Carsten Henn

A TÖRTÉNETSÜTÖDÉS

Fordította: N. Kiss Zsuzsa

 A mű eredeti címe: Der Geschichtenbäcker
© Piper Verlag GmbH, München 2022
Magyar kiadás © Central Kiadói Csoport, 2023
Magyar fordítás © N. Kiss Zsuzsa, 2023
Minden jog fenntartva.
A jogtulajdonos engedélye nélkül a műből
részlet sem közölhető.
ISBN 978-963-614-230-8 (papír)
ISBN 978-963-614-231-5 (epub)
Megjelent a Central Kiadói Csoport gondozásában, 2023-ban
Felelős kiadó: Szemere Gabriella
www.animuscentral.hu
Az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja
Szerkesztette: Almássy Ágnes
Felelős szerkesztő: Peiker Éva
Korrektor: Kalocsai Judit
Borítóterv: Tabák Miklós
Tipográfia, e-book: Scriptor Kft.
Minden újrakezdőnek
 „Ha tudsz jó kenyeret sütni,
már azt is tudod, mi kell a jó élethez.”
Giacomo Botura, pék
 Első fejezet
Héj

Meddig táncolhatunk még, miután elhallgatott a zene?

Ezen tűnődik a városi zenepalotában. Kész ékszerdoboz a terem, merő
aranyozás, ciráda, stukkó, díszes szegély. Minden azt sugallja, hogy itt
nem számít az idő múlása, mindegy, mi az év, a hó, a nap.
Csakhogy az idő nem áll meg, és ez baj.
Sofie Eichner az 5. sor 34. székén ül. A székpárnák ellenére úgy érzi, a
semmibe zuhan. Filmekben látni néha, hogy háttal – és mindig
lassításban – süpped valaki a pelyhes ágyba. Pont az ő esete lenne:
hanyatlás, lassítás, csak sehol a pehelydunna.
A zene igazából már három hónapja elhallgatott számára; egy sérülés
lökte le a tűt a lemezről, és az intendáns élt az alkalommal, hogy rövid
úton megszabaduljon Sofie-tól. Hiszen már kiszemelte az utódját, és az
elmúlt évben, ha egy mód volt rá, vendégszerepelni hívta a
zenepalotába. Feltörekvő csillag. Ráadásul pont az intendáns zsánere.
Irina Nizsinszkij. Táncos már a neve is. Két határozott lépés megfeszített
háttal, aztán lassú siklás. Ámulattól övezve. A ház új prímabalerinája
szinte légnemű a színpadon.
Irina talán falevél volt előző életében, gondolja Sofie. Ártatlan
juharlevél, ősszel előbb sárgára, aztán vörösre színeződő; semmi bűnt
nem vett magára, ezért kapta jutalmul ezt az életet. A főnyereményt a
karma-lottón. Irina picit sem erősködött, hogy Sofie a sérülése után még
egy esélyt kapjon.
Épp ellenkezőleg.
Irina a maga esélyét használta ki gőzerővel.
 Ezért áll most ő fenn a színpadon, míg Sofie a férjével, Floriannal a
nézőtéren – díszhelyen! – ül, és kénytelen hallgatni, hogy a csoda szép
muzsikát másvalakinek játsszák. Sofie éppen szemmagasságból
követheti a színpadi történéseket, a zenekari árokból a zenészek
erőteljes játéka szinte átárad rajta. Ezt nem lehet elviselni.
És mintha csak külön az ő megalázására lenne műsoron pont a La Belle
au bois dormant, ismertebb címén a Csipkerózsika. Ez a darab Sofie-é. Ezt
táncolta a legtöbbször, ebben a szerepében aratta a legtöbb dicséretet.
Magához lényegítette, zengedezett róla a sajtó.
Irina grand jetéje következik éppen, a spárgaugrás, mikor egyik lábról
elemelkedve a másikra érkezik puhán a balerina. A grand jeté volt mindig
is Sofie specialitása. Nála nem rugaszkodott elegánsabban,
lendületesebben, precízebben senki, nála hosszabban nem szelte a
levegőt senki. Az előcsarnokban a két méterszer háromméteres fénykép
is ilyen ugrás közben mutatja.
A közönség lélegzet-visszafojtva figyel.
Sofie-ra rátör a fulladás, a levegő mintha megkötne benne. Kővé
dermed szinte a tüdeje.
Fölkel a helyéről.
Menten úgy tapadnak rá a tekintetek, mint legyek a légypapírra. Sofie
gyorsan balra fordul és tipegve oldalaz a sorban ülők mellett a térdek és
a székhátak szűk közében. Malewski asszony, Stromer úr, a neje,
Adelheid, Schneiderling asszony és Barberi úr előtt. Ők a pártfogói
egylet oszlopos tagjai. Ki tudja, mióta formálnak halált megvetően jogot
ezekre az ülőhelyekre, csábító örökségként lebegtetve őket utódaiknak.
Ötükből ketten ingerülten behúzzák a térdüket (Adelheid Stromer és
Schneiderling asszony), ketten direkt kijjebb tolják, hogy Sofie-t
akadályozzák, így tiltakozva alkalmatlankodása ellen (Stromer és
Malewski asszony). Barberi nem mozdul, mintha tudomást sem venne
Sofie-ról, tüntetően nem zavartatja magát, egyszerűen átnéz rajta,
titkon remélve, hogy sztoikus nyugalmával kivívja a nézőtér csodálatát.
Sofie bocsánatkérően mosolyog, őszintétlenül. A hivatásos táncos
akkor is tud mosolyogni, ha a teste jajong. A mosoly bizonyos izmok
megfeszítése. Nem életérzés.
Suttogva ismétli, „Bocsánat”, mondhatni mantrázza, nem is a többi
nézőnek címezve, mint inkább saját magának. Bocsánat, Sofie, amiért
hülyét csinálok belőled. A színpadi szereplőkből úgyszintén. Ő pontosan
tudja, milyen szörnyű a táncosnőknek meg a táncosoknak, mikor a
nézőtéren föláll valaki. Megzavarja a koncentrációt, önkéntelen
gondolat, hogy hibáztunk. Ha ráadásul premier az alkalom, mint ma, ott
a félelem, hogy a koreográfia nem az igazi, mindjárt többen is
cihelődnek az előadásról.
Sofie egyre idegesebb, a rászegeződő számtalan tekintetet tűszúrásnak
érzi a bőrén. És ráadásul rosszallóan rázzák a fejüket, felhúzzák az
orrukat, cicegnek. Most sem bírja még rendesen teleszívni a tüdejét, ég
belül.
Sofie már inkább nem is nézi az arcokat, nem mosolyog tovább; leszegi
a fejét, a gyerekkorában szalmaszín, immáron dióbarna haja függönye
alól csak a lábfejét, a térdét figyeli. Az előcsarnokba nyíló súlyos
kétszárnyú ajtó mérhetetlenül messzinek tűnik. Hajszál híján elvágódik.
Hajszál híján szántszándékkal.
Ki innen, amilyen gyorsan csak lehet. De nem futva. Amilyen gyorsan
csak lehet a bokáig érő, csillámos arany estélyi ruhájában.
Vaku villan. Aztán még egy. Fotózzák. Egyre többen. Ha felborul a
jóérzés kordonja, a csőcselék gátlástalanul átgázol rajta. Újabb vakuk,
még közelebbről.
Aztán puffanás. A nézőtéren döbbent csend.
Sofie hátrapillant, Irina fekszik a színpadon, nyilván elesett. Na de
Irinánál az esés kizárt.
Sofie szája már-már zsibbad, úgy összeszorítja.
És kilép az ajtón. A terem homályából a szinte kihalt előcsarnok vakító
világosságába. Pislognia kell. De csak szedi a lábát a sima fehér aljzaton
ki a szitáló esőtől fénylő Dóm térre, amelynek úgy csúszik a kövezete,
mintha szappannal kenték volna be.
Ezen a buktatós terepen kap végre megint rendesen levegőt Sofie.
Hátranéz.
 Florian nem követte.
Sofie nem sokat töpreng azon, hogy mit tegyen. Megy innen. Haza.
Megkönnyebbülés méterről méterre távolodnia a zenepalotától. Jót tesz
a város. Idekinn senki sem táncol, surrannak az emberek az esőben ezen
a hűvös áprilisi estén, többnyire kicsit görbén, mintha így kevesebb
áldást kapnának a nyakukba. Pedig csak növelik az ázható felületüket.
Hűvös esőcseppek mossák a zenepalotában kihevült csupasz vállát. A
gálaruha finom anyaga átnedvesedett, a tökéletes redőzés összetapadt.
Sofie a síkos utcakövekre mered, nehogy elbotoljon. Nincs közte két
egyforma, mégis teljességet alkotnak. És egy sem firtatja, hogy vajon a
helyén van-e a világban.
Annyira lefoglalják az utcakövek, hogy a Dóm tér nyugati végében
nekimegy egy öregembernek.
– Borzasztóan sajnálom! Bocsánat, nem figyeltem! Nincs baj? – A kezét
nyújtja az utcakövön elterült idős úrnak.
– A könyvek nem sérültek meg – feleli az szemlátomást
megkönnyebbülten, miután aggályosan végigtapogatta a hátizsákját.
Olajzöld nadrágot visel hózentrágerrel, ugyanolyan színű lötyögős
kabátot és keskeny karimájú fejfedőt.
– Én az ön hogylétét kérdeztem igazából – mondja Sofie.
– Az én koromban nem az esés a gond, hanem a felkelés – hangzik a
válasz huncut szemvillanás kíséretében.
Sofie talpra segíti az öreget, törölgeti öltözékéről az utca mocskát.
– Őszintén sajnálom, a gondolataimba feledkeztem.
– Láttam magán. Úgy el volt merülve, mintha könyvet olvasna.
Sofie a fejét ingatja.
– Az utcaköveken töprengtem. – Elcsuklik a hangja. – Azaz nem is,
igazából az életemen.
– Jó is az, néha úgy elgondolkodni az életünkön, mintha könyv lenne.
Kérdezni magunktól, hogyan íródjon tovább. Meggyőződni, hogy
valóban mi vagyunk-e a személy, aki forgatja a tollat. – Az öreg az
órájára pillant. – Mennem kell, már vár az első ügyfelem. Aki nagyon
nem szereti, ha megváratják. – Körülményesen igazgatja a hátán a
zsákot, fején a kalapot.
– Hadd kérjek újra bocsánatot – mondja Sofie. – Máskor nem vagyok
ilyen.
– Szóra sem érdemes. Majd kicsit kilépek és máris helyreáll a világ
rendje. – Az öreg Sofie-ra mosolyog. – Úgy nézem, maga nagyon kedves
teremtés. Ezért szívből kívánom, hogy boldoguljon. Az életében. –
Udvariasan biccent, sarkon fordul és stramm léptekkel elmasírozik a
Dóm felé.
Sofie körbenéz, hogy merre tartson, észrevesz egy apró, fekete loknis
kislányt, amint kihajol az egyik ablakon. Hogy tekintetével kövesse a
sarkon épp beforduló öregurat.
Ez előtt a kislány előtt még ott az egész élet.
Az őbenne lakó táncos kislánynak bezzeg már nem tartogat a jövő
semmi érdemlegeset.

A 18-as villamos kifelé visz a városból, kétoldalt egyre ritkulnak a házak,

sokasodnak a gabonával, krumplival, virággal bevetett szántóföldek.
Április szeszélye berekesztette a zuhét, tojássárga napot buktat a
szemhatár alá. A békesség idilli, meleg fénye árad szét mindenen – Sofie
lelkéig azonban nem hatol. A sínpár egyik kanyarjánál újra feltűnik a
távolból a város: az alkonyi égbolt hátterén papírkivágások mintázata.
Közepében, mint kagylóban egy fekete gyöngyszem, a zenepalota. Sofie
gyorsan félrenéz, a bőrére vacogtatóan tapadó csuromvíz estélyi ruháját
babrálja. Úgy tartja maga elé a kis retiküljét, mint egy pajzsot.
Mikor a megállójában egyedül száll ki az egyetlen utcai lámpa
neonfényébe, végképp tudatosul benne, hogy már soha többé nem fog
táncolni.
A továbbinduló szerelvény üvegablakáról a tükörképe néz vissza rá. A
szemei kicsit távolabb állnak, az arccsontja kicsit laposabb a kelleténél.
Nem klasszikus szépség. Gyerekkorában a teste szabálytalanul, nem épp
elegánsan fejlődött. Hol a nyaka tetszett túl rövidnek, hol a karja túl
hosszúnak, aztán a feneke túl szélesnek, az orra túl hegyesnek. De mire
felnőtt, és a teste annyi gyötrés és nyújtás után elnyerte végleges
formáját, a tagjai mintha csak táncra lettek volna teremtve. A táncban
érezte magát Sofie először szépnek, a táncban talált magára, a táncban
volt igazán a helyén.
A villamos eltűnik a sötétben, Sofie-ra ráborul a falu csendje. Olyan
helység ez is, amelyről senki meg nem mondaná, miért pont itt létesült.
Nincs sem folyója, sem magaslata, sem termékeny völgye. Ez a földdarab
semmiben nem üt el a környezőktől. A falut el lehetne tolni akár húsz
kilométerre is bármely égtáj felé, fel sem tűnne senkinek.
„Árvácskás”-ként is szokták emlegetni, mert régtől az itteni
kertészetek látják el virággal a városi temetőket. Három nagybani is
működik saját vágottvirág-kereskedéssel, picit sem a zöld remény
jegyében. A falusiak a település római kori alapítására büszkék, ennek
bizonyítéka a nyamvadt kis falmaradvány ráccsal elkerítve, védőtető
alatt az egyetlen lámpás útkereszteződésnél. Egy nyugalmazott
tankerületi főigazgató évek óta kutakodik, hogy kimutassa, gazdag
római kereskedő villájának részét képezte a kőkupac – de sajnos minden
jel szerint egy tehénistállóét.
Sofie elhaladt a falu legmagasabb építménye, a templomtorony
mellett, ahová olykor gyöngybaglyok fészkelnek. Szív alakú, fekete
gombszemes kedves ábrázatukat előszeretettel rajzolják a helyi
óvodások (iskola nincs helyben, csak a szomszéd faluban). A
virágüzleteken kívül kevés a bolt, mind a főutcára nyílnak. Sofie sötét
kirakatok előtt gyalogol. A Johannes Pape és Fia pékség mellett található
a Nittels család kis termelői árudája. A sok éve üresen álló hentesbolt
helyén nemrég nyílt meg a Parázs és hamu sztékvendéglő. A tulaj
gyakran kiáll az ajtóba az utcát kémlelni, mintha ettől remélné, hogy
több vendég vetődik be. A bankfiók és a fodrászat lehúzta a rolót, az
előbbi bankautomatává meg számlakivonat-nyomtatóvá zsugorodott, új
frizuráért pedig kéretik a szomszéd falu Hajközpont szalonját felkeresni.
Aztán ott van még Mattes gazda, pozsgás, tagbaszakadt ember,
szakasztott óriásbébi küllemű és olyan ordítós is. A falu határában tart
libát, tyúkot és két méhcsaládot. Kicsivel kijjebb a szupermarket
következik: üvegezett frontján neonbetűk, előtte ingyenes parkoló.
Az egyetlen kocsma itt az Ökör mindjárt a vasútállomásnál. Mikor
Sofie elmegy előtte, nyílik az ajtaja, egy részeget pottyant az utcára.
Kiszűrődik mellette a zenebona.
Sofie érzi, hogy a léptei önkéntelenül felveszik a ritmust, az ütemes
tütütühöz igazodnak. Úgy szorítja a kezét a fülére, hogy már fáj. Gyorsan
szedi a lábát még a temetőnél és a kis kápolnájánál is, csak akkor engedi
le a kezét, amikor a Beller utcába fordul, ahol egy utcai lámpa
fénykörében áll a ház, amelynek második emeletén lakik.
Nyitja a bejárati ajtót, majd se cipőt, se semmit le nem vetve siet a
nappaliba: letérdel a komódhoz, hogy kihúzza a legalsó fiókot. Egy
rózsaszín szalaggal átkötött dobozt tart benne. Óvatosan leemeli a
fedelét, és a legelső balettcipője láttán csak hüledezik, hogy valaha ilyen
csöpp lehetett a lába, ez passzolhatott rá. A talpát majdnem
széttáncolta, a bal cipő orránál ott a spiccelés túlerőltetéséről árulkodó
fakó vérfolt. Kiveszi a cipőket a dobozból és a melléhez szorítja. Miért
nem tarthat örökké, ami szép és igaz az életben? Miért forog tovább a
föld alatta, ha egyszer már rálelt a rendelt helyére? Megadatott élnie a
kislánykori álmát. De mit álmodhat magának egy nagylány? Sofie
leroskad és hagyja, hadd csorogjanak a könnyei, ameddig csak jólesik.
És bizony igencsak sokáig jólesik.

***

Sofie távozása után Florian rendületlenül kitart. Az 5. sor 35. székén ül, a
színpadra mered, mintha teljesen lekötné, ami ott történik. Nem
pillantgatunk jobbra-balra, nem mentegetőzünk. Minden rendben.
Houston, gondunk egy szál se.
A szünetet is átvészeli, az elképesztően hosszú szünetet, mely alatt
többször hívja telefonon Sofie-t, hasztalanul, és kérdezők garmadája
kéri számon rajta folyton ugyanazt. Rengetegen ismerik itt, évek óta
rendez a zenepalotában.
Heves migrénes roham. Ez a meséje. Első ötlete a keringési zavar, de
azzal Sofie nem juthatott volna ki ennyire gyorsan. Rosszullét? De akkor
Sofie miért ne jöhetne vissza egy idő után? A migrén ugrik be, mikor a
szünetben odalép hozzá az első ember, és emellett Floriannak ki kell
tartania a továbbiakban, noha Sofie soha életében nem kapott még
migrénes rohamot.
Sofie elvégre nem mondott neki semmit, csak felkelt és ment. Jellemző
rá, elvárja tőle, hogy olvasson a gondolataiban. Pedig ő érzése szerint,
olyan horgász, aki hosszú évek elteltével sincs igazából tisztában azzal,
hogy mi zajlik a tenger mélyén. Csak néha szerencsésen kifog pár
ezüstösen csillogó halat. Az utóbbi időben azonban alig, sőt egyáltalán
nem kegyeli a szerencse.
A második felvonás még komiszabb. Mert Sofie helye nemhogy üresen,
de elhagyottan árválkodik mellette.
Az utolsó taps, majd Florian kötelességtudóan járul a kulisszák mögé
gratulálni a társulatnak és átölelni a zokogó Irinát. Aki simul,
majdhogynem odafészkel hozzá, ő pedig megsimogatja finom szálú
haját.
– Sofie annyira bánja, hogy nem tudott maradni! – vigasztalja. – Mit
nem adott volna egy koccintásért veletek! – Bárgyú locsogás.
Igazából számított erre. Sofie, mióta nem lép fel, olyan, mint egy
gumiszál, egyik végén nem ereszti a balett, a másik vége felől egyre
feszítőbb az átmenet az új életszakaszba. Csak idő kérdése volt, mikor
pattan el.
Sofie állítólagos migrénje miatt muszájból gyorsan otthagyja a
mulatságot. Pedig szívesen ünnepelne hajnalig, a koreográfia leleményes
volt, a táncegyüttes – a közjátéktól eltekintve – remek formában, még a
zenekar is kitett magáért ezen az estén, ami pedig nem mindig jön össze.
Főleg, mert a brácsások szeretnek felönteni a garatra. Florian világa ez,
ő még beletartozik. Számára még nincs vége a dalnak.
 A villamosra fél órát kellene várnia, ezért inkább taxit hív. A sofőr
egész úton traktálja a botránnyal a balettpremieren, a vérig sértett,
kiöregedett balerinával, aki bőgve hagyta ott az előadást és válogatás
nélkül mindenkin átgázolt kifelé. A rossz hírek expressz száguldanak. És
menet közben csak dagadnak, mint a lavina. Florian uralkodik magán, a
sok zagyvaságot csak fizetés után minősíti:
– Nem jártatná így a pofáját, ha egyetlenegyszer látta volna, milyen
csodálatosan táncol a feleségem! Migrénes rohama volt! Ezt terjessze a
kollégái meg az utasai körében, a hétszázát! – Jól bevágja a taxi ajtaját.
Aztán fölnéz a házra: adja isten, hogy itt legyen Sofie. Új építésű,
háromemeletes. Fehérre vakolt falával, cinktetőzetével a kockaépület
olyan idegenül hat a sok zömök háztól körülvéve, akár egy odatévedt
ufó. A földszinten doktor Stephan Mettler, a városban praktizáló fül-orr-
gégész lakik a nejével, Sabinéval. Az ötvenes házaspár valóra válthatta
álmát egy kertről, amellyel Olaszországnak hódolnak, oda ugyanis, mivel
Sabine annyira tart az utazástól, soha nem jutottak el. Az első emeleti
lakó Marie Denka, aki a Hét törpe óvodát vezeti. Mindig mosolyog, akkor
is, ha a szemetet viszi le. Vajon mi a titka?, tűnődik Florian. Elárulhatná
Sofie-nak. Mielőbb.
Marie-val iskolatársak voltak, később szem elől tévesztették egymást.
Mikor azonban Florian és Sofie fél évvel ezelőtt lakást kerestek és
körbekérdezték a barátaikat, Marie kézen-közön értesült erről, és
egyengette az útjukat az új fedelük alá.
Egy emelettel feljebb a rolók felvonva, de sötét minden ablak. Sofie
nem is jött haza? Baj érte? Kárt tett magában? Florian átkozza a hülye
fejét. Hogy volt képes ott maradni a zenepalotában?
Kapkodva nyitja a kaput, rohan fel a lépcsőn. Lélekszakadva fordítja el
a kulcsot a lakásajtó zárjában, és amint átlépi a küszöböt, már kapcsolja
is fel a villanyt és Sofie nevét kiáltja.
Ekkor látja meg Sofie magas sarkú cipőjét a gardrób előtt.
De mást is.
A csupasz falakat.
 A képek helyén csak koszperem: mintha megannyi szögletes, üres
tekintet meredne rá. Sehol a bekeretezett fotók a forgó, ugró, egész
testével a zenéhez idomuló Sofie-ról. Úgyszintén sehol a felvételek az ő
koreográfiáiról, melyeken a táncosnők és a táncosok teste annyira
varázslatos mintázattá áll össze, hogy nincs festő, akinek ecsetje méltón
visszaadhatná. Befagyasztott pillanatok, többnyire fekete-fehérben.
Egyik-másik papírra álmodott rajza is ki volt téve, hiszen képek
lebegnek előtte, mikor koreográfiát tervez. Aki látja ezeket, szinte hallja
a zenét is. Aki ezek mellett a képek mellett járta be a lakást,
önkéntelenül kihúzta magát, kényesebben lépett, mintha keskeny pallón
egyensúlyozna. Igazából egyfajta táncot adott elő.
De most tánc sehol.
A képeket a nappaliban találja halomba rakva, lepedők alatt. Ugyanígy
leterítve az ő kedves, húsz éven át gyarapított lemezgyűjteményét is, a
zenei naplóját. Úgyszintén a kihúzható antennájú kis konyhai rádiót,
első közös szerzeményüket az összeköltözéskor.
A fekete bőrkanapén meg Sofie-t, embriópózban, még a csillogó
estélyijében, a cipzár lehúzva a hátán, ezért csúszik az anyag a
könyökéig.
Florian paplant hoz át a hálóból, gyengéden betakarja, megsimogatja a
vállát. Nehéz időszak ez Sofie-nak. A sors új életet osztott rá, pedig ő
nem kérte. És a régit már nem kaphatja vissza. Az életben nincs
hátrakanyar.
A kanapén szűk a hely, nem bújhat oda Sofie mellé. Pedig a közelségét
ugyanúgy igényelné most, mint Sofie az övét. Legalábbis reméli, hogy
így van.
Sofie elfordul tőle.
Hát Florian átellenben ül le a fotelba.

***
Kerek háromszáz méternyire Giacomo Botura átfordul álmában a
megsüppedt matracán. Ugyan a falu pékje, mégsem zsömlékről, lisztről,
morzsáról, tésztáról álmodik. Hanem Calabriáról, ahol a fiatalsága telt.
Valószerűtlen, mint minden álom, a hegyvonulatok, a partszakaszok
légnemű képződmények. Gyakran álmodik Calabriával, mikor Nittelsék
illatozó narancsokat halmoznak a kis boltjuk bejárata elé
vevőcsalogatónak. Felidéződnek az annak idején mindig Rosarina
nénjével szüretelt bergamottok.
Ezen az éjszakán Giacomo álmában a poros utat rója a faluból a tenger
fölött magasan trónoló gyümölcsösbe. Vizespalackokat cipel meg a
kosarat a déli pihenőre szánt ennivalóval. Mire végre feljut az ősfák
árnyékába, már verejtéktől csillog a bőre. Aztán szedi a savanykás,
kesernyés gyümölcsöt, hallgatja a ligetet borzoló, a nem is oly távoli
óceánról sugdosó szellőt. Álmai Calabriájában mindig nyár van, de a
hőség sosem bántó, elő nem fordul rámenős szúnyograj vagy napszúrás.
És csúfolódás sem, amiért lassan jár a keze. Mosolyogva dolgozik
mindenki, pedig kemény a munka.
Az ilyen álmokból mindig pihenten ébred.
Mint ma is: egy futó, csodás pillanatig még az orrában a
bergamottillat. A mosakodásnál a kis fürdőben, míg elgondolkodva,
élvezettel forgatja ujjai közt a kerek, narancssárga bergamottos
szappant, az is az álombeli Calabriáját idézi. Üde, makulátlan, a tökéletes
illúzió. A reggeli tisztálkodás záró programpontja Giacomo hajzata. Úgy
húzza hátra benne a fésűt, hogy tökéletesen párhuzamos hullámokban
üljön a fején. Apja hordta így, ő nem tudott betelni a frizura
csodálatával. Más csodálnivalót az apján nemigen lelt. Sosem fértek
össze.
A lakásajtóig gyér fényben megy, ildomosnak véli a félhomályt az öreg
bútoroknak, mert amilyen lomhák, csak lassan térnek magukhoz. Mind
itt volt már, mikor ő beköltözött, és Giacomo természetével ellenkezik,
hogy a még használható bútort kidobja, csak mert nem tetszik, vagy
levegyen a falról egy nagy gonddal festett képet, csak mert a szarvas
rajta túlontúl kék alpesi tónál bőg. Tiszteli a rendes iparosmunkát. Az
idők során került még néhány bekeretezett fénykép az óhazából. Egyiket
az újságból vágta ki a kedvenc futballcsapatáról, mikor több mint
negyven év után végre megint bajnokságot nyert, egy másikat minden
reggel megsimogat, és mond neki valami kedveset. A szekrénysor
polcára beköltözött pár könyv, a gyakori olvasástól ékes patinát kaptak.
Különben Giacomo csak azt cseréli ki, ami tönkrement. A repedt
lámpabúrát a kis konyhában, a sárgult függönyt a nappaliban, a csorba
mosdókagylót a fürdőben. De ezekre sem költ sokat. Úgy foltozgatja ezt
a lakást, mint egy régi, csupa lyuk nadrágot. Azzal, ami épp kézre jön.
Meg hát ellenére van a pénzszórás. Nem keres valami sokat és a nagyját
havonta küldi Calabriába.
A sütöde ott van mindjárt eggyel lejjebb, a földszinten. De Giacomo
kívülről kerüli meg odáig a házat jó tíz méteren. Szereti ezt a rövid utat
a munkahely és az otthon között, pedig meg kell tennie esőben, hóban,
viharban is. Meglehet, éppen azért kedveli, mert ilyenkor is ki kell
tennie a lábát. Ha lenne lépcsőházi átjárás, nem érezné a bőrén, hogy
milyen napra virradt. Márpedig azzal tisztába kell jönnie ahhoz, hogy jó
legyen a kenyere. Mert a tészta nagyon is tudja, milyen az idő és aszerint
viselkedik. A sütödéig a tízméteres ösvény kaviccsal van felszórva,
ültetvények szegélyezik, például édesgyökér, ezüstös pimpó, erős
paprika (háromfajta is) az óhazából, természetesen olajfácska is, meg
egy klementincsemete, melynek külön kis melegházat fabrikált. A
legtöbbet Nonnája küldte Calabriából, hogy sose feledje, honnan
származik (különben sem feledné). Olyanok ezek neki, mintha homlokon
csókolná, megsimogatná az arcát a Nonna. Most is, míg ellépdel
mellettük, kicsit irigy rájuk. A földbe mélyed a gyökerük, otthon
számukra. Ő meg még most is őrlődik az új meg a régi haza között.
Ötvenhárom esztendejének több mint felét töltötte ebben az országban.
Régóta ez a hazája. Nem a második, hanem másik hazája. Lámpát nem
szerelt a kis ösvény fölé. A hold meg a csillagok fénye elég kell legyen.
Annál vakítóbbnak érzi a fényességet, mikor rendes időben, hajnali
négykor átlépi a kis oldalajtó küszöbét a sütödébe, felkapcsolja a
villanyt, mire hunyorogva életre kap a plafonon a három neoncső és
szemébe tűnnek családtagjai: a két dagasztógép, a lisztes zsákok,
középen a nagy munkaasztal, a szakajtók, a vetővásznak, a
kenyérmosókefék, no és persze a fatüzelésű samottos kemence.
Manapság alig van mester, aki ilyet építeni tudna, alig van pék, aki
szívesen használná. Sok munkát ad és mindig kiszámíthatatlan kicsit.
– Na, vén sárkány – köszön rá Giacomo, végigsimítva a két keskeny
üvegezett ablakot, melyeken keresztül figyelemmel kísérhető, mikor a
pékáru egy idő után emelkedni kezd odabenn. – Befűthetlek? – Giacomo
üdvözli a három bekeretezett fekete-fehér fotót is a falon, egy ruhával
letörölgeti róluk a lisztport. Aztán összedörgöli a kezét, hogy melegítse,
mert a tészta nem szereti a hideget. Féltő babusgatás kell neki.
Giacomo szíve elfacsarodik, mikor a munkaasztalhoz lép, hogy
behintse liszttel. Az üzemeltetés és a hozzávalók költsége rettentően
felszökött az utóbbi években, de a vevők nem hajlandók többet fizetni. A
zsömle árának picike emelését is sokan felpanaszolták. Ő akkor
maradhat csak a pékszakmában, ha többet termel, hogy az óvodának
vagy a futballegyletnek is szállíthasson. Igény lenne rá. A kis sütöde nem
maradhat ennyire kicsi, ha fenn akar maradni a mai világban. Segédet
kellene felvenni. De idáig alig volt jelentkező az állásra, és mind
továbbállt egy nap után. Ha hat héten belül nem talál valakit, az utolsó
tartalékai is kimerülnek. A jelek szerint senki sem akar már péknek
menni. Pedig nincs is ennél szebb foglalkozás! Elképzelhető-e nagyobb
boldogság, mint kivenni a friss, illatos, aranybarna kenyeret a vén
sárkány bendőjéből, és még azon forrón törni belőle?
Giacomo teszi a dolgát. Örülni kell minden napnak, amíg lehet. A vén
sárkánynak meg egy szót se, hogy a tüze hamarosan örökre kialudhat.

***

Rövid éjszakája után Sofie mintha egy idegen nőt szemlélne a

fürdőszobatükörben.
 Lábánál hever a drága, csillogó estélyi, mint a kígyó levedlett bőre. Az
alsóneműje is. Anyaszült meztelen.
De ez itt már nem az ő teste.
Az övé egyfolytában olyan volt, mint a nyílra feszített íjhúr. Bezzeg ez
a test itt hetek óta csak a kanapén heverne és a tévét bámulná, mindegy,
mi a műsor.
Felkelés után hiába kereste Floriant a lakásban. Most a háta mögött
terem. Keze a csípőjére siklik, onnan a hasára, mint már sok százszor.
Sofie füléhez simul az arca, így lehel csókot a nyakára: érzetre alig több
egy pillarebbenésnél, de Sofie-t nemegyszer borzongatta már meg
kéjesen.
Szereti ezt a rituálét. Amúgy. És tudja, Florian azért közeledik hozzá
így, mert neki jólesik. Persze azért is, mert kívánja őt, nem teljesen
önzetlen. De ezzel sem volt soha baj. Ő élvezte, hogy kívánják.
Most Florian akárhol ér hozzá, mindig rossz. Rossz az ő egész teste,
semmi sincs jól rajta. Próbál elfeledkezni az új zsírpárnácskákról, de
Florian minden érintésével felhívja ezekre a figyelmét.
– Jó reggelt, Napsugár! – súgja neki Florian, és újból nyakon csókolja,
ezúttal nem is leplezve a vágyát.
De ez akkor sem az ő teste.
És ha Floriannak ez kell, akkor valami nagyon nem stimmel köztük.
Akkor már nem őt szereti, hanem ezt az idegent.
– Hagyjál – veti hátra nyersen.
– Lazíts. Felejtsük el a tegnapi hülye estét.
Sofie a tükörben nézi Florian mélybarna pillantását, amely korábban
mindig a biztonság, a védettség érzésével töltötte el. Megperdül a sarkán
és eltolja őt magától.
– Azt sem tudom, szeretsz-e még.
– Hogyne szeretnélek!
– Akkor hogy nem veszem észre?
– Mégis mit csinálok veled éppen?
– Előjáték, Florian. És szexelni nem ugyanaz, mint szeretni.
 Sofie a fürdőköpenyéért nyúl: így meztelenül nagyon kiszolgáltatott.
Meg egyébként se lássák őt meztelenül. Pláne ne Florian, aki
koreográfus, és mindennap olyan hibátlan testekkel foglalkozik, amilyen
neki már nincs. De ne lássa más se. Főleg ő maga ne.
– A szerelemnek része a szex is. Különben meg más módon is folyton
kimutatom, hogy szeretlek. Csak te fütyülsz rá. – Florian kimegy a
fürdőből és egy bevásárlótáskával jön vissza. – Direkt korán keltem,
hogy reggelit csináljak, mert illatos teával akartalak ébreszteni. De
mikor megláttalak meztelenül a tükör előtt, egyszeriben
átprogramoztam magam… – Egy csokor virágot vesz ki. – Neked vettem
a pünkösdi rózsát, mert a kedvenced. – Leteszi a mosdó peremére és
megint a táskába nyúl. – A gyümölcshúsos narancslét meg ezt a szappant
is a te kedvedért. Mert a szupermarketban is te vagy eszemben meg az,
hogy mivel tehetném szebbé az életedet.
– Egy darab Aloe verá-s szappannal?! – húzza összébb magán a
fürdőköpenyt Sofie.
– Bizony, egy darab Aloe verá-s szappannal akár. Mutatja, hogy
Florian szeret. És még sikamlós is. – Florian szélesen mosolyog Sofie-ra.
Sofie azonban nem viszonozza.
– Ez nekem kevés. A szappan még nem szerelem. Mondani is kell, hogy
szeretlek, és komolyan is gondolni.
Sofie legbelül tudja, hogy vele van a baj, ő nem szereti már saját
magát. És hogy Florian kiteheti a lelkét, akkor sem billentheti ezt helyre.
– Sofie, én igazán sze…
– Így már nem ér! Ha kérni kell, az olyan, mint mikor magunknak
veszünk csokor virágot az automatából ahelyett, hogy mástól kapnánk!
Florian a kőre ejti a bevásárlótáskát.
– Megmondod végre, mi van veled? És mi volt ez tegnap este?
Mindenkinek migrénes rohamot hazudtam.
– Ne beszéljünk róla! – Sofie próbál kisurranni Florian mellett, de ő
elkapja a vállánál.
– De igenis muszáj. Ez a dolog nem fog magától elmúlni. Már hetekkel
ezelőtt meg kellett volna beszélnünk. Úgy gondoltam, hagyok neked
időt. De a tegnap este megmutatta, hogy ez hiba volt.
Sofie lepillant a bevásárlótáska fürdőszobakőre kiszóródott
tartalmára.
– Utálom a sárga kaliforniai paprikát.
– Azt magamnak vettem.
– Na ennyit az önzetlen szupermarkettúrádról.
Sofie tudja, hogy igazságtalan. Na de vele is igazságtalan az egész
világ, hát ő is hadd legyen már igazságtalan valakivel. Sajnálja, hogy
pont Florian az, de annyira azért nem, hogy bocsánatot is kérjen tőle.
Lefeszíti a válláról Florian kezét és kimegy a fürdőből.
Florian követi.
– Na akkor elmondom én, hogy mi a baj veled. Akár tetszik, akár nem!
Sofie-nak a nyelvén van, hogy „Azt majd még meglátjuk!”, mert
veszekedni akar, lehetőleg leüvölteni valakit, mikor megszólal az
ajtócsengő.
Összenéznek Floriannal.
– Vársz valakit? – kérdezi Sofie.
– Nem. Hát te?
Sofie a kaputelefonhoz lép.
– Igen?
– Nyisd ki hamar, Anouknak vécére kell mennie, nagyon sürgős!
Sofie megnyomja az ajtónyitógombot, másodperceken belül felkaptat
a lépcsőn a húga, Franziska és vele az ötéves kislánya, Anouk. Franziska
második neve Sofie, Sofie második neve Franziska, így akarták
hangsúlyozni a szüleik, hogy a két lányuk hasonlít, mégis önálló
egyéniségek. Az iskolai cikizésekkel nem számoltak. Ezek valóban
szorosra fűzték a testvéri köteléket.
– Nem is kell – jelenti ki dacosan Anouk, és karba font kézzel lecövekel
az egyik lépcsőfokon.
– Méghogy nem! Látom a járásodon! Mars! Vagy este nincs tévézés!
– Rossz vagy! Te vagy a világ legrosszabb anyukája!
– Tudom. Ennyi telik tőlem.
Anouk szó nélkül elcsattog Sofie mellett a vécé felé.
 Franziska megöleli a nővérét.
– Muszáj volt eljönnöm hozzád. A tegnap este miatt a zenepalotában.
Az egész város erről beszél. – Meglátja Floriant, őt is átöleli. – És te csak
ültél tovább a helyeden? Minden rendben nálatok? – böki oldalba a
sógorát.
– Dolgozom kicsit a laptopomon – mondja Florian Sofie-nak. – Majd
később beszélünk.
Franziska a homlokát ráncolja:
– Rosszkor estem be?
Sofie legyint, nagyot sóhajt.
– Tea? Nekem most nagyon kell.
A konyhában állnak már a húgával, épp teszi fel a forralót, mikor
beszalad Anouk arcán büszke mosollyal.
– Ekkora hurka jött! – mutatja. Ha valóban, akkor póniló méretűt
produkált az imént. Anouk ezek után megpördül, akár egy modell. –
Nem tűnik fel semmi?
Sofie kérdőn néz Franziskára, aki ezt fáradt tekintettel nyugtázza:
– Az ifjú hölgy már nem Lilian hercegkisasszony, hanem másvalaki.
– Ki a csuda?
– Találd ki! – Anouk a hamis drágakövekkel bőségesen kirakott kis
műanyag koronájára bök.
– Királynő?
– Dehogy. Azok mind borzasztó öregek.
Sofie háta mögött bugyborog a víz.
– Hófehérke?
– Ő csak a mesében van! – Anouk kicsit morcos már. Hiszen annyira
nyilvánvaló, hogy ki ő! Odatartja Sofie elé a fehér zokniba bugyolált
Barbie babáját.
– Tündér?
– Mióta van gyereke egy tündérnek?
– Na, mondjad már! – noszogatja a kislányát Franziska. – A nénikéd
magától nem jön rá.
– Mária vagyok – vágja ki diadalmasan Anouk. – Na ugye!
 – Mária?
– Aha.
– Melyik Mária?
– Hát az.
– Szereplő egy könyvben?
Anouk meglengeti a Barbie-ját Sofie orra előtt.
– A kis Jézus mamája. Az a Mária!
– Ha vár még kicsit a szeplőtelen fogantatással, ám legyen – jegyzi meg
Franziska, és leforrázza a csészékben a teafiltereket. – Csakis Máriának
szabad szólítani. Nem bírok vele. Elképesztően makacs.
– Rejtély, kitől örökölte…
– Családi vonás sajnos.
Franziskának fogalma sincs, miért vette ezt a fejébe Anouk, a kislány
ugyanis hallgatott az óvodai gyalázatról, az indítóokról. A Hét törpe
óvoda vezetője, Marie Denka húsvétra egy kis színdarabot tanított be, a
passió Anouk korosztálya számára megemészthető változatát (nem
gyerekjáték, el kell ismerni). És a másik Anouk – hát hogy létezhet másik
is az óvodában, a faluban, az egész földkerekségen! – kapta Mária
szerepét és a fantasztikus lebegő palástos jelmezt! Anouknak meg egy
hülye, kuka birka jutott csak! Micsoda igazságtalanság! Anouk eltökélte,
hogy csak azért is ő lesz ezután visszavonhatatlanul Mária. A sokkalta
különb. És nemcsak egy ilyen idétlen, szar színdarabban, hanem örökre!
Hah!
– Nagy koromban igazi Mária leszek! – jelenti ki most szenvedélyesen
Sofie-nak. – Igazi Jézuskával. Mert ez itt csak egy Barbie. De el ne áruld
senkinek!
Sofie esküre emeli a kezét:
– Ígérem!
– Gyere, üljünk le, úgy jobban tudunk beszélgetni – karol Franziska
Sofie-ba, és a nappaliba kormányozza az ebédlőasztalhoz. – Szóval mi
volt ez tegnap?
– Migrénes roham – feleli Sofie, miután elhelyezkednek a fonott
székeken.
 – Jaj, hagyjuk ezt, sose volt neked migréned!
Anouk bemászik az asztal alá.
– Ez most Mária barlangja – közli. – Építhetek párnákból barlangfalat,
Sofie néni?
– Persze. Ördögöt fogok én keresztbe tenni az istenanyának.
Franziska visszafojtja a nevetést.
– Na, mondd el az igazat. De hihető legyen!
Sofie a körmével kocogtatja a teáscsészét.
– Nem bírtam elviselni, oké? Hogy a nézőtéren ülök és nem a
színpadon táncolok. Ilyen egyszerű.
– A szünetig talán mégis…
– Azon voltam, de tényleg. Nem jött össze. Muszáj reggeliznem
valamit, kérsz te is? Almát, banánt?
Franziska a fejét rázza.
– Nekem kellett betolnom Anouk csokis-pillecukros müzlijének a
maradékát.
– Nem Anouk vagyok, hanem Mária! – tiltakozik dühösen Sofie kis
unokahúga a kanapéportyáról jövet, három párnával a hóna alatt.
Míg Sofie a konyhában tesz-vesz, Franziska átlapozza az asztal
közepén heverő leveleket. Az egyik borítéknál megáll a keze.
– Nahát! A munkaügyi központ? – szól ki Sofie-nak. – Mit akarnak ezek
tőled?
– Nem nagyon érdekel. Folyton küldözgetnek állásajánlatokat. De
nekem ez még korai.
Franziska vállat von és feltépi a levelet. Egy kishúg úgyis folyton
megszegi a nővéri tilalmakat. Mire Sofie hozza a tányérját egy negyedelt
almával és egy hámozott banánnal, Franziska már átfutotta a lényeget.
– Add már ide! – kapja ki a kezéből Sofie az iratot. – Családon belül is
létezik privát szféra, nem?
– Örülhetsz, hogy megnéztem. Bajba kerülhetsz.
Mintha nem lenne már most is elég bajom, gondolja Sofie, és leül.
– Hogyhogy?
 – Az írják, hogy mióta lejárt a munkaviszonyod, azaz három hónapja,
rengeteg állást ajánlottak neked. De te sem a központban nem
jelentkeztél, sem önállóan nem helyezkedtél el. Ha nem mész be
hozzájuk, nem vállalsz próbaidős állást, csökkenteni fogják a
munkanélküli segélyed összegét. Nem ma, nem holnap, de belátható
időn belül. Mellékeltek egy listát a szóba jöhető munkahelyekről. –
Franziska azt is odanyújtja.
– Ruhatáros a zenepalotában? – Sofie fanyarul felkacag. – Ó, persze.
– Van ott más is.
Sofie fennhangon olvas.
– Eladó az állateledel-kereskedésben? Éjjeli portás a Dóm Hotelban?
Kisegítő a péknél? Ő legalább itt van mindjárt a szomszédban. – A
cédulát az asztalra dobja. – Szálljanak le rólam!
–Drágám, ugrik a dohányod!
Bejön Florian, Sofie-hoz hajol, hogy a fülébe súgja:
– Beszélhetnénk most mindjárt? Várnak a városban egy
megbeszélésre, de nem indulok, míg helyre nem tettük ezt a dolgot.
Sofie felkapja a listát.
– Sajnos állásinterjúra kell mennem, különben csökkentik a
munkanélküli segélyem.
Franziska felvonja a szemöldökét, de nem szól semmit.
Az asztal alól kidugja a fejét Anouk:
– Szedtem bélést az egyik párnából. Lett széna a kis Jézus alá!
Megnézitek?

***

Sofie-nak kerek száz métert kell csupán megtennie a Belleren, aztán a

családi házak kertjei végében futó kis ösvényről egy jobbkanyar után
máris ott találja magát a Johannes Pape és Fia pékségnél, amely előtt
sorban álltak a vevők. Jó, mindössze négyen, na de faluhelyen az is
sorállás. A házfalról a cirkalmas betűk sok helyen leváltak. A bejárattól
balra ócska cukorkaautomata lóg a falon. Üvege mögött a csábos
tartalmat méltató táblácska megsárgult, a szopogatáskor szín- és ízváltó
csodagolyóbisok rég kifakultak, de az alsó tekerőgomb amúgy sem
forogna, annyira berozsdált. A bejárattól jobbra a két franciaablak-
kirakatban nem kínálják magukat aranybarna termékek, nem díszeleg
virágkompozíció, nem reklámoz ajánlatokat, különlegességeket
hirdetőtábla. A pultra lehet rajtuk látni, meg mögötte a rekeszekbe
halmozott pékárura.
Sofie beáll a sor végére, magán érzi a többi vevő vizslató tekintetét.
Ismerik egymást, de őt nem. Nem tagja az ilyen órán vásárlók véd- és
dacszövetségének.
A bejárat előtt élénken csevegnek az emberek, de a kis üzletbe lépve
elharapják a szót, Sofie-nak ez szemet szúr. Odabenn a fogorvosi várók
nyomott hangulata fogadja. Ezt a benyomást erősíti a könnyen
tisztítható barna linóleumpadló, a mennyezetig érő bézs csempe. Meg a
berendezés is, merő lehangolóan sötét fából, csak a sarokban zümmögő
fehér hűtő üt el tőle, amelyben pár doboz tej, tojás, előre csomagolt sajt,
nokedli, velőgombóc árválkodik.
Ám Sofie tekintetét minderről egykettőre eltereli a pult mögött álló
asszonyság, akinél vészjóslóbbal életében nem volt még dolga.
Agyonmosott virágmintás kötényt visel, szorosan megcsomózva. A haját
nem kevésbé szigorú kontyban. Tekintete azt sugallja, pusztuljon innen,
aki jót akar magának.
– Következő! – pattogja kaszárnyai hangon.
Sofie előtt egy fiatal anya van soron, aki a tíz év körüli kisfia kezét
fogja. A gyerekről lerí a szorongás.
– Két bagettet legyen szíves, egy rozskenyeret szeletelve és négy
zsömlét – rendel az anyuka.
A kisfiú meghúzza az anyja ruhaujját.
– Anyu – súgja –, kaphatok meggyes nyalókát?
Az anyja lehajol hozzá.
– Ad neked talán a hölgy, ha nagyon szépen kéred tőle.
 – Nem adok! – förmed rájuk az eladónő. – Nem vagyunk mi
jótékonysági intézmény, itt ajándékba nincs semmi. Vegyenek
vekniemberkét, ahhoz jár a nyalóka. Nem mennek tönkre bele!
– Lehetne kedvesebben is.
– Ért a szóból, nem? Vekniemberke?
Az anyuka mély lélegzetet vesz.
– Kérek – bólint.
Az eladónő kasszíroz, aztán megint elrikkantja magát:
– Következő!
Sofie előveszi a mosolyát.
– Az állás miatt jövök. A munkaügytől…
– Na szép, megint egy.
– Nincsenek nálam a papírjaim, csak szeretnék kö…
– Arra hátra – vág a szavába az asszony. – A pék intézi. – Egy keskeny
átjáróra bök.
– Szabad csak úgy bemennem?
– Ha kell az állás, mit bámészkodik! Következő!
Sofie megkerüli a pultot, kivárja, míg az eladónő megvető mordulás
kíséretében utat enged, aztán végigmegy az alacsony, sötét folyosón a
sütödéhez, ahonnan árad a fény. Elsőként egy kissé szürkülő pofájú
tacskó tűnik a szemébe. A befűtött kemencénél nyújtózik, mintha egész
testével akarna érintkezni vele. Szabad egyáltalán egy tacskónak
sütödében heverészni? Nem kifogásolják a közegészségügyiek? A tacskó
szemlátomást nem zavartatja magát.
Sofie meglátja aztán az ablakpárkányon a méretes detektoros rádiót
is, szól a zene, egy slágeradó.
A pék éppen egy sütőlapnyi zsömlét vesz ki a kemencéből. Ötvenes
évei elején járó férfiember, akin meglátszik, hogy fizikai munkát végez.
Van a karjában, a kezében erő, noha nem a klasszikus izompacsirta.
Kicsivel magasabb Floriannál és a maga délszaki módján voltaképp
kellemes jelenség. A bőre napbarnított benyomást kelt, pedig idén a nap
itt még nem nagyon bújt elő. Sötét haján barett sapka. Hát Sofie így
köszön:
 – Bonjour, a nevem Sofie Eichner, az állás miatt jövök. – A pék válaszul
csak kurtán biccent, a sütőlapot egy nagy gördíthető fémállványra tolja,
és alapos szemlét tart a zsömlék felett, majd megint vet egy pillantást
Sofie-ra, aztán felkap egy kicsivel sötétesebb héjút a bal szélről.
Lepirultat.
Sofie-nak nyújtja:
– Kóstolja meg!
– De én picit sem vagyok éh…
– Kóstolja meg.
– Még nagyon forró. – Sofie egyik kezéből a másikba kapkodja, hogy
ne égesse annyira.
A pék várakozóan néz rá.
Sofie sok éve nem eszik sem kenyeret, sem zsömlét. A szénhidrát, a
fehér liszt árt a táncos testének. De mert a pék nem veszi le róla
várakozásteljes tekintetét, gyorsan tör egy keveset a forró
péksüteményből. Bekapja a ropogós héjat azzal a szándékkal, hogy
menten lenyeli egészben, így vet véget az idétlen szituációnak.
De nem állhatja meg, hogy majszolni ne kezdje. Az íze megérinti.
Mintha ez a zsemle személyre szólóan, külön neki készült volna. Ami
persze komplett hülyeség.
– A belét is? – kérdezi Sofie.
A pék a fejét rázza.
– Most gyúrjon tésztát.
Jé, barett sapka ide vagy oda, az akcentusa nem franciás, hanem
olaszos.
Sofie leteszi a zsömlét egy nagy lisztes zsákra.
– Dehát én eladónak jönnék.
– Hol írnak olyat, hogy én eladót keresek?
Sehol.
A pék a liszttel behintett nagy fémborításos asztalra mutat, egy
műanyag tálból jókora tésztagolyót helyez rá.
– Tessék gyúrni.
 Sofie életében nem főzött-sütött. Nagyrészt nyerskoszttal meg
fehérjével táplálkozik.
– Én inkább eladással…
– Az Elsa reszortja. – A pék két kézzel mutat a tésztagolyóra, mint egy
bűvésztrükk kellékére.
– Nem tudom, hogyan kell gyúrni.
– Az nem számít. A tészta megmondja magának, csak figyeljen rá.
Sofie-nak leesik az álla. Normális állásinterjú ez? Normális pék?
A pék végigsimít a tésztán, egészen gyöngéden, mintha nyugtatgatná,
mielőtt Sofie nekiesne. Aztán megint Sofie-ra emeli a tekintetét.
– Jó tészta.
Sofie a hátsó ajtó felé sandít. Egyszerűen kimegy és vége a
rémálomnak. A munkaügyi központnál bejelenti a fiaskót. Van ilyen,
nemde?
Tesz egy lépést a kijárat felé.
– Elnézést, óriási félreér…
– Várja a tészta – vág a szavába a pék, a kemencéhez fordul és kivesz
egy újabb sütőlapot.
Sofie nézi a tésztát, amint vár. Átvillan rajta, hogy ha mindenképp
muszáj meggyúrnia, nem akar fájdalmat okozni neki. Abszurdum, hogy
mik jutnak eszébe!
A pék mással van elfoglalva.
A tészta meg csak vár kitartóan.
Sofie a munkaasztalhoz lép.
– Vegye le a jegygyűrűjét, és mosson kezet – rendelkezik a pék oda
sem nézve. – Jól öblítse is le, különben belemegy a szappaníz a tésztába.
Azt nem szereti.
Ha tészta lenne, ő sem szeretné, gondolja Sofie. Hát jó, ezt még
végigcsinálja. Gyorsan meggyúrja ezt a tésztát, közben adja a hülyét, ami
nem fog nehezére esni, és azzal snitt, kész is az állásinterjú. Ráadásul
teljesen hivatalosan. A munkaügyi központ hosszabb időre békén
hagyja.
 Különös érzés lehúznia a jegygyűrűjét, de sajátos módon felszabadító
is. Mintha a Floriannal való nézeteltérései is leválnának róla. Kézmosás
és hosszas öblítés után Sofie megint odaáll az asztalhoz. Mély lélegzetet
vesz és félénken megérinti a tésztát. Nagyon kellemes a kezének. Olyan…
levegős. Mikor mélyebbre vájja benne a kezét, jólesően enged, nem
ragad. Az öklével egyengeti az asztalon. A tévében látott egyszer ilyet.
De hogy így helyes-e, arról fogalma sincs.
A tészta ugyanis nem mond neki semmit.
Hát gyúrja, ahogyan jónak látja. És ahogyan jól is esik. Egy
másodpercre teljesen megfeledkezik arról, milyen faramuci az egész
helyzet, nem gondol semmire. Az nagyon jót tesz.
Kicsit megijed, mikor egyszer csak ott áll mellette a pék.
– Elég már. Nem jó túl sok levegőt kinyomni belőle.
– Bocsánat. Én szóltam, hogy ehhez nem értek.
A pék gyors mozdulattal felgöngyöli a tésztát.
– Jöhet hozzám dolgozni.
– Tessék? Hiszen fogalmam sincs az egészről.
– Van ritmusérzéke. Azt a tészta szereti.
Sofie rámered a pékre.
– Ön tudja, hogy ki vagyok?
A pék jóindulatúan mosolyog.
– Az új tanoncom. Hajnali négykor kezdünk. A munkaidő tizenegyig
tart. – Megint a kemencéhez lép. – Hazavihet pár zsemlét. Arrivederci.
A tacskó álomittasan kinyitja a szemét, fáradt pillantást vet Sofie-ra,
és kicsit félrehajtja a fejét. Meg lehet elégedve azzal, amit lát, mert
pilláit ismét lehunyva lustán az oldalára fordul és a hasát melengeti a
kemence oldalánál.
Sofie elhatározza, hogy megnézi az interneten, hány napig kell
okvetlenül maradnia, hogy meghosszabbítsák a munkanélküli segély
folyósítását. Háromnál tovább aligha.
– Mikor kezdek? Hó elején?
– Holnap – feleli a pék. – A holnap mindig a legjobb nap.
 Második fejezet
Kovász

A Beller utcai bérház előtt még ott áll Florian égszínkék Citroënje. Sofie
felsuhan a lépcsőkön a lakáshoz, nesztelenül nyitja ki az ajtót. Florian
visszaakasztott a falra néhány táncfotót és rajzot, igaz, csupa olyan
produkcióról, amelyekben Sofie nem szerepelt. Ő óvatosan megfordítja
az összeset, mert legfeljebb a hátlapjuk látványát bírja akkor és ott
elviselni.
Florian a tévé előtt ül, óriási, különös formájú fák látszanak a
képernyőn. Sofie lábujjhegyen a konyhába veszi az irányt.

Az első európai felfedezők arról tudósítottak, hogy a baobab olyan, mintha

fejtetőre állították volna. Nagy, kerek termése cipóra emlékeztette őket,
innen közkeletű neve: majomkenyérfa.

Sofie sóbálvánnyá dermed. Szórakozik vele az élet? Majomkenyérfa?!

A baobab elél akár háromezer évig is. Ám nemrégiben kilenc lett oda Afrika
tizenhárom legöregebb baobabjából – nevesített fa volt mind. Egyik napról
a másikra nyomuk veszett, ezért a helybéliek úgy hitték, nem elpusztultak,
hanem kiirtották őket.

Egy nap különbséggel felvett két képet mutatnak a tévében. Az

egyiken hatalmas rózsaszínes-szürkés fák kisebb cserjék mellett, a
másikon pusztaság a helyükön.
 A kutatók megfejtették a rejtélyt. A fák belülről rothadnak el, utóbb a
legkülső burok áll már csak. Azt pedig egy erős vihar egyszerűen elfújja, és
nem marad hátra semmi.

Sofie elsápad. Az én esetem, gondolja. Mindenki a nagy, erős fát látja,

pedig már nincs is. Belül elpusztult. Már csupán önnön héja. Ő zsenge
korától címkézi az életéveit. Hol előzetesen, reménytől fűtve (az első
csókom éve), hol csak menet közben, kijózanodva (az izomláz éve). A
mostaninak idáig nem adott titulust. De íme meglett – a baobab éve.
Kiszakad belőle egy sóhaj.
Florian hátrafordul.
– Jé, itt vagy?
– Ne – rázza a fejét Sofie.
– Mit ne?
– Ne szólj semmit, ne erőltess semmit. Ne tedd. Könyörgök. Hagyj
nekem időt. Mondanom kell valamit.
Florian hosszan néz rá, bólint, fölkel és felé indul. Sofie önkéntelenül
hátrál, mikor finoman átöleli őt.
– Más az illatod – jegyzi meg Florian, miután elengedte. – Új parfüm?
Sofie szimatol. Florian nem téved. De mégis mi ez? Sofie a blúzát
szagolgatja, feltartja a kezét, és egyszerre kapcsol. Az ujjai
narancsillatúak. A gyúrás után használta azt a finom, drága sütödei
szappant. Minek költ ilyenre egy pék? Másfelől ez is csak újabb bogara
ennek a furcsa alaknak.
– Lett állásom.
– Lett… Mi van? Nem is szólsz?
– Épp most szóltam. De semmi komoly, csak azért vállaltam, hogy a
munkanélküli segély teljes összegét utalják továbbra is.
Florian benedvesíti az ajkát.
– Innál egy teát? Most forráztam a kedvenc gyömbéres keverékedet.
Gyere, üljünk le, jó?
Ez a visszafogott, udvarias modor még inkább tudatosítja Sofie-ban,
hogy mekkora szakadék tátong köztük.
 – De a tegnapról egy szót se.
– Rendben. – Florian mosolyogva emeli esküre a kezét. – Becsszó.
Letelepednek a melegítő napfénybe: a konyhai székek ilyenkor,
délelőtt kapják, ha kapják.
– Csak három nap és felmondok – jelenti ki Sofie a teáscsészét letéve,
miután kortyolt belőle. – Azzal már bizonyítottam a jó szándékomat.
– Mi ez a meló? Kínos neked valamiért?
Sofie kinéz az ablakon a templomtoronyra, épp forog a szélkakas.
– A pékségben... sütés. – Keserűen nevet. – Röhöghetsz nyugodtan.
Kenyeret? Pont én?
Florian szája fülig szalad; tölt neki még teát.
– A pék amúgy egy csodabogár, a Nittels boltosné jól mondta nekem
egyszer.
– Nem bók ez egy ilyen faluban? Mi talán nem csodabogarak vagyunk
itt? – Florian gyöngéden megfogja a felesége kezét.
– Van abból is jó- meg rosszfajta – húzza el a kezét Sofie.
– Én csak egyszer láttam – fonja ujjait a teáscsészéjére Florian. – Mikor
almás süteményt vettem az első próbanapra a táncegyüttesnek.
Kivételesen nem az a rémes vén banya szolgált ki. Az egy boszorkány.
– És a pasasról mi volt a benyomásod? – emeli a csészét ismét a
szájához Sofie, megint orrába száll az ujjai csodás narancsillata.
– Nem túl bőbeszédű. De amilyen izmos, egypár emelés nyilván meg se
kottyan neki.
Sofie önkéntelenül elmosolyodik.
– Kit emelgetne a sütödében? A banyát?
– A banya és a pék, ilyen balett nincs még a repertoárban – nyúl ismét
Sofie keze után Florian, de késve, Sofie az ölébe ejtette a kezét és
lebámul a teáscsészébe.
– Hogy jön ide a balett? És tényleg hagyjuk a tánctémát.
Florian idegesen szánt a hajába.
– Miért kínzod magad ilyen munkával? A jó szándékodat miért nem
egy balettiskolában bizonyítod a munkaügyi központnak? Azzal legalább
tennél a jövődért.
 – Hát még mindig nem értesz semmit! – csörren az aljon Sofie
teáscsészéje.
– Nem, tényleg nem – tolja el magától a csészéjét Florian. – Tarthatnál
mesterkurzust, koreografálhatnál, írhatnál kritikát vagy könyvet a
balettekről. Te balettsztár vagy! Ez a te világod! Az emberek csak azt
várják, mikor mozdulsz már ilyen irányba!
Sofie szeme összeszűkül.
– Tudod te, ki nem várja ezt egyáltalán? Én!
– Sőt ész nélkül elfutsz!
Floriannak fölösleges hozzáfűzni, hogy egyszersmind tőle is. Valami
fagyos, sűrű, fojtogató ködként terjeng közöttük ez a tudat.
– Imádkozzál is mindjárt – mondja gúnyosan Florian és feláll.
– Tessék? Miért?
– „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” – kulcsolja össze a
kezét szerzetesek módjára Florian a mellkasa előtt, és fejcsóválva
kimegy.
Sofie néz utána és arra gondol, hogy a sütödei munkának egy előnye
mindenesetre van. A korai fekvés. Megspórolhatja a szóváltást, amiért
most éjszaka sem szeretkeznek. Mi történt ezzel az emberrel, akibe
annak idején beleszeretett? Egyszer csak ott volt az ő első társulatának
próbáin ez a csendes, sötét üstökű fiatalember, és nézte, mi zajlik. Senki
nem mutatta be, ő maga meg se mukkant. Csak figyelt és rajzolt. A
zsírkrétája minden vonását majdhogynem a bőrén érezte Sofie, mintha
simogatnák. Egyik nap odament Florianhoz, és kérte, hadd nézze meg a
munkáit. És Florian megmutatta neki mind a három betelt
vázlatkönyvét. Gyönyörű szép rajzokkal az összes oldalon. És az összes
Sofie-t ábrázolta.
Sofie-nak nagyon tetszett az is, hogy pár évvel idősebb és befelé
forduló. Gondolkodó, könyvmoly, a természetfilmek kedvelője, mert
ablakot nyitnak más világokba. Nem az a típus, akinek folyton
mehetnéke van, vele fészket lehet rakni. Olyan, aki télen teát forráz neki
és a lábát masszírozza, nyáron kereszthuzatot csinál a lakásban és tesz
róla, hogy a jégkocka sose fogyjon ki. Sofie akkor azonnal érezte, hogy
kiegészítik egymást. Ez a szerelem mindent megváltoztatott Sofie
életében. „Adjatok egy biztos pontot és én kifordítom sarkaiból a
világot”, mondta Arkhimédész. Sofie-nak Florian jelentette ezt a biztos
pontot. És az elkövetkező években valóban neki állt a világ. Florianban
tökéletesen megbízhatott, számíthatott támogatására, odaadására,
tanácsára.
Mikor azonban neki, Sofie-nak felmondtak a társulatnál, Florian azt
tanácsolta, ne tegyen ellenlépéseket, vegye csöndben tudomásul és
váltson új életszakaszra. Nem szabad újabb valóban komoly sérülést
kockáztatnia, saját érdekében búcsúzzon el a színpadtól. Mintha ő nem
lenne tisztában a saját érdekével és kisgyerek módjára a forró platnit
akarná fogdosni!
Sofie megfogadta a tanácsát.
Pedig rossz tanács volt. Még kiharcolhatta volna, hogy további egy, sőt
talán két évig is vezető táncos maradhasson. Nagyon kemény menet lett
volna, de boldogító.
Most már kész tény a szerződésbontás, és kizárt, hogy más társulat
megkockáztassa a szerződtetését.
Éjszaka, mikor átjárhatóbbak a realitás határai és a sötét gondolatok
csápjai messzebbre nyúlhatnak, néha szörnyű gyanú környékezi: Florian
csak azért beszélte le arról, hogy minden eszközt bevessen az elbocsátás
ellen, mert félt, hogy ő is kegyvesztett lesz, és többé nem hívják
rendezni a zenepalotába.
Florian megszűnt biztos pont lenni.

***

– Sétálni viszem Mottot – szól át Giacomo Elsának, aki javában számolja

az aznapi bevételt, hogy indulhasson vele a bankhoz. Elsa a kutyát
egykor Giacomótól kapta ajándékba, hátha ellágyul egy ilyen kölyöktől.
De felsült még ez a nagy barna szemű, lebernyeg fülű tündéri tacskó is.
Elsa nevet sem volt hajlandó adni a kis szukának, Giacomo keresztelte el.
Mott rendes neve igazából Bergamott, de Giacomo ezt hamar túl
hosszúnak találta.
– Mintha nem tudnám! – feleli Elsa az eladótérből. – Azt hiszed, totál
szenilis vagyok? Hisz minden áldott nap te sétáltatod ezt a lusta dögöt!
Giacomo lenéz a szukára, az orr-ráncolva, farokcsóválva viszonozza a
pillantását.
– Mott nem lusta, csak öreg. Egyébként meg szívből szeret téged.
– Lárifári!
Giacomo tudja, hogy Elsa is szereti Mottot. A maga roppant egyéni
módján. De Giacomo azt is tudja, Elsa szerint erről kuss. Magánügy. Mint
Elsa összes érzelme. Nem téma. Senkinek semmi köze hozzá. Bárcsak
neki, Elsának se lenne!
– Ma nem leszünk el soká.
– Nekem nyolc. Én még soká itt leszek. Helyettem nem takarít fel
senki. Arra nincs keret. Vagy rosszul tudom?
– Nem.
– Egy képzetlen pékre bezzeg van! Az öreg Elsa meg lesheti, hogy
tehermentesítsék!
Elsa nem látja ugyan, de Giacomo búcsút int, mielőtt kilépne az utcára.
Mott fölpillant rá; csak akkor indul neki, mikor ő is. Az öreg
tacskóhölgy sohasem rángatja a pórázt, az lötyög mindig, nem több
divatos tartozéknál. Mottnak esze ágában sincs rohangászni. Ha egy
nyuszi ugrik elé valamelyik előkertből, rá se ránt. Vadásszon az ifjúság, a
korral megengedett a komótos séta.
Giacomo elsőnek Nittelsék kisboltjához irányozza lépteit, a sütödétől
kőhajításnyira. Vesz pár szem déligyümölcsöt és mellesleg tájékozódik a
falubeliek híreiről (a boltosné örömest és kimerítően taglalta az összes
pletykát). Az útja innen az Ökörhöz visz, ahol számosan isszák éppen
munkából jövet a sörüket. Giacomo csak Mottnak fogad el ivóvizet, Mott
rögtön fel is lefetyeli (nem mintha szomjas lenne, de a külön neki
odatett friss vizet nem utasíthatja vissza, ahhoz túl jó a modora).
Giacomo vált pár szót a jelenlévőkkel, de csak kurtán. A faluban
hallgatagnak ismerik, és el is fogadják annak. Az Ökör törzsközönsége
amúgy is a sörével folytat legszívesebben eszmecserét. Föl sem néz
senki, amikor Giacomo barátságosan elköszön. Elkorzózik a három
kertészet és a kis árudáik előtt (a tulipán meg a sárma a legkeresettebb
minden jel szerint), keresgéli a templom tornyán (de nem látja) a két
gyöngybaglyot, akikhez nagyon kötődik, hiszen azok is éjszakai lények,
mint ő.
Elhalad néhány törzsvevője portájánál is, olyanok ők, mint a kis nyája,
amelynek ő lehet a juhásza. Thomassen úr megint kerti munkára adta
magát, és ezt minden szomszédjával tudatni óhajtván fennhangon
átkozza a vakondokokat, a csigákat és a kelletlenül sarjadó ültetvényt.
Triwoll fiatalúrnál leeresztve minden redőny, vagyis hölgylátogatója
van.
– Gyere – mondja Giacomo Mottnak –, elnézünk még Grünberg
asszonyhoz. Viselkedj, légy szíves!
Mott ezt nem kommentálja. Hiszen nem is tud másként viselkedni,
csak jól.
Grünberg asszony felé a romos, halcsontvázként égre meredő
gerendázatú favázas ház mellett kell elmenniük, ahol a falu
legagresszívebb macskagengszterei tanyáznak. Emett és Marty, két
kandúr, a kutyák rémei – de csak a pórázosoké. Mott odabújik Giacomo
lábához. Pedig már hetek teltek el, mióta utoljára jártak itt, és a kettő
közül a fekete előugrott a bozótból leprüszkölni a kis tacskódámát.
Grünberg asszony, akinek pár nap óta nem ízlik Giacomo kenyere, a
salakos pálya tőszomszédságában lakik, itt épp edz a kamasz
utánpótláscsapat. Mikor meccset nyernek, mindenki kegyesen
megdicséri őket és büszke rájuk. Akkor ők a mi fiaink a falunak. Bezzeg
ha veszítenek, ők a mihaszna kölykök.
Vörös téglás sorház, a rézszín postaládán „Reklámot nem kérünk!”
matrica virít, előtte kis beálló két biciklinek. Olyan áprilisi nap ez, mikor
az év ízelítőt ad a nyárból. Árad szét a napmeleg, Grünberg asszony jó
eséllyel kinn van a kertben. Alig tíz éve épült a falunak ez a negyede, a
többi kertben trambulin, hinta, csúszda, homokozó található, a
Grünberg házaspáréban viszont csupán pázsit és egy fészer valaha
szőke, immáron megszürkült fából.

A nő valóban kinn van a kertben, a nyugágy függőlegesre állított

támlájának dőlve ül és maga elé mered. Giacomo elcsodálkozik, hogy
fekete alapon halszálkacsíkos nadrágkosztüm van rajta és magas sarkú
lakkcipő. Ezek szerint nem öltözött át, amikor megjött a munkából.
Giacomo a szomszéd balkánibabérmeggy-sövényének fedezékébe
húzódva súgja Mottnak:
– Ne ugass. – Mott amúgy nyolc éve ugatott utoljára, akkor is
tévedésből.
Giacomo keveset tud erről a behunyt szemmel a nap melegét magába
szívó nőről. Nem tudja róla, hogy fordítóként alkalmazzák a városban.
Vágyálmaiban vastag regényeken dolgozott, de pályakezdőként
szerződéseket is fordíttattak vele. Szerencsétlenségére nagyon kitett
magáért, és még nagyobb szerencsétlenségére sokkal jobban keresett
ezzel. Így hát egyre több okmány, egyre kevesebb regény jutott neki,
előbbiekkel nevet szerzett mint kitűnő szakember, a műfordítók sorából
viszont kibukott.
De Grünberg asszony esze nem a fordítanivalóin jár. Épp azon
erőlködik, hogy ne gondoljon semmire – nincs is annál nehezebb.
Giacomónak időbe telik rájönni, mi nem stimmel.
Egy nyugágy van csak kinn a teraszon. Sehol a másik, a sarokban sem,
összecsukva. Nyilván nem került elő a fészerből.
Hol marad Grünberg asszony férje? Lelépett? Vagy a neje dobta ki?
Giacomót sem ez, sem az nem lepné meg, mert a férjet, akit párszor
ott ért az Ökörben, orbitális baromnak tartja. Grünberg úr, amint kiteszi
a lábát hazulról, szuperhősként feszít. Aki pedig annak hiszi magát,
egyhamar szűknek érzi a portáját.
A visszaúton Giacomo egy dalt dúdol, a nagy Domenico Modugno
szerzeményét 1970-ből. Se a soffrire è solo un core/Quel soffrire si fa dolore.
Ha egy szív szenved egyedül nagyon/a szenvedése szörnyű fájdalom.
 Változtatnia kell Grünberg asszony történetén, hogy ismét jóízűen
ehesse az ő kenyerét.

***

Giacomo másnap röviddel négy után a kis sütödébe lépve megint a

kemencéjét üdvözli elsőnek (mert fontos, hogy kiváltképp szeretve
érezze magát), aztán a három bekeretezett fekete-fehér fotóhoz megy,
hogy megszabadítsa őket a rájuk telepedett lisztportól.
– Buongiorno, Signore Modugno – köszön a nagy énekesnek, amikor
találkozik a tekintetük. Domenico Modugno gyerekkora bálványa.
Délolasz létére felküzdötte magát a csúcsra, a világ tetejébe. Ez a
gumiszerelő a legendás San Remó-i Fesztiválon fehér szmokingban
lépett fel, Olaszországot képviselte az Eurovíziós Dalfesztiválon. Ha ez
megtörténhetett, akkor minden lehetséges. Neki is, gondolta a zsenge
korú Giacomo, aki akkor még Gigi volt mindenkinek. Modugno
legsikeresebb száma a Nel blu dipinto di blu, ez a cím azt jelenti, „Kéken,
kékre festve”. De Volare címmel kapta szárnyára a világhír.
– Ciao, Rino – köszönti Giacomo az olasz nemzeti futballválogatott
mezét viselő Gennaro Gattusót. A ravasz róka Rino is Schiavoneában, a
tengerparton szerette meg a focit – akárcsak Giacomo.
Nagyanyjához a szokott szavait intézi most is: Nonna, é un piacere
vederti. Öröm látni téged. A fotón az ünneplőruháját viseli valamelyik
unokahúg esküvőjén. Giacomo egyszeriben visszagondolt arra, mit
hagyott ott. És kiket. A szülei egyszerű parasztok voltak, ahogy mondani
szokás. Nem akartak sokat az élettől, beérték magukkal. Gyereket is
inkább a tradíció jegyében, mintsem szerelemből nemzettek. Ezért is
bántak a két fiukkal olyanformán, mint a kerti veteménnyel. Öntözgetik,
gereblyézik a talaját, de nem partner. Giacomo és három évvel idősebb
bátyja, Elio sohasem kötődtek bensőségesen hozzájuk. Szeretetet,
melegséget Nonnától kaptak, különösen a kis vadóc Gigi. Elio igen korán
a ’Ndrangetha bűvkörébe került – de úgy is lehet mondani, hogy az
beszippantotta. Egyre sűrűbben unszolta az öccsét, hogy tartson vele,
mert a szervezetnél sokat nyomott a latban a vérségi kötelék. Eleinte
Giacomo engedett a bátyjának, benne volt pár kisebb stikliben, vonzotta
az izgalom meg az is, hogy pénzhez jut. De mikor mások bántalmazása
került napirendre, ő egyszerűen nem bírt ilyet tenni. Próbálkozott a
focival, de nem védett ki elég lövést a kapuban. Ezért döntött sokakkal
egyetemben úgy, hogy szerencsét próbál egy északabbra fekvő,
bizonyára hidegebb és szigorúbb, de mindenki számára munkát és
megélhetést nyújtó országban.
Rá kellett ébrednie aztán, hogy ilyen ország nincs, de utóbb mégiscsak
elvetődött ebbe a sütödébe.
Ahová ebben a szempillantásban lép be a teljesen elcsigázott Sofie.
– Tud maga semmit tenni? – intéz villámkérdést hozzá Giacomo.
Sofie alig lát az álmosságtól.
– Semmit tenni bárki tud. – Nagyot ásít, a szájára tapasztja mindkét
kezét.
Giacomo a fejét csóválja.
– A semmittevés művészet! Mivel annyi a tennivaló, sokan azt hiszik,
bűn semmit tenni. Pedig van, hogy a semmittevés messze a legjobb, amit
az ember tehet.
Sofie-t zavarja, hogy Giacomo annyira éber. Ennek az embernek nem
kell bemelegíteni a motorját, csúcsra járatva pörög, amióta ő betette ide
a lábát.
– Hová akar kilyukadni?
– Maga ma semmit tesz! – bök a pék egy vén hokedlira, amely előző
nap még nem állt az ajtó mellett, amikor Sofie itt járt. – Leül. Arra ni! –
Elkapja Sofie vállát, hogy odakormányozza. – Maga folyton izeg-mozog –
mondja a pék. – Lábujjhegyre áll. Nyújtóztatja a karját. Feszíti a nyakát.
Mint mikor egy fán rebben mindig valami.
Sofie figyelmét elkerülte, hogy mit művel a teste. A teste nyilván nem
fogta még fel, hogy a táncnak örökre befellegzett.
– Nincs más feladatom, mint itt ücsörögni?
 – Csakis néz. Megfigyel. – Giacomo a saját szemére mutat. – Mint egy
sólyom. Ma sólyom. Holnap mosómedve. – Gurgulázva nevet.
– Ezt hogy kell érte…?
– Pszt. Semmit tesz. – A pék Sofie szájához érinti az ujját. – Nem
beszél. Csak néz. Csak szem. Nem száj. A fejnek sosem akarózik semmit
tenni, folyton gondolkozna. De most nézés van. És csak icipici
gondolkodás. – A hüvelykujját meg a mutatóujját közelítve szemléltette,
mi az icipici. – Csipetnyi gondolat megengedett.
Hát ezért kellett Sofie-nak felkelni az éjszaka közepén?
Miután lekapcsolta a vekkercsipogást, már csak csönd volt és sötét.
Sehol autók moraja, biciklik csengetése, járókelők lépte. Florian
légvétele szinte háborította ezt a tökéletes nyugalmat. Sofie feje süppedt
volna vissza a langyos, suhogós párnára, a selymes álomba.
Giacomo kíméletlenül felrázza:
– Nem alszik! Figyel!
Jócskán elbóbiskolhatott, mert a szeme sarkából most látja meg az
alvó tacskót. Nahát, lisztes a szőre, de ez láthatólag egyáltalán nem
zavarja. Még a kutya is milyen furcsa ebben a sütödében. Inkább nem is
néz oda rá. Az alvás ragályos. Pláne, ha olyan jóízű, mint ezé a kutyáé. A
mancsa ráng kicsit, mintha réten futna, a leheletnyi sipogásában mintha
az ugatás csendülne vissza az álombeli hajsza közben. Az egész állat
olyan oldott, olyan laza…

Sofie kinyitja a szemét. A kemencében sorakoznak a kenyerek. Az

eladótérből behallatszik a vevők félénk hangja: óvakodnak holmi csacska
beszéddel indulatba hozni az idős eladónőt. Az ablaktáblákon beragyogó
napsugarakban csillagporként keringnek a liszt szemcséi.
Giacomo sóhajtva méri végig:
– Túlszaladt a semmittevésen. Elaludt. Tessék délután gyakorolni
odahaza. Különben sose lesz ebből semmi!
Sofie feláll, nyújtózkodik, sajog a háta, mert kényelmetlen alvópózt
vett fel a rozoga hokedlin a kemény falnak támaszkodva. A tacskóhoz
lép, hogy megsimogassa. Az riadtan kapja fel a fejét az érintésre,
összehúzza magát, és lohol ki az eladótérbe.
– Mott tart az emberektől. A pékekkel jól kijön, de a többi népekkel
nem. Ha maga már tud sütni, majd hagyni fogja, hogy vakargassa.
Sofie bosszúsan követi pillantásával a tacskót. Mikor visszafordul, a
pék egy vödröt meg egy törlőkendőt nyom a kezébe.
– Most ezekkel tegyek semmit?
– Semmittevésben még nem elég jó. Takarítson inkább. Takarítás
közben kiismer itt mindent. A lakással is így van. Az igazodik el benne,
aki takarítja.
Három nap az egész, gondolja magában Sofie, aztán itt sem vagyok. És
be nem teszem többé a lábam ebbe a tébolydába.

***

A legtöbb ember szemében kusza nyüzsgés a Dóm tér emberforgataga,

Florian azonban lenyűgöző koreográfiának látja. Egy billegős kültéri
asztalnál ül, eszpresszókávé gőzölög előtte. Az ezüstfóliás vajas keksz a
virágmintás csészealjról olyanformán inog az ujja közt, mint a
pénzdarab, ha vacillál, hogy a fej vagy az írás felére essen-e.
Florian egyvalamiért időzik itt: hogy Sofie hiányolja őt, amikor hazaér.
De a taktika legelső folyománya mégiscsak az, hogy Sofie hiányzik őneki.
Minél elutasítóbb Sofie, őt annál jobban vonzza. A szerelme iránta
jelenleg olyan, mint egy kínai ujjcsapda. Vagyis egyre nagyobb fájdalmat
okoz.
Pedig olyan jól kezdődött köztük az egész, nemhogy jól, egyenesen
grandiózusan. Florian az egyetemi tanulmányai (germanisztika,
történelem, film és televízió szak) hetedik szemeszterében ment el a
Rosenbach balettiskola egyik előadására, amelyben fellépett Sofie.
Szerelem volt első látásra a balettal is, meg a barna hajú balerinával is.
Sofie mindmáig úgy hiszi, hogy a tánca volt a gyújtó szikra, és Florian
nem fosztotta meg ettől az illúziójától, hiszen egy táncosnő számára
nincs nagyobb dicséret. Meg hát Sofie tánca is lenyűgözte, de érzelmeit
legfőképpen Sofie mélybarna tekintete táplálta.
Még akkor este szakított az egyetemmel, és a rögös útra tért, hogy
kívülállóként koreográfussá képezze magát. Mert a sors nem adta meg,
hogy táncos lehessen belőle. Tizenkét éves korában balesetet szenvedett
egy alpesi kiránduláson, ráment a térde, a jobb lábára egészen kicsit
sántít. A korrekciós műtéttel az állapota rosszabbodását kockáztatná. A
mozgása így is elegáns, ritmusos. Mozdulatokban gondolkodik és
megvan az adottsága, hogy átadja másoknak az elképzeléseit. Sofie
sokszor hagyta, hogy ő hajlítsa-formálja a bemutatókra. Sofie ráérzett,
hogy ő mit akar kifejezni, mikor a fantáziájában születő pózokba
igazgatta finoman.
Annyira hiányzik ez most.
Florian a mobiljáért nyúl, hogy hívja Sofie-t, megkérdezze, milyen volt
az első napja, biztassa. Elvárható egy férjtől, nem?
– Florian, te itt?
Florian felpillant. Marie áll előtte, az első emeleti szomszédjuk.
– Sütkérezem a napsütésben, mielőtt az április megint úgy dönt, hogy
esős novemberbe fordul.

Marie csípőre tett kézzel megjátssza a tűzről pattant menyecskét.

– Elfoglaltad az asztalomat! Ilyen szemtelen voltál már a suliban is,
szünetben kitúrtál mást a helyéről! – Az asztal amúgy nem az övé, de a
szövege arra jó, hogy odatelepedhessen. Már messziről észrevette
Floriant és azt is, hogy csak bámul maga elé. – Minden rendben? Olyan
rosszkedvűnek tűnsz.
Florian remélhetőleg nem veszi tolakodásnak. Szokott váltani pár szót
vele és Sofie-val, ha összefutnak a lépcsőházban vagy a mosókonyhában,
a nyáron be-beinvitálták őt az erkélyükre, hogy megigyanak együtt
valamit, de a kapcsolat laza, felszínes. Részéről ez talán önvédelem,
Florian volt az első – reménytelen – szerelme, amit soha nem vallott be
neki. A közbenjárás, hogy egy házban lakjanak, ragyogó ötletnek tűnt,
de bumerángként üt most vissza rá. Nem irigyli tőlük a boldogságukat,
szép pár. Csak hát ő is ilyen boldogság után sóvárog.
Óvodapedagógusként főleg fiatal apákkal érintkezik, akiknek a
házasságában még friss a szerelem, nagy a családi összhang. A
munkahelyén nincs sok esélye megtalálni az igazit. Ámbár a kis Aaron
mintha kicsit belehabarodott volna. Talán mert ő a rendszeres
felolvasója az űrből csöppent dinoszauruszok és a vikingek csatáiról
szóló kedvenc könyvének. Rejtély, hogyan került a kötet az óvoda kis
könyvtárába.
Beléptek azért az életébe férfiak, három is, akivel komoly volt a dolog.
De Marie sajnos folyton olyan férfiba lett szerelmes, aki önmagát
szerette jobban bárki másnál. A kapcsolatok kezdetén Marie mindig azt
hitte, ez a barátja egészen más, mint az elődje, aztán kiderült, hogy pont
ugyanolyan.
Florian rámosolyog Marie-ra. Marie-nak nagyon tetszik a mosolya:
olyan jókedvű parki piknikes mosoly.
– Nem gondoltam volna, hogy ennyire kiadom magam. – Florian nagy
sóhaj kíséretében dugja zsebre a mobilját.
– Így a jó! Nekem ellenszenvesek azok, akiknél nem tudni, hogy
igazából mi van velük. Te koreográfus vagy, nem színész. – Jön a pincér,
Marie ugyanazt rendeli, mint Florian.
– Egy kis zűr – kortyol a már jéghideg, keserű eszpresszójából Florian.
– Néha nem lehet megúszni egy kapcsolatban.
Marie igazgatja a vállán a blúzát.
– Olvastam ezt a dolgot, mármint a zenepalotában történtekről.
Florian félretolja a kávéscsészét, és áthajol az asztalon:
– Talán tudnál nekem segíteni, hiszen pedagógus vagy.
– Óvodapedagógus.
Florian részéről megint az a bizonyos mosoly.
– Szerintem ideális a felállás. Mert Sofie jelenleg nem viselkedik
felnőtt módjára.
Marie-nak erőssége másokat meghallgatni. Az egyik legfontosabb
óvodapedagógusi készség. Mikor a négyéves kislány bejelenti, hogy
űrhajós királykisasszony akar lenni, és e tárgyban egy alig értelmezhető
firkálmányt lobogtat, az óvónőnek lenyűgözve kell hallgatni őt.
Nemkülönben a szülők zengedezését, hogy miféle kiemelkedő
tehetségekkel van megáldva az ötéves fiuk, aki imént az alsónadrágja
tartalmával mázolta be a vécéfalakat. Marie hallgat és megértően,
biztatóan mosolyog.
Florian esetében kivált nem esik ez nehezére, mert valóban kíváncsi a
mondandójára, minden részletre. Sűrűn bólogat, végül megfogja Florian
kezét.
– Sofie nagyon nehéz időszakon megy most keresztül!
– Nem vitás. De mit tehetnék? Mármint érte?
– Azzal kezdeném, eleve szuper, hogy ennyire foglalkoztat, hogyan
segíthetnél neki.
– Akkor miért érzem magam annyira nem szuperül?
Marie megszorítja a kezét.
– Ezen is túl fogtok jutni.
Florian megint mosolyog, de most már kényszeredetten.
– Bocsáss meg, mennem kell – mondja és egy bankót tol a csészéje alá.
– A vendégem voltál.
– Köszönöm, igazán kedves tőled. Utánanézek, mit ír a szakirodalom
Sofie problémájáról, aztán találkozhatnánk, hogy megtanácskozzuk. Mit
szólnál ehhez?
– Benne vagyok. De Sofie-nak ne szólj, jó? Azt hiszem, zokon venné,
hogy eljárt a szám.
– Számíthatsz a diszkréciómra. Vagy kifecsegtem talán, hogy a kis
Aaron tegnap titokban megkérte a kezem – és még gyűrűt is kaptam
gumicukorból? Egy szót se senkinek! – kapja Marie az ujját a fülig érő
szája elé.
Florian megérinti a karját.
– Köszönöm, máris jobb.
Nekem is, gondolja Marie.
– Szívesen.

***
Sofie-nak aznap este röviddel nyolc után leragad a szeme.
Ennek köszönhetően másnap a semmittevés terén határozott fejlődést
mutat.
Giacomónak mindössze kétszer kell oldalba böknie, akkor sem azért,
mert elbóbiskolt, hanem mert ráfeledkezett a nagy dagasztógépnek a
tésztába két kar gyanánt meditálósan-ütemesen mélyedő horgaira.
A tegnapi takarításnak hála már tudja, mi hol van, a sütöde kevésbé
idegen terep számára. Mott talán ezért méltatja egy pillantásra, mikor
virsliszerű kis testét roppant kényelmesnek látszó pozitúrájából egy
még annál is kényelmesebbe hengeríti. Semmittevés közben Sofie-nak
most először tűnik fel, hogy a mondhatni, gránittömbből hasított
Giacomo mozgása gyúrás közben szinte elegáns. Ahogyan minden egyes
zsemlének lendületet ad, mintha egy iskolás gyereket pici, jó szándékú
lökéssel indítana el az életbe. És noha a sütöde egy szűk átmérőjű cső, ő
véletlenül sem ütközik semmibe, szinte sínen siklik ide-oda. Közben
váltogatja is a tempót, hol adagio, hol andante, esetenként direkt
vivacissimo.
Sofie nem veszi észre, de az ő lába is ugyanígy elmozdul leheletnyit,
mint a tacskódámáé álmában. Sofie együtt mozog Giacomóval.
Ami hiba.
Egészen enyhe fájdalom, inkább már csak az emléke.
Éppen ugyanott.
Mint bő három hónappal korábban.
Régi vágya, a Coppélia közben történt. A harmadik felvonásban az
„órák táncá”-nál, az „új nap virrad” résznél. A fájdalom, a sérülés
mindennapos egy balerina életében. Nem beszélünk róla, elviseljük, és
kész. A lábbal van a legtöbb baj: ficam, Achilles-ín-gyulladás vagy -
szakadás, talpibőnye-gyulladás, fáradásos törés, kalapácsujj, táncos
sarok, idegdaganat, lábfejideg-gyulladás. Az ilyesmi szabály, nem
kivétel. Sofie egy fulmináns grand jeté után talajt fogott, és a fájdalom
úgy érte, mint az áramütés. Áthasított az egész testén, mintha akkor és
ott magasfeszültségű vezetékre csatlakoztatták volna.
 Teljes lefagyás.
A röntgen úgynevezett balerinatörést mutatott ki.
Már másnap elé tolták a felmondólevelet. Írd alá!, noszogatták,
különben Irinát nem köthetjük le. Tedd meg a társulat érdekében! Vagy
nem is érdekel, mi lesz velünk? Természetesen családtag maradsz,
mondták, senki el nem homályosíthat téged, felejthetetlenek a nagy
sikereid, ezt te is tudod.
Piszok gyorsan lezavarták az ügyet.
Sofie lenéz a sérülést szenvedett lábfejére. A cipője orra lisztporos. A
sportcipő szinte balettcipőnek látszik.
Giacomo ott terem Sofie előtt és egy zsömlét nyújt felé, mint valami
kis kincset, már nem először aznap. Sofie meglepetésére a
péksüteményekhez nem szakmai kommentárt fűz, hanem kis
életbölcsességeket.
A zsömle nagyon meleg, épphogy nem éget.
– Kóstolja meg!
– Már tele vagyok.
– Nem jóllakik, hanem tanul.
Sofie kelletlenül töri kettőbe a zsömlét.
– Kívül a héj – magyarázza Giacomo. – Belül a bél. Mint az embernél.
Kívül koppan, belül lágy.
– Nem minden emberre igaz.
– Dehogynem. Mindre. Minél vastagabb a héj, annál kellemetlenebb az
illető. De azért mindenkinek van némi lágya. Na most kóstolja!
Amint nyelvére veszi a falatot, Sofie már érzi, hogy ez a zsömle más,
mint az előzőek. Nem tudja megállapítani, hogy Giacomo a tésztába több
sót tett-e vagy valami mást, a zsömle mindenesetre isteni finom.
– Mit csinált ezzel másképpen?
– Jó? Feleljen!
– De mennyire, szóval tényleg jobb.
Giacomo elégedetten mosolyog.
– Remek!
– Ez másfajta tészta?
 – Dehogy, ugyanaz. Majd ha már pék lesz, meg fogja érteni.
Sofie a polcon álló kis terrakottaedény felé biccent.
– Az a nyitja, amit abban tart? Reggel abból tett a tésztához. Olyan
morzsalékos, rögös valamit.
– Semmittevésben máris nagyot haladt.
Giacomo odaviszi az edényt.
– Tegnapi tészta. A mai kezdeménye. A tegnapiból lesz a mai. A régi
nélkül nem lehet jó az új.
Giacomo netán olvasta, mit írt őróla az újság? Az ő szakmaváltására
célozgat?
– Maga tudja, hogy ki vagyok?
Giacomo meghökkenten bámul rá.
– Bízom benne, hogy a majdani új segédem.
– Azelőttre értettem.
– Az lényegtelen. Maga a jelenlegi önmaga. Úgyis magában hordja az
egész múltját. – Giacomo a kemencéhez lép, lehajol a tacskó langyos
fültövét megvakarni, amit ez felettébb jó néven vesz. – Most fordul és
kifele néz!
Sofie ekkor döbben csak rá arra, hogy Giacomo azt a hokedlit
stratégiai célzattal tette éppen oda, ahová.
Ha kicsit előredől, átlát a hosszú átjárón az eladótérbe.
– A vevőket – mondja Giacomo.
Folytatja a munkáját.
Szálfa termetű, inkább nyár-, mintsem tölgyforma férfi érkezik
tökéletes szabású, antracitszürke, kétsoros gombolású felöltőben.
– Mendig úr – közli Giacomo, pedig a nagy munkaasztaltól, amelyen a
zsömléket formázza mindig párhuzamosan mozgó két kezével, nem
láthat oda. – Egy bagett lesz. Szép világos.
Sofie merően figyeli a jövevényt Elsa színe előtt.
– Egy bagett lesz. Szép világos.
Elsa felvesz a bal szélről egy bagettet.
– Ki hitte volna? – nyújtja oda, elveszi az érte járó, előre kiszámolt
összeget és gyorsan beszortírozza a kasszába, mintha fennállna a
veszély, hogy Mendig úr meggondolja magát és visszaköveteli a
pénzérméket.
– Barbonus asszony – hallatszik Giacomótól. – Hallgassa!
Törékeny fiatal nő lép a boltba, fakó ruhájú és arcszínű, szinte
áttetsző. Megszólal: mintha a szél szájharmonikázna egy
deszkakerítésen.
– Egy sima zsömle – mondja alá a szöveget Giacomo.
– Tessék, a zsömléje – adja át a vevőnek Elsa. Már oda volt készítve
zacskóban a kassza mellé.
– Ügyfélszolgálatnál dolgozik. Vagyis a telefont emelgeti. A vonalban
állítólag normális a hangja.
Nyílik megint az ajtó, megszólal a kis harang.
– Ó! – szalad ki Giacomo száján, somolyog is mellé. – Jól telt az ideje
Triwoll fiatalúrnak!
Kapucnis pulóverben, csípőre letolt farmerban egy férfi lép be, magas
szárú tornacipője fűzője be sincs kötve.
– Két croissant lesz – görbül vigyorra a szája.
– Hölgy van nála – magyarázza Giacomo. – Csak olyankor tér be reggel.
Többnyire egyéjszakás ügyei vannak, nem a legideálisabb szerető.
– Az összes vevőjét ismeri?
– Majdnem.
Giacomo ismerősei közé tartozik többek között a nyolcvanegy éves
Karl Messmer, aki a szélütése óta hercegnek képzeli magát, nevezetesen
a falu és a környék földesurának, és vásárláskor nem mulasztja el
közölni, hogy szabadnapot adott a személyzetnek. Valójában egy picike
házban él a falu szélén. Vagy Ümit Wader, a templom orgonistája,
egyszersmind a kórus karnagya, akinek önkéntelenül darabokat
pötyögtet az ujja, míg a sorára vár. Vagy Heribert Michel, az öregfiúk
csapatának kapusa, hite szerint futballfenomén, holott csak azért állítják
a kapuba, mert olyan súlyos, hogy tíz métert sem bírna futni, és a
labdába egy gyengécske lány is különbül rúg. Meg Greta, aki a
családjának mindig teljes kiőrlésű köleskenyeret kell vigyen, és nagy
szemeket meresztve bűvöli a kalácsokat, de a pénzéből azokra sosem
futja.
– Ezek szerint tudja, hogy én életemben nem jártam itt? – kérdezi
Sofie, úgy ágaskodik benne a düh, hogy szinte ég a gyomra.
– A férje elvétve, maga soha. És magának a férje sosem vett itt semmit.
Sofie fölkel, elveszi a fogasról az átmeneti kabátját, amiben hol fázik,
hol kimelegszik. Mindkét esetben csak kicsit.
– Akkor tudhatja, hogy egyáltalán nem eszem kenyeret.
Giacomo bólint.
– Ezért csak sajnálni tudom magát.
– Akkor miért vett ide? Rossz tréfa? – Sofie úgy kapkod a cipzárral,
hogy beakad. – Látná, hogyan esem pofára?
– Látnám sütni! – csillan fel Giacomo szeme. – Ez a leghőbb óhajom!
– Hát lehetek én pék, ha egyáltalán nem eszem kenyeret? Ne mondja,
hogy ezzel nem volt tisztában!
– Lehet-e nyomdász, aki nem olvas? Zongorakészítő, aki nem pianista?
– Giacomo Sofie-hoz lép, hogy megfogja a két kezét, de késve, Sofie már
zsebre dugta a kezét. – Más a lényeg: Maga miért jött el hozzám
tegnapelőtt? És miért jött aztán megint? Hiszen maga is tökéletesen
tisztában volt azzal, hogy nem tud sütni. Nem pont ez az ok, amiért itt
van?
Nem, gondolja magában Sofie. Ez az ok, amiért ma vagyok itt utoljára.
 Harmadik fejezet
Keletlenül

Sofie felébred, pedig még nem csipogott a vekker.

Rendszerint kel, amint kinyitja a szemét.
De most marad inkább a semmittevésnél.
Aki egyszer rákapott, képtelen felhagyni vele. Semmittevéskor, gondolja
magában Sofie, időt hagyunk a világnak a közeledésre, nem riasztjuk el
hirtelen mozdulatokkal. Félénkebb a világ, mint hinné az ember.
Sofie az ablakra pillant. A rolólécek résein beszűrődik az utcai lámpa
sárgás fénye. Óhatatlanul eszébe jut, hogy a sütödénél éledni kezd a falu.
Giacomo Botura sietség nélkül, de teljes összpontosítással gyúr tésztát,
cipókat és zsömléket formáz belőle, méretre pontosan, mérleget nem
használ. A kezénél tökéletesebb úgysincsen.
Giacomónak ez az élete, de neki nem.
Mihelyt Sofie elméjén átsuhan ez a gondolat, jön megint az őt
hónapok óta foglalkoztató kérdés: Neki mi az élete?
Sofie nem érzékeli az idő múlását. Csak fekszik és bámul maga elé. A
nap első sugarai bevilágítják a hálószobafalon a táncfotók üres helyét.
Sofie pontosan emlékszik külön-külön mindegyikre.
Rezeg a mobilja.
A kijelzőre néz gyorsan. Giacomo?
Nem. Franziska.
Sofie kioson a hálóból, nehogy felébressze Floriant. A konyhában
fogadja a hívást.
– Jó reggelt, hugica.
 – Jaj, bocsesz, hogy ilyen korán abajgatlak, de Anouk kicsit meg van
fázva, nem vészes, de inkább nem vinném oviba. Nehogy balhézzanak. –
Sofie szóhoz sem jut. – Tudnál vigyázni rá? Óriási segítség lenne.
Sürgősen indulnom kéne, megbeszélésem van a régi cégemnél, oda őt
semmiképp sem…
– Jó, hozd csak.
– Komolyan?
– Persze. Semmi gond. Még most is Mária?
– De mennyire. Ha hagyom, képes alufóliából glóriát fabrikálni
magának.

Franziska már ott áll az ajtó előtt Anoukkal, mire Sofie befejezi a reggeli
tisztálkodást. Nem telefonál Giacomónak, hogy vissza az egész. Úgyis
tudni fogja abból, hogy ő elmarad, és nyilván meglesz a véleménye.
Giacomo már tegnap sejthette, hogy ez lesz a vége. Nincs sok közvetlen
kapcsolata másokkal, mégis kiigazodik rajtuk. Talán kell is némi
távolságot tartani az emberektől, hogy jól lássuk őket. Némelyik
festmény közvetlen közelből pontok egyvelegének tűnik, messzebbről
nézve áll össze képpé.
Anouk rajzeszközöket hoz. A hátizsákjában ott a fehér zokniba csavart
csupasz Barbie baba is.
– Áldásom rád! – köszön Anouk, és két kis praclija keresztet formáz,
azazhogy inkább keresztfát.
– Ez a legújabb hóbortja – nyújt Franziska Sofie-nak egy szatyrot
váltás ruhával. – Miseközvetítésre kapcsolt véletlenül a tévében. Azóta
megáld mindent. Meg lett áldva nálunk a teljes szobanövény-kollekció, a
vén fikuszt is beleértve.
Sofie megsimogatja Anouk fejét.
– Kérsz gyümölcsöt?
– Mária szereti a gyümölcsöt, a kis Jézus is.
Sofie Franziskára néz:
– Indulj el nyugodtan. Mi itt remekül elleszünk.
 A konyhában almát szeletel az unokahúgának, közben vet egy bosszús
pillantást az asztallapra: jaj, de üres, sehol egy szem liszt.
– Te is beteg vagy, Sofie néni?
– Nem. Honnan veszed ezt?
– Furcsán nézel. Az asztalt, de úgy mintha valahová nagyon messzire
néznél. Tök furi.
Sofie Anoukra emeli a tekintetét.
– Mondd, mi akarsz lenni, ha nagy leszel?
Anouk a homlokát ráncolja.
– Ezt hogy érted?
– Mi legyen a foglalkozásod?
– Én Mária vagyok! – töm egy almaszeletet a szájába a kislány.
– Jó, de majd egyszer…
– Felnőttkoromban is! – vág közbe teli szájjal Anouk és feláll. – Jézus
most megmenti a miniembereket. Nézd! – Felemeli a Barbie-t
propellerzajt utánozva.
– Jézus repülni is tud? – Sofie nehezen uralkodik mosolyoghatnékján.
– Persze! – Anouk félrebillenti a fejét, láthatóan mérlegeli, hogy Sofie
nénikéje valóban ennyire buta, vagy csupán megjátssza. – Hiszen Isten
fia, neki nincs lehetetlen! Te nem tudtad? Ezt mindenki tudja! – Anouk
sipogó hangot ad: – Pjú-pjú-pjú! Még villámot is lő a szeméből!
Giacomo Botura most nyilván azt mondaná, a gyereknek a világ tészta,
gyúrhat belőle, amit csak akar. A felnőtteknek meg száraz kenyér.
Csöngetnek. Franziska itt felejtett valamit?
De mikor Sofie ajtót nyit, Irina áll ott. Pólóban, farmerban,
sportcipőben, mintha a barátnőjéhez ugrana be egy szóra. Na de ők
sosem voltak barátnők, csakis vetélytársnők.
– Bemehetek? – kérdezi Irina, és átnyújt egy csokor virágot: fréziák,
tulipánok, boglárkák, violák, nagy fehér vagy pasztellárnyalatú kelyhei.
Sofie elveszi tőle.
– A társulat küldi, ugye? Köszönd meg a nevemben mindenkinek.
– Persze, megmondom.
 Irina egy töredékmásodpercig tétovázik, mielőtt válaszolna, amiből
Sofie nyomban leszűri, egyénileg vizitel nála.
Anouk egyszer csak Irina előtt terem.
– Te vagy a Szentlélek – közli üdvözlésképpen. –Állj a tévé elé és
lobogj!
Irina kérdőn néz Sofie-ra.
– Rajzolnál most valamit? – térdel Sofie Anouk elé. – Aztán folytatjuk a
játékot, jó?
Anouk megvonja a vállát.
– Mit rajzoljak?
Sofie kimondja, ami elsőre eszébe jut:
– Rajzolsz nekem baobabfát?
– Mi az a baobabfa?
– Egy fa, amelyik teljesen üres belül.
Anouk a száját húzza.
– Mókus lakik benne?
– Lakik – hagyja rá Sofie, aztán fölkel és Irinához fordul. – Innál egy
kávét?
– Inkább csak vizet, köszönöm.
– Gyere, menjünk ki a konyhába.
Ebben a lakásban minden fontos beszélgetés a konyhában zajlik.
Sosem a nappaliban, az ágyban, csakis a konyhában. Talán mert jobb
érzés, ha kéznél vannak az erősítők.
– Csak tudni szeretném, hogy vagy most. A migrén után – mondja
Irina, mihelyt belép a konyhába Sofie nyomában.
Sofie kivesz egy vizespalackot a hűtőből és tölt Irinának.
– Jobban. Köszönöm kérdésed. Sajnálom, hogy ki kellett mennem a
teremből.
– Nem tehettél mást, igaz?
– Nem. A lábaim önállósították magukat.
Irina mély lélegzetet vesz.
– Ne húzd az időt – szól rá Sofie és leül az asztalhoz. – Mondd már, mit
akarsz! Ne tegyünk úgy, mintha nővérek volnánk és te aggódnál értem.
 – Amúgy semmi bajom veled…
– Amúgy nekem sem veled. De a barátsághoz ez még kevés. – Sofie
iszik egy korty vizet. – Gyanítom, hogy nincs sok időnk, mindjárt itt lesz
megint Szűz Mária.
Irina felvonja keskeny, tökéletesen kiszedett szemöldökét. Mint
akiben gyanú ébredt, nincs-e mégiscsak gond Sofie elméjének épségével,
ahogyan a társulatban egyesek rebesgetik.
– Ne hímezz-hámozz! – erősködik Sofie. – Bökd ki, miért jöttél.
Irinának megint kell egy nagy levegő.
– Ne gyere többet a zenepalotába. Szépen kérlek.
Sofie erélyesen hátrasimít a homlokából egy tincset.
– Nem azt kellene várnotok tőlem, hogy mielőbb visszamenjek és az
előadás végéig maradjak?
– Nem. Ha ott ülsz a teremben, csak azt figyelné mindenki, hogy nem
állsz-e fel és vonulsz ki megint. A közönség, a sajtó és ami a
legrémesebb, a társulat is. Benne én. Így képtelenség jó teljesítményt
nyújtani, te ne értenéd?!
Sofie abszolút érti. De mégiscsak olyan ez neki, mintha Irina
lángpallossal űzné ki a tánc világából.
– Szóval kitiltás – summázza.
– Nem szabad így látnod!
– Részemről rendben. Nekem is jobb így. Végérvényesen lezárom a
régi életemet. Nem találkozgatok az exemmel, ha már elhagyott. A
szakítás legyen szakítás, az a leghelyesebb.
– A próbákra jöhetsz bármikor és később talán az…
Sofie a fejét rázza.
– Hagyd csak. Már átprogramoztam magam szakmailag. – Irina a
füléhez kap, nyilván megijedt, hogy rosszul hall. – Mivel foglalkozol
most?
– Pék vagyok – feleli Sofie, de nem néz Irina szemébe.
– Hol?
– Itt a faluban.
 Irinának erőt kell gyűjteni a következő kérdéshez, közben jár az ujja
az asztallapon. Sofie ráismer a Csipkerózsika kezdő taktusaira és ráteszi a
kezét Irináéra.
Az új prímabalerina mint a rajtakapott gyerek rántja el, és végre
összeszedi a bátorságát:
– Nagyon rossz, mikor az ember nem állhat többet színpadra? – Az
alsó ajkába harap. – Rettegek ettől, tudod. Olyan lehet, mint amikor egy
festő már képtelen ecsetet fogni vagy mikor egy írótól nem telik már
egyetlen szó sem.
Irina hangjából süt a mélységes aggodalom. Egy táncosnő előtt minden
fellépésnél ott lebeg a pálya hirtelen végének réme. Bármelyik ugrás az
utolsó lehet. Csak az képes elrugaszkodni, aki a félelmét elfojtja.
– Nem olyan – jelenti ki Sofie, noha pontosan ugyanígy érzett
korábban. – Giacomo Botura azt mondja, ugyanabból a tésztából
süthetsz zsemlét, hosszúkás bagettet vagy kerek cipót. Egyik sem
különb, mind értékes a maga módján. Az én tésztám idáig balerinaforma
volt, most meg pékforma. De mind a kettő én vagyok. Száz százalékig.
Csak hajlandóság kell, hogy magunkat formáljuk.
Irina hosszan néz rá szájtátva.
– Megváltoztál – mondja. – Örülök, minden jót kívánok neked.
Sofie maga is meg van lepve az iménti kijelentésétől.
Jön Anouk.
– Nézd, itt a babibufád. Még nem lakik benne mókus. De a dióraktárát
iderajzoltam. Teljesen feltöltve. – Leteszi Sofie elé az asztalra. – Száz
euró lesz. Jöhetek hozzád holnap is, vagy más dolgod van?

Florian az ágyban ül a hálószobában. Térdén a laptopja. Próbál az új

koreográfiáján dolgozni, de nyomkodhatja a billentyűket, mégsem jut
semmire. A legszívesebben a konyhában dolgozik, a teafőző meg a
gyümölcsös tál közelében (ámbár többnyire a kekszes dobozba nyúlkál).
Most nem akaródzik kilépnie a hálóból, úgy érzi, odakint leselkedik rá az
összes problémája. A félhomályos hálószoba ellenben jólesően
valószerűtlen.
 Beszélgetésfoszlányok szűrődnek be minduntalan az ajtó alatt meg a
kulcslyukon. Florian próbál ezekből összerakni valami képet Sofie belső
világáról. De a darabkák nem illeszkednek, mint egy puzzle-ban, inkább
üvegszilánkszerűek, nem adnak ki egészet.
Talán tisztábban láthat, miután találkozik Marie-val, aki külön miatta
forgat kapcsolati tanácsadókat, hogy segítsen rendbe hozni a házasságát.
Mert ő, Florian végképp elvesztette a fonalat, hogy mit tehetne még.
Próbálkozott megértő attitűddel, ágyba vitt reggelivel, kiruccanással egy
Sofie által nagyon szeretett ódon városba, nem sajnálta nejétől az időt.
Hetek óta ő a megtestesült együttérzés és elnézés, mégis mintha a
tengerpartról nézné, amint Sofie, akár egy kormányozhatatlan tutaj,
mind kijjebb sodródik a nyílt vizekre. Bármit mond neki, csak növeli a
távolságot köztük. Hogy történhetett ez meg? Szerelmük kezdetén
minden szavuk lasszóként fűzte össze őket. Egyszerűen nem eshetett
köztük elhibázott szó. De mióta Sofie nem táncol, felgyűltek az
elhibázott szavak, más sincs már. Szokták mondani, hogy egyik szóra
másik felel. De Sofie és közte megszűnt ez a folytonosság, a szavaik
ütköznek, harcolnak, sőt újabban direkt kerülik egymást. Ő úgy érezte
egyszer-másszor, mintha beszélgetés gyanánt külön-külön
monologizálnának.
Hát inkább hallgat most már.
Míg meg nem találja a kellő, el nem koptatott szavakat, hogy ismét
beszélgethessenek.

***

Másnap Giacomo hosszan társalog a komódján álló fotóval. Elpanaszolja

neki, hogy Sofie előző nap nem jött, pedig ő annyira remélte tőle, hogy a
sütöde megmentője lesz. Előre örült a Sofie által sütött első
kenyereknek. Giacomo beszél aztán arról is, ő hogyan kezdte, hogyan
követett el minden lehetséges hibát – nem ritkán többet is egyszerre. A
kenyérhéjakról, amelyekkel szöget lehetett volna verni a falba, a sütés
közben Dalí óráit megszégyenítően szétfolyó tésztákról. Arról, hogy a
rosszul sikerült kenyereket is megkóstolta, hogy tanuljon. A
lankadatlanul mosolygó fénykép rádöbbenti, mennyire hiányzik neki a
valóságos, nem ebben az – igaz, csodálatos – pillanatában lefagyasztott
arc.
A sütöde ajtajában kevélyen kattan az elfordított zár: úgy be van
biztosítva, mint valami kincseskamra. A küszöböt átlépő Giacomo orrába
szállnak a valaha itt sült összes péksütemény aromái, meg a fortélyos
lisztmolyokon kifogó friss fodormentaillat is. Ez az egyedi szagvilág
tudatja vele, hogy a helyén van. Eltéveszthetetlen az ő sütödéjének
légköre. De mégsem teljesen meghitt most, mert senki sincs a
helyiségben. Persze mindig üresen találja. Na de Sofie eltöltött már
benne két napot, és máris hiányzik. Sőt mintha voltaképp mindig is
hiányzott volna innen Sofie, csak Giacomo tudtán kívül.
Odalép a vén sárkányhoz, hogy felébressze, és közben igyekszik nem
átgondolni, hogy Sofie előző nap miért maradt távol. Merthogy
tapasztalata szerint ő az átgondolásban nem igazán remekel. Rábízza
inkább azokra, akik tisztességgel kitanulták. Átérezni viszont nagyon is
tud. Túlságosan is. Főleg a fájdalmat. És Sofie-nál olyan fájdalmat sejt,
melyet ő aztán jól ismer: a veszteségét, amelytől űr tátong a szívben.
Ezért érez Sofie-val kivételes közösséget.
De valamivel mégis elijesztette Sofie-t: talán helytelen szavakkal?
Nincs gyakorlata a társalgásban, hiszen keveset beszél, ráadásul
elsősorban Motthoz. Ami Elsa és őközte zajlik, az nem beszélgetés. Az
csupán információcsere. Pedig Giacomo örömest kibeszélné magát vele
már évek óta – azóta. De amint megkísérli lebontani a falat köztük, az
öregasszony csak még jobban elbástyázza magát. Valaha Giacomo úgy
képzelte, Mott révén közelebb kerülhetnek. Ám a – Giacomo által
Elsának ajándékozott – tacskódáma végképp egyértelművé tette,
mekkora köztük a távolság. Tanácsra szorul és csak egyvalakitől kérhet.
Délután, amikor Elsa hazament, Giacomo a bolti telefonon egy évtizedek
óta változatlan telefonszámot tárcsáz. És mint mindig, ezúttal is a
harmadik csengetés után veszik fel a kagylót a vonal túlvégén.
 – Én hívlak, Nonna – kiabálja a kagylóba Giacomo, mert a nagymama
kicsit rosszul hall. Tavaly töltötte a kilencvenet, de a teste erről nem
vesz tudomást. A nyolcvan óta fütyül a születésnapokra, nem változik
semmit.
– A kis Gigi! Hát te vagy az! – A nagyanyja hangja olyan tiszta, mintha
itt ülne mellette. Az új telefonnak hála, amit tőle kapott tavaly
karácsonyra. Csinos ezüstszínű készülék, vezeték nélküli. A nagyanyja
konyhájában biztos úgy mutat, mint a jövő csúcstechnikája.
– Jól vagy, Nonna?
– Olyan csodálatos képeslapokat küldesz mindig. Szép helyen laksz!
Évekkel korábban talált Giacomo a szupermarketban egy
képeslapcsomagot az ország legszebb épületeiről. Egyiket se látta még a
tulajdon szemével. De jóleső a tudat, hogy bármikor ellátogathat
ezekhez, ha akar.
– Sokat gondolok rád és a szardíniás metéltedre.
– Nincs is annál jobb!
Giacomo tudja, hogy Nonna büszkesége ez a fogás. Ő sosem szerette.
Kis korától undorította, hogy a pici halakat egészben kell lenyelni. A
tenyerébe köpdöste őket, mikor nem látták, a zsebébe süllyesztette,
hogy a kikötőnél valahol kidobja. Iszonyú büdös lett tőlük a nadrágja,
főleg, ha étkezés után megfeledkezett a halfuvarról.
– Mi kell, kisfiam, miben segíthet Nonnád? Hallom a hangodon, hogy
nyomaszt valami.
Giacomo a lelki szemével látja Nonnát, amint a kis konyhájában a
lócán ül, nem pont az ablak előtt, hanem kicsit hátrább, a tűzhelyhez
közelebb, mert csak innen lát ki a kikötőbe vivő lejtős utcácska végében
az akvamarin Tirrén-tengerig. Amikor belföldi rokonokhoz látogat,
sosem mulasztja el hangoztatni, hogy a háza ott van közvetlenül a
kikötőnél.
– Gondban vagyok egy fiatal nő miatt.
– Fiatal nő? Na, mesélj róla Nonnádnak.
– A neve Sofie, ide szegődött kisegítőnek. Két nap eljött, azt hittem, jól
alakulnak a dolgok. Hogy végre találtam valakit, akinek átadhatom a
szakma szeretetét. Olyan ez, mint a szerelem. Emlékszel, milyen az,
nem?
– Nem szégyelled magad? Nonnád is volt fiatal! És szép is!
– Tudom én azt, Nonna. Egész Calabriában te voltál a legszebb lány!
– Futó pillanatokra. Vagy legalábbis így éreztem, mikor Nonnód
szerelmesen nézett rám. – Nagyanyja felkacag. – De most térjünk vissza
arra, hogy mi a baj a fiatal nővel.
– Tegnap se jött, ma se. Nem is telefonált.
– Hm. – Nonna hümmögése kötetekkel ér fel, annyi gondolatot fejez
ki.
– Már a szívembe fogadtam őt, Nonna. Hiányzik a sütödéből. Figyelj,
ma vettem észre gyúrás közben, hogy a munkaasztal egy részét
egyáltalán nem használom. Se tészta, se liszt nem kerül rá.
– Pont az a rész, ahol a fiatal nő állt, igaz?
– Ahogy mondod. – Giacomo az átjárón keresztül a sötét sütöde felé
pillant. – A neki szánt térfél. De lehet, hogy többé felé sem néz. –
Giacomo feje lehorgad. – Lenne ötleted, hogyan vonzhatnám vissza?
Vagy okosabb hagynom az egészet? Talán visszajönne pár hétre vagy
hónapra akár, de aztán végleg távozna, mert nem a pékszakma mellett
dönt. Akkor pedig a betanításával csak az időt vesztegetem. – Meg a
reményt. Giacomo sajnos tapasztalhatta, hogy a kárba veszett remény
fájdalmasabb még a kárba veszett időnél is.
– Okosabb a te szíved, kisfiam, mint hinnéd. Ha a szívedbe fogadtad,
akkor érdemes a fáradságra. Még ha egy nap elhagy is. Avasd be a
pékszakma szeretetébe, abba, hogy téged boldogít. Ha őt is, akkor veled
marad.
Giacomo nekidől a falnak, a jéghideg csempéknek.
– Nem biztos, hogy ennyi elég lesz…
– Hidd el, többet nem tehetsz. Némelyeknek a szakma aranyrúd,
minden érintésre kopik a fénye. Másoknak gyöngyszem, minden
érintésre jobban csillog. Most le kell tennem, Gigikém. Mindjárt jönnek
fel a halászok az utcán, nem akarom elszalasztani őket.
 Nonnának addig még rendbe kell tennie régóta nem saját hajból fésült
frizuráját, hogy a halászok egy futó pillanatig olyannak lássák, mint
egykor Nonno. Mindegy, mennyire fátyolos már Nonna szeme, milyen
mélyek a ráncai, ma is gyönyörű. És igényli a halászok tekintetének
tükrét.

***

Másnap Giacomo rosszkedvűen üzemeli be a sütödét, mintha motort

kurblizna.
És egyszer csak bejön Sofie és a fogasra akasztja az átmeneti kabátját.
Miután beszéltek Irinával, nagyon eltöprengett az itteni munkán.
Másnap egyszer csak orrában érezte a pékség levegőjét, a kemencéből
frissiben kiszedett forró kenyér utánozhatatlan illatát és rádöbbent,
tényleg hiányzik neki a sütöde. Meg a pék is. A kenyerei, a szavai.
Nőttön-nőtt, erősödött benne a vágy, hogy visszajöjjön ide. Az lett a
vége, hogy beállította megint a vekkert.
– Nem voltam jól az elmúlt napokban – közli lesütött szemmel. –
Elnézést, amiért nem jelentkeztem.
Giacomo biccent, nem mutatja, mennyire boldog. Buta szokás, de ő
már csak ilyen. Úgy érzi, csorbul a boldogság, ha kiadja magából, holott
a boldogság sarjadó növény, hagyni kell bontakozni, hogy gyümölcsöt
teremjen.
Sofie maga sem tudja, miért, de késztetést érez, hogy bővebben
indokolja távolmaradását Giacomónak. És a bizalmába avatja.
– Úgy általában nem vagyok jól, mert én… – Sofie keresi a megfelelő
szót. Egy olyan erőtlenre esik a választása, amilyen maga is éppen –…
kihunytam.
Sofie meghökkenésére Giacomo elmosolyodik.
– Azt hiszi, viccelek? – kérdezi.
Giacomo szelíden ingatja a fejét.
– Tudja, miből vagyunk? Az égvilágon mindenki?
 – Vízből? De mi köze ennek hozzám? – Sofie már fontolgatja, hogy
veszi a kabátját és megy innen.
– Az anyag, amiből vagyunk, kihunyt csillagok származéka. Kihunyt
csillagok vagyunk mind egy szálig.
– Ettől semmi se lesz jobb.
– Dehogynem! Nagyon is! Kihunyt csillagok vagyunk és mégis élünk,
nevetünk, szeretünk. Ki hitte volna millió évekkel ezelőtt? És ha a
kihunyt csillagok képesek új életre kelni, akkor maga is.
– Új életre kelni?
– Aha. Vegyen példát a kihunyt csillagról és változzon át.
– Annak egy öröklét kellett hozzá.
– Nem szolgai utánzást értettem – kacsint Giacomo. Aztán kihúzza
magát. – Majd’ elfelejtettem valami nagyon fontosat!
Átöleli Sofie-t. Jóféle öleléssel, nemcsak a karjával, hanem szívből.
Giacomo pontosan tudja, hova tegye a kezét, milyen erőt fejtsen ki, hogy
ne legyen kínos. Sofie-t nem törékeny tojáshéjként, de nem is érzéketlen
zsák lisztként érinti.
– Szólíthatsz Giacomónak. Én téged hogyan?
– Sofie-nak. – Sofie nem állja meg nevetés nélkül.
A kibontakozásnál Sofie lesodorja Giacomo fejfedőjét. Gyorsan lehajol
a becses darabért. Közben eszébe ötlik a kérdés, amely foglalkoztatja
már egy ideje.
– Maga… te ugye… olasz… vagy? De miért hord… hordasz ilyet? –
nyújtja át a barett sapkát.
Giacomo leporol róla egy kis lisztet és visszateszi a fejére.
– Tudod, régebben a bagettjeim nem lettek igazán jók. Mindent
megpróbáltam, de a fortélyát sehogy sem találtam el. Aztán valamelyik
bolhapiacon elcsíptem ezt a szép sapkát, és azt gondoltam, hátha ezzel
klappol végre! A fejem francia lesz tőle – igazítja meg magán. – Mit
mondjak? Bejött!
– De így sok falubeli hisz franciának.
– Engem nem zavar. Én csak tudom, hogy Giacomo vagyok Calabriából.
Munkaruha – lép Giacomo az asztalhoz. – Na elég a szóból, tegyük a
dolgunkat. Úgy is mint kihunyt csillagok. Vár rád a tészta.
Sofie odaáll mellé.
– Szerinted tényleg eltanulhatom ezt? Sőt vihetem is valamire? A
bemutatkozáskor megláttad bennem a péket?
– Egy olyan nőt láttam, akiből pék válhat. Nézd, egy adott szakmánál
nem az a lényeg, hogy el tudod-e, hanem hogy el akarod-e tanulni.
Csakis a te döntésed, hogy pék leszel vagy sem. Ha más dönt erről az
ember feje felett, merő kínszenvedés a legszebb szakma is.
Giacomónak mondania sem kell, hogy melyik az: a pékszakma, mi
más?
– Én táncoltam – szakad ki Sofie-ból. – Hivatásszerűen. – Örül, hogy
letudta ezt a vallomást. Azelőtt büszkeségére szolgált, de most, Giacomo
pék előtt mintha nem is hangoztathatna abszurdabb pályamódosítást.
– Az jó, sőt kitűnő. Táncosnő a sütödébe nagyon szerencsés.
– Hogyhogy?
– Táncosnőként milyen kellett mindig legyél?
– Fitt?
– Nem úgy értettem. Hanem a forgásoknál. A piruetteknél.
– Rugalmas?
– Ez az. Egész életedben rugalmas voltál.
– A testem – sóhajt Sofie. – Én magam nem.
Giacomo somolyog. Tudja ő, milyen az.
– Tarts önvizsgálatot, hátha lappang egy kis rugalmasság a lelkedben
is. Átragadt rá valamennyi a testedtől. – Állával a tészta felé bök, hogy
Sofie lásson hozzá a gyúráshoz. – Gyúrni is ritmusosan kell, nem csak
táncolni. Helyesen éreztél rá már az első napodon. De inkább a saját
ritmusod és nem a tésztáé szerint gyúrtál. Nézz ide!
Giacomo többféle tésztát hoz, és mutatja Sofie-nak, milyen ragacsos,
makrancos például egy rozstészta, és mennyire gyerekjáték minden egy
olasz búzatésztával.
Röviddel nyitás előtt megérkezik Elsa és átnéz az alagútszerű átjárón a
sütödébe. Mott szedi a lábát a kemencéig, pillanatnyi tétovázás nélkül
elfekszik előtte.
 – Na, itt van megint a mi kényes táncosnőnk – mondja megvetően az
öregasszony. – Leszállt a nagyságos művésznő a közönséges halandók
közé? Halleluja!
– Én nem va… – kezdené Sofie. Ideje tisztázni a felállást.
Giacomo azonban a kezébe nyom egy szelet sötét kenyeret.
– Egyél. Mindjárt jobban érzed magad tőle.
– Nem ehetek folyton, ha rosszul érzem magam, akkor hamarosan
nem férek át az ajtón.
– Nem is kell folyton. Most igen.
Sofie elveszi a szeletet, beleharap – isteni. Ropogós, kesernyés, de
miután kicsit megrágja az ember, finom malátás édesség is előjön belőle.
– Elsa receptje – mondta Giacomo, aki figyeli Sofie mimikáját és
kivárja, amíg ellazulnak a vonásai. – Én is mindig eszem egy szeletet, ha
nagyon rossz napja van. Könnyebb megbocsátanom neki.
– De miért olyan mogorva? Valami nagyon rossz érte?
– Az élet – feleli Giacomo – olyan, mint egy folyó, sok szemetet sodor.
Egyeseknél feltorlódik.
Sofie tekintete Giacomóra siklik: ő vajon hogy van ezzel, kívánkozik ki
belőle a kérdés. Na de eléggé ismerik-e már ehhez egymást?
– Gyúrj! – rendelkezik Giacomo. – Vár a tészta.
És Sofie az asztalra helyezett nagy tésztacsomón valóban látja a
várakozást.

***

Giacomo mindennap kicsivel több kenyeret etet vele.

– Kóstold meg – ad neki időnként egy darabkát. Élvezettel figyeli Sofie
éledező ízlelőképességét, azt, hogy megnyílik előtte egy új, érzéki világ.
Sofie egyre jobban süt. De hiányzik még egy illékony hozzávaló,
nevezetesen, hogy szeressen is sütni. Giacomo tudja, hogy ha valami
nemszeretem dolgot csinálunk, az fáradság. Ha viszont szeretjük, akkor
az beteljesülés. Ez a szeretet pedig egyetlen forrásból meríthető:
önmagunkból.
Sofie azonban, mint még sokan mások, a búskomorságot, a
szomorúságot is belegyúrja a tésztába. Kimerültség is jut egyik-másik
kenyerébe. Az ürességről nem is beszélve. Honnan veszik a népek, hogy
csakis szeretetet lehet belesütni az ennivalóba, a többi érzelmet nem?
Amit Sofie süt, Giacomo nem árulhatja az üzletben; miután Sofie
hazamegy, kénytelen kidobni nagy szívfájdalmára. Ha Sofie nem talál el
a szerelemhez, nem tehet mást, el kell engednie őt. És mivel más
jelentkező nem akadt az állásra, azzal szertefoszlik az ő vágyálma, hogy
továbbra is a falu pékje maradhasson.
De ma nem ezért annyira hallgatag a sütödében.
Ki kell mennie a tóhoz.
Erre az útra munka után szokás szerint a legjobb sötétszürke öltönye
nadrágját veszi fel, finom mintájú világoszöld inggel és a barna barett
sapkával. A csomagtartóra piros-fehér konyharuhán két bagettet erősít
keresztben. És mint mindig, most is vele tart Mott. A biciklikormány elé
szerelt számára egy kis kosarat, kibélelte hívogatóan puha pléddel. Mott
imádja a meleget, ha a vén kemence nyílása nem lenne annyira
magasan, a kis tacskódáma rég beugrott volna rajta.
Giacomo sosem pedálozik gyorsan a tóhoz, mert túl hamar odaérne.
– Üzenem Elsának, hogy nagyon jól áll neki az új kabátja – hajol
Giacomo a finom orrával a plédbe fészkelő Motthoz. – Meg hogy
nyugodtan oszthat ingyen meggyes nyalókát a gyerekeknek. Hát
gyerekkor a gyerekkor ajándék nyalóka nélkül? Akkor ízlik igazán, ha
ajándék.
Giacomo évek óta Mottnak mondja el, amit Elsának nem lehet. Az
öregasszony őt úgy pöccinti le, mint az élvezhetetlen, szikkadt
kenyérhéjat. De ha Mott előtt kimondja az Elsának szánt szavakat, már
ott vannak a világban és eltalálhatnak hozzá. Mert a szavak esetében
sosem lehet tudni. Van, hogy az, amit más arcába ordítanak, lepereg,
mint a homok, némelyik halk, sőt pusztán elgondolt szó viszont elér a
címzetthez. Vagyis a reményt neki sem kell feladnia.
 A tó a falu határán kívül esik, és mivel csak egy mállékony ösvény visz
oda, ráadásul nagy kitérővel a vasúti sínek mentén, nemigen sétál arra
senki. A vízimadarak meg a tó melléki kis tölgyes állatai többnyire
egymás közt éldegélnek.
Giacomo letámasztja a biciklit az állványra, és kimegy a buján benőtt
tópartra. Alig fodrozódik a víz, a szél beéri azzal, hogy a falut övező
gabonaföldeket bolygatja, egy ilyen kis tócsával nem foglalkozik.
Pad nincs, se nyírott heverőpázsit, csak a gaz burjánzik. Giacomo kis
darabokra tördeli a magával hozott bagetteket, és a partra szórja. Nem a
vízbe, hiszen akkor a tó fenekére süllyedne az elemózsia. Egy veréb
merészkedik oda elsőnek, felszed egy kis csőrének ormótlan darab
kenyeret és gyorsan biztonságba helyezi. Lármásan landol a vízen egy
kacsacsalád Giacomo orra előtt, aztán kibillegnek a szárazra. Elegánsan
odasiklik egy hattyú is. Két varjú is kiszökdel a partra nagy cserregve.
Giacomo halkan dúdolni kezdi Modugno egyik dalát: csakis itt jön a
szájára. Mille violini suonati dal vento/tutti i colori dell’arcobaleno/vanno a
fermare la pioggia d’argento/ma piove, piove.
Vagyis: A szél ezer hegedűje/a szivárvány összes színe/állítaná el az
ezüst záport/de csak esik, esik.
Ilyenkor mindig sötétebbnek látja a tó felszínét. De ez az emlékezés
ideje, még ha felszaggat is egy sebet, amelynek rég be kellett volna már
hegednie, érzéketlenné válnia.
Mott szereti a tavat. És kora ellenére szereti a vízbe vetni magát.
Legalább rövid időre. De ehhez Giacomónak botot kell hajítania a vízbe,
nagyot, sőt óriásit. Akkorát, amilyent igazából csak nagyobb testű
kutyák bírhatnak el. Csak ilyenért hajlandó Mott kiveckelődni a plédből
és a vízbe rontani. Rátartian hozza partra a botot és megrázza magát.
Majd követelően néz Giacomóra, hogy dörgölje őt szárazra és tekerje be
újfent a plédbe.
– Alaposan megneveltél az évek során – mondja neki Giacomo, míg
visszaülteti a kosárba. – Okos kutya vagy – néz Mott szikra
rosszindulattól mentes szemébe. – A gazdik állítólag egyre jobban
hasonlítanak a kutyájukhoz az idő múlásával. De én úgy látom, Mott,
hogy te leszel egyre inkább olyan, mint én, vagyis mint egy ember.
Giacomo maga sem tudja, hogy ezt bóknak veszi-e egy kutya. Mott
láthatóan meg van elégedve azzal, hogy egyszerűen önmaga.

***

Az új munka első néhány napján Sofie-t még nyomasztotta az út a falusi

éjszakában, a kevés utcai lámpa mintha alig bírta volna sakkban tartani
a feketeséget. Mostanra azonban sötét színpad spotlámpáinak érzékeli a
fényfoltokat. És nem nehézkesen lépked, hanem olyan ruganyosan, mint
már sok hét óta nem. A balancé lírai mozdulat háromnegyedes
valcerritmusban, az első lépés ad lendületet. Le-föl-föl-le-föl-föl
„mérleg”-figura. Sofie nem csinálta, mióta utoljára szerepelt a
zenepalota egyszerre kőkeménynek bizonyuló deszkáin. Pedig nagyon
szerette ezt a szelíd hullámmozgást az egyszerű szépségéért, meg azért
is, mert közben erőt gyűjthetett a rákövetkező összetettebb,
megerőltetőbb táncelemekhez. Most mennyire jólesik beleszőni egy-egy
ilyet a gyaloglásba a sütödéig.
Még zenei aláfestés is van, sajátos hajnali szimfónia. Hol a
gyöngybaglyok figyelmeztető rikoltása ér a füléhez, hol a rókák velőt
rázó ugatása a mezőkről.
A sütöde világló pont a falu szívében: már nem idegen világ, hanem
otthonos. Hogy ez-e a jövője, Sofie nem tudja, de sokkal különb jelen,
mint az előző heteké.
A tegnapot leszámítva. Ugyanis Giacomo lélekben igazából máshol
járt. Gépiesen gyúrt, formázott, sütött, szótlanul, egyszer sem mondta
neki, hogy jó lenne időnként semmit tennie. Sofie ezt többé-kevésbé
elsajátította, de Giacomo nem ezért hallgatott. Sofie kérdezte is tőle,
hogy mi a baj, de csak fejcsóválás volt a válasz.
Ma is hallgatagabb, mint lenni szokott. De ahogy sorra rakosgatja a
teli sütőlemezeket a kemencébe, mintha oldódna a gondterheltsége.
 Mikor megvannak a munka dandárjával, Giacomo egyszer csak odaáll
mellé.
– Gyere, fontos.
Sofie összedörgöli a kezét, hogy a nyers tésztától megszabadítsa.
– Miről van szó?
– Szerelemről.
Sofie persze nem tudhatja még, hogy Giacomo az okot puhatolja, miért
nem szereti ő eléggé a gyúrást. Azt sem tudhatja Sofie, hogy Giacomónak
mennyire nem erőssége a társalgás más témáról, mint a liszt- meg a
tésztaügyek (noha Giacomo vele jobban szót ért, mint bárki mással az
utóbbi években).
Giacomo egy sötét rozsos tésztát tesz Sofie elé a munkaasztalra.
Makacs fajtát, amelyik nemigen enged a gyúrásnak, ellenkezik. Lomha,
ragacsos pép, és ezzel az állagával nagyon is meg van elégedve.
– Gondolj valami szépre, míg gyúrod!
– Tessék? Mégis mire? – lisztezi be a kezét Sofie.
– Szerelemre. Szép szerelemre. – Biztatóan megveregeti Sofie vállát.
Egy ilyen nőnek biztos sok szerelme volt életében. Giacomo a tésztára
teszi Sofie két kezét. – Szeresd. Ne sajnáld tőle – mondja. – Fontos.
Mindenhez.
Mi ez a sok beszéd a szerelemről meg szeretésről, kérdezi magában
Sofie.
– Nézd – folytatja Giacomo, más megközelítéssel próbálkozva, hátha
abból ért Sofie –, nem a krumpli a fő táplálékunk, nem is a száraztészta
vagy a rizs. Hanem a mindennapi kenyerünk. Van, aki kenyérrel kezdi és
kenyérrel végzi a napját. Ha az vagy, amit megeszel, akkor mi mind
csupa veknik vagyunk. És ha veknik vagyunk, szerelemmel tessék
megcsinálni.
Az eladótérből egy vékonyka hang szűrődik be, olyanszerű, mint a
leheletfinomra szőtt kelme susogása. Grünberg asszony áll a pult előtt.
– Egy cipót legyen szíves – kéri határozottan. Ki is szolgálják, ő pedig
rögtön tör magának a kenyér héjából. Beleharap, lehunyja a pilláját,
aztán csillogó szemmel néz Elsára. – Jaj, tessék adni még egyet.
 – Ennyit nem is tud megenni.
– Hogyne tudnék – számolja le Grünberg asszony két cipó árát a kis
fémtálkába. – De köszönöm, hogy ilyen figyelmes. Ilyen gondoskodó.
Giacomo visszafojtja a nevetést. Ez a kedves hang nagyon
meghökkentheti Elsát.
– Hát… öh… tessék. Kérem a következőt!
Sofie értetlenkedik: szerelem és tészta? Ha szerelem, hát az neki a
tánc, az élete nagy szerelme. És benne foglaltatott Florian is.
Foglaltatott? Sofie fennakad azon, hogy gondolatban múlt időt használ.
És menten el is véti a gyúrás ritmusát.
Egyszer csak Giacomo kezét érzi a magáén.
– Egyeseknek a talpa lesz csiklandós, mikor a szerelemre gondolnak,
mások a mellkasukban vagy a hasukban éreznek feszülést. Egyszerűen
csak gondolj a szerelemre és a többit bízd a kezedre.
Sofie-ban úgy gerjed fel a düh, mint valami veszettül kelő tészta.
Eszében sincs Giacomóval a szerelmi problémáit kitárgyalni, az ő
kapcsolatukban ez szóba sem jöhet. És miért csillog Giacomo szeme úgy,
mintha többet látna őbenne munkatársnőnél? Ezentúl távolságot tart
tőle. Nehogy elfajuljanak itt a dolgok.

***

Franz & Iska néven divatmárkát alapított Franziska, miután szabómesteri

vizsgát tett, Anouk születésekor szép nyereséggel adott túl rajta. A pénzt
részvényekbe fektette, illetve a házba, amelyet a falu szélén építtetett.
Hőkezelt fából, üvegből és acélból, csúcsos alumíniumtetővel, hálás
témát szolgáltatva a falubelieknek.
A vidékre költözés Anouk miatt történt. Franziska és építész férje,
Philipp – aki egy nagyberuházást vezényel jelenleg Kanadában –,
mesebeli gyerekkort akartak teremteni a kislányuknak, állatfarmmal,
vígan karikázó postással, a nyílt utcán ugróiskolázó játszótársakkal.
Franziska nem győződhetett meg vágyálmuk itteni
megvalósíthatóságáról, ugyanis hamar kiderült, hogy Anouk nemigen
kívánkozik a kapun túlra, és kevéssé érdeklik az óvodástársak. Anouk jól
elvan magában. Számára eszményi környezetnek a ház és a nagy kert
bizonyult.
Sofie elnéz hozzájuk munka után, visz pár tegnapról maradt cipót meg
zsömlét. A többit Giacomo szokás szerint a vasútállomáson működő
missziónak adományozza.
A két nővér kiül a fadeszkás teraszra, ahonnan erdőre-mezőre,
cserjésekre, gabonaföldekre lehet látni, házra vagy utcára egyáltalán
nem. A teájukat ettől csak még inkább egészséges élvezetnek tudják.
– Na, és mit csinál a kis istenanya?
– Kék csomagolópapírból tengert fabrikál, hogy a kis Jézus
kettéválaszthassa.
– Az nem Mózes volt, már megbocsáss? Jézus meg nem a vízen járt?
– Az ő Jézuskája tudja ezt is, azt is. Gyere, megnézheted a két vidám
polipot is, Jézus legfrissebb apostolait.
Míg a közlekedőben Anouk szobájához tartanak, az egyik sugarát
vesztett csillaggal jelölt ajtóhoz, Sofie arra gondol, hogy ő direkt
csodálja a kis unokahúgát. Anouk pompásan feltalálja magát. Félelem,
bizonytalanság, logika nem gátolja őt. Neki táncosnőből pékké változni
csupán jelmez kérdése lenne.
– Üdv az Anouk szerinti Bibliában, tadám! – nyit a gyerekszobába
Franziska. Plüssállat, műanyag bábu, saját kezűleg barkácsolt bibliai
jelenet fogadja Sofie-t, de a Szűz Mária sehol sincs.
– Anouk? Hova bújtál már megint? – kérdezi Franziska kissé emelt
hangon, mert Anouknak ez nagyon tetszik, amikor bújócskát játszik
(inkább előbb, mint utóbb muszáj kacagnia, ezért könnyű megtalálni,
majd alaposan megdögönyözni.)
Csend.
– Megnéznéd a fürdőben? – kéri a nővérét Franziska a ruhásszekrény,
Anouk kedvenc búvóhelye felé menet.
Ám a kislány nincs sem itt, sem ott. Franziska egyre hangosabban,
egyre kétségbeesettebben szólongatja, pláne, miután tűvé tette utána a
kertet – hiába. Anoukot meg az állítólagos kis Jézust mintha a föld nyelte
volna el.
Franziska telefonál a rendőrségre.

***

A fehérre vakolt kis falusi templom tornya úgy fest, mintha még
növésben lenne; a főbejáratát zárva tartják. De bal felől ajtó nyílik az
egyik oldalhajóba, pár métert be lehet menni a védőrácsig. Három pad
áll benne térdepléshez, imához a hívők által gyújtott mécsesek világánál,
amelyekért pár garast kell csupán letenni. Dísztelen kis szentély,
eltekintve a keresztre feszítést ábrázoló szárnyasoltártól, a méretes
gránit keresztelőmedencétől és a falakon fekete-fehérben végigvonuló
kálváriától. Az összes festett üvegablaka elpusztult a világháborúban,
sima, átlátszó üveggel pótolták ezeket.
Giacomo itt imádkozik. Legalábbis a maga felfogása szerint. Megosztja
a gondolatait, a reményeit, a vágyait valakivel, aki talán kezdhet velük
valamit. Ha meg senki sem lakozik odafönt, legalább saját magának
bevallja ezeket. Ma az évekkel ezelőtt a tónál történtekről elmélkedik
főleg, meg arról, hogy akkor és ott visszavonhatatlanul megváltozott az
élete. Egyszer csak felbukkan mellette egy pici lány, egyszarvúmintás
rózsaszín kéztörlőbe csomagolt Barbie babával a kezében.
– Szia – köszön Giacomónak. – Én vagyok Mária. Én itt lakok.
– Én meg Giacomo. Az én házam a pékség.
A kicsi odamutatja a babát.
– Ő Jézus, a gyerekem.
– Tehát te az a Mária vagy.
– Úgy van. – Anouk elégedetten bólogat, látszik rajta, hogy örül, mert
valaki végre azonnal veszi a lapot.
– És miért jössz most haza?
– A Jézus miatt. – Az ajtó melletti kis kő szenteltvíztartóhoz lép és
belemártja a babája fejét. – Meg kell mosdatni, mert a fejére csöppent
egy kis eperlekvár.
– És hol altatod?
– Jászolban, hol máshol? Az ágyam mellett. – Anouk a rózsaszín
kéztörlővel Jézus fejét szárogatva irányt vesz Giacomóhoz, akit alaposan
megnéz minden oldalról. – Ugye te vagy a mi pék bácsink itt a faluban?
Akinél a nagynénim van?
– Ha Sofie a neve, akkor jól mondod.
– A nagynénim szerint nagyon furi vagy. Pedig nincs rajtad semmi
furi.
– Nem vagyunk-e mind kicsit furik?
– Én nem – toppant Anouk.
– Kivéve persze téged.
– Meg Jézust!
– Meg Jézust.
Anouk beül a padba Giacomo mellé.
– A nagynénim nem sokáig lesz nálad, azt hiszem. A pénzért csinálja…
hogy kapja… már nem tudom, honnan. – Összeteszi a Barbie-ja kezét: –
Édes Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk. – Felkacag. –
Magához imádkozik!
– Akkor nagyon is hat az az ima – jegyzi meg Giacomo.
– Akarod tudni, hogyan született?
Giacomo bólint, a karácsonyi történet kissé módosított verzióját
hallhatja. E szerint Jézus születése nem csupán ökör meg szamár, hanem
úgyszintén dinoszauruszok meg delfinek jelenlétében zajlott le.
Fájdalommentesen: placcs és egyszer csak ott volt a Jézuska, a Mária hasa
meg újra lapos lett. A háromkirályok meg kamillát, répát és mentát
hoztak. Anouk nem is annyira meséli, mint inkább eljátssza az egészet, a
kis benyíló a színpada.
– És most elviszem Jézust az óvodához. Nemsokára oda kell járnia.
– Útba ejthetnénk előbb a szüleidet? Kíváncsi volnék a jászolra meg a
delfinekre.
Anouk ezen a legkevésbé sem akad fenn.
– Oké!
 Giacomo meglepődik, mert a faluszéli házat addig észre sem vette.
Annyira elrejtik a fenyők, mintha bújócskázni akarna a többi házzal.
– Betlehem! – bök a házra Anouk.
– Betlehembe hol lehet becsengetni? – tudakolja Giacomo, elsőre
ugyanis nem látja az ajtót, annyira egynemű a fafelülete a faléval.
– Ott! – mutatja Anouk a kis süllyesztett rézgombot.
A csengetésre szinte azonnal az ajtóban terem Franziska, aki azt hitte,
a rendőrség érkezik.
– Égen-földön keresték már a kis Máriát, igaz? – mondja Giacomo
kedvesen mosolyogva.
– Hol voltál? – rohan a kislányához Franziska. Gyöngéden,
egyszersmind szemrehányóan fogja két kezébe Anouk arcocskáját. –
Rettenetesen rám ijesztettél!
– A templomban, hiszen ott lakom. Ott találkoztam a pék bácsival, aki
épp imádkozott. Az óvodához akartam menni onnan, de ő azt mondta,
előbb megnézné a Jézus jászolát.
– Gondoltam, jó ötlet – hunyorít Giacomo Franziska felé.
– Egyenesen remek – feleli Franziska. – Fáradjon be.
Anouk olyan büszkén húzza maga után Giacomót, mint egy frissen
befogott nemes vérű paripát: a láttukon Sofie egyik pillanatról a másikra
megenyhül. Semmivé foszlott aznap reggeli bosszankodása a furcsa
szavakon a szerelemről. Giacomo egy mentőangyal, visszahozta
Anoukot. És milyen könnyedén szót ért a kislánnyal ez a különös ember.
Újfajta, fenntartás nélküli melegséggel mosolyog Giacomóra. És ő maga
is felmelegszik, rég nem érezte már magát ilyen jól a bőrében.
 Negyedik fejezet
Emelkedés

Irina széles ívben hajlong, mint a fa, amikor a szél játékszere.

– Viharosabban! – utasítja Florian. – Nyújtsd a karod, mint az ágat, az
ujjad, mint a gallyat. A fejed tartsd magasan, amennyire csak tudod.
Ezzel nyomatékosítod, milyen nagyon igyekszel a helyzet ura – vagyis
úrnője – maradni. Forogj egész testtel, néha nyugodtan ejtheted a
tagjaidat kicsit lejjebb.
Florian egy szót sem szólt Sofie-nak erről az egyéni próbáról. Cédulát
sem hagyott, hogy hova ment. Rövid úton tűzte ki az időpontot, mert
már nem bírja az otthoni űrt, nem köti le a természetfilm sem a
rózsaszínű hongkongi delfinekről. Meg hát azt is akarja, hogy Sofie a
munkából hazatérve ugyanazt az űrt érezze, mint ő. De fél is attól, hogy
az űr Sofie-nak inkább szabad teret jelenthet.
Florian félig behunyja a szemét, minden összemosódik kicsit, és egy
pillanatra mintha Sofie táncolná a zenepalota színpadán az ő legújabb
koreográfiáját, az emberi életet a születéstől a halálig táncban. De futó
illúzió ez, Irina sokkal atletikusabb mozgású Sofie-nál, aki maga volt az
elegancia és a könnyedség mindig is. Sofie távozása a társulattól neki,
Floriannak is lezár egy jelentős korszakot: soha már nem dolgozhat az
elképzeléseinek tökéletesen megfelelő táncosnővel. Sofie-nak ezt nem
mondta el, mert csak még boldogtalanabb lenne. Előző este későn ért
haza, hallotta, hogy Sofie az ágyban a könyvét lapozza. És nem bírt
bemenni a hálóba, mert elviselhetetlen az, ahogyan Sofie néz rá egy
ideje. Az ajtón siklatta csak végig finoman a tenyerét. A lehangoltságtól
remegtek az ujjai, inkább a nappaliban, a kanapén éjszakázott. De
valahogy mégiscsak a hálószobaajtó előtt ácsorog most is.
– Ez melyik életszakasz? – kérdezi súgva Marie. Florian mellett ül,
odahajol hozzá. 5. sor, 33-as és 34-es szék. A legjobb helyek.
– A serdülés, viharként viszem színre. A villámok mellett spotlámpák
révén lesznek fényfoltok is, a béke meg a világosság tünékeny, Irina
számára elérhetetlen szigetei.
– Pont, mint az én serdülőkorom – csillan Marie szeme. – Plusz még
olcsó sör és szerencsétlen fiúügyek.
Florian szája fülig szalad. Tetszik, hogy Marie-t ennyire érdekli a
balett. Milyen nagyon rég fordult már elő vele, hogy büszke
cirkuszigazgató módjára vezethetett be újoncot a felségterületére:
ennek varázsa és csillogása ezáltal őt magát is csak még jobban
elragadja.
– Jön az első szerelem is? – kérdezi Marie.
– Jön. Az első csalódás is.
– Aztán új szerelem?
– Legyen meglepetés, nem venném el tőled. – Florian a színpad felé
néz és felemeli a hangját. – Köszönöm, Irina! Remek voltál. A műszakkal
felvetettem az egészet, legközelebb kiválasztjuk a mozgásokat. – Felkel a
székről, Marie-hoz hajol. – Most már mehetünk a kávézóba inni valamit
és megbeszélni, hogyan menthetném meg a házasságomat. Ha ugyan
menthető. Találtál valamit nekem?

Hogyne talált volna. És viaskodott is magával, hogy beszámoljon-e erről

Floriannak. Mert nagyon is beválhatnak a tanácsok: idézzék fel az együtt
töltött szép időket, írják össze, mit szeretnek legjobban egymásban,
teljes tudatossággal egyeztessenek egymással találkákat, közös, kellemes
programokat, melyek közben a problémáikat félreteszik. Marie végül
arra jutott, hogy egyenes lesz Floriannal, nem hallgat el semmit. Kell
neki ez a férfi, de nem vet be olcsó trükköt. Az születési rendellenessége
lenne egy kapcsolatnak. Florian előtt felvillantja az opciókat, de a férfi
dönt.
 Míg a folyosókon követi Floriant a kávézóhoz, csak ámul magán, hogy
milyen szélsebesen nő benne a vonzalom iránta. Talán mert olyan sokáig
blokkolta, hiszen Florian teljességgel elérhetetlennek tűnt számára –
anno az iskolában éppúgy, mint a jelenben szomszédként. Most ezek az
érzések mintha sarjadó növények lennének, rohamtempóban
szökkennek szárba, nyurgulnak, bimbóznak, virágoznak. Ő, Marie már
itt tart, és oly nehéz ezt lepleznie.
– Körülnézhetnék nálatok? – lép Florian mellé. – Hátha jobban
megérthetném Sofie-t, és okosabb tippekkel állhatnék elő. Hiszen én őt
jóformán csak mint balerinát ismerem. Pár szót váltottunk már a
mosókonyhában meg a lépcsőházban, de hát az semmi.
– Reggel úgyis a pékségben van. Átjöhetnél reggelizni, csinálok valami
finomat. Lenne kedved rántottához, frissen facsart narancsléhez, utána
egy pohár rizlingpezsgőhöz? – Florian kitárja a kávézó ajtaját.
– Igen, igen, igen és igen.
A negyedik Florianra és a vele töltendő időre vonatkozik. De neki erről
nem kell tudnia. Így is jólesik kimondani, még ha burkoltan is.

***

Másnap reggel Giacomo nagyon más, nemhogy fukaron méri a szót, mint
általában, de szóra sem méltatja Sofie-t. Sofie arról nem is tud, hogy
aznap Giacomo egy árva szót sem ejtett ki a száján, Modugno-dalt sem
énekelt. Hogy még a bergamottos szappan szaga sem vidította fel, a
murvás ösvénye menti Calabriából származó növények sem indították
érzelmes hazagondolásra.
– Giacomo, csak nincs valami baj? – kérdezi Sofie, miután megtöltötte
és beindította a nagy dagasztógépet.
Giacomo odanéz. De nem is. Felé pillant csupán, kerüli a tekintetét.
Ráng a szája, mintha száraz kenyéren rágódna.
– Mikor hagyod itt a munkát?
– Mint máskor. Miért?
 – Nem úgy értettem. Te nem akarsz itt lenni.
– Mi jut eszedbe?
Giacomo lesöpri a lisztet a munkaasztalról: legyen rend és tisztaság.
– Anouk elárulta nekem. Neked csak a pénz kell a munkaügyi
központtól. – Giacomo ad magának belül egy lökést. De akkorát, hogy
halálugrás lesz belőle le a szirtoromról. – Menj most rögtön. Ne várass.
Ha a kenyér túl soká van a kemencében, jobb nem lesz, csak sötétebb. És
a szaga is bántó aztán már. Kímélj meg ettől.
Sofie a legszívesebben két kezébe fogná Giacomo arcát, hogy felemelje
és a szemébe nézzen.
– Én nem kenyér vagyok – mondja, de érezve, hogy ez kevés, még
hozzáteszi: – És nem akarok elmenni.
– Hazugsággal vádolnád a kis Anoukot? – Giacomóban még egyre
dolgozik a felgyűlt indulat.
– Dehogy – feleli Sofie. – A világért se. Kezdetben tényleg csak pár
napig akartam maradni. De megváltozott a terv. Az egész.
– Mindenre megtanítsalak, hogy aztán itt hagyj? Azt nem akarom. – A
munkafelület tökéletesen tiszta, de Giacomo még egyszer letörli.
– Ettől ne tarts. Higgy nekem, kérlek.
Giacomo hallgat.
– Ránézek megint a dagasztógépre – jelenti ki Sofie. Ne változzon
semmi, hadd dolgozzon tovább. Itt ebben a kis sütödében Giacomóval. –
Mindjárt végez. Megengeded?
– Meg. Vár a tészta.
– Tudom én azt – mondja Sofie a forgó géphez lépve. Közben
egyfolytában figyeli Giacomót. Kell némi idő, mire a feszülő vállát
leengedi és a szokott lendülete visszatér. Csak miután alaposan
megvakarja Mottot az álla alatt (a tacskóhölgy kéjesen tartja oda a fejét),
lesz ismét a régi önmaga félig-meddig.
Sofie mindazonáltal szemmel tartja továbbra is. Giacomo cipókat
formáz, erre mindig sok időt fordít, a szükségesnél nyilvánvalóan
messze többet. Az egyetlen munkafolyamat, amelyben Sofie gyorsabb
nála.
 A sütödében rendszerint folyton neszez valami: a vevők a boltból, a
rádió, a dagasztógép, a gőz, mikor a tészta bevetésekor a forró
kemencébe eresztik és lecsapódik a sütetre. Most azonban némaság
honol itt, aztán egyszerre halk ének hallatszik.
Sofie Giacomo mögé oson. Mott hegyezi a fülét, érdekli a fejlemény.
Sofie a szája elé teszi az ujját. A tacskódáma értetlenül billenti oldalra a
fejét, de csöndben marad. Sofie majdnem hozzáér Giacomo hátához,
olyan közel hajol. A benne lakó táncosnőt mágnesesen,
ellenállhatatlanul vonzza ez a zene. Egyszerű, bánatos melódia,
olyasféle, mint egy régi sláger, a szöveg nem egyértelműen német vagy
olasz, de Sofie-nak ez is, az is ismeretlen.
Óvatlanul Giacomo nyakába lehel.
Giacomo hátrafordul, úgy rebben a szeme, mintha most riasztották
volna fel.
– Mit énekeltél?
– Az az én titkom – mondja gyorsan Giacomo. – Nem akarok beszélni
róla. Kérlek, hagyjál.
– Nagyon szép.
Giacomo bólint.
– Szép bizony. Egy szép nőnek szól.
– Vagy úgy – hátrál Sofie. – Egy vevőnek?
Giacomo a vén sárkányhoz megy és bekukucskál. A tönkölyös zsemle
jön föl szépen, dagad. A gőztől ropogós lesz a héja.
– Giacomo? Ugye elmondod nekem?
– Van, aminek idő kell. Akár a tésztának.
– Tudtam, hogy a tésztával jössz!
Giacomo hátrafordul.
– Komolyan beszélek! Egy tésztának idő, amíg megkel, amíg feljön.
Nem lehet sürgetni. Azazhogy lehet – a nagyüzemeknél be is vetnek
mindenféle fogásokat meg adalékanyagokat. Azoktól föl is jön mindig,
de sose jó.
– Köntörfalazol!
 – Nem – igazgatja meg zavartan a pékkabátja gallérját Giacomo. – Csak
azt tanítom neked, ami a dolgom. Aki kenyeret süt, tanuljon türelmet.
Aki megtanulta, az életben is boldogul. Manapság minden felgyorsul, de
attól nem lesz jobb. – Közelebb lép Sofie-hoz. – A kenyérsütés annyi,
mint várni. A lényeget sose te csinálod, hanem előbb a tészta, aztán a
kemence. Te gyúrod a tésztát, az igaz, de csak nézője vagy a művednek,
nem mindent te tartasz kézben. Ez is olyan, mint az élet, nem igaz?
– Mikor mondod el nekem a titkodat? – Sofie azon kapja magát, hogy
élvezetét leli Giacomo unszolásában.
– Talán holnap – húzza egyenesre a kötényét Giacomo. – Vagy
holnapután. Majd meglátjuk.
– De elmondod?
Giacomo nagyon ért a titoktartáshoz. Sok éve már nem árul el
egyetlen titkot sem.
– Majd ha itt vagy még egy darabig.
– Adok neked, mondjuk… hét napot – mondja Sofie, és oldalba böki
Giacomót. Tudja, hogy Giacomo nem enged a nyomásnak. De
próbálkozni nála nem tilos.
Majd kiadja a titkát, ha megérik rá az idő. A jelek szerint nála ez így
megy, mintha fa lenne, a gondolatai meg gyümölcsök jó magasan.
Leszedni nem lehet ezeket, csak várni, hogy az ölünkbe hulljanak.

***

Szinte röpülnek a következő napok. Sofie számára a sütöde a központ.

Az otthon, a húgánál vagy a bevásárlással töltött órák ábrándoknak
tetszenek, melyeknek az ő valóságos életéhez semmi közük. Florian
házasságmentő próbálkozásait beleértve. Florian összeírta, mit szeret
őbenne és kérte, hogy ő is tegyen ugyanígy. Összerakott egy fotóalbumot
a boldog idők képeiből, még arra is volt gondja, hogy balettos véletlenül
se legyen köztük. El akarta vinni a finom étterembe, ahol az
eljegyzésüket ünnepelték, egy tengerparti wellness-szállodába
(szaunakomplexummal és masszőrökkel!). Sőt beiktatta volna a
vidámparkot is – szellemvasutastul, vattacukrostul. De Sofie csakis sütni
akar, hogy kitudhassa Giacomo titkát.

***

KEDD
Déli harangszó után pár perccel megszólal a kis csengő a boltajtó fölött,
és egy Sofie által jól ismert hang tudakolja:
– Meg van itt áldva a kenyér?
Giacomo bámulatos tempóban száguld előre a pulthoz, hogy zsenge
korú templomi ismerősének egy meggyes nyalókát nyomjon a kezébe,
még mielőtt Elsa káromolni kezdhetné a kis Szűz Máriát. Sofie gyorsan a
kötényébe törli a kezét, jól-rosszul megigazgatja a haját és követi.
– De jó, hogy meglátogattok! – Anouknak ad egy újabb nyalókát,
Franziska szintén kap tőle egyet, miután csalódott grimaszt vágott.
Megöleli kettejüket, és közben tüntetően nem vesz tudomást Elsa
zsörtölődéséről.
Ő is szolgálja ki őket. Nem sok időt tölthet velük, más vevők is
érkeznek és Elsa is egyre hangosabban méltatlankodik. Újra a sütödében
Giacomo megjegyzi:
– A gyerekkel is kicsit úgy van, mint a tésztával.
– Menj már! Köztük aztán te sem tudsz párhuzamot vonni!
Giacomo felemeli az ujját.
– Eleinte éretlen mindkettő, semmi sem passzol össze bennük.
Sofie elismerően bólint.
– Megemelem előtted a kalapom. De a párhuzamnak itt vége.
Giacomo Sofie kezére mutat.
– Rád ragadnak, nem akarnak elengedni. Ha erre kényszerítenéd,
szakad a tészta, sérül a gyerek lelke. De ha adsz nekik időt, szeretetet,
melegséget, akkor kiteljesednek és maguktól leválnak, elindulnak a
nagyvilágba.
 – Vagy a kemencébe – nevet Sofie.
– Mi más az élet, mint sütőkemence?
– Apropó sütőkemence-élet – vág bele Sofie –, ma elmondod a
titkodat?
Giacomo hallgat.

***

SZERDA
Sofie-nak feltűnik, hogy átalakulóban van a teste. Bizonyos izmok
erősödnek, mások visszafejlődnek. A táncosból fokról fokra pék lesz.
– Félek kicsit a változástól – vallja meg Giacomónak, mikor rövid
pihenőt tartanak a sütöde ajtaja előtt, Giacomo a reggeli kapucsínóját
issza, a nap pedig első sugaraival tapogatja a világot, hogy érett-e őrá. –
Úgy érzem, ehhez nekem fiatalabb test kellene, hajlékonyabb. – Sofie
előveszi a mosolyát, de kicsit ferdére sikerül.
– Az élet olyan, mint egy… – szólal meg Giacomo.
– Nehogy azt mondd, hogy kenyér! – Sofie kuncogva rázza a fejét.
– De ha ez az igazság! – így Giacomo. – Meghallgatsz?
– Örömmel. – Sofie mindig ezt mondja, mindig őszintén.
– A friss kenyér ropogós és ruganyos. Ha áll, felpuhul, de az íze
karakteresebb. – Giacomo felvonja a szemöldökét. – Van, aki ezt nem
becsüli, csak a friss-ropogós kell neki, de a régebbi kenyér tartalmasabb!
Ha nagyon régi, akkor megkeményszik, az igaz, de a jó fog elbír vele.
Sofie nevet és nyitja a sütöde ajtaját, mert ideje visszamenniük.
– Ezt a fogasat ugye te sem gondoltad komolyan?
– Dehogynem. Így van ez. – Giacomo a mosogatóba teszi a csészéjét, és
a kész kenyereket szemrevételezi a gurulós fémállványra tolt
sütőlemezeken. Egyiknek végig is simítja a megkötött lávára
emlékeztető gyönyörű héját. – Értem én, te csak somolyogsz, hogy olyan
szűk az én kis világom, a sütés, semmi több.
– Tévedsz, én…
 – De tudod, kicsit olyan ez, mint az emberi test. – Giacomo befelé
mosolyog. – Jaj, hát nem megint kenyérpárhuzammal jönnék itt neked?
Talán elég is abból naponta egy. Végül is a helyes mértéken fordul meg
minden az életben.
Sofie megérinti Giacomo karját.
– Mondd el, szépen kérlek, úgy szeretem hallgatni a párhuzamaidat.
– Komolyan?
– Komolyan.
Giacomo szeme boldogan csillan, miközben lesimítja a haját.
– Tudod, az összes emberi sejt tartalmazza az egész test tervrajzát.
Ugye hihetetlen? És tudod, mit gondolok én? Hogy amit teszünk,
mármint teljes szívvel, magában hordja a tervrajzot, hogy egészében
véve hogyan kellene élnünk. Csak meg kell látni! Ha kőműves lennék,
biztos folyton téglákról beszélnék. És azelőtt te is biztos folyton csak
táncról beszéltél.
Sofie a lábát nézi.
– Én nem sokat töprengtem azon, hogy mit csinálok. Csináltam és
kész. Úgy éreztem, helyénvaló. Hogy pont ott vagyok, ahol lennem kell.
– Ez aztán a luxus. Legtöbbünk úgy érzi, lenne neki valóbb állapot,
munkahely, szeretőbb társ, netán megfelelőbb idegen ország.
Sofie halkabbra fogja a hangját:
– Hát te? Te a helyeden vagy?
– Ha a kenyereinket kérded, igen. Mert nélkülem nem lennének! –
Giacomo arcán feltűnik sokatmondó, mégis oly sokat elrejtő mosolya. –
Még ha netán én úgy érezném is, hogy nem vagyok a helyemen, sok
vevőmnek nagyon is ott vagyok. Több puszta vigasznál. Gyanús, hogy
már elrendelés.
Sofie hosszan néz rá.
– Nem vagy te véletlenül filozófus?
Giacomo hevesen rázza a fejét.
– Én csak a kenyérről elmélkedem. Végtére az van folyton az orrom
előtt.
 Sofie arra gondol, hogy egyesek hiába látnak fát nap mint nap, a szél
munkálása rajta sosem foglalkoztatja őket.
– Mi mást csinálhatnék? – teszi fel a költői kérdést Giacomo, és a
tésztának szenteli megint a figyelmét.
– Felfedhetnéd a titkodat!
Giacomo hallgat.

***

CSÜTÖRTÖK
Sofie változó szervei közt van az orra is, azaz helyesebben szólva a
szaglása. Ha pár héttel korábban a liszt szagáról kérdezik, azt feleli,
nincs. Ahogyan a víznek sincs.
Most már másképp van ezzel.
Megszimatolja, melyik lisztes zsákot bontja éppen Giacomo.
– Ez a kedvencem – közli, amikor Giacomo a szomszéd helység kis
malmában frissen őrölt lisztet veszi elő. Szinte virágbukéja van.
– A liszt a legfontosabb – nyilatkoztatja ki Giacomo. – A jó kenyér titka
a liszt.
– Meg az odaadás – fűzi hozzá Sofie. – Meg az időráfordítás. Te sok
időt hagysz a tésztának.
– A silány lisztbe beleadhatsz annyi időt meg odaadást, amennyit csak
bírsz, de jóízű kenyér abból nem lesz. Ez a második meg a harmadik
legfontosabb.
– Hát a negyedik? – kérdezi Sofie.
– A méret! – Giacomo épp egy tésztadarabot formáz, ezért nem veszi
észre, hogy Sofie nevetéssel küzd. – Más-más az íz mérettől függően.
– Aha – így Sofie, fegyelmezve magát.
Giacomo híres bagettjének tésztájából aztán mindjárt hétfélét kell
formáznia. A bagett mellett ott a flûte, súlyra a szabályszerű bagett, de
kétszer olyan hosszú és feleolyan vastag. Meg a pain, bagett hosszú, de
vastagabb, a ficelle, fele bagett súlyú, de bagett hosszú „zsinór”. Meg a
tiers nevű zsömleféle, a boule nevű golyó, meg a maradék tésztából a
nagy cipó, a bâtard.
Mikor némi idő múltán Giacomo a nagy lapáttal kiemeli ezeket a
kemencéből – Sofie-ra ezt még nem bízza –, végigkóstoltatja mindet.
Nagy harapás.
Hosszan rágni.
Szemet behunyni.
Összevetni.
Sofie ízlelőbimbói a sütödei napok során a sok kóstolás révén finom
nüanszokra válnak fogékonnyá, és nüanszokban itt nincs hiány. A
péksütemények íze különbözik, mert a héj és a bél aránya eltér, egyik
édeskésebb, a másik kesernyésebb, egyik levegősebb, a másik tömörebb.
– Döntő a helyes méret – tör magának Giacomo az egyik flûte-ből. – Ha
más nem is, de az megvan bennem, hogy a kezem érti a dolgát.
– És a szíved jó!
– Jaj, a szív! – legyint Giacomo és teli szájjal folytatja: – Szerintem
mind jó szívvel születünk. Hanem hát egyeseknél nagyon gyorsan
kikezdik. Mert, tudod, a szív akkor tud csak helyesen dobogni, ha
másoké is dobog érte. – Hirtelen nagyon elcsöndesedik. – Sajnos így van
ez – teszi még hozzá, azzal kimegy a friss levegőre. Sofie nem meri
követni vagy megkérdezni, elárulja-e neki aznap a titkát.

***

PÉNTEK
Ha megkérdezték, ki a legjobb táncos, akit valaha ismert, Sofie mindig az
apját mondta. Pedig senki nem látta őt táncosnak, a legkevésbé ő maga,
hiszen tagbaszakadt, túlsúlyos férfi volt. De ha zenét hallott a rádióból,
úgy elszállt minden baja, mint mikor a nyomtató ló megszabadul a
nehéz szerszámtól – és táncolt rá. Nem valcert, nem balettet
piruettekkel meg ugrásokkal. Táncolt, miközben a tányérokat
mosogatta, a hagymát aprította, a nyeles serpenyőt emelgette. Tánc volt
minden mozdulata. Sofie sose mert az apjához szólni ilyenkor, még ha
kopogó szemmel várta is az asztalnál a sült krumpliját. Egyedül az ő
csodálatos édesapjáé voltak ezek a pillanatok.
Giacomo nem úgy táncol, mint az apja, megvan a saját stílusa, több
csípőmozgás, több lendület, de persze mindez csak leheletnyi. Inkább
csupán sejtetése a táncnak, olyasmi, ahogyan álmában mozdul a test,
amikor valaki tánccal álmodik, vagy Mott mancsa, ha az álmok mezején
nyulat üldöz.
Sofie néha hallja is, hogy Giacomo dúdol közben, de ha, mint ma is, ő
közeledne hozzá, hogy szöveget halásszon a hangok tengeréből,
Giacomo azonnal elhallgat, mert már nagyon odafigyel a
távolságtartásra.
Sofie, amikor kiveszi a kiskabátját a szekrényből hazaindulóban, még
visszafordul és kérdőn néz Giacomóra.
– Még nem – mondja Giacomo.
– De hamarosan?
Giacomo hallgat. De most először kis mosollyal az ajkán.

***

SZOMBAT
– Te tésztát gyúrsz – mondja Sofie mellé lépve Giacomo.
– Az a dolgom, nem?
– Nem kenyeret csinálsz.
– Nem értelek.
– Olyan ez, mint a járás. Van, aki tesz egy lépést, aztán még egyet, más
meg úton van, távolibb cél lebeg előtte. Kívülről nézve ugyanazt teszik,
de belül egészen más érzés. Csinálj kenyeret!
Sofie, amikor újból a tésztához nyúl, már nem arra gondol, hogy ez
tészta, hanem arra, hogy kenyér lesz belőle. Míg gyúrja, már látja, amint
csábítóan gőzölögve jön ki a kemencéből. Hogy mit változtat ez a
technikáján, meg nem mondaná, de most érezhetően jobb munkát
végez. Egyszer csak finom nyomást érez oldalt a vádliján. Lepillant: Mott
dörgölőzik hozzá.
Sofie örömest megsimogatná a tacskódámát, de csupa liszt a keze, az
ujjaira tésztafoszlányok ragadnak.
– Kösz, Mott – mondja. – Ha tudnád, milyen büszke vagyok most
magamra!
Sofie elkapja Giacomo rá és Mottra szegezett pillantását.
– Végre itt az idő?
Giacomo hallgat.
Ám Sofie soha nem hallotta még ilyen zengőnek a hallgatását.

***

VASÁRNAP
Sofie karba font kézzel ül a nagy munkaasztalon, egy mozdulatot sem
akaródzik tennie. Előző estéje Floriannal nagyon… szörnyű lett. Vajon
melyik elavult kapcsolati tanácsadóból merítette az ötleteit Florian?
Nem váltak be, az egyszer biztos. Rózsaszirmok a hálószobáig? Barry
White számai? Még Sofie kedvenc parfümjével is jól telefújta a lakást, sőt
tompítós kapcsolót szerelt az éjjeliszekrény-lámpára és annyira
lecsavarta, hogy Sofie első pillantásra nem is látta őt az ágynemű közt.
Romantikátlanabb már nem is lehetett volna az egész. Annyira nem
illett Florianhoz, hogy csak még jobban elidegenítette tőle.
Ezt az idegenséget Sofie nem bírta tovább elviselni.
Kapott kulcsot a sütödéhez, hát átcipelt az éjszakai falun párnát-
takarót, és példát vett Mottról. A kemence oldalánál aludt, az még ezen a
kései órán is melengette őt a maradék hőjével.
Giacomo érkezése előtt ébred és döntésre jut. Tisztázni kell a dolgokat
otthon is, itt is. Már épp eleget szemlélődött. A dühből, melyet Florian
korbácsolt fel benne, óhatatlanul kap majd a vétlen Giacomo is, de Sofie
ezt a legkevésbé sem bánja. Jelen pillanatban nagyon jólesik
dühöngenie.
 Giacomónak, amikor benyit, elkerekedik a szeme, hogy nem ő érkezik
elsőnek, Sofie-t meg ott éri a munkaasztalon ülve, hevenyészett copfba
font hajjal.
– Buongiorno, Sofie – köszön. – Hogyhogy itt vagy már?
– Te másról sem beszélsz, mint a bizalomról – kezdi Sofie. Ezt a
mondatot előre eltervezte.
– Mert nagyon fontos!
– A bizalomról a liszted, meg a tésztád, meg a vén sárkány, meg a
receptjeid iránt.
– Jól mondod, hogyne. – Giacomo a három bekeretezett fotóhoz lép;
rakódott rájuk kevéske liszt, egy-egy jégvirágos ablakhoz hasonlítanak.
Rutinosan letörölgeti őket.
– Csak bennem nincs bizalmad! – Sofie nyakán lüktet az ér.
– Dehogy nincs! Nagyon is van!
– Akkor miért nem árulod el nekem végre, hogy mit énekelsz sütés
közben? Egész héten csak erre vártam. Mit kéreted magad annyit? Merd
azt mondani, hogy nem fontos: hát csinálnék ilyen jelenetet, ha nem
volna az? Borzasztó fontos!
Giacomo gondosan összehajtja a porrongyot, aztán ő is a
munkaasztalra ül Sofie mellé. Vonakodva, mert ez a tészta helye, de a
választ nem állva akarta megadni. Hanem Sofie oldalán, lazán, ahogyan
barátok szoktak beszélgetni. Vesz pár mély lélegzetet, csak aztán bír
megszólalni.
– Ne haragudj. Annyira nehéz beszélnem erről. Mert nagyon, nagyon
személyes, tudod.
– Tudom, de hát a mi kapcsolatunk is személyes, nem? Több
munkatársi viszonynál, ez barátság. Én eddig így hittem…
– Így is van!
– Hát akkor mondd el! Szép nyugodtan, hagyj magadnak rá időt.
Giacomónak kell még néhány mély levegővétel, hogy elszánja magát.
Ez a dolog kicsit kínos számára. És ha beszél róla, akkor már kinn van a
világban, többé nem szívhatja vissza.
Sofie incselkedve böki oldalba.
 – Na, mondd végre! Gyerünk!
Giacomo nagyot sóhajt.
– Az ének hozzátartozik. Mármint a sütéshez.
– De akkor miért annyira halk az éneked? Egy szót sem értek belőle.
– Mert nem is neked énekelek.
– A tésztának?
Giacomo idegesen fészkelődik.
– Nem. Ez így nem igaz.
– Az énekedtől annyira jók a kenyereid? Ez a titkod?
– Kimondva kész őrültségnek hatna. Inkább bemutatom, gyere. –
Giacomo a fémállványhoz lép, pár kétszer sütött cipó van még rajta, az
ismételt kemencébe vetéstől különlegesen aromás héjúak. Előző nap
sajnos nem vitték el őket, ma fél áron kaphatóak. – Azt ott a jobb szélen
Wabnitzéknak szántam, a mellette lévőt Oliver Schmidtnek, a
következők Von Strachwitz asszonyé meg Bergmeier úré.
– Szemre teljesen egyformák.
Giacomo bólint.
– A szemünk becsap minket, amíg csak élünk. A látás a legátverősebb
érzékszervünk. Az ízlelés sokkalta megbízhatóbb. Na, miért? Mert
elengedhetetlen a túléléshez. Aki mérget nyel, az meghal. – Kijjebb
húzza a sütőlapot. – Egyformának látszanak, pedig nem azok.
– Az éneked miatt? – kérdezi félszegen Sofie.
Giacomo bólint.
– Pontosan. És tökéletesen igazad van: te bőven megdolgoztál ezért a
titokért.
Sofie most először hallja egészen tisztán Giacomo hangját. Most
először látja is énekelni: ahogyan mozog a szája, ring a feje, és közben
olyan a kisugárzása, mintha nagyszínpadon állna ezrek előtt.

Világutazó levelek
Látnak pusztaságot, hegyet, tengert
Te nem tartasz velük
Csak messze álmodod magad
 Giacomo a második strófához széttárja a karját.

Néha
Elköszönsz
Tőlük kedvesen
Így búcsúzol
Ne feledjetek

Utána kicsit zavartan néz Sofie-ra.

– Nem áltatom magam azzal, hogy remek nóták. De Schiller asszony a
szupermarket postapultjánál nagyon búskomornak tűnik, mikor azt
hiszi, senki nem látja. És a dal hat.
– Nekem nagyon tetszik! De továbbra sem világos az elgondolásod –
mutat Sofie a hajszálra ugyanolyan kétszer sütött cipókra.
– Eleinte a nagy Domenico Modugno dalait énekeltem sütés közben –
mutatja Giacomo az imént lepucolt fotók egyikét: Modugno az 1958-as
Eurovíziós Dalfesztiválon, sötét nadrág, világos zakó széles reverrel,
fekete csokornyakkendő, kitárt kar, mintha mindennél nagyobb
ajándékot adna az énekével. – A páratlan Nel blu dipinto di blut
természetesen, meg az Addio, addiót meg a Dio, come ti amót. Ettől jobbak
lettek a kenyerek. Pedig azonos lisztből, vízből, élesztőből, azonos recept
szerint, mint azelőtt! Csak átjárta őket a muzsika, a nagy Modugno
szövegével meg történeteivel egyetemben. Na de nem minden vevőnek
ízlettek egyformán, úgyhogy más nótákat is kipróbáltam. Néha beváltak,
néha nem. Aztán kezdtem személyre szabottan nótákat keresgélni.
Olyan történetekkel, amelyek mintha külön nekik íródtak volna. –
Giacomo szeme kidülled. – Bumm! Kirobbanó siker!
Sofie-nak leesik az álla.
– Ez kész őrület!
– Nem! Ez a valóság! – Giacomo rátartian szegi fel az állát. – Ne legyek
Giacomo Botura Calabriából, ha nem igaz!
Sofie közelebb megy a falon függő fotókhoz.
 – Kitől való az iménti gyönyörű dallam? Modugnótól vagy ettől a
másiktól?
– Ő Gennaro Gattuso, futballista. Úgy játszik a labdával, mintha
kottából játszana. Az a gyönyörű asszony a harmadik képen a Nonnám.
Komponista színvonalon főz! De a dalaim mind Modugnótól valók, mert
ő a legnagyobbak közt is a legnagyobb.
Ez hazugság. Sok dalát meríti Modugnótól, de az évek során a
kuncsaftjaihoz passzította őket. A valaha egész Olaszországnak, sőt az
egész világnak szánt melódiák ennek a falucskának lettek átköltve.
Sofie alig hiszi el, hogy ez az iparosnak vélt ember szintén művész.
– De a történetek, amiket elénekelsz, azok ugye mind…
Giacomo büszke mosollyal bök magára.
– Összes törzsvevőmnek van sajátja! És ha nem ízlik már nekik úgy a
kenyerem, az nagy fordulatra vall az életükben. Grünberg asszonynál is
így volt nemrég. Ki kellett nyomoznom, mi van vele, hogy változtassak a
történetén. Most már újra öröme van a kenyerében.
Sofie küld egy pillantást a bolt felé.
– De honnan tudja Elsa, melyik kenyér kié? – Felveszi az állványról az
egyiket, megnézi minden oldalról. – Nem karcolsz a héjba nevet, nem
teszel rá cetlit. Elsa adogatja ki, ahogyan kézre esik.
– Gyere csak, mindjárt tapasztalni fogod te is, hogy csal a szemed.
De Sofie nem mozdul, összeteszi a kezét, mintha imádkozna.
– Énekelj még egyet! Kérlek!
Giacomo, aki már lépne ki az átjáróba, megáll.
– De tényleg csak egyet!
– Jó. Aztán majd még egyet!
Most mélyebb tónusban, lassúbb ütemben énekel Giacomo, a melódia
jóformán csak hintálás.

Tréfára mindig kapható

Minden pillanatba
Kacagást töltene
Ez zene, hit neki, éltető
 Levegő
Tudja
A síró bohóc
Vacsorakor
Megsózza csak
Az ételét.

– Nittels úr! – kiáltja Sofie, mintha kvízműsorban lenne versenyző.

Nittelsék termelői árudájában már tanúja volt annak, hogy a boltos a
legrövidebb időn belül rekordszámú viccet mond el. Akkor is, ha valaki
szomorú hírt tudat vele.
– Még egyet, légy szíves!
– Az utolsó lesz!
– Hát persze.
A ritmus bonyolultabbnak tetszik, botladozik szinte, az összhatás
melankolikus.

Gyerekkacagás, krokodilkönny
Terem ebben a kertben
Fénylő, feszes, tarka gyümölcsök
Közepében te kitárt szívvel
De belül sötét gyöngyöt izzad
A szomorúság.

Sofie nem sokáig töpreng.

– Marie Denka. Az óvónő…
– Úgy van.
Sofie odalép Giacomóhoz és megöleli, hosszan.
– Őrület, de csodálatos is. A történetek tényleg kivételes hozzávalók.
Giacomo hangja egyszerre szaggatottá válik.
– Hát nem mind történetekből állunk össze? Nem azokból vagyunk?
Abból, amit megéltünk, és ahogyan magunknak elmeséljük? Mik volnánk
a történeteink nélkül? – Még esendőbb hangon folytatja: – Csak
remélhetjük, hogy csupa jó történet alkot minket. És hogy magunk is
szerzőtársak lehetünk.
– A te történeteid jók? – kérdezi egyszer csak Sofie teljes
komolysággal.
– Nincs sok – feleli Giacomo. – Részben csoda szépek, részben nagyon
szomorúak. Ha jól összeszámolom, több a szomorú. De a szépek annyira
szépek, hogy kiegyenlítik a mérleget. Hagyjuk is most ezt. Gyere, még
valamit mutatnom kell neked.
Giacomo előremegy a szűk átjárón a boltba, felkapcsolja a villanyt.
– Na, nem tűnik fel semmi?
Sofie úgy vizslatja a helyiséget, mint gyerekkorában a rejtvényeket,
mikor két kép különbségeit kellett megtalálni: annak idején imádta az
ilyet. De itt minden olyan, mint egyébként.
– Nézd csak meg alaposabban! A pultszekrényen a fát!
Sofie nem lát azon semmit. Csak mikor mélyen fölé hajol és ügyel arra,
hogy ne vessen árnyékot, akkor tűnnek a szemébe a ceruzával rótt
betűk. Hol pusztán „W”, máshol „Bee” vagy „Haa”.
– A vezetéknevek kezdőbetűi! – vágja ki a megfejtést. És menten keresi
a saját jelét, noha tudja, ő nem törzsvevő. – Süss nekem is kenyeret a
történetemmel!
Megcsörren a telefon. Ritka eset. Sofie felfogja, hogy rossz jel, mert
Giacomo teste megfeszül, mintha menten ütés érné. Olyan óvatosan nyúl
a kagylóhoz, mint a tűzhelyen felejtett edény nyeléhez.
– Pape és Fia pékség.
– Beteg vagyok – közli Elsa. – Oldjátok meg nélkülem.
– Jobbu… – Elsa letette, mire Giacomo befejezhette volna.
– Ma egyedül kell boldogulnom – fordul Sofie-hoz, későn kapcsol, hogy
rosszul mondta. Itt van Sofie, végre nincs már egyedül. Mert a pékséget
Elsával vinni, aki keresztülnéz rajta, keservesebb a magánynál is.
Giacomóra hárul a kiszolgálás, hiszen ő ismer minden törzsvevőt.
Sofie-ra marad a sütöde, csak néha szólítja hátra Giacomót, ha elakad
valamivel. Kimerülten, de jó hangulatban zárják a napot. Állták a sarat.
Noha fájlalták a kemencénél Mott hűlt helyét.
 Napközben egyikük sem veszi észre, hogy Elsa többször is kinn
álldogál, be-beles a boltba is, a sütödébe is. Az öregasszonynak nagyon
fáj, hogy milyen remekül elintéznek mindent azok ketten odabenn, és a
vevők ragyogó arccal lépnek ki az utcára.
Nélküle itt minden jobban megy.
Ő csak zavar.
Mindenkit.
Aznap még valaki lopózik a sütödéhez leselkedni. Florian. Látja Sofie-
t, amint fénylő arccal hordja ki a boltba a kenyereket, zsömléket.
Ragyog újra, mint a megismerkedésük idején.
Csodálatos újra ilyennek látni, de fájdalmas is, mert Florian úgy érzi,
Sofie átkelt a másik partra, ahová ő nem követheti. A tarka tavaszi
virágcsokrát beejti az egyik ürítésre váró fekete szemeteskukába.

***

Délután Giacomo kerékpárra ül, hogy Elsának kenyeret vigyen fonott

kosárban (a nagymamához igyekvő Piroskához érzi magát némileg
hasonlatosnak). Elsa egyedül él rég halott szülei eredetileg hat főnek
épült házában, olyan ez, mintha egy valaha testes, immáron ösztövér
nőn lötyögne a régi ruha.
Giacomo csönget, noha nem számít arra, hogy Elsa ajtót nyit. Hallja
azért a csengetést, és tudja, ki az.
Másnap nemcsak kenyeret visz Elsának, hanem jó fűszeres calabriai
szalámit is, ami nagyon finom hozzá, és őbelé, Giacomóba is mindig
lelket ver, ha kell.
Harmadnap egy palack Primitivo bor is kerül. Meg hat kutyatápos
konzerv Mott számára, a legdrágább a szupermarket kínálatából: a
címkén a farkaskutya nyalja a száját és közben még mosolyog is. Aznap
Giacomo megkerüli a nagy házat, benéz a kertbe, ahol pázsit meg
örökzöld sövény van csupán. Mott egy nagy görgeteg kövön bóbiskol.
Giacomo sokáig figyeli, hogyan forgolódik a kis szuka, keresi hasztalanul
a legkényelmesebb helyzetet a kemence melegétől távol.
Ez így tarthatatlan.
Fel kell hívnia Nonnát. Gyorsan visszakarikázik, a sütöde utcai
frontján nyitja ki az ajtót és a bolti készüléken tárcsázza a számot.
Három csengetés után fel is veszi Nonna. Giacomo a pult mögé pillant a
régi faliórára. Nemsokára indulnak a halászok a kikötőből. Nincs sok idő
beszélgetni.
– Gigi! Épp most voltál eszemben. Mert a pék, tudod, a Niccolo imént
ment el az ablakom alatt. Akart adni kenyeret, de mondtam, csak az én
Gigimét eszem, mert nála jobbat nem süt senki! – Hogy is ehetné az ő
kenyerét? Nem bírná ki az utat Calabriába. Nonna szupermarketban
veszi a kenyeret, de a hivatalos kommüniké az, hogy az unokájáén él. –
Megint a fiatal nő miatt hívsz?
– Nem, most egy vénasszony miatt.
Nonna kacag.
– Ha olyan idős, mint Nonnád, egyvalaki oldhatja csak meg a gondját,
ő maga.
Nonna és Elsa ég és föld. Egyik csupa szeretet a világ iránt, a másik
gyűlöli.
– Elsa az illető.
– Jaj, Gigi… – Nonna be lett avatva az ő dolgukba.
– Beteget jelentett, nem árusít. De én bekémleltem az ablakán,
egyáltalán nem látszik betegnek. Szeretném, ha visszajönne.
– A fiatal nővel van baja, nem gondolod? Senki nem örül, ha átveszik a
helyét. Talán azt szeretné, hogy elbocsásd a fiatalt?
– Nonna, az nem lenne igazságos.
– Ki mondta, hogy igazságos az élet? Te is rég tudhatod, nem úgy van
az.
Giacomo hallgat.
– Szóval nem akarod elküldeni a fiatal nőt, és akkor így a jó. Akkor a
szívedhez nőtt. Annyira kívántam ezt neked, kis Gigim. Nem jó egyedül.
– De Nonna, én…
 – Hallgasd végig Nonnádat. Ki tudja, mennyi van még hátra neki.
– Bocsáss meg, Nonna.
– Semmi baj. És most jól figyelj: engedd el Elsát, add vissza a
szabadságát. Túl soká ragaszkodtál hozzá. Még ha a legjobbat akartad is
neki. De néha a legjobb szándék sem vezet jóra. Lehet, hogy visszajön
hozzád, lehet, hogy nem, ő dönt. Jönnek a halászok! – Giacomo szinte látja,
amint fölkel a székről és megcsipkedi az arcát, hogy rózsásabbnak
lássék. – Szervusz, Gigikém. Légy erős! Van benne gyakorlatod!

Másnap Giacomo nem visz ennivalót Elsának.

Csak Mottnak tesz be a kerítés felett egy tál nyalánkságot és egy meleg
takarót, pont olyan színűt, mint a kemence.
 Ötödik fejezet
Bél

Az utóbbi években Giacomo Motthoz szólt legtöbbször, aki értően,

türelmesen hallgatta, ámbár hajlamos volt közben el-elszundítani. Na de
a kutyáknál adottság, hogy nyitott füllel alszanak. Giacomo akkor is
kitárulkozott a tacskódámának, ha az csukott szemmel, csigavonalba
gömbölyödve hevert a kemencénél.
Második helyezett ebben a vonatkozásban a lakása pohárszékén a
fénykép, melynek jobb alsó sarkát fekete szalag keresztezi. Igazából a
sütödében lenne a helye, Domenico Modugnóénál, Gennaro Gattusóénál,
sőt még Nonnáénál is nagyobb méretben. De Giacomo ezt a gyászt
megtartja magának. Ne kérdezhesse őt senki erről a képről, pláne ne a
liszttel, papírzacskókkal, fahasábokkal érkező szállítók, ha rátéved a
tekintetük. Ő az élet fontos, nagy kérdéseit tárgyalja meg ezzel a
fényképpel. Mostanában sűrűn fordul hozzá. Hosszan tanácskozott vele
a Sofie-nak szánt énekéről is. Ez az ének talán még utat is mutathat
Sofie-nak. Giacomo reményei szerint ide, a sütödébe, és nem valami
sáros csapáson, hanem szépen kiépített aszfaltozott úton, lámpákkal,
járdával.
Ezen a reggelen olyan izgatottan halad el a kis murváson az óhaza
növényei – az olajfa, a háromféle erős paprika, az édesgyökér, valamint a
nemrég ültetett Melanzana cima di viola padlizsán meg a növésben
visszamaradt kaktuszfüge – mellett, hogy a sütödében megfeledkezik
Modugno, Gattuso, Nonnája letörölgetéséről. Nyelvén vannak már a
Sofie-nak szánt sorok. Sofie negyedórát késik és nem néz ki jól. Giacomo
nem tudhatja, hogy az imént veszekedtek Floriannal, aki úgy
fogalmazott, hogy véges a türelme. És aki túl a rózsaszirmokon, az
üzeneteken, az ajándékokon, az átvállalt házimunkákon – főleg a rendes
körülmények között utáltakon, mint a fürdő nagytakarítása – már nem
tudja, honnan merítsen erőt további próbálkozáshoz.
Giacomo annak tulajdonítja Sofie nyomott hangulatát, hogy még nem
sütött neki kenyeret. Na de mindjárt elkészül az is.
Sofie elcsodálkozik, hogy milyen széles mosollyal köszön rá Giacomo.
Nekiáll a reszortjának (bővült, mióta Elsa nem jön). Például ő hozza a
lisztet a raktárként szolgáló garázsból, összeállítja a tésztákat, elindítja a
dagasztógépek szakadatlanul piruettező horgait. Épp a sót méri ki,
amikor Giacomo egyszer csak a sütőlapáton azon melegében nyújt felé
egy kenyeret.
– Kóstold meg!
– De még nem vagyok kész a…
– Kóstold meg! A tészta várhat! – hunyorít rá Giacomo.
Sofie ujja hozzáedződött valamelyest ahhoz, hogy forrót érintsen, le
bír törni egy darabkát, egyik kezéből a másikba teszi, hogy hűtse, és
közben fújogatja.
Giacomo úgy néz, mintha mindjárt szétválna a függöny, elsötétülne a
helyiség és vetíteni kezdenék a kedvenc filmjét. Sofie-val minden addigi
munkanapján kóstoltatott, de ilyen büszkén még soha nem állt elé.
A kenyér… abszolút isteni!
Azonnal mosolyt csal Sofie arcára. Tökéletesen eltalálja a gusztusát, az
aromái pontosan megfelelnek az ízlelőbimbóinak.
Sofie elkerekedett szemmel néz Giacomóra:
– Az én kenyerem?
– A tiéd. Csakis a tiéd.
Sofie tör még egy darabot, és azon forrón a szájába tolja. Rég nem
érzett már ilyen jóleső védettséget.
– Mit énekeltél? – kérdezi Giacomótól teli szájjal.
– Titok – feleli Giacomo, aki boldog attól, hogy Sofie-t boldognak látja.
Bizony igaz: csak az öröm olyan, hogy ha megosztják, kétszer annyi lesz
belőle. – A kenyér tudja.
 – Áruld el, de azonnal! – teszi hátra a kezét Sofie. – Különben a
kisujjamat sem mozdítom innentől.
Giacomo ugratásnak szánta a kis közjátékot. Hát hogyne akarná
ismerni a történetét Sofie. Mármint az ő abból formált sorait.
– A kedvedért még rímeltem is. Pedig az nehezen megy nekem.
Sofie kapcsán egy finoman, szinte lábujjhegyen táncos melódia ötlött
Giacomo eszébe. Lassú bécsi valcer ritmusára énekli:

A tészta táncol, mint fényben a liszt,

De ő a lábán megáll,
Ha a liszt meg a víz keveredik,
Hogy mi kell, Sofie érzi már.

Sofie rámered Giacomóra, aztán gyorsan kimegy az ajtó elé, mert

könnyekkel küszködik.
Giacomo nem tudja, öröm- vagy bánatkönnyek-e, talán a könnyek
maguk sem tudják. Sofie kis idő múlva visszajön arcát a kezével
törölgetve, és Giacomo nyakába borul.
– Taníts meg erre. Hogy én is csinálhassam másoknak.
Éppen ezt akarta hallani tőle Giacomo. Úgy áll oda Sofie-val a nagy
munkaasztalhoz, mint a tanár az iskolai feketetáblához.
– Elkezdjük most mindjárt?
– Okvetlenül! – Sofie gyorsan tör még egy jókora darabot a
kenyeréből, hosszan, élvezettel rágja.
– Már beszéltem neked a szerelem nevű hozzávalóról, igaz?
– Aha.
– De nem mondtam el róla mindent. – Giacomo a liszttel beszórt
munkafelületre nagy szívet rajzol az ujjával. – A szerelem ugyanolyan
hozzávaló, mint a liszt. A hozzá nem értők azt hiszik, abból is csupán
egyfajta létezik. Pedig egészen más a helyzet. Van ugyebár a szakma
szerelme, amit a kenyérbe lehet sütni. – Egy veknit rajzol a lisztbe. – És
van az élet szerelme, a sajátunké, az is nagyon jó ízt adhat utóbb. –
Giacomo fülig érő szájú barett sapkás pálcikaembert rajzol és odaírja
fölé, hogy „Giacomo”. – Jobb kenyeret nem is várhatsz olyan péktől, aki
nem ismer személyesen. És aztán ott van a szerelem, a rokonszenv egy
bizonyos valaki irányában, hogy belesüthesd. Ahogyan az anya vagy az
apa ételt készít a családnak és közben a szerettei járnak az eszében. –
Giacomo mindazonáltal tapasztalatból tudja, hogy némely fogásoknál
teljesen mindegy, mennyi szeretettel főzték, nem ízlenek és kész.
Nonnája szardíniái megtanították neki egy életre. Odarajzol még egy
pálcikanőt is a lisztbe, és kiírja fölé, hogy „Sofie”. – Másképp főzöl,
másképp sütsz, ha külön egyvalakinek. Rém egyszerű és mégis rém
bonyolult. Én az énekkel adom bele a kenyérbe a rokonszenvemet.
– Örülök, hogy péknek és nem festőnek mentél – bök Sofie derűsen a
lisztábrákra, és meglegyinti Giacomo vállát.
Giacomo kicsit megbántódik ezen, hiszen imént a számára
legfontosabbról vallott. Mindenben. Nem csak a sütésben. Tedd szívből.
Ami korántsem egyszerű. Amit el kell sajátítani. Ahogyan az izmot
edzeni kell, hogy aztán nehéz súlyt lehessen emelni vele.
– Értem, mire gondolsz – fűzi még hozzá Sofie, és szívet rajzol maga
mellé a lisztbe.
– Komolyan? Tudod, ez nagyon fontos.
– Az bizony. – Sofie nagy szívet kanyarít az összes rajz köré.
Giacomo elégedetten biccent.
– Jól van. Akkor most süss kenyeret egy olyannak, akit szeretsz. Egy
másik kenyeret meg egy olyannak, akivel bajaid vannak. Ugyanabból a
tésztából. Ugyanúgy formázva.
– Énekkel?
– Érzéssel. Vagy táncolhatsz. De elég a képzelet is. A te kenyereid.
– Melyik tésztából?
– Te válassz. Ma ennyi a dolgod. Minden mást elvégzek én.
Azzal Giacomo munkához lát. És közben próbál minél kevesebbszer
letekinteni a kemence mellé, ahol Mottnak kellene lennie.
Sofie elhatározza, annak a nőnek süt kenyeret, aki azelőtt volt, a
városi színpad ünnepelt csillagának. Egy másikat meg a nőnek, akivé
lett, aki már nem táncol, akit már nem szeretnek. Aki még most sem
tudja, hogyan tovább. A pékeskedés kaland, olyasmi, mint mikor
viszonyt kezdenek egyesek azért, hogy ne nyomassza őket annyira a
bizonytalan jövő. Sofie heves viszonyba bonyolódott a pékszakmával. De
a viszony már csak olyan, hogy a kezdete a legforróbb, aztán
langyosodni kezd. Ennél a szakasznál az a kérdés, hogy éleszthető-e a
szeretet egyenletesebb, kevésbé izzító, de annál jólesőbb tüze.
Sofie laza tésztát vesz az olasz lisztből, jól illik a régi énjéhez. Jelenlegi
önmagának inkább a nehezebb, rusztikusabb rozsos felelne meg. Az első
tésztánál a régi életére gondol, a másodiknál arra, hogy ez az élet oda
van. És valóságos új nincs még a helyébe. Csupán pár napnyi intenzív
sütés, miközben a házassága málladozik, akár az elégtelenül kevert
tészta.
Izgatottan lesi aztán a kemencében gömbölyödő, dagadó, gyönyörűen
emelkedő cipókat.
De mikor elkészülnek, Sofie fél a kóstolástól.
A munkaasztal szélére rakja őket, és amennyire csak lehet, húzza az
időt a sütöde takarításával, hogy addig se kelljen foglalkoznia velük.
– Jók lesznek – terem mellette egyszer csak Giacomo.
– Gondolod? – méregeti kritikusan őket Sofie. Nem lehet eldönteni,
melyik nagyobb. De kétség nem fér hozzá, hogy mindkettő jól megsült
kenyér. Ropogós héjú, egyenletesen pórusos belű.
– A fejem teszem rá – veregeti meg Giacomo biztatóan Sofie hátát.
– Hát akkor rajta…
Sofie ügyel arra, hogy mindkét kenyérből pontosan ugyanannyit
törjön. És a kóstolásnál behunyja a szemét, hogy az ízre, az érzésre
koncentráljon.
– Na? – kérdezi az oldalán Giacomo.
Sofie idegesen tör még egy darabot mindkettőből.
De a másodiknak már csak egy kis sarkát veszi a szájába.
Aztán leejti a maradékot, reszket a keze.
A hangja is.
– Teljesen egyforma az ízük.
 ***

Sofie nem állítja be a vekkert másnapra. Döntsön a sors, hogy munkába

megy-e, kockáztat-e újabb próbálkozást. Mélyen megsebezte a felsülés,
mert fogalma sincs, hogy mi a fészkes fenét csinált megint rosszul. Már
ízig-vérig péknek hitte magát, na de ez az énkép nevetséges illúzió.
Soká marad fenn, bont egy üveg bort és megiszogatja, a sorsnak nem
sok esélyt hagy, hogy időben keltse. Miután kimászik az ágyból, fél
tízkor telefonál Giacomónak és annyit mond, mert hazudni nem akar
neki, hogy úgy érzi, aznap nem az igazi. És még napokig nem lesz az
igazi.
– Gyere, ha újra igazinak érzed magad – mondja erre Giacomo. Érződik
a hangján, hogy csodálkozik ezen a megfogalmazáson. Mi az, hogy valaki
úgy érzi, nem az igazi? Akkor úgy érzi, hamisítvány?

Sofie telefonál Franziskának, elhívja magához, hogy ne maradjon

egyedül a gondolataival: úgy érzi, rajnyi károgó varjú gyanánt zaklatják.
Florian próbál a zenepalotában, mint újabban mindig, ha ő idehaza van.
Sofie örül, hogy Floriant távol tudja, de szomorú is emiatt. Mert minél
ritkábban látja a mostani Floriant, annál sűrűbben gondol a korábbira.
Aki már nincs.
Sofie pechjére Franziska hoz egy palack rizlingpezsgőt, mert neki is
van mit alkoholba fojtania (ámbár sejti, hogy ezzel csak konzerválja).
Nem a konyhaasztalhoz ülnek le, a nagy kanapéra telepednek, lerúgják a
cipőt, maguk alá húzzák a térdüket. Kicsit újra tinik így, puszta
tinigondokkal.
– Nálam elszakadt a cérna – mondja Franziska a koccintás után. –
Muszáj végre megint mást is csinálnom, mint hogy a Szűz Máriáról
gondoskodom. Nehogy félreérts, odáig vagyok a gyerekemért. Anouk
egy arany pofa, egy napsugár, de tényleg. Mégis nagyon kell, hogy
rendszeresen válthassak szót felnőttekkel is.
– A pékségbe nagyon kellene kisegítő eladó.
Franziska gyúrja a jobb lábfejét, nyújtogatja a lábujjait.
 – Nem erre gondolok. Valami projektre, aminek én vagyok a lelke.
– És Anouk?
– Már keresek mellé pótmamát – veszi munkába a bal lábát Franziska.
– Ne kérdezd, miért nem neked szóltam.
– De igenis kérdezem.
– Mert van más teendőd, rendezned kell az életed dolgait. Ahogy
nekem is. Tudod, mi Anouk legújabb heppje?
– Csak nem keresztrefeszítősdit játszik? – kortyol a pezsgőből Sofie.
Csak hogy Franziskának ne egyedül kelljen innia.
– Ha tíz méternél közelebb merészkedsz hozzá, szenteltvizet fröcsköl
rád. Ott van mindig a keze ügyében a kis rózsaszín kulacsa. Mellesleg
megáld minden kutyát meg macskát is. Nagy siker. Nemsokára mi
leszünk a falu favoritjai.
Sofie adós marad a mosollyal. Mert rávette magát valami nagyon
kellemetlenre.
– Mi van? – kérdezi Franziska.
– Nézd…
– Igen?
– Lenne állás a zenepalotában. A kelléktárnál jelmeztervezőt keresnek,
hónapok óta nincs jelentkező. Te mint divatszabó…
Franziska elengedi a lábfejét, pedig addig úgy dolgozott rajta, mint
biztató jövőjének zálogán, és megöleli Sofie-t.
– Drága vagy! Irtó drága!
Sofie megtartja magának, hogy miért hallgatott addig, noha már egy
ideje úgy látta, Franziskára ráférne némi változatosság. Hiszen ez belépő
a húgának a balett kozmoszába: fényes csillagai, főleg egy Irina nevű
hírvivőjévé válna.
– Még nem vettek fel – hűti le a húgát Sofie, és kortyol megint a
pezsgőből, nehogy leríjon róla a reménykedés.
– Máris ráírok Florianra, hogy szóljon egy jó szót az érdekemben.
Hát erre sem vagyok már alkalmas, gondolja Sofie. Én már hiába
szólnék bárkiért.
 ***

A rá következő napokban Sofie nem hívja fel sem a húgát, sem Giacomót.
Pedig bántja, hogy minden Giacomóra marad, hiszen Elsa sem dolgozik.
De mint egy jó adag élesztős tészta, igényli, hogy takarásban legyen és
békén hagyják.
Negyednap délután csöngetnek. Sofie nem vár látogatót, nincs is úgy
öltözve, hogy fogadhatna bárkit – Florian egyik kiszolgált bő ingét viseli
macskanadrággal, vastag zoknival –, nem is akar ajtót nyitni, de mert a
csengőt egyre csak nyomják rövid időközökben, tántoríthatatlanul,
mégis odaindul. Mindegy, ki az, leordítja. Nagyon jól fog esni!
Elsa az.
Sofie torkán akad az ordítás.
Giacomo a csukott ajtón keresztül elmondta az öregasszonynak, hogy
Sofie-ra nem lehet számítani. Másnap reggel Elsa szó nélkül ott állt
megint a pékségben. Ő rögtön látta, hogy abban a paszulykaróban nem
lesz kitartás, hogy a pékszakmához semmi adottsága. Úgy tűnt,
helyreállt a régi, szokott rend. Mott úgy örült a viszontlátásnak
Giacomóval, hogy hosszan mellé szegődött, simult a lábához munka
közben ahelyett, hogy törzshelyén, a kemencénél heverészett volna.
Hanem aztán feltűnt Elsának, milyen gyatrák Giacomo kenyerei.
Némelyik kis híján megégett, némelyik meg nem kapott elég színt, a
méretek sem stimmeltek, a vevők hiányolták az ízeket. Elsa egyre-másra
hátranézett a sütödébe. Giacomo túl sok időt tölt Mott simogatásával,
arra nem figyel eléggé, hogy időben vegye ki a sütőlemezeket a
kemencéből. Vagy a környéket pásztázza, hiába várakozik előtte a
tészta. Nem szól már zene a sütödében, Modugno, Gattuso és a Nonna
fotói már ki sem látszanak a lisztréteg alól, hóborította tájakba vesznek.
Hát Elsa megkérdezte:
– Mi van veled?
Húsz év óta az első nem pékárura vonatkozó kérdés valóban kiragadta
Giacomót a letargiából, úgy meglepődött.
– Komolyan érdekel?
 – Állnék itt különben és kérdeznélek? – szegte fel az állát Elsa. – Hát
lopom én az időmet?
– Kedves tőled, hogy megkérdezted.
– Na beszélj, mielőtt meggondolom magam!
És akkor Giacomo – megörülvén annak, hogy nem csak szőrös lapátfül
nyitott a gyötrelmére (Nonna rokonokhoz látogatott, nem volt telefonon
elérhető) – mindent elmondott Elsának.
Ezért áll Elsa a lakásajtóban Sofie-nál. Beljebb menni nem óhajt.
Steppelt kabát van rajta, elegáns selyemsál, drága bőrcipő.
Nyilvánvalóan hivatalos tárgyaláshoz.
– Üdvözlöm… – Sofie elakad, nem meri Elsát a keresztnevén szólítani,
a vezetéknevét meg nem tudja.
– Vissza kell jönnöd – vág a dolgok közepébe Elsa. – Az olaszt mintha
kicserélték volna. Alig él.
Sofie gombócot érez a torkában.
– Őszintén sajnálom.
– Nem jó semmire ilyen állapotban.
– Én…
– Beléd meg mi ütött?
Sofie szemében Elsa a legutolsó ember a világon, akit a bizalmába
avatna.
– Most sajnos nem érek rá. – Csukná az ajtót, de Elsa betolja bőrcipős
lábát az ajtórésbe. Az öregasszony szempillarángásokkal tudatja,
mennyire fáj az ütközés az ajtólappal.
– Az, hogy a kenyereid egyforma ízűek, csak azt mutatja, van még mit
tanulnod. És tanulni a világ legszebb dolga. Egyet jelent a növekedéssel,
amilyen a fáé, amikor ágat hajt és lombsátrat. – Sofie rögtön kapcsol,
hogy ezek nem Elsa saját szavai. Giacomo üzen vele. – Időt kell adni a
kenyérnek és időt saját magunknak – folytatja Elsa. – Tanulj türelmet és
megtanulsz sütni!
A türelem nem az ő erénye, gondolja Sofie. Nem is tartotta semmire. A
türelmetlenséget vélte az egyik legjelesebb tulajdonságnak. A
türelmetlenséget, hogy a grand jetéjét tökéletesítse, hogy leadjon még
egy fél kilót. Türelmetlenségében addig gyakorolt éjszakánként az olcsó
manzárdlakásukban, míg álomba nem ájult a padlón.
Mivel Sofie késik a válasszal, Elsa nem fegyelmezi magát tovább.
– A teremtésit, szedd már össze magad, lányom! Reményt keltettél a
kis olaszban, adj neki esélyt és magadnak is! Ne legyél már olyan
elkényeztetett, finnyás táncikáló baba, amilyennek tartottalak
kezdettől!
Sofie felvonja a szemöldökét:
– Maga is azt akarja, hogy visszamenjek?
– Felőlem elvihet az ördög. De a falusiaknak kenyér meg zsömle kell.
És hogy legyen, ahhoz most épp te kellesz. Ott legyél holnap vagy
süllyedj el szégyenedben!

***

Másnap Sofie-t a pékség ajtaján nagy piros betűkkel virító tábla fogadja:
ZÁRVA!
De hátul a sütödében világosság van.
Sofie óvatosan benyit az oldalajtón, és Giacomót a hokedlin ülve találja
a kemence előtt.
– Mit csinálsz itt? – kérdezi Sofie.
– Várok.
– Rám?
– Rád.
– És ha ma nem jövök, holnap mit csinálnál?
– Várnék rád. Holnapután is.
– Miért nem sütsz? – Sofie a vén sárkányhoz lép, belepillant. – Hiszen
be van fűtve.
Giacomo ráemeli fáradt, véreres szemét.
– Figyelj, azt gondoltam, megtaníthatlak sütni úgy, ahogyan én
tanultam. Nézel engem, meghallgatsz. De te más vagy, táncolni is
másképp tanultál. Úgy tanították neked a mozdulatokat, hogy közben
formálták a testedet.
Sofie a sötét eladótér felé mutat.
– Mi lesz a vevőkkel? Enni akarnak!
– Te fontosabb vagy.
– Nem! – akasztja fogasra a kiskabátját Sofie. – Most sütünk a
vevőidnek. Utána megtaníthatsz, amire csak akarsz!
– A vevőimnek? Dehogy!
– Méghogy nem?!
Giacomo Sofie-hoz lép, finoman megfogja kétfelől a vállát.
– A vevőinknek sütünk!
– Nem érünk rá szőrszálhasogatni. Mindent bele!
– Ez nem szőrszál. Ez lényeges. Ez sörény.
Sofie nevet.
– Így nem mondjuk. Így nincs értelme.
– Pompás sörény. Ilyen dús – makacskodik Giacomo, és végigszánt a
kezével a tökéletes frizuráján.
Sietniük kell, nem marad idő tanakodni, szavak nélkül, gyorsan kell
összedolgozniuk. A nagy nyomás csinál a szénből gyémántot, ezt tudja
Giacomo. És rég nem volt már ilyen nyomás alatt a Johannes Pape és Fia
pékség.
Elfelejtik levenni a táblát az ajtóról.
A kutyasétáltató vagy futócipős korán kelők bosszúsan állnak meg a
bolt előtt, mert a faluban nem szokott változni semmi. A pékség sem
kivétel, évtizedek óta működik és csak ünnepnapokon tart zárva.
Nyújtogatják a nyakukat libasorban.
– De hisz ég benn a villany! – mondja valaki, akinek a labradorja már
rángatja a pórázt, mert otthon jól megrakott etetőtál várja.
– Az imént mozgást láttam hátul! – így egy nő, akinek a cipőtalpában
több a levegő, mint a műanyag. A cipő árából ítélve a legdrágább levegő.
Elsa rebbenti el őket (Nincs itt semmi látnivaló!). Mogorván leszedi a
táblát és nem kevésbé mogorván felveszi a munkát.
 A műszak végén Sofie ott marad a sütödében, pedig így még soha nem
fáradt el. Leül, de Giacomo a kezénél fogva felhúzza.
– Most hadd hallom, kiknek sütötted a két kenyeredet.
Sofie vonakodva, de kimondja.
– Jó, kezdjük az elsővel. Süsd meg! – utasítja Giacomo.
Hagyja, hogy Sofie tegyen pár kézmozdulatot, megállapítja, hogy
egyre kapkodóbb, kiesik a ritmusból. Ezek után irányítja Sofie kezét
gyúrás közben, megérinti a karján az izmot ott, ahonnan az erőnek kell
jönnie, lazítja a pihentethetőket.
Sofie összerezzen az első érintésétől, de aztán tetszik neki, ahogyan
Giacomo vezeti, mintha párban táncolnának. Sőt Sofie azon kapja magát,
hogy direkt csinál valamit rosszul, csak hogy érezhesse a finom
nyomást. Giacomo gyöngéd, mégis határozott. Sofie-t rég nem érintették
meg már így.
Kenyeret formáz, de közben nem a régi önmagára gondol, csakis
Giacomo kezét érzi a magáén.
– Na, még egyet!
Sofie munkába vesz egy újabb tésztadarabot, de Giacomótól már
kevesebb ráhatásra van szükség.
– Megtanulod mindjárt! Na, gyorsan még egyet!
A következőt szinte már saját kezűleg formázza. Giacomo csupán jelzi,
hol érne hozzá.
– Ne gondolkozz, csináld. Énekelhetsz hozzá, ha akarsz. Vagy
táncolhatsz. Fő, hogy csináld. Ha gondolkodom, a kezeim néha nem
tudják, hogyan tovább. A fej zavarja őket. Évekig győzték nélküle is. A
fejem merő sértés a kezeimnek. – Giacomo feltartja mind a kettőt,
mintha szemléltetné, hogy ezeknek ugyan semmi szükségük a fejre.
Dalra esetleg, de fejre semmiképpen.
– Na, most te önállóan, és gondolj a régi Sofie-ra! Azaz nem is, érezd a
régi Sofie-t! – Giacomo megfogja Sofie csípőjét. – Érezd a ritmusát. Ringj
vele!
Még tíz kenyeret kell formáznia. Csak az utolsónál sikerül
kikapcsolnia a gondolatokat, és ismét beleéreznie magát a hajdani Sofie
helyébe, megbánás, szemrehányás nélkül – színtisztán belé lényegülni.
– Na, most jöjjön a mai Sofie kenyere! – dől a nagy dagasztógépnek
Giacomo. – Nem kell elsietni semmit. A tészta vár türelemmel, direkt
olyanra csináltam.
Sofie-nak mintha ólomsúlyokat aggattak volna a csuklójára. Minden
mozdulat nehezére esik. Úgy gyúrja a tésztát, mintha büntetni, sebezni
akarná. Szikra örömöt sem érez közben.
– Na, még egyet! – vezényel Giacomo.
Sofie legyűri az ellenérzését. Csinálja újra meg újra. Most nyugszik
Giacomo keze, az övé magányra van ítélve.
Csak tucatnyi gyötrelmes kenyér után int megálljt Giacomo.
– Na, vesd be szép sorban a vén sárkányba. Az utolsót legelőre.
Mikor becsukja a kemence ajtaját, Sofie kávét akar hozni magának, de
Giacomo nem engedi el.
– Figyeld, hogyan jönnek föl a kenyereid. Az fontos. Lássa az ember a
közvetlen következményét annak, amit csinált. Csak abból okulhat!
Giacomo nem tágít Sofie mellől, lepisszegi, valahányszor mondana
valamit. Mikor eljön az ideje, Giacomo Sofie kezébe adja a péklapátot,
hogy szedje ki az összes veknit.
– Félsz a kóstolástól?
– Igen – feleli Sofie. – Nagyon.
– Jól néznek ki – pillant Giacomo Mottra. – Nem gondolod, öreglány?
Mott viszonozza a pillantást és halk vakkantást hallat.
– Mott nagyon izgul – tolmácsol Giacomo. – Hogy vajon ma új péket
avatunk-e. Előbb a táncos Sofie kenyerét kóstold!
A legszélsőt nyújtja.
– Ne gondolj semmire, amíg eszed. A fejed lehúz. Lebegjen inkább.
Röppentsd szét a gondolatokat, mint a lufikat, hadd vigye a szél.
Milyen egyszerű, milyen szép mondás, és milyen nehéz tettre váltani.
Sofie eszik a kenyérből.
A másodperc törtrészéig olyan, mintha újra színpadra lépne.
Elered a könnye.
– Jó lett, ugye? – kérdezi Giacomo. A büszkeség szól belőle.
 – Igen – hagyja rá Sofie. – Túl jó.
– Na, most a másikat! – Giacomo már nyújtja is. Az ujja fel sem veszi a
forróságot. Az utoljára formázottat adja.
Sofie nagyot sóhajt, aztán gyorsan harap belőle.
Semmitmondó falat.
Semmilyen.
Hiába rágja meg újra és újra.
Kenyér, slussz.
Sofie a fejét rázza.
Giacomo vigasztalóan Sofie vállára teszi a kezét.
– A második kenyér sokkalta nehezebb.
– A második élet, az a sokkalta nehezebb.
– Majd még dolgozunk azon, hogy jobb legyen a második kenyér –
mosolyog rá Giacomo.
Ahhoz az életnek kell jobbá válnia, gondolja Sofie. Ami annál is
sokkalta nehezebb, mint kenyeret sütni, akárhogy gondolja Giacomo. Az
élet nem kenyér. Sütöde, hatalmas kínálattal. És valami folyton szénné
ég a kemencében.
Giacomo terve és mosolya azonban tetszik Sofie-nak. Az ő segítségével
majdcsak sikerül egyszer a második kenyér. És talán a második élet is.

***

Szerelmesnek lenni függőség, ezt tudta Marie. De életében soha még

nem tapasztalta ennyire, hogy folyton növelni kell a dózist.
És a megszerzéséhez akár bűnre is vetemedni.
Folyton azt forgatja a fejében, mikor élhet meg újabb közös
pillanatokat Floriannal. Szerencse, hogy Sofie napjai a sütödében egyre
hosszabbra nyúlnak.
A zenepalota találkahelynek viszont egyáltalán nem szerencsés Sofie
kinagyított fotóival – a tökéletes balerinatestéről, a sugárzó mosolyáról,
amint meghajol, hagyja, hogy elárassza az ováció óriáshulláma. Sofie
hattyú, ő rút kiskacsa. Nagy ritkán képes megfeledkezni erről. Igazából
csak mikor Florian rámosolyog, különben úgy érzi, olyan szürke, mint a
beborult égbolt.
A reggeli Floriannál kiemelkedő dózis szerelmesség volt. Marie közben
elképzelte, hogy együtt élnek és sok közös reggelijük egyikét költik.
Azóta minden alkalmat megragad, hogy bemenjen hozzá a lakásba.
Egyszer azzal csöngetett be, hogy mutat egy újságcikket egy moszkvai
balettbemutatóról, „véletlenül” rálapozott (igazából másfél óra hosszat
kutakodott az újságosnál). Egyszer tejért, egyszer vajért, egyszer lisztért,
de ez már nagyon feltűnő volt, ráadásul szétszórtnak,
háztartásvezetésre képtelennek tüntette fel Marie-t.
Marie maga előtt sem tagadhatja már, hogy egyre gyakrabban
hallgatózik a lépcsőházban. Gyanús hálószobai neszek vagy ordítozás?
Előbbi soha nem ér a füléhez, utóbbi gyakrabban. Marie restelli, hogy
minden újabb veszekedéstől felvidul. Hiszen ő nem ilyen! De mégis kinn
áll minden este a lépcsőházban, minden este egy lépcsőfokkal feljebb.
Sőt ennyivel már nem éri be, és tudja is, hogyan érheti el, amit akar.
Florian ezen a délutánon otthon van, nincs kitűzve próba. Marie jobban
tudja már a beosztást, mint maga Florian.
Marie idegesen nyomja a csengőgombot.
Florian ajtót nyit, fáradtan néz, mert előző este is veszekedtek Sofie-
val, a rá következő hallgatás pedig majdhogynem olyan fülhasogató volt.
– Ráérnél egy kis sétára? – kérdezi Marie. – Kiszellőztetném a fejem, és
– már megbocsáss – úgy látom, neked sem ártana.
– Tartok tőle, hogy a friss levegő nekem ehhez kevés lesz – húzza
végig a kezét a borostás állán Florian. – De kezdetnek próbáljuk meg.
Menjünk ki a kis tóhoz, még sosem jártam ott.
Florian beadja a derekát, kabátba bújik. Aznap az április éppen őszt
játszik, szelesen. Mikor Florian felhajtja a gallérját, és közben elereszt
egy sóhajt, Marie a hátára teszi a kezét, biztatásul: kicsit soká, kicsit
simogatósan. Fokról fokra tolja odébb a határokat.
– Mi újság nálad? – Marie a feszítő kíváncsiságát úgy nyomja el, mint
más az ingerlő torokkaparást.
 – Napok óta semmi változás. Az a benyomásom, hogy Sofie-t a
kapcsolatmentő kísérleteimmel istenigazából elidegenítettem
magamtól.
– Nagyon… végérvényesnek hangzik.
– Nem csak hangzik.
Marie tesz pár lépést és mélyeket lélegzik, hogy a következő kérdése
közben ne remegjen a hangja.
– Szóval ideje lenne… – Marie-nak nehezére esik kimondani, mert
olyan sok reményt fűz hozzá – …elengedned? Azt olvastam, hogy
„szabadon engedés”-re kell gondolni, mert úgy pozitívabb. Mintha az
érzések olyanok lennének, mint a kalitkába zárt kismadár. Talán
visszajön egyszer, talán nem. Ezt már nem te tartod kézben. Voltak ugye
terveitek… – Ez nem felel meg a valóságnak, amivel Florian tisztában is
van. Sofie is kovácsolt terveket, meg ő is. Na de közöseket? Ő szeretett
volna gyereket, de ezt sosem mondta ki. Szívesen töltött volna időt
külföldön új impulzusokért. Sofie meg csak táncolni akart, mindegy volt
neki, hogy hol.
Marie kap az alkalmon, többször is végigsimít Florian hátán a nyaka
felé tendálva, az ujja hegye oda is ér: ettől mintha áramütés futna végig
a testén.
– Tudod – folytatja Florian, míg baktatnak a sínek mentén –, lehet,
hogy már régebb óta áltatom magam. Valószínűleg kezdettől világos
volt, hogy Sofie meg én csak időlegesen leszünk együtt, aztán elválnak
útjaink. Mint itt a sínek egy darabon párhuzamosan futnak, aztán
elágaznak más-más cél felé. Hajlítgatni a pályákat nem lehet, vasból
vannak. Ha meg mégis meghajlítják, garantáltan kisiklatja a vonatokat
és áldozatokat követel.
Szótlanul haladnak pár métert, Marie azt akarja, hogy Florian
alaposan elmélyedjen abban, amit ő az imént mondott.
– Hát ettől a szellőztetéstől sem tisztul ki a fejem – jegyzi meg egy
ponton Florian.
Elérkezik a pillanat Marie kis tervének második felvonásához.
 – Na, várj csak! Direkt betanultam egy fouetté en tournant-t, hogy
áthangoljam kicsit a gondolataidat. – Azzal elkezdi a nevezetes forgást,
mikor a táncosnő fél lábon áll és a másikat gyorsan mozgatja, hogy
lendületet vegyen egy piruetthez. A Hattyúk tavában vagy harminckét
ilyen van.
Marie kettőt hoz össze.
Aztán kitör belőle a kacagás és a szája elé kapja a kezét.
Florian megtapsolja.
– Hát ez nem nekem való – jelenti ki Marie.
– Ugyan már, remek a mozgásod. Csak a gyakorlat hiányzik.
– Megmutatod, hol hibáztam el?
– Hát persze, miért ne.
Marie felveszi a pozíciót.
– Így helyes?
Így rémes, gondolja magában Florian, de a kis nő maga nagyon helyes,
olyan, mint egy gyámoltalan kutyakölyök. Florian odalép Marie-hoz,
feljebb viszi a karját, finoman lejjebb nyomja a vállát, a fenekét pedig – a
csípőjét megfogva – előrébb. Jólesik megérinteni, egészen más, mint a
társulat táncosnőit.
– Tökéletes! – emeli el a kezét ráérősen Florian. – Szerződtetlek!
– Mutathatok még egy pozíciót?
– Hát hogyne.
A tóig többször is előadják ezt a kis játékot. A szerelembe esés drogja
ott kering már Florian véráramában, de Sofie-ból is még túlontúl sok.
A tavon aznap egy kacsamama úszkál, hét habos, gyöngyszem csibéje
élén.
– Kár, hogy nem hoztunk elemózsiát, piknikezhetnénk – sajnálkozik
Florian.
Marie a hátizsákjára paskol.
– Van.
– Nahát! Ez komoly?
– Sütöttem pár pitét, sósat is, édeset is, van hozzá pezsgő. Behűtve.
– Te aztán mindenre gondolsz.
 – Adjuk meg a módját, nem?
– Igazad van – mondja Florian. – Ha már, akkor mindent bele!
Hosszan elüldögélnek.
A szél minduntalan beleszánt Marie hajába, mint egy szenvedélyes
szerető, ő meg nem győzi visszaigazgatni a tincseket, hogy Florian azt
lássa, amit a fodrásznő kigondolt.
A Beller utcai házba visszatérve Marie búcsúzóul arcon csókolja
Floriant. Nem a futó, izzadt kézszorításra emlékeztető puszi, hanem
olyasféle, mint szeretkezéskor, mikor is orrhegyre meg csukott pillára
lehelt továbbiak követik.

***

Sofie megborzong a hűvös áprilistól, hiányzik a sütöde melege. Érzi,

ahogyan lépésről lépésre hűl a teste. Mikor hazaér, nyomban a kádhoz
veszi az irányt, a forró fürdőben ázva olasz slágereket hallgat, újra meg
újra megereszti a meleg vizes csapot. Aztán a konyhában szinte csakis
kenyeret eszik. A nagyja a sütödéből származik, de van máshonnan, még
a szupermarketból is, összehasonlítás céljából. A kóstolásnál hol
grimaszt vág, hol elismerően vonja fel a szemöldökét, jegyzeteli a
fajtákat, a gabonaösszetételt, a héj, a bél, a pórusosság mutatóit.
Florian csak zavarja eközben.
Aki azonban mégis leül Sofie mellé a Marie-val tett séta után, rét, friss
levegő és pezsgő aurájában.
– Még itt vagy? – kérdezi Florian.
– Az orrod előtt ülök – feleli Sofie. Az okostelefonján épp talált egy
posztot a régi gabonafajtákról.
– Ne tegyél úgy, mintha nem értenél.
– Hadd nézzem most ezt.
Sofie igazából azt mondja: Hadd ne nézzem, mi van köztünk. Vagyis
nincs többé. Ez most vakfolt nekem. Benne te is, Florian. Sofie valahol
belül sajnálja, hogy ilyen Floriannal, ennyire elutasító, durva. De nem ez
benne az alaptónus.
Florian szeretné elmesélni Sofie-nak a napját, a Marie-val töltött időt,
ezeket az alkalmakat soha nem hallgatja el Sofie elől. Beszámol minden
találkozásról, minden gesztusról. Ha Marie-val boroztak, direkt elöl
hagyta a palackokat, a poharakat. De úgy látja, Sofie-t hidegen hagyná az
is, ha a szétdúlt ágyuk tele lenne rúzsnyomokkal. Pedig Florian szeretné,
ha kiabálna vele, könnyes szemrehányásra vágyik, hogy
megbizonyosodhasson, Sofie érez még iránta valamit. Csak hát férjből
lakótárs lett. A felesége meg sündisznó. Sokadszor szúr már oda neki.

***

Eltelt pár nap Sofie második kenyerének fiaskója óta. Ezen a reggelen
tart végre megint ott, hogy újabb kísérletet tesz.
Ahogyan Giacomo az énekeibe foglalt történeteket csiszolgatja, ő a
táncát. Új lépést iktat be, aztán relevét spiccen. Vagy megfeszíti az egész
testét, mintha ugrana, de ez igazából inkább nyújtás marad. Néha
jobbra-balra forog, mintha valcerezne, és amikor gondolatban
piruettezik, a nyakát tekergeti csupán.
Ezért a nap végére gyakran érzi úgy, mintha előadása lett volna a
színpadon. A tapsot nemigen hiányolja, a hibátlan kivitelezés, a
teljesítményével való elégedettség boldogítja.
Néha Giacomóval is táncol úgy, hogy ő ebből mit sem vesz észre.
Közelebb húzódik hozzá a munkaasztal mellett, hogy hallja a dúdolását
és arra táncol. Az ő kenyerei ezért kicsit Torin úréi, meg Egerle
asszonyéi, meg a Marienhof családéi lettek, akikről Giacomo dalokat
költött, de ezt remélhetőleg senki se bánja. Még talán a falusi
jószomszédság is nyer vele.
Ezen a napon megint közelebb táncol Giacomóhoz. Ezt az énekét még
nem ismeri. Bizonyára az új vevőé: a nő jó egy hónapja költözött a
faluba. Sofie annyit tudott meg róla, hogy fotómodell, akit néha
színésznőként is foglalkoztatnak.
Giacomo a falu hozzávetőleg negyven lakosa történetét süti a
kínálatba. Sofie slágerlistáját Marie éneke vezeti, akivel annyit
foglalkozik Florian az utóbbi időben. Valami csodálatosan mélabús.
Az új ének egy csapásra dobogós a történetsütödei slágerlistán.

Tükrözöd a világot
A világ téged, tükör a tükröt
Barna szem, fekete haj
Piros száj, színejátszó
Kelme simul rád csíkokban
De te maradsz te
Mélyen gyökerezel a földben
Magasban fuldokolnál

Sofie rádöbben, féltékeny erre a nőre, a sorokból áradó csodálatra.

– Szép a kezed – bókol Giacomónak viszonzást remélve.
– Ez a mancs? – kérdez vissza gúnyosan Giacomo, és kalimpál az
ujjaival, mintha gyereket akarna megnevettetni.
Sofie azonban nem kacsingatós bölcselmekre vágyik most, hanem
közelségre.
– Megpróbálkoznék újra a második kenyérrel. Segítesz?
Giacomo odaáll mögé, a kezét a kezére teszi.
Közösen gyúrják a tésztát, hamar eltalálják a tökéletes ritmust.
Giacomo legfutóbb érintése is megbizsergeti Sofie-t, a karján
meredeznek a pihék. Giacomo felfigyel boldog szuszogására. Elveszi a
kezét, hátrább lép.
Aztán Sofie-ra emeli a tekintetét. Olyan átható nézéssel, amilyent
Sofie soha addig nem látott tőle.
Giacomo nem fogja fel, hogy benne lelte gyönyörűségét, nem a
munkában.
 – Most már valóban pék lettél! Nagyon boldoggá teszel ezzel, ugye
tudod! A második kenyered csak idő kérdése.
Giacomo átöleli, ő viszont. Simogatja Giacomo hátát, beszívja az illatát,
pirított aromák, verejték és a kedvenc calabriai szappan elegyét.
Mott egyszer csak előtte terem, vidáman vakkant, ágaskodik a mellső
mancsával, boldogan lihegve ugrik föl Sofie-ra.
– Betanítottad őt is, mi? – csillan fel Sofie szeme.
– Nem, Mott mindig önállóan tanul.
Sofie lekuporodik a tacskódámához és megvakarja langyos füle tövét.
Kezdettől erre vágyott.
A második kenyere aznap sem sikerül, de ez picit sem szegi kedvét.
Mielőtt hazaindulna, átmegy az eladótérbe.
– Jelentem, pék vagyok – mondja Elsának és szalutál. Buta kérkedés ez,
tudja ő. De őszinte büszkeség is. Most először érzi, hogy talán ez neki az
új pálya. Azaz nem is: az új élet.
Sofie meglepetésére Elsa azt feleli:
– Nagyon jó. Örülök. Végre meglátogathatom a családot hosszabb
időre. Rég esedékes.
– De én a sütödében vagyok hátul, nem itt elöl, ehhez én nem…
– Majd belejössz. Belejöttél a sütésbe is. Pedig első nap esküdni
mertem volna, hogy nem tolod ide a képed még egyszer. – Szinte lágy a
hangja.
– Köszönöm – mondja Sofie. – Hogy ennyire… kedves hozzám.
Elsa biccent, kibújik a kötényéből, összehajtogatja és leteszi a vén
pénztárgép mellé. Tűnődően simít végig rajta, körbehordja a tekintetét
az eladótérben, elégedetten biccent és kilép a boltajtón. Mint egy átlagos
vevő, aki többé semmi közösséget nem vállal a Johannes Pape és Fia
pékséggel.
 Hatodik fejezet
Cipó

Némelyik betegség lappang a szervezetben a nyaralásig, akkor üti fel a

fejét.
Irina Nizsinszkij influenzája sajnos türelmetlenebbnek bizonyul, nem
várja ki a művésznő pihenőnapjait, sőt a másnapra kitűzött Giselle-
premiert sem. Röviddel hajnali három előtt gyűri le áldozatát.
Fél négykor csörög a telefon Sofie és Florian lakásán. Florian számára
öreg éjjel, Sofie-nak meg mindjárt ébresztő, így ő rohan felvenni. Éjszaka
sohasem jó hírrel telefonálnak. Csak nem érte valami baj Anoukot,
Franziskát vagy Philippet?
Ezért „halló”-zik Sofie úgy, mintha sötét rengetegbe kiáltana, azt
remélve, hogy a vadász csillapítólag válaszolja, már leterítette a
fenevadat.
– Tudod még a Giselle-t? – hallatszik a vonal túlvégéről, utána meg egy
olyan köhögési roham, hogy pusztán a hallatán is sajognak a hörgők.
– Irina, te vagy?
– Tudod még? Igen vagy nem?
Sofie magába réved, a fejébe, hogy felidézze a lépéseket, ugrásokat,
mozdulatokat, meg a többi testrészébe, az izmok, inak, ízületek, csontok
miatt. Mert már egy újdonsült pék testét alkotják. A feje „igen”-nel felel,
a teste kicsit félénkebben, reszketősebben úgyszintén.
– Tudom – feleli végül.
– Akkor jó – nyugtázza Irina. Megint rájön a köhögési roham.
– Tessék?
– Holnap este el kell táncolnod helyettem!
 Sofie szántszándékkal nem követi nyomon a zenepalota műsorát. A
napilap mellékletében is átsiklik fölötte: azelőtt csak a sporthíreket
mellőzte.
– Mindjárt holnap?
– Imént mondtad, hogy tudod!
– Na de holnap?
– Sofie, irány a zenepalota most rögtön! A vendégkoreográfusunk már
képben van, rohan ő is, amint te indulsz. Könyörgök, tedd meg! Meg kell
mentened a holnapi előadást, különben ugrott a nevezés a Pavlova-díjra.
Jössz nekem eggyel! A kivonulásodért a premieremről!
Kár lenne tagadni. De Sofie nem ezért mondja, amit mond.
– Oké. Máris összekapom magam.
Hanem mert színpadra akar lépni. Mert a testében egy bizonyos
szervet nem is kérdezett, mégis rögtön hangosan felelt.
A szíve tudniillik.
A táncosnő szíve.

Gyorsan összekészül a fürdőben, nesztelenül előveszi a balettholmiját a

szekrényből a sötét hálóban, és a konyhaasztalon megír egy cédulát,
hogy majd a sütöde ajtajára ragassza. Már kinn is van a lakásból, szedi a
lábát a falun át a vasútállomásra. A sütöde útba esik, Sofie gondosan
felragasztja a céduláját az ajtóra. Mikor sarkon fordul, hogy
továbbsiessen, Giacomóval találja szemben magát, bő régimódi, hajó-
meg horgonymintás hálóing van rajta, máskor példásan rendezett haja
torzonborz az alvástól. Sofie a legszívesebben megfésülné.
– Zajt hallottam, kijöttem körülnézni. – Giacomo a kukákra mutat. –
Egyszer beszorult közéjük egy macska. Ki kellett szedjem a
szerencsétlent. Hálából megkarmolt. – Észreveszi Sofie háta mögött a
cédulát az ajtón. – Azon meg mi van?
– Táncolnom kell – feleli Sofie. – Holnap.
– Akkor nem süthetsz.
– Nem.
– De visszajössz?
 Giacomo hangján érződik az aggodalom, eltorzítja, mint mikor a
tésztába üröm kerül, amitől aztán az egyébként nagyszerű egészben
semmi sem passzol össze már. Sofie magában is tetten éri a tétovázás
pillanatát. Reméli, hogy Giacomo nem.
– Holnap premier. Nem tudom, hogy mikor jön vissza Irina, a… – Sofie
„prímabaleriná”-t akar mondani, de hirtelen falsnak érzi. Ő volt mindig
is a prímabalerina. És most is az. – …a kolléganőm, aki beteg lett. Aki
helyett beugrom.
– Értem – bólint Giacomo. – Itt nem lesz fennakadás.
Sofie átöleli.
– Jó vagy, tudod? Ezt ne felejtsd el soha.
Giacomo kérdőn néz. De nem kérdez. Annyira féli a választ.

***

Sofie-t a zenepalota nagy próbatermében mint rég messzire szakadt

nővérét üdvözli a fiatal (szőke körszakállába színes gyöngyöket font)
vendégkoreográfus. Florian ajánlotta be a háznál azzal, hogy a
klasszikusokat nem szokványosan viszi színre, és ezzel új életet lehel
beléjük. Azonnal próbálni akar, mert nagy számára a tét. A Giselle a
klasszikus balettrepertoár kiemelkedő darabja.
A címszerep hatalmas kihívás a balerinának, hiszen egyszerű, naiv
parasztlányból szenvedővé és végül szellemmé kell lényegülnie. Sofie
hosszabban melegít, mint azelőtt, olyan ez neki, mintha minden
izomcsoportot külön-külön kellene felráznia álmából.
De nyújtás közben egyre jobban feltűnik neki, hogy a teste a sütödei
kemény igénybevételnek hála jobb formában van, mint várta. Nemcsak a
karja, mert annyit gyúrt, formázott, emelt vele, hanem a lába is a sok kis
lépés, térdeplés, hajlítás, forgás, nyújtás következtében. Ráadásul alig
gyarapodott a testsúlya, mert az utóbbi időben ugyan sok kenyeret
evett, de mást alig. Talán kevésbé elegánsan táncol, de annál
erőteljesebben.
 – Felkészültél? – kérdezi újra meg újra a koreográfus. – Kezdhetünk? –
Úgy ráng a feje, mint egy ideges tyúknak, Sofie kezd aggódni, hogy még
kirepülnek a szakállából a gyöngyök.
Pozícióba áll.
Melegség árad szét benne a talpától a haja tövéig. Mély lélegzetet vesz.
Giselle-re gondol. A kislányra, a kék szeműre, aki él bele a világba, és azt
hiszi, ez így marad örökre.
Négy lépés után bukik fel először.

Az emberek voltaképp azért tartják észben a hibázásaikat, hogy ne

ismételjék meg. Na de ha az emlékezés csak idegesít, és újabb hibázáshoz
vezet? Sofie, amikor másnap este vadul dobogó szívvel vár a színpad
oldalán a jelenésére, felidézi magában az összes esését a nap folyamán.
Úgy érzi, kivételesen sok buktatót tartogat neki ez az előadás. Nem az a
kérdés, hogy bukik-e vagy sem, csak az, hogy mikor.
A rövid zenei előjáték végén elhalkulnak a vonósok. Leheletnyi szünet
után belépnek a fúvósok, felmegy a függöny. Falusi köztér modern
változatban, a háttérben nagyüzemi kémények, csarnokok,
csővezetékek. Jön Albert herceg és a szolgája, aztán Hilarion, az erdész.
Giselle az anyja, egy szőlősgazda özvegyének házában él.
Kopogás az ajtón.
Színpadra!
Tapsvihar. A helyi lap megírta, hogy ma ismét táncol, itt a helyi
rádióadó, sőt jött tévéstáb is. A prímabalerina visszatérése.
De ez csupán aranyfüst. Sokan azért vannak itt, hogy lássák őt esni,
direkt kívánják neki. Hiszen az utódját, Irinát kizökkentette, mikor
előadás közben nem türtőztette magát és kivonult. Méghogy migrén!
Az első percekben nem történik gikszer. De következik Giselle szólója.
Tizenkét taktus átlósan keresztbe a színpadon végig ugyanazon a lábon.
Temps levés sur pointe.
A próbán kétszer is esett közben.
Mintha kötélen lépkedne a manézs fölött a magasban.
 Meginog, egyensúlyoz, ezáltal kicsit kibillen a függőleges tartásból,
aztán megfeszíti a testét, érzi a talpa alatt a szilárd alapot, lendületet
vesz, és ügyel az egyenletes légzésre.
A szóló sikerül.
Mosolyra derül Sofie arca. Őszinte mosolyra. Szertefoszlanak az esés
emlékszálai. Ez a színpad, ez a fellépés az övé. Az úgynevezett paraszt
pas de deux battirozott ugrásainál már elemében van. Újra meg újra kitör
a nyílt színi taps, langyos hullámként ér el hozzá.
A lábfeje szinte alig fáj.
Végig nem esik el. Mikor az utolsó ugrás után olyan puhán érkezik,
mintha láthatatlan kéz helyezné a színpad deszkáira, a zenepalota
padlója dübörög, akkora az ováció.
Meglehet, a tánc izzasztóbb, kimerítőbb a sütésnél, de micsoda
súlytalanság egyszersmind!
A szűnni nem akaró, tomboló tapsot kis beszéddel köszöni meg.
A premiert követő fogadás közben sms-t kap Giacomótól. Azt kérdezi,
Sofie tudja-e, hol van Elsa.
Sofie gyorsan visszaír: „Azt mondta tegnap, hosszabb időre elutazik
családlátogatásra. Mert rég esedékes. Ilyen kisimultnak még nem
láttam.”
Giacomo nem felel.
Sofie öt perc múlva küldött három kérdőjelére sem.

***

Elsa, amikor elhatározza, hogy meghal, mindent végigtakarít. A pince

fehér kövétől a felső emeleti mennyezetig. Porszívóz, port töröl, ablakot
pucol, felsikálja a fürdőt, kifényesíti az asztali ezüstöt, leolvasztja a
hűtőt meg a fagyasztót, a kukába hord ki mindent belőlük. Nehogy
rámondhassa bárki, hogy rendetlenül hagyta hátra a házát.
Másfél napjába telik mindez. A munkát csak azért szakítja meg, hogy
fodrászhoz menjen, illetve szafaládés lencselevest egyen időről időre –
összesen öt tányérral. Elsa rég elkészítette már ezt a levest. A kedvence.
Kenyeret nem eszik mellé. Csak Maggit rak bele, annyit, hogy
kavargatásnál megváltozzon a leves árnyalata.
Miután az utolsó porszemet is eltüntette, köveket varr a jobbik
télikabátjába. Évek óta gyűjti már Elsa a nehezéket a varrógépe melletti
kosárba. Ha összegombolja magán a kabátot, levetni többé nem tudja.
Lehúzza majd őt a tó fenekére.
Elsa nem felejtette el, milyen időpontot mondott annak idején a
halottkém.
Este tíz és tizenegy között.
Akkortól tudta már, hogy ez lesz az ő halála órája is.
Csak hát Giacomónak szüksége lett őrá, és nem hagyhatta cserben a
családi cég továbbvivőjét.
Elsa vet egy pillantást a tükörbe a frizurájára, megnézi, elég fényes-e a
lábán a bőrcipő.
Eljött az idő.
Búcsúzóul megsimogatja Mott fejét, aki idebenn mindig a
kandallószőnyegen szundikál. Az öreg tacskódáma fájdalmasat vonít,
Elsa fülének istenhozzádot. Elsa előzőleg üzenetet hagyott az
állatmenhely rögzítőjén és adományozott is megfelelő összeget. Mott
sorsa el van rendezve. Giacomónak ne legyen gondja rá. Ő nem lesz
adósa senkinek.
Bezárja a házat, de búcsúlevelet nem hagy. Nem volt ő szószátyár soha
életében, és a fene fog megváltozni. Különben is minek a sok szöveg?
Meghal, és az égvilágon senkit sem érdekel majd az oka. Kivéve
Giacomót. De ő meg úgyis tudja.
Elsa kis kerülővel megy: csak el a sportpályától meg az Ökörtől. Nem
akar senkivel találkozni, hadd örülhessen zavartalanul a
viszontlátásnak. És főleg hadd verje ki a fejéből Giacomo és Sofie
nevetését a sütödében. Az örömüket, amiben neki semmi része. Az ő
életében régóta nincs már öröm. Ez a rendje és kész.
Szép áprilisi este van. A holdsarló keskeny: sok csillag ragyoghat
mellette az égbolton. Könnyű, langyos szellő fúj, Elsa úgy érzi, finoman
tereli őt a tóhoz. A messzeségből egy róka ugat, itt-ott zörren a bozót.
És már ott áll a parton.
Sokkal hamarabb, mint gondolta volna.
Pedig olyan lassúra vette a lépteit. Mintha körmenetben vonulna. És a
kövek miatt olyan nehézkes is minden lépés.
Bár Elsa megfogadta, hogy nem teszi, mégis hátranéz a falura: a
fények a templomban az oltáriszentség előtt égő gyertyákat idézik.
Aztán megint a tó felé fordul. A felszíne fekete és tükörsima. Semmi
fodrozódás, olyan, mint egy sötét lepel.
A part közelében még sekély a meder, lassan mélyül, aztán egy ponton
mindjárt négy méter mély.
Elsa elindul a rézsűn, akadozva szedi a levegőt.
Belelép a vízbe.
Sokkal hidegebb, mint várta, a cipője az iszapba süpped. Nem szabad
elesnie, összetörnie magát. Minden vágya méltósággal itt hagyni ezt a
világot. Azt nem vette számításba, hogy milyen kegyetlen a vízbe fúlás.
Na de ebben nincs választása. Itt fulladt vízbe az egy szem gyereke.
Utánamegy.
Tesz még egy lépést.
A hidegtől remeg a bokája. Nem akar fagyoskodni. Megfullad, mielőtt
megvenné az isten hidege.
A háta mögött bicikli dől el. Valaki zihál.
– Azonnal kijössz!
Odagázol az illető a vízben, mint a satu szorítja Elsa karját.
– Hagyjál! Én döntöm el, mikor elég!
– Nem akarlak elveszíteni!
Elsa megfordul, az egyik cipője elválik a lábától.
Giacomo homlokához izzadtan tapad a haja. A sötétben is látszik, hogy
vörhenyes az arca. Ideszáguldott, minden erejét, sőt annál is többet
beleadva.
A keze Elsa arcához közelít. Hogy megsimogassa, vigasztalja.
Elsa rácsap a kezére.
 – Miért maradnék? A férjem rég halott, az egyetlen gyerekem is, te
gyűlölsz…
– Nem gyűlöllek.
– De én téged igen! – ordít rá Elsa. Évtizedek óta nem ordított. Jólesik, de
nagyon.
– Sosem akartam rosszat neked.
– Annyira vágytam unokára!
– Másképp volt megírva.
– Te tehetsz róla! Eressz el! – Elsa próbálja kitépni magát, de Giacomo
csak még jobban szorítja.
– Egy nagy frászt hagylak megfulladni!
– Elég volt! Nincs már szükséged rám. Talán sose volt.
– De hisz ragaszkodom hozzád! Már csak te vagy nekem!
Elsa teljes erőből tolja el magától Giacomót.
– Örökre nem tarthatsz vissza. Ha ma nem megyek a víznek, akkor
holnap. Vagy az életed minden pillanatában engem őriznél?
Giacomo könnyeket lát Elsa szemében. Addig soha. Még annak idején
sem.
Elengedi.
Elsa tesz egy lépést befelé. Mindjárt ott a mélység.
Giacomo követi, a hangja dühtől remeg.
– Nem mondtad volna Sofie-nak, hogy a családodhoz mész, ha a lelked
mélyén nem akartad volna, hogy utánad jöjjek és visszatartsalak.
– Tévedsz!
– Dehogy tévedek. Már rég elmehettél volna, csak nem akartál cserben
hagyni. Törődtél velem.
– Az üzlettel törődtem.
– Akinek minden mindegy, annak az üzlet is. Hangoztathatod
akármennyit, hogy neked nincs is szíved, mert megszakadt, attól még
nem lesz igaz. És akár tetszik, akár nem, én anyámként szeretlek. És nem
kérem, hogy te szeress.
– Hát ne is. Csak megvetni tudlak!
 Elsa hátrább viszi a sarkát az iszapban, érzi, hogy csúszik. Egy lépés és
Giacomo hiába erősködik. Egyre jobban húzzák őt lefelé a kövek. Mind
innen való, hazakívánkozik.
Azzal lép.
A víz leszippantja a kabátot és benne őt magát. Nem hagy időt, hogy
még utoljára teleszívhassa levegővel a tüdejét és békében, nyugalomban
merüljön alá. A halála merő kapkodás.
Mikor a feje víz alá kerül és zúg a fülében a hideg, egyszerre
elbizonytalanodik, hogy valóban meg akar-e halni. Dermesztőbb a
rettenet a víznél is.
Giacomo odaugrik és elkapja Elsa reflexszerűen fölfelé nyújtott karját.
Próbálja kihúzni, de a talaj alatta enged, a lába meginog a mély felé,
mégis sikerül a sarkát belevájnia az iszapba, hátravetődik és a másik
kezével is belekapaszkodik Elsába. A cipője csúszik-csúszik előre, de ő
fokról fokra visszahúzza, és a felszínre rántja a vizet köpködő, levegőért
küzdő Elsát.
Giacomo megragadja és húzza magával kifelé. Elsa erőtlenül roskad a
fűbe, Giacomo harákolva zuhan mellé. Úgy lüktet a testük, mint a partra
vetett halaké.
– Csak egyvalamit mondj, amitől tudok élni! – szólal meg végül Elsa. –
Nem kérek többet. Ami feledteti a bánatomat. Tessék, kapsz rá egy
napot.
Szesz nála nem jön szóba, ezt tudja Giacomo. Pedig sokan élnek vele
jobb híján. Elsának csakis az öröm lehet csillapítószer. Ha ő ebben felsül,
akkor élete legfontosabb ígéretét szegi meg.
– Adj egy hetet – mondja Giacomo.
Elsa olyan gyenge, hogy nem bír ellenkezni. Egy hét ide vagy oda már
nem számít. Évek óta nincs miért élnie, ezentúl sem lesz. És ha
háborítatlanul mehet a víznek, akkor könnyebb a búcsú.
A lélegzetétől.
Az életétől.
Önmagától.
 ***

Giacomo, amikor másnap reggel a sütöde felé tart a kis murvás

ösvényen, orrában a bergamottos szappan calabriai illatával, olyan
idegennek érzi magát ebben az országban, mint már régóta nem. Mert
az ember hazája nem épületekkel meg utakkal, templomtornyokkal meg
folyókkal egyenlő. Azok csupán jelképezik, hogy mi köti oda az embert.
Merthogy igazából az emberek. Vajon jön-e Elsa, vagy éjjel visszafordult
a tóhoz? Vajon jön-e Sofie, vagy a régi szerelméhez pártol?
Mikor elfordítja a kapcsolót és a neoncsövek hunyorogva
felgyulladnak, a szeretett sütödéje kicsinek, ósdinak, szedett-vedettnek
tűnik föl előtte.
Soha még ilyennek nem látta.
Neki idáig idilli hely volt, rokonszenvesen felemás, ódivatú.
Az elhagyatottságtól a tárgyak is megváltoznak az ember körül.
Elhagyatott tárgyak lesznek. Még a vén sárkány is olyan idegen, mintha
Giacomo életében nem nyúlt volna hozzá.
Mások jöttét jelző léptekre fülel, Mott lomha mancsának koppanására.
De nincs más, csak egy-egy város felé tartó autó berregésétől nagy
ritkán megtört falusi csönd.
Modugno, Gattuso és Nonna fotóit nem törölgeti le, a vén sárkánynak
sem fűt be, a munkafelületet sem szórja be liszttel. Nem látja értelmét.
Nem látja értelmét az egész életnek. Mintha megfertőzte volna Elsa
búskomorsága.
Aztán kattanást hall az eladótér oldalajtaján. Mintha egy vén tölgy
zuhanna be, Elsa nagy dérrel-dúrral a fogasra akasztja a kabátját és
bekapcsolja a pénztárgépet.
– Jó reggelt! – kiált át Giacomo, amit máskor soha nem tett.
Semmi válasz.
Történt, ami történt az este, Elsa a régi. Nem fog rajta semmi. Amilyen
makacs, komolyan gondolja azt az egy hetet.
Neki, Giacomónak meg fogalma sincs, mivel hangolhatná életkedvre.
 Becsattog Mott, lefekszik a kemencéhez, de nem találja a helyét.
Folyton feltápászkodik, forog a tengelye körül, más testhelyzettel
próbálkozik. Segélykérően tekinget a munkaasztal felé, oda, ahol Sofie
szokott dolgozni.
Giacomo kelletlenül bár, de munkához lát. Feltűnik neki, mennyire
más a helyiség akusztikája Sofie nélkül, visszhangosabb, mintha valami
kis kápolna lenne. Giacomo belekezd Marie Denka énekébe, de ideges
lesz tőle. Abba is hagyja, és a tésztába nem süt történetet.

Sofie háromnegyed óra múlva lép be az ajtón, hevenyészett konttyal,

kipirultan, mert futott a hűvös reggelben.
– Este sokáig ünnepeltem – mentegetőzik.
– Ha van mit, úgy is kell.
– A fellépésemet.
– Gondoltam.
– Nem is kérdezed, hogyan sikerült?
– Ha ünnepeltél, akkor nyilván nagyon jól. – Giacomo próbál úgy
tenni, mintha mellékesen kezelné a dolgot. Érzelemmentesen. Nem
megy sehogy sem.
– Tényleg.
– Örülök.
Sofie fejét lehorgasztva közelebb lép Giacomóhoz.
– Mondanom kell neked valamit. Vagyis inkább meggyónnom.
– Nem vagyok én pap. Ne várj tőlem feloldozást. – Giacomo ezt nem
azért mondja, hogy Sofie-nak megnehezítse az elválást, ami neki is
bizony nehéz lesz. Hanem mert ez a pőre igazság: sok dologért az ember
saját magának kell megbocsásson. – Jobb az egyenesség, ki fogom bírni. –
Giacomo a tésztára pillant: ma kicsit több nedvességet kíván. A karján
érzi, hogy Sofie finoman hozzá dől, a hátán meg hogy Sofie keze kicsit
gyömöszöli. Vigasztalná nyilván.
– Tudod, nagyon remek volt megint színpadra állni. Mintha
hazamentem volna.
 – A taps is biztos jólesett. – Az nincs a sütödében. Elismerő
pillantásnál, jó szónál többet Giacomo nem nyújthat.
– Nagyon. Meg viszontlátni az ismerős arcokat. Egészében véve
jólesett a balett világában lenni megint. A régi Sofie, tudod, az első
kenyér.
– Nagyon jó kenyér az – feleli Giacomo. – Megértelek – teszi hozzá
halkan, könnyebbségül Sofie-nak. Ezért is nem mutatja neki az arcát. –
Vissza akarsz menni. Akkor pedig tedd is meg. Én itt megleszek, ne
aggódj. Ilyen az élet. – Keresi Sofie kezét, hogy megszorítsa.
– Köszönöm – mondja Sofie, és viszonozza a kézszorítást. – Nagyon
kedves vagy.
Giacomo nem szól semmit, kiszárad a szája.
– Tudod, mit mondtam a végén, amikor abbamaradt a taps? – súgja
Sofie, akiből csak úgy süt a boldogság. – Hogy köszönöm a csodálatos
estét.
– Nagyon szép gesztus tőled. Nagyon udvarias.
– De mást is mondtam.
– Hm. – Giacomo igazából nem akarja hallani. A legszívesebben a fülét
is becsukná, nemcsak a tekintetét szegezi máshová.
– Vettem egy nagy lélegzetet és kimondtam: kellett nekem ez a tánc.
Kellett ez a lezárás. Ez a búcsú. Mert ma este nem balerinát láttak Giselle-
t táncolni, hanem péket. Mert az vagyok már. Keressék fel Giacomo
sütödéjét, ahol most dolgozom. A Johannes Pape és Fia pékséget. Olyan
kenyeret sütünk, hogy táncol a nyelvükön.
Giacomo most azért nem akarja mutatni az arcát, mert könnyek
szöknek a szemébe.
– Nagyon szépen beszéltél.
– Ugye? – Sofie egészen hozzásimul.
– A nyelven táncoló kenyér a legszebb. Ez nagyon, de nagyon tetszik.
Giacomo odafordul Sofie-hoz:
– Féltem, hogy elveszítettelek.
– De hiszen csak most találtál rám! Én meg rád. Sütünk? Vár a tészta?
– Vár bizony.
 Giacomo tekintete Mottra siklik: végre békésen alszik.

Jó nap ez a sütödében. Sofie többet táncol, mint valaha, térigényesebb

mozgásokkal, néha hátrább lép a munkaasztaltól forgáshoz, vagy hogy
spiccen tipegjen. A sütöde lett a színpada.
De nem marad munka után a második kenyerén javítani, mert a
fáradtság úgy nehezedik rá, mint egy puha, meleg pehelydunna.
Alighogy kimegy a sütödéből, megint nyílik az ajtó. Giacomo
fölpillantva meglepődik, mert nem Sofie jön vissza valamiért, hanem egy
férfi lép be, aki csak időnként vásárol nála. Giacomo gyorsan
letisztogatja magáról a lisztet meg a tésztamaradékot, és kezet nyújt
Floriannak.
Csakhogy Florian nem kezet fogni jött. Este Sofie-t a tiltakozása
ellenére megnézte, és mérhetetlenül boldog volt, mert úgy érezte, Sofie
visszatáncol hozzá. De aztán elmondta azt a beszédet. Florian
szemhunyásnyit sem aludt az éjjel, mindent megivott, amit a háznál
talált. Még az intendáns születésnapjára becsomagolt vodkát is. Az
elkeseredése a szesz hatására dühbe fordult. Mennyivel jobb a düh az
elkeseredésnél! Előbb Sofie-ra tajtékzott, de őt még most is jobban
szereti annál, hogy gátlástalanul tegye, pedig úgy az igazi.
Florian mást vett a fejébe.
Ha már Sofie-t nem bírhatja jobb belátásra, majd számol azzal, aki
elvette őt tőle. Addig püföli, míg Sofie-t vissza nem adja neki. Florian
ködös agya ezt értelmes problémamegoldásnak vélte.
De verekedésben gyakorlatlan lévén csak annyi telik tőle, hogy
galléron ragadja Giacomót.
– Adja vissza a nejemet!
– Hiszen itt sincs – próbál Giacomo kiszabadulni a keze közül, mert
nem nagyon kap levegőt.
Mott ráveti magát Florianra és ugatja. Mivel nem gyakorlottabb ugató,
mint Florian verekedő, a kaffogása leginkább nevetésre ingerel.
– Maga pontosan érti, hogyan gondolom! – Florian lazít a szorításán,
mert feszélyezi, hogy milyen idétlen, de Giacomo gallérját nem ereszti.
Mott visszavonul a kemencéhez és beéri morgással.
– Én igen, de maga is vajon? – próbál lélegzethez jutni Giacomo. – Ha
nem találja a feleségét, kérdezze saját magát: elég kitartóan kerestem
őt?
– Fölösleges keresnem! Hisz folyton itt van magánál, csak testben jön
haza!
Giacomo a nyakát egyenesítgeti:
– Folytathatnánk egy eszpresszókávé mellett?
– Nem kávézni jöttem!
– Pedig ahogy nézem, nem ártana magának. És finom, én mondom.
Giacomo nyájassága lefegyverzi Floriant.
– A francba, ám legyen!
– Duplát?
– Jöhet.
– Üljön le ott a hokedlira a munkaasztalnál.
Mire Giacomo hozza a két eszpresszót, Florian majdnem elbóbiskol,
félig leragadnak a pillái.
– Tessék – nyújtja oda Giacomo az egyik csészét. – Gondolkoztam.
Florian a fejét vakarja.
– Én is. Pedig esetenként nem könnyű.
– Fontos kérdésem van magához.
– Magának? Hozzám? – Florian mérge még nem szállt el egészen. – Én
fordítva képzeltem el!
Giacomo megvárja, míg Florian iszik egy kortyot: legyen tudatánál.
Csak ezután kérdezi:
– Beleszeretett már az új Sofie-ba?
– Sofie-t én mindig is szerettem! Mindig! – Florian olyan indulatosan
teszi le a csészét a munkaasztalra, hogy kifröccsen a kávé.
– Az kevés. Annak idején az ünnepelt balerinába szeretett bele. Sofie-
nak azt kell éreznie, hogy maga most péknek szereti.
– De hiszen péknek is szeretem már!
– Ha jól működne ez a dolog, maga nem jön el hozzám, igaz?
Florian megint kortyol egyet, túl nagyot, muszáj köhögnie.
 – Mit kellene csinálnom?
– Gondolkoztam ezen is.
– Elég sokat gondolkozik maga.
– Ha az ember rákap, nehéz felhagyni vele – hajol bizalmasan
Florianhoz Giacomo. – Maga is kezdjen el kenyeret sütni! Ez jó alap
ahhoz, hogy istenigazából beleszeressen újra Sofie-ba, higgyen nekem. –
Giacomo nagyon is tudja, mit beszél.
– Ez lenne a tanácsa? – húzza a száját Florian. – Most komolyan, maga
szerint a kenyérsütés gyógyír a világ minden bajára?
– Azt nem mondanám. – De így értettem, igen, gondolja magában
Giacomo, pontosan így.
– Még mi mindent kell végigcsinálnom? – Florian felpattan, és úgy
kering a sütödében, mint ketrecében a tigris. – Torkig vagyok már azzal,
hogy folyton próbálkozom: reggeli az ágyba, rózsaszirmok, a jó ég tudja,
még mi minden, és csupa baklövés!
Giacomo megfogja kétfelől a vállát:
– Sofie igazi pék már. A szíve liszttel, kovásszal, vízzel nyerhető el.
– Olcsóbb mulatságnak hangzik, mint egy karibi utazás kettesben! –
nevet fel keserűen Florian.
– Az csak olyannál válik be, aki szeret utazni.
– Hát nem is tudom.
– Szánja rá magát.
Florian hosszan néz Giacomóra.
– Oké, miért is ne? Megtanít sütni? Most rögtön? Itt helyben!
Giacomo a fejét ingatja.
– Majd Sofie. Süssenek együtt. És ha tényleg vissza akarja kapni Sofie-
t, maga süssön rosszul. Minél rosszabbul süt, Sofie annál többet segít
magának. Tud rosszul sütni?
Florian önkéntelenül elmosolyodik.
– Mesterfokon.

***
Ha az előkészületekre sok idő van, hajlamos az ember túlzásokba esni.
Florian sajnos egész délelőtt ráér előkészíteni a közös sütést Sofie-val. A
meglepetést.
Nem tudja, melyik liszt alkalmas – egészen elcsodálkozik, hányféle
létezik –, vesz minden fajtából mindjárt két zacskóval. Aztán a
vajfronton néz körül. Tejszín? Tejföl? Tengeri só? Margarin? A
csomagolás szerint sütéshez ideális. Itt is mindent felpakol. Az élesztő
újabb dilemma: szárított legyen vagy friss? Sokáig keresgéli a kis
élesztőkockákat a hűtőben, addig fel sem tűntek neki soha. Visz ezt is,
azt is, hajtja a lendület. Tojást is minden méretben. A sószériát is
kiegészíti. Jód vagy fluorid is okvetlenül kell a kenyérbe?
A beszerzéseit mint egy mindenre elszánt kis hadsereget sorakoztatja
a konyhapulton: fel, fel csatára a megszállók ellen!
De így is rengeteg ideje marad Sofie hazatéréséig.
Az interneten bogarászik kenyérfotókat, kinyomtatja őket színesben,
A4-es formátumban és celluxszal ragasztja mindenüvé a konyhában. Jut
a közlekedőbe is, sőt a bejárati ajtóra is kívül. De Florian úgy ítéli, hogy
az a fotó – elsőnek fogja meglátni Sofie! – nem mutat igazán, ezért új
képet nyomtat mindjárt négy példányban. Egy bagett fotóját. Csak mikor
kiragasztja, tűnik fel neki, hogy nagyon olyan, mint egy fallosz, hát
inkább leszedi. Bemelegíti a sütőt, meghinti liszttel a már letisztított
konyhaasztalt.
Várhatna, míg Sofie-val közösen csinálják, de Floriannak fékeznie kell
valamivel az idegességét. Mindenre gondolt, nem igaz? Akkor remekül
fog menni minden.
Ellenáll a kísértésnek, hogy internetes videókon tájékozódjék a sütés
alapjairól. Mert az a koncepció, hogy ő nem ért hozzá, és meggyőzőnek
kell lennie.
Floriannak olyan nehezen múlnak a percek, mint mikor a tészta nem
akar följönni, aztán végre meghallja Sofie kulcsát a zárban.
Készenlétbe helyezkedik az előszobában felgyűrt ingujjal, kezében a
nyújtófával.
 Sofie belép, és rögtön felvonja a szemöldökét.
– Mi van? – kérdezi, a fogasra akasztva a kabátkáját.
– Üdv Eichner doktor sütőstúdiójában! Gyere a konyhába, mutatok
valamit!
– Bocs, de totál kész vagyok a melótól, beülnék mindjárt a kádba
kifújni magam.
– Gyere, nagyot nézel mindjárt! – Florian kézen fogja, amit Sofie csak
azért hagy, mert annyira el van képedve. – Tadám! – áll széttárt karral a
felsorakoztatott hozzávalók elé Florian. – Komplett pékkollekció!
Kezdjünk hozzá, alig várom!
Sofie elhúzza a kezét.
– Röhej, ahogy kinézel, kicsi neked ez a kötény, és nincs rendesen
megkötve.
– Nem mindegy? Kettesben vagyunk.
Sofie előbb csak ingatja a fejét, aztán egyre hevesebben rázza.
– Komolyan azt hiszed, hogy miután órákig hajtottam a sütödében,
kedvem van itthon is sütni?
– Ez most nem munka, hanem hobbi. A közös hobbink.
– Észnél vagy te? Sütni nem hobbi, sütni munka!
– Hallgass ide, Sofie, én csak…
Sofie leinti:
– Hagyjál békén, most se kedvem, se erőm veszekedni. Megyek a
húgomhoz, nála legalább lesz egy kis nyugtom.
– Könyörgök, maradj! Én már tényleg nem tudom, hogy még mit…
– Ne most. – Sofie már veszi le a fogasról a kabátját az előszobában. –
Most nem alkalmas.
Florian rohan utána:
– És mikor alkalmas, ha meg nem sértelek?
Sofie nyitja a lakásajtót, és szaporázza a lépteit lefelé a lépcsőn.
– Franc tudja.
– Mihez kezdek most a liszttel meg a többi cuccal?
– Leszarom! – Sofie örömest bevágná maga után a kaput, de sajnos a
szerkezet mindig lassan, nesztelenül csukódik. Ez a szabadalom is
olyasvalakié, aki nem házas.

Valaki becsenget pár perc múlva. De Florian nem mozdul a

konyhaasztaltól, hiszen ez nem lehet Sofie. Őt hosszan szokta fűteni a
düh, órák kellenek, mire lecsillapodik. Csak a kopogásra meg Marie
szólongatására nyit ajtót Florian.
– Véletlenül meghallottam, hogy Sofie ordít a lépcsőházban – mondja
Marie köszönés helyett. Az öltözékéből ítélve, merthogy spagettipántos
szűk felső és nagyon rövid sort van rajta, épp tornázni készült. – Jelzem,
zengett az egész ház… Jól vagy?
– Hát nem. Gyere, kérsz egy sört? Én mindjárt bontok magamnak. –
Florian nem vár válaszra, előremegy a konyhába.
Marie becsukja maga mögött az ajtót.
– Hova indult?
– A húgához, estig biztosan nem jön vissza. Mert ugye én olyan rémes
vagyok. – A konyhában Florian megint „tadám”-ozik, de most nem
győzelmi fanfár ez, hanem gyászinduló. – Előkészítettem mindent, hogy
együtt süssünk Sofie-val.
– Jaj, én már olyan régóta szeretnék megtanulni…
Florian kivesz két üveg sört a hűtőből, felbontja őket és az egyiket
Marie-nak nyújtja.
– Hát tőlem ugyan nem fogsz. Pont az volt a cél, hogy Sofie tanítson.
Marie feltartja az okostelefonját.
– Akkor most közösen tanuljuk meg. Kár lenne kihagyni, ha ennyit
strapáltad magad.
Florian vállat von.
– Egyetértek. És hadd ne gondolja Sofie, hogy nélküle csak bénázok. –
Jól meghúzza a sörét.
– Zenei aláfestéssel, jó? Újabban imádom a soult. Annyi érzelem van
benne – mondja Marie.
– Kérlek, ott a lemezállvány, szolgáld ki magad. Tedd föl, ami tetszik.
Így aztán Marie süt Floriannal. Marie adja a tehetetlent és kér folyton
segítséget.
 Florian pedig, míg sül a kenyér, lendületesen rajzolja Marie-t, amint
nevetve, táncosan szedi ki a megrakott sütőlemezt csillogó lisztfelhőben.
Búcsúzkodásnál aztán Marie fogja a kezébe gyöngéden Florian arcát,
rámosolyog és megcsókolja. Hosszan, nagyon bensőségesen.
Florian rég nem kapott ilyen csókot. További csókokat sürgetőt.

***

Az évszakok váltakozása kapcsán a fák lombjaira meg az ágyások

virágaira szokás gondolni. Pedig nemcsak a növények, hanem épületek,
utcák, egész települések színvilága tükrözi. A falu végérvényesen
levetette nehéz barna télikabátját és tavaszi gardróbjával tüntetett. A
házfalak szinte fürödtek a napfényben, sőt magukba szívták, mint
szivacs a vizet. Megelevenedett minden a sötét hónapok múltán.
Sofie számára több is változott.
Most már igazán az övé a falu.
A helybélieknek süt. A favázas házban ott Arno Winkelbaur (rozsos)
lakik, a téglaborításos új építésűben Nicola Margraf (teljes kiőrlésű
tönkölyös). Talán mindketten olyasmit falatoznak éppen, amihez ő
táncolt, amit ő vetett a kemencébe. Sofie azon kapja magát, hogy
bekémlel a konyhaablakokon, hátha látja benn a Johannes Pape és Fia
pékség papírzacskóját a két keresztbe tett kalásszal meg a gőzölgő héjú
kenyérrel.
Ez is elvonja a figyelmét az iménti jelenetről Floriannal.
Már annyira torkig van a vitatkozással. Talán ideje, hogy ne csak a
munkában térjen új utakra. Forgatja az ujján a rozé arany jegygyűrűt: a
vésete két összeérő spiccű balettcipő. Megkopott az évek során.
Előbukkan Franziska, (a továbbra is kanadai építkezésén időző)
Philipp és Anouk háza az üdezöld lombú fák mögül. A biztos rév ilyen
viharos időkben is.
Sofie a teraszról hallja Franziska hangját. Anoukkal kávét meg kakaót
isznak kinn a vasárnapi porcelánból, kényesen eltartva a kisujjukat.
 Pont ilyen idillre vágyik Sofie.
Anouk a nagynénje láttán ujjongva lengeti a csillogós varázspálcáját:
– Beszenteljelek?
– Elég már – inti le Franziska. – Megárt a sok… beszentelésből is.
Anouk mindazonáltal szélsebesen beszenteli Sofie-t, aztán nevetve
bújik a grillsütő mögé.
Franziska odahúz egy kerti széket Sofie-nak.
– Csüccs. Ha még nem vetted volna észre: ebben a kertben a fák
apraja-nagyja szakavatottan be van szentelve.
– Na végre!
Anouk Sofie mellett terem.
– Én voltam! – szorítja boldogan a melléhez a varázspálcát.
– Ha fa volnék, beszentelésért nem is fordulnék máshoz – simogatja
meg a fejét Sofie.
– Mit iszol? – emel fel két kannát Franziska. – Van itt, ami csak szem-
szájnak ingere, értsd kávé is, meg kakaó is.
– Lehet egy nagy adag nyugi plusz kedvesség?
– Nálunk az ingyen és bérmentve jár kísérőnek.
Elcsevegnek erről-arról. Csupa lényegtelen dologról, de pont ez javít
sokat Sofie közérzetén. Egy derűs traccspartit akkor tudunk igazán
becsülni, ha a férjünkkel nagyon másmilyen beszélgetéseket folytatunk.
Mikor Sofie cihelődni kezd, Franziska közelebb hajol hozzá.
– Beadhatnám hozzátok a pékségbe Anoukot holnap délelőtt? Az
óvoda becsukott, fejtetvesség miatti zárlat, engem meg interjúztatnak a
zenepalotában az állásért. – Anoukhoz fordul. – Vágj cuki pofát, ahogy
tanítottalak.
Anouk nagy szemeket mereszt és felfújja az arcát. Mintha levegőt
pumpáltak volna a fejébe.
– Majdnem stimmel. – Franziska ismét Sofie-ra néz. – Na? Igen vagy
igen?
– Giacomo biztosan nem kifogásolja a templomi ismerőse ismételt
látogatását. Szóval nagyon is igen. De persze csak akkor, ha Anouk jól
viselkedik.
 – Nagyon, nagyon jó leszek – mondja erre Anouk. – A Szűz Mária
mindig nagyon, nagyon jó.
– És vevőket nem áldasz.
Anouk elhúzza a száját.
– Jó, csak egy kicsit. – A mutatóujjával vet egy kis keresztet, de a másik
keze takarásában. – Így szabad? Mert akkor észre sem veszik.
– Oké. Így szabad.
Anouk arca felragyog.
– Hozhatom a tizenkét apostolomat is?
– De hiszen ők Jézus tanítványai!
– Bólints rá az egyszerűség kedvéért – szól közbe Franziska.
– Hozd – mondja Sofie. – Jöhetsz. És veled apostol, ökör, ló is.
– Meg persze krokodil! – lelkesedik Anouk.

***

Sofie megszerette a liszt meg a kenyér megpörkölt, langyos bukéját. De

amikor kinyitja a ház kapuját, és felfelé indul a lakásba, rádöbben, csakis
Giacomo sütödéjének szagvilága kedves a szívének. A lépcsőházban túl
sokáig, túl magas hőfokon sütött kenyér, silány liszt, slamposság aurája
terjeng.
Sofie befogja az orrát, és kapkodja a lábát a lépcsőkön, hogy mielőbb
fellélegezhessen a saját négy fala között.
Az ám, de ott csak igazán penetráns a szag. A konyhába sietve, hogy
kitárja az ablakot, jó tucatnyi kenyeret pillant meg. Pontosabban
kenyérkatasztrófákat, messze nem tisztességes cipókat. Sofie háta régtől
borsózott, ha a szeme láttára egy táncosnő rosszul fejezte be az ugrást,
hiszen a kollegina eltörhette akárhány csontját; ettől a szagtól is görcsbe
rándul a gyomra.
– Na milyennek találod őket? – hallja hirtelen Florian hangját. –
Tudom, nem tökéletesek. De beleadtam apait-anyait. És Marie… volt
olyan kedves, és segített.
 Sofie körbenéz: a konyha patyolattiszta. Amikor Florian főz, szinte
törvényszerűen áll elő tej és paradicsom állóháborújára valló helyzet.
Akkor is, ha Florian a főzéshez nem használ sem tejet, sem
paradicsomot. Marie igencsak besegített. Levendula és édesgyökér
parfümjét nem nyomhatják el a sütési aromák sem.
Florian felveszi az egyik cipót.
– Tessék, ez készült utolsónak, ez a legjobb. Kóstold meg!
Mintha valóban érdekelné, hogy Sofie mit szól a kenyeréhez. Vajon
emiatt annyira feldúlt?
Nem bír Sofie szemébe nézni.
– Egy falat sem megy le most a torkomon.
Florian egyre nyújtogatja felé a cipót és letör egy darabkát.
– Csak ilyen picikét kóstolj meg belőle.
Sofie-nak nincs ereje veszekedni, a szájába veszi a kenyeret. Csak a
békesség kedvéért rágja kitartóan, hogy valami jót mondhasson róla. Na
de a héj nem ropogós, a bél nem egyenletes, és főleg nincs a kenyérnek
íze, csak bűze.
– Khm… – kezdi Sofie tétován.
– Ízlik? Ugye?
Sofie képtelen hazudni, a kenyérről aztán végképp nem.
– Nem, nem ízlik. Ehető. Sok vajjal és sajttal, de attól még nem jó
kenyér.
– Köszöntem szépen. Kellett nekem kérdezni téged!
– Megfogadtuk, hogy nem hazudunk egymásnak. Soha. – Még a
szerelmük hajnalán. Mintha egy másik életben lett volna. Ami
hihetetlenül messze van már. Elérhetetlen.
– Megfogadtuk azt is, hogy rendesen bánunk egymással, történjen
bármi. De te ezt a fogadalmat most már magasról leszarod, ahogy látom.
A jó kenyér ízében viszont járatos lettél. Mert hát mi más számít az
életben.
Florian a szemetes pedáljára lép, és behajítja a legjobb kenyerét.
Szó nélkül kimegy a konyhából. Sofie szorítást érez a mellében.
Ismerős szorítás, csak már nagyon régen érezte utoljára.
 Florian felejthető kenyere ébreszti rá az érzésre, amely rég érlelődik
már benne, akár a jó tészta: vágyik egy másik ember után.
Szerelmes.
De nem Florianba.

***

Elveszetten ácsorgásban fenomén egy gyerek. Anouk is példázza egészen

addig, amíg fel nem figyel a kemencénél leszegett fejjel tanyázó Mottra,
aki sehogy sem érti, mit akar itt ez a kislány. A kislány többször is
megsimogatja, de szokatlan mozdulattal, föl-le, aztán jobbra-balra,
keresztbe. És vízzel próbálja befröcskölni, Mott nagy nemtetszésére.
– Tessék, megkereszteltelek, kutyus. Játszhatsz a kis Jézussal.
A kislány letesz Mott elé egy műanyag bábot. Mott megszimatolja,
aztán nyalogatni kezdi, hisz vajaskeksz- és csipszszagú.
– Jó kutya, mosdasd csak szépen a Jézuskát – biztatja Anouk.
– Unatkozik – jegyzi meg a két kezével egy-egy zsömlét formázó
Giacomo Sofie-nak, akit aznap szokatlanul idegesnek lát.
– Engedjük őt is pékeskedni az asztal sarkán?
– Magasan van neki, a hokedli meg rozoga.
Mott dühösen morog, amikor Anouk vissza akarja venni a Barbie-ját,
mert még találna rajta nyalogatnivalót.
– De mivel foglaljuk le akkor?
Giacomo rendületlenül formázza a zsömléket, aztán egyszer csak
széles mosollyal néz föl.
– Kiküldjük a boltba!
– Elsához?!
– Elsához.
– De ő Anoukot…
Giacomo közbevág:
– Elsa véletlenül sem bántaná a Szűz Máriát!
 – Elsa nem irgalmaz Jézusnak sem, ha vakmerően a szokásosnál
vastagabbra szeleteltetné a kenyerét!
– Tegyünk próbát. Ha nem klappol, kap vigaszdíjnak ostyát.
– Ugye ez vicc akart lenni?
– Egyszer egy évben ennyit én is megengedhetek magamnak.
Giacomo odamegy Anoukhoz, és kézen fogja.
– Szeretnél segíteni kinn a boltban?
– Jaj, nagyon!
– Csak tudod, az idős hölgy… – Giacomo hirtelen eltanácstalanodik,
hogyan figyelmeztethetné Anoukot úgy, hogy Elsát meg ne sértse.
– Áldás kell neki?
– Feltétlenül. – Giacomo lehajol és odasúgja: – Szerintem régóta erre
vár.
Anouk arca felragyog, előveszi a varázspálcáját és kivonul előre
Giacomóval.
Sofie bámul utánuk, és mert magára marad a sütödében, feltolul
benne a kérdés, hogy vajon hol lehet most Florian. Arra ébredt
hajnalban, hogy nem fekszik mellette az ágyban. A nappali kanapéján
sem. A fürdőben aztán észrevette, hogy nincs már ott Florian fogkeféje,
sem a komplett piperetáskája. A hálószobai szekrényből is eltűntek
ruhái – alsók, zoknik, pólók, két farmer, két garbó – meg a bőröndje is.
Az éjjel nyilván nem bírta tovább, és csöndben lelépett.
Sofie-t különösen az üres fogmosópohár ütötte szíven. Marvin Gaye
énekelte egykor, hogy ott vagy otthon, ahol leteszed a kalapodat. Neki,
Sofie-nak a fogkefe jelzi ezt. Ahol a fogkefénket tartjuk, oda tartozunk.
Igazából várható volt ez a fejlemény. Sofie mindent elkövetett, hogy
bekövetkezzék. Hiszen a szíve már másé. Még ha nem tud is erről az
illető. De hamarosan meg kell neki mondania. Ezzel érkezik meg
igazából az új életébe. Hogy végre sikerüljön a második kenyere.
Az eladópulttól behallatszik Elsa zsémbelése.
– Utálok minden gyereket!
– Anouk erről még nem tud.
– És viszontutál minden gyerek!
 – Anouk más, mint a többi.
– Bőgve fog elrohanni.
– Meg fog áldani.
– Hogy mit csinál…?!
– Meglepetés! – Giacomo halkabbra fogja a hangját. – Áldás indul.
Anouk elkapja Elsa kezét és megsimogatja.
– Picit se fog fájni, Elsa néni!
Sofie önkéntelenül elmosolyodik: egy Anouk korú gyerek szemében
minden felnőtt néni meg bácsi, csupa rokon meg családtag.
– Na, most már rajtad az áldás – hallja Anoukot kintről. – Nincsenek
bűneid. Olyan, mintha sohasem tettél volna rosszat. Jó, mi?
Elsa zord hangjában enyhe remegés:
– Jó bizony. – Nyel egyet. – Kérsz meggyes nyalókát?
– Kaphatok? Akkor aranyos néni vagy. És szeretlek.
Amikor egyik lovag lefegyverzi a másikat, annak nagy csattanással ér
földet a kardja. Sofie füléhez csupán ropogás ér: a nyalókáé Anouk foga
között.
– Adsz még egyet?
– Azért meg is kell dolgozni, kisasszonyka.
– Mit?
– Segítesz nekem a kiszolgálásban. Vagy túl nehéz neked?
– Dehogy. És csak eltakart kézzel áldom meg a vevőket. Nézd csak, így.
Újabb vevő érkezik. Michaeliburg asszony, a fiatal anya a kisfiával.
Anouk lehámozza az egyik vekniemberkéről a nyalókát, kiszalad a pult
mögül és a kisfiú kezébe nyomja.
– Elsa nénitől. Ő az ott.
Az állak leesése nem hallatszik. De Sofie mégis hallani véli.
Giacomo csak akkor veszi észre a keresztforma vágást az összes
zsemlén, amikor kiveszi a következő sütőlapot a vén sárkányból. Hogy
mikor került rájuk, meg nem mondaná, pedig egyfolytában szemmel
tartotta a sütetet. Megmosolyogtatja a gondolat, hogy íme Sofie kis
unokahúgának első csodatétele.
 Mikor Elsát nevetni hallja, csettint magában, hogy Anouk máris a
másodiknál tart.
Giacomo önkéntelenül dúdolni kezdi Domenico Modugno 1959-es
slágerét, azt, hogy Nel bene e nel male.
„Jó időkben, rossz időkben…”
Előbbi kitételre teszi a hangsúlyt.
Elsa most még nem hiszi talán, hogy van miért továbbélnie, de
megmozdult benne valami.
Ő pedig továbbadta a pékszakma szeretetét Sofie-nak.
Mi jöhet még?
 Hetedik fejezet
Kenyér só

Sofie tudja, hogy nem szabad félni az ugrásoktól, mert attól holtbiztos az
elesés. Minél nehezebb egy ugrás, annál nagyobb magabiztosságot
követel.
Másnap a Johannes Pape és Fia pékséghez menet egész úton mosolyog.
Biztatásul saját magának. De a sütödébe lépve már csakis Giacomónak.
– Nagy megrendelés – mondja Giacomo üdvözlésképpen, föl sem
nézve. – A focisták. Fontos kupameccs. A városiak ellen. Rengeteg
zsemle kell nekik.
Sofie mosolya szerényebb lesz, de nem hervad le egészen. Az
ugrásoknál is a kellő pillanatban kell elrugaszkodni. Annyi lendületet
venni, hogy fussa végig.
Hát dolgozik a zsömléken. A formázáshoz egészen könnyedén érinti
csak őket, mintha spiccelne. És mosolyog magára rendületlenül. A
mosolyával azt szuggerálja: szeretni való szép nő vagy.
Kinyit aztán a bolt, mérséklődik végre a munkatempó, és Sofie nem bír
magával tovább. Beszédes jószág a szerelem.
– Giacomo, mondanom kell valamit neked! – húzódik mellé Sofie.
– Tessék? – Giacomo föl sem néz.
– Nézz rám, légy szíves.
Giacomo felveti a fejét.
– Annyira fontos?
– Annyira. – Sofie nekirugaszkodik és mosolyogva emelkedik el. –
Tudod, mi Floriannal… szétmentünk. És ennek egyetlen oka van…
– Tanítsd meg kenyeret sütni a férjedet – vág a szavába Giacomo.
 – Mi?
– Azt mondtam, tanítsd meg sütni.
– Miből gondolod, hogy ez változtat bármin? Nem is ismered őt.
– De…
– Hogyhogy?
– Itt járt és kért, hogy tanítsam sütni. De ez a te dolgod.
– Reménytelen eset.
– Kettőtöknek elég remény van őbenne.
– Nem hallottad, mit mondtam? Már nem szeretem őt!
Giacomo lisztezett vetővásznat borít az előtte levő tésztára, hogy időt
nyerjen a mondandójához.
– És ha beleszeretsz újból? Egy hosszú kapcsolat enélkül nem élhet.
Újra meg újra bele kell szeretni a másikba. Abba, akivé lesz. Mindennap
változunk kicsit. Ezért kell mindennap újból beleszeretni. Reggel,
felkeléskor kivált alkalmas.
– Ez nem működhet! Aminek megvan az oka! – Sofie lázong belül.
Miért akarja Giacomo megint összeboronálni Floriannal? Ő netán
félreértelmezte Giacomo érzelmeit? A gyöngéd érintését? A meleg, értő
mosolyát?
– Elfelejtetted, milyenek voltak az első kenyereid? – kérdezi Giacomo.
– Hogy milyen hosszú idő után lettek csak jók?
– A szerelem ennél is nehezebb ügy!
– Nem! Nagyon is egyszerű! Ha két ember összeillik, nem kell, csak két
hozzávaló: idő és közelség.
Most már nem várhat Sofie vallomása.
– Nem szerethetek bele újra, mert beleszerettem másba.
– Nahát. Ki a szerencsés?
– Te, Giacomo. Beléd szerettem.
Pár másodpercre megáll az idő.
Sofie a nagy kezet a maga hosszúkás kezébe veszi.
– Hát nem érezted, éppen te, akinek olyan finom megérzései vannak?
Giacomo arcát kémleli válaszért.
 De Giacomo kifejezéstelenül mered rá. Örökkévalóságnak tetsző idő
után aztán összegyűrődik ez az arc, bezárul, mint egy ököl.
– Te belém szerettél?! – Giacomo majdhogynem ordítva kérdezi és
elrántja a kezét.
– Igen. Mi rossz van ebben?
– Nem ebbe az egészbe itt?! – Giacomo a vén sárkányhoz lép. – Nem ebbe
a kemencébe?! – A lisztes zsákokra bök a sarokban. – Nem a jó lisztbe? –
A teli sütőlapokkal megrakott fémállványhoz rohan. – Nem a jóízű
kenyerekbe?
– Mit beszélsz mellé? Hát persze hogy beléd lettem szerelmes!
Giacomo olyan hangot ad ki, mint egy sebzett állat. Aztán csak ütlegeli
a vén sárkányt.
– És én hülye még azt hittem, a sütésbe! Azt hittem, együtt
megmenthetjük a sütödét!
– Megmentjük!
– Nem. – Giacomo olyan hevesen rázza a fejét, hogy ropog a nyaka. –
Kizárt. Ha engem szeretsz és nem a sütést, mindennek vége. Akkor annyi
a sütödének. Nem maradt idő arra, hogy keressek másvalakit.
Kikiabál az eladótérbe:
– Elsa, befejeztük! Nincs tovább!
– Megzavarodtál te? – jön a válasz. – Riogatod a vevőket?
Giacomo a dagasztógéphez megy, kitépi a dugóját a falból. A
szárazkenyér-aprítóét úgyszintén.
– Én már nem értek semmit! – Sofie-t a sírás kerülgeti. – Mi ez a
viselkedés? Ez nem te vagy! – Megragadja Giacomo karját, hogy magához
ölelje, de Giacomo ügyet sem vetve rá vonszolja a falig, ahonnan
leszaggatja Modugno, Rino és a Nonna fotóit.
– Kész! Vége! Annyi! – Fájdalmasan néz Sofie-ra: – Eressz!
– Hová mész? Mi ütött beléd? Ezt nem hiszem el! – Sofie-nak már
ömlik a könnye, összefolyik előtte minden.
Giacomo bevágja maga mögött a sütöde ajtaját.
Sofie a padlóra roskad: ilyen nyomorultul életében nem érezte még
magát.
 ***

Utóbb nem tudja már, merre kóborolt és hány óra hosszat. De mire
visszaér a lakásba, vörösre sírja a szemét, elsírja minden könnyét.
Megdöbbentő űr fogadja az előszobában. A tiszta levegő teszi? A lakást
az utolsó ficakig órák óta betöltő csend? A kulcscsomója csörrenése a
komódon?
Florian táncfolyóiratai is eltűntek, a dolgozóból a laptop töltőstül, a
rajzok az új koreográfiához úgyszintén, a hűtőből is a toastkenyér meg a
banán. És nem pusztán eltűntek.
Hiányoznak.
Florian is.
És ez csakis Sofie bűne.
Sofie úgy érzi, ő az a gyerek, aki a tűzzel játszik, aztán csodálkozik,
hogy megégette magát. Nagyon nincs rendben, hogy Florian elment. A
szerelemben nincs logika. Ez vele a baj, és ugyanakkor ez a varázsa.
A nappaliban még ott van halomba rakva a sok róla készült,
bekeretezett rajz. Sofie leszedi a lepedőt, felsorakoztatja a rajzokat
körben a falnál, és törökülésben letelepszik középre.
Magára ismer a vonalakban, a satírozásokban. És ráismer Florian
iránta táplált szerelmére is.
Sőt még annál is többre, mintha a könnyek átöblítették volna a látását,
hogy végre újra rányílhasson a szeme a valóságra. Florian szerelme csak
egyre nőtt iránta, ahogy teltek az évek. Pedig mint táncos öt éve volt a
pályája csúcsán, azóta nem ment már semmi olyan könnyen, nem
sikerült minden tökéletesre.
Miért is nem vette észre, hogy Florian régóta vele tart az új élet felé
vivő úton?
A válasz megannyi Sofie szeméből villan rá.
Mert egész idő alatt csak önmagát látta.
Aztán jött ez az idegen csillámú szappanbuborék, Giacomo, a
szivárványos hártya lett Sofie tükre. Aztán szét is pattant, fülsiketítő
csattanással, mélyen megsebezve őt. Már sehol a csillám. Maradt a
beszakadt dobhártya.
Sofie fölkel, a telefonhoz megy, Floriant tárcsázza: harmadjára sikerül
csak helyesen. Kicseng, de Florian nem veszi fel. A zenepalotát hívja
ezek után, ahol közlik, Florian éppen különpróbát tart Irinának, kérte,
hogy ne zavarják.
De Sofie nem bírja egyedül a lakásban, a következő vonattal bemegy a
városba, a zenepalota nagytermébe oson leghátulra, az erkély alá, ahová
a színpadtól szinte lehetetlen ellátni. Florian előszeretettel próbálja a
koreográfiáit a nagyteremben, mert a színpadi deszkák más érzetet
nyújtanak, mint a próbatermek parkettja.
Sofie nincs egyedül a nézőtéren. Marie ott ül az első sorban, éppen
szomszédosan azzal a székkel, amelynek a hátára rá van terítve Florian
bőrdzsekije.
A színpadon a Giselle modernizált faludíszlete áll még – házfrontok,
vendéglő, hátrább sütöde is. Irina finom szólója lenyűgöző, de ki is rí
ebből a képből. Mint valami eltévedt, egzotikus madár. Florian mellette
áll a színpadon, igazából csak néhány méterre Sofie-tól. De mégis olyan,
mintha egy másik, idegen világegyetemben lenne. És áttörhetetlen fal
választaná el kettejüket.
Sofie kimegy a teremből.
Álmatlan éjszakáját követően mégis visszamegy másnap délután, és
figyeli Floriant, a kezét, a hanghordozását, ahogyan formába önti a
balett iránti szeretetét.
Marie megint a teremben van, és amikor Florian kis időre leül mellé
jegyzetelni, odahajol hozzá és megsimogatja a nyakát.
Sofie hazamegy a lakásba, ahol egyre súlyosabb a csönd, mint valami
nyúlós massza, amiben nehézkesen lehet csak gázolni.
Sofie-nak harmadnap, míg a sötét nézőtér vakfoltjában ül a párnázott
székén, feltűnik, hogy Marie nem is figyeli a színpadot, a telefonját
bűvöli és nyomogatja egyfolytában.
Sofie-t ellenben az, ahogyan Florian dolgozik Irinával, csak még
jobban megigézi, mint előző nap. Érzi, hogy élete töréspontjához
érkezett. Vagy odamegy most Florianhoz, és megpróbálja elejét venni
(ha még lehet egyáltalán) a végzetes roppanásnak, vagy nem csinál
semmit, akkor pedig még kegyetlenebb lesz a némaság, a távolság, és a
kár jóvátehetetlen.
Florian megálljt int Irinának a színpadon. A keze kiegyenesíti a
prímabalerina tartását, a karját az ujjai hegyéig.
Mikor elégedett a pózzal, összedörgöli a kezét.
Pont ahogyan Sofie dörgöli le a fölösleges lisztet.
Mindig is szerette Florian kezét, tud mértéket, erő van benne, de
sohasem durva. Képes egészen gyöngéd érintésre, mintha lepke
ereszkedne a bőrre, de erőkifejtésre is, az olyan, mintha grizzly mancsa
kapna el.
Sofie tekintete Florian kezére tapad, egyre mélyebb levegőket vesz,
ahogyan figyeli, amint Irina teste készségesen enged a formálásnak.
Ágaskodnak a kis pihék Sofie karján.
Emelkedik, hogy indul a színpadhoz.
De akkor Marie vadul tapsolni és füttyögni kezd.
Sofie-t elhagyja a bátorság, ő pedig a termet.

***

Meddig táncolhatunk még, miután elhallgatott a zene?

Pár hete ezt kérdezte magától a zenepalotában.
Sofie ismét ott ül a közönség soraiban Florian új darabjának premierjén.
Nem díszhelyen, hanem leghátul, az olcsó szektorban, ahol nem
számítanak rá, és remélhetőleg fel sem ismerik. Páran már észrevették,
hogy jelen van, és minden mozdulatát figyelik. Van, aki attól tart
nyilván, hogy ő megint feláll és kivonul, és van, aki készenlétben tartja a
mobilját, hogy rögzíthesse az újabb botrányt.
Sofie számára lényegében rejtély Florian új koreográfiája. A próbákon
csak töredékes mozzanatoknak volt tanúja, és mikor Florian még a
szakításuk előtt beszélni akart neki a tervéről, süket fülekre talált nála.
 A táncjáték címe: Formába! – a plakát Irinát Leonardo da Vinci
Vitruvius-tanulmányának pózában mutatja. Sofie talált egy albumot a
nevezetes ábrázolásról a nappalijuk asztalán, ezért a koncepciót ismeri,
nevezetesen, hogy az álló emberi alak négyzet- és köralakzatba egyaránt
illeszthető, vagyis teljességgel eltérő geometrikus formákba, mégis
ugyanaz az ember marad. Irina tekintete a fotón olyan átható, mintha
minden egyes szemlélő lelkébe látna.
Kialszanak a fények, szétválik a nehéz vörös függöny: Sofie érzi, hogy
a lábának menni akaródzik a teremből. De belevájja a talpát a minden
hangot elnyelő vastag szőnyegpadlóba és mélyeket lélegzik. A színpad
közepén egy fényfoltban nagy aranytojás dereng, irizál. Az Underworld
elektronikus-szferikus Born Slippyjének hangjaira lüktet, és egyszer csak
ezer darabra törik, a stroboszkópos villódzásnak hála szinte lassításban.
A tojáshéj törmelékében csomó gyanánt rejtőző Irina kibontakozik,
aztán meggörbül, hogy felsírjon. A zene zökkenő nélkül vált Schumann
opus 15-jére, a Gyermekjelenetekre. Újabb váltás az Undertones rockos
Teenage Kicksjére: Irina kikel a környezete ellen. Az együttes más
táncosai is színre lépnek, Irina ide-oda vetődik férfiak és nők között, az
érintkezések egyre hevesebbek, egyre több bennük az erotikus
feszültség.
A történet folytatása, hogy Irina hivatásos táncos lesz: Florian
koreográfiája mesterien olvasztja össze híres balettek részleteit,
amolyan egyveleg, helyesebben remix dallamban és képben.
Aztán megsebesül Irina (csak a szerepében), a közönséget döbbenetbe
ejti, hogy balerina alakít balerinát. Irina csak sokára tér magához.
És ekkor olyan mozgások tanúja Sofie, amelyekből balettet még nem
alkottak soha, a közönségből nem sokan tudhatják, mi ez.
Irina tésztát gyúr és formáz. Láthatatlan kemencébe teszi sülni.
Ez Sofie élete.
Florian így fejezi ki, milyen nagyon szereti őt.
És Sofie megérti a táncjáték címadását is. A tészta formázása. És a nő a
színpadon magát is formázza.
Ennél a darabnál szebb ajándékot nem kapott soha.
 Annál fájóbb, hogy nem ő köszönti a színpadon a vastaps közepette
Floriant, hanem Marie nyújt át neki egy csokor vörös rózsát hosszú csók
kíséretében.

***

Sofie másnap tele bevásárlószatyorral érkezik a zenepalotába. Florian a

premiert követően is mindig beiktat még próbát, hogy csiszoljon a
koreográfiáin. Sofie számít Marie-ra, vagyis arra, hogy ki kell lesnie a
pillanatot, amikor Florian egyedül van, úgy elkapnia egy szóra. De Marie
nem ül a nézőtéren. Eltelik két teljes óra, mire Irina és a többi táncos a
zuhanyozóba indul.
Sofie feláll a helyéről:
– Hahó!
Florian körbenéz a félhomályba boruló teremben. De persze tudja, ki
van ott. Sofie lélegzetvételét is felismeri, nemhogy a hangját.
– Szia, Sofie.
– Szia.
Florian hallgat.
– Azt hittem, itt lesz veled Marie.
Florian a homlokát ráncolja.
– Tessék…? Ezt honnan veszed?
– A múlt héten belopóztam a próbákra, láttam, hogy ott ül melletted. –
Sofie megköszörüli a torkát. – Nagyon közel kerültetek.
– Sofie…
– Nincs semmi vész. Megértelek. Fáj, de megértelek.
Florian kilép a színpad szélére, hogy ne vakítsák úgy a lámpák.
– Sofie, ez a téma nem ide való.
– Itthon vagyunk, nem? Vagyis én csak voltam. Mondd, amit el kell.
Semmi értelme lakatot tenni a szádra, csak hogy kímélj. Láttam, amit
láttam.
Florian csípőre teszi a kezét.
 – Nem láthattál semmit. Vagy rosszul láttad. Nézd… nem is tudom,
miért beszélek neked erről. Úgysem változtat semmin.
– Ezt hogy érted?
– Marie és köztem vége, színjáték volt az egész.
– Ezt hogy érted?
– Azt, hogy szereti a balettet… – tárja szét a karját Florian – … ami az
életem… csak megjátszotta, hogy imponáljon nekem. Beismerte, miután
tegnap együtt…
Sofie leszegi a fejét, légzéssel próbálja enyhíteni a szúrást a szívében.
– Marie nagyszerű ember – folytatja Florian. – De megtévedt.
– Tudom, miről beszélsz.
– A kedvemért olyan nő lett, amilyen nem akart lenni soha.
– Néha hihetetlenül nehéz tudni, kik akarunk lenni. Sok hibát
követünk el ilyenkor. – Sofie előjön a széksorból, közelebb Florianhoz.
– Igazad van. Én se igen tudtam az utóbbi időben. Nagyon rosszul
tettem, hogy magamból kivetkőzve akartalak visszanyerni. Ugyanúgy
elvakultam, mint Marie.
Sofie fölmegy az oldallépcsőn a színpadra.
– Nem ülnénk le itt a lábunkat lógázni?
– Sofie, minek? Hát nem fogod fel, mit mondtam az előbb? A te
kedvedért se lehetek olyan, aki nem rajong a táncért és nem táncról
beszél folyton. Neked meg ilyen valakire van szükséged. Az utóbbi
időben nem olyan életet éltünk, amilyet kellett volna, de ennek vége.
– Én megtaláltam az igazi életemet.
– Örülj neki. Én is örülök, de tényleg. Nem volt könnyű ennyi héten át
nézni, hogy milyen boldogtalan vagy.
– Nekem se a te boldogtalanságodat. Nyomás alatt voltam, hogy
hogyan billentsük végre helyre a kapcsolatunkat.
– Sajnálom. Dehát ami történt, megtörtént. – Florian a szemét dörgöli.
– Kibeszélést akarsz, értem, de ma nincs erőm hozzá. Soká tartott a buli.
– Nem kell semmit kibeszélnünk.
Florian felvonja a szemöldökét:
– Hogyhogy?
 Sofie felé nyújtja a tömött szatyrot.
Florian kelletlenül elveszi, belepillant. Liszt, vaj, élesztő, só, egy palack
vörösbor. Már adja is vissza.
– Sofie, késő.
– Ott voltam tegnap a zenepalotában. Láttam a darabot, amit nekem
csináltál!
– Az a múlt, Sofie! – horkan fel Florian. – Nem boríthattam mindent,
csak mert közben mi szétmentünk!
– Csak egyetlen kenyeret! – kérleli Sofie. – Csak egyet az összes közös
évünkért!
– Minek? Tudjuk mind a ketten, hogy vége. Te nálam is régebben
tudod.
– Süssünk közösen egy kenyeret. Utána elvágjuk a szálakat. Együtt.
– Nem változtat semmin. Csak kínos. Gyötrelem mind a kettőnknek.
– Megkönnyíti, hogy elengedjük a dolgokat. Kérlek!
Giacomo tanácsolta, hogy süssenek együtt, mert még reményt fűz
kettejük kapcsolatához. Hátha van benne valami. Ha mégsem, stílusos
befejezése az oly forrón indult, aztán kihűlt kapcsolatuknak.
Mindenképp jobb annál, hogy Florian csak úgy eltűnik az életéből.
Emlékezetes lesz ez a kenyér akár így, akár úgy.
Florian vonakodva bár, de rábólint.
A zenepalotában van egy kis konyha, ablaktalan, sterilen hófehér
helyiség – neonfény, matt acélszerelvények, szinte mint egy
laboratóriumban –, ahol ünnepi alkalmakkor a partiszervizeknek
tűzhely, sütő, hűtő és egyéb konyhagépek állnak rendelkezésre. Olykor a
színházi társulat vagy a táncegyüttes egy-egy tagja a mikróban melegíti
az ételét. Sem Sofie, sem Florian nem tudja, hogy itt kenyér még nem
készült.
A sors engedélyezett nekik egy utolsó közös kis premiert.
Florian gyorsan kipakol, minden mozdulata arról árulkodik, hogy
mielőbb letudná az egészet. Felbontja a zacskó lisztet, de nem hinti be
mindjárt az asztalt, törlőt keres a felület tisztogatásához. Sofie megelőzi,
gyakorlottan letakarítja az asztalt és beszórja liszttel.
 – Ezt én is tudom – hajítja a mosogatóba a törlőjét Florian. – Ebben
nem vagyok újonc. Ha mindent te akarsz csinálni, leülök a sarokba és
csak figyellek.
Sofie ellenáll a késztetésnek, hogy még egyszer letörölje az asztalt, és
a lisztes zacskót nyomja Florian kezébe.
– A szokás hatalma – szabadkozik. – Bocsánat. Akarod kimérni a
hozzávalókat?
– Az túlzás, de csinálom.
Sofie fejből mondja a mennyiségeket. Egyszerű tészta, elég neki egy
gyors pihenő, hogy beinduljon. Sofie-nak most először jut eszébe, hogy
ez ellentmondás.
– Ki keveri össze a tésztát? – kérdezi Florian.
– Ketten fogjuk – feleli Sofie. – A közös kenyerünk elvégre.
– Én kezdem, ne húzzuk az időt. – Miután Florian nagyjából
összevegyítette a hozzávalókat, áttolja a műanyag tálat Sofie elé a
keverékkel, aki simára kezdi gyúrni. Sofie észreveszi, hogy Florian
figyeli közben. A keze, a teste mozgásában nyilván ráismer a számára
alkotott koreográfiái némely pózára.
– Most várnunk kell egy keveset – mondja Sofie és lefóliázza a tálat.
– Táncoltál – jegyzi meg Florian – gyúrás közben.
– Mindig szoktam. Giacomo énekel, én táncolok. Zenés sütöde
vagyunk.
– Erről sose beszéltél.
– Mert nem beszéltünk egymással.
– De nem miattam…
– Mindegy, ki miatt volt. Egyszerűen nem álltunk szóba egymással. És
ha véletlenül egymásba botlottunk a lakásban, igazából nem is néztünk
egymásra. Ha nem nézed a tésztát, fogalmad sem lehet, hogyan alakul.
Florian arcán halvány mosoly tűnik fel. Sofie ilyet rég nem látott tőle.
A próbákon talán mosolygott, Marie-nak meg aztán tutira. De neki nem
ajándékozott mosolyt. Igaz, hogy nem is fogadta volna tőle.
– Úgy beszélsz, mint egy pék.
– Az vagyok.
 – Az. Mesélj kicsit, hogyan táncolsz sütés közben.
Sofie mesél, és még nem ér a végére, amikor a tészta már elkészült.
Vár a tészta és a jó tésztát váratni vétek.
– Két-két veknit te is, én is – mondja Sofie.
Aztán adja a tökfejt.
Nehezére esik, mert a tészta egyértelműen, hangosan közli vele,
hogyan dolgozza meg és formázza. Durván nyúl hozzá, mert érdekli,
hogy ez feltűnik-e Floriannak. Hogy szól-e érte. Érzi magán Florian
tekintetét, odapillantva fintort lát az arcán.
– Mi az? – kérdezi Sofie.
– Hát… én ugye nem értek hozzá, de néztem videókat és ott valahogy
másképp csinálták.
– Mégis hogyan?
Florian meghökkenten mered rá, aztán titokzatosan mosolyog, Sofie
nem igazodik ki rajta.
– Tudod, mit? Megmutatom.
De Florian máris zavarba jön.
Sofie közelebb lép hozzá, a hangja kicsit remeg:
– Olyan jó lenne, ha megmutatnád.
Florian nagyot szusszan:
– Jó bizony.
Sofie háta mögé áll, a kezét a kezére teszi.
– Nem zavar, hogy ilyen közel…
– Dehogy, másképp nem megy.
Florian még közelebb húzódik.
– El kell találni a helyes ritmust.
– Úgy van – mondja Sofie. Azaz inkább csak sóhajtja, szándéka
ellenére. A teste odaadóbb még, mint a szíve. Rögtön érzi, hogy Florian
eltalálta a ritmust, idomul az övéhez. Giacomóval más volt, ő
erőteljesebben gyúrt, de kevesebb lendülettel. Annyira jó érzés
Floriannal közösen megdolgozni ezt a tésztát. Minél simább a tészta,
annál simulékonyabb a szívük is.
 – Most az én tésztámat – mondja Florian. – Vigyázol, hogy mindent jól
csináljak?
Florian keze már az első formázásánál majd’ kificamodik, ropog a
hüvelykujjízülete. Maximálisan ügyetlennek tetteti magát.
Sofie nevet.
– Állj le, még megsérülsz!
Mögé áll, egészen szorosan.
– Táncolj kicsit. Menni fog? – A lisztes kezével megfogja Florian
csípőjét és finoman jobbra-balra hintáztatja.
Innentől felváltva ügyetlenkednek. Elejtik a lisztet, előbb langyosra,
aztán túl forróra veszik a sütő hőfokát, kilocsolják a vizet, régészeti
leletekre hasonlítanak leginkább a formázott kenyereik. Nagyokat
nevetnek és kisegítik egymást egyre-másra.
Akik sütni tudnak együtt, gondolja Sofie, azok tudnak együtt élni is.
Amikor a kenyerek, jobban mondva, tésztabálványok a sütőbe
kerülnek, és megint várni kell, Sofie kézen fogja a férjét és a színpadra
vezeti.
– Mutasd meg nekem az új koreográfiádat – áll középre Sofie. – Rajta,
kezdő pozíció.
Florian hosszan néz rá, aztán letérdel elé és párhuzamosra igazgatja a
lábfejeit.
– Formálj. Tudom, hogy érted a módját.
És Florian keze egyszer csak ott van, ahová Sofie egyre hevesebben
kívánja. Mindenütt a testén. Aztán Florian szája is.
Most Florian fogja kézen őt és Giselle háza felé húzza. Sofie azonban
másik irányba tereli, a pereces házhoz hátul.
– Ma péket szeretsz – mondja Sofie. – Először életedben. Legalábbis
remélem. – Nevetnie kell.
Florian meglepődik, hogy valóban egy másik nőt szeret éppen, akinek
más az érintése, a mozgása. És mégis az ő Sofie-ja. Folyton nekiütköznek
a díszlettámasztékoknak, a színpadon dermesztő hideg van, a
zenepalota sovány, háromlábú, sok csatában rojtozott fülű kandúrja egy
reflektorállvány tetejéről érdeklődéssel követi az eseményeket, de
mindezt fel sem veszik.
Mikor visszamennek a konyhába, ott fekete füst gomolyog.
Sofie az edényfogóval gyorsan kiszedi a négy briketté égett veknit.
Beindul fölöttük a füstjelző.
Aztán az öntözőberendezés.
– Milyen praktikus – mosolyog szélesen Sofie, miközben csöpög a víz a
szemöldökéről. – Kóstolhatunk máris, nem kell várni, míg kihűl. – Fogja
a legnagyobb veknit és kettétöri. Belül világos és levegős. Kiszed egy
darabot és gyorsan Florian szájába tolja, még mielőtt elázhatna. Aztán ő
is vesz magának.
Hiába szenesedett el kívül az a kenyér, belül kifogástalan, sőt csodás.
Sofie érzi benne a szerelem minden zamatát.
Együtt falják be az egészet. És mire befutnak a tűzoltók, ők egymás
karjában vannak újra.

***

Délután Sofie dobogó szívvel és egy elszenesedett veknivel indul

Giacomóhoz. Az ablakban méretes, vörös betűs felirat hirdeti, hogy a
sütöde leállt. Sofie a murvás ösvényre tér: az utóbbi száraz napokban itt
láthatólag nem öntözött senki, a calabriai betelepültek fonnyadtan
kornyadoznak. Felkaptat a lépcsőkön Giacomo ajtajához és hármat
kopog, csengő ugyanis nincs.
De Giacomo nem nyit ajtót.
Sofie megint kopog, most Modugno Nel blu dipinto di blujának
ritmusára.
Lépteket hall, és feltűnik Giacomo: gyűrött arcához képest egy szétült
kanapé maga a hamvas üdeség.
– Magyarázattal tartozom neked – mondja. – Nem akármilyennel.
– Az jó lesz – mondja gyenge hangon Sofie.
– És bocsánatkéréssel.
 Sofie csupán bólint: ha bármit mond, biztos elsírja magát.
– De van annál is sürgősebb. – Giacomo a karjába zárja Sofie-t és
magához szorítja. – Annyira sajnálom!
Sofie nem parancsol megálljt a könnyeinek.
Giacomo sem. Csukladozik a hangja a zokogástól.
– Már rég bocsánatot kellett volna kérnem tőled, de féltem, hogy
bevágod rám az ajtót.
Sofie kibontakozik az ölelésből.
– Figyelj, nincs semmi baj! – A torkát köszörüli és odanyújtja a
kenyeret. – Kóstold meg!
– De nincs ehetnékem.
– Kóstold meg!
Giacomo könnyek közt sem állja meg mosoly nélkül, mert eszébe jut,
hogy Sofie első sütödei napján pont ilyen párbeszéd zajlott le köztük.
Tör magának egy darabkát: szó, mi szó, nem könnyű.
– Florian meg én sütöttük.
Giacomo hosszan rág.
– Borzalmas az íze.
– Ugye? – nevet Sofie. – Pocsék. De milyen ízt érzel még benne?
Giacomo bólint:
– Újra egymásba szerettetek.
– Ahogyan te előre megmondtad. És fején találtad a szöget akkor is,
amikor összevesztünk.
– Bocsáss meg érte!
Sofie finoman Giacomo szájára teszi az ujját.
– Nem beléd lettem szerelmes, hanem abba, amit megmutattál nekem,
amit tőled tanulhattam. Szerelmesei lettünk ennek mind a ketten, de ez
nem jelent egyet azzal, hogy egymásba lennénk szerelmesek.
Giacomo megkönnyebbülten sóhajt fel.
– És én még az hittem, mindennek vége! Mert ki akarhat itt sütni, ha a
szerelme beteljesületlen?
– A sütés szerelme itt nekem nagyon is beteljesült!
Giacomo végigsimít Sofie arcán.
 – Nekem is. A szívem meg már örökre másé.
Biccent a sütöde felé.
– Elsa? – Hisz legalább húsz évvel idősebb Giacomónál, ha nem többel.
– Nem. Életem szerelme nem Elsa Pape. Gyere, mutatok valamit.
Sofie úgy érzi, múzeumba lép, ahová az évek során elvétve került
újabb kiállítási tárgy.
– Itt lakott régebben a Pape család – mondja Giacomo a nappaliba
mutatva az utat. Megáll a pohárszéknél. Ki van téve rá a gyászszalagos
fénykép.
– Övé az én szívem – töröl le egy pihét az üvegről Giacomo.
– Ő…?
– Benedikt Pape, Elsa fia.
Giacomo a városi vidámparkban fotózta le Benediktet, amint nagyban
eszik egy irdatlan méretű vattacukrot. Tiszta ragacs az ujja meg a szája.
Benedikt nosztalgiával gondolt vissza a gyerekkori vattacukrokra, de
ezek a mellékhatások kiestek a fejéből. Ezen kellett annyira nevetnie. A
múlhatatlan szomorúságának semmi nyoma a képen.
– Ó! – Ennyit bír szólni Sofie. – Ó.
– Miatta kezdtem egyáltalán sütni – mondja Giacomo. – Benedikt
fenomenális pék volt. Szeretted volna a kenyereit.
Sofie lehajol a fotóhoz.
– És mikor…? – kérdezi halkan.
– Öt éve már. Benedikt… – Giacomo nehézkesen nyel egyet. Aztán még
egyet. – …végzett magával. Itt a faluban, a tóban. Mindig is nyomott volt
a kedélye, és nem bírta már, hogy ő… hogy mi ketten… Mert nem való,
hogy…
– De mégis mi történt?
– Mindenki elfordult tőle. Az apjának nagy csalódás volt, miatta itta
halálra magát. Elsának meg pláne. Miután Benedikt elmondta neki a mi
dolgunkat, már nem volt ugyanaz az asszony. Benedikt reménykedett,
hogy idővel javul, enyhül, normalizálódik a helyzet. És Elsa megint anya
módjára viselkedik.
 Giacomo egyszerre újraéli az egészet. Benedikt imádta az anyját,
bízott feltétel nélküli szeretetében. Elsába kapaszkodott a gyerekkori
ijesztő sziklák, a kamaszkori szakadékok peremén. Elsa cibálta meg a
(napszítta plakátokkal teliragasztott) hirdetőoszlop mögül rá leselkedő,
ugrásra kész kölykök fülét, Elsa ölelte magához, mikor Benedikt
szégyellte, hogy a csomagküldő áruház katalógusában nem mindjárt a
női alsóneműkhöz lapoz, mint a többi fiú. Benedikt azt hitte, az anyja
mindent tud, mert az anyák már csak tudják. Rá kellett aztán döbbennie,
hogy az anyja tudja, de nem akarja tudni. Sofie-nak Giacomo mindezt
nem mondja el, mert Benediktről minden kiejtett szó a vart szaggatja a
mély seben. És nem szabad feltépni, mert akkor védtelen.

– De semmi sem lett jobb – folytatja. – Benedikt egyre inkább elzárkózott

a világtól. Rövid távon ettől kicsivel könnyebben volt, de ugyanakkor a
baj csak súlyosbodott. Egy nap betelt nála a pohár, és én egymagam nem
tudtam visszatartani.
Giacomo hallgat a ház falára firkált gyalázkodásokról, arról, hogy a
szupermarketban hátat fordítottak egyesek, elmaradtak törzsvevők, más
vevők meg Elsának borították ki a bilit, amikor lábra kapott a szóbeszéd,
hogy a calabriai nem pusztán munkatárs.
Benedikttel soha nem csókolták meg egymást, soha nem fogták meg
egymás kezét mások előtt. Egyetlenegy közös sétát nem tettek
napvilágnál, csak az esti sötétben, a lámpák fényétől távol. Ezért is nem
barátkozott a faluban senkivel Giacomo.
Neki csak ez a ház, ez a sütöde van, benne Elsa és Mott.
A fotóra néz, megsimogatja a keretet.
– Benedikt, hadd mutassam be neked Sofie-t. Fogadok, hogy a szívedbe
zárod. Hála neki, van jövője a mi kis sütödénknek. Mert ugyanúgy szeret
sütni, mint te.
– Helló, Benedikt – mondja Sofie, és picit sem érzi ezt abszurdnak.
– Neki sütöm a legjobb kenyereimet – mondja Giacomo. – Sütés közben
különösen érzem, hogy mennyire szeretem őt és ő engem. Mert a sütöde
az övé.
 Ezért is nem változtatott itt semmit Giacomo. Benedikt mindent
kihajított az apja halála után, kifestett, átrakatta a padlót, végre
ablakokat vágatott, beüzemelte a vén sárkányt. Évek múlva, amikor már
Giacomo sokkal több volt Benediktnek, mint szívélyes munkakapcsolat,
és összeköltöztek a sütöde fölött, ő alakította ki az ösvényt, Calabriából
hozatott kavicsot. Ő ültette az első honi növényeket is Giacomo
kedvéért. „A te hazád mostantól az enyém is”, mondta Giacomónak,
mikor egyik reggel bemutatta a művét. „Az enyém meg a tied is.” Ezért
is vakációztak mindig Olaszországban. Benedikt még olaszul is tanult.
Pár morzsányit föl is szedett. Giacomo imádta a rossz kiejtését, az ő
fülének kedves volt.
Keretezetlen fotót vesz ki a fiókból: Benedikt a mestervizsga után friss
diplomával, a szüleitől közrefogva. Sofie kezébe adja.
– A sírjánál megfogadtam, hű maradok a sütödéjéhez meg az anyjához
is. – Giacomo arcán halvány mosoly dereng. – Gondolhatod, mennyire
szeretem őt, ha el bírom viselni Elsát.
– A te Giacomód mindenben tartotta a szavát – néz Benedikt fotójára
Sofie. Aztán Giacomóra: – Holnap kinyitunk, ugye?
Giacomo lehajol hozzá, arcon csókolja, aztán a csók nedves helyét
mindjárt megtörli a hüvelykujjával.
– Folyton mondják, hogy a családját senki nem maga választja, de ez
butaság. Te a húgom vagy. Családtag!
– A sütödét ez mennyiben érinti?
– Holnap együtt nyitunk!

***

A temps lié a pózok folyamatos kötésére szolgáló gyakorlat a balettban, a

súly átvitele egyik lábról a másikra. Lehet à terre, vagyis a talajon, vagy
en l’air, a levegőben. Sofie úgy érzi, az életében is sikerült ez a mozgás.
Még aznap este visszateszik a falra Floriannal a fotóit és a rajzait. De
Florian ragaszkodik ahhoz, hogy újak is helyet kapjanak és lerajzolja
Sofie-t mint péket. Aki csak futólag nézi meg a lakásgalériát, nem is igen
választhatja külön, melyik rajz ábrázolja Sofie-t a színpadon és melyik a
sütödében. A rá következő napokban rengeteg közös kenyeret sütnek,
megajándékozzák a teljes szomszédságot. Marie is kap belőlük,
szabadkozása ellenére; többet is, mint mások, mert kapcsolatban áll más
óvodákkal és elláthatja azokat is. Az ő óvodájában a tetűmizérián sikerül
ugyan úrrá lenni, de aztán jön helyébe a skarlát meg a kéz-láb-száj
betegség. Marie a szülőkre kacsintva azzal biztatja őket, hogy most
letudnak mindent egy füst alatt, és nyugtuk lesz év végéig. De nagyon
másképp alakul aztán minden.

***

Anouk nem bánja az óvodai zárlatot, az újra megnyílt sütöde csapatát

erősíti. A keresztvágásos zsömléit elkapkodják a vevők, élen Ümit
Waderrel, az orgonistával és a Szentháromság-templom kórusának
tagjaival.
Anouk jelenléte nagyban oldja a boltba betérők szorongását. Nem
mintha Elsa most már mindenkihez bűbájos lenne. Épp ráförmed a nap
utolsó kuncsaftjára, aki meg merészelte kérdezni, nem lehetne-e
vastagabbra szeletelni a kenyerét. (Akkor szelje fel maga! Ez pékség,
kérem, nem méret utáni szabóság!) Giacomo különösen élvezi, hogy a
sütödét a bolttal összekötő keskeny átjáró már nem két ellenséges
néptörzs közötti militarizált zóna, hanem pálya a fel-le rohangászó
kislánynak. Reméli, hogy Anouk célt adhat Elsa életének. Épp hetedik
napja történt a közjáték a tónál. Ha Elsa másnap ott lesz a boltban, akkor
köti az ígérete, hogy nem varr még egyszer köveket a kabátjába. Ebben
is olyan konok lesz, mint minden másban. Franziska megkapta a
zenepalotai állást, úgyhogy Anoukra sokáig lehet számítani.
Mikor Elsa záráskor kétszer ráfordítja a kulcsot a boltajtóra, és Anouk
kérlelni kezdi, hogy menjenek ki együtt a tóhoz, Giacomo összerezzen.
De az első ijedség elmúltával már tetszik neki az ötlet. Ha egy bonyolult
tésztától ódzkodik az ember, attól biztosan nem lesz jobb. Erre a
gondolatra Giacomo elmosolyodik magában: Sofie biztos megjegyezné,
hogy neki az egész világ csak tészta. Amúgy ez az igazság.
– Jézusnak vízen kell járnia! – érvel Anouk.
– Nem! – jelenti ki Elsa. – Oda nem megyünk!
Anouk egy helyben szökdel.
– De!
– Nem olyan cipő van rajtam. Sajnálom, kicsim.
– De ma reggel direkt azt kívántam, hogy süssön a nap, és
elmehessünk oda sétálni! – Anouk átrohan a sütödébe, ahol mindig le
szokta tenni a hátizsákját. Kivesz belőle egy tűzpiros alapon
százszorszép mintás gumicsizmát. – Direkt magammal hoztam! –
Visszanyargal Elsához és a kezébe nyomja, mintha a minőségét
ellenőriztetné. – Nézd, milyen szép!
– Akkor sem megyünk.
Anouk grimaszol.
– De én menni akarok!
Giacomo odamegy és Anoukhoz hajol.
– Ha Elsa azt mondja, nem, azt el kell fogadnod. Mert ő tudja, mire
vállalkozhat és mire nem. Mert Elsa már igen öreg és a tóhoz jó hosszú
az út. – Cinkosan Anoukra hunyorít.
– Ilyen baromságot is régen hallottam már! – kap a kabátja után Elsa. –
Én ne bírnám azt a pár lépést?! Mit fog gondolni rólam ez a kislány, he?
– Kézen fogja Anoukot. – Máris indulunk, kicsim. A cipőmet meg majd
szépen kipucolom utána. – A fejét ingatja. – Nahát, mintha százéves
lennék! Az eszem megáll! – Zord pillantást vet Giacomóra: – De Mott
marad! Mert neki aztán túlzás már ez a táv!
Míg ki nem lépnek az ajtón, Giacomo türtőzteti magát, csak aztán
mosolyodik el elégedetten.
Az utcán Anouk odasimul Elsához.
– Te most a pék-nagyim vagy? Vagy a zsömi-nagyim? Panyi vagy
Zsanyi?
– Elsa vagyok neked.
 – Sok olyan gyereked van, mint én? Akire vigyázol?
– Csak te egyedül.
– Az jó! Egyedül én vagyok anyának meg apának, és nekem is csak a kis
Jézus van. Egy is elég, ha igazán sikerült.
Elsa hallgat.
– Giacomo a te gyereked?
– Dehogyis az.
– De van neked?
Elsa krákog, hirtelen nagyon kiszárad a torka.
– Van, de nagyon messze.
– És mikor jön el hozzád?
– Nem jön már vissza.
– Nagy kár szerintem.
– Szerintem is.
Anouk megáll, mire Elsa is: a kislány átöleli az öregasszonyt.
Pontosabban a csípőjét, mert nem ér följebb.
– Jobban vagy már? – kérdezi aztán Anouk.
– Jobban – feleli Elsa vékony, esendő hangon. – Nem maradunk kicsit
csöndben, hogy hallgassuk a madárcsicsergést?
– Vagy az autóberregést?
– Jó, azt is. Bírod csöndben a tóig?
– Persze, szuperül hallgatok. Anyu nem hiszi el, de tudok!
Anouk ebben nem annyira jó, mint gondolja magáról, Elsa mégis jut
némi lélegzethez. De aztán figyelemelterelésre vágyik. Megkéri Anoukot,
hogy énekeljen neki. Aki azonban azt feleli, hogy a Szűz Máriáról az
egész világ tudja, hogy remekül fütyül. Saját költésű dalokat fütyül
Elsának, csak a címüket jelenti be: Jézus vonatozik a városba, Mikor Jézus
tetves lett, Mária állatkertje.
Közben odaérnek a tóhoz.
– Voltál már erre? – kérdezi Anouk.
– Voltam – mondja Elsa. – Nemrég. De előtte meg nagyon rég.
– Szép itt.
– Szép.
 – Szívesen itt maradnék.
Elsa félrefordul, nehogy Anouk lássa a kicsorduló könnyeit. Szép itt,
való igaz, tavasszal, napsütésben főleg. A fia a falu legszebb pontjára jött,
hogy örökre elhagyja.
Anouk leteríti a hátizsákjában hozott kis pikniktakarót, kirak rá egy
csomag kekszet meg két kis dobozos narancsitalt (szívószálasat).
– Tessék! De az első kekszet Jézus kapja, jó?
Elsa nyögve ereszkedik le a takaróra. Nemhogy évek, évtizedek óta
nem ült így.
– Jó, hogy Jézus élt, hát nem? – jegyzi meg Anouk. – Még ha most már
halott is.
– Jó bizony – hagyja rá Elsa.
– És ha úgy vesszük, nem is halott.
– Nem az – mondja Elsa. Megint félre kell fordulnia, mert csak jön-jön
a szeméből a könny. Próbál erőt venni magán, hasztalanul, aztán hagyja,
hadd folyjon a könnye, és szorosan magához öleli Anoukot.
– Rosszul érzed magad, Zsanyi?
– Ellenkezőleg. Mert itt vagy nekem, kicsi Anouk.
– Mária!
Elsa sír, mégis nevetnie kell:
– Mária, elnézést.
– Akarod látni Jézust, mikor vízen jár? – pattan fel Anouk az ezúttal
rózsaszín zokniba bugyolált Barbie-jával.
– Csak a szélén! Középen nagyon mély a tó!
– A szélén, persze – helyesel Anouk. – Jézus mindig csak a szélén jár!
Mert mindig óvatos!
– Hát akkor, kicsi Mária, mutasd, hogyan jár a vízen Jézus.
Anouk magasra emeli a Barbie-ját és berreg, mint egy repülő.
– Jézus érkezik!
Elsa vesz a kekszből.
Szép nap ez nekik.

***
Vár a tészta.
Még korántsem világosodik, amikor Sofie mögött halkan becsukódik a
kapu.
De már sejlik a sötétben, hogy mindjárt kel a nap. Mintha tudná az
éjszaka, hogy hamarosan vissza kell húzódnia a barlangjába. Sofie
tudatára ébred annak, hogy megint változott benne a falu képe. Már
nem házak, hanem szögletes fehér veknik, rozsos kenyerek és briósok
között vezet az útja.
A sütöde ajtaján tábla lóg: Továbbképzés miatt zárva. A Johannes Pape és
Fia pékség feliratot szürke fólia takarja. De a sütöde ablakaiból fény
árad. A hajnali homályban olyannak látja Sofie, mint a télen az
ablakpárkányra tett kerámiaházikót a benne lobogó mécsessel.
Óvatosan nyitja az ajtót, mintha félne, hogy alkalmatlankodik
Giacomónál. Pedig a kemence előtt áll és javában tölt bele valamit. A vén
sárkány fúj, prüszköl, akár a dühös macska.
– Jó reggelt, főnök! – Az utóbbi napokban Sofie rászokott erre a
megszólításra: annyira csodásan hordozza a szabályszerű munka, a
tisztes ipar, a reggeliszünet meg a blokkolóóra hangulatát.
– Jó reggelt, újdonsült pék! – köszön vissza Giacomo.
– Mit csinálsz?
– A te új kenyeredet.
Sofie is a kemencéhez lép és bepillant a kisablakán.
– Új történetet énekeltél nekem?
– Úgy van.
– Hallhatnám?
– Előbb kenyérkóstoló. Aztán sütsz egyet te. Tudni fogod, mi legyen.
Azt hiszem, eljött a napja. – Giacomo a szemébe néz: – Ez a nap csakis a
tiéd. Neked ajándékozom.
Ezért zárt be mára Giacomo. A kis sütöde ma egyedül az övé, Sofie-é.
Megöleli Giacomót. Hosszan.
– Köszönöm.
– Tudod már, milyen tészta legyen?
 – Ne rozs. Ne tönköly, csakis búza. Olasz búza. A legjobb minőség.
– Jó választás – mondja Giacomo.
– Te mit választottál a kenyeremhez?
Giacomo somolyog.
– Olasz búzát. A legjobb minőséget.
A kenyér gyönyörűen emelkedik, lendülettel, harmonikusan
gömbölyödik, egyenletesen pirul.
– Nagyon gusztusos.
– Ugye?
Sofie-nak olyan érzése támad, mint gyerekkorában, mikor várnia
kellett a karácsonyfa alá tett, csillogó papírba csomagolt ajándékok
kibontásával, mert hátravolt még az éneklés.
Miután Giacomo kiszedi a kenyeret a lapáttal, sokáig kell még várni,
mire kihűl. Sofie egyre-másra nyújtogatja felé a kezét, de Giacomo
mindannyiszor szelíden eltolja.
Giacomo végre szel neki egy karéjt a közepéből és odaadja. A héj
aranybarna, vékony, a bél puha, egyenletesen likacsos, az íze meg…
Sofie szája fülig szalad. Meg nem mondaná, mi ez az íz a kenyérben.
Csak érzi belőle, hogy otthon van. És ami annál is több, a helyén.
– Nagyon jó lehet a történeted – mondja Giacomónak.
– Most te – lép hátrább a munkaasztaltól Giacomo. – Jön a te sütésed.
Megint két kenyér lesz. Egy a nőnek, aki volt, egy annak, akivé lett.
Az első kenyeret pontosan úgy csinálja, mint korábban. En dehors-ral
indít, arabeszkbe nyújtózik, abból attitűdre vált, ezáltal hol több, hol
kevesebb nyomást gyakorol a tésztára, mintha a táncpartnere lenne.
A második kenyér most nem jóízű fehér vekni lesz, hanem briós. Most
csak az ujjai táncolnak. Többet, mint bármikor, a tésztába mélyednek,
forognak, sőt piruetteznek benne, felszökkennek és lágyan érnek le újra.
A tészta talán konkrétan erre várt, gondolja magában Sofie.
A végső formázás előtt Giacomo közelebb lép.
– Egyvalamit még taníthatok neked. Már tudod amúgy, de lehet még
tökéletesíteni.
Sofie játékosan szalutál:
 – Hallgatlak, főnök.
Giacomo a Sofie-nak sütött kenyere alját mutatja.
– Látod, ugye, a varratot, ahol lezárjuk a tésztát – bök az
elkerülhetetlen apró szabálytalanságra. – Nekem mindig a rosszul
összeforrt sebet juttatja eszembe. Eldugjuk, amennyire csak lehet. Alulra
kerül, senkinek nem szúr szemet. – Visszafordítja a kenyeret és
jelentőségteljesen köszörüli a torkát. – Felülről nézve maga a tökély,
igaz? A tészta lezárásáról senkinek sem kell tudni. A kenyér titka.
– Azt mondod, ugye, hogy tüntessem el minél jobban.
– Úgy van. Ne látsszék hiba!
Sofie bólint és újra munkába veszi a tésztát.
De egyszerre megáll a keze.
– Tudod, mit? Az én lezárásaimat hadd lássa ország-világ! Nincs mit
szégyelljen azon a kenyér! Az én kenyereimen felül van – forgatja vissza
a tésztát.
– De a briósnál nem így kell! Akkor a héja szabálytalanul törik meg
sütéskor!
– Törjön csak.
– De minden briós másmilyen lesz!
– Ahogy mondod!
– De…
– Pont úgy van ez, mint az embereknél – vág Giacomo szavába Sofie, és
hangos kacagásra fakad. – Mintha téged hallanálak!
Giacomónak is nevetnie kell. Kisimít egy tincset Sofie homlokából.
– Nagyon büszke vagyok most rád.
Sofie elpirul.
– Végig erre vágytam! – Gombócot érez a torkában. – De most már
ideje bevetni a tésztát a kemencébe – mondja rekedten, és előhozza a
nagylapátot.
Sofie végig figyelemmel kíséri, hogyan sülnek a kenyerei.
Pék lettem, gondolja magában, ráadásul boldog pék. A tánc boldog
időszakát maga mögött hagyta, más élet, más Sofie, de mégis ő maga.
Bebábozódott, nem baobabfa mégsem, amelyet elsöpörhet egy
szélroham, inkább tetszhalott, mindenkire rácáfolva újra kihajtó
facsonk.
Giacomo rövid időre kimegy, de ott van megint, mire Sofie kiveszi az
első kenyeret, aztán nemsokára a másodikat is.
Sofie nem várja meg, míg kihűlnek: neki már edzett pékkeze van. Tör
mind a kettőből és azon forrón beléjük kóstol.
Már nem sír az elsőnél.
A másodiktól elmosolyodik.
Remegő szájjal fordul Giacomóhoz:
– Megvagyok.
– Tudtam én előre – mondja Giacomo és kézen fogja. – Gyere!
Kivezeti az oldalsó kijáraton, de nem a kavicsos ösvényen a lakásához,
hanem az utcafrontra.
– Miért jöttünk ki? – kérdezi Sofie. – És mi ez a nagy hallgatás?
Giacomo megfogja Sofie vállát, úgy forgatja őt finoman, hogy a
pékséget nézze.
És az új kiírást.
Cirkalmas, mint volt, de a festés ki van javítva, és más a szöveg is.

Eichner Botura pékség

Sofie a szája elé kapja a kezét.

– De… miért nem a te neved van elöl?
– Szépeké az elsőség – somolyog Giacomo.
Sofie a nyakába borul és nem parancsolja vissza a könnyeit.
– Énekelj nekem! Nagyon kellene most egy ének!
– Domenico Modugnótól?
Sofie hevesen rázza a fejét.
– Nem tőle, csakis a nagy Giacomo Boturától!
Megfogja Giacomo mindkét kezét, egyiket a vállára helyezi, a másikat
a derekára kanyarítja.
– Szabad egy táncra?
 Táncolnak, miközben Giacomo elénekli Sofie dalát, sorról sorra. Újra
meg újra. A sok forgástól utóbb kicsit megszédül, már csupán dúdolás
telik tőle.
Meddig táncolhatunk még, miután elhallgatott a zene?
Sofie már tudja a választ. Akármeddig, ha felteszünk egy másik lemezt
és forgunk tovább. Nem a régi zene lesz, de táncolni lehet bármilyen jó
zenére.
És ha igazán szerencsések vagyunk, nagyszerű táncpartnerre is szert
tehetünk.
 Köszönet

Fogadják köszönetemet – majdhogynem ábécésorrendben – Gerd Henn,

Milena Drefke (Brotbäckchen pékség), ügynökeim, Lars Schulze-Kossack
és jobbik fele, Nadja Kossack, kollégám és jó barátom, Ralf Kramp, titkos
fivérem, Dennis Witton, Kerstin Wolff és mindenekelőtt Vanessa Rehme,
aki nem csupán legelső olvasója könyveimnek, de velem is él. Köszönöm,
hogy mindezzel együtt elviselsz!
Köszönet Andrea Müllernek és Bettina Traubnak is érzékeny lektori
munkájukért, nagyszerű kiadómnak, Felicitas von Lovenbergnek és a
Piper Kiadó egész csapatának.
Köszönöm a Blue Rose Code, Luka Bloom, José Gonzáles és Cassandra
Jenkins aláfestő zenéit ehhez a könyvhöz. Harrynek és Sallynek is, akik
jóvoltából sosem voltam magányos. Viszont mindig tele macskaszőrrel.
Köszönetem gyerekeimnek, Fredericknek és Charlotténak, akiket
nagyon szeretek. Kamaszok már, ezt a regényt nem fogják olvasni, mert
nagyon ciki, ha egy apa könyvet ír.
Gyerekkorom két tüneményes tacskódámája, Trixi és Heike emlékére.
Örökre megvan a helyetek egy duruzsoló, forró sütőkemencénél. És
spongya arra a csacskaságra az őrölt kávéval, rendben?