You are on page 1of 17

Albert Tímea

Kopott testek meséi


Meghívó

Hálás vagyok mindenkinek, aki valaha szétszedett, mert ezzel


lehetőséget adott arra, hogy újra meg újra szembenézzek magammal.
Kötelességemnek éreztem, hogy megtaláljam azt, aki vagyok. Hálás
vagyok mindenkinek, aki valaha elhagyott, testemre hegeket olvasztott.
Nélkülük nem lennék most itt. Nem lennék talán senki sem. A
legnagyobb hálát érzem, amit ember valaha a világon érezhetett.
Átléptetek rajtam, úgy, hogy legtöbbször talán nem is értettem. Ha
megmagyarázzátok, nem lett volna esélyem magammal szemben. Nem
kerestem volna a járatlan utakat, a megoldásokat. Ha nem szedtek szét,
soha nem lett volna esélye másoknak, hogy az apró kis semmiségekből
kiemeljenek, fény felé fordítsanak, és reményt adjanak. Álmokat. Életet.
Most itt ez a menedékem. Lépj be, légy a vendégem. Én pedig mindent
elmesélek.
Tíz perc szerelem

magenta
És már akkor gyűlöltem a pillanatot, ahogy a pizzás doboz közepén a
mobiljából mégis elővarázsolta a kedvenc számom. És kettesben
üldögéltünk egy üres étteremben. És csak egész este azt súgtam a fülébe,
hogy mennyire aljas, hogy van képe létezni. Hogy az én álmaim nem
szoktak kézzelfoghatók lenni. Hogy az álmaim sose fogják ilyen erősen
a kezem. Soha nem ülnek mellém, mikor kérem. Soha nem találják
elragadónak a rózsaszín körömlakkom, a gyöngysorom vagy a sálam. És
egyszerűen pofátlanság, amit művel. És én tényleg nem akartam, mert,
hogy néz az ki, hogy először egy taxiban csókoljátok meg egymást. És
nem lehet valakinek ilyen kockás nadrágja. Ez egyszerűen képtelenség.
Talán elfelejtettem reggel felébredni. Már ott észre kellett volna
vennem, hogy valami nem stimmel, mikor fél kézzel emeltem meg
magam, és már a szökőkút peremén ültem. Ez vagy film, vagy álom.
Aztán persze, hogyne törne a százszor tört varázs. Én vagyok az, aki
rendszeresen megteszi. Mert sokkal könnyebb valakiből kiszakadva
világgá menni, mint álmokkal. Bőröm alatt áramlik valami vibráló erő.
Aztán csak ölel, hogy soha nem enged el. Hogy kikopott, megsárgult
lélegzettel, dohos magányban itthon, és akkor ő azt mondja, hogy
ragyogok. Színek játéka vagyok csak. Szeretni, szeretni akarlak. De volt
már elég bűnöm.

hol nem volt


Csak így. Egy könnyed fátyol volt a megvetés. Aztán pedig olvadtam
bele az éjszakába. A hangok fogták derekam, kövek illeszkedtek minden
bordám közti óvatos mederbe. Eltévedt ujjak fonták össze régi
ismerősként egymást. És volt egy pont, hogy határozottan jó volt lenni.
Hol maradsz majd, ha elérek az álom mezsgyéjére? Hol maradsz majd,
mikor lemosom körmömről a lakkot? Semmibe foszlik utánad a hiányod
is. Csak helyenként tapadt hozzám. Ott, ahol a sálat bontotta le rólam.
És lebegett a szélben. Tökéletes pillanatképeket adtunk a világnak.
Ugyanazt játszottuk, pedig meg sem beszéltük előre: legyünk mára
szerelmespár. Minden olyan megfoghatatlan, mégis szükségszerű.
Ahogy szándékosan nem gondolok rád elalvás előtt. Ahogy nem nézek a
naptárba, hogy mikor érkezel majd.

jönnek a csendek
Amúgy, de tényleg, ilyen giccses történetekre késztet az alkohol, hogy
minden mesének szép a vége. Pedig figyelek ám, tényleg. Ma is, hogy
az álmok kifakulnak szürkévé, ha valósággá válnak. Talán. Én azt nem
érem meg. Mindig más kell. Rájöttem, hogy ahova el akarok jutni, azt
mindig egy lépéssel előrébb rúgom. Csak így. Könnyedén. Tehát a cél,
mint olyan, nem is létezik. Pillangók a fejben, koponyacsontok közti
kattogás. Kockáztatni, majd elbukni, vagy végig szék mögé rejtőzni.
Érzem a füstöd a számban. Gyűlölöm a megbúvó illatokat, hogy nem
csak te lehetsz benne, hanem én is, és akkor fedezlek fel magamon
téged. Patak, és sáros föld. Bőrig áztunk. De kevés vagyok, még mindig
a világhoz. Helytelenül szeretek, pedig ez képtelenség. Szóval csak így
vergődök, percenként érzek mást. Aztán meg, hibáztatom magam, hogy
mertem boldog is lenni. Kegyetlen érzés. Sokkal jobb nélküle. Mert
most mit kezdjek a tőle mentes percekkel?

végtelenített
Újra lejátszom. Elölről. Nézem a zsebedbe kúszó kezem. Nézem az
arcod, ahogy a lámpák fénye összemos. Nézem a parkot. A padot, ahova
le akartam ülni. Nézem, ahogy nézel. Hallgatom a nevetésed.
Könyörtelen vagyok. Kínzom magam ezekkel a képekkel. Aztán váltok.
Ő nem nevet. És akkor megint félelem fog el. Pedig legkevésbé akarok
félni. Inkább visszakapcsolok. Megint vele. És túl könnyű volt a világ.
Ez sebzett meg. Forró volt a sajt a pizzán, és égetett. De még így is
annyira tökéletes volt a csók. Miért választottalak, és miért választottál,
te ismeretlen idegen? Keresem a képeket, és fogytán. Legalább ennyim
lenne. Bár megmérgezett így is. Azóta nem alszom. Azóta. Menjetek
világgá belőlem.

ez ilyen
Ma azt hiszem boldog voltam. Aztán ilyenkor mindig az az érzésem
támad, hogy tenyérrel, feszített víztükörbe csapnék. Boldog voltam,
mert büszkévé tett, hogy nem léptem vissza a múltba. Nem kértem
olyantól támaszt, aki nem méltó. Boldog voltam, mert büszkévé tett,
hogy sokak szerint erős voltam. Boldog voltam, mert úgy mentem végig
az utcán, hogy tudom, azon a hétvégén mennyire kívánt valaki. Szóval
csak ültem a buszon, és arra gondoltam, hogy végre szeretni való lettem
magam számára. Hogy nagyjából úgy élek, ahogy mindig is szerettem
volna. Egy röpke röptű pillanatig engedtük magunkat szeretni.

...

Tökéletes pillanatképeket adtunk a világnak...

Vannak emberek, akiket talán soha többet nem látunk, mégis azt
érezzük, hogy magukkal vittek valamit belőlünk. Akkor láttam őt
először és utoljára. Még néhány napig eljátszottam a gondolattal, hogy
megelőlegezzek magunknak egy olyan jövőt, amiben mind a ketten
szerepelünk. De a sorsnak más terve volt velünk. Talán csak azért került
az életembe, hogy képes legyek továbbállni egy megkövesedett
kapcsolatból. Hogy újra elhiggyem, van remény, és van szerelem. Olyan
tökéletes pillanatok voltak ezek, amiről álmodni sem mertem volna
azelőtt. Talán tudatában sem volt, mégis életet adott.
Cseresznyevirágból konfetti

rések
Ürítem a szívem. Oldom a kötelékeket. Nem gondolok rád. Aztán
felfalsz még az érkezésed előtt. Ott jelensz meg, ahol soha nem várnám.
Hajnali kettőkor a város kihalt szegletében, ahol soha nem voltam még.
És meghalok, csak hogy rám figyelj. Éppen ezért nem figyelünk
egymásra. Vegyülök másokkal. Szétfúrod a hátam a szemeddel. Le is
megyek az alsó szintre. Míves taktikának álcázott menekülés. Tudom ez
a: nem érünk egymáshoz, csak jelentőségteljesen nézünk, ez az, ami
maradt nekünk. És pontosan azt sem tudom megmondani, hogy ez kinek
a hibája. Nem gondolok rád.

szemedben benne van a múltam


Lassan már csak egy esetleges állítmány vagyok, az egyre forróbb
éjszakákban. Nekem valóban üres volt a szívem. Olyan könnyűek voltak
a mozdulatok, az arcélek felfedezhetetlenek. A poharaink csordulásig
teltek. Minden annyira átjárható volt. Néha már nem is hiányzott igazán
semmi. Elvesztünk a zenében. Aztán valahogy már el is felejtettem,
hogy ki vagyok. Ki szeretnék lenni? Törött tükre vagyok szemednek.
Hol voltunk eddig? Ragaszkodtál, hogy nézzelek. Valami törmeléken
álltunk. Lebomlott falaim tetején. Olyan volt a szemed, hogy abban ezer
év váltakozva villogott. Én be akartam fejezni, ki akartam várni, hogy
kik lehetnénk. Már alig köt valami ehhez a végtelen sok materiális
borzalomhoz. És akkor jössz te, meg a társaid, akik filmeket vetítenek a
fejembe. Én meg csak egy embert szeretnék találni, aki megértheti ezt,
ami történik. Egy hatalmas vászon kihúzott szálaival babrálok. Annyira
ellentétesek voltunk, hogy szinte mindig féltem. Féltem a kézfogásoktól,
a félreértésektől. Általában kettétép az ismeretlen. Vitettem magam
benned. Azt akartam, hogy tartsd meg a lényem. Hogy vidd magaddal az
utcán, ahogy én hordozlak ezentúl téged. Valamit mutattál, ami én is
vagyok. Egy másik helyen voltunk. Egy szélvédett helyen. Mindenkinek
cserepes volt a szája. Mindenki mozgott. Csak a mi képkockánkat
merevítette ki, valami velem játszadozó végzet. Ha érteném, akkor azt
hiszem, kevésbé lennék boldog. Ha képes lennék elhinni, hogy nem
esünk vissza abba a torz múltunkba, akik eddig néha, igazán ritkán
voltunk, akkor elégedett lennék. Szerinted lehet ezt így folytatni?
Hajnalban leszálltam a buszról, és tudtam, hogy szeretnéd ezt a virágzó
cseresznyefát. Éjfélkor elhagytalak, mint egy elrontott mesében. És én
nem igazán tudom, hogy kerestél-e. A tánctermekben. A pultnál. Vártad-
e, hogy megjelenek.

szív dekorálás
Tudod, hogy úgyis el fogunk tűnni. Mielőtt háromig számolsz. Mielőtt
mély lélegzetet veszek. Semmink nincs. És talán amit most leteszünk
magunk elé, az is majd csak egyszer a végtelen határán fog összeállni
egy képpé. Sok üres járatot kell végigjátszanunk. Üres vagonokba
utaznunk. Rohanó fákat nézni, és arról álmodni, hogy ennek a jelenben
is lesz haszna. Csak a képtelen lapokat bámulom, a kétszer kimaradsz
feliratot a táblán, ahol a kör csak egy irányba járható. Messze akarlak
tudni magamtól. Óceán akarok lenni, hogy ne találj rám. És akkor
érkeznék vissza, amikor szükségét érzem.

én viszlek át a folyón
Te még csak nem is érzed, hogy mennyire törékenyek vagyunk. Hogy
néhány nap vagy pár hét kérdése, és ezt az egészet hanyagul fogom
felégetni. Gyufákkal játszom. Szívdobbanásokkal. A fény én vagyok a
szemed sarkában. Nekem nincs saját forrásom. Belőled éledek, te
hordozol, s végül önszántamból oltok ki mindent. Éveken át tanultam,
hogyan ne szeressük meg egymást. Tanultam, de képtelen voltam
elsajátítani. A rendszer működik. A gesztusok rendezettek. A szavak
kigurulnak. A könnyek befelé folynak. Vakok vagyunk, mert
szándékosan megfosztjuk magunkat a kiszolgáltatottságtól. Szeretni és
szeretve lenni, csak veszélyt hordozhat. Csak a sebeket rajzolom fel
előre a bőrömre. Ha majd eléd állok, azzal kezdem, hogy nem az
vagyok, akit látsz. Szívem tűpárna. És legnagyobb félelmem gerjesztette
lángban porladunk el. Még mielőtt lettünk volna. Így lobogunk
csendben. A szél vagy orkán persze nem érdekel. A körülmények
mellékesek. A belsőség szinte halott. Fel tudnánk egyáltalán sorolni,
hogy mire vágyunk? Generációnk sérült termékei vagyunk. Kopoltyúkat
terveztek számunkra tüdő helyett. A szív helyén csökevény. Civilizációs
hordalék. Még én sem vagyok képes arra, hogy megmentsek magunkból
valamit, pedig látod, én írom a történeteinket. Nem sejted, hogy május
lesz, és én majd szándékosan melléd ülök. Egy éjszaka alatt fogunk élni,
és ugyanabban a pillanatban lesz ennek az egész ciklusnak egy aprócska
halála. Vagy megfutamodok. Mert addig van pár napom, hogy
meggyőzzem magam, hogy így ismeretlenül is jobban szeretlek annál,
mint sem gyilkolni tudjak. Védtelen vagy. Én pedig talán már élő sem.
Minden csak illúzió.

lefotózhatlak?
Én leszek a fagy, a szél, az erdő. Bennem találod majd meg magad.
Pontosan azután, hogy elvesztem benned. Nincs haladási irány. Nincs
ráció. Nincs semmi, csak marok számra hordott hamu. Már azt sem
mondanám, hogy félek. Vagy, hogy a szavak megfontoltan találnak rám.
Engedem, hogy keresztülessek az éjszakán. Fények és olvadt szilánkok.
Cseresznyevirág szirmok az arcomban. Hófehér konfettik. Meg
szeretnék állni egy percre. Végignézni magamon. Végigszámolni a
hibáimat. Újra zongorázni mindet. Minden lehetne másképp, az emberek
közelebb, a szívek nyitottabbak. A félelmek édesebbek. Néha szeretnék
jó lenni. Olyan hagyományos értelemben. Hogy ne féljenek tőlem, és én
se féljek magamtól. Néha szeretnék biztonságos lenni. Szeretném, ha
mindenki elsimulhatna bennem. De nincs fölötte hatalmam. Megy és
árad. Tekereg. Hol itt köt ki, hol oda ránt. Aztán végül elrontok mindent.
Végül már nem hisznek nekem. Pedig néha szeretnék jó is lenni. Olyan
pasztellszínű. Nem vérvörös vagy magenta. Néha. Aztán rendszerint
elnapolom, ahogy a függőségeimet is elodázom. Holnap leszokok.
Holnap elővigyázatos leszek. Csak nem látom értelmét. Egyszer élünk,
úgy igazán. Egyetlen egyszer. Ha szeretnél, azt hiszem, kivételesen nem
ellenkeznék.

most akarok megállni


A tervek rendszerint felborulnak. Az álmok torzulnak. A legértékesebb
dolgokat dobjuk elsőként a tűzre. Tudod, nem félek én már semmitől.
Ha valakit elveszítek, csak felírom a zsebemben rejtegetett névsor aljára.
Már csak ritkán állunk meg. Csak olyankor, mikor az utcán idegenek
kiabálnak utánunk. Kerülöm azokat, akik túlságosan szeretnek. A
szeretetnek mindig ára van. Nekem pedig nem áll szándékomban fizetni.
Üresek leszünk. Kiszolgáltatottak. Néha arról álmodom, hogy majd
valami máshogyan lesz. Hogy valaki végre elég lesz. Hogy majd
megkedvelem a csöndet. Majd eljátszok a füstkarikákkal. Hogy lesz a
dolgoknak haladási iránya. Hogy fények leszünk. Pulzáló plazmák.
Megcsonkítom a kitárt érzelmeiteket. Elüldözlek, ha közel hajolsz.
Tőröket szúrok a combodba, miközben a bárpultnál ülünk, és
kapargatom a farmerod. Hogyan csinálhatnám ezeket máshogy? Hogyan
lennék képes szeretni azt, aki engem szeret. A tegnapi nap a rajongás
nevében telt. Túl sok ember markolná belőlem a felszínt. Mások pedig
azonnal szerelmesek lesznek, miközben karmákról és éteri kötelékekről
mesélek. Utalok rá, hogy nem lesz köztünk semmi. Voltak, akik még
fizetni is képesek lettek volna a társaságomért. Hát nem egészen elhígult
minden? Szánalom illatból tekerek sálat nyakam köré. Elhagyok
mindenkit, csak hogy képes legyek túlélni. Rohanunk az éjszakában.
Rád nézek. Számon kérlek. Legszívesebben számra kérnélek. De csak
egy darabos légyott, mi adódott. Már csak rád vigyázok. Azt hiszem,
még soha nem voltam ennyire óvatos. Ami rajtad kívül esik, azt tönkre
tettem már. Nézlek, és kezdem tényleg elhinni, hogy ott vagyok a
szemed tükrében. Hogy valami húz hozzád. És érzem, hogy akarod,
hogy nézzelek. És a hangok mögötti csendben ringatózik bennünk
valami. Utazunk. Régi csónakokba szállunk. A közöny után váratlanul
lett a társunk, valami belső béke. Kihúzod a széked. Érinted homlokom.
Távozol. Mosolygunk.

wonderwall
Hiszel majd nekem, mikor leolvad rólunk az összes máz? Mikor már
nem választ ketté minket a hús? El tudod majd képzelni azt az életet,
amit én gondosan kialakított, megformált darabokból építek. Te pedig.
Őszinte leszek, fogalmam sincs. Nem láttam még semmit azokból a kis
kockákból. Nem volt semmi ígéret a jóra. Talán a remény elég lesz,
mondom, és hanyatt fekszem a füvön. Egy apró virágot tűzök a
hajamba, és arról mesélek, hogy velem ilyen az élet. A világom
deformált. A centruma állandó. Az origó, a szerelem. Minden vétkével,
minden sóhajával, esendőségével, gyengeségével. De erős is. Én itt ülök
majd akkor is, ha szél fúj. Átéltem már számtalan vihart. És néha
nevetés nélkül is pocsolyába lépek. Mert képtelen vagyok megbirkózni
az ürességgel. És nem hiszem, hogy ezt valaki tökéletesen megérthetné,
vagy tovább megyek, elfogadhatná. Lassan szótagonként ejtem ki, mert
tudom, hogy ez butaság. Hogy tépem magam, amiért nem tudok a fal
mellé szorulni. Nekem mindig jelen kell lenni. Még ha veszélyes is.
Több hibát követtem már el, mint amennyit érdemes volt. Most
szeretném, ha ez egy kicsit működne. Érzelem mészárlás nélkül,
gyengéden. Avarra hullás nélkül. Szívcafatok nélkül. Apró téteket
emelek.

adaptáció szebb világokról


Azt hiszem, a tündérmeséket írják mindig a leghalványabb tintával.
Hogy minél hamarabb elfelejtsük őket. Vagy a toll fogy ki, mire a
boldogan éltek, míg meg nem haltak rész következhetne. Még mindig
dobálom azt a tőled kapott érmét, és nem tudom eldönteni, hogy valóban
árt-e nekem a pesszimizmus, vagy véd. Feldobom. Elkapom. Sokszor, a
szélcsendnek is örülni tudunk, ugye? Hogy nem fázunk a félelemtől.
Hogy tartós a jelenlétünk. Keringünk a saját kis naprendszerünkben, az
ide-oda billegő tengely körül. Néha pólust váltunk, néha legyökerezünk.
Tartottam magam az apró tétekhez. És kicsit büszkévé tett, hogy talán ez
most végre elég lesz. Néha még mindig hezitálok. Melléd álljak? Mit
mondhatnék, mi néhol felszínes, néhol világot jelent. Néha még félek
elhinni azt, ami van. Hogy nem lesz belőlem űzött vad. Ez számomra
szokatlan. Vagy, hogy nem leszünk véresek az avaron. Sose működött
még bennem semmi enélkül. Most meg, állunk és nevetünk. Aztán éjfélt
üt az óra, én pedig nem maradhatok. Megszakadt szívvel, lopott
érintésekkel zsebemben, távozok. Nem nézek vissza. Soha nem nézek.
Hinnem kell a csodákban. A cinkos kacsintásodban. És süketté kell
válnom mások hamissága elől.

Éjfélkor elhagytalak, mint egy elrontott mesében...

Mindig volt valami azokban a tekintetekben… Mintha folyamatosan ott


ült volna a szeme mélyén a tavasz. Mintha arra várt volna, hogy
belekezdünk-e ebbe a történetbe, vagy sem. Mintha ígéret lett volna
benne, valami könnyed jóra. De végül soha nem léptünk igazán. Aztán
már nem is futottunk össze az utcán, még véletlenül sem. Mintha az élet
azt mondta volna, hogy ha eddig nem volt hozzá bátorságod, akkor új
vizekre kell eveznetek. Egyszer még elhívtam kávézni, egy átmulatott
éjszaka után, sms-ben. Végül nem mentünk el.
De örülök, hogy szerelmet csempészett a tavaszomba, és az
agyonhasznált szívembe.
Filléres játékok

hideaway
Fényekből éltünk, meg vodkákból, és engedtük magunkat vitetni a zene
és a füst forgásával. Nem volt határ. Néha megálltunk, azt néztük, hogy
honnan hová jutottunk. De semmi nem volt a sajátunk, és éppen így volt
tökéletes. Karok. Ölelések. Felmásztunk mindenre, ami egy kicsit is
veszélyes lehetett. Beszöktünk a fizetős helyekre. A karkötőkre fogtam a
pecsét hiányát. Kábultunk. Az idegenek nem voltak többé
érinthetetlenek. Valami zaj fogott közre mindenkit. Lüktettünk. Kívül
volt a szívünk. Aztán már csak a buborékokat számoltuk, és a velőnkig
tudtuk és értettük, hogy mindenen túl ez egészen felesleges. Hogy senki
nem tartozhat egyszerre két emberhez. És hagytam. Tudom, most
kivételesen engedtem elmenni magunkat addig a pontig, ahonnan csak
én mondhatok már nemet. Én állíthatom meg a lavinát. Hatalom volt a
kezemben. Te pedig követtél engem. Bármit megtehetek. Néha
elborzaszt ez a konstelláció. Félsz tőlem és kívánsz. Közben pedig már
senki nem figyel ránk. Akár vétkeket cserélhetnénk, adhatnánk-
vehetnénk. A legbűnösebb kereskedője lennék a törékeny életünknek.
Mindig érdekelt, hogy meddig lennénk képesek elmenni. Persze a
szakadék látványa, már rideggé tesz. Megkapom, eldobom.
Függeszkedünk. Édes volt a világ, mikor azt mondtad mennyire szereted
a hajnal hangját. A madarakat. Régóta nem volt már kivel megosztanod.
Így. Én pedig csak engedtem magunknak valami eleve el nem rendelt
jövőt. Hisz senki sem lát. Senki sem követ. Különlegesnek hívtál. Én
pedig leállítottalak. Semmit nem kell mondanod, mit ne éreznék már
magam is. Belőled. Évek óta. Egy kamrát tartasz fenn nekem a
szívedben. Nem hiszem, hogy gazdagabbak lettünk. Nem hiszem, hogy
boldogabb lettem, hogy eggyel több ember gondol rám éjszakánként
más mellett fekve. Köröket rajzolok az emberek köré. Fordulok ki
ölelésekből, a másikba meg önként szaladok bele. És ez emészt el. Én
már nem is élek, abban a hagyományosan vett értelemben.
púderrel fedlek el
Vannak olyan napok, amikor mindenkiben csalódok. Aztán arra
gondolok, hogy ilyenkor megmenekülök valami végzetestől. Lehet
ennek most éppen így kell történnie, hogy fekszem az ágyban és veled
beszélek telefonon. Milyen régen nem nevettem ennyit. Ilyen mélyről.
Pedig egy név vagy. Név azok közül, akikkel nem szerethetjük egymást.
Hogy mikor lerakjuk, visszahívsz azonnal, csak hogy újrakezdjük.
Ugyanazokkal a mondatokkal. És hiányolsz. Ma csak te hiányolsz. Azt
hiszem az első tavaszi hajnalon valamit útjára engedtünk, amit nem lett
volna szabad. Teret kapott belőlünk valami titokzatos. Félnék is, ha nem
lenne bennem ennyi fájdalom. A napom abból állt, hogy régi szerelmek
menetelnek el előttem, közönyös tekintettel. Én meg belebújok egy
zenébe, azt játszom, hogy egy filmben élem az életem, és eltűnök egy
láthatatlanná tévő szemüveg mögött. Kihúzom magam, mikor elhaladok
az ablakod előtt. Magasabbra emelem a tekintetem és a legfájóbb
emléket idézem. És bízom, mindennél erősebben bízom benne, hogy én
vagyok a legerősebb a világon. Elhaladok. Túlélem. Összeesem. Aztán
te meg felhívsz. Te, aki soha nem kaphat fejezetet a könyvemben.
Akinek nem lehet neve. Aki végre megnevettet. Nem tehetek tönkre
semmit, amit Isten alkotott. Nem lehetek a porszem, a gépezetben. Nem
lehetek az eszköz. Titkon azt várom, hogy még visszahívsz. Hogy
megint olyan hívásokra ébredek, amik nem szólnak semmiről. Amik
csak szünetekből, meg nevetésekből állnak. Meg életből. Álmodok,
miközben beszélgetünk. Vonatokról, erdőről. S te éppen ezt szereted
bennem. Egy szeletet adtam magamból, onnan ahonnan soha nem is
képzelted volna. És most nincs megállás. Mérgezem a tested. És ha
tudnád, hogy az, hogy én most nem lehetek ott, kevésbé fáj, mint az a
talány, hogy mit kezdhetnék most veled? Vajon megérzik rajtunk az
illatát?

kerekerdő
Remélem, örülsz, hogy nem buktam el. Remélem, valaki örül ezen a
kísértésekkel teli világon, hogy nem írtam neki. Addig szedálom
magam, míg van víz és keserű gyógyszer. Addig szedálom magam, míg
a kisebbik rossz ráül sajgó szívem tarkójára. Üdvözlégy kábulat. Hogy
mennyire nem mondom ki, amit végül már csak egy bolond nem vesz
észre. Fáj most ez az egész, mert engem is meglep, hogy ennyire
tisztellek. Nem tudom, hogy ismert-e valaha bárki is jobban nálad. És
ezt nem akarom elhinni. Nem akarlak elveszíteni. Nem akarok kincseket
összetörni. Hol vagyunk? Csak azt tudom, hogy hol vesztünk el.

narráció
A dolgok csak úgy megtörténnek, látszólagos előzmények nélkül. Az
emberek egyik pillanatról a másikra, eladják magukat. Eladják a
lelküket. Ha utólag kérdezzük őket, talán nem is értik. Nem tudom, ki
lehettem akkor, felelik. A félrelépések mögött mindig húzódik valami.
Nincs olyan, hogy a pillanat hevében. Az ember igenis készül rá. Akár
éveken keresztül. Csendben elfojt. Csendre inti a démonjait, és hosszú
időn át sikert arat. Azt gondolja, hogy végre legyőzte önmagát, és ez
büszkévé teszi. Majd ebben a pillanatnyi mámorban, tudtán kívül
hatalmas utat tesz meg a lejtőn. Még egy lépés. Lefelé. A pohár meg
csak telik. Aztán sokan fohászkodunk is, hogy bárcsak történne már
valami, ami kiment minket ebből a posványból. Ebből a semmi létből, a
megalkuvásból. A készre gyártott ketrecünkből. A dolgok csak úgy
megtörténnek. Egy átmulatott éjszakán, amikor az ember könnyű.
Amikor az ember lebeg, határtalan, és világmegváltó szuperhős. Úgy
érzi, a végtelennek tűnő külső elnyomás kellő indok mindenre, és most
egy tudatos félrelépéssel megváltja önmagát a világ szánalmából.
Megváltja magát mindenből, amit úgy hisz, hogy rámértek. Ok nélkül
persze. Hiszen a főszereplő mindig bűntelen. Ő nem tehet semmiről,
csupán kiérdemelt pillanatnyi boldogságát akarja megkapni végre, annyi
nélkülözés után. Megesik, hogy a dolgok csak úgy megtörténnek. Hogy
azt hisszük már csak az alkohol vezet minket, meg a bánat. Az üres kis
életünket okoljuk. Egy lapra teszünk fel mindent, legalább ma éjjel
boldog leszek. És mikor kinyitjuk a szemeinket, a rideg valóságot látjuk.
A szúrós szemű társakat, akik hitetlenkedve bámulnak ránk. Megtetted?
Állítják, hogy belőlünk nézték volna ki utoljára. És azok vetik ránk az
első követ, akik a legnagyobb félelemben élnek. Akik soha nem mertek
még szembenézni nyomorúságukkal. Míg velünk vannak elfoglalva,
addig sem üres az életük. Mi pedig tovább lépünk. Hetek múlva már
képesek leszünk tükörbe is nézni. Majd visszamászunk valami
szánalmas kapcsolatba, mert hiszen az sokkal kényelmesebb.

én sem tudom
– Bevallom neheztelek rád... mert nem találod a helyed... [...] Nem
tudom, miért szeretlek... Megláttalak és szeretlek. – Tudom, azóta, hogy
láttál az esőben táncolni... – Igen... [...] És, most ez jó neked? – Hát ez
ilyen átmeneti. Egyszer majd írónő leszek. Egyszer.

tolakodó bujaság
Szétáztatjuk a mosolyokat boros poharakban, melyektől émelyítően
összetapad a szánk. A pohár szélével. Másra nem is vágytam. Nem
akartam a mindenség közepén állni. Nem vágytam közönségre, a
színjátékaimhoz. Egyedül a megváltást akartam átnyújtani, hogy élni
valóban szebben is lehet. És a bódulat, az semmi. A gyönyör és a
mámor, csak egyetlen estére járnak kézen fogva. Másnap mindenki üres.
Kihányod a mocskát a szennyes kapcsolatoknak, a kínálkozó testeknek,
a beléd tapadt érintéseknek. A szomorúságnak, mit az okoz, hogy soha
nem voltál elég jó, hogy bárki életében is első legyél. És most mindent
megtennének azért, hogy ne legyél másé sem. Abba kapaszkodtok,
akitől szeretetet remélhettek, aki mindig ott volt veletek. Az elutasítás
sebeket üt rajtatok. Nem fényletek. Nem vagytok valóságosak. Testek
vagytok, érzelem nélküli, magányos, kopott testek.

...

Senki nem tartozhat egyszerre két emberhez…

Ő volt az akit azért szerettem, mert azt látta bennem, akivé válni
szerettem volna. És ezt olyan intenzíven visszaadta, hogy mellette
elhittem, hogy még akár írónő is lehetek. A határokat soha nem léptük
át, és bár azóta már mással van, valamit mindig tartogat a tekintetében,
ami felidézi, hogy mennyi minden lehettünk volna együtt. Viszont ez
éppen így a jó. Ha valaki tökéletesnek lát, amellett nem akarsz napról
napra többé válni. Emlékszem arra a puha falú biztonságra, ami belőle
áradt felém. Mintha mindig képes lett volna vigyázni rám. Viszont
mindig erősen igyekeztem nem elveszni benne.
Sekélyes vallomások

önző
Azt hiszem, önző vagyok. Már nem csak az kell, ami szükséges,
hanem arra is szükségem van, ami igazán nem is kell.

vagyok
Narancsszínű volt a hold. Ez az utolsó kép, ami a józan világból felém
int. Valaki nevet. Valaki csókol. Sosem értettem miért jó szív nélküli
szájat csókolni. De már egészen mindegy, ha magával akar vinni valamit
belőlem, hát vigyen. Kérdezget. Miért nem gondolom én ezt komolyan?
Hogy miért nem? Hát mert ismer ő egyáltalán? Veszek neki enni. Ő
üzenetet küld egy lánynak. Ott állok felette. Már annyira undorít
minden, hogy tényleg egészen mindegy. Befizetem a belépőjét.
Beszélünk a dolgozatról, amit megírtam helyette. Ott a volt nője.
Hazamegy vele. Rám hagyja a haverját. Közlöm vele, hogy ne
számítson tőlem semmire. Persze látom a szemén, hogy már belém
szeretett. Vigyázok a sáljára. Megérintem a raszta tincseit. Látom az
egyik exem. Kiráz a hideg. Nem bírok mellette állni. Csókol egy száj.
Kell egy kéz. Kell egy kéz. Kell egy kéz. Sírok. Arcomon gördülnek a
könnycseppek. Egyik a másik után. Folyik. Ömlik. Egy fiú letörli. Egy
másik fogja a kezem. Senki nem ért semmit. Siratom a jövőmet. Ugyan
mi értelme lenne sírni a múltamon? Ketten hívnak aludni magukhoz.
Busszal hazautazom. A telefonba belemondom, hogy szeretek. Szeretek.
Senkit nem érdekel. Csak engem. Bekapcsolom a gépem. És bámulom.
Senki nem hiányolt. Senki. Senki. Senki. Fájok. Tudom egészen
mindegy, de szeretek. Azt is tudom, hogy hihetetlen, de szeretek.
Tudom, hogy lehetetlen, de szeretek. Tudom, hogy bele fogok halni, de.

kifogások
Véletlen összetalálkoztam azzal a fiúval, akitől csókot szoktam lopni
gyengébb napjaimon. Bánom. Nagyon bánom, hogy bántom őt. Még ha
figyelmeztettem is, hogy nem leszek többet szerelmes. Ami persze
mekkora nagy hazugság részemről. De úgy éreztem, ez majd távol tartja
tőlem. Mondom, hogy nem érek semennyit, hogy őrült vagyok. Rám
nem éri meg érzelmeket pazarolni, mert nem jut el a célhoz vele senki.
Egy ajtó van a szívemen, melyre mindig új nevet vések. Csak ő jöhet be.
Senki más. Kerestem a tekintetét. Vajon mennyire fájok neki? Fájhat a
hiányom számára annyira, mint számomra a reményvesztettség?
Mennyire könnyű lett volna, egyetlen lépés, egyetlen szó, és ölelnének
reggeltől estig.

mindjárt jövök
Mindannyian álltunk már a másik oldalon is. Egyszer hajnalban
sétáltunk a vár alatt, én meg az egyik házról letörtem egy mézeskalácsot
és neki adtam. Aztán legközelebb hazakísért. De persze én akkor ismét
tisztességesen tájékoztattam, hogy köztünk nem lesz komoly dolog,
mert nem járok senkivel. Azt nem mondtam, hogy mert már előtte jó
magasra feltették a lécet. Az az igazság, hogy mindig olyan társra
vágytam, akivel majd írjuk a kis verseinket, vagy hasonló. Szóval
elkísért, majd eleredt az eső. És képes volt nem haragudni, amiért én
mégsem hívtam fel magamhoz. Ugyanúgy mosolygott rám a következő
héten is. Látom a szemében, hogy ő így tudna szeretni, ilyennek. Tegnap
leültem mellé, és csak beszéltem. Azt kérdezgettem, hogy most
bolondnak tart-e, hogy én azért ide miatta járok. Azt mondta várjam
meg, mert mindjárt jön. Persze ezek mindig halálosak. Soha nem lesz
mindjárt. Soha nem jön. Soha nem jön vissza úgy senki, ahogyan a világ
forgott, mielőtt elment. Könyörögtem, hogy ne! És felállt, a szemében
azzal a félénk vággyal, hogy azért ez még nincs a lelkében lezárva. Én
meg azzal a sóbálvánnyá meredt mosolyommal, hogy megérdemlem ezt.
És olyan szépen csinálta. Amíg ültünk összeért a térdünk. És mikor
először megpillantott, úgy ölelt meg, ahogy csak azt szokás, akit nagyon
szeretünk. Kedvelem őt. Nagyszerű játékos.

You might also like