XVII.

A VILÁG VIRÁGOS BÖLCSŐJE

Nemere népe kora tavasztól, amíg csak a hó le nem hullik, nyájait maga előtt terelgetve vándorol. Ha
egy-egy bővizű folyó partján lelegeltetik a füvet, máris szedik sátorfájukat, s odébbállnak, újabb
legelőt keresnek maguknak. De ennek is megvan a maga sorja. Meg van szabva a ménesjárás meg a
birkalegelő is. Eszerint aztán tavasszal a déli anyaszélen fekvő pusztákon kezdik a legeltetést, s
folyton-folyvást észak felé tartva, őszre elérik a dombosabb helyek dús legelőit. Elöl jár a ménes, és
nyomukban a birkanyájak. Vándorló életmódhoz alakították hordozható lakásukat: a jurtát is. Hosszú
idő tapasztalata alakította e sátrat! Alapépítménye egy embermagasságú, kör alakú, ollós kötésű
farács, melyen csak az ajtónyílásnak hagynak helyet. A rácsfal széthúzható és összetolható aszerint,
hogy magasabbra építik-e a sátrat, vagy szélesebb alapra, alacsonyabbra veszik. A rácsos falra kúp
alakú fedőszerkezet borul. A tetőszerkezet hajlékony farudakból áll, felső végük az úgynevezett
koszorúfa lyukaiba nyílik, alsó végüket a rácsfalhoz szíjazzák. A négyöt méter magasra épített sátrat
külső oldalán nemeztakarókkal borítják be, s a felső koszorúfára zsinórral mozgatható nemezlapot
borítanak. Ezen keresztül kap levegőt és fényt a sátor, de ez a füstlyuk is egyben. A sátrat percek alatt
szét tudják szedni, s felpakolni a málhás állatokra. Ha ismét sátrat ütnek, szép sima földet keresnek,
olyat, ahol nincs gödör meg ürgelyuk, kikémlelik, merről fúj a szél, honnan ver az eső. Télire annyit
változik életük, hogy a jurtát szélvédett erdők alján, folyók partján ütik fel. A ménes s a nyáj még
akkor is künn, a szabad ég alatt tanyázik. De keresik is Nemere csikóit szerte a világban. Edzettek,
szívósak, harcban kitartók, és futásban fáradhatatlanok. A három fiú egész tavaszon, nyáron, míg csak
a fák levele le nem hullott, lovagolt, vadászott. Sorra látogatták a nyájakat terelő pásztorokat.
Megülték a lovat, de meg ám! Mint a sudár fa, mely erős gyökeret ereszt, oly délcegen ültek a
nyeregben. Hamarosan maguk mögött hagyták a legjobb lovast is a pusztán. Iszonyú messzeségeket
kalandoztak be. Kürtjük szava felverte az altáji hegyek csendjét. Pihentek partjain a kék vizű
Bajkálnak. Űzték a vadat arra, hol smaragdköveken csörgedez a játékos Togora, s aranylik fövenye
Szir-Darja lankás partjainak. Hunor és Magyar ámulva gyönyörködött a sok szép erdőben, folyóban.
Nem sző olyan gyönyörű szőnyeget Perzsia takácsa, nem hímez szebb virágot köntös ujjára, elejére
asszonyok keze, mint amilyen Amu-Darja virágos oázisa! Kék a levegőég, napfényes a virágos puszta,
a világ virágos bölcsője, ahogy Nemere a szép kerek Turánt emlegette. Hunor járt mindenütt legelöl.
Felébredt benne az ős vadászszenvedély, s ha a pusztában menekülő vadat vett észre, gyötörhette
fáradság, epeszthette szomjúság, semmivel sem törődött! Űzte, kergette a vadat, míg el nem ejtette.
Zúgó, sziszegő nyila elől párduc, szarvas meg nem menekült. Jó Rigó lova szellőnél is gyorsabban járt.
Selyem füvön háltak, csendes esti puszta volt az őrizőjük, csillagos égbolt a takarójuk. Ízletes
juhsajttal, finom bárányhússal kínálták őket. Minden sátorba bekukkantottak, megcsodálták a
pásztorok szépen faragott karikásait, rajzokkal díszített ivókürtjeit, díszes sótartóit. Még a
nemezkészítőket is felkeresték, és sokáig évődtek a nemezgyúró lányokkal. Mert a nemezverés a
puszta lányainak a dolga. S nem is könnyű munka! A lenyírt és mosott juhgyapjút hatalmas
nádszőnyegre terítik, vízzel megpermetezik, aztán pedig sima rudakra hengergetik fel. Egy-egy ilyen
nagy gyapjúszőnyeget tíz-tizenöt lány is hengerget. Tömködik, nyomogatják, s hogy még tömöttebb
legyen a nemez, tenyerükkel alaposan megveregetik a gyapjút. Aztán vízre helyezik, és úgy dúsítják, s
pálcákkal még ott is veregetik. Ezután, ha megszárad, olyan tömött és erős lesz a nemezposztó, hogy
akár kést üthetnek bele, az se hatol rajta keresztül. A nemezszőnyegből sátorborítót szabnak, nyereg
alá helyezhető takarókat. A három fiú is kapott a lányoktól három szép takarót, s azzal búcsút intettek
a falunak. A vadakkal teli rengeteg erdő felé vették útjukat. Egy szép napon aztán leesett a hó, s vége
szakadt szép kószáló szabad életüknek. Hunor se tehetett egyebet, nyakába vetette íját, övére
akasztotta kürtjét, és Magyarral meg Jófüvek Tudójával szépen hazalovagolt. Nemere előhozta a
ládikát, s feltörte a tetejét. Egy pálcika hullott elébük a kerek asztalra, rovás díszítette mind a két
oldalát. Nemere fennhangon kezdte olvasni: – A tudás tudományára tanítsd meg fiaidat, s ha annak
már becsülettel a végire jártok, hasítsátok ketté ezt a pálcát, s amit benne találtok, aszerint
cselekedjetek! A fiúk csak csóválták fejüket, Hunor ki is mondta: – Tudunk mi már eleget! Minek
törjük tovább a fejünket. A lovaglásnál nincs nagyobb tudomány! Nemere azonban csendet intett: –
Igaz, hogy a lovaglás mesterségét talán még nálam is jobban megtanultátok. Ha akartok, vágtázva
nyilaztok, derékból kifordulva lövitek le a futó vadat. Megismertétek a harc szépségét, fáradalmát.
Bejártátok a szép virágos bölcsőt, a kerek Turánt. De ennél még van nemesebb tudomány is, amely
nélkül vitéz hiába ül a paripára. Csak az győz, akinek tarsolyában van a tudás tudománya, aki ismeri a
varázsos igéket, aki füvek, fák titkait érti, aki a titkokat a csillagokból is kiolvassa. Itt van a tél.
Megvastagodott az este. Sátratokba hívatom a főtáltost. Vele beszélgessetek, s amit csak tudni
akartok, megkérdezzetek mindent. Nem bánom, fogjátok meg, hátha van, amit ő se tud! A három fiú
törte a fejét egész délután, vagy száz fogós kérdést kitaláltak, s alig várták az estét, hogy sarokba
szoríthassák az öreg táltost. Estére, ahogy atyjuk megígérte, szép fehér vászonköntösében belépett a
főtáltos. A három fiú már zsámolyára térdelve várta. Egy kerek asztal állt előttük, négy lába alig volt
egy arasznál magasabb. Mikor a táltos is helyet foglalt, Hunor előhúzott tarsolyából hét levelibéka
nagyságú babszemet, és szép sorjában kirakta a kerek asztalra, de úgy, hogy négy babszem egy
négyszöget alkotott, s a másik hármat meg a négyszög elé szép sorjázva lerakta. Aztán így szólt a
főtáltoshoz: – No, találd ki, jó táltos, mi ez? – Göncölszekér – súgta Magyar Jófüvek Tudójának. Az
öreg elmosolyodott, megsimogatta szép lecsüngő bajuszát, s így szólt: – A halászfalvak lakói erre azt
mondják, hogy az a jávorszarvas, melyet Atyácska hat lábbal bocsátott alá a földre. Közönséges
ember nem tudta elejteni, egy erdei manót biztattak föl, hogy üldözze. A manó a havas pusztán
hótalpon kergette, míg utol nem érte, s le nem nyilazta. Két utolsó lábát levágta, s így csak négy lába
maradt. A jávorszarvas azonban feltetszett az égbe, és jávorcsillag lett belőle. A manó hótalpjának
útja lett a tejút. Ez a hat babszem a hatlábú jávorcsillag, s a hetedik, aki üldözi, a manóemberke,
vagyis a hét babszem a Göncölszekér. De mások másként nevezik: hét farkas, mely paripákat kerget.
A szerecsenországiak azt tartják: koporsó három siratóval. A jéghegyek lakói kutyának mondják. India
fiai hét bölcsőnek. Az Óperenciás-tengeren túl azt mondják: négy medve, melyet három vadász
kerget. De mindez csak az idegenek magyarázata. Most pedig halljátok, hogy nevezik a puszta fiai: a
Csillagszekér. Itt e négy bab a négy kereke, amott elöl a három pár táltos ökör, amelyik húzza. Nosza!
most mondjátok utánam. No, lett erre hét világra szóló hallgatás, a három fiú csak nézett egymásra,
majd az öregre, úgy elhallgattak egyszeribe, mintha csikó lépett volna az ujjuk hegyére. Ekkor felállt a
táltos, s így szólt Magyarhoz: – Gyere ide, s nézd meg a köntösöm ujját. Nem hagytam-e el véletlenül
benne valamit?! Magyar belenyúlt a köntös ujjába, rázta, szelelte, kifordította, de nem talált benne
még egy árva zabszemet se. Hunor is belekukkantott, de ő sem talált benne semmit. A táltos átvette
a köntöst, a baljába fogta, jobbját pedig felmutatta, hogy nem rejteget semmit a tenyerében, majd
benyúlt, s azzal előhúzott a köntös ujjából egy jókora lúdtojást. De ez még semmi! Ahogy az asztal
közepére helyezte a tojást, egy vesszővel megérintette, azon nyomban kettévált. Az egyik fele jobbra
gurult, a másik fele balra, s a kerek sárgája a középen aranylott. Erre még a szája is tátva maradt a
három legénykének. Hunor elfeledve azt is, amit előre kieszelt, azt is, hogy a táltost megfogja, feltette
az első kérdést: – Hát ezt hogy s mint csináltad? – Várjunk mindennek a sorára – szólt csendesen a
táltos. – Majd ha jókedvem lesz, elárulom a titkát. De most ti mondjátok meg sorban, mit láttok
magatok előtt? Magyar gondolkozott legkevesebbet. – Ez itt két hegy – mutatott a két tojásfélre –,
olyan közel kerültek, majdhogy össze nem érnek. Az út éppen közöttük visz keresztül. Az a sárga ott
az a nagy bozontos medve, amelyik egy szép napon odaért a két szikla lábához. Át akart menni
köztük, de olyan kövér volt, hogy sehogy se bírt befurakodni a két szikla hasadékába. Ekkor így szólt a
bozontos: Hallod-e két szikla, állj el az utamból, mert én vagyok az állatok királya! – A két szikla erre
visszakiáltotta: Már miért állnánk odébb? Mi a sziklák királya vagyunk, s a Kőszáli Király a mi gazdánk,
eridj, kérd meg őt, ha úgy parancsolja, hát széjjelebb állunk. – A bozontos erre rájuk mordült
mérgében: Nem megyek én a Kőszáli Királyhoz, nem is tudom arra a járást. – A sziklák azt válaszolták:
Kérdezd meg attól a madártól, amelyik ott az úton csipegeti azt a nagy lapockacsontot. – A medve
erre megkérdezte: Miféle csontot? – Egy medvéét – felelték a sziklák –, amelyik nem hallgatott ránk,
nem kérdezte meg a Kőszáli Királyt, s közénk furakodott, beszorult, s lapockacsontjáról éppen most
csipegeti le a madár az utolsó csipet húst. – Erre bozontosban meghűlt a vér, leült egy nagy kerek
kőre, s azt mondta: No, akkor inkább itt maradok. Őtt is jó helyen vagyok, mert úgyis csak a nagy
futást akartam kipihenni. Egy fehér paripa ugyancsak megszalajtott. – Azzal leült a lapos kőre, s ott
maradt pihenni. – Derék felelet volt, megdicsérlek érte – mondotta a táltos. Hunor máris tudta a
megfejtést: – Ez a két fél tojás a világ két szegelete. Az innenső egy híres vitéznek a szülőföldje. Eme
másik fél meg az a föld, amit neki odaígértek, ha Tündér Ilonát kiszabadítja a sárkány karmaiból. A
sárkány a szép lányt elragadta, kacsalábon forgó várába becsukta, s annak is a legbelső szobájában
egy asztalhoz kötözte, s ráijesztett, hogy addig nem ad neki enni s inni, amíg nem lesz a felesége.
Tündér Ilona már harmadik hete koplalt, mikor elindult a vitéz, hogy kiszabadítsa. Hát ahogy ment,
mendegélt, egy csodálatosan szép szarvast pillantott meg, amint előtört az erdőből. Igen megtetszett
neki a szarvas. Űzte, kergette, bizony nem nézett arra az útra, amelyik a szép szegelet felé vezetett. A
szarvas estére eltűnt a sűrűben, reggelre meg csodák csodája, elébe került megint. Addig hajszolta,
mígnem egy liget tisztásán elérte. Ekkor így szólt hozzá a szarvas: Jó vitéz, nem vagyok én szarvas,
hanem elvarázsolt királylány. Ha teheted, szabadíts meg engem. – A vitéz így válaszolt;
Megszabadítlak, csak azt áruld el, mit kell tennem! – Azt felelte a szarvas: Tépj abból a főből, amott a
nyírfa árnyékában. – A vitéz úgy is cselekedett, tépett a főből, s alig hogy a szarvas a homlokát
megérintette vele, az szépséges lánnyá változott. A vitéz nyomban feleségül vette. A szép szegeletről
s Tündér Ilonáról bizony megfeledkezett. Reggel keresi az asszonyt mindenhol, de bizony se sátorban,
se künn a pusztán nem találta. Egyszer csak látja ám, hogy egy szép szarvas iramodik el a pusztában. –
Én voltam a te feleséged – kiáltotta a vitéznek –, annak a boszorkánynak a lánya, aki a sárkányt
szolgálja. Elvégeztem, amit akartam. Téged kitérítettelek utadból. Most már faképnél hagylak. – A
pórul járt vitéz ijedtében leült a földre, s csak bámult a szarvas után. Hát e tojás sárgája az a szarvas,
amely a vitézt elbolondította. – Ez is derék felelet volt – dicsérte meg Hunort is a táltos. Ekkor Jófüvek
Tudója tartotta fel a kezét, s így szólt: – Szép virágos mezőben egy kisbojtár legeltette a bárányait.
Játékos, vidám kedvű pásztor volt. Faragott magának jávorfából furulyát, s egész nap szállt a dal a
hegyek közt. Bárányai a szép furulya szava mellett kigömbölyödtek. Szép gyapjat eresztettek,
melynek a szála a földet seperte. Szarvuk szép vonalban csavarodott, még az erdei szarvasok is
megirigyelhették. A nyáj legszebb ékessége egy aranyszőrű bárány volt. Ha a kisbojtár elaludt, a
bárányka mindig odafeküdt a fejéhez, s virrasztott álma felett. A kisbojtár bátyja igen lusta,
haszontalan pásztor volt, nem szerette az állatot, a fákat, a virágokat, ha csak tehette, törte,
szaggatta őket. İ is vágott magának furulyát, de az csak nyekegett, sikongott, nem akart szép emberi
hangon megszólalni. Mérges lett erre. De még ennél is nagyobb düh fogta el, amikor megpillantotta
öccse szép juhait s aranyszőrű báránykáját. Irigység lelke költözött beléje, elhatározta, elveszejti az
öccsét, s megkaparintja báránykáját. Leste a jó alkalmat, hogy gonosz tettét végrehajthassa. Titka
annyira fúrta az oldalát, hogy már az estét se bírta kivárni, kiment hat a mezőre, kapart egy lyukat, s
abba belesúgta: Még ma este álomport döntök öcsém csuprába. Amikor elalszik, megölöm. Enyém
lesz az aranyszőrű bárány! – A lyukat nyomban betakarta s elment. Aznap délután szép bodorkavirág
nyílt ki a lyuk mellett. Amikor a kisbojtár arra terelte a nyáját, az aranyszőrű bárány lefeküdt a
bodorkavirág mellé, s egyszer csak hallja, hogy megszólal a bodorkavirág: „Estére álomport dönt a
kisbojtár csuprába a bátyja, s ha elalszik, megöli, eltemeti a hodály alá, s övé lesz az aranyszőrű
bárány.” – No, hogy meghallotta ezt, uccu szaladt a kisbojtárhoz, s elmondta neki, amit hallott. Este a
kisbojtár a csuporból, melyet a bátyja hozott, a földre döntötte a tejet, s az aranyszőrű bárány
bundájára hajtva a fejét, várta a bátyját. Éjféltájban nagy dérrel-dúrral meg is érkezett a bátyja,
fütykös volt nála. Mikor látta, hogy a kisbojtár mindent tud, térdre esett előtte, úgy könyörgött
hitvány életéért. Az öccse megbocsátott neki. Attól fogvást a bátyja jóba foglalta magát, s még máig is
élnek, ha meg nem haltak. Ez a jobb oldali féltojás a kisbojtár, ez a bal felőli a bátyja, aki előtte
térdepel; a sárgája meg az aranyszőrű bárány. – Ez volt még csak derék felelet. Megdicsérlek érte.
Most pedig halljátok, amit én mondok erről a tojásról. Azzal hosszú mesébe kezdett, mely napról
napra nyúlt, s eltartott egész addig, amíg a tél körme el nem eresztette a fagyos földet. Végül a
lúdtojás két feléről s a sárgájáról azt mondotta: – Az erdőn lakó testvérek azt tartják: a világ ura úgy
lett, hogy Levegő Tündérke alászállt a tengerre, s víz hulláma hétszáz esztendeig ringatta. Kisgyereket
várt, de csak nem született meg a gyermek. Hát egy nap kacsa repült el felette, helyet keresett, ahová
fészkét rakhatná. Megpillantotta Levegő Tündérkét, és az ölébe rakta aranytojásait. A tündérke
öléből azonban legördültek a tojások, és széttöredeztek: a tojás alsó feléből lett a Föld, felső feléből
az ég boltozatja, sárgája felső feléből a Nap. Ezt jelenti hát a két fél lúdtojás meg a sárgája! A három
fiú szaladt Nemeréhez, s boldogan meséltek el mindent, amit tanultak. Tudták már, hogy miért áll
Nemere karosszéke háttal északnak: mert Atyácska karosszéke is a sarkcsillag alatt van, előtte a sárga
színű déli anyaszél, mögötte a piros színű északi. Tudják, hogy kelet színe fehér, s a nyugaté fekete.
Megtanulták, hogy a csatában eszerint kell felállítani a lovakat. Északra a piros paripákat, délre a
sárgákat, keletre a fehéreket, nyugatra a feketéket. Megtanulták azt is, mire kell vigyázni a hősnek,
hogy a rossz hatalmat ne nyerjen felette. Még az árnyékra is vigyáznia kell, mert ha arra rálép a rossz,
elveszett a hős. Tudták, miben áll az íj, kard, fejsze bűvös ereje, Magyar még a bűbájoló varázsigéket
is fújta fejből. Fel se lehet sorolni, mi mindent tanultak. Megannyi hétpecsétes titkot! Nemere
kacagott, amikor a táltos elmondta, hogy került a lúdtojás a köntös ujjába. İ maga csempészte oda,
mert addig inge ujjában tartotta elrejtve. A pálcaütésre meg azért esett szét a tojás, mert nem is igazi
lúdtojás volt, hanem ahány részre szétesett, annyi darabkából állott. Nemere, mikor végighallgatta
fiait, örömében így szólt: – Szépen megtanultátok, fiaim, a tudás tudományát, most hát széthasítom a
pálcikát, s megnézzük, mit rejteget. A pálcika két belső felére ez volt felróva: – A tudás tudományát
már ismeritek, a jó vitéznek azonban mesterséget is kell tanulnia. Ha mesterséget tanultatok,
elindulhattok szerencsét próbálni. Ekkor így szólt Hunor: – Jó atyám, most már mindent tudunk.
Eressz, hadd siessünk paripáinkhoz, mert már elfelejtettük a lovaglást, annyit ültünk a sátorban! De
Nemere megrázta a fejét: – Ne menjetek még a paripákhoz! Ahogy a pálcika is mondja: a tudás
tudománya egy fabatkát sem ér, ha valami mesterséget is nem tanultok. Én nem bánom, akármit
választotok is. Eridjetek, s nézzetek körül, s amelyik mesterség a legjobban megtetszik, azt tanuljátok
ki. Már nem sok nap van hátra az idő kinyílásáig, de én úgy vélem, bármi nehéz is lesz a mesterség, ti
azért megtanuljátok tavaszig. Jófüvek Tudója, te csak maradj itthon, terád itthon van szükségem. A
bárányokat meg kell számolnunk, s ennek a dolgát te tudod a legjobban. Te a számolásnak már
mestere vagy! A fiúk ráállottak, s még aznap este, életükben először, elváltak egymástól, hogy
szerencsét próbáljanak, s tavaszig mesterséget tanuljanak.

XVIII.

MELYIK A LEGSZEBB MESTERSÉG?

Hunor dísztelen posztóruhába bújt, s mint egyszerű vándorlegény vágott neki az útnak. Nemere
sátorpalotájától félnapi járásra találta a mesterek első faluját. E faluban csupa íjas lakott, Hunor
ahány sátrat csak megszámlált, mindben íjat készítettek, pedig száznál is több sátor állott ott. Az út
jobb oldalán a legelső sátorba beköszönt, elmondotta, hogy mesterséget szeretne tanulni. Bogza
hatalmas bajusza megrezdült, amint Hunor kérését végighallgatta. A félelmes íj készítője szemügyre
vette a fiút. – Meglátjuk, meg tudod-e tanulni! Estére betessékelte műhelyébe Hunort. A legény jól
szemügyre vette, mi minden fekszik Bogza mester asztalán. Hevert ott kés, enyvestál, szorítóprés, fa,
bőr, rost, ín, csontlemez és sok minden egyéb, szerszám- meg íjnak való egyaránt. A sátorfalra
felszerelt íjtartón két remekes íj függeszkedett, csak minapában lett kész velük a mester. Hunor
fáradt volt, nagy út állt mögötte. Lefeküdt hát a padra. Bogza jó éjt kívánt, és magára hagyta. Már-
már álom húzta össze a fiú szempilláját, mikor halk duruzsolás ütötte meg a fülét. Fülelni kezdett, s
hallja ám, hogy beszélget a két íj. Így szólt a jobb oldali a bal oldalihoz: – No, ez a legény se tudja,
hogy mire vállalkozott. Az íjkészítés tudományát ugyan meg nem tanulja. Pedig ez a legszebb
mesterség a világon! Ez a mesterségek királya, a többi csak ezután sorakozhat! Maga Atyácska
tanította meg az íj készítésére az embereket, de ez a legény még azt se tudja, melyik fának az ágát
kell kiválasztani az erdőn az íjhoz. De ha azt meg is tanulná, honnan tudná, hogy a kiválasztott fának
félhold formájúnak kell lennie, hosszúságának tíz meg három arasznak. De ha ezt megtanulná is, azt
honnan szedné, hogy a hársfa kemény ága mellé egy ugyanolyan holdkifliforma puha nyírfaágat is kell
vágnia, s a két ágat összeillesztenie. A bal oldali így folytatta: – Ez még mind semmi, de azt honnan
tudná, hogy az ágakat meg kell faragnia, ínréteget kell rászorítania, s halenyvvel összeragasztania, a
bélhúrra szorosan kötöznie, ha így szépen átkötözte az íjat, akkor le kell préselni, és szárítani tíz
esztendeig. Ha addig száradt, s mint a jó csont, a részek összeforrtak, akkor lehet csak felajzani,
ráakasztani a húrt. Ehhez kell ám csak erő! Óriás ereje! A félholdforma íjat visszájára kell hajlítani, de
olyan erővel, mint ha valaki a bika szarvát akarná kifordítani. Az ilyen íj mérföldekre is célba talál,
persze csak azé, aki a bűvös igét el nem feledi! Nehéz mesterség ez! Gyerekkortól kell tanulni. Nem
ilyen meglett legény korában kell elkezdeni az embernek! Hunor végighallgatta a két íj beszélgetését.
Megharagudott a hencegő íjakra, de végül is be kellett látnia, hogy ilyen hosszan gyakorlandó
mesterséget mégsem tanulhat meg rövid idő alatt. Hiszen mire eljő a tavasz, már a mestermunkával
kell atyjánál jelentkeznie. Kapta hát magát, s mielőtt még a házigazda felébredt, megkarcolta a két íj
markolatát, s odébbállott. Egyenesen a másik falunak tartott, ahol a nyergesek laktak. Bojta
műhelyében vackolt helyet magának. Hát amint éppen elaludna, hallja ám, hogy az asztalon heverő
két remekes nyereg beszélget. Azt mondja az aranykengyeles a csontverető nyeregnek: – Ez a
szegény fiú bizony nagy fába vágta a fejszéjét! Szegény feje nem is tudja, mire vállalkozott! A
nyeregkészítés tudományát ugyan soha meg nem tanulja. Pedig ez a legszebb mesterség a világon! Ez
a mesterségek királya! Ekkor a csontverető így szólt: – Hogy is készítette az első nyerget Arany
Atyácska? Az aranykengyeles erre mesélni kezdett: – Atyácska egyszer künn sétált az erdőben, még
akkor szőrén ülte meg a lovat, de már igen szeretett volna nyerget magának. Az erdőben rátalált egy
szép sudár jávorfára, levágta aranybaltájával, hát látja, hogy jó kemény a fája. Azt mondta: No,
jávorfa, te éppen jó leszel nyeregkápának! – Azzal hazavitte, s eltette száradni. Két álló esztendeig
száradt a fa. Akkor fogta, s szekercével kinagyolt két nyeregkápát. A mellső kápát meredekre, a hátsó
kápát ereszkedősre hagyta. Majd kiment újra az erdőre, s útjában rátalált a rezgőnyárfára. Belevágta
a fejszéjét, s látja ám, hogy finom, lágy fa. Ekkor így szólt: No, rezgőnyárfa, te éppen jó leszel
nyeregszárnynak! – A rezgőnyárfát hazavitte, s eltette száradni. Két álló esztendeig száradt, akkor
kapta szekercéjét, s kinagyolt két egyforma nyeregszárnyat, de vigyázott, hogy a két szárny két vége
felfelé kunkorodjon. Mikor ezzel megvolt, fogta a nyereg mellső kápáját, s elöl ráillesztette a két
szárnyra, fogta a hátsó kápát, azt meg hátulra illesztette, s ekkor a prést beszorította. Majd kerített
egy alkalmas fúrószerszámot, s lyukat fúrt a kápán meg a szárnyakon. A lyukon át nedves szíjakkal
összekötözte a részeket. Ekkor az egészet száradni hagyta. Mikor oly szilárd lett, hogy bárhol eltört
inkább, mint az összeszíjazás helyén, akkor kivágott háromtenyérnyi lóbőrt, azt beáztatta, s
kifeszítette csontszögekkel a két kápa közé. Ez lett a farbőr. Mikor ezzel elkészült, szíjakkal a
szárnyakhoz kötözte a farbőrt. Atyácska akkor szépen kicifrázta a nyerget. A mellső kápát rovátkolt
csontdíszekkel beborította, a szárnyakban lyukat fúrt a kengyelszíjnak meg a hevederkötőnek. A
szárnyak elejéhez akasztotta a szügyellőt, a szárnyak végébe meg a farhámot. Menten felnyergelte
lovát. Érzi ám, hogy a farbőr erősen szorítja. Ráhelyezte hát a farbőrre a nyeregpárnát. Ekkor így szólt
Atyácska: Íme, elkészült az első nyereg, az én népem így csinálja ezután! Ekkor megszólalt a másik
nyereg: – Ez ám a mesterség! Ezt bizony gyermekkortól kell tanulni, de aki nem tudja a bűvös igéket,
annak úgysem sikerül! Ez a mesterség nem ilyen meglett legénynek való! Hunor csendben hallgatta
végig a két nyereg beszélgetését. Igen megharagudott rájuk, hogy ezek is mindennél különbnek
tartják magukat, de végül is be kellett látnia, hogy ilyen hosszan gyakorlandó mesterségei mégsem
tanulhat, hiszen mire kitavaszodik, már a mestermunkáját kell otthon bemutatnia. Kapta hát magát, s
mielőtt még a mester felébredt volna, előbb a két nyereg mellső kapáját megkarcolta, aztán lopva
elhagyta a sátrat. Egyenesen a harmadik falunak tartott, ahol a kovácsmesterek laktak. Estére
Tárkány főkovácsmester műhelyében vackolt helyet magának. Gyönyörű, cifra palotában lakott a
kovácsmester, de ezen Hunor nem is csodálkozott, hiszen a szent kovácsok voltak a legelőkelőbb
méltóságú urak Nemere birodalmában. A kovácsok meg is érdemelték a tiszteletet! Zabláik s díszes
kengyeleik valósággal ékszerszámba mentek. A zablák egymásba kapcsolt rudacskáit formásra
kalapácsolták, s vörösréz lemezkékkel borították. A kengyelekbe ezüstlemezeket vertek, s
fejedelmüknek arany berakású kengyelt is készítettek. A kengyelt egyetlen vasrúdból formálták ki, a
rudat középen laposra kalapálták, majd a két szárát a kengyel fülénél összehajtották, úgyhogy a két
szár kecses ívformát alkotott. Messze földön híresek voltak a kovácsok mesteri szablyái, a görbe
kardok. E szablya, bár hajlított volt, kétélűre formálták. Ezért is szerették a puszta fiai, mert csata
közben egyetlen ütéssel harcképtelenné tehették vele ellenfelüket, s visszarántva a szablyát, fordítani
se kellett rajta, s felhasíthatták vele az ellenfél paripáját. Hunor már várta, mi szólal meg legelébb. –
Az elmúlt éjszaka – kezdte a kalapács – künn jártam, s hallottam, hogy kérkedett az íj meg a nyereg,
mindenik azt mondotta, hogy az ő mesterségük a legkülönb a világon. Még szerencse, hogy nem
hallották egymás szavait, mert hajba kaptak volna. Pedig hát lenne-e íjas mesterség, ha nem volna
üllő, kalapács?! Ezt nem azért mondom, hogy kérkedjem, de hidd el, így van! Erre megszólalt az üllő:
– Így van, bizony! Ha mi nem volnánk, hogy szerezne az íjasmester metsző szekercét, nyílhegyet,
honnan lenne a nyergesmesternek fejszéje, főrésze, kézbeli vonója? De én se azért említem, hogy
kérkedjem. – De igaz is – folytatta a kalapács. – Ha nem volna tűzkovácsmester, bizony mi
magunkban nem érnénk egy hajítófát se. Ő szekerezi a hegyekből a vasrudakat. A tűzhely fölé
agyagfalakat szerkeszt, s a patkó alakra meggörbített fal közepén oly keskeny rést hagy, hogy a
legvékonyabb kés pengéje se férne rajta keresztül. A rés mögé helyezi a fújtató száját, az agyagfal
gyomrát megtömi faszénnel. Mikor aztán a keskeny résen a felszított tőz lángja kicsap, ennél a
vékony lángocskánál még varrótőt is össze tud hegeszteni. De igazi tudomány a vas edzése. Mert
megvan annak a módja, meddig kell izzítani a vasat, hányszor kell hűteni, hogy olyan finom acél
legyen belőle, amelynek a csengése a legszebb madárdalnál is zengőbb. Aki ezt a mesterséget
kitanulja, olyan kardot kovácsolhat, hogy nincs az a bőrpajzs, amely előtte megállhat! Éppen ilyen
markos legény kellene kovácsnak, mint ez az alvó! Hunor álmélkodva hallgatta a kalapács meg az üllő
beszélgetését. Tetszett neki ez a beszéd, az üllő meg a kalapács nem kérkedtek, pedig a kovács
mestersége igazán becsületre méltó, ezt Hunor azonnal általlátta. El is határozta, hogy ezt a
mesterséget tanulja ki. Reggel, ahogy Tárkány mester belépett műhelyébe, Hunor tüstént
hozzáfogott a tanuláshoz. Fújtatta a parazsat, izzította, edzette a vasat, s olyan jól forgatta a sokféle
kalapácsot, mintha örökké csak azt csinálta volna. Nem sok idő múlva elkészült a próbamunkával. Egy
remekes pajzsot kovácsolt, melyen a feltartott szárnyú kerecsensólyom volt látható. Mikor a munkát
befejezte, szépen megköszönte Tárkány mester szívességét, és sietett a pajzzsal apja sátorpalotájába.