Olle Ekberg

A hét főbűn

ALBATROSZ KÖNYVEK BUDAPEST

OlleEkberg DE SJU DÖDSSYNDERNA
Fordítatta KREUTZER SÁNDOR
© Raben & Sjögren Stockholm, 1968
 Bergman bácsi szokásos napi sétája során egy
kismacska tetemére bukkan. Az ártatlan jószág az első
áldozat ebben a csöppet sem sablonos svéd krimiben. A
második áldozat egy író, maga is bűnügyi regények
szerzője. Van-e összefüggés az író és a macska halála
között? A hét főbűn közül melyik terheli a tettest, melyik
az áldozatot? Szerette-e az író a mandulás süteményt?
Így merül föl egyik kérdés a másik után, komolytalan és
életbevágó, hogy csak a regény végén tisztázódjék: ki
követte el, és mily különös indítékból a gyilkosságokat.
Ekberg egyéni hangú krimijében nincs bravúros
mesterdetektív – a gyilkos leplezi le önmagát.
 Első fejezet

1.

Nils Kvist egy verőfényes nyári reggelen becsukta a

kertkaput a Berg utca végén, és megállt egy percre.
A kelet felé lejtő keskeny utcából jó kilátás nyílt a
városra és az öbölre. A Keleti-tenger kobaltkéken
ragyogott a reggeli napsütésben. Kissé balra a Musker-
sziget szürkésfehér partja villant elő a párából. A sziget
világítótornya hatalmas felkiáltójelként tört a magasba.
A napsugarak halványpiros kévéje szinte belevágott a
szürkeségbe, amely lassan smaragdzöldbe, majd
halványkékbe oldódott.
Miért kell ezen a ragyogóan szép, verőfényes napon
munkába menni… istenem, de jó volna most egy vitorlás
csónak meg napbarnította, fehér ruhás lány, egy
elemózsiáskosár, tele jó falatokkal, és aztán – irány a
Musker-sziget!
Hiszen itt van, csónakkal alig negyedórányi
távolságra, és mégis kint a nyílt tengeren! De vajon mit
szólna Stenman? Hogy reggel hétkor nem jön a váltás,
és nem mehet haza kipihenni az éjszakai ügyeletet. Nils
megrázta a fejét. Alma a kirándulásról – vágyálom
marad csupán, Szent Iván napjáig.
Hát igen, az ember nem gondolhat csak önmagára, ha
csak kis kerék a társadalom nagy gépezetében.
Rövid, szapora léptekkel elindult hát lefelé az utcán,
és befordult a sarkon.
Az Óváros még pihent, csak a madarak csivitelése
törte meg itt-ott a csendet. Mintha fontos dolguk volna,
serényen röpködtek-keringtek a magasban, aztán nagy
zsivajjal letelepedtek a kertek gyepszőnyegére.
 A kerítések mögött virágzó orgonabokrok illatoztak, s
a Löfgren-kert balzsamnyárfái friss tavaszi illattal
árasztották el a levegőt.
A nap már magasan állt az égen, és fénybe borította
a. Smedje utcai háztetőket. Távolabb a Tallosen nevű
városrész emeletes házai látszottak. Mint Svédország
oly sok városában, a tizennyolcadig század végén itt is
tűzvész pusztított. Később a Lax folyótól északra, a
Belvárosban, ahol a tűz a legnagyobb károkat okozta,
nyílegyenes utcák és szép, új házak épültek.
Amikor Kvist leért a Central-hídhoz, az órájára nézett.
Fél hét. Van még ideje, bőségesen. A rakpartnál üres
pad állt hívogatóan a fák között. Odaballagott és leült.
Kényelmesen hátradőlt, kinyújtotta a lábát.
Néhány perc múlva ősz hajú öregember közeledett a
padhoz, bottal a kezében, apró, óvatos léptekkel, aztán
letelepedett a pad másik végére. Szelencéjéből
kicsippentett egy szippantásnyi tubákot, majd
visszatette a szelencét a zsebébe. Pödört egyet
bajuszán, és lesöpört egy kis dohányt a zakójáról. De
azután hirtelen megdermedt, és botjával a part szélén
álló táblára mutatott.
– Úgy látszik, már oda is elmerészkedett a gyalázat!
– Tessék? – kérdezte értetlenül Nils.
– Nem látod, fiam, mi van arra a táblára írva?
– Horgászni tilos! Fertőzésveszély! – olvasta le a
tábláról Nils.
– No lám, most már a Lax vizét is beszennyezték!
A dühös öreg ezután az Oscar-híd felé mutatott.
– Nézz csak oda! Feltétlenül szükséges volt, hogy az
Európa autóutat éppen a város közepébe építsék?
Motorberregés, kerékdübörgés, fékcsikorgás éjjel-
nappal, s ez a töméntelen autó csak úgy árasztja a
benzinbűzt! Végig az egész sétányon, végig a Prins
utcán…
– Igen, igen, de hát ez a fejlődés! Ez ellen nem sokat
tehetünk.
 – Fejlődés?! Ugyan kérem! Hatvan évvel ezelőtt
lazacot fogtam itt, de még harminc éve is csak úgy
fickándoztak a csukák meg a csapósügérek meg a
dévérkeszegek…
Amott a távolban volt a mosóhely, ott sulykolták az
asszonyok a fehérneműt. A kikötőhíd mellett meg
uszoda volt. Ott tanultam meg úszni gyerekkoromban…
Negyven évvel ezelőtt vasárnaponként kijártunk a
sétányra, és ingyen hallgattuk a városi zenekart meg a
katonazenét. Most meg beszélgetni se lehet senkivel
arrafelé. Csak ordítozni, hogy belereked az ember. És
ezt nevezitek ti fejlődésnek? Ez visszafejlődés! De az
ám! Nem is tudom, miért nem keresztelik el ezt a folyót
Szutyok folyónak, az utcát meg Büdös utcának azok a
városrendező urak, akik tönkretették ezt a szép várost!
– Hány éves maga, bácsikám? – kérdezte mosolyogva
Nils.
– Nyolcvanhat leszek Szent Iván napján.
– Nyolcvanhat? Nem is gondolná az ember!
– Nem-e! Pedig nyolcvanhat esztendős vagyok, csak
hát vigyázok ám az egészségemre. Meg a fejem is tiszta
még. Csak a lábam kezdi már felmondani a szolgálatot.
Nemsokára ki se mozdulhatok hazulról. No, de hát mit
tegyünk? Pedig szeretek így reggelente mászkálni egy
kicsit a városban. A magamfajta öregember már csak
reggel sétálhat, mert napközben könnyen elütheti
valamelyik autó, ha átmerészkedik az utca túlsó felére…
Este meg ki se merek már lépni a házból! Még fejbe
kólintana valaki, vagy kirabolnának a gengszterek vagy
a huligánok. Hogy essen beléjük a fészkes…
– Ugyan, ugyan! Ne izgassa fel magát, bácsikám.
Csak fölmegy tőle a vérnyomása, változtatni meg úgyse
tud rajta.
Az öregúr árgus szemekkel tekintett Nilsre.
– Hát hiszen igazad van, fiam. Ha az ember minden
félnótás miatt felizgatná magát, aki itt grasszál, hát egy
nyugodt napja nem volna. No de te, fiam, ugyan hány
éves vagy, hogy ilyen értelmesen beszélsz?
– Tizenkilenc.
– No, akkor éppen annyi idős vagy, mint az unokám.
Tudod, érdekes dolog, de rájöttem, hogy jobban megy a
beszélgetés a fiatalokkal, mint a középkorúakkal. A
fiaimmal, azokkal sehogy se tudok szót érteni. Azokat
csak az autómárkák, a legújabb típusok meg a sebességi
rekordok érdeklik. Ezenkívül semmihez nem értenek.
Ügy látszik, igaz, amit az okosok mondanak, hogy a
tehetséget a családon belül csak minden második
nemzedék örökli. Az unokáim, azok sikerült gyerekek. A
legidősebb most végzett, és már állást is kapott.
Államtudományos doktorátusa van.
– Államtudományi. Így hívják.
– A fenébe! Hogy te milyen finoman beszélsz! Csak
nem tartozol te is a munkásnyúzók közé?
Kvist elnevette magát.
– Hát olyasfélének látszom én?
– No, azt éppen nem mondhatnám – szólt az öreg, és
még egyszer alaposan végigmustrálta. – Ehhez
túlságosan vörös a hajad, meg a szeplőd is túl sok. No,
de visszatérve az állam-tudományos doktor úrra, nagy
pénzeket keres ám a kölyök, annyi szent. Ha hiszed, ha
nem, egy nap többet keres az, mint én fiatalkoromban
egy hónap alatt. Pedig a magam idejében a legjobb
faesztergályos voltam ebben a városban. Nem is kellett
félnem a munkanélküliségtől még a nagy válság idején
sem! De most beszélj te. Mivel foglalkozol? Nem
olyannak nézlek, mint aki gyárban dolgozik. Ahhoz meg
túlságosan korán keltél, hogy irodába menj.
– Újságnál dolgozom. A Kurírnál – felelt Nils –, és ma
azért keltem ilyen korán, mert telefonügyeletes vagyok.
Héttől kilencig.
– A nyomdában dolgozol?
– Nem, a szerkesztőségben.
– Szóval, újságíró vagy.
 – Nem, még nem. Még csak egy éve vagyok ott, mint
gyakornok. De szeretném, ha idővel én is újságíró
lehetnék.
Az öregúr egyszeriben fellelkesült:
– Idehallgass! Tudod, mit kéne tenned? Írj egy cikket!
Ügy, ahogy mondom.
Újságcikket. És mondogass oda alaposan ezeknek a
városrendezőknek és városfejlesztőknek. Rájuk fér egy
kis fejmosás. Hadd tudják meg, hogy mit szólnak az
egyszerű emberek a hülyeségeikhez. Tudod, mit, gyere
el hozzám egyik este. Majd én lediktálom a fontosabb
adatokat.
Nils felnevetett. Hirtelen eszébe jutott Repin
festménye, amelyen a doni kozákok közösen írnak dühös
levelet a török szultánnak.
– Hát ez bizony nemigen megy, bácsikám. Nem
bizony, mert én még csak amolyan mindenesféle vagyok
a szerkesztőségben. Még nem írhatok cikket.
– Miért ne írhatnál? Egyszer csak hozzá kell fognod az
íráshoz. Én mondom neked: bombacikk lenne!
– Elhiszem. Az lenne. Az hát. Ha megírnánk úgy
szívünk szerint egy jó cikket, és ha le is közölné az újság
– csakugyan bombacikk lenne. Csak éppen a levegőbe
röpítené a Kurírt is, meg engem is.
– Nem mondanád meg, hogy miért? Hiszen csak a
színtiszta igazságot írnád meg.
– Szó sincs róla, sok igazság van abban, amit a bácsi
mond, de hát egy újságnak élnie is kell valamiből
Gondolni kell a hirdetőkre meg az előfizetőkre is. Mert
ezek nélkül egyetlen újság meg nem él! Osltarsvik
városéi, a „mi kis városunk" nagy újsághirdető, és
vannak más nagy hirdetők is, akik talán együtt is
részvényesei a Kurírnak, ezek pedig pénzt akarnak a
város fejlődéséből…
– Visszafejlődéséből! – helyesbített az öregúr.
– Jó, mondjuk, visszafejlődéséből, de emögött óriási
gazdasági érdekek rejlenek! Óvatosan kell ám bánnunk
az igazsággal – folytatta Nils kissé koravén hangon. –
Ha valaki újságíró, könnyen kiebrudalják, ha a
hatóságoknak, a hirdetőknek, a részvényeseknek vagy
az előfizetőknek a tyúkszemére lép. És közben az újság
is rossz hírbe keveredik.
– Egyszóval, csak az az újság boldogul, Amelyik senkit
meg nem bírál – mondta dühösen az öreg.
– Talán nem egészen így van, de hogy is mondjam
csak: meg kell tanulnunk az alkalmazkodás művészetét,
és figyelembe kell vennünk, hogy mit akar a többség
meg a befolyásos emberek olvasni az újságban.
– Egyszóval, meg akarjátok nyerni az egész világot, és
közben eladjátok a lelketeket – jegyezte meg keserűen
az öregúr.
– Ahhoz, hogy megnyerjük az egész világot, nincs is
szükség lélekre. Ebben a kérdésben a szerkesztők a
hangadók.
– Ügy beszélsz, mint egy kapitalista. Nils mosolygott.
– Ügy beszélek, mint egy realista. Úgy gondolom, aki
újságíró akar lenni, annak reálisán kell gondolkodnia.
Az öreg lassan feltápászkodott, leporolta a nadrágját.
– No, itt az ideje, hogy hazabaktassak, és feltegyem a
kávét. Hanem tudódj igazán jólesett elbeszélgetni egy
kicsit. Régen találkoztam már olyasvalakivel, akinek
saját gondolatai vannak. Meg energia is van benned,
fiam.
– Azért maga sem panaszkodhat, bácsikám – mondta
udvariasan Nils.
– Akkor hát kölcsönös nagyrabecsüléssel válhatunk el.
Talán még találkozunk is az életben.
– Remélem!

2.

Kvist átvágott a Sugár úton, s kiért a Norrsken útra,

amely egyenest a Tallosenbe torkollott.
 Körülbelül az utca felénél, jobb oldalt állt a régi
selyemszövöde magas, háromemeletes vörös tégla
épülete, jelenleg az Oskarsviki Kurír székháza, A bejárat
feletti óra nagy neonszámlapja hét előtt öt percet
mutatott. A ház, korához képest, jó állapotban volt.
Szilárd terméskő alapra épült, hiszen annak idején el
kellett bírnia a szövőgépeket. Nem is kellett
megerősíteni, amikor a Kurír ideköltözött, és
felállították az új rotációs gépeket.
A Sugár útra nyíló főbejáratot rozsdamentes acél és
üveg felhasználásával újjáépítették. Az új,
mészkőlapokkal borított előcsarnokban a szemközti
falnál magas, szögletes oszlop állt, rajta az újság
alapítójának, Arvid Blomgrennek bronzportréja.
Az oszloptól jobbra, üvegajtón át, be lehetett látni a
kiadóhivatal és a hirdetési osztály helyiségeibe. A
földszint többi részét a nyomda és a terjesztési osztály
foglalta el, rámpákkal és rakodódarukkal az épület
hátsó frontjánál.
Nils Kvist, szokásához híven, röpke pillantást vetett a
márványoszlopon nyugvó bronzfejre. Azután
keresztülment az előcsarnokon, majd fel a lépcsőn.
Amikor felért a második emeletre, kinyitotta a hosszú
folyosóra nyíló ajtót. Kétoldalt ajtók nyíltak a
fotóműhely, az archívum, a gazdasági osztály és az
éjszakai ügyeletes szerkesztők helyiségeibe. Nils Kvist
belépett az ügyeletes szerkesztő, Björk Stenman
szobájába.
Stenman hátradőlt karosszékében. Zokniban volt,
lába az asztal peremén, haja kócos, gallérja kigombolva,
nyakkendője meglazítva. Amikor megpillantotta Kvistet,
kivette szájából a pipáját, és nagyot ásított
– Hello, Vörösfej! Jó, hogy jössz, legalább
hazamehetek, és szundíthatok egyet. Tudod-e, hogy
mondják ezt Dalarnában?
– Szunyókál, mint a tehénke.
 Senki se nevetett már ezen. Az efféle szólásokat
Stenman hozta magával, amikor néhány évvel ezelőtt
Dalarnában töltötte a szabadságát. Ezek a kérdések és
feleletek beleolvadtak a szerkesztőségi zsargonba, az itt
dolgozóknak gazdag gyűjteményük volt a különböző
szólásokból meg gúnynevekből, de amikor a
főszerkesztő, Alex Grönberg – a Felelős – déltájban napi
körútját végezte, vagy idegen látogató érkezett, tüstént
áttértek az irodalmi nyelvre.
Stenman – a Bagoly – felhúzta a cipőjét, és
megigazította ruháját
– A világpolitikai küzdőtéren semmi nevezetes
esemény nem történt az éjszaka folyamán. Néhány
államcsíny Dél Amerikában - Egy-kettő Afrikában, egy
Nyugat-indiában, itt-ott kisebb csetepaték. A jelentések
a kosárban vannak. Viszlát. Ezzel elment.
Kvist kinyitotta az ablakot, hogy kiszellőztesse a
dohányfüsttel teli szobát, aztán letelepedett, és
elolvasta, amit Stenman írt.
Ez volt számára a nap legszebb órája: csend és
nyugalom mindenütt, ilyenkor még senki se zaklatta. A
nyitott ablakokon keresztül beáradt a Norrsken úti
hársfák illata. Az egyik ablakból egészen a bércekig el
lehetett látni, lenn a kikötőben lassan, kényelmesen,
mint óriási zsiráfok mozogtak az emelődaruk.
Néhány perccel kilenc óra előtt cipősarkok kopogása
hallátszott a folyosóról – Vera Pettersson, a
telefonoskisasszony érkezett meg. Nemsokára
megcsörrent a telefon:
– Itt a központ! Jó reggelt!
– Jó reggelt! Micsoda bájos hang!
– Hagyd abba, Nils. Mondtam már, hogy nem vagy az
esetem! De ha ezt a szép napot még szebbé akarod
tenni, és meghívsz egy kávéra a Park Presszóba,
ellenszolgáltatás nélkül – nem volna szívem, hogy
visszautasítsalak!
 – Ennél nagyobb boldogságot el se tudok képzelni!
Tudod: jobb adni, mint kapni!
– Pszt! A Felelős most megy fel! Méltóságosan és
ünnepélyesen, mint mindig! Szia!
Kattant a telefon, Nils letette a kagylót, becsukta az
ablakokat, és felment a harmadik emeletre a
szerkesztőségbe, A lépcsőházból intett Vera
Petterssonnak. Vera ott ült a telefonközpontban, a
folyosó végén, jobbra, az „üvegszobában”. Nils Stenman
éjszakai jelentéseit visszatette a fonott irattartóba,
amelyre ez volt írva: Éjszakai ügyelet.

3.

Nils Kvist feladatai közé tartozott, hogy minden

reggel friss vizet töltsön a kancsókba, és letépje a
naptárról az előző napot. Ezt természetesnek találta,
hiszen ő volt a legfiatalabb. Azelőtt az öreg takarítónő
végezte ezt a munkát, saját jószántából.
Kvist nem érezte méltatlannak ezt a kis
munkatöbbletet. Valakinek meg kell csinálnia ezt is!
No, meg az is igaz, hogy kíváncsi természetű volt.
Szeretett reggelenként körülszimatolni a szerkesztőségi
szobákban. Benézett a Fotós, Nils Ekström szobájába,
bekukkantott AH Granhoz a fotólaborba, bement az
irodalmi osztályra, ahol Inga Lilja és Sten Björklund
dolgozott Az egyik íróasztalon nagy dán naptár állt,
minden oldal hátlapján bölcs mondásokkal. Nils néha
eltette magának letépett oldalt, hogy később
elolvashassa az aznapi szentenciát.
Ment tovább a folyosón, de minél jobban közeledett a
névtáblák nélküli tölgyfaajtóhoz, annál
ünnepélyesebben lépkedett Az itteni szobákban már
ugyancsak komoly emberek dolgoztak: az egyikben a
Sportos, azaz Sten Anders-son, a másikban a politikai
rovatvezető, Blomgren, és a főszerkesztőség melletti
szobában az új kultúrrovat-vezető. Ő volt az egyetlen,
akinek doktori cím állt a neve előtt a névtáblán: Dr.
Inne.
Amikor Nils elvégezte reggeli körútját, megállt egy
percre a párnázott tölgyfaajtó előtt Egy szép napon
majd ő fog itt ülni! Ezt elhatározta! De egyelőre még
tabu volt számára a szerkesztőségnek ez a része.
A saját szobájában most nem volt semmi tennivalója,
mindenről a Felelős titkárnője, Asta Lindgren
gondoskodott. Mikor Asta megjött, nagy virágcsokorral
a kezében, Nils ajtót nyitott, és udvariasan meghajolt.
Nem alázatból tette, önkéntelen hódolat volt ez az ügyes
és lelkiismeretes szakember előtt
Megint lépések hallatszottak a folyosón. A
szerkesztőség negyedik nőtagja, Mia Söderberg
érkezett meg, akit „Apollóniá”-nak hívtak.
Apollónia nagydarab, csinos nőszemély volt Az
egykori kultúrrovat-vezető, aki Apollónia „névadója”
volt különös magyarázatot fűzött ehhez az elnevezéshez:
amikor Mia betöltötte hatvanadik évét, azzal bókolt
neki, hogy női Apollónak nevezte.
Apollónia túlélt két főszerkesztőt, a mostanival is már
húsz éve dolgozott együtt. Tizenöt éves korában
kézbesítőként kezdte, még az alapító Arvid Blomgren
idejében. Negyvenöt éves pályafutása során dolgozott
az archívumban, a telefonközpontban, az irodalmi
rovatnál, recenziókat, film- és színikritikákat,
divattudósításokat írt, vezette a „szívügyek” rovatát, és
isten tudja, mi mindennel nem foglalkozott még öreg
napjaira személyzeti bizalmi lett, de sokszor volt a
főszerkesztő tanácsadója is. A minden évben
bekövetkező stress időszak alatt – december eleje és
február között – előfordult, hogy a szerkesztőség tagjai
agyondolgozták magukat, kimerültek és ingerültek
voltak, s minden nevetséges apróságon összevesztek.
Ilyenkor a Felelős Apollóniával tanácskozott, ő pedig
Luca-napi mulatságot rendezett a nyomdában, és
uzsonnakávét adott a szerkesztőség étkezőjében. Mint
kedélyes háziasszony, ügyesen összekötözgette az
együvé tartozás éppen bomlófélben levő szálait.
Apollónia azt tartotta önmagáról, hogy bizonyos
dolgokról kevesebbet, másokról többet tud a kelleténél,
és mint mondotta – az olyan emberre, mint ő, nagy
szükség van, hogy egyensúlyt teremtsen a szakemberek
és a pénzügyi osztály között.
Ha Apollónia a szerkesztőség gépezetének olaja,
Ohron, az olvasószerkesztő, a motorja volt, Ohron azon
kevesek közé tartozott, akiknek nem volt gúnynevük.
Harminc évvel ezelőtt az akkor tizenöt éves Ohron
olyasféle beosztásban dolgozott, mint most Nils Kvist.
Ohron és Mia Söderberg volt a két legidősebb
munkatárs, ők ápolták az első főszerkesztő idejéből
fennmaradt hagyományokat, és ők nyesegették a
szerkesztőségben fel-felbukkanó ultramodern elvek
vadhajtásait.
Ohron középmagas, tömzsi agglegény volt. Sűrű,
fekete hajába a halántékán mind több ezüstös szál
kerekedett. Arca kerek, vonásai energikusak,
szempillája hosszú és sűrű. Ha nagy néha
fölmérgesedett, csak Apollónia tudta lecsillapítani.
Olyankor szelíden megjegyezte, hogy Ohron kicsi
korában nagyon bájos lehetett ezzel az angyalarcával. A
férfi erre tüstént elhallgatott, Apollóniára meresztette a
szemét, megcsóválta a fejét, a jegyzeteibe nézett, és
mosolygott. Apollónia gyakran mondogatta, hogy
Ohronnak egyetlen szerelme van: a lap! Esténként
tömött irattáskát cipelt haza a hóna alatt, és másnap
reggelre elkészült az aznapi munka egy része, így aztán
mindig hajsza nélkül, nyugodtan és alaposan végezte
munkáját.

Második fejezet
 1.

Már csak néhány nap volt Szent Ivánig. Vajon esik-e

majd most is, mint a legtöbbször ezen az ünnepen? De
hiszen két ragyogóan derűs nap is volt a hét elején! Nils
Kvist kinézett az ablakon, látta, mint gomolyog a sötét
felhőréteg a tenger felől a város fölé, aztán ismét
hozzáfogott az újságkivágások rendezéséhez.
Ohron hatalmas íróasztalánál dolgozott – a naplóba írt
be valamit.
Apollónia vele szemben korrektúrát javított. Nagy
ügybuzgalommal nyújtott át egy levonatot Ohronnak:
– Láttad, mit írt Inga a bergeni Szent Iván-napi
ünnepségekről?
– Nem. Mit írt?
– Tessék. Olvasd el.
Ohron átfutotta a cikket, aztán értetlenül nézett
Apollóniára.
– Nem látok benne semmi különöset.
– Olvasd el még egyszer!
Ohron mutatóujjával követte a sorokat, ismét
elolvasta az egészet, és az utolsó mondatnál
fölpillantott.
– Ahá, már látom! Megtréfáljuk egy kicsit Inga
kisasszonyt.
Felemelte a házi telefon kagylóját
– Lilja kisasszonyt kérem. Szeretnék egy kicsit
elbeszélgetni vele.
Néhány perc, múlva belépett a huszonhat éves Inga
Lilja. Hátul összekötött, kékesfekete haja a nyakához
simult. Lábán alacsony sarkú cipő, orrán csontkeretes
szemüveg. Egy csomó kéziratot dobott az asztalra.
– Mit óhajtasz?
Ohron zord tekintetet vetett rá.
– Emlékszel még, amikor cikket írtál egy
hangversenyről, amelyet a diákzenekar adott az iskola
aulájában, és az igazgató felhívta a Felelőst, nagy
lármát csapott, és másnap kénytelenek voltunk
nyilatkozatot közzétenni az újságban?
– Persze hogy emlékszem. Mennyit gyötörtetek érte!
Karlsson, a szedő volt a bűnös – F betűt szedett Z
helyett. Az én kéziratomban zenekar volt. De hogy jutott
ez most eszedbe?
– Most olvastuk át a cikked levonatát – képzeld, most
meg egy betűvel többet szedtek.
Ohron maga elé tartotta a kefelevonatod és lassan,
szótagolva a következőiket olvasta:
– Bergenben hagyományos módon tartják meg a
Szent Iván-napi ünnepségeket. Szent Iván-nap
előestéjén, hat órakor kezdődik a mulatság az Óriás-kert
májusfája körül, a legfiatalabbak körtáncával. A helyi
vezetőség gondoskodott róla, hogy az idősebb
korosztálynak éjszakára a fogadóban elegendő vágy
álljon rendelkezésére.
Ohron letette a papírt az asztalra. Ingára meredt.
– Azt hiszed, lehet ilyeneket írni egy tisztességes
újságba? Nem foghatod megint Karlssonra! Hiszen te is
elolvastad a korrektúrát! Mit gondolsz, mi történik, ha
ez így jelenik meg nyomtatásban? Majd én megmondom
neked! Grönberghez küldöttség ment volna a bergeni
községi tanácstól; és amit a Felelős kapott volna, azt
nem tette volna ki az ablakba!
Lilja kisasszony előbb még rózsaszín arca vérvörösre
vált.
– Ugyan! Minden épeszű ember tudta volna, hogy
sajtóhiba. Ez nem kétséges!
– Úgy látszik, te még nem tudod, mire képes egy
községi tanácsos, ha a tekintélye forog kockán!
Inga megmérgesedett. Barna szeme szikrázott
csontkeretes szemüvege mögött. Fölvetette a fejét
– Talán még a községi tanácsban ülő fafejűek is
megértik a sajtóhibát És talán némi humoruk is akad.
 – Csakhogy most én voltam a fafejű, humortalan alak
– mondta szelíden Ohron.
– De hát csak meg akartalak tréfálni. Még szerencse,
hogy nem én fedeztem fel a hibát, hanem Apollónia.
Lilja kisasszony Apollóniára nézett, és elmosolyodott
Azután hangosan elnevette magát
Ohron csodálkozva nézte őket, és a fejét csóválta.
– Szóval, ha egy férfi sajtóhibát fedez fel, ami
eltorzítja a mondat értelmét – illetlenség! Ha ugyanazt a
sajtóhibát egy nő fedezi fel – baráti szívesség!
Mélyet lélegzett, mondani készült még valamit, de
ekkor élesen felberregett a házi telefon.
Inga felhasználta az alkalmat, és mosolyogva
kilibbent a folyosóra.
– Kurír szerkesztőség, Ohron.
– Itt Basmus Johansson. Kigyulladt a kávépörkölde a
Vámháznál. Lent a kikötőben. Menynyit kapok?
– Nos, ha te magad gyújtottad fel, kaphatsz vagy
három-négy évet, de azért nyugodj meg, a híredért
megkapod a szokásos taksát Most pedig halljuk; komoly
a tűz?
– Óriási lángok csapnak ki az emeleti ablakokon.
Ohron papírt, ceruzát vett elő:
– Mit mondtál? Hol az a pörkölde?
– A Vámháznál.
– Ott, ahol a kikötőraktárak vannak?
– Ott.
– Akkor már tudom.
Ohron az órájára nézett. Az Esti Újság már bizonyára
be van tördelve. Hamarosan indul a nyomás.
– Siess, hívd fel az Esti Újságot is, mielőtt még valaki
megelőzne! Tőlük is kaphatsz egy tízest.
Letette a kagylót, és felvett egy másikat
– Ide figyelj, Pettersson. Nem tudod, benn van
Ekström? Igen?! Jó. Kapcsolj hozzá. Te vagy az,
Ekström? Akaszd magadra a masináidat, és gyere be
hozzám. Tűz van a kikötőben. A Vámháznál!
 – Máris megyek! A cikket ki írja?
– Valamelyik csodariporterünk. Majd kirendelek
valakit.
Ohron letette a kagylót. Bal kezével megvakarta a
nyakát. Ki a csudát küldjön Ekström-mel? Hiszen
minden riporter házon kívül van. Az asztalra könyökölt,
kezével megtámasztotta az állát. Néhány másodpercig a
közelében tébláboló Nils Kvist vörös üstökére meredt.
– Ide hallgass, kölyök! Tudsz te egy tűzvészről
riportot írni?
– Tudok! Persze hogy tudok!
– Te vagy az én emberem! De honnan van ilyen fene
nagy önbizalmad?
– Az okos ember sokkal többre képes, mint amennyit
feltételeznek róla.
– Ejha! - Hol olvastad ezt?
– Inga Lilja íróasztalán. A naptár hátsó oldalán. Ez
egy Orison Swett Marden-idézet. Egyébként gőzöm
sincs, hogy ki az!
– Egy amerikai író. Az 1900-as évek elején könyvet írt
az életművészetről. Azt hiszem, eredetileg orvos volt. A
könyvei már aligha kaphatók.
Ekkor belépett Ekström, a Fotós. Széles mosollyal,
görnyedten, esőkabátban, teljes felszereléssel.
– Itt vagyok! Ki írja a riportot?
– Kvist megy veled – mondta Ohron.
– Nofene, pesztra legyek?
– Ne hőbörögj, Fotós! Az ifjúság teret kér. Ez a
Vörösfej igen törekvő fiatalember. Demokratikus
hazánkban az lehet belőle, ami akar. Ha republikánus,
egy szép napon még elnök is lehet. Te meg udvari
fényképész, ha idő előtt el nem rontod az esélyeidet! No
de most menjetek, nehogy eloltsák a tüzet, mire kiértek.
– Ne félj – mondta Ekström –, jó kis tűzijáték az,
láttam az ablakomból, ahogy a lángnyelvek felcsapnak a
háztetők mögé, lent a kis szigetnél. Csak úgy úsznak az
égen a fekete füstfelhők. – Majd Kvisthez fordult:
 – Szóval, elnöknek készülsz Piroska? Nem is tudtam.
Jöjjön hát, excellenciás uram, csípjük el azt a tüzet!
Ekström kirobogott a szobából, Nils a nyomában.
Ohron utánuk kiáltott:
– És ne felejtsd el, Nils, csak tényeket írj, csak
tényeket! Kérdezd ki a tűzoltó parancsnokot, a
rendőröket vagy bárkit, de azért vigyázz, ne zavard őket
a munkájukban! Te csak gyűjtsd a tényeket. Majd
Apollónia segít, hogy épkézláb cikk legyen belőle. A
pörkölde vezetőségét majd később felhívom én magam,
ha már elmúlt a vész. És ne felejtsd el: Ekström
tapasztalt szakember. Tudja, mit és hogyan
fényképezzen.
Ohron elhallgatott, és az órájára, majd Apollóniára
nézett:
– Itt az ideje, hogy kávézzunk. Ma tripla kávét iszunk,
annak örömére, hogy a riporterek gyöngyét küldtük ki
munkára. Kérlek, Apollónia, tedd fel a kávét. Talán akad
egypár teasütemény meg néhány mazarin is, ha jól
emlékszem…

2.

– Jó napot… Van itt valami vörös hajú szerkesztő?

Ohron felnézett. Egy fehér bajuszos öregember
csoszogott be csöndesen a szobájába. Megállt az asztal
előtt, előrehajolt, és fürkészve nézett rá; ő meg
csodálkozva meredt Apollóniára.
– Miféle vörös hajú szerkesztőről beszél uraságod? –
kérdezte.
– Talán Nilsre gondol – jegyezte meg Apollónia.
– Nils Kvistet keresi uraságod?
– Nem tudom, hogy hívják, de olyan húsz év körüli
fiatalember. Azt mondta, hogy a Kurírnál dolgozik. Ma
reggel fél hét tájban találkoztam vele, akkor azt mondta,
hogy idejön a szerkesztőségbe, hogy ő a
telefonügyeletes. Udvarias, kedves fiú. Bácsinak
szólított. Manapság a fiatalok többnyire vén trotlinak
nevezik az embert, ha séta közben szóba elegyedik
velük.
– Hát nem mindegyik olyan tisztelettudó, mint Nils
Kvist… De kihez van szerencsém?
– A nevem Bergman. Oskar Bergman. Nyugdíjas
faesztergályos.
– Sose törődjék vele, Bergman úr, amit azok a
neveletlen kölykök mondanak. Azért akadnak
rokonszenves fiatalok is…
– No, hát szó se róla, akadnak, hogyne, hiszen ez a
vörös hajú se olyan. De most már szeretnék beszélni
vele.
– Egészen bizonyos, hogy Nils Kvistet tetszik keresni.
Csakhogy most nincs bent a szerkesztőségben. A
városba ment. Eltart egy ideig, mire visszajön. Ha ráér,
Bergman úr, üljön le, megvárhatja.
– Hát hiszen ráérek én, hogyne érnék rá. Nyugdíjas
vagyok már húsz éve, van időm bőviben – felelte az
öreg.
– Már húsz éve nyugdíjas? – kérdezte csodálkozva
Ohron. – Akkor bizony elég idős lehet!
– Nyolcvanhat leszek, Szent Iván napján.
– Ejha, ugyancsak jó régen telepedhetett le itt
Oskarsvikban.
– Régen ám, de még milyen régen, mivelhogy itt
születtem Oskarsvikban, és itt élek azóta is – kuncogott
az öreg.
– No, akkor Bergman úr bizonyára sok mindent tud
erről a városról!
– Sokat bizony, szerkesztő úr, nagyon sokat!
Hétéves voltam a nagy tűzvész idején! De úgy
emlékszem rá, mintha csak tegnap történt volna! Az
egész város lángokban állt, északtól végig, le a folyóig,
egészen a mostani Városi Parkig.
Ohron érdeklődéssel nézte az öreget.
 – Nem sokan élnek Oskarsvikban, akik emlékeznek
erre a régi históriára!
– Nem ám, egyetlenegy se! Csak én egymagam! Mind
meghaltak a régiek. De ha élne is egy-két öreg a régi
időkből, azoknak már jócskán elmeszesedett volna az
agyuk, és semmire sem emlékeznének.
Ohron, miközben az öreggel beszélgetett, egy
papírlapot csúsztatott Apollónia elé a kézirathalom
tetejére. Ez állt rajta: „Megkínálhatnánk egy kávéval az
öreget? Talán csinálhatnánk vele egy cikket a régi
Oskarsvikról!”
A válasz tüstént megjelent egy másik papírlapon:
„Megkínálhatjuk. Van süteményünk is. Elbeszélgetek
vele egy kicsit –, majd kiderül, csakugyan jó-e még az
emlékezete.” Ohron szétválogatta a kutyanyelveket,
majd elhelyezte őket az asztal mögött levő állvány
polcain, aztán a látogatóhoz fordult:
– így ék velünk egy jó kávét, Bergman úr. Éppen most
készült el. Van egy kis sütemény is odaát az étkezőben.
Legalább gyorsabban telik az idő…
– örömmel elfogadom – mondta az öregúr –, köszönöm
szépen. Az én szívemnek még sosem ártott a kávé.
– Akkor fáradjon át a kolléganőmmel a szomszéd
szobába.
Ekkor megszólalt a telefon.
– Kurír. Ohron.
– Itt Rasmus.
– Már megint te vagy. Most meg mit találtál ki?
– Lebukfencezett egy autó a lejtőn, a kavicsbányánál
Most fejen áll a lejtő peremén, és igyekszik
egyensúlyban tartani magát. Menynyit kapok érte?
– Mennyit kapnál?! Semmit!! Nincs nap, hogy ne
történne valami autószerencsétlenség! Ha bezuhan a
bányába, legalább biztonságban lesz!
– Csakhogy a vezető is benne van a kocsiban. És a
bányaperem bármikor beszakadhat!
 – Az más. Ha van valaki a kocsiban, akkor kapsz
tizenöt koronát, de most telefonálj azonnal a
rendőrségre és a mentőkért!
– Már telefonáltam. A rendőrségre is és a mentőkért
is.
– Jól van, fiam. Akkor most nézz utána, hogy senki se
lábatlankodjék ott, nehogy még nagyobb
szerencsétlenség történjék, mielőtt a mentők odaérnek.
Mindjárt kiküldök valakit, hogy nézzen körül. Letette a
kagylót, és felvette a másikat.
– Vera?! Van bent valaki a fiúk közül, aki riportra
menne?
– Sajnos, senki sincs bent. De épp látom, hogy
Sportos lenn áll az utcán, és egy pasassal beszélget.
– Nyisd ki az ablakot, és kiálts le neki. Mondd, hogy
azonnal jöjjön fel hozzám. Sürgős.
– Jól van, mindjárt.
Mindketten letették a kagylót. De Vera hamarosan
jelentkezett
– Már jön.
– Jól van, Vera Pettersson. Igazgyöngy vagy. Most
kapcsolj Liljához.
– Halló! Inga! Segítened kell egypár fotóval.
Autószerencsétlenség történt. Ekström a tűzvésznél
van, Gran meg éppen előhív. Csak te vagy idebent, és
csak te tudsz háromhasábos képet csinálni! A múlt
héten, azon a divatbemutatón készített felvételeid
remekül sikerültek. De ehhez jobb fényképezőgép kell!
Rohanj át Granhoz, és kérj kölcsön egyet. Utána gyere
be hozzám! Mindjárt jön Sten Andersson is, ő megy
veled.
Ohron letette a hallgatót, és a zsebében kotorászott.
Andersson már meg is jelent.
– Mi történt?
– Egy autó csüng a kavicsbánya szélén. A vezető is
benne van. – Karikára fűzött kulcscsomót tett az
asztalra. – Vidd el a kocsimat. Ott áll a sarkon. Igyekezz,
hogy előbb érj oda, mint a mentőautó. Inga elkísér, és
készít néhány felvételt. Már itt is van. Ide figyelj. Inga!
Mássz le a bányába, vagy kapaszkodj fel egy fára, vagy
csinálj akármit, az a fő, hogy hátborzongató képet
csinálj! Persze, semmi felesleges kockázat! Vigyázz ifjú
életedre! No, most menjetek! És siessetek!
Harminc másodperc múlva motor búgott fel az ablak
alatt. A gyors indítástól csak úgy csikorogtak a kerekek
az aszfalton.
Ohron néhány másodpercre lehunyta a szemét.
Látszott, hogy szenved; fáj a szíve a gumiabroncsért. De
a gyötrelmes csikorgás hamarosan megszűnt, s a
motorzúgás egyre halkult a Tallosen felől…
Hirtelen hangos nevetés hallatszott a lépcsőházbóL
Nils Kvist és Ekström jött vissza. Elsőnek Ekström, a
Fotós lépett be. Belesüppedt az egyik fotelba, hosszú
lábát kinyújtotta, és vigyorgott Közben Kvistre nézett
Kvistnek kipirult az arca, mindkét karján nagy, tömött
papírzacskó. Az asztalhoz lépett, lábujjhegyre áUt, hasát
előretolta, és Ohron elé tartotta a zacskókat Aztán fújt
egyet. Ohron az asztalra dobta a tollát, és csodálkozva
nézett rájuk.
– Az isten szerelmére, mi van veletek? Mi ez itt?
– Kávé, Ohron úr. Ajándék kávé a pörköldéből. Jó pár
hónapra elég lesz! Az utóbbi évek legnagyobb
tűzvészéből hoztam. A tűzoltók hajigálták ki a kávét a
második emeletről, hogy meggátolja a tűz terjedését.
Zsákokban, kartonokban, csomagokban hever a kávé a
járdán, csak éppen le kell hajolni érte…
Ohron elhúzta a száját
– Ez igen! Kiküldelek benneteket, hogy
megállapítsátok a tényállást, hogy képeket csináljatok a
tűzről, ti meg azzal töltitek az időtöket, hogy kávét
loptok! Méghozzá nyilvánosan! Biztosan volt ott valaki
az Esti Újságtól is. Jó kis riportot írhatott a ti szenzációs
lopásotokról.
Kvist hüvelykujjával az orra tövét vakargatta.
 – Igen… Nordströrh volt ott az Esti Újságtól…
– Hát ez nagyszerű, ezt jól megcsináltátok! És ha Pius
is kint volt tőlük, akkor alaposan benne vagyunk a
pácban. Mert Pius egy jó kis tárcát ír majd. És aztán jön
a „Mi történt ma” a tv-ben, és kiollózza Pius cikkét. Pár
nap múlva egész Svédország hallhatja a rádióban, hogy
az Oskarsviki Kurír két munkatársa kávét lopott egy
tűzvész alkalmából, és hogy az Odcarsviki Kurír
olvasószerkesztője orgazda! Hát ezt jól elintéztétek,
mondhatom! - Rámutatott a két zacskóra, és így szólt:
– Azonnal dobd a tűzbe! Ekström, aki eddig
érdeklődéssel hallgatta
Ohront, most Kvist védelmére kelt:
– Egy pillanat Főnök! Semmi baj! Először is a
pörkölde üzemmérnöke egy nagy zacskó kávé
„közvetítésével” összebarátkozott a tűzoltó
főparancsnokkal, és felszólította az utcán
bámészkodókat, hogy segítsenek elhordani a
kávéhegyet az utcáról, mert akadályozza munkájukban a
tűzoltókat Másodszor az egész „lopás” rendőri
felügyelet mellett történt. Harmadszor pedig
megnézheti magát Pius, ha a Kurír munkatársairól
valami rosszat mer írni! Az történt ugyanis, hogy ennek
a szépreményű ifjúnak, aki nemsokára köztársasági
elnök lesz, zseniális ötlete támadt, és megkért, hogy
csináljak egy extra képet az Esti Újság „céllövőbajnok”
riporteréről! – Rácsapott a hasán lógó masinára, és így
folytatta: – A képen látható lesz Szeretett Pius barátunk,
amint a járdaszélen guggol, és mint a kapzsiság
megtestesítője: kávét lapátol a zsákjába, amennyit csak
bír. Én meg közben odasündörögtem a közelébe, és
beállítottam a villanófényt. A hogy arcának nemes
barázdái még jobban érvényesüljenek. Azt hiszem,
csuda jó kép lesz!
Ekström arcán boldog vigyorgás terült szét
– Csak láttad volna, hogy Pius milyen dühös lett! Már
azt hittem, nekem esik, és kitépi a kezemből a gépet! Én
már készenlétbe is helyeztem a jobb lábamat, hogy
kivédjem a támadást. Ha nem tudnád, jobbhátvéd
voltam az oskarsviki futballcsapatban. De aztán Piusban
felülkerekedett a mohóság, inkább ott maradt, és ereje
végső megfeszítésével teletömködte kávéval a zsákját!
Ugyanis éppen akkor ért oda a fecskendő, hogy tisztára
mossa az utcát a kávétól, mielőtt a tűzoltólétrás kocsik
odaérnek.
– Az más – mondta Ohron. – Így már rendben van. De,
szerény véleményem szerint, az urak kevés időt
szenteltek magára a tűzvészre.
Ekström felállt:
– Majd kiderül. Van néhány jó felvételem. Bemegyek
Granhoz, előhívom őket, mindjárt megkapod.
– Hát te, Kvist, te mivel rukkolsz ki? Kvist először
nyugtalanul kotorászott a külső zsebében, aztán
megkönnyebbülten belső zsebébe nyúlt, kiráncigálta az
írótömbjét, hüvelykujját végighúzta a bajusza helyén, és
olvasni kezdett:
– A tüzet minden valószínűség szerint rövidzárlat
okozta. A rövidzárlat egy lámpában keletkezett. A
lámpát véletlenségből ott felejtették, amikor – néhány
évvel ezelőtt – 220 voltról a maximális feszültségű 380
voltra tértek át. Mivel az épület, amelyben a tűz
keletkezett, azelőtt malom volt, a helyiségek egy
részében jelentékeny mennyiségű lisztpor gyűlt össze,
és ez okozta a tűz gyors terjedését. Megkérdeztem
Svedlund tűzoltó parancsnokot, aki felvilágosított arról,
hogy
– Állj! Elég! – szólt közbe Ohron. – Úgy látszik, nem is,
olyan zagyvaság, amit írtál. Tedd oda Apollónia
asztalára, hogy átnézhesse. Egyébként már jön is.
Apollónia és vendége élénk beszélgetésbe merülve
jött az ebédlőből. Mikor az öregúr megpillantotta Nilst,
felragyogott a szeme.
– No nézd csak, már megjöttél?! Emlékszel még rám?
 – Persze hogy emlékszem! A bácsival találkoztam
reggel, fenn a folyónál!
– Úgy van! Bergman a nevem. A tiéd meg Kvist.
Látod, milyen jól emlékszem. De most ide hallgass.
Tudok valamit amit megírhatsz az újságodban anélkül
hogy az előfizetőknek vagy a hirdetőknek a tyúkszemére
lépnél! Figyelj csak, arról van szó, hogy valaki
megmérgezett egy macskát a villanegyedben!
Ma reggel találkoztam egy síró kislánnyal, aki egy
döglött macskát vitt a karján. Lassanként kiszedtem
belőle, hogy még egy órával azelőtt vidám és
egészséges volt a macskája, és most ott találta holtan a
sövény alatt. Megmutatta nekem a helyet Egy lerágott
heringet találtam ott. Amikor a botommal megböktem,
láttam, hogy tele van fehér porral. Nem lehetett más,
mint patkányméreg. Csakhogy a heringbe nem szoktak
patkánymérget tenni. A patkányok patkányméreg nélkül
is megeszik a heringet. A macskát akarták megetetni
patkányméreggel! Olyan igaz, mint hogy Bergman a
nevem! Ez szándékos gyilkosság volt!!!
Mialatt Bergman és Kvist beszélgetett, Apollónia
odament Ohronhoz. Lehajolt hozzá, és a fülébe súgta:
– Az öreg valóságos aranybánya! Mindent tud a régi
Oskarsvikról! Több cikkhez adhat anyagot.
Apollónia visszament a helyére. Felfedezte Kvist
feljegyzéseit a tűzvészről, és olvasni kezdte.
Ohron félfüllel Bergman és Kvist beszélgetését
hallgatta. Egy idő múlva a szavukba vágott:
– Arra a macskára még visszatérünk, Bergman úr, de
van itt valami más, amiről Kvist írhatna. Mi is
segítenénk neki. És ez talán érdekesebb lennie.
Bergman úr sok emléket őriz a régi Oskarsvikról.
Elmondhatná őket, mi meg imánk néhány cikket arról,
hogy milyen volt a régi Oskarsvik, hogyan éltek régen a
városban.
 Ez a téma bizonyára érdekelné az idősebb olvasókat,
sőt a középkorúakat is. Bergman úr természetesen
mindegyik cikkért honoráriumot kapna.
Az öreg Ohronra nézett
– Honoráriumot? Vagyis pénzt?
– Persze. Természetesen. Az öreg most Kvistre nézett,
és arcán boldog mosoly jelent meg.
– Hallod-e, fiú? Akkor még nem elveszett ember az
öreg Oskar Bergman, ha most megint pénzt kereshet!
Nyolcvanhat éves korában.
Megint Ohron felé fordult, aztán Kvist felé bökött a
fejével
– De vajon ez a gyerek meg tudja majd írni a cikket?
– Meg. Feltétlenül. Hiszen neki köszönhetjük, hogy
megismerkedtünk Bergman úrral. És látom, nem is
laknak messze egymástól. Söderbergné ideadta az ön
címét. Találkozhatnának néha esténként, és
összeszedhetnének valamit. És talán mi is szerezhetünk
régi fényképeket az archívumból, és illusztrálhatnánk a
cikket.
Az öreg föltette a kalapját. Botját a padlóra
támasztotta.
– Látod, Kvist. Mégiscsak úgy lesz, ahogy mondtam.
Hogy eljössz hozzám egyik este, és én mesélnék neked.
Éreztem én már reggel is, hogy nem most látlak
utoljára. Hát akkor, a legközelebbi találkozásig! A
viszontlátásra!
Az ajtóból még egyszer visszafordult:
– És köszönöm a kávét!
Ohron felnézett és bólintott. Mikor az öreg mögött
becsukódott az ajtó, tollával az asztalán álló zacskóra
bökött:
– Apropó, kávé! Te, Nils, tedd el ezt a lopott holmit. A
konyhaszekrénybe. Egyelőre ne dobjuk el…
 Harmadik fejezet

Este hétkor vihar kerekedett. A tenger felől úszó

felhőkből csak úgy ömlött az eső Oskarsvikra. Kilenc óra
tájban elült a szél.
A zápor is elcsendesedett.
Mikor Ohron tizenegy óra felé kilépett a Strand
Hotelból, az étterem törzsasztalánál hagyva vidám
társaságát, már szép tiszta idő volt. A Nagy Kikötőnél,
az alsó rakodóparton, a kotrógép, mely éjjel-nappal
dolgozott, halkan zúgott. Különben csend volt a
városnak ezen a részén. Még nem égtek az utcai
lámpák. Az alkonyati fény elegendő világosságot adott
A Fő térnél, ahol a Sugár út kezdődik, kivilágított
csokoládéautomata fénylett az egyik ház szögletén.
Ohron átkecmergett az autósor között, és a
Sugárúton folytatta útját. Az eső felfrissítette a
növényzetet. A levegőben hárs- és juharfa illata
terjengett.
Ohron nem sietett. Jó mélyeket lélegzett. Lassú,
kényelmes léptekkel ballagott. Tulajdonképpen nincs
értelme, gondolta, hogy ezen a kellemes estén máris
hazamenjen és lefeküdjék.
Amikor a Norrsken úthoz ért, hosszan elnézte a Kurír
épületének kivilágított ablakait. Az éjszakás szerkesztők
még dolgoztak. Elhatározta, felmegy Stenmanhoz és
Fáikhoz egy kis beszélgetésre…
Nils Kvist anyjának Berg utcai lakásán véget ért az
estébe nyúló varródélután.. Az asszonyok már elmentek,
csak özvegy Kvistné hajadon nővére, Lisa Boman
maradt még. Lisa Boman alacsony, gömbölyded,
kedélyes, ötvenöt év körüli nő volt. Kvistné szendviccsel
kínálta.
– Na, mi van az amerikai íróddal, mióta a villába
költöztetek? – kérdezte aztán.
 – Én mondom neked – felelte Lisa –, ilyen jó dolgom
még sosem volt, mint amióta a Klöver útra költöztünk.
Mintha a saját villámban laknék. Varrogatok, teszek-
veszek, ahogy jólesik,
– De mi lesz veled, ha egyszer csak fogja magát az
íród, és megházasodik?
– Éppen most készül házasodni – felelte Lisa. – Holnap
lesz az eljegyzése egy kedves és bájos teremtéssel. A
lány szép, mint egy festmény, de főzni nem tud. Azt
mondta: nem érdekli a háztartás. Eva Lind a neve, és az
Export Vállalatnál dolgozik. Egyébként műkorcsolya-
bajnoknő. Láthattad a fényképeit az újságokban.
– Persze, hát ez az az Eva Lind? Hallottam róla
Nilstől.
– Megegyeztem Hanssonnal, hogy ha az ősszel
megnősül, ott maradok, mint házvezetőnő.
– Lisa Boman kivett egy szendvicset, és folytatta: –
Mintha csak kicserélték volna ezt a Hanssont, mióta Eva
Linddel találkozott. Eleinte, amikor Amerikából hazajött,
Boman kisasszonynak szólított.
És esténként csak ült otthon, és írt, akár a
megszállott, és olyan volt, mint aki egy másik világban
él. Persze, érthető is. Apja, anyja egyszerre halt meg
Amerikában, ő meg máról holnapra itt maradt egyedül,
közelebbi hozzátartozó nélkül. De most csudára
megváltozott! Képzeld, egyik nap Lisa néninek szólított
– Jó sok pénzébe kerülhetett az a szép villa – mondta
Kvistné. – Jól mehet neki, ha olyan asszonyt visz a
házhoz, aki nem is konyít a főzéshez.
– Hogy, jól megy neki? Ebben biztos lehetsz – felelte
Lisa nyomatékkal. – Sokat örökölt a szülei után, meg
New Yorkból is gyakran kap pénzt. Tavaly óta
Stockholmból is küldenek neki pénzt. És sohase
fukarkodik a konyhapénzzel. Ad, amennyit csak kérek.
Csak elő kell vennem a pénztárkönyvemet, és már adja
is a pénzt mindenre: a háztartásra, a kert gondozására.
No de ideje már, hogy hazamenjek. Hajaj! Már fél
tizenkettő?! Mit gondolsz, megint esik?
– Ilyen későn nem mehetsz haza egyedül - mondta
Kvistné, – Megkérem Nilst, kísérjen haza. Vagy pedig
taxival menj. Megengedheted magadnak.
Nils kiszólt a szobájából: – Majd én hazakísérem Lisa
nénit! Nekem is jót tesz egy kis séta lefekvés előtt! Már
megyek is!
Boman kisasszony felvette az esőkabátját, és
megigazította a sálat a nyakán.
– Mi az ott a polcon? – kérdezte.
– Erre gondolsz? – mondta nevetve Kvistné. – Ez egy
kapucni. Gondoltam, varrok belőle egy őszi kalapot.
Csak az a baj, hogy nem tudom, honnan szerezzek hozzá
formát.
– Kalapformát kaphatsz kölcsön tőlem – mondta
Boman kisasszony. – Találtam egyet a zsúfolt
ruhaszekrényben, amikor beköltöztünk a villába.
Gondoltam, megtartom magamnak. Bár manapság nem
sokan varrják maguk a kalapjukat. Nils elhozhatja
visszafelé.
Az Óváros apró kertjeivel mint egyetlen hatalmas
virágcsokor illatozott. Az eső szemerkélt, a város párába
burkolódzott. Lentről, a Prins utca felől felhallatszott az
éjszakai forgalom zaja. Óvatosan mentek lefelé a
bástyán. Kiértek a Fő utcára. Megálltak a járdaszélen,
és megvárták, amíg három kamion dübörögve elhúz
észak felé. A sötétben a bazárbódék piros, sárga, fehér
fénye világított.
Nils és Boman kisasszony átment az úttesten, és a
nemrég kiépült déli városrészen át folytatták útjukat.
A Villanegyed csendes volt. Teremtett lelket se láttak
sehol. A házak sötéten pihentek az esőcseppektől
nedves fák mögött. A Klöver útnál csak egyetlen villából
szűrődött ki fény. Ennél a háznál megálltak, és
kinyitották a kertkaput. Boman kisasszony felnézett az
ablakokra…
 – No persze, még dolgozik! – mondta. – Most fejezi be
a könyvét. Ilyenkor egész éjszaka ír. No meg egész
délután is. Másnap aztán délig alszik, csak ebédhez kel
fel.
Gyere be, és várd meg, amíg megkeresem azt a
kalapformát. Azt hiszem, fenn van a padláson. Vagy a
pincébe tettem volna? Magam sem tudom már.
Boman kisasszony a kézitáskájában matatott, majd
előhúzott egy kulcscsomót, kinyitotta az ajtót,
felgyújtotta a villanyt az előszobában, és levetette a
kabátját.
– Jól töröld meg a lábad, Nils, ma keféltem fel a
parkettet a hallban, nem akarom, hogy foltos legyen.
A hallban égett a lámpa. A fény megvilágította a villát
és a hátsó fronton a kertre néző francia ablakokat. Balra
fakorlátos lépcső vitt fel az emeletre. A parkett
ragyogott, akár a tükörsima jég. Boman kisasszony
megállt az ajtónál, és néhány pillanatig remekművét
vizsgálgatta. Aztán felfedezett a padlón egy foltot. Ezt
majd holnap eltünteti. Elhúzta a szőnyeget a fal mellett
álló heverő elől, és a foltra csúsztatta, emlékeztetőül…
Majd holnap eltünteti, fényesre keféli. Azután odament
a tükörhöz, és lesimította a haját.
– Ülj le addig a díványra – mondta Nils-nek –, csak
benézek Hansson úrhoz, és megkérdezem, nincs-e
szüksége rám, mielőtt lefekszem.
Boman kisasszony a dolgozószoba ajtajához ment,
kopogtatott, és belépett az ajtón.
Nils a hallban levett egy újságot az asztalról. Az
amerikai Life februári száma volt. Az első oldalon
Winston Churchill fényképe, katonai díszegyenruhában,
összes kitüntetésével. A Life-nek ez a száma Churchill
emlékére jelent meg, ez volt a címe: „The Dramatic Life
of the Man of the Century!" „Az évszázad emberének
drámai élete.”
„Az évszázad embere”, ez a kifejezés nem sokat
mondott Nilsnek. Ő a második világháború végén
született, és megszokta már, hogy a középkorúak
magasztalják a második világháború hőseit.
Szórakozottan továbblapozgatta az újságot, és várta
nagynénjét.
De mi ez a csend? Hiszen egy szót se szólnak
odabenn.
Az ajtóra nézett, amit nagynénje kissé nyitva hagyott.
Ott csak egy kezet látott, amint gyámoltalanul
tapogat az ajtófélfa mentén. Nils szeme kerekre tágult.
Aztán hirtelen felugrott, és az ajtóhoz rohant.
– Mi az, nénikém? Rosszul érzi magát? Boman
kisasszony kitámolygott az ajtón. Arca falfehér volt.
Zihálva lélegzett.
– Leülök. Félek, hogy elájulok.
Nils a karjánál fogva a heverőhöz vezette.
– Pihenjen le, nénikém. Ügy, hogy a vér a fejébe
szálljon. Megyek, hozok vizet a konyhából.
Nils átrohant a hallon. Kinyitotta a konyhaajtót, és
felgyújtotta a villanyt. Volt már itt látogatóban az
anyjával, ismerte a járást.
Egy pillanatig töprengett a gondozott, tiszta
konyhában, de aztán elhúzta a faliszekrény ajtaját a
konyhaasztal felett. A harmadik polcon megtalálta, amit
keresett. Levett egy poharat, néhányszor kiöblítette,
hogy hidegebb legyen, aztán vizet töltött bele, és sietett
vissza.
– Tessék, itt a víz. Igya ki, nénikém. Boman
kisasszony felült. Már nem zihált úgy, de még most is
sápadt volt. Apró kortyokban itta a vizet. Amikor a
kétharmad részét kiitta, letette a poharat az asztalra.
Aztán végigsimított a homlokán.
– Hogy érzi magát, nénikém?
– Köszönöm, már jobban. Nekem már nincs semmi
bajom. De ő… odabent…
Hansson. A földön fekszik. És olyan, mintha… mintha
meghalt volna…
 – Mindjárt jönnek a mentők! – mondta Nils, mikor
kilépett nagynénje szobájából, ahonnan telefonált. – Ne
eméssze magát, nénikém. Mi igazán nem tehetünk
semmiről. Boman kisasszony keresztbe fonta a karját, és
a szőnyeget nézte, amelyikkel eltakarta a foltot.
– Azt mondod, hogy ne emésszem magam? Nem, nem.
Csak ülök és gondolkozom.
Vajon mi történhetett itt ma este?
Felállt, meggyújtotta a másik lámpát is, nézte az
ismerős felöltőket Aztán levett egy férfikalapot a
fogasról, és alaposan szemügyre vette.
– Kimegyek a konyhába. Majd szólj, ha látod, hogy
jönnek.
Nils leült egy karosszékbe. Döbbenetes látványban
volt része odabent a dolgozószobában. Fölvette az
asztalról a poharat, és kiitta a maradék vizet. Éppen
vissza akarta tenni a poharat, amikor valami megzördült
mögötte. Megrezzent, és hirtelen megfordult. De csak
az öreg Ingaóra szólalt meg a falon. Felzúgott és
elütötte a tizenkettőt.
Néhány perc múlva a Klöver út fái között autó
reflektora villant fel. A fény egyre közeledett. A
mentőautó a kapu elé ért és megállt. Hamarosan
belépett két mentős és az orvos.
– Hol van? Boman kisasszony előrement, és kinyitotta
a dolgozószoba ajtaját.
– Itt.
A mentősök bevitték a hordágyat Nils és Boman
kisasszony követte őket A hordágyat letették a földre.
Az orvos egy ideig fürkészve nézte a földön fekvő testet,
fölébe hajolt, és így szólt:
– Ezen már orvos nem segít. Volt valami súlyosabb
betegsége az utóbbi időben? – kérdezte Lisa Bomantól.
– Tudtommal semmi baja se volt – felelte Boman
kisasszony határozottan. – Makkegészséges volt még
néhány órája is, amikor elmentem látogatóba a
húgomhoz.
 Az orvos egy pillanatra a telefonkészülékre nézett,
amely ott állt a dolgozószoba asztalán. Elgondolkozott.
Aztán így szólt:
– Van másik telefon is a házban?
– Van. Az én szobámban – válaszolta Lisa Boman.
– Beszélhetnék az ön készülékén? Nem akarok
hozzányúlni semmihez ebben a szobában.
– Tessék utánam jönni. Megmutatom, hol a telefon.
Kit tetszik hívni?
– A rendőrséget…
– Bűnügyi osztály! Ki beszél?
– Svensson mentőorvos. Itt vagyunk a Klöver út 8-as
számú házban. Egy harminc-harmincöt körüli férfi
holtan fekszik a földön. Azért telefonálok, mert a
házvezetőnője azt mondja, hogy néhány órával ezelőtt
még makkegészséges volt. Gondolom, meg akarják
nézni, mielőtt elszállítjuk a holttestet. Kissé különösnek
látszik az egész. Már amennyire meg tudom ítélni a
helyzetet
– Telefonált már halottkémért?
– Nem. Legjobb lenne, ha magukkal hoznák a
rendőrorvost.
– Azonnal megyünk.
Klas Björkman detektívfelügyelő kinyitotta az ajtót, és
kilépett az előszobába.
– Most már elvihetik. A rendőrorvos is megerősítette
a halál beálltát. A legfontosabb adatokat már
megállapítottuk. Jól tette, hogy telefonált, Svensson
doktor.
Lisa Boman és Nils Kvist csak állt, és nézte, mint
viszik ki a hordágyon az élettelen testet. Odakint
kinyitották a mentőautó hátsó ajtaját, bekapcsolták a
világítást, és betolták a hordágyat a kocsiba.
A motor felzúgott, a fényszóró nappali fénybe
borította az utat. A mentőkocsi nemsokára eltűnt az
éjszakában.
 Negyedik fejezet

1.

– Némi felvilágosítást szeretnék kérni Hanssonról. Ha

nincs ellenére, Boman kisasszony, leülhetnénk valahol,
hogy zavartalanul beszélgethessünk – mondta Björkman
felügyelő, és az órájára nézett, majd így folytatta: – De
csak ha nem fáradt, és nem akar lefeküdni. Nem olyan
sürgős. Várhatók reggelig is.
Boman kisasszony csak állt, és nézte a szőnyeget,
amellyel a hallban eltakarta a foltot.
– Fáradt? Én? Dehogy vagyok fáradt Meg aztán a
mentők is rávettek, hogy igyak egy pohár whiskyt,
merthogy olyan sápadt voltam. Meg aztán úgyse jönne
álom a szememre, megérti ugye a felügyelő úr.
Bemehetünk az én szobámba, és elmondok mindent,-
amit tudok. És elmondom azt is, hogy mi az én
véleményem a dologról.
Boman kisasszony az unokaöccséhez fordult:
– Ide figyelj, Nils. Anyád ragaszkodik hozzá, hogy
idejöjjön. Az imént felhívtam, és megmondtam neki,
miért vagy még itt. Ha megjönne, még mielőtt a
felügyelő úrral befejeznénk a beszélgetést, kérd meg,
hogy várjon itt a hallban. A konyhába ne menjetek be, és
ne nyúljatok semmihez. Ez fontos!
Björkman felügyelő letelepedett az asztalhoz a
takaros szobában, Boman kisasszonnyal szemben.
– Felügyelő úr felvilágosítást óhajt. Tessék,
kérdezzen!
Björkman töprengett egy kicsit, aztán elkezdte:
– Egyenesen a dologra térek. Az orvos határozottan
kijelentette, hogy Hanssont gyorsan ölő méreggel ölték
meg. Hogy miféle méreg, azt majd kideríti a boncolás.
Most elsősorban a következő érdekel: Észrevette-e,
Boman kisasszony, hogy Hansson az utóbbi időben
levert vagy lehangolt lett volna, vagy sokat tépelődött
volna, vagy adta-e bármi más jelét annak, hogy az
öngyilkosság gondolatával foglalkozik? Úgy viselkedett-
e, mint akire valami nagy gond szakadt, vagy akit
zsarolnak? Vagy mint akit más hasonló kellemetlenség
ért?
– Nem – felelte Boman kisasszony habozás nélkül –,
semmi tanújelét nem adta annak, hogy megunta volna
az életét. Ellenkezőleg! Mostanában szokatlanul
kedélyes és elégedett volt. És ez érthető is. A könyveivel
sokat keresett. És van… azazhogy volt… egy bájos
menyasszonya. Hansson friss volt és egészséges, a
legszebb férfikorban. Valaki, akinek ennyi mindent
megad az élet, az nem akar meghalni. Higgye el,
felügyelő úr, itt valami gazság történt! Valaki mérget
etetett vele. Valaki meggyilkolta. Olyan igaz, mint ahogy
itt ülök!
Björkman letette a tollát, és Lisa Boman szemébe
nézett.
– Miért gondolja, hogy megölték Hanssont?
– Azért, mert valaki itt járt ma este, mialatt a
nővéremnél voltam – felelte Lisa Boman magabiztosan. –
És akárki is volt, elmosott egy kávéscsészét, és
visszatette a konyhaszekrénybe. Meg aztán délután
felkeféltem a hallban a padlót. Nem volt rajta egyetlen
folt sem, amikor este hét óra tájt elmentem, de amikor
hazajöttem az unokaöcsémmel, közvetlenül éjfél előtt,
vizes cipő nyomát találtam az ajtó közelében. A folt már
felszáradt, de jól lehetett látni. Rátettem egy szőnyeget,
hogy el ne felejtsem, hol kell reggel fölkefélnem. És még
valami: Hansson tudta, hogy varródélutánon vagyok, és
tizenegy előtt nem jövök haza. Mielőtt elmentem,
rendbe hoztam a tálcát, kitisztítottam a kávéfőzőt,
töltöttem bele négy csésze vizet és kilenc kanál kávét.
Aztán odakészítettem a tűzhelyre, hogy este könnyen
megfőzhesse magának a kávét És most majdnem
egészen üres a kávéskanna. Hansson úr esténként sose
ivott két csészénél többet. Ennyit csak másodmagával
fogyaszthatott el. És az a másik elmosta a saját
csészéjét, és visszatette a konyhaszekrénybe. Higgye el,
felügyelő úr, nem volt tiszta a lelkiismerete az illetőnek!
– Boman kisasszony kitűnő megfigyelő – mondta
Björkman felügyelő elismerő hangon.
– Hát, legalábbis a magam területén. Volt egy kis
penzióm hosszú évekig, és meg kellett tanulnom a
pontos kalkulációt. Meg kellett néznem, hogy mire
adom ki a pénzemet, és mindenen rajta kellett tartanom
a szememet.
Björkman zsebébe tette jegyzettömbjét, és felállt.
– Menjünk, nézzük meg azt a foltot a padlón és a
csészét a szekrényben.
Boman kisasszony dühösen nézte a mentősök és a
rendőrök nedves lába nyomát a parketten.
– Még szerencse, hogy feltettem a szőnyeget,
különben összemaszatolták volna az egész padlót! Álljon
ide, felügyelő úr, és nézzen a fény felé. Ha az ember
jobban megnézi… világosan látszik egy cipőnyom.
– Nem járhatott Hansson itt a hallban? Nem lehet ez
az ő lábnyoma?
– Nem, Hansson rendes, gondos ember volt. Ő
sárcipőt hordott ilyen esős időben. És nézze csak,
felügyelő úr, Hansson kalapja nem is nedves – felelte
határozott hangon Boman kisasszony.
Björkman eligazította a felhajtott szőnyeget, aztán
odaszólt kollégájának; Aspnak, aki a díványon ült, Nils
Kvist mellett.
– Te Aps, legyen rá gondod, hogy ezt a szőnyeget
senki el ne mozdítsa. A foltot alaposabban meg kell
vizsgálnunk. Előzetes engedélyem nélkül ide senki be
nem léphet. És mondd meg Erikssonnak, hogy ezúttal
nem elég a szokásos rutinszemle. Bizonyos jelek arra
vallanak, hogy most alaposabb munkára van szükség!
Boman kisasszony elhúzta a konyhaszekrény ajtaját.
Mögötte glédában álltak a porcelán edények.
 – Nézzen csak ide! – mondta. – Ezen a csészén
törlőruhabolyhok vannak, nem törölték el rendesen, s a
fülét is előrefordították. Én sose teszem így el. Hansson
viszont nem szokott mosogatni. Ezt csak idegen tehette.
Méghozzá egy gyakorlatlan férfiember vagy egy hanyag
nőszemély.
Asp kivett egy csészét a szekrényből, és felfordítva az
asztalra tette.
– Csináljunk egy próbát! – mondta, és vagy fél
méterrel odébb tolta a csészét. – Boman kisasszony, lesz
szíves visszatenni ezt a csészét oda, ahova eredetileg
tettem.
Boman kisasszony csodálkozva nézett Asp nyomozóra,
azután két ujjával átfogta csészét, és visszahúzta eredeti
helyére.
– No igen! Mindketten, Boman kisasszony is, meg én
is természetesen két ujjunkkal fogtuk meg a csészét. De
vajon mikor szokás a fülénél megfogni?
– Ha tálcáról szervírozzuk. De mosogatásnál, vagy
amikor betesszük a szekrénybe, mindig két oldalról
fogjuk át.
– Értem. Kérem, legyen rá gondja, hogy senki se
nyúljon ahhoz a bolyhos csészéhez, amíg közelebbről
meg nem vizsgáltuk. Lehetnek rajta ujjlenyomatok is!
Maradjon pontosan abban a helyzetben, ahogyan most
van, és még azután is, ha már megvizsgáltuk, és
megtisztítottuk a bolyhoktól. És ha mostanában
idejönne valaki, és különös érdeklődést tanúsítana
éppen ez iránt a csésze iránt, akkor azonnal értesítést
kérek, Boman kisasszony.
Ekkor léptek hallatszottak a folyosóról. Asp nyomozó
kinyitotta az ajtót.
– Egy hölgy van itt. Azt mondja, Kvistné, Boman
kisasszony testvére.
– Bejöhet, persze hogy bejöhet. Engedje be! Kvistné
belépett, levette a kalapját és a kabátját.
 – Lisa drágám – tört ki együttérző hangon –,
borzasztó, hogy ennek így kellett történnie! Hogy érzed
magad? Segíthetek valamiben?
– Köszönöm, már jobban vagyok. De ha segíteni
akarsz, gyere fel velem a padlásra, megkeressük azt a
kalapformát. Úgy emlékszem, ott kell lennie valahol.
Hacsak közben le nem vittem a pincébe.
Kvistné Björkman után nézett, amint átment a hallon.
– Meddig maradnak itt ezek a rendőrök? Még
nincsenek készen?
Boman kisasszony Aspra pillantott, aki ott ült egy
székén a hallajtó mellett, és ügyet se vetett a két nő
beszélgetésére. A Life emlékszámát nézegette, és úgy
látszott, mintha a Churchill mellén levő kitüntetéseket
számolná.
Boman kisasszony a nővéréhez hajolt, és halkan
megjegyezte:
– Mióta felhívtalak, sok mindenről szó esett itt.
Hanssont meggyilkolták. Tudtam én az első perctől
fogva. A rendőrség is gyilkosságra gyanakszik.
Asp továbbra sem figyelt rájuk. Lisa Boman eddig
kerülte Nils tekintetét, de most feléje fordult. A fiú
arcán döbbent rémület tükröződött. Csak egyetlen szót
értett világosan nagynénje suttogásából: gyilkosság!!!
– Ilyen körülmények között nem maradhatsz itt
egyedül éjszakára.
Visszajössz velünk, és nálunk alszol! – mondta Kvistné
izgatottan a húgának.
– Eh, nem vagyok én olyan gyáva nyúl, nem lesz
nekem itt semmi bajom!
– Nem is, amíg körül vagy itt véve férfiakkal. Most
biztonságban vagy. De mi lesz később? Egyedül akarsz
maradni a házban? És mi lesz, ha eszedbe jut, amit
láttál, amit odabent láttál, amikor hazajöttél? Akkor jön
a redakció!
Boman kisasszony elmosolyodott. Még mindig érezte
a whisky hatását.
 – Talán reakciót gondoltál?
– Persze. Hát nem azt mondtam?
– Nem. Redakciót mondtál!
– Vagy úgy! Ennek ez a szemtelen Nils az oka. Mert
folyton bolondozik, és reakcióról beszél a redakcióban,
és végül az ember már azt se tudja, mikor mit mondjon.
önkéntelenül Nilsre néztek mindketten. Kvistné zord
tekintettel, a nagynéni meg hamiskásan csillogó
szemmel.
Úgy látszott, Nils semmit se hallott a beszélgetésből,
legalábbis megjátszotta, mintha semmit sem értene, de
aztán kötelességtudóan nevetni kezdett, és utána
bűnbánó képet vágott.
Kvistné beérte a fiára vetett lesújtó pillantással.
Azután így szólt:
– No, térjünk a dologra, és keressük meg a
kalapformát.
Nils töprengve nézett utánuk, amint lassan elindultak
felfelé a lépcsőn, és eltűntek a második emeleti
fordulóban.

2.

Nils Kvistnek volt min gondolkoznia. Nagynénje

suttogásából csak egy szó ragadt meg benne:
gyilkosság! Anyja szavaiból meg csak a redakció kötötte
le a figyelmét. Gyilkosság! Szerkesztőség!
Első, kézből kapott hír! Igazi elsődleges élmény! Ez
éppen a Kurírnak való! Megfordult, és a faliórára
pillantott, öt perc múlva egy. Az újság két-három óra
tájban jön ki a nyomdából. Néha még később. Ha sietne,
megelőzhetnék az Esti Újságot. De hogy juttassa el a
hírt a Kurír szerkesztőségéhez?
Aspra sandított. A nyomozó elmerült a Life
olvasásában. Ez a rendőr bizonyára nem olyan
érzéketlen és közömbös, mint amilyennek látszik. Csak
úgy tesz. Aligha surranhatna ki mellette az
előszobaajtón.
Azt pedig nyilván nem engedné meg, hogy bemenjen
a nagynénje szobájába, és onnan telefonáljon a
szerkesztőségbe.
Nils tekintete néhány pillanatra a lépcsőre tapadt.
Hirtelen ötlete támadt: a főlépcső alatt, a hall hátsó
sarkában van egy kisebb lépcső, amely a pincébe és a
kazánházba vezet. A kazánházból pedig kijuthat az
utcára.
Felállt. Igyekezett nyugodt képet vágni. Kezét
összekulcsolta hátul a derekán, és fel-alá sétált a
hallban. A hátsó francia ablak üvegén elég élesen
tükröződött az ajtó mellett ülő nyomozó alakja. Amikor
Nils odalépett az ablakhoz, és kinézett a kertbe,
észrevette, hogy Asp őt nézi.
Megfordult. A nyomozó az újságjába merült. Nils
másodszor is odament az ablakhoz. Asp nem nézett fel.
Nils harmadszor is elsétált az ablakig, Asp még
mindig az újságot böngészte. A Nils a főlépcső alá
surrant. Éberen fülelt, miközben lefelé indult a kis
lépcsőn. Nem hallott semmit.
Leért, óvatosan kinyitotta a kazánház ajtaját, aztán
még óvatosabban csukta be maga mögött. Villanyt
gyújtott. A külső ajtó kulcsa belülről volt a zárban.
Fölmérte a terepet, eloltotta a villanyt, és elindult a
félhomályban. Amikor az ajtóhoz ért, megfordította a
kulcsot a zárban, egy pillanatig hallgatódzott, és
kiosont. Hamarosan becsukta maga mögött a hátsó
kaput, és futva indult a város felé.

Ohron kényelmesen hátradőlt a díványon az

éjjeliügyeletes-szobában. Lábát feltette egy székre.
Stenmannal beszélgetett, de az egy mondat kellős
közepén hirtelen elhallgatott, és nagyot ásított.
– Itt az ideje, hogy hazamenjek.
 Ebben a pillanatban nagy robajjal csapódott a bejárati
ajtó.
– Mi az? Mi volt-ez? Ki az ördög mászkál itt éjnek
idején?
Léptek hallatszottak a folyosóról. Kivágódott az ajtó.
Nils Kvist állt ott kipirulva, verejtékezve és lihegve.
– Az Isten szerelmére, mit keresel itt ilyenkor?
– Gyilkosság történt! – lihegte Nils.
– Gyilkosság?
– Igen! Megmérgezték! Mire odaértünk, már meghalt!
Ohron levette a lábát, és a széket odatolta Nilsnek.
– Ülj le. Majd ha magadhoz tértél, mondd el szép
nyugodtan, mi történt.
Nils beszámolt az est és az éjszaka eseniényeiről.
Ohron egyszeriben felélénkült Stenman is nagy
figyelemmel hallgatta, és közben jegyzeteket készített.
– De ti hogy keveredtetek ebbe a dologba? Te meg a
nénikéd?
– A nénikém Hansson házvezetőnője.. Már mondtam.
– Hogy hívják?
– Lisa Boman. Ohron Nilsre meredt.
– Micsoda? Lisa Boman a nagynénéd?
– A nagynéném! Hányszor mondjam még?! Ohron
felegyenesedett ültében. Hallgatott. Amikor végre
megszólalt, halottsápadt volt:
– Hogy hívták azt az embert, aki meghalt?
– Hansson, az író.
Ohron ismét hallgatott. Aztán az órájára nézett.
– Ide figyelj, Stenman: adj le előzetes közleményt a
nyomdába. Mondd meg, hogy nem szedhetik ki a lapot,
mielőtt ezt az ügyet közelebbről meg nem vizsgáljuk.
Legkésőbb három órakor tájékoztatást adok.
Hirtelen eszébe jutott valami. Kvistre nézett.
– Te hogy kerülsz most ide? Hogy lehet az, hogy te
most itt vagy? Csak nem akarod azt mondani, hogy a
felügyelő nyitotta ki neked az ajtót, meghajolt, és azt
mondta: „Méltóztassék, Kvist úr, „Méltóztassék, Kvist
úr, tessék elszaladni a Kurírhoz, és elmondani mindent,
ami történt!”
Nils elmosolyodott.
– Nem. Itt még nem tartunk. Ott ül egy alak, és őrzi a
bejáratot. Se ki, se be. Én a hátsó ajtón osontam ki a
pincéből, a kazánházon keresztül..
– Elment az eszed? Elszöksz a helyszíni szemléről? És
ráadásul, amikor gyilkosságról van szó? Nagy hiba!
– De nekem semmi közöm a gyilkossághoz! Mi csak
akkor értünk oda, amikor Hansson már halott volt. És
velem nem is beszélt egyik detektív sem.
– Ó, szent együgyűség! Nem tudod, hogy mindenki
gyanús, aki abba a házba betette a lábát?! Te sem vagy
kivétel, meg a nénikéd sem! És hogy azok a fickók nem
sokat beszélnek, még nem jelenti azt, hogy nem is
gondolnak semmire!
Kvist megrémült. Kezdte komolyabban látni a
helyzetet. Stenman, hogy feloldja a feszültséget,
nevetésben tört ki.
– No nézd csak a Piroskát! – mondta kuncogva. – Ha
így folytatja, eltölthet egypár évet a sitten, vagy esetleg
kinevezik pópának Patagóniába, harmadik eset nincs!
– Nem olyan veszélyes a helyzet, Ohron úr – szólalt
meg Nils. – Senkinek se kell megtudnia, hogy eljöttem
onnan. Ugyanazon az úton vissza is mehetek. A hátsó
ajtót nyitva hagytam. Ha valaki megkérdezi, hol Voltam,
majd azt mondom, hogy lementem, megnéztem egy
kicsit a kazánt.
Stenman egy pillanatra Nilsre meredt, aztán nevetni
kezdett, csak úgy rázkódott bele.
– Hallod, Ohron! A fiatalúr azt hiszi, hogy megetetheti
Björkmant azzal, hogy a kazánházra volt gondja, nyár
derekán, mikor nappal huszonöt fok meleg van, éjjel
meg tizennyolc. Te Piroska! – fordult Nilshez. – Ez a
trükk a kazánházzal nem megy. De van egy jobb tippem!
Ha valaki megkérdezi, hol voltál, egyszerűen azt
mondod, hogy lementél a pincébe, síléceket vaxolni. Ezt
biztosan elhiszik!
Stenman vigyorgott.
Ekkor megszólalt Ohron, aki míg Stenman Nilsszel
viccelődött, szótlanul ült és töprengett.
– Hagyjátok abba az élcelődést! Komolyabb dolog ez,
mintsem gondolnátok. inkább azon törjétek a fejeteket,
hogy mit csináljunk? Úgy emlékszem, azt mondtad, Nils,
hogy a hátsó ajtó nyitva van. Én is bejuthatnék azon az
úton?
– Ohron úr ugyanúgy bejuthat, mint én!
– Hagyd abba az urazást, ezentúl tegezhetsz. A
Kurírnak jó szolgálatot tettél.. De félek, hogy
bonyodalmakba keveredtél. Most az én dolgom, hogy
kihúzzalak a bajból. Visszakísérlek. Egyúttal talán
többet is megtudhatok erről a tragédiáról. Szó sincs
róla, hogy kétségbe vonjam, amit elmondtál, csak
hivatalos megerősítést akarok. Telefonálj taxiért. Addig
utánanézek a térképen, melyik a legrövidebb út.
Ohron odament a falitérképhez, és belemerült
Oskarsvik tanulmányozásába.
– Már elindult a taxi.
– És még valamit – mondta Ohron –, a kocsiban egy
szót se! Majd a Flóra útnál állunk meg, néhány
háztömbbel a Klöver előtt.
– De miért van erre szükség? – kíváncsiskodott Nils.
– Most mert tanulhatsz valamit: egy kíváncsi
taxisofőr, ha éjszakai fuvart visz, sok mindent lát, hall és
megért abból, ami a városban éjjel történik. Te mit
tennél, ha taxisofőr lennél, és a Kurír
olvasószerkesztőjét meg egyik fiatal gyakornokát vinnéd
egy sötét városrészbe, egy kivilágított villa elé, amely
előtt éppen rendőrautó áll.
Nils elgondolkozott. Érezte, hogy Ohron vizsgáztatja.
Elmosolyodott.
 – Megpróbálnék egy kis zsebpénzt keresni úgy, hogy
amit láttam, elmondanám – az Esti Újság
szerkesztőségében.
– Jól van, jelesre vizsgáztál.
Ohron le-lenézett az ablakból az utcára.
– Megjött a kocsi, mehetünk.
Stenman utánuk nézett, amikor Ohron és Nils lement
az autóhoz.
Kár, hogy nincs itt Falk - gondolta – Ha itt lenne,
velük mehetnék. Mit nem adnék érte, ha láthatnám a
villát őrző rendőrök és Björkman arcát, amikor a Kurír
két futára belép az oroszlánbarlangba!
Szép kis meglepetés lesz, annyi szent!

4.

Björkman felügyelő szórakozottnak látszott, miután

Erikssonnal beszélt Hansson dolgozószobájában. A
padlóra meredt, majd lassan megfordult, és becsukta az
ajtót. Néhány pillanatig ott állt, gondolataiba merülve,
azután futó pillantást vetett Nilsre, aki a díványon ült,
majd Aspra siklott a tekintete, aki várakozó
arckifejezéssel ült az ajtónál. Björkman most Kvistné
felé fordult, azaz oda, ahol az imént állt.
A felügyelő összeráncolta a homlokát: de hiszen ez
nem Kvistné! Nem Kvistné áll a lámpa alatt! Hiszen ez
Sven Ohron, az Oskarsviki Kurír szerkesztője!
– Ki az ördög engedte be a sajtót? Csak nem te? –
kérdezte suttogva Asptól.
Asp a fejét rázta.
– A pincéből jött, nem sokkal ez után a fiatalember
után.
Ohron meghallotta, amit Asp mondott, és így szólt:
– Nem Asp eresztett be, felügyelő úr. Véletlenül erre
jártam, láttam, éjnek idején világosság van a villában, és
rendőrautó áll a ház előtt. Mivel újságíró vagyok, az a
kötelességem, hogy tájékoztassam olvasóinkat a város
eseményeiről, természetesen meg akartam tudni, mi
történt: Körüljártam a villát, és megnéztem, hol
jöhetnék be. A hátsó fronton ajtókat találtam, egy nyitva
volt. Bejöttem, a kazánházba jutottam, onnan a pincébe,
feljöttem a lépcsőn, és most itt vagyok. És nagyon hálás
lennék, ha Björkman felügyelő úr felvilágosítást adna
arról, hogy mi történt itt az éjszaka, és mi volt az, ami
az ország egyik legkiválóbb bűnügyi szakemberét arra
kényszerítette, hogy itt töltse drága idejét? Néhány
szóban szeretnénk beszámolni erről a Kurír olvasóinak,
természetesen kellő tapintattal, hogy ne vágjunk elébe
az eseményeknek, és ne zavarjuk a rendőrségnek a
társadalom érdekében végzett munkáját.
Björkman gúnyos ábrázatán látszott, mennyire
szenved, hogy vissza kell fojtania haragját.
– Köszönöm kimerítő beszámolóját, szerkesztő úr!
Lelkem mélyéig megrendített! Remélem, nem fakadok
sírva, mielőtt válaszolnék. Először ehhez az ifjú
emberhez volna néhány szavam, aki itt ül a díványon,
önök pedig szíveskedjenek addig helyet foglalni.
Björkman fogott egy széket, Nils elé telepedett, s már
majdnem megszólalt, amikor megreccsent a főlépcső.
Mindenki odanézett. Boman kisasszony és Kvistné jött le
az emeletről. Lisa Boman egy fej formájú, súlyos
fatönköt cipelt, A csendet Nils Kvist hangos, érthető
szava törte meg:
– Megtaláltátok a kalapformát?
Szerencsétek volt! Én is lementem, és átkutattam az
egész pincét, de nem találtam! Ohron elfordult, és
megtörölte az orrát, hogy a többiek ne lássák vigyorgó
ábrázatát.
– Gondoltam, hogy a padláson lehet – mondta Boman
kisasszony.
Ismét csend lett. A két hölgy átment Boman
kisasszony szobájába. Björkman arckifejezése egyre
gúnyosabbá vált. Tekintete az előtte ülő két férfi
mozdulatlan ábrázata között cikázott.
– Maga Nils Kvist?
– Igen.
– Foglalkozása?
– Újságíró-gyakornok vagyok az Oskarsviki Kurírnál.
– Aha. Sejtettem. Nos, amikor lent járt a pincében, és
a kalapformát kereste, keresett valamit a kazánházban
is?
– I…igen.
– Véletlenül észrevette, hogy a hátsó ajtó nyitva van?
Nils elgondolkodott.
– Nem volt nyitva. Rá volt fordítva a kulcs, kétszer.
Björkman arca kisimult, és olyan közönyös lett, mint a
másik kettőé.
– Biztos-ebben?
– Biztos vagyok. Meg is esküdhetek rá.
– Az esküt hagyjuk későbbre. Most azt szeretném
tudni, biztos-e abban, hogy a kulcs kétszer volt
ráfordítva?
Ohron feszülten figyelt. Először Björkmanra nézett,
majd Kvistre, aki azt felelte:
– Hogy biztos vagyok-e benne? Persze hogy biztos
vagyok, hiszen én magam nyitottam ki az ajtót. Belülről
volt bezárva.
– Miért nyitotta ki az ajtót? Nils nem késlekedett a
válasszal:
– Mert sürgősen ki kellett mennem…
Ohron megint gyorsan elfordult, és újra elővette
zsebkendőjét. Björkman sajnálkozva nézett rá.
– Úgy látszik megfázott, szerkesztő úr! Az ilyesmi
nyáron nagyon kellemetlen. Vegyen fel vastag
gyapjúzoknit, ha lefekszik. Ez az egyetlen ellenszer a
vírus ellen! És lehet, hogy többféle vírus is megtámadta
a szervezetét. Nos, beszélgessünk a vírusokról.
Björkman felállt, odament Asphoz, lehajolt hozzá, és
súgott neki valamit. Asp a kezében tartott folyóiratra
pillantott, azután felnézett, és mondott valamit
Björkmannak.
Nils a két detektívet figyelte. Vajon mi lehet a Life-
ban, ami olyan érdekes? A rejtély csakhamar
megoldódott. Asp előhúzott az újság lapjai közül egy
jegyzetfüzetet, és odaadta Björkmannak. Asp tehát
egész idő alatt jegyzetelt És nem is a Life volt nála,
hanem egy másik amerikai magazin, amit az asztal alól
vett fel.
Björkman visszaült a helyére, kezében Asp
jegyzeteivel.
– Néhány kérdést szeretnék tisztázni – mondta, és
Ohron felé fordult. – Van valami különös oka, hogy a
Kurír munkatársai előszeretettel viseltetnek a többes
szám iránt?
– Nincs. Ugyan. Hogyhogy? – kérdezte Ohron.
– Nos hát, amikor ön idejött, azt mondta, körüljárta a
házat és szemügyre vette az ajtókat, és egyet nyitva
talált. Ezek szerint nem látta a főbejárati ajtót, amikor
elhaladt az ablak előtt? Én magam viszont csak egy ajtót
találtam, épp a főbejáratit, hiába vagyok – az ön
kijelentése szerint – Európa egyik legkitűnőbb
detektívje. így tehát az ajtó szó többes számát ebben az
esetben kissé sajátságosan használja. És ez nagyon
különös az ország egyik legkitűnőbb újságírójától!
Ohron hallgatott. Hosszú szempillái alól nyugodt
tekintettel nézett Björkmanra. A felügyelő hirtelen Nils
felé fordult.
– Hány óra volt, amikor lement a pincébe?
– Öt perc múlva egy.
Björkman ekkor Asp felé fordult, és kérdő tekintettel
nézett rá.
– Pontosan egy óra tizenhét perc – mondta
készségesen az.
– Miért volt olyan gondos, miért nézte még az órát,
mielőtt elindult volna a pincébe, hogy felkutassa azt a…
azt a parókatuskót? – Björkman furcsa grimaszt vágott,
aztán elmosolyodott, és újra Ohronra nézett.
Nils nem felelt, ő is Ohronra tekintett, akit egyre
kellemetlenebbül érintettek Björkman keresztkérdései.
A felügyelő felállt.
– Akkor én most elmondom az uraknak, hogy mit
gondolok. Azt gondolom, hogy a hátsó ajtó egy óra
tizenhét perces helyzetéről látszólag igaz és hasznos
felvilágosítást adtak, egyébként azonban azt gondolom,
hogy mind a ketten külön-külön és együttesen
gátlástalanul és folyékonyan hazudnak!
Ohron elhárító kézmozdulatot tett.
– Hagyja abba, felügyelő úr! A sajtó képviselőit nem
szokás ilyen hangon sértegetni!
– Sértegetni? Szó sincs sértegetésről! Én nem
állítottam, hogy önök hazudnak. Én csak azt mondtam:
azt gondolom, hogy hazudnak. Ez csak egyszerű
feltételezés. Csak éppen regisztráltam a feltevéseket,
szerkesztő úr, ahogyan ez már nálunk szokás, ha
bűntény elkövetésének gyanúja forog fenn.
Ohron az órájára nézett.
– Nos, Björkman úr, miután átestünk a szokásos
üdvözlési ceremónián, és biztosítottuk egymást
kölcsönös nagyrabecsülésünkről, talán ideje volna, hogy
rátérjünk a dolog komolyabbik részére, és
elkezdhetnénk a közös munkát. Kvist azt állítja, hogy
Einar Hansson meghalt. És hogy a halál hirtelen
következett be. Igaz ez?
– Igaz.
– Azt hiszem, szolgálhatok néhány adattal az életéről
és írói munkásságáról is. Gyakran találkoztunk az elmúlt
három esztendőben, amióta visszajött Oskarsvikba.
Björkman Qhron felé fordította azt a bizonyos
amerikai magazint, és rámutatott benne egy férfi
fényképére:
– Egy pillanat, szerkesztő úr. Lehetséges, hogy ez az
ember és Einar Hansson egy és ugyanaz a személy?
 Ohron szemügyre vette a képet.
– Lehetséges, ő az, Einar Hansson! Björkman
összehajtotta a folyóiratot.
Nils csodálkozva bámult maga elé.
Felismerte Hansson arcát az újságban. De Hansson
képe alatt más név állt! Egy angol név!

Ötödik fejezet

1.

A Kurír szerkesztőségében Apollónia Ohronra

pillantott. Ohron ma nem volt formában: fáradtnak,
csüggedtnek látszott. Időnként maga elé meredt, mintha
csak töprengene valamin…
Apollónia hozzáfogott, hogy áttanulmányozza a
családi vonatkozású híreket és hirdetéseket, amelyeket
majd az ünnepek utáni számban kell közölniük. Egy
eljegyzési hír felkeltette a figyelmét. Kétszer is
elolvasta.
„Einar Hansson és Eva Lind jegyesek. Eljegyzési
ünnepség TaUbergben, Szent Iván napján.”
– Ez az Eva Lind, akinek holnap lesz az eljegyzése,
nem a Barátság Sportkör műkorcsolyázó-bajnoka?
– De igen – felelte Ohron. Jó, hogy kérded.
Majdnem elfelejtettem. A hirdetést törölheted. Az
eljegyzés elmarad…
– Elmarad? Miért?
– A vőlegény meghalt. Tegnap éjjel.
– Szent Isten! Mi történt? Autószerencsétlenség?
– Nem. A lakásán halt meg, a Klöver úti villájában. A
rendőrség mérgezésibe gyanakszik. Te Apollónia, mond
neked valamit a William Green név?
– Az egy amerikai krimisierző. A? utóbbi években
nálunk is divatba jött. Néhány könyvét svédre is
lefordították. Kettőt én is olvastam; az egyiknek a címe:
„A 42. utcában”, a másiknak meg: „Ember a Greenwich
Village-ből”.
– Olvastad már a mai lapot? – kérdezte Ohron.
– Reggel nem érek rá újságolvasásra. Sejtelmem
sincs, mit agyalt ki Stenman és Falk az éjszaka. De
nagyjából azért tudom, mi van a lapban. Nem szeretem
vele megzavarni a lelki nyugalmamat ilyen kora reggel.
Elég nekem később is az egész napi izgalom.
– No persze, aki olyan szangvinikus természetű, mint
te – mondta Ohron, némi irigységgel a hangjában.
– Éppenséggel nem is vagyok olyan szangvinikus –
tiltakozott Apollónia –, inkább csak úgy nézek mindent,
ami körülöttem történik, mint valami pszichológiai
kérdést. Manapság mindenkinek, aki szellemi munkát
végez, szüksége van naponta egyórai kikapcsolódásra,
amikor nem hallgat rádiót, nem néz tv-t, nem olvas
újságot, és fütyül az egész világra.
– Engedd meg, hogy visszatérjek arra, amit az előbb
mondtam, mármint hogy szangvinikus vagy – mondta
Ohron. – Szerintem soha nem lehet „elég korán” ahhoz,
hogy elolvasd a reggeli lapot, ha már egyszer
szolgálatban vagy. Ezzel átnyújtotta Apollóniának a
Kurír egy példányát. A titkárnő pillantása azonnal a
„lapzártakor érkezett” rovatra esett, az első oldalon.

„Meghalt William Green.

Ma éjjel Oskarsvikban, 35 éves korában, elhunyt
William Green író. A rendőrség bizonyos körülmények
alapján nem tartja lehetetlennek, hogy bűncselekmény
történt, William Green neve az utóbbi években egyre
népszerűbbé vált a detektívregény-olvasók széles
táborában. De valószínűleg csak kevesen tudják, hogy
William Green Oskarsvikban született, és itt is
nevelkedett! Ugyanaz év őszén, amikor William Green
az oskarsviki gimnáziumban leérettségizett, családjával
együtt kivándorolt az Egyesült Államokba. Először a-
New York-i Manhattan Daily News szerkesztőségében
gyakornokoskodott, majd néhány évig, mint a bűnügyi
rovat riportere működött, s így alkalma volt megismerni
a gengsztervilágot és a bűnözők módszereit. E
tapasztalatait felhasználva, áttért detektívregények
írására. Ebben a műfajban William Green igen fiatalon
az élvonalba került, s ennek oka esősorban a New York-i
alvilág megdöbbentően hiteles ábrázolásában rejlik. j
William Green szülei három évvel ezelőtt
autószerencsétlenség áldozatai lettek. A Daily News
szerint az »autószerencsétlenség« egy gengszterbanda
bosszúja volt, mert William Green egyik regényében
részletesen beszámolt a banda tevékenységéről. A
gengszterek természetesen úgy tudták, hogy ő maga is
a kocsiban tartózkodik.
William Green fél év múlva visszatért hazájába, és
szülővárosában, Oskarsvikban telepedett le. irodalmi
tevékenységét itthon is folytatta.”

Söderbergné letette az újságot, és Ohronra nézett.

– Ha mindez igaz, akkor ebből logikusan következik,
hogy William Green azonos Einar Hanssonnal.
– A cikk minden szava igaz. William Green Hansson
írói álneve volt. Megbeszéltük Björkmannal, a bűnügyi
rendőrség felügyelőjével, hogy egyelőre nem közöljük a
valódi nevét. Egyébként ma reggel elmentem a
menyasszonya szüleihez. Az apját régóta ismerem.
Mindketten az Oskarsviki Futball Klub vezetőségi tagjai
voltunk. A lány Tallbergben tölti a szabadságát. Úgy
tervezték, hogy Hansson odautazik holnap. De most a
lány anyja ment helyette, hogy elmondja neki, mi
történt. Szegény kislány… szörnyű megrázkódtatás lesz
számára…
– Hát igen, ez csakugyan szörnyű, de majd csak
megnyugszik lassan. Aki ilyen fiatal, az még elölről
kezdheti az életét – mondta töprengve Apollónia.
 Néhány percig mindketten a munkájukba merültek.
De Ohron hamarosan megtörte a csendet.
– Nincs nap, hogy egy-két gyilkosságról ne olvasna az
ember. Többnyire már meg se döbbenünk. Átéltünk két
világháborút, és eltompultunk szinte valamennyien.
– Engem még mindig felzaklat, ha gyilkosságról
hallok. El se tudom képzelni, kinek állhatott útjában ez a
szegény Hansson! Lehetséges, hogy az az amerikai
banda ide is követte? Akárki volt is, nagyon szeretném,
ha minél előbb elfognák!

2.

Björkman felügyelő elővett egy bádogdobozt,

kinyitotta a fedelét, és maga elé tette az asztalra.
– Kedves mester – fordult a Starling Cukrászda
tulajdonosához –, meg tudná állapítani, hogy miféle
sütemény morzsái lehetnek ezek? Starling cukrász,
Oskarsvik legrégibb és legelőkelőbb cukrászdájának
tulajdonosa, aki a szakmában nagy tekintélynek
örvendett, fölemelte a dobozt, és alaposan szemügyre
vette a tartalmát, aztán az orrához emelte, és
beleszagolt.
– Semmi kétség – mondta –, ezek a mazarin nevű
mandulás sütemény morzsái.
– Egészen biztos ebben, Starling úr? Nem tévedhet?
A cukrász arcán fölényes mosoly jelent meg.
– Nem, uram, biztos, hogy nem tévedek. Nem
érdemelném meg, hogy többszörösen kitüntetett
cukrászmester legyek, ha már arra is képtelen volnék,
hogy a szagáról, színéről és az állagáról fölismerjem a
mazarint.
– Sok cukrászdában készítenek ilyen süteményt?
– Persze. Minden cukrászdában és a legtöbb
pékségben.
 Fél óra múlva Björkman felügyelő bekopogtatott
özvegy Kvistné Berg utcai lakásának ajtaján.
– Jó napot, asszonyom Boman kisasszonyt keresem.
Volna egy-két dolog, amit meg kellene beszélnem vele.
– Tessék, fáradjon be a szalonba – felelte előzékenyen
Kvistné. – Ott zavartalanul beszélhetnek.
Björkman leült az egyik plüssfotelba, Lisa Boman meg
a díványra telepedett.
– Hogy érzi magát az éjszakai megrázkódtatás után,
Boman kisasszony?
– Gondolhatja, felügyelő úr, nem nagyon jól. Még
most se tudom felfogni, mi történt.
– Nos, bizonyára megérti, Boman kisasszony, hogy
nagy szükségünk van az ön segítségére. A nyomozás
érdekében mindent meg kell tudnunk Hanssonról.
Elővette a jegyzetfüzetét, azután folytatta:
– Először is azt szeretném tudni, ön szerint hány
órakor evett Hansson utoljára?
– Hatkor vacsoráztunk.
– Mit evett és ivott akkor Hansson?
– Borjúszeletet, párolt zöldséggel és burgonyával,
ribizlizselét, egy üveg világos sört és egy csésze kávét –
sorolta Lisa Boman pergő nyelvvel.
– És a kávéhoz evett valami süteményfélét?
– Nem, semmit.
– Valami töményebb szeszes italt nem ivott?
– Hétköznap mindig csak egy üveg Pilsenit ivott
étkezéshez. Szombatonként délben viszont megivott az
ebédhez egy pohárka pálinkát. Az volt a szavajárása,
hogy ez a kupica pálinka jelzi, hogy vége a heti
robotnak. Persze, ha este vendége volt, ittak egy kis
grogot.
– Sokan jártak hozzá? Sok látogatója volt?
– Azt éppen nem mondhatnám. Régebben csak
amolyan futóvendégek. De amióta Eva Linddel
megismerkedett, maga is többet járt társaságba. Eva
Lind is többször vacsorázott nálunk a szüleivel. De
hiszen ez érthető… Holnap lett volna az eljegyzésük…
– Az előbb a futóvendégekről beszélt, Boman
kisasszony. Miféle emberek voltak ezek?
Boman kisasszony elgondolkozott.
– Ezek elsősorban üzleti dolgokról beszéltek.
Szerződésekről meg ilyesmi. Egy külföldi is járt nála
néhányszor; angolul beszéltek. Aztán valaki, akit doktor
úrnak szólított, szintén volt nála egypárszor. Igaz, azt az
embert sose láttam, de hallottam, amint a hallban
beszélgettek. És persze Ohron szerkesztő úr is járt
hozzánk, de ő már nem számított vendégnek, ő már
otthon volt nálunk, szinte családtagnak számított.
– Ohron tehát jó barátja volt Hanssonnak. És ha jól
értettem, magának is, Boman kisasszony?
– Ó, hiszen nincs ebben semmi különös. Ohron úr
négy éven keresztül rendszeresen nálam étkezett,
amikor még megvolt a kis penzióm a Templom utcában.
És abban az időben Hansson úr is nálam étkezett, és ott
is lakott, amíg csak be nem zártam a penziómat.
– Miért zárta be a penzióját?
– Mert a tulajdonos felmondott. Azzal, hogy lebontják
a házat. Azt mondták, önkiszolgáló áruházat építenek a
telken. Kaptam ugyan ajánlatot másik lakásra, de a bér
túlságosan magas lett volna. Az ilyen ú j házakban olyan
méregdrágák a lakbérek, hogy azt már egy kis penzió
nem bírja el.
– Hogy jutott eszébe, hogy Hansson házvezetőnője
legyen?
– Nem az én ötletem volt, neki jutott eszébe. Hiszen
ugyanaz a gond szakadt mindkettőnkre, azzal a
különbséggel, hogy neki volt pénze, de nem volt lakása,
nekem meg lett volna helyem penziónak, de nem volt
pénzem. Éppen ezért, amikor egyik nap elmondta, hogy
villát vesz a Klöver úton, és megkérdezte, hogy nem
mennék-e oda házvezetőnőnek, arra gondoltam, hogy
éppen nekem való lesz, és elfogadtam. Nem is bántam
meg soha, egy pillanatra sem. De hogy egyszer még így
végződjék?! Ezt nem hittem volna…
– Talán térjünk vissza Ohronra – vetette közbe
Björkman, és jegyzetfüzetébe pillantott. – Az imént azt
mondta, Boman kisasszony, hogy gyakran meglátogatta
magukat. Volt valami különös célja, oka, ezeknek a
látogatásoknak?
– Igen. Azt hiszem, Ohron azt akarta, hogy Hansson
írjon néhány cikket a Kurírnak Amerikáról. – Boman
kisasszony elmosolyodott, és így folytatta: – A
szerkesztő úr nagyon szereti a gyomrát. Mindig
telefonált, mielőtt jött. Aztán meg csak szimatolt
mindenfelé, hogy készül-e a finom szendvics vagy
valami más jó falat. Olyan kedves ember a szerkesztő
úr. Mindig azt mondja, hogy csak a Strandban vagy a
Pallasban van olyan jó konyha, mint nálam. Igazán jó
ember. Most is magára vállalta, hogy értesíti Hansson
úr menyasszonyát, pedig ez elég kínos lehetett neki.
Nem is tudom, én hogyan mondtam volna meg…
Björkman felügyelő ezt írta jegyzetfüzetébe: „Ohron,
Boman szerint, kedves és jó. Mindig szimatolt.
Potyaleső?”
– Az előbb a jó falatokról beszélt… mondja, gyakran
evett Hansson süteményt?
– Dehogy. Hisz ki nem állhatta – vágta rá Boman
kisasszony. – Hansson úr nem szerette az édességet.
Kávéhoz is csak kétszersültet vagy zsúrkenyeret evett.
– Szóval, süteményt sose fogyasztott?
– Csak vendégségben. Kizárólag udvariasságból.
Björkman kiegészítette jegyzeteit: „Süteményt csak
udvariasságból evett.” Átfutotta, amit írt, aláhúzta az
utolsó mondatot, elgondolkozott, és visszalapozott a
feljegyzéseiben, aztán beírta: „doktor úr”, majd
megkérdőjelezte a doktor szót, majd újabb kérdést tett
fel:
– Úgy emlékszem, Boman kisasszony, hogy mielőtt
elment a nővéréhez, bekészítette a főzőbe a kávét
Hanssonnak. Nem gondolja, hogy később azt még is
főzte magának?
– Lehetséges. Úgy kilenc óra felé. Előbb nemigen.
– Ezt miből gondolja?
– Hansson úr, mint tudja, tegnap hatkor vacsorázott,
és kávét is ivott. Kávézni pedig rendszerint
háromóránként szokott.
– Mit készített oda a kávé mellé?
– Kétszersültet és perecet.
– Semmi mást?
– Nem. Mást semmit.
Kopogtak az ajtón. Kvistné dugta be a fejét
– Ha egy kis szünetet tartanának… Kész a kávé…
Megkínálhatnám egy csészével a felügyelő urat is?
Björkman letette a tollát
– Köszönöm, Kvistné asszony. Az bizony jó lesz. Ma
délelőtt még kávézni sem volt időm. A
legfontosabbakkal már megvagyunk. Csak még néhány
általános kérdést kell tisztáznunk. Ha óhajtja, itt
maradhat.
– Akkor behozom a tálcát – mondta Kvistné. –
Szívesen megkínálnám néhány szendviccsel, de ma még
nem voltam lenn a városban, így aztán egy falat
kenyerem sincs. De maradt még tegnap estéről egy
kevés süteményem, meg egy kis kalács is akad…
Björkman felügyelő szeme kerekre nyílt, amikor a
tálcára nézett: Az egyik tányéron, különféle sütemények
között, néhány mazarint pillantott meg.
– Tessék! Vegyen egy mazarint, felügyelő úr. Az
legalább laktató – kínálta Kvistné. Björkman habozott
egy-két pillanatig.
Eszébe jutott ugyanis, amit a jegyzetfüzetébe írt, hogy
Hansson csak udvariasságból evett süteményt. De aztán
gyorsan elvetette ezt a gondolatot, kivett egy mazarint,
és óvatosan beleharapott. Rendkívül ízletesnek találta.
Igaz, alaposan meg is éhezett. A második mazarinnál
folytatni kezdte a beszélgetést:
 – Szeretném tudni, hogy kik Hansson legközelebbi
rokonai? Hiszen komoly örökség maradt utána.
Boman kisasszony elgondolkozott, majd így szólt:
– Úgy tudom, nincsenek közeli rokonai. Legalábbis
nem említette. De úgy emlékszem, mintha egyszer azt
mondta volna, hogy vannak unokatestvérei
Landskronában vagy Karlskronában, már nem tudom
pontosan. Az unokatestvérei is örökölnek?
– Boman kisasszony, nem tudja véletlenül, hogy írt-e
Hansson végrendeletet? – kérdezte Björkman.
– Nem hiszem. Egy ilyen makkegészséges
fiatalember?! Aki éppen házasodni készül? Ilyenkor
nemigen szoktak végrendeletet írni.

Mikor Björkman a Klöver úton Hansson villájához ért,

a külső ajtót zárva találta. Becsengetett. Asp nyitott
ajtót.
– Volt itt ma valaki?
– Volt. Igen. Ohron. Fél kilenc felé jött, és Boman
kisasszony felől érdeklődött, de amikor megtudta, hogy
nincs itthon, elment. Nemigen jön az a nő többet ide…
Björkman a szőnyeget nézegette, amelyet Boman
kisasszony helyezett át az éjjel.
– Eriksson elkészült a cipőtalp nyomával?
– El.
– Mikorra száradtak meg a mi lábnyomaink,
amelyekkel úgy kitetováltuk ezt a tükörfényes padlót?
– Hajnali három körül.
– Helyes. A mentősök tizenkettőkor jöttek, és rögtön
utánuk mi. Akkor az ismeretlen látogató tehát… este
kilenckor járhatott itt – jegyezte meg Björkman némi
gondolkodás után.
– Igen, valószínűleg kilenc óra körül keletkezhettek a
nyomok – erősítette meg Asp.
– Aludtál valamit az éjjel? – kérdezte Björkman.
– Egy kicsit, négytől nyolcig, ott a díványon.
 – Ide hallgass, Asp, van neked kulcsod a kazánház
ajtajához?
– Van. Be is zártam éjszakára, és magamhoz vettem a
kulcsot.
– Okosan tetted. Legyen nálad az ünnepek alatt. Van
még valami dolgod itt?
– Attól függ, kapok-e újabb megbízást – mondta Asp –,
talán ide kell jönnöm holnap is meg holnapután is.
– Majd meglátjuk. Addig is az lesz a legjobb, ha
magadnál tartod Hansson kulcsait. Az egyiket, a széf
kulcsát, vedd le, és add ide nekem. Erről jut eszembe:
találtál valami írást a fali széfben?
– Igen. Egy elismervényt az Ostkust Bank-tól.
Odatettem az íróasztalra a dolgozószobában.
– Helyes – mondta Björkman, és megfordult.
– Most pedig menjünk be, hátha találunk még valamit,
ami érdekes lehet!
Björkman a dolgozószobában leült az íróasztalhoz.
Megnézte a fali széfben talált nyugtát, és a
pénztárcájába tette. Aztán elővette a kulcsot, amit
Asptól kapott, és saját kulcstartójára fűzte.
– Van még valami mondanivalód? – kérdezte.
– Van – felelte Asp –, ezt itt találtam a papírkosárban.
Ilyen zsineggel szokták átkötni a cukrászdában a
süteményesdobozt. Tehát a doboznak is itt kell lennie
valahol, de sehol se találom. És friss papírhamu sincs
sem a kazánban, sem itt a kandallóban. Pedig jó volna a
dobozt megtalálni.
– Egyéb újság nincs?
– Itt van egy svéd nyelvű kézirat, Hansson írásával.
Itt-ott belejavítottak, de a legkülönösebb az, hogy a
javítás nem Hansson írása!
Björkman átfutott néhány sort.
– Igaz. Más kézírással írták a javításokat. Furcsa svéd
nyelven fogalmazta meg az eredeti szöveget, az egyszer
biztos! Valószínűleg néha szó szerint fordított bizonyos
nyelvi fordulatokat angolból. Hansson ugyanis minden
könyvét; angolul, illetve amerikai angol nyelven írta.
No, de ezt hagyjuk Erikssonra. Majd meglátjuk, mit hoz
ki belőle! Mindenesetre érdekes volna, ha,
megtudhatnánk, ki végezte a javításokat.
– Hát igen, ezt csakugyan nem ártana megtudnunk –
helyeselt Asp.
– Találtál még valamit? – nógatta Björkrman a
nyomozót.
Asp egy nagyméretű, átlyukasztott, barna borítékot
tett az íróasztalra.
– Egy dossziéban találtam. De óvatosan nyisd ki!
Bomba is lehet benne!
Björkman csodálkozva nézett Aspra.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Csak azt, amit mondtam! Persze, képletesen
beszéltem. A boríték nincs leragasztva! Vedd ki, ami
benne van! És olvasd el!
Björkman felügyelő egy sűrűn telerótt papír- lapott
vett ki a borítékból, és izgatottan olvasni kezdte:

„Végrendelet-másolat.
E másolat eredetije megtalálható az Ostküst Bank
széfjében. Oskarsvik, Gustav út 98.” Björkman
döbbenten nézett Aspra, azután folytatta az olvasást:

„Alulírott Einar Vilhelm Hansson, végső akaratomat a

következőkben foglalom össze:
1., Ha törvényes örökös nélkül halnék meg, jelenlegi
házvezetőnőm, Lisa Boman örökli minden ingó és
Ingatlan tulajdonomat.
2., Ha nevezett Lisa Boman előbb halna meg, mint én,
vágy velem egy napon, unokaöccsét, Nils Kvistet jelölöm
ki általános örökösömül.
3., Ha közben megházasodom, e végrendelet a rendes
és szokásos esküvői szertartás befejeztével érvényét
veszíti, azaz semmisnek tekintendő.”
 Björkman ellenőrizte Hansson, valamint a két tanú
aláírását. Mindent rendben talált. Hátradőlt a
karosszékben, és Aspra nézett.
– Ez igen! Ez aztán a meglepetés!
– Talán nem? Szóval, az öreglány örökli az egész,
vagyont! Te, mi lenne, ha udvarolni kezdenék neki?
– Hagyjuk a tréfát, ez komoly dolog! Björkman
feljegyzései közt keresgélt. Végül megtalálta, amit
akart, az Ohronra vonatkozó részt. Lehet, hogy nem is
Ohron a „potyaleső”? Aztán néhány percig gondolataiba
mélyedt, Asp meg sorra levette a polcokról a könyveket.
– Hol a telefonkönyv? – kérdezte végül Björkman.
– Ott lóg az íróasztal mellett.
Björkman kikereste az Oskarsviki Kurír
szerkesztőségének a számát, a mutatóujjával rábökött
az egyikre: „Kultúrrovat – Dr. Philas Inne.”
Doktor? Doktor? Valószínűleg filológus vagy
művészettörténész. Doktor. No persze orvos is lehet!
Gyorsan felírt valamit emlékeztetőül a
jegyzettömbjébe. Azután tárcsázott. A vonal túlsó végén
megszólalt egy hang.
– Kurír. Ohron.
– Björkman felügyelő. Jó napot kívánok. Szerkesztő
úr, az ön tudomása szerint él Hanssonnak valamilyen
közeli rokona itt Oskarsvikban vagy másutt az
országban?
– Nem. Tudomásom szerint nincs itt rokona – felelte
Ohron.
– Volna még egy kérdésem…Írt-e az utóbbi időben
Hansson valamit a Kurír számára? Vagy írt-e valamit
önnel közösen?
– Nem. Hansson nem írt semmit a lap számára. Igaz,
úgy volt, hogy ír egy cikksorozatot, de nem lett belőle
semmi.
– Értem. Hát köszönöm a felvilágosítást, szerkesztő
úr. A rokonok ügyében pedig folytatjuk a kutatást. Csak
az a baj, hogy ezzel sok időt elvesztegetünk. Apropos,
szerkesztő úr, mit gondol, hagyott hátra Hansson
végrendeletet?
– Nem. Nem hinném. Hiszen fiatal volt,
makkegészséges! Egyébként is Eva Lind lett volna az
örököse, amint összeházasodnak. Björkman letette a
kagylót. Még egy feljegyzést készített. Ohron válasza a
végrendelettel kapcsolatban ésszerű volt. Szinte szó
szerint azt mondta, amit Lisa Boman.
De Ohron még valamit hozzáfűzött. És ez lényegében
megegyezett a végrendelet harmadik pontjával: ha
Hansson megnősül, a végrendelet érvényét veszti.
Björkman csendesen üldögélt és elgondolkozott.
Aztán felvette a telefonkagylót, és felhívta a bűnügyi
osztály ügyeletét…

Hatodik fejezet

1.

Szent Iván napjának reggelén kilenc órakor Ohron

megjelent a bűnügyi osztály vezetőjének szobájában.
Három, géppel írott papírlapot tett le az elképedt
főfelügyelő elé az asztalra. Az egyiken több névaláírás
volt.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte a detektív, és elvette az
íveket az asztalról.
– Százszázalékos alibi számomra, Boman kisasszony
és Kvist Számára arról az estéről, amikor Einar
Hanssont megölték – válaszolta Ohron dühösen, és leült.
– Miért hozta ezt ide?
– Hogy a felesleges munkától megkíméljem a
rendőrséget. Mert úgy gondolom, hogy Björkman
felügyelő hamis nyomon jár…
– Miből gondolja ezt, szerkesztő úr?
 – Abból, hogy tegnap felhívott Björkman felügyelő, és
beszélgetésünkbe egy bizonyos végrendelet záradékára
vonatkozó keresztkérdést szőtt, aztán egyszerre csak
másról kezdett beszélni… Hogy előszeretettel gyanúsít
meg gyilkossággal engem, Boman kisasszonyt vagy Nils
Kvistet – folytatta Ohron –, ez az ő dolga. Megértem azt
is, hogy a rendőrségnek következetesen kell eljárnia, és
tény, hogy csak mi hárman voltunk – bizonyíthatóan – a
házban a múlt hét első három napjában. De amikor a
rendőrség azzal sérteget, hogy ilyen alattomos
keresztkérdést szegez nekem, és ezzel közvetve
tudtomra adja, hogy lebecsüli a szellemi képességeimet,
akkor megmérgesedem!
– De kérem, Ohron úr, ne izgassa fel magát. Ennyire
mégsem kell megsértődnie. Képzelje el, mi lenne, ha mi
is ilyen érzékenyek lennénk itt a rendőrségen!
Gondolkozzék csak józanul: folyton bírálnak és
gúnyolódnak, de mi mégis helyt állunk, és teljesítjük
kötelességünket.
– Tudom, de a Kurír nem szokta gúnyolni a
rendőrséget.
– Valóban nem. Ezt el kell ismernem, és én nem is a
Kurírra gondoltam.
– De mégiscsak felháborító, hogy a rendfenntartó
apparátus valamelyik képviselője, pusztán csak azért,
hogy karriert csináljon, munkája közben demagóg
módszereket alkalmaz. Hogy tehet fel Björkman, aki
intelligens és eszes ember, ilyen keresztkérdéseket, ha
tisztességes emberekkel beszél?!
– És mi volt az a „demagóg” keresztkérdés, amit
Björkman feltett, ha szabad kérdeznem?
– Megmondhatom. Bár leírtam. Szóról szóra. Azt
kérdezte: „Apropos, szerkesztő úr, mit gondol, hagyott
hátra Hansson végrendeletet?”
A főfelügyelő nyugodt tekintettel nézett Ohronra.
– Ez a kérdés nem ön ellen irányult, szerkesztő úr. De
ha a felügyelő kérdését keresztkérdésnek értelmezi,
felfogható annak is. De felfogható Björkman
reflexiójaként is. Nem biztos, hogy a telefonon keresztül
jól értette, amit Björkman mondott.
Ohron kis ideig a főfelügyelőre meredt, aztán
nevetésben tört ki.
– Egy null Björkman javára. Björkman agyafúrt,
ravasz ember. Én meg bakot lőttem.
– No, akkor szent a béke, szerkesztő úr?! És örülök,
hogy leírta ezeket a dolgokat. Ezzel sok rutinmunkától
szabadított meg bennünket. De, őszintén szólva, még
többet segítene, ha írna néhány sort, természetesen
kézírással. Ne értsen félre: nem akarjuk tőrbe csalni.
Ellenkezőleg: azért van szükség az írására, hogy
elválaszthassuk önt a nyomozás egyik szálától…
– Micsoda? Hát megtalálták a levelemet?
– A nyomozás jelenlegi állása mellett a kérdésére
most nem válaszolhatok. Még csak a tények
regisztrálásánál tartunk. Hiszen még az sem dőlt el,
hogy Hansson gyilkosság vagy öngyilkosság
következtében halt-e meg.
Ohron körülnézett.
– Ha egy darab papírt kaphatnék, rögtön hozzá is
fognék az íráshoz.
A főfelügyelő Ohron elé tett egy írótömböt. Ohron
elővette a töltőtollat.
– Van valami különleges szó, amit le kell írnom?
– Maga még Björkmannál is agyafúrtabb, írja csak
azt, ami éppen az eszébe jut. Az a fontos, hogy legyen
néhány sorunk a kézírásával.
Ohron töprengett egy kicsit, aztán gyorsan leírt
néhány sort, visszaadta a blokkot a főfelügyelőnek, és
zsebre vágta a tollát.
A főfelügyelő előbb csak a kiírt kézírást nézegette, de
aztán gyorsan átfutotta a szöveget.
Kétszer is elolvasta egymás után, és hirtelen úgy
rémlett, mintha elsősorban az írás tartalma érdekelné. .
így hangzott a szöveg:
 „Nemrég macskát ettem. Ezért senki el nem ítélhet.
Mármint azért, hogy megettem egy macskát. Körülbelül
így mondta Fridolf Rhudin, a komikus, ismert
jelenetében: »A magános kutyá«-ban. A napokban eltűnt
egy macska Oskarsvikban. No de kit is érdekel egy
eltűnt macska Oskarsvikban?! Csakhogy ez az
oskarsviki macska nem valami kabarészínpadon
szerepel: ezt a macskát méreg ölte meg. Egy reggel.
Hirtelen. Amikor éppen azt tervezte, hogy felfal egy
egeret. Aki az esetet elmondta, patkányméregre
gyanakszik. Csakhogy, amint azt tudjuk, gyorsan ölő
patkányméreg nem kapható! Oskarsvikban, a
Villanegyedben, szerdán reggel megmérgeztek egy
macskát. És ugyanaznap este egyik barátom hirtelen
meghalt, ugyancsak Oskarsvikban – a Villanegyedben!
Sven Ohron”

2.

Déli tizenkettőre volt berendelve a főkapitányságra az

a három bűnügyi szakértő, akiket a Hansson-villában
történtek kivizsgálásával bíztak meg. Asp az utolsó
pillanatban érkezett, s egy csomagot tett le az asztal
alá, amelynél a megbeszélést tartották. Björkman
magával hozta mindazon tárgyak jegyzékét, amelyeket
az Ostkust Bankban, Hansson széfjében találtak.
Délelőtt a házgondnok és Boman kisasszony
társaságában járt ott a bankban. A széfben
részvényéket, államkötvényeket, a villa telekkönyvi
kivonatát, valamint ékszereket találtak – minden
bizonnyal családi ékszerek voltak, továbbá néhány
takarékbetét-könyvet és végül, de nem utolsósorban
Hansson végrendeletét. De az idegen kézírást, amit Asp
Hansson svéd nyelvű kéziratain talált, egyik iraton sem
fedezték fel.
 – Tájékoztattad közben Boman kisasszonyt a
végrendeletről? – kérdezte a főfelügyelő.
– Nem. Nem szóltam neki előre. Látni akartam,
hogyan viselkedik, amikor elolvassa a végrendeletet.
– Na és hogy viselkedett?
– Elsápadt, és le is kellett ülnie – felelte Björkman. –
Aztán sírva fakadt. Én meg hagytam, hadd sírjon.-
Björkman elmosolyodott. – Csak nem kezdek vigasztalni
valakit, aki egész vagyont örökölt… Mindenesetre
kiderült, hogy Boman kisasszony nem hazudott, amikor
azt mondta, hogy nem tud semmit a végrendeletről.
Krokodilkönnyeket némi gyakorlattal még csak ki tud
préselni egy nő a szeméből, de elsápadni hosszú
percekre aligha. Kétségtelen, hogy váratlanul érte a
végrendelet híre. És így elesik a kapzsiság is mint
indítóok, hogy Boman kisasszony pusztán
pénzszerzésből ölje meg Hanssont. Hiszen nem
tudhatta, hogy Hansson végrendeletet hagyott hátra, és
ebben őt teszi meg általános örökösének. Nem volt
tehát semmi oka, hogy gyilkosságot kövessen el, sem
pedig, hogy önmagát is létbizonytalanságba sodorja.
Boman kisasszony jól érezte magát Hansson mellett, ő
maga mondta, hogy kitűnően érezte magát, mint
Hansson házvezetőnője. Elégedett volt a fizetésével és a
munkájával is. A főfelügyelő ekkor Erikssonhoz fordult:
– Elküldted az ujjlenyomatokat a központi
nyilvántartóba?
– Elküldtem, de nem hiszem, hogy már meg-, kapták
volna. Egyébként is: azok, akiket ott nyilvántartanak,
valószínűleg nem olyan régimódi és közvetett módot
választanának, mint amilyen az ételmérgezés, ha valakit
el akarnak tenni láb alól. A válasz valószínűleg negatív
lesz.
– Ez annál is inkább elképzelhető, mivel, közben sok
részletre rájöttünk a nyomozás során, és mindezekből
arra következtetünk, hogy ezt a gyilkosságot amatőr
követte el. Nem pedig egy minden hájjal megkent,
hivatásos gonosztevő. Mivel a gyilkos – akár férfi, akár
nő volt – elég ügyetlenül csinálta a dolgát, nem lesz
különösebben nehéz a nyomára bukkanni – mondta
Björkman.
– Majd meglátjuk – szólt elgondolkozva a főfelügyelő,
aztán Asphoz fordult:- Neked mi a véleményed a
dologról, Asp?
Asp lehajolt, és ügyetlenül leplezett diadallal egy
süteményesdobozt tett az asztalra. A dobozban egy
kevés süteménymorzsa volt.
– Véleményem szerint a gyilkos mérgezett mandulás
süteménye volt ebben a dobozban.
Björkman közbevágott.
– Hol találtad ezt a dobozt?
– A Klöver út 14-es számú ház kertjében; Ott volt
elrejtve, a sövény mögött. Úgy látszik, valaki bedobta,
amikor elment a kerítés előtt Björkman és a főfelügyelő
egymásra nézett.
– Eszerint a gyilkos, tettének elkövetése után, nem a
Belvárosba igyekezett, hanem lefelé a Villanegyedbe? –
kérdezte Björkman.
– Megtévesztő „hadmozdulat” is lehet! Jegyezte meg
Asp.
Björkman szemügyre vette a dobozt.
– „Starling Cukrászda” – olvasta a címkét.
– Mit hallottál? Sokan vásároltak mazarint, múlt
szerdán a Starling Cukrászdában? – kérdezte Asp.
– A sütemény, szerény véleményem szerint, nem a
Starling Cukrászdából való. A tettes máshol vette.
Oskarsvikban száz és száz helyen árusítanak mazarint.
Ez a sütemény e több száz hely egyikéről való. A
Starling Cukrászda doboza pedig nyilvánvalóan
megtévesztésül szolgál, hogy a nyomozást tévútra
vezesse, vagy legalábbis elhitesse, hogy a süteményt
Starling-nál vették… – mondta Björkman, majd így
folytatta:
 – Ez a doboz jó fél éve készült. Amint látjátok, ötjegyű
telefonszám van rajta. Amikor Oskarsvikban a múlt év
január elsején a telefonszámokat ötjegyűről hatjegyűre
változtatták, és így egyes került minden hívószám elé,
Starlingéknak volt még egy tétel kartondobozuk az
előző évről. Ezeket szépen berakták a raktárba, és
újévkor minden egyes dobozra ráírtak egy egyest a régi
telefonszámok elé. Ezt a dobozt tehát még a múlt évben
vették! Ami persze azt is jelentheti, hogy a gyilkosságot
már jó előre kitervelték. Mert annak semmi
valószínűsége, hogy valaki egy ilyen vacak dobozt
évekig őrizgessen!
Kis szünetet tartott, és hozzátette:
– Felmerül persze az a lehetőség is, hogy
féltékenységből elkövetett gyilkosságról van szó.
Magától értetődőnek tartom, hogy ezt az indítóokot is
vegyük számításba, hiszen ha Hansson még élne, éppen
ma tartotta volna az eljegyzését! A főfelügyelő az
órájára nézett.
– Az összes lehetőséget, amelyet Björkman itt
felvetett, gondosan megvizsgáljuk. És hétfőn ismét
megbeszélést tartunk. Óhajt valaki valamilyen
észrevételt tenni a nyomozás jelenlegi szakaszával
kapcsolatban, vagy újabb ténymegállapításokat
ismertetni? – kérdezte. Mindannyian nemet intettek.
Egyikük se szólt egy szót se.
– Akkor én magam szeretnék elmondani valamit –
folytatta a főfelügyelő, és az asztalra tette Ohron
íráspróbáját. – Íme, egy totószelvény. Talán kissé
eredeti módon határoztam meg Ohron íráspróbáját, de
van benne valami, ami bizonyára felkelti az
érdeklődésteket. Arról van szó, hogy valaki a múlt
héten, szerda reggel, megölt egy macskát a
Villanegyedben, valamilyen gyorsan ölő méreggel.
Tekintetét végighordozta a nyomozók csodálkozó
arcán, majd ezt mondta:
 – Meg kellene vizsgálnunk a macska halálának
körülményeit. Talán ez nyomra vezetne. Egyébként is az
az érzésem, hogy meg kéne néznünk egy kicsit
közelebbről azt a nyugalmasnak látszó városrészt…
Most menjetek a dolgotokra, én pedig összefoglalom,
mire jutottunk idáig, és az egészet lediktálom a
gépírónőnek. Több példányban íratom majd vele, hogy
nektek is legyen belőle egy-egy. Három órakor ismét
találkozunk, és folytatjuk a megbeszélést.
Mire a nyomozók visszaérkeztek, a feljegyzés már
elkészült.

A) Első számú feljegyzés az Einar Hansson-ügyben

Einar Hansson. Svéd állampolgár. író. Született
Oskarsvikban.
1965. június 23-án este holtan találták Klöver út 8.
szám alatti otthonában.
Amikor Hansson házvezetőnője, Lisa Boman
kisasszony, unokaöccsével, Nils Kvisttel valamivel éjfél
előtt hazaért – az estét testvérénél, özvegy Kvistnénél
töltötte (Berg utca 18.) –, Hansson holtan feküdt a
földön dolgozószobájában.
Kvist telefonált a mentőkért. A mentők éjfél után
néhány perccel megérkeztek.
Erik Svensson mentőorvos, miután Boman
kisasszonytól megtudta, hogy Hansson még aznap este
hét óra tájban is a legjobb egészségnek örvendett,
telefonon értesítette a rendőrség bűnügyi osztályát.
Amikor Björkman felügyelő és munkatársai a helyszínen
megjelentek, az orvosszakértő közölte, hogy véleménye
szerint Hansson halálát gyorsan ölő méreg okozta.
Minden valószínűség szerint – ciánkáli volt.
Megállapította, hogy a halál valószínűleg néhány órával
éjfél előtt következett be. A boncolás és vegyvizsgálat
folyamatban van. Néhány fontosabb adat az elhunyt
személyről:
1, Hansson 35 éves volt.
 2. Oskarsvikban született és nevelkedett. Itt
érettségizett, 1949-ben.
3. Ugyanez év őszén a családjával együtt New Yorkba
költözött, ahol tizenegy évig a Manhattan Daily News
szerkesztőségében dolgozott – ebből néhány évig mint
bűnügyi riporter.
4. 1960-tól a Pihkerton Könyvkiadó cég szerkesztője
volt. Ekkor már sorra jelentek meg detektívregényei.
5. 1962-ben, szülei halála után, visszaköltözött
Oskarsvikba. A Pinkerton Könyvkiadónál továbbra is
megjelentek a regényei. Különböző újságok külső
munkatársaként is dolgozott
Az utóbbi években, néhány regényét svéd nyelvre is
lefordította. Svéd nyelvű kéziratainak végleges
szövegén látszik, hogy valaki átstilizálta őket, és
kigyomlálta belőlük az amerikai angolhoz tapadó sajátos
szórendeket és mondatszerkezeteket.
6. Hogy ki volt ez a segítőtárs – eddig nem sikerült
megállapítanunk.
7. Hansson az utóbbi években sok pénzt keresett írói
tevékenységével. Bevételeiről és kiadásairól pontos
feljegyzéseket készített. Részvényeket, állami
kötvényeket és jelentős bankbetétet hagyott hátra. A
ház, amelyben lakott, saját tulajdona volt
8. Akikkel Svédországba való visszatérése után
kapcsolatba került, rokonszenves, de zárkózott
embernek ismerték.
Hansson az eljegyzése előestéjén halt meg.
Menyasszonya Eva Lind, az Export Rt. alkalmazottja
titkárnői minőségben, egyébként ismert műkorcsolyázó.

B) Rendőrségi jegyzőkönyv
9. A holttest a földön feküdt, a dolgozószoba
ablakánál, egy asztalka közvetlen közelében.
10. Az asztal két oldalán egy-egy karosszék állt.
11. Az asztalon tálca, rajta egy mokkáscsésze. A
kenyérkosárban három darab kétszersültet és két
perecet találtunk. A kétszersülteket, a pereceket és a
cukortartóban levő cukrot megvizsgáltattuk. A
vegyvizsgálat eredménye: egyik sem tartalmazott
mérget.
12. A mokkáscsésze félig volt kávéval. A kávéban sem
ciánsavat, se ciánkálit nem találtak.
13. Az asztal mellett álló karosszékek alatt morzsákat
találtunk, amelyek feltehetőleg a mazarin nevű
mandulás sütemény maradványai.
14. Ugyanabban a szobában, a papírkosárban,
süteményesdoboz átkötésére alkalmas spárgát
találtunk.
15. A Klöver út 14. számú ház kertjében, a kerítés
mellett, találtunk egy süteményesdobozt. A Klöver út
14. száma villa tulajdonosai nem tudják, hogyan került a
doboz a kertbe.
16. Aznap este 7 és 11 óra között esett az eső.
Hansson villájának halljában kisebb méretű férficipő
vagy alacsony sarkú női cipő nyoma látszott a frissen
felkefélt padlón.
17. A homlokzati fronton levő szoba hátsó ajtaja,
valamint a hall hátsó ajtaja belülről volt bezárva, amikor
Hansson tetemét megtalálták.
18. A házvezetőnő kijelentette, hogy a
konyhaszekrényben levő mokkáscsészék közül az egyik
más helyzetben volt, mint a többi; tehát távollétében
mosta el és tette vissza valaki.
19. Az előbbi pontban említett kávéscsészén
ujjlenyomatokat találtak. Az ujjlenyomatok a jobb kéz
hüvelykujjától és három másik – eddig még föl nem
ismert – ujjtól származnak. Ugyanannak a jobb
hüvelykujjnak a nyomát találták Hansson
dolgozószobájában, az egyik fotel karfájának belső
oldalán. Ezek az ujjlenyomatok nem Hanssontól
származnak. Sőt, azoktól a személyektől sem, akik azon
a héten a villában megfordultak.
 C) Az események feltételezett menete
20. A lábnyomok valószínűleg este 9 óra tájban
keletkeztek a hallban.
21. A dolgozószobában két személy kávézott. Az egyik
Hansson és egy ismeretlen személy. Ez utóbbi hozta
magával a süteményesdobozt s benne a mazarint.
22. Az egyik sütemény feltehetően ciánkálit
tartalmazott.
23. Hansson evett a mérgezett süteményből, lefordult
székéről, és meghalt.
24. Az idegen összeszedte a maradék mazarint; és
valószínűleg beletette egy zacskóba, hogy magával
vihesse.
25. Ezután saját csészéjét, a csészealjat és a kanalat
kivitte a konyhába, és elmosta.
26. Mindezek után a főbejáraton keresztül távozott,
és becsukta az önműködő zárral felszerelt ajtót.
27. Útját a Klöver úton folytatta, befelé a
Villanegyedbe. Útközben a 14-es számú ház kerítése
mögé dobta az üres és összegyűrt süteményesdobozt.
Amíg a rendőrségnek a boncolás és a vegyvizsgálat
eredménye nem áll rendelkezésére, abból a feltevésből
indul ki, hogy Hansson este kilenc óra tájban halt meg.
A nyomozás jelen állása szerint az öngyilkosság ténye
kizárható.
A vizsgálatot vezető nyomozó arra a következtetésre
jutott, hogy Hansson annak a jelenleg még ismeretlen
személynek előre megfontolt, bűnös tette következtében
halt meg, aki őt azon. a június 23-i szerda estén
meglátogatta.

D) A Hansson halálát megelőző héten a következő

személyek fordultak meg a Hansson villában:
28. A házvezetőnő: Lisa Boman, 54 éves, az 1963.
július 6-án írott végrendelet szerint Hansson egész
vagyonának örököse. Lisa Boman azt állítja, hogy nem
volt tudomása Hansson végrendeletéről. Csak gazdája
halála után két nappal, a széfben talált végrendelet
általunk történt felbontásakor értesült annak
végakaratáról. Boman kisasszonyt ismerősei derék,
megbízható embernek tartják.
29. Nils Kvist, 19 éves. Újságíró-gyakornok az
Oskarsviki Kurír szerkesztőségében. Ha Lisa Boman
előbb vagy ugyanazon a napon hal meg, mint Hansson,
Kvist örökölte volna annak vagyonát. Kvistről felettesei
és kollégái csak jót mondtak: udvarias, segítőkész és
nagyon szorgalmas fiatalember.
30. Sven Ohron. Szerkesztő. 49 éves. ismert ember
Oskarsvikban. Az Oskarsviki Kurír vezető munkatársai
közé tartozik. Temperamentumos és jó humorú
embernek ismerik. Főnökei és kollégái becsülik.
Megbízható, tevékeny és hűséges munkatárs.
Ohron kézírása nem azonos Hansson svéd
fordításaiban látható idegen írással.
Lisa Boman, Nils Kvist és Sven Ohron hiteles alibivel
rendelkeznek, önként igazolták, hogy a gyilkosság
idején nem tartózkodtak a Hansson-villában.

4.

Miközben a nyomozók a feljegyzést olvasták, valaki

kopogott az ajtón.
A titkárnő jött be, és jelentette, hogy egy női hang
keresi telefonon Björkman felügyelőt.
– Mondd, hogy értekezleten vagyok. írd fel a
telefonszámát, majd később felhívom.
– Azt mondja, nagyon fontos, Hansson halálára
vonatkozik, amit mondani akar. Björkman hirtelen
felpillantott.
– Kapcsold ide. Vajon ki az? És mit akarhat?
Az ajtó becsukódott. Néhány perc múlva megszólalt
asztalán a telefon. Björkman felemelte a kagylót.
izgatott női hang szólalt meg:
 – Björkman úr? Itt Lisa Boman. Nagy baj történt!
– Mi az a nagy baj?
– Szörnyű! A csésze! Amelyik a konyhaszekrényben
volt! Amit akkor, szerda este, elmosott valaki, amíg nem
voltam otthon! Azt mondta, felügyelő úr, azonnal
telefonáljak, ha valaki hozzányúl. Nos – megtörtént!
Ezért telefonálok!
– Mi történt, Boman kisasszony?
– Hát csak az, hogy mikor lent voltam: a kertben,
hogy meglocsoljam a virágokat, megjelent Ohron
szerkesztő úr. Azt mondta, megszomjazott, és kiment a
konyhába, vizet inni. És „véletlenül” azt a csészét vette
elő, és ráadásul leejtette, és összetört.
– Szokott Ohron szerkesztő úr máskor is csészéket
törni a Hansson-villában? – kérdezte gúnyos hangon
Björkman.
– Ó nem, dehogy, és ez is csak véletlenség lehetett.
Mondta is, hogy megtéríti az árát.
– Megindokolta Ohron, hogy miért éppen ezt a
csészét vette elő?
– Meg. Azt mondta, ezt tudta a legkönnyebben
kivenni, mert elöl volt a füle.
– Megmondta Ohron, miért jött látogatóba?
– Csak annyit mondott, hogy kíváncsi volt, otthon
vagyok-e, és utána megkérdezte, tudom-e, hol tartotta
Hansson a svéd nyelvű kéziratait.
– És maga mit felelt, Boman kisasszony?
– Azt feleltem, hogy a rendőrség megtalálta és
lefoglalta a kéziratokat.
– És erre mit felelt Ohron?
– Hogy nem baj, nem fontos, csak éppen eszébe jutott
valami a kéziratokkal kapcsolatban, de megnézheti
máskor is.
– Értem. Akkor hát köszönöm, hogy felhívott, Boman
kisasszony. Ha valami történnék, amiről azt gondolja,
hogy érdekelhet bennünket, legyen szíves, hívjon fel.
Igaz is, még valami: beszélt már valakinek arról, hogy
maga Hansson örököse?
– Nem, még nem mertem. Nem szóltam én erről
senkinek egy árva szót sem. Hiszen még magam se
tudom elhinni. Olyan hihetetlen ez az egész…
Björkman felírt valamit a jegyzetfüzetébe, miután
letette a hallgatót.
– Amint hallottátok, Boman kisasszony közölte, hogy
Ohron ott járt a Hansson-villában, eltört egy
mokkáscsészét, és Hansson svéd kéziratai felől
érdeklődött… Csak ne volna ennek a fickónak, ennek az
Ohronnak olyan biztos alibije! Olyan fölényes nyugalma!
És ne volna olyan más az ujjlenyomata meg a kézírása!
istenemre, tüstént letartóztatnám… Mintha csak
szándékosan tüntetett volna el jó néhány nyomot…
Lehetséges, hogy éppen ő?… Nem, ez lehetetlen! Ez
nem lehet… Björkman hirtelen elhallgatott, mert a
főfelügyelő, aki eddig nyugodtan hallgatta Björkman
fejtegetéseit, most a szavába vágott:
– Azt gondolod, hogy talán éppen azért… Hogy talán
azért igyekszik fedezni magát, mert ő volt a tettes?
– Igen, erre gondoltam! – mondta Björkman. – De
talán lehet, hogy nem egyedül követte el a dolgot, lehet,
hogy többen voltak? Vagy talán egész bűnszövetkezet
tette el láb alól Hanssont? Nem, ez kissé naivul hangzik,
ilyesmi nemigen történhet meg itt nálunk,
Oskarsvikban.
– Manapság minden megtörténhet – mondta a
főfelügyelő borúlátóan. – igen, bárhol, bármikor és
bárhogyan. És megtörténhetik ebben a városban is! De
azt azért én sem hiszem, hogy Ohron azért ment volna
Hansson villájába, hogy néhány nyomot eltüntessen. Azt
gondolom, hogy inkább magándetektívesdit játszik, és
éppen azért ment oda, hogy felfedezzen egypár nyomot,
hogy valami csemegét szállíthasson a lapjának, hogy
kiegészíthesse a tőlünk szerzett adatokat. De akár
igazam van, akár nem, korai még Ohront
gyanúsítanunk. Túlságosan keveset tudunk még róla.
Maradjunk inkább a biztos úton, és folytassuk a tények
egybegyűjtését, hogy megállapíthassuk: merre
mutatnak. Nézzük meg alaposan a nyomozás fő irányait,
azután osszuk fel a munkát egymás között.
A főfelügyelő négy, géppel írott papírlapot tett az
asztalra.

„Az Einar Hansson-eset:

A további nyomozás fontosabb teendői:
1. Megkérdezni Boman kisasszonytól, emlékszik-e,
hogy az az idegen, akiről beszélt, mikor látogatta meg
utoljára Hanssont? Minél részletesebb személyleírást
kérni róla.
2. Megkérdezni a Városi Szállodában, volt-e
mostanában olyan vendégük, aki angolul beszélt?
3. Alaposan átnézni Hansson könyvelését; megtudni,
fizetett-e valakinek honoráriumot, svéd nyelvű kéziratok
stilizálásáért?
4. Érdeklődni a város valamennyi orvosánál, járt-e
nála Hansson orvosi tanácsért?
5. Megszerezni doktor Innének, a Kurír kultúrrovat-
vezetőjének kézírását anélkül, hogy Inne tudomást
szerezne róla.
6. Megkérdezni a taxivállalat sofőrjeitől, milyen
utasokat vittek szerda este a Villanegyedbe, illetve
onnan a városba?
7. Megtudni a cipőboltokban, eladtak-e az utóbbi
időben olyan talpú cipőt, mint amilyet feltehetőleg a
gyilkos viselt? Ha igen, lehetőleg közelebbi részleteket
is megtudni.
8. Sorra látogatni a villanegyedbeli
háztulajdonosokat. Elsősorban a Klöver úton és a
Timotej úton. Megtudakolni, láttak-e valakit bemenni
vagy kijönni a Klöver út 8-as számú villából a kérdéses
időben, felderíteni a villanegyed lakóinak foglalkozását,
esetleges kapcsolatukat Hanssonnal. Érdeklődni, nem
pusztult-e el valakinek a macskája szerda reggel.
9. Tisztázni, hiteles-e Ohron közlése a macskáról;
megállapítani: mi okozta a szóban forgó macska halálát.
Ha méreg, lehetőleg megszerezni a maradványát.
10. Minél több részletet megtudni Hanssonról, emberi
és írói tulajdonságairól menyasszonyától, Eva Lindtől.
11. Kinyomozni, milyen nővel volt Hanssonnak
kapcsolata, mielőtt elhatározta, hogy feleségül veszi Eva
Lindet.
12. Megtudni, melyik gyógyszertárban adtak-e el
mostanában ciánkálit és kinek.
A feladatok kiosztása után a főfelügyelő megbeszélést
tartott Björkmannal.
– Amint látod, nem érdekel, hogy honnan származik a
mazarin. Felesleges időpocsékolás lenne, ha ezzel is
foglalkoznánk. A mesterdetektíveknek általában kitűnő
ötleteik vannak, de mivel nekünk még személyleírásunk
sincs melynek nyomán elindulhatnánk, még a legsutább
ötletnek is örülnünk kell… A legtöbb ember csak azt
figyeli meg, ami közvetlenül személyét érinti. Mit
gondolsz, hány ember tudna r részletes leírást adni egy
tehénről? De továbbmegyek: mit gondolsz, hány városi
ember tudná megmondani, hogy a tehén szarva a füle
előtt van-e vagy mögötte?
Björkman nevetett.
– Hát, nem sok… De ezt Ohrontól nem kérdezheted
meg, mert tüstént dühbe gurul…
– Ugyan, miért ne kérdezhetném meg-tőle?!
– Mert ez „keresztkérdés” – felelte nevetve Björkman.
– De te biztosan tudod, hol van a tehén szarva. No de,
hogy a sütemény vásárlásra visszatérjek: nincs értelme,
hogy bejárjuk az egész várost, ha nincs fényképünk,
amit felmutathatnánk és megkérdezhetnénk, ismerik-e a
képen látható személyt. Előbb valami kézzelfoghatói
támpontot kell szereznünk…
 – De mi lesz a ciánkálival? – Nos, legközelebb éppen
erről szeretnék majd veled beszélni – mondta a
főfelügyelő.
– Azt még talán kinyomozhatjuk, hogy kik vettek
mostanában ciánkálit, de a méreg további sorsáról
nehéz lesz bármit is megtudnunk.
– Mi lenne, ha segítséget kérnénk a közrendészettől?
Nekünk sajnos, kevés az emberünk, akit
mozgósíthatnánk, de John Felixtől bizonyára kaphatunk
segítséget…
– Az lenne a legjobb, ha bedobná a „suszterinasokat”,
és rendelkezésünkre bocsátaná az egész bandát.
– Jó eszű ember ez a Felix. Annak idején is segített,
amikor a taxisofőr gyilkosa után nyomoztunk, meg az
ősszel is, mikor lefüleltük azt az ipsét, aki betört
Larsson ékszerészhez…
– Ide hallgass, neked régi barátod John Felix. Mi
lenne, ha meghívatnád magad hozzá valamelyik estére,
és elmondanád neki, miről van szó, aztán hagynád, hogy
alaposan meghányja-vesse a problémát. Szerintem
ráharapna a dologra!
– Magam is azt hiszem – felelt, Björkman.
– Felix szereti a fogas kérdéseket. Ez a szenvedélye.
Ez tehát éppen neki való eset! És mivel a mi feladatunk,
hogy megoldjuk ezt a kérdést, ő szépen meghúzódhat a
háttérben, és minden személyes felelősség nélkül
töprenghet és okoskodhat, amennyit csak akar. Talán
sikerül kisütnie valami hasznosat…

Hetedik fejezet

1.

Kora délután közlekedési dugó keletkezett a város

egyik legforgalmasabb pontján. A Prins utca és a
Drottning utca sarkán elromlott a jelzőlámpa. Mire a
közlekedésrendészet riadóautója megérkezett, már
alaposan összetorlódtak a járművek.
A Párizs úton véges-végig egymást érték a gépkocsik:
az emberek kifelé igyekeztek a városból, hogy valahol
vidéken ünnepeljék meg Szent Iván napját. Egy jól
megtermett férfi állt a Sugár út sarkán. Amolyan
turistafélének látszott, aki rendíthetetlen nyugalommal
szemléli az újsütetű rendőr túlbuzgó igyekezetét,
ahogyan fáradhatatlanul lengeti a karját, hogy a
járműforgalmat egyik vagy másik irányba terelje.
A jól megtermett férfi néhány perc múlva könnyed,
rugalmas léptekkel folytatta útját a Párizs úton lefelé.
Ez a szép szál ember, aki rendíthetetlen nyugalommal
ballagott lefelé a Párizs úton, az egyik „suszterinas”
volt… A közlekedési rendőr, amikor az Oskar-híd túlsó
oldalán leállította az autósort, hogy átengedje a
gyalogosokat, és szokásához híven szemügyre vette a
járókelőket, felfedezte a nagy darab férfiút, aki a Sugár
út felől közeledett.
Szinte észrevétlenül tisztelgett neki, aztán folytatta
munkáját. Jól ismerte a civil ruhás férfit: John Felix volt,
a rendészeti osztály munkatársa.
John Felix átment a Prins utcán, aztán egyenesen
tovább, a keskeny Smedje utcán át az Óváros felé indult.
A harmadik keresztutca sarkán bekanyarodott a
Molare-közbe. A fű, nedves-zölden csillogott a házfalak
tövében a kétnapos eső után.
A nap sütött, kéken ragyogott az égbolt. Kellemes
meleg volt. Ott fenn a dombon csak távoli morajként
hallatszott fel az autókaraván zaja. A vidám
madárcsivitelés szinte elnyomta a motorok zúgását.
Balról, egy pirosra festett palánk mögött,
gyümölcsöskert húzódott.
Felix megállt a kerítés mellett. Széles arcán gyerekes
mosoly suhant át. Csendesen előrelépett, és benézett a
kertbe.
 Egy pápaszemes öregember ült a kerti asztalnál.
Kezében toll, az asztalon nagy csomó üres papírlap. Az
öreg hol az egyik, hol a másik lapra írt valamit. Közben
hangtalanul mozgott az ajka, mintha csak saját magával
beszélgetne. Annyira elmerült foglalatosságában, hogy
észre se vette: nézője akadt!
– No lám! Bergman bácsi! Már megint a vagyonát
gyarapítja?!
Az öregember összerezzent, és felnézett a szemüvege
fölött.
– Szent isten, hogy megijesztettél, te fiú!
Hát már odáig jutottunk, hogy a jó öreg
Svédországban nem üldögélhet az ember nyugodtan a
saját kertjében?! Már a totótippjeivel sem piszmoghat el
anélkül hogy a hatóság ne ütné az orrát bele?! Mit állsz
ott? Miért támasztod a kerítést? Hogyhogy nem vagy
szolgálatban?
– Egész héten szolgálatban voltam, de most, az
ünnepek alatt, szabad vagyok! – felelte Felix. – Persze,
ha csak a huligánok nem csinálnak megint valami
disznóságot, mert akkor behívnak bennünket
„tartalékosokat” is. Tudja, Bergman bácsi, ahogy jöttem
felfelé itt a közön, eszembe jutott, hogy milyen jó lenne
kicsit elbeszélgetni ezen a kellemes, szép nyári napon
egy rendes, megbízható, idős emberrel. És akkor jelt
adott az Úr, hogy nézzek csak a palánk mögé. És a
palánk mögött megpillantottam Bergman bácsit. Hát
ezért állok itt. Csakis ezért, semmi másért…
Az öregember levette a szemüvegét, és John Felixre
nézett.
– Aha, szóval, nem kisebb személy, maga az Úristen
küldött ide. Ez igen! Ez már döfi! – Hát, ha maga az
Úristen küldött ide, hm, szóval, ha neked ilyen
befolyásos ismerőseid vannak, talán meg tudnád
mondani, hogy az AIK vagy a DFK lesz-e a győztes?
 – Igazán nagyon sajnálom, Bergman bácsi, de a
totótippekhez nem értek. Tudja, ez az ördög reszortja,
és vele, sajnos, nem vagyok túlságosan jó viszonyban.
Az öregember megértően mosolygott.
– No, te igencsak jól forgatod a szavaidat, John.
Beszélni tudsz, annyi bizonyos! És eszes gyerek voltál
mindig. Ez is bizonyos! Emlékszel még, kicsi korodban,
mikor még nem érted fel a kerítést, mindig felálltál egy
nagy konzerves-ládára, úgy loptad az almát a kertemből.
– Ennek már legalább harminc éve. Azóta már rég
elévült a bűnöm. No meg attól a pár almától nem is lett
szegényebb, Bergman bácsi. Meglátja, legközelebb
tizenkét találata lesz a totón. Nem is győzi majd
hazahozni a pénzt.
– Pénz, pénz és pénz – dohogott az öreg –, minek az
nekem, mit kezdenék én azzal a sok pénzzel
öregségemre?! Nem kell nekem több pénz, csak
amennyi elég élelemre, ruhára, lakásra meg néha egy-
egy csésze kávéra. Csak annyi, hogy nyugtom legyen a
zsaruktól meg egyéb hasonló népségtől, akik a
nyakamra járnak, és azt akarják, hogy költözzem az
aggok házába, hogy „magasabb legyen az
életszínvonalam”! Hát ez minden, amit kívánok… De
ezek folyton csak azt hajtogatják, hogy elesett
öregember létemre nem kellene egyedül élnem ebben
az ócska házban, ahol még angol vécé sincs… Tudod,
fiam, ezek nem értik, hogy nekem minden áldott reggel
ünnep az az óra, amikor kijöhetek a kertembe, és
leülhetek a padra, és hallgathatom a madarak énekét.
Nem, nem, fiam! Oskar Bergman szabad embernek
született, szabad hazában, és így is hal meg, szabad
emberként, a saját portáján! Pénzem is van annyi,
amennyi nekem kell. Hanem tudod, fiam, a
legizgalmasabb dolog a világon meccseket nézni, és
figyelni, vajon kijön-e a totóm. Azt mondják, félmillió
változatban tippelhet az ember minden héten. De én
most kitaláltam egy 625 oszlopos rendszert, aminél
biztos a telitalálat!
– A 625 oszlop?! Ugyancsak alapos befektetés minden
héten! – mondta Felix. – 250 korona!
– Igen ám, csakhogy én egyetlenegyszer se játszom
meg – nevetett az öreg -, és így megtakarítok heti 250
koronát, tehát havonta 1000 koronát, összesen tehát 12
000 koronát egy évben.
John Felix felnevetett
– No, ez aztán eredeti módja a takarékoskodásnak.
Bergman bácsi csakugyan sok pénzt megtakarít vele, de
mit szólnának hozzá a totóirodák, ha mindenkit
kitanítana erre a módszerre?!
– Törődöm is én a totóirodákkal! Azért még akad
egypár millió ember, aki mégiscsak totóba fekteti
minden pénzét. Azt mondják, az ember kapzsi lesz
öregségére. Ez nem igaz. Csak beosztó lesz! A kapzsiság
a fiatalok és a középkorúak tulajdonsága. Akkor, ha az
ember szerez egy tízest, csak forgatja a kezében, és
közben már azon töri a fejét, hogyan fiaztathatná meg.
És akkor elveri a; lottón vagy a totón, lóversenyen vagy
pókeren, és bottal ütheti a nyomát a pénzének, és éppen
olyan szegény marad, mint volt Aztán kezdhet megint
mindent elölről, nagy keservesen összekalapál még egy
tízest, aztán elveszíti azt is. És mindennek a kapzsiság
az oka! A kapzsiság, és semmi más! Márpedig a
kapzsiság a hét főbűn egyike.
– Hát Bergman bácsi ismeri a hét főbűnt? - Az öreg
kuncogott
– Fiú, fiú, ha éppen tudni akarod, nincs köizte egy
sem, amelyikbe bele ne kóstoltam volna. Méghozzá
többször is! Tudod, az emberbe bele bújik az ördög, és
folyton incselkedik vele. Belőlem is éppen csak hogy
kezd kibújni öregségemre. Most már se a pénz, se a nők
nem izgatnak, örülök, hogy élek. De, ha éppenséggel
tudni akarod, megmondhatom neked, hogy soha
életemben nem éltem olyan nyugodtan és szépen, mint
most!
Hirtelen egy pillanatra elhallgatott, eszébe jutott
valami.
– No, igaz is, miféle bűnügyben nyomoztok most,
fiacskám? Merthogy éppen most járt itt egy fickó,
valami Asp nevű, és egy macska felől érdeklődött.
– Egy macska felől???
– Az ám! Azt magyarázta, hogy múlt hét szerdáján a
villanegyedben megdöglött egy kismacska, és hogy
mielőtt áment mondott, bekebelezett egy heringet.
Képzeld csak, fiacskám, én éppen arra jártam, és
mindent láttam. Valami fehér port is láttam a
heringmaradék mellett, és mindjárt gondoltam, hogy ez
csak méreg lehet.
Annyira felháborított ez a szörnyűség, hogy kaptam
magam, és felmentem a Kurír szerkesztőségébe – tudod,
azt akartam, hogy írják meg ezt a felháborító esetet, de
úgy látszott, nem érdekli őket. Hanem ez az Asp most
mégis itt járt. És csak kérdezett és kérdezett, és a végén
már magam is azt hittem, hogy én mérgeztem meg a
macskát. Mit gondolsz, miért érdekli a rendőrséget ez a
história?
Felix a fejét rázta.
– Nem tudom. Fogalmam sincs róla. De biztosan
megvan az okuk. Tulajdonképpen utána kellene néznem
a dolgoknak, hisz akárki hozzá-, juthat az ilyen
veszedelmes méreghez. És még ők beszélnek az
oskarsviki rendőrség munkájáról! De ha máskor is látna
ilyesmit, Bergman bácsi, akkor ne a Kurírhoz menjen,
hanem hozzám, és nekem mondja el, mi történt. Vagy ha
én nem lennék bent, menjen el bármelyik rendőrőrsre,
és ott mondjon el mindent!

Mialatt Felix az öreg Bergmannal a kertben

beszélgetett a Berg utca 4. számú villában levő lakásban
megcsörrent a telefon. Felix felesége vette fel a
hallgatót.
– Halló, Mónika – hallatszott egy férfihang –, Klas
Björkman beszél. Nem tudod, hol lehet John?
– Nem. Nem tudom. Azt mondta, sétál egyet.
Bármelyik percben itthon lehet
– Szabadnapos lesz valamelyik ünnepnapon?
– Hogyne. Mind a kettőn. A héten éjjel-nappal
dolgozott. De végre ma este vidékre utazunk.
Barátainknál töltjük Szent Iván napját, és onnan
továbbutazunk Björkhamrába a rokonainkhoz.
– Hm. Hát ez nagy kár. Szerettem volna egy kicsit
elbeszélgetni Johnnal. No, de ráér a jövő héten is. Nem
tudod, otthon lesz John hétfőn este?
– Persze hogy itthon lesz. De ide hallgass, Klas, van
egy jobb ötletem. Mi lenne, ha Elsa meg te nálunk
ebédelnétek vasárnap, az ünnepek után? Ha ilyen szép
marad az idő, kint ehetünk a kertben. Utána meg
visszavonulhattok Johnníd, az odújába, és titkolózhattok,
amennyit csak akartok. Nekünk is megvannak a mi kis
asszonyi titkaink Elsával!
– Kitűnő ötlet! De gondolod, hogy Johnnak is tetszeni
fog?
– Johhnak úgy jó minden, ahogy én döntök. De vajon
Elsának jó lesz-e?
– Na hallod?! Elsának úgy jó minden, ahogy én
döntök… – felelte nevetve Björkman.
– És hánykor jönnétek? Egy órára?
– Jó.
– Akkor hát megbeszéltünk mindent.
– Üdvözlöm Johnt. Majd átküldöm neki a legfrissebb,
feldolgozásra váró aktákat, legalább megtudja, miről is
akarok vele beszélni. Akkor hát minden jót, kellemes
utazást.
– Köszönöm. Nektek is jó ünnepeket! Csókolom Elsát!
És várunk benneteket vasárnap!
 Néhány perc múlva megint csengett a telefon egy
Berg utcai lakásban.
– Kvistnét kérem.
– Kvistné beszél.
– Itt Helmer Jansson. Tessék mondani, Nils otthon
van?
– Kint ül a verandán, és olvas. Mindjárt szólok neki.
Várjon egy percig.
– Szia. Itt Helmer. Megkapom kölcsönbe a papa
motorcsónakját, Granvikenben nagy tánc-mulatság lesz.
Már „menyasszonyt” is szereztem magamnak – Violát.
Van kedved velünk jönni?
– Attól függ… De remélem nem azt akarod, hogy
„elefántnak” menjek?
– Nem, nem, szó sincs róla, nem gardedámnak hívlak.
Szerezz te is egy csinos babát. Hogy négyesben
legyünk, ki-ki a párjával.
– Hát hiszen éppen az a baj, hogy nincs kit vigyek.
Hol a csudában szerezzek nőt itt az Óvárosban? Idefönn
csak öreg nénikék élnek. És akiket lent a városban
ismerek, azoknak már biztosan van programjuk az
ünnepekre.
– De nem az ünnep másnapjára. A lányok nem
gondolkoznak ilyen hosszú távon, ők csak a mának
élnek, nekik a holnapután nagyon messze van…
– Te csak tudod, öregem. Hisz neked minden ujjadra
akad egy nő. Te bezzeg válogatsz. Nem mondom,
szívesen kimennék egy kicsit a tengerre. Mikor
indulnánk, és mikor jönnénk vissza?
– Egy órakor indulnánk a Vámhídtól Granvikenbe
érnénk tíz órára, és visszaérnénk másnap tizenegy előtt.
Az egész út két mérföld, és a hajó tizenöt csomóval
megy.
– Ez jó. Túl későn nem jöhetünk, mert hétfőn reggel
hétkor kezdek. Persze, ennivalót is kell vinnünk?
– Kell hát. Méghozzá egész napra valót. Meg kávét
termoszban, meg egy takarót. Hozd magaddal az
úszónadrágodat is. Esetleg átmegyünk és megfürdünk
Sandvikban, hacsak nem lesz túlságosan hideg a víz. És
ne felejts el „menyasszonyt” hozni!
– Jó. És azonnal felhívlak, ha sikerült felhajtanom
valami nemes vadat…
Nils letette a kagylót, és anyjához fordult:
– Mama, tudsz szerezni nekem egy „menyasszonyt?”
– Egy menyasszonyt? – Kvistné értetlenül bámult a
fiára.
– Hát igen, szóval, valami nőszemélyt. Elmehetnék
Helmerrel a motorcsónakján a tengerre, az ünnep
másnapján. Este tánc lesz Granvikenben. De hát
egyedül mégse mehetek, hogy csak kolonc legyek a
nyakukon.
Kvistné nevetett.
– Nem, nem, ebben igazad van; Csakhogy a
védenceim közül egyik se hozzád való. Így hát,
fiacskám, saját magadnak kell megszerezned a
„menyasszonyt”, vagy ahogyan te nevezted, a nemes
vadat. De hiszen felnőtt ember Vagy már…
– Igen, igen, csak éppen azt nem tudom, kit hívjak fel?
És akire gondolok, annak már biztosan van programja.
– Ugyan, te gyáva nyúl, nem szégyelled magad?! Aki
azt várja, hogy a sült galamb a szájába repüljön, éhen
hal. No, vedd már elő a telefonkönyvet. És kezdd el az A
betűnél Én egészen a K betűig eljutottam, amíg
rátaláltam a Kvist névre. De mondd csak, fiacskám,
nincs valami helyes fiatal lány a sok öreg néni között
odabenn a Kurírnál?
Nils elgondolkozott.
– Nem is olyan rossz ötlet…
Néhány perc múlva csengett a telefon Pettersson
vámhivatali tisztviselő lakásán.
– Halló! Beszélhetnék Vera Pettersson kisasszonnyal?
– Tessék várni… azonnal…
– Halló, Vera Pettersson beszél.
– Jó estét kívánok. Milyen szép, kedves, lágy hang…
 – Hagyd abba, Nils! Megmondtam már, nem vagy az
esetem! És nem megyek be a szerkesztőségbe – szabad
vagyok az ünnepek alatt.
– De hiszen éppen azért telefonálok, mert szabad
vagy! Mert hogy elmehetnénk vasárnap
motorcsónakkal. Egy órakor indulunk a Vám-hídtól, ki a
napfényes tengerre, és kint töltünk egy gyönyörű napot
a szigetek között Fürödhetnénk Sandvikban, és este
Granvikenben táncmulatság lesz. És legkésőbb este
tizenegyre hazaérünk, lesülve és felfrissülve az egész
napi szabad levegőtől…
– Micsoda pompás motorcsónak-túra lehet! Úgy
hangzik az egész, mintha csak Lilja tákolt volna össze
egy cikket az ésszerű víkendezésről. Üldögélsz egy
karosszékben, és felolvasol az „Innen-onnan”
rovatunkból?
– Nem, ezt az idillt az életből vettem. A helyzet
ugyanis az, hogy a motorcsónakban három hely már
foglalt, de amint hallottam, volna még egy hely egy szép
lány számára. Egy 18 év körüli szépség kerestetik…
– Uramisten, mi történt veled? Beiratkoztál a
Vőlegények iskolájába?
– Nem, nincs szándékomban kijárni a Vőlegények
iskoláját. Újságíró akarok lenni.
– Te mondd, és az a három személy a csónakban,
miféle népség az?
– Az egyik Helmer Jansson, az öreg Jansson fia.
– Aha…
– A másik egy hölgy: valamilyen Viola.
– Tisztességes nőszemély?
– Honnan tudhatnám?
– Igazad van. Ha jobban, meggondolom, tudom, hogy
ez túlságosan szerénytelen kívánság, öreg a nő?
– Az. Már 25 is elmúlt.
– Szóval, öreg. No és ki a harmadik?
– Szerény személyem…
 – És most azt akarjátok, hogy én legyek a negyedik a
csónakban?
Csend lett. Aztán ismét Vera hangja hallatszott:
– Mivel a többség határozott, rendben van. Végtére
demokraták vagyunk. Azt mondtad: – egy órakor a
Vámhídnál?
– Igen! Nagyszerű! Mindenki hoz magával, ennivalót,
kávét, fürdőruhát és plédet!
– Plédet? Minek az nyár derekán?
– Hátha hideg lesz a víz…
– Aha, persze…

3.

Elmúlt Szent Iván éjszakája, s már a napja is végéhez

közeledik. Szürkén dereng az égbolt Oskarsvik felett.
A Villanegyed egyik kertjében megzörren a haraszt
egy pöszmétebokor alatt. Egy sündisznó óvatosan
kidugja a fejét a fű közül, aztán továbbdöcög nagy
kényelmesen. A Városi Park csillogó tükrű tava felett
denevérek röpködnek hangtalanul, éles kanyarban
cikázva. A parkban üresek a padok. De a sötétben
csikorgó léptek zaja hallik a távolból és egy fiatal lány
elfojtott nevetése.
A Sugár úton csokoládé- és üdítőital-automaták fénye
csalogatja az éhes és szomjas éji vándorokat. A
virsliárus bódéja mellett, az Esti Újság kivilágított
vitriné előtt néhány fiatal fiú áll, és a futballmérkőzések
eredményeit vitatják meg. A fasor sötét koronái alatt
megrekedt a langyos, illatos, éjszakai levegő. Egy
tovagördülő autó lámpáinak éles fénye hirtelen áttöri a
lombok zöldjét. Amikor bekanyarodik a Sugár útra,
akkor ütik el a város toronyórái az éjféli tizenkettőt. A
Szentháromság-templom órája súlyos, érces, vibráló
hangon, a Mária-templomé kongva és gyászosan, a
városház órája pedig szaggatottan és barátságtalanul. E
sokféle hang néhány másodpercre megrekedt a háztetők
között, aztán elhalkult, és csend lett újra.
Felvirradt a vasárnap reggel. A városka még alszik.
Az Új város „felhőkarcolóiban” csend van, és még pihen
a déli, kertes városrész is. A Nyugati Temetőben
mozdulatlanul ragyognak a levelek a fehér törzsű
nyírfákon. Távolabb, túl a városon, ezüstfehéren
tündököl a tükörsima tengeröböl.
A Szentháromság-templom tornya körül néhány
galamb röpköd.
Három óra.
Három érces, vibráló ütés. Három kongó ütés válaszol
rá a Mária-templomból és három szaggatott ütés a
városházáról.
Fent az Óvárosban még le vannak eresztve az
ablakredőnyök. Oskar Bergman kertjében már
megkezdődött a hajnali madárkoncert.
A nap egyre magasabbra emelkedik a tenger fölé. A
parkban egyre hangosabb lesz a madárdal, és mind
erősebben illatoznak a virágok…
Miközben a városháza öreg, patinás nyeregtornyának
óráján lassan körbevándorol a mutató, a sétány
homokos földjén egy kis fekete macska játszik.

Déli egy órakor Viola a csónakban ült a Vám-hídnál,

és a holmiját rakosgatta.
Helmer Jansson és Nils Kvist a parton állt. Helmer az
órájára pillantott.
– Még két perce van. Mindjárt itt lesz, és indulhatunk.
– Persze. Vera mindig, pontos, ha már egyszer
elhatározta magát.
Valaki integetett a raktárépületeknél
– Ő az!
Nils visszaintett. Vera megállt és körülnézett, aztán
átment a téren, és feléjük tartott.
 – Micsoda nő, te Nils – szólalt meg Helmer
meglepődve. – De hiszen ez még egész friss pipi. Vajon
átesett már az első tűzkeresztségen?
– Nem hinném!
– Hűha, és milyen rövid a szoknyája!
– Persze, hisz még olyan fiatal.
– És micsoda halmok domborodnak a blúza alatt –
folytatta Helmer –, szinte bizseregnek, az ujjaim…
Szerencséd, hogy itt van nekem Viola.
– Neked is szerencséd – felelt Nils nevetve –, mert ez
a lány fúj, mint egy macska, ha véletlenül hozzáérnek.
De most maradj csendben, nem akarom, hogy
meghallja, mit beszélünk.
Eközben Vera odaért hozzájuk, és üdvözölte őket
– Ejnye, de csinos kislány vagy – kezdte Helmer. – És
ezt a szép, fiatal életedet egy ilyen fickóra pazarolod,
mint Nils Kvist? Hát ez tragikus!
Ekkor Viola felkiáltott hozzájuk a csónakból:
– Ide hallgass, Vera! Nehogy komolyan vedd! Nekem
ugyanezt mondta, amikor először találkoztunk. Szóról
szóra ugyanezt Minden lánynak ezt mondja. Ez nála
afféle udvariassági szólam.
– Értem. ismerem én őket, ne félj! Helmer most
Nilshez fordult:
– Hallod, Nils?! Ezek ketten már megértik egymást.
Az első mondat után. Te, ezek csudára összetartanak!
No gyere, oldjuk el a csónakot, és induljunk!

A Berg,utca 4. számú ház kertjében terített asztal állt

a pázsiton. Klas Björkman és John Felix ingujjban ült az
asztalnál. A két asszony vékony nyári ruhát viselt.
Az illatozó virágszegélyen méhek döngicséltek. A
vasárnap déli csendje megülte a kerteket és utcákat.
– Végy még ebből a finom sültből, Klas – kínálta
vendégét Mónika Felix, - Ha ugyan ízlik.
– Hogy ízlik-e?! Még kérdezed? De kínáld előbb a
többieket, mert ha én veszek belőle, nekik nem sok
marad! Ejha, hogy itt micsoda finomságok sorakoznak
még! Hering, snidling, tejszínhab és újkrumpli! Ez igen!
Olyan szép, mint egy költemény. Lássunk hát hozzá,
barátaim!

Nyolcadik fejezet

1.

– No nézd csak! Hát ez a szoba, amit Monika a te

odúdnak nevez? Le akarod pipálni a Városi Könyvtárt?
Björkman körülnézett Felix újonnan berendezett
dolgozószobájában a kis kerti házban. A körülbelül hat
méter széles és nyolc méter hosszú helyiség három
ablaka a kertre nézett. A másik három falat véges-végig
könyvespolcok borították. A középső ablak előtt jókora
íróasztal, mellette kényelmes székek. A kandalló előtt, a
hátsó hosszanti falnál, két angol típusú heverő, előttük
egy-egy hosszú, alacsony asztal. A két keskeny fal
mellett egy-egy ódivatú bőrfotel, mellettük olvasólámpa.
A berendezést világos, derűs függönyök és bútorhuzatok
egészítették ki.
– Végre beteljesült régi vágyálmom – mondta
elégedetten Felix. – Évekig vágyakoztam egy kis
könyvtárszobára, ahol nyugodtan dolgozhatom.
Nagyapám régi cipészműhelye volt valamikor ez a kis
kerti ház. No de most már beszéljünk arról, ami a
szívedet nyomja.
– Átolvastad az írást, amit küldtem? – kérdezte
Björkman.
– Persze, elolvastam. Elejétől végig. Többször is. Csak
azt nem értem, miért akarjátok, hogy én is
belekapcsolódjam ebbe az ügybe? Hiszen ti vagytok a
bűnügyi szakértők.
 – A főfelügyelőnek támadt ez az ötlete, amikor arról
beszéltünk, hogy egyre több helyen található ciánkáli a
városban. És minél többet gondolkozom a főfelügyelő
javaslatán, annál jobbnak találom.
– Hát, őszintén szólva, engem csakugyan érdekel ez a
probléma – mondta Felix –, éspedig azért, mert nem
hiszem, hogy olyan egyszerű, mint amilyennek látszik.
Mert éppen az indíték az, ami a legtitkosabb benne. Ha
megtaláljuk az indítékot, megtaláljuk a gyilkost is!
– De most még hagyjuk az indítékot, és nézzük meg
kissé közelebbről a tragédia főszereplőit: a gyilkost és
az áldozatot – kérte Björkman.
– Kezdjük az áldozattal. Miféle ember is volt ez az
Einar Hansson? Itt született, itt nevelkedett
Oskarsvikban. Én is ugyanabba a gimnáziumba jártam,
mint ő, igaz, jó néhány évvel előbb, de tudom, hogy
tehetséges, humanista szemléletű fiatalember volt.
Azután kikerült a számára idegen, szellemében is ú j
világba. Egy újságnál kapott munkát, és néhány év után
bűnügyi riporter lett New Yorkot tehát a legrosszabb
oldaláról látta és ismerte meg. Azt hiszem, hogy ezek az
élmények mély nyomot véstek a lelkébe. No mármost,
mit tesz egy fiatalember, aki boldog gyermekkora és
serdülőkora után olyan környezetbe kerül, amely
semmiképpen se felel meg a várakozásainak, amelyben
minden sötét ég kegyetlen?
– Mi mást tehetne – gyűlöli és megveti új környezetét
– válaszolta Björkman.
– Ezt tette Hansson is! Meggyűlölte egész környezetét
és mindazokat, akik New York alvilágához tartoznak, s
akik közül jó néhánynak hatalmas pártfogói vannak a
társadalom legfelsőbb rétegeiben. Fiatalos
felháborodásában elhatározta, hogy leleplezi ezeket az
embereket és módszereiket.
William Green álnéven valóságos motívumokra
épített, bűnügyi témájú elbeszéléseket kezdett írni,
amelyek a Manhattan Daily Newsban jelentek meg.
Lassanként azután ezek az elbeszélések regényekké
kerekedtek.
Felix felállt, az ablakhoz lépett, majd így folytatta:
– Könyvei, minthogy több millió ember ki nem
mondott véleményét fejezik ki, rendkívül népszerűek, és
hatalmas példányszámban adják ki őket. Ennek azonban
az lett a következménye, hogy Hansson, illetve William
Green egyre veszélyesebbé vált a New York-i
gengsztervilágra és annak megvesztegetett, előkelő
pártfogóira nézve. Tudjuk, hogy korunkban sokféle
módja van annak, hogy ártalmatlanná tegyenek valakit,
aki ki meri mondani a keserű igazságot! Green lába
alatt égni kezdett a talaj. Érezte, veszélyben az élete.
Puszta véletlen volt, hogy nem halt meg annál az
„autószerencsétlenségnél”, amely szülei, életébe került,
és amit a Manhattan Daily News előre kitervelt
gengsztermerényletnek nevezett. Hansson megértette,
hogy nem maradhat Amerikában. Visszaköltözött hát
Svédországba, letelepedett a szülővárosában, és mint
Einar Hansson író élt itt azóta is. John Felix az órájára,
nézett.
– Igen, hát ezek a háttér főbb vonásai, mondhatnám, a
tragédia előjátéka. De hallom, Monika hív bennünket,
bizonyára elkészült a kávé. Tartsunk hát szünetet,
mielőtt felhúznánk a függönyt, hogy a két főszereplő
színre lépjen.

2.

Amint visszatértek, és letelepedtek az íróasztal

mellett, Felix továbbfűzte gondolatait.
– Amikor Einar Hansson hazajött Amerikából, és
letelepedett itt Oskarsvikban, kiábrándult, magányos
ember volt. Olyan ember, aki semmin sem tud már
csodálkozni. Szkeptikus volt, gyanakvó, és semmi jót
sem várt az emberektől. Szkepticizmusára jellemző,
hogy végrendelete azt a feleslegesnek látszó, furcsa
záradékot tartalmazza, hogy abban az esetben, ha netán
házasságot kötne, a végrendelet a „rendes és szokásos”
esküvői szertartás befejeztével érvényét veszti. Vajon
miért használta a „rendes és szokásos” kifejezést? Talán
azért, mert azt gondolta, hogy a menyasszony az utolsó
pillanatban a meggondolj a magát, és igen helyett
nemet mond az esküvőn? Ember ennél óvatosabb már
nem lehet! Végrendeletét Oskarsvikba érkezése után
egy évvel, harminchárom éves korában írta.
Mindenképpen különös, hogy valaki ilyen, fiatalon, ereje
teljében a halálára gondoljon. Nem tudok erre más
magyarázatot, csak azt, hogy szüntelen halálfélelemben
élt, amióta csak visszajött Svédországba. Szülei hirtelen
halálának körülményei érthető módon megrendítették.
Mindamellett Hansson nem volt apatikus. Műveinek
száma nem csökkent, inkább növekedett. A Manhattan
Daily News cikke meggyőzte őt arról, hogy a „balesetet”
előre kitervelték, és ez csak fokozta gyűlöletét New
York alvilágával szemben. Ekkor újra Björkman szólalt
meg:
– Most következik a második kérdésem, John: Ki
lehetett az, aki magával vitte azt a süteményesdobozt,
és hogy tudta rávenni ezt az óvatos és gyanakvó embert,
aki egyébként nem is szerette az édességet, hogy merő
udvariasságból egyék a mazarinból! Ez csak olyan
ember lehetett, akiben Hansson feltétlenül megbízott!
– Úgy van. De ez még nem elég magyarázat. Hiszen
Hansson feltétlen bizalommal viseltetett Boman
kisasszony iránt is, és az öreg hölgy mégse tudta
rávenni, hogy süteményt egyék!
– Vajon miért?
– Azért, mert Boman kisasszony és Hansson közel
álltak egymáshoz, és Hansson tudta, hogy Boman
kisasszony nem sértődik meg, ha ő nem eszik édességet
– jegyezte meg Felix.
 – Igazad van – mondta Björkman. – A gyilkos nem
lehetett közeli barátja vagy ismerőse, mert akkor
Hansson egyszerűen azt mondta volna: köszönöm, nem
kérek, nem szeretem. De olyasvalaki se lehetett, akitől
Hansson anyagilag függött, és akit éppen ezért nem
akart volna megsérteni a visszautasítással. Anyagilag
csak a Pinkerton Könyvkiadóval volt függő viszonyban,
de mi érdeke volna egy kiadónak abban, hogy
legnépszerűbb szerzői egyikét eltegye láb alól? Lehet,
hogy külföldi állampolgár a gyilkos. Járt egy ilyen
Hanssonnal, de nem hinném, hogy valami tiszta ügyben
kereste fel Ha viszont magasabb körök egy gengsztert
küldtek volna ide, hogy ölje meg Hanssont, és ezzel
vessen véget további leleplező írásainak – az nem
méreggel gyilkolt volna. Egy amerikai gengszter
leszúrta vagy lelőtte volna abban a pillanatban, amikor
Hansson ajtót nyit neki. Nem, a gyilkos csak olyan
ember lehet, aki itt él Oskarsvikban vagy a város
közelében. Másnak nem lehetett ilyen régi
süteményesdoboza a Starling Cukrászdából!
– Így van – erősítette meg Björkman fejtegetését
Felix. – Az illető tehát oskarsviki vagy környékbeli,
akiben Hansson megbízott, de nem tartozott a baráti:
köréhez.
Björkman gondterheltnek látszott.
– Igen ám, csakhogy egy láncszem még mindig
hiányzik – mondta. – Hogyan bízhatott a szkeptikus
Hansson valakiben, aki nem tartozott a közeli
ismerőseihez, akit csak felületesen ismert? Miféle
ember lehetett az?
– Valami nagy ember, kitűnő szaktekintély, akit
csodált és nagyra becsült, s ezért elhatározta, hogy
merő udvariasságból eszik egy süteményt.
– Nem hiszem, hogy az ilyen kiábrándult embernek,
mint Hansson, imponálhatott volna bárki is – mondta
Björkman, és a fejét csóválta.
 – Attól függ, mit értünk szaktekintélyen. Ha olyan
emberre gondolsz, aki magas végzettségű ugyan és
magas rangú, magas hivatalt tölt be, de aki tekintélyét
önreklámozással szerezte, akkor egyetértek veled. Az
ilyen embert nem tisztelte volna a szellemi fölényben
levő Hansson. Nem, ez csak olyan ember lehetett, aki
valóban tehetséges, okos, becsülésre méltó, akinek
tehetségét és szakképzettségét Hansson maga is
tapasztalta és elismerte.
– Arra gondolsz, aki a svéd fordításokban segített
neki?
– Igen, arra – felelte Felix. – Hansson éppen aznap
este akarta befejezni a könyvét, amikor meggyilkolták.
Akárkinek nem engedte volna meg, hogy zavarja a
munkájában. Olyasvalakinek kellett tehát lennie, akinek
a jelenléte hasznos lehetett Hansson munkájára nézve.
A látogatást bizonyára előzőleg megbeszélték, hiszen a
látogató tudta, hogy Hansson egész este egyedül lesz!
Björkman gondolataiba mélyedt
– Hansson közvetlenül Oskarsvikba való visszatérte
után hozzáfogott, hogy néhány művét lefordítsa svédre.
Lennie kellett tehát valamiféle ismerősének, akit mint
szakembert már akkor is nagyra becsült, még mielőtt
családjával kivándorolt Amerikába És úgy látszik,
Hansson, hazatérése után, Amerikában szerzett keserű
tapasztalatai ellenére is, megőrizte nagyrabecsülését a
számunkra egyelőre még ismeretlen ember iránt.
– Még valamit – vágott a szavába Felix. – Nem szabad
elfelejtenünk, hogy Hansson ellenszenve a New York-i
élettel szemben elsősorban erkölcsi felháborodásában
nyilvánult meg.
– Vagyis, azt gondolod, hogy nemcsak Hansson
tisztelte ezt az ismeretlen embert szaktudásáért, hanem
az is elismerte Hansson kivételes erkölcsi magatartását.
– Igen, pontosan ezt gondolom.
– Akkor az ismeretlen ember képe egyre jobban
kibontakozik. Eddigi nyomozásunk eredményeképpen és
elméleti fejtegetéseink alapján röviden így
jellemezhetjük az ismeretlent: Tekintélyes és tiszteletre
méltó oskarsviki polgár, több mint tizenhat éve lakik a
városba, lábnyoma alapján alacsony termetű.
– Körülbelül jómagam is így mondanám, de nem
szabad elfelejtenünk, Klas, hogy mindez az okoskodás és
feltételezés csak elméleti alapra épül.
Björkman kissé rosszmájúan nevetett, mielőtt
válaszolt volna:
– Ez igaz, de a nyomozás jelenlegi szakaszában, más
kiindulópont híján, ez is jó alap a nyomozás
folytatásához – várt egy pillanatig, majd homlokát
ráncolva hozzátette: – Végül csak még egy kérdést,
John. Mi oka lehetne egy tekintélyes" és tiszteletre
méltó oskarsviki polgárnak arra, hogy megölje Einar
Hanssont?
– De hiszen éppen ez az, amire rá kell jönnünk!
Beszéljük meg a gyilkos feltehető indítékait…

Kilencedik fejezet

John Felix firkantott néhány sort egy írótömbre, és

odatolta Björkman elé. Björkman kissé értelmetlenül
nézte a felsorolást;
1. Kevélység.
2. Kapzsiság.
3. Kéjvágy.
4. Irigység.
5. Részegség.
6. Harag.
7. Szellemi tunyaság…
– Mi ez? Csak nem az emlékirataidon dolgozol? Ez a
tartalomjegyzék?
Felix kissé elhúzta a száját, és így szólt:
– Nem, eszem ágában sincs. De ha szigorúan vesszük
a dolgot, mindenkire rá lehetne húzni egy ilyen
„tartalomjegyzéket”, ha a valóságnak megfelelően
akarná leírni élete útját A fejezetek persze variálhatók.
Terjedelem és hatás tekintetében. S alkati különbség
szerint is. Ez egyébként a hét főbűn felsorolása. Persze,
vannak más bűnök is. De a hét főbűn egyike vagy több
is szükséges a gyilkossághoz. Ebben a felsorolásban
tehát megtalálhatod Hansson meggyilkolásának
indítékát!
– Hiányolom a bosszúállás motívumát. Sokan
gyilkolnak bosszúból.
– A bosszúállás összetett motívum. A bosszúban
mindig a harag a hajtóerő, de egyéb indulatok is
hozzájárulhatnak kisebb- nagyobb mértékben… Ha
például a kevélység az uralkodó melléktényező, azt
mondhatjuk, hogy a bosszúállás motívuma: sebzett
hiúság. A főbűnök,- nevezzük továbbra is így ezeket a
motívumokat – megnyilvánulhatnak önmagukban,
kettesével, sőt összességükben is, mint Nérónál, a
tömeggyilkos római császárnál. Ezeknek a
motívumoknak igen sok kombinációja lehetséges, mivel
ez a felsorolás hét rovatból áll.
– Hm – szólalt meg Björkman kétségbeesetten –,
szóval, le akarsz beszélni arról, hogy az indítékot
keressem? – Semmi esetre sem. Csak értenünk kell a
kizárásos módszer alkalmazásához. Ugyanis minden
kirekesztett motívummal csökkentjük a lehetséges
indítékok számát. Vegyük mindjárt az elsőt: kevélység.
Elképzelhető, hogy valaki csupán kevélységből
gyilkoljon?
– Nem! De a kevélységhez különböző egyéb
motívumok járulhatnak, mint például: kapzsiság,
kéjvágy, irigység, részegség, harag. Ezek a beteges
hiúságból elkövetett gyilkosságok változatai… De vajon
elképzelhető-e, hogy valaki tekintélyféltésből gyilkol?
El! Különösen, ha az illető, teszem azt, nemzetközileg
elismert detektívregény-író, aki féltékeny volt Hansson
népszerűségére. Hansson talán úgy tekintett rá, mint
szaktekintélyre, és megkérte, hogy segítsen kigyomlálni
svéd szövegeiből az amerikanizmusokat – mondta
Björkman.
– Van itt Qskarsvikban olyan ember, aki tekintélyes
honpolgár, alacsony termetű, legalább 16 éve itt lakik, a
városban és nemzetközileg elismert krimiíró? – kérdezte
Felix.
– Erre a kérdésre teljes bizonyossággal azt
válaszolhatom, hogy nincs! – mondta Björkman.
– Tehát a gyilkosság motívuma nem lehetett
kevélység. És Hanssont, minden valószínűség szerint,
nem presztízs okokból gyilkolták meg. Az első
motívumot tehát kihúzhatjuk. Most rajtad a sor, te
kérdezel. Björkman átvette a bűnök lajstromát.
– Következő pont: kapzsiság. Mit értünk kapzsiságon?
– Kapzsiságról akkor beszélhetünk, amikor egy ember
józan takarékossága beteges pénzsóvárságba, öncélú
birtoklásvágyba csap át – mondta John, és gúnyos fény
villant fel a szemében.
– Elképzelhető, hogy valaki pusztán kapzsiságból
gyilkoljon? – kérdezte ámulva Björkman.
– El, a kapzsiság a legáltalánosabb motívum ahhoz,
hogy az emberek egymás életét kioltsák. De a kapzsiság
motívuma összekapcsolódhatik más motívumokkal is.
Tény, hogy a kapzsiság, önmagában vagy egyéb
motívumhoz társulva, alapja lehet különböző fajtájú,
előre kitervelt gyilkosságnak.
– Lehetséges, hogy az ismeretlen kapzsiságból ölte
meg Hanssont? De hiszen akkor rablógyilkosságról
volna szó! – mondta Björkman.
– Nem. Ezt nem hiszem – jegyezte meg határozottan
Felix. – Az egyetlen, aki anyagilag nyerhet valamit
Hansson halálával, a házvezetőnője, de az ő
gyanúsításától bízvást eltekinthetünk.
– Akkor kihúzzuk a kapzsiságot, mint motívumot, és
térjünk át a következő pontra. Megint rajtad a sor, John.
 – A következő motívum a kéjvágy. Elképzelhető, hogy
valaki pusztán kéjvágyból gyilkoljon? De ménnyire! A
kéjvágy mindenfajta kéjgyilkosság hajtóereje, de
feltehetően előfordul, mint a gyilkosság más fő
típusainak összetevője is. Elképzelhető, hogy Hansson
kéjgyilkosság áldozata?
– Erről szó sem lehet!
– Helyes, akkor hát kihúzzuk a harmadik motívumot
is.
John Felix hátradőlt a székén, és cigarettára gyújtott.
Szippantott egyet, majd nyugodt tekintettel Björkmanra
nézett.
– Tudod, Klas, meg kell mondanom neked, hogy
valahogy jobb lett a közérzetem, amióta kihúztuk a
kéjvágyat is. Mert így most már kevesebb motívumunk
maradt
– Javíthatatlan optimista vagy – szólt nevetve
Björkman.
– Nekünk csakugyan optimistának kell lennünk, hogy
a mi foglalkozásunk mellett jól erezhessük magunkat, és
elviseljük, hogy ezekben az ocsmányságokban kell
vájkálnunk…
– Hát igen. Ebben igazad van. No, akkor rátérek a
következő főbűn tárgyalására – az irigységre. Ez a
negyedik. Első kérdésem: Lehet-e oka a gyilkosságnak
pusztán az irigység?
– Erre a kérdésre már nehezebb válaszolni.
Gondolkodnom kell. – Felix egy ideig csendesen ült majd
folytatta: – irigységet olyan emberrel szemben érzünk,
Skinek van valamije, ami nekünk nincs, de szeretnénk,
ha lenne. De irigységet érezhetünk azzal szemben is, aki
többé-kevésbé törvényes úton eltulajdonított valamit,
ami vagy aki azelőtt a miénk volt, és örültünk, hogy a
miénk. Ez utóbbi esetben felerősödik a motívum azáltal,
hogy egyéb tényezők járulnak hozzá: a kevélység,
kapzsiság és kéjvágy. Így tehát az irigység és a fentiek
kombinációja alkalmat adhat tolvajlásra, esetleg
emberölésre, ha a tolvajt rajtakapják, vagy ha a
megtámadott ellenáll. De pusztán az irigység aligha
adhat okot kitervelt gyilkosságra, hacsak…
– Hacsak?
– Hacsak nem annyira erősek az összetevők, hogy egy
felettébb gyakori szenvedéllyé sűrűsödnek. Nézzünk
csak néhány példát: Ha az irigység, kevélység,
kapzsiság, kéjvágy kombinációban a kapzsiság az
uralkodó elem, akkor az alap egy idős férfi vagy idős nő
féltékenysége. Ha ugyanebben a kombinációban a
kéjvágy dominál, akkor az alap egy fiatal férfi vagy fiatal
nő féltékenysége.
Björkman barátja szavába vágott:
– Kezdesz ráhibázni! Hansson nősülni akart.
Akadhatott valaki, aki az utolsó percben meg akarta
akadályozni, hogy az eljegyzés megtörténjék.
Felix egy ideig gondolkodott, mielőtt válaszolt volna:
– Úgy képzelem, hogy egy asszony, aki ilyenkor
elveszti a fejét, elsősorban a vetélytársnőjét gyilkolná
meg. De sajnos nem vagyok a női lélek ismerője. A
féltékenység kétségkívül erős motívum. Elvetni semmi
esetre sem lehet.
Björkman egyetértően bólintott:
– De nem ám. Feltétlenül ki kell derítenünk, kivel volt
Hanssonnak szerelmi kapcsolata, mielőtt elhatározta,
hogy feleségül veszi Eva Lindet.
– Hagyjuk tehát nyitva a negyedik kérdést, és térjünk
át a következő pontra, a részegségre. Ki a soros
kérdező?
– Te vagy, John.
– Akkor hát vegyük a részegséget és a haragot
egyszerre. Ez a kombináció ugyanis bőségesen elég az
emberöléshez. Első kérdésem tehát ez: elképzelhető-e,
hogy a gyilkos részegségében és haragjában oltotta ki
mérgezett mazarinnal Hansson életét? Björkman
hangosan felnevetett:
– Nem, ez képtelenség!
 – Ölhet-e valaki pusztán részegségből?
– Nem. Aligha…
– Ölhet valaki pusztán azért, mert dühös?
– Nem. Legfeljebb agyonütheti haragosát…
– Akkor hát kihúzhatjuk az ötödik és a hatodik pontot
is. Következik hát az utolsó motívum. Tied a szó! –
Björkman egy pillantást vetett a listára.
– Na, John, úgy látszik, elég jól vezettük a szálakat.
De hogy ez nem féltékenységi dráma, annyi szent!
– Hát nézzük csak: szellemi tunyaság. Ez passzív bűn.
Csak nem tartod lehetségesnek, hogy valaki szellemi
tunyaságból gyilkoljon?
– Erre a kérdésre nem felelek. Mert ez a kérdési mód
nem követi azt a formát, ahogyan eddig folytattuk a
kérdés-felelet játékot. Te nem a főbűnről kérdezel.
Fogalmazd meg pontosabban a kérdést.
Felix hátradőlt a széken.
– Nos hát: gyilkolhat valaki szellemi tunyaságból?

– Gyilkolhat.
Björkman csodálkozva és kissé kételkedve nézett
Felixre.
– Hogy lehetsz ilyen- biztos ebben? Számomra egy
ilyen határozott válasz ellentmond minden értelemnek.
– Nos, akkor elmondom neked, hogyan jutottam erre
az eredményre. Meglehetősen egyszerűen. Mi most
annak rendje és módja szerint végigvettük az összes
motívumot, és sorra kihúztuk a listából mindet, kivéve
az utolsót mint a bűntett valószínű indítékát.
– Ez valószínűnek hangzik – mondta nevetve,
Björkman. – Logikailag is. Eszembe jut egy volt
tanárom. Ez a tanár szigorú, okos és közkedvelt ember
volt. Egyszer egy komisz kölyök rajzszöget tett a
székére. A tanár leült. Fölszisszent. Felállt. Kihúzta a
rajzszöget a nadrágjából, aztán nyugodtan lesétált a
katedráról, és sorba kérdezett minden gyereket:
– Te tetted oda a rajzszöget?
 – Nem.
Amikor az utolsóhoz ért, így szólt:
– Huszonnégyen vagytok ebben az osztályban. Eddig
huszonhármat megkérdeztem. Mindegyik tagadja. Tehát
csak te lehetsz a tettes. – És lekent neki egy pofont.
– No és igaza volt? – kérdezte Felix.
– Nem. De a huszonnegyedik a szünetben odament a
bűnöshöz, és alaposan helybenhagyta.
– Akkor ez valóban hasznos módszer volt, hiszen a
tettes elnyerte méltó büntetését
– Úgy van, és te most azon töröd a fejed, hogyan
juthatnál hasonló logikával a gyilkos nyomára? – mondta
Björkman.
– Igen. Csakhogy ez esetben, – képletesen mondva –,
én leszek az, aki a pofont kapja, ha nem sikerül
megtalálnunk a tettest.
Utána persze lehet, hogy visszaadnám a pofont!
– Szóval, bosszút állnál. Emlékeztetlek, hogy éppen te
mondtad beszélgetésünk kezdetén, hogy a bosszúvágy a
harag és egy másik főbűn kombinációja- A te esetedben
a mellékmotívum nem lehet kapzsiság, mivel külön
fizetséget nem kapsz, sem pedig a ranglistán feljebb
nem kerülsz, ha a háttérben ezzel az esettel foglalkozol.
Sőt, kéjvágy sem indíthat arra, hogy ilyen bonyolult
problémán törd a fejed a szabadnapodon. Szerény
véleményem szerint féltékeny se vagy a gyilkosra.
iszákosság se lehet fő motívum, hiszen sose iszol. És
szellemi tunyaság sem. így csak kevélységről lehet szó.
Annak meg nyoma sincs benned. Tehát nincs egyetlen
indítékod, hogy bosszút forralj, és rábukkanhass a
tettesre. Mindebből az következik, hogy sose találod
megül
John Felix mosolygott, és így szólt:
– Szabályszerű ellentámadásban felsorakoztattál
mindent fejtegetéseim logikájával szemben. De azért
egy gyenge pontja mégiscsak van a támadásodnak: a
kevélység! Azt mondtad: annak nyoma sincs bennem.
Kérdés: nem lappang-e elfojtva a lelkem mélyén? Ott
legbelül minden emberben megtalálod mind a hét
főbűnt, köztük a kevélységet is. Az én kevélységem
ebben az esetben talán abban nyilvánul meg, hogy
ugyancsak, növelné az önérzetemet, ha meg tudnék
oldani egy bűnügyi problémát, méghozzá sokkal
rövidebb idő alatt, mint ti, bűnügyi szakemberek.
– Hát hiszen éppen ez az. Erre gondolt a főfelügyelő
is, amikor azt tanácsolta, hogy jöjjek el hozzád, és
kérjem a segítségedet! – vágott vissza Björkman.
Felix megjátszotta a sértettet:
– Nem szép dolog a főnöködtől, hogy ki akarja
aknázni emberi gyarlóságomat. De most már mindegy…
vállalom. Remélem, hogy ez a mai beszélgetésünk nem
volt egészen hiábavaló. Állapodjunk meg abban, hogy ti
a bűnügyi osztályon, egy valószínű motívumból
kiindulva, egy bizonyos nőt kerestek, én meg egy
esetleges újabb motívumot keresek számotokra. És
mivel nekem csak a szabad időm áll rendelkezésemre, a
ciánkáli-ügy felderítésén kívül sokat nem várhattok
tőlem. Amint találok valamit, amiről úgy gondolom,
hogy fontos lehet a munkátokhoz… jelentkezem!
– Magam is ilyesféleképpen gondoltam. És
természetesen az én feladatom lesz, hogy folyamatosan
értesítselek minden lépésünkről, amelyet ebben az
ügyben teszünk.
Kopogtak az ajtón. Monika Felix lépett be.
– John, látogatód érkezett. Bergman úr. De ne tartsd
fel sokáig. Meghívtam egy csésze kávéra. Elsával majd
elszórakoztatjuk egy kicsit.
– Légy szíves, mondd meg Bergman úrnak, fáradjon
be…
 Tizedik fejezet

1.

Oskar Bergman belépett a szobába, megállt az

ajtóban, és körülnézett.
– A mindenségit! Te aztán nem panaszkodhatsz, John!
De sokszor is üldögéltem itt hajdanában, és
beszélgettem az apáddal meg a legényével, amíg a
cipőmre vártam. No, de nem azért jöttem, hogy a régi
időkről fecsegjek, valami másról szeretnék beszélni
veled. – Az öreg bizalmatlan pillantást vetett
Björkmanra. – Talán rosszkor jöttem… Nem baj, majd
legközelebb.
– Valami fontos dolog, Bergman bácsi?
Az öregember arcán sejtelmes mosoly jelent meg:
– Á, nem, nem. Fontosnak éppen nem mondhatnám…
Arról a macskáról van szó, amiről Szent Iván napján
beszélgettünk…
– De hiszen arról nyugodtan beszélhet, Bergman
bácsi. Ez itt Björkman felügyelő, a kollégám, ő is tud
arról a macskahistóriáról. Tessék, üljön le ebbe a
kényelmes karosszékbe, és mondja el, mi történt már
megint?
Bergman bácsi újra gyanakvó pillantást vetett
Björkmanra, miközben végigsimította a bajuszát. Végül
is úgy látszott, elszánta magát.
– Hát tulajdonképpen nem is arról a macskáról van
szó, hanem egy másikról. Ma reggel ugyanis egy másik
macskát is megmérgeztek!
Felix és Björkman hirtelen egymásra pillantott
– Ma megint szemtanúja voltam egy különös
jelenetnek. Ej, bárcsak egy perccel előbb értem volna
oda… No, valamire azért mindenesetre rájöttem! Valami
most már napnál világosabb előttem! Éspedig az, hogy
nem lehetett közönséges patkányméreg azokban a
heringekben, amelyeket azok az átkozottak odatettek.
Alikor nem hatott volna olyan gyorsan. Nekem is volt
macskám, nem is egy. Én is szeretem az állatokat. Most
is azért álltam meg, hogy elbeszélgessek egy kicsit azzal
a cicával. De amint ott álltam mellette, egyszer csak
látom, hogy valami nincs rendben ezzel a macskával,
összegörbült, mintha hirtelen görcsöt kapott volna.
Aztán néhányszor feldobta magát a levegőbe, hanyatt
vágódott, oldalra fordult, és elnyúlt. Meg se moccant
többé. Borzasztó látvány volt… istenemre mondom. Ha
elkaphatnám azokat a gaz kölyköket, akik mérgezett
heringet adnak a macskának, alaposan ellátnám a
bajukat!
– Hol történt ez, Bergman bácsi?
– A Villanegyedben. Arra szoktam sétálni minden
reggel, olyan nyugalmas, békés az a környék. De látom,
már ott sem lehet nyugta az embernek…
– Meg tudná mutatni pontosan azt a helyet?
– Meg én! Centiméterre! És azt a helyet is
megmutathatom, ahol az első macskát találtam.
– Amikor Bergman úr eljött onnan, még ott volt az a
macska? – kérdezte Björkman felügyelő.
– Nemi Elvitte a villa tulajdonosa. Az övé volt az a
szegény állat. Merthogy én becsengettem, és
elmondtam, mi történt.
– És mi történt a heringmaradékkal? Björkman
feszülten figyelte az öreget. Bergman bácsi a zsebébe
nyúlt, elővett egy műanyag zacskót, és Felix elé tette az
asztalra.
– Azért még Bergman papának van egy kis
sütnivalója. Ezt magamhoz vettem! Tessék, neked adom.
És benne van a méreg maradéka is! Ciánkálinak látszik.
Mert én ismerem ám a ciánkálit. Használtuk mi is,
amikor a Mechanikai Műveknél dolgoztam. Azzal
edzettük a kisebb alkatrészek felületét. De aztán
betiltották. Túlságosan veszélyes volt. Kénkősavat
használtunk helyette.
 Felix szemügyre vette a zacskó tartalmát, aztán
átnyújtotta Björkmannak.
– Remek. Nagyon köszönjük, Bergman bácsi, hogy
idefáradt, és mindent elmondott. És hogy elhozta ezt a
fontos bűnjelet. Most már van valami támpontunk.
Véget fogunk vetni az ilyen felelőtlen csirkefogók
garázdálkodásának! Most még csak két macska volt az
áldozat. De az ilyesmi a kisgyerekekre nézve is
veszélyes, hisz azok mindent a szájukba vesznek, amit
csak találnak.
Felix kis ideig hallgatott, azután újra az öreghez
fordult:
– Bergman bácsi, a feleségem szeretné, ha meginna
vele meg Björkmannéval egy csésze kávét. Utána meg,
ha nem fáradt, kiruccanhatnánk kettesben a
Villanegyedbe. Szeretném látni azt a helyet, ahol a
mérget találta.
– Jól van, fiacskám. Amúgy is szoktam egyet sétálni
ilyenkor vasárnap délután. Mindegy nekem, hogy merre
megyek.
– Akkor hát megegyezünk.
Bergman úr lassan felcihelődött és kiment.
A könyvtárszobában néma csend volt. Björkman és
Felix egymásra nézett, aztán Felix megtörte a csendet.
– Úgy látom, egy gondolatot forgatunk az agyunkban
mindketten.
– Szerintem is.
– Ha te is arra gondolsz, amire én, akkor itt
valószínűleg még egy gyilkosság van készülőben!
– Ettől félek éh is! Még ha tévedünk is,- még ha
semmi összefüggés sincs az első macska halála és a
Hansson-gyilkosság között, még ha feleslegesnek
bizonyul az aggodalmunk, akkor is meg kell tennünk
mindent! Mert lehetséges, hogy amíg mi más irányban
nyomozunk, a gyilkos újabb bűntettre készül… Meg kell
tennünk mindent, hogy megelőzzük az újabb
szerencsétlenséget. Még ha egy ideig vaktában kell is
tapogatóznunk akkor is van értelme a dolognak.
Mindenesetre az a tő, hogy gyorsan kell cselekednünk,
összeköttetésbe kell lépnem a főfelügyelővel, hogy
mozgósítsa az embereit. Úgy látszik, a Villanegyedre
kell összpontosítani minden erőnket.
Felix zsebébe tette a műanyag zacskót, és felállt.
– Ennek a pornak az analízise valószínűleg,
megerősíti majd Bergman bácsi feltevését, hogy a
méreg – ciánkáli! Ha az ismeretlen gyilkos akcióba lép,
és a múltkorihoz hasonló módon akarja elkövetni újabb
gyilkosságát, legalább 6-7 órára van szüksége az
előkészületekhez.
Ha akarjátok, előkészíthetek néhány rendőrt. Talán
hasznukat vehetitek.
– Nem is rossz ötlet! – mondta Björkman.
– Néhány egyenruhás rendőr elterelhetné a tettes
figyelmét, mi meg nyugodtan dolgozhatnánk a
háttérben. De ezt előbb meg kell beszélnem a
főfelügyelővel. Mit gondolsz, mikorra érsz haza a
Villanegyedből?
– Ötkor biztosan itthon leszek. Utána felhívhattok.

2.

Fél hétre elkészültek a Villanegyed térképének kópiái.

A megjelölt házak mellett a lakók neve is fel volt
tüntetve. A házak száma 86, a telefontulajdonosoké 128
volt. Björkman behívta a főfelügyelő szobájába azt a
négy rendőrt, akiket aznapra osztott be szolgálatba, és a
következő utasítást adta nekik:
Sorra felhívtok minden telefontulajdonost a
Villanegyedben azzal, hogy Gerda Törffel, özvegy
Törfnével akartok beszélni. Amint azt válaszolják, hogy
ilyen nevű hölgy nincs azon a számon, elnézést kértek a
felesleges háborgatásért, és leteszitek a kagylót.
 Azután kihúzzátok a listáról a felhívott nevét, és
tárcsázzátok a következőt.
Összesen 128 telefonszám van abban a negyedben.
Mindegyikőtökre harminckét hívás jut. Egy-egy
beszélgetés maximum 3 perc. Tehát másfél óra alatt el
kell készülnötök. Hogy ne legyen foglalt minden
vonalunk, itt a bűnügyi osztályon csak egy készüléket
használhattok, a második és a harmadik részlegnél meg
a portán is egyet-egyet. A telefonhívásokat 21 óra nulla
perckor kezditek. Legkésőbb 22.30-kor jelentést kérek
az eredményről. Akciónk célja, hogy megállapíthassuk,
melyik szám nem veszi fel a telefont, majd aztán, tovább
kutatva az, hogy megállapíthassuk, nincs-e valaki olyan
helyzetben, hogy nem is tudja felvenni a kagylót…
Erlandsson átveszi a parancsnokságot, és kiosztja a
feladatokat. Továbbá gondoskodik róla, hogy a jelentést
22.30-kor megkapjam. Tessék, itt egy másolat a
Villanegyed telefonszámairól. Van valakinek kérdése?
A négy rendőr nemet intett.
– Akkor hát munkára fel, és sok szerencsét!
Este 19.15-kor összehívták a bűnügyi osztály
munkatársait. A főfelügyelő kiadta az esti parancsot:
– Feladatotok a következő: megkísérlitek egy újabb
mérgezéses gyilkosság megakadályozását. Részletes
személyleírást adtok mindazokról, akik egyedül vagy
másik személy társaságában ma este bemennek a
Villahegyed valamelyik épületébe, illetve kijönnek
onnan. Feljegyzitek a pontos időt is.
A főfelügyelő most a két egyenruhás rendőrhöz
fordult, akiket a rendészetről küldtek át.
– Ti pedig, minthogy egyenruhában vagytok, és
tekintélyesebb a külsőtök, különleges feladatot kaptok.
Először is járőrbe mentek, és igyekeztek, hogy minél
többet lássanak benneteket. Másodszor: megfigyelitek,
hogy a Villanegyed lakói közül nincs-e valakinél
süteményesdoboz. Akinél van, azt szólítsátok meg,
beszéljetek vele az időjárásról, kérdezzétek meg, nem
szokta-e valaki háborgatni esti sétáján, vagy
beszélgessetek bármiről, ami csak eszetekbe jut, aztán
kérdezzétek meg úgy mellékesen, hol vette a süteményt.
És most még egy fontos dolog! Ha valaki olyan
süteményesdobozt vinne, amelyen ötjegyű telefonszám
van, azonnal tartóztassátok le, és hozzátok be. Az egyik
kocsink a közelben fog cirkálni. Aspot bízom meg azzal,
hogy a kapcsolatot tartsa veletek. Engem meg Björkman
felügyelőt itt találtok egész este, készenlétben, hogy ha
valami bonyodalom lenne, azonnal a helyszínre
siethessünk. A városi rendfenntartás ma este Nilsson
felügyelő parancsnoksága alá tartozik. Most pedig
kerítsetek valami ennivalót. Az éjszaka hosszúnak
ígérkezik. Tehát nyolc óra nulla perckor mindenki a
helyén legyen. Jelentést várok Asptól, ha mindenki
elfoglalta a helyét, és megindíthatjuk az akciót.
A városi órák elütötték a nyolcat. Szép, nyugalmas
este volt.
A Villanegyed lakói, már akik másutt ünnepelték
Szent iván napját, kezdtek hazaszállingózni.
20.30-ig 46 előfizető válaszolt a telefonhívásra. 21
órakor a hívásra válaszolandó előfizetők száma 111-re
emelkedett. Még 17-en voltak hátra. 21.30-kor
megjelent Erlandsson a zárójelentéssel: nyolcan nem
válaszoltak az ismételt hívásokra.
– Mellékelem azoknak a címét és telefonszámát, akik
a hívásra nem válaszoltak – mondta Erlandsson.
– Johnssont kérem – mondta a főfelügyelő.
– Ti négyen mára befejeztétek. Az ellenőrzést
átvesszük
Elővett egy blokkot, és felíría:
„Különös figyelemmel szemmel tartani az alábbi nyolc
házat, és jelenteni mindazt, ami a házon belül történik.
Jelenteni, ha valahol népesebb társaság tartózkodik.”
Közben Johnsson is megjelent, s a főfelügyelő hozzá
fordult:
 – Küldd el ezt az utasítást Aspnak, a hármas számú
kocsival. Te meg – mondta Björkmannak, aki az asztal
túlsó végén ült – folytasd a telefonálást Addig hívd ezt a
nyolc számot, amíg nem felelnek Johnsson kiment,- de
néhány perc múlva már vissza is tért, és átadott egy
papírlapot a főfelügyelőnek.
Az elolvasta a jelentést, és átnyújtotta Björkmannak -
No, ehhez mit szólsz?
A papíron ez állt:
„Jelentés a hármas számú gépkocsiból: Andersson
közrendőr őrizetbe vett egy asszonyt, aki a Timotej út
10-es számú ház felé tartott. Az asszonynál
süteményesdoboz volt a Starling Cukrászda feliratával.
A dobozon ötjegyű telefonszám. Útban vagyunk a
Központba az asszonnyal és a dobozzal.”
A főfelügyelő tekintete mintha ezt mondta volna:
„Döntő pillanatok következnek!” Björkman legalábbis
ezt olvasta ki belőle. Éppen ezért egy arcizma se
rándult, miközben a jelentést olvasta. Amikor a
papírlapot visszaadta a főfelügyelőnek, azt mondta:
– Mit szólnék? Egyelőre semmit.
A főfelügyelő szenvtelenül nézett Björkmanra.
– Kíváncsi vagyok, ki lehet az a nő, aki esetleg
rászedte Einar Hanssont!
Négy perc múlva már ki is derült. Andersson
közrendőr bekísérte az őrizetbe vett nőt A nő, dúlt-fúlt
mérgében. A szeme villámokat szórt. Mikor megjelent
az ajtóban, Björkman felügyelőnek elakadt a lélegzete,
kerekre tágult szemmel bámult rá.
A nő, aki az- ajtóban állt, és most megindult feléjük,
Einar Hansson örököse – Lisa Boman volt!

3.

Andersson rendőr előrelépett, és a főfelügyelő elé

tette a süteményesdobozt.
 Lisa Boman fogott egy széket, leült, a főfelügyelő felé
fordult, és dühösen nézett rá.
– Mit jelentsen ez? Amikor még a rendőrök csuklyát
viseltek, rend és fegyelem volt Oskarsvikban. Akkor
még a magamfajta tisztességes ember biztonságban
mászkálhatott a városban éjjel-nappal. De manapság
már ki se léphet az utcára sötétedés után anélkül hogy
huligánok vagy csavargók ne háborgatnák. Évekig nem
láttunk rendőr járőrt a Villanegyedben. Amikor végre
meglátok egy rendőrt az ablakból, és azt gondolom;
hogy most aztán, noha fél tízre jár az idő, nyugodtan
átszaladhatok a szomszédba – mi történik? Egyszerűen
letartóztatják az embert, és behurcolják a rendőrségre.
Mostanában itt ez a divat? Mit akarnak maguk
tulajdonképpen? Nem elég, hogy a munkaszerető és
törvénytisztelő polgárokat mindenféle adókkal
szipolyozzák; ráadásul még le is tartóztatják csak azért,
mert este fél tízkor el mert menni hazulról? A huligánok
meg közben kedvükre garázdálkodnak a városban?!
– Mindenekelőtt azzal kell kezdenem, Boman
kisasszony, hogy a letartóztatás kissé erős kifejezés. Mi
csak arra vagyunk kíváncsiak, mi van a dobozban?
– Akkor talán az lesz a legjobb, ha leveszi a doboz
fedelét, és belenéz. Maga nagyon jól tudja, mi van
benne. És én is tudom, hogy maga tudja… De azt
megmondom, hogy egy morzsát se merészeljenek
elvenni belőle, máskülönben feljelentem magukat a
főbíráságon! A spárgát legyen szíves rendesen
kibogozni.
A főfelügyelő sokáig piszmogott a spárgával. Végre
kibogozta a csomókat, felemelte a doboz fedelét, és
belenézett. Először meglepetés, azután kétkedés ült ki
az arcára.
Odanyújtotta a dobozt Björkmannak, s az meglepődve
vette szemügyre a tartalmát.
 A dobozban hat fényes gömböcske, négy ezüstözött
fenyőtoboz és néhány égetett cukorból készült angyal
volt.
Björkman visszaadta a dobozt Boman kisasszonynak.
– Úgy nézem, ezek karácsonyfadíszek… Boman
kisasszony kárörvendően nézett a felügyelőre.
– Miért, maga mit gondolt, mi van benne? Talán azt
hitte, pokolgépet cipelek magammal? És most talán
jogom van hozzá, hogy megkérdezzem: melyik törvényt
sértettem meg azzal, hogy karácsonyfadíszeket őriztem
egy süteményesdobozban? Maga szerint talán bűnt
követek el, mert vigyázok Hansson hagyatékára? –
fordult Björkman felügyelőhöz Boman kisasszony. –
Egész nap takarítottam meg szellőztettem. Mert az
ember mégiscsak azt akarja, hogy rend legyen a
lakásban, ha jön valami idegen, és leltározni kezd. Egy
csomó öreg lim-lomot kidobtam a kukába. De –
gondoltam – ezeket a díszeket odaadom valakinek,
akinek kisgyereke van. Mi ebben a törvénysértés?
– Nem mondta meg a rendőrnek, hogy mi van a
dobozban?
– Dehogyisnem! Hogyne mondtam volna meg! De nem
hitt nekem. Valószínűleg maguk se hittek volna. Hiszen
akkor megkérdezhették volna tőlem, hogy mi van
benne. Akkor nem kellett volna kinyitni és belenézni.
Andersson rendőr a torkát köszörülte, aztán
felháborodva kifakadt:
– Hát arra aztán igazán nem gondolhattam, hogy egy
épeszű ember június 24-én, Szent Iván napján,
karácsonyfadíszeket visz egy dobozban!
Boman kisasszony kissé zavartnak látszott. Sorra
végignézte a jelenlevőket, aztán kuncogni kezdett
– Hát igen, tudom, hogy egy kicsit hóbortosnak
látszom. Elismerem…
A főfelügyelő összeráncolta a homlokát, és azt
kérdezte:
Régen megvan már ez a doboz?
 – Azt hiszem, jó néhány éve.
– Aha. Hát kérem, nyilvánvaló, hogy tévedés történt,
de a rendőr nem követett el hibát, ő csak a kötelességét
teljesítette.
Boman kisasszony kissé békülékenyebbnek látszott.
– No persze. „Első a kötelesség.”
– Most már nyugodtan hazamehet, Boman kisasszony.
Boman kisasszony az órájára nézett.
– Nem sietek. Már úgyis lekéstem a tévépogromot.
Björkman az ajkába harapott. Andersson rendőr
zavartan nézett maga elé. Csak a főfelügyelő látszott
teljesen nyugodtnak.
– Talán programot akart mondani?
– Igen, hát nem azt mondtam?
– Nem, egészen mást mondott.
– igazán? De hiszen az a fő, hogy a főfelügyelő tudja,
mire gondolok!
– Persze, persze… nekünk sokszor ki kell találnunk az
emberek gondolatait. Ez a mesterségünkhöz tartozik.
De ha nem siet, Boman kisasszony, menjen át a
személyzeti szobába, és igyon egy csésze kávét.
Andersson majd elkíséri. Legalább megünnepelhetik a
kibékülést. Utána Andersson hazaviszi kocsin.
Nyugodtan mehet vele, ha nincs is régimódi
rendőrcsuklyája!
Amikor az ajtó becsukódott Boman kisasszony és
Andersson mögött, a főfelügyelő Björkmanhoz fordult.
– Ez a buborék is szétpattant!
Tíz óra hat perckor újabb jelentés érkezett a hármas
számú gépkocsibóL „Skog rendőr beszélt a Kiint utca 7-
es számú villa tulajdonosával, amikor az illető a kutyáját
sétáltatta. Elmondta, hogy a 6-os és 8-as számú villa
lakói június 15-én a Kanári-szigetekre utaztak, és csak
július elején jönnek vissza. Hat előfizető még nem
válaszolt. 22 óra 32 perckor érkezett haza saját kocsiján
a Flóra utca 17-es számú ház lakója. 22 óra
negyvenötkor két nő és egy gyerek érkezett taxival a
Vitsipps utca 12-be.”
Björkman felügyelő letette a kagylót.
– Már csak három házból nem adtak semmi életjelt. –
23.22-kor Johnsson mosolyogva újabb jelentést tett le a
főfelügyelő asztalára. „Egy spicces társaság – egy
középkorú férfi és két fiatal nő – megérkezett a Ring
utca 4- be. Asp nyomozót, aki éppen a ház előtt sétált,
meghívták éjszakai lakomára. Asp elhárította a
meghívást.”
– Nagyszerű. Küldd a következő parancsot Aspnak:
„Rendőröket hazaküldeni. A megfigyelést a Flóra utca
13 és a Kiint utca 9-re összpontosítani.”
A főfelügyelő kérdő tekintettel nézett Björkmanra.
– Kik azok, akik még nem válaszoltak? Björkman
megnézte a névjegyzékben.
– Egy öreg, nyugdíjas gimnáziumi tanár és egy
aranyműves. Ez utóbbinál történt múlt ősszel az a nagy
betörés.
A főfelügyelő a listára pillantott.
– Larsson?! Ez a név valahogy ismerős nekem. Más
összefüggésben is.
– Igen, az egyik alkalmazottja néhány évvel ezelőtt
összeesett és meghalt munka közben. Ciángázt lélegzett
be…
– Hagyjuk abba a telefonhívásokat. Ha otthon
lennének, már rég fölvették volna. És különben is, mind
a két ház megfigyelés alatt áll. Pihenjünk egy kicsit.
Majd meglátjuk, mit hoz Asp.
23 óra 30 perc: semmi.
24 óra: semmi.
Nulla óra tíz perckor jelentés érkezett:
„A Flóra utca 13-as és a Kiint utca 9-es számú ház
lakói együtt érkeztek taxival. Mindegyik visszatért a
saját házába. A sofőr elmondta, hogy a pályaudvarról
hozta őket, ahova dél felől, 23 óra 58 perckor érkeztek
meg, az utolsó helyi vonattal.”
 Fél óra múlva a főfelügyelő kiadta a következő
utasítást:
„Éjjel egy órakor abbahagyni a Villanegyedben a
megfigyelést Ha valami előre nem látott esemény
történik, a készültséget fenn kell tartani.”

Tizenegyedik fejezet

1.

Granvikennél, az öböl északi részén, a sötét erdők

mögött lehanyatlott a nap. Narancsvörös lángok törtek
át a felhők lilásbarna függönyén.
Ez a hetyke, kotnyeles teremtés valóban Vera
Pettersson volna, aki hétköznaponként a Kurír
telefonközpontjában dolgozik?
Nils Kvist lenézett a lányra, akit karjában tartott.
Milyen jól, milyen könnyedén táncol. Vagy mindez csak
álom?
Nils erősebben átkarolta a lány derekát. A lány
hozzásimult, és motyogott valamit.
– Mit mondasz? – kérdezte Nils.
– Te Nils, tudod, hogy egész csinos fiú vagy?
– A diáksapkám miatt?
– Ugyan, te kis buta, úgy általában csinos vagy,
persze, a sapka is jól áll.
– Anyám akarta, hogy felvegyem. Tudod, milyenek az
öregek. Ez a sapka dolog a Szent Iván-naphoz tartozik.
De te azért kissé túlzol, azt hiszem. Akkor mit mondjak
én neked? Olyan vagy, mint… – Eh, nem is találok rá
szavakat. Olyan vagy, mint a tündér a Szentivánéji
álomban!
– Milyen költői vagy!
– Most tapsoljunk! Ahogy csak tudunk! Talán
megismétlik még egyszer ezt a keringőt.
 Vera sóhajtott.
– Kár, hogy vége a zenének, még csak tíz óra. Mindig
akkor van vége mindennek, amikor a legkellemesebb.
– Holnap hétfő. Eleget játszottak három este
egyfolytában. Nekik is haza kell menni, holnap
munkanap. És nekünk is. Reggel hatkor kelek, hogy
Stenmant hétkor felválthassam, és ide még húsz
kilométer a város.
A zenészek eltették hangszereiket Nils és Vera az
ösvényen bandukolt le a kikötőhídhoz. Helmer és Viola
már a csónakban ült Vera is beült, elhelyezkedett Nils
eloldotta a horgonykötelet, és ellökte a hajót a parttól.
Helmer meghúzta az indítózsinórt, a motor beindult.
Kihajóztak az öbölből. A motorcsónak lassan siklott a
szigetek között, elriasztva az előtte úszó vízimadarakat.
A motor hamarosan felgyorsult, a csónak éles barázdát
vágott a vízen.
Fél óra múlva bíborvörösre vált az alkonyi ég.
Sötétedett.
A csónak megkerülte Granholmot és már a város felé
közeledtek, mikor a motor hirtelen leállt. Helmer
többször is megrántotta a gyújtózsinórt, de a motor csak
nem gyulladt be. A csónak lassan a part felé sodródott.
Helmer elővette az evezőket, és lassú tempóban evezni
kezdett, hogy távol tartsa a csónakot az éles peremű
parti kövektől. Nils megnézte, mennyi olajuk van még,
megvizsgálta a motort, maga is megpróbálta beindítani,
végül kimerülten és zihálva ült le a hátsó padra.
– Semmi értelme, hogy tovább kísérletezzünk, a
motor nem indul be. Talán túlságosan zsíros a keverék a
tartályban? Nem messze tőlük homokos öböl volt,
odaeveztek, és kihúzták a csónakot a füves
partszegélyre, aztán fogták a plédeket, bementek a
fenyvesbe, s egy tisztásra letelepedtek. Az enyhén lejtő,
mohás talajon kiterítették a plédeket, és megitták a
maradék kávét.
 Utána beszélgettek még egy ideig, majd Helmer az
órájára nézett:
– Tizenegy óra, pihenjünk egy kicsit, míg ki nem
világosodik.
Feltápászkodott, és fogta a plédjét
– Elmegyek Innen, itt sok a szúnyog.
– Itt? Egyetlen szúnyog sincs! Legalábbis én még
egyet se láttam!
– Allergiás vagyok a szúnyogokra. Minden csípéstől
iszonyúan földagadok. Beljebb megyek egy kicsit Velem
jössz, Viola?
Viola felállt, és Helmerrel együtt eltűnt a fák között
Néma csend volt. Vera lesimította a szoknyáját,
eltette a termoszt, a csészét meg a kanalat a táskájába.
Nils is elrakta a holmiját, aztán szótlanul ültek egy
darabig. Szinte észre se vették, és Nils máris Vera
mellett találta magát. Egy ideig azon töprengett, mi
lenne, ha megsimogatná a lány formás, napbarnított
lábát, de aztán elvetette ezt a merész gondolatot. Nils
régimódi nevelésben részesült Egyszer este, még
gyerekkorában, anyjával a Városi Parkon át mentek
hazafelé, és megpillantott egy szerelmespárt az egyik
padon. A fiú a lány lábát simogatta. Ekkor az anyja
megjegyezte: „Úriember nem simogatja egy lány lábát!”
Nils akkor arra gondolt, hogy bizony nem is lehet olyan
könnyű úriembernek lenni.
Nils hanyatt feküdt, felnézett a fenyők csúcsára, és
töprengett…
Vera is kinyújtózkodott, és felnézett az égre.
Aprócska felhő úszott a kékes sötétségben.
– Hát nem szép az a felhő, ott a fenyőcsúcsok mögött?
– kérdezte. Nils.
Vera fölsóhajtott
– Bárcsak mindig nyár volna, és mindig ilyen szép
lenne az ég!
Egy ideig halkan beszélgettek, de Nils egyszerre csak
észrevette, hogy Vera nem válaszol. A lány aludt.
 Nils elnézte hátrasimult haját, fehér, ívelt homlokát,
csukott szemét, szempilláját Szája fénylett fitos orra
alatt duzzadt piros ajka kissé szétnyílt. Melle a vékony,
feszes blúz alatt minden lélegzetvételnél egyenletesen
emelkedett és süllyedt. Kezével a takaró szélét fogta,
mintha csak feljebb akarná húzni.
Bal karjára támaszkodva, Nils a lány felé fordult, és
gyönyörködve nézegette. Vera szép, szabályos arca
nyugodtnak látszott, most nem volt az a csipkelődő,
hirtelen haragú telefonoskisasszony, akinek eddig
ismerte. Kedves, ártatlan, fiatal lány, aki nyugodtan
alszik, mint aki tudja, hogy biztonságban van.
Nils újra hanyatt feküdt, és elgondolkodott igen. Félig
gyerek még, de félig már nő. Mit tesz egy becsületes
férfi ilyenkor?
Mi lenne, ha megcsókolnád. Hiszen alszik, még-csak
nem is tiltakozhatna. De ha felébredne? És
visszaváltozna haragos telefonoskisasszonnyá? Biztosan
felpofozná! Nem baj, megéri!
Óvatosan közelebb kúszott hozzá, és föléje hajolt.
Vera szemhéja kissé megrebbent, de nem ébredt fel.
Szörnyű, hogy olyan gyakorlatlan, gondolta Nils,
igazában még nem is csókolózott. Kivéve persze a
gyerekkori zálogosdikat, amikor egy fiú meg egy lány
tanúk előtt összepuszilkodik. De most, most ez lenne az
első igazi csók! Felkészülve a pofonra, lejjebb hajolt, és
száját óvatosan rányomta a lány piros ajkára…
Semmi!
Nils összeszedte magát. Csudálatos érzés töltötte el.
Illatos és meleg volt a lány. Elhatározta: megcsókolja
még egyszer! Vera meg se moccant. Nils ekkor vadul
rávetette magát, és csókolta a száját, az arcát, a szemét
fáradhatatlanul, tébolyult örömmel. Mintha minden
elsüllyedt volna körülötte.
És eltűnt a Kurír, és elsüllyedt a világ… Mit is tud
arról a világ, hogy milyen érzés itt feküdni?! Itt az
erdőben, és csókolni ezt a szép fiatal lányt! És mit
tudnak a Kurírnál arról, hogy milyen az igazi Vera?
Semmit! Ő, egyedül csak ő tudja, aki most itt fekszik
mellette, és csókolja, csókolja, ahányszor csak akarja!
És senki a világon nem tud róla! Még Vera sem, hiszen
alszik…
Lehet, hogy én is csak álmodom – gondolta Nils. –
Nem, ez nem álom, ez valóság. Tudom, hogy az…
A lány éjfélkor felébredt, és fázósan feljebb húzta
magán a takarót. Közelebb húzódott Nilshez, és
elmosolyodott
– Hűvösödik, Melegíts, Nils. Nils néhány pillanatig
töprengett, aztán bebújt ő is a takaró alá. Kezét a lány
derekára fonta, és magához húzta. És olyan jó volt így,
hogy lehunyta a szemét, és arra gondolt, hogy sose volt
még ilyen boldog. Aztán ő is elaludt…
Mikor Nils felébredt, Vera feje a vállán nyugodott,
apró orrát a nyakába fúrta, úgy aludt.
Óvatosan kihúzta zsibbadt karját Vera dereka alól,
aztán körülnézett. Világos volt. Nemsokára indulni kell.
Vajon mikor lesz megint része ilyen boldogságban?
Ismét átölelte a lányt, és csókokkal halmozta el. Vera
megmozdult De nem történt semmi. Nils a lány arcát
nézte. Félelem és öröm látszott rajta és valami különös
szomorúság. A fiú a lány apró, feszes mellére tette a
kezét. Aztán óvatosan kigombolta a blúzát, és nézte
melleinek gyenge halmát, selymes bőrét.
Ekkor suttogó hangon megszólalt a lány:
– Mi az? Éppen virágokat láttam álmomban.
Nils megcsókolta a mellét.
Vera összerezzent, aztán karját a fiú nyaka köré fonta,
és magához húzta, szinte kétségbeesett erővel…
A felkelő nap első sugarai csillogva szétszóródtak már
a földön, égen és tengeren.
Hirtelen felriadtak valami éles, sivító hangra, amely
az erdő mélyéből tört élő.
Vera hirtelen felült.
– Mi volt ez?
 – Talán bagoly vagy sirály – felelte Nils. Néhány
sugárnyaláb hosszú, keskeny lándzsaként vetődött a
fenyőfák ágára, és szabálytalan, világos foltokat festett
az ezüstszürke törzsekre.
Nils Verára nézett A lány haja aranyzuhatagként
omlott a vállára. Pirosan fénylett ívelt szája, s valahogy
minden olyan lágy, olyan szelíd volt most az arcán.
– Úristen, Vera, de szép vagy!
Vera Nils felé fordult, és rámosolygott.
Szeme ragyogott, fehér fogsora elővillant. Hirtelen
felugrott, és lesimította a szoknyáját
– Van szappanod?
– Van.
– Akkor gyere, mosakodjunk meg a parton – mondta,
és az órájára nézett – Ejha, mindjárt három óra!
Kirázták és összehajtogatták a takarókat,
összeszedték a holmijukat, és a legrövidebb úton
elindultak a vízhez. Amint odaértek, hirtelen megcsapta
őket a langyos, simogató, tengeri levegő.
A nap már jóval a látóhatár fölött járt, és a sima
víztükör olyan kápráztatóan villogott, hogy egy
pillanatra le kellett hunyni a szemüket
A köves parton egy odasodródott fatörzsre tették a
holmijukat, aztán megmosakodtak a tiszta, hideg vízben.
Amikor megtörülköztek, Vera odalépett Nilshez, két
karját nyaka köré fonta, magához húzta a fiút, szájon
csókolta, és szorosan hozzásimult. Mintha ezzel az
öleléssel örökre magához akarta volna kapcsolni. De
aztán hirtelen elengedte a fiút, leroskadt a fatörzsre, és
kezébe temette arcát. Nils zavartan nézte, hogy Vera
sír, és leült mellé.
– Miért sírsz? – kérdezte.
Nem kapott választ, elővette hát a zsebkendőjét, és
letörölte a lány könnyeit. Azután megcsókolta az arcát, s
érezte a könnyek sós ízét.
 – Azért sírok, mert olyan boldog vagyok – mondta
akkor a lány. – És most mindennek vége. Haza kell
mennünk ezen a ragyogó nyári reggelen.
– Kis bolond! Azért sírsz, mert boldog vagy? Nesze, itt
a zsebkendő, mosd meg az arcod, nem akarom, hogy a
többiek lássák, hogy sírtál, még azt hinnék, hogy
bántottalak. Vera engedelmeskedett. Megmosta az
arcát, aztán ránézett Nilsre, és elmosolyodott.
Ekkor meghallották Helmer kiáltását a csónak mellől.
– Hahó! Gyerekek! Elég volt a játszadozásból.
Indulnunk kell!
Odamentek a csónakhoz. Vera elnézte, amint Helmer
a motorral babrál.
– Te, én már látom, hol a hiba! A gyújtózsinór lazult
meg ott lenn.
– Micsoda?! Te értesz a motorhoz? Az ördög tudja, mi
mindenhez nem értenek ezek a mai lányok!
– Értek hát, hiszen most tanulok vezetni – mondta
Vera.
– Mindig mondtam, milyen sokat érnek ezek a mai
lányok!
– Meghiszem azt, nélkülünk sehogy se boldogulnátok!
– És Vera Pettersson már megint a Kurír
telefonoskisasszonya volt,
– Régóta vagytok már itt a parton? – kérdezte Helmer.
– Elég régen. Valami sikoltó hangra ébredtünk fel. Ti
nem hallottátok?
– Én nem. Aludtam, mint a bunda. Te hallottál valamit
Viola?
Viola nem nézett fel, úgy válaszolt:
– Nem. Nem hallottam semmit. Nils hosszan,
töprengve nézte őket, miközben, a csónak nagy
lendülettel elindult a város felé.
 3.

Hajnali fél négy volt, a Vámhídnál Vera elköszönt

Nilstől. Nem mosolygott, nem csókolta meg, valami
idegenség telepedett közéjük. Mikor Nils megkérdezte,
hogy találkozhatnának-e máskor is, Vera gúnyosan azt
felelte:
– Nem tudom. Nem vagy az esetem. Majd szólok, ha
nem lesz társaságom, de ez ritkán fordul elő. Szia!
Még csak tisztességesen kezet se fogott vele, csak két
ujjával megérintette a kezét, aztán vállat vont, sarkon
fordult, és elindult a Sugár úton.
Nils zavartan nézett utána. Ugyanaz a bájos teremtés
lenne ez, aki alig egy órával ezelőtt megcsókolta őt a
parton? Akinek a könnyeit ő szárította fel a
zsebkendőjével? Most meg mintha az ördög bújt volna
belé. Mit is mondott, mielőtt elment? Hogy nem az
esete?! igaz, ezt már mondta előbb is, de akkor még
nem fújt ennyire.
Hogy tudta ezt kimondani a mai éjszaka után? Nils
úgy érezte, mintha arcul ütötték volna!
Hát tulajdonképpen ki az „esete”? Az olyanok, mint ez
a disznó Helmer? Aki élvezi, hogy a lányok sikoltoznak,
amikor becsalja őket az erdőbe?
Nils dühösen nézett a lány után, aki vissza se fordult,
csak ment fürge léptekkel. Úgy érezte, hogy ha most
elkaphatná, alaposan ellátná a baját Akkor aztán
leszokna a pimaszkodásról.
No, ez aztán szép kis csemege volna a lapoknak! Már
látta is Pius cikkét az Esti Újságban, vastagon szedett
címsorral: „A Kurír szadista gyakornoka ütlegelte a szép
telefonoskisasszonyt!”
Látta, amint az emberek csoportokba verődve állnak,
és megrökönyödve olvassák a címsort az
újságosbódéknál, utána megveszik az újságot, és az Esti
Újság példányszáma szédületes magasságokba
emelkedik.
Egyébként túlságosan lágy szívű ő az ilyesféle
megtorláshoz. Ha Vera sírna vagy sikoltozna az első
csapás után, menten megsajnálná, és még ő vigasztalná.
Kitörölte hát szívéből a megtorlás gondolatát,
megfordult, és indult hazafelé.
Amikor Nils hazaért, csendesen felment a verandára,
letette holmiját a padra, tetejébe rakta a diáksapkáját,
aztán felírt néhány sort egy cédulára, a cédulát pedig a
sapkáján hagyta.
„Elromlott a motorunk hazafelé jövet, későn értem
haza. Alszom néhány órát a szerkesztőségben. Ebédre
hazajövök, Nils.”

Stenman és Falk, a két szerkesztő, éppen

cigarettaszünetet tartott, amikor nyílt az ajtó, és
belépett Nils. Stenman csodálkozva pillantott a
faliórára.
– Ni csak, Pirosfej! Hiszen még négy óra sincs. Mit
keresel itt kora hajnalban?
– Tegnap átmenjünk motorral Arnvikenbe táncolni, és
amikor hazafelé indultunk, elromlott a motor. Alhatnék
egy kicsit itt a díványon?
– Persze hogy alhatsz, csak tedd át azokat a papírokat
az asztalra, és húzd le a cipődet. Stenman gúnyosan
nézte, ahogy Nils elrendezi a fekvőhelyét, és felrázza a
párnát.
– Te lókötő, te valami nőszeméllyel voltál! Ezt a
motorhistóriát csak kitaláltad, és most nem mersz
hazamenni az anyukádhoz, mert félsz, hogy kikapsz!
– Ugyan, hisz hazulról jövök, cédulát is írtam
anyámnak, mert nem akartam felébreszteni. Légy
szíves, hatkor kelts föl, hogy megmosakodhassam, és
rendbe hozhassam magam, meg egy kávét is
megihassak, mielőtt elfoglalom őrhelyemet!
 – Aludj csak nyugodtan, hatkor felkeltelek. Stenman
és Falk munkájába merült, Nils lehúzta a cipőjét, és
lefeküdt. Néhány perc múlva már az igazak álmát
aludta, de Stenman ráförmedt:
– Fordulj az oldaladra, horkolsz!
Nils oldalára fordult, s szép csendesen aludt tovább.
Stenman és Falk zavartalanul dolgozott tovább, öt
órakor Falk összerakta a holmiját, lejárt a szolgálata.
Mielőtt elindult, Nilsre tévedt a tekintete:
– Vajon miről álmodik ez a kölyök? – kérdezte.
Nils feje ferdén hátracsúszott, nyaka a dívány
támláján nyugodott, arcán üdvözült mosoly látszott. A
párnát gyengéden a melléhez szorította.
– Talán éppen a motorhibáról álmodik – mondta
vigyorgó ábrázattal Stenman.
Egy óra múlva valaki megcibálta Nils lábát.
– Ébredj, te hétalvó! Hív a kötelesség! Szedd össze
magad, hogy elkészülj hét óráig!
Nils félálomban felült, ásított néhányat, felhúzta a
cipőjét, és felment az emeleti fürdőszobába. Szörnyen
álmos volt. Teleengedte a mosdót hideg vízzel,
beledugta a fejét, aztán hunyorogva odament a
tükörhöz, hogy megfésülködjék. Egy kicsit lebarnult az
arca a tegnapi kiránduláson. A szeplői is jobban
látszanak, állapította meg. Jókedvűen, fütyörészve
kötötte meg a nyakkendőjét, aztán még egyszer
belenézett a tükörbe, és elégedett volt a látvánnyal.
Fütyörészve ment végig a folyosón, aztán benyitott a
kisszobába, ahol a kávét szokták főzni. Ahogy kinézett
az ablakon, a Tallosen magas házait látta, amelyek
vakítófehéren ragyogtak a napsütésben. Levette a
polcról a kávéskannát, megnézte, van-e benne még
kávé. Volt még, de már nem lehetett friss, Nils néhány
lépést tett az asztal felé – és ekkor belebotlott valami
puha tárgyba. Lenézett a földre, és egyszeriben
abbahagyta a fütyülést.
 Kirohant a folyosóra, futva ment az ügyeletesszobáig,
szinte feltépte az ajtót, Stenman csodálkozva pillantott
fel: Nils ott állt az ajtóban, az arca sápadt volt, lihegett.
– Stenman, gyere gyorsan! Egy hullát találtam
odafönn a kisszobában!
– Ne hülyéskedj! Micsoda ostoba tréfa ez?!
– Stenman, kérlek, gyere gyorsan! Stenman
előrerohant, s odabenn tüstént a földön fekvő alak mellé
térdelt, hogy kitapogassa a pulzusát, de gyorsan el is
kapta a kezét, mintha megégette volna.
A Tallosen magas házainak fehér homlokzatáról
vakító fény vetődött a szobába, s így eltartott néhány
másodpercig, mire Stenman felismerte a halott eltorzult
vonásait.
A szerkesztő lassan felegyenesedett, arca fehér volt,
akár a fal.
– Hát igen, ő is befejezte… Úgy látszik, agyvérzést
kapott Rettenetes! Telefonáljunk a mentőkért!
– Nem! A rendőrségre!
– A rendőrségre? Miért?! – kérdezte döbbenten
Stenman.
– Hát nem érted? Megölték!
Björkman felügyelő csoportja, amely egész éjjel
készenlétben állt, nyolc perc múlva megérkezett.

Tizenkettedik fejezet

1.

– Hová nyílik ez az ajtó?

– A titkárságra.
Björkman felügyelő kinyitotta az ajtót, és bement, de
mindjárt vissza is jött. Bezárta az ajtót, és zsebre tette a
kulcsot.
– Hány órakor jönnek a munkatársak?
 – Kilenckor.
Björkman az órájára nézett: fél hét volt.
– Stenman szerkesztő úr, megkaphatnánk a
személyzet névsorát? Mindazokét, akik a
szerkesztőségben dolgoznak.
– Természetesen, felügyelő úr. Björkman Nils Kvistre
nézett
– Menjen, kérem, Stenman úrral az éjszakai ügyeletes
szobájába, és egyelőre maradjon ott. Talán szükségünk
lesz magára.
– Úgyis ott kell maradnom, szolgálatban vagyok héttől
kilencig.
– És el ne felejtse, amit mondtam: amíg be nem
fejezzük a vizsgálatot, senkinek egy szót sem a
történtekről vagy a halott kilétéről. Telefonáltak a
főszerkesztőnek?
– Igen. Siet, hét órára itt lesz.
Közben megérkezett az orvos, ránézett a földön fekvő
holttestre.
– Ejha! Még egy! Nagyon emlékeztet a Hansson-
esetre! Persze, meg kell néznem alaposabban. A
fényképek elkészültek?
– El.
Valamivel hét óra előtt megérkezett Grönberg.
Megnézte a halottat, majd megjegyezte:
– Különös. Tegnap este kilenckor még
makkegészséges volt. Akkor beszéltem vele utoljára.
– Kaphatnék, mondjuk, egy óra múlva, felvilágosítást
az itteni munkakörülményekről és a munkatársakról? –
kérdezte Björkman.
– Természetesen. Most visszamegyek a szobámba. A
folyosó végén van. Jöjjön, amikor önnek alkalmas. Én
addig beszélek Stenmannal és Kvisttel. Úgy hallom, ők
találtak rá.
Amikor az orvos befejezte a vizsgálatot, ugyanolyan
látleletet írt, mint öt nappal azelőtt Einar Hanssonról. A
különbség csak az volt, hogy a második számú áldozat
már legalább nyolc órája halott.
– Grönberg azt mondta, hogy este kilenckor beszélt
vele. Ezt az embert tehát tegnap este kilenc és tíz óra
között ölték meg.
Az alkalmazottak közül elsőnek Vera Pettersson
érkezett meg. Kissé csodálkozva nézte Asp nyomozót,
aki a telefon előtt ült a díványon, és a folyosót tartotta
szemmel. Közben a személyzet névsorát tanulmányozta.
– Ön Vera Pettersson?
– Igen.
Asp alaposan megnézte a lányt aztán valamit
feljegyzett a névsor szélér?
– Maga miért ül itt? – kérdezte Vera. –
Forgalomszámlálást végez, vagy a blokkolóórát
helyettesíti?
Asp elhúzta a száját.
– Nem, komolyabb dologról van szó. A rendőrség
megbízásából vagyok itt. Nyomozást végzünk.
– Miért? Mi történt?
– Majd megtud mindent. Maga bizonyára jól ismer
mindenkit, aki a, szerkesztőségben dolgozik?
– Persze. Hiszen a munkámhoz tartozik.
– Akkor megkérem, mondja meg mindenkiről, hogy
kiféle, ahogyan így egymás után érkeznek.
Asp egy széket tett az ajtó mögé, és leült. Innen jó
kilátás nyílt a folyosóra az üvegfalon keresztül.
Vera gyakorlott mozdulatokkal kezelte a
kapcsolótáblát.
– Amikor Innen esténként elmennek, szünetel a
telefonszolgálat?
– Nem, három vonal mindig kapcsol.
– Hova fut be ez a három vonal?
– Az egyik a főszerkesztő szobájába, a másik a
titkárságra, a harmadik az éjszakai ügyeletre.
– Akkor tehát este kilenctől reggel kilencig nem lehet
telefonálni az egyes szerkesztők szobáiba.
 – Nem, nem lehet
– És ha valamelyik szerkesztő itt marad este kilenc
után, és fel akar hívni egy számot, mit csinál?
– Bemegy a titkárságra.
– Kapcsolt telefonhívást tegnap este, közvetlenül
kilenc óra előtt?
– Nem. Az ünnepek alatt Elsa Nilsson és egy helyettes
volt szolgálatban. Ne haragudjék, most ellenőriznem
kell az éjszakai-ügyeletes szoba vonalát.
– Tessék.
Vera kapcsolta a számot. Utána látszott rajta, hogy
nagyon meglepte valami.
– Valami baj van? – kérdezte Asp.
– Stenman szólt bele. De hiszen ő mindig hazamegy
hét órakor! Ilyentájt Kvist szokta felvenni a kagylót.
Csak nem történt valami baja?
– Nem, Kvist itt van, csak most nem ér rá. Ebben a
pillanatban Nils Kvist lépett be a lépcsőházból a
folyosóra. Biccentett Vera szobája felé, és folytatta
szokásos reggeli körútját a szerkesztőségi szobákban.
A következő egy harmincöt év körüli nő volt.
Beköszönt Verának, és határozott léptekkel folytatta
útját.
– Ki ez?
– Grönberg úr titkárnője, Lindgrenné.
– És az a másik?
– Lilja kisasszony, az „Innen-onnan” rovat vezetője.
Asp jól megnézte Lilja kisasszony lábát.
– Gyakran visel Lilja kisasszony ilyen cipőt? Szinte
olyan, mintha férficipő lenne!
– Lilja kisasszony sokat sportol, és gyakran
mondogatja, hogy milyen egészséges az ilyen lapos
sarkú, zárt cipő.
– És ez a tekintélyes hölgy kicsoda? Vera Pettersson
nem felelt, várta, hogy az elhaladjon szobája előtt. De
Söderbergné néhány lépés után visszafordult. Kinyitotta
az ajtót, és Asphoz fordulva, így szólt:
 – Mit csinál itt, Asp úr? Betörtek a szerkesztőségbe?
Asp zavarában úgy viselkedett, mintha őt érték volna
az imént tetten. Régi oskarsviki lakos lévén, látásból
ismerte már Söderbergnét, de sem a nevét, sem a
foglalkozását nem tudta.
– Ellenőrzést tartunk. Szabad tudnom a nevét?
– Mia Söderberg, más néven Apollónia, de
semmiképpen nem gonosztevő. Óhajt még valamit tudni,
Asp felügyelő?
– Nem. Nem, köszönöm, ennyi elég.
– No, Vera, ma nyugodtan dolgozhatsz: rendőri
védelem alatt állsz! Ohron megjött már?.
– Még nem. – Apollónia folytatta útját a titkárságra,
miközben újabb három személy érkezett. Asp
szorgalmasan kérdezett, és írta fel az adatokat
Tíz óra felé egyre többen hívták Ohron számát az
aznapi munkával kapcsolatban, de a szerkesztő házi
vonala nem felelt Erre Vera Petterssont ostromolták a
kérdésekkel:- „Hol van Ohron?”
De Vera mindenkinek csak ezt mondhatta:
– Nem tudom.
Többször is felhívta már Ohron lakását, de csak tíz
óra után vették fel a kagylót A takarítónő válaszolt.
– Éppen most érkeztem -mondta. – Ohron úr ágya
érintetlen, úgy látszik, nem töltötte itthon az éjszakát.
Vera elmondta Söderbergnének, mit tudott meg a
takarítónőtől. Az meg beszámolt róla Grönbergnek, a
Felelősnek.
Tizenegy felé suttogó hír kelt szárnyra a Kurír
szerkesztőségében: Ohront holtan találták ma reggel a
kis étkezőszobában. A bűnügyi rendőrség emberei, akik
hol itt, hol ott bukkantak fel, minden felvilágosítást
megtagadtak. Szótlanul folytatták a vizsgálatot.
Fél óra múlva határozottabb formát öltött a hír:
Ohront meggyilkolták! Valaki kihallgatta Kvist és
Stenman beszélgetését, mielőtt Stenman hazaindult.
Bár nevet nem mondtak, az illető tudta, hogy csak
Ohronról lehet szó.
Nyomott hangulat uralkodott az egész
szerkesztőségben. Senki nem tudott figyelmesen
dolgozni. Fürkésző, kutató tekintettel nézték egymást
Az „Innen-onnan” rovat szerkesztőjének szobájában
Sten Björklund Inga Lilját figyelte. A huszonhat éves,
szénfekete hajú Inga szokatlanul sápadt volt: fáradtnak,
hajszoltnak látszott A titkárságon Mia Söderberg vette
át a parancsnokságot. Alapos gyakorlata volt már;
kitűnően ellátta a dolgokat Bent a fotószobában Gran
megjegyezte, hogy a máskor tréfás kedvű Ekström
szokatlanul csendes és komoly. Folyton abbahagyja a
munkáját, homlokát ráncolja, töpreng. Néhány
másodperc múlva Sven Falk riadtan pillantott fel, őt
követte Nils Kvist, majd Mia Söderberg is. Metsző női
sikoly, hasított a levegőbe, utána még egy, végül tompa
puffanás hallatszott.
Falk felugrott és kirohant Kvist és Söderbergné a
nyomában.
Mindhárman kint álltak a folyosón. A többi szobából is
kirohant mindenki. A folyosó közepén ott állt
életnagyságban Sven Ohron, kötéssel a fején, a falnak
támaszkodva. Tekintete homályos volt, ide-oda ingott,
mintha részeg, lett volna. Halálos csönd volt Ohron
révedező szemmel, lassan végigjártatta tekintetét a
körülötte levőkön. Aztán lassan felemelte jobb karját,
Inga Lilja szobája felé mutatott, és azt kérdezte:
– Ezt meg mi lelte? Mindnyájan arra fordultak.
Inga Lilja eszméletlenül feküdt szobája előtt a
folyosón. Néhány másodpercig dermedten nézték, de az
igazi szenzáció mégiscsak Ohron volt, aki halottaiból
kelt fel.
Vera szájtátva, szinte megbűvölten nézte Ingát.
Ekström követte Vera pillantását, s észrevette, hogy
Ingának felcsúszott a szoknyája, és kilátszik combjának
fehér bőre. Odament, és lejjebb húzta a szoknyát, aztán
Björklund segítségével bevitték Ingát a szobájába.
Odabenn nem volt dívány, Ekström a padlóra fektette a
lányt, vizet öntött a kancsóból a zsebkendőjére, és
megnedvesítette a lány halántékát, homlokát.
Inga magához tért, kinyitotta a szemét. Először
rémülten nézett körül, de amint Ekström és Björklund
jól ismert arcát meglátta, megnyugodott.
– Hogy érzed magad?
– Köszönöm, már jobban. Úgy megijedtem, azt hittem,
Ohron szellemét látom, ahogy kiléptem a folyosóra. És
olyan különösen viselkedett!
– Nem a szellemét, magát Ohront láttad! Akkor…
akkor hát nem halt meg?
Ekström már visszanyerte csípős humorát.
– Nemigen. Tudod, csalánba nem üt a mennykő. Az
öreg Ohrontól még évekig nem szabadulunk.
Inga arcán halvány mosoly jelent meg.
– Mit gondolsz, fel tudsz állni? – kérdezte Ekström.
– Majd csak sikerül,, már jobban érzem magam.
A férfiak felsegítették, egy karosszékbe ültették, s a
székkel együtt odatolták az asztalhoz.
– így ni, pihenj szépen, nehogy még egyszer elájulj.
Ha megkapaszkodsz az asztalban, legalább nem esel le
a földre – mondta Ekström, de aztán hirtelen
elkomorult, figyelmesen szemügyre vette a lányt, és
kedvesen arcon csókolta. – Most csak az a fontos, hogy
ne legyen semmi bajod, szívem.
A lány felnézett rá, megfogta a kezét, és egy
pillanatig az arcához szorította.
– Olyan jó vagy… Björklund Inga szavába vágott:
– Mondd, édes öregem – fordult Ekströmhöz –,
tulajdonképpen hol vagyunk, szerkesztőségben vagy
szerelmi légyotton? Nem bánnám, ha másutt
rendeznétek pásztorórátokat, nem a munkahelyeteken!
– Jó, jó, megyek már, de el ne felejtsd: mindennél
fontosabb a szerelem! – mondta vigyorgó képpel
Ekström, és eltűnt az ajtó mögött Björklund egy
pillanatig az ajtóra, aztán ingára nézett.
– Az istenek büntetésül küldték ide ezt a fiút.
Inga rávetette nagy, barna szemét, és így szólt:
– Talán magad se tudod, mennyire igaz, amit most
mondtál!
Björklund kíváncsian nézegette a lányt, aztán fejét
csóválta, és folytatta a munkáját Kint a folyosón
Ekström egyenesen a telefonközpont felé tartott.
Amikor odaért, kinyitotta az ajtót, bedugta a fejét, és
Verára nézett.
A lány szórakozott pillantást vetett rá, és folytatta a
munkáját. Minthogy Ekström csak állt az ajtóban, és
nézte a lányt, Vera ismét felpillantott, aztán a haja
tövéig elpirult
– Úgy látszik, még mindig tudsz pirulni, Vera. Ennek
igazán örülök. Akkor még van remény, hogy megmentsd
kárhozott lelkedet! Ekström becsukta az ajtót, és a
fotólaboratóriumba ment Vera hosszasan nézett utána,
aztán kapcsolt egy számot:
– A sportrovatot? Kapcsolom!
Ekkor valaki nesztelenül becsukta a kis étkezőszoba
ajtaját.

3.

Grönberg szobájában megszólalt a házi telefon, de

még mielőtt a Felelős megnyomhatta volna a zöld
gombot, kinyílt az ajtó, és különös menet vonult be. A
menetet Klas Björkman vezette, mögötte Apollónia és
Grönberg titkárnője, Asta Lindgren. Kettejük között
Ohron támolygott akit most előreengedtek, és leültettek
a díványra. Asta Lindgren kiment a szobából, Mia
Söderberg pedig letelepedett az asztal mellé,
Grönberggel szembeni
– Hát itt van az elveszett fiú!
 A Felelős fürkésző tekintettel nézett Ohronra.
– Tulajdonképpen mi történt veled?
– Hiszen ha tudnám! De megkérdezhetitek a
kórházat, ott ébredtem f e l m a reggel!
– Most kórházból jössz?
– Onnan,
– És elengedtek? Ilyen állapotban?
– Hát, az orvos akadékoskodott kissé, de aztán azt
mondta, hogy saját felelősségemre elmehetek. Amikor
kiszálltam az autóból, semmi bajom nem volt, csak
ahogy feljöttem a lépcsőn, akkor kezdtem rosszul érezni
magam. Szörnyen kóvályog a fejem, no de majd csak
elmúlik! A legnagyobb baj az, hogy nem hoztam
magammal a táskámat, pedig benne van a keddi szám
kéziratainak egy része.
Grönberg felállt.
– Kimegyek Lindgrennéhez, mindjárt jövök
– Ezt a sérülést, hogy szerezte? – kérdezte Björkman
Ohrontól.
Ohron lassan feléje fordult, és nyugodt hangon
válaszolt:
– Sejtelmem sincs! Nem emlékszem semmire! De
mindjárt kitisztul az emlékezetem, mihelyt a fejfájásom
elmúlik! Az elsősegélyhelyen megtudakolhatják, azok
szedhettek fel valahol, mert eszméletlen voltam, amikor
a kórházba vittek – Gyanakvó pillantást vetett
Björkmanra, majd folytatta: – Mit keres itt a rendőrség?
Csak nem raboltak ki?
– Semmi különös jelentősége nincs annak, hogy itt
vagyunk. Egy kis rutinmunka…
Egy pillanatig úgy tetszett, Ohron elégedett a
válasszal, de aztán így szólt:
– Az ördög nemi alszik.
Ekkor a Felelős visszajött a szobájába.
– Telefonáltam a kórházba. Az orvos dühöng. Azonnal
vissza kell menned, pihenésre van szükséged. Alapos
agyrázkódásod van, azzal pedig nem lehet játszani.
Lindgrenné telefonált a mentőkért Elkísér a kórházba,
és megvárja, amíg ágyba kerülsz. Aztán elmegy a
lakásodra, és elhozza a táskádat. Majd Apollónia,
akarom mondani Söderbergné gondjaiba veszi. Asta
felhívta a takarítónődet, és megkérte, hogy vigye el a
kórházba a tisztálkodószereidet. Mindent elintéztünk
tehát, s most szépen visszamégy a kórházba, és szót
fogadsz az orvosoknak. Ohron úgy ült ott, mintha
bóbiskolt volna. A feje előrebillent, de aztán
felegyenesedett, és Grönbergre nézett.
– Ez igen, mindig tudtam, hogy ügyes szervező vagy,
te vén kujon!
Apollónia és Grönberg egymásra nézett, mindketten
elmosolyodtak, aztán a Felelős Ohronra mutatott:
– Húsz éve dolgozom együtt ezzel az Ohronnal, de
alapos agyrázkódásra volt szüksége ahhoz, hogy végre
tehessek érte valamit No, nem mintha hálás volna érte.
– És most – szólalt meg ekkor Apollónia – elég volt a
titkolódzásból. Az emberek tudni akarják, mi is történt
valójában. Persze, jól megrémítettél mindenkit, Ohron,
kivált ingát, hiszen azt hitte, hogy téged öltek meg!
– Hogy van Inga?
– Most már jól, kutya baja. Alaposan beverte szegény
a fejét Hanem a munka bizony megsínyli ezt a sok
titokzatosságot Meg kell végre mondani, mi történt,
hogy visszazökkenhessünk a rendes kerékvágásba.
Fél óra múlva Nils Kvist szobáról szobára járt, és
kiosztotta a Felelős sokszorosított közleményét:

„Az Oskarsviki Kurír munkatársainak

Szomorú kötelességem tudatni, hogy szeretett
munkatársunk, dr. Philas Inne, a kultúrrovat vezetője,
tegnap este váratlanul elhunyt.
Tekintettel a gyanús körülményekre, a rendőrség
vizsgálatot tart. Felszólítok mindenkit, hogy segítse, a
rendőrség munkáját, és adjon meg minden
felvilágosítást, amivel esetleg hozzájárulhat a tragikus
esemény okának tisztázásához.
Alex Grönberg.”

Kvist megállt minden szoba előtt, hogy lássa és

hallhassa, hogyan fogadják a munkatársak a közleményt
Rövid megjegyzéssel vagy éppenséggel – szótlanul!
Politikai rovatvezető: „Nahát, Inne Sportrovat-vezető:
„Hála Istennek, hogy nem Ohron volt.”
Inga: Hallgatott.
Björklund: „Nem csodálkozom.”
Tördelőszerkesztő: Megjegyzés nem volt.
Foto: „Grönberg kihagyhatta volna a kultúr szót”
Archívum: „Akkor hát nem kell bevinni hozzá a
polcokat!”
Vera Pettersson: Megjegyzés nem volt.
Kvist gondolataiba mélyedve folytatta körútját.
Egyetlen részvevő szót nem hallott sehol! Hűvösen
tudomásul vették a tényeket. Hogyhogy nem akad
egyetlen ember, aki sajnálkozott volna? Talán csak
egyedül a Felelős. No persze, ő elérhetetlen
magasságban trónol felettük, legalábbis Nils
szemszögéből nézve. De végeredményben Inne
mégiscsak ember volt

Hétfőn este megbeszélést tartott a főfelügyelő

szobájában Björkman csoportja.
– Hát bekövetkezett, amitől féltünk! Hogy a második
macska halálát egy ember meggyilkolása követi! Mintha
csak a gyilkos mindkét esetben ki akarta volna próbálni
a mérgek hatását, mielőtt a tettét elkövette! A
beérkezett, jelentések alapján csak azt mondhatom,
hogy a tettes ugyanaz, aki Einar Hanssont megölte!
Most pedig mondja el ki-ki, amit tud, hogy logikus
sorrendbe szedjük a tényeket, és adatókat. Először
halljuk Björkmant
Björkman jegyzeteibe nézett, és olvasni kezdett:
 – Az Oskarsviki Kurír kultúrrovatának vezetőjét, a 35
éves dr. Philas Innét június 28-án, hétfőn reggel, hat óra
tizenöt perckor holtan találták a szerkesztőség egyik
helyiségében. Az orvosszakértő a vizsgálat után
kijelentette, hogy az elhunyt, véleménye szerint,
legkevesebb nyolc órája halott, és minden jel szerint
gyorsan ölő méreg: cián, vagy ciánkáli okozta halálát Az
újság felelős szerkesztője, Grönberg, előző este kilenc
órakor beszélt Innével. Egy kívülálló megfigyelő a
Tallosen egyik pontházából a következőket mondta el:
1. Abban a szobában, ahol az áldozatot találták, este
kilenc harminc és kilenc ötven között égett a villany.
2. Ez idő alatt a függönyök össze voltak húzva. (Ez a
szokatlan jelenség keltette fel a tanú figyelmét.)
3. Egyidejűleg két ember elmosódott árnyéka volt
látható ablak mögött.
4. Az egyik árnyék hirtelen eltűnt.
5. A másik árnyék néhány percig ide-oda járt, aztán
kialudt a villany.
6. Valamivel később ismét világos lett, de a világosság
néhány perc múlva újra megszűnt.
7. Amikor másodszor is sötét lett, a függönyöket
széthúzták.
8. Ezután csak tizenegy órakor gyújtottak villanyt a
kérdéses szobában.
Björkman letette feljegyzéseit, és felnézett.
– Az orvos, a felelős szerkesztő és a talloseni tanú
nyilatkozatából arra a következtetésre jutottam, hogy a
gyilkosság, minden valószínűség szerint, tegnap este
körülbelül huszonegy óra negyvenöt perckor
történhetett. - Egyelőre nincs több mondanivalóm.
– És mi jelentenivalója van Erikssonnak? – kérdezte a
főfelügyelő.
– Mindenekelőtt az, hogy Inne meggyilkolása, az
eljárás módját illetőleg, mintha pontos másolata volna
Hanssonénak. A tettes ugyanúgy járt el, de Inne
esetében az egész kávés-készletet elmosta, és
visszatette a szekrénybe. A gyilkos ezúttal se gondolt
arra, hogy valaki, aki nem túlságosan pedáns, a
ruhájára és a földre szórja a sütemény morzsáit.
Beszéltem a takarítónővel. Azt mondta, hogy mielőtt
hazament, felmosta a padlót, és letörölte az asztalt az
étkezőben. Este nyolc óra tájban távozott. Most is, mint
a múltkori bűnténynél, összeszedtük a morzsákat.
Ezenfelül ujjlenyomatokat is találtunk különböző
helyeken. Többek között a villanykapcsolón. Néhány
ujjlenyomat határozottan egyezik azzal, amilyet
Hansson szobájában találtunk. Semmi kétség: ugyanaz
volt a gyilkos mindkét esetben.
– No és Asp barátunk mit tud mondani?
– Megvizsgáltuk Inne dolgozószobáját Utasításod első
pontjának megfelelően, ellenőriztük a kézírását.
Megállapítottuk, hogy egészen más, mint amit Hansson
svéd nyelvű kéziratában láttunk. Találtunk viszont egy
papírlapot, és ezen ugyanaz a kézírás látható, mint
Hansson kéziratának margóján. Nézd csak.
Asp odatolta a papírlapot a főfelügyelő elé, aki
alaposan szemügyre vette azt, majd elővette a Hansson-
ügy aktáit. Egy ideig lapozgatta, aztán megállt egy
helyen, és összehasonlította a két írást
– Úgy van! Ugyanolyan karakterű kézírás. Érdekes!
Ez meg mi? Valami latin idézet Nos, Björkman? Te tudsz
latinul, ugye? Björkman hangosan felolvasta:
– Homo sum, nihil humani a me alienuin puto.
ismerem ezt a közmondást Ego azt jelenti: én, de ez a
szó itt, sajnos, nem szerepel. Adj egy fotókópiát, és
kinyomozom az értelmét Tudok valakit, aki biztosan
megmondja, anélkül hogy kívülállóhoz kéne fordulnunk.
– Jól van, bár kissé kellemetlen, hogy az oskarsviki
bűnügyi rendőrségen senki se tud latinul – mondta a
főfelügyelő mosolyogva,
– Csak ne nagyon hangoztasd ezt – halkította le szavát
Björkman –, mert még a nyakunkba sózhatnak egy latin
nyelvű továbbképző tanfolyamot!
 – Most hagyjuk a tréfát, és térjünk vissza a dolog
lényegére – szólt komolyan a főfelügyelő. – Most az a
legfontosabb, hogy bizonyítékokat szerezzük arra
vonatkozóan, hogy vajon Hansson és Inne ismerték-e
közös gyilkosukat, és esetleg igénybe is vették a
segítségét? Van még valami mondanivalód, Asp?
– Van. De nem hivatalos. Halottakról vagy jót, vagy
semmit, ez az én elvem is. De hogy ez az Inne hogyan
tudta mint kultúrrovat-vezető ellátni a munkáját, ez
számomra talány! Mert az irományai között olyan
undorító ocsmányságokat találtunk, ami párját ritkítja.
Az íróasztalon néhány lezárt dobozban egy pornográf
könyv kézirata volt Ha ez nyomtatásban megjelenne,
megdöntene minden eddigi könyvpiaci rekordot Én csak
néhány részt olvastam belőle, de az is elég volt! Egy
másik dobozban volt az illusztrációs anyag. Szerintem
ilyesmit csak elmebeteg készíthetett. Neked mi a
véleményed, Löfgren, te is láttad azokat a
szörnyűségeket?
– Undorító! El kellett volna kobozni és elégetni,
amilyen gyorsan csak lehet! Minél kevesebben látják
vagy tudnak róla, annál jobb!
A felügyelő az állát vakargatva töprengett, aztán
Asphoz fordult:
– Szóval, lezártátok azokat a dobozokat?
– Le! Sőt, le is pecsételtem, hogy hozzá ne férjen
senki.
– Jól tetted. Egyéb újság nincs?
– De van! Véletlenül kihallgattam egy beszélgetést.
Tudniillik legalább három személy ismeri a Kurír
szerkesztőségében Inne privát írói tevékenységét
Éspedig Inga Lilja, Nils Ekström és Vera Pettersson. És
mintha valami közös titka lenne ennek a három
embernek. Ami Lilját illeti, ő volt az, aki elájult, amikor
meglátta, hogy Ohron ott áll a folyosón. Ez a nő
alacsony sarkú cipőben jár, mint valami férfi. Tudod, ő
amolyan sportlady! De most folytasd te, Eriksson.
 – Nos, elmondhatom a következőket:
Amikor az étkezőszoba átkutatásával bajlódtunk, női
sikolyt hallottunk, utána valaki elvágódott a folyosón.
Kimentem, hogy megnézzem, mi történt, de akkorra
már odaözönlött a fél szerkesztőség! A telefonoslány
meg az a hosszú fényképész, az az Ekström, rohantak el
az ajtónk előtt. Ezek eltakarták ugyan a kilátást, de a
földön, a fényképész lába mellett, megpillantottam az
ájult nő cipőtalpát. Nos, ez a cipőtalp nagyon hasonlított
arra, amelyiknek a nyomát Hansson villájának halljában
a padlón találtunk meg. Ez talán érdekes lehet. Később,
amikor a hölgy magához tért, kiloccsantottunk egy kis
vizet az étkező ajtajánál, és a vizes, felületen
feldörzsöltük a padlómázt. Azután megkértem a nőt,
hogy jöjjön be, és megkérdeztem tőle, tudja-e, kié
lehetett az a három száraz mazarin, amit a kisszobában
találtunk. A nő azt felelte, hogy nyilván Ohroné, ő
ugyanis rajong a mazarinért. Mindennap vesz magának
néhányat. Mindenesetre hoztam egy másolatot a
lábnyomról. Holnap majd végigjárjuk a cipőboltokat,
hátha valami támpontra bukkanunk.
– Björkman – szólalt meg ekkor a főfelügyelő –, tudsz
te valamit arról, hogy tulajdonképpen mi történt ezzel
az Ohronnal?
– Hogyne. Utánanéztem. Az történt, hogy tegnap este
nyolc órakor elgázolta egy autó, amikor a Hamm
utcában, a benzinkútnál átment a zebrán. Az az ostoba
sofőr nem lassított, és olyan közel robogott el mellette,
hogy Ohronnak fel kellett ugrania a járdára, nehogy
elkapja a sárhányó. A járdán meg egy másik idióta
elfolyatta az olajat, és nem törölte fel. Ohron a sarkával
az olajos járdára lépett, és elcsúszott. Hanyatt esett, és
beverte a fejét a kövezetbe. Ott feküdt, míg csak a
mentők el nem vitték. Jelenleg is kórházban van. Az ügy
további kivizsgálásáról Felix gondoskodik. A főfelügyelő
gondterheltnek látszott.
 – Így legalább Ohron nem volt a Kurírnál a kritikus
időpontban. És ez döntő tényező!
– Ezt tudom, csak elfelejtettem hozzátenni. A
főfelügyelő már nem nézett olyan komoran.
– Jól van, semmi baj. Most pedig csatlakozom Asp és
Eriksson véleményéhez, hogy mielőbb el kell égetni azt
a szemét kéziratot Most pedig térjünk rá egy másik,
döntő kérdésre. – Björkmanhoz fordult. -
A Hansson-esettel kapcsolatban bizonyára
kiterjesztetted a nyomozást arra, hogy kivel volt ezelőtt
kapcsolata Hanssonnak. Persze, nőre gondolok
– Amikor Eva Lind hazajött Tabergből, és
valamennyibe megnyugodott hosszan elbeszélgettem
vele. Beszélgetésünk során kiderült, hogy Hanssonnal,
néhány évvel ezelőtt egyik barátnőjénél ismerkedett
meg. A háziasszony régi barátja volt Hanssonnak A
vendégek között Inne is ott volt Eva Lind véleménye
szerint Hansson és Inne már régebbről ismerhették
egymást, de meglehetősen közömbösen beszélgettek A
későbbi évek folyamán Eva Lind és barátnője
eltávolodtak egymástól, s így Eva nem sokat tudott
mondani róla, de egyszer látta még, Inne társaságában.
– Megmondta Eva Lind a barátnője nevét?
– Meg. Inga Liljának hívják, és az Oskarsviki Kurír
szerkesztője!!!

Tizenharmadik fejezet

A hétfői nap folyamán John Felix és emberei

átfésülték a várost, hogy ellenőrizzék: betartják-e a
ciánkáli felhasználásakor a hatóságok előírását. Úgy
látszott, minden a legnagyobb rendben van.
Sehol nem loptak egy grammot sem ebből a veszélyes
anyagból.
Felix kedden reggel a kávéját itta, és átlapozta az
újságot Semmit nem közöltek Inne haláláról
 Éppen le akarta tenni a lapot, amikor az utolsó
oldalon egy hirdetés ragadta meg a figyelmét: „A
Diamant Acélművek felajánlja szolgálatait. A tulajdonos
több évi tapasztalatot szerzett a New York-i American
Steel laboratóriumában.”
– Ne kavard már azt a kávét, John – jegyezte meg a
felesége. – Már elolvadt a cukor.
John Felix felocsúdott töprengéséből, feleségére
nézett és mosolygott.
– Milyen szép a szemed, Mónika.
John újra gondolataiba mélyedt. Mit is mondott
Bergman apó az acél edzéséről, mikor itt járt vasárnap
délután? Hogy ciánkálit használtak, amikor az
oskarsviki Mechanikai Műveknél dolgozott Miért?
hiszen az acélt felhevítik, és beleteszik a vízbe. Mikor
használják a ciánkálit?
És miért hangzik az American Steel neve olyan
ismerősnek?…
Felix sietve megitta a kávét, és felállt.
– Ma korábban kell bemennem. Még van egy kis
külön elintéznivalóm.
A Diamant Acélművek a kikötőtől délre az
iparnegyedben volt. A tulajdonost Johnssonnak hívták.
Elmondta, hogy négy évvel ezelőtt költözött vissza
Amerikából Svédországba, hogy megszervezze az
edzőműhelyt. Elhatározta, hogy Qskarsvikban telepszik
le. A vállalkozás jól megy, már jócskán kiépítette az
üzemet, sok kisebb gyár tartozik állandó megrendelői
közé.
– Használnak ciánkálit az acél edzésénél?
– Használunk.
– És hogyan történik ez?
– Ez egyfajta felszíni edzés. Ha az ember, azt akarja,
hogy egy gépalkatrész jól tűrje a nagy hajlítási vagy
forgatási megterhelést, és rendkívül szilárd legyen a
felülete, akkor felszíni edzéssel dolgozik. Először
előkészítik a felületet azzal, hogy növelik a
széntartalmat a fedőrétegben, így lesz az egyébként
nem acélozható vas is acélozhatóvá. Ezt aztán később
felhevítik egészen tüzesre, azután hideg vízben vagy
esetleg olajban hirtelen lehűtik, s az alkatrész így belül
rugalmas, kívülről szilárd és kopásbiztos lesz. Jöjjön,
megmutatom, hogy teszik fel a szénréteget
Kimentek az üzembe. Mindössze négy munkás
dolgozott. A rádió bömbölt. Dobok, trombiták és
szaxofonok lármája töltötte be a helyiséget.
– Hogy bírják ezt a zenebonát munka közben?
Johnsson arca széles mosolyra húzódott, közben
elővillant két aranyfoga.
– Hiszen ők kérték – mondta, s, ezzel felemelte egy
nagy, vasfülű edény fedelét – Ez itt a szénfürdő. Most
nem működik, mert a só megkövesedett Az ilyen sófürdő
kálium- és nátriumcianidot és különböző klóros fémeket
tartalmaz. Többek között azért, hogy folyékony legyen,
amikor az ember olvasztja. Amikor bekapcsolják az
elektromos áramot, folyékonnyá válik az anyag, és
beledobják a megmunkálandó tárgyat. Ha három óráig
benne hagyják a vörösen izzó fürdőben, körülbelül, egy
milliméter vastag edzhető felület képződik rajta. Majd
adok magának egy prospektust, abban minden
részletesen le van írva.
– Nem kockázatos ilyen veszélyes méreggel dolgozni?
– Nem, egy csöppet sem. Szigorúan betartjuk a
biztonsági előírásokat Ezenkívül magam is kidolgoztam
egy szabadalmazott óvintézkedést, még amikor az
American Steelnél voltam alkalmazásban. Ez abban áll,
hogy az olvasztó áramot nem szabad bekapcsolni, ha az
elszívó berendezés nem működik, és hogy a ventilátorok
nem állhatnak addig, míg só van a folyadékban. Ez
esetben nem csapódhatnak ki mérgező gázok.
– De ha kikapcsolnánk az áramot, és a ventilátorok
megállnának, mialatt a fürdő megkövesedik? Mi
történne akkor?
 – Akkor kikapcsol a relé, egy szerkezet kinyitja a
szelepet, és légáram keletkezik. Ilyen körülmények
között nagyon sokáig tart, míg a fürdő megkövesedik.
De minden eshetőségre készen kell állnunk.
– Úgy látszik, ezt alaposan átgondolták.
– Mindent meg kell tenni, hogy az emberek
biztonságban érezzék az életüket. Sokan esnek
áldozatul mostanság a szellemi tunyaságnak.
Felix összerezzent. Szellemi tunyaság. Ez a hetedik
főbűn! Akkor vetődött fel, amikor Einar Hansson
meggyilkolásának motívumát kereste.
– Hogy érti ezt, Johnsson úr?
– Úgy, hogy annyi ember meghal csak azért, mert
egyesek lusták ahhoz, hogy átgondolják az alapvető
problémákat, s igyekezzenek azokat elhárítani
maguktól. Felix néhány másodpercig elgondolkodott
Johnsson szavain.
– Használnak néha vérlúgsót is az edzéshez?
– Nem számottevő mennyiségben. Azelőtt a
poracélozásnál szinte általános volt az alkalmazása. Ez
egyfajta primitív felületacélozás, mikor a vörösen izzó
munkadarabot egy különleges porban hempergetik meg,
mielőtt lehűtenék. így is kemény felületet nyernek. De
ez a kemény réteg alig vastagabb egy tized
milliméternél. Poredzést leginkább akkor alkalmaznak,
ha védőréteget akarnak előállítani anyacsavarokon,
alátéteken vagy más apró alkatrészeken.
– Johnsson úr bizonyára folyékonyan beszél angolul?
– Igen. Brooklynban és Bronxban laktam, összesen
tizennyolc évig: elég jól megtanultam a nyelvet.
– Láttam a hirdetésében, hogy az American Steel
laboratóriumában dolgozott. Talán ismert ott egy svéd
munkást, akit Hanssonnak hívtak?
Igen, jól emlékszem rá. De ő nem az edzőműhelyben
dolgozott, a kutatórészlegnek volt egyik vezetője. Még
Innen Oskarsvikból ismertem. Felhívott néhány évvel
ezelőtt. Úgy látszik, ő is olvasta a hirdetést, hogy az
American Steelnél dolgoztam. Meglátogattam olykor-
olykor. Könyvet írt, és meg akart tudni néhány olyan
technikai részletet, amiben nem volt biztos. Derék,
józan fickónak látszott. Meghívott egy grogra, és sok
mindenről elbeszélgettünk. Azután meg akarta fizetni a
segítségemet. Én persze nem engedtem. Eltöltöttem
vele néhány kellemes estét, és ez nekem elég volt. Most
meg olvastam az újságban, hogy a múlt héten megölték.
Van valaki, akire gyanakszanak?
– Nem tudom. Ez az ügy nem az én osztályomra
tartozik. Én a rendészetnél dolgozom. Az esettel a
bűnügyi osztály foglalkozik. Akkor hát köszönöm az
értékes felvilágosításokat. Minden jót kívánok.

Visszafelé John Felix bement a bűnügyi rendőrségre,

és összeakadt Erikssonnal. Átnyújtotta neki azt a
prospektust, amelyet a Diamant-cégnél kapott, és
rámutatott az első oldalra.
– Ebben a körben, amelyet iderajzoltam, van egy jobb
hüvelykujj-lenyomat A hüvelykujj tulajdonosa
folyékonyan beszél angolul. Járt is néhányszor
látogatóban Einar Hanssonnal. És a műhelyében egy
hatalmas edény van, tele ciánkálival.
– Jó napot, portás bácsi, hogy s mint van?
– Ej, micsoda előkelő vendég. Miféle gazságot
követtem el, hogy a rendőrség jön hozzám látogatóba?
A középiskola öreg portása levette a szemüvegét, és
hellyel kínálta Felixet.
– Nahát, Grankvist úr, emlékszik még rám? Hiszen
több mint húsz éve, hogy itt végeztem!
– Igen. Te vagy a cipészmester fia, jól emlékszem rád.
Te voltál az egyetlen, akit jókívánságom jeléül nem
tudtalak hátba vágni, amikor leérettségiztél, mert nem
értelek fel. Meg háromszor megléptél a reggeli imáról.
Pedig tudtad, hogy nem szeretem a
fegyelmezetlenségeket.
 Felix mosolygott. Sok minden megváltozott az utóbbi
húsz év alatt, de az öreg portás láthatóan ugyanolyan,
mint volt. A modern idők nem tudták átformálni.
– Arról van szó, hogy ellenőrizzük az egész városban a
mérgező anyagok tárolását. És arra gondoltam, hogy
némelyik iskolában is használnak ilyeneket. Az öreg
méregszekrény fent van még a kémiai laboratóriumban.
Most ugyan szünidő van, de gondolom, a portás
bácsinak van kulcsa hozzá. Megnézném, ha lehet.
– Nekem ugyan nincs, de Lövberg tanár úr bent
szokott ilyenkor lenni, hogy rendet teremtsen a
pedagóguskongresszusra, és ő viseli gondját a kémiai
laboratóriumnak. Felix hamarosan régi jó ismerősként
üdvözölhette a világosra pácolt, öreg szekrényt a
laboratóriumban. Két vörös halálfej volt az ajtaján.
Lövberg tanár úr kinyitotta a szekrényt. John
tekintete megakadt egy félliteres, nyomófedelű
bádogdobozon. Oldalán három betű: KCn.
– Ebben a dobozban van a ciánkáli?
– Igen, az a káliumcianid.
Lövberg kinyitotta a dobozt Csaknem tele volt.
Beledugta az ujját, aztán megszagolta a szürkésfehér
port.
– Nem veszélyes dolog ilyesmit csinálni? – kérdezte
John, – Hiszen lehet az ember ujján, egy kis karcolás
vagy seb.
– Nem. Ez nem szívódik fel közvetlenül a vérbe.
Először a gyomorba kell jutnia, és cián-savvá kell válnia,
csak akkor halálos. A ciánkáli por alakban
tulajdonképpen veszélytelen, ha óvatosan kezelik, és
vigyáznak, hogy szájba ne kerüljön. Sokkal veszélyesebb
a ciánhidrogén. Az egy illékony folyadék, ami már
szobahőmérsékleten is mérgező gázzá alakul. Akkor
képződik, ha a ciánkáli savval érintkezik. Ha például az
ember véletlenül ciánkálit nyel, az a gyomorsav
hatására gyorsan HCn-né, vagyis ciánhidrogénné
változik, és azonnali halált okoz.
 – És hogyan függ ezzel össze a kéksav?
– A kéksav a ciánhidrogén vízoldata. Víz mindig
található a testben. Ezért beszélnek bizonyára
kéksavmérgezésről.
– Van több kulcs is a méregszekrényhez?
– Igen, van egy tartalék kulcs a tanáriban. Lövberg
bezárta a szekrényt. Felix újra szemügyre vette a falak
mentén húzódó polcokat
– És itt kívül nincs semmi mérgező anyag?
– Hát Istenem, ez relatív dolog. Különböző
osztályozású mérgek vannak. Azoknak az anyagoknak
egy része, amelyeket itt kint tartunk, a második osztályú
mérgekhez tartozik. Mindegyiken rajta van a
„Veszélyes” felirat. Persze, ezek is súlyos bajt
okozhatnak ha valaki bevesz belőlük. De nem idéznek
elő azonnali halált. Ha idejében gyomormosást
alkalmaznak, megmenthetik az ember életét. Különben
ezeket a vegyszereket bárki megveheti a
festékkereskedésekben.
– Mi ez a szép, kék kristályos anyag ebben az
üvegben? Rézszulfát? Hát az a sárga ott, abban az
üvegben?
Lövberg tanár úr felírt valamit a noteszába.
– Úgy látom, a sárga vérlúgsó kifogyóban van. Majd
szólok a portásnak, hozzon belőle.
– Grankvist végzi a bevásárlást?
– Nem, a másik portás.
– És az szerzi be az első osztályú mérgeket is?
Amelyek a szekrényben vannak?
– Nem, azt én rendelem meg, írásban. A megrendelést
jóváhagyja és aláírja az igazgató is. Csak az ő
aláírásával érvényes.
– Nagyon köszönöm a felvilágosítást
– Szívesen.

Mit láthatott a macska, mielőtt megdöglött? Ez volt a

kérdés, amelyre John Felix a választ kereste, amikor
este civil ruhában ült a sövény mögött a Timotej útnál.
Előtte a Villanegyed és környékének térképe volt. Attól
a helytől, ahol most ült, egyenes vonalakat húzott a
térképen az összes olyan villáig, amelynek ablakát nem
rejtette él semmiféle fa vagy bokor. Nyolc ilyen villa
volt.
Felállt, leporolta a ruháját, és kissé távolabb ment,
arra a helyre, ahol a második macska kimúlt. Ez a
macska hét villát láthatott.
Összetekerte a térképet, hóna alá dugta, és elindult.
Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette
az öreg Hellas tanárt, aki egy közeli kertből figyelte
sajátságos foglalatoskodását.
Felixnek úgy tetszett, hogy az öreg tanár mondani
akar valamit. Hellas óvatosan letette a vizeskannát, és
előrement a kerítésig. De amikor látta, hogy Felix
hosszú lábaival már vagy tizenöt méternyire
eltávolodott, lemondott róla, hogy beszédbe elegyedjen
egykori tanítványával. Egykedvűen vállat vont, néhány
másodpercig kifürkészhetetlen tekintettel nézett utána,
majd elindult, hogy megöntözze a rózsabokrokat.
Mikor Felix hazaért, egyenest a barlangjába ment. Ott
ült egy fél óra hosszat, a térképet tanulmányozta. Négy
házat mindkét macskának látnia kellett arról a helyről,
ahol tetemüket megtalálták Fogott egy kék színű tollat,
és négyszögeket rajzolt amelyek a térképen a kérdéses
házakat jelölték Elolvasta a villatulajdonosok nevét a
vasárnap esti feljegyzésekből, és összeráncolta a
szemöldökét. Azután felidézte saját megfigyeléseit,
mindazt, amit látott és hallott azon a tizenegy helyen,
ahol megfordult a nap folyamán. Eszébe jutott valami,
amit a Diamant Acélművek tulajdonosa csak úgy
mellékesen említett meg. Ezen most hosszan eltűnődött.
És lassan-lassan derengeni kezdett agyában, a válasz,
hogy miért is kellett a tettesnek mindkét gyilkosság
előtt megmérgeznie egy- egy macskát. Természetesen
azért, hogy kipróbálja a mérget. De mi célja volt ezzel?
Természetesen az, hogy megbizonyosodjék a méreg
hatásáról, De miért nem volt biztos a méreg hatásában?
Elég sok időbe tellett, míg rájött a válaszra.
A gyilkos bizonyára saját maga állította elő a mérget.
De vagy nem rendelkezett elég kémiai szaktudással,
vagy nem voltak megfelelő eszközei, hogy megállapítsa
a méreg hatásfokát.
Ezért kellett azt a módszert választania, hogy előbb
macskákon próbálja ki. Hiszen, ha a méreg nem elég
hatásos, és Einar Hansson életben marad, azután pedig
közli a vendége nevét, azonnal leleplezik, és elítélik
gyilkossági kísérletért.
John felállt, levett a polcról egy könyvet, és olvasni
kezdte. Nem találta benne, amit keresett.
Levett egy másik könyvet, de abban sem találta meg,
amire kíváncsi volt.
Visszatette a könyveket a helyükre, leült az
íróasztalához, kezébe támasztotta a fejét és maga elé
bámult. Előtte feküdt a prospektus, amit délután kapott
vissza Erikssontól. Kissé letisztogatták a fedőlapját,
amikor lefényképezték a rajta levő ujjlenyomatot.
Eleinte szórakozottan nézegette, majd mind nagyobb és
nagyobb érdeklődéssel merült bele. Megállapította,
hogy ez az amerikás svéd kitűnő szakember. Felix
olvasás közben hirtelen megdermedt.
Az egyik bekezdést kétszer is elolvasta, azután
hátradőlt a karosszékében, és egy pontra bámult a
szemközti falon. Néhány másodperc múlva szinte elemi
erővel tört ki belőle:
– Akár a macska!
Nagy lépéssel jutott előbbre a nyomozásban.
Megfejtette a ciánkáli-rejtélyt.
Leoltotta a lámpát, és kiment a dolgozószobából
Jázminillat áradt a kertből. Sétált egy kicsit a pázsiton,
azután bement Mónikához, hogy egy szendvicset kérjen,
mielőtt lefekszik.
 Tizennegyedik fejezet

1.

A bűnügyi rendőrség szerdán egész nap teljes

erőbedobással dolgozott. Eriksson és munkatársa már
kora reggel megkezdte a vizsgálatot a Kurír
szerkesztőségében. Björkman kihallgatta az
alkalmazottakat, és ellenőrizte az alibiket.
Ohron alibije már hétfő este rendben volt A Kurír
legtöbb dolgozója, a felelős szerkesztővel az élen,
beszámolt arról, hogy hol tartózkodott vasárnap este, és
megadták azon személyek nevét, akik az adatokat
megerősíthették. Björkman három embert bízott meg,
akik délre már a legtöbb alibit ellenőrizték.
Csak ketten nem tudták igazolni hollétükét.
Mindkettő kijelentette, hogy a kérdéses időben egyedül
tartózkodott a lakásán. Az egyik azt mondta, hogy a tv-
műsort nézte kilenc és tíz között, és részletesen be is
számolt a műsorról. A másik fél tíz és tíz óra között
Schubert Befejezetlen szimfóniáját hallgatta egy külföldi
rádióállomáson, amelynek a neve nincs rajta a
skálaüvegen.
Egy telefon a Svéd Rádióhoz, és kiderült, hogy
semmiféle külföldi állomás nem sugározta Schubert h-
moll szimfóniáját az adott időpontban. A tv-műsor
egyezett, csak éppen egy hiba volt ezzel az alibivel: azt
a műsort, amivel az illető igazolta magát, nem vasárnap,
hanem szombat este adták.
Délután fontos jelentés érkezett.
Eriksson női hajat talált Inne öltönyén, és boncoláskor
pedig karcolt sebet fedeztek fel az alsókarján – apró,
jelentéktelen seb volt, mintha körömtől származott
volna.
Estefelé úgy határoztak, hogy az egyik gyanúsítottat
őrizetbe veszik. De Björkman, miután beszélt a Kurír
felelős szerkesztőjével, elhatározta, hogy vár másnapig.
Még tisztázatlan egy apró, de fontos részlet meg egy
kérdés, amelyre addig még nem kaptak kielégítő
Választ.
Inga Lilja lakását este hat órától kezdve rendőri
megfigyelés alatt tartották. Minthogy fontos események
voltak várhatók, Klas Björkman estére szabaddá tette
magát, és elment John Felijéhez. Átadott neki egy
jegyzéket azokról a tényekről, amelyek arra utaltak,
hogy másnap valószínűleg letartóztatják Inga Lilját.
Azután eszébe jutott valami. Keresgélt a tárcájában, és
elővett egy fotókópiát arról a kézírásról, melyet Asp
talált egy papíron Inne íróasztalán.
– Meg tudod nekem mondani, mit jelent ez a latin
szöveg? – kérdezte Johntól?
– Ez Terentius mondása: „Homo sum, nihil humani a
me alienum puto” – azaz: Ember vagyok, semmi emberi
nem idegen tőlem.
– Igen, gondoltuk, de nem voltunk biztosak benne.
Mennyire jutottál a te vonaladon? Találtál valami
motívumot, ami beleillenek a „szellemi tunyaság”
rovatba?
– Nem, sajnos, még nem találtam semmi
kézzelfoghatót. De meg kell találnom. Megszólalt a
telefon. Felix felvette a kagylót.
– Igen, itt van. Téged hívnak – és átadta a kagylót
Björkmannak.
– Björkman felügyelő úr? – kérdezte egy férfihang.
– Igen, én vagyok.
– Itt Ekström fényképész, a Kurírtól. Szeretnék önnel
beszélni még ma este. Sürgős.
– Milyen ügyben?
– Inga Liljáról van szó.
– Nem várhatna reggelig? Ma egy kollégámnál töltöm
az estét.
– Tudom, de reggel már késő lehet. Egy ember
életéről van szó.
 Björkman töprengett.
– Várjon egy kicsit.
Kezét rátette a telefonkagylóra, és odafordult
kollégájához:
– Ekström fényképész a Kurírtól. Feltétlenül
találkozni akar velem ma-este. Inga Liljáról van szó.
idejöhetne? Talán nem is árt, ha tanú előtt beszélek
vele.
– Persze hogy idejöhet. Legalább meghallom, mit
akar.
Björkman beleszólt a telefonba:
– Ide tud jönni most az óvárosba? Berg utca négy.
– Persze, azonnal ott leszek.
Björkman letette a kagylót, és kérdő tekintettel nézett
Felixre.
– Kíváncsi vagyok, miről akar beszélni? – Néhány perc
múlva ismét megszólalt a telefon. A főfelügyelő volt.
– Asp jelentette, hogy Ekström néhány perccel ezelőtt
elhagyta Lilja lakását, és az Óváros felé indult. Egy
emberünk követi, megfelelő távolságban.
– Nagyon helyes. Útban van ide, telefonált úgy tíz
perccel, ezelőtt, és kérte, hogy beszélhessen velem.
Hamarosan itt kell lennie. Felhívlak később, még ma
este.
– Rendben.
– Megengedi, hogy Felix felügyelő is jelen legyen a
beszélgetésünknél? Ő nem vesz részt az Inne-gyilkosság
nyomozásában.
– Akkor lehet. Ismerem John Felixet még aktív
sportoló korából. Sokszor fényképeztem már
versenyeken. És bizonyára nem fecseg ki semmit.
Letelepedtek egy-egy karosszékbe a kandalló előtt
Ekström egy papírlapot tett Björkman elé az asztalra.
Rajta négy név, címmel és telefonszámmal.
– Ez az a négy személy, akik igazolhatják, hogy együtt
voltak velem és Lilja kisasszonnyal a víkendházamban,
Björknasben, vasárnap este nyolc és tizenegy óra
között. Lilja kisasszony ott töltötte velem az éjszakát, és
hétfő reggel a hét ötvenes vonattal indultunk vissza. Ez
a teljes igazság.
Björkmam rápillantott a papírlapra, aztán felnézett
Ekströmre.
– De ha ez így igaz, amit természetesen ellenőrzünk
majd, mi az ördögnek nem mondta el mostanáig? Miért
hazudtak összevissza mind a ketten, és nehezítették
meg ezzel a rendőrség dolgát no meg a saját
helyzetüket is. Hiszen egyikük sem házas! S azt sem
igen hiszem, hogy valamiféle álszeméremből hallgatták
el, hogy együtt töltötték azt az éjszakát. De miért éppen
most mondja el, és miért nekem, ahelyett hogy
hivatalosan bejelentené a rendőrségen?
– Sok kérdés ez egyszerre, de megpróbálok
mindegyikre válaszolni.
Ekström kényelmesebben helyezkedett el a
karosszékben.
– Először is: sem Inga Liljának, se nekem semmi
közünk Inne meggyilkolásához. Ez így igaz, bármennyi
bizonyítékuk is van ellenünk. Másodszor: Inga Lilja,
sajnos, belekeveredett valamibe amiatt az aljas fickó
miatt, s azt mi nem akartuk nyilvánosságra hozni. Ezért
hazudtuk, hogy külön-külön töltöttük az éjszakát.
Ugyanis azon az estén, helyesebben azon az éjszakán
tudtam meg, milyen gyakorlati következményei vannak
Inne aljasságának. És nem akartam, hogy esetleg
tanúnak idézzenek be a rendőrségre. Azt reméltük
ugyanis, hogy ez a gaztett el lesz temetve nagy
csendben, Innével együtt. Most már belátom, hogy
értelmetlenül cselekedtünk, és hogy az én esetleges
tanúskodásom nem árthatott volna Ingának. Csak hát az
érzelem és értelem nem jár mindig együtt. Hogy miért
éppen most jelentkezem? Mert attól tartok, hogy.
bizonyos tények Inga ellen szólnak, és féltem, hogy le
akarják tartóztatni. Beszélgettem Ingával ma este a
lakásán, és arra jutottunk, hogy az egyetlen lehetséges
kiút most az, ha mindent őszintén elmondunk. Inga nem
követett el semmi törvénybe ütköző cselekedetet, de ha
bizonyos dolgok kitudódnának, egész életére el volna
intézve. És még csak huszonhat éves! Ezért kértem ezt
a félig-meddig magánbeszélgetést a felügyelő úrtól,
ezért nem akartam hivatalosan a rendőrséghez fordulni.
Inga túlságosan szigorú önmagával, és nagyon rossz
állapotban van. Mielőtt eljöttem volna tőle, altatót,
adtam be neki. A biztonság kedvéért a többi altatót
magamhoz vettem. Tessék Inga most olyan
lelkiállapotban van, hogy a legrosszabbtól lehet tartani.
– Kis szünetet tartott, majd ezt mondta: – És most,
mielőtt folytatnám, szeretném tudni, elégedett-e a
felügyelő úr az eddigi válaszaimmal?
– Annyi máris világos, hogy itt valami számunkra
ismeretlen motívumról van szó. De amíg csak
általánosságokat mond egy bizonyos fajta
közreműködésről meg egy bizonyos történetről, addig
nem alkothatok tiszta képet az összefüggésekről.
– Akkor hát folytatom. Ez a történet egy kicsit hosszú,
és sajnos, egyáltalában nem szép. Megpróbálom olyan
rövidre, fogni, amennyire csak lehet. Kezdem Innével.
Mikor Inne elődje megvált a laptól, úgy éreztük, szinte
személyes veszteség ért bennünket. A Kurír régi, szolid
újság, és mindig megőrizte az alapító, Arvid Blomgren
idejéből származó hagyományokat. Hogy gyorsan és
hitelt érdemlő módon közli a híreket, hogy érdekes és
értékes olvasnivalót ad, minden szenzációhajhászás
nélkül. Újságunk az előző kultúrrovat-vezető idejében
élte fénykorát És utána jött Inne, aki nemcsak mint
újságíró, hanem mint ember és kolléga is az első perctől
fogva csalódást okozott nekünk régieknek. Túl sokat
vártunk tőle, hiszen doktori címe volt míg az elődjének
csak bölcsész diplomája. Egyszóval, fölnéztünk rá,
különösen én és a hozzám hasonlók, akik még
gimnáziumba se jártunk. Ez persze helyes. De mi a
doktori címet úgy is tekintettük, mint bizonyítékát
annak, hogy tulajdonosa rendkívüli tudású és
feddhetetlen jellemű ember. Csakhogy ez az értékelés
nem bizonyult helyesnek. Inne sohasem volt népszerű a
szerkesztőségben. Hamarosan rájöttek, hogy nagyképű,
üres és tehetségtelen. És olyan gőgös volt, hogy alig
mertem visszategezni. – Ekström egy pillanatra
elkomolyodott. – Igaz, bennem van valami
kisebbrendűségi érzés az ilyenekkel szemben. De ettől
függetlenül azt hiszem, általános vélemény volt a
szerkesztőségben, hogy Inne karrierista, aki a Kurírt
csak ugródeszkának tekinti. Cikkei az egyszerű,
hétköznapi ember számára sem élvezetesek, sem
tanulságosak, nem voltak, Inne bizonyára tanult ember
volt, különben nem kapott volna doktori címet, de
írásaiban hemzsegtek az idegen szavak meg a faramuci
kifejezések. No persze, mindez nem is ránk tartozott
elsősorban, hanem a főnökségre. Végtére az ő dolguk,
hogy más-e most a lap, mint azelőtt volt, bár azért,
nekünk se mindegy. Egy biztos: innét előkelő,
idegennek tekintettük, ő meg fütyült a többiek
véleményére. Képzelhetik, mennyire csodálkoztam,
amikor Alf Gran kollégám egy szép napon azzal állott
elő, hogy Inne meghívott mind a kettőnket vacsorára a
Pallas Hotelba. Első gondolatom az volt: Ugyan mi lehet
emögött? És ezt meg is mondtam Grannak. De azután
megbántam, hogy ilyen gyanakvó vagyok, és így
okoskodtam: Lehet, hogy Inne belefáradt már, hogy
folyton a maga építette elefántcsonttoronyban üljön, és
emberi kapcsolatra vágyik, akkor pedig el kell
fogadnunk a felénk kinyújtott kezet. Az egész estét
együtt töltöttük. Inne közvetlenül és egyszerűen
viselkedett, s a jó étel és ital hatására valamelyest
csökkent az ellenszenvünk iránta.
Kissé kapatosan léptünk ki a Pallasból. Inne
felajánlotta, hogy igyunk meg nála egy pohár grogot, és
mi elfogadtuk a meghívást. Egyedül lakott egy kis
villában, a város nyugati részén. Mikor már vagy egy
órája ültünk ott, beszélgetve és iddogálva, elmondta,
hogy szabad idejében tudományos művet ír, „Nemi
eltévelyedések” címmel. De amikor elővette az
illusztrációs anyagot, és sorra megmutogatta nekünk a
képeket, kezdtük kétségbe vonni épelméjűségét És
miközben egyre szenvedélyesebben magyarázta az
elképesztőbbnél elképesztőbb dolgokat, egészen
kijózanodtunk Minden kitisztult előttünk Kezdtük már
érteni a dolgot, miért ez a hirtelen fellángoló érdeklődés
szerény személyünk iránt Az egész meghívást csak azért
eszelte ki, hogy rávegyen bennünket fotósokat, hogy
segítsünk neki elkészíteni az illusztrációs anyag még
hiányzó részét. De ez még nem volt minden. Azt
mondta, beszélt Inga Liljávai, akit évek óta ismer, de ő
nem hajlandó neki modellt állni. Kérte, hogy mi
készítsünk róla aktfelvételeket, meghatározott
testhelyzetekben, különböző kellékekkel, azután a
kollégám hozzámontírozhatna más képeket is, hogy az
egészet reálisabbá tegye. Hát úgy gondolom, nem kell
tovább részleteznem a dolgot. Elvégre maguk se mai
gyerekek, és rendőrök lévén, bizonyára tudják, miről
van szó. A felvételekhez két nő kellett, és később
Innének sikerült rábírnia nemcsak Ingát, hanem a kis
szexbombát, a telefonoslányt is, aki meg is ígérte, hogy
boldogan szolgálja a tudományt és a művészetet.
Persze, azt kérdezhetné az ember, hogy két ilyen
egészséges, és véleményem szerint rendes lány hogyan
mehetett bele ilyen dologba? Lehet, hogy a magamfajta
egyszerű ember túlbecsüli a nőket, és általában az
erény mintaképét látja bennük. Pedig manapság a
legtöbb folyóirat tele van többé-kevésbé meztelen
lányokkal, akik azzal keresik a pénzt, hogy bájaikat
mutogatják. És ezt ráadásul művészetnek nevezik! De,
hogy visszatérjek Innére és ajánlatára, hogy működjünk
közre annak a „tudományos” műnek a befejezésében,
hát én szívem szerint azt mondtam volna neki, hogy
menjen a pokolba. De az embernek sokszor gátlásai
vannak, és így mind a ketten, én. is, a kollégám is, csak
annyit mondtunk, hogy mi nem foglalkozunk ilyenfajta
fényképekkel. Csinálja csak ő maga. Ami a dolog
„tudományos” részét illeti, az a disznó alak többnyire
maga készítette a felvételeket. És mindez a tudományos
kutatás leple alatt történt! Ez a sok gyanús és mocskos
dolog! Még hogy én részt vegyek ilyesmiben! Ami
engem illet, az én hitem már akkor megingott a
tudományban, mikor a negyvenes években arról a
tizenöt német orvosról olvastam, akik úgynevezett
tudományos érdekből különféle állatkísérleteket
hajtottak végre védtelen embereken. Ha a tudós
tisztességes ember, sok jót tehet az emberiségért, de ha
gazember, ha gonosztevő, akkor igen veszélyes dolgokat
művelhet, a tudomány jelszava mögé rejtőzve. Most hát
elmondtam a véleményemet Inne írói tevékenységéről.
Biztos vagyok benne, hogy maguk is egyetértenek majd
velem, ha meglátják azokat a felvételeket, amelyeken
már valószínűleg Inga Lilja és Vera Pettersson is
látható. Hiszen bizonyára Inne lakásán is tartanak majd
házkutatást.

3.

Ekström rágyújtott, majd így folytatta: – Most pedig

rátérek a két lány szerepére ebben a sötét dologban.
Mind a kettő felnőtt már, és tulajdonképpen nem
tartozik sem rám, se Granra az, hogy mit csinálnak
szabad idejükben. De attól féltünk, nincsenek igazán
tisztában vele, hogy mire vállalkoznak. Meg attól is,
hogy ez az ügy botránnyal végződik, és még a lapot is
belekeverik. Még ha nem is tartozunk a részvényesek
közé, azért érzünk bizonyos szolidaritást a vezetőink és
munkatársaink iránt. Nem akarjuk, hogy a Kurír jó hírét
beszennyezzék. No de, hogy semmit el ne hallgassak,
meg kell vallanom, hogy azért volt egy kis kíváncsiság
bennünk. Hogy melyik volt az erősebb, a becsület vagy
a kíváncsiság, azt lehetetlen megállapítani.
Mindenesetre elhatároztuk, hogy megfigyeljük Inne
villáját. Ez a kémkedés, amit egy pillanatig se
tekintettünk holmi érdekes és pikáns kalandnak, egy idő
után kezdett kellemetlenné válni. Rájöttünk, hogy Inne
úgynevezett „tudományos” érdeklődése abból állt, hogy
mindenféle mazochista dolgokra vette rá a lányokat.
Meghánytuk-vetettük a dolgot, és elhatároztuk, hogy
folytatjuk megfigyeléseinket.
Valójában nehéz és kétségbeejtő helyzetbe kerültünk.
Napnál világosabb volt, hogy a lányok veszélyes útra
léptek. Mintha valami bűvös erő tartaná fogva őket –
képtelenek voltak megszabadulni tőle. Egyszer már arra
gondoltam, mi lenne, ha beszélnék Vera szüleivel. De
nem ismerem őket, és nem is mertem megkockáztatni a
dolgot. Mindent elronthattam volna. És kínos is lett
volna elmondani, hogy kémkedtünk Inne és a lányuk
után. Ami Ingát illeti, az ő családja nem lakik itt, semmit
sem tehettem érte. Nemsokára észrevettem, hogy mind
a két lány fáradtnak, hajszoltnak látszik, mikor
reggelenként bejött a szerkesztőségbe. Megfigyeltem
azt is, hogy Vera és Nils időnként együtt van az
ebédszünetben. Szörnyen fiatalok még, egyikük se
töltötte be a huszadik évet. Arra gondoltam, ha ez a két
fiatal egymásba szeret, Vera problémája talán magától
megoldódik. Nehezebb volt a dolog ingával, ő magányos
volt, nem járt senkivel. Végül támadt egy ötletem.
Elhatároztam, hogy megpróbálkozom a természetes
gyógymóddal.
– Természetes gyógymóddal? – kérdezte Björkman, és
kíváncsian nézett Ekströmre.
– Azzal. Meg akartam tanítani a férfival való együttlét
természetes örömeire.
Björkman és Felix derűs pillantást váltott egymással,
mialatt Ekström folytatta:
 – Tudom, nem vagyok egy szép fiú, de arra
gondoltam, azért megpróbálom. Meghívtam ingát
vasárnapra a nyári viskómba, és ő, a legnagyobb
meglepetésemre, azonnal elfogadta a meghívást. Úgy
látszott, mintha valósággal megkönnyebbülést érezne,
hogy itt hagyhatja egy napra ezt a várost. Amint
kiértünk, hozzáláttunk szendvicseket meg egyéb
apróságokat készíteni estére, azután átjöttek a
szomszédok vendégségbe. Mikor tizenegy felé
elmentek, azt mondtam Ingának, a legjobb lesz, ha
nálam marad éjszakára. Ettől aztán valósággal
megdermedt rémületében. Úgy nézett rám, mintha
valami veszélyes alak lennék. Talán ettől lettem olyan
dühös. Mindenesetre úgy éreztem, betelt a mérték.
Megragadtam, alaposan megráztam Ingát, és
elmondtam neki mindazt, amit Innéről, Veráról és róla
tudtam, meg a kisded játékaikról. Azzal fejeztem be a
mondókámat, hogy ha el tudott menni Innéhez azokra
az esti összejövetelekre, akkor nálam is eltölthet egy
éjszakát.
Hiszen, Innével ellentétben, én még sohasem tettem
készakarva rosszat senkinek. Akkor elkezdett bőgni. Én
meg, mivel nem bírom a női könnyeket, azt se tudtam,
mivel vigasztaljam. A többi már nem tartozik ide. De
egyvalamit még elmondok. Láttam, hogy hosszú vörös
csík húzódik végig a testén. - Inné-nél töltötte az előző
éjszakát. Ekström elhallgatott, és gondolataiba merült.
– Mondja, mennyire ismeri maga Inga Lilja múltját?
Mit tud a magánéletéről? – kérdezte tőle a felügyelő.
– Szinte semmit sem tudok a múltjáról. Csak mióta
Innénél voltunk akkor este, azóta kezdtem érdeklődni
iránta. Azelőtt csak tehetséges, jó kollégának ismertem,
akivel néha el lehetett mókázni.
– Tud arról, hogy volt-e valami kapcsolata Einar
Hanssonnal, azzal az íróval, aki a múlt héten meghalt?
– Nem, sejtelmem sincs. Hanssont csak névről
ismertem.
 – Mit gondol, elképzelhető, hogy Inga a szeretője volt
Hanssonnak?
– Nem, az lehetetlen.
– Hogyan lehet ebben olyan biztos? Hisz éppen most
mondta, hogy csak névről ismerte Hanssont.
– Persze, de most nem Hanssonról van szó, hanem
Inga Liljáról. Ő pedig senkinek nem volt a szeretője. Ez
egyszerű biológiai tény.
Björkman kérdő tekintettel meredt Ekströmre. Azután
látszott rajta, hogy hirtelen felfogta, mire célzott
Ekström.
– Ahá, persze, persze.
Ekström felállt, és indulni készült, de az ajtóban
visszafordult.
– Most elmegyek hozzá, és ott maradok éjszakára.
Bizonyára megértik, milyen boldogtalan most az a
szegény lány. Részint, mert átélte azokat a borzalmakat
Innével, másrészt meg, mert fél, hogy letartóztatják
gyilkosság gyanújával. Most különösen fontos, hogy
legyen mellette valaki. Mindent el fogok követni, hogy
elfelejtse ezeket a rémségeket, és hogy boldog legyen.
Zavartan mosolygott és hozzátette:
– És hát van őrzőangyala a kapun kívül is. Mi lenne,
ha rászánnának egy kis pénzt, és vennének egy
álszakállt Aspnak, hogy ne ismerje fel olyan könnyen az
ember. Vagy talán hazaküldhetnék, hogy végre
kialudhassa magát? Hiszen már napok óta dolgozik,
szüksége volna egy kis pihenésre. Bizonyára nagyon
fáradtan vár rám odakint, a kapu előtt.
Mikor Ekström kiment, és elindult a kerti úton,
Björkman dühös pillantással követte az ablakon
keresztül. John Felix ekkor nevetésben tört ki. Björkman
rámeredt.
– Neked könnyű, hiszen te nem vagy felelős azért,
hogy erre a két gyilkosságra minél hamarabb fény
derüljön. És nincs körülötted örökösen néhány firkász,
aki zavarja a munkádat. Már azt hittem, hogy legalább
az egyik ügy hamarosan megoldódik, erre idejön ez az
alak, és halomra dönti az egész bizonyítékanyagunkat.
Most kezdhetünk mindent elölről.
– De hiszen Ekströmön nevettem, nem rajtad. Annak
idején, a gimnáziumban volt egy tanárunk. Hellasnak
hívták, de mi csak Görögnek csúfoltuk, ő meg a legtöbb
gyereket ravasz kópénak nevezte. Erre a laklira
ugyancsak illik ez az elnevezés. Igazi ravasz kópé ez, de
a legrokonszenvesebb. Ritkán látni manapság ilyen
becsületes, jóérzésű fiatalembert.
Felix hirtelen elkomorult. Néhány másodpercig a
papírlapra meredt, amelyre a Terentius-mondás volt
felírva. Azután így folytatta:
– No de hagyjuk most Ekströmöt meg a természetes
gyógymódját, és térjünk vissza a tényekhez. Nem
hiszem, hogy okod volna a borúlátásra. Sőt, úgy
gondolom, hogy ez a fiú megakadályozta, hogy bakot lőj.
Most legalább szorosabbra vonhatjátok a hurkot a tettes
nyaka körül. Nem csodálkoznék, ha hamarosan
rábukkanátok.

Tizenötödik fejezet

1.

Kvistné benyitott a fia szobájába.

– Nils, egy fiatal hölgy van odakint a verandán. Veled
akar beszélni. Gyere ki. Nils kiment, de néhány perc
múlva már vissza is tért. Anyja csodálkozva nézett rá:
– Eddig tartott a beszélgetés?
– Eddig. Azt akarta, hogy menjek el vele sétálni, de
nekem semmi kedvem hozzá. Különben sincs semmi
beszélnivalóm vele, és azt meg is mondtam neki.
– Ez volt az a lány, akivel múlt vasárnap
kirándultatok?
 – Ez!
– Aha, és most haragban vagytok. Értem. És sértett
férfiúi hiúságod miatt úgy viselkedsz, mint egy fajankó.
Szégyellem magam miattad! Rendes ember nem
viselkedik így, ha egy hölgy megkéri, hogy kísérje el.
– Ez nem hölgy! Kvistné felfortyant:
– Úgy! Szóval, nem hölgy?! Te meg nem vagy
úriember! Kezet foghattok! Így legalább illetek
egymáshoz!
Kinézett az ablakon, és látta, amint Vera Pettersson
lassan bandukol lefelé a Berg utcán. Gyorsan levette a
kötényét.
– Egy ilyen helyes kislány! Nem is tudod, mennyire
megbántottad! Utánamegyek, és megpróbálom
helyrehozni a baklövésedet! Legalább nem hiszi majd,
hogy az anyád se tanult illemet!
Kvistné sietve kiment, és Vera után indult Az első
saroknál utol is érte.
– Kérem, kisasszony! Álljon meg! Várjon! Vera
megfordult
– De kislányom, ne vegye ennyire a szívére, hogy ilyen
faragatlanul viselkedett magával a fiam. Nem érdemlik
meg az ilyen fickók, hogy szomorkodjon miattuk Nem
tudom, min különböztek össze, de olyan súlyos oka csak
nem lehet. Hiszen még olyan fiatalok mind a ketten!
Kérem, várjon meg itt! Kihívom Nilset Mind. járt itt lesz,
aztán sétáljanak egy nagyot és beszéljék ki magukat
Meglátja, megint jó barátok lesznek!
Nils és Vera aznap délután bebarangolták az egész
várost és a kikötőt, kimentek egészen Tallosenig. Ott
aztán rátértek egy kanyargós sétányra. Az egyik padnál
Vera megállt, aztán leült, és helyet mutatott maga
mellett a fiúnak. Nils kelletlenül letelepedett kissé
távolabb a lánytól, és csak nézett maga elé szótlanul.
Vera törte meg elsőnek a csendet:
– Ide figyelj, Nils! Négy napja egy szót se szólsz
hozzám!
 – Nem értem, mire gondolsz, hisz mindennap
találkozunk odabenn, és köszöntjük egymást!
– Persze, de te úgy köszönsz, mintha vadidegen
lennék!
– Nincs más megbeszélnivalónk, csak a hivatalos
dolgok! Mint magánember nem létezem számodra!
Megmondtad világosan és érthetően hétfő reggel, mikor
elváltunk a Vámhídnál Azt mondtad: nem vagyok az
eseted. És hogy a kirándulásnak nem lesz folytatása.
Megmondtad, és én tudomásul vettem!
Vera felsóhajtott.
– Persze, tudom, hogy rideg és gonosz voltam hozzád
ott a hídnál. Magam sem értem, mi bújt belém. Mire
hazaértem, nagyon megbántam. Tudod, néha úgy
érzem, hogy szinté jólesik gonoszkodni azokkal, akik jók
hozzám. És talán azokhoz vagyok jó, akik gonoszak
hozzám!
Hirtelen felállt, és néhány lépést tett. Felemelt egy
hosszú fenyőágat, és odaadta Nilsnek.
– Verj meg, Nils! Verd ki belőlem az ördögöt, hogy jó
legyek hozzád!
Nils rémülten nézett a lányra.
– Úristen! Te nem vagy estednél! Miket beszélsz itt
összevissza! – mondta szinte kiabálva, majd szigorúan
azt kérdezte: – Vagy talán arról van szó, hogy a házi
hóhér már nem áll a rendelkezésedre, és azt akarod,
hogy én helyettesítsem?
Vera zavartan nézett a fiúra.
– Hogy érted ezt?
– Úgy, hogy mindent tudok rólad! És Inné-ről meg
Inga Liljáról is! És arról is tudok mindent, hogy mit
műveltetek esténként az utóbbi időben. Ma délben
Ekströmmel ebédeltem, és ő mindent elmondott! Azt
akarja, hogy vegyelek kezelésbe, ahogyan ő mondta. De
azt hiszem, semmi értelme, hogy belemenjek ebbe a
dologba!
 Vera összetörten rogyott le a padra. Sápadt volt,
arcán reménytelenség és kétségbeesés látszott.
Szótlanul ült, könnytelen szemmel nézett maga elé.
– Ettől féltem. Hogy többé már rám se nézel!
– Nem is! Miért néznék rád? Mi értelme volna? Nem
is értem, miért jöttél fel hozzám. Mit akarsz tőlem?
Hiszen én nem vagyok az „eseted”! Keress magadnak
olyan embert, aki az „eseted”! Ne félj, akad elég, aki
átvenné Inne szerepét, hisz az már nem gyönyörködhet
a meztelenségedben. Pedig milyen készségesen
bocsátottad a rendelkezésére, hogy hozzájárulj az
úgynevezett tudomány fejlődéséhez!
Nils megbánta, hogy ilyen hangon beszélt, de már
nem vonhatta vissza.
Vera még kisebbre kuporodott,
– Most te voltál gonosz, Nils!. Nem hittem volna, hogy
ilyen gonosz tudsz lenni!
– Igazad van! Gonosz voltam! De hogy is kívánhatod,
hogy szent legyek, amikor ilyen szörnyűséget hallok
rólad!
Vera ismét felsóhajtott
– Talán jobb lett volna meg se születnem! Vagy
legalább csúnya és esetlen lennék! Alig voltam
tizenhárom éves, és a fiúk folyton fogdosni meg
csipkedni akartak az iskolában. Korán megtanultam,
hogy gonosznak kell lennem, hogy csak úgy tudok
vigyázni magamra. És csak egyetlenegyszer voltam
kedves egy fiúhoz, és annak a kedvéért mindent
megtettem volna…

2.

Nils bosszúsan rúgta odébb a lábánál heverő

fenyőágat.
 – Csak tudnám, miért ülök itt, és locsogok veled?
Butaság az egész! Nem akarok tőled semmit! Csinálj,
amit akarsz, nem érdekel!
– Nils! Olyan kíméletlen vagy, nem ismerek rád!
– Még csodálkozol, hogy ilyen vagyok? Tíz évvel
öregebbnek érzem magam; mint egy héttel ezelőtt.
Egyetlen hét alatt két gyilkosság színhelyén voltam, két
eltorzult arcú halottat láttam! Aztán megtudtam, hogy
az a kedves kislány, akibe szerelmes lettem, valami
kurvaféle, aki hagyja, hogy egy minden hájjal megkent
gazember üsse-verje! Lehet, hogy nem hiszed el, de
nekem ott Granvikenben volt az első szerelmes
éjszakám. Végre átölelhettem és megcsókolhattam egy
lányt, akit szerettem, de te összetörted minden hitemet
a nőkben, és elsősorban az irántad érzett szerelmemet –
és most csodálkozol, hogy egy kicsit keserű lettem?
– Te csak magadról beszélsz, Nils, csak
férfiszempontból nézel mindent! Te romlottnak tartasz
engem, lehet, hogy az is vagyok, de azért valami
mondanivalóm nekem is van! Úgy látszik nem tudod,
hogy nekünk lányoknak sem olyan egyszerű az életünk.
Te azt hiszed, hogy bennünk nincs semmi érzés, csak
hetyegünk ide-oda, és minden törekvésünk az, hogy
ingereljük a vágyatokat, és elvetessük magunkat
feleségül. Hát nem érted, Nils, mennyire szeretlek, már
az első perctől fogva! Nem tudod, hány éjszakán
feküdtem álmatlanul az ágyamban, és vágyódtam
utánad. Sokszor mondtam neked,
hogy „nem vagy az esetem”. De ez hazugság volt. Te
vagy az egyetlen, aki igazán érdekel, de féltem, nem
akartam, hogy azt hidd, hogy tolakodó vagyok, és attól
is féltem, hogy megunsz, ha észreveszed, mennyire
szeretlek! Amikor felhívtál Szent Iván-nap előtt, és
mondtad, hogy menjek veled csónakkirándulásra,
minden erőmet összeszedtem, hogy el ne áruljam,
milyen izgatott vagyok, és milyen boldog! Az egész
vasárnap olyan volt, mint egy szép álom. Az egész éj…
és a reggel is… És most már megmondhatom, amikor
ott feküdtünk az erdőben, ébren voltam egész idő alatt,
csak tettettem, hogy alszom… Senki nem bánt még
velem olyan gyengéden, mint te, és senki se csókolt meg
úgy, mint te… És én akkor egészen neked adtam volna
magam, ha akartad volna, de te nem akartad, pedig
éreztem, milyen erősen ver a szíved! Akkor értettem
meg, hogy vigyázol rám, kímélsz engem, és nemcsak
játékszernek tekintesz… Akkor jöttem rá, hogy
szakítanom kell Innével, és rendet kell teremtenem az
életemben. De ahogy közeledtünk a városhoz, megint
mindent olyan reménytelennek láttam. Rájöttem arra is,
hogy az a szép vasárnap csak álom volt, hogy legyen
mire emlékeznem. Mikor Inga hétfőn reggel elájult, és
ott feküdt a folyosón a földön, láttam rajta, hogy nemrég
lehetett Innénél. És akkor világosodott meg előttem
minden, és hirtelen rájöttem: milyen ostobán és
meggondolatlanul viselkedtem! Egyszerre szörnyű
félelem fogott el: ha most Ingát letartóztatják, minden
kiderül, és tönkre van téve az egész életem! Nem tudok
többé az emberek szemébe nézni! És a mamám és a
papám olyan jók hozzám, és ők azt hiszik, hogy rendes
lány vagyok. Hétfő óta egyetlen éjjel sem alszom, csak
fekszem az ágyban, és tépelődöm, de nem találok kiutat.
Azt kérded, miért ragaszkodom hozzád? Azért, mert te
vagy az, egyetlen ember, akiben bízom, aki mellett
biztonságban érzem magam. De te most már hallani se
akarsz rólam, amióta mindent tudsz, és én ezt nem is
vehetem rossz néven. És én nem akarom a te életedet is
beszennyezni csak azért, mert szeretlek! Nem akarok
élni, Nils! Meg akarok halni!
Nils rémülten nézett a lányra, agyában ellentétes
gondolatok cikáztak, őszintén beszél? Vagy csak
komédiázik? Női fortély az egész? Talán ezzel akarja
megszédíteni? És hogy értette azt, hogy senki sem bánt
vele olyan gyengéden, mint ő? Vajon hányan ölelték és
csókolták már meg? De vajon ő maga, Nils Kvist, olyan
feddhetetlen, hogy joga van ítélkezni mások felett?
Fürkésző tekintettel nézte a lányt. Még mindig sápadt
volt, de reménytelenségét és kétségbeesését most
fáradtság és közöny váltotta fel. Érzéketlennek látszott,
mintha kihűlt volna ott legbelül Nils lopva figyelte
Verát, amint ott ült mellette a padon közömbösen,
száraz szemmel, maga elé meredve, üres, fénytelen
tekintettel. Egyetlen könnyet sem ejtett egész este.
Nem, ez a lány nem ravaszkodik, nem akarja őt fortélyos
módon meghatni. Ez egy szegény, boldogtalan kislány…
szinte gyerek még. Előtte áll az egész élet! Akármit tett
is: élnie kell, és elfelejtenie a rosszat.
Nils hirtelen úgy érezte, meleg hullám önti el testét
Közelebb húzódott a lányhoz és átkarolta.
– Szegény kismadárkám! Nem szabad a halálra
gondolnod! Majd csak találunk valami megoldást!
Vera nem ellenkezett Csendesen és nyugodtan tűrte
Nils ölelését. Aztán ránézett fáradt, elgyötört
tekintettel.
– Milyen jó vagy, Nils! De ami történt, azt te se
változtathatod meg! Már késő! Félek!
Nils oldalról nézte az arcát, és azon töprengett,
hogyan tudná kirántani ebből . a fásultságból?!
– Vera, én megértem, hogy nehéz volt neked, és
nehéz most is. Ha egy boldogtalan ember nem talál más
megoldást, csak azt, hogy eldobja magától az életet nem
ítélném el érte. Ha más megoldást nem látsz, azon az
úton kell menned, én nem akadályozlak meg benne. De
szeretném, ha felelnél egyetlen kérdésemre, hogy
jobban megértsem a szándékodat. Hajlandó vagy rá?
– Felelek akármire! Nekem már semmi se fontos!
– Eddig hány fiúval feküdtél le?
Vera ránézett Nilsre, ugyanazzal a fáradt tekintettel,
aztán így szólt:
 – Egyetleneggyel sem! Innével sem! Inne csak vert
engem! Én neked tartogattam magam… Én rendet és
tisztaságot akartam az életemben, de nem sikerült.
– Vera, igaz, amit mondtál?
– Te kérdeztél, és én feleltem. De ha nem hiszel
nekem, akkor most mindjárt a tied leszek, és meglesz a
bizonyítékod!
– Nem, ne bánts, nagyon kérlek! Igaz, én még
gonoszabb vagyok hozzád – mondta Nils.
Szorosan magához húzta a lányt, és a szemébe nézett.
– Hiszek neked! Nincs szükség bizonyítékra!

3.

Vera lehunyta a szemét, a feje Nils karján pihent. A

fiú szinte ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy
megcsókolja, hogy becézgesse és vigasztalja.
Felemelte a lány fejét, arcát maga felé fordította, és
így szólt:
– Képes lettél volna fájdalmat okozni a szüleidnek,
akik mindig jók voltak hozzád? Milyen önző vagy, látod!
Nem is lett volna kár egy ilyen rossz teremtésért! Én
ugyan nem sirattalak volna meg.
Hanem erre már Vera is elmosolyogta magát.
– Ide figyelj, Nils – mondta. – Ha nem siratsz meg,
akkor nem is érdemes meghalnom.
Nils akkor olyan erővel szorította magához a lányt,
hogy az felszisszent fájdalmában.
– Na végre megjött az eszed; te kis bolond! El se
tudom mondani, milyen boldog vagyok! És ne haragudj,
hogy úgy beszéltem véled, de mindenképpen ki akartam
verni a fejedből azt az őrültséget.
– Semmi baj, Nils, és amit mondtál, igaz.
És igazad van abban is, hogy önző voltam, és csak
magamra gondoltam. Megértettem, amit mondtál, és
most már biztonságban érzem magam, mert tudom,
hogy szeretsz! Most már nem vagyok egyedül!
– Most a legszívesebben azt mondanám – szólalt meg
kis szünet után Nils –, hogy máris házasodjunk össze.
De még nem ismerjük egymást eléggé. Várjunk egy
évet. Az a legfontosabb, hogy mindenben őszinték
legyünk egymáshoz, bármi történik is. Ha azt akarod
mondani, hogy nem vagyok az eseted – mondd meg. És
ha én úgy látom, hogy túlságosan éles a nyelved, hadd
mondjam meg én is. Egy év múlva aztán megint
kijövünk ide, leülünk erre a padra, és eldöntjük: együtt
folytatjuk-e az életet vagy külön-külön… Jó lesz így?
Vera Nilsre nézett.
– Persze hogy jó. Csak maradj mellettem – mondta, és
Nils látta, hogy sírásra áll a szája – de nem sírt.
Nils felállt, a lány fölé hajolt, hogy arcával szinte
súrolta az arcát, és csendesen azt mondta:
– A bizonyítékot azért elfogadom…
Nils a keze közé fogta, és hosszan elnézte a lány
arcát, gyengéden, óvatosan megcsókolta jobbról-balról,
azután puha, telt ajkára szorította a száját.
Vera csendesen, mozdulatlanul ült, szemét behunyta.
És lecsukott szempillái alól most könnyek buggyantak
ki, és lassan legördültek sápadt arcán.
– Miért sírsz, édesem?
– Mert boldog vagyok.

Tizenhatodik fejezet

1.

John Felix csütörtök délután ismét meglátogatta a

középiskola öreg portását, és elkérte tőle a régi
növendékek névsorát. Megállapította, hogy Hansson és
Inne egészen az érettségiig osztálytársak voltak. Ezután
még egyszer sorra járta azokat a helyeket, ahol
ciánkálival dolgoztak, és a keddinél is részletesebb
felvilágosítást kért. Az egyik helyen fél óra hosszat
elidőzött.
Az új nyomok, amelyekre ekkor bukkant, Björknasbe
vezettek.
Délután öt óra felé hazament, elővett egy mérőlécet,
és felment a padlásra. Mikor lejött, megebédelt, utána
megígérte a feleségének, hogy kilenc óra tájt újra itthon
lesz, és elindult a buszmegállóba, hogy felszálljon a
hatosra, Björknas felé.
Este kilencre csakugyan hazaért. Egy utazótáskát
hozott magával, azt betette a dolgozószobájába, rázárta
az ajtót, csak aztán ment be a feleségéhez.
Másnap reggel hét órakor csengettek. Felix éppen
borotválkozott, s a felesége nyitott ajtót.
– Bergman úr van itt – mondta az asszony.
– Azonnal elkészülök!
Felix befejezte a borotválkozást, és kiment az
öreghez.
– Jó napot, Bergman bátyám! Mi járatban van itt ilyen
korán reggel?
– A régi, ügy.
– Miféle régi ügy?
– A harmadik macska is áment mondott. Húsz perc
múlva Felix az öreggel odament a helyszínre. Gyorsan,
elszántan munkához látott. Elővette a Villanegyed
térképét, és piros tintával megjelölte azt a helyet, ahol a
harmadik macskaáldozatot megtalálták. A jeltől egyenes
vonalakat húzott a környéken minden olyan házhoz,
amelynek ablaka onnan látható volt. Tudta: az egyik
ablak mögött ott leselkedik a gyilkos. Közben
észrevette, hogy az egyik ház második emeletén lassan
félrehúzzák a függönyt.
Negyedóra múlva elbúcsúzott Bergmantól, és
hazament. Kerti dolgozószobájában elővette az első
térkép másolatát, és összehasonlította ezzel. Semmi
kétség, csak egy olyan ház van a környéken, ahonnan
mind a Három macskát meg lehetett figyelni. És ez az a
ház, amelyben valaki félrehúzta a függönyt.
Most csak egy a fontos: megakadályozni a harmadik
számú gyilkosságot!
Ha a gyilkos következetes marad módszeréhez, csak
este lép akcióba. De erre nincs semmi biztosíték.
Felix az órájára nézett. Húsz perc múlva nyolc. Aligha
elképzelhető, hogy valaki most fogadjon vendéget, és
egyen a vendég által hozott süteményből. Hanem a
délelőtti kávé ideje már veszélyes lehet. Egyébként is
értesíteni kellene a bűnügyi rendőrséget. Neki, Felixnek
pedig kilencre kell szolgálatban lennie.
Töprengve lapozgatta feljegyzéseit. Egy motívum még
hiányzott. De minden tény és adat, amit a bűnügyi
osztálytól kapott, igazolta elképzelését arról, hogy ki a
gyilkos. Elhatározta, hogy elmegy a kérdéses házba. Ha
ebből semmi váratlan eredmény nem származik, ami
egész érvelését felborítaná, akkor azonnal bemegy a
bűnügyi osztályra, és átadja feljegyzéseit. Elindult tehát
a végső akcióra.
Mikor a villához ért, látta, hogy a reggeli lapok még
ott vannak, az ajtó kilincsébe dugva, noha már negyed
kilenc volt. Tehát senki nem lépett ki a házból azóta,
hogy valaki félrehúzta a függönyt. Felix becsöngetett.
Senki nem nyitott ajtót. Várt egy percig, és újra
megnyomta a csengőt Sehol senki.
Miután harmadszor is eredménytelenül csöngetett,
dörömbölni kezdett az ajtón. Semmi.
Vagy nincs a házban senki, vagy az, aki bent van, nem
akar ajtót nyitni. Mert Felix dörömbölésére még a
legmélyebben alvó is felébredt volna.
Körüljárta a házat, hátha talál másik bejáratot.
Semmi.
Ekkor a hátsó fronton, a második emeleten
megpillantott egy erkélyt. Mögötte, félig nyitva,
kampóval kitámasztva az ajtó. Az erkély mellett keskeny
vaslétra vitt fel a tetőre.
Lehetséges, hogy a tettes ezen az úton járt ki és be a
házba, hogy az utca felől meg ne lássa senki? A ház
hátsó frontjára hatalmas fák vetettek árnyékot, a fák
között keskeny út vezetett egy kis hátsó kertajtóig,
amely egy parkra nyílott.
Ejha, gondolta John, hát kirepült volna a madárka?
A tettes kiszökött volna a házból?
Akikor Hansson és Inne gyilkosa már útban van, hogy
megölje harmadik áldozatát.
Meg kell akadályozni. Bármi áron! Azonnal telefonál,
és riasztja a rendőrséget – döntött Felix.
Körülnézett. Sehol egyetlen telefonfülke a közelben. A
szomszédoknak nem szabad észrevenniük, mi történik
Ahhoz pedig nincs joga, hogy behatoljon az üres házba,
és onnan telefonáljon. Felix egy pillanatig habozott,
aztán elhatározta, hogy vállalja a kockázatot. Legfeljebb
eljárást indítanak ellene magánlaksértésért.
Fürgén felkapaszkodott a vaslétrán, és átlendült az
erkély korlátján.
Benézett a szobába. Egy hatalmas íróasztalon
megpillantotta a telefonkészüléket. Kiakasztotta a
kampót, belépett, aztán hirtelen megállt, mint akinek
földbe gyökerezett a lába.
Az íróasztal előtt ott feküdt a harmadik áldozat.
John térdre ereszkedett, és megtapintotta a pulzusát.
A szívműködés már megszűnt.
Az asztalon megpillantott egy kis tálcát, rajta
kávéscsésze, félig tele. A tálca mellett egy mazarin
maradványa,
Azután észrevett egy barna borítékot, az
asztalilámpának támasztva. Bal felső sarkában nagy,
reszketeg betűkkel: Csak saját kezű felbontásra. Alatta
a következő: John Felix felügyelőnek.
Felix csak állt döbbenten néhány másodpercig, s hol a
halottat, hol a mazarint, hol még a lámpának támasztott
borítékot nézte. Azután elővette a zsebkendőjét, rátette
a telefonkagylóra, felemelte, és feltárcsázta a bűnügyi
osztályt.

2.

A riadóautók még csak a templom mellett levő hídra

fordultak, de Felix már meghallotta a szirénázást.
Mintha rémülten nyargaló kutyák üvöltöttek volna.
Hamarosan befordultak a Flóra utcába. A sziréna
hangja egyre erősödött, aztán hirtelen megszűnt.
Három kocsi állt meg a kapu előtt.
Felix közben már sarkig kitárta a bejárati ajtót, és
most egy fonott karosszékben ült az ablaknál. Néhány
másodperc múlva a főfelügyelő, az orvos és Klas
Björkman lépett az erkélyes szobába. Felix szótlanul a
hullára mutatott Valami furcsa ürességet érzett
magában. Az utóbbi napok feszültségének reakciója
lenne? Vagy attól van, hogy az emberiségbe vetett hite
az elmúlt percekben alaposan megrendült?
Emlékezetében felmerül néhány szó, Julius Caesar
utolsó szavai a római szenátusban: „Te is, fiam,
Brutus?”
Mikor az orvos megszólalt, Felix felocsúdott
töprengéséből.
– Ez az ember legfeljebb egy órája halhatott meg.
A főfelügyelő csak egy pillantást vetett a holttestre,
azután a lámpához támasztott levélre nézett, maid a
nyitott erkélyaltóra, végül a mazarin maradványon
állapodott meg a tekintete.
Másodpercekig szótlanul nézte, azután Björkmanhoz
fordult:
– Szóval, ez a végső megoldás. Felfoghatatlan. Ki hitte
volna, hogy Hellas tanár úrnak ilyen vége lesz. Egy ilyen
nagynevű ember, aki egész életét a kultúra
szolgálatának és az ifjúság emberré nevelésének
áldozta. Nem tudom másként elképzelni, csak hogy
öregségére megháborodott.
Az orvos az utolsó szavaknál abbahagyta a
vizsgálatot, és felnézett a főfelügyelőre.
– Mire céloztál ezzel?
– Arra, hogy ez az ember, aki itt fekszik a földön, nem
más – jobban mondva: nem volt más. –, mint Einar
Hansson és Philas Inne gyilkosa.

3.

Mindannyian átmentek a könyvtárszobába. Az orvos

hamarosan el is ment. Björkman beküldte Erikssont és
munkatársát abba a szobába, ahol a holttestet találták.
A főfelügyelő, Björkman és John Felix letelepedett egy-
egy karosszékbe. Körülnéztek. Körben, a falak mentén,
könyvekkel megrakott polcok. A szoba két végén,
egymással szemben, egy-egy bronzportré. Az egyik
Szókratészt, a másik Platónt ábrázolta. Mintha
csodálkozva néztek volna egymásra.
A csendet végül a főfelügyelő törte meg:
– Egy levél van számodra odabent – fordult Felixhez.
– Igen, láttam. De nem akartam elmozdítani, amíg be
nem fejezitek a vizsgálatot. Azt hiszem, abból a levélből
minden kiderül.
– Hogy jutottál erre a nyomra? – kérdezte Björkman.
– Csak úgy véletlenül. Emlékszel, vasárnap
megpróbáltunk körülhatárolni egy területet, ahol Einar
Hansson gyilkosát kereshetnénk. Lassan eljutottunk
odáig, hogy a tettes egy köztiszteletben álló, oskarsviki
polgár lehet, aki több mint tizenhat éve itt lakik, és aki,
a lábnyoma alapján, alacsony termetű. Te ugyan kissé
szkeptikusan fogadtad következtetésemet, és inkább
arra hajlottal, hogy valami nő lehet a dologban, vagyis
féltékenységi motívumra gyanakodtál.
 Azután megosztottuk a munkát: Míg ti, konkrét
adatok és megfigyelések alapján, tervszerűen
dolgoztatok tovább, elsősorban a féltékenységi
motívumot véve alapul, én egy hiányos személyleírás és
egy homályos motívum alapján tapogatóztam. Szerda
este, mikor Inga Lilja letartóztatásáról volt szó, úgy
látszott, mintha a probléma megoldódott volna. De
akkor megjelent az az Ekström, és szétrombolta az
egész bizonyítási eljárást a két alibijével. Mikor az a
fotós elment, eszembe jutott, hogy volt nekem egy öreg
tanárom, akit Görögnek neveztünk, ö meg ravasz
kópéknak hívott bennünket. Azért is jutott eszembe,
mert ez az elnevezés annyira ráillik érre az Ekströmre.
Egy rokonszenves kópé. Miközben erről beszéltem,
véletlenül arra a Terentius-szállóigére esett a
tekintetem: „Ember vagyok, semmi emberi nem idegen
tőlem.” És erről jutott eszembe az öreg Hellas, aki latint
és görögöt tanított. Igen, ezt ő írhatta, ő használt
gyakran latin idézeteket. A jelentésekben szerepel egy
ismeretlen férfi, akinek doktori címe van. Hellasnak is
volt. Azonkívül köztiszteletben álló Oskarsviki polgár.
Több mint tizenhat éve itt lakik a városban. És alacsony
termetű. Minden egyezett. De a gondolatot, hogy Hellas
tanár úr közreműködhetne egy gyilkosságban, olyan
képtelennek találtam, hogy nem is beszéltem neked
róla. Csak annyit mondtam, hogy a nyomozás során már
érintettétek a tettest. Aznap este sokáig nem tudtam
elaludni. Képtelen voltam szabadulni ezektől a
gondolatoktól. A gyanú, hogy az én régi, szeretett
tanárom, aki most hetvenöt éves, hogy ő lehet a gyilkos,
annyira felzaklatott, hogy egész éjjel hánykolódtam.
Már négy órakor felkeltem, ittam egy kávét, és
átmentem a dolgozószobámba, hogy a két gyilkosság
minden részletét még egyszer átgondoljam. Sajnos, nem
sikerült az, amit leginkább szerettem volna, mármint
hogy Hellast szétválasszam Hansson és Inne gyilkosától.
Hiszen a vasárnap éjszakai jelentésekben is benne volt,
hogy Hellas az ékszerésszel együtt jött haza taxin az
állomásról, tizenegy óra ötvennyolc perckor. Hellas
személye elvezetett egykori iskolámba, és miután
Hansson is meg Inne is Oskarsvikban érettségizett,
kíváncsi voltam, vajon találok-e olyan szálat, amely
akkoriban egymáshoz fűzte őket. Odahaza felmentem a
padlásra, és előkerestem a régi növendékek névsorát.
Ebből kiderült, hogy Hansson és Inne osztálytársak
voltak. A régi iratok között felfedeztem saját iskolai
dolgozataimat, amelyeket megőriztem, merő hiúságból,
mert a legjobb osztályzatot kaptam rájuk. Egyet
levittem közülük, és elolvastam. A végére Hellas néhány
elismerő szót írt. Azóta tudom, hogy fontos szerepet
játszott a két áldozat életében. A kézírása ugyanis
azonos azzal az írással, amivel azt az idézetet írták, így
hát azzal is, ami Hansson svéd nyelvű kéziratának
különböző helyein látható. Elmentem az öreg portáshoz
is a középiskolában, és elbeszélgettem vele egy kicsit.
Kiderült, hogy Hansson és Inne osztályfőnöke az utolsó
évben Hellas, volt. Megtudtam, hogy amióta nyugdíjba
vonult, mint helyettes tanár azóta is működött olykor-
olykor, és azt is, hogy volt egy kulcscsomója, amellyel az
iskola minden helyiségét kinyithatta, így a kémiai
laboratóriumot is. Csak egy dolog volt, ami
ellentmondott annak, hogy Hellasnak valami köze lett
volna Inne meggyilkolásához. Hogy nem töltötte a
városban azt az estét, amikor Innét megmérgezték. Éjjel
érkezett meg, egy szomszédja társaságában, és ez
sziklaszilárd alibinek látszott. Visszamentem az
ékszerészhez, aki Hellasszal utazott a vonaton, és akit
kedden is meglátogattam, mert hallottam, hogy ő is
használ ciánkálit. De ezúttal azért mentem oda, hogy
Hellas alibijét ellenőrizzem. Az ékszerésztől megtudtam,
hogy Hellas Björknasnél szállt fel a vonatra, egy
ódivatú, állványos fényképezőgéppel, ami szíjon lógott a
vállán, és arról beszélt, hogy növényeket fotózott az
erdőben. Ezt egyébként Asp is megemlítette
jelentésében. Az olyan ósdi, állványos fényképezőgép
szokatlan látvány manapság. Felkelti az emberek
figyelmét!
Telefonáltam a björknasi állomásfőnöknek, és
megkérdeztem, nem figyelt-e fel egy idős emberre,
akinek állványos fényképezőgép volt a vállán, s aki
vasárnap este föszállt az utolsó helyi vonatra a város
felé.
Részletesebb választ kaptam, mint vártam. Az
állomásfőnök nemcsak látta az öreget, jegyet is adott
neki Oskarsvikig. És megismerte Hellast, minthogy
néhány évvel ezelőtt hallgatta a városban egy
előadássorozatát. Hellas tehát Björknasben váltott
jegyet Oskarsvikig. Odafelé valószínűleg nem vonaton
utazott. Maradt hát az autóbusz. Tegnap este
kirándultam Björknasbe. Busszal oda, vonattal vissza A
sofőrtől megtudtam, hogy vasárnap este egy utas szállt
le Björknasnél az utolsó járatról. Barna utazótáska volt
a kezében. A busz fél tizenegykor indult a városból, azaz
negyvenöt perccel azután, hogy Innét megölték. A
táska, amit az utas cipelt, egyszerű, olcsó fajta volt
Amilyet százszámra árulnak az áruházakban. Ekkor a
menetrendből ellenőriztem, hogy aki az utolsó busszal
utazik Björknasbe, visszajöhet-e az utolsó vonattal.
Elgondolásom a következő volt: Ha valaki hamis alibit
akar szerezni, bizonyára igyekszik minél kevésbé
feltűnni – odafelé, de amikor visszafelé jön, mindent
elkövet, hogy minél nagyobb feltűnést keltsen. A táska
léte alátámasztotta elméletemet. Az egyszerű,
mindennapi táska odafelé, az öreg, feltűnő, állványom
fényképezőgép a vállon – vissza. De hol volt addig a
fényképezőgép? Amint leszálltam a buszról,
megtaláltam a választ. Természetesen a táskában. A
táskát is megtaláltam az erdőben, Björknashoz közel,
egy rőzsehalom alá rejtve. Most otthon van nálam. Ma
reggel hét órakor beállított hozzám az öreg Bergman
apó, és elmondta, hogy egy harmadik macskát is
megmérgeztek…
És Felix részletesen beszámolt róla, hogyan jutott el
idáig, Hellas szobájába. Amint befejezte, megszólalt
Björkman:
Egy kérdésem van, John. Miért kellett Hellasnak
macskákon kipróbálnia a maga keverte mérget? Hiszen
szerezhetett volna ciánkálit az iskola kémiai szertárából.
– Csakhogy az iskolai méregszekrényhez csak az
igazgatónak és a szaktanárnak van kulcsa. Lövberg
tanár megállapította, hogy ciánkáli nem tűnt el a
szekrényből. A sárga vérlúgsó viszont feltűnően gyorsan
elfogyott a nyitott polcról. Mikor ott jártam,
körülnéztem a pincében is. Odalent van egy
hobbyterem, többek közt egy kis, fújtatóval ellátott
gázkemence is, az acél edzéséhez. Egyébként minden
megtalálható ott, ami a ciánkáli előállításához
szükséges.
John elhallgatott, és a főfelügyelőre nézett
– Nincs több kérdés?
– Csak egy kis formaság. Hogy jutott be, John, ebbe a
házba?
– Egy nyitott ajtón keresztül jöttem be, hogy
telefonáljak a bűnügyi rendőrségnek.
A főfelügyelő néhány pillanatig tűnődve nézett rá,
aztán így szólt:
– Köszönöm, ennyi elég!

Tizenhetedik fejezet

Hellas tanár úr levele:

„John Felix rendőrfelügyelőnek John Barátom!

Hétfőn este láttalak a szomszédom kertjében, amint

éppen bejelölted térképedre az onnan látható házakat.
Mindjárt megértettem, hogy a két macska gyilkosát
keresed.
Ezt a levelet egyrészt azért írom Neked, hogy
előkészítselek egy súlyosabb kérdésre, mint amilyenre
eddigi nyomozásod során bukkantál, másrészt pedig,
mert tartozom Neked némi felvilágosítással.
Huszonhárom évvel ezelőtt, amikor a második
világháború kellős közepén tartottunk, és okkal féltünk,
hogy hamarosan bekövetkezik Oswald Spengler jóslata
a nyugati országok és a nyugati kultúra pusztulásáról,
elmondtad nekem, hogy: rendőrtiszt leszel. Csalódást
okoztál vele, hiszen én azt szerettem volna, ha folytatod
a tanulmányaidat, és tudományos pályára lépsz.
Érveid azonban olyan ésszerűek voltak, hogy
meggyőztél róla: a jó rendőrtiszt védelmezője lehet a
kultúrának. Beszélgetésünk részleteire már nem
emlékszem, de a főbb gondolatokat nem felejtettem el.
Egyebek között felhívtam figyelmedet arra a
veszélyre, hogy az egyre növekvő érdeklődés a
természettudományok és a technika iránt elvonja, az
emberek figyelmét a humán tárgyaktól. Hangsúlyoztam,
mennyire fontos, hogy önálló, küzdőképes és
megvesztegethetetlen tudósutánpótlást neveljünk: olyan
embereket, akiket fizikusok, közgazdászok és
politikusok nem vezetnek pórázon. Nekünk olyan
tudósutánpótlásra van szükségünk, amely gátat vet a
cinizmusnak, a szellemi értékek iránti közömbösségnek,
és megakadályozza, hogy a homo sapiens állati
színvonalra süllyedjen. Mert a barbárság egyre nagyobb
teret hódít ebben a században – a civilizáció vívmányait
az emberiség ellen fordítják.
És ez, sajnos, napjainkra is érvényes, hiába
reménykedtem, hogy két világháború után végre
diadalmaskodni fog a humanizmus. – Mielőtt rátérnék
Hansson és Inne meggyilkolásának közvetlen indítékára
–, Téged bizonyára inkább az érdekel –, szeretnélek
megismertetni néhány általános szemponttal, hogy kissé
megvilágítsam tetteim hátterét.
Emlékszel még, ugye, a szókratészi tanításra: ismered
a jót – cselekedd is azt! Nos, Einar Hanssen, Philas Inne
meg én ismertük a jót – de nem cselekedtük azt! Ezért
nem leszünk az élők sorában, mire ezt a levelet
elolvasod. Mi mind a hárman megtévesztettük az
emberiséget. Körülbelül öt évvel azután, hogy Te, John
fiam, leérettségiztél, tanára lettem Hanssonnak és
Innének. Mindketten kitűnő eredményt értek el
tanulmányaikban. Szinte versenyeztek, hogy
osztályelsők legyenek. Kettejük közül Einar Hansson
volt a tehetségesebb. Szédületes emlékezőtehetsége
volt, mint valami itatóspapír, minden csepp tudást
magába szívott. Minden megtapadt – és meg is maradt –
az emlékezetében.
Virgonc, nevetős fiú volt, és meglehetősen lusta.
Gyanítom, hogy sokszor az utolsó pillanatban tanulta
meg a leckéjét, a reggeli istentisztelet alatt és a
szünetekben. Innével is inkább csak játékból
versenyzett.
Philas Inne egészen más típus volt. Karcsú, sötét hajú
és komoly, ő nem volt olyan jó felfogású, mint Hansson,
de ezt szorgalma és szívós természete kiegyenlítette.
Számára becsületbeli kérdés volt, hogy osztályelső
legyen.
Egy jelenet, amely tizennyolc évvel ezelőtt történt,
örökre bevésődött emlékezetembe:
Kiosztottam az évvégi bizonyítványokat a nyolcadik
osztályban. Abban az évben Hansson érte el a legjobb
átlageredményt. Még most is látom magam előtt, amint
Hansson ül a padjában, és tanulmányozza a
bizonyítványát, Inne pedig áll, és beleolvas Hansson
bizonyítványába. Volt ebben valami ijesztő – arca,
tekintete félelmetes csalódottságról, kétségbeesésről és
gyűlöletről árulkodott. Valósággal megrémültem, hogy
ilyen indulatok élhetnek egy szorgalmas és
rokonszenves fiú lelkében. Elgondoltam: mit is tudunk
valójában embertársainkról?
Ez a tekintet döbbentett rá, hogy Inne, a látszattal
ellentétben, szerencsétlen ember, boldogtalan,
karrierista, aki nem fog válogatni az eszközökben,
csakhogy minél feljebb emelkedhessen.
És most elmondom, hogyan kerültem hosszú évek
múltán ismét kapcsolatba egykori diákjaimmal, és
hogyan határozta meg mindhármunk sorsát az újabb
találkozás.

Hansson
Egy napon, tizenöt évvel azután, hogy Einar Hansson
elvégezte a gimnáziumot, séta közben találkoztam vele
a Városi Parkban. Leültünk a padra, és beszélgettünk.
Hansson amerikai élményeiről mesélt, de
meglehetősen zárkózottan. Csak annyit mondott, hogy
New Yorkban újságíróként dolgozott. Egy évvel ezelőtt,
szülei halálos kimenetelű autóbalesete után, visszajött
Svédországba, és itt Oskarsvikbeui telepedett le.
Regényeket ír egy amerikai kiadónak.
Einar Hansson sokat változott az alatt a tizennégy év
alatt, amit Amerikában töltött A régi kedélyének,
vidámságának nyoma sem volt. Végtelenül keserűnek és
kiábrándultnak látszott Szülei halála felzaklatta egész
énjét. Arcán új vonást fedeztem fel: az undor és a
világmegvetés kifejezését. Elmondtam neki, hogy
évekkel ezelőtt nyugdíjba vonultam, és így most
mindenféle kedvtelésemnek élhetek.
Körülbelül egy év múlva Hansson felhívott telefonon.
Elmondta, hogy néhány könyvét svéd nyelvre fordítja,
de már kissé bizonytalan egyes kifejezésekben, hiszen
több mint tíz évig csakis amerikai angol nyelven írt. Azt
kérdezte tőlem, hogy megfelelő díjazás ellenében
segítenék-e neki, átcsiszolnám-e kissé a mondatait.
Hamarosan át is adta három angol nyelven írt
regényének svéd kéziratát. E könyvekben szomorú
témát dolgozott fel: a New York-i alvilág életét.
Egyébként tehetséges ember írása volt mind a három,
és mély humanizmus hatotta át minden sorát.
Azonban későbbi regényei olvasásakor aggódni
kezdtem. Ezeknek a könyveknek a hangja már brutális
volt, csupa cinizmus.
Látszott, hogy Hansson ebben a periódusában már
csak a pénzért írt, és az olvasók alantas ösztöneit akarta
kielégíteni.
A világsiker nem is váratott magára. Einar Hansson,
William Green álnéven, nemzetközileg elismert
krimiszerző lett. Rájöttem, ezekben a regényekben már
nyoma sincs egykori humanista törekvéseinek.
Valóságos kézikönyvek ezek a bűnözők és ferde
hajlamúak számára. Napjaink nyugati civilizációjának
szégyene, hogy éppen ezek a művek annyira
népszerűek. És még nekem kellett ezeket az
erkölcstelen szövegeket kijavítgatnom!
Még egy kéziratot átjavítottam, de nem bírtam
tovább. Igaz, addigra már Hansson maga is
megbirkózott vele.
Egy ideig töprengtem, mi lenne, ha felhívnám a
figyelmét, hogy milyen romboló hatásúak ezek a
könyvek? Hiszen valósággal felkorbácsolják az ifjú
olvasók ösztöneit. De lemondtam tervemről. Manapság
bármiről lehet írni, csak az a fontos, hogy ne tapossanak
a hatóságok vagy magasabb körök tyúkszemére.
Kigúnyolhatják, és sárba taposhatják a legszentebb
dolgokat is. Ügy látszik, már teljesen megszűnt a
felelősség a nyomtatott vagy kimondott szóért.
Einar Hansson, aki tehetségét irodalmi működése
kezdetén arra fordította, hogy a farkasok ellen
harcoljon, később együtt üvöltött a farkasokkal, mert
rájött, hogy ez jobban kifizetődik.
Részemről le is zártam volna ezt az ügyet, ha egyik
stockholmi tartózkodásom alkalmával el nem megyek
egy kétes hírű vendéglő mellett, és véletlenül be nem
pillantok az ablakon.
Az ablak mögött egy asztal állt. Az asztalnál ülő férfi
egy könyvet olvasott Megálltam és eltűnődtem. Vajon
azok az emberek, akik ilyen helyekre járnak,
érdeklődnek-e az igazi irodalom iránt? Ahogy belestem
az ablakon, az az ember rám nézett. Nem szokásom,
hogy rosszat mondjak az állatokról, de az a pillantás,
amit az az ember rám vetett, olyan állatian gonosz volt,
hogy meghökkentem. A könyv, amit olvasott, William
Green legutóbbi gengszterregénye volt, amelynek svéd
fordításában én is közreműködtem.
Mikor hazafelé utaztam a vonaton, egy fiatalember ült
a fülkémben, és ugyanezt a könyvet olvasta. Amikor egy
napon elsétáltam régi iskolám előtt – éppen szünet volt
–, két tanuló a kerítésnek dőlve ugyanennek a könyvnek
egy-egy példányát olvasta.
Ekkor megértettem, hogy Einar Hansson az amerikai
metropolis alvilágából importálta a romlottságot, és
terjeszti a svéd* Ifjúság köré-, ben. Felismertem, hogy
kötelességem ezt megakadályozni, bármi áron.
Einar Hansson fiatalon fejezte be életét Személyes
haragot sohase tápláltam iránta. De egyike volt a
veszélyes bacilusgazdáknak, akik terjesztik a ragályos
kórt Nagyon tehetséges volt, de hűtlen lett önmagához,
az emberiséghez, elsősorban az ifjúsághoz, mert úrrá
lett rajta a kapzsiság ördöge.
Einar Hanssont hatalmába kerítette a hét főbűn
egyike: a kapzsiság.

Inne
Néhány éven keresztül cikkeket írtam az Oskarsviki
Kurírba. Az akkori kultúrrovat- vezető igencsak
érdeklődött a népművelési munka iránt. Egy ideig maga
is tanított az egyik népfőiskolán, és tudta, mennyire
szeretne továbbtanulni az alapfokú iskolai képzettséggel
rendelkező dolgozó ifjúság. Ezzel a szerkesztővel igen
jól megértettük egymást. Hosszabb cikksorozatot írtam
a Kurírba, »Heilasi örökség« címmel.
Ez a szerkesztő előadássorozatot is szervezett, és
ebben magam is közreműködtem. Lelkes és hálás
közönség gyűlt össze esténként, munkaidő után, fiatalok
és idősebbek egyaránt. Az előadások után éjszakába
nyúló vitákat rendeztünk, és bizony sokszor ámulatba
ejtett az a bölcsesség és józan ész, melyet ezeknél az
úgynevezett egyszerű embereknél tapasztalhattam.
Ez a szép és hasznos népművelő munka hamarosan
véget ért, mert a szerkesztő másik laphoz került.
Egy napon felhívott telefonon Philas Inne, és közölte,
hogy most ő szerkeszti a kultúrrovatot. Arra kért, írjak
cikket Valeria Messalináról. Megmondtam neki, hogy
semmi kedvem romlott nőszemély mocskos életéről írni.
Végül abban egyeztünk meg, hogy más témáról írok.
De Innében csakhamar csalódnom kellett. A lelkes és
buzgó ifjú, az én egykori tanítványom, az évek folyamán
ellenszenves, nagyképű fickó lett.
Ki is fejeztem nemtetszésemet nemegyszer, amikor
jelenlétemben valamelyik alacsonyabb képesítésű
kollégájával beszélt a lapnál. Néha valósággal zavarban
voltam, amikor akarva, nem akarva, tanúja lehettem
fölényes, leereszkedő modorának. Nem lehetett valami
népszerű a lapnál. Velem persze mindig udvarias és
előzékeny volt.
Egy szó, mint száz: Inne törtető volt, olyan ember, aki
felfelé hajbókol, lefelé pedig rúg. Akinek ma a legfőbb
célja, hogy ismeretséget kössön befolyásos
személyekkel. És aki mindenkit hülyének néz, aki nem
akadémikus. Ami szerkesztői tevékenységét illeti, nos,
bizonyára nem az én dolgom, hogy megítéljem, milyen
volt. Cikkeiben hemzsegtek a szakkifejezések,
amelyeket valószínűleg a legtöbb olvasó nem értett
meg. Pedagógus lévén, többször felhívtam erre a
figyelmét. De ő azzal utasított vissza, hogy ha az olvasók
nem értik az idegen kifejezéseket, keressék meg a
lexikoniban. Egyszer aztán rájöttem valami
szörnyűségre. Előzőleg már többször is észrevettem,
hogy Inne előszeretettel ír mindenféle perverz
dolgokról. Sehogy se tetszett nekem az az örökös
vájkálás különböző halott művészek magánéletében.
Az igazi megdöbbenés azonban akkor következett be,
amikor Inne átadott nekem egy kéziratot, és arra kért,
hogy ellenőrizzem, vajon a régi Róma elkorcsosult
időszakáról szóló leírásai megfelelnek-e az eddigi
kutatások eredményeinek. Az az egész írás merő
pornográfia volt, hamis, áltudományos és erkölcstelen.
Az lehetett volna a címe: »A Perverzitás a régi Rómában
és ma.«
Mivel Hanssonban már olyan mélységesen csalódtam,
tüstént elhatároztam, hogy nem támogatom Inne írói
tevékenységét. Már éppen azon voltam, hogy ezt
megmondom neki, amikor megmutatta a könyv
illusztrációs anyagát. Annak láttán elhatároztam, hogy
hallgatok, és inkább végét vetek bűnös üzelmeinek.
Sokat olvastam már a történelem különböző
korszakainak számunkra idegen szokásairól és erkölcsi
életéről, de a bujaságok és fajtalanságok olyan tömegét,
amit Inne szövegben és képben-összegyűjtött, elképzelni
sem tudtam volna. Olyan volt az, mint valamiféle
kézikönyv a nők ostorozásának és kínzásának
művészetéről és annak minden elképzelhető
módozatáról, a Nérók és Messalinák korától kezdve az
inkvizíció és boszorkányégetések idején át egészen
napjainkig.
Szinte eszemet vesztettem felháborodásomban. Nem,
ez a sátáni »mű« nem kerülhet az ifjúság kezébe! Egyre
csak ezt hajtogattam magamban.
Egy november végi estén aztán kicsordult a pohár.
Mielőtt szokásos sétámra indultam volna, elhatároztam,
hogy benézek Innéhez. Magamhoz vettem hát a
kéziratát, amelyhez bírálatot írtam.
 De sem akkor, sem később nem léptem át a háza
küszöbét. Mert ahogy a tornácon megálltam, olyan
lármát hallottam odafentről, ami már nem is nevezhető
emberinek.
Elindultam, majd megálltam a kerítésnél, és
visszanéztem. A sötétben két gyanús alak ólálkodott.
Inne már nyilvánvalóan áttért a népszórakoztatásra.
Philas Inne sem ért meg magasabb kort Einar
Hanssonnal. Ő is veszélyes bacilusgazda, volt. Rászedte
önmagát, az emberiséget és az ifjúságot. Gátlástalanul
átadta magát három főbűnnek: a kevélységnek, a
kapzsiságnak és az érzékiségnek. Ez okozta a végzetét

Magamról:
Tegnap kisétáltam a temetőbe. Ez az egyetlen hely,
ahol az ember manapság zavartalanul elmélkedhet. Ott
nem zavarják az élők, s a holtak hallgatnak.
Ahogy ott ültem egyedül, és elmélkedtem, egyszerre
csak megkondult a Szentháromságtemplom tornyában a
lélekharang. Mikor a gyászmenet lassan elhaladt
mellettem a kápolna irányába, felálltam, és levettem a
kalapomat.
A koporsót néhány asszony és egy férfi követte. A férfi
az Oskarsviki Kurír munkatársa, Ohron volt. Utánuk
lopakodtam, egészen a kápolna közelébe. Megtudtam,
hogy Einar Hanssont temetik. Tanítványom volt,
indokolt tehát, hogy jelen legyek a temetésén.
Bementem hát a kápolnába, és leültem Ohron mellé.
A másik oldalon Hansson menyasszonya, a lány anyja,
Hansson házvezetőnője és annak testvére volt.
Öreg lelkipásztorunk, aki az elhunyt konfirmációs
oktatója volt, betegen feküdt, s egy fiatal pap celebrálta
a temetési szertartást. Csaknem gyerek volt még,
megsajnáltam. Feszültnek és idegesnek látszott. Minden
szava sivár, személytelen és szinte leckeszerű volt.
Elmerültem saját gondolataimba, de hamarosan
felriadtam – a karzaton felcsendült egy szép zengésű,
tiszta női hang. Ez az ének többet mondott nekem
életről és halálról, mint a fiatal pap iskolás prédikációja.
Amikor a szertartás után Hansson menyasszonya
felállt, és anyja karjára támaszkodott, előreléptem a
koporsóhoz, hogy búcsút vegyek a halottól – és
egyszerre rádöbbentem, hogy helytelenül cselekedtem.
Milyen jogon döntöttem élet és halál fölött? Milyen
jogon döntöttem ezt a fiatal teremtést kétségbeesésbe
és gyászba?
Ohronnal mentem végig a temetőn, a hosszú fasoron.
Mindketten gondolatainkba merültünk. Amikor
elváltunk, végleg döntöttem, elhatározásom
megmásíthatatlan.
Ohron ment a maga útján, indult, hogy folytassa
munkáját
Én már befejeztem. Nem úgy sikerült, amint egykor
elképzeltem. Amikor még én is olyan fiatal voltam, mint
az a pap ott a kápolnában, és első félénk lépéseimet
tettem a tanári pályán, teli voltam lelkesedéssel, s
leghőbb vágyam volt, hogy átadhassak belőle valamit a
fiataloknak
Világéletemben hivatásnak éreztem a tanári pályát.
De a mi korunkban már nem annyira hivatás, inkább
foglalkozás. Nemrégiben egy neves pedagógus
kijelentette: az a cél, hogy a tanárokat a jövő
társadalmában jórészt gépekkel helyettesítsék.
A magamfajta tanárok lassan fölöslegessé válnak
Mióta a feleségem meghalt nem sok szál köt már az
élethez.
Helytelenül cselekedtem. Becsületes embernek
ilyenkor csak egy tennivalója marad. Követnem kell két
egykori tanítványomat az ismeretlenség birodalmába.
Ez a szilárd elhatározásom. Nem vagyok szent, magam
is áldoztam a hét főbűn oltárán. Mindig is azt vallottam,
hogy a mértéktartó élvezet az élet sava-borsa. De, ha
gátlástalanul hajszoljuk a gyönyört, abból előbb-utóbb
katasztrófa lesz. A hét főbűn közül hatot; a kevélységet,
a kapzsiságot, a kéjvágyat, az irigységet, a
részegeskedést és a haragot életem során mindig le
tudtam győzni. De öregkoromra, amikor bölccsé kellett
volna lennem, beleestem a hetedikbe, a legsúlyosabba:
a szellemi tunyaságba. Túlságosan ellustultam, nem
gondoltam át alaposan, egész mélységében a kérdést
Ha átgondolom, idejében fölismertem volna, hogy az
ifjúság erkölcsi nevelését nem oldja meg, még csak
előbbre sem viszi az ember azzal, hogy kioltja
embertársai életét Bűnt követtem él az egész
emberiség, a humanizmus szelleme ellen.
Vétkem jóvátehetetlen. Ennek felismeréséhez az a
kétségbeesett, gyászba borult fiatal teremtés segített
hozzá, aki ott állt Hansson koporsója mellett

Kelt Oskarsvikban, 1965. július 1-én öreg

tanárod AugustiNils Hellas

Epilógus

Egy év múltán a városkában már alig emlékeztek

Einar Hansson, Philas Inne és AugustiNils Hellas
nevére. Az öreg tanár tébolyult tette annak idején
felkavarta és felháborította az embereket – eleinte sokat
beszéltek róla, de lassanként az egész feledésbe,
merült, hiszen oly sok gyilkosság történik szerte a
világon, törvény által szentesítve és törvénytelenül.
Egy évvel a tragikus események után Nils Kvist
eljegyezte Vera Petterssont.
Másnap Vera ott ült a kapcsolótábla előtt, s
minduntalan fölemelte a bal kezét, hogy
elgyönyörködjék csillogó jegygyűrűjében. Délután,
mikor Nils megjelent az „üvegszobában”, hatalmas
virágcsokor állt az asztalon.
– Kitől kaptad? – kérdezte.
 – Apollonia és Ekström hozta, egy órával ezelőtt Nils
elolvasta a kis kártyára írott szöveget: „Az új
jegyespárnak sok boldogságot kíván a Kurír valamennyi
dolgozója.” Verára nézett s megkérdezte: – Náthás
vagy?
Olyan vörös az orrod.
– Nem, dehogy vagyok náthás.
– Hm, akkor szóval megint sírtál! Te kis bőgőmasina!
Mindig ennyit fogsz sírni?
Vera mosolygott.
– Nem érdekel, a akármit beszélsz is! – mondta. –
Nem vagy az esetem.
– Ezt már tudom.

Szent Iván-nap előestéjén ebben az évben is sűrűn

elakadt a forgalom Oskarsvikban. Részint azért, mert az
elmúlt évek során jócskán megnőtt az autók száma,
részint, mert az örökös útépítési munkák miatt sok
helyen el kellett terelni a forgalmat Az emberek kifelé
igyekeztek a városból, hogy a környékbeli
kirándulóhelyeken ünnepeljék Szent Iván napját
A fiatal rendőrfelügyelő, John Felix megint
szolgálatban volt – szokásos ellenőrző körútját végezte.
Amikor megállt a járdán a Prins utca és a Sugár út
sarkán levő átkelőhelynél, valaki megérintette a karját.
Megfordult, és megpillantotta Ekström fényképész
mosolygós arcát. A Fotós a zöld lámpára várt.
Gyerekkocsit tolt, mellette egy csinos, barna
fiatalasszony, élénk színű nyári ruhában, magas sarkú
cipőben.
Felix tisztelgett
Ekström diadalmasan mutatott a gyerekkocsiba.
– Ezt nézze meg, felügyelő úr! A természetes
gyógymód eredménye! Ugye milyen helyes kölyök?
John Felix mosolyogva pülantott a kocsiba.
A baba csodálkozva nézett fel rá.
– Fiú vagy lány?
 – Lány, persze hogy lány! Mindig jobban szerettem a
lányokat!
A járművek annyira összetorlódtak, hogy az
átkelőhelyen, noha a lámpa már zöldre váltott nem
tudtak elindulni. A lámpa ismét tilosat mutatott. Felix
lelépett az úttestre, és megállította a gépkocsikat, hogy
a gyalogosok átmehessenek.
Ekström, felesége oldalán, büszkén lépkedett a
babakocsit tolva. Amikor átértek a túlsó oldalra, az
asszony megfordult, és intett John Felixnek.
– Milyen derék fickó! – jegyezte meg azután.
Ekström rendreutasító pillantást vetett rá.
– Inga, az istenért, a lábad elé nézz! Még orra buksz
ebben a tömegben. Pedig holnap lesz a házassági
évfordulónk!
Óvatosan átkormányozta a gyerekkocsit a járda belső
felére, aztán folytatták útjukat.
– Mire céloztál azzal a természetes gyógymóddal? –
kérdezte kis idő múltán Inga.
– Hm. Persze. Valamikor sokat vitatkoztunk Johnnal
arról, hogy sokszor nem hatásosabb-e a természetes
gyógymód a gyógyszeres kezelésnél.
Szent Iván napján pompás ebéddel ünnepelték az
Oskarsviki Kurír nyolcvanéves fennállását a Pallas Hotel
kristály termében. Meghívták az Esti Újság vezető
munkatársait, valamint a társadalmi és gazdasági élet
kimagasló képviselőit.
Számos beszéd és pohárköszöntő hangzott el.
Megemlékeztek Arvid Blomgrenről, a Kurír alapítójáról,
ittak a lap jövőjére, és ittak Oskarsvik város fejlődésére.
Ebéd után, amikor elkezdődött a tánc, a társaság
kisebb csoportokra oszlott. A terem egyik keskeny
végében ült Mia Söderberg, Ohron, Stenman, Ekström
és a felesége, Inga. Mindenféle történeteket, vicceket
meséltek, kitűnően érezték magukat.
Közben Nils és Vera táncolt el mellettük. Stenman
sokáig szótlanul nézte őket, azután így szólt:
 – Csak azt nem értem, mit eszik ez a bűbájos kis
teremtés ezen a Piroskán?
A Fotós már éppen válaszolni készült, de hirtelen
Ingára nézett, s jobbnak látta, ha bölcsen hallgat.
Helyette a felesége szólalt meg, miután álmatag
pillantást vetett a táncolókra;
– Vera talán fölfedezett valamit Nilsben, amit
egyikünk se látott meg benne.
– Hogy ennek az Ekströmnének micsoda fantáziája
van?! – jegyezte meg Ohron. – Nem írnál egy jó kis
cikket a bergeni Szent Iván-napi ünnepségről?
Estefelé egy papírlap járt körbe kézről kézre a Kurír
munkatársai között: „Apollónia mindenkit szeretettel
meghív vacsorára szerény otthonába.”
Mikor csoportokba verődve útnak indultak Mia
Söderberg lakása felé, ahol férje és lányai remek
szendvicsekkel és frissítőkkel várták őket, valósággal
elbűvölten gyönyörködtek a Sugár utat szegélyező
virágokban. Ohron és Apollónia lassú, kényelmes
tempóban, beszélgetésbe merülve ment egymás mellett.
A férfi hátrafordult, és színlelt felháborodással az új
jegyespárra mutatott:
– Nézd csak, Apollónia! Nézd, mit művelnek!
Mia Söderberg visszanézett. A két fiatal messze
mögöttük állt egy szilfa alatt, és csókolózott.
– Hát aztán?! – szólalt meg szenvtelen hangon
Apollónia.
– Hát nem látod, mit csinálnak? Nem látod, hogy
csókolóznak?
– De látom. Miért? Mi mást kellene tenniük?
– De hát nem érted, hogy ez milyen veszélyes? Nem
olvastad Inga cikkének kéziratát, ami a hétfői számban
jelenik meg? – kérdezte Ohron.
– Nem, még nem láttam. Miről szól?
– Egy amerikai professzor kutatásának szenzációs
eredményéről. A professzor pontos vizsgálatokat végzett
négyezer fiún és lányon, akik önként jelentkeztek a
kísérlethez. Nem emlékszem a pontos adatokra, de arra
az eredményre jutott, hogy több millió bacillust lehet a
szervezetbe juttatni egyetlen csókkal. És hangoztatja,
milyen veszélyes következményekkel járhat a népesség
egészségi állapotára ez a régi, elavult szokás. A
professzornak ez a megállapítása nagy figyelmet keltett
már világszerte. Tegnapelőtt este a rádióban is
beszéltek a dologról. A bevezetőt egy kiváló
pszichológus tartotta. Azzal kezdte, hogy Svédország
vezető emberei már foglalkoznak a kérdéssel, és igen
komolyan mérlegelik, hogyan lehetne gátat vetni a
baktériumok csók által való terjedésének. Maga a nagy
hírű professzor elmondta, hogy világszerte kísérletek
folynak a legmegfelelőbb módszer kidolgozására. A
tudósok egy része az antipuszi-tabletta mellett tört
lándzsát, mások, a dohányzás elleni küzdelem példájára,
a csókolózás közben émelygést, sőt rosszullétet előidéző
gyógyszerekre esküsznek. E módszer alkalmazása azzal
a felbecsülhetetlen előnnyel jár, hogy, a kondicionált
reflexek elve alapján, bizonyos idő múltán már maga a
csókolózás gondolata is kiváltja a kívánt tüneteket. A
professzor szerint a szakemberek zöme mégis elveti azt
a pszichokémiai metódust, és a humanizmus nevében
olyan készítmények előállítását javallja, amelyek
elfojtják a csókra ingerlő ösztönkomponenseket. Ez
volna a tökéletes prevenció! Egy John Watson nevezetű
amerikai orvos – folytatta beszámolóját Ohron – fel is
talált egy nagy hatású preparátumot, amelyet a „Le az
ösztönökkel” elnevezésű amerikai hajadonegylet
önkéntes tagjain szép sikerrel ki is próbáltak.
Közben megálltak a Krisztina királynő mellszobrával
díszített szökőkútnál. Apollónia ámulva meredt Ohronra,
azután így szólt:
– Miket beszélsz itt összevissza? Csak nem mondod
komolyan, hogy ilyen őrültségekkel foglalkoznak?
 – Kedves Apollóniám – felelte Ohron –, magad is
ellenőrizheted, amit mondtam. A vitát szerda reggel
folytatják a rádióban, „A csókolózás ártalmai” címmel.
Aztán megfordult. Nilsre és Verára mutatott, akik,
ezúttal egy hársfa alatt, ismét végtelennek tűnő csókban
forrtak össze.
– Ők még nem tudják, milyen veszélyes dolgot
művelnek – jegyezte meg Ohron.
– Hála Istennek – mondta Apollónia, és az illatozó
hársak alatt elindultak a többiek után.
Felelős kiadó a Magvető Könyvkiadó Igazgatója
Felelős szerkesztő Gergely Erzsébet
Műszaki vezető Beck Péter
Tipográfus Romhónyi Katalin
Fedéltervező Fogas Péter
Kiadványszám 1611
Megjelent 108 500 példányban,
12 (A5) ív terjedelemben
Primus betűtípusból
1972-ben,
MSZ 5601 -59, és 5602-55 MA 2133
71.3095 Athenaeum Nyomda,
Budapest Rotációs magasnyomás
Felelős vezető: Soproni Béla igazgató