Rilke:
A TÉKOZLÓ FIÚ KIVONULÁSA
Most menni kell mindattól, ami kúsza,
mi a miénk, s hozzánk még sincs köze,
mi rezgőn tükrözi, majd összezúzza
arcunkat, mint az ó kutak vize;
mindattól, mi még egyszer visszahúzna
tüskéivel, miket belénk akaszt,
el! S ezt meg azt,
mit nem láttunk sosem
(annyira megszokott volt, oly banális),
egyszerre látni: megbékülve máris,
s mint kezdet kezdetén, figyelmesen;
belátni sejtve, semmi volt, ha fájt is,
személytelen volt mind a sérelem,
mitől csordultig tölt gyermekkorunk -:
s mégis csak el! Mint hogyha boncolunk
gyógyult sebet, más kézből kiragadva
kezünket, el! S hová? Bizonytalanba,
messzi, forró tájra, mely nem honunk,
s mit tetteinknek hátterébe bamba
kulisszaként, kertként, falként tolunk;
csak el! S mi hajt? Alkat, ösztönös éhség,
türelmetlenség, homályos reménység,
értetlen s meg nem értett mámorunk:
Ezek kockáztatják, s talán hiába,
a meglevőt a puszta semmiért:
egyedül halni meg, nem tudva, mért -
Ez volna hát az új élet nyitánya?
Kálnoky László fordítása
József Attila:
Talán eltűnök hirtelen
Talán eltûnök hirtelen,
akár az erdõben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amirõl számot kéne adnom.
Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.
Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet.
Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.
Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.
1937. november
 
Juhász Gyula
A tékozló fiú
A fiú:
Véres a lábam. Tüske marta.
Hajam zilált. Künn járt viharba.
Szemem vörös. Villámba nézett.
Szívem törött. Megvert az élet.
Az ajkamat száz csók égette.
A lelkemet száz pók mérgezte.
Atyám, te jó, öreg, te áldott,
Fiad vagyok, a visszapártolt.

A testvér:
Én mindig a te fiad voltam
Atyám, én soha nem ujjongtam.
Én nem daloltam, nem öleltem,
Én ittmaradtam a közelben.
Ő bűnös, ő koldús, ő gyönge,
Ő elbukott, vesszen örökre!

Az atya:
Öreg volnék, de érzem én még
A régi lángok égetését,
A boromat kiittam én is,
Volt vágyam és ujjongtam én is.
Ez a fiú a vérem vére,
A szomorúság lőn a bére,
Az átok fogta, vihar verte,
Az életet sírván szerette.
Kelj föl, ez a nap áldott szombat,
Fonnyadt karommal átkarollak.
Ne sírj, a sorsnak lelke nincsen,
Balcsillag ég a szíveinkben!
Szárnynak ólom, dér a virágnak
És a gyönyörnek bére bánat!
Egy itt a vétek: élni merni
És egy a vígasz itt: a semmi!
Pilinszky János:
A tékozló fiú hazatérése

Itt lakott kétségtelenül.

Látod? Látom,
A mi fiúnk.
Ülj az ablakba, nézd a házakat,
aztán a szobát, falakat,
a jégveremnél hidegebb
éléskamrát, mosdóhelyet.
Most pedig induljunk haza.

Pilinszky János: Tékozlók

Nem a remény vitt. Az a csöpp meleg,

mely szürke, mint a gyurma, majd fehér,
és végül semmilyen.

A mosdófülkében a csap
éjjel-nappal nem enged elaludni.
Huzat van. Apád elfelejtett.

A fiúk hazatérnek.
A lányok soha.

Pilinszky János: Apokrif – részlet

Haza akartam, hazajutni végül,

ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra –