DR.

EBEN ALEXANDER
ÉS PTOLEMY TOMPKINS

MENNYORSZÁG

FELFEDEZÉSE
 Eben Alexander, M.D.: The Map of Heaven
Copyright © 2014 by Eben Alexander, M.D.
Hungarian translation © Farkas Veronika, 2014

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Eben Alexander, M.D.: The Map of Heaven
Simon & Schuster, New York, 2014

Fordította: Farkas Veronika

ISBN: 978 61 5546 878 0

Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője A borítót és a kötetet tervezte: Magnólia Szerkesztő: Fehér Ildikó Korrektor: Czene
István

Magnólia
Magnólia
Nyomta és kötötte a Pauker nyomda 2014-ben
Felelős vezető: Vértes Gábor ügyvezető

Műfaj: ezotéria
 Bevezetés
„Én a föld és a csillagos égbolt gyermeke vagyok,
de a valódi otthonom a mennyország.”

- Töredék egy ókori görög textusból,

amely a frissen elhalálozott lelkeknek ad tanácsokat arra nézve,
hogyan igazodjanak el a túlvilágon

Képzeljünk el egy fiatal párt az esküvőjükön. A szertartás már lezajlott, és a vendégsereg

éppen a templom lépcsőjén gyülekezik egy közös fényképhez. De a pár ebben a
pillanatban észre sem veszi a többieket. Egymással vannak elfoglalva. Mélyen egymás
szemébe néznek - a lélek tükrébe, ahogyan Shakespeare nevezte.
Mélyen. Furcsa szó egy olyan dologra, amelyről tudjuk, hogy egyáltalán nem lehet
mély. A látás szigorú értelemben véve pusztán fizikai érzékelés. A fény fotonjai
becsapódnak a szemfenéken, a pupilla mögött alig négy centire található retinába, és a
belőlük kinyert információ elektromechanikus impulzusokká változik, amelyek a
látóidegen keresztül az agy hátsó részében lévő vizuális feldolgozóközpontba
vándorolnak. Egy teljes egészében mechanikus folyamatról beszélünk.
De persze mindenki érti, mit jelent az, hogy mélyen belenézni valakinek a szemébe.
Olyankor a másik lelkét látjuk - egy másik emberi lénynek azt a részét, amelyről az ókori
görög filozófus, Hérakleitosz beszélt, amikor körülbelül kétezer-ötszáz éve azt írta: „A
lélek határait - mehetsz és meg nem találod, bejárj bár minden utat, mélysége akkora.”
Akár illúzióról van szó, akár nem, nagyon erőteljes élmény belepillantani ebbe a
mélységbe, amikor alkalmunk adódik rá.
Ennek a mélységnek a manifesztálódását két alkalommal szoktuk megtapasztalni:
amikor beleszeretünk valakibe, és amikor meghalni látunk valakit. Az elsőt legtöbben
megtapasztalják, míg a másodikat, ebben a mi társadalmunkban, ahol a halált annyira
próbáljuk elrejteni szem elől, kevesebben élik át. De az egészségügyi szakemberek és a
hospice területének dolgozói, akik rendszeresen találkoznak a halállal, azonnal tudni
fogják, miről beszélek. Ahol korábban mélység volt, hirtelen csak a felszín marad. Az
eleven pillantás - még akkor is, ha az adott személy öreg volt, és a tekintete emiatt
homályos és erőtlen - hirtelen üres lesz.
Ezt akkor is látjuk, amikor egy állat pusztul el. A közvetlen útvonal, amely ahhoz vezet,
amit a huszadik századi vallástudományi szakértő, Titus Bruckhardt „a lélek belső
birodalmá”-nak nevezett, hirtelen megszűnik, és a test alapvetően olyanná válik, mint
egy kikapcsolt elektronikus eszköz.
Úgyhogy képzeljük el ezt a menyasszonyt és vőlegényt, amint egymás szemébe
néznek, és meglátják azt a feneketlen mélységet. Kattan az exponálógomb. Elkészül a
fénykép. A tökéletes fotó egy tökéletes friss házaspárról.
Most ugorjunk előre pár évtizedet. Képzeljük el, hogy ennek a párnak gyerekei
születtek, és a gyerekeiknek is gyerekei születtek. A fényképen szereplő férfi már
meghalt, és a nő most egyedül él egy öregek otthonában. A gyermekei látogatják,
barátai is vannak az intézményben, de időnként, mint például most is, egyedül érzi
magát.
Esős délután van, és a nő, miközben az ablaka mellett üldögél, a kezébe veszi a
kisasztalon álló képet. A beszűrődő szürke fényben nézni kezdi. A fénykép, csakúgy, mint
az asszony, hosszú utat járt be idáig. Egy fényképalbumban kezdte a pályafutását,
amelyet az egyik gyermek kapott meg, majd egy keretbe került, és a nő magával vitte az
öregek otthonába. Bár sérülékeny, egy kicsit megsárgult, és a szélei is behajlottak,
fennmaradt. Az asszony a fiatal nőt látja, aki ő maga volt, amint az újdonsült férje
szemébe néz, és emlékszik arra, hogy az a pillanat valóságosabb volt számára, mint
bármi egyéb a világon.
Hol lehet most a férje? Létezik vajon még valahol?
Az asszony a jobb napjain tudja, hogy igen. Kizárt, hogy az az ember, akit annyira
szeretett annyi éven át, csak úgy egyszerűen eltűnt, amikor a teste meghalt. A nő tudja -
nagyjából -, hogy az egyháznak mi az álláspontja ebben a témában. A férje a
mennyországban van: abban a mennyországban, amelynek a létezésében a nő hisz;
többé-kevésbé rendszeres templomlátogatások hosszú éveivel bizonyította ezt. De a lelke
mélyén soha nem volt teljesen biztos ebben.
Úgyhogy más napokon - mint például ezen is - kételkedik. Mert a természettudomány
álláspontjával is tisztában van a kérdést illetően. Igen, szerette a férjét. De a szeretet
egy érzelem; egy elektrokémiai reakció, amely az agy mélyében keletkezik, hormonokat
szabadít fel a testben, hatással van a hangulatunkra, megszabja, hogy éppen boldogok
legyünk vagy szomorúak, vidámak vagy elkeseredettek.
Röviden, a szerelem nem valóságos dolog.
D e mi az, hogy valóságos? Nos, ez egyértelmű. Az acél, a króm, az alumínium és a
műanyag molekulái abban a székben, amelyben éppen ül; a kezében tartott fénykép
szénatomjai; a fényképet óvó keret üvegje és fája. És persze az eljegyzési gyűrűjének a
gyémántja, és az arany, amelyből mind a jegygyűrűjét, mind az eljegyzési gyűrűjét
készítették: azok is valóságosak.
De az a tökéletes, kiteljesedett, örök időkre szóló szerelmi kötelék két halhatatlan lélek
között, amelyet ezek a gyűrűk elvben képviselnek? Nos, az csupán jól hangzó, homályos
képzet. A szilárd, kézzelfogható anyag: ez a valóság.
„Ami belül van, az az igaz természetünk.”
- Al-Gazáli, tizenegyedik századi muszlim misztikus

A valóság, vagyis a realitás szó a latin res-ből származik, ami azt jelenti, hogy „dolog”. Az
életünkben szereplő olyan dolgok, mint például az autók kereke, a serpenyők, a futball-
labdák és a kerti hinták azért valóságosak számunkra, mert köznapi értelemben vett
állandóságot képviselnek. Meg tudjuk őket érinteni, érezzük a súlyukat a kezünkben, le
tudjuk őket tenni, és ha később visszamegyünk, akkor változatlan állapotban azon a
helyen találjuk őket, ahol otthagytuk.
Mi, természetesen, szintén anyagból vagyunk. A testünk olyan alkotóelemekből áll
össze, mint a hidrogén, a legelső és legegyszerűbb molekula, és a bonyolultabbak,
például a nitrogén, a szén, a vas és a magnézium. Ezeket elképzelhetetlen nyomás „főzte
ki” - hozta létre - ősöreg, immár régóta halott csillagok mélyén. A szénatom magjában
hat proton és hat neutron van. A külső héjának, ahol az elektronok keringenek, nyolc
vegyértéke közül négyet elektronok foglalnak el, négy pedig szabad, úgyhogy más
atomokhoz tartozó más elektronok kapcsolódni tudnak a szénatomokhoz úgy, hogy a
saját elektronjaikat kötik össze ezekkel a szabad helyekkel. Ez a jellegzetes felépítés
lehetővé teszi a szénatom számára, hogy elképesztő hatékonysággal kötődjön más
szénatomokhoz, csakúgy, mint különböző egyébfajta atomokhoz és molekulákhoz. Mind a
szerves kémia, mind a biokémia - ezek a hatalmas szakterületek, amelyek mellett
eltörpül a kémia többi ága - kizárólag a szénnel kapcsolatos kémiai folyamatoknak
vannak szentelve. A földi élet teljes kémiai struktúrája a szénre és a szén sajátos
tulajdonságaira épül. A szén a szerves kémia világának lingua francája. A szénatomok
hatalmas nyomás alatt másfajta, tartósabb erővel kötődnek egymáshoz, és így változik
az a fekete, hétköznapi anyag, ahogyan a szén megjelenik a fejünkben, a tartósság
legismertebb természetes szimbólumává, gyémánttá.
Bár a szén és a testünket alkotó többi elem atomjai alapvetően halhatatlanok, maga a
testünk rendkívül sérülékeny. Folyamatosan új sejtek jönnek benne létre, a régiek pedig
elpusztulnak. A testünk minden pillanatban elvesz anyagot a körülöttünk lévő fizikai
világból, és vissza is ad neki. A testünk nemsokára - kozmikus skálán egy szempillantás
alatt - teljes egészében visszatér majd a természeti körforgásba. Újra csatlakozik a szén,
a hidrogén, az oxigén, a kalcium és a többi alapvető vegyület folyamához, amelyek újból
és újból felépülnek és szétesnek itt a földön.
Persze ebben a felfogásban semmi új nincsen. Maga az emberi, vagyis a humán szó is
ugyanabból a szótőből ered, mint a humus, vagyis a föld. Ugyanez igaz az angol humble,
vagyis alázatos szóra, ami logikus, mert az a legkönnyebb útja az alázatnak, ha az ember
észben tartja, hogy miből származik. Már jóval azelőtt, hogy megjelent volna a
természettudomány, és minden apró részletre kiterjedően elmagyarázta volna, hogy is
van ez, a világ összes kultúrája tisztában volt azzal, hogy a testünk földből van, és amikor
meghalunk, föld lesz belőle. Mint azt Isten mondta Adámnak - ez a név maga is a héber
adamah, vagyis „föld” szóból származik - a Teremtés könyvében: „Por vagy, és a porba
térsz vissza.”
Ugyanakkor mi, emberek soha nem elégedtünk meg maradéktalanul ezzel a helyzettel.
Az emberiség történelmét fel lehet fogni úgy is, mint a reakciónkat erre az alapvető
„földből- vétettségünk”-re, és arra a fájdalomra, illetve a befejezetlenség érzésére, amit
ez vált ki belőlünk. De mi gyanítjuk, hogy nem csak ennyiből áll ez a történet.
A modern természettudomány - amely a legfrissebb és messze a legerőteljesebb
reakciónk a halandósággal kapcsolatos ősi nyugtalanságunkra - nagyrészt az alkímiának
nevezett ősi technikából származik, amely a vegyületek manipulálásáról szólt. Az alkímia
eredete feledésbe merült a történelem során. Vannak, akik szerint az ókori Hellászból
indult ki. Mások azt mondják, hogy az első alkimisták sokkal korábban éltek, talán
Egyiptomban, és maga a szó is az egyiptomi Al-Kemi-ből, vagyis a „fekete föld”-ből
származik - ezzel valószínűleg a Nílus partjainak fekete, termékeny talajára utaltak.
Voltak keresztény alkimisták, zsidó alkimisták, muszlim alkimisták és taoista vagy
konfuciánus alkimisták. Az alkímia egyszerűen mindenütt ott volt. Akárhol és akármikor is
kezdődött, az alkalmazásoknak egy fantasztikusan összetett és elterjedt sorozatává vált.
Ezek legtöbbje az „alapfémek” - a réz és az ólom - arannyá változtatásáról szólt. De az
alkímia legfőbb célja annak a halhatatlanságnak a visszaszerzése volt, amely az
alkimisták meggyőződése szerint eredetileg az emberiség birtokában állt, csak már régen
elveszítettük.
A modern kémia sok eszközét és módszerét az alkimisták fejlesztették ki, gyakran
komoly kockázatok árán. Ha az ember kémiai vegyületekkel játszik, az gyakran veszélyes
lehet, és a mérgezés vagy a felrobbanás kockázata mellett az alkimistáknak azzal is
számolniuk kellett, hogy esetleg összetűzésbe keverednek a helyi egyházi hatalmakkal. A
természettudományhoz hasonlóan, amelynek megalapozta az útját, az alkímia is
eretnekségnek számított, főleg Európában, a tudományos forradalmat megelőző
években.
Az alkimisták egyik legnagyobb felfedezése az volt a halhatatlanságért indított
küldetésük során, hogy ha az ember kitesz egy vegyületet vagy kémiai elemet annak,
amit ők „próbának” neveztek - mondjuk felmelegíti, vagy egy másik olyan kémiai
vegyülettel ereszti össze, amellyel reakcióba léphet-, akkor az valami mássá változik. A
múlt oly sok ajándékához hasonlóan most már ez az információ is egyértelműnek tűnik
számunkra, de csak azért, mert nekünk már nem kell megdolgoznunk azért, hogy
rájöjjünk.

„S lett legelőbb az aranykorszak...”

- Ovidius: Átváltozások

Miért érdekelte annyira az alkimistákat az arany? Ennek az egyik oka nyilvánvaló. A

gyengébb alkimisták - azok, akik nem értették a dolog mögötti mélyebb, spirituális
hátteret - egyszerűen csak meg akartak gazdagodni. De a valódi alkimistáknak más okból
keltette fel a kíváncsiságát az arany.
 Az arany a szénhez hasonlóan szintén sajátos elem. Az arany atommagja nagyon nagy.
Hetvenkilenc protonja van, és csak négy stabil elem nehezebb nála. Ez a hatalmas,
pozitív elektromos töltés az oka, hogy az aranyatom körül keringő elektronok rendkívül
nagy sebességgel mozognak - a fénysebesség körülbelül felével. Ha egy foton érkezik a
Földre a Napról, arról az égitestről, amelyet az alkimisták fennmaradt írásaik szerint a
leginkább közel állónak találtak az aranyhoz, és egy aranyatomról pattan vissza, majd
történetesen a szemünkbe érkezik, és becsapódik a retinafalba, az általa közvetített
üzenet az agyunkban szokatlanul kellemes élményt vált ki a tudatunkból. Mi, emberek
erősen reagálunk az aranyra, és ez mindig is így volt.
Bolygónk gazdasági folyamatainak elég nagy részét az arany szabja meg. Az arany
gyönyörű, aránylag ritka, ugyanakkor nincs különösebb gyakorlati haszna - legalábbis
messze nem akkora, mint amekkora jelentőséget tulajdonítunk neki. Mi, az emberi faj
döntöttünk úgy, hogy értékes. Ezért kutatták a tulajdonságait olyan elszántan az
alkimisták mind a tényleges, fizikai kísérleteik révén, mind a belső, meditatív gyakorlataik
során, amelyek gyakran társultak ezekkel a kísérletekkel. Számukra az arany az emberi
lény mennyei részének - a halhatatlan léleknek - a szilárd, kézzelfogható
megnyilvánulását jelentette. Az emberi lénynek ezt a másik oldalát szerették volna
felfedezni - az aranyból lévő felét, amely a földi féllel egyesülve tesz minket azzá, akik
vagyunk.
Mi egy rész földből és egy rész aranyból állunk, és az alkimisták ezt pontosan tudták.
Nekünk is tudnunk kellene.
Minket arra tanítottak, hogy az aranynak azok a jellemzői, mint például a „szépség”,
vagy akár maga a színe, nem valóságosak. Minket arra tanítottak, hogy az érzelmek még
kevésbé valóságosak. Csak reakciós mintázatok, amelyeket az agyunk hoz létre válaszul
a testünk által közvetített hormonális üzenetekre, félelemérzetet vagy vágyakozást
kiváltó helyzetekben.
Szerelem. Szépség. Jóság. Barátság. A materialista természettudomány világában nincs
helye annak, hogy ezeket a dolgokat kézzelfogható valóságként kezeljük. És amikor ezt
elhisszük, éppen úgy, mint amikor azt is elhisszük, hogy a dolgoknak nincs értelme,
elveszítjük a kapcsolatunkat a mennyországgal - amelyet az óvilág írói néha
„aranyfonálnak” neveztek.
És elveszítjük az erőnket.
A szerelem, a szépség, a jóság és a barátság valóságos dolgok. Éppen olyan valódiak,
mint az eső. Olyan valódiak, mint a vaj, mint a fa, a kő, a plutónium, a Szaturnusz gyűrűi
vagy a salétromsav. A létezés földi szintjén könnyű erről megfeledkezni. De amit
elveszítünk, azt vissza is tudjuk szerezni.

„Az írástudatlan népek sok dologgal nincsenek tisztában, de nem nevezhetőek

ostobának, ugyanis, mivel kénytelenek az emlékeikre támaszkodni, nagyobb
eséllyel jegyzik meg azt, ami fontos. Az írástudó népek ezzel szemben hajlamosak
elveszni a feljegyzett információ hatalmas könyvtáraiban.”
- Huston Smith valláskutató
Az emberi lények modern formájukban körülbelül százezer éve vannak jelen a földön.
Ezen idő nagy része alatt három kérdés bizonyult a leginkább fontosnak számunkra:
Kik vagyunk?
Honnan jöttünk?
Hová tartunk?
A Föld bolygón töltött időnk legnagyobb része alatt mi, az emberiség egy pillanatra sem
kételkedtünk abban, hogy a spirituális világ valóságos. Hittünk abban, hogy ez a hely,
ahonnan mindnyájan jöttünk, amikor megszülettünk, és hogy erre a helyre fogunk
visszatérni, amikor meghalunk.
Manapság sok természettudós gondolja úgy, a határán tartunk annak, hogy mindent
megtudjunk, amit egyáltalán meg lehet tudni az univerzumról. Mostanában sok szó esik
ezek között a tudósok között a „Nagy Egyesített Elmélet”-ről. Arról az elméletről, amely
minden apró részletet a helyére tesz az általunk pillanatnyilag elfoglalt univerzummal
kapcsolatban: arról az elméletről, amely, mint arra a neve is utal, mindent megmagyaráz.
De ebben az elméletben van valami furcsa. Nem adja meg a választ egyetlenegyre sem
a három fentebb felsorolt kérdés közül; márpedig leginkább ezen kérdésekre keresünk
választ a Földön töltött időnk kilencvenkilenc százaléka során. A Nagy Egyesített
Elméletben szó sem esik a mennyországról.
A menny szó eredetileg csak annyit jelentett, hogy égbolt. Ezt jelenti az a szó, amelyet
az Újtestamentumban mennyországnak fordítottak. Ugyanaz a szótöve, mint a
„mennyezet”-nek. Bár most már tudjuk, hogy a mennyország nem szó szerint van
odafent, sokan továbbra is úgy érezzük, hogy van egy olyan dimenzió, vagy vannak olyan
dimenziók, amelyek a földi világ „felett” állnak abban az értelemben, hogy spirituális
nézőpontból „magasabb rendűek”. Amikor ebben a könyvben a „mennyország” szót
használom, és arról beszélek, hogy „felettünk” van, akkor ezt annak a hallgatólagos
megegyezésnek a szellemében teszem, hogy manapság senki nem gondolja úgy, hogy a
mennyország egyszerűen odafent van az égben, vagy hogy az a felhőkből és örök
napsütésből álló egyszerű hely lenne, amelynek képe a szó hallatán feldereng az
emberben. Amikor ezt a szót használom, azokra a határtalan spirituális birodalmakra
gondolok, amelyek túlmutatnak a földi létsíkokon, és amelyekkel összehasonlítva a teljes
megtapasztalható fizikai dimenziónk csak egy homokszem a tengerparton.
Egy másik csoport is létezik manapság - ugyancsak sok természettudóst magába
foglaló csoport tagjai szintén úgy gondolják, hogy a Nagy Egyesített Elmélet
felfedezésének a határán lehetünk. De az a Nagy Egyesített Elmélet, amelyről ez a
csoport beszél, meglehetősen különbözik attól, amelynek a felfedezésére a materialista
természettudomány számít.
Ez a másik elmélet két fontos szempontból különbözik az elsőtől.
Az egyik az, hogy azt fogja bizonyítani, miszerint soha nem találhatjuk meg tényleg a
Nagy Egyesített Elméletet, ha ez alatt egy agresszív, materialista, adatközpontú dolgot
értünk.
A másik különbség az, hogy ez a Nagy Egyesített Elmélet mindháromra válaszolni fog
azok közül a rendkívül fontos, ősi kérdések közül, amelyek az emberi létezésre
vonatkoznak. A mennyország is szerepelni fog benne.
„Én az emberi tudatot tartom alapvető fontosságúnak. Az anyagra
úgy tekintek, mint a tudat leképezésére. A tudatot nem kerülhetjük
meg. Minden, amiről beszélünk, minden, amire létezőként tekintünk,
előfeltételezi a tudatot.”
- Max Planck kvantumfizikus (1858-1947)
A huszadik században, három fantasztikusan sikeres évszázad után a
természettudományt - különösen a fizika néven ismert ágát - nagy meglepetés érte.
Mélyen odabent, az anyag szívében, olyasvalamit talált, amit nem tudott
megmagyarázni. Mint kiderült, maga az „anyag”, az a dolog, amelyről a
természettudomány úgy vélte, hogy annyira jól ért hozzá, egyáltalán nem is az, aminek a
természettudomány tartotta. Az atomokról - azokról a felbonthatatlan, sziklaszilárd kis
részecskékről, amelyekről a természettudomány úgy gondolta, hogy a világ alapvető
építőelemei - kiderült, hogy végső soron se nem annyira szilárdak, se nem annyira
oszthatatlanok. Az anyag a szupererős, de nem materiális erők döbbenetesen bonyolult
mátrixának bizonyult. Amelyben nincs is semmi materiális.
És utána még furcsábbá vált a dolog. Ha létezik olyasmi, amiről a természettudomány
úgy gondolta, hogy éppen olyan jól ismeri, mint az anyagot, akkor az a tér volt -
egyszerűen fogalmazva, az a terület, amelyben az anyag mozog. De igazából a tér
sincsen „ott”. Legalábbis nem abban az egyszerű, egyértelmű, könnyen megérthető
értelemben, ahogy azt a természettudósok gondolták. A tér tágul. A tér kibogozhatatlanul
össze van gabalyodva az idővel. A tér minden, csak nem egyszerű.
Utána, mintha ez mind nem lenne elég, egy újabb tényező került a képbe: egy olyan
tényező, amelyről a természettudomány már régóta tudott, de amely iránt egészen
mostanáig nem tanúsított érdeklődést. Ami azt illeti, a természettudomány csak a
tizenhetedik században adott nevet ennek a jelenségnek, annak ellenére, hogy a világ
természettudomány előtti népei mind ezt helyezték a világlátásuk középpontjába, és
tucatnyi szavuk is volt rá.
Ez az új tényező az emberi tudat - a tudatosság egyszerű, ugyanakkor rendkívül
bonyolult jelensége, az öntudaté és a külvilág érzékeléséé.
A természettudósok társadalmában senkinek nincs a leghalványabb fogalma sem arról,
hogy mi is a tudat, de ez korábban nem volt probléma. Egyszerűen csak kihagyták a
képből - ahogyan ők fogalmaztak, mivel a tudat nem mérhető, nem is valóságos. De az
1920-as években a kvantummechanikai kísérletek nemcsak azt bizonyították be, hogy a
tudat érzékelhető, hanem azt is, hogy szubatomi szinten nem is lehet megkerülni az
érzékelését, mert a megfigyelő tudata konkrét kapcsolatot teremt a megfigyelő és a
megfigyelés tárgya között. Ez minden tudományos kísérlet megkerülhetetlen része.
Ez megdöbbentő felfedezés volt - annak ellenére, hogy a legtöbb természettudós nagy
átlagban még mindig azon az állásponton van, hogy inkább nem vesz róla tudomást.
Annak a sok természettudósnak a nagy bosszúságára, akik úgy gondolták, hogy most már
bármelyik pillanatban felfedezhetik a kizárólag materialista magyarázatot mindenre az
univerzumban, a tudatosság ekkor egyenesen a színpad közepére vonult, és nem hagyta
magát eltávolítani. Ahogy teltek-múltak az évek, és a szubatomikus szinten - a
kvantummechanika néven ismert területen - végzett tudományos kísérletek egyre
összetettebbek lettek, az emberi tudatnak az összes kísérlet során tanúsított
kulcsfontosságú szerepe egyre nyilvánvalóbbá vált, noha magyarázatot még ekkor sem
tudtak rá adni. Mint azt a magyar- amerikai elméleti fizikus, Wigner Jenő írta: „Nem
lehetett teljesen konzisztens módon megfogalmazni a kvantummechanika törvényeit az
emberi tudatosság említése nélkül.” A spanyol matematikus-fizikus, Ernst Pascual Jordan
még erőteljesebben fogalmazott: „A megfigyelés - írta - nemcsak megváltoztatja a
megfigyelés tárgyát, hanem létre is hozza azt.” Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy mi a
képzeletünkkel hozzuk létre a valóságot; de azt mindenképpen jelenti, hogy az emberi
tudat annyira össze van gabalyodva a valósággal, hogy nélküle lehetetlen felfogni a
valóságot. Az emberi tudat a létezés valódi betonalapzata.
A fizikustársadalomnak még értelmeznie kell, mit tárnak fel a kvantummechanikai
kísérletek eredményei az univerzum működéséről. A szakterület zseniális ősatyái,
beleértve Werner Heisenberget, Louis de Broglie-t, Sir James Jeanst, Erwin Schrödingert,
Wolfgang Paulit és Max Planckot, a misztikum felé fordultak munkájuk során, hogy
teljesen megértsék saját, a szubatomikus világ működésével kapcsolatos eredményeiket.
A „mérési probléma” szerint a tudatosság kulcsszerepet játszik a változó valóság
természetének meghatározásában. Nem lehet különválasztani a megfigyelőt a
megfigyelés tárgyától. A kvantummechanikában leképezett valóság mindannak
ellentmondani látszik, amire a földi szinten töltött mindennapjaink alapján számítanánk.
A mélyebb megértéséhez és értelmezéséhez a tudatossággal, az ok-okozati
összefüggésekkel, a térrel és az idővel kapcsolatos elképzeléseink teljes átformálására
lesz szükség. Sőt, ahhoz, hogy legyőzzük a kvantumfizika szívében rejlő komoly
rejtélyeket, szükség lesz a fizika nagymértékű kiterjesztésére is, hogy benne foglaltasson
a tudatosság (lélek) valódisága, mint mindennek az alapja.
„Fenntartom, hogy a tudományos redukcionizmus rendkívül lekezelően
bánik az emberi rejtéllyel, amikor amellett a materialista szemlélet
mellett kötelezi el magát, hogy a spirituális világot végső soron teljes
egészében le lehet képezni neurális aktivitások mintáira. Ezt a
meggyőződést a babonák közé kellene sorolni. [...] Fel kell ismernünk,
 hogy spirituális lények is vagyunk, akiknek a lelke a spirituális világban
létezik, amellett, hogy materiális lények is vagyunk, akiknek a teste és
az agya a materiális világban létezik.”
- Sir John C. Eccles neurológus (1903-1997)
A valóság természetének leírásába bele sem foghatunk azelőtt, hogy sokkal tisztább
képet próbálnánk szerezni a tudatosság valódi természetéről, és annak kapcsolatáról a
fizikai létsík egyre jobban megismert valóságával. Sokkal gyorsabban haladnánk, ha a
fizika szakértői is fejest ugranának annak tanulmányozásába, amit néhány tudós a
„tudatosság kemény problémája”- nak nevez. A kemény probléma lényege az, hogy a
modern agytudomány abból a feltevésből indul ki, az agy hozza létre a tudatot annak
elképesztő bonyolultságával. Ugyanakkor egyáltalán semmilyen magyarázat nem létezik
arra, hogy ezt milyen mechanizmus lenne képes elérni. Sőt, minél tovább kutatjuk az
agyat, annál inkább rájövünk, hogy a tudatosság tőle függetlenül létezik. Roger Penrose,
Henry Stapp és Brian Josephson jó példák azokra a fizikusokra, akik azért küzdenek, hogy
a tudat kerüljön bele a fizikai modellekbe, de a fizikustársadalom legnagyobb része nem
fogja fel, hogy ezoterikusabb megközelítésre van szükség.
„Attól a naptól fogva, amikor a természettudomány a nem fizikai
jelenségeket is elkezdi tanulmányozni, több haladást fog elérni
egyetlen évtized alatt, mint létezésének korábbi századai alatt.”
- Nikola Tesla (1856-1943)
Az új elmélet - az az új „Egyesített Térkép”, amely mellett én kardoskodom -
tartalmazni fogja az összes új felfedezést az anyag és a tér természetéről, továbbá a
tudatosság központi jellegével kapcsolatos forradalmian új felfedezéseket is, amelyek
akkora káoszt okoztak a természettudományban a huszadik század elején. Az olyan
felfedezéseket is magába foglalja majd, mint Werner Heisenbergé, aki rájött, hogy a
szubatomikus részecskék igazából soha nem egyetlen helyen vannak, hanem a
statisztikai valószínűség állandósult állapotát veszik fel - vagyis itt is lehetnek, ott is
lehetnek, de soha nem lehet őket egyetlen, minden kétség felett álló, konkrét helyhez
kötni. Vagy hogy a foton - a fény egysége - hullámnak fog tűnni, ha egyféleképpen
próbáljuk megmérni, és részecskének, ha másféleképpen, miközben pontosan ugyanaz a
foton marad. Továbbá az olyan felfedezéseket, mint Erwin Schrödingeré, melyek szerint
bizonyos szubatomi kísérletek kimenetelét a megfigyelő tudatossága befolyásolja olyan
módon, mintha konkrétan „visszafordítaná” az időt, úgyhogy az az atomi reakció, amely
egy három nappal korábban lezárt dobozban ment végbe, igazából nem fejeződik be
addig, amíg a dobozt ki nem nyitják, és az eredményt meg nem vizsgálja egy tudatos
megfigyelő. Az atomi reakció a megtörténés és a meg nem történés felfüggesztett
állapotában marad, amíg képbe nem kerül a tudat, és valósággá nem változtatja.
Ez az új Nagy Egyesített Térkép azt a hatalmas adatmennyiséget is magába foglalja
majd, amely egy teljesen másfajta kutatási területről származik, egy olyanról, amelyre a
materialista természettudomány még kevesebb figyelmet áldozott a múltban, mint a
tudatra, és amelyet a dogmatikus vallás is elszántan figyelmen kívül hagyott: a
halálközeli élményekéről. A halálos ágyon megtapasztalt víziókról beszélek. Azokról a
pillanatokról, amikor egyértelműen kapcsolat jön létre a már elhunyt szeretteinkkel. A
különös, de teljesen valóságos találkozásokról azzal a spirituális birodalommal, amelynek
létezését az emberek folyamatosan tapasztalják, de amelyről sem a dogmatikus
természettudomány, sem a dogmatikus vallás nem enged minket beszélni. Olyan
eseményekről, amilyenekről az emberek nekem szoktak mindig mesélni.

Kedves Dr. Alexander,

Nagyon megörültem, amikora tapasztalatairól olvastam. Az apám halálközeli
 élményére emlékeztettek, négy évvel azelőtt, hogy elhunyt volna. Az apámnak
PhD-je volt asztrofizikából, és abszolút, százszázalékosan „természettudományos
gondolkodású” volt a halálközeli élménye előtt.
Az intenzív osztályon rossz állapotban volt. Érzelmi szempontból nagyon nehéz utat
járt be az életben, és maga alá gyűrte az alkoholizmus, amíg elég sok szerve ki
nem készült, és akkor kétoldali tüdőgyulladást kapott. Három hónapot töltött az
intenzív osztályon. Ezalatt mesterséges kómában is töltött valamennyi időt. Amikor
gyógyulni kezdett, apránként megosztotta velem azt az élményét, hogy mintha
angyalszerű teremtményekkel lett volna, akik azt kommunikálták felé, hogy ne
aggódjon, és hogy minden rendben lesz. Azt mondták, apám jobban lesz, és
folytatni tudja majd az életét. Apám azt állította, hogy ők segítenek neki, és már
nem fél a haláltól. Miután meggyógyult, azt mondogatta nekem, hogy ne aggódjak,
amikor tényleg meghal, és tudjam majd, hogy jó helyen van.
[...] Az élménye után nagyon megváltozott. Már nem ivott többé, de [...] túl nehéz
lett volna neki beszélni róla [...] nagyon zárkózott ember volt. [...] Hirtelen halt
meg az otthonában, álmában, aortaszakadás miatt, négy évvel a kórház után.
Miután meghalt, mindenhol post-iteket találtunk a házában azzal a felirattal, hogy
„ŐaH”. Végül kikövetkeztettük, hogy ez azt jelenti: „Őrangyalok. Higgy. ”
Lehet, hogy ez segített neki az absztinenciában. Lehet, hogy ez segített neki
felidézni azt a megnyugvást, amelyet a testén kívül érzett.
Emlékszem, nem sokkal a halála előtt megkérdeztem, hogy mi történik szerinte,
amikor meghalunk. Azt mondta, hogy ezt nem igazán tudja, és hogy ez olyasmi,
amit mi, emberek még nem derítettünk ki, de ki foguk. Azt hiszem, ő
megapasztalta azt a helyet, ahol a tudomány és a spiritualitás találkozik. Nagyon
megnyugtató volt olvasni az Ön élményéről, mert ez megerősítette számomra az
apám tapasztalatait.
Nagyon köszönöm,
Pascale
Miért mesélnek nekem az emberek ilyesmiről? A válasz egyszerű. Én orvos vagyok, aki
átélte a HKÉ-t - a „dogmatikus tudomány” szakaszának szilárd tagja, akinek olyan
élménye volt, amitől átállt a másik oldalra. Nem a „dogmatikus vallás” oldalára, hanem
egy harmadik félhez, ha szabad ilyet mondanom: egy olyan oldalra, amely hisz abban,
hogy mind a természettudomány, mind a vallás megtanít nekünk dolgokat, de az összes
válasz egyiknek sincs a birtokában, és nem is lesz soha. Ez a szakasz abban hisz, hogy
valami teljesen új dolognak vagyunk a peremén: a spiritualitás és a természettudomány
nászának, amely mindörökre megváltoztatja majd azt, ahogyan önmagunkra tekintünk,
és amilyennek önmagunkat megtapasztaljuk. A Mennyország létezik-ben azt írtam le,
hogyan kerültem kórházba egy nagyon ritka bakteriális agyhártyagyulladás igen gyors
lefolyása következtében, és hogyan töltöttem hét napot mélykómában. Ez alatt az idő
alatt egy olyan élményen mentem keresztül, amelyet még mindig nem fogtam fel és nem
dolgoztam fel teljesen. Egy sor szuprafizikai létsíkon utaztam végig, melyek mindegyike
rendkívülibb volt az előzőnél.
Az elsőben, amelyet a Földigiliszta-Nézőpont Birodalmának neveztem el, a tudatosság
primitív, ősi állapotába merültem, amely olyannak tűnt, amíg benne voltam, mintha a
föld alá temettek volna. De ez nem valami szokványos föld volt, mert magam körül
mindenütt más formákat, más lényeket éreztem, és néha hallottam és láttam is. Részben
rettenetes, részben megnyugtató volt (úgy éreztem, mintha mindig is annak a primitív
ködnek a része lettem volna). Gyakran kérdezik tőlem, hogy az a pokol volt-e. Én arra
számítanék, hogy a pokol legalább egy kicsit interaktív, de ebben semmi ilyesmi nem
volt. Annak ellenére, hogy nem emlékeztem a földre, vagy akár arra, mi az, hogy ember,
legalább egy kis kíváncsiság volt bennem. Olyanokat kérdeztem, hogy „Kicsoda? Micsoda?
Hol?”, de soha egy morzsányi választ sem kaptam.
Végül egy fénylény - egy kerek entitás, amely gyönyörű, mennyei muzsikát, az általam
Forgó Dallamnak nevezett zenét sugározta magából - érkezett le lassan odafentről
gyönyörű, eleven ezüst és arany szálakat bocsátva ki. A fény úgy nyílt ki előttem, mintha
felszakadt volna annak a durva világnak a szövete, és én éreztem, ahogy átmegyek azon
a lyukon, mint egy portálon, fel egy lélegzetelállítóan gyönyörű völgybe, amely tele van
buja, termékeny növényzettel, ahol vízesések zuhognak kristálytiszta tavakba. Én magam
a tudatosság egy pöttyévé változtam egy pillangó szárnyán, a több millió másik pillangó
lüktető rajában. Letaglózóan kékesfekete, bársonyos égboltot láttam magam felett,
aranyszínű fények suhanó íveivel, amelyeket később angyali kórusokként emlegettem, és
amelyek szikrázó nyomot hagytak a hömpölygő, színes felhők között. Ezek a kórusok
olyan himnuszokat és zsoltárokat játszottak, amelyek messze felülmúltak mindent, amit
ezen a földön tapasztaltam. És ott volt a még nagyobb univerzumok hatalmas sora is,
amely az általam „felső szférának” nevezett alakot vette fel, és segített átadni azt a
tudást, amelyet meg kellett tanulnom. Az angyali kórusok egy újabb portált nyitottak a
még magasabb síkokra. Addig emelkedtem, amíg el nem értem a Magot, az Isteni
legmélyebb sanctum sanctorum-át - egy végtelen, tintás feketeséget, amely csordultig
tele volt leírhatatlan, isteni, feltétel nélküli szeretettel. Ott találkoztam a végtelen
hatalmú, mindentudó isteni entitással, akit később Omnak neveztem, abból a hangból
kiindulva, amelyet annyira prominensen érzékeltem abban a létsíkban. Olyan dolgokat
tanultam a mélységről és a szépségről, amelyeknek érzékeltetése messze meghaladja a
kapacitásomat. Végig, amíg a Magban tartózkodtam, erősen úgy éreztem, mintha hárman
lennénk ott (a végtelen Isteni, a sugárzó gömb és a puszta, tudatos érzékelés).
Utazásom során volt egy vezetőm. Egy rendkívül gyönyörű nő, aki először akkor jelent
meg, amikor a tudatosság pöttyeként szálltam annak a pillangónak a szárnyán az Átjáró
Létsíkjában. Soha életemben nem láttam még azt a nőt. Nem tudtam, kicsoda.
Ugyanakkor a puszta jelenléte is elég volt ahhoz, hogy begyógyítsa a szívemet, hogy
olyan módon tegyen egésszé, amelyről azt sem tudtam, hogy lehetséges. Anélkül, hogy
ténylegesen beszélt volna hozzám, a tudomásomra hozta, hogy mindent felülmúló
mértékben szeretnek és törődnek velem, és hogy az univerzum egy hatalmasabb, jobb és
gyönyörűbb hely, mint arról valaha is álmodtam volna. Hogy én az egésznek egy
lecserélhetetlen része vagyok (mint ahogy mindnyájan azok vagyunk), és hogy minden
szomorúság és félelem, amelyet a múltban átéltem, csak annak eredménye, hogy
valahogyan megfeledkeztem a legközpontibb lényegről.

Kedves Dr. Alexander,

Harmincnégy évvel ezelőtt átéltem egy HKÉ-t - de nem én haldokoltam. Hanem az
anyám. Rákkal kezelték a kórházban, és az ottani orvosok azt mondták, hogy
legfeljebb már csak hat hónapja van hátra az életből. Aznap szombat volt, és azt
terveztem, hogy hétfőn Ohióból New Jersey-be repülök. Odakint voltam a
kertemben, amikor hirtelen elöntött egy érzés. Letaglózó volt. Leírhatatlan mértékű
szeretetet éreztem. Ez volt a legjobb „belövés”, amelyet bárki el tudna képzelni.
Felálltam, és azon kezdtem töprengeni, hogy ez meg mi a csuda lehetett. Majd
ismét elöntött ugyanaz az érzés. Összesen három alkalommal történt meg.
Tudtam, hogy az anyám elhunyt. Úgy éreztem, mintha átölelne, és egyenesen
keresztülhatolna rajtam. És minden egyes alkalommal, amikor ezt megtette,
éreztem azt a természetfeletti, hihetetlen, mérhetetlen szeretetet.
Bementem a házba, és még mindig ködös volt számomra mindaz, amit történt.
Leültem a telefon mellé, és vártam a húgom hívását. Tíz perccel később csörögni
kezdett a telefon.
A húgom volt az. „Anya meghalt” - mondta.
Még most, harminc évvel később sem vagyok képes sírás nélkül elmesélni ezt a
történetet - nem is annyira a szomorúság mint inkább a boldogság miatt. Az a
három pillanat a kertben örökre megváltoztatta az életemet. Azóta nem félek a
haláltól. Sőt, irigylem azokat, akik már elhunytak. (Tudom, hogy ez nagyon
 furcsának tűnik, de így van).
Akkoriban, amikor ez történt, még messze nem szerepeltek ennyi tévéműsorban és
könyvben a HKÉ-k. A HKÉ nem volt benne annyira a köztudatban, mint manapság.
Úgyhogy nekem fogalmam sem volt, mire véljem ezt az egészet. De azt tudtam,
hogy valóságos.
Jean Mackey
Amikor visszatértem az utazásomról (ami önmagában is csoda volt, ahogy a
Mennyország létezik-ben részletesen is megírtam), sok szempontból olyan voltam, mint
egy újszülött. Nem voltak emlékeim a földi életemről, de azt pontosan tudtam, hol
jártam. Újra kellett tanulnom, hogy ki vagyok, mi vagyok, és hol vagyok. Ahogy teltek a
napok, majd a hetek, úgy bukkantak fel bennem ismét a régi, földi ismereteim, ahogyan
a hó hullik a földre finoman. A szavak és a nyelv órákon és napokon belül visszatértek. A
családom és a barátaim szeretete és gyengéd ösztökélése következtében a többi
emlékemet is visszanyertem. Visszatértem az emberiség kebelére. Nyolc héten belül
minden korábbi tudományos ismeretem is teljesen visszatért, beleértve az összes
tapasztalatomat és tudásomat, amelyet az oktatókórházakban idegsebészként töltött két
évtized alatt szereztem. Ez a teljes felépülés máig csodának számít, amelyre a modern
orvostudomány nem tud magyarázatot adni.
De én már nem az az ember vagyok, aki korábban voltam. Az általam a testen kívüli
élményem során látott és megtapasztalt élmények nem halványultak el, ahogyan az
álmok és a hallucinációk szoktak. Hanem velem maradtak. És minél tovább megmaradtak
bennem, annál inkább rá kellett döbbennem, hogy ami azon a héten történt velem,
amelyet a fizikai testemen kívül töltöttem, mindent felülírt bennem, amiről azt
gondoltam, hogy tudom a létezésről. A pillangószárnyon ülő nő képét nem tudtam kiverni
a fejemből, folyamatosan kísértett, csakúgy, mint az összes többi rendkívüli dolog,
amelyeket azokon a túlvilági helyeken tapasztaltam.
Négy hónappal azután, hogy felébredtem a kómából, kaptam egy képet postán. A vér
szerinti testvérem, Betsy fényképe volt - azé a nővéremé, akit soha nem ismertem, mert
engem kiskoromban fogadtak örökbe, és Betsy meghalt, még mielőtt megkerestem volna
a vér szerinti családomat, és újra felvettem volna velük a kapcsolatot. A fényképen Betsy
szerepelt. Ugyanakkor valaki más is. Az a nő a pillangó szárnyán.
Abban a pillanatban, hogy erre ráébredtem, kikristályosodott bennem valami. Szinte
olyan volt, mintha a visszatérésem óta az elmém és a lelkem egy pillangó gubójának
amorf tartalmaként léteztek volna: nem voltam képes ismét azzá válni, aki korábban
voltam, viszont előre sem tudtam lépni. Elakadtam.
Az a fénykép - és a felismerésnek az a váratlan döbbenete, amit akkor éreztem, amikor
megláttam - jelentette számomra a bizonyítékot, amelyre nagy szükségem volt. Akkor
visszatértem a régi, földi világba, amelyet a kómába eséskor hagytam el, de teljesen új
személyként.
Újjászülettem.
És a valódi utazás még csak ekkor kezdődött. Napról napra egyre többet tudok meg - a
meditáció segítségével, az új technológiai eszközök révén, amelyekkel kapcsolatban azt
remélem, hogy megkönnyítik mások számára a spirituális létsík (ld. Függelék) elérését,
és amikor beszélgetek azokkal az emberekkel, akikkel utazásaim alatt találkozom. Sok-
sok ember nyert már bepillantást abba, amit én is megpillanthattam, és élte át azt, amit
én is átéltem. Ezek az emberek nagyon szívesen megosztják velem a történeteiket, és
örömmel meghallgatják az enyémet. Csodálatosnak tartják, hogy így megváltozhat a
materialista természettudományos világ egy régi tagja, mint én. És én egyetértek velük.
Orvosként, hátam mögött hosszú pályafutással, olyan tiszteletre méltó
intézményekben, mint a Duke és a Harvard, én voltam a tökéletes megértő szkeptikus.
Én voltam az a fickó, akinek ha HKÉ-ről meséltek, vagy egy halott nagynéni látogatásáról,
aki azt akarta elmondani, hogy minden rendben van vele, akkor csak ránéztem az
illetőre, és azt mondtam, együttérzően, de határozottan, hogy ez csak a fantázia műve.
Számtalan embernek van ilyen élménye. Napi szinten találkozom hasonlókkal. Nemcsak
az előadásaimon, hanem amikor valaki mögöttem áll a sorban a Starbucksban, vagy
mellettem ül a repülőn. Én olyasvalakivé váltam a Mennyország létezik népszerűsége
által, akivel kapcsolatban az emberek úgy érzik, hogy mesélhetnek neki ilyesmiről. És
amikor megteszik, mindig megdöbbent, milyen figyelemre méltóan egységes és koherens
a történetük. Egyre több hasonlóságot fedezek fel a között, amiket ezek az emberek
mesélnek nekem, és a között, amikben a régi népek hittek. Kezdem én is felfedezni azt,
amit az őseink pontosan tudtak: a mennyország tesz minket emberré. Erről hajlamosak
vagyunk megfeledkezni a megpróbáltatásaink során. Anélkül, hogy tisztában lennénk
annak nagyobb ívű földrajzával, hogy honnan jöttünk, és hová térünk vissza, amikor a
fizikai testünk meghal, elveszettek vagyunk. Az „aranyszál” az a kapcsolat az odafenttel,
amely az idelenti életet nemcsak elviselhetővé, de boldoggá is teszi. E nélkül elveszett
emberek vagyunk.
Az én történetem is egy darabka a kirakósból - egy újabb jel az univerzumtól és a
benne dolgozó szerető Istentől, hogy a tekintélyelvű természettudománynak és a
tekintélyelvű vallásnak vége, és hogy végre eljön a tudományos és a spirituális
érzékenység jobb, mélyebb részei nászának az ideje.
Ebben a könyvben azt osztom meg Olvasóimmal, amit másoktól tanultam - a régi
filozófusoktól és misztikusoktól, a modern tudósoktól, és sok-sok hozzám hasonló
hétköznapi embertől - arról, amit a Mennyország Ajándékainak nevezek. Ezek az
ajándékok nyereségek, amelyekhez úgy juthatunk hozzá, hogy megnyitjuk önmagunkat a
legnagyszerűbb igazság számára, amelyet az előttünk járók pontosan tudtak: hogy egy
hatalmasabb világ húzódik a mögött, amit nap mint nap látunk. Az a hatalmasabb világ
jobban szeret minket, mint azt egyáltalán el tudnánk képzelni, és minden egyes
pillanatban figyel bennünket, abban a reményben, hogy meglátjuk a körülöttünk lévő
világban létezésének jeleit.
Valószínűleg csak pár másodpercig tarthatott, de az egész helyiség megtelt
fénnyel. Ezen az egyetlen módon tudom leírni azt a pillanatot, mert nem láttam
semmit. Úgy éreztem, mintha elárasztana a hatalmas hulláma a meggyőződésnek,
hogy egy szerető, diadalmas és sugárzó céltudatossággal vagyok. Soha életemben
nem éreztem ennyi alázatot. Soha nem éreztem magam emelkedettebben. Egy
nagyon furcsa, de mindent elhalványító érzés vett a birtokába, és töltött meg
extázissal. Úgy éreztem, hogy minden rendben van az emberiséggel- milyen
szegényesnek is tűnnek a szavak! A „rendben" annyira szánalmasan kevésnek
hangzik. Hogy minden ember egy ragyogó és csodálatos lény, aki a végén
elképesztő boldogsággal találkozik majd. Mind megkapják majd a mérhetetlenül
csodálatos szépséget, zenét, szeretetet és a kimondhatatlan nagyszerűséget. Ez az
ő örökségük.
Mindez ötven évvel ezelőtt történt, de még most is látom magam annak a
lepukkant, harmadosztályú fülkének a sarkában, a fenti gázlámpák erőtlen
fényében. [...] Az a boldogság pár pillanattal később elhagyott - csak egy különös,
makacs érzés maradt bennem. Mindenkit szerettem abban a kabinban. Ez most
idétlenül hangzik, és tényleg pirulva merem csak leírni, de azt hiszem, abban a
pillanatban bárkiért képes lettem volna meghalni, aki ott volt abban a kabinban.[1]
Én egész életemben szerettem volna tartozni valahova. Mivel egy nagy tiszteletben álló
agysebész fiaként nevelkedtem, folyamatosan tudatában voltam annak a hódolattal
határos tiszteletnek, amellyel az emberek a sebészeket övezik. Majdhogynem istenként
tisztelték az apámat. Nem mintha ő elvárta volna ezt tőlük. Erős keresztény
meggyőződéssel rendelkező, szerény emberként túlságosan nagy hangsúlyt helyezett a
gyógyítói felelősségére ahhoz, hogy valaha is átadja magát az önimádatnak. Én
csodáltam a szerénységéért és mély hivatástudatáért. Semmire nem vágytam jobban,
mint hogy olyan lehessek, mint ő; hogy az orvosi rend tagjává válhassak, amelynek az én
szememben szent varázsa volt.
Sokévnyi kemény munka árán sikerült kiharcolnom magamnak a helyem a sebészek
világi rendjében. Ugyanakkor az a spirituális hit, amely olyan könnyen és természetesen
ment az apámnak, előlem megszökött. A modern világ sok más sebészéhez hasonlóan én
is az emberi lény fizikai oldalának mesterévé váltam, miközben végtelen, naiv
tudatlanságot tanúsítottam a spirituális oldal iránt. Egyszerűen nem hittem a
létezésében.
Ekkor, 2008-ban következett be a HKÉ-m. Ami velem történt, az jól illusztrálja, mi
történik velünk, mint civilizációval, és ugyanezt teszi valamennyi személyes történet,
amelyet az emberektől hallok. Mindnyájan magunkban hordozzuk a mennyország
emlékét, mélyen eltemetve. Ennek a könyvnek az a célja, hogy ezt az emléket a felszínre
hozzuk, és mindenki segítséget kapjon ahhoz, hogy megtalálja a saját térképét.
 Első fejezet
A tudás ajándéka
„Minden ember Arisztotelész-hívőnek vagy platonistának születik.”
- Samuel Taylor Coleridge költő (1772-1834)

Platón és Arisztotelész a világunk két atyja. Platón (cca. Kr. e. 428 - cca. Kr. e. 348) a
vallás és a filozófia atyja, Arisztotelész pedig (Kr. e. 384 - Kr. e. 322) a
természettudományé. Platón Arisztotelész tanítója volt, de Arisztotelész később sok
mindennel vitába szállt, amit Platón mondott. Arisztotelész különösen Platónnak azt a
meggyőződését kérdőjelezte meg, hogy egy spirituális világ is létezne a földin túl: egy
végtelenszer valóságosabb világ, amelyen minden evilági tapasztalatunk alapul.
Platón nem csak hitt egy nagyobb világban. Ő járt is benne, és érezte önmagában.
Platón misztikus volt, és sok más misztikushoz hasonlóan, akik megelőzték vagy
követték, tisztában volt azzal, hogy a tudata, a belső énje intim kapcsolatban áll a
léleknek ezzel a nagyobb világával. Modern kifejezéssel szólva, „rákattant” erre a
dologra. A mennyország ambróziája folyt az ereiben.
Arisztotelészt más fából faragták. Ő nem érezte azt a közvetlen kapcsolatot az eleven
spirituális világgal, mint Platón. Arisztotelész számára mestere alakjainak világa - azoké a
földöntúli, szuperfizikai dolgoké, amelyekkel kapcsolatban Platón úgy gondolta, hogy földi
világunk minden tárgya pusztán azok halvány árnyképe - csak a fantázia műve. Hol a
bizonyíték ezekre a varázslatos lényekre, és arra a spirituális világra, amelybe Platón
szerint tartoztak? Arisztotelész számára, csakúgy, mint Platón számára, a világ egy
erőteljes és csodálatos módon intelligens hely volt. De ennek az intelligenciának és
rendezettségnek a gyökerei számára nem valami nagyszerű túlvilágban eredtek. Úgy
gondolta, az egész itt van, közvetlenül előttünk.
Bár sok tekintetben eltért az álláspontjuk, Platón és Arisztotelész bizonyos lényegi
kérdésekben egyetértettek. Az egyik legmeghatározóbb közös vonás, amit talán a világ
logikusságának nevezhetünk - az, hogy az életet meg lehet érteni. A modern logika szó a
g ö r ö g logosz-ból ered - abból a kifejezésből, amelyet manapság leginkább a
kereszténység által ismerünk, mivel számukra Jézus megtestesülését jelenti Isten szava
által. Platón és Arisztotelész idejében a fizikai világban és az emberi elmében működő
eleven intelligenciát jelentette. A logosz teszi lehetővé az emberek számára, hogy
megértsék a világot, mivel mi egyek vagyunk vele. A geometriát, a számtant, a logikát, a
retorikát, az orvostudományt - mindezeket a tudományágakat és a többit is (valamennyit
Platón és Arisztotelész segített kifejleszteni) az tette lehetővé, hogy az emberi létezőben
megvan a körülötte lévő világ megértésének képessége.

„Amit tanulásnak nevezünk, az visszaemlékezés.”

- Platón
Arisztotelész volt a földi rend első nagy „térképésze”. Politikai írásai azt az eszmét
dicsőítik, hogy az emberi lényeknek nincs szükségük a földön kívüli inspirációra ahhoz,
hogy megtalálják a legjobb módját az életnek és a kormányzásnak. Erre mi magunk is
képesek vagyunk. A válaszok a nagy kérdésekre, és a kicsikre is, itt vannak előttünk a
földön, és arra várnak, hogy felfedezzük őket.
Platón másképp vélekedett ezzel kapcsolatban. Számtalan kimagasló teljesítménye
mellett Platón az atyja a nyugati halálközeli irodalomnak is. Az állam című művében
elmeséli egy Er nevű arméniai katona történetét. Er megsebesül egy csatában, és
tévedésből halottnak nézik, így halotti máglyára kerül. Közvetlenül azelőtt tér magához,
hogy meggyújtják a lángokat, és elmesél egy történetet arról, hogy milyen földön túli
létsíkon járt - egy gyönyörű helyen, ahol a lelkeket az itt elkövetett jó és gonosz
cselekedeteik alapján ítélik meg.
A történetnek Platón nagy jelentőséget tanúsított. Ő abban hitt, hogy mi arról a fenti
helyről érkeztünk a földre, arról a helyről, amelyet Er meglátogatott a HKÉ-je során, és
úgy vélte, ha mélyen önmagunkba nézünk, akkor felidézhetjük az ottani létezésünk
emlékeit. Ezek az emlékek, amennyiben bízunk bennük és építünk rájuk, minden
megrázkódtatást túlélő iránytűvel képesek minket ellátni. A földön töltött időnk alatt
odahorgonyoznak minket az odafend mennyei birodalomhoz, amelyből érkeztünk. Hogy
egy gyönyörű görög szót használjak, ehhez anamnézist (anamnészisz) kell
végrehajtanunk - ezt a szót „visszaemlékezés”-nek szokták fordítani, de szó szerint
valami olyasmit jelent, hogy „anti-amnézia”. Annak a kulcsa, hogy megértsük ezt a
világot, és jól éljünk, amíg itt vagyunk a földön, az, hogy emlékezzünk a túlnani-felsőbb
helyre, ahonnan valójában származunk.
Platón egy olyan korban élt, amikor a világot egy lapos korongnak hitték,
Görögországgal a közepén, amely körül a menny rendezett pályán kering. Mi manapság
egy 93 milliárd fényév átmérőjű, 13,7 milliárd éves univerzumban élünk, egy körülbelül
1,4 millió kilométer átmérőjű, átlagos „G2” típusú csillag körül keringő bolygón, egy
elszigetelt, spirál alakú galaxisban, amelyben a miénken kivül még körülbelül 300 milliárd
csillag van - egy olyan bolygón, amely körülbelül 4,54 milliárd éves, amelyen az élet 3,8
milliárd évvel ezelőtt jelent meg, az első emberszerű létezők pedig nagyjából egymillió
éve.
Mi sokkal, de sokkal többet tudunk az univerzumról, mint Platón vagy Arisztotelész
tudott.
Ugyanakkor más szempontból sokkal kevesebbet tudunk.
Platón egyik leghíresebb története (az ún. barlanghasonlat) egy csapat emberről szól,
akik egy sötét barlangban élnek. Az emberek úgy vannak megláncolva, hogy csak az
előttük lévő falat látják. Mögöttük tűz ég, és ők az árnyékok játékát nézik a falon:
azoknak a dolgoknak az árnyképét, amelyeket a mögöttük álló őreik a tűz előtt tartanak,
és mozgatnak.
Ezeknek az embereknek az egész világa ezekből a viliódzó árnyékokból áll. Ha pedig
leoldanák róluk a láncot, és kiengednék őket a napvilágra, akkor annyira elvakítaná őket
a fény, feltételezi Platón, hogy nem tudnák értelmezni azt, amit látnak.
Elég egyértelmű, kiről beszél Platón ebben a bonyolult, de lenyűgöző történetben.
Rólunk.
Bárki, aki olvasott már Platónt vagy Arisztotelészt, tudja, hogy az ő eszmefuttatásaikat
korántsem egyszerű értelmezni, és ha végigszáguldunk rajtuk, akkor nem fognak teljes
többrétegűségükben és komplexitásukban megmutatkozni. Ugyanakkor a két filozófus
közötti különbségek ennek ellenére nagyon is valóságosak, és komoly hatást gyakoroltak
ránk. Az ő gondolataik közvetlen hatással vannak arra, hogy én vagy az olvasó hogyan
éljük meg a világot nap mint nap. Platón és Arisztotelész tett minket azzá, akik vagyunk.
Aki a modern világban él, az már jóval azelőtt magába szívja a tanításukat, hogy ezzel
tisztában lenne. Ugyanis az a helyzet, hogy mindnyájan metafizikusok vagyunk. A világ
legföldhözragadtabb, legkevesebb metafizikus hajlammal rendelkező embere is minden
egyes másodpercében a világgal kapcsolatos metafizikai feltételezések hatalmas
készletével rendelkezik. Nem aközül választhatunk, hogy érdekelnek-e minket a filozófiai
kérdések, vagy sem, hanem hogy tudatára akarunk-e ébredni annak, emberi lényként
nem tudjuk elkerülni, hogy érdekeljenek minket.
Ahhoz, hogy megértsük azt a világot, amelyből Platón és Arisztotelész származtak - és
így azt a világot is, amelyben manapság élünk -, egy kicsit többet meg kell tudnunk a
misztériumvallásokról, amelyek hatalmas szerepet játszottak az ókori Mediterráneumban
már ezer évvel azelőtt, hogy Platón, Arisztotelész, és a modern gondolkodás többi ősatyja
megjelent volna. Platón legalább egy ilyen vallásnak a beavatottja volt, és amit
megtanult, befolyásolta mindazt, amit leírt. Arisztotelész hozzáállása kétséges, de őt is
erősen befolyásolták ezek a vallások, mint arról több írása - különösen a drámáról szólók
- tanúskodnak.
Sok vita tárgya volt, hogy a misztériumvallások mennyire - nagyon vagy kicsit -
befolyásolták Jézus és az első keresztények hozzáállását. A keresztelés rítusa is közös
vonás a misztériumokkal, csakúgy, mint egy olyan isten (vagy istennő) képzete, aki
meghal, majd visszatér az életbe, és ezáltal megváltja a világot.
A misztériumvallások a kereszténységhez hasonlóan nagy hangsúlyt helyeztek a
beavatásra - arra, hogy a tagjaik földi lényekből átváltozzanak a föld és a csillagos égbolt
lényeivé.
Ezek a szertartások régen mindenütt léteztek, nem csak Görögországban. Központi
részét alkották az emberi létnek. A közösség tagja leggyakrabban kamaszkor körül lett
részese a kultusznak, amikor egy ifjú férfi vagy nő testileg éretté vált, esetleg amikor
elkezdett egy szakmát vagy foglalkozást, amely később élete nagy részét lefoglalta és
meghatározta. És mindnek közös volt a legfontosabb célja: a spirituális emlékeink
felidézése arról, hogy kik és mik vagyunk, honnan jöttünk, és hová tartunk.
A misztériumvallásokban, csakúgy, mint a legősibb beavató szertartások során, a
megváltott személy meghal akként a földi emberként, aki korábban volt, és egy másik,
spirituális lényként születik újjá. Nem valami homályos, elméleti értelemben, hanem
ténylegesen. A misztériumvallások központi elve (a legősibb beavató szertartásokhoz
hasonlóan), hogy mi, emberek kettős örökséggel rendelkezünk: egy földivel és egy
égivei. Ha az ember csak a földi eredetét ismeri, az olyan, mintha csak a felét ismerné
önmagának. A misztikus beavatások lehetővé tették az emberek számára, hogy újra
felfedezzék annak közvetlen ismeretét, amit a „mennyei” származásuknak nevezünk.
Ebben az értelemben véve a beavatott nem is annyira valamiféle új létezővé változik,
mint inkább némi segítséggel felidézi - mellbevágó módon, egy pillanat alatt-, hogy
kicsoda és micsoda is volt, mielőtt a földre érkezett, hogy igazából mi is volt öröktől
fogva.
A legismertebb példája ezeknek a szertartásoknak az Eleusziszi misztériumok kultusza,
amely a görög Eleuszisz városáról kapta a nevét, ahol a rítus lezajlott. Az alap
Perszephoné mítosza, a lány története, akit Hadész, az alvilág ura elrabolt, és levitt
magával a saját birodalmába. Perszephoné anyjának, Démétérnek annyira összetörte a
szívét a lánya elvesztése, hogy később egy megállapodást kötött Hadésszal arról, hogy
Perszephoné az év felét az alvilágban töltse, a másik felét pedig a földön. Perszephoné
mindig a telet töltötte az alvilágban. Ennek következtében a folyókból és a mezőkből vele
együtt eltávozott az élet ősszel, majd tavasszal visszatért az új növényi és állati élet
formájában.
Perszephoné egy sokkal régibb istennő, Inanna rokona, akit a sumérok imádtak - az a
nép, amely több ezer évvel a görögök előtt élt a „termékeny félhold” területén, azon a
területen, ahol később az izraeliták jelentek meg. Inanna a mennyország királynője volt,
és a legfőbb mítosz, amelyet a sumérok meséltek róla, arról szólt, amikor leereszkedett a
holtak birodalmába. A legenda szerint a lefelé vezető úton az alvilág hét szintjén kelt át,
és minden szinten levett magáról egy ruhadarabot, míg végül anyaszült meztelenül állt a
Halál Ura elé. A Halál Ura ekkor megölte, és felakasztotta a testét egy kampóra a falon,
ahol Inanna hét napig lógott, az alvilág hét szintjére rímelve. Végül, részben annak a
munkának köszönhetően, amelyet a testvérei végeztek a föld felszínén, Inanna életre kelt
halottaiból, és visszatért az alvilág szintjeinek során át, magával hozva a lent töltött ideje
alatt szerzett új képességeit.
Meglepő módon, annak ellenére, hogy több mint ezer éven át folytak, a mai napig nem
tudjuk, mi is történt pontosan a misztériumok beavatása során. Azt tudjuk, hogy
rendkívül drámaiak lehettek, és néha az volt a csúcspontjuk, hogy a beavatottnak
megmutattak egy tárgyat: időnként akár egy olyan hétköznapi dolgot, mint egy
búzakalász. A beavatottat lassú és egyenletes drámai felvezetéssel készítették fel erre a
pillanatra, amelyben szerepelhetett ritmikus zene, tánc, és a szertartás utolsó
szakaszában az is, hogy a szemét bekötve egy belső szentélybe vezették, ahol feltárták
előtte a végső titkokat. Ennek a gondosan megkoreografált előkészítésnek köszönhetően
a csúcsponton látott tárgy nemcsak mély szimbolikus jelentőséget hordozott a beavatott
számára, hanem egy nagyon is valóságos fizikait és érzelmit is. A beavatott olyasminek
látta az előtte felmutatott tárgyat, ami túlmutat a hétköznapi, megszokott mivoltán, és
eleven ablakot nyit számára a túlvilágra. Ha például egy búzakalászt mutattak fel a
beavatottnak, az nem csak annak szimbóluma volt, hogy a gabona minden évben
elpusztul, majd visszatér, hanem a konkrét bemutatása annak az alapvető igazságnak,
amelyről a misztériumok szóltak: hogy a halált az újjászületés követi. A beavatott,
miközben a felfokozott várakozás állapotában a kalászt nézte, annak a ténynek a szédítő,
megerősítő jelképét látta benne, hogy most őt is beavatták az örök életbe. A halál nem öl
meg minket.
Azt mondják, hogy azok az emberek, akiket beavattak a misztériumokba, olyanok
voltak, mint az újszülött gyermek, ezért is nevezték őket „kétszer született”-eknek. Egy
olyan valóságot pillantottak meg, amely valóságosabb volt a földi realitásnál, és ez
rendíthetetlen bizonyossággal töltötte be őket arra nézve, hogy az emberi élet a halálon
túl is folytatódik. Ez a bizonyosság annyira mélyen gyökeredzett bennük, hogy onnantól
fogva bármilyen boldogságot vagy szomorúságot is nyújtott számukra az élet, a
beavatott egy része egyszerűen soha többé nem volt szomorú. Nem tudott az lenni, mert
a beavatott közvetlen tapasztalat útján talált rá ismét annak tudására, hogy kik vagyunk
mi, honnan jöttünk, és hová tartunk. Innentől fogva a beavatott kettős állampolgár volt:
olyasvalaki, aki, noha fél lábbal még ebben a világban van, a másikkal már egy
csodálatos, ragyogó túlvilágban tartózkodik.
Lehet, hogy az olvasó kezdi érteni a másik okát annak, hogy miért hozom fel ezeket a
régi elképzeléseket ebben a könyvben. Aki olvasta A mennyország létezik-et, az
valószínűleg felfedezett már pár érdekes áthallást az én történetem és a fenti mítoszok
között. Honnan származnak ezek az egyezések? Mit jelentenek? Én hiszem, hogy mi azok
után az igazságok után sóvárgunk, amelyeket ezek a misztériumok tanítottak az
embereknek az ókori világban, és amelyek tanításával térnyerése után a kereszténység is
megpróbálkozott (szerintem mind a keresztények, mind a nem keresztények elismerhetik
ezeket az igazságokat, mivel felette állnak a világunkat manapság több részre szakító
dogmáknak és nézeteltéréseknek). Én hiszek abban, hogy a mennyország tesz minket
emberré; ha nem tudjuk, hogy onnan származunk, és oda megyünk vissza - hogy az a mi
igazi hazánk -, akkor úgy érezhetjük, semmi értelme az életünknek. És abban is hiszek,
hogy azok az élmények, amelyeken oly sokan osztoznak velem, módot adnak arra, hogy
emlékeztessenek minket rá: manapság éppen annyira szükségünk van erre a tudásra,
mint a múltban szükségük volt rá elődeinknek.

Kedves Dr. Alexander,

[...] Az egyik dolog ami zavar, az a „Földigiliszta-periódusa", amelyet én
rémisztőnek találok. Nem tudom elhessegetni magamtól a kérdést, hogy vajon
miért kellett azt átélnie, és hogy talált-e másokat, akik szintén átélték. Ezt
egyszerűen nem tudom beilleszteni a „világképembe”. Remélem, hogy a későbbi
írásaiban erről is beszél majd.
Úgy döntöttem, beiratkozom egy hospice-gondozói képzésre, hogy önkéntesként
dolgozhassak; így amellett, hogy egy kis vigaszt nyújtok a haldoklónak, esetleg
bepillantást nyerhetek abba, amit eseményhorizontnak nevezhetünk.
A halál: ez a legnagyobb kaland. Döbbenetes, hogy milyen mértékben tagadjuk ezt
magunk előtt is a nyugati civilizációban. Lehet, hogy jórészt ez magyarázza a
társadalmi diszfunkciókat.
Az ókori görögök imádták az életet. Mind az Iliász, mind az Odüsszeia vibrál a fizikai
létezés örömeitől és fájdalmaitól. De a Homérosz korabeli görögök, akik nagyjából ötszáz
évvel Platón és Arisztotelész előtt éltek, nem hittek a mennyországban. Amikor a
túlvilágról beszéltek, akkor az árnyak sápadt, kísérteties világára gondoltak: egy sokkal
rosszabb és sokkal szegényesebb helyre, mint amilyen ez. Jobb rabszolgának lenni ebben
a világban, mondja az Akhilleusz nevű hős Homérosz Odüsszeiájában, mint uralkodónak
lenni a túlvilágon.
Őseink közül nagyon sokan gondoltak így a túlvilágra, és úgy tűnik, hogy az olyan
szertartások, mint a misztériumok, válaszul alakultak ki erre az univerzális emberi
rettegésre a komor és ködös túlvilágtól. A halál mindig is ijesztő volt, és elődeink ezt még
jobban tudták, mint mi tudjuk manapság, mivel ők testközelből találkoztak vele nap mint
nap. A misztériumok hagyománya jó példája annak, ahogyan sok nép kezelte a halált
világszerte. Akkoriban lehetett rettegni a haláltól. Örömmel várni is lehetett. De
figyelmen kívül hagyni nem.
„Boldog a földi halandók közt, aki látta e titkot” - írja az egyik misztikus textus a
beavatottról, aki a halál szörnyűségén keresztül megpillanthatta a mögötte rejlő
csodákat. „Ámde ki nem részes szent titkában, sohasem lesz ily boldog még holta után
[2]
sem az éji homályban.” Ez a szürke, komor létsík erőteljes hasonlóságot mutat azzal a
hellyel, ahol én kezdtem meg az utazásomat: azzal az elemi, sárszerű közeggel, amelyet
A mennyország létezik-ben a Földigiliszta Nézőpontjának neveztem.
Nem mindig könnyű kiigazodni a testen túli létsíkok sokaságában. A Földigiliszta
Nézőpontjának létsíkja, ahogyan én átéltem, nem a félelem vagy büntetés helye volt:
nem egy olyan hely, ahová akkor „küldik” az embert, ha nem viselkedik rendesen. De
mostanra ráébredtem, hogy nagyon hasonlít a túlvilágnak azokra a komor, mocsaras
alsóbb részeire, amelyekről sok ősi kultúra beszélt.
A lélek létsíkja olyan, mint az óceán. Hatalmas. Amikor a fizikai test és agy, amelyek
életünkben ütközőként szolgálnak közöttünk és a világ között, lehullanak rólunk, az azzal
a kockázattal jár, hogy lezuhanunk a spirituális világ mélyebb részeibe: azokba a
létsíkokba, amelyek pontosan megfeleltethetőek a pszichénk mélyebb régióinak, és
emiatt rendkívül ködösek.
Szerintem erre gondoltak az őseink, amikor a túlvilág komor, sötét és nyomasztó részeiről
beszéltek. És ezért volt annyira fontos a beavatás mind Görögországban, mind sok más
ősi kultúrában. Voltaképpen a beavatás által idézték fel az emberekben a valódi
identitásukat, azt, hogy ők kozmikus lények, akiknek a belső felépítése egy az egyben
tükrözi azoknak a spirituális létsíkoknak a felépítését, amelyek a haláluk után várják őket.
Az az elképzelés, hogy az emberi lélek a spirituális világ modellje, azt jelenti, hogy ha
megfogadjuk az ókori görög tanácsot, miszerint „Ismerd meg önmagad!”, akkor
megismerhetjük azt a kozmoszt is, amely életet adott nekünk. A beavatások részben
azért voltak gyakran ijesztőek, mert a spirituális világnak is megvannak a maga sötétebb
területei, éppen úgy, mint az emberi elmének. De ezek a szertartások legnagyobbrészt
mélyen megnyugtatónak bizonyultak. A beavatottak tudták, hogy az általuk átélt
szertartások felkészítették őket mind arra, hogy elviseljék a földi élet terhét, mind arra,
hogy megtalálják a visszautat a világ magasabb régióiba, amikor ismét átkerülnek a
túlvilágba a halál után. Őseink számára mindez valóság volt. Amit ezekről a dolgokról
állítottak, az legalább részben személyes tapasztalaton alapult, ezért olyan izgalmasak az
erről szóló írásaik, némelyek számára pedig akár rémisztőek is.
De félelemre semmi okunk nincsen. Amint megszabadulunk attól az ütközőtől, amelyet
az agyunk és a testünk biztosít számunkra, sikerülni fog eljutnunk oda, ahova tartozunk.
Még ha nem is vagyunk tökéletesek (márpedig én tudok erről egyet s mást, mert én
semmiképpen nem vagyok az), el fogunk jutni a fénynek, a szeretetnek és az
elfogadásnak abba a birodalmába. Ez nem arról szól, hogy szentnek kell lennünk, se nem
arról, hogy tökéletesnek (noha egy mélyebb, spirituális szinten máris azok vagyunk).
Hanem arról, hitem szerint, hogy nyitottnak kell lennünk. Elég nyitottnak ahhoz, hogy a
túlvilágon hagyjuk magunkat felhúzni a sötétségnek arról a létsíkjáról, amely megegyezik
a mi saját belső sötétebb, homályosabb részeinkkel, arra a fényes helyre, ahová
mindnyájan be tudunk lépni, ha akarjuk.
Én hiszek abban, hogy azért menekültem meg, mert amikor kikerültem a földi
testemből, elég nyitott voltam ahhoz, hogy igent mondjak a Forgó Dallamra, és arra a
fényre, amely belőle sugárzott, amikor leereszkedett, és átjárót nyitott a magasabb
létsíkokra. Ő felajánlotta, hogy a vezetőm lesz, és nem kellett hozzá sok, hogy én szavak
nélkül is igent mondjak a hívására, hogy kövessem őt a fény világába. Az a részem
örömmel, megkönnyebbüléssel és felismeréssel reagált, amikor a fénylény a maga
sugárzó, aranyszálaival leereszkedett, hogy „felemeljen”. De vannak emberek, akik nem
nyitottak erre a jóra, amikor az eljön értük. Amikor leereszkedik a fény, egyik részük sem
mond igent rá. Úgyhogy ott maradnak, ahol vannak - a sötétségben -, amíg készek nem
lesznek arra, hogy kihúzzák őket onnan. Ha ezt előre tudja az ember, az felbecsülhetetlen
érték. Ezért van az, hogy az ókori népek számára a túlvilágok létezésének és
tudajdonságainak ismerete a mennyek egyik legnagyobb ajándékának számított.
 Második fejezet
Az élet értelmének ajándéka

„A civilizáció jövője leginkább azon múlik,

hogyan fogja a történelem két legerősebb nagyhatalma,
a tudomány és a vallás rendezni egymással a viszonyát.”
- Alfred North Whitehead filozófus (1861-1947)

A misztériumvallások szellemében, amelyeknek ő maga is beavatottja volt, Platón a feje

tetejére állította a túlvilág homéroszi elgondolását, amely alapvetően arról szólt, hogy az
ember odaát nem számíthat többre egy komor, szürke létsíknál. Szerinte a túlvilág
messze nem visszalépés, nem a földi élet ragyogásáról, napfényéről és örömeiről való
lemondás, hanem, amikor elérkezünk a magasabb szintjeire, mindent egybevetve sokkal
valóságosabb, színesebb és elevenebb ennél a létsíknál. Platón azt állította, hogy a valódi
világ a halálon túl vár bennünket, és az életünk a földön nem más, mint az arra való
felkészülés. Innen ered a híres mondása, miszerint az igazi filozófia nem más, mint
„felkészülés a halálra”.
Platón közvetlenül minket szólít meg, amikor ezt mondja. A mesterétől, Szókratésztól
eltérően, aki Jézushoz hasonlóan nem hagyott maga után írásos emlékeket, Platón hitt az
írás értékében: abban, hogy a fontos gondolatokat írott szavak formájában is meg kell
őrizni, nem csak az emlékezetben, hogy a jövő feledékeny emberei ismét
megtanulhassák, amit tényleg tudniuk kell. Platón korában haldokoltak a
misztériumvallások. Ő látta, illetve látni vélte, merrefelé haladnak a dolgok. És mint az
összes nagy spirituális tanító, hitt abban, hogy az igazságot meg kell osztani másokkal
(Jézushoz és sok más bölcs mesterhez hasonlóan neki is voltak kétségei az emberek
megfigyelési képességeit illetően). Platón az írásain keresztül megadta nekünk a választ
arra a három nagy kérdésre, amelyeket a könyv elején soroltunk fel. Szándékosan
jegyezte le őket, hogy az utána jövők számára ne vesszenek el. Lehet, hogy nem túlzás
azt állítani: meg akart menteni minket.
De - és ez az oka annak, hogy én tudósként annyira lenyűgözőnek találom ezt a
történetet - Platónnak szüksége volt Arisztotelészre is ahhoz, hogy teljessé tegye az
üzenetét. Azzal, hogy gyakorlatilag azt állította, a halál jobb, mint az élet, Platón olyan
ideológiák számára kövezte ki az utat, amelyek nagyon sötét színben tüntették fel a
fizikai létezést - a negativista egzisztencialista filozófusoktól kezdve, akik szerint az élet
értelmetlen, a kénköves tüzet okádó prédikátorokig, akik merő gonoszságként tekintenek
a földi létre. Arisztotelész korrigálta ezt a nézőpontot. Azzal, hogy felhívta a figyelmet a
fizikai világ csodáira, és tiszta szemmel értékelte őket a megfelelő helyükön, létrehozta a
materiális világ objektív megfigyelésének és lelkes csodálatának azt a hagyományát,
amely hatalmas szerepet játszott a modern természettudomány szellemiségének
kialakításában.
Amire ma szükségünk van, az a platóni és arisztotelészi szellem legjavának a
kombinációja. Ez az az új jövőkép, amelyre ma éheznek az emberek, és amelyet
elkezdtek magukévá tenni, abból következően, amit a saját személyes élményeikből
szűrnek le A platóni-arisztotelészi különbségekről sokan úgy gondolják, hogy ezekben
gyökeredzik annak titka, hogy kik vagyunk ma.
(Arthur Herman nemrég megjelent könyvében, A barlang és a fény-ben [The Cave and
the Light] a nyugati kultúra teljes történetét ezeknek az alapvető platóni-arisztotelészi
különbségeknek a keretébe foglalva meséli el.) Létfontosságú, hogy ez a tudás ne
korlátozódjon a poros, régi történelemkönyvekre. Ez olyan tudás, amelyre most van
szükségünk.
Azt hiszem, az eljövendő korszak komoly kihívásokat fog támasztani velünk szemben,
és erre lassan mindenki kezd rájönni, ugyanakkor ez egy olyan korszak is lehet, amelyben
a mennyországot és mindent, amit a mennyország tartalmaz, ismét komolyan lehet majd
venni. Ha ez bekövetkezik - ha elég ember kiáll a nyilvánosság elé, és elkezd beszélni az
ebben a könyvben leírthoz hasonló élményeiről -, akkor a hit árapálya valóban átfordul
majd. A platóni és az arisztotelészi szellem úgy egybeolvad, mint korábban még soha, és
bekövetkezik a legnagyobb világnézet-változás a történelemben.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy amikor ez eljön, a fizikai világon túl elterülő,
elképzelhetetlenül hatalmas spirituális világokat mikroszkóp alá tesszük, és úgy szedjük
majd ízekre. Az univerzumot - különösen az univerzumnak azt a legrejtélyesebb,
legszemélyesebb és legnehezebben megragadható részét, amelyet emberi tudatnak
hívnak - egyszerűen nem lehet így kezelni. A tudatosság vizsgálatához, a mennyek (a
nem-materiális létsíkok) dolgainak vizsgálatához alázatosan és reménnyel telve kell
kopogtatni az ajtón, mint azt Jézus is javasolta, és kérni kell a bebocsátást, nem pedig
követelni. Ebben az értelemben úgy is mondhatjuk, hogy a természettudománynak ismét
vissza kell változnia egyfajta modern misztériumvallássá. A természettudománynak
alázattal kell megközelítenie az igazságot, a kalapját a kezében tartva. Újra kell tanulnia
azt, hogyan kérjen dolgokat az univerzumtól ahelyett, hogy követelné őket. Másképp
fogalmazva, alá kell vetnie magát azoknak a bizonyítékoknak, amelyeket az univerzum
oszt meg magáról. És az a helyzet, hogy az univerzum annak bizonyítékait mutogatja már
egy ideje, körülbelül egy évszázada a modern természettudománynak, hogy a mindenség
elsősorban spirituális, és csak másodsorban materiális. A baj nem a bizonyitékokkal van,
hanem azzal, hogy sok természettudós túl makacs ahhoz, hogy elfogadja őket.
A természettudománynak - és talán főleg az orvostudománynak - mindig is volt egy kis
beavatási jellege. Mindig is egy klub volt, tagsági szabályokkal és titkos nyelvezettel,
amelyet a kívülállók nem értenek, továbbá tesztekkel és próbatételekkel, amelyeken át
kell esni, mielőtt az ember bejut a belső szentélybe, és valóban tagnak nevezheti magát.
Én már csak tudom. Élénken emlékszem arra a napra, amikor lediplomáztam az orvosi
egyetemen, arra a napra, amikor elvégeztem az első műtétemet, arra a napra, amikor
először játszottam kulcsszerepet egy ember életének megmentésében. Modern életünk
tele van szekta jellegű közösségekkel. Kollégiumi testvériségekkel, társadalmi és
sportklubokkal... Az összes ilyen szervezetnek megvan a maga beavatási szertartása (sőt
ijesztő és néha ellentmondásos próbatételei, amelyek gyakran még manapság is együtt
járnak a felvétellel), pontosan azokhoz a beavatási szertartásokhoz hasonlóan, amelyek
meghatározták és formálták az emberek életét az ókorban és az őskorban. Az én egész
egyetemi ejtőernyős-karrierem nem volt más, mint csatlakozás egy - tényleg csodálatos -
szektához. Soha nem fogom elfelejteni azt a két szót, amelyet az oktatóm - úgy is
mondhatjuk, a beavatom - mondott 1972 szeptemberének azon a napján, amikor az
egymotoros Cessna 195, amelyben voltunk, felszállt, és egyenletes tempót vett fel, majd
kinyílt az ajtó a legelső ugrásomhoz: „Készen állsz?"

Kedves Dr. Alexander,

Én jógaoktató és spirituális tanácsadó vagyok, és amikor az apám haldoklott,
láttam, hogy az anyám nagyon szenved.
Az apám rázúdította minden haragját, mikor kicsúszott a kezéből az élete
irányítása. Anyám továbbra is feltétel nélkül szerette őt, ugyanakkor megfosztva
érezte magát mindentől. Az egész élete apám körül forgott. Egyszer még azt is
mondta nekem, hogy ha apám eltávozik, ő nem fog többet enni.
Három hónappal ezelőtt három dolgot kértem a Szentlélektől. Az egyik az volt,
hogy az apám „érezze"a szeretetet. Keményen dolgozó, fegyelmezetten élő
emberként ő mindig a következő fizetésemelésben, a következő előléptetésben, a
következő golfmeccsben kereste a boldogságot. Én dühösen és frusztráltan azt
 kértem, hogy ismerje meg a szeretetet saját magán keresztül. A második kérésem
az volt, hogy anyámban tudatosuljon valahogy, hogy az apám azután is élni fog
hogy elhagyja a testét.
[...] Egy szép napon [...] apám megfogta anyám kezét, és az enyémet is, és
könnyek gördültek végigaz arcán. Anyámra nézve azt mondta: „Én egész
életemben téged kerestelek. Te vagy életem szerelme. ”Majd azzal folytatta,
mennyire szereti a nővéremet és engem, és hogy milyen sokat jelentünk számára.
Hamarosan már mindnyájan sírtunk, és kimondtuk mindazt, amit a szívünk diktált.
Apám elaludt. Amikor felébredt, nem is emlékezett erre az egészre. Ugyanakkor ez
nagyon sokat segített anyámnak és nekem, és én utána napokig hálálkodtam a
Mindenhatónak. [...]
[Miután apám meghalt] Anyám megkért, hogy három héttel később látogassam
meg és segítsek neki abbahagyni az evést... Két héttel később felhívott, hogy feljön
Floridából Maine-be, hogy velünk töltse a karácsonyt. Izgalmas hírei voltak
számunkra - amelyeket személyesen kellett elmesélnie. Amint megérkeztünk a
húgomhoz, leültetett az ágyára. Megkérdeztem tőle, hogy mitől változott meg
ennyire. „Ezt nehéz elhinni - magyarázta anyám de három éjszakával ezelőtt
felébredtem, és az apád ott ült az ágyam végében. Én megkérdeztem tőle, hogy ez
álom-e. Nem. Ő valóságosabb volt még nálad is. És negyvenöt évesnek tűnt. Olyan
szeretettel, olyan végtelen szeretettel nézett rám, hogy tudtam, engem vár."
Szíven ütött, hogy mennyire megváltozott anyám; már nem szenvedett, megtalálta
a lelki békéjét.
Ezek után úgy döntött, hogy megoperáltatja az értágulatát.
[...] Az ápolónők azt mondták, hogy soha nem panaszkodott, és mintha fény
ragyogott volna körülötte. Ez nekem is feltűnt. A fizikoterápia segítségével
anyámnak sikerült visszanyernie a fizikai erejét. De a műtét nem sikerült. Anyám
higgadtan azt kérte, hogy kapcsolják ki a lélegeztetőgépét, és én ott ültem
mellette, miközben eltávozott. Volt időnk sokat beszélgetni és nevetni, tényleg
megismerni egymást, mielőtt elment.
Ő tudta magáról, hogy egy Tiszta Lélek, aki éppen az emberi létet éli meg és hogy
örök, és szeretik. Köszönöm, isteni EGYSÉG,és köszönöm minden tanítónak is, akik
itt vannak, hogy segítsenek nekünk megismerni Igaz Természetünket.
Kezdem úgy érezni, hogy az az utazás, amelyről A mennyország létezik-ben írtam,
egyfajta modern misztikus beavatás volt: olyasmi, aminek során a misztériumok
beavatottjaihoz hasonlóan az én régi világnézetem is meghalt, és egy másik született
meg bennem. Nagyon sok ember megy keresztül annak valamilyen változatán, amin én
keresztülmentem, olyan spirituális élményeken, amelyek megváltoztatják őket. Szinte
már úgy tűnik, mintha az egész kultúránk együtt menne át egy tömeges beavatáson. Erre
utal a kortárs ideológiatörténész, Richard Tarnas is. „Elképzelhető, hogy mi civilizációként
és fajként a legkorszakalkotóbb és mindent átfogó beavatási szertartáson megyünk
éppen keresztül, amely a történelemnek a színpadán játszódik le, és maga a kozmosz
játssza a misztériumdráma közönségének szerepét. Lehetséges, hogy az emberiség most
lépett bele a halál-újjászületés misztériumának legkritikusabb stádiumába. Visszatekintve
úgy tűnik, mintha a nyugati civilizációnak a teljes útja az egész bolygónkat és az
emberiséget a beavatási transzformáció felé vezette volna azzal, hogy elszigetelt minket
az élet nagyobb kultúrájától, magától a kozmosztól, és a spirituális elidegenedés
állapotába taszított mindnyájunkat, megismertetve minket a globális léptékben vett
halállal - a világháborúkon és a holokauszton keresztül a nukleáris fenyegetésig, és
mostanra a bolygóméretű ökológiai válságig-, hogy végül bemutassa azt a halált, amely
már nem individuális és személyes jellegű, hanem inkább transzperszonális, kollektív,
bolygóméretű. Nagyobb, mint mi mindannyian. Úgy tűnik, mindnyájan valami új dologba
lépünk be, egy új fejleménybe, a felgyorsult érés válságába, egy megszületésbe, és
mintha nem tudnánk igazán, hogy ez az út hová vezet.”
 Ez nem olyasmi, ami a jövőben vár ránk. Ez most történik. A valóságnak egy új
nézőpontja épül fel lassan, de biztosan: nemcsak az olyan korukat megelőző filozófusok
fejében, mint Tarnas, hanem a hétköznapi emberekében is. Az emberekében, akik
bepillantást nyertek abba, hogy kik is vagyunk mi igazából, honnan jöttünk valójában, és
hová tartunk, és akik hozzám hasonlóan új szókincset keresnek, új nyelvet, és új
világnézetet, amelybe beilleszthetik.
Ez nem könnyű. Hogyan cseréli le az ember a régi világnézetét újra anélkül, hogy
belezuhanna a káoszba? Hogyan tesszük meg azt a lépést az egyik világrendből a
másikba anélkül, hogy azt kockáztatnánk, hogy megcsúszunk, és a kettő közé zuhanunk?
Ehhez bátorság kell. Olyan bátorság, amelyet, hitem szerint, ha kérünk, akkor
megkapunk.
„A természettudósok kötelessége, hogy soha ne seperjék a szőnyeg alá a tudást,
bármilyen bizarr is az a tudás, bármennyire is zavarja azokat, akiknél a hatalom van. Mi
nem vagyunk elég okosak annak eldöntéséhez, hogy a tudásnak mely részei
engedélyezhetőek, és melyek nem.”
-Carl Sagan (1934-1996)
Yvonne Kason orvos 1987-es könyvében, a Túlsó part-ban (A Farther Shore) leírja azt a
halálközeli élményét, amelyet akkor élt át, amikor az orvosi képzése alatt egy pácienst
kísért egy kisrepülőgépen, és lezuhantak egy jeges kanadai tóba. Yvonne küzdött,
miközben a víz elöntötte a kabint, hogy az ormótlan hordágyra szíjazott beteget valahogy
kimenekítse az utasok ajtaján. Mire rájött, hogy a hordágy túl széles ahhoz, hogy
átférjen, megfagyott, és szinte teljesen használhatatlanná vált a keze. Kason kimászott
az ajtón, miközben ömlött befelé a víz, és a part felé kezdett evickélni.
Yvonne hevesen köhögött, és elmerevedett testtel próbálta nagy nehezen az arcát a víz
felett tartani, majd hirtelen azon kapta magát, hogy könnyedén és nyugodtan lebeg több
száz méterrel a tó felett. Teljesen élesen látta önmagát odalent, amint a part felé próbál
úszni, és a félig elsüllyedt repülőgépet is. Tudta, hogy a páciens sorsa, aki még mindig a
repülőgépben volt a hordágyhoz szíjazva, minden bizonnyal meg van pecsételve, és azt is
tudta, hogy a víz hőmérsékletét és áramlatait figyelembe véve valószínűleg az övé is.
Ugyanakkor tökéletes béke árasztotta el. Tudta, hogy bármi is történik, őt mélyen
szeretik, és gondoskodni fognak róla. Semmi rossz nem történhet.
Kason a repülőgépen utazó két másik emberrel együtt mászott ki a partra, és várta a
mentőcsapatot. Végül megérkezett egy helikopter, és Yvonne, ahogy a könyvében írja, „a
paranormális és a normális tudatosság között lebegve” eljutott a kórházba, ahol az
ápolónők bevitték őt a hidroterápiás szobába, és leengedték egy örvénybe: „Miközben
belemerültem a meleg, örvénylő vízbe - írja Kason -, éreztem, hogy a tudatom
összemegy, és a fejem tetején keresztül visszahúzza valami a testembe. Ez ugyanolyan
érzés volt, mint amit szerintem egy dzsinn érezhet, amikor erőszakkal visszaszippantják
apró palackjába. Suhogó hangot hallottam, úgy éreztem, mintha lefelé húznának, és
hirtelen a tudatára ébredtem, hogy ismét teljes mivoltomban a testemben vagyok.”
Ez önmagában is elképesztő történet, de az még rendkívülibb, ami utána történt
Kasonnel. „A több hónapnyi átalakulásnak, amely a halálközeli élményem után
következett - írja -, az lett az eredménye, hogy fizikailag erősebbnek, tisztánlátóbbnak,
és összefogottabbnak érzem magam. Rettenetes belső erőt érzek, és bátorságot ahhoz,
hogy őszintén beszéljek. Ez a tizenöt évvel ezelőtti élmény a mai napig rengeteg
inspiráció forrása számomra. És ami még fontosabb, elindított bennem egy olyan
spirituális átalakulást, amely még most is tart.”
De ez a transzformáció nem egy csapásra történt, és nem is anélkül, hogy
megrendítette volna Kason korábbi világnézetét. Yvonne azt írja: „Amikor végre
visszatérhettem a munkahelyemre, már nagyjából ismét tudtam érezni az ujjaim
hegyével, és mind fizikailag, mind emocionálisan helyrejöttem - de még mindig nem
tudtam, hogy halálközeli élményem volt, azt pedig még kevésbé tudtam, hogy a HKÉ
után az ember elméje nyitottá válik az ezoterikus ingerekre. Képzeljék csak el, hogy
megdöbbentem, amikor két hónappal a repülőgépszerencsétlenség után átéltem az első
ezoterikus élményemet. Egyik este munka után éppen a barátnőmhöz, Susanhez mentem
autóval. Amikor megálltam egy piros lámpánál, egy élénk, ragyogó és szinte sugárzó kép
jelent meg lelki szemeim előtt: egy gennyben úszó agy. A kép annyira éles volt, hogy
szinte sokkot kaptam. Biztos voltam abban, hogy az általam látott kép
agyhártyagyulladásra utal - az agy felszínén lévő felület gyulladására. Abban is biztos
voltam, hogy Susan agyáról van szó. Az első pillanatban annyira meghökkentett ez a
látomás, hogy úgy döntöttem, nem szólok róla senkinek. De amikor megérkeztem
Susanhez, megkérdeztem, hogy van. Azt válaszolta, hogy erős, szokatlan fejfájástól
szenved - ami az agyhártyagyulladás klasszikus tünete - már jó néhány órája. Nem
akartam megijeszteni őt, de, pusztán a biztonság kedvéért, rákérdeztem nála az
agyhártyagyulladás többi tünetére is. Noha Susan egyiket sem tapasztalta, engem
továbbra sem hagyott nyugodni annak a rettenetes, gennyes agynak a képe, és úgy
éreztem, hogy muszáj figyelmeztetnem. Vonakodva elmeséltem neki a látomásomat, és
azt, hogy szerintem mit jelentett. Susan gondolkozott egy kicsit, majd megkérdezte,
honnan lehetne megtudni, hogy a fejfájása tényleg a kezdődő agyhártyagyulladás tünete-
e.”
Yvonne felsorolta a tüneteket, és megígértette Susannel, hogy amennyiben ezek
megjelennének, a barátnője elmegy az ügyeletre. A tünetek jelentkeztek, Susan pedig
elment a kórházba. „Amikor megjelent az ügyeleten - írja Yvonne -, az orvosok mintát
vettek a gerincvelői folyadékból, és megerősítették, hogy Susannek egy ritkán előforduló
típusú, gyakran halálos kimenetelű agyhártyagyulladása van. A korai diagnózis lehetővé
tette, hogy az orvosok sikeresen meggyógyítsák, és Susan két héten belül
hazamehetett.”
Yvonne eleinte nem tudta, mihez kezdjen ezzel az új képességével. Csak amikor pár
évvel később találkozott egy szintén halálközeli élményekkel foglalkozó kollégámmal,
Kenneth Ringgel, akkor tudta meg, hogy a halálközeli élményeknek gyakran velejárója a
kiélesedett érzékelés.
Joseph Campbell 1949-es klasszikusában, Az ezerarcú hős-ben azt állítja, hogy
valójában az összes mítosz és legenda alapvetően egy történet. Ez a történet dióhéjban
így szól: egy embert, aki a maga dolgával van elfoglalva (ez lehet akár hős, akár hősnő)
hirtelen kirángatnak ebből az életből, és egy furcsa, új környezetbe visznek. Ott ez a
valaki megpróbáltatásokon és traumákon esik át, majd a történet csúcspontjaként
találkozik egy istennel vagy istennővel. Ha a főhős férfi, a találkozás általában egy
rendkívül gyönyörű és bölcs nőalakkal történik - egyfajta angyallal -, aki hősünket még
felsőbbrendű birodalmakba vereti: talán egészen az istenihez.
Ez az angyali lény egyrészt teljes mértékben különbözik a főhőstől, másrészt, ezzel egy
időben - azt a furcsa logikát követve, amely a mítoszok és az álmok sajátja szokott lenni -
a főhős legbensőbb énje.
Ezeknek az univerzális történeteknek egy másik közös eleme az, hogy a főhős
valamilyen módon megsebesül: van egy gyenge pontja, amely kínozza, nem hagyja
nyugodni, és megakadályozza, hogy a hős beteljesítse a sorsát. Az a túlvilági találkozás,
amelyről szó volt, begyógyítja a sebét. Amikor a hős visszatér abba a világba, ahonnan
érkezett, már egy másik ember. Beavatottá válik, és az összes beavatotthoz hasonlóan
immár két világ polgára.
Az ilyen történetekben gyakran szerepel egy olyan rész, amelyben a főhősnek a
hazajutása után problémát okoz azoknak az eseményeknek a jelentősége, amelyek vele
történtek. Miközben végbementek, egyértelműen valóságosnak tűntek. De lehetséges
vajon, hogy az egész csak álom volt?
Majd valami apró, általában látszólag jelentéktelen esemény igazolja, hogy a kaland
tényleg megtörtént vele, és mindaz, amit megtudott a története során, igaz. A főhős
bizonyítékot nyer arra, hogy a kaland valóság volt. Rájön egyszer s mindenkorra, hogy az
a hely, ahol járt, nem csak egy álom, és hogy a kincs, amit onnan magával hozott, éppen
olyan szilárd és valóságos.
Ismerősen hangzik?
A beavatottakat/hősöket kriptákba, sírokba és hasonló építményekbe is gyakran
eltemetik, ahol a testük marad, miközben a lelkűk más világokba utazik. Az én
történetemben a „kriptát” az intenzív osztály 10-es számú ágya képviselte, ahol
mozdulatlanul, a barátaimmal és a családommal körülvéve feküdtem, miközben a valódi
énem az Átjáróhoz és a Maghoz utazott. A sámánok gyakran maguk köré gyűjtik a
családjukat és a barátaikat, mielőtt transzba esnek - mielőtt a lelkűk elhagyja a testüket,
hogy a föld alatti és feletti világokba utazzon. És körülöttem is összegyűltek a fiaim, Bond
és IV. Eben, exfeleségem, Holley, az anyám, Betty, és leánytestvéreim, Jean, Betsy és
Phyllis, akik folyamatosan virrasztónak mellettem, amíg be nem fejeztem az utamat.
A gyenge pontom mindeközben pedig az az egész életemen át tartó tudatalatti
küzdelem volt, amelyet azzal a gondolattal vívtam, hogy nem érdemlem meg a
szeretetet. Ez az érzés abból fakadt, hogy csecsemőkoromban elhagytak, majd
örökbefogadókhoz kerültem. A HKÉ-m során az őrangyalom megadta nekem azt a
felsőbbrendű, feltétel nélküli szeretetet, amelyet olyan sok más testen kívüli utazó is
megtapasztalt. És ezzel kezdődött az én mélyebb gyógyulásom.
Az én történetem különösen drámai. De amióta visszatértem, megtudtam, hogy ezt az
élményt különböző változatokban rendszeresen átélik más emberek is. Pontosan ezért
adta Campbell azt a címet a könyvének, amit. Kihangsúlyozta vele, hogy mindnyájan
hősök vagyunk, és mindnyájan hasonló utakat járunk be. Most már tudom, ez a legfőbb
oka annak, hogy soha nem unom meg a történetem elmesélését utazásaim során (mióta
A mennyország létezik megjelent, szinte folyamatosan ezt csinálom), és annak is, hogy
az emberek sem fáradnak bele a hallgatásába. Minél többször elmondom, annál több erőt
merítek belőle; és minél inkább látom, ahogy visszatükröződik azok szeméből, akiknek
elmesélem, annál hatalmasabb az örömöm és a hálám.
Sok beavatási jelenet szól arról, hogy a főhős szembeszáll egy pusztító szörnyeteggel,
és le is győzi. A bakteriális agyhártyagyulladás, az a betegség, amelyben én szenvedtem,
és amelyre Yvonne-t figyelmeztették az új ezoterikus képességei, a modern megfelelője
ezeknek a tűzokádó sárkányoknak vagy emberevő óriásoknak, akikkel a mítoszok és
legendák beavatáson áteső hősei oly gyakran szembekerülnek. A bakteriális
agyhártyagyulladás szó szerint fel akarja falni az embert. Yvonne megpróbáltatásai a
jeges tóban is arra emlékeztettek, hogy sok beavatási jelenet a vízbe mártással kezdődik.
Ami azt illeti, a saját történetem is egy vízbe merüléssel kezdődött - bár nagyon
másfajtával. A mennyország létezik azzal indul, hogy egy hétfői reggelen lüktető
fejfájással ébredek kora hajnalban, és abból a célból, hogy elmulasszam a fejfájást,
beülök a kádba.
A víz az újjászületés elsődleges szimbóluma. Az ősi misztériumi szertartásoknak
gyakran része volt a vízbe merítés. A baptizmus, vagyis a keresztvíz felvétele a görög
baptiszmosz-ból ered, ami szertartásos vízbe merítést vagy mosakodást jelent. A
keresztvíz mindig is annak a „kosznak” a rituális lemosását szimbolizálta, amely földi útja
során gyűlt össze az emberen, hogy az illető visszanyerhesse eredeti, mennyei mivoltát.
Nem mintha akkoriban így gondoltam volna erre. Azon a reggelen szörnyen fájt a fejem,
a munkából való elkésés veszélye fenyegetett, és semmire sem vágytam jobban, mint
arra, hogy folytathassam a napomat.
Amikor kiszálltam a kádból, felvettem a vörös frottír fürdőköpenyemet (később az egyik
olvasóm felvilágosított, hogy a vörös köpenynek rituális jelentősége volt a korai
keresztény keresztelési szertartásokban), és úgy fogalmaznék, hogy „kisbabaléptekkel”
az ágy felé indultam. Miközben újból és újból végigmentünk a szövegnek ezen a részén,
Ptolemy Tompkins, akivel együtt dolgoztam ezen a könyvön és A mennyország létezik-
ben, folyton kivette belőle a „kisbabaléptek”-et. Én pedig mindig visszatettem. Később
Ptolemy azt mondta, hogy nagyon igazam volt abban, hogy benne hagytam ezt a szót.
Oly sok korábbi beavatotthoz hasonlóan először nekem is „kisgyermekké” kellett
változnom ahhoz, hogy visszautazhassak a hazámba. És valamilyen módon éreztem is ezt
- noha tudatos szinten egyáltalán nem.
Akkor is, mint történetem során oly sok esetben, a mitikus- rituális mozzanatok
egyszerűen csak... ott voltak. Egyáltalán nem terveztem meg előre ezt a szimbolizmust.
Itt, az én történetemben, éppen úgy, mint az életben, a jelek-jelképek az élet
elválaszthatatlan részei. Ha keressük, meg fogjuk találni őket. Nem nekünk kell
„odatennünk” őket.
Kedves Dr. Alexander,
2001. november 10-én megmart engem egy mérges kígyó a texasi La Grange-ban.
Egy száz kilométeres helikopteres út után hat egység vért és tizennyolc egység
ellenmérget kaptam, és az austini ügyeletes orvos meg volt győződve arról, hogy
nem fogok életben maradni. Csak két napot töltöttem az intenzív osztályon, de az
első körülbelül tizenkét órában eszméletlen voltam. Bár én nem emlékszem olyan
részletesen a dologra, mint Ön, meg vagyok győződve arról, hogy az apámmal
kommunikáltam, aki ekkoriban az Alzheimer utolsó stádiumában volt. Nem egészen
két hónappal később meg is halt, de két nappal azelőtt, hogy eltávozott közülünk,
amikor meglátogattam, egy nagyon sokatmondó dolog történt. Készülődtünk, hogy
elinduljunk, és az az ember, aki már hónapok óta nem igazán reagált semmire,
nem ismert fel senkit [...] tágra nyílt szemekkel megragadta a kezem, úgy nézett
rám, mintha azt mondaná, hogy „minden rendben lesz, most már mehetsz
Én senkinek nem igazán meséltem erről a dologról soha, még azután sem, hogy
apám elhunyt, a feleségemet leszámítva, aki akkor mellettem volt. Mindig is úgy
véltem, hogy valamiképpen szavak nélkül kommunikáltunk apámmal, és most,
miután elolvastam az Ön könyvét, meg vagyok győződve róla, hogy tényleg így
volt. Ez után az élményem után megváltozott a halálhoz való viszonyom (legalábbis
a sajátomhoz); most már nem félek az elmúlástól, és szinte sebezhetetlennek
érzem magam. Nem szuicid módon, hanem megnyugvásként, úgy értve, hogy nem
félek a gondolatától, hanem szinte örülök neki.
Én mindig is hittem Istenben, csakúgy, mint a családom, de most úgy érzem, hogy
oly módon léptem kapcsolatba Istennel, amelyet még mindig nem értek.
Szeretném, ha tudná, hogy noha még mindig nem értem teljesen, mi történt velem
az öntudatlanságom során, egyre inkább úgy érzem, hogy nem álom volt.
Köszönöm Önnek ezt a nagyszerű könyvet, és további sikereket kívánok a
tekintetben, hogy a lehető legtöbb emberhez eljuttathassa az üzenetét.
Thomas Mueller
Az afrikai dogon nép nyelvén van egy érdekes kifejezés a szimbólumra: „ennek a
lentebbi világnak a szava”. Ezt a materiális világot keresztül-kasul átitatják a
szimbólumok. Mindig megpróbálnak beszélni hozzánk, próbálnak emlékeztetni arra, hogy
mi van mögötte és felette. Amikor könyveket olvasunk vagy filmeket nézünk, akkor
számítunk a szimbolikus nüánszok- ra. De az élet maga is szimbolikus. A szimbolika nem
olyasmi, amit mi teszünk hozzá az élethez. Eleve ott van benne.
Ezért kezdett engem egyre jobban érdekelni az, amit Carl Jung pszichológus
szinkronicitásnak nevezett: az a furcsa mód, ahogyan a látszólag véletlenszerű és
értelmetlen világunk időnként egyáltalán nem véletlenszerűen nyilvánul meg. Mindnyájan
megtapasztaltunk már szinkronicitásokat. Nem pusztán véletlen egybeeséseket, hanem
az események olyan tökéletes egybecsengését, amiről szinte üvölt, hogy jelent valamit.
Jung tisztán érezte ezeket az eseményeket, és a tudományos érdeklődését is felkeltették.
Figyelemre méltó éleslátásról tett tanúbizonyságot, ha figyelembe vesszük, hogy
munkája nagy részét a huszadik század súlyosan materialista középső szakaszában
végezte.
Hozzáállása botrányosnak számított. A tudóstársadalom nagy része szemében a „jelek”
szó nem pusztán tudománytalannak, de egyenesen tudományellenesnek tűnt. A
természettudomány azt sugallja, hogy a jelek és a jelentőség felfedezése csupán illúzió,
projekció. A jelentés a fejünkben jön létre, majd kivetítjük a világra abban a reményben,
hogy beigazolódik. Ha elfogadnánk, hogy a dolgok jelentéssel bírnak, az azzal járna, hogy
ismét fejest ugranánk a tudatlanság és a babonaság feneketlen vermébe, amelyből olyan
hosszan és fáradságos munkával próbáltak kihúzni bennünket a természettudósok. A
filozófusok és a költők feltehetik a kérdést, hogy mit jelentenek a dolgok. A tudósok, mint
azt Jung is pontosan tudta, nem. Ennek ellenére ő döntött, és mégis megtette.
Jung életének legnevezetesebb szinkronicitása akkor következett be, amikor az egyik
páciense arról mesélt neki az ülés során, hogy azt álmodta, egy arany szkarabeuszt
kapott: egy faragott egyiptomi bogarat. „Miközben ezt az álmot mesélte nekem - írja
Jung-, háttal ültem a csukott ablaknak. Hirtelen egy olyan hangot hallottam magam
mögött, mintha halkan bekopogtak volna. Megfordultam, és egy repülő bogarat láttam,
amint kintről úja és újra nekiszáll az ablaküvegnek. Kinyitottam az ablakot, és elkaptam a
bogarat a levegőben, amikor berepült.” Jung, aki a természet világának érdeklődő
megfigyelője volt, gyorsan azonosította a bogarat. „A mi szélességi fokunkon ez a fajta
rovar hasonlít legjobban az arany szkarabeuszhoz: egy szkarabeuszszerű bogár, a
közönséges rózsabogár (Cetonia aurata), amely szokásával ellentétben éppen ebben a
pillanatban érezte szükségét annak, hogy egy sötét szobába jusson.”[3]
Az emberek a világ minden részén ma is olyan élményeket élnek át, a
nagyszabásúaktól a jelentéktelennek tűnőkig, amelyeknek egyetlen üzenete van: az,
hogy a dolgok nem véletlenül történnek. A fenti világ beszél hozzánk, bárhol vagyunk.
Csak meg kell hallgatnunk, hogy mit mond. Hozzám hasonlóan ezeknek az új
beavatottaknak is egy olyan misztériumra nyitották fel a szemét, amely felülemelkedik
minden vallások közötti ellentéten, a vallás és a természettudomány ellentétén, a hit és
a hitetlenség ellentétén. Mi lettünk azoknak a népe, akik esetében a pszichében lévő
ártalmas hasadás (amelynek gyakran a létezéséről sem tudtunk) begyógyult. Bennünk
egyesül Platón és Arisztotelész szelleme. Ennek eredményeképpen mi egy új világban
találtuk magunkat.
Kedves Dr. Alexander,
Hadd kezdjem azzal, hogy én még SOHA nem írtam egyetlen szerzőnek sem. 2013.
október 21-én a huszonöt éves fiunk kórházba került, akkor azt hittük, hogy
gyomorinfluenza vagy ételmérgezés. Az állapota gyorsan romlott, úgyhogy
áthelyezték az intenzív osztályra. Végignéztük, hogy a legtöbb szerve felhagy a
működéssel, egyik a másik után. A mája már nem dolgozta fel az antibiotikumot
[...], a veseműködése rendkívüli mértékben lelassult [...], majd a hasnyálmirigye is
feladta. Pangásos szívelégtelensége lett, úgyhogy a tüdeje is kezdett vizesedni.
Végül a szíve fibrillálni kezdett. Nem adhattak neki glükózt intravénásan, mert
aggódtak, hogy attól diabetikus kómába esne. Tizenegy különböző intravénás
zacskó volt rákötve. Egyikre sem reagált. Mi úgy gondoltuk, hogy csak nagyon sokat
alszik. Nem mondták meg nekünk, hogy kómában van, noha a csuklója és a bokája
„kampószerűen” befelé hajlott, mint azt Ön is írja a könyvében.
A kórház hívott egy lelkészt, egy fájdalomcsillapítási szakértőt [és] egy
palliatívgondozás-szakértőt, megkaptuk néhány temetkezési vállalat brosúráját, és
közölték, hogy már semmit nem tudnak tenni. Azt mondták, ahogy sorra kiürülnek
az intravénás tasakok, nem fogják újratólteni őket. Mi csak imádkozva néztük,
ahogy egyik tasakot a másik után távolították el, egészen a sóoldatig bezárólag.
Ahogy levették a zacskókat, a fiunk testében ismét funkcionálni kezdett az adott
szerv [...]. Az orvosok csak a fejüket rázták; egyikük azt mondta, hogy itt valami
többről van szó, mint amit ők tettek. Mi közben csináltunk egy napirendet, és soha
nem hagytuk őt magára az intenzív osztályon töltött kilenc nap, illetve a kórházban
töltött húsz nap alatt. A fiamat átvitték egy normál kórterembe, majd a kórház
rehabilitációs központjába. November 4-én a szíve magától felvette a sinus-ritmust.
A fiam elbűvölő volt, és nagyon okos [...]. A rehabilitációs osztályon ünnepelte a
 születésnapját. Az egyik ápolónő hozott neki egy példányt az Ön új könyvéből, A
mennyország létezik -ből. Néhány nappal később, egy csendesebb pillanatban
megkérdeztem a fiamat, akarja-e, hogy felolvassak neki egy fejezetet. Ő azt
mondta, hogy persze. Miután olvastam neki egy darabig ránéztem, és a
tagbaszakadt, 193 centi magas felnőtt fiam arcán könnyek csorogtak.
Megkérdeztem, hogy felzaklatta-e a könyv, és hogy abbahagyjam-e. Ő azt felelte,
hogy ne, olvassam tovább. Azt szerette volna, hogy olvassak fel még néhány
fejezetet.
Aznap este, miközben alváshoz készülődött, csendesen azt mondta: „Én Istennel
beszélgettem az intenzív osztályon. Ő azt kérdezte tőlem, hogy maradni akarok-e,
vagy hazamennék. Én azt válaszoltam neki, hogy haza akarok menni. Nem tudtam,
hogy mások úgy gondolták, a mennyországba kerültek. Mi a Mennyország kapuja
mellett álltunk. Rengeteg növény volt odabent. Majd később mesélek róla.”
Érdekes módon pár nappal később megkérdeztem az ápolónőt, mikor olvasta ezt a
könyvet. Azt válaszolta, hogy soha nem olvasta. Valaki más tanácsolta neki, hogy
ezt a könyvet szerezze meg nekünk, úgyhogy külön megrendelte.
A fiam 2013. november 19-én jött haza a kórházból. Az Ön könyve segített neki
feldolgozni azt, ami vele történt [...].
Tovább olvastuk a fejezeteket sorra, amíg ahhoz a részhez nem értünk, ahol Ön is
hazament. Akkor azt mondta, hogy majd később befejezzük -pár héttel később.
Időre volt szüksége. Nem sikerült együtt befejeznünk a könyvet. A fiam csak hat
hetet töltött otthon; soha többé nem mesélt nekünk az élményéről. 2014. január4-
én meghalt HIN1:2009 vírusos fertőzésben.
Nagyon köszönöm, hogy megírta a könyvét. Sokat segített vele nekünk. Amikor a
fiam elhunyt, úgy gondoltam, hogy a Mennyország kapujába tért vissza, és most
Istennel beszélget.
Üdvözlettel
Claire
1991 decemberében egy Elizabeth Lloyd Mayer nevű ismert San Franciscó-i
pszichoanalitikusnak problémája támadt. A lánya pótolhatatlan hárfáját ellopták egy
koncerten. Mayer két hónapot töltött azzal, hogy minden rendelkezésére álló eszközzel
megpróbálta előkeríteni a hárfát. Végül, írja könyvében, a Természetfeletti tudás -ban.
(Extraordinary Knowing), egy barátja azt javasolta neki, hogy ha tényleg bármit
megtenne a hárfa visszaszerzéséért, akkor próbálkozzon meg egy varázsvesszős
emberrel. „Én semmit nem tudtam a varázsvesszősökről - írja Mayer -, csak annyit, hogy
ők azok a furcsa alakok, akik föld alatti vízereket keresnek villás botokkal.” Mayer
számára, aki a berkeley-i University of California professzora, ez ismeretlen terület volt.
Ő úgy gondolta, hogy az az elképzelés, miszerint egy elveszett tulajdonát megtalálhatja
egy idegen, színtiszta képtelenség. Ez az összes szabályát semmibe vette annak a
világnak, amelyben ő élt, és évtizedekig sikeresen gyakorolta pszichiáteri szakmáját.
Ugyanakkor tényleg nagyon szerette volna visszaszerezni azt a hárfát.
Miközben mindent megtett, hogy kordában tartsa a szkeptikus belső hangot, Mayer
felhívta azt a számot, amelyet a barátja adott meg neki azzal, hogy egy híres arkansasi
varázsvesszős emberé.
„Várjon egy másodpercet - mondta a varázsvesszős ember. - Mindjárt megmondom,
hogy még mindig Oaklandben van-e.” Azzal folytatta, hogy igen. Egy utcatérképet
használva megadta a pontos címet, ahol a hárfát megtalálhatják. Mayer elgondolkozott
azon, hogy mihez kezdjen ezzel az információval. Nem kopoghatott be egyszerűen a ház
ajtaján azzal, hogy egy varázsvesszős ember azt mondta, itt van a lánya hárfája.
Majd ihletet kapott. Kinyomtatott pár szórólapot a hárfáról, és bedobálgatta őket
kétsaroknyi körzetben a ház körül.
Három nappal később megcsörrent a telefonja. A vonal túlsó végén lévő illető azt
mondta, hogy látta a szórólapot, és hogy a hárfa a szomszédjánál van. Néhány további
telefont követően megbeszéltek egy találkozót, és a hárfa visszakerült a gazdájához.
Miközben Mayer a lánya visszaszerzett hárfájával a hátsó ülésén hazafelé vezetett, egy
háromszavas mondat formájában megvilágosodott.
„Ez mindent megváltoztat.”
A fenti történet arról szól, milyen sokan vagyunk a természettudomány világában, akik
megváltoztatjuk a nézőpontunkat azzal kapcsolatban, hogy miféle hely is ez a világ. Mi
olyan helyzetben találtuk magunkat, amelyben arra kényszerültünk, hogy az összes régi
magyarázatot megpróbáljuk ráhúzni egy újfajta jelenségre. Amikor ez nem működött,
kénytelenek voltunk tekintetbe venni azt a lehetőséget, hogy a világ, ahogyan mi látjuk,
nem az a világ, ami igazából körülvesz minket. Ez ahhoz vezetett, hogy új világnézetekkel
próbálkozzunk; olyan megközelítésekkel, amelyek jobb válaszokat kínáltak, mint a régi
módszereink.
Lehet, tisztában voltunk azzal, hogy ezek a világfelfogások már korábban is léteztek,
csak éppen bugyutának tartottuk őket. Lehet, hogy még mindig bugyutának tartottuk
őket.
De... szerettük volna visszakapni a hárfánkat.
Úgyhogy megkockáztattuk a dolgot. Összeszedtük a bátorságunkat, és megnyitottuk
magunkat az új és a megszokottól radikálisan eltérő nézetek előtt azt illetően, hogy
miféle hely is lehet ez a világ igazából. Az olyan emberek esetében, mint dr. Mayer, a
kapott jutalom sokkal nagyobb volt, sokkal fontosabb, mint bármilyen hárfa. Mi
önmagunkra találtunk rá ismét. Azt tudtuk meg, hogy ha arról a három kérdésről van szó,
amelyeket az előttünk járó kultúrák tettek fel, akkor a válaszok teljesen másfajták
lehetnek, mint amilyenekről valaha is álmodtunk.
Mayer története azt is bebizonyítja, hogy ehhez a nézőpontváltáshoz nem feltétlenül
van szükségünk olyan drámai élményekre, mint a HKÉ. De én hiszek abban, hogy nekünk,
akik keresztülmentünk ilyen a drámai élményen, kötelességünk terjeszteni az igét -
elmesélni, hogy hol jártunk, mit láttunk, és minden rendelkezésünkre álló tehetségünket
felhasználni ahhoz, hogy életre keltsük ezt az üzenetet, és tolmácsoljuk a világ számára.
Hozzám hasonlóan Kason és Mayer is orvosok voltak, és mindkettőt erőszakkal
rángatták át ebbe az új világba, ahol a dolgoknak jelentősége van. Mindketten sikeresen
átjutottak. Olyan orvosokká váltak - a természettudomány klubjának legmagasabb szintű
beavatottjaivá -, akik nem félnek megérteni, hogy a jelek, a spirituális világ nyelve létező
dolog. Hogy egy másik világ próbál meg beszélni hozzánk, és minél jobban figyelünk,
annál több mindent meg fogunk érteni. A természettudomány és a spiritualitás ikerfolyói
ezekben az orvosokban nem egymás ellen küzdenek, hanem inkább egymás köré
fonódnak, nagyjából úgy, ahogyan a caduceus két kígyója tekeredik a szent bot köré,
amely a mai napig látható szinte minden orvos rendelőjében.
Kedves Dr. Alexander,
A feleségem, Lorraine 2013.június 24-én hunyt el, huszonegy év házasság után.
Lorraine egész életében nagyon spirituális volt, és az Arlingtom Metafizikus Egyház
tagjaként reiki- gyógyítással foglalkozott Virginiában. Lorraine-nek indián „vezetői”
is voltak, akikhez a nehéz pillanatokban fordult. Miután Lorraine eltávozott, én
pedig szembesültem azzal a kihívással, hogy össze kell csomagolnom minden
holmimat, és el kell költöznöm a következő lakhelyemre, gyakran kiültem a
tornácra, hogy megpróbáljak lazítani egy kicsit, és lám, egy szép napon egy
pompás királylepke jelent meg és szálldosott körbe-körbe, nem egészen három
méterre onnan, ahol ültem. Ez furcsának tűnt, mert nem bukkant fel több pillangó.
Mivel több mint tizennégy éve éltem ugyanazon a helyen, tudtam, hogy a pillangók
általában csapatostul jelennek meg. De ennek a pillangónak nem voltak társai.
Továbbá, amikor ki kellett mennem, amikor kinyitottam a garázsajtót ; mindig
megjelent ugyanez a pillangó. Nem tudtam mire vélni a dolgot. De arra nagyon
vigyáztam, hogy miközben kitolatok az autómmal, ne üssem el a pillangót.
[...] úgy gondoltam, hogy talán Lorraine tért vissza a földre pillangóként, de
további bizonyítékokra volt szükségem [...] mindennel kapcsolatban szkeptikus
voltam, aminek bármi köze van a spiritualitáshoz [...]. Ez most a hit és a lelki béke
keresésének a kezdete számomra.
Amikor Lorraine meghalt, úgy döntöttem, hogy egy olyan szervezetnek ajánlom fel
a testét, amely orvosi kutatásokhoz használja fel az elhunytakat. Egy adott időszak
után Lorraine-t a megegyezésünk értelmében el kellett hamvasztaniuk, és a
hamvait el kellett juttatniuk hozzám. Lorraine utolsó kívánsága az volt, hogy egy fa
mellé temessem, hogy a lelke képes legyen felvenni a kapcsolatot a „vezetőivel”.
Idővel majd még visszatérek erre.
Miközben összepakoltam a holmimat a költözés előtt, kézbe kellett vennem
Lorraine személyes dolgait is, beleértve az ékszereit, és különböző egyéb
tárgyakat. Amikor kinyitottam az ékszeres dobozának fiókjait, folyamatosan
pillangókat ábrázoló darabokkal találkoztam. Tudtam, hogy Lorraine szereti a
pillangókat, de más gyűjthető dolgokat is szeretett, például a kerti törpéket, a
Dickens Village-épületeket és bábukat, a porcelánteheneket, és azt a nagyjából
száz babát, amelyet összegyűjtött, és szétpakolt a házban mindenfelé. Tartsuk
észben, hogy miközben ez a csomagolás folyt, a pompás királylepke végig odakint
várta, hogy kimenjek.
[...] Miután berendezkedtem a lakásomban, elküldettem magamnak Lorraine földi
maradványait. Felbontottam a postacsomagot, és kivettem belőle a tízszer tizenöt
centis dobozt, amely egy szép szalaggal volt átkötve. Alig volt súlya. Ironikus
módon egy dal jutott eszembe, miközben kezemben tartottam a dobozt, amely
Lorraine hamvait tartalmazta: Peggy Leetől az „Is that all there is?” [Ez minden?]
Feltettem a tartót a könyvespolcomra a dolgozószobámban, és gondolkozni
kezdtem azon, hogyan teljesíthetném a feleségem utolsó kívánságát. Miután két
hétig őrizgettem azt, ami Lorraine-ből maradt, kiötlöttem egy tervet. Azt
terveztem, megkérdezem a barátomat, Normant, hogy kereshetek-e egy megfelelő
nyughelyet Lorraine számára a lánya 13 holdas erdejében, a marylandi South
Mountain oldalában [...]. Egy szép napon megállapodtam Normannel, hogy
elviszem Lorraine-t abba a kis darab mennyországba, és keresek egy egészséges
fát, amely alatt békében nyugodhat.
Amikor odaértünk a birtokra, és arról beszéltünk, hol találhatnánk meg a „legjobb”
fát, lám, egy pompás királylepke jelent meg és kezdett körbe-körbe repkedni ott,
ahol álltunk. Mint korábban, amikor a régi házam tornácáról láttam meg azt a
pillangót [...], most is csak egy jelent meg. [ ...] Miután kijelöltük a megjelelő
helyet, Norman segített nekem egy akkora gödröt ásni, amekkorában elfértek
Lorraine hamvai. Ekkor kioldottam a dobozon lévő zsinór csomóját, és kinyitottam a
dobozt. Abban egy műanyag tasak volt, benne mindazzal, ami szeretett
feleségemből, lelki társamból maradt. Kibontottam a műanyag tasakot is, és
beszórtam a hamvakat a végső nyughelyként szolgáló sírgödörbe. Ezalatt a pompás
királylepke végig ugyanazon a területen maradt, ahol hagytuk. Akkor már nagyon
úgy éreztem, hogy Lorraine volt ott egy pompás királylepke alakjában.
A meggyőződésemet igazolták a későbbiek. Tegnap felhívtam Normant, és azt
mondtam neki, hogy szeretném meglátogatni a nyaralóban, és szeretnék
megismerkedni a lányával is. Tegnap volt körülbelül tíz napja, hogy eltemettük
Lorraine-t. Amikor odaértem, és körbesétáltunk a birtokon, találja ki, hogy ki
repkedett ott egymagában. Igen! Kitalálta. Ugyanaz a pompás királylepke, amely
nagyjából egy hónappal korábban jelent meg az életemben. Miután elolvasta a
történetemet, eldöntheti, hogy elhiszi, vagy sem. Mondhatja azt, hogy a pompás
királylepkék gyakoriak ezen a környéken, de tartsa szem előtt, hogy ez mindig egy
pillangó volt, egyedül.
Don Entlich
 Ha egy nőnek meghal a férje, aki mondjuk, nagyon szerette a vörös kardinálispintyet,
aztán amikor a halálának évfordulóján a feleség kisétál a síremlékhez, ott ül rajta egy
vörös kardinálispinty, akkor azt nyugodtan jelnek lehet venni. Ne hagyjuk, hogy
valamilyen belső hang azt súgja nekünk, hogy a kardinális ottléte véletlen egybeesés.
Kivéve, ha tisztában vagyunk az egybeesés szó pontos jelentésével, ugyanis valójában
azt jelenti, hogy két dolog történik egy időben, vagyis egy mélyebb és találóbb
kifejezéssel élve: szinkronicitás.
„Ha rám mosolyogsz - szól egy, az én egyetemi éveimben népszerű Crosby, Stills and
Nash által játszott szám szövege meg fogom érteni, mert ez olyasmi, amit mindenki
mindenhol ugyanazon a nyelven csinál.”
Az univerzum csak egy nyelvet ismer, és ez a jelek nyelve. A jelentés az univerzum
összes szintjébe be van épülve - még abba a szintjébe is, ahol mi élünk, és ahol a
legnehezebb észrevenni. Ezért szoktak leginkább arra panaszkodni az emberek modern
világunkkal kapcsolatban, hogy itt az élet értelmetlen. A felszín alatt viszont minden, csak
nem értelmetlen.
 Harmadik fejezet
A látás ajándéka
„Mikor nincs mennyei látás, a nép elvadul ”
- Példabeszédek 29:18

Platón nem ezt a szót használta, de szerintem tetszett volna neki a modern homályos szó
a helyzetünk leírására. A homály a sötétséggel rokon. Ugyanakkor akár az iszapos-t is
használhatnánk, ami a sárra, a földre utal. Ez azért lenne logikus, mert az a sötétség,
amellyel itt küzdünk a földön, pontosan ez a fajta sötétség. Szent Pál akkor mutatja be
ennek a fogalomnak a legismertebb verzióját, amikor a Korinthosziakboz írt első levélben
arról beszél, hogy „mintegy sötét üvegen keresztül” látjuk a világunkat. A föld a
hagyományos bölcseletek szerint egy olyan hely, ahol nehéz látni.
De az a látás, amelyet a földi élet olyan erősen tompít, nem a fizikai látásunk. Hanem
a spirituális látásunk: az az érzékszervünk, amely lehetővé teszi, hogy tudjuk, hogy
vagyunk éppen a spirituális univerzumban, pontosan úgy, ahogy a fizikai látásunk
lehetővé teszi, hogy lássuk, hol vagyunk a fizikai világban.
Kétszáz évvel ezelőtt, amikor a modern tudományos világnézet még gyerekcipőben
járt, William Blake költő kitalált egy szót arra a vonakodásra, amely a tudományos világot
jellemzi, nem akarván észrevenni és elismerni a világ spirituális oldalát. Ezt az ellenállást,
és a vele járó filozófiát Egyszeres Látásnak nevezte.
„Egyszeres látástól,
S Newton hitétől tartson Isten távol...”
Az a Newton, akit itt Blake emleget, Sir Isaac Newton matematikus, fizikus, a gravitáció
törvényeinek megfogalmazója. Newton történelmünk egyik legnagyobb tudósa - sőt talán
egyenesen a legnagyobb. Ugyanakkor a sikerei mellett bűnös egy hiba elkövetésében. Ő
a világot „belülre” és „kívülre” osztotta fel, és azt mondta, hogy az utóbbi az igazi
valóság:
„Megfigyeléseim szerint semmi egyéb nem tartozik a test természetéhez, mint hogy az
egy hosszúsággal, szélességgel és mélységgel rendelkező dolog, különböző alakokban és
különböző mozgással. Továbbá azt is megfigyeltem, hogy ezek az alakok és mozgások
csak jellemzők, amelyeket semmilyen hatalom nem tudna önmagában fenntartani;
másrészt a színek, szagok, ízek, és minden ilyesmi csak a gondolataimban létező
érzékszervi élmény, és nem különbözik jobban a testektől, mint amennyire a fájdalom
különbözik annak az eszköznek az alakjától és mozgásától, amely kiváltja.”
Newton és korának tudósai abban hittek, hogy amint a természettudomány mindent
megmér a „külső” anyagi világban, mindent tudni fognak, amit tudni lehet. Az emberi
tudatot kihagyták a képből. Miért is vették volna bele? Azt nem lehet megtalálni. Nem
lehet levadászni és megmérni. Nem lehet mérlegre tenni. És ez biztosan azt jelenti, hogy
nem is valóságos.
A mi világunk még mindig az anyagnak (a „külvilág”-nak) és az elmének (a „belső
világnak”) erre a megkülönböztetésére épül, amelyet Descartes fektetett le. „Akár
tetszik, akár nem - írja Larence LeShan pszichológus 2013-as könyvében, A paranormális
új tudományá-ban (A New Science of the Paranormal) - ez egy természettudományos
társadalom. Meghallgatjuk a vallási vezetőket, a gurukat és a politikusokat is, de úgy
gondoljuk, hogy azok az emberek, akik tényleg igazat mondanak, a természettudósok.”
Majd LeShan felteszi a kérdést, hogy mi történne, amennyiben - mint az szerintem
elkerülhetetlen- a tudomány elkezdené komolyan venni a spirituális világot:
 „Röviden, bekerülne a köztudatba - abba a fajtába, amelyre akkor gondolunk, amikor az
»ezt mindenki tudja« kifejezést használjuk -, hogy az emberi lény több mint amit az
érzékszerveinkkel felfogni képesek vagyunk, és hogy nem vagyunk véglegesen bezárva a
saját bőrünkbe. De ezek a tények egyelőre nem igazán vannak hatással ránk. Nem
jelentenek fenyegetést az érzékszerveink hétköznapi világára. Az életünk falai nem
fognak nagy robajjal leomlani. Én pontosan úgy folytattam az életemet, ahogyan
korábban, miután megtudtam, hogy a szilárdnak tűnő asztal, amelyre támaszkodom, csak
légüres tér, amely körül a tömeg, a töltés és a sebesség terei rohannak - hogy abból áll,
amit Werner Heisenberg úgy nevezett, »szingularitások által kísértett légüres tér«.”[4]

Mi fel fogunk ébredni Newton álmából.

Kedves Dr. Alexander;

1999. augusztus 19-én az apám már tizenhárom napja kórházban volt. Egy sor
agyvérzést kapott egymás után, melyek következtében reakcióképtelen állapotba
került. Az orvosokkal folytatott hosszas konzultációk után a család úgy döntött,
hogy „elengedjük ”.
Az utolsó néhány napot három testvéremmel együtt napi huszonnégy órában az
ágya mellett töltöttük. Valaki mindig ott volt vele a szobában. Körülbelül hajnali
négy körül elkezdte azon a jellegzetes módon venni a levegőt, amely arra utal,
hogy közel a vég. Mi arra számítottunk, hogy ez hamarabb bekövetkezik, de az
apám erős férfi volt, és nem sietett eltávozni.
A szobában koromsötét volt leszámítva a falba épített éjjeli lámpát, amely
megvilágította a padló egy részét. A hatodik vagy a hetedik emeleten voltunk,
úgyhogy az utcai lámpák fénye nem szűrődött be az ablakon.
Eljött apa utolsó lélegzetvétele. A keze és a lába már ki is hűlt. Én körülbelül
harminc centire ültem az ágytól, a fejem a tenyeremben nyugodott, a könyököm a
térdemen. Apa felém fordítva feküdt, a feje alig harminc centire volt az enyémtől.
Épp arra készültem, hogy felálljak, és beszéljek a fivéremmel és a nővéreimmel,
amikor megpillantottam valamit. Olyannak tűnt, mintha egy kis porszem hullott
volna apám halántékára. Ekkor az jutott eszembe, hogyan láthatom ezt a
„porszemet”. A szoba majdnem teljesen fekete, de én mégis látom! Mi világítja
meg? Körbenéztem, hogy nem valamilyen fényforrásnak a fénye tükröződik-e apám
fejéről, de semmi ilyesmit nem láttam.
Egy pillanatra lehunytam a szemem, hogy pihentessem, megdörzsöltem az
ujjammal, majd kinyitottam - és a porszem még mindig ott volt, még mindig
látszott. Közelebb hajoltam hozzá, arra számítva, hogy elszáll. De nem így történt.
Miközben néztem, valami elkezdett kibújni apám fejéből! Tágra nyílt a szemem, és
nagyon lassan vettem a levegőt, miközben megpróbáltam megfejteni, hogy mit is
látok...
Egy kis gömb, nem nagyobb fél centisnél, bukkant elő apám halántékából.
Ugyanolyan gyönyörű, intenzív színe volt, mint a gyertyaláng közepén látható
kékségnek. Fehér sugarak törtek elő belőle. A július negyedikéi tűzijátékra
emlékeztetett, de ezek a szikrák valahogy lassított felvételként mozogtak.
Körülbelül egy perccel később az egész gömb a felszínre bukkant, és megpihent
apám halántékán. Egy apró, kék glóbusz, amelyből fehér, szikrázó sugarak eredtek.
A gömb pár másodperccel később lassan felszállt, körülbelül fél méterre az apám
teste fölé, és ott lebegett pár másodpercig.
Majd lassan még magasabbra emelkedett, és a szoba nyugati oldala felé kezdett
sodródni (igazából nem egyszerűen csak sodródott: mintha szándékosan akart
volna egy konkrét irányba menni), aztán felemelkedett, áthatolt a mennyezeten, és
eltűnt.
Én még mindiga székemben ültem, arrafelé fordulva, amerre a gömb távozott.
 Visszafordultam, vártam, hogy valaki mondjon valamit- de senki nem szólt. Nem
akartam olyan kérdéseket feltenni, amelyekkel szavakat adok a testvéreim szájába,
úgyhogy egyszerűen csak annyit mondtam:„Nem láttatok az előbb valamit?”A
nővérem visszakérdezett. ,,.Arra a fényre gondolsz, ami apa halántékából jött ki?”
Szerintem Shakespeare-nek igaza volt. amikor azt írta, hogy „több dolgok vannak
földön és égen, minisem bölcselmetek álmodni képes”.
David Palmer, Higganaum, CT
„Nem történt az előbb valami?"
„Te is láttad?"
„Te is érezted, amit én?"
Az emberek rendszeresen fel szokták tenni ezeket a kérdéseket olyan helyzetekben,
amilyenről David mesélt: olyan helyzetekben, amikor egy szerettünk eltávozik, és valami
megmagyarázhatatlan - valami, ami nem megfogható - kiséri ezt az eseményt. A
természettudományos módszer megköveteli, hogy a jelenség ne csak egy ember számára
legyen látható. Azt is megköveteli, hogy a jelenség megismételhető legyen. Ezért válnak
az olyan történetek, mint Davidé - amelyek egyébként elképesztően gyakoriak -, igen
könnyen a kritikusok martalékává.
Vagy legalábbis a legtöbben így gondolják.
Azokban az években, amikor a Duke Egyetem Orvosi Karára jártam az észak-karolinai
Durhamben, gyakran elsétáltam egy egyáltalán nem feltűnő épület mellett, amelyre az
volt írva, hogy A Paranormális Jelenségek Rhine Központja. Soha nem szenteltem neki túl
sok figyelmet. Nem kételkedtem benne, hogy nagyon sok jó szándékú ember dolgozik
benne keményen; a tesztek alanyaival megpróbálják kitaláltatni, milyen kártyalapokat
húznak elő véletlenszerűen egy pakliból, egyszóval hasonló jellegű kísérleteket
folytatnak.
És valóban ilyen dolgokkal foglalkoztak a Rhine Központ falain belül. Csak azt nem
tudtam, hogy ezek a kísérletek, és számtalan hasonló, amelyeket az Egyesült Államok,
Kanada, Nagy-Britannia és más országok kicsi, de köztiszteletben álló intézményeiben
végeztek, kétségbevonhatatlan statisztikai valószínűséggel bebizonyították, hogy a
telepátia létezik.
De mi lett az eredménye ennek a felfedezésnek? Mint arra LeShan rávilágít, nem sok
következménnyel járt. Nem is azzal van probléma, hogy léteznek-e a materialista
természettudomány határain túllépő jelenségek. Azok léteznek. A probléma azzal van,
hogy hogyan lehetne ezt az információt a csontunk mélyére, a vérünkbe továbbítani. A
probléma azzal van, hogyan lehetne minket másfajta emberekké változtatni, mint
korábban voltunk.
A probléma igazából a transzformációval van.
Mi mindig is tudtuk, hogy kik vagyunk. Ez a tudás többször és több helyen jelent meg,
süllyedt el, majd bukkant a felszínre ismét, mint azt bárki képes lenne megszámolni. Ez a
tudás éppen olyan öreg, mint a paleolitikum (a jó öreg kőkorszak, körülbelül harmincezer
évvel ezelőtt), amikor az elődeink már magzati pózban temették el a halottaikat, és
virágokkal és kagylókkal rakták őket körbe, amivel azt jelezték, hogy bár a testük a
földbe került, a túlvilágon majd újjászületnek. És éppen annyira modern, mint John
Stewart Bell 1964-es elméletének 2014. évi kísérleti bizonyítása, amely szerint a párban
lévő részecskék akkor is azonnal igazodni fognak egymáshoz, ha több millió fényév
választja el őket, mivel az idő és a távolság önmagukban pusztán illúziók.
M i mindig is a valódi univerzumban éltünk. Az soha nem változott meg. Mi magunk
vagyunk azok, akik megváltoztunk, újra és újra változunk. Mi vagyunk azok, akik
eltávolodtak attól a valódi univerzumtól, visszatértek hozzá, majd ismét eltávolodtak tőle.
De még soha nem távolodtunk el ilyen messzire, ennyire hosszú időre, mint most.
Mindenki tudja, milyen következményekkel jár, ha az ember tárgyként kezeli a
természetet - valami halott dologként, amelyet úgy manipulálunk, ahogy nem
szégyelljük. Mi tisztában vagyunk vele - materialista értelemben -, hogy a bolygónk nagy
bajban van. De nem mindenki tudja, hogy a probléma megoldásának éppen annyira
spirituálisnak is kell lennie, mint materiálisnak - nemcsak az életmódunkon kell
változtatnunk, hanem azon is, amit arról a három nagy kérdésről gondolunk, amelyeket
az előttünk élők nagyon okosan soha nem tévesztettek szem elől. Miért? Mert csak úgy
élhetünk boldogan ezen a földön, ha sugárzik ránk a mennyország fénye. Mennyország
nélkül élni annyit tesz, mint rabszolgájává válni a teljesség iránti elfojtott sóvárgásnak,
amelyet a teljesség létezésének a tudata okoz. Nem nehéz észrevenni, hogy ez az
elfojtott sóvárgás milyen sok szélsőséghez vezetett, amelyek olyan tönkretett és
veszélyben forgó hellyé tették bolygónkat, amilyen ma.
Láttak már valaha rókát a vadonban? Észak-karolinai lévén, én rengeteget láttam, és
mindig gyönyörűnek találtam őket. Ha elképzelünk egy ilyen állatot, az nagyon jó
módszer annak megértésére, hogy mit kaptunk Newtontól, Galileitől, Descartes-tól és az
új természettudományos világkép többi megalkotójától a tizenhatodik század óta, illetve
annak megértésére is, hogy mit vettek el tőlünk.
Képzeljük el, mit látott egy középkori jobbágy, amikor észrevett egy rókát.
Természetesen maga az állat is ott volt, de a bibliai, mitológiai és néphitben gyökeredző
képzettársítások hatalmas tömege övezte, amelyek nem feltétlenül voltak igazak. A róka
ravasz, érzéki, becstelen, bűnös... Számtalan olyan dolog, ami egyértelműen nem a
sajátsága, de amilyennek egy akkori ember látta óhatatlanul is, mert nagy részben úgy
tanítottak, hogy a Biblia szemüvegén keresztül nézze a természetet.
Amikor a természettudomány létrejött a tizenhatodik században, forradalmi hatást
gyakorolt az összes ilyen régi képzettársításra. A róka, mint arra a természettudomány
korának úttörői rájöttek, egyáltalán nem ravasz, érzéki, becstelen lény. Hanem állat - az
emlősök osztályán belül a kutyafélék családjának tagja, ekkora és ekkora territóriummal,
ennyi és ennyi hétig tartó vemhességi idővel. De megszűnt antropomorfizált, rosszban
sántikáló kis ravaszdinak lenni.
Arisztotelész a logikát használta, amikor a világról gondolkozott, de nem használt
tudományos módszert. Nem tette próbára a dolgokat (mint azt korábban említettem, az
alkimistáknak tartozunk köszönettel azért, hogy kidolgozták a természettudományos
módszer gyakorlati alkalmazásának kísérleti aspektusait, amelyeket végül a tudományos
világ is átvett). A múltban senki nem fáradozott azzal, hogy felboncoljon egy rókát, hogy
összehasonlítsa a koponyafelépítését más ragadozókéval, hogy megnézze, miben
különbözik a szíve, a mája vagy a többi belső szerve egy tehénétől, egy libáétól vagy egy
emberi lényétől. A tudományos forradalom ősatyái egy lépéssel tovább vitték a közvetlen
megfigyelés arisztotelészi szellemét. Már nem csupán megfigyelték a világot, és
gondolkoztak róla - hanem szétszedték, egészen a legkisebb alkotóeleméig.
Ez az új hozzáállás a világhoz nem csupán rettenetesen hatékony volt, hanem egyben
rendkívül őszinte is. Tartsuk tiszteletben a fizikai világ valóságát , mondja nekünk ez a
megközelítés. Ne vesszünk el valami képzeletbeli, dogmatikus vallási rendszerben, amely
kitalált jelentésekkel ruházza fel a világot és a benne lévő dolgokat. Menjünk ki figyeljük
meg a világot a saját szemünkkel, és derítsük ki, hogy mi is igazából.
Mindez csodálatos. De persze valamennyien tudjuk, hogy mi történt nem sokkal
ezután. Túl messzire mentünk. A modern természettudomány eredményeivel egy időben
- azzal, hogy képesek vagyunk egy olyan állatot tanulmányozni, mint a róka, és valóban
összetett módon, több szempontból megvizsgálni - gyökeret vert bennünk az a
meggyőződés is, hogy a világ, és minden, ami benne van, nem több egy olyan tárgynál,
amelyet elkaphatunk, megölhetünk, felboncolhatunk, és - ami a legfontosabb -
felhasználhatunk. Hamarosan a rókát - minden mással együtt a világban - csak és
kizárólag az anyagi értéke alapján ítélték meg. A rókából csirketolvaj lett, a háziállatokat
fenyegető kártevő, a ruhaiparban értékesnek számító szőrme hordozója, egy olyan állat,
amely kis mennyiségben sportcélokra használható, és semmi egyéb.
De egy róka sokkal több ennél: multidimenzionális teremtmény, akinek a jelenlegi
formája fizikai, de a valódi természete spirituális.
Éppen úgy, mint nekünk.
 „Az ember a halála után is ember marad.”
- Emanuel Swedenborg
Ennek a multidimenzionális nézőpontnak a visszaszerzése - az arra való képesség, hogy a
rókákat, önmagunkat és minden mást a világon a spirituális univerzum kontextusában
lássunk - az új világnak a lényege, amelyet a tudomány és a spiritualitás házassága fog
elhozni végre. Ez egy olyan világnézet, amely nem „vallásos” a szó régi, filozófiai,
dogmatikus értelmében, és nem is „tudományos” a szó reduktív, materialista, tárgyiasító
értelmében. Ez a világlátás egy olyan módja, amely képes arra, hogy megmérje a világot,
illetve természettudományos módszerekkel megfigyelje, de anélkül, hogy elveszne a
pusztán materialista nézőpont rettenetesen egydimenziós mivoltában.
Már ez előtt a pillanat előtt is léteztek olyan tudósok, akik megértették, hogy a
racionalizmusnak újjá kell születnie, ha azt akarjuk, hogy tényleg hasznos legyen. A
tizennyolcadik századi Johann Wolfgang von Goethének, a nagyszerű írónak és költőnek,
egyben a modern természettudomány egyik alapító atyjának valószínűleg az ősi
misztériumvallások jártak a fejében, amikor papírra vetette ezeket a híres sorokat:
És amíg ez nem tiéd: élet a halálban - bús vendég vagy, nem
egyéb, földön és homályban [5]
Goethe arra utal ezekkel a sorokkal, hogy még manapság, a modern tudományos
világban is beavatottaknak kell lennünk. Ha nem avatnak be minket valódi mivoltunk
ismeretébe, és annak a helynek az ismeretébe, ahonnan jöttünk, akkor elveszítjük a
lábunk alól a talajt. Azok számára, akiket megvakít a tudásnak ez a hiánya, a világ
tényleg nagyon sötét hellyé válik.
Amikor a nagy tudós és matematikus, Blaise Pascal 1662-ben meghalt, ezt a levelet
találták a kabátjába varrva:
Az Úr 1654. éve
November 23., hétfő, Szent kelemen Pápa és Mártír ünnepe, és más mártíroké.
Szent Krizosztomusz mártír és mások napja.
Körülbelül este fél tizenegytől körülbelül fél órával éjfél utánig.
Tűz.
Abrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene,
Nem a filozófusok és a tudósok Istene,
Abszolút bizonyosság: a logikán túli Öröm. Nyugalom.
Megfeledkezés a világról, és Istenen kívül mindenről.
A világ nem ismert téged, de én ismerlek téged.
Öröm! öröm! öröm! örömkönnyek!
Gustav Fechner egy köztiszteletben álló tizenkilencedik századi fizikus volt, a modern
kísérleti pszichológia egyik atyja. Az Egy tudós vallása című könyvében a következőket
írja:
„Egy tavaszi reggelen korán kisétáltam. A mezők zöldelltek, a madarak énekeltek, a
harmat csillogott... A dolgokra mindent átformáló fény hullt; ez csak a földnek egy apró
kis töredéke volt, a létezésnek csak egy rövid pillanata, ám miközben egyre többet és
többet magába szívott belőle a szemem, nemcsak nagyon gyönyörűnek, de rendkívül
igaznak és evidensnek is tűnt, hogy ez egy angyal, gazdag, friss és virágzó, ugyanakkor
stabil és egységes, ott halad a mennyekben, eleven arcát teljes egészében a
mennyország felé fordítva, és engem is magával húz ugyanabba a mennyországba -
amely olyan gyönyörű és igaz, hogy nem értettem, miként lehet az emberiség
gondolkodása annyira elfajzott, hogy csak száraz göröngynek látja a földet, és a földön
túl, a felettük lévő csillagokban, az üres égbolton keresi az angyalokat, soha nem találván
 [6]
meg őket.”

Dr. Alexander,
Érdeklődéssel olvastam a könyvét (egy nagyon intuitív és intelligens barátomtól
kaptam), mivel negyedszázada volt egy megmagyarázhatatlan élményem, amelyet
a mai napig fel tudok idézni. Nem HKÉ volt; mivel semmiféle módon nem sérültem
meg és nem is voltam beteg. A bíróságról kilépve (joggal foglalkozom azóta is)
sétáltam éppen a kocsim felé. Határozottan emlékszem, hogy ráléptem egy
repedésre az aszfalton, és utána (minden figyelmeztetés vagy magyarázat nélkül)
hirtelen a teljes lényemet elöntötte az a meggyőződés, hogy minden tökéletesen
rendben lesz. És amikor azt mondom, hogy „minden” akkor a mindent olyan tágan
értelmezem, ahogyan csak el lehet képzelni - beleértve, de nem kizárólagosan
(mint azt az ügyvédek hozzá szeretik tenni), a múltat, a jelent, a jövőt, az
univerzumot, a kozmoszt, minden cselekedetet, minden eseményt, minden
körülményt, amely valaha is létezett vagy létezni fog. Amikor Ön az
„ultrarealitásról” ír a könyvében, én értem, hogy miről beszél. Az az érzés, hogy az
univerzumban minden rendben van - minden pontosan úgy van, ahogyan lennie
kell-, igazibb, valóságosabb, egyenesebb volt minden személyes élményemnél.
Ügyvéd lévén, nekem megvan a tapasztalatom (és egyébként a természetes
hajlamom is) ahhoz, hogy bármivel vitába szálljak vagy bármit kétségbe vonjak, de
ez az érzés a vita, a kétség vagy a kétkedés minden lehetőségét kizárta. Miközben
visszafelé mentem az autóval az irodába, ez az érzés körülbelül öt perc alatt eltűnt
- hogy soha ne is térjen vissza.
Kenneth P.
Goethének, Pascalnak és Fechnernek nem álltak rendelkezésükre azok a tudományos
ismeretek, mint nekünk manapság,, de a modern világ tagjai, és a maga idejében
mindegyik szellemóriás volt, olyan tudósok, akiknek a vállán ma állunk. Ugyanez igaz a
tizenhetedik századi tudósra, Emanuel Swedenborgra. Swedenborg élete legnagyobb
részét a svéd bányák inspektoraként töltötte, amihez komoly mérnöki és fizikai ismeretek
kellettek, továbbá gyakorlati tapasztalat a szén és más ásványok mélybányászatában
alkalmazott új hidraulikus technikák terén, amelyeket akkoriban kezdtek alkalmazni
Európában. Swedenborg emellett képzett földmérő, kémikus és anatómus volt, továbbá
az első ember, akinek a fejében nagyjából összeállt a kép arról, hogy hogyan is
működhet igazából a cerebellum, az agynak az a része, amely legnagyobbrészt a motoros
koordinációért felel. Swedenborg minden szempontból zseninek számított.
Különösen az agy érdekelte, és sok évet töltött azzal, hogy megpróbálta meghatározni
benne a tudat helyét - a pontos lokációját annak, amit akkoriban még léleknek hívtak.
Majd az élete közepén felfedezte (ahogyan Wilson Van Dusen pszichológus és
Swedenborg-kutató fogalmazott), hogy „végig rossz helyen keresgélt”. Swedenborg
lélektani krízisen esett át. A rémisztően élénk álmok során végül eljutott a pontra,
amelyben mintha maguk a mennyek nyíltak volna meg előtte. Swedenborg régi világa
megrepedt, megingott, és összedőlt. És egy új nőtt a helyére.
Swedenborg élete hátralévő részét az általa felfedezett spirituális világok
tanulmányozásának és katalogizálásának szentelte, amit ugyanazzal a tudományos
szigorral végzett, mint korábban a fizikai világ tanulmányozását. Swedenborg volt az első
modern tudós, aki létező helyként kezelte a mennyországot, és az első, aki megpróbálta
feltérképezni.
Kifejlesztette az úgynevezett „belső megfigyelés” módszerét, melynek során egyfajta
meditativ transzba zuhant, és világok hosszú sorát katalogizálta, amelyekről
szőrszálhasogató részletességgel írt. Ezek az írások sokszor nagyon bizarrak,
természettudós kollégái ferde szemmel kezdtek nézni Swedenborgra miattuk, nem
beszélve a keresztény doktrínák cerberusairól. Azokban a világokban, amelyeket
Swedenborg feltérképezett, emberek, fák és házak voltak. A tudós angyalokkal és
démonokkal beszélt. Egy hidegfrontról magyarázó modern meteorológus precizitásával
írta le az általa meglátogatott különböző világok spirituális éghajlatát.
Ezeknek a világoknak a saját karakterét egy jellemző határozta meg mindenekfelett: a
bennük jelenlévő szeretet vagy gyűlölet mennyisége. Swedenborg azt állította, hogy azok
az emberek, akiket a szeretet határoz meg, a számtalan spirituális zónának
valamelyikében kötnek ki, amelyek Swedenborg szerint együttesen a mennyországot
adják ki. Akit a gyűlölet határoz meg, az viszont a pokolba jut.
Swedenborg hitt a mikrokozmosz ősi fogalmában - abban, hogy minden egyes ember
egyfajta miniatűr univerzum. Mint mondta, ha elég ügyesen nézünk magunkba, akkor
nemcsak a mennyország térképét fogjuk megtalálni, hanem magát a mennyországot is.
Arra vonatkozó elképzelésünk, hogy ami „külső”, az valóságos, ami pedig „belső”, az
képzeletbeli, a materiális világban szerzett tapasztalatainkon alapul, ahol a tudatosságot
az agy közvetíti, és ahol egy fizikai testben élünk; amelyben agymosáson megyünk
keresztül, és ezért azt hisszük, hogy ez a teljes identitásunk. Az igazság viszont az, hogy
amit a „belső” énünkként élünk meg, az egyáltalán nem „bennünk” van, és amikor egy
olyan ember, mint Swedenborg, azt mondja, hogy egész világok vannak „bennünk”, akkor
nem arról beszél, hogy képesek vagyunk nem létező helyeket elképzelni. Hanem azt,
hogy az univerzum inkább spirituális, mint fizikai hely, és hogy a spirituális univerzumban
sok világ van - ahogy Jézus fogalmazott, „sok lakóhely van” -, és ezek a világok tényleg
azok: világok felhőkkel és szelekkel, városokkal és éghajlattal, és emberekkel. „Minél
inkább átadja magát valaki Istennek - írja Ursula Groll Swedenborg-kutató -, és
kibontakoztatja magában ezt a »mennyországot«, annál közelebb kerül Istenhez, és
annál inkább emberré válik, mert mind nagyobb részt kap a kozmikus tudatosságból,
illetve a mindent felölelő egészből.” Más szóval, Swedenborg számára a mennyország
feltérképezése nem csupán teljes értékű tudományos munka volt, hanem olyasmi is, amit
meg kell tennünk ahhoz, hogy valóban emberré válhassunk.
A mennyország, állítja a perzsa misztikus, Nadzsm ad-Dín Kubrá (Najmuddin Kubra),
olyan megfogalmazásban, amely csodálatos a maga félelem nélküli egyenességében,
nem „a látható, külső égbolt”. Azt írta, hogy vannak „más égboltok, mélyebbek,
rejtettebbek, kékebbek, tisztábbak, ragyogóbbak, számtalanok és határtalanok”. Tényleg
más égboltok? Igen, Kubrá komolyan gondolta ezt. Nem metaforikusan beszél. De ezekre
a helyekre csak olyan emberek léphetnek be, akik spirituálisan rájuk vannak hangolódva.
A fizikain túli univerzumokban nem lehet egyszerűen csak bemasírozni újabb területekre,
és meghódítani őket. Ehelyett rájuk kell hangolódni, összhangba kell velük kerülni,
különben zárva maradnak előttünk. „Minél tisztábbá válik az ember belül - írta Kubrá
annál tisztább és gyönyörűbb ég fog megjelenni előtte, amíg végül az isteni derűbe nem
ér. De az isteni derű határtalan. Úgyhogy soha nem szabad azt hinni, hogy a mögött,
amit az ember elért, nincs már semmi több, nincs még magasabb.”
Én tudom, hogy az olyan misztikusoknak, mint Kubrá, és a misztikus tudósoknak, mint
Swedenborg, igazuk van. A mennyország nem absztrakció; nem üres vágyálmokból
születő álombéli táj. Hanem egy éppen olyan valóságos hely, mint az a szoba, repülőgép,
tengerpart vagy könyvtár, ahol az olvasó ebben a pillanatban van. Tárgyak vannak
benne. Fák, rétek, emberek, illatok... még (ha a Jelenések könyvére hallgatunk, vagy a
tizenkettedik századi perzsa látnokra, Suhrawardira, vagy a tizenkettedik századi arab
filozófus-misztikusra, Ibn’Arabira) tényleges városok is. De annak a szabályai, ahogyan a
dolgok odaát működnek - a mennyország fizikai törvényszerűségei, ha szabad így
mondanom -, különböznek a mieinktől. Az egyetlen szabály, amelyre emlékeznünk kell
ideátról, az, hogy végül mind ott kötünk ki, ahová tartozunk, és a bennünk lévő szeretet
mennyisége vezet majd minket, mivel a szeretet a mennyország esszenciája. Mi abból
készültünk. A szeretet annak a létsíknak a valutája.
És bölcsen tesszük, ha a földi életünkbe is integráljuk ezt az elvet - ha igazán szeretjük
magunkat, mint isteni, örök spirituális lényeket, mert azok vagyunk, és ezt a szeretetet a
felebarátainknak és a teremtés egészének is továbbadjuk. Azzal, hogy a Teremtő
teremtést célzó feltétel nélküli szeretetének félvezetőiként szolgálunk, azzal, hogy
együttérzést és megbocsátást tanúsítunk, végtelen erejű gyógyító energiát közvetítünk
ennek a materiális létsíknak minden szintjére.
Ezért van az is, hogy a legfontosabb tulajdonság, amelyre szükségünk lesz ahhoz, hogy
bepillantást nyerhessünk abba a másik létsíkba földi életűnk során, nem a ragyogó
intellektus, nem is a rettentő bátorság, nem is a mérhetetlen ravaszság, bármilyen
nemesek ezek az erények. Hanem őszinteség kell hozzá. Az igazságot ezernyi különböző
módon meg lehet közelíteni. De mivel - ahogyan Platón is vallotta - „hasonló csak
hasonlót képes megismerni”, az igazság felfogásához leginkább arra van szükségünk,
hogy őszinték legyünk magunkhoz, és őszinték legyünk a bennünk működő dolgoknak a
jóságával és csökönyösségével kapcsolatban. Ebben a témában még Buddha, Jézus és
Einstein is egyetértenek, bármennyire különbözik is a hangjuk egyébként. A hasonló
megérti a hasonlót. Az univerzum alapja a szeretet, de ha bennünk magunkban nincs
szeretet, az univerzum zárva marad előttünk. Egész életünket azzal fogjuk tölteni, hogy
diadalittasan hirdetjük, a spirituális világ nem létezik, mert elmulasztottuk felébreszteni
magunkban azt a szeretetet, amely önmagában is láthatóvá teszi előttünk ezt a
mindennél egyértelműbb tényt. Őszintéden módon nem lehet megközelíteni az igazságot.
Nem lehet úgy rájönni, hogy közben az ember hazugságokat mondogat magának vagy
másoknak. Nem lehet úgy elsajátítani, hogy magunkból csak egy felszíni töredéket
adunk, miközben a nagyobb, mélyebb énünk mögöttünk marad. Ha a teljes
mennyországot látni akarjuk, akkor a teljes önmagunkat oda kell vinnünk, különben
inkább maradjunk otthon.
 Negyedik fejezet
Az erő ajándéka

„Egyszer egy nőstény tigris megtámadott egy kecskenyájat. Egy vadász meglátta a távolból, és megölte a
tigrist. A tigris vemhes volt, és miközben kimúlt, egy kölyöknek adott életet. A tigriskölyök a kecskék között
nevelkedett. Eleinte nőstény kecskék szoptatták, majd később, amikor nagyobb lett, füvet kezdett legelni, és
mekegett, mint a kecskék. A kölyökből szép fokozatosan felnőtt tigris lett; de még mindig füvet legelt és
mekegett. Amikor más állatok megtámadták, éppen úgy elszaladt, mint a kecskék. Egy szép napon egy rettentő
tigris támadta meg a nyájat. Nagyon elcsodálkozott, amikor meglátott a kecskék között egy másik tigrist, aki
füvet legelt, és amikor közelebb ért hozzájuk, elszaladt a többi kecskével együtt. A vad tigris békén hagyta a
kecskéket, és elkapta a legelésző tigrist, aki mekegni kezdett, és megpróbált elszaladni. De a vad tigris a vízhez
vonszolta, és azt mondta: »Most nézd meg a képedet a vízben. Látod, ugyanolyan fazékfejed van, mint egy
tigrisnek; pontosan olyan, mint az enyém.« Utána egy darab húst erőltetett a tigris szájába. A legelő tigris
először nem volt hajlandó megenni a húst. Utána megérezte az ízét, és tetszett neki. Végül a vad tigris azt
mondta a legelőnek: »Micsoda szégyen! Te a kecskékkel élsz, és füvet legelsz, mint ők!« A másik tigris pedig
nagyon elszégyellte magát.”
- Srí Rámakrisna, tizenkilencedik századi hindu bölcs

Gyerekkoromban imádtam Supermant - főleg az ötvenes évekbeli fekete-fehér televíziós

sorozatot George Reevesszel. Sok gyerekhez hasonlóan, akiknek van egy kedvenc
szuperhősük, nem egyszerűen csak csodáltam Reeves Supermanjét, hanem azonosultam
is vele. Hat-hét éves koromban, ha a konyhai törlőkendőt köpenyként a pizsamám
nyakába gyűrve besétáltam a szobába, ahol a nővéreim más dolgokkal voltak elfoglalva,
és nem vettek észre azonnal, nevettem magamban. Hát nem látják, ki van itt közöttük?
De nekem nemcsak Superman ereje, repülése vagy röntgenszeme tetszett, bár ezek
is valóban nagyon irigylésre méltó dolgok. Hanem az, hogy Superman valahonnan
máshonnan jött. Bár elég ügyesen beolvadt a hétköznapi emberek közé, Superman nem
a földről származott. Éppen úgy, mint a tigris Rámakrisna hindu bölcs fenti
történetében, Superman is egy olyan világban élt, ahol el kellett hitetnie magával, hogy
egy bizonyos fajta élőlény, miközben a felszín alatt igazából végig valaki más volt.
Persze nem én voltam az egyetlen gyerek a világon, aki szereti Supermant. Rengeteg
barátom volt az iskolában, akik más szuperhősökért rajongtak. Pókemberért.
Vasemberért. A Hulkért. Ugyanakkor visszatekintve (és miközben látom, hogy ezek a
hősök manapság ismét mennyire népszerűek a kölykök körében) rá kell ébrednem, hogy
ezek közül a hősök közül nagyjából mindegyiknek azonos a története. Ezeknek a
szereplőknek volt egy titkos énjük. A világ azt hiszi róluk, hogy valamilyenek, de igazából
teljesen másmilyenek.
„Az ember egy romba dőlt isten”, szól Ralph Waldo Emerson híres gondolata a
Természet című esszéjéből, és bár ez elég negatív képzeteket kelt, Emerson igazából
csak arra utal, amire Rámakrisna is a fejezet elején lévő példázatban: hogy mi hatalmas
lények vagyunk, akik azt hiszik, hogy nagyon kicsik. Amikor újra megtanuljuk a helyünkön
értékelni magunkat, akkor erősebbé válunk. És ezt úgy értem, hogy sokkal erősebbé.
A tizenkilencedik század végi pszichológusok tettek egy nagyon érdekes felfedezést:
amikor elfojtjuk az igazságot, szenvédünk tőle. Ha a lelkünk mélyén tudjuk valamiről,
hogy igaz, de úgy teszünk, mintha nem lenne az, belső konfliktust okoz; és ez a konfliktus
megakadályozza, hogy különböző részeink hatékonyan kommunikáljanak egymással.
Bizonyos részeink leválnak, és háttérbe szorulnak. És minél inkább háttérbe szorulnak,
annál dühösebbek lesznek - annál frusztráltabbak. Mint Jézus is mondta, nem
szolgálhatunk két úrnak, és egy meg- hasonlott ház nem maradhat meg. Amikor ezt
mondta, Jézus nemcsak az egyik legerősebb spirituális kinyilatkoztatást tette, de az egyik
legerősebb pszichológiai kinyilatkoztatást is.
 „A hívő - írta Emile Durkheim francia szociológus (1858- 1917) - nem egyszerűen csak
olyan ember, aki új igazságokat látott meg, amelyeket a hitetlen nem vesz észre;
hanem egy olyan ember, aki erősebb. Több erőt érez magában arra, hogy elviselje a
létezés kihívásait, vagy hogy leküzdje őket. Olyan, mintha felszállna a világ nyomorúság
fölé, amikor felülemelkedik az egyszerű emberi létezésen.”
A hit hegyeket mozgat meg. De manapság azt szokták nekünk mondani, hogy bár a
hit pragmatikus nézőpontból egyértelműen hasznos, ahhoz, hogy az ember ilyesmiben
hinni tudjon, nagyon naivnak kell lennie. El kell nyomnia a realista, arisztotelészi
oldalát, és le kell ereszkednie a belső, platóni oldalába. Röviden összefoglalva,
bolonddá kell tennie magát. A „tudomány” egyszerűen lehetetlenné teszi az optimista
hozzáállást ahhoz a kérdéshez, hogy kik is vagyunk, és hová tartunk.
Ez az egyik oka annak, hogy olyan sok tudományos háttérrel rendelkező olvasóm igen
megdöbbent A mennyország létezik eredeti címén: A mennyország bizonyítéka.
„Ilyesmit egyszerűen lehetetlen bebizonyítani” - szokták mondani.
Ezzel érdekes módon sok vallásos háttérrel rendelkező olvasóm is egyetértett. Azt
állították, hogy a hit és a hit tárgyai a mennyország, a szerető Isten) nem kísérleti
objektumok, amelyek bizonyításra várnak. Ha az ember vesz egy spirituális dolgot, és
megpróbálja csak fizikai helyzetek kezelésére alkalmas módszerekkel megközelíteni - a
magasztos spirituális ügyeket egy kémiai kísérlet szintjére akarja lealacsonyítani az a
hübrisz netovábbja.
Ezzel én is egyetértek. A spiritualitás tárgyait soha nem lehet a természettudomány
régimódi, agresszív stílusában bebizonyítani, amely még a tizenhatodik században
gyökeredzik. De mi van, ha ezeket a témákat egy másik fajta tudományos
megközelítéssel környékezzük meg? Amelyik nem a megragadásra-uralásra, hanem a
kérésre épül? Egy olyan módszerrel, amellyel az olyan tudósok, mint Pascal, Fechner,
Goethe vagy Swedenborg egyetértettek volna?
Éppen úgy, mint ezen tudósok esetében, ha megnézzük a legnagyobb spirituális tanítók
életét és tanításait, a tudás és a hit náluk sem állt soha távol egymástól. A hitnek, úgy
tűnik, sokkal több köze van a bizonyítékokhoz, mint azt gondolnánk. Szent Pál azt állítja a
világirodalom legjelentősebb hittel kapcsolatos kijelentésében, hogy a hit „a remélt
dolgok biztosítékon alapuló várása, a nem látható valóságok nyilvánvaló bizonyítása”.
Nyilvánvaló. Bizonyítás. Ezeknek a szavaknak tudományos csengésük van. Az a helyzet,
hogy a tudomány és a hit, a világ megismerésének kultúránkat alapvetően meghatározó
két módja sokkal, de sokkal inkább összefonódnak, mint gondolnánk. Az az elképzelés,
hogy a „hit” a szoba egyik oldalán áll, a „tudomány” pedig a másikon, a fantázia műve.
Az emberiség tudása nem ilyen szabályos, tiszta vonalak mentén gyarapszik, függetlenül
attól, hány szabálykövető és tiszta elme szeretné, hogy így legyen. „A tudáshoz először
hinni kell”, vallotta Canterbury Szent Anzelm a tizenegyedik században. Ő Szent Ágoston
szavait visszhangozta, aki majdnem egy évezreddel korábban azt tanította: „Higgyetek,
hogy megérthessetek.” Ha a természettudomány nem hisz eleve abban, hogy a világnak
van egy rendje, méghozzá egy olyan rendje, amelyet megismerhetünk, eleve nem lenne
képes semmit kideríteni az univerzum igaz természetéről. A tudáshoz, mint azt Szent
Anzelm állítja, valóban szükséges a hit - a hit annak a rendezettségnek az alapvető
következetességében, amellyel „odakint”, az univerzumban, és „idebent”, önmagunkban
találkozunk. Ahhoz, hogy megérthessük a világot, hinnünk kell abban, hogy a világ
érthető, és hogy mi képesek vagyunk megérteni. Ez a természettudomány minden
ágának mélyén rejlő titkos összetevő.
Ez csak egy a számtalan érdekes dolog közül ezekben a nagyon furcsa és nagyon
izgalmas időkben, amelyeket most élünk. A tudományos felfedezések - különösen a
fizikában, ugyanakkor olyan területeken is, mint a távolbalátás, a telepátia és az a
szuperfizikai rendezési struktúra, amelynek működését Rupert Sheldrake és biológustársai
bizonyították be a növényi és állati szervezetek növekedése és viselkedése mögött-, nem
beszélve az egyre több halálközeli élményekkel kapcsolatos bizonyítékról, mind közelebb
tolja egymáshoz a természettudományt és azokat a „nem látható valóságok”-at,
amelyekről Pál írt a korinthosziaknak.
És ennek az egyre nagyobb mennyiségű információnak az az alapja, hogy bármennyi
módon is lehet megközelíteni, csak egy igazság van, nem pedig sok. Méghozzá a régi,
spirituális világnak az igazsága, amellyel olyan jó viszonyban voltunk, még mielőtt
megjelentek volna a dogmatikus vallás és a dogmatikus természettudomány érvei, hogy
elrejtsék.
Az a helyzet, hogy be tudjuk bizonyítani, miszerint a mennyország létezik. A spirituális
világ valóságos, és emberek nap mint nap találkoznak vele. Valószínűleg az olvasó is
találkozott már vele. És a lelke mélyén ezt maga is tudja. De azt mondták neki, hogy
amit valóságként élt meg, az egyáltalán nem igaz. Ez a negatív öröksége az olyan
zseniknek, mint Newton, és a tudományos forradalom többi ősatyja. De a
természettudomány egyik jellemzője - a valódi természettudományé -, hogy amikor
valami nem illik a képbe, amikor egy elmélet már nem áll meg a lábán, a
természettudomány megváltoztatja, vagy elveti. Akár tetszik ez a materialista
természettudománynak, akár nem, most pontosan ez történik.
Kedves Dr. Alexander,
1952-ben, nyolcéves koromban agytályogot diagnosztizáltak nálam. Megműtötték,
és utána két hétig kómában feküdtem. Ezalatt szerintem halálkózeli élményem
volt. Amikor felébredtem, az anyám ott ült mellettem, és én megkérdeztem, miért
tűnik annyira aggodalmasnak. Ő elmagyarázta, milyen beteg voltam, én pedig azt
mondtam neki, hogy nem kellett volna aggódnia. Julie nénikémmel voltam. Ő egy
nagy-nagynéném volt, aki nem sokkal korábban hunyt el. Élénken emlékszem arra,
hogy az ölében ültem, és ő vigasztalgatott. Igen, lehet, hogy ez csak álom volt, de
én nem hiszem, hogy az lett volna.
Még ennyi évvel később is tisztán látom a fejemben. Teljesen felépültem, és jó az
életem. Az Ön könyve, A mennyország létezik, annyira hasonlított az én
történetemre, hogy muszáj volt ezt megosztanom Önnel.
Jane-Ann Rowley
Platón tanítója, Szókratész dokumentáltan demonstrálta ezt az erőt - azt az erőt,
amelyet abból merít az ember, ha tényleg igent mond a mennyországra az általános
közvélekedés ellenében -, amikor méreg általi halálra ítélték az athéni ifjak
megrontásának vádjával. Jézus halála után Szókratészé a leghíresebb a nyugati
történelemben. Platón végignézte Szókratész halálát, és a leírása arról a hősies - sőt,
emberfeletti - nyugalomról, amellyel Szókratész kiitta a bürökpoharat, amelyet athéni
fogvatartóitól kapott, a világirodalom egyik legerőteljesebb jelenete. Platón tudta, ahhoz,
hogy valaki így haljon meg, nem elegendő a puszta akaraterő - bár Szókratész
kétségkívül annak sem volt híján. Szókratész rendkívüli közömbössége a halállal szemben
annak a következménye, hogy tisztában volt vele, mi is a halál igazából: nem a vég,
hanem visszatérés az eredeti hazánkba.
Minden spirituális hit mélyén az a meggyőződés rejlik, hogy nem azok vagyunk, akiknek
hisszük magunkat. Hogy nem csak földből gyúrt lények vagyunk, akiknek az a sorsa, hogy
járjnak-keljenek egy darabig, majd eltűnjenek. Ezt a meggyőződést amely el van
temetve, de készen áll arra, hogy feltámasszák - próbálják rendületlenül felébreszteni
bennünk a világ spirituális hagyományai (és főleg ezeknek a hagyományoknak a
beavatási rítusai). Igazad van, mondják a spirituális hagyományok a mítoszok és drámai
beavatási jelenetek gazdag kínálatának segítségével. Te tényleg nem az vagy, mint
gondolod. Te valami sokkal-sokkal nagyobb vagy. De ahhoz, hogy azzá a nagyobb lénnyé
válhass, meg kell halnia annak az egyszerű, földi lénynek, aki most vagy. Mennyei lénnyé
is kell válnod. Ezek a hagyományok ugyanazt kérdezik tőlünk, amit az oktatóm kérdezett
tőlem az első ejtőernyős ugrásom előtt.
Készen állsz?
 Ötödik fejezet
A valahová tartozás ajándéka
„Én abban hiszek, hogy Isten létének bizonyítékát
elsősorban a saját belső élményeimben tudom megtalálni.”
- William James

A hatvanas években egy brit tengerbiológus, Alister Hardy, aki akkoriban leginkább a
Golf-áramlat élővilágával kapcsolatos munkájáról volt ismert, létrehozott egy központot,
ahol az emberi lény „belső összetevőjét” tanulmányozták. Hardy úgy érezte, hogy ezt a
részünket az agykutatóknak nem sikerül maradéktalanul megmagyarázni. Ő abban hitt,
hogy az elme több az agynál, és ki akarta deríteni, hogy mit árulhatnak el neki erről a
hétköznapi emberek.
Hardy és csapata kiküldött egy csomó kérdőívet, és több mint háromezer beszámolót
gyűjtöttek be olyan emberektől, akik közvetlen kapcsolatba kerültek a belső dimenzióval.
Hardy nyitott volt arra, hogy bárkit meghallgasson, aki be tud számolni egy megtörtént
eseményről, az volt az egyetlen kikötése, hogy csak a hétköznapi emberek érdeklik,
konkrét élményekkel - nem pedig a szentmisék, a prédikációk, a próbálkozások, hogy
meggyőzzék Hardyt vagy kutatótársait erről vagy arról a dogmatikus egyházi igazságról.
Hardyt csak a tények érdekelték, a propaganda nem. Ő igazi tudós volt - az igazság
kutatója. Csak éppen úgy döntött, hogy egy olyan területen fog kutatni, ahol tudóstársai
szerint semmilyen igazságot nem lehet találni.
Hardy nem próbált meg úgy tenni, mintha ez a munkája laboratóriumi értelemben
tudományosnak számítana. Tudta, hogy az általa kapott beszámolókban semmi nem lesz,
amit le lehetne szűrni egy lombikban, vagy meg lehetne mérni a mérlegen. De úgy
érezte, hogy ez nem számít. Ettől még lehet igaz, amit kap. Amikor vállalta a kockázatát
egy ilyen gondolkodásnak, egyenesen Henry James regényíró fivérének, William James
(1842-1910) amerikai filozófusnak és pszichológusnak a nyomdokaiba lépett. William
James 1902-es könyve, A vallásos tapasztalat változatai (The Varieties of Religious
Experience) forradalmasította a spirituális jelenségek természettudományos kutatását.
James ebben a könyvében és más könyveiben is pontosan azt merészelte állítani, amire
maga Hardy is kilyukadt: a spirituális élményeket lehetetlen levadászni, parafa táblára
tűzni és felboncolni, de ez nem jelenti azt, hogy nem valóságosak.
Jamest - korántsem meglepő módon, tekintettel arra, hogy pszichológus volt -
érdekelte, mit mesélnek azok az emberek, akiknek szokatlan pszichológiai élményeik
vannak, és komolyan vette, amit hallott tőlük. Nem elvakultan és kritikátlanul kezelte a
beszámolókat, nem valami előítéletes vallásos dogma keretei között, hanem annak a
rejtvénynek a lehetséges darabkáiként, hogy kik és mik is vagyunk mi igazából. A
vallásos tapasztalat változatai tele van első kézből származó misztikus élményekkel
teljesen különböző emberektől, kezdve a legnagyobb tiszteletben álló misztikusokkal
(Avilai Szent Terézzel, Keresztes Szent Jánossal), egészen a hétköznapi emberekig.
James, aki akkoriban majdnem teljesen egyedül volt véleményével, rájött, hogy ezeknek
az egymástól nagyon különböző személyeknek döbbenetesen hasonló spirituális
élményeik voltak, mind a tartalmukat illetően, mind a hatásukat tekintve. Korának többi
pszichológusával ellentétben James nem kezelésre szoruló patológiás jelenséget látott a
szokatlan pszichológiai vagy spirituális élményekben, hanem lehetőséget, az emberiség
látóterének kibővítésére utaló jeleket: utalásokat arra, hogy mivé válhat az emberiség. A
hatvanas években induló „humánpotenciál-mozgalom” szinte teljes egészében neki
köszönheti a létrejöttét.
Jamesnek sok kritikusa volt, ennek ellenére jelentős alaknak számított a maga korában.
De amikor beköszöntött a huszadik század, és a pszichológia tudománya egy agresszív,
kőkeményen empirikus fordulatot vett (patkánykísérletek labirintusokban, az agy
felboncolása, és további hasonló földhözragadt vállalkozások), az olyasfajta kifinomultabb
kutatásokra, mint amilyeneknek James volt az úttörője, ferde szemmel kezdtek nézni. Kit
érdekel, mit akar elmondani valami idegyenge neurotikus arról, hogy látta, amint
megnyílik a mennyország, vagy hogy szellemekkel beszélgetett? Egyértelmű, hogy az
egészet csak kitalálta.
Hardy egyike volt annak a féltucatnyi bátor tudós léleknek, akik a huszadik század
közepén úgy érezték, hogy a James által népszerűsített perspektíva a pszichológia valódi
jövője, és katasztrofális hiba lenne megfeledkezni a munkásságáról. Hardyt főleg egy
Jacob Boehme nevű német látnok (1575-1624) élményei érdekelték. Boehmének egy
szép napon, miközben egy ónedényről visszatükröződő napsugarat bámult, látomása
támadt a világ felépítéséről. Pár évvel később ehhez hasonló, de még intenzivebb
élményt élt át. Boehme ezt írta róla: „kinyílt előttem a kapu, és egy negyedóra alatt
többet láttam és többet megtudtam, mintha éveket töltöttem volna az egyetemen...”
Boehme nem egy kolostorba vonuló, álmodozó misztikus volt. Hanem egy suszter. A
cipőkészítésnél földhözragadtabb szakmát nehéz elképzelni. Hogyan állíthatja egy
ennyire gyakorlatias ember, hogy tizenöt perc alatt többet tanult, mintha éveket töltött
volna az egyetemen?
Valószínűleg nem túl meglepő információ, hogy a helyi egyházi méltóságok egy része
nem örült túlzottan, amikor Boehme a nyilvánosság elé tárta, mi tárult fel előtte
látomásának ezekben a pillanataiban. A dogmatikus egyház korántsem viszonyul
nyitottan ahhoz, hogy az egyszerű halandók közvetlen kapcsolatba lépjenek a magasabb
létsíkokkal. De mindig is léteztek olyan irányzatok a világ vallásaiban, amelyek igenis
nyitottan állnak ehhez a lehetőséghez, és a természettudományban is felbukkannak
hasonló tendenciák. Hardynak feltűnt, hogy az átlagos, hétköznapi emberek életében
gyakran szerepelnek ilyesfajta rendkívüli pillanatok, de nem beszélnek róluk, mert úgy
gondolják, hogy úgysem vennék őket komolyan. Hardy szerette volna mélyrehatóan
feltérképezni, hogy mik is ezek a létsíkok, és készen állt elfogadni azoknak az állításait,
akiknek van ezzel kapcsolatos tapasztalatuk.
És ez a világ nem homályosnak és elvontnak bizonyult, hanem fantasztikusan
erőteljesnek. Hardy azt irta: „Sok ember átél élete egyik-másik szakaszában konkrét,
mély transzcendens élményeket, ami tudatára ébreszti őket, hogy ez az erő létezik. Az
átélt élmény mindig lényegileg különbözik az összes többi ismert tapasztalatuktól. És ezt
nem feltétlenül szokták vallási hevületként azonosítani, és nem is csak azokkal esik meg,
akik valamilyen intézményes vallási csoport tagjai, vagy akik egyházi szertartásokra
járnak. Gyakran előfordul gyermekekkel, ateistákkal, agnosztikusokkal, és általában azt a
meggyőződést ébreszti fel a szóban forgó személyben, hogy a hétköznapi világunk nem a
teljes valóság: hogy az életnek van egy másik dimenziója is.”[7]
Az ilyen megvilágosodásokról szóló beszámolók - az összes másfajtával együtt -
elárasztották Hardy irodáját. Úgy tűnt, nem elég, hogy rengeteg ember átélt ilyen
élményeket, de nagyon sokan mintha kifejezetten arra vártak volna, hogy egy Hardy-
kaliberű valaki megkérdezze őket róla. Egyrészt megkönnyebbültek, másrészt megörültek
annak, hogy végre egy igazi természettudós is érdeklődést tanúsít az iránt, ami velük
történt. Sokan mondták azt Hardynak, amit oly sokan írtak nekem is: „Még soha senkinek
nem beszéltem erről.”

Kedves Dr. Alexander,

Szombaton négy óra alatt kiolvastam a könyvét. Elkezdtem olvasni, és képtelen
voltam letenni.
Miután ötven évet leéltem anélkül, bogy átéltem volna bármelyik közeli
hozzátartozóm halálát, ellkezdődótt egy kétéves időszak, amely alatt hét hozzám
rendkívül közel álló embert is elvesztettem. A mai napig nem tudok kiverni a
fejemből egy emléket, amely az első haláleset, a volt anyósom, Ann eltávozásakor
történt. A volt férjem éppen Afganisztánban volt, és kétségbeesetten próbált
hazajönni, hogy az anyja mellett lehessen. Négy napig tartott, amíg visszatért az
Egyesült Államokba. Mivel Ann-nek nem volt főbb élő családtagja (a lányaimon
kívül, akiket túl fiatalnak tartottunk a dologhoz), engem kértek meg arra, hogy
legyek mellette arra az esetre, ha meghalna, még mielőtt a fia megérkezik, és én
azonnal oda is utaztam.
Ann tüdőtágulás miatt haldoklott, de az elméje nyolcvankét éves kora ellenére
teljesen tiszta volt. Csak nagyon halkan tudott beszélni, és a fülembe kellett
suttognia, ha kommunikálni akart. Sok dolgot elmesélt nekem évekkel korábbi
eseményekről. Tudta az unokái nevét. Tudta, hogy a fia felénk tart éppen, és azt is
tudta, hogy én ki vagyok. Az első napot „újra ismerkedéssel” töltöttük, mivel akkor
már tíz év eltelt, mióta utoljára láttam. Megköszönte nekem, hogy én vagyok „az ”,
aki vele tölti ezeket a napokat. Nagyon sok gondot fordított a hajára és a
megjelenésére. Amikor megérkeztem, egy piros sapkát viselt, és még akkor is,
amikor úgy tűnt, hogy alszik, időnként felnyúlt, hogy meggyőződjön arról, a sapka
rendesen a helyén van. Ezt naponta legalább 10- 15 alkalommal megcsinálta, amíg
ott voltam. Minden más tekintetben annak megfelelően viselkedett, amiről most
már tudom, hogy a hospice által asszisztált halál normál lefolyása. Felhagyott az
evéssel, majd az ivással, voltak energikusabb kitörései stb. Aznap, amikor meghalt,
a délelőtt közepén megkérdezte, hogy mikor érkezik a fia. Én megmondtam neki,
hogy csak két nap múlva, és azonnal láttam, hogy fájdalom jelenik meg az arcán.
Ann azt mondta, ő nem tud olyan sokáig várni. Magához húzott, és elmondta
nekem, hogy az anyja és a bátyja eljöttek érte (mindketten előbb haltak meg
nála), és azt szeretnék, ha velük menne. Magam sem tudom, miféle sugallatra, de
közel hajoltam hozzá, és azt suttogtam neki, hogy ha eljöttek érte, akkor menjen
nyugodtan velük, mert éppen úgy, ahogy az anyjával és a bátyjával is újra
találkozott, a fiát is látni fogja még. Ann arcán a legbékésebb mosoly jelent meg
amelyet valaha láttam... A mosolya nagyon sok mindenről árulkodott egyszerre.
Aznap délután megérkeztek a lányaim, és megtöltötték a szobát karácsonyi
hangulattal. Ann ugyanúgy mosolygott, mint korábban, amikor végignézett a
karácsonyfán, a hóemberen és a színes égőkön, amelyeket behoztak neki. Kicsivel
később a lányaim elmentek, és ismét kettesben maradtunk. Ann kis időre elaludt,
és én is. Én körülbelül este tizenegykor ébredtem fel, és azt láttam, hogy az
anyósom beszélget valakivel, aki az ágya lábánál áll. Én ott ültem mellette,
nagyjából a mellkasával egy vonalban. Senki más nem volt a szobában. Ann levette
a sapkáját, mintha át akarná nyújtani valakinek, majd vonakodva visszahúzta
magához, utána pedig ismét kinyújtotta, és elengedte, és láttam, hogy az
ölébeesik. Megint megjelent az arcán az a mosoly, majd hátradőlt, elaludt, és én is
ezt tettem, az ölében hagyva a sapkát.
Hajnali egy körül ismét felébredtem, és az első dolog amit észrevettem, az volt,
hogy Ann mindkét lábfeje közvetlenül mellettem van. Ann meghalt, és eközben
keresztbe fordult az ágyon. Nagyon „szenvedő” volt az arckifejezése. A sapka
eltűnt. Én ápolónőt hívtam.. Az ápolónők azonnal megkezdték a szokásos
rutineljárást, levetkőztették a halot- tat, lehúzták az ágyneműt stb., majd egy
lepedőbe csavarták Ann testét, és visszatették az ágyra. Adtak nekem néhány
tiszta szemeteszsákot, és megkértek, hogy kezdjem el összecsomagolni a holmiját.
Ezt meg is tettem. Az ápolónők segítettek nekem.
Hajnali kettőkor felhívott a volt férjem. Negyvenöt percen keresztül beszélgettem
vele. Úgy döntöttünk hogy várunk reggelig és csak akkor szólunk a lányainknak.
Miután leraktam a telefont, megálltam Ann szobája előtt, a becsomagolt
holmijával, és azt láttam, hogy esik a hó - rendkívül sűrű hóesés volt. Mivel
félórányira laktam onnan, ráadásul magasan a hegyek között, nem akartam
megpróbálkozni a kocsiúttal hazáig A férjem éppen nem volt a városban, a
lányaimat pedig nem akartam felhívni, mert azt sem szerettem volna, ha ők
vezetnek hóviharban, úgyhogy csak álltam ott a folyosón, és rendkívül
magányosnak éreztem magam, nem beszélve arról, hogy még mindig a sokk hatísa
alatt voltam, és bénultan próbáltam kitalálni, hogy most mit tegyek.
[...] Másnap reggel a fia kérésére átnéztem az anyósom holmiját. A piros sapka
eltűnt. Arra gondoltam, hogy talán az ágyneműjében bújt meg úgyhogy azonnal
felhívtam a hospice központját, ahol készségesen leszóltak a mosodába, mert
mindenki ismerte a piros sapkát. Ann folyamatosan magán tartotta, még alvás
közben is. De soha nem került elő.
[...] Egyre több embert veszítettem el. Az egyik legjobb barátom motorbalesetben
vesztette életét nem sokkal később. Utána az apám betegedett meg. Ott voltam
mellette, amikor haldoklott. A háza előtt üldögéltünk pár nappal a halála előtt, csak
ő és én, amikor egyszer csak nagyon tárgyilagosan rám nézett, és azt kérdezte: „Te
is láttad őt?”. Én visszakérdeztem, hogy „kicsodát, apa?", mire ő megadta egy nő
személyleírását, aki „az imént sétált el előttünk”, és részletesen leírta - hogy nézett
ki, milyen ruhát viselt, én pedig azonnal tudtam, hogy a nővéréről, Natalie-ról
beszél aki akkor halt meg amikor az apám még nagyon kicsi volt- láttam a
fényképét, és tudtam, hogy apám azt a képet írja le.
Úgyhogy megkérdeztem, hogy látta-e az arcát, abban a reményben, hogy akkor
kimondja a nevét, ehelyett viszont apám nagyon nyugodtan rám nézett, majd a
bejárati ajtóra mutatott, és azt mondta: „Nem, nem láttam, de oda ment be, ha
találkozni szeretnél vele. "Aznap este, miután elmentem, hogy egy kicsit kialudjam
magam, apám elmesélte az anyámnak, hogy Natalie ott járt, és másnap visszajön,
hogy „elvigye a templomba Apám másnap halt meg A halála előtti napokban
nagyon gyakran felnézett a mennyezetre, kinyújtotta a karját, és azt mondta, hogy
„hű" úgy, mintha a leggyönyörűbb dolog lenne ott, amit valaha látott.
Ezután Tony bácsikám halt meg. Utána az új anyósom. Egyikük halálánál sem
voltam jelen. Utánuk Jane nénikém távozott közülünk, aki olyan volt nekem, mintha
az anyám lenne. A lánya és én hetekig szinte minden nap ott voltunk mellette.
Alzheimere volt, Parkinsonja, és kétfajta rákja.
Fogalma sem volt arról, hogy én ki vagyok. A saját fiát és lányát sem ismerte fel
majdnem egy éven keresztül a halála előtt. Arra sem emlékezett, hogy Joe bácsi a
férje.
A halála előtti napon a lányával együtt bementünk a szobájába, hogy
meglátogassuk. Meglepődve láttuk, hogy fel van öltözve, egyenesen ül egy
székben, és mosolyog. Amint beléptünk a szobába, beszélni kezdett. Elmesélte
nekünk, hogy Mario (az apám) és Tony (a nagybátyám) ott jártak, és holnap
visszamennek érte. Pár nappal korábban még azt sem tudta, kik ezek, amikor
megmutattuk neki őket egy képen. A következő három óra alatt folyamatosan
beszélt. Ekkor beszélt egyszerre a legtöbbet azóta, hogy hónapokkal korábban
kórházba került. Tiszta volt az elméje, nem keverte a dolgokat, és olyan
történeteket mesélt az életéről, amelyek összefüggőnek tűntek számunkra. Mesélt
a férjéről, akiről már tudta, hogy kicsoda. A három óra végén egy üzenetet adott át
nekünk a jóvőnkről. Azt mondta, hogy mindketten „rendben "leszünk, majd megkért
minket, hogy hadd feküdjön le. Szinte azonnal ismét ködössé vált az elméje. Mi
végül hazamentünk, és megbeszéltük, hogy valószínűleg ez volt az ő halál előtti
„tiszta pillanata ”.
Másnap reggel, amint felébredtünk, felhívtak minket, hogy „jöjjünk azonnal" de
Jane meghalt, mielőtt odaértünk. Amikor beléptem a szobájába, olyan békés volt
 az arckifejezése, szinte mosolygott. Annyira más volt az arca, mint amit a volt
anyósomé.
Mióta ezek a halálesetek bekövetkeztek, „furcsa” dolgok történnek körülöttem.
Ezeket néhányan „jelek ”-nek nevezik - én nem tudom mire vélni őket, és nem
szoktam beszélni róluk senkinek, mert attól félek, hogy elmebetegnek néznének.
Ezek közül a dolgok közül sok „kísért" engem, ha szabad így fogalmaznom. Most
szombaton elmentem egy Target üzletbe az unokatestvéremmel, hogy születésnapi
üdvözlőlapot vegyünk. Ő jobbra indult, hogy megvegye a képeslapot, én
továbbsétáltam, és meg sem álltam, amíg oda nem értem az állványhoz, amelyen
az Ön könyve volt. Nem tudom, hogy miért álltam meg ott. Elvettem az Ön
könyvét, és a mellette lévőt is, a Mennyországban ébredni-t, és mindkettőt egy
ültömben kiolvastam az elejétől a végéig. Azóta nem gondolom, hogy elment volna
az eszem. Olvasás közben olyan béke árasztott el, amilyet egy ideje már nem
tapasztaltam. Hirtelen minden értelmet nyert.
Tudom, hogy nagyon hosszú volt a történetem, és az elnézését kérem, amiért
ennyi idejét elraboltam. De muszáj volt elmesélnem, hogy az Ön írása milyen sok
szempontból megváltoztatta az életemet. Nem tudom, hogy miért nem próbáltam
magamtól utánajárni ezeknek a dolgoknak, miközben ezek az események
megtörténtek velem - egyszerűen csak nem tettem. Attól féltem, hogy az emberek
őrültnek néznének, úgyhogy megtartottam a történetemet magamnak. Ez
különbözik az Ön esetétől, de amikor az Ön orvos barátja az apjáról mesélt, az
hasonlított erre. És abban is őszintén hiszek, hogy valami (vagy valaki) odavezérelt
az Ön könyvéhez, és mindig is hinni fogok ebben. Köszönöm, hogy megosztotta
velünk a tapasztalatait, és hogy tudományosan elmagyarázta, ezek a dolgok
megtörténhetnek, és meg is történnek. Isten áldása kísérje további útját is, Eben
Alexander - a nevét mindig az imáimba fogom foglalni.
Mint Hardy válaszadóinak esetében is, az ilyen élményeket nemcsak azért nehéz leírni,
mert a mesélők félnek attól, hogy mit fog szólni a hallgatóság, hanem azért is, mert
egyszerűen nehéz szavakba önteni őket. De bármilyen nehéz is, ezek az emberek
megtalálták és leírták a szavakat. Sokan azt mondták
Hardynak (és sokan nekem is azt mondták), egyszerűen úgy érezték, hogy muszáj. Az
egyik válaszoló így mesélt erről:
Úgy döntöttem, hogy megírom, miután negyven éven keresztül megtartottam
magamnak ezt az élményt. Tizenhat éves voltam, mindig is élveztem a magányos
sétákat falusi otthonom környékén. Egyik este elindultam, szokás szerint
egymagamban, hogy felsétáljak egy ösvényen az erdőbe. Nem voltam
különösebben vidám, sem különösebben szomorú, csak olyan átlagosan éreztem
magam. Egyértelműen nem „kerestem" semmit, csak egy békés sétára indultam.
Minden bizonnyal augusztus lehetett, mert a kukorica már beérett, és rajtam csak
egy nyári ruha és szandál volt. Már majdnem odaértem az erdőhöz, amikor
megálltam, megfordultam, hogy megnézzem a kukoricást, tettem két-három lépést
előre, hogy megérinthessem a kukoricacsöveket, és csak néztem, ahogy lengenek
az enyhe szellőben. A mező végéig elláttam - akkoriban még sövény volt ott -, és
láttam a mögött még néhány magasabb fát a falu felé. A nap a bal oldalamon volt;
nem sütött a szemembe.
Utána... filmszakadás. Soha nem fogom megtudni, mennyi ideig tartott, mert csak
akkor kerültem vissza a megszokott tudatállapotomba, a megszokott képességeim
birtokába, amikor kijöttem belőle. Mindenfelől egy fehér, vakító, szikrázó fény vett
körül, olyan, mint amikor a nap rásüt a fagyos hóra, mint milliónyi gyémánt
ragyogása, és eltűnt a kukoricás, eltűntek a fák, eltűnt az ég csak ez a fény volt
mindenütt; a szemem nyitva volt, de nem azzal láttam. Azt hiszem, nem tarthatott
tovább egy pillanatnál, különben elestem volna. Leírhatatlan érzés volt, és soha
 nem tapasztaltam az utána következő években ahhoz a csodálatos pillanathoz
foghatót; áldott volt, felemelő, tátva maradt a szám a gyönyörtől.
Majd ismét láthatóvá váltak a fák csúcsai, utána az égbolt egy darabkája, és a fény
fokozatosan megszűnt, csak a kukoricás terült el előttem. Hosszú ideig álltam ott,
és próbáltam azt ismét átélni, mint azóta is nagyon sok alkalommal, de hiába, csak
egyszer láttam; ennek ellenére a szívem mélyén tudom, hogy ott van - itt és
körülöttünk mindenütt.
Tudom, hogy a mennyország bennünk van, és körülöttünk van. Volt egy csodálatos
élményem, amely elmondhatatlan boldogságot okozott.
Mi Istent látjuk az élet csodájában, a fákban, a virágokban és a madarakban -
mindig mosolygok, amikor azt hallom, hogy úgy beszélnek Istenről, mintha ember
lenne, bosszúálló, vagy ilyesmi-, én tudom, hogy mit láttam és éreztem, és
alázatos hálát érzek azért a belső bizonyosságért, amelybe kapaszkodhatok.
Most leírtam, de még soha nem meséltem el senkinek.
Hardy sok válaszadójának élménye ugyanilyen rövid, de éppen ennyire transzformatív
jellegű. Egy másik nő azt írta:
A férjem 1968. szeptember 6-án halt meg utána egy évig rendkívül depressziós
voltam, és egyszerűen semmi, de semmi nem tudott megvigasztalni. Egyik reggel,
miközben a fürdőkádban ültem, és túlságosan le voltam törve ahhoz, hogy bármiről
is gondolkozzak, hirtelen egy ragyogó, aranyszínű árnyalat jelent mega fejemben,
olyan, amilyet még soha nem láttam, az aljában egy kis, fekete folttal, akkorával,
mint a gombostű feje. Valószínűleg csak pár másodpercig de nagyon féltem, amíg
végül rá nem jöttem, hogy ez a férjem. Odakiáltottam neki, mire az a gyönyörű,
arany fény lassan elhalványult, és azóta sem láttam. Csak ennyi történt, de ez
rendbe tette a lelki egyensúlyomat, és eltöltött azzal a meggyőződéssel, hogy
minden rendben van. És szerintem a hitem is sokkal erősebbé vált ennek az
élménynek a hatására.
Ha bepillantást nyer az ember ezekbe a magasabb létsíkokba, és megéli az
odatartozásnak azt a mély érzését, amelyet kiváltanak, és amelyet az élet oly nagy része
megpróbál elfojtani bennünk, később rengeteg élmény újra elő tudja idézni a
tapasztaltakat. Az a helyzet, hogy számtalan dologtól, amit az emberek nagyon szeretnek
csinálni, noha képtelenek elmagyarázni, hogy miért, pontosan azért érezzük jól
magunkat, mert azzal a másik létsíkkal kötnek össze bennünket ismét. Én nem szörfözők,
de a fiaim igen. Vagyis láttam már szörfözőket, és hallgattam szörfözőket beszélgetni,
tehát tisztában vagyok azzal, hogy ennek a sportnak a varázsa részben abban áll, hogy
egy különösen erős összeköttetést képes létrehozni a túlnani világokkal: azzal a létsíkkal,
ahol sokkal több mozgás van, sokkal több élet és érzés. Én imádok síelni, és aki síelt már
valaha, az ismeri, milyen varázslatos az a pillanat, közvetlenül azelőtt, hogy az ember
leveti magát a lejtőre. Mélyen bennünk van egy rész, amely ilyenkor ébred fel. A síelés
fizikai tevékenység, de több a fizikainál.
Mondanom sem kell, hogy ez hatványozottan igaz arra az érzésre, amely ejtőernyőzés
közben szokott elfogni. Manapság annak a jelét látom e sport iránti ifjonti
lelkesedésemben, hogy már akkor is vágytam a mennyországra, bár akkor még biztosan
nem neveztem volna így.
Van egy szó, amelyet sportolók szoktak használni - és, nem véletlenül, a kábítószerezők
is -, és amelynek itt különösen nagy jelentősége van: endorfinroham.
Orvosként tisztában vagyok azzal, hogy ha az ember testét természetes vagy
mesterséges módon stimulálják, akkor az agyban nagyon is konkrét folyamatok indulnak
meg. Minden élvezet, amelyet a testünkben élünk át, látható az agy neurális
aktivitásában, és az az endorfinroham, amelyet egy repülőgépből való kiugrástól vagy
egy erős kábítószertől kapjunk, alapvetően az agynak ugyanabban a részében keletkezik.
Ott követjük el a hibát, ha a neurális aktivitást nézzük, és azon keresztül próbáljuk
megmagyarázni a teljes tudatunkban megjelenő élményt. Amíg a testünkben
tartózkodunk, az agyunkon keresztül éljük át a dolgokat. Az agy a kapcsolótábla az „itt”
(a test) és az „ott” (a testen túli hatalmas világok) között. De ez nem azt jelenti, hogy az
agy lenne a tudatos élmény okozója.
Ami igazából történik ilyenkor, az sokkal összetettebb dolog. Az agyunk és a tudatunk
között egy folyamatos adok-kapok zajlik, melynek során az agyunk hősiesen megpróbál
életben és biztonságban tartani bennünket, megőrizni a teljes irányítást, és
megakadályozni, hogy elterelje a figyelmét az a nagyon is valóságos ingerfolyam, amely
a fizikain túli világból érkezik. Amikor egy kábítószerfüggő úgy próbálja jól érezni magát,
hogy kábítószerezik, akkor valamilyen mértékben felszabadítja magát a fizikai agy
irányítása alól, amely mániásan próbál a túlélést szolgáló adatokkal uralkodni felettünk.
Az endorfinroham, amelyet egy kábítószerfüggő érez, és az, amelyet egy szörföző vagy
más sportoló érez, egyaránt átmeneti feldobottságot okoznak, egy kis szabadulást a test
fennhatósága alól. A kábítószeresekkel az a probléma, hogy a szabadulás ilyen formában
egyfajta csalás. Az agy ilyenkor kényszerítve van arra, hogy eleressze a tudatot, és
amikor a kábítószer hatása elmúlik, a kábítószer-használó még mélyebben visszazuhan a
testiségbe. Nagy erővel csapódik a földbe, és minden egyes újabb kilépéssel és
visszatéréssel, amelyet ezen a módon tesz meg, egyaránt kárt tesz a lelkében és a
testében - nem beszélve arról, hogy egyre inkább meggyengíti annak a lehetőségét, hogy
valaha is képes lesz természetes úton elérni ezt a szabadulást. Itt, a földön minden
endorfinrohamnak vége szakad egyszer. De odafent nem. Odafent ez az érzés
folyamatos. Itt, a földön egy folyamatos endorfinroham nagyon hamar rémálomba
torkollna. Vagyis elképzelni, hogy ez milyen érzés lehet, a mi perspektívánkból nézve
reménytelen. De ez nem jelenti azt, hogy nem igaz.
A Hardy által összegyűjtött beszámolók között több olyan is akad, amelyekben régen,
még gyermekkorban átélt élmények szerepelnek - időnként akár hat-hét évtizeddel
korábbiak. De a leírójuk számára az adott emlék még mindig ugyanolyan friss volt,
mintha csak pár nappal korábban történt volna.
Ez önmagában is nagyon jelentőségteljes. Gyermekként sokunk számára teljesen
természetes volt, hogy létezik egy láthatatlan világ. Láthatatlan dolgok között
mozogtunk, még akkor is, amikor a felnőtt valóság (általában) sokkal kevésbé érdekes
világában közlekedtünk. De minket nem lehetett bolonddá tenni. Mint én a Superman-
köpenyemben, mindnyájan pontosan tudtuk, melyik világ a fontosabb.
Utána - érdekes módon többnyire körülbelül hét-nyolc éves korban - mindez
abbamaradt. Egy kapcsolat megszakadt, és onnantól fogva egyik napról a másikra
átvették az uralmat a „felnőtt” világ szabályai. Edwin Muir skót költő (1887-1959) azt írta:
„Minden gyermeknek megvan a maga sajátos képe az emberi létezésről, amelyre
valószínűleg soha többé nem fog emlékezni, miután elveszítette: ez az eredeti
elképzelése a világról. Én úgy gondolok erre a képre vagy vízióra, mint egy olyan
állapotra, amelyben a föld, a földön álló házak és a hétköznapi emberi lények élete
összeköttetésben áll a felettük húzódó éggel; mintha az ég illeszkedne a földhöz, a föld
pedig az éghez. Bizonyos álmok arról győznek meg, hogy a gyermekekben megvan ez a
vízió, amelyben teljesebb a harmónia a dolgok között, mint azt később bármivel
kapcsolatban tapasztalni fogják.”[8]
A gyermekkor egy olyan időszak, amikor a mennyország és a föld még alapvetően
egyek. Később, amikor idősebbek leszünk, ezek szétválnak egymástól - lehet, hogy csak
egy kicsit, lehet, hogy nagyon. De bármilyen messzire is sodródnak látszólag, mindig jön
egy jel vagy egy futó pillantás - néha ennél több is -, amely azt bizonyítja, hogy a
mennyország még mindig nagyon közel van.
„Olyan volt, mintha valami azt mondta volna nekem, »soha ne engedd meg magadnak,
hogy ezt megkérdőjelezd« - idézi Hardy kutatótársa, Edward Robinson az egyik embert,
aki egy gyermekkori spirituális megvilágosodás pillanatáról írt. - És én tudtam is, hogy
nem szabad; tudtam, hogy ez volt a legvalóságosabb dolog, ami valaha történt velem.”
„Ha ez hallucináció volt - idéz Robinson másvalakit a gyermekkori spirituális
élményekről szóló könyvében-, akkor miért emlékszem rá úgy, mint a legvalóságosabb és
legelevenebb élményemre? Mint aki gyufáért tapogatózik, és egy áram alatt lévő villamos
vezetékre talál.”
Miként azt számos író állította, többek között William James és Frederic W. H. Myers a
tizenkilencedik század végén, illetve Aldous Huxley a huszadik század közepén, komoly
bizonyítékok vannak arra, hogy az agy egyfajta „biztonsági szelep” funkciót tölti be az
elme mellett. Többet tudunk, amikor az agyon „kívül” vagyunk, mint amikor benne.
Egy újabb válaszadó azt írta Hardynak:
Azt hiszem, gyermekkorom óta van egy olyan érzésem, hogy az igazi valóságot
nem ebben a világban lehet megtalálni, nem úgy, ahogy az átlagember látja.
Mintha egy rendületlen erő dolgozna bennünk, hogy a tuadat felszínére juthasson.
Az elme folyamatosan próbál egy olyan szimbólumot létrehozni, amely elég átfogó
ahhoz, hogy magába foglalhassa, de mindig kudarcot vall. Vannak a tiszta örömnek
azok a pillanatai, mikor az ember érzékszervei kiélesednek a környezetére, mintha
valami nagy igazságot közöltek volna vele... Olykor úgy tűnik, mintha a fizikai
agyunk nem lenne elég nagy ahhoz, hogy átengedje.
Akiket még mindig csábít az a leegyszerűsítő megközelítés, hogy „a tudatot az agy
hozza létre” - és hátrahőkölnek, amikor megemlítem, hogy az agykérgem pusztulása csak
fokozta a tudatosságomat -, azokat emlékeztetném két gyakran megfigyelt klinikai
jelenségre, amelyek ellentmondanak a leegyszerűsítő „az agy hozza létre a tudatot”
modellnek: (1) az elme halálközeli kitisztulása (amikor szellemileg leépült idősebb
páciensek a halál előtt nem sokkal váratlanul olyan időszakosat élnek át, amikor
döbbenetesen tiszta a gondolkodásuk, a memóriájuk, a rálátásuk a dolgokra, és ez
gyakran egybeesik olyan pillanatokkal, amikor eltávozott lelkeket éreznek határozottan
maguk körül, akik készen állnak arra, hogy spirituális létsíkokra kísérjék őket); és (2) a
savant-szindróma (amikor egy agykárosodás - például autizmussal, fejsérüléssel vagy
agyvérzéssel kapcsolatban - valamilyen kiemelkedő mentális képességet tesz lehetővé,
például felsőbbrendű számolási képességei, megérzéseket, zenei tehetséget vagy
tökéletes memóriát, legyen szó a számokról, a dátumokról, illetve a képi emlékekről). A
mi leegyszerűsített neurológiai irányultságú megközelítésünk az aggyal kapcsolatban nem
ad magyarázatot ezekre a rendkívüli és nem várt jelenségekre.
Miközben mélyebben beleástam magam az utazásom misztériumába, rá kellett
jönnöm, hogy a tudatunk az egyetlen dolog, amelyről bármelyikünk biztosan tudja, hogy
létezik. A neurológia, amit én évtizedekig tanultam, azt próbálja az agyunkba vésni, hogy
semmi, amit bárki átélt a születése óta, nem több tízmilliárd neuron elektrokémiai
aktivitásánál (frekvenciájánál, vibrációjánál), amelyek egy rendkívül összetett, az általunk
emberi agyként ismert másfél kilós zselés masszában működnek együtt. Jelen pillanatban
a tudattal kapcsolatos tudományos kutatások „központi idegrendszere” a Divisionj of
Perceptual Studies, vagyis a Percepciós Kutatások Részlege (DOPS) a Virginiai
Egyetemen, ahol olyan kutatók, mint Ed Kelly, Emily Williams Kelly, Bruce Greyson és
még sokan mások dolgoznak azon, hogy újjáélesszék és ismét a reflektorfénybe állítsák
azt a hatalmas munkát, amelyet Myers, James és a hozzájuk hasonlók végeztek a
tizenkilencedik század végén. Én azt javasolnám, hogy ha ez a könyv bármilyen szikrát
csihol az olvasóban, ami arra sarkallja, hogy mélyebben beleássa magát a témába, akkor
küzdjön meg az Irreducible Mind: Toward a Psychology for tbe Twenty-first Century (A
leegyszerűsíthetetlen elme: Úton a huszonegyedik század pszichológiája felé) című
méretes, de az egész életünket megváltoztató tanulmánnyal. Ez a könyv hosszú és
tömény, mert a DOPS-csoport természettudósokból áll, akiknek az a célja, hogy minden
részletre kiterjedően megválaszolják annak az elképzelésnek a megszokott ellenérveit,
hogy a rudat túléli az agy halálát.
 Bennünk, emberi lényekben olyan potenciál van, amilyenről nem is álmodnánk. Még
csak most kezdjük megérteni, hogy kik és mik is vagyunk igazából. A test számtalan jellel
utal annak a valódi, kozmikus lénynek a létezésére, amelynek mi a kezdetleges változata
vagyunk. Amikor a dolgok összhangban működnek, a test nem egy szerűen csak egy
horgony és a spirituális valóság elrejtője, hanem eszköz is, amellyel ezeket a
képességeket lehozhatjuk a földre. És a dokumentált gyermek zsenik és csodagyerekek
eseteiből is ugyanígy csak az agyat látjuk. Ne hagyjuk megtéveszteni magunkat: oka van
annak, hogy mi, spirituális lények itt vagyunk a földön. Azért vagyunk itt, hogy tanuljunk,
de sokkal hatékonyabb eszközöket hoztunk magunkkal ehhez a tanuláshoz, mint azt
jelenleg gondolnánk. Az anyagon keresztül megtett Odüsszeiánk nem egyszerűen csak
egy próbatétel, és semmiképpen nem büntetés, hanem inkább egy kibontakozóban lévő
fejezet, magának a kozmosznak az evolúciója: ugyanis mi vagyunk Isten egyik
legnagyobb kísérlete, és a Mindenható olyan mértékben belénk fektette a reményeit,
hogy azt szinte nem is lennénk képesek elképzelni.
Azok az emberek, akik harminc évvel ezelőtt válaszoltak Hardynak, és azok az
emberek, akikkel én nap mint nap találkozom és beszélek, ugyanazt szokták mondani.
.Egyetlen nagy, igaz történet van csak, amely megpróbálja visszaküzdeni magát hozzánk.
A mennyország valósága, és benne a mi helyünk valósága, kezdi áttörni azt a falat,
amelyet az elmúlt néhány évszázadban építettünk kétkedésből, hogy ismét
meghallhassuk az üzenetét: szeretnek minket. Ismernek minket. Tartozunk valahova.

És volt még egy érzés, amely el szokott önteni, és amelyet most leginkább egyfajta
megérzésnek tudok nevezni. Ugyanakkor csak arra emlékszem ebből az érzésből,
hogy olyan, mintha valamiféle intenzív valóságot és bizonyosságot tapasztalnék,
mint amikor tudom, hogy milyenek is igazából a dolgok a felszín alatt. A
bizonyosságnak ezekben a pillanataiban nem láttam remegő színeket, nem
éreztem magam hatalmasnak, és furcsa, belső zümmögéseket sem hallottam;
ehelyett nagyon tisztán láttam a hétköznapi világot, végtelenül részlenesen és
tudtam, hogy az egész összefügg.
Az a válaszadó, aki ezt írta Hardynak, nem volt természettudós. De amit ez az ember
mond, az meglehetősen hasonlít arra, amit a modern fizikusok állítanak, amikor arról
beszélnek, hogy fizikai szinten minden mindennel összefügg. Az univerzum legmélyebb
szintjén nem létezik az elkülönülés, és ez igaz mindenképpen, akár természettudományos
szempontból, akár pszichológiai szempontból, akár a kettőből egyszerre nézzük a dolgot.
Ennek az összekötöttségnek az élménye rendkívül erőteljes, ha átéli az ember. De
könnyen megszakadhat. Egy másik válaszadó ezt írta Hardynak:
Gyermekkoromban mindig nagyon meglepett amikor ráébredtem, hogy sok ember
az enyémtől nagyon különböző világban él. Ők képesek voltak megölni dolgokat
anélkül, hogy kárt tettek volna magukban, képesek voltak álmodás nélkül aludni,
vagy színek nélkül álmodni. Úgy tűnt, képesek folyamatosan a bőrükön belül érezni
magukat, és azok a dolgok, amelyeket ők láttak, hallottak és éreztek, igazi,
elkülönülő és önmagukban álló valóságoknak mutatkoztak. A legtöbb ember
számára az objektív világ tűnt valóságnak, a szubjektív pedig hihetetlennek vagy
nem-létezőnek.

Sok tradicionális nép beavatási szertartásán nagyjából akkor estek át az emberek,

amikor a gyermekkori „ártatlanságnak”, a spirituális világgal való közvetlen és
bonyodalmaktól mentes kapcsolatnak vége szakadt. Amikor elveszítjük ezt az ősi,
gyermekkori kapcsolatot, a valahová tartozásnak ezt az érzését, a vallás feladata, hogy
beavatkozzon, és segítsen ezt nekünk visszaszerezni és megtartani. A tradicionális
kultúrák, tisztában lévén a gyermekeknek az univerzum spirituális oldalához fűződő mély
kapcsolatával, pontosan tudták, mikor jön el annak az ideje, hogy segítsenek a
megszületőben lévő felnőttnek kodifikálni a mennyország ismeretét, amely
gyermekkorában még egyértelmű volt az illető számára, hogy soha ne veszíthesse el.
„Ha arra kérnének valakit, hogy a lehető legtágabb és legáltalánosabb
értelemben írja le a vallásosság mibenlétét, akkor az illető talán azt mondhatná,
annak a hite, hogy létezik egy láthatatlan rend, és a mi felsőbbrendű jóságunk
abból áll, hogy ezzel összhangban létezünk.”
- William James: A vallásos tapasztalat változatai
(The Varieties of Religious Experience)
Mondanom sem kell, hogy korunk vallásainak is ez lenne a feladata. De az a szomorú
és lenyűgöző igazság, hogy míg egy amazóniai esőerdőben hatszáz évvel ezelőtt élt
gyermek megkapta az ahhoz szükséges eszközöket, hogy eligazodjon a materiális
világban, ugyanakkor a spirituálissal is kapcsolatban maradjon, a mi gyerekeinkre ez
gyakran nemigaz. Állításommal semmiképpen sem a kereszténységet vagy más modern
vallási hagyományokat - szeretném befeketíteni. Csak azt szeretném mondani, hogy
ezeknek a hitbéli meggyöződéseknek egyesülniük kellene egymással, és a
természettudomány segítségével létre kellene hozniuk egy új víziót: egy olyat, amely
magába foglalja mind a természettudományt, mind a vallást, és amely valódi eszközöket
ad a gyermekeink kezébe, hogy folyamatosan kapcsolatban maradhassanak a spirituális
világgal. Egy olyan kultúrává kellene válnunk, amely sok múltbélihez hasonlóan az összes
tagjának megmutatja, hogyan lehet megőrizni ezt az aranyszálat életünk végéig.[9]
Thomas Traherne, a tizenhetedik századi lelkész, akinek az írásait csak véletlenül
fedezték fel a tizenkilencedik század végén, azt irta: „Nem lelheted örömödet igaz módon
a világban mindaddig, amíg nem maga a tenger folyik ereidben, míg köntösödként nem
az eget öltöd magadra s koronádat nem a csillagok alkotják; s amíg nem tudsz úgy
magadra tekinteni, mint az. egész világ egyetlen örökösére, sőt még ennél is többre,
mert ebben a világban más emberek is vannak, akiknek mindegyike éppúgy egyetlen
örökös, mint te.”
Örökös: a tökéletes szó. Mint korábban már említettük, materiális nézőpontból mi
kozmikus lények vagyunk. A tenger szó szerint az ereinkben folyik, mert a vér
gyakorlatilag azonos azzal a sós vízzel, amelyben állattestünk kifejlődött. A csontjainkat
alkotó kalciumatomok, valamint a testünk tizennyolc százalékát kitevő szénatomok pedig
több milliárd évvel ezelőtt „sültek ki” ősöreg csillagok szívében - olyan csillagokéban,
amelyek összeestek fehér törpévé, majd felfúvódtak szupernóvává, és kilőtték ezeket az
atomokat az univerzumba, ahol azok idővel összeálltak más komplex elemekkel, hogy a
miénkhez hasonló bolygókat hozzanak létre, továbbá az összes eleven lény fizikai testét
is, mindazokat, akik ma a bolygónkon élnek és járnak-kelnek. Ugyanakkor spirituális
lények is vagyunk: a mennyország örökösei. A materiális örökségünk és a spirituális
örökségünk nem két különböző dolog, hanem elválaszthatatlanul össze vannak fonódva
egymással, megint csak úgy, mint a két ikerkígyó, akik felfelé kúsznak a caduceuson. A
külső, arisztotelészi perspektívából mi valóban földből „készültünk”. De a belső, platóni
vagy beavatási nézőpontból égi agyagból készültünk - abból, amit a tizenkettedik századi
Perzsiában „a mennyország földjé”-nek neveztek. Egyszerre tartozunk mindkét világhoz.
 Hatodik fejezet
Az öröm ajándéka

„A legnagyobb öröm pillanataiban a legláthatóbb a valódi énünk.”

[10]
- Medhananda, huszadik századi német hindu misztikus

A miénk feletti világokban az érzelmek túláradnak, olyan hévvel, amely nem egyszerűen
csak fizikai, és olyan, minőségileg eltérő tulajdonságokkal bírnak, amelyek leírása szintén
meghaladja a képességemet. De egyet elárulhatok : én készen álltam rájuk. Bár
szédítően újak és újszerűek voltak számomra, ellentmondásos módon egyúttal
ismerősnek tűntek. Már korábban is éreztem őket. Nem Eben Alexanderként, hanem
akként a spirituális lényként, aki jóval, de jóval azelőtt voltam, hogy ez a testet öltött
valaki megjelent volna, és akivé ismét válok majd, amikor a fizikai testemet alkotó földi
elemek más utakat választanak.
A fenti világok nem általánosak, nem homályosak. Mélyen, áthatóan elevenek, és
nagyjából csak annyira tekinthetők absztraktnak, mint egy sült csirke, a Trans-Am
motorháztetőjén megcsillanó napsugár, vagy az ember első szerelme. Ezért van az, hogy
a mennyországról szóló leírások, mint a Swedenborgé, olykor végtelenül elmebetegnek
tűnnek. Én pontosan tudom, hogy hangzik az én beszámolóm, és együtt érzek azokkal,
akiknek nehezére esik elfogadni. Az életben előlarduló sok dologhoz hasonlóan ehhez is
merészség kell, amíg a saját szemével nem látja az ember.
A miénk felett lévő világokban vannak fák. Vannak rétek, állatok és emberek. Víz is van
- rengeteg víz. Folyókban árad, és eső formájában hullik alá. Ezeknek a vizeknek a
lüktető felszínéről köd száll fel, alatta pedig halak siklanak. Méghozzá nem absztrakt,
„matematikai” halak. Hanem valódiak. Minden ízükben éppen annyira valódiak, mint
bármelyik, amelyet valaha láttunk, sőt, még inkább. Az ottani vizek olyanok, mint a földi
vizek. Ugyanakkor nem földi vizek. Hanem - hogy olyan módon írjam le őket, amelyről
tudom, hogy nem elégséges, de azért pontos - többek az egyszerű földi víznél. Olyan
vizek, amelyek közelebb vannak a forrásukhoz. Olyan értelemben közelebb, ahogyan egy
kanyargós folyó eleje közelebb van a saját forrásához. Azok a vizek mélyen ismerősek -
az ember ráébred tőlük, hogy az összes szép földi vizes tájat pontosan azért látta annyira
gyönyörűnek, mert ezekre emlékeztették. Azok eleven vizek, éppen úgy, ahogyan minden
eleven odafent, és magukhoz vonzzák az embert, akinek a tekintete bele akar hatolni a
látványba, egyre mélyebbre és mélyebbre, egyre tovább, a végtelenségig. Olyan víz,
hogy mellette az összes földi víz, amelyet valaha láttam, a karolinai partoktól a nyugati
folyókig, mind csak afféle gyengébb változatnak tűnik, „kistestvérnek”. Az volt az a víz,
amelyről a lelkem mélyén mindig is tudtam, hogy a víznek ilyennek kellene lennie.
És ezzel nem azokat az óceánokat, folyókat, tavakat, zivatarokat és a víz összes többi
formáját akarom lekicsinyleni, amelyeket a földön láttam, és találtam gyönyörűnek.
Hanem egyszerűen csak annyit szeretnék mondani, hogy immár más perspektívából
látom ezeket a vizeket, éppen úgy, ahogyan a föld összes természeti szépségét is ehhez
hasonlóan más nézőpontból látom. Röviden összefoglalva, amikor felszállunk, ott is
meglesz minden. Csak valóságosabban. Nem olyan sűrűn, ugyanakkor intenzívebben -
erősebb jelenléttel, mint itt. A tárgyak, a tájak, az emberek és az állatok szinte
kicsattannak az élettől és a színektől. A fenti világ éppen olyan hatalmas, változatos és
népes, mint ez, éppen annyira különbözik egyik szeglete a másiktól, mint ennek, csak
mindenben több És abban a hatalmas változatosságban nincs ott a másságnak az az
érzete, amely ezt a világot meghatározza, ahol minden egyes dolog csak önmaga, és
semmi közvetlen köze nincs a körülötte lévő dolgokhoz. Ott semmi nem elszigetelt.
Semmi nem elidegenedett. Semmi nem elszakadt. Minden egy, anélkül, hogy az egység
bármilyen szempontból homogenitásra utalna: arra, hogy minden egybe van gyúrva. C. S.
Lewis író gyönyörűen megfogalmazta ezt, amikor azt mondta, hogy Isten egységét nem
úgy kell elképzelnünk a fejünkben, mint valami hatalmas, egynemű tápióka pudingot
Nem arról a fajta egységről van szó.
Ha csak egyetlen pillanatra látja az ember a világot, akkor összetöri a szívét a
valóságának váratlanul rázúduló emléke. Ugyanakkor egyben meg is gyógyítja a szívét,
mert eszébe juttatja, hogy honnan származik, hogy micsoda, és hogy hova fog visszatérni
egy szép napon. Az ember megpillantja a barlangon kívüli világot, és ez mindent
megváltoztat, örökre.
A z ultravalóságos kifejezés, amely gyakran előfordul a HKÉ-k leírásában,
kulcsfontosságú fogalom ezzel kapcsolatban. Amikor hazaengedtek a kórházból, a
nagyobb fiamnak, IV. Ebennek mondtam, aki neurobiológiát tanult az egyetemen: „Az
egész túl valóságos volt ahhoz, hogy valódi legyen!”. Mivel ő tisztában volt azzal, hogy
ahányszor felidéz az ember egy emléket, azt kockáztatja, hogy megváltoztatja, javasolta,
hogy írjak le mindent a kómában tett utazásomról, még mielőtt bármit olvasok a
halálközeli élményekről, a fizikai vagy a kozmológiai értelmezésekről. Nyolc héttel
később, miután több mint húszezer szót leírtam, belevetettem magam a HKÉ-irodalomba.
Döbbenten konstatáltam, hogy a HKÉ-t átélők több mint fele arról számol be, hogy az a
létsík sokkal valóságosabb ennél. Ezt a gondolatot nehéz elfogadtatni a szkeptikus
materialistákkal, akik mélyen eltemették az arról a létsíkról szóló emlékeiket, de üdítően
könnyű megosztani azokkal, akik maguk is jártak ott ezek a beszélgetések gyakran
túlnőnek a szavakon, amelyek korlátozhatják a kommunikációt az ilyen nem földi
létsíkokról (tekintettel földi nyelvünk szűkös határaira).
A másik érdekes tulajdonsága ezeknek a mélyen transzcendentális HKÉ-knek: azon
túlmenően, hogy ultravalóságosnak tűnnek, megmaradnak az emberben, és
megváltoztatják az egész életét. Ezek az emlékek nem halványulnak el úgy, mint a
legtöbb, agyban felidézett emlék. Előfordul, hogy emberek odajönnek hozzám az
előadásaim után, és olyan részletes beszámolót tartanak több mint hét évtizeddel
korábban átélt HKÉ-kről, mintha csak előző nap történtek volna. Amikor tovább olvastam,
nemcsak HKÉ-irodalmat, hanem a túlvilágról szóló irodalmat, és vallási misztikusok írásait
több ezer évre visszamenőleg, kiugrottak azok az alapvető hasonlóságok, amelyeket
számos ilyen élményben meg lehet találni. Olyan sokan próbálták leírni ugyanazt a
lélegzetelállító, végtelenül szerető jelenlétet a dolgok legmélyén. Néhány szkeptikus nem
látja a fától az erdőt elvesznek a részletekben, lefoglalja őket az erőfeszítés, hogy a
különbségek kiemelésével cáfoljanak, így elkerüli a figyelmüket a kultúrákon, vallásokon,
földrészeken és évezredeken átívelő egyezések mélyebb igazsága.
Az a létsík sokkal valóságosabb ennél a mocsaras, álomszerű materiális létsíknál. A
köztük húzódó fátylat ügyesen alkotta meg egy, a miénknél végtelenül hatalmasabb
intelligencia, és ez a fátyol nem véletlenül van ott. Én hiszek abban, hogy nekünk ezen a
földi létsíkon kell megtanulnunk a feltétel nélküli szeretet, együttérzés, megbocsátás és
elfogadás leckéit. A tudatnak, hogy a természetünk örökkévaló és spirituális, nem szabad
ugyanolyan tisztán láthatónak lennie számunkra, mint annak, hogy éjszaka felkel az égen
a hold. Képessé kell válnunk arra, hogy a maga teljességében megtanuljuk az élet
legfontosabb leckéit, ám ennek az a feltétele, hogy részben elszigetelt legyen az a
teljesebb (ugyanakkor végleges) tudás, amely a magasabb lelkünk birtokában van két
élet között.
Hogyan lehetséges ez az egész? Hogyan létezhetnek másik világok, ahol ténylegesen
találkozunk olyan dolgokkal, helyzetekkel és lényekkel, amelyek az evilágiakra
hasonlítanak? Ezt úgy a legkönnyebb megérteni, ha az ember fogja az univerzumnak azt
a vázlatát, amelyet oly sok ősi hagyomány használt, de főleg az ókori Perzsia misztikusai.
Ez a vázlat vagy térkép az alján szélesként, a tetején hegyesként ábrázolja az
univerzumot - olyan, mint egy varázsló kalapja. Az alsó rész, a széles, lapos földkorong,
amelyen a kalap áll, a földi létsík. És most képzeljünk el egy olyan kalapot, amelyben egy
Sor emelet van: egyre keskenyebb szintek, ahogy egyre feljebb jutunk. Ez egy nagyon
tiszta (bár vitán felül rendkívül leegyszerűsített) ábrázolása annak, hogy mi történik a
lélekkel, amikor felemelkedik a spirituális világokba. Azok a világok nem lesznek egyre
kisebbek, ahogy emelkedünk. Éppen ellenkezőleg. Egyre hatalmasabbá válnak, egyre
nehezebb őket leírni onnan nézve, ahol most vagyunk. De térbeli szempontból valóban
kisebbek, mert ott a tér már nem létezik abban az értelemben, ahogyan itt. A tér kevésbé
fontossá válik, mivel egyre nyilvánvalóbb lesz, hogy végső soron mennyire illuzórikus a
természete. Azokon a magasabb létsíkokon közvetlenül tapasztaljuk meg, mit jelent Bell
elmélete, amelyből elvontabb szinten derül ki, hogyan képes az univerzum két túlsó
végében lévő részecske minden késedelem nélkül együttműködni. Az univerzum Egy.
Az e feletti létsíkok tele vannak hatalmas terekkel - olyan tájakkal, amelyek mellett
eltörpül a leglenyűgözőbb és a legihletettebb is, amit itt a földön láthatunk. Azok a terek
tele vannak olyan tárgyakkal és lényekkel, amelyeket földi életünkből felismerhetünk. És
amelyek valódiak. De az általuk belakott létsík magasabb, mint ez, úgyhogy ott semmi
sem úgy működik, mint itt, és abban a pillanatban, ahogy az ember megpróbálja leírni,
rögtön problémákba ütközik. Az a létsík valóságos, de - éppen úgy, mint az anyag, ha
leereszkedünk kvantumszintre - egyáltalán nem ahhoz hasonlóan viselkedik, amihez
szokva vagyunk.
A hagyományok bölcsessége azt állítja, hogy a kalap csúcsán minden kiterjedés eltűnik.
Az a pont - a varázsló kalapjának teteje - a hely, ahol minden térrel, idővel és mozgással
kapcsolatos földi kategóriánk (amelyek egyre spirituálisabbá válnak, ahogy haladunk
felfelé) teljesen eltűnik. Utána már nincs se tér, se idő... semmi olyan nyomjelző, mint
amilyenekhez itt és most szokva vagyunk.
Az egyetlen dolog, amit a földön ismerünk, és ott is megmarad, a szeretet. Az Isten
szeretet, és mi is azok vagyunk a lelkünk legmélyén. Nem az elvont szeretetről beszélek.
Olyan nem létezik. Ez a szeretet keményebb a kőnél, hangosabb egy teljes zenekarnál,
elevenebb egy zivatarnál, olyan törékeny és megható, mint a leggyengébb,
legártatlanabb szenvedő élőlény, és olyan erős, mint ezer nap. Nem olyasfajta jelenség,
amelyet kielégítően meghatározhatnánk, de ezt fogjuk mindnyájan átélni.
A falak elkezdtek leomlani, és egyik fátyol a másik után tűnt el az elmémből. Az
énközpontú boldogság után immár szerettem volna másokkal is megosztani
mindezt, először azokkal, akik a közelemben vannak, utána egy egyre szélesebb
körrel, amíg mindenki és minden bele nem kerül. Úgy éreztem, hogy képes lennék
segíteni az összes embernek, hogy semmi nem haladja meg az erőmet-
omnipotensnek éreztem magam. Az extázis egyre mélyebbé és intenzívebbé vált.
Kiabálni kezdtem. Tudtam, hogy minden rendben van, hogy mindennek a jóság az
alapja, hogy az összes vallás és természettudomány a végső igazsághoz vezető út.
Hardynak ehhez a válaszadójához hasonlóan, amikor a HKÉ-m után ismét megtanultam
beszélni, amikor a testem és az agyam teljesen visszanyerte a cselekvőképességét, és
megpróbáltam leírni ezeket a spirituális világokat, beszámolóm leginkább a boldog
lelkesedésről szólt: olyan lelkesedésről, amely egy sor szuperlatívuszban öltött testet,
tobzódott a jelzőkben, és minél többször elismételtem őket, annál kevésbé értették, hogy
mit is akarok mondani. Gyönyörű. Földöntúli. Csodálatos. Káprázatos.
Egyik nap, amikor Ptolemyval újra és újra végigvettük utazásom történetét abból a
célból, hogy finomítsunk rajta egy kicsit, hogy az olvasó jobban megérthesse, milyen
érzés volt, ő azt mondta:
„Eben, megtiltom, hogy még egyszer leírd vagy kimondd azt a szót, hogy gyönyörű.
Ezzel nem jutsz semmire.”
Teljesen megértettem (noha bárki, aki részt vett az előadásaimon, tudja, hogy még
mindig rendszeresen visszaesem a hibámba). Én egy olyan világból érkeztem akkor,
amely nemcsak hogy szegényesnek mutatott minden leírási próbálkozást, de egyben
megsemmisítette a kategóriákat és fogalmakat, amelyekkel a földi jelenségeket szoktuk
jellemezni. Az ezen túli világokban végtelenül több módja van az érzésnek, a
tapasztalásnak és a kommunikációnak, és amikor azoknak az érzékleteknek és
érzéseknek a hatalmas katalógusával tértem vissza, az olyan volt, mintha egy
háromdimenziós dolgot próbálnék elmagyarázni valakinek, aki egy kétdimenziós világban
él (ezt a gondolatot egyébként Edwin Abbott lelkész-matematikus dolgozta ki 1884-es
Síkföld című regényében, amelyben egy háromdimenziós világba utazó személy
ugyanilyen kudarcélményekkel szembesül, amikor visszatér a kétdimenziós otthonába, és
megpróbálja elmesélni a kalandjait egykori barátainak).
De bármilyen nehéz is továbbadni ezeknek a létsíkoknak a hírét, mindennél fontosabb,
hogy azok, akiknek voltak ilyen élményei, ennek ellenére megpróbálják. Az ilyen
leírásokra éhezünk manapság. Ezeknek a világoknak a nem agresszív, alázatos stílusban
történő bemutatása kulcsszerepet játszik mind a magunk, mind a világ
meggyógyításában. Mindenki tudja, milyen hatalmas mértékű kétség és elkeseredés van
jelen a világban manapság. Aki erős vallásos meggyőződéssel rendelkezik, annak nagy
eséllyel könnyebb dolga van, mint annak, aki nem. De aki hozzám hasonlóan meglátta,
hogy együtt, közösen, miként tárja fel a vallás, a spiritualitás és a természettudomány az
univerzumot, arról őszintén úgy hiszem, hogy még erősebb lehet.
Goethe, Fechner, Pascal, Swedenborg és sok más természettudományos gondolkodó
megtalálták ezt az erőt, amikor engedélyezték maguknak, hogy spirituális elmévé is
váljanak. Ezekben az úttörő individuumokban a földi/külső és az égi/belső én
félreseperték nyilvánvaló konfliktusaikat, és szövetségessé váltak.
Amikor ez megtörténik, észre fogjuk venni, hogy az univerzum egy alapvetően
rendezett hely, mind fizikailag, mind spirituálisan. Az a rend és értelem, amelyet
munkánk során érzünk az elménkben, ugyanaz a rend és értelem, amelyet odakint, a
világban is észrevehetünk. És elég egy pillantást vetni erre a rendre ahhoz, hogy a
napjainkat meghatározó domináns érzelem bánatból örömmé változzon.
Natalie Sudman, a Lehetetlen dolgok alkalmazása (The Application of lmpossible
Things) című, igazán figyelemreméltó könyv szerzője arról a HKÉ-ról írt, amelyet az iraki
háború során élt át, amikor a Hummer, amelyben utazott, felrobbant. Az övénél jobb
megfogalmazást nem is találhatnánk:
A buddhisták azt mondják: „A fájdalom elkerülhetetlen, a szenvedés opcionális.”
Miután megértettem, hogy én terveztem meg ezt a kalandomat az elejétől a végéig
és a testen kívüli élményem meggyőztek arról, hogy az életemnek önmagában is
van értelme és értéke, a szenvedés lehetetlenné vált. Még akkor is, amikor egy
elszenesedett terepjáróban tértem magamhoz vérrel borítva, vagy amikor magzati
pózba görnyedtem össze egy kórházi ágyon, rettentő fájdalmamban, vagy amikor
megállíthatatlanul hánytam az anesztéziás másnaposságtól (az a legrosszabb!),
vagy amikor szembe kellett néznem a még ötven éven át tartó kettős látás
lehetőségével, mindvégig benne volt a fejemben a létezés minden mögött
meghúzódó örömének az emléke, amelyet legélénkebben a testemen kívül
tapasztaltam meg. Nem a boldogságról van szó. a m e l y számomra inkább a
környezetre és a körülményekre adott reakciónak tűnik, mintsem egy folyamatos
belső állapotnak. Át tudom élni a depressziót, a félelmet, az aggodalmat, az
idegességet, a haragot - más szóval, a környezetem vagy a körülményeim okozta
boldogtalanságot, miközben ezekkel egy időben érdeklődő, kíváncsi, sőt, lelkes
maradok a környezetemmel vagy a körülményeimmel kapcsolatban, azzal, amit én
magam hozok létre közöttük, és a saját tetteimmel és érzéseimmel bennük. Nem
mindig élvezem az életet ebben a világban, vagy élvezem, hogy ilyen körülmények
között vagyok, de folyamatosan érzem annak az alapvető örömét, hogy egy
tudatos, kreatív, expanzív személyiség lekötök, aki tapasztalatokat szerez, és élvezi
az ebben rejlő humort.
 Ez az öröm attól ébredt fel Natalie-ban hogy felfedezte az ezen túli világok létezését. A
felfedezése [nagyon hasonlított William Butler Yeats (1865-1939) teljesen más
körülmények között tett felfedezésére, amelyről a költő így írt: „Most már tudom, hogy a
reveláció az énből fakad, de abból az ősöreg, emlékezeti énből, amelyik a puhatestűek
bonyolult héját és a méhben pihenő gyermeket formálja meg, amelyik megtanítja a
madarakat fészket rakni; és hogy a zsenialitás egy olyan krízis, amely triviális, hétköznapi
[11]
elménkben csatlakozik ehhez az eltemetett énünkhöz pár pillanatra.” Yeats számára
nem voltak ismeretlenek a váratlan megvilágosodás pillanatai: azok a pillanatok, amikor
a menny fényében látta meg a földet, és megértette, hogy a „mennyei” nemcsak odaát
létezik - nemcsak kint, valahol máshol, hanem itt és most is, beleszövődve annak a
vásznába, ami oly gyakran tűnik unalmas, hétköznapi életnek.
Ötven évem jött, elhagyott,
Ültem Londonban a szokott
Teázóban, mégis magam,
A könyvem, üres poharam
A márvány asztallapon.
S míg nézek üzletet, utat
A testem lázas lángra kap.
Ha húsz perc volt, még annyi se,
A szívem - na gy örömtől-e? –
[12]
Áldott volt, áldással tele.

Mi a sötétség világában járunk-kelünk. Majd történik valami ez bármi lehet, kezdve egy
váratlan jótéteménytől, egy vázán megcsillanó fénysugáron át, egészen egy valódi HKÉ-
ig, melynek során utazást teszünk egy másik létsíkba; és hirtelen megnyílik előttünk a
világ. Meglátjuk, hogy mi van mögötte. Meglátjuk, ami végig ott volt mögötte, de amire a
mi világunkban furcsa módon vakok vagyunk, mert elfeledkeztünk az eszközökről,
amelyekkel a közelébe kerülhetünk, elfeledkeztünk arról, hogy folyamatosan észben
tartsuk.
Kedves Dr. Alexander,

Kamaszkorom óta kételkedem Isten létezésében a hagyományos, keresztényi

értelemben. Rettenetesen nehezemre esne azonosulni bármiféle vallással, ám
mindig is éreztem a késztetést, hogy elfogadjam, létezik valamiféle „odaát”. Az
ateizmus olyan elköteleződés, amelyre nem voltam hajlandó, úgyhogy tizenéves
korom óta az „agnosztikus” címkét használom.
[...] Ugyanakkor ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy higgyek valamiben.
Olyan erőset, hogy nagyon zavart, nem tudok hangot adni a hitemnek. Elveszettnek
éreztem magam.
Elolvastam dr. Alexander könyvét, és amikor arról írt, hogy Isten fény a
sötétségben, olyan erős érzelmi roham tört rám, hogy könnyekben törtem ki. Ami
azt illeti, most is, miközben ezt írom, könnybe lábad a szemem az emléktől. Eddig
csak három alkalommal éreztem ilyesmit, amikor megszülettek a gyermekeim.
Egyszerűen elöntött a bizonyosság hogy amit olvasok, az igaz, az a valóság és
hirtelen úgy éreztem, mintha óriási tehertől szabadultam volna meg megértettem:
nem baj, ha nem vagyok vallásos, nem baj, ha nem vagyok „felcímkézve", nem baj,
ha egyszerűen csak azt érzem, amit érzek.
Voltak olyan időszakok, amikor nagyon nehéznek éreztem az életet, és korábban
nem volt más eszközöm arra, hogy ezzel megküzdjek, csak az Ativan. A könyv
elolvasásának legfőbb hatása az volt, hogy most már őszintén boldognak érzem
 magam; amikor a dolgok megőrülnek körülöttem, vagy túl lehangolóvá válnak,
váratlan nyugalom tölt el, és képes vagyok más szemszögből látni az. életemet, és
könnyebben megküzdök a szorongásaimmal és a stresszel. Minden, amiről dr.
Alexander írt, egyszerűen igaznak tűnik.
Engem mindig is nagyon felzaklatott, hogy az emberek milyen rettenetesek
tudnak lenni egymással. A bántalmazott gyermekek, a kínzások, a háború, az
összes olyan döbbenetes dolog ezen a bolygón, amelyet egymás ellen teszünk. A
tudat, hogy nem csak ez létezik a világon, elképesztően boldoggá tesz.
A férjem is elolvasta a könyvet, és elhagyta az ateista meggyőződését egyfajta
univerzumhitért, amelyben Isten leginkább valamiféle energiához-erőhöz
hasonlítható entitás. Annak eredményeképpen, bogy mindketten elolvastuk ezt a
könyvet, most hozzá is közelebb érzem magam.
Köszönöm, hogy időt szánt a levelem elolvasására,

Christine

Miért van olyan sok fájdalom a földön? Alább következik két válasz, amelyekkel nem
értek egyet. Ezek igazából ugyanannak a (mélységesen téves) gondolatnak a keleti és a
nyugati változatai: (1) Az egész a karmáról szól. Elégedj meg azzal, hogy a most átélt
szenvedéssel „fizetsz’’ az előző életedben elkövetett bűneidért. (2) A szenvedés erősebbé
tesz. Isten próbára tesz minket, „bukott” teremtményeket, hogy segítsen nekünk
felülemelkedni bűnös természetünkön.
Én túl sok fájdalmat láttam már életem során - mind a szenvedő páciensek részéről,
mind a szenvedő családjuk és szeretteik részéről -, és túl sok örömet láttam a túlnani
világokban ahhoz, hogy elhiggyem a fenti magyarázatokat. Én hiszek abban, hogy az a
lény, akit Istennek vagy Omnak nevezek, végtelenül szeret minket: nem akar
„megbüntetni” bennünket, sem „móresre tanítani” a vétkeinkért. Az általunk a földön oly
gyakran megtapasztalt fájdalom és értelmetlenség „magyarázata” szerintem ennél sokkal
mélyebb, és sokkal egyszerűbb.
A mi világunk - ez a materiális világ - egy olyan hely, ahol a dolgok értelme el van
rejtve. Könnyen szem elől tudjuk téveszteni. A materiális valóság teljes egésze
atomokból és molekulákból áll, ezek az atomok és molekulák pedig szubatomi
részecskékből, amelyeknek az állapota folyamatosan ingázik a létezés és a nemlétezés
között. Hova „megy” egy elektron, amikor az atom belső héjáról a külsőre kerül át, vagy
fordítva? Nem tudjuk. Csak azt tudjuk, hogy az anyag nem létezik folyamatosan.
Állandóan ingázik. De annak ellenére, hogy ezt teszi, soha nem tűnik el a képből teljesen
- soha nem hiányzik teljes mértékben. Tudjuk: vissza fog jönni - annak ellenére, hogy azt
nem tudjuk, hova kerül, amikor eltűnik.
Aki gyermekként játszott színdarabban, az biztosan átélte egyszer-kétszer azt a furcsa
pillanatot, amikor, miután teljesen belemerült a szerepébe, hirtelen eszébe jutott, hogy ki
is ő. Az ember megmozdítja a lábát, megnyikordul a padló, és bamm, hirtelen eszébe jut,
hogy odaát, a lámpákon túl egy egész nézőtér van, tele olyan emberekkel, akiket ismer,
akik eljöttek megnézni a fellépését, és akik drukkolnak neki.
A mi életünk itt, ezen a földön, egy kicsit ehhez hasonlít. Vannak időszakok - olyan
pillanatok, amilyeneket sokaktól idézek ebben a könyvben -, amikor megérezzük, hogy
hol is vagyunk igazából, és kik is vagyunk igazából.
Mit kellene tennünk ezekben a pillanatokban? Váljunk mozdulatlanná, felejtsük el a
szövegünket, és ne csináljuk végig a színdarab hátralévő részét? Dehogy. Ám azok
számára, akik hozzánk hasonlóan szerepet játszanak a drámában, a színdarabban, a földi
létben, az a pillanat, amikor a padló megnyikordul, felbecsülhetetlen lehet.
Nekünk újra meg kell tanulnunk, hogyan láthatjuk ezt a világot a mennyország
fényében. Mindennek, ami körülöttünk van, lehetővé kell tennünk, hogy felragyogjon a
maga elidegeníthetetlen egyéniségével, egyediségével és értékével, amely a sajátja
minden egyes verébnek, fűszálnak és embernek, akit ismerünk, mert ezek közül
mindegyik egy multidimenzionális kozmikus lény, aki itt és most fizikaiként
materializálódott.
Mi az emberi tudásban történő legjelentősebb ugrásnak vagyunk a közepén. Kétszáz év
múlva az a világnézet, amelyben pillanatnyilag élünk, éppen olyan korlátoltnak és
naivnak fog tűnni a gyermekeink gyermekei számára, mint számunkra tűnik egy
középkori jobbágyé.
Mi a határán állunk annak, hogy újra felfedezzük az élet másik oldalát: egy olyan oldalt,
amelyet egy nagyon mély, nagyon rejtett részünk eleve el sem felejtett, de amelyet a
legtöbben titokban tartunk magunk előtt, mert a kultúránk ezt sugallja.
A szubatomi fizika világa nem a spiritualitás világa. De mint az az ősi, misztikus
dokumentumon, a Smaragdtáblán (Tabula Smaragdina) áll: „Amint fent, úgy lent.”
Kozmoszunk különböző elemei harmóniában vannak egymással. Amit „idelent” találunk,
azt egy másik formában megtaláljuk „odafent” is. Az, ahogyan az anyag szó szerint
ingázik a létezés és a nemlétezés között, a maga furcsa módján párhuzamos azzal,
ahogyan a létezés értelme néha mintha teljesen eltűnne a világunkból, pusztán azért,
hogy ismét visszatérjen. És amikor ez tudatosul bennünk - ha tisztába jövünk azzal, hogy
a létezés értelme akkor is ott van, amikor a leginkább úgy tűnik, hogy elmúlt -, akkor az
öröm (az a fajta öröm, amelyről Natalie Sudman írt fentebb, abban a gyönyörű
idézetben) válhat életünk folyamatos felhangjává, függetlenül attól, hogy mi történik
éppen.

Kedves Dr. Alexander,

A lányom, Heather 1969-ben született, súlyos agyi bénulással. Soha nem tanult
meg felülni vagy beszélni, bár látszott rajta, hogy tudatában van mindennek, ami
körülötte történik. Gyakran nevetett, ó, hogy nevetett. Noha az orvosok azt
mondták, hogy nem fog tizenkét évnél tovább élni, húszéves korában halt meg
1989-ben. Egy nappal a halála után, miközben a füvet nyírtam, hogy egy kicsit
eltereljem a gondolataimat a gyászról, hirtelen szó szerint körbevettek a pompás
királylepkék, amelyek a semmiből kerültek oda. A spirituális élet jele? Nem tudom.
Ugorjunk 1995-re. Miután este lefeküdtem, de még teljesen ébren voltam,
feltettem a kérdést: „Hogyan létezhet olyan Isten, aki ezt megengedi?”Abban a
pillanatban megjelent egy ragyogó, teljesen fehér alak a szoba bal oldalán. A
lányom volt az. Rám mutatott, és azt kiáltotta: „Nem, apu, te tévedsz! Nézd!” -
mutatott a szoba jobb felére. A helyiséget elöntötte a ragyogó, fehér fény
gomolygó felhője. Azonnal megértettem néhány dolgot, anélkül, hogy egyetlen szó
is elhangzott volna. Nehéz lenne leírni, milyen eufóriát éreztem. Tudtam, hogy a
lányom jól van, és Isten angyala. Tudtam, hogy mindnyájunknak jó lesz az, ami a
halál után következik. Tudtam, milyen aprók vagyunk a Teremtőnkhöz képest, és
hogy az intelligenciánk milyen csekély és nevetséges. És tudom, hogy az egész
tényleg megtörtént. Amikor valaki azt kérdezi tőlem, hogy hiszek-e Istenben, azt
szoktam válaszolni, hogy én nem egyszerűen hiszek, hanem minden kétségen kívül
tudom, hogy létezik.

„Én nem hiszem; én tudom”

- Carl Gustav Jung (amikor élete vége felé megkérdezték, hogy hisz-e abban, Isten
létezik)

„Minden dolgok jóvá lesznek” - írta a tizennegyedik századi remetenő, Julian of

Norwich. De az, hogy „minden rendben lesz”, nem azt jelenti, hogy „az élet egy habos
torta”. Nem azt jelenti, hogy a világban ne lenne rettegés és kínszenvedés. Csak annyit
jelent, hogy képesek leszünk elboldogulni ebben a világban, ha nem feledkezünk meg
egy dologról: hogy a látszólagos értelmetlensége mögött ott van egy értelmes, minden
képzeletet felülmúlóan gazdag világ. Egy olyan értelem, amely teljesen magába foglal
minden szenvedést, amelyet magunk körül látunk, és amely, miután visszatérünk az ezen
túli világba, le is fogja győzni azt.
Jung egy tizenötödik századi németalföldi teológustól, Desiderius Erasmustól származó
idézetet akasztott otthonának ajtaja fölé: „Akár hívják, akár nem, Isten jelen van.”
Az itt megtapasztalt időn és téren túli dimenziókban ennek az életnek minden
szívfájdalma, kínszenvedése és értetlensége már most meg van gyógyítva. Sok
szerencsét ennek megértéséhez. Ezt nem lehet megérteni. Teljesen semmiképpen. Ezen
a szinten nem.
De bele lehet pillantani. És, ami azt illeti, folyamatosan bepillantást nyerünk a
túlnaniba. Csak nem szabad elfelejtenünk, hogy nyitottak legyünk - hogy egy mélyebb
szinten tudjuk, amit amúgy is tudunk.
A lányom, Joan hétéves korában meghalt autóbalesetben. Mi ketten nagyon közel
álltunk egymáshoz, és engem teljesen lesújtott a gyász.
A lányom a koporsójában feküdt a szobájában. Én térdre rogytam az ágya mellett.
Hirtelen úgy éreztem, valakit nem sokkal mögöttem annyira elönt a szánalom, hogy
megpróbál alakot ölteni. Majd egy érintést éreztem a vállamon, amely csak egy pillanatig
tartott, és máris tudtam, hogy létezik egy másik világ.
Az élet értelme, mint arra ez a rövid, de erőteljes beszámoló is utal Hardy
gyűjteményéből, mindig jelen van. De erről könnyű megfeledkezni; talán itt, ahol mi
létezünk, a legkönnyebb az egész univerzumban. Időnként, gyakran olyankor, amikor a
legsötétebbnek tűnnek a dolgok, a túlvilág megszólít minket ennek a világnak a nyelvét,
szimbólumait használva: néha olyan hangosan, mint egy mennydörgés, néha olyan
halkan, mint egy bogár koppanása az ablakon. És ezzel visszatér az életünkbe az öröm -
az az öröm, amely mindig jelen lehet bennünk, mint azt Natalie Sudman mondta, a világ
minden fájdalma ellenére, nem pedig helyette.
 Hetedik fejezet

A remény ajándéka
„A belső világnak megvannak a felhői és az esői, de ezek másfajták.
Az égboltja és a napjai is másfajták. Ez csak a kifinomult
megfigyelőképességgel rendelkezők számára egyértelmű, azok számára,
akiket nem téveszt meg a hétköznapi világ látszólagos teljessége.”

- Dzsalál ad-Dín Rúrní tizenkettedik századi perzsa szúfi misztikus

Emberi lényként mi az idő teremtményei vagyunk. Úgy élünk az időben, ahogy a halak a
vízben, annyira bele vagyunk merülve, hogy alig vesszük észre, kivéve a felszínesebb
szinteken, ahol természetesen a rabjai vagyunk. Igen, tudjuk, hogy késésben vagyunk a
megbeszélésről, de azt nem tudjuk, és nem is állunk meg elgondolkozni rajta, hogy ez a
gondolat maga sem képes az idő fogalma nélkül létrejönni. Sem a beszéd, sem az emberi
interakció, sem bármi egyéb. A világ, amilyennek most tapasztaljuk, időből van felépítve,
a térrel kombinálva. És ennek igazságát nem csökkenti az a tény, hogy az e feletti
dimenziók nézőpontjából a lineáris idő illúziónak tűnik, csakúgy, mint a hétköznapi,
eukleidészi tér.
Mivel mi itt a földön a lineáris időn belül élünk és cselekszünk, egy jövő nélküli világ
rettenetesnek tűnhet számunkra. Gondoljunk csak vissza arra, amikor kamaszok voltunk -
azokra az évekre, amikor még úgy tűnt, hogy az új élmények áradata soha nem fog
elapadni. Aki olyan, mint a legtöbb ember, az talán észrevette, hogy volt egy pont,
amikor ezek az élmények már nem érkeztek olyan gyorsan és sebesen egymás után.
Lehet, hogy ekkor úgy gondoltuk, hogy lejárt a valódi érés és változás ideje.
A HKÉ-m előtt nekem is voltak ilyen gondolataim. Nem fogalmaznék úgy, hogy teljesen
elment volna az életkedvem. Szerettem a családomat és a munkámat, és nyilvánvalóan
rengeteg kihívás és kaland állt még előttem, amelyeket örömmel vártam. Ugyanakkor
valami - a növekedésnek valamilyen belső érzése, azé, hogy valódi újdonságok sietnek
felém - tényleg abbamaradt. Már csak ennyi és ennyi új élmény van hátra számomra. És
azok sem lesznek annyira újak - döbbenetesen, felvillanyozóan újak -, mint egykor voltak.
Megismertem a világ határait. Soha nem fogok még egyszer első ízben kilépni egy
repülőgép nyitott ajtaján nyolcezer-ötszáz méter magasan. Soha többé nem fogom úgy
érezni, hogy csak úgy zúdulnak rám az újdonságok. Röviden szólva, elveszítettem a
reményt az iránt, ami maga a remény: az érzés iránt, hogy valami tényleg jó és tényleg
új dolog vár még valahol, nem messze.
Ám ekkor történt valami új.
Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az életem ismét virágba borult. Számtalan költeményben
áll az, hogy az életünk olyan, mint egy virág, éppen úgy kivirágzik, de éppen úgy el is
hervad, és meghal. Ifjúságunkban növünk és virágzunk, egy röpke pillanatra felragyogunk
a szépség, fiatalság és élet tökéletes tündöklésével... Majd elhervadunk, és meghalunk.
De tényleg így lenne? A virágok nemcsak az élet nyilvánvaló tragédiájának és
mulandóságának a szimbólumai, hanem azé is, ami a mögött a látszólagos mulandóság
mögött húzódik. Az életben mindennek megvan a maga mennyei összetevője, de
bizonyos dolgok mennyeibbek, mint mások, és ennek a skálának a virág van a legtetején.
Dante azzal fejezte be az Isteni színjátékot, hogy a hetedik mennyországot, a kozmológia
legmagasabb paradicsomát egy fehér rózsához hasonlította. Buddha egy lótuszvirághoz
hasonlította a tudatot, ahhoz a vízinövényhez, amely a tavak alján lévő iszapból és sárból
nő ki, majd varázslatosan tiszta és fehér szirmokat bont a víz felszínén. Buddha
leghíresebb szentbeszéde az, amelyben semmit nem mondott, csak felmutatott egy
virágot.
Az emberi lények a történelem előtti időszakok óta használnak virágokat arra, hogy
megjelöljék életünk kulcsfontosságú pillanatait. A virágok jelen vannak a kezdeteknél
(születés, ballagás, esküvő) és a befejezésnél is (temetés). Azért alkalmazzuk őket a
„központozásra”, mert a múltban az emberek tisztában voltak vele, hogy ilyenkor az a
legfontosabb, hogy észben tartsuk a fenti világok valóságát. Hozzánk hasonlóan a virágok
is a földben gyökeredznek. De ők emlékeznek arra, hogy honnan származnak, nap mint
nap követik a nap útját az égbolton. És ami a legfontosabb, a virágok ki szoktak nyílni.
Talán a szirmoknak ez a kibomlása a legtökéletesebb földi szimbóluma annak a
tökéletességnek, amelyre mindnyájan vágyunk, és amely csak az e feletti dimenziókban
valósul meg teljesen.

Kedves Dr. Alexander,

2007 októberében tizennyolc éves fiamnál, Bennél agydaganatot diagnosztizáltak.

Öt hónappal később meghalt. Az utolsó három itt töltött napja miatt írom ezt a
levelet [...] kómába zuhant. Amikor anyaként végig kellett néznem a fiam halálát,
nos, egyértelműen az volt a legfájdalmasabb élményem földi utam során. [...]
Ben palliativ ellátást kapott. A kórházi ágya a szülői hálószobában állt. [...] Valaki
mindig mellette volt, már azelőtt, hogy kómába esett volna; így állapodtunk meg.
Egy pillanatra sem szándékoztuk egyedül hagyni, úgyhogy a fivérem és a
nővérem, a lányom, a férjem és én felváltva egész éjszaka mellette feküdtünk, és
vigyáztunk rá.
Azon az első éjjelen volt egy álmom - nagyon élénk, nem álomszerű, hanem
élmény jellegű. Mielőtt elszunyókáltam, Bent öleltem, és Istennel kiabáltam,
annyira elkeseredett, dühös és értetlen voltam. Nos, ebben az álomban, vagy
inkább élményben, gyorsan felvittek egy sötét, de világos mennyországba;
minden nagyon békés volt, és nem éreztem mást, csak szeretetet. Eleven volt és
tiszta, nagyon valóságos Tudtam, hogy Istennel vagyok. [...] Körülnéztem, és
földdarabokat láttam, kis földgöröngyöket, amelyek körülöttem hullottak le, és
megkérdeztem: „Ez mit jelent?” A lelkemben tudtam, hogy ez történik most
Bennel, miközben a földi testéből egyre kevesebb marad. [...] Egy pillanattal
később már egyenes háttal ültem az ágyamban. És tudtam, hogy Ben már a
mennyek birodalmában van. Két nappal később meghalt.
Ezt az alapvető emberi problémát - az újdonságok és a remény elvesztését - számomra
a túlnani világok oldották meg. Azok a világok, amelyek a kezdeti állapotukban tele
vannak a földről ismerős, csakhogy gazdagon és különösképpen megváltozott, furcsán új
dolgokkal. Miközben a túlvilágon látható virágokat bámultam, azok mintha újra és újra
kivirágoztak volna. Hogyan képesek azok a virágok, amelyek ezen a szinten kivirágoznak,
majd elhervadnak, folyamatos virágzásban maradni? Ezen a szinte azért képtelenek erre,
mert mi teljesen bele vagyunk merülve az egyenes, lineáris időbe, vagy egy ilyen idő
illúziójába. Itt a virágok kivirágoznak, majd elpusztulnak, éppen úgy, ahogyan az
emberek is megszületnek, megöregednek, és meghalnak. Ezért van tele annyi könyvtár
az élét szomorúságáról szóló regényekkel és versekkel - annak tragédiájával, hogy
fiatalon, erősen és frissen vágunk bele az életbe, majd élünk, és talán megtanulunk egy-
két dolgot, de meghalunk, még mielőtt bármi egyebet tehetnénk, mint hogy továbbadunk
egy-két tapasztalatot a gyermekeinknek, hogy utána ők is keresztülmenjenek ugyanezen.
Micsoda tragédia!
És valóban az, ha a tekintetünket szigorúan csak ezen a világon tartjuk, és elhisszük,
hogy az általunk átélt összes fejlődés és változás nem is az, ami igazából, nem csak egy
fejezet egy sokkal hosszabb történetben. A mi kultúránk azért van annyira megőrülve a
fiatalságért, mert elveszítettük azt az ősi tudást, hogy a fejlődés soha nem áll le. Mi nem
átmeneti, múlékony hibák vagyunk a kozmoszban - evolúciós furcsaságok, amelyek
tiszavirágként felszállnak, egy napig rajzanak, majd eltűnnek. Mi olyan játékosok
vagyunk, akik hosszabb távra rendezkedtek be itt, és az univerzumot minket szem előtt
tartva építették meg. Mi az univerzumot tükrözzük vissza a legmélyebb szerelmeinkkel és
a leggőgösebb becsvágyainkkal, éppen úgy, ahogyan az minket tükröz vissza. „Amint
fent, úgy lent.”
Amikor a saját életutunk végén visszatérünk azokba a világokba, egy nagyon érdekes
dolog történik - olyasmi, amibe folyton belefutunk a HKÉ-irodalomban. Szóba szoktak
jönni az „üdvözlők”, azok az emberek, akiket a beszámolók megírói az életből ismertek,
és akik azért vannak ott, hogy fogadják őket. Újra és újra ugyanaz a nóta. „Apa ott volt,
de nem olyan volt, mint betegen. Ismét fiatal lett, és egészséges.” „Találkoztam
Nagyival, de fiatal volt.”
Hogy lehet ez? Amikor levetjük ezt a testet, amelyben éltünk és tanultunk, nem tűnünk
el egyenesen azokban a felsőbb régiókban, amelyekről még beszélni sem tudunk itt, ahol
most vagyunk. Oda megyünk, ahová én mentem a saját HKÉ-m során. Az egy olyan
„hely” (nem hely a szó fizikai értelmében, de most már hozzá vagyunk szokva a
paradoxonokhoz), ahol ismét magunkra vesszük az egész életet, amelyet lineárisan
éltünk le itt, az egészet egyszerre. És ennek az az eredménye, hogy egy másik lélek úgy
látja, mintha az illető az abszolút legjobb, legragyogóbb formájában lenne. Ha egy ember
sokáig él, akkor fizikailag olyannak tűnhet, mint aki ifjonti szépségének teljes birtokában
van, ugyanakkor az idősebb évei bölcsességét is a magáénak tudhatja. Azok a lények,
akik az e feletti világban vagyunk, multidimenzionális lények, akik egyszerre tartalmazzák
mindannak a legjavát, amik itt a földön voltak. Akinek felnőtt gyermeke van, az
gondoljon csak arra, hogy hány különböző ember volt a lánya vagy a fia az évek során; a
kisbaba, aki kinyitotta a szemét a kórházban, az ötéves kisgyerek, aki először pedálozott
néhányat teljesen egyedül a biciklijén. A kamasz, aki váratlanul olyan mély gondolatokról
adott tanúbizonyságot, amilyet még soha nem tapasztaltunk korábban.
Melyik ezek közül a mi valódi gyermekünk? Persze mindenki tudja a választ. Az összes.
Az élet a lineáris időben - a földi időben - pontosan azért teszi lehetővé a fejlődést,
mert kerülőket tesz, és akadályokkal találkozik. A mennyei idő - az időnek az a
dimenziója, amelybe akkor lépünk be, amikor elhagyjuk ezt a testet - lehetővé teszi
énjeinknek a teljes kifejezését. Ezen éneknek a létrehozásával fáradoztunk kerülőkön és
akadályokon át, itt, a lineáris idő korlátai között. Nem úgy, hogy „szenvedtünk, mert az
jót tesz nekünk”, nem is úgy, hogy megfizettünk a múltbéli karmánkért, hanem azzal,
hogy közvetlen kapcsolatba léptünk ennek a világnak az őrjítő homályosságával és
korlátoltságával. A világ minden vallásának egyik legközpontibb igazsága, hogy nincs
olyan szenvedés ezen a világon, amelyben Isten ne venne részt teljes mértékben, és ami
azt illeti, ne szenvedne végtelenül jobban, mint mi, mivel Isten fejlődésre és
elégedettségre vágyik, ezt várja tőlünk, a szenvedés pedig valamilyen rejtélyes módon a
mellékterméke annak a lélegzetelállító, jövőbeli beteljesedésnek. Azok a „le nem élt
életek”, amelyeket Rainer Maria Rilke látott állítása szerint az utcán mellette elmenő
emberek arcán - a lehetőségeknek, a fejlődésnek az útjai, amelyek olyan borzasztóan
akadályoztatva vannak és megszakadnak idelent -, az e feletti világban lehetőséget
kapnak majd a kibontakozásra.
Az egyik legszakállasabb poén a testi halál túlélésével kapcsolatban az, hogy unalmas
lenne örökké élni. A közhelyes képen, amelyet ehhez szoktak csatolni, egy csapat
unatkozó ember üldögél pár felhőn úgy, hogy nincs mit csinálniuk. Az ember úgy képzeli,
hogy odalent, a pokolban, legalább az ördögöknek jut egy kis szórakozás.
Én azért szeretem ezt a klisét, mert pontosan demonstrálja, hogy milyenek nem
lehetnek az ezen túli világok. Ha létezik olyan szó, amellyel le lehet írni azokat a
világokat, az a mozgás. Odaát semmi nem marad mozdulatlan egyetlen pillanatra sem. A
földön az ember vagy úton van valahova, vagy mozdulatlan. Az ezen túli világokban a
mozgás és a megérkezés egy. Az utazás öröme és a megérkezés öröme találkoznak, és
egybeolvadnak.
Ez egyáltalán nem olyan elvetemült gondolat, mint amilyennek hangzik, ha az ember
észben tartja, hogy A fizikusok immár minden kétséget kizáróan bebizonyították, hogy ez
a sziklaszilárd fizikai világ, amelyet én és az olvasó pillanatnyilag lakunk, igazából
legnagyobbrészt üres térből áll, és az a végtelenül kis mennyiségű anyag, ami benne van,
maga is csak az energiahúrok egy különösen sűrű konfigurációja, amelyek egy magasabb
dimenziójú téridőben rezegnek. De ezt még mindig nehéz megérteni, mivel idelent
elrejtőzik a dolgok jelentése. Minél magasabb létsíkra érkezünk, annál kevésbé
rejtekezik. Ott a dolgok egyszerre állnak össze több különböző dologból, úgyhogy amikor
a „lapos”, egysíkú földi nyelvvel próbáljuk leírni őket, akkor rögtön azt kockáztatjuk, hogy
értelmetlenségekbe csúszunk bele.
Szóval így történt, hogy amikor lenéztem, miközben a pillangón utaztam, amely
szimbolikus volt, ugyanakkor valóságos, azzal a lánnyal, aki szintén szimbolikus volt,
ugyanakkor valóságos, nemcsak újra és újra kivirágzó virágokat láttam, hanem
embereket is. És ezek az emberek valami olyasmit csináltak, ami hasonlított arra, amit a
folyamatosan kivirágzó virágok csináltak.
Az emberek táncoltak. Egymás kezét fogva táncoltak körbe - a kör a legalapvetőbb
szimbóluma a mennyországgal egyesült föld teljességének.
A zenéhez hasonlóan a tánc is ősi tevékenység, az eredete mélyen lenyúlik a
bolygónkon megjelent emberi létbe. És minden alapvető emberi tevékenységhez
hasonlóan ez is az alapvető kozmikus valóságot tükrözi - a felettünk lévő világokét,
amelyekből érkeztünk. Amikor az emberek táncolnak, az abból a részükből ered, amely
emlékszik, és tudja, hogy honnan jött és hová tart. Amely tudja, hogy nem ez a világ a
vég. Ezért táncolnak az emberek az esküvőkön - azon a földi szertartáson, amelyen két
ember egyesülése a menny és a föld magasabb egyesülését jelképezi. Ha a virág a
leginkább mennyei dolog, ami rendelkezésünkre áll ezen a földön, a tán a legmennyeibb
tevékenység. És ugyanazt az üzenetet közvetíti felénk, mint a virágok: soha ne adjuk fel
a reményt.
A tánc az énekhez és a zenéhez hasonlóan időfüggő. Idő nélkül nem lehet táncolni
vagy zenélni. Szóval, idő is volt - vagyis inkább mélyidő azokban a világokban. Egy
gazdagabb, tágasabb idő, mint amit itt tapasztalunk, a földön.
Aquinói Szent Tamás keresztény filozófusnak volt egy szava erre az idő feletti időre,
amellyel én is találkoztam: „aeveternitas”-nak nevezte - az angyalok idejének. Ő abban
hitt, hogy ez nem egy elvont állapot, hanem sokkal inkább nagyon is valóságos és
nagyon is aktív. Egy olyan fajta idő, amelyben a virágok kivirágzanak, és ismét
kivirágzanak. És ahol a zene és a tánc soha nem marad abba.
A bennszülöttek mítoszaiban és legendáiban világszerte, az ausztrál őslakókétól kezdve
a brazíliai esőerdők törzseiig, megjelennek a halálon túli világok, amelyekben a tánc és
más, a földről ismert emberi tevékenységek örökké tartanak. Az ausztrál őslakosok
Álomidőnek nevezik, és azt állítják, hogy az emberek ebből az állapotból érkeztek a
földre, és ebbe fognak visszatérni. A Mexikó északnyugati részén élő huichol indiánoknak
egy hasonló helyük van, amelyet Wirikutának neveznek. Én azt gyanítom, hogy ezek
ugyanazok a helyek. A sámánok már legalább harmincezer éve látogatják, éppen úgy,
ahogy a HKÉ-t és a testen kívüli utazásokat átélők látogatják manapság. Ez az a hely,
ahonnan mindnyájan származunk, és ahova mindnyájan visszatérünk, időről időre, ahogy
a földi életutunk véget ér, majd véglegesen, amikor a teremtésnek ez a ciklusa
befejeződik.
Már ha véget fog érni egyáltalán. A hinduk ugyanis abban hisznek, hogy a világok
örökkön-örökké felbukkannak, majd eltűnnek, és a teremtés minden egyes ciklusa
Brahma, Isten egy újabb lehelete. Amikor Brahma kifújja a levegőt, egy új ciklus
keletkezik. Amikor beszívja a levegőt, minden visszatér oda, ahonnan jött. Azok, akik
hisznek a reinkarnációban (a gyermekeknél felbukkanó előző életbeli emlékek
tudományos bizonyítékai elárasztanak minket), erre a folyamatra úgy is tekinthetnek,
mint az egyetlen életen túli folytatásra. Ebből a nézőpontból minden egyes „én”, amelyet
a jelenlegi életünk tartalmaz (a gyermek, a kamasz, a felnőtt) egy még hatalmasabb „én”
részhalmazává válik, amely egyik életből a másikba vándorol, újra és újra reinkarnálódik,
és az univerzummal együtt nő és fejlődik. Ez az „én” a reinkarnációs utazás végén az
összes személyiséget tartalmazni fogja, akik valaha voltunk ezen a földön, és mindazokat
a személyiségeket, akik az idők során voltunk a tudtunkon kívül. Mint azt Christopher
Bache pszichológus írja Sötét éjszaka, kora hajnal (Dark Night, Early Davm) című
könyvében: „Most már látjuk, hogy a mi sajátos módunk az élet megtapasztalására, a mi
egyedi egyéniségünk az időnek olyan hatalmas óceánjából bukkant elő, amelyet szinte
felmérni sem lehet, és még hosszú ideig fejlődhet. A halál csupán egy vessző, amely
életünk évszakait központozza, semmi több. Ez a reveláció az emberi létezés
megértésének küszöbéhez vezet minket.”
Földi életünk tehát egy utazás, amely az összes különböző személyiséget magába
foglalja, akivé válunk, miközben gyermekből felnőtté, majd öreggé változunk ez alatt az
egyetlen élet alatt, ám létezik egy nagyobb, kozmikus út is, amelyet mindnyájan
megteszünk, és amelynek során sokkal radikálisabban fejlődünk és változunk, mint az
egyetlen földi élet során. Ennek a hatalmas utazásnak a középpontjában egyetlen utazó
lény áll, aki ennek a kozmikus körforgásnak a végén képes lesz felidézni az összes
álruháját, az összes örömét és bánatát, az összes lélegzetelállító kalandját, amelyen
keresztülment, miközben egyik élete a másikat követte. Ez az állapot olyan sokkal felette
áll mindennek, megelőz mindent és túl van mindenen, amit felfoghatunk most, hogy úgy
érzem, pusztán azzal is túllépem a hatáskörömet, hogy megpróbálok írni róla. Éppen elég
nehéz arról beszámolni, hogy a mennyország közelebbi szintjei milyenek. De az is elég,
ha a legkezdetlegesebb, leghomályosabb fogalmunk van arról a jövőről, amely olyan
messzire van még tőlünk, ugyanakkor valahogyan itt van velünk. Most, hogy már tudom,
a magasabb dimenziókban léteznek másfajta vizek és másfajta egek, mint a földi tájak
idelent, mindegyik a maga saját, virágzó rétjeivel, zuhogó vízeséseivel, állatoktól és
emberektől nyüzsgő békés mezőivel, és mindegyik gyönyörűbb, kifinomultabb és
áttetszőbb, mint az előző - ettől a tudattól csak még jobban szeretem és értékelem a
földi megfelelőiket. Hogy miért? Mert most már látom, honnan származnak ezek a földi
jelenségek - abból a magasabb valóságból, amellyel könnyedén és természetesen
kapcsolatba tudnak lépni. „Amint fent, úgy lent” - a magasabb létsíkok minden jelensége
összekapcsolódik a mi földünkkel. És főleg azért, mert tudom, hogy az, ami egyesíti
ezeket a világokat, az aranyszál, amely összekapcsol bennünket, bármilyen messze is
vagyunk, nem más, mint a szeretet.
Időről időre újra átéltem ezeket a csodálatos extázisokat, mindig teljesen váratlan
pillanatokban, néha akkor, amikor éppen mosogattam vagy egyéb házimunkát végeztem.
Mindig ugyanaz az érzés tölt el, elsírom magam a hatalmas örömtől, és mély tiszteletet,
imádatot és szeretetet érzek. Szerintem leginkább egyfajta honvágyhoz lehetne
hasonlítani, egyfajta „nosztalgia egy másik valahol iránt", szinte mintha tudomásom
lenne ennek a mérhetetlen szépségnek és leírhatatlan boldogságnak a létezéséről, és az
után vágyakoznék ismét. [...] Még akkor is, amikor úgy tűnik, minden összeomlik,
felgyűlnek a gondok, és úgy érzem, hogy a kétség az egyetlen bizonyossága
kétségbeesés mélyén, mint az mindenkivel előfordul; ez a vágyakozás egy olyasvalami
iránt, amit valahol ismertem, még akkor is életben tart és átsegít. Nem lehet, hogy ez
egyfajta magától értetődő igazság? Az embernek nem lehet honvágya olyasvalami iránt,
amit soha nem ismert.
Miközben az ember feljebb emelkedik az ezen túli világokba, a környezet egyre kevésbé
zsúfolttá válik, egyre kevesebb ismerős dolog marad benne, ugyanakkor mégis egyre
ismerősebb lesz. Csakhogy az egy másfajta felismerés, amit a magasabb létsíkokon
érzünk - egy nagyobb kihívásokat támasztó felismerés, mert azok a valóságok,
amelyekkel ott kerül kapcsolatba az ember, hosszabb ideig voltak messze tőle, mint a
lentebbi valóságok. Ugyanakkor ezek a magasabb valóságok mélyebbre hatolnak az
emberben, mert minél magasabb világokat látogatunk meg, lényünknek annál mélyebb
részét hívják elő. A lelkünk legközepén, mélyen a felszíni természetünk alatt, amelyet
ebben az életünkben építettünk fel, van egy centrális, időtlen és annyira alapvető
részünk, hogy a misztikusok évszázadok óta udvarias vitát folytatnak, vajon ez egy olyan
hely-e, ahol Istenét keresztezi a lényünk, vagy maga Isten (a keleti vallások általában
Istennel vagy az istenivel azonosítják ezt a legmélyebb, legközpontibb részünket; a
nyugati vallások viszont, még a legmisztikusabb ágaik is, inkább arra hajlanak, hogy
egyértelműen elkülönítsék ezt a pontot és Istent). Bármelyik oldalra álljon az ember, ez a
vita a mi nézőpontunkból nagyrészt csupán elméleti, mivel ez az Istenhez közeli hely
olyan távoli, olyan magasan van, hogy amikor itt beszélgetünk róla, azt ahhoz
hasonlíthatnám, mintha két csecsemő a bölcsőben a részvénypiacról tanácskozna.
Fontos megérteni a spirituális világok leképezésének szempontjából, hogy minél feljebb
jutunk, annál mélyebbre hatolunk magunkba, és ennek során felfedezzük, hogy (1) ezek
az ének hatalmasabbak, mint azt bárki képzelte volna valaha; (2) teljesen össze vannak
fonódva az univerzummal, a materiális és a spirituális világokkal. Inkább érezzük,
mintsem elvontan tudjuk, hogy kibogozhatatlanul össze vagyunk gabalyodva az
univerzummal.
Amikor a misztikusok azt mondják, hogy a földi tárgyak nem „valóságosak”, akkor nem
valami mögöttes jelentést próbálnak ennek tulajdonítani, egyáltalán nem leszólni
szeretnék a tárgyakat, hanem a maguk módján egyenesen feldicsérik őket, rámutatva,
hogy igazából honnan is származnak. A fizikai anyag a spirituális létsíkok gyermeke; ez a
világ minden realitását a felsőbb világoknak köszönheti. De mivel az összes világ
szimbolizálja a többit, és kapcsolatban állnak egymással, a körülöttünk lévő tárgyak -
még a legmulandóbbak és legillékonyabbak is - jogot formálhatnak arra, hogy
valóságosnak tartsuk őket, hiszen ez a világ, akármilyen mélyen van, azért kapcsolatban
áll azokkal a magasabb világokkal. Úgyhogy semmi, ami idelent található - élőlény
semmiképpen -, nem árva. Semmi nem veszett el teljesen mindörökre.
Lao-ce, a kínai taoizmus megalapítója azt állította, hogy a Tao olyan, mint egy
hatalmas méh, amely mindennek életet ad, ugyanakkor nem tartalmaz semmit. Buddha
ürességként írta le az igazi valóságot: egy olyan ürességként, amely ugyanakkor
egyáltalán nem üres, hanem elképzelhetetlenül tele van. Ezek az emberek a mennyek
magasabb régióiról beszéltek, ezért annyira ellentmondásosak a megnyilatkozásaik;
minél magasabbra jutunk, látszólag annál ellentmondásosabbnak tűnnek a dolgok.
Bármilyen nehéz is ezeket a gondolatokat felfogni itt, ahol most vagyunk, bármennyire
is különböznek egymástól azok a térképek, amelyeket különböző időkben és különböző
helyeken élő emberek felvázoltak, ennek a küldetésnek van egy közös kimenetele. Amint
elérünk egy bizonyos magasságba, mindenki elkezd egyetérteni. Minden civakodás,
minden vérre menő vita, minden nekem-van-igazam-nem-pedig-neked egyszer s
mindenkorra eltűnik. Mintha egy csapat hegymászó, akikben nem sok közös van - a
hegymászás szeretetét leszámítva -, egyszerre kezdene megmászni egy sziklát. A
közöttük lévő különbségek napról napra fogynak, s végül, amikor a csúcs közelébe érnek,
túl kimerültté, túl vidámmá és túl boldoggá válnak ahhoz, hogy bármit tegyenek a
nevetésen és mosolygáson kívül.

Kedves Dr. Alexander,

Én olyasvalamit éltem át, amiről még soha nem hallottam, sem előtte, sem utána.
Egy kis háttérismeret [...]. Apám, a koreai háború veteránja, súlyos
tüdőembóliában haldoklott a VA hospice-ában. Amikor már azt hittük, hogy vége,
elkezdett mélyen, tudatosan és hangosan lélegezni, és ezt több mint huszonnégy
órán keresztül folytatta. Az ápolónők azt mondták nekünk, hogy a háborús
veteránok halála eltérő szokott lenni, mint másoké, a katonai kiképzés miatt, és
mert arra vannak programozva, hogy soha ne adják fel.
Már nagyon közel jártunk. Nos, eljött egy pont, amikor egyszerűen tudtam, hogy itt
a vége, és automatikusan megfogtam apám bal kezét, utána a jobb kezemet úgy
 helyeztem el, hogy egyszerre legyen a nyaki ütőerén és a mellkasán, hogy
érezzem, amikor a szíve és a lélegzése leáll. Lehunytam a szemem, hogy
imádkozzak, ám váratlanul olyasmiben találtam magam, amit csak egy álom és egy
film keverékeként tudnék leírni, bár rendkívül élénk volt. Lebegtem a háttérben,
apám felett, mint egy operatőr - jelen voltam, de nem vettem részt az
eseményekben.
Apám azon erőlködött, hogy megkapaszkodjon néhány kőben egy sebesen szaladó
folyó felett, és láthatóan rendkívül kimerült és rémült volt. Hirtelen mindketten
felfigyeltünk egy sárgásfehér ragyogásra a folyó közepe felett, amely egy
mozdulatlan, vörös evezős, fehér csónakot világított meg a mozgó vízen. Apám egy
kiáltással elengedte a köveket, sebesen a kenuhoz úszott, és úgy húzta bele fel
magát, mint az az edzett férfi, aki a húszas-harmincas éveiben volt. Én vele együtt
ráközelítettem a csónakra, és közvetlenül a feje mögött álltam meg. Apám
erőteljesen evezni kezdett, és csak egyszer nézett vissza rám, arcán olyan
kifejezéssel, amelyet csak örömnek tudok nevezni. Ez az öröm annyira felülmúlt
mindent, amire szavaink vannak, hogy az ereje és a kisugárzása még mindig
letaglóz.
Csak egy pillanatig tartott az egész. Utána apám visszafordult, és lelkesen folytatta
az evezést. Befordult egy kanyarba, bekerült néhány fa mögé, én pedig ott
maradtam. És arra gondoltam, hogy ennyi volt. De hirtelen, mintha egy gumiszalag
lett volna rám erősítve, felkatapultálódtam egy balra, kicsit távolabb lévő fa
tetejére. Ott, alattam, egy U alakú stégen egy csapat ember állt, akik nem láttak
engem. Mindenkinek elmosódott volt az arca, de a testalkatukról felismertem
néhány családtagot és apám régi barátait. Apám jobbról evezett be a képbe, és
amint meglátták őt, az emberek a nevét kezdték kiabálni, és ujjongva üdvözölték.
Apám mintha magánkívül lett volna az örömtől, vigyorgott, és szinte bénultnak tűnt
eleinte. Majd az evezőjét egyfajta győzelmi tisztelgéssel a magasba emelve
kiugrott a kenuból, és az emberek ölelései és hátba veregetések várták. [...]
Bumm - hirtelen ismét ott ültem az ágya mellett. Éppen, amikor elkezdtem kinyitni
a szemem, megéreztem apám utolsó szívdobbanását és leheletét. Még mindig
olyan elevenen él az egész a fejemben, mint amikor négy évvel ezelőtt megtörtént.
Minden egyes részletre emlékszem, a rajta lévő ruháktól kezdve a fák fajtáján át az
emberek nevéig akik őt várták. És még mindig magam előtt látom mind a
kimerültséget és a félelmet az arcán, miközben kapaszkodik, mind azt, ahogyan az
arca felragyogott attól az utolsó mosolytól, amellyel rám nézett. Ereztem,
megengedte, hogy egy ideig vele tartsak a túlvilágra. Bár csak megfigyelő voltam,
nem résztvevő, ez az élmény így is feje tetejére állította a világomat, és olyan
ajándék volt apámtól, amelyet soha nem tudnék meghálálni. Konkrétan érzem,
hogy ÉN is ragyogok, és mindig elöntenek az érzelmek, amikor elmesélem ezt a
történetet.
Megismételném, soha nem hallottam még egyetlen ilyen történetet sem, de ez
persze nem változtat számomra semmin.
Ez volt a legelképesztőbb és legváratlanabb dolog amelyet tapasztaltam, továbbá a
legértékesebb ajándék, amelyet valaha kaptam.
„Mindig előzd meg a búcsút.”
- Rainer Maria Rilke
Azok az emberek, akik mi voltunk életeink során, egy szép napon mind összegyűlnek egy
olyan lénybe, amely egyesíti az összes lényt, akik valaha voltunk ebben a kozmikus
ciklusban, és az a lény egyre csak nő és nő majd, amíg végül istenszerű teremtménnyé
nem válik; ez mindannyiunk sorsa. Ezen a végponton mindnyájan fent leszünk az „égben”
- amit, emlékezzünk vissza, a mennyország szó valójában jelent -, Isten testének
részeként.
 Azok az örökkön-örökké virágzó virágok, amelyeket láttam - azok a virágzások,
amelyek csupa mozgásból álltak, és ezzel egy időben teljesen mozdulatlanok voltak -,
azok adták a legerőteljesebb sugallatot számomra, hogy mik is vagyunk mi magunk,
miközben a felé a felfoghatatlan tökéletesség felé haladunk, amely egyik nézőpontból
„előttünk” áll, ugyanakkor ellentmondásos módon egyúttal itt és most van.
Itt következik a Roger Ebert filmkritikus utolsó napjairól szóló beszámoló a feleségétől,
mielőtt Ebertet legyőzte volna a rák.
Ebert április 4-én ismét elég erős lett ahhoz, hogy hazavigyem. A lányommal együtt
mentünk el érte. Amikor odaértünk, az ápolónők éppen segítettek neki felöltözni. Ő az
ágyán ült; és nagyon boldognak tűnt, hogy hazamehet. Mosolygott. Szinte úgy ült, mint
Buddha, majd egyszerűen csak lehajtotta a fejét. Azt hittük, hogy meditál, esetleg a
korábbi élményein gondolkozik, hálásan azért, hogy hazamehet. Nem emlékszem, ki
vette észre végül, ki ellenőrizte a pulzusát. [...] Először természetesen teljesen
kiborultam. Valami kódot emlegettek, és behozták a gépeket. Én le voltam bénulva. De
amikor ráébredtünk, hogy éppen eltávozik ebből a világból, hogy átlépjen a következőbe,
minden, mindenki lenyugodott. Kikapcsolták a gépeket, és a szoba annyira békéssé vált.
Felraktam egy olyan zenét, amit szeretett, Dave Brubecket. Csak ültünk ott az ágyon
együtt, és én a fülébe suttogtam. Nem akartam otthagyni. Órákig ültem mellette,
egyszerűen csak fogtam a kezét
Roger gyönyörű volt. Tényleg gyönyörű. Nem tudom, hogyan fogalmazzam meg de
békésnek és fiatalnak tűnt.
Az egyik dolog amelyen sokan meglepődnek esetleg - Roger azt állította, hogy nem
tudja, képes-e hinni Istenben. Megvoltak a maga kétségei. De a vége felé történt valami
nagyon érdekes. Egy héttel azelőtt, hogy Roger eltávozott, arról mesélt, hogy
meglátogatott valami másik helyet. Én azt hittem, hallucinál. Azt hittem, túl sok
gyógyszert adtak neki. De egy nappal a halála előtt írt nekem egy üzenetet: „Ez az egész
csak egy nagyon bonyolult trükk.” Én megkérdeztem, hogy mi a trükk. És kiderült, hogy
erről a világról beszélt, erről a helyről Azt mondta róla, hogy csak illúzió. Én azt hittem,
meg van zavarodva. De nem volt megzavarodva. Nem a mennyországba látogatott el,
nem abba, amilyennek mi a mennyországot képzeljük. Olyannak írta le, mintegy
hatalmas teret, amelyet el sem tudnánk képzelni. Egy olyan helyet, ahol a múlt, a jelen
és a jövő egyszerre történik.
Ezt nehéz szavakba önteni. Én egyszerűen csak szerettem őt. Annyira szerettem, hogy
szerintem azt hittem, ő sebezhetetlen. Az igazat megvallva, még mindig arra várok, hogy
történjen valami. Olyan érzésem van, hogy nem végeztünk még egymással. Hogy
Rogemek még nincs vége. Roger számomra csoda volt. Egyszerűen csoda. És még mindig
érzem azt a csodát. Beszélek hozzá, és ő válaszol.[13]
Én mindig lenyűgözőnek és mélyen meghatónak találom, hogyan képesek olyan
emberek, akik a világ elhagyásának a peremén állnak - gyakran hosszú és rettenetes
szenvedések után - hirtelen meglátni egy pillanatra, hogy hová mennek, és hogy hol is
voltak igazából végig, amíg itt tartózkodtak. Ebert, egy olyan ember, aki szavakból élt,
pár szót írt a feleségének, és ezzel azt adta neki, amit meggyőződésem szerint a
legértékesebb ajándéknak tartott, amelyet maga után hagyhatott: az igazságot erről a
világról.
Ebertnek igaza van. Ez a világ tényleg csak illúzió - csak egy trükk. Nem valóságos.
Ugyanakkor persze ezzel egy időben tényleg valóságos, gyönyörű, és megérdemli a
legmélyebb szeretetünket és figyelmünket. De arról nem szabad megfeledkeznünk, hogy
nem ez minden.

„Színház az egész világ,

És színész benne minden férfi és nő”
 - William Shakespeare
Aldous Huxley, az író, aki a rákkal folytatott hosszú és fájdalmas küzdelem után hunyt el
1963-ban, a feleségének diktálta le utolsó esszéjét (egy magazin által megrendelt cikket
Shakespeare- ről), alig pár nappal a halála előtt. Ebben az esszében Huxley valami
nagyon hasonlót mond ahhoz, amit Ebert írt abban az üzenetében a feleségének.
„A világ csak illúzió - írta Huxley. -De olyan illúzió, amelyet komolyan kell vennünk,
mert annyira valóságos, amennyire csak valóságos lehet bármi.” Huxley szerint nekünk
meg kell találnunk „a módját annak, hogy létezzünk ebben a világban, miközben nem
vagyunk benne”. Mert ami az igazat illeti, mi eleve soha nem vagyunk teljesen,
tökéletesen itt. Mi máshonnét jöttünk, és az a sorsunk, hogy máshová térjünk vissza.
Amikor azt hisszük, hogy csak agyból, testből és semmi másból nem állunk, elveszítjük a
képességünket arra, hogy valódi főszereplők - valódi hősök - lehessünk. Noha, mint azt
Joseph Campbell újra és újra belénk sulykolta, mi mind hősök vagyunk. A főhős, vagyis
protagonista szó a görög agón-ból származik, amely „verseny”-t jelent. Persze az agónia
is ebből származik, és nehéz lenne tagadni, hogy az élet egy agóniával teli küzdelem -
némelyek számára az idő nagy részében, mások számára az idő egy részében. De ez
olyan küzdelem, amely vezet valahova. A versenyt, az agán-t a földi életét befejezve
Huxley eltávozott, egy olyan információdarabkát hagyva maga mögött, amelyre
emlékeznünk kell ezen a szinten, éppen úgy, mint Ebertnek. Nem csak ez a világ létezik.
Van egy nagyobb, amelynek ez a látszólag teljes földi világ csak egy apró szelete. Azt a
nagyobb világot a szeretet vezérli, és mi mind hazafelé tartunk oda, úgyhogy soha nem
szabad elkeserednünk.
Mert amit elveszítettünk, azt vissza fogjuk kapni.
Az utazásunk vége, az a hely, ahova tartunk, nem egy olyan hely, amelyet szavakkal le
lehet írni. Teljes egészében semmiképpen. „Egy helyes kijelentésnek az ellentéte - írta
Niels Bohr fizikus - egy hamis állítás. Egy mély értelmű igazság ellentéte viszont lehet egy
másik mély értelmű igazság.” [14] Bohr azt akarja mondani, hogy ha a dolgok mélyére
nézünk, akkor a dolgok már nem a „vagy ez, vagy az "elv alapján működnek. Hanem az
„ez is és az is” elv szerint. Egy részecske az egy részecske, és hullám. Egy dolog igaz,
ugyanakkor az ellentéte is igaz. Mi elválaszthatatlanul egyek vagyunk a teremtőnkkel,
ugyanakkor tőle különálló lények vagyunk. Mi egyek vagyunk az univerzummal,
ugyanakkor egyediek vagyunk. Az idő telik, ugyanakkor áll is. Egy részecske az univerzum
egyik végében van... ugyanakkor, pontosan ugyanabban a pillanatban a másikban is. De
mivel a világok igazából mind egy világot alkotnak, használhatjuk a földi szavakat és
szimbólumokat arra, hogy megpróbáljuk elmagyarázni. Ezért mondhatjuk, hogy olyasmi,
mint a tánc; olyasmi, mint egy esküvő; olyasmi, mint a vízcsobogás; és olyasmi, mint az
arany ragyogása.
Nem tudom ezt jobban leírni. De azt tudom, hogy ott van. És azt is tudom, hogy a mi
feladatunk, mint kultúrának, az, hogy segítsünk a tagjainknak, a legfiatalabbtól kezdve a
legöregebbig abban, hogy emlékezzen erre. Hogy megőrizhesse az e feletti világok
valóságának bizonyosságát minden egyes pillanatában. Szeretném, ha az a nő az öregek
otthonában, aki oly sok évvel ezelőtt bámult bele új férje szemének mély és szédítő
sötétségébe, tudná, hogy a férje még mindig él, és hogy ők ketten, és azok az emberek
és állatok, akiket valaha szeretett, ismét találkozni fognak a túlvilágon.
Henry Corbin, az iszlám miszticizmus kutatója egyik könyvében idéz egy párbeszédet,
amely az ötvenes években hangzott el a valláskutatók konferenciáján. Éppen ebédeltek.
Corbin és egy másik kutató Daisetz T. Suzukival, a zen buddhizmus híres japán
kutatójával beszélgettek. Corbin azt kérdezte Suzukitől, milyen volt az első találkozása a
nyugati spiritualitással. Nagy meglepetésére Suzuki elmesélte, hogy sok évvel korábban
lefordította Emanuel Swedenborg négy könyvét japánra.
Corbin és barátai meglepődtek. A zen buddhizmus kutatója, amint nemcsak hogy
elolvassa egy tizenhetedik századi tudós és keresztény látnok munkáit, de még azzal is
fárad, hogy lefordítsa japánra? Megkérdezték, hogy milyen hasonlóságokat talált
Swedenborg és a zen között. Corbin azt írja: „Még mindig látom magam előtt, ahogy
Suzuki hirtelen felkap egy kanalat, és mosolyogva azt mondja: »Ez a kanál most a
Paradicsomban van. Mi most a Mennyországban vagyunk.«”
Én imádom ezt a történetet. Egy keleti tudós és misztikus, amint egy nyugati tudóst és
misztikust magasztal a leghétköznapibb, legunalmasabb tárgy segítségével, amelyet csak
találhatott.
Bárhol is vagyunk, most a mennyországban vagyunk, csakúgy, mint a legszerényebb,
látszólag legjelentéktelenebb tárgy, teremtmény és ember körülöttünk. Nem valami
homályos, nehezen felfogható, átvitt értelemben, hanem a legszilárdabb és
legvalóságosabb módon. Éppen olyan valóságosan, ahogy Alister Hardynak egyik
levelezőpartnere írta, mintha egy elektromos feszültség alatt lévő vezetékhez érnénk.
Minden egyes tárgy, amelyet magunk körül látunk, a világok hierarchiájában létezik, és
minden egyes másodpercben ezt teszi. Ez ugyanúgy igaz a benzinkút töltőpisztolyára,
amelyet a legutóbbi tankolásnál használtunk, mint a széttaposott műanyag pohárra,
amelyet a lábunk mellett pillantottunk meg szórakozottan, miközben a benzintartály
megtelt. A mennyország itt van. Csak mi hozzászoktattuk magunkat, hogy ne vegyük
észre, és ezért kezd a világunk nagy része a pokolra hasonlítani.
Miért ugráltunk le, abban a korszakomban, amikor még ejtőernyőztem, a barátaimmal
több kilométeres magasságból a föld felett, hogy utána összerendezzük a
szabadesésünket, és pár csodálatos pillanatra csillag, hópehely vagy más formációba
álljunk össze az égen?
Nos, mert szórakoztatónak találtuk. De valami másról is szó volt - egyfajta „pont így jó”
érzésről, ami eltöltött, amikor oldalra nyúltam, és egy pillanatra mindannyian sikert
arattunk, mert létrehoztunk valamilyen formációt az égben. Azokban a másodpercekben,
amikor megvolt köztünk a kapcsolat szabadesés közben, egy tökéletes, harmonikus
gyülekezetet alkottunk a föld felett. Furcsa - ugyanakkor egyáltalán nem is furcsa -, hogy
akkoriban, amikor még ejtőernyőztem, és a barátaimmal többször kiugrottunk a repülőből
egy ilyen átmeneti, égi csoportosulásra, ezek a formációk milyen gyakran voltak kör
alakúak. A kör, mint azt Platón is tudta, a teljesség szimbóluma
- a menny és a föld egyesüléséé, ami egykor létezett, és ismét létezni fog. És valamilyen
szinten, miközben az égből száguldottunk lefelé, és úgy manővereztünk, hogy néhány
csodálatos pillanatra össze tudjunk kapcsolódni egy lefelé zuhanó csoportosulásba, ezt
tudtuk is. A barátaim és én pontosan tudtuk, miközben megalkottuk azokat a köröket az
égben, amelyek a kozmikus végzetünknek olyan csodálatos szimbólumai, hogy mit
csinálunk. A lelkünk mélyén mindnyájan pontosan tudjuk, hogy mit teszünk, minden
egyes pillanatban. De ez a tudás hol a felszínre bukkan, hol elsüllyed, ismét felbukkan,
majd ismét elsüllyed. Ezért kell olyan keményen dolgoznunk manapság még
keményebben, mint valaha - azon, hogy emlékezzünk. Soha nem sodródtunk még ilyen
távol.
De az eltávolodás kezd véget érni, és megkezdődik a hazaút. Ezért van az, hogy amikor
azokra az ugrásokra gondolok, az is mindig eszembe jut, amikor azt az első ugrást
csináltam végig - azt az ugrást, amely által a mennyei testvériség beavatottjává váltam,
és amikor az ugrásvezető feltette azt a kérdést, miközben az ajtó küszöbén álltam,
készen arra, hogy leugorjak a semmibe. Arra a kétszavas kérdésre gondolok, amelyet az
oktató feltett nekem, amelyet már oly sok más beavatottnak feltettek a történelem
során, és jóval előtte. Arra a két szóra, amelyet most az egész kultúránknak tesz fel
ebben a pillanatban a többi világ, miközben mi felkészülünk arra, hogy belevágjunk
történelmünk legnagyobb kihívásokat támasztó és legcsodálatosabb fejezetébe.
Készen állsz?
 Köszönetnyilvánítások

Fantasztikus Odüsszeiám során, mióta 2008 novemberében magamhoz tértem a

kómából, bolygónk több ezer lelkének segítségével, gondolataival és bátorításával lettem
megáldva, akiknek számtalan levele, e-mailje és szava erőt és meggyőződést öntött
belém. Szívből jövő hálám illeti mindegyiküket (különösen azokat, akiknek a története
szerepel ebben a könyvben).
A nővérem, Phyllis Alexander hatalmas áldásnak bizonyult számomra és mások
számára, amikor segített a maga együtt érző módján fenntartani a kapcsolatot azokkal a
lelkekkel, akik érintkezésbe léptek velem. Unokahúgom, Dayton Slye szintén segített
ebben a folytatólagos vállalkozásban.
Köszönet Karen Newellnek, a lelki társamnak minden szinten, aki osztozik velem a
lelkesedésben, a tudásban, és segít nekem azt a szeretetet közvetíteni ebbe a világba,
amelyből mindnyájunkat gyúrtak, hogy ezt a helyet visszavonhatatlanul jobbá
változtathassuk.
Köszönet csodálatos irodalmi ügynökömnek, Gail Ross- nak, és munkatársainak,
Howard Yoonnak, Dara Kaye-nek (aki a nővéremmel, Phyllisszel együtt nagyban
hozzájárult, hogy a hektikus napirendem kezelhetővé vált), Anna Sproul- Latimernek és
másoknak a Ross Yoon Ügynökségnél.
Priscilla Painton alelnöknek és kiadóvezetőnek, Jonathan Karp ügyvezető alelnöknek és
kiadásfelelősnek, Hadley Walkernek, Anne Tate Pearce-nek, és még sok kollégájuknak a
Simon & Schusternél a rendkívüli optimizmusukért, lelkesedésükért és a kemény
munkájukért, amellyel jobb hellyé teszik ezt a világot.
Szerzőtársamnak, Ptolemy Tompkinsnak széleskörű műveltségéért, éleslátásáért és írói
tehetségéért.
Raymond és Cheryl Moodynak, Bill Guggenheimnek, John Audette-nek, Edgar
Mitchellnek, Elizabeth Hare-nek, Bob Staretznak, Gary és Rhonda Schwartznak és még
sok más embernek, akik segítettek létrehozni az eternea.org-ot, amelyen az emberi tudat
fizikájával és a természettudomány és a spiritualitás konvergenciájával kapcsolatos
tudást oszthatjuk meg a nagyközönséggel.
Bruce Greysonnak, Ed Kellynek, Emily Williams Kellynek, Jim Tuckernek, Ross
Dunseathnak, és az összes kutatónak a Virginiai Egyetem Perceptuális Kutatási
Részlegén, merész munkájukért, amellyel a modern természettudományt sokkal
szélesebb körű ismeretekkel bővítik.
És még számos további barátomnak, akiknek a szeretetteljes, gondoskodó
megnyilvánulásai nagyban hozzájárultak utam sikeréhez: Jody Hotchkissnak, Chuck
Blitznek, Ram Dassnak, Gary Zukavnak és Linda Francisnek, Kevin és Catherine Herrmann
Kossinak, Alexandre Tannousnak, Anita és Danny Moorjaninek, Michael és Margie
Baldwinnak, Virginia Hummelnek, Bharat Mitrának és Bhavani Levnek, Debra Martinnak
és Sheri Gettennek, Larry Dossey-nak, Pim van Lommelnek, Gary Gilmannek, Michael és
Suzanne Ainslie- nek, Joni Evansnak, Mary Wells Lawrence-nak, Terre Blair Hamlisch-nek,
Judith Caldwellnek, Alex és Jean Trebeknek, Terri Beaversnek, Jay Gainsborónak, Ryan
Knightonnak és még oly sokaknak.
De leginkább drága családomnak a határtalan szeretetükért és a folyamatos
támogatásukért, amellyel abban segítettek, hogy jobban megértsem a dolgokat: a
mennyekből érkezett fiaimnak, IV. Ebennek és Bondnak, szeretett szüleimnek, Bettynek
és ifj. Eben Alexandernek, nővéreimnek, Jeannek, Betsynek és Phyllisnek, volt
feleségemnek, Holley Bell Alexandernek, szerető vér szerinti családomnak, és főleg
elhunyt vér szerinti nővéremnek, akit szintén Betsynek hívtak, és akivel ebben a világban
soha nem találkoztam. Ő továbbra is rengeteget segít szerető lelkével.
Hálámat, főleg Isten felé, lehetetlen lenne szavakkal kifejezni.
 Eben Alexander

Ez a munka Ebennel életem egyik legnagyobb kalandja volt. Rajta és csodálatos

szerkesztőnkön, Priscilla Paintonon kívül szeretném a hálámat kifejezni Kate Farrellnek,
Jerry Smithnek, Gene Golloglynak, Art Klebanoffnak, Terry McGovernnek, Karl Taro
Greenfeldnek, Steve Sittenrichnek, Phil Zaleskinak, Ralph White-nak, Chris Bamfordnak,
Richard Ryannek, Richard Smoley-nak, Oliver Ray-nek, Bokara Legendre-nek, Michaell
Baldwinnak, Elise Wiardának, Dave Stangnek, Gary Lachmannek, Mitch Horowitznak,
Godfrey Cheshire-nak, Rene Goodale-nek, Robin és Stuart Ray-nek, Christie Robbnak,
továbbá legfőképpen feleségemnek, Colleennak és nevelt lányaimnak, Evie-nek, Lulunak
és Marának.

Ptolemy Tompkins
 Függelék
A válaszok bennünk vannak

„A hang misztériumának ismerője

az egész univerzum misztériumát ismeri.”
- Hazrat Inayat Khan (1882-1927)

Kik vagyunk?
Honnan jöttünk?
Hová megyünk?
Azt tanultam meg az utazásomból, hogy aki tényleg szomjazik a tudásra, annak mélyen
le kell merülnie a saját tudatába ahhoz, hogy közelebb jusson létezésünk igaz
természetének megismeréséhez. Nem elég egyszerűen csak elolvasni és meghallgatni
más emberek tapasztalatait és gondolatait. Mint láthattuk, a tudományos és vallási
dogmák nem mindig tévedhetetlenek, és fontos, hogy inkább a saját belső iránytűnk iránt
építsünk ki bizalmat, mint hogy vakon kövessük az úgynevezett szakértőket.
Nem szükséges HKÉ-t vagy másfajta külső eseményt átélni ahhoz, hogy a
rendelkezésünkre álljon ez a tudás - magunkban is ki tudjuk fejleszteni. Akik
életvitelszerűen meditálnak és a misztikusok ezt már évezredek óta tanúsítják. Nekem
beletelt néhány évembe a kóma után, hogy ezt felfogjam, de végül ráébredtem, hogy
rendszeres meditációt kell folytatnom ahhoz, hogy fenntarthassam a kapcsolatot a
spirituális létsíkokkal. Kiderült, hogy még a mélykómában tett utam legmélyebb
szuprafizikai létsíkjait is újra képes vagyok meglátogatni hangokkal segített meditációim
segítségével, amelyek számomra egyfajta fókuszált imádságok. Ezek a meditációk nem
csak abban segítettek, hogy ismét hozzáférjek a kómában tett utazásom elemeihez,
hanem abban is, hogy a saját tudatom mélyebb részeit is elérjem. Ahogy számomra a
hangok lehetővé teszik az átmenetet a mélyebb és tágasabb létsíkokba, éppen úgy
mindnyájunk számára fontos szerepet játszhatnak - itt és most.
Akkoriban, amikor 2008 novemberében kómába estem, már több mint egy éve
dolgoztam a Fókuszált Ultrahangos Sebészet Alapítványnál (Focused Ultrasound Surgery
Foundation). A legfőbb feladatom a globális orvosi kutatások koordinálása volt ezen a
hatékony és innovatív technológián belül, amellyel akkor találkoztam először, amikor a
Harvard Orvosi Egyetem Intraoperatív Mágnesesrezonancia-képalkotás (iMRI) projektjén
dolgoztam a kilencvenes évek elején. Abban a szerepkörben sokat megtanultam azoknak
a jótékony beavatkozásoknak a széles spektrumáról, amelyek során a hang kapcsolatba
lép az anyaggal. Konkrétan azt tudtam meg, hogyan lehet az ultrahang - a
másodpercenkénti 20 000 ciklus, vagyis Hertz (Hz) feletti, az emberi hallás felső határán
lévő hang - hő- és mechanikai hatásait vezérelni a fejlett mágnesesrezonancia-
képalkotással (vagyis az MRI-vel), és hogyan lehet terápiás módszerek széles skáláját
alkalmazva forradalmasítani az orvostudományt. Aztán kiderült, az ottani munkámmal
csak a felszínét kapargattam annak, hogy miképpen képes a hang befolyásolni a
materiális világot.
Mint azzal A mennyország létezik olvasói tisztában vannak, a hangok és a vibrációk
kulcsszerepet játszottak abban, hogy el tudjam érni a spirituális létsíkok teljes
spektrumát a HKÉ-m során - a Forgó Dallamtól kezdve, a tiszta, Fehér Fényen keresztül,
amely kiszabadított engem a Földigiliszta Nézőpontjából azzal, hogy portálként szolgált
az ultravalóságos Átjáró-völgybe, egészen az angyali kórusokig, amelyeknek a kántálása
és a zsoltárai váltották ki a felszállásomat az idilli mennyei völgy fölé a magasabb
dimenziókon keresztül, amíg végül el nem értem a Maghoz, messze magam mögött
hagyva az időt és a teret. A Mag volt az, ahol megéreztem Om villámcsapásszerű,
mennydörgő imádatát, azt a hangot, amelyet a végtelenül hatalmas, mindentudó és
szerető lénnyel azonosítottam, a megnevezhetetlen, leírhatatlan Mindenhatóval -
Istennel.
Az egyik leggyakoribb kérdés az előadásaim után az szokott lenni, hogy emlékszem-e a
zenére, főleg a Forgó Dallamra. A válasz az, hogy elfelejtettem azoknak a mágikus
hangoknak az emlékét. De több emberrel is dolgoztam azon, hogy felidézzem őket ezen a
földi létsíkon. Saskia Moore, aki Londonban él, talált néhány korrelációt az általam a HKÉ-
ben hallott zene azonosított hangjai és hasonló zenék elemei között, amelyeket más
HKÉ-sek segítségével képezett le a „Halálszimfónia” projekt keretében.[15]
Az egyik rendkívüli, hangokkal és meditációval kapcsolatos élményem abból a
szeánszból származik, amelyet Alexandre Tannousszal töltöttem, egy etnozene- és
hangkutatóval, aki hangterápiát tanult és folytatott. Alexandre-ral először egy madisoni
bioetikai fórumon találkoztam Wisconsin államban, amely a halálról és a haldoklásról
szólt. Ő az egész közönséget lenyűgözte delejező hangmeditációjával, melynek során
gongokat, szélcsengőket és antik tibeti hangtálakat használt.
Pár hónappal később találkoztam vele egy zártkörű rendezvényen, a New York-i
lakásában. Alexandre egy elképesztő hangutazásra vitt el engem, amely teljesen
máshová repített ebből az univerzumból. Megdöbbentem, mennyire valóságos az a világ,
amelybe az általa létrehozott hangokon keresztül léptem be - egy teljesen új fizikai
törvényeken alapúló világ volt. Kecsesen hullámzó fűszálakat láttam egy sebesen futó
folyó mellett, és tanúja lehettem egy közeli galaxis forgásának az éjszakai égbolton. Az
idötapasztalat teljesen a feje tetejére állt: többórás utazásnak tűnt a dolog, de igazából
csak egy töredékét vette igénybe ennek. Lehet, hogy leírásom egy pszichedelikus,
kábítószeres élményre emlékeztet, de ez a rendkívüli kalandot a puszta hang
eredményeképpen éltem meg.
Ez azért lehetséges, mert minden vibráció. Az érzékszerveink, főleg a szemünk és a
fülünk vibráló hullámok frekvenciájából nyerik az információkat, legyen szó
elektromágneses sugárzásról (az emberi szem számára látható fényről), vagy a
levegőben lévő hanghullámokról, amelyek becsapódnak a fülbe).
A kómám előtt nem sokat tudtam arról, milyen fontos a hang bizonyos vallási és
meditativ hagyományokban. Azóta nagyon sokat tanultam, különösen az Om hang
jelentőségéről, leginkább a hindu tradícióban, ahol ez a legfőbb hang, amelyet a mantrák
kántálásában használnak. Az Om-ot úgy szokták jellemezni, mint a primer vibrációt,
amelyből a jelenlegi világban lévő anyag származik. A Magban átélt tapasztalataim azt
bizonyítják számomra, hogy az Om valóban minden létező eredője.
Kutatásaim nagy része ezért magába foglalja a hang használatát (a zenéét, és a
különböző frekvenciájú hangok egyéb manipulált változatát) abból a célból, hogy mélyen
transzcendens tudatállapotokat érjen el velük az ember. Megpróbálom a fizikai agyamat
„eltávolítani a képből”, hogy semlegesítsem az agykéreg információfeldolgozását - és
szabadjára engedhessem az elmémet. A tudatos elmének azt a hatalmas kiterjesztését
szeretném megismételni, amelyet először az agyhártyagyulladásom (és az azt követő
agykéreg-károsodás) következtében éltem át, amikor követtem a tiszta, fehér fényt (a
Forgó Dallamot) a Földigiliszta Nézőpontjából fel, az Átjáró-völgy ragyogó
ultrarealitásába. Az ottani angyali kórusok egy újabb portált nyitottak előttem, amely
magasabb dimenziókon keresztül a Maghoz vezetett. Az volt a feltevésem, hogy a hang
segítségével talán újra ellátogathatok a mélykómában tett Odüsszeiám létsíkjaira, és
hogy ezt azáltal tehetem, hogy speciális frekvenciákra szinkronizálom az agyhullámaimat.
Nagyon leegyszerűsítve, ehhez az kell, hogy kicsit különböző frekvenciájú hangokat
közvetítsenek az ember két fülébe egy fülhallgatón át. Ha például az egyik fülbe egy 100
Hz-es jelet, a másikba pedig egy 104 Hz-es jelet sugároznak, az egy 4 Hz-es ingadozó
hang, egy „binaurális ütem” jelenségét hozza létre a két bemenet különbsége miatt. A
„lüktető” hang az agyon kívül nem létezik - nem egy olyan „hang”, amelyet mások
képesek lennének meghallani.
Ilyen körülmények között ismerkedtem meg Karen Newellel 2011 novemberében. Karen
olyan mély tudással, bölcsességgel és tapasztalattal rendelkezik, hogy az sok szinten
kiegészíti az én saját utazásomat. Ő és Kevin Kossi audio-zeneszerző és mérnök, a
Sacred Acoustics társalapítói, már majdnem egy éve dolgoztak együtt azon, hogy az ilyen
típusú szinkronizált frekvenciák segítségével rendszeresen képesek legyenek különböző
tudatállapotokat elérni. Nekem rá kellett jönnöm, hogy az ő technikáik lehetőséget
jelentenek, segíthetnek nekem elérni azokat a rendkívüli spirituális létsíkokat, amelyekbe
vissza akartam jutni. Amikor először hallgattam meg a felvételeiket, elképesztett a
hatékonyságuk, amellyel felszabadították a tudatomat az agyam korlátai alól. A
technikájuk részben azon alapul, hogy a természet világában található frekvenciákból és
összhangzatokból válogatnak, illetve az ősi, szent épületek akusztikájából merítenek
ihletet.
A mi legrégibb őseink tisztában voltak azzal, hogy a hang eszköz lehet a spirituális
létsíkok eléréséhez. Az 1979-ben alapított Princetoni Mérnöki Anomáliakutatás (Princeton
Engineering Anomalies Research, PEAR) csoportja több évtizedet töltött az emberi
tudatosság szerepének tanulmányozásával a fizikai valóságban, beleértve az
archeoakusztikai (az ősi szertar:áshelyszínek akusztikájának vizsgálata) kutatásokat is.
Az egyik nagy- britanniai PEAR-tanulmány [16] az ősi, ember alkotta építmények akusztikai
rezonanciájának vizsgálatáról szólt. A különböző struktúrák változatos alakja és mérete
ellenére sok esetében bebizonyosodott, hogy hasonló frekvenciatartományban
rezonálnak, 95-120 Hz között. Ez a tartomány az emberi férfihangéra hasonlít. Némelyek
úgy gondolják, hogy ezeken a helyszíneken emberek kántáltak, amit felerősített a
rezonancia, és így érték el a tudatosság magasabb szintjeit.
Az egyiptomi gízai Nagy Piramisban végrehajtott akusztikai kutatások arra utalnak,
hogy az építők szándékosan elhelyeztek benne olyan elemeket, amelyek alacsonyabb
frekvenciatartományú (1-8 Hz-es) rezonanciákat hoznak létre. Ezek a transzcendens
meditativ és álombéli tudatállapotokra jellemzőek. A mai látogatók, akik a Nagy Piramis
királyi sírkamrájában időznek, misztikus élményekről számolnak be, amikor odabent
kántálnak vagy más hangokat adnak ki. Sok hatalmas középkori katedrális világszerte
ismert az akusztikus tulajdonságairól, amelyek lehetővé teszik, hogy az orgonazene és a
kórusban előadott zsoltárok rezonáljanak az épület struktúrájával, és felemelő spirituális
élményt nyújtsanak a templom látogatóknak. Ez a franciaországi Cathédrale Notre-Dame
de Chartres esetében a legnyilvánvalóbb. A Nagy Piramishoz hasonlóan a chartres-i
katedrálist is úgy tervezték, hogy felerősítsen bizonyos összhangzatokat. A gregorián
dalok különösen hatásosak benne. Ezeknek az épületeknek az volt a célja, hogy
segítsenek a hallgatóságnak és az előadóknak személyesebb szinten kapcsolatba lépni a
Mindenhatóval.
Idegsebészként én évtizedek óta tisztában vagyok azzal, hogy az agykéregnek csak egy
apró kis töredéke van a beszédképzésnek és a beszédmegértésnek szentelve, illetve
annak, hogy az ember tudatos gondolatait létrehozza. Azok a kísérletek, amelyeket
Benjamin Libet és mások kezdtek végezni a nyolcvanas évek elejétől, fényt derítettek
arra, hogy az a vékony hang a fejünkben, a „nyelvi agy” még csak nem is a tudatunk
döntéshozója. Ez a nyelvi agy, amely szorosan kapcsolódik az egóhoz és az énképhez,
csak megfigyelő- 100-150 milliszekundummal a tudatos döntések meghozása után értesül
a tudatos döntésekről. Ezeknek a döntéseknek a forrása sokkal mélyebb rejtély. Dr.
Wilder Penfeld, a huszadik század egyik leghíresebb idegsebésze azt állítja 1975-ös
könyvében, Az elme misztériumában (Mystery of the Mind), hogy a tudatot nem a fizikai
agy hozza létre. Ő az éber páciensek agyának elektromos stimulálásával töltött évtizedek
során rájött, hogy amit mi szabad akaratnak, tudatnak vagy elmének nevezünk, az
inkább mintha „kívülről” befolyásolná az agyat, nem az agy hozza létre.
Én nem is voltam tisztában a tudatosság által elérhető valódi mélységekkel, amíg
kómába nem estem, és ez a mélység csak még nyilvánvalóbbá vált, mióta elkezdtem a
Sacred Acousticsszal dolgozni. A hang által kiváltott meditációk segítettek nekem abban,
hogy ki tudjam kapcsolni azt a vékony kis hangot a fejemben, a gondolatok folyamatos
áradatát (amely nem a tudat), és csatlakozni tudjak ezeknek a gondolatoknak a belső
megfigyelőjéhez, amivel közelebb viszem a tudatomat a valódi lényemhez. Azzal, hogy
átmeneti időre kikapcsoljuk a nyelvi agyunknak (az egónak/selfnek) a csacsogását, amely
oly szorosan kötődik a félelemhez és a szorongáshoz, és meditációval fejlesztjük a
tudatosságunkat, elkezdünk hozzáférni a tudatosság és a létezés valódi természetéhez.
Mint ahogy arról a különböző HKÉ-k tanúskodnak, minden ember másképp éli át ezt a
tudatosságot. Én meglehetősen sikeres voltam abban, hogy a meditációimon keresztül
visszatérjek a mélykómám során látott létsíkokba. Képes vagyok továbbá érzékelni az
apám lelkét, és kommunikálni vele, noha a halálközeli élményemből látványosan
hiányzott. Mások az összpontosítás javulásáról, figyelemre méltó kreatív ihletekről,
elveszett gyermekkori emlékek felidézéséről, a tudatosság és az intuíció növekedéséről,
sőt, arról számolnak be, hogy közvetlen kapcsolatba léptek az univerzális tudatosság -
félelemmel határos tiszteletet kiváltó - Egységével. Mindegyikünk utazása egyedi - a
lehetőségeink végtelenek. A tudatosság ajándéka teszi lehetővé, hogy mi magunk
felfedezzük a tudatosság valódi természetét, és a személyes kapcsolatunkat mindennel,
ami létezik.
Amint szép sorban mindnyájan ráébredünk arra, hogy a saját egyéni tudatosságunk egy
sokkal hatalmasabb, univerzális tudat része, az emberiség bele fog vágni az írott
történelem legnagyszabásúbb szakaszába, melynek során jóval mélyebb ismereteket
szerzünk majd a létezés egészének alapvető természetéről. Ennek része lesz az
évezredek alatt felgyűlt tudás konszolidációja, a természettudomány és a spiritualitás
egyesülése, és a létezésünk természetéről szóló legcsodálatosabb elképzelések
konvergenciája. A válaszok itt vannak, bennünk.
Készen állsz?
Megjegyzések
[←1]
RERU, hivatkozási szám: 000385, idézet Alister Hardy: The Spiritual Nature of Man cimű művéből,
53. old.
[←2]
Homéroszi himnuszok, Démétér-himnusz, fordította: Devecseri Gábor.
[←3]
Carl Gustav Jung: Emlékek, álmok, gondolatok. Európa Kiadó, 2006. Fordította: Kovács Vera.
[←4]
Lawrence LeShan: A New Science of the Paranormal. 81-82. o. (Nem jelent meg magyarul.)
[←5]
Johann Wolfgang von Goethe: Boldog vágyakozás. (Vas István fordítása.)
[←6]
Religion of a Scientist: Selections from Gustav Rechner (Gustav Rechner: Egy tudós vallása). Nem jelent meg
magyarul.
[←7]
Hardy: The Spiritual Nature of Man. l. o. (Nem jelent meg magyarul.)
[←8]
The Original Vision. 21. o. (Nem jelent meg magyarul.)
[←9]
Ez az oka annak, hogy keményen dolgozom különösen a Sacred Acousticsszel folytatott munkám során azon, hogy
olyan spirituális gyakorlatokat fejlesszek ki. amelyeket bárki, aki ma él, de főleg a fiatalabbak, képesek elsajátítani. Ld.
a Függeléket.

[←10]
Medhananda: With Medhananda on the Shores of Ifinity (Medhamandával a végtelen partjain). 34. old. (Nincs
magyar fordításai)

[←11]
William Butler Yeats: Versek. Európa, 1960. (Fordította: Benjámin László et al.)

[←12]
William Butler Yeats: Tépelődések. ( Fordította: Mesterházi Mónika.)

[←13]
Chris Jones interjúja az Esquire-ban.
[←14]
Idézve Mérő László: Észjárások - Remix (A racionális gondolkodás ereje és korlátái) c. művében.

[←15]
További információkért Moore „Halálszimfónia” projektjéről látogassa meg a
http://saskiamoore.tumblr.com/deadsymphony címet.
[←16]
http://www.princeton.edu/~pear/pdfs/l995-acoustical-resonances-ancient-structures.pdf.