Pünkösdi Teológiai Főiskola

A Magvető Példázata

Készítette: Márton Richárd

Tanár: Imriné Erdei Ildikó
Bevezetés

Téma választásunk a magvető példázata. A példázatban ugyan nem jelenik meg az „Isten országa”
kifejezés, mégis teljességgel átjárja azt.
Kiválóan mutat rá Kozma, hogy amint a megígért és oly rég várt Messiás Jézusban lett valósággá,
úgy a szintén megígért és várt Isten országa a példázatokban vált szemlélhetővé. 1 Példázatunkban s
majd értelmezésünkben erre a Messiásra, ill. királyságára kívánunk mutatni.

I. A Példázatokról általában

Általánosságban megjegyezhetjük, hogy az Evangéliumok esetében példázatról akkor beszélünk, ha

Jézus az (Isten országáról szóló) üzenetét egy terjedelmesebb képi anyaghoz köti, és a kettő között
analogikus viszony áll fenn. Másodszor, csak az nevezhető példázatnak, ahol a képi anyag
történésben jelenik meg, vagyis egy eseményt mond el. A példázat harmadik jellemzője, hogy a
történés eseménysorozatban bomlik ki, vagyis a történet a kép szintjén megy végbe. Így minden
példázat mozgalmas, képsorokból áll, válik valamivé, s a teljesség felé halad. Emellett pedig Isten
beállítja hallgatóit a képbe, hogy az bennük, velük is történéssé váljék. A példázat negyedik
jellemzője, hogy ez a történés egyetlen és egységes. A cselekmény ugyan tagolódhat jelenetekre
(mint az adós szolga esetén), vagy lehet kétcsúcsú (mint a tékozló fiúnál), de ezek nem szedhetőek
szét egymástól, s a részcselekvések nem szakíthatóak ki az egész történetből, mert a mozzanatokat,
színhelyeket, szereplőket Jézus végérvényesen beépítette a példázat keretébe. Ezért ezek nem
kivehetőek összefüggésükből.
Még akkor is tilos részekre szabdalni a példázatot, ha a magyarázó megállapította, hogy csupán az
egyik vagy másik vers hordozza az üzenet lényegét.
Mindez nem jelenti azt, hogy hiba lenne elő léptetni a példázat kulcs mondatát, de a magyarázatban
az üzenet csak az egész történet keretében és összefüggésében érvényesíthető, mivel a kulcs mondat
minden egyes szava csak az egész példázattal együtt élve értelmezhető helyesen.
További adalék a példázatok értelmezéséhez, hogy képanyag tekintetében az egyes jelenségeknek,
tárgyaknak, személyeknek szemantikai értéke csak az adott példázat keretében érvényes. Külső
képanyag pedig csak úgy törhet be a példázatba, ha formális segítséget nyújt a megértéshez (pl. száz
dénárnyi adósságot csak úgy érzékelhetünk egy példázatban, ha egy másik, a munkások béréről
szóló példázatból megtudjuk, hogy egy napszám egy dénár volt annak idején).
Összefoglalva az eddig elmondottakat, szűkebb és pontosabb értelemben példázatról akkor
beszélünk, ha a képes beszéd összehasonlító jellegű, egyetlen történetben jelenik meg, és egy lezárt
egységet képez.2

I. 1. Parabola - Hiperbola

A példázatokban Jézus Isten országáról tanít. A hallgatók gyakran észre sem veszik, hogy amikor
hallják a példázatot, már közel vannak Isten országához, mégpedig úgy, hogy Jézus maga adja meg
az üzenet tartalmát, s ő is irányítja azt. A hallgató már gyakran a képi résznél azt mondja magában:
„igen, ez már velem is megtörtént”, vagy „ezt többször tapasztaltam”, esetleg „ilyenről már
hallottam.”.
A képi történés meghitt, bizalmas esemény, ami közel hozza Isten országának valóságát, s az egy
mindennapi csodává válik. Lehet a példázat képe többször megismétlődő esemény. Esetleg gyakori,
vagy épen ritka, sajátos, de mégsem természetellenes. Így mindenképpen egyetértést vált ki a
hallgatókból. Minden példázatnál az üzenet határozza meg a képet. Ez azt jelenti, hogy Jézus az
üzenetnek megfelelően választja ki a képi eseményt, de nem alakítja azt át, hanem a maga
természetes lefolyásában hagyja úgy, ahogyan az a maga közegében megtörtént vagy
megtörténhetett volna.
1
Kozma, 2002, 5.
2
Kozma, 2002, 24-27.
A tiszta példázatnál – mint amilyen a parabola – Isten országa azáltal jön közel a hallgatókhoz,
hogy a kép szabályos, a természet vagy a természetesség törvényeinek megfelelő történésben
jelenik meg. Ezáltal a tiszta példázat (parabola) a hallgatók igent mondását váltja ki a képre és az
üzenetre nézve.
Ezzel szemben a hiperbola egy érdekes, gyakran egyedi esetet mutat be. Olyan határhelyzetet,
amibe a történet valamelyik szereplője kerül és ott a megszokottól eltérően cselekszik, viselkedik,
vagy akár rendkívüli dolog történik vele.
Míg a parabola történetében olyan cselekmény áll előttünk, ami szerint mindig mindenki cselekszik,
addig a hiperbolánál a cselekvő személyt bizonyos körülmények késztetik, vagy éppen kényszerítik
a rendkívüli cselekvésre.
A tiszta példázat azzal elégszik meg, hogy általános és közismert eseménnyel bizonyít. A hiperbola
az egyedivel és a sajátossal. A parabolánál az általános érvényű cselekvést egy ehhez hasonló
kérdés vezeti be: „ki az közületek ... ?” A felelet pedig: „mindenki” (vagy adott esetben senki).
A hiperbolában viszont a történés egyedi esemény, amelynek elbeszélése ezzel a mondattal
kezdődik (vagy kezdődhet): „Egy ember egyszer”. A hiperbolánál ezt viszont mindig egy kitalált
történet követi. Ezért Jézus nem is tartott arra igényt, hogy hallgatói igaz történetnek tekintsék, sőt
valószínű, hogy számított az ókori keleti embernek a mese, ill. egyéb történet iránti érdeklődésére.
A hiperbolánál ezért nem is számít sem a történetiség, sem a realitás. A fantázia elfogadott eszközzé
válik annak érdekében, hogy Isten országának rendkívüliségét, az emberi törvényektől, a természeti
rendtől, a bevett erkölcsi normáktól való eltérését szemléltesse.
Mivel Isten országa nem szimmetrikus megfelelője a bűn által megrontott világnak, olyan
cselekvési normái vannak, amivel érzékeltetnie kell ezt a más lényegűségét, a nem szokványost.
Ehhez pedig más, a természetessel ellenkező cselekvést, magatartást, történést kell a képi anyagba
felvenni. Isten országa és a tapasztalati világ két különböző entitás, s mikor Jézus lehozza Isten
országát a földre, akkor ez átalakítja a maga normái szerint a megszokott világot, ami a bűn világa.
Míg a parabola képi elbeszélésére és üzenetére a hallgató rábólint, „igen, ez így van”, addig a
hiperbolánál az ember elcsodálkozik „ilyen Isten, mennyire más, mint gondoltuk”.
A hiperbola érzékelteti, hogy Isten országa nem e világból nőtt ki, hanem Jézus Krisztussal
közelített el, s jelen van, az eszkaton pedig beállott.
A hiperbola túlzásaival Jézus két dolgot akar leginkább érzékeltetni. Egyrészt, hogy Isten és országa
merőben más, mint ahogyan azt eddig a hallgatók elképzelték, másfelől a bűn miatti torz
cselekvésekre derít fényt, amire a hallgatók azt mondhatták addig: „ez lehetetlen!”
Azzal a fenntartással, hogy egyes esetekben a parabola és a hiperbola közötti határvonal nem
húzható meg élesen, hiperbolának minősítjük – többek között – a magvető példázatát is.3

II. Textus

Mivel példázatunk egyaránt megtalálható a szinoptikusokban is (bár ott magyarázat nélkül), így
egyedül Márkot osztom meg. Ennek okait egyrészt abban látom, hogy Jézus egyedül itt fűz
magyarázatot a példázathoz, másrészt amiatt is, mert Máté és Lukács nem ad hozzá jelentőset a
Márknál közölt anyaghoz. Harmadrészt azért maradok csak Márknál, hogy benne maradhassak a
megadott terjedelemben, nem elvéve értékes helyet a kifejtéstől.

Márk 4,1-23
„És ismét kezde tanítani a tenger mellett. És nagy sokaság gyűle ő hozzá, úgy hogy ő a hajóba
lépvén, a tengeren ül vala, az egész sokaság pedig a tenger mellett a földön vala.
És sokat tanítja vala őket példázatokban, és ezt mondja vala nékik tanításában:
Halljátok: Ímé, a magvető kiméne vetni.
És lőn vetés közben, hogy némely az út mellé esék, és eljövének az égi madarak és megevék azt.
Némely pedig a köves helyre esék, ahol nem sok földje vala, és hamar kikele, mivel nem vala
mélyen a földben.
3
Kozma, 2002, 27-32.
Mikor pedig fölkelt a nap, elsűle, és mivelhogy nem volt gyökere, elszárada.
Némely pedig a tövisek közé esék, és felnevekedének a tövisek és megfojták azt, és nem ada
gyümölcsöt.
Némely pedig a jó földbe esék; és ád vala nevekedő és bővölködő gyümölcsöt, és némely hoz vala
harminc annyit, némely hatvan annyit, némely pedig száz annyit.
És monda nékik: Akinek van füle a hallásra, hallja.
Mikor pedig egyedül vala, megkérdezék őt a körülötte lévők a tizenkettővel együtt a példázat felől.
Ő pedig monda nékik: Néktek adatott, hogy az Isten országának titkát tudjátok, ama kívül levőknek
pedig példázatokban adatnak mindenek,
Hogy nézvén nézzenek és ne lássanak; és hallván halljanak és ne értsenek, hogy soha meg ne
térjenek és bűneik meg ne bocsáttassanak.
És monda nékik: Nem értitek ezt a példázatot? Akkor mi módon értitek meg majd a többi
példázatot?
A magvető az ígét hinti.
Az útfélen valók pedig azok, akiknek hintik az Igét, de mihelyst hallják, azonnal eljő a Sátán és
elragadja a szívükbe vetett Igét.
És hasonlóképpen a köves helyre vetettek azok, akik mihelyst hallják az Igét, mindjárt örömmel
fogadják,
De nincsen ő bennük gyökere, hanem ideig valók; azután ha nyomorúság vagy háborúság támad az
Ige miatt, azonnal megbotránkoznak.
A tövisek közé vetettek pedig azok, akik az Igét hallják,
De a világi gondok és a gazdagság csalárdsága és egyéb dolgok kívánsága közbejővén, elfojtják az
ígét, és gyümölcstelen lesz.
A jó földbe vetettek pedig azok, akik hallják az Igét és beveszik, és gyümölcsöt teremnek, némely
harminc annyit, némely hatvan annyit, némely száz annyit.
És monda nékik: Avagy azért hozzák-é elő a gyertyát, hogy véka alá tegyék, vagy az ágy alá? És
nem azért-é, hogy a gyertyatartóba tegyék?
Mert nincs semmi rejtett dolog, ami meg ne jelentetnék; és semmi sem volt eltitkolva, hanem hogy
nyilvánosságra jusson.
Ha valakinek van füle a hallásra, hallja.”

III. A Példázat megközelítése

A Szentírás és azon belül a példázatok értelmezését is gyakran meghatározzák kulturális

meghatározottságaink, világnézetünk, izmusaink, de még felekezetiségünk is, s nem utolsósorban –
az ezek mentén is meghatározott – Istenképünk.
Ugyanakkor ahhoz, hogy jól értelmezzük a példázatokat, nem az eredeti élethelyzettől kell
eltávolodnunk és a magasból, kívülről szemlélnünk az üzenetet, hanem saját magunk
előfeltevéseitől, előítéleteitől, megelőlegezett igazságaitól kell megszabadulnunk a helyes
értelmezéshez.4
Kozma kiválóan mutat rá arra a homályos megközelítésre, melyre a kívülállók önmaguktól, Isten
beavatkozása nélkül jutnak. Szakaszunk – a magvető példázata – Isten országáról szól, mondja. Ez
adja a magvető példázatának belső szerkezeti egységét. Témájának külsőségét a „titok” fémjelzi.
Jézus a Márk 4,11-ben nyilvánvalóvá teszi, hogy a tanítványok – csak mert beavatottak – értik meg
Isten országának titkát, míg a kívül valók erről csak példázatokban vehetnek tudomást. A kívül
valók számára viszont a magvető példázata csak egy sokértelmű metafora, s a benne lévő képek
sorozata titokzatos allegória.5
A példázatot Krisztus tanítványai leginkább kétféleképpen értelmezik, ill. magyarázzák, attól
függően, hogy milyen Istenképpel rendelkeznek. Emberközpontúan, ill. Istenközpontúan. Míg az
első esetén azon van a hangsúly, hogy az embereknek mit kell(ene) tenniük földjükkel (azaz
4
Kozma, 2002, 57.
5
Kozma, 2002, 75-76.
szívükkel) ahhoz, hogy elkerülve az első három eset kudarcát gyümölcstermő tanítványokká
váljanak, addig a második nézőpont szerint a magvető-kertész (vagyis az ÚR) az, akin múlik a talaj
állapota, ill. gyümölcstermő képessége. A következőkben e két megközelítést is bemutatjuk, majd
ismertetjük, elemezzük a példázatot.

III. 1. Az értelmezés középpontjában: a cselekvésre felszólított Ember

A példázat ez irányú megközelítésének egyik első jellemzője, hogy a Jézusi magyarázat értelmezési
keretének kezdetét (4,11-12) szinte minden esetben elegánsan átugorja, mintha az ott sem lenne. E
dolgozat írója, az elmúlt közel három évtizedben akár hány Igehirdetést hallott e példázatról e
nézőpont alapján, az ezt interpretáló Igehirdetők minden esetben elhagyták e két verset, s így
”megúszták” mindazt a kihívást, amit ezen versek magyarázata jelentett volna.
Anno sokszor felmerült, hogy vajon mi lehet ennek az oka. Végső soron nem maradt más, mint
annak feltételezése, hogy ezen megközelítés számára nem alternatíva az Isteni kiválasztás tanáról
beszélni e versek esetén sem, mivel e nézőpont szerint nem férhet olyasvalami a magyarázatba, ami
túl mutat az ember autonómiáján.
Mindemellett ezt tűnik megerősíteni az is, hogy ennek az értelmezésnek központi gondolata: az
adott emberen múlik, milyen talaj válik belőle. Az ez irányú magyarázatok fő jellemzője, hogy az
adott embernek (hallgatónak), mint talajnak kell dolgoznia talaja (szíve) jóvá, befogadóvá,
termékennyé, gyümölcsözővé tételén. Vagyis a talaj (a hallgató) egyben saját magvető-kertésze
(alkalmassá tevője) is.
Az effajta megközelítés szerinti magyarázatokban részletesen elemzik a különféle talajokat,
rámutatva, hogy az első három talajjá válás elkerüléséhez, vagy megszüntetéséhez mit kell tennie a
hallgatónak, aki mint láttuk, egy személyben talaj és önmaga kertésze. Az ilyetén magyarázókat
nem aggasztja az a fajta ellentmondás, miszerint a hallgatónak, mint talajnak kell önmagát, azaz a
talajt megjobbítania, s a mag fejlődéséhez alkalmassá, befogadóvá, gyümölcsözővé tennie. Még
akkor sem okoz problémát e interpretáció számára, ha ez a fajta önalkalmasítás a példázatból nem
következik.
A felmerült kérdésre, miszerint „akkor mi dolga van a példázatbeli valódi magvető-kertésznek?” - a
11-12-es versek átugrása miatt, ezen értelmezésben úgy tűnik nem kapunk választ.
Az eddig elmondottakat jól illusztrálja egy példa a sok közül. Az amúgy teológiai képzés számára
készült szakmunka szerzője egy bakugrással lép át a 4,11-12 verseken, mintha azok ott sem
lennének, egyetlen szót sem fecsérelve azokra értelmezésében. Ezt követően pedig az egész kifejtés
arról szól, amit fentebb előre bocsátottunk.
Az útfélre esett mag sorsát fejtegetve emeli ki a szerző, hogy döntően attól függ az Ige megértésére
való képessége az embernek, hogy milyen hatások érik rendszeresen az értelmét, ill. min
gondolkodik szokásszerűen.6
Azt is kifejti, hogy azon múlik számunkra a köves talaj állapotának elkerülése, hogy van-e bennünk
kellő alázat ahhoz, hogy az életünket alávessük a megértett igazságoknak.7
A tövisek közé esett mag kapcsán pedig azt tudhatjuk meg a szerzőtől, hogy akik (maguktól?)
alkalmasak lennének amúgy az Ige befogadására, azzal, hogy szívükben földi célokat dédelgetnek,
semlegesítik magukban annak hatását.8
Majd később még a tövises talaj esetében egy általános veszélyre is figyelmeztet szerzőnk.
Mégpedig a „kigyomlálatlanul” hagyott helytelen kívánságok és bűnök rejtett befolyásának
érvényesülésére. Ami azt jelenti, hogy ha az Ige ismerete mellett nem fordítunk gondot az
önvizsgálatra és a felismert bűnök Istennel való elrendezésére, akkor az emberi értelem előbb-utóbb
ezek befolyása alá kerülhet, s ez súlyos torzulásokat eredményezhet. Ezek akár az Ige hatását is

6
Takács, 2010, 9.
7
Takács, 2010, 9.
8
Takács, 2010, 9.
semlegesíthetik életünkben, hasonlóképpen ahhoz, ahogy a gazzal benőtt talaj is. A „gyomlálás”
ezért nem más, mint az „Úr keresése” imádság által, ill. az igazság kutatása.9
A jó föld, azaz a tiszta szív szerzőnk szerint pedig azon múlik, hogy teret adunk-e a helytelen
gondolatoknak, vagy tudatosan ellenállunk-e nekik, és rendszeresen Isten igazsága mellett döntünk.
Ezt akkor tehetjük meg, ha tudatosan „forgatjuk” a szívünkben Isten gondolatait, mert azok képesek
valódi változásokat létrehozni bennünk. A jó talajjal rendelkező hallgatókra az is jellemző, hogy
„állhatatossággal” kitartanak a tiszta szív fenntartásáért vívott küzdelemben, még ha ez áldozatokat
is kíván tőlük. További jellemzője a jó talajnak, hogy különbség van a termés mennyiségében. Ez
nem azt jelenti, hogy az egyik ember tökéletlenebb a másiknál, hanem azt, hogy a látható „termés”
mennyisége az ember egyéni adottságaitól is függ. Ha az Ige ismerete nem eredményez látható
változást az életünkben, akkor sürgősen meg kell vizsgálnunk és ki kell küszöbölnünk ennek okát.
Vagy fokozatos fejlődés történik az életünkben, vagy pedig megrekedünk egy adott szinten, ami
előbb-utóbb hanyatláshoz, a már elért eredmények elvesztéséhez vezet.10
Kozma rámutat, hogy a magvető valóban Isten országának ellenállhatatlan megvalósulásáról szól,
ill. azokról az akadályokról, amikbe az beleütközik. Mégis, mivel – szerinte – az igemagyarázók
gyakran túl könnyen túlteszik magukat az exegézis nehézségein, hamar elfogadják a példázat e
legkézenfekvőbb értelmét, s így gyakorlatilag alig hangzik el igehirdetés, ami a magvető
példázatában ezt a bizonyos elsődleges üzenetet – vagyis Isten országának százszoros erejét a
termésben – érvényesítette volna. Ehelyett könnyebben hajlanak arra, hogy a visszautasított Igéről
bőségesen beszéljenek, vagy ami még rosszabb, rossz pszichologizálással, az emberi lélek
alkalmatlan termőtalajairól értekezzenek.11
Időben jóval Kozma előtt, Joachim Jeremias még nyomatékosabban mutatott erre az általa is
hibásnak ítélt megközelítésre, amikor azt hangsúlyozza, hogy a magvető példázatának
magyarázatakor sokan elhibázzák az eszkatologikus csúcsot azzal, hogy a hangsúlyt – Isten
szuverenitása helyett – pszichológikusra, parainétikusra, vagyis erkölcsi tartalmú buzdító beszédre
helyezik át, s mintegy a megtérőknek szóló figyelmeztetésként értelmezik, óvva őket az
elvilágiasodástól és intve őket a kitartásra üldöztetésekkor.12
Nézőpontunk szerint, miközben az emberközpontú megközelítést képviselők tagadhatatlanul
őszintén kívánnak serkentőleg hatni az elkötelezett keresztyénné váláshoz, észrevétlenül is a
szekeret kötik a ló elé. Azaz a bűn által megrontott embert teszik meg önmaga generátorává, mintha
az megváltoztathatná magát.13 Magyarázatukban így az Ige-mag legjobb esetben is csupán többed-
leges eszközzé válik, miközben a magvető-kertész munkáját és szerepét is átveszi a talaj
munkálkodása, kertészkedése önmagán.

III. 2. Az értelmezés középpontjában: a cselekvő Isten

Első észrevételünk e megközelítéssel kapcsolatban Jahve szerepéhez kötődik. Az egész Ószövetség

– de ebből következően az Új is – tele van olyan képpel, miszerint Jahve az ő népének kertésze. Ő
az aki ki írtja, elveti mint magot, plántálja, gyomlálja, s gondozza népét. 14 Mindez pedig azt
feltételezi elő, hogy a magvető példázata sem szakítható ki ebből a jól ismert Ószövetségi
értelmezési keretből, ahol az ÚR a cselekvő fél, Ő a főszereplő, aki végzése szerint munkálja
földjét, azaz királyságát. Aki ha elkezdi munkáját övéiben, be is fejezi azt az aratás napjáig.15

9
Takács, 2010, 10.
10
Takács, 2010, 10.
11
Kozma, 2002, 64.
12
Jeremias, 1990, 107.
13
Jer 13,23; 17,9
14
Zsolt 80,8-20; 104,14.16; Ézs 5,2-7; 40,24; 41,18-20; 44,14; 60,21; Jer 2,21-22; 11,17; Ez 17,23; 19,13; 36,36; Mt
21,33
15
Fil 1,6
Ebből következően Kozma kiválóan állapítja meg, hogy a vetés, a növekedés és az aratás történései
mögött egyaránt Isten van. Ezért e folyamatok úgy egészükben, mint egyes aspektusaikban Istennel
hozhatóak kapcsolatba, s nem az emberi produktummal.16
Ravasz László pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy a példázat a titkot foglalja magában. Mégpedig
azt a titkot, hogy a Názáreti Jézus a Messiás, amit nem tud a világ, de még csak Izrael sem. Emellett
Isten országa megjelent, de az emberek ezt sem veszik észre, csak a tanítványok, akik beavatottak
mindebbe. Jézus – tehát – azért beszél példázatokban, mert ez a Szentlélek chifre-je (rejtjele), hogy
akik nincsenek elhívva, azok ne értsék, akiknek viszont adatott az üzenet, azok megértsék azt.
A Jézus által a 4,11-12-ben idézett Ézsaiási szakaszban foglaltakkal összhangban, a magvető
példázata azt mondja el, hogy Isten Igéje hirdetésének normális eredménye a látszólagos
eredménytelenség. A példázat éle így a látható, megkeményedett és megátalkodott Izrael ellen
irányul.17
Webb – az ismert Ézsaiás kommentátor – szerint a kérdéses (6.) fejezetben Ézsaiás üzenete
alapvetően Jahve ítéletének következményeit közvetíti. Megkeményíti az emberek szívét, ami mind
a föld, mind az emberek pusztulását magában hordozza. Ézsaiás prédikálása pedig csupán érvénybe
lépteti a földön, a mennyben – már előzetesen – megszületett ítéletet. A Jézus által említett
ominózus 9-10-es versekről pedig ugyanazt mondja Webb, mint ami a Márki szakaszunk első
olvasatára is egyértelműnek tűnik. Vagyis, hogy nem a nép közönye váltotta/váltja ki az ítéletét,
hanem fordítva. A közöny lett következménye Jahve ítéletének.18
Úgy tűnik, hogy Ravasz és Webb interpretációját támasztja alá Pál apostol is a Róma levél
11.fejezetében, aki Izraelre a „megkeményedés” kifejezést használta akkor, amikor a pogányok
idejéről beszélt. E mögött pedig könnyen felfedezhető, hogy nem Izrael csupán önmaga általi
megkeményedéséről beszélt az apostol (mellyel esetleg Isten sem lenne képes szembe szállni),
hanem az Isten általi megkeményítésről, mely Istennek, mint a történelem urának tudatos
beavatkozása, s a pogányok idejének – ezen megkeményedésen keresztüli – megnyitása.

Róma 11,8-10
„Amint meg van írva: Az Isten kábultság lelkét adta nékik; szemeket, hogy ne lássanak, füleket,
hogy ne halljanak, mind e mai napig.
Dávid is ezt mondja: Legyen az ő asztaluk tőrré, hálóvá, botránkozássá és megtorlássá.
Sötétüljenek meg az ő szemeik, hogy ne lássanak, és az ő hátokat mindenkorra görbítsd meg.”

Kozma többször hangsúlyozza a történet Isten központúságát. Nézőpontja szerint a Mk 4,1-34 két
sajátossággal is rendelkezik. Először is azzal, hogy Márk gyűjteménye csak három példát tartalmaz
– magvető, magától felnövő vetés, mustár mag – s ezek mindegyike még inkább hangsúlyozza,
hogy Isten országának ereje és hatékonysága egyedül Isten műve.19
Kozmának ezen véleményével összhangban mutat Ravasz arra, hogy Ézsaiás beszédének
Jeremiáséhoz hasonlóan "nem lesz" eredménye. Ettől még sem kell megijedni, mivel esetenként
pont ez az "eredménytelenség" az isteni cél. Mert olykor az isteni küldött szavának meg nem
értésével, megvetésével teljesedik be Isten üdvterve. Az élet Igéje öli meg a hallgatóságot. Az
emberi romlottságot jól példázza, hogy minél hatalmasabban szól az Ige, annál süketebbek rá az
emberek. Minél nagyobb a ragyogása, annál nagyobb a szellemi vakság. Minél kedvesebb a hívás
és vadabb a fenyegetés, az emberi szív annál kövérebb, tompább, restebb. De így, ezzel is
beteljesedik az isteni célgondolat: Izrael egésze nem tér meg, nem gyógyul meg. Amikor pedig a
próféta felteszi a kérdést: „Meddig URam?”, az isteni felelet rá: „Míg beteljesedik a végpusztulás.
Míg a városok pusztán állnak.” Ez a fogság, majd a szétszóratás. Csak a szent mag marad meg. A

16
Kozma, 2002, 97.
17
Ravasz, 1991, 138-139.
18
Webb, 2001, 62.
19
Kozma, 2002, 50.
vesszőszál Isai törzsökéből. Vele mindazok, akik beoltattak Krisztus titokzatos testébe, mely az
Egyház. Az Újszövetség népe.20 Amely zsidókból és nem zsidókból (pogányokból) áll.21
Kozma – bár példázatunkhoz kapcsolódóan előzőleg többször elismerte22 – úgy tűnik, a végén
mégis megtorpan a kiválasztás isteni tana előtt. Jézus egyértelműnek tűnő kijelentésével szemben –
miszerint azért beszél példázatokban, hogy az azt hallgató kívülállók ne értsék azt – Kozma végső
következtetése ezzel teljesen ellentétes. Szerinte Jézus csupán azért beszélt példázatokban, mert –
megdöbbenésünkre – Isten országának titkát pont, hogy mindenki számára érthetővé kívánta tenni.
Azok, akiknek szemük van, de nem látnak, fülük van, de nem hallanak, 23 akiket gonosz és parázna
nemzetségnek nevez,24 nem képesek ezt megérteni. Büntetésük az, hogy ők megmaradva a képi
szinten, kizárják magukat Isten országából. Jézus azonban róluk sem mond le – állítja Kozma –,
hanem számukra is fenntartja a megértés s majd pedig a megtérés lehetőségét.25
Majd később – ezt az univerzalizmushoz közelítő nézőpontot képviselve – azt mondja, hogy Jézus
egy egészen más Isten országát hozott le a földre, amely mindenki előtt titok. Mégis Jézus azt
akarja, hogy ez az ország mindenki számára nyilvánvalóvá váljék.26
Meglepő, hogy miért jut erre a következtetésre Kozma. Az általa felhozott nyelvészeti érvben –
melyben Joachim Jeremias egy magyarul nem elérhető munkájára hivatkozik – két kötőszócskával
érvel, amiből az egyik szerint a „hogy ne” térjenek meg kifejezést lehetne úgy is fordítani, hogy
„talán” megtérnek.27
A már említett – s ide kapcsolható – Róma 11,8-10-ből, de az Ézs 50,4-5-ből is, vagyis a Szentírás
egyéb összefüggéseiből ennek ellentéte látszik kirajzolódni. Nem mellesleg – mint korábban láttuk
– Kozma nyelvészeti érvét nem ismerik a Márkban Jézus által idézett Ézsaiási szakasszal
kapcsolatos kommentárok sem. Ehelyett az első olvasatnak megfelelő értelmezést képviselik.
Amennyiben a „végső megértés és megtérés”28 alatt – Kozma itt végül mindenki megmentésére
gondolna, akkor ez olyan univerzalizmust jelentene, mely szerint Jahve végül mindenkit megment
és megbékít magával. Ez viszont erősen úgy tűnik, hogy nem állja meg a helyét a teljes Szentírás
fényében. Amennyiben viszont csupán a megértés és megmentés „lehetőségére” gondol itt Kozma,
akkor pedig egy olyan – napjainkra népszerűvé váló, de – szuverén ÚR voltában megkérdőjelezett
Istenképet tár elénk, mely szerint végső soron nem Isten az ember életének legfőbb ura, hanem ezt a
szerepet az ember tölti be önmagán.
Ha még is így lenne, erre azt kell mondjuk, hogy ez nem a Szentírásból felragyogtatott, hanem a
humanizmusból eredeztetett Istenkép. Valószínűsíthetően mégis azért ad teret e nézetnek Kozma,
mert akik – feltéttelezhetően ő is – félnek az isteni feltétel nélküli kiválasztástól, általában azért
teszik, mert egyrészt nem ismerik alaposan azt, másrészt – ebből következően – tovább gondolva
azt, úgy vélik, hogy e nézet megszünteti az ember felelősségét, felelőtlen, test szerinti élésre, ill. a
megszentelődést tekintve passzivitásra késztetve őt.

IV. A magvető példázatának értelmezése

A példázat (mindhárom evangéliumban) három egységre tagolódik. A bevezető versek után Jézus
elmondja magát a példázatot.29 A középső részben a tanítványok kérdése és Jézus válasza hangzik
el, ahol jól elhatárolható a „nektek” kifejezés. Vagyis a tanítványok, akik megértik a titkot és az
20
Ravasz, 1993, 275-276.
21
Ne feledjük. Az igazságos (emberi romlottság miatti) ítélet éppúgy dicsőíti Istent (igazságossága miatt), mint
irgalmas szeretetéből való kegyelme. Nem csak szinte az egész Ószövetség van tele Isten haragjáról szólva azzal,
hogy az dicsőíti őt a bűnösök feletti ítéletekor, hanem az Újszövetség is. Róma 1,18-20.24-28. 2,5-10; Jn 3,36; Jel
14,8-10.
22
Pl. az 5. lábjegyzeti pontnál is.
23
Mt 13,15-16
24
Mt 16,4
25
Kozma, 2002, 118.
26
Kozma, 2002, 148.
27
Kozma, 2002, 116-117.
28
Kozma, 2002, 118.
29
Mt 13,1-9; Mk 4,1-9; Lk 8,4-8
„azoknak”, akik kívülállóként képtelenek a titkok megértésére. Végül az értelmezés zárja a
példázatot: ez részletről részletre követi a képi leírást.30
Voltak idők, amikor a magyarázat hitelességét, ill. Jézustól származó voltát komolyan
megkérdőjelezték. Ugyanakkor jó ha tudjuk: a kép és az azt értelmező üzenet nem arra valók, hogy
azokat egymással szembe fordítsuk, hanem arra, hogy felismerjük, a kettő együtt, Jézus Krisztus
személyében nyeri el valódi üzenet töltetét.31
Miközben a példázat fő üzenete az Ige-mag diadala, addig csupán melléküzenete az igehallgatók
alkalmassága a befogadásra. Vagyis a példázat lényege, hogy az Igében olyan magerő van, ami
miatt semmi nem állhat ellene. Ezért ne engedjétek – sugallja a szöveg – hogy a világi gondok stb.
semmissé tegyék a hallott Igét bennetek. Azaz Jézus Isten Igéjének objektív valóságát, szubjektív
tapasztalattá kívánta tenni tanítványaiban.32
Mivel a példázat a Genezáreti tónál hangzott el, a helyszín Galilea, Jézus szolgálatának kezdete. Így
a kiküldött tanítványoknak bátorítást kívánt adni, hogy lássák meg: Igehirdetésük sikere nem
önmagukban, hanem a mag életerejében rejlik. A magvető példázata az őt követő magától felnövő
vetés és mustármag példázatokkal együtt Isten országának már jelenlévő és diadalra jutó erejét
érzékelteti.33
A magvető példázatát Jézus a sokaságnak mondja, hogy rámutasson: az eszkaton beállt, noha még
csak magként van jelen Isten országa. Gyülekezeti alkalmazásban arról a tömegről van szó, amelyik
hallotta az Igét, s így az elfogadás-visszautasítás helyzetébe került. Eközben ott vannak a
tanítványok is, akiket meg akar erősíteni Jézus a rájuk váró feladat megvalósítását illetően. Az
értelmezéskor már csak a tanítványok vannak jelen, akiknek nem szabad elkeseredniük az előre
jelzett sikertelenségek láttán, hanem bízniuk kell Isten országának – a magban rejlő –
kiteljesedésében.34
Emellett a példázat valójában nem négy, hanem két részes. Az első három talaj típus ugyanazt a
sikertelenséget érzékelteti, egyre növekvőbb látszateredmények bemutatásával. A három
alkalmatlan talaj valós helyzetet szemléltet ugyan, de csak kontrasztkép. Vagyis a lenyűgöző
valóság árnyéka.35
Vajon, hogy a magvető miért szórt magot oda, ahonnan nem várhatott termést – Kozma szerint, aki
Jeremiásra hivatkozik – csak a mai földművelési technika felől kérdezhetjük. Ekkor érthetővé válik,
hogy egykor lzraelben nem a megszántott földbe, hanem az ugarra vetettek, s ezt csak azután
szántották be. A magvető így nem tudhatta, hogy itt-ott mennyire mély a talaj, és természetesen azt
sem, hogy hol fog kinőni a tövis. Az ő feladata az volt, hogy az egész birtokát bevesse maggal.
Jézus koránt sem foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy a vetőmag hányad része ment kárba. Ez a
szántóföld minőségétől függően nagyon eltérő volt, sokkal inkább, mint nálunk.
Így az üzeneti részben nem a misszió sikerének/sikertelenségének kérdésére kívánt válaszolni Jézus,
hanem egyedül arra figyelmeztette övéit, hogy minden kudarcosnak tűnő szituáció ellenére vállalni
kell az Ige szolgálatát, mert az Isten munkája.
Márk azt is hangsúlyozza, hogy az első három talajra egy-egy, míg a jó földbe több mag hullott. A
hiperbolikus képpel így az Igemag (egyesszám) terméketlenségét és (többesszámmal)
termékenységét kívánja érzékeltetni Jézus.
Szakértők szerint a termés – a kor Palesztin körülményeiben – a terület méretéhez képest átlagosan
7,5-szeres volt, míg a 10-szeres termés már nagyon jónak számított. Így ha Jézus erre gondolt,
akkor az általa említett terméshozam hiperbolikus túlzásnak számít, mellyel Isten országának
rendkívüliségét kívánta érzékeltetni. Amennyiben viszont Jézus az egyes kalászokban található
szemek számára gondolt, akkor Kozma – másra hivatkozva – teljesen valós adatoknak tartja a 30,
60 vagy még több termést, mivel – szerinte – akkoriban ez a magszám teljesen normális volt egy
kalászban. Ez esetben Kozma a – mint korábban már láttuk, egyébként általa is hiperbolaként
30
Mt 13,18-23; Mk 4,13-20; Lk 8,11-15
31
Kozma, 2002, 141-143.
32
Kozma, 2002, 143.
33
Kozma, 2002, 143.
34
Kozma, 2002, 143.
35
Kozma, 2002, 144.
definiált – példázatot csupán parabolának tekinti, mivel így nem szerepel benne szerinte költői
túlzás.36
Az agrárium ezzel szemben még a modern, szuper búza fajtáknál is csupán 30-40 szemmel számol
egy kalászban.37
Így a Jézus korabeli ősbúza (mely valószínűleg az alakor, esetleg a tönke lehetett) jóval kevesebb
szemet tartalmazhatott kalászonként. Így pedig már nem kizárt, hogy a magvető példázata
mégiscsak hiperbola lehet.

IV. I. A négy talaj

IV. I. 1. Útfél

A meg nem értett Igét ragadja el azonnal a gonosz. Már semmissé válik, mielőtt valaki megértené
azt. A gonosz – tehát – aktívabb, mint az ember. Emiatt szükséges a tanítványoknak azonnal
megérteniük az Igét.
Az útszéliek felületességük mellett egyrészt ki vannak téve a gonosznak, másrészt a gonosz ott lép
közbe, ahol a hit folyamata elindulna, a hallásnál. 38 Az útszéliek így nem hisznek, s nem
üdvözülnek.39

IV. I. 2. Köves hely

Ők a hallott Ige örömmel fogadói. Ez az öröm viszont csak olyan hangulat, ami a megpróbáltatások
idején, amikor üldözés éri őket, semmivé válik. E hallgatóknál az Ige nem gyökerezett meg, hanem
megbotránkoznak, elbuknak. Pál apostol később – ezen gondolat mentén – utal arra, hogy
Krisztusban, ill. a hitben, szeretetben gyökereznek meg a hívők. 40 Az öröm és a lelkesedés – tehát –
önmagában sosem garancia a hitre, ill. Krisztus követésének valóságára. Erre emlékeztet bennünket
a keresztfelvétel esete is, amikor Jézus szinte elutasítja az őt örömmel, lelkesedéssel követni
akarókat.41

IV. I. 3. Tövises hely

A tövis és a bogáncs már kezdetben a hiábavaló munka szimbóluma. 42 Később többször megjelenik
a „búzát vetni és tövist aratni” gondolata, mely az ítélet jelképe. 43 Míg az előző két esetben a külső
körülményeknek – az elsőnél Sátán, a másodiknál pedig az üldözők szorongatásának – tudható be
az eredménytelenség, addig itt már belső visszhangra talál a világ, aggodalmaskodás és a fizikai élet
anyagközpontú, gazdagság utáni vágyának formájában. Ez a gondolat, vagyis a tanítványok óvása
jelenik meg a Hegyi beszédben is, miszerint a tanítványoknak nem szabad földi vagyon gyűjtésével
és pogányos aggodalmaskodással foglalatoskodniuk.44 A végidők apokaliptikus jelei kapcsán inti
Jézus tanítványait, hogy ne nehezedjék el a szívük az élet gondjai miatt. A különféle csábítások
akkor veszélyesek igazán a bimbódzó hitre, amikor a külső csábításra belső kívánság felel. Akik az
aggodalmaskodás és a vagyon bűvkörébe kerülnek, azoknak csupán illúzióknak tűnnek Isten
országának értékei. A vagyon hittől való eltávolításának gondolata Pálnál – valószínűleg ebből
következően aztán – még karakteresebben megjelenik.45

36
Kozma, 2002, 146-147.
37
Dr. Pepó, 2021.08.28.
38
Róma 10,17
39
Kozma, 2002, 149-150.
40
Ef 3,18; Kol 2,7
41
Lk 14,25-33; 9,57-62; Kozma, 2002, 149-150.
42
1Móz 3,18
43
Jób 31,40; Jer 12,13; Ézs 32,13; 34,13; Náh 1,10
44
Mt 6,19-21.29-34
45
1Tim 6,10; 2Tim 3,2
A tövisek az eddig részletezettek által, a magot, azaz az Igét összeszorítva megfojtják. Így pedig ez
a talaj – az előzőekkel együtt – gyümölcstelen lesz. Kozma értelmezése szerint a tanítványoknak
választaniuk kell a munka, család, vagyon központú élet és Isten országa között.46
Véleményünk szerint viszont inkább értékrend cserére van szükségük a mindenkori tanítványoknak.
Azaz, hogy Isten országával szemben ezek háttérbe szoruljanak, vagyis másodlagosakká váljanak.
Annál is inkább, mivel a tanítványok is olykor dolgoztak, ill. gyakori volt családosság is.
Ezzel együtt jól mutat rá Kozma, hogy Sátán, az üldözés és a vagyon hármasa olyan csapda, ami
minden ember számára veszélyt hordoz.47

IV. I. 4. Jó föld

A föld és a termés az Ószövetségnek kedvelt metaforája a tekintetben, hogy Izrael miként fogadta
Isten beszédét. Erre utal Ézsaiás az ÚR terméketlen szőlőjekor, ill. a Zsoltáros az ideje korán
meghozott gyümölcskor.48 Az Újszövetség szintén nagyon gazdagon ír a gyümölcstermésről. Pl. az
Evangélium gyümölcsterméséről,49 ami a feltámadott élet jele.50 Gyakran beszél az igazság
gyümölcséről is,51 ami lelkiséget jelent,52 s az ebből következő jó cselekedeteket is jelenti.53
Az Ige „befogadása” – mely a gyümölcstermés előfeltétele – az elfogad, helyesel, jónak tart
jelentést hordozza. Ez a gondolat az Apostolok Cselekedeteiben és az apostoli levelekben jelenik
meg gazdagon. Így tettek Béreában,54 aztán a szorongattatás ellenére Thesszalonikában is.55 A
gyümölcs termést maga az Ige eredményezi. Miközben gyümölcsöt hozni annyit tesz, mint hallani,
megérteni és cselekedni az Igét.
Isten országának ügye, magának Istennek az ügye, aki az Ige magjában helyezte el az Ő országát.
Semmilyen erő nem állhat ellent ennek, mivel mindenképpen győzelemre jut. Jézus célja, hogy
tanítványaiban az Ige isteni ereje iránti bizalmat felébressze és megerősítse. Ezért a példázat
Krisztológiai hangsúlya nem annyira abban áll, hogy Jézus a magvető, mint inkább abban, hogy Ő
az isteni mag, aki elvettetett a világba.56 Így a sok gyümölcs termése az eszkatonban, az aratáskor
jut igazán teljességre.57
Az eddigiek fényében megállapíthatjuk, hogy a négy talaj közül, csupán ebben az utolsóban
munkálkodott a magvető-kertész, hogy termővé, gyümölcsözővé tegye azt, míg az előző három talaj
számára maga a magvetés hordozta az ítéletet.58

IV. II. A magvető-Igehirdető

A magvető esetén – mint már előzőleg mondtuk – egy olyan kontraszt példázattal van dolgunk,
melyben a példázat kezdete más időpontot ismertet, mint a vége. Először a vetést írja le, majd az
utolsó vers az aratást. Egyrészt a magvető gyakran "eredménytelen" munkáját ismerteti a még fel
nem szántott ugar leírásának kifejezésre juttatásával. Majd a vetés ellenségeit sorolja fel. Végül
bemutatja az aratást, ami a valóságot sokszorosan meghaladja, de a keleti beszédmódnak
megfelelően a minden mértéket meghaladó eszkatologikus isteni teljességet érzékelteti.
Ugyan az emberek szemében a sok munka hiábavalónak és eredménytelennek tűnik, mert kudarc
kudarc hátán követi egymást, Jézus mégis telve van bizalommal, mert eljött Isten órája, amiben az
46
Kozma, 2002, 150-151.
47
Kozma, 2002, 151.
48
Ézs 5,1-7; Zsolt 1
49
Kol 1,5-6
50
Róma 7,4
51
2Kor 9,10; Fil 1,11; Zsid 12,11; Jak 3,18
52
Mt 7,10; 12,33; Gal 5,22
53
Kol 1,10; Tit 3,14
54
ApCsel 17,11
55
1Thessz 1,6; 2Kor 11,4; Jak 1,21
56
Jn 12,24
57
Kozma, 2002, 151-155.
58
Mk 4,11-12; Ézs 5,6-7
aratás nagyobb mértékben van jelen, mint ahogy elgondoljuk vagy kérjük. Ez azért is lényeges,
mert a tekintet itt nem a tanítványok, hanem Jézus kudarcán nyugszik, ami az elkeseredett ellenség,
59
a hiábavaló prédikálás,60 és követői létszámának csökkenésében61 látszik.
Olyan, mintha mindez cáfolata lenne Jézus küldetésének. Ezért mondja Jézus, hogy - nézzétek a
földművest! Ő is elcsüggedhetne a sok nehézség láttán ami vetését elpusztítja. Mégis
tántoríthatatlanul bizonyos a gazdag aratás tekintetében. „Ti kishitűek! Hogy van, hogy nincs
hitetek?”62
Isten – tehát – a reménytelen kezdetből előhozza azt a dicsőséges célt, melyre ígéretet tett. Akik
abban az ajándékban részesültek, hogy megértik Isten országának titkát,63 már a rejtett és
jelentéktelennek tűnő kezdésben is Isten eljövendő dicsőségét látják.
A példázat legrégebbi exegézisét Jusztinusz mártír szolgáltatja, aki nem tekinti azt önvizsgálatra
való felszólításnak, hanem olyan bátorításnak az igehirdető-magvető számára, aki látszólagos
sikertelenségének ellenére se essen kétségbe. Ez a megközelítés azért is figyelemreméltó – Jeremias
szerint – mert igen régi hagyományon alapul.64
Példázatunk missziói alkalmazásának tekintetében, fontos megjegyeznünk: Igehirdetői, ill. hitvallói
szolgálatunk közben, nem kaptunk arra megbízatást, hogy ítélgessük, kiből milyen talaj lesz. Mivel,
mint láttuk, ez Isteni privilégium, s noha keletkezhetnek bennünk benyomások a tekintetben, hogy
kiben mi munkálódik, végleges következtetést – amint a tövises hely is mutatja – nem szabad
levonjunk.

Összegzés

Dolgozatunkban hangsúlyt fektettünk Isten szuverenitására, mely a példázat magyarázatának

kezdetén jelenik meg Ószövetségi utalással igen hangsúlyosan. Majd ismertettük a példázat
megközelítési módjait, illetve értelmezését.
Ezekben láthattuk, hogy míg az egyik értelmezés középpontjában a cselekvésre felszólított ember
áll, aki egyszerre talaj, ill. saját talajának kertésze is, addig a másik értelmezési megközelítésben a
cselekvő fél a magvető-kertész, az ÚR Isten.
A későbbiekben azt is láthattuk, hogy nem négy, hanem csupán kétféle terméketlen föld létezik. Az
első három valójában egy kategóriához tartozik. Míg az első a hirdetett és hallott Ige elutasítóinak
kategóriája, addig a második kategória a jó termőföldé, ami a jövőre vonatkozik. Mivel az új életből
fakadó bő termés csak Jézus feltámadásából eredhet.65
Végezetül megállapíthatjuk: a Szentírás összefüggéseiből jól látszik, hitünk nemhogy csak a
Krisztus feltámadását közvetítő isteni Igéből származik, hanem Isten generálja annak kialakulását
magvetőként.66 Amennyiben pedig Isten munkálkodik, Jézus állítja, „én is munkálkodom.” 67 Így
pedig bízhatunk abban, aki – jó kertészként – elkezdte bennünk a jó munkát – azaz jó földdé tett
bennünket –, hogy be is fejezi azt, harminc, hatvan és százszoros termést aratva bennünk.
Így bízvást mondhatjuk, „Soli Deo Glória!” Mindezért „Egyedül Istené a dicsőség!”

59
Mk 3,6
60
Mk 6,5
61
Jn 6,66
62
Mk 4,40
63
Mk 4,11
64
Jeremias, 1990, 107-108.110.
65
Kozma, 2002, 154-155.
66
Ef 2,8
67
Jn 5,17
Felhasznált Irodalom

Jeremias, Joachim, 1990, Jézus példázatai, Budapest, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya
Kozma Zsolt, 2002, Jézus Krisztus példázatai, h. n., Iránytű Alapítvány
Dr. Pepó Péter, 2021.08.28., A búza rekordtermések agronómiai alapjai,
https://agrarium7.hu/cikkek/165-a-buza-rekordtermesek-agronomiai-alapjai
Ravasz László, 1991, Az Újszövetség magyarázata, Budapest, Református Egyház Zsinati
irodájának sajtóosztálya
Ravasz László, 1993, Ószövetségi Magyarázatok, Budapest, Kálvin kiadó
Takács Szabolcs, 2010, Jézus példázatai, h. n., Sola Scriptura Teológiai Főiskola
Webb, Barry, 2001, Ézsaiás könyve, Budapest, Harmat