ÜRMÖSI KÁROLYNÉ

PÁR SZÁL VIRÁG...

VERSEK

CORVIN-KÖNYVNYOMDA CLUJ-KOLOZSVÁR
1928.
ÉDES JÓ URAMNAK.
 HA DALOLOK . . .

Ha dalolok, ne tudjátok föl nekem.

Nem tehetek róla, hogy úgy szeretem...
Nem tehetek s mért is tennék én róla,
Ha úgy terem a szivemen:
Min' rózsafán a rózsa.

Szivem olyan, mint a síró hegedű,

Inkább remeg rajta bánat, mint derű.
Úgy érzi, ha máinak is fáj valami;
Innen van az, hogy búsongva
Csendülnek meg dalai.

Majd ha egyszer elfáradok s meghalok,

Da'oljanak helyettem e kis dalok.
Ügy is tudom elfelednek engemet:..
Daloljátok kicsiny dalok:
Asszonyszív volt... Szeretett...
 LYRA.
A lelkem álmok muzsikája,
Zenélni én mégsem tudok.
Halk akkordok zsongnak elhalón,
A műig el én nem jutok.
Lelkem a színek álmodója —
És festő én mégsem vagyok;
Csak színek égnek, színek vágynak,
De lelkemen kép nem ragyog.

Márványkövet formálna lelkem,

Szobrot faragna s nem lehet;
Szfinkszek kacagnak egyre rajtam:
„Kontár! nem adhatsz életet."
Szegény, szegény én balga lelkem !
Miért epedsz te szüntelen ?
Mégis csak álmok, vágyó színek
Csendülnek dallá szivemen.
PÁR SZÁL VIRÁG...
1917.

Pár szál virág a vázában,

Illatos szép fehér rózsa.
Kelyhéről az illat úgy száll,
Mintha csupa sóhaj volna . . .
Le-le pereg egy-egy szirom
S megremeg a fehér rózsa;
így remeg az én lelkem is,
— Mikor egy-egy reménye hull, —
Mintha fehér rózsa volna.
 ÜLÖK A PARKBAN...
Arad, 1925. aug. 8.

Ülök a parkban egymagamba',

Körülöttem járókelők,
Nézem, nézem és úgy szeretnék
Egy-két jó szót szólni velők.
A szemem is úgy simogatná . . .
De ők csak mennek hidegen,
Éltem előttük ismeretlen,
Forró szivem itt idegen.

És hull a perc a végtelenbe . . .

Árnyak suhannak lelkemen,
A gondolat ijedve rebben,
Sebzett madárként, szárnyszegetten . . .
S míg fájva, várva így ülök,
Szemem vágyva tekint körül,
Az élet él, sugárzó napfény . . .
S itt senki nékem nem örül!

E pillanatban szellő lebben,

S a sok virág bókol, ragyog,
Mosolygó, drága ismerősök,
Mégis, mégis itthon vagyok!
 TANÁCS.
Ha sors viharja dúlta kebledet,
Ha lelkeden a bánat árnya kél,
Ha emberekben is csalatkozál
S szived sivár, mint nyár után a tél...
Ha fájdalomnak ittad bús borát
S nincs többé, ki híven szeretett,
Testvér! Ó vess el pár virágmagot:
Nő belőle tenger szeretet.

Nézd: élő Lélek minden kis virág;

Lélek, mely híven, hálásan szeret.
Kimondhatatlan enyhületre lelsz,
Ha gyöngéd gonddal ápolja kezed.
Oly tiszta üdvöt, szűz gyönyört
Nem adhat néked semmi más,
Mint rádmosolygó, nyíladó virág
S szivedre szálló hála: illatár.

Ha fájdalomnak ittad bús borát

S nincs többé, ki híven szeretett...
Testvér! Ó vess el pár virágmagot:
Nő belőle tenger szeretet.

•y 8 s*
 REZEDA-VIRÁGA.
Édes jó anyámnak.
Ha illatod érzem, Rezeda-virága,
Boldog ifjúságom villan napsugárba.
Zúgó Szamos-parton, kék havas aljába
A régi hajléknak fölragyog bübája.
Zöld zsalus ablaka álmélkodva nézett,
Smaragdos erdővel övezett vidéket.
Távol mély ködéből fehéren szikrázva,
Méltósággal intett havasok királya . . .
Csönd. Csak a közelben kelepelt a malom,
Altató nótaként, álomba ringatón ...
S óh, hány regét mormolt Szamos vize nékem,
Tova tűnt a mese, tűnő habbal régen . . .

Ha illatod érzem, Rezeda-virága

Múltba száll a lelkem forró vágyódása.
Ha még szedhetnélek a régi kis kertben
S csokorba kötnélek boldogönfeledten;
Nem törődnék mással, nem gondolnék gonddal,
Csak újra betelnék régi illatoddal...
Ha még leülhetnék a kis padra egyszer,
Hol könnyel temettem hulló szirmod ősszel...
Óh, ha újra volnék, aki akkor voltam . . .
Hej! Rezeda-virág, ugy-e csak álmodtam ? ! . . .
 A RÉGI DAL.
1919.

Künn tél havaz a földre szemfedőt

Jajongva, búgva sír a szél;
Lombtalan faág búsan mered,
Hull a hó és mindent eltemet
S tavaszról csak emlék beszél . . .
Benn kandallóban ég, lobog a láng.
Imbolygva reszket a szobán,
Dúdolva s egyre táncot lejtve,
Pirosló fényben ömlik szerte
S pihen az ódon zongorán.
Zongoránál galambősz asszony ül;
Tűnődő lelke múltba lát. . .
S mint halk szirom, ha hull peregve,
Illeti újja megremegve
S zengi a húr a mult dalát.
Régi e dal s már régen elfeledve.
Csak még az ő szivében él . . .
Óh hol van az, kivel dalolta
Ifjú ábrándít szötte-fonta ?!
Róla már csak e dal regél.
A régi dalból emlékek serge
Libbenve, lengve mind kiszáll
S a nagyasszonynak szelid lelke
Bűbájos mulion elmerengve,
Tűnt májusára rátalál.
 KÖNNY.
1915

Ha könny pereg le néha arcomon,

Ne kérdezzétek: miért bánkódom . . .
Elmondani szóval azt nem lehet,
Mi fakaszt ily fájó gyöngyszemet.
Talán a múltba vágyó álmodás,
Mit rajtam kivül nem álmodott más,
De él a lelkem titkos rejtekén
S könnyes gyönyörrel féltem, őrzöm én.
Vagy dal talán, amelynek szava nincs
S szivemnek mégis, mégis drága kincs;
Mert elringat az édes képzelet
S röpülve visz rég tünt idők felett.

Vagy örök szépnek kristálycsöppje ez,

Mely égi kútból reám permetez;
Lelkem sugára rajta megtörik
S szivem fölé a szivárványt szövik ? ! . . .
 HÁLAIMA.
1927.

Sok nagy fájdalomra, kínos gyötrelemre

Választottál engem, édes Istenem!
Bús károgó varjak: sötét aggodalmak,
Gyógyulatlan sebek égnek szivemen.
Élet zsákutcáján támolyogva járok,
Iszonyodva látom, szennye mint tapad —
De akarod Uram és fehérre mossa
Lelkemet tisztító, omló könnypatak.

Oh fogadd el Atyám forró imádságom,

Hogy rám szenvedések napjait hozod,
Könnyemen át látom: bús életegemre
Szivárványt ívelő istenmosolyod,
így megtisztult lényem sziveden pihen meg
S erőtelen kezem megfogja kezed ...
Áldott légy, hogy tanítsz mindig jobbá lennem
S kálváriás útam Tehozzád vezet.
 FOHÁSZ.
1921.

Szent zsolozsmával-teli szivem húrján

Megzendül esengve fohászom, Uram !
Te, ki megérted, ha bogárka zümmög
S tudod, ha agyamban gondolat suhan,
Engedd fölszállni szivedhez fohászom,
Felséges neved hő szivembe zárom.
Por vagyok tudom, csak atom a létben,
De lelkem szikra olthatatlan lángból
S ha gyúl a szikra, lelkem is teremtő
S teremtő tüzében egedbe lángol...
Ha merész agyam szent trónodig suhan,
Te tehetsz róla, ne vedd zokon Uram.
 BORÚS IDŐBEN
1923.

Ragyogj, ragyogj te áldott napsugár,

Isten szemének forró sugara!
Ha hull omolva drága balzsamod,
Szivünkre mintha áldás hullana.
Miként gyerek, kit anyaszem vigyáz,
Nem tudjuk miért, de kedvünk földerül.
Érezzük Isten áldó mosolyát
S remélünk, bízunk rendületlenül.

Ha sűrű fátylat von az Úr keze

S nem érezzük szemének sugarát,
Nem tudjuk miért, lelkünkre árny borúi
S csak halkan, félve suttogunk imát.
 AZ ÚR VIGYÁZ.
Csend ül az erdő rejtett mélyein.
Sugárzik fönn kiteijedt végtelen.
Magasban, mélyben, árnyban, fényben itt
Az Úrnak lelke mindenütt jelen.
E szűzi csend, ez imás hallgatás
Örök hymnusz, mely ég fele szakad,
Melynek az ember zengő éneke
Csak refrénje, csak visszhangja marad.
E csöndbe most zubogva zaj zuhan
S beleremeg a mélyek rejteke;
Borzong a lomb, ámul a sok virág,
Elhal a csend zsoltáros éneke . . .

S kacagva, vígan csendül föl a dal

És hull a rög a futók lábnyomán:
Gőgös ember kevélyen gázol át,
A természet ős templomán.
De tipró lábak bús végzetnyomán
Kis kék virágot élni lát szemem . . .
S lelkem hittel borul az Úr elé,
Kinek kegyelme örök, végtelen.
 HUGÓMNAK.
1925. július 19.

. . . S hiába minden! Könnyek, sóhajok . . .

Búcsucsókod itt ég ajkamon.
Te messze már . . .
Új élet vár,
Úszol tovább a sorshajón.
Bánattal néz utánad lelkem:
Mire sodor az életár?
S ha révbe érsz,
Vájjon mit érsz,
Boldogság ott keblére zár?
Tűnődöm fájón, elmerengve . . .
Hugocskám édes, elszakadtunk!
Anyánk szeme
Könnyel tele,
Ha cseng a régi nagy kapunk.
„Elmúlik minden!" — suttogja halkan
S szivemre száll egy bús madár:
„Legdrágább kincs
Ami már nincs . . .
Elmúlik minden, kár, kár, kár."
 SZEPTEMBER ITT . . .
1920.

Arany-sugárral ragyog még most a nap,

Bár nem tikkasztó már a nyár heve,
Szeptember itt és jő az ősz vele!...
Még zöld a lomb, még nyílik sok-sok virág,
De sáppadozva hull már levele,
Szeptember itt és jő az ősz vele!...
Szivemben is még lángolva ég a nyár
És lelkem még álmokkal van tele,
De jő az ősz és eltűnik vele!...
Szeptember itt... jön, jön az ősz vele ! . . .
Asszonyszivemben fájó bánat kél,
Virágimat ne tépd, óh őszi szél!...
 SÓHAJTÁS.
(Egy éves korában elhunyt kis leányom emléke.)

Mint elült vihar tépett fellege:

Bánatemlék bolyong a lelkemen
Én újra látlak édes gyermekem!
Szöszke fejecskéd úgy simogatnám . . .
Remegve nyújtom ki feléd kezem,
Te tova tűnsz — s köztünk a végtelen..
És szivemen, mint búgó orgonán,
Halk sirámok fájón zokognak át
S Te nem hallod anyádnak bús szavát...

Lehullt rügy is sebzi a rózsafát.

 KOSZORÚ.
(Egy kis fiúcska koporsójára.)

Mi volt a Te élted, kicsi kis fiú?

A lét nagy óráján röpke perc talán...
Szivünknek örökös, fájdalmas talány.
Mi volt a Te élted, drága kis fiú?
Tündöklő szivárvány reménység egén . . .
Örök éj borult rá gyászos feketén.
Mi volt a Te élted, szegény kis fiú?
Életnek ajakán gyönyörű mese . . .
„Csitt...!" intett a halál rettentő keze.
 NEKROLOG.
*
(Elhunyt csellómüvész emléke.)
Mikor vonója forrón illeté,
Élt, lelke volt a négy kis húrnak.
Édes csodákat álmodott belé
És e csodák szivekre hulltak.
Bús szordinós volt, jó szive bohó,
Csellójából búgott élete :
Bűvös sirám, oly vágyó, zokogó;
Csapongó kedv, könnyekkel tele..
A csellón egyszer elpattant a húr
S elnémult a zengő fájdalom,
Művész keze fáradtan visszahull..
Örök pauza: csöndes sírhalom.
KATALIN NAPKOR.
«
Egy koporsóra. 1922.
Katalin napkor
Orgonaágat
Tört valaki.
Zúzmarás télben
Tavaszos álmot
Szőtt valaki.
Orgona nyílott
Illata nem volt,
Szirma lehullt...
S arra, ki törte,
Már mindörökre
Álom borult.

Szív, szirom mult..

 BOCSÁSD MEG VÉTKEINKET!*
Ha letörünk egy rózsabimbót,
Nem is sejtjük, hogy vétkezünk.
Nem érezzük, hogy bút okoztunk,
Míg törte, tépte két kezünk.
A kis tüskére úgy haragszunk,
De érte vád hogy érne minket?
Hiszen virág, értünk viruljon!...
Uram ! bocsásd meg vétkeinket!
Ha szivekbe, kik úgy szeretnek,
Gyakorta ütünk mély sebet
S a fájó könnyet, mit okoztunk,
Már letörülni sem lehet;
Bocsánatér' epedt már lelkünk
S ha büszkeségünk visszaintett
S mi úgy szeretnők elfeledni,
Uram ! bocsásd meg vétkeinket!

Ha karjába ölel szerencse

És hódol érte a világ
S feledjük: mily sok itt a síró,
Óh hánynak nem nyílik virág!
* Az Unitárius Irodalmi Társaság 1920. augusztus 28-iki
közgyűlésén pályadijat nyert költemény.
Vagy bánatot zárván szivünkbe
Nem érdekel már semmi minket,
Mások bajával nem törődünk,
Uram! bocsásd meg vétkeinket!

Ha a szépet közönnyel nézzük

S nem látjuk benne Képedet,
Ha célunk nem az, mit kitűztél,
Mi Te vagy: Jóság, Szeretet;
Ha eszmék, álmok, rajongások
Szárnyat nem adnak s nem hevítnek,
Ha lenn járunk a föld porába',
Uram ! bocsásd meg vétkeinket!

Ha életünknek tengerárján
Hajónk inog, hitünk kevés;
Keresztet hordunk vállainkon
S lelkünkben kínos csüggedés;
Vagy néma sír fölött ha látod
Hittelen gyötrődésinket,
Mikor nem halljuk bíztatásod,
Uram ! bocsásd meg vétkeinket!

Ha ember támad ember ellen,

Ha rút hazugság, ami szent;
Ha véresőben, vérözönben
Halálnak trombitája zeng;
Ha embervoltunk is feledtük
S a lelkünk hurcol — „nessosinget".
Emeld föl bennünk istenlényed,
Uram ! bocsásd meg vétkeinket!
Uram ! Te hányszor megbocsátasz!
S mi mégis mennyit vétkezünk!
Szentségtelen ajakkal szólunk,
Imára kulcsoljuk kezünk',
Szóljuk, hogy mi is megbocsátunk,
Saját szivünk, az szégyenít meg,
„Nem, nem" — dobogja durva daccal.
. . . Óh megbocsátod vétkeinket ?!...

-r 25 ^
 A MESTER HÍV.
1922. április 6.

Mind jöjjetek, kik elfáradtatok!

Vaksorsbilincsben senyvedő rabok,
Vérző keservek, fölmart kinjajok,
S ti könnyet titkolt, néma bánatok
Mind jöjjetek!
Dús asztalon túllakott éhezők,
Nektárt fecsérlő koldus szomjazok,
Életfarsangot megunt hamvazók
S nyomorpiacról rogyva érkezők,
Mind jöjjetek!

Siessetek ! Ős igét zúg a szél...

Ne késsetek, még van, még van remény;
Hitcsillag gyúl a kétség éjjelén
S az ige zeng: Atyánk, az Isten él!
Siessetek!

Siessetek! az Igazság vagyok.

Szemem a bűn pokoltüzébe lát...
Nyújtom a bánás balzsamitalát
Óh jöjjetek s ne szomjúhozzatok!
Siessetek!
Siessetek! a Szeretet vagyok
Nagypéntek véres szörnyű éjjelét
Húsvéti fényben lelkem tépte szét...
Óh jöjjetek, e lélekből adok,
Siessetek!
Im, én az élet Kenyere vagyok,
Az én beszédem örök, új ital,
Harsona, mely diadalt rivall
S minden kereszten glóriám ragyog,
Siessetek!

Siessetek! Élet Királya vár;

Szelid szava édes nyugalmat ad ;
Bilincs törik, a rablélek szabad
És kitárúl a végtelen határ...
Mind jöjjetek!
 HÚSVÉTI ÖRÖM.
Oh csodás ős humusz: rajongó női szív!
Hol rejtett magocska kalászba súlyosul;
Hol tengerré dagad csöpp örömerecske
S duzzadó vitorlát feszít új remény. —
Világot formáló magasztosult hitnek
Hegyeket mozdító, buzogó forrása:
Te vagy szerető, áldott női szív!

A szombat napja elmúla pedig.

Még mély a csönd, a lét még álmodik.

— Titok suhan lebbenve szeliőszárnyon,
Mélyült homályból virradóra várón . . .
Bús, gyászos éjjel fátyla megszakad
S pirulva hajnaligéret kacag.

. . . É s mentek ők, rajongó asszonyok

S vivének akkor drága kenetet.. .
Nesztelen léptük vérnyomon halad.
Most hirtelen, kigyúl az égperem
S aranyló tűzben föllángol a nap;
Sziklasíron: sugárzuhatag.
Döbbenten áll . . . ámul a kis sereg:
Az őrizőket mi verhette meg?
A kő helyére angyal ült oda . . .
Oh szent öröm, oh szent titokcsoda!
Üres a s í r . . . az Úrnak teste hol ?
Álmélkodóknak angyal szava szól:
„Holtak között élőt miért kerestek itt?!
Föltámadott az Úr, Ő nincsen, nincsen itt.
Hirdessétek: ne légyen aki fél! . . .
Az igazság a sírból is kikél."

S piros öröm lőn sáppadt ámulatból,

Rémült sikolyból: szózatos remény . . .
Láttak, éreztek megnyílt mennyet
S az Ige hittel tovább zengett,
Húsvét csodás, szent ünnepén.

Oh csodás ős humusz: rajongó női szív!

Hol rejtett magocska kalászba súlyosul;
Hol tengerré dagad csöpp örömerecske
S duzzadó vitorlát feszít új remény . . .
Világot formáló magasztosult hitnek
Hegyeket mozdító buzogó forrása:
Te vagy szerető, áldott női szív!
 HŐSÖK.
Sok szomorú magyar anyának.

Testvéreim! Ti bús, sáppadt asszonyok,

Kiknek gyönge vállán baromi teher,
Ti némán hordoztok robotos sorsot,
Míg léha Vágy.a pamlagon hever...
Ti roskadoztok jármában a gondnak,
Majd viaskodtok, úgy mint férfiak
S pelikán madárként, tépett kebellel
Önvéretekkel neveltek fiat.

O én érezem szörnyű szenvedéstek'.

Jaj! látom: titkos, véres könnyetek'.
Munkás kezetek' imádsággal áldom,
Panasztalan ajkak panasza leszek . . .
Kínzott szivek kínja rajtam át fájjon,
Marcangolja, tépje anyaszivemet!
Véresen szakadjon belőlem, fájón,
Rendítsen meg minden tompult ideget.
Ó hadd sikoltsam én süket füledbe:
— Égig nőtt kereszt —: Világ! ne tovább...
A szent jövőért reád feszült szivek,
Anyaszivek vérezik Golgothád.
Öltse a Gőg alázat köntösét,
Ha megpillantja hajlott vállukat;
Szeretet! jöjj hymnuszos ajakkal,
Virággal hintsed véres útjukat...
Önzés mámorából a Dús józanuljon
S meakulpázva öntse kincseit,
Imádkozni is újra megtanuljon,
Kinek szivéből elveszett a hit.

Sikolts, sikolts hát néma fájdalom 1

Én rajtam által halljad hát Világ!
Megszégyenülten, hódolva csodáld,
Anyahomlokon: hősi glóriát.
 „HADI ÉRETTEKHEZ"
1918.

Fiuk! Ti oly korán férfivé váltok,

Hogy ifjak is csak alig voltatok...
Anyátok előtt életről — halálról
Nevető arccal óh ne szóljatok!
Mit tudjátok Ti még, mi fáj a fának,
Ha virágját fagy korán elveszi... ?
S mért ül harmatkönny reggel a rózsafán,
Ha bimbaját a nap elperzseli... ?

Ó értsétek meg, ha áldó mosollyal

Bús anyák szeme Reátok tekint;
Szent bánatukban mater dolorosák,
Kik mosolyogva hordozzák e kínt...
Ó érezzétek áldó mosolyukból,
Fáj, hogy korán kell elviritsatok,
— Ti lányos képű hősök, gyermekek —
Ti nyárba oltott, drága tavaszok.
 LEGSZEBB DALOM.
Legszebb dalom én nem daloltam el
És nem dalolom el soha;
Forró ritmusú asszonyénekem
Szivem vérében adtam én oda . . .
Mikor áldottan vártam súlyos órát,
O mikor kínban vonaglott életem:
Legszebb dalom remegett rajtam át
S mint új kezdődés éledt keblemen.
Örök Jóság 1 óh hála, hála érte,
Hogy legszebb dalom nem daloltam el..
Mégis dal az s a legszebb nekem:
Rám mosolygó négy gyermekem.
 CÉLNÁL.
(Arad, 1925. aug. 12.)

Tipegve jő. Leül a padra mellém.

Én olvasok s nem látom őt;
Csak nézi-nézi csöndesen
A sok jövő-menőt.
És fölpillantok egyszer:
Mély kék szemmel találkozom,
Öreg anyóka... Istenem! úgy rá csodálkozom.
Arca már csupa vén redő,
De kék szeme óh, az csodás!...
Benne — tán égi gondolattól —
Ragyogó, ifjú lobogás.
Beszélni kezd, mint régi ismerőssel:
„Nehéz sort értem asszonyom!
Tizenkét gyermek anyja voltam
S tizet temettem egykoron.
Jó urammal mi egyek voltunk,
Már nyugszik ő is csendesen . . .
Két drága hősöm, katona fiam
Sirattam el keservesen.
Óh sokat szenvedtem asszonyom,
Roskadtam a kereszt alatt!...
Mégsem vesztettem el hitem
S a jó Atya velem maradt.
Kiállottam. S most dúsnak érzem
Kifosztott szegénységemet;
Legyen Tiála az Úritak érte,
Hogy lelkemet nem törte meg!
Dús vagyok most hálaadásban,
Istennek élek egyedül.
Emberektől már mitse várok
S a bánat is így elkerül."
Köszön s már indul is,
Rajongó kék szeme
Szivembe újuló
Szent hitet olt bele . . .

Névtelen hősök, Isten regimentje:

Ti fehér léleklobogók!
Földi salaktól így megtisztulva,
Ti, Ti vagytok a boldogok.

•r 35
 FIAMNAK.
Fiam, nem mindig érdem az,
Ha kiragadod kardodat.
Az érdem: érem, kettőt mulat,
Férfiszemmel lásd a jobbat.
Fiam, a fegyvert szívvel válaszd
S pajzsod legyen a szeretet.
Ne győzz te máson indulattal,
Úr légy saját erőd felett.
Fiam, ezernyi hősi tettnél
Egy megbánó szó többet ér.
Titkos éneddel így megvívni:
A legdicsőbb hősi babér.
 NEKED.
Lényedbe olvadt lényem bele.
Nélküled már nincsen élete . . .
Bolygó vagyok s Te vagy a napom,
Pályámat csak Véled futhatom.
Látlak: mikor nem is vagy velem,
Érezlek: bár nem érint kezem . . .
Mit Te sejtesz: én már gondolom,
Szivem húrját Hozzád hangolom.
Ha távozol, a lelkemet viszed . . .
Érzed-e, hogy szivem a Szived ?! . . .
 MIKOR TE JÖSSZ
1922.

Mikor Te jössz,
Én mindent fénybe látok,
Szivemből gyöngyöző beszéd,
Öröm dalol a csöndbe szét,
Mikor Te érkezel . . .

Mikor Te méssz,
Titokra némul ajkam;
Csukott szirom, mely szent pecsét
Néked regél csak csókregét...
Ha jössz s ha távozol.
 BIZONYOSSÁG.
(Arad, 1925. aug. 20.)

. . . Ott maradtam emlékeddel.

Harangszó rezgett a légben . . .
Pillanatig úgy éreztem:
Ilyen lehet az égben.
Csodás békesség szállt reám,
Bongó harang szavától...
Benn éreztelek magamban,
Bár befogott a távol.
S míg búgva bongott a harang,
Beteljesülve láttam,
Mit titkon annyiszor epedtem,
Most végre megtaláltam!
Igen, igen: én Te vagyok
S Te én vagy mindörökké...
Két szenvedés, mely így egybeforrt,
El nem szakadhat soha többé.
 A NAGYASSZONY FÁTYLA.
(Tiszteletteljes szeretettel
Méltóságos özv. Ferencz Józsefnének.)

1860.
Lányszivek álma: menyasszonyi fátyol,
Titkos varázsú, bűvös, lenge tül...
Ifjú, szép mátka deli alakjára,
Szűz homlokára selymesen terül.
Piruló arcát, kék szeme lángját
Lányosan rejti fátyla mögé . . .
Boldog örömben remegő lelke
Tünde reménység himesét szövé.

1928.
. . . „Csak alszik" — súgja szelíden
S halk nesztelenül lép tova,
Az ódon szekrényt nyitja föl,
A multat rejtette oda . . .
Remegő ujjal keresgél,
Míg szeme könnyet záporoz
S gyönyörűédes fájdalmára
lm' előtte a kis doboz.
„Oh Istenem: a pártaszalag
És mellette a csipketül..."
 — Lehullt fejének koronája
S ő gyászban, búban egyedül. —
„Titkos varázsú menyasszonyfátyol,
Légy bűvös, enyhe szemfedő . . .
68 évnek sugaras álmát
Álmodva, várjon engem Ő."
Kolozsvár, 1928. február 19.
 ÖRÖK ÁRNY.

Mikor a rügy kipattan, bomlik,

Mondjuk: megjött a szép tavasz;
Örülünk fénynek, napsugárnak,
De félünk, hogy még ránk havaz.

Mikor az első rózsabimbót

Keblünkre tűzzük boldogan,
Nyomában — virág hervadásán —
Szivünkben bánatmag fogan.

Mikor az erdő daltól hangos

S lelkünk hozsánnát zeng vele,
Hogy lombhulláskor némaság lesz,
Bús sejtelem nyilai' bele.

Mikor titkunk az első, édes,

Arcunkra festi hajnalát,
Remegünk titkon, öntudatlan',
Hogy irigy szem szivünkbe lát.
Mikor a nyár valóra váltja
Tünt tavaszunknak álmait,
Az ősz mélán előnkbe ködlik,
Keze lombot, szirmot szakít.
Kisér az árny, amíg csak élünk
Tőlünk el nem marad soha;
Édes gyermeke már e földntk
S a fény csak árva, mostoha.
 MIÉRT . . . ?
(Arad, 1925.)

Miért vagyok oly gyakran szomorú?

Mért fájnak úgy idegen bánatok?
Miért sajog vérezve szivem?
S mért csak sóhajjal vigasztalhatok?
Miért hajszol az élet untalan
A fájdalom sö'.ét taván?
Mért kell örömért könnyet ejtenem.
Mit meg sem értenek talán ?. . .
Miért kell úgy lobognom, égnem
Hi!ért, mit a Ma kinevet?
Miért sóvárgok szebbet, jobbat
Minek nem én adok nevet ?. . .
Mért űzök egyre délibábot?
Mért játszik káprázat velem ?
Mért esdem úgy én a pirkadást,
Ha éjszaka a végzetem ?

Miért a sok töprengő kínom

Az élet értelme felöl?
Mért nem lobban hát föl a szikra,
Mely célt és útat megjelöl ?
Miért kell járnom az ős kapun,
Mely a lemondásra vezet?
Mért üstökös minden csillagom ?
Mért hagy el árván engemet ?. . .
Miért a forró vajúdások,
Míg egy-egy dalom megterem ?
Miért a kába rajongások
Fájdalmam szülte gyöngyszemen?
Miért a lelkem tüzoltára,
Ha hamú lesz a szent parázs?
Mért röpülnék mindig nap felé,
Ha bilincs e titkos varázs?
Mért érzem magam a Szépből számkivetve,
Bár lényegem, mi ott ragyog ?. . .
Mert: Isten szivéből szakadtam,
Céljából oltott örök vágy vagyok!
 ÁLDOZATI EDÉNY.
1926.

Zúzott edény már fáradt testem,

Színültig telve szenvedéssel . . .
Jajsóhajok repesztik egyre
S nincs balzsamír a fájó sebre,
Csak lelkem drótozza szüntelen.
Sikoltanék a fájdalomtól,
— Sorsom kietlen éjjelén —
S csak hangtalan hull könnyem árja,
Mert lelkem int a némaságra:
E test áldozati edény!

Oh én Uram, csak arra kérlek:

Legyen erős hitben e lélek!
Ki ne csorduljon szenvedésem,
Enyéimet oh hadd így védnem:
Fájdalmas testem megváltó kehely.
 SOHA.
1927.

Levelek, levelek
Hullanak, peregnek.
Peregnek, temetnek
S mindent elfelednek.
Költöző madarak
Repülnek, szállanak,
Elszállnak, elválnak
S új hazát találnak.

Tört szivek, vérezők,

Bús szemek, könnyezők
S tán mit se' remélők.
Könnyeznek, véreznek,
Epednek, szeretnek:.
Soha nem felednek.
 SZAVAK.
1921.

Egy kimondott szóért

Könny zápora hullhat;
Ki nem mondott szóért
Száz ajk hálát súghat...
Egy ki nem mondott szó
Bús halálítélet;
Egy kimondott szó lehet
Föltámadás — élet.
 EMLÉKSOROK.
Ha a szived szeretni tud,
Úgy nem lehetsz szegény soha.
Ki e drága kincset bírja:
Sorsa annak nem mostoha.
Oly csodás kincs a szeretet,
Melyből minél többet adunk,
— Szivünk bármint tékozolja, —
Annál gazdagabbak vagyunk.

-r 49 ^
 s z e l í d kezek . . .
1919.

Szelid kezek simogatnak lágyan

S mintha nem is volna semmi vágyam :
Emlékezet tölti be a lelkem . . .
Újra élem mind, mit elfeledtem.
Rég hallgató hegedűszó zendül,
Régi nóta a fülembe csendül...
Oly jól esik szivemnek a nóta,
Hej de más már a világ azóta.
Tünt időnek távolába' járok.
Szedegetek sok emlékvirágot...
Fájó búval eltűnődöm róla,
Mennyi öröm s bánat — egy csokorba.
Elbolyongok a ködülte tájon.
Nézegetem sok hervadt virágom :
Örömvirág, bánatvirág sorba,
Jó lesz majd a koporsómra
Koszorúba fonva . . .
 ESTE.
1920.

Nehéz gond ül a lelkemen.

Lankad reményem, vágyam . . .
Suhan az este nesztelen,
Fátyla megérint lágyan.
Csönd hull szobámra álmodón,
Tán sóhajom elleste . . .
Fátylát szivemre rávonom,
Óh áldott, áldott Este!

Rám hajol édesszeliden

S bűvös fátyla ha lebben,
Sóhajom lassan elpihen,
Föléled lankadt kedvem.
— Lelkemre hint virágokat,
Álmok dús bársonyából...
Látok: csodás világokat,
Élet zajától távol.

Ti édes, szép virágaim!

Bimbózó vágyak, álmok,
Ha szivem zengő húrjain
Kicsiny dalokká váltok,
Csak halkan, félve szóljatok,
Az Élet meg ne hallja, •
— Remegek, mint a gazdagok —
Hogy kincsem elrabolja.

. . . Így halkan, észrevétlenül

Szállj rám ó est varázsa,
Lelkem a csöndben fölrepül,
Bú s gondterhét lerázza.
 ŐSZI BÁNAT.
1915.

Orgonafának levele perg,

Sodorja hűvös őszi szél.
Kicsi leányom azt kérdezi:
„Mért hull ősszel a falevél?"
Nem sejti még, hogy hervadó szirom
És sáppadt, zörgő falevél,
Kacagó, dalos boldogságról,
Sóhajos, édes — múló — vágyról,
Tűnt álmokról mit súg — mesél...

Ártatlan lelke nem érzi még:

Minden tavaszra ősz borul,
Reményünk zöldje holtra sáppad,
Ifjú szivünk öreggé fárad,
Életfánk lombja porba hull.

A lelkemen nyomasztó bánat ül.

Szivem is — jaj 1 — olyan nehéz;
Hangtalan könnyel sirok, sirok,
Ó mennyi mindent visszahívok,
Mi a múltnak ködébe vész.

v 53 v
Eltűnődöm: most mit is feleljek
S im' bánatom így feledem:
Hisz itt Tavasz mosolyog rám . .
S édes, kérdező leánykám
Forrón szivemre ölelem.
 DÉVA VÁR RABJA.
Alkonyodik.
A nap lángolva bukik le
S mint a kiomló vér, mindent pirosra fest.
Ős Déva várának búcsút int a sugár.
Szellő sóhajával lassan közéig az est.
Mély csönd iil a váron . . .
Csak a fák lombjai suttognak, mesélnek,
Tovább adogatva a mesét a szélnek.
Égi, öreg vándor hallgatja a mesét,
Súgarait búsan hullatja szerte-szét.
Enyhe, nyájas fénye hadd ömöljön oda,
Hova örömsugár nem villan már soha.
Sötét börtön alján, ott... ott lenn a mélybe'
Tűzben égő rabszem fúr bele az éjbe . . .
Úgy didereg, fázik, oly gyönge már teste,
Rettentő e magány... Szörnyű örök este ...!
Agya láztól lüktet — ott fekszik a szalmán,
Tikkadt ajka remeg, fogyott arca halvány.
Nehéz verítékes ősz fürtös homloka;
Aszott, sárga ujja törülgeti róla.
Percig megcsillannak, mint hegye a tűnek,
Parány fényszilánkok s újra tova tűnnek.
AAint szomjas a nedűt, rabszeme úgy issza;
Oh szent világosság! Oh csak te jöjj vissza!
 Vak a sötét újra . . . Jó volna pihenni . . .
Ringató álomban újra szabad lenni —
De nem lehet, nem tud, oh az emlékezés...!
Nem lehet pihenni, ideje már kevés.
Emlék simogatja, emlék úgy kínozza,
A múltnak képeit mind elébe hozza . . .
Szivét keserűség marcangolja, tépi,
Teste roncs, lelke fáj, de hite a régi.
Délibábos tündér a játszi képzelet...
Szárnyaira veszi: átszáll bércet, teret...
Szőke Szamos-parti drága otthonába,
Hol most sáppadozva hull az ősz virága.
Ott látja... most jőnek... kiket oly rég látott:
Mind, kiket úgy szeret, övéi, barátok...
Harangoznak... hallja... éppen most kondítják,
Oly édes, ismerős harangok szólítják...
A nagy templom előtt gyülekezet várja,
Menne is, sietne — de hol a palástja ? ! . . .
Erejét feszíti s fölül a kórágyon,
Reszkető kezével kere§, kutat vágyón . . .
Rettenve föleszmél: nincs palástja, nincsen!
„Megfosztottak tőle, de van drágább kincsem.
Isten ajándéka, lelkemben e mély hit,
Melyet a szenvedés csak tisztit, csak mélyít:
Sem a pápák kardja kereszt s halálképe
Nem! Az igazságot semmi föl nem tartja,
írtam, mit éreztem s hirdettem, mit érzék
S kik az igazságért lelkemet így vérzék.
Hamis tanítóknak összeomlik tana!"
Hideg kőbe vési forró hattyúdalát;
Csodás hittel látja jövő diadalát...
Börtöne éjjébe égi fény sugárzik . . .
Feje lehanyatlik, teste már nem fázik,
Mult és jelen nincs már, nincsen semmi kínja;
Mennyei hang csendül s biztatóan hívja:
„Többre bízlak eztán!"
S száll, sugárzik fényben,
Dávid Ferenc lelke, örök dicsőségben!
 MEGÚJHODÁS.
Koporsó mellett mozdulatlanul,
Úgy állott ott, mint kövült fájdalom.
Ijesztőn égett, nagy sötét szeme;
Nem sírt, nem volt már könnye se'.
Azt sem tudta mióta állhat így,
Nem érezte, mily fáradt, roskatag.
Zsibbadt agya alig gondolkozott.
Merőn csak nézte, mind csak nézte Őt,
Lehunyt szemét, arcát, a két kezét,
Lelkébe vésve minden arcvonás
S most mégis ismeretlen, jaj de más
A csukott szem, mely nem néz vissza rá
A zárt ajak, mely nem szólítja már,
Kezek, mik többé nem becézhetik,
Mindennek vége: itt a véghatár.
Kín facsarta, tépte bús szivét,
Sikoltani készté vad fájdalom;
Emberfölötti küzdelmet akart:
Visszaragadni párját, az urát...
S csak áll, csak áll ott mozdulatlanul.
Őrjöng belül, de torka elszorul;
Egy hang, egy szó ajkára nem talál
S reá vigyorg a rettentő halál.
. . . S a temető lön a leghűbb barát...
A nyár már akkor búcsúzóra járt.
Arannyal hintett fonnyadt szirmokat,
Sugárözönnel rejtve sorsukat...
Sáppadt levél zizzenve nesszezett,
Útjára hullt, amerre elhaladt;
Őt hívta, vonta magához a hant.
Órák peregtek... *
Ő ült a kis padon.
Multak vizén ringott, mint gondolás
S nem érdekelte többé semmi más.
. . . Hol volt, hol nem volt... Álom volt talán,
Lányálmok édes, bűvös hajnalán,
Hogy leste, várta, hitte, tudta már,
Királyfit hoz majd tündéri batár . . .
S kinyílt szive a vágyak sugarán,
Mint tüzes naptól bimbó rózsafán.
. . . Május virágzott, mikor érkezett. ..
— S regélt tovább a hü Emlékezet —

Ó boldogság! tünő lündérvarázs!...

— A láng kilobbant s nem éled parázs —
Ha ráhajolna még a szép remény . . .
S mosolyogna rá egy csöppnyi lény,
Óh! — ha simogatnák édes kis kacsok . . .
Ha érezhetné, mi az anyacsók!!
De nincs, de nincs, már nincsen út tovább.
 S daccal fordult a vigasz-szótól el.
Reménye, hite, minden elveszett,
Vad kétség zúgott meggyötört szivén
S megingott a borzalmas űr felett.
Nincs út tovább. Lejárt az óra már.
Ott j ó . . . a hant már új lakóra vár.

Szép csöndesen távozott Tél apó.

Szemet nyitott az első hóvirág,
Dalos szavú, virágpompás tavaszt
Üdvözölt a fölserkent világ.
Titokországból örömszárnyakon
Szép ifjú lányka: Május érkezett
S a létbe édes vágymagot vetett...

Életünnep ujjongott mindenütt,

A temetőn is diadalmat ült...
Illattal terhes, balzsamos a lég
Tündöklő fénnyel öltözött az ég;
Boldog derűvel ragyog napszeme,
Az Úr áldását hintve szét vele.
Május csilingelt gyöngyvirágokon,
Remény zöldült a néma sirokon
S hantról, virágról, dalból ég fele,
Élethozsánna szállt az Úr elé.
Komor lélekkel érkezett a nő . . .
Kebléről mély, nehéz sóhaj szakadt.
Végezni kell... míg senki nincsen itt...
Keze remeg — gyorsan körültekint.. .
Friss sírhanton leborulva
Két csöppnyi, szép kis gyerek.
A tavaszi ragyogásban
Úgy vergődik, didereg . . .
Kis szivükből búg a bánat,
Meleg a nap s mégis fáznak...
Két kis viharvert madárka
Oly elhagyott, olyan árva.
Sírva, ríva panaszoltak,
— Úgy hitték anyjukhoz szóltak —
A két kicsi zokogva sír . . .
Mozdulatlan hallgat a sír.

Az asszony áll, mint ébrenálmodó —

Fagyos szivére rábuggyan a vér,
Elfásult énje öntudatra tér...
Dermedt valóját forró tüz futja át
S enyhülve ontja szeme harmatát.
— Mily üdv a könny, mily jó zokognia .. .
Óh minden csöpp egy hangtalan ima,
Új lélek, szív, — halálból támadás —
— Egész régi énjén — szent megújhodás!!
Szeretet! oh mennyei csoda;
Lényébe áradt boldogságözön,
Kimondhatatlan édes, szent öröm .. .
— Harang kondul e percben valahol,
S alázattal a lelke meghajol
S mint égi szózat csendül át szivén :
„Az én életem többé nem enyém !
Uram! éltemmel tartozom Néked"
— S kézen fogta a két kis gyermeket
 TARTALOMJEGYZÉK.
Oldal
Ha dalolok 4
Lyra 5
Pár szál virág 6
Ülök a parkban 7
Tanács _ g
Rezeda-virága 9
A régi dal 10
Könny j2
Hálaima 13
Fohász 14
Borús időben 15
Az Úr vigyáz 16
Hugómnak 17
Szeptember itt 18
Sóhajtás 19
Koszorú 20
Nekrológ 21
Katalin napkor 22
Bocsásd meg vétkeinket 23
A Mester hív _ 26
Húsvéti öröm 28
Hősök _ 30
„Hadi érettekhez" 32
Legszebb dalom 33
Célnál 34
Fiamnak 36
Neked 37
Mikor Te jössz - 38
Bizonyosság 39
A nagyasszony fátyla 40
Örök árny 42
Miért... ? ! 44
Áldozati edény 46
Soha 47
Szavak 48
Emléksorok 49
Szelíd kezek 50
Este 51
Őszi bánat 53
Déva vár rabja 55
Megújhodás 58