NIOBÉ

Történt egyszer, hogy a thébai nők áldozatra gyűltek össze Létó oltárához.

- Jertek, jertek, thébai asszonyok - hívta őket Mantó, Teiresias leánya -, koszorúzzátok
fejeteket babérággal s hozzatok buzgó imádságot, hozzatok illatos tömjént Létó elé és
az istenasszony két ragyogó gyermeke elé. Maga az istennő ad parancsot az én
számon keresztül.

Amphión volt Thébai királya és Niobénak hívták a királynét. Jövevény volt Niobé a
thébai asszonyok között. Messze Ázsiából hozta feleségül királyi házába Amphión. Itt
megáldották az istenek boldogsággal. Az egész földkerekség tudta, hogy Niobénak
vannak a legszebb gyermekei a halandó asszonyok között.

De Niobé bűnös elbizakodottságában az istennővel akarta felvenni a versenyt.

Már együtt voltak az asszonyok Létó oltára körül, mikor közéjük érkezett Niobé.
Minden szem feléje fordult. Mindenki őt csodálta hét daliás fia, hét gyönyörű leánya
között.

És Niobé rájuk szólt gőgösen:

- Őrültség az, amit tesztek, thébai asszonyok, többre becsülve a láthatatlan istennőt,
mint engemet, aki előttetek állok. Minek áldoztok Létónak, minek tisztelitek őt illatos
tömjénnel, buzgó imádsággal? No hiszen, szép istennő! Inkább előttem borulnátok
térdre! Én dicső királyi házból származom, fényes palotában születtek gyermekeim; őt
meg, hiszen tudjátok, mint házatlan koldusasszonyt a hitvány Déloson kívül egy
sziget se akarta befogadni. Meg aztán a két gyermek! Nekem tizennégy van. Hét fiú,
hét leány, egyik szebb, mint a másik! Eleget áldoztatok már a két gyermek anyjának,
vegyétek le a babérágat a fejetekről!

A thébai asszonyok, mit tehettek egyebet, hallgattak a királyné parancsára.

Félbehagyták az áldozatot, letették az ünnepi koszorút, hazamentek és halk
imádsággal engesztelték a megsértett istennőt.

Látta Létó, hogy üresen maradt az oltára. Haraggal eltelve tért vissza Délosba, a
Kynthos hegyére és elpanaszolta két gyermekének, Apollónnak, az ezüstíjas istennek,
meg a nyilazó Artemisnek.

- Ti voltatok eddig az én dicsőségem, és most titeket kicsinyelt a gőgös thébai

királyné. Halandó gyermekeit merte fölétek helyezni, s népe asszonyait ünnepi
oltárom mellől elzavarta. Hová lesz ezután az én istennői méltóságom?

Nem sok szót vesztegetett rá Apollón és Artemis, hogy megvigasztalják anyjukat.

Ehelyett kezükbe vették ezüstös íjukat, és sűrű felhőkbe burkolózva suhantak a
levegőn át Thébaiba.

Nagy, sík mező terült el a város határában. Az idősebb királyfiak éppen ott mulattak,
aranyos kantárral felszerelt, pompás paripákon ültek bíbor nyeregben.

1
- Jaj nekem - sikoltott fel egyszerre Isménos, a legidősebb, és szívéhez kapva lefordult
a lováról.

Rémülten kapott utána Sipylos, az öccse, de nem volt ideje lehajolni hozzá: a
láthatatlan nyilas őt is szívén találta. Forró, piros vére a versenypálya homokjával
keveredett össze.

Phaidimos és Tantalos a fényes küzdőtéren birkóztak. Éppen egymáshoz mérték

domború mellüket, feszülő, izmos karjaikat éppen egymásba fűzték, úgy hatolt át
rajtuk Apollón kegyetlen nyila. Egyszerre sikoltottak fel, egyszerre rogytak a földre,
egyszerre lehelték ki lelküket.

Alphénórt, Damasikhthónt és Ilioneust is megtalálták a haragos istenek.

Hét ifjú daliát gyászolt egyszerre a város, hét fia ravatalánál állt egyszerre a szegény
Niobé. Egymás után borult a kihűlt ajkakra, csókolta, ahol érte őket, és csodálkozó,
haragos indulattal telt meg a szíve, hogy ilyen kegyetlen bosszút állhattak az istenek.
De összeszedte anyai büszkesége maradékát és hervadt karjait az ég felé emelte:

- Most, kegyetlen Létó, legeltesd szemedet az én fájdalmamon! De még így is

győztem, így kifosztottan is több gyermekem maradt, mint neked boldogságodban! -
És újra kiegyenesedve nézett körül. Ott álltak fekete ruhában, kibomlott hajjal a
testvéreiket gyászoló leányok.

De egyszerre, csodálatos messzeségből, feszülő ideg pengése hallatszott, és az

elvakult anyát kivéve mindenki összeborzadt.

Az egyik leány bátyjai kihűlt tetemeit melengette csókjaival, úgy rogyott holtan a
halott mellé. A másik anyját vigasztalta éppen és akkor akadt el hirtelen a szava.
Menekülni próbálnak, de a nyíl mindenhol utoléri őket. Az egyik elbújik, hiába,
Artemis ott is megtalálja.

Hat halott leánya felett ocsúdott fel új gyászra a szerencsétlen királyné. Már csak egy
volt életben, egy, a legkisebbik. Mint megrebbent madár a fiókáját, azt takargatja
egész testével, azt rejtené el szárnyként kiterjesztett ruhája alá Niobé.

- Ezt az egyet kérem, annyi gyermekem közül legalább ezt az egyetlenegyet, őt, a
legkisebbet hagyjátok meg nekem! - kiáltja megtörten, de még el sem mondta, ő, a
legkisebb is, holtan esett össze anyja karjai közt.

Ott áll Niobé, anyai boldogsága romjai fölött. Legkisebb gyermeke élettelen testét
lassan kiengedte karjai közül és az ő tagjai is kihűlnek. Merevedő szemmel nézi
halottait, a jajszó is elhal ajkán. A körülállók szólni sem mernek hozzá, ő pedig meg
sem mozdul. Lábai fölmondják a szolgálatot, arcáról eltűnik az élet, szíve helyén is
kemény, hideg kő van.

Könnyű szellő támad, de Niobé kibomlott haja meg sem rezdül erre. Kegyetlen
fájdalmában kővé vált a thébai királyné.

2
A könnyű szellő viharrá erősödött, felragadta a kővé vált királynét és elvitte az ámuló
emberek szeme elől. Elvitte a tengeren túlra, Sipylos bércére, a királyné szülőhelyére,
messze Ázsiába.

Mozdulatlan szikla, Trójától délre, már messziről látszik a fehér márvány asszonyi
alakja. Az élet rég elhalt tagjaiban, de könnyei máig sem álltak el, üres szemgödréből
egyre hull a könnye, mintha verejtéket gyöngyözne a márvány.

Ovidius: Metamorphoses VI. 146-312. sorok.