Al Ghaoui Hesna

Háborúk földjén
Egy tudósítónő vallomásai a válságövezetek
megrázó hétköznapjairól

ALEXANDRA
 Copyright © Al Ghaoui Hesna, 2010
Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2010

ISBN 978 963 297 376 0

Tartalom

Előszó
Libanon
Izrael
Észak-Irak
Szudán
 Előszó
Nem vagyok haditudósító. Csak egy tudósító, aki időnként
háborúkba jár, azután hazatérve elmeséli, hogyan került a világ
éppen forrongó pontjára.
Nem vagyok író sem. Inkább amolyan krónikás, aki saját
viszontagságain keresztül próbálja megmutatni, milyen elemekkel
kell megküzdenie egy tudósítónak - legyen akár fronton, akár
homokviharban egy iraki mobilvécé telepen.
Persze hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem vonzanak az éles
helyzetek. Egy háborús forgatás során az ember teszteli a határait -
testileg és lelkileg. Főleg, ha nő. De gyakran nem a bombák, rakéták
vagy Kalasnyikovok jelentik a legnagyobb nehézséget a
munkánkban. Hanem a félelem. Háborúban mindenki retteg,
gyanakodik, hárít. A fronton egy tévéstáb csak púp az emberek
hátán. A hatóságoknak azért, mert kényes helyzetben senki sem
szeret nyilatkozni. A hadseregnek azért, mert nehezen tolerálják, ha
riporterek mászkálnak a hadműveleti területen. A helyiek pedig
gyakran kémeknek tartanak minket, de a nyomorukat sem szívesen
tárják a világ elé.
- Idejön, kifaggatja az embert, aztán ha megvan a sztorija, elhúzza
a csíkot. Megy vissza a biztonságos otthonába, a kényelmes életébe.
Azt hiszi, jót tesz? Azt hiszi, változtat bármin, ha megcsinálja a
riportját? Hogy bárkit is érdekel maguknál, mi a franc történik
velünk?
A kemény szavakat egy ugandai apa vágta a fejemhez, aki két
héttel korábban kapta vissza lányát a lázadóktól. A kicsi Catherine-t
tizenhárom évesen rabolta el egy fegyveres milícia. A fiatal nőnek
végül huszonhat évesen sikerült elszöknie. A viszontlátás
boldogsága, keserű emlékek és lassan múló félelem tükröződött apa
és lánya szemében, amikor találkoztam velük. Nem csoda, hogy
féltek a világ elé tárni mindazt, amit átéltek. De őszintén hiszem,
hogy nem hiába vállalták. Sem ők, sem az összes többi ember,
akinek a tragédiája, öröme, félelme, titkai kelnek életre ebben a
könyvben.
 Ha nem hinnék abban, hogy vannak még a világon, akik a háborús
tudósítások számai mögött az arcokat is szeretnék látni, akikről nem
pereg le az élet-halál küzdelem, amelyet milliók vívnak a túlélésért
nap mint nap, soha nem fogtam volna neki az írásnak.
 Libanon
Forgatás a szétolvadt katonák földjén

Kilőtt, szétégett autóroncs tűnik elém a Bejrútba vezető út mentén.

Aztán jön a második, a harmadik megfeketedett fémváz. Vajon a
sofőr ki tudott menekülni időben? Vagy egyből felrobbant a kocsi,
amikor találat érte? Libabőrös leszek. Normális vagyok én, hogy
vállaltam ezt a forgatást?
Rossz érzés fog el, pedig azt mondták, ez a rejtett kis hegyi
szerpentin viszonylag biztonságos. Figyelmeztettek minket, hogy a
folyamatos bombázás miatt eszünkbe ne jusson a főutakra menni.
Egyelőre csend van, de a kiégett roncsok látványa egy pillanatra
sem engedi feledni a háborút. Csak érnénk már Bejrútba! Fáradt és
nyűgös vagyok, félek, mi vár ránk az elkövetkező héten. Mindössze
egyetlen címünk van - egy nőé, akivel még soha életemben nem
találkoztam.

Négy nappal korábban még nem sejtettem, hogy a hét második

felét már a fronton töltöm. Az utazás váratlanul jött. Miután a
Hezbollah síita szervezet elrabolt két izraeli katonát, Izrael úgy
döntött, katonai csapást mér Libanonra. Bombázni kezdte az ország
déli részét és a főváros síiták lakta negyedeit. Pillanatok alatt kellett
összekapnunk magunkat Rácz Laci operatőr kollégámmal, amikor a
tévé vezetése engedélyt adott, hogy a helyszínre utazzunk. Csak
éppen fogalmunk sem volt, hogyan jutunk oda. A bejrúti repülőtér
az első célpontok között volt, amelyet az izraeli légierő lebombázott,
a Szíriából vezető főbb útvonalakat pedig folyamatosan támadták.
Na, ilyenkor jön jól a „szír kapcsolat". Damaszkuszban élő szíriai
nagybátyám, Rezzuk szintén újságíró. Két telefonjába került, amíg
szerzett nekünk sofőrt, aki ismeri a libanoni hegyvidéket, a rejtett
hegyi utakat. Megvettük hát a Damaszkuszba szóló repülőjegyeket,
és megbeszéltük a sofőrrel, hogy hajnali háromkor várjon minket a
repülőtéren. Innen indultunk a megadott címre: egy libanoni
újságírónőhöz, akit nagybátyám riasztott, hogy segítsen nekünk
eligazodni az ostromlott városban.
Három perce toporgunk az ajtó előtt, bőröndökkel, táskákkal
felpakolva. Hiába kopogunk, csöngetünk, semmi válasz. Na, mi lesz
már?! Mindjárt összeesek... Vagy rossz helyen járunk? Már épp
nyúlnék a táskámba, hogy előkotorjam a telefonomat, amikor
résnyire nyílik az ajtó. Fehér atlétatrikós, kócos hajú nő kukucskál ki
duzzadt szemmel. A francba! Biztos az ágyból ugrasztottuk ki.
- Diá? - kérdezem zavartan.
- Ó, hát ti vagytok azok? Nem tudtam, hogy ilyen korán jöttök -
motyogja arabul, és kitárja az ajtót. - Gyertek be!
Reggel hat óra sincs még. Tényleg extra korai a látogatás.
- Elnézést, de így volt a legbiztonságosabb a bombázások miatt.
Éjszaka kellett elindulnunk Damaszkuszból, hogy még napkelte
előtt Bejrútba érjünk - magyarázkodom.
- Jól van, semmi gond. Pakoljatok le, csinálok egy kávét.
Hátradőlve szürcsöljük a feketét, míg Diá készülődik. A libanoni
újságírónő a negyvenes évei közepén járhat. Most is szép nő, de
húsz évvel ezelőtt igazi bombázó lehetett. Kócos, sötét hajkoronáját
már simára fésülte, és a szeme alól is eltűntek a hajnali árkok. Az
enyém alatt viszont egyre mélyebbek - a fejem majd' lecsuklik a
fáradtságtól. Szó szerint küzdök, hogy ébren maradjak. Egész éjjel
úton voltunk, egy percet sem aludtunk. Márpedig pihenés késő estig
nem is lesz. Sebaj, négy-öt kávéval mindent ki lehet bírni, biztatom
magam, amikor óriási robbanást hallunk. Úgy ugrok fel a székről,
mint akit kígyó mart meg. A mennydörgésbe még a falak is
beleremegnek. Ijedten nézünk össze Lacival - Welcome to Lebanon!
Ekkor gondolok először bele, hová jöttem, mit vállaltam. És hogy
nem vagyok teljesen normális. Diá rohan be hozzánk a nappaliba.
- Nyugi, nyugi, odébb, a szomszéd kerületet bombázzák - mondja.
És már jön is a második és a harmadik égszakadás - megint
beleremeg az egész ház. Beleremegek én is. Pokoli, félelmetes
érzés, életemben először élek át ilyet. Halljuk, hogy felbolydul az
egész ház. Sokan az utcára rohannak, mások a tévéhez, hátha
bemondják, hol csapódtak be a bombák.
- Tényleg a szomszéd kerületet támadják? Milyen lehet, amikor a
melletted lévő házra dobnak bombát?!
- Vagy a tiédre - mondja Diá. - Na de mindjárt kiderül, pontosan
hol támadtak. Nem lehet túlságosan közel, különben betörtek volna
az ablakok - indul ő is a tévéhez.
 Egy helyi csatornára kapcsol, ami napi huszonnégy órában, élőben
közvetíti a bombázást egy hegyoldalról. Először csak azt látjuk,
hogy az egyik lakónegyedből füst száll fel, azután egy tudósító
bemondja a támadás pontos helyét.
- Tényleg a szomszéd kerület volt. Na de kapjuk össze magunkat,
és induljunk! - mondja Diá. Az ajtóban azért még végigméri a
ruhámat, tetőtől talpig. - Kánikula van, meg fogsz főni! Miért nem
veszel fel ujjatlant meg szoknyát, mint én? Libanonban lehet ilyen
cuccokat hordani - mondja.
Értetlenül nézek rá.
- Diá, szerinted hogy nézne ki, ha szoknyában tudósítanék egy
háborúból?
- Jól van, oké, igazad van. Egyébként ha háború van, itt is mindig
visszafogottabban öltöznek a nők.
Furcsán hat ez a mondat: mintha a háború rutinszámba menne.
Pedig tényleg ez a szomorú valóság: háborús élményekben itt
mindenki bővelkedik.
Csak a kilencvenes évek elején ért véget a tizenöt éves
polgárháború, amely romba döntötte az egész országot. Vallási
megosztottság szította a konfliktust a Közel-Kelet egyik
legsűrűbben lakott, apró államában. Az 1975-1990 közötti háborúba
Izrael, Szíria és a palesztin mozgalmak is bekapcsolódtak. A
Libanonba 1978-ban bevonuló, majd 1982-ben totális háborút indító
Izrael kiűzésére pedig milíciák jöttek létre - ezek egyike a
Hezbollah. A háború hivatalosan 1990-ben véget ért, de a feszültség
a síita, szunnita, keresztény és drúz lakosság között fennmaradt.
2006 júniusáig még a személyi igazolványokban is szerepelt, kinek
mi a vallása. Pedig ez akár halálos ítéletet is jelenthetett, ha rosszkor
állítottak le valakit rossz helyen. Ráadásul Izraellel sem rendeződött
a konfliktus. A Hezbollah a polgárháború után taktikát váltott: a
politika színterére lépett, most két minisztere is van a kormányban.
Szociális tevékenysége miatt egyre népszerűbbé vált. De az ENSZ
felszólítása ellenére megtartotta a fegyvereit. És az izraeli határon
rendszeressé váltak a fegyveres villongások. Igaz, ezek - mostanáig
- nem jártak komolyabb következményekkel.
A helyiek lassan hozzáláttak a rommá lőtt ország újjáépítéséhez. A
talpra állás nehezen haladt. A háború nyomait mostanra sem sikerült
eltüntetni a gyönyörű tengerparti fővárosban. Az utak mentén
mintha sajtból lenne egy-egy romos épület oldala. Két évtizede
üresen állnak: se ablakok, se ajtók, néhol egész falrészek
hiányoznak. Mert az újjáépítés számomra megfejthetetlen logika
szerint halad - vadonatúj üvegpaloták és golyó lyuggatta romok
állnak egymás tőszomszédságában. A háttérben pedig mindenhol
daruk nyúlnak az ég felé.
Most kezdhetik elölről a munkát. A Közel-Kelet egykori Svájcára
újból bombák hullanak.
Ki tudja, hogy ebből a konfliktusból mikor lábal ki az ország -
tűnődöm, már az autóból kémlelve a várost. Az utcák üresek, a
boltok, a hivatalok bezártak.
- Az élet szinte teljesen leállt az egész országban. Csak mi,
újságírók szívjuk meg mindig, igaz? - fordul hátra Diá. - Nekünk
nincs hétvége, ünnepnap, nincs háborús leállás.
- Nem féltek, hogy találat éri a szerkesztőséget?
- Dehogynem. De mit tegyünk? Ha valamikor, hát most muszáj
dolgozni. Azért akik tudtak, biztonságos helyre költöztek. Például a
tévécsatorna, ahová most viszlek titeket, lecuccolt az épület
pincéjébe.
PRESS feliratú autók, forgatni induló stábok - a New TV
központjához érünk. Tényleg a pincébe kísérnek minket, ahonnan
óriási kábelhalmok gyűrűznek fölfelé a lépcsőn.
- Isten hozott titeket a pokolban! - viccelődik a szerkesztő, aki
körbekísér bennünket.
Apró, ablaktalan helyiségekben számítógép előtt görnyedve ülnek
összezsúfolva az emberek. A rögtönzött vágószobák sem lehetnek
nagyobbak két négyzetméternél.
- Elég döcögősen tudunk innen lentről dolgozni, de legalább
valamennyire biztonságban érezhetjük magunkat. Kint, a városban
viszont tényleg életveszélyben vannak a tudósítóink. Az izraeli
légierő ugyanis mindent két körben bombáz. Ezért sok újságíró
megsérült már: odasereglettek a támadás helyszínéhez, és akkor jött
a második bomba.
Ezt jó lesz megjegyezni, mondom Lacinak. Már megérte bejönni a
tévébe.
 - Elvigyelek titeket a médiatetőre? Onnan belátni az egész várost.
Ott gyűlt össze szinte az összes tudósító.
Fél óra múlva málhás lovakként cipeljük felfelé a felszerelést a
lakótelepi ház ötödik emeletére. Ahogy kilépek a tetőre, legalább
ötven szempár szegeződik rám. Először nem értem. Aztán
körbenézve látom, hogy rajtam kívül egyetlen nő sincs.
Szabah-el-heir! - intek, és köszönök jó reggeltet arabul, hogy oldjam
a furcsa helyzetet. Erre még jobban leesik az álluk. Kicsit
összeszorul a gyomrom. Úgy érzem, mintha színpadi fellépés
főszereplője lennék, vagy kifutón kéne végigmennem. Hát jó, akkor
kezdődjön a bemutató! Magabiztosnak látszó léptekkel megyek
tovább, üres részt keresve a zsúfolt placcon. Az arab kollégák már
pattannak is fel, hogy helyet csináljanak nekünk. A logókból
kiderül, hogy szinte minden környező országból van itt tudósító.
Nyugati tévétársaságot nem látok - ők biztosan máshol gyülekeznek.
Hatásos belépőmnek hangos robbanás vet véget - mindenki a
kamerájához, a tető szélére rohan. Innen tényleg belátni szinte egész
Bejrútot. A város fölött elhúzó repülőket viszont hiába kémlelem.
Messziről aprók, gyorsak, és beolvadnak a tájba. Hogy pontosan
merre járnak, azt csak a robaj után, a házak közül feltoluló
füstfelhőből látni.
Gyorsan felállítjuk a kamerát, Laci forgatni kezd. Újabb és újabb
bombák hullanak, már három helyről kúszik fölfelé a füst, egyre
sűrűbb ködbe burkolva az egész városrészt.
- Csináljunk itt egy stand upot! - mondja Laci.
Stand upnak hívjuk, amikor a tudósító a kamera előtt állva néhány
mondatban összefoglalja az eseményeket. Jó ötlet, de kérek pár
percet, hogy rendbe szedjem magam. Csak az a rohadt szél ne fújna!
Száll a hajam - jobbra, balra, de leginkább fölfelé.
- Csinálj vele valamit, mert így hülyén néz ki - morog Laci a
kamera mögül.
- De mit? Nincs nálam hajcsat.
- Akkor kérj valakitől!
- Mégis, melyik arab operatőrfiúra gondoltál?
De Laci most nem értékeli a viccet, kezd dühös lenni.
- Hányszor kértelek, hogy mindig legyen nálad kendő?!
 Na tessék, helyben vagyunk. Drága operatőrömmel az egyetlen
konfliktusforrás: a hajam. Rácz Lacival sok forgatást megéltünk
együtt. Vakon bízom benne, és úgy érzem, ez kölcsönös. Azért
szeretek vele dolgozni, mert nemcsak a saját feladatára figyel,
hanem folyamatosan ötletel a témákkal, riportokkal kapcsolatban is.
Amikor külföldön teljesen magára van utalva a riporter, ez óriási
mankó. És persze nem árt, ha az operatőrrel emberileg is jól ki lehet
jönni: másfél-két hét összezárva még akkor sem könnyű, ha az
ember a barátaival utazik. Lacinak sajátos stílusa van, amit
kívülállók talán mufurcnak tartanak, de ez csak a látszat. Többször
bebizonyosodott már az is, hogy hatalmas szíve van. Szinte hangos
szó nélkül telnek a hetek, amikor együtt dolgozunk. Baráti
kapcsolatunknak egyetlen gyenge pontja van. A hajam. Amit
szeretek kibontva hordani. Ez persze magánügy, egészen addig,
amíg nem jön egy apró szellő. Akkor ugyanis munkaüggyé válik.
Elszabadulnak göndör tincseim, és a stand upnak annyi! Ezért kapok
Lacitól minden karácsonyra kendőt. És ezért jelentkezem be a
Híradóban gyakran úgy, hogy hajpántként kendőt tekerek a fejemre.
Arról nem beszélve, hogy amikor száll körülöttünk a por, a homok
és negyven fokos a hőség, a kendő jótékonyan ápol és főleg -
eltakar.
A magyar nézők persze szeretnek kombinálni. Hányszor
megkérdezték már, hogy ez valami helyi népviselet? Vagy: ugye
muszáj feltenned az adott országban? A válaszom mindig tömör és
velős: nem. Nem olvadunk be. Semmi esetre sem. Egy tudósító nem
teheti meg, hogy bármelyik féllel azonosuljon háborús helyzetben.
Ez nemcsak a viselkedésre, hanem a ruházatra is vonatkozik. Nem
hordunk vallási jelképeket, nem veszünk fel népviseletet.
Aranyszabály. A kendőből is mindig kilóg a hajam, hogy semmi
esetre se nézzék muszlim fejkendőnek.
Na de most hibáztam: kendő nincs, szél van, és kell egy stand up.
Kétségbeesetten nézek szét a tetőn, ki a fenéhez forduljak?
Odalépek a mellettünk álldogáló stábhoz.
- Elnézést, nincs véletlenül itt egy nő, valamelyik stábbal? Bizarrul
mosolyognak rám, fejükben máris lehetőségek végtelen sora futhat
végig arról, hogy vajon miért keresek egy másik nőt.
 - Csak hajcsatot szeretnék kérni - mondom gyorsan, mielőtt túl
messze vágtázna a fantáziájuk.
- Menj le a negyedikre, az al-jazeerásokhoz, biztos segítenek -
mosolyognak még mindig.
Amatőrnek érzem magam. Körülöttem lángokban a város, én meg
csat után futkosok. De nincs más választásom. Lemegyek a
negyedikre - ahol az egyik lakás ajtaja tárva-nyitva. Emberek jönnek
ki, mennek be, úgyhogy én is belépek. Le is esik az állam - miniatűr
vágóasztalok, kamerák, monitorok, számítógépek - az al-Jazeera
komplett stúdiólakosztályt rendezett be magának. Szakmai irigység
kerít hatalmába - ez aztán a luxus haditudósítás!
Az egyik szobában végre találok egy nőt - hozzá fordulok
hajcsatproblémámmal. Szeme sem rebben, a táskájából egy nagy
fésűcsatot kotor elő. Öt perc múlva a zsákmánnyal a hajamban
veregetem meg Laci vállát.
- Most már húzzunk bele! Még a városban is kéne forgatni -
mondja. Amint felvettük a stand upot, telefonálunk Diának, hogy
jöjjön értünk. Irány Bejrút belvárosa!

Ha egy médiatündér egyszer bekopogtatna az ablakomon, és azt

mondaná: Hesna, lehet három szakmai kívánságod, akkor
becsuknám a szememet, és gondolkodás nélkül üvölteném hangosan
vágyaim netovábbját: egy titkárnőt, titkárnőt, titkárnőt akarok! Első
hallásra idióta kérésnek tűnhet, de csak annak, aki még nem
szervezett külföldi utat. Ha azt mondom, hogy egy külföldi forgatás
hetvenöt százalékban szervezés és huszonöt százalékban újságírói
munka, nem hazudok, még csak nem is túlzok. Hogyan is festek
terepen? Az egyik kezemben mikrofon, a másikban mobiltelefon,
amin beszélek. A zsebemben két további mobil, melyek közül
legalább az egyik biztosan csörög. A hónom alatt mindentudó kis
füzetem infókkal és az interjúalanyaim telefonszámával (ezt a
füzetecskét - az elmúlt évek statisztikái alapján - egy forgatás alatt
átlag 2,4-szer szoktam elhagyni), vállamon hátizsák lemezekkel,
akkumulátorokkal, nyakamban fényképezőgép lóg. A hajam pedig
égnek áll, mert lehetetlen egyszerre interjút csinálni, a következő
interjút szervezni, útvonalat tervezni, egyeztetni az otthoni
kollégákkal a bejelentkezésekről, és mindeközben fotózni, fotózni,
fotózni, ha már eljutottam a világ végére... Hogy mennyire nem
túlzok, íme a bizonyíték: egyszer összeszámoltam, tíz és fél órát
beszéltem telefonon egyetlen forgatás alatt. Persze helyi mobilon -
ezért is viszek magammal mindig kártyafüggetlen telefont,
különben már rég eladhattam volna a lakásomat, vagy az adósok
börtönében ülnék. Így csak a fejem robban szét estére a sok
telefonálástól.
A szervezés gyönyörűségei persze már otthon elkezdődnek.
Kitalálni, mi a legjobb időpont az induláshoz. Melyik városban hány
napot töltsünk? Taxizzunk vagy kocsit béreljünk? Elég a GPS, vagy
annyira veszélyes a terep, hogy érdemes sofőrt keresni? És persze a
legfontosabb feladat: kivel és miről forgassunk? Mert hiába jutsz el
a válságövezetbe, hiába leszel történelmi események szemtanúja,
azt el is kell tudni mesélni. Úgy, hogy érdekes legyen, és az
átlagnéző is megértse. Ehhez pedig meg kell találni a legjobb
interjúalanyokat, a legjobb sztorikat, a legjobb helyszíneket. Több
ezer kilométerről, ismeretlen terepen, csak az internet segítségével -
ez szinte lehetetlen.
És a hab a csodás szervezéstortán: az engedélyek. Háborús
országba forgatási engedélyt szerezni, az aztán szép kihívás. Első
lépésben telefonokkal, e-mailekkel bombázom az adott ország
nagykövetét, sajtóattaséját - akik vagy segítőkészek, vagy nem.
Szerencsére tarsolyomban egy adu: imádott kollégám, Benda Laci,
aki történetesen nemcsak az ázsiai riportok legendás nagymestere,
hanem minden volt, jövőbeli és jelenleg regnáló nagykövetnek és
konzulnak országos cimborája. Elképesztő kapcsolatrendszert
alakított ki, amelynek fonalai még egyetemi éveire, a nemzetközi
kapcsolatok tanszékére nyúlnak vissza. Ha a „Benda Művek"
akcióba lép és felemeli a telefont az érdekemben, minden nagykövet
ajtaja kitárul.
Ez persze még nem jelenti az engedélyezési mechanizmus sikerét.
A nagykövetség legfeljebb abban segíthet, hogy minden papír,
kérelem, feljegyzés, fénykép, okirat, útlevélmásolat eljusson a
megfelelő fachba a megfelelő hivatal aktakukacához, és a kérelem
bekerüljön a közel-keleti bürokrácia kafkai útvesztőjébe. Na ez az,
amire most nem volt idő.
Olyan gyorsan kellett elindulni, hogy esélyünk sem volt az
engedélyezési procedúrát elindítani.

Bejrút utcáit rójuk - látni, érezni szeretném a várost, beszélgetni az

emberekkel: ők mit éreznek, mire gondolnak, miben hisznek?
Néhány kerület teljesen kihalt, egy lélek sincs az utcán. Van olyan
városrész, ahová be sem lehet menni, a hatóságok lezárták
bombatámadás miatt. Végre olyan lakónegyedbe érünk, ahol
járókelőket is látni. Kiszállunk, forgatunk, leállítok egy-két embert.
Megkérdezem, egyáltalán tudják-e, miért indult a háború, és
szerintük milyen esély van a megegyezésre.
A négyemeletes házak erkélyeiről is sokan figyelnek minket.
Egyszer csak óriási üdvrivalgás harsan fel. Emberek tapsolnak,
kurjongatnak, a balkonokról ujjukkal V betűt formázva mutatják a
győzelem jelét. Diá telefonál, hogy kiderítse, mi az öröm tárgya.
Felröppent a hír, hogy a Hezbollah lelőtt egy izraeli vadászgépet. A
járókelők azt kiabálják boldogan: „Libanon nem hagyja magát!"
Miközben a kurjongató tömeget filmezzük, dühös férfi közeledik
felénk. Egyenesen Lacinak ront.
- A külföldi média mindent elferdít! Maguk mind hazudnak!
Menjenek vissza oda, ahonnan jöttek! - ordít és a kazettánkat
követeli.
De felvételt soha nem adunk ki a kezünkből. Ez a második
aranyszabály. Az életünk árán is megvédjük. Na jó, azt azért nem.
Mindenesetre amíg csak lehet, ellen kell állni. Sokan követelik,
hogy visszanézhessék a képeket, interjúkat. Ilyenkor ártatlan
szemmel a követelőzőre kell nézni: ez a kamera sajnos nem tudja
lejátszani a felvételt. A nagy, böhöm gép láttán ezt a legtöbben el is
hiszik, mert nem értenek hozzá. Az már nagyobb baj, ha valaki
magát a kazettát követeli, és ennek érvényesítéséhez a testi
erőszaktól sem riad vissza. Milyen szépen, hivatalosan
fogalmaztam! De a végeredmény nyersen egyszerű: csihi-puhi.
Jön a feldúlt férfi, lökdösni kezdi Lacit. Nem tudja, kivel áll
szemben: Rácz Laci már többször védte meg tulajdon testével a
felvételeket. Egyszer Hollandiában a vörös lámpás negyedben
forgattunk. Bár előre kértünk engedélyt, a „nem éppen úri hölgy"
mégis követelni kezdte a lemezt. Amikor Laci nemet mondott, a nő
akkorát lekevert szegénynek, hogy két méterrel arrébb landolt a cigi
a szájából. Még ennél is sokkal rosszabbul járt, amikor Párizsban
Kiss Gábor kollégámmal forgatott. Az egyik külvárosi negyedben a
helyi rapkultúrát próbálták feldolgozni, amikor egy szekrény méretű
ember nekik rontott. Gábornak adott egy jókora taslit, Laci kezéből
pedig ki akarta tépni a kamerát. Laci sem kis darab fickó, ám a
szekrény legalább kétszer akkora volt. Hiába: Laci a földre
görnyedve ölelte magához a kamerát, miközben a rabló rugdosta,
tépte és ütlegelte. Végül feladta, és üres kézzel távozott. Lacinak
viszont eltörtek a bordái, és agyrázkódást kapott. Hát ilyen ember
védi az én hátamat a háborús forgatások alatt!
De vannak helyzetek, amikor esélytelen szembeszállni a
támadóval. Ahogy a felbőszült ember lökdösni kezd minket a bejrúti
külvárosban, érzem, hogy ez is egy ilyen pillanat. Én a százhatvan
centimmel hiába is próbálnék testileg hatni rá. Inkább diplomáciai
képességeimet veszem elő. Csakhogy az észérvek el sem jutnak a
tudatáig. A legdöbbenetesebb élmény ekkor jön: a férfi egy csapásra
áthangolja a tömeget is. Az addig örömködő, kamerába vigyorgó
emberek hirtelen ellenünk fordulnak, és már az egész tömeg
szajkózza: „Ide a felvételekkel! Aztán húzzatok innen!"
Diára nézek: mégiscsak helybéli, hátha tud valami okos
megoldást. De az ő arcán is csak a döbbenet látszik. Úgyhogy nem
marad más: FUSSUNK! Szerencsére nem messze parkol a sofőr.
Imádkozunk, hogy a kocsiban várjon. Mázlink van, bent ül. Mielőtt
utolérne minket a tömeg, bevágjuk magunkat az autóba. Csak ekkor
szembesülünk azzal, hogy Diá eltűnt. Fogalmunk sincs, hol maradt
le. Felhúzott ablakokkal, lezárt ajtókkal hajtunk vissza a dulakodás
helyére, a dühös tömegből többen az autót csapkodják. De Diának
hűlt helye. Abban bízunk, hogy valamelyik lépcsőházba futott be
vagy ismerőssel találkozott. Néhány percig körözünk, majd
belátjuk, védtelenek vagyunk, azonnal szólnunk kell a
rendőrségnek.
A sofőr tudja, hol a legközelebbi rendőrőrs. Az épületbe érve végre
biztonságban érezzük magunkat. Pedig ekkor válunk áldozatból
vádlottá: három órán keresztül bent tartanak minket. Hogy miért?
Igazából máig nem értem.
A rendőrségi szoba hangulata is szürreális. Nincs benne más, csak
két íróasztal és néhány szék. A rendőrök faggatóznak, hogy mi a
francért jöttünk Bejrútba. A beszélgetés közben egyszer csak nyílik
az ajtó, és megjelenik Diá. A ruhája megtépve, a szeme kisírva.
Nyomorultul érzem magam. Miattunk került bajba. De még ő
vigasztal minket: ne aggódjunk, jól van, nem is igazán bántották.
Pedig látszik rajta, hogy nagyon megviselték a történtek. A mi
tortúránk viszont csak ekkor kezdődik. Egy civil ruhás férfi lép a
helyiségbe, és faggatni kezd minket.
- Miért jöttek ide? - kérdezi. Valami góré lehet, mert az
egyenruhásokat ki-be ugráltatja a szobából.
- A háború miatt. Tudósítani.
- Miről?
- A háborúról.
- Miért érdekli ez a magyarokat?
- Miért érdekli ez a franciákat, a németeket, akik szintén küldtek
tudósítót?
- És hogy kerültek ebbe a kerületbe?
- Csak jártuk az utcákat, szerettünk volna néhány interjút a
helyiekkel.
- Miről?
- A háborúról.
- Minek?
Ez volt az a pont, amikor majdnem ráborítottam az asztalt. De
tudom, hogy éppen az a célja, hogy kihozzon a sodromból. Ha
valaki kikel magából, könnyebben elfecsegi azt is, amit nem kéne.
Csakhogy nekem nincs titkolnivalóm.
- Uram, megkérdezhetem, tulajdonképpen vádolnak minket
valamivel?
- Dehogyis, kérem. De nézzen ki az ablakon, már itt vannak
néhányan a tömegből. Magukra várnak. Ha el akarnak menni, csak
tessék.
- Nem maguknak kéne megvédeni minket?
- De igen, és a libanoni embereket is.
- Mire céloz?
 - Semmire. De szeretnénk látni a felvételeiket.
- Nem hiszem, hogy bármi közük lenne hozzá.
- Rejtegetnivalójuk van?
- Nincs.
- Akkor?
Akkor menj a pokolba! - mondanám szívem szerint. Nem akarom
elhinni, hogy miután majdnem meglincseltek minket, még mi ülünk
a kínpadon! Diá észreveszi, hogy vörösödni kezd a fejem a dühtől.
Hozzám hajol, úgy súgja:
- Ne húzd fel magad! Azért ilyenek, mert mindenki fél.
Háborúban minden és mindenki kifordul önmagából. Ezek az
emberek is rettegnek, azért támadtak meg minket az utcán -
magyarázza a libanoni nő. - Tudod, nemrég néhány európai
újságíróról kiderült, hogy információkat gyűjtöttek Izraelnek. Azóta
ellenségesek a külföldi tudósítókkal.
- De hát ki akar kémkedni?! Milyen sztereotip gondolkodás ez?
Néhány rosszfiú miatt kollektív büntetésre ítélik az összes európait?
Diá ironikusan mosolyogni kezd. Már értem, mire gondol. El is
szégyellem magam.
Hát jó, Európában is ugyanezt csinálják az arabokkal, ez tény. De
engem ez most, ebben a helyzetben nem vigasztal... - gondolom
magamban.
- Telefonálni akarok - mondom ezt már hangosan, a rendőrre
nézve. És választ sem várva elkezdem hívni a még otthon
összegyűjtött számokat. A követségét, a konzulét, a nagybátyámét.
Senkit nem tudok elérni. A legtöbb számot kapcsolni sem lehet,
túlterhelt a hálózat. Valahol megint robbanthattak. Minden
bombatámadás után szinte megszűnik a mobilszolgáltatás: annyi
aggódó ember hívja a szeretteit, barátait, hogy lebénulnak a vonalak.
- Na, ebből elég, mutassuk meg nekik, amit felvettünk - fordulok
Lacihoz, remélve, hogy a pasas, titokban, nem beszéli a nyelvünket.
Értek már meglepetések. - Ez a seggfej addig nem száll le rólunk. És
a végén még lekéssük az esti bejelentkezést.
- Ha meglátja, hogy forgattunk a tévé földalatti bázisán, le fogja
töröltetni velünk.
- Akkor cseréld ki a kazettát!
- Mégis hogyan?!
 Végül eszébe jut valami, rám kacsint. Amíg szóval tartom a
parancsnokot, Laci megváltoztatja a dioptriás beállítást a kamera
keresőjén.
- Na tessék, jó mozizást! - nyújtja át a kamerát.
A parancsnok odarendel egy férfit, akinek végig kell néznie a
felvételeket.
- Ez nagyon homályos, alig látni valamit - mondja.
Majdnem elnevetem magam, de lefordítom a panaszt Lacinak.
- Sajnos ez a kamera erre képes. Nekünk otthon ilyenre telik -
mosolyog cinikusan.
Ezt is tolmácsolom a rendőrnek, aki fintorog egyet, és végignézi az
összes homályos felvételt.

Már három órája ülünk a rendőrségen, amikor a férfi a kazetta

végére ér.
- Na, talált bármi gyanúsat? - kérdezem ironikus hangsúllyal.
- Nem találtam.
- Akkor most már tényleg hadd menjünk. Nagyon köszönjük a
vendégszeretetüket, és hogy az első napunkat az országban a
rendőrségen tölthettük, de estére jókora összegért foglalt a tévénk
műholdas vonalat. Óriási pácban leszek, ha nem érünk hatra a
médiaközpontba - állok fel határozottan.
- Mindjárt mehetnek, csak előbb másolatot szeretnék csináltatni a
kazettáról - veti oda a parancsnok.
- Micsoda?! Másolatot? És mégis hol? Van itt egy rendőrségi
montírozó? És mire? Netán van Betacam kazettájuk? És mikor? A
szalag 30 perces, márpedig nekünk most azonnal indulnunk kell -
fakadok ki.
- Sajnálom, kisasszony, de biztonsági okokból...
- Biztonsági okokból magának pontosan tudnia kéne, hogy ki
jelent valós veszélyt, és ki az, akinek csak az idejét rabolják. Ne
tartson fel minket, mert a követségen keresztül fogok botrányt
csinálni!
Intek Lacinak, hogy indulunk. Szegény csak néz rám. Annyit ért a
jelenetből, hogy minden arab tudásomat összeszedve kiabálok a
nálam két fejjel magasabb emberrel. Aki végül visszavonulót fúj.
 A rendőrség elé hívjuk a sofőrt, sietve ülünk az autóba. Áll egy-két
furcsa alak az épület előtt, de senki sem mer hozzánk érni. A
médiaközpont felé haladva fojtogat a felgyülemlett feszültség,
sírógörcs kerülget. Laci nyugtatni próbál.
- Minden forgatás nehezen indul. Holnaptól jobb lesz - mondja.
- De én ezt egyszerűen nem értem. Sokszor voltam már
Libanonban, itt hihetetlen kedves emberek élnek. Mindig olyan
barátságosak voltak, és Bejrútban nagyobb volt a közbiztonság,
mint Budapesten. Mi történik itt?
- Igaza lehet Diának. Ezt teszi a háború. Mindenki kifordul
önmagából. Ha vége lesz ennek az őrületnek, majd visszatér minden
a régi kerékvágásba - vigasztal Laci.
Bár úgy lenne! Megpróbálom összeszedni magam, és
végiggondolni, hogyan foglaljam bele az első nap sokkoló
eseményeit egy hatvan másodperces bejelentkezésbe.

A médiaközpontot Bejrút belvárosában, egy óriási irodaépület

második szintjén rendezte be egy külföldi cég. Olyan vállalkozás,
ami a háborús közvetítésekre szakosodott. Műholdas
felszerelésükkel járják a világ válságövezeteit. Mindig oda mennek,
ahol éppen a külföldi haditudósítók gyülekeznek. A cég munkatársai
bejárták Irakot, Afganisztánt, Izraelt, és már a bombázás második
napján Bejrútban voltak.
Hogy egy városon belül hol cövekelnek le, millió szemponttól
függ - például hol van megbízható áramszolgáltatás, internet,
műholdak, kábelek. Az sem utolsó szempont, hogy milyen hátteret
tudnak biztosítani a bejelentkező tudósítóknak. A kivilágított
kormánynegyed kétségtelenül szép látvány. A működtetők csak egy
dologra nem gondoltak: a megközelítésre. Békeidőben autóval is be
lehet menni a negyedbe, ám a háború kezdete óta tilos behajtani.
Biztonsági okokból ugyanis egy kilométeres körzetben lezárták az
oda vezető utakat. Ami minden tévéstáb rémálma. Mert cipekedni
kell. Sokat és nehezet.
Már sötétedik, amikor a mázsásnak tűnő kamerát, állványt,
laptopot, kazettákat, akkumulátorokat végigcipeljük a lezárt
utcákon át a negyeden, miközben minden sarokról fegyveres
katonák figyelnek árgus szemmel. Csak egyszer érjen véget ez a
nap, lihegem fáradtan, pedig tudom, a neheze még hátravan.

Műszerek tömkelege, mikrofonok, lámpák, várakozó tévéstábok -

és óriási zsivaj fogad minket. Kicsit olyan a hangulat, mintha egy
elmeosztályon lennénk. Sokan a telefonba ordítoznak (a
szerkesztőjükkel), mások félrehúzódva hangosan szöveget
mondanak (maguknak). Az operatőrök többnyire idegesen
nyomkodják a lejátszókat, és olyan is akad, aki a földön fekszik és
horkol. Ideális hely a koncentrálásra!
Pedig az időnk fogytán, még ki kell válogatni a felvételeket,
amelyeket Pestre küldünk. Aztán szöveget írni a tudósításhoz,
felmondani a kamerába, ezt a hangot is küldjük a képekkel együtt.
De ez még mindig nem minden: a Híradóban nemcsak összeállítást
szeretnének, hanem élő bejelentkezést is. Össze kell foglalnom, hol
tart a háború, mik a benyomások. Hát, benyomásom az van bőven.
Másfél óra fél nyolcig. Tepernünk kell, különben végünk. Laci a
felvételeket rakja össze, én a laptop fölé görnyedve próbálok valami
értelmes szöveget kiizzadni magamból. Sok mindent beletennék a
tudósításba. De szűrni, rövidíteni, tömöríteni kell. Egy perc - ennyit
kaptam az anyagra.
Nagy nehezen megírok két percet. Kiveszek belőle ezt, kivágok
belőle azt, a végén még mindig tíz másodperccel hosszabb vagyok.
De nincs idő tovább szöszmötölni. A mikrofont bedugjuk a
kamerába, és kiülünk a lépcsőházba, a földre. A hangzavart még így
sem tudjuk teljesen kiszűrni, de felvesszük a szöveget.
Amint kész vagyunk, Laci már startol is az „átlövő műszerekhez" -
ahogy én hívom. Tíz percre foglaltak vonalat, ez alatt kell átküldeni
minden képet, ami az anyaghoz fontos. Laci szélsebesen cseréli a
kazettákat a lejátszóban, néha meg tekerni, tekerni, tekerni kell.
Ilyenkor szinte látni lehet, ahogy Laci idegei is tekerednek. De egy
perccel az idősávunk vége előtt átmegy minden kiválasztott snitt.
Halleluja! Már csak az élő bejelentkezés van hátra.
Tizenöt percem maradt. Csak most gondolok bele, hogy
hamarosan kamera elé kell állnom. De hogy nézek ki?!
Meggyötörtnek, koszosnak, kócosnak érzem magam. Keresek egy
mosdót, és villámgyorsan mentem a menthetőt. Egy kis arcvakolat
sokat segít, a hajam meg... annak már úgyis mindegy. Na de
háborúban vagyok, vagy mi a franc! Nehogy már a frizurámon bárki
fennakadjon!
A médiaközpontban négy különböző fülkéből lehet bejelentkezni.
Mindegyik a kormánynegyedre néz, a percre pontos beosztás miatt
egymásnak adják a tudósítók a kilincset. Nem tudom, melyik a mi
szobánk, úgyhogy keresek egy szervezőt. Ide-oda küldözgetnek,
végül egy fiatal brit srác veszi kézbe az ügyemet.
- MTV, mi? Mint Music Television?
- Mint Madzsar TV - hangsúlyozom a magyar szót arab
akcentussal. De hülye vagyok! A magyar szónak legyen magyar
kiejtése. Hú, egyre fáradtabbnak és fárasztóbbnak érzem magam.
- Most jöttetek?
- Tegnap reggel még a saját ágyamban keltem. Azóta nem is
aludtam. Ekkor gondolok bele, hogy lassan negyven órája talpon
vagyok. Jó kis bejelentkezés lesz. De jöjjön, aminek jönnie kell!
Egy percet kaptam erre is. Borzasztó kevés, úgyhogy nagyon
tömören, világosan kell fogalmaznom. Összeszedem a
gondolataimat, és már hallom is a fülemben, hogy „kapcsoljuk
Bejrútban Al Ghaoui Hesnát".

Másnap reggel ólmos fáradtsággal ébredek. Hirtelen azt sem

tudom, hol vagyok. Azután szép lassan kitisztul a kép. Nyűgösen
tápászkodom ki az ágyból. Még a bőröndömet sem pakoltam ki.
Diá ma már nem tart velünk - szegényt nem tudom ezért hibáztatni.
De szerzett nekünk sofőrt, aki lent vár. Tanácstalanul ülünk az
autóba Lacival. A forgatás első néhány napja mindig döcögve indul:
ilyenkor információt gyűjtünk és kapcsolatokat építünk - helyiekkel,
újságírókkal, a hatósággal. Hát mi előző nap mindhármat
kipipáltuk! Úgyhogy jobb híján felmegyünk a médiatetőre, hátha
kapunk valami fülest.
Régi ismerősként fogadnak minket. Azt mondják, néhány órája
lebombázott egy belvárosi felüljárót az izraeli légierő.
Elmagyarázzák, hová kell menni, és figyelmeztetnek, hogy vegyek
fel golyóálló mellényt. Oké, oké, hoztunk azt is - mosolygok. És
titkon abban bízom, soha nem látják meg, milyen jó kis mellényünk
van.
 Kinyitom a csomagtartót, ahol két gondosan bekészített zöld
mellény várja, hogy végre akcióba lépjen. Golyóálló mellények.
Hogy milyen golyót képesek felfogni, az más kérdés. Leginkább
paintballgolyóra tippelnék. Ahogy kiráncigálom az egyiket, elfog a
nevetőgörcs. Az egész nincs több három kilónál. Szerintem egy
erőteljesebb késszúrást sem fogna föl. De ez van, ezt kell szeretni.
Két napja még ilyenünk se volt. A mellényeket ugyanis az utolsó
pillanatban kaptuk kölcsön tévés kollégáktól. Ők pedig valószínűleg
vámosoktól szerezték, mert mindkettő hátán nagy betűkkel
éktelenkedett: ZOLL. Amikor hazavittem a kölcsönszajrét, a
húgom, Naima is majdnem elnevette magát.
- Szerinted nem gáz, hogy vámos felirattal a hátatokon fogtok
rohangálni egy háborúban?
- De, szerintem nagyon gáz.
- Akkor tüntessük el.
- De hogyan?
- Bízd rám! - mosolygott. És az én kreatív kishúgom fél óra alatt
megoldotta a problémát. Szétvágott egy régi, kék színű pólót, amire
óriási betűkkel ráírta: PRESS. Aztán rávarrta ezt az anyagdarabot a
ZOLL feliratra.
Ezt nevezem. Hand made in Hungary. Ilyen golyóálló mellénye
tutira senkinek sem lesz egész Libanonban - dőltünk mindketten a
nevetéstől.
Persze most, hogy a mellényt fel is kell vennem, már kevésbé tűnik
viccesnek az egész. De újra és újra meg kell tanulnom: háborús
helyzetben le kell vetkőznöm a hiúságomat. Azért eldöntöm, hogy
amint visszaérünk a hotelbe, írok egy kérelmet a vezetőségnek, hogy
vegyen a tévé néhány rendes golyóálló mellényt. Olyat, ami tényleg
életet is menthet. Az ötletet Laci is támogatja, sőt azt is tudja, hol
lehet ilyet csináltatni, személyre szabottan.

A lebombázott helyszín sokkolóan hat: a felüljáró fele szó szerint

leszakadt. A megmaradt részen pedig három méter átmérőjű kráter
tátong. Az ide csapódó bomba ugyanis nem robbant fel, csak
hatalmas lyukat ütött az aszfaltba. A környéket lezárta a katonaság,
de némi könyörgés után beengednek minket. Kicsit bosszúsan
méregetnek, ahogy bejárjuk a romos helyszínt. Háborúban a
hadsereg többnyire nem szíveli a médiát - a mindenre kíváncsi,
mindenhová befurakodó újságíró csak púp a háton. De ez így van
rendjén. Csinálja csak mindenki a dolgát. Ők védjék a lakosságot,
mi meg informáljuk őket. Épp egy stand upot szeretnék mondani,
amikor át kell jutnom egy nagy kupac aszfalttörmeléken. Ahogy ott
botladozom, Laci a lábamra néz.
- Nem mondod, hogy papucsban jöttél?!
Én is a lábamra nézek. Csinos papucs, kényelmes nyári öltözék.
Otthon. Na de itt? Golyóálló mellény és papucs! Basszus, mekkora
barom vagyok! Ezt teszi velem az első napi fáradtság, a kánikula és
a kapkodás. De tudom, hogy Laci megoldja a dolgot.
- Légyszi, majd komponáld ki a lábfejemet a képből! - kérem.
- Megoldom - mordul vissza Laci. De látom, hogy mosolyog.
Nincs mit tenni, az ember testének, lelkének, tudatának is át kell
állnia háborús üzemmódra. És ez nem megy egyik pillanatról a
másikra.
Keresünk egy csöndes helyet, hogy bejelentkezzek a déli híradóba.
Még gyorsan felhívom Diát, hallott-e bármi új információt. Azt
mondja, éppen most bombáztak le egy kamionparkolót. Úgyhogy a
telefonos tudósításban elmondom a legfrissebb híreket, és már
indulunk is a támadás helyére.
Kicsavarodott fák, ágak, kődarabok az úton. A pusztítás nyomait
követve eljutunk egy placcra, ahonnan hatalmas lángcsóvák
kúsznak fölfelé. Biztos, ami biztos, nemcsak a golyóálló mellényt,
hanem a sisakot is feltesszük. Azt a bizonyos kék bilit, PRESS
felirattal. Azzal viszont nem bajlódom, hogy be is kapcsoljam. Csak
később figyelmeztetnek, hogy így aztán semmit sem ér.
De én már a parkolóra koncentrálok, ahol legalább húsz kamion
áll. A legtöbb kigyulladt, néhány már ki is égett. Megolvadt, fekete
vázuk úgy görnyed a földön, mint valami óriási állat megroppant
gerince.
Egy csomó autó még lángol. Ezek nem robbanhatnak fel? -
kérdezem Lacit.
- De igen, úgyhogy húzzunk bele!
Elképesztő látvány, ahogy a hatalmas járművekből négy-öt méter
magas lángok csapnak fel. A földet pedig műanyag- és fémdarabkák
borítják. A legtöbbről meghatározni sem lehet, hogy milyen
rakomány maradványa lehet. Ahogy a roncsokat kémlelem, valami
furcsát érzek a talpam alatt. Lehajolok, hogy megnézzem, mi az. A
hátamon is feláll a szőr: leszakadt lábú, kar nélküli, megégett
katonák hevernek szanaszét a földön. Megrokkant játék katonák.
- Ez túl abszurd. Ilyen csak a filmekben van - mondom, ahogy a
kezembe veszek egy csonkot. Legalább ezer szétolvadt figura
borítja a földet.
Laci egy repeszdarabot nyom a kezembe.
- Inkább ez a valóság. Siessünk!
A semmiből hirtelen három rendőr bukkan elő. Úgy látszik, ezúttal
megelőztük őket.
- Azonnal menjenek innen, ez veszélyes terület! Bármikor
folytatódhat a bombázás! - kiált ránk az egyik. Olyan hévvel és
elszántsággal mondja, hogy kicsit tényleg rám ijeszt. Felnézek az
égre, és érzem, ahogy hevesebben kezd verni a szívem. Már
indulnánk is. De akkor észreveszünk két nőt, akik a kamionok felé
futnak. Mind a kettőn hosszú ruha, a fejükön kendő. Amikor
meglátják a szétégett autókat, zokogásban törnek ki. Ezzel
elpárolog a félelmünk: Lacival már fordulunk is vissza. Újságíró
ilyenkor nem sétálhat el.
Megszólítom a két asszonyt. Az egyik megfogja a karom, úgy
zokog.
- Miért?! Válaszoljon valaki! Mit akarnak még tőlünk? Mi jöhet
még?!
A másik nő higgadtabb, de ő is a könnyeivel küszködik.
- A férjem éppen tegnap ért haza a kamionnal! Pont tegnap! Mi
lesz most velünk, miből fogunk megélni?
Összeszorul a torkom. Mit mondhatok erre? Számomra legalább
ilyen érthetetlen a pusztítás. De nekem nem veszett oda senkim és
semmim. Csak elképzelni tudom, mit érezhetnek ezek az emberek.
Vagy talán még azt sem.
Odaérnek hozzánk a rendőrök, és ránk ordítanak, hogy most már
tényleg húzzunk innen. Az asszonyokat is kérik, hogy a saját
biztonságuk érdekében menjenek inkább haza.
Elindulunk, de néhány szétolvadt játék katonát zsebre vágok. A
hátborzongató mementókat magammal kell vinnem. Ha majd
hazaérek, és otthon a háborúról kérdezgetnek, ezek a katonák többet
mondanak minden szónál.

A halottak száma mindkét oldalon folyamatosan nő. Az egy hete

tartó összecsapásokban már kétszázharminc libanoni és huszonöt
izraeli halt meg. Amíg az izraeli gépek Libanon egét szántják, a
Hezbollah sem rest. Míg a harmincötezer fős, hivatásos libanoni
hadsereg gyengén felszerelt, a Hezbollahnak állítólag több mint
tizenkétezer rakétája van, és némelyik hatótávolsága a százhetven
kilométert is eléri. A szervezet az izraeli határ mentén építette ki a
bázisát. Innen képesek nagyobb csapást mérni az izraeli városokra.
Izraelhez hasonlóan ők sem csak katonai célpontokat lőnek - a
rakétákat városokra és Haifa ipari telepeire célozzák. A
megfélemlítést, a pszichológiai terror eszközét vetik be mindkét
oldalon.
De Izraelben is hozzászoktak a háborús állapotokhoz az elmúlt
évtizedekben. A határ menti városokban olyan jelzőrendszert
építettek ki, amely fültépő hanggal figyelmezteti a lakosságot, ha
rakéta éri el az adott körzet légterét. Ilyenkor mindenki a pincékbe,
óvóhelyekre, betonbunkerekbe rohan. Különösen Haifában él
rettegésben a lakosság. A háború kezdete óta szinte minden
félórában futniuk, rejtőzködniük kell.
Az ENSZ és több nagyhatalom is próbált beavatkozni a
konfliktusba. Hiába. Láthatóan mindkét fél a maximális pusztításra
törekszik. Amíg a Hezbollah átalakította egyes rakéták
robbanófejét, hogy megnöveljék pusztító hatását, Izrael kazettás
bombákat vet be a libanoni lakosság ellen. Ezek olyan bombák,
amelyek már a levegőben szétnyílnak. Akár hatszáz kisebb
robbanótöltetet képesek szétszórni egy futballpálya nagyságú
területen. Azok, amelyek mégsem robbannak fel, gyilkos
aknamezőt hoznak létre. A sárga színű, furcsa formájú kis szerkezet
ugyanis később is működésbe léphet - annak a kezében, aki éppen
rátalál.

Az izraeli légierő főleg Bejrút déli részét és Dél-Libanont

bombázza. Egymás után jönnek hírek lakóházakról, iskolákról,
amelyeket találat ért. Izrael közli: ide rejtőztek a Hezbollah
fegyveresei, ezért támadnak civil épületeket. A statisztikák
ugyanakkor azt mutatják, hogy folyamatosan nő a polgári áldozatok
száma. Az emberek menekülnének Dél-Libanonból, de nem tudnak.
Az első hét végére az ország két részre szakadt - az északi és a déli
országrészt összekötő utakat, a hidakat lebombázták. Nemcsak a
menekülés útja szűnt meg ezzel - nem jut át semmilyen étel-,
gyógyszer- vagy benzinutánpótlás sem. Csak kósza hírek jönnek
arról, hogyan bujkálnak pincékben, csoportokba verődve a déli
falvakban élők.
Bejrút parkjai is megtelnek menekültekkel. Sokan a város
folyamatosan támadott Dahíje negyedéből jönnek, néhányan délről -
ők még időben útnak indultak.
Leparkolunk az egyik legnagyobb belvárosi parknál. Első
pillantásra olyan, mintha fesztiválon lennénk: a pázsiton sátrak, a
fák között kifeszített spárgákon ruhák száradnak. Csakhogy az
emberek itt csüggedten fekszenek a padokon, a földön, az asszonyok
karjában gyerekek sírnak. Egy szék fölött férfiak csoportja
gubbaszt, dobókockás arab játékkal játszanak.
- Nem tudják, vannak itt menekültek Dél-Libanonból? - hajolok
hozzájuk.
Fel sem néznek, csak oldalra böknek. A család, amelyre mutatnak,
nem messze, a füvön ül. Középkorú házaspár, két négy év körüli
kisgyerek. Nem tiltakoznak, amikor eléjük állunk a kamerával.
Elmondják, hogy két napja érkeztek a fővárosba. Semmijük sincs,
csak egy matrac. Azon alszanak éjjel a szabad ég alatt.
- Az utolsó pillanatban sikerült elmenekülnünk - mondja az
asszony.
- Tegnap azt az utat is lebombázták, amin mi jöttünk.
Életveszélyes délről elindulni. De mi jönni akartunk. Úgyhogy
amikor felajánlotta egy férfi, hogy kimenekít minket, igent
mondtunk. Pedig borzasztó sok pénzt, négyszáz dollárt kért tőlünk.
- Mert délen már nincs elég benzin - magyarázza a férje. -
Néhányan úgy próbáltak elindulni, hogy a falu összes autójából
kiszivattyúzták a benzint, és összeöntötték egy autóba. De így sem
jutottak túl messzire. A mi utunk is félelmetes volt, imádkoztunk,
nehogy éppen ránk essen egy bomba. Sokan meghaltak menekülés
közben. De mi hála istennek, épségben ideértünk.
 A háború nemcsak délen srófolja fel a menekülés árát. Az egész
országban egyre drágább a taxi, a busz- és a vonatjegy. Pedig aki
csak teheti, menne külföldre. Sokan szíriai rokonokhoz, barátokhoz
próbálnak eljutni a még járható hegyi utakon.
De háborúban nemcsak a menekülés luxus. Hanem az is, ha valaki
folytatja a munkát. A költségvetésünk legalábbis jócskán
megcsappan, amikor a sofőrünk a veszélyre hivatkozva mindennap
egyre több pénzt követel. És nincs más választásunk, mint fizetni.
Az emberek félnek, és nem szívesen vállalják, hogy külföldi
újságírókat fuvarozzanak. A nyugati tévéstábok is felsrófolják az
árakat. Mert ők jóval többet tudnak fizetni - és a háborús tarifákat
mindenki hozzájuk igazítja. Így van ez minden válságövezetben,
legyen az Szudán, Gáza vagy Irak. És háborúban kit is hatna meg az
egyébként jól bevált érv: kis stáb vagyunk, kis tévétől, kis
országból.

- Kérem, menjenek innen! - mondja feszülten az ősz hajú férfi.

Bordó ingben, vászonnadrágban áll az ajtóban, amin éppen
kitessékelt minket. Már számon sem tartom, hányadszor halljuk ezt
a mondatot, mióta Libanonba értünk.
- Laci, talán meg kéne borotválkoznod! Vagy az én mikrofonfejem
ijeszt meg mindenkit? - próbálom elviccelni a dolgot. De valójában
egyre nehezebben dolgozom fel, hogy mindenhonnan elzavarnak
minket. A rendőrök, a katonák, az utca embere - mintha
mindenkinek a terhére lennénk, mintha mindenki ellenséget látna
bennünk. Most még egy menekülttáborból is kiraknak minket. Hogy
miért? A válasz ennyi: az emberek félnek.
A tábort egy iskolában rendezték be. A folyosóra bejutva annyit
látunk, hogy a tantermekből eltűntek az asztalok, a székek. A
helyükre matracok kerültek. Döbbenetes a zsúfoltság: egy-egy
kisebb helyiségben nyolc-tíz családot helyeztek el, legalább ötven
embert. A csapból kell fürdeniük, főzni nem tudnak. Mit esznek?
Hogy bírják? Mit kezdenek az örökmozgó gyerekekkel? Ezt mind
megkérdezném, de nem lehet. Teszek még egy erőtlen próbálkozást,
mielőtt a férfi végleg ránk csapná az ajtót.
- Hogyan várják el, hogy a világ lássa, mi történik Libanonban, ha
nem engedik be a sajtót? - kérdem.
 - Hogy várják el, hogy ezeknek az embereknek számítson a világ
véleménye, amikor minden külföldi ország ölbe tett kézzel nézi,
ahogy szétbombázzák Libanont? - vág vissza idegesen. Azután
lehiggad. Lép egyet felém, mintha valami bizalmasabbat szeretne
mondani. Mélyen a szemembe néz, és szinte suttogva beszél. -
Ezeknek az embereknek lebombázták a házát. Oda mindenük,
amiért egész életükön át küzdöttek. Ne várja, hogy boldogan a
kamerába nézve elmesélik, milyen nyomorultul érzik magukat.
Nem is várom. Úgy érzem, felesleges tovább küzdenem.
Elköszönünk a férfitól, visszaülünk az autóba. Rohadtul érezzük
magunkat. Nem is szólunk egymáshoz, amíg a belvárosba nem
érünk. Lassan itt a bejelentkezés ideje, úgyhogy irány a
médiaközpont. Este hat óra van, de gyöngyözik a homlokom, olyan
forró a levegő, és elviselhetetlen a páratartalom.
Újra átcipeljük a felszerelést a lezárt utakon. Morcosan lépünk be a
központba, de olyan barátságosan üdvözölnek minket, hogy ez
mosolyt csal az arcunkra.
- Látom, ti is visszatérő kuncsaftok vagytok - vereget hátba a brit
fiú, aki korábban eligazított. Az ő homloka is gyöngyözik, a szeme
alatt sötét árkok.
- Aludtál te mostanában? - kérdem.
- Néhány órát. De most sok a munka, egész nap jönnek a
tévéstábok. Őrület, mi folyik itt!
Szinte már rutinszerűen tesszük a dolgunkat. Küldjük az
összeállítást, aztán jön az élő bejelentkezés. De előre tisztázom a
szerkesztővel: a tényeket, a számokat mondja el a műsorvezető, én
olyan információkat gyűjtöttem össze, amiket mi magunk
hallottunk, láttunk, tapasztaltunk. Ami nem jön le az MTI hasábjain
vagy a többi hírportálon. Amit csak az tudhat, aki itt van a
helyszínen, a háború közepén.
Nehéz dolog ez, vékony jégen táncol az ember. Mert arról kell
beszélnie, amit lát, hall, szagol, tapasztal, de mindezt úgy, hogy
közben kívülálló és elfogulatlan maradjon.
Már hallom is a nevem, kapcsolnak, beszélek. Azután holtfáradtan
teszem le a mikrofont, de megint vidám leszek. Mert szinte rögtön
jön néhány SMS: Gondolunk rád! Vigyázz magadra! Jók az infók!
Ilyenkor életmentő minden biztatás. Erőt adnak, hogy
összekaparjam darabokra hullott hitemet. A hitemet abban, hogy
megéri csinálni, még akkor is, ha itt ezt mindenki megkérdőjelezi.

Éjjel arra ébredek, hogy megremeg az épület - újból kezdődik a

bombázás. Mi van, ha erre is jönnek? Miért ne dobhatnának ide is
néhányat? Lehet, hogy föl sem ébredek többé? Meglepődöm
magamon. Félek. Sokkal jobban, mint napközben, pedig akkor
közelebb vagyok a bombázott területekhez.
De terepen lenni más. Ott nincs idő elmélkedni. Mintha másik
üzemmódba kapcsolna az ember agya. Teszi a dolgát, megy oda,
ahol a dolgok történnek. Hajtja a vágy, hogy mindent lásson, értsen
és megörökítsen. Hogy minden meglegyen képben. Ez nem
vagányság, nem is vakmerőség. Megszállottság, ami nélkül
lehetetlen veszélyes viszonyok között dolgozni.
A bombázás hangját sziréna váltja fel, aztán az is elcsitul.
Kísérteties csönd telepszik az éjszakára. De képtelen vagyok
visszaaludni. Elemzek, kombinálok és hülyeségeken jár az eszem.
Például azon, hogy ki milyen arcot vágna, ha megtudná, hogy
meghaltam. Jó, tudom, hogy ez morbid, de néha elképzelem. Aztán
lelkiismeret-furdalásom lesz, mit játszom itt a mártírt. Ebből pedig
ösztönösen jön a következő gondolatcsokor: tulajdonképpen mi a
francért járok én háborúkba?! A választ persze soha nem találom.
De folyton keresem, az biztos. Talán ezért is imádok
pszichológiakönyveket olvasni, analizálni magam.
Azt mondják, az emberek gyakran úgy látnak másokat, a világot,
ahogy a szüleik láttatták velük. Ezt írja egyik kedvenc szerzőm,
Feldmár András pszichológus is, akinek a könyvei fölött napokig
képes vagyok elmerengeni. Olyan emlékeket hoznak elő a
gyerekkoromból, amiket rég elfeledtem. Gondolatokat, érzelmeket,
szituációkat. Például ahogy a húgommal a konyhaasztalnál ülünk a
salgótarjáni tízemeletes panelház hatodik emeletén. Rózsaszín
hálóingben, fenékig érő hajjal szürcsöljük a kakaót szívószállal.
Anyukám a tükör előtt a haját fésüli, apukám a fotelban újságot
olvas. Hihetetlen harmóniát, szeretetet érzek. Mintha az otthon
lenne a mentsvár, az iskola pedig a börtön. Mert alapvetően mindig
nagyon stresszes gyerek voltam, és gyűlöltem iskolába járni.
 Minden feladatot és magát a tanulást is borzasztó nagy tehernek
éltem meg. Kötelességnek, ami fullasztóan nyomta a vállamat. Mert
úgy éreztem, mindenhol, mindenben meg kell felelnem. Kitűnő
tanuló voltam. De ha aranyszínű dekorpapírt látok, máig
összeszorul a gyomrom. Olyanból vágta ki a tanítónő az
aranyceruzákat - amit csak a hibátlan dolgozatokra ragasztott. Azok
a rohadt aranyceruzák... Amikor kiosztotta a felmérőket,
barátnőmmel, Zsófival már messziről figyeltük, fénylik-e valami a
füzetünk margóján. És ha valamelyikünk aranyceruza nélkül ment
haza, hát az volt a világvége.
A jó jegyeim ellenére mindig lassan tanultam. Főleg azért, mert
imádtam ábrándozni. Képes voltam órákat ülni a lecke fölött, a házi
feladat helyett történeteket találtam ki. Például írtam egy tizenkét
versszakos elbeszélő költeményt, amikor a János vitézt tanultuk.
Ehhez sokkal nagyobb kedvem volt, mint vitéz Jánosunk strófáit szó
szerint bemagolni. Egyik nap pedig a WC-ben várta meglepetés a
családot. Úgy kilencéves lehettem, amikor megalkottam az első
„WC-újságot". Hat-hét üres lapot összetűztem, kitaláltam a
címoldalt, és „cikkeket" írtam, ezeket rajzokkal illusztráltam. Volt
benne hír, divat, időjárás. Minden, ami egy rendes újságba kell.
Azután átlyukasztottam a lapokat, és a remekművemet
kiakasztottam a vécébe, hogy szórakoztassam a családot. Máig
nevetek magamban azon, hogy talán a WC-újságnál dőlt el a
pályám. Szerettem írni. De magolni és elemzéseket betanulni nem,
az mindig nehezemre esett.
Pedig az általános iskola másból sem állt. Szerintem lélekgyilkos
rendszerben próbálták adatokkal tömni a gyerekek fejét, miközben a
kreatív gondolkodásra elfelejtettek megtanítani minket. Nem az
iskola vagy a tanári kar volt a hibás, hanem a tanterv, az oktatási
rendszer. Talán ma már nem így van. De akkor olyan
teljesítményorientált volt minden óra-már hatéves kortól -, hogy
velem például egy életre megutáltatták a tanulást. Soha nem láttam
meg a szépségét, pedig azóta jó sok iskolát el kellett végeznem.
És az ember idővel stresszfüggő lesz. Néhány pszichológus talán
most a fejéhez kap, hogy ez baromság. De észrevettem magamon,
hogy borzasztó bizonyítási kényszerem lett, és sokszor stresszes
helyzetben tudok jól teljesíteni.
 Ebből aztán az fakad, hogy akaratlanul is stresszhelyzeteket
produkálok magamnak. Vagy rossz, nehéz körülményeket
választok. Például háborúkba járok. Talán butaság az egész elmélet,
talán nem. Igazából soha nem fogom megtudni.

A libanoni forgatás napi rutinja hamar kialakult: hajnalban kelünk,

megnézzük a helyi hírműsorokat, felhívunk néhány újságírót, hogy
minden információ meglegyen a hajnali híradó tudósításához.
Abban elmondom, amit megtudtam, ha éppen működnek a
telefonok - sokszor minden második szónál megszakad a vonal,
elmegy a hang. A bejelentkezés után, nyolc órakor jön a sofőr. Irány
a „front" - délelőtt végigjárjuk az előző éjjel lebombázott
helyszíneket. Mire végzünk, jön a déli híradó, megint telefonos
bejelentkezéssel, délután pedig újból Bejrút utcáit rójuk. Sokszor
tanácstalanul - a leszervezett interjúkat rendre lemondják, a
hatóságok többnyire szóba sem állnak velünk. Itthon sokan azt
gondolják, hogy háborús helyzetben a legkönnyebb sztorikat találni.
Hát, találni könnyű. Leforgatni, sokszor lehetetlen.
Azért nem adom fel. Az arab nyelv ismerete megnyit jó néhány
kaput. Próbálok beszélgetni az utcán, megnyerni az emberek
bizalmát. Elhitetni, hogy nem vagyok kém, és a nyomorukat sem
akarom szenzációhajhász módon kihasználni. Egyre többen
nyilatkoznak, de egy téma továbbra is tabu: a belpolitika. A
médiatetőn kifaggatom erről az egyik helyi újságírót.
- Tudod, mit nem értek? Hogy lehet, hogy a pártok nem hárítják
egymásra a felelősséget a háború miatt? Hiszen ez az ország mindig
is megosztott volt.
- Most mindenki tudja, össze kell tartanunk, hogy túléljük ezt a
háborút. A külvilág felé Libanon olyan egységes, mint korábban
még soha - mondja. - Aztán ha ennek az őrületnek vége lesz, majd
biztos elkezdődik az egymásra mutogatás és a bűnbakok keresése.
Tényleg feltűnő, hogy pártokról, vallásokról és
nézetkülönbségekről senki sem beszél. Legfeljebb suttogva
emlegetik, hogy „ki hezbollahos" és ki nem. Közben a nemzetközi
hírcsatornák elemzői a síita párt felelősségét feszegetik. Egyes
szakértők szerint szándékosan provokálta a háborút. Mások szerint a
Hezbollah sem gondolta, hogy Izrael ilyen erővel sújt le a két katona
elrablásáért. De Libanonban nyíltan senki nem kritizálja őket. Sőt
sokan úgy vélik, hogy a gyenge libanoni hadsereggel ellentétben a
Hezbollah képes megvédeni az országot.

Valami a gyomromba nyilall.

- Azt hiszem, éhes vagyok - mondom Lacinak. Kora délután van,
és aznap még semmit sem ettünk.
- Nocsak. Akkor mi lenne, ha ma este nyolc előtt ebédelnénk?
Elindulunk éttermet keresni. Békeidőben nem lenne nehéz: a
tengerpart mentén jobbnál jobb vendéglők sorakoznak. A libanoni
és a szíriai konyhát salátáival, zamatos húsaival az egész arab
világban etalonként emlegetik. Bejrútba amúgy is mulatni, jókat
enni, inni, strandolni, kaszinózni jártak a környező országokból.
Akármelyik arab államban jártam, a libanoniakról azt mondták:
„Azok aztán tudnak élni! Imádják a szépet, a jólétet, ráadásul
gyönyörűek a nők!" És tényleg, szinte nem telik el úgy hét, hogy
valamilyen város, egyetem vagy szervezet ne rendezzen
szépségversenyt, amit aztán nézők százezrei követnek a helyi
tévécsatornákon.
De a mindig stílusos, elegáns libanoni nők eltűntek az utcákról. A
fiatalok, az idősek és a gyerekek is. Férfiakat is alig látni. A mindig
nyüzsgő tengerpartot csak madarak népesítik be. Üresek a
napágyak, a szalmaernyők alatti székek. A bombák ugyanis
nemcsak az égből hullnak - Izrael a tenger felől is támad.
Csak a horgászokat nem rettenti el a közelben cirkáló hadihajók
látványa. Legalább húszan cövekeltek le a parton vödrökkel,
szalmakalapban. Azt mondják, rég volt ilyen jó kapásuk. De hogy a
halat kinek adják el, nem tudni. A tengerparti éttermek sorra
bezártak. Elindulunk hát a belváros felé valami talponállót keresni.
A mócsingos húst kivéve bármit megennék, csak legyünk gyorsak.
Van, aki nem mer utcai árusnál enni. Szerintem ez csak erősíti az
immunrendszert.
„De jó neked, ilyenkor biztos tudsz vásárolgatni mindenféle
egzotikumot" - mondta egyszer bájosan egy ismerősöm. Ez jut
eszembe, ahogy éttermet keresve végignézek a boltok során.
Lépten-nyomon lehúzott redőnyök. Ennyit látni a híres bejrúti
divatból. Hatalmas vaslakatokat.
 Nem is rossz ötlet - szabadul el a fantáziám. Háborúellenes
divatbemutatót kéne szervezni! A modelleken mindössze egy óriási
lakat lógna vagy lakatokból font vaslánc. A közönyössé,
érdektelenné vált embereket csak ilyen abszurd ötletekkel lehet
kizökkenteni. A gondolatmenetből engem is kizökkent valami: egy
felhúzott redőny. A bolt előtt mindenfajta hatalmas táska, bőrönd,
hátizsák.
- Hát maga miért nem zárt be? - állok meg csodálkozva a
pakolgató árus előtt.
- Viccel? Soha nem volt még ilyen jó forgalmam. Mindenki
menekül valahonnan valahová. Egy nap tíz-tizenöt bőröndöt, táskát
is el tudok adni. Meg amúgy is itt lakom a bolt fölött - mutat felfelé.
- És nem fél?
- Dehogynem. Azért van itt egy jó kis óvóhelyem. - Azzal
betessékel minket az épületbe. - Látják, ide, a lépcsőforduló alá
szoktam bebújni, ez jó stabil betonból van.
Kételkedve nézem a tuti biztos óvóhelyet. A repeszektől talán
megvéd. Egészen addig, míg maga a lépcső le nem omlik egy
nagyobb rázkódástól.

Strandpapucsban, atlétában, szalmakalapban ácsorognak az

emberek az utcán. Legalább háromszázan. Óriási a zsivaj. Mintha
nem is Bejrútban lennénk, hanem valami felkapott
üdülőközpontban, mondjuk, a török riviérán. De közelebb érve
látszik, hogy itt senki sem boldog. Van, aki sír, sokan káromkodnak.
De a legtöbb ember csak feszülten, kiábrándultan vár. Ki akarnak
jutni Libanonból. Minél hamarabb.
A követségek már néhány nappal korábban elkezdték szervezni,
hogy kimenekítsék az állampolgáraikat. A libanoniak ekkor
döbbentek rá először, hogy a válság elhúzódhat. Belegondolni sem
mernek, mi lesz, miután az összes külföldit evakuálták. De hogy a
támadások még pusztítóbbak lesznek, ebben mindenki biztos.
A szervezés viszont lassú és nehézkes. Főleg a kimenekítés
útvonalát nehéz megtalálni. A tervek szerint busszal Szíria felé,
hajóval Törökországba vagy komppal Ciprusra viszik a
külföldieket. Ezért a követségek egy-egy gyülekezőpontra hívják
állampolgáraikat, hogy regisztrálják őket. Mi éppen egy svéd
csoportba botlunk. Ők szerencsések - az útjukat már le is szervezték.
Csak minden tolódik, késik. Reggel hat óta várakoznak az utcán, a
tűző napon. Bőröndökön ülnek, a földön fekszenek, föl-le járkálnak.
Van, aki videózik az otthoniaknak, más idegesen ordít a telefonba.
Egy félmeztelen, rövidnadrágos, napszemüveges férfi kifakad,
amikor megkérdezzük, merre hagyják el az országot.
- Nem tudunk semmit! Sem azt, hogy mikor, sem azt, hogy merre
megyünk! Elegünk van a tétlen várakozásból! Iderendelnek minket
hajnali hatra, most meg délután négy óra van. Ez az egész szervezés
egy nagy káosz!
- Nyaralni voltak?
- Igen, hat éve nem jutottunk el sehová, most végre ki tudtunk
venni egy kis szabadságot. Erre tessék! Jó félórára laktunk innen,
egy apartmanban. Majd betojtunk, amikor a közelünkben
bombáztak, beleremegtek a ház falai is.
Egy utcával arrébb sétálunk, ott is óriási a tömeg. Több százan
ácsorognak egy hotel előtt az utcán, de a szálloda hallja is tömve
emberekkel. Egy sárga mellényes férfi hangosbemondóval próbálja
terelni az embereket a hátsó kijárat felé. Ide ugyanis már
megérkezett egy busz. A kikötőbe viszi az első csoportot, ahonnan
komppal mennek tovább Ciprusra.
Óriási a tülekedés, a káosz: bőröndöket passzolnak az emberek
feje fölött, fel a buszra, le a buszról. Mindenki fel akar férni. Már
senki nem hisz a szervezőknek, hogy nemsokára jön a következő
járat. Egy idős házaspár zokogva integet valakinek a buszon.
Vacillálok, hogy ebben a helyzetben legyen-e képem odalépni
mikrofonnal. Jó ember vagy a jó újságíró legyek? De rohadt nehéz
ilyenkor jó döntést hozni! Végül kompromisszumos megoldást
választok. Megvárom, hogy elinduljon a busz, és csak akkor lépek
oda hozzájuk. Fel sem kell tennem a kérdést, az asszonyból kitör a
kétségbeesett panaszáradat.
- Elutazik a lányom és az unokám. Azt sem tudom, hogy valaha
láthatom-e még őket - törölgeti a szemét.
- Hová mennek?
- Svédországba.
- Önök miért nem utaznak velük?
- Nekik nem kell vízum, mi meg nem kaptunk.
 A fiatalok ugyanis kettős állampolgárok, a nagyszülők viszont
nem. Így őket nincs, aki kimenekítse. Családok százai szakadnak
így ketté az evakuáláskor. De a libanoniak közül is rengetegen
menekülnek. Csaknem egymillióan hagyták el az otthonukat, hogy
az északi hegyekbe vagy Szíriába menjenek. A határ felé vezető
utak szélén ezért egyre több csoportot látni - öregek, fiatalok,
gyerekek vonulnak hatalmas táskákkal, puttonyokkal. Sokan
ugyanis képtelenek megfizetni a taxi vagy a busz árát, úgyhogy
gyalog próbálják megtenni a több száz kilométeres utat.
Amíg Libanonban északra indul az emberáradat, az izraeli
családok délre menekülnek. Haifa is kezd kiürülni. Aki csak teheti, a
délebbi városokban, rokonoknál, ismerősöknél keres menedéket.
Időről időre szárnyra kap egy-egy hír, hogy a Hezbollah néhány
rakétája Tel-Avivot is elérheti, de ettől azért senki sem tart. Bár
izraeli oldalon jóval kisebb az áldozatok száma, a pszichológiai
terror itt is megteszi a hatását. Északon szinte teljesen leállt az élet.
Az emberek görcsben várják, mikor szólal meg ismét a légvédelmi
sziréna, és kell-e a pincébe, bunkerbe vagy az óvóhellyé alakított
szobákba rohanniuk.
És hogy eközben a két ország határán pontosan mi zajlik? Ki
tudja? Ellentmondásos, ködösítő híreket közöl mindkét fél. A
technológia, a fegyverzet az izraeli oldalt erősíti, ezzel nem lehet
versenyre kelni. A sziklás, hegyes vidéken viszont a Hezbollah
harcosoké a helyzeti előny, akik tökéletesen ismerik a bonyolult
terep minden apró szegletét, és az izraeli katonák kénytelenek
vállalni a közelharcot. A Hezbollah ugyanis komoly
bunkerrendszert épített ki a föld alatt. Ezt még az izraeli légierő is
képtelen a levegőből megsemmisíteni.

Megszületett Fadzsr-3. Az első kisfiú, akit egy rakétáról neveztek

el Dél-Libanonban. Ezt is a médiatetőn hallom. Fádi, az egyik
libanoni tévé operatőre meséli. Látja, hogy elkomorul az arcom.
Tényleg elképedek a hír hallatán.
- Ne ítélj elhamarkodottan - mondja. - Valahogy a kisemberek is
részt akarnak venni ebben a kilátástalan küzdelemben. Mindenki a
maga módján.
 Egy távolban becsapódó bomba hangja szakítja félbe a
beszélgetést. Gomba alakú füst gomolyog felfelé az égen. Talán
igaza van. A kis Fadzsr eseténél sokkal értelmetlenebb dolgok is
történnek a világon.
A háború másfél hete tart, de semmi jele megegyezésnek,
békekötésnek. Sőt mindkét oldal fokozza a támadásokat. Bejrút
egyes részeit szinte porig rombolta az izraeli légierő. Különösen a
Dahíje negyedet támadják: itt van a Hezbollah több irodája, bázisa.
És még másfél millió ember. Akik nem akartak meghalni, már a
támadások második napján elmenekültek. A harci gépek ugyanis
naponta több hullámban szórnak bombát a kerületre. A hat- és
tízemeletes házak kiürültek - a szellemlakótelepet a Hezbollah
harcosai felügyelik, és nem engednek be senkit. Pedig ide szeretnék
bejutni, leforgatni a pusztítás nyomait.
Úgyhogy beizzítom friss ismeretségeimet. Telefonálgatok jobbra,
balra, de senki sem segít. Azt mondják, ebben nem tudnak. De nem
adom fel. Próbálkozom a médiatetőn is, a tévések közül többen
ismerik a Hezbollah vezetőit. De már Fádinál is süket fülekre
találok.
- Felejtsd el! - mondja. - Túl veszélyes a folyamatos támadások
miatt. És a hezbollahosok úgysem engednek be.
- De miért őrzik ilyen szigorúan a kerületet?
- Több százezer lakás maradt üresen. Vigyáznak, nehogy bárki
fosztogatni kezdjen.
- De forgatni csak beengednek! Te biztos tudnál segíteni!
- Hesna, tudnék, és segítek is, bármiben. Csak ezt ne kérd tőlem!
Túl veszélyes. Inkább odaadom, amit mi forgattunk néhány napja.
- Értékelem, de az nem ugyanaz, te is tudod.
Tudja. De a saját érdekemben nem segít. Látom, hogy kénytelen
leszek magam cselekedni.
- Gyere, menjünk! - szólok Lacinak.
Amikor leérünk a kocsihoz, csak akkor vázolom fel neki a
haditervet. Nem túl bonyolult.
- Egyszerűen odamegyünk. Aztán lesz, ami lesz. Mit szólsz?
Engem már nem érdekelnek az engedélyek, a kapcsolatok. Ezzel az
erővel ítéletnapig is várhatunk.
Laci hümmög. Tudja, hogy veszélyes a terv, de nem sokat vacillál.
 - Jól van, menjünk.
És már indulnánk is. Csakhogy az akadályok sora még nem ért
véget. Amikor közöljük a sofőrrel az úti célt, nevetni kezd.
- Haha, komolyan gondoljátok, hogy én odamegyek? Persze, még
mit nem! Ti nem hallgattok híreket? Azt a kerületet egyfolytában
bombázzák!
Nem akarom győzködni. Nem vihetem csak úgy vásárra a bőrét.
- Van még annyi pénzünk, hogy egy napra másik sofőrt bérel-
jünk? - kérdezem Lacit.
- Az attól függ, mennyit akaszt le rólunk. És hogy egyáltalán
találunk-e valakit, aki bevállal egy ilyen fuvart.
A feladat nem egyszerű, de félórás telefonálgatás után segítséget
kapunk. Nem is akárkitől: Magyarországon végzett libanoniakra
bukkanunk, akik Bejrútban élnek.
Holnap ezt a sztorit is leforgatjuk! - örülök előre. De most
koncentráljunk a jelenre, figyelmeztetem magam. Jön is a sofőr, aki
hajlandó elvinni minket a Dahíje negyedbe. Ötvenes, kopaszodó,
mosolygós férfi. Az árban is meg tudunk egyezni.
- Öveket becsatolni, felszállás! - fordul hátra, hogy oldja a
feszültséget. De a városrészhez közeledve összeszorul a gyomrom.
Már messziről látni a szellemlakótelep égbe nyúló panelházait. A
teraszokon még ruhák csüngnek a szárítón, az ablakok sok helyen
nyitva. Csak éppen üveg nincs már bennük. Az utakon, a járdákon
semmi mozgás. Amerre a szem ellát, egy lelket sem látni.
- Félelmetes, ahogy csapot-papot itthagytak az emberek, és
elmenekültek egyik óráról a másikra - mondja a sofőr.
Alig haladunk néhány háztömbnyit, három fegyveres jelenik meg
robogóval az autó mögött. Pillanatok alatt leelőznek, és jelzik a
sofőrnek, hogy azonnal álljon meg.
Bingó! Elkaptak minket.

A szívem a torkomban dobog. Most mit csinálnak velünk? Egy

sötét lépcsőház aljában ülünk, az ajtó bezárva. Hat marcona ember
áll fölöttünk, fegyverekkel. Méregetnek minket. Mi meg kussolunk
a székeken. Mindhárman félünk, kár is tagadni. De szegény sofőrt
sajnálom leginkább, hogy belekevertük. Vajon mi lesz velünk, ha
elrabolnak minket?
 Néhány percnyi hatásszünet után elkezdődik a vallatás. Nem
erőszakosan, csak az arcuk ijesztő. Látszik, hogy dühösek ránk,
amiért bepofátlankodtunk oda, ahová senki sem hívott minket.
- Mi a francot keresnek itt? - lép közelebb az egyik. Barna ing és
barna vászonnadrág van rajta. Meg amolyan vitorláscipő-féle. Arca
szikár, de ápolt. Az én arcomon viszont félelem tükröződik, jól
tudom. Ezt gyorsan próbálom eltüntetni, és összeszedem minden
bátorságomat.
- Magyarországról jöttünk, a közszolgálati tévének dolgozunk -
válaszolom arabul.
Erre elkerekedik a szeme.
- Honnan tud arabul?
- Édesapám szíriai.
Megint hatásszünet - de most én tartom. Csak fél percig, aztán
támadásba lendülök.
- Egyszerű tévések vagyunk, semmi rosszat nem akarunk. Csak
leforgatni a pusztítás nyomait. Tudjuk, hogy az izraeli gépek
állandóan ezt a részt bombázzák. És hogy kísértetvárossá vált a
kerület. Próbáltunk engedélyt kérni, hogy ide jöhessünk, de senki
nem segített. Maguknak nem az az érdeke, hogy a világ lássa, mi
történik itt?
Nem szólnak semmit, de látom, hogy hatottam rájuk. Az eddig
feszült fickók mintha kicsit kiengednének. De ezzel még nincs vége:
- Kérem a telefonokat, a kamerát, és minden elektronikus eszközt,
ami maguknál van - utasít.
Lefordítom Lacinak, és kihalásszuk a mobiljainkat. Egy másik
fickó alaposan végignézi őket: leellenőrizni a híváslistákat - kiknek
telefonáltunk, kik hívtak minket. Elolvassa az utolsó néhány
üzenetet is. Amikor végzett, kiszedi az aksit az összes telefonból, és
odasúg valamit a barna nadrágos embernek. Csak bízni tudok abban,
hogy semmi gyanúsat nem talált. Akkor jön a kamera ellenőrzése.
Megnézik magát a felvevőt, majd le kell játszani, ami a kazettán
van. Átnézik a zsebeinket, a táskánkat is. Végül a barna nadrágos
hozzánk lép.
- Nagyszerű, úgy tűnik, tényleg igazat mondanak! Üdv Libanon-
ban! - vigyorodik el a marcona férfi. - Hé, Rasid, hozzál kólát meg
valami rágcsálnivalót a vendégeknek!
 Azt hiszem, rosszul hallok. De a másik pasas tényleg elindul, és
néhány perc múlva egy nejlonzacskóval jelenik meg. Szénsavas
narancslét meg sós chipset vesz ki belőle.
Lacival egymásra nézünk. Ezek meghibbantak? Az összes férfi
hirtelen pattogni kezd körülöttünk. Odahúznak egy széket, kirakják
a nasit, mintha valami lépcsőházi zsúron lennénk.
- Parancsoljanak! - tolja elénk az ételt a barna inges férfi, de mi
még mindig zavarban vagyunk a hirtelen hangulatváltástól. - Itt
élesben megy a játék, úgyhogy ne vegyék zokon az ellenőrzést. De
most mondják el röviden, miről szeretnének forgatni!

Bedőlt oldalú épületek, házak, amelyekből csak egy halom

betontörmelék maradt. Sok helyen autók sorakoznak - fél méteresre
lapítva. Faldarabok, villanyoszlopok, fák dőltek rájuk. Az egykori
édességgyár helyén még száll fel a füst a megfeketedett
kőkupacokból. A pusztítás megdöbbentő, felfoghatatlan. A kocsiból
filmezünk, miközben a hezbollahosok körbekísérnek minket.
Egyikük robogón mutatja nekünk az utat. Több helyen megállunk,
kiszállunk. Hideg futkározik a hátamon. Nem csoda, hogy a
dél-bejrúti negyedet szellemlakótelepnek hívják.
Félmillióan menekültek el ezekből a házakból. De volt, aki nem
akarta itthagyni mindenét, és az életével fizetett ezért - magyarázza
a kíséretünkkel megbízott férfi. - Volt olyan nap, hogy huszonhárom
tonna robbanószert dobtak le csak erre a kerületre - mondja, de
hirtelen elhallgat, és felnéz az égre.
Mintha vadászgépek zúgását hallanám én is. Kísérőnk feje egy
pillanat alatt vörösre vált, és ránk ordít.
- Befelé a kocsiba, azonnal el kell menniük innen!
Laci épp témában van, még befejezné a snittet. De a hezbollahos
szinte betuszkol minket az autóba.
- Ne szórakozzanak, mert a nyakunkba kapjuk a bombát! - üvölti.
- Kövessen, és ahol mutatom, forduljon le jobbra! Az az út kivezet a
kerületből - utasítja a sofőrt.
Elköszönni sincs idő, már csak a hátát látjuk, ahogy motorra
pattan. A sofőr a gázra tapos, és néhány perc múlva ki is érünk a
negyedből. De nem tudom kiűzni a fejemből a férfi kidülledő
szemét és vörös arcát, ahogy meghallotta a vadászgépeket. Biztosan
nem véletlenül volt ilyen heves a reakciója. Mi, idióták meg fel sem
fogtuk, milyen veszélyben voltunk. Elképzelni sem tudjuk azt, amit
ő ott nap mint nap testközelből átél.

Az egyik iskolai farsangon Michael Jacksonnak öltöztem.

Kilenc-tíz éves lehettem, még alsó tagozatos. Volt csillogó dzsekim
arany vállpánttal, egy napszemüveg az orromon, sőt még az
elhagyhatatlan fekete tincset is a homlokomra rajzoltam
szemceruzával.
Sokan meg is mosolyogtak: az arab kislány néger fiúnak öltözik.
De ezt senki sem bántó szándékkal mondta. Érdekességnek,
különlegesnek tartották. Olyan fogalmak, mint arabellenesség vagy
rasszizmus számomra teljesen ismeretlenek voltak. Talán akkor ez
még nem is volt jellemző Magyarországra. Bizonyára ennek
köszönhető, hogy az arab származásomat mindig is ajándéknak
fogtam fel, amitől az életem sok szempontból érdekesebb,
különlegesebb lehet.
A szüleim rendkívül nyitottan neveltek fel engem és a húgomat is.
Rendszeresen jártunk Szíriába, az ottani család is az életünk része
volt. De édesapám soha nem erőltette ránk az arab identitást,
semmilyen értelemben. Bennünk alakult ki az igény, hogy
magunkévá tegyük. Mindig is imádtunk Szíriába járni, számomra
máig a nyugalom szigete. Hosszú séták Damaszkusz utcáin,
vízipipázás a hatalmas, nyitott vendéglőkben, egész napos
kincsvadászat az óvárosi bazárban. Ez a tökéletes kikapcsolódás. A
város, az emberek nem vibrálnak úgy, mint itthon, folyton azt
sugallva, éppen lemaradnak valamiről, valahonnan. Suejj-suejj -
mondja a híres arab mondás: nyugi-nyugi. Nem kell kapkodni,
minden meglesz a maga idejében. Mindig Szíriában döbbenek rá,
hogy itthon a nagy rohanásban elfelejtek ÉLNI. Érezni az illatokat,
az ízeket, lassan, élvezetesen enni. Ott valahogy még az álmaim is
sokkal intenzívebbek.
De hogy a munkámban előny-e vagy hátrány az arab származás?
Ezt a kérdést sokszor nekem szegezik. A hezbollahos kaland után a
válasz egyértelmű: rengeteg kaput megnyit. Mint kiderült,
ólomnehezeket is. Már számtalan terepen megvédett. De semmi sem
fehér vagy fekete. Sok szempontból nehezíti is a dolgomat. Főleg
otthon, a nézők, az olvasók, a kollégák előtt. Mert duplán, sőt triplán
kell elfogulatlannak kell lennem ahhoz, hogy hiteles maradjak.
Ez különösen háborús helyzetekben kényes és fontos kérdés.
Mivel osztódva szaporodni nem tudok, többnyire csak a front egyik
oldalán mozgok. Ha a másik oldalon nincs tudósítónk, az nekem a
legmegterhelőbb, mert szinte vakon kell egyensúlyoznom és
pakolnom a mérleg másik serpenyőjébe. Szerencsés esetben a
tévének van pénze küldeni valakit a túloldalra is. Ezúttal így történt:
Izraelbe indult Novák András kollégám, hogy tandemben tudósítsuk
a nézőket a front két oldaláról.

Szinte nyikorognak végtagjaim, ahogy egyenként kipakolom az

ágyból. Minden nappal csökken az energiám, és ezt az otthoniak is
látják. Az esti bátorító SMS-ek végén szemduzzanat elleni krémeket
és zöldségekből készíthető arcpakolást is javasolnak. Haha.
A reggeli híradós bejelentkezés után gyors leltárt tartok, hogy a
még használható ruhadarabjaim közül melyiket aggassam csinos
testemre. Csinos, mi?! Hát, most mindent elmondhatok magamról,
csak ezt nem. Püffedtek az ujjaim, letörtek a körmeim és lila a
vállam a kameraállvány cipelésétől. Legfeljebb valami mazochista
klub szépségversenyén indulhatnék, ott viszont jó eséllyel. Nem
mintha bármilyen romantikus történet kibontakozására számítanék a
következő napokban. Az a pár százezer néző meg mit számít, aki
esténként esetleg nézi a tudósításaimat... Nekik amúgy az lenne
furcsa, ha jól néznék ki. Így legalább átmegy nemcsak az infó,
hanem a hangulat is. Az a kissé nyomorult érzés, ami kéretlenül is
ráragad az emberre. A nézők úgyis szeretnek sajnálni és izgulni
értem - mintha valami reality akciófilm főhősnője lennék. Ez nem
vicc. Sokan mondták már: amikor meglátják, hogy háborús terepen
vagyok, estéről estére odaülnek a tévé elé megnézni, minden
rendben van-e, túléltük-e a napot, mi történt velünk. Teljesen
ismeretlen emberek! Sőt sokan imádkoznak is értem. Megdöbbentő,
de utólag mindig eljutnak hozzám ezek a történetek: olyan emberek
imádkoznak azért, hogy ne essen bajom a háborús terepen, akikkel
még életemben nem találkoztam. Amikor először mesélte el ezt
nekem valaki, majdnem elsírtam magam. Szentül hiszem, hogy
azért nem esett még bajom, mert valahogy eljutott hozzám ez a
rengeteg pozitív, kollektív energia. Ne mosolyogjanak, komolyan
hiszek ebben.
Na de elég az érzelgősségből. Szóval kelek fel, nyikorog
mindenem, a gyomrom is. Jó kis feketekávé, az jut neki, ne
követelőzzön. Iszonyú hosszú nap vár ránk. A Magyarországon
végzett libanoni orvosokkal találkozunk. Az egyikkel Bejrútban, a
lakásán, a másikkal a hegyekben. Legalábbis ez a terv.

A nyikorgás, úgy látszik, végigkíséri a napomat. Nyikorog a

fémredőny, amikor Ahmed Daher lassan feltekeri. A szemüveges,
bajszos férfi komoran néz maga elé, ahogy lassan fény tölti meg a
szobát.
Ha a légnyomás berobbantja a redőnyt, sokkal nagyobb kárt tesz a
lakásban, mint az üvegszilánkok. Akkor inkább repüljenek ki az
ablakok - magyarázza, de azért leragasztja újságpapírral az üveget.
Azt hiszem, ezt hívják háborús rutinnak. A tízemeletes épület a
sokat ostromolt Dahíje szélén áll. Bár ide még nem csapódott
bomba, a környező épületekből mindenki elmenekült. Körbenézek a
szobában. Elegáns, polgári lakás. Az asztalon orvosi lapok, családi
fotók és kalocsai mintás terítő. Daher doktor orvosi egyetemre járt
Magyarországon. A történet a klasszikus forgatókönyv szerint
zajlott: megismert egy magyar nőt, akit aztán feleségül vett. Egészen
mostanáig Bejrútban éltek, de az asszony végül úgy döntött, nem
várja meg, míg jobban elfajul a háború, ezért reggel elhagyta az
országot egy olyan csoporttal, amelynek a kimenekítését a magyar
követség szervezte. A doktor viszont Libanonban maradt. Mert
szerinte orvosként kötelessége itt lenni, és segíteni.
Megöntöztem a virágokat is. A feleségem kérte. Azt mondta,
próbáljam életben tartani a növényeket, ha még egyáltalán áll a
házunk - mondja a férfi tört magyarsággal. - Tetszik látni, az ember
próbál óvni, megvédeni valamit. De teljesen kiszolgáltatottak
vagyunk.
 Az orvos végigjárja a lakást, ellenőrzi a csapokat, el vannak-e
zárva. Aztán kimegy az erkélyre, és bámulja a környező, kihalt
panelházakat.
Ezeket az épületeket még nem érte találat, mégis mindenki
elmenekült, mert senki sem bízik abban, hogy megússza. Ilyet én
még nem láttam, pedig ez a negyedik háború, amit átélek. De ez nem
is háború, hanem emberpusztítás. Mert a háború általában két
hadsereg között zajlik. Most viszont a szellemmel háborúzik Izrael.
Mert a Hezbollahnak nincsenek fix állásai, így egyszerűen nem
találják őket. Ezért lövik a lakosságot - mondja, és komoran néz
maga elé.
Lassan indulni kell, mert a másik orvos már vár ránk a kórházban.
Daher doktor akkurátusan bezárja, majd ellenőrzi az összes zárat az
ajtón. Ez is inkább megszokás - ki a franc akarna ilyenkor és pont itt
betörni? Háború idején megváltozik az értékrend, az ősi ösztönök
törnek elő, és elnyomják a civilizációs beidegződéseket. Az életben
maradás lesz az első számú szempont, minden más e mögé
sorolódik. Legalábbis szeretném ezt hinni. De fél óra múlva már
ebben is elbizonytalanodom, amikor újabb furcsa, helyi sajátosság
derül ki: a menekültáradattal együtt a szórakozóhelyek is
felköltöztek a hegyekbe Bejrút belvárosából. Mert állítólag a sokat
megélt libanoniak - háború ide, háború oda - nem hajlandóak
lemondani az örömökről, és már rutinból vészelik át a
konfliktusokat. Azt mondják a világnak: akkor is éljük az életünket,
ha bombák hullanak körülöttünk. Sőt élvezik az életet, amennyire
ilyen körülmények között élvezni lehet.

Dudálás és forgalmi dugó a szűk, hegyi utcákon. Kábé másfél autó

fér el egymás mellett, úgyhogy egyfolytában félre kell húzódnunk.
Máskor legfeljebb két kocsi halad itt el egész nap. Most mozdulni is
alig lehet. Előttünk három furgon és egy teherautó, amelynek
platóján emberek ülnek. A városból hozzák fel őket. Talán csak
most lett elegük a folyamatos bombázásból, félelemből. Vagy csak
most sikerült autót találniuk a meneküléshez. A hegyoldalban öreg
pásztor sétál kecskékkel, birkákkal. Olyan békés jelenet, mintha
odalenn nem is háború dúlna.
 Megállunk egy nyaralóféle ház előtt: legalább harminc ember
nyüzsög a kertben, a teraszon. Itt lakik Mohdad doktor, legalábbis
nyáron. Ő is Magyarországon tanult, története is hasonló: feleségül
vett egy csinos magyar nőt, Évát, akivel húsz éve élnek Libanonban.
Amikor becsöngetünk, mosolyogva jönnek elénk a kapuhoz.
- Isten hozott titeket! - mondják, és felterelnek minket a teraszra,
ahol legalább három generáció zsúfolódott össze.
Több idős ember ül az árnyékba húzott kanapén, körülöttük
négy-öt éves forma gyerekek rohangálnak. A szülők a korlátnak
dőlve állnak, cigiznek vagy próbálják fegyelmezni a kicsiket. Akár
egy nagy családi kerti parti is lehetne. De nem az. Mindenki a terasz
közepére állított kis tévét bámulja. A riportban jajveszékelő
embereket mutatnak egy hatalmas betonkupac tetején. Az volt
valaha a házuk. A szerencsésebbek ki tudtak menekülni. De van,
akinek a fél családja a romok alatt maradt.
Ekkor hirtelen hangos robbanást hallani. Mindenki összerezzen. A
korláthoz rohanunk, hogy lássuk, mi történt. Szerencsére csak egy
defekt. Az úton lerobbant autó próbál félrehúzódni. Így működnek
az ösztönök. Mindenki feszült - főleg azóta, hogy itt, a faluban
teljesen elvesztették a kapcsolatot a külvilággal.
Egy hete nem működnek a telefonvonalak. Sokan azt sem tudják,
mi van a rokonaikkal, akik Bejrútban vagy valamelyik másik
városban élnek - mondja Mohdad doktor, aki éppen leülne, amikor
csöngetnek.
Feldúlt arcú férfi keresi.
- Doktor úr, kérem, segítsen! A fiam két napja lázas, hiába
borogatjuk - mondja.
Az orvos egyből felpattan.
- Jöjjön, mindjárt keresünk neki valami gyógyszert. Ha akartok,
gyertek velem, megmutatom a rendelőt - hív minket.
Éva velünk tart, ő is orvos. Útközben szemügyre veszem: vékony,
csinos, szikár nő, fehér pólóban, haja lófarokba fogva.
Negyvenöt-ötven éves lehet. Vagány orvosnő benyomását kelti,
mintha csak valamelyik amerikai kórházsorozatból lépett volna elő.
Ahogy faggatni kezdi az aggódó apát beteg fia tüneteiről, kiderül,
tökéletesen beszél arabul.
 - Miért nem mentél haza a kimenekített magyar csoporttal? -
szegezem neki a kérdést.
Gondolkodás nélkül rávágja:
- Amint látod, most itt van ránk szükség. Nemcsak mint orvosra.
Mi szervezzük a segélyezést is a környéken, és próbálunk
gyógyszereket szerezni.
Belépünk a rendelőbe - mindenhol dobozok hevernek. Az orvos és
a felesége nyitogatni kezdi a kartonokat.
- Éppen tegnap érkezett némi gyógyszerutánpótlás. Megjöttek a
szívgyógyszerek, de sajnos nem kaptunk mindent. Az inzulin a
cukorbetegeknek például nem ért ide - magyarázza az orvos,
miközben egy doboz gyógyszert nyújt át az apának, és
elmagyarázza, hány pirulát kell bevenni. - Nagyon veszélyes, hogy
nem működnek a mobilvonalak - fordul felénk -, mert így nem
tudnak orvost sem hívni, ha baj van. A faluban ráadásul elfogyott a
telefonkártya is.
Amikor visszaindulunk a házhoz, az utcán hosszú, kígyózó sort
látunk egy telefonfülke előtt.
- Ez az egyetlen érmés készülék a környéken - mutatja az orvos.
Megdöbbentő türelmetlen, kétségbeesett embereket látni - egy ósdi
telefonfülkére várva. A 21. században, amikor a legeldugottabb
afrikai faluban is van már az embereknek mobiltelefonja.
Egy hét alatt egy évtizedet fejlődött vissza az ország. Hányszor
láttam már ezt háborús övezetekben, ahol a civilizáció remekművei
cserbenhagyták az embert! A helyiek ilyenkor előveszik
nagyanyáik, ősapáik túlélési praktikáit. Ezek segítenek túlélni a
mindennapokat az életünk elválaszthatatlan részévé vált technikai
vívmányok nélkül.
Furcsa látvány a sok sátor is a házak kertjében.
- Az elmúlt napokban tizenötezer ember áramlott ebbe az apró
faluba, ahol egyébként ezren élnek - magyarázza Éva. - De aki csak
tud, segít: a helyiek befogadják azokat, akiknek nincs itt
rokonságuk. A hely így is kevés, ezért állítanak sátortábort az
udvarokon. Sokaknak még így is csak az jut, hogy pokrócon, a
szabad ég alatt aludjanak.
- Akármilyen szerencsétlennek nézünk ki, ebben a faluban sokkal
jobb a helyzet, mint a legtöbb helyen - vág közbe a férfi. -
Megérkezett például az ételutánpótlás: kaptunk kenyeret, cukrot.
Nekünk volt még tartalék húsunk is - mondja, miközben belépünk a
ház kapuján.
Mintha csak végszóra csapna meg a finom, fűszeres bárány illata.
Összeszalad a nyál a számban. De régen ettem normális ételt! Mégis
önuralmat kell gyakorolnom: én nemsokára talán hazajutok,
ezeknek az embereknek viszont lehet, hogy még hónapokig nem jut
hús az asztalára.
A teraszon nagy a sürgés-forgás. Az asszonyok a konyhából
tányérokat, villákat hordanak ki - éppen ebédhez készülődnek. A
három összetolt asztalnál Éva mellé ültetnek. Faggatni kezdem.
Most nem forog a kamera, de még mindig furdal a kíváncsiság:
miért maradtak itt, a háború közepén, ha van egy hátország,
Magyarország, ahol teljes biztonságban élhetnének.
- Huszonegy éve élek itt. Ebből öt-hat év kemény háborúval telt.
Elmehettem volna már akkor is, de nem tettem. Ezért most sem
jutott eszembe, hogy elmeneküljek. Nehéz elmagyarázni, mi zajlik
ilyenkor az emberben. Mindenki fél, félti a családtagjait, a házát, a
munkáját... és félti a jövőjét. Hiszen gyerekeink vannak. De amikor
baj van, kiderül, hogy tulajdonképpen mind egyformák vagyunk.
Ugyanolyan emberek... nem vagyunk se jobbak, se többek, mint
mások. Amikor ez tudatosult bennem, rájöttem, hogy nincs más
választásunk: itt kell maradnunk, segíteni a libanoniaknak, akiknek
nincs hátországa, nincs hová elmenekülniük, külföldre, biztonságba.
Segítenünk kell nekik lelkileg, fizikailag, és persze úgy is mint
orvosok.
Ha máshol hallanám ezeket a mondatokat, azt mondanám,
mekkora giccses duma! Így, hogy saját szememmel látom, milyen
dolgokon mennek keresztül az itt élők, azt mondom, az ilyen
emberek miatt működik még ez a bolygó.
Pedig a bombázás Éváék háza mellett kezdődött - ők is Dahíje
közelében laktak, és a gyerekekkel csak az utolsó pillanatban tudtak
elmenekülni.
- Szerda délután egyszer csak óriási robajt hallottunk.
Megremegtek a falak, az egész ház. Ekkor kezdték el bombázni a
repülőteret, a lakásunktól körülbelül négy kilométerre. Az
anyukámat megkértem, azonnal vigye fel a két lányomat a
hegyekbe. Én akkor még nem akartam eljönni Bejrútból, mert több
terhes nő is elő volt jegyezve szülésre. Merthogy szülész vagyok -
mondja. - Csütörtökön is folytatták a repülőtér bombázását. Az volt
életem legpokolibb éjszakája. Hajnali háromkor arra ébredtünk a
férjemmel, hogy a tőlünk háromszáz méterre fekvő hidat
bombázzák. Bombákat dobtak a ház mellett elhaladó főútra is, a
kereszteződésekre. Végül nem bírtuk tovább, fél öt körül
összeszedtük a legszükségesebb dolgokat, és elmenekültünk a
lakásból. Veszélyes volt kimenni a házból, hiszen eltalálhattak
volna minket. De tudtuk, hogy már a lakásban sem vagyunk
nagyobb biztonságban. Meg kellett kockáztatni a menekülést, hogy
biztonságosabb helyre jussunk.
Ekkor érzem először Éván, hogy nehezére esik a történtekről
beszélni. Könnyek gyűlnek a szemébe. Egy percig csak csöndben
ülünk, ekkor veszem észre, hogy a fél asztal minket bámul. Nem
értik, de tudják, miről van szó. Kínosan érzem magam. Kérdezhetek
még? Vagy túlfeszíteném a húrt? Végül Éva összeszedi magát, és
kérdés nélkül folytatja történetét.
- Az egyik út, amelyiken el akartunk indulni, le volt zárva.
Visszakanyarodtunk. Borzasztóan nyomasztó volt, alig láttunk, de
vissza kellett fordulni, hogy másik utat keressünk a meneküléshez.
Mindezt vaksötétben, lámpa nélkül. Ha felkapcsoljuk, kilövik az
autót. Végül kis úttalan utakon jutottunk el egy másik főútra. Már
azt hittük, hogy megúsztuk, amikor nem sokkal előttünk bomba
zuhant az útra, egy kereszteződésre. Nem is emlékszem, végül
hogyan sikerült eljutnunk az orvosszövetség irodájához. Ott is tele
volt az utca kő- és üvegdarabokkal. Mindenkit felhívtunk a
családból, hogy jöjjenek, amint tudnak. Amikor összegyűltünk,
együtt indultunk el, ide, föl a hegyekbe.
- Na, most már egyetek, mert kihűl az étel! - szól közbe Daher
doktor.
Hirtelen megrezzenek a hangjától, annyira belemélyedtem Éva
elbeszélésébe. Úgy mesélte el az éjszakai rettenetet, hogy szinte ott
ültem én is velük abban az autóban. Meg is feledkeztem arról, hogy
ebédelünk. Elment az étvágyam. Szorít a gyomrom. Fura érzés,
mennyire máshogy látni a háborút, ha egy hús-vér ember valós
történetét halljuk. Szeretnék segíteni valahogy - de nem lehet, nem
tudok. Hányszor éreztem már ugyanezt hasonló helyzetekben:
tehetetlenséget és frusztrációt. Hogy a francba nézheti tétlenül a
világ, hogy az emberek irtják egymást? Miért ülnek ott az okosok a
nemzetközi szervezetek élén, miközben képtelenek megállítani a
vérontást? Tudom, hogy én csak egy porszem vagyok a gépezetben,
de talán azzal is teszek valami hasznosat, ha megmutatom a
világnak - vagy legalábbis a magyar nézőknek -, hogy mi folyik itt.
Persze úgy, hogy közben független maradok. Ettől lesz profi a
riporter: az emberi és a szakmai énjét szét tudja választani. Úgyhogy
lehiggadok.
Udvariasságból eszem egy kis sült krumplit és salátát. Ekkor
megszólal a müezzin. Az egyik férfi kis szőnyeget vesz elő, és
leteríti a terasz szélén. Amikor letérdel, az asztal túloldaláról
megszólal valaki:
- Allah most jó messze jár.

Némán zötykölődünk haza a hegyekből. Máris hazának mondom

ütött-kopott kis szállodánkat - mosolygok magamban. A lemenő nap
fényében Bejrút aranysárga színben úszik. Gyönyörű látvány lenne -
ha nem rondítanák el a képet a bombázások nyomán felfelé kúszó
füstfelhők.
Megcsörren a telefonom. Fölveszem, de ijedtemben majdnem el is
dobom. Robbie Williams hangja ordít belőle. I just wanna feel real
good - énekli. Mi van?! A húgom nevet a vonal túlsó végén.
- Ha már lemaradtál a koncertről, legalább egy kis ízelítőt kapsz
belőle - üvölti. Épp a tömeg közepén áll, mindössze néhány méterre
Robbie-tól, aki teljes erőbedobással énekli, mennyire jól akarja
érezni magát. Legörbül a szám. Ha nem jön ez a háború, most én is
ott lennék a koncerten. Fél éve készültünk rá, jó előre megvettük a
jegyeket. De milyen drága az én kis Naimám, hogy eszébe jut
felhívni pont a kedvenc számom alatt!
- Lélekben itt vagy velünk! Anyu meg apu is tökre élvezik! -
próbálja túlkiabálni a hangzavart.
Erre viszont már nevetnem kell. Elképzelem szüleimet, ahogy ott
csápolnak a tömegben. Azt imádom a családomban, hogy a szüleim
is iszonyúan lazák. Pedig a mindennapokban borzasztó stresszben
élnek. Mindketten orvosok, apukám, Nadim egy nőgyógyászati
osztályt vezet Gyöngyösön, anyukám, Mária - vagy Mári, ahogy
apukám arabosan ejti - pedig gyerekorvosként dolgozik. Néha
látom, mennyit vívódnak egy-egy nehezen gyógyuló beteg vagy
rizikós műtét miatt, de ha együtt vagyunk, összejön a család,
próbálnak kikapcsolni, csakis ránk figyelni. Nemcsak bensőséges,
hanem baráti is a kapcsolatunk. Amikor megtudták, hogy Robbie
Williams-koncertre akarunk menni, rögtön mondták, jönnének
velünk. Meg sem lepődtünk. Ha Budapesten járnak - mert
egyébként még most is Salgótarjánban élnek -, akár az is teljesen
természetes, hogy leülünk borozgatni velük a Gödör teraszára.
Naimával pedig annyira egy húron pendülünk, hogy sokszor elég
egymásra néznünk, és máris tudjuk, mit akar a másik. Ő is nagy
világcsavargó. Először önkéntesként kezdett utazgatni, Ghánában
majdnem fél évet dolgozott. Első látásra beleszeretett Afrikába.
Fiatalokkal foglalkozott - színjátszó csoportot szervezett nekik. Az
AIDS-ről írt egy darabot, amit aztán elő is adtak. Később Genfben
felvették a Nemzetközi Vöröskereszthez. Éveken át küldözgették
mindenféle misszióra, Izraelbe, Algériába, Nigerbe. Börtönökbe
járt, ahol rabokkal és börtönigazgatókkal tárgyalt. Az volt a feladata,
hogy kiderítse, betartják-e az intézményekben a nemzetközi
humanitárius jogot. Bántalmazzák-e a foglyokat, kapnak-e enni,
képviseli-e bárki a jogaikat. Ha visszaélést gyanított, neki kellett
meggyőznie a börtönigazgatót, hogy változtasson, oldja meg a
problémákat. Képzeljenek el egy csinos, törékeny, huszonéves
lányt, aki odaáll a nigeri börtönigazgató elé, és közli, mit csinálnak
rosszul, hogyan kellene javítani a körülményeken. És döbbenet:
nagyon sok mindent sikerült kiharcolnia. Sokszor olyan
apróságokért is hálásak voltak a rabok, ha elérte, hogy mosógépet
tegyenek a börtönbe, vagy a fagyoskodó rabok kapjanak pokrócot.
A médiához ugyanis nem fordulhat a szervezet - a munkájuk bizalmi
alapokon működik. „Mi beengedünk téged a börtönbe, te viszont
diszkréten kezelsz minden ügyet." Ezért csak a diplomáciai
képességeken múlik, hogy egy-egy delegált milyen változást tud
elérni a fogdában. A Naima-varázs, úgy látszik, ezekben a
helyzetekben is jól működött. A húgomnak olyan kisugárzása van,
ami meglágyítja az embert, ugyanakkor az átlagosnál jóval több
határozottságot sugall.
 Néha belegondolok, mit érezhetnek a szüleim. Fölneveltek két
lányt, az egyik börtönökbe, a másik meg háborúkba jár. Szegények!
De jól bírják a megpróbáltatást. Sőt büszkék ránk. Amellett, hogy
sokszor halálra aggódják magukat, mindenben támogatnak minket.
Még ötleteket is adnak. Apukám rendszeresen bombáz forgatási
témákkal, ha pedig háborús országban járok, figyeli az eseményeket
az arab tévéken, és hív, amint valami fontosat hall. Anyukám pedig
a legjobb kritikusom.
Életem első forgatási élménye is - mondhatni - családi meló volt!
Másfél hónapja dolgoztam az MTV-nél, amikor kimentünk
meglátogatni a szíriai rokonokat. Úgy két napja lehettünk
Damaszkuszban, amikor hírül adták: meghalt Jasszer Arafat. Az
egész arab világ felbolydult. Szíriában ráadásul rengeteg a palesztin
menekült - az egyik városrész teljesen az övék. Itt él száműzetésben
több emblematikus palesztin vezető is, így nem lepett meg senkit,
hogy Arafat halálhírére tömegek özönlöttek az utcára zászlókkal,
transzparensekkel. Apu egyszer csak nekem szegezte a kérdést:
miért nem bérlünk egy kamerát operatőrrel, és hozok össze egy jó
kis riportot?
Az ötlet hallatán először felpezsdült a vérem: igen, ezt meg kell
csinálni! Aztán le is lankadt a lelkesedésem: még soha nem
forgattam riportot. Az addigi, másfél hónapos tévés munkám alatt
készítettem ugyan külpolitikai anyagokat, de olyan felvételekből,
amelyeket hírügynökségektől kaptunk. Na de valahol mindent el
kell kezdeni - gondoltam. Felhívtam hát a főnökömet, előadtam,
mire készülök. Ő csak annyit mondott: hajrá! Gyorsan szereztünk
egy szabadúszó operatőrt, és már kezdtem is a munkát.
A látványos tömegfelvonuláson kívül még egy szerencsés tényező
segítette a forgatást: Rezzuk, szíriai nagybátyám, aki - mint
említettem - történetesen szintén újságíró, és jól ismeri az összes
palesztin vezetőt. Fél óra sem telt el, és leszervezett három fontos
interjút. Úgyhogy a lovak közé csaptunk, összeszedtük az operatőrt,
és irány a palesztin negyed! Éneklés, sírás, skandálás fogadott -
minden, ami egy remek riporthoz kell. Soha nem fogom elfelejteni a
látványt, ahogy a tömegen próbáljuk átverekedni magunkat,
miközben apu a vállára kapva cipeli a kameraállványt. Ilyen apukám
van - orvos létére nem bánja, ha húszkilós statívot kell a lánya után
cipelnie. Anyukám is meghozta a maga áldozatát: a nyaralás
maradék napjai rámentek a forgatásra. Szegénynek bazározás,
vásárolgatás helyett állandóan várnia kellett ránk a lakásban vagy a
palesztin negyedben. De egyetlen zokszó sem hagyta el a száját.
Ilyen szüleim vannak. És most a húgommal együtt ott csápolnak
Robbie Williamsre. Nélkülem.

Bedagadt szemmel próbálom felhajtani a forró kávét, közben a

híreket figyelem. Öt perc múlva nyolc óra. Mindjárt itt a sofőr. A
híradóban éppen bejelentik: az országban már több mint kétmilliárd
dollárra rúgnak a károk. A pénzpiac csak az erős bankszektor miatt
nem omlott még össze. A libanoni gazdaság évszázadok óta
meghatározó a Közel-Keleten, annak idején a térség áruforgalmát
gyakorlatilag ők irányították. Nem véletlenül tartják úgy, a
libanoniak vérében van a kereskedés.
A másik fontos üzletág az országban - bármilyen meglepő - a
felsőoktatás. A világ minden tájáról jönnek egyetemisták tanulni.
Az innen szétáramló libanoni értelmiségi réteg pedig meghatározó
szerepet játszik nagyon sok országban. Az emigrációban élő
libanoniak aránya megdöbbentő az ország teljes lakosságához
képest: míg a határokon belül négymillióan laknak, szerte a világban
több mint tizennégymillió libanoni származású ember él, főleg
Brazíliában és afrikai országokban.
Nem véletlen, hogy egyre több helyi gondolkodik azon, külföldi
rokonokhoz menekül. A jelek szerint Izrael hosszú háborúra készül.
Már az autóban ülve halljuk a rádióban a legfrissebb híreket:
tévétornyokat bombázott az izraeli légierő.
Azonnal északnak indulunk, a tornyok felé. Közben észvesztve
telefonálgatok, hogy megtudjam a támadás pontos részleteit. A
három legnézettebb adó tornyát rombolták le - állítólag azért, mert
Izrael szerint a Hezbollah propagandáját hirdették. A helyszínre
érve bűzös, fanyar illat terjeng a levegőben. A tornyok meghajlott
fémbordáit már messziről látni. Több tonna betontörmelék, széttört
parabolaantennák és megfeketedett, olvadt vas teríti be a
dimbes-dombos hegytetőt.
 Gyorsan előveszem a mikrofont, és összekaparom a
gondolataimat. Muszáj elmondanom egy stand upot, mielőtt
elzavarnak a katonák. Biztos vagyok abban, hogy ez a helyszín
örökre emlékezetes képe marad a háborúnak. Laci mutatja is, hogy
hová álljak, belekezdek a négy-öt mondatos mondókába. De hol a
harmadik szónál, hol a negyedik mondatnál blokkolok le,
zavarodom bele a szövegbe. Egyszerűen nem megy. Ezt teszi a
fáradtság, a sok megrázó élmény és a kapkodás, nehogy
félbeszakítsanak a körülöttünk intézkedő katonák. Amikor már a
tizedik próbálkozásnál járok, vörösödni kezd a fejem, és
szentségelni kezdek. Laci egy szót sem mer szólni, látja, hogy így is
majd felrobbanok. Ha nem lenne tiszta korom a föld és világoskék a
mikrofonszivacs, már rég földhöz vágtam volna, sőt páros lábbal
ugrálnék rajta egy sort. Haza akarok menni! Elegem van az útból, a
háború látványából, a kialvatlanságból, a stresszből. De nagy
levegőt veszek. Hesna, uralkodj magadon!
Tizenharmadik nekifutásra sikerül elmondanom a négy mondatot
baki nélkül. A katonáknak pedig, úgy tűnik, eszükben sincs
elzavarni. Láthatóan várnak valamire, addig is körbeállnak minket,
és élvezettel bámulják a halántékomon kidülledő ereket meg a
dühkitöréseimet. Csak akkor oszlik fel alkalmi nézőközönségem,
amikor katonai teherautó gördül a romos színtérre. Mi is
összeszedelőzködünk.
Úgy döntünk, továbbmegyünk északra, egy iskolához. Az egyik
magyar család javasolta, hogy próbáljunk ott forgatni, mert
ideiglenes menekülttáborrá alakították. Szinte biztosra veszem,
hogy onnan is el fognak zavarni, de muszáj mindent megpróbálni.
Két óra zötykölődés után furcsa kőépülethez érkezünk. Az iskola
előtti udvaron kosárpalánkok, focikapuk állnak. De senki sem
sportol, a felfestett betonon tantermi székek és asztalok sorakoznak.
Van, amelyiken ruha szárad, néhányra paplant, párnát terítettek. Egy
padon szőke nő alszik, betakarózva a harmincöt fokban. Itt-ott
emberek ácsorognak, üldögélnek, gyerekekkel, kisbabákkal az
ölükben.
Amikor felbukkanunk a kamerával, valaki beszól az épületbe.
Néhány pillanat múlva harminc év körüli nő siet elénk. Gondolatban
már fogalmazom is védőbeszédünket: nem vagyunk kémek, és nem
akarunk semmi rosszat, csak esélyt, hogy a menekültekről
forgathassunk. De ahogy közelebb ér, látom, mosolyog. Szinte
zavarba jövök a váratlan fogadtatástól.
- Jó napot! Honnan jöttek? - kérdi kedvesen.
- A magyar tévétől.
- Olyan messziről? Komolyan? Jó érzés, hogy a világ másik
feléről is figyelnek ránk - mondja.
Én meg szóhoz sem jutok a meglepetéstől, amikor körbevezet
minket. A tantermeket itt is kempingágyakkal, összetolt székekkel
rakták tele. Van, amelyikben egymásra halmozott matracok állnak a
fal mellett.
- Talán érdekli önöket az a foglalkozás, amit kifejezetten
gyerekeknek tartunk. Van itt egy asszony, aki történetesen
pszichológus. Ő vezeti a rajzterápiát, amit a múlt héten kezdtünk a
kicsiknek, mert a gyerekek is érzik, hogy borzalmas dolgok
történnek körülöttük. Félő, hogy életre szóló traumát okoz nekik
mindaz, amit most átélnek... az éjszakai bombázások, a menekülés,
és az, hogy a saját szüleik szemében is látják a félelmet.
Ahogy beszél, óhatatlanul saját gyerekkorom jut eszembe.
Átéltem-e valaha hasonló traumát? Éreztem-e magam borzasztóan
kiszolgáltatottnak? De nem tudok egyetlen olyan pillanatot sem
visszaidézni, amikor félelmet láttam volna a szüleim szemében,
vagy azt éreztem volna, hogy nem tudnak, nem képesek megvédeni.
Persze voltak nehéz pillanatok a mi családunk életében is. Például
amikor édesapámnak három évre be kellett vonulnia katonának -
Szíriába. Bár nagyon kicsi voltam, ötéves, felfogtam, hogy nagyon
nehéz időszak következik az életünkben. Nem volt internet, nem
volt mobil. Gyönyörű, színes képeslapokat és hosszú leveleket
küldött nekünk apukám. Szerencsés esetben fel is tudott hívni
minket vonalas telefonon. A három év alatt csak kétszer utazhatott
haza, mi meg egyszer látogathattuk meg. Gyerekfejjel is éreztem,
hogy szüleimnek sokkal nehezebb átvészelni ezt az időszakot, mint
nekünk. Édesanyámnak egyedül kellett megküzdenie a
hétköznapokkal, két pici gyerekkel, kezdő orvosként. Ráadásul
gondoskodnia kellett az édesanyjáról és a húgáról, Vikiről is - aki
akkor még szintén gyerek volt. Viki papíron a nagynéném, de
inkább a nővéremnek érzem. Csak öt évvel idősebb nálam, együtt
nőttünk fel, sokáig együtt is laktunk. És persze édesapám előtt is
három iszonyú nehéz év állt: távol a feleségétől, a gyerekeitől,
katonaként egy politikailag ingatag országban. De meg kellett
hoznia az áldozatot. Ha nem vállalja a katonaságot, soha többé nem
mehet vissza Szíriába, ahol a testvérei, rokonai élnek, és ahol az
akkor már betegeskedő szülei támogatásra szorultak. Borzasztó
nehéz lehetett a döntés, de ha a helyébe képzelem magam, belátom,
én is ezt tettem volna. A három év végül elvánszorgott, és én
megtanultam, vannak nehéz pillanatok az életben, amikor fájó
döntéseket kell hozni. Amikor nem minden kerek, és hiába vágod
földhöz magad, mégsem kapod meg, amire vágysz. Viszont mindent
át lehet vészelni. És ha szerencsés az ember - ahogy én voltam -,
végül meseszerű vége lesz a történetnek: az Óperenciás tengeren
túlról is visszatér a főhős a szeretteihez, és boldogan élnek, míg meg
nem halnak. Mert a szeretet összetartja a családot a legnehezebb
pillanatokban is.
De mi lesz ezekkel a libanoni gyerekekkel? A végén nekik is
minden jóra fordul? Szeretném ezt hinni, de sajnos nem úgy fest a
helyzet. Családok százai gyászolnak már most, és senki sem tudja,
hány apa, anya, testvér nem tér haza többé. Már épp kérném, hogy
gyorsan kerítsék elő a pszichológust egy interjúra, amikor
megszólal a mobilom. A Híradó szerkesztője keres. Hirtelen
lemerevedek, csak most jut eszembe, hogy nemsokára tizenkettő, és
nekem mindjárt adásban kell lennem. Még reggel megbeszéltük,
hogy a déli műsorba bejelentkezek telefonon. Gondolom, emiatt hív
a szerkesztő, de olyan rossz a vonal, hogy csak minden második szót
hallom. Pánik kerülget, kezdem Lacit kicibálni az épületből.
Keresni kell egy helyet, ahol van térerő!
Az épület elé rohanok, és mint egy tudományos kutató,
jobbra-balra lépek kinyújtott karral. Nézem a műszert, hány egység
térerőt mutat. De azok a rohadt kis pálcikák nem akarnak feljebb
kúszni! Nyolc perc adásig. Pánikszerűen ordítok Lacira: gyorsan a
kocsiba! Indulunk térerőt keresni!
A taxis nem igazán érti, mit hadoválok össze, miért mutogatok a
telefonomra.
- Térerő kell! Érti?! Itt nem működik a mobil!
 Szegény fickó csak néz rám, mint valami bolondra. De annyit
érzékel, jobban teszi, ha azonnal elindul - még ha nem is tudja,
pontosan hová. Görcsösen bűvölöm a pálcikákat a kijelzőn, ahogy
gördülünk lefelé az utcán. De a térerő olyan, ahogy a mesék
kezdődnek: egyszer volt, hol nem volt. Az egyik kanyarban biztató
jeleket látok - mintha jobb lenne a vétel. Néhány méter után inkább
kiszállok az autóból. Egy egység - két egység - három, aztán hirtelen
újra egy. Attól függően, hogy merre dőlök. Amikor megtalálom azt
a pontot, ahol három pálcikát mutat, megpróbálok mozdulatlan
maradni. Mondanom sem kell, rohadt kényelmetlen. De már csörög
is a telefon.
- Hesna, a szívbajt hoztad rám, de jól van, akkor megvagytok.
Kapcsolunk is - közli a hang a vonal túlsó végén.
Épp válaszolnék, hogy „Rád jött szívbaj? Szerinted mi lehet az én
szívemmel?!" De már hallom is a nevem, ahogy a műsorvezető
felkonferál. És huszonnégy fokos szögben balra dőlve,
mozdulatlanul próbálom értelmesen összefoglalni, mi történt a
libanoni háború elmúlt tizenkét órájában. Na, ezt kéne képpel együtt
adni, élőben! Miután elköszönök, begörcsölt derékkal omlok össze.
A taxis meg csak néz rám az autóból. Még most sem érti, mire volt
jó ez az ámokfutás.
Visszagurulunk az iskolához. Kimentem magam, amiért
elrohantam. A szőke nő nem haragszik, de most ő kér elnézést, a
pszichológusnak el kellett mennie egy-két órára. Szívesen
megkérdezném, vajon hová mehet egy menekülttáborban élő ember
egy-két órára, de nincs pofám kötözködni. Ennyi, kész. Ezt a sztorit
elszúrtuk.
Felveszünk még néhány interjút a gyerekekkel, de csak óvatosan
kérdezek. Nem tudhatom, min mentek keresztül, egyáltalán élnek-e
még a szüleik. A gyerek lelke olyan, mint egy bonyolult műszer:
kiszámíthatatlan, mi okoz rövidzárlatot. Tíz perc után végül úgy
döntök, nem erőltetem a dolgot a pszichológus nélkül. Leverten
indulunk tovább. Nem messze vagyunk Tripolitól.

Kihalt utcák, lehúzott redőnyök. Ugyanaz a kép fogad minket,

mint Bejrútban. Csak a piac mellett van némi nyüzsgés. Valamelyik
bódéból sült krumpli illata csap meg. Hatalmasat kordul a
gyomrom. Lacit sem kell győzködni sokáig, öt perc múlva már a
büfé két rozoga műanyag székén ülünk, és a verőfényes napsütésben
fáradt olajban sült falafelt tömünk magunkba. Rég esett étel ilyen
jól. Ahogy anyukám szokta mondani: vérré vált bennem.
Enyhe túlzással tele a hasunk, most már ideje forgatni. De mit?
Amikor néhány árust leszólítok, életuntan válaszolgatnak. Látszik, a
legutolsó porcikájuk sem kívánja, hogy messziről jött újságírókkal
bajlódjanak. A vevők pedig sietnek haza, miután megveszik, ami
feltétlenül kell - aranyáron. A zöldségek ára kétszeresére nőtt a
háború kezdete óta. Mindenki tartalékolna vagy így, vagy úgy. A
nagymamám világháborús történetei jutnak eszembe, amikor
kislányként hónapokat töltött családjával a pincében, a bombázások
és a katonák elől bujkálva. Ami vagyonuk, élelmük volt, elásták a
kertben, mert a katonák mindenkit kifosztottak. Persze a bakák is
rájöttek egy idő után, hogy a falusiak hogyan próbálják elrejteni az
ételt, úgyhogy rendre figyelték a friss földhalmokat a kertben. De
Pintér mama, a dédanyám, furfangos nőszemély volt. Amikor
megjelentek a katonák, köhögve invitálta őket a házba. Közben
sűrűn elnézést kért, és csak annyit hajtogatott: tébécé, tébécé! Több
se kellett a katonáknak, úgy húzták el a csíkot, hogy a kerti halmokra
egy pillantást sem vetettek.
A háborúk természetrajza azóta sem változott - ahogy az embereké
sem. De vajon mik lehetnek a 21. század praktikái? Mi lehet az az
érték, amit most próbálnának elrejteni az emberek? Kocsit? Kizárt.
Értékpapírokat, pénzt? Egy háború sújtotta ország bankjaiban sem
bíznék. A laptopot a digitális fotókkal? De hová? És egyáltalán,
vajon számítanak-e még ezek a dolgok, amikor az ember élete kerül
veszélybe? El is döntöm, hogy megkérdezem ezt attól a férfitól, aki
szintén Budapesten tanult. Nemsokára találkozunk a családjával. Az
interjút még Bejrútból szerveztem le, csak a hívásukra várunk, hogy
megadják a címet. Nem is értem, miért nem jelentkeztek még.
Előveszem a telefont, hogy én hívjam őket. De térerő sehol. Na ne,
gondolom magamban. Ez már kicsit sok a térerővadászatból egy
napra.
Furcsa dologra leszek figyelmes: most nem csak én járkálok
kinyújtott kézzel térerőt keresve. Az utcán egyre több ember
bajlódik a mobiljával. Ekkor odaszól nekem az egyik árus.
 - Hiába keres térerőt, az egész városban nincs. Állítólag
lebombázták a mobilátjátszó tornyokat.
Hát ez príma! Fel sem tudom fogni. Elzártak minket a külvilágtól?
Ettől a gondolattól hirtelen nagyon egyedül és nagyon
kiszolgáltatottnak érzem magam. Sőt, bevallom, félelem fut át
rajtam. Mintha egy lakatlan szigetre száműztek volna, ahol akármi
történhet velem, senki nem fogja megtudni. Legalábbis jó darabig
biztos nem.
- Vonalas telefon van a közelben? - kérdem.
- Azok már vagy egy hete nem működnek - mondja.
Nem tudom, higgyek-e neki, vagy csak attól fél, hogy
bekéredzkedem a lakásába.
Az órámra nézek - fél öt elmúlt. Kifutunk az időből. Valószínűleg
már a Híradóból is jó párszor próbáltak hívni. Azt ígértem, hogy
telefonon bejelentkezem az esti adásba is, és most fogalmam sincs,
hogyan lépjek velük kapcsolatba.
Beülünk a kocsiba, ahol a taxis közli, az egész északi
országrészben elment a térerő már vagy két órája. Mi meg észre sem
vettük. Vajon az otthoniak mit gondolhatnak? Először talán dühösek
voltak, hogy mi a francért nem lehet minket elérni. Majd egy idő
után biztosan aggódni kezdtek. Reggel még említettem is nekik,
hogy északra jövünk, és valószínűleg hallották, hogy napközben
bombázták a környéket. Most meg süket mindkettőnk
mobiltelefonja: a libanoni és a magyar is.
- Húzzunk gyorsan vissza Bejrútba! - mondom Lacinak.
- Szerintem meg okosabb lenne itt aludni. Megy le a nap, és a
legveszélyesebb időszakban lennénk úton. Sötétben szokták a
főútvonalakat bombázni - mondja.
- Persze, otthon meg kapjanak infarktust aggodalmukban, hogy
hová tűntünk! Szólni sem tudunk, hogy nincs semmi bajunk!
- Így legalább alaptalanul félnek attól, hogy bajunk lett. Ha
viszont hazafelé kilőnek minket, akkor aztán okuk is lesz rá. Háború
van, szerinted épeszű ember autókázik ilyenkor sötétedés után?
Villámgyorsan cikáznak a gondolatok a fejemben, osztok-szorzok.
Ha maradunk, holnapig biztos nem tudunk magunkról hírt adni.
Bele sem merek gondolni, mit élnének át éjjel az otthoniak. Ha
viszont elindulunk, tényleg nagy kockázatot vállalunk. De talán két
óra múlva olyan körzetbe jutnánk, ahol már van térerő. Talán.
Hiszen azt sem tudjuk, hogy pontosan mekkora körzetben nincs
vétel. Akkor maradjunk? De itt szállásunk sincs, egyáltalán hol
aludnánk? Menni kéne, gyorsan, minél gyorsabban. Ezt súgják az
ösztöneim.
- Laci, szerintem induljunk el. Még kábé fél órán át világos van.
És csak nem bombázzák pont a Bejrútba vezető főutat! Az azért
durva lenne.
- Aha, nézd meg hány utat bombáztak eddig éjjelenként. De te
tudod, menjünk.
Ez a legrosszabb. Hogyan vállalhatnék felelősséget olyan
döntésért, amit épeszű érvek alapján nem lehet meghozni?
Mindketten a sötétben tapogatózunk, és két rossz megoldás között
kell választani.
- Akkor maradjunk! - mondom.
- Menjünk, most már én is azt mondom!
- De ne, inkább maradjunk, én nem merek felelősséget vállalni az
útért.
- Nem is kell.
- Tegyünk még egy kísérletet! Visszamegyek abba az
internetkávézóba, hátha a net működik. Próbálok írni egy e-mailt -
indulok el a kihalt boltsor felé.
Már messziről hallom a lövöldözést és a gyerekzsivajt. Megkérem
az egyik kiskölyköt, pár percre pihentesse a csuklóját, ráér még
szitává lőni az idegen bolygó katonáit. Megpróbálok felkapcsolódni
a netre. A kávézóban dolgozó suhanc nem sok jóval biztat. Azt
mondja, néha percekre működik a hálózat, de akkor is borzasztó
lassú, és folyton megszakad. De egy kísérletet megér, győzködöm
magam az órát bámulva. Nem szabad sok időt vesztegetnem, mert
villámgyorsan megy le a nap. Az asztalon dobolva várom, vajon a
gép betölti-e az e-mail rendszer oldalát. Forog föl-le az a rohadt
homokóra, nekem meg gyöngyözni kezd a homlokom.
- Ne várj csodát! - mondja a gép fölé hajolva a boltot felügyelő
srác.
- Pedig pont azt várok - csattanok fel dühösen.
Ijedten néz rám. El is szégyellem magam.
 - Csak nagyon fontos lenne értesíteni az otthoniakat, hogy nincs
bajunk - próbálom finomítani az előbbi bunkóságomat.
És mintha az angyalok meglátták volna a megbánást lelkemben,
betöltődik az e-mailes oldal, sikerül belépnem. Elkerekedett
szemmel néz rám a fiú.
- Mekkora mákod van! De ettől még nem biztos, hogy átmegy az
e-mail!
Na, ez aztán a pozitív hozzáállás! - ordítanék rá, de inkább
összeszorítom a számat, és próbálom minél rövidebb levélben
megfogalmazni azt, hogyha nem is virulunk, de élünk, és még jó
darabig nem tudnak elérni minket.
A Híradó koordinátorát írom be címzettnek. Neki folyamatosan a
gép előtt kell ülnie, azonnal megkapja az e-mailt. Ha egyáltalán
átmegy. Remegő kézzel nyomom meg a küldés gombot. Próbálok
csak egyet, határozottan kattintani. Egy dupla rákattintás ilyenkor
megzavarhatja az egészet, lelassíthatja vagy le is fagyaszthatja a
rendszert. Kiguvadó szemmel várom, hogy a gép mit reagál. Útjára
indul-e az e-mail a bitek áttekinthetetlen útvesztőjében, vagy marad,
ahol van, egy észak-libanoni cyber-kávézó lepukkant gépén. Forog
megint az a rohadt homokóra, és nem tudom, ez vajon jót vagy
rosszat jelent.
- Szerinted most küldi? - kérdezem a sráctól.
- Elméletileg küldi.
- Ez komoly?
- Ne örülj, még bőven lefagyhat!
Az ilyen hozzáállású emberek miatt haltak ki civilizációk -
rúgnám fenékbe a fiút. Ilyeneket kéne beíratni A pozitív
gondolkodás hatalma jellegű tréningre. De a jelek biztatóak, a
rendszer mintha dolgozna. Ekkor hirtelen eltűnik a homokóra,
helyette feljön az ablak, ami jelzi: az e-mail elment. Csakhogy ezzel
egy időben lefagy az egész számítógép. Vörösre vált a fejem, és
ököllel csapok az asztalra.
- Lehet, hogy ettől még átment a levél! Lehet, hogy a gép csak
azután fagyott le! - próbál megnyugtatni a srác.
- De nekem ezt biztosan tudnom kell! Ezzel így semmire sem
megyek! - kerülget a sírás.
 Szegény fiú próbál életet lehelni a gépbe, de hiába indítja újra. Az
internetre már nem sikerül fellépnünk. Csatavesztetten hagyom el a
terepet.
- Na mi van? - kérdezi Laci a kocsinál.
- Csak a szokásos. A nagy rohadt bizonytalanság. Akkor fagyott le
a gép, amikor kiderült volna, hogy átment-e az e-mail. Tehát vagy
igen, vagy nem. Pont ott vagyunk, ahonnan elindultunk.
- Na jó, akkor viszont ne tököljünk, induljunk végre! - ül be Laci a
kocsiba. Szinte balzsamozza a lelkem a határozottsága. Én már
képtelen vagyok bármiről is dönteni.
Ahogy elindulunk Bejrút felé, fásultan bámulok ki az ablakon,
nézem ahogy elbújik a nap a hegyek mögött. Ha találat ér minket, és
Lacinak baja esik, akkor sem bocsátom meg magamnak, ha én is
meghalok.
- Kezdődik a rock and roll! - mondja Laci.
Hirtelen összerezzenek. Elmerültem a gondolataimban, az
önmarcangolásban. Meg se tudnám mondani, mióta ülünk néma
csendben.
A távolban aztán látom, hogy mire gondol - óriási vörös folt izzik
valahol messze a távolban. Egy hatalmas épület lángokban áll. A
csöndet tompa robbanások törik meg.
- Bombáznak.
- De úgy tűnik, innen elég messze.
- Bízzunk benne, hogy ez így is marad!
Előveszem a telefont: térerő még mindig sehol. Körülbelül
egyórája jövünk. Újra kibámulok az ablakon, és valamilyen
meghatározhatatlan okból végtelen nyugalom kerít hatalmába.
Fogalmam sincs, miért, de érzem, ahogy az egész nap bennem lévő
görcs szép lassan feloldódik. Szinte réveteg állapotba kerülök,
miközben hátradőlök a kocsi hátsó ülésén. Ha ezt megússzuk, két
nap múlva megyünk haza. Eszembe jut a pesti Duna-part, a jó kis
belvárosi kocsmák, a Margit-sziget, ahová a bulik utolsó
állomásaként táncolni szoktunk járni. Két nap. És ha Isten is segít,
otthon leszünk!

SMS hangja riaszt fel. Fel sem tűnt, hogy egészen mostanáig a
kezemben szorongattam a mobilt. Másodpercekig tart, amíg
felfogom: a hang egyben azt is jelzi, újra van térerő. Lavinaszerűen
jönnek a dupla csipogások legalább huszonöt nem fogadott hívásról,
és jó pár „Mi van veletek?" üzenettel.
Hirtelen azt sem tudom, kit hívjak először. A szüleim otthoni
számát ütöm be. Tárcsázok, és szerencsémre működik a vonal. Az
első csörgés után felveszi anyukám.
- Igen?
- Anyuska, Hesna vagyok.
- Hesna! Te vagy az? Mi van veletek? Jól vagy? Hol vagytok
most?
- Jól vagyok, minden oké, csak nem volt térerő, mert lebombázták
az átjátszó tornyokat.
- Igen, azt már tudjuk, de nem esett bajod?
- Nem, nem. De honnan tudjátok?
- Felhívtak minket a Híradóból. Nagyon kedvesek voltak. Azt
mondták, hogy nagyon aggódtak értetek, mert órákon át hiába
hívtak titeket. Hallották azt is, hogy bombázták a környéket, ahová
reggel indultatok. Már épp be akarták mondani a délutáni híradóban,
hogy megszakadt a kapcsolat a kint dolgozó stábbal, és nem tudják,
mi lett veletek. De végül úgy döntöttek, mégsem mondják be.
Nehogy mi is a tévéből tudjuk meg, hogy eltűntetek, aztán itt
kapjunk infarktust. Felhívták a libanoni magyar nagykövetséget is,
hogy tudnak-e valamit rólatok, de azt mondták, tegnap beszéltek
veletek utoljára. Aztán meg kaptak valami e-mailt tőled, hogy nincs
bajotok, csak lebombázták a mobiltornyokat. Szegények, ők is
halálra aggódták magukat. Amikor kiderült, hogy jól vagytok,
felkutatták valahogy a telefonszámunkat, és felhívtak minket, hogy
minden rendben. Jaj, Hesna, annyira féltünk, hogy bajod esett!
Anyukám hangja szinte remeg. Borzasztóan érzem magam. Hogy
tehetem ezt velük? És ezek szerint többen aggódnak értünk, mint
gondoltam volna. A híradós kollégáim reakciója, és ahogy ezt az
egész helyzetet kezelték, annyira meghat, hogy könnybe lábad a
szemem.
Gyorsan megnyugtatom a szüleimet, azután hívom a tévét, hogy
szóljak, minden rendben. És hogy megköszönjem ezt a végtelenül
kedves gesztust a családom felé.
 Fáradtan tömködöm a ruháimat a bőröndbe. Azoknak már úgyis
mindegy. Nekem is. El sem hiszem, hogy holnap ilyenkor már
otthon, remélhetőleg egy kád forró vízben áztatom megviselt
végtagjaimat. A vállam egyre durvább lilás-sárga színben tündököl
a cipekedéstől, a lábszáraimon elől-hátul kék-zöld foltok
éktelenkednek. Ha valaki megkérdezné, miért, nem is tudnék
válaszolni. Valószínűleg a statív ide-oda cipelése, tuszkolása, a
rohanás, a kapkodás, ami közben észre sem veszem, ha beakadok,
belerúgok valamibe.
A háború korántsem ért véget, de indulnunk kell haza. Túl sok a
költség. Nemcsak az egyre drágább taxi és élelmiszerárak miatt, a
csaknem mindennapos műholdas bejelentkezés is megterhelő a
tévének. Mennyire abszurd! Nem csupán drága mulatság, hanem
egyenesen luxus háborúba menni!
Éppen azon vacillálok, ha nem kölcsöndarab lenne, szívem szerint
itthagynám ezt a szánalmas golyóálló mellényt. Erről eszembe jut
valami, amit el is felejtettem. Még vár rám egy feladat - hiszen
Lacival két napja választ kaptunk a golyóálló mellényt kérő
e-mailünkre! Lemegyek a portára, és kérek egy mérőszalagot. A
szobában, a tükörbe nézve nevetnem kell, amikor megállapítom,
fogytam vagy négy kilót. Íme, a legdrágább diéta: menj dolgozni
egy háborúba!
Fogom a centit, és gondosan mérni kezdek. Az eredményeket
gyorsan be is gépelem.
És már megy is az e-mail.
Kedves Kolléga!
Örömmel vettük a döntést, hogy a televízió beruház a négyes
fokozatú golyóálló mellényekbe. Meghat a figyelmességük, hogy
külön készül egy az én méretemre!
Adataim:
Derék - 65 centiméter
Mellbőség - 82 centiméter
Magasság 160 centiméter (na jó, van amikor 158-at mérnek...) A
fejem kerülete pedig 55 cm, mert két rendes sisak is elkelne, TV
PRESS felirattal.
Köszönettel,
Al Ghaoui Hesna
 Izrael
Háborús napló egy képtelen háborúból

TV PRESS - világít messziről a fehér felirat az ENSZ-kék színben

pompázó mellényeken, ahogy a mérlegen várják az ítéletet. A
pultosnő komor arccal nézi a kijelzőt, mintha maga sem hinne a
szemének. Negyvenkét kiló. Ennyit nyom a két, négyes fokozatú
golyóálló mellény a repülőtéri mérlegen. Elképzelni sem tudom,
hogy fogok mozogni a húszkilós dögben. De azért valahol mélyen
máris megszerettem az otromba tárgyat. Ez a mellény talán tényleg
képes arra, hogy adott esetben megvédje az életemet. Az már más
kérdés, hogy mindennek mi az ára.
- Kilónként ötezer-háromszáz forint lesz a túlsúly.
- Mennyi?! - horkanok fel hitetlenkedve. Ki sem merem számolni,
ez összesen mennyi többletköltség lesz. Ekkor néz fel először a pult
túloldalán ülő negyven év körüli nő. Vízszínű szemében a
kíváncsiság legapróbb jele sem látszik. Inkább türelmetlenség, hogy
már megint mivel fárasztja egy idióta utas éjjel tizenegykor, egy
órával a munkaidő vége előtt.
Nem lehetne esetleg kicsit rugalmasan kezelni ezt a túlsúlydolgot?
- próbálkozom.
Újra a monitorra bámul. Hányszor hallhatja ezt naponta! De majd
én jól meghatom.
- A frontra megyünk, Izraelbe, tudósítani. És nagyon nehéz a tévés
felszerelés. - Na, ezt biztos nem hallja naponta!
- És? - kérdezi unottan.
Nagy levegővétel.
- Sokat kockáztatunk, ha itthon hagyjuk a golyóállókat, így
viszont rámegy a költségvetésünk elég nagy része - próbálom
megmagyarázni, miért kellene megszánnia minket.
A vízszemű ekkor megint felnéz, most egyenesen a szemembe.
- A folyosó végén balra kell fizetni. Számlát kérnek?
Na, ezért haljon meg az ember a nézőkért.
 2009 előtt néhány nappal kezdődött minden. A zsigereimben
éreztem, hogy különleges szilveszterem lesz. Persze fogalmam sem
volt, hol töltöm az év utolsó éjszakáját, semmit sem terveztem előre.
De arra azért én sem számítottam, hogy Budapest helyett a gázai
határon, mínusz tíz fok helyett langyos szélben fogok
bombarobbanásokat hallgatni pezsgődurrogtatás helyett.
Hirtelen kellett elindulni - három nappal azután, hogy az izraeli
hadsereg bombázni kezdte a Gázai övezetet, és ezzel megindult az
úgynevezett Öntött Ólom hadművelet. Az izraeli-palesztin válság
már mindenkinek a könyökén jön ki. Mégis, száz emberből talán
egy, ha tudja, honnan ered az állandósult konfliktus. Ugyanakkor
olyan összetett a probléma, hogy tíz kötet is kevés lenne
összefoglalni. 2008-ban mindenesetre újabb fejezetéhez érkezett a
több mint hat évtizede húzódó válság: fél év fegyverszünet után
ugyanis a Hamasz újra rakétákat lőtt a Gázai övezetből az izraeli,
határ menti településekre. Azt állították, azért, mert Izrael
megszegte a fegyvernyugvást. Így éleződött ki újra a helyzet, végül
az izraeli hadsereg úgy döntött, megtorló hadjáratot indít a rakéták
miatt, és bombázni kezdte az övezetet, hogy felszámolja a radikális
szervezet minden fegyverét, bázisát és titkos alagútját.
Ez volt az a pillanat, amikor 2008 utolsó hetén az egész világ
figyelme újra Gázára irányult. És ez volt az a pillanat, amikor
megkerestem a főszerkesztőt, hogy kimennék forgatni. Fel sem
ocsúdtam, és már repülőn ültem, Tel-Aviv felé.

Mellettem Szepesi Dávid, az operatőr. Még nem nagyon ismerjük

egymást, más osztályon dolgozunk, de egy korábbi közös munka
során kiderült, hogy nagyon ügyes. A már bezárt lipótmezői
elmegyógyintézetben forgattunk együtt a művészet és az őrület
kapcsolatáról. Mindig is szerettem rajzolni, festeni: a családomban
is akad jó néhány művészlélek. Szíriai ágon egyik nagybátyám
nemzetközileg is elismert festőművész. Anyukámnak pedig mindkét
lánytestvére tehetséges képzőművész. Györgyi, a nővére, nemcsak
elképesztően fest, hanem szobrásznak sem utolsó. Huszonéves fejjel
éveket áldozott arra, hogy bejusson a képzőművészeti főiskolára, de
valamilyen okból nem kerülhetett be a „kiváltságosak" közé. Így lett
végül belgyógyász. De néhány év kihagyás után újra alkotni kezdett,
megnyert egy orvosoknak kiírt képzőművészversenyt, és újabban
olyan selyemfestményeket készít, amelyeknek külföldön már önálló
galériát nyitottak volna. Anyukám húga, Viki szintén gyönyörűeket
alkot. Az egyik rajza még a középiskolás rajztankönyvbe is bekerült.
Főleg az ő hatására kezdtem el kiskoromban pingálni. A
gyerekkorunkat szinte együtt töltöttük, és mint fiatalabb, folyton
majmolni próbáltam őt. Felnéztem rá, amiért olyan szépeket rajzol.
És ő hagyta, hogy elcsórjam a rajzlapjait, a ceruzáit, sőt még az
iskolai rajzszakkörre is magával cipelt. De tehetsége ellenére neki
sem sikerült bejutnia a képzőművészetire. Így hiába imádtam
rajzolni, festeni, és jósoltak nekem néhányan ígéretes pályát
képzőművészként, végül a két nagynéném példáján okulva nem
mertem mindent erre a lapra feltenni a középiskola utolsó éveiben.
Talán gyávaság volt, de úgy döntöttem, hogy a festés egyelőre
maradjon hobbi, azután majd meglátjuk. Nagymamámra gondoltam,
akiről csaknem hetvenéves korában derült ki, hogy rejtett tehetség!
Egy építészeti tévéműsor után elkezdett egyetlen szál tollal
rajzolgatni egy üres lapra. Azokat az épületeket próbálta fejből
lemásolni, amelyeket a tévében látott. A végén naponta gyártotta az
elképesztőbbnél elképesztőbb képeket középkori templomokról,
japán pagodákról. Ma is előttem van, ahogy ott ül a fotelében,
hatalmas rajztáblával, tollal és egy képeslappal az ölében, amit
vonalzónak használt. Hihetetlenül büszke voltam rá, hogy amíg
ebben korban sokan lemondanak az életről, ő alkotni kezdett. Végül
még budapesti művészek is érdeklődtek a rajzai után, sőt elmentek
Salgótarjánba megnézni azokat. Talán az ő példája is megerősítette:
soha nem késő alkotói pályára lépni. Úgyhogy tizenhét évesen a jogi
egyetem felvételijére kezdtem el tanulni. De a rajzolás, a festés
mindig is mentsvár maradt a szürke hétköznapokban. Talán ezért is
imádok a valóságtól elrugaszkodott dolgokat papírra vetni. Extrém
portrékat, öreg, eltorzult arcú embereket, fákat, amelyekben titkos
lépcsők és meseszerű alakok rejlenek. Mondták már a rajzaimra,
hogy van bennük némi skizoid beütés. Talán ezért is vonz a
művészet és az őrület megfejthetetlen kapcsolata. Meg azért, mert az
alkotásnak elképesztő terápiás ereje van - nem egyszer éreztem már
magamon is. Fel sem tudnám idézni, hányszor fordult elő, hogy
magam alatt voltam, és valami nagyon fájt legbelül. Ilyenkor
hihetetlen „lelki fájdalomcsillapító" hatással volt rám a rajzolás. Így
jött az ötlet, hogy a pszichiátrián forgassak, így jutottam el a
Lipótmezőre Dáviddal, aki nem tartotta elég őrültnek a helyszínt.
Azt mondta, ha megint háborús terepre indulnék, rá bármikor
számíthatok.
Mivel Rácz Laci épp szokásos telelését töltötte a napfényes
Dél-Afrikában, a hírosztály főgyártásvezetőjét pedig a szívroham
kerülgette, amikor szilveszter előtt operatőrt kértem egy teljes hétre,
kapóra jött Dávid ajánlata. Gondoltam, legalább kiderül, mennyire
gondolta komolyan a dolgot.
- Tudom, hogy néhány nap múlva szilveszter, de van kedved
forgatni? Mondjuk, most azonnal, Gáza ostromáról - szegeztem neki
a kérdést. És ő gondolkodás nélkül rávágta: mehetünk.

Az a legszebb a közel-keleti járatokban, hogy az ember egyetlen

napot sem veszteget el. Az indulás napját még vígan
végigdolgozhatja a tévében, mert csak este tizenegykor száll fel a
repülő. És a másnapot még vidámabban végigdolgozhatja - már a
terepen, mert hajnali négykor landol. Hogy a kettő között nem
alszik, az senkit sem érdekel.
Most elárulok egy titkot: néha mondok magamban egy imát.
Amikor forgatni indulok, felszálláskor soha nem mulasztom el.
Nem olyat, hogy énistenem-jóistenem, add, hogy életben maradjak.
Azt úgysem tudom befolyásolni. Annyit kérek, hogy minden „jól
sikerüljön". Ez amolyan önmagammal folytatott, virtuális
párbeszéd. Elképzelem, hogy elégedett vagyok. Hogy megvan
minden: hangban, képben. Hogy meg tudom mutatni, mi a franc
folyik ott, ahová megyek. Ha ez sikerül, egy-egy megindító
beszélgetés vagy izgalmas, rendhagyó jelenet leforgatása után olyan
öröm, extázis jár át, hogy leírni sem lehet. Utána napokig a föld
fölött lebegek, főleg, ha mindezt sikerül egy jó riportba is
átültetnem. De ezt elérni borzasztóan nehéz. Sokszor látom, hallom
és legfőképpen érzem a feszültséget, a fájdalmat, ami a levegőben
vibrál, mégis szinte lehetetlen képben megragadni, rögzíteni. Ez a
háborús tudósítás banánhéja, és sokszor nem a riporteren múlik, ha
elcsúszik rajta. Hogy mi az oka? Ahogy Libanon óta már jól tudom:
mindig más. A háború mindenkiből a legrosszabbat hozza ki. Az
emberek kifordulnak önmagukból, az újságírók olyan közellenséggé
válnak a szemükben, akik héjaként vadásznak a legyengült,
kegyelemdöfésre váró áldozatokra.
Na, ezeket a gondolatokat kell gyorsan elfeledni, amikor új
kiküldetésre megyek. Ha ilyen aggályokkal indulok, eleve veszett az
egész forgatás. Úgyhogy a repülőn először azt próbálom átgondolni,
mi vár ránk. Aztán azt, hogy semmi értelme előre átgondolni, mi vár
ránk. A lényeg, hogy nyitott legyek, észrevegyem, ami a szemem
előtt hever. Ez a legnehezebb. Meglátni a helyzeteket, a
lehetőségeket. Mert nagyon könnyű elsétálni sztorik mellett.
Sokszor azért, mert belesimulnak a Nagy Valóságba. Van, hogy
valamit a média cincál darabokra, ezért messziről kerüljük a
közhelynek tűnő témát - pedig a mélyén lényeges, érdekes történetet
lapul. Máskor a kapkodás a baj, olyan nagy a hajtás, hogy
elsuhanunk egy-egy jó sztori mellett. Gyakran a stressz miatt. Néha
pedig egyszerűen nem akarjuk észrevenni a drámát, mert olyan
kimerültek vagyunk, hogy egyszerűbb meggyőznünk magunkat:
nem is olyan érdekes. A legrosszabb, ha eljutunk erre a pontra.
Ekkor kellene hazamenni. Vagy inkább pihenni egy napot - persze
egyiket sem tehetjük. Így hát ilyenkor nincs más hátra, mint
összeszedni a maradék energiánkat, és meggyőzni magunkat, hogy
„minden a fejben dől el". Tehát nincs is szükségünk alvásra, meleg
ételre, pihenésre, csak el kell hinnünk, hogy anélkül is megy. És
tényleg megy. Mindig be tudom magamnak bizonyítani. Mást meg
úgysem érdekel.

Már a kócos hajamat igazgatom a Ben Gurion repülőtér vécéjében

- harmincnégy órája vagyok talpon -, amikor eszembe jut, hogy
másnap, vagyis aznap sem tuti az alvás. Nincs még szállásunk.
Egyet tudtunk, amikor elindultunk: a Gázai övezet határához kell
érni minél gyorsabban. Hallottuk, hogy a határ menti városokban az
összes szálloda bezárt. Sebaj, mindig van valahogy - ezzel a
professzionális gondolattal ültünk fel a gépre. Elhessegetem az alvás
gondolatát. Vár rám a KALAND. Hiszen az izraeli határon bejutni
mindig élmény. Látni a vámtiszt arcát, amikor elolvassa a nevemet
az egyébként magyar útlevelemből. Hiszen magyar állampolgár
vagyok. Jön a kérdés: honnan származik kegyed? A válasz: magyar
az édesanyám, szíriai az édesapám. Tizenöt-húsz másodperces,
döbbent csönd. Zavart lapozgatás az útlevelemben. Megértem őket:
végül is Izrael és Szíria több évtizede hadban áll. Az izraeliek nagy
része még soha nem is látott élő szíriait - és viszont. Csak a
nagyapáik történeteit hallják a '67-es háborúról, és a mítoszokat
egymás kegyetlenségéről. Különösen a velem egyidős izraelieket
tudja sokkolni, hogy egy szoknyát hordó, mosolygós fiatal lehet
szíriai. Hogy nem vagyok a megtestesült gonosz. De vállalom a
döbbent arcokat, az elhúzódó ügyintézést. Soha nem hazudnék a
származásomról. Ráadásul értelmetlen is lenne, pláne a határon. Ott
- már csak a munkám miatt is - valószínűleg azt is tudják, hogy előző
nap mit vacsoráztam. Vagy legalábbis tudhatnák, ha akarnák.
Amúgy is rutinos versenyzőnek számítok már: nem először járok
Izraelben. Bevallom, első alkalommal kifejezetten féltem, hogyan
fogadnak majd. Felkészültem arra is, hogy felültetnek az első
visszainduló gépre. De kellemesen csalódtam, mindig nagyon
kedvesek voltak velem a vámtisztek. Csak egyszer fordult elő, hogy
négy órát kellett dekkolnom a repülőtéren, sasszézva a kihallgató
szoba, a váróterem, a másik kihallgató szoba és újra a váróterem
között. Akkor is csak stresszelni akartak. De nem hagytam magam.
Elővettem a laptopom, és hogy gyorsabban teljen az idő, a 24 című
amerikai sorozatot kezdtem nézni. Az izraeli repülőtér kihallgató
szobája előtt Jack Bauer teljes hangerőn üldözte a terroristákat.
Aztán amikor behívtak, arra voltak kíváncsiak, hogy vajon én
találkoztam-e terroristákkal. Legalábbis olyanokkal, akiket ők
annak tartanak. Kár lett volna bármit is elhallgatnom, minden
kérdésükre tudták a választ, így hát elmondtam mindent, amit tudni
akartak. Mi a foglalkozásom, merre jártam, miről forgattam
riportokat. Igen, csináltam interjút szélsőséges mozgalmak
vezetőivel is - olyanokkal, akiket ők terroristaként tartanak számon.
Ez a szakterületem, ez a munkám. Ebből fizetem ki a számlákat.
Megyek, kérdezek, lemegy a tévében. Minden oldalt megkeresek.
Mindegyik fél véleményére kíváncsi vagyok. Ha leforgatom a
palesztin földművest, aki nyomorog, amióta a megélhetését jelentő
földet elvágta a házától az izraeliek által épített fal, akkor leforgatom
az izraeli családot is, amelyik éppen emiatt a fal miatt nem fél már az
öngyilkos merénylőktől. Ha a riportjaim nem lennének
elfogulatlanok, kiegyensúlyozottak, le is húzhatnám a redőnyt. Az
újságíró hitel nélkül olyan, mint a pék élesztő nélkül. Masszírozhatja
a tésztát kedvére, abból soha nem lesz kenyér.
Na de pont emiatt érzem úgy, hogy nincs okom félni. És ez újra és
újra beigazolódik az izraeli határon is. Pillanatok alatt átjutunk az
ellenőrzéseken. Hajnali négykor ezek az apró örömök is aranyat
érnek. Egyetlen feladat még hátravan, autót kell bérelni. Egy jó kis
páncélozott dzsipet - álmodozom. Ja, persze. Ez nem egy amerikai
film. A kölcsönzőben egy Subaru kulcsát rakják elénk. Jó lesz.
Gurul, van négy kereke és egy pótkereke - hogy ez milyen fontos,
azt a repülőtéren még nem is sejtem.

Begyógyult szemmel indulunk Jeruzsálembe. Be kell szerezni az

engedélyeket, sajtóigazolványt kell csináltatni. A sajtóközpontban
látom, milyen sok a sorstársunk, spanyol, olasz, török stábok
kókadoznak a folyosón. Elégedetten nyugtázom, hogy a hajnali
járatokkal nemcsak a magyar légitársaság tolt ki kegyetlenül a
Közel-Keletre igyekvőkkel.
- Hello! Ti merre? Mi a terv? - puhatolózom a kollégáktól.
Az informális tájékozódás néha aranyat ér.
- Mittomén. Le a határhoz - mondja.
Hát, legalább ők sem felkészültebbek.
Annyi kiderül, hogy a Gázai övezetbe egyelőre egyetlen újságírót
sem engednek be. Sőt azok a palesztinok sem mehetnek haza, akiket
kivételes izraeli engedéllyel az ünnepekre kiengedtek az övezetből.
A határt teljesen lezárták, amióta elkezdődött az ostrom. Elkeserít a
hír, de bízom abban, hogy az izraeli kormány előbb-utóbb csak
megnyitja az átkelőt.
Amíg kérdezősködöm, elkészül a sajtókártya. Irány a határ!
Megnézzük, melyik a gázai határhoz legközelebb eső település. Oda
kell menni, a többit meglátjuk. Pedig utálok tervek nélkül elindulni.
Olyan ez, mint fejest ugrani egy nagy, fekete lyukba. Csak reméled,
hogy víz van a mélyén. De hezitálásra nincs idő, más lehetőség
nincs. Jó sok úszóleckét kell venni előtte, és egy kemény sisakot.
A GPS beindul, már mondja is az utat. Próbálok ébren maradni, ha
már Dávid vezet, és ő sem alhat. Együtt sírunk, együtt nevetünk. Ezt
a jelmondatot még Rácz Laci véste az eszembe az első
forgatásunkon.
Szderót a hely, ahová igyekszünk. Ez a település fekszik
legközelebb a gázai határhoz. Itt cövekelt le a CNN, a BBC és még
több tucat stáb a világ minden tájáról. Mindegyik arra számít, hogy
hamarosan bejuthat a Gázai övezetbe. Mi is ilyen reményekkel
érkezünk - de először le kellene pakolni valahova. Irány szállást
keresni. Askelónban, a szomszédos városban van a legközelebbi
hotel, ami már a háború második napján bezárt. De próbálkozni
mindig lehet.

Furcsa érzés kerít hatalmába, amikor begördülünk a hotel

parkolójába. Csak katonai dzsipek és rendőrautók sorakoznak
egymás mellett. A hallba lépve még bizarrabb a látvány: csaknem
száz egyenruhás ácsorog a portán, csomagokkal felpakolva. Egy
kopaszodó, bajszos recepciós magyaráz nekik valamit, és kulcsot
nyom a kezükbe. Verejtékes homlokán látszik, hogy végtelenül
kimerült. Amikor végez, sóhajt egyet, és felénk fordul.
- Miben segíthetek?
- Szobát szeretnénk kivenni.
- A hotel sajnos zárva van.
Legalábbis a civilek előtt, ahogy látom. De mi sem nyaralni
jöttünk. Elmagyarázom, hogy honnan, és főleg, miért jöttünk. Öt
perc múlva két kulcsot nyom a kezünkbe.
- Azért van egy rossz hírem is, tengerre néző szobát már nem
tudtam adni - mondja.
- Majd valahogy feldolgozzuk ezt is - válaszolom.
Ledobáljuk a cuccokat a szobákban, és irány a határ. Hogy
pontosan hová kéne menni? Fogalmam sincs. Teljesen
tanácstalannak érzem magam. Az már világos, hogy az ostrom alatt
lévő Gázai övezetbe egyelőre tényleg lehetetlen bejutni. De ha már
be nem mehetünk, legalább olyan helyet kellene találni, ahonnan
kintről láthatjuk a hadműveleteket. Indulásunk előtt elvégeztem a
szükséges tanulmányokat, órákon át figyeltem a BBC és a CNN
adásait, hogy honnan, milyen távolságból, milyen rálátással
filmezték a bombázást. Így tudtam, hogy valahol kell lennie egy
stratégiai pontnak, ahonnan átlátni az övezetbe.
 Na de hol van ez a pont? Merre menjünk? Bevágjuk magunkat a
kocsiba, és járőrözünk körbe-körbe. Kihalt az egész határvidék, a
domboldalakat fű és megsárgult bokrok borítják. Minden létező
mellékútra lekanyarodunk, minden magasabb pontra felmegyünk,
minden út szélén kószáló helyit megkérdezünk. De csak értetlen
arcokat látunk és érthetetlen válaszokat kapunk. Bár a bombázást
folyamatosan halljuk, nem találjuk a helyet, ahonnan esélyünk lenne
bármit is látni. Stábokkal sem találkozunk, így biztosak vagyunk
abban, hogy egy ponton csoportosul a világsajtó összes elvetemült
tudósítója. Csak meg kellene találni ezt a helyet.
Lassan sötétedni kezd. Frusztrációval vegyes pánik fojtogat,
annyira képtelen a helyzet. Csak toporgunk a háború küszöbén,
ahová bejutni nem lehet. Tőlünk másfél kilométerre folyik a
bombázás, de csak halljuk, nem látjuk. Ekkor már negyvennyolc
órája nem aludtunk, de még egyetlen kockát sem tudtunk forgatni.
Pedig legalább annyi anyagot el kellene küldenünk Budapestre,
hogy a Híradóból kiderüljön, az MTV stábja a helyszínre érkezett.
Végül kiszúrjuk a távolban, az egyik domboldalon sorakozó
kameraállványokat. Újult erővel vágunk neki a hegyeknek,
kerteknek, völgyeknek. Szegény Subaru nyikorog alattunk, de
helytáll. Végül egy poros földút végén meglátjuk az odavezető
ösvényt.
A domb tetején tíz-tizenöt ember ácsorog, többnyire riporterek és
operatőrök. Van köztük néhány helyi is a szomszéd településekről.
Elképesztő látvány tárul elénk. Egészen messzire belátni a Gázai
övezetbe. Beit Hanún néma, rezzenéstelen házait körülöleli a felfelé
gomolygó füst. A porfelhőben minden egyes bomba becsapódása
után szinte teljesen eltűnnek az épületek.
Néha válasz érkezik a palesztin oldalról, egy-egy rakéta húz
hosszú csíkot maga után, aztán valahol becsapódik a földbe. A
Kasszám nevű kisebb példányok csak négy-öt kilométerre érnek el,
van azonban egy továbbfejlesztett változat, amelynek csaknem húsz
kilométer a hatótávolsága. 2000 és 2008 között több mint
tizenkétezer rakétát lőttek ki szélsőségesek Izrael területére. Ezek
valamivel kevesebb mint harminc ember halálát okozták, mivel a
többnyire házilag barkácsolt rakétákat nehéz irányítani, nagy részük
el sem érte a lakott területeket. Épp ezzel nyugtatom magam, amikor
megszólal valami fültépő hang: beindult a légvédelmi sziréna.
Körülöttünk mindenki hasra vágja magát. Rájövök, hogy
valószínűleg épp felénk tart egy Kasszám. Villámgyorsan intek
Dávidnak, hogy élesítse a kamerát. Abban bízva, hogy a rakéta nem
pont a mi dombunkon landol, gyorsan mondani kezdek egy stand
upot. De a helyzet - főleg az agyvelőig hatoló hang miatt - ijesztő.
Bele is zavarodom a mondatba, amikor rájövök, mennyire hülyén
néz ki, ahogy itt állva azt magyarázom, hogy a rakétaveszély miatt
körülöttem mindenki a porban fekszik. Leguggolva folytatom a
mondatot, de ettől még idétlenebbnek érzem a helyzetet. Közben a
földön fekvők integetnek, hogy hasaljak már le én is. Erre végül
nem kerül sor. Halljuk, hogy valahol a távolban becsapódik a rakéta.
A sziréna elhallgat, és én is. A síri csöndben, halkan szitkozódva
tápászkodnak fel az emberek.
Az izraeli válasz sem késlekedik sokat. Újabb és újabb bombák
csapódnak be a távolban, ahogy a szabad szemmel szinte láthatatlan
vadászgépek róják Gáza légterét. Folytatjuk a forgatást, filmezzük a
felszálló füstöt, aztán két becsapódás között ácsorgunk és várunk.
Tíz perc múlva úgy érezzük, hogy ezt fokozni már nem nagyon
lehet. Ekkor látom, hogy az egyik stáb pezsgőt vesz elő. Tényleg,
ma van szilveszter, de morbidnak tűnik a gondolat, hogy itt bárki
ünnepeljen. Eszembe jutnak a barátaim, akik forralt borral a
kezükben valószínűleg épp a lovin várják az esti partit. Vagy talán
most csöngetnek be valamelyik házibuliba, pezsgővel és virslivel
teli zacskókkal. Kicsit elszomorodom, bár ha jobban belegondolok,
tulajdonképpen nem cserélnék velük. Nekem fontos, hogy egy apró
ország apró stábjaként eljuthatunk a világ éppen forrongó pontjára,
ahol a történelem a szemünk előtt formálódik. Itt lehetek, átélhetem
és saját szememmel láthatom az eseményeket. És ha egy kicsit
sikerül is értelmeznem, átadnom és megértetnem az otthoniakkal, a
nézőkkel mindazt, ami történik, akkor megérte.
Mert a négysoros hírek nem mondanak semmit annak, aki nem
látta legalább egy szeletét az itteni valóságnak. Gyerekkoromban
rengeteget hallottam beszélgetni a felnőtteket a közel-keleti
háborúkról, a menekültekről, de Izraelben és a palesztin területeken
járva teljesen más kép fogadott, mint amit valaha is elképzeltem.
Hús-vér emberekkel beszélgetve megértettem, hogy nekik miért
tűnik fényévekre a béke. Hiszen a megoldásra, az együttélésre
tervek százait vázolták már fel, a közös országtól a két önálló állam
létrehozásáig. De a részletek kidolgozásakor minden békejavaslat
elvérzett. Így mindig az alapoktól kezdve kellett újraépítkezni és
megtalálni a válaszokat a legalapvetőbb kérdésekre: ha lesz
független palesztin állam, hol húzódjanak a határai? Mi lesz a
négymillió külföldön élő palesztin menekült sorsa? Mi legyen a
mindkét nép szent városának tartott Jeruzsálem státusa? Ki
felügyelje a vízlelő helyeket, és mi legyen az izraeli telepekkel?
Hiszen az egykor a palesztinoknak ítélt földekre több mint
négyszázezer zsidó telepes költözött az elmúlt évtizedek alatt, és
többségük semmi szín alatt nem hajlandó elhagyni a házát, birtokát.
A beékelődött telepek miatt a leginkább lyukacsos sajthoz
hasonlítható palesztin területeken mára fizikailag is szinte
lehetetlenné vált az önálló palesztin állam megvalósítása.
Háborús elmélkedésemet újabb becsapódó bomba szakítja félbe. A
robbanás felráz. Sötétedik, ideje visszamenni a hotelba. Hogy
éjfélig képtelen leszek ébren maradni, az tuti, már most is szinte
hallucinálok a fáradtságtól.
A szállodába érve átküldjük a felvételeket Budapestre. Nem
egyszerű feladat, mert az internetes kapcsolat állandóan megszakad,
néha pedig használhatatlanul lelassul. Igaz, a front mellett csoda,
hogy egyáltalán működik.
- Pezsgő az nincs, de hoztam citromos vodkát - mondom erőtlenül
Dávidnak a folyosón, miközben a szobákat nyitjuk.
Felcsillan a szeme.
- Akkor legalább azzal koccintsunk!
Így esünk túl este kilenckor az éjféli koccintáson, és tízkor már
olyan mélyen alszom, hogy a vidáman bulizó barátok újévi
SMS-eire sem ébredek fel.

A légvédelmi szirénarendszert az izraeli határ minden településén

kiépítették. A Kasszám rakéták indításához nincs szükség stabil
állványra, ezért nehéz bemérni és megsemmisíteni. Így Izrael jobb
híján érzékelőket telepített a veszélyeztetett területekre, amelyek
azonnal jeleznek, amikor egy rakéta ér a város fölé. A sziréna
megszólalásától számítva harminc másodperc marad a
becsapódásig. Az emberek - ha otthon vannak - általában a kádba
bújnak, vagy ha van megerősített falú, védett helyiség, oda
tömörülnek. Aki épp az utcán sétál, próbál eljutni a legközelebbi
bunkerig. Szderótban a legtöbb buszmegálló is olyan betonból épült,
hogy óvóhelyként szolgálhasson. Ha megszólal a riasztás, az
autósok is megállnak, és az út mentén a földre fekszenek, hogy
legalább a repeszektől védjék magukat.
Erre a szirénasivításra riadok fel 2009 első hajnalán. Hirtelen
fogalmam sincs, hol vagyok, de a fülsiketítő hang gyorsan eszembe
juttatja.
Félkómásan fekve várom, hogy mi lesz. Nem sok értelmét látom,
hogy a kádhoz szaladjak. A sziréna elhallgat, a becsapódást nem
hallom. A rakéta valószínűleg távol landolt. Visszaalszom.
Körülbelül fél óra múlva megint visít a sziréna. Welcome to Israel!
Itt aztán senki nincs tekintettel arra, hogy negyvennyolc órás
műszakot próbálok kipihenni. A becsapódást megint nem hallom, de
visszaaludni már nem tudok. Átkopogok Dávidhoz, aki már
kamerával a kezében áll az ablakban.
- Ezt az utolsó szirénát sikerült elcsípnem - mondja. - Amikor
megszólalt, pont erre jött egy busz. Ahogy félreállt, az emberek
lerohantak, és oda, abba a bunkerbe zsúfolódtak be - mutatja.
Nekünk ez elképesztő látvány. Nekik átlagos fejezet a
mindennapokból.
- Akkor kapjuk össze magunkat, irány a mi kis domboldalunk!
Az „összekapás" inkább összekaparás, a végtagjaim mintha
ólomból lennének. Talán egy kávé segít, irány az étterem. Zárva.
Reggeli sincs. A recepciós rám néz.
- Kisasszony, háború van! Hivatalosan a hotel nincs is nyitva!
Azért egy kávét talán kaphat a bárban - enyhül meg.
Biztosan megsajnált a szemem alatt húzódó sötét karikák láttán. A
bárpult körül hangosan nevetgélő katonák ülnek. Az
egyenruhájukból kiderül, hogy ők is külföldiek. Egy európai uniós
vámmisszió tagjai, de a háború miatt visszahívták őket a határról. A
szállodánkban van az irodájuk, és most jobb híján itt is dekkolnak. A
bárpultos viszont sehol. A várakozást ők is megunják, és amikor
odaérek, az egyik olasz tiszt beáll a pult mögé.
 - Na jó, megmutatom, nálunk hogyan főzik az igazi kávét!
Hölgyem, önnek is készíthetek?
- Az életemet mentené meg ezzel - mondom.

Imádok vezetni. Mármint autót. Kicsi, fürge, fekete járgánnyal

járom Budapest utcáit, és nem is vágyom nagyobb kocsira. Régen
mindig azt mondták: „Hesna, te elég dinamikusan vezetsz!" Aztán
rájöttem, hogy inkább életveszélyesen. Manapság egyre kevesebb
sárgán megyek át, és egyre kisebb sebességgel veszem a kanyarokat.
Még a kuplungot is kifinomultabban kezelem. Ez jut eszembe,
amikor a bérelt autóba ülve ránézek az automata sebességváltóra.
- Dávid, te vezetsz! - jelentem ki kategorikusan.
Életemben egyszer vezettem automata sebváltós kocsit. Naimával
Los Angelesben töltöttünk két hetet, ahol két nap után rájöttünk,
hogy akinek nincs autója, az akár el is temetheti magát. Ott olyan
négy kerék nélkül élni, mintha lába sem lenne az embernek. Végül
kerestünk egy kölcsönzőt. Miután a kezünkbe nyomták a kis kék
Hyundai kulcsait, megkönnyebbült mosollyal vágtam be magam a
volán mögé. De a vigyor azonnal le is lohadt az arcomról. Csak
ekkor szembesültem azzal, hogy - mint Amerikában szinte minden
kocsi - ez is automata sebváltós. Naimával tanácstalanul néztünk
egymásra, fogalmunk sem volt, mit jelent a sebváltó karon díszelgő
hat betű. A parkolás, a tolatás és az előremenet jele még csak ment
volna, de a további hárommal nem tudtunk mit kezdeni. Már
indultam volna vissza a kölcsönzőbe, hogy segítséget kérjek, amikor
rájöttem, óriási butaság lenne. A végén még duplájára emelnék a
díjat a megnövekedett kockázati tényező - a béna sofőr - miatt. Nem
maradt más hátra, leszólítottam az első járókelőt. Fiatal fekete férfi
volt, négy-öt éves forma kisgyerekkel. Máig nem tudom elfelejteni
az arcát, amikor a sofőrülésből kiszállva megkértem, foglalja össze
nekem röviden, mit jelent az a sok betű a sebváltón, és hogyan is kell
használni. Miután elmagyarázta, mélyen a szemembe nézett.
- És most tényleg el akarsz indulni ezzel a kocsival?
Próbáltam megnyugtatni, hogy nem fogom elgázolni az első
járókelőt, mert vezetni azért tudok, kábé tizenöt éve.
 - Hát, sok szerencsét! - mondta, és az arcán látszott, hogy kicsit
sem győztem meg. Határozott léptekkel, a gyerekét karba véve
távozott a helyszínről.
Azt persze nem tudtam, hogy csak ezután jön a feketeleves. Már
épp kezdtem belejönni az automata sebváltó rejtelmeibe, és egyre
kevesebbet nyomkodtam a padlót a bal lábammal, amikor egy
balkanyar után egy autópálya felhajtó sávjában találtam magam.
Életem egyik legmaradandóbb élménye vette kezdetét, ami akkor is
eszembe szokott jutni, amikor valaki megkérdezi, szoktam-e félni a
háborúkban. A válaszom: igen, de olyan halálfélelmem még soha
nem volt, mint amikor először vezettem egy tizenkét sávos Los
Angeles-i autópályán, ráadásul sötétben. A GPS folyton le-, majd
felküldött a különböző autópálya-rendszerekre. Volt, hogy tíz
méteren belül négy sávot kellett váltanom, miközben százhatvannal
döngettek előttem, mögöttem, jobbra és balra az autók. Mindenki
dudált, nekem pedig sírhatnékom volt, miután negyedszerre sem
sikerült letérnem ott, ahol kellett volna. Naimán is látszott, hogy
nagyon be van tojva, de összeszedte magát, és - mint fogadott
humán GPS-em és élő visszapillantó tükröm - segített túlélni a
kalandot. Utána még egy órán át lüktetett a tarkóm és izzadt a
tenyerem. Naimának is.
Ehhez képest könnyű terep lett volna a kihalt izraeli-gázai határ, de
vezessen csak Dávid. Én a GPS-en próbálom kikeresni, hol fedeztük
fel a domboldalunkat előző este. Húsz perc múlva már a tetején
állunk, de mi vagyunk az egyetlen tévéstáb. Rajtunk kívül csak
néhány rendőr és helyiek egész tömege ácsorog. A látvány
elképesztő. Azért sereglettek ide, hogy Gáza bombázását nézzék.
Kerti műanyag székeket is hoztak magukkal, meg napernyőt,
távcsövet. Hátradőlve, szotyolázás közben adogatják egymásnak a
kukkert, miközben odaát hangosan csapódnak be a bombák. A
távolabbi településekről is sorra érkeznek a papucsban csoszogó
öregek, gyerekek, asszonyok kisbabával. Új jelenségnek lehetek
tanúja: beindult a falusi háborús turizmus.
A helyiek arckifejezését látva nehéz kitalálni, mire gondolnak,
miközben a szotyola héját köpködik a földre, és a fejüket csóválják.
Ezért aztán megkérdezem. Nem rejtik véka alá a véleményüket.
 - Miattuk kell naponta ötször, hatszor az autó alá menekülnünk, a
bunkerbe rohannunk, hogy ne dögöljünk meg valamelyik Kasszám
rakétától - mondja az egyik férfi. - Most talán sikerül kifüstölni a
szélsőségeseket, akik minket lőnek.
- De nők és gyerekek is meghalnak odaát a bombázásokban.
- Az ő rakétáik sem válogatnak - mondja.
Hát igen, ilyen a háború, a gyűlölet ördögi spirálja. Ha egyszer
elkezdődik, önmagát táplálja a véres adok-kapok játék.
A távolban néhány tankot fedezek fel. Közelebb kéne jutnunk,
hogy fel tudjuk venni. Biztos, hogy van egy másik stratégiai hely is,
ahonnan a stábok filmeznek. Újból kérdezősködni kezdek, és végre
találok valakit, aki pontosan tudja, hová kell mennünk.
- Van egy hegyoldal, onnan belátni az egész övezetet - mondja az
egyik férfi. - Nem egyszerű megtalálni, csak egy hosszú, rossz
földúton juthatnak oda.
Elmagyarázza, merre menjünk. Nagyokat nyekken a Subaru,
ahogy a dombon fölfelé haladunk. Nem túlzott, ami a földutat illeti.
Néhány ponton elbizonytalanodom, hogy kibírja-e az autó szétesés
nélkül, de a kocsi állja a sarat, megküzd minden óriási gödörrel.
A dombtetőre érve parabolák és kameraállványok tengere fogad
minket. Közvetítő kocsik, óriási antennák, dzsipek és a határvidéket
kémlelő újságírók lepik el a terepet. Innen aztán exkluzív anyagokat
lehet csinálni! A médiatenger mindent beborít, nem maradt egy
talpalatnyi hely sem. A nagyobb tévéstábok lecövekeltek a legjobb
helyekre - ha egyáltalán lehet jó helyekről beszélni a Gázai övezet
határán, a semmi közepén. Ahol egymás bordájába szorulva próbál
csaknem száz tudósító beszámolni arról, amiből semmit sem lát,
legfeljebb elsuhanó vadászgépeket, aztán magasan gomolygó
füstfelhőt a városok felett.
Azért persze örülök, végre megtaláltuk a CENTERT. Erre a szóra
akaratlanul is mosolyra húzódik a szám. A legnagyobb izraeli
kereskedelmi tévé nem kispályázik. Hozott asztalt, bárszékeket,
pont úgy, ahogy a Balaton partjára költöznek ki nyáron a magyar
tévék reggeli műsorai. Csakhogy itt vízibiciklizés helyett bombázás
a háttér, és unatkozó celebek helyett katonai szakértők váltják
egymást a székeken.
 A domboldal egyik kiálló szikláján ott feszít az amerikai Fox
News üdvöskéje - a pasi tiszta David Hasselhoff. A haja épp csak
annyira van bezselézve, hogy néhány tinccsel még játszhasson a
szél. Indigókék farmernadrág, vasalt rózsaszín ing. Azon feszít a
golyóálló mellény, mint a szderóti domboldal hősén. Úgy áll ott és
beszél rendületlenül a kamerába, ahogy utolsó, bátorító beszédét
szavalja matrózainak a süllyedő fregatt hős kapitánya. Egymásra
nézünk Dáviddal. A szeméből kiolvasom a kérdést, és már rázom is
a fejem. Nem, én nem csinálok magamból bohócot. Itt semmi
értelme felvenni a golyóálló mellényt. Hatásvadász műfaj a
haditudósítás - ha azzá tesszük. De elég, ha egyszer rájön a néző,
hogy hülyítik. Többé azt sem fogja elhinni, ha lelőnek a kamerák
előtt.
A bejelentkezés után „David Hasselhoff" is leteszi a mikrofont, és
még gyöngyöző homlokkal, de már unott arccal hámozza le magáról
a mellényt. Hirtelen már nem is olyan veszélyes az a domboldal.

Keresünk egy talpalatnyi helyet, és filmezni kezdjük a bombázást.

De húsz perc múlva ugyanolyan egyhangúnak tűnik mindez, mint a
másik domboldalról. Sokkal jobban izgatja a fantáziámat az a sok
unatkozó tudósító, akik az operatőr mellett állva, fásult arccal nézik
az odaát zajló hadműveleteket. Honnan jöttek? Miért? Tényleg
érdekli az embereket az országukban, hogy miért ölik egymást az
izraeliek és a palesztinok? Már intek is Dávidnak, hogy indulás,
forgassunk most arról, hogy ki hogyan dolgozza fel ezt a képtelen
háborút.
Első áldozatom egy osztrák riporter, Richard, akiről rögtön
kiderül, magyar származású. Nem utazhat elég messze az ember
ahhoz, hogy ne találkozzon magyarral, vagy aki beszél magyarul.
Akárhol járjunk a világban, minden kritikus megjegyzést jól meg
kell gondolni, ezt már rég megtanultam Szudánban, ahol néhány éve
forgattam. A rémálomszerű hodály szállodánkban összesen tíz
vendég volt, de már a legelső nap leszólított két magyar a portán.
Richard ugyan nem élt soha Magyarországon, de többször járt
Budapesten. Évek óta a Közel-Keleten dolgozik, ő vezeti az osztrák
csatorna helyi tudósítói irodáját. Látszik, hogy képben van
mindenről. Nemcsak az izraeli oldalon forgat, saját palesztin
operatőre van, aki most is bent dolgozik a Gázai övezetben.
- Elképesztő ez a háború - mondja. - Tegnap három palesztin
operatőr halt meg, amikor Izrael a médiatetőt bombázta Gáza
városban. Azt a házat, ahol az újságírók dolgoznak. De a Hamasz is
megéri a pénzét. Amíg az emberek halomra halnak a
bombázásokban, ők biztonságos alagutakban bujkálnak, a vezetők
és a katonák is. Kivárják az offenzíva végét. Könnyű úgy
ideologizálni, ha az ember mások bőrét viszi a vásárra.
Az offenzíva egyik célja megsemmisíteni a több száz alagutat,
amely összeköti a Gázai övezetet Egyiptommal, a föld alatt. Az
övezet ugyanis teljesen körbezárt, elszigetelt terület, sokan nemes
egyszerűséggel csak börtönszigetnek hívják. A Debrecennél kisebb
területen több mint másfél millió palesztin él, olyan szűkösen, hogy
a városok és a nyolc nagy menekülttábor határai szinte
egybemosódnak. Szinte senki sem hagyhatja el az övezetet, főleg a
húsz és negyvenöt év közötti férfiak. Izrael felügyeli és korlátozza
az ide áramló kereskedelmet, áruforgalmat is.
Hogy éppen mit nem szabad bevinni a területre, állandóan
változik. Gyakran a legalapvetőbb élelmiszerek, gyógyszerek sem
jutnak be. Nemzetközi szervezetek többször megpróbálták felhívni
az ENSZ figyelmét, hogy humanitárius katasztrófa fenyeget az
övezetben. Tilalom van szinte mindenféle építkezési anyagra,
cementre, téglára, üvegre, játékra és sokféle fűszerre, élelmiszerre
is. Ezért ezek nagy részét a csempészalagutakon hordják be a
körbezárt területre - mondhatni, ez a túlélés kulcsa a gázaiaknak. De
ezeken át csempészik be a Hamasz teljes fegyverarzenálját is. Az
alagutakat gyakran embercsempészetre is használják, hogy
kijuttassák a palesztinokat Egyiptom területére és vissza.
Egyiptomnak ugyanis van határa a Gázai övezettel. Néhány éve
nyílt egy átkelő Rafahnál, de kezdettől fogva kissé kaotikusan és
kiszámíthatatlanul működött. Sokszor határozatlan időre lezárták.
Ráadásul az izraeli hatóságok az itt zajló forgalmat is felügyelik. Így
tulajdonképpen Izrael dönt arról, hogy ki hagyhatja el a körbezárt
területet. Többnyire senki, ezért sokan a csempészalagutakat
használják akkor is, ha például orvosi kezelésre szorulnának, de nem
kapnak engedélyt a távozásra. Előfordul persze az is, hogy Izrael
által körözött emberek menekülnek ki az övezetből, és állítólag a
Hamasz is ezeken juttatja ki külföldre az embereit, kiképzésre.
Az embercsempészet ára a szolgáltatás színvonalától függ. Vannak
fapados alagutak, ahol szinte végig négykézláb kell mászni, akár
húsz kilométeren át. Sokan halnak meg azért, mert rájuk omlik a
föld. A közepes minőségű, „turista osztályú alagutak" valamivel
biztonságosabbak, ezekben már sétálni lehet. A legdrágább persze a
„VIP alagút": itt sínek is futnak, így akár konténerben lehet
végiggurulni az utat. Ezért viszont dollárezreket is elkérhetnek az
„üzemeltetők". Körülbelül ezer dollárba kerül az is, hogy valaki
egytonnányi nyersanyagot szállíttasson az övezetbe. A vájatokon
zajló kereskedelmet néhány tehetősebb ember irányítja, de saját
alagútjai vannak a főbb palesztin szervezeteknek - tehát a
Hamasznak, a Fatahnak és a kisebb fegyveres mozgalmaknak is.
Munkaerőt pedig nem nehéz találni, az emberek örülnek, ha
bármilyen kereseti lehetőség adódik. És az alagutak állítólag több
mint harmincötezer embernek adnak munkát.
Az alagútépítés önmagában is óriási biznisz az övezetben.
Szomorú tény, hogy a vájatok többségét tíz-tizenöt éves gyerekek
ássák ki, mert ők elég kicsik ahhoz, hogy mozogni tudjanak a föld
alatti üregekben. Többnyire éjszaka dolgoznak, nehogy az izraeli
hadsereg észrevegye a munkát. Az alagutak általában egy-egy ház
alól indulnak, és Egyiptom területén, valamelyik ház alá, a pincébe
futnak be. Egyes becslések szerint öt-hatszáz, más források szerint
ezernél is több ilyen alagút hálózza be az egyiptomi-gázai
határterületet a föld alatt. Nem csoda, hogy a legkisebb számítási
hiba is elég ahhoz, hogy beomoljon egy újonnan ásott üreg. Előzetes
földtani vizsgálatok nélkül amúgy is borzasztóan kockázatos
belekezdeni a munkába. A beszakadó alagutak miatt
mindennaposak a halálesetek. Most ezeket az alagutakat akarja
felszámolni az izraeli hadsereg a Gázai övezet elleni offenzíva
során. Főleg, amióta kiderült, hogy az alagútrendszeren át a Hamasz
bejuttatott néhány szovjet tervezésű Grad rakétát is. Ezeket a II.
világháborús Sztálin-orgonák utódainak is szokták hívni.
Hatótávolságuk a harmincöt kilométert is elérheti. De az izraeli
légierő nemcsak a feltételezett alagutak helyét támadja.
Folyamatosan szórják a bombákat Gáza városára és az övezet
szélére is. A szélsőséges szervezetek ugyanis innen lövik a rakétákat
Izrael felé.
A probléma tehát nagyon összetett. Érthető, hogy az izraeli vezetés
meg akarja védeni a lakosságot a támadásoktól. Ugyanakkor ez egy
ördögi kör, mert az övezetben elszigetelt palesztinoknak olyan
kilátástalan az élete, hogy nincs vesztenivalójuk. Szerintem az a
legveszélyesebb dolog, ha egy ember, egy csoport, egy nép úgy érzi,
hogy már nincs mit vesztenie. Hogy ennél rosszabb már nem lehet.
A körülvett városokban és menekülttáborokban élő palesztinok
nyolcvan százaléka munkanélküli lett a gazdasági blokád óta.
Nemcsak a vállalkozások, kereskedések mentek tönkre, hanem a
hivatalok sem képesek normálisan működni. Az elmúlt évek
forgatásai során akárhányszor az övezetben jártam, mindig egyre
rosszabb volt a helyzet. Mintha minden alkalommal szürkébbé vált
volna egész Gáza. Nemcsak az utcák és a komor, négy-hat emeletes
betonházak, hanem az emberek arca is. Főleg a fiatalokon látszott,
hogy egyre kilátástalanabbnak élik meg a mindennapjaikat, egyre
frusztráltabbak. Az egyik fiú, aki a gázai egyetemen
gépészmérnökként végzett, papírboltban dolgozott eladóként. Azt
mondta, borzasztóan hálás a sorsnak, hogy egyáltalán van munkája.
De nagyon sok fiatal nem tud mit kezdeni magával, így jobb híján az
utcán ácsorog. A többségük még életében nem hagyhatta el a
háromszázhatvan négyzetkilométeres, elszigetelt területet, ahol
nincs se munka, se tennivaló. Bár az övezetet tenger határolja, az
izraeli haditengerészet ezt is felügyeli. A parton még soha nem
láttam fürdőző, napozó embereket. A sportlétesítmények is mind
tönkrementek korábbi izraeli hadműveletekben. Ehhez hozzájárul,
hogy szinte nincs olyan ember, aki ne vesztette volna el vagy a
szüleit, testvérét vagy más rokonát valamelyik háborúban, fegyveres
összecsapásban, az izraeli hadsereg egyik akciójában. Így nem
csoda, hogy a fegyveres mozgalmak könnyen csatlakozásra bírják a
kallódó tizen-huszonéveseket. Elfoglaltságot, célt adnak nekik. A
kilátástalanságban élő embert nem nehéz meggyőzni a szélsőséges
ideológiáról sem.
Ezek a körülmények mind a radikális szervezetek malmára hajtják
a vizet. Eközben a gázai családok többsége szenved, nélkülöz és fél.
Felmerül a kérdés, hogy akkor miért választották meg a Hamaszt a
legutóbbi voksoláson? A válasz nehéz és nagyon összetett.
A Hamasz radikális mozgalomról leginkább az öngyilkos
merényletek kapcsán hallott a világ. A mozgalom a nyolcvanas
években jött létre, alapítója, Ahmed Jaszin sejk korábban az
egyiptomi Muzulmán Testvériség fundamentalista szervezethez
tartozott. A sejk soha nem hitt Izrael létjogosultságában, és hallani
sem akart az Izraellel való megbékélésről. A mozgalom a
kilencvenes évek elején döntött úgy, hogy a megszállás elleni
harchoz öngyilkos merénylőket toboroz, és robbantásokat szervez
izraeli célpontok ellen. A támadásokban volt, hogy
harminc-negyven civil is meghalt. Ráadásul a merényleteknek az
egész társadalomra kiható következményei lettek: sok izraeli éveken
át nem mert buszra szállni vagy kávézóba menni. Sokszor ugyanis
ezek voltak az öngyilkos robbantások célpontjai.
A Hamasz megítélése változó volt a palesztinok között. Sokan
közülük is elítélték a merényleteket. Az átlagemberek, családok,
anyák és apák egyik oldalon sem kívánták az ártatlan civilek halálát,
még az ellenségét sem. De a Hamasz eközben egyre aktívabb
szociális tevékenységbe kezdett, és főleg emiatt nőtt a népszerűsége,
elsősorban a szegények között. A mozgalom ugyanis hatékony
szociális hálót és segélyszervezetet épített ki, iskolákat és
kórházakat alapított, tartott fenn. Az ötvenes években, többek között
Arafat által alapított Fatah támogatottsága ugyanakkor
folyamatosan csökkent, főleg a szervezeten belüli korrupció miatt.
Arafat halála után többé igazán karizmatikus vezetőt sem talált a
párt. Mahmúd Abbász támogatottsága soha nem érte el a legendás
vezetőét. Az inkább világi nézeteket valló pártot sok palesztin
tétlenséggel, tehetetlenséggel vádolta, amiért évtizedeken át
nemhogy nem javult, hanem kifejezetten romlott az életszínvonal a
palesztin területeken. Sőt a vádak szerint a külföldi segélyek
jelentős része is a pártvezetők zsebében landolt. Ennek ellenére
komolyabb politikai kihívójuk nem akadt a palesztin politikai
arénában. A nyugati politikai erők régóta nyomást gyakoroltak a
Hamaszra, hagyjon fel a fegyveres harccal és inkább lépjen a
politikai színtérre. A 2006-os parlamenti választások előtt a
szervezet végül úgy döntött, képviselőjelölteket állít, és komoly
kampányba kezdett.
Ekkor forgattam először a Gázai övezetben, a választások előtt
néhány nappal értünk oda. Emlékszem, még a voksolás napján is
mindenki meg volt győződve arról, hogy a Fatah magabiztosan
besöpri a szavazatokat. A támogatói késő este még ünnepi
felvonulást is rendeztek. Csakhogy másnap megdöbbentő hírre
ébredtünk. A szavazatok összesítése alapján elsöprő győzelmet
aratott a Hamasz. A palesztinok változást akartak. De nem a Hamasz
vallási nézetei motiválták a szavazókat, hanem az, hogy esélyt
adjanak valami újnak, valami másnak. Mint ahogyan sokszor
Magyarországon is történt, a választók többnyire nem megszavaztak
egy pártot, hanem leszavazták az éppen regnálót.
Bár a választás bizonyíthatóan törvényes volt, a hír hallatán a
nyugati világ sokkot kapott. Azt mondta, bocs, ezt azért mégsem
akartuk, hiszen a Hamasz mégiscsak terrorista szervezet, velük nem
szabad tárgyalni. Így történt, hogy a választások másnapján hátat
fordítottak a mozgalomnak, és szóba sem álltak az újonnan
megválasztott képviselőkkel.
Ez csak egy kis ízelítő abból, hogyan kezdtek rosszabbra fordulni
az övezetben amúgy is nyomorúságos állapotok. A nyugati világ
hamarosan kollektív büntetésre ítélt minden itt élő palesztint, akik
már addig is a világtól teljesen elszigetelve éltek. Leállították a
segélyeket, az élelmiszer-szállítmányokat, felszámolták szinte a
teljes kereskedelmi forgalmat. A gázai termelőkre több kamionnyi
zöldség rohadt rá, mert nem juthatott ki az övezetből. De sokkal
nagyobb baj volt, hogy áru befelé sem mehetett. Lassan kiürültek a
boltok polcai, és bezártak a kereskedések. Amerika azt hangoztatta,
hogy minderről a Hamasz tehet, amiért nem ismeri el Izrael
létjogosultságát. A választásokon nyertes Hamasz viszont a bojkott
ellenére kormányt alakított, és megpróbálta irányítani az
irányíthatatlant. Létrejött egy szellemkormány, miközben az
emberek egyre éhesebbek és türelmetlenebbek lettek. A Fatah
vezetői pedig eközben úgy tettek, mintha az elvesztett választás
ellenére is jogosultak lennének a kormányzásra. A helyzet
kezelhetetlenné vált, és a Hamasz másfél évvel a választások után
katonai puccsal vette át a hatalmat az övezetben. Fegyveresei pedig
folytatták a határ menti izraeli települések támadását, főként házilag
barkácsolt rakétákkal.
Pedig az átlagember, a családok nagy része az övezetben is csak
annyit szeretne: normálisan élni, nyugalomban és békében. Elegük
van az állandó harcokból, a folyamatos menekülésből, a rettegésből.
És bár alig van valamijük, azt megosztják még az idegenekkel is.
Sokszor hívtak be minket is kávéra, ebédre, miközben nekik is alig
jut étel az asztalra. Eközben tudják, hogy a világ úgy tekint az
övezetre, mint egy oroszlánbarlangra. Az izraeliek szerint pedig ez
egyenesen a kannibálok földje, miközben többségük soha életében
nem járt még a közelében sem. Ez a legrosszabb dolog a béke
szempontjából: hogy gőzerővel folyik egymás démonizálása a
kormány, a média és a vallási csoportok által, mindkét oldalon.
Ítéletnapig bombázhatják Gázát, hiába! Ha lerombolnak száz
alagutat, épül helyettük kétszáz másik - mondja Richard az interjú
végén.
Legalább húsz perce beszélgetünk, és akármilyen lazának próbál
tűnni, érzem, ő is frusztrált és feszült. Részben azért, mert félti az
övezetben dolgozó kollégái életét. Részben pedig azért, mert ő is
bemenne dolgozni, de nem lehet. A beszélgetés végén aztán hirtelen
magyarra vált.
- Magyarország szép ország - mosolyog. Érdekes az akcentusa.
Ó, hányszor mondták már nekem is, hogy „érdekes a kiejtésem"!
Őrületbe kergettek ezzel! Többször előfordult, hogy félórája
beszélgettem valakivel, amikor kiderült számára, hogy édesapám
arab.
- Nahát, tényleg! Most, hogy mondod, érzem is az akcentusodon! -
vágta rá nagy okosan az illető. Mire én megsemmisítő tekintettel
közöltem, hogy magyar az anyanyelvem és Magyarországon éltem
egész életemben.
- Akkor biztos a sok külföldi utazás miatt van - jött a még butább
mentegetőzés.
Ja persze. Sőt minden hosszabb út után beiratkozom egy kéthetes
magyar nyelvtanfolyamra. Bár ez még az előítéletek szelídebb
megnyilvánulása. Szinte hihetetlen, hányszor tették már fel a
kérdést, hogy Szíriában sátorban élnek-e az emberek, és hogy
apukám kínált-e már eladásra valakinek egy kecskéért.
 - Lassan öt óra, ideje készülődni - szakítja félbe merengésemet
Dávid. Még délelőtt beszéltük meg a Híradó aznapi szerkesztőjével,
hogy este élőben jelentkezünk a határról. Libanonhoz hasonlóan ide
is kitelepült egy műholdas cég, ami járja a világ éppen aktuális
háborús zónáit. De ezúttal nem egy épületben vertek tanyát, hanem a
frontvonal mellett. Úgyhogy elbúcsúzunk Richardtól, és elindulunk
feltérképezni a helyszínt.
Műszerek, monitorok, kábelek tömege és három kamera. Már
délután is egymást váltják a riporterek, estére még nagyobb a
forgalom. A világ minden tájáról érkező tudósítók
menetrendszerűen adják át a mikrofont egymásnak, miután angolul,
spanyolul, olaszul, lengyelül elmagyarázták a nézőiknek, hol tart
éppen a háború.
- Jó napot, az MTV-től jöttünk - mutatkozom be egy férfinak, aki
adóvevővel a kezében ül egy dobozon.
- MTV? Szóval énekelni fog este? - viccelődik. - Jaj ne, már
megint ez az ócska poén.
- Persze. Mit szólna mondjuk a Sex Bombhoz? - mondom, mert
rossz viccre még rosszabb poén dukál. - Magyar Televízió -
magyarázom.
Egy listát vesz elő, pásztázza a bejegyzéseket.
- Á igen, Budapest, fél nyolctól foglaltak tíz percet. Érjen ide húsz
perccel korábban, ha kérhetem.
Az idő sürget, úgyhogy gyűjteni kezdem a gondolataimat, az
infókat, hogy miről beszéljek. A jól megszokott egy percet kapom,
és ebbe bele kéne foglalni némi elemzést és érdekességeket is, ha
lehet. Márpedig ha azt mondja a szerkesztő, hogy egy perc, az
bizony kőkeményen egy perc, azaz hatvan másodperc - nem több és
nem kevesebb. A híradó szigorú adásmenetét tíz másodperces
csúszás is felboríthatja, hát még ha a tudósító képes húsz
másodperccel túllocsogni az időkorlátot. Próbálják csak ki, hány
mondat fér egy percbe! Legfeljebb nyolc. De akkor már
címszavakban beszélünk. Próbálják ki azt is, hogy mennyire lehet
pontosan érzékelni az idő múlását, amikor egy kérdésre felelünk.
Rendkívül nehéz. Ha nem akarunk adás után kellemetlen
telefonokat kapni a szerkesztőtől, érdemes nagyjából eltervezni, mit
mondunk a bejelentkezésben.
 Egyre közeleg fél nyolc. Telefonon beszélek Budapesttel, úgy
tűnik, a technika mindkét oldalon rendben. Ez persze soha nem
jelent semmit, Libanonban is volt, hogy a kapcsolás előtti
másodpercekben omlott össze a rendszer. Sőt olyan is, hogy a nézők
látták, ahogy a kamera előtt tátogok gesztikulálva, csak éppen hang
nem volt.
Az egyik legnagyobb égésem Amerikában történt a CNN-nél. Még
most is izzadni kezd a tenyerem, ha eszembe jut az az öt perc, ami
alatt legalább öt évet öregedtem. Néhány éve a CNN szakmai
programot indított európai és ázsiai újságíróknak, így tölthettem
három hetet az atlantai központú hírtévénél. Óriási élmény volt,
mert az ott dolgozó szerkesztők beavattak minket mindenféle
háttérmunkába. Még próbahíradót is vezethettünk a CNN-stúdióból.
Sok érdekes dolgot tanultam, és hasznos vitáink voltak etikai
kérdésekről. Például arról, hogy szabad-e halottakat mutatni, vagy
mikor nem tanácsos a terroristák üzenetét közzétenni a híradóban.
És lám, a sors fintora, néhány napra rá jött a dermesztő hír, hogy a
virginiai műszaki egyetemen egy koreai diák ámokfutásba kezdett.
Végigjárta az egyetemi épület egyik szárnyát teremről teremre, és
harminchárom embert lemészárolt. Végül magával is végzett. Csak
később találták meg a videoüzenetét, amelyet feltett az internetre.
„Ti tehettek erről" - mondta, arra utalva, hogy azért gyilkolt, mert
kirekesztették, és senki sem értette meg igazán őt. A felvételt aztán
az amerikai csatornák szinte nonstop ismételgették a hírekben,
vitaműsorokban. És a gyilkos üzenete megihletett néhány
zavarodott elméjű embert. A rá következő napokban több hasonló
lövöldözés történt. Óriási vita kerekedett arról, hogy hibáztak-e a
tévék az ámokfutó üzenetének folyamatos ismételgetésével. Az
esettel rengeteget foglalkozott a magyar sajtó is.
A CNN-nél megengedték, hogy az ő stúdiójukból jelentkezzek be
az MTV híradójába. Aminek borzasztóan örültem én is, a Híradó
szerkesztői is. Csakhogy akkor még nem sejtettük, hogy a technika
összes démonja összefog ellenünk.

Az én személyes kis kálváriám már a sminkszobában elkezdődött,

ahol profi, négyréteges vakolatot tettek rám. Ami még rendben is
van, csakhogy a hajammal nemigen tudtak mit kezdeni. Jobb híján
elkezdték kifésülni és lelapogatni a sérómat, mert ők még nem
tudták, hogy ezért képes vagyok ölni is. De visszafogtam magam, és
a fogamat összeszorítva csak annyit sziszegtem, a hajamat hagyjuk,
azt majd én megoldom. A sminkszobából egyenesen a mosdóba
vezetett az utam, ahol némi vízzel és hajhabbal
katasztrófaelhárítottam. Volt még fél óra adásig, de inkább beültem
a stúdióba, hogy minden időben összeálljon. Hát nem állt össze. Tíz
perccel adás előtt még se hang, se kép. Elindultak a telefonok, és a
stúdiószékből nekem kellett közvetítenem a híradógyártás és a CNN
technikai stábja között. Öt perc volt adásig. A telefonvonalak már
parázslottak. A vonal túloldala kiabálástól zengett, a CNN-nél pedig
többen izzadni kezdtek. Három perc volt adásig. Hirtelen jött egy
reménysugár: megjelent a kép. Azaz Magyarországon már láttak.
De hang még sehol sem volt. Egyre érthetetlenebb technikai
terminusokkal dobálóztak az üzenetlánc két végén. Persze felmerült
bennem a kérdés, miért nem beszélnek közvetlenül egymással, és
miért az élőzésre készülő riportert borítják ki ezzel? A kérdés költői
maradt, mert kifutottunk az időből.
- Hívják fel ezt és ezt a számot! - ordította még gyorsan a CNN-es
rendező, amikor már csak egy perc volt adásig.
Továbbítottam Budapestnek.
- Na de ezt hívjuk! - jött üvöltve a válasz.
- Na de ezt hívják! - továbbítottam.
- Ha azt hívnák, akkor csörögne, de nem csörög! - jött az ideges
viszontválasz.
Fél perc volt adásig. A négyréteges spéci sminkből ekkorra kettőt
már leizzadtam.
De hirtelen égből pottyant ajándék jött: ők már hallottak is engem!
Az én fülhallgatóm viszont még akkor is süket volt.
- Maradj a mobilon! Maradj a mobilon! - mondták idegesen
Budapestről.
- Ez komoly?! De mégis hogy legyen? Csak a kérdés alatt tartsam
a fülemhez, hogy halljam a műsorvezetőt? Vagy miközben
beszélek, akkor is? Ti rendesen hallotok???? - kérdeztem
kétségbeesetten.
 Választ már nem kaptam. Pálffy István hangja szólalt meg a
telefonvonal túlsó végén: „A CNN atlantai központjában van
tudósítónk, Al Ghaoui Hesna. Szervusz!"
Remegtem az idegességtől. A rohadt életbe, mi legyen, mi legyen,
mi legyen? Aztán józan paraszti eszemre hagyatkozva a kérdést
meghallgattam a telefonban, majd abban bízva, hogy ők rendesen
hallanak engem, szépen, diszkréten leeresztettem a mobilt az
ölembe a válaszom alatt. Nyugi, Hesna, minden rendben,
koncentrálj - próbáltam szuggerálni magam, miközben már élő
adásban beszéltem. Aztán az jutott eszembe, hogy ha nem hagyom
abba az önszuggerálást, rohadtul el fogom felejteni, hogy éppen mit
kéne mondanom. Elképesztő az emberi agy, ahogy két síkon is
képes működni. Folyamatosan beszéltem egy témáról, miközben
folyamatosan azon gondolkodtam, hogy nem kéne gondolkodnom!
A harmadik mondatnál kezdtem volna lehiggadni, de a mobil
folyamatosan gerjesztette a mikrofont, nehogy egy pillanatra is
elfeledjem, hogy ez a bejelentkezés úgy el van cseszve, ahogy kell.
De elmondtam a mondókámat, és valamilyen isteni beavatkozásnak
köszönhetően egyszer sem zavarodtam bele. Gyöngyöző homlokkal
köszöntem el Pálffytól adásban. Aztán csak ültem, és néztem
magam elé megtörten, azon merengve, hogy vajon mi jött le a
nézőknek mindebből a zűrzavarból.
Később visszanéztem a bejelentkezést az interneten. Röhejesen
festettem, ahogy összeráncolt homlokkal tartom a fülemhez a
mobilt, éppen azon agyalva, hogy mi a francot csináljak - mindezt
abban a tudatban, hogy a nézők még nem látnak. De már rég láttak.
Én viszont olyan diszkréten próbáltam félretenni a telefont a
válaszom előtt, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
Mindennek tetejébe az ölembe tett mobil is látszott, akkora volt a
képkivágás. Még Pálffy hangja is kiszűrődött belőle, három
másodperces elcsúszással. Azt hiszem, ha lenne még Parabola
szilveszterkor, kiváló lenne a műsorba ez a bejelentkezés.
A sztori így visszatekintve vicces, de most, hogy felidézem, újból
szorongani kezdek. Ma nem történhet ilyen - nyugtatom magam.
Még gyorsan felhívom az izraeli hadsereg forródrótját egy utolsó
egyeztetésre: hány áldozatról és sebesültről tudni a legfrissebb
adatok szerint. A vonal túlsó végén a szóvivő rendkívül készséges.
Izrael huszonnégy órás információs szolgálatot biztosított a háború
idejére. Ez sokat segít az újságíróknak, de csak a hivatalos adatok
miatt. A legfontosabb infókat, a valódi eseményeket úgysem tőlük
fogjuk megtudni. Ez inkább amolyan PR-tevékenység, ezzel is
kompenzálni próbálják, hogy a médiát nem engedik be az övezetbe.
Megtudom, hogy az áldozatok száma egyik oldalon sem változott
az utóbbi egy órában, és már állítanak is a kettes számú kamera elé.
Hátranézek, mit látnak majd mögöttem a nézők: merő feketeséget,
miután az izraeli légierő lebombázta a gázai elektromos műveket, és
elment az áram. Nem ártana ezt is elmagyarázni néhány szóban - fut
át az agyamon, amikor a technikus a fülembe teszi a fülhallgatót, és
kezembe nyomja a mikrofont.
- Most jöjjön egy rövid használati utasítás - néz sokat mondóan a
szemembe. - Látja ott azt a betonépületet? Az egy bunker. Oda
fogok én is és a kamerát kezelő ember is befutni, ha megszólal a légi
sziréna. Az sem fog minket érdekelni, ha éppen adásban van, mert
nem akarunk itt megdögleni. Ha gondolja, maga maradhat, a
kamerát nem kapcsoljuk ki. De én ezt mégsem ajánlanám, egy meló
sem ér annyit, hogy itt hagyja a fogát. Inkább fusson a bunkerbe, és
még a bejelentkezést is folytathatja. Ez ugyanis vezeték nélküli
mikrofon, direkt ilyet kértünk erre a terepre. Ha elfut, hangban
akkor is adásban marad, és a nézők hallani fogják magát. Stimmel?
Mit lehet erre mondani? Stimmel. Muszáj volt pont adás előtt
három perccel sokkolnia ezzel?
- Hesna, megvagy? - kérdezi egy hang a fülemben. Ez már
Budapest, a gyártásvezető. - Két perc, és adásban vagy!
- Oké, kösz - válaszolom, és próbálom gyorsan összeszedni
hatvan másodpercre szabott gondolataimat.
- A Gázai övezet határán van tudósítónk, Al Ghaoui Hesna.
Szervusz, Hesna! Egyre többet beszélnek arról, hogy az izraeli
hadsereg lassan a szárazföldi hadműveleteket is megindítja. Mit
lehet tudni erről? - kérdezi D. Tóth Kriszta, és ekkor forróság, enyhe
remegés fut át a testemen.
Basszus, el lehet szokni az élőzéstől! Nehogy már izguljak!
Ilyenkor kell egy óriási (de láthatatlan) nagy levegőt venni,
lenyomni a hasba, az segít. Menni fog - biztatom magam, és fel sem
ocsúdok, már magyarázom is a tévé előtt ülő nézőknek, miért
valószínű, hogy hamarosan tankok indulnak Gáza városa felé, hány
palesztin halt meg az övezet bombázásakor, és hány izraeli házba
csapódott Kasszám-rakéta.
- Al Ghaoui Hesna, köszönjük szépen - hallom Kriszta hangját. Én
is elköszönök egy fejbólintással.
Ekkor - de csak ekkor - már el lehet ereszteni egy nagyon halvány
mosolyt. Borzasztóan nehéz megtalálni a megfelelő hangvételt egy
háborús bejelentkezéshez. Szomorú téma, mégsem beszélhetek úgy,
mintha gyászjelentést olvasnék. Egyrészt nem szabad azonosulni.
Másrészt a nézők fél percen belül vagy eret vágnak, vagy - inkább -
átkapcsolnak egy másik csatornára.
Ahogy leszerelem magamról a fülest, az adóvevőt, észreveszem,
hogy minden izmom görcsben. Hát igen, azért minden előzés nagy
stressz, ami megviseli a szervezetet, akárhányszor csinálta már az
ember. Pláne, ha közben azon kell agyalnom, mit csináljak, ha
tényleg megszólal az a légiriadót jelző sziréna.
Ez jár az eszemben, meg az, hogy futnék-e vagy maradnék,
miközben autózunk a szálloda felé. Szinte látom magam előtt, ahogy
sivítani kezd a fülsértő hang, és mindenki rohanni kezd a bunkerbe.
Ez Szderótban akár óránként megtörténhet, a helyieknek ez már
nem újdonság. A Híradóban viszont médiatörténelmi pillanatot
írnék, ha élő adásban menekülnöm kéne. Akaratlanul is mosolyra
húzódik a szám, ahogy elképzelem a szerkesztő arcát a vezérlőben.
Aztán lehervad a mosolyom, ahogy a szüleim arcát is elképzelem
otthon. És azt kívánom, ezt soha ne kelljen átélniük.

Fáradtan kecmergek ki az ágyból. Még mindig nem sikerült

bepótolni az átutazott, elveszett éjszakát. Fárasztó egész nap úton
lenni, forgatni, este pedig az élőzés veszi ki az emberből az energiát.
De már fél kilenckor csörög a telefon, hogy aznap az Este is kér egy
tudósítást. Úgy tűnik, hogy ez a háború nagyobb visszhangot kelt
Magyarországon, mint gondoltam. Ez jó. Ez fontos. Állandóan azt
hallgatom, hogy nem érdekli a kutyát sem, hogyan ölik egymást az
emberek évtizedek óta a Közel-Keleten. Pedig a közöny veszélyes.
Egy idő után számokká degradálódnak az áldozatok - arcok,
életutak, zokogó testvérek nélkül. „Ott ez már úgyis az életük része,
ebben nőttek fel, megszokták" - legyintenek sokan. Ez a
legfájdalmasabb cinizmus. Háborút megszokni? A nehéz
körülményeket meg lehet - ezt láttam már számtalan helyen, ahol az
emberek nyomorban tengődtek. Már nem is emlékeztek arra, milyen
az, amikor nem kell ötven percet gyalogolni a tűző napon vízért,
vagy segélyosztás után gereblyével összekaparni a porból a lehullott
rizsszemeket. Eszembe jut, amikor egy évvel korábban forgattunk
Gáza városában, és elképesztő falafel- és sültkrumpli-szag terjengett
az egész településen. Amikor észrevettem az út szélén ücsörgő
árusokat, csak akkor esett le, hogy miért. Beindult a
használtétolaj-biznisz, flakonokban árulták az autósoknak. A
korlátozott készlet miatt ráadásul aranyáron. Egy literért ezerötszáz
forintot is elkértek. A gazdasági blokád miatt ugyanis elfogyott az
üzemanyag, így a helyiek végül szinte bármit beletöltöttek az autók
tankjába, csak hogy elinduljon. De nem volt mivel működtetni a
generátorokat sem.
Ezek mind borzasztó dolgok, de a nehéz körülményekhez hozzá
lehet szokni. Az állandó rettegéshez viszont soha. Azt, hogy a halál
beköltözik a városba, az utcába, a házba, nem lehet megszokni.
Hogy a fiad négyévesen meghal a karodban, mert a katonák nem
engedtek ki a lezárt területről, hogy kórházba vidd. Vagy hogy
cafatok maradnak a feleségedből, mert éppen olyan buszra szállt fel,
amit a levegőbe röpítettek. Hogyan legyinthetünk erre, mondván,
„már megszokták?" Mert itthon, a biztonságban ők csak a
veszteséglista statisztikai adatai. Arc nélkül, csak összesített
számként kerülnek be a történelemkönyvekbe.
Ezért örültem, hogy a világ - és a magyar média - végre odafigyel
arra, mi történik a térségben. Kár, hogy ehhez újabb háború kellett,
és olyan mértékű öldöklés, amely még a döntéshozó szerkesztőket
és a politikusokat is felrázza.
Amikor egy évvel korábban jártam az övezetben, akkor is vérontás
adott apropót a forgatáshoz: a palesztin rivális erők estek
egymásnak. Első hallásra talán érthetetlennek tűnik, hogy az amúgy
is hányatott sorsú nép miért nem képes összefogva, egységben
harcolni. A kérdést már sokan, sokszor feltették az elmúlt
évtizedekben. Hisz ahogy az arab közmondás is tartja: egy kézzel
nem lehet tapsolni! De a válasz elég összetett. A mérsékeltebb Fatah
tábora mindig is inkább világi, a radikális Hamasz követői pedig
vallási elveket vallottak. De az ellentétek inkább onnan
gyökereznek, hogy a Fatah - élén Arafattal - több évtizeden át szinte
kizárólagos hatalommal irányította a palesztin politikát, és
keményen üldözte a Hamasz tagjait. Amikor viszont a 2006-os
választásokon a radikális szervezet nyert, a Hamasz eddig
csöndesebb tábora is nyíltan vállalni kezdte a nézeteit, és
megkezdődött a harc a hatalomért. Ráadásul a Gázai övezetben a
társadalom leginkább fordított piramishoz hasonlít: sok vezető
irányítja a kis létszámú lakosságot. Emiatt a hatalomért való
rivalizálás gyakran vezet összecsapásokhoz. És ahogy a nehéz
körülmények összehozhatják az embereket, úgy meg is oszthatják
őket. 2007-ben a szokásosnál is puskaporosabb volt a levegő. A
gazdasági blokád ugyanis tűrőképességük határára sodorta az
övezetben élő palesztinokat. Csak idő kérdése volt, hogy a sok
lappangó feszültség belső összecsapásokban is felszínre törjön. Az
emberek egyre éhesebbek és türelmetlenebbek lettek. Elkezdődött a
felelősök keresése, az egymásra mutogatás, a vádaskodás, ki miatt
fajult idáig a helyzet. A Fatah persze kihasználta az emberek dühét,
és a Hamasz ellen prédikált. A Hamasz pedig erővel próbálta
kezelni a problémát. Végül az ellentét odáig fajult, hogy a palesztin
utcákon összecsapások kezdődtek a két nagy szervezet támogatói
között. Amint eldördült az első puskalövés - vagy inkább
Kalasnyikov-sorozat, nem volt megállás. Volt, hogy egész családok
számoltak le egymással, rokonok, barátok fordultak egymás ellen
politikai meggyőződésből. Fekete betűs hetek, hónapok voltak ezek,
a palesztin nép a polgárháború szélére sodródott a Gázai övezetben.
Minden vérontást utálok, de amikor politikai nézetek miatt csap fel a
gyűlölet - számomra az a legérthetetlenebb.
Hát ilyen helyzet uralta a Gázai övezetet, amikor másfél évvel
korábban Rácz Lacival útnak indultunk. Akkor kezdték evakuálni a
külföldieket, és minden épeszű ember menekülni próbált. Iyad, a
gázai ismerősöm, aki korábban is segített a helyi interjúk
leszervezésében, le akart beszélni a forgatásról az utcai harcok
miatt. De végül elindultunk, és nem bántuk meg. Olyan helyzeteket
éltünk át, amelyeket még sokáig emlegetni fogunk.
Már az érkezés is kalandos volt. Késő este jutottunk be Gázába, és
megdöbbentő volt látni, hogy az utcákat maszkos fegyveresek
felügyelik. Azt sem lehetett tudni, hogy ki melyik párt tagja. Ezért
jól jött két régi ismerősünk, akik a határnál vártak ránk. A mi
palesztin Starsky és Hutchunk, Mohammed és Mohammed. Már a
korábbi forgatásokon is ők voltak a jól bevált sofőr-testőreink,
ahogy az amerikaiak mondanák: „kettő az egyben". Ami felveti a
kérdést: lehet-e egyszerre mindkét dologra koncentrálni egy
háborús vidéken? A válasz: nem. De mi örültünk, hogy egyáltalán
ezt ki tudtuk gazdálkodni a költségvetésből. És a korábbi években
kiderült, hogy bízhatunk bennük. Mint a gengszterfilmekben, úgy
vártak ránk a hatalmas, kopott, fekete, sötétített ablakú Mercinek
támaszkodva, fekete bőrkabátban. Egyikőjük sem lehetett több
harmincöt évesnél, de a szakmában régi motorosnak számítottak,
valaha Arafat testőreiként szolgáltak. És mindig mosolyogtak, derű
áradt belőlük. El sem tudtam képzelni, hogy képesek lennének
bárkit is bántani. Ami egyébként jó tulajdonság, de egy testőr
esetében nem túl megnyugtató.
Csakhogy az övezetben a fegyverforgatásnál van egy jóval
fontosabb adu, és a túlélés inkább ezen múlik. Ez a kapcsolati háló.
„Who knows who". Hiszen ilyen kis területre bezsúfolva mindenki
mindenkit ismer, de nem feltétlenül szível. Ezért polgárháborús
időkben a jól ápolt kapcsolatok erősebb védőpajzsot nyújthatnak,
mint akármilyen páncélozott autó vagy fegyver.
Ezért bíztunk abban, hogy nem esik bajunk. A testőrök elvittek
minket a szállodához. Furcsa volt, hogy már az utca elején
lekapcsolták az autó világítását. Észrevettük, hogy az utcai lámpák
se működnek. Már épp megkérdeztem volna tőlük, miért jó, hogy
vaksötétben megyünk, amikor leállított minket egy maszkos
fegyveres a hotel közelében, és bedugta a fejét a lehúzott ablakon.
Az útlevelünket akarta látni. Nem indokolta, hogy miért, megnézte,
aztán tovább is engedett minket. Amikor a hotelhoz értünk, a
testőrök annyit mondtak, futás be a szállodába. A kérésen nevetnünk
kellett: ja, és mi lesz a hat mázsa felszereléssel a csomagtartóban?
Végül a két Mohammed megoldotta a kérdést, és ők cipelték be a
cuccokat.
A recepción gyanúsan soká került elő a portás, aztán kiderült, hogy
mi vagyunk az egyetlen vendégek. Mégis sikerült két jó távol eső
szobát adnia. Felcuccoltunk, és épp ki akartam pakolni, amikor
életem egyik legrémisztőbb élménye vette kezdetét. Hirtelen teljes
sötétségbe borult a szoba. Mint a horrorfilmekben, amikor a szőke
nő lefekvéshez készülődik, és egyszer csak elmegy az áram. Igaz,
nem vagyok szőke, nem kezdtem el sikítozni, és nem jött
jégcsákányos gyilkos sem. Csak ültem ott, rettegve az ágy szélén,
síri csendben. Legfeljebb harminc másodperc telhetett el, de
végtelen hosszúnak tűnt. Ennyi is bőven elég volt ahhoz, hogy
rájöjjek: ez nem véletlen. Szándékosan kapcsolták le a
generátorokat. Azt is sejtettem, hogy azok tették, akik a szálloda
előtt ácsorogtak. Szívem a torkomban dobogott. Nem szeretem a
sötétséget, de még sohasem ijesztett meg egy kis áramszünet.
Lepergett a képzeletemben, ahogy a maszkos fegyveresek berúgják
az ajtót, és kivonszolnak a szobából. Próbálok ellenállni, de hiába.
Betuszkolnak egy autóba, és meg sem állnak velem az egyik alagút
bejáratáig. Egy bunkerben tarthatják fogva a túszokat, így
képzeltem el. Valami ilyesmi történt Alan Johnstonnal, a BBC gázai
tudósítójával is, akit egy ismeretlen iszlamista csoport ejtett túszul,
és négy hónapon át volt fogságban.
De nem rúgta be senki a szobám ajtaját. Csak ültem visszafojtott
lélegzettel az ágy szélén, és vártam. Aztán sorsdöntő lépésre
szántam el magam. Egy életem, egy halálom, átjutok valahogy Rácz
Lacihoz. De rettegtem attól, hogy a vaksötétben kinyissam a szobám
ajtaját. Lehet, hogy éppen erre várnak. Valakik. Odakinn.
Hezitáltam. De ilyen helyzetben gyors döntéseket kell hozni. Mély
levegő, kinyit, indul. A mobiltelefonommal próbáltam annyi fényt
csinálni, hogy ne bukjak fel valamiben a folyosón, miközben szó
szerint megrohamoztam Laci szobáját. Dörömböltem. Nyisd ki
gyorsan! Két másodperc sem telt el, és a mobil fényében megláttam
Laci halálra vált arcát. Pedig ő aztán tényleg harc- és viharedzett
régi motoros a világ legelvadultabb frontjain. De így legalább ketten
rettegtünk. Aztán ketten vártunk ott a vaksötétben. De nem törtek
ránk, nem raboltak el minket. Fél óra múlva az áram is visszajött.
Máig nem tudom, mi történt. Véletlen volt az egész? Vagy
figyelmeztetésnek szánták? Esetleg csak ránk akartak ijeszteni?
Talán jobb, ha nem is tudom az igazságot.
Az övezetben végül öt napot forgattunk. Semmi bajunk nem esett,
bár a fegyveresek többször megfenyegettek, és mindenhonnan
elzavartak minket. Abból a kórházból is, amelyet egyszerre próbált
felügyelni a Fatah és a Hamasz. A két mozgalom tagjai elkülönített
kórtermekben feküdtek. De az ágyak fölé ragasztott lógós
matricákból, poszterekből is kiderült, hogy ki melyik csoporthoz
tartozott. Néhány sebesült mellé az egész rokonság odatelepedett,
hogy megvédjék a rivális párt bosszújától. De előfordult az is, hogy
egy családban mindenki más szervezethez tartozott. Egy különösen
tragikus történet nagyon megmaradt bennem. Egyik éjjel a
tűzharcok során egy fiú a saját testvérét lőtte le. Véletlenül. Az
öccse ugyanis maszkot viselt, ezért nem ismerte fel a sötétben.
Emlékszem, néhány nappal később a családnál forgattam, és az apa
maga elé meredve ült a konyhában a széken.
- A hatalom berkein belül mindenki a saját érdekéért harcol,
mindenki stabilizálni akarja a helyzetét - mondta fásult hangon. - De
az a legnagyobb vicc, hogy a vezetőink képzelt pozíciókért ölik
egymást. Olyanokért, amik a valóságban nem is léteznek. Hiszen
Izrael nem adott nekünk sem államot, sem autonómiát, sem
önrendelkezési jogot. Börtönben élünk, és ebben a börtönben
gyilkoljuk egymást, míg Amerika meg Izrael röhög a markába.
Az apa szemébe könnyek gyűltek, miközben beszélt. A család
később sokszor eszembe jutott, akkor is, amikor már Budapestről
követtem a harcokról szóló híreket. Meghalt több mint kétszáz
ember, aztán az öldöklés két hónap után egyszer csak véget ért.
Maradt helyette a feszült légkör és a már jól ismert nyomor. Azután
jött az újabb fegyveres konfliktus - támadás az égből és a
szárazföldről - ezúttal Izrael felől. És mi is újból itt vagyunk - most a
gázai határ másik oldalán.

Hat napja rostokolunk a Gázai övezet mellett, hiába. Már nemcsak

a külföldi újságírók szövetsége, hanem több izraeli újságíró is
bírósághoz fordult, hogy beperelje saját országának döntéshozóit,
amiért kirekesztik a médiát a front legfontosabb helyszínéről. Én is
elindítom saját kis offenzívámat. Az izraeli hatóságokat,
katonaságot, médiaközpontot bombázom a telefonhívásaimmal,
kérvényeimmel, de a válasz ugyanaz: egyelőre nem lehet bemenni.
Amint lehetőség nyílik rá, értesítenek. Csak meg ne őszüljek addig.
Miért zárnak ki minket a Gázai övezetből? Konkrét hivatalos válasz
nincs, csak ürügyek. Veszély, biztonsági kockázat, hadműveleti
terület - ezekkel a kifejezésekkel dobálóznak. Persze mindenki jól
tudja, mi a valódi ok. A 2006-os libanoni háború óriási lecke volt az
izraeli hadseregnek. A hadműveleteknek borzasztó nagy kárt
okozott, hogy az újságírók akaratuk ellenére sok információt
hoztak-vittek, mert szabadon mozoghattak a fronton. Én is
emlékszem, hogy Libanonban egyáltalán nem korlátoztak minket -
és a kollégák legalább ennyire szabadon dolgozhattak a határ izraeli
oldalán is. Az izraeli Haaretz napilap egyenesen azt írja, Gáza
ostroma arra szolgál, hogy a 2006-os fiaskó után visszaadja a
hadsereg önbecsülését. Más elemzők szerint pedig ez a háború jó
kampányfogás az izraeli kormánynak a közelgő választások előtt.
Fontos, hogy megmutassák, milyen keményen képesek fellépni -
mert tudják, hogy az izraeliek most csak olyan pártot szavaznának
meg, amelyik képes megvédeni az országot.
De emellett figyelni kell arra is, hogy jól kommunikálják a
hadműveleteket és az ostrom céljait. Ezért rosszul venné ki magát,
ha az övezetben külföldi újságírók halnának meg a bombázások
során. Ez lehet a sajtó kitiltásának a másik oka. Így ráadásul
kevesebb anyag is készül a pusztítás mértékéről. A gázai palesztin
stábok felvételeire közben meg azt mondják, a Hamasz manipulálta
a felvételeket, hogy a sérült csecsemők képeivel sokkolja a
külvilágot. De úgy tűnik, a sajtó nem adja fel. Én sem. Nincs mit
tenni, újra meg újra próbálkozni kell a hadseregnél, kérvényekkel
bombázni őket. Az övezetbe amúgy sem volt soha egyszerű belépni,
mert a terület fizikailag is körbe van bástyázva. Izrael nem csak arra
ügyel gondosan, hogy senki ne juthasson ki engedély nélkül. Bejutni
is majdnem olyan nehéz. Egyiptom felé, a rafahi átkelőnél is vízum
és az izraeli hatóságok jóváhagyása szükséges a belépéshez. A
Hamasz hatalomátvétele óta szinte csak egészségügyi
felszereléseket engednek itt át. Ezért az övezet határát csak Izrael
felől, az erezi átkelőnél lehet átlépni - ha éppen szerencsénk van.
Mert ez is sok mindentől függ. Megvannak-e az engedélyek,
papírok, és egyáltalán nyitva van-e az átkelő. Az izraeli hatóságok
ugyanis gyakran napokra lezárják, biztonsági okokra hivatkozva.
Nekem minden alkalom rémálomszerű volt, amikor Gázába
mentünk. Már a határon fekvő kőépület is nyomott hangulatot
áraszt, ahol az okmányokat ellenőrzik, és eldöntik, beengednek-e
minket az övezetbe. Ha meg is adják az engedélyt, akkor jön még a
neheze, hogy fizikailag is átjussunk a gázai területre. Először egy
sáros-földes részen kell átcipelni a bőröndöket, táskákat, aztán jön a
csaknem egy kilométeres betonfolyosó, amin csak gyalog lehet
végigmenni. Ez különösen vidám dolog, amikor hat táskában több
mázsányi felszerelést kell cipelnünk. A gyéren megvilágított,
lidérces alagutat elektromos vaskapukkal osztották szakaszokra.
Őrökkel itt nem találkozni, minden távirányítással működik.
Amikor visszafelé tart az ember az övezetből, a kapukon csak
testszkenneres ellenőrzések után lehet átjutni. Az ellenőrző
pontokon pedig egy beépített hangszóróból érthetetlen, recsegő gépi
hang utasítja az utazót, hogy pakolja ki az összes csomagját a földre,
majd egy futószalagra. És az alagút izraeli végén mindezt egy
mesterlövész nézi végig, rá irányítva a fegyvert - biztos, ami biztos.
A betonbunkerszerű építmény hangulatát még Orwell is
megirigyelhetné. Izrael azzal indokolja mindezt, hogy az átkelőnél
már történt öngyilkos merénylet. Azért az utóbbi években némileg
finomítottak a rendszeren, és építettek egy terminált a két terület
közé. Na ez az, amit most, az ostrom alatt lezártak - még a
környékére sem engedik a sajtót. Úgyhogy nincs más megoldás,
marad a szderóti határ.

Bepakolunk az autóba - kamera, lemez, statív, lámpák. Mi a

haditerv? Passz. Menjünk megint a domboldalunkra? Hogy
ugyanabból a perspektívából meglegyen a negyvenötödik perc
felvétel, ahogy vadászgép el, bomba le, füst fel? Nem tetszik az
ötlet. Hogy valójában mi zajlik az övezetben, azt csak a gázai
tévések felvételein látjuk. A palesztin operatőrök a veszély ellenére
lázasan dolgoznak, és küldik szét az anyagokat a
hírügynökségeknek. Szétroncsolódott testek, halott gyerekek,
betonkupaccá vált lakóházak. Néha annyira véresek a felvételek,
hogy odanézni sem bírok.
Figyeljük az izraeli tévék híradóit is. Ezekben jóval több
hadműveletet látni, mint amit a médiadombról filmezhettek. A
képsorokat valószínűleg a hadsereg vette fel, és adta át néhány
kivételezett csatornának. De biztos vagyok abban, hogy a határ
izraeli oldaláról is közelebb lehet még jutni a fronthoz. Elkezdünk
agyalni, autózni, térképeket nézni. Magaslati pontokat keresünk. Ki
is nézünk egy dombtetőt, ahonnan még jobban be lehetne látni az
övezetbe. De fogalmunk sincs, hogyan lehetne oda feljutni.
Szántóföldek, gazos területek veszik körbe. De nincs
vesztenivalónk, próbálkozni kell. Úgyhogy megyünk a susnyásba.
Így emlegetjük, amikor letérünk a főútról, az árkos-bokros területre,
földutakra, szántóföldekre, hogy megpróbáljunk közelebb férkőzni
a gázai határhoz.
Épp egy ilyen susnyás túrán vagyunk, amikor jön a hír, hogy
Kasszámrakéta csapódott egy izraeli család házába, Askelónban. Az
egyik libanoni tudósító értesít minket. Kincset ér ilyenkor az
újságírói szolidaritás. Gyorsan odaérünk, de az utca már lezárva,
kivonult a rendőrség és a katonaság is. A mentők éppen egy sokkos
állapotban levő nőt támogatnak a mentőautóhoz.
A ház egyik oldala szó szerint hiányzik. A szobában, ami valaha a
nappali lehetett, felborult szófa hever, rajta faltörmelék és hatalmas
betondarabok. Ekkor meglátok két tizenéves lányt - köntösben. Az
egyik lábán nagy, sárga, kacsás plüsspapucs virít. A ház
megrepedezett lépcsőjén ülnek és némán könnyeznek. Összeszorul
a gyomrom. Átfut rajtam, milyen érzés lehet, amikor ébredés után az
ember a kávéját szürcsöli a kanapén, és egyszer csak ráomlik a ház.
Nézem a kacsás papucsot, és azon merengek - ki tudja hányadszor -,
milyen eszement ez a háború meg az évtizedek óta tartó konfliktus.

Amikor este visszaérünk a hotelba, rádöbbenek, hogy elfogytak a

tiszta ruháim. Eredetileg egy hétre jöttünk, és már a tizenegyedik
napja forgatunk. Mosnom kéne - a csapban. Mert a mosoda persze
nem működik. Egyetlen porcikám sem kívánja a suvickolást.
Átvillan az agyamon, francba a higiéniával! Háborúban vagyunk,
vagy mi! Otthon olyan mániákus vagyok, hogy még a kispárnámhoz
sem érhet senki - de ezek a reflexek kikapcsolnak, ha terepre
indulok. Mintha két külön személyiség lakna bennem. Amikor
forgatunk, ha zűrös helyen vagyunk, az sem számít, ha a porban kell
aludnom, és kibírom, ha három napig csak vödörből mosakodhatok.
Végignézek a ruhatáramon. Márpedig ezt a mosást nem úszom
meg. A ruhák nagy része tiszta por és sár. Éppen erőt veszek
magamon, hogy nekilássak a szappanhadműveletnek, amikor
megcsörren a mobilom. Ki a bánat kereshet éjfélkor? Az osztrák
tudósító hív, fülest kapott, hogy másnap hajnalban kiengednek egy
csoportot a Gázai övezetből. Külföldieket és kettős állampolgárokat.
Végre egy pozitív történet! Kattogni kezd az agyam, vajon a bent élő
három magyar-palesztin család is ki tud majd jönni? Átkopogok
Dávidhoz, hogy ne számítson sok alvásra, négy óra múlva
indulnunk! Hajnali ötre a gázai határátkelőhöz, Erezhez kell érnünk.
Még sötét van és hideg, amikor kábultan, kócosan bezuhanok az
anyósülésbe. Dávid a bedagadt szemével még nálam is rosszabbul
néz ki. Ez megnyugtató. Nem is szólunk egymáshoz, csak némán
bambulunk magunk elé, ahogy közeledünk az átkelőhöz. Azon jár
az eszem, hogy egyáltalán odaengednek-e minket, hiszen a hadsereg
napok óta ott cövekel a határhoz vezető út mentén, és mindenkit
visszafordít. Aggodalmam beigazolódik, amikor meglátok egy
tankot az út szélén, mellette rendőrautókat, rendőröket és katonákat.
Elemlámpával hadonászva leállítanak minket. Ahogy a gyér fénynél
meglátom a kiskatonák arcát, átfut rajtam, hogy ők is valakinek a
gyerekei, szerelmei, talán már apák. Ők is meggyötörtnek tűnnek -
mindenkit megvisel ez a két hete tartó őrület. És mi még a front
biztonságosabb... sokkal biztonságosabb oldalán vagyunk!
Megpróbálom értelmesen, tömören elmagyarázni a katonáknak,
miért lenne fontos, hogy átengedjenek minket. Türelmetlenek,
meggyőzhetetlenek. Tudják, miért akarunk odamenni, mert nemrég
engedték át az osztrák nagykövetet, aki ugyanezért sietett a
határhoz. Na de ő mégiscsak nagykövet! Mi viszont mezei újságírók
vagyunk, úgyhogy húzzunk szépen a sunyiba. Nagyjából ez volt az
ötperces eszmecsere lényege.
Nem is győzködjük őket tovább, van B terv! Nem fogtok ki
rajtunk, mosolygunk magunkban. Milyen jó, hogy az elmúlt
napokban annyit kolbászoltunk a susnyásban! Mintha éreztük volna,
hogy fel kell térképeznünk a bozótost. Találtunk ugyanis egy
földutat, amelyik egyenesen a határátkelőhöz vezet!
Visszafordulunk, aztán a kellő helyen egy hirtelen jobbossal
letérünk az útról. Szegény kis Subarunk állja a sarat, és csak néha
nyekken egyet, ahogy dombon fel, dombon le a határ felé
közeledünk.
 Büszkén, szinte győzelmi mámorban nézünk egymásra Dáviddal,
amikor a kerülőút végén az átkelőhöz érünk. Síri csönd fogad
minket - sehol senki. Ez jó hír, miénk az exkluzív sztori a kiengedett
gázaiakról!
A diplomatákat feltehetően beengedték a terminálba. Mi jobb híján
leparkolunk a vaskapuk előtt, és az autóban dideregve nézzük,
ahogy a nap lassan ébredezik, és gyönyörű rózsaszínbe borítja az
eget. Minden olyan idillinek, nyugodtnak tűnik, miközben egy
kilométerrel arrébb a haláltól retteg több mint egymillió ember.
Vajon hányan alszanak most a Gázai övezetben? Képesek-e
egyetlen percre is lehunyni a szemüket? Vajon a pokróc alatt
kucorodnak össze a szülők a gyerekekkel? Vagy az ágy alá bújnak
esténként, amikor hallják a fegyverek ropogását? Ilyen kérdések
cikáznak a fejemben, miközben lassan vánszorognak a percek.
Eszembe jut, akár most, hajnalban is tudósíthatnék arról, hogy a
külföldiek kijöhetnek az övezetből. Lehet, hogy még senki sem
szivárogtatta ki ezt az információt! Gyorsan felhívom a hajnali
híradó szerkesztőjét, aki megerősíti, egyelőre sehol nem olvasott
erről. Úgyhogy hat órakor a gázai határ mellől köszöntöm a kávé
mellett ébredező nézőket, és a kocsiban dideregve, az átkelő
mozdulatlan kapuját bámulva mondom el telefonon, úgy tudni, ma
először kiengednek néhány embert az ostromlott övezetből.
Aztán megint csak ülünk és kókadozva várjuk, hogy végre
történjen valami. Bevallom, a türelem nem az erősségem,
semmilyen téren. Pedig az élet megbünteti a türelmetleneket. De
már gyerekkoromban is gyűlöltem olyan helyekre járni, ahol sorba
kellett állni. Középiskolában még jobban megutáltam a várakozást,
miután a hétvégi utazásokat összeadva legalább egy hónapnyit
ácsoroghattam mindenféle vasútállomáson, útban a szolnoki
középiskola és a salgótarjáni otthonunk között. Munka terén is
mindig azonnal eredményt akartam. Vagy legalább azt, hogy
gyorsan karnyújtásnyira kerüljek tőle. A legrosszabb az, hogy ez a
tulajdonságom a párkapcsolataimra is kihatott. Ha valakinél nem
éreztem rögtön az abszolút harmóniát, az „ő lesz az" érzést,
egyszerűen továbbálltam, és esélyt sem adtam a bizonyításra. Pedig
nem egyszerű manapság a társkeresés. Főleg ebben a szakmában.
Mégis, ha megismerkedtem valakivel, szívem szerint rögtön
átugrottam volna a kezdeti bénázást, udvariassági köröket. Azt
mondtam volna, kezdjük úgy, mintha már fél éve ismernénk
egymást! Ebben valószínűleg az is közrejátszott, hogy ha egy srác
megtudta, mivel foglalkozom, ugyanazokat a reakciókat, kérdéseket
kaptam: „És nem szoktál félni? És ezt kibírja a családod? Nagyon
sokat utazol? Eddig hogy bírták a pasik?" Ha őszintének éreztem a
kérdést, elmeséltem, hogy sok férfi nehezen viseli, ha egy nő sokat
dolgozik vagy veszélyes helyekre jár. Erre pedig gyakran sűrű
győzködés volt a válasz. Arról, milyen fontos, hogy egy nő
talpraesett, bevállalós legyen, hogy legyenek céljai és egyénisége.
Na, ezek a győzködős férfiak voltak azok, akikről soha többé nem
hallottam. De ez így is van rendjén - jobb, ha már az elején kiderül,
ha valaki nem bírja a lelki strapát. Nem akarok általánosítani a
férfiak terén, de aki sokat hangoztatja, hogy „egyéniség" barátnőt,
feleséget keres, arról többnyire kiderül, lelke mélyén mégiscsak
jobban értékeli, ha a nő inkább a főzésen, takarításon, az ő
kiszolgálásán fáradozik a karrierje helyett. És az ilyen férfinak
fontos, hogy neki egy kicsivel mindig mindenből több legyen:
nagyobb legyen a lakása, drágább az autója, okosabbnak,
tájékozottabbnak érezze magát. Versenynek élnek meg minden
kapcsolatot, és rettegnek attól, hogy bármiben alul maradjanak -
főleg egy nővel szemben. Márpedig egy kapcsolat éppen akkor
kiváló, ha a két ember kiegészíti egymást. És szerencsére ilyen társat
is lehet találni. Csak nem egyszerű. És sok türelem kell hozzá.

Ha nem történik valami, a végén még teljes személyiségelemzést

készítek magamról itt, a határon dideregve - mosolyodom el.
Oldalra sandítok. Dávidnak is félig csukva a szeme. Lehet, hogy ő is
épp regressziós önhipnózison esik át. Meddig kell még várnunk?
Valami nem stimmel. Már rég meg kellett volna érkeznie a
menekültek első csoportjának. Azért időzítették ilyen korai
időpontra a kiengedésüket, mert hajnalban általában enyhébbek az
összecsapások. De útra kelni odabent most is életveszélyes. Mégis,
sokan inkább kockáztatnak, hiszen szerencsés, aki elhagyhatja az
övezetet. Vajon hol járhatnak? Lehet, hogy már nem is élnek? Vagy
talán kacsa az egész kimenekítés, félreinformáltak minket? Nem
valószínű, hiszen az izraeli katonák elárulták, hogy az osztrák
nagykövet is itt van. Miközben ezen morfondírozom, fényt pillantok
meg a távolból. Autó közeledik. Rajta hatalmas felirat: BBC. Aztán
megjelenik még egy: a Reuters stábja. A harmadik dzsip után
dühroham fog el. Rögtön ki is kecmergek a kocsiból, és próbálom
minél kevésbé számon kérő hangon megkérdezni tőlük, hogy a
fenébe jöttek át a katonai ellenőrzésen. Mert hogy ők nem
indulnának el a susnyásba, azt szinte biztosra veszem.
- Simán átengedtek az útzárlaton - mondja a negyven körüli,
bozontos hajú férfi.
Kiderül, hogy spanyol fotóriporter. Pont úgy néz ki, amilyennek a
hollywoodi filmek alapján elképzelnénk egy háborús fotóriportert:
cserzett a bőre a naptól, borostás, és iszonyúan sármos. A csillogó,
de hidegkék szemekbe nézve kiolvassa az ember, hogy neki már
nem sok újat tud mutatni az élet. A bosszankodásomon is csak
mosolyog, amikor elmondom, hogy minket visszafordítottak.
- Nem hiszem, hogy csak velünk kivételeztek. Szerintem
utasították őket, hogy most már engedjék át a stábokat. Hülyék
lennének elküldeni a sajtót, amikor nekik ez az egész egy jó
PR-fogás: megmutathatják, milyen humanitárius a hozzáállásuk.
Eközben újabb és újabb forgatócsoportok jelennek meg. Tíz
percen belül már legalább ötvenen nyüzsögnek az átkelő mellett.
A menekültekről viszont továbbra sincs hír. Ekkor hirtelen
elnémul mindenki. Lövöldözés kezdődik a határ túloldalán, aztán
néhány rakéta robbanását hallani. Megdöbbentően közel zajlanak a
harcok, mintha közvetlenül a kerítés túloldalán lőnének. Az
újságírók, operatőrök közül sokan a földre vetik magukat, mások az
út menti árkokba vetődnek, a porba hasalva. Van, aki kirángatja a
kocsi csomagtartójából a golyóálló mellényt, és gyorsan magára
csatolja.
- Kell? - néz rám Dávid.
- Semmi értelme.
Már félszavakból is értjük egymást. A golyóálló ráncigálása
helyett Dávid inkább filmezni kezdi, ki hogyan próbálja biztonságba
helyezni magát. Nem sok értelmét látom a fedezéknek, ahhoz azért
messze vagyunk, hogy meglőjenek minket. Ha meg rakéta téved át,
akkor attól a BBC páncélozott dzsipje sem fog megvédeni. A
tűzharc néhány perc múlva véget ér, az emberek lassan
feltápászkodnak.
Tíz perc múlva újra gépfegyverek és rakéták hangját halljuk, de
már távolabb, négy-öt kilométerre lehetnek az összecsapások. Az
újságírók közül is már csak néhányan veszik a fáradságot, hogy a
földre vessék magukat. Az emberek többsége csak összerezzen
egy-egy robbanásnál. Én is önkéntelenül behúzom a nyakam
minden alkalommal - érdekes az emberi reflex. A szívem is
gyorsabban kezd verni, amikor egy-egy rakéta közelebb,
hangosabban robban. Néha félelem fut át rajtam, mi van, ha tényleg
idetéved egy rakéta? Esetleg szándékosan lövi ide valamelyik
szélsőséges csoport? Egy pillanatra elmerülök a gondolatban, hogy
mi történne, ha... ha történetesen tényleg találat érne minket. Rögtön
meghalnék? Érezném a halált? Lenne egy kis időm, megkapnám azt
a pár másodpercet, hogy végigpörögjön előttem az elmúlt
harmincegy év? És felvenné a többi stáb a haláltusámat?
Én és a halál - furcsa viszonyban vagyunk. A haláltól nem félek, a
szenvedéstől annál inkább. Ráadásul tudom, milyen borzasztó lenne
azoknak, akiket itthagynék. Szinte biztos vagyok abban, hogy a
szüleim, a húgom önmagukat marcangolnák, miért nem beszéltek le
erről az útról. Pedig a döntéseket mindenki maga hozza. Senki sem
okolhatja magát a másik ember elhatározása miatt. Soha nem
tudhatjuk, hogy az életünk sorsvonalában milyen tragédiák,
fordulópontok vannak előre megírva. A baj otthon is megtörténhet -
szoktam mondani, és a legbanálisabb élethelyzetekben történő
tragédiákat látva az élet sajnos számtalanszor engem igazolt.
Úgyhogy fatalista vagyok, ha nem így lenne, hülye lennék zűrös
helyekre járni. Őszintén hiszem, hogy ami az élet után jön, az olyan
állapot, ami sokkal kevesebb megpróbáltatással jár: az a léleknek
egy másik szintje. Sokkal jobban félek attól, hogy élve maradok egy
ilyen támadás után - leszakadt végtagokkal. Attól rettegek. Azt nem
tudom, képes lennék-e túlélni. Általában amikor ennél a pontnál
járva elképzelem magamat véresen, kar nélkül, jól pofon vágom
magam, képzeletben. Félelemben nem lehet dolgozni.
Éppen egy virtuális pofon után látom, hogy egy diplomata jön ki a
terminálból, és int az újságíróknak. Információja van a
menekültekről. Szinte megfojtják, úgy tömörülnek köré a riporterek,
több tucat kamerával, diktafonnal, mikrofonnal.
- A menekülők csoportja éppen az átkelő felé tartott, amikor
blokád állta az útjukat - mondja. - Az első információk szerint egy
jármű állta el keresztbe az utat. Ezért gyalog kellett volna eljutniuk
az átkelőig, de úgy tudni, hogy ismeretlen fegyveresek tüzelni
kezdtek rájuk. Sajnos az egész csoportnak vissza kellett fordulnia.
Nem tudjuk, hogy legközelebb mikor lesz esély a kimenekítésükre -
magyarázza a nagykövet.
A hír hallatán sokan csalódottan sóhajtanak fel az újságírók
tömegében. Egyesekből őszinte aggodalom tör fel, amiért
szerencsétlen emberek mehetnek vissza az életveszélybe. Másokból
a csalódottság, hogy füstbe ment egy remek riportlehetőség. Néha el
kell ismernem, nem véletlen, hogy hiénáknak tartanak minket.
Túlzás nélkül állíthatom, hogy egy-két kolléga a saját anyját is
eladná egy jó sztoriért.
Lassan oszlani kezd a tömeg, mi is visszaballagunk az autóhoz.
- Szerencsétlenek. Most még ráadásul a visszaúton is kockáztatják
az életüket - mondom Dávidnak. - Én meg sajnálom magam, hogy
négykor kellett kelnünk. Bár tény, hogy ezt a hajnali kelést most
borzasztóan megszívtuk.
- És már dél van, úgyhogy haladjunk, forgatni is kéne valamit.
Berogyunk az autóba, Dávid indít. Indítana. Se kép, se hang.
- Mi a jó...
- Mi van?
- Nem tudom. Gyanús, hogy az akku.
- Lemerült?
- Úgy tűnik.
- Mitől?
- Mittomén.
- Lámpa?
- Basszus! Az.
Így sikerült közvetlenül a front mellett megszívatnunk magunkat,
és ott ragadnunk lemerült aksival a gázai határon.
Semmi gáz, itt tobzódnak Nyugat-Európa stábjai jobbnál jobb
terepjárókkal. Legalább valami hasznukat vegyük! - pattanok ki az
autóból, még mielőtt mindenki elhúzná a csíkot. Itt az alkalom, hogy
felkutassam jóképű fotóriporteremet. A vén róka csak kajánul
mosolyog, amikor egy bikáért esedezem. Néhány perc, és felzúg az
autónk motorja - újabb gond kipipálva. Az elektromos töltés mellé
kapok egy névjegykártyát is.
Ha esetleg szeretnél egy jó pohár bort inni valamelyik este, csak
hívj, várni fogom - próbál igézően a szemembe nézni. Hát igen,
többször tapasztaltam, hogy szélsőséges körülmények között
könnyebben köttetnek ismeretségek... Ilyenek és olyanok is. Végül
is a feszültség kiadásának számos módja van, és háborús
körülmények között nem mindenki a munkára esküszik. Én igen.
Miközben jól tudom, hogy soha nem fogom felhívni, nevetve
elteszem a kártyát. Ekkor látom, hogy Dávid a távolban cinikus
mosollyal ingatja a fejét: ilyenek vagytok ti, nők! Erre kajánul
visszamosolygok: pedig lenne mit tanulnotok a női lélekről, ti,
férfiak!
Megkönnyebbülten gördülnénk ki a parkolóból, hogy végre
Szderótnak vegyük az irányt, amikor három méter után lelassít
mellettünk egy másik stáb autója. Az autó kerekére mutogatnak. Mi
bajuk van? Jaj, ne! Ilyen nincs. És mégis van - defekt. Úgy tűnik, a
sors arra szánt minket, hogy az éjszakát is a gázai átkelő
parkolójában töltsük.
Félreállás, kiszállás, szörnyülködés. Tök lapos. Anyázás. Van-e
pótkerék? Matatás a csomagtartóban. Van.
- Hát, Dávidkám, most átesel az első férfiúi próbán, ez a
kerékcsere sajnos rád vár.
Dávid válaszra sem méltat. Egyáltalán nem találja viccesnek.
Viszont olyan magabiztosan pakolja ki az eszközöket, hogy
elszégyellem magam, amiért nem feltételeztem róla ezt a
képességet. Ekkorra már szinte az összes újságíró elszivárgott. Aki
nem, az sajnálkozó arccal hajt el mellettünk. Senkinek sem jut
eszébe, hogy esetleg megállhatna és felajánlhatná a segítségét.
Újabb robbanásokat hallunk a közelből, néhány kilométerre a
határtól. Fekete füst kúszik felfelé az égen. Ez már az izraeli légierő,
újrakezdték az övezet bombázását. Kerékcsere a front mellett,
bombázás a háttér. Drámaian abszurd helyzet. Annyira, hogy meg
kell örökíteni. Előveszem a telefonomat és videózni kezdek.
Ekkor határozott léptekkel egy férfi közeledik felénk.
 - Végre egy normális ember, aki segíteni akar - mondom.
Ekkora naivitást! Odaér, megáll, és csak bámul minket. Olyan
arccal, mint aki valami döbbeneteset lát.
- Na mi tetszik? - mordulok rá. Elegem van már ebből a napból.
Mi ez, ingyen cirkusz?
A pasi még mindig csak néz, aztán hirtelen a bőrkabátjához kap, és
előránt valamit a belső zsebéből. Egy noteszt.
- Jól látom, hogy azt filmezed, ahogyan ő kereket cserél?
- Milyen éles megfigyelés!
Mekkora egy tapló! Még mindig némán bámulja, ahogy Dávid
küzd a pótkerékkel.
- Ez döbbenetes. És ha szabad megkérdeznem, miért veszed ezt
videóra?
Fogytán a türelmem.
- Hogy miért? Mert ez egy elcseszett helyzet! Háborús naplót
forgatunk. Meg akarom örökíteni, hogy milyen rohadt dolgokkal
küzd meg az ember, amikor idejön tudósítani egy háborúról, aminek
a szélén toporog, és minden reggel úgy kel fel, hogy fogalma sincs,
tud-e egyáltalán dolgozni aznap. Hogy hogyan rohadunk le a határ
mentén, mert egy tragaccsal kell furikáznunk az úttalan utakon. És
amikor szarba kerülünk, senki nem jön ide, legfeljebb azért, hogy
idióta kérdéseket tegyen fel.
A férfi csak hümmög, mint aki valami érdekeset hallott. És le is
jegyzeteli.
- Most tényleg leírod, amit mondtam? Ki vagy te egyáltalán?
Az AP amerikai hírügynökségnek dolgozom. Ugyanazt csinálom,
mint ti. Innen tudósítok.
- És most rólunk írsz tudósítást?
- Te mondtad: ez egy elcseszett helyzet. Milyen háború az, ahol a
stáb tagjai kínjukban már egymást filmezik telefonnal, ahogyan
kereket cserélnek? Az újságírás halála, amikor az újságírók
egymásról tudósítanak.
- De most te is pont ezt teszed!
- Hát éppen ez az! - fintorog egyet mosolyogva, aztán faképnél
hagy minket.
Másnap az egész világ derülhet az abszurd helyzeten, hogy a
magyar stáb a gázai határon rekedve egymást filmezte kerékcsere
közben. De nem bánom. Az AP riporterének teljesen igaza van. Pont
az ilyen apróságokból éreznek rá az olvasók a háborúk
képtelenségére, a mértéktelen kiszolgáltatottságra. És mi ráadásul
csak az újságírók vagyunk, nem az áldozatok.

Hamarosan ott virít a pótkerék az autón. Dávid hirtelen óriásit nőtt

a szememben. Mégis csak nagyobb biztonságban érzem magam egy
olyan férfi mellett, aki tud kereket cserélni! Ezen a gondolaton
mosolyra fakadok. Milyen hülyék tudunk lenni, mi nők! Pláne én.
Háborúkba járok forgatni, olyan dolgokra vállalkozom, amire talán
sok férfi is nemet mondana, és ellágyulok egy puszta kerékcserétől.
Hiába, néhány dolog genetikailag kódolt.
Összepakoljuk a szerszámokat, és beülünk az autóba. Már teljesen
üres a határ, mindenki elhúzta a csíkot. Hihetetlen a gondolat, hogy
végre mi is elindulhatunk, és talán hamarosan elfeledhetjük ezt a
borzasztó délelőttöt, ami - bár még csak délután egy óra van -
nekünk már lassan tíz órája tart, mert hajnalban keltünk.
Dávid indít. Ekkor jön a sok kis pofon után az öklös. Az autó meg
sem nyikkan. Az a rohadt akkumulátor! Nem tudott újratöltődni,
mert a bikázás után szinte azonnal le kellett állnunk. Ekkor már
dühöngeni sincs erőm, egyszerűen csak sírni szeretnék. Hány bal
lábbal kelhettem ma fel?
Amikor érzem, hogy a könnyek tényleg gyűlni kezdenek a
szememben, kiszállok. Megoldjuk ezt is, a rohadt életbe! Néhány
száz méterre észreveszek egy autót. Ahogy közelebb érek, látom,
hogy a BBC dzsipje. Képzeletben imára kulcsolom a kezem, hogy
legyen bikájuk. Szinte rárontok a kocsiban ülő riporternőre, aki épp
telefonál. Idegesen türelemre int. Akkor esik le, hogy éppen élő
adásban beszél a brit hírcsatornán. Ha velem csinálja ezt valaki,
biztosan megfojtom.
Így hát várok, csak várok a bejelentkezés végére. Végtelen
hosszúnak tűnnek a percek. Mit tud ennyit beszélni?
Visszafordították a menekülteket, történet vége. Már öt perce
toporgok, mire végre elbúcsúzik a nézőktől. Ekkor jövök én. Bikáért
könyörgök. Aznap már másodszor.
- Fogalmam sincs, hogy van-e. A csomagtartó ajtaja nem
működik, mássz be innen hátra, és nézd meg! - mondja, és a kocsi
farában púposodó óriási kupira mutat. Rohadtul nem érdekli az én
bikaproblémám. Elbizonytalanodva nézem a kupacot, aztán nagy
levegő. Felcsimpaszkodok a kocsira, és átverekedem magam a két
sor ülésen. Mi jöhet még ma? Már nem tudom, hogy sírjak vagy
nevessek. Inkább nevetek, és legbelül tudom, hogy pont ezért ejtett
rabul ez a szakma: a legváratlanabb, legképtelenebb helyzetek miatt.
Ahogy a gázai front mellett guberálok a BBC-sek
csomagtartójában!
Hálózsáktól koszos zokniig, kalapácstól kameraalkatrészekig, van
itt minden. Bika is. Úgy ölelem magamhoz, mint anya az elveszett
gyerekét. Pezsgőt mindenkinek!
Visszaküzdöm magam az üléseken, és diadalittasan lengetem a
bikát Dávidnak, aki a távolban épp egy határőrnek magyaráz. Őt
talán még hülyébbnek nézik, mint engem.
- Úgysem érti, gyere, van bika! - kiáltok.
Éppen arra kérném a BBC-s nőt, hogy bebikázhassuk a kocsinkat a
dzsipről, amikor újabb, még maratonibb telefonálásba kezd. Ekkor
kinyílik a terminál kapuja, és egy személyautó hajt át rajta.
Gondolkodás nélkül leállítom. Ősz hajú férfi ül benne, a külleme
tekintélyt parancsoló. Rezzenéstelen arccal hallgatja végig siralmas
helyzetünket, és látszik, hogy hezitál. Végül mégis némán kiszáll és
felnyitja a motorháztetőt. Pozitív a pozitívhoz, negatív a negatívhoz,
és - micsoda zene füleimnek - újra felbúg a motor! Miután elhajt,
csak akkor gondolok bele, hogy talán épp az erezi átkelő
parancsnokát sikerült lenyúlnom egy kis energiára.
- Le ne állítsd! - mondom fenyegetően Dávidnak, amiért újabb
megvető pillantást kapok. Ha nem fojtjuk meg egymást estig, örökre
barátok leszünk.
Ekkor jön egy kis kényszerkirándulás a határon, most legalább fél
órát autóznunk kell, hogy az aksi rendben legyen. Addig legalább
kitaláljuk, hová menjünk végre forgatni. Óriásit kordul a gyomrom -
rájövök, hogy farkaséhes vagyok. Lassan tizenkét órája semmit sem
ettünk.
Nem kell győzködnöm Dávidot, hogy a kocsikázás után célozzuk
meg Szderót egyetlen működő éttermét, amit nemes egyszerűséggel
csak médiakocsmának neveztünk el. A parkolóban alig van szabad
hely - ugyanazokkal a kocsikkal van tele, amelyekkel néhány órája
még a gázai határ aszfaltján osztoztunk. Egy nagyhangú társaság
hahotázása tölti be az egész utcát - az olaszok itt sem fogják vissza
magukat. Az étterem teraszán felgyűrt ingujjban operatőrök,
riporterek napoznak. Nem úgy tűnik, hogy bárki stresszelné magát a
forgatás miatt.
Szendvicset és salátát rendelünk. Az ételre várunk, amikor
megakad a szemem egy páron, az egyik szomszédos asztalnál ülnek.
A két fiatal szorongatja egymást. Egyik sem lehet több huszonöt
évesnél. Izraeliek. A fiú sírással küszködve simogatja a lány kezét.
A katonaruhából egyértelmű, hogy a bevonulás előtti búcsú
pillanatai ezek. Furcsa érzés önt el, mintha a nagyanyáink idejében,
egy fekete-fehér világháborús filmben ülnék. Csakhogy ez 2009 és a
kőkemény valóság. A katonaruha a lányon van - szőke lófarka a
válláig ér, a székének támasztva áll egy gépfegyver. Éppen
vigasztalja elkeseredett fiúját. Hiába tudom, hogy itt a nőknek is
kötelező a sorkatonai szolgálat, az ilyen látvány minden alkalommal
megdöbbent. Talán ez a lány is valamelyik harcoló alakulathoz
készül - talán hamarosan embert kell ölnie. De az is lehet, hogy őt
ölik meg. A világ normálisabb részein egy vele egykorú fiatalnak
inkább azon kellene tűnődnie, milyen rúzst kenjen a szájára a
hétvégi buli előtt. Elcseszett huszonegyedik század - odáig
fejlődtünk, hogy meghódítjuk a világűrt, miközben a saját
földünkön nem tudunk rendet tenni. Mi, a „civilizáció csúcsa", a
szofisztikált életvitel megtestesítői, tétlenül nézzük, ahogy hús-vér
emberek még ma is kibelezik, lelövik, lebombázzák egymást
elvekért, hatalomért vagy néhány száz négyzetméter földért.
Ma vajon mi a fene várhat ránk? Ezzel a cinikus gondolatokkal
nyitom ki másnap kora reggel a szemem a sok balszerencse után.
Rögtön görcsbe is rándul a gyomrom a háború ki tudja, hányadik
napján. Már nem is számolom. Összefolynak a szirénavíziókkal teli
hajnalok, a tehetetlen, forgatással töltött napok és a híradós
bejelentkezésektől zsúfolt esték. Minden egyes nappal érzem, hogy
fogy az energiám, és egyre fáradtabb leszek. Ezt a nézők talán nem,
de a kollégák közül többen is látják. De minden panasz után, ami
elhagyja a számat, borzasztó lelkiismeret-furdalás tör rám: én
siránkozom?
A halottak száma mindkét oldalon folyamatosan nő. A palesztin
oldalon már csaknem hétszáz, főleg civil áldozatról beszélnek,
Izraelben pedig egy civil halt meg, és tizenegy katona haláláról
tudni. Igaz, ha a katonai áldozatok számára terelődik a szó, mindkét
oldalon ködösítenek. A hírekben hallom, hogy több államfő és a
pápa is felszólította a feleket a harcok beszüntetésére. Vajon
előfordult a történelemben bármikor, hogy valaki megszívlelt egy
ilyen tiltakozást? Miért nem tesz valaki végre valami érdemlegeset
az öldöklés megállításáért?
A háború elején az izraeli hadműveletek, a légitámadások főleg
arra irányultak, hogy megbénítsák a palesztin infrastruktúrát,
szétzilálják a Hamaszt, és előkészítsék a földi támadást. De amióta
megkezdődött a szárazföldi offenzíva, és a tankok is benyomultak
az övezetbe, nap mint nap utcai harcokról, összecsapásokról jönnek
a hírek. A Gázai övezetben állítólag káosz uralkodik. Az izraeli
hadsereg három elkülönített szektorra osztotta a palesztinok lakta
területet, ezek között semmilyen átjárás nincs. A fegyveresek
átcsoportosítását próbálják így megakadályozni, de közben
palesztin családokat is kettévágnak. Kétségbeesett emberek
bujkálnak a pincékben, ágyak alatt, sokan napok óta nem hallottak a
többi szektorban ragadt szeretteikről. Utólag megtudjuk, hogy az
izraeli hatóságok beengedték néhány nagyobb hírtévé stábját az
övezetbe, de csak pár órára. Dühvel vegyes irigység fojtogat, amikor
meghallom. Persze az izraeli sajtóközpontban szabadkoznak, hogy
egyszeri, rövid és kivételes eset volt, mindössze öt stáb mehetett be,
a legfontosabb médiumoktól. A hadsereg valószínűleg ezzel
próbálta kiszúrni az izraeli legfelsőbb bíróság szemét. A testület
ugyanis helyt adott az újságírók panaszainak, és elrendelte, hogy be
kell engedni a sajtót az övezetbe. De az övezet határai továbbra is
zárva maradnak.
Jobb híján marad a sajtóhegy, ahol ugyanaz a látvány fogad
minket. Elcsigázott operatőrök rendíthetetlenül rögzítik ugyanazt a
látványt, ami az első nap is fogadott minket. Csüggedt riporterek
lógnak a telefonon. Van, aki arról győzködi a főnökét, hogy
maradhasson még pár napot, hátha változik a helyzet, más éppen
arról, hogy végre hazamehessen. Előveszem a noteszom,
végigpásztázom a jegyzeteimet, a névjegykártyákat, amelyeket
zsebre vágtam - és ekkor hirtelen ötlettel pattanok fel.
- Ma múzeumlátogatás lesz a program!
Dávid rám néz, a szemében mintha sajnálatot látnék.
- Ennyire kész vagy?
- Ne aggódj, nem a zsidó történelmi múlt relikviáit nézzük meg.
Ez a múzeum a rendőrségen van, még füstölgő Kasszám rakétákból.
Már tárcsázom is Micky Rosenfeldet, az izraeli rendőrség
szóvivőjét, akivel még egy korábbi forgatáson találkoztam.
- Frankón múzeumot csináltak a becsapódó Kasszám rakétákból?
Nem morbid ez egy kicsit?
- Dehogynem. Csakhogy Szderótot erről ismeri a világ. Itt a
legnagyobb az egy főre jutó Kasszám rakétatámadások száma. És
egy kupacba hordva sokkolóbb látvány a sok fegyvermaradvány.
Azt remélik, így jobban felhívják a problémájukra a világ figyelmét.
Micky a telefonban több mint készséges - csakúgy, mint minden
katonai, rendőrségi szóvivő. Izrael megtanulta a leckét: a
PR-háborút sokszor nehezebb megnyerni, mint katonai diadalt
aratni. Pedig legalább annyi múlhat rajta, sőt a kormányok számára
hosszú távon talán több is. Ezért most azzal próbálják ellensúlyozni
a gázai határzárat, hogy információáradattal kényeztetik az
újságírókat. Van egy éjjel-nappal hívható forródrót a
hadműveletekről, és több helyszínen kamerakész szóvivők,
médiaközpont, ingyen internet és kávé várja az újságírókat. A baj
csak az, hogy a harmadik, negyedik, ötödik napon nem állíthatjuk
ugyanazt a parancsnokot ugyanott a kamerák elé, hogy ugyanarról a
frontról beszéljen - amit megmutatni viszont nem lehet. Ezért kell
néha egy kis leleményesség, friss ihlet. Erre lesz jó Micky, az
amerikai akcentusú rendőrségi szóvivő. Új arc, új helyszín, új infó.
Irány a Kasszám-múzeum.

Micky egy rendőrautónak dőlve vár minket. Mosolya lelkes,

kézfogása erős.
- Mindjárt megmutatom a tárlatot. De előbb nézzétek meg,
honnan van a gyűjtemény legfrissebb darabja. Két napja rombolt
porig egy házat - mondja, és már nyitja is a rendőrautót, hogy
beüljünk mellé.
 Tíz perc múlva kissé foghíjasnak tűnő sorház előtt állunk meg.
- Pont itthon volt a lakó, amikor becsapódott egy Kasszám. Csak
valami csodának köszönhető, hogy nem sérült meg - tessékel minket
tovább.
A bejárati ajtót ki sem kell nyitnia, mert hogy olyan már nincs.
Egy lyuk tátong a ház frontoldalán. Beljebb lépve edények,
szekrénydarabok hevernek szanaszét a földön - ez lehetett valaha a
konyha. Átküzdjük magunkat a romokon. A belső szobák hasonló
állapotban vannak. Leszakadt gerendák, faldarabok, szétszakadt
fotelok hevernek kupacokban. Innen látni, hogy a ház másik oldala
teljesen hiányzik. A törmelékek között egy férfit veszünk észre.
Cigarettával a kezében bámulja az eget.
- Övé a ház - súgja oda a rendőr.
A férfi ekkor vesz észre minket.
- Jöjjenek csak, ez a hely már nem veszélyes. Kétszer ugyanoda
csak nem csapódik be rakéta - mondja fanyar mosollyal. Elmeséli,
hogy kora délután éppen otthon volt, amikor óriási mennydörgéssel,
robajjal leszakadt a ház fele. Az volt a mázlija, hogy épp a lakás
másik felében volt.
- Innen látni, hogy beomlott a szomszéd fala is - mutatja. - Kész
csoda, hogy neki sem lett baja.
- Mit gondol a mostani háborúról és a Gázai övezet ostromáról?
- Hogy mit gondolok? - nevet fel. Fáradt, megfáradt nevetés ez.
Szívja a cigit, és néz maga elé hosszú másodpereceken keresztül. -
Hát, szerintem elég, ha szétnéz. Ezt gondolom. Valamit tenni kell a
szélsőségesek ellen. Értem én, hogy ott is sok ártatlan ember
szenved most. De az izraeli hadsereg nem nézheti ölbe tett kézzel,
hogy a Hamasz lerakétázza a házainkat. Volt, hogy egy óvoda
udvarába csapódott Kasszám, csak a szerencsén múlt, hogy nem
történt tragédia. A hadseregnek nem lett volna szabad hagynia, hogy
ez megtörténjen. Sokkal, de sokkal korábban fel kellett volna lépnie,
vasszigorral.
Elköszönünk a férfitól, és megyünk vissza a rendőrségre, a
Kasszámmúzeumba. Micky az épület udvarára visz minket, ahol
hatalmas vaspolcok állnak. Ezeken sorakozik több száz
kisebb-nagyobb, megrozsdásodott rakétamaradvány. Rendszerezve,
megjelölve, felcímkézve aszerint, hogy mikor és hol csapódtak be,
melyik szervezet lőtte ki.
- Ezeket szinte mind otthon eszkábálták össze a palesztin
fegyveresek. Hulladék vasból, szerszámdarabokból, amit éppen
otthon találtak - magyarázza. - Primitív fegyverek, de veszélyesek.
Van, amelyik föl sem robbant becsapódáskor, némelyik azonban
öt-hat embert is megölt. Általában a farokrész kialakításából tudunk
arra következtetni, melyik szervezet lőtte ki. Néha rá is festik a
logójukat.
A Hamasz fegyveres szárnyán, az Ezzeddó el-Kasszám
Brigádokon kívül más radikális csoportok is működnek az
övezetben, például az Iszlám Dzsihád, és még számos jóval kisebb
mozgalom. A Fatahnak is van fegyveres szárnya, az al-Aksza
Mártírjainak Brigádjai. Hogy honnan van pénzük fegyverekre,
miközben az egész övezet nyomorog, és az embargó miatt
összeomlott a gazdaság? Ez a kérdés bennem is sokszor felmerült,
főleg amikor a polgárháborús helyzetben a pártok egymás ellen
fegyverezték fel az embereket. Sok embernek, sok helyen fel is
tettem ezt a kérdést. Nyíltan persze senki nem mondta el a teljes
igazságot. Amikor egyik gázai forgatásom során alkalmam nyílt
interjút csinálni a Hamasz egyik szóvivőjével, ő annyit mondott: a
mozgalom tagjai sok áldozatot hoznak azért, hogy a céljaikért
harcoljanak. Képesek akár az évek alatt összekuporgatott pénzüket
feláldozni, sőt volt, aki eladta minden értékes holmiját, még a
felesége ékszereit is.
Persze naivitás lenne elhinni, hogy ez elég lenne egy komplett
hadsereg felszereléséhez. Valójában külföldről kapnak segítséget,
szakértők szerint elsősorban iráni és libanoni iszlamista
szervezetektől. Ami pedig a Fatahot illeti - az évtizedek alatt, amíg a
palesztin területeket irányították, alkalmuk volt rengeteg fegyvert
összegyűjteni. Igaz, ezek jó része elavult - még most is gyakran
botlani több tíz éves, Magyarországon gyártott Kalasnyikovokba.
Persze sok arab államtól is kaptak segítséget, sőt a szóbeszéd szerint
még Izraeltől is, a Hamasz ellensúlyozására. A Fatahot Amerika is
támogatta fegyverekkel, kiképzéssel amikor a választások után
összecsapások kezdődtek. Ez nyílt titok volt, bár Mahmúd Abbász
nem ismerte el, amikor 2007-ben először készítettem vele interjút
ramallahi főhadiszállásán. Csak tíz percet kaptam a találkozóra, de
az emlékezetes tíz perc volt.
Emlékszem meglepett arcára és széles mosolyára, amikor a
Magyar Televízió riportereként arabul üdvözöltem. Elnézést kértem
az akcentusomért, elmagyaráztam, hogy alapvetően a magyar az
anyanyelvem. Így is nagyra értékelte, hogy arabul beszélünk.
Amikor megtudta, hogy édesapám szíriai, megveregette a vállam.
Szíriára nagyon büszkék az arabok, mert úgy tartják, azon kevés
arab országok egyike, amelyik nem hódolt be Bush amerikai elnök
mindent bedaráló politikájának. Az interjú során szó volt az egy
évvel korábbi választásokról, az izraeli-palesztin béke esélyeiről,
végül feltettem egy kínos kérdést is Abu Mazennek - merthogy a
palesztinok inkább így nevezik Abbaszt.
- Biztos abban, hogy jó ötlet Amerikától fegyvereket
elfogadni? Nem gondolja, hogy ez fokozhatja a palesztinok közötti
erőszakot, és még jobban ingerli a rivális mozgalmakat?
- Amerika nem segít nekünk - válaszolta, mintegy lezárva a témát.
- De hiszen ezt tényként lehetett hallani a hírekben - provokáltam.
- Nos, eddig nem érkezett meg a segítség. De ha jönni fog, miért
ne fogadnánk el, ha már egyszer valaki tenni próbál valamit értünk?
- mondta.
Hát, éppen ez az. Nem véletlen, hogy a palesztin elnök szavaiból
óvatosság érződött, arcán pedig végtelen fáradtság látszott. A
helyzete soha nem volt egyszerű, de most különösen vékony jégen
táncol. Hiszen egyszerre két fronton vív háborút a Hamasszal és
Izraellel. Egyik sem megy segítség nélkül. Ugyanakkor háromszor
is meg kell gondolnia, kitől fogad el és milyen mértékű támogatást,
nehogy árulónak bélyegezzék. Pedig bizonyos esetekben az
ellenséggel is kénytelen együttműködni. Hogy mennyire bonyolult a
helyzet, Simon Peresz szavaiból is érződött. Mázlim volt,
ugyanezen a forgatáson Közel-Kelet két nagyágyúját is személyesen
faggathattam. Peresz is meglepően közvetlen, mosolygós ember
benyomását keltette, annak ellenére, hogy pofátlanul elé álltam a
mikrofonnal, amikor kijött egy politikai megbeszélésről.
- Eddig semmilyen szín alatt nem voltak hajlandók tárgyalni a
Hamasszal, de most pont a nyugati hatalmak nyomására kellene a
Fatahnak őket is bevonni az egységkormányba. Így is
tárgyalóasztalhoz ülnének az új palesztin kormánnyal? - szegeztem
neki a kérdést.
Persze Peresz is vérbeli diplomata, azt felelte, amit egy ilyen
helyzetben kell:
- Az csakis attól függ, hogy a palesztin felek képesek lesznek-e
közös álláspontot kialakítani a béketárgyalásokról. Mert az, hogy
egységkormányt alakítanak, önmagában még nem garancia erre.
Attól függ, hogy az új kormány a békét képviseli-e - mondta. Aztán
még hozzátette: - Abbaszt mi támogatjuk, mert bölcs ember. Ebben
a helyzetben ő a megfelelő vezető, a megfelelő politikával.
A két interjú után madarat lehetett volna fogatni velem, de ezt a
háborút látva nap mint nap felmerül bennem a kérdés: vajon most
hol vannak ezek a bölcs, és mérsékeltnek tartott döntéshozók,
amikor patakokban folyik a palesztin vér, és több ezer izraeli él
rettegésben? Sajnos úgy érzem, hogy mindkét oldalon a szélsőséges
kisebbség, az irányíthatatlan iszlamista mozgalmak és a bosszúra
vágyó izraeli érdekcsoportok határozzák meg, merre forogjon a
történelem kereke. És ettől elszomorodom.

- Félünk, el akarunk menekülni a Gázából. De hiába kaptuk meg

az engedélyeket arra, hogy elhagyjuk az övezetet, fogalmunk sincs,
hogyan juthatnánk el élve a határátkelőig - mondja egy hang
magyarul a vonal túlsó végén.
Recseg, zúg az egész, alig hallom Berg József hangját. Pedig
légvonalban alig több mint ötven kilométerre lehetünk egymástól.
Berg egyike azoknak a magyaroknak, akik a körbezárt palesztin
területen élnek, és konzuli segítséget kértek az evakuáláshoz.
- Van itt két másik magyar család is, de nem mindenki akar
kimenekülni az övezetből. Mert nem akarják hátrahagyni az idős
rokonokat, nagyszülőket - magyarázza, amikor megkérdezem,
hogyan akarhat bárki is ott maradni az ostromlott településeken.
Bergék kilenc évet éltek az övezetben. A magyar-palesztin
házaspár négy gyermekével, két unokájával és a lányuk férjével
próbál menekülni a harcok elől. Készek otthagyni mindent, amiért
egy évtizeden át keményen dolgoztak - cserébe az életükért.
A családfő gyógyszerész. Nagyon nehezen sikerült telefonon
elérnem, annyira rosszak a vonalak. Hangján érzem a kétségbeesést,
és hogy lenne most fontosabb dolga is, mint telefoninterjút adni, de
válaszol minden kérdésemre.
- Elképzelni sem tudják, mi van itt. Nincsenek óvóhelyek, és
Izrael válogatás nélkül bombáz mindent. Az embereknek nincs hová
menekülniük. Rengeteg a halott, gyerekek és nők is - mondja.
Elmeséli, hogy az övezet nagy részén nincs se áram, se gáz, sok
helyen víz sincs. A folyamatos bombázás miatt a gyerekek nagyon
félnek.
Magyarország tel-avivi, ramallahi és ammani külképviselete is
dolgozik a magyar családok kimenekítésén, de eddig hiába. A
legnagyobb probléma az, hogy a Gázai övezetet több elkülönített
szektorra osztotta az izraeli hadsereg, ráadásul életveszélyes az
utcákra menni. Így hiába kapták meg az izraeli engedélyeket a
távozáshoz. Nem tudják, érdemes-e kockáztatniuk az életüket azzal,
hogy elindulnak az átkelőhöz.
Megköszönöm az interjút, de rossz érzéssel teszem le a telefont.
Rögtön eldöntöm, hogy felkeresem a ramallahi magyar
nagykövetet, hogy interjút csináljak vele a magyarok kimenekítési
tervéről.

Jeruzsálem három nagy világvallás szent városa, az izraeliek és a

palesztinok is a fővárosuknak tartják. Ennek jogát azonban nem
ismeri el a nemzetközi közösség, mivel máig nem sikerült tisztázni a
város vitatott státusát, így most Ramallah a Palesztin Hatóság, az
elnök és a parlament székhelye, ide települtek a palesztin területre
akkreditált nagykövetségek, konzulátusok is.
A palesztinok eleve két, egymástól teljesen elválasztott területen
élnek: a Gázai övezetben és Ciszjordániában. A kettő között
semmilyen átjárás, összekötő útvonal nincs. Többször felmerült már
egy ötven kilométeres alagút vagy felüljáró építésének gondolata, de
a tervek füstbe mentek. Ezért mindkét helyen épült palesztin
parlament, amelyben - ha működik - a képviselők
video-összeköttetéssel üléseznek.
 Ciszjordániában valamivel nagyobb a helyiek mozgásszabadsága,
bár a több mint száz izraeli katonai ellenőrző pont, az egyik napról a
másikra lezárt utcák és gyakran áthelyezett úttorlaszok miatt
sokszor órákba telik az átjutás két szomszédos palesztin város
között, és sokszor ehhez is engedély kell. A területen a palesztin
hatóság 2007-es adatai szerint valamivel több mint
kétmillió-háromszázezer palesztin él, és a négyszázezret is eléri az
izraeli telepesek száma. Ugyanis amíg a Gázai övezetben Izrael
2005-ben felszámolta a telepeit, ide még most is költöznek be izraeli
családok, újabb és újabb házakat építve. Eközben a palesztin
területek köré Izrael csaknem hétszáz kilométer hosszú falat kezdett
építeni, és a már elkészült, ötszáz kilométeres szakasz sem az
egykor az ENSZ által megállapított határvonalon fut. A jó
szomszédság záloga a jó kerítés - ezzel a Robert Frost verssorral
érvelt Ehud Barak, amikor megkezdték az árkokkal körülvett,
elektromos árammal és szögesdróttal felszerelt biztonsági kerítés
építését. A volt izraeli miniszterelnök kijelentette: csak így lehet
távol tartani az öngyilkos merénylőket az izraeli városoktól. Amikor
a kerítés első szakaszai elkészültek, az öngyilkos robbantások száma
valóban csökkent. Az izraeli családok többsége ezért máig áldja a
sok helyen nyolcméteres betontömbökből álló falat. Ami a
palesztinokat viszont szinte teljesen elszigetelte.
Bár a harcok csaknem félszáz kilométerrel odébb dúlnak, nem
ártana utánajárni, hogyan élik ezt meg a Ciszjordániában élő
palesztinok - morfondírozom. Ismerek egy palesztin házaspárt, egy
korábbi riport kapcsán találkoztam Hasszánnal, a palesztin
programozóval és feleségével. Ezért Dáviddal eldöntjük, hogy
felkeressük őket. A palesztinok lakta részekre itt jóval egyszerűbb
bejutni, mint a Gázai övezetbe, bár itt is vannak ellenőrző pontok,
ahol kifelé sokszor órákig kell várakozni az ellenőrzések miatt. De
ide legalább autóval is be lehet hajtani, legalábbis meghatározott
rendszámú kocsikkal. Az ellenőrző pontnál kiderül, hogy a mi
kölcsönzött járgányunkat is beengedik.
Amint beérünk a palesztin területre, rögtön félre is állunk. A
négysávos út közepén öt-hat gumiabroncs lángol előttünk. Kiszállva
látjuk, hogy palesztin suhancok gyülekeznek, és éppen kődarabokat
szednek össze az út széléről. A túloldalon, az ellenőrző pont másik
felén pedig egyre több izraeli katona sorakozik fel.
- Itt valami balhé készülődik - mondom Dávidnak, aki már veszi
is a vállára a kamerát.
És valóban, feszül a csúzli, repül a katonák felé az első kődarab.
Aztán a második, a harmadik. A válasz sem késlekedik sokáig. A
katonák célba veszik a fiatalokat, és tüzelnek. Pontosan felénk, mert
éppen a suhancok mellett állunk. Bár gumilövedékek zúgnak el a
fülünk mellett, az élmény ettől nem kevésbé félelmetes. Az egyik
lövedék óriásit koppan egy fémoszlopon, centikre Dávid fejétől.
- A rohadt életbe! - szalad ki a számon önkéntelenül. - Nem
ártana távolabb mennünk.
Ahogy kimondom, egy tizenöt centis könnygázgránát landol
tőlünk másfél méterre. Elképesztő látvány, ahogy az aszfalton
négyet-ötöt pattanva húzza maga után a füstcsíkot, azután fullasztó
ködbe burkolja az egész környéket. Válaszul kövek záporoznak az
izraeli oldalon. Mire egy újabb gránát érkezik. És még egy. És még
egy. Erre már a fiatalok is futni kezdenek, de kicsit arrébb
megállnak. Várják, hogy kitisztuljon a levegő. Kockás kendőt
csavarnak a szájukra, orrukra - pont úgy, ahogy még
gyerekkoromban Chrudinák riportjaiban láttam a Panorámában.
Furcsa időutazás ez, hiszen akkoriban még csak álmodoztam arról,
hogy egyszer majd én állhatok a közel-keleti dráma közepén,
mikrofonnal a kezemben. Hát tessék, Hesna, megkaptad - röhögök
magamon. Nem sokáig. Fél perc múlva ömlik a könnyem, annyira
mar a füst. Soha nem éreztem még hasonlót. Veszettül csíp a
szemem, kapar a torkom, fáj az orrom.
- Nem bírom tovább, tényleg húzzunk innen! - mondom
Dávidnak fuldokolva.
Menekülőre fogják a suhancok is, mi meg futunk utánuk.
Egy kis utcában megállunk, oda nem ér el a füst. De ez rajtam
nem segít. Taknyom-nyálam egybefolyik, ahogy mondani szokás.
Dávid is kínlódik, folynak a könnyei, de amikor rám néz, látom,
hogy alig bírja visszatartani a nevetést.
- Mi ilyen vicces?
- Semmi.
 - Ne szórakozz!
- Csak kicsit olyan... boszis lettél.
Hát persze. Fekete patakokban folyik le a szemfesték az arcomon.
Ekkor egy palesztin fiú hozzám lép, és fél fej vöröshagymát nyom a
kezembe.
- Tedd az orrod elé, akkor jobb lesz!
Kétkedve veszem el a büdös hagymát, de a könnyeim falán át
látom, hogy az összes suhanc hagymát szagol. Mit veszíthetek?
Bármi jöhet, csak múljon el végre a maró érzés! És a hagyma
erőteljes illata tényleg két perc alatt helyre tesz. Ekkor mentő
érkezik a helyszínre, kipattan belőle egy férfi, és valamilyen szerrel
átitatott gézdarabokat oszt azoknak, akik nálam is rosszabbul
vannak. Úgy teszik a dolgukat, mintha ez napi rutin lenne.
- Miért csináljátok ezt? - kérdezem a tizenéves fiútól, aki a
hagymát adta. - Tök kilátástalan köveket dobálni a fegyverek ellen.
- Mert nekünk nincs más fegyverünk. És nem nézhetjük ölbe tett
kézzel, ahogy a testvéreinket halomra gyilkolják Gázában.
Erre nehéz mit mondani. A fiatalok a világtörténelem számtalan
fejezetében - így Magyarországon is - bebizonyították már, hogy
képesek ésszerű számítások alapján megnyerhetetlen csatákba
belevágni, hittől és eszméktől vezérelve. Nem is faggatom tovább a
srácot, inkább összeszedjük magunkat Dáviddal, és visszamegyünk
a kocsihoz. Kerülőutat keresünk, hogy kikerüljük az égő
abroncsokat. A szívem hevesen ver, de már nem a stressz vagy a
futás miatt. Érzem, hogy fontos pillanatot csíptünk el - sikerült ott
állnunk az események középpontjában. Szó szerint, és ráadásul
mindez megvan képben, hangban! Megérte akkor is, ha fél liter
könnyembe került.
- Ez a szer nagyon brutális - mondja Dávid. Az ő szeme is
vörösben úszik. - Pesten is forgattam az utcai összecsapások alatt, és
többször nyeltem könnygázt. De az könnyű illatosító volt ehhez
képest.

Elérzékenyülök a karácsonyfa láttán. Túl vagyunk az interjún a

magyar nagykövettel, és Hasszánék nappalijában ücsörögve
bámulom a hatalmas piros és sárga gömböket. Eszembe jut az idei
karácsony, ahogy néhány hete együtt volt az egész család: a szüleim,
a húgom, anyukám nővére a férjével és a lányukkal, anyukám húga
szintén a férjével és a kislányukkal. Csak egyvalaki hiányzott. Ez
volt az első karácsony, ahol az én drága nagymamám már nem
lehetett közöttünk. De valahogyan mégis csak ott volt.
Megmagyarázhatatlan érzés, mintha valamilyen láthatatlan
szövetségesemmé vált volna odafent, aki most már mindig figyelni
és segíteni tud engem, meg persze az egész családot.
Amióta az eszemet tudom, a karácsonyt mindig együtt
ünnepeltük. Minden szenteste összejön az egész família, amolyan
mediterrán módra. Hatalmasat zabálunk, mindenki egyszerre beszél,
aztán elkezdődik az ajándékshow. A fa alá beömlesztett kupacból
egyszerre csak egy ember bonthat ajándékot. Mindig a legkisebbnek
kell kiosztania, ezúttal Hannuska, három és fél éves unokatestvérem
kapta a megtisztelő feladatot. Mivel tízen vagyunk, a bontogatási
szertartás három-négy óráig is eltart. Van ugyanis egy kötelező
elem, amitől szórakoztatóvá válik az egész: a megajándékozottnak
fel kell próbálnia minden egyes ajándék ruhadarabot. Legyen az
akár hálóing vagy alsógatya. Tavaly apukámnak komplett biciklis
felszerelésben kellett fél órán át feszítenie. A bontogatásnál külön
élmény a „nem tetszik, de köszi" kategória, amikor látszik, hogy
valamelyikünk olyan ajándékot kap, aminek egyáltalán nem örül.
De három-négy percig azért próbál úgy csinálni, mintha mégis.
Aztán véget vet a színjátéknak, és színt vall, abban bízva, hogy az
ajándékozó eltette a számlát. Az egyik ilyen családi legendává vált
eset az volt, amikor Naima utazós sminktáskát kapott ajándékba. Ő,
aki aztán tényleg soha nem volt az a sminkelős típus, de anyukámat
nem tudtam lebeszélni az ötletéről. A húgom kiváló színésznő, de
akkor az arca egy pillanat alatt mindent elárult. Úgyhogy végül
megköszönte szépen a szándékot és a táskát, aminek aztán próbált
gyorsan új tulajdonost találni a család nőtagjai között. Néha persze
van egy kis sértődés, de amikor a bontogatás után nekiülünk
társasozni, tovaszáll minden rossz érzés. Végül mindig
megbeszéljük, hogy jövőre tényleg nem költünk ennyit ajándékokra,
mert ez az ünnep nem az ajándékokról, hanem a szeretetről kellene,
hogy szóljon. De közben mindannyian tudjuk, hogy nekünk ez az
este, ahogy a többi együtt töltött este is, pontosan erről szól. Szinte
belém hasít, mennyire hiányzik a családom, és hogy milyen
szerencsés vagyok, hogy őket kaptam a sorstól. Nem kéne
elérzékenyülni, meló van - figyelmeztetem magam. De ezt teszi a
karácsonyfa. Furcsa kis érzelemkapukat nyit meg az emberben.
- Szépen fel van díszítve, ugye? Két órán át dolgoztam rajta! -
mondja büszkén Hasszán, amikor már vagy három perce bámulom a
fát merengve. A jóképű fiatal palesztin férfi nem lehet több
negyvenévesnél. Tíz éve vette el Maját, azóta két lányuk is született.
- Tényleg szép fa - mondom.
- Otthon ti is ünneplitek a karácsonyt? - kérdezi.
- Persze, Magyarországon ez az év legnagyobb családi ünnepe.
Nálunk is. Apu keresztény, úgy, mint ti - válaszolom. - A magyarok
mindig csodálkoznak ezen, pedig Szíriában nagyon sok keresztény
él. Naimával mindkettőnket ott kereszteltek meg, egy sednayai
kolostorban.
- Tényleg? Hallottuk, hogy gyönyörű hely - sóhajt fel Hasszán
felesége. - Nekünk ez most szomorú karácsony volt. A háború miatt
kicsit sem volt ünnepi hangulatunk.
A nő feláll, hogy főzzön egy teát. A család lakása elképesztően
elegáns. A modern konyhabútor olyan, mintha a legújabb
katalógusból választották volna. ízléses ülőgarnitúra, szecessziós
festmények a falon. Ilyet azért nem nagyon látni a Gázai övezetben.
Hasszán észreveszi, ahogyan a lakást mustrálom.
- A feleségem ízlése. De legalább a kerületet én választottam,
amikor ideköltöztünk - nevet. - Bár így utólag nem volt túl jó döntés.
Pont itt, néhány száz méterre építették az izraeli falat. Eredetileg
nem ide tervezték a nyomvonalat, de aztán variáltak rajta. Volt a
közelben egy ellenőrző pont, és egyik reggel arra ébredtünk, hogy
ötszáz méterrel közelebb helyezték át, pont a házunk melletti útra.
Most akárhányszor megyünk valahová, ezen át kell mennünk. Meg
kell mutatni az engedélyeket, felnyitni a csomagtartót, néha órákat
várni, indok nélkül. Az egész életünk megváltozott,
kiszámíthatatlan lett emiatt. De hát ez van, nem tudunk mit tenni,
így már eladni sem könnyű a lakást.
- Az a baj, hogy palesztinokat főleg a mozgás korlátozásával
tudják ellehetetleníteni - vág közbe a felesége. - Mert korábban
rengetegen éltek itt szolgáltatásból, kereskedelemből,
vendéglátásból. Nagyon sokan épp Izraelben dolgoztak, még
Gázából is jártak át munkát vállalni, de az sem volt ritka, hogy
izraeliek jöttek a palesztin éttermekbe. Aztán amikor 2000-ben
kitört az intifáda, a palesztin felkelés, és több öngyilkos merénylet
történt, Izrael megszüntette az átjárást. A legtöbb palesztin
elvesztette a munkáját az izraeli városokban. Azóta amint
valamilyen incidens történik, leeresztik a függönyöket, zárlatot,
blokádot rendelnek el, és ezzel elvágják a kisemberek
megélhetésének forrását. Rengetegen éheznek. Ahelyett, hogy a
szélsőségeseket némítanák el mindkét oldalon. De ehhez kellene az
arab országok segítsége is. Csakhogy látod, most is mi folyik. Az
összes arab ország csöndben nézi, ahogy Gázában öldökölnek.
Egyiptom még a rafahi átkelőt is félt megnyitni. Márpedig egyedül
soha nem fogunk megbirkózni ezzel a helyzettel.
A lehangoló beszélgetésnek a telefonom csörgése vet véget. A
szerkesztő hív, hogy megkérdezze, miről beszélek majd az esti
bejelentkezésben. Ekkor kapok észbe, hogy késésben vagyunk, ki
tudja, mennyit kell várnunk kifelé, az ellenőrző pontnál.
Elköszönünk a családtól, és bevágjunk magunkat a kocsiba.
Ciszjordánia határához érve megdöbbenve látjuk, hogy még most
sincs vége a csetepaténak az izraeli katonák és a kődobálók között.
Pedig itt aztán sehol egy kerülő út. Nincs más választásunk, mint
átszáguldani az égő abroncsok között, az ütközőzónán. Félelmetes
érzés, főleg, amikor látjuk, hogy a suhancok és az izraeli katonák
cseppet sem törődnek azzal, hogy néhány szerencsétlen próbálna
átjutni. Amikor a sűrű fekete füstön haladunk át, egyszer csak
ijesztő csattanásokat hallunk. Megijedek, hogy valaki rálőtt a
kocsinkra. Aztán rájövünk, hogy egy könnygázgránát koppant
néhányat az autón. Na, ezt hogy magyarázom majd ki a
kölcsönzőben! De egyelőre örülök, hogy ép bőrrel átjutunk a
túloldalra.

Óriási nyüzsgés fogad minket a médiadombon, a levegőben

mintha vibrálna valami. Észreveszem, hogy a szokásosnál jóval
több emberen van golyóálló mellény. Odamegyek a Reuters egyik
operatőréhez, hogy megtudjam, mi történt.
- Valami készülőben van? Miért van mindenki golyóállóban?
- Én speciel azért, mert ma kétszer is száz méterre csapódott be
tőlem egy rakéta. Úgyhogy felmerült bennem, hogy a következő
talán épp az orrom előtt landol. Egyszer már átéltem, hogy az
milyen fincsi érzés.
- Mikor?
- 2006-ban. Voltál a libanoni háborúban?
- Voltam. De szerencsére nem esett bajom.
- Hát én kaptam egy kis ízelítőt abból, hogy milyen, amikor
eltalál egy repesz. Elég csúnyán megsebesültem.
- Ezek után a családod hagyta, hogy ide is kigyere? Nem félte-
nek? - teszem fel ugyanazt a kérdést, amivel engem szoktak
ostromolni.
- Dehogynem. De tudják, hogy ez a meló ezzel jár, és nem egy
bankban ücsörgök. Elfogadják. De azért látod, én legalább vigyázok
magamra. Rajtad miért nincs mellény?
Hirtelen jön a kérdés. Valójában azt kéne mondanom: mert hülye
vagyok.
- Eddig úgy éreztem, hogy itt nem vagyunk olyan nagy
veszélyben - válaszolom végül. Hisz ez az igazság.
- De ma a szokásosnál is nagyobb a tűzijáték, úgyhogy kapd fel
gyorsan! És hagyj végre dolgozni - mosolyog, és fordul is vissza a
kamerájához.
Igaza van, nem szabad elfelejtenem a háborús tudósítás
aranyszabályát: soha ne dolgozz rutinból! Ezt a korábbi gázai
forgatások során már megtanulhattam volna. Négyszer voltam ott,
mégsem lehetett soha tudni, mire számíthatok. Minden esetben más
helyzet fogadott. A válságövezetekben percről percre változik
minden. A hatósági rendelkezések - vagy akár maga a hatóság is -,
az íratlan szabályok, az emberek viselkedése, a veszély mértéke.
Sosem szabad úgy csinálni, mintha már ismerném a dörgést, és tilos
lebecsülni a veszélyt. Hallgatunk hát a vén róka tanácsára, és
Dáviddal mindketten felcsatoljuk a húszkilós dögöt.
Nem egyszerű mutatvány. A nyakvédő olyan szűk, hogy alig
tudom rajta átpréselni a fejem. Hogy a hajammal mit művel, azt már
leírni sem merem. Lelapítja, szétzilálja a nehezen összetákolt
kontyomat, miközben a hullámcsatok jó mélyen belefúródnak a
fejembe. Megirigylem Dávid két milliméteres haját. Lehet, hogy a
következő tudósításra nekem is ilyen séró kéne. Baromi szép lennék.
Na sebaj, az a lényeg, hogy biztonságban legyünk.
Teszek még egy kört a bejelentkezés előtt, beszélgetek néhány
újságíróval. Megtudom, hogy áll éppen a veszteségmérleg, és mi az,
ami most a kedélyeket borzolja. Kiderül, hogy izraeli foszforbomba
találta el az ENSZ segélyszervezetének központját Gázában, ahol a
becsapódáskor hétszázan voltak. A bőrt megperzselő mérgező
anyag bevetését lakott területeken tiltja a nemzetközi hadijog. Csak
nyílt területen használható, főleg azért szokták bevetni, mert remek
álcázó füstfüggönyt alkot. Több szervezet nemzetközi vizsgálatot
követel. Izrael eközben azzal vádolja a Hamaszt, hogy szándékosan
civilek közé rejti a harcosait, hogy élő pajzsként használja őket.
Délután pedig Kasszám-rakéta csapódott egy askelóni
lakónegyedbe, egy ember megsebesült. Néhányat telefonálok, hogy
ellenőrizzek pár információt, aztán gyorsan neki is állok, hogy
összeszedjem a gondolataimat.
Megkeressük, melyik állásból kell ma bejelentkeznem. Mint egy
robot, úgy mozgok a kerámiabetétes kevlárban. Aztán a
tudósításban, a beköszönés után rögtön elmagyarázom, miért
vagyok golyóállóban, hiszen az otthon ülőknek biztos furán hat,
hogy az előző estéken nem nagyon láttak ebben.
A bejelentkezés után nincs még vége a mókának, mert az Este is
kért egy tudósítást. Beülünk a kocsiba, beindítjuk a fűtést, hogy
kicsit felmelegedjünk. Feszengek a mellényben, de azért sem
veszem le. Ne kísértsük a sorsot!
- Te emlékszel még, milyen érzés frissen mosott ruhákban járni,
vagy este a tévé előtt, a kanapén henyélni? - kérdezem Dávidot.
- Mindez már csak órák kérdése. Holnap este indulunk haza.
- Tudom. Ráadásul csak két hete vagyunk itt. De olyan érzés,
mintha egy másik idősíkba, másik bolygóra kerültünk volna.
Annyira távolinak tűnik minden, ami otthon van - motyogom,
inkább csak úgy magamnak.
 Összeszorult gyomorral pakolunk ki a kocsiból az
autókölcsönzőnél, a tel-avivi repülőtér mellett. Néha odasandítunk
az alkalmazottra, aki adminisztrációs lappal a kezében vizsgálja az
autót. Várjuk, vajon észreveszi-e a vékony kis csíkokat, amelyeket
az autón végigpattogó könnygázgránát húzott. A sebhely nem
feltűnő az autót beborító szürkés-vörös por rétegén át felsejlő többi
régi sérülés mellett. Jelentéktelen kár, de jelentős adminisztrációt
jelentene, ha belekötne a férfi, aki egyszer csak tollat vesz ki az
ingzsebéből, és ráfirkant valamit a papírra, majd felénk fordul.
- Köszönöm. Remélem, legközelebb is minket választanak! -
nyújtja a kezét, és a kézfogás után megkönnyebbülten adjuk vissza a
kulcsot. Búcsút veszek a kis kocsitól. Igazi bajtárs volt, már a front
melletti kalandunkat is megbocsátottam neki.
El sem hiszem, hogy hamarosan otthon leszek. Néhány napig
biztosan nem találom majd a helyem a kényelmes lakásban, a
rendezett utakon, és valószínűleg minden autóriasztó hangjára
összerezzenek, és keresem, van-e a közelben bunker.
A háborúnak még nincs vége - ki tudja, mikor fejeződik be az
ostrom.
Kétszázötven külföldi - köztük a magyar Berg család - végül
kijutott az övezetből. De több mint másfél millió embernek
folytatódik a rémálomszerű valóság. A halottak száma már most
ezerkétszáz fölött jár a palesztin oldalon. Ebből a Világegészségügyi
Szervezet becslései szerint körülbelül hétszáz civil és több mint
háromszáz gyerek. Hetvenezer ember pedig elvesztette az otthonát.
Izraeli oldalon tizenhat halottról tudni - ebből három civil,
tizenhárom egyenruhás. Valamivel több mint háromszáz katona
sebesült meg a hadműveletek során. És hány életet tett tönkre a
háború a front két oldalán? Arról nem készültek statisztikák, soha
nem is fognak. De már most, a konfliktus vége előtt mindkét fél a
saját diadaláról beszél.
Lesz-e valaha vége a gyűlölködésnek? Ki tudja? Amíg vannak
emberek mindkét oldalon, akik tenni akarnak ellene, addig talán van
remény. Márpedig ilyen emberek léteznek. Ahogy Yehuda Lahav
magyar-izraeli újságíró kollégám is örök optimista volt, pedig ő
maga is a kibékíthetetlenség légkörében élt Izraelben. Mégis úgy
vélte, hogy van fény az alagút végén. Egyik beszélgetésünk során
volt egy mondata, ami nagyon megmaradt bennem: „Csak harcolni
könnyű azzal, akit nem ismersz, békét kötni lehetetlen." Úgyhogy
párbeszéd kell. Alulról induló kezdeményezések, beszélgetések az
arabok és a zsidók között. Hogy egyáltalán megismerjék egymást -
mert valójában az izraeliek és a palesztinok nem tudnak egymásról
szinte semmit. Pedig együttélésre vannak ítélve.

Észak-Irak
Pillanatfelvétel a legvéresebb béke
országából

Sajog a hátam és a vállam. Zsibbad a lábam is a sok üléstől.

Tizennyolc órája utazunk, de még az út felénél sem járunk. Kezdem
elveszteni a türelmemet, mehetnénk már! Éjjel tizenegy is elmúlt, és
még mindig itt rostokolunk egy ismeretlen ember Audijának hátsó
ülésén, valahol Kelet-Törökországban. Ha most eladnak minket,
holnap tíz óra előtt a kutyának sem fog feltűnni, hogy fogságba
estünk. Na jó, talán a barátom, Ervin gyanút fogna, ha sokáig nem
kapna tőlem SMS-t. De feltehetően ő is azzal nyugtatná magát, hogy
éjszaka van, és csak elaludtam.
Végigmérem a kocsi előtt vitatkozó embereket.
Hesna, már megint bizalmatlan vagy, csak segíteni akarnak -
mondogatom magamban. Hesna, egy barom vagy, hogy ilyen
kiszolgáltatott helyzetbe keveredsz - szólal meg bennem a kisördög.
Márpedig a kisördög jó barátom. Szükségem van rá akkor, amikor
az ösztöneim cserbenhagynak. Mert igen, elismerem, naiv vagyok,
és az emberekről előbb feltételezek jót, mint rosszat. Egy naiv
tudósító, aki háborúkba jár - mosolygok magamon.

Hogyan kerültem az Audi hátsó ülésére? Több éve terveztem,

hogy Irakba utazom. Csakhogy a háború kitörése után kizárólag
úgynevezett beágyazott újságíróként, az amerikai hadsereggel
lehetett bejutni az országba. Vagyis hogy precízen fogalmazzak, ha
valaki kijönni is élve akart az országból, ez volt az egyetlen mód,
hogy jó eséllyel túlélje az iraki forgatást. És ennek meg is volt az
ára. A beágyazott újságíró mindent az amerikai hadsereg szűrőjén át
láthatott. Mozogni is csak a katonákkal, szigorú szabályok mellett, a
kijelölt helyeken lehetett. Még a kiadható információkat is
megszűrte a katonai cenzúra. Így esély sem maradt a valós élet
közelébe jutni a városokban, az utcákon. Szinte lehetetlen volt
belelátni az iraki emberek, családok életébe, a túlélésért vívott
mindennapi harcukba. Mezítlábas újságíróként viszont legfeljebb
három napot élhetett túl az ember komolyabb kapcsolatrendszer
nélkül. Irak utcáin a legvéresebb években - 2006-2007-ben -
átlagban száz ember halt meg naponta a támadásokban,
robbantásokban, összecsapásokban. A többségük civil.
Száz ember - megint csak egy szám, újabb statisztika. Ugyanúgy
lepereg a legtöbb emberről, ha a híradóban hallja, mint a többi
válságövezet veszteséglistája. Ezért ha alkalmam adódik, szeretem
felrázni az embereket, hogy vegyék a fáradságot, és szorozzák be ezt
a számot harminc nappal, azt tizenkét hónappal. Ijesztő összeget
kapunk. És a vérontás még most sem ért véget.
Hogy kik állnak a gyilkosságok mögött? Ez a probléma is
összetett. A legtöbb embert merényletekben ölték meg. Ezeket
többnyire kisebb-nagyobb terrorista csoportok szervezték, amelyek
távozásra akarták bírni az amerikai megszálló hadsereget. Egy
részük az al-Kaidához köthető, más részük csak állította, hogy az
al-Kaida nevében robbantott.
A mészárlások több hullámában a különböző lázadó csoportok
kifejezetten értelmiségieket vettek célba. Egyrészt a jog és a
közigazgatás ismerőit, a bírókat, ügyvédeket, újságírókat akarták
likvidálni. Másrészt a rend fenntartóit, a rendőröket és a katonákat
támadták sorozatosan. Ez ugyanis a legegyszerűbb recept az ország
káoszba taszításához. Ha megölik vagy menekülésre késztetik az
értelmiségiek többségét, akkor a társadalmat sokkal könnyebb
befolyásolni és irányítani.
 Sok tanúvallomás, beszámoló arra utal, hogy az iraki felsőbb
hatalmi körök is több mint ötven milíciát állítottak fel - amelyek
nem tagolódtak be az állami struktúrába, leginkább öntörvényűen
működtek. Ha pedig politikai, hatalmi vagy gazdasági érdekekből
szükségét érezték, ezek sem riadtak vissza az emberrablástól,
gyilkolástól.
Voltak olyan terrorista sejtek, amelyek nem ideológiából öltek.
Egyszerűen rájöttek, hogyan lehet kihasználni a törvény nélküli
állapotot, a káoszt, és sorra rabolták el a jómódú vagy akár
középosztálybeli embereket, és óriási váltságdíjat követeltek értük.
Sok gyilkosság hátterében pedig vallási ok - a síita-szunnita gyűlölet
állt. Szélsőséges síita csoportok szunnitákat, fanatikus szunnita
csoportok pedig síitákat mészároltak le. A keresztény családokat is
üldözni kezdték, bár többségük már a háború elején külföldre vagy
az északi, kurd területekre menekült.
Aki pedig Irakban maradt - legyen akármilyen vallás, felekezet
vagy párt tagja -, sokszor azért fizetett az életével, mert rosszkor volt
rossz helyen. Az amerikai hadsereg egy-egy éles bevetésén a
katonák sem dilemmáztak sokat, ha szorult körülöttük a hurok.
Ilyenkor lőttek, válogatás nélkül. Főleg a háború elején halt meg sok
civil a hadsereg hadműveleteiben. Mindezt összeadva nem csoda,
hogy aki csak tehette, elhagyta az országot. Kétmillió embernek
sikerült átjutnia a határon. Többségük a szomszédos Szíriába és
Jordániába menekült.

2009-ben kissé javult a helyzet, csökkent a merényletek száma,

enyhült a mindennapos erőszak. Ekkor vettem először fontolóra az
iraki utazást. Ottani ismerősök beszámolói alapján úgy gondoltam,
immár van esély, hogy a hadsereg segítsége nélkül is túléljem a
forgatást. Persze tudtam, milyen borzasztó nagy feladat előtt állok -
háború dúlta országba csak akkor szabad elindulni, ha kőkemény,
száz százalékban megbízható, hiteles kapcsolatrendszerre
támaszkodhat az ember. Mert elég egyetlenegyszer rossz útvonalat
választani vagy rossz embert megszólítani, pillanatok alatt golyót
repítenek az újságíró fejébe, vagy egy pincében összekötözve találja
magát. Az Irakban megölt újságírók száma minden eddigi háború
rekordját megdöntötte. Kétszázhetven riportert, operatőrt gyilkoltak
meg hat év leforgása alatt. De 2009-ben mindenki biztatott: most
már jobb a helyzet. A kérdés csak az, hogyan juthatnék be az
országba? Megbízható ismerősöket kellett szereznem.
Ekkor történt, hogy egy fesztiválon összeakadtam volt
évfolyamtársammal, Gorán Aminnal. Tudtam, hogy az édesapja
iraki származású, de azt nem sejtettem, hogy Gorán is évek óta
Irakban dolgozik. Leültünk egy pohár bor mellé, és azt mondta, ha
akarom, segít leszervezni az utat. Nem tétováztam sokat. Akartam.
Azt javasolta, hogy az észak-iraki kurd területeken kezdjük a
forgatást, mert oda egyszerűbb bejutni, és sokkal jobb a
közbiztonság. Csak akkor menjünk Bagdadba, ha sikerült
megbízható kapcsolatokat találni. Haladéktalanul neki is láttam a
szervezkedésnek.

Széles mosollyal fogadott az iraki konzul, amikor egy reggel

becsöngettem Irak budapesti nagykövetségének elektromos
kapuján. Majd gyorsan le is lohadt az arcáról a mosoly, amikor
megtudta, hogy vízumért és engedélyekért jöttem, mert két hét
múlva Irakba utaznék forgatni.
- Nehéz lesz, de mindent megteszünk - mondta. Elkérte az
adataimat, lemásolta az útlevelemet, elrakta az igazolványképeket,
és iktatta a tévé megbízólevelét. De a reakciójából már akkor
éreztem: az iraki vízum reményétől is elbúcsúzhatok. Sajnos a jövő
engem igazolt.
Legközelebb akkor hallottam a konzul felől, amikor az utazás
reggelén felhívott, hogy jó híre van, megjöttek az engedélyek!
Dühroham és sírógörcs fojtogatta váltakozva a torkomat. Már útban
voltunk a repülőtérre, és ha elmegyünk a követségre, lekéssük a
gépet. Hát, igen, biztosan véletlen, hogy pont az utazás napján
érkezik meg az a vízum!
Szerencsére Irak északi részére enélkül is be lehet lépni. Itt csak a
határnál kell engedélyt kérni. Észak-Irakban ugyanis a kurdok
átvették az irányítást, és autonóm régiót hoztak létre, külön
parlamenttel és kormánnyal. Szinte csak gazdasági kérdésekben
függenek Bagdadtól. Igaz, ez épp elég volt ahhoz, hogy pattanásig
feszüljön a viszony a központi, bagdadi kormány által irányított Irak
és a kurd régió között. A vita főleg az olajbevételek elosztása körül
forog. A kurd régió ugyanis szárnyal, látványos gazdasági
fejlődésnek indult, új befektetőkkel, olajcégekkel. Irak többi részét
viszont felemészti a háborús pusztítás.
Mindezt mérlegelve végül Erbilt, a kurd várost vettük célba. Az
utazást viszont csak Törökországon keresztül tudtuk megszervezni.
Irakba ugyanis nem repked mindenféle légitársaság - alig néhány
cég indít járatot. Különösen Bagdad jelent kockázatot. A pilótáknak
éveken át spirálban kellett fel- és leszállniuk, mert így a fegyveres
csoportok nehezebben tudták megcélozni a gépet vállról indítható
rakétával. Ma már nincs szükség ilyen manőverekre, de még most
sem kockázatmentes az ország repülőterein landolni, ezért
meglehetősen borsos a repülőjegyek ára. A mi büdzsénkből
egyenesen megfizethetetlen.
Budapest-Ankara-Diyarbakyr, végül az észak-iraki Zakho átkelő.
Ez lett az útvonal. Tudtuk előre, hogy a török határszakasz lesz a
gyenge láncszem, mert Diyarbakyrból kocsival kell eljutnunk az
iraki határhoz. Mivel éjjel érkeztünk, az éjszakát a
kelet-törökországi kisvárosban akartuk tölteni, de a taxis, aki felvett
minket a repülőtéren, felajánlotta, hogy még aznap éjjel megteszi
velünk az ötórás utat. Azt mondta, hogy szálloda is van az iraki
átkelő mellett. Jó kis szálloda lehet, gondoltuk Lacival. De végül
osztottunk-szoroztunk: a két bizonytalan megoldás közül válasszuk
a gyorsabbat. Úgyhogy elfogadtuk a sofőr ajánlatát, megegyeztünk
az árban, és rögtön indultunk is az iraki határhoz. Legalábbis mi azt
hittük. Csakhogy a sofőr a főúton hirtelen lefordult egy
mellékutcába. Egy bolt elé hajtott, és kipattant az autóból. Hát így
kerültünk a város kietlen negyedébe, egy Audi hátsó ülésén.

Feszülten dőlök hátra a kocsi ülésén. Sötét van, éhes vagyok és

fázom. Ezek a kisebb problémáim. Ennél jobban nyomaszt, hogy
egy vadidegen autójában ülök a világ végén, éjjel tizenegykor. A
sötét utcában négy férfi cigarettázik, köztük a sofőr. Beszélgetés
közben élénken gesztikulálnak, és többször felénk mutogatnak.
- Cseszd meg, remélem, nem éppen eladnak minket - hajolok
előre Lacihoz, akinek szintén nyugtalanságot látok a szemében.
- Csak nem. De mi is barmok vagyunk, hogy nekivágunk az iraki
határnak az éjszaka közepén. Ez az egyik leggázosabb térség
Törökországban. Mi meg sem az utat nem ismerjük, sem ezt a
fazont, és azt sem tudjuk, tényleg lesz-e szálloda a határon.
- Miért, holnap hajnalban jobb lenne? Akkor is sötét lesz még, és
ugyanúgy egy vadidegen kocsijába kell beülnünk.
- Hát ja, ez is igaz - summázza Laci. De ezzel magunkat sem
nyugtatjuk meg igazán. Barmok vagyunk így is, úgy is - de más
választásunk egyszerűen nincs. Holnap kilenckor várnak minket az
iraki határon, és máshogy nem jutnánk oda időben. Úgyhogy
hátradőlök, veszek egy mély levegőt, és azzal biztatom magam,
majd csak megússzuk valahogy.
Az utcán ácsorgó csoporthoz néha odacsapódik egy-egy újabb
bőrkabátos alak. Aztán egyikük elmegy. Már nem vitáznak,
szemmel láthatóan egyezkednek. Végül odajön a sofőrünk, és
kézzel-lábbal próbál magyarázni valamit. Annyit értünk, hogy ki
kell szállnunk a kocsiból. Kezdem elveszteni a türelmem.
- Döntse már el, hogy levisz minket a határhoz, vagy nem! -
ripakodok rá angolul. De látom, kár a gőzért, egy szót sem ért az
egészből. Ekkor egy érkező autó fényszórói világítják be az utcát. A
kocsi egyenesen mögénk áll, és egy idősebb férfi száll ki belőle.
Kiderül, hogy a sofőrünk meggondolta magát, és mégsem akar
lemenni a határhoz. A másik férfi - aki állítólag az apja - viszont
szívesen elvinne minket.
Nyugtalanít a kavarás, de már majdnem éjfél. Nincs is nagyon
más választásunk. Átcipeljük a csomagokat a másik férfi autójába,
aki legfeljebb tizenöt évvel lehet idősebb a sofőrnél. Még hogy az
apja, persze! Miért nem egyből az én nagyapám?! Nem is értem, mi
szükség erre a hazugságra. Talán csak azért, hogy ne ijedjünk meg,
amiért egy másik emberre bíz minket. Mintha ez számítana a világ
végén, ahol egy áldott lelket sem ismerünk. De a törököknél és az
araboknál íratlan szabály, hogy családtagra bízni a feladatot
becsületbeli dolog. Ez olyan, mintha a felkérést ők maguk végeznék
el. Hát legyen! Üljön be akár a nagyanyja, ha kell, csak induljunk
végre! Tisztázzuk, hogy az autócsere nem változtat a megbeszélt
tarifán, és végre a lovak közé csapunk.
Laci tizennyolc éve már járt itt - az akkori állapotokhoz képest
meglepően jól kiépültek az utak. A vezetési stílus viszont mit sem
változott. A fék és az index anyagköltségét akár meg is spórolhatták
volna az autókból. Helyette mondjuk egy intelligens dudát
építhettek volna be, itt úgyis ez helyettesíti a kocsi összes
jelzőberendezését.
De halálfélelmemet húsz perc alatt legyőzi a halálos fáradtság, és
elbóbiskolok hátul. Nem úgy Laci, ő képtelen aludni. Árgus
szemmel figyeli az utat és a sofőrt. Attól retteg, hogy a férfi
hamarosan követi az én példámat.
Végül hajnali négykor ébredek fel - már a szálloda előtt állunk.
Alig bírom kinyitni a szemem, olyan kábult vagyok. Laci haja
viszont égnek áll a dühvel vegyes frusztrációtól. Amikor elmeséli az
eltelt négy óra eseményeit, megállapítom, jól tettem, hogy átaludtam
az utat. Három frontális karambol közeli helyzetet úsztunk meg,
ebből egyet tényleg csak valamilyen isteni beavatkozásnak
köszönhetően. És kétszer indult a sofőr szemhéja lefelé, az autó
pedig az útról kifelé, amíg Laci rá nem kiáltott. Lacikám, te vagy az
én megmentőm - állapítom meg sokadszorra.

Álmomban egyszer már meghaltam. Rám lőttek, én összeestem.

Aztán éreztem, ahogy egyre könnyebbé válok, szinte lebegni
kezdek, homályba borul minden, és fokozatosan elpárolog belőlem
az élet. Ebben két furcsaság is volt: az egyik, hogy a jelenet nem
háborúban játszódott, hanem Salgótarjánban, a mi utcánkban, a
Pécskő út elején. A másik, hogy túléltem az álmot, hiszen a legenda
szerint ha az ember álmában meghal, akkor meghal a valóságban is.
De felébredtem. Igaz, halálra rémülve. A rémálom sokáig
nyomasztott. Megfigyeltem, hogy vannak időszakok, amikor
napokon, heteken át folyamatosan rosszat álmodom, azután pedig
csak jót. Sokszor próbáltam megfejteni az üzenetüket, de nem
tudtam. Az álomfejtésről a nagy koponyák, Sigmund Freudtól
Krúdy Gyuláig mindenki máshogy okoskodott.
Aztán találtam egy könyvet, amely egyszerűen, de ésszerűen
foglalja össze az álmok lényegét. Ebben egy pszichológus, Bagdy
Emőke azt írja, hogy ilyenkor az agy nagytakarít, rendez,
rendszerez. Ő ennél azért pontosabban fogalmazott: az álom során
az agy rendet tesz az élmények között, hogy minden a helyére
kerüljön az agyunk rekeszeiben. A jobb agyfélteke - amely az
érzelmeinket irányítja - a testünkben rekedt feszültséget átteszi egy
álomképbe. Van, hogy a vágyainkat testesíti meg, például azokat,
amelyeket nem lehet kielégíteni, megvalósítani. De gyakran a
lelkünket nyomasztó feszültségek jelennek meg rémálom
formájában. Az agyunk ezzel jót tesz nekünk, mert tehermentesíti az
idegrendszert, segít feldolgozni a rossz élményeket.
A furcsa, meghalásos álomban ezt tehette az én jobb agyféltekém
is. Annyi halál volt körülöttem, és annyiszor merült fel bennem a
halál gondolata, hogy valószínűleg tényleg tudni akartam, milyen.
Át akartam élni. Ezért meghaltam álmomban.
Persze hogy ez mennyire állt közel a valós élményhez, azt csak az
életem végén fogom megtudni. De a rossz álmok nálam nem csak a
halálról szólnak. Az így átélt szituációk és helyzetek a
legelképesztőbb spektrumon mozognak, és legtöbbször ijesztően
élethűek. Azért örülök a rossz álmoknak is, mert általuk megélhetek
egy rakás abszurd, félelmetes, tanulságos helyzetet. Volt, hogy egy
lábbal kellett élnem. Máskor kamionnal zuhantam a szakadékba.
Szültem már erdőben, és még sorolhatnám. Csupa olyan borzalom,
vagy csak furcsa helyzet, amelynek nagyon rossz következménye
lenne az életemre - ha a valóságban kellene átélnem.
Így viszont tapasztalatot nyerek, negatív következmények nélkül.
Mert egyszerűen felébredek, és élem tovább az életemet.
Persze sokszor úgy érzem, az álmaimon keresztül a tudatalattim
próbál megszabadulni a nyomasztó élményektől. Hiszen
töménytelen fájdalmat, éhezést, nyomort láttam. Ám többnyire
annyira stresszes volt a forgatás, hogy nem volt idő átélni a
borzalmat, és együtt érezni az áldozatokkal. Ilyenkor akaratlanul is
„munka" üzemmódra kapcsol az agyam. Ugyanakkor mindig is
tudtam, hogy ezek az élmények valójában nem peregnek le rólam.
Valahol gyűlnek, csak gyűlnek, és egyszer visszaütnek.
Számtalanszor így is lett. Sokszor a forgatás után otthon, a
helyszínen készült fotókat nézegetve fogott el sírógörcs. Egyszer
pedig nagyon emlékezetes álmot láttam. Moziszerűen kezdődött.
Fejben végigjártam azokat a konfliktusgócokat, ahol az elmúlt
években forgattam. Képek villantak be, egyre nyomasztóbbak.
Borzasztóan nyomni kezdett a mellkasom, mintha egy százkilós
ember ült volna rá. Ordítani akartam, de képtelen voltam.
Álmomban fuldokolni kezdtem. Elképesztő fizikai fájdalomként
tört felszínre mindaz a lelki bánat, amit az évek alatt elfojtottam.
Üres tekintetű gyerekek néztek rám, meg felnőttek, nők és férfiak. A
szemükből szemrehányást olvastam ki: miért nem segítettél rajtunk?
Egyre közelebb és egyre perzselőbben éreztem magamon a
tekintetüket, ami fojtogatni kezdte a torkomat, mint egy óriási, erős
kéz. Zihálva ébredtem fel, és másodpercekig levegőért kapkodtam.
Azt éreztem, ha tovább folytatódik az álmom, egész biztosan
megfulladok. Remegtem, és képtelen voltam visszaaludni, annyira a
fejembe égtek azok a tekintetek. Szörnyű volt, de jó is - mert tudtam,
hogy most valami nagyon régóta gyülemlő frusztráció, belső
fajdalom fogalmazódott meg bennem. Ami így vagy úgy, de
felszínre akart törni.
Most is nyomasztó víziók kísérik végig az éjszakát. Egy fán ülök,
és lefelé nézek. Szédülök, és le akarok mászni, de nem lehet.
Odalent ugyanis hatalmas, iszapos mocsár veszi körbe a fa törzsét.
Közben sötétedni kezd, és egyre ijesztőbb madarak suhannak el
mellettem. Az egyik a mellettem lévő ágra telepedik, furcsa,
szirénaszerű károgással. És egyenesen a szemembe néz. Próbálom
elhessegetni, de meg se moccan. A hangja viszont egyre fülsértőbb
és idegesítőbb.
Kinyitom a szemem - hangosan vergődik a mobilom valahol az
ágy melletti szekrényen. Ki tudja, hány perce ébreszt már. Hol van a
madár?
És én hol a francban vagyok? - fut át az agyamon. Giccses, lilára
mázolt ruhásszekrényt pillantok meg először. Kezd derengeni,
hogyan kerültem a törökországi szállodába. Leállítom a mobil
ébresztőjét - hajnali hat óra. Baromira össze kéne kapnom magam.
Húsz perc múlva indulunk tovább, Irakba. De jártányi erőt sem
érzek magamban, képtelen vagyok megmozdulni. Már éppen
csukódna vissza a szemem, amikor megszólal a szobatelefon.
 - Jól van, akkor ébren vagy. Lent találkozunk! - mondja Laci
rekedt hangon, és leteszi a kagylót, mielőtt megszólalhatnék.
Hideg zuhany, semmi smink, csak bedobálom a cuccaimat a
bőröndbe. Még mindig a madáron jár az eszem, szinte látom magam
előtt, ahogy a szemembe néz. Vajon honnan jött ez az álom?
Miközben lecipelem a táskákat a földszintre, meglepetten bámulok
jobbra-balra. Éjjel szét sem néztem, csak beestem az ágyba. A
szálloda modern és tágas, igazi hodály. De kísértetiesen üres. Ez a
munkám egyik legbizarrabb része - hogy folyton olyan szállodában
lakunk, ahol rajtunk kívül egy lélek sincs. Hiszen többnyire oda
megyünk, ahonnan más menekülni próbál. Bár a török-iraki határ
nem nevezhető háborús térségnek, kétségtelenül nem tartozik a
turistacélpontok közé.
Ez be is bizonyosodik, amint kilépek a hotel elé. Taxit próbálok
szerezni, én, naiv. Sehol egy lélek. Amikor a recepción
próbálkozom, csak gúnyos mosolyt kapok válaszul.
- Taxit? Itt? Majd szerzünk egy embert, aki elviszi önöket az
átkelőhöz - mondják. De amikor rákérdezek a tarifára, olyan összeg
hangzik el, hogy gondolkodás nélkül sarkon fordulok. Utálom, ha
hülyének vagy pénzeszsáknak néznek. Nem akarom elhinni, hogy
létezik olyan város, ahol nincsenek taxik. Amíg Laci a számlát
rendezi, kisétálok a hotel melletti útra, és várok, hátha mégis jön
valami taxiszerűség. Hát nem jön. Hárompercenként elszáguld
egy-egy autó, amiből értetlenül néznek rám: vajon mit csinálhat ez a
nőszemély az út szélén, a kocsikat kémlelve?
Öt perc, hét perc, tíz perc - reménytelennek tűnik az egész.
Úgyhogy elhatározom, egy életem, egy halálom, én bizony leintem
a következő autót, ami erre jön. Már megint éktelen hülyeséget
készülök csinálni, de nincs más megoldás. Gyorsan kell cselekedni,
mert már így is késésben vagyunk a határról. Ekkor tűnik fel az
áldozatom: citromsárga Dacia robog felém. Igaz, nem abba az
irányba tart, amerre mennénk, de ez mellékes körülmény. Azt
viszont égi jelnek érzem, hogy gyerekkoromban nekünk is
citromsárga Daciánk volt - hú, mekkora szó volt az! Mentünk is
mindenfelé, Olaszországba, Görögországba, és a jó kis Dacia
felküzdötte magát még a Meteorákhoz vezető meredek szerpentinen
is. Igaz, apukám mindennap órákat töltött a motorháztető alatt, mert
vagy felforrt a hűtővíz, vagy elszakadt az ékszíj, de ez is a kaland
része volt. Csak ahhoz volt nehéz hozzászokni, hogy lépten-nyomon
leintettek minket az út széléről, mert sok országban csak a taxik
voltak sárgák. Ki hitte volna, hogy húsz évvel később én is épp egy
civil citromsárga Daciának hadonászom majd az út szélén. Ahogy
közelebb ér, kissé az útra sasszézom, hogy testemmel adjak
nyomatékot üzenetemnek: ÁLLJ MEG!
És megáll. A harminc év körüli, borostás férfi kíváncsian mustrál,
miközben lehúzza az ablakot.
- Hello. I'm Hesna from Hungary - mutatkozom be neki, hogy
bizalmat keltsek. De ettől nem néz kevésbé hülyének, amikor
közlöm: tulajdonképpen egy potya fuvarra szeretném megkérni.
Szerencsémre beszél angolul, így elmagyarázom, hogy a hotelben
rekedtünk, pedig nagyon gyorsan a határhoz kéne jutnunk. -
Tisztában vagyok azzal, hogy ez furcsa kérés egy furcsa idegen
nőtől, és hogy maga nem taxis. És higgye el, én sem szívesen ülök
be egy ismeretlen ember autójába - magyarázkodom.
Úgy tűnik, meggyőző vagyok. Öt perc múlva már a Dacia
műtigris-bundával borított ülésein zötykölődünk, csomagokkal
megpakolva, útban a határátkelő felé.
Sok autó, még több kamion vesztegel a sorompók előtt, amikor
odaérünk. Kiderül, hogy innen már csak egy határtaxis vihet tovább,
akinek külön engedélye van az átlépésre, mert nem lehet csak úgy
hipp-hopp gyalog átjutni a határon Irakba. Ehhez is autó kell. Így
jön az újabb kérdezősködés, kutatás, könyörgés, mire találunk egy
embert, aki hajlandó átvinni minket. Persze újabb busás összegért.

Hol a hátam közepén folyik a víz, hol fázom. Furcsa az idő, vagy
talán csak az én testem bírja már nehezen az idegeskedést, a
kialvatlanságot, a megpróbáltatásokat. És még meg sem érkeztünk
Irakba! Már túl vagyunk háromórás várakozáson, tülekedésen,
adminisztráción, legalább tíz pecsét díszeleg a papírjainkon. De
amikor azt hinnénk, hogy végre át is jutunk a határ túloldalára,
előkerül még egy vámtiszt, még egy bodega, ahol újra sorba kell
állni egy újabb pecsétért. Leharcoltan lépünk Irak földjére, hogy
belevágjunk a Nagy Forgatásba.
Azok sincsenek sokkal jobb állapotban, akik odaát várnak ránk
hosszú órák óta. A határ túloldalán ugyanis már akad segítségünk.
Az utazás előtt kiderült, hogy magyar szakemberek is dolgoznak a
térségben, a MOL-nak. Amikor megtudták, hogy Észak-Irakba
készülünk, felajánlották, hogy segítenek az ügyintézésben. Ők már
megtapasztalták, mennyi múlik az ismeretségeken, és tudják, mikor
mire kell figyelni. Biztos, ami biztos, kísérőket küldtek értünk.
Három öltönyös férfi szorít velem kezet. Olyan zakóban vannak,
hogy akár üzletemberek, akár testőrök is lehetnének. Egyikről
kiderül, hogy kurd-angol tolmács. A másik egy CB-rádiót kap elő a
zsebéből, ő tényleg valamilyen biztonsági ember.
Bepakoljuk a bőröndöket, és már indulnánk is. Ekkor megjelenik
még hat fekete ruhás, napszemüveges ember, zsinórral a fülében.
Leesik az állam. Kétautónyi fegyveres testőrt küldtek értünk.
- Erre tényleg szükség van? - kérdezem a biztonsági főnököt,
amikor elindul a konvoj Erbilbe.
- Jobb félni, mint megijedni - zárja rövidre a beszélgetést, és kinéz
az ablakon, finoman elutasítva a további faggatózást.

Édes fűszer illata száll a levegőben. Az erbili bazár nyüzsgő

tömegében állunk. Fölénk magasodik az óriási citadella, amiről még
a történelemkönyvek is említést tesznek. Állítólag ez a világ egyik
legrégebb óta lakott épületegyüttese, a település története négyezer
évre nyúlik vissza. A várszerű építményben néhányan még ma is
laknak, de a citedella környékét már főleg kereskedők foglalják el.
A portékájukat kínáló árusok nagyokat rikkantva próbálják
túlkiabálni a hangzavart. Időnként lábszáron csap egy-egy szatyor,
amelyet gyerekekkel felpakolt asszonyságok cipelnek át a
kavalkádon. Senki sem bújik a kamera elől, ezen felbátorodva
leállítok néhány embert, és arról faggatom őket, mit várnak a
következő hetektől, hónapoktól. Irak ugyanis választásokra készül.
Az utcákat, az épületek falait mindenhol plakátok borítják. Szigorú
tekintetű férfiak, kendős asszonyok hirdetik pártjuk szlogenjét, jobb
jövőt, reformokat és főleg biztonságot ígérve.
A választások tétje óriási, az irakiaknak és a kurdoknak egyaránt.
Ezen múlhat, hogy a kurd területek - vagy Kurdisztán, ahogy ők
hívják az autonóm régiót - meg tudja-e őrizni azt a fokú
függetlenségét Irak többi részétől, amit az utóbbi tíz évben kiharcolt
magának. A másik nagy kérdés pedig, hogy a kurd vezetés képes
lesz-e rendezni a nézeteltéréseket a bagdadi központi kormánnyal,
és kiharcolni egy nagyobb szeletet az óriási „olajtortából". Hiszen az
olajbiznisz még nagyon új a kurd régióban. Szaddam idején ugyanis
még keresni is tilos volt olajat a kurdok lakta területeken. Ennek
ellenére a szakemberek régóta sejtették, hogy a kurd hegyvidék
óriási készleteket rejt, ezért sem engedte a volt diktátor, hogy akár
csak méréseket is végezzenek. Szaddam megdöntése után viszont
vizsgálni kezdték a régió talaját, és már az első kísérletek biztató
eredményt mutattak. Aztán a kutatófúrásokkal bizonyossá vált,
hogy a kurd régió az olajkitermelők igazi Kánaánja lehet.
Hónapokon belül több tucat olajcég próbált egyezkedni a kurd
regionális kormánnyal, és hamarosan rekordszámú, csaknem
harminc vállalat jelent meg a térségben.
Ezt persze az új bagdadi kormány sem nézte jó szemmel.
Beleszólást akart a kitermelés ütemezésébe, és abba is, hogy ki
kaphat koncessziót. Megegyezés persze még nincs, mindenki azt
várja, hogy a választások után talán születik megállapodás. Ebben
bíznak a kurdok is, akik készséggel válaszolnak a kérdéseimre a
bazár kapujában. Csakhogy a nyelv miatt nehezen értünk szót: a
többség csak kurdul hajlandó beszélni.
Még szerencse, hogy velünk van Jaszin, a tolmács. Fiatalos
ötvenes - tippelek, de kiderül, hogy öreges negyvenes. Nyalka haj,
zselétől ragyogó hullámos tincsek, mélybarna szem, mosolyra
húzódó száj. Alapvetően kellemes ember benyomását kelti.
- Ezeknek az embereknek a nagy része beszél arabul, csak
letagadja - magyarázza. - Az itt élő kurdoknak ugyanis épp elég volt
az a több évtized, amíg Szaddam diktatúrájában nemcsak tanulniuk,
hanem kötelezően használniuk is kellett az arab nyelvet, aminek a
tévhit ellenére semmi köze sincs a kurdhoz. Bár mindkettő arab
betűket használ, a szókincsük, a csengésük, és alapvetően az
eredetük is teljesen más. Merthogy az arab a sémi nyelvcsaládhoz, a
kurd meg az iráni nyelvekhez, az indoeurópai nyelvcsaládhoz
tartozik. Ezért a kurd autonómia létrehozásakor hivatalosan is
áttértek a saját nyelvükre. Bár sok iskolában most is tanítják az
arabot, megszűnt a kötelező jelleg. Azóta sokan letagadják, hogy
tudnak arabul, még akkor is, ha folyékonyan beszélik a nyelvet -
mondja, miközben körülnéz, nehogy valaki meghallja a
beszélgetésünket.
Értékelem Jaszin őszinteségét. Elegáns megjelenéséből, a sötét
öltönyből egyébként is sejtem, hogy profi tolmáccsal van dolgom.
Korábban az amerikaiaknak dolgozott. Vezetőknek és a
hadseregnek szinkrontolmácsolt. Csakhogy egy dologban
semmilyen gyakorlata nincs: tévés forgatáson fordítani. Szegény
nem is sejtette, mire vállalkozik, amikor rábólintott a megbízatásra.
Azt gondolta, hogy ha hat évet lehúzott az amerikai bakákkal, annál
semmi nem lehet rosszabb. Hát, szegény tévedett.
Mert mit csinál egy szinkrontolmács, amikor politikusok, katonai
vezetők gyűrűjében dolgozik? Kettéosztja az agyát, különválasztja a
hallás- és a beszédfunkciót, a fülén folyamatosan áramlik be az
információ, a száján pedig folyamatosan ki - és valahol a kettő
között mindez átkonvertálódik egyik nyelvről a másikra.
Elképesztően nehéz feladat, hiszen egyszerre kell hallani és
beszélni. Értelmezni és fordítani. És Jaszinnál mintha bekapcsoltak
volna egy PLAY gombot: amint az interjúalany elkezd beszélni,
azonnal elkezdi szimultán fordítani a mondatokat. Hát ezt a sok éves
reflexet próbáltuk kiiktatni az agyából - sikertelenül.
Hiszen a tévés forgatásnál ez a következőképpen zajlik: hagyni
kell, hogy az interjúalany elmondjon egy gondolatsort - aztán gyors
fordítás. Újabb gondolatsor - újabb gyors fordítás. Mert csak így
lehet később rendesen szinkronizálni vagy feliratozni a beszédét
úgy, hogy a tolmács hangja ne hallatsszon bele. De Jaszin pengeéles
reflexei állandóan beindítják az agyában működő fordítógépet.
Belebeszél az interjúalany mondókájába, ezért minduntalan félbe
kell szakítani a forgatást. Először - mármint az első tíz alkalommal -
még csak elnéző mosolyt eresztek el. A tizedik és tizenötödik
alkalom között kezd borúsra váltani a tekintetem. Körülbelül
huszadszorra állítjuk le a forgatást, amikor érzem, ahogy egyik
hajszálam fogja magát, és őszülni kezd. Kevés választ el attól, hogy
torkom szakadtából üvöltsék egyet: VÁRD MEG, AMÍG
ELMOND NÉGY ÖSSZEFÜGGŐ MONDATOT, CSESZD MEG!
Képzeletben körbe is zárom tömpe ujjaimmal Jaszin enyhén
borostás nyakát, rövidke szorongatásra. De úrinő vagyok. Nyelek
egyet. Hátrafordulok.
- Kedves Jaszin. Lennél olyan kedves megvárni, amíg az
interjúalany elmond négy összefüggő mondatot?

Gyorsan szaladnak a napok, annyi az új élmény. Rójuk a

belvárost, a piacot, betévedünk még egy női konditerembe is.
Tulajdonosa - egy ötven év körüli muszlim nő - azt mondja, egyre
nagyobb a forgalma, mert a nők egyre több jogot harcolnak ki
maguknak. Az itt élő kurdok közül sokan próbálják követni a
nyugati életformát. Ezt a folyamatot segíti az is, hogy sok család,
amely az öbölháborúk idején disszidált Amerikába, Európába, az
utóbbi években visszatért. Olyan is akad, aki Magyarországról
költözött vissza a szülőföldjére, például Nawzad Balisani.
- Szalemalajkum! - üdvözlöm a férfit, amikor belépünk az
irodájába, Erbil központjában.
- Jó napot kívánok! - köszön vissza magyarul, széles vigyorral az
arcán. - Vagyis inkább sziasztok. Tudok magázódni, de jobban
szeretek tegeződni - nevet.
A hullámos, barna hajú, ötvenes férfi ránézésre akár magyar is
lehetne. Csak jellegzetes, sötét szeme árulkodik arról, hogy kurd vér
csörgedezik az ereiben. Nawzad Magyarországon tanult, magyar nőt
vett feleségül. Már több évtizeden át dolgozott mérnökként
Budapesten, amikor visszacsábították Észak-Irakba. Politikai
feladatot kapott az egyik kurd párt külkapcsolati irodáján.
Nawzaddal még otthonról felvettem a kapcsolatot, és felajánlotta,
hogy megszervez nekünk néhány interjút, ajánl néhány érdekes
sztorit. Kapva kaptam az alkalmon, az ilyen segítség külföldön
kincset ér.
Nawzad irodája egyszerű, de elegáns, nagy, kényelmes
bőrfotelokkal és egy óriási íróasztallal, amelyen számítógép,
irathalmazok hevernek. Az asztal szélén magyar zászló - legalábbis
azt hiszem első ránézésre. Azután észreveszem a sárga napot a
piros-fehér-zöld sávok közepén.
- Látod, még a zászlónk is majdnem egyezik - nevet Nawzad.
Kiderül, hogy Baliszán környékéről származik, arról a vidékről,
amelyik az iraki kurd történelem egyik legsötétebb korszaka miatt
került a hírekbe.
- Jól emlékszem, hogy arrafelé is voltak vegyifegyver-támadások?
Hogy Szaddam nemcsak Halabzsára dobott ilyen bombákat, hanem
több tucat falut próbáltak így kiirtani azon a vidéken?
- Sajnos így van - vált Nawzad arca komorra. - Azok az emberek
máig nem heverték ki a borzalmakat - mondja.
- Döbbenetes élmény lenne oda eljutni! Szinte semmit nem tudni
arról, mi történt ott az elmúlt évtizedekben, a támadások óta.
- Talán összejöhet ott egy forgatás, de nem ígérhetek semmit -
érez rá Nawzad, hogy a segítségét akarom kérni.
- Rosszkor jöttünk, ugye? - kérdem.
- Most ki sem látszunk a munkából. Bizonyára tudjátok, hogy
választások lesznek Irakban, és most az összes kurd párt próbál
rákapcsolni, mert ez a kampányidőszak legfontosabb része.
- Ó, mi már gyors közvélemény-kutatást is tartottunk a piacon! -
nevetek. - Készséges volt mindenki, de mintha feszültséget is
éreznék. Mindig ilyen sok rendőr, katona van az utcákon?
- Most valamivel több, mert jobb megelőzni a bajt. De ne
aggódjatok, a kurd területek biztonságossá váltak az elmúlt
években. Elvétve hallani ugyan robbantásokról, de ez az országrész
igazi mentsvárnak tűnik a merényletektől hangos iraki városok
mellett.
- Hát ezért sem értem, miért kaptunk kétautónyi fegyveres kísérőt.
- Az idegenekre mindig nagyon vigyáznak.
- Gondolom, turista azért nem nagyon téved még erre a környékre
- mondom. Eszembe jut a hotelünk, amely hatalmas, elegáns, és
teljesen üres. Igaz, csak két hete nyílt, szerintem én vagyok a
szobám első vendége. Olyan érzés, mintha még minden csak
kísérleti üzemmódban működne. A műszaki emberek egymást
váltják a szobában. A legváratlanabb időben, és sokszor kopogtatás
nélkül tűnnek fel. Amikor először nyitottak be a saját szállodai
kártyájukkal, majdnem szívinfarktust kaptam az ijedtségtől. Aztán
szinte megszoktam, hogy úgy járkálnak ki-be állítgatni a tévén, az
interneten, a légkondin és a csapokon, mintha otthon lennének.
- Most még kevés turista jön, de bízunk abban, hogy ez is változni
fog - mondja Nawzad. - A legtöbb külföldi egyelőre az olaj miatt
érkezik Kurdisztánba, mert nagyon sok európai, amerikai olajcég
települt ide. Vannak itt magyarok is, a MOL éppen kutatófúrásokat
végez!
- Igen, terveztük is, hogy forgatunk róluk. Arról, hogyan élnek,
hogyan tudnak itt dolgozni. - Még aznap telefonálok is néhányat, és
lebeszélek egy utat a vállalat telephelyére. A nézők úgyis imádják,
ha a messzi, számukra vad vidéken magyar embereket találunk,
magyar történetekről mesélünk.

Kopár hegyek, az út szélén birkákat terelő pásztorok. Erősen tűz a

nap a fekete dzsipbe, miközben az északi határ felé zötykölődünk, a
MOL fúrótelepére. Megint amerikai akciófilmben érzem magam,
mert négyautónyi fegyveres kísér minket: sötét terepjárókban
fülzsinóros, adóvevős szekrényemberek.
- Kérlek, magyarázd már el, mi ez a ködösítés! - fordulok Kovács
Györgyhöz, aki mellettem ül a dzsipben. Ő már ismeri a dörgést, egy
éve él Irakban. Ekkor kezdett kutatófúrásokat a MOL. Ő vezeti a cég
itteni leányvállalatát. - Hol azt mondják nekünk, hogy itt
biztonságos minden, hol meg azt, hogy egyedül ki se merészkedjünk
az utcára. Tegnap egy étteremben még a WC-re is utánam jött egy
fegyveres strázsálni.
- Pont ez a kiszámíthatatlanság a legnehezebb! Elsőre talán
feleslegesnek tűnnek ezek az intézkedések, de nem véletlen az
óvatosság - mondja Gyuri, miközben egy katonai ellenőrző ponthoz
érünk. Ezeknél kötelező már messziről lassítani, azután megállni.
Sötétedés után pedig fel kell kapcsolni az utastérben a lámpát, hogy
a katonák lássák, ki ül a kocsiban. - Ezek az ellenőrzések például
nagyon idegesítőek, mert lépten-nyomon várakoztatják, átvizsgálják
az embert. De megnyugtató is egyben, hogy ennyire éberek, mert
tulajdonképpen ránk vigyáznak. Csak így tudják kiszűrni az
öngyilkos merényletre készülőket. Úgyhogy ennek a sok
ellenőrzésnek is köszönhető, hogy a kurd területen jóval kevesebb a
támadás.
Az itt strázsáló katonákat terroristák ellen képezték ki, a
játékszabályok kőkemények. Ha valaki nem működik együtt, azzal
hajmeresztő dolgok történhetnek. Egy ilyen ellenőrző pontnál
szitává lőttek egy autót, benne egy külföldi nővel, mindezt egy rossz
döntés miatt. Az asszony taxit hívott egyik este, egy ismerőséhez
ment volna, a város külterületére. Csakhogy az ellenőrző pontnál a
taxis valamiért nem lassított. Amikor a katonák ordítani kezdtek és
rájuk céloztak, a sofőr lefékezett és megállt, majd - ki tudja, miért -
tolatni kezdett. A katonák újból rájuk ordítottak, de hiába. Ennyi épp
elég volt, hogy a kocsiba eresszenek egy sorozatot. Agyonlőtték a
sofőrt meg a taxiban utazó nőt is. Máig nem tudni, mi történt
valójában. De a történet elrettentő példaként járt körbe a külföldiek
között.
- Egyszerűen vannak szabályok, amelyeket be kell tartani -
mondja Gyuri. - Éjjel nem szabad útnak indulni, pláne egyedül,
ismeretlen sofőrrel.
Eszembe jut, hogy az elmúlt évek forgatásai során hányszor
szegtük már meg az ilyen aranyszabályokat - kényszerből. Legutóbb
éppen néhány napja. Ilyen történeteket hallva felteszi magának a
kérdést az ember: Megérte kockáztatni? Lehet, hogy máshogy nem
jutottunk volna el bizonyos helyekre, vagy lekéstünk volna egy-egy
interjút. Na és? Akkor is megérte volna, ha ezért a riportért az
életünkkel vagy egy életre szóló traumával fizetünk?
A borús gondolatokról egy furcsa hegy tereli el a figyelmem.
Hosszú, fekete csíkok futnak lefelé a köveken, mintha olaj buggyant
volna ki a hegy gyomrából. Kiderül, hogy ráhibáztam, ez tényleg a
hegyekből kifolyó megszilárdult olaj. Ezek az úgynevezett
olajkibúvások. Megállunk egy rövid pihenőre, hogy közelebbről is
megnézhessük a ritka természeti jelenséget.
- Ez a hegyoldal annyira különleges és jó példája az
olajkibúvásnak, hogy még a magyar tankönyvekbe is beletették -
emel fel egy megszilárdult olajdarabot Gyuri.
Ámulva forgatom a kezemben.
- Emiatt kellett csaknem egymillió embernek meghalnia Irakban -
tör ki belőlem a cinikus megjegyzés. Tudom, hogy sarkítok, de
szerintem valahol mélyen mindenki tisztában van azzal, mi
motiválta Washingtont, hogy elindítsa az iraki hadműveleteket. - És
ahol ilyen olajkibúvás van, az arra utal, hogy sok olaj van a föld
alatt?
- Nem feltétlenül, ez csalóka, mert az ilyen kibúvásoknál sokszor
csak a föld felszíne rejt olajat.
- És ti hogyan döntitek el, hol kezdtek olajat keresni?
- Nagyon sok geológiai mérés kell. Szakértők előbb
megvizsgálják a felszíni köveket, a növényzetet, és ahol olajra utaló
nyomok vannak, ott elkezdenek vizsgálódni a mélyben is.
- De gondolom, bárhol azért nem kezdhettek fúrást.
- Nem bizony, ez mindig jó hosszú egyezkedés eredménye a kurd
regionális kormánnyal. Emellett minden országban vannak
különleges,
Íratlan szabályok, amelyeket jobb betartani. Itt például
négyszer-ötször le kell ülni beszélgetni, ismerkedni a másik féllel,
mire konkrétumokról is szó eshet. A tárgyalásoknál sokszor nem
elég végigmenni a hivatalos állami struktúrán, figyelembe kell venni
a társadalom jellegzetes felépítését is. Kurd földön például az
úgynevezett törzsi vezetőkkel is meg kell egyezni, mert igazából ők
határoznak arról, mi lesz a régióban, és az emberek rájuk hallgatnak.
Miközben továbbindulunk a telep felé, a hallottakon
morfondírozom. Talán emiatt a párhuzamos hierarchia miatt sem jut
az ország egyről a kettőre. De hát a társadalmi szokások évtizedekre,
sokszor évszázadokra nyúlnak vissza - kik vagyunk mi, messziről
jöttek, hogy ítélkezzünk e fölött? Ha valaki itt akar pénzt csinálni,
hát szokjon vagy szökjön.
- És mennyire együttműködők a törzsfőnökök? Szívesen fogadtak
titeket, vagy kizsákmányolóknak tartják a külföldi olajcégeket?
- Legtöbbször olyan dolgokat kérnek az együttműködésért
cserébe, hogy az ő embereiket, rokonaikat, alvállalkozóikat
alkalmazzuk. Amit ha tudunk, teljesítünk, de ez nem mindig sikerül.
Általában nagyon készségesek, szinte mindig örömmel fogadtak
minket. Hesna, ez most merészen hangzik, de itt megváltóként
tekintenek az olajcégekre, tőlük várják a nagy áttörést, a gazdaság
felvirágoztatását. Nem is alaptalanul, mert a kurd területeken még
nagyon sok készlet nincs felkutatva, rengeteg a potenciális
olajmező. Ráadásul ha az egész országot vesszük alapul, Irak már a
most ismert olajmezők alapján is második helyen áll a világon, a
potenciális olajkészletek tekintetében.
- Ez mit jelent, a jelenlegi olajmezők maximum kapacitással
mennyit tudnának kitermelni?
- Iraki szakemberek azt mondják, hogy rövid időn belül a mostani,
napi két és fél millió hordónyi kapacitást fel tudnák vinni akár
tízmillió hordóra is, ami már Szaúd-Arábia nagyságrendje. Ezeknek
a készleteknek a kiaknázása persze rengeteg pénzt, erőforrást
igényelne, és nem is mindenki érdekelt abban, hogy az iraki
termelés ilyen gyors növekedésbe kezdjen. Sőt talán Iraknak sem
tenne jót, ha nagyon sok olaj kerülne a piacra - hiszen ez nyilván
levinné, csökkentené az olajárakat.
A szép tervek előtt még amúgy is sok az akadály. Például az, hogy
a központi kormány és a kurd vezetés egyelőre még a jelenlegi
olajbevételek elosztásáról sem tudott megegyezni. Bagdad emiatt
képes volt leállíttatni az olajexportot is a kurd területekről. Hogy ez
milyen következménnyel járt? Naponta hétmillió dollár bevételtől
esett el az ország, több mint egy éven át. Amikor ezt meghallottam,
összeszorult a gyomrom a dühtől. Milyen képtelen pazarlás ez egy
olyan országban, ahol százezrek nyomorognak, éheznek?! Ezt
persze belátja Bagdad és a kurd vezetés is, és már egyeztetnek a
megoldásról.
- Nem féltek ettől a bizonytalan helyzettől? Hiszen úgy tudom,
Bagdad el sem ismeri a külföldi cégek szerződéseit a kurd
kormánnyal.
- Nem félünk, mert több nemzetközi jogi szakértővel
megvizsgáltattuk a szerződéseinket. Szerintük a megállapodások
törvényesek, érvényesek, és összhangban vannak az iraki
alkotmánnyal is. Most inkább türelmesnek kell lenni. Előbb-utóbb
úgyis lesz megegyezés, ez mindenki érdeke. Kész van az új olajipari
törvény tervezete is.
Dimbes-dombos vidékre érünk, amikor hirtelen lekanyarodunk a
főútról. A dzsipek vidáman szelik a kanyargós utakat. A táj furcsán
változó, a kopár hegyoldalakat zöldellő erdőrészek váltják. Időnként
szamarak tűnnek fel, hatalmas zsákokkal megpakolva. Majd a
konvoj újból lassít, úgy tűnik, megérkeztünk. Sorompó állja az
utunkat, körülötte fegyveres őrök strázsálnak. Alaposan átvizsgálják
az autót, a minket kísérő biztonságiak pedig kiürítik a fegyverek
tárát. Leparkolunk, és gyalogosan folytatjuk utunkat, egyenesen a
központi irodába, amelyet egy konténerben rendeztek be.
- Most jöjjön egy kis biztonsági oktatás - ültetnek le minket egy
asztalhoz.
A gyorstalpalón a telep biztonsági vezetője elmondja, hogy
milyen utakat, táblákat nem szabad lefilmezni. A fúrás pontos helyét
ugyanis teljes titokban tartják, mert merényletektől tartanak. A
telepen több helyen betonbunker áll. Ezekbe kell berohanni, ha a
környező hegyekből tüzet nyitnak vagy rakétatámadás éri a
létesítményt. Az előírások sora nem lep meg - néhány éve már
forgattam hasonló telepen, csak épp Pakisztánban. Ott elég sokkoló
történetet hallottam ahhoz, hogy felfogjam, nem véletlenek ezek a
biztonsági szabályok. Még így sem lehet minden helyzetre
felkészülni. A pakisztáni fúrás helyszínén egy helyi szakembert
minden előzetes jel vagy figyelmeztetés nélkül fejbe lőtt valaki a
környező hegyekből.
Egy olajtelepen persze nem csak a terroristák miatt van milliónyi
biztonsági előírás. A speciális munkafolyamatok és a hatalmas
géppark miatt is óvatosnak kell lenni. Összeráncolt homlokkal
sandítok Lacira, amikor az egyik alkalmazott két bakancsot és két
zöld színű munkásoverallt tesz elénk. Bizony, bizony. Fel kell
venni. Lóg rajtam, mint a gatya. 36-os méretű munkás nem dolgozik
az olajfúráson. De az igazi szívás csak ezután jön. A sisak.
Munkások kisebb rajongótábora gyűlik körém, hogy végignézze,
hogyan tuszkolom bongyor hajam a műanyag védősisakba.
- Nagyon jól áll - vigasztal az egyik helyi dolgozó.
- Neked biztos - válaszolom. De nagy levegőt veszek, és azzal
nyugtatom magam, a kék golyóálló bilinél ez sem állhat sokkal
hülyébben rajtam!
Elindulunk szétnézni a telepen, ami leginkább egy kis falura
hasonlít. Az egyik dombtetőn több tucat ugyanolyan konténer áll.
Ezek többségét lakószobának rendezték be, egyszerű ágyakkal,
szekrénnyel. Külön konténerben van a tévészoba, a konyha, az
ebédlő és a fürdő. Akaratlanul is kiráz a hideg, ahogy a zuhanyzót
meglátom. Felrémlik, milyen érzés mínusz húsz fokban konténerben
tusolni. Csak néhány napot töltöttem a magyar katonák egyik
afganisztáni táborában még 2009-ben, de az a pár éjszaka örökre az
emlékezetembe vésődött. Főleg, ahogy kockára fagyva, papucsban
próbáltam elsasszézni a zuhanyzótól a sátorig, bokáig érő sárban.
Hosszú hónapok alatt persze hozzá lehet szokni a
körülményekhez. Itt több mint százharmincan élnek, dolgoznak,
négyhetes váltásban. Sokan a környező falvakból jöttek, ők jól
jártak az olajcégek megjelenésével, amelyek új munkalehetőségeket
teremtettek. A befektetők ráadásul fejlesztik a környék
infrastruktúráját is, utakat, kutakat építenek. A legtöbb szakembert
azonban külföldről vagy az ország délebbi részeiről kellett
idecsábítani.
- Szaddam minden lehetséges eszközzel próbálta megakadályozni
a régió fejlődését - magyarázza Gyuri.
- Sőt néhány falvat egyenesen el akart törölni a föld színéről -
mondom, és megint belém nyilall, hogy milyen fontos lenne eljutni
Halabzsába és a vegyi támadások többi helyszínére.
- Ez így van, de gazdaságilag is próbálta megbénítani az északi
területeket. Mivel megtiltotta, hogy a kurd részeken bárki olajat
keressen, ez az üzletág egyáltalán nem fejlődhetett ki, ezért most
nincsenek kurd olajipari szakemberek. Emiatt borzasztó nehéz az
ide települő olajcégeknek - magyarázza Gyuri, miközben
visszagyalogolunk a fúrás helyére.
Alig hallom a hangját, olyan erős a folyamatos zúgás, gépzaj.
Ehhez sem lehet egyszerű hozzászokni. Körbejárjuk a berendezés
különböző részeit, és mindent megtudok az olajfúrás fázisairól.
Egyszer csak hangos kiáltást hallok, amit jó ízes magyar
káromkodás követ. Megjelenik Laci, tetőtől talpig beborítva
valamilyen furcsa, sötétbarna masszával. Mintha fejest ugrott volna
egy pöcegödörbe.
- Ezt nem hiszem el! Valami iszapos cucc robbant ki mellettem
egy vezetékből - mutat egy távoli cső felé. Mint kiderül, az egyik
vezetékből éppen ürítették azt a masszát, ami a föld mélyéről, a
vájatból érkezik... csak éppen a menetrend szerint működő óriási
berendezés nem számol kóbor operatőrökkel. Megsimogatom
magamon az overallt és a sisakot. Kezdünk összebarátkozni.
- Hát, körülbelül ennyi lett volna az olajtúra - mondja Gyuri, és
bemegyünk az egyik konténerirodába.
Az egyik magyar mérnök egy marék bonbont nyom a kezembe.
- Boldogsághormon - mosolyog. - De nemsokára pezsgőt is
bontunk!
- Nocsak! Ilyen közel vagytok ahhoz, hogy olajat találjatok? -
kérdem.
Erre grafikonokat, ábrákat, méréseket mutat a kőzetrétegekről.
- Most már az utolsó rétegnél tartunk. Legfeljebb két hét, és
kiderül, megérte-e ennyi pénzt, időt és energiát fektetni a fúrásba.
Mint később megtudom: igen, megérte.

Egy női vécében sok minden megtörténhet. Sokan kifejezetten

mágikus helyszínnek, színfalak mögötti színpadnak tartják ezt a
helyiséget, ahol sorsfordító párbeszédek, drámai jelenetek zajlanak,
barátságok kezdődnek és barátnőségek érhetnek véget. De ha valaki
két évvel ezelőtt azt mondja, hogy a világ egyik legbefolyásosabb
emberével, az iraki háború egyik kulcsfigurájával éppen egy női
vécében fogok kezet, biztosan kinevetem. Pedig így történt.
Egyszerre mentünk vécére Condoleezza Pvice-szal.
Mindez a San Franciscó-i Stanford egyetemen történt, egy
újságíróknak szervezett amerikai programon. A hivatalos találkozó
előre le volt egyeztetve Rice-szal, aki miután visszavonult az aktív
politizálástól, folytatta a tudományos munkát. Amikor a program
előtt egy órával benyitottam az egyetem egyik vécéjébe,
megdöbbenve láttam, hogy éppen Condi lép a mosdókhoz. Csak
ketten voltunk a helyiségben, úgyhogy amerikai módi szerint
egymásra köszöntünk: ,,Hi!" ,,Hi!" És a tévében mindig zord
tekintetű nő rám mosolygott! Fekete nadrágkosztümöt viselt vékony
ezüstlánccal. Alig magasabb nálam - ami azért meglepett.
Furcsa, mondhatni bizarr élmény volt. Egyenesen zavarba jöttem.
De megszólítottam. Gondoltam, az ember mégsem fut össze
gyakran a vécén egy volt amerikai külügyminiszterrel.
Bemutatkoztam, és mondtam, hogy azzal a csoporttal vagyok,
amelyikkel egy óra múlva lesz találkozója. Borzasztóan frappáns,
eredeti gondolat volt tőlem.
- Great! - válaszolt mosolyogva, aztán elköszönt azzal, hogy
nemsokára találkozunk.
Így is lett, lement a találkozó, de a nap hátralévő részét még az
egyetemen töltöttük. Amikor délután, néhány óra múlva megint
vécére mentem, azt hittem, csak a képzeletem játszik velem.
Tökéletesen ugyanaz a jelenet fogadott, szinte kockáról kockára:
ahogy belépek, Rice jön ki ugyanabból a fülkéből, és éppen a
mosdóhoz lép. Ahogy rám nézett, látszott, hogy neki is déjà vuje
van. Annyira képtelen volt a helyzet, hogy mindketten nevetni
kezdtünk. A nap további részében már megközelíteni sem mertem
azt a vécét, nehogy azt higgye, lesben állva várom, hogy pisilni
menjen.
Rice amúgy meglepően közvetlen, beszédes volt a hivatalos
találkozón is. A legőszintébbnek az a mondata tűnt, amikor azt
mondta: el sem hisszük, milyen megkönnyebbülés úgy felkelni
reggel, és úgy olvasni az újságot kávézás közben, hogy a világban
zajló szörnyűségeket már nem az ő dolga megoldani. Az előadás
után egy órán át faggattuk az iraki, az afganisztáni háborúról, és ő
mindenre válaszolt. Persze vérbeli amerikai diplomata módjára:
nem árult el semmilyen kulisszatitkot. Amikor megkérdeztem, hogy
van-e olyan döntése, utasítása, amit megbánt, és már máshogy
csinálna, meglepett a válasz: igen, sok mindent. Például az amerikai
hadműveletek kezdetén alábecsülték a vidéki városok erejét és
fontosságát, hiba volt csak Bagdadra koncentrálni. És hogy kár volt
magukra haragítaniuk a szövetségeseket azzal, hogy nem
kommunikáltak, egyeztettek többet a háborúról és az amerikai
szempontokról. Hogy Washington talán túl gyorsan lépett
szeptember 11. után. De szerinte ez érthető, hiszen óriási nyomás
alatt volt az elnök és a kormány a merényletek miatt. És - tette hozzá
- az eseményeket minden kor, így a következő generációk is
máshogy ítélik meg. Szerinte még túl rövid idő telt el ahhoz, hogy
reálisan értékelni lehessen a háborút.
Rice-nak ez a gondolata jut eszembe, amikor az olajtelepi
forgatás után a zuhany alatt állok, és fekete csíkokban folyik le
rólam a por és az olajos sár. Tényleg generációkat kell várni ahhoz,
hogy meg lehessen ítélni, hová vezetett a háború, és mi motiválta?
Nem nagyon konyítok az üzleti világhoz, de annyi azért világos: az
országban óriási pénzek forognak kockán az olajbizniszben.
Nemcsak a kurd területeken, hanem Irak déli részein és Kirkuk
környékén is hatalmas készletek várnak kitermelésre. Hatalmas
kincsen ül az ország, miközben elképesztő a nyomor. A háború
mindent letarolt.
Megbecsülni sem lehet, hogy összesen hány áldozatot követelt a
konfliktus azóta, hogy 2003 márciusában az amerikai csapatok
megszállták az országot. A halottak számát ugyanis úgy
csűri-csavarja, manipulálja a politika - az amerikai és az iraki is -,
ahogy az érdeke kívánja. Míg a hivatalos adatok szerint tavalyig
nyolcvanötezer civil halt meg, egy független, kifejezetten az
áldozatok nyilvántartására létrejött szervezet százháromezer halottat
regisztrált. A valós szám azonban ennél is jóval magasabb lehet, ha
figyelembe vesszük az eltűnteket, a sérülés miatt később
elhunytakat, a mostoha körülmények miatt meghalt csecsemőket. És
azt, hogy a „civil áldozat" értelmezését többnyire elég rugalmasan
kezelik. Egy 2006-os átfogó jelentés megdöbbentő számot közölt:
hatszázötvenötezer ember halt meg Irakban az amerikai megszállás
és a háború következtében. Azóta eltelt négy év, köztük az ország
történetének egyik legvéresebb éve. Tehát a legjobb indulattal is
egymillió halottról beszélhetünk.
Felfogni is lehetetlen. Kényelmes foteljainkban a tévé előtt ülve
elképzelni sem tudjuk, hogy az emberek éveken át rettegve mentek
ki az utcára, mert soha nem lehetett tudni, mikor robban fel egy
mellettük parkoló autó. A merénylők ráadásul a zsúfolt helyeket, a
piacot, a hivatalokat vették elsősorban célba, vérfürdővé változtatva
a bagdadi tereket. Sokszor pedig azért kellett családoknak
meghalniuk, mert síiták vagy éppen szunniták voltak.
Bár az öldöklés most is tart, az utóbbi években megpróbálták
elkezdeni az újjáépítést, igaz, meglehetősen döcögősen halad.
Sokszor amint kész egy beruházás, másnap felrobbantják a lázadók.
Így nem meglepő, hogy kevés üzletember merészkedik az országba.
A legtöbb településen nincs rendes áram- és vízellátás.
Gyakorlatilag a teljes infrastruktúrát újra ki kell építeni.

Észak-iraki csendélet: halkan dúdol a szél, miközben egy zöld

műanyag klotyó előtt állok. Pontosabban legalább nyolcvan zöld
műanyag klotyó előtt, melyek szépen, katonásan sorakoznak
egymás mellett. Patakokban folyik a szememből a könny, a fogaim
között csikorog a homok. Az a homok, ami húsz perce, homokvihar
formájában beköszöntve, gyönyörű sárgára festette az ég alját.
Bagdadból érkezik. Legalábbis ezt mondják a helyiek. De lehet,
hogy csak ezt is rájuk akarják fogni. Mármint a bagdadi arabokra.
Nem éppen felhőtlen a viszony az iraki kurdok és az arabok között,
na de hogy az időjárásért is egymást okolják - az már kicsit abszurd.
Van persze B verzió is. Hogy erről is az amerikaiak tehetnek. Mert
Irak déli részén állítólag olyan szerencsétlen időben-terepen
haladtak át a tankok, hogy egy sivatagos részen teljesen felkavarták
a homokot. És csak a megszállás kezdete óta vonulnak át ilyen
elviselhetetlen homokviharok az országon. Azzal, hogy az amerikai
tankok ott voltak és akkor, ahol és amikor semmi keresnivalójuk
nem lett volna, ezzel mélyen egyetértek, de hogy az időjárásért is
őket okolják - abszurdnak mondanám ezt is.
Na de maradjunk a műanyag klotyóknál! Aliasz tojtoj. Aki volt
már rockfesztiválon, annak nem kell bemutatni eme plasztikcsodát,
amelybe csak akkor merészkedik az ember, ha már az égvilágon
semmilyen más megoldás nem maradt és a folyóügyi katasztrófa
szélén táncol. Akkor viszont életet ment.
Van belőlük kézmosós, meg olyan is, amiben piszoár van. Létezik
tükrös változat, és olyanról is hallottam már, amibe szellőztető
rendszert építettek. De ezek itt, a homokba állítva, a mobil
mellékhelyiségek új világát nyitották meg még sok vécét látott
szememnek is. A Toifor cég ezeket a helyi igényekre gyártotta.
Guggolósak. Amolyan közel-keleti fazon, amikor az ülőke helyén
egy lyuk tátong a földön. Elsőre riasztó látvány az európai számára,
de ha jól belegondolunk, nem logikátlan módi. Sokkal
higiénikusabb efölé görnyedni, mint hozzáérni az agyonpiszkított
fajanszhoz.
A guggolós mobilvécé egészen dizájnos. Külön iraki rendelésre
készülő magyar gyártmány. Ki gondolná, hogy piacvezető guggolós
klotyó nagyhatalom vagyunk a Közel-Keleten? Elviccelem a dolgot,
pedig itt véresen komoly történet áll az üzlet mögött.
Az egész az iraki csendélettel kezdődött: halkan dúdolt a szél, és
egy zöld műanyag klotyó előtt álltam. Patakokban folyt a
szememből a könny, a fogaim között csikorgott a homok. Ekkor
találkoztam Istvánnal a cég telephelyén.

- Mi szó szerint szarból építettünk várat - nevet a férfi.

A szívből jövő kacagást hallva kicsit megkönnyebbülök, ahogy
ott toporgunk a budik előtt. Mi tagadás, tartottam az abszurd
helyzettől: „helyszíni riport a vécébizniszről egy háborús
országban". De mindenáron le akartam forgatni. Ha nincsenek olyan
külföldi befektetők, akik vállalják az embert próbáló
körülményeket, esélye sincs egy háborút viselt országnak, hogy
talpra álljon. István, a magas, bőrdzsekis, vidám szemű srác ráadásul
nem tűnik karót nyelt üzletembernek, minden mozdulatából lazaság
árad. Én is könnyedebbre veszem a figurát.
- Ennek a szarból épült várnak azért nagyon szilárd alapjai
vannak, amiket a világ egyik legveszélyesebb városában,
Bagdadban raktatok le. Hogy a fenébe jut eszébe egy magyar
fiatalnak, hogy útnak induljon, és egy véres háború közepén
vécéüzletbe kezdjen?
- Húha, hosszú történet! - mosolyog. De azért belevág.
Mohos István huszonnyolc éves volt, amikor a barátjával
elhatározta, hogy külföldön próbál szerencsét. Hat éve történt, az
iraki háború legvéresebb napjaiban. Több százezer amerikai katona
állomásozott az országban. A hadsereg táborai úgy működnek, mint
egy kisebb város. Ehhez vízellátásra, szemétszállításra, vécékre van
szükség. Itt jött a képbe István és a barátja. Az egyik nagy magyar
mobilvécé-szolgáltatóval megkeresték az amerikai hadsereget, és
többéves szerződést kaptak. Jövedelmező, de életveszélyes üzlet
volt. Gyakran gránáttal, vállról indítható rakétákkal lőttek be a
táborba. Hogy ilyenkor mit csináltak? Toll, ceruza le, golyóálló
mellény föl, és iszkolás a legközelebbi óvóhelyre. Ízlés és vallási
hovatartozás szerint jöhet egy rövid ima. Sokak szerint ilyen
helyzetekben a hit a leghatásosabb idegnyugtató.
Az ott töltött évek alatt persze szóba sem jöhetett, hogy elhagyják
a tábort. Csak végszükség esetén mentek ki a városba, ahol soha
nem lehetett tudni, melyik utcában robban fel egy autó, egy épület,
vagy honnan kezdenek el tüzelni a járókelőkre. Különösen a
külföldiekre vadásztak a merénylők. Nem válogattak katonák és
civilek között. Egyaránt megszállóként tekintettek rájuk. A
legrosszabbul azok jártak, akiket túszul ejtettek. Nagy ritkán
megtartották ígéretüket a támadók, és a váltságdíjért elengedték a
foglyot. Máskor viszont éppen a pénz átadása jelentette a halálos
ítéletet. Jó esetben csak lecsapták az áldozat fejét. Rosszabb esetben
meg is kínozták előtte. A gyilkolásokra külföldieket is toborzott az
al-Kaida, afgán, pakisztáni, szomáliai harcosokat.
István szerencsésen megúszta a bagdadi éveket, de két magyar
kollégája nem élte túl a missziót. Ráadásul nem is lázadók
gyilkolták meg őket. Baráti tűzben haltak meg, amerikai katonák
lőtték le őket, a tábor falain belül.
- Bogdán Tibor kollégánk esete bejárta a sajtót - mondja István, és
látszik, hogy ennyi év elteltével is megrendíti az emlék. - Sajnos
még most sem tudni, mi történt pontosan. Máig tisztázatlan, hogy mi
játszódhatott le a katona fejében, amikor hátulról fejbe lőtte.
Valószínűleg zavart lehetett az elméje.
A pszichés zavarok gyakoriak voltak a táborokban, ahol a
katonák borzasztóan kemény körülmények között élnek. Az
ingerszegény környezet és a kint zajló vérontás miatt könnyű
elveszteni a kapcsolatot a valósággal. Az sem ritka, hogy az éretlen,
szinte még tizenéves fiúk rambós elképzelésekkel érkeznek - azt
gondolják, hogy az ilyen misszió másról sem szól, mint
életveszélyes akciókról, tűzharcokról, gyilkolásról. És borzasztó
frusztrációt élnek át, amikor hónapok telnek el éles bevetés nélkül.
Szomorú, de előfordult már, hogy néhány újonc bevallotta: tudni
akarják, milyen gyilkolni. Hozzátették persze, hogy csak a „jó ügy"
érdekében ölnének. A háborús bűncselekményekről szóló jelentések
viszont nem ezt mutatják. Több katonát elítélt a katonai törvényszék
azért, mert ok nélkül, sokszor „saját szórakoztatásukra"
erőszakoltak meg iraki nőket, gyilkoltak meg családokat.
- Mondd meg nekem, miért vállaltátok az életveszélyt egy meló
miatt? - kérdezem. Vicces, hogy pont én.
- Erre csak azt tudom mondani, hogy fiatalság bolondság. Amikor
hat éve nekivágtunk, hatalmas kihívás volt. Bevallom, annak is volt
egyfajta romantikája, hogy részt veszünk a huszonegyedik század
első nagy katonai missziójában, hogy belülről látjuk, hogyan
működik az egész. Érdekes, mert visszagondolva ezekre az évekre
nekem a háborús emlékek maradtak meg a legkevésbé. Talán az
elménk valahogy úgy van összerakva, hogy a szörnyűségeket, a
horrorisztikus történeteket nem jegyezzük meg annyira. Nekem
legalábbis sokkal inkább az emberi pozitívumok, az egymás
megsegítése, a bajtársi kapcsolatok jutnak eszembe. Az is tény,
hogy a háborúk kívülről, messziről mindig sokkal félelmetesebbnek,
veszélyesebbnek tűnnek, mint amikor ott vagy, és átéled. De hát ezt
te is jól tudod.
És tényleg, mintha a saját gondolataimat hallanám vissza. Én is
mindig azt bizonygatom, messziről sokkal félelmetesebbnek látszik
egy-egy háborús helyzet. Mert amikor az ember jön-megy, teszi a
dolgát, nem a veszélyt analizálja. A híradásokban viszont csak a
vérontást látni, tömörítve, a gyilkolásra kihegyezve.
- Teljesen egyetértek, de azért más, amikor egy barátod, kollégád
hal meg a közvetlen környezetedben. Ez sem bizonytalanított el?
Nem érezted, hogy ennyit nem ér az egész?
- Nem, éppen ellenkezőleg. Az ilyen szomorú események arra
ösztönöznek, tenni kell valamit, hogy a helyzet jobb legyen. Hogy
mindenki biztonságosan élhessen ebben az országban.
A háborús tábori életben sokszor nem is a veszély a legnehezebb,
hanem a végtelen egyhangúság. Az ingerszegény mindennapok.
Hogy az emberek konténerekben laknak, és minden egyes nap
ugyanúgy telik. Istvánék sokszor azt sem tudták, hogy a hét melyik
felén járnak. Csak egy biztos pont volt az idő végeláthatatlan
folyamában: a vasárnapi bundás kenyér. Ebből soha nem engedtek.
A magyar tradíciónak az egész táborban híre ment. A végén már az
amerikai katonák is ott ácsingóztak a jó kis bundás kenyérre minden
hét utolsó reggelén. Így csempésztek a fiúk egy kis Magyarországot
a szürke, hazátlan hétköznapokba.
- A monoton munka közben viszont nagyon észnél kellett lennünk
- mondja István. - A háborús körülmények különleges óvatosságot
követeltek. Előfordult, hogy a katonák a fel nem robbant gránátokat
is beledobták a konténerekbe. Ennek csúnya vége lett, amikor a
kukásautóban összenyomta a szemetet a hidraulika.
De voltak azért vicces történetek is. Például amikor az egyik
laktanyából dühösen hívták őket, hogy nem kapták meg az ígért
szeméttárolót. Értetlenül érkeztek a helyszínre, ahol rég ott volt a
nagy zöld konténer - benne állt a reklamáló katona.
- Megkérdeztük, hogy mégis mit gondol, miben áll - meséli
nevetve Attila, aki évek óta együtt dolgozik Istvánnal, még ő is
Bagdadban kezdte.
- Ja, hogy ez lenne a szeméttároló? - mordult fel a katona. Ő
ugyanis azt gondolta, hogy óvóhely. Már vitt is be magának
hálózsákot, vizet, és azt gondolta, támadáskor majd magára húzza a
konténer fémtetejét.
Ahogy a mobilvécék és a konténerek mellett állunk, dörzsölni
kezdem a szemem. Megint csorogni kezd a könnyem.
- Bizony, jól érzed, itt a homokvihar! - nevet István.
Körülöttünk szép lassan minden sárga árnyalatúra vált. Érzem,
ahogy a szél a szemembe fújja az apró szemcsés homokot. Egy idő
után elviselhetetlenül szúrni kezd. Dörzsölni kezdem a szemem, és
nem bírom tovább, kikapom a jobb kontaktlencsémet. István
döbbenten néz rám.
- Ugye rosszul láttam, hogy most éppen kivetted a lencsét, a
homokvihar közepén?!
Sajnos jól látta. Nagyot hibáztam, már én is tudom.
- Hát te sem vagy normális, már bocsánat. Azt a kontaktlencsét el
is felejtheted.
De én nem szoktam könnyen feladni. Fél szemmel mégsem
folytathatom az interjút! A sok mobilvécé mellett áll egy „mobilkút"
is. Nem túl bizalomgerjesztő, de nincs jobb megoldás. Próbálom
lemosni a kezem, a lencsét és a szemfesték maradványait az
arcomról. De a helyzet egyre rosszabb.
- Na jó, feladom, megszívattam magam - dobom el a
kontaktlencsét. Fél szemmel még látok, egyelőre ez is megteszi. -
Inkább folytassuk. Hogy kerültetek ide, Észak-Irakba? Ez azért
jóval nyugisabb hely, itt csak két-három havonta robbantanak -
mondom ironikus mosollyal.
- Az ok egyszerű. Rájöttünk, hogy Kurdisztánban most épül ki
minden alapvető infrastruktúra, ezért itt kell lenni. Mert a
Szaddám-érában elnyomott és a háborúkban megviselt
tartományokban még most sincs rendes ivóvíz, áramellátás,
szeméthasznosítás. Mindezt most kell kiépíteni. Itt két éve
viszonylag nagyobb a biztonság, kezd visszajönni a pénz, a tőke. Mi
meg rájöttünk, hogy a Bagdadban bevált recept talán még jobban
működhet a kurd területeken, ahol egyre több a fejlesztés, és
elkezdtek tolongani a külföldi cégek, befektetők. Úgyhogy
csináltunk egy helyi képviseletet a Toifor cégnek.
Először az olajcégeknél próbálkoztak a mobilvécé-,
szennyvízszolgáltatással, de hiába. Ezek a vállalatok ugyanis
tisztában vannak azzal, milyen kincseket rejt Észak-Irak földje,
ezért hosszú távra rendezkednek be - nem átmeneti táborokban,
átmeneti vécékkel. De a fiúk nem adták fel. Néhány hosszabb
autókázás után jött az ötlet: turizmus. A régióban ugyanis sok a
kirándulóhely, barlang, ahol péntekenként családok százai
piknikeznek. Csakhogy a környékükön siralmas állapotok
uralkodnak, nincs se víz, se vécé. Vagyis ide kellenek a mobilvécék,
mobilkutak - jutott eszükbe, és már mentek is a turisztikai
minisztériumba.
- Ekkor jött a második meglepetés - meséli István. - Mi nagy
pofával idejöttünk, hogy majd adunk nektek mobilvécét, mert az
milyen jó! Aztán kiderült, hogy fogalmuk sincs, mi az. A legtöbben
azt hitték, hogy ez a hagyományos „budinak" egy előre gyártott
mása. Hogy a kis telekre szépen ásnak egy nagy gödröt, és oda
állítják a mobilvécét. Kénytelenek voltunk bemutatót tartani a
polgármesternek és a minisztérium embereinek. Nagyon tetszett
nekik az ötlet. Hát így kezdtünk keleti típusú, guggolós-pottyantós
mobilvécéket is gyártani.
 - Utána vágtunk bele a szemétszállításba, kukásautókat,
konténereket hozattunk - veszi át a szót Attila. - Helyi munkaerőt
találtunk, még a munkatempóval sem volt igazán gondunk. Inkább
az a probléma, hogy a rutin, a tudás hiányzik. Mert először a
diktatúra, aztán a háború alatt elmenekült a mérnökök, tanárok,
képzett szakemberek nagy része. Inkább csak a kétkezi munkások
maradtak, úgyhogy velük dolgozunk. De igazából nem
panaszkodhatunk, ha megmutatjuk, hogy kell csinálni egy-egy
munkát, hogyan lehet megoldani valamilyen problémát, akkor
boldogan megtanulják.
Az üzleti élet ritmusa azért más, mint Európában. A fiatal
befektetők már az elején rájöttek, hogy teljesen máshogy kell
közelíteni az üzleti partnerhez, és egészen mások a tárgyalási
technikák.
- Meg kellett szokni, hogy az üzleti élet borzasztó lassú. A tisztelet
jeleként mindenkivel meg kell inni tíz-húsz csésze teát, megenni
néhány vacsorát, elszívni néhány vízipipát, mire egyik lépésről a
másikra jutunk. Legalább két-három hónap, mire létrejön egy üzlet.
- Otthon nem viccelnek veletek, hogy vécébizniszből éltek?
- Dehogynem. Magyarországon a legtöbben fel sem fogják,
milyen kényelemben élnek. Pedig a világon rengeteg embernek nem
magától értetődő, hogy ha megnyitod a csapot, folyik a víz. Hogy
lehúzhatod a vécét, és elviszik a szemetedet. Ezek olyan
szolgáltatások, amelyek mögött hatalmas ipar áll. Ami itt hiányzik.
Erbil másfél milliós város, és míg bevásárlóközpontja már van,
rendes csatornája, ivóvízellátása nincs.
A vizet emlegetve megint szúrni kezd a szemem, most a másik.
Aztán hallom Laci halk szentségelését a kamera mögül. Kiderül,
hogy nemcsak az én lencsém, hanem a kameráé is egyre nehezebben
bírja a levegőben szálló homokmennyiséget.
- Menjünk az irodába! - mondja István. Összepakolunk, és irány az
English Village.

Kerítéssel körbevett kertvárosi dombra kaptatunk fel Erbil

külvárosában. Minden utcában szinte teljesen egyforma, rendezett
házak állnak. Leparkolunk az egyik előtt, amikor a kerítés mögött
felbukkan Gorán. Ő is ennek a cégnek dolgozik.
- Itt főleg külföldi üzletemberek és gazdagabb helyiek laknak -
magyarázza, miközben beterel minket a házba. - Nem olcsó a bérlés,
de itt mindig van internet, víz és áram. A földszinten van az irodánk
és a konyha, fönt pedig a hálószobák.
- Élnek itt más magyarok is? - kérdem.
- Itt nem, de a városban van egy kisebb magyar közösség, úgy
húsz-huszonöt ember. Egy részük dolgozni, egy részük pedig
családi okokból jött Kurdisztánba. Van, hogy áthívjuk őket,
iszogatunk vagy főzünk valamit.
Ahogy ezt kimondja, kopognak az ajtón: Nawzad, a
Magyarországon végzett mérnök lép be magyar feleségével, Icával.
Megtudták, hogy ma a srácokkal forgatunk, és Ica kitalálta, hogy
hazai ízzel, túrós lepénnyel lep meg minket. A fiatalos, szőke
asszony már pakolja is ki a hozzávalókat.
- Itt csak sós túró van, de majd ellensúlyozom jó sok cukorral -
nevet.
Sütés közben alaposan kikérdezem, hogy érzi magát
Észak-Irakban. Azt mondja, nagyon megszerette a kurdokat, a
kultúrát, és persze a férje családját is. Még kurdul is perfektül
megtanult, pedig évtizedeken át Magyarországon éltek. Akkor
jöttek először ide látogatóba, amikor már viszonylag nagyobb
biztonság volt. Azóta ingáznak Budapest és Erbil között, de az év
nagy részét a kurd városban töltik.
- Huszonnyolc év! Ennyi telt el, amióta hozzámentem
Nawzadhoz! Ez hosszú idő, úgyhogy szerintem természetes, hogy
követem őt oda, ahová megy. Látom, neki fontos, hogy most itt
legyen, és részt vegyen a politikában - mondja Ica, miközben kiveszi
a forró tepsit a sütőből. Tíz perc múlva már mindenki az
édes-sós-túrós sütit tömi magába. Közben elmesélem a soha meg
nem kapott iraki vízum történetét, és hogy mennyire szerettem volna
eljutni Bagdadba.
- Te, Nawzad, neked annyi kapcsolatod van. Egyetlen bagdadi
irányítású városba se tudnánk átmenni? Mondjuk Kirkukba. Tudnál
segíteni?
- Tudnék.
 - Tényleg?
- Tényleg.
- És segítesz?
- Nem.
- De miért?
- Mert nem teszem kockára az életeteket. Hesna, látod, hogy
bármiben segítek, de oda ne menjetek.
- Tudom, hogy veszélyes. De nagyon szeretném.
- Miért?
- Mert az a város az egész kurd-arab szembenállás jelképe. Mert
igazi olaj fellegvár. És el akarok jutni olyan helyre, ami bagdadi
fennhatóság alatt van most is. Látni szeretném, gyógyulnak-e a
háborús sebek, vagy a rettegés még most is lebénítja az emberek
életét.
Nawzad csak néz rám, és csóválja a fejét. Fél óra múlva már le is
van szervezve, hogy reggel hatkor egy fekete Toyota furgon vár
minket a hotel előtt.

A hotelbe érve lekapcsolom a villanyt, és a félelem lesz rajtam

úrrá. Jaj, ne - fut át rajtam. Ez az érzés mindig az utazás előtti
éjszakán szokott hatalmába keríteni. Akkor döbbenek rá, milyen
idióta vagyok, hogy én csak azért is odautazom, ahonnan minden
normális ember menekül. Mielőtt ennek a forgatásnak nekivágtam,
valahogy ez eszembe sem jutott. Talán mert tudtam, hogy a kurd
régió viszonylag biztonságos. Most viszont olyan városba készülök,
ahol az emberek még ma is mindennapos rettegésben élnek. Húsz
órája sincs, hogy az utcán fejbe lőttek egy tábornokot. Hogy miért?
Ilyen kérdésekre nincsenek válaszok.
Kirkukban azért különösen feszült a helyzet, mert a város
etnikailag teljesen megosztott, kurdok, arabok és türkmének lakják.
A Szaddám-rezsim alatt több mint kétszázötvenezer kurdot üldöztek
el a városból, a helyükre arab családokat telepítettek. A cél az volt,
hogy megváltoztassák a kurd többségű lakosság etnikai arányait.
Innen származik ugyanis az iraki olajexport fele - és a föld alatt
tízmilliárd hordó olaj vár kitermelésre. Bár a diktátor bukása óta
visszatérhetett az elüldözött kurd lakosok nagy része, a város
irányításáért még most is küzd az összes etnikai csoport.
A település sorsáról a helyiek dönthettek volna. De a viták már
azon elkezdődtek, hogy egyáltalán ki számít kirkuki lakosnak. A
2007-re kiírt referendumot az utolsó pillanatban elhalasztották
bizonytalan időre. Állítólag azért, mert az eredmény újabb háborúba
taszíthatná az országot. A kurd többségű városban ugyanis
feltehetően azt szavaznák meg, hogy az autonóm kurd területhez
tartozzanak. Csakhogy ez olyan gazdasági hatalommal és erővel
ruházná fel őket, amit az iraki síita és szunnita arabok nem
viselnének el. A környező országok is jelezték, rossz szemmel
néznék, ha Kirkuk a kurdok irányítása alá kerülne. Ez ugyanis óriási
lökést adhatna a Törökországban, Szíriában, Iránban élő kurdok
autonómia iránti törekvéseinek. Törökország egyenesen katonai
csapással fenyegetőzött arra az esetre, ha Kirkuk a kurdokhoz
kerülne.
Hát ezért a feszültség, az időnkénti robbantások, emberrablások,
ami miatt nemcsak Nawzad, hanem sokan mások is győzködtek,
Kirkuk veszélyes lehet. De ez a „lehet" szó nekem épp azt jelentette,
az út még bevállalható kockázatú. Megnéztem a vérfürdők
kronológiáját. Az utolsó nagyobb merénylet több mint fél éve
történt. Egy autóba rejtett bomba robbant a rendőrség mellett,
harmincan haltak meg.
Az ágyban fekve azon jár az eszem, hogy elég egyetlenegyszer
rossz helyen lenni. Megéri? Eszembe jut a barátom, Ervin, akivel
még csak két hónapot tölthettünk együtt. Annyi melléfogás után
végre úgy érzem, találtam valakit, akivel boldog vagyok. A belőle
áradó nyugalom olyan biztonságérzetet ad, amit már régóta
kerestem. Mintha ezzel az erővel, és egészen eredeti humorával
képes lenne tompítani az én szélsőséges rezgéseimet. De most jól
bedobtam a mély vízbe! Lelépek két hétre, ráadásul olyan helyre
jöttem, ahonnan elég sok újságíró darabokban tér vissza. Végül is
teljesen megérteném, ha nem kérne ebből. De ezt valahogy
elképzelni sem tudom. Jól tudta, hogy zűrös nőt választ, eleve
Afganisztánban ismerkedtünk meg. Karácsony előtt néhány nappal
a honvédelmi minisztert kísértük a magyar katonák bázisára. Ervin
egy rádiótól jött, én az MTV-nek forgattam az afganisztáni
táborokban. Igazi romantikus terep az ismerkedéshez. De az
életembe, ha jól belegondolok, ez pont beleillik. A sors ráadásul
mindig meglepetéseket rejt: hazafelé az egész delegáció két napra
Bakuban rekedt egy vihar miatt. Mintha valaki az égből
varázsvesszővel rendelte volna az éktelen havazást. A bakui
repülőtér mellett aztán volt idő kielemezni a munkánkat és az
életünket. Szegény még kétórás monológomat is türelmesen
végighallgatta arról, hogy Norbival, a nagybátyámmal hogyan
kezdtük el a lakásom felújítását, és éppen milyen tapétadilemmákkal
küzdök. Aztán hazatérve kiderült, hogy a csaknem kétmilliós
városban két sarokra lakunk egymástól. Így vagy úgy, nekünk
találkoznunk kellett. Remélem, ezt nem fogja máshogy gondolni az
iraki utam után sem. Én mindenesetre optimista vagyok.
Mert minden úgy történik, ahogy kell. Ez lett az életfilozófiám,
amióta rájöttem, hogy folyton ugyanabba a hibába esem: túl
komolyan veszek mindent. Magamat, az életemet, a hibákat, a
lehetőségeket. Bevallom, sokáig idegesített, hogy nem találom a lét
értelmét. Könyveket bújtam, a boldogságot kutattam. Akkor
olvastam, hogy nagyjából ötven százalékban a genetika dönti el,
hogy ki képes a boldogságra. Ez sok embernek rossz hír. Jó hír
viszont, hogy a maradék negyven-ötven százalék befolyásolható.
Hogy mivel? Négy teljesen egyszerű dologgal. Jó cselekedettel
(legyen az akármilyen apró), az emberi kapcsolatok ápolásával,
konkrét célok kitűzésével és testmozgással. Legalábbis ezeket
emelte ki Szondy Máté pszichológus az egyik írásában, és nekem
nagyon hihető a tézis.
Egy időben azért olvastam állandóan lélekbúvár könyveket, mert
zavart, hogy a sorsomat gyakran nem én irányítom. Talán túl sokat
is gondolkodtam az egészen. Aztán rájöttem, hogy csak rajtam áll,
hogyan közelítek ehhez a kérdéshez.
Mert felfoghatom úgy az életet, hogy ki vagyok szolgáltatva a
sorsnak, Istennek, a végzetnek vagy épp a vak véletlennek. Szinte
mindegy, melyiknek, a végeredmény ugyanaz: rettegek, hogy mi vár
rám holnap. Próbálkozhatok, hogy mindent erővel irányítsak, de
hiába. Aki kapálózik a vízben, az elsüllyed. Aki felfekszik a
hullámokra, azt viszont kiviszi a tenger a partra. Felfoghatom úgy is
az életet, mint egy játékot. Állhatok úgy hozzá, hogy pont azt
értékeljem legszebb dologként, ami a legnehezebb: hogy nem
tudhatom, mit hoz a következő másodperc. Hozhat ugyan rosszat, de
ugyanúgy hozhat jót is! És ez tulajdonképpen izgalmas. Ha valaki
megtalálja ennek a szépségét, talán még arra is esélye van, hogy
boldogan éljen. Ezt szeretném én is. Úgyhogy jöjjön, aminek jönnie
kell! - jutok az eszmefuttatás végére az erbili hotel ágyán
forgolódva. Holnap irány Kirkuk, és kész.

Az egyre sűrűsödő ellenőrző pontokból érezni, hogy bagdadi

fennhatóságú terület közelébe érkeztünk. Bár Kirkuk státusa kicsit
más, mint a többi iraki városé, elméletileg oda is iraki vízum kell és
különleges engedélyek. Nekünk csak egy láthatatlan
„befolyáskártyánk" van: akinek kell, az már tud az érkezésünkről.
Ez itt sokszor többet ér, mint bármilyen papír. És a mobilok korában
egy jól célzott hívás bármilyen ellenőrző ponton átsegít.
Így hát akadály nélkül jutunk át az ellenőrzésen, ahol már
amerikai katonák is ácsorognak - igaz, betontömbök mögé húzódva,
szinte láthatatlanul. Washington ugyanis úgy döntött, új stratégiát
vezet be. Visszavonja az egységeket a városokból, és csak a
külterületeken állomásoztat katonákat. A feladatuk is átalakul, egyre
inkább az új iraki hadsereg kiképzésére és logisztikai feladatokra
koncentrálnak. Az amerikai elnök tervei szerint a százharmincezer
fős amerikai kontingenst először ötvenezer főre csökkentik, 2011-ig
pedig teljesen kivonják az országból. Hogy mindez hová vezet
majd? Ebbe jobb bele sem gondolni. Az iraki vezérkari főnök
többször hangoztatta, egyelőre felkészületlen az iraki hadsereg, és
2020-ig biztos, hogy képtelen gondoskodni az ország biztonságáról.
Bámulok ki az ablakon, és meglep a látvány. Lepusztult házak,
por, szemét és betonakadályok tömkelege - éles váltás a kurd régió
után. Látszik, itt még nem törődnek azzal, hogy eltüntessék a háború
nyomait. Egyelőre jócskán akad a romeltakarításnál fontosabb
feladat is.
Sofőrünk egy ötven év körüli, iraki kurd férfi. Vállalta a munkát,
de látszik, hogy egyetlen porcikája sem kívánja, hogy a bagdadi
kormány területére lépjen. Pokolgépek és emberrablók víziója
üldözi.
- Nem fordulunk inkább vissza? - kérdi.
- Nem! - És a téma lezárva. Rossz választás volt ez a sofőr, már tu-
dom.
- Az a baj, hogy fogalmatok sincs, hogyan működnek itt a dolgok -
próbálkozik még egyszer, amikor a város széléhez érünk. Fiatal,
középkorú és idős férfiak sora ácsorog végig az út mentén. Ki a
falnak támaszkodva beszélget, ki autónak dőlve szotyizik, és
bámulja az utat.
- Látjátok az itt álldogáló férfiakat? A fele beépített ember.
Valószínűleg már rég leadták a drótot, hogy idegen jött a városba.
Ha úgy gondolják, hogy megérjük a fáradságot, kábé fél perc alatt
elrabolnak minket. Aztán csak arra eszmélünk, hogy egy zsák van a
fejünkre húzva.
Ijesztően hangzik. De nem tudom, higgyek-e neki. Hiszen ő kurd,
ezért bizalmatlan az arabokkal. Lehet, hogy ha egy arab vezeti az
autót, a kurd kerületről mondja ugyanezt. Ez a legnehezebb ebben az
országban - soha nem tudhatod, kinek higgy, mert mindenki túloz.
Vagy sokkal súlyosabbnak festi le a képet, vagy elbagatellizálja a
valós, szörnyű helyzetet. A motiváció egyszerű: befeketíteni a
másik vallású, etnikumú embert. Ráadásul nem tudni, ki melyik
kerületet irányítja. Fogalmunk sincs, kinek hihetünk, és hogyan
vehetjük észre a veszélyt - ami itt láthatatlan.
- Egyelőre ragaszkodjuk az eredeti tervhez! - mondom. - Most
úgyis a rendőrségre megyünk. Ott már csak nem ér baj minket!
- Ja persze! - szisszen fel. - Utoljára pont a rendőrségnél
robbantottak. Ebben az országban a rendőrök és a katonák az
elsődleges célpontok - mondja.
De kár vitáznia, már a kapitányság sorompója előtt állunk.
Begurulunk az udvarra, a rendőrautók, dzsipek, amerikai
páncélozott Humveek és MRAP-ek közé.
A helyi rendőrség vezetője már vár ránk az irodájában. A nagy,
hosszúkás szobában műbarokk pamlagok és kisasztalok sorakoznak
a fal mentén. A helyiség végén hatalmas íróasztal áll, rajta
irathalmok, színes művirág és egy nagy tolltartó, megtöltve
névjegykártyákkal.
 Amikor belépünk, a rendőrfőnök széles mosollyal üdvözöl
minket, és büszkén mutatja a falon lógó fotókat. Amerikai
tisztekkel, politikusokkal pózol vállveregetve. Laci helyezkedik
jobbra, helyezkedik balra, hogy a legjobb szögben vegye fel a
szobát. Az egyik jobbról balra svenk olyan jól sikerül, hogy egy
repülő hamutál indul utolsó útjára az egyik dohányzóasztalról.
Óriási csörrenéssel landol, ezer szilánkra törve a földön.
Laci arca sápad, a rendőrfőnök szava pedig eláll mondat közben.
De csak néhány másodperce van felmérni a veszteségeket, már bele
is vágok egy elterelő monológba.
- Még jó, hogy üres volt. Elnézést kérünk! - mosolygok zavartan. -
De lassan akár kezdhetnénk is az interjút. Mindenekelőtt kérem,
legyen őszinte velem, és árulja el, mennyien vannak, és egyáltalán
mit csinálnak most az országban az amerikai katonák! Hiszen úgy
volt, hogy visszavonulnak a városokból. De útközben több ellenőrző
pontnál láttuk őket, és itt, az udvar is tele van amerikai
harckocsikkal.
- Márpedig a hírek igazak. Már csak a hírszerzésben, és egy-egy
nagyobb katonai akció során támaszkodunk rájuk. Ha, mondjuk,
információt kapunk arról, hogy pontosan hol a bázisa egy
terroristasejtnek a hegyekben, akkor légi támogatást kapunk az
amerikai hadseregtől, hogy ki tudjuk őket füstölni onnan.
- Gondolom, ez sziszifuszi feladat. Egy sejtet felszámolnak, lesz
helyette három másik.
- Nem, ez nem így van. Amikor két éve átvettem ezt a posztot,
borzalmas volt itt a közbiztonság. De az utóbbi időben sokkal
kevesebb merénylet történt. Ez főleg annak köszönhető, hogy a
lakosok végre bíznak a rendőrségben. Megszereztük az emberek
bizalmát!
- Na de hogyan? - kérdem.
Erre jelentőségteljesen a szemembe néz, és lassú mozdulattal
felemeli a mobilját.
- Amikor megkaptam ezt a posztot, az volt az első dolgom, hogy
közzé tettem a mobilszámomat. Ahol csak felszólaltam,
rendezvényeken, tévéinterjúkban, mindig arra kértem a lakosokat,
hogy ha bármi gyanúsat látnak, hívjanak személyesen engem! Az
emberek megértették, hogy az ő érdekük bejelenteni minden furcsa
helyen parkoló autót, gyanús alakot, mert így mi is sokkal
hatékonyabban le tudunk csapni a terroristákra.
Úgy látszik, ez most valami nemzetközi divat. Nemrég jelentette
be egy magyar vidéki város rendőrkapitánya, hogy közzéteszi a
mobilszámát, így bárki bármikor utolérheti. Csak hát neki nem
terroristákkal, hanem helyi minigengszterekkel, autótolvajokkal kell
felvennie a harcot.
- Akkor nekünk sincs miért aggódnunk? Sokan próbáltak
lebeszélni, hogy Kirkuba jöjjünk.
- Semmi okuk félni. De azért adok maguknak egy autónyi
fegyveres kíséretet.
Ennyit az egyértelmű biztonságról.
Ahogy megyünk ki az ajtón, a tolmács húzogatja a kabátom
szélét. Azt próbálja jelezni, nehogy elfogadjam a díszkíséretet, mert
velük még inkább célponttá válnánk. Úgyhogy udvariasan
visszautasítom a gesztust. Úgyis lesz ma még rendőrből elég.
Következő célpontunk ugyanis a rendőr-akadémia.

Egyszerre lendülnek a karok és a lábak. Elképesztő látvány,

ahogy több száz újonc menetel rendezett sorokban. A parádét Iyad
Allawi miniszterelnök portréja is figyeli az akadémia faláról. Én
pedig ujjongok magamban. Végre valami látványos, monumentális
helyszín! A forgatás halála az irodadíszlet, amikor az íróasztal
mögött pöffeszkedő interjúalanyok váltják egymást, neonfényes
megvilágításban.
Egyszer csak egyenruhás férfi lép hozzánk, és határozott
kézfogással üdvözöl minket. Kiderül, ő a rendőr-akadémia főnöke.
Láthatóan büszkén figyeli a menetet.
- Mindjárt jön a gyakorlatozás! - mosolyog.
De rögtön le is hervasztom büszke vigyorát, amikor faggatni
kezdem. Mert egy kérdés régóta nyomaszt:
- Őszintén szólva nem értem, miért veszik vissza a volt
baathistákat is a rendőrséghez és a hadseregbe. Mármint azokat,
akik Szaddam biztonsági erőiben szolgáltak. Nem gondolja, hogy ez
az egész állomány hitelét aláássa?
 Az akadémia vezetője gyorsan reagál. Biztos nem először vágják
fejéhez a kérdést.
- Nem maguk prédikálják Európában, hogy a demokrácia arról
szól, mindenki egyenlő eséllyel indulhat? Márpedig ez az ország
most próbál áttérni a demokrácia útjára.
- Azoknak is egyenlő esély jár, akik miatt ezrek haltak meg?
- Természetesen azokat nem vesszük vissza, akiknek vér tapad a
kezéhez - mondja.
Kíváncsi lennék, vajon milyen módszerekkel vizsgálják a tisztek,
rendőrök múltját - fut át az agyamon. Tény, hogy Irakban nincs elég
katona, sem rendőr. Mégis inkább választási kampányfogásnak tűnt,
amikor a miniszterelnök pártja bejelentette, hogy a biztonsági erők
visszavesznek húszezer tisztet Szaddám Huszein egykori
hadseregéből. Azokat, akiket 2003-ban eltávolítottak. Ezzel az
erővel kár volt feloszlatni a volt rezsim katonaságát.
Próbálom a menetelő iraki férfiak arcát fürkészni. Kicsit unott
arccal szelik a placcot, biztos századszorra tapossák az akadémia
betonját. A többségük húsz-huszonöt éves lehet, de van, aki a
negyvenen is túl jár. Vajon egy év múlva hányan lesznek közülük
még életben? Morbid felvetés, de tény, ahogy munkába állnak, ők
lesznek a terroristák első számú célpontjai. Ráadásul közelegnek a
választások, és a terroristák feltehetően most is megfélemlítéssel
próbálják megakadályozni, hogy az emberek elmenjenek szavazni.
A legutóbbi, 2005-ös voksoláson egymást érték a merényletek.
- Ezek az újoncok nehéz hónapok elé néznek - mondja az
akadémia vezetője, mintha olvasna a gondolataimban. - De a
felkészítésükben több amerikai szakember is segít - mutat két
férfira, akik az udvar szélén állnak. Laza öltözetükből messziről
látszik, hogy külföldiek. Elindulok feléjük, bár a kőkemény
amerikai bürokráciát ismerve szinte biztosra veszem, hogy a kamera
láttán el fognak hajtani. De tévedek. Az egyik rögtön vállalja az
interjút, hogy elmagyarázza, pontosan mit is csinálnak.
- Nemcsak a tanulókat, hanem az oktatókat is folyamatosan
képezzük - magyarázza Dennis Clark, aki otthon rendőrtisztként
dolgozik. - Sokat foglalkozunk a hírszerzési ismeretekkel, mert ezen
a téren van még mit tanulniuk. A fiatal rendőröknek
számítástechnika-órákat is tartunk. De most főleg azt tanítjuk,
hogyan lehet a leghatékonyabban átvizsgálni a gyanús autókat,
embereket, és hogyan ismerhetik fel a robbanószereket. A
rendőrnőket külön felkészítjük a lehető legalaposabb motozásra,
mert az utóbbi időben egyre több nő követ el öngyilkos merényletet.
Tetszik az amerikai hozzáállása, hogy nem fél ilyen részletesen
beszámolni erről. Hisz ez az egész iraki-amerikai viszony olyan
furcsa, összetett. Van benne gyűlölet, egymásrautaltság, és van
benne őszinte segíteni akarás is. Úgyhogy tovább faggatom a férfit.
- Ön szerint képes az iraki rendőrség, a katonaság felvenni a
kesztyűt a terroristákkal? Mert eddig elég sok kritika érte őket, hogy
nem túl ütőképesek.
- Tény, hogy az állománynak vannak még gyenge pontjai, de
rengeteget fejlődtek az utóbbi két évben.
- Mik ezek a gyenge pontok?
- Sokan nem motiváltak abban, hogy a terroristák után menjenek,
hogy levadásszák őket. Mert mindenféle konfliktustól tartanak.
Ebben a régióban nagyon bonyolultak az etnikai, a vallási és a
társadalmi viszonyok. Egy gyilkosság tíz másikat szülhet, bosszútól
motiválva, ezért az emberek tele vannak félelmekkel. Ráadásul az
állománynak nincs elég eszköze, fegyvere és járműve sem.
- De hogyan szűrik ki azokat, akik valamelyik lázadó csoporthoz
tartoznak, és csak beépülni akarnak a rendőrséghez?
- A jelentkezőknek elég sok rostán kell átmenniük. A toborzók
elmennek a családjához, még a szomszédokat is kifaggatják.
Amikor az amerikai rendőr az újoncokról beszél, végig mosolyog,
a szeme csillog.
- Ahogy így hallgatom, nézem magát, olyan optimistának tűnik! -
szalad ki a számon a megjegyzés.
- Igen, mert hihetetlenül jó hónapról hónapra látni a változást!
Ahogy tanulnak és fejlődnek. Az az igazság, hogy az emberek az
egész világon félreismerik az irakiakat. Ezeknek az embereknek
borzasztó nagy a szívük. Itt a család tényleg szoros kötelék, és
érezni, hogy mennyire tisztelik, becsülik például az időseket is. Ez
nálunk már rég kiveszett.
Meglep, ahogy ez a nagydarab, kopasz amerikai rendőr az
irakiakról meg az értékeikről beszél. Ellentmond minden olyan
sztereotípiának, amit az itt szolgáló amerikaiak erőszakosságáról
hallani. Nem szabad általánosítani - vonom le a tanulságot újra és
újra. Soha nem szabad általánosítani. Még bámulom egy kicsit a
rendőrtanoncokat, akik éppen a földön henteregnek - ez már a
tréning része. Aztán elköszönök mindenkitől. Az akadémia iraki
vezetője kezet ráz velem, és búcsúzóul megkér, hogy majd jelöljem
őt ismerősnek a Facebookon.
Autózunk a belváros felé, a sofőrünk szeme újból szűkül. Már
várom, mikor borul ki a bili. Látni rajta, hogy legszívesebben
visszafordulna.
- Én innen nem megyek tovább - szólal meg két másodperc múlva.
- Ez már a banditák városrésze, és nem akarom, hogy elraboljanak.
Nekem gyerekeim vannak.
- Csak menjünk el az első nagyobb kereszteződésig, rendben? -
alkudozom.
Fintorogva néz ki az ablakon, ahogy továbbgurul az autó.
A kereszteződéshez érve megértem, miért nem akart idáig eljönni.
Az úton fekete maszkos, géppisztolyos emberek állnak. Az arcukból
csak a szemük és a szájuk látszik, elég ijesztően festenek. Pedig a
ruhájukból kiderül, hogy katonák, és ők - elméletileg - a rendet
vigyázzák. Ahogy kiszállunk a kocsiból, három fegyveres elindul
felénk. Erre összeszorul a gyomrom. Furcsa, de ez az első alkalom,
hogy katonáktól félek.
A három kigyúrt alak fölénk tornyosul. Kurdul mondanak valamit
és közben hadonásznak. Egy szót sem értünk, de végre kiszáll a
sofőr is.
- Mit akarnak? - kérdem.
- Azt mondják, hogy azonnal álljunk el innen az autóval - fordít.
Csak ezért majréznak?! Aztán eszembejut, ahogy Izraelben a
magukra hagyott kofferek, Irakban az út szélén álló autók a
gyilkolás eszközei.
- Jól van, mindjárt elállunk - mondom. - De előbb válaszolnának
gyorsan néhány kérdésre? Készülnek a választásokra? Arra, hogy
merényletek lesznek? - próbálkozom.
Nem mintha bíznék abban, hogy válaszolni fognak. De mit
veszíthetek? A sofőr szúrósan rám néz, de nyel egy nagyot, és
lefordítja a kérdéseket. Aztán jön a nap második kellemes csalódása:
a fegyveresek nem tiltakoznak, amikor Laci a vállára teszi a
kamerát, én pedig az orruk alá tartom a mikrofont.
- Nem félünk, vigyázunk a rendre - mondja az egyik. - Mi is a
terroristák eszközét fogjuk bevetni, civilnek látszó embereket
küldünk a tömegbe, hogy nyitva tartsák a szemüket.
Ez igen! - mosolygok magamban. Még kulisszatitkokat is elárul.
De a jó kis interjút egy dühös ember szakítja félbe. Öltönyt,
rózsaszín inget visel, és kurdul kérdez valamit a katonától. A
hangsúlyból kiderül, hogy a fegyverest éppen felelősségre vonja.
Közbevágok, és a sofőrrel elmagyaráztatom, kik vagyunk és miért
jöttünk. Az öltönyös megnyugszik, majd hirtelen mézes-mázos
mosolyra vált.
- Rendben, forgassanak - mondja -, csak a katonákat hagyják
békén. És ne menjenek beljebb a városba, ha nem akarják otthagyni
a fogukat.
A sofőr elmagyarázza, hogy a férfi a titkosszolgálat embere. Mert
itt a biztonságra vigyázókat is vigyázzák, akiket pedig még
magasabb rangú emberek tartanak szemmel. Mindenki figyel
mindenkit. És ki tudja, hogy ez a láncolat milyen szinten ér véget.
Kicsit orwelli érzés. De ha ez az ára, hogy a nap végén ne kerüljön
zsák a fejemre, ám legyen.
A kis közjáték alatt persze megint a fél utca körénk sereglik.
Esküszöm, egyszer kiteszek egy kalapot. Akkor egy idős ember jön
ki a mögöttünk lévő húsboltból, és megkopogtatja a hátam. Cloudy
Lemon üvegeket szorongat a kezében. Felhős citrom - érdekes név
egy iraki üdítőnek. Az egyiket felém nyújtja, aztán ad Lacinak és a
sofőrnek is. De nem hagyja, hogy fizessünk érte. Csak mosolyog
ránk: „Welcome to Iraq!". Ezek az igazán megindító pillanatok.
Amikor az önzetlen kedvesség fejbe vágja az embert.
Magyarországon mikor tenne ilyet egy árus? Főleg ilyen
körülmények között! Ez az öreg a húsboltból nem fél a
fegyveresektől. Nem fél a titkosszolgálat vezetőjétől. Nem fél a
kamerától, és a külföldiektől sem - akik sokak szerint csak bajt
hoztak az országra. Cloudy Lemont hoz nekünk, és mosolyog.
Őszintén.
Ahogy hazafelé indulva elhagyjuk Kirkuk határát, a sofőrünk
láthatóan felenged.
- Elég is volt ennyi ezekből az... - de az utolsó pillanatban lenyeli a
mondat végét. Szíve szerint szidná az arabokat. Csak azért nem
teszi, mert eszébe jut, hogy félig én is szíriai vagyok.
Hiába papolnak itt békés együttélésről és testvériségről. A kurdok
és az arabok, a szunniták és a síiták, a keresztények és a muszlimok
közötti ellentét pattanásig feszíti az ország határait, az emberek
szívét, és időzített bombaként ketyeg. Ez egyaránt szól a hatalomról,
az olajról, a vallási szokásokról, a kölcsönös félelemről, a
hiedelmekről, és mindazokról a szörnyűségekről, amiket egymás
ellen követtek el, átitatva gyilkolással az ország történelmét. A
feszültséget elsőre észre sem veszi a messziről jött ember. Nekem is
sok-sok beszélgetés és másfél hét kellett, hogy meghalljam az
elejtett megjegyzéseket. Ezek sokszor többet elárulnak egy
társadalomról, mint a félórás interjúk. Természetesen ez nem jelenti
azt, hogy minden kurd, arab, keresztény, muszlim utálja a másikat.
De a háború, a félelem a legrosszabbat hozza ki az emberekből.
Persze nagyon megható, pozitív példákat is hallani. Például olyan
keresztény családokról, akiket muszlimok fogadtak be, amikor Irak
déli részéről a kurd területekre menekültek.
A terroristák ugyanis kifejezetten vadásznak a keresztényekre
Bagdadban. Többségük ezért már 2004-ben elmenekült a
szomszédos országokba vagy az északi kurd tartományokba. A
kurdok barátsággal fogadták őket, segítettek nekik otthont, munkát
találni. Saját templomokat, iskolákat építhettek. De úgy tűnik, a
bizalmatlanság csak lassan enyhül. Az elmúlt napokban többször
próbáltunk forgatni a keresztény közösségről, de két templom elől is
elzavartak minket a fegyveres őrök. Hogy miért? Nem kaptunk
választ. Csak annyit mondtak, ne háborgassuk őket.
De nemcsak keresztények menekültek északra, hanem sok síita,
szunnita arab is, akik féltették családjukat a mindennapos
merényletektől. Különösen azok váltak célponttá, akik az
amerikaiaknak vagy külföldi cégeknek dolgoztak. Ezekről az
emberekről ugyanis azt feltételezték, hogy jómódúak, és sokat
keresnek. Tökéletes célpontok a túszejtéshez. Mindehhez még
ideológiát is gyártottak a lázadók, a koalíciós erőkkel dolgozó
irakiakat árulónak kiáltották ki. Gyakran a gyerekeiket, unokáikat
rabolták el, és cserébe nyolcvan-százezer vagy akár félmillió dollárt
követeltek. Sok családot pedig először megzsaroltak, aztán
lemészároltak.
Eszembe jut, hogy a toiforos fiúknak is dolgozott egy arab férfi
Bagdadban, aki azóta Erbilbe költözött. Másnap este már az ajtaján
kopogtatunk.
- Szalemalajkum - köszönt arabul Nabil. Mögötte áll felesége,
karján a kisfia. Aprócska nappaliban ültetnek le minket. Kanapé,
asztal és tévé állvánnyal. A berendezésen látszik, hogy szerényen
élnek. De a szegénység nem számít, ha látogató van a háznál -
legalábbis egy arab családban nem fordulhat elő, hogy ne kínálják
üdítővel, kávéval a vendéget. A citromsárga, szirupos üdítőt
kortyolva a gyerekkorom és a Szíriában töltött nyarak jutnak
eszembe. Szinte érzem az udvar illatát damaszkuszi nagynéném
házánál, amikor unokatestvérek hadával rohangáltunk, föl-le a
lépcsőházban. A nosztalgiázást Nabil szakítja félbe, mesélni kezd
arról, miért kellett menekülnie.
- Bagdadban éltem, amikor a koalíciós erőknek, később egy
magyar cégnek dolgoztam mérnökként - meséli a férfi. - Aztán
elkezdődtek a fenyegetések. Azt mondták, hogy megölnek, amiért
külföldieknek dolgozom. Végül egy reggel a piros lámpánál a
kocsimban ültem, amikor fegyvert nyomtak a fejemhez. Pillanatok
alatt reagálnom kellett. Padlógázt adtam. Kétszer is utánam lőttek,
de az isteni szerencsének köszönhetően nem lett semmi bajom.
Akkor úgy döntöttem, nem tehetem tovább kockára az életemet,
hiszen itt a családom. Úgyhogy részletesen kiterveltük, hogyan
meneküljünk el a fővárosból. Néhány nap múlva éjjel háromkor,
titokban hagytuk el Bagdadot. Semmit nem tudtunk magunkkal
hozni, csak autóba ültünk a feleségemmel meg a gyerekekkel, és
magunk mögött hagytuk az egész addigi életünket. Reggel kilenc
óra volt, mire elértük Erbilt.
A hátam is borsódzik a történet hallatán.
- Nem volt ez túl veszélyes húzás? Ezért már jó sok embert
megöltek Bagdadban, és önöket is biztosan figyelték.
- De igen, veszélyes volt. Rettegtünk, hogy elkapnak minket. De
az sokkal rosszabb érzés volt, hogy a család többi részét ott kellett
hagynunk. Sem a húgaim, sem a szüleim nem akartak velünk jönni.
Az apám már idős, azt mondta, hogy öregkorára nem fog
elmenekülni az otthonából. Nekem sem volt egyszerű hátrahagyni
mindazt, amiért évtizedeken át gürcöltem. A házat, a bútorokat,
mindent. Itt, északon, szó szerint a nulláról kezdtük. De megérte.
Már nem tudtuk elviselni a mindennapi rettegést, és hogy a
barátaink ott halnak meg a szemünk előtt. Egyik este a húgom két
barátnőjével indult haza az egyetemről, amikor fegyveresek
támadtak rájuk. Az egyik lány meghalt, a másik súlyosan
megsebesült. Óriási szerencse volt, hogy a testvérem megúszta. De
Bagdadban mindennapos volt az is, hogy embereket raboltak el
váltságdíjért, vagy lelőttek valakit az utcán, csak úgy, ok nélkül.
Nabil arca egyre komorabb lesz, ahogy mesél. De fel kell tennem
neki egy nehéz kérdést.
- Ha őszintén magába néz, megfordult valaha is a fejében, hogy az
élet még Szaddam idején is jobb volt?
- Tény, hogy akkor... stabilabb volt minden. Nem haltak meg
naponta százan a merényletekben, és nem volt ilyen kiélezett a
síita-szunnita gyűlölködés sem. Az ember elment dolgozni, aztán
meg hazament.
Ugyanúgy telt minden nap, és pont annyi pénzt kerestünk, hogy a
család enni tudjon. Csakhogy az egész olyan volt, mintha egy
hatalmas börtönben élnénk. Ha valaki a rendszer ellensége lett, az
egész családja veszélybe került. Indoklás és szó nélkül elvitték az
embert. Elviselhetetlen volt, hogy még a gondolatainkat is
cenzúráznunk kellett, ha nem akartunk bajba kerülni. Gyakran a
származás is elég volt ahhoz, hogy valakit feketelistára tegyenek.
- Zokon veszi, ha megkérdezem, hogy ön szunnita vagy síita? -
kérdezem óvatosan.
Kíváncsian várom, hogy reagál.
Néhány másodperces csönd következik. Csak néz, mélyen a
szemembe.
- Igen, zokon veszem. Muszlim vagyok. És ember.
 Nehéz napokkal a hátunk mögött, leverten rójuk Erbil utcáit,
beszélgetni sincs kedvünk. Már csak két nap maradt a hazautazásig,
és annyi mindent szerettem volna még leforgatni. Nem jött össze a
halabzsai utazás, pedig nyúztam Nawzadot még néhányszor, de
valami végül mindig közbejött. Jaszin, a tolmács ezt biztos nem is
bánja - már alig várja, hogy elhúzzuk a csíkot. Elege van a
tévésekből, a „ne mondatonként fordíts" ukázokból, a folyamatos
rohanásból. Tuti, hogy visszasírja utánunk még a hadsereget is.
Nekünk is kimerítő volt ez a csaknem két hét, a napi tizenkét,
sokszor tizenhat órás munka, a megtett, legalább ezer kilométeres
zötykölődés és a töménytelen információ, érzés, hangulat, amit fel
kell dolgoznunk.
- Forgathatnánk valami lazát is a sok erőszak után. Te, Jaszin,
nincsenek itt kurd rapperek?
- Hogy mik?
- Rapzenészek. Tudod, mint MCHammer vagy Eminem. Látom,
ahogy Jaszin feje vörösödni kezd. Csak a guta meg ne üsse az utolsó
napon! Keresi a szavakat, de nem találja, hogyan küldjön el
udvariasan a jó büdös francba.
- Oké, oké, biztos nem ilyen zenét szoktál otthon hallgatni -
próbálom megnyugtatni. - De nem szívatlak, ez tényleg jó lenne az
anyaghoz. Lacival az egyik legjobb riportunkat izraeli és palesztin
rapperekről forgattuk. Minden országban vannak olyan új hullámos
fiatalok, akik így lázadnak a társadalom ellen.
Jaszin nagyot nyel, mielőtt megszólal. Már csak rózsaszín az arca,
de az erek még most is kidagadnak a halántékán.
- Nem forgattatok még eleget? Tizenkét napja meg sem állunk!
Annyi interjút csináltatok, hogy két egész estés filmet is meg lehetne
tölteni.
- Látom, nem értesz - mondom, és böngészni kezdem mindentudó
kis füzetemet. Egy tévés producer telefonszáma után kutatok, amit
valaki még a forgatás elején adott meg. A számot megtalálom, a
férfit sikerül elérnem. Gyorsan elmagyarázom, kik vagyunk, honnan
jöttünk és miről forgatunk. És hogy két órán belül kellene nekem
egy kurd rapper. Nem kell csalódnom, újból kiderül, hogy egész
egyszerűen nincs lehetetlen.
 A szálloda portáján, az asztalon dobolok. Akárki betéved,
szemügyre veszem, hátha az én rapperem. Egyáltalán hogy nézhet ki
egy kurd rapper? Amikor a tévés producer visszahívott, csak annyit
mondott, hogy négykor legyek a portán. Két fiatal tehetséges zenész
jön, akik most kezdenek befutni Kurdisztánban. A hotelben kell
megoldani az interjút, mert nem ebben a városban élnek. Le is
beszéltem a szálloda igazgatójával, hogy hadd használjuk a
konferenciatermet. Azt akarom, hogy a fiúk énekeljenek is nekem.
Állítólag breakelni is tudnak. Ezt a kiváltságos élményt sem
szeretném elmulasztani.
Jómagam soha nem szíveltem különösképpen a rapzenét, bár
tény, voltak érdekes korszakaim zenehallgatás terén.
Gyerekkoromban a szokásos sztárok poszterei lógtak a falamon:
Jacko, Madonna, Roxette. Aztán jött a kissé elborult, The
Cure-korszak, majd a nagybátyám, Tamás kissé kezelésbe vette a
zenei ízlésemet. Szerencsére jó kezekbe kerültem, kaptam tőle
néhány jazz CD-t, U2-, Pink Floyd- és Roger Waters-albumot. Mára
azt mondhatom, hogy nincs kifejezetten kedvenc előadóm, de
mindent meghallgatok, ami tetszik. A furcsa, nem mindennapi
bandákra pedig kifejezetten vadászom a forgatásokon. De kicsit
lelohad a lelkesedésem, amikor fél ötkor két cingár tinédzser
közeledik bizonytalan léptekkel a recepció felé. Na ne, ezek nem
lehetnek az én tökös rappereim! Amikor meglátják a kamerát,
egyből felénk veszik az irányt. Sebaj, végül is egyre érdekesebbnek
ígérkezik a riport! Bemutatkozunk egymásnak, majd elnézést
kérnek, amiért semmilyen zenei eszközt nem tudtak magukkal
hozni.
- Nem készültünk fellépésre, véletlen, hogy egyáltalán éppen itt
vagyunk a városban - szabadkoznak.
- Semmi gond, nem kell ide hangszer, elég a hangotok! - terelem a
fiúkat a konferenciaterem felé.
Legfeljebb tizennyolc évesek lehetnek. Nyalka haj zselével
belőve, makkos cipő. Az idősebbik fekete, fényes selyemnadrágot
és zakót visel. Mintha csak megérezné kutató tekintetemet, egyszer
csak hátrafordul.
 - Breakelni most mégsem fogunk, nem úgy öltöztünk - mondja. De
kár! Azt azért megnéztem volna ebben a szettben!
Ahogy meglátják a konferenciaterem óriási hangszóróit,
vérszemet kapnak.
- A telefonomon rajta van az egyik számunk, azzal tudnánk
play-backelni - javasolja a fiatalabb srác. Kurd rap playbackről,
azért az se lehet semmi!
Az óriási hangfalhoz persze óriási bonyodalom bármit is
csatlakoztatni. Főleg egy telefonról. Laptop, kábelek, átalakítók,
kishangfalak - már mindent kipróbálnak, mire negyven perc múlva
jó sok decibellel felcsendül a várva várt nóta. Romantikus dallamok
- feltehetően a szerelemről - ütemes beszéddel és andalító refrénnel.
Hol van itt a lázadás? A társadalomkritika? A lendület? A ritmusos
beszéd az egyetlen fellelhető közös motívum a rapzenével. Nem baj,
jó lesz ez, csak lássunk végre valami performance-ot. Srácok,
csapjatok a húrok közé!
De ekkor jön a következő dilemma: hogyan is legyen ez a
playback-show? Mert egy tök üres konferenciaterem kétszáz
székkel soha nem fog hasonlítani egy rajongókkal teli bár
hangulatához. Úgyhogy kezdődik a rendezkedés. Elhúzogatjuk a
székeket, visszahúzogatjuk a székeket. Jobb oldalra állnak, bal
oldalra mennek. Sehogy sem találják a helyüket. Látom, hogy Laci
egyre idegesebb, már unja a bénázást, és szinte hallom, ahogy
mondja: hát én mindjárt tökön szúrom magam!
De nem szól egy szót sem. Csak morcos arccal rendezni kezd.
Leültet engem az egyik üres széksorba, a tolmácsot egy másikba, és
ráparancsol a rapperekre:
- Ez most így marad! Jöhet az éneklés!
Elmagyarázza nekik, merre sétáljanak a széksorok között a
legjobb látvány érdekében. Nehezen állom meg, hogy kitörjön
belőlem a nevetés. De végre felcsendül az andalító rapszám, és a
fiúk selyemzakóban, az üres széksorok között sétálva, a mikrofont
egymásnak dobálva eléneklik a szerelmes nótát. Csodás élmény.
Főleg, ahogy Laci is veszi a ritmust: ráközelítésekkel, megdőlve,
felülről, alulról forgatja a kamerát, ahogy a fiúk - amolyan rapesen
gesztikulálva a kézfejükkel - hol az én szemembe, hol Jaszinéba
nézve darálják a refrént.
Azt hiszem, aznap este Grammy-díjas alkotás született.

Telefoncsörgésre riadok fel reggel hatkor. Elképzelni sem tudom,

ki hívhat ilyen képtelen időben, a forgatás utolsó napján. Mindent
leverek az éjjeliszekrényről, ahogy kitapogatom a mobilt. Nawzad
hív.
- Jó hírem van! Ha még érdekel titeket Halabzsa és Baliszán, ma el
tudunk utazni - mondja.
Egyből felpattanok az ágyban.
- Ez komoly? Már ébresztem is Lacit!
Egy óra múlva már az autóban zötykölődünk. El sem hiszem,
hogy az utolsó pillanatban mégis összejön ez a forgatás. A halabzsai
mészárlással legutóbb akkor volt tele a sajtó, amikor Szaddam
Huszein pere zajlott. Akkor még nem is sejtettem, hogy hamarosan
azon a domboldalon fogok sétálni, ahová az első vegyi fegyvereket
ledobták. A többórás úton azon gondolkodom, vajon mennyire lesz
sokkoló az élmény. A történtekről csak néhány archív snitt járta be a
világot: felpüffedt arcú halottak fekszenek a földön, végig az
utcákon. A látvány annyira borzasztó, hogy a felvétel szinte
egyetlen kockáját sem tehettem be soha a híradós, panorámás
anyagaimba. De most a saját szememmel láthatom, érezhetem,
kérdezhetem a túlélőket, hogy pontosan mi történt, és ma hogyan
boldogul a vegyi fegyverekkel letarolt város. Vajon egy közösség
kiheverhet valaha egy ilyen sokkot? A választ szinte azonnal
megkapom, amikor begördülünk egy halabzsai emlékhely udvarára,
és fotókkal borított falhoz vezetnek minket.

Dermedten állok, előttem több száz fekete-fehér fénykép. A

fotókon gyerekek, öregek, nők és férfiak fekszenek szanaszét a
földön, kitekeredett pózban. Kurdok, akiket 1988-ban vegyi
fegyverrel támadtak meg Halabzsa városában. A legtöbb áldozaton
látszik, hogy az utolsó percig küzdött az életéért. Látszik, hogy
lassan ölte meg őket a vegyi gáz. Hogy mennyi ideig tartott
haláltusájuk, azon múlott, milyen típusú anyagot lélegeztek be.
Egyes gázok hirtelen fulladási görcsöket okoztak, volt, amelyiktől
véres hab ömlött ki az áldozat száján. Az egyik legkegyetlenebb
fajta nevetőgörcsöt okozott. Túlélők mesélték a világ legpokolibb
jelenetét: megmérgezett emberek teste rázkódik a nevetőgörcstől,
miközben a szemükből ordít a félelem életük utolsó perceiben.
Szomorú, fojtogató érzés kavarog bennem. Ilyen pillanatokban
kell erőt venni magamon, és tenni egy hatalmas lépést hátra,
lelkileg. Ekkor egy férfi lép mellém. Bemutatkozik: Bachtiar Omar
Abdallahnak hívják. Azt mondja, ő is szerepel az egyik fotón.
Rámutat a képre, amelyen egy kis teherautót látni, a platóján
halottak hevernek. A kocsi oldalán egy test csüng, lelógó fejjel,
élettelenül, mint egy zsák.
- Ez vagyok én - mondja a férfi.
Nem hiszek neki. Megnézem közelebbről is a képet. Nem hazudik.
Hideg futkározik a hátamon, megszólalni sem tudok.
- De mégis... hogyan?
- Szerencsém volt - mondja rezzenéstelen arccal. - Mielőtt
elmesélné túlélésének csodálatos történetét, leültet egy székre. -
Előbb tudnod kell, mit művelt Szaddám Huszein. Mert a világnak
fogalma sincs, milyen brutálisan lépett fel ellenünk.

1988. március 16-án szokatlanul erős szél fújt, de tiszta volt az ég

Halabzsa fölött. Este hat óra lehetett, amikor a távolban apró pontok
jelentek meg. Ahogy közelebb értek, egyértelművé vált, az iraki
hadsereg MiG és Mirage vadászgépei törik meg a csöndet. Az akciót
helikopterekkel irányították. Hét-nyolc repülő ért a város fölé,
furcsa alakú fémtárgyakat hullatva a település központjára. A
robbanások azonban nem hasonlítottak a szokásos bombázás
hangjára. Az eget szürke, fekete, majd sárga füstfelhő borította be.
Hamarosan édes alma illata lepte el az utcákat. Aztán az emberek
holtan estek össze.
- Furcsa, édeskés szag volt - mondja Bachtiar. Megrándul egy
arcizma, látszik, hogy egy pillanatra megint megcsapta a gyilkos
illat. Engem is émelygés fog el. Szinte én is érzem a bizarr szagot. -
Több mint öt órán át köröztek a város fölött a vadászgépek, többféle
mérges gázzal teli tartályt dobva Halabzsára. Mustárgáz, ideggáz,
szarin és tabun, ezek egyvelegét szórták ránk. A tartályokból
kiszabaduló toxikus vegyületek tünetek egész sorát okozták,
könnyezést, orrvérzést, fulladást, hányást, síró- és nevetőrohamokat.
Sokan égető szomjúságot éreztek, és egy közeli patakhoz rohantak.
A vízparton később holttestek tucatjait fedezték fel.
- De ön hogy maradt életben? A fotót látva ez képtelenségnek
tűnik! - tör ki belőlem.
- Őszintén? Fogalmam sincs. Talán mert a támadáskor a város
szélén voltam, és ott nem volt annyira intenzív a gáz. De több órára
én is elvesztettem az eszméletemet. Amikor magamhoz tértem, már
mindenütt halottak hevertek. Látja ezt a képet? - mutat egy másik
fotóra. - Ez a nő, aki az utcasarkon fekszik, a sógornőm.
Megmozdítottam, de már halott volt, amikor rátaláltam. A
nagybátyám viszont még élt. Együtt botorkáltunk ehhez a
teherautóhoz. Ő azt mondta, hajtsunk el, de addigra már semmit sem
látott, mert megvakult a gáztól. Én is képtelen voltam vezetni. Itt
megint elájultam, azután két teljes napon át lógtam így, az autó
oldalán. Végül a segítségünkre siető irániak találtak rám, ők
csinálták ezeket a fotókat is.
Halabzsa az iráni határ közelében fekszik. Egy törökországi kurd
fotóriporter, Ramadan Ösztürk a közelben dolgozott, amikor a
bombázás elkezdődött. Mire a városba ért, hullák ezrei feküdtek
szanaszét az utcákon, a házakban az emberek összerogyva hevertek
a földön. Pici gyerekek rohangáltak bömbölve, a túlélők pedig
sokkos állapotban próbálták felkutatni a szeretteiket. Sokan éppen a
haláltusájukat vívták, folyadék bugyogott ki a szájuk szélén. Ekkor
készültek a bombázás mementói, ekkor örökítette meg a török fotós
mindazt, ami most a terem falát borítja.
- Eközben egyre több iráni érkezett, hogy az áldozatokon segítsen
- folytatja a történetet Bachtiar. - Amikor a környékbeli kórházak
megteltek, akit csak lehetett, iráni kórházakba vittek. Nehézkesen
haladt a szállítás, ezért több ezer embert a közeli iskolák
tornatermében helyeztek el. Hosszú sorokban feküdtek egymás
mellett a lepedőbe csavart sebesültek.
A következő napokban Ösztürk fotói az egész világot bejárták.
De a szörnyülködésen kívül senki nem tett semmit, hogy a védtelen
emberek védelmére keljen. Az iraki vezetés Iránra fogta a vegyi
támadást. Ezt a verziót támogatta az Egyesült Államok is - hiszen
akkor még Irak szövetségese volt az Irán elleni háborúban.
Pedig Szaddám Huszein és Ali Haszan al-Madzsid, a Vegyi Ali
néven ismertté vált unokatestvér már legalább egy éve kísérletezett
különböző mérgező gázok bevetésével, több tucat kurd település
ellen. Ez volt az Anfal-hadművelet. Az északon élő vidéki kurd
lakosság elleni megtorló hadjárat. Több tízezer embert mészároltak
le és űztek el a falvakból. Egyrészt azért, mert szerintük
együttműködtek az irániakkal, akikkel Irak évek óta hadban állt. A
kormányzó Baath párt célja emellett az volt, hogy városokba
kényszerítse a kurdokat, ahol sokkal könnyebben felügyelhette,
irányíthatta őket. Az iraki vezetés így akarta megakadályozni azt is,
hogy a vidékiek támogassák a hegyekben bujkáló kurd pesmerga
harcosokat.
- Ez itt csak töredéke annak a borzalomnak, amit Vegyi Ali és
Szaddám művelt velünk. Menjenek el Baliszánba! Kérdezzék meg
ott a túlélőket - mondja Bachtiar.

Kézen fog az asszony, úgy húz fölfelé a lépcsőn a házba. Furcsa

látvány lehetünk. Apró, kurd ruhás asszonyság hatalmas lila
kendőben vonszolja maga után az elcsigázott, terepnadrágos,
mikrofonos nőt.
Még csak délelőtt tíz óra, de úgy érzem, mintha kifacsartak volna.
A szörnyű fotók, a szívbe maró történetek, a kialvatlanság megtette
hatását. De tudom, hogy most minden erőmre szükség lesz. Olyanok
vesznek körül, akik átélték, hogy mérget szórnak rájuk, és a
karjukban hal meg a gyerekük, az anyjuk. Olyan nő vonszol fölfelé,
akinek része volt abban, hogy Szaddám Huszein kötélen végezte.
Nadziba Khadar ott volt a tárgyalásokon. Tanúskodott a diktátor
ellen. Elmondhatta a rettegett Szaddám szemébe nézve, mennyire
gyűlöli őt, és milyen átélni egy vegyi támadást. Mit jelent
elveszíteni mindenkit, akit valaha szeretett.
Felérünk a lépcsőn, a szomorúság szobájába. A kopott
helyiségben nincsenek bútorok, csak fényképek százai lógnak itt is a
falakon. Arcok bámulnak rám. Portrék. Megsárgult mementók
azokról, akik már csak a túlélők emlékezetében élnek. Vegyi
támadás végzett minddel. A legfiatalabb tekintet egy négyéves
kislányé, felfelé bámuló, hatalmas szemekkel. Vajon mire, kire
nézhetett fel élete utolsó megörökített pillanatában? Megborzongok.
Olyan, mintha az eget kémlelné, a repülőket, amelyek a halál illatát
permetezték rájuk.
- Több mint huszonhárom éve történt az első támadás, 1987
áprilisában - lép mellém Nazdiba asszony, és egy fotóra mutat. - Ez
itt az édesanyám. Épp nála voltam, amikor repülők jelentek meg az
égen. Fel sem fogtuk, mi történik. Furcsa tartályokat dobtak le, amik
nem robbantak fel. Csak akkor tört ki pánik, amikor az emberek
fuldokolni kezdtek. Aki csak tehette, próbált elfutni, elbújni. De
hiába.
A falu egy meredek hegy oldalában fekszik. Az idősebbeknek,
gyerekeknek esélye sem volt a menekülésre. A gyilkos anyagoktól
az emberek hányni kezdtek, bedagadt az arcuk, és vér folyt ki az
orrukon, a szájukon. A többségük nem halt meg azonnal, csak
néhány óra vagy egy nap szenvedés után.
- Szaddám hadserege kilenc falut támadott meg. Biztosra akartak
menni, úgyhogy a bombázás után bejárták a környékbeli kórházakat
is, hogy összegyűjtsék a túlélőket - mondja a nő.
Megdöbbent, ahogy az arca kemény, szinte rezzenéstelen marad,
miközben felidézi életének legborzalmasabb napjait.
- Azt mondták, hogy a hadsereg egy másik kórházába viszi őket.
De soha többet nem hallottunk róluk. Köztük volt az egyik
nagybátyám is.
Ekkor rándul meg először a nő szájának széle. Nem fájdalmat,
inkább dühöt fedezek fel az arcán.
- Miért hagyta a világ, hogy ez megtörténjen? Mikor tesz itt valaki
igazságot?! - kérdezi, nem is tőlem, inkább az égbe kiáltva.
Izzadni kezdek. Azon pörög az agyam, hogyan kérdezzem meg,
mi történt a családjával anélkül, hogy a lelkébe taposnék. Tudtam,
hogy mindenkije odaveszett a támadásban. Ez a szakma
legnehezebb része - a halálról kérdezni egy embert. Ezt nem lehet jól
csinálni. Ha túl direkt módon kérdezel, kést márthatsz az
interjúalanyba. De az is visszatetszést kelthet, ha túl körmönfontan,
finomkodva közelíted meg a témát. Egyszer Ugandában, a kampalai
nyomornegyedben egy AIDS-es nővel csináltam interjút. Öt éve
tudta, hogy fertőzött, a férjétől kapta el, aki azóta meghalt.
Megkérdeztem tőle: maga fél a haláltól? Amikor feltettem a kérdést,
tudtam, hogy vékony jégen járok. De nem volt időm hezitálni.
Döntöttem, és kérdeztem. A nő arca meg sem rezzent. Azt mondta,
jó kezeléseket kap, és minden rendben lesz. Mint később
felvilágosítottak, a nyomornegyedben még mindig abban a hitben él
a legtöbb ember, hogy az AIDS gyógyítható betegség.
Végül nem bántam meg, hogy feltettem a kérdést. De máig
nehezen döntöm el, hogy milyen helyzetben szabad a halál témáját
firtatni egy beteg embernél vagy egy áldozatnál. Persze nagyjából
érzem a határokat.
Csakhogy ez nagyban függ az interjúalany személyiségétől is.
Márpedig többnyire teljesen ismeretlen emberek elé toljuk oda a
mikrofont. Hát, ezek azok a kérdések, amelyekre nincs jó és rossz
válasz. Nézetek vannak meg szituációk. Annál határozottabb
véleményem van a halottak bemutatásáról, főleg háborús helyeken.
Ezen órákat tudok vitatkozni a szerkesztőkkel, riporterekkel.
Magyarországon a legtöbb tévé nem engedi, hogy a riportokban
bárki halottat mutasson. Még azt is háromszor meg kell gondolni,
hogy egy véres járdát bele merjünk-e tenni az anyagba. Ami
rendben van, ha, mondjuk, egy balesetről van szó. De a tiltás
ugyanúgy vonatkozik a háborús riportokra. Ezzel viszont egyáltalán
nem értek egyet.
Hiszen a háború pont arról szól, hogy emberek egymást ölik
valamilyen önző cél érdekében! A háború azért borzalmas, mert az
emberi élet szentsége, értéke elé valamilyen más ügy, tárgy vagy
eszme kerül! Hogyan várjuk el az emberektől, hogy ezt megértsék,
felfogják, hogy felháborodjanak, hogy elítéljék, ha nem merjük
nekik megmutatni, mit okoz egy bomba? Hogy mi történik, ha
ideggázt szórnak az emberekre? Ha golyóval szaggatják szét
egymás testét? Ha olyan bombát dobnak a lakónegyedre, ami a
levegőben szétválva több száz nyílszerű töltetet lövell ki, amelyeket
kifejezetten az emberi hús szétroncsolására fejlesztettek?
Miért szabad ezt csinálni, ha olyan borzalmas, hogy látni sem
szabad? Nem bölcs dolog az embereket kisgyerekekként kezelni,
mert akkor úgy is fognak viselkedni. Kibújnak a felelősség alól.
Megrántják a vállukat: nekem ehhez semmi közöm. Pedig
dehogyisnem. Mindenkinek felelőssége van ezen a földön,
mindenki formálja azt a világot, amiben él. Ezért nem lehet pont azt
a szörnyűséget eltüntetni az emberek szeme elől, ami ellen fel
kellene lépni, és amit a világ fejlett részének - mert igen, mi is oda
tartozunk - nem volna szabad hagynia. Hát ezért gondolom azt, hogy
a háborúkat nem szabad megtisztítanunk azzal, hogy elrejtjük a
pusztítást. Különben a hús-vér halottak számokká degradálódnak, és
leperegnek az emberekről. Tudom, hogy senki sem szeret
kellemetlen dolgokat látni - talán el is kapcsolnának. Ettől félnek
igazán a tévék. Ezért nem akarják kellemetlenségekkel traktálni a
nézőket. De ideje felnőni, és felelősséget vállalni. Borzadjanak csak
el az emberek, mi folyik körülöttük, mert nem volna szabad, hogy
mindez megtörténjen.
Miközben a halál bemutatásán elmélkedem, az asszonnyal egy
romos házhoz sétálunk.
- Szalem Wassani vagyok. Isten hozta - nyújtja a kezét egy ősz
hajkoronás, ötvenes férfi, aki a romok mellett ácsorog. - Itt éltem,
amikor az első támadás történt - mutat a betonhalmazra.
- Emlékszik még, hogy pontosan mi történt? - kérdezem.
- Hogy emlékszem-e? Még most is hallom a vadászgépek zúgását,
és a bombázást. Mindenki furcsállta, hogy a szokásosnál sokkal
tompábbak voltak a robbanások, ezért az emberek közelebb mentek
megnézni, hogy mi az, amit a gépek a falura dobtak. Hiszen akkor
még nem hallottunk olyanról, hogy vegyi támadás, fogalmunk sem
volt arról, mi az ideggáz. És rengeteg ember ekkor lélegezte be a
mérges gázt. Túl későn kezdték el a falu kiürítését.
Szalem az erdőbe menekült a feleségével és egyéves kisfiával.
Csaknem egy éven át bujkáltak ott, mert a vegyi támadás után
néhány nappal az iraki hadsereg ledózerolta az egész települést, és
összegyűjtötte a túlélőket. Aztán katonai és vegyész szakértőket
küldtek, hogy megvizsgálják, mekkora pusztítást végeztek a
bevetett vegyi fegyverek. A tapasztalatok birtokában ugyanis -
tizenöt hónappal később - újabb vegyi támadást indítottak a
baliszániak ellen.
 - 1988. július 31-én, este hat körül újra vadászgépek zúgását
hallottuk. Az erdőben rejtőztünk el, de a pilóták pontosan tudták,
hová dobják le a vegyi fegyvereket. A korábbi támadásból okulva
azonnal futni kezdtünk, hogy minél messzebbre jussunk a
gáztámadástól. Fogtam a kisfiamat, gyorsan letakartam az arcát egy
kendővel, és rohantam vele, amilyen gyorsan csak tudtam. Úgy fél
kilométer után megálltam, és ahogy felemeltem a kendőt, láttam,
hogy váladék folyik ki a száján. Már nem élt.
A férfi itt egy pillanatra elhallgat. De a rémes történet még nem
ért véget.
- Akkor hoztam meg életem egyik legnehezebb döntését. Letettem
a halott fiamat a földre, és otthagytam a kis testét, az erdőben.
Abban bíztam, hogy legalább a feleségemen és a csoport többi
tagján segíteni tudok. Visszafutottam hozzájuk. De mire odaértem,
már mindenki halott volt.
Meg sem tudok szólalni, annyira sokkol, amit hallok. Közben
furcsa érzéssel tölt el az is, hogy a férfi - Nadziba asszonyhoz
hasonlóan - szinte rezzenéstelen arccal mondja el a történteket.
Talán megkeményítette a szívét a sok fájdalom. Vagy magában már
lezárta, eltemette mindazt, ami történt. Vagy az elmúlt húsz évben
annyiszor ismételte el, hogy az események puszta elmondása már
nem vált ki belőle érzelmeket. De ezt az utolsó verziót kizárom.
A kutya sem törődik a tragédiájukkal, azt mondják. Ha a vegyi
támadásokról forgat egy stáb, akkor is legfeljebb Halabzsába
mennek. A baliszáni bombázásról ugyanis fotók, felvételek nem
születtek. A vérengzés története csak a túlélők emlékezetében él
tovább.
- Hogyhogy nem költözött el a tragédia után? - kérdezem.
- Nekem ez a falu az otthonom - mutat körbe. - Nem hagyom itt a
múltat, ápolnom kell az elhunyt családom emlékét.
Nem ő az egyetlen, aki úgy döntött, marad. A kétszeres vegyi
bombázás, a hadsereg földi és légi támadásai után is a faluban
maradt szinte mindenki, aki túlélte a megtorló hadjáratokat. Igaz, a
legtöbbjük azóta is testi fogyatékossággal él. Főleg mozgásszervi,
tüdő- és szemproblémákkal küzdenek. Nadziba asszony
szívbetegségben szenved. Átsétálunk ahhoz a házhoz is, ahol ő
lakott a bombázáskor.
- Itt élt az egész család, ez a rom akkor még kétszintes családi ház
volt. Amikor a támadás kezdődött, itthon volt a testvérem, az ő
gyerekei és az apósom is. Mind meghaltak - vékonyodik el az
asszony hangja. Aztán nem bírja tovább, könnyek gyűlnek a
szemébe. - De már nem félek, mert Szaddám nincs többé.
- És miért éppen önt hívták be tanúnak a volt diktátor elleni
perben?
- Mert végignéztem az egész támadást. A szemem előtt halt meg
szinte az egész családom.
- A tárgyaláson találkozott Szaddám Huszeinnel?
- Igen, találkoztam, még beszéltem is vele.
- Tehát volt alkalma, hogy egyenesen a szemébe nézzen?
- Igen. Azt mondtam neki, hogy a kurdok istene büntesse meg! De
a bíró csöndre intett, azt mondta, hogy ilyet bíróságon nem szabad
mondani.
- Szaddám Huszein válaszolt valamit?
- Felháborodva kérdezte, hogy ennek a nőnek miért engedik, hogy
így beszéljen vele. És amikor a tanúvallomásomban elmondtam,
milyen kegyetlen eszközöket vetett be ellenünk, és hogy a hadsereg
a végén még kazettás bombákat is dobott a falvakra, azt állította,
hogy betanították nekem az egész vallomást. Mert szerinte egy
egyszerű falusi nő nem tudhatja ezeket ilyen részletességgel. Hát
persze, egyszerű falusi nő. Én voltam az, aki átélte az összes
borzalmat!
- Tehát személyesen önnek nem is mondott semmit?
- De igen. Akkor, amikor elmeséltem, hogy én bolond még
etettem is a katonáit, amikor az iráni háború kitört. Azt mondtam
neki, hogy: „Egy egész fazék köftét vittem az utcára, nem a saját
gyerekeimnek adtam, hanem a katonáidnak, hogy ne haljanak éhen a
szerencsétlenek. És te úgy viszonoztad ezt, hogy vegyi fegyvert
dobtál ránk!" Tudja, mit mondott erre Szaddam? „Ezt jól tetted,
asszony, helyesen cselekedtél!" Ennyit válaszolt.
A nő egészen kikel magából, ahogy felidézi a jelenetet. Látszik,
hogy a tárgyalás nagyon megviselte.
- Mégis mit érzett, amikor a rettegett diktátor szemébe nézett?
 - Rácsok mögött látni... hihetetlenül jó érzés volt. És
megnyugvással töltött el, hogy mindazok után, amit művelt, kurd
bíró vonja felelősségre.
- A szíve mélyén akarta a halálát? Hogy kivégezzék?
- Akartam a halálát. Olyan érzés volt, mintha balzsamoznák a
lelkemet, amikor láttam őt szűkölni a rácsok mögött. És azt, hogy a
hatalmas diktátor ilyen szánalmas helyzetbe kerül, és szerencsétlen
senkivé válik. Bár az is igaz, talán jobb lett volna, ha tovább marad
börtönben, és ott felel a bűneiért, mint hogy azonnal kivégzik.
- Látta, amikor felakasztották?
- Láttam, igen, a tévében végignéztük.
- Mit érzett?
- Megnyugvást. Amiért megkapja, amit megérdemel.
- De ez elégtétel önnek? Ettől begyógyulnak a fájdalmas emlékek
okozta sebek?
Nadziba asszony elgondolkodik a kérdésen. A földet bámulja,
aztán a szemembe néz.
- Az, hogy láttam őt meghalni, sok fájdalmat és rossz emléket
befed.

Emlékszem az éjszakára, amikor Szaddám Huszeint

felakasztották. Előző este pont én voltam beosztva a Híradóba,
külpolitikai híreket szerkesztettem. A kivégzés előkészületeit a
legnagyobb titokban tartották, de sejteni lehetett, hogy a volt
diktátor hamarosan kötélen végzi. Emberiség elleni bűnökkel,
háborús bűnökkel és népirtással is vádolták. A vádpontok között
szerepelt több tízezer dél-iraki síita lemészárlása, a Dudzsail
városában történt vérengzés, és a kurdok elleni rémtettek is.
Pontosan nem tudni, hány ember haláláért felelős a volt diktátor, de
csak az Anfal-hadműveletekben körülbelül kétszázezer embert öltek
meg, és négyezer-ötszáz kurd települést romboltak földig. Szaddám
Huszeint végül kötél általi halálra ítélte az iraki bíróság, amit 2006.
december 30-án végrehajtottak.
A következő napokban irakiak milliói nézték végig az akasztás
újra és újra ismételt képsorait. Aztán azt is, amikor 2010. január
25-én kivégezték Vegyi Alit. Szaddám Huszein unokatestvéreként
szinte minden vezető pozíciót betöltött Irakban - volt
hadügyminiszter, belügyminiszter, a titkosszolgálat vezetője, és a
kurdok elleni megtorlásokat is ő irányította. Miután 2003-ban
elfogták, összesen négyszer ítélték halálra. Amikor végül 2010-ben
fel is akasztották, az ország nagy része, különösen a kurdok
ünnepeltek.
De az örömben volt némi keserűség is.
- Elhamarkodott volt a kivégzés. Azt a szenvedést kellett volna
átélnie, amit emberek ezreinek okozott - mondja Dara Beg
Mohammad Latif. A hatvan év körüli férfival kora estére beszéltünk
meg találkozót, hogy Baliszánból hazafelé még felvehessük az
interjút. Dara Beg feltűnően elegáns öltönyben, aktatáskával érkezik
a kőépület udvarára. Oda, ahol - utoljára tíz évvel ezelőtt - láncra
verve raboskodott.
Másfél éven át tartották fogva a Szaddám-rezsim titkos
börtönében. Ez csak egy volt a több tucatnyi kínzóközpont közül,
ahová a rendszer ellenségeit zárták, többnyire politikai, vallási vagy
faji okokból. Néhány éve napvilágra került dokumentumok szerint
négy és fél millió embert, szinte az egész iraki kurd lakosságot
figyelte az iraki titkosszolgálat. És nem kellett különösebb indok,
hogy valakit bevitessenek a hírhedt börtönök egyikébe.
- Azért tartóztattak le, mert az egyik legnagyobb kurd
szervezetnek dolgoztam titokban - mondja. - Nagy céljaink voltak,
változást akartunk. De csak politikai értelemben, mert ez nem
fegyveres szervezet volt. Talán azért nem féltem attól, hogy majd
emiatt elkapnak vagy megölnek, mert ez amúgy is mindennapos
dolog volt, akármit csinált az ember.
Miközben az udvaron, a lapos betonépület előtt beszélgetünk,
előkerül a gondnok. Megkérjük, hogy engedjen be minket. Óriási
kulcscsomóval tér vissza, leszedi az ajtóról a lakatokat. Viszolyogva
lépek az épületbe, de hajt a kíváncsiság. Gyéren megvilágított
folyosók, dohos szag, koszos pokrócok a földön. Néhány cellát
rácsok vesznek körbe, de van, amelyiket nehéz vasajtó zár el a
külvilágtól.
- Ezek az egy négyzetméteres lyukak voltak a magánzárkák -
mutatja Dara Beg.
 - Itt, jobbra meg van egy dupla falú szoba, ahol a foglyokat
kínozták. Illusztráció is van, nézzék csak meg - mondja büszkén a
gondnok, miközben betuszkol minket egy kísérteties helyiségbe.
- Illusztráció?! - kérdezek vissza. De válasz helyett dermedten
látom a világ legrémisztőbb realitypanoptikumát. Egy férfi óriási
vasfogót lendít a magasba - épp lesújtani készül áldozatára. A kőből
készült figura alkotója kétségtelenül elérte célját - a hátamon futkos
a hideg, úgy süt a gyűlölet a kidülledő kőszemekből. Odébb sétálunk
egy másik szobába. Ott is egy bábu lóg összekötözött kézzel egy
kampóra akasztva. Vállai kifordulva, vezetékek lógnak a ruhájából.
A zsinórok a szoba másik végébe helyezett akkumulátorba futnak.
- Általában a nemi szervekbe vezették az áramot, ott fáj a
legjobban - magyarázza a gondnok.
Dara Begre nézek, és látom, hogy elsötétül a tekintete.
- Önt is így kínozták?
- Engem kábelekkel, korbáccsal vertek, amikor fellógattak. Volt,
hogy üvegszilánkokon kellett taposni, de olyan is előfordult, hogy
megvadult kutyákat küldtek rám, hogy összeharapdáljanak.
Elborzadok. A gondnok átveszi a szót:
- Sokszor injekciókkal kínozták a rabokat, mindenféle oldatot
fecskendeztek beléjük.
Kissé morbid, milyen felkészült az egykori börtönkínzás
kronológiájából. Mintha tortúramúzeumban lennénk.
- Jöjjenek, nézzék meg ezt a cellát - tessékel minket a folyosó
másik felére. - Ebben a szobában tartották a gyerekeket. Ez az a tál,
amiből enni kaptak - emel fel egy koszos műanyag, kutyaetetőhöz
hasonló edényt.
A cella falain kezdetleges rajzok, pálcikafigurák, írások. Egy
tizenkét éves kisfiú a szüleinek üzent: „a fogva tartóim arra várnak,
hogy nagykorú legyek, és kivégezhessenek".
- A foglyokat nemcsak testileg kínozták, hanem ahogy csak
tudták, meg is alázták őket - terel minket a gondnok egy emelettel
följebb. A lépcsőfordulóban újabb bábu ül, kézzel a korláthoz
bilincselve. - Szinte mindennap kiültettek egy rabot ide a lépcsőre,
és aki csak elment mellette, a fejére vágott egy nagyot - magyarázza.
Megint Dara Begre nézek, ő pedig kiolvassa a tekintetemből a
kérdést: hogy lehet mindezt túlélni, testileg-lelkileg?
- Túléltem, mert tudtam, hogy előbb-utóbb meg fog bukni a
rendszer, a diktátorral együtt. Engem legalább tizenhatszor
tartóztattak le. De nem tudtak megtörni. Csak ki kellett bírni
valahogy. Mindent ki lehet bírni. Csak hinni kell.
Dara Begnek igaza volt. Ki kell, és végül is ki lehet bírni bármit.
Mert minden elmúlik, ezt mondogatom én is, amikor úgy érzem,
hogy valami rossz érzés lehúz és befed. Tompán ülök az autóban a
sok rám zúduló élménytől. Örülök, hogy sikerült eljutnom
Halabzsába, Baliszánba, de a látottak, az emberek arca és a falakon
lógó fotók még biztosan sokáig kísérteni fognak. A nyomasztó érzés
akkor sem múlik, amikor a hotelszobába érve hullafáradtan pakolni
kezdek. Honvágy tör rám, alig várom, hogy másnap hazainduljunk,
és végre Ervinnel meg a családommal lehessek.

Két csomag paprikát és egy matyó hímzéses terítőt szorongatok a

kezemben, az észak-iraki-török határ felé tartva. Jaszinnak szánom a
szuvenírt. Szinte sajnálom, hogy el kell válnunk, minden nehézség
ellenére. Megérdemli a figyelmességet, és a forgatásokra mindig
viszek valami apróságot. Szinte minden alkalommal olyan sokan és
annyira sok szívességet tesznek nekünk, amit képtelenség
kompenzálni. Úgyhogy minden tévés utazás előtt felkerekedem egy
kis magyaros ajándékvásárlás-körre. Már álmomból felkelve is
fújom, hol árulják a legszebb festett fakanalakat, pálinkásüvegeket,
könyvjelzőket.
Amikor megérkezünk az átkelőhöz, kiszállunk, és átölelem
Jaszint. Elnézést kérek tőle minden bosszúságért, amit akaratunkon
kívül okoztunk.
- Köszönjük a munkádat! - rázza meg Laci is a kezét.
- Igazán nincs mit - mosolyog.
- Fogadjunk, ma pezsgőt bontasz, hogy végre megszabadulsz
tőlünk! - nevetek.
- Á, dehogy. Végül is csak az életemet kapom vissza - nevet ő is,
aztán odaadom a szuvenírokat. - Igazán nem kellett volna - jön
zavarba.
- Dehogynem. Aztán vigyázz magadra! - búcsúzunk el tőle.
Elköszönünk a testőröktől is. Szinte hiányozni fog, hogy ezentúl
nem loholnak fegyveresek a nyomomban.
Bepakolunk a taxiba. Még hosszú, nagyon hosszú út vár ránk,
ismét keresztülautózzuk Kelet-Törökországot, aztán Diyarbakyrból
Ankarába, onnan pedig Budapestre repülünk. Elindulunk az
átkelőhöz, és lélekben felkészülök a többórás procedúrára. Hosszú
volt ez a két hét. Elfáradtam, testileg és lelkileg is. Ennyi szenvedést
és borzalmat ritkán él át így összesűrítve az ember. Szeretnék
kilépni a testemből, és kívülről, felülről nézni az életemet, a
családomat, a munkámat. Mindent, ami fontos nekem - és azt, ami
egyáltalán nem az, mégis folyamatos szorongást okoz. Hogy mikor
és hogy tudom megvágni azt a rengeteg anyagot, amit felvettünk.
Hogy érdekes lesz-e mindez bárkinek. Hogy emellett sikerül-e
megoldanom a híradós beosztásokat. Hogy jól szerepeltem-e
műsorvezetőként a legutóbbi héten. Hogy még mindig nem fizettem
be az utolsó mobiltelefon-számlát. Hogy milyen rosszindulatú
megjegyzéseket tett nemrég egy kolléga, és emiatt képes voltam
észrevétlenül véresre harapdálni a számat.
Pedig milyen jelentéktelen dolgok ezek! Ha szenvedést, háborút,
rettegést vagy valamilyen különleges, emberfeletti kitartást lát az
ember, mindig újraértékeli az életét. Ha problémák tornyosulnak
majd elém, eszembe kell jussanak Dara Beg szavai: mindent ki lehet
bírni. És tényleg, egyszer minden elmúlik.
 Szudán
Barangolás a táborokba zárt emberek földjén

Elképedve bámulok ki a repülő ablakán, ahogy a hatüléses gép

imbolyogva landolni készül. Úgy érzem, mintha egy nagyobb
fuvallat bármelyik pillanatban földhöz vághatná a rázkódó, zörgő,
bizonytalan szerkezetet. Biztos, hogy halálfélelmem lenne, ha nem
kötné le a figyelmemet az alattunk rohanó tömeg: több ezer ember
fut a homokban, felénk integetve. Oda tartanak, ahol leszállni
készülünk. Már venném is elő a fényképezőgépet, amikor meglátom
vöröskeresztes kísérőnk, Lorena szúrós tekintetét. Jól van, értem,
most tilos a fotózás. Hatalmas zökkenéssel ér földet a gép, azután
nagyokat rázkódva végigszántja a homokos földet.
Amikor gyűrötten kikászálódunk a repülőből, mellbe vág minket
a látvány. Óriási tömeg gyűlt össze, mindenki tudni akarja, ki
érkezett. Szudánnak ebben a távoli falvában nem gyakoriak a
vendégek. A placcot, ahová leszálltunk, tüskés bozótból húzott
kerítés veszi körül, e mögött tolong a több ezer ember. Laci
ösztönösen veszi vállára a kamerát, de amint forgatni kezd, Lorena
fejhangon ordítva rohan felé:
- Ne! Megmondtam, hogy itt nem szabad forgatni! Az életünkkel
játszol!
- Azt mondtad, a repülőtereken tilos filmezni!
- És szerinted hol vagyunk? - visít a kísérőnk.
Laci széttárt karral mutat körbe:
- Mondjuk, a sivatag közepén, egy üres, homokos placcon.
- Az irodában ezért még számolunk! - sziszegi Lorena a foga
között, és dúlva-fúlva kezd bepakolni a ránk váró dzsipekbe.
De jó, hogy ez a lány fog kísérni minket két héten át! Sikerült
megalapoznunk a remek együttműködést.

Magam sem akartam elhinni, amikor 2005 márciusában

lehetőségünk nyílt arra, hogy Szudánba utazzunk. Egy barátom,
Marcin Monko keresett meg, hogy érdekelne-e egy dárfúri forgatás
a segélyszervezetek munkájáról. Marcin a Vöröskereszt
Nemzetközi Bizottságának dolgozott, amely évek óta folytat
humanitárius tevékenységet a térségben. Munkájukról és a háborús
állapotokról viszont alig készült még képanyag, mert a dárfúri
hatóságok egyszerűen kizárták a sajtót. Akkoriban még a CNN is
hiába kilincselt engedélyekért. Ilyenkor jelent előnyt, hogy kis
ország, kis tévé vagyunk. Kevésbé szúrunk szemet, kevésbé tartanak
tőlünk a hivatalok. Hónapokba telt, de megkaptuk az összes
engedélyt és a vízumokat.
Az ország vezetői nem véletlenül próbálták távol tartani a sajtót.
Afrika legnagyobb államában ugyanis aggasztó állapotok
uralkodtak 2005-ben. Szudán egyszerre őrlődik két konfliktus
között. 1983-ban polgárháború tört ki az északi, főként muszlimok
lakta tartományok és a déli, zömmel keresztény és animista lakosú
országrész között. A kormány tűzzel-vassal próbálta
megakadályozni a déli területek autonómiatörekvéseit. A déliek
viszont függetlenséget akartak, mert szerintük a hatalom birtokosai
megfosztották őket az olajbevételektől, és ezzel a fejlődés
lehetőségétől is. Bár a kormány békeszerződést írt alá a déli
területeket irányító Szudáni Népi Felszabadítási Mozgalommal, a
tűzszünet rendkívül törékeny. Az éhezés, a kisebb fegyveres
villongások és a továbbra is szanaszét heverő aknák százezrei
tovább szedik áldozataikat. A háború huszonegy éve alatt több mint
kétmillióan haltak meg a harmincötmillió lakosú országban. A
túlélők is borzalmas körülmények között élnek, többségük a
nemzetközi szervezetek élelmiszer-küldeményeire és segélyekre
szorul.

Eközben tűzfészekké vált a nyugati Dárfúr tartomány is. Itt

különböző törzsek milíciáiból szervezett csoportok tizedelik a
fekete földművelő lakosságot. A Janjaweed fegyveresek falvakat
égetnek fel, asszonyokat erőszakolnak meg. Egyes források szerint a
szudáni kormánytól és a hadseregtől kapják az utasítást, de ezt eddig
senkinek sem sikerült bizonyítania. Az áldozatok számát nehéz
megbecsülni, de az biztos, hogy kétszázezer fölött jár, és több millió
ember menekült el az otthonából. Egy részük menekülttáborban
tengődik a humanitárius szervezetek segítségére szorulva, sokan
pedig a szomszédos országokban kerestek menedéket.
A modern kori történelem egyik legszörnyűbb rémálma - így
emlegetik a dárfúri polgárháborút. Éveken át ölbe tett kézzel
szemlélte a világ a vérontást, és amikor az ENSZ végre lépni
próbált, áttörhetetlen falakba ütközött. A szudáni olajiparban
érdekelt Kína folyamatosan megvétózta a beavatkozást. A
nemzetközi közösség évente egymilliárd dollárnyi összeget fordít
arra, hogy enyhítse a harcok miatt földönfutóvá vált emberek
szenvedését. Attól viszont minden nagyhatalom ódzkodott, hogy
drága fegyvereket, helikoptereket küldjön a térségbe, esetleg
katonai beavatkozással akadályozza meg a vérontást.
Pedig az Afrikában dúló háborúk milliók életét követelték, és
még ennél is többeket taszított az éhhalál szélére. Csakhogy a
világnak könnyebb szemet hunyni az itteni események fölött, hiszen
a harc nem látványos, kedélyborzoló módon, bombázásokkal, vegyi
fegyverekkel zajlik. Szép lassan, de annál biztosabban emészti fel az
embereket, családokat, sokszor egész népcsoportokat. És amikor a
nyugati hatalmak azzal nyugtatják a lelkiismeretüket, hogy nem
vállalhatnak szerepet minden helyi konfliktusban, egy rendkívül
fontos tényezőről mélyen hallgatnak. Arról, hogy a vérontás sokszor
arra vezethető vissza, hogy a gyarmatosítók figyelmen kívül
hagyták az etnikai határokat, amikor annak idején meghúzták az
egyes országok határait. Érdemes megnézni a térképet: számos
ország határvonala olyan természetellenesen nyílegyenes, mintha
vonalzóval rajzolták volna. Sok-sok népcsoport került mesterséges
határok közé, felborítva az évszázados etnikai, hatalmi és vallási
viszonyokat. Így nem meglepő, hogy a kilencvenes években a
földrész csaknem ötven országának fele hadat viselt vagy
lázadásokkal, belső konfliktusokkal küzdött.

Az afrikai országokból évente emberek százezrei próbálnak

elmenekülni - főleg a környező, biztonságosabb államokba, de
tömegek hada igyekszik Európába is, illetve Izraelbe. A zsidó
államba főleg szudániak próbálnak eljutni, mert ehhez nem kell
átutazniuk egész Afrikán, elég, ha átjutnak Egyiptomon. Már ha
átjutnak. Mert az illegális határátlépésre - még ha menekültekről van
is szó - egyes országok drasztikus módszerekkel válaszolnak. Az
egyiptomi határőrök egyszerűen lelövik azokat, akik átszöknek a
határon. A szudáni menekültek gyakran sokkoló családi drámákról
számolnak be. Előfordult, hogy szeretteiket a szemük láttára lőtték
le a határőrök, menekülés közben. Az izraeliek ugyan nem nyitnak
tüzet rájuk, de a határon elfogják a menekülteket, és bebörtönzik
őket. Hónapokat, éveket kell fogságban tölteniük. Megdöbbentő,
hogy sok szudáninak még így is megéri megkísérelni a menekülést.
Évek óta figyelemmel kísértem, hogy milyen állapotok
uralkodnak Szudánban, és biztos voltam abban, hogy Dárfúr
különösen veszélyes. De arról, hogy mi vár ránk a forgatás során,
fogalmam sem volt. Hiszen egy afrikai polgárháborúban egészen
más veszélyekkel kell számolni, mint egy hagyományos háborúban.
Az első leckét már az indulás előtti napon megkaptam. Este
kilenckor csörgött a mobilom, egy ismeretlen, magyar férfi hívott.
- Hallom, holnap Szudánba mentek forgatni. Nem tartom jó
ötletnek. Most mondom, ha bármi rosszat mersz közölni az
országról, nagyon megbánod!
A megdöbbenéstől szóhoz sem jutottam. Kikértem magamnak a
hangnemet, és elmondtam, hogy a riportba az kerül majd be, amit
látok, hallok, tapasztalok. A valóságnál sem szebbnek mutatni, sem
befeketíteni nem fogom az országot.
Mielőtt a férfi lecsapta a kagylót, még közölte, hogy minden
befolyását latba veti, hogy másnap ne engedjenek be a határőrök
Szudánba. Nem csoda, hogy nehéz szívvel vágtam neki az útnak
Rácz Laci kollégámmal. Szép kis forgatásnak ígérkezik, ha már
indulás előtt megfenyegetnek!
Megkönnyebbülve sóhajtottam fel amikor a határon átjutottunk
az ellenőrzésen. A vámtiszt mosolyogva nyomta kezembe az
útlevelemet:
- Welcome to Sudan!

Mindenhol homok, kő, kiszáradt növények. Dzsippel

zötykölődünk az El-Gereida nevű apró település felé. A
Vöröskereszt központjába tartunk. Kísérőnk, Lorena még mindig
sértődötten bámul ki az ablakon, mi meg Lacival elképedve
bámuljuk a kietlen tájat. Csak néhol látni egy-egy téglaépületet vagy
az út mentén kocsit húzó, vézna szamarat. Fél óra is eltelik, mire
begördülünk a lakott területre. Mezítlábas gyerekek rohangálnak a
porban, színes kendős asszonyok csoportja bandukol a kúthoz
hatalmas korsókkal. A hőség szinte elviselhetetlen, pláne hosszú
ujjú pólóban és hosszú nadrágban. A Vöröskereszt irodájában sem
jobb a klíma, a ventilátor vánszorgó lapátjai csak felkavarják a
fülledt levegőt.
- Üljetek le! - szorítja meg barátságosan a kezünket a szervezet
helyi vezetője.
Kapunk egy-egy pohár vizet, amit egy húzásra fel is hajtunk.
Megjelenik két nő is - ők is vöröskeresztesek, egyikük a biztonsági
vezető, a másik a segélyosztásokat koordinálja.
- Örülünk, hogy épségben megérkeztetek! De ha így is akartok
távozni, akkor hallgassatok ránk, és tartsátok be azt, amit tőletek
kérünk! - mondja Marianick, az iroda biztonsági főnöke.
Ekkor lép a szobába Lorena, és azonnal elpanaszolja, hogy
forgattunk a repülőtéren.
- És már kaptunk is egy telefonhívást - folytatja. - Az egyik
fegyveres csoport jelezte, hogy látták, idegenek filmeztek a
reptéren.
- Sajnáljuk, ami történt - próbálok magyarázkodni. - Egyszerűen
föl sem merült bennünk, hogy az a kietlen pusztaság is repülőtérnek
számít.
- Itt az a repülőtér, ahol a repülő földet ér - mondja Marianick. -
Higgyétek el, nem viccből szajkózzuk ezeket a szabályokat. Nemrég
fejbe lőttek a lázadók egy amerikai újságírót, mert olyan helyen
filmezett, ahol nem kellett volna.
Ez a hír kicsit mellbe vág. A nő is látja az arcomon.
- De ne aggódj, nem lesz gond, ha betartjátok a szabályokat.
Úgyhogy figyeljetek, mert most gyorsan összefoglaljuk, hogy
működnek itt a dolgok - mondja és térképeket, ábrákat vesz elő.
Röviden elmagyarázza, hogy melyik területet melyik csoport
irányítja. Azt is, hogy a lázadók honnan üldözték el a
földműveseket, és hol égették fel a legtöbb falvat. Mielőtt
rákérdezhetnék, hogy oda elmehetünk-e forgatni, már válaszol is:
kizárt.
- Ezek igazi kísértetfalvak. Teljesen üresek, mert aki túlélte a
támadást, az elmenekült - mondja. - A lázadó csoportok azonban
lesben állnak, mert néhány falusi mindig megpróbál visszamenni,
hogy elhozza megmaradt értékeit. És a fegyveresek lecsapnak rájuk.
Senkit sem kímélnek.
- Akkor ti hogyan dolgoztok? Rátok nem támadnak?
- Jó esetben minket nem bántanak, de ne feledjétek, hónapokig
tart, amíg előkészítünk egy-egy missziót. Csak olyan helyre vonul
be a szervezet, ahol előre egyeztettünk minden érintett féllel, tehát a
kormánnyal, a hadsereggel, a lázadó csoportok vezetőivel.
- Úgyhogy sok energiát, időt fektetünk abba, hogy Kartúmban is,
Dárfúrban is tárgyaljunk a kormány és a helyi erők vezetőivel - vág
közbe Annie, a másik nő. - Elmagyarázzuk nekik a tevékenységünk
lényegét. Tudni kell, ha itt egy faluba érsz, az olyan, mintha valaki
házába lépnél be: üdvözölni kell a ház urát, meginni vele egy teát, és
elmagyarázni, mi a látogatásunk célja. Fontos mindenkivel
megértetnünk, hogy semleges szervezet vagyunk, nem foglalunk
állást a konfliktusukban.
- Na, itt jöttök ti a képbe - veszi vissza a szót Marianick. - A sajtót
senki sem szereti egy fegyveres konfliktusban, mert kellemetlen
kérdéseket tesznek fel, és csontvázakat akarnak előrángatni a
szekrényből. Ami nem gond, egészen addig, amíg a ti munkátok
veszélybe nem sodorja a mi politikai semlegességünket. Nagyon
kérlek titeket, hogy ezt mindig tartsátok fejben. A humanitárius
katasztrófáról, a munkánkról bármit forgathattok, de kérlek,
politikáról ne beszéljetek senkivel, ha a Vöröskereszt bármelyik
munkatársa jelen van. Mert ezért el is zavarhatnak minket az
országból.
Hirtelen még jobban kiver a veríték. Jó kis forgatás lesz! A
legtöbb helyen tilos filmezni, és most már politikáról sem eshet szó.
Mégis, hogy a francba csináljak riportot a polgárháborúról úgy,
hogy a részt vevő csoportokról, a felelősökről nem kérdezhetek?
 - Ez a kérés megdöbbent, bár értem a hátterét - gondolkodom
hangosan. - Csak azt nem tudom, hogyan fogom megoldani a
dolgot. Hiszen a humanitárius helyzet is összefügg a politikával! Ha
szóba állok egy menekülttel, bizonyára kérdés nélkül is beszélni fog
arról, hogy kik üldözték el!
- Nem fog - mondja Marianick. - Ezek az emberek rettegnek. Még
egymás közt sem merik kiejteni a Janjaweed milícia nevét.
A beszélgetés hátralévő részében már alig tudok koncentrálni.
Azon tűnődöm, vajon saját magamat húztam-e csőbe azzal, hogy
egy humanitárius szervezettel jöttem ide. Igaz, nem sok választásom
volt, ha ők nem segítenek, aligha jutok el Dárfúrba! Valamit
valamiért.

Kipakolunk a Vöröskereszt központja melletti szálláson.

Egyszerű, szinte üres kőépület, szétnyitható fémágyakkal a
szobákban. Éppen azon vacillálok, érdemes-e kirakni a ruháimat a
hátizsákból, amikor Marianick kopogtat be. Sétálni hív minket,
körbe akar vezetni a településen.
- Egyedül azért ne nagyon mászkáljatok, mindig szóljatok
valamelyik őrnek - figyelmeztet. - El-Gereida elméletileg semleges,
a falu nagyon nyugodtnak, békésnek tűnik. Általában fegyvereket
sem látni az utcán. De amint valamit gyanúsnak találnak, máris
előkerülnek a Kalasnyikovok.
A csöndes utcákat látva ez meglep. De pont ez az a lappangó
feszültség, amire nem lehet felkészülni. Nagyon veszélyes, mert
sokszor láthatatlan, ezért könnyű megfeledkezni róla vagy
elbagatellizálni.
Az utca szélén csoportokban állnak, beszélgetnek az emberek.
Van, ahol nyílt tűzön sütögetnek, teáznak. Néhányan kedvesen
odaköszönnek, mások csak bámulnak minket, találgatják, honnan
érkezhettünk. A vöröskereszteseket már ismerik a környéken,
hiszen hónapok óta itt dolgoznak.
- Kedves emberek - mondja Marianick. - De nehéz a dolgunk,
nagyon érzékenyek, a konfliktus pedig átláthatatlanul összetett.
Gondoljatok csak bele, hogy ebben az országban hatszáz kisebb
etnikai csoport él, és az emberek száztizenöt különféle nyelvet,
dialektust beszélnek! Elképzelni is nehéz!
Az egyik bodega mellett finom fűszer illata csapja meg az orrom.
A tűzön zöldséget sütnek.
- Nyugodtan egyél, nem lesz tőle bajod! - mosolyog Marianick.
Megkóstoljuk a helyi kosztot, bár a krumplin kívül másról nem
ismerem fel, milyen zöldség lehetett zsenge korában.
Közben ránk sötétedik - bizarr hangulatot áraszt, ahogy a sötét
utcákat itt-ott tüzek világítják be.
- Jobb lesz menni - mondja a nő.
Visszaindulunk a szállás felé. Már majdnem a kőházhoz érünk,
amikor magas férfi jön szembe. Megállít minket, mintha valamit
kérdezni akarna. De ahogy mellénk ér, hirtelen Marianick nyakához
kap, ránt egyet, aztán teljes erőből futni kezd. Olyan gyorsan
történik mindez, hogy csak annyit látok, a nő ugrik egyet és ordítani
kezd: álljon meg! Ijesztő a jelenet a sötét utcán, szívem a torkomban
dobog.
- Mi történt? Mondjad! Megvágott vagy mit csinált veled? - fogja
meg Laci Marianick vállát.
- Nem, nem bántott - mondja feldúlva. - De kitépte a nyakamból a
tárcámat.
A nő a sírással küszködik.
- Kár, hogy ezt látjátok az első napon, velem soha nem történt még
ilyen - mondja, miközben szapora léptekkel visszaindulunk a
szállásra.
Nyomasztanak a történtek, az lesz a legjobb, ha gyorsan
lefekszem, és nem gondolok a támadásra. A szobába lépve
gigantikus csótány néz velem farkasszemet. Máskor biztos, hogy
sikítófrászt kapnék. De most jó éjszakát kívánok neki, és lefekszem
aludni.
Éjjel a csótány revánsot vesz, amiért még megijedni sem voltam
hajlandó tőle. Álmomban csótányinvázió víziója üldöz, és
folyamatosan arra riadok fel, mintha mászna valami a lábamon. De
nem mászik. Vagy legalábbis nem látom. Ennél az álomnál
szörnyűbb csak a valóság volt, két évvel korábban, amikor
Nyugat-Szaharában jártam.
 Egy lelkes szaharai embernek, Síimen Ahmednek köszönhetően
jutottam el az apró országba, amiről szó szerint megfeledkezett a
világ. Az egykori Spanyol-Szaharában a gyarmatosítók kivonulása
óta kisebb-nagyobb harcok folynak a szaharai nép függetlenségéért
a megszálló Marokkó ellen. Küzdenek a föld mélyén található óriási
foszfátkincsekért is. Olaj- és aranykészletek viszont nincsenek, ezért
a nagyhatalmak soha nem foglalkoztak komolyabban a kérdéssel.
Így a sivatagos területen konzerválódtak a borzalmas állapotok az
elmúlt három évtized alatt: több százezer ember él hatalmas
menekülttábor-városokban Algériában, a határ mentén. Mivel sem
ivóvizük, sem megművelhető földterületük nincs, teljesen a
nemzetközi segélyekre vannak utalva. Hat napot töltöttem a
táborokban, az utazásra húgom, Naima is elkísért. Szörnyű volt látni
a nyomort és a nélkülözést, de varázslatos volt átélni a szaharai
emberek vendégszeretetét. A sivatag pedig egyenesen elbűvölt -
amikor éjjel felnéztem az égre, annyi csillagot láttam, amennyit
korábban elképzelni sem tudtam.
A hely is, ahol aludtunk, igen „természetközeli" volt - a természet
szó szerint beköltözött a szobánkba. Egy vályogtéglából épült
viskóban volt a szállás. Üres szoba, a földön két matrac. Nappal úgy
tűnt, hogy a célnak tökéletesen megfelel. Van hálózsákunk, és a
matracnak hála, nem a földön kell aludnunk. Csakhogy az első
éjszaka, amikor a lámpással beléptünk a szobába, azt hittem, megáll
a szívem: abban a pillanatban több száz csótány szaladt szét a szoba
közepéről a matracok, a hátizsákjaink és a szétpakolt cuccaink alá.
Nem is akármilyen csótik, tíz-tizenkét centis példányok. Eközben a
tető felől is furcsa neszeket hallottunk. Az elemlámpával
odavilágítva láttuk, hogy az ósdi fagerendákon patkányok
futkosnak. A sírógörcs kerülgetett, de nem volt más választásunk,
bebugyoláltuk magunkat a hálózsákba, én még a fejemet is
behúztam, hogy ne halljam, ahogy recseg a tető és nejlonzacskók
zizegnek az ízelt lábak alatt. De hallottam.
Aznap éjjel összesen fél órát, ha aludtam. Néha mintha a
hálózsákon át is éreztem volna, ahogy mászkálnak rajtam a bogarak.
Életem egyik leghosszabb és legborzalmasabb éjszakája volt.
Másnap püffedt szemmel közöltem, hogy ezentúl inkább kint
alszom az udvaron. Még a szabadtéri csúszómászók veszélyét is
inkább vállalom, minthogy patkány- és csótányrajjal legyek
összezárva. Így este szépen megágyaztunk kint a földön, és Naima
zseniális ötlete nyomán gyertyákat tűztünk a hálózsákok köré. Az
elkövetkező egy hét alatt lassan meg is barátkoztunk a gondolattal,
hogy nemcsak emberek népesítik be ezt a bolygót, és néha bizony
osztozni kell a rovarvilággal bizonyos territóriumokon: lásd kert,
terasz és fürdőszoba. A pottyantós típusú vécéknél különösen
üdítően hat, amikor felbukkan egy kisebb fajta csótányraj az ember
lába alatt, vagy berepül egy darázshoz hasonló, de annál méretesebb
zümmögő valami a becsukhatatlan ajtón. Szerencsére rovarügyileg
Naima kevésbé ijedős, mint én: halált megvető bátorsággal szállt
szembe az élővilág legfurcsább egyedeivel is.

De mit nekem egy álmos kis szudáni csótány, amikor annyi más
bajom van! Nyakamon a forgatás, ahol egy rakás nehézség korlátoz,
pedig elképesztő helyekre juthatok el. Ez már a második napon
kiderül: reggel ugyanis ellátogatunk a falu szélén felállított
menekülttáborba.
A vöröskeresztes sátor előtt óriási sorok kígyóznak, az emberek
éppen segélyekre várnak. De az osztás egyelőre csúszik, éjjel
ugyanis tolvajok bontották meg a raktárt körülvevő vesszőkerítést,
és elloptak nyolc zsák lencsét. Amikor megérkezünk, a
vöröskeresztesek azon tanakodnak, mit tegyenek. Ekkor Marianick
feláll, és intézkedni kezd. Odahívatja a tábor törzsi vezetőit, akik tíz
percen belül meg is jelennek.
- Addig nem kezdjük el a segélyosztást, amíg elő nem kerül az
összes ellopott lencse - közli a százötven centis nő a hatalmas,
turbános férfiakkal.
- Ha egy ilyen kis lopás fölött szemet hunyunk, akkor legközelebb
az egész raktárt kifosztják - mondja nekünk, miután elmentek a
vezetők, akiknek a táborokban is megmaradt a befolyása, a hatalma.
Láss csodát, egy óra múlva visszakerülnek a meglovasított
zsákok! Kis csúszással, de elkezdődik a segélyek kiosztása.
A menekülteknek huszonöt emberenként jár egy zsák lencse,
gabona, só és két flakon olaj. Mindezt szigorúan regisztrálni is kell.
Havonta egyszer van segélyosztás, de ezek a készletek általában
nem tartanak ki a hónap végéig. A családok többsége ugyanis
kénytelen eladni vagy elcserélni a segélyek egy részét zöldségekre,
más élelmiszerekre.
- Az a baj, hogy az éhínség egyre csak nő - mondja Dávid, aki a
segélyosztást koordinálja. - A konfliktus miatt nagyon sok
földműves hagyta hátra a birtokát, úgyhogy parlagon hever a földek
csaknem fele. Próbáljuk megelőzni a humanitárius katasztrófát, idén
már félmillió embernek osztottunk élelmet, de sziszifuszi munkát
végzünk.
Ekkor hat-nyolc asszony tűnik fel sűrű fogú gereblyével és
lapátokkal. Gereblyézni kezdik a homokot a sátor melletti úton.
- Mit csinálnak? - kérdem.
- A zsákokból kihulló lencse- és gabonaszemeket söprik össze a
porból - mondja Dávid. - Ők ugyanis nem menekültek, hanem a
közeli falvakban laknak. Szegények, mint a templom egere. Segély
azonban csak azoknak jár, akiknek el kellett menekülniük az
otthonukból.
Döbbenten nézem a nőket, ahogy egyenként keresgetik a
lencseszemeket a földön. Ha valami, hát ez a jelenet érzékelteti,
mekkora nyomorban élnek itt az emberek. Nekik valószínűleg ezen
múlik, hogy este lesz-e valamit a nem létező asztalra tenni.
- Átsétálunk a menekülttáborba - mondom Davidnek. - Szívesen
megnézném közelebbről is a sátrakat. De téged nem tartunk fel,
nyugodtan folytasd a munkádat!
David bólint, és visszamegy a többiekhez, mi pedig elindulunk a
tábor irányába. A hatalmas területen sátrak százai sorakoznak
egymás mellett. Bekukkantunk az egyikbe: nem lehet több öt
négyzetméternél. A szűkös, fullasztó helyen többnyire nyolc-tíz fős
családok laknak.
Az egyik sátor mellett turbános, fehér ruhás férfi teát szürcsölget.
Int nekünk, hogy üljünk le hozzá. A sátor mélyéről előkotor két kis
csészét, és nekünk is önt a habos léből. Lehetetlen visszautasítani a
kedves gesztust. Próbálom úgy felhajtani a teát, hogy közben se a
poharat, se a löttyöt ne lássam, pedig meglepően jó íze van.
- Nem rossz, ugye? - kérdi a férfi mosolyogva, tört angolsággal.
Aztán kérdezés nélkül kezdi mesélni, hogyan vált földönfutóvá.
Mivel nincs velünk vöröskeresztes, úgy érzem, most nem lehet
ebből gond. Előszedem a mikrofont, Laci a vállára veszi a kamerát.
- Hajnali egy vagy talán két óra lehetett, amikor
meglepetésszerűen támadt ránk egy fegyveres csoport. Lovakon
érkeztek - mondja a férfi. - Le akartak mészárolni mindenkit.
Nagyon sok ember meghalt. Aki csak tudott, elmenekült.
Azt mondja, 2003 óta terrorizálják a lakosságot, gyilkolják az
embereket Dárfúrban. Állítólag már csaknem kétmillióan
menekültek el a falvakból, de pontos adatok nincsenek.
- Az a borzasztó, hogy a legtöbb ember azt sem tudja, valójában
miért is folyik a harc - magyarázza a férfi. - Bár egyre többen halnak
meg, a politikusok nem tesznek semmit, csak egymásra mutogatnak.
A férfinak igaza van: túlzó egyszerűsítés lenne a konfliktust
csupán arab milicisták és afrikai törzsek közötti háborúskodásként
leírni. A körülbelül Franciaország méretű területen nem csupán az
etnikai feszültség miatt kezdődtek a harcok, gyakran gazdasági
érdekek is motiválják a fegyveres belvillongásokat.
A támadások elől menekülve sokszor egész falvak keltek útra.
Amennyire a körülmények engedték, egy-egy közösség együtt
maradt és közös táborban telepedett le. Megtartották a vezetőiket és
a fórumaikat is.
- Nagyon vágyunk vissza a falunkba - mondja a férfi. - Jó lenne
megnézni, mi történt a házainkkal, a földünkkel. De sajnos ez
lehetetlen, legalábbis még jó ideig várnunk kell. Egyelőre túl
veszélyes lenne visszatérni.
Ekkor egy nagy csoport gyerek kezd futkározni a sátor körül,
öt-hat évesek lehetnek. Mindegyik fehér, lepelszerű ruhában van, és
mezítláb a tűzforró homokban. Nyakukban egyforma nyaklánc lóg.
- Van ennek a medálnak valami jelentése? - kérdezem. Az idős
férfi elmosolyodik.
- Golyóálló nyakláncnak hívjuk. A mondás úgy tartja, hogy aki
ilyen talizmánt hord, azt nem tudja megsebesíteni a puskagolyó.
Hiába lő rá az ellenség, a nyaklánc felfogja a lövedéket és megvédi a
gazdáját.
Látom, hogy David közelít felénk, úgyhogy megköszönjük a
vendéglátást és szedelőzködni kezdünk. Amikor a férfi odaér,
felajánlja, hogy elvisz minket a közeli rendelőbe.
- Egyre több a menekült, ezért a menekülttáborok is egyre jobban
kiépülnek - mondja, miközben a dzsip felé terel minket.
- Kocsival megyünk? - kérdem.
- Muszáj, az előírások miatt - feleli.
Pedig a rendelő körülbelül négy perc gyaloglásra van. Felpakolunk
a terepjáró hátuljába, az ülések helyére szerelt hosszú padra.
- Olyan magas ez az autó, hogy tiszta izompacsirta leszek, mire
hazaérünk - próbálom elviccelni a dolgot, miközben kiver a veríték
a lassan újra negyven fokos hőségben.
A gyereküket legyezve asszonyok ülnek a rendelő udvarán a
földön, legalább hatvanan. Az épület egyszerű, kicsit romos, de úgy
tűnik, felszerelt. Mosolygós doktornő ráz velünk kezet.
- Jöjjenek be, de ha nem gond, folytatom a rendelést, mert soha
nem érünk a végére - terel be minket a helyiségbe.
- Köszönjük, nekünk jobb is, ha munka közben tudunk beszélgetni
- mondom.
- Az a baj, hogy ebben a térségben százezer emberre átlagosan két
orvos jut. Az El-Gereidában élők szerencsések, hogy a Vöröskereszt
létrehozta ezt a rendelőt a faluban, az udvaron még egy kis labor is
működik - mutat ki az ablakon. - Ez nagyon megkönnyíti a munkát,
hiszen gyorsabb kideríteni a fertőzések okát. Mert gyakran ugyanaz
a kórokozó fertőzi meg szinte az egész falut.
- Milyen fertőzések terjednek?
- A legtöbb ember valamilyen légúti megbetegedésben szenved
vagy hasmenése van. Most találkoztam jó néhány hepatitiszessel, és
hirtelen elkezdett nőni a maláriások száma, mert közeleg az esős
évszak, és olyankor rengetegen megfertőződnek. Gyógyszer viszont
nincs elég. Remélem, ti szedtek valamit malária ellen!
A malária gyógyszer szó hallatán görcsbe rándul a gyomrom.
Eszembe jut az utazás előtti hónap, amikor olyan mély depresszióba
estem, hogy a lakásból sem volt kedvem kimozdulni. A biztonság
kedvéért ugyanis jóval a forgatás előtt szedni kezdtem egy Lariam
nevű malária elleni gyógyszert. Egyik napról a másikra
hangulatingadozásaim lettek, és olyan mély letargiába estem, mint
még soha. A tévében alig vártam, hogy befejezzem a munkát és
hazamehessek, otthon viszont sírógörcsök törtek rám. Az egészben
az volt a furcsa, hogy hirtelen kezdődött, és az égvilágon semmi
okom nem volt a rosszkedvre. Úgy éreztem, mintha mesterséges
depresszióhálót tettek volna rám, és abban vergődnék. Szerencsére
Naima éppen akkoriban készült Ghánába, és az utazás német
szervezői felkészítették a várható nehézségekre. Ők mondták, hogy
az általam szedett gyógyszer borzasztóan erős hangulatváltozásokat,
letargiát és pszichotikus zavart okozhat. Nem mindenkinél jönnek
elő a tünetek, csak ha valaki hajlamos rá. És nem ritka, hogy a
hajlam csak akkor derül ki, amikor már megjelennek a szorongásos
tünetek. Egy cikkben olvastam, hogy néhány öngyilkosságot, amely
az amerikai hadseregben történt, kapcsolatba hoztak a gyógyszerrel,
bár a közvetlen összefüggést még senkinek sem sikerült bizonyítani.
Amikor ezt megtudtam, a dühroham kerülgetett, miért forgalmaznak
Magyarországon ilyen szereket? Rendben, hogy nem mindenkinél
okoz ilyen tüneteket, de utánajártam, és rengeteg, az enyémhez
hasonló esetről hallottam. Amikor abbahagytam a szedését, és
áttértem egy másik malária elleni pirulára, éreztem, hogy napról
napra jobban leszek, ahogy a szer kiürül a szervezetemből.
- Csak nem neked is furcsa kalandjaid voltak a gyógyszertől? -
kérdezi az orvos, mintha kiolvasná a tekintetemből a felidézett
emlékeket.
- Igen, pontosan ez történt - bólintok, de nincs is kedvem erről
beszélni. - Igaz, hogy rengetegen halnak meg maláriában? - váltok
témát. - Pedig gyógyítható betegség...
- Igen, ha van elég gyógyszer. De nincs. És itt jobban pusztítanak
a fertőzések, mert a legtöbb ember borzasztóan alultáplált és
gyenge. Ez főleg a gyerekekre nagyon veszélyes. Gyertek, mutatok
valamit! - vezet ki minket az udvarra.
Az eresz alatt anyák újabb csoportja ül vagy fekszik. Karjukban
kisbabák: olyan vékonyak, mintha a csontra húztak volna bőrt. Egy
asszony ölében a pici gyerek végtagjai erőtlenül lógnak, arca tele
legyekkel, miközben hatalmas, csillogó szemével az eget bámulja.
Él még, de látszik, hogy ezek az utolsó órái. Elgyengülök a
látványtól. A haldokló gyerekek látványa elviselhetetlen.
Különösen, ha az őket emésztő kór normális körülmények között jó
eséllyel gyógyítható lenne.
- Hogyan történhet ez meg a huszonegyedik században? -
kérdezem félig hangosan, inkább csak magamtól. Hisz a racionális
választ jól tudom. Nézem a kisbabát, és nem tudok továbbmenni.
Észreveszem, hogy az anya meg az én arcomat figyeli. Ettől még
rosszabbul érzem magam. Mondanék neki valamit, de fogalmam
sincs, hogy mit. A menthetetlenül fájdalmas jelenetet a doktornő
szakítja félbe.
- Sajnos ilyen esetek nap mint nap vannak - mondja félrevonva. -
Ezeket a gyerekeket kórházba kéne vinni, de erre itt semmi esélyük.
Csak annyit tehetünk, hogy egész napos ellátást adunk nekik,
kapnak tőlünk infúziót, gyógyszert meg táplálékkiegészítőt - húz elő
egy furcsa tégelyt. - Leginkább a mogyoróvajhoz hasonlít. Ezzel
néhány hét alatt is sokat lehet javítani a gyerekek állapotán. Csak az
a baj, hogy nagyon sok anya elmarad a kezelésekről, nem jár
rendszeresen. Vagy azért, mert messze laknak és félnek útnak
indulni, vagy mert hat-nyolc másik gyerekről is gondoskodniuk kell.
Emiatt sokszor a legkisebbek, leggyengébbek esnek áldozatul a
betegségeknek.
Néhány anyához odamegyünk, kérdéseket teszek fel. Például
hogy hány gyereke van, merre él, és mi a legnagyobb nehézség az
életében. A fordításban az egyik helyi asszisztens segít. Teltkarcsú,
vidám arcú nő, hatalmas fekete fonatokkal a feje búbján.
- Sajnos nagyon sokan inkább kuruzslóhoz viszik a beteg gyereket
- súgja, nem mintha bármelyik anya értené az angolt. - Egyrészt
mert még élnek a törzsi szokások, másrészt pedig, mert messze van
a rendelő vagy a kórház. És a kuruzslók hátborzongató módszereket
képesek alkalmazni. Megvágják a testet, felaprítják a háton a bőrt,
kivágják a mandulát, a hangszálat, kibökik a tejfogakat.
Ahogy ezt sorolja, rosszullét kerülget.
- Az a legrosszabb, hogy sokszor lemondanak a kezelésről, és
beletörődnek abba, hogy a gyerek állapota nem javul - mondja a
fejét csóválva.

Ugandában találkoztam hasonló problémával, az ország bizonyos

részein még mindig nagy a vajákos asszonyok és a kuruzslók
hatalma. Hasonló okokból: nincs rendes úthálózat, nincs
tömegközlekedés - így a betegnek sokszor semmi esélye kórházba
jutni.
A segélyszervezetek indítottak egy programot, amely során
felkeresték az önjelölt gyógyítókat, bábákat, és együttműködést
ajánlottak. Tudták, hogy több évtized és sokkal több felszerelt
kórház kellene ahhoz, hogy a nőket rábírják, orvoshoz menjenek
szülni. Ezért a kuruzsló bábáknak tartottak tréninget, hogy
csökkentsék a halállal végződő szülések számát. Orvosok
magyarázták el nekik, hogy szülésnél milyen problémák
adódhatnak, és mikor mit kell tenni, mikor kell mindenképpen
orvosi segítséget kérni. A program sikeres lett: ma már sokszor
maga a kuruzsló viszi kórházba a vajúdó asszonyokat.
De ez a siker csepp a tengerben. A világon évente még mindig hu-
szonötezer gyerek hal meg olyan betegségekben, amelyek többsége
megelőzhető volna. A tragikus jelenségre rengeteg programmal,
figyelemfelkeltő kampánnyal próbálja ráirányítani az emberek
figyelmét az ENSZ és számos civil mozgalom - többek között a
DemNet nevű magyarországi szervezet. Ők kerestek meg, hogy
van-e kedvem Ugandában dokumentumfilmet forgatni a
gyerekhalandóságról. Annak is utána kellett járnunk, hogy mit
lehetne tenni ez ellen. Miért van az, hogy csak ömlenek, ömlenek a
segélyek Afrikába, mégis a helyzet nemhogy javulna, de évről évre
romlik? Pedig 2000-ben világméretű kezdeményezés indult,
csaknem kétszáz ország - köztük Magyarország - részvételével. A
Millenniumi Fejlesztési Célok lényege, hogy a tagországok
egymással összefogva enyhítsenek a legégetőbb globális
problémákon - többek között mérsékeljék a gyerekhalandóságot. Az
erre kitűzött tizenöt év kétharmada eltelt, de a fényt még mindig
nem látni az alagút végén.
Az ugandai forgatás során minket is megdöbbentett, milyen
szövevényes okok húzódnak a magas gyerekhalandóság hátterében.
Közrejátszik benne a sok megkövesedett társadalmi hagyomány, és
hogy a nők egyáltalán nem tanulhatnak. Márpedig a tudatlanság
kiszolgáltatottá teszi az embert. Az út során sok nővel
beszélgettünk, de többségükben fel sem merül, hogy lehetne saját
akaratuk, míg mások egyszerűen félnek ellentmondani a férfiaknak.
Így nyolc-kilenc-tíz gyerek születik egy családban. Ugandában
ugyanis a férfiasság fokmérője, ki hány gyermeket nemz. A kicsiket
aztán sem etetni, sem ellátni nem tudják. A túlnépesedés miatt egyre
több gyerek alultáplált, immunrendszerük pedig egyre gyengébb. A
járványok így gyorsabban terjednek, és a legtöbben olyan
gyógyítható betegségekbe halnak bele, mint a malária vagy a
hasmenés.
A felvilágosító munka hatására sok nő titokban fogamzásgátlási
klinikákra jár. Nemzetközi szervezetek számos rendelőt nyitottak
Afrika-szerte, ahol a nők ingyen fogamzásgátló tablettákat,
injekciókat kapnak. A férfiak ugyanis nem hajlandóak védekezni.
Ráadásul a papok is az óvszer használata ellen prédikálnak.
Pedig a gumi óvszer nem csak a túlnépesedés miatt lenne fontos.
Egy kampalai nyomornegyedben AIDS-esekről forgattam: minden
második ember HIV-pozitív volt. Az országban dolgozó
egészségügyiek órákig meséltek arról, milyen harcot vívnak azért,
hogy a társadalom elfogadja az óvszerhasználatot. Az emberek
ugyanis továbbadják a fertőzést, és egymás után születnek a
HIV-pozitív gyerekek. Hét-nyolc év kemény munkájával a
szakemberek kezdtek lassan biztató eredményeket elérni. Lassú
ütemben, de kúszott felfelé azoknak a száma, akik felfogták, hogy
az óvszeren az életük múlik. Ekkor érkezett XVI. Benedek pápa
Afrikába, és egyetlen beszéddel romba döntötte az összes
erőfeszítést. Hitetlenkedve olvastam az újságban, hogy az
afrikaiaknak kifejtette: az óvszer nem segíti az AIDS elleni harcot.
A humanitárius szervezetek a kardjukba dőltek. Az óvszerhasználat
pedig hirtelen rég nem látott mélypontra zuhant.
Szudánban is sok az AIDS-es, de az ugandai arányt azért meg sem
közelíti. Két-három százalékról tudni, hogy fertőzött, de a valós
szám ennél magasabb lehet, hiszen a lakosság többsége még soha
nem jutott el szűrésre.

Ezen jár az eszem, mikor már az apró rendelő laborját mustráljuk.

Itt sincs túl sok eszköz, de ami van, kincset ér. Megköszönöm a
doktornő segítségét, és visszamegyünk a segélyosztáshoz. A sor
eltűnt, a zsákoknak is hűlt helye.
- Ez viszonylag gyors volt! Azt hittem, hogy az osztás egész nap
eltart! - mondom Marianicknak, aki hullafáradtan ül a földön, az
árnyékban.
- A kiosztással nem szokott gond lenni. De a dolognak ez a
legrosszabb része - mutat oldalra, ahol kisebb tömeg ácsorog. -
Mindig vannak, akik abban bíznak, hogy marad valami felesleg. De
hát a segélyek ki vannak számolva, úgyhogy szinte soha nem marad
semmi. A szívem szakad meg ezekért az emberekért - mondja
fáradtan, szomorúan. - Holnap viszont utazunk egy kicsit, mit
szóltok hozzá? Ellátogatunk egy másik menekülttáborhoz, ott is
alszunk. Megmutatom a vízhálózatot, amit a Vöröskereszt kezdett
kiépíteni.

- Hát ide se ártana legalább egy csap - jegyzem meg magamban,

amikor másnap megérkezünk az új szállásra. Az épület nem a
vöröskereszté, mert ebben a faluban nincs állandó központjuk. Csak
segélyeket osztani és orvosi rendelést tartani járnak ide időről időre.
A ház mindössze két üres szobából áll, matracokkal a földön. Az
udvaron pedig két betonfülkét látok. Az egyikben mindössze egy
lefolyó van - ez a fürdő - a másiknak pedig egy lyuk tátong a
közepén - ez a vécé. Víz sehol: a kútról az őrökkel kell hozatni
vödörben. De csönd, ne panaszkodj! - fegyelmezem magam.
Nekem csak néhány napig kell kibírnom, a helyieknek viszont
sokszor még ennyi sem jut. De a vécéajtó, az azért mély nyomot
hagy bennem. A hatalmas faajtó ugyanis annyira el van vetemedve,
hogy nem lehet bezárni. Még behúzni is lehetetlen. Hogy oldják ezt
meg a helyiek? Hatalmas, legalább ötvenkilós malomkövet raktak
elé. A probléma ezzel elintézve. Legalábbis azoknak, akiknek nem
kell vécére menni. Mert akinek kell, és mindezt nem nyitott ajtónál
tervezte, több logisztikai problémával is szembetalálja magát. Az
első, kisebb akadállyal már megküzdött, ha átlépte a malomkövet, és
bepréselte magát a helyiségbe. Ekkor jön a második erőpróba:
bentről kihajolni, és ráhúzni a malomkövet a vécéajtóra. Tehát
magára kell zárnia az ajtót belülről, egy kint elhelyezett, ötvenkilós
kő megemelésével. Én tíz perc küzdelem után feladom, inkább más
megoldást keresek. Odahívom Rácz Lacit, és megkérem, tolja rám a
malomkövet, vécéajtóstul.

Miután sikeresen leküzdöm a malomkőakadályt, lepakoljuk a

csomagokat a házban, és továbbindulunk a menekülttábor felé.
Kísérőnk, Lorena is csatlakozik hozzánk. Kedvességéből úgy tűnik,
hogy már megbocsátotta a repülőtéri malőrt.
- A menekülttáborok kialakításánál mindig a víz a legelső
szempont - magyarázza a dzsipben zötykölődve. - A humanitárius
szervezetek először kutat ásnak, és a sátrakat eköré építik. Sok
asszonynak így is négy-öt kilométeren át kell cipelnie a feltöltött
műanyag hordókat.
Ahogy ezt kimondja, színes ruhás, kendős nők kisebb csoportja
mellett gurulunk el - mindegyik hatalmas műanyag flakont vagy
korsót egyensúlyoz a fején.
- A faluban épült kutak magántulajdonban vannak, és az
embereknek nincs pénzük vizet venni. Kényszerből isszák meg azt a
vizet is, amit nem kéne. Ezért próbálunk minél több közkutat építeni
- magyarázza Lorena, amikor megáll az autó.
A placcon hatalmas tömeg gyűlt össze, az emberek flakonokkal a
kezükben, hosszú, kígyózó sorban várnak a tiszta vízre. Miután
leforgattuk a helyszínt, továbbautózunk egy víztározóhoz. A minket
fogadó látvány után nem is csodálkozom, hogy az emberek
mindenfélével megfertőződnek. A kisebb tóra hasonlító vízből
szamár lefetyel, mellette meg gyerekek bádogpoharakkal merítenek
és isznak ugyanabból a vízből.
- Hát igen, ez az egyik legnagyobb probléma: a helyiek sokszor
olyan tározókból nyerik a vizet, amelyekbe az állatok is beleisznak.
Pedig a gyerekeknél a halállal végződő betegségek felét vízzel
terjedő fertőzések okozzák.
- Ennek a víznek hol a forrása? Itt miért nem kút épült?
- Mert ez esővíz. A helyiek építették a medencéket, hogy
megpróbálják összegyűjteni az esős évszakban lehulló csapadékot.
Van, amelyiknek még motoros szivattyúja is van, de általában
szamarakra kötött hordókkal húzzák a vizet a tározókból. A túlélés
záloga lehet egy-egy kút vagy forrás, így talán már érthetőbb,
hogyan jutnak el az emberek odáig, hogy képesek harcolni, sőt ölni
is a vízért.
Esőcseppeket gyűjteni, hogy legyen ivóvíz? Ez legalább annyira
felfoghatatlan európai ésszel, mint a porból összegereblyézett
lencseszemek.

Kimerülten érünk a szállásra. Bármit megadnék azért, hogy

lefekvés előtt kiülhessek a verandára egy pohár borral, hogy
ellazulhassak és kimossam a fejemből azt a rengeteg szomorúságot,
reménytelenséget, ami a menekülttáborokat járva a bőröm alá is
beitta magát.
Rajongok a jó vörösborért, de soha nem gondoltam a borivásra
úgy, mint spirituális tevékenységre. Mégis megfogott, ahogy Müller
Péter az egyik könyvében taglalta a bor testi-lelki
hatásmechanizmusát. Hogy a részegség első lépcsőfoka - amikor
még csak az ember fejébe száll, mondjuk, egy pohár bor vagy egy
pár korty töményital - olyan lebegést és szabadságélményt idéz elő,
ami hasonlít a spirituális élményekhez. Mert ilyenkor a belénk
nevelt társadalmi szokásrendszer eresztékei megpattannak, az „én"
és az „ego" kontrollja, hatalma megrendül. Egy ideig úgy érezzük,
az alkohollal elvágjuk azt a köteléket, amellyel a lényünket a
testünkhöz és a hétköznapi életünkhöz kötjük. Merünk énekelni,
táncolni, nevetni vagy sírni. Ahogy Müller írja, „lehull rólunk az
önzés és egy ostoba világ valamennyi elvárása és szokásrendszere:
szabadok leszünk, lebegők és boldogok".
Aki már ivott alkoholt, persze jól tudja, hogy ez az állapot csak
átmeneti, és a mértékletesség a kulcsa. Hogy pont annyit igyunk,
amennyi az önfeledtséghez szükséges. A kimerültség miatt most egy
deci vörösbor is pont elég lenne, hogy kicsit kikapcsoljam az
agyamban zsizsegő képeket. De belátom, felesleges ilyenről
álmodozni egy muszlimok lakta, háború sújtotta térség apró
falujában. Akkor villan eszembe, hogy gyomorsterilizáló célból
hoztam egy kis bütykös gint, ott lapul a táskám mélyén. Mindig
viszek magammal, ha rázósabb helyre indulok. Bár az
immunrendszerem és bélflórám már sok mindent megélt, minden
terep tartogathat újdonságot. Márpedig egy hasmenés pont elég
ahhoz, hogy felborítsa a menetrendet és tönkretegye az egész
forgatást. És most milyen jól fog esni egy korty gin! Elő is kotrom a
szuperbiztosan becsomagolt, elrejtett itókát, és átszólok Lacinak,
hogy ha van kedve, jöjjön és sterilizáljon velem.
Éppen meghúznám a butykost, amikor eszembe jut, hogy itt az
alkalom kicsit összebarátkozni kísérőnkkel. Egy koccintással talán
végleg eltemethetjük a csatabárdot a reptéri incidens után. Átszólok
Lorenának, hogy csatlakozzon hozzánk. Amikor leül mellénk, és a
kezébe nyomnám a gint, elkerekedik a szeme, feje elvörösödik.
- Komolyan mondjátok, hogy alkoholt hoztatok? Normálisak
vagytok? Ha ezt itt megtalálják, rögtön kinyírnak titeket! - üvölti a
már ismert sakál hangon.
Mindketten megdöbbenve nézünk rá, azután egymásra. Jó néhány
muszlim országban forgattunk már, de egyikünk sem gondolta,
hogy Afrikában bárhol is fővesztés járna egy üveg ginért. Pláne nem
ott, ahol az ország egy részét keresztények lakják. De nincs elég
helyismeretünk ahhoz, hogy kétségbe vonhassuk a szavait.
- Jobb, ha bele sem gondolok, mi lett volna, ha a lázadók
leállítják a kocsinkat és átkutatnak minket - folytatja Lorena
fejhangon.
- Rendben, nyugi, megszabadulunk tőle! - próbálom
lehiggasztani.
- De minél előbb! Holnap utazunk délre, addig tüntessétek el -
mondja és látványosan elvonul.
Lacival percekig csak nézünk egymásra, túl hirtelen söpört át
rajtunk ez a tornádó.
- Hát jó, majd holnap reggel indulás előtt kiöntöm a gint, az üveget
meg kidobom a kerítés előtti konténerbe - mondom, és elmegyek
aludni.
Hajnalban dörömbölésre ébredek.
- Ébren vagy? Tíz perc múlva indulunk! - hallom Lorena hangját.
A francba! Elaludtam. Kapkodva öltözöm fel, és begyűröm a
cuccaimat a hátizsákba. Amikor kitámolygok az épület elé, Laci
arcán látom, hogy ő is késve ébredt. Bepakolunk a dzsipbe, és irány
a repülőtér. Szudán déli részére indulunk.
 De most nem a homok-kifutópályás repülőteret vesszük célba,
hanem egy közeli városba autózunk. Meg is lepődöm, milyen
felszerelt az itteni terminál. Egyszerű épület, de van rendes check-in
pult és futószalag. A helyiségben katonák strázsálnak. Alig van utas,
és mivel csak mi vagyunk külföldiek, mindenki körülöttünk
sürög-forog. Ellenőrzik a jegyeket, átnézik az útleveleket,
vízumokat. Aztán látom, hogy Laci hátizsákját kezdik apró
darabokra szedni. A rohadt életbe, a pia! Csak ekkor vág fejbe, hogy
a reggeli kapkodásban elfelejtettem kiönteni a gint! Még mindig a
táskámban lapul a tele üveg, egy nejlonzacskóban. Szélsebesen
kalapálni kezd a szívem, az agyam pedig a verziókat futtatja végig,
mit fognak velünk csinálni, ha kábé egy perc múlva megtalálják
nálam az alkoholt. Már érzem is a dohos, áporodott szagot, ami jó
pár évig körülleng majd valamelyik szudáni börtön rácsai mögött.
Látom, hogy a katonák észreveszik nyugtalanságomat, és árgus
szemmel figyelik, mit csinálok. A táskámba nyúlva megpróbálom
kitapogatni a palackot, miközben odaszólok Lacinak.
- Laci, ide tudnál jönni? Laci morogva hátrafordul.
- Nem látod, hogy most vizsgálnak át?
- Pont azért gyere ide gyorsan, mielőtt én kerülök sorra - próbálok
úgy hangsúlyozni, mintha minden rendben lenne.
Laci hátralép hozzám. Egy életem, egy halálom, előhúzom a
zacskót és a kezébe nyomom.
- Elfelejtettem eldobni a piát. Csinálj vele valamit gyorsan,
mielőtt megtalálják nálam. Ha most az átvizsgálás előtt elvonulok a
táskámmal, az nagyon feltűnő lenne.
- De jó fej vagy! Mégis mi a francot kezdjek itt vele? Tele van a
reptér katonákkal!
De válaszra már nincs idő, a vámtiszt lerakja Laci táskáját a
földre, és int nekem, hogy lépjek oda átvizsgálására. Úgyhogy Laci
sarkon fordul, és elindul olyan magabiztosan, mintha tudná, merre
tart. Látom, hogy egyik katona a szeme sarkából követi. Halk imát
mormolok, nehogy elinduljon utána. De a fegyveres marad. Laci
pedig üres kézzel jön vissza néhány perc múlva.
- Mit csináltál vele? - kérdem.
- Kiöntöttem a vécébe.
 - Az jó.
- Az nem jó. Nem lehet lehúzni. Úgyhogy most az egész mosdó
úgy bűzlik az alkoholtól, mint egy kocsma. De már nem tudtam mit
csinálni.
Lesápadok ismét. Ha most besétál oda valamelyik katona, nekünk
annyi. Hiszen ki más locsolta volna meg a vécét alkohollal? De már
tényleg nincs mit tenni. Csak imádkozni, hogy hamarabb elhúzzuk
innen a csíkot, minthogy valaki kiszagolja a gint és balhézni kezd.
Ekkor kezdődött életem egyik leghosszabb húsz perce. Még a
gépen ülve, felszállásra várva sem vettem volna rá mérget, hogy
nem ront a fedélzetre egy fegyveres szudáni katona, hogy
leparancsoljon minket a gépről. Történtek itt már ennél cifrább
dolgok is! Csak akkor kezdek megnyugodni, amikor beindulnak a
hajtóművek és szép lassan nekilódul a gép. El sem hiszem, hogy ezt
megúsztuk. Egy jó időre elment a kedvem az alkoholtól, az biztos.

Céline Dion érzelmes balladájára alszom el, és arra is riadok fel

néhány órával később a szudáni légitársaság belföldi járatán.
Érdekes választás ez egy afrikai országban, biztos idegnyugtatónak
szánták arra az esetre, ha valami gond támadna a gépen. Nem
mintha eddig olyan sok légi katasztrófa történt volna. Igaz, egyszer
lezuhant a Sudan Airways egyik belföldi járata, száztizenhatan
haltak meg. De a statisztikák szerint még mindig biztonságosabb
repülni, mint autózni - nyugtatgatom magam. Olyannyira, hogy el is
alszom. És amikor Céline búgó hangjára kinyitom a szemem
landoláskor, megvan mindkét kezem, lábam, a gép is egyben.
Megérkeztünk Jubába.
A poros utak mentén agyagból tapasztott, náddal fedett viskók,
hullámlemezekből összetákolt bodegák és még a brit gyarmati
korból megmaradt téglaépületek váltogatják egymást. A látvány, a
hangulat, még a levegőben terjengő illat is annyira más Dárfúrhoz
képest, mintha másik országban lennénk. Juba Dél-Szudán
legnagyobb városa, de nemcsak emiatt különleges: az ország északi
és déli része között zajló polgárháborúban északi enkláve volt a déli
területeken. Míg Dél-Szudánt szinte kizárólagosan a Szudáni Népi
Felszabadítási Mozgalom irányította, néhány település Kartúm
ellenőrzése alatt maradt. Például Juba. A várost közel húsz éven át
teljesen elszigetelték, lehetetlen volt a ki- és bejárás. Jubát
aknamező vette körül, ezért aki a határra merészkedett, sokszor az
életével vagy a lábával fizetett. Csak a háborút lezáró megállapodás
nyitotta meg a város kapuit, ráadásul mindez éppen az érkezésünk
előtt néhány hónappal történt. Történelmi pillanatban csöppentünk
tehát a városba. Juba lassan kezdett magához térni, és nyitott az
ország többi része, a világ felé.
- Korábban tankok, fegyveres katonák lepték el az utcákat -
mondja Jenny, a vöröskeresztes nő, aki a repülőtéren fogadott
minket. Ötven év körüli, kedélyes, testes asszony, és mint kiderül,
már két gyereket felnevelt. - Az emberek ki sem merészkedtek az
otthonukból, mi is csak előre egyeztetett útvonalon közlekedhettünk
a lakás és az iroda között, arról nem volt szabad letérnünk -
magyarázza.
Az utcai forgatagot látva ezt most már nehéz elképzelni. A piac
mellett nagy csoportban jönnek-mennek a nyúlánk, színes lepelbe
öltözött nők, hatalmas kosarakkal a fejükön. A fák alatt pedig szinte
mindenhol férfiak csoportja ácsingózik, hosszú pipákon pöfékelnek.
Tankokat nem látni, csak az utcákat mustráló katonákat.
- A fegyverek nyugszanak, de azért látjátok, nem tűntek el -
mondja Jenny. - Dél-Szudán egyelőre átmeneti autonómiát kapott, a
végleges státusáról pedig majd népszavazással dönt a lakosság
néhány év múlva. De vigyázzatok, Jubában a látszat csal, még
mindig feszült a helyzet. Óvatosan forgassatok, és ne irányítsátok a
kamerát a katonákra. A fegyveresek reakciója sokszor
kiszámíthatatlan.
Kiszállunk az autóból, és elvegyülünk a tömegben. Megállítunk
néhány embert egy-egy kérdésre. Könnyű dolgom van, mert itt
szinte mindenki beszél angolul - ez a hivatalos nyelv. Különösen a
nők látványa nyűgöz le, annyira furcsák. A legtöbbnek kecses,
nyúlánk az alakja, de az arcuk sokszor csontos, inkább férfias. Apró
fürtös hajukat szinte mind befonva, kontyba csavarva hordják.
Közelebbről figyelve őket egyre több nő arcán veszek észre V alakú
forradást: szabályos csíkok a homlokon, és a szem mellett. Mintha
pengével karcolták volna a bőrükbe.
 - Ez itt a szépség jele - mosolyog Jenny, csodálkozó arcom láttán.
- Ezek a nők a mundari törzshöz tartoznak. Még gyerekkorukban
karcolják a bőrbe a motívumokat. A kultúrájuk része, nincs is ezzel
gond. Inkább az a baj, hogy az ennyire szembetűnő törzsi jelek miatt
könnyű azonosítani, ki melyik közösség tagja. És ez élet-halál
kérdése lehet az etnikai villongásokban.
Valóban rémlik, hogy amikor az útra készülve cikkeket
böngésztem, olvastam egy esetről, amikor nyilvános helyen - egy
kórház előtt - esett egymásnak két törzsi csoport. Az egyik közösség
azért tiltakozott, mert a külföldiek által fenntartott intézményben a
másik, kisebbségi törzs tagjait is ellátják. Botokkal estek
egymásnak, és sok embert agyonvertek az összetűzésben.
- Téged mi tart itt, Szudánban? - szegezem a kérdést Jennynek. A
nő hosszasan mosolyog, mielőtt választ adna.
- Két típusú ember van: aki szerelmes Afrikába, és aki képtelen
elviselni - mondja. - Nézz szét, annyira színes, illatos, varázslatos
minden, itt az élet tényleg a természetben zajlik. Nem fertőzte meg a
mindennapokat a rohanás, a számítógépek világa. Az emberek
esténként összejönnek és énekelnek. Hol látsz ilyet máshol?
Rendben van, sok a nehézség, és egyáltalán nem komfortos az élet.
De mindez szokás kérdése. És ha már háborúról beszélünk, sokan itt
is barbár tettnek tartják, amikor két törzs egymásnak esik és
legyilkolják egymást. Ez valóban borzasztó, és mi is azon vagyunk,
hogy megértessük az emberekkel, többre mennének, ha
összefognának. De milyen alapon titulálják a nyugati emberek
barbárnak mindezt? Amikor a hadseregeik manapság úgy
gyilkolnak, hogy gépeket küldenek emberek ellen. És azért ölnek
meg civileket Afganisztánban, Irakban, mert egy kis számítási hiba
történt a célpont bemérésekor. Nem ez a barbár?
Ezekkel az érvekkel nehéz vitába bocsátkozni.
- Majd még filozofálgatunk a szálláson, de most induljunk el, mert
már sötétedik - mondja Jenny, és visszaülünk az autóba.
Útközben ide-oda gurulunk a székeken, olyan hirtelen
manővereket csinál a sofőr. Egy hatalmas fékezésnél majdnem
előreesem. Mielőtt szentségelhetnék, Jenny magyarázkodni kezd a
sofőr nevében.
 - Borzasztó nehéz itt vezetni, mert csak a békekötés óta kezdtek
tömegével megjelenni az autók a városban. Korábban is volt pár
kocsi, de az emberek még nincsenek hozzászokva ekkora
forgalomhoz - mondja. - Úgyhogy nagyon sok a közlekedési baleset,
és a gyalogosok figyelmetlenül kóvályognak keresztül-kasul az
úton.
Az újabb fékezés a nőbe fojtja a szót, az én fejem pedig nagyot
koppan a dzsip ablakán.
- Na, erről beszéltem - mutat a férfira, aki halálos nyugalommal
tipeg át az úton, padlófékre kényszerítve még négy másik autót.

Néhány nap kényeztetés jön - mosolygok magamban, amikor

meglátom a folyosó végén a zuhanyzót. Megnézem, még víz is jön
belőle, igaz, inkább hideg, mint langyos. A szoba takaros, az ágy
fölött hatalmas szúnyogháló lóg. A lakószobák mellett pedig van
egy konyha és egy viszonylag nagy ebédlő. Itt gyűlnek össze
esténként a szervezet dolgozói beszélgetni, olvasni. Amikor
összesereglünk, látok néhány helyi nőt is. A szervezet alkalmazottai,
akik takarítanak, főznek vagy adminisztratív munkát végeznek.
Most ők is a társasághoz ülnek beszélgetni - egyikőjük, Mary,
szüntelenül mosolyog, és faggatni kezd Magyarországról. Jól esik
az érdeklődése, de fordítok a dolgon és én kezdem kérdezgetni őt.
Meglep, amikor szemrebbenés nélkül beszámol a magánéletéről.
- Keresztény családból származom - mondja -, de tizenévesen
beleszerettem egy muszlim férfiba, ezért úgy döntöttem, felveszem
a vallását.
- Mit szólt ehhez a családod?
- Sejtheted. Azóta nem nagyon beszélünk.
- De boldog vagy?
- Boldog. Bár nem túl sokat látom a férjemet, mert van két másik
felesége is. Mindegyikünkkel három-három napot tölt.
Ez a fordulat azért meglep. Egyre jobban érdekel a történet.
- Hogy jössz ki a két másik feleséggel?
- Az egyikkel egy házban lakunk, és elvagyunk, nem utáljuk
egymást. Bár azt se mondanám, hogy barátnők lettünk. A harmadik
nejét viszont egyikünk sem szereti. Ő külön házban is él.
 - Hogy viseled, hogy osztozni kell a szerelmeden? - kérdem.
Látom, hogy a vöröskeresztesek közül is egyre többen fülelnek a
válaszra várva. Nem mindennap nyílik meg egy olyan asszony, aki
vallást váltott szerelemből, hogy beálljon harmadik feleségnek.
- Eleinte rossz volt. De itt ez a szokás. Amikor velem van, rám
figyel, amikor meg a többi feleségénél, akkor én a gyerekeimmel
foglalkozom. Őszintén szólva az országban nincs túl jó helyzete a
nőknek, de erről nem illik beszélni. Pedig még az egyik helyi
mondás is úgy szól: ha egy nő fejsze, akkor sem tud mélyre vágni.
- Elég érzékletes példa - mosolygok. - Azért tanulhat egy nő, ha
akar?
- Ez családfüggő, azon múlik, kinek mennyi pénze van, és
mennyire felvilágosult. Mások a szokások vidéken és a városokban.
A falvakban tizenhat évesen férjhez mennek a lányok, és kilenc-tíz
gyereket szülnek. A képzett, tanult nők általában megállnak ötnél.
Elképzelem, Magyarországon vajon hány ötgyerekes diplomás
anyuka lehet. Az biztos, hogy nekik érdemrend járna.
- Nem bántad meg soha, hogy áttértél?
- Soha - mondja olyan meggyőzően, hogy hinnem kell neki. -
Minden közösségben megvannak azok a szokások, amelyek miatt
nehéz a nők helyzete. Sok nő szabadságát korlátozza például a
szellemházasság intézménye. Ez azt jelenti, hogy ha egy asszony
özvegyen marad, akkor automatikusan a sógor veszi át fölötte a
gyámságot, és a nőt továbbra is férjezettnek tekintik. Esélye sincs új
életet kezdeni, és egy számára szinte idegen ember irányítja
onnantól a sorsát. Ami pedig a kereszténységet illeti,
Dél-Szudánban sok olyan kisebb törzs él, akik kereszténynek vallják
magukat, mégis megengedett a többnejűség.
- Ez hogy lehet? - csodálkozom.
- Az élet néha felülírja a szabályokat, a törvényeket. Valószínűleg
ugyanonnan táplálkozik ez a szokás, mint a muszlim világban. A
háborúk, fegyveres konfliktusok során rengeteg férfi meghalt, és
mivel itt a nőknek nem szokás munkát vállalniuk, a túlélésük múlt
azon, hogy legyen férjük, aki eltartja őket. Ezért vált elfogadottá,
hogy egy férfi több nőt is feleségül vegyen. De biztos sok más
tényező is közrejátszott ebben. Tudod, itt rengeteg kisebb vallást is
találni. Dél-Szudánban például nagyon sok animista él. Ők
különböző istenekben hisznek és más hagyományokat követnek, de
szinte mindegyik csoportjuk azt vallja, hogy lelke, szelleme van az
élettelen dolgoknak is.
Ez újabb kérdések tucatjait veti fel bennem, de nem marad idő a
további faggatózásra, mert Jenny feláll, hogy aludni menjen, és
ezzel fel is oszlik a társaság.
A hatalmas szúnyogháló alatt az ágyban forgolódva még mindig
Mary története jár a fejemben. Meg az, hogy tulajdonképpen sehol
sem egyszerű nőnek lenni. A közel-keleti nők sanyarú helyzetével
szokott példálózni mindenki a fátyol és a többnejűség miatt. Pedig
bármelyik földrészt, országot vesszük alapul - na jó, mondjuk
Svédországot kivéve -, szinte mindenhol vannak tényezők, amelyek
megnehezítik a nők mindennapjait. Ahol totális egyenrangúság van,
ott éppen az okoz nehézséget, hogy szülés után az anyáknak szinte
semmi könnyítés vagy gyes nem jár. Nagyon sok európai országban
a nőknek két-három hónap után vissza kell menniük dolgozni. Soha
nem felejtem el azt az interjút, amikor Szíriában megkérdeztem egy
nőt, mit gondol arról, hogy Nyugaton sajnálják az arab nőket a
helyzetükért. Erre mélyen a szemembe nézett, és azt válaszolta:
- Hölgyem, gondolkozzon el egy percre. Azért kéne irigyelnünk
az európai nőket, mert elvárják tőlük, hogy ugyanúgy nyolc órában
dolgozzanak, mint a férfiak, többnyire kevesebb pénzért? Miközben
ugyanúgy az ő dolguk az is, hogy gyerekeket szüljenek, a kicsiket
gondozzák, és közben főzzenek, mossanak, takarítsanak is.
Kétembernyi teher van rajtuk. Ha egy nő itt céltudatosan karriert
akar építeni, megvan rá a lehetősége. Szíriában, Libanonban több nő
tanul az egyetemeken, mint férfi. Tény, hogy a magasabb
pozíciókba nekik rögösebb út vezet. De a legtöbb munkahelyen
legalább van lehetőség arra, hogy a nők csak négy-hat órás állást
vállaljanak. Így kiélhetjük az ambícióinkat is, mégsem kell
folyamatosan azt éreznünk, hogy rohanásban, lemaradásban
vagyunk. Van időnk elmenni a gyerekért az iskolába, van időnk
törődni a kicsikkel, sőt magunkkal is. És nem este nyolckor,
hullafáradtan kell nekiállnunk főzni. Biztos, hogy minket kéne
sajnálni? - mosolygott rám cinkosán, és nem tudtam vele vitába
szállni.
Bonyolult kérdés ez, sok érv és ellenérv csaphat össze, de egy
biztos: ha egy átlagos, kétgyerekes magyar családban a férfinak akár
csak egyetlen hetet kellene a felesége bőrében túlélnie, átértékelne
sok mindent. De az is igaz, hogy az értékek változnak. Ezt
számtalanszor nyugtázom, amikor Gyöngyivel, a tizenkét évvel
fiatalabb unokatestvéremmel beszélgetek.
Végignéztem, ahogy kisbabából kislány, aztán kamasz lett,
tizennyolc éves korára pedig kész, szinte érett nővé vált. Mindig
elképedtem, hogy hozzám képest az ő generációja hat-hét évvel
korábban esik át minden mérföldkőnek számító élményen, például a
sminkelésen, az első randin vagy az első pohár boron. Az élet
felgyorsult, és megváltoztak az arányok. A szülők siránkozhatnak
ezen, de Gyöngyinél megláttam ennek a jó oldalát is: sokkal
magabiztosabban mozog a világban, és határozottabb véleménye
van saját magáról, mint nekem volt az ő korában.
Bár az embernek mindig van mit tanulnia magáról, nekem a
forgatások sokat segítettek abban, hogy rájöjjek, a különböző
helyzetekben hol vannak a korlátaim, a határok. Az elmúlt években
gyakran faggattak arról, a munkámban előny-e vagy hátrány, hogy
nő vagyok. A válasz egyértelmű: előny. Mert szerintem egy nővel
sokszor közlékenyebbek a magas rangú diplomaták, háborús
helyzetben pedig könnyebben megnyílnak a nehéz helyzetben élő
emberek. Veszélyesebb terepen szinte nem volt olyan arab kolléga,
aki ne ajánlotta volna fel a segítségét. Soha nem éreztem, hogy
lenéznének, sőt inkább azt, hogy tiszteltek azért, amit teszek. És az,
hogy a közel-keleti politikusok mennyire vesznek komolyan mint
újságírót, az a fellépéstől függ. Hogy elég magabiztosnak tűnök-e
egy adott szituációban, akkor is, ha államfőket vagy éppen radikális
szervezetek vezetőit kell meginterjúvolnom.
Ezt már az egyik első nagyinterjúmnál megtanultam. Talán
huszonnégy éves lehettem, amikor Szíriában lehetőségem nyílt
interjút készíteni a Hamasz első számú politikai vezetőjével, Khaled
Meshaallal, aki akkor damaszkuszi száműzetésben él. Alig néhány
éve dolgoztam újságíróként, amikor felmerült a lehetőség, hogy
találkozzam vele. Hetekig tartott, míg sikerült leszervezni az
interjút. Biztonsági okokból állandóan elnapolták, megváltoztatták a
helyszínt. Aztán egyik délután végre jött a telefon, mehetek.
Egy hatemeletes ház legfelső szintjén volt az egyik irodája, az
ajtóban darabokra szedték a táskámat, a technikai felszerelést, még a
papucsomat is elkérték, és hátravitték egy másik helyiségbe
átvizsgálni. A találkozóra elkísért a szíriai nagybátyám és a
nagynéném is - mindketten újságírók. Egy szobában ültettek le
minket, ahol tizenöt perc várakoztatás után megjelent Meshaal.
Bevallom, izgultam az interjú miatt, de próbáltam magabiztosnak
tűnni. A férfi meglepően csöndes, halk szavú volt, szeméből derű
áradt. Nem így képzel el az ember egy radikális vezetőt. A kezdeti
bájcsevej után aztán Meshaal a nagynénémhez fordult, hogy
kezdheti az interjút. Mindhárman meglepődtünk. Ő azt hitte, hogy
Waffa, a nagynéném az európai újságírónő, aki interjút kért tőle.
Tény, hogy Waffának az enyémnél világosabb a haja és a bőre, és
már csak a korából adódóan is inkább róla feltételezte Meshaal,
hogy külpolitikai interjúkat készít. Elnevettük magunkat, és
közöltem, én vagyok az újságírónő, a többiek csak elkísértek. A férfi
elnézést kért - azt mondta, nem akart megsérteni, csak meglepően
fiatal vagyok. Mosolyogva válaszoltam, hogy semmi gond, és
belevágtunk az interjúba. Kérdezésnél aztán nem voltam szívbajos.
A nagybátyám láthatóan fészkelődött is néhányszor, de Meshaal
rezzenéstelen arccal válaszolt mindenre. Az interjú végén aztán
megjegyezte, hogy jó interjú volt, és elnézést kért, hogy ezt nem
nézte ki belőlem elsőre.

Csak ülök, és nem tudok betelni a kórus hangjával. Valami

gospelszerű dalt énekel legalább negyven szudáni asszony és férfi,
zeng a templom udvara. Messziről ragyog a sok színes ruha, amit
csak vasárnaponként vesznek fel, amikor a felekezetbe járnak.
Ragyog az arcuk is, ahogy énekelnek.
- Dél-Szudánban élnek katolikusok, protestánsok,
presbiteriánusok, még Jehova tanúi is - magyarázza Jenny suttogva.
Amikor vége az éneklésnek, besétálok a templomba. Egy fekete
pap szorgoskodik az emelvényen. Amikor meglát, odajön és
barátságosan kezet ráz velem.
 - Láttam, hogy lefilmezték a kórust. Honnan jöttek? - kérdi.
- Magyarországról - mondom. - Lenne kedve egy interjúhoz?
- Hát persze, nagyon szívesen - válaszolja, és már forog is a
kamera.
- Tudja, a legjobbkor jöttek, most óriási változások vannak az
országban - kezdi anélkül, hogy kérdést tennék fel. - Vége a
háborúnak, ami minden letarolt, és megviselte az emberek lelkét. De
mi végig összetartottunk. Nem néztük, ki honnan jött, Jehova tanúja
vagy szombatista-e. A keresztény felekezetek mind összefogtak. És
amikor valamilyen problémát meg kellett oldanunk, itt, ebben a
templomban gyűltünk össze, mert ez a város szívében fekszik. Ezért
számtalanszor fenyegettek meg befolyásos emberek, de nem
hagytam magam, nem tudtak megtörni. És most végre szabadok
vagyunk, vége a rettegésnek.
Megindító, milyen örömmel beszél a változásról. Látszik, sok
mindent megélt már.
- Az a legszörnyűbb, hogy az egész gyűlölködést szándékosan
szították. Valakinek biztos megérte a háború, mert itt korábban nem
számított, kinek mi a vallása.
- Nem fél erről beszélni? - kérdezem.
- Az az idő elmúlt. Ma már szabadon lehet mondani bármit -
veregeti meg mosolyogva a vállamat.
Ekkor veszem észre, hogy Jenny Laci háta mögött hallgatja a
beszélgetést. Furcsa arcot vág, mintha valami aggasztaná. Úgyhogy
megköszönöm a papnak a beszélgetést, és kimegyünk a
templomból. Jenny útközben odahúz maga mellé.
- Hesna, ez az ember lehet, hogy most írta alá a halálos ítéletét.
- Hogy érted? - kezdek aggódni.
- Hiába van béke pár hónapja, az erőviszonyok nem változnak
meg ennyi idő alatt! Ráadásul rengeteg a besúgó, és előfordulhat,
hogy holnap, holnapután vagy egy hét múlva fejbe lövik azt, aki
rosszat mond rossz helyen.
- De nem nevezett meg senkit!
- Az mindegy. Itt mindenki tudja, kikről beszélt, kik szították a
gyűlölködést.
Elszomorodom, ugyanakkor egyre erősebb dühöt érzek. És
lelkiismeret-furdalást. És tehetetlenséget. Honnan a francból lehetne
egy ilyen helyzetet előre felmérni?! A pap ráadásul kérdezés nélkül
kezdte ecsetelni a helyzetet. Öröm volt nézni, ahogy arról beszél,
immár szabadon beszélhet! Ha ő, aki itt él, maga sem tudta, hogy ez
veszélyes, akkor én honnan a jó égből tudhatnám? Ki az, aki ezt
egyáltalán meg tudja ítélni? Ezzel az erővel kár elindulnom háborús
helyekre. De mégsem zárhatja be a szemét, fülét minden újságíró,
hiszen akkor a média hatalmának pont a legfontosabb feladata
csorbulna: a kontroll. Sokszor így sem ér semmit, hogy a riporterek
világgá kürtölik, mi folyik egy-egy országban. De ettől még
ugyanúgy a kötelességünk, hogy hírt adjunk róla. Csak nem
mindegy, milyen áron. Ha megtudnám, hogy valami baja lett a
papnak miattam, soha többé nem fognék mikrofont a kezembe, az
biztos.

Fejjel lefelé lóg a kisbaba feje, miközben a nővér a mellkasára

nyomja a fonendoszkópot, és a fiatal lány még ránt is egy nagyot a
szerencsétlen apró testen, ahogy a térdén helyezgeti. Még szerencse,
hogy csak egy játék babán tanítják az önkénteseket. Az orvos
fejcsóválva nézi a műveletet, aztán megmutatja, hogyan kell tartani
a csecsemőt vizsgálat közben. Amikor vége az órának, nagyot
sóhajtva lép hozzánk a doktor - ötvenes férfi, aki az akcentusából
ítélve valamilyen spanyol nyelvterületről származik.
- Nem egyszerű feladat. De legalább tanulni akarnak. Akármit
csinálunk, nincs elég ápoló - mondja letörve.
- És orvos? - kérdem.
- Maga szerint? - mutat körbe a lepusztult kórtermen.
Az állapotok valóban siralmasak. A csontsovány betegek
lecsupaszított vaságyakon fekszenek, matrac nélkül. Ők a
szerencsésebbek. Sok embernek a földön ágyaztak meg, betonra
terített pokrócon kuporognak.
- Kevés a férőhely és kevés a szakember. Pedig a világ minden
tájáról érkeznek ide orvosok, de így sem elég. Maguk honnan
jöttek? - kérdezi.
- Magyarországról.
- Tényleg? Van itt egy magyar orvos is! - mondja izgatottan.
 A lelkesedését nem osztom: általában ilyenkor jön, hogy kiderül,
valójában Lengyelországból vagy Romániából, esetleg valamelyik
volt jugoszláv országból jött az illető - nekik ez nagyjából egyre
megy.
- Eszternek hívják - mondja.
Erre viszont már felcsillan a szemem. Lehet, hogy ez a nő tényleg
magyar?
A doktor már terel is minket egy folyosó felé, amelyen átjutva egy
még kopottabb épületrészbe jutunk. Az egyik ajtó előtt kisebb
tömeg várakozik, főleg asszonyok, síró gyerekkel.
- Itt is vagyunk - tessékel be minket az ajtón az orvos.
Zavartan lépek a szobába. A szőkés-őszes hajú vékony asszony
még nálam is zavartabban néz fel a vizsgálóasztal fölül. Nem érti,
kik lehetnek a furcsa betolakodók.
- Jó napot! A magyar tévétől jöttünk. Beszél magyarul? - vágok
frappánsan a közepébe.
- Persze! Nahát! - esik le az orvosnő álla. - Hogy kerültek ide?
Röviden elmesélem a forgatás történetét, és hogy nagyon szeretnénk
vele interjút csinálni. Mégiscsak szenzáció, hogy a világtól
huszonegy éven át elzárt városban magyar orvosra bukkanunk!
Megbeszéljük, hogy a rendelés után vár minket a házában.
Négy óra múlva furcsa kis vityilló kapuja előtt állunk. Egyszerű
házikó kis kerttel, bokrokkal. A környéken alig van néhány
szomszéd. Egyszer csak borzas kutya jelenik meg csaholva, a
nyomában pedig már jön is Eszter, és betessékel minket.
- Szerencsét hoztatok, egy hete nincs áram, erre most megjött! -
mondja.
A házba lépve különös illat és hangulat csap meg. A szobákban
régi bútorok állnak, a falak mentén hatalmas polcok, rogyásig
megpakolva könyvvel. Kiválasztjuk az egyik sarkot, ahol Laci
felállítja a kamerát. A nő egy piros rúzst nyom a kezembe.
- Megtenné, hogy kirúzsozza a számat? Csak hogy mégis
kinézzek valahogy.
Meglep a kérés, de kifestem a száját. Megigazgatom kissé borzas
haját is.
- A gyerekei? - kérdezem a falakon függő fotókra mutatva, hogy
oldjam a légkört.
De a nő komoran felel.
- Igen.
- Hány gyereke van?
- Kettő.
- Most hol vannak?
- Elmentek Líbiába.
Érzem, jobb, ha ezt a témát nem feszegetem tovább. Amikor
leülünk és belevágunk az interjúba, kiderül, miért nem akar a
magánéletéről beszélni. Még a budapesti orvosi egyetemen
ismerkedett meg szudáni férjével, akivel Jubába költöztek. A
házasság rövidesen zátonyra futott, aztán a felcseperedő gyerekek is
elköltöztek a házból, sőt az országból is. De Eszter úgy döntött,
hogy Szudánban marad. Harmincnyolc éve él ennek a távoli
városnak egy még távolabbi szegletében, ahol az egyedüli társa
Morzsi, a kutyus.
- Járt azóta Magyarországon? - kérdem.
- Csak egyszer, amikor szakvizsgáztam - feleli halkan.
Meglep, hogy csaknem negyven év elteltével ilyen jól beszél
magyarul.
- Igazából teljesen a munkámnak élek - folytatja.
- De társasága, barátai biztosan vannak.
- Nincsenek.
Elhallgat, aztán néhány másodperc múlva magától folytatja.
- Engem nem is nagyon érdekel ez. Én a magányt választottam, a
munkámnak élek, és csak akkor megyek el itthonról, ha dolgoznom
kell. Aztán hazajövök, megfőzöm az ebédet, lefürdöm, és lepihenek
kicsit. Egészen másnapig nem csinálok semmit, csak élek. Meg itt
ez a rengeteg könyv, sokat olvasok.
Letaglóz, amit hallok. Elképzelni is nehéz egy ilyen remete életet.
- Ez van. A magánéletem így sikerült, és így fogadom el - zárja le
halkan a mondandóját.
Érzem, hogy itt az ideje témát váltani.
- Szereti a munkáját? Borzasztó nehéz lehet itt orvosként
boldogulni.
- Az a baj, hogy nemcsak a betegségekkel, hanem a bizalomért is
meg kell küzdeni, mert nagyon sok asszony inkább a helyi
kuruzslókhoz fordul, mint hogy behozza a kórházba a beteg
gyerekét. A vajákos asszonyok meg barbár dolgokat is művelnek a
gyerekekkel. Sokszor megcsonkítják a kislányok nemi szervét,
egyszerűen kivágják a csiklójukat. Ez egy buta tradíció, ami
ráadásul független a vallásoktól. Sok más országban is művelik a
mai napig. Van, ahol női körülmetélésnek hívják. Nemrég olvastam,
hogy évente kétmillió nőt vetnek alá a csonkításnak, sokszor
érzéstelenítés nélkül.
- Meséltek erről Dárfúrban is...
- Itt is óriási a kuruzslók hatása. Mi harcolunk ellenük, ők meg
ellenünk harcolnak. Azt hiszem, eddig még egyikünk sem győzött.
- De észérvekkel sem lehet meggyőzni az asszonyokat?
- A hitet nagyon nehéz megtörni az orvostudománnyal.
- Az sem segít, ha pozitív példát látnak? Hogy a kórházban a beteg
tényleg meggyógyul?
- Ha meggyógyul. Alig van gyógyszer, és nincs elég orvos. De
azt hiszem, néhány embert már sikerült észhez térítenem. Úgy
érzem, az emberek, akik hozzám járnak, szeretnek engem. És én is
szeretem őket. Jó a kapcsolatunk - mondja elgondolkodva. - Sokat
segít, hogy beszélem a nyelvüket. Nemcsak az arabot, hanem a
kisebb helyi nyelveket is megértem. Úgyhogy közvetítők nélkül
tudok az anyákkal beszélni.
Érzem, hogy a kezdeti feszült hangulat némileg oldódott. Ritka
érdekes emberrel van dolgom, az biztos.
- Mi a legnehezebb a munkájában? - kérdem.
- A legnehezebb? - gondolkodik el megint. - Talán az, hogy amit
otthon tanultam, át tudjam adni az egyszerű asszonyoknak. Hogy az
Európából hozott tudományt valahogy összetörjem apróra és
szétosszam az anyáknak, hogy segíteni tudjanak a saját gyerekeiken.
- És mi a legkönnyebb?
- Nincs legkönnyebb.
Ennél jobb végszó nem is jöhetne. Megköszönöm az interjút, Laci
csinál még néhány vágóképet. Felfedezi, hogy a nő az egyik polcon
apró szentélyt rendezett be - fotókkal és apró nejlonzacskókba
csomagolt gyerekjátékokkal. Amikor Eszter meglátja, hogy Laci az
emlékeket filmezi, odamegy, és megsimogatja a mütyüröket.
- Ezek a gyerekeimé voltak. Csak ez maradt nekem - mondja
csöndesen.
Aztán látom, hogy kinéz az ablakon, majd a konyhába megy, és
egy darab kenyérrel kisétál az udvarra. Utánamegyek én is. Egy férfi
áll ott, rongyos ruhában.
- Leprás. Időnként enni, inni adok neki - magyarázza.
Amilyen kevés a barátja, olyan hatalmas lelke van az asszonynak.
- Nem hiányzik semmi önnek Magyarországról? - kérdezem,
amikor visszamegyünk a házba.
- Hát, egy jó kis barackot vagy barackkonzervet évtizedek óta en-
nék - mosolyog először, amióta nála vagyunk.
Kifelé menet egy feliratot látok az ajtó fölé szögezve. „A hit erős,
ha türelmes."
Az orvosnőre pillantok. Ha valakinek, hát neki ezt tényleg nap
mint nap meg kell élnie.
A felirat részben be is igazolódott - miután a róla készült riport
lement a tévében, sírva hívott fel egy nő. Kiderült, hogy Eszter
Magyarországon élő testvére. A Szudánba emigrált orvosnőt már
rég halottnak hitte. Megadtam a telefonszámát és a címét. Talán új
fejezet kezdődött Eszter életében is.
Ezek azok a ritka alkalmak, amikor kézzelfogható jelét,
gyümölcsét látom annak, hogy újságíróként nemcsak gyűjtünk
valamit - információt, történeteket -, hanem néha adni is tudunk. Új
érzéseket, új lehetőségeket.

Zúg és sikít a csiszológép, ahogy a barna műanyag kézfejet

formázza. A munkás rutinos mozdulatokkal alakítja az ujjakat, aztán
amikor elkészül, egy újabb, ezúttal lábfej formájú darabot tesz a
munkaasztalra. Ez a régió egyik legnagyobb protézisgyártó üzeme,
évente több mint húszezer művégtag készül. És még ennyi sem elég.
Sokan hónapokat, éveket várnak a protézisre.
- Ez az üzem jól mutatja mindazt, ami az országban zajlik -
mondja Jenny, ahogy körbekísér minket. - A betegek többsége
aknára lépve vagy lőtt sérülések miatt vesztette el a lábát.
Csatlakozik hozzánk a gyár egyik szakembere is.
 - A vöröskereszt ingyen protézist készít azoknak, akik a háború
miatt vesztették el valamelyik végtagjukat - mondja. - Aztán
terapeuták segítenek a betegeknek, hogy újra megtanuljanak járni.
Átterel minket a terápiás terembe: középen két rúd van felállítva
egymás mellett. A betegek ezekre támaszkodva próbálnak menni.
- Hónapokig, sőt évekig is eltarthat, míg valaki ismét képes talpra
állni - magyarázza a férfi. - Ez főleg attól függ, hogy a kezelések
során kinek mennyi türelme, kitartása van.
A betegek higgadt, koncentráló arcát figyelve ennek egyikük
sincs híján. A huszonegy év háború megtette a hatását.
Ekkor az udvaron meglátok egy apró gyereket, nem lehet több
négyévesnél. Torkaszakadtából sír, ahogy kezében mankóval, az
egyik lába helyett műlábbal egyensúlyoz, miközben egy ápoló
guggol mögötte.
- A legnagyobb kihívást a gyerekek okozzák - néz rá a férfi. - Mert
ahogy nőnek, folyamatosan le kell cserélni a művégtagokat.
Elborzadok, hogy egy gyereknek ilyenre lehet szüksége. Nem
tudom levenni a tekintetem a műlábas kisfiúról. Ilyen látványt eddig
elképzelni sem tudtam.
- A kicsi is aknarobbanás miatt vesztette el a lábát. Régóta
kezeljük - mondja Jenny. - De vannak olyan gyerekek is, akik éles
harcban sérültek meg úgy, hogy amputálni kellett valamelyik
végtagjukat. Szudán egyes részein sajnos még ma is képeznek ki
gyerekkatonákat.

Nemcsak Szudánban, hanem a környező országokban is

harcolnak gyerekkatonák. Ugandában egyszer már forgattam erről.
Joseph Kony, Afrika egyik leghírhedtebb lázadóvezére tömegével
sorozza be a gyerekeket a szervezetébe, az Úr Ellenállási
Hadseregébe. Bázisokat épített ki nemcsak Uganda északi részén,
hanem Szudánban, Kongóban és a Közép-afrikai Köztársaságban is.
Nők megerőszakolása, kegyetlen gyilkosságok és több ezer gyerek
elrablása kötődik a nevéhez.
A gyerekkatonák többségét ugyanis otthonról, erőszakkal
hurcolják el. Azért sorozzák be őket, mert a gyerekeket könnyebb
befolyásolni, megtörni és kiképezni. Az egyik faluban találkoztam
egy fiúval, aki maga is katonaként szolgált Kony hadseregében.
Elmesélte a történetét. Nyolcéves volt, amikor egyik éjjel
fegyveresek törtek a házukba, és elrabolták a szülei mellől. Egy
táborba vitték, ahol több mint hatszáz gyereket tartottak fogva. A
legfiatalabb négy év körüli lehetett, de voltak tizenhat-tizennyolc
évesek is. Drogot adtak nekik, azt mondták, attól bátrabbak,
erősebbek lesznek. Felnőtt harcosok tartották a kiképzést - szó
szerint gyilkolni tanították őket.
Amikor megkérdeztem, hogy a harcokban kellett-e embert ölnie,
zavartan lenézett a földre. Megdöbbentett a válasza - mintha
magyarázkodnia kellene amiatt, mit, miért tett.
- Nem öltem embert. Én próbáltam - dadogta. - De egyszerűen nem
ment. Ehelyett segítettem a kiképzésben, abban jó voltam. Aztán én
is elkezdtem embereket rabolni a falvakból. Ilyenkor mindig
felpörgettem magam droggal. Csak így ment. És meg is vertem az
embereket, nagyon megvertem őket. De nem öltem meg senkit.
Tényleg.
Ezekben a szavakban benne volt minden lelki tipródás, félelem,
bizonyítás, kényszer, ami ezekben a táborokban lejátszódhat a
gyerekek lelkében. Akiket - ha valami csoda folytán kiszabadulnak -
a társadalom egy életre megbélyegez. A fiú így hiába szökött meg
egy év elteltével, a rémálom csak részben ért véget. Elrabolt életét
soha nem kapta vissza.
Nem csoda, hogy Észak-Ugandában minden este gyerekek százai
vándoroltak a falvakból a városokba, mert attól rettegtek, hogy éjjel
elrabolják őket. A végsőkig kimerülve csavarogtak reggelig az utcán
vagy járdákon aludtak. Az országban három éve viszonylagos
nyugalom van, de Kony továbbra is aktív, csak most már más
országokban szedi kis áldozatait.
A lázadók ráadásul nem csak fiúkra vadásznak. Az ugandai
forgatáson olvastam a szenzációs hírt, hogy kiszabadult a lázadók
fogságából egy lány, aki tizenhárom éven át élt a milíciával. A neve
Catherine Ajok, még kislányként rabolták el az iskolájából. Az
aboki iskolás lányok története - ahogyan az emberrablást emlegették
- a nemzetközi sajtót is bejárta.
Tizenhárom éve történt, hogy az Úr Ellenállási Hadserege betört
egy kollégiumba, és elrabolt százkilenc diákot. Hetvenkilenc
gyereket elengedtek, harminc kislányt viszont a dzsungelbe
hurcoltak - feleségnek és rabszolgának, hogy kiszolgálják a
parancsnokokat. Milliók aggódtak értük az egész világon. A
fogságba esett gyerekekért maga a pápa is imádkozott, az aggódó
szülők pedig az ENSZ-főtitkárnál is jártak. De hiába. A gyerekek
többsége belehalt a megpróbáltatásokba, a szerencsésebbek pedig
meg tudtak szökni. Egyetlen túlélő túszuk maradt: Catherine. Végül
huszonhat évesen, élete kockáztatásával ő is megszökött a
lázadóktól. Egész Uganda a tévék előtt ült, amikor hazatért a
hadsereg repülőgépén.
A tévécsatornák élőben közvetítették, ahogy az áldozatot hősként
fogadták a szülőfalujában.
A lány az újságíróknak elmesélte, hogy miután megszökött, egy
teljes hónapig bolyongott a dzsungelben, amíg ugandai katonák
végül rátaláltak és hazavitték. Ráadásul nem egyedül tért haza,
magával hozta kétéves kisfiát is. Catherine-t ugyanis Kony, a
lázadók hírhedt vezére kiszemelte magának - a lánynak aztán
gyereke is lett tőle.
Amikor meghallottam a történetet, azonnal kinyomoztam a család
telefonszámát. Az apa vette fel a telefont. Nem lelkesedett az
ötletért, hogy odamennék forgatni.
- Túl frissek még a sebek - mondta. - És amúgy is, mire lenne jó ez
az egész? Idejön, kifaggatja az embert, aztán ha megvan a sztorija,
elhúzza a csíkot. Megy vissza a biztonságos otthonába, a kényelmes
életébe. Azt hiszi, jót tesz? Azt hiszi, változtat bármin, ha
megcsinálja a riportját? Hogy bárkit is érdekel maguknál, mi a franc
történik velünk?
- Ebben biztos vagyok - válaszoltam, és hittem is abban, amit
mondok. - A lánya példája talán erőt ad rengeteg nőnek, akik
bármilyen okból félelemben élnek, és ebből nem mernek kitörni. A
története megmutatná, hogy sokszor muszáj kockáztatni. Az, hogy
Catherine tizenhárom év rabság után képes volt összeszedni a
bátorságát és megszökött, nők százezreinek mutatna példát nemcsak
Ugandában, hanem az egész világon.
A család végül hozzájárult az interjúhoz. Leutaztunk az apró,
határ menti faluba, ahol mindenki kedvesen fogadott minket.
Hosszasan beszélgettünk az apával, aki orvos. Elmesélte, hogy
éveken át semmi hírt nem kaptak a lányukról, azt sem tudták, hogy
életben van-e még.
- De amíg valaki nem mondja azt, hogy meghalt, addig az ember
remél. Mi is reménykedtünk, tizenhárom éven át - mondta az apa.
Később odaült hozzánk Catherine is. Tudtam, hogy életem egyik
legnehezebb interjúja lesz. A törékeny, beesett arcú lány halkan,
szaggatottan, hosszú szünetekkel beszélt. Az arca sokkal többet
mondott az átélt borzalmakról, mint a nehezen megfogalmazott
mondatfoszlányok.
Elmesélte, hogy közvetlenül az elrablásuk után egyik társuk
szökni próbált. Amikor a lázadók elkapták, a többi gyereket
kényszerítették arra, hogy bottal agyonverjék a kislányt. Aztán
szétosztották őket a katonák között. Őt egy parancsnok kapta meg,
de a lázadók vezére hamarosan kinézte magának. Így lett Joseph
Kony asszonya.
- Soha nem maradtunk sokáig egy helyen - mondta. - Először
Kongóba mentünk, aztán visszajöttünk, Ugandába. Aztán megint
továbbmentünk. Az volt a legrosszabb, hogy folyamatosan
vándoroltunk az országok között, föl és le, föl és le.
Így járt a lázadók csoportja országról országra, háborúról
háborúra. Gyerekkatonákat gyűjtöttek, humanitárius szervezeteket
fosztottak ki, békés falvakra csaptak le. Az áldozatokat a
legkegyetlenebb módszerekkel kínozták meg. Volt, akinek térd alatt
levágták a lábát. Sok embert földaraboltak, másokat pedig élve
megfőztek. Catherine eközben próbálta távol tartani magát a
harcoktól, de sok szörnyűséget neki is végig kellett néznie. Aztán
teherbe esett Konytól. Rettegve várta a szülést, mert a többi
asszonynál már látta, ahogy embertelen körülmények között, a
csupasz földön, fájdalomcsillapítás nélkül szülnek. Többször eszébe
jutott a szökés, de tudta, mi történt azokkal, akiket elkaptak:
többnyire agyonverték őket. Kétéves volt a kicsi, amikor úgy érezte,
nem bírja tovább. Eldöntötte, akármi is lesz, megpróbál
elmenekülni.
- Egyik este robbanásokat hallottam, a hadsereg rajtaütött a
táborunkon - emlékezett vissza. - Azt gondoltam, hogy most talán
sikerülhet. Amikor láttam, hogy összevissza rohangál mindenki,
fogtam a gyerekemet és elkezdtem futni, be az erdőbe.
Legalább egy órán át meg sem állt, hátra sem nézett. Így került a
dzsungelbe, ahol egy hónapon át bolyongott. Magokon és bogyókon
élt a gyerekkel. Ekkor találtak rájuk az ugandai katonák. Ételt és
ruhát adtak nekik, aztán hazavitték őket.
A Catherine-nel való találkozás nagyon mély nyomot hagyott
bennem. A története letaglózott, és azóta is rengeteget jár az
eszemben.
- Most már tudom, hogy minden jóra fordul - mondta
búcsúzáskor. - Már csak egy dologra vágyom: hogy tanulhassak.
Hiába múltam el huszonhat, szeretném folytatni az iskolát, aztán
meg továbbtanulni - mosolygott.
Az apára néztem, aki a karját széttárva csak ennyit mondott:
- Összekuporgatjuk a pénzünket, és meglátjuk, mit hoz a jövő.

Megbűvölve nézzük a folyó sodrását Lacival. A Kék-Nílus

partján állunk. Jólesik a szemnek a víz látványa két száraz, forró,
porfelhőkkel kísért hét után. Néhány órája érkeztünk a fővárosba,
Kartúmba, a forgatás utolsó állomására. Fáradtak vagyunk és a
hőguta kerülget minket, de összeszedjük a maradék erőnket, és
megcélozzuk a belvárost.
Kartúm mindkettőnket meglep: egyes részei ugyan ki vannak
építve, de sok kerületben emeletes épületet, betonutat sem látni.
Mintha a hangulat is komorabb lenne, mint Szudán déli részén.
Elindulunk hát a piacra - az biztos rejt valami izgalmat! Az afrikai
piacok varázsában ritkán lehet csalódni. Titkon abban bízom, hogy
találok valami jó kis helyi szuvenírt is. De hiába. Az
alumíniumfazekak, nádszékek és műanyag edények kupacai között
semmi olyat nem fedezek föl, amit kis jóindulattal szudáni
szuvenírnak is lehetne titulálni. Így vásárlás helyett filmezni
kezdjük a színes kavalkádot. Három perce forgatunk, amikor odalép
hozzánk egy férfi. A forgatási engedélyünket akarja látni. Szigorú
arca, mélyen ülő szeme megrémiszt - ez csak valami civil ruhás
rendőr lehet. Nem vitatkozunk, előhalásszuk a sajtókártyánkat és
megmutatjuk a papírokat. Tüzetesen átnéz mindent, aztán mérgesen
az orra alá motyogva otthagy minket. Laci éppen a vállára teszi a
kamerát, amikor egy másik férfi lép oda hozzánk.
- Van engedélyük? - kérdezi ő is.
- Van, éppen most igazoltuk magunkat - mondom.
- Nem baj, én is látni szeretném - válaszol, és a kezével sürget,
gyerünk, gyerünk, adjuk csak oda a papírokat.
A rohadt életbe, de sok itt a civil rendőr, káromkodom
magamban. Az engedélyekbe ő sem tud belekötni. Búcsúzóul azért
odaveti:
- Nem szeretjük a külföldi újságírókat. Csak bemocskolják
Szudán hírnevét - sziszegi a fogai között, aztán elmegy.
Mi meg újra belevágunk a forgatásba. Három perc múlva újabb
férfi szólít meg minket, ő is az engedélyünket követeli. Elfogy a
türelmem.
- Maga rendőr egyáltalán? - kérdezem türelmetlenül.
- Nem vagyok rendőr, de jogom van látni, hogy van-e engedélyük.
Ez az én országom - mondja.
Ekkor döbbenek rá, hogy az elmúlt húsz percben csupa civil
igazoltatott minket. Egyszerű járókelők, akiknek nem tetszett, hogy
kamerát látnak. Elönt a düh, de visszafogom magam. Udvariasan
megkérem az embert, hogy ne zaklasson minket. Végre elkezdenénk
dolgozni, amikor egy negyedik férfi jelenik meg. Ez már kész
kabaré! Még meg sem szólal, amikor ráripakodom:
- Uram, hagynának végre forgatni minket? Rendben van minden
engedélyünk, de nem fogom percenként túlbuzgó civileknek
mutogatni. Nem menne inkább maga is a dolgára? - tör ki belőlem.
Erre a férfi rendőrigazolványt húz elő a zsebéből. A rohadt életbe!
Négyből egy. Sikerült pont a rendőrt elküldeném a francba!
- Szedjék össze a felszerelést, bejönnek velem az őrszobára -
mondja ellentmondást nem tűrő hangom.
Próbálok érvelni, magyarázkodni, lobogtatom az engedélyeket,
de hiába. Felpakoljuk a cuccokat, a vállamra kapom a statívot, így
loholunk tizenöt percen át a rendőr után, az embereket kerülgetve a
tömegben. Végül apró betonbódéhoz érünk. A civil ruhás rendőr
benyit az ajtaján, mond valamit a bent lévőknek, aztán felénk fordul.
 - Gyerünk, menjenek be!
Kétkedve nézem az ablak nélküli furcsa építményt. Nem úgy néz
ki, mint egy rendőrőrs.
- Gyerünk már! - szól ránk megint a férfi.
Nincs mit tenni, bemegyünk. Gondosan bezárják mögöttünk az
ajtót.
A fullasztó, sötét lyukban legalább tizenöt férfi áll minket körbe.
Ketten egyenruhában vannak, de a többi mind civilben. Elkérik az
útlevelünket, a sajtókártyánkat, a papírjainkat. Sehol nem adom ki
szívesen a kezemből az útlevelemet, de itt most különösen
nehezemre esik. A mai kalandok után már abban sem vagyok biztos,
hogy ezek az emberek tényleg rendőrök.
A nagydarab férfiak ellenszenvvel méregetnek minket. Úgy
néznek ránk, mintha bűnözők lennénk.
Aztán egyikük CB-rádiót vesz elő, és bediktálja az adatainkat. Ez
legalább jó jel - fut át az agyamon. De aztán csak várunk, csak
várunk és nem történik semmi. Néha valaki megjelenik a
helyiségben, néha valaki elmegy, de nekünk senki nem mond
semmit.
- Megkérdezhetem, meddig tart ez az igazoltatás? Megvan
minden engedélyünk! - lépek oda a CB-rádióshoz.
- Maga inzultált egy rendőrt, ráadásul egy mecsetet filmeztek,
márpedig az tilos. Megkapták a listát a tiltott objektumokról, amikor
megérkeztek - mondja.
- De a rendőr civilben volt! A kétutcányira lévő mecset meg benne
sem volt a képben! - válaszolom, de a rendőr csöndre int.
- Jobb, ha egyelőre nem mondanak semmit. Csak várjanak
türelemmel.
Pont ettől a mondattól vesztem el a türelmem, és kezdek
kétségbeesni. Ezek tényleg nem viccelnek. Képesek lennének ezért
letartóztatni? Fulladozni kezdek a szűk helyiségben, alig van
levegő, és legalább negyven fok lehet. Látom, hogy Laci is kínlódik.
- Ezt nem hiszem el! - csattanok fel. Laci nyugalomra int.
- Ha látják, hogy türelmetlenkedünk, annál tovább szívatnak
minket - mondja.
Így aztán lehiggadok, és csendben szenvedek, miközben alig
kapok levegőt, és patakokban folyik rólam a víz.
Ahogy vánszorognak a percek, azon gondolkodom, végül is mit
tehetnek velünk? Ha hazatoloncolnak, nem történik semmi, hiszen
már amúgy is indulnánk. Ha elveszik a felvételeket, csak az utolsó
kazettát kaparinthatnák meg. A többi biztonságos, rejtett helyen
lapul. De az sem kizárt, hogy bezárnak minket egy-két napra vagy
néhány hétre. Vajon a vöröskeresztesek tudnának valamit tenni? Ők
sem szállhatnak szembe a hatóságokkal.
Nem baj, legalább lesz miről memoárt írni - próbálom elviccelni
magamban a dolgot. De nem megy. Az elmúlt két hét jut az
eszembe, hogy mennyi szenvedést láttunk, és mégis, milyen sok
kedves emberrel találkozhattam. Rég láttam ennyi mosolygós arcot.
Vajon hogyan csinálják? Honnan az élni akarás és az erő? És miért
kell ezt a képet most lerombolni ezzel az erőfitogtatással?
Megértem, hogy nem szeretik a sajtót, mert a dárfúri konfliktus óta
Szudán tényleg csak a népirtás, az összecsapások és a menekültek
kapcsán kerül a hírekbe. De ez mindig így van: egy közel-keleti,
ázsiai, afrikai ország Európában csak akkor kerül a híradásokba, ha
árvíz, tűzvész vagy polgárháború tombol. A bulvársajtó pedig
azokat a sztorikat kapja fel, amelyek valami számunkra idegen,
érthetetlen, bizarr szokásról vagy hagyományról szólnak. Pedig a
tradíciók, a társadalmi értékek mindenhol mások. A megértésnek, az
elfogadásnak csak annyi lenne a nyitja, hogy ne a saját, európai
értékrendszerükkel akarjuk megérteni a másik kultúra
mozgatórugóit. Hogy tudjunk mértékegységet váltani, mert
mindenben meg lehet találni a szépséget, a jót. Ahogy apukám
szokta emlegetni a frappáns idézetet: napjában kétszer az álló óra is
pontos időt mutat.
Az én órám viszont ketyeg, amíg ezeken filozofálgatok. Három
órája ülünk a betonviskóban. Hiába reklamálok félóránként, süket
fülekre találok. Közben behoznak egy másik külföldi nőt is. Ő nem
újságíró, legalábbis ezt mondja. De senki nem hiszi el, hogy
hobbiból fotózgat egy harminccentis objektívval. Na, a végén még
házibulit rendezünk itt este, ha ilyen szépen gyarapszik a társaság.
Félórára újra a gondolataimba merülök. Az jut eszembe, hogyan
bírhat ki az ember éveket egy magánzárkában? Én biztosan
beleőrülnék. Sőt szerintem az emberek nagy része bele is őrül. Már
most úgy érzem, hogy összepréselnek a falak, mintha minden
percben egy centivel közelebb kúsznának hozzám. Bízom abban,
hogy nem a hőguta miatt hallucinálok, csak az érzékeim játszanak
velem. Megpróbálom lehunyni a szemem, hátha elbódulok és
elalszom. De rájövök, hogy ez képtelenség. Inkább kinyitom a
szemem. Így vánszorog el újabb félóra. Ekkor egy férfi lép be az
ajtón, és odasúg valamit a CB-rádiósnak. Húha! Most kiderül, mi az
ítélet! A férfi fölmarkolja az útlevelünket az asztalról, és a kezembe
nyomja.
- Elmehetnek - mondja.
Ennyi?! Se megrovás, se bocsánatkérés? Mintha itt sem lettünk
volna röpke négy órán át? Szívem szerint jól kiosztanám a férfit, de
nincs kedvem újabb négy óra rabsághoz. Vágok egy grimaszt, és
kitántorgunk a napfényre, a friss levegőre.
- Húzzunk vissza a szállodába, és pakoljunk! - mondja Laci.
Egyetértek vele.

-Szerintem a kartúmi forgatásból csinálhatnánk egy

Panoráma-különkiadást - viccelődöm Lacival már a repülőn, útban
hazafelé.
- Miért, végül is van egy snittünk arról, ahogy a második önjelölt
rendőr elsétál a kamera előtt, majd az objektív elé teszi a kezét -
nevet.
Hát persze, így utólag már könnyű poénra venni a
meghurcoltatást. Azt mondják, az idő mindent megszépít. De talán
mégsem.
Szudánból hazaérve még évekkel később sem tudtam felhőtlenül
gondolni a forgatásra. Hiába a sok pozitív, különleges élmény.
Annak a haldokló, óriási szemű kislánynak az arca sokszor
visszatért kísérteni a gondolataimban.
Négy év múlva véletlenül összefutottam Jennyvel - Szíriában. Én
forgatni voltam, ő pedig már egy másik humanitárius szervezetnek
dolgozott. Egy egész estén át sztoriztunk, iszogattunk, nevettünk.
Aztán szomorkodtunk is. Elmesélte, hogy Szudánban a helyzet alig
változott az utóbbi években. A dárfúri vérengzés alábbhagyott, de
még most is milliók élnek menekülttáborokban, éhezve,
nyomorúságban. A hágai Nemzetközi Büntetőbíróság szakértői több
ezer gyilkosságot kivizsgáltak, de csak az esetek töredékében tudtak
vádat emelni. Mert az emberek féltek tanúskodni, és máig is csak
álnéven mernek bármiről mesélni. Emiatt a bíróság a szudáni elnök
ellen is hiába adott ki elfogató parancsot. A vádpontokat - a dárfúri
konfliktus során elkövetett háborús bűnöket, a népirtást - nem
sikerült bizonyítaniuk. Az ország északi és déli része közötti
feszültség pedig a békekötés ellenére újból és újból fellángol - főleg
amióta a két terület határán újabb olajlelő helyekre bukkantak.
- Én általában optimista ember vagyok - mondom Jennynek. - De
néha túl sok az a fájdalom, az a szenvedés, amit háborús terepen
látok. Ezért jó, hogy annyi bolondság is történik velünk az úton.
Olyan képtelen helyzetek, hogy jólesik nevetni magunkon.
Elmesélem neki, hogyan guberáltam bikakábelt a gázai határon,
milyen tankfigyelő susnyástúrákra indultunk Izraelben, hogyan
forgattam végig az első háborús tudósításomat egy VÁM feliratú
golyóálló mellényben, és milyen csótányrajokkal, malomkövekkel
kellett megküzdenem Nyugat-Szaharától Szudánig.
- Attól különleges egy-egy forgatás, hogy az egyik percben még
sírva fakadnál, a másikban meg nem tudod megállni, hogy nevess. A
mindennapi, nüánsznyi dolgok teszik az egészet élővé, valóságossá,
és a legtöbbet ezek árulják el egy országról, egy konfliktusról -
mondom elgondolkodva. - De pont ezek azok a dolgok, amiket
lehetetlen leforgatni!
- Akkor miért nem írod meg? - kérdezi a nő.
- Mi? Hogy én? Na persze! Manapság minden szerencsétlen
könyvet ír, én nem állok be a sorba - válaszolom.
Aztán késő este, a laptop előtt ülve nyitok egy új dokumentumot.
Végül is egy próbát talán megér. Elkezdem gépelni:
Nem vagyok haditudósító. Csak egy tudósító, aki időnként
háborúkba jár...