ASTRID

UNDGREN
KALLE NEM IJED MEG
AZ ÁRNYÉKÁTÓL

Illusztrálta: Eric Palmquist

Fordította: Tótfalusi István

EGMONT, 2003

1
 Fordította: Tótfalusi István
Kossuth-díjas fordító

Raben Sjörgen Bokvörlag AB, Stockholm

© Saltkrakán AB / Astrid Lindgren 1946

Saltkrakán AB, Box 100 22, SE-181 10 Lindingö, Sweden

Kiadja az Egmont-Hungary Kft., 2003

A kiadvány eredeti címe: Másterdetektiven Blomkvist lever farligt
A kiadásért felel a kiadó ügyvezetője!
Minden jog fenntartva! Szerkesztette: Tatai Diána
Nyomdai előkészítés: Janik Stefánia
Nyomdai kivitelezés: Dürer Nyomda Kft., Gyula
Felelős vezető: Megyik András ügyvezető igazgató
ISBN 963 627 912 8

2
 1
– Neked elment az eszed! – kiáltott Anders. – Már megint csak álmodozol?
Az, akinek elment az esze, felugrott a fűből, és a homlokába hulló lenszőke tincs alól
sértődött tekintetet vetett a kerítésnél állókra.
– Drága egyetlen kicsi Kalle – gügyögte Eva-Lotta –, felfekvést kapsz a hátadra, ha
egész nyáron a körtefa alatt heverve bámészkodsz minden áldott nap.
– Nem is heverek minden nap – felelte Kalle dühösen.
– Pedig Eva-Lotta nem túloz – mondta Anders. – Ugye emlékszel arra a vasárnapra
még június elején? Akkor bizony Kalle egy percig sem feküdt a körtefa alatt. Legalább
egy napig nem játszotta a detektívet. A rablók és gyilkosok ott ütöttek tanyát, ahol kedvük
tartotta.
– Emlékszem bizony! – mondta Eva-Lotta. – Június elején tényleg szabad vasárnapjuk
volt a gyilkosoknak.
– Húzzatok el az erdőbe – morogta Kalle.
– Épp arra készülünk – bólintott Anders. – De jó volna, ha te is velünk jönnél. Már ha
úgy gondolod, hogy a gyilkosok megvannak nélküled egy órácskát.
– Ó, az nem valószínű – jelentette ki Eva-Lotta szívtelenül. – A gyilkosokra vigyázni
kell, mint a kisgyerekekre.
Kalle sóhajtott. Reménytelen, teljesen reménytelen. Mit számít, hogy ő Kalle
Blomkvist, a mesterdetektív, aki elvárhatná, hogy tisztelettel adózzanak hivatásának! Azt
bizony hiába várja, legalábbis Anderstől és Eva-Lottától. Pedig hát ő egymaga fülelt le
három veszedelmes ékszerrablót a múlt nyáron! Igaz, hogy Anders és Eva-Lotta is segített,
de azért mégis csak ő, Kalle jött a három jómadár nyomára, éles esze és
megfigyelőképessége jóvoltából.
Akkor Anders és Eva-Lotta is belátta, hogy ő az a detektív, akinek a kisujjában van az
egész mesterség. És most úgy évődnek vele, mintha semmi se történt volna. Mintha nem is
volnának gazemberek a világon, akiknek a körmére kell nézni. Mintha ő holmi fontoskodó
félnótás volna, akinek tele a feje bolondos képzelődéssel.
– Tavaly nyáron bezzeg másképp beszéltetek – mondta, és sértődötten köpött egy
hosszút a gyepre. – Amikor nyakon csíptük a három ékszerrablót, akkor senkinek sem volt
panasza Kalle mesterdetektívre.
– Most sincs semmi panaszunk rád – felelte Anders. – De fogd már fel, hogy vannak
dolgok, amelyek egyszer megeshetnek, aztán soha többé. Ez a város már itt áll hétszáz
éve, de amennyire tudom, ennyi idő alatt sem fordult meg itt több bűnöző, csak épp az a
három. Azóta eltelt egy év. És te folyton csak a körtefa alatt heversz, és bűnügyi
rejtélyeken töröd a fejed. Talpra, fiú, ébredj fel! És hidd el nekem, hogy most jó ideig nem
számíthatsz újabb jómadarakra.
– És azt se felejtsd el, hogy mindennek megvan a maga ideje – tette hozzá Eva-Lotta. –
Ideje van a rablóhajszának is, meg annak is, hogy fasírtot csináljunk a Vörösökből!
– Fasírtot bizony! – rikkantott Anders lelkesen. – A Vörös Rózsa újra kiásta a
csatabárdot. Egy órája sincs, hogy Benka befutott a hadüzenettel. Tessék, olvasd te is!
Azzal előhúzott egy jókora papírlapot a zsebéből, és átnyújtotta. Kalle kihajtogatta és
olvasta:
HÁBORÚ! HÁBORÚ!
A magát Fehér Rózsának nevező bűnbanda csekély értelmű vezéréhez!
Az alábbiakban tétetik közhírré, hogy széles e hazában nem akad oly gazda, kinek
legkoszosabb malaca messze felül ne múlná a Fehér Rózsa vezérét szellemi képességek
dolgában. Ennek bizonyságául említtessék meg csupán annyi, hogy midőn az emberi
társadalomnak ez a söpredéke a tegnapi napon, a Fő téren találkozott a Vörös Rózsa

3
fennkölt és általános tiszteletnek örvendő vezérével, a mondott söpredék ahelyett, hogy
félreállt volna útjából, visszataszító ostobaságában nem átallott beleütközni nemes és
nagyhírű vezérünkbe, mi több, ocsmány szitkokban tört ki. Ezt a gyalázatot egyes-egyedül
vér moshatja le.
E perctől tehát háború dúl a Vörös Rózsa és a Fehér Rózsa között, és ezer meg ezer hős
lelke szállana majdan alá a halál éjszakájába!
Sixten, ősnemes és fővezér
Vörös Rózsa

– Most tehát megyünk meggyepálni őket – mondta Anders. – Jössz velünk, vagy sem?
Kalle elégedetten vigyorgott. A Rózsák háborújából, amely rövid megszakításokkal
évek óta dúlt, senki se marad ki, hacsak nem halálos beteg! Ez adott színt és izgalmat a
nyári szünidőnek, amely nélküle kissé egyhangú lett volna. Kerékpározni és fürödni,
locsolni az eperágyásokat, kifutófiút játszani apja fűszerüzletében, ülni a patakparton a
horgászbottal, Eva-Lottáék udvarán rúgni a labdát – mindez kevés, hogy kitöltse a
napokat. Hisz olyan hosszú a vakáció!
No persze nagyon jó is, hogy olyan hosszú a vakáció. Az emberiség egyetlen más
találmánya sem ér a vakáció nyomába, legalábbis Kalle így tartotta. Szinte hihetetlen,
hogy felnőttek találták ki. Hogy a gyerekember csak úgy járkálhat a napfényben két és fél
hónapig, egy percig se törődve a harmincéves háborúval és hasonlókkal! Ehelyett a
Rózsák háborújának szentelheti idejét, ami mégiscsak szórakoztatóbb.
– Hogy megyek-e? – kiáltott. – Mit gondoltál rólam?
Amilyen gyéren mutatkoztak a bűnözők az utóbbi időkben, Kalle Blomkvist
mesterdetektív csak örülhetett, hogy egy időre kilép a szolgálatból, és átadja magát a
magasabb hadművészetnek, amelyet a Rózsák a hosszú harcok során kifejlesztettek. És
egyébként is kíváncsi volt, hogy mit főznek ki ezúttal a Vörösök.
– Én mindenesetre előremegyek, és kissé körülkémlelek – jelentett ki Anders.
– Nagyon helyes – felelte Eva-Lotta. – Mi egy félóra múlva indulunk utánad. Csak
előbb kiélesítem a késeket.
Ez büszkén és vészjóslóan hangzott. Anders és Kalle helyeslően bólintott. Eva-Lotta
valódi harcos, akiben lehet bízni.
Azok a kések, amelyeket ki kellett élesíteni, Lisander pékmester kenyérvágó kései
voltak, de akkor is! Eva-Lotta megígérte apjának, hogy ő tekeri a köszörűkövet. Izzasztó
munka volt a tüzes júliusi napon állva hajtani a köszőrűt, de megkönnyítette, ha az ember
maga elé képzelte, hogy valódi háborúra készíti fel a fegyvereket, amelyektől életek
függnek.
– És ezer meg ezer hős lelke szálland majdan alá a halál éjszakájába – motyogta Eva-
Lotta maga elé, ahogy a köszörű mellett állva tekerte a korongját, de úgy, hogy a veríték
kiütött a homlokán, és szőke tincsei csak úgy röpködtek a halántéka körül.
– Mit mondtál? – kérdezte Lisander pékmester, és felpillantott a szikrázó késről.
– Ó, semmit.
– Úgy látszik, hogy képzelődöm – felelte a pékmester, és ujjain próbálgatta a
kenyérvágó kés élét. – Akkor mehetsz.
És Eva-Lotta ment is. Azaz rohant, egyenest a kerítés felé, amely elválasztotta az ő
udvarukat Kalléék udvarától. Ebből egy helyütt hiányzott egy deszka. Már senki sem
tudta, mióta hiányzik, és így is kellett maradnia, amíg csak Eva-Lottának és Kallénak
mondanivalója maradt egymás számára.
Úgy esett egyszer, hogy Blomkvist fűszeres, aki rendszerető ember volt, azt mondta
Lisander pékmesternek, amikor egy vasárnap este együtt üldögéltek a pék lugasában:
– Hallod-e, komám, meg kéne már javítanunk ezt a kerítést. Miért hagynánk így világ

4
csúfjára?
– Ráérünk vele addig, amíg a gyerekek akkorák lesznek, hogy elakadnak a hézagban –
felelte erre a pékmester.
Eva-Lotta azonban a kitartó zsemleevés ellenére olyan vékony maradt, mint a nádszál,
és semmiféle nehézsége nem támadt, ha át akart lépni a keskeny résen.
Most fütty harsant az utcáról. Anders, a Fehér Rózsa vezére tért vissza kémlelő útjáról.
– A főhadiszálláson vannak! – kiáltotta. – Fel a harcra és a diadalra!

Amikor Anders elindult kémlelő útjára, Eva-Lotta pedig a késköszörülésre, Kalle újra
elfoglalta helyét a körtefa alatt. A nyugodt perceket, mielőtt kitör a nagy háború,
kihasználta még egy fontos beszélgetésre.
Igen, beszélgetésre, holott senki eleven lény nem mutatkozott a közelben. Blomkvist
mesterdetektív ugyanis elképzelt hallgatójával folytatott párbeszédet. Néhány éve már,
hogy ez a kedves fiatalember időről időre meglátogatta. Nagyszerű ember volt ez az ifjú
hallgató. A kiváló detektív iránt olyan mély és odaadó tisztelettel viseltetett, amelyre az rá
is szolgált, és amelyet rajta kívül senkitől nem kapott meg, legkevésbé Anderstől és Eva-
Lottától. Az ifjú most is ott ült a mester lábainál, és áhítattal leste minden szavát.
– Bengtsson úr és Lisander kisasszony sajnálatos közömbösséget tanúsít a bűnözéssel
szemben, amely társadalmunkban található – jelentette ki Blomkvist úr, és komolyan
nézett hallgatója szemébe. – Kurta nyugalmi időszak elegendő, hogy sutba vessenek
minden elővigyázatosságot. Nem látják be, hogy a látszólagos nyugalom a
legnyugtalanítóbb.
– Valóban az? – kérdezte szinte riadtan a képzelt hallgató.
– A nyugalom megtéveszt – folytatta Blomkvist úr nyomatékkal. – Ez az elbűvölően
békés kis város, ez a ragyogó nyári napsütés, ez az idilli nyugalom – huh! Egyik
pillanatról a másikra minden megváltozhat. A bűnözés bármikor rávetítheti rémítő
árnyékát mindnyájunkra! A képzelt hallgatónak elakadt a lélegzete.
– Ön megrémít, Blomkvist úr! – kiáltott, és ijedten pillantott körül, mintha a Bűn már
ott ólálkodna a háta mögött.
– Bízzon rám mindent nyugodtan – mosolygott a mesterdetektív. – Semmi aggodalom!
Én éberen őrködöm.
A képzelt hallgató most szólni sem tudott az elfogódottságtól és a hálától. Köszönetét
és rebegő búcsúszavait amúgy is túlharsogta Anders kiáltása a kerítés mögül:
– Fel a harcra és a diadalra!
Kalle mesterdetektív úgy ugrott talpra, mintha darázs csípte volna meg. Igazán nem
akarta, hogy még egyszer a körtefa alatt heverve találjanak rá.
– Isten áldja – búcsúzott az elképzelt hallgatótól, és úgy érezte, hogy most hosszabb
időre vesz búcsút tőle. A Rózsák háborúja nem sok időt fog hagyni neki, hogy a zöld
fűben bűnügyi kérdésekről értekezzék. És nem is baj. Az igazat megvallva nem nagyon
remélte, hogy egyhamar bűnözőre akad ebben a városban. Eltelt egy év, mióta az utolsót
látta. A Rózsák háborúja nem is jöhetne jobbkor!
Az elképzelt hallgató azonban hosszan és aggodalmasan nézett a távolodó után.
– Isten áldja – intett vissza a mesterdetektív. – Most egy időre katonai szolgálatba szólít
a kötelesség. De ne nyugtalankodjék! Nem hinném, hogy bármi komoly történik a
közeljövőben!
Nem hinné! Hogy nem hinné! Ott lohol a mesterdetektív, akinek a társadalom
nyugalmára kellene vigyáznia! Ott fut vígan fütyörészve, és meztelen talpa csattog a kerti
bejárón, ahogy Anders és Eva-Lotta után rohan.
Nem hinné! Ez egyszer téved, mesterdetektív úr!

5
 2
Ebben a városban csak egy főutca meg egy mellékutca van, szokta magyarázni
Lisander pékmester azoknak, akik messziről látogattak a városkába. És a pékmesternek
igaza volt. A Fő utca, meg a Kis utca, no meg a Fő tér, igazában ennyiből állt a város. A
többi csak macskakővel borított sikátor meg csonka utca volt, amely vagy a patakhoz
vezetett, vagy váratlanul véget ért egy-egy omladozó háznál, mely elzárta a
továbbhaladást, és szembeszegült minden várostervezési elgondolásnak. A városka
külterületén felbukkant persze egy-egy új divatú, egyedi tervezésű villa, pompás kert
közepén, de ezek a kivételek közé tartoztak. A legtöbb udvaron, amilyen például a
pékmesteré, göcsörtös almafák meg körtefák álltak olyan füves térségen, amelyet sosem
nyírtak valódi gyepnek. És a legtöbb ház is olyan építésű volt, mint Lisander úré, tágas
faházak, amelyeket egy elsüllyedt kor építőmestere bősz szépségmániától űzve a
legváratlanabb kiszögellésekkel, oromcsipkékkel és tornyocskákkal rakott tele. Aszó
szigorú értelmében nem lehetett szép városnak nevezni, de az elmúlt idők otthonos
nyugalma sugárzott belőle. És azért szép volt a maga módján, különösen egy ilyen meleg
júliusi napon, amikor rózsák, violák és bazsarózsák nyíltak minden kertben, és a Kis utca
hársfái szelíden bámulták tükörképüket a patak vizében, amely oly lomhán és
meggondoltan folydogált kanyargós medrében.
Míg Kalle, Anders és Eva-Lotta a patak mentén ügetett a Vörös Rózsa főhadiszállása
felé, egyikük sem töprengett rajta, hogy városkájuk szép-e vagy sem. Csak annyit tudtak
róla, hogy eszményi hadszíntér a Rózsák háborúja számára. Voltak benne sarkok és
zugok, ahol fedezéket találtak, deszkakerítések, amiken át lehetett mászni, kanyargós
sikátorok, ahol le lehetett rázni az üldözőket, tetők, amikre fel lehetett mászni, meg
fáskamrák és sufnik a kertekben, ahol elbarikádozhatták magukat. Amíg egy város ilyen
pompás lehetőségeket kínál, másodrendű kérdés, hogy szép-e vagy sem. Épp elég, hogy
ragyog a nap, és az utcakövek oly melegen simulnak a meztelen talpak alá, hogy az egész
testet áthevíti a nyár. Apaiakból felszálló, enyhén fülledt szag, amelybe helyenként egy
közeli kert rózsáinak illata vegyült, ugyancsak a nyár otthonos hangulatát idézte fel az
orrukban. És a sarkon túl rejtőző fagylaltos bódé oly pompásan egészítette ki a városképet,
hogy Kalle, Anders és Eva-Lotta semmi hiányát nem érezte a város szépségének.
Vettek fejenként egy fagylaltot, és folytatták útjukat. A patak hídjánál találkoztak Björk
őrmesterrel, aki őrjáratát végezte.
– Hello, Björk bácsi – köszöntötte Eva-Lotta.
– Aggyisten, gyerekek – mosolygott az őrmester, és Kallét barátságosan hátba ütötte. –
Mi újság, mesterdetektív? Semmi bűneset a mai napra?
Kalle sértődött képet vágott. Björk bácsi maga is learatta a saját dicsőségét a múlt nyári
esetből, amikor Kalle kézre kerítette az ékszertolvajokat, nem szép tőle, hogy még ő is így
évődik vele.
– Nem, mára nincs új eset – felelt helyette Anders. – Minden betörő és gyilkos
megkapta az utasítást, hogy függesszék fel tevékenységüket holnapig, mert Kalle ma nem
ér rá.
– Nem bizony, mert ma a Vörös Rózsák fülét kell lemetélnünk – tódította Eva-Lotta
széles mosollyal, mert igen kedvelte Björk őrmestert.
– Te Eva-Lotta, néha az az érzésem, hogy nem ártana, ha megpróbálnál kissé nőiesebb
képet mutatni – jegyezte meg Björk őrmester, és kissé gondterhelt képpel nézett végig a
napbarnított kis amazonon, aki épp azon igyekezett, hogy a járda kövei közül begörbített
lábujjaival emeljen ki egy eldobott cigarettás dobozt. A kísérletet siker koronázta, és a
kislány egy jól irányzott rúgással a patakba röpítette zsákmányát.

6
 – Nőiesebb képet? Lehet, de csak hétfőnként – felelte Eva-Lotta, és kedves arcán
elömlött a mosoly. – Viszlát, Björk őrmester, most sietünk tovább!
Björk őrmester a fejét csóválta, és folytatta útját.

A patak hídja nagy kísértés volt minden áthaladónak. Persze a legközönségesebb

módon is át lehetett jutni rajta, de volt korlátja is, egészen keskeny korlátja. Aki a korláton
egyensúlyozva kelt át a túlpartra, annak a gyomrát kellemes csiklandozó érzés bizsergette.
És persze megeshetett, hogy az ember a vízbe pottyant. Igaz, hogy a hosszas gyakorlásnak
köszönhetően ilyesmi sohasem történt, de ezt nem lehetett biztosra venni. És igaz ugyan,
hogy a Vörös Rózsák fülének lemetélése úgyszólván halaszthatatlan teendőnek számított,
mégis teljes volt az egyetértés Anders, Kalle és Eva-Lotta között a tekintetben, hogy egy
kis korlátjárásra mindig lehet időt szakítani. Az ilyesmi persze szigorúan tilos volt, de hát
Björk őrmester már túl volt a láthatáron, és más emberi lénynek sem volt nyoma.
Azaz egynek mégis. Alig kapaszkodtak fel a korlátra nagy elszánással, hogy a jól
ismert csiklandós érzés felbukkanjon a gyomrukban, a híd túloldalán megjelent sántikálva
Gren apó. De hát Gren apóra senki sem vetett ügyet. Megállt a gyerekek előtt, szokása
szerint mélyet sóhajtott, és jól ismert, senkihez se szóló modorában megjegyezte:
– Úgy bizony, a gyermekkor gondtalan játékai! A gyermekkor vidám és ártatlan
játékai, úgy bizony!
Gren apó mindig ilyesmiket mondott. És ők néha csúfolódtak vele, bár csak úgy, hogy
meg ne hallja. Ha Kalle véletlenül Blomkvist papa kirakatába rúgta a labdát, vagy ha
Anders a bicikliről lebukva arccal egy csalánbokorba repült, olyankor megesett, hogy Eva-
Lotta nagyot sóhajtott, és megjegyezte:
– A gyermekkor vidám és ártatlan játékai, úgy bizony! Biztonságban elértek a túlsó
hídfőig. Most sem pottyant le senki. Anders lopva körülnézett, hogy nem volt-e valaki
tanúja a hőstettnek. De a Kis utca éppoly elhagyatott volt, mint előtte. Csak Gren apó
alakja látszott távolodóban. Sántikáló járásáról mindenki felismerhette.
– Senki sem jár olyan furcsán, mint Gren apó – jegyezte meg Anders.

7
 – Gren apó mindenestől furcsa – felelte Kalle. – De biztosan mindenki ilyen lenne, aki
teljesen egyedül él.
– Szegényke – mondta Eva-Lotta. – Képzeljétek el, milyen lehet egy olyan rozoga
házban lakni, ahol nincs senki, aki takarítana rá, vagy egy tál meleg ételt adna neki.
– A takarítást maga is elvégezheti – jegyezte meg Anders. – És ami engem illet, én
boldogan lennék néha egyedül. Legalább senki sem cincálná szét a repülőmodelljeimet.
Annak, aki Andershez hasonlóan egy rakás kistestvérrel együtt egy aprócska lakásban
szorong, valóban nem lehet ellenszenves gondolat, hogy egymaga lakik egy egész házban.
– Egy hét alatt bediliznél tőle – jelentette ki Kalle. – Úgy értem, hogy még dilisebb
lennél, mint amilyen vagy. Olyan dilis, mint Gren.
– Papa nem szereti Grent – jegyezte meg Eva-Lotta. –Azt mondja, hogy Gren vén
uzsorás.
Láthatólag sem Anders, sem Kalle nem tudta, mi az az uzsorás, ezért Eva-Lotta
felvilágosította őket.
– Papa szerint az az uzsorás, aki pénzt ad kölcsön olyanoknak, akinek nagy szükségük
van rá.
– De hiszen ez nagyon kedves tőle – jelentette ki Anders.
– Éppen hogy nem – felelte Eva-Lotta. – Elmondom, hogy miért nem. Tegyük fel, hogy
nagy szükséged van huszonöt őrére, mert meg akarsz venni valamit.
– Például egy kólát – vetette fel Kalle.
– Nagyon jól mondod – szólalt meg Anders. – Nekem például nagy szükségem volna
rá.
– Akkor menj Grenhez – folytatta Eva-Lotta. – Vagy egy másik uzsoráshoz. Ő ad
neked huszonöt őrét…
– Tényleg ad? – kiáltott fel Anders örömteli meglepetéssel.
– Igen, de meg kell ígérned, hogy egy hónap múlva visszaadod – folytatta Eva-Lotta, –
és nem elég, hogy a huszonötöt visszaadod, hanem még huszonöt őrét kell adnod neki.
– Az nem lehet! – kiáltott Anders felháborodva. – Miért kéne annyit adnom?
– Barátocskám – mosolygott Eva-Lotta –, sose végeztünk az iskolában kamatszámítást?
– Kamatot lehet számítani, de csak mértékkel – szólt közbe Kalle, akinek sokkal
rokonszenvesebb volt Anders álláspontja.
– Épp azért uzsorás az uzsorás – magyarázta Eva-Lotta –, mert nem hajlandó mértéket
tartani. Túl magas kamatot számít. Pedig ezt a törvény is tiltja, és papa ezért nem szereti
Gren apót.
– És az emberek miért olyan dilisek, hogy uzsorástól kölcsönöznek? – értetlenkedett
Kalle. – Mástól is kaphatnak kölcsönt a kólára!
– Dinnye vagy – felelte Eva-Lotta. – Ilyenkor nem huszonöt őréről van szó, hanem sok
ezer koronáról. Biztosan mindig akad ember, akinek kell, nagyon kell, borzasztóan kell
ötezer korona, és azonnal, és senkit sem talál, aki ennyit kölcsönadna neki. Csak az olyan
uzsorás, mint Gren apó.
– Én azt mondom, hogy hagyjuk a fenébe Gren apót – javasolta a Fehér Rózsa vezére.
– Fel a harcra és a diadalra!

A postamester házának kertjében, annak is a hátuljában állt egy fészerféle, amelyet egy
ideig garázsnak használtak, utóbb pedig a Vörös Rózsa főhadiszállásává lépett elő. Ennek
a harcias bandának ugyanis a postamester fia, Sixten volt a vezére.
A garázs jelenleg üresnek és elhagyatottnak tetszett. Messziről lehetett látni, hogy

8
ajtajára egy fehér plakát van felszögezve. Gyerekjáték lett volna belépni a kertkapun,
odamenni a garázshoz és elolvasni, mi van ráírva, de az ilyesmi nem járta a Rózsák
háborújában. Ez lehetett csapda is. A Vörös Rózsa emberei talán ott rejtőznek benn,
készen arra, hogy rárontsanak a gyanútlanul közeledőre.
A Fehér Rózsa vezére kiadta rendelkezéseit a csapatoknak.
– Kalle, te kússz el a sövény mentén a főhadiszállás háta mögé, de ügyelj, hogy végig
fedezékben maradj. Aztán felmászol a tetőre, érted? Megszerzed azt a papírt a híradással,
élve vagy halva.
– Híradást élve vagy halva, ezt hogy érted? – ámult el Kalle.
– Pofa be! – felelte Anders. – Te maradsz élve vagy halva, nem a híradás, te lüke! Eva-
Lotta, te itt maradsz, és hason fekve lesel be a sövényen. Ha azt látod, hogy Kallét valami
veszély fenyegeti, leadod a füttyjelünket.
– És te? – érdeklődött Eva-Lotta.
– Én bemegyek Sixten mamájához, és megkérdem, hogy tudja-e, merre jár Sixten –
felelte Anders.
Kezdetét vette a hadművelet. Kalle hamarosan elért a főhadiszállásig, semmi
nehézséget nem okozott neki felmászni tetejére, jó néhányszor megtette már. Csak át
kellett nyomakodnia a sűrű sövényen, és fellépnie a szeméttartóra, amely a garázs háta
mögött állt.
Végtelenül óvatosan kapaszkodott fel a tetőre, nehogy az ellenség megneszelje.
Legbelül persze tudta jól, hogy egy lélek sincs a garázsban, tudta ezt Eva-Lotta és
legfőképp tudta Anders is, amikor bement a postamester házába, hogy Sixten holléte felől
tudakozódjék. A Rózsák háborújának azonban megvoltak a maga sajátságos szabályai.
Ezért kúszott oly zajtalanul Kalle, mintha életveszélyes vállalkozást hajtana végre, Eva-
Lotta pedig ezért feküdt a sövény mögött, minden mozdulatát követve, hogy veszély
esetén leadhassa a füttyjelet.
Anders épp ekkor jött elő a házból. Sixten mamájának persze fogalma se volt róla,
merre kószál drága csemetéje.
Kalle óvatosan előrehajolt a tető szegélye fölött, és addig nyújtózott a kezével, amíg
sikerült elérnie és letépnie az ajtóra szögezett hirdetményt. Aztán zajtalanul
visszalopakodott ugyanazon az úton, amelyen jött. Eva-Lotta az utolsó pillanatig követte
minden mozdulatát.
– Bátor tett volt, harcos – bólintott Anders elégedetten, amikor Kalle átnyújtotta neki a
papírlapot. – No lássuk csak!
Sixten, „ősnemes és a Vörös Rózsa fővezére” írta ezt a figyelemre méltó közleményt.
Szövege kissé vaskos és hibás volt ahhoz képest, hogy egy főnemes kezétől származott.
Nem vitás, hogy egy főnemestől valami kifinomultabbat várna el az ember.

Hé, ti tetves kutyák, igen, ti Fehér Rózsák, akik bűzös jelenlétetekkel megfertőzitek eszt
a várost! Az alábbiakban adatik tuttotokra, hogy mi, a Vörös Rózsa nemes vitézei
felvonultunk a csatatérre, a Prérire. Jertek ti is oda, ha mertek, hogy gyökerestől
irthassuk ki aszt a förtelmes dudvát, amely magát Fehér Rózsának nevezi, és hogy hamvait
elszórhassuk Johansson gazda trágyadombján, ahová valók.
Jertek hát, tetves kutyák!

Ha valaki ezt a meleg szavú invitálást olvassa rajtuk kívül, aligha sejti meg, hogy a
Vörös és Fehér Rózsák valójában szívbéli jó barátok. Kallétól meg Eva-Lottától eltekintve
Anders nem ismert jobb pajtást Sixtennél, és hasonlóképp tekintett Benkára meg Jontéra, a
Vörös Rózsa két másik remek vitézére. És ha volt valaki a városkában, akit Sixten, Benka
és Jonte fenntartás nélkül kedvelt, az csak a három tetves kutya lehetett, Anders, Kalle és

9
Eva-Lotta.
– Hát így – bólintott Anders, amikor a papírt összehajtogatta. – Akkor irány a Préri! Fel
a harcra és a diadalra!

3
Jó volt, hogy a város szélén a Préri terült el! Jó volt a legifjabb nemzedékeknek,
amelyek emberemlékezet óta ott játszották játékaikat. Megállapodott öreg családatyáknak
melegedett át a szíve, ha eszükbe jutott gyermekkoruk indiánosdija a Prérin. És ebből az
újabb idők gyermekei is hasznot húztak. Ha Kalle egy este széttépett inggel érkezett haza
egy különösen heves csata után, Blomkvist fűszeres nem csapott nagy lármát az ing miatt,
mert eszébe jutott a saját inge, amely vagy harminc évvel azelőtt szakadt cafatokra egy
tavaszi estén. És bár Lisander asszony nem bánta volna, ha zsenge leánykája inkább a
magakorú lányok társaságát keresi, mint hogy fiúkkal verekszik a Prérin, nem sokra ment,
ha szóba hozta ezt. Mert olyankor a pékmester szemrehányó tekintetet vetett rá, és így
szólt:
– Ugyan már, édes Miám, amikor te kicsi voltál, melyik fruska nem töltötte minden
szabad idejét a Prérin?
A Préri nagy közlegelő volt a város határában. Olyan finom puha gyep nőtte be, hogy
élvezet volt mezítláb szaladgálni rajta. Tavasszal smaragdszínben zöldellt, olyankor az
egész enyhén hullámzó zöld tenger volt, a mindenfelé dúsan tenyésző gólyahír sárga
foltjaival pettyezve. A nyári nap aztán elvégezte a magáét, a Préri mostanra barnára aszott.
Kalle, Anders és Eva-Lotta, engedve Sixten szíves invitálásának, a naptól káprázó
szemmel pásztázta a harcmezőt, hogy az ellenségre találjon. De a Vörös
Rózsának nyoma sem volt. A Préri tekintélyes részein boróka- és mogyoróbokrokból
álló bozótosok voltak, amelyek között könnyen fedezéket találhatott a Vörös Rózsa egy
lopakodó lovagja.
A Fehérek most félelmetes csatakiáltásukat hallatták, és a bozótosba vetették magukat.
Minden bokrot átkutattak, de nem találtak ellenségre. Nem csüggedtek, folytatták a Préri
külső széléig, ahol már az Udvarház kertje kezdődött, de nem jutottak eredményre.
– Micsoda hülye vicc – mérgelődött Anders. – így felszívódni!
Ekkor három torokból harsant a gúnyos hahota a Préri csendjébe.
– Ez nem lehet igaz! – szólalt meg Eva-Lotta, és nyugtalanul nézett körül. – Képesek
rá, és behatoltak az Udvarházba…
A Préri túlsó szélén, rezgő nyárfáktól körülölelve ott állt az Udvarház, egy nagy,
előkelő ház az ezerhétszázas évekből, amely sokkal szebb napokat látott valaha. És a hátsó
oldalának egyik ablakán most három diadalmas fiúarc kandikált ki.
– Jaj annak, aki közelít a Vörös Rózsa új főhadiszállásához! – üvöltötte Sixten.
– Hogy jutott eszetekbe… – hebegett Anders.
– Szeretnétek tudni, mi? – vihogott Sixten. –Nyitva volt a kapuja, ennyi az egész.
Az Udvarház nagyon régóta lakatlanul állt, és már erősen omladozott. Szó esett róla,
hogy helyreállítják, átköltöztetik a városi parkba, és helytörténeti múzeumot létesítenek
benne, legalábbis régen hozott ilyen határozatot a városi képviselő testület. A költségeket
viszont közadakozásból szándékoztak összeszedni, így igen lassan haladt a dolog. Közben
a ház állapota egyre csak romlott. Eddig legalább zárva tartották, és így megmenekült a
város gyermekeinek rongálásától. A korhadó kapu azonban a jelek szerint már nem
tarthatta vissza a behatolókat. A képviselő testületnek nyilván minél előbb be kellene
avatkoznia, amíg marad még valami, amit a jövendő helytörténeti múzeumban el lehet
helyezni. Mert a zajokból ítélve, nem épp kegyeletes látogatók nyargalásztak odabenn a
kétszáz éves falak között. A padlódeszkák siralmasan nyögtek fel az életvidám lábak alatt,

10
amelyek oly vigyázatlanul ugráltak rajtuk az új főhadiszállás feletti vad örömükben.
– Ide zárjuk be a tetves kutyákat, hogy éhen pusztuljanak! – kiáltott Sixten
elragadtatva.

Tervezett áldozatai reményektől eltelve futottak végzetük elé. És a Vörösök semmit

sem tettek, hogy feltartsák őket. Sixten ugyanis úgy döntött, hogy életük és vérük árán is
megvédik az emeletet, amely könnyebben védhető volt. Egy széles és díszes lépcső
vezetett fel oda, és ennek a közepén állt a három Vörös. Harcias taglejtésekkel adták
értésére mindenkinek, hogy szívük leghőbb vágya az ellenségre rontani.
A Fehérek ugyancsak lelkesen támadásba lendültek. És a lárma és üvöltés hallatán,
amely felverte a ház csendjét, a városépítési bizottság tagjai alighanem a hajukat tépték
volna, ha a hangok elhatnak odáig. Leendő múzeumuk minden ízében recsegett, és a
lépcső szép mívű fakorlátja vészesen oldalt hajlott. Vad kiáltások reszkettették meg a
festett kazettás mennyezetet, és a Fehér Rózsa vezére akkora zajjal bukott le hanyatt a
lépcsőn, hogy a hajdani lakók szellemei, ha maradtak néhányain, rémülten húzták meg
magukat a ház félreeső zugaiban.
A harc váltakozó szerencsével folyt. Hol az emeletig szorították vissza a védőket a
Fehér Rózsa harcosai, hol ők voltak kénytelenek fejvesztve hátrálni a földszintre az
ellenség fergeteges rohama elől. Miután már vagy félórája hullámzott a harc oda és vissza,
mindkét fél valami változatosságra kezdett vágyni. A Fehérek egy pillanatra félrevonultak,
hogy kidolgozzák egy összehangolt támadás tervét. Ekkor Sixten gyors és halk parancsot
adott ki csapatainak. Egy pillanattal utóbb meglepetésszerűen feladták állásaikat a lépcsőn,
és villámgyorsan visszavonultak az emeletre. Ott ugyanis sok lehetőség adódott elrejtőzni
kis szobákban, faliszekrényekben és benyílókban; ezt jól tudta Sixten és csapata, hiszen ők
már előzőleg alaposan átkutatták a házat.
És amikor Anders, Kalle és Eva-Lotta felrohant a lépcsőn, a Vörös Rózsákat mintha a
föld nyelte volna el. Jól kihasználták néhány másodpercnyi előnyüket. Egy alkalmas
faliszekrény ajtaja mögé sáncolták el magukat, és egy résen keresztül lestek meglepett
támadóikat, akik épp az ajtajuk előtt álltak meg rögtönzött hadi tanácskozásra.
– Oszoljatok szét – utasította vezérük a Fehéreket. –Mindenki kutassa fel az ellenséget

11
a rejtekhelyén, ahol életéért reszketve kuporog! És akit megtaláltok, azzal bánjatok el
minden teketória nélkül!
A faliszekrényben megbújt Vörösök elégedetten hallgatták e szavakat. Sixten szeme
vidáman villogott az ajtórésben. Ám a Fehéreknek sejtelme sem volt minderről.
„Oszoljatok szét” mondta a Fehérek vezére. Ennél ostobábbat nem találhatott volna ki.
Ez megpecsételte a sorsát. Azonnal hozzálátott, hogy maga is szétoszoljon, és eltűnt egy
sarok mögött.
Amint eltűnt a szemük elől, Kalle és Eva-Lotta nagy vigyázva elindult az ellenkező
irányban. Egy ajtó állt előttük, benyitottak. Szép napsütötte szoba tárult eléjük, és noha
látták, hogy ellenség nincs benn egy szem se, beléptek, és a nagy háborús hajszában
engedélyeztek maguknak egy csöppnyi pihenőt, hogy az ablakon kitekinthessenek. Ez
súlyos melléfogásnak bizonyult, mert épp akkor értek vissza az ajtóhoz, amikor kintről
megfordult egy kulcs a zárban, és meghallották a Vörösök vezérének rekedt nevetését és
durva győzelmi kiáltását:
– Hahaha, tetves kutyák, megírhatjátok a végrendeleteket, mert innen sohasem kerültök
ki élve!
És Benka is megtoldotta:
– Itt ülhettek, amíg moha nem nő rajtatok. De leszünk olyan jók, hogy karácsony este
meglátogatunk benneteket. Mit hozzon nektek a Jézuska?
– A fejeteket egy tálcán – felelte Eva-Lotta bentről.
– Épp olyan körítéssel, amilyennel újévkor a malacfejet tálalják – tódította Kalle.
– Szégyentelenek a végső pillanatig – mondta a Vörösök vezére fegyvertársának. Majd
felemelte hangját, és bekiabált a foglyainak:
– Nem bíztok rám valamit, hogy utolsó üdvözletetek gyanánt átadjam otthon
szeretteiteknek?
– De igen, kérd meg apát, hogy telefonáljon a javítóintézetbe, hátha találnak egy helyet
neked – kiáltotta Eva-Lotta.
– Ég áldjon, tetves kutyák – búcsúzott Sixten. – Ugassatok, ha megéheztek, akkor
jövünk és kaptok egy kis csontot.
Azzal Benkához és Jontéhoz fordult, és elégedetten dörzsölte a kezét.
– Most pedig, drága harcostársaim, rajta! Ebben a házban rejtőzik valahol egy
nyomorult kis patkány, aki a Fehér Rózsa vezérének nevezi magát. Egyedül és védtelenül!
Keressétek! Ez a parancs: keressétek!
A Vörösök minden tőlük telhetőt megtettek. Lábujjhegyen osontak végig a hosszú
folyosókon, amelyek az egész emeletet behálózták. Minden szobába bekukucskáltak.
Hallgatóztak a faliszekrények ajtai előtt. És tudták, bárhol rejtőzik is a Fehérek vezére,
tudatában van annak, hogy milyen szörnyű veszély leselkedik rá. Harcosai foglyul estek.
Ő maga egyedül maradt három ellen. Olyan három ellen, akikben lobog a vágy, hogy
elkapják őt. Mert az ellenség vezérét elfogni, ez olyan hadi bravúr volna a Rózsák
háborújának a történetében, mint ha a világháborúban az amerikaiaknak sikerült volna
Hitlert a Sing-Singbe zárni.
Csakhogy a Fehérek vezére jól elrejtőzött. Akárhogy szaglásztak utána a Vörösök
minden zugban, még az árnyékát sem találták meg. Mígnem egyszerre csak Sixten halk
nyikorgást nem hallott a feje fölött.
– Fent van a padláson – suttogta.
– Itt van padlás? – ámult el Jonte. A Vörösök ennek nem jöttek a nyomára, pedig reggel
óta igen alaposan végigvizsgálták a házat. Talán nem is csoda, mert ahogy hamar kiderült,
a keskeny csigalépcsőhöz vezető ajtó egy kis tapétaajtó volt, amit aligha vesz észre, aki
nem tudja, hogy ott kell keresnie. A Vörösöknek jó időbe telt, amíg megtalálták.
De a többi már gyorsan ment. Hiába állt Anders a padláson teljes harci készültségben,

12
hiába intett mindenkit, hogy ne jöjjön a közelébe, ha nem írta meg a végrendeletét, semmi
sem segített.
Sixten, aki korához képest szokatlanul nagy és erős volt, elsőnek rontott neki, Benka és
Jonte csak segédkezett, ahol szükség volt rá. Így hurcolták a vadul kapálózó Anderst le a
lépcsőn és tovább, ismeretlen sorsa felé.
Kalle és Eva-Lotta vigasztaló szavakat kiáltozott neki a zárt ajtó mögül:
– Non-e fof-é-lol-joj mom-e-gog fof-o-gog-u-non-kok mom-e-non-tot-e-non-i!
„Ne félj, meg fogunk menteni”, ezt közölték a Fehér Rózsa titkos nyelvén. Ez volt a
legbiztosabb módja, hogy a
Vörösöket halálra bosszantsák. Sixtenék régóta próbálták megfejteni ezt a különös
madárnyelvet, amelyet a Fehérek olyan folyékonyan és olyan hihetetlen gyorsan beszéltek,
hogy az avatatlan merő halandzsának képzelhette. Se Sixten, se a barátai nem látták soha
írásban ennek a nyelvnek egyetlen szavát sem, másképp talán nem lett volna
boszorkányság rájönniük a nyitjára: minden mássalhangzót meg kell kettőzni, és egy o-t
iktatni a közepébe. Így lesz Kalle nevéből Kok-a-lol-lol-e, Anders nevéből pedig A-non-
dod-e-ror-sos.
Ezt a nyelvet, amelynek eredeti neve rablónyelv, Eva-Lotta kapta örökül apjától. A
pékmester egy este arról talált mesélni a lányának, hogy iskolás korában a pajtásaival egy
titkos nyelven társalogtak, ha nem akarták, hogy mások is értsék, miről beszélnek. Eva-
Lotta vad lelkesedése a rablónyelv iránt kissé meglepte Lisander mestert, aki még sose
tapasztalt ilyesmit lányánál mondjuk a német rendhagyó igékkel kapcsolatban, de azért
türelmesen oktatta őt egész este, másnap pedig már Eva-Lotta továbbította új tudását
Andersnek és Kallénak.
A Vörös Rózsa elsőrendű hadicélja az volt, hogy kicsikarja a titkos nyelv kulcsát
ellenfeleitől. A másik és még fontosabb célnak a Nagymemluk visszaszerzése számított. A
Nagymemluk egy voltaképp jelentéktelen tárgy tiszteletteljes megnevezése volt, amely
nem volt más, mint egy sajátos alakú kő, amelyet Benka talált egykor. Némi jóakarattal
egy ülő ember alakját lehetett beleképzelni, aki Buddhához hasonlóan a köldökét szemléli.
A Vörösök azonnal halványukká avatták, és egy sor csodálatos képességet tulajdonítottak
neki. Több se kellett a Fehéreknek, hogy szent kötelességüknek tekintsék az ereklye
megkaparintását. A legelkeseredettebb harcok a Nagymemluk körül tomboltak. Talán
különösnek tetszik, hogy egy hétköznapi kődarab ilyen nagy jelentőségre tesz szert. De hát
miért ne tisztelhették volna épp olyan áhítattal a Nagymemlukukat a Vörös Rózsa vitézei,
mint példának okáért a skótok az ő koronázási gyémántjukat, és miért ne érinthette volna
őket éppoly mélyen, amikor a Fehérek zsákmányul ejtették, mint a skótokat érintette, hogy
az angolok a koronázási gyémántot a Westminster apátságban helyezték el?
Mert szomorú tény volt, hogy a Nagymemlukot a Fehérek tartották birtokukban, és
ismeretlen rejtekhelyen őrizték. Egyébként nem lett volna nagy dolog olyan helyet találni
neki, ahol emberi erővel soha többé nem lehet a nyomára jutni. Ám az is hozzátartozott a
Rózsák háborújában érvényes szabályokhoz, hogy akinek éppen a birtokában van a
Nagymemluk, köteles az ellenfél számára legalább bizonyos nyomokat elhelyezni,
amelyek elvezethetik a rejtekéhez. Ilyen nyomra vezető elem lehetett például egy térkép,
persze nehezen értelmezhető és részben félrevezető térkép, vagy egy papírlapra firkantott
rébusz, amelyet sötét éjszaka dugnak be az ellenség levelesládájába, vagyis olyan
eligazítások, amelyekből az ember szellemi erői összpontosításával kikövetkeztetheti,
hogy a Nagymemluk egy elhagyatott szarkafészekben rejtőzik azon a szilfán, amely a
temető legészakibb sarkában nő, vagy Bengston cipészmester fáskamrájának egyik
zsindelye alatt lapul.
Jelenleg azonban az ereklye a fenti helyek egyikén sem lett volna megtalálható. Nem,
egészen más helyen őrizték. És hogy a Rózsák háborúja ezen a meleg júliusi napon újra

13
fellángolt, annak egyik legfőbb oka éppen az volt, hogy a Vörösök nagyon szerették volna
megtudni, pontosan hol lelhetnek rá a régóta keresett kincsre. Most, hogy az ellenség
vezérét túszul ejtették, talán erre is sikerül fényt deríteniük.
– Ne félj, meg fogunk menteni – üzente Kalle és Eva-Lotta. És vezérüknek most
valóban szüksége volt egy kis bátorításra, mert éppen erős karok vezették a kínvallatásra a
Nagymemluk és a titkos nyelv kérdésében.
– Sos-e-mom-mom-i-tot sos-e-mom tot-u-dod-non-a-kok mom-e-gog – biztatta híveit a
fogoly vezér, amikor elhaladt az ajtó előtt, amely elzárta őket előle.
– Várj csak, hamarosan beszélni fogsz nekünk – felelte Sixten fenyegetően, és még
keményebben megszorította a karját. – Kiszorítjuk belőled, hogy mit jelent ez a hadova, ne
félj semmit!
– Légy erős, tarts ki! – kiáltotta Kalle.
– Tarts ki, tarts ki! – visította Eva-Lotta. – Hamarosan érted megyünk!
És a zárt ajtón át meghallották vezérük büszke szavait:
– Éljen a Fehér Rózsa! Majd rögtön utána:
– Eresszétek el a karomat! Megyek magamtól is. Készen vagyok, uraim!
Többet nem hallottak. Nagy csend ereszkedett fogságuk színhelyére. Az ellenség
elhagyta a házat, és vezérüket magával vitte.

4
A Vörösök valóban azt mondták, hogy Kalle és Eva-Lotta addig maradnak bezárva,
amíg moha nem nő rajtuk. Ezt azonban aligha értették szó szerint. Még a Rózsák
háborújában is tekintettel kellett lenni egy zavaró elemre, amit „felnőttek” címszóval
illethetünk. Nem tagadható, hogy nemes harcosok önérzetét mélyen sérti, ha a
leghevesebb küzdelmet félbe kell szakítaniuk, mert várja őket otthon a húsgombóc
rebarbaraszósszal, de hát a felnőttekben kiirthatatlanul él a felfogás, hogy a gyermeknek
szabályos időközökben terített asztalhoz kell ülnie. És a Rózsák háborújában
hallgatólagosan elfogadott elv volt, hogy meg kell hajolni a felnőttek ilyesféle nevetséges
követelései előtt. Ellenkező esetben ugyanis fennáll annak veszélye, hogy a hadakozás
folytatása a lehető legalkalmatlanabb pillanatban válik lehetetlenné. A szülők ugyanis
hihetetlen módon képtelenek megérteni, mi a lényeges, és kitelik tőlük, hogy épp aznap
este szabnak ki valakire szobafogságot, amikor a Nagymemluk körüli harcok döntő
ütközete készül. A szülők általában véve sajnálatosan keveset értenek a
Nagymemlukokhoz, bár olykor-olykor a saját gyermekkori emlékeik a Prériről halvány
fénysugárként bevilágítanak felfogásuk sötétségébe.
Tehát amikor a Vörösök otthagyták Kallét és Eva-Lottát bezárva egy üres szobában a
lakatlan házban ebihalaira ítélve, ez aligha jelentett többet, mint hogy ott töltenek vagy két
órát, azaz fogságuk hét óráig tart. Hét óra tájban már ott áll a dús és tápláló estebéd az
asztalon Lisander pékmesternél éppúgy, mint Blomkvist fűszeresnél, vagyis a városka
minden házában. A fontos óraütés előtt kellő idővel Sixten elküldi Benkát vagy Jontét,
hogy osonjon be a házba és nyissa meg a foglyok ajtaját. Ezért nézhetett Kalle és Eva-
Lotta teljesen nyugodtan farkasszemet az éhhalál rémével. Annál bántóbb volt a szégyen,
hogy ilyen megalázó csapdába estek, hiszen ez jó néhány pont előnyt jelentett a Vörösök
számára. Márpedig a fölényük, mióta foglyul ejtették és elvezették az ő vezérüket, amúgy
is katasztrofálissá vált. Ezt még az sem ellensúlyozta igazán, hogy a Nagymemluk a
Fehérek birtokában volt.
Eva-Lotta keserűséggel nézte az ablakon át az elvonulókat. A Fehérek vezérét és az
ellenséget, amely minden oldalról körülfogta őt. Katonás rendben vonultak át a napégette

14
Prérin a város irányában. Hamarosan eltűntek a szeme elől.
– Szerinted hová viszik? – kérdezte. –Természetesen Sixtenék garázsába – felelte
Kalle, majd aggodalmasan hozzátette. – Itt persze nincs egy nyavalyás újság se.
– Újság? – kapta fel a fejét Eva-Lotta bosszúsan. – Te most újságot akarsz olvasni?
Inkább azon törjük a fejünket, hogy jutunk ki innen!
– Ahogy mondod – mosolygott Kalle. – Ki kell jutnunk innen. És épp ahhoz kellene
egy újság.
– Azt hiszed, abban majd lesz cikk róla, hogyan lehet lemászni a házfalon?
Eva-Lotta kihajolt az ablakon, hogy felmérje a távolságot a földig.
– Szerintem összezúzzuk magunkat, ha kiugrunk innen – állapította meg. – De nincs
más megoldás.
Kalle elégedetten füttyentett.
– A tapéta! Hogy erre nem gondoltam. Ez is megfelel. Leszakított egy jókora darabot a
falról lelógó tapétából.
– Biztosan szép volt annak idején, vagy kétszáz éve – jegyezte meg. Lehajolt, és a
papírdarabot kitolta az ajtó alatti résen.
– Egyszerű rutinmunka – tette hozzá, és előhalászta a zsebkését. A legkisebb és
legfinomabb pengéjét hajtotta ki, és matatott egy ideig a zárban. Kintről pendülés
hallatszott, a kulcs hullott a padlóra.
Kalle visszahúzta a tapétát, és a kulcs valóban ott hevert rajta.
– Ahogy mondtam, egyszerű rutinmunka – jelentette ki Kalle Blomkvist
mesterdetektív, amivel azt jelezte Eva-Lottának, hogy az ő detektívténykedése naponta
hoz magával ilyesmit, hogy például kényes helyzetekben zárt ajtókat kell kinyitnia.
– Kalle, te verhetetlen vagy – mondta Eva-Lotta csodálattal.
Kalle megfordította a kulcsot a zárban. Szabadok voltak.
– Azért nem mehetünk el csak úgy szó nélkül – mondta –, illik bocsánatot kérni a
Vörösöktől.
Előhalászott egy ceruzacsonkot nadrágzsebe gazdag tárházából, és átnyújtotta Eva-
Lottának, aki a következőket írta a tapéta hátoldalára:

A Vörös Rózsa tökkelütött tagjainak!

Mohatenyésztési vállalkozásotok csúfos kudarcot vallott Pontosan öt percet és harminc
másodpercet vártunk, hogy nőni kezdjen rajtunk, de most távozunk. Szegény kis
takonypócok, hát azt hittétek, hogy a Vörös Rózsa nem tud átmenni a falakon?

Gondosan bezárták az ablakokat, és az ablaktáblák kampóit is beakasztották. Aztán az

ajtót bezárták kívülről, a kulcsot benne hagyták a zárban, és a búcsúlevelet a kilincsre
akasztották.
– Ezen majd törik a fejüket egy darabig – kacagott Eva-Lotta boldogan. – Az ablakok
belülről zárva, az ajtó kívülről, el nem tudják képzelni, hol jöttünk ki!
– Egy-null a Fehér Rózsának – bólintott Kalle.
Anders nem volt Sixtenék garázsában. Kalle és Eva-Lotta igen alapos felderítésbe
fogott, hogy megállapítsák, hol kell elindítani a vezérszabadítás hadműveletét. A garázs
azonban éppoly csendes és üres volt, mint délelőtt.
Sixten mamája a kertben teregette a mosott ruhát.
– Nem tetszik tudni, hol van Sixten ? – kérdezte Eva-Lotta.
– Nemrég járt itt – felelte a postamesterné. – Benka meg Jonte volt vele, és Anders.
A Vörösök tehát valami biztonságosabb helyre vitték a foglyukat. De hol lehet ez a
hely?
A felelet ott volt egy karnyújtásnyira tőlük. Kalle vette észre. Egy bicska volt

15
pengéjével a földbe nyomva, és egy papírdarabkát rögzített. A kés Andersé volt,
mindketten megismerték. A papírdarabkán pedig csak egy szó: Jonte.
A Fehérek vezérének tehát egy óvatlan pillanatban sikerült egy szűkszavú értesítést
hagynia fegyvertársai számára.
Kalle homlokára kiültek a töprengés ráncai.
– Jonte – morogta maga elé. – Ez csak egyet jelenthet. Hogy vezérünket Jontééknál
tartják fogva.
– Miért, mi mást gondoltál? – nevette Eva-Lotta. – Ha egyszer Jontééknál tartják, akkor
persze hogy Jontét ír, és nem valami mást, mondjuk Benkát.
Kalle egy szót se felelt erre.
Jonte a városnak abban a részében lakott, amelyet Zsi-ványdombnak neveztek. Nem
volt éppen előkelő negyed a maga ütött-kopott viskóival, de Jonte sem viselkedett úgy,
mintha a társadalom krémjéhez tartozna. Meg volt elégedve a család düledező házával,
amelynek földszintjén egy szoba és egy konyha volt, fölöttük pedig egy padlásszoba. Ez a
szoba csak nyáridőben volt lakható, télen meg lehetett fagyni benne. Most azonban július
volt, és a padláson olyan meleg, mint Velence ólomkamráiban, a szobánál tehát nem is
lehetett volna jobb helyet találni kínvallatásra. Jonténak kiváltságos joga volt a
padlásszobához. Itt aludt egy kis tábori ágyon, itt voltak a cukrosládákból saját kezűleg
készített polcai, itt őrizte krimifüzeteit meg a bélyeggyűjteményét és minden értéket, amit
e földi létben a magáénak mondhatott. Király nem lehetett elégedettebb a palotájával, mint
Jonte az ő padlásszobájával, amelyben megállt a forró levegő, és legyek surrogtak a
mennyezete alatt.
Ide vezették a Vörösök Anderst. Az volt a szerencséjük, hogy Jonte szülei épp aznap a
családi üdülőtelekre vonultak ki a városka határába, elemózsiával fölszerelkezve, és késő
este előtt nem szándékoztak hazatérni. Jonte egyedül maradt a házban némi kolbásszal
meg krumplival, hogy süssön belőle, ha megéhezik.
Tekintve, hogy Sixten mamája a nagymosás és teregetés munkájának hevében ott
sürgölődött a Vörösök főhadiszállása körül, Jontééknál pedig „szülőtlenül” állt a ház,
Sixten igen jó ötletnek találta, hogy a kínvallatást Jonte padlásszobájában rendezik meg a
Zsiványdomb-negyedben.
Kalle és Eva-Lotta rövid tanácskozást tartott. Persze azonnal belekezdhettek volna a
mentőakcióba, de érett megfontolás után arra jutottak, hogy jobb lesz várni egy kicsit.
Ostobaság volna most rögtön megmutatkozni a Vörösök előtt. Közel a vacsoraidő. Sixten
nemsokára elküldi Benkát vagy Jontét az Udvarházba. Nemsokára ott áll Benka vagy
Jonte a legnagyobb zavarban és elképedésben a rejtélyesen kiürült szoba láttán. Ezt az
édes pillanatot kár volna oktalan sietséggel tönkretenni.
Végül úgy döntöttek, hogy a vacsora utánra halasztják a mentőakciót. Egyébként
Anders biztosan becsületszóra engedélyt kap majd, hogy hazamenjen megvacsorázni. És
nehéz elképzelni nevetségesebb dolgot, mint ha a mentőexpedíció akkor érkezik a
helyszínre, amikor a megmentendő személy épp a maga lábán indul haza vacsorára.
– Különben is – mondta Kalle –, ha valakit ki akarunk kémlelni, aki a házban
tartózkodik, legjobb sötétedés után hozzáfogni, amikor lámpát gyújtanak. Épp azelőtt,
hogy leengedik a redőnyt. Ezt mindenki tudja, aki tanult valamit a bűnügyi technikáról.
– Jonténak nincs redőnye – jegyezte meg Eva-Lotta.
– Annál jobb – felelte Kalle.
– De hogy kémlelhetünk be a padlásablakon? Nekem ugyan hosszú a lábam, de azért…
– Látszik, hogy nem tanultál bűnügyi technikát – felelte Kalle. – Mit gondolsz, hogy
csinálják Stockholmban a nyomozók? Ha meg akarnak figyelni egy harmadik emeleti
szobát, ahol bűnözők tartózkodnak, akkor elhelyezkednek egy lakásban az utca szemközti
oldalán, lehetőleg a negyedik emeleten, hogy kissé magasabban legyenek, és onnan

16
figyelik távcsövekkel a gazembereket, mielőtt a redőnyöket leeresztenék.
– Ha én bűnöző lennék, akkor előbb a redőnyt engedném le, és csak azután gyújtanék
lámpát – jegyezte meg a gyakorlatias Eva-Lotta. – Egyébként milyen lakásban
helyezkedhetnénk el, hogy Jonte padlásszobáját szemmel tartsuk?
Kalle erre bizony nem gondolt. Elsőként is egyszerű dolog Stockholmban bevenni
magukat egy idegen lakásba, csak felmutatják a rendőrigazolványukat. Kalle és Eva-Lotta
ezt aligha tudja utánuk csinálni. De ha menne is, Jontéék házával szemben semmiféle
lakással nem számolhatnak, mert az a ház a patak partján állt. Az igaz, hogy a
szomszédjukban volt egy ház, mégpedig Gren apó háza. Ősöreg viskó volt ez is, a
földszintet Gren apó asztalosműhelye foglalta el, és ő maga az emeleten lakott. De vajon
hogy szerezzenek engedélyt a megfigyelési akció lebonyolítására? Kopogjanak be, és
kérjék meg őt szép illedelmesen, hogy bocsássa rendelkezésükre az egyik ablakát? Kalle
belátta, hogy ez ostoba elképzelés. Volt ráadásul még egy bökkenő. A két ház egymásra
merőlegesen állt, és Gren egyik ablakából sem lehetett belátni Jonte padlásszobájába.
– Én már tudom! – kiáltott fel Eva-Lotta. – Felmászunk Gren házának a tetejére, ez az
egyetlen megoldás.
Kalle elismerő pillantást vetett pajtására.
– Ahhoz képest, hogy nem tanultál bűnügyi technikát, nem is vagy olyan buta –
mondta.
Igen, Gren házának a teteje, ez az igazi megoldás. Kellő magasságban van és épp
szemben Jonte padlásszobájának az ablakával. És Jontének nincs redőnye. Tökéletes
megfigyelőhelyük lesz.
Kalle és Eva-Lotta könnyű szívvel sietett haza vacsorázni.

5
Sötét és csendes volt az este, amikor néhány órával később megérkeztek a
Zsiványdombra. Vaksötét és halotti csend. Akis faházak olyan sűrűn álltak egymás
mellett, mintha ki akarnák szorítani egymást a szűk utcáról. A júliusi nap forróságából
még ott lebegett valamennyi a házsorok között. Az egész Zsiványdombot meleg, bolyhos
sötétség burkolta be. Csak itt-ott szűrődött ki fény egy apró ablakból vagy egy ajtó mögül,
amelyet nyitva hagytak a nyári estében. És a sötétség tele volt illatokkal. Macskák, sült
hering és kávé szaga elegyedett virágzó jázminbokrok kábító illatával meg szeméttárolók
nem kevésbé kábító bűzével, amelyeket már rég ki kellett volna üríteni. Mindenütt csend.
A görbe utcákon sehol egy lélek. Zsivány tanya lakói nem éltek éjszakai életet. Mind a
házaikban húzták meg magukat, örültek a békének és a pihenésnek a napi nehéz munka
után, ültek az apró konyhákban, ahol kávéskanna rotyogott a tűzhelyen, és az ablakokban
muskátli illatozott.
Aki esti sétára jött a Zsiványdombra, nem kellett tartania tőle, hogy teremtett lélekkel
találkozik.
– Olyan csend van itt, mint a sírban – jegyezte meg Kalle.
És igaza volt. Csak néha lehetett tompa dünnyögést hallani a világos ablakok mögül.
Egyetlen kutya ugatott fel kurtán valahol odébb, de rögtön el is hallgatott. És valahol
valaki botladozó dallamot kínzott elő egy harmonikából, de hamar feladta a kísérletezést,
és a csend mélyebb lett, mint előtte volt.
Csak Jonte házában volt élet. A nyitott padlásablakból fény áradt ki éles fiúhangok
társaságában. Kalle és Eva-Lotta elégedetten állapította meg, hogy javában folyik a
vallatás. Bizonyára izgalmas dráma zajlott odabenn, és ők ketten el voltak szánva rá, hogy
a díszpáholyból, azaz Gren házának tetejéről élvezzék a színjátékot.

17
 – Csak a tetőre kell feljutnunk – jegyezte meg Eva-Lotta könnyedén.
Igen, csak oda. Kalle körbejárta a vityillót, hogy ennek lehetőségét kifürkéssze.
Bosszúságukra Gren ablaka is világos volt. Miért nem alszanak ilyenkor az öregek, akik
annyira rászolgáltak a pihenésre, hogy az ember zavartalanul mászkálhasson a házuk

tetején? De nem volt mit tenni. Zavartalanul vagy sem – a tetőre kell jutni.
Ami egyébként nem volt nagy feladat. Gren apó előzékenyen egy létrát tartott a ház
oromzatán a tető szélének támasztva. Csakhogy a létra épp az ablaka előtt állt, amely
mögül a fény áradt ki. És az ablak nyitva volt, a redőnye meg félig leeresztve. Aligha
hihető, hogy Gren el lesz ragadtatva, ha épp kidugja a fejét az ablakán, és meglátja, hogy
két Fehér Rózsa kúszik lendületesen a háza teteje felé. Az emberek ritkán hajlanak rá,
hogy sétatérnek nyilvánítsák a házuk tetejét. A Rózsák háborújában azonban az ilyen
apróságokon nem lehet fennakadni. A kötelesség útját kell járni rendíthetetlenül, még ha
ez az út Gren ablaka előtt visz is el.
– Indulj elsőnek – mondta Eva-Lotta bátorítóan.
Kalle megindult lassan és vigyázva, Eva-Lotta fürgén és nesztelenül követte. Csak
akkor lett izgalmas a helyzet, amikor felértek Gren ablakának magasságába.
– Grennek vendége van – suttogta Kalle. – Beszélgetést hallok.
– Dugd be a fejed, és kérj nekünk is kávét meg süteményt – súgta vissza Eva-Lotta, és
jót vihogott az ötletén.
Kalle azonban nem találta olyan mulatságosnak a dolgot, mászott tovább a tető felé,
most már nagyobb iramban. És Eva-Lotta is elkomolyodott, amikor a veszélyes szakaszra
ért.
Igen, valaki van Grennél, de aligha kávézni jött. Egy férfi állt a szobában, háttal az
ablaknak, és halkan, de izgatott hangon magyarázott valamit. A félig lebocsátott redőny
miatt Eva-Lotta csak annyit látott belőle, hogy sötétzöld kordnadrágot visel. És a hangját
hallotta.
– Igen, igen – mondta a hang türelmetlenül. – Feltétlenül.
Mindent megteszek. Fizetni fogok. Csak ebből a pokolból szabaduljak!
Aztán Gren mekegő, öreges hangját hallotta.
– Ezt már régen mondja az úr. De tovább nem várhatok. Megértheti az úr, hogy

18
szükségem van a pénzemre.
– Megkapja, mondtam már. – Ez újra a látogató hangja volt. – Szerdán találkozunk. A
szokott helyen. És hozza magával a kötelezvényeimet. Egytől egyig. Az összes rohadt
kötelezvényt. Kifizetem őket egy szálig. Aztán sose akarom látni többé a képét.
– Ne heveskedjen már az úr – felelte Gren kissé meghunyászkodva. – Megértheti, hogy
én csak a pénzemet akarom…
– Vérszopó! – vágta oda a látogató.
Eva-Lotta sebesen mászott tovább. Kalle a tetőgerincen ülve várta.
– Pénzről folyt a veszekedés ott lent – mondta lihegve, amikor ő is leült.
– Biztos arról az uzsorázásról volt szó – felelte Kalle.
– Igen, mert valami kötelezvényeket emlegettek. Nem is tudom, mi az pontosan. De ott
egye meg a fene. Gyerünk, dologra!
Átmásztak a tető túloldalára, amely Jonte ablaka felé nézett. Továbbra is a gerinc
mentén vitt félelmes útjuk a csillagtalan sötét ég alatt, és csak egy-egy kémény nyújtott
alkalmi támaszt, ha megingott a léptük. Riasztó volt elengedni a biztos fogást, hogy
nekivágjanak egy újabb veszélyes szakasznak, de bátorságukat megacélozta a látvány,
amely Jonte kis padlásszobájából tárult eléjük. Ott ült a vezérük egy széken, körülötte
álltak hadonászva a Vörös Rózsák, üvöltöztek vele, de ő büszkén csak a fejét rázta. Eva-
Lotta és Kalle hasra feküdt, és átadta magát a csodálatos élménynek. Mindent láttak és
hallottak, ami odabent történt – micsoda diadal! Ó, ha a vezérük tudná, hogy ilyen közel
van a szabadítás! Alig több mint két méterre feküdtek tőle hívei, készen rá, hogy életüket
és vérüket áldozzák érte.
Csak egy apró részletet kellett tisztázni. Hogy történjék az a szabadítás? Szép az
elszánás, az életünk és vérünk, de hogyan megy végbe? Mi lesz a két méter széles
szakadékkal?
– Valamit majd csak kitalálunk, mint mindig – suttogta Kalle, és a lehetőséghez képest
kényelembe helyezte magát a tetőn.
Odabent tovább folyt Anders vallatása.
– Fogoly, ez az utolsó lehetőség, hogy megmentsd nyomorult életed – kiáltott Sixten,
és kíméletlenül rángatta Anders karját. – Hová rejtettétek a Nagymemlukot?
– Mindhiába faggatsz – felelte Anders –, az idők végezetéig a Fehér Rózsa tartandja
hatalmas kezét a Nagymemluk felett. Soha rá nem leltek, akárhogy ugráltok, páviánok –
tette hozzá kevésbé ünnepélyesen.
Kalle és Eva-Lotta csak némán bólintott helyeslése jeléül, de a három Vörös Rózsa
igen dühös képet vágott.
– Éjszakára bezárjuk a garázsba, ott majd megpuhul – jelentette ki Sixten.
– Hahaha, mint Kallét és Eva-Lottát? – nevetett Anders.
– Ha jól hallottam, ők öt percen belül kiszabadultak. És én is követem a példájukat.
A Vörös Rózsa harcosai elnémultak. Rejtély volt, hogy sikerült a foglyaiknak kereket
oldani. Nincs rá természetes magyarázat. De rájöttek, hogy nem tanácsos Anders előtt
kimutatni a bámulatukat.
– Csak ne képzeld, hogy te is szabadulóművész vagy – mordult rá Sixten. – Úgy
bezárunk, hogy ott is maradsz. De előbb szeretnék hallani valamit arról a titkos
nyelvetekről. Enyhébb lesz a büntetésed, ha elárulod a megoldását.
– Azt várhatod – felelte Anders.
– Ne légy már olyan makacs – próbálkozott Sixten. –Valamennyit csak elmondhatnál
róla. Kimondhatnád például a nevemet. Hogy hívnak engem a ti nyelveteken?
– Sos-e-gog-gog-fof-e-joj – felelte Anders készségesen, és gúnyos hahotával
érzékeltette, hogy a kijelentés goromba sértésnek felel meg. Kísértést érzett, hogy le is
fordítsa, amit mondott, de tudta, hogy ezzel kiszolgáltatná a rablónyelv titkát. Csak még

19
egyet hahotázott, és a szemközti tetőn lapuló fegyvertársak szívből egyetértettek vele.
Bizonyára örömet szerzett volna vezérüknek, ha tud erről, de jelenleg mind ő, mind a
Vörösök tudatlanságban leledztek arra nézve, hogy nézőközönségük van.
Sixten a fogát csikorgatta tehetetlen dühében. A dolog kezdett kínossá válni a Vörösök
számára, és ez a karattyolás, amiből egy kukkot sem értettek, egészen felforralta az
vérüket. Hiába ejtették foglyul az ellenség vezérét, nem tudnak mihez kezdeni vele.
Semmi titkot nem hajlandó elárulni, és a rózsalovagok soha, semmi körülmények között
nem alacsonyodnak le odáig, hogy testi erőszakkal próbáljanak vallomást kicsikarni. Szent
igaz, hogy alaposan meggyepálják egymást, de az tisztességes harc a csatatéren. Arról szó
sem lehet, hogy hárman rontsanak neki egy védtelen fogolynak.
Mellesleg valóban olyan védtelen volt az a fogoly? Ahogy ott ült, maga is ezen
töprengett. És ahogy a töprengés végére ért, hirtelen és váratlanul lebukott a székről, és
hatalmas ugrással igyekezett az ajtót megközelíteni, amely a szabadságra nyílt. De a
kísérlet kudarcot vallott. Egy szempillantás alatt három pár erős fiúkar fonódott rá, és
kíméletlenül visszanyomták a székbe.
– Azt képzelted, hogy ilyen könnyen megy? – vigyorgott Sixten. – Szabad lehetsz, de
csak amikor én akarom, egy pillanattal sem előbb. És addig eltelhet egy pár év is. Erről jut
eszembe: hol rejtegetitek a Nagymemlukot?
– Igen, hova dugtátok a Nagymemlukot? – rikkantott Jonte, és követelése
nyomósítására oldalba bökte Anderst. Anders felvihogott, és úgy összegörnyedt, mint egy
giliszta, merthogy roppant csiklandós volt. Amint ezt Sixten észrevette, elragadtatott
mosoly ült ki az arcára. A Vörös Rózsa lovagja volt, és sosem kínozta foglyait. De ki
mondta, hogy meg sem csiklandozhatja őket?
Játékosan belebökte mutatóujját Anders gyomorszájába. A hatás felülmúlta
várakozását.
A Vörösök egy szempillantás alatt megelevenedtek, és egyszerre vetették magukat
áldozatukra. A Fehérek boldogtalan vezére nyögött, visított és csukladozott a nevetéstől.
– Hol rejtőzik tehát a Nagymemluk? – kérdezte Sixten, és finoman végigsimította a
bordáit.
– Aáá, óóó – lihegte Anders.
– Hol az a Nagymemluk? – érdeklődött Benka is, és céltudatosan kapirgálta az áldozat
talpát.
A kacagás újabb görcsös rohama volt a válasz.
– Merre található a Nagymemluk? – tudakolta Jonte, és a fogoly térdhajlatába
mélyesztette az ujját.
– Fela…hahha…feladom – nyögte Anders. – Kinn a Prérin… nem sokkal a… az
Udvarház mögött… ott indul egy kis ösvény…
– És aztán? – Sixten fenyegetően eléje tartotta mutatóujját.
De nem lett semmi „aztán”. Valami egészen váratlan történt. Egy pukkanást és kis
csörömpölést lehetett hallani, és Jonte padlásszobája egyiptomi sötétségbe borult. A
mennyezetről lógó villanykörte, a szoba egyetlen fényforrása ezer darabra hullott.
A Fehérek vezérét ez éppen úgy meglepte, mint a Vörösöket, de ő hamarabb nyerte
vissza a lélekjelenlétét. A sötétség oltalmában angolnaként csúszott az ajtó felé, és már el
is tűnt a nyári éjszakában. Szabad volt.
A szemközti tetőn Kalle megfontolt mozdulattal dugta vissza a csúzlit a nadrágzsebébe.
– Majd szedek ki pénzt a malacperselyemből, és veszek egy új égőt Jonténak – mondta
enyhe bűntudattal.
Kárt tenni más tulajdonában egyáltalán nem illett a Fehér Rózsa nemes lovagjához, és
Kalle természetesnek vette, hogy az okozott veszteségért kárpótlással tartozik.
– De mit tegyek, elkerülhetetlen volt – mentegetőzött Eva-Lotta előtt.

20
 Eva-Lotta bólintott.
– Teljesen így van – mondta. – Vezérünk nagy veszélyben volt. És a Nagymemluk is.
Nem lehetett elkerülni.
Odabent a padlásszobában előkerült egy zseblámpa. Reszketeg fényében a Vörösök
keserűen állapíthatták meg, hogy foglyuk kereket oldott.
– Eltűnt! – kiáltott Sixten, és az ablakhoz rontott. – Ki volt az a tetves kutya, aki
szétlőtte a lámpát?
A kérdés fölösleges volt. A tettesek ott álltak a szemközti tetőn, két fekete sziluett,
amely kész a gyors visszavonulásra. Épp most hallották meg Anders füttyjelét, amelyből
megtudták, hogy vezérük szabad.
Életveszélyes tempóban indultak meg visszafelé. Tiszta sor, hogy gyorsan és épségben
le kell jutniuk a talajra, mielőtt a Vörösök odaérnek a fogadásukra. Habozás és megingás
nélkül nyargaltak végig a sötétben a tetőgerincen, azzal a könnyedséggel és
hajlékonysággal, amelyet egy vad és boldog élet adott bátor, tizenhárom éves testüknek.
Elértek a létráig, és vad iramban indultak lefelé. Elöl Eva-Lotta, Kalle meg szorosan
utána. Most nem is gondoltak Grenre, csak a Vörösökre. Gren ablakában már kihunyt a
fény. A látogatója már nyilván elment.
– Gyerünk már – sziszegte Kalle türelmetlenül.
Erre Gren redőnye felszaladt, és az öreg kidugta a fejét. Ez olyan váratlanul érte őket,
és annyira rájuk ijesztett, hogy Kalle hirtelen elvétette a lépést. Nagy puffanással ért
földet, és majdnem magával sodorta Eva-Lottát is.
– Azért ennyire nem kéne sietni – szólt utána Eva-Lotta gúnyosan. Görcsösen
kapaszkodott egy létrafokban, nehogy ő is lezuhanjon, és könyörgő tekintetet vetett
Grenre.
De Gren csak Kalle után kémlelt aggodalmas képpel, aki odalenn feküdt levegő után
kapkodva, és ezt dünnyögte öreges hangján:
– Úgy bizony, a gyermekkor gondtalan játékai! A gyermekkor vidám és ártatlan
játékai, úgy bizony!

6
Kallénak és Eva-Lottának nem volt ideje tüzetesen elmagyarázni Gren apónak, hogy
mit keresnek éjnek évadján az ő létráján, és Gren sem úgy festett, mint aki ebben valami
szokatlant és kivetnivalót lát. Nyilván úgy vélte, hogy a gyermekkor vidám és ártatlan
játékai megkövetelik olykor, hogy a vidám és ártatlan gyermekek föl-le mászkáljanak a
környék létráin. A gyerekek gyors búcsút intettek Gren apónak, és inaltak tovább, de az
öreg mintha észre sem vette volna. Csak sóhajtozott maga elé, aztán leeresztette a
redőnyét.
A Gren háza mögötti sötét sikátorban a Fehér Rózsa lovagjai újra egyesültek.
Szorongatták egymás kezét, és a vezér meghatottan mondta:
– Dicsőség nektek, hősök!
De már futniuk is kellett, mert nem messze, a sikátor túlsó végén egyre erősödő lárma
jelezte, hogy a Vörösök összeszedték magukat, és most bosszúért lihegnek.
Ez időre a Zsiványdomb lakói már mind lefeküdtek és elszenderültek. Most azonban
kiszállt az álom a szemükből, és halálra rémülten ültek fel nyugvóhelyükön. Mi folyik
odakinn? Ördög űzi az ördögöt, vagy mi ez lárma, a könyörületesség szent nevében? Hogy
mi? Csak a Fehér Rózsa három neves lovagja, aki eszeveszett rohanásban tiporja a sikátor
macskaköveit. És egy hajításnyira mögöttük a Vörös Rózsa hasonlóképpen nemes lovagjai
csörtetnek, nem kevésbé eszeveszett iramban, és éles visításuk és dühös rikkantásaik

21
semmivel sem maradnak el hangerőben a tűzoltóautók szirénáitól.
A Fehérek eleinte tartották előnyüket. Olyan iramban kanyarodtak be a sarkokon, hogy
a fülük is lebegett az ellenszélben, és elégedetten vigyorogtak, hallva messziről Sixten
hangos fogadkozását, hogy mit művel velük, ha a keze közé kapja őket.

Kalle vad elragadtatást érzett, ahogy ott nyargalt a sötétben. Ez az élet, igen, van olyan
izgalmas, mint gonosztevőket hajkurászni! A csirkefogókat amúgy is csak képzeletében
kergetheti az ember, a valóságban nincsenek is, legalábbis úgy fest a dolog. De ez igazi –
az üldözők lábdobogása a hátuk mögött, Anders és Eva-Lotta lihegése, a macskafejnyi
utcakövek a lába alatt, a sötét és keskeny sikátorok, a sötét és hívogató sövények és
udvarok, ahol el lehetne rejtőzni, ez mindenestől remek volt, az igazi izgalmas vadászat!
És a legjobb az az érzés volt, hogy a teste pontosan követi az akaratát, hogy a lába oly
fürgén szökken, és oly könnyű a lélegzete. Ügy érezte, hogy egész éjszaka tudna így futni.
A helyzet urának érezte magát, aki képes volna egy falka vérebet is lerázni, hogyha a
szükség úgy hozná.
Ahogy futott, eszébe ötlött, hogy még izgalmasabb volna, ha egyedül őt üldöznék,
akkor egészen más módon tudná kijátszani az üldözőit, és sokkal merészebb trükköket is
bevethetne.
– Bújjatok el! – vetette oda Andersnek és Eva-Lottának. – Én magam után csalom őket!
Anders ezt okos ötletnek találta. Minden lelemény, amivel a Vörösöket lépre lehet
csalni, üdvözlendő. Amikor a következő sarkon befordultak, Anders és Eva-Lotta
villámgyorsan beugrott egy sötét kapu mögé, és ott maradtak állva, némán, habár kissé
lihegve.
Néhány másodpercbe telt, amíg a Vörösök is befordultak a sarkon. Olyan közel
rohantak el kettőjük mellett, hogy akár el is érhették volna őket. Eva-Lotta nehezen állta
meg, hogy ki ne nyújtsa a kezét Sixten répaszínű üstöke után, amikor az elszáguldott
előtte. De a Vörösök nem fogtak gyanút, és ész nélkül nyargaltak tovább.
– Könnyű rászedni őket, mint a csecsemőket – nevetett Anders. – Sosem voltak még
moziban?
– De Kalle bajba kerülhet – jegyezte meg Eva-Lotta, és eltöprengve fülelt a távolodó
lábak zaja után. – Három gonosz vörös róka üldöz egy szegény kis fehér nyulat – tette

22
hozzá részvéttől eltelve.
Időbe telt, amíg a Vörösök ráébredtek, hogy a zsákmány nagyobbik részét szem elől
vesztették, és hogy már késő visszafordulni. Nem tehettek mást, most már teljes erőből
Kalle után rohantak. És senki se mondhatja, hogy nem tettek meg mindent, ami erejükből
telt. Sixten úgy futott, mint egy megszállott, és szitkok közt fogadta, hogy ha Kalle most
elkerüli végzetét, akkor ő, Sixten vörös szakállat növeszt a gyász és a vereség maradandó
jele gyanánt. Nem fejtette ki bővebben, hogyan szándékozik szakállal fedni sima
gyermekarcát, csak futott és futott.
Akárcsak Kalle. Egyik sikátorból a másikba, keresztül-kasul az egész Zsiványdombon,
a legfurfangosabb kanyarokkal és kerülőkkel, de sosem tudta annyira fokozni előnyét,
hogy üldözőit teljesen lerázhatta volna. És lehet, hogy nem is akarta. Mindvégig ott
loholtak a sarkában, végig annyira közel engedte őket magához, hogy a veszély bizsergető
érzése megmaradjon benne.
Körös-körül csend volt, de a csendből hirtelen egy autó motorjának hangja ért a
füléhez. Épp valahol a közelben indult. Elámult, mert a Zsiványtanya környékén ritkaság
volt az autó. Ha a mesterdetektívet épp nem köti le annyira a Rózsák háborúja, és nem
lohol egy falka vörös kopó a sarkában, akkor alighanem megpróbál utánajárni ennek az
autónak. Mert az ember nem lehet eléggé figyelmes, ha valami szokatlan jelenség adódik
elő, ezt gyakran fejtegette elképzelt hallgatója előtt. De most, mint már hallottuk, a
mesterdetektív katonai szolgálatra volt behívva, ezért vadul száguldott tovább, és csekély
érdeklődést mutatott az autó hangja iránt, amely egyébként távolodott és hamarosan el is
halt.
Sixten kezdte elveszíteni a türelmét. Jontét biztatta, aki a százméteres futás csúcstartója
volt az iskolában, hogy egy alkalmas helyen próbáljon elébe vágni Kallénak, és visszafele
űzni őt, egyenest Sixten ölelő karjaiba. Hamarosan elérkezett a kellő pillanat. Kalle
befordult egy sarkon, Jonte viszont ismert egy rövidebb utat, amely ebbe a keresztutcába
torkollott. Nagy iramban átvágott arra, és így történt, hogy Kalle egyszerre csak
megtorpant, mert látta, hogy Jonte felbukkan a semmiből, és szemből közelít feléje. Nem
merte megkísérelni, hogy nekirohan, fellöki és úgy fut tovább, mert ha ez sikerül is,
értékes másodperceket veszít, és Sixten meg Benka könnyeden beéri. Itt csak a csel
segíthetett. Két tűz között volt, és villámgyorsan el kellett döntenie, mihez kezdjen.
– Haha! – kiáltotta Sixten diadalmasan alig tíz lépéssel mögötte. – Most aztán besétáltál
a patkányfogóba!
– Azt lesheted! – kiáltott vissza Kalle, és a másodperc töredéke alatt átvetette magát a
palánkon, amely az utca egyik oldalát szegélyezte. Sötét udvaron találta magát. Vad
iramban átvágott rajta, mint a leforrázott farkas. Hallotta, hogy a Vörösök a nyomában
vannak, három huppanás zaja jelezte, hogy ők is átugrottak a deszkakerítésen. Nem állt
meg hallgatózni, lázasan kereste, hogy juthatna ki a kertből anélkül, hogy a másik
palánkon át kelljen másznia. Mert akárkié volt ez a kert, a tulajdonosa aligha
rokonszenvezett a Rózsák háborújával, máskülönben nem húzta volna ki a kerítése tetején
azt a ronda szögesdrótot.
– Azt a nemjóját – suttogta maga elé –, most mit csináljak? Tudta, hogy akármit csinál,
azt villámgyorsan kell tennie. Gyorsan bekúszott a szeméttartó mögé, és ott kuporgott
kalapáló szívvel. Egy csöppnyi reménye lehetett csak, hogy a Vörösök nem fedezik fel.
Mert a nyomában voltak, hallotta suttogó tanakodásukat a sötétben.
– A palánkon nem mászhatott át – mondta Jonte –, mert fennakadt volna a
szögesdróton. Tudom jól, mert én is kipróbáltam egyszer.
– A kertből csak egy kijárat van, a ház tornácán keresztül – mondta Sixten.
– Karlsson anyó tornáca – súgta Jonte, aki úgy ismerte a Zsiványdombot és minden
lakóját, mint a tenyerét. –Kész boszorkány, és olyan ereje van, mint három férfinak.

23
 „Mi lehet rosszabb?” – töprengett Kalle, ahogy a szeméttartó mögött kuporgott. „Ha a
Vörösök kapnak el, vagy ha Karlsson anyó karjaiba rohanok?”
A Vörösök folytatták a kutatást.
– Szerintem itt van még valahol a kertben – jelentette ki magabiztosan Benka.
Körbeszimatolt mindenfelé, és végül felfedezte Kalle sötét körvonalait a szeméttartó
mögött.
Diadalüvöltése, ha fojtott volt is, felvillanyozta Sixtent és Jontét. Mi több, Karlsson
anyót is felébresztette. A mondott hölgyet már régóta nyugtalanította, hogy titokzatos
zajokat hall a hátsó kertjéből, és nem az a fajta volt, aki eltűri az ilyesmit, ha módja van
tenni ellene.
Eddigre Kalle már eldöntötte, hogy akármi jobb, mint a Vörösök fogságába esni,
méghozzá Zsiványdomb legrettegettebb személyének udvarán, birtokháborításban tetten
érve. Egy ujjnyival kikerülte Sixten öklét, és mélyre hajolva Karlsson anyó tornáca felé
vetette magát, hogy arrafelé találjon utat az utcára. De valaki szembejött vele a tornácon,
és ez a valaki nem más volt, mint maga Karlsson anyó. A fent említett célból jött elő, hogy
véget vessen a titokzatos zajoknak, akárki okozza is őket, patkányok vagy betörők, vagy
maga a király őfelsége. Karlsson anyó ugyanis azon a véleményen volt, hogy az ő hátsó
kertjében egyedül neki van joga zajongani.
Amikor Kalle riadt nyúlként előszáguldott, úgy meglepte Karlsson anyót, hogy az merő
elképedésében továbbengedte őt. De amikor Sixten, Benka és Jonte hanyatt-homlok
utánarohant, mind fennakadtak az asszonyság kitárt karjaiban. Az asszonyság keményen
magához ölelte őket, és egy őrmester hangján ripakodott rájuk:
– Szóval ti vagytok azok a híres bajkeverők! Az én kertemben! Ez mégis csak sok!
Isten az atyám, hogy ez mégis sok!
– Bocsánat… – dadogta Sixten –, éppen csak…
– Éppen csak? – visította Karlsson anyó. – Éppen csak mit az én kertemben?
A három fiúnak sok üggyel-bajjal sikerült kibontakoznia a fojtogató szorításból.
– Tetszik tudni… eltévedtünk… mert olyan sötét van. Azzal búcsúszó nélkül
kivágtattak az utcára.
– Csak próbáljatok még egyszer az én kertemben eltévedni! – kiáltotta Karlsson anyó
utánuk. – Isten az atyám, hogy rendőrt hívok!
A Vörös Rózsák azonban ezt már nem is hallották. Kinn álltak az utcán. Vajon merre
mehetett Kalle? Alltak és füleltek, és végre meghallották léptei könnyű neszét. Vadul
rohantak utána.
Kalle későn vette észre, hogy zsákutcába került. Annyit meg tudott állapítani, hogy az
utca a pataknál ér véget. Persze belevetheti magát a vízbe és átúszhat a túlsó partra, de
ebből sok fölösleges veszekedés származhat otthon az elázott ruhák miatt. Úgy gondolta,
hogy inkább megpróbál valami más lehetőséget.
„A sánta Fredrik!” ötlött Kalle eszébe. „Ő lakik abban a kis házban az utca végén. Ő
biztosan elbújtat, ha megkérem!”
A sánta Fredrik a városka kedélyes öreg csavargója volt, és nagy pártfogója a Fehér
Rózsának. A város többi kétes hírű lakójához hasonlóan ő is a Zsiványdombon lakott, és
még nem tért nyugovóra, mert ablaka fényes volt. A háza előtt egy autó állt. Különös,
hogy épp ma este mennyi autó jár a Zsiványdombon! Kalle arra gondolt, hogy talán az
előbb is ennek a hangjára lett figyelmes.
De nem volt ideje ezen törni a fejét, mert hallotta, hogy ellenségei nagy zajjal
nyargalnak a nyomában. Minden teketória nélkül feltépte Fredrik ajtaját, és berontott a
szobába.
– Jó estét, Fredrik – köszönt sietősen, de nem folytatta, mivel Fredrik nem volt egyedül.
Az ágyában feküdt, és az ágya mellett Forsberg doktor ült, és a pulzusát számlálta.

24
Forsberg doktor pedig, a városka orvosa nem más volt, mint Benka apja.
– Aggyisten, Kalle – nyögte a sánta Fredrik. – Itt fekszem, látod, és ramatyul vagyok.
Meghalok nemsokára. Hallanod kéne, micsoda lárma van a hasamban.
Más körülmények közt bizonyára örömmel meghallgatta volna Kalle, hogy micsoda
lárma van Fredrik hasában, de nem most. Forsberg doktor ingerült pillantást vetett rá, és
Kalle rögtön felfogta, hogy zavartalanul szeretné megvizsgálni a betegét. Nem volt hát
más választása, mint újra kitenni magát az utca veszélyeinek.
Kalle egyébként alábecsülte a Vörösök intelligenciáját. Egy pillanat alatt kitalálták,
hogy Fredrik házába menekült, és utánasiettek. Benka lépett be a házba.
– No, tetves kutya, most rajtakaptalak! – üvöltötte diadalmasan.
Forsberg doktor megfordult, és egyenest fiacskája felhevült arcába nézett.
– Hozzám beszélsz? – kérdezte.
Benkának leesett az álla az elképedéstől, és nem válaszolt.
– Valami váltófutás folyik itt Fredriksson betegszobáján keresztül? – tudakolta
Forsberg doktor. – És mi az, hogy te az utcán rohangálsz ilyen késő este?
– Csak… utána akartam nézni, hogy beteglátogatásra jöttél-e… – dadogta Benka.
– Igen, beteglátogatásra – felelte Forsberg doktor –, sikerült tetten érned a tetves kutyát.
Most viszont itt végeztem, jössz velem haza!
– Jaj, apa, ne… – kiáltott fel Benka kétségbeesetten.
De Forsberg doktor határozott mozdulattal becsukta orvosi táskáját, majd szelíden
belemarkolt fiacskája szőke göndör üstökébe.
– Na gyerünk, kisfiam – mondta. – Jó éjszakát, Fredriksson. Egy darabig még nem fog
meghalni, megígérhetem.
A beszélgetés alatt Kalle a fal mellett állt, és egyre szélesebb mosoly terült szét az
arcán. Micsoda égés Benkának, micsoda felsülés! Egyenest apukája ölelő karjaiba futni!
Aki fülön fogja és hazaviszi, mint egy kisóvodást! És épp akkor, amikor már Kalléra
akarta vetni a mancsait! Ezt még sokszor az orra alá lehet dörgölni a Rózsák háborújában.
„Na gyerünk, kisfiam” – csak ennyit kell mondani, egy szót se többet.
Míg az ellentmondást nem tűrő atyai kéz az ajtó felé irányította, Benka átlátta
helyzetének teljes szörnyűségét. Bizonyára szívesen írna a helyi lap levelezési rovatába
ilyen címmel: „Miért vannak szülők a világon?” Nyilván ő is szerette és tisztelte apját és
anyját, de az a hihetetlen pontosság, amellyel a szülők képesek mindig a
legalkalmatlanabb pillanatban felbukkanni, az odaadó gyermeket is kétségbeesésbe
hajszolja.
Sixten és Jonte izgatottan vártak odakinn, és Benka épp csak annyit tudott odasúgni
nekik:
– Ott van bent.
És apja már vitte is a várakozó autóhoz – „Én marha”, gondolta közben Benka, „hogy
nem figyeltem fel az autónkra!” –, barátai pedig a legmélyebb részvét pillantásaival
kísérték.
– Szegény fiú – jegyezte meg Jonte mély sóhajjal.
De nem volt több idő részvétre és sóhajtozásra. Háromszoros jaj a Fehér Rózsának,
amely megállás nélkül borsot tör az orruk alá! El kell kapni Kallét, mégpedig a
legsürgősebben!
Sixten és Jonte berontott Fredrik szobájába, de Kalle nem volt látható sehol.
– Aggyisten, Sixten, aggyisten, kicsi Jonte – nyögte Fredrik. – Nem akarjátok
meghallgatni, micsoda lárma van a hasamban? Beteg vagyok, mindjárt végem…
– Fredrik, nem járt itt Kalle Blomkvist? – vágott a szavába Sixten.
– Kalle? Nemrég járt itt. Kiugrott az ablakon – felelte Fredrik kaján vigyorral.
Tehát a jómadár az ablakon át távozott! Fredrik mindkét ablaka nyitva állt, mert

25
Forsberg doktor úgy találta, hogy alapos szellőzésre van szükség. A szutykos, valaha fehér
függönyt vidáman fodrozta az esti szellő.
– Gyerünk, Jonte! – kiáltott Sixten. – Megyünk utána. Egy pillanatot sem veszíthetünk!
Azzal nekifutásból kivetették magukat az ablakon, egyik az egyiken, a másik a
másikon, mert egy pillanatot sem veszíthettek.
Rögtön utána két nagy csobbanás hallatszott, és nyomban rá két üvöltés. Mert még
Jonténak sem jutott eszébe, aki pedig itt született és élt a Zsiványdombon, hogy Fredrik
ablakai a patakra nyílnak.
– Most már előjöhetsz, Kalle – nyögte Fredrik. – Hallgasd csak meg, micsoda lárma
van a hasamban!
Kalle elragadatott képpel bújt elő a szekrényből. Az ablakhoz rohant, és lekiabált a
sötétbe:
– Biztos, hogy tudtok úszni? Vagy szaladjak mentőövekért?
– Elég, ha ledobod az üres fejedet, az fog úgy úszni a vízen, mint a mentőöv – kiabálta
vissza Sixten dühösen, és egy jókora vízsugarat irányított Kalle vigyorgó képébe. Kalle
letörölte a vizet, és így szólt:
– Bizonyára finom langyos a fürdő. Gondolom, hogy hosszabb úszásra készültök ezen
a kellemes éjszakán.
– Gyere már – nyögte Fredrik. – Hallgasd meg, micsoda lárma van a hasamban!
– Jó utat, én lelépek – szólt ki még Kalle.
– Lépj le és hass esre, vagyis ess hasra – dünnyögte Jonte keserűen, és egy közeli
horgászstég felé indult a vízben.
A hajsza véget ért, ezt Sixten és Jonte is kénytelen volt tudomásul venni.
Kalle búcsút mondott Fredriknek, és könnyed, boldog léptekkel megindult Eva-Lottáék
háza felé. Az udvarban volt a pékműhely, ahol Lisander pékmester sütötte naponta a
kenyereket, zsömléket és kifliket, amelyek a városka lakóit jó egészségben tartották. A
pékműhely padlásán volt a Fehér Rózsa híres-neves főhadiszállása. Egy kötélen kellett
felmásznia annak, aki oda akart bejutni, ez az oromzati ablak keresztfájáról csüngött alá.
No persze lépcső is vezetett a padlásra, de a Fehér Rózsa lovagjai méltóságukon alulinak
tekintették, hogy ilyen pórias megközelítési módot vegyenek igénybe. Kalle is a kötélen
kapaszkodott fel, ahogy az illendőség kívánta, és ahogy Anders meg Eva-Lotta
meghallotta, hogy közeledik, mohón kukucskáltak le a nyitott ablakból.
– Megmenekültél! – állapította meg Anders elégedetten.
– Várjatok csak, mindjárt elmesélek mindent – felelte Kalle. Egy zseblámpa gyér fénye
világította meg a padlást, amelynek falait beborították a szebbnél szebb kacatok. A gyér
fényben a Fehér Rózsák törökülésben hallgatták végig Kalle csodás megmenekülésének
történetét.
– Derék kaland volt, hős vitézem – mondta Anders, amikor Kalle elhallgatott.
– Ahhoz képest, hogy ez volt a háború első napja, a Fehér Rózsa igazán jól szerepelt –
állapította meg Eva-Lotta.
Ekkor egy női hang hasított az udvar csendjébe.
– Eva-Lotta, ha nem jössz azonnal lefeküdni, apádat küldöm érted!
– Igen, anya, máris megyek! – kiáltott Eva-Lotta. Hű kísérői is felálltak, hogy
elbúcsúzzanak.
– Akkor holnap találkozunk – mondta Eva-Lotta, majd elégedetten felkacagott. – Azt
hitték a Vörösök, hogy megkaparintják a Nagymemlukot!
– Orruk tőle fokhagymás – vigyorgott Kalle.
– Arra még alhatnak egy párat – jelentette ki Anders, és méltóságteljesen leereszkedett
a kötélen.

26
 7
„Vajon van-e még egy olyan álmos, békés és eseménytelen város a világon, mint a
miénk?” – gondolta Lisander asszony. „De hát hogy is történne bármi érdekes ebben a
hőségben?”
A piactér standjai között járt fel-alá, és szórakozottan válogatott a kirakott áruk
hívogató sokaságában. Piacnap volt, sokan voltak a téren és a környező utcákon, és azt
lehetett volna hinni, hogy az egész város pezseg a nyüzsgő sokadalomtól. Ám ezen a
napon nem pezsgett. Éppúgy szunyókált, mint máskor. A városháza előtti kis szökőkút
vize álmosan csörgedezett elő a bronzoroszlánok pofájából, és maguk az oroszlánok is
mintha ásítoztak volna.
A cukrászda kerthelyiségében a patakparton halkan és álmosan szólt a zene, valami
búcsúkeringő a fényes délelőttön. Álmos verebek szedegették apró és lusta ugrásokkal a
lehullott piskótamorzsát az asztalok között.
„Álmos itt minden” – gondolta Lisanderné.
Az emberek mintha képtelenek lettek volna mozogni. Csoportokban ácsorogtak és
csevegtek a piacon, és ha kénytelenek voltak néhány lépést tenni, lomhán és tétovázva
mozdultak. Nem kétséges, hogy a nagy hőség volt a ludas mindebben.
És valóban nagy hőség volt ezen a napon, július utolsó szerdai napján. Lisander
asszony mindig úgy fog emlékezni rá, mint a legmelegebb napra, amit valaha átélt.
Egyébként az egész hónap száraz és forró volt, és úgy tetszett, hogy július épp ezen a
napon akarja saját rekordját megdönteni, mielőtt kitelik az ideje.
– Érezni, hogy vihar készül – mondták a népek egymásnak. És sok vidéki, aki a vásár
miatt szekerezett be a városba, úgy döntött, hogy a szokottnál hamarabb indul haza,
nehogy az úton kapja el az ítéletidő.
Lisanderné jókora zacskó meggyet vásárolt meglepően olcsón egy környékbeli
paraszttól, aki máris sietve pakolt össze. A zacskót a bevásárlókosarába tette, és maga is
hazafelé indult, amikor Eva-Lotta termett előtte fürgén, és elzárta az útját.
„Végre valaki, aki nem álmos” – gondolta Lisanderné. Gyöngéd tekintete végigsiklott
leánykáján, és rögzített minden részletet: vidám arcát, élénk kék szemét, a boglyas szőke
haját és hosszú, napbarnított lábszárát, amely élénk színű, frissen vasalt nyári ruhája alól
villant elő.
– Láttam, hogy Lisander asszony meggyet vásárolt – mondta Eva-Lotta. – Kaphatna
belőle egy marékkal Lisander kisasszony is?
– Minden bizonnyal – felelte anyja mosolyogva. Kinyitotta a zacskót, Eva-Lotta pedig
mindkét markát teleszedte a pompás illatú, karmazsinszínű gyümölccsel.
– Merre tartasz különben? – kérdezte Lisander asszony.
– Azt neked nem szabad tudnod – felelte leánya, és kiköpött egy magot. – Titkos
megbízatás. Szörnyen titkos megbízatás.
– Csak azért kérdem, mert nem szeretném, ha elkésnél az ebédről.
– Minek nézel engem? – kapta fel a fejét Eva-Lotta. – Még soha nem késtem el ebédről
vagy vacsoráról azóta, hogy a keresztelőm napján elszalasztottam a tejbekását.
Lisanderné rámosolygott.
– Szeretlek – mondta.
Eva-Lotta egy bólintással nyugtázta ezt a nyilvánvaló tényt, és folytatta útját a piaci
forgatagon át. Meggymagok jelezték ezt az utat.
Anyja még állt egy darabig és nézett utána. Hirtelen rossz előérzet szorította össze a
szívét. Uramisten, milyen vékonyka a nyaka, milyen törékeny és védtelen az egész
gyermek! Nem is volt olyan rég, amikor még tejbekását evett, és most vadul rohangál

27
„titkos megbízatásokban” – jól van ez így? Nem kellene kicsit jobban utána nézni?
Lisanderné sóhajtott, és lassan hazament. Úgy érezte, hogy hamarosan agyára megy a
hőség, és mégis jobb, ha olyankor háza védelmező falai veszik körül.
Eva-Lotta egyáltalán nem szenvedett a melegtől. Egyenest élvezte, ahogy élvezte a
nyüzsgést az utcákon, és a meggy édes levét, ahogy az állán lecsorgott. Piacnap volt, és ő
szerette a piacnapokat. Jobban meggondolva minden napot szeretett, csak azokat nem,
amikor kézimunkaóra volt az iskolában. De hát most vakáció volt, ki gondol iskolára?
Lassú léptekkel átvágott a piactéren, ment tovább a Kis utcán, el a cukrászda
kerthelyisége előtt, aztán át a patak-hídon. Igazában nem sok kedve volt eltávolodni az
események középpontjától, de hát titkos megbízatást kapott, abban kellett eljárnia. Vezére
meghagyta ugyanis, hogy hozza el a Nagymemlukot, és találjon biztosabb rejtekhelyet
neki, merthogy a kínvallatás során majdnem elárulta, hol tartják. És az ember a nyakát
teheti rá, hogy a Vörösök azóta minden négyzetcentimétert átkutattak az Udvarház mögött
induló ösvény mentén. Ám semmiféle diadalüvöltést nem lehetett hallani köreikből, ezért
biztosra lehet venni, hogy a Nagymemluk még mindig ott van, ahová a Fehérek helyezték
– egy nagy szikla tetején az ösvény mellett. Jól látható helyen van egy kis mélyedésben.
Voltaképpen nevetségesen egyszerű megtalálni, legalábbis Anders szerint. Igazában csak
idő kérdése, hogy a Vörösök megkaparintsák. Ma azonban piacnap van, és sejthető, hogy
Sixten és cimborái el nem mozdulnak a körhintától meg a céllövöldétől odalenn a
búcsúban, a vasútállomás mögött. Minden jel arra mutat, hogy Eva-Lotta ma
háborítatlanul elhozhatja a Nagymemlukot immár bizonytalanná vált helyéről. A becses
tárgy új helyét is kijelölte a vezér: a várrom területén, a kerti kút tövében. Mindez azzal
járt, hogy Eva-Lotta a nyomasztó vihar előtti melegben előbb a hosszú ösvényen
elkutyagol a Préri túlsó oldalára, aztán ugyanazon az úton vissza, keresztül az egész
városon, majd a meredek ösvényen felkapaszkodik a várromhoz, amely az Udvarházzal
épp ellentétes oldalon magasodik a város fölé. Valójában a Fehér Rózsa igen lelkes
lovagjának kell lennie, aki egy ilyen parancsnak zúgolódás nélkül veti alá magát. És Eva-
Lotta ilyen lelkes volt. Mondhatná valaki, hogy sokkal ésszerűbb lett volna, ha Eva-Lotta
egyszerűen csak hazaviszi az ereklyét, és a fiókjába dugja, majd egy kissé hűvösebb napon
elviszi végleges helyére. Ám aki ilyet mondana, az csak azt bizonyítaná, hogy nem is
konyít sem a Nagymemlukhoz, sem a Fehér Rózsa és a Vörös Rózsa között dúló
háborúhoz.
De miért kellett éppen Eva-Lottára bízni ezt a feladatot? Nem küldhette volna ki a
vezér Kallét inkább? Sajnos nem, mert érzéketlen atyja parancsára Kalle kénytelen
kisegítőként a boltban maradni, ahol a vidékiek, akik piacnapon a városba özönlenek,
ilyenkor egészítik ki otthoni készleteiket cukorból, kávéból és sózott heringből. És nem
mehetett volna maga a vezér? Sajnos ő sem, mert neki meg apja cipészműhelyét kellet
őriznie. Bengtsson cipészmesternek ugyanis méltóságán aluli volt piacnapon és hasonló
jeles napokon a műhelyben dolgozni, ilyenkor ő „ünnepelt”. Az üzletet azonban ilyenkor
sem akarta bezárni, mert hátha javítani való cipőt hoz, vagy megjavított cipőért jön valaki,
akár piacnapon is. Ezért ígérte meg fiacskájának, hogy kékre-zöldre veri, ha akár öt percre
is el mer mozdulni a cipészműhelyből.
Eva-Lotta, a Fehér Rózsa lelkes lovagja kapta tehát a titkos és szent feladatot, hogy a
nagybecsű ereklyét egyik rejtekhelyéről a másikra áthelyezze. Nem akármiféle megbízás
ez, hanem rituális küldetés, afféle misszió. Mit számít, hogy a nap tüze perzseli a Prérit,
vagy hogy sötétlila felhők gyülekeznek a láthatáron? Mit számít, hogy az ember kimarad a
piacnapi mulatságokból, hogy ott kell hagynia „az események középpontját” – ezt tette
ugyanis Eva-Lotta, amikor átkelt a patak hídján.
Igazán ezt tette? Nem, az események középpontja nem mindig ott van, ahol a
legnagyobb piaci nyüzsgés. Az események középpontja egészen máshol található ezen a

28
napon.
És Eva-Lotta egyenest feléje tart napbarnított karcsú lábain.

A felhők egyre fenyegetőbb képet mutatnak. Kékesfeketék, csúfak, aggályt keltőek.

Eva-Lotta lassít, itt künn a Prérin olyan forróság van, hogy vibrál a levegő.
Huh, milyen széles és hosszú ez a Préri, egy örökkévalóság átkelni rajta! De Eva-Lotta
nem egyedül kutyagol a nap hevében. Szinte megörül, amikor messze maga előtt meglátja
az öreg Grent. Merthogy Grent látja, afelől nem lehet kétség, senki sem sántikál olyan
sajátosan a városban, mint Gren apó. Úgy tűnik, hogy ő is az Udvarház felé tart.
Nicsak, most rátér a szűk ösvényre a mogyoróbokrok között, és eltűnik Eva-Lotta
szeme elől. Te jóságos jegenyefa, csak nem ő is a Nagymemlukot keresi? Erre a
gondolatra Eva-Lotta elneveti magát. De nevetése elhal, és hunyorogva figyel a
napsütésben. Jön valaki az ellenkező irányból is, valaki, aki nem a városból való, mert
azon az úton tűnik fel, amely az Udvarház mögött elkanyarodva messzebbi falvak felé
vezet. Nicsak, ez az a zöld kordnadrágos fiú! No persze, ma van szerda. Ma akarja
kiváltani a kötelezvényeit, igen, erről beszélt. Vajon hogy megy ez a kiváltás? Igen,
biztosan most lesz szó arról az uzsoráról. Micsoda ostobaságokat találnak ki a felnőttek!
„A szokott helyen találkozunk”, mondta múltkor a zöldnadrágos. Az a hely tehát ott van
valahol a Nagymemluk közelében. De miért éppen ott? Nincsenek más bokrok, ahol
lerendezhetnék az uzsorájukat? Nem, úgy látszik nincs. A kordnadrágos pontosan
ugyanott, a mogyoróbokrok között tűnik el szeme elől.
Eva-Lotta lassítja lépteit. Nem sürgős a dolga. Az lesz a legjobb, ha vár, amíg az a
fickó nyugodtan kiváltja a papírjait. Addig ő bemegy az Udvarházba, ott várja ki az idejét,
közben szétnéz benne egy kicsit. Az Udvarház hamarosan újra hadszíntér lesz, és jól jön
majd, ha biztosabban mozog a terepen.
Kinéz az ablakon a ház túlsó oldalán. Az egész égbolt fekete. A nap eltűnt, messziről
fenyegető dörgések hallhatók. Az egész Préri kihalt és olyan félelmetes. Sietnie kéne,
hogy minél hamarabb megtalálja a Nagymemlukot, és futhasson vele, messze innen!
Kiszalad az ajtón, fut, ahogy csak bír, végig az ösvényen, be a mogyoróbokrok közé, és
közben hallja az egyre közelgő dördüléseket. Szalad tovább, szalad… de nem, megáll, hisz
a karjaiba futott valakinek, aki szemközt jön az ösvényen, és legalább annyira siet, mint ő.
Az első pillanatban csak a sötétzöld kordnadrágot látja, meg egy fehér inget, aztán
felemeli a szemét,és most már látja az arcát is. Micsoda arc, sápadt és riadt, lehet, hogy
egy felnőtt ember ennyire fél a vihartól? Eva-Lotta majdnem megsajnálja.
De nem úgy fest, mintha a férfi törődne vele vagy az érzelmeivel. Futó pillantást vet rá,
riadt és ugyanakkor dühös a képe, és már sietne is tovább a keskeny ösvényen.
Eva-Lotta nem szereti, ha úgy néznek rá, mint valami kellemetlen látványra. Ahhoz
szokott hozzá, hogy az emberek arca felderül, ha megpillantják. Nem akarja, hogy ez a
fickó eltűnjön, mielőtt ő jelét tudta adni, hogy barátságos teremtés, és megkívánja, hogy
úgy is bánjanak vele.

29
 – Nem tudja véletlenül, mennyi az idő – kérdezi udvariasan, csak hogy kérdezzen
valamit, amivel kimutatja… igen, hogy ők civilizált emberek, még ha egymásba rohantak
is a bokrok között.
A férfi összerezzen és megáll. Előbb úgy tűnik, mint aki nem is akar felelni, végül a
karórájára néz, és annyit motyog:
– Háromnegyed kettő.
Azzal lohol tovább. Eva-Lotta utánanéz, és látja, hogy egy csomó fehér papír lóg ki a
nadrágja hátsó zsebéből. A zöld kordnadrág zsebéből.
Már el is tűnt. De az ösvényen ott hever egy összegyűrt papírlap, nyilván elvesztette
nagy sietségében.
Eva-Lotta felveszi, és kíváncsian pillant rá. „Kötelezvény”, ez áll legfölül. Ilyen hát
egy kötelezvény? Érdemes ilyesmiből akkora ügyet csinálni?
Iszonyatos csattanás jön, Eva-Lotta összerezzen. Nem szokott félni a vihartól, de itt, itt
és most, így egyedül a Prérin! Hirtelen olyan borzongató lesz minden. Olyan sötét van a
bokrok között. Magában a levegőben is van valami ijesztő és vészjósló. Bárcsak már
otthon lenne! Most már sietnie kell, igazán nagyon sietnie.
De első a Nagymemluk! A Fehér Rózsa lovagja megteszi kötelességét akkor is, ha a
torkában dobog a szíve. Már csak egy pár lépés addig a nagy szikláig. Ott, azokon a
bokrokon túl…
Először csak annyi, hogy egy jaj tolakszik az ajkára. Áll mozdulatlanul, és némán,
belülről jajgat. Talán… talán csak álmodja az egészet… talán nem is fekszik senki
összekuporodva a szikla tövében…
Aztán az arca elé kapja a két kezét, sarkon fordul és rohan, közben különös és szörnyű
hangok törnek elő a torkából. Fut, bár a lába reszket, majd összecsuklik. Nem hallja az
égzengést, nem érzi az esőt, amely végigömlik rajta, nem érzi a mogyoróágakat, amelyek
az arcába csapódnak. Fut, mint álmában fut az ember ismeretlen veszélyekkel a háta
mögött.
Végig a Prérin. Át a patak hídján. Végig a jól ismert utcákon, amelyeket néptelenné
söpört a felhőszakadás.

30
 Otthon, végre otthon! Belöki a kertkaput. Apa a pékműhelyben van. Ott áll a
péklapáttal fehér pékruhájában. Nagy és erős és megnyugtató, mint mindig, és csupa liszt
lesz, aki közel kerül hozzá. Apa olyan, mint mindig, és olyan is marad, még ha a világ
felfordul is körülötte, és olyan hellyé válik, amelyben nem lehet élni. Eva-Lotta vadul a
karjába veti magát, a nyakát karolja, szorosan, egyre szorosabban, könnytől ázott arcát a
vállához szorítja, és úgy suttogja:
– Apa, segíts! Gren apó…
– Gyermekem, mi van Gren apóval? Most már csak alig hallhatóan mondja:
– Ott fekszik holtan a Prérin!

8
Ez a város volt álmos, nyugodt és békés? Többé már nem az. Egy óra alatt minden
megváltozott. Az egész város úgy zsongott, mint a méhkas, rendőrautók jöttek és mentek,
telefonok csengtek, mindenki fecsegett és találgatott és szörnyülködött, Björk őrmestert
faggatta, hogy valóban elfogták-e a gyilkost. És gondba merülten csóválták a fejüket, és
mondogatták, hogy „no persze, nem csoda, hogy szegény Gren ide jutott… ha igaz, amit
beszélnek, hogy miféle ügyletei voltak… no de azért mégis… hát ez igazán borzasztó!” És
a kíváncsiskodók nagy csoportokban áradtak ki a Prérire.
A rendőrség közben az Udvarház egész környékét körülzárta, és senkit sem engedtek a
közelébe. Az állami rendőrség elismerésre méltó gyorsasággal küldte ki embereit. A
helyszínelők teljes erővel dolgoztak, mindenütt fényképeztek, a talaj minden
négyzetcentiméterét végigvizsgálták, a megállapításokat jegyzőkönyvben rögzítették.
Maradt valami nyom a gyilkos után, lábnyom vagy akármi? Sajnos semmi! Ha maradt is
valami eredetileg, azt elmosta a felhőszakadás. Egy eldobott cigarettavég nem sok, annyi
sem árulkodott a tettesről. Az orvosszakértő, aki a holttestet megvizsgálta, annyit állapított
meg, hogy a halált egy hátulról leadott lövés okozta. Gren pénztárcáját és óráját
megtalálták, így rablógyilkosságra nem lehetett gyanakodni.
A nyomozás vezetője szerette volna kihallgatni a lányt, aki a bűntényt felfedezte, de
Forsberg doktor megtagadta a hozzájárulását. A kislány sokkot kapott, és most
nyugalomra van szüksége. Ez előtt a Stockholmból érkezett főfelügyelő úr is kénytelen
volt meghajolni, de láthatóan aggasztotta a késedelem. A doktor annyit azért el tudott
mondani, hogy a kislány a sírógörcsök szünetében azt hajtogatja: „Zöld kordnadrág volt
rajta!” – és ez nyilván a gyilkosra vonatkozik.
De hát mégsem lehet országos körözési parancsot kiadni egy zöld kordnadrágra. Még
ha valóban az volt is a gyilkos, akit a kislány látott – és ezt a főfelügyelő korántsem
tekintette biztosnak –, az illető eddigre vidáman nadrágot válthatott. Biztonság kedvéért
azért a főfelügyelő az összes rendőrőrsnek kiküldött távírón egy figyelmeztetést, hogy
tartsanak szemmel minden zöld kordnadrágot viselő személyt, aki valami módon
gyanúsnak tekinthető. Egyébként is még egy sor rutinvizsgálat elvégezhető, amíg a
kislány annyira összeszedi magát, hogy részletes feleletet adjon a kérdéseikre.
Eva-Lotta anyja ágyában feküdt, ennél biztosabb helyet nem is találhatott. Forsberg
doktor hosszasan ült mellette, és gyógyszert adott neki, amelytől nyugodtan, rossz álmok
nélkül végigaludhatta a napot és az éjszakát. Apja és anyja megígérte neki, hogy az
éjszakát az ágya két oldalán töltik.
És mégis, mégis… makacs gondolatok kergették egymást az agyában. Bár sose ment
volna ki az Udvarházhoz! Most minden tönkre van téve. Sose lesz már semmi igazán jó a
világon. Hogyan lehetne örülni a világnak, ha az emberek képesek ilyen gonoszságra?
Persze tudta korábban is, hogy történnek ilyen dolgok, de most már egészen másképp

31
tudja. És még képes volt Kallét ugratni, ő is meg Anders is, és úgy beszélni a
gyilkosságról, mintha az valami mulatságos dolog volna! Még a gondolatára is
elszégyellte magát, és elhatározta, hogy többé nem tesz ilyet. Nem jó tréfálni ezekkel a
dolgokkal, mert az ember megidézheti a gonoszt, és az valósággá válik. És ha az ő hibája
volt, hogy Gren… hogy Gren… nem, erre gondolni sem akart. De az biztos, hogy ő, Eva-
Lotta más lesz ezután. Kissé nőiesebb, amire Björk őrmester figyelmeztette. Soha többé
nem vesz részt a Rózsák háborújában, hisz épp a Rózsák háborúja miatt keveredett bele
ebbe a… ebbe a… nem, jobb nem is gondolni rá, mert szétpattan a feje!
Nem, a háborúnak vége, az ő részéről legalábbis. Nem fog játszani többé. Soha többé.
Szent ég, milyen unalmas lesz!
Újra könnyek szöktek a szemébe, és megragadta anya kezét.
– Anya, én olyan öregnek érzem magam… – zokogta. –Mintha már tizenöt éves
lennék…
És azzal elaludt. De mielőtt elmerült az irgalmas öntudatlanságban, még eszébe jutott
Kalle. Kalle, aki évek óta képzelt gyilkosokat üldöz. Mihez kezd most, amikor felbukkant
egy igazi?

Blomkvist, a mesterdetektív akkor hallott a történtekről, amikor apja üzletének pultja

mögött állva két sózott heringet pakolt újságpapírba egy vevőjének. Mert épp akkor lépett
be Karlsson anyó a Zsiványdombról, és majd szétvetette a szenzáció és a közlés vágya.
Két perc sem telt bele, és a bolt kérdések, kiáltások és szörnyülködések fortyogó kásájává
változott. Senki sem akart már vásárolni, ahányan voltak, mind Karlsson anyó körül
tolongtak. És ő beszélt és mesélt, hogy a nyála is röpködött, elmondott mindent, amit
tudott, és annál jóval többet is.
Blomkvist, a mesterdetektív, akinek tiszte volt őrködni a társadalom biztonsága felett, a
pult mögött állva hallgatta mindezt. Nem szólt. Nem kérdezett. Valósággal megbénult.
Amikor a lényeget már ismerte, beosont a raktárba, és egy üres cukrosládára rogyott.
Sokáig ült ott. Talán képzeletbeli hallgatójával beszélt, aki a legjobb pillanatban
érkezett volna? Nem, egyáltalán nem beszélt, csak gondolkodott, de azt lázasan.
„Kalle Blomkvist, te egy nyámnyila vagy, egy szerencsétlen flótás! Mesterdetektív –
még annyira sem, mint az elnyűtt cipőm! A legszörnyűbb bűntény zajlik szinte
karnyújtásnyira tőled, és te nyugodtan álldogálsz a pult mögött, és sózott heringet mérsz ki
újságpapírba! Helyes, csak csináld tovább, többre úgysem vagy jó, így legalább valami
hasznosat csinálsz.”
Így gubbasztott ott keserűen, fejét a tenyerébe hajtva. Miért is kell neki épp ma az
üzletben állnia? Másképp Anders őt küldte volna Eva-Lotta helyett. És akkor ő fedezte
volna fel a bűntettet. Vagy ki tudja, talán még idejében odaért volna, hogy
megakadályozza, és a jómadarat lefülelve börtönbe juttassa. Úgy, ahogy szokta.
Aztán sóhajtva emlékeztette magát, hogy az ilyesmit csak képzeletben szokta csinálni.
És ekkor értette meg végleg és valójában, hogy mi történt. Megrázta a felismerés, hogy itt
már nem ő lesz a mesterdetektív. Ez már nem olyan elképzelt gyilkosság, amit elegánsan
fel lehet deríteni, és aztán hosszasan fejtegetni az elképzelt hallgató előtt. Ez már a rémítő,
csúf és visszataszító valóság, amelytől émelygése támadt. Emiatt megvetette magát, de
nem tagadhatta, hogy örül, őszintén örül, amiért nem ő ment a Nagymemlukért. Szegény
Eva-Lotta!
Senkitől engedélyt nem kérve kisompolygott az üzletből. Úgy érezte, hogy feltétlenül
beszélnie kell Anderssel. Eva-Lottát most úgyis hiába próbálná szóra bírni. Magától
Karlsson anyótól hallotta, hogy „a pék jányáná feszt ott gubbaszt a doktor” – eddigre már
az egész város tudta a dolgot.
Anders viszont semmiről sem tudott. A cipészműhelyben üldögélt, és a „Kincses

32
sziget”-et olvasta. Persze reggel óta egy lélek sem lépett be az üzletbe, de ezt Anders nem
is bánta, mert épp egy déltengeri szigeten járt ádáz kalózokkal körülvéve, és nem sok
érdeklődés maradt benne sarkalások és talpalások iránt. Amikor Kalle kopogás nélkül
felrántotta az ajtót, olyan riadtan pillantott rá, mintha a féllábú John Silvert látná belépni.
Örömteli meglepetéssel látta, hogy csak Kalle az. Felugrott a háromlábú székről, és teli
torokból harsogta:

Tizenöten a szörnyű koporsón,

Hejhó, meg egy flaska rum!

Kalle összerázkódott.
– Hallgass! – szólt rá. – Maradj már csendben!
– Ezt mondja mindig az énektanár is, ha kinyitom a számat – mondta Anders
elszontyolodva.
Kalle láthatólag mondani akart valamit, de Anders megelőzte.
– Mit hallottál? Eva-Lotta megjött már a Nagymemlukkal? Kalle szemrehányó
tekintetet vetett rá. Mennyi butaság kerül még elő Andersből, mire ő belefoghat az
események elbeszélésébe? Megint kinyitotta a száját, de Anders megint megelőzte. Olyan
régóta nem beszélt senkivel, hogy most csak úgy ömlött belőle a szó. Felkapta a könyvet,
és Kalle orra alá dugta:
– Ez aztán a könyv, komám! Olyan izgalmas, hogy megáll az ember esze. Akkor kellett
volna élni, tudod-e? Micsoda kalandok! Mostanában nem történik semmi.
– Elég! – kiáltott rá Kalle. – Nem tudod, mit beszélsz!
És elmesélte Andersnek, mi történt mostanában.
Anders sötét szeme még jobban elsötétült, amikor meghallotta, hová vezetett az ő
utasítása a Nagymemluk áttelepítését illetőleg. Rohant volna azonnal Eva-Lottához, hogy
megvigasztalja, és biztosítsa, hogy önmagát tetűnek tekinti, amiért ilyen megbízatással
küldte ki őt.
– De hát honnan tudhattam volna, hogy éppen ott botlik egy hullába – tette hozzá
csüggedten.
Kalle ott ült vele szemben, és a faszegeket rendezte sorba a cipészasztalon.
– Persze hogy nem tudhattad – mondta. – Nem olyan gyakran esik meg ilyesmi.
– Micsoda?
– Hát hogy hulla fekszik az Udvarház közelében,
– Az bizony nem – bólintott Anders. – És egyébként is, szerintem Eva-Lotta remek
lány, nem fog bedilizni tőle. Más lány talán kikészülne, de ő nem az a fajta. Meglátod,
hogy mennyi mindent fog mondani, ami nyomra vezetheti a rendőrséget! Kalle bólintott.
– Igen, talán látott valakit… talán magát a tettest.
Anders megborzongott, de azért nem érintették oly mélyen a dolgok, mint Kallét.
Vidám, tettre kész és magabiztos fiú volt, akiben a szokatlan események a tettvágyat
szították fel, akármilyen rémítőek is voltak. Cselekedni akart, mégpedig azonnal,
bekapcsolódni a nyomozásba, nyakon csípni a gyilkost, lehetőleg egy órán belül. Nem
álmodozó fajta volt, mint Kalle. Persze nem lehet mondani, hogy Kalle minden
álmodozása mellett is ne lett volna igazán tettre kész – ezt egyesek nagyon is
megtapasztalták tavaly –, de Kalle cselekvését mindig hosszas fontolgatás előzte meg.
Kalle kispekulálta a dolgokat, néha nagyon is furfangosan, ezt el kell ismerni, de ezek a
spekulációk gyakran nem a várt eredményt hozták.
Anders nem fantáziált. Nem vesztegette az időt töprengéssel. Testét olyan energiák
feszítették, hogy számára a legnagyobb kín volt tétlenül üldögélni. Nem véletlenül lett ő a
Fehér Rózsa vezére. Más szóba se jött mellette. Derűs és beszédes, találékony és mindig

33
kész a kezdeményezésre – így lehetett őt jellemezni. Egy nála gyengébb alkat végzetes
összeütközésbe került volna a családjával, amelynek a zsarnoki apa volt a feje. Andersnek
ezzel sem volt gondja. Lehetőség szerint távol tartotta magát a háztól, és irigylésre méltó
egykedvűséggel fogadta apja dühöngését és fenyítéseit. Minden lepergett róla, mint libáról
a víz, és percekkel a legkomiszabb verések után már éppoly vidáman futkározott, mint
akármikor.
El nem lehetett képzelni, hogy itt üljön ölbe tett kézzel, amikor más és fontos dolgok
követelik a közbelépését.
– Gyerünk, Kalle – mondta. – Bezárom a kócerájt, apa csináljon, amit akar.
– Nem félsz? – kérdezte Kalle, aki jól ismerte a cipészmestert.
Anders csak vállat vont. Félni nem félt, de úgy gondolta, hogy az esetleges látogatók
számára mégis csak meg kéne okolni, hogy miért van zárva a műhely fényes hétköznapon.
Tollat vett elő, és egy papírlapra ráírta:

GYILKOSSÁG MIATT ZÁRVA

A papírt egy rajzszöggel kitűzte az ajtó külső oldalára, és már bedugta a kulcsot a
zárba.
– Ne hülyéskedj – szólt Kalle, amikor észrevette a híradást. – Ezt akarod kiírni?
– Talán nem jó? – ámult el Anders. Félretartott fejjel nézegette, és úgy találta, hogy
igaza van Kallénak, ez a felirat félreérthető. Letépte, bement, és újat írt helyette. Kitűzte,
és már ment is sietve. Kalle követte vezérét.
Nem sokkal utóbb jött át az utca túloldaláról Magnusson asszony, hogy átvegye
megsarkalt cipőjét, és a csodálkozástól elkerekedett szemmel olvasta:

Az alkalmas időjárásra való tekintettel

Ez a műhely
ZÁRVA

Magnusson asszony a fejét csóválta. Sose volt ki a négy kereke a cipészmesternek, de

ez már minden képzeletet felülmúl. „Alkalmas időjárás!” – ki hallott már ilyet?

Anders sietett a Prérire. Kalle vonakodva követte. Semmi kedve sem volt odamenni. De
Anders meg volt győződve róla, hogy a rendőrség nyugtalanul várja Kalle segítségét. Igaz,
hogy mindig csak ugratta barátját a hóbortja miatt, de most, amikor a bűneset valóságosan
bekövetkezett, nem gondolt erre. Csak arra emlékezett, milyen nagy szolgálatot tett Kalle
a múlt nyáron a rendőrségnek. Hiszen mindenestől Kalle érdeme volt, hogy lefülelték a
három ékszerrablót. Igen, Kalle kiváló nyomozó volt, ebbéli fölényét Anders készséggel
elismerte. És meg volt győződve róla, hogy a rendőrség sem felejtette el.
– Hidd el, hogy a rendőrök csak örülni fognak, ha a rendelkezésükre állsz – bíztatta
barátját. – Szerintem te a kis-ujjadból kirázod a megoldást. És ha segítség kell, rám
számíthatsz.
Kalle nehéz helyzetben volt. Nem akaródzott elmagyaráznia Andersnek, hogy ő csak
kigondolt gyilkosságok felderítésében jeleskedett eddig. Hogy egy valódi gyilkossággal
szembesülni az ő számára is riasztó. Úgy vánszorgott, hogy végül Anders elvesztette a
türelmét.
– Igyekezz egy kicsit! – szólt rá. – Minden másodperc drága egy ilyen esetnél, ezt te
jobban tudod, mint bárki más!
– Szerintem jobb ezt az egészet ráhagyni a rendőrségre – kockáztatta meg Kalle, hogy
szabaduljon a kínos helyzetből.

34
 – És ezt te mondod? – kiáltott fel Anders elképedve. –Te, aki tudod jól, milyen
teszetoszák a rendőrök, ha egy komoly ügyet kell felderíteni? Hiszen annyiszor meséltél
ilyenekről! Ne bolondozz már, siess inkább!
Karon kapta az ellenkező mesterdetektívet, és magával vonszolta.
Hamarosan odaértek az elzárt területhez.
– Mondd csak – szólalt meg Anders –, nem jutott eszedbe valami?
– Nekem nem – felelte Kalle. – Hát neked?
– A Nagymemluk is körül van kerítve! Ha a Vörösök meg akarják szerezni, át kell
törniük a rendőri kordont!
Kalle elgondolkodva bólintott. Sok viszontagságot látott már a Nagymemluk, de ez az
első eset, hogy rendőri őrizet vigyáz rá.
Björk őrmester járőrözött az elzárt terület körül, és Anders egyenest feléje tartott.
Kallét magával vonszolta, és úgy állította oda Björk őrmester elé, mint a kutya, aki egy
botot rak le a gazdi elé, és várja a dicséretet érte.
– Björk bácsi, itt van Kalle – mondta, és figyelte a hatást. –Azt látom – felelte Björk
őrmester. – És mit akar Kalle?
– Hát hogy engedje be, mert szeretne ő is részt venni a nyomozásban – magyarázta
Anders. – Megvizsgálni a tetthelyet…
De Björk őrmester a fejét rázta, és halálos komolysággal felelte:
– Menjetek a dolgotokra, fiúk. Örüljetek, hogy még kicsik vagytok, és nem értetek
ilyesmihez.
Kalle elvörösödött. Nagyon is jól értette. Tökéletesen megértette, hogy itt nincs semmi
keresnivalója Blomkvist mesterdetektívnek. Bárcsak Anders is felfogná végre!
– Jellemző – morogta Anders, amikor elindultak vissza a város felé. – Kinyomozhatsz
minden egyes gyilkosságot, ami azóta történt, hogy Káin megölte Ábelt, a rendőrség sose
fogja elismerni, hogy a magándetektív is értheti a dolgát.
Kalle kényelmetlenül érezte magát. Amit Anders mondott, abban a saját szavaira
ismert. Szerette volna, ha barátja témát vált, de Anders folytatta:
– Persze előbb vagy utóbb beletörik majd a bicskájuk, és akkor jó lennél te is. De ígérd
meg, hogy csak akkor veszed át a nyomozást, ha térden állva könyörögnek.
Ezt Kalle nyugodtan megígérhette.
Itt meg ott hallgatag csoportokba verődve álltak az emberek. Mind a bokrok felé
bámultak, ahol a szakértők együttese annak a drámának a nyitját kutatta éppen, amely egy
ember életét követelte. Különös némaság terült ma a Prérire. Kalle szorongást érzett. És
mintha Anders is kezdte volna felfogni a komor igazságot. Björk bácsinak talán igaza van,
ez már nem Kalle dolga, akármilyen ügyes detektív különben.
Nyomott hangulatban bandukoltak haza.
Sixten, Benka és Jonte is hazafelé tartott a Prériről. Aznapra szabadságolták magukat a
Rózsák háborújából, ahogy Anders számított rá, és sok vidám órát töltöttek a búcsúban
körhintázással és célba lövéssel. De nemrég oda is eljutott a rémes hír, és a mutatványosok
tere pillanatok alatt kiürült. Sixtenék is kirohantak a Prérire – és hamar belátták, hogy akár
mehetnek is haza. Épp erre a következtetésre jutottak, amikor Anderssel és Kalléval
találkoztak.
Most nem röpködtek sértő megjegyzések a Fehérek és a Vörösök között. Egyetlen
csoportba verődve ballagtak vissza a városba mind az öten, és közben többet gondoltak a
halálra, mint valaha fiatal életükben.
És mély részvétet éreztek Eva-Lotta iránt.
– Szegényke – jegyezte meg Sixten –, azt mondják, hogy nagyon odavan. Csak fekszik
és sír.
Ez Anderst is mélyebben érintette, mint maga az emberhalál. Nagyokat nyelt. Az ő

35
hibája is volt, hogy Eva-Lotta csak fekszik és sír.
– Valamit tenni kéne – mondta –, például virágot küldhetnénk neki.
A többi négy úgy bámult rá, mintha nem hinnének a fülüknek. Ennyire komoly a
helyzet? Virágot küldeni egy lánynak – ez valahogy olyan, mintha már lemondott volna
Eva-Lottáról.
De ahogy elgondolkodtak rajta, egyre nemesebbnek érezték az ajánlatot. Eva-Lotta egy
szép virágot kap – ennyit feltétlenül megérdemel! Sixten hazament, elemelte anyja
legszebb vörös muskátliját, és a virágcserepet közrefogva az öt fiú díszmenetben vonult be
a pékség udvarára.
Eva-Lotta aludt, nem volt szabad zavarni, de anyja átvette a nevében a muskátlit, és
megígérte, hogy az ágya fejéhez teszi, ahol meglátja, amint felébred.
Nem ez lesz az utolsó ajándék, amelyet Eva-Lotta az eseményekben játszott szerepe
miatt kap.

9
A verandán ültek és vártak: a barátságos főfelügyelő egy munkatársával, valamint
Björk őrmester. Az a legfontosabb, hogy a kislányt ne idegesítse fel a kihallgatás, mondta
a főfelügyelő. Ezért is jó, hogy jelen van Björk őrmester, aki a város rendőre, és a kislány
személyes ismerőse. És hogy az egész kihallgatás inkább egy barátságos beszélgetés
látszatát nyerje, azért döntöttek úgy, hogy a kislány otthonában tartják, a napsütötte
verandán a rendőrség épülete helyett. Az idegen környezet mindig nyugtalanítóan hat egy
gyermekre, mondta a főfelügyelő. A kislány tanúvallomását pedig hangszalagra veszik,
hogy ne kelljen még egy kihallgatással zaklatni őt. Ha egyszer elmondott mindent, amit
tud, akár el is felejtheti az egészet. Elfelejtheti, hogy ilyen csúf dolgok is vannak a
világon.
És most ott ültek és vártak rá. Kora reggel volt, a kislány biztosan nincsen még készen.
Közben Lisanderné kávéval és frissen sült zsemlével kínálta a vendégeket, és ez bizony
nagyon jól esett nekik, a szegény rendőröknek, akik egész éjszaka dolgoztak, és sem
ételben, sem alvásban nem volt részük.
Egyébként csodálatos reggel volt. A levegő friss és tiszta a tegnapi nagy eső után, a
rózsák és a bazsarózsák kimosdatva illatoztak a pékmester kertjében, a rigók és a pirókok
vidáman csiviteltek az almafán a ház sarkán túl. Kellemes kávéillat lengte be a verandát.
Igazán kedélyesnek hatott minden. Alig hitte volna az ember, hogy az a három férfiú, aki
ott zsemléjét mártogatja a kávéjába, szolgálatban lévő rendőr, és egy gyilkosságot
igyekszik felderíteni. Egy ilyen nyári reggelen el sem hinné az ember, hogy ilyen
szörnyűség van a világon.
A főfelügyelő már a harmadik zsemlét majszolta, és közben kijelentette:
– Őszintén szólva kétlem, hogy olyan roppant sokat megtudunk a kislánytól… hogy is
hívják? Ja igen, Eva-Lotta. Alig hinném, hogy a vallomása előrevisz minket. A gyermekek
nem képesek a tárgyilagos megfigyelésre. Inkább csak fantáziálnak.
– Eva-Lotta nagyon is tárgyilagos – jegyezte meg Björk őrmester.
Lisander pékmester lépett ki a verandára. A homlokán egy apró ráncot lehetett látni,
amely máskor nem volt ott. A ránc azt jelentette, hogy aggódik egyetlen és imádott
gyermekéért, és gyötri, hogy beleegyezett a beszélgetésbe, abba, hogy a lányát
kérdésekkel gyötörjék.
– A lányom már jön is – mondta. – Jelen lehetek én is a kihallgatáson?
A főfelügyelő némi habozás után rábólintott. Csak azt kötötte ki feltétel gyanánt, hogy
a pékmester szótlan marad, és semmi módon nem avatkozik be a kihallgatásba.

36
 – Talán még jó is, hogy Eva-Lotta papája jelen van – jegyezte meg a főfelügyelő. – így
a gyermek biztonságban érezheti magát. Mert meglehet, hogy különben félne tőle.
– Miért félnék? – hallatszott egy nyugodt hang az ajtó felől, és Eva-Lotta kilépett a
napfénybe. Komoly szemekkel nézett a főfelügyelőre. Eva-Lotta nem félt az emberektől.
Tapasztalatai szerint az emberek kedvesek, barátságosak és jót akarnak. Először tegnap
tapasztalta meg, hogy vannak rossz akaratú emberek is. De semmi okát nem látta, hogy a
főfelügyelőt ezek közé számítsa. Tudta, hogy azért ül ott, mert ez a kötelessége. Tudta,
hogy neki el kell mondania mindent a főfelügyelő úrnak a borzalmas eseményről, amelyet
tegnap élt át a Prérin, és kész volt erre. Mi oka volna hát félelemre?
A fejét nehéznek érezte a sok sírás és a mély éjszakai álom miatt. Szomorú volt, de
nyugodt, teljesen nyugodt.
– Jó reggelt, Lisa-Lotta – üdvözölte a főfelügyelő sietősen.
– Eva-Lotta – igazította ki Eva-Lotta. – Jó reggelt.
– Azaz Eva-Lotta. Ülj le, kicsikém, beszélgessünk. Nem fog soká tartani, aztán mehetsz
játszani a babáiddal.
És ezt épp Eva-Lottának mondja, aki olyan öregnek érezte magát, csaknem tizenöt
évesnek!
– Tíz éve babáztam utoljára – felelte Eva-Lotta a tényközlés hangján.
Igaza volt Björk őrmesternek, ez valóban tárgyilagos lány! A főfelügyelő belátta, hogy
hangot kell váltania, és úgy beszélnie Eva-Lottával, mint egy felnőttel.
– Akkor hát mondj el mindent – kezdte újra. – Tehát ott voltál a gyilkosságnál… illetve
a Prérin tegnap kora délután. Hogy kerültél oda egyes-egyedül?
Eva-Lotta összeharapta az ajkát.
– Erről…. nem beszélhetek – felelte. – Ez titok. Titkos megbízatásban jártam.
– Gyermekem – magyarázta a főfelügyelő –, egy gyilkosság körülményeinek a
felderítésén dolgozunk. Ilyenkor semmi sem maradhat titokban. Mi dolgod volt az
Udvarház környékén?
– El kellett hoznom a Nagymemlukot – felelte Eva-Lotta kedvetlenül.
Hosszú és részletes magyarázatra volt szükség, hogy a főfelügyelő felfogja, miféle
szerzet az a Nagymemluk. A rendőri jelentésben, amely a kihallgatás nyomán készült, ez
ilyen formát öltött: „Önmagáról E. L. Lisander közölte, hogy július 28-án délután a
várostól nyugatra eső közlegelőre távozott, hogy elhozzon egy ún. nagymemlukot”.
– És láttál valakit arrafelé? – kérdezte a főfelügyelő, miután fény derült a Nagymemluk
rejtélyére.
– Igen – felelte Eva-Lotta –, láttam Grent… és még valakit. A főfelügyelő felélénkült.
– Meséld el aprólékosan, hogyan és hol láttad őket – mondta.
És Eva-Lotta elmesélte, hogyan látta meg Grent hátulról vagy száz méterre maga
előtt…
– Megállj! – szakította félbe a főfelügyelő. – Hogy tudtad megállapítani olyan
messziről, hogy Gren az?
– Látszik, hogy a főfelügyelő úr nem a mi városunkból való – felelte Eva-Lotta. –
Mindenki, aki itt él, megismerte volna Gren apót a járásáról. Nem így van, Björk bácsi?
Björk biztosította a főfelügyelőt, hogy ez így van.
Eva-Lotta folytatta a beszámolót, hogy látta, amikor Gren rátért a keskeny ösvényre, és
eltűnt a mogyoróbokrok között. És hogy látta a sötétzöld nadrágos férfit közeledni a
szemközti irányból, és hogy ez is ugyanott tűnt el a szeme elől…
– Meg tudnád mondani úgy nagyjából, mennyi idő volt ekkor? – kérdezte a
főfelügyelő, bár tudta jól, hogy a gyerekek csak ritkán képesek az időt pontosan
megjelölni.
– Fél kettő – felelte Eva-Lotta.

37
 – Honnan tudod? Volt nálad óra?
– Nem – felelte Eva-Lotta, és elsápadt. – De megkérdeztem az időt a gyil… a
gyilkostól körülbelül egy negyedórával később.
A főfelügyelő a kollégáira pillantott. Most már biztos, hogy ez a kihallgatás sokkal
eredményesebb lesz, mint ahogy elképzelte.

– Azt mondod, hogy megkérdezted a gyilkostól. Honnan mered megítélni, ki volt Gren
gyilkosa? Láttad magát a gyilkosságot?
– Nem láttam. De ha látom, hogy egy ember eltűnik a bokrok között, aztán látom, hogy
egy másik ember lohol a nyomában, aztán néhány perc múlva az első embert halva
találom, akkor kénytelen vagyok a másodikra gyanakodni. Persze elképzelhető, hogy Gren
elbotlott és beverte a fejét a sziklába, de ezt csak akkor hiszem el, ha előbb valaki
bebizonyítja.
Björk őrmesternek nagyon is igaza volt. Ez aztán a tárgyilagos gyermek!
Továbbá azt is elmondta Eva-Lotta, hogy amikor a két férfit eltűnni látta, bement az
Udvarházba, hogy elüsse a várakozás idejét, de legfeljebb negyedórát töltött ott.
– És aztán?
Eva-Lotta szeme elsötétült, arcára kiült a fájdalom. Ami ezután következett, azt lesz a
legnehezebb elbeszélni.
– Egyenesen beleszaladtam az ösvényen – mondta halkan. – Megkérdeztem tőle, hogy
hány óra van, és azt felelte: „Háromnegyed kettő”.
A főfelügyelő elégedetten bólintott. A törvényszéki orvos a gyilkosság feltehető
időpontját dél és három óra között jelölte meg, de ennek a lánynak a közlése alapján
sokkal pontosabban be lehet határolni az időpontot: valamikor fél kettő és háromnegyed
kettő között. Ilyesmi utóbb igen jelentősnek bizonyulhat. Annyi biztos, hogy ez az Eva-
Lotta felbecsülhetetlen értékű tanú!
Aztán kérdezett tovább:
– Hogy nézett ki az a férfi? Mondj el mindent, ami csak eszedbe jut. A legapróbb
részletet is.
Eva-Lotta újból leírta a sötétzöld kordnadrágot. A fehér inget. Sötétvörös nyakkendőt.
Karórát. A vastag fekete szőrt a kezén.
– És milyen volt az arca? – kérdezte a főfelügyelő mohón.

38
 – Bajusza volt – felelte Eva-Lotta. – És hosszú fekete haja, még a homlokára is ráhullt.
Nem volt nagyon öreg. Jóképű férfinak lehet mondani. De nagyon rémültnek és dühösnek
láttam. Annyira sietett, hogy egy kötelezvényt is elveszített, és észre sem vette.
A főfelügyelőnek felakadt a szeme.
– A teremtésit, mit mondtál? Mit vesztett el?
– Egy kötelezvényt – felelte Eva-Lotta büszkén. – Nem tudja a főfelügyelő úr, hogy mi
az? Egy darab papír, legfölül az van ráírva, hogy „Kötelezvény”. Mondom, egy darab
papír, de a felnőttek nagy ügyet csinálnak belőle.
A főfelügyelő újra a kollégáira pillantott. Előző nap a Zsiványtanyán kihallgatták Gren
szomszédait, és a napnál világosabban kiderült, hogy Gren uzsoraügyletekkel egészítette
ki a jövedelmét. Egyesek arról is beszéltek, hogy időnként titokzatos látogatókat fogadott,
de ez nem sokszor esett meg, bizonyára szívesebben találkozott ügyfeleivel valahol a
város környékén.
A lakásán rendezett házkutatás során egy rakás kötelezvény került elő különféle
nevekre. Mindet nyilvántartásba vették, és felkészültek rá, hogy egyenként nyomozzák le
Gren titokzatos ügyfeleit. Lehet, hogy közöttük van a gyilkos. De a főfelügyelő
meggyőződése szerint a gyilkosságra épp az vezetett, hogy az egyik érintett így akarta
kivágni magát a pénzügyi bonyodalmakból, amelyekbe feltehetően belekeveredett. Ez volt
tehát az indítéka a gyilkos tettre. Ilyesmire pedig csak akkor adja a fejét, ha biztos benne,
hogy egyetlen papírja sem maradt vissza, amelynek alapján a nyomára juthatnak.
És most jön ez a kislány, és azt állítja, hogy a gyilkos elvesztett egy kötelezvényt a
bokrok között. Egy kötelezvényt, amelyen rajta áll a neve. A főfelügyelő hangja remegett
az izgalomtól, amikor a következő kérdést feltette.
– Felvetted azt a papírt?
– Hát persze – felelte Eva-Lotta.
– És mit csináltál vele?
A főfelügyelő lélegezni sem mert, úgy várta a választ. Eva-Lotta törte a fejét. Néma
csend övezte a töprengést, csak a málinkó folytatta nótáját az almafán.
– Nem emlékszem rá – felelte Eva-Lotta végül. A főfelügyelő halkan felnyögött.
– De mondom, hogy csak egy kis darab papír volt – hajtogatta Eva-Lotta, hogy az
elszontyolodott főfelügyelőt megvigasztalja.
Akkor a főfelügyelő megfogta a kezét, és lassan és világosan elmagyarázta, hogy a
kötelezvény egy roppant fontos papír, amelyen valaki elismeri, hogy pénzt vett kölcsön
ettől és ettől, és hogy mikor és milyen kamattal köteles visszafizetni. Mindezt aláírásával
hitelesíti. Az az ember, aki Grent megölte, bizonyára azért gyilkolt, mert nem volt pénze
visszafizetni a kölcsönt. Hidegvérrel agyonlőtt egy embert, hogy visszaszerezze tőle a
kötelezvényeit, amelyekről Eva-Lotta azt képzelte, hogy nem is olyan fontosak. Azon a
papíron, amit ott az ösvényen elejtett, természetesen rajta állt a neve. Érti-e már végre,
mennyire fontos, hogy igyekezzék visszaemlékezni rá, mit csinált a kötelezvénnyel?
Eva-Lotta megértette, és igazán gyötörte az agyát. Felrémlett előtte, hogy ott állt az
ösvényen, kezében azzal a papírral. Épp akkor jött egy iszonyú csattanás, aztán másra nem
emlékezett. Azazhogy igen, arra a szörnyűségre rögtön ezután. De a kötelezvény teljesen
kihullt az emlékezetéből. Ezt őszintén bevallotta a főfelügyelőnek.
– És nem nézted meg véletlenül a nevet, ami rá volt írva?
– Nem, egyáltalán nem.
A főfelügyelő felsóhajtott. De aztán arra gondolt, hogy ennyire mégsem lehet egyszerű
a rendőr munkája. A beszélgetés ezzel a remek kislánnyal pompás adatokkal szolgált.
Nem várhatja el, hogy még a gyilkos nevét és címét is megkapja ajándékba!
Mielőtt folytatta a kikérdezést, telefonon utasította a rendőrőrsöt, hogy a Préri minden
tenyérnyi darabját kutassák végig. A bűntett helyszínét és közvetlen környékét persze már

39
tüzetesen átvizsgálták, de egy papírdarabot messze elfújhat a szél. Azt a kötelezvényt
mindenképpen meg kell találni!
Aztán Eva-Lottának el kellett mesélnie, hogyan talált rá Gren holttestére. Nagyokat
nyelt, és egészen halkan beszélt. Apja pedig a tenyerébe hajtotta a fejét, hogy ne kelljen
látnia a rémületet lánya szemében.
A nehezén végül túlestek, de a főfelügyelőnek még volt néhány kérdése.
Eva-Lotta említette, hogy a gyilkos egészen biztosan nem az ő városukból való,
másképpen ő ráismert volna. Erre hivatkozva kérdezte a főfelügyelő:
– És úgy hiszed, hogy ezt a férfit megismernéd, ha újra találkoznál vele?
– Persze – felelte Eva-Lotta nyugodtan. – Ezer közül is megismerném.
– És korábban sose láttad?
– Nem – felelte Eva-Lotta.
De egy pillanatra elbizonytalanodott.
– Illetve… láttam, de csak részben – tette hozzá.
A főfelügyelő felkapta a fejét. Ez a kihallgatás még mindig újabb meglepetéseket hoz!
– Hogy érted azt, hogy „részben”?
– Csak a nadrágját láttam – felelte Eva-Lotta vonakodva.
– Ezt mondd el részletesebben! Eva-Lotta kínosan feszengett.
– Muszáj elmondanom?
– Tudod te is nagyon jól, hogy muszáj! Hol lógott a nadrágja?
– Nem lógott! Egy félig leeresztett redőny alatt lehetett látni. És a gyilkos benne volt.
A főfelügyelő gyors mozdulattal a szájába kapott egy megmaradt zsömlét. Úgy érezte,
hogy erősítőre van szüksége. És kétsége támadt, hogy Eva-Lotta valóban olyan tárgyilagos
tanú, mint amilyennek eddig találta. Nem kezd ez a lány képzelődni?
– Tehát – szólalt meg végül – a gyilkos nadrágja egy redőny alól látszott ki. Kinek a
redőnye volt az?
– Természetesen Grené.
– És te hol voltál?
– A létrán ültem épp az ablak előtt. Kalle is ott ült. Hétfőn este volt tíz óra körül.
A főfelügyelőnek nem volt gyereke, és e pillanatban hálát adott ezért az égnek.
– És mi az ördögöt kerestetek Gren létráján hétfőn este? – kérdezte. Aztán úgy
képzelte, hogy erre már ő is felelni tud, és hozzátette: – Értem már, egy másik olyan
nagymemluk után jártatok, igaz?
Eva-Lotta csaknem megvető pillantást vetett rá.
– Azt hiszi a főfelügyelő úr, hogy a nagymemlukok a fákon nőnek? Nagymemluk csak
egy van és egy is marad mindörökké, ámen.
Aztán elmesélte az éjszakai rohangálást Gren házának a tetején. Szegény pékmester a
haját tépte. Még mondja valaki, hogy nyugodtabban él, akinek lánya van!
– És honnan tudtad, hogy a gyilkos nadrágját látod? –tudakolta a főfelügyelő.
– Dehogy tudtam! – vágta rá Eva-Lotta. – Ha tudom, bemegyek és elkapom.
– De hisz az előbb azt mondtad…
– Nem, azt csak utólag következtettem ki, mert ugyanaz a sötétzöld kordnadrág volt,
mint amelyikkel az ösvényen találkoztam.
– Ez lehet merő véletlen is – felelte a főfelügyelő. – Nem szabad elhamarkodott
következtetéseket levonni.
– Én nem hamarkodtam el semmit – biztosította őt Eva-Lotta. – Hallottam, hogy ott
bent veszekednek. A végén a zöldnadrágos azt mondta Grennek „Szerdán találkozunk a
szokott helyen! Hozza magával az összes kötelezvényemet!” És hány zöldnadrágossal
lehetett Grennek találkozója egyetlen szerdai napon?
Most már a főfelügyelő is meg volt győzve. A kirakós játék darabjai összeálltak.

40
Minden világos lett. Az indíték. Az időpont. A végrehajtás módja. Csak egyetlen egy
dolog volt hátra – kézre keríteni a gyilkost.
A főfelügyelő felállt, és megveregette Eva-Lotta arcát.
– Nagyon köszönöm – mondta. – Ügyes voltál. Annyit segítettél, hogy magad sem
hinnéd el. Most már nyugodtan elfelejtheted az egészet.
– Köszönöm, megpróbálom.
A főfelügyelő Björk őrmesterhez fordult.
– Most pedig azt a Kallét kell előkeríteni, hogy megerősítse Eva-Lotta vallomását a
hétfő este történtekkel kapcsolatban. Merre találjuk?
– Itt – hallatszott egy vidám hang a veranda feletti erkélyről. A főfelügyelő
csodálkozva pillantott fel, és két fejet látott, egy szőkét meg egy feketét, áthajolni az
erkély korlátja fölött.
A Fehér Rózsa lovagjai nem hagyják cserben egy bajtársukat a rendőri kihallgatás vagy
más megpróbáltatás óráiban. A pékmesterhez hasonlóan Anders és Kalle is jelen akart
lenni az eljárásnál. De biztonság okáért jobbnak látták, ha nem kérnek rá engedélyt.

10
Az összes lapok országszerte az első oldalon adtak hírt a gyilkosságról, és szóba került
Eva-Lotta tanúvallomása is. Persze a nevét nem említették, de írtak „az ügyes tizenhárom
éves lányról”, aki olyan pontosan idézte fel emlékeit a tett színhelyéről, és annyi hasznos
adatot szolgáltatott a rendőrségnek.
A helyi újság már nem volt ilyen diszkrét, legalábbis ami a neveket illeti. A kisváros
minden egyes lakója tudta, hogy az ügyes tizenhárom éves kislány azonos Eva-Lotta
Lisanderrel, a szerkesztő tehát nem látta okát, miért ne írhatná meg ezt az újságjában is.
Ilyen pompás szenzációja régen nem adódott, igyekezett hát alaposan kihasználni. Hosszú
és hangzatos cikket írt „a bájos kis Eva-Lottáról, aki ma már a virágok közt játszik apja és
anyja kertjében, és úgy fest, mint aki tökéletesen elfelejtette a szörnyű élményt, amelyet
szerdán kellett átélnie a széljárta Prérin”.
Aztán valósággal önkívületben folytatta: „Ó igen, hol is felejthetne, hol is érezhetné
magát biztonságban, ha nem itt – otthonában, szerető anyja és apja mellett, a jól ismert
gyermekkori környezetben, ahol a frissen sült kenyér illata, amely apja pékműhelyéből
árad, szavatolni látszik, hogy mégis van köznapi béke és biztonság ebben az életben,
amelybe nem törhetnek be a bűnözés világának véres gaztettei.”
Nagyon elégedett volt ezzel a bevezetéssel. A továbbiakban részletesen kitért rá,
milyen pontos és lényeges adatokat nyújtott az ügyes kislány a gyilkos személyét illetőleg.
Magát a „gyilkos” szót nem használta, csak így írt róla: „a személy, aki sejthetőleg a
rejtély megoldásának kulcsa”. Azt sem hagyta említetlenül, hogy a kislány, a saját
kijelentése szerint, biztosan felismerné az illetőt, ha újra látná, és megkockáztatta, hogy
alighanem Eva-Lotta lesz az eszköze annak, hogy egy elvetemült bűnöző elnyeri méltó
büntetését.
Bizony, megírt mindent, amit a világért sem lett volna szabad leírnia.
Egy nagyon gondterhelt Björk őrmester lépett be a rendőrőrsön a főfelügyelő
szobájába, hogy a kezébe nyomja az újság egyik példányát, amelyen még meg sem száradt
a nyomdafesték. A főfelügyelő elolvasta, és dühösen csapta az asztalra.
– Tisztességtelen dolog ilyeneket írni! – kiáltotta. – Egyszerűen tisztességtelen!
Lisander pékmester sokkal erősebb szót használt, amikor egy órával később berontott
az újság szerkesztőségébe. Az erek lüktettek a homlokán a haragtól, és öklét a szerkesztő
asztalára csapta.

41
 – Gazemberség ilyeneket írni! – üvöltötte. – Nem jutott eszedbe, hogy veszélybe
sodrod a lányomat?
– Nem, erre nem is gondoltam – mondta a szerkesztő. – Miféle veszélybe?
– Ne tettesd magad hülyébbnek, mint amilyen vagy, arra semmi szükség! –
mennydörögte Lisander úr. – Nem tudod felfogni, hogy aki egyszer már ölt, az öl
másodszor is, ha szükségét látja? Te meg vagy olyan meggondolatlan, hogy ország-
világnak tudtára adod Eva-Lotta- nevét és címét. Igazán csak a telefonszám hiányzik, hogy
a gyilkos időpontot is kérhessen!
Eva-Lotta maga is büntetendő cselekedetnek nevezte a cikket, különösen egyes
részleteit. A pékség padlásán ült Anders és Kalle társaságában, és felolvasást tartott:
– „A bájos kis Eva-Lotta ma már a virágok közt játszik apja és anyja kertjében” – a
keservét, hát egy újságban akármilyen baromságot le lehet írni?
Kalle elkérte tőle az újságot, végigolvasta az egész cikket, és gondterhelten csóválta a
fejét. Volt még mindig annyira mesterdetektív, hogy meglássa, milyen veszélyeket rejt a
cikk. De a többieknek nem beszélt erről.
Annyiban igazat írt a szerkesztő, hogy Eva-Lotta minden jel szerint elfelejtette a
szörnyű élményt. No persze néha öregnek érezte magát, majdnem tizenöt évesnek, de
szerencsére megvolt benne a fiatal elme egészséges adottsága, hogy a kellemetlen
dolgokat szinte egyik napról a másikra elfelejtse. Csak esténként, az ágyában fekve volt
nehéz távol tartania azt, amire nem akart emlékezni. És néhány éjszaka még nyugtalanul
aludt, néha felsikított álmában, úgyhogy anyja ilyenkor bejött, felébresztette és
megvigasztalta.
De nappal Eva-Lotta éppoly nyugodt és életvidám volt, mint valaha. Elhatározása,
hogy kissé nőiesebb lesz, és nem vesz részt többé a Rózsák háborújában, pontosan két
napig tartott. Tovább nem bírta. Maga is érezte, hogy minél vadabbul veti magát a játékba,
annál könnyebben szabadul meg a rémes emléktől.
Közben az Udvarháznál megszűnt a rendőri őrizet, de a Nagymemluk már előbb
elköltözött onnan. Björk őrmesternek jutott a megtisztelő feladat, hogy kihozza az elzárt
területről. A kihallgatás után, amely a verandán zajlott le, és amelyen a Nagymemluk
létének nyilvánosságra kellett kerülnie, Anders félrevonta Björköt és megkérdezte, nem
segítene-e kiszabadítani a Nagymemlukot fogságából. Björk bácsi szívesen vállalkozott rá.
Őszintén megvallva maga is kíváncsi volt rá, hogy néz ki egy ilyen Nagymemluk.
Így történt, hogy a Nagymemluk rendőri kísérettel hagyta el kényelmetlenné vált
lakhelyét, és átadatott a Fehérek vezérének. Most ama íróasztalfiókok egyikében
nyugodott a pékség padlásán, ahol a Fehérek az ereklyéiket tartották. Az elhelyezés
ideiglenes volt, hamarosan új helyet kell találni neki.
Némi töprengés után Anders arra jutott, hogy mégsem volna jó a várrom udvarán, a kút
közelében elrejteni a kincset.
– Valami izgalmasabb helyet kellene kitalálni neki – mondta.
– Szegény Nagymemluk – jegyezte meg Eva-Lotta –, szerintem épp elege van már az
izgalmas helyekből.
– Én másfajta izgalomra gondolok – felelte Anders. Kihúzta az íróasztal fiókját, és
gyöngéden szemlélte a
Nagymemlukot, amely egy szivarládában feküdt vattába göngyölve.
– Sok mindeneket látának vala a te bölcs szemeid, ó Nagymemluk – rebegte. És még
inkább úgy érezte, mint valaha, hogy a Nagymemluk bűvös erő birtokosa.
– Én már tudom – szólalt meg Kalle. – A Vörösök közül rejtjük el valakinél.
– Hogy képzeled? – kiáltott Eva-Lotta. – Ónként szolgáltassuk vissza a Vörösöknek?
– Dehogyis – felelte Kalle. – Úgy kapják vissza egy időre, hogy fogalmuk sem lesz
róla. Ha nem tudnak róla, az annyi, mintha nem is lenne náluk. És képzeljétek csak el,

42
hogy fognak dühöngeni, ha ezt később eláruljuk nekik!
Végül Anders is és Eva-Lotta is belátta, hogy ez óriási ötlet. Lelkesen vitatták és
mérlegelték a különféle lehetőségeket, és végül úgy döntöttek, hogy Sixten szobájában
fogják elrejteni a Nagymemlukot, és egyenesen oda is mennek, hogy az alkalmas helyet
kiszemeljék. Pillanatok alatt lesiklottak a kötélen, és izgatottan futottak le a patakhoz,
majd át a pallón, amelyet Eva-Lotta helyezett oda a Rózsák háborújának idejére. Ezen át
vezetett a legrövidebb út a Vörösök főhadiszállásához, Sixten garázsához.
Szinte kifulladva értek el a postamester házáig. Sixten, Benka és Jonte a kertben
üldögélt málnaszörpöt iszogatva, amikor a Fehérek csapata bemasírozott. Anders
bejelentette az örömteli újságot, hogy Eva-Lotta újra hajlandó fegyvert fogni, így a Rózsák
háborúja új lendületet vehet. A Vörösök a legőszintébb örömmel fogadták a hírt. Eva-
Lotta minapi bejelentése, hogy ezentúl nőiesebb lesz, mindnyájukat kétségbeesésbe
döntötte, és soha életükben nem unatkoztak annyira, mint az elmúlt néhány nap alatt.
Sixten nagyvonalúan felszólította az ellenséget, hogy foglaljanak helyet, és igyanak
szörpöt velük. Az ellenségnek ezt nem kellett kétszer mondani, de Anders azért ravaszul,
mint a kígyó, megkérdezte:
– Nem ihatnánk odafent a szobádban?
– Napszúrást kaptál? – érdeklődött a házigazda részvéttel. – Szobában üljünk, amikor
olyan nagyszerű idő van?
Tehát kint itták a szörpöt, a nagyszerű időben.
– Te Sixten, megmutatnád a flóbertpuskádat? – érdeklődött Kalle egy idő után.
A flóbertpuska mindig Sixten szobájának a falán lógott, ez volt a legbecsesebb
tulajdona, mindenkinek megmutatta és elmagyarázta hetvenhétszer, már szinte menekültek
előle. Kallénak is rég a könyökén jött ki Sixten flóbertpuskája, de most mégis szóba hozta
a cél érdekében.
Sixtennek felderült az arca.
– A flóbertpuskám érdekel? Már hozom is! Besietett a garázsba, és hozta a
flóbertpuskát.
– Hogyhogy? – nézett rá Kalle elképedve. – Mostanában a garázsban tartod?
– Szerencsére igen – felelte Sixten vidáméin –, nem kellett messze menni érte.
És boldogan magyarázta imádott puskája működését.
Anders és Eva-Lotta úgy vihogott, hogy félrenyelték a szörpöt. Eva-Lotta
megállapította, hogy itt egy kis női ravaszságra lesz szükség, ha még a mai napon Sixten
szobájába akarnak jutni.
Felbámult Sixten ablakára, és ártatlanul megjegyezte:
– Szép kilátás lehet a szobádból.
– Arra mérget vehetsz – felelte Sixten büszkén.
– Ha azok a fák nem lennének ott, talán még a víztornyot is látnád – folytatta Eva-Lotta
ravaszul.
– Képzeld el, hogy látom a víztornyot – felelte Sixten.
– De még mennyire hogy látja a víztornyot – tódította Benka, a hűséges.
– A víztornyot onnan? – kacagott Eva-Lotta. – Ezt nem fogjátok nekem bemesélni.
– Mese habbal – kapott rajta Anders és Kalle is. – Akkor látod a víztornyot, ha
odamész a tövébe.
– No várjatok csak! – kiáltott fel Sixten. – Gyertek velem, és olyan víztornyot mutatok,
hogy belekékültök, idióták!
Ő állt az élre, a többiek pedig meneteltek utána. A keskeny előszobában egy skót
juhász hevert, de láttukra felugrott és ugatni kezdett.
– Nyugi, Beppo – szólt rá Sixten. – Csak egy pár gyengeelméjű jön, a víztornyot
szeretnék látni.

43
 Felmentek az emeletre, és Sixten diadalmasan az ablakhoz vezette őket.
– Tessék – mutatta büszkén –, ott van az, amit én víztoronynak nevezek. De ti
nevezhetitek harangtoronynak vagy aminek akarjátok.
– Most már elhiszitek? – vigyorgott Jonte.
– Nahát, ki hitte volna – csapta össze a kezét Eva-Lotta. – Tényleg látod a víztornyot.
Boldog vagy tőle?
– Ezt hogy érted? – kérdezte Sixten mogorván.
– Úgy értem – felelte Eva-Lotta –, hogy nagy dolog, ha egy egész víztornyot láthat
valaki.
Anders és Kalle egy kis érdeklődést sem mutatott a kilátás iránt. Szemük ide-oda
cikázott, elmélyült figyelemmel kutatták az alkalmas rejtekhelyet.
– Klassz a szobád – mondták végül Sixtennek, mintha még nem jártak volna ott
hetvenhétszer.
Körbejártak, megtapogatták az ágyát, mintha ellenőriznék a puhaságát, mintegy
szórakozottságból kihúzogatták az íróasztala fiókjait.
Eva-Lotta közben mindent megtett, hogy a többieket az ablaknál tartsa. Örömmel
fedezett fel és nevezett meg mindent, amire az ablakból rá lehetett látni, és nem kevés
ilyen dolog volt.
Az íróasztalon állt Sixten földgömbje. Andersben és Kalléban egyszerre merült fel az
ötlet. Hát persze, hogy a földgömbben! Összenéztek, és egyetértően bólintottak.
Jártak itt máskor is, és tudták, hogy a papírmasé gömböt szét lehet csavarni két
félgömbbé. Ezt Sixten annyiszor bemutatta nekik, hogy az érintkezés helyén, az Egyenlítő
vonalában ki volt kopva a gömb felszíne, így Egyenlítői Afrikában sok fölfedezetlen
terület mutatkozott fehér foltok alakjában.
Megvolt persze a veszélye, hogy Sixten szét találja csavarni a földgömbjét, és rátalál a
Nagymemlukra, ezt tudták jól mindketten. De mivé lenne a Rózsák háborúja, ha senki
nem merne kockázatot vállalni?
– Azt hiszem, hogy most már mindent láttunk – szólalt meg Anders, és Eva-Lotta értett
belőle, megkönnyebbülten hagyta ott az ablakot és a kilátást.
– Kösz, ennyi elég is volt – mondta Kalle, és elégedetten vigyorgott. – Most már
mehetünk.
– Hoh-o-lol? – kérdezte Eva-Lotta kívácsian.
– Fof-ö-lol-dod-gog-ö-mom-bobo-bob-e-non – felelte Kalle.
– Ror-e-mom-e-kok.
Sixten dühös szemeket meresztett rájuk, mint mindig, ha „babbogni” kezdtek, ahogy ő
nevezte.
– Csak nézzetek be bármikor, ha víztornyot akartok látni – mondta búcsúzóul.
– Gyertek csak, nem zavartok – mondta Jonte is, és fölényes pillantást vetett rájuk
dióbarna szeméből.
– Tetves kutyák – mondta ki Benka a zárszót.
Az ajtó, amelyen kiléptek az udvarra, rémségesen nyikorgott.

Ha ajtód van, nyikorgó,

Zsír kell hozzá, fél hordó –

dalolta Anders.
– Tényleg, mi volna, ha megkennéd kissé az ajtódat?
– És mi volna, ha hazamennél, és a fejedre húznád a takarót? – vágott vissza Sixten.
A Fehérek visszatértek főhadiszállásukra. A rejtekhelyet kinézték, most már csak az
időpontot kellett kitűzni a Nagymemluk elhelyezésére.

44
 – Telehold idején éjféltájban – mondta Anders tompa hangon –, akkor kell a
Nagymemluknak elfoglalnia új nyughelyét. És íme a férfiú, aki ezt végrehajtja! – csapott a
mellére.
Eva-Lotta és Kalle egyetértően bólintott. Az lesz a legdicsőbb tett, ha éjjel lopakodik
Sixten szobájába, amikor az alszik.
– Ez jól hangzik – mondta Eva-Lotta, és körbekínált egy csokoládébonbonos dobozt,
amelyet az íróasztal fiókjából húzott elő. Néhány nap óta valósággal dúskált az
édességben. Joggal írta a helyi lap szerkesztője újabb cikkében: „A népszerű kis Eva-
Lottához mostanában mindenfelől áradnak a megbecsülés jelei. Ismerősök és ismeretlenek
ajándékokkal kedveskednek neki. Cukorka, csokoládé, játék és könyv, ilyesmikkel
megrakodva érkezik hozzájuk naponta Petterson, a derék postás. Számos barátja így
mutatja ki iránta együttérzését annak kapcsán, hogy önhibáján kívül olyan tragikus
események sodrába került”.
– És mit csinálsz, ha Sixten felébred? – tudakolta. Anders vállat vont.
– Azt mondom, hogy eljöttem altatódalt énekelni neki, és megnézni, hogy nem rúgta-e
le magáról a takarót.
– Az jó lesz – vihogott Kalle. – Te meg, népszerű kis Eva-Lotta, adhatnál még egy
csokoládét, és akkor kétszer olyan népszerű leszel.
Addig ettek, amíg kiürült a doboz, aztán még elüldögéltek zsúfolt és otthonos
padlásukon, és estig a terveiket szövögették. Nagyon élvezték a tervezett csínyt, amellyel
megtréfálják a Vörösöket. Igen, nincs is csodálatosabb, mint a Rózsák háborúja.
Végül odahagyták a főhadiszállást. Most már ideje volt kimenni „a terepre”, ahogy
Anders kifejezte. Hátha felmerül valami használható javaslat. Ha más nem, hát
provokálhatnak egy kisebbfajta összecsapást a Vörösökkel. Lesiklottak a kötélen, és Eva-
Lotta óvatlanul elkiáltotta magát:
– Úgy bizony, a gyermekkor gondtalan játékai! A gyermekkor vidám…
Elhallgatott, és egészen belesápadt. Zokogás tört elő ajkai közül, és sietősen elrohant.
Aznap már nem játszott tovább.
– Ma éjszaka! – mondta Anders jelentőségteljesen néhány nap múlva.
A nagy vállalkozást, a Nagymemluk átvitelét Sixten földgömbjébe többféle okból is
halogatni kellett. Először is meg kellett várni a teleholdat. A teleholdban van valami
mágikus, megvan továbbá az az előnye, hogy fényénél könnyebb tájékozódni egy olyan
szobában, ahol nincs lehetőség másfajta világításra. Ráadásul a postamester házában
vendégek voltak, Sixten két fiatal nénje érkezett hozzájuk.
– Az ember mégsem mer belopózni egy házba, ahol minden sarokból egy nénike
pisloghat rá – mentegetőzött Anders, amikor Kalle tudni akarta, lesz-e valami az egészből
vagy sem.
– Az már igaz, hogy a nagynéniknek nagyon könnyű az álmuk – ismerte el Kalle.
Ennek folytán Sixten mind gyakrabban kapott olyan kérdéseket, hogy érzik magukat a
nénjei, és mikor szándékoznak hazautazni. Előbb csak csodálkozott, végül elfogyott a
türelme.
– Mit nyaggatsz örökké a nénikéimmel? – fakadt ki, amikor Anders már vagy tizedszer
hozta szóba a dolgot. –Talán útban vannak neked?
– Nem, nem, dehogyis – hebegte Anders.
– Azért mondom! – enyhült meg Sixten. – Egyébként úgy tudom, hogy hétfőn
elutaznak. Sajnálom, mert nagyon bírom őket, különösen Ada nénit. És amíg nálunk
laknak, és nem rendeznek ámokfutást a város utcáin, nem tudom, kinek lehetne bármi
kifogása ellenük.
E közlés után Anders nem mert többet kérdezni, nehogy gyanút keltsen.
Most viszont már hétfő volt, reggel Anders látta, hogy a postamesterné a vonathoz

45
kíséri a húgait, azon kívül az éjszaka telehold lesz.
– Ma éjszaka – mondta Anders eltökélten.
A pékmester lugasában ültek frissen sült zsemlét majszolva, Eva-Lotta hozta apjától a
sütödéből.
A Vörösök nemrég sétáltak el az utcán. Az Udvarház felé tartottak, új főhadiszállásuk
felé, mostanra ugyanis a rendőrök már otthagyták a környéket. A Préri oly csendben nyúlt
el a szemhatárig, mintha mélységes nyugalmát soha nem háborította volna meg
komolyabb esemény a Rózsák háborújánál. Az Udvarház sokkal pompásabb hely,
hogysem a Vörösök hajlandók lettek volna lemondani róla csak azért, mert szomorú
eseményre emlékeztette őket.
– Ha úgy érzitek, hogy kék-zöld ruhára van szükségetek, csak gyertek ki az
Udvarházhoz! – kiáltotta oda Sixten, amikor elmasíroztak előttük.
Eva-Lotta összerázkódott. Ő bizony semmi szín alatt nem megy az Udvarházhoz!
– Mindjárt szétrepedek – állapította meg Kalle, amikor a Vörösök elvonultak, és ő épp
a hetedik zsemlét tömte magába.
– Én is, de örülök neki – mondta Anders, és megveregette a hasát. – Otthon főtt tőkehal
lesz vacsorára.
– A hal nagyon fontos az agynak – jegyezte meg Eva-Lotta. – Sok főtt halat kéne
enned, Anders.
– Nono – mondta Anders. – Szeretném előbb pontosan tudni, hogy mennyi haltól
mennyire leszek okos.
– Az attól is függ – magyarázta Kalle –, hogy mennyire okos az ember, amikor
nekikezd a diétának. Neked valószínűleg elég lenne egy kisebb bálna hetente.
Mire Anders háromszor körbekergette Kallét a lugas körül, és helyreállt a béke, Eva-
Lotta így szólt:
– Megnézem, nincs-e valami újabb ajándék a postaládában. Nem tudom, mit képzelnek
az emberek. Az utóbbi napokban alig kaptam többet három kiló csokoládénál. Ha ez így
megy, panaszt teszek a postánál.
– Ne is beszélj csokoládéról – nyögött fel Anders, és Kalle hasonlóképp nyilatkozott.
Derekas részt vállaltak a barátnőjükhöz özönlő édességek pusztításában, de mostanra
elfogta őket a csömör.
Eva-Lotta egy vastag borítékkal jött meg a postaládától. Feltépte, és egy nagy tábla
pompás tejcsokoládé került elő belőle.
A két fiú úgy nézett rá, mintha egy üveg ricinusolaj lenne.
– Fúj, vidd innen! – kiáltottak egyszerre.
– Ejnye már – szólt rájuk Eva-Lotta kicsit sértődötten –, eljön az idő, amikor
kénytelenek lesztek fakérget keverni a csokoládéba!
Azzal kettétörte a táblát, és mindegyiknek a kezébe nyomott egy-egy felet. Átvették, de
nem sok lelkesedéssel, inkább csak azért, hogy Eva-Lottának kedvére tegyenek. Hanyag
mozdulattal rögtön be is csúsztatták nadrágjuk egyik hátsó zsebébe.
– Helyes – mondta Eva-Lotta –, őrizzétek éhínség idejére. A borítékot kis golyóvá
gyúrta, és a kerítésen át kidobta az utcára.
– Most pedig elbiciklizhetünk az uszodába – javasolta Kalle. – Mi mást tudnánk
kigondolni mára?
– Jó ötlet – felelte Anders. – Nem is árt estig egy kis fegyverszünet. De aztán…
Két perccel később megérkezett Benka, akit azért küldött ki a vezére, hogy vérlázító
sértésekkel tüzelje fel a Fehéreket egy kis csatára, de a lugas már üres volt. Csak egy rigó
csipegette a zsemlemorzsákat a libikóka közelében.

Mikor a telehold az ég közepére ért, azaz éjfél volt, Kalle és Eva-Lotta már az igazak

46
álmát aludta, de Anders ébren volt. Ő is lefeküdt rendes időben, és a legmesterkéltebb
horkolásokkal próbálkozott, hogy bizonyítsa, milyen mélyen alszik, de csak azt érte el
vele, hogy anyja átjött, és aggodalmasan megkérdezte:
– Mi van veled, fiacskám, rosszul vagy?
– Nem én – morogta Anders, és ettől fogva csak félgőzzel horkolt.
Amikor már a kistestvérei szelíd szuszogásából meg a szülei mélyebb lélegzetvételéből
megállapította, hogy mind alszanak, óvatosan kiosont a konyhába. A ruhája ott volt egy
széken. Ledobta magáról a hálóinget, és ott állt a hold beszűrődő fényében vékony és
csontos fiútestével. Nyugtalanul fülelt a szoba felé, de minden rendben volt, magára kapta

hát az inget és a nadrágot. Csendben leosont a lépcsőn, aztán uzsgyi! Nem sok idő telt el,
és már a pékség padlásán állt, hogy magához vegye a Nagymemlukot.
– Ó Nagymemluk – suttogta, amikor becsukta az íróasztal fiókját –, terjeszd ki
oltalmazó kezedet eme vállalkozás fölé, mert az a gyanúm, hogy szükség lesz rá.
Hűvös volt az éjszakai levegő, és borzongott kissé vékony ruhájában. De ebben része
lehetett az izgalomnak is. Különös érzés volt egyedül járni az éjszakai utcákat, amikor
mindenki aludt.
Kezébe szorította a Nagymemlukot, és átkelt Eva-Lotta pallóján a patak felett. A parti
szilfák feketén bólintgattak, de a patak vize csillogott a hold fényében.
– Mindjárt a célnál vagyunk, Nagymemluk – suttogta attól félve, hogy a Nagymemluk
elveszti türelmét.
Igen, már ott is voltak a célnál. A postamester háza olyan sötéten és némán állt, mintha
aludna. A tücskök ciripeltek, de más hang nem hallatszott.
Anders azzal számolt, hogy a villa valamelyik ablaka nyitva lesz, és várakozásában
nem is csalódott. A konyha ablaka nyitva állt. Egy olyan jó tornásznak, mint Anders,
semmiség volt átugrani a párkányon, be a konyhába. A Nagymemlukot a nadrágzsebébe
csúsztatta, hogy mindkét keze szabad legyen. Ez nem volt éppen méltó hely egy
Nagymemluk számára, de a szükség nagy úr.
– Bocsáss meg, ó Nagymemluk – suttogta Anders. Ujjai a zsebébe mélyedtek, és
elégedetten tapogattak ki valami puhát és ragacsosat, ami nemrég még csokoládétábla
volt. A gyomra már nem volt úgy eltelve, mint délelőtt, és úgy érezte, hogy az a ragacsos
massza most kiválóan ízlenék neki. Csakhogy ez majd a jól elvégzett munka méltó jutalma
lesz. Előbb végre kell hajtania, amiért idejött. A Nagymemlukot áttette a másik zsebébe,
az ujjait pedig tisztára nyalta. Most már vigyázva fellépett az ablakpárkányra.

47
 Halk morgást hallott, és megbénította a rémület. Beppo! Egy pillanatig se jutott eszébe
Beppo! És azt is tudhatta, hogy a konyha ablakát azért tartják nyitva éjszaka, hogy Beppo
kimehessen, ha akar, vagy szüksége van rá.
– Beppo – suttogta Anders –, Beppo, én vagyok az! Amikor Beppo látta, hogy csak a
jómadarak egyike jött, akikkel a gazdi jön-megy a házban, a morgásról áttért a lelkes
csaholásra.
– Drága, egyetlen édes Beppo – könyörgött Anders –, nem maradnál egy kicsit
csendben?
De Beppo láthatólag úgy tartotta, hogy ha az eb örül, hát azt ki is kell mutatnia, részint
csaholással, részint a farka csóválásával, és Beppo mindkettőt teljes odaadással csinálta.
Szorult helyzetében Anders a zsebébe nyúlt, és Beppo orra alá tartotta a csokoládét.
– Nesze, edd meg, csak hallgass – suttogta.
Beppo megszimatolta a csokoládét. És miután úgy ítélte meg, hogy az üdvözlés
ceremóniája épp annyi ideig tartott, amennyit a ház becsülete és a tisztesség megkíván,
abbahagyta a csaholást, és lefeküdt, hogy nyugodtan kiélvezze a pompás csemegét,
amelyet a vendégtől kapott, alkalmasint azért, mert olyan barátságos fogadtatásban
részesítette.
Anders megkönnyebbült sóhajjal és roppant óvatosan kinyitotta az ajtót az előszoba
felé, ahonnan a lépcső vezetett az emeletre. A többi már…
E pillanatban megjelent valaki odafönt, és súlyos léptekkel megindult lefelé a lépcsőn.
Maga a postamester papucsban és hálóingben. Felébredt Beppo csaholására, és most jön
megnézni, hogy mi lelte a kutyát.
Anders egy pillanatra szinte megbénult. De rögtön ösz-szeszedte lelki erejét, és bebújt
két felsőkabát mögé, amelyek az előszoba egyik sarkában lógtak a fogasokról.
„Ha ez után nem lesz idegroncs belőlem, akkor én vagyok az Acélember”, mondta
magában.
Csak most jutott el az eszéig, hogy a postamester családja talán nem nagyon szereti, ha
valaki éjnek évadján bemászik az ablakukon. Sixten nyilván természetes dolognak venné,
de hát ő tudja, mi az a Rózsák háborúja. Nem úgy a postamester. Anders elborzadt arra a
gondolatra, mit csinálna vele a postamester, ha felfedezné. Behunyta a szemét, és egy
fohászt mondott el magában, amikor a postamester dühös motyogással elmasírozott a lógó
kabátok előtt.
A postamester benyitott a konyhába, ahol Beppo fogadta a földön fekve a holdfényben.
– Mi ütött beléd, fiacskám? – kérdezte a postamester. –Mit lármázol az éjszaka
közepén?
Beppo nem felelt. Mancsával ügyesen eltakarta a csokoládét, mert a gazdi papájának
néha különös ötletei vannak. Utoljára épp tegnap vett el tőle egy pompás zaftos csontot,
amelynek pedig már olyan szépen megterített a szalon szőnyegén. Ki tudja, hogy milyen
állásfoglalás várható tőle egy ragacsos csokoládédarabbal kapcsolatban. Biztos, ami
biztos, Beppo nagyot ásított, és egykedvű ábrázatot vágott. A postamester megnyugodott.
A rend kedvéért azért kinézett az ablakon.
– Van ott valaki? – szólt ki fojtott hangon.
Csak az éjjeli szél felelt neki. Azt ugyanis nem hallotta, amit Anders motyogott a
kabátok alatt:
– Nem, nincs ott senki. Egy bolha nem sok, annyi sincs! Még sokáig állt ott a sarokban.
Mozdulni sem mert, amíg biztos nem lehetett benne, hogy a postamester elaludt.
Halálosan unalmas volt az ácsorgás. Nemsokára úgy érezte, hogy egész ifjúságát a
kabátok mögött tölti el, az állott gyapjú és naftalin orrfacsaró illatában. Tevékeny fajta
volt, állni és várni a legszörnyűbb volt számára. Végül nem bírta tovább. Kibújt fogsága
helyéről, és roppant óvatosan megindult felfelé a lépcsőn. Minden lépés után megállt és

48
hallgatózott, de nem hallott semmi gyanúsat.
– Eddig egészen jól megy – mondta magában a tőle megszokott derűlátással.
Csak Sixten nyikorgó ajtaja nyugtalanította kissé. Lenyomta a kilincset, és roppant
lassan nyitni kezdte az ajtót. És láss csodát: az ajtó egészen kicsit sem nyikorgott!
Könnyedén és hangtalanul tárult ki, láthatólag frissen volt olajozva.
Anders jót nevetett magában. Sixten a maga vesztére kente meg az ajtót! Ilyen bájos
ellenségei vannak! Csak célozni kell valami apró hiányosságra, és már ugranak, hogy a
kedvére tegyenek, és az eredmény: gondtalan éjjeli behatolás a szobájukba!
Kösz, drága Sixten, gondolta magában Anders, és hálás pillantást vetett Sixten ágya
felé. Ott alszik a drága lélek, és nem is álmodik róla, hogy ma éjszaka a Nagymemluk nála
vesz szállást.
A földgömb ott állt az íróasztalon a beáradó holdfényben. Anders gyakorlott ujjai
pillanatok alatt kétfelé csavarták. Ó, micsoda praktikus hely egy Nagymemluk számára!
Gyorsan előhúzta nadrágzsebéből az ereklyét, és betette új tartózkodási helyére.
– Csak kis időre, ó Nagymemluk – suttogta, mikor elkészült vele. – Egy ideig
pogányok közt kell lenned, akik nem ismernek törvényt. De a Fehér Rózsa hamarosan újra
méltó helyet ad neked tisztességes keresztény népek között!
Az íróasztalon egy olló hevert a földgömb mellett. Az olló váratlan ötletet sugallt
Andersnek. Ha valaki behatol alvó ellenségéhez, szokás, hogy levágja az alvó palástjának
egy darabkáját annak tanúságául, hogy ott járt. Ilyesmiről gyakran lehet olvasni a
Bibliában. Ez fényes bizonysága annak, hogy noha az ellenség a hatalmában volt, ő nemes
lélek, és bár megtehette volna, nem ártott neki. Másnap aztán meglengetheti a palást
levágott darabkáját ellenfele orra előtt és mondhatja: „Adj hálát térden állva, hogy élsz,
ebadta hitványa!”
Ilyesmit szeretett volna Anders is csinálni. Már most Sixtennek köztudomásúlag nem
volt palástja. Volt viszont haja, pompás nagy vörös üstöke. Ennek egy fürtjét készült
Anders lenyisszantani. Ó, ha majd eljön a nap, amikor a Nagymemluk újra biztos helyen
lesz, valahol másutt, akkor a Vörösök megtudják majd a keserű igazságot a
Nagymemlukról és a földgömbről! És megláthatják a fürtöt is, amelyet a Fehérek vezére
nyisszantott le a Vörösök vezérének a kobakjáról éjfélkor a telehold éjszakáján. Micsoda
kettős diadal lesz!
A telehold azonban nem világította meg Sixten ágyát. Az a szoba túlsó falánál állt,
egészen sötétben. De Anders, egyik kezében az ollót tartva, odatapogatózott a másik
kezével.
A Vörösök védtelen vezérének feje ott nyugodott a párnán. Anders gyengéden, de
határozottan felemelte egyik tincsét, és lenyisszantotta.
Az éjszaka csöndjét harsány visítás hasította szét. És ez a visítás nem egy mutáló
kamasz torkából tört fel, nem, ez éles és átható női hang volt. A vér megfagyott Anders
ereiben. Eddig nem ismert riadalom fogta el, hanyatt-homlok rohant az ajtó felé. A
lépcsőkorlátba kapaszkodva valósággal leszánkázott a földszintre, feltépte a konyha
ajtaját, és egyetlen ugrással kivetette magát az ablakon, mintha egy falka gonosz lélek
özönlene a nyomában. Meg sem állt a patak hídjáig. Ott le kellett ülnie, hogy lélegzethez
jusson. A hajtincset még mindig a markában szorongatta, nem merte eldobni az úton.
Ott állt lihegve a holdfényben, és eszelősen bámult a markában szorongatott rémségre.
Szőke hajtincs! Bizonyára az egyik nagynénié volt, ki tudja, melyiké. Ezek szerint csak
egyikük utazott el hétfőn reggel. Nem megmondta ő, hogy veszélyes olyan házba
behatolni, ahol minden sarokból egy nagynéni pislog elő? Micsoda szégyen, milyen
szörnyű felsülés! A Vörös vezér skalpja helyett egy szőke nénike hajtincsével visszatérni!
Gyötrelmes percek voltak ezek. Anders eltökélte, hogy erről soha nem beszél élő
embernek. Élete végéig megmarad az ő szörnyű titkának, és majdan magával viszi a sírba.

49
 A tincstől a lehető leggyorsabban meg akart szabadulni. Kezét kinyújtotta a híd korlátja
fölött, és a vízbe ejtette a hajszálakat. A sötét víz hangtalanul fogadta be a küldeményt.
Csak a híd lábánál csobogott halkan, ahogy mindig is szokta.

A postamester házában teljes volt a felfordulás. A postamester és a felesége

aggodalomtól eltelve rohant Ada néni szobájába, még Sixten is lerohant a padlásfülkéből,
ahová átmenetileg át kellett költöznie.
A postamester arra volt kíváncsi, hogy miért visítozott Ada néni olyan szörnyen az éj
közepén. Mert betörő járt a szobájában, erősködött Ada néni. A postamester mindenütt
lámpát gyújtott, de betörőnek nyomát se találták. A helyén volt a családi ezüst, semmi
nem hiányzott. Azaz Beppo igen, de ő bizonyára kiment az udvarra, ahogy szokott. Ha
betörő járt volna a házban, Beppo biztosan lármát csapott volna, értse már meg Ada néni.
Rosszat álmodott, ennyi az egész! Simogatták, vigasztalták, és mondták, hogy most már
aludjon el nyugodtan.
De amikor Ada néni egyedül maradt, gondolni sem tudott az alvásra, annyira fel volt
zaklatva. Ne akarják elhitetni vele, hogy senki sem járt a szobájában! Cigarettára gyújtott,
hogy kissé megnyugodjék. Elővette a zsebtükrét, hogy lássa, nem hagytak-e az átélt
izgalmak nyomot szép arcocskáján.
És akkor meglátta. A látogatás bizony nyomot hagyott. Megváltozott a frizurája. Egy
hajtincsét levágta valaki. A másik oldalon megmaradt fél tincstől arca pikáns kifejezést
kapott.
Elszontyolodva bámulta tükörképét, de aztán lassan-lassan fényes mosoly derült fel az
arcán. Valaki, akárki volt is, merészen behatolt a házba éjnek idején csak azért, hogy egy
hajfürtjét megszerezze!
A férfiak sok bolondságot követtek el hajdanán Ada néniért, ehhez hozzá volt szokva,
de a mostani volt a legvakmerőbb mind között. Egy darabig törte a fejét, ki lehetett ez az
ismeretlen imádója, de ez örökre rejtély maradt a számára. De akárki volt is, Ada néni úgy
döntött, hogy megbocsát neki. És nem is árulja el. Higgyék csak a többiek, hogy egy rossz
álom miatt csapott lármát.
Ada néni nagy sóhajtással visszabújt az ágyba. Holnap majd elmegy a fodrászhoz, és
eligazíttatja azt az árván maradt tincset.

12
Felkelt az új nap, és Kalle meg Eva-Lotta már kora reggeltől ott ült a pékség kertjében,
és türelmetlenül várták, hogy Anders jelentést tegyen az éjszakai expedícióról. De az órák
múltak, és Anders nem hallatott magáról.
– Érthetetlen – szólalt meg Kalle. – Csak nem esett megint fogságba?
Már indulni készültek, hogy nyomozzanak utána, amikor végre felbukkant. Nem futva
jött, mint rendesen, inkább vonszolta magát, és sajátságosan sápadt volt az arca.
– Elég vacakul nézel ki – fogadta Eva-Lotta. – Te is „a hőség áldozatai” közé tartozol,
akikről annyit ír mostanában az újság?
– A főtt tőkehal áldozata vagyok – felelte Anders. – Nem bírja a gyomrom, ezt már
számtalanszor elmondtam anyának, de hiába. Most aztán megvan a bizonyíték.
– Hogyhogy?
– Egész éjszaka hánytam, mint a lakodalmas kutya. Ki az ágyból, vissza, ki és vissza,
így ment reggelig.
– És a Nagymemluk? – érdeklődött Kalle. – Ott van még az íróasztal fiókjában?
– Mit képzelsz rólam? Amit vállaltam, megcsinálom, ha mindjárt a pestis tör is ki

50
rajtam. A Nagymemluk ott van Sixten földgömbjében.
Kalle és Eva-Lotta szeme felragyogott.
– Pompás – nyugtázta Kalle. – Mesélj! Fölébredt Sixten?
– Nyugi, mindjárt meghalljátok – felelte Anders. Letelepedtek Eva-Lotta pallójára. A
patak vize kellemes hűset lehelt, a szilfák remek árnyékot vetettek. Lábuk a langyos
vízben kalimpált. Anders kijelentette, hogy ez valóságos gyógyszer a gyomrában háborgó
tőkehal ellen.
– Lehet, hogy nem is csak a tőkehal a hibás – mondta egy idő után. – Az idegek is. A
kísértetek házában jártam az éjjel.
– Mesélj el mindent az elejétől – unszolta Eva-Lotta. És Anders mesélt. Igen drámai
módon adta elő, hogyan találkozott Beppóval, és hogyan vásárolta meg a hallgatását.
Kalle és Eva-Lotta hol reszketve, hol lelkesedve hallgatta, eszményi hallgatóság voltak, és
Anders élvezte, hogy mesélhetett.
– Képzelhetitek, hogy ha nem adom oda a csokoládét Beppónak, el vagyok veszve –
magyarázta.
Aztán előadta vérfagyasztó találkozását a postamesterrel.
– Neki is odadughattál volna egy kis csokoládét – vihogott Kalle.
– És hogy volt aztán? – sürgette Eva-Lotta.
Anders azt is elmesélte, hogy volt aztán. Mindent elmesélt, Sixten ajtajáról, amely nem
nyikorgott, meg Sixten nénjéről, aki annál jobban nyikorgott, arról, hogyan dermedt meg
benne a velő, amikor a néni felsikoltott, és arról, hogyan csörtetett ki fejvesztve a házból,
ki az éjszakába. Csak egy valamiről nem mesélt, a nagynéni levágott hajtincséről, amellyel
azóta már messze jár a patak vize.
Kalle és Eva-Lotta úgy találta, hogy nincs kalandregény, ami ennél izgalmasabb
lehetne, és nem unták el újabb és újabb részletekért nyaggatni barátjukat.
– Micsoda éjszaka! – kiáltott lelkesen Eva-Lotta, amikor már kifogytak a kérdésekből.
– Bizony, nem is lehet csodálni, hogy egy kicsit kikészültem tőle – mondta Anders. –
De az a fő, hogy a Nagymemluk a helyére került.
Kalle jókedvűen paskolta a vizet.
– Bizony, a Nagymemluk ott rejtőzik Sixten földgömbjében – mondta. – El tudtok
képzelni ennél klasszabbat?
Nem, sem Kalle, sem Eva-Lotta nem tudott klasszabbat elképzelni. És lelkesedésük
csak még magasabbra hágott, amikor meglátták, hogy Sixten, Benka és Jonte ballag
feléjük a patak partján.
– Nicsak, milyen szép fehér rózsák nőttek az ágon – mondta Sixten, amikor a palánk
közelébe értek.
Benka megpróbálta kihasználni az alkalmat, hogy a vízbe borítsa a Fehér Rózsákat, de
Sixten leintette. A Vörösök nem verekedni jöttek, hanem panaszt tenni.
A Rózsák háborújának íratlan szabályai szerint az a fél, amelyik éppen birtokában
tartotta a Nagymemlukot, köteles volt legalább jelzéseket adni a másik félnek, hogy merre
kereshetik az ereklyét. Akármilyen apró célzást, útmutatást. És ezt megtették-e a Fehérek?
Nem, nem tették. Igaz, hogy vezérük a csiklandozás hatására elköpött valamit az
Udvarház mögötti ösvényről, és a Vörösök a biztonság kedvéért tegnap még egyszer
alaposan végigkutatták az egész környéket. Most már meg vannak győződve róla, hogy a
Fehérek új helyre vitték a Nagymemlukot, ezért most barátian, de határozottéin elvárják,
hogy erre a helyre nézve valamiféle eligazítást kapjanak.
Anders leugrott a patakba. A víz a térdéig ért. Ott állt terpeszben, kezét csípőre téve, és
sötét szeme vidáméin villant.
– Helyes, kaptok valamiféle eligazítást – mondta. – Keressétek a föld belsejében!
– Kösz, ez nagyon kedves – felelte Sixten gúnyosan. –Kezdjük itt, vagy az északi

51
sarkkörön?
– Igazán pompás útmutatás – visszhangozta Jonte. – Az unokáink unokái talán meg is
találják a Nagymemlukot, mielőtt sírba szállnak.
– De addigra mindnek vastag kéreg nő a kezén – tódította Benka.
– Használjátok az eszeteket, kis Vörösök, ha van nektek olyan – vigyorgott Anders.
Majd drámai hangon hozzátette: – Ha a Vörös vezér megtér otthonába, és a föld
belsejében keresgél, minden megvilágosodik!
Kalle és Eva-Lotta hetykén kavarta a vizet a lábával, és féktelenül mulatott.
– Úgy van! Keressétek a föld belsejében! – kiáltották, és nagyon titokzatos képet
vágtak.
– Tetves kutyák! – vetette oda Sixten.
A Vörösök hazavonultak, és mélyreható ásatásokba fogtak a postamester kertjében.
Délután minden tenyérnyi helyet felforgattak ásóikkal, ahol a legcsekélyebb gyanúra is
okot láttak, hogy ott egy Nagymemluk rejtőzhet. Végre hazajött a postamester, és az iránt
tudakozódott, hogy valóban feltétlenül szükséges volt-e tönkretenni a gyepét, és hogy nem
folytatnák-e inkább más kertben buzgó ténykedésüket.
– Egyébként is úgy gondolom, Sixten, hogy inkább Beppónak nézhetnél utána.
– Még nem jött haza? – nézett fel Sixten nyugtalanul, és ledobta az ásót. – Hol a fenébe
lehet?
– Hát éppen ennek kéne utánajárnod – felelte apja. Sixten a barátaira nézett.
– Gyertek velem! – kérte inkább, mint parancsolta. Nem volt kétséges, hogy Benka és
Jonte vele mennek.
És más segítők is jelentkeztek. Anders, Kalle és Eva-Lotta például, akik eddig az
ösvény mögött lapulva kajánul figyelték a Vörösök furkálódását, most előléptek, és
felajánlották segítségüket, amit Sixten köszönettel elfogadott. A szükség pillanataiban
nincs ellenség.
A kutató osztag a legnagyobb egyetértésben indult útjára.
– Még sose csavargott el – mondta Sixten gondterhelten. – Legfeljebb néhány órára,
többre soha. De most már tegnap este tizenegy óta nem látta senki.
– Vagy tizenkettő óta – mondta Anders, de rögtön el is hallgatott, és fülig vörösödött.
– Vagy talán tizenkettő óta – felelte Sixten oda se figyelve. De aztán hirtelen
gyanakodva fordult Andershez. – Ezt egyébként honnan az ördögből tudod?
– Onnan, hogy én távolbalátó vagyok – vágta rá Anders egy gyors ötlettel.
Reménykedett, hogy Sixten nem feszegeti tovább a dolgot, mert azt aligha vallhatta be,
hogy ő éppen éjféltájban látta Beppót a konyhájukban, amikor útban volt a
Nagymemlukkal az ő szobája felé, de hogy úgy egy óra múlva, amikor kiugrott a
konyhaablakon, már nem látta ott.
– Nagyszerű, hogy épp most került elő egy távolbalátó – jegyezte meg Sixten. – Akkor
lennél szíves elnézni a távolba, és közölni, hol van Beppo ebben a pillanatban?
Anders azzal védekezett, hogy ez a különleges képessége csak az idő megállapításában
segíti, a helyre vonatkozólag nem működik.
– Akkor ki vele, hány óra lesz, amikor megtaláljuk Bep-pót? – követelte Sixten.
– Egy óra múlva fogjuk megtalálni – felelte Anders magabiztosan.
Ebben sajnos tévedett, ilyen könnyen nem ment a dolog.

Átkutatták az egész várost töviről hegyire. Mindenütt érdeklődtek utána, ahol Beppo
kutyaismerősei laktak. Megkérdeztek minden szembejövőt, de senki sem tudott róla.
Beppót elnyelte a föld.
Sixten szótlanul járt, a torkát a sírás fojtogatta, de ezt mégsem akarta elárulni, csak épp
feltűnően gyakran fújta ki az orrát.

52
 – Valami történhetett vele – jegyezte meg szabályos időközönként. – Ilyen sokáig sose
maradt el.
A többiek vigasztalni próbálták.
– Ugyan már, nem történt vele semmi baj – mondták, de ebben maguk sem voltak
olyan biztosak, mint mutatták.
Egy darabig némán bandukoltak.
– Olyan drága kutyus volt – mondta rekedten Sixten. –És milyen okos! Minden
szavamat megértette.
És újra orrot kellett fújnia.
– Ne beszélj így! – szólt rá Eva-Lotta. – Ez úgy hangzik, mintha nem is hinnél benne,
hogy életben van.

Sixten nem felelt, csak krákogott egyet.

– És milyen hűséges szeme volt – szólalt meg Kalle, de rögtön kijavította magát. – Úgy
értem, hogy olyan hűséges szeme van.
Aztán megint csend lett egy időre. Amikor a csend már nagyon nyomasztó volt, Jonte
törte meg.
– Igen, a kutyák a legkedvesebb állatok.
Hazafelé tartottak. Nem látták értelmét, hogy tovább kérdezősködjenek utána. Sixten
egy fél méterrel a többiek előtt ment, és egy követ rugdosott maga előtt. Mind felfogták a
nagy szomorúságát.
– Te Sixten – kiáltott fel Eva-Lotta bizakodva –, lehet, hogy Beppo közben hazament,
amíg mindenfelé kerestük!
Sixten megállt az utca közepén.
– Ha ez igaz – mondta –, ha Beppo tényleg otthon vár, akkor én jobb ember leszek. De
még ilyen jó ember! A fülemet is megmosom naponta…
Újraéledt reménnyel futásnak eredt. A többiek utána, és szívük legmélyéről kívántak,
hogy Beppo a kapuban várja csaholva őket, amikor a postamester házához érnek.
De Beppo nem várta őket. Sixten nagyvonalú ígérete a naponkénti fülmosásról nem
hatotta meg a hatalmakat, amelyek a kutyák életét és lépteit irányítják. Már semmi remény
nem volt Sixten hangjában, amikor odakiáltott anyjának a verandára:
– Nem jött haza Beppo? Anyja csak a fejét rázta.

53
 Sixten nem szólt, csak odébb ment, és leült a fűbe. A többiek habozva követték.
Körülvették szótlanul, mert hiába kutattak alkalmas szavak után, amelyeket ilyenkor
mondani lehetne, egyet sem találtak.
– Kölyökkorától az enyém volt – szólalt meg végül Sixten tompa hangon. Ebből meg
kellett érteniük, hogy ha valaki kölyökkora óta gazdija volt egy kutyának, akkor joggal
vörös a szeme, ha az a kutya eltűnik.
– Tudjátok, mit csinált egyszer? – folytatta Sixten, mintha csak kínozni akarta volna
magát. – Ez akkor volt, amikor épp hazajöttem a kórházból a vakbélműtétem után. Beppo
a kapuban várt, és olyan vadul ugrált rám, hogy feldöntött, és fölszakadt a sebem.
Ez mindenkit meghatott. Adhatja-e egy kutyus nagyobb tanújelét ragaszkodásának,
mint hogy feldönti a gazdiját, és feltépi a műtéti sebét?
– Igen, a kutyák a legkedvesebb állatok – ismételte Jonte.
– Különösen Beppo – tette hozzá Sixten szipogva. Kalle utóbb nem tudta
megmagyarázni, miféle sugallat vette rá, hogy benézzen a postamester fáskamrájába.
Valójában ostobaság volt, hiszen tiszta sor, hogy ha véletlenül oda bezárták volna Beppót,
a kutya addig ugatott volna, amíg valaki jön és kiengedi.
És mégis, noha semmi értelmes oka nem volt rá, Kalle benyitott a fáskamrába. Szélesre
tárta az ajtót, hogy bejusson a fény. És egy távoli sarokban ott hevert Beppo.
Mozdulatlanul feküdt, és egy kétségbeesett pillanatig Kalle azt hitte, hogy már nem is él.
De amikor közelébe ért, Beppo nagy erőlködéssel felemelte a fejét, és halkan nyüszített.
Kalle kirohant, és tele tüdővel ordította:
– Sixten! Sixten! Itt van a fáskamrában!
– Az én Beppóm? Drága kicsi Beppo! – Sixtennek reszketett a hangja, amikor
odarohant és letérdelt kutyája elé, aki úgy nézett rá, mintha azt kérdezte volna panaszosan,
miért nem jött a gazdi hamarabb. Ő ugyanis oly magatehetetlenül, oly betegen feküdt itt,
hogy még ugatni sem volt ereje. Szerette volna mindezt elmondani a gazdinak, de csak
halk nyöszörgésre telt az erejéből.
– Hallod, sír szegény – mondta Eva-Lotta, és ő is elbőgte magát.
Igen, semmi kétség, hogy Beppo nagyon beteg volt, saját hányadékában és ürülékében
feküdt, és oly gyenge volt, hogy moccanni se bírt, csak hangtalanul nyalogatta Sixten
kezét. Megköszönte, hogy érte jött, nem hagyta egyedül nyomorúságában.
– Rögtön rohanok az állatorvoshoz – mondta Sixten. De amint felállt, Beppo
kétségbeesett nyüszítésbe kezdett, mire Kalle így szólt:
– Biztosan attól fél, hogy itthagyod. Majd én elmegyek az állatorvosért.
– Mondd meg neki, hogy nagyon siessen! – nézett fel Sixten. – És mondd, hogy a
kutyám patkánymérget evett.
– Azt honnan tudod? – kérdezte Benka.
– Tudom, látom rajta – felelte Sixten. – A vágóhídnál a rohadtak mindig mérget
tesznek ki a patkányoknak, Beppo meg oda szokott járni, mert ott csontot kap.
– És attól Beppo… attól egy kutya is kinyiffan ? – kérdezte Anders rémülettől
elkerekült szemmel.
– Nem! Beppo nem hal meg! Egész kölyökkora óta az én kutyám! Ó, Beppo, miért
kellett neked patkányméreg után szaglásznod?

13
Kalle nyugtalanul aludt az éjjel. Álmában újra Beppót kereste. Egyedül járt sötét és
elhagyatott utakon, amelyek ijesztő összevisszaságban nyúltak el előtte, és eltűntek
valahol messze a rémes sötétségben. Várta, hogy találkozzék valakivel, akitől Beppo után

54
tudakozódhat, de nem jött senki. Az egész világ puszta volt, sötét és elhagyatott. És
hirtelenjében már nem is Beppo után kutatott. Valami más, valami sokkal fontosabb után,
de hogy mi volt az, arra nem tudott visszaemlékezni. Tudta, hogy eszébe kell jutnia annak
a valaminek, mert az élete függ tőle. Az a valami ott rejtőzött valahol az előtte gomolygó
sötétben, de sehogyan sem találta. Ettől olyan kétségbeesés tört rá, hogy felébredt tőle.
Hála istennek, álom volt csak. Az órára nézett. Még csak öt óra volt. Akkor a legjobb,
ha megpróbál újra elaludni. A párnába fúrta a fejét, és megpróbálta. És milyen különös –
az az álom nem eresztette el. Még ébren is az kínozta, hogy valamire vissza kellene
emlékeznie. Valahol az agya mélyén lapult az a valami, és várta, hogy kiszabaduljon. Az
agyának egy icipici darabja tudta, mi az, aminek az eszébe kellene jutnia. Elgondolkodva
vakarta a fejét, és mérgesen motyogta:
– Most már elég, ki veled, de rögtön!
Ám nem jött elő, és Kalle végül elunta. Inkább aludni akart. És hamarosan érezte
lopakodni azt a kellemes kábulatot, amely az álom közeledtét jelzi.
És akkor, már félálmában, agyának az a kicsi darabja szabadon bocsátotta az aprócska
emléket, amit addig oly makacsul visszatartott. És ez egyetlen mondat volt. Anders
hangján hallotta:
– Ha nem adom oda a csokoládét Beppónak, el vagyok veszve.
Kalle felült az ágyban. Az álom egy pillanat alatt kiment a szeméből.
– Ha nem adom oda a csokoládét Beppónak, el vagyok veszve – ismételte el lassan és
hangosan.
Mi különös van ebben? Miért érezte, hogy ezt a mondatot mindenáron emlékezetébe
kell idéznie?
Azért… talán azért… talán, mert van egy félelmetes lehetőség….
Amikor eddig ért, visszafeküdt, és a fejére húzta a takarót.
– Kalle Blomkvist – szólt magához figyelmeztető hangon –, ne kezdd elölről! Ne gyere
megint azokkal a detek-tívötletekkel! Az ilyen butaságoknak egyszer s mindenkorra vége,
azt hittem, hogy ebben megegyeztünk!
Most már aludni kéne. Bizony, kéne!
– Én a főtt tőkehal áldozata vagyok.
Ezt megint Anders hangján hallotta. Miért nem hagyja őt békén ez a srác? Miért jön ide
kórusban magyarázni neki? Nem szórakoztathatná saját magát odahaza, ha már olyan
fenemód rájött a beszélhetnék?
De most már semmi sem segített. A rémítő gondolatok mind a kiutat keresték. Nem
lehetett visszatartani őket.
És ha nem a tőkehaltól hányt Anders? A főtt tőkehal tényleg elég undorító, ezzel Kalle
is egyetértett, de azért egész éjszaka nem hány tőle az ember. És ha Beppo nem
patkánymérget nyalt fel? Hanem… hanem… a csokoládé volt megmérgezve?
Kalle még egyszer megpróbálta megfékezni magát. Látszik, hogy a mesterdetektív úr
olvasott újságokat, gúnyolódott magával. Végigkövette az elmúlt évek bűneseteit, igaz?
De ha volt is rá példa, hogy valakit mérgezett csokoládéval öltek meg, abból még ugyebár
nem következik, hogy minden vacak tábla csokoládé tele van arzénnal!
Feküdt tovább és gondolkodott. És aggasztó gondolatokra jutott.
„Nem én vagyok az egyetlen, aki újságokat olvas és bűneseteket tanulmányoz” –
gondolta. Más is megtehette. Más, aki zöld kordbársony nadrágot hord. Aki fél. Aki azt a
cikket is olvasta Eva-Lottáról, amely arról szólt, hogy mennyi cukorkát és csokoládét kap
a postán. És azt is, amelyik szerint ő lesz az eszköze annak, hogy egy elvetemült bűnöző
elnyeri méltó büntetését. A keserves keservit neki!
Kalle kiugrott az ágyból. Ő kapta a tábla csokoládé másik felét! Tökéletesen
megfeledkezett róla. Hol is lehet?

55
 Persze, a nadrágzsebében! A kék farmernadrágja zsebében, amelyik tegnapelőtt volt
rajta. Azóta nem is hordta. Micsoda szerencséje van – már ha a gyanúja beigazolódik.
Persze az embert elragadja a képzelete, ha álmatlanul fekszik a hajnali órákban.
Olyankor a hihetetlen is hihetővé válik. De amikor Kalle felkelt és pizsamában a
gardróbszobába indult, ahová az ablakon át már besütött a nap, akkor ostobának érezte
magát. Csak összevissza képzelődtem, mint mindig, gondolta.
Hanem azért egy rutinkísérletet el lehet végezni, csak a biztonság kedvéért, tette hozzá.
Elképzelt hallgatója, akit olyan hosszú ideje távol tartott magától, a jelek szerint csupán
e jelszóra várt. Lihegve futott elő, hogy lássa, mire készül a nagy mesterdetektív.
– Mit szándékozik tenni Blomkvist úr? – kérdezte áhítatos tisztelettel.
– Mint mondtam, csak egy rutinkísérletet végzek.
Mit volt mit tenni, Kalléból egy pillanat alatt újra előbújt a mesterdetektív. Mert egy
ideje már nem lehetett az, ám mi tagadás, kedve sem volt igazán hozzá. Amikor véresen
komolyra fordult a játék, nem kívánt detektív lenni. Most azonban, amikor ő maga is
annyira kételkedett saját feltevése helyességében, legyőzte a kísértés, hogy folytassa a régi
játéknyomozást.
Előhúzta a fél tábla csokoládét a nadrágzsebéből, és felmutatta elképzelt hallgatójának.
– Bizonyos jelek alapján arra gyanakszom, hogy ez arzénnal van megmérgezve.
Elképzelt hallgatója kétrét görnyedt a rémülettől.
– Tudja, hogy ilyesmi gyakran történt már – folytatta a mesterdetektív könyörtelenül. –
És van olyasmi, amit imitációs bűnténynek nevezünk. Megszokott jelenség, hogy egy
bűnöző egy korábban megtörtént bűnesetből meríti az ötletét.
– De honnan lehet megtudni, hogy valóban arzén van benne? – kérdezte az elképzelt
hallgató, és megbabonázva bámulta a csokoládét.
– Egyszerű kísérlettel – felelte a mesterdetektív rezzenéstelen arccal. – A Marsh-féle
arzénpróbával. Éppen erre készülök.
Az elképzelt hallgató ámuló tekintettel nézett szét a gardróbban.
– Pompás laboratóriummal rendelkezik itt Blomkvist úr – mondta. – Úgy hallom, ön
ügyes kémikus.
– Hm, ügyes… hosszú életem jelentős részét kémiai tanulmányoknak szenteltem –
közölte szerényen a mesterdetektív. – A kémiának és a bűnügyi technikának kézen fogva
kell járnia, érti, fiatal barátom?
Szegény szülei, ha jelen vannak, bizonyára ugyancsak tanúsítják, hogy a mesterdetektív
hosszú életének jelentős részét kémiai tanulmányoknak szentelte, és épp itt, ebben a
gardróbban. Bár alkalmasint másképp fejezték volna ki magukat. Szerintük közelebb áll az
igazsághoz, hogy fiacskájuk ismételten megkísérelte felrobbantani önmagát és a házat
olyan kutatói buzgalomtól hajtva, amely nem mindig áll arányban tudományos
ismereteivel.
Ám az elképzelt hallgatóban nyoma sem volt annak a bizalmatlanságnak, amely a
szülőkre olyannyira jellemző. Érdeklődéssel figyelte a mesterdetektívet, aki egy polcról
borszeszégőt, vegyszeres üvegcséket, valamint kémcsöveket és más kísérleti eszközöket
rámolt az asztalára.
– És hogy folyik a kísérlet, amelyről Blomkvist úr beszélt? – tudakolta a tudásvágytól
égve.
A mesterdetektívnek semmi sem szerzett nagyobb örömet, mint ha tudását
megoszthatta valakivel.
– Legelsősorban is nitrogénfejlesztő készülékre van szükségünk – kezdte előadói
modorban. – Ez itt látható, egy lombik, amelybe néhány cinkdarabot helyezek, és leöntöm
kénsavval. Ebből hidrogéngáz keletkezik ugyebár. A gázt érintkezésbe hozom az
arzéntartalmú anyaggal, minek következtében újabb gáz fejlődik, az arzénhidrogén,

56
képlete H3As. Ezt a gázt kivezetem az üvegcsövön, átvezetem egy másik edénybe, ahol
vízmentes kalcium-kloriddal érintkezve megszárad, végül egy keskenyebb csőbe jut.
Ekkor itt, amint látja, a szűkületnél felhevítem a gázt a borszeszégő lángjával. A gáz
szétbomlik hidrogénre és elemi arzénre, mely utóbbi az üvegcső falain csapódik ki
szürkésfekete, tükröző bevonat formájában. Ez az úgynevezett arzéntükör, amelyről már
bizonyára hallott, fiatal barátom.
Fiatal barátja nem hallott ilyesmiről, ezért feszült érdeklődéssel figyelte a
mesterdetektív készülődését.
– Ne felejtse el – szólt a mesterdetektív, amikor végül meggyújtotta a borszeszégőt –,
hogy egy szóval sem állítottam, miszerint a csokoládé valóban arzént tartalmaz.
Egyszerű rutinpróbáról van szó, és őszintén remélem, hogy gyanúm alaptalannak
bizonyul.

Aztán egy ideig csend volt a napsütötte helyiségben. Ások kisebb-nagyobb tennivaló
annyira lekötötte a mesterdetektív figyelmét, hogy el is feledkezett ifjú barátjáról.
Az üvegcső fölmelegedett. Kalle már előre porrá törte a csokoládé egy darabját, és
most egy tölcséren át a hidrogénfejlesztőbe töltötte.
Aztán várt visszafojtott lélegzettel.
Szent Isten, ott van! Az arzéntükör! A félelmetes bizonyság, hogy igaza volt. Bámult a
csőre, mintha nem hinne a szemének. Legbelül eddig kételkedett, de most már nincs helye
kétségnek. Ez azt jelenti, hogy… még elgondolni is iszonyú!
Reszkető kézzel oltotta ki a borszeszégőt. Elképzelt hallgatója nem volt sehol. Eltűnt,
éppen akkor, amikor a tudós mesterdetektív átadta helyét a kicsi és megriadt Kallénak.
Nem sokkal utóbb Anders arra riadt, hogy a Fehér Rózsa füttyjele harsan az ablaka
alatt. Almos fejét kidugta a muskátlik és fikuszok között, hogy lássa, ki az. Kalle állt a
cipészműhely előtt, és integetett neki.
– Mi az, ég a ház? – szólt ki az ablakon. – Miért versz fel kora hajnalban?
– Ne dumálj, gyere le! – kiáltott vissza Kalle. És amikor Anders végre megjelent,
komolyan a szemébe nézett, és megkérdezte:
– Ettél a csokoládéból, mielőtt odaadtad Beppónak? Anders elképedve bámult rá.
– Azért jössz ide hajnali hétkor, hogy ezt megkérdezd?
– Igen, mert arzén volt a csokoládéban – felelte Kalle egyszerűen.
Anders arca elkeskenyedett, és elhagyta a vér.

57
 – Nem is emlékszem – suttogta. – Várj csak… igen, lenyaltam az ujjaimat… mert a
Nagymemlukot abba a zsebembe találtam dugni, ahol a csokoládé volt, és csupa maszat
lett. Egészen biztos vagy, hogy…
– Igen – felelte Kalle kurtán. – És most megyünk a rendőrségre.
Út közben sietősen elmesélte a kísérletet, amit nemrég elvégzett, és amely leleplezte a
rémítő valót. Mindketten Eva-Lottára gondoltak, és olyan borzongást éreztek, mint soha
addig fiatal életükben. És egyetértettek abban, hogy ezt Eva-Lottának soha nem szabad
megtudnia.
Andersnek Beppo is eszébe jutott.
– Én mérgeztem meg szegényt – mondta kétségbeesetten. – Ha Beppo kimúlik, soha
többé nem tudok Sixten szemébe nézni.
– Beppo túléli, megmondta az állatorvos – vigasztalta Kalle. – Kapott gyomormosást
meg mindenféle gyógyszert. És mindenképp jobb, hogy Beppo kapta be a csokoládét, mint
ha Eva-Lotta vagy te etted volna meg.
– Vagy te – tette hozzá Anders. Mindketten megborzongtak.
– Egy dolog viszont most már holtbiztos – mondta aztán Anders, amikor közel jártak a
rendőrséghez.
– Micsoda?
– Ezt az ügyet neked kell kézbe venned, Kalle. Másképp nem lesz belőle semmi. Én ezt
már az elején megmondtam.

14
– Márpedig ezt a gyilkosságot fel kell deríteni – szólt a főfelügyelő, és öklével az
asztalra csapott.
Két hete dolgozott már ezen a különösen bonyolult ügyön. Tovább nem maradhatott a
városban. Az állami rendőrségnek kiterjedt működési területe van, és őt másutt új
feladatok várták. Három emberét mindenesetre itt fogja hagyni, és e nap reggelére
értekezletre rendelte őket a helyi rendőrség képviselőjével együtt.
– Amennyire látom – folytatta a főfelügyelő –, ennek a kétheti munkának egyetlen
eredménye mindössze az, hogy senki sem mer sötétzöld kordbársony nadrágot viselni.
Bosszúséin csóválta a fejét. Igazán keményen dolgoztak. Minden nyomot végigjártak,
minden bejelentést kivizsgáltak. Mégis úgy tetszett, hogy a rejtély megoldásától éppoly
messze vannak, mint amikor belekezdtek. A gyilkos a semmiből bukkant fel, és a
semmibe tűnt el. És senki sem látta az egyetlen Eva-Lotta kivételével.
A nyilvánosság mindent megtett, hogy segítse munkájukat. Sok bejelentés érkezett
olyan személyekről, akik sötétzöld kordbársonyban járnak, sőt egyesek a biztonság
kedvéért feladták a kék, szürke vagy barna kordbársony nadrágok viselőit is.
Ilyen körülmények közt nem lehet csodálni, hogy a sötétzöld kordbársony nadrágok
mintegy varázsütésre eltűntek, mondta nevetve a főfelügyelő.
Néha Eva-Lottát is behívták, hogy szembesítsék olyanokkal, akiknél a főfelügyelő
valami okot talált az alaposabb vizsgálatra. Az ilyet egy sorba állították egy csomó
hasonló termetű és öltözetű más személlyel, és Eva-Lottának meg kellett mondania, hogy
ráismer-e közöttük arra a férfira, akivel a Prérin találkozott.
– Nem, egyik sem az – mondta Eva-Lotta mindegyik esetben.
Aztán végig kellett néznie egy nagy halom rendőrségi fényképet, de ezek közül sem
ismert fel egyet sem.
– Pedig mennyi jóképű van közöttük – jegyezte meg, amint nagy gonddal vizsgálgatta a
tolvajok és rablók fényképeit.

58
 A Zsiványdomb majdnem minden lakóját kikérdezték, hogy mit tudtak Gren
magánéletéről. Különösen arra keresett választ a rendőrség, hogy megfigyelt-e valaki
valami szokatlant a gyilkosság előtti hétfő estéjén, amikor feltehető, hogy a zöldnadrágos
férfi látogatást tett Grennél. Ó igen, majdnem mindenki megfigyelt valami roppant
szokatlant azon az estén. Olyan szörnyű lárma, rohangálás és visítozás volt akkor este,
mintha legalább egy tucat gyilkos gyilkolta volna egymást. Ez figyelemre méltó tény volt,
de a főfelügyelő hamarosan tisztázta, hogy ez a felfordulás csak a Rózsák háborújának a
folyománya lehetett. Többen, köztük persze Kalle Blomkvist, említést tettek egy autóról,
amely a szóban forgó időpontban jól hallhatóan indított és elhajtott valahol nem messze.
Azt is kimutatta a vizsgálat, hogy ez nem lehetett Forsberg doktor autója, amelyen akkor
este a sánta Fredriknél járt beteglátogatóban.
Björk őrmester tréfásan ugratta is Kallét, hogy miért nem nézett kissé jobban utána
annak az autónak.
– Te, a mesterdetektív, nem rohantál oda, hogy felírjad a rendszámát? Hogy végzed te a
dolgodat mostanában?
– Három vérszomjas Vörös loholt a sarkamban – mondta szégyenkezve Kalle mentség
gyanánt.
Igen kemény és alapos munkával felderítették Gren ügyfeleinek a körét. Sikerült
majdnem mindenkit lenyomozni, akinek a neve a Gren házában lefoglalt kötelezvényeken
volt olvasható. Kiderült, hogy ez a kör az ország legkülönbözőbb pontjain lakó
emberekből állt.
– Autós gyilkos – mérlegelte a főfelügyelő –, igen, ez hihetően hangzik, hiszen jöhetett
akár ezer kilométerről is. Nyilván valahol az Udvarház környékén hagyta az autót, aztán a
gyilkosság után rohant vissza, és elrobogott, remélve, hogy jó messze jut, mielőtt valaki is
észreveszi, mi történt.
– Úgy van – mondta Björk őrmester –, és jobb találkozóhelyet sose választhatott volna,
mint az Udvarház környéke. Azok az utak teljesen elhagyatottak, és senki sem lakik a
közelben, aki felfigyelhetne rá vagy az autójára.
– Ami viszont némi helyismeretre vall, nemdebár – vélte a főfelügyelő.
– Feltehető – felelte Björk őrmester –, de éppenséggel véletlen is lehet.
Az Udvarház körüli utakat mind végigvizsgálták rögtön a gyilkosság felfedezése után,
autókeréknyomokat keresve, de nem találtak semmit. A felhőszakadás felbecsülhetetlen
szolgálatot tett a gyilkosnak.
És mennyit kutattak az eltűnt kötelezvény után! Minden bokrot, minden követ, minden
fűcsomót megvizsgáltak, de a sorsdöntő papírnak nyoma sem maradt.
– Éppoly nyomtalanul tűnt el, mint a gyilkos maga – sóhajtott a főfelügyelő. – És a
nyomorult semmi életjelt nem ad magáról!

A bejárati helyiség felől most izgatott fiúhangokat lehetett hallani. Bizonyára a

főfelügyelővel óhajtottak sürgősen beszélni, mert a fiatal ügyeletes hallhatóan arról
tájékoztatta őket, hogy a főfelügyelő úr fontos értekezletet tart, és semmiképpen sem lehet
zavarni.
A fiúk azonban egyáltalán nem tágítottak.
– Mondom, hogy feltétlenül beszélnünk kell vele! Björk őrmester megismerte Anders
hangját, felkelt és kiment.
– Björk bácsi – fordult feléje Anders –, annak a gyilkosságnak az ügyében… Kalle
kézbe vette az ügyet…
– Dehogyis vettem – tiltakozott Kalle mérgesen –, arról van szó…
Björk bácsi szigorú pillantást vetett rájuk.
– Azt hittem, hogy érthetően beszéltem, amikor megmondtam, hogy ez nem

59
gyerekjáték és mesterdetektívesdi – mondta. – Ezt teljes nyugalommal rábízhatjátok a
rendőrségre. Most pedig sipirc haza!
Erre Anders még Björk őrmesterre is megharagudott, akit pedig kedvelt és nagyon
tisztelt.
– Menjünk haza? – kiáltotta. – Menjünk haza, és hagyjuk, hogy a gyilkos az egész
várost megmérgezze arzénnel?
Kalle ekkor a segítségére sietett. Elővette a jól becsomagolt csokoládét, és nagyon
komolyan közölte:
– Björk bácsi, valaki mérgezett csokoládét küldött Eva-Lottának.
Könyörögve nézett a szálas rendőrre, aki eddig útjukat állta. De most félreállt.
– Gyertek be – mondta, és maga előtt tolta őket.

Csend lett, amikor Kalle és Anders befejezte elbeszélését. Hosszú csend lett. Végül a
főfelügyelő szólalt meg:
– És még én hiányoltam, hogy a gyilkos nem ad életjelt! Kutató tekintetet vetett
Andersre és Kalléra. Annak is megvan a lehetősége, gondolta, hogy csak fontoskodnak,
hogy olyan minden lében kanál gyerekek. Nem tudhatta azt sem, mennyire megbízható
kémikus Kalle, hogy el lehet-e hinni az arzéntükörrel kapcsolatos kijelentését. Lehet, hogy
csak elragadta a képzelete. Erre persze a bűnügyi labor vizsgálata választ adhat. A kutya
esete mindenesetre figyelemre méltó. Hasznos lenne viszont a csokoládétábla második
feléről is próbát végezni, arról, amelyet a kutya kapott. Azt viszont a két fiú
egybehangzóan állította, hogy előző este a kutya hányadékát és ürülékét gondosan
eltakarították, egyebek közt az ő segítségükkel. Vagyis minden megtörtént a nyomok
eltüntetése érdekében. Ráadásul a fiúk előadásából kiderült, hogy a borítékot, amelyben a
csokoládés küldemény érkezett, Eva-Lotta rögtön kihajította. Ezek a kölykök minden
fontos papírt szanaszét hajigálnak, gondolta csüggedten a főfelügyelő. De hát honnan is
tudhatta volna Eva-Lotta, hogy annak a borítéknak bármi jelentősége lehet? Persze majd
alaposan utánanéznek, de kevés valószínűsége volt, hogy meg is találják. A főfelügyelő
ekkor Andershez fordult.
– És te nem tettél félre akármilyen kicsi darabkát a fél tábládból?
Anders a fejét rázta.
– Nem, mind odaadtam Beppónak. Csak az ujjaimról nyaltam le a maradékát.
– És nem ragadhatott meg valamennyi a nadrágod zsebében?
– Anya tegnap kimosta a nadrágomat.
– Gondolhattam volna – mondta a főfelügyelő csüggedten. Hallgatott egy darabig,
aztán újra Andersre nézett.
– Hanem van itt valami, ami nem hagy nyugton. Tegnapelőtt éjszaka valami dolgod
volt a postamesterek konyhájában. Bemásztál az ablakon, amikor a házban mindenki
aludt. Ez kissé nyugtalanítóan hangzik egy öreg rendőr fülének. Megtudhatnám
pontosabban, mi keresnivalód volt ott?
– Hát… izé… szóval… – dadogott Anders.
– Vagyis?
– Vagyis hát… a Nagymemlukot kellett…
– Ugye nem azt akarod mondani, hogy ebben is ő a ludas? – kérdezte a főfelügyelő. –
Ennek a Nagymemluknak komoly veszélyben forog a jó híre. Mindig felbukkan, amikor
valami disznóság történik.
– Az volt a feladatom, hogy elrejtsem Sixten földgömbjében – mentegetőzött Anders.
Kalle egy rikkantással félbeszakította.
– A Nagymemluk! Biztosan maradt rajta valamennyi csokoládé. Anders abba a
nadrágzsebébe dugta el, ahol a csokoládé olvadozott.

60
 A főfelügyelő arcán széles mosoly terült szét.
– Most már igazán itt az ideje, hogy Nagymemluk úr a rendőrség rendelkezésére álljon!
Így történt, hogy a Nagymemluk újra rendőri kíséretre számíthatott. Björk őrmester
maga sietett a postamester házához, és a nyomában loholt Anders meg Kalle is.
– Szörnyen el lesz kényeztetve ez a Nagymemluk – jegyezte meg Kalle –, legközelebb
már ragaszkodni fog hozzá, hogy elöl is meg hátul is két lovas rendőr kísérje, ha új helyre
visszük.
Annak ellenére, hogy a Nagymemluk újabb költözködését oly hátborzongató
körülmény tette szükségessé, és hogy ez a körülmény szorongást ébresztett ifjú
elméjükben, a fiúk képtelenek voltak nem a Fehér Rózsa szemszögéből nézni a várható
eseményt. Nem csak a földgömbben rejtőző ereklye titkát kell majd kiszolgáltatniuk a
Vörösöknek, de annak titkát is, hogy Anders mérgezte meg Beppót. Sixtennek ugyanis
kénytelenek lesznek mindent elmondani, és csak természetes, hogy Sixten azonnal
lefoglalja az ereklyét. Csakhogy most közbelép a rendőrhatóság, és maga veszi át a
Nagymemluk őrizetét. És bármennyire aggódtak Eva-Lotta és Beppo miatt, Anders és
Kalle ezt igazán pompás megoldásnak találta.
– Mellesleg a Nagymemluk életmentő – jegyezte meg Kalle. – Ha ugyanis te, Anders,
nem mész oda, hogy a földgömbbe rejtsd, Beppo sose kapja meg a csokoládét. És ha
Beppo nem kapja meg a csokoládét, akkor valaki más eszi meg, és valami sokkal rosszabb
történik. Mert nem biztos, hogy akármelyikünk úgy elvisel egy ekkora arzénadagot, ahogy
Beppo elviselte.
Ezzel Björk bácsi és Anders is egyetértett.
– Ez a Nagymemluk egy igen tiszteletre méltó személyiség – mondta Björk bácsi, és
benyitott a postamester házának kapuján.
Beppo a verandán feküdt egy kosárban, még gyengén, de vitathatatlanul elevenen.
Sixten mellette ült, és ha rátekintett, szeretet és gyengédség sugárzott a szeméből. Hiszen
Beppo kölyökkora óta az ő kutyája volt, és remélte, hogy még sokáig az is lesz.
Amikor Sixten meghallotta, hogy a kertkapu kinyílt, felpillantott, és a szeme
elkerekedett a csodálkozástól.
– Aggyisten, Sixten – köszöntette Björk őrmester. – Eljöttem a Nagymemlukért.

15
Milyen hamar felejtenek el egy gyilkosságot? Ó, nem kell hozzá sok idő. Az emberek
fecsegnek róla egy ideig, találgatnak, majd szörnyülködnek és zúgolódnak, hogy a
rendőrség képtelen elkapni a tettest. És aztán már nem is olyan érdekes többé az egész. Új
dolgokról fecsegnek, új dolgok miatt szörnyülködnek és zúgolódnak.
A leggyorsabban persze a fiatalok felejtenek, akiknek ott a napi gondjuk, vívni a
Rózsák háborúját és megszerezni a Nagymemlukot. Annyi mindenre kell gondolni, annyi
mindent végbe vinni! Ki mondta, hogy hosszú a nyári vakáció? Tévedés, súlyos tévedés!
A nyári szünidő oly kétségbeejtően, oly könyörtelenül rövid, hogy az sírnivaló. Az arany
napok egymás után suhannak el. Minden percüket ki kell élvezni. Nem lehet megengedni,
hogy a sötét gaztettek emléke tönkretegye a vakáció utolsó napfényes hetét!
Az anyák már nem olyan könnyen felejtenek. Egy ideig igyekeznek otthon tartani
szőke kislányukat, nem merik messzire elengedni a látókörükből. Nyugtalan tekintettel
néznek ki ablakon, ha nem hallják fiacskájuk harsány hangját a szomszédságból. Néha
ijedten rohannak ide vagy oda, hogy meggyőződjenek róla, nem érte-e valami baj
imádottaikat. És sokáig aggodalmasan vizsgálják át a postaládájuk tartalmát, nem lappang-
e valami veszély benne. De hát nem lehet a végtelenségig aggódni. Másra is kell

61
gondolniuk. És a fiaik meg lányaik, akiknek sok bajt okozott ez az aggódás,
megkönnyebbülten sóhajtanak, és újra birtokba veszik a csatamezőket és a játszótereket,
amelyektől egy ideig el voltak tiltva.
A rendőrség nem felejt – bár talán olyan látszata van a dolognak. Végzi a munkáját
csendben, és dacolva minden nehézséggel. A bejelentésekkel, amelyeket mint
hasznavehetetleneket félre kell dobni, a fontos papírokkal, amelyek elvesztek és sehogy
sem kerülnek elő, és azzal az érzéssel, amely néha elfogja őket, hogy semmi értelme
folytatni. A rendőrség dolgozik – és nem felejt.
És még valaki nem felejt. A gyilkos. Nem felejti, mit követett el. Eszébe jut, amikor
este lefekszik, amikor reggel felkel, és minden órában, ami a kettő között eltelik. Minden
percben, éjjel és nappal, és üldözi nyugtalan álmaiban.
És fél. Fél, amikor este lefekszik, amikor reggel felkel, és minden órában, ami a kettő
között eltelik. Fél minden percben, éjjel és nappal, és a félelem megmérgezi álmát.
Tudja, hogy van valaki, aki egy pillanatra látta az arcát, amikor nem lett volna szabad
látnia, és ettől a valakitől fél. Amennyire csak képes, igyekszik megváltoztatni a
megjelenését, leborotválja a bajuszát, egészen rövidre vágja a haját. Soha nem veszi fel
többé a sötétzöld kordnadrágját, amely legbelül lóg a ruhásszekrényében, és csak azért
nem merte eldobni vagy eltüzelni, nehogy azzal is feltűnést keltsen. És mégis fél. Attól is
szörnyen fél, hogy valaki megtalálja a kötelezvényt, amelyet elvesztett. A kötelezvényt,
amelyen ott van a neve. Minden nap olvassa az újságokat, és fél, hogy egy nap az áll majd
benne, hogy végre előkerült a kötelezvény, és végre fény derült a gyilkos személyére.
Annyira fél, hogy többször is visszatér a helyszínre, minden bokrot átkutat, holott tudja,
hogy semmi értelme. Újra és újra meg kell győznie magát, hogy az az átkozott papír nem
kerülhetett a több éves avar mélyére vagy egy nagy kő alá. De azért néha beszáll az
autójába, tébolyult iramban robog hatvan kilométert arra a jól ismert helyre a Préri szélén.
Mert mi haszna, hogy eltett egy embert láb alól, remélve, hogy így megszabadul állandó
és gyötrő anyagi gondjaitól, ha egy darabka papír mindent tönkretesz? Magas tétben
játszik, és ezt a játékot végig kell játszania. Ha a nyomára jönnek, mindennek vége. Akkor
a tette, amely az ő elvakult szemében elkerülhetetlennek látszott, a legostobább és
legértelmetlenebb tettévé válik.
Egyetlen egyszer nem gondol arra, hogy egy ember örökre eltűnt. Hogy egy öregember
miatta nem fogja látni, amikor ez a nyár átmegy az őszbe. Csak magára gondol. Csak a
saját bőrét akarja menteni bármi áron. De fél. És annál az embernél, aki fél, nincsen
veszélyesebb.

A Nagymemluk még nem érkezett vissza Stockholmból a bűnügyi laboratóriumból. A

jelentést viszont megkapta a helyi rendőrőrs: még a rendkívül csekély
csokoládényomokból is, amelyek a Nagymemlukon megtapadtak, ki lehetett mutatni az
arzén jelenlétét. Ami pedig megmaradt Kalle csokoládéjából, az majdnem annyi mérget
tartalmazott, amennyi elég egy emberélet kioltásához. Ha tehát Eva-Lotta az egész táblát
megeszi, ahogy a feladója nyilván számított rá, azt aligha élte volna túl.
Eva-Lotta tudott a merényletről, amelynek kis híján áldozata lett. Bajos is lett volna
titokban tartani előtte azt, amiről minden újságban olvasni lehetett. Maga a főfelügyelő is
kötelességének érezte, hogy óva intse őt. Az ajándékok és nyalánkságok áradata a sajtóban
ismételten megjelent figyelmeztetések hatására megállt ugyan, de ő továbbra sem
érezhette magát teljes biztonságban. Egy csapdába került ember esetleg más módot keres
majd rá, hogy megszabaduljon tőle. A főfelügyelő arra számított, hogy szegény kislány
újabb sokkot kap majd, ha megtudja a kegyetlen valóságot, és ezért elment a Lisander-
házba, hogy szülei jelenlétében folytassa le Eva-Lottával a komoly beszélgetést.
De fölösleges volt aggódnia. Eva-Lotta egyáltalán nem kapott idegösszeroppanást,

62
inkább felháborodott, olyan düh fogta el, hogy szikrázott a szeme.
– Beppo el is pusztulhatott volna! – kiáltotta. – Majdnem megölni egy szegény állatot,
aki senkinek sem ártott!
A szemében ez volt a legaljasabb gaztett, amely minden máson túltett.
Ám a természetes gondtalansága segítségével könnyen kiverte a fejéből az undok
dolgokat. Néhány nap elmúltával visszatért a jó kedélye. Már nem gondolt rá, hogy
vannak gonosz szándékú emberek is a világon, csak azt tudta, hogy vakáció van, és hogy
leírhatatlanul nagyszerű élni.
Igaz, hogy már csak egy kurta hét volt a vakáció. A Fehér Rózsa és a Vörös Rózsa
lovagjai mind úgy látták, hogy ezt a rövid időt jobb dolgokra is felhasználhatják, mint
szomorkás töprengésre olyasmi miatt, ami megtörtént és nem lehet rajta változtatni.
Beppo közben teljesen felépült. Sixtent pedig, aki eddig úgy ült mellette, mintha oda
lett volna szögelve, újra elfogta a tevékenység láza. Zászló alá szólította a csapatait.
Összegyűltek a garázsban, és terveket kovácsoltak, mert immár ütött a bosszú órája, most
lakolniuk kell a Fehéreknek a Nagymemlukért és egyéb galádságaikért. Az egyébként,
hogy Anders meg találta mérgezni Beppót, nem számított ezek közé. Ezért Sixten tiszta
szívből megbocsátott neki, és Anders is a legmegindítóbb módon vett részt Beppo
ápolásában.
A Fehér Rózsa és a Vörös Rózsa között már a Nagymemluk előtti időkben is dúlt a
harc. És igaz ugyan, hogy a Nagymemluk a neki tulajdonított mágikus képességek révén
felülmúlhatatlan célpontja volt a háborús akcióknak, azért voltak más olyan féltett tárgyak
is, amelyeket el lehetett rabolni az ellenségtől. A Fehér Rózsának volt például egy
bádogládikája tele titkos papírokkal. Anders úgy vélte, hogy ezt a ládikát minden nagyobb
kockázat nélkül lehet a pékség padlásán egy íróasztalfiókban tartani. És máskor, más
körülmények között valóban lehetett volna. De most, hogy a Nagymemluk szolgálati úton
járt, Sixten arra a gondolatra jutott, hogy a Fehér Rózsa ládikája felbecsülhetetlen érték,
amelyet meg kell szerezni, még ha a Vörös Rózsának az utolsó emberig kell is harcolnia.
Benka és Jonte lelkesen fogadta az ötletet, el sem lehetett volna képzelni két ifjút, aki
náluk készebb az utolsó emberig harcolni. Miután a hősies terv erős esküvel megerősítést
nyert, egy délután Sixten teljes nyugalommal felment a Fehér Rózsa főhadiszállására, a
pékség padlására, és magához vette a bádogládikát. A Fehérek várt felzúdulása azonban
elmaradt, azon egyszerű okból, hogy a Fehérek észre sem vették a ládika eltűnését. Végül
Sixten nem bírta tovább a várakozást, és elküldte Benkát a Fehérekhez egy versnek szánt
levéllel, amely hivatva volt felhívni figyelmüket a történtekre. A levél ilyenféleképp
hangzott:
Hová lőn a Fehér Rózsa titkos ládikája,
És a sok titkos iratnak ő garmadája?
Hol a Préri véget ér, ott áll egy ház,
A házban van egy szoba, a szobában
Van egy sarok, a sarokban van
Egy papír, a papíron van egy térkép,
A térképen… ez az izgalmas végképp!

Rajta, tetves fehér kutyák,

E házban kutassatok tovább!

– Soha életemben nem megyek oda! – kiáltott fel Eva-Lotta először. De jobban
meggondolva a dolgot úgy találta, hogy képtelenség élete hátralévő napjaira lemondani a
Prériről, minden játéktér legnagyszerűbbjéről.
Tavasszal vagy ősszel, nyáron vagy télen a Préri egyformán csábító volt. Ha soha többé

63
nem játszhat a Prérin, akár mindjárt zárdába is vonulhat.
– Megyek veletek – mondta némi belső küzdelem után. – Mégpedig minél hamarabb,
míg a félelmemből rögeszme nem lesz.
És másnap reggel a Fehér Rózsák olyan korán keltek, mint még soha, nehogy az
ellenség kutatás közben lepje meg őket. A biztonság kedvéért Eva-Lotta otthon nem is
mondta meg, hogy hová készülnek. Hangtalanul lépett ki a kertkapun, hogy találkozzék
Anderssel és Kalléval, akik már ott várták őt.
És a Préri nem is volt annyira félelemkeltő, mint Eva-Lotta számított rá. Olyan
békességben és csendben nyúlt el előttük, mint mindig, és a fecskék gyors íveket írtak le a
levegőben boldog csiviteléssel. Igazán nem volt mitől félni. Az Udvarház pedig szinte
hívogatóan magasodott előttük, mintha nem is egy elhagyatott és lakatlan öreg ház volna,
hanem barátságos otthon, amelynek a lakói még nem ébredtek fel igazán. Talán
hamarosan kitárják az ablakokat, a függönyök meglibbennek a friss reggeli szélben, a
szobák vidám csevegéstől visszhangoznak, a konyhából pedig edénycsörgés hangzik, a
reggeli előjele. Igazán nem volt semmi, amitől félni kellett volna.
Hanem amikor beléptek a kapun, mégiscsak egy halott ház fogadta őket. A sarkokban
pókháló, lógó tapéta a falakon, kitört ablaküvegek. Vidám hang sem hallatszott más, csak
az övék.
„Rajta, tetves fehér kutyák, e házban kutassatok tovább!”, így intette őket a Fehérek
vezére, és ők kutattak teljes elszántsággal. Sokáig kutathattak, mert a házban sok szoba és
sok sarok volt, de végül a szorgos munkát siker koronázta – pontosan úgy, ahogy a
Vörösök kiszámították. Mert Sixten elhatározta, hogy a bolondját járatják a Fehérekkel, és
ez sikerült is nekik.
A papíron valóban térkép volt, és nem volt nehéz kisütni, hogy ez a postamester kertjét
ábrázolta. Ott volt a ház, a fáskamra, a garázs, a budi és minden jól felismerhetően, és az
egyik ponton egy karika a felirattal: „Itt áss!”
– Akárki akármit mond, ezek a Vörösök nem valami találékonyak – mondta Anders,
amikor áttanulmányozta a térképet.
– Dedós ötlet – mondta Kalle. – Olyan gyerekesen egyszerű, hogy az már szégyen.
Mindenesetre odamegyünk és ásunk, igaz?
Igen, odamennek és ásnak, de Anders és Kalle előbb még valami másra készült.
Egyikük sem járt itt az emlékezetes szerda óta, amikor Björk őrmester elzavarta őket. De
most valami furcsa kíváncsiság fogta el őket. Mégiscsak meg kellene nézni azt a bizonyos
helyet, ha már erre járnak!
– En aztán nem megyek! – jelentette ki Eva-Lotta határozottan.
Inkább meghal, mint hogy még egyszer végigmenjen azon a keskeny ösvényen a
mogyoróbokrok között! De ha Anders és Kalle kíváncsi, hát csak tessék, ő nem áll az
útjukba. De ő itt marad, ahol van. Csak jöjjenek vissza érte.
– Persze, itt vagyunk tíz percen belül – mondta Kalle. És elfutottak.
Amikor Eva-Lotta egyedül maradt, hozzáfogott a bútorozáshoz. Képzeletében
berendezte az egész házat, és benépesítette egy sokgyerekes családdal, mert Eva-Lottának
nem volt testvére, és nem tudott szebbet elképzelni, mint kis és nagy gyerekeket maga
körül.
Ez itt az ebédlő, gondolta Eva-Lotta. Olyan sokan vannak, hogy alig férnek el az asztal
körül. Krister és Kristi-na összeverekedett, anya bezavarta őket a gyerekszobába. Bertil
olyan kicsi, hogy egy magas széken kell ülnie, hogy elérje az asztalt. Anya eteti, ő pedig
széjjelpancsolja a kását. Nővére, Liliane gyönyörű, egészen fekete a haja és a szeme, ma
este bált rendeznek a kedvéért. Itt lesz a bál a nagy szalonban. Itt áll majd ő a nagy
kristálycsillár alatt fehér selyemruhájában, és csillog a szeme.
Eva-Lottának csillogott a szeme, ő volt a nővér, Liliane.

64
 A legnagyobb testvér, Klas bátyó ma jön haza Uppsalából a sikeres egyetemi vizsga
után. A ház ura, a családfő nagyon boldog, az ablakban áll, úgy lesi fia érkezését.
Most Eva-Lotta kidüllesztette a hasát, és családfő lett, és várta a fiát.
És nicsak, már jön is, itt van egészen a ház előtt! Milyen jól fest – bár ennél fiatalabb
lehetne!
Néhány pillanatba telt, amíg Eva-Lotta visszatért álomvilágából, és felfogta, hogy nem
Klas bátyó közeledik ott nyurga és gyors léptekkel, hanem egy valódi, hús és vér férfi.
Kissé zavartan felnevetett, szép is lett volna, ha lekiált neki: „Isten hozott, Klas!”
Most a férfi felpillantott, és észrevette őt az ablakban. Klas bátyó megtorpant,
bizonyára nem tetszik neki, hogy a ház ura ott áll az ablakban és őt bámulja. Bizonyára
nagyon sietős az útja.
De most a férfi megállt és visszafordult. Igen, visszafordult!
Eva-Lotta úgy döntött, hogy nem törődik vele. Visszament az ebédlőbe, hogy lássa,
Bertil megette-e már a tejbekását. Még nem, Liliane is kénytelen volt segíteni neki.
Annyira lefoglalta a gyermeketetés, hogy nem is hallotta, amikor az ajtó megcsikordult.
Ezért kiáltott fel meglepetésében, amikor felpillantva meglátta, hogy Klas bátyó belépett a
szobába.
– Jó napot – mondta Klas bátyó, vagy akárki volt is.
– Jó napot – felelte Eva-Lotta.
– Azt hittem, hogy egy régi ismerőst találok a házban – mondta Klas bátyó.
– Nem, csak én vagyok itt – felelte Eva-Lotta. A férfi vizsgálódó tekintetet vetett rá.
– De mi már találkoztunk valahol, nem?
Eva-Lotta a fejét rázta.
– Nem hiszem – mondta. – Legalábbis nem emlékszem rá.

„Ezer közül is felismerném”, mondta nemrégen. De akkor nem tudta, mennyire

elváltozhat valakinek a megjelenése attól, hogy leborotválja a bajuszát, és hosszú haját
tüskés rövidre nyíratja. A férfi, akivel az ösvényen találkozott, és akinek a képe örökre
beégett az agyába, ráadásul zöld kordnadrágot viselt, belőle pedig hiányzott a képesség,
hogy másképp öltözve képzelje maga elé. Klas bátyón vékony csíkos szürke öltöny volt.
A férfi nyugtalan szemekkel méregette, és megkérdezte:
– Szabad tudnom, hogy hívják a kedves kisasszonyt?
– Eva-Lotta Lisandernek – felelte ő elfogulatlanul. Eva-Lottának sejtelme sem volt,
milyen szerencséje, hogy nem ismerte fel Klas bátyót. Még egy sötét bűnöző is visszariad
tőle, hogy fölöslegesen bántson egy gyermeket. De ez nem akármilyen bűnöző volt,
hanem az a férfi, aki bármi áron menteni akarta a bőrét. Tudta, hogy valaki, akinek a neve
Eva-Lotta Lisander, tönkreteheti őt, és valóban mindenre el volt szánva, hogy a gyereket
ebben megakadályozza. De most itt állt ez az Eva-Lotta Lisander, akit ő rögtön felismerni
vélt, amikor szőke fejét meglátta az ablakban, és ártatlan képpel kijelenti, hogy sohasem
látta őt. Ettől akkora megkönnyebbülést érzett, hogy üvölteni tudott volna. Nem lesz többé
kénytelen örökre elhallgattatni ezt a csevegő kis szájat, amely annyi gondot okozott neki.
Nem kell örökös aggodalomban élnie, hogy egyszer csak összetalálkozik Eva-Lotta
Lisanderrel, aki végre is bármikor felbukkanhat a szomszéd városban, ahol ő lakik, hogy
ujjal mutatva rá így kiáltson: „Ott megy a gyilkos!” De a kislány nem ismerte fel, nem
tanú többé, soha nem mutat rá mint gyilkosra. Annyira megkönnyebbült, hogy már örült,
hogy az a merénylete a csokoládéval, amelyről az újságok annyit írtak, balul ütött ki.
Klas bátyó már menni készült, megfogadva magában, hogy soha a lábát sem teszi erre a
vidékre. De amikor a keze már a kilincs felé nyúlt, hirtelen gyanakvás ébredt benne. Nem
lehet, hogy ez a lány rafinált színésznő, aki csak játssza az ártatlant, és színleli, hogy nem
ismerte fel őt? Lopva rápillantott, de a kislány ajka körül barátságos mosoly lebegett,

65
gyermeki tekintete nyílt volt és bizalmat tükrözött, ez nem lehet színlelés. Ezt még ő is
képes volt megállapítani, bár nem sokat tudott az őszinteségről. A biztonság kedvéért azért
megkérdezte:
– És mit csinálsz itt egyedül?
– Nem vagyok egyedül – felelte Eva-Lotta derűsen. – Itt van Anders és Kalle is. Tudja,
a barátaim.
– Itt játszotok a házban?
– Nem, csak egy papírt kerestünk.
– Egy papírt? – Klas bátyó pillantása megkeményedett. – Egy papírt kerestetek?
– Igen, de még mennyi ideig! – nevetett Eva-Lotta, aki úgy vélte, hogy egy órát kutatni
a Vörösök ostoba térképe után nagyon sok idő. – El se tudja képzelni, mennyit kutattuk.
De végre megtaláltuk.
Klas bátyónak elállt a lélegzete, és úgy markolta a kilincset, hogy elfehéredtek az ujjai.
Vége van! A kölykök megtalálták! Megtalálták a kötelezvényt, amely után ő annyiszor,
de annyiszor kutatott hiába, amely miatt ma is idejött azzal az elhatározással, hogy soha
többé nem keresi. És mindennek vége, éppen most, amikor már biztonságban hitte magát!
Vad indulat töltötte el, kész volt lesújtani és összezúzni mindent, ami az útjába áll. Még ő
érzett megkönnyebbülést azért, hogy ez a fruska nem halt meg a mérgezett csokoládéjától?
Most már semmiféle könnyebbséget nem érzett, inkább olyan hideg dühöt, mint azon a
szerdai napon július végén!
De nyugalmat parancsolt magára. Még nincs veszve minden. Meg kell szereznie azt a
papírt!
– És hol van Anders meg Kalle? – kérdezte olyan könnyeden, ahogy csak képes volt rá.
– Mindjárt jönnek vissza – felelte Eva-Lotta. Kinézett az ablakon.
– Már jönnek is – lelkendezett.
Klas bátyó mögéje állt, hogy ő is kilásson az ablakon. Olyan közel állt hozzá, hogy
amikor Eva-Lotta hátrafordult és lenézett, megpillantotta a kezét.
És ráismert a kezére! A kezéről rögtön felismerte. A jól formált kézről, amely sűrű
fekete szőrrel volt benőve. Most már pontosan tudta, kicsoda Klas bátyó. És akkora
rémület ragadta torkon, hogy kis híján a padlóra terítette. A vér elhagyta az arcát, és
pillanatokkal utóbb úgy zúdult vissza, hogy a füle is zúgott tőle. Még jó, hogy háttal állt a
férfinak, aki így nem láthatta a vad riadalmat a szemében, sem azt, hogy az ajka reszket a
visszafojtott sírástól. Ugyanakkor elmondhatatlanul iszonyú érzés volt, hogy az ott állt
mögötte, és ő nem tudta, mit csinál. De már jött Anders és Kalle, az Isten áldja meg őket!
Nincs egyedül a világban! A két apró figura, amint ott ballagott kopott farmerben és nem
épp vészesen tiszta ingben, gondosan fésületlen hajjal, olyan volt, mint a mennyei jelenés.
A Fehér Rózsa lovagjai, Isten áldja meg őket!
Ámde ő maga is a Fehér Rózsa lovagja, aki nem veszítheti el a lélekjelenlétét. Agya
lázasan dolgozott, szinte úgy érezte, hogy aki mögötte áll, bizonyára meghallja a
gondolatai kavargását. Legelsőként is jól tudta, a férfinak nem szabad észrevennie, hogy
felismerte őt. Akármi történik is, neki titkolnia kell megdöbbenését.
Kinyitotta az ablakot és kihajolt, kétségbeesése csak úgy sütött a szemeiből, de azok
ketten semmit sem vettek észre.
– Vigyázat, mindjárt jönnek! – kiáltott fel Anders, amikor észrevette őt.
Klas bátyó felkapta a fejét. Már jön is a rendőrség, hogy átvegye a kötelezvényt,
amelyet ezek megtaláltak? Vajon melyiknél van a kettő közül? Sietni kell, az idő kevés,
amit meg kell tenni, gyorsan kell megtenni.
Odalépett az ablakhoz. Egész bensője lázadt ellene, hogy ily nyíltan megmutassa
magát, de nem volt más választása. Barátságos mosollyal fordult a kint álló fiúkhoz.
– Helló, legények! Azok kérdőleg néztek rá.

66
 – Képesek vagytok egy ifjú hölgyet egészen egyedül hagyni? – kérdezte olyan hangon,
amelyet élcelődőnek szánt, de nem hangzott annak. – Kénytelen voltam bejönni ide, hogy
szóval tartsam Eva-Lottát, amíg ti papírgyűjtésen jártok.
Nemigen volt mit válaszolni erre, Anders és Kalle jobbnak látta hallgatni.
– Gyertek be, fiúk! – folytatta a férfi Eva-Lotta háta mögött. – Van egy javaslatom. Jó
javaslat, sok pénzt kereshettek vele.
Ettől Anders és Kalle egyszeriben megelevenedett. Ha pénzről volt szó, mindig készek
voltak repülőrajtot venni.
De Eva-Lotta olyan furcsán bámult rájuk, ahogy ott ült a párkányon, aztán leadta a
Fehér Rózsa titkos kézjelét, amely veszélyt jelentett. Anders és Kalle azonnal megtorpant.
Aztán Eva-Lotta énekelni kezdett.
– Oly boldog a nyár, oly kék az ég – dalolta, bár a hangja kissé reszketett. Aztán
ugyanazt a vidám dallamot énekelte tovább, de most már más szöveggel:
– A-gyogy-i-lol-kok-o-sos!
Úgy hangzott ez, mint valami értelmetlen rigmus, amit a gyerekek gyakran dúdolgatnak
csak úgy maguk elé, de Anders és Kalle megdermedt a hallatára. Úgy álltak, mintha
gyökeret vert volna a lábuk. De azonnal összeszedték magukat, és látszólag szórakozottan
morzsolgatták a fül-cimpájukat. Ez a Fehér Rózsa titkos jele volt arra, hogy értették a
közlést.
– Na gyerünk – szólt ki a férfi türelmetlenül az ablakon. A két fiú tétovázva állt. Aztán
Kalle sarkon fordult, és gyors léptekkel a közeli bokrok felé tartott.
– Hová mész? – kiáltott utána a férfi dühösen. – Nem akarsz te is pénzt keresni?
– Dehogynem! – kiáltott vissza Kalle. – De a természet parancsa erősebb, ugyebár.
A férfi az ajkába harapott.
– De aztán siess! – kiáltotta.
– Jó, jó, sietek! – kiáltotta vissza Kalle.
Jó időbe telt, mire újra megjelent a bokrok előtt, tüntetően gombolgatva elölről a
nadrágját. Anders még mindig ugyanott állt, ahol az előbb. Nem mintha a legkevésbé is
szándékában állt volna Eva-Lottát otthagyni a pácban, tudta, hogy be kell lépnie a házba,
ahol egy gyilkos van, de ehhez inkább Kalle társaságát kívánta.
Beléptek a szalonba, ahol Liliane bálja lesz az este. Anders Eva-Lottához lépett, és
átölelte a vállát, majd a karórájára pillantott.
– Amindenit, már ennyi idő van? – kiáltott fel. – Mennünk kell haza, de rögtön.
Kézen fogta Eva-Lottát, és az ajtó felé sietett vele.
– Azt a pénzt majd máskor keressük meg – mondta Kalle. – Most tűznünk kell haza.
De ha azt hitték, hogy Klas bátyó ebbe belenyugszik, akkor tévedtek. Klas bátyó
odaugrott az ajtó elé, és útjukat állta.
– Megálljatok csak! – mondta. – Ennyire mégsem lehet sürgős.
Megtapogatta a nadrágja hátsó zsebét. Igen, ott van. A július végi szerda óta mindig
magánál hordta, készen bármely eshetőségre.
A gondolatok egymást űzték a fejében. A riadalom és a düh elvette az ítélőképességét.
Persze, hogy megriadt attól, ami előtte állt. De nem volt benne kétség. Magas tétben
játszott, és a játékot végig kellett játszatnia akkor is, ha az még egy pár emberéletet fog
követelni.
Nézte az előtte álló három gyereket, és gyűlölte őket azért, amit meg kellett tennie. De
meg kellett tennie, hiszen nem hagyhatott életben három tanút, akik elmesélhetik, hogyan
kényszerítette őket a kötelezvény átadására.
Nem, arra sose lesz alkalmuk, hogy ezt elmeséljék. Arról ő gondoskodik, habár most
hányingert érez a rémülettől. De előbb meg kell tudnia, melyiküknél van a papír, különben
kénytelen lesz időt veszteni azzal, hogy a zsebeikben kutat utána.

67
 – Halljátok-e? – kiáltott rájuk rekedt hangon. – Ide azzal a papírral, amit nemrég
találtatok, de rögtön!
A három gyerek eltátotta a száját a megdöbbenéstől. Akkor sem ámulhattak volna
jobban, ha rájuk parancsol, hogy énekeljék el a „Boci, boci, tarkát”. Nem akartak hinni a
fülüknek. Persze hallottak már elmebeteg gyilkosról, de még egy tébolyultnak sem
okozhat gyönyörűséget a Vörös Rózsa térképe az „Itt áss!” felszólítással.
Egye kutya, megkaphatja azt a térképet, ha csak az kell neki, gondolta Anders, mert az
ő zsebében lapult a térkép.
Ám az igazán kritikus helyzetekben mégiscsak Blomkvist mesterdetektívnek dolgozott
a leggyorsabban az agya. Egy tizedmásodperc alatt rájött, miféle papírról hiszi ez az alak,
hogy náluk van. És még sok minden más is felötlött benne ugyanabban a pillanatban.
Mintha csak olvasott volna a férfi gondolataiban. Ez a férfi hidegvérrel lepuffantott egy
embert, és nyilván most is nála van a fegyver. Megpróbálta Eva-Lottát eltenni láb adói a
mérgezett csokoládéval. És Kalle felismerte, milyen kevés a reményük, hogy élve
kikerüljenek innen. Ha most Anders előhalássza a zsebéből a térképet, hiába sikerül
meggyőzniük a gyilkost, hogy az ő kötelezvényének a színét se látták, a sorsuk akkor is
meg van pecsételve. A gyilkos ugyanis felismeri, hogy a puszta követelésével leleplezte
magát, és Kalle tudta róla, hogy ha egyszer már megkísérelte egy tanú félreállítását, akkor
még kevésbé tűrheti el, hogy három legyen belőlük, akik bármely pillanatban
azonosíthatják őt. Mindezt nem így, kerek mondatokként fogalmazta meg Kalle, csak mint
felismerés villant át az agyán. És ettől a felismeréstől olyan rémület töltötte el, hogy kis
híján elájult, de rögtön dühösen rákiáltott magára: „Majd ráérsz rettegni utána, ha lesz
egyáltalán utána.”
Vagyis időt kell nyerni, időt!
Anders már nyúlt volna a zsebébe a papírért, de Kalle oldalba bökte.
– Non-e – sziszegte –, hoh-a-gyogy-dod!
– Nem hallottátok? – kiáltott Klas bátyó. – Melyikteknél van a papír?
– Nem itt van – felelte Kalle.
Anders jobbnak látta volna, ha odaadják azt a vacak papírt, hátha ez a bolond elengedi
őket, de arra gondolt, hogy Kalle sokkal jobban tudja, hogyan kell bánni a bűnözőkkel,
ezért nem szólt és nem mozdult.
A férfit ott az ajtónál láthatólag lesújtotta Kalle közlése.
– Hol tartjátok? – üvöltötte. – Elő vele, de gyorsan!
Kalle agya villámgyorsan dolgozott. Ha most azt mondja, hogy a papír a rendőrségen
van, vagy Eva-Lottáék házában, vagy valahol kint a Prérin, akkor számukra mindennek
vége. Csak addig lehetnek biztonságban, amíg a gyilkosnak reménye marad, hogy rövid
időn belül megkapja a papírt.
– Fönn dugtuk el, az emeleten – felelte tétován.
Klas bátyó egész testében remegett az izgatottságtól. Előhúzta a revolvert a hátsó
zsebéből. Eva-Lotta behunyta a szemét.
– Induljatok! – kiáltotta. –Szedjétek a lábatokat, ha jót akartok!
És kiterelte őket a nagy szalonból, ahol Liliane bálja lett volna aznap este.
– Lol-a-sos-sos-a-non – súgta Kalle. – Bob-joj-ö-ror-kok mom-i-non-dod-joj-á-ror-tot
joj-ö-non!
Anders és Eva-Lotta hitetlenkedve bámult rá. Hogyan jöhetne Björk mindjárt? Azt
hiszi Kalle, hogy gondolatátvitel útján képes iderendelni őt? De azért megfogadták az
utasítását, hogy lassan menjenek. Húzták a lábukat, minden lépcsőfokban elbotlottak,
Anders meg elvágódott és hanyatt lecsúszott a lépcsőn, mint egyszer, vagy ezer éve,
amikor itt vívtak csatát a Vörösökkel.
Klas bátyó magánkívül volt a késlekedésüktől. Alig volt képes uralkodni magán, a

68
legszívesebben rögtön megtette volna azt, amit végül meg kell tennie. De nem, előbb a
kezébe kell kapnia a kötelezvényt. Ezek a rohadt kölykök, hogy gyűlölte őket! Mintha
nem emlékeztek volna rá, melyik sarokba rejtették a papírt! Egyik szobát a másik után
fürkészték végig lomha mozdulatokkal, és töprenkedve csóválták a fejüket:
– Nem, mégsem itt van.
Egy megvadult marhacsordát könnyebb lett volna maga előtt terelnie. Az átkozott
kölykök folyton megálltak tüsszögni, köhögni, vakarózni vagy bőgni, no persze a lány
bőgött megállás nélkül.

Végül elértek a kis szobába, ahol a kétszáz éves tapéta maradványai lógtak a falról.
Eva-Lotta felzokogott, mert eszébe jutott, hogy ide volt bezárva Kalléval együtt valaha
réges-régen, amikor még fiatalok és boldogok voltak.
Kalle komótosan végigvizsgálta a tapétát.
– Nem, mégsem itt volt.
– Nem, szerintem sem – bólogatott Anders. Csakhogy több szoba nem volt már az
emeleten, és Klas bátyó tébolyult üvöltözésbe tört ki:

– Ne képzeljétek, hogy átverhettek! Nagyon jól tudom, hogy ezt akarjátok! De ennek
vége. Ide hallgassatok! Előadjátok azt a papírt, de most rögtön! Ha elfelejtettétek volna,
hová tettétek, az nektek lenne a legrosszabb. Ha nem kapom meg a papírt öt másodpercen
belül, mindhármatokat lelőlek!
Háttal állt az ablaknak, és a revolvert rájuk emelte. Kalle tudta jól, hogy most
komolyan beszél, és hogy az eddigi taktika nem használható tovább. Bólintott Andersnek.
Anders a falhoz lépett, ahol a tapéta darabokban lógott alá. Előhúzta a kezét a
nadrágzsebéből, és villámgyorsan a tapéta alá dugta, mintha ott keresgélne. Mikor újra
előhúzta, egy papír volt benne.
– Itt van – mondta.
– Helyes – bólintott Klas bátyó. – Maradjatok ott állva egymás mellett. Te meg
kinyújtod a kezed, és átadod a papírt.
– A pop-a-dod-lol-ó-ror-a hoh-a tot-ü-szosz-szosz-e-non-tot-e-kok – szólt Kalle.
Anders és Eva-Lotta a fülcimpájához nyúlt, jelezve, hogy értették.
Klas bátyó hallotta, hogy az egyik gyerek valami kotyvalék nyelven beszél, de nem

69
érdekelte, hogy mit. Tudta, hogy hamarosan készen lesz az egésszel, mert ha a papírt
megkapta, nem halogathatja tovább.
Kinyújtotta a kezét, és átvette a papírt Anders kezéből, a másikkal pedig készenlétben
tartotta a revolvert. De az ujjai reszkettek, ahogy igyekezett egy kézzel szétnyitni az
összehajtogatott kötelezvényt.
Kötelezvényt? Micsoda kötelezvény ez? „Itt áss!” – nem ilyesmi szokott állni a
kötelezvényekben. Agya egy pillanatra leállt, és éppen akkor Kalle egy hatalmasat
tüsszentett.
És éppen akkor vetette magát a három gyerek a földre. Anders és Kalle estében nagyot
lökött Klas bátyó lábán. Klas bátyó hanyatt vágódott, és nagy üvöltéssel ért földet. A
revolver kirepült a kezéből, és mielőtt utánakaphatott volna, Kalle már fel is ragadta.
Eljött tehát a nagy pillanat, hogy Kalle Blomkvist, a mesterdetektív lefegyverzett egy
gyilkost. Ez ugyan már sokszor megtörtént, és igen elegáns módon, olyankor a
mesterdetektív a bűnözőre szegezte a saját fegyverét e szavakkal: „Csak lassan a testtel,
barátocskám!”
Vajon így történt ezúttal is? Ó nem, éppenséggel nem. Kalle szinte pánikban ragadta
meg az undok fekete valamit, és teljes erejéből kihajította az ablakon, hogy csak úgy
repültek szanaszét az üvegcserepek. Igen, ezt tette. És ez egy mesterdetektívtől aligha volt
meggondolt cselekedet. De az az igazság, hogy Blomkvist mesterdetektív irtózott minden
lőfegyvertől, a saját csúzliját kivéve. És talán ettől eltekintve is okosan cselekedett. Egy
revolver egy reszkető fiú kezében nem valódi fenyegetés egy elszánt gyilkosra. A
szerepek egy pillanat alatt megcserélődhettek volna. Ezért volt a legjobb megoldás, hogy a
revolver mindkettőjük számára elérhetetlen távolságba került. De Klas bátyó azonnal
felugrott, és az ablakhoz rohanva zavartan keresgélte, hová esett a fegyvere. Ez komoly,
sőt súlyos hiba volt a részéről, és a Fehér Rózsa lovagjai nem késtek ezt kihasználni.
Lélekszakadva rohantak az ajtó felé. Az egyetlen ajtó felé a házban, amelyet kívülről be
lehet zárni, ezt saját tapasztalatukból tudták.
Klas bátyó ezt látva utánuk rohant, de ők egy szempillantással megelőzték, becsapták
az ajtót, és három láb tartotta, amíg Kalle megfordította a kulcsot. Vad üvöltés hallatszott
belülről, majd döngetés és rugdosás. Kalle a biztonság kedvéért kivette a kulcsot, mert
hátha Klas bátyó is tudja, hogyan kell egy ajtót kinyitni, ha kívülről van bezárva.
És már vágtattak lefelé a pompás tizennyolcadik századi lépcsőn, lihegve és egész
testükben reszketve. Egyszerre futottak ki a bejárati ajtón, és eszük nélkül rohantak volna
a vakvilágba, de Kalle a könnyeivel küszködve kiáltotta:
– Kapjuk fel a revolvert!
Tudta, hogy meg kell szerezni a gyilkos fegyvert, hogy biztonságban legyenek. De
ahogy befordultak a ház sarkán, csak azt látták, hogy valaki kiugrik az emeleti ablakból, és
pár méterre tőlük ér földet. Klas bátyó volt. Jó öt-méternyi magasból kellett kivetnie
magát, de tudta, hogy az ő helyzetében nem törődhet ilyen aprósággal. Baj nélkül földet
ért, és mohón kapott a fegyver után. Most már minden tétovázás nélkül cselekedni fog.
A három gyerek rohant vissza a sarok mögé, és oda is értek, amíg a gyilkosnak sikerült
felkapnia a revolvert. Na várjatok csak! Most aztán ütött az órátok! Már csak
másodpercek…
És ekkor egy kiáltást hallott, amelyben sírás és ujjongás küzdött egymással. A kislány
hangja volt.
– A rendőrség! Ott jönnek! Siessenek! Björk bácsi, siessenek!
Kitekintett a Prérire. Ördög és pokol, tényleg jönnek, egész sereg jön!
Már késő elintézni a gyerekeket. De talán nem késő menekülni. Igen, futni az autóhoz!
Beugrani, hajtani, mint az őrült, messze, messze innen, más országba!
Hanyatt-homlok rohant abban az irányban, ahol az autóját hagyta. Rohant minden

70
erejét megfeszítve, mert a rendőrök is futva közeledtek, éppen úgy, ahogy legrosszabb
álmaiban szoktak.
De nem érhették utol. Jókora előnye volt, és ha eljut az autójáig, akkor már futhatnak
utána. Ó igen, ott várta kedves kis autója, a megmentője! Vad diadalérzet töltötte el,
amikor az utolsó pár métert tette meg. Most már megmenekül, eddig is tudta, hogy
sikerülni fog!
Bedugta a kulcsot és beindította motort. Pápá, kedves zsarukáim, viszontlátásra soha
napján!
De autója, a kedves kis autó, amely mindig olyan könnyedén és sebesen robogott, most
tunyán és nagy zökkenésekkel vánszorgott előre. Ő pedig káromkodott és tébolyultan
zokogott egyszerre. Aztán kipillantott az ablakán, és látta, mi a baj. Mind a négy kereke ki
volt szúrva!
Az üldözők egyre közelebb értek. Könyörtelenül, de óvatosan. Nyilván számítottak rá,
hogy a gyilkosnál fegyver van, úgyhogy fedezéket kerestek a bokrok és a sziklák mögött,
és cikcakkban futottak. De közeledtek.
Kiugrott az autóból. Persze lőhetne rájuk az utolsó golyóig, de tudta, hogy előbb-utóbb
úgyis elfognák, ezért mást gondolt.
Nem messze tőle, sűrű bokrok mögött volt egy apró tó, amelyben a nyári szárazság
ellenére jócskán maradt iszapos víz. Jól ismerte, hiszen annyiszor járt ezen a környéken.
Odarohant, és az iszapos mélybe süllyesztette a fegyvert. A gyilkos fegyvernek nem
szabad előkerülnie, mert bizonyítéknak használhatnák ellene.
Aztán széles ívet leírva visszament az autójához, és állt zsebre tett kézzel. Most már
jöhetnek érte.

16
A főfelügyelő előredőlt a székben, és a sápadt fiatalembert méregette, aki miatt olyan
sietve vissza kellett térnie a városba.
– Jobban tenné, ha bevallana mindent – mondta nyugodt hangon. – Tudjuk, hogy maga
ölte meg Grent. Tudjuk, hogy maga küldte a mérgezett csokoládét Eva-Lotta Lisandernek.
Nem lenne jobb, ha mindent szépen elmondana nekem?
De a fiatalember pökhendi hangon ismételte, hogy semmi köze Gren megöléséhez, akit
nem is ismert, és még kevésbé küldött mérgezett csokoládét Eva-Lotta Lisandernek.
És a főfelügyelő újra megkérdezte, hogy vajon miért fogott menekülésbe, amikor
kiérkezett a rendőrség, ha egyszer olyan tiszta a lelkiismerete.
A fiatalember igen sértődöttnek mutatta magát amiatt, hogy ezt még egyszer el kell
mondania. Azért futott, mert a kölykök úgy üvöltöttek és visítottak, mintha ő egy ujjal is
bántotta volna őket. Pedig ő csak játszott velük, de azok nyilván félreértették. No persze,
ostobaság volt menekülnie, de a főfelügyelő úr is tudja, milyen kínos helyzetbe kerül, akit
olyan gyanú ér, hogy gyerekeket bántalmazott. Egyébként is az autójánál állva várta be a
rendőröket. Talán kissé ostoba játékot játszott a gyerekekkel, ezt nem is tagadja. A kislány
egy titkos térképről beszélt neki, amelyet a házban találtak, és ő merő szórakozásból
eljátszotta, hogy rájuk ijeszt mint egy vetélytárs banda tagja, aki maga szeretné kiásni az
elrejtett kincset. Hiszen a főfelügyelő úr is látta a térképet, és tanúsíthatja, hogy igazat
beszél. És valóban úgy van, ahogy a gyerekek mondják, hogy revolvert szegezett rájuk, de
hát az töltetlen volt, kedves főfelügyelő úr!
És hol van most a revolver, tudakolta a főfelügyelő úr.
Igen, a fiatalember maga is szeretné ezt tudni, mert értékes fegyver volt, az apjától
örökölte. De az egyik fiú kiütötte a kezéből, aztán kihajította az ablakon – egyenesen

71
nevetséges, hogy ezek a csacsi gyerekek ilyen komolyan vették a játékot –, és ő azóta
nyomát sem látta a revolverének. Valamelyik átkozott kölyök vehette magához, talán
ugyanaz, aki felhasogatta a gumit az autója kerekein.
A főfelügyelő a fejét csóválta.
– Fiatalember – mondta –, maga ügyesen hazudik. De egy dolgot ne felejtsen el. Eva-
Lotta Lisander határozottan állítja, hogy maga ugyanaz a férfi, akivel a Prérin találkozott
néhány perccel azután, hogy Grent agyonlőtte valaki.
A fiatalember fölényesen kacagott.
– Roppant különös – felelte. – Roppant különös, hogy a kisasszony ezek után szóba áll
velem, mintha régi barátok lennénk, sőt bizalmasan mesél nekem a titkos térképről, a
pajtásairól és mit tudom én, még miről. Vagy talán olyan szórakoztatónak találta, hogy
egy gyilkossal cseverészhet?
A főfelügyelő hallgatott egy ideig, de aztán így folytatta:
– A házvezetőnője elmondta nekünk, hogy maga nemrégiben leborotválta a bajuszát.
Hogy pontos legyek, a gyilkosság utáni napon. Ezt mivel magyarázza?
A fiatalember a főfelügyelő simára borotvált arcára pillantott.
– A főfelügyelő úrral még nem történt meg, hogy a változatosság kedvéért bajuszt vagy
szakállat növesztett, aztán amikor megunta, leborotválta? Én leborotváltam a magamét,
amikor meguntam. Nem az én hibám, hogy egy szegény öregembert egy nappal korábban
lepuffantottak.
– Azt is elmondhatom – folytatta a főfelügyelő –, hogy tegnap házkutatást tartottunk a
lakásán. Egy zöld kordbársony nadrágot találtunk a ruhásszekrénye legmélyébe
felakasztva. És bizonyára tudja, hogy a rendőrség két hete keresi a „zöld kordnadrágos
férfit”?
A fiatalember arca egy árnyalttal sápadtabb lett, de aztán hetykén kivágta:
– Akármikor megnevezek öt embert a legszűkebb ismeretségi körömben, akinél
sötétzöld kordnadrágot találhat. Nem tudok róla, hogy büntetés jár annak, aki zöld
kordnadrágot tart.
A főfelügyelő ismét megcsóválta a fejét.
– Fiatalember – mondta –, ezt nem fogja bírni sokáig.

De a fiatalember bírta. Addig bírta hazudozással, hogy még a főfelügyelő is kezdte

elveszteni a türelmét, amelyről híres volt az egész szakmában. Igen, Klas bátyót is kemény
fából faragták.

Az Udvarháznál lejátszódott drámai események újabb zavarokat okoztak a Rózsák

háborújában. Az anyákat ismét elfogta az aggodalom, és gyermekeiket nemigen engedték
kilépni az otthon biztonságos köreiből. Egyébként maguk a gyerekek is annyira a hatása
alatt álltak a történteknek, hogy egyelőre nem vágytak újabb kalandokra. A pékmester
udvarában ültek mind, a Fehér Rózsa lovagjai éppúgy, mint a Vörös Rózsa vitézei, és
többször is felidézték azokat a lidérces perceket. És Kalle sok-sok dicséretet kapott a
lélekjelenlétéért. Mert nem kívánt-e nagy lélekjelenlétet és leleményességet, hogy a
legkritikusabb pillanatban eszébe jutott a természeti szükséglete? Mert tudta, hogy a
Vörösök körülvették az Udvarházat, észrevette, hogy ott lapulnak a bokrok mögött. Így
egyenest odarohant a közelükbe, és halkan kiadta a tömör rendelkezéseit:
A gyilkos az Udvarházban van. Rohanjatok és hozzátok a rendőrséget! Egyiktek meg
hasogassa szét az autó gumiját, amelyik lent áll az útkanyarnál!

Klas bátyó kihallgatása már második napja tartott rövid megszakításokkal, és a

főfelügyelő türelme egyre inkább fogytán volt.

72
 Az esős délutánon Benka otthon maradt, hogy kedves bélyeggyűjteményével
foglalatoskodjék. Benka valójában csendes és nem igazán harcias természetű legényke
volt, de bálványozta az izmos és nyúlánk Sixtent, akit kész volt tűzön és vízen át követni.
A Sixten iránt érzett csodálat a Vörös Rózsa igen hasznos lovagjává tette Benkát. De ezen
az esős délutánon úgy érezte, hogy rossz lelkiismeret nélkül átadhatja magát egy békésebb
otthoni foglalatosságnak, és elővette imádott bélyegeit. Kissé rövidlátó szeme gyengéden
járta végig őket. Sok szép és teljes svéd sorozata volt. Néhány új beszerzését készült
beragasztani az albumába, amikor egy összegyűrt borítékra esett a tekintete. Igen,
Lisanderék kerítése előtt, az utcán bukkant rá néhány napja. Újonnan kibocsátott bélyeg
volt rajta, azért is vette fel Benka, mert ilyet még nem is látott eddig.
Most először simította ki a borítékot. Eddig ott feküdt a dobozban, amelyben még
elrendezetlen bélyegeit tartotta.
„Eva-Lotta Lisander kisasszonyka” szólt a címzés, gépírásos betűkkel. Igen, Eva-Lotta
rengeteg postai küldeményt kapott akkoriban. Belenézett a borítékba. Természetesen üres!
De ott van rajta a gyönyörű bélyeg. A bélyegzőn a feladás helyét nem lehetett kiolvasni,
de a dátumot igen.
És úgy csapott bele egy gondolat, mint a villám. Talán épp ez az a boríték, amely körül
akkora volt a felfordulás, amely után a rendőrség is kutatott! Lássuk csak: a Fehérek aznap
Lisanderék lugasában üldögéltek, és Sixten őt küldte ki, hogy harcra ingerelje őket. Nem
éppen aznap érkezett a csokoládé? De bizony ám, épp aznap! Milyen dinnye volt, hogy
eddig nem jutott eszébe a boríték után nézni!
Két percébe került, hogy átfusson Sixtenhez, aki épp sakkozott Jontéval. Újabb két
percükbe került, hogy átfussanak Eva-Lottához, aki a pékség padlásán heverészett Anders
és Kalle társaságában, vicclapokat olvasgatva és a tetőn kopogó eső neszezését hallgatva.
És mindnyájuknak két percbe került berohanni a rendőrőrsre. Az viszont tíz percig is
eltartott, amíg a bőrig ázott gyereksereg, egymás szavába vágva, elmagyarázta Björk
őrmesternek és a főfelügyelőnek, hogy mi járatban vannak.
A főfelügyelő nagyítón keresztül vizsgálgatta a borítékot. Úgy találta, hogy a 't' betű
hibás azon az írógépen, amelyen a címzést írták, egy kis tüskeféle áll ki minden 't' betű
oldalából.
– Olyanok a kölykök, mint a kutyák – jegyezte meg a főfelügyelő, amikor a gyerekek
elmentek. – Mindenütt szaglásznak, egy csomó szemetet felforgatnak, de mindig valami
használhatóval érnek haza.
A borító a legnagyobb mértékben használhatónak bizonyult. Klas bátyónak valóban
volt írógépe, és bebizonyosodott, hogy annak a Y betűje pontosan azt a hibát mutatja, mint
a borítékon található azonos betűk, így aztán a főfelügyelő elérkezettnek látta az időt,
hogy elrendelje az őrizetbe vételt.
Ám az őrizetbe vett továbbra sem volt hajlandó vallani, így a letartóztatással várni
kellett további bűnjelek felbukkanásáig.
Sixten új térképet készített „Áss itt!” felirattal. És egy szép nap eljött és átnyújtotta a
Fehér Rózsa lovagjainak, akik épp a pékség kertjében tartották összejövetelüket.
– Áss itt! – mondta Anders, amikor Sixten a kezébe nyomta a térképet. – Könnyű azt
írni. De mit gondolsz, mint szól majd apád, ha mi is nekiállunk tönkretenni a gyepet az
udvarán?
– Ki mondta, hogy ott gyep van? – vigyorgott Sixten. –Kövessétek a térképet, és
szavamat adom rá, hogy apámnak nem lesz semmi kifogása. Mi addig elmegyünk úszni
egyet Benkával és Jontéval.
A Fehér Rózsa testületileg elvonult a postamester kertjébe. Méregették a távolságokat,
összevetették a térképpel, és végül arra a következtetésre jutottak, hogy a ládika csakis egy
régi, már elgazosodott eperföldbe lehet elrejtve. Lelkesen fogtak neki az ásásnak, és

73
valahányszor kőbe ütköztek, diadalordításba törtek ki abban a hitben, hogy a keresett
bádogládikára találtak. De minden csalódás ellenére ástak tovább, miközben csorgott róluk
a veríték. Végül, amikor az eperföld már úgyszólván mindenütt fel volt túrva, Kalle
felkiáltott: – Végre itt van!
Azzal lenyúlt, és két kézzel kotorva a göröngyök közt, előhalászta a ládikát, amelyet
olyan sunyi módon dugtak el előlük az eperföld sarkába.
Anders és Eva-Lotta ledobta az ásóját, és mindketten izgatottan siettek oda. Eva-Lotta a
zsebkendőjével letisztogatta a földet a drága kincsről, és Anders elővette a kulcsot,
amelyet mindig a nyakláncán hordott. A ládika nyugtalanító módon könnyű volt. Csak
nem szereztek a Vörösök egy álkulcsot, és dézsmálták meg a titkos irataikat vagy az
ereklyéiket? Hogy e kérdésre mielőbb választ nyerjenek, felnyitották a ládikát.
De nem volt benne se titkos irat, se ereklye. Csak egy papír Sixten rémséges
kézírásával. És a papíron ez az intés állt:

Ássatok tovább! Jó kezdet fél siker!

Már csak párezer kilométert kell
ásnotok, és kibukkantok Új-Zélandon.
Maradjatok is ott!

A Fehérek csalódott kiáltásba törtek ki, a sövény mögül pedig elragadtatott röhögés
harsant fel. Sixten, Benka és Jonte mászott elő.
– Latrok, eltüntettétek a titkos iratainkat! – méltatlankodott Anders.
Sixten térdre esett, és sokáig nem jutott szóhoz a nevetéstől.
– Boldogtalanok! – kiáltotta végül. – Hát azt hiszitek, hogy valakit is érdekelnek a
nyavalyás irataitok? Ott van mind a többi szeméttel együtt az íróasztalotok fiókjában. De ti
aztán se nem láttok, se nem hallotok…
– Csak ástok és ástok! – fejezte be Jonte elégedetten.
– És milyen pompásan ástatok! – folytatta Sixten. –Hogy fog örülni apucikám, hogy
már nem kell többé engem nyaggatnia emiatt az öreg eperföld miatt! Nekem ugyanis nem
volt kedvem felásni ebben a nyári hőségben.
– Ástál te épp eleget a Nagymemluk után, még most is hólyagos tőle a tenyered –
vihogott Kalle.
– Ezért még drágán megfizetnek az urak – jelentette ki Anders.
– Bizony, ezt nem ússzatok meg szárazon – tódította Eva-Lotta. Lerázta a földet a
zsebkendőjéről, és visszadugta a nadrágja zsebébe.
De a zsebben volt valami más is. Egy darab papír. Eva-Lotta benyúlt, és előhúzta.
„Kötelezvény” – ezt olvasta a tetején. Felkacagott:
– Nézzétek, itt van ez a vacak kötelezvény. Ott lapult a nadrágomban a szekrényem
mélyén, míg az emberek négykézláb mászkáltak utána mindenfelé a Prérin. Nem
mondtam már régen, hogy ezek a kötelezvények roppant buta dolgok?
Azért szemügyre vette a sokat szidott papírt.
– Klas – állapította meg. – Érdekes, hogy tényleg így hívják. Különben egészen csinos
az aláírása.
Azzal labdává gyúrta a papírt, és a gyepre dobta, a könnyű nyári szellő pedig azonnal
szárnyára vette.
– Egyébként úgyis le van tartóztatva – tette hozzá könnyedén –, most már nem érdekes,
milyen az aláírása.
Kalle felüvöltött, és vad ugrással vetette magát a tovasodródó papír után. Aztán
szemrehányó tekintetet vetett kis barátnőjére.
– Egy valamit meg kell mondanom neked, Eva-Lotta – szólt komolyan. – Egyszer még

74
nagy bajba kerülsz, ha továbbra is így hajigálod széjjel a papírjaidat.

17
– É-lol-joj-e-non a Vov-ö-ror-ö-sos Ror-ó-zsosz-a – nyögte ki Sixten némi erőlködés
után. – Pedig pofonegyszerű nyelv, ha jól meggondoljuk.
– Most már mondhatod, hogy tudod a nyitját – felelte Anders.
– Egyébként csak úgy az igazi, ha megtanuljátok sokkal gyorsabban beszélni – tette
hozzá Kalle.
– Bizony, az nem megy ám úgy, hogy ma kibökök egy szótagot és holnap a következőt
– folytatta Eva-Lotta. –Úgy kell ropognia, mint a géppuskának!
Ott ültek a pékség padlásán, a Fehér Rózsa és a Vörös Rózsa minden lovagjai; épp
véget ért az első lecke a titkos nyelvből. A Fehérek ugyanis érett megfontolás után arra a
következtetésre jutottak, hogy állampolgári kötelességük a Vörösöket beavatni a
rablónyelv titkaiba. A nyelvtudás hasznát aligha lehet túlbecsülni, szokták mondani az
iskolában, és mennyire igaz! Mert hogyan is mentették volna meg az életüket a Fehér
Rózsa lovagjai odakünn az Udvarháznál, ha nem urai a rablónyelvnek? Kalle néhány
napig töprengett ezen, és végül így szólt Andershez és Eva-Lottahoz:
– Nem vehetjük a lelkünkre, hogy a Vörösök ilyen feneketlen tudatlanságban
botorkáljanak. Egyszerűen lőttek nekik, ha egyszer egy gyilkos kerül az útjukba.
Ezért indították meg a Fehérek a nyelvtanfolyamot a pékség padlásán. Sixtent ugyan az
iskolában meghúzták angolból, és a közelgő pótvizsgára kellett volna készülnie teljes
gőzzel, de ő úgy ítélte meg, hogy a rablónyelvben való előmenetel most mindennél
fontosabb.
– Angolul minden második gyilkos tud valamennyit – mondta –, annak nem sok
hasznát vesszük. A rablónyelvvel viszont minden helyzetből kivághatjuk magunkat.
Következésképpen mindhárman óraszámra ott ültek a pékség padlásán, és megható
igyekezettel gyakoroltak.
A nyelvórát Eva-Lotta apja szakította meg. Egy nagy tálca frissen sült zsemlével
mászott fel a létrán, és e szavakkal adta át lányának:
– Björk bácsi most telefonált. Azt mondja, hogy hazaérkezett a Nagymemluk.
– Ror-e-mom-e-kok! – kiáltott Eva-Lotta lelkesen, és egy zsemlébe harapott. –
Menjünk a rendőrségre!
– Ror-e-mom-e-kok, nem vitás – mondta Lisander pékmester –, de azt tanácsolnám,
hogy ezután bánjatok kissé óvatosabban a Nagymemlukkal.
A Fehér Rózsa és a Vörös Rózsa lovagjai egyhangúan kijelentették, hogy ezután
óvatosabban bánnak a Nagymemlukkal. A pékmester pedig komótosan lemászott a létrán.
– Ja, és még egy hír, Klas mindent beismert – szólt még vissza, mielőtt eltűnt a szemük
elől.

Igen, Klas bátyó mindent beismert. A kötelezvény felbukkanása után értelmetlen lett
volna tovább tagadnia.
Eljött hát végül, bekövetkezett az óra, amelyre olyan iszonyodással gondolt eddig, az
óra, amelytől úgy rettegett annyi szorongató éjszakán át. A pillanat, amelyben bűne
rábizonyul, és neki ki kell állnia azért, amit cselekedett.
Klas bátyó már évek óta nem ismerte a lélek békéjét. Állandó pénzzavara, amely a
Grennel való zavaros ügyletekhez vezetett, nyugtalan és üldözött emberré tette. És a
júliusvégi szörnyű szerda után nyugtalansága elviselhetetlen rettegéssé fajult, amelytől
sem éjjel, sem nappal nem volt pillanatnyi szabadulása sem.

75
 És vajon milyen volt a lelkiállapota most, amikor nyíltan meg kellett vallania bűnét,
készen arra, hogy sok-sok éven át vezekeljen érte? Vajon a szorongás még nyomasztóbban
súlyosodott rá?
Ó nem, bármily különös, Klas bátyó először érzett nyugalmat annyi idő óta. Olyan
megnyugvás töltötte el, amióta könnyített a lelkén, amelyhez hasonlót soha nem tapasztalt
még. Egy ideig zokogott, nyomorúságát siratva, és reszkető kezével megragadta a
főfelügyelő erős kezét, mintha támaszt keresne – de szorongást nem érzett többé. És mély,
álomtalan álomba merült, amely rövid időre elfeledtette vele a szörnyűséget, amit tett.
Akkor is aludt, amikor a Fehér Rózsa és a Vörös Rózsa lovagjai betódultak az
őrszobára a Nagymemlukért. Nem hallotta a gyerekek izgatott hangját, amikor körülvették
Björk őrmestert, hogy drága ereklyéjüket átvegyék.
– A Nagymemluk? – kérdezte Björk őrmester meglepetést színlelve. – A Nagymemluk
nincsen itt.
Mind elképedve néztek rá. Hiszen ő maga telefonált, hogy a Nagymemluk
visszaérkezett!
Björk bácsi komolyan nézett rájuk.
– Keressétek magasan a földnek felette – mondta ünnepélyes hangon. – Mutassanak
utat tinéktek az égnek madarai! Kérdjétek a csókáktól, vajha látták-e nyomát a tiszteletre
méltó Nagymemluknak!
Üdvözült mosoly terült szét a Rózsák ifjú ábrázatán. És Jonte vidáman kiáltott fel:
– Ror-e-mom-e-kok! A harc folyik tovább!
– Úgy van, a harc folyik tovább! – visszhangozta Benka. Eva-Lotta elismerő pillantást
vetett Björk őrmesterre, aki olyan jól festett egyenruhájában, ahogy fiús arcvonásait
komolykodó ráncokba húzta össze.
– Ha Björk bácsi nem volna annyira öreg, biztosan velünk játszhatna a Rózsák
háborúját – mondta.
– Igen, és Vörös Rózsa lehetne – vélte Sixten.
– Hogyne! – kiáltott Anders. – Inkább Fehér!
– Nem, köszönöm szépen – felelte Björk őrmester nagy komolyan. – Ilyen
életveszélyes dolgokra én már nem vállalkoznék. Egy rendőr békés, nyugalmas élete, ez
való a magamfajta vénembernek.
– Azért néha vállalni kell a veszélyt is – jegyezte meg Kalle, és kidüllesztette a mellét
–, jó, ha az ember nem ijed meg az árnyékától…

Nem sokkal utóbb Kalle a kedvenc helyén, a körtefa alatt feküdt, és a veszélyes életről
mondottak jártak az eszében. Egyre ezen töprengett, és olyan állhatatosan bámulta az égen
vonuló nyári felhőket, hogy észre sem vette, amikor elképzelt hallgatója előóvakodott, és
letelepedett melléje.
– Hallom, hogy Blomkvist úrnak ismételten sikerült elfognia egy gyilkost – szólalt meg
behízelgő hangon.
Kalle Blomkvistban felforrt a méreg.
– Nekem? – kiáltotta, és dühösen méregette az elképzelt hallgatót, akit nem sikerült
távol tartania magától. – Ne beszéljen ennyi ostobaságot! Nem fogtam el semmiféle
gyilkost. A rendőrök fogták el, mert ez a dolguk. Egyáltalán nem szándékozom egyetlen
gyilkost sem elfogni soha életemben. És egyáltalán abbahagyom az egész detektívesdit.
Az ember csak folyton bajba kerül miatta.
– Azt hittem, hogy Blomkvist úr nem ijed meg az árnyékától, hogy szereti a veszélyes
életet – mondta elképzelt hallgatója, és mintha szemrehányás csendült volna ki a
hangjából.
– Mintha nem lenne módom amúgy is veszélyesen élni – felelte Kalle. – Fiatal

76
barátom, maga nem tudja, mi is az a Rózsák háborúja!
Gondolataiból egy almacsutka zavarta fel, amely épp a feje tetején találta el. A
mesterdetektív éles elméjével hamar kikövetkeztette, hogy egy almacsutka nem
pottyanhatott rá a körtefáról, ezért rögtön körülnézett a tettes után.
Anders és Eva-Lotta állt a kerítésnél.
– Ébredjen az alvó! – kiáltotta Anders. – Megyünk megkeríteni a Nagymemlukot!
– És képzeld, mi jutott eszünkbe! – szólt Eva-Lotta. –Hogy Björk bácsi a városi
parknak a kilátótornyában dugta el. Tudod, mennyi csóka röpköd arra mindig!
– Pop-o-mom-pop-á-sos! – kiáltott Kalle elragadtatva. –A Vörösök agyonvernek, ha mi
találjuk meg előbb – vigyorgott Anders.
– Nagyon helyes – vágta rá Kalle. – Az embernek néha vállalnia kell veszélyt!
Jelentőségteljes pillantást vetett elképzelt hallgatójára – vajon érti-e már, hogy a
veszélyes élethez nem kell mesterdetektívnek lennie? Lopva búcsút intett a rokonszenves
fiatalembernek, aki még hódolóbb pillantással nézett utána, mint valaha.
Kalle meztelen barna lábai pillanatokon belül a kövezett kerti úton csattogtak, Anders
és Eva-Lotta felé közeledve. Elképzelt hallgatója eltűnt, és távol maradt. Oly némán és
nyomtalanul tűnt el, mintha a nyári szél sodorta volna tova.

77