Kiss Gergő

Én is a fűben fekszem
(2022)

1. Narancs a fűben Vol. II – Én is a fűben fekszem

2. Az évek kereke
3. Olvad a város
4. Elmém lett a tér
5. Írhatsz magadról verset is! – Terápiás vers
6. Álmodozok
7. Mindenki meghal
8. Mosolyogni tudni kell
9. Láthatatlan húr (Fohász)
10. Narancs a fűben Vol. III – Együtt fekszünk a fűben
11. Trubadúr
12. A sípszó után
13. Eladó a szerelem
14. Szeptember hava
15. Vigyél el
Előzmény:

Narancs a fűben (2020.11.17)

Narancs a fűben.
Kicsit sem derűsen. 
Vágyódik vissza a fára,
De nem hallgatnak szavára.

A napsugarat élvezné. 
Fordulna a fény felé,
De nem teheti:
A fa árnyéka megveti.

Irigykedve nézi a többieket, 

Milyen jó nekik ott fennt,
Övéké az összes szeretet, 
Pedig mind csak álszent. 

Ő aztán terjesztené a fényt!

Eltörölné a gyötrelmet, a vészt, 
Bevilágítaná a világot,
S elhozná a tisztaságot.

Narancs a fűben.
Cseppet sem derűsen.
Vágyódik a fénybe,
De nem jutott még révbe. 
Narancs a fűben Vol. II - Én is a fűben fekszem

Narancs a fűben. 
Kicsit már derűsen. 
Elérte hát végre a nap,
Nem üzen Ő többet hadat.

Rátaláltam csendben kertben, 

Megfogtam, majd fényre tettem. 
Boldog Ő már, látom rajta, 
Megszorítja, hogy megtartsa. 

Örökkön csak félni,

És soha többet élni,
S mindnyájan majd elmúlunk,
Együtt a kertben elbújunk. 

Narancs a fűben. 
Teljesen derűsen. 
Ott nyugszik Ő, velem szemben:
Boldogan a fűben fekszem.
Az évek kereke

A még gyermeki énünk 

Önfeledt kacagással szalad a hintához, 
Mely akkor még egyetlen révünk, 
S még mit sem kell tudnunk az életnek a titkához. 
Őszinte nyugalommal élvezhetjük
Az egyre hullámzó érzést. 
Mostanra ezt az emléket csak dédelgetjük, 
Míg a világgal próbáljuk tartani a lépést. 

Az évek kereke hatalmas, 

S mindig körbeér. 
Az én életem alantas, 
De Nyár az mindig fölsegél. 
Segít nékem, s melegít, 
De könnyen múlik a kedvesség, 
Hisz Ősz az folyton leterít, 
És eltűnik a csendesség. 

Nehezen küzdöm fel magam Télig, 

De ott pihenhetek egy keveset. 
Már egyik sebem sem vérzik, 
Viszont drága lett a szeretet. 
S egy pillanat alatt kirántják lábam alól a talajt!
Elérkezett Tavasz, s nem kímél sajnos most sem. 
Gondoltam én. Viszont nem hallottam csatazajt, 
S helyén maradt minden egyes apró porszem. 

Ekkor ismertelek meg téged. 

A te őszinte nyugalmaddal. 
Megmaradt bennem minden egyes részlet, 
S megajándékoztál egy gyönyörű sugallattal. 
Azt mondtad, ha jövőre visszatérek, 
S teli leszek korlátokkal, én már nem múlhatok rajtad.
Ekkor elképzeltem veled mindent, s hogy így milyen az élet,
Majd gondolatimból visszatérve felfogtam szépen, lassan. 
Jött a forró, szépséges Nyár, 
S Ősz ahol azt gondoltam tönkre megyek. 
Mikor ellepett aztán minden sár, 
Hívtam összes barátom: itt van, nesze egy-egy ecset, 
Fessük le korlátaim, 
Tüntessünk el minden ráncot, 
Hogy Tavasznak majd határain, 
Lásd, hogy magabiztosan állok. 

Eljött hát Tavasz, s vele együtt te is. 

Megmutattam magam, levetkőztem meztelenre, 
De aztán megláttál engem mégis, 
És festékkel teli ráncaimat felfedezted. 
Te egyből visszakoztál, míg én neked könyörögtem.
Elküldtél, majd én csak ott könnyeimben könyököltem. 
Eltűnt hát, amire én mindig is vágytam. 
Ekkor szégyenemben, s bánatomban köddé váltam. 

Olvad a város

Ezernyi törékeny ember és gondolat

Foszlik szerte, mikor belépek a szobába.
Letépem a bútorokat fedő rongyokat,
S egyre reped a boltívek vakolása.

Az ablakban elszáradt virág,

Hideg levegő szivárog be.
Egyre visszhangzó viták,
Melyek még itt folyhattak le. 

Minden ember imitál,

Mint az élet a művészetet. 
Bent a szellő kicibál, 
S én érzem a te hűségedet. 

Mitől egyre olvad a város, 

Lehull róla minden lepel. 
Most egy ember sem magányos, 
S szívem utcájáról mindent seper. 
Elmém lett a tér

Lámpákkal teli szobában

Ordítok süket fülekre találva.
A hideg fények kioltanak,
Szemeikkel kifosztanak.

Magyarázok kézzel-lábbal,
Megtaposnak vérrel-sárral.
Figyelj rám! Már nem hallgatok. 
Figyelj rám! De nem hallotok.

Csendben sírok melletted magamban,

Hangos a világ, elnémít a zajban.
Gondoltam, mikor álom nem jött szememre:
"Törődj csak bele, tán rosszabb is lehetne!"

Falakat húztam körös-körül, 

Szívem is belül egyre kövül.
Elmém lett csak nékem a tér, 
Ahol mindenki a csendben remél. 

-Álmodtam magamnak egy világot, 

Ahová nem kellettek messiások,
De aztán megváltottam, nem mellesleg, 
És csak azt vártam, hogy szeressenek. 
Írhatsz magadról verset is! - Terápiás vers

Érzelmes, és hangos vagyok,

Csodálkozom, hogy harcolhatok.
Hallom már a békés csendet,
Látom, ahogy fűben fekszek.
Akarom, hogy ölelhessek,
Így érzem ezt kötetlennek.

Úgy teszek, mintha nyitott lennék,

S úgy érzem ez képtelenség.
Megérintem két kezedet,
Aggódom, hogy nem tesz eleget.
Sírok a sok képzeletért,
Könyörgök a védelemért.

Megértem, ha felzaklatlak,
Mondom amit elhallgatnak.
Álmodok, ha éles minden,
Próbálok, ha Isten nincsen.
Remélem, hogy megértesz ma,
Leszel az ki meghallgatna...
Álmodozok (2020)

Álmodozok.
Megfürödni a napban,
Elsüllyedni a végtelenben,
Jót látni a holnapban.

Álmodozok.
Szeretni valakit feltétel nélkül,
Utálni valamit okok nélkül,
S hátul kikötni legvégül.

Álmodozok.
Élni vagy félni? 
Róni vagy szólni? 
Adni vagy kapni? 

Álmodozok.
Megtalálni a jót,
Elengedni a rosszat,
Kinyitni egy másik ajtót.

Álmodozok.
Várni a végére,
Nincstelenül lengve
Álmodozok örökre.
Mindenki meghal

Azt mondjuk mindenki meghal egyszer, 

És akkor már nem lesz többé napsütéses reggel. 
De mi van, ha rátalál egy szebb útra?
Hol kaphat majd esélyeket, s döntéseket újra. 

Persze csak feltételezhetjük ezt, 

De mondd, miért is kapnánk meg mindezt? 
Mikor földi létünkben oly' könyörtelenek voltunk, 
És minden csekélységért vérünket kellett ontsuk. 

Semmiben sem lehetünk biztosak, 

Az élet megőrzi előlünk mind a titkokat.
Kivétel ez alól a halál, 
De ezt is csak az tudja, ki egyszer szerencsétlenül talált. 

Én nem akarok egyedül meghalni, 

Mindent csak úgy itt hagyni. 
De ha nem hallgatnák meg könyörgésemet, 
Osszátok majd szét ti örökségemet! 

Egyedül meghalni bizony magányos dolog, 

Nem lesz az ki értem ágyam mellett zokog. 
Nékem kell majd egy társ, ha nem is egy életre, 
De lenne olyan, ki engem nyugalommal fékezne. 

De mindenki meghal egyszer, 

És akkor majd nem lesz többé napsütéses reggel. 
De mi van, ha nem találok odaát semmit? 
És ezt előre persze sohasem jelzik.
Mosolyogni tudni kell

Mosolyogni tudni kell, minden pillanatban,

Akkor is, ha összes könnyem visszapattan.
Ha rám tör a szomorú idegesség,
Akkor is, mert nem minden a hitelesség.

Ezt várják el tőlünk, mert mi gondunk is lenne?

Kit nyomaszt, hogy elfeketül minden lepke?
Utazók vagyunk a nagy városban,
Hibát nem is keresnék álmomban.

A világ darabokra hullhat. Nagy ügy.

Mosolygunk a családi képen, mikor elszáradtan minden rügy.
Elfedjük a ráncainkat, és velük együtt minden kétséget,
Mert egyre sorakoznak a szép kis fényképek.

Mosolyogni a közönségnek,
Így kaphatunk csak öröklétet.
Fogunk fehérje a pénznek, csillogásnak,
Hisz ezt tarthatjuk impozánsnak.

Mosolyogni tudni kell. Minden pillanatban.

Úgyis elbújhatunk majd a virradatban.
Könnyem felszárad, a csatornákon mind lefolyt,
S magamra erőltetek még egy mosolyt.
Láthatatlan húr (Fohász)

Lesütött szemekkel haladok el a zajos világ mellett,

A mosoly az arcomon is egy ideje sajnos már csak festett.
Elfáradt, kisírt lelkem egyre szürkébb,
Démonjaim munkájukra olyan nagyon büszkék.
Térdre borulok a macskaköves úton,
Szívemet az égnek egyre nagyon nyújtom:

"Küldj egy jelet, egy láthatatlan vonalat,

Melyen keresztül mindig felhívhatom magamat.
Egy olyan jelet, melyen keresztül visszautalhatsz mivoltomra,
Hogy megmaradjak egyenesnek, és igaznak,
És hogy visszakapjam a magamba fektetett bizalmat.
Egy láthatatlan húrt, melyen együtt pendülhetünk,
S hogy az igazságért ne kelljen folyton megküzdenünk.
Egy képet, mely emlékeztet rád,
Mellyel szemem sok-sok emléket újra- és újra lát.
Adj nekem békét, s türelmet,
Szerelmet és ihletet,
Add, hogy még ezerszer az életben fölkacagjak,
S hogy sose felejtsek el megmaradni önmagamnak!"
Narancs a fűben Vol. III - Együtt fekszünk a fűben

Mint kisgyermek, úgy szorítom az életet kezeimben, 

Ki még nem tudja azt, hogy mi vár rá majd szemeidben.
Vakon hallok még, vallom a sötétet,
Fel kell nőjek még, hogy hozzád felérjek. 

Szavakat adsz a számba, 

Majd én rímekbe öntöm gyöngybetűkkel. 
Később elégsz a pillanat dacára, 
És én leszek az, ki kérdőjellel körbetűzdel. 

Minden felhőt elkergetnék, 

Csak hogy fent ezt terjeszthessék. 
Együtt megyünk át a tűzben,
Együtt fekszünk majd a fűben. 

Trubadúr

Narancsot a fára-
Szerelmet ajánlva.
Napot is nyugvóra-
Plédekbe kuckózva.
Holdamat ablakába-
Éjemnek balladája.
Lennék Néked udvarlód,
Elmék érted lopakvón.
Lennék én oly' trubadúr,
Az ki lantér' odanyúl.
Dalolnék én szerelmest,
Galambom se legyen rest!
Hozza nékem kis kezét,
Csókolja meg hitvesét!
A sípszó után

A sípszó után állok értetlenül.

Lent az utcán sem voltam még ily' kéretlenül.
Fogalmam sem volt még reggel,
Hogy az ijedelem egyszer még ilyen szinten meglel.

Kisemmizve, akár a Nap

Mikor a Holddal helyet váltanak:
Érezhette, hogy más is szereti,
Tündökölhet, ahogy csak teheti.

Visszahívom, hátha félreértés az egész,

Majd jön az SMS: "Vége." - többet nem is veséz.
Ilyen szégyen tőle, SMS-ben elválni,
Nem tudta volna legalább találkozónk megvárni?

Könnyek gyűlnek szememben.

Várom, hogy a nap véglegesen lemenjen.
Gyönyörű a távozása, egészen festői,
Szerencsére nem várhatók esőnek felhői.

Összeszedem magam, majd bemegyek a kisboltba.

Eladó sem nézett még ennyire pislogva:
Veszek egy üdítőt, és egy doboz cigit,
Hogy ki lehessen bírni ezt az egész dilit.

Épp rágyújtanék, mikor megcsörren a telefonom.

Izzadság gördül végig homlokomon,
Kifújom minden levegőm. Amennyi csak kifért.
Szerintem mindketten tudjuk jól, hogy miért.

Remegő kézzel, heves szívveréssel nyúlok zsebeimhez.

Édesanyám az: kedvesen szólok szüleimhez.
Sosem beszélünk sokat telefonon. Annyit mondott:
"Várunk haza, de már nagyon!" - ezzel hangulatom oldott.

Ennél jobban senki sem időzíthet,

Az estével is most szembesített.
Üdítőmből egy nagyot kortyolok,
Úgy érzem lassan indulok.
A Hold már elfoglalta helyét,
Kísérek hozzá csendes zenét.
Próbálok arra gondolni, hogy a Nap jelenleg máshol tündököl.
Szívemet igyekszem még vonszolni,
Majd egy pillangóba ütközöm.

A holdfény felé táncol a kis sárga pillangó,

Hiánya egyre visszhangzó.
Az éjszakába torkollik,
S holnapra majd szétoszlik.

Eladó a szerelem

Kérdőre vonnak a fenti angyalok,

A lentiek mit sem tudnak rólam.
Magamban csöndben hallgatok,
Szóljon csak a fenti szólam.
-Mit gondol egy érett férfi?
Kérdésünkre a válasz üres.
Ki tudja mennyit fog még késni?
Szeme fehérje egyre jobban tüzes.
Könnyek záporoznak belőle.
Én addig festek róla egy képet-
Jut még szín a fakó mezőkre,
S a nyughelyre mely egyre jobban éltet.
-Vajon megnézi más egyszer ezt a képet?
Vagy esetleg tolongni fognak érte?
Hozza majd még szépen az élet,
Mikor megfakulván ennek is fénye.
Egy Öregúr néz vissza üveges tekintettel,
Kibogozza Ő azt türelemmel.
Egyre csak olvassa a címet mereven,
Miképpen szól: "Eladó a szerelem."
Szeptember hava

Megérteni sohasem fogom, miért hagytál el. 

Elmentél, s azt gondoltad ott lesz az, ki majd egyszer rád lel.
Bolond voltál. Hányszor sírtál még utána karjaimban,
Hányszor kérted szerelmemet imáidban.
Hányszor fogok megbocsátani még Neked?
Hányszor teszek majd még én Neked eleget?
Sosem voltam, és sosem leszek elég jó, hogy maradj,
Hisz könnyű rajtam táncolnod. Át egészen a lelkemen.
Nagy viharral távoznod, engem itt hagynod csendesen.
Szeptemberi hóban búcsúzunk egymástól,
Önfeledten szabadulunk a hideg cellákból.
Hóvirágként nyílok újra októberben,
Mit egy hónapja én már megéreztem.

Vigyél el

Vigyél el oda, ahol az összes költő meghalt. 

Ahol a föld majd engem stabilan megtart.
Hadd találjam meg önmagamat,
Találjam meg mindég bölcs szavaikat, amiből majd merítkezhetek.

Vigyél el oda, ahol az összes vers keletkezett. 

Ahol eszményük egyre dicsőbben emelkedett.
Megtalálnám a titkot, mit mindenki magában őrzött,
Miben egyedül a lélek és a szív mindig is győzött.

Vigyél az öreg fűznek tövéhez, 

Hadd üljek le egy kicsit öléhez;
Ahol kezdődött az összes szerelem, 
Miket elengedtem én nagy nehezen. 

Vigyél oda, ahonnan még elindultunk, 

Ahol mi még együtt szépen boldogultunk,
Ahol soha semmiért nem kellett, hogy szóljunk. 
Vigyél el oda, ahol senki nem feledkezik meg rólunk.