője kihúzta a vízből, és beszállította a verduni katonai kórházba. Az életét
megmentették, de a koponyáján áthatolt revolvergolyó kioltotta a szeme világát.
Egészségét eléggé helyreállították ahhoz, hogy augusztus 29-én a többi vádlottat együtt
megjelenhessen a véres kezű Freisler „néptörvényszéke” előtt. Valamennyiüket halálra ítélték, és
Berlinben, a plötzenseei börtön udvarán felakasztották. Rafinált kegyetlenséggel
mészároskampókra akasztották és lassan hagyták megfulladni őket. Hitler azt mondta: „Úgy
akasszák fel őket, mint a mészáros a húst.” Stülpnagelt kézen fogva kellett az akasztófa alá
vezetni. A megtorlás még hónapokig tartott, és kiterjedt az összeesküvők baráti körére és
családtagjaira is. Bár igyekeztek szabályos eljárásnak álcázni, a vérengzés még az 1934. évi
„Röhm-tisztogatás”-t is felülmúlta.
Himmler és Kaltenbrunner valósággal tobzódtak a kegyetlenkedésekben. Több mint 7000
embert tartóztattak le, és a kivégzettek száma valószínűleg megközelítette az 5000-et.[60]Az akkor
már nyugdíjas Canarist is letartóztatták, jóllehet a végső összeesküvésben nem volt semmiféle
szerepe. Hónapokig börtönben tartották, majd 1945. április 9-én őt is felakasztották. A gyáva
Frommot, aki Becket, Stauffenberget és társait legyilkoltatta, 1945 márciusában lőtték agyon.
Falkenhausent az amerikai csapatok mentették meg 1945 májusában, közvetlenül kivégeztetése
előtt. Ezt követően azonban háborús bűnösként elítélték. Sok tiszt inkább az öngyilkosságot
választotta, semmint hogy bíróság elé állítsák és elítéljék. Rommel is arra kényszerült, hogy
október 14-én önkezével vessen véget életének.
Párizsban, ahol Oberg és Knochen újból átvették a szolgálat vezetését, a katonai helyzet
gyors változása fékezte a vizsgálat lefolytatását. Boineburg tábornokot, aki nem tétt mást, csak
végrehajtotta Stülpnagel utasításait, de akinek személyes érzelmeit fölöttébb nehéz lett volna
megállapítani, rendelkezési állományba helyezték, és Nagy-Párizs parancsnokságát Choltitz
tábornokra bízták.
A szövetségesek, miután kellőképpen megerősítették hídfőállásukat, és szünet nélkül

újabb és újabb csapatokat és hadianyagot tettek partra, július végén megindították offenzívájukat
Franciaország felszabadítására. Huszonnegyedikén kezdődött az avranches-i áttörés.
Huszonnyolcadikán elesett Coutances és Granville, 30-án Avranches, Rennes augusztus 3-án,
Nantes és Angers 10-én. Oberg, Knochen és a Gestapo részlegei azonban rendíthetetlenül
végezték munkájukat: útnak indították Németország felé az utolsó deportált-szállítmányokat,
kiürítve a compiégne-i tábort, a romainville-i erődöt és a többi börtönt, amelyekben még ezrével
sínylődtek a foglyok. Az utolsó szállítmányokat szinte harc közben, állandó légitámadások alatt
állították össze; a deportálás a rettenetes körülmények között még az addigiaknál is sokkal

nagyobb veszteségekkel zajlott le. Július 2-án, a Compiégne-ből való elszállításkor, őrült és véres
jelenetekre került sor a foglyok között. Ezek voltak a deportálás igazi mártírjai, akiket
elviselhetetlen hőségben, halálra szomjaztatva akkor szállítottak el, amikor már olyan közelinek
tűnt a szabadulás pillanata.
Compiégne-től néhány kilométerre minden vagonban voltak már halottak. Csaknem 900
fogoly lelte halálát a vonaton, mielőtt megérkezhettek volna Dachauba.
Augusztus 15-én, 2 nappal azután, hogy Kluge elhatározta az általános visszavonulást, és
amikor a kanadaiak már Falaise előtt álltak, újabb, 2453 fogolyból álló szállítmány indult útnak
Németországba.
A francia ellenállás képviselői július közepe óta keresték a lehetőséget, hogy a
deportálások megszüntetéséről tárgyaljanak a németekkel. Raoul Nordling svéd főkonzul vállalta
a közvetítés kényes szerepét, és kapcsolatba lépett Choltitz-cal, Nagy-Párizs új parancsnokával és
a német nagykövetséggel. Jegyzékeket és javaslatokat adott át nekik, amelyeket Parodi, Koenig
tábornok párizsi megbízottja, a Francia Belső Haderő vezetője és Alexandre de Saint-Phalle gróf
fogalmazott meg. Ám ha Choltitz és még néhányan mások hajlandók lettek volna is a
megegyezésre, nem volt senki a németek között, aki a felelősséget merte volna érte vállalni.
Augusztus 17-én Oberg megtette utolsó előkészületeit az elutazásra. A Gestapo irattárát és
kartotékjait már a hónap elején elszállították Párizsból. A 16-áról 17-ére virradó éjjel a német
rendőrség vezérkara Chálonssur-Marne-ba érkezett. Tizenhetedikén az összes hivatal Párizsból
Nancyba és Provins-ba távozott. Már csak Oberg maga, Knochen és közvetlen környezetük
tartózkodott a fővárosban, de ők is csomagoltak.
Közeli távozásuk bátorságot öntött a katonákba és a diplomatákba. Augusztus 17-én
Choltitz hirtelen cselekvésre szánta magát, azzal a feltétellel, ha az egyezményt a
Militärbefehlshaber szervei is elfogadják és aláírják a Majestic Szállóban. Igen ám, csakhogy a
Majestic irodái már üresek voltak, a katonai közigazgatás szervei aznap reggel fejezték be irataik
elszállítását, és útban voltak kelet felé. Végül mégis találtak egy Huhm nevű őrnagyot, aki
hajlandó volt a Militärbefehlshaber in Frankreich képviseletében aláírni az okmányt.
A tárgyalók lélekszakadva futottak Alexandre de Saint-Phalle-hoz, és gyorsan
megszövegezték az egyezményt.
A Raoul Nordling és Huhm őrnagy[61] által aláírt jegyzőkönyv 3 pontja kimondja, hogy az
egyezmény „aláírásának pillanatától” az 5 börtönben, a 3 kórházban és a 3 őrizet céljául szolgáló
táborban, valamint „minden más letartóztatási intézményben, és a jelen pillanatban bármely
irányban útban levő, kivétel nélkül minden evakuáló szerelvényen tartózkodó politikai fogoly
ügyében” Nordling veszi át „teljes felelősséggel a felügyeletet és az irányítást”. Az illetékes
német hatóságoknak minden hatalmukat át kell ruházniuk Nordlingra. „Nordling úr viszont
kötelezi magát, hogy minden egyes fent említett politikai foglyot 5 német hadifogoly katona
ellenében kicserél.
Ezt az utóbbi kikötést nem valósították meg. A szövetségesek előrenyomulása és a
megszállók visszavonulása miatt a német hatóságok nem kérhették a végrehajtását.
Az volt a legfontosabb, hogy kieszközöljék a francia politikai foglyok azonnali szabadon
bocsátását, mert attól lehetett tartani, hogy lemészárolják őket börtönükben, mint ahogyan az
Caenban megtörtént. De ha a párizsi börtönök kapuit augusztus 17-én sikerült is megnyitni, nem
sikerült ugyanezt elérni a romainville-i erődben és a compiégne-i táborban, ahol a felelős SS-ek
vagy Gestapo- és SDt-agok nem voltak hajlandók végrehajtani Choltitz utasítását, arra
hivatkozva, hogy csak Oberg rendelkezéseinek engedelmeskednek.
Compiégne-ben dr. Peter Illers hauptsturmführer nemcsak hogy elutasította de
Grammont-nak és de Laguiche-nak, a Vöröskereszt megbízottjainak a foglyok szabadon

bocsátására vonatkozó kérését, hanem még a közvetítők letartóztatását is elrendelte, mire azok
sürgősen távoztak.
Másnap, augusztus 18-án reggel, Oberg utasításainak végrehajtásaképpen, Illers útnak
indított egy szerelvényt 1600 fogollyal, akik csaknem valamennyien odavesztek
Németországban.
Ez volt Oberg utolsó parancsa, amelyet a fővárosban adott ki. Oberg, Knochen, Scheer, az
Orpo főnöke és a Gestapo még ott levő utolsó tagjai még aznap reggel elhagyták Párizst, és új
központfélét szerveztek Vittelben, minthogy az OKW bejelentette, hogy az arcvonalat
Kelet-Franciaországban stabilizálni fogják.
Augusztus 20-án Knochen elhatározta, hogy sonderkommandót küld Párizsba, azzal a
megbízatással, hogy a lehető legtovább ott maradjon, és rendszeres tájékoztatásokat küldjön rádió
útján az események alakulásáról. Az expedíció élére az a Nosek került, aki annak idején, 1940
júniusában, a Knochen-féle sonderkommando megerősítésére az egyik legelső csoporttal érkezett
Párizsba. Nosek 21-én útnak indult 4 gépkocsival, amelyek közül az egyik rádiós autó volt, és 11
főnyi legénységgel, köztük 5 francia ügynökkel. Huszonharmadikán, midőn Leclerc hadosztálya
már Rambouillet-ben volt, a sonderkommando elérte Párizs külvárosait. De a fővárosban már
robbanásig feszült a légkör, a lakosság teljes izgalmi állapotban volt, mindenki a felszabadulásra
készült; a kis csoport pedig ilyen körülmények között könnyen fogságba eshetett volna. Nosek
tehát úgy döntött, hogy a felderítést az elővárosokra korlátozza. A vincennes-i és a mountreuil-i
kapu környékén tett megfigyelő út után a kommando hátraarcot csinált, és Meaux-ban ütötte fel a
tanyáját. Nosek itt maradt augusztus 28-ig, akkor azután nagy sietve vissza kellett vonulnia,
különben az amerikai páncélosok elvágták volna az útját.
A Gestapo utolsó egysége hasonló körülmények között hagyta el Párizst, mint amilyenek
között érkezett 1940 júniusában. Egyedül Knochen, a szervezet lelke tudott végig kitartani
gyászos hajója kormányrúdjánál, visszaverve legelkeseredettebb ellenségeinek támadásait, az
elsőtől az utolsó napig, 1940. július 14-től 1944. augusztus 18-ig. És számára a franciaországi
hadjárat még ekkor sem ért véget.
II. fejezet
A FARKASOK FELFALJÁK EGYMÁST
Németországban a július 20-i összeesküvés felszámolásának és Canaris eltávolításának[62]

eredményeképpen bekövetkezett az RSHA szolgálatának utolsó átszervezése. Megszüntették az
RSHA kebelében létrehozott Amt Mil.-t, amely az egykori Abwehr hivatalait foglalta magába.
Vezetőjét, Hansen ezredest felakasztották, személyzetét eltávolították, az Abwehr szerveit pedig
a IV. és VI. amt (Gestapo, illetve SD-Ausland) különböző osztályaiba olvasztották be. A Gestapo
vette át a kémkedéssel, kémelhárítással, ejtőernyős szolgálattal és szabotázzsal foglalkozó
részlegeket, s az SD-hez csatolták mindazokat, amelyek katonai hírszerzéssel foglalkoztak. Ettől
fogva a Gestapo és az SD minden csoportja mellett működött egy alcsoport, amelynek nevében
ott volt a megkülönböztető Mil. szócska.
A július 20-i puccskísérlet végképp bizalmatlanná tette Hitlert a hadsereggel, ezzel a
„reakciós klikkel” szemben; a führer elhatározta, hogy végképp megzabolázza a Wehrmachtot.
Martin Bormann javaslatára tisztté kinevezett és válogatottan fanatikus fiatal párttagokat
osztottak be minden katoni egységbe, akiknek az volt a feladatuk, hogy ellenőrizzék bajtársaik
politikai magatartását. Közvetlenül Bormann-nak, a horogkeresztes ideológia eme
megszállottjának jelentették mindazt, amit nem találtak eléggé nemzetiszocialistának. Ennek
során jelentették például „a sziléziai hadseregcsoport tisztikarának defetista magatartását”,
amelyet a véget nem érő harcok már-már felőröltek és visszavonulásra kényszerítettek.

A dicsősége csúcsára jutott Himmler végre elérte, hogy egy hadseregcsoport parancsnoka
lett. A végéhez közeledő 1944-es esztendő 7-tel növelte az SS-hadosztályok számát. Év végéig
két dandárt kellett még megszervezni, az egyiket holland, a másikat francia „önkéntesekből”.
Ámbár különös önkéntesek voltak ezek a milicisták; akik ellenséges teherautókon menekültek
hazájukból a felelősségrevonás elől, s azután hamarosan besorozták őket az
SS-Freiwilligen-Sturmbrigade Charlemagne-ba.[63]
Kelet-Franciaországban a németek Hitler határozott utasítására megvetették a lábukat. A
szövetségesek csak 1945 elején érték el teljes hosszúságában a Rajnát és a német határt.
Oberg és Knochen augusztus 20-án Vittelben állították fel főhadiszállásukat. Csaknem
egyidejűleg két baljós hírt is kaptak. Az első Himmlernek egy rendkívül sértő levele volt. A
reichsführer SS éles szavakkal a fejükre olvasta, hogy július 20-i letartóztatásuk alkalmával
semminemű ellenállást sem tanúsítottak, és ezzel kapcsolatban kétségbe vonta bátorságukat és
lojalitásukat. Néhány nappal később, augusztus végén Kaltenbrunner brutális formában Berlinbe
rendelte Knochent. Knochen nem ringatta magát illúziókba a parancs kézhezvételekor. Amíg
Párizsban tartózkodott, nem bántották, nehogy ezzel a Gestapo munkájának ártsanak.
Franciaország megszállásának megszűntével ez a védettsége is véget ért, és ellenségeinek végre
sikerült elérniük, hogy kegyvesztett lett. Csakugyan, amint megérkezett, Kaltenbrunner közölte
vele, hogy lefokozták, és a Waffen-SS állományába helyezték egyszerű közlegényként.
Knochent azonnal beosztották a Leibstandarte Adolf Hitlerhez, és elküldték a
csehszlovákiai Benechau kiképzőtáborába, hogy a páncélosok elleni harcra képezzék ki. Harcoló
egységhez akarták helyezni, közben azonban ismét Berlinbe rendelték. Ez alkalommal azt
közölték vele, hogy Himmler ismét kegyeibe fogadta, és az RSHA-nál kap beosztást. Január
15-én Knochen azt a megbízatást kapta, hogy indítsa el az SD új csoportjainak munkáját,
amelyeknek az egykori Abwehr funkcióját kellett betölteniük. Németország összeomlása
következtében azonban nem maradt már ideje eme feladatának ellátására.
Vittelben Knochen helyére Suhr obersturmbannführert, a toulouse-i részleg egykori
vezetőjét állították. Himmler utasítást adott arra, hogy új szervezetet hozzanak létre, és a még
megszállás alatt levő jelentéktelen francia területet bázisként felhasználva ügynököket dobjanak
át a szabad Franciaországba. Ezeket az ügynököket főként a Németországba menekült egykori
francia kollaboránsok soraiból kellett toborozni.
Szeptemberben Himmler Gérardmer-ba jött, hogy meglátogassa Blaskovitz tábornokot,
aki a G hadseregcsoport után akkor a H hadseregcsoport parancsnokságát vette át. Élt az
alkalommal, és az embereit is ellenőrizte. Ez volt Himmler utolsó franciaországi útja. Kevéssel
utóbb Oberg a Saint-Dié melletti Plainfaing-ben rendezkedett be. Itt fogadta Darnand-nak és
helyettesének, Knippingnek a látogatását, akik segítségét kérték a schirmeki táborban elhelyezett
és németországi átcsoportosításukra váró milicisták nyomorúságos helyzetének javitása
érdekében.
Plainfaing-ben adta ki Oberg utolsó fontos rendeletét egy francia város lakosságához.
November 8-án Saint-Dié lakossága parancsot kapott a város kiürítésére. Oberg 7-én adta ki a
parancsot.[64] November 9-től 14-ig szabad rablást engedélyeztek a városban, az üzemek
raktárkészleteit, gépeit és felszereléseit Németországba szállították, majd az el nem mozdítható
berendezéseket felrobbantották. Ezek után felgyújtották a lakóépületeket. A város 3 napig égett.
Tíz férfit, akik megkísérelték menteni ingóságaikat, a helyszínen agyonlőttek. Végül a 16 és 45
év közötti férfiakat „igénybe vették védelmi munkákra”. A valóságban a város ily módon
összeszedett 943 lakóját deportálták.
November 18-án Oberg vezérkarával együtt távozott Plainfaingből, és a Belfort melletti
Rougemont-ra vonult vissza. Itt is csak néhány napig maradt. A visszavonulás következő
állomása Guebwiller és Ensisheim volt. December elsején Oberg, Suhr és hivataluk átkelt a
Rajnán, és még aznap este megérkezett Freiburgba. Harmadikán a csoport a csehszlovák határ
közelében fekvő Zwickauba érkezett, ahol a szolgálat Himmler parancsára már korábban
berendezkedett.
Oberg kevéssel utóbb fontos parancsnoki beosztást kapott a visztulai hadseregcsoportban,
amelynek élére Himmler önmagát nevezte ki főparancsnoknak. Oberg tehát, miután
pályafutásának rendőri szakasza véget ért, visszatért a harcoló SS kötelékeibe.
A Gestapo különböző részlegei azonban még hónapokig foglalkoztak Franciaországgal.
Kaiser doktor több speciális ágazatra oszló szabotőr- és kémiskolát szervezett Freiburgban és a
Sigmaringen közelében levő Stettenben.
Friedenthalban Skorzeny szervezett hírszerzőket és szabotőröket kiképző központot.
Mindezek a kémközpontok a Francia Néppárt, az RNP, főként pedig a Milícia és az MSR (volt
Csuklyások) Németországba menekült tagjai körében toborozták ügynökeiket. Elsőként Darnand
ajánlotta fel embereit Deterding hauptsturmführernek, aki helyettesével, dr. Hinrichs
oberscharführerrel a toborzást irányította. Deterding vezette a „Fuchs”- („Róka”-) kommandót; e
kommandó feladata volt, hogy ügynököket csempésszen be francia területre.
Végül is Darnand felhatalmazást kapott arra, hogy külön iskolát létesítsen a Milícia
számára, amelyet francia milicisták vezettek, és amely az SD és a Gestapo instruktorainak
„segítségével” működött. Ennek az „autonóm” szervezetnek egy Degans nevű milicista volt a
vezetője, helyettese Filliol, az egykori csuklyás gyilkos, akiből később a Milícia 2. hivatalának
főhóhéra lett.[65] Darnand azt is tervezte, hogy „fehér maquis”-t szervez Franciaországban.
Ezek a kémközpontok nagy üggyel-bajjal átdobták Franciaországba néhány tucat
hírszerzőjüket és szabotőrüket. Néhányan Svájcon, a Bázel melletti Lörrach határállomáson át
mentek. Sokat közülük lefülelt a svájci rendőrség; azok közül néhányan, akiknek sikerült
átjutniuk Franciaországba, feladatuk teljesítése után még Németországba is vissza tudtak térni.
Legnagyobb részüket azonban rövid időn belül ártalmatlanná tették.
Másokat ejtőernyővel dobtak le Franciaország felett, mégpedig párnázott tartályban; az
ejtőernyős vállalkozásokat ugyanis éjszaka hajtották végre, és az éjszakai ejtőernyős ugrás
veszedelmes dolog annak, aki nem rendelkezik elegendő gyakorlattal. Ilyen ejtőernyős
vállalkozásokat hajtottak végre Corréze-ben. A ledobottakat rendszerint földreérésük után
egy-két órával már elfogták, mielőtt megbízatásuknak eleget tudtak volna tenni. Volt olyan is, aki
letartóztatása pillanatában a nála levő ciánkáli-kapszula segítségével öngyilkosságot követett el.
A szövetségesek mögöttes területein végrehajtott akciók lényegében teljes kudarccal
végződtek. A katonai helyzet 1945 elején kétségbeejtő volt.
Az erőszakban és bűnben fogant hitlerizmus 12 évi rémuralma után immár saját vérében
fetrengett, és egy egész népet rántott magával a katasztrófába.
Ebben a wagneri összeomlásban az egykori hívek, a vad és fanatikus nácik, a
nagyvezérek, az ország urai reményvesztetten kapkodtak egy mentődeszka után; iparkodtak
kijátszani utolsó kártyáikat, sokszor egyáltalán nem lévén tudatában a realitásnak.
A mindenható férfiak mindegyike a szeme sarkából figyelte a másikat és tudta, hogy neki
is ugyanúgy lesik minden lépését. A legcsekélyebb elővigyázatlanság életveszéllyel járt. Hitler a
kancellária bunkerjában megbújva is érezte, miként recseg-ropog hatalmának összetákolt
épülete.[66] Tisztában volt azzal, hogy mindazok, akik tegnap még bálványozták, és egyetlen
szaváért a legsötétebb gaztettek elkövetésére is képesek voltak, most azon törik a fejüket, hogyan
hagyják őt el. Ám a régi egyiptomi fáraók példájára ő sem volt hajlandó egyedül eltűnni. Akiket
magával vitt a hatalom csúcsaira, azoknak követniük kellett őt a halálba is; eszelős tekintetével
kutatta az arcokat, amelyeken a kemény elszántság álarca mögött a rettegés lapult, és kereste
bennük az árulás jeleit. Gondja volt rá, hogy sorsát senki se kerülje el.
A führer, aki egykor eksztázisba tudta hozni a tömegeket, a hadvezér, a sors embere a
vereség súlya alatt roskadozó, beteg aggastyánná vált, akinek űzött vadra emlékeztető égő
tekintetében és sápadt, beesett arcában már a közelgő halál jele látszott.
A kancellária épületét SS-ek őrizték. Senki sem juthatott be anélkül, hogy ezek ne
ellenőrizték volna. Megalakulása óta a Leibstandarte SS vigyázott Hitlerre. Ők feleltek az
életéért, a führer egyedül bennük bízott még most is. Rajtuk kívül csak legbensőbb bizalmi
embereit, az elzárkózásában osztozó kicsinyke udvart nem sújtotta az a keserű megvetése,
amelyet az egész emberiséggel szemben érzett. Bormann nem tágított mellőle. Vetélytársain
azzal diadalmaskodott, hogy lejáratta őket. Himmler is bukott ember volt már, azok után, hogy
majdnem eljutott a dicsőség tetejére, azaz a teljes hatalom, Hitler annyira óhajtott eltávolításának
közelébe.
1944 augusztusától 1945 márciusáig Himmler volt a birodalom leghatalmasabb embere.
A július 20-i sikertelen merénylet megszabadította utolsó vetélytársaitól, és elérte leghőbb
vágyát: hadseregcsoport-parancsnok lett. Mindenki másnál több címet és funkciót gyűjtött össze.
Belügyminiszter és egészségügyi miniszter volt, azonkívül az egész rendőri apparátus, minden
katonai és civil hírszerző szerv, titkosszolgálat és kémszervezet ura. Mint SS-főparancsnoknak
valóságos hadserege volt: 1945 tavaszán 38 hadosztály, 4 dandár, 10 zászlóalj vagy légió
(Waffen-Verbande), 10 vezérkari kommando, valamint 35 csapattest és önálló egység
(Korpstruppen und Selbstandige Verbande) tartozott hatalma alá. Csapatai félelmetesek és
fanatizáltak voltak. Végül Himmler ellenőrzött egy egész sor párt- és állami szervet, amelyeknek
elágazásai úgyszólván mindenhová elértek. Mint hadseregcsoport-parancsnok hozzákezdhetett
azokhoz a manőverekhez, amelyektől katonai hatalmának további kiépítését várta.
Régi politikai riválisa, Göring, gyakorlatilag ki volt ütve a nyeregből; tekintélyét vesztve
nyakig merült a zsíros üzletekbe és a legpazarlóbb fényűzésbe. Ribbentrop napja is leáldozott.
„Magas diplomáciája” nem hozott mást, csak a kudarcok sorozatát; Göring a nyilvánosság előtt
„piszkos kis pezsgőügynöknek” titulálta, amin a führer maga is csak nevetett, feledvén, hogy nem
is olyan régen még Ribbentrop volt számára az „új Bismarck”.
Goebbels még tartotta magát, de a legerősebb Bormann volt. Ez a fanatikus figura
kérlelhetetlen elszántsággal igyekezett megszabadulni vetélytársaitól. 1933-tól 1941-ig mint
reichsleiter a führer helyettesének, Hessnek volt a kabinetfőnöke, majd Hess szökése után maga
lett a führer helyettese és a párt központi irodájának vezetője; ettől fogva lényegében ő volt a
pártapparátus ura. 1943. április 12-én mindehhez megkapta még a „führer titkárának” címét.
Bormann tisztában volt vele, hogy legveszedelmesebb vetélytársa Himmler, akinek céljait
hamarosan átlátta. Tudta, hogy Himmlernek nincs tehetsége a felsőbb katonai vezetéshez;
terveiben elsősorban Himmlernek erre a gyengeségére épített. Ebben a küzdelemben Bormann
egyik sakkfigurájának szerepét Fegelein játszotta.
Himmlernek volt egy állandó képviselője a vezéri főhadiszálláson: Hermann Fegelein
obergruppenführer, Hitler szárnysegéde. Ez a lovászból lett tábornok volt az összekötő Himmler
badeni, majd később Prenzlauba áthelyezett főhadiszállása és a führer között. Nos, ez a Fegelein
Gretel Braunt vette feleségül, Eva Braun nővérét. A führernek kétszeresen is a bizalmában élt ez
a nem hivatalos sógor: mint szárnysegédje és mint Eva Braun rokona. Bormann addig-addig
kerülgette, míg szövetségesekké váltak.
Ettől fogva egyre többször hangsúlyozták Himmler hadseregcsoport-parancsnok
baklövéseit; kudarcait kiszínezték, gyengeségeit kidomborították. Márciusban, Pomeránia
elvesztése után, Himmlert leváltották parancsnoki beosztásából, alkalmatlanságára hivatkozva.
Magyarországon, ahol a katonai helyzet katasztrofálisra fordult, a náci veterán Sepp Dietrich
parancsnoksága alatt álló SS elit hadosztályok folytatták az ellenállást. Bormann elérkezettnek
látta az alkalmat, hogy megsemmisítő csapást mérjen Himmlerre.
A magyarországi SS-hadosztályoknak megtiltották az SS elit egységek különleges
karszalagjának viselését. A szigorú határozat, amely ugyanúgy vonatkozott magára Sepp
Dietrichre, mint tisztjeire és minden katonájára, a rendszer és személy szerint Himmler legfőbb
büszkeségeit sújtotta: a Leibstandarte Adolf Hitlert és a Das Reichet, a két legrégibb
SS-hadosztályt, és az ugyancsak dicsőséges múltú Hitlerjugendet.
Ez a kollektív lefokozás megpecsételte Himmler sorsát. Ettől fogva nem tekintették
számottevő vetélytársnak. A katonai parancsnoklással járó teendők hónapokig távol tartották
rendőri funkcióitól, és távolléte az ilyen kényes időszakban megbosszUlta magát. Bormann, majd
maga Hitler is, egyre-másra közvetlenül Kaltenbrunnernak adta utasításait, olyannyira, hogy
Himmler kiesett a tényleges vezetésből, és a führer legtöbb intézkedéséről nem is tudott.
A horogkeresztes próféták által „ezerévesnek” keresztelt birodalom utolsó óráit élte. Az
„uralkodó faj” 1945 áprilisának végén már csak napról napra zsugorodó, szűk területen
uralkodott. Hiába győzte le a párt az ellenfeleit, hiába diadalmaskodott a Gestapo a vetélytársain.
Hitler a romhalmazzá változott főváros központjából – néhány méterre az elegáns Unter den
Lindentől, amelyre rövidesen az oroszok tüzérségi lövedékei hullottak –, bunkerja mélyéből
továbbra is küldözgette parancsait, ám azok nem érkeztek meg rendeltetési helyükre. A címzett
csapatok rendszerint már nem is léteztek.
Április 10-én, valószínűleg környezete sürgetésére, Hitler elhatározta, hogy áthelyezi
főhadiszállását a berghofi „sasfészekbe”, Berghof nevű nyári kastélyába. Kabinetirodája útra is
kelt Berchtesgadenbe, hogy ott várja be őt. Tizenkettedikén egy légitámadás alkalmával
bombatalálát érte a kancellária romos épületét, és áz kigyulladt. Tizenhatodikán az oroszok
áttörték az arcvonalat az Oderánál és Lausitzban, s Berlin felé közeledtek. De Hitler nem ment el.
A 20-ára, 56. születésnapjára tervezett elutazását az utolsó pillanatban lemondták. A Vörös
Hadsereg már Lubbenben volt, Berlintől délre 70 kilométernyire, és a Spreewaldon keresztül
közeledett a főváros felé. Északon elérte a Berlintől 30 kilométernyire fekvő Oranienburgot.
Az április 21-re virradó éjjel Hitler jóváhagyásával 3 férfi hagyta el a kancellária romjait:
Ribbentrop, Göring és Himmler. Hitler nem akart már Berchtesgadenbe távozni. Tudta, hogy a
„bajor fellegvárban” való védekezés gondolata megvalósíthatatlan. Huszadikán este,
születésnapja alkalmából elmondott utolsó rádióbeszédében, amelyet a szakadatlan bombázás
ellenére egy kisegítő adóállomás továbbítani tudott, Hitler bejelentette azt az elhatározását, hogy
bármi történjék is, Berlinben marad.
Göring borzongva hallgatta a beszédet. Az évforduló napját führerének társaságában
töltötte, a még élő és Berlinben levő horogkeresztes veteránokkal, Himmlerrel, Goebbelsszel,
Ribbentroppal és az elmaradhatatlan Bormann-nal egyetemben. A kövér Hermann-nak esze
ágában sem volt meghalni. Nem azt a méltatlan véget szánta magának, hogy a bunker mélyén
orosz bombák és lövedékek áldozata legyen; megtette már a szükséges előkészületeket a városból
való távozásra. Az idő sürgetett. Göring kisurrant a bunkerból, és az est homályában
rezidenciájára távozott. Ott már várta őt a költözést lebonyolító kocsioszlop.
Göring már április elején biztos helyre vitette az Európa-szerte összelopkodott
műkincsekből álló gyűjteményét. Két különvonatra volt szükség ahhoz, hogy a mérhetetlen
zsákmányt Berchtesgadenbe tudják szállítani; ugyanoda menekült második felesége, Emmy
Sonnemann színésznő is a lányával együtt. A menekülő Göring személygépkocsiját néhány
tehergépkocsi kísérte, amelyekre az utolsó ládákat rakták, továbbá a vezérkarát szállító autó.
Egérutat nyerve azon a szűk folyosón, amely az amerikai csapatokat az oroszoktól elválasztotta,
„a führer leghűségesebb lovagjának” karavánja április 21-én este baj nélkül megérkezett
Berchtesgadenbe. Göring nem tudta, hogy ugyanabban az órában Himmler is kereket oldott, akit
kissé később Ribbentrop követett, és hogy azok ketten, akárcsak ő, szintén el voltak rá szánva:
csakis a saját szakállukra cselekszenek. Valamennyien egyedül magukat látták alkalmasnak arra,
hogy Hitler után átvegyék a hatalmat.
Göring joggal tarthatta magát Hitler törvényes örökösének. Makulátlan náciként és vezére
hűséges támaszaként viselkedett azután is, hogy létrehozta a Gestapót. Az 1941. június 29-i
törvény Göringet tette meg führernek, nemcsak Hitler halála után, hanem arra az esetre is, ha ez
utóbbi, „akár időlegesen is”, akadályozva lenne funkcióinak gyakorlásában.
Április 23-án, törvényes jogainak tudatában, Göring úgy vélte, hogy a hatalom
öröklésének minden feltétele megvalósult; hiszen Hitler nem volt már kormányzóképes
állapotban, és előzőleg, Keitel és Jodl jelenlétében, ki is jelentette: ha béketárgyalásokra kerülne
a sor, ezek lefolytatására Göring volna a legmegfelelőbb személy. Koller repülőtábornok számolt
be neki ezekről a szavakról, amikor 23-án Berchtesgadenbe érkezett. Göring szerint a
legkevesebb, amit erre valóban mondani lehetett, az, hogy „itt van a pillanat”: az amerikaiak és
az oroszok találkoztak az Elbánál, a Vörös Hadsereg pedig befejezte Berlin körülzárását. Ütött az
óra, amikor kinyújthatta kezét a legfőbb hatalomért. A fenyegető körülmények ellenére Göringet
mérhetetlen büszkeség töltötte el.
Összehívta a Berchtesgadenben tartózkodó náci személyiségeket: Lammers doktort, a
kancellária vezetőjét, Philipp Buhler reichsleitert, Hitler személyi titkárságának vezetőjét, Koller
tábornokot és Bernd von Brauchitsch repülőezredest, Brauchitsch marsall fiát, Göring első
szárnysegédjét. Mindnyájan úgy vélték: a führernek az a döntése, hogy bezárja magát Berlinbe,
lehetetlenné teszi, hogy gyakorolja a parancsnokságot. Egyetértésükkel Göring rádióüzenetet
küldött Hitlernek, amelyben hozzájárulását kérte ahhoz, hogy átvegye a birodalom kormányzását,
„teljes cselekvési szabadsággal minden kül- és belpolitikai kérdésben”. Göring egyben
bejelentette, hogy ha 22 óráig nem kap választ, „cselekedni” fog a közjó érdekében.
Göring azért küldte el ezt az üzenetet, mert még mindig félt attól az embertől, aki oly
sokáig személyesítette meg a korlátlan hatalmat. Az események igen csekély reményt nyújtottak
arra, hogy az üzenet célhoz érjen, s még kevesebbet arra, hogy választ is kapjon. Ezen az 1945.
április 23-i napon, 22 órakor, Göring úgy tekintette magát, mint aki egyedül jogosult a
béketárgyalások lefolytatására, amelyre egyébként ki is dolgozta a taktikát. Ám minden
várakozás ellenére célhoz ért a rádió hullámaira bízott üzenet. Bormann vette kézhez, és úgy adta
át Hitlernek, mint a hűtlenség jellegzetes megnyilvánulását és mint a hatalom bitorlására irányuló
kísérletet. A válaszra megállapított határidő – mondta Bormann – nem más, mint valóságos
ultimátum. Bormann titkos óhajának megfelelően Hitler éktelen haragra gerjedt, tombolt és a
szidalmak özönét zúdította a „morfinista, rothadt feketéző” Göringre.
Kevéssel 22 óra előtt Göring szűkszavú üzenetet kapott Hitlertől, amely megtiltott neki
bárminő kezdeményezést. Ugyanakkor beállított hozzá egy SS-különítmény Frank
obersturmbannführer vezetésével, és őrizetbe vette. Bormann utolsó manővere volt ez; így
számolt le régi ellenfelével. Saját szakállára rádió útján parancsot adott Berchtesgaden
SS-különítményének, hogy haladéktalanul tartóztassák le a hazaárulással vádolt birodalmi
marsallt.[67] Midőn Göring már-már pályafutása csúcsán érezte magát, egyszerre csak arra ébredt,
hogy bármelyik pillanatban végrehajthatják rajta a halálos ítéletet.
Másnap, április 24-én csakugyan azt hitte, hogy ütött az utolsó órája, midőn
Kaltenbrunner kurtán megszemlélte a foglyokat (Göring szárnysegédeit is letartóztatták), majd
egyetlen szó nélkül távozott. Ugyanazon a napon Eigruber, a felső-dunai reichsstatthalter
(helytartp) kijelentette, hogy rangjukra való tekintet nélkül nyomban agyonlöveti mindazokat,
akik gaujában szembe mernek szállni a führer akaratával.

A szabadon maradt Koller tábornok hiába mozgatott meg fűt-fát; nem tudta kiszabadítani
Göringet. Sőt, 29-én, erős őrizet mellett, átszállították egy szomszédos kastélyba.
Május elsején Bormann, élve azzal a lehetőséggel, amelyet Hitler előző nap elkövetett
öngyilkossága nyújtott számára, üzenetet küldött az SS-őrség parancsnokának, amelyben lelkére
kötötte, hogy éberen őrködjék, nehogy „az április 23-i árulók megszökhessenek”. Ez az üzenet
egyet jelentett a halálos ítélettel, és Bormann is nyilván ezzel a szándékkal fogalmazta meg. A
helyzet azonban óráról órára változott; az amerikaiak bármelyik pillanatban odaérhettek, és az
SS-őrség parancsnoka nem merte vállalni a felelősséget a birodalom marsalljának kivégzéséért.
Május 5-én az SS-ek boldogok voltak, hogy terhes foglyukat átadhatták a Luftwaffe egyik
egységének, amely arra vonult el, mielőtt végképp szétszéledt volna. Göring tehát megszabadult.
Ezt tüstént arra használta fel, hogy felajánlja szolgálatait Doenitznek, Hitler utódának, az
Eisenhowerrel való megbeszélésekre. Levelének tanúsága szerint meg volt róla győződve, hogy a
„marsallok közötti megbeszélés” feltétlenül kedvező eredményekkel járna. Még a május 6-án
aláírt fegyverszünet sem oszlatta el abbeli reményeit, hogy valamiféle szerepet játszhat. Midőn
május 8-án a Berchtesgadent megszálló amerikai csapatok elfogták, közölte, hogy Eisenhower
tábornokkal szeretne beszélni, akinek számára már elő is készített egy levelet. Rendkívül
meglepődött, midőn arról értesült, hogy a többi hitlerista vezetővel együtt nemzetközi bíróság elé
állítják, és háborús bűnösként ítélkeznek majd felettük.
Himmler, Göring utóda a Gestapo élén, a „lojális Heinrich”, április 21-én este ugyancsak
elhagyta Berlint. Míg azonban Göring képekkel megrakott teherautóival dél felé tartott, Himmler
a dán határ irányában távozott. Ő is arra készült, hogy kijátssza a kártyáit, és úgy próbált kibújni
a kutyaszorítóból, hogy führerének felhatalmazása nélkül tárgyalásokba bocsátkozott a
szövetségesekkel.
Nem holmi pillanat szülte rögtönzés volt ez. Az előrelátó Schellenberg jó ideje
megértette,[68] hogy a háború kimenetelén már nem tud változtatni emberi hatalom, és hogy
Németországnak (különösen pedig náci vezetőinek) a sorsa csak a győztesekkel való gyors
tárgyalások útján vehet kedvezőbb fordulatot. 1944 augusztusa óta Schellenberg volt a gazdája
valamennyi német hírszerző szolgálatnak, és tömegével kapta az értesüléseket Európa minden
részéből. A semleges országokban dolgozó ügynökei rendszeresen informálták a szövetségesek
döntéseiről és szándékairól. Semmi kétsége sem volt a tekintetben, hogy a jövő csak sötét
színeket tartogat a hozzá hasonló figurák számára. De ugyanezek az ügynökök létre tudtak hozni
bizonyos kapcsolatokat, amelyek levélváltásban, majd titkos tárgyalásokban folytatódtak.
Schellenberg szilárdan eltökélte, hogy megmenti a bőrét, és hogy fedezze magát, Himmlert is
bevonta a játékba, míg az ostoba Kaltenbrunnert teljes mértékben kihagyta belőle.
1944 nyarán Schellenbergnek sikerült találkoznia egy stockholmi szállóban Hewitt
amerikai diplomatával, akinek felvetette a tárgyalások lehetőségét. Ez az első kísérlet semmiféle
eredményre sem vezetett, Schellenberg mégis beszámolt róla Himmlernek; a reichsführer SS
előbb szörnyen dühbe gurult, de később mégis hagyta magát meggyőzni arról, hogy az ilyen
teljesen titokban tartott kapcsolatok hasznosak lehetnek. Schellenberg körmönfont módon addig
ostromolta Himmlert, míg felhatalmazást nem kapott tőle bizonyos egyezmények megkötésére,
amelyeket ő valóságos életbiztosításnak tekintett.
1945 elején Schellenberg egyik ügynöke, Höttl doktor, a bécsi VI. osztály képviselője,
főnöke utasítására Bernben érintkezésbe lépett Donovan amerikai tábornokkal. Höttl rá szerette
volna venni az amerikaiakat a különbéke megkötésére és a szovjetellenes szövetség
megteremtésére. A szövetségnek a Keleten vívott háború közös folytatásában kellett volna testet
öltenie, és ennek érdekében Schellenberg megbízottja felajánlotta: ha épségben megőrzik a
Rendulic hadseregcsoportot, az amerikaiak később felhasználhatják az oroszok ellen. Semmiféle

kudarc sem tudta rádöbbenteni való helyzetükre a nácikat, mindig ugyanazzal az eleve
reménytelen kísérlettel próbálkoztak. Javaslataikat még csak válaszra sem méltatták, hiába
utózott Höttl többször is Bernbe.
Nem tudjuk, vajon Schellenberg értesítette-e Himmlert ezekről a lépésekről, vagy egyedül
a maga szakállára folytatta kísérletezéseit.
1944 végén a hitleri főhadiszálláson felvetették Svájc „preventív” elfoglalásának
lehetőségét. Schellenberg, és az ő sürgetésére Himmler is, kedvezőtlenül nyilatkozott a tervről,
amelyet ezek után el is vetettek. Schellenberg nagyon fontos kapcsolatokat épített ki Svájcban.
Egyik ügynöke, Langbehn doktor érintkezésbe lépett a szövetségesek képviselőivel, de vissza
kellett vonulnia, amikor Müller és Kaltenbrunner neszét vették a tárgyalásoknak, és vizsgálatot
indítottak.
A svájci államszövetség volt elnökével, Jean-Marie Musyval indított tárgyalások viszont
pozitív eredményre vezettek. Svájc emberbaráti hagyományainak megfelelően Musy abban
fáradozott, hogy minél többet mentsen át hazájába a koncentrációs táborokban őrzött zsidók
közül, akiknek sorsa egyébként eleve meg volt pecsételve: a Németországban előretörő
szövetséges csapatok közeledtére lemészárolták volna őket. Himmler hajlandó volt találkozni
Musyvel, először 1944 végén, majd másodszor 1945. január 12-én Wiesbadenben. Hajlandó volt
átadni bizonyos számú zsidót Svájcnak, amelyet az „emigrálásra jogosult” zsidók
tranzitállomásának tekintett. Ennek ellenében azonban a nemzetközi, különösen pedig az.
amerikai zsidó szervezeteknek valóságos váltságdíjat kellett fizetniük. Végül is abban állapodtak
meg, hogy kéthetenként 1200 zsidót adnak át Svájcnak. Ez ugyan nem volt sok a szerencsétlenek
tízezreihez viszonyítva, akikre a táborokban a biztos halál várt, de néhány százat mégiscsak
megszabadítottak a gázhaláltól. Az első vasúti szerelvény 1945 februárjának elején érkezett meg
Svájcba, és a zsidó szervezetek 5 millió svájci frankot helyeztek letétbe Musynél. A sajtó hírt
adott az eseményről, bizonyos külföldi újságok pedig arról kezdtek írni, hogy
ellenszolgáltatásképpen Svájc hajlandó menedékjogot nyújtani a háború után a horogkeresztes
vezetőknek. Hitler ismét szörnyen dühbe gurult, és minden további fogolyszállítmányt leállítatott.
Ám Musy ekkor sem esett kétségbe. Lankadatlanul folytatta fáradozásait, magas kora
ellenére[69] többször is vállalta a bombázások következtében egyáltalán nem veszélytelen
németországi utazás kockázatait. Április elején ígéretet kapott Himmlertől arra, hogy nem ürítik
ki a koncentrációs táborokat, hanem érintetlenül hagyják a .szövetséges csapatok érkezéséig. A
foglyokat ugyanis borzalmas körülmények között, menetoszlopokban hajtották az ország
belsejébe, vagy ólmozott vagonokba zsúfolva keresztül-kasul hurcolták őket Németország-szerte,
új tábort keresve számukra. Egyes táborokban kiadták a parancsot, hogy inkább le kell
mészárolni a foglyokat, semmint hogy a szövetségesek kezébe kerüljenek, úgyhogy a
szerencsétlenek a remény és a rémület között hányódtak a közelítő csatazaj hallatán.
Musy erőfeszítéseihez hasonlókat tett Hillel Storch, a Zsidó Világkongresszus
képviselője, Burckhardt doktor; a Nemzetközi Vöröskereszt elnöke és Folke Bernadotte svéd
gróf. Ezek a többé-kevésbé titkos tárgyalások arról győzték meg Himmlert, hogy megfelelő
nemzetközi egyezmény megkötése révén vezető szerepet játszhat Németország (és ezzel a saját
élete) megmentésében.
Két alkalommal találkozott Bernadotte gróffal: 1945 februárjában, majd április elején.
Neki is megígérte ugyanazt, amit Musynek: a koncentrációs táborokat nem fogják kiüríteni.
További lépésekre azonban hosszú ideig nem merészkedett; a führer iránti megszokott
engedelmesség, a szörnyű büntetéstől való félelem, amely kétszínű játékának kitudódása esetén
várt volna rá, visszatartotta őt attól, hogy átlépje a Rubicont. De a döntő jelentőségű április
hónapban Himmler már kegyvesztett volt. Testőrségét, az SS-t degradálták; őt magát Hitler
alig-alig fogadta; ilyen körülmények között ki tudta magát vonni főnökének mindaddig
nyomasztó hatása alól.
Április 19-én Himmler hosszú megbeszélést folytatott Schwering von Krosigk
pénzügyminiszterrel, miközben Schellenberg Seldte munkaügyi minisztert dolgozta meg.
Valamennyien egy véleményen voltak: Hitlernek félre kell állnia vagy el kell tűnnie, a vezetést
pedig Himmlerre kell bízni, hogy minél hamarább megköthesse a „tisztességes békét”! Az utolsó
pillanatok összeesküvőinek éppoly kevés érzékük volt a realitás iránt, mint elődeiknek. De
Himmler bízott a sikerben, mert Bernadotte gróf utolsó találkozásukkor azt javasolta neki, hogy
vegye át a hatalmat, Hitlerről pedig a nagy nyilvánosság előtt jelentse ki, hogy súlyos betegsége
következtében nem képes ellátni feladatát. Ezután pedig oszlassa fel a Nemzetiszocialista Pártot.
Himmler kész volt az államcsíny végrehajtására az utolsó pillanatban, de előbb biztonságban
akart lenni afelől, hogy a szövetségesek hajlandók lesznek vele tárgyalni, mert a félelem még
mindig hatalmában tartotta.
Április 21-én, amikor elhagyta a kancellária épületét, azonnal Schellenberghez sietett, aki
már várt rá, és elkísérte Berlin külvárosába, a hohenlycheni kórházba. Az előzetes megállapodás
szerint ott találkoztak Bernadotte gróffal. Himmler megígérte, hogy megakadályozza a Hamburg
melletti Neuengamme táborának kiürítését, majd arra kérte Bernadotte grófot, közvetítse
javaslatait Eisenhower tábornoknak, akivel találkozni szeretett volna. Bernadotte igyekezett
eloszlatni abbeli reménységeit, mintha a jövő Németországában még bármiféle politikai szerepet
játszhatna; ezért a megbeszélés eredménytelenül végződött.
Himmler azonban szilárdan eltökélte, hogy megkapaszkodik az utolsó szalmaszálban,
amely abban a pillanatban látszott kicsúszni a keze közül, amikor azt hitte, hogy már megragadta.
Bernadotte a hohenlycheni találkozó után azonnal visszaindult Svédországba, Lübecken át,
Himmler pedig elhatározta, hogy utána megy, és közli vele javaslatait az ellenségeskedések
megszüntetésére és Hitler eltávolítására vonatkozóan, amit most már hajlandó volt megtenni.
Schellenberg előőrsként tüstént Lübeckben termett, de csak annyit tudott meg, hogy Bernadotte
már átlépte a dán határt, és Apenrodéban tartózkodik, Flensburgtól ézakra. Sikerült vele
telefonösszeköttetésbe lépnie és újabb találkozásra rávennie Flensburgban, a német–dán határ
mentén. Schellenbergnek itt minden diplomáciai ékesszólását latba kellett vetnie, amíg rá tudta
venni a grófot arra, hogy visszatérjen vele Lübeckbe, ahol Himmler várt rá. Bernadotte ráállt, bár
tökéletesen tisztában volt ennek az útnak a céltalanságával. Április 23-án este 11 órakor
kezdődött az utolsó megbeszélés, a svéd konzulátus épületének pincéjében, gyertyafénynél,
minthogy a szüntelenül bombázott Lübeckben nem volt már áramszolgáltatás. Ötórás
megbeszélés után Bernadotte hajlandónak mutatkozott arra, hogy kormánya elé terjessze
Himmler javaslatait, mert csak a svéd kormány dönthetett abban a kérdésben, hogy továbbítsa-e
őket a szövetségeseknek.
Himmler azon nyomban levelet írt a svéd külügyminiszternek, Christian Günthernek,
amelyben közbenjárását kérte az amerikaiaknál.
Truman elnök másnapi nyilatkozata, amely mindenféle részleges német kapituláció
gondolatát a leghatározottabban elutasította, Himmler reményeit is megsemmisítette.
Április 22-én megtudta, hogy Hitler parancsot adott régi háziorvosának, Brandt doktornak
a kivégzésére, minthogy az feleségét átküldte az amerikaiakhoz. Brandtot már le is tartóztatták
Türingiában. Ez azt bizonyította, hogy a bunker mélyén rejtőző führer még mindig érvényt tudott
szerezni akaratának.
A sírboltjában félig eltemetett és eszétvesztett fáraó mindazonáltal tudta, hogy nincs
számára többé remény. Huszonkettedikén munkatársai előtt kijelentette: „A háború elveszett...
Öngyilkos leszek...” Másnap Göring „árulásának” híre ismét némi energiát kölcsönzött neki.
Bormann ösztönzésére az árulók és gyávák ellen mennydörgött, és parancsot adott
megbüntetésükre. Huszonnegyedikén befejeződött Berlin körülzárása, de Hitler mégis
reménykedni kezdett abban, hogy a Wenck-hadsereg áttöri az ostromgyűrűt. Ám Wenck
hadserege jobbára már csak a führer képzeletében létezett, és április 27-ére nyilvánvalóvá vált,
hogy sohasem éri el Berlint.
Előző nap még egy esemény fokozta Hitler dühét. Fegelein, a führer „sógora” ugyancsak
elhagyta a bunkert. Ezt megtudván, 27-én Hitler néhány SS-t küldött a keresésére. Hamarosan rá
is találtak és visszavitték a bunkerba, most már mint foglyot. Másnap, április 28-án a még
működő rádiókészüléken éppen a BBC adását hallgatták, midőn az angol bemondó feolvasta a
Reuter egyik stockholmi hírét, amely Himmlernek Bernadette gróffal való találkozását és
kapitulációs ajánlatát ismertette. Ez az utolsó árulás Hitler szokásos dührohamát váltotta ki és a
végső döntések előidézője lett. A városba behatolt oroszok már a Potsdamerplatz közelében
jártak; rövid idő kérdése volt csupán, hogy mikor érik el a kancelláriát. Hitler, hogy dühét
csillapítsa, a nyomorult Fegeleint agyonlövette a kancellária udvarán, majd nagy sietve
anyakönyvvezetőt hívatott. Éjszaka feleségül vette Eva Braunt, aki már évek óta a szeretője volt,
ezután pedig egyik titkárnőjének lediktálta végrendeletét.
Göringet és Himmlert megtagadta és legmélyebb megvetésével sújtotta: „Göring és
Himmler megmutatták, hogy semmiféle hűséggel sem viseltetnek irányomban, és súlyos kárt
okoztak a népnek és az egész nemzetnek azzal, hogy tudtom és engedélyem nélkül titokban az
ellenséggel tárgyaltak, és megpróbálták illegálisan magukhoz kaparintani a hatalmat az
államban.” Mindkettőt kitaszította a pártból, megfosztotta minden rangjuktól, funkciójuktól és
méltóságuktól. Utódjául Doenitz tengernagyot jelölte ki: ráruházta a birodalom elnökének és a
fegyveres erők főparancsnokának címét.
Egy másik, magánjellegű végrendeletben Hitler Bormannban jelölte meg utolsó
akaratának végrehajtóját; őt bízta meg, hogy őrködjék az 1938. május 2-i első végrendeletében
foglaltak végrehajtásán; ebben személyes javait a pártra hagyományozta, azzal a kikötéssel, hogy
különböző összegeket családjának, egykori személyzetének és néhány barátjának folyósítsanak
belőle.
A második magánvégrendelet utolsó szavai arról az elhatározásáról szólnak, hogy
öngyilkossággal vet véget életének: „Magam és feleségem önszántunkból a halált választjuk,
hogy elkerüljük a lemondás vagy a kapituláció szégyenét. Azt akarjuk, hogy testünket
haladéktalanul hamvasszák el, azon a helyen, ahol 12 éven át mindennapi munkám túlnyomó
részét végeztem, népem szolgálatában.”
Április 30-án 15 óra 30 perckor Hitler és Eva Braun öngyilkos lett; Hitler revolverrel a
szájába lőtt, az asszony pedig ciánkális kapszulát vett be. Végakaratuknak megfelelően
holttestüket a kancellária udvarán benzinnel leöntötték és elhamvasztották.
Hitler halála után Goebbels és felesége elhatározták, hogy követik a führer példáját. A
házaspár kérésére egy orvos, aki még a bunkerben tartózkodott, injekcióval megölte Goebbels 6
gyermekét. Majd Goebbels és felesége megkértek egy SS-katonát, hogy lője őket tarkón. A
katona megtette, amire kérték, majd a 8 holttestet kivitték a kertbe, leöntötték benzinnel és
elhamvasztották. Ez körülbelül 21 óra tájban történt.
Még égtek a holttestek, amikor a bunker utolsó lakói kiosontak, hogy a sötétség leple alatt
megkíséreljenek átszivárogni a szovjet arcvonalon. Bormann is közöttük volt. Még egy utolsó
táviratot küldött Doenitz tengernagynak, amelyben bejelentette érkezését; még mindig nem adta
fel a reményt, hogy helyet talál magának az új német kormányban.
Két szemtanú vallomása szerint Bormann akkor halt meg, amikor megkísérelt átsurranni
az oroszok arcvonalán. A két vallomás azonban különbözik egymástól. Erich Kempka, Hitler volt
gépkocsivezetője szerint Bormannt orosz tüzérségi lövedék ölte meg, amely telibe találta a
menekülők csoportját. Arthur Axmann obergebietsführer, a Hitlerjugend vezetője szerint viszont
ciánkális kapszula segítségével öngyilkosságot követett el, miután sikertelenül kísérelt meg
átbújni a vonalakon.
Ennek a két tanúvallomásnak az alapján Bormann halálát nem lehet feltétlenül
bizonyítottnak tekinteni. A nürnbergi nemzetközi törvényszék sem fogadta el, hanem megidézte
Bormannt, majd távollétében elítélte.[70] Azóta időről időre a földgolyó különböző pontjain
jelezték Bormann feltűnését. 1947-ben Észak-Olaszországban vélték látni, állítólag egy
kolostorban talált menedéket. Egy SS, aki maga is több mint 2 évig bujkált Lombardiában, azt
állította, hogy Bormann meghalt a kolostorban, és hozzávetőleg a helyet is megjelölte, ahol
eltemették. A vizsgálat akkor eredménytelen maradt, mindazonáltal nem lehetetlen, hogy
Bormann eljutott Itáliába, ahol menedékre talált. Majd állítólag Dél-Amerikába távozott, s miután
évekig Argentínában élt, rákban halt meg Chilében.
Miközben ezek az események zajlottak, Himmler utolsó odisszeája is megkezdődött.
Azután, hogy Lübeckben elvált Bernadotte gróftól, ide-oda futott, mint a csapdába esett
vad. Németországnak ez a része valóban óráról órára egyre inkább olyan csapdához hasonlított,
amely veszedelmes dúvadakat rejteget. Himmler előbb Berlin felé igyekezett – arra nem gondolt,
hogy árulását esetleg meg is tudhatták –, de akkor már nem lehetett bejutni a fővárosba. Erre
kissé északnak tartott, a fürstenbergi főhadiszállásra.
Huszonhatodikán itt értesült Göring „árulásáról”, csúfos bukásáról és a birodalmi marsall
ellen kiadott letartóztatási parancsról. Himmler ekkor sürgősen ismét a dán határ felé vette az
útját; Schellenberghez igyekezett. Elválásuk előtt teljes cselekvési szabadságot adott neki, és
azzal bízta meg, hogy kísérje el Bernadotte grófot Flensburgba, és kövesse a „tárgyalások”
menetét. Schellenberg rövid utat tett csak Dániában, és 30-án visszatért Flensburgba, ahol arról
értesült, hogy felmentették funkcióitól. Hitler megsejtette, hogy köze volt Himmler
kezdeményezéséhez, és rá is lesújtott. Wanck obersturmbannführer, az SD politikai osztályának
vezetője, és Skorzeny obersturmbannführer, a katonai osztály vezetője lettek az utódai.
Schellenberget ilyenfajta csekélységekkel nem lehetett kihozni a sodrából. Főnökéhez
utazott, aki akkor a Lübecktől északra fekvő Travemündében tartózkodott. Itt érte őket május
elsején Hitler öngyilkosságának és Doenitz kinevezésének híre.
Himmler kevéssel előbb találkozott Doenitz-cel, midőn Plönben, néhány kilométernyire
Lübecktől, útba ejtette a fegyvernemek egyesített vezérkarát. Tüstént úgy döntött, hogy
„megvitatja” vele a szükséges intézkedéseket.
Schellenberg, aki elkísérte Himmlert Plönbe, érintkezésbe lépett Schwering von Krosigk
miniszterrel, majd a következő éjjel Dániába távozott, azzal a céllal, hogy folytassa tárgyalásait.
Egy újabb rövid plöni tartózkodás után pedig Stockholmba utazott; ott érte a fegyverletétel híre.
Himmler eközben követte az új kormányt, amely május 4-én elhagyta Plönt, és Flensburg
közelében, Mürwickben, a haditengerészeti iskola épületében készült berendezkedni. Fejét
vesztett társaság tolongott ezekben a napokban az újdonsült elnök nyomában. Keitel, Jodl és
kívülük még számos katona arról szavalt, hogy a háborút norvég területen folytatják. Doenitz
magához hívatta Terboven birodalmi biztost, valamint Böhme és Lindermann tábornokokat; meg
akarta vitatni velük a skandináv országokban való további ellenállás lehetőségeit. A párt
különböző tisztségviselői igyekeztek helyet csinálni maguknak az új kormányban. Ezek a
javíthatatlan kávéházi stratégák, akik képtelenek voltak felfogni saját kudarcukat, mit sém
törődtek azzal, hogy megrövidítsék a könyörtelen háború által sújtott lakosság szenvedéseit,
amikor pedig a bombázások minden percben újabb és újabb ártatlan áldozatok halálát okozták.
Himmler ebben a vágyálmait kergető tömegben rejtőzött, midőn május 6-án végre
meghozták a döntést a feltétel nélküli megadásról. Ezen a napon a terhessé vált reichsführer SS-t
kizárták az új kormányból.[71] Himmler megértette, hogy most már közvetlen veszély fenyegeti,
és továbbállt. Május 8-án éjfélkor minden európai arcvonaIon megszűntek az ellenségeskedések.
1939. szeptember elseje óta első ízben hallgattak el az ágyúk.
Senki sem tudta, hol van Himmler. Minden valószínűség szerint Flensburg közelében
bujkált, bizonytalan menedéket találván néhány hűséges SS társaságában, akiknek ugyancsak
okuk volt elrejtőzni a felelősségrevonás elől. A szövetségesek különleges szervei, amelyek joggal
feltételezték, hogy Himmler a környéken tartózkodik, 2 hétig nem tudtak a nyomára akadni. A
kerület megszálló csapatai megkapták a fényképét. Valószínű, hogy sok német is feljelentette
volna, ha ismeri a búvóhelyét.
Ezt a helyzetet azonban nem lehetett sokáig fenntartani, és május 20-a körül Himmler úgy
döntött, hogy egy tucat SS-tiszt társaságában megpróbál eljutni a számára biztos menedéket ígérő
Bajorországba.
Huszonegyedikén kis csoport férfi rótta az országutat Hamburgból jövet, Bremervörde és
Bréma között, a menekültek mérhetetlen tömegében, akiket a háború űzött el egykori
tartózkodási helyükről, és akik most gyalogosan vagy alkalmi szállítóeszközök segítségével
igyekeztek oda, amit otthonuknak mondhattak.
Mélyen fekvő, lápos terület ez, szegényes síkság, amelyet imitt-amott tarkítanak csupán
savanyú rétek és csenevész fenyvesek. A „Teufelsmoor”, az „Ördög mocsara” közelében a tömeg
lassítani kezdett, majd megállt, mert megérkezett az angol ellenőrző állomáshoz. Egy férfi a
sorompónál Heinrich Hitzinger névre kiállított igazolványt mutatott fel a szolgálattevőnek. Bal
szeme fekete kendővel volt bekötve, és a legtöbb menekülthöz hasonlóan szedett-vedett ruházat
volt rajta: civil nadrág és Wehrmacht legénységi zubbony. Zavart viselkedése és vadonatúj
igazolványa a szinte teljesen papír nélküliek tömegében gyanússá tették. A szolgálattevő jelére 2
angol katona az őrszobára vezette, majd értesítették a 2. hadsereg biztonsági szolgálatát,
amelynek főhadiszállása Lüneburgban volt. Míg a döntésre vártak, a gyanús egyént a
legközelebbi táborban helyezték biztonságba. Senkinek sem jutott eszébe arra gondolni, hogy a
férfi a fekete kötéssel a szemén nem más, mint Himmler, aki a főnökére emlékeztető apró
bajuszát leborotválta, és szemüvegét a zsebében hordta.
Himmler azonban tisztában volt vele, hogy hamarosan felfedik kilétét. Elhatározta tehát,
hogy kijátssza utolsó kártyáját, és kérte, hogy a táborparancsnokkal beszélhessen. Amint
bevezették, levette szeméről a fekete kötést és bemutatkozott:
– Heinrich Himmler vagyok – mondotta. – Igen fontos ügyben sürgősen beszélnem kell
Montgomery marsall-lal.
Azt hitte talán, hogy még mindig játszhat valamiféle szerepet, vagy egyszerűen abban
reménykedett, hogy útközben kereket old? Akármit gondolt is, bejelentésének az lett a közvetlen
következménye, hogy tüstént átszállították Lüneburgba, a 2. hadsereg főhadiszállására, és átadták
a biztonsági szolgálatnak.
Lüneburgban mindazokat a biztonsági rendszabályokat alkalmazták, amelyek az ilyen
fontos fogoly esetében szükségesnek mutatkoztak: alaposan megmotozták, orvos is megvizsgálta.
Zsebében nagy adag ciánkálit tartalmazó ampullát találtak. Ócska angol egyenruhába öltöztették
és zárkában tartották, míg megérkezett Murphy ezredes, akit Montgomery marsall azért küldött,
hogy a hírhedt fogollyal foglalkozzék. De Murphy már nem tudta kihallgatni Himmlert.
Megérkezésekor első dolga volt, hogy az életbe léptetett biztonsági intézkedések felől
tudakozódjék:
– Megvizsgálták a száját is? – kérdezte. – A nácik rendszerint a nyelvük alá vagy egy
műfogba rejtve hordták a ciános kapszulát. Nyilván csak félrevezetésre szolgált az, amelyet
motozáskor vettek el tőle.
Az orvos odalépett Himmlerhez, hogy újból megvizsgálja. De amikor utasította, hogy
nyissa ki a száját, Himmlernek egy pillanatra eltorzult az arca, valamit elharapott, majd a lenyelt
ciánkáli hatására végigvágódott a padlón, mintha letaglózták volna.[72]
Minden életre keltési kísérlet hiábavalónak bizonyult. Néhány perc múlva a reichsführer
SS a padlón elnyúlva befejezte életét, angol katonáktól körülvéve, akik azon igyekeztek, hogy
kihányassák vele a mérget. Majd holttestét, miután a szövetségesek haditudósítói felvételeket
készítettek róla, titokban elföldelték.
Úgy látszik, hogy egyedül Heinrich Müller, a mintatisztviselő, Himmler hűséges
alárendeltje, a Gestapo főnöke kerülte el a rá is leselkedő halált. 1945. május elején eltűnt. Több,
a Szovjetunióból hazatért egykori hadifogoly német tiszt azt állította, hogy Müller Moszkvában
van. Schellenberg véleménye szerint Müller a Rote Kapelle-ügy kapcsán épített ki kapcsolatot a
szovjet ügynökökkel, és az ő szolgálatukba állt Németország összeomlásakor. A német
titkosszolgálat nem egy tagja úgy igyekezett menteni a bőrét, hogy az amerikai, az angol, sőt a
francia hírszerző szerveknek dolgozott. Soknak sikerült így megmenekülnie. Müller állítólag
ugyanezt a játékot játszotta az oroszokkal. Bár a Rote Kapelle-ügy nyomozásában tanúsított
buzgalma nehezen teszi elfogadhatóvá ezt a magyarázatot, azért mégsem tekinthetjük teljesen
kizártnak. Ugyanezen források szerint Müller állítólag 1948-ban Moszkvában halt meg.
Egy sokkal frissebb információ szerint viszont Müller jelenleg Bormann-nal együtt
Chilében tartózkodik.
Kaltenbrunnert, akit ugyanúgy fogtak el, mint Göringet, vele együtt állították a nürnbergi
nemzetközi katonai törvényszék elé. Az 1945. november 20-án kezdődött per végén, 403
nyilvános tárgyalási nap után, 1946. október elsején mindkettőjüket kötél általi halálra ítélték.
Kaltenbrunnert október 16-án akasztották fel, Ribbentroppal, Keitellel, Rosenberggel,
Jodllal, Franckkal, Frickkel, Seiss-Inquarttal, Sauckellal és Streicherrel együtt. Göringnek
sikerült egy ciánkális kapszulára szert tennie, Bach-Zelewski közvetítésével, aki pedig a per
folyamán a vád tanúja volt ellene. A kivégzés előtt 2 órával Göring elharapta a kapszulát,
akárcsak Himmler másfél évvel korábban.
Oberg és Knochen megpróbálta kivonni magát a felelősségre vonás alól.
Oberg 1945. május 8-án egy tiroli faluban, a Kitzbühel melletti Kirtschbergben telepedett
le, Albrecht Heinze névre szóló hamis papírokkal. Rejtőzése azonban nem tartott soká. Július
végén az amerikai katonai rendőrség letartóztatta, és Wildbadban átadta az őt kikérő francia
hatóságoknak.
Knochen ügyesebbnek bizonyult. Hannover déli részén, Göttingenben rejtőzködött, több
mint 7 hónapig. 1946. január 14-én elhagyta búvóhelyét, hogy az amerikai zónába költözzön. Ez
a meggondolatlan lépés okozta a vesztét, hiszen addig is csak az óvta meg, hogy nem mozdult.
Tizenhatodikán, amikor Kronachba érkezett, Bayreuthtól 50 kilométerre északra, az amerikai
katonai rendőrség letartóztatta. Különböző táborokban raboskodott, egyebek között Dachauban
is, majd miután a nürnbergi perben Kaltenbrunner és Ribbentrop ügyében tanúként szerepelt,
átadták a francia hatóságoknak. 1946. november 9-én érkezett meg Párizsba.
Oberget és Knochent a Cherche-Midi börtönében székelő katonai törvényszék vonta
felelősségre 1954. február 22-én, igen nehéz vizsgálat után, amelynek során Oberget 346
alkalommal hallgatták ki. A bizonyító iratok 90 kilónál többet nyomtak, a vádirat pedig 250
oldalra terjedt. A tárgyalást azonban sorozatosan elhalasztották; végül is ugyanaz a törvényszék
1954. szeptember 20-ra kitűzött második tárgyalása után, október 9-én mondta ki Oberg és
Knochen ellen a halálos ítéletet.
Abetz egykori nagykövetet 1949-ben 20 évi kényszermunkára ítélték, de 19S4-ben

kegyelemben részesült, és szabadon engedték...[73]
A két vádlott tudott már erről a precedensről, ezért mosolyogva fogadta az ítéletet. A
„Parisien libéré” másnap joggal tartott attól, hogy „ez az ítélet jelképes elégtétel lesz csak a
gyászos esztendők kivégzetteinek és deportáltjainak, a német rendőrség minden francia
áldozatának”.
A kegyelem azonban, amelyre pedig az első pillanattól fogva építettek, 1958. április 10-ig
váratott magára. Ekkor a halálos ítéletet elnöki döntéssel életfogytiglani kényszermunkára
változtatták. A büntetést. 1959. december 31-én ismét csökkentették, és 20 évi fegyházban
állapították meg, az ítélet kihirdetésének napjától számítva.
Oberg és Knochen tehát 1974. október 8-án szabadult volna, ám a francia kormány
ismeretlen okból úgy döntött, hogy sokkal hamarabb szabadon engedi őket. Mindkettőjüket
feltűnés nélkül átszállították a mulhouse-i börtönbe, majd 1962. november 28-án egy utolsó
kegyelmi rendelettel átadták őket a német hatóságoknak.
Knochen családjához utazott Schleswig-Holsteinbe. Oberg is az övéihez utazott, Hamburg
közelébe, de ellene továbbra is eljárás fólyik a „Röhm-tisztogatás” miatt.
Oberg ugyanis 1934-ben, mint SS-sturmbannführer, Heydrich egyik helyettese volt az SD
berlini központjában, amely fontos szerepet játszott a tisztogatás előkészítésében.
Ez az eljárás minden bizonnyal nem nagyon nyugtalanítja Oberget. 1957 májusában
tárgyalta ugyanis a müncheni esküdtszék a vérengzések két szereplőjének, Sepp Dietrich egykori
SS-tábornoknak, és a dachaui tábor volt SS-parancsnokának, Michael Lippertnek az ügyét,
utóbbit azzal is vádolva, hogy Eickével együtt ő ölte meg Röhmöt a zárkájában; és
mindkettőjüket mindössze másfél évi börtönbüntetésre ítélte.
A több milliónyi ártatlan ember haláláért közvetlenül felelős Adolf Eichmann hosszabb
ideig kibújt a megtorlás alól. 1952-ben sikerült kijutnia Dél-Amerikába; 3 évig Argentínában,
Brazíliában, Paraguayban, Bolíviában hányódott, végül is 1955-ben Buenos Airesben telepedett
le, ahol újra találkozott feleségével és két fiával. Buenos Aires külvárosában a Mercedes-Benz
gépkocsi-üzemben dolgozott, Ricarcjo Klement névre szóló hamis papírokkal. De hiába álcázta
magát békés kistisztviselőnek, így sem menekült meg: 1960. május 13-án egy csoport titkos
izraeli ügynök elrabolta az utcán, midőn munkájából tért haza. Titokban Izraelbe szállították, s
1961. április 11-én Jeruzsálemben bíróság elé állították, amely nyilvános tárgyalás lefolytatása
után december 15-én halálra ítélte.
Eichmannt 1962. június elsején akasztották fel Ramleh börtönében. Holttestét
elhamvasztották, hamvait éjjel a tengerbe szórták.
A Gestapo drámai története legtöbb főszereplőjének élete úgy ért véget, ahogy az
előzményekhez illett. Ez különben sötét egzisztenciáik egyetlen morális aspektusa, a „vérrel
dagasztott sáros korszak” visszatükröződése.
A Gestapo bonyolult épülete, amely a nácizmus alaptengelye volt, csak a rendszerrel

együtt tűnt el. Műszaki csúcsteljesítményei, az egész Európát felölelő gigantikus nyilvántartásai,
emberek millióinak legbensőbb titkait rejtő irattárai a német városokra terített „bombaszőnyegek”
tüzében hamvadtak el, vagy felborult teherautókból az útra szóródtak, s a körös-körül ostromlott
országban fejvesztetten ide-oda vonuló katonai kocsioszlopok vagy menekülő civilek taposták
őket a sárba. Ami épségben megmaradt belőlük, az a győztesek kezébe került, és a legterhelőbb
bizonyítékká vált azok ellen, akik létrehozták.

A rettegés véget ért, de maradt utána valamilyen megmagyarázhatatlan fáradtság; a
visszanyert szabadság ízébe a hamu és a könynyek keserűsége keveredett. Ez a rémmesébe illő
építmény olyan terrorintézményként él az emlékezetünkben, amely nemcsak elképzelhetetlenül
sok szenvedést, könnyet és gyászt eredményezett, de szégyenkezést is keltett. Mert a Gestapo,
amely az embert mintegy torzító tükörben mutatta meg, szinte kényszerít bennünket arra, hogy
elismerjük: ez a rémületet keltő ember a valóságban is létezhet.
A hitlerizmus bűneiben nem szabad egy bizonyos nép bűneit látnunk. A kegyetlenség, az
erőszak imádata, a nekibuzdult fajvédelem nem egy korszak vagy egy nemzet sajátja.
Megtalálható minden időben és minden országban. Olyan élettani és lélektani alapjai vannak,
amelyeket ma talán még nem ismerünk eléggé, de amelyeknek létében nem lehet kételkednünk.
Az ember veszedelmes fenevad. Normális időkben káros ösztönei meghúzódnak a háttérben, a
civilizált világra jellemző konvenciók, szokások, törvények féken tartják őket. Ám jöjjön csak
olyan rendszer, amely nemcsak felszabadítja ezeket a szörnyű ösztönöket, hanem még
erényszámba is veszi őket; akkor fölmerül a múlt vadállatának képe, széttépi a civilizáció
vékonyka álarcát, és régen feledésbe merült idők halálos üvöltését hallatja újra.
A hitlerizmus, amelynek a Gestapo bizonyos tekintetben inkarnációja, nem kevesebbet
kísérelt meg – és tegyük hozzá, csaknem sikerrel –, minthogy lerombolja bennünk azt, amit
embernek nevezünk, amelyet évezredek alakítottak ki. A horogkeresztes világ a korlátlan erőszak
birodalma, olyan világ, amelyben csak urak és rabszolgák vannak, ahol a jóság, az emberiesség, a
jog tisztelete, a szabadság szeretete többé nem erénynek, hanem halálos bűnnek számít. Olyan
világ, amelyben csak görnyedten engedelmeskedni lehet, ahol parancsra ölni kell vagy csöndben
kimúlni, ha valaki nem tud a farkasokkal üvölteni. Olyan világ, amelyben kéjjel gyilkolnak, és
amelyben hősként tisztelik a gyilkosokat. Úgy érezzük, hogy mindez már régen a múlté; lidérces
álom csupán, amelyet jó volna egészen elfelejteni. Pedig a mérgező dudva változatlanul kész rá,
hogy felüsse a fejét. Az emberiségnek nincs joga, hogy ilyen hamar feledjen. Nincs joga feledni
soha.
Az a kaland, amely végigdúlta Németországot, amely feldaraboltan, megtörve, a szégyen
jegyével bélyegzetten hagyta itt ezt a szerencsétlen országot, megtörténhetett volna bármely más
nemzettel is. Ha bármely népet szüntelenül a süketítő propaganda hatásának tesznek ki, ha
felváltva a terror, a totális militarizáció, a besúgás, az ellenőrzés módszereivel kezelik, ha a
fiatalságba a nácizmus őrült eszméit sulykolják bele, ha a bűnözőket dicsőítik, ha demoralizálják
az egész népet és ugyanakkor arról győzik meg, hogy ő a választott nép, az uralkodó faj – a
végeredmény csak ugyanaz lehet. Melyik nép tudott volna – vagy melyik nép tud holnap –
ellenállni az ilyen rendszernek?
Mert a kérdés mindig így jelentkezik.
A német példa már halványulni kezd. De a föld különböző pontjain újra szerteszét szórják
a halálos magvakat a horogkereszt megmaradt hívei és megszállottjai. Ha az emberek nem tudnak
emlékezni, ha a- körülmények és a zűrzavaros idők hozzásegítenek, ha nincsenek biztos korlátok,
újra elsöpörhet mindent a véres áradat.
És akkor vajon kik lesznek az áldozatok?
FÜGGELÉK
AZ RSHA (REICHSSICHERHEITSHAUPTAMT –
BIRODALMI BIZTONSAGI FŐHIVATAL) FELÉPÍTÉSE
Az RSHA megalakulása óta 7 amtra tagolódott.

Amt I.[74]: Az RSHA egészének személyzeti ügyei. Az egymást követő vezetők: Best doktor
a , megalakulástól 1940 júliusáig,[75] Streckenbach 1940 júliusától 1943 elejéig, Schulz 1943
elejétől 1943 novemberéig, Ehrlinger 1943 novemberétől az összeomlásig.
Amt II.: Igazgatási és gazdasági kérdések. Négy csoportra oszlott:
II. A: helyiségek, karbantartás, fizetések, könyvelés.
II. B: gazdasági kérdések, az igazságügy-minisztériummal való kapcsolat, foglyok
(kivéve a börtönöket és táborokat), fogolyszállítás.
II. C: az aktív Sipo—SD-szolgálatok anyagi igazgatási kérdései.
II. D: technikai csoport (főként gépkocsiszolgálat).
Egymást követő vezetők: Best doktor a megalakulástól 1940 júliusáig, Nockemann,
Siegert, Spacil.
Amt III.: SD belsó,[76] pártszerv. Négy csoportra oszló aktív hírszerző szolgálat. Központi
szerve mintegy 300-400 emberrel működött.
III. A: a birodalom jogfejlődésére és felépítésére vonatkozó kérdések
(a III. A 4. alcsoport rendszeresen készített jelentéseket a közvélemény és a lakosság
hangulatának alakulásáról).
III. B: a „birodalom etnikai közösségének” problémái. Etnikai kisebbségek, fajkérdés,
közegészségügy.
III. C: kulturális kérdések, tudomány, nevelés, művészet, sajtó. Hírszerzés egyházi
körökben.[77]
III. D: gazdasági kérdések, az ipar és a gyárosok ellenőrzése, ellátás, munkaerő,
kereskedelem stb: A G Gruppe irányította a „tiszteletbeli ügynököket” – ez volt a „felső tízezer”
körében folytatott kémkedés.
Vezető: SS-gruppenführer Otto Ohlendorf, kezdettől végig.[78]
Amt. IV.: Gestapo. Állami szerv. Aktív politikai szolgálat, végrehajtó hatalommal
(letartóztatási jog). Központi hivatalában 1500 alkalmazott dolgozott.
Ügyköre: a rendszer ellenségeinek felkutatása és ártalmatlanná tétele.
Hat csoportból állt:
III. A: a nácizmus ellenségei: marxisták, kommunisták, reakciósok, liberálisok.
Szabotázs-elhárítás és általános biztonsági rendszabályok. A IV. A csoport 6 alcsoportra oszlott.
IV. B: a katolikus és protestáns egyházak politikai tevékenysége, vallásos szekták, zsidók,
szabadkőművesek. Öt alcsoportra oszlott. A IV. B 4. alcsoport feladata volt a zsidókérdés
„végleges” megoldása; ennek vezetője volt Adolf Eichmann.
IV. C: védőőrizet, preventív letartóztatás. Sajtó, pártügyek. Dossziék felfektetése.
Nyilvántartás.
IV. D: a Németország által elfoglalt területek. A Németországban dolgozó külföldi
munkások. A IV. D 4. alcsoport foglalkozott a nyugati országokkal: Hollandiával, Belgiummal és
Franciaországgal. Vezetője, Hoffmann[79] fogalmazta meg a „Nacht und Nebel” („Éj és köd”)
rendelkezést, amelynek következtében a deportáltak ezrei pusztultak el.
IV. E: kémelhárítás. Hat alcsoportja volt. IV. E 1.: általános kémelhárítási problémák.
Kémelhárítás a birodalom üzemeiben. IV. E 2.: általános gazdasági kérdések. IV. E 3.: nyugati
országok. IV. E 4.: északi országok. IV. E 5.: keleti országok. IV. E 6.: déli országok.
IV. F: határrendőrség. Útlevélügyek. Személyazonossági igazolványok. Külföldieket
ellenőrző rendőrség.
1941 óta még egy, független csoport tartozott az amt IV.-hez: a Referat N., amely a
hírszerző szolgálatok e központosítását ellenőrizte.[80] Főnöke elejétől végig Heinrich Müller.
Amt V.: Kripo. Állami szerv. Bűnügyekkel foglalkozó, végrehajtó hatalommal felruházott
aktív szolgálat. Központi szerve 1200 alkalmazottat foglalkoztatott. Négy csoportra oszlott:
V. A: bűnügyi rendőrség és megelőző rendszabályok.
V. B: bűnüldöző rendőrség. Bűnök és vétségek.
V. C: azonosítás és nyomozás.
V. D: a Sipo (Gestapo Kripo) technikai bűnügyi intézete.
Egymást követő vezetők: Arthur Nebe 1944. július 20-ig, majd Panzinger az
összeomlásig.
Amt. VI.: SD Ausland.[81] Pártszerv. Külföldön való hírszérzés. Központi szolgálata az
egyes időszakokban változóan 300-500 alkalmazottat foglalkoztatott. Előbb 6, majd a későbbi
évek folyamán 8 csoportra oszlott.
VI. A: a hírszerző szolgálat általános szervezése. Az SD-részlegek munkájának
ellenőrzése[82]
VI. B: a Nyugat-Európában folyó kémtevékenység irányítása. Három alcsoport:
VI. B 1.: Franciaország.
VI. B 2.: Spanyolország és Portugália.
VI. B 3.: Észak-Afrika.
VI. C: kémtevékenység az orosz befolyási övezetben. Ide tartozott a VI. C 13. alcsoport
(az arab szekció) és a Sonderreferat VI. CZ (különleges szekció), amelynek a Szovjetunióban
kellett szabotázstevékenységet folytatnia.
VI. D: kémtevékenység az amerikai befolyási övezetben:
VI. E: kémtevékenység Kelet-Európában.
VI F:[83] az egész amt VI. számára szükséges technikai eszközök. Az amt VI. nagy
számban használt fel külföldi társaságokat, és az ügynökök ezreit dolgoztatta. Egyik leghíresebb
ügynöke volt a „Cicero” fedőnevű E. Bazna, aki a Schellenberg által Ankarába helyezett
Moyzisch SS-sturmbannführernek dolgozott.
Egymást követő vezetők: Heinz Jost 1941 elejéig,[84] majd pedig az összeomlásig Walter
Schellenberg.[85] Ő hozta létre 1942-ben a VI. G csoportot, amelynek az volt a megbízatása, hogy
a tudományos információkat hasznosítsa, valamint az „anyagi, morális és politikai szabotázs”
előkészítésével és végrehajtásával megbízott VI. S csoportot irányítsa, amelyet Otto Skorzeny
vezetése alá helyeztek.
Amt VII.:[86] Írásos dokumentáció. Ideológiai kutatómunka a rendszer ellenségei
(szabadkőművesek, zsidóság, egyházak, liberálisok, marxisták) körében. Pártszerv, az SD
tagjaiból állították össze. Három csoportra oszlott:
VI. A: nyomozás és a dokumentáció központosítása.
VII. B: a dokumentáció felhasználása. Összesítések készítése. Biografikus jegyzetek.
Írásos kommentárok stb.
VII. C: irattárák központosítása. Osztályozás, felhasználás és nyilvántartás tökéletesítése.
Az RSHA központi múzeumának, könyvtárának, fényképtárának kezelése.
A MÁSODIK OBERG–BOUSQUET-
EGYEZMÉNY
Tárgy: A német és francia- rendőrség együttműködése az újonnan elfoglalt területeken. A

biztonsági rendőrség (Sipo-SD) vezetője és az újonnan elfoglalt területek prefektusai 1943.
április 16-án megbeszélést tartottak, amelyen a Bousquet francia rendőrfőkapitány-helyettessel
való megegyezés értelmében ismertettem az újonnan elfoglalt területen a német és francia
rendőrség együttműködésének alanti szabályait.
1. A német és francia rendőrség közös feladata, hogy az újonnan elfoglalt területeken a
német hadsereg tevékenységi körzetében minden körülmények között hatékonyan fenntartsák a

rendet és nyugalmat; megelőző harccal és minden rendelkezésükre álló eszközzel óvják a német
haderő biztonságát és a német birodalom érdekeit, valamint a francia nép békés együttműködését
a kommunisták, a terroristák, az ellenséges ügynökök és a szabotőrök támadásaival és azok
felbujtóival, a zsidókkal, a bolsevikokkal és az angol–amerikaiakkal szemben. Ennek érdekében
szorosan és folyamatosan együtt kell működniük. Ezen a területen a francia rendőrség a saját
felelősségére vívja meg harcát ellenségeivel, ugyanakkor segíti a höhere SS- und polizeiführer
vezetése alá tartozó szerveket, a szükséges információkat haladéktalanul közli velük, és minden
egyéb esetben segítségükre van. A német rendőri szervek a francia rendőrség tudomására hozzák
mindazokat a birtokukban levő bejelentéseket, amelyek rendőri intézkedés megtétele
szempontjából fontosak.
2. A höhere SS- und polizeiführer a jövőben a lehetőség szerint értesíti a francia
rendőrség főkapitány-helyettesét a német rendőrségnek mindazon intézkedéseiről, amelyek a
közös munkát érintik.
3. Minden olyan közös rendőri intézkedést, amelyet a német csapatok biztonsága tesz
szükségessé, elvben a francia helyi hatóságok saját felelősségükre rendelnek el és hajtanak végre.
A höhere SS- und polizeiführer a vonatkozó német kívánságokat a francia rendőrség
főkapitány-helyettesével fogja közölni.
4. A rendőri intézkedések végrehajtása érdekében a biztonsági rendőrség és az SD,
valamint a közrendészet szervei együttműködnek a helyi prefektusokkal és rendőri szervekkel. A
höhere SS- und polizeiführer és a francia rendőrség főkapitány-helyettese – hatáskörüknek
megfelelően – megteszik a szükséges intézkedéseket.
5. A német rendőrség csak abban az esetben tesz operatív lépéseket, amennyiben azt
sajátos feladata, a német hadsereg és berendezései biztonságának védelme megköveteli. Minden
egyéb jellegű végrehajtó intézkedés elvben a francia rendőrségre tartozik.
Azok felett a francia állampolgárok felett, akiket a francia rendőrség köztörvénybe ütköző
vagy politikai bűncselekmény miatt tartóztatott le, francia bíróság ítélkezik francia törvények
alapján.
E szabály alól kivétel minden olyan személy, nemzetiségre való tekintet nélkül, aki a
német hadsereg tagja ellen követ el bűnös merényletet vagy német katonai berendezést rongál
meg, ezt megkísérli vagy előkészíti. Ilyen esetben a letartóztatott személyeket a francia rendőrség
köteles kiszolgáltatni.
Különleges esetekre nézve a höhere SS- und polizeiführer és a francia rendőrség
főkapitány-helyettesének megegyezése szükséges. A letartóztatott személyek ilyenkor a francia
rendőrség őrizetében maradnak, de a német rendőrség kihallgathatja őket, és betekintést nyerhet a
francia rendőrség jegyzőkönyveibe.
A kihallgatás a francia rendőrség helyiségében, a francia rendőrség képviselőjének
jelenlétében történik.
Ilyen esetben vagy a höhere SS- und polizeiführer intéz kérést a francia rendőrség
főkapitány-helyetteséhez, vagy az illetékes német kommandeur a helyi rendőrfőfelügyelőhöz.
6. Határozott megegyezés történt abban a tekintetben, hogy a höhere SS- und
polizeiführer vezetése alá tartozó szervek nem kényszerítik a francia rendőrségi szerveket túszok
kijelölésére, és hogy a francia rendőrség által letartóztatott személyeket semmilyen esetben sem
adják át a német hatóságoknak túszként, megtorló intézkedések céljából.
7. A höhere SS- und polizeiführer, abból a meggyőződésből kiindulva, hogy csak jól
felszerelt és ütőképes rendőrség, illetve csendőrség képes a közös feladatok ellátására, a maga
részéről elősegíti a francia rendőrség és csendőrség mielőbbi átszervezését, fegyverekkel és
felszereléssel való ellátását.

A francia rendőrség főkapitány-helyettese által e tárgyban előterjesztett javaslatokat
jóakaratúan fogja elbírálni.
A fenti szabályok azokon az irányvonalakon alapulnak, amelyeket a német és francia
rendőrség a régebben elfoglalt területeken való együttműködés céljából 19422. július 29-én
állapított meg. Ezek a szabályok, a francia kormánynak az újonnan elfoglalt területeken való
fennhatóságát elvben elismerve, biztosítják a német rendőrségnek a maga hatáskörén belül a
végrehajtás lehetőségét. A különleges esetek szabályozása szükség szerint a francia rendőrség
főkapitány-helyettesével való megegyezés alapján történik.
Aláírás: Oberg,Gruppenführer und Generalleutnant der Polizei.A párizsi német nagykövetségen.
BIBLIOGRÁFIA
A SZÖVETSÉGES VAGY SEMLEGES KORMÁNYOK KIADVÁNYAI
Alexander, Leo: Neuropathologie dans l'Allemagne en guerre. Az amerikai kormány

kiadása.
Bayle, dr. Francois: Croix gammée contre caducée. Imprimerie nationale.
Neustadt-Palatinat 1951.
Le National-Socialisme, ses principes fondamentaux et leur application pour
l'organisation á l'étranger du parti nazi et l'emploi des Allemands á l'étranger dans des buts nazis.
Az amerikai kormány kiadása.
Procés des grands criminels de guerre, devant le tribunal militaire international de
Nuremberg. Nürnberg 1949. 42. kötet. (A per anyagából magyar nyelven megjelent: A nürnbergi
per vádbeszédei. Szikra 1955.)
Rapport du Conseil fédéral á l'Assemblée fédérale concernant l'activité antidemocratique
exercée par des Suisses et des étrangers en relation avec la période de guerre de 1939-1945.
Publication du gouvernement susisse, 28 décembre 1945.
Rapport du Conseil fédéral á l'Assemblée fédérale sur les poursuites engagées contre des
Suisses nationaux-socialistes pour atteinte l'indépendance de la Confédération. Publication du
gouvernement suisse, 3o novembre 1948.
A NEMZETISZOCIALISTA PÁRT KIADVANYAI
ÉS HIVATALOS NÉMET KIADVANYOK
A náci kiadványok általában a müncheni „Zentralverlag

der NSDAP”-nél jelentek meg
Alquen, Günther d' (az SS hivatalos történetírója): Die SS. München 1939.
Das Nationalsozialistische Jahrbuch (A Nemzetiszocialista Párt évkönyve). München.
Évenként jelent meg.
Das Organisationsbuch der NSDAP. München. Évente jelent meg.
Das Schwartze Korps. (Az SS hivatalos közlönye.) Günther d'Alquen szerkesztésében
jelent meg.
Der Hoheitstrdger. A vezetői testület közlönye.
Der SA-Führer. Az SA felső vezetése által kiadott folyóirat.
Der SA-Mann. Az SA hetilapja. 1939-ben megszüntették.
Deutsches Führerlexikon. München é. n.
Fernsprechverzeichnis der deutscben Dienststellen in Gross-Paris. (A párizsi német
hivatalok telefonkönyve.) Párizs 1942. október. (Időnkénti rendszeres kiegészítésekkel.)

Goebbels, Joseph: Der Nazi-Sozi. München 1932.
Göring, Hermann: Reden und Aufsátze. München 1938.
Himmler, Heinrich: Die SS als Anti-Bolschewismus Kampforganisation. München 1936.
Hitler, Adolf: Mein Kampf. München 1934. (Magyar nyelven „Harcom” címen több
kiadásban is megjelent.)
Hitler, Adolf: Adolf Hitlers Reden. München 1934.
Ley, Robert: Der Weg zu Ordensburg. München é. n.
Lingg, dr.: L'administration du Parti national-socialiste des travailleurs allemands. 1940.
Lutze, Viktor (az SA utolsó vezetője): L'organisation et les buts des SA.
Schafer, sturmbannführer: Le camp de concentration d'Oranienburg. Verordnungsblatt.
Az SA felsőbb vezetése rendeleteinek közlönye. Volz, Hans: Dates de l'histoire du NSDAP.
Völkischer Beobachter. A Nemzetiszocialista Párt napilapja.
EGYÉB KIADVÁNYOK
Abetz, Otto: Histoire d'une politique franco-allemande. Stock. Párizs. Alexander, L.:
S.ructure socio-psychologique du SS. (Pszichológus szakér ői jelen_és a nürnbergi perben, 1948
május.)
Anthelme, Robert: L'espéce humaine. Robert Morin kiadása. Párizs 1947.
Arnoldson, H.: Aux portes de l'Enfer. Párizs 1947.
Aron, Robert és Elgey, Georgette: Histoire de Vichy. Fayard. Párizs
Bayle, dr. F.: Psychologie et éthique du national-socialisme. P. U. F. Párizs 1953.
Bernadotte, Comte Folke: Slutet. é. n.
Bilanz des Zweiten Weltkrieges. Kollektív mű. 1953.
Billig, Joseph: Le Commissariat aux questions juives. Éditions du Centre. Párizs
1955-1957.
Boldt, Gerhard: Die letzten Tage der Reichskanzlei. Les Derniers Jours de Hitler. Corréa.
Párizs 1949.
Butler, Ewan és Young, Gordon: Goering tel qu'il fut. Fayard. Párizs é. n.
Caro, K. és Oehme, E.: Schleichers Aufstieg. Rowohlt-Verlag. Berlin 1933
Castellan, Georges: Le réarmement clandestin du Reich. Plon. Párizs é. n.
Craig, Gordon A.: The Politics of the Prussian Army 1940-1945. New York 1955.
Crouzet, N.: Quelques idées sur les camps de concentration allemands. Archives de
médecine générale et coloniale, 1946 május-június.
Daluces, Jean (valószínűleg álnév): Le Troisiéme Reich. André Martel. Párizs 195o.
Dansette, Adrien: Histoire de la Libération de Paris. Fayard. Párizs 1946.
Desoille, H.: L'assassinat systématique des prisonniers malades par les
médecins nazis. La Presse médicale, 1945 május-október.
Desoille, H.: En marge de la psychologie du bagne: Le bagne nazi.
Archives de médecine sociale, 1946 október.
Desoille és Laffite: Psychologie criminelle des hitlériens. Annales de médecine légale,
1947 június-július.
De Weimar au Chaos. Journal politique d'un général de la Reichswehr. Nouvelle Revue
critique. Párizs 1935
Diels, Rudolph: Lucifer Ante Portas. Zürich 1950.
Documents. Revue des questions allemandes. Párizs é. n.
Documents sur l'histoire de la révolte de juillet 1934. (A hivatalos források alapján.)
Wien 1934.
Ion Zimmet-Gazel, dr. Paulette: Les conditions d'existence et l'état sanitaire dans les
camps de concentration des femmes déportées en Allemagne. Imprimerie franco-suisse.
Annemasse 1947. Ditbost, Charles: Le procés de Nuremberg. Párizs 1947.
Dzelepy, E. N.: Le vrai combat de Hitler. Lucien Vogel kiadása. Párizs 1936.
Faure, Edgar: La condition humaine sous la domination nazie. Párizs 1946.
Francois, Jean: L'affaire Röhm-Hitler. Gallimard. Párizs 1939. Francois-Poncet, André:
Souvenirs d'une ambassade á Berlin. Flammarion. Párizs 1946.
Giles, O. C.: La Gestapo. Études Internationales. Collection Oxford. Gisevius, Hans
Bernd: Bis zum bitteren Ende. Zürich 1946-1947. Goebbels, Joseph: Journal. Párizs 1949.
(Magyar nyelven: Naplóm. Budapest 1942.)
Gőrlitz, Walter és Quint, Herbert: Adolf Hitler.
Greiner, Helmuth: Die oberste Wehrmachtführung 1939-1945. Wiesbaden 1951.
Greiner, Joseph: Das Ende des Hitler-Mythos. Wien 1947.
Grimm: Denkschrift über die in Paris in Juni-Juli 1940 von der Deutschen Geheimen
Feldpolizei,in der Grünspan-Sache beschlagnahmten Akten.
Gritzbach, Erich: Hermann Göring, l'homme et son oeuvre. Guerber, André: Himmler et
ses crimes. Párizs 1946.
Gumbel, E. I.: Vier Jahre politischer Morde. Berlin 1922.
Hagen, Walter (Wilhelm Höttlnek, az SD egykori tagjának álneve): Unternehmen
Bernhard.
Halder, Franz, tábornok: Hitler als Feldherr. Hitler, seigneur de 1a guerre. Payot. Párizs
1950.
Hausser, Paul (SS-obergruppenführer): Waffen-SS in Einsatz. Plesse Verlag. Göttingen
1953.
Heiden, Conrad: Geschichte des Nationalsozialismus. Die Karriere einer Idee. Röwöhlt.
Berlin 1932.
Heiden, Conrad: Adolf Hitler. Das Zeitalter der Verantwortungslosigkeit. Eine
Biographie. Europa. Zürich 1936. (Magyar nyelven: Hitler. Prager kiadása. Bratislava-Pozsony
1937.)
Heiden, Conrad: Les vépres hitlériennes. Sorlot. Párizs 1939.
Hitler und Kahr. (Kivonat a bajor Landtag vizsgálóbizottságának jegyzőkönyveiből.)
München 1928.
Hossbach, F.: Zwischen Wehrmacht und Hitler. Entre la Wehrmacht et Hitler. Payot.
Párizs 1951.
Jouvenel, Bertrand de: La décomposition de l'Europe libérale. Plon. Párizs 1941.
JungerrErnst: Journal. 2 kötet. Julliard. Párizs 1951. és 1953.
Kogon, Eugen: Der SS-Staat. Das System der deutschen Konzentrationslager. Berlin
1947.
Lacour-Gayet, Michel: Un député comme les autres. S. D. I. D. Párizs 1946.
Livre Blanc austro-allemand sur les assassinats du 30. juin et du 25. juillet 1934. Nouvelle
Revue critique. Párizs 1935•
Livre Bruiz sur l'incendie du Reichstag et la terreur hitlérienne. Éditions du Carrefour.
Párizs 1934. (Magyar nyelven megjelent az Antifa kiadásában. Oradea 1934)
Le Livre Noir, La Situation des Juifs en Allemagne. Comité des Délégations juives. Párizs
1934.
Lubetzki, J.: La condition des Juifs en France sous l'occupation allemande. La législation
raciale. Éditions du Centre. Párizs 1954. Ludendorf, f, Margaritte: Als ich Ludendorffs Frau war.
München 1929. Lutz, E. H. G.: Die goldenen Hánde. Les Mains d'Or. Plon. Párizs 1954.
Mann, Thomas: Felhívás a németekhez. (Appel aux Allemands.) Martin Flinker. Párizs
1948
Mann, Thomas: Levél 1936. december 19-én a bonni egyetem filozófiai fakultásának
dékánjához. (Lettre adressée le 19 décembre 1936 au doyen de la Faculté de philosophie de
l'Université de Bonn.) Éditions de France. Párizs 1943.
Mazor, M.: Le phénoméne nazi. Éditions du Centre. Párizs 1957. Michelet, Edmond: Rue
de la Liberté - Dachau. Éditions du Seuil. Párizs 1955.
Mornet, főügyész: Quatre ans á rayer de notre histoire. Self. Párizs 1949.
Münzeberg, Willy: Propaganda als Waffe. Párizs 1937.
Naziführer seben dick an. Éditions du Carrefour. (Hitler-ellenes emigránsok kiadása.)
Párizs 1935.
Neumann, Franz: Behemoth, the Structure and Practice of National Socialism. Gollancz.
London 1942•
Noth, Ernst Erich: La tragédie de la jeurlesse allemande. Grasset. Párizs 1934.
Rauschning, Hermann: Gesprüche mit Hitler. New York 1940. (Magyar nyelven: Hitler
bizalmasa voltam. Körmendy 1945.)
Regler, Gustav: Das Ohr des Malchus. Eine Lebensgeschichte, Kiepenheuer-Witsch.
Köln-Berlin 1958•
Reinhard, nyugalmazott ezredes: 1918-1919. Die Wehen der Republik. Brunnenverlag.
Berlin é. n.
Reitlinger, Gérald: The SS-Alibi of a Nation 1922-1945. Heinemann. London é. n.
Richet, Charles, Jacqueline et Olivier: Trois lagnes. Ferenczi. Párizs 1945.
Richet, Charles és Mans, Antonin: Pathologie de la déportation, Plon. Párizs 1956.
Ritter, Gerhard: Carl Goerdeler und die deutsche Widerstandsbewegung. Stuttgart 1954.
Rousset, David: Le pitre ne rit pas. Éditions du Pavois. Párizs 1948• Rousset, David:
L'univers concentrationnaire. Éditions du Pavois. Párizs 1946.
Rousset, dr. Jean: Chez les Barbares. Le Crocodile. Lyon 1947.
Rovan, Joseph: Le catholicisme politique en Allemagne. Éditions du Seuil. Párizs 1956.
Röpke, Wilhelm: Die deutsche Frage. 1945.
Russel, lord of Liverpool: The Scourge of the Swastika. London 1954. Sálan: Prisons de
France et bagnes allemands. L'Ouvriére. Nimes 1946. Schellenberg, Walter: Der Labyrinth. Le
Chef du coutre-espionnage nazi parle. Julliard. Párizs 1957.
Schirer, William: Le Troisiéme Reich. Éditions Stock. Párizs 1961.14 Schlabrendorf, f,
Fabian von: Offiziere gegen Hitler. Zürich 1946. Schmidt-Pauli, Edgar: Hitlers Kampf um die
Macht. Fischer. Frankfurt-Hamburg 1956.
Scholl, Inge: Die weisse Rose. Fischer. Frankfurt-Hamburg 1955. Schramm, Wilhelm
von: Der 20. Juli in Paris. Les généraux contre Hitler. Háchette. Párizs 1957.
Schuschnigg, Kurt von: Ein Requiem in Rot-Weiss-Rot. Zürich 1946.
A Gestapo története 1946 óta foglalkoztat, akkor kezdtem gyűjteni hozzá az anyagot,
majd 1955-ben fogtam a könyv megírásához. Munkám tehát gyakorlatilag már be volt fejezve,
midőn William Schirer kitűnő könyve napvilágot látott Franciaországban. Dokumentációmban
nem használtam fel, de igazságtalan lennék, ha a bibliográfiából ezt a kivételes értékű könyvet
kihagynám.
Semmler, Rudolph: Journal du secrétaire de Goebbels. La Jeune Parque. Párizs 1948.
Strasser, Otto: Die deutsche Bartholomáusnacht. Zürich 1935.
Teitgen, Henri: Buchenwald 1944-1945. La Vie intellectuelle, 1945 július. Trevor-Roper, H.

R.: Les derniers jours de Hitler. Calmann-Lévy. Párizs é. n.
Waitz: Les instituts de médicine expérimentale SS dans les camps de concentration en
Allemagne. Le Progrés médical, 1945 május.
JEGYZETEK
[1]
A „Der Spiegel” című hetilap hosszas tanulmányt közölt, amely igyekezett
bebizonyítani, hogy a Reichstag felgyújtása egyedül van der Lubbe műve volt. Nem tudok ennek
az egyébként igen komoly tanulmánynak a megállapításaihoz csatlakozni, minthogy magyarázat
nélkül hagy sok lényeges körülményt. A Reichstag felgyújtása minden bizonnyal még sokáig
vitatott kérdés lesz.
[2]
A július 15-én megalakított 17 tagú Gazdasági Tanács a német ipar (Krupp, Siemens,
Bosch, Thyssen, Voegler) és a bankélet (Schrőder, Reinhardt, Fingik) legnagyobb hatalmasságait
foglalta magában. Elég sajátságos módon valósították meg a nemzetiszocializmus. Ami pedig a
nácik programjának 17. pontját illeti, amely földreformot hirdetett kártalanítás nélküli kisajátítás
útján, erről 1918 óta úgyszólván már nem is beszéltek.
[3]
A francia történelemben azt a napot nevezik így, midőn Richelieu bíboros XIII. Lajos
támogatásával diadalmaskodott cselszövő ellenfelein (1630). – Szerk.
[4]
Ugyanilyen összetételű einsatzkommandókat hoztak létre annak idején a
Csehszlovákiába való bevonuláskor is. Ottani szerepük azonban más volt és hamar véget is ért; a
prágai Sipo megszervezésekor ugyanis feloszlatták őket.
[5]
Az RSHA szervezeti felépítését lásd a függelékben.
[6]
Az RSHA központi szolgálatát a Prinz-Albrecht-Strasse 8. szám alatt rendezték be, a
Gestapo által elfoglalt épületben.
[7]
E számok nem tartalmazzák sem az önkéntes, sem a fizetett besúgókat, sem pedig az
elfoglalt országokban verbuvált „segitőket”. Gondolni kell a legkülönbözőbb jellegű
egyesületekre is, ahol a Gestapo ügynököket tartott fenn
[8]
Az 54 600 vámőr felét továbbra is a pénzügyminisztérium fizette, kevéssel a háború
vége előtt pedig visszaadták neki az egész állományt. Az átadásnak amúgy sem volt jelentősége.
[9]
Hitlernek egy 1939. október 8-án kelt rendelete Lengyelország 4 nyugati tartományát a
birodalomhoz csatolta; a többit egy október 12-i rendelet Lengyel Főkormányzóság névre
keresztelte.
[10]
Naujocks a Buickot hadizsákmánynak tekintette, megtartotta, és hónapokig parádézott
a hatalmas alkotmánnyal Berlin utcáin, ami akkor, a benzinkorlátozások idején, meglehetősen
szokatlan látvány volt.
[11]
A háború végén a Waffen-SS kötelékébe 40 hadosztály és 594 000 ember tartozott.
1944. október elsejéig 320 000 embert veszített.
[12]
Svájcban a birodalmi vasutak zürichi irodája hasonló tevékenységet fejtett ki. Egyik
igazgatóját, Streibelt 1943 őszén letartóztatták és kicserélték egy Németországban fogva tartott
svájci állampolgár ellenében. Helyettesét, Lembergert 1943. május 28-án kétévi börtönbüntetésre
ítélték és kitiltották az ország területéről.
[13]
Ferdonnet akkor kapta ezt a jelzőt, amikor a háború elején, 1939-ben, a stuttgarti rádió
alkalmazásában német propagandát folytatott. Különös „előérzet” hatására újságja 1939
áprilisában vezércikket közölt „Hatalomra Pétain-t” címmel.
[14]
Rudolph előzőleg az Abwehr t. csoportjához tartozott, amelynek parancsnoka Schmidt
alezredes, alias Petersen doktor, a szárazföldi hadsereg specialistája volt.
[15]
A Cagoule (Csuklyások) a harmincas évek hírhedt illegális szélsőjobboldali szervezete
volt. – Szerk.
[16]
S Amikor Deloncle terhessé kezdett válni, és „árulót” gyanítottak benne (a katonai
helyzet rohamosan romlott), a Gestapo 1944 januárjában meggyilkolta.
[17]
Vallat-t Darquier de Pellepoix váltotta fel 1942. május 6-án.
[18]
Ide eredetileg Stahleckert akarták kinevezni, de ő, Oberg „szerencséjére”, elesett az
orosz fronton.
[19]
A háború végére a birodalom államadóssága elérte a 3 7 8 milliárd márkát: 143 milliárd
hosszú és középlejáratú, 235 milliárd rövid lejáratú kötvényekben, továbbá egyéb
bankügyletekben, Mefo-váltókban stb. A háborús kiadások összesen 67o milliárd márkára rúgtak.
[20]
A lyoni Montluc erődben fogva tartott nők 24 óránként nem kaptak egyebet, mint
reggel 7 órakor egy-egy csésze plantateát és 17 órakor egy merőkanál levest egy darab kenyérrel.
[21]
Több napig tartó kínvallatás után Pierre Brossolette levetette magát a Rue des
Saussaies ötödik emeletéről, mert attól félt, hogy újabb kínzások hatására beszélni fog.
[22]
Nyugat-Európában a hollandok tartják a deportálásból hazatértek legkisebb
százalékának szomorú rekordját: 126 00o deportáltból 11 000 tért csak haza.
[23]
A kötet végén található bibliográfia tartalmazza a koncentrációs táborokról írt legjobb
műveket.
[24]
Az első táborokat még a táborparancsnokok igazgatták egymástól függetlenül. 1939
végén a halálfejes egységek központi irányítására egy külön hivatalt alakítottak, a KZ
(Konzentrationslager) központi szolgálatot. Ezt 1942 elején az SS gazdasági irányító szervéhez
(WVHA) csatolták Amtsgruppe D néven.
[25]
Auschwitzban Höss akkora gázosító helyiséget építtetett, hogy abban egy-egy
alkalommal 1000 ember is elfért.
[26]
Az SS azután váltotta fel a Wehrmachtot, hogy 1943. június elsején két fogoly, Pierre
Georges (Fabien ezredes) és Albert' Poirier megszökött.
[27]
Francia író; a katonaéletből merített témáiról, nagyhangú katonahőseiröl híres. – Szerk.
[28]
Einsatzgruppe A: balti államok; B: Szmolenszk, Moszkva; C: Kijevi kerület; D:
Dél-Ukrajna.
[29]
A Szovjetunió elleni támadás haditervének fedőneve.
[30]
A felszabadulás után Hohlbaumot nácibarát tevékenysége miatt fegyházbüntetésre
ítélték. 1945-ben az egyik prágai kerület aknátlanítása során súlyosan megsebesült; minthogy
egyetlen orvos sem volt hajlandó kezelésbe venni, valahogyan elment Lipcsébe, és ott halt meg.
[31]
Ezek a pogromok, amelyeket Heydrich „spontán akcióknak” nevezett, számottevő kárt
okoztak, olyannyira, hogy a biztosító vállalatok tiltakoztak. Göring ekkor, november 12-én,
rendeletileg egymilliárd márka bírságot rótt ki a zsidó hitközségekre s elkoboztatta biztosítási
összegeiket, hogy abból egyenlítsék ki az okozott károkat; egyidejűleg kizárta őket az ország
gazdasági életéből. A horogkeresztesek morálja szerint mindig az áldozatnak kellett fizetnie.
[32]
Wirth már ebben a beosztásában is hírhedtté vált a bűnügyekben alkalmazott
különleges nyomozási módszereiről; emiatt interpelláció is hangzott el a württembergi
Landtagban.
[33]
Weygand tábornokot végül is a déli zóna elfoglalásakor, 1942. november 12-én, Vichy
közelében tartóztatták Ie az SS-ek, és Németországba szállították.
[34]
A breslaui Gestapo különösen hírhedt volt kegyetlenségéről. A város börtönében
guillotine-t állított fel, és 1938-tól 1945-ig több mint l000 politikai foglyot ölt meg, köztük 11
franciát. Brüsszel egykori polgármestere, Louis Schmidt, a Gestapónak a börtönben berendezett

irodájában halt meg, vallatás kőzben, verés következtében.
[35]
Az Ahnenerbe székhelye Berlin-Dahlemben a Prücklerstrasse i6. számú házban volt
[36]
A németek ebben az időben magassági felsőhatáruk emelésén dolgoztak, amely az
akkor újonnan bevetett angol gépekénél alacsonyabb volt.
[37]
Pacholegg doktort ki akarták végezni, hogy megőrizzék a kísérletek titkát; 1944 elején
azonban sikerült megszöknie. Ennek köszönhetjük háború utáni értékes tanúvallomását.
[38]
A dachaui éhség- és szomjúságkísérletek különösen kínosak voltak. Ezek során
egy-egy 16 és 17 éves serdülőn is kísérleteztek.
[39]
Számos egyéb kísérletet is végeztek sebészeti módszerek, maró folyadékok
befecskendezésének kipróbálására stb.
[40]
R – Röntgen – a biológiailag abszorbeálható sugárzás mértékegysége.
[41]
Ezen az összejövetelen, amelyet a német hivatalok által teljesen lefoglalt Majestic
Szállóban rendeztek meg, Deloncle, Doriot, Déat, Costantini, Clémenti, Boissel és Paul Chack
vett részt. Az elsó önkéntesek 1941. augusztus z7-én gyülekeztek Versailles-ban. Laval éppen a
zászlófelvonási ünnepségre tartott, midőn csaknem áldozatul esett a Paul Colette által
végrehajtott merényletnek.
[42]
Bousquet személyes közlése szerint a megbeszélések az utolsó pillanatfa folytak.
Bousquet főkapitány-helyettes még akkor is megkísérelt Obergtől néhány engedményt kicsikarni,
amikor a francia és német vendégek már megérkeztek. Végül több mint egy óra késéssel ültek
asztalhoz.
[43]
A végleges egyezmény teljes szövegét a függelékben közöljük. Tudomásunk szerint ez
az első közzététel.
[44]
Az egyezményt csak augusztus 8-án hozták a külső szervek tudomására, ez azonban
mit sem változtat a később történteken.
[45]
A francia kormányt a fegyverszüneti szerződés 10. szakaszának 3. és 14. pontja
alapján utasíthatták volna.
[46]
Boemelburg volt a névadó. Donar a villámlás istene volt, Németországban a rádió
patrónusává tették.
[47]
Csak Boemelburg tért vissza Párizsba; őt a franciául csaknem ugyanolyan jól beszélő
Muhler váltotta le.
[48]
A fegyverszüneti hadsereget november 27-én feloszlatták.
[49]
A rendőri apparátus mellett meg kell említeni az Abwehr 69 kirendeltségét, valamint a
Geheime Feldpolizei és a Feld-Gendarmarie hivatalait.
[50]
Nőtlen közkatona havi 2400 frankot, nőtlen parancsnoki beosztású egyén havi 10 760
frankot kapott, amihez jelentős kiegészítések, családi, frontszolgálati és egyéb pótlékok járultak.
[51]
René Bousquet szerint az államfőt általában idejében informálták a folyamatban levő
tárgyalásokról és a kialakítandó egyezmény fő vonalairól, ám az egyezmény részleteit annak
végleges megkötése előtt nem szokták vele ismertetni. Az Oberg által említett kissé éles
megjegyzés okát ebben a tényben kell keresni, nem pedig holmi öregkori memóriazavarban.
[52]
1940. július ig-én például I2-CD kapták meg egyszerre a marsalli rangot.
[53]
Erwin Lahousen ezredes eredetileg az osztrák hírszerző szolgálatnál dolgozott. Az
anschluss után került át az Abwehrhez, ott Pieckenbrock ezredesnek, az Abwehr I/a osztálya
vezetőjének lett a helyettese.
[54]
Valamennyiüket a véres kezű Freisler-féle „néptörvényszék” ítélte el. Solfné és lánya
elkerülte a halált azzal, hogy Raveasbrückbe küldték őket.
[55]
Freytag-Loringhoven az öngyilkosságot választotta.
[56]
Hitler a merényletektől való félelmében teljesen , rendszertelen időbeosztással élt, és
az előre megállapított programot az utolsó pillanatban rendszerint felborította.
[57]
„Wolfschanze” azt jelenti, hogy farkastanya; Hitler adta ezt a nevet a rastenburgi
erdőben felállított főhadiszállásának.
[58]
Így például Herfurth tábornok, aki elkezdte végrehajtani a rábízott akciót, ijedtében a
puccs felszámolóinak nyújtott segítséget; ennek ellenére kevéssel utóbb őt is felakasztották.
[59]
Gyávasága nem mentette meg. Amikor állásából elmozdították, mert nem jelentette
idejében a tudomására jutott összeesküvést, augusztus 19-én óngyilkosságot követett el;
Clermont-en-Argonne közelében ciánkálit vett be, attól tartván, hogy ha hazamegy
Németországba, bíróság elé állítják és felakasztják.
[60]
Később 4980-ban állapították meg a kivégzettek számát, ami valószínűleg reális, de
amelynek hitelességét nehéz garantálni
[61]
Fritz Huhm őrnagy Warzburgbaa halt meg 1945 folyamán.
[62]
Canarist 1943 áprilisában a flossenburgi táborban kivégezték.
[63]
Charlemagne Nagy Károly francia neve.
[64]
A Saint-Dié-i polgármesteri hivatalon kifüggesztett plakát gyenge franciasággal a
következőkben adta meg a kiürítés indokait: „A Wehrmachtnak az a szándéka, hogy a
lehetőségekhez képest eltávolítsa a lakosságot a harcok színhelyéről, hogy megkímélje az
áldozatoktól és szenvedésektől.”
[65]
Pilliol gyászos emlékeket hagyott maga után a limoges-i kerületben, ahol Denis
fedőnéven tevékenykedett.
[66]
Hitler 1944. november végén elhagyta Rastenburgot, és Berlinbe helyezte át
főhadiszállását.
[67]
Hitler külön Göring számára teremtette meg a „Nagy Német Birodalom marsallja”
címet, hogy kiemelje öt az általa nagy számban kinevezett marsallok köréből.
[68]
Saját kijelentése szerint 1942 augusztusa óta; ám Schellenberg lépten-nyomon kiváló
éleslátásával hivalkodik.
[69]
Musy akkor túl volt már 70. életévén.
[70]
Bormann volt az egyetlen távollevő vádlott. Halálra ítélték.
[71]
A Doenitz-kormány május 23-ig hivatalos tevékenységet színlelt; ezen a napon azután
valamennyi tagját letartóztatták. Doenitzet a nürnbergi törvényszék 50 évi börtönbüntetésre ítélte.
[72]
A náci vezérek a szájukba rejtve tökéletesen szigetelt ciánkális kapszulát hordtak. El
kellett harapni ahhoz, hogy a méreg hasson. Ha véletlenül lenyelték, a kapszula ellenállt a
gyomorsavnak, és nem volt semmi hatása.
[73]
Otto Abetz és felesége 1958. május 5-én a Köln–Ruhr autóúton
gépkocsi-szerencsétlenség következtében halt meg. Abetz akkor újságíró volt a „Portschritt”
című hetilapnál.
[74]
Az amt I. és II. látta el az RSHA egészének igazgatási ügyeit.
[75]
Best doktor ezt követően fontos beosztásban dolgozott Párizsban, a katonai
közigazgatási központban.
[76]
Kivéve az ún. SDI-et (Ellenség felkutatása); ezt az RSHA megalakulásakor a Gestapo
olvasztotta magába. Az amt III. irányította a Németországban tevékenykedő spiclik mérhetetlen
apparátusát.
[77]
A III. C csoport személyzetének egy részét 1941. május sz-én, az egyházak elleni harc
kiéleződésekor átadták a Gestapónak.
[78]
Ohlendorf ugyancsak einsatzgruppe-paranesnok volt Keleten. Lásd ötödik rész II.
fejezet.
[79]
Eredetileg a düsseldorfi Gestapo politikai tanácsosa volt. Később a Sipo főnöke lett
Hollandiában, majd Dániában a Gestapo helyettes vezetője.
[80]
Öt és fél évi fennállása során az amt IV. számos belső átalakításon ment keresztül, de
szervezete és hatásköre lényegében változatlan maradt.
[81]
Az Abwehrrel, a hadsereg megfelelő szervével versengett.
[82]
1941-ben ezt kivették a hatásköréből.
[83]
A VI. F vezetője Naujocks volt, a gleiwitzi színlelt támadás kitervelője, aki hamis
pénzt is csináltatott a VI. W 1. alcsoport különleges laboratóriumaiban.
[84]
Leváltották, majd egyszerű közkatonaként a keleti frontra küldték.
[85]
Megelőzőleg a VI. A csoportot vezette. Mindössze 32 éves volt, midőn az amt VI.
főnöke lett. Himmler a Benjaminjának nevezte.
[86]
Az amt I., II. és VII.-nek csak központi szerve volt, külső részlegekkel nem
rendelkezett.
TARTALOM
A KIADÓ ELŐSZAVA
BEVEZETÉS
ELSŐ RÉSZ A GESTAPO SZÜLETÉSE 1933-1934
I. fejezet A HOROGKERESZTESEK NÉMETORSZÁG URAIVÁ LESZNEKII. fejezet
GÖRING A RENDŐRSÉGRE ÉPÍTIII. fejezet MEGSZÜLETIK A GESTAPO, ÉS SZINRE
LÉP A REICHSTAG FELGYÚJTÁSA ÜGYÉBEN MÁSODIK RÉSZ A GESTAPO
TÖKÉLETESÍTI MŐDSZEREIT 1934-1936
I. fejezet HIMMLER ÁTVESZI A GESTAPO VEZETÉSÉTII. fejezet HIMMLER „FEKETE
LOVAGRENDJE”III. fejezet A GESTAPO MINDENÜTTIV. fejezet A KÜLÖNÖS
HEYDRICHV. fejezet A GESTAPO RÖHM ELLENVI. fejezet A GESTAPO VÉGEZ
RÖHMMELVII. fejezet ÁTSZERVEZIK AZ EGÉSZ RENDŐRSÉGET HARMADIK RÉSZ A
GESTAPO ELŐKÉSZÍTI AZ INVAZIÓT 1936–1939
I. fejezet A GESTAPO TÁMADÁSRA INDUL A HADSEREG ELLENII. fejezet A GESTAPO
BERENDEZKEDIK EURÓPÁBANIII. fejezet A VÉGSŐ SZERVEZETI FORMA
NEGYEDIK RÉSZ A GESTAPO A HÁBORÚBAN 1940
I. fejezet LENGYELORSZÁGII. fejezet A GESTAPO BETELEPSZIK
FRANCIAORSZÁGBAIII. fejezet A GESTAPO MAGA ALÁ GYŰRI A HADSEREGET
ÖTÖDIK RÉSZ A GESTAPO POKLA 1940-1944
I. fejezet A GESTAPO TEVÉKENYSÉGE FRANCIAORSZÁGBANII. fejezet A KELETI
TERÜLETEK MARTÍROMSAGAIII. fejezet A NÁCI TUDÓSOK „KÍSÉRLETEI”IV. fejezet A
GESTAPO KITERJESZTI HATALMÁT EGÉSZ FRANCIAORSZÁGRA HATODIK
RÉSZ A GESTAPO ÖSSZEOMLÁSA 1944-1945
I. fejezet A HADSEREG A GESTAPO ELLENII. fejezet A FARKASOK FELFALJÁK
EGYMÁST FÜGGELÉK
AZ RSHA (REICHSSICHERHEITSHAUPTAMT – BIRODALMI BIZTONSAGI
FŐHIVATAL) FELÉPÍTÉSEA MÁSODIK OBERG–BOUSQUET- EGYEZMÉNY
BIBLIOGRÁFIA
A SZÖVETSÉGES VAGY SEMLEGES KORMÁNYOK KIADVÁNYAIA
NEMZETISZOCIALISTA PÁRT KIADVANYAI ÉS HIVATALOS NÉMET KIADVANYOK
JEGYZETEK

Jacques Delarue A Gestapo Tortenete

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Jacques Delarue A Gestapo Tortenete

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Forrás: http://www.doksi.

Jacques Delarue: Histoire De La Gestapo

Fordítatta: Széll Jenő

A fordítást szakmailag ellenőrizte: Dr. Márkus László

„A fasiszta Németország koncentrációs táboraiban, a Gestapo pincéiben... a

Miután ezekből az alapelvekből táplálkozik Delarue antifasizmusa, tudományos

GESTAPO – ez a három szótag tizenkét éven át rettegésben tartotta előbb Németországot,

Mielőtt a Gestapo történetének leírásához kezdenék, hasznos lesz felidézni azokat az

bízott az 1919 augusztusában meghirdetett weimari alkotmány tökéletességében. Nem is volt ez

A terror egy csapásra elárasztotta Németországot, mégpedig kétféle formában. Brutálisan

„Ünnepélyesen megjósolom Önnek, hogy ez a gyászos férfiú hazánkat szakadékba,

Németországban háromféle szakszervezet működött: az Általános Német Szakszervezeti

a náciknak. A parlamenti tisztségek betöltése – „felállással” – néhány perc leforgása alatt

tartományok kormányszerveiből. A vezetők közül sokan külföldre menekültek. A többiek

Richthofen-vadászrajban nem felejtette el soha. 1934-ben a Gestapo letartóztatott Hamburgban

katonaságot kellett átalakítani, politikussá tenni.

a legalantasabb értelemben véve.

menetére. Először 1932. szeptember 12-én, midőn megszavaztatta a bizalmatlansági indítványt,

sikerült betetőzniük az addigi rendszabályokat és bebörtönözniük az ellenzék valamennyi vezető

A tisztogatást tovább folytatták, nemcsak a rendőrségen, hanem a bíróságokon és az

az SA segédrendőrséggé léptette elő önmagát, és túltette magát a liberális rendszer minden

1933. szeptember 21-én felgördült a függöny a lipcsei törvényszéki palotában, ahol a

védekezésbe kényszerített Dimitrov a maga dühödten szenvedélyes támadásaival. A többi vádlott

Dimitrovot elképzelhetetlen zűrzavar közepette kituszkolták a tárgyalóteremből, de volt

összeállították, csak megfelelő létszámú személyzet kellett a végrehajtáshoz.

A Reichstag felgyújtása, a lipcsei per kérlelhetetlen reflektorfénybe állította a nácik

Az 1933-as év vége súlyos csorbát ejtett Göring hiúságán: megviselte a Reichstag

csatlakozókra teendő nagyobb hatás kedvéért mégis inkább 500-tól indult.

módszereket, és végül a legalitás látszatával sem törődve az intézményes bűnözés útjára

valamennyi kreatúrájának, vagyis többé-kevésbé a Harmadik Birodalom egész szervezetének.

Himmler valamiféle lovagrendről és olyan biológiai kísérleti telepről álmodozott, ahol a

Ez volt az „uralkodó faj” elméletének alkalmazása, amelyet Hitler a mozgalom indulása

megfojtották. A koponyát és az egész testet elborító véraláfutások minden kétséget kizártak; a

legelőkelőbbeket említsük. A hatalom átvétele után megerősödött az áramlás: jelentkezett egy

már gyermekkorától fogva megronthassa. Oradour, a varsói gettó, a keleti területeken

Himmler, az SS nagymestere, részben „fekete lovagrendjének” alapelveit ültette át a

A közegészségügyi minisztériumot beolvasztották a belügyminisztériumba, a

Hamburgban. Azért választották éppen Hamburgot, az észak- és dél-amerikai hajójáratok

fontosabb politikai értesülést továbbadni. Viszontszolgálat gyanánt a Gestapo a helyi szervekkel

bíróság elé. Mindenkit érintettek az ebből adódó kellemetlenségek; nemcsak a kistisztviselőket,

állította: neki kezében voltak a Heydrich zsidó származását bizonyító okmányok!

A Gestapo szőröstül-bőröstül az SS-hez tartozott azáltal, hogy vezetője Himmler, a

véglegessé tegye a tisztikar megnyerését. Mindez csak feltételezés. Annyi mindenesetre

A lappangó válságnak ebben a légkörében utazott el Hitler 1934. június 14-én

Papen–Schleicher–Gayl-kormány”) című könyvében olyan kitűnően ábrázolta a hitlerista párt

rendőrhatósághoz. – Az elmúlt két napi akcióra vonatkozó minden dokumentum felsőbb

Ő azonban megelégedett a tiltakozásnak ezzel a plátói formájával.

führer iránti hálájuknak.

Amikor alkalom kínálkozott volna a rendszer megdöntésére, a tisztikar megdöntés helyett

A Reichswehr hűségesküje után Hitler köszönőlevelet írt Blombergnek: „Legfőbb

Az SA főparancsnoka pedig maga Hitler volt.

végezték a spiclimunkát. A hatalom átvétele előtt az SD állandó tagsága 30 és 50 között mozgott,

leghozzáértőbb és legilletékesebb képviselői közül válogattak ki. Rendszeresen megbízható

Feltűnően tehetséges volt, körültekintően, beosztással és szorgalmasan dolgozott. Érdemes

buzdította a lakosságot a „szeparatisták” és a „francia kémek” ellen.

vagy jelentésekre vonatkozott, amelyeket a birodalom legfőbb méltóságainak vagy bizonyos

Ha a katonák figyelmét 1936 júniusában elkerülte Himmler rendőri apparátusának

legénységet. Ebben a tekintetben Röhm nézetei hatottak rá a hadsereg „népivé” tételéről.

között érne véget, ha meggondolatlan módon visszatérne Németországba.

félt a következményektől. A komédia ezzel véget is ért. A törvényszék csupán annak

A tábornokokkal hamarosan elfeledtették azt a megaláztatást, amelyben 1938. február

Ha az SD, az SS és a Gestapo rendőri szervei hathatósan elősegítették az anschluss

továbbította Henleinhez, éppen úgy, mint a kémkedésre vonatkozó irányelveket is. Az