Váci Mihály

Váci Mihály

HA RÁD GONDOLOK- VIRÁGZOM

Harangszó ver szíven:

mintha bennem zuhogna.
Hol vagy mellőlem? Hiányzol.
Minden téged kérdez;
ha madár szól,
hol hagytalak? – rámszól.
Milyen messze vagy!
Mindennek arca sírásoddal fordul felém,
s bármit mondhatok,
nem hallom, csak a te hangodat.

Te vagy az el nem ért vidék,

melyet bejárni vágyom,
a hegyen-túli ég,
hegyekből kibukkanó tenger,
hajózható láthatárom.

Bezárt szárnyaid bennem fájnak,

sírásaid mindenütt elérnek,
fűzfáim alattuk áznak.
Bennem egy hegedű érintetlenül,
- óvja puha bársony.
Csodafád vagyok,
ha rádgondolok – virágzom.

Mi él, éltet, Neked virít.

Kristályként bezár sorsom magába,
s rózsaként kinyit.

VALAMI NINCS SEHOL

Süvítnek napjaink, a forró sortüzek

- valamit mindennap elmulasztunk.
Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
- s valamit minden tettben elmulasztunk.
Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
- s valamit minden csókban elmulasztunk.

Mert valami hiányzik minden ölelésből,

- minden csókból hiányzik valami.
Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
- minden szerelemből hiányzik valami.
Hiába verekszünk érte halálig: - ha miénk is,
- a boldogságból hiányzik valami.

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,

- az életedből hiányzik valami.
Hiába vágysz az emberi teljességre,
- mert az emberből hiányzik valami.
Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
- mert az Egészből hiányzik valami.

A Mindenségből hiányzik egy csillag,

- a Mindenségből hiányzik valami.
A Világból hiányzik a mi világunk,
- a Világból hiányzik valami.
Az égboltról hiányzik egy sugár,
- felőlünk hiányzik valami.
A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
- talpunk alól hiányzik valami.

Pedig így szólt az ígéret a múltból:

- "Valahol! Valamikor! Valami!"
Hitték a bölcsek, hitték a hívők,
- amióta élünk, e hitetést hallani,
De már reánk tört a tudás: - Valami nincs
sehol!
- s a mi dolgunk ezt bevallani,
s keresni azt, amit már nem szabad
senkinek elmulasztani.

Újra kell kezdeni mindent,

- minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
- minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet és minden életet,
- kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

Újra kezdeni mindent e világon,

- megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön

Ha elhagynál...

Ha elhagynál engemet, - jobban

mi fájna?
hiányod, vagy a szív megdobbant
magánya?
A csalódás kínjától félek,
vagy féltlek?
Szerelmünket szeretem jobban,
vagy Téged?

Szerelem

Szerelem, szeress jobban:

mert egyre jobban gyűlölök.
Szelíden törj be engem:
- éljek az emberek között.

Mert értük élni könnyű:

de köztük, velük - nehéz.
Szerelmem, szeresd őket,
védd őket - jó ügyész.

Szeress, terelgesd rajtam

mediterrán időd,
éltesd a pár füvet,
mi karsztjaimon kinőtt.

Vedd pártfogásba őket,

szeress, hitesd velem:
lehet szeretni őket.
Adj erőt szerelem.

Könnyű a prófétáknak.
Fenn laknak a hegyen.
Én rájuk is haragszom.
Üss számra - szerelem.

Kiválasztottak ők
- a szegények közül.
Kiváltak közülünk,
ragyognak egyedül.

Álmodnak boldogságot
minékünk: - nélkülünk;
megteremtik, elérik,
élik - de nem velünk.

Én lenn a gyűlöletben
akartam, akarom
a lehetséges élet
mosolyát arcomon.

Adj nagylelkűséget:
a szerelem - hatalom.

Felcserélt szenvedélyek

Fájó, nehéz az olyan szerelem,

amit nemcsak a nyers élvezet éltet:
melynek kevés, ha a test meztelen,
s fogasra dobva kinn marad a lélek.

Érzékeink, sorsunk s az értelem

vívtak, ölelkeztek, húsunkba téptek,
bőrünk agyunk, tudatunk részegen
habzsolta, tervezte is azt, mit érzett.

Szerelme, sorsa volt egy nemzedéknek

a láz, - a harc, rajongás, fegyelem,
s egymást örökké felcserélve égtek
a cél, gyönyör; a csók, történelem,

- hogy mindkettő ebbe majd belevérzett:

s vív, sír bennünk - s én Veled, Te velem.

Nagyon nehéz

Nehéz veled boldognak lenni,

de boldogság veled a fájdalom,
a nyíl tud csak így sebezni:
ha mélyebbre engedi az izom,
nem fáj olyan nagyon.
S ha kitépik talán halált okoz.

Miért cserdült reményeidre

ilyen váratlanul májusi jég?
Ájulást érzek a térdeimben,
ha vigasz szóval hajolok Feléd,
s hogy sírás rázzon, mint szél a virágot,
kézlegyintésed elég.

Semmi az egész

Várom, hogy visszatérj,

szótlan a szemembe nézz,
mosolyogj szomorún:
- Semmi az egész!

Semmi az egész.
Minden volt - ennyi lett!
Vezess már haza engem.
Szorítsd a kezemet.

Éjjelenként majd néha,

ha erősek leszünk,
amit remélni kellene
- arra emlékezünk.

Aztán

Emlékszel? Aztán milyen jó volt

Hozzád fordulni - és Te édes! -
Hogy doromboltál hogyha csókot
Súgtam égő füled tövéhez.

S alvás előtt egy más ölében

még fészkelődni, s megfordulva
fel-felkérdezni, félig ébren:
"Szeretsz? " "Szeretsz még?! " - újra, újra.

Emlékszel? Engem elfeledhetsz.

De a percekre emlékezzél,
mikor odabújtál szívemhez
és magadról megfeledkeztél.

Százezer út

Én mindig másként gondolom,

amit elém kínál a lét.
Ha rádnézek is - álmodom
egy velünk történő mesét.
Ha azt mondanám: - Jó, igen.
Ne vedd komolyan, el ne hidd:
- másodpercenként a szívem
igent biccent és nemet int.

Mert én magam is szüntelen

más vagyok, mint aki vagyok,
- sem az, akinek képzelem
sem az, ami én akarok
maradni, lenni: egyre más,
és mire elfognám, megint
új arc, szédület, kusza láz,
arcom rám soha nem tekint.
Bármely tükörben nézzem is:
- Megvagy! Idenézz! - sír, nevet,
de már is más, ahogy a víz
ragyogtat minden új eget.

Míg alszom tán ébren vagyok,

s ébren meg mélyen álmodom.
Hiszed - ölelsz, mint hű rabod,
s szíved tán épp elárulom,
és ha ellened vétkezem,
akkor hű sírásom keres,
s míg téged simít két kezem,
talán haragtól kék eres.

Mikor hozzád szegez a kín,

talán máshol feltámadok,
s ha hívnak csavargásaim,
mindig feléd vándorolok.
Rádnézek: - s hol vagy, nem tudom.
S bármit nézzek, az mind te vagy.
Elhagylak százezer uton,
hogy megleljem kapuidat.

És mindig másra vágyom,

mint amit szívből akarok.
Szomorún érzem fájón,
azt, ha boldog vagyok,
mikor a legforróbban élek,
legjobban gyilkolom magam,
s a legéltetőbb szenvedélyek
átölelnek halálosan.
Mert nincs határa semminek,
a van, nincs fojtva ölelik
egymást; ha dobban a szíved,
mindig meg is hal egy kicsit.

A van, a nincs két végű hinta,

és lengő hinta minden itt:
- ez mélybe dönt, szállni tanítva,
az zuhantat, míg felröpít.
Ha öröm hív - már vár a kín,
- a hinta egyre fel le száll,
ha égben vagy, lenn pokol int,
s ha mélyben - fentről fénysugár.

Ne kérj válaszokat, szívem.

Az igazságból is csak azt
tudom csupán, hogy elhiszem,
de nem azt tudom, hogy igaz.
Már másképp hiszem a világot
s régóta másképpen tudom.
De nem igaz, jó egy se - látod,
hát hagyd - majd újra álmodom.