Fülszöveg

Hazánk történelmében a királyok nagy szerepet játszottak – s közülük jó néhány,

kiemelkedő tetteivel írta be a nevét a nép emlékezetébe – és a történelemkönyvekbe.
E királymondák irodalmi feldolgozásokból, néphagyományból, történelmi tényekből és
az írói képzelet ötvözetéből születtek meg. Az elbeszéléseket népmesei elemek szövik át.
Legjellemzőbb rájuk – az igen szép nyelvezeten túl – az életszerűség: a történelmi alakok
emberi mivoltukban jelennek meg, a régmúlt korok mindennapjai tárulnak fel a könyv
lapjain, s az olvasó bepillanthat a paloták és a kunyhók világába is.
A kötet történelmi személyiségei: Szent István, Szent László, Könyves Kálmán, IV Béla
Mátyás király, II. József, IV. Károly stb., valamint a fejedelem: II. Rákóczi Ferenc, illetve
kormányzó-elnök: Kossuth Lajos történelmi szerepe közismert, ez e könyvben olvasható,
róluk szóló történetek azonban kevésbé.
A történetek meghatározó eleme az egyszerű emberek bölcsessége, embersége és a
hagyományokon alapuló erkölcsi rend. A népi felfogásnak megfelelően a mondabeli
uralkodóknak szükségszerűen ezekhez az elvekhez kellett igazodniuk.
Külön erénye a könyvnek egy-egy hazai táj érzékletes bemutatása, valamint a
néphagyományokon alapuló város- és falunevek eredetének magyarázata.
 BALOGH BÉNI
MAGYAR
KIRÁLYMONDÁK

CICERÓ
Ω™Ω
 © Balogh Béni 1996
© Falukönyv-Ciceró Kft., 1996

ISBN 963 539 082 3

Megjelent a Falukönyv-Ciceró Kiadói, Kereskedelmi

és Szolgáltató Kft. gondozásában
Könyv- és játékraktár, nagy- és kiskereskedelem
1134 Budapest, Kassák Lajos utca 79.
Telefon és fax: 129-1619
Fax. 260-1170

Felelős kiadó; Szamosi Ivánné ügyvezető igazgató

Felelős szerkesztő: Szamosi Ivánné
Művészeti vezető: Vaisz György
Szedés, tördelés: SZÜCS BT. Dunakeszi
 ELŐSZÓ

Hazánk történelmében a királyok mindig nagy szerepet játszottak… Voltak, akik új,
nagyszerű államot alapítottak, és meghonosították az új hitet, a kereszténységet (Szent
István). Voltak daliás termetű, vitéz uralkodók, akik nemcsak elődeik államát, egyházát
erősítették meg, hanem a betolakodó népeket (kunok, besenyők), is visszaverték… Voltak
tudós természetűek (Könyves Kálmán) és bölcs, igazságos felségek, akik a nemesurakkal
szemben meg- védték a jobbágyokat, de még a tudományt és a művészetet is pártfogolták
(Mátyás király). Voltak olyanok, akiket „második honalapítónak” neveztek, mert a
tatárjárás után újjáépítették az országot, sok erősséget, várat emeltettek (IV. Béla).
Róluk számos történet maradt fenn, mert nagyszerű tetteiket ismerte az ország népe, és
a szívébe zárta.
Ám más királyokról is szól egy-két monda: Aba Sámuelről, II. Endréről, Vak Béláról,
Károly Róbertról, Mária Teréziáról, II. Józsefről, IV. Károlyról. Velük is csodálatos dolgok
estek meg, s néha még a néppel is kapcsolatba kerültek.
Úgy gondolom tehát: érdekes és érdemes egy könyvben, együtt szerepeltetni őket… így
jutottam arra a gondolatra, hogy az öt, már megjelent mondakönyvemből kiemelem a
magyar királyokra vonatkozó történeteket, kiegészítve egy-két, még sehol meg nem jelent
új mondával. Munkámat ösztönözte közelgő ünnepünk, a honfoglalás 1100. évfordulója.
Ezekben a királymondáimban is, mint minden más mondámban, három forrásból
merítettem: a néphagyományból, a történelmi tényekből és a saját írói képzeletemből.
Miután pedig a néphagyomány szövi át a legerősebben mondáimat, ezért a valóságos
történelmi alakok mellett még népmondai, népmesei királyok (Darnó király, Bodony
királyfi) is helyet kaptak gyűjteményemben.
Királyaink mellett a fejedelmeinknek is fontos szerep jutott a történelmünk folyamán
(Árpád, II. Rákóczi Ferenc), őket ugyan nem koronázták meg, de mégis elévülhetetlen
érdemeik vannak (honfoglalás, Rákóczi-szabadságharc).
Egyetlen történet szól egy országvezetőről, kormányzó elnökről, aki sem fejedelem, sem
király nem volt… (Kossuth Lajos) Ám az 1848-49-es forradalomban és szabadságharcban
vállalt történelmi szerepe felér egy koronás főével is. Nem csoda hát, ha az egyszerű nép az
álruhás Mátyás királyhoz hasonló szerepben emlegeti.
A királymondák hőseit a néphagyomány emberközelbe hozza. Ezt példának tekintettem:
elbeszéléseimben a valóságos és a kitalált személyek olykor esendő, hibákat elkövető,
hatalmukkal visszaélő emberek, olykor nagylelkűek, akik a szegények sorsát átérzik,
igazságot szolgáltatnak az elesetteknek.
Könyvemben a népi és az írói képzeletvilág 1100 éves történelmünk mindennapjait idézi
fel. Bízom abban, hogy a meséket és a történelmet kedvelő i ú és kevésbé i ú olvasó
érdeklődéssel fordul a régmúlt idők eseményei, emberei felé.

Balogh Béni
 MIÉRT SÍR DARNÓ KIRÁLY?
zokban a nagyon-nagyon régi időkben, talán kétezer esztendővel is ezelőtt, az

A egész szépséges Mátra Darnó tündérkirály birodalma volt. Bükkfából ácsolt

hatalmas favára ott magaslott a mai Darnó-hegy tetején. Az erdőkben, a réteken, a
patakok mellett számos nyáj legelészett, s ezek mind-mind Darnó király
gazdagságát dicsérték.
Boldog is volt a szálfatermetű Darnó, s jó egyetértésben élt tündöklő szépségű
feleségével, Ildikóval…
A mátrai nép tisztelte, becsülte őket. Jó idő után pedig gyermekáldás is koronázta
boldogságukat, mert Ildikó királyné egy gyönyörű leánygyermeknek adott életet.
Nagy vigalommal ülték meg a várban e napot, a táltosok pedig a hatalmas, lobogó tűz
fényénél a Tarna nevet adták a kisdednek.
Darnó király boldogságát szavakkal leírni nem lehetett!
Ám Tarna születése után éppen három esztendőre vészes hír jutott el a Mátra vidékére: a
világhódító Attila hun király lovasai elfoglalták a Duna-Tisza közét, s már a Mátra kies
völgyei felé száguldanak.
Darnó király a hírre kürtöket fúvatott, összehívta népének férfiait. Valahányan
bezárkóztak a favárba, és ott várták be a hunokat. Attila király serege bármilyen ügyes és
vitéz harcosokból állott, csak a síksághoz volt szokva, s nem szerette a hegyeket. Ezért a
hun király megpróbált egyezkedni.
– Felégetem a várat! – üzente hírnökével.
– Abból pedig nem eszel – üzente vissza Darnó.
– Majd körülzárunk benneteket, s akkor az éhség megadásra kényszerít.
–  Három kerek évig is bírjuk az ostromot, van eleségünk bőven. Ti pedig előbb
elpusztultok. Majd jön a kemény mátrai tél, s itt fagytok meg szellős sátraitokban.
A sok-sok huzavona és makacsság nagy haragra gerjesztette Attilát, a fél világ népeinek
meghódítóját. Egy kora őszi napon a számos hun sereg élén maga vezette az ostromot a
favár ellen.
A hun lovasok, nem szívesen bár, de leszálltak paripáikról, és hegyes, tüzes nyilaikkal
ostrom alá vették a favárat.
Hét nap, hét éjjel folyt a nyilazás, de mindhiába. A tüzes nyilak nem tudták lángra
lobbantani a favárat.
Darnó király a legmagasabb torony ablakából nézte az ostromot. És ugyancsak
mosolygott.
A hunok ugyanis nem tudták, hogy ő tündérkirály, és a várát varázslat védi. Hét nap után
szégyenszemre a világhódító hun királynak abba kellett hagynia az ostromot.
–  Legyünk hát jó barátok – üzente Attila király. – Meghagyom birodalmadat,
királyságodat… Jer sátramba, üljük meg a békekötés ünnepét.
Nagy gondba esett Darnó király, mert cselt gyanított. Nem is adott rögtön választ a
hírnöknek.
– Mit üzentél a hunoknak? – kérdezte a második napon Ildikó királyné.
–  Három napi gondolkodási időt kértem. Bár elfogadom a békét, de Attila sátrába
mégsem megyek. Valami ravaszságot sejtek.
– Akkor hívd őt ide, s itt kössétek meg a békét – tanácsolta Ildikó.
Darnó király a tanácsot jónak és okosnak találta. Hozzátette azonban, hogy csupán
tizenkét vitéz kísérheti Attilát.
A hun király, amikor hírét vette a dolognak, szívesen beleegyezett.
„Legalább megismerem Ildikó királynét, s meglátom, csakugyan olyan szép-e, mint az
elfogott mátrai rabszolgáim mesélik” – gondolta a világhódító.
Nagy készület előzte meg a hun király fogadását. Darnó király meg akarta mutatni,
milyen gazdag ő!
Attila pedig egy kora őszi délelőttön tizenkét harcosa kíséretében meg is érkezett Darnó
várába. Tizenkét ló és ugyanannyi málhás öszvér hozta utánuk az ajándékot! Arany-,
ezüstpénzek, karkötők, kösöntyűk, násfák, rubin, zafír drágakövek és pompázatos
szőnyegek lapultak a zsákokban.
Darnó király ennyi kincs láttára bizony szegénynek érezte magát. Felesége, Ildikó
királyné – ki egyébként is igen hiú volt – kábult kíváncsisággal, s kitörő örömmel szemlélte
a gazdag ajándékokat.
–  Ó, hunok nagy királya, talán bizony minden kincsedet nekünk adod, csakhogy
békességben élhess velünk? – kérdezte meglepett elégtétellel Darnó király.
A fényes, aranypalástos Attila elmosolyodott.
–  A dicsekvés nékem nem kenyerem, én a harc embere vagyok. Megmondhatom
azonban, hogy Tisza-parti palotámban százszor ennyi kincsem pihen. Indiai bársonyok,
kínai selymek végszámra… – és csábító tekintettel nézett Ildikó királyné felé.
A hun király szép, daliás vitéz volt, s ráadásul ennyi kincs tulajdonosa. Nem csoda hát, ha
a hiú és nagyravágyó Ildikónak megtetszett.
Három napig mulatozott Darnó király várában Attila. Az estéli táncokat, amiket síp- és
dudaszóra jártak, gyakran együtt járta a hun hódító és Ildikó.
Szegény Darnó király azt hitte, csupán udvariasságból táncoltatja annyit a feleségét a
vendég.
A három nap eltelte után Attila elhagyta a mátrai tündérkirály várát. (Tíz nap múltán
pedig – a békekötés értelmében – a hun had távozott a Mátra vidékéről.)
Ne is mondjam, hogy a mátrai nép mennyire örült ennek! Mindenütt nevettek, daloltak,
vigadoztak a hírre.
Nagy táncos ünnepélyt rendeztek a királyi udvar tündérhölgyei is. Darnó király
hadnagyai, tisztjei társaságában mulatozott.
A nagy vigasság, lakomázás közepette el is feledkezett Ildikóról. Ám másnap, amikor
mámorát kialudta, látni kívánta feleségét.
Az öreg dajka azonban – aki Tárnát nevelte – jelentette, hogy a felséges hölgyet már két
napja nem látta az asszonyházban, és ő azt hitte, a lakomán tartózkodott a férfiházban.
Darnó király menten fellármázta az udvart, s kedves hitvese keresésére indult vitézeivel.
Több napon át járták, kutatták a kincses Mátra rengetegeit, hegyeit, völgyeit, ám Ildikó
királynéra sehol sem akadtak.
Fáradtan, bánatosan tért haza Darnó király, és sehogy sem értette a dolgot.
Ám amikor hazaért, mindent megtudott.
 A favár nagy, kerek udvarán, a pompás szökőkút melletti padon várt reá egy hun vitéz.
– Levelet hoztam tenéked, nagyúr… Attila király udvarából jöttem.
– Tán megint hadakozni akar vélem a nyugtalan király? – kérdezte dörmögve.
A hírnök azonban nem felelt.
Darnó király ekkor szétbontotta a levelet…
Rettenetes dolgot tudott meg belőle: felesége, a szépséges Ildikó, önszántából elhagyta, s
Attila király felesége lett.
A daliás Darnó hiába volt tündér, mégis azon percben hófehérré változott dús, fekete,
göndör szakálla.
– Légy átkozott, te hűtlen asszony! – kiáltotta – Ez az üzenetem!
(Darnó király elkeseredett átka jóval később be is teljesedett Ildikón… Attila halála után
a hun birodalom szétbomlott, s az özvegy királyné elszegényedve, száműzöttként halt meg
a messzi Keleten.)
…Darnó királynak e szörnyű csapás után nem volt más vigasztalása, mint egyetlen,
gyönyörű leánya, Tarna.
Nagy gonddal, nagy szeretettel nevelte. Úgy vigyázott rá, hogy még a fúvó széltől is
óvta… Elhatározta: sosem engedi férfiember közelébe, nehogy beleszeressen, s így
öregségére egy napon elhagyja őt.
Tarna azonban még édesanyjánál is szebb lett! És bár soha nem láthatták – édesapján
kívül – férfiszemek, szépségének híre mégis kijutott a vár magas falain túlra is. Elbeszélték
a szolgálóleányok meg a belső cselédasszonyok.
…Élt ebben az időben, túl a Mátrán egy Bodony nevű avar királyfi. Fiatal volt, deli és
ráadásul nagy vadász… Természetesen ő is hírül vette Tarna tündérkirályleány szépségét.
Egy alkalommal álruhában a vár alá lopódzott, és nyílvesszőt lőtt Darnó várának
asszonyháza elé.
A szépséges Tarna éppen az épület előtti palotakertben sétált, s kíváncsian vette fel az
odaesett nyilat.
Nagy meglepetésére a nyíl szárába egy levélke volt rejtve.
„Szépséges, gyönyörű Tarna! – kezdődött az írás. – Te, aki Darnó király leánya vagy, és
férfiszem még sosem látott, tudom, nem vagy boldog. Nem is lehetsz, és sosem leszel, mert
aki társ nélkül él, az sosem lehet az!… Kérd meg hát atyádat, engedje, hogy
meglátogassalak, és megkérjem a kezed. Nem akarlak elcsábítani, nem vagyok olyan rabló,
mint Attila hun király volt… de én téged nagyon szeretlek, s ha a valóságban nem is, de
álmaimban mindig látlak. Ma este itt vagyok a vár alatt. Egy nagy bükkfa lombjai közé
rejtezek. Ha hármas madárfüttyöt hallasz az éjben, az az én hódoló szerelmes üzenetem
lesz. Hallgass hát reám, beszélj atyáddal… Hű lovagod: Bodony királyfi.”
Darnó király gyönyörű leánya nagy gondba esett… Igaz, még sosem látott legényt, azt
sem tudta, mi fán terem a szerelem, de a kedves, hódoló szavak mégis jólestek szívének.
Elhatározta, hogy szól atyjának.
Ám amikor eléje került, mégsem merte a dolgot előhozni.
De este titkon kiült az ablakba, meghallgatta a bükkfa lombjai között felhangzó hármas
madárfüttyöt, Bodony királyfi szerelmes üzenetét.
Öreg dajkájának azonban feltűnt a dolog, s még azon este kifaggatta a leányt.
 –  Hát ez bizony nagy baj! – sóhajtotta az öreg néne. – Mert téged atyád sosem akar
férjhez adni, amiért édesanyáddal így járt.
– Egyedül nem lehet az ember boldog – ismételte Tarna királykisasszony Bodony királyfi
szavait. – És én nem hagyom el atyámat soha! Majd idejön Bodony, s a Mátra királya lesz!
Az öreg dajka ismét sóhajtott.
–  Édes-kedves tündérleány, atyád úgysem egyezik bele… Vesd ki hát Bodony királyfit a
fejedből! Különben is sosem láttad. Talán meg sem tetszene, ha megismernéd!
– De olyan szépen ír! – ábrándozott a leány.
Tarna attól kezdve, a dajka intelme ellenére is, minden este az asszonyház ablakában
ülve hallgatta a „szerelmes” madárfüttyöt.
Egy este azonban nem bírta tovább. Álruhába, férfigúnyába öltözött, és kiszökött a
várból.
Bodony királyfi boldogan ölelte keblére a bükkfalombok között.
– Menjünk innen, mert végünk lesz, ha atyám meglát!
–  Menjünk – bólintott Bodony, majd szemben a várheggyel, a másik csúcsra
kapaszkodtak föl, s ott beszélgettek boldog szerelemben.
Már a harmadik este találkozott titkos kedvesével Tarna, amikor Darnó király véletlenül
belepillantott mindenlátó tükröcskéjébe.
Tarna, a világtól elzárt egyetlen leánya, a szomszédos Bodony királyfi karjai között
pihent.
–  Ó, szerencsétlen lány! Feltámadt benne anyja gonosz vére! – kiáltott dühödt
fájdalmában.
Másnap pedig magához hívatta, s kemény hangon ráparancsolt:
– Ha még egyszer meglátlak e csavargó vadászkirállyal, mindketten a halálé lesztek!
Nagyon megijedt erre a szegény, szerelmes szívű Tarna. Nem is ment sokáig Bodony felé
sem.
Egy napon azonban a szerelem annyira hatalmába kerítette, hogy a kegyetlen atyai
tilalom ellenére is kiszökött a várból, majd a szemközti hegyen találkozott az avar
királyfival.
Darnó király bizony már nem is gondolt arra, hogy leánya még egyszer találkozni mer a
fiúval. Ahogy azonban véletlenül belepillantott a mindenlátó kis tükröcskéjébe, meglátta
őket, s szörnyű mérgében így kiáltott fel:
–  Átkozott leány! Pusztulj hát, ha hiába az atyai szó! – Dühében leakasztotta a falon
függő varázsíját, és megcélozta vele az engedetlen leányt.
Abban a pillanatban rettenetes dolog történt!
A szemközti hegyen vad morajlás támadt… Tarna királykisasszony Bodony királyfival
együtt kősziklává változott.
Ne is mondjam, hogy Darnó király már a következő pillanatban megbánta szörnyű
tettét. De már későn! (A dolgot visszafordítani már nem lehetett.)
Darnó király keserves kínlódások közepette még azon esztendőben sírba szállott.
De szerencsétlen, balsorsú lelke ma sem nyugszik. Csendes, holdvilágos estéken, amikor
a kincses Mátra-vidék lakói nyugovóra térnek, láthatatlanul, de ott bolyong a kőbálványok
között, és sír, sír keservesen.
 A kis erdei manók, akik szintén ilyenkor járnak-kelnek az erdők mélyén, nagy részvéttel
kérdik tőle: mit keres?
–  Leányom keresem, a kővé váltat… Siratom kedves lányomat. Őt keresem és sírok,
sírok.
A Darnó-hegy alatt ma is ott folyik a csendes Tarna-patak, és a kőbálványt sok idegen
megbámulja. A síró Darnó király nevét nemcsak a hegy, hanem Sirok falu neve is őrzi.
 A KETEL-PATAK HELYE

sereg hosszan elnyúlva haladt az ismeretlen tájon. A harcosok nem siettek.

A Volt a nomád lovasoknak mit nézniük!
Jobbra kisebb-nagyobb hegyek, tele sűrű, pompás, zöld erdővel. Balra hatalmas,
végeérhetetlen síkság, amelyet két gyors vizű folyó fogott közre.
Árpád úr, a törzsek vezérlő fejedelme, megállította lovát.
– Vitézek! Íme, kitárult előttetek Attila öröksége… Ugye szép?
– Csudálatos! – mondották többen is.
–  Nem jöttünk hát hiába. Itt mindene meglesz népeinknek – folytatta tovább a
fejedelem. – Az erdőkben gyors lábú vadak, a folyamokban ezüstpikkelyes halak… És a
füvek! Barmaink, lovaink bőséges legelőket találnak!
– A vezérek példájára megállt a sereg is.
– Vajh miért álltunk meg? – kérdezték itt is, ott is.
– Árpád úr gyönyörködik Attila királyunk örökségében – szállt szájról szájra a hír.
Egy virgonc lovas, alig tizenhat éves, ért vissza a sereghez, szinte kiáltva, hogy a kéklő
hegyláncok egyikén földvárat talált… Még meleg volt a hamu, némely részén a tűz is
parázslott. Nemrég mehettek el onnan.
A sereg megállt, a szekerekről lekerültek a sátrak. S amikorra eljött a dél, már füstcsíkok
szállongtak az ég felé a honfoglalók táborhelyei körül.
Árpád és a vének tanácsa úgy döntött, napokig itt maradnak. Meghajtják a közeli erdős
dombokat, hogy újra legyen elég vadpecsenye. Holnap pedig a dombok alatt zúgó, gyors
vizű folyót halásszák végig.
Ebéd után pedig előkerültek a fakupák, hogy a tejből erjesztett italokkal megtöltsék
azokat.
Bizony senki sem kérette magát, a sok pecsenye s más egyéb falatok után jólesett az ivás.
Már erősen alkonyodott, midőn ama virgonc fiatal legény, ki ide-oda száguldott lovával,
olyan hírrel jött, hogy a közeli folyó igen zavaros. Áradt.
Szerinte abban halászni nem lehet, sőt rajta átgázolni is bajosan. A vének csak
mosolyogtak ezen, hiszen a mögöttük hagyott nagy hegyeken túl, országnyi területeken
kígyózó nagy folyamok vizén is átúsztattak már. Éppen ezen a keskeny folyón ne
tudnának?
– Hiszen ez nem is folyó, inkább csak patak! – szólalt meg a középkorú Ketel vezér.
– Valóban nem széles, Ketel bátyám! – így a virgonc lovas. – De úgy látom, mély és igen
gyors!
– Értesz is te ehhez, gyerek! – legyintett Ketel.
– Nono, csak ne becsüljük le a gyermeket – szólott bölcsen Árpád, majd hozzátette: – De
mondok én egyet, kettő lesz belőle… Próbáljátok ki, vajon ki tud kettőtök közül hamarább
és könnyebben átúsztatni rajta!
A vének – akik a fejedelem sátra körül üldögéltek – kissé furcsállták a dolgot.
–  Fejedelmünk, Árpádunk, meggondoltad ezt? – szólott az egyik. – Hiszen ez a fiú még
valóságos gyermek! Kár lenne neki a hullámokban pusztulnia.
 – Hát értem nem lenne kár?! – hetykélkedett Ketel.
–  Vezér uram, immár élemedett ember vagy. Kenyered javát már megetted… De e
gyermekre talán nagy jövő vár, még a hadvezérségig is elviheti – így szólt az egyik vén.
Árpád fejedelem összeráncolta homlokát, majd így szólott:
– Kérdezzük meg a gyermek atyját, ha ő beleegyezését adja, ám legyen!
Tar, a gyermek atyja, a vadászok főmestere, szívesen beleegyezett.
– Fiam nemcsak virgonc, hanem bátor gyerek is. Ráadásul kitűnő lovas! Nincs hát okom
a félelemre. Én azonban nem kényszerítem. Ha neki kedve van e vitézi dologhoz, lelke
rajta!
Az ifjú lovas pedig kapva kapott az alkalmon.
Még nem volt vége az alkonyainak, amikor a vezérek, élükön a fejedelemmel, a mai
Bodrog partjára vágtattak.
A folyó sárgán, szennyesen zúgott, megáradt hullámai faágakat, hatalmas fűcsomókat,
elhullott vadakat sodortak magukkal.
Árpád fejedelem bánta már, hogy ilyen dolgot talált ki. Ám kimondott szavát már vissza
nem vonhatta.
Ketelt s az ifjú Tart pedig egyformán szerette.
– Kezdődjön hát! – adta ki a parancsot.
A két lovas pedig a parthoz állt, majd a fejedelem intésére egyszerre ugrattak bele a zúgó
folyóba.
Az asszonynép nem mehetett oda, de hangos jajveszékelésük egészen idáig hallatszott.
– Mindketten odavesznek, jaj, jaj! – sikongatták itt is, ott is. – Még ilyet kitalálni!
A két ló pedig elszántan úszott a gyors habok között.
Néha el-elsüllyedtek, olykor csupán a lovasok süvege látszott. De aztán újra
kiemelkedtek, és haladtak tovább.
Hamarosan vége lett a szürke alkonyainak, s az este sötétje szállt a víz fölé.
– Fáklyákat gyújtani! – parancsolta Árpád.
Pár perc múltával hatalmas, öles lángok világítottak a folyó jobb partján. De balra már
nem terjedt át a fény.
Eltűnt a két lovas. Talán mindörökre. Nem tudta bizonyosan senki, mi lesz a végük.
Mégis remélték, hogy szerencsésen átjutnak. Azt, hogy ki ér át előbb, nem lehetett
megállapítani, ezért Árpád azt ajánlotta, hogy ha csak lehet, még ma térjenek vissza a
táborba.
– No, kölyök, élsz még? – kérdezte kiáltva a habok fölött prüszkölve úsztató Ketel.
– Élek, bátyám, de látom, te is!
– Mindjárt a parton leszek! – kiáltotta fölényesen Ketel.
–  Én már ott is vagyok – hangzott a fiú felelete, majd valóban kikapaszkodott lova a
partra.
– Ördög, pokol! Ki hiszi ezt el? – hörögte Ketel. – Még ma visszamegyünk, s aki elébb ér
oda, az a győztes!
– Miként azt Árpád urunk mondta! De én már fordulok is – szólott boldogan a fiú, majd
beleugratott a zúgó habokba.
Nemsokára Ketel is elérte a túlsó partot, s máris indult visszafelé. (Az, hogy becsapja a
fiút, s a vízben visszaforduljon, eszébe sem jutott. Ketel ugyan rátarti ember volt, de szilárd,
egyenes jellemét az egész sereg ismerte.)
A ló egy ideig lendülettel úszott, de amikor a folyó közepére ért, váratlanul nagyot
prüszkölt, és ledobta gazdáját a hátáról… Hiába próbált az a sörényébe kapaszkodni… Az
erős paripa addig rúgott, kapálódzott, amíg csak meg nem szabadult Keteltől.
–  Átkozott jószág! Leszúrlak, ha kijutok innen! – hörögte elkeseredetten Ketel, majd
nehéz fegyvereit egytől egyig a hullámokba dobta, hogy úszni tudjon.
–  Ezalatt az i ú Tar a túlsó partra ért, ahol kitörő éljenzéssel fogadta a fáklyafénynél
várakozó nép.
– Ketel bátyádat hol hagytad? – kérdezte Árpád az ifjút.
– A túlsó part előtt – felelte a fiatal legény.
– Bizonyára ott éjszakázik – mondotta valaki.
Árpád nyugtalanul járt fel s alá a parton. Furcsállta a dolgot, hiszen jól ismerte Ketelt.
Tudta, megkísérli a lehetetlent is. Igen bánta már, hogy ezt a könnyelmű játékot kitalálta.
Legföljebb lemaradt – vigasztalta magát később. – El kell ismernie a fiú elsőbbségét.
Hamarosan azonban nem várt fordulat következett be. Ketel lova, gazdája nélkül, nagy
nyihogással kapaszkodott ki a partra.
– Ketel a folyóba veszett! – kiáltott fel nagy fájdalommal a fejedelem.
Hamarosan híre ment a seregben a szomorú esetnek. S noha Ketel családtalan,
magányos ember volt, mégis sajnálta mindenki.
A fehér szakállú, hosszú ruhás, vén táltosok hatalmas tüzeket gyújtottak, hogy
engesztelő áldozatot mutassanak be az égnek.
A délelőtt még nagy-nagy örömben úszó sereg fölött eluralkodott a bánat.
– Rossz jel – mondotta aggódva az egyik vén. – Nagy veszedelem előtt állunk.
Amikor már a leölt ló utolsó darabja is a tűz martalékává lett, igricek kerültek elő, akik
dalba szedték Ketel vezér szomorú lovaglását a hullámokon.
Bizony sokan sírtak. Még a férfiak közül is… Hanem amikor már a vezérek a halotti tort
akarták elrendelni, a tábor külső őrei közül az egyik vitéz félájult, elázott embert vonszolt
a nagy tűz mellé.
– A parton találtunk reá. Talán még él – szólott.
– Hiszen ez Ketel! – kiáltott fel boldogan valaki.
Hatalmas kavarodás támadt erre! Mindenki látni akarta.
A lobogó fáklyák fényénél hamarosan bebizonyosodott, hogy az ájult ember csakugyan
Ketel, aki ló nélkül, egyedül úszott át a zavaros, megáradt folyón. A táltosok és a belső
szolgák azonnal gondozásba vették a vezért, s még nem volt éjfél, amikor magához is
térítették.
–  Hű Ketelem, derék vitézem! Hát vége a fürdésednek? – szólott nevetve, de nagyon
boldogan a fejedelem.
– Igen, Árpád uram – válaszolt a vezér. – Gőgös voltam, a fiút lekicsinylettem.
Pedig ő lett az első! Hét pompás jószágot ajándékozok neki. De gonosz lovam levetett
hátáról, s ezért kényszerültem küszködni egyedül a habokkal. Ó, gonosz jószág,
kardommal szúrlak le!
–  Már megtették, kedves Ketelem! Az ő teste lett az égő áldozat, amelyet érted
gyújtottunk!
– Köszönöm, fejedelmem!
–  Én is bátorságodat! Lám, ilyen kis „patakok” vannak Attila nagy királyunk földjén! –
szólott nevetve Árpád.
– Légyen hát e folyóvíz neve: Ketel patakja – mondotta az egyik vén.
– Ha Ketel is úgy akarja – felelt rá mosolyogva a fejedelem, majd később hozzátette: – És
hogy bátorságodnak örök emléke legyen, a környéket a legközelebbi vízig mind-mind
neked adom.
Így kapott nagy földet Ketel vezér… (De a fiút is megjutalmazták, tizenkét pár lovat
ajándékozott neki a fejedelem, Ketel pedig hetet!)
Azt a helyet pedig, ahol a folyón átjutott Ketel, Ketel-patak helyének, a vezér halála után
Pataknak nevezték. (Róla kapta később a helység a nevét is.)
És mivel a folyó partján épült hely, melynek később vára is lett, a kiáradt folyóvíztől
gyakran sáros lett, elnyerte a Sáros előnevet is. A jobb parton a vár körül keletkezett
nagyobb község lett Sáros-Nagypatak, a bal parton jóval kisebb falu épült, ez pedig Sáros-
Kispatak.
Később a két névből keletkezett az immár napjainkban is használt Sárospatak…
 TARCAL NEVÉRŐL

Hegyalja egyik gyöngyszeme: Tarcal községe. Tokajtól csupán 4, Sárospataktól

A mindössze 30 km-re fekszik. (De Miskolcról sincs nagyon messze.)
Számos szőlejében terem a széles e világon ismert és kedvelt, híres tokaji bor jó része.
Tokajnak és Tarcalnak nemcsak a finom nedűje, hanem a történelme is gyakran
„összefolyt”. Még nem is oly régen a tarcali szegény szőlőmunkások átjártak Tokajba
dolgozni, a tokaji vár pedig számtalanszor nyújtott védelmet az odamenekülő tarcaliaknak.
A tarcaliak mégis nehezményezik – szinte a mai napig –, hogy nem az ő nevük lett
híressé, hanem a tokajiaké. És számos más ok miatt is verseng egymással a két helység.
Tokaj is, Tarcal is büszkélkedik valamivel. Ha Tokaj a borával, Tarcal leginkább Árpáddal
meg a honfoglalással kezdi. Az pedig mégiscsak nagy dolog ám!
…Amikor Árpád vezér hadaival átkelt a Vereckei-szoroson, és mai hazánk felé
igyekezett, a leghosszabb pihenőt a Hegyalján tartotta. Az itteni, nem túl magas hegyek
tetejéről jó messzire ellátott, egészen a Duna-Tisza közi síkságokig.
Történt pedig, hogy a mai Tarcal fölött magasodó hegyre is föllovagolt. Két hűséges
vitéze, Tar és Turul kísérték oda.
Honszerző Árpád elégedetten kémlelte a ködbevesző síkságot.
– Úgy látom, halban-vadban gazdag vidékre értünk… Tetszik tinéktek is?
– Nekem legjobban a hegy alatti tájék – szólott Tar.
– Énnékem is – tette hozzá Turul.
Árpád a fejét csóválta.
– De egyet gondoltatok! Vajon megtelepednétek-e itt?
– Meg bizony! – mondotta a két vitéz egyszerre.
– Hm… hm… – morogta maga elé a honszerző. – De hogyan tegyek közöttetek igazságot?
Kié legyen e vidék, s mi döntse el a kérdést?
– Vívjunk meg karddal! – ajánlotta Tar.
– Dobjunk kelevézt! – tanácsolta Turul.
– Én a futtatást ajánlom, hiszen mindketten jó lovasok vagytok – javasolta a fejedelem.
A két vitéz beleegyezett. Arra azonban egyikük se gondolt, hogy éppen erre a hegyre kell
feljutniuk. Márpedig így hangzott uruk parancsa.
A két vitéz fölnyergelte lovát, és a fejedelem jeladására sebes vágtában megindultak a
hegy felé.
Bizony balga dolog volt, mert a lovak, különösen, ha a síksághoz szoktak, nemigen bírják
a hegyre futást. Nem csoda hát, ha még az emelkedő elején mindkettő kifáradt. Tar
azonban okosabb volt Turulnál, és hamarosan abbahagyta a vágtatást, sőt még rövid
pihenőt is tartott.
Ám Turul nem követte példáját. Ő mindenképpen előbb akart feljutni a hegyre – akár a
lova életének árán is. Bármennyire erős is volt a paripája, egy idő után nem bírta tovább, és
a szerencsétlen pára kilehelte lelkét.
Csak erre várt Tar! Most már nyugodtan, tempósan megindult a hegyre, és egyedül ő ért
föl a tetejére.
 – Tiéd ez a vidék – mondotta néki Árpád fejedelem, amikor Tar visszaért a völgybe.
– Fejedelmi ítéletedbe kénytelen vagyok beletörődni – szólott kesernyésen Turul. – Ám
engedd meg vezér, hogy kimondjam: Tar paripája táltos, ezért tudott feljutni a csúcsra! Tar
csalt!
(Erről nevezték el aztán a hegyet Tarcsalnak, majd jóval később Tarcalnak, amitől a
helység is kapta a nevét.)
Árpád azonban nem azért volt honszerző fejedelem, hogy ne osszon igazságot!
Azon nyomban fölpattant Tar lovára, majd különféle varázsigéket suttogott a fülébe.
(Mert azokhoz is értett.) A derék paripa egyet ugrott ugyan, de esze ágában sem volt
megtáltosodni… egyszóval a levegőbe emelkedni… így járt pórul Turul, és így szerzett
nemzetségének földet Tar.
 A KOZÁROK VAJDÁJA

közelgő ősz aranyló színei átfestették a keskeny völgy felett elhúzódó tölgyerdők
A lombjait.
A sárga pompát csupán az élénkpiros somfabokrok csoportjai szakították meg, melyek
mintha csak az ősz szőnyegére hullajtott hatalmas vérfoltok lennének… Ilyen és hasonló
gondolatok jártak a kozári nemzetség fiatal vajdájának, Benefiának fejében, miközben
elnyúlt a patakparti puha füvű réten.
Nem messze tőle két fegyverhordozó szolgája üldögélt, immár napok óta arra várva,
hogy megkezdődjék a Mátra erdeiben a szarvasbőgés.
Valóságos földi Paradicsom ez a táj, ahogy az újhit papjai mondják – fűzte tovább
gondolatait a vajdafi. – Vadászik-halászik, állatokkal bíbelődik itt a kozári-kabari népem,
kiket ősatyám, a dicső Edő e helyre vezetett.
A langyos, kellemes, kora őszi levegő elálmosította. Magában azt kívánta: bárcsak
napokig ne hangzana még fel a szarvasok elnyújtott bőgése, ami gyors elhatározásra
készteti a vadászt, ha pompás agancsú szarvasbikát akar lenyilazni.
Hirtelen azonban lódobogás zaja verte fel álmodozásából. Akaratlanul is felült.
A rétre vezető úton egy lovas hírnök alakja magasodott a fakuló lombok fölé.
– Héj, fiúk! Hol találom uratokat? – hangzott fel élesen, türelmetlenül a kérdés.
– Imhol pihen – mutatott a vajda felé az egyik fegyverhordozó.
A lovas gyorsan megsarkantyúzta paripáját, majd a mutatott irányba ugratott.
A jövevény magyar süveget, német mellvértet viselt. A kardja hosszú és egyenes volt. Már
messziről látszott, hogy valami nagyúr hírnöke lehet.
–  Köszöntelek, kozárok vajdája! – szólott harsányan, amint Benefia közelébe ért. –
István úr fejedelmi udvarából jövök hozzád!
A magas, szép szál, fiatal vajda fürkészve nézte végig a lovast.
– Mit kíván tőlem István úr? – kérdezte később morózusan s erősen bizalmatlanul.
–  Látni óhajt, nagy jó uram… Keresd fel őt mihamarább. Lehetőleg még a tél beállta
előtt.
A fiatal vajda hátán akaratlanul is végigfutott a hideg… Pedig nem volt félős ember!
Birkózásban, nyilazásban, cselvetésben, lovaglásban, sőt még a gerendaemelésben is első
volt. A madarat röptében, a vadat futtában eltalálta nyilával. De István úr fejedelmi
udvarától tartott!
Hirtelen mozgalmas gyermekkora jutott eszébe, amikor sikeres vadászatok után
valamelyik forrás mellett vagy egy nagy kő tövében hatalmas tüzet gyújtottak, és a fehér
szakállú táltos, a vén Sordély kiáltozásai közepette feláldoztak egy harmadfű csikót!
Nagy lakoma, tánc, majd napokig tartó nyilazóverseny követte az ősi szertartást.
Úgy hírlik, István úr mindörökre véget akar vetni az ilyesminek.
Való igaz, mostanában már nem áldoznak lovat… De kisebb állatokat titkon, a tilalom
ellenére is elégetnek.
Ő nem törődik ezzel. A fontos, hogy békességben éljen a nép. A nyugtalan István
mindezt nem érti.
 – Mit mondjak István úrnak? – zavarta meg gondolatait a türelmetlen hírnök.
–  Köszönöm üdvözletét – felelt rá a vajda. – Még nem hull le a hó, amikor színe elé
járulok.
–  Igyekezz, nagyúr, nehogy lekéss! – szólalt meg a lovas különös hangsúllyal. – Avagy
talán a Krisztus urunk hitét hirdetők már megtérítették népedet?
– Mi közöd hozzá, fejedelem szolgája? – förmedt reá bosszúsan a vajda.
–  Talán több is, mint gondolnád! – vágott vissza a hírnök. – Ám mi, akik immáron a
názáreti Jézus igaz igéjét ismerjük, nem haragszunk a tévelygőkre. Mi szeretjük a megtérő
bűnösöket!
A vajda dühösen harapott ajkába. Hirtelen durva, goromba szót akart mondani ennek a
fontoskodó lovas szolgának, aki talán csak szajkózza, amit a német papok a fejébe tömtek…
De aztán lenyelte.
– Jobb lesz, ha utadra mégy békességgel – szólalt meg később fojtott hangon. – A kozári
magyarok szeretik a békét, de nem tűrik az okvetetlenkedőket. – Azzal hátat fordított a
fejedelem hírnökének, majd lassú léptekkel az aranyló rengeteg felé vette útját.
A két fegyverhordozó szolga némán követte.
Beletelt egy hét is, mire a fiatal vajda visszatért a szálláshelyére.
A fából és vesszőből font udvarház legbelső termében az édesanyja várta.
–  Egyetlen fiam – kezdte az öreg vajdáné –, özvegyi sorsom drága reménysége te vagy.
Miért gyötörsz ily hosszú távolléttel?
–  Ne haragudj, édes anyámasszony, de oly pompás szarvasokat űztem! Nem tudtam
hamarébb abbahagyni.
A hosszú hajú, még most is délceg termetű kozári nagyasszony elnézően mosolygott.
– Mintha csak derék atyádat, Benét látnám! Ő is rajongott a vadászatért.
– És nagyatyám? – kérdezte hirtelen a fiatal vajda.
Az özvegyasszony arca elkomorult.
–  Sorsáról sosem beszéltek néked, édes fiam? De itt az ideje, hogy megtudd, hiszen
felnőtt lettél!
– Mondd, anyám, igen kíváncsi vagyok reá!
Az öreg vajdáné mélyet lélegzett, majd egy zsámolyra telepedett.
–  Nagyatyád, a derék Pata vitéz, Némethonban pusztult el, legalábbis a szóbeszéd ezt
tartja. Lél és Bulcsú urakkal együtt.
– Nem az üköm volt az?
–  Meglehet. Az idő tudása nem kenyerem. Való igaz azonban, hogy a kozári népből
sokan odavesztek.
–  Pedig hallottam gyermekkoromban, mily gazdag zsákmánnyal tértek vissza a
magyariak Napnyugotról.
– Volt az, kedves fiam – bólintott a vén vajdáné. – De szomorúság is bőven… Hiába várta
sok feleség, mátka, testvér, hogy az erős férfiak visszatérnek a sátrakba. Nem lett abból
más, csak a fájdalom!
A fiatal vajda türelmetlenül állt egyik lábáról a másikra.
– Ó, tiszteletre méltó és szeretett jó anyám, miért mondod ezt most énnekem?
Az édesanya mélyet sóhajtott.
 – Hogy tanulj belőle, fiam.
– Tanuljak? Hiszen én békeszerető ember vagyok, nem harcolok, nem kalandozom.
– Így igaz. Csak jól tudod, hogy István úr hív!
Az ifjú nagyúr meglepődött.
– Te is tudod?
– Igen. Előbb itt járt a hírnök… Remélem, hamarosan indulsz Esztergomba?
– Ha te mondod, anyám – nézett rá nem kis csodálkozással a vajda.
Hirtelen fojtott csend telepedett közéjük.
Hamarosan az özvegy vajdáné törte meg a csendet.
– Nagyon féltelek én téged, édes gyermekem.
– Mégis István úrhoz küldesz?
– Éppen ezért. Igyekezz, hogy el ne késs! Nagy nemzetségből származol te. A fejnél van
a helyed.
Az ifjú türelmetlenül dobta hátra farkasbőr kacagányát.
– István az újhit híve! – fakadt ki.
– Még akkor is – nézett rá határozottan az özvegy vajdáné. – Vagy azt hiszed, fiam, hogy
meg tudod állítani az égen a Napot? Nem. Erről ne is álmodozz! A vén, fogatlan Sordély
táltos bármit is dünnyögne, ne hallgass reá. Neked a fejnél a helyed.
Benefia suttogóra fogta a hangját:
– Azt tanácsolod, hogy keresztény legyek?
– Azt, gyermekem! Minél hamarább.
A Mátra-vidék urának és parancsolójának megmozdult a lába alatt a föld…
Nem akart hinni a fülének! Mindezt az ő édesanyja mondja, aki maga tanította pogány
igékre, ráolvasásokra, hiedelmekre!
–  Régóta suttogják Mátra-szerte, hogy István úr leszámolásra készül a besenyő Tomaj-
Abákkal… Ha nem térsz át, te is sorra kerülsz.
–  Nincs neki erre ereje. Egyébként én nem vagyok ellene a térítésnek. Jól tudod, tíz
barát évek óta járja a vidéket, és a népnek egy ujjal sem szabad hozzájuk nyúlnia.
– De ez kevés. István úr bizonyára többet kíván. A te példádat is akarja.
E beszélgetés után a kozárok fiatal vajdája mélyen elgondolkodva hagyta el édesanyja
termét.
Hirtelen Helena, a morva rabszolgaleány állta útját.
– Nagyúr… Itt van, téged várja Sordély táltos. Hol van?
– Az istállóknál. Beszélgetni lovászaidnak, úrficska.
– Hívd azonnal!
Helena mélyen meghajolva távozott.
Nem telt bele öt perc sem, amikor a vajda és a vidék vén táltosa, Sordély, kérdően néztek
egymásra.
– Ülj le nálam, derék öreg – kínálta hellyel Benefia.
– Nem üldögélni jöttem én. Sürgős üzenetet hoztam neked. Tegnap egy táltos járt nálam
a Tisza-mentéről. Szövetséget kínálnak neked. A régi hitünk védelmére.
A vajda arca megrándult.
– Én a békesség híve vagyok, nem kötök senkivel szövetséget.
 – Csak István úrral, ugyé? – nézett rá vaksi szemével a fehér szakállú, agg táltos.
–  Ha úgy lenne is, mi közötök hozzá?! – fakadt ki bosszúsan Benefia. – Talán nem én
parancsolok itt?
–  Parancsolni te parancsolsz – dünnyögte a vénember. – Míg van kinek. De ha
elpártolnak tőled? Ha a Tomajokhoz mennek?
–  Rémeket látsz, öreg. Azt ajánlom, térj vissza erdei lakodba. Élj boldogul, s imádkozz
köveidnél!
– Én megmondtam! – sápítozta a fogatlan vénség. – De te csak gőgösködsz!
Pedig még meggondolhatod. Ha nem mégy el István úrhoz, a Tomaj nemzetség melletted
van! A Tisza-vidék és a Mátra-vidék együtt nagy erő… És a beéli nemzetség! Túl a bükki
köveken! Az is mellettetek lesz!
A fiatal vajda mérgesen legyintett.
–  Én nem vagyok István szövetségese. Hívatni hívat ugyan… Mi lehet a szándéka, nem
tudom.
A vén Sordély felkacagott.
–  Ne add a tudatlant, nagyúr! Avagy mit gondolsz, talán lakodalomra hívatja magához
István úr az előkelőket!?
–  Bármiért is hívat, én elmegyek – felelte határozottan Benefia. – Ha pedig úgy látom
jónak, hogy kereszténnyé kell lennem, azt is megteszem. Népem, nemzetségem talán
egyszer még hálás is lesz érte.
–  Hálás? – kiáltott fel magából kikelten az agg táltos, majd nn njd
 – Kozári Edő dédunokája! Úgy látom, nyílt és értelmes vitéz vagy. Nagy mulasztásokban
kell elmarasztalnunk az ott járt térítőket, hogy téged még nem tettek kereszténnyé… Ám
nem késtél el, hiszen még fiatal vagy. Az Úr kegyelme, Krisztus urunk fényessége
hamarosan rád ragyog. Nemsokára karácsony lesz, a Megváltó születésének drága napja.
Addig az apát úr felvilágosít téged a keresztény hit igazságairól, szépségeiről. S akkor sok
más magyari nagyúrral s azok szolgáival együtt téged is megkeresztelnek.
–  Laudetur Jesus Christus! – szólalt meg hirtelen éneklő hangon az apát, majd a sátor
földjére térdepelve lassan, szertartásosan keresztet vetett.
István, a magyarok fejedelme hasonlóképpen cselekedett. A kozáriak fiatal törzsfője
kíváncsisággal nézte őket.
A kemény tél az udvarházak nagy termeibe szorította a fejedelmi udvart, s az ott
várakozó vendégeket. E tágas helyiségekben nyitott, nagy tűzhelyeken hatalmas fahasábok
lángoltak, és a lakomák, összejövetelek egymást érték mostanában.
A legszebb, legvédettebb udvarház az esztergomi ispáné volt… István fejedelem ide
vonult be családjával, rokonságával és legbelső szolgáival.
–  István úr, a nagyfejedelem, a ma esti lakomára szívesen látni téged – szólalt meg az
apát úr az egyik decemberi délutánon, amikor a krisztusi igék aznapi tanítását befejezte.
A kozári vajdafi nagy meglepetéssel hallotta a hírt… Nem tétovázott azonban sokáig.
Tudta, ha a fejedelem hívja, mennie kell… Izgatottan pattant lóra, s a papi ház udvaráról
Duna-parti szálláshelyére vágtatott, hogy ott díszes ruhába öltözzön.
A mátraiak táborát magas vesszőpalánk övezte. Ez némiképp védte a sátrakat a téli,
viharos szelektől. Mert a kozári vitézek nagyrésze sátrakban telelt. Maga a vajda is, akinek
hazaérkezését a vitézek nehezen várták.
Három tizedparancsnok járkált fel s alá a vajda sátránál.
– Mi a szándékotok? – kérdezte tőlük sietve.
–  Nagy jó urunk – kezdte az egyik, egy igen sebes beszédű. – Ma három barát járt itt a
táborunkban… Kereszteket, füstölőket és más egyéb csudabogarakat hoztak. Azt állították,
hogy a te parancsodra tették.
– Igen – felelt határozottan a vajda.
– Azt is állították, hogy hamarosan megkeresztelnek bennünket, mivel már félig-meddig
te is az újhit híve vagy.
–  Ez így vagyon, fiaim… Kár lenne tagadni. Valóban magam is keresztény leszek
hamarosan… S bizony tinéktek is azzá kell válnotok.
A sátor előtt lobogó tűz alig világította meg a parancsnokok arcát, de a vajda jól látta
nem titkolt elkeseredésüket.
–  Ne búsuljatok, fiaim – szólott hozzájuk szinte szánakozó hangon. – Jól tudjátok, a
hideg télben bundát szoktunk magunkra ölteni… Aki pedig nem alkalmazkodik az
időjáráshoz, az megfázik, s elpusztul… Én azt akarom, hogy a kozári nép ne pusztuljon el,
hanem új és szép tavaszokat érjen meg.
 MENYEGZŐ ESZTERGOMBAN

pilisi hegyek felől langyos, tavaszi szél suhant Esztergom felé. A parti füzeken
A aranyszínű barkák lengedeztek. Sámuel úr erősen kihajolt a nyeregből, hogy egy
szép ágat leszakítson.
– Fogadd el tőlem, szépséges Sarolta kisasszony – szólalt meg elfogódott hangon, majd a
mellette lovagló szőke hajú, sudár termetű hajadonnak nyújtotta a tavasz hírnökét.
– Majd beszenteltetem az apát úrral – felelte a leány.
A két fiatal tekintete melegen összefonódott… Percekig némán, megilletődve lovagoltak
egymás mellett. Csak ketten voltak, s lassan maguk mögött hagyták a fejedelmi
szálláshelyet.
– Még sosem voltam a Mátrában. Mesélj róla, Sámuel! – szólalt meg jó idő után Sarolta
kisasszony.
–  Mit mondjak róla? – állította meg lovát a szerelmes szívű kozári-kabari kagán, aki
karácsony óta a Sámuel nevet viselte, mivel ezt kapta a keresztségben. – Én magyari
hazánk legszebb tájának tartom. Nemcsak a magas, zord hegyek, hanem a békés, szelíd
lankák is felejthetetlenné teszik. Az ott élő kabari-kozári nép pedig szorgos-dolgos és
jókedvű.
– És édesanyád?
– Még ma is délceg, de pogány hitű asszony.
–  Nem baj… Majd elvisszük hozzá is az igaz Isten szent igéjét – mondotta Sarolta
kedvesen.
– Hát vélem jössz? – nézett rá boldog, reménykedő tekintettel a fiú.
A fejedelmi hercegkisasszony némán igent bólintott. A kozárok vajdáját, a kabarok
kagánját tüzes öröm szállta meg. Vadul, mint aki eszét vesztette, megsarkantyúzta a lovát,
s vágtatott, vágtatott, mint a zúgó szélvész. A szelíd, de a lovaglásban igen jártas Sarolta
alig tudta utolérni.
– Most mondtam igent neked, és máris itt hagytál? – lihegte feléje kedves duzzogással.
– De utánam jöttél, mert szeretsz, ugye?
–  Nagyon – válaszolta a hercegkisasszony, majd a nyeregből áthajolva kedvese keblére
omlott.

A hír, hogy Sámuel úr jegyesévé kívánja tenni Saroltát, már nem lepte meg István
fejedelmet. Ő, aki testvérhúga gyámja volt, már régen észrevette a két fiatal vonzódását.
Az uralkodó szerette és becsülte Sámuelt, a nem is oly rég még pogány hitű kagánt, aki
azelőtt a Benefia névre hallgatott. Okos, eszes, edzett vitéznek ismerte meg, aki igen rövid
idő alatt buzgó keresztény lett… Ráadásul még gazdag is. Kívánhat-e ennél jobb férjet a
húgának? Szíves-örömest hozzájárult hát ahhoz, hogy a kagán egész táborával
hazatérhessen, hogy ott mindent előkészíttessen hercegi hitvese illendő fogadtatására.
…A Mátra hegyei s völgyei között már harsogott a tavasz. Az erdőn-mezőn nyíló virágok
illatát messzire sodorta az enyhe szél. A hatalmas juhnyájak – amelyek Sámuel úr
legnagyobb kincsei voltak – hangos kolompolással lepték el az oldalakat és a zöld füvű
lejtőket.
A kagán új névvel, megváltozott hittel és szerelmes szívvel érkezett haza kedves hegyei
közé. Mélyet szippantott a pompás tavaszi levegőből, s édesanyja gerendából ácsolt
udvarháza felé ügetett.
A félhomályos pitvarban, a pislákoló tűzhely fényénél Helena, a morva szolgaleány
szomorú arccal fogadta.
– Mámicska lenni beteg – szólott letörten.
Sámuel úr izgatottan rántotta el a nehéz ajtófüggönyt. A puha, báránybőrökkel letakart
fekhelyen sárga selyemtakaró alatt haldokolva feküdt a szeretett édesanya. Három hófehér
ruhás javasasszony és a vén Sordély táltos állták körül, s monoton pogány igéket
mormoltak fölötte. Sámuel úr megdöbbenve torpant meg.
–  Tüzek, vizek, fagyok, egek, zúgó szelek könnyítsetek! – hangzott fel hirtelen az ősz
táltos jajongó rigmusa, majd aszott, sovány karjával furcsa köröket írt le a haldokló feje
fölött.
Az újdonsült keresztény Sámuel önkéntelenül is letérdelt, és keresztet vetett. A táltos és
a három javasasszony velőtrázó sikoltásban tört ki. A kabarok özvegy kagánnéja utolsót
sóhajtott, majd csontos karja megmerevedve lehanyatlott.

Még másnap egy tized hírellő lovast küldött a fejedelem udvarába Sámuel úr, hogy
megvigyék anyja halála hírét. A szépséges Sarolta hercegkisasszony menten gyászruhába
öltözött.
Asztrik apát, ki Sámuel térítő papja volt, azt tanácsolta Istvánnak, hogy az egész
esztergomi udvar gyászolja meg az idős kagánné halálát.
Mi tagadás, némely papok morogtak emiatt, mert mindenki tudta, hogy Patafia Bene
özvegye pogány hitben élt. Ám az apát annyira megszerette Sámuelt, hogy az udvari gyászt
is elrendelte. Szokatlan dolog volt ez, mivel ilyesmi csak országos főembereknek járt, akik
természetesen keresztények is voltak.
Sarolta és Asztrik apát – a kedélyek lecsillapítására – azon hírt terjesztették el, mely
szerint az özvegy kagánné lélekben már régen keresztény volt, hiszen ő sürgette fiának
esztergomi útját a keresztség felvételére.
A kabari kagánfit, István fejedelem újdonsült hadnagyát, sokáig nem látták az udvarban.
Sarolta azonban hűségesen várt, mert nagyon szerette a deli i út. Több üzenetet is küldött
neki a Mátra és a Bükk vidékére induló bencés atyákkal, akik Sámuel úr
megkeresztelkedése után szép számmal mentek az ország északkeleti részébe.
A pünkösdi ünnepeket a Benevár alatti völgyben ülte meg a mátrai nép. A szabadban
felállított hatalmas, virágokkal díszített oltár előtt legelsőnek Sámuel úr vette magához a
szent ostyát… E napon sok ezer ember keresztelkedett meg, s a barátságos bencés atyák a
puha füvű domboldalban az új hitet dicsérő énekekre tanították a „friss” keresztényeket.
A bencés apát másnap elragadtatott levelet írt Istvánnak, dicsérve Sámuel úr
kegyességét, no meg a papok iránti bőkezűségét.
A kagánfi, a szerelmes szívű vőlegény az apát tanácsára, a gyászév leteltéig nem
találkozott menyasszonyával. Keserves, nagy idő volt ez az egymást szerető szíveknek!
Levelekkel próbálták kurtítani a hosszú heteket, hónapokat.
Kezdetben Sámuel úr csak a rovást ismerte, s azt se valami fényesen, de a bencés apát
segítségével egy jó negyedév alatt tűrhetően megtanulta a latin betűk írását. Sarolta, ki
egyébként jól írt és olvasott, leveleiben gyakran használ latin szavakat. Így Sámuel úr a
latin nyelvben is kisebb jártasságra tett szert. Persze jó szívvel segítették ebben a bencés
atyák is.
Aztán – ha nehezen is – letelt a gyászév.

Az esztergomi domboldalakon már dúsan virágoztak a fák, s a sötétzöld lombok harsogva

hirdették a május tavaszi pompáját. A Duna-parti templom tornya, mint egy hegyes nyárs
emelkedett ki közülük.
Az utas, aki a Duna partján közeledett feléje, már messziről jól látta.
–  Igen, ott lesz Sámuel urunknak, nagy mátrai abánknak a menyegzője – mondotta
útitársának a templom felé mutatva egy lovon poroszkáló vitéz.
–  Aztán mondd, öcsém, csakugyan olyan szép az a hercegkisasszony? – érdeklődött az
útitárs.
–  Méghogy szép? Meghiszem azt! Kevés ilyen szépet láttam életemben. Sudár, mint a
jegenye, s az arca, szeme valósággal tündököl.
– Akkor nem csoda, ha Benefia urunk belébolondult.
– Sámuel urunk – javította ki a vitéz.
– Hát igen… A volt Benefia urunk.
Mire a templomdombra értek, már hatalmas tömeg álldogált körös-körül.
Pedig még csak koradélelőtt volt.
Esztergom város lakói, akik a koronázás óta királyi városbelieknek nevezték magukat,
már hajnal óta a templom körül ólálkodtak… De a királyi testőrzők sűrű láncolata nem
engedte őket a templom közvetlen közelébe.
A nap tikkasztóan, forrón sütött.
– Nyárnak is beillene – mondogatták itt is, ott is az egybegyűltek.
Valóban nagyon meleg volt, noha alig múlt el május első hete. Az ismerősök, cimborák,
rokonok között kézről kézre jártak a vizes és boros kulacsok. Némelyek hamarosan holmi
cifra nótákra is rágyújtottak.
Hanem egyszer a domb alján kürtszó harsant, majd a palotaispán három tizednyi
lovascsapata vágott magának utat a tömegben.
– Kezdődik! – morajlott fel a nép.
A csillogó vértű, bíborszín selyembe öltözött vitézek egykettőre sorfalat álltak a domb
aljától a templom bejáratáig.
Nem telt bele talán öt-hat nyíllövésnyi idő sem, amikor az előkelőségek áradata
megindult a templom felé. Legtöbben lóháton jöttek, legyenek bár magyarok vagy bajorok.
(Csupán a templom bejárata előtt szálltak le a nyeregből, átadván lovaikat az őket követő
lovászoknak.)
Egyedül a híres pécsváradi püspököt, Asztrikot, Sámuel úr keresztelő papját hozták
barna ruhás egyházi szolgák zöld selyemmel bevont gyaloghintón. Az éltes egyházi férfiú
már nem tudta megülni a lovat, de Sámuel és Sarolta erősen ragaszkodtak ahhoz, hogy
szent esküvésüket ő kösse egybe.
Az egész templom csupa fény, csupa ragyogás volt a sok száz gyertya lobogó fényétől.
Mindenütt selyemruhák, selyemkárpitok, selyemlobogók tündököltek. A templom hűvös
kövét vastag keleti szőnyegek borították. A vőlegény is, a menyasszony is világoskék
selyemben pompázott. A bencés atyák kórusa egyik himnuszt a másik után énekelte.
Maga István, a középtermetű, élénk tekintetű király is ott volt a szentélyben, ünnepélyes
megilletődöttséggel ült díszes királyi trónusán.
A farkasbőr kacagányos magyari urak külön csoportban, némán álltak a nagytemplom és
az ünneplő tömeg hatalmas mormolásában.
–  Fejedelmi esküvő – súgta Borsfia Miskolc úr, a borsodi várispán a mellette álló másik
nagyúrnak, a kácsi Örsúrfiának.
Mert e távoli vidék nagyurai is ott voltak, mivel Sámuel úr külön lovasfutárt küldött
értük.
–  Derék szomszéd ez a Benefia, akarom mondani Sámuel úr – súgta vissza Örsúrfia. –
Árpád sarjadékát feleségül nyerni nem kis dolog… Csak tudnám, hogy mi lesz az ára?
A magasabb, bozontos szemöldökű Borsfia Miskolc összeráncolta homlokát, s hirtelen
csendre intette kedves barátját, ki szegről-végről rokona is.
A két felföldi nagyúr még csak látszatkeresztény volt mind a mai napig… És aztán ennyi
bajor s olasz közül ki tudja, ki érti a magyar szót, s vádolja be őket a királyi udvarnál…
– Megvárjuk az idvezlések idejét? – kérdezte hirtelen Örsúrfia.
Borsfia Miskolc némán bólintott.
A barna arcú Sámuel úr jól bírta az esküvői „tortúrát”, de Sarolta annál sápadtabb, annál
fáradtabb volt… A király, látva ezt, még a templom külső csarnokában elrendelte a
palotaispánnak, hogy az i ú pár üdvözlése ne a templomban, hanem az esztergomi ispán
udvarházának kertjében, a menyegzői lakoma előtt történjen. Ez némi zavart okozott az
ünneplő előkelőségek soraiban. A papok azonban gyorsan tudatták a lovagokkal, míg a
királyi szolgák a magyari uraknak adták tovább a hírt.
Jó órába tellett, mire az összegyűlt előkelőségek átvonultak az esztergomi ispán
udvarházának Duna-parti kertjébe. Itt az árnyas fák alatt hosszú asztalok sorakoztak. Ide,
az esküvői lakomára ökörsütésből kerültek az ízes falatok. Miután azonban Sámuel úrnak
számtalan juhnyája volt, így ürü- és báránycomb is jócskán került az asztalokra. De a sült
szárnyasok, őz- és szarvaspecsenyék is garmadában illatoztak. A megrakott tálak mellett
ón- és fakupákban aranyszínű bor is várta a vendégeket.
Még senki sem ült az asztalokhoz, mert az üdvözlések csak most következtek.
Előbb István király és felesége, no meg a hercegkisasszonyok – voltak bőséggel! – és
Imre, a vékony arcú, szelíd herceg ölelte keblére a csillogó szemű, i ú párt. Ezután a
főpapok, majd a világi nagyurak következtek. Magyarok és bajorok, vitézek és papok
egymáson túltéve versengtek. Az i ú pár türelemmel és kedves nyájassággal fogadta ezeket.
Csak a két borsodi nagyúr maradt szinte utoljára. Sámuel úr szótlan s könnyező szemmel
ölelte keblére őket. A közelben lévő István király és Asztrik püspök némán, de
jelentőségteljesen összenéztek. Mindketten jól tudták, hogy e két távoli kabari nagyúr, kik
messze élnek Fejérvártól és Esztergomtól, még a régi pogány világot juttatják eszébe az
újdonsült keresztény Sámuelnek.
Az üdvözlések után a palotaispán intett, mire az előkelőségek asztalhoz ülhettek. Asztrik
püspök előbb latinul, majd magyarul mondotta el az asztali imát. A számos előkelőség,
élükön a királlyal, nagy lendülettel keresztet vetett. Még a két borsodi kabari nagyúr is
ráfanyalodott erre… De bizony mintha vadalmába haraptak volna, olyan lett az arcuk!
Aztán kezdetét vette a csaknem hajnalig tartó lakoma. Sürögtek-forogtak az étekfogók, s
a kupákat töltögető udvari szolgák, ettek-ittak az előkelőségek. Az esztergomi várispán
nagykertjében nemsokára hangos nótázás és duhaj lábak dobogása hallatszott.
A magyarok is, a bajorok is külön mulatoztak, egyik is, másik is a saját zenéjére táncolt!
István és udvara nagy kedvteléssel figyelte őket.
Jóval éjfél után István király és felesége nyugovóra tértek. A lakodalmi vigasság azonban
tovább tartott.
Távolabb, az udvarház szélén, a sövények alatt a köznép mulatott. Ingyen pecsenyét,
bort, sőt még lépesmézet is osztogattak közöttük. Hiszen nem akármilyen lakodalom volt
ma!
A király testvérhúga, a szépséges Sarolta hercegkisasszony esküvője…
 HÍRVIVŐ A HERNÁD PARTJÁN

Hernád partján magas, hajlékony fűzfák álltak abban az időben. A meder is sokkal
A szélesebb volt, hiszen ősszel is, tavasszal is gyakorta kiöntött a folyócska. Újvár
népe télen-nyáron ide járt a lovakat itatni. Nemcsak a szolgák, hanem maga az uraság is
sokszor meglátogatta e kedves, kies partokat. Gyermekei, a két leány és az egészen kicsi
fiúcska nyaranként boldogan pacskolt a kiöntések langyos vizében.
A Mátra nagy ura, a kabarok kagánja, az északkeleti részek ispánjává is tétetett azon
királyi kikötéssel, hogy új vármegyét alapítson itt István hatalmának erősítésére s a
keresztény hit elterjesztésére.
Mi tagadás, magának Saroltának sem tetszett a dolog. Nem a keresztény hit elterjesztése
miatt… Ő abban nagy buzgóságot mutatott… Unta már az örökös vándorlást.
–  Mondd, kedves Somám, hol van az otthonunk? – kérdezte egyszer urát, nem titkolt
keserűséggel.
Sámuel úr meglepetten nézett reája. Nem tudta, mit akar e kérdéssel a jámbor Sarolta.
Nem is tudott hirtelenjében mit felelni reá.
–  Csak azért, kedvesem, mert amióta veled vagyok, folyton-folyvást építkezünk,
költözködünk, újabb otthont teremtünk… Hol Saár, hol Bene, hol Újvár!
–  Az idő kívánja így, kedvesem – felelte határozottan Sámuel. – Na és a kedves bátyád,
István… Avagy nem furcsa-é, hogy két vármegye ispánja és kabari-kozári népem kagánja
vagyok?
– De igen! – kapott rajta a felesége.
–  Én mégis szívesen teszem. Tudom, ez nékem kötelességem. Természetesen nem
könnyű. Három marton kell helytállnom… De látod, itt, a Hernád vidékén is áll már Újvár,
és a vármegye, bátyád akarata szerint, az ország és a szent egyház ügyét szolgálja.
– Mind igaz ez, kedves férjemuram… De én már úgy megszerettem a Mátra vidékét, hogy
nem szívesen hagyom ott még egy kis időre sem.
–  Ebben osztozom veled. Ám kérdezd csak kicsi fiúnkat, szeret-é lubickolni a Hernád
selymes vizében? Bizony mondom tenéked, azt feleli, hogy igen! Hiszen ő itt látta meg a
napvilágot, ez a vidék már a szülőföldje.
Sarolta helyeslően elmosolyodott.
– Nemcsak igaz, hanem bölcs ember is vagy… Legyen hát az úr akarata szerint.
E beszélgetés május derekán folyt le, amikor a dombon épült, fából készült Újvár
hatalmas kertjében bódítóan illatoztak a szilva- és almavirágok. Harmadnapra Sarolta, a
három gyerek és a vén Szidi nene, a dajka kíséretében éppen a kertben sétáltak. A borsodi
kapu irányából váratlan, éles kürtszó harsant fel. – Valaki jő, de vaj’ honnan? – gondolta az
ispánné, majd hirtelen megállt.
Újabb két kürtszó hangzott el, amelyből Sarolta királyi érkezőkre következtetett.
Hevesen megdobbant a szíve, s maga sem tudta, miért, nagy öröm lett úrrá rajta. Talán
éppen István bátyám jött? – gondolta, majd a dajka felé fordulva szólott: – Menjetek tovább
Szidi nene, én megnézem, ki érkezett Borsod irányából? – azzal sebes léptekkel az ispáni
kastély asszonyháza irányába sietett.
 Ezalatt a borsodi kapun valóban beléptek porlepte lovaikon a királyi hírellők. Három
tized élén egy hadnagy hozta az ispánnak a király pecsétes levelét. Sámuel úr éppen a
törvénytévő teremből lépett ki, ahol három Hernád vidéki haragos ügyét fejezte be.
– Köszöntelek kabarok kagánja, két vármegye ispánja, vitéz és bölcs Sámuel úr – kezdte
a hadnagy, miközben tisztelgett.
Ugyancsak cifrázza – gondolta Újvár ispánja, majd mosolygó képpel kiáltotta oda a fiatal
hadnagynak:
– No, öcsém, mi jót hoztál Fejérvárról?
– Esztergomból, nagy jó uram – igazította ki a hírnök.
– Úgy? Szóval ott tanyáz István úr?
– Igen, ispán uram. Hiszen tavasz van, s közeleg a nyár.
– No, ezt meg el is feledtem… De szállj le nyergedből derék vitéz, s légy házam vendége.
–  Lovamról én rögvest le is szállandok, mert oly nagy urat kell benned tisztelnem,
aminő nincs más széles ez országban.
Ebben egy pap veszett el – gondolta mosolyogva Sámuel úr. – De vaj’, hová bújik ki a szeg
a zsákból?
Ezután a fiatal hadnagy kora ellenére is akkurátus méltósággal szállt le nyergéből, majd
kimért, szinte ünnepélyes léptekkel követte Sámuel urat a férfiház nagytermébe, ahol az
ispán a törvénykezést tartotta s más ügyeket is tárgyalt.
–  Ímé, itt vagyon felséges István király uram pecsétes levele, amely tenéked nagy
örömedre szolgáland.
–  Az majd elválik, öcsém – szólott elkomorodva Sámuel ispán, és kíváncsian vette el a
pergament, majd feltörte annak nagy pecsétjét.
Nézte, nézte, de nem akart hinni a szemének… Annyira jól ismerte már a latin nyelvet a
bencés atyák jóvoltából, hogy tolmácsra nem volt szüksége. Ám most mégis szinte
hihetetlennek tartotta, amit olvasott.
– Héj, Imre fiam! – kiáltott a teremben szolgálatot teljesítő megyei hadnagynak.
– Menj, s kerítsd elő Máté atyát!
–  Szívesen tolmácsolom, ha nem értenéd, uram – fordult oda készségesen a fiatal
hadnagy.
– Tebenned egy pap veszett el – bökte ki hirtelen s némi bosszúsággal Sámuel úr. – Hát
olyan jól értesz latinul?
– Talján, bajor, frank és marót nyelven is, nagyuram – húzta ki magát a legény.
– Akkor a végén még püspök leszel – nevette el magát Sámuel úr. – No, tolmácsold hát! –
s azzal átnyújtotta hírellő hadnagynak a levelet.
A fiú délceg, barna legény volt, lelógó bajuszkát viselt. Megilletődött hangon előbb
latinul olvasta, majd magyarra fordította a levelet. Azt tartalmazta pedig ezen írás, hogy
Sámuel urat két vármegye ispánsága alól felmentik, s ezek helyett országos méltóságra, a
királyi udvar ispánjává nevezik ki.
A fontos irat elolvasása után az i ú mélyen meghajolt Sámuel úr előtt, s kis híján le is
térdelt volna, ha az ispán rá nem ripakodik:
– Nem vagyok én király!
– De e perctől kezdve a helyettese vagy!
 Sámuel urat hirtelen szédülés fogta el, kicsit meg is tántorodott, de aztán nagy akarattal
erőt vett magán. Oly érzés kerítette hatalmába, mint egy régi-régi tavaszon, amikor a
Mátra egyik magos csúcsára, a Sasok sziklájára hágott fel. Messzire ellátni onnan… Le
egészen a síkságig, a kanyargó Tiszáig.
Élesen, vadul zúgott a tavaszi fanyar szél, s őt csaknem a magas szikla alatti mélységbe
sodorta.
Mélység és magasság, emelkedés és zuhanás különös érzései cikáztak át most rajta.
Hirtelen támadt mély hallgatásából Máté atya dörmögő hangja vezette vissza a jelenbe.
– Hívattál, nagy jó uram?
– Igen. Igen… De már megkéstél, besenyő Máté.
A bencés pap kíváncsi s kérdő tekintettel nézett hol Sámuel úrra, hol a királyi
hadnagyra.
Márton, mert ez volt a királyi hírellő tiszt neve, ünnepélyes hangon szólott:
–  Ím, nagy örömet hirdetek tenéked, atyám! Uratok immáron a királyi udvar, a palota
ispánja lett!
– Laudetur, Jesus Christus! – kiáltott fel örömmel a pap, majd térdre borulva háromszor
egymás után keresztet vetett.
Ekkor lépett be a törvénytévő terembe Sarolta nagyasszony. Mindenki meglepetten
nézett rá, hiszen az ispánné ide nem szokott betérni.
Nem is fogadták volna szívesen, különösen az ispán mellé rendelt két királyi bíró.
Sámuel úr össze is vonta szemöldökét, de szerencsére a vármegye két bírája most a felső
vidéket járta, így nem látták eme asszonyi merészséget.
– Azt hittem, hogy István bátyám jött – rebegte megilletődötten Sarolta.
–  Nem ő érkezett, mást hoztak – felelte Sámuel, majd átnyújtotta feleségének a királyi
okiratot.
Bizony, ez is szokatlan dolog volt abban az időben, de Újvár ispánját egészen megzavarta
a nagy hír. A nagyasszony mohó tekintettel olvasta a latin nyelvű írást, s ahogy élénken
csillogó szeme haladt a sorok fölött, úgy vált egyre vidámabbá, egyre örömtelibbé az arca.
Amikor pedig az utolsó betűt is elolvasta, különös, reszkető örömmel a hangjában
felkiáltott:
– Végre! Végre!
A jelenlévők meghökkent tekintettel néztek egymásra.
A hirtelen beállott és hosszan tartó csendet Sámuel úr megilletődött hangja törte meg:
–  István király urunk hírellő hadnagya, köszönöm fáradságodat! Imre hadnagyom, adj
szállást vendégünknek a férfiházban! A kísérő vitézekről is gondoskodjatok! Te pedig
pihend ki magadat, jó vitéz, ma estebédnél lakomára várlak! Márton hadnagy az ispáni
szolgálatos hadnagy kíséretében eltávozott. Hamarosan Máté atya és a többi jelenlévők is
követték példáját. Pár perc múltán már csak Sámuel és Sarolta maradtak a törvénytévő
teremben.
– Bocsánatodért esedezem, férjemuram, hogy ide a törvénytévő terembe hívásod nélkül
bemerészkedtem – fordult urához az ispánné. – Ám a kertben jártomban kürtszót
hallottam a borsodi kapu felől. Azt hittem, maga István bátyám jött el hozzánk, innen volt
a merészségem.
 – Ne esedezz, kedvesem – vonta keblére feleségét Sámuel. – Hercegi lány vagy te, királyi
vérből származol. Csak nem restelkedsz holmi megyei s királyi szolgálattévők előtt? No,
meg egyébként is… Immáron kifelé álland Újvárból a szekerünk rúdja… Mondd, örülsz
neki?
– Nagyon, Somám.
– És vaj’, miért mondád e különös szót: „végre”?
–  Ó, kedvesem! Hát csodálkozol ezen? Hiszen ki nem tudja, mennyi léhűtő lézeng
István bátyám körül? Bajorföldről, Velencéből jött talpnyalók, s hízelgő magyari
főemberek… És éppen te, aki megyéket, monostorokat, püspökségeket alapítasz, ki karddal
küzdőnél a keresztény várban, vagy ahogy a nép mondja: Abaújvárban?
–  Ne kísértsd az Istent, kedvesem! – simogatta meg Sarolta dús, hosszú haját Sámuel. –
Azokra István bátyádnak szüksége vagyon, hiszen sokat segítettek neki… Ami pedig e
palota- vagy udvarispánságot illeti, nem könnyű tisztség… Miattuk is, akik az udvarban
élnek, de a magyari urak miatt is, akik sziszegve fogadják István bátyád törvényeit… Tudod-
é, hogy nyüzsgő hangyaboly ez az ország, ha nem éppen darázsfészek?
– Tudom, de bízom benned…. Bátor is vagy, bölcs is, akit idáig nemcsak a Mátra, a Heves
vidéke, hanem Abaújvár népe is megszeretett. Bizonyára az ország is így lesz veled!
–  Ki tudhatja? – szólott elmerengve Sámuel. – István törvényei jók, de erősek e
zabolátlan, nyers népnek… És idáig csak a Mátrában, Hevesben, no meg Újvárban jártam-
keltem, majd ezután Fejérvár és Esztergom után a Lajtától az Erdőelvéig lészen járásom-
kelésem… Szóval kedvesem, még kevesebbet lehetek veled és gyermekeimmel.
–  Nem baj… Én mindenhová követlek! – szólott emelt hangon Sarolta. – Mivel neked a
„fejnél” vagyon a helyed… Te mesélted, hogy édesanyád is e szavakkal eresztett el István
bátyámhoz annak idején… Most én is e szavakkal bocsátalak utadra… Jézus urunk legyen
veled!
– Köszönöm, Sarolta – válaszolt Sámuel úr meghatottan. – Köszönöm biztatásodat. Ha te
nem bánod, akkor nem jött hiába a hírvivő a Hernád partjára… Elfogadom e nagy
megbízatást. De mi lesz veletek?
–  Addig megleszünk Újvárban is, amíg értünk tudsz jönni. Gondolom, erre István
bátyám hamarosan lehetőséget ad.
– Bizonyára – helyeselt Sámuel úr.
…Aztán nemsokára a királyi hadnagy és lovasai kíséretében megindult István úrhoz,
hogy Esztergomban átvegye a magas udvarispáni hivatalt, amely őt az ország első bírájává
tette.
 ÜNNEP FEHÉRVÁRON

fehérvári királyi palota nagytermében ülésezett a szenátus. István jobbján Imre

A herceg, balján Sámuel úr, a palotaispán foglalt helyet. A szenátus tagjai: a
püspökök, a királyi lovagok, a magyari nagyurak mind ünneplőben pompáztak.
Nagy nap volt ez, a győzelem ünnepe!
Szeptember vége ellenére nagy forróság tikkasztotta a királyi székváros népét, de még a
befüggönyözött teremben tanácskozó nagyurakat is.
Alig várták, hogy lemenjen a nap, és az alkonyati szél hűvösebb levegőt hozzon.
Ekkorra végzett Gellért püspök is, aki a királyi szenátus emlékezetes ünnepi határozatát
írásba foglaltatta az egyik baráttal. Latin, német és magyar nyelven készült el a
pergamenre rótt okirat. A papok a latint, a lovagok a németet, a várispánok és más vezérlő
nagyurak a magyart értették.
Nemsokára Gellért püspök mindhárom nyelven felolvasta az egybegyűltek előtt:
„Az Úrnak 1030. esztendejében, szeptember havának 29. napján, István, a mi nagy
királyunk jelenlétében ünnepi ülést tartott a szenátus.
Konrád úr, a Német-Római Birodalom császára, szövetségünket megszegve, aljas és
hitszegő módon, ezen esztendő július havában az egyesült birodalmi népek: a szászok, a
bajorok, a frankok, a noricumiak és morva szövetségeseik országunkra törtek.
A hatalmas hadsereg pusztítva és rombolva haladt át a gyepűelvén, hogy elfoglalja a Lajta
és a Rába vidékét, sőt még azon túl is…
Ám galád igyekezetük hiábavaló volt, mert a Megváltó, a mi Krisztus urunk és minden
szentjeink a segítségünkre siettek… Megvilágosították nagy Istvánunk elméjét, kit híven
támogatott bölcs tanácsaival Sámuel úr, a palotaispán, hogy i ú és daliás hercegünk, Imre
úr vezérletével hős seregeink világraszóló diadalt arassanak a hatalmas német-római
császár nagy hadán.
Megvert kuvaszként, seregeit cserbenhagyva futott tova hazánkból a gyáva Konrád úr.
Seregeit dicső magyarjaink Viennában szétverték, sokukat foglyul ejtvén fényes diadalt
arattak.
Áldassék az Isten, áldassék nagy István király urunk, áldassék a daliás vitéz Imre herceg
úr, áldassék bölcs Sámuel úr, a palotaispán neve!
De áldassék országunk minden hadra kelt népe, hogy a hívó szóra fegyvert ragadtak és a
betolakodó ellent kiverték!
Krisztus urunk és minden szentjeink őrizzék kedves magyari országunkat!”
Alighogy befejezte felolvasását Gellért püspök, hatalmas éljenzés tört ki a teremben.
Ezalatt kint, a palota körüli kert mellett, a nagy térségen összegyűlt a királyi székváros
népe és az ott tartózkodó várispánok vitézei, no meg az egyházak fegyveres harcosai.
A derék varégok, a királyi palotaőrség tagjai már alig-alig tudták visszatartani a tömeget
a palotától.
Pezzeli (Péczel) úr, a testőrség parancsnoka izgatottan nyitott be a nagyterembe:
–  Nagy királyunk, István úr!… A népek látni kívánnak Benneteket, Téged, nagyuram,
meg Imre herceget és Sámuel urat.
 István boldogan elmosolyodott.
– Rögtön ott leszünk – felelte magyarul. – Gyer, Imrém, s te is, kedves Sámuelem!
Ezután a testőrző varégok – akik rövid nyelű csatabárdot viseltek – sorfalat álltak a
palota kertjében, hogy a király és kísérete zavartalanul haladhasson a kert közepén lévő
nagy kőemelvényhez, amelyen István névünnepén a nagymisét szokták tartani az
előkelőségek.
A püspökök és a többi nagyurak lentebb, a kőlépcsőkön álltak meg. Az öregedő király
kissé kifújta magát, majd halk hangon, magyar nyelven beszélni kezdett.
–  Derék híveim! Kedves magyarjaim! Minden népem! Köszönöm nektek, hogy együtt
ünnepelhetjük a győzelmet!
– Vivát Stephanus Rex! – Éljen István király! – kiáltozta bele a lelkesedő tömeg.
Kis idő múltán tudta csak folytatni István:
–  Ellenségeink most megtanulták, hogy Attila és Árpád urunk földjét nem lehet
meggyalázni, elfoglalni!
–  Pusztuljon Konrád! Pusztuljon minden német! – harsogták innen is, onnan is
magyarul.
A bajor lovagok meglepetten hallgatták a forró szavakat.
Ezután újra István szólott:
–  Ne feledjétek azonban, hogy a győzelemben oroszlánrésze volt szeretett fiamnak,
Imrének és a bölcs Sámuel úrnak, a palotaispánnak!
–  Vivát Imre herceg! Vivát Sámuel úr! – zengte-zúgta harsogta az egybegyűlt tömeg, és
nem akart betelni az ünnepléssel.
Ezután István félreállt, majd helyére Gellért püspök lépett.
– Áldassák a Mi Urunk! És minden szentjeink! – kiáltotta érces, magyar szavakkal.
A tömeg, amely a papoktól a németet vagy a latint szokta meg, most örömteli és
hatalmas ámennel felelt. Gellért pedig karjait hirtelen az égnek emelte, és áldást osztott az
egybegyűltekre.
E percben a hatalmas tömeg térdre ereszkedett… Ugyanígy cselekedtek a püspökök, a
lovagok s a magyari urak is, és Imre herceg, Sámuel úr, de még a király is…
Nemsokára az ott lévő papok egyházi énekeket kezdtek énekelni. Latinul, magyarul,
németül, olaszul, varégul és még ki tudja, milyen nyelven szállt az ének, dicsérve az Egek
Urát, aki elősegítette a magyarok fényes győzelmét.
 ISTVÁN KIRÁLY KÚTJA

fehérvári palota egyik nagy termében – ahol István úr gyakorta tartózkodott – nagy
A volt a sürgés-forgás. A király tanácskozó termébe ülőzsámolyokat cipeltek a
szolgák. Ide jönnek ma délutánra a vármegyék ispánjai, az országbíró, több püspök és a
monostorok apát urai. Sok nagyúr, a királyi tanács tagjai már megérkeztek, s a palota
különböző szárnyaiban, az erősen lefüggönyözött ablakok mögött hűsölve pihenik ki a
messzi utak fáradalmait.
Kint nagy hőség tombol, a magyar nyár augusztusi kánikulája… A széles, poros utcákon
alig lézeng valaki… Pedig pár nap múlva nagy sereglés lesz Fehérváron: István király
névünnepe következik.
Erre pedig az ország minden tájáról felkerekednek a nagyurak, a főpapok, sőt még a
vándorkereskedők is, akik a fehérvári palánkok szomszédságában szokták felverni
sátraikat.
István úr – a mulatozások előtt – komoly tanácskozást kíván folytatni az ország
helyzetéről, Sámuel úr, az országbíró jelenlétében.
Ma délután lesz az első ilyen…

Ma délben, sok ló és lovas szolga kíséretében megérkezett a borsodi ispán úr, aki a Borsfia
Miskolc névre hallgatott.
Alig érkezett meg a nagyúr, a király máris maga elé rendelte.
A kölcsönös üdvözlések után István úr rögtön a dologra tért.
– Borsfia Miskolc uram, sok panasz érkezett hozzám az atyák részéről. Borsod vármegye
északi részében a Bükk mögötti völgyekben, a dombok között, még ma is javában virul a
pogányság. A források, kutak mellett állatokat áldoznak, pogánytüzeket gyújtanak a
sámánok. A tudatlan nép pedig özönlik oda, hogy áldozatot mutasson be az óhit istenének.
Borsfia Miskolc úr, a gesztenyeszőke, magos dalia, nyugodtan simította hátra, két vállára
omló, dús haját.
–  István uram, felséges király atyám! A barátok, az apát urak szavaiban van némi
igazság. De korántsem annyi, mint amit mondanak. Kabari népünk nagyrésze már az új hit
híve. Hetente szorgalmasan eljárnak a kilencedik faluban lévő templomokba… De ki
tagadhatná? Vannak még szép számmal – főként öregek, akik elsősorban a sámánok
szavaira hallgatnak.
–  El kell fogatni a sámánokat! – keményedett meg István úr arca és tekintete. – Ezek a
kivénhedt aggastyánok csak fertőzik a nép gyermekeinek lelkét!
Borsfia Miskolc úr ismét meghajolt.
– Megtettem nem egy esetben – felelte illedelmes hangon. – Ám a nép barlangokban, a
rengetegek mélyén lévő erdei kalyibákban rejtegeti őket, étellel, itallal látja el valahányat.
–  Gondoskodjál róla, Miskolc uram, hogy kifüstöljék a mételyezőket a rejtekekből! És
amely helységek közelében fellobban az áldozati tűz, azok fizessenek minden alkalommal
egy ezüst dénárt, mint büntetéspénzt. Aztán az így befolyt pénzeket a közeli monostor
atyáihoz juttassák el.
– Így leend, felséges nagyuram – hajolt meg újra Borsfia Miskolc ispán.

István névünnepe után gondterhelten tért haza székhelyére a borsodi várispán… Alig
pihent egy-két napot, máris parancsot adott az ispáni szolgáknak, fegyveres vitézeinek,
hogy parancsával járják be a különböző kisebb helységeket és a völgyek ölében meghúzódó
pásztorszállásokat… Miszerint erősen kerüljék a pogány szokásokat!
Még nem csípte meg a dér a kökényt, amikor István úr udvarára belovagolt a borsodi
várispán lovashírnöke.
–  Parancsodhoz s ígéretemhez híven, elfogattam és elűzettem a vármegyéből a
sámánokat. Nincs már a köveknél áldozati tűz, s még a bükki völgyekben élő pásztorok is
ellátogatnak a szentmisére – írta többek között.
–  Üzenetedet köszönöm, Borsfia Miskolc úr – írta vissza a király. – Krisztus urunk s a
boldogságos Szűz áldása légyen rajtad s házad népén… ígérem, ha eljő a kikelet, magam
személyesen is meggyőződöm hitbéli buzgóságod eredményeiről.
–  Ki hitte volna, hogy személyesen is idejön – lepődött meg a levél olvastán Borsfia
Miskolc úr.
Bizony az arca egy-kettőre gondterheltté vált, mert a levelében írt gyors változás nem
fedte a valóságot. Az erdők-völgyek mélyén, a források, kövek közelében még gyakorta
fellobbantak a Bükk-vidéki pogányok áldozati tüzei.
(S nyílt „titok” volt, hogy valójában Borsfia Miskolc úr is csupán „látszatkeresztény”.)

Ám bárhogy is akart a tavasz folyamán István úr Borsod tájaira eljutni, a királyi udvar
számos teendői nem engedték.
Már azt hitte Miskolc úr, hogy a király beígért látogatásából nem lesz semmi.
Mily nagy volt azonban meglepetése, amikor a nyár folyamán – persze titokban –
felkereste őt a hevesi várispán hírnöke, hogy tudtul adja, István úr az egri püspök
vendégeként már több napja Heves megye északi részén, Borsod közelében tartózkodik.
Így történt, hogy a király nem a Tisza mentén, de nem is a Sajó-völgyén keresztül
érkezett Borsodba, hanem kisded kíséretével átkelt a vízválasztó hegyen, a Magos-
Bükktetőn, ahonnan a Hangony-patak völgyébe lovagolt.
Már esteledett, amikor a pár házból álló, kicsiny Hangony helység közelébe értek.
– Itt verünk tanyát! – adta ki a parancsot a király. – Nem bolygatjuk meg jelenlétünkkel
a kis helység nyugalmát. (A nagyúr nem szerette, ha ünneplések, „hódolások” kísérik az
útját.)
Nemsokára több pompás sátor adott kényelmes szállást a királynak és kísérőinek: az
apát uraknak s a királyi lovagoknak. (Az egri püspök nem volt már velük, mert köszvénye
váratlan kiújulván, az egri vizeknél kereste gyógyulását.)
Nemsokára esti zsolozsmára gyűltek össze, amit a szerzetesbarátok Istent dicsérő éneke
kísért.
Ezután pompás vacsora következett: nyárson sütött bárányhús és friss fácánpecsenye.
Noha István úr igen mértékletes ember volt, de azért az apát urakkal, no meg a
lovagokkal mégis megiszogattak néhány kupa finom egri bort…
Ezután a tábor őrsége elfoglalta őrhelyét – bár a király titokban járt erre, mégis
fontosnak tartották az őrzéséről gondoskodni.
A király, elvégezvén csendes esti imáját, a sátor mélyébe húzódott, ahol finom
báránybőrökből készített pompás fekhely várta.
Nemsokára lefeküdt István úr, de álom nem jött a szemére… Sok gondolat megfordult a
fejében, úgy az ország, mint az egyház dolgairól…
És ahogy ott töprönködött, hirtelen egy különös, elfojtott, monoton, halk hang ütötte
meg a fülét…
Figyelt, hallgatott a király, de egyetlen vallásos éneket sem ismert fel a dallamban.
– Ne legyek István, ha ez nem valami pogány varázsige! – ült föl izgatottan a fekhelyén.
Távolból, valami erdőségből lopódzott ki az elnyújtott éneklés, mintha valami tompa
tülökhang lenne.
–  Nem kétséges, hogy ez valami pogány ének – mormolta maga elé István úr. – Szóval
mégsincs úgy minden, ahogy a várispán úr írta… Szóval van még itt pogányság bőven.
És ekkor – maga sem tudta miért, valami különös belső erő hajtotta – váratlanul felkelt, s
puha selyemköntöst terített vállára, és kilépett a sátorból.
Az őrök nagyrésze az igazak álmát aludta. Haragos lett a király, és dühösen kiáltani
akart… Ám hamarosan letett erről, arra gondolván, hogy ezzel felébreszti a kísérete tagjait.
De azért bosszúsan hozzátette:
–  No, tőlük aztán fel is nyársalhatnának a pogányok – méltatlankodott magában. – De
nem… Nem ilyen az én népem. A krisztusi törvényeket ugyan nehezen tűri, de alávalóságra
mégsem vetemedik… Hiszen jól tudja, hogy én is Árpád véréből származom.
És elindult a király a holdvilágos, bükkháti éjszakában. Hamarosan egy tágas rétre ért,
ahol millió virág illata pompázott. Mélyet szívott belőle a felség, s váratlanul Sámuel úr, a
palotaispán jutott eszébe:
Vajon mit gondolna eme mostani utamról? Bizonyára nem helyeselné… De én nem félek!
Az Úrjézus Krisztus velem van, s bár vannak errefelé pogányok, én nem félek tőlük.
Ezalatt az elnyújtott, különös énekhang felerősödött, mintha többen is mondták volna.
És ekkor a király – a láthatár szélén – egy dombon lévő kiserdőt pillantott meg, ahol
nagy lánggal égő tűz lobogott.
– Itt pogány áldozatot tartanak – suttogta maga elé a király. – De bánom már, hogy nem
hoztam magammal legalább öt vitézt, akik elfognák s móresre tanítanák az óhit tudatlan
híveit.
Hirtelen azonban elröstellte magát.
– Ne légy dölyfös, ha alázatos és megbocsájtó lehetsz – suttogta neki egy belső hang.
– Ha az Isten velem van – márpedig velem van! akkor nem történhet semmi bajom, sőt
még e pogányokat is megtéríthetem – tette hozzá gondolatban, s aztán nyugodt, bátor
léptekkel a kiserdő felé vette útját.
Jó félórát mehetett így, amikor egy lángoktól megvilágított, kis tisztásra ért, ahol két-
három kisebb sziklakő sötétlett. Égett hús szaga csapta meg az orrát.
– Lehet, hogy bárány, de lehet, hogy csikó – suttogta maga elé… És nem tehetett róla, de
erőt vett rajta egy megmagyarázhatatlan kíváncsiság.
A tűz által megvilágított tisztáson hét marcona férfi guggolt, nagyrészük fehér
vászonruhában, hátukon vékony bekeccsel.
–  Ezek mind pásztorok, valószínűleg juhokat őriznek – gondolta a király, és a tűz
fénykörébe lépett.
A középen guggoló, hosszú, őszhajú ember – a sámán – hirtelen abbahagyta az éneklést.
A királyon lévő bő sárga köntöst a holdvilág különös, furcsa fénnyel vette körül.
Az áldozó pogányok megdermedtek e hirtelen jött látványtól. Legelébb a vén sámán tért
magához.
– Ki… ki vagy te?… Te különös jövevény?… E fényes ruha mit takar?… Csak nem az égből
ereszkedtél közénk?
–  Nem, nem testvérem! De elébb békességes jó estét kívánok mindannyiótoknak. Nem
égi, hanem földi ember vagyok én is. De bizony már nem a régi hit híve!
–  Akkor te az újhit papja vagy? – ugrott fel hirtelen két pásztor is, és bunkósbotját a
jövevény felé emelte.
– Hagyjátok! – kiáltott rájuk parancsolón az ősz sámán. – Mi nem bántunk senkit, aki az
újhit híve! Mi rábízzuk a Nagy Égi Atyára, a Felvilág Istenére, hogy büntesse meg azokat,
akik az újhit szolgálatában a régi hit híveit karóba húzatták, avagy vermekbe vetették!
–  Nem tudod, mit beszélsz, jó öreg! – kiáltott rá keményen István úr. – Csak azok
pusztultak el így, akik az újhitre kezet emeltek… Mert írva vagyon: aki karddal támad,
annak kard által kell elvesznie!
–  No, szépen megtanultad Krisztus papja e fecsegő beszédet! – állt fel a harmadik
pásztor, s közben hozzátette: – Bárhonnan is jöttél, hagyjál bennünket békében! Mi sem
romboljuk le a ti templomaitokat, ti is hagyjátok meg nekünk, hogy őseink szokásai szerint
éljünk! Most pedig takarodj innen, mig jól van dolgod! Különben nem állok jót magamért!
– No, csillapodj, Tarján fiam – csitította az agg sámán, majd a jövevény felé fordult:
–  Hallottam az egyik miséteken – mert néha azért oda is elnézek –, hogy az egyik
papotok Krisztus csodatévő erejéről beszélt. Én nagyon szeretnék egy ilyet látni… Mert
addig bizony nem hiszem el e sok szép mesét…
– Ha az Úr akarja, minden megtörténhet! – így szólott az álruhás király.
– Talán biza, még az is megtörténhet, hogy ebből a sziklából víz fakadjon? – és gúnyosat,
nagyot kacagott az ágáló pásztor.
– Uram, segíts! Uram, tégy bizonyosságot – suttogta maga elé a szent életű király.
–  És ekkor… ekkor mintha különös, halk moraj hallatszott volna a föld mélyéből, majd
az a szikla, amire a pásztor rámutatott, kereszt alakban gyorsan kettéválott, és a
nyílásokon hosszú, nagy sugarakban ömleni kezdett az üdítő víz!
Jött, jött a sok-sok hullám, gyorsan elöntötte a tisztást, s a pogány áldozati tüzet azon
minutában eloltotta.
A hét pogány pásztor ámulva figyelte a hirtelen jött csodát… Majd hirtelen tömlőket,
kulacsokat vettek elé, hogy megbizonyosodjanak: valóban forrásvíz folyik a sziklából…
Aztán maguk sem tudták, hogyan s miért, de mindannyian térdre estek, s valamiféle imát
mormoltak a fogaik között.
–  Az Úr akarta, hogy így legyen, áldott legyen az ő neve! – szólalt meg a király, majd
gyors keresztvetés után sarkon fordult, s otthagyta az ámuldozó pásztorokat.

Mire visszatért István úr, már az egész tábor talpon volt, s mindenki őt kereste.
– De megijesztél bennünket, nagyuram – szólott neheztelő hangon az egyik apát úr.
– Nyugodjatok meg, híveim! – szólalt meg csendes, halk hangon István. – Csak sétáltam
egy kicsit. (De a történtekről senkinek egy árva szót sem szólt soha.)
Hogy aztán mi lett a hét pásztorral?… Arról nem szól a rege… Bizonyára a csoda hatására
ők is megtértek, s később derék keresztény nagyapák lettek, akik elbeszélték a történteket
ámuló, hallgató unokáiknak.
Azt a forrást pedig, amelyik közel volt a sziklához, s jó idő után kúttá vált, mind a mai
napig István király kútjának nevezi a Hangony-vidéki nép…
 VERESMART

ajnos, Szent István királyunk az Úrnak 1038. esztendejében utódok nélkül halt meg.

S Kedves, szeretett fia, a szent életű és daliás Imre herceg még apja életében elhunyt.
Ez István királynak rettenetes csapás volt! Az öregedő, erősen betegeskedő királyt
végképp összetörte. Élete alkonyának szomorúságát az is fokozta, hogy vérrokonai
közül nem látott senkit sem alkalmasnak a magyar trónra, mivel ezek inkább
hajlottak a pogányság, mint a kereszténység felé… Egyedül nagybátyja fiára, Vazulra
gondolhatott volna, de ő Nyitra várában raboskodott. (Kicsapongó élte miatt maga István
záratta e vár börtönébe.)
…És itt a valóságos történelmi tényeket sűrű homály fedi! Egyes állítások szerint István
mégis Vazult akarta királynak, de felesége, Gizella királyné és néhány cselszövő főúr
Vazult megvakíttatta… Így István őt már nem tehette meg királynak… Sőt nagybátyjának,
Szár Lászlónak a fiait, Andrást, Bélát és Leventét, a halálos ágyán magához hívatta, s arra
kérte őket, meneküljenek, mert ők is a cselszövések áldozatai lehetnek!
A három magyar herceg valóban el is menekült Csehországba.
Gizella és a cselszövő magyar urak ezután Velencei (Orseoló) Pétert tették meg magyar
királynak. Ennek az i únak az anyja magyar hercegkisasszony volt, István királynak a
nővére. Péter a velencei doge fia volt. Ám miután az apja könnyelműen uralkodott
Velencében, a kereskedő állam hatalmasai elűzték, s a doge Konstantinápolyban keresett
menedéket.
Felesége, István nővére és a fia, Péter nem követték, hanem István udvarába
menekültek. Így a félig magyar, félig olasz i ú „kéznél volt” a királyi udvarban, hogy
cselszövéssel királlyá tegyék.
A másik vélemény szerint a súlyos beteg István, Gizella királyné sugalmazására, Velencei
Pétert jelölte ki a trónra… Vazul és hívei ekkor István életére törtek… Ám az összeesküvés
lelepleződött, s állítólag István – Gizella tanácsára – Vazult megvakíttatta.
Bárhogy is történt, a szerencsétlen Vazult megvakították – amiben bizonyára része
lehetett Gizellának is, hiszen valójában a súlyos beteg király helyett már ő uralkodott.
Az i ú Péter azonban méltatlan lett a magyar trónra… Nemcsak Fejérváron, hanem az
esztergomi udvarban is züllött, kicsapongó életet folytatott, s az ország dolgaival nem
törődött. Hamar megunta ezt az egyház, élén Gellért püspökkel.
Ezért a lovagok s a püspökök, egyes magyari nagyurakkal együtt rábeszélték Sámuel urat
– aki ekkor már igen népszerű országbíró volt (valójában a király helyettese) –, hogy űzze
el Orseoló Pétert.
Az országbíró, ha nehezen is, de ráállott a dologra, mivel ugyancsak sok magyari nagyúr
is támogatta.
A királyt Aba Sámuel csapatai és az egyházi lovagok Fejérvárról elűzték, így lett az
országbíróból – aki nem is volt igazából Árpád véréből való – király… Péter nyugaton, a
bajoroknál, a németeknél keresett menedéket, akiknek továbbra is fájt a foguk Magyar
honra, s szerették volna az országot hű- bérállamukká tenni… Péter hamarosan hűségesküt
is fogadott nekik… Pár év elteltével aztán, az ő segítségükkel vissza is tért, és harcba szállt
Sámuel király csapataival szemben.
Sajnos, a ménfői csatában – árulás következtében – Aba Sámuel csatát vesztett, s így
menekülnie kellett… Álruhában, a Tisza mocsaras vidékén bujdosott, de ott besenyő
csoportok – kiket annak idején csapataival szétvert most bosszút álltak, s orvul
meggyilkolták.
Ezért nevezték őt „balsorsú” magyar királynak…

… A magyarok harmadik királya, a balsorsú Aba Sámuel a Mátra-vidéki Saáron, vagyis a mai
Abasáron született. Itt, a Bolttetőn emelkedett fából és vörös márványból épült pompás
királyi palotája. Hacsak tehette, ide tért megpihenni családjával együtt.
Egy alkalommal a király szolgája vészes hírrel sietett a nagyúr elé:
–  Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, szörnyű dolog történt az éjjel!
Egyetlen leányodat, a szép Borbálát elrabolták.
Az álmos király nem akart hinni a fülének.
–  Nézzük meg a szobájában! – adta ki a gyors parancsot. Rögvest oda is ment a
szolgáival, de a szépséges királyleányt nem találta ott.
– Kutassátok át az egész palotát! – rendelkezett Aba Sámuel.
Azután valamennyi szolga, cseléd, vitéz a palotát kutatta.
Keresték egy nap, két nap, három nap, de nyomára sehol sem akadtak.
–  Futárok, vitézek! Menjetek a hegyek közé! Járjátok be a sík Alföldet Budától Egerig!
Elő kell kerülnie a leányomnak, különben kutyavilág lesz! – kiáltott a király
elkeseredetten.
És a futárok, vitézek, szolgák szerteszéjjel indultak. Nemcsak Budától Egerig, hanem
Győrtől Csanádig keresztül-kasul járták az országot, de a szépséges Borbála sehol-sehol!
Bizony, nekibúsult erre a király… Hát még a királyné, a derék, jámbor Sarolta
nagyasszony! Ő bizony nap mint nap a saári fehér barátok, a bencések templomában
imádkozott.
A király vigasztalhatatlan lett. A cselédeket elűzte, az őröket pedig a legsötétebb
tömlöcbe záratta… Ezután hosszú, keserves napok, hetek teltek el minden hír nélkül, majd
leesett a hó… Egy szép napon megérkezett a karácsony.
A király s a mátrai nép búsan ünnepelt… Ám azon esztendőben jó és sok bor termett a
vidéken. A búbánatát ezzel öblítette le a király és kedves népe is.
Ebben az esztendőben karácsony éjjelén a Bene-völgyi vörös barátok templomába
mentek a saáriak az éjféli misére.
Természetesen ott volt a király is, hiszen abban a korban ilyen helyről ő sem
maradhatott el.
Már lassan-lassan hajnal lett, amikor az ájtatosságnak végeszakadt. Kivonultak a
templomból a hívek, a sekrestyés eloltotta a gyertyákat. Hideg, fagyos csend telepedett a
Bene-völgyi vörös barátok templomára.
De csak egy ideig!
Mert egyszer az egyik vén padból hangos horkolás hallatszott. Egy ember, akit a
buzgóság, no meg a bor is elnyomott, ugyancsak húzta a lóbőrt… No, nem sokáig… Kis idő
után a hidegtől s a pad keménységétől felébredt. Az álmos ember elképzelni sem tudta, hol
van. Végül nagy nehezen rájött, hogy ő bizony a templomban rekedt.
Rettenetes ijedtség lett úrrá rajta. Mindenféle babonaság – melyek akkortájt bőségesen
virágoztak – jutott eszébe. Talán éppen Belzebúbot, az ördögök fejedelmét látta
kiemelkedni a földből, pedig csak a sekrestye ajtaja nyílott ki.
Meglepetten eszmélt fel az ott rekedt ember, hiszen ez valóság volt… Két vörös barát
lépett be a templomba.
A kibontakozó hajnali derengésben azt látta, hogy az egyik kezében kancsó, a másik
kezében kis ételes kosár lapult. A templomban didergő ember sebtében lebukott a pad alá,
s onnan figyelte, mit mívelnek hajnaltájt a vörös barátok.
Azok pedig gyorsan gyertyát gyújtottak, majd a templom közepén lévő kripta lejáratához
lopakodtak, és nagy üggyel-bajjal felemelték annak zárókövét… Nem telt bele talán öt perc
sem, amikor a kriptába vezető lépcsőn eltűntek a papok.
A saári ember – mert hisz odavaló volt – most már teljesen visszanyerte a bátorságát, s
gyors, de halk léptekkel követte a lépcsőkön a két vörös barátot.
Ezek valami rosszban törik a fejüket – suttogta maga elé, s erejét megfeszítve figyelt.
A gyertyafényben mindent látott, de a barátok őt nem vették észre.
Óriási meglepetés érte!
Lent a kripta mélyén, érckoporsók szomszédságában, földre vetett szalmán kuporgott az
elrabolt királykisasszony!
– Ó, ti gonosz barátok! – sikoltott fel a leány, amikor a két szerzetes belépett.
– Etelt, italt hoztunk neked, gyermekem – mondotta fojtottan az egyik vörös barát.
– Ne ételt, italt, hanem a szabadulást hozzátok! – könyörgött nekik térden állva.
De a két gonosz barát erre már nem felelt semmit.
A saári parasztember már eleget tudott! Amilyen gyorsan csak bírt, visszalopódzott a
rejtekhelyére, s ott várta meg, míg a két pap visszatér a kriptából.
Tehát itt van a királylány! Itt sínylődik! No, megálljatok, gonosz papok!
Bizony alig várta, hogy reggel legyen. Szerencsére korán kezdtek el misézni, így a saári
ember hamarosan kisurranhatott a templomból. Soha életében még ilyen gyorsan nem
futott. Már alig állt a lábán, amikor a saári királyi palota elé ért. Az őrség nem akarta
beengedni.
– Nagy hírt hozok, vitézek! Higgyétek el, a király egy zsák aranyat is ad, ha megtudja!
Először azt hitték, valami eszelőssel van dolguk, de szerencsére az őrség hadnagya – aki
szintén saári születésű volt – felismerte földijét, egy Péter nevű, borszerető embert.
– No, Péter bátya, jól gondolja meg kend, mit mond! – fordult a jövevényhez. – A felséges
úr még alszik, nagyon későn feküdt le. Csak akkor háborgathatjuk, ha nagyon komoly
dologról van szó!
– Nincs ennél komolyabb dolog a világon, hiszen tudom, hol van a királykisasszony!
– Ha nem beszél igazat kegyelmed, a fejét véteti a felség! – fenyegetődzött a hadnagy.
–  Állok elébe! – hangzott a bátor válasz. – De siessünk, mert szegény királykisasszony
szörnyű helyen van!
Ezek után az erősködések után a hadnagy végülis a király színe elé engedte. Aba Sámuel
pedig, ki rajongásig szerette egyetlen leányát, egy percig sem tétovázott.
– Hé, parancsnok! – fordult a testőrség fejéhez. – Jer velem, hozz magaddal száz kemény
vitézt, és kövessük ez embert!
A király s a saári jobbágy száz testőr kíséretében a benei vörös barátok kolostorába
lovagolt.
– Minden barát az udvarra! – parancsolta kemény szóval az odaérkező király.
Az apát élénken tiltakozott, mivel még nem végeztek a délelőtti imákkal.
– Majd aztán imádkozhattok, barátok, de elébb adjátok elő a lányomat! – kiáltott fel Aba
Sámuel.
Ám azok nem mozdultak, s úgy tettek, mintha semmiről sem tudnának. (Lehet, hogy
nem is tudott róla mindenki, de aki tudott, az hallgatott.)
– Minden ajtót zárjatok be! – adta ki erre a parancsot a király, majd hű vitézei és a saári
ember kíséretében a kolostor templomába sietett.
– Vezess csak, Péter! – fordult gyorsan a jobbágy felé.
És az öreg paraszt egyenesen a kriptába vezette a felséges urat…
Az ott lévő vitézek ezután felemelték a zárókövet, s a király leszaladt a kripta mélyére.
Szegény Borbála már félájultan feküdt, alig-alig volt benne élet. Aba Sámuel azonban
gyöngéden a karjaira vette, majd óvatosan felhozta a napfényre.
–  Látjátok, mit műveltetek, gonosz barátok! – fordult haragosan az udvaron álló vörös
barátok felé. – Ezért meglakoltok!
Aztán anélkül, hogy megkérdezte volna, ki és miért tette e kegyetlen gonoszságot,
hirtelen dühében parancsot adott a testőrzők fejének, egy veres képű németnek:
– Mard veres, mard!
A hatalmas termetű német ezután kétélű pallosával oly kegyetlen pusztítást vitt véghez a
barátok soraiban, hogy azok rövid idő leforgása alatt holtan terültek el az udvar kemény
kövén. A negyvennégy vörös barát közül csupán a legöregebbnek kegyelmezett meg a veres
képű német.
A szörnyű eset után Aba Sámuel bezáratta a kolostort, s csak jóval később hozatott oda
másfajta barátokat… A nép pedig a király kegyetlen parancsáról, mely így hangzott: „Mard
veres, mard!”, azt a helyet Veresmartnak nevezte el.
Jelenleg Pálosvörösmartnak hívják, s Abasárral már összeépült helység.
 LÁSZLÓ KIRÁLY FORRÁSA

ég alig heverte ki az ország a belső pártvillongásokat, a sorozatos

M trónviszályokat, amikor máris újabb baj szakadt reá.

A Moldvában és a Havasalföldön élő nomád kunok vad és kegyetlen
lovascsapataikkal betörtek a keleti határokon. Amerre csak vonultak, raboltak,
fosztogattak, nem kímélték az immáron békés földművelő magyarok házait,
barmait, terményeit, sőt nemritkán az életét sem.
Bizony, nagy elkeseredés lett úrrá az országon. Maga a Mátra-vidék is ugyancsak
megszenvedte a kóborló kunok garázdálkodásait.
Ebben az időben a daliás I. László ült a trónon, akit az egyház kegyességéért, valamint
számos nemes tettéért később szentté avatott.
A hatalmas, szálfatermetű uralkodónak hamarosan a fülébe jutott a kunok támadása,
garázdálkodása. Nem is tétlenkedett sokáig, hanem amilyen gyorsan csak tudott, hadat
gyűjtött, és meg sem állt véle a Mátra aljáig.
Mindez egy forró, tikkasztó nyáron történt, amikor az amúgyis vízben szegény Mátrában
kiszáradtak a patakok, elapadtak a források. A Tisza és a Sajó igen messze volt ide, s a
kecsketömlőkben hozott vizek bizony egykettőre elfogytak.
Keserves és szörnyűséges napok következtek a kunok ellen induló magyar seregre! A
tikkasztó, égető nap elől ugyan a Mátra erdeibe menekültek, de ott a hajnali harmatoknál
más egyéb vizet nem leltek. Egyik vitéz a másik után betegedett meg, vagy éppen a
szomjúság miatt kegyetlen kínok között érte a halál.
Nagy gondba esett a király: mit tegyen most? Visszafordulni szégyellett, de ilyen
körülmények között nem merte a kunokkal fölvenni a harcot.
– Ha ez tovább is így megy, felség – fordult hozzá az egyik napon a nádorispán –, akkor
mindannyian gonosz véget érünk! Térjünk vissza inkább a Duna mellé!
–  Nem tehetjük, nádorispán uram – szólott határozottan a király. – Ha elvonulunk, a
kunok tovább garázdálkodnak. Bízzunk az Istenben, hogy ad majd egy jó esőt.
De a nehezen várt felhők csak nem érkeztek meg. Ráadásul, ami kevés harmat volt is,
hamarosan elpárolgott. Szomjúság gyötört embert, állatot, s nem kímélte az ellenséges
kunokat sem.
Búsult, szomorkodott a király, sajgott a szíve pusztuló vitézeiért. Még éjjel se jött miatta
álom a szemére… Sokáig virrasztóit szellős sátrában, s magába mélyedve töprengett.
Az egyik fülledt éjszakán azonban már a sátrában sem volt maradása László királynak.
Óvatosan, lassan, hogy még a testőrei se vegyék észre, elosont. Nekivágott, s mendegélt a
nyári Mátra titokzatos rengetegében…
Hát, ahogy így bandukol az éj koromsötét csendjében, egyszer csak a vadon mélyén
parányi fényt fedezett föl… Nagyon meglepődött, mert azt hitte, a kunok táborához
érkezett. Igen bátor ember lévén, mégse fordult vissza…
Amint közelebb lopakodott, fölfedezte, hogy a fény egy kis kunyhóból szivárog ki.
Rögtön tudta László király, hogy itt csak békés erdei ember élhet.
Benyitott hát, és hangos istenáldással köszöntötte a kereszt előtt térdeplő gazdát.
 Az pedig – egy nagy szakállú, ősz hajú ember – meglepődve hagyta abba az ájtatosságot.
– Ki vagy, te vitéz, aki éjnek évadján bódorogsz a veszedelmes vadonban?
– A magyar sereg egyik katonája – hangzott a király óvatos válasza.
– Nagy merészséget mívelsz, fiam – ingatta neheztelőn fejét az ősz ember. – Hiszen alig
egy óra járásnyira van ide a kunok tábora. Jobb lesz, ha máris visszafordulsz.
– Köszönöm aggodalmad, derék öreg – szólott a király –, ám mégis nyugodt vagyok, mert
az Isten óv engem, mivel igaz ügyet szolgálok.
–  Jól mondod – bólintott az öreg. – A pogány kunok ellen küzdeni csakugyan igaz
keresztény ügynek számít… Ám az óvatosság nem árt, hiszen minden magyar életért kár.
–  Kár bizony – hagyta rá szomorúan a király. – Pedig naponta pusztulnak a vitézek a
szomjúság miatt.
– Naponta pusztulnak? – csodálkozott az öreg. – Hát miért nem evvel kezdted?
–  Ugyan miért mondád ezt, tiszteletre méltó aggastyán? Talán te tudnál rajtunk
segíteni?
– Tudok bizony! – állott fel az öreg. – Nem azért vagyok immár ötven esztendeje a Mátra
remetéje, hogy ne ismerjem a búvópatakok, a rejtett források helyét!
–  Ó, engem az ég küldött hozzád! – kiáltott fel boldogan László. – Jer velem azonnal,
szent életű atyám, s mutasd meg azt a helyet!
–  Hogyne mennék! – egyezett bele Márton remete (mert így hívták az öreget) –, de
elébb mondd meg, vitéz, kit tisztelhetek benned?
– Lászlónak hívnak.
– Akárcsak derék királyunkat!
–  Igen… igen… – jött zavarba egy percre a király. – Én is e nevet kaptam a szent
keresztségben… Csak most már siessünk, atyám!
És azután az éj csöndjében, amilyen gyorsan csak tudott menni az ősz remete, elvezette
egy szikláig a királyt (akiről sosem tudta meg, hogy kicsoda).
– Ezt görgessétek el, és itt is ássatok! – mutatott oda a remete.
– Megtesszük, atyám. És áldjon meg az Úr jóságodért!
A király pedig visszasietett táborába, ahol maga mellé vett néhány, még jó erőben lévő
vitézt, és nekiláttak az ásásnak a megjelölt helyen. Ő maga is ott forgatta szekercéjét a
katonái között.
Hát egyszer – épp amikor felkelt a nap – a király egyik ütése nyomán hatalmas sugárban
tört elő a sziklából az éltető víz!
– Áldassék az Isten, áldassék a király! – hangzott fel a boldog kiáltás a magyarok ajkáról,
majd határtalan örömükben térdre borultak.
– Keljetek föl, derék vitézek, s hozzatok gyorsan tömlőket!
És a szomjúságtól alélt sereg gyorsan életre kelt! Aki csak mozogni bírt, rögvest
csobolyót, tömlőt hozott, hogy az éltető vízzel megtöltse. Nem múlt el egy nap sem,
amikorra a magyar sereg minden edénye megtelt vízzel.
Pár nap után aztán ember, állat új erőre kapott, s üldözőbe vehették a betolakodott
kunokat… Hamarosan győzelem koronázta küzdelmüket.
Azt a forrást pedig, ahol a király szekercéje a remete tanácsára vizet fakasztott, Szent
László forrásnak nevezték el, s így hívják mind a mai napig… S aki pedig Mátraházán jár, ne
mulassza el megtekinteni!
 A CSÓRI BOSZORKÁNY

éli délután volt… Kint az utcákon vadul tombolt az orkánszerű szél, és ide-oda vitte

T a havat Fehérvár zegzugos utcáin.

A királyi palota ítélő nagytermében sok mécses és 12 szurokfáklya fénye világított.
Nem messze a nagy, nyitott tűzhelytől, hatalmas faragott – velencei és nápolyi
díszekkel ékesített – asztalnál csupán hárman ültek. Középtájon szürke
posztóruhában egy alacsony, kissé hajlott hátú, erős fekete szakállt viselő, élénk tekintetű,
de mégis előkelőséget sugárzó főember tanulmányozta az asztalon felhalmozott pergamen-
tekercseket… (Maga a király.) Tőle balra egy lúdtollat szorongató bencés barát csendesen
rótta a latin nyelvű ítéleteket.
Kálmán király – mert ő volt a király – jobbján a palotaispán (valójában az ország
főbírája), a szerb származású, magas homlokú, nagy fekete bajuszt viselő főúr, Uróz János
foglalt helyet.
Az ország főbírája jól beszélt latinul, de törte a magyar nyelvet.
– Mi van még fontos ügyünk, országbíró uram? – kérdezte magyarul Kálmán király.
Uróz János csendesen végigsimította nagy bajszát és ugyancsak fekete szakállát.
– Még egy kicsi dolog lenni, felséges Kálmán uram… Ez ügyet többször elhalasztani már
a fejírvári főbíró.
A király furcsálló tekintettel húzta fel a szemöldökét:
–  Mi légyen az, nagyuram? – kérdezte különös érdeklődéssel. (Mert a fehérvári főbíró
nem mindig alkalmazta jól az ún. kánoni törvényeket, de valójában más világi dolgokhoz
sem igen értett. Ugyanakkor illették már nem egyszer részrehajlással… Ami Kálmán
királynak bizony nemigen tetszett.)
–  Egy idős asszony lopás ügye – kezdte az országbíró, majd óvatos, halk szavakkal
hozzátette akit boszorkánysággal is vádolnak.
Az egyébként szelíd, halk szavú királyt, mintha valami erős csípés érte volna, dühösen
felcsattant:
–  Micsoda? Boszorkányság? Törvény van reá, hogy ezzel nem foglalkozunk, mivel
boszorkányok nincsenek!
–  Igen, igen – hebegte az országbíró, mivel jól ismerte a király ebbéli felfogását. De
aztán óvatosan hozzátette. – Nyilván azért is van még máig is a tömlöcben, mert lopással is
vádolják.
–  Szóval lopással? – enyhült meg a király haragja. – Az más… De vajon szükséges-é
nekünk közönséges lopással foglalkoznunk?
–  Felséges nagyuram! – fordult feléje Uróz János. – Három kerek esztendeje sínylődik
már ez az asszony a fehérvári börtönben, de még ítéletet mind ez idáig nem hoztak ellene.
A szóbeszéd szerint a csóri uraság felesége, a fehérvári bíró leánytestvére vádolta be ezt a
szerencsétlen asszonyt lopásért, no meg boszorkányságért.
–  Még ez órában vezessék ide ezt a nőszemélyt, magam vizsgálom ki az ügyét, mert itt
valami nem tetszik nekem! – parancsolta kemény hangon a király.
– Péter, Károly, Levente! – kiáltott nagyot az országbíró a teremben őrtálló vitézeknek.
– Azonnal keressétek fel a fehérvári porkolábot, s rögvest idevezetni a Ludas Mári nevű
asszonyt!

Beletelt egy jó óra is, mire a királyi bíróság elé megérkezett a „csóri boszorkány”. Fekete,
koszlott vászonruháján ócska, vedlett bekecset viselt, a lába ormótlan bocskorba volt
bújtatva.
Kálmán király szánakozva nézett végig rajta.
Az okos és törvénytisztelő, de egyébként kegyes király már rosszat sejtett. Szinte
biztosra vette, hogy ez a szerencsétlen asszony ártatlanul került a börtönbe.
Uróz János, az országbíró kezdte a kihallgatást.
– Vajh, miért vádolni téged lopással, te asszony?
A szerencsétlen, lesoványodott teremtés rekedt hangon felelt:
– Nagyhatalmú, derék uraságok… jómagam füvesasszony vagyok. Gyógyítani tudok, mert
a füvek, fák, virágok gyógyító titkát ösmérem.
– Ez nem lehet a bűnöd! – szólt bele türelmetlenül a király.
–  De igen – felelte az asszony. – A csóri uraság – a felesége biztatására – megtiltotta,
hogy én gyógyító füvet szedjek az ő birtokaikon. De én ezt nem tudtam betartani! Nemcsak
ebből éltem, mivel szegény uram már meghalt, hanem mert jöttek a betegek, orvosságot
kértek tőlem… És amikor újra gyűjtöttem, jöttek az uraság fogdmegjei, a dárdások, elfogtak,
megkötöztek, tömlöcbe vetette… Immáron három esztendeje senyvedek.
– És miért vádolnak téged boszorkánysággal? – érdeklődött a király.
– Ugyanezért, nagyuram… Mert némely fecsegők azt állítják rólam, hogy az gyógyitalaim
elveszik az emberek eszét, megbolondítják őket, szóval szerelmi bájitalt készítek. Aztán
még hozzáteszik: megrontom a fejősteheneket, mivel azok nem adnak tejet, ráadásul meg
kakas képében járok a háztetőkön, és tüzet okozok.
– Butaság! – tört ki mérgesen a király.
–  Az bizony, nagyuram. Én az egész környék sebeit gyógyítottam… De a csóri uraság
feleségének ez nem tetszett.
–  Hallatlan! – kiáltott újra a király, majd latin nyelven a következő ítéletet diktálta a
lúdtollas, bencés barátnak:
„Az Úr 1100. esztendejének december havában, annak is a harmadik napján, a következő
királyi ítéletet hozom:
Ezen a napon a királyi bíróság elé megidézett Ludas Mári nevű csóri születésű és lakosú
asszonyt, aki gyógyfüveket gyűjt és azokkal gyógyít, minden ellene felhozott hamis vádak
alól azonnal felmentem, s őt királyi szavammal szabadlábra helyezem. A három esztendei
igazságtalan tömlöcbe vettetésért a csóri uraság – aki név szerint Kelemen úr – köteles
kiengesztelésül 100 dinárt egy hó leforgása alatt Ludas Mári kezeihez eljuttatni.
Kelt Fehérváron…” – A többit tudod, barát, s végezd be becsülettel írásodat.
–  Te pedig, jóasszony szabad vagy, s még ezen órában visszatérhetsz Csórra – fordult
feléje magyar nyelven a király.
– Oda, soha! – kiáltott fel kétségbeesetten a szerencsétlen asszony.
 – És ugyan miért nem?
A felmentett teremtés könyörgő hangon szólott, majd letérdelt a király előtt.
– Felséges nagyuram, gondolom, te vagy itt a legnagyobb úr… Talán te vagy a király?
– Igen, az vagyok – felelte Kálmán alig hallható hangon.
–  Ha én oda visszamegyek – folytatta az asszony –, pokol lesz az életem. Az uraság
felesége hajszát indít ellenem.
– No, azt szeretném én látni! – szólott mérgesen a király.
–  Pedig az úgy lenne, felséges nagyuram… Engedd meg hát, hogy itt Fehérváron
telepedjek le! Van itt egy rokonom is, egy özvegy nagynéném. Ott majd meghúzódom.
– No, ha így van, jól van – egyezett bele a király. – De ha te jól értesz a gyógyfüvekhez, a
gyógyításhoz, maradhatsz ám a királyi udvarban is. Országbíró uram, gondoskodjon erről.
– Igenis, felséges Kálmán úr – válaszolt Uróz János.
–  De a 100 dénár engesztelő pénzt a csóri uraságon be kell hajtani – rendelkezett a
király.
– Úgy lesz, felséges Kálmán úr – hagyta helybe Uróz országbíró.
Ezután a hamis vádakkal tömlöcbe juttatott, s „boszorkánnyá” kikiáltott asszony
szabadon eltávozott az ítélő teremből. S holta napjáig a királyi udvarban gyógyított.
Így szolgáltatott igazságot Kálmán király a boszorkányság hírébe kevert, egyszeri csóri
asszonynak…
 URÓZ ILONA

elefia belső apród sápadt arccal futott be az aranyos hímekkel ékes, pompás

K szőnyegekkel teli királyi sátorba.

– Hírnök Szabolcsból! – lihegte.
– Vezessétek elém! – parancsolta a királyné. Szöszke képű, szeplős vitéz lépett a
sátorba.
–  Uramnak, a szabolcsi várispánnak üzenetét hozom. Borisz, az elűzött trónkövetelő
lengyel és orosz csapatokkal már a Hernád partján van!
–  Hadat állítunk ellenük! – kiáltott fel a királyné, Uróz Ilona, akit a magyari nagyurak
egymás között csak Szerb Ilonának neveztek, mivel a fekete asszony Uróz szerb fejedelem
leánya volt.
Fancsal nádor futárokat küldött az országos urakért, a vajdákért, a bánokért:
– Mindenki a király táborába! Veszélyben a trón!

Borongós, esős idő járt a Sajó partján. A füzesekben hűvös szél fütyült. A vitézek fázósan
bújtak prémes ruháikba.
– Mintha ősz volna – morogta bosszúsan Fancsal nádorispán, majd farkasbőr kacagányt
dobott vállára, s megindult a királyi sátor felé.
Alkonyodott, s a sátrak között vidáman lobogtak a tábortüzek. A győzelem tüzei.
E napon, 1132. július 22-én II. Béla, a vak király hadai győzelmet arattak Borisz
trónkövetelő felett. A csatát a Sajó partján vívták. Ilona, a király erős akaratú hitvese,
osztrák csapatokat is szerzett.
A Boriszt támogató III. Boleszláv lengyel király és Wsebor vajda menekülni
kényszerültek. Az északi és keleti vidékek magyar urai nagyrészt Boriszt támogatták, mert
gyűlölték Szerb Ilona asszonyuralmát, ki ura helyett kormányzott. Ám végtére, a túlerőt
látva, szégyenteljesen kereket oldottak. Egyedül Simád, a nagy erejű borsodi várispán
küzdött még. Hiába volt azonban minden hősiessége, megverték csapatait, s ő maga is
fogságba esett, mégpedig a zsolcai parton.

A nádor az elfogott Simád kihallgatására igyekezett.

Lobogó fáklyafény és dárdások tömege fogadta.
– Helyet a nádorispánnak! – kiáltott Bőd vitéz, mikor Fancsalt megpillantotta.
A királyi bársonysátor első nagytermében erősen megkötözve ült a földön a pártütő
Simád. Nem messze tőle, a sátorlepel előtt puha zsámolyokon Vak Béla király, Ilona
királyné és Ottófia János udvari kancellár.
A nádor mély meghajlással üdvözölte a királyi felségeket, majd maga is egy zsámolyra
telepedett.
–  Törvényt ülünk Simád felett! – kezdte a királyné. – Mírt lázadni törvényes királyod
ellen, gonosz ispán? – A fekete asszony szemében vad tűz lobbant. A borsodi várispán, a
nagy bajuszú, hatalmas dalia, mint egy bősz oroszlán, rázta meg deresedő sörényhaját.
János kancellár bemártotta lúdtollát, és írni készült a szomszédos zsámolyon heverő
pergamentre.
A lázadó nagyúr gyűlölettel fordította el fejét. Nem felelt. A királyné ekkor hirtelen a
nádorhoz fordult, nyakán függő aranyláncai és gyöngyös ékei megcsendültek:
–  Te nádorispán, te beszíjj néki, legyen okos ű… Mondd, ha nekünk ő lenni hűséges,
megbocsájtjuk néki az nagy gonoszság!
A nádor összeráncolta homlokát. Valaha barátja volt az ispán.
– Simád ispán, bánd meg tettedet, esküdj hűséget Béla királyunknak!
–  Soha! – kiáltott fel a földről a lázadó nagyúr. – Csak Boriszt ismerem el magyar
királynak!
–  Pártütő! – sziszegte a királyné. – Borisz fattyú, nem lenni királyi vír! Hűtlen anyját
elkergette Kálmán király.
Simád vörösen ugrott fel a földről, s lábán elszakadt az erős szíj.
Két őrtálló dárdás ugrott melléje, hogy megkötözze. Simád azonban jobbra és balra
ellökte őket… A királyné riadtan állt fel, s a sátor fala felé hátrált.
–  E honban nem Béla, hanem te vagy az úr! – mennydörögte Simád. – Átok nevedre s
minden magzatodra! Vér és könny hull hazánkban, mióta idejöttél. Inkább a halál, mint
néked húségeskü! Hóhérok, vigyetek!
– Hát legyen! – sziszegte a bosszúálló királyné. – Látni akarom a kivégzést!
S azzal az egyik sátorszolgától elvette a szurokfáklyát, hogy a pártütő ispánt a
vesztőhelyre kísérje.
A kéklő Bükk fölött éppen akkor kelt fel a hold.
 A KIRÁLY GYŰRŰJE

ajdanában-danában, a réges-régi világban II. András királyunk uralkodása idején –

H akit II. Endrének is neveznek történt az alábbi eset…

A felséges úr nagyon szeretett vadászni… Különösen szerette a vadregényes
Karancs-hegységet, Nem múlt el ősz, hogy a király – népes udvartartása kíséretében
– ne vett volna részt a szarvasbőgés idején rendezett nagy vadászaton.
Ilyenkor könnyen sebezhetők a hatalmas, agancsos bikák, amik bánatos, elnyúlt
bőgéssel hívják szerelmi találkozóra a kecses szarvasteheneket.
Ezen idő tájban csodálatos az erdő! A színarany, a bíborvörös, avagy a kékesen lila
levelek kókadoznak az őszi verőfényben… Alkonyatkor már csípős szél zúdul le a Kárpátok
felől, s ilyenkor a szarvasok csapatostól mennek inni a forrásokhoz, a csermelyekhez, a
csörgedező patakokhoz.
Egy ilyen alkalomkor történt, hogy Endre király egy pompás 12 agancsos szarvasbikát
nyilazott le.
Hatalmas ünneplés vette körül a felséges urat, s a királyi udvar vadászai elsősorban a
nagyúri előkelőségek – hangos éljenzéssel éltették Endre urat, a magyarok szeretett
királyát.
Az erdő ilyenkor már hűvös volt, ezért attól jó távol, egy kies völgyben verték le a
sátrakat.
A király kuktái a vastag, kiálló ágasokra akasztották fel a nagy vaskondérokat vagy a
kisebbfajta bográcsokat, amelyekben hamarosan rotyogott a vadasan elkészítendő, finom
szarvaspörkölt.
A gyenge gyomrúakat fácánpecsenye, sült kappan és más egyéb ízletes falatok várták az
estebéd alkalmából.
A rét szélén állították fel a hatalmas kecskelábú asztalokat, amelyekre más finomságok is
felkerültek (fánk, túrós rétes). Mindegyik ételre jól csúszik a bor, az esztergomi királyi
szőlők éppen csak hogy kiforrt leve.
Az ónkupák gyakran összeütődtek, s éltették a királyt, aki nemcsak jó uralkodó, hanem
ügyes vadász is. Nemsokára magyar igricek – majd a felséges asszony kíséretével jött
katalán lantosok – dicsérték Endre urat.
–  Nagy kár, hogy nincs közöttünk a felséges asszony! – kiáltá kissé kapatos állapotban
Gyarmat vidékének ura, Balás báró.
–  Sajnos, gyengélkedése miatt nem jöhetett – mondta a király. – Ám ez a nagy ékköves
gyűrű, mely a jobb ujjamon van, őt mindig eszembe juttatja – s aztán a felséges úr gyenge
csókot lehelt a gyűrűre.
–  Csodálatos darab! – felelte egyszerre több báró is, miközben kézről kézre adták a
királyné által adományozott, s a katalán ötvösmesterek készítette gyűrűt.
Egész álló éjjel vigadozott az udvar, ünnepelte a ritka zsákmányt ejtő királyt.
Hajnaltájban, amikor már pirkadt a Cserhát dombjai felől, Endre úr két testőrzőjével
sétálni indult a környékre… A hajnali hűvösség igen jólesett a király kissé kapatos fejének, s
mélyeket szippantott az üde, koraőszi levegőből. Majd megropogtatta izmait. (Férfikora
legszebb idejében volt Endre úr, még alig múlt el mögötte négy évtized.)
Vidám kedvvel hordozta körül tekintetét… És ahogy jobban körülnézett, meglepetten
fedezte fel a rét szélén csillogó, szép nagy tavat.
– Akár meg is mártózhatnánk benne – szólalt meg váratlanul a király.
–  Azt ugyan nem ajánlom, nagyuram, hiszen októberben már igen hidegek a tavak –
szólalt meg szerényen az egyik testőr.
– Mártonnak igaza van, nagy jó uram – tette hozzá a másik dárdás vitéz. Nem lenne jó,
ha betegen vinnénk haza kegyelmedet. Bizonyára megneheztelne ránk a felséges asszony.
– Az könnyen lehet – merengett el Endre úr. – A spanyol vér könnyen felforr – és szinte
maga előtt látta az éjfekete hajú, dióbarna szemű, csaknem kreolbőrű, szépséges hitvesét.
–  A katalán, ha szabad ezt említenem felségednek – javította ki az egyik testőrző. –
Merthogy a felséges asszony nem szereti, ha spanyolnak tartják.
– Hiszen valójában nem is az – helyeselt a király. – De ki tudja számontartani ezeket az
ibér népeket?
Amíg így beszélgettek a király és két testőrzője, a közeli fűzbokorból váratlanul
előbukkant egy éltes ember, aki a fa tövéből eloldott egy csónakot. Majd gyorsan egy nagy
hálót dobott be a tó vizébe.
– Héj, földi! Evezz felénk egy pillanatra! – kiáltott neki Endre király. – Nem bánod meg!
A halász, aki nemcsak kissé nagyot hallott, hanem talán rosszul is látott, nehezen vette
észre a kiabáló, integető királyt.
Végül a két testőr odaszalad hozzá, s elmagyarázta neki: ki és mit akar vele.
A halász látható igyekezettel evezett a part felé, majd odaérve menten térdreesett a
csónakban a király előtt.
–  Állj fel, jóember! – szólott hozzá a felség. – Ha nem lennénk terhedre, vigyél át a tó
másik partjára. Szívesen csónakáznánk egy kicsit.
–  Szívesen, nagyuram – szólalt meg a halász, aztán a partközeibe, egy vastag
gerendákból készült kis mólóhoz evezett.
A két testőrző dárdás ment előre, majd óvatos udvariassággal besegítették Endre urat a
csónakba.
Jó ideig csendben, némán siklottak a hosszú és széles tó vizén.
– Ki a te uraságod? – fordult a halász felé a király.
–  Az én uram Szécsénben lakik – felelte akkurátusán az öreg. – De a nevét, bocsásson
meg kegyelmed, nem tudom. A haljárandóságot, no meg a pénzfizetést is az asszonyom
intézi. Ő elég élesnyelvű, cserfes fejérnép. A számadók tartanak is tőle! He he! – tette
hozzá nevetve a halász.
Ezen a király s a két testőrző is elmosolyodott.
Így békésen csónakáztak egy jó darabig, amikor váratlanul megszólalt a király:
– Szeretnék egy kicsit evezni – fordult a halászhoz.
– Szívesen átadom a lapátot, ha felséged ért az evezéshez.
Nagyot nevettek ezen mind a hárman… Jól tudták, hogy Endre úr nem csak a Dunán,
hanem már az óceánon is evezett.
– Hallod-e, jóember, derék halász – fordult ismét az öreghez a király.
– Hallottál-e már arról a nagy vízről, amit tengernek vagy másként óceánnak neveznek?
 –  Hát hogyne hallottam volna! – vágta ki a halász. – Sok mesében szerepel az
Óperenciás-tenger, ahol a világ vége van!
A két testőr – akik már a királlyal együtt megjárták Katalóniát, sőt a spanyol tengerben is
fürödtek – hatalmasat kacagtak ezen.
–  Mi ugyan nem láttuk ott a világ végét – magyarázta az egyik testőrző. – De valóban
lehet, hogy valamelyik tenger végén csakugyan ott van!
– No, ugye! Nem kell mindjárt kinevetni az öreget – méltatlankodott a halász.
Endre úr, a magyarok szeretett királya határozottan élvezte a disputát, s nagy, széles
mozdulatokkal, szinte mindenről megfeledkezve evezett a hús vizű, októberi tavon.
Jó félórát evezhetett már a király, amikor a csónakkal a túlsó partra értek.
Szép ligetes, rétes táj terült el előttük…
Nemsokára kolompszó hallatszott, és egy nagy, fehér szőrű marhacsorda közeledett
feléjük. Két csordát, lompos szőrű komondor kísérte, s egy szinte tejfeles szájú legényke
hangos „hajné” „haj ide”-kiáltásokkal terelte a jószágot, miközben nagyokat csattintott a
karikás ostorával.
–  Mennyi sok jószág van ezen a vidéken! – szólott örömmel a király, mivel jól
emlékezett, hogy tegnap is legalább három juhnyájat látott.
– Talán szántani-vetni nem is igen tudnak e tájon – magyarázta az egyik testőrző.
Hanem ekkor váratlanul kürtszó harsant mögöttük, és egy lovas vitéz reggeli lakomához
hívta a királyt.
– Ne várjanak rám az urak! – üzente vissza az udvari kíséretnek. – Valószínűleg gyalog
térek vissza a szállásra. Szeretek gyönyörködni országom, s népem szépségeiben.
A sisakos vitéz udvariasan fejet hajtott, majd lovát megsarkantyúzva továbbügetett.
Endre úr pedig gyalog indult neki egy fás-dombos emelkedőnek, aminek a tetején – mint
a mesében – fehér falú, fazsindelyes házikó látszott.
–  Valami tanyaféle – szólalt meg az egyik testőrző, aki Károly névre hallgatott. (A
nagyapja valaha a Carol nevet viselte, s mint frank jövevényvitéz szolgált az Árpádok
seregében.)
Csakugyan egy hegyi tanyára értek, ahol a fazsindelyes ház szomszédságában hosszú,
szalmatetős juhhodály tátongott üresen.
–  Úgy látszik, kint legeltet a juhász – állapította meg a király. – Vajon van- e még
juhsajtjuk?
–  Októberben már ritkán fejnek – magyarázta Károly vitéz. – De begyúrt juhtúró
bizonyára kerül.
(A király ezt a begyúrt juhtúrót nem értette, de a testőrző hosszan elmagyarázta, hogy a
juhsajtot lereszelik, nagy fakádba betapossák, vászonkendővel leterítik, s az így begyúrt
túró akár a jövő nyár elejéig is eláll.)
Hamarosan be is nyitottak a takaros, fehér falú házikóba. Pirospozsgás, bőszoknyás
menyecske forgolódott a pitvarban, s éppen kenyeret dagasztott.
–  A juhász számadót keressük – kezdte köszönés után a király. – Vándor vitézek
vagyunk, és juhgomolyát szeretnénk vásárolni…
– Juhgomolyát? – kérdezte csodálkozva a menyecske. – Iszen október van!
– De begyúrt juhtúrójuk csak vagyon? – tudakolódott a felség.
 –  Az igen – igazította meg a fejkendőjét a menyecske. – Csakhogy azt ádvent napjánál
hamarább nem bontjuk fel!
– Az pedig jó messzi vagyon még – így a király.
–  Csakugyan messze van, s én az uram nélkül különben sem vendégelhetem meg
kendteket!
– De mi!… – kiáltotta egyszerre a két fényes ruhás testőrző.
– Hagyjátok! – intette le őket a király. – Még mi sem okozhatunk családi háborúságot.
A két testőrző egymásra nézve hallgatott, s ugyancsak elcsodálkozott.
– De egy ital vizet csak kérhetünk – szólalt meg újra a király.
–  Már hogyne – szíveskedett a menyecske. – De ha szeretik a zsendicét, a kishordóból
önthetek kegyelmeteknek.
–  Hát elébb vizet iszunk – így szólott Endre úr. – Majd aztán megkóstolhatjuk azt a
különös zsendicét.
Ezután a három vendég a pitvar végében lévő kecskelábú asztalhoz telepedett.
A menyecske pedig gyorsan kiszaladt a házikó mögött lévő, félig a földbe süllyesztett
pincébe, ahonnan jó fertályóra múltán két cserépkorsóval tért vissza. Az egyikben friss
kútvíz, a másikban savanyú ízű savólé, szóval zsendice volt.
Előbb a király, majd a két vitéz ivott a két korsóból.
–  Ha kegyelmetek várnak egy jó órát, az uram is hazatér a legeltetésből, no meg a
kemencében is megsül a túrós lepény.
– Megvárjuk – szólalt meg Endre úr, a két testőrző nem kis csodálkozására.
A fiatal menyecske ezalatt kiszaggatta a kenyértésztát, és kisebb-nagyobb szakajtóba
rakosgatta azokat… Ezután az udvaron lévő kemencéhez sietett, amit száraz gallyakkal
egy-kettőre befűtött.
–  Hanem legények, dologra! – parancsolta hirtelen a király, majd a két testőrzőnek az
udvari kemencéhez kellett cipelnie a szakajtókat a kenyértésztával.
–  Nohát, két ilyen daliás segítségem sem volt még! – állapította meg a menyecske
kipirult arccal.
A király gyönyörködve nézett végig az egyszerű, de mégis nemes szépségen.
– Valami szép emléket kéne adni neki – gondolta a király, s azon töprengett, mi légyen
az? Arany (De hát azt nem illik adni egy rendes asszonynak… Még félreértheti a férjura…)
Gyűrűt? …azt lehetne éppen… De csak a feleségétől kapott, drágaköves, katalán gyűrű van
az ujján.
És ekkor a király odanyúlt, hogy megfogja, megtapogassa a kincses jószágot. Ment… ment
az ujja, de a gyűrűt nem találta.
–  Hová csúszhatott? – kérdezte hirtelen önmagától, majd sebesen sorra vette jobb
kezének mind az öt ujját.
De a gyűrűt nem találta sehol!
– Álmodom én, vagy ébren vagyok? – döbbent bele a keserves gondolat.
Aztán átkutatta az összes zsebeit, a tarsolyát, a süvegét… De a gyűrű sehol! A gyűrűt nem
tette el sehová! A gyűrű elveszett!… Király létére olyan nagy félelem fogta el, amit még
életében sosem érzett.
– Mit mondjak majd kedves hitvesemnek, hogy hová tűnt a tőle kapott ékköves gyűrű? –
döbbentette meg a gondolat. – Hát ilyen ez az én hűségem iránta? Hát így vigyázok én az ő
ajándékára?
–  Vitézeim! – fordult hirtelen a két testőrzőjéhez. – Nagy szerencsétlenség ért engem…
Eltűnt a feleségemtől kapott gyűrűm! Nem tudtok róla valamit? Mikor láttátok utoljára?
– Én a tavon még láttam a felséged ujján. Épp akkor, mikor evezni kezdett.
– Ördög, pokol! – kiáltott fel Endre úr. – Akkor az a vízbe esett!
– Az bizony könnyen meglehet – tette hozzá Károly, a másik testőrző.
A juhászné, a pirospozsgás menyecske érdeklődve hallgatta a beszélgetést.
Egy ideig csendben volt, de végül mégsem állhatta meg szó nélkül.
– Pedig ez a tó, a szóbeszéd szerint: feneketlen… Szóval olyan tengerszem.
–  Ördögadta, teremtette! – mordult fel a király. – Nekem ezt a gyűrűt ki kell
halásznom… Különben veszélybe kerül a boldogságom.
Elámult erre a menyecske, hát hiszen a boldogság nagy szó… Még ilyen nagy uraknál is.
(Noha nem tudhatta azt, hogy a magyarok királyával áll szemben, de azt sejtette, hogy
valami igen nagy úr lehet, hiszen csaknem színarany a ruhája!)
Ezután a királynak nem volt nyugta a hegyi tanyán!
– Azonnal keríts lovat, és tudasd a történteket az udvarral! Minden vadász, akinek lova
van, járja be a környező településeket! – fordult izgatottan az egyik testőrzőhöz Endre úr. –
Hirdettesse fel a falvak bíráival, hogy akinek csáklyája van, vagy hálója, szóval valami
halászó szerszáma, azonnal jöjjön a tóhoz, és eresszen le horgot a mély vízbe.
A Márton nevű testőrző – aki szintén gyalog érkezett a királlyal – bizony nem tudott
lovat keríteni, csupán a juhász egyik szamarát lovagolhatta meg.
Így bizony késő este lett, mire a királyi vadásztársasághoz ért…
A tarka népség széles jókedvében volt, nagyokat kurjongatott, s kisebb gondjuk is
nagyobb volt, mint a királlyal törődni.
Az udvarbíró – bizonyos Kelemen úr – meglepetten hallotta a hírt, s magában ezt
gondolta az éltes ember:
Ez a király is megülhetne már a fenekén… Ez mindig kóborol, mindig kíváncsiskodik… És
most itt van! Elvesztette a feleségétől kapott gyűrűt! Most meg aztán mi kereshetjük!
A beborozott, vidám királyi udvar nagyon nehezen adta rá a fejét, hogy most, éjnek
évadján menjen a környékbeli néphez, s azokat a király gyűrűjének a megkeresésére
hajkurássza! (Sokan nem is törődtek vele, hanem sátraikba húzódva mély álomba
merültek.)
Már jó hajnal lett, mire a király az egyik testőrző és a juhász társaságában megérkezett.
Endre úr nagyon haragosan tapasztalta, hogy az udvari urak a bortól elnehezülve a
sátraikban alszanak.
– Kelemen uram! – fordult nem kis bosszúsággal az országbíróhoz. – Látom, kegyelmed
nem boldogul evvel a léha népséggel! De azért megparancsolom, hogy a lovászaim azonnal
menjenek a környékre… Szécséntől Gyarmatig… És a bírák küldjenek ide csáklyás és
halászó embereket… Annak a gyűrűnek meg kell lennie!
Ezután a király lovászai csakugyan benyargalták a környéket, hogy a gyűrűt kihalászni
hívják az embereket.
A helység lakói közül sokan ámulva hallották a hírt, hiszen arról sem tudtak, hogy a
király e vidéken jár.
II. András királyt, szóval Endre urat azonban szerette az ország népe… Hamarosan
teknőkkel, csónakokkal „ladikoztak” a tavon, csáklyákra szerelt hálókkal, kötélre kötözött
favödrökkel. (De olyan fiatalember is került, aki noha nem volt búvár, de jól úszott, és
bemerészkedett a tó fenekére.)
Három nap és három éjjel megállás nélkül keresték a király gyűrűjét a környék lakói.
És csodák csodája!… Harmadnapra előkerült!… Hogy ki találta meg?
Csáklyás halász, avagy a búvárkodó fiatalember?… Arról nem szól a fáma! Márcsak elég
az, hogy a király ékköves-címeres, szép gyűrűje előkerült a tó mély vizéből!
Endre király öröme, boldogsága határtalan volt!
Hálából még azon nap estéjén minden keresőt vendégül látott…
Hatalmas bográcsokban főtt a birkapörkölt, amit a közeli tanya juhaiból főzetett a király.
Bor is került bőven, de még táncra is perdültek a népek.
Ugyancsak szólt a duda, a furulya, no meg a sokféle síp! Egy szó, mint száz, a király
örömében nagy lakomát adott a kereső nép tiszteletére.
…Pár év múltán pedig – a tótól nem messze – hálából egy templomot emeltetett Endre
úr… Aztán évek múltával a templom körül benépesült a terület.
Hogy a tó mikor s miként száradt ki, arról nem szól a rege. Arról azonban igen, hogy
idővel a tó helyén felépült egy falu, amit Endre királyról Endrefalvának neveztek el.
Máig is így hívják! Aki pedig Szécsényből Salgótarjánba igyekszik, föltétlen nézzen szét
ebben a szép faluban, amit a király gyűrűjének fénye – a messzi múltból – beragyog.
 SZÉPEN SZÁLLÓ SÓLYOMMADÁR

kora ősz aranyló sugarai lágyan terültek szét a dombok alján. A nagy, tenyérnyi
A szőlőlevelek között halványpirosan lapultak meg a zsendülő, érlelődő szőlőfürtök.
–  Egy hónap múlva víg szüret lesz itt, pajtás! – szólt társához egy nyurga, zöld zekés
vadász.
– Hol leszünk mi már akkor? – felelt reá kérdéssel a másik.
– Lehet, hogy itt, hiszen felséges Endre urunk megvárja a szarvasbőgést is.
– Ha ugyan engedik az ország ügyei – így az első.
– No, meg a felséges királyné – nevetett a másik.
Váratlan lódobogás verte fel a csendet.
Egy udvari futár érkezett tajtékzó lován.
– Hej, vadászok! Nem láttatok erre repülni egy sólymot?
– Sólymot? – nézett egymásra a két vadász.
– Igen, azt.
– Tudtunkkal Endre urunk nem hozott ide, a Mátra alá sólymokat!
A királyi hírnök ingerülten legyintett.
– Úgy látom, ti régen lehettetek a felség mellett!
– Van már egy jó hete – bizonykodott a nyurga vadász.
– Akkor már értem – morogta a lovas. – Endre urunk ugyanis talált egy olyan helységet,
ahol a fél falu solymászik.
– Ejha! – kiáltott fel a másik vadász. – Aztán merre van az?
–  Gyöngyöstől kissé északra, két patak között terül el. Nem messze tőle emelkedik egy
sziklás hegy, a nép Kishegynek hívja. Itt a sok szikla között fészkelnek a pompás, vad
kerecsensólymok. A falu népe e kecses madarak betanításával foglalkozik.
–  Ügyes emberek lehetnek – szólt a kisebbik vadász elismeréssel. – Meg kellene nézni
őket… Gyerünk, hátha megtaláljuk a sólymot is!
–  Meg is fogjátok, méghozzá hamarosan! Mert Endre királyunk szigorú parancsolatja,
hogy mindenki, akár udvarbéli, akár idevalósi légyen is az, az ő aranyszállal meggyűrűzött,
szépen szálló ajándék sólymát keresse.
– Ki adta néki ajándékba?
– Nem más, mint az egyik Aba nembéli úr, aki a helység ura. De most már Isten véletek,
megyek! Remélem, nem feledtétek szavamat?
– Nem, vitéz. Dehogyis – felelte egyszerre a két gyalogos vadász.
– Csakhogy eleségünk fogytán, s találunk-e pótlást? – kérdezte a nyurga.
– Egy fertályóra múlva utolér benneteket egy társzekér, éléssel!
–  Akkor sebaj! Mehetünk keresni a szépen szálló, aranyszálas sólyommadarat! –
kiáltotta vidáman a kisebbik vadász.
A királyi futár pedig hamarosan megsarkantyúzta lovát, majd Pata irányába vette útját.

ð
E naptól kezdve az egész vidék népe s a királyi udvar minden szolgája, vitéze az ajándékba
kapott, aranyszállal meggyűrűzött, szépen szálló sólyommadarat kereste.
Bejártak hegyet, völgyet, szirtet és dombot. Sőt, még a Mátra magos bérceit, a Muzslát, a
Gályát, no meg a Kékest is átkutatták, de a keresett sólyommadárra sehol sem akadtak.
Ugyancsak búnak eresztette fejét Endre király! Nagyon sajnálta a madarat, hiszen kedves
élte párjának, a szépséges felséges asszonynak kívánta ajándékba adni.
Elhatározta hát, hogy ezer pompásan csengő aranyat ad annak, aki a nyomára akad, s
elviszi hozzá a keresett sólymot.
Telt-múlt az idő!
A Mátra alján lassan megérett a szőlő, s víg szüretelők harsány zaja töltötte be a
kecsesen hajló dombokat.
A vidék urai, az Aba nembéli birtokosok, vadászatra, vidám mulatozásra hívták meg a
királyt.
Ám Endrének az esze csak az elveszett sólymon járt, s bezárkózva búslakodott Bene
várában.
Hűséges udvari emberei már azon törték a fejüket, miként is lehetne innen Budára
csalni. Ám hiába találtak ki akármit, a király a madár miatt a Mátrában maradt.
Hanem egyszer mégiscsak történt valami!
Élt a királyi udvarban egy középkorú és igen bölcs szerzetes, akinek a tudása nemcsak a
könyvek ismeretében magasodott ki, hanem a kardforgatásban is jeleskedett.
A barát, akit Gábornak, latinosan Gábrielnek hívtak, többször is részt vett keresztes
hadjáratban, s a pogány törököktől sebeket is kapott.
Ez a bátor barát egy reggel bejelentette a király udvari papjának, hogy ő bizony addig
nem tér vissza, míg az elveszett sólymot elő nem keríti.
–  Az Úr vezéreljen utadon! – adta rá az áldást az udvari pap, majd egy éléssel teli
tarisznyát nyújtott át neki.
Gábriel barát ezután nem tétovázott sokáig, hanem útnak indult, s egykettőre nyakába
vette a kanyargós hegyi utakat.
Éppen kerek hat nap telt el, s a keresztes barát már azon volt, hogy szégyenében világgá
megy, amikor találkozott a történetünk elején szereplő két királyi vadásszal. Azok csak
fecsegtek, fecsegtek, de azért valamit mégis elpöttyintettek.
Nem más volt pedig ez, mint ama dolog, hogy a Kishegyen fészkelnek a vadon élő
kerecsensólymok.
–  Akkor odamegyek, hátha köztük találom az elveszett madarat – gondolta Gábriel
barát, s a hetedik napon csakugyan arrafelé vette útját.
Ment, mendegélt a bátor pap, s közben minden bokrot, minden cserjét átkutatott, mert
hirtelen az villant át az agyán, hogy a sólyommadár talán sebet kaphatott, és most valahol
gubbasztva szenved szegény.
Alighogy mindezt kigondolta, egy gyorsvizű hegyi patak partján találta magát.
„No, iszom egy jót!” – gondolta, s az iszákjából elővette kulacsát.
Jót húzott belőle, majd újra megtöltötte.
Hanem ekkor különös zaj ütötte meg a fülét. Valami keserves, furcsa csipogás hallatszott
a közeli, tüskés, dércsípte kökénybokorból.
 Gábriel barát nem töprengett sokáig, hanem óvatosan odalopódzott, és körülnézett.
Hát uramfia, ugyancsak elámult attól, amit ott látott!
Az aranyszállal meggyűrűzött, szépen szálló sólyommadár vergődött ott egy hurkos
csapdában.
Bizony már alig-alig élt, amikor a bátor barát kiszabadította belőle.
– Mindjárt rendbe hozlak én – szólt kedves hangon a megsérült madárhoz, majd a patak
vizéből megitatta, és a lábán levő sebeket óvatosan kimosta. Az iszákjából pedig gyógyító
kenőcs került elő, mert az akkori szerzetesek még az orvosláshoz is értettek.
Gábriel atya ölébe vette a beteg sólymot, és meg sem állt véle a kies Bene várig.
Toll azt le nem írja, mekkora öröm szállta meg a királyt!
– Nádorispán uram, azonnal adj ezer aranyat a királyi kincstárból eme derék barátnak! –
parancsolta II. Endre.
– Felséges nagyuram, nem pénzért, hanem az irántad való hűségért tettem.
– Köszönöm, kedves Gábriel atya, de a szép tettedet jutalom nélkül mégsem hagyhatom!
Kívánj hát bármit, én teljesítem!
Nagy gondba esett hirtelen a barát, hiszen igénytelen, egyszerű ember volt.
Ám nem azért lakozott benne bölcsesség, hogy meg ne tudjon felelni a király szavára:
–  Ha nem kívánok sokat, és te, felség is jónak látod, alapíts azon a helyen, ahol a
madarat megtaláltam egy monostort, amelyben a keresztes háborút megjárt, hozzám
hasonló barátok otthont találnak. Mi majd gondoskodunk azokról a lovagokról is, akik a
Szentsír felszabadítására mennek, s e területen haladnak át.
–  Nemcsak teljesítem kívánságodat, hanem meg is dicsérlek okosságodért – helyeselt a
király. – És hogy hálám teljes legyen, téged teszlek meg a rendház főnökévé.
A király pedig megtartotta szavát… A Monostorvölgyben, 1212-ben – amit ma is így hív a
nép – egy szép oklevéllel megalapította a Szentsír őrei nevű szerzetesrendet.
Azt a helységet pedig, ahonnan az aranyszállal meggyűrűzött, szépen szálló
sólyommadarat kapta, Sólymosnak nevezte el.
Ha valaki elvetődik Gyöngyössolymosra, ma is láthatja a templom falába épített 760 éves
címert, közepén a híres sólyommadárral…
 VASVÁR

Bükk háta mögötti füstölgő, sokkéményű Ózd volt Észak- Magyarország ipari
A fellegvára. Napjainkban már nem az… Régmúltja azonban ma is figyelmet érdemel.
Nagyon régi település, már a honfoglalás előtt is lakott hely volt. Ennek a múltban
gyorsan fejlődő ipari városnak a II, kerületét Vasvárnak hívják.
Azt hinné mindenki, hogy a vasgyártástól nyerte a nevét.
Pedig nem így van!
Kilencvennégy esztendős korában édesapám az alábbi történetet mesélte el róla.
– Régen volt bíz az – kezdte –, de bizony igaz volt! Nem messze a Bükktől, a Sajó-parti
Muhi pusztán csatát vesztett a magyar király, IV. Béla. Hej, nagy baj volt ez! Még aznap
híre futott a Sajó-völgyi meg a bükki falvakban. Aki csak tehette, menekült! Az erdők, a
barlangok hamarosan megteltek félő, reszkető emberekkel.
Mert még a Muhi pusztára sem ért a tatár, de a híre már előtte járt: felégeti a falvakat,
leöldösi az embereket! Menekültek hát.
Maga IV. Béla is, hogy életét mentse, hűséges embereivel nyeregbe szállt, s amilyen
gyorsan csak tudott, végigvágtatott a Sajó, majd a Hangony völgyén.
Elnéptelenedett falvakat talált, pedig már az elesége is elfogyott.
Ilyen állapotban ért Ózdra, amely már akkor is ismert, nagyobb település volt. Innen is
mindenki a közeli erdőkbe, a várkonyi meg a farkaslyuki rengetegekbe menekült.
– Mit tegyenek, hová legyenek? – töprenkedtek IV. Béláék. És ahogy ott tanakodnak, hát
az egyik vitéz így kiált fel:
– Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, menjünk fel e hegy oldalába! Ott
áll valami erősség, valami vár. Vasvár.
– Vár? Méghozzá Vasvár? – nézett arra csodálkozva a fáradt király. Valóban, a mai Cipó-
hegy városra néző oldalában állott egy tornyos-bástyás épület.
Az alkonyi nap sugarai visszaverődtek a vaskapuról.
– Menjetek, vitézek, nézzétek meg! – parancsolta reménykedve a király.
Ezután a vitézek csakugyan meg is nézték. Ám nem vasból készült vár volt az, hanem
egy fenyőgerendákból összeácsolt kastély, amelynek vaskapuja volt.
Mindegy, most már bemennek, határozták el, hátha vannak benne emberek, akik
szállást és eleséget adnak nekik.
Ám az öntöttvasból készült nagykaput zárva találták. Zörögtek, verték ugyancsak a
bejáratot.
Végre egy nagyszakállú, hosszú, fehér hajú öregember jelent meg a kapu
kémlelőnyílásában.
– Mit akartok tőlem? – kérdezte bizalmatlanul.
– Szállást és élést szeretnénk, derék öreg.
– Kik vagytok ti, és mi járatban?
– Vesztett csatából jövünk a Muhi pusztáról – szólott az egyik vitéz.
– Csak nem a királyhoz tartoztok?
– De bizony igen.
 – És a tatárok? – emelte fel hangját az ősz szakállú.
– Már a Sajó völgyén dúlják a falvakat.
– És ti tűritek? – dörmögte bosszúsan az öreg.
– Mit tehetünk, jó uram? Nagy a túlerő, és kevés nemesúr jött a Muhi pusztára.
–  Kevés nemesúr? Szóval cserbenhagyták a királyt? Ó, az átkozottak! – háborgott az
öreg. – Hát nem fáj nekik a haza pusztulása? Ó, szerencsétlen király! Hozzátok ide
gyorsan! Magányos farkas vagyok, se családom, se vitézeim, de egy pár napig szívesen
vendégül látom. Mert én nem hagytam el házamat, mint a többi gyáva!
Így történt aztán, hogy a Cipó-hegy oldalában, a vaskapus fakastélyban egy pár napot
pihenéssel töltött a menekülő király.
De a király és maradék serege nem sokáig maradhatott. A tatár horda már a mai
Sajónémeti területén, Ózd szomszédságában pusztított.
Egy hűvös áprilisi éjszakán a várkonyi völgyön keresztül a kisded csapat a Bükk
rengetegei felé vette útját, s itt bujdosott aztán a vadonban. Ide már nem ment fel a tatár,
mivel csak a síkságot, a völgyeket kedvelte.
Amikor pedig a tatárok kitakarodtak, a király megmenekülésének emlékére több
kápolnát is emeltek a Hangony-völgyi falvakban, így Ózdon is. Azt a helyet pedig, ahol a
fából épült, vaskapus kastély állott, Vasvárnak nevezte el a nép.
– Hát a szakállas vénnel ugyan mi lett? – kérdeztem édesapámat.
– Ő bizony nem menekült el – válaszolta. – Ott lelte halálát a fakastély üszkös gerendái
között… Csupán a vaskapu árválkodott ott még sokáig, de aztán azt is megemésztette az
idő vasfoga – fejezte be elbeszélését édesapám.
 NEKÉZSENY

vesztes muhi ütközet után IV. Béla király a Bükk rengetegében bujdosott. Itt, a
A hegységben többször is megpihent.
A menekülő király a Csernely-völgy dús füvű rétségein is járt. Fáradt csapata nyomában
prédára éhes keselyűk szálldostak, zsákmányt remélve.
A király – hacsak tehette – nem engedte, hogy az elhunytak a madarak, a keselyűk
martalékává legyenek. Elhantoltatta a halottakat.
Egyik temetés a másikat érte. Fekete keselyűsereg lepte el az eget. Ott vijjogtak a csapat
fölött. A király parancsot adott vitézeinek, hogy nyilazzák le a madarakat. Az íjászok
hosszú órákon át lődöztek a falánk madarakra, míg végre sikerült mind elejteniük őket.
A király megkönnyebbülten így kiáltott fel:
– Ne, keselyűk, megkaptátok!
Aztán békességben, csendben temették tovább halottaikat.
– E helyet jelöljétek meg! – parancsolta a király. – S te Bebek vitéz, ki a legtöbb keselyűt
lőtted le, térj vissza egykoron e helyre. E dús füvű rét s ez erdőkkel övezett halmok, bércek
legyenek a tiéid.
Bebek vitéz megköszönte a király kegyességét, s megígérte, hogy hacsak teheti, visszatér
e helyre, a Keselyűk völgyébe.
A tatárok kitakarodása után Bebek vitéz tíz bátor lovasával, kezében a királyi
adománylevelével, valóban visszatért a Keselyűk völgyébe.
A tizenegy magyar legény hamarosan mátkát talált magának, hiszen Eger és Bélapátfalva
környékén már akkor kis falucskák voltak. Utódaik, a nekeselyű-völgyiek alapították
Nekesűt, amiből az idők folyamán Nekeső, majd Nekézseny lett.
 BÉLKŐ

tatároktól elszenvedett vereség után a magyar sereg egy kis töredéke, élén IV. Béla
A királlyal, a Bükkben keresett menedéket. A sűrű rengeteg, a zegzugos völgyek jó
rejtekhelyei nyújtottak az üldözötteknek. A síksághoz szokott lovas tatárok ide nem tudták
követni őket, így a sziklás bércek között a magyarok biztonságban érezték magukat.
A király vitézeinek nemegyszer hosszú pihenőt kellett tartaniuk, hiszen a meredek erdei
ösvények nagyon kifárasztották őket. Lovaik nem voltak már. A megtépett sereg a sziklás
bércek között táborozott le. Ruhájuk szakadozott volt, lábuk égett az eleven, feltört
sebektől.
Sem ételük, sem italuk nem volt. Tavalyi csipkebogyón, megszáradt kökényen, savanyú
sózókán és fagönyűn tengették életüket.
A király volt a leggyengébb, a legbetegebb köztük. Szeme lázban égett, cserepes ajka víz
után áhítozott:
– Vizet, vizet! – suttogta.
A holtfáradt vitézek fájó szívvel hallgatták a beteg király szavait, de senki sem tudott
vizet adni, mert üresek voltak a tömlők.
Egy Beél nevű szikár legény azonban – bár alig vonszolta magát – mégis tömlőt ragadott,
s így szólott az alélt királyhoz:
– Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, addig nem nyugszom, amíg vizet
nem hozok neked!
A király hálás szemmel, de lemondóan tekintett hűséges vitézére.
Beél, bár már erősen esteledett, hóna alatt az üres tömlővel, kezében egy vastag bottal,
megindult a nagy szikla alatt elterülő völgy felé. Társai szánakozva néztek a nehéz útra
vállalkozó után, azt hitték, hogy a kimerült ember nem tud majd visszatérni a meredek
hegy tetejére.
Beél vitéz azonban saját életénél is többre tartotta királyáét. Ment hát lefelé a lejtőn,
sebes, fájó lábakkal, botjára támaszkodva.
Sokáig botorkált így a mind sötétebb és sötétebb ismeretlen vidéken.
Majd egyszer, bár már a völgység szélére jutott, le kellett ülnie, mert minden ereje
elhagyta.
– Hej, de jó lenne egy korty víz – sóhajtotta.
Csípős szél támadt a kora tavaszi bükkösök felől, Beél vitéz meggyötört arcának jólesett
a hűs fuvallat… Amikor pedig elállott a szél, az éjszaka sejtelmes csendjében gyönge
vízcsobogást hallott. Szívében hirtelen fellobbant a reménység lángja, s minden erejét
megfeszítve elindult a forrás irányába.
És nem sokáig kellett mennie! A hajlat elején, kicsiny erdei füzekkel körülölelt forrásból
csörgedezett az életmentő víz. Beél vitéz egykettőre megtöltötte a tömlőt a forrás kincset
érő cseppjeiből, majd hóna alá fogva megindult a nagy sziklabérc csúcsa felé.
Éjfél is elmúlt, mire felkapaszkodott. A menekülők, a király is mély álomba merülve
aludtak.
– Vizet, vizet hoztam! – lihegte örömmel a vitéz.
 Erre felriadt a beteg király.
– Itt a víz, felséges uram – szólott újra Beél.
Az alélt király először azt hitte, csak álmodik. De amikor a hűs cseppek érintették az
ajkát, ráébredt a valóra. Megköszönte Beél önfeláldozó tettét, s méltó jutalmat ígért.
Amikor pedig a tatárok kitakarodtak az országból, IV. Béla király magához hívatta Beél
nevű vitézét, és egy adománylevelet nyújtott át neki. Ezen írás tudtára adta mindenkinek,
hogy Beél vitéz ama hegyet és környékét örökös tulajdonul bírja a király akaratából.
A hatalmas kőbércet, amelynek aljában a forrás volt – és ma is megvan –, azóta nevezi a
nép Bélkőnek.
 BOLDOGKŐVÁR TÜNDÉREI

ok-sok száz esztendeje, bizony már több mint hétszáz éve, nagy csapás érte szép

S hazánkat. Az ázsiai pusztaságok nomád lovasai, a tatárok betörtek az országba…

Útjukban mindent felégettek, elpusztítottak. IV. Béla király csak nehezen tudott
ellenük sereget gyűjteni.
Végül mégiscsak sikerült, s a szőke Sajó partján, az emlékezetes Muhi pusztán
megütközött velük. Tudjuk, szörnyű vereséget szenvedett, maga a király is csak üggyel-
bajjal tudott megmenekülni.
Mielőtt azonban a Sajó völgye, majd a Bükk felé vette volna útját, a csatatér helyétől nem
messze, a Hernád parti Aszaló községbe menekült.
E helység akkor királyi birtok volt. Itt lakott a király kedves aszalómestere, Bodó.
A király és kísérete a falut üresen találta, csupán egy öreg koldus lézengett az egyik kapu
alatt. Ő vezette a menekülőket a szőlődombon lévő aszalókunyhóba. Ott az aszalómester –
aki személyesen ismerte a királyt, hiszen többször vitt neki Budára aszalt gyümölcsöt –
nagy tisztelettel, de mély szomorúsággal fogadta a tépett ruhában menekülő uralkodót.
–  Csatát vesztettem, Bodó – kezdte a király. – Lehet, hogy holnap már ideérnek a
tatárok, és életem veszik.
–  No, abból nem esznek! – kiáltotta elszántan Bodó. – Ne félj, felséges uram, úgy
elrejtelek, hogy maga Batu kán sem talál meg.
– Úgy legyen! – helyeselt a király meghatottan. – Jóságodért hálám nem marad el.
Aztán Bodó a királyt és kíséretét jobbágyruhába öltöztette, majd a kunyhó alatt elnyúló,
hosszú pinceüregbe rejtette.
Nem telt bele két nap sem, máris ott volt egy tatár csapat. Hangoskodott, követelődzött,
s fennen kiáltozta a vezérük:
– Erre jött a magyar király, neked tudnod kell róla!
Bodó süket öregembernek tetette magát, s csak vállát vonogatta.
– Add elő a királyt!
– Megaszaltam az almát!
– Vagy akkor adj marharépát!
– Üresek már itt a vékák!
Rettenetes méregbe gurult a tatár csapat vezetője, mert sehogyse boldogult az öreggel.
Végül nagy káromkodások közepette továbbnyargalt felfelé a Hernád völgyén.
IV. Béla és kísérete mindent hallott a pincében. Este, hogy följöttek, hálálkodva köszönte
meg a király Bodó leleményességét.
–  Itt nem maradhatunk, újabb csapatok jönnek, s te életeddel fizetsz jóságodért –
mondotta a király, majd hozzátette: – Nagy erdőségbe kell mennünk, ahol jól
elrejtőzhetünk.
Az éj leple alatt a Bodó mestertől kapott lovakon és az általa mutatott úton tovább
menekült IV. Béla és kísérete.
… Hazánk nagy szerencséjére nem sokáig tartózkodtak honunkban a tatárok.
Batu hazavezette csapatait, mert uralkodó akart lenni, minden tatárok főkánja.
 Megtudta ezt Bodó aszalómester is, s kerek egy esztendőre a nomádok kitakarodása után
annak is hírét vette: él a király, és immáron Budán tartózkodik.
Nem is teketóriázott sokáig! Gyorsan megrakott hét társzekeret aszalt gyümölccsel, s a
bakra egy-egy leányt ültetett.
IV. Béla örömmel fogadta a finom csemegéket, mivel nagy szegénység uralkodott akkor a
királyi udvarban is.
–  Köszönöm gondosságodat! – szólott a felség elégedetten –, de áruld el nékem, hol
szereztél hét ilyen szép leányt?
– Nem kellett szerezni, mert megvoltak… Hiszen mind az enyéim.
Ne is mondjam, hogy micsoda nagy csődület támadt e hírre a királyi udvarban. Maga a
felséges asszony is előjött udvarhölgyeivel a hét csudaszép leányt látni.
– Valóságos tündérek! – szólott elragadtatással az egyik daliás főúr.
(Egy ideig csakugyan úgy emlegették őket, mint „Bodó tündéreit”)
Az aszalt gyümölcsök lerakása után a király magához hívatta Bodót, s a legfőbb
íródeákjával nagy pergament íratott.
– Kétszer is hálás vagyok néked – szólott. – Egyszer megmentetted életemet a tatároktól,
most pedig az éhségtől. Ezen írás szerint neked adom Aszaló és Bodolló községeket,
valamint a környéküket, fel egészen a Zempléni hegyekig.
Nagy hálálkodások közepette köszönte meg Bodó a király jóságát.
–  Van azonban egy kikötésem – szólalt meg újra IV. Béla. – Öt éven belül a
legalkalmasabb helyen erős várat kell építened, ahonnan az egész vidéket beláthatod, és
szükség esetén az ellenségtől is megvédheted.
No, ne is mondjam, de ettől ugyancsak nagy gondba esett Bodó aszalómester! Hogyne,
hiszen öt év nem nagy idő, s ráadásul neki hét lánya van, akiket idestova férjhez kell adnia.
A királlyal azonban nem szállhatott vitába, hiszen jobbágy létére nemessé,
nagybirtokossá tette.
Megköszönte hát az uralkodó jóságát, aztán a hét üres társzekérrel, bakjukon a hét szép
lánnyal a Hernád völgye felé vette útját.
Hazaérve megmutatta lányainak a birtokról szóló pergament. Hej, csudamód megörültek
annak! Csak akkor néztek nagyot, amikor a vár ügyét megemlítette az apjuk…
Töprenkedtek, hogy mit is tegyenek? Naphosszat ezt tárgyalták, de semmi eredményre
nem jutottak.
Hanem a harmadik napon így szólott Mári, a legkisebb:
– Mondanék én egyet, vár lesz belőle!
– Halljuk, halljuk! – követelték a többiek.
– No, akkor jól figyeljetek! Mi már nemeskisasszonyok vagyunk, nekünk már nemesurak
fogják tenni a szépet.
– Ebből még nem lesz vár! – szólt bele Kati, a legidősebb.
–  Várj, néném, várj sorodra! Szóval nekünk nemesurak fognak udvarolni. De feleségül
csak azokhoz megyünk, akik egy évig építik nekünk a várat! Hét év alatt csak felépül!
– De a király öt évet adott! – szólt bele a kötekedő Kati.
Épp akkor ért oda Bodó, a lányok apja.
–  Azt a felség meghosszabbíthatja, ha szépen épül. Megdicsérlek hát eszességedért,
Márikám! Még ma megírom a királynak, hogy öt helyett hét évet adjon!
No, ez ennyiben maradt. Hanem egyszer lovas hírnök érkezett Budáról az aszalói Bodó-
udvarházba. Levelet hozott magától a királynétól, aki bálba hívta a hét Bodó-lányt.
Ne is mondjam, hogy micsoda öröm támadt az eladók között! Heteken át aztán egyebet
sem tettek, mint varrtak, varrtak.
A királyné báljában pedig a hét Bodó-lány volt a legszebb. Meg is akadt rajtuk a
leggazdagabb és a legelőkelőbb i ak szeme. Háromnak még a bál éjszakáján meg is kérték
a kezét. Ám a Bodó-lányok – fogadalmukhoz híven csak annak adták kezüket, akik egy évig
várat építenek.
– Ez nem akadály – mondotta a három fiatal főúr. – Csak jelöljétek ki a vár helyét!
Ezután Bodó mester és a király emberei több napon át járták a birtokot, míg végül egy
közepes nagyságú hegyen, egy kiugró sziklakő mögött alkalmas helyet találtak. Hamarosan
kezdetét vette a várépítés. Nemsokára pedig a még pártában lévő leánynak is került
vőlegénye, s így a hét év alatt olyan szépséges vár épült, hogy csudájára járt az egész
ország.
A sziklát előbb Bodókőnek, a várat pedig Bodókő várának nevezték el…
Itt tartották meg aztán az új vár falai között mind a hét leány lakodalmát, méghozzá a
király kérésére: egyszerre.
Nem is volt olyan híres-nevezetes lagzi azóta sem a hegyes-völgyes Abaújban! Az csak
természetes, hogy maga a király is ott volt, feleségestül.
–  Mondanék én valamit – szólott a király. – E vár ezután Boldogkőnek neveztessék,
mivel a hét szép leány, a hét tündér itt volt a legboldogabb!
Azóta is így hívják, a falai büszkén magasodnak!
 A SZEGÉNY EMBER VÁRA

éges-régen, a bükki erdőségek közelében élt egyszer egy Győr nevű nagyon szegény

R ember. Népes családját egy sovány tehénke és egy bőven termő diófa tartotta el.
–  A baj azonban nincsen egyedül – így szokta mondani a szegény ember és hát
mitagadás ráhibázott a dologra.
Az történt ugyanis, hogy ellenség támadt az országra, mégpedig a vad tatárok,
akik bizony végigdúlták a falvakat, s nem átallották a bükki szegény ember egyetlen
tehénkéjét is magukkal vinni.
Nagy éhség, tengernyi szenvedés várt Győrre és családjára. Őrölt fakérgen, makkon
éltek, míg csak el nem jött az ősz, a dióverés ideje. A diók egy részét ők maguk ették meg, a
többit pedig eladták.
Így tengették életüket, mikor végre a tatárok kitakarodtak az országból. De a
nyomorúság még most sem szűnt meg, mivel az ellenség mindent elvitt magával.
Történt pedig, hogy egy napsugaras őszi napon elvetődött arra Béla, a magyarok királya.
A szegény ember nagyon meglepődött, mert mit adjon ő egy ilyen nagyúrnak, amikor
magának sincs semmije.
Végre is finom, friss dióval kínálta meg a felséget, aki igen megköszönte.
–  Pompás a diód, akárcsak ez a vidék. Mit ér azonban mindez, ha újra ránk tör az
ellenség, a kegyetlen tatár!
Megijedt erre a szegény ember, hiszen jól emlékezett még a pusztításokra, a felégetett
kunyhókra.
– Mit tehetnénk, felség? – fordult a királyhoz.
–  Vár kellene ide. Nagy, kőből épült erősség. Ezen a helyen, közel a Szinva- patakhoz,
megfelelő védelmet nyújtana… De az ország szegény, a király pénztára üres. Pedig aki itt
várat építene, azt királyi hálám kapitánnyá tenné, fényes rangra emelné!
Nagy gondba esett a szegény ember a király távozása után. Nap mint nap azon főtt a feje:
hogyan építhetne várat, hogyan lehetne belőle várkapitány?
Telt-múlt az idő. A szegény ember nehéz munkával, favágással kereste kenyerét.
Egy alkalommal, amikor a bükkös rengetegéből hazafelé tartott, találkozott egy
öregasszonnyal, aki nagy köteg száraz gallyat cipelt a hátán.
A szegény ember illendően köszöntötte, majd felajánlotta segítségét. A tipegő nénike
hálálkodva adta át a terhét, s arra kérte, hogy vigye a völgyi forrás melletti erdei
kunyhócska elé.
Alig vette azonban vállára a terhet a szegény ember, amikor csak eltűnt az öreg néni.
Nagyon meglepődött, de azért elvitte az ágakat a megbeszélt helyre.
A kunyhócska előtt azonban egy árva lelket sem talált.
Másnap megint találkozott az anyókával, aki ismét segítséget kért tőle.
A szegény ember szívesen megtette, hiszen akin csak tudott, segített. Így ment ez
heteken, hónapokon, sőt három álló éven át.
A harmadik esztendő végén azonban a kunyhócska ajtaja kinyílt, s egy gyönyörű szép
tündérlány lépett ki rajta.
 Több mint ezer napig segítettél nekem fát hordani. Tudd meg, én voltam az öreg anyóka,
s kipróbáltam jóságodat, jótettedért jót várj! Kívánj valamit, majd én teljesítem!
A szegény ember először nagyon meglepődött, de aztán eszébe jutott a várépítés, amit a
király bízott reá.
Így szólott hát:
–  Bizony nekem sok pénz kellene, mivelhogy szép várat szeretnék, király örömére,
ellenség félelmére!
–  Menj haza, jóember! – mosolyodott el a szépséges tündérleány. – Tíz és egy éjfélen
szedd meg a diófád termését.
Aztán úgy is lett.
Titkon, nagy izgalommal várta az első éjfélt Győr… Hát uramnak fia, halljatok csak
csudát! A vénséges vén diófán színarany diók csüngtek! Le is szedte nagy sietséggel a
szegény ember, s éppen hét vékával lett!
A következő tíz éjszaka termésével 77 véka aranydió csillogott a szegény ember
pincéjében. Ennyi tengernyi kincsből aztán hamarosan felépítette a négytornyú, messzi
földön híres lovagvárat!
Fényes kísérettel járult az egykori szegény ember Béla király elé.
–  Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom! Teljesítettem egykori
kívánságodat, Közel a Szinva-patakhoz szép kővárat építettem!
Nagyot nézett erre a felséges király, s előbb nem akarta elhinni az egykori szegény
ember szavát.
– Kedves hívem, honnan volt reá ennyi pénzed? – kérdezte csudálkozva Béla.
–  Felséges királyom, maradjon ez az én titkom. Annyit azonban elárulhatok, hogy
mindent elsősorban a diófámnak köszönhetek.
– Emlékszem rá, pompás ízű diókat termett – helyeselt a király.
Elmosolyodott erre az egykori szegényember, de nem árulta el a nagy, mesebeli titkot,
amit még a királyoknak sem szabad tudniuk.
–  Ha így van, jól van – folytatta tovább Béla király –, akkor én azt tanácsolom, hogy a
bőven termő diófádról, no meg rólad nevezzük el a várat Diósgyőrnek.
–  Megköszönöm nagy jóságodat, felség – s zavarában máris menni akart a
szegényember.
– Hohó! Állj csak meg, kedves hívem! – kiáltott fel a király – A várnak már van neve, de
kapitánya nincsen… És ha emlékezetem nem csal, eme rangot a várépítőnek ígértem. Légy
hát te a kapitány!
–  Köszönöm ezt is felséges uram! Ígérem, hogy semmi ellenségnek nem adom át a
szépséges várat.
– Úgy legyen! – helyeselt a király, majd útjára bocsátotta.
 NEM VÁRT TALÁLKOZÁS

éla királyunk, mikor Karancs hegyei között bujdosott, az egyik napon azt a hírt

B kapta, hogy a tatárok a Zagyva folyócska völgyébe értek, és azon özönlenek felfelé.
Ekkor határozta el, hogy biztonságosabb helyre, Lengyelországba menekül vejéhez,
Szemérmes Boleszlávhoz, aki leányának, a jóságáról és szépségéről híres
hercegkisasszonynak, Kingának volt a férje.
A maradék magyar csapat, a király kísérete a nógrádi hegyekből a Tátra felé vette útját.
Hegyeken-völgyeken, elnéptelenedett falvakon haladtak keresztül. Eleségük alig-alig
akadt, csupán egy-egy magányos tanyán vagy a lápokban megbúvó pásztorszállásokon
könyörültek meg rajtuk. Tavalyi juhtúrót, friss juh- vagy kecsketejet adtak nekik, és egy-egy
éjjelre szállást. Bár nem tudták, kik ezek a bujdosók, de sejtették, hogy a kegyetlen tatárok
elől menekülő vitézek lehetnek.
–  Ide is eljön a tatár? – érdeklődtek a bujdosóktól a pásztorok, s aggódva gondoltak
szeretteikre s a reájuk bízott nyájra.
A király kíséretének tagjai e szavakkal vigasztalták őket:
–  A tatárok az ország fővárosa, Buda felé igyekeznek, az pedig messze esik innen. Ám
azt sem tagadhatjuk, hogy Nógrád vidékére, a Zagyva völgyébe is elértek.
A pásztorok – akik az ország északi részében éltek – nem is hallottak e kis folyócskáról.
A király és kísérete bizakodva vándorolt tovább északnak, a Tátra irányába, hogy azon
átjutva Lengyelhon földjére érjen.
Több nap is eltelt már, amióta elhagyták a Karancs vadregényes tájait, amikor az egyik
hajnalon egészen közelről megpillantották a Magas-Tátra égigérő havas csúcsait.
–  Az Úr megsegített bennünket – mondott hálát a király, és a sebes Poprád partján
sátrakat veretett, gondolva, egy-két napot pihenéssel tölt el itt.
Ám alig múlt el egy nap, amikor váratlanul lovak nyerítése, tehenek bőgése verte fel a
hűs völgyecske csendjét. Az előre küldött lovas felderítők pedig menekülő emberek
ezreivel találták szembe magukat.
– Csak nem a tatárok elől menekültök? – kérdezte az egyik lengyelül beszélő lovas.
– De bizony, jó vitéz! Annyi tatár özönlik földünkre, mint égen a csillag! Ti is forduljatok
vissza, ha jót akartok magatoknak! – hangzott a szomorú válasz.
A magyar hírnökök a király tudtára adták a dolgot, akit bizony fölöttébb meglepett a hír!
– Krakkó vára erős, oda nem mehettek be! – reménykedett IV. Béla, és parancsot adott,
hogy másnap kerülő s mellékutakon induljanak észak felé, Lengyelhon irányába. Ám a
szembejövő menekültek váltig bizonygatták, győzködték őket: ha kedves az életük, ha nem
akarnak kardélre kerülni, menten forduljanak vissza.
A király mégis reménykedett, hátha sikerül eljutniuk Krakkóba. Másnap azonban
fájdalmas meglepetés érte őket. Porlepte köpenyben lengyel királyi lovas közeledett a
rejtett erdei úton.
– Ki vagy, s hová igyekszel? – kiáltott rá lengyelül tudó magyar vitéz.
– Én Boleszláv lengyel király hírnöke vagyok, s Budára igyekszem!
– Oda ne menj, azóta ott is a tatár az úr!
 – De hát kik vagytok ti? – kérdezte a lengyel lovas.
– Menekülő magyarok vagyunk – hangzott a kurta válasz.
– Uramisten – Csak nem?… Csak nem? – hebegte magyarul a lengyel ruhát viselő lovas.
–  Igen, Márton fiam, én vagyok, Béla – hangzott a váratlan felvilágosítás, mert a király
felismerte a lovasban azt a magyar származású vitézt, aki hajdanán a hercegkisasszony
kíséretéhez tartozott. – De mi újság nálatok, Krakkóban? – érdeklődött türelmetlenül a
király.
–  Rettenetes hírem van, felséges uram! A tatárok már felégették Krakkót, és holnap
reggel ide, a Poprád folyó völgyébe érkezik a lengyel udvar is.
– Szentséges Úristen! – rémüldözött IV. Béla. – És a lányom? Kinga királyné?…
Él? Nem sebesült meg?!
– Szerencsére nem! Hírnökeink idejében jelezték a tatárok közeledtét, és a király a nagy
túlerő elől a Tátra hegyeiben keresett menedéket. Onnan azonban továbbjön, mert
felségednél kíván biztos helyet találni.
–  Rettenetes, rettenetes – suttogta maga elé a király, és mély fájdalommal vette
tudomásul a szomorú valóságot.
Másnap reggel valóban megérkezett a Poprád folyó partjára Boleszláv lengyel király és
felesége, a magyar származású Kinga.
IV. Béla és lánya sírva borultak egymás nyakába.
– Hozzám igyekeztél, jó atyám? – kérdezte zokogva az egykori magyar királyleány.
– Igen, gyermekem… Földönfutó lettem… Magyarhonban minden elveszett.
– Akkor bujdossunk együtt – szólalt meg szomorúan Szemérmes Boleszláv.
E szavakra a magyar és lengyel vitézek zokogva ölelték át egymást…
Sokáig sírtak együtt e nem várt találkozás résztvevői.
Ám végtére mégsem tétlenkedhettek, hiszen a tatárok átkeltek a hágókon, és hamarosan
utolérhetik őket. Ezért még azon a napon egyesült a két sereg, és megindultak nyugat felé,
a bizonytalan és keserves jövő elébe.
 A KIRÁLYLÁNY VÁNDORKÖVEI

algótarjántól alig nyolc kilométerre, Somoskőújfalu felett emelkedik az erdőkkel

S borított vadregényes Karancstető. E bérc csúcsán még ma is áll az idő által

megtépázott régi kápolna…
A kis épület köveiről, annak építéséről színes-érdekes történetet tudnak az
idevalósiak.
Hajdanában, réges-régen, több száz esztendővel ezelőtt, a vesztes muhi csata után IV.
Béla király a Bükk és a Mátra után a Karancs-hegység sűrű rengetegeiben talált menedéket.
Egy kora tavaszi estén fáradtan érkezett ide a király és hűséges kísérete. Ez a hely pedig
nem volt más, mint a Karancstető alatti lapos, füves terület, a Karancspallaga.
– Rettenetes szomjúság kínoz – szólalt meg váratlanul a király, majd alél- tan hanyatlott
a gyenge gyepre.
–  Vizet, vizet – határozták el gyorsan a hűséges vitézek, majd minden irányban
szétszéledtek, hogy az ájult királynak vizet szerezzenek.
Nagy szerencsére nem is kellett sokáig kutatniuk, mert hamarosan a Karancspallaga
laposán egy bővizű forrásra akadtak. Nosza gyorsan meg is töltötték tömlőiket, hogy az
alélt királynak életadó vizet vigyenek.
Nagyokat kortyolt a király, és nemsokára minden fáradtsága el is múlott.
–  Halljátok, hűséges vitézeim – szólalt meg halk hangon az erőre kapott király. – Ily
pompás vizet, mint ez, még soha életemben nem ittam.
A jelenlevő vitézek ugyancsak így vélekedtek. Nem is mentek el onnan jó ideig, talán
több napot is a Karancs rengetegeiben töltöttek.
Amikor pedig kitakarodtak az országból a fosztogató tatárok, a király két nagy,
tömlőkkel megrakott társzekeret küldött a karancspallagai forráshoz, hogy abból vigyenek
neki a szolgák. Vittek is azok többször egy esztendőben, mert a király annyira megkedvelte
a forrás vizét.
…Történt pedig az évek múltával, hogy a második honalapítónak nevezett nagy király
sírba szállott. Előtte azonban így rendelkezett legkedvesebb leányának, Margitnak:
–  Édes gyermekem, én már nemsokára elhagyom ez árnyékvilágot… De meghagyom
neked, hogy a karancspallagai forrásnál, hálám jeléül, egy kápolnát emeltess.
A király legkedvesebb leánya ekkor erős ígéretet tett haldokló atyjának, hogy utolsó
végakaratát teljesíteni fogja. És ahogy a királylány megígérte, úgyis cselekedett. Egy szép
májusi napon lóhátra ült, és népes kíséretével együtt meg sem állt a szépséges
Karancspallagáig.
Ebben az időben a falu szélén, nem messze az erdőtől, élt egy híres-nevezetes kőműves
mester. Olyan híres volt, hogy még a királyi udvarban is tudtak róla.
–  Kedves mester uram, derék alattvalóm – fordult hozzá a királyleány. – Hordass ide
nekem erős köveket, s itt a forrás közelében építs egy gyönyörű kápolnát. Ez megboldogult
királyatyám végső kívánsága, amit teljesítenem kell.
Ki is ment a híres, de eléggé rátarti kőműves a királylánnyal a Karancspallagára, hogy
kijelöljék a kápolna helyét.
 –  Felséges és szépséges királyleány – hajolt meg illedelmesen a híres kőműves. – Én
tisztelem-becsülöm megboldogult Béla királyunk végakaratát, de azt szeretném, ha ez a
gyönyörű kápolna a hegy tetején, a Karancstetőn épülne fel. Hadd látszódjék messze, hadd
hirdesse nagy és dicső Béla királyunk örök emlékét.
Gondolkodóba esett a királyleány, de végülis tagadólag rázta meg a fejét.
–  Nem, kedves mesterem. Noha a te szavaidban is van igazság, de sírbaszállt atyám
nekem így rendelkezett. Ezért itt fogod felépíteni a forrás mellett a kápolnát.
A híres, de elég rátarti mester nem szólt semmit, csak némán meghajolt. A királylány
szava bizony parancs volt az ő számára is.
Több napig is itt tartózkodott a szépséges királyleány népes kíséretével együtt. Vadászott
és lakomázott, de főként arra ügyelt, hogy minél szebb és jobb köveket hordjanak oda a
környék jobbágyai a somosi építőmester felügyelete alatt.
– Hát akkor fogj is hozzá az építéshez – parancsolta neki a királyleány.
–  Nemsokára így lesz, felséges királykisasszony. Csak az a baj, hogy tönkrement a
mérőónom, s fel kell mennem Budára újat vásárolni.
A királyleány elhitte ezt, és belenyugodott, hogy a kőművesmester később kezdje el az
építkezést. Pár hét elteltével pedig egész házanépével felkerekedett és visszalovagolt
Budára. Igaz, maga helyett egy királyi ispánt hagyott ott, akinek feladatává tette, hogy az
építkezésre ügyeljen.
–  No, mikor kezded el az építkezést? – kérdezte azután a kőművest, hogy az új
mérőónnal hazatért Budáról.
– Én már elkezdeném – felelte a mester –, de a Karancspallagára hordott kövek szőrén-
szálán eltűntek.
– Csak nem lopták el? – fakadt ki dühösen a királyi ispán.
– Nem, nem lopták el – hangzott a válasz. – Csak felvándoroltak a Karancstetőre.
Az ispán azt hitte, nem jól hall.
– Pedig így van – magyarázta a mester. – Nézze csak meg tekegyelmed.
Nem tehetett mást – ha nehezére is esett – felkapaszkodott a csúcsra az elhízott,
kényelem szerető ispán.
–  Adta-teremtette – morogta dühösen. – Csak nem valami boszorkányság van a
dologban?
– Én nem tudom – vont vállat csendes mosoly kíséretében a kőműves.
– Holnap le kell vitetni – adta ki menten a parancsot az ispán.
És másnap csakugyan lehordatta a környék jobbágyaival a köveket a Karancspallagára.
Persze, öreg este lett, mire végzett vele, így a mester már nem foghatott hozzá az
építéshez.
Hanem másnapra megintcsak eltűntek a kövek, s a kőműves nem tudta elkezdeni az
építést… Jelentette az ispánnak a történteket, s az „elvándorolt” köveket ismét a
Karancstetőn találták meg.
– Nem értem az egészet – fakadt ki elkeseredetten az ispán. – Mégiscsak az ördög keze
van a dologban.
– Nem hiszem – nyugtatta meg a kőműves. – Lehet, hogy az égiek hordatják el, mert azt
szeretnék, ha csúcson lenne a kápolna…
 – Lehet benne valami – bólintott a hiszékeny ispán. – De nagy királyunk hagyatkozását,
s főként az élő királyleány parancsát mégis teljesítenünk kell.
S aztán ismét lehordatta a tetőről a kápolna „vándorköveit”. Ám hiába hordatta, mert
másnapra, az éjszaka folyamán megint felvándoroltak a Karancstetőre. A királyi ispán már
se holt, se eleven nem volt, s azon töprengett, hogy örökre elbujdosik, amikor váratlanul
megjelent a királyleány.
– És a kápolna? – volt az első szava.
A királyi ispán sorra-rendre elmondotta, mi történt a kövekkel, hogy azok többször
felvándoroltak a csúcsra, a Karancstetőre.
– De hogyan lehet ez? – fordult álmélkodva a mellette álló mesterhez a királyleány.
Mélyen és alázatos képpel meghajolt előtte a somosi kőműves.
–  Felséges, szépséges királyleány, én mondottam az ispán úrnak, hogy talán az égiek
mégis azt akarják, hogy a csúcson legyen a pompás kápolna… Onnan messzire ellátszik,
sokan látják, és sokan emlékeznek majd derék királyatyád nevére… De az ispán urunk csak
nem hallgatott rám.
– Pedig ez csakis az égiek intelme lehet – szólott elgondolkodva a királyleány. Parancsot
adott, hogy a Karancstetőn építsék fel a pompás kis kápolnát.
A somosi kőműves ismét meghajolt, s másnap a hegytetőn vidám fütyörészés kíséretében
elkezdte építeni a később messze földön híres, szép kápolnát.
– Hanem mester uram – szólalt meg az egyik kőműveslegény, amikor egyedül maradtak
–, nagy esze van ám kegyelmednek!
A kőművesmester erre szélesen elmosolyodott, majd nevetve hozzátette:
–  Jól jegyezd meg, fiam, hogy a hatalmasok eszén is túl lehet járni. Csak több ész kell
hozzá, mint ami nekik van! Meg aztán azt akartam, hogy oda épüljön a kápolna, ahová én
jónak láttam! – Mert a „vándorköveket” nagy titokban a kőművesmester hordatta fel a
hegytetőre!
E furfangos történet „magvát” a somoskói öregek otthonában hallottam.
 BEBEK JUHÁSZ GYÉMÁNTJA

ajdanában, a régi világban, a tatárjárás után a Felső-Bódva völgyében élt egy Bebek

H nevű juhász. Munkáját, nyáját szerető ember volt, aki sokfelé elhajtotta a juhait,
hogy azoknak jó füvet, pompás legelőt találjon. Így járt ő be sok-sok vidéket, de
főként a felső-Bódva-völgyi réteket, legelőket ismerte jól.
Történt pedig, hogy az idő tájt nagy szárazság sújtotta ezt a dimbes-dombos, erdős
vidéket.
Mit volt mit tennie, Bebek juhász ha nem akarta, hogy a juhai éhen pusztuljanak, fel
kellett hajtania azokat a magas hegyek oldalába, a sűrű, sötét erdők mélyébe. Így került el
juhaival a Szád-hegység ismeretlen rengetegébe. Nagy volt ott az erdő, hatalmasak a
szálfák, s még szerencse, hogy két jó pulija hűségesen terelte a nyájat, különben
szétszéledtek volna a homályos, hűs vadonban…
Három nap is eltelt már, amikor Bebek juhász nyája egy hegyi tisztásra ért, ahol egy hűs
forrásból kristálytiszta víz csörgedezett. Maga a pásztor is nagyon szomjas volt már, de
előbb a nyáját itatta meg. Amikor pedig a juhai felüdültek, ő is telitöltötte a kulacsát az
üdítő vízzel.
Miután csillapította szomját, úgy gondolta, ismét telimeríti kulacsát az üdítő vízzel, hogy
máskorra is legyen. Ahogy azonban a hideg forrásba merítette kulacsát, különös dolgot
látott annak a fenekén! Egy öklömnyi, fehér színű kő csillogott ott vakítóan.
Bebek juhász azt hitte: káprázik a szeme. Ám ahogy jobban megnézte, látta, ez nem
képzelődés, ez valóság! Mivel pedig nem volt félős ember – no meg a kíváncsiság is
sarkallta – jobb kezével menten a forrás fenekére nyúlt, és a jéghideg vízből kiemelte az
öklömnyi csillogó követ. Hát bizony elámult attól, amit ott látott! A forró napsugártól
száraz lett a nagy kő, és úgy csillogott- villogott, mintha egy darab napot tartana a
kezében!
– Ez nem lehet arany – gondolta, mivel úgy hallotta, az aranynak sárga a színe.
Ám ha ennyire csillog, mégis nagy kincs lehet – fűzte tovább gondolatait izgatottan, majd
óvatosan a vállán csüngő nagy szőrtarisznyába helyezte.
Ne is mondjam, hogy egész álló nap ezen járt az esze! Még enni is alig evett valamit.
Ha ez csakugyan nagy kincs, akkor én gazdag ember leszek – gondolta izgatott
boldogsággal, és a következő napokban sorra-rendre elgondolta, mit vesz ő ezen a kincsen.
Új, szép házat, sok legelőt, hatalmas birkanyájat.
Csak azt nem tudta pontosan, valóban kincs-e ez? Valóban igazi drágakő, avagy csupán
egy csillogó, de értéktelen kődarab?
A következő napokban éppen esős idő köszöntött be, s Bebek juhász behajtotta a nyáját
a hosszú, szalmatetős hegyi hodályba. Fiatal felesége, aki a hodály melletti tanyaházban
lakott, finom eleséggel, hideg zsendicével és hófehér sajttal várta.
Bebek juhász azonban alig evett ezekből valamit, mert azon töprengett, merjen- e
beszélni feleségének a talált kincsről? Hiszen az asszonynépben nehezen áll meg a szó, és
ha esetleg a földesúr, a báró megtudja, talán el is veszi tőle, mivel az ő birtokán találta!
Jobbnak látta hát hallgatni róla.
 Mivel pedig több napig esett az eső, s a juhokat nem hajtotta ki, gondolt egyet Bebek
juhász, és másnap bekocogott a közeli kisvárosba.
Sokáig kerülgette a kalmár házát – aki ékszereket, gyűrűket árult míg végre megjött a
bátorsága, és benyitott hozzá.
– Apám ládájában, a hagyatékok között találtam ezt a csillogó követ – kezdte illedelmes
köszönés után, mert a kalmárnak sem merte megmondani az igazat.
A fehér szakállú, karvalyorrú kalmár vizsgálni kezdte az öklömnyi követ.
Nézte, nézte a sápadt arcú vén, és egyre jobban kipirosodott az arca, egyre izgatottabbak
lettek a mozdulatai.
– Ez… ez – hebegte meglepetten. – Ez igen… ez – de aztán hirtelen elharapta a szót, mert
úgy gondolta, ettől a tanulatlan juhásztól majd olcsó pénzen megveszi.
Bebek juhász azonban okos ember volt, menten átlátott a szitán, s elkomorodva
kérdezte:
– Kalmár uram, meghálálom a fáradságát. Csak azt mondja meg kegyelmed: ér- e ez a kő
valamit?
– Hogy ér-e? – csattant fel furcsa hangon a kalmár. – Én még egy aranyat is adok érte.
– Csak egy aranyat? Nem lesz az kevés, kalmár uram?
– No, jó – fordult feléje izgatottan az ékszerész. – Mondd meg hát, te mennyit gondolsz
érte?
– Én ezer aranyat! – vágta ki a juhász.
– E-e-e-zer aranyat? – hebegte meglepetten a vén kalmár, és újra a kezébe vette, nézte,
simogatta, vizsgálgatta a fényes nagy követ, miközben magában ezt gondolta: Azt hittem,
buta ember ez a juhász… De tévedtem… Azt ugyan nem tudja, hogy ez igazi gyémánt, de azt
sejti, hogy sokat ér. – Jó, hát megadom érte – nyögte ki a kalmár nagynehezen. – Bár itt
felénk senkinek sem tudom eladni… De majd felviszem Budára.
Bebek juhász elámult a kalmár kijelentésén, mert álmában sem gondolta, hogy ennyi
pénzt kap érte. Valójában csak „mókából” mondta… De ha ez a kalmár ennyit ígért, akkor
az többet is érhet – tette hozzá gondolatban – és most megcsinálhatom vele a
szerencsémet.
–  No, adod hát? – sürgette a kalmár, és a pénzes zacskójából máris számolni kezdte
kifelé az aranyakat.
Ám Bebeket nem ejtették a feje lágyára, úgy gondolta, ha ily könnyen megígért az
ékszerész ezer aranyat, akkor még többet is kivasalhat belőle. Cselhez folyamodott hát, és
hirtelen kivágta:
–  Meggondoltam. A drágakő nem eladó. Illetve tízezer aranyért odaadnám, de annyi
pénze nincs kegyelmednek.
–  Hát annyi csakugyan nincsen – szólott sóhajtva a kalmár. – De ezret szívesen adok
érte!
–  Amit mondtam, megmondtam – felelte a juhász. – Az apai örökségem nem akarom
elherdálni – lódította.
–  Te tudod – morogta mérgesen az öreg kalmár, és magában már a pokolba kívánta az
okvetetlenkedő juhászt, aki nem hagyta magát becsapni.
Miután Bebek juhász meggyőződött róla, hogy nagy kincsre akadt, amit nem szabad
elherdálnia, úgy döntött, majd valamelyik nagyvárosban vagy kétszázezer aranyért eladja,
és így a környék leggazdagabb ura lesz.
Illő köszönés után otthagyta hát a kalmárt, és vidáman hegyi tanyája felé vette útját…
Útközben azonban gondolt egyet, és egy öreg bükkfa odvába rejtette a drágakövet. Jobb
helye van annak ott, hátha útközben rablók vagy útonállók támadják meg. No meg a
felesége orrára se köti a dolgot. Majd akkor szól, ha a szőrtarisznyája teli lesz arannyal.
Hej, hogy fog örülni ennek az asszony!
Várt, várt Bebek juhász. Várta a következő alkalmat, amikor majd eladhatja sok ezer
aranyért a drágakövet.
Közben, hogy hogy nem – lehet hogy a kalmár kottyantotta el –, de a gazdájának, a báró
úrnak, a híres lovagnak a fülébe jutott a drágakő híre…
És egy őszi napon a földesúr maga elé hívatta Bebek juhászt:
–  A minap, amikor a városban jártam, hírét vettem, hogy milyen gazdag ember az én
juhászom. Egy hatalmas gyémánttal dicsekedhet – kezdte az uraság.
Ekkor tudta meg a juhász, hogy ennek a fényes nagy kőnek gyémánt a neve.
– Hetek óta azon töprengek, hogyan tehettél szert erre? – folytatta ravaszul a báró úr. –
Merthogy nem atyai örökséged, az biztos… Márpedig vagy találtad, vagy embert öltél érte!
– Én ölni? – kérdezte ámulva a juhász. – Hát így ösmér engem kegyelmed?
–  Nem, valóban nem így ismerlek… Te idáig még a légynek sem ártottál… Olyan jó
ember, olyan hűséges szolga vagy… Akkor pedig nem marad más hátra, mint az, hogy
találtad… Igaz?
– Igaz – nyögte ki keservesen a szegény juhász, mert attól tartott, hogy végül bíróság elé
idézteti a gonosz földesúr, s börtönbe juttatja. Talán még fel is akasztatja…
– És hol találtad? – faggatódzott az uraság.
Bebek juhász azonban éles eszű ember volt, s rögvest észrevette, mire akar kilyukadni a
báró úr.
– Én ezt az úton találtam, mikor tavaly a városba mentem – lódította.
– A város útján? – kérdezte csalódottan a báró.
– Igen, a város útján. Valami kalmár hagyhatta el – lódította tovább Bebek juhász.
–  A földesúr – noha nagy hatalma volt – jól látta, ezen az eszes juhászon nem tud
egykönnyen kifogni. Fordított hát egyet a kockán.
– Akkor a várost illetné meg – szólalt meg ravaszul.
– Azt bizony – tette hozzá a juhász ugyancsak ravaszkodva.
–  De nagy szamár lennél, ha ezt megmondanád nekik. Különben ki tudja, melyik
kalmáré volt? Lehet, hogy éppen külországié.
– Könnyen lehet.
– Éppen azért, hagyd meg magadnak – ravaszkodott a báró.
– Én is úgy gondoltam – helyeselt a juhász.
–  Csakhogy te az én szolgám vagy ám! És te köteles vagy nekem engedelmeskedni. Én
pedig azt parancsolom neked, hogy add el a gyémántot, és felezzük meg az árát!
Nagy gondba esett szegény juhász! Mit tegyen most? Nagy hatalmú kenyéradó
gazdájával semmiképp sem akart ujjat húzni, de a gyémánt árának felét is sajnálta tőle,
hiszen a báró úgyis gazdag ember volt már! Neki pedig jó lett volna a gyémánt ára!
Lendített volna a szegénységén. Hej, hej, milyen oktondi voltam, hogy nem adtam oda a
kalmárnak ezer aranyért! – töprengett magában. – Hiába, így jár, aki telhetetlen! – okolta
önmagát. És most ráadásul itt ül vele szemben ez a ravasz földesúr, aki – ha nem jár túl az
eszén – a végén még akasztófára juttatja… Istenem, milyen keserves is a szegény ember
sorsa!
Elvigyorodott a huncut báró, mert jól látta, nagy gondot okozott a juhásznak.
–  No, ne ereszd már búnak a fejed – jóságoskodott a földesúr. – Három napi
gondolkodási időt adok, aztán lóra ülünk, s meg sem állunk a legközelebbi ékszerészig!
– Az kevés lesz, báró uram – találta fel magát Bebek juhász. – Nekem kerek hét nap kell,
mert a gyémántot hétnapi járóföldre rejtettem el egy távoli erdőben.
– No, jó – egyezett bele a földesúr. – Hét nap nem a világ. Csak aztán álljad a szavad!
– Rövidesen visszatérek, de nem akármivel! – búcsúzott el a szegény juhász.
A ravasz báró a gyémántra gondolt, ám Bebek juhásznak akkor már máson járt az esze.
Még aznap este feltarisznyázott, s másnap kora hajnalban lóháton útnak indult, és Buda
felé vette útját.
Három nap és három éjjel múlt el, mire a porlepte juhász a királyi vár felé ért.
– Felséges királyunk, IV. Bélával kívánok beszélni – kezdte Bebek juhász, amint a budai
vár főkapujához ért.
–  Nem úgy van az, hékás, hogy csak úgy megyek a királyhoz! Mi dolgod vele? –
tudakolta hetykén egy fiatal kapuhadnagy.
–  Nem más, kedves tiszturam, minthogy egy nagy darab gyémántot hoztam király
őfelségének!
– Gyémántot? – ámuldozott a cifra katona. – No, hadd lássam!
–  Itt van la! – mutatta a juhász a tarisznyát, majd a nagy vászonkendőből kitakarta az
öklömnyi csillogó gyémántot.
Nagyot ámult a kapuhadnagy, és erre bizony nem tehetett mást, mint menten két
fegyveres vitézt adott a juhász mellé, nehogy útközben baj érje a gyémántot, és azonmód a
palota legszebb termébe, egyenesen a trónus elé kísérték a különös jövevényt.
–  Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom – kezdte Bebek juhász, amint
megpillantotta IV. Bélát, és rögvest térdre esett előtte.
– Mi szél hozott ide, ismeretlen vándor? – kérdezte a király.
– A minap egy erdei forrás mélyén találtam ezt a gyémántot. (Nem merte megmondani,
hogy már évekkel ezelőtt.) Először arra gondoltam, gazdaggá teszem magam… De minek
nekem ennyi kincs? No, meg aztán csak bajom volt vele! A kalmár is, a földesúr is be
akartak csapni. Én nem vesződöm vele… Felségednél van a legjobb helye, úgyis szegénnyé
tették az országot a tatárok – s azzal Bebek juhász a király trónusa elé helyezte a hatalmas
gyémántot.
IV. Béla, a magyarok híres királya pedig csak ámult-bámult ezen a nagylelkűségen.
–  Derék ember vagy te, szegény juhász. Úgy látom, jobban szereted a hazádat, mint
tenmagadat. Ezt a nagy darab gyémántot nemcsak magam, hanem az ország nevében is
köszönöm. Nagy hasznát vesszük ennek mostanában. Az árából sok mindent tudunk
vásárolni, hiszen szegények lettünk. Se fegyverünk, se kenyerünk! Mi az, amit a világon a
legjobban szeretnél?
 Hej, nagy gondba esett a szegény juhász! Mit is kérjen a királytól? jól tudta, pénzt nem
tud adni, mivel nagyon szegény most. És megél ő tisztességgel a juhászmesterségből. Azám,
a juhászság! Csakhogy őt a földesúr világgá zavarja, amiért nem neki, hanem a királynak
adta a gyémántot. Így szólt hát IV. Bélához:
–  Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, van nékem egy nagy kérésem:
adjál nekem egy királyi oltalomlevelet, amely megtiltja, hogy a földesuram, a báró úr
bosszút álljon rajtam, amiért nem neki adtam a gyémántot!
–  Héj, fékomadta-teremtette! – csattant fel a király mérgesen. – Méghogy ő bosszút
álljon rajtad? – S azzal máris hívatta az íródeákot, és nemcsak királyi oltalomlevelet,
hanem nemességet is adományozott Bebek juhásznak, no meg aztán kétszer annyi
birtokot, mint amennyi a volt gazdájának, a bárónak volt.
Bizony nagy hálálkodással köszönte meg Bebek juhász a király jóságát.
– Neked pedig, Bebek lovag, mert mától kezdve ez lesz a neved – fordult feléje a király
kötelességeddé teszem, hogy a birtokaid jövedelméből három év múlva, azon a helyen,
ahol a gyémántot találtad, építtess egy erős várat!
És amint a király megparancsolta: Bebek lovag a szádi erdőség egyik csúcsán felépítette a
szépséges Szádvárát, és megalapítója lett annak a híres-neves famíliának, a Bebekeknek,
akik századokon át csaknem az egész Felföld urai voltak… így lett a Bódva vidéki szegény
juhászból gazdag földesúr, és így segítette elő a talált gyémánt Szádvár felépítését.
 KINGA KIRÁLYNÉ GYŰRŰJE

esszi, túl az égig érő Tátra havas csúcsain, túl a szelíd hajlani lengyel dombokon,

M folydogál a kék Visztula. Partján még ma is áll az ősi Wawel vára, a mesés, ódon
szépségű Krakkó városában.
Itt élt hajdanán a daliás termetű, de halk szavú Boleszláv lengyel király
feleségével, a csudaszép Kingával, IV. Béla magyar király egyik leányával.
A vad tatárok nemcsak a magyarok földjét, hanem Lengyelhont sem kímélték. Futott
előlük mind, aki élő.., A lengyel királyi pár végülis az erdélyi havasok egyik zegzugos
völgyében, egy sóbánya mély üregében keresett menedéket.
Már talán egy éve is ott éltek, amikor egy lengyel vitéz érkezett, s hozta a nagy hírt: Batu
kán vad martalócai hazatakarodtak…
Nosza, fölkerekedett hát a királyi pár, bár jól tudták, hogy egy elpusztított ország vár
reájuk. Ám alighogy elhagyták a sóbányát – ami különben a királyné hozománya volt
amikor elébük toppant egy szakállas vén koldus.
–  Jó uram s kegyes úrnő, adjatok egy falatot, ha Istent ismertek! – könyörgött a
toprongyos aggastyán.
Erre a szépséges, szőke Kinga kettétörte az útra készített lepényt, s a koldusnak
nyújtotta.
– Nagyon köszönöm, ismeretlen úrnő! – hálálkodott az öreg. – Nem is felejtem el soha –,
s azzal megcsókolta a királyné kezét, ott, ahol a drágaköves aranygyűrű csillogott.
Ezután a királyi pár és a hírnök tovább folytatta útját az elpusztított Lengyelország felé.
Mentek, mendegéltek hegyen át, völgyön át, amikor egyszer csak elértek a Magas-Tátra
zordon birodalmát. Közben leszállón az este, s az elcsigázott királyné egy lépést se tudott
tovább menni. A hírnök és a király erdei mohából puha fekhelyet készített neki. Ám hiába
volt a test fáradtsága, a szelíd, gyönyörű Kinga szemét messzire elkerülte az álom…
Hogyne, hiszen alig evett valamit a hosszú úton, mostanra meg már egy mákszemnyi
betevő falatjuk se maradt. De ő mégsem magára, hanem a két kísérőjére gondolt, akik most
is éhesen szenderültek álomba.
–  Ó, bárcsak adhatnék szegényeknek akár egy harapásnyi kenyeret – búsongott
magában a rengeteg riasztó csendjében.
Hanem akkor – álomnak rémlett – az egyik közeli, magos fenyő mellől nesztelenül
előlépett egy sötétzöld ruhás karcsú alak. Kinga királyné ajka hirtelen sikoltásra nyílt – azt
hitte, valami rabló.
–  Ne félj tőlem – hallatszott egy suttogó leányhang. – Én az erdő tündére vagyok. Erdő
apó, a mi gazdánk, akit te nemrég megvendégeltél, most elküldött engem, meghálálni
jóságodat… Azt üzeni neked, hogy fényes gyűrűdbe varázserőt lehelt. Bármi kívánságod
legyen, csak forgasd körül háromszor az ujjadon. Ám jól vigyázz! Csak hármat kívánhatsz, s
erről nem szólhatsz senkinek sem… – Aztán a karcsú alak a hirtelen támadt fényesség
közben, illa berek, nádak, erek, csak eltűnt!
Kinga királyné egy darabig azt hitte, káprázat játszott vele, ám kíváncsisága nem hagyta
nyugodni. Fölkelt hát moha fekhelyerői, és a még parázsló tábortűz mellé telepedett. Aztán
úgy cselekedett, ahogy a tündér mondotta.
– Jóságos jótevőm! Adj minékünk hétnapi eleséget – suttogta.
Hát uramnak fia, halljunk csak csudát! A tábortűz mellett, a hűvösen bólogató, magas
fenyők alatt gombamódra nőttek ki a földből a zsákok, a batyuk, az iszákok.
Az eleddig kételkedő Kinga királykisasszony megbátorodott, és most már egymás után,
sorra bontotta ki valamennyit. Friss cipók, sajtok, füstölt oldalasok hullottak ki belőlük.
Reggel, amikor a korgó gyomrú király és a hírnök fölébredtek, ugyancsak elámultak. A
királyné azonban még hites urának sem árulta el, kinek köszönhetik a csodás eleséget.
Mindhárman jól belakmároztak, új erőre kaptak, s másnap aztán elérték a határt is.
Arcra borulva megcsókolták az anyaföldet, úgy adtak hálát megmenekülésükért a
Teremtőnek.
– Mi már nem éhezünk, de a szegény lengyel nép még igen – mondta magában a jóságos
királyné, s aztán egy óvatlan pillanatban – amikor a király és a hírnök nem figyeltek reája –
háromszor egymás után megforgatta gyűrűjét, s közben ezt suttogta:
– Ó, jóságos jótevőm! Küldj népemnek ezer társzekér gabonát!
Alighogy kimondotta, máris nagy dübörgés támadt mögöttük. A király és a hírnök azt
hitték, visszatértek a tatárok, de Kinga csak mosolygott, majd az urához fordult:
–  Felséges férjuram, ezt az ezer szekér gabonát most hazavisszük Lengyelhonba, s
szétosztjuk a mieinknek. Hadd legyen kenyerük s vetőmagjuk szegényeknek!
Harmadnap egy domboldalra értek, ahonnan már jói látszottak Krakkó várának, a
Wawelnek kiégett tornyai. A királyné szeme könnybe lábadt.
– Ó, bárcsak idehozhatnám erdélyi sóbányámat! Annak jövedelméből újjáépíthetnénk a
várat!
És ekkor eszébe jutott a gyűrű. Megforgatta hát háromszor, miközben ezt suttogta:
– Jóságos jótevőm! Hozd ide hozományomat, királyi sóbányámat!
E pillanatban a királyné legnagyobb ámulatára a drágaköves gyűrű lesiklott az ujjáról,
majd sisteregve belefúródott a domboldal földjébe.
A király és a hírnök menten nekiláttak a keresésnek, de bizony hiába. Nagyon elbúsult
erre a királyné, hiszen a szép gyűrűt menyasszony korában kapta a halk szavú
Boleszlávtól… El is határozta, megkeresteti, kiásatja, akármennyi időbe telik is!
Alighogy hazaértek a lerombolt Krakkóba, máris futárt küldött bányászokért
Magyarországba. Jó félesztendőre rá meg is érkezett a száz magyar bányász, s ott, azon a
helyen, a Wieliczkai domboldalon, ahol a gyűrű a földbe fúródott, serényen nekiláttak a
munkának.
Hetvenhat nap és ugyanannyi éjjelen dolgoztak már, de hiába. Ám a hetvenhetedik
napon ugyancsak elámultak attól, amit ott láttak: a kiásott, hatalmas üregben, egy óriási
sóoszlop kellős közepében tűzpiros-aranyion ott csillogott a királyné gyűrűje!
Azon a helyen aztán, a Wieliczkai domboldalban, nagy sóbányát nyitottak, mely az
erdélyinek a szakasztott mása volt. Fel is épült jövedelméből az ódon Krakkó szépséges
Wawel vára.
Ott lent, a bánya mélyén mind a mai napig vakítóan csillog-villog a szépséges Kinga
királyné sóból kifaragott szobra is, a legenda pedig nemzedékről nemzedékre tovább száll.
 KŐRÓZSA

ajdanában élt Putnok várában egy igen gazdag nemesúr. Tündöklő szépségű leánya

H volt, maga a király akarta feleségül venni. Ám a várkisasszony egy upponyi

juhászlegényt szeretett. Titokban, a Bán völgyén át lovagolt fel hozzá, és gyakran az
Alsóerdőben találkoztak. Ott, abban az időben egy szép kis kerek tisztás volt.
Hogy, hogy nem, de a király tudomására jutott, hogy a várkisasszony az upponyi
juhászlegényt szereti. Parancsot adott hát katonáinak, hogy a bojtárfiút élve vagy halva
vigyék a budai várba.
Jöttek is a vitézek, keresték a juhászlegényt.
– Az Alsóerdőn van, Nekézseny határában – felelte riadtan a juhászlegény édesanyja.
– Vezess hozzá – parancsolta a kapitány, – Fiadat a király őfelsége elé kell vinnünk.
Az asszony reszketve engedelmeskedett. Jól tudta pedig, hogy miért keresik a fiát, csak
hát a király vitézeivel nem mert ujjat húzni.
–  Csak egy nagy csokor rózsát szedek még neki – esdekelt a vénasszony. – Nagyon
szereti a lelkem. Ha már úgyis elviszik tőlem, legalább erről emlegessen meg.
A katonák kénytelen-kelletlen beleegyeztek, és az öreg néne hamarosan egy nagy csokor
rózsával tért vissza. Így ballagott ő a katonák előtt az Alsóerdő felé. Már messziről
odahallatszott a juhnyáj kolompszava.
Nem is bírta sokáig a fájó szívű édesanya, nagyot kiáltott:
– Fuss fiam, fuss a rengetegbe! – Katonák jőnek érted, s visznek a tömlöcbe!
A vitézek erre rátámadtak az anyára, bíborpiros vére ráhullott a fűre, rácseppent a
virágra, s vörösre festette.
– Ne bántsátok – parancsolta a kapitány. – Nem lesz, ki mutassa minékünk az utat.
Meghallotta a nagy kiáltozást a juhászlegény is. Előjött az erdőből a hamvas völgyi rétre.
– Gyere csak közelebb! – kiáltott feléje a kapitány.
A szépséges szép várkisasszony is éppen véle volt.
– Jaj, ne menj! – könyörgött a bojtárfiúnak.
– Mit akartok tőlem? Mért bántjátok anyámat? – fordult a juhászlegény a kapitány felé.
– A királynak van beszédje veled – válaszolta a cifra vitéz. – Jer velünk Budára! Mert biz
ha szépen nem jössz, elviszünk mi csúnyán is. Ez felséges királyom szigorú parancsolatja.
És abban a pillanatban már száz íjász feszítette az ideget.
– Nem engedem a kedvesem! – kiáltott a várkisasszony, és szorosan átölelte a fiút.
– A király parancsára! – intett akkor a kapitány, és száz nyílvessző zúgott a hegy oldalán
álló juhászra és kedvesére.
A vén juhászné felébredt aléltságából, s kezében a rózsacsokorral szélsebesen odafutott a
két halotthoz, s virágjait reájuk szórta.
– És ekkor – a vitézek ámulatára – a várkisasszony és a juhászlegény holtteste hatalmas
kősziklává változott.
A kapitány nagymérgesen szigorú parancsot adott, hogy a sziklát mozdítsák el, s a juhász
helyett vigyék a királyhoz. Hiába való volt azonban minden próbálkozásuk. Százan is
feszítgették, de az csak állt, állt erősen. Ráadásul a kővé vált rózsák tüskéi kegyetlenül
összevérezték a vitézek kezét. A király vitézei dolguk végezetlen tértek haza.
A kővé vált putnoki várkisasszony meg az upponyi juhászlegény pedig egymást átkarolva
maradt ott, szép alakjukon rózsák díszlenek. Őrzik a völgyi rétség sejtelmes csendjét,
örökkön-örökké.
 ARANYGEREZD

alamikor réges-régen – lehet annak már hetedfélszáz esztendeje is – nagy zűrzavar

V uralkodott Magyarhonban.
A gazdag főurak, akiket a nép kiskirályoknak nevezett, egymás ellen harcoltak,
hogy nagyobb birtokot szerezzenek maguknak. Közel tizenkét esztendeig dúlt
közöttük az ádáz küzdelem, amikor egy Itáliából idekerült király, a magyarul Károly
Róbertnek nevezett Anjou-uralkodó rendet teremtett közöttük.
Az ő seregében szolgált egy talján vitéz, Antónió – magyarosan: Antal. Ez a barna képű,
vidám legény nemcsak a kardot forgatta jól, hanem a lanton is gyönyörűen játszott.
Egy alkalommal, amikor a király kíséretében a Hegyalján járt, az egyik faluban
megismerkedett egy csudaszép magyar jobbágyleánnyal. Ne is mondjam, de hamarosan
megtetszettek egymásnak! Talján Antal, akit a nép így nevezett, engedélyt kapott a
királytól, hogy megkérje a szép jobbágyleány, Juli kezét.
– Ha a lány és szülei is akarják, semmi kifogásom ellene – szólott bölcsen a király.
Épp itt volt a baj! Mert bár Julinak megtetszett a csinos olasz legény, de apja- anyja
hallani sem akartak az idegenről.
– Nekünk dolgos kezű vő kell, aki szánt-vet, arat, kaszál, kapál. Erre pedig nem alkalmas
ez a tálján vitéz – mondották. És hiába volt sírás, hiába volt könyörgés, egy jottányit sem
engedtek.
Egy borongós őszi napon aztán felszedelődzködött a király tábora, hogy a vitézek meg se
álljanak magos Budavárig… Persze Antóniónak is velük kellett tartania.
Telt-múlt az idő. Egyik év a másik sarkát taposta. Magyarhonban a népre boldog, békés
napok következtek.
– No, Antónió, fiam – fordult a király egyik napon a lantos vitézhez. – Mi a szándékod?
Visszatérsz Itáliába, vagy itt választasz magadnak békés mesterséget?
–  Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, én már magyar földről nem
megyek el soha… Ide húz a szívem.
– Még mindig szereted a hegyaljai leányt? – mosolyodott el a király.
– Sose fogom elfelejteni, felség, míg ezen a világon élek.
– Nagyon megsajnálta a szegény lantos vitézt a jószívű király.
–  Jól van, Antónió, megértelek téged… Miután hűséges, jó vitézem voltál,
megjutalmazlak. Válassz magadnak bárhol az országban annyi földet, amennyit egy nap
alatt gyalog bejársz… És ha ilyen gazdag leszel, nem hiszem, hogy tiltanák tőled a leányt! S
ráadásul nemessé is teszlek.
–  Köszönöm felséged jóságát – borult térdre a lantos vitéz. – De ha lehetne, én a
Hegyalján szeretném.
–  Szívesen teljesítem, hiszen a lázadó magyar uraknak ott is voltak birtokaik. Azokból
foglalj el magadnak!
Talján Antal a Hegyalja legszebb részén, a Bodrog és a zempléni hegyek közötti dombos
vidéken választotta ki magának a birtokot.
A környékbeli magyar urak árgus szemekkel figyelték, vajon mit tesz és hogyan boldogul
majd ez a tálján közvitézből lett magyar nemes?
Ám az itteniek legnagyobb meglepetésére Antal úr felszántatta ugyan jó mélyen a földjét,
de nem búzát, hanem vesszőket „duggatott” bele.
Mert hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, az egykori lantos vitéz, miután
megkapta a királytól a birtokot, hazautazott, s visszatérőben sok köteg vesszőt és
kertészeket hozott magával.
Az egész Hegyalja kíváncsian várta, mit terem majd a számtalan, földbe bújtatott vessző.
Bizony eltelt jó pár év, s ezalatt csak zöld leveleket lengetett az állandóan fújó hegyaljai
szél.
Hanem négy-öt esztendő múlva!
Pompásabbnál pompásabb, aranyló szőlőgerezdeken csillogott a kora őszi napsugár.
No, most ámultak-bámultak csak igazán a Hegyalján! Hallottak ugyan már a szőlőről, de
hogy itt megteremne, azt bizony nem hitték!
Vidám nótázások közepette folyt le az első hegyaljai szüret. A bánatos magyar dalok
mellett felhangzottak a jókedvű, pattogós olasz énekek is. Egyedül a gazda gubbasztott
szomorúan, a keze nem nyúlt a lantja után, s a szája sem nyílt dalra.
– Miért búsulsz, jó urunk? – kérdezte végre az egyik tálján kertész.
–  Gazdag vagyok, a szőlőim szépek, valóságos aranygerezdek, de boldog mégsem
vagyok, hiszen Juli nem a feleségem – felelte a vitézből lett nemesúr.
– Hát miért nem kéred meg újra a kezét? – faggatta tovább honfitársa. – Hiszen nagyon
gazdag vagy!
– Üzentem már egyszer – felelte a Hegyalja első szőlőbirtokosa. – De a szülők csak a régi
nótát fújják: nekik olyan vő kell, aki segít a földjükön dolgozni.
– Mondok én valamit, jó uram – hunyorított a furfangos hírben álló talján kertész.
– Ki vele gyorsan! – sürgette a gazda.
–  Telepedj le a leány falujában, persze álruhában. Szegődj el a helyi birtokoshoz, s
férkőzz a szülők bizalmába! Legjobb, ha szakállt, bajuszt növesztesz, úgy egy lélek sem
ismer rád! Magyarul meg már amúgy is tudsz, senki sem fog rád gyanakodni.
– És Julika?
– Neki majd titkon megmondod, ki vagy.
Amit Antal úr és földije megbeszéltek, úgy is lett. A gazdag szőlőbirtokos álruhában
letelepedett Juli falujában, s úgy égett keze alatt a munka, hogy a csodájára jártak. Aztán
egy-két hónap elteltével kezdett járogatni a leányékhoz.
A szépséges Juli persze hallani sem akart az udvarlásról, mert még mindig a lantos vitézt
szerette… Egy este azonban felfedte kilétét Talján Antal.
Juli boldogságát leírni sem lehetett!
Egy év elteltével aztán az álruhás szőlőbirtokos megkérte a leány kezét.
–  Ohó, kedves barátom – emelte fel ujját az apa. – Igaz, hogy nekem dolgos vő kell, s
terád a rosszakarat is csak dicsérő szót ejthet, de én bizony már nem elégszem meg
egyszerű szántóvetővel. Nekem kertész kell, aki olyan vesszőket ültet, mint a kóbor talján!
Nem akarok nála alábbvalót.
–  Hacsak ez a kend kívánsága! – nevetett fel az álruhás birtokos. – Hozatok én
kegyelmednek annyi vesszőt, hogy a földjét háromszor is teleültetheti vele!
 – Ugyan, honnan volna neked annyi pénzed? – csodálkozott az öreg.
– Nem kell ahhoz pénz – somolygott Talján Antal.
– Dehogyisnem! Másként nem ád az a kótyonfitty olasz! – hitetlenkedett a másik.
– Ha én akarom, ád, mivelhogy magam vagyok az.
No, elámult erre a nyájas öreg! És most már megenyhült a szíve, hiszen ezután annyi
szőlővesszőt kaphat a legénytől, amennyit csak akar! Meg hát a lányát is nagyon szerette, s
bizony meghatotta őt a lantos legény hűséges szerelme.
Nem is volt már semmi akadálya a hét országra szóló lakodalomnak… A híres lagzin
pedig megjelent maga Károly Róbert, a király is… Az csak természetes, hogy az
aranygerezdek pompás borát itták!
És idővel a többi olasz is talált magának a Hegyalján feleséget. Utódaik egész falvakat is
benépesítettek, s ennek az emlékét őrzi mind a mai napig Bodrogolaszi és Olaszliszka
neve.
És azóta, évszázadok óta a pompás tőkék arany gerezdjeit ringatja a szél a Hegyalján,
Szerencstől Sátoraljaújhelyig.
Mindez pedig Anjou Károly Róbert uralkodásának egyik nevezetes eredménye…
 ÉG A FAVÁR!

átyás, akit 1458-ban nagybátyja, Szilágyi Mihály segítségével királlyá

M választottak, ekkor mindössze 15 esztendős volt.

A cseh rabságból hazatérő királyt nagy örömmel fogadta az ország népe.
–  Végre van magyar királyunk, aki megoltalmaz minket – hangoztatták
széltében-hosszában.
Az oltalomra pedig igen nagy szükség volt, hiszen többfelől is veszély fenyegette az
országot. Délről a török tört be gyakran, nyugatról III. Frigyes császár acsarkodott, a
velenceiek pedig sóvár szemmel figyelték az adriai vizeket. Még Lengyelország sem
viseltetett barátsággal irántunk.
A legközvetlenebb veszélyt azonban a Felvidékre befészkelődött, rablókká züllött cseh
husziták jelentették.
1460. április havában, Heves megye északi részébe, a Mátra vidékére is betörtek.
Zagyvafői Andrisko és Urik huszita vezérek zsoldosserege állítólag hatezer lovasból és
gyalogosból állott. (Némelyek szerint ugyan csak hatszázan voltak, de ki tudná már ezt
megmondani annyi év után?)
Szó, ami szó, április 24-én minden ellenállás nélkül elfoglalták a Muzsla-hegy közelében
fekvő Patát, sőt a falu felett emelkedő Várhegyet is megszállták. Ezt az avar korból
származó erősséget kijavították, tartós gerendákból várszerű erődítményt emeltek a
tetején. Úgy gondolták: innen ellenőrizhetik a gazdag vidéket, s majd ha kirabolták,
továbbállnak.
Héderváry László egri püspök még azon éjjel lovas futárt menesztett Budára, és levélben
kérte Mátyás segítségét.
A fiatal király azonnal intézkedett. Gyors utasítására Rozgonyi Sebestyén 2ooo vitézzel
május elsején elérték Patát, majd a helység alatti dús mezőn fel is ütötte táborát.
Nagy riadalom támadt a cseh rablók soraiban.
– Itt pusztulunk, hiszen vannak vagy húszezren – jajveszékelt az egyik zsoldos.
–  Még ezren sincsenek, te gyáva – torkollta le a nemcsak bátorságáról, hanem
kegyetlenségéről is híres Zagyvafői Andrisko.
A katona elhallgatott, mert tudta, a rablóvezérrel nem jó ujjat húzni. De alighogy
befejezték a vitát, máris fegyverek csörgése hallatszott fel hozzájuk a patak másik partjáról.
– Riadó! Riadó! – adta ki a parancsot Andrisko.
Váratlanul egy cseh futár érkezett a Várhegyre, és lihegve újságolta:
–  A magyarok megtámadták a Hatvanból és Gyöngyösről hazatérő portyázóinkat, és
mind egy szálig levágták őket!
Bezzeg elszállott már Andrisko vezér hetykesége!
– Ezek bennünket is felaprítanak! – ijedezett a futár.
– Egyezkedjünk velük – hallatszott innen is, onnan is.
A zsoldosvezér azonban nemcsak kegyetlen, hanem ravasz is volt. Rögtön belátta, itt
mást nem tehet, mint hogy szabad elvonulást kér.
Menten hívatta hát a papját, és levelet íratott vele a magyarokhoz.
 –  No, te Úr szolgája! Válassz magad mellé húsz kemény vitézt, s indulj a levéllel a
pápista magyarokhoz!
A huszita prédikátor bizony nem valami nagy örömmel fogadta a zsoldosvezér parancsát.
Ám sokáig nem tétlenkedett, mert tudta: az idő sürget.
Beletelt talán két óra is, mire a visszatérő csehek felkapaszkodtak a meredek Várhegy
tetejére.
Andrisko már türelmetlenül várta őket.
– Mit válaszoltak?
– Mindent elutasítottak, nem tárgyalnak velünk.
– Ó, a gyalázatosak! – sziszegte Andrisko. – Igazán jöhetne már Urik is a csapatával!
(Urik, a másik huszita vezér, seregének jó részével még északon tartózkodott.)
Ezalatt a magyar csapat az egri püspök odaérkező seregével is megerősödött. Rozgonyi, a
seregek fővezére, a csehek nem kis ijedtségére, ostromgyűrűt vont a Várhegy körül.
–  Még ma felmegyünk a cseh komákhoz, és kiporoljuk a nadrágjukat – szólott hetykén
az egri sereg parancsnokához.
A püspök úr vitéze azonban nem lelkesedett a dologért.
–  Fáradtak a katonák, hiszen sokat gyalogoltak. No, meg a zsold miatt is morognak.
Holnap talán utánunk küldi a püspök úr, s akkor megjő a harci kedv is.
Rozgonyi Sebestyén éktelen méregbe gurult.
– Talán biza imával akar harcoltatni a püspök úr őkegyelmessége? – kiáltotta mérgesen.
– Márpedig én nem mulasztom el a kínálkozó alkalmat! A csehek most félnek, hiszen békét
kértek, holnapra viszont felmentő seregük is érkezhet.
Az egri vezér nem tehetett mást, mint elfogadta a királyi fővezér parancsát: még aznap
késő délután ostromra indultak a Várhegy ellen.
A patai Várhegy nyugat felől, a Danka-patak fölött igen meredek. Ezért Rozgonyi a
királyi csapatokat vezényelte ide, míg a Várhegy keleti oldala (ami már alacsonyabb, lankás
dombvonulatba megy át) az egriek harci területe lett.
Szóltak a kürtök, peregtek a dobok, s kis idő múltán a Rozgonyi-sereg már csaknem fenn
volt a Várhegy tetején.
Hanem ekkor, a fővezér nagy meglepetésére, hírnök érkezett az egriek szárnyáról: a
husziták kitörtek a várból, immár a falu felé közelednek.
– Mordizomadta-teremtette! – morogta mérgesen az ősz Rozgonyi, majd csapatainak jó
részét kénytelen volt a keleti szárnyra vezényelni.
E vitézek aztán egykettőre helybenhagyták a cseheket. Fejvesztetten menekültek vissza
a csehek a várba, s hevenyészett sáncaik közé vették be magukat.
Hamarosan leszállt az éj, majd kiadós, nagy csöppekben megeredt az eső. A magyar sereg
kénytelen volt a falu alatti mezőn lévő sátraiba visszavonulni.
Hogy az egri katonák parancsnoka mit kaphatott az ősz Rozgonyitól, arról jobb nem
beszélnünk!
Másnap déltájra kitisztult az idő, de az egriek zsoldja csak nem érkezett meg.
– Ilyen körülmények között nem vállalhatom az ostromot – jelentette ki a parancsnok.
–  Ne is vállald, öcsém! Inkább bújjatok vissza uratok szoknyájához – replikázott
gúnyosan a királyi vezér.
 Így történt aztán, hogy az egri püspök fegyveresei a következő éjjel dicstelenül elhagyták
Patát.
Rozgonyi Sebestyén napokig ott tartózkodott még, de végül mégsem kezdett újabb
ostromot, elégtelennek tartván hozzá a seregét. Végül egyik éjjel ő is elvonult Patáról,
méghozzá a Tarna-völgyében lévő Szentgyörgyre. (Ma Feldebrő a helység neve.)
A csehek, mindezt látva, ugyancsak elbízták magukat, s a várat még jobban
megerősítették.
A környék népe pedig megszenvedte a magyar csapatok elvonulását. A vérszemet kapott
cseh rablók most már nyugodtan raboltak, fosztogattak, közben pedig rengeteg élelmet s
fegyvert halmoztak fel a Várhegyen.
1460. július havának első napjaiban futótűzként terjedt el a hír a Mátra vidékén: Mátyás
király Gyöngyösön szállt meg, s Pata várának ostromára készül.
A szóbeszéd igaznak bizonyult.
Az i ú, még szinte gyermek Mátyás egy pompás almásderes paripán ülve vezette a közel
hatezer főből álló, csillogó fegyverzetű királyi sereget.
Méltó atyjához, a nagy Hunyadi Jánoshoz, ki seregével egykoron végigvonult a Mátra
vidékén – suttogták itt is, ott is.
A fősereg július 4-én érkezett Pata alá. Itt várta már a futár által odarendelt Rozgonyi-
féle had.
A király ezután személyesen átvette az egész sereg fölött a parancsnokságot, majd a
Csóka nevű nagyágyút felhúzatta a mai templomdomb tetejére. A kisebb ágyúk egyenlő
távolságban a mai Fő utcán, a Pásztora menő út magasabb részein helyezkedtek el.
Éppen 12 óra volt, amikor a király a falu alatti mezőn egybegyűjtött seregéhez rövid,
lelkesítő beszédet intézett, aztán hadrendbe állította a sereget, majd parancsot adott a
Várhegy megtámadására. Miután az alacsony, keleti oldal volt a legkönnyebben járható,
ezért a sereg jó része ebben az irányban indult meg. Eközben a király jelt adott a tüzelésre.
A tizenegy ágyú egykettőre bömbölve okádta a tüzet, és hamarosan beszakította az
erődítmény nyugati részét. A fából, vesszőből font, palánkkal erősített favár jó része lángba
borult.
Hirtelen eszeveszett félelem lett úrrá a cseh rablókon. Azt se tudták már, mit tegyenek.
A tüzet oltsák-e, vagy a hegyen fölfelé nyomuló magyarok ellen harcoljanak? Végül is
hagyták a tüzet, és inkább Mátyás seregei ellen fordultak.
Kegyetlen, öldöklő harc kezdődött. A csehek kiváló katonák voltak, akik immár évek
hosszú sora óta egyik ütközetet a másik után vívták.
De a magyarok se voltak akármilyenek!
Közülük nem is egy talán már Nándorfehérvárnál is ott küzdött a nagy Hunyadi oldalán.
Hiábavaló volt azonban a csehek bátorsága, a magyar sereg győzedelmeskedett. Az idegen
rablóknak menekülniök kellett a Várhegy sáncai mögé.
– Vivát Mathias Rex! Éljen Mátyás király! – zúgott fel a magyar sereg éljenzése.
A csehek csak ekkor tudták meg, hogy az ostromot maga a király vezeti.
–  Akkor pedig több sereg is várható – szólt reszketve Andrisko. – Kérjünk gyorsan
fegyverszünetet, hátha közben megjön Urik felmentő serege!
Hamarosan többtagú küldöttség indult a király Danka-parti sátrához. Az i ú Mátyás
kimért, hideg udvariassággal fogadta őket. Természetesen anyanyelvükön beszélt velük,
hiszen annak idején prágai fogságában megtanult csehül. Sőt még a négynapos
fegyvernyugvást is elfogadta.
A magyar sereg tisztjei meglepetéssel hallották az egyezséget.
–  Hiába, csak gyermek még ez a király – suttogták itt is, ott is. A csehek végül
félrevezetik.
–  Ne féltsétek ti a felséget! – nyugtatta meg a kétkedőket Rozgonyi. – Jól tudja ő, mit
akar.
A király a fegyverszünet alatt sem tétlenkedett. Július 8-án reggelre teljesen körülzáratta
a patai Várhegyet, onnan a csehek már csupán madárszárnyon menekülhettek volna el.
8-án reggel aztán végső rohamra indult a magyar sereg. Alig perdültek meg azonban a
dobok, amikor fehér zászlóval a kezében maga Andrisko zsoldosvezér közeledett a
magyarok vonalához.
– Vezessetek felséges uratokhoz! – kérte.
A támadás hirtelen leállt, s Zagyvafői Andriskót Mátyás sátrába kísérték.
Az országos rabló mélyen megalázkodva hajtott térdet a király előtt, szánva- bánva a
magyarok országában tett rablásait. Istenre s az Úr Jézusra hivatkozva kérte Mátyást,
hagyja meg az ő és társai életét.
– Elvonulunk innen, meg sem állunk a morvák földjéig – ígérte.
–  De így legyen ám – szólott fenyegető hangon az i ú király. – Egyébként is tudunk
minden lépésetekről!
– Van azonban egy alázatos kérésünk felségedhez – esdekelt a ravasz Andrisko. – Hagyd
meg fegyvereinket, hogy szabad vitézekként távozhassunk innen!
–  Arról tégy le, te haramiavezér! – förmedt rá Mátyás. – Alávaló betolakodók vagytok,
akik évek óta fegyverrel pusztítotok, raboltok honunkban! De hogy lásd, nem halt ki még a
világból a könyörület, elmehettek. Ám csak fegyver nélkül távozhattok, különben kardélre
hányunk benneteket.
A jelenlévő nádor és az egri püspök ámulva látta s hallotta a gyermek király határozott s
bátor fellépését.
(Mondták is egymásnak később: e gyermekből még nagy király lesz egyszer. Már most
tudja, mi az igazi uralkodók erénye: bánj irgalmasan a legyőzőitekkel.) Mátyás pedig
keményen szólott a zsoldosvezérhez:
– Most pedig lódulj innen, különben fejed vétetem!
A zsoldosvezér megvert kutyaként kullogott ki a király sátrából. Ezután jó kétórányi idő
múlva a cseh zsoldosok a Várhegyen hagyván fegyvereiket, a Pásztó felé nyitva hagyott
részen megszégyenülten elkullogtak.
A magyar sereg hatalmas éljenzés közepette vonult be az üresen hagyott favárba.
A király pedig még azon órában kemény parancsot adott, hogy a nagyrészt fából készült
erődítményt gyújtsák fel.
Nagy, égig érő, vörös lánggal lobogott a favár. Fénye messzi földekre világított, fennen
hirdetve az ifjú Mátyás király első győzelmes csatáját!
A király pedig a diadal emlékére városi rangra emelte Patát, és az 1460 júliusában
kiállított oklevelében a patai jobbágyokat örök időkre felmentette a „kamara haszna” nevű
országos adó alól.
Mátyás később is szívesen tért vissza Patára, amikor a Verebélyen élő rokonait látogatta.
Azon a dombon pedig, ahol a Csóka nevű nagyágyúja állott, 1470 körül egy díszes
templomot emeltetett.
Az ősi templom átalakítva bár, de ma is áll, s évszázadok óta hirdeti a nagy király
diadalát és kegyes bőkezűségét…
 A BÖLÉNYVADÁSZ

avaszi napsugár bujkált a fák között. A madarak rendületlenül csivogtak,

T csippegtek, nem győztek betelni a mézes virágillatú, nemrég érkezett kikelettel.

–  Csuda meleg lesz máma – szólt szomszédjához egy fiatal upponyi jobbágy, és
daróczekéjét ledobta.
–  Csak gyönnének má az urak – morgott vissza Káló Dávid, szintén upponyi
jobbágy, kit társával együtt vadászatra rendeltek ki.
Mindketten a völgyi út mentén, egy sűrű iszalagbokor tövében ültek. Várták a diósgyőri
urakat, a várkapitányt meg budai udvarbéli más főembereket, kiknek kedvük szottyant az
upponyi völgy bölényeire vadászni.
A dédesi uradalom vadőrje rendelte ki őket, de az sem mutatta még idáig az ábrázatát.
– Több embert is híhattak vóna – szólalt meg újra a fiatal jobbágy, Susó Dani.
A vén jobbágy éppen felelni akart, mikor Metéczy Ambrus, az uradalom vadőrje jelent
meg az útkanyarban.
–  Gyön nemzetes Metéczy uram! – ugrott föl Dani. – No, csakhogy vége van má a
céltalan várakozásnak.
Ám a két jobbágy legnagyobb ámulatára csupán másodmagával jött, méghozzá gyalog.
Mikor a vadászok közel értek, a két jobbágy illedelmesen levette süvegét, és alázatosan
köszönt.
–  Tán elmarad a vadászat? – fordult később a vadőr felé Dávid bátya, és végigmérte a
másikat, egy középtermetű, zömök, vállas, kissé szögletes arcú, a szokottnál nagyobb orrú
úrfélét.
Metéczy uram elmosolyodott:
– Hát ezt honnan veszi kiend?
– Csak abbó gondoltam, hogy kevesen gyöttek az urak.
–  Sok vadász közt elvész a bölény – szólalt meg nevetve az idegen úr, és aranygombos
zöld zekéjét kigombolva, finom idegű íját leemelte válláról.
Metéczy uram illedelmesen helyeselt, majd a két jobbágyhoz fordult.
–  Tán tudják is kiendek, hogy mért ippeg magukra esett a választásom. A diósgyőri
kapitány úr a tavali esztendőben nagyon elégedett volt a hajtásukkal. Remélem, hogy most
is jól tevékenykednek, és legalább öt-hat bölényt zavarnak, kiváltképpen Dávid bátyót
kérem, ugrassa ki tanyájábul azt a régóta üldözött bölénybikát. Nem marad el az áldomás.
Ugyi, fővadász uram?
Az új jövevény, kit fővadásznak tisztelt Metéczy, komoly, nyugodt arccal válaszolt:
– Természetesen a jutalom kijár.
A vén Dávid alázatosan bólintott, de azért cseppet sem tetszett neki az idegen. Igen
fiatalnak találta ahhoz, hogy jó vadász legyen… – Node, majd elválik – gondolta az öreg. Ő
nem nyilazhatja le helyette ezeket a nagy fekete jószágokat. Csak az a baj, hogy hiába
hajtja elé, ha nem találja el…
–  No hát akkor elmenünk – szólt Danihoz. – Nemzetes uramék pedig rejtezzenek el a
Csernely partján a füzesekbe – fordult az urakhoz. – Idegyünnek azok előbb-utóbb innya.
Majd mink megugrasztjuk a rétről őket.
S azzal kimért, lomha léptekkel elindult a dús füvű rétek felé.
– Mogorva egy vénember – szólt neheztelve a fiatal fővadász. – Csak foghegyről szól.
Metéczy uram elnevette magát.
– Hát különös ember, szó se róla, de ezek a fránya bükki emberek különben se nagyon
tisztelik a felsőbbséget. Nálunk, a Nyírségben, olyan dolgokat nem mernének véghezvinni,
mint ezek.
– Mit tettek? – kérdezte kíváncsian a fővadász.
–  Sok merészséget, kérem. Csak hogy egyet mondjak a sok közül: az egri püspök
adószedőjét is megtalpalták. Estefelé az upponyi völgyön elkapták, hanyatt fektették, és
somfabottal a talpára vertek.
–  Nagyon merészek – csodálkozott a fővadász. – Vajon a király embereivel is így
cselekszenek?
Az öreg tagadásra csavarta ősz fejét.
– Avval nem hiszem. Azt böcsülik, mert a királyt tisztelik, mivel igazságos híre jár.
A fiatal vadász arcát enyhe pír öntötte el, s jóleső érzéssel nagyot nyelt.
– Talán sokat kérnek a papok? – kockáztatta meg később a kérdést.
A vén vadőr egyet káromkodott.
–  Hogy sokat-é? Nem hiába mondja a szólás: telhetetlen, mint a pap zsákja… Hanem
helyezkedjünk csak el, valami bőgésfélét hallok…
S valóban… Elnyújtott, messziről jövő bőgés hallatszott a napsütötte, tarka virágos rét
felett.
Fővadász uram, húzódjon be a fűzbokorba – szólt újra halk hangon Metéczy uram. – Én
elbújok a híd alá, odáig el szoktak menni a bölények.
A fővadász óvatosan felhúzta íjának idegét, s behúzódott a fűzbokorba. Két szétálló ág
között leshelyet keresett, és bal könyökét pihentetve fektette az elágazáshoz. Testén a
várakozás izgalma futott végig. A diósgyőri kapitány szavain mosolygott, ki óva intette
attól, hogy egyedül jöjjön bölényekre vadászni.
Ám ő nem szereti a zajos csoportokat, a hujahózó hajtok tömegét, kik inkább elriasztják,
mint odahajtják a nemes vadat… Ez a két jobbágy, ez egészen más.
Noha hetykék, nem úrhajbókolók, de talán értenek a vadhajtáshoz.
A fővadásznak e pillanatban abba kellett hagynia morfondírozásait. Jó nyíllövésnyire, a
rét szélén, az átelleni erdő alatt fekete bölénycsapat csörtet ki a rétre. Vannak tán tízen is.
„Ejha – lepődik meg a fővadász. – Ez több mint kellene.” Ám a bölények nem jönnek
tovább. Szétszóródnak a dús füvű réten, és legelnek békésen.
A fiatal vadász nagyot lélegzik, és bizony leveti zekéjét, oly hirtelen melege lett a
látottaktól.
„Vajon látja-e a vadakat az öreg Metéczy? – gondolkodik. – Hogy kellene néki jelt adni,
ennyi vaddal ő egyedül nem bír el.”
Ám hirtelen három rövid fütty rebben föl a híd alól. A fővadász megnyugodva füttyent
vissza, és újra figyelni kezdi a bölénycsordát.
Nem sok idő múlva a békésen legelő jószágok közé egy nagy szarvú fekete bika ront be.
Kemény léptekkel jár a többi között, s hol ezt, hol azt löki oldalba, vagy egyenesen
nekimegy, s öklel, döf…
„Itt a bika – szúr bele a fővadász fejébe a gondolat. – Hej, ha ezt nyílvégre kaphatnám!”
Nem sokáig töprenghet. A napsugaras levegőben, a virágos rét fölött nyílvesszők
suhogását hallja.
– Az öreg – suttogja maga elé. – Már nyilaz. Megelőzött.
E pillanatban rettenetes ordítás hallatszik a bölények felől. A fekete, nagy szügyű bika
bal oldalából és ráncos, nagy szőrű nyakából egy-egy nyílvessző áll ki.
A megsebzett állat rémes bőgéssel ökleli társait, egyet-egyet ugrik, majd körbekörbe
kezd forogni, mint a motolla.
A fővadász kővé dermedten nézi, s eszébe sincs nyilat zúdítani, a váratlan látvány szinte
lenyűgözi akaratát.
A bölénytehenek egy ideig még tűrik uruk tébolyultságát, majd gyorsan otthagyják,
ijedten tovafutnak… A bika a nyomukban csörtet, de aztán a vadászok nem kis
meglepetésére visszafordul.
Szügyébe vágott fejjel hörög, majd hatalmasat szökve őrült forgó futásba kezd az illatos
réten. Vágja, tapossa, kaparja a virágot, a füvet. Közben egyre közelebb kerül az útmenti
leshelyre, főként a fővadász fűzbokrához, s ezalatt oldalából, nyakából szinte patakokban
ömlik a friss, piros vér.
Jó húsz lépésnyire a fűzbokortól megtorpan, majd sípolva szimatolni, szaglászni kezd.
A fővadász nyilat ereszt, de a vessző célt tévesztve suhan el az állat teste fölött.
A közeli patak hídja alól előmerészkedik a vén Ambrus is, s az egyik fűzbokor mögül
szinte nyílzáport ereszt a bika felé. Egyik a lábát, másik a hátát éri, de a nagy állat ezt fel
sem veszi, csak az oldala fáj kegyetlenül, meg is próbál az oda befúródott nyíltól
megszabadulni… Fejével oda-odaöklel, de ezzel csak beljebb fúródik a nyílvessző.
Váratlanul a rétre dobja magát, de ez sem használ. Éktelen ordítással fölszökik hát, és
egyenesen rohan a fűzbokor felé.
A fővadász egyik vesszejét a másik után zúdítja rá.
Két lépéssel a bokor előtt meg is torpan a fekete állat. Fúj, fúj veszetten, mert már tisztán
érzi az emberszagot.
A fiatal vadász élete legizgalmasabb perceit éli át. Teljesen mozdulatlanul figyel, és
fejében villámgyorsan cikáznak a gondolatok. Hamar átlátja, hogy hiába lő ilyen közelről.
Csak a vadászkés segíthet!
Leszorított karokkal, félmerev mozdulattal húzza elő tarisznyájában lapuló két hosszú
vadászkését, s a dereka magasságába emeli.
A vad bika fúj, liheg, de nem közelít.
A szemközti hegy sziklás csúcsán a kövekre hasalva figyeli a két hajtó a jelenetet.
– No, ez a vadász itthagyja a fogát – morogja társának Dávid bátya. – Nézd… nézd… már
csak egy lépés… Kutya bátor ember! – Ládd, nem mozdul, bevárja. Be az! De hiába is futna,
a bika úgyis utolérné, és letaposná… No, most!… Nézd, a bika a bokornak öklelt. Vége!… De
nem! A bika hátra- ugrott… A vadász nem fut. Az áldóját! A bika újra öklel! Nézd, hogy
ugrál…, én már nem bírom tovább nézni!
Dani, a fiatal jobbágy kíváncsian nézi tovább a viadalt, s most ő mondja, amit lát.
–  A bika visszaugrott! Jézus Krisztus! Egy nagy kés áll ki a nyakából! De nem hagyja
magát, rohan a bokornak! Toporzékol, ugrál… Lerogyott!
– Micsoda, a bika? – kiált fel nagy meglepetéssel a vén Dávid. – Lehetetlen!
–  Nem lehetetlen! Nézze csak, bátya! – lelkesedik Dani. – A bika a földön fetreng. A
réten nyilazva fut feléje Metéczy urunk is. No, igazán jókor! He, he, he!
Gyerünk mink is! – És dorongjaikkal felszerelve eszeveszettül futnak le a hegyről, be a
rét dús füvei közé.
Mire odaérnek, nincs már szükség a dorongjaikra. A fekete, hatalmas bölény átvágott
nyakkal, élettelenül hever a gyepen.
A vén Ambrus és a fővadász egykedvűen nézik. A két jobbágy szeme ámulva, csodálkozva
függ a vérpecsétes, fiatal vadászon.
– Dicséretes munka vót – dörmögi Dávid bátya elismerően. – Kigyelmed született, igazi
bölényvadász.
A fiatal vadász mosolyogva köszöni meg a dicséretet, majd szinte parancsolva szólt:
–  Mindenki tisztálkodjon meg, főleg én! – s nevetve néz végig magán. – Aztán
lakomázunk.
A két hajtó s az öreg vadőr elballagnak a közeli Csernely patakhoz, s úgy nagyjából
megmossák kezüket, arcukat.
Bezzeg nem így a fővadász! Ő derékig megmosdik, sőt még zekéjét is kiöblíti.
Bizony délután lesz, mire rendbe jönnek.
A fővadász s a vadőr előszedik a tarisznyát, amelyben füstölt szarvashús és juhtúró lapul.
A cipókból nagy karéjokat szelnek, s ezeket is megosztják a hajtókkal.
–  Most már szekérről gondoskodjon, Metéczy uram – szól az idegen vadász. – Ezt
elvisszük Diósgyőrbe, hadd lássa a várkapitány.
– Még a király is megnézhetné, olyan szép – dörmögi büszkén a vén Dávid.
–  Hát majd megmutatom annak is. Tán csak nem? Csak nem Diósgyőrban van? –
ámuldozik Káló bátya.
A fővadász némán bólint.
A két jobbágy furcsán összenéz, majd Dani lelkesen szól:
– De szeretném egyszer látni! Ugyan igaz-e, hogy színarany ruhában jár?
A vadász nagyot nevet.
–  Hát egy kicsit nehéz lenne neki. De különben is, tiszta aranyruha nincs is a világon.
Még a királynak se.
–  Az má nem igaz, kérem – hitetlenkedik az öreg Dávid. – Ezt már hiába mondja
kigyelmed! Mert Mátyás király, az Isten sokáig éltesse, olyan gazdag, hogy száz színarany
ruhát is felvehet egy nap, ha akarja. De meg is érdemli! Derék, igazságos király.
Hirtelen kürtszó harsant, majd lódobogás hallatszott az útkanyarból.
Cifra ruhás, királyi hírnök vágtatott pompás ménen az üldögélők mellé. A fővadászhoz
közel érve, gyorsan leugrott a nyeregből, majd kis zászlós lándzsájával katonásan
tisztelgett.
–  Felséges királyom, szíves engedelmét kérem, hogy mulatságában zavarom, de a
szépséges felséges asszony, kedves hitvese tudatja általam, hogy ma reggel megérkezett
kíséretével Diósgyőr várába. Arra kéri tehát felséges uramat, hogy ma estére Diósgyőr
várába térjen meg.
 Mátyás király, feledve fővadászi álruháját, fürgén felállt, s délceg testtartással válaszolt:
– Köszönöm, fiam, úgy lesz! Azt üzenem: már indulok is!
A két jobbágy, de főként a vén Metéczy, meglepetten borultak térdre az álruhás király
előtt.
–  Álljatok fel, derék emberek – szólott hozzájuk nyájasan a felség. – Jó munkát
végeztetek, jó vadat hajtottatok. Kicsit próbára tett ugyan, de a királyi vadhoz királyi
vadász illik. Nem késhet hát jutalmatok. – S ezzel tarsolyába nyúlt, s mind a hajtóknak, és a
vadőrnek három-három aranyforintot adott.
 A JENŐI ÍJÁSZVERSENY

gyszer egy szép májusi napon a Nagy-Kevélyre kirándultam pilisborosjenői

E tanítványaimmal. A hegytetőn leheveredtünk a sziklák között zöldellő, puha,

selymes fűbe.
Hát ahogy ott üldögéltünk, egyszer csak odajött egy öreg erdész. Köszöntünk
egymásnak, majd ő is közibénk telepedett. Hamarosan beszédbe elegyedtünk vele.
Egy idő után azt kérdi az erdész bácsi tanítványaimtól:
– Nos, gyerekek, tudjátok-e, miért hívják ezt a hegyet Kevélynek?
A lurkók egymásra néztek, de bizony nem tudta senki.
–  Hát akkor elmondom én nektek – mosolyodott el az öreg, majd nagy tajtékpipájából
bodor füstöket eregetve, így kezdte elbeszélését:
– Hajdanában-danában, a réges-régi világban, sok szőlő volt itt a mai falu felett. Azért is
nevezték el a helységet Borosjenőnek… Ezek a szőlők a jenői kolostor gondozásában
voltak, de valójában a mindenkori királyné birtokához tartoztak.
A vincellér pedig – aki az összes szőlők és pincék fölött parancsolt – nem egyházi, hanem
világi férfiú volt… Hogy s mint hívták őt, bizony már nem tudja senki, de a lányának,
Katának a nevére a régiek még emlékeztek.
Ez a vincellérlány olyan szép volt, hogy híre még a királyi udvarba is eljutott. A kíváncsi
fiatal nemesek addig térültek-fordultak, amíg el nem jutottak a Pilis hegység kapujában
lévő Jenőre vadászni.
Egy szó, mint száz, a húsz évet alig megért leánynak hamarosan annyi kérője lett, hogy
nem tudott (vagy nem akart) közülük választani.
– Édes lányom, gyöngyvirágom – fordult egy szép napon Katához a vincellér. – Itt az idő,
hogy e sok kérő közül válassz magadnak!
–  Egy sem az igazi, kedves édesapám – felelte a leány. (Magában pedig ezt: gondolta:
lenne ugyan egy, a derék Péter deák, de hát ő szegény, és bizony hiába említeném.)
Majd azt atyja unszolására hozzátette:
– Mi tűrés-tagadás, nem tudok én közülük választani.
Nagy gondba esett az öreg vincellér, s törte a fejét ugyancsak: vajon mit kellene itt tenni,
hogy dűlőre jusson a dolog?
Amint az egyik napon éppen ily erősen töprenkedik, hát csak eszébe jut hirtelen Mátyás
király. (Mert hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, ebben az időben az igazságos nagy
király uralkodott Magyarhonban.)
Nosza, feltarisznyázott hát a vincellér, és legszebb paripáján belovagolt Budára.
Nagyot nézett a felség, amikor a színe elé bocsátották:
– No, mi a baj, vincellér uram, csak nem lyukadtak ki a jenői boroshordók?
–  Azok nem, felséges uram, hanem hamarosan az én fejem fog kilyukadni a
töprengéstől… – S aztán elmondotta a lányával kapcsolatos búját-baját.
Elkomorodott a felség, mert hát ilyen ügyekben nem szívesen adott tanácsokat, de ha
már Beatrix királyné vincellérje jön hozzá, kérését mégsem hagyhatja válaszolatlanul.
– Itt csak az íj dönthet – jelentette ki hirtelen Mátyás király. – Persze ha a leányod és a
kérők is úgy akarják.
– Ezt biza nem tudom, de meg lehet kérdezni tőlük.
– Meg bizony – bólintott a király. – De hát kik légyenek azok a nemesifjak?
A vincellér elsorolta a nevüket, hanem a szegény nemesfiút szándékosan kihagyta. (A
királynak feltűnt a dolog, hiszen feleségétől már hallott arról, hogy egy köznemes fia is
tenné a szépet Katának, de szegénysége miatt nem nagyon meri.)
Elmosolyodva felelt hát a felség:
–  Jól ismerem mind a kérőket. Szó, ami szó, elég hetyke-petyke, gányó-hányó főúri
legények. De talán nem lesznek annyira gyávák, mint amilyen kevélyek?
– Aztán hogy gondolod, felség? – kérdezte a vincellér.
– Csak bízd rám, jóember… Egy a dolgod: tudd meg lányodtól, beleegyezik-e abba, hogy
kezét annak adja, aki az íjászverseny győztese lesz.
Harmadnap megérkezett a királyhoz a válasz: a vincellér lánya, a szépséges Kata
elfogadja a felség javaslatát.
Nem nehéz elképzelnünk, micsoda izgalom vett erőt a kérőkön! Hamarosan éjjel-nappal
az íjazást gyakorolták.
Aztán elérkezett a várva várt nap!
Szép, virágos májusi nap volt, amikor a híres íjászverseny kezdetét vette, méghozzá
Borosjenő fölött, a hegység alatti fennsíkon!
Hat deli, pompás ruhás főúri ifjú állott a versenyvonalhoz.
A király és a főurak egy magos emelvényről nézték az íjászversenyt. Sok bámész nép is
odagyúlt, hiszen az ilyesmire mindenki kíváncsi.
Kata édesanyja és a leánypajtások már készítették elő a hófehér menyasszonyi ruhát,
mert úgy döntött a király, hogy a győztessel még aznap megtartják az esküvőt.
Mondom, felállottak hát a főúri i ak, s ugyancsak kifeszítve íjuk idegét, sorban egymás
után kilőtték a nyílvesszőiket.
A fennsík felső részén a híres fekete sereg legmegbízhatóbb kapitányai és vitézei
ellenőrizték a kilőtt nyílvesszőket, vajon kié ment a legmesszebb…
– Hogyan ismerték fel, melyik vessző kié? – kérdezte izgatottan valaki.
– Hát a szalagokról! Mindenikre más és más színűt kötöttek!
Alighogy kilőtték nyilaikat a főúri i ak, amikor tajtékzó paripán a királyi emelvény elé
vágtatott egy fiatal, vékony termetű, deákruhás lovas.
–  Engedelmet kérek! – kezdte a most érkezett. – Sok írnivalóm volt a kancellárián, s
ezért nem jutottam ide hamarább!
– Sebaj, Péter deák- szólott Mátyás. – Még nem késtél semmit. Állj menten a vonalhoz te
is!
A pompás ruhás főnemes i ak némán, de bosszúsan néztek a deákra, mert már azt
remélték, hogy meg se mer jelenni a versenyen.
Az egyik nem is állhatta meg gúnyos szavak nélkül:
– Mezítláb megyek fel a hegytetőre, ha ez a kopott veréb legyőz minket!
– Veled tartunk – tették hozzá a többiek lekicsinylő nevetés közben.
A király természetesen meghallotta.
– Csak aztán szavatokon ne fogjalak benneteket! – kiáltotta feléjük.
 Péter deák nyugodt mozdulattal kifeszítette íjának idegét, és a vesszőt a kéklő levegőbe
röpítette…
Kis idő elteltével az egyik kapitány átnyújtotta a királynak a legmesszebbre lőtt
nyílvesszőt.
– Jertek elém, ti vitézek, mind a heten – kiáltotta a versenyzők felé Mátyás király.
A hat fényes i ú meg a kopott deák az emelvény elé lépett. Ekkor a felséges úr felmutatta
a legmesszebbre lőtt vesszőt, amelyen aranysárga szalag díszlett.
– íme, a győztes nyila!… Tiéd a leány, Péter deák!
Hatalmas éljenzés tört ki a sokadalomban. Hamarosan hintóba ültették az ügyes deákot,
s vitték egyenesen a vincellérházba. Ne is mondjam, hogy milyen boldog volt a leány,
hiszen titokban már régen a deákot szerette. Csakugyan, még aznap megtartották a fényes
esküvőt a jenői kolostor templomában…
– Hát a felsült versenyzőkkel mi lett? – kérdezte az egyik gyerek.
Azoknak bizony mezítláb kellett felmenniük a környék legmagasabb hegyére, vagyis
erre. Mátyás király szavukon fogta őket, mert a deákot kigúnyolták. Ráadásul addig kellett
a hegyen tartózkodniuk, amíg a lakodalom tartott. Harmadnap azonban megbocsájtott
nekik Mátyás, s e szavakkal fordult a házigazdához:
–  Ugyan kedves vincellér uram, küldj már föl némi eleséget azoknak a kevély uraknak,
akik a hegytetőn töltik büntetésüket!
Ettől fogva nevezték e hegyet a kevély urak hegyének, majd később Kevélynek – fejezte
be elbeszélését nagy nevetve az erdész bácsi.
 A KIRÁLYNÉ HINTAJA

alamikor réges-régen, több száz öreg esztendőkkel ezelőtt, igen meleg, nyárias idő

V járta mifelénk májusban. Az erdők, a kertek, a ligetek tele voltak nyíló virággal.
Bizony ilyenkor senki se marad szívesen a szobában! Így érezte ezt a szegény, a
gazdag, de még a király is. Hát még ha olyasfajta ember volt, mint az igazságos
Mátyás királyunk!
Egy ilyen kedves-illatos májusi napon imigyen szólott élete párjához, a telt arcú Beatrix
királynéhoz:
–  Hallod-e lelkem, felséges asszonyom! Nem volna-e kedved országot látni, szép tájait
nézni?
– Van nékem bizony, felséges jó uram, kedves Mátyásom!
–  No, ha így van, jól van. Akkor holnap kora reggel fölkerekedünk, s meg sem állunk a
kies Mátra vidékéig.
–  Nagyszerű! Nagyszerű! – tapsolt örömében a még igen fiatalka királyné. – Úgyis
nagyon szeretem a Mátrát… De ugye, az én hintómon utazunk?
– Ahogy parancsolod, felséges asszonyom.
Így történt aztán, hogy másnap a királyné rézveretes, arannyal díszített hintóján, sok
lovag és udvarhölgy kíséretében, fölkerekedett Budáról a királyi pár. Akkor még az utazás
több napon át tartott. Főként, ha nagy kényelemhez szokott királynéról volt szó!
Mert Mátyás király, ha maga van, egy napi s egy éjszakai lovaglás után máris ott termett
volna. (Vagy talán még hamarább is.) Most pedig szépen, nyugodtan kellett utaznia, de a
király ezt nem vette zokon. Legalább jól szétnéz, amerre megy, s meglátja, hogy s miként él
az ő szeretett magyar népe. Gödöllőn, Aszódon, de még Hatvanban is az a hír járta: egy
igen nagy úr utazik a Mátrába, vadászatra. Némelyek, a hozzáértő emberek csodálkoztak is
ezen, hiszen május közepén nem sokféle vadra lehet vadászni.
Ám amikor meglátták a fényes hintót, abban a szép nagyúri dámát több udvarhölgy
kíséretében, már sejtették: itt nem vadkergetésről, hanem csak szórakozó utazásról lehet
szó. De hogy magát a királyi párt rejti a leeresztett függöny, azt senki se gondolta, mert
Mátyás szigorúan megtiltotta, hogy híre fusson a dolognak.
Az első éjjel egy gazdag gödöllői nemesúr udvarházában szálltak meg. A királyné az
utazástól, no meg a pompás, friss levegőtől bizony úgy elfáradt, hogy hamarosan elnyomta
az álom.
Mátyás azonban nem feküdt le ily korán. Az egyik vitéz lovaggal maga elé rendelte a
helység bíráját, papját s más egyéb vezető emberét.
–  Mátyás király képében utazom, az ő megbízásából kérdezem kendteket: mi újság a
vidéken?
Sorban, rang szerint beszéltek, ki ezt, ki azt mondotta. Bizony a nemesurakból ki nem
fogyott a panasz.
–  Fájdalom, nagyúr, királyi követ, nagyon fenn hordja mostanában a paraszt az orrát!
Csak éppen annyit ad, amennyi jár! Bezzeg apáink idejében másként volt! Nem győztük
eltenni a sok-sok külön ajándékot, amit a jobbágyok adtak.
 – De azért nem éheznek kegyelmetek? – kérdé szigorúan a „királyi követ”.
– Azt nem mondhatjuk – bizonygatta az egyik. – Hiszen tele a kamra, a pince.
– Hát ha így van, jól van. Tartsák is be kegyelmetek a törvényt! Mert jegyezzék meg: ha
a paraszt gazdag, akkor az úr is az!
No, egyszóval, esténként, ahol csak megszállt a királyi pár, ott ilyesféle kihallgatást
tartott a „királyi követ”.
Most már nem vadászatról terjedt a hír, de még nem is mulatozó utazásról, hanem arról,
hogy királyi bíró járja a vidéket, aki elszámoltatja az urakat. (Gondolhatjuk, hogy őkelmék
nem nagyon örültek ennek!)
Még a királyné is megsokallta. Kérte az urát, inkább pihenjen, mint hogy az utazás alatt
is az ország dolgával foglalkozzon.
– Úgy lesz, lelkem, majd ha a Mátrába érünk – ígérte a felség, s szavát be is tartotta.
Amikor Gyöngyöst elhagyták, Pata következett. Mátyás már csak a kéklő, magas
hegyekben gyönyörködött.
Ebben a Muzsla-bérc alatti helységben, mely akkor városi rangban volt, a bíró üdvözölte
a felséges párt.
Itt azonban nem királyi követnek adta ki magát Mátyás, hanem igazándiból király volt,
mivel Patán mindenki személyesen ismerte.
A városka melletti réten nagy ökörsütést rendeztek a királyi pár tiszteletére.
Természetesen az egész település népe ott lakmározott, mert Mátyás igen szerette a
pataiakat. Délután pedig dudások, síposok kerültek elő, s hamarosan nagy tánc kezdődött…
Mulatott ott még az árva gyerek is!
Késő estig, lobogó fáklyák fényénél folyt a vigalom. A táncból pedig a királynénak is
bőven kijutott, mert nemcsak Mátyás és az urak, hanem a csinos patai legények is
megforgatták. Már jóval elmúlt éjfél, mikor nyugovóra térhetett a vendégsereg.
Kora reggel hagyta el Patát a királyi pár. Az egész helység népe az utcákon tolongott, és
hangosan éljenzett, vivátozott, kendőt lobogtatott. Boldog volt a királyné, csak úgy
ragyogott a felséges orcája, s ő is sokáig integetett selyemkeszkenőjével.
Hamarosan a mai Kecske-hegy melletti kanyargós úton haladt a menet.
–  Van itt a közelben egy nagyon kicsi falu, talán még neve sincs – magyarázta
feleségének a király. – Arról híres, hogy az egész környéken itt díszlenek a legszebb
virágok.
– Nézzük meg akkor, lelkem, Mátyásom! – kérte a királyné.
– Éppen azért jövünk erre – magyarázta fölséges ura.
Közben az út egyre jobban lejtett, és gördülni-gurulni, ijesztően robogni kezdett a
királyné rézveretes, aranyos hintója.
A király szerette a gyorsaságot, de a királyné félős volt. Ezért a felség előrekiáltott az első
lovon ülő hajtónak:
– Abris, lassíts!
De már késő volt. Hirtelen nagyot reccsent a hintó fatengelye, és a királyi pár meg a
fényes udvarhölgyek az út árkába estek.
No, támadt is visítozás, jajgatás, sikongatás!
A kísérő lovasok rögvest lepattantak a nyeregből, s a hintó utasainak segítségére siettek.
 Mátyás király már akkor talpon volt, s éppen a halálravált, szép királynét nyalábolta fel a
füves árokból. Így cselekedtek a lovagok is a többi udvarhölggyel.
Bár óriási volt az ijedelem, végül senkinek sem történt semmi baja. Szerencsére jó puha,
nagy fű nőtt az árokban, no meg a hölgyek sok-sok szoknyájuk, kendőjük miatt alig-alig
ütötték meg magukat.
Ám amikor a nagy-nagy ijedelmen túlvoltak, csak elpityeredett a királyné.
– Kezem-lábam ép maradt, de a kedvenc hintóm összetört!
Az ám, a hintó! A királyné kedves hintaja!
– Lóra ülünk, s úgy folytatjuk utunkat – rendelkezett Mátyás.
Ez abban az időben nem számított szokatlan dolognak, hiszen a legtöbb leány, asszony
úgy ülte meg a lovat, akár a férfiak. (Némelyik talán még jobban is.)
– Én a kedves hintóm nélkül egy tapodtat se megyek – jelentette ki elszántan a királyné,
majd megint eltört nála a mécses.
–  Édes, kedves királyném, drága szép virágszálam! Verebélyen, a rokonainknál kapsz
másik hintót, majd azon utazhatsz tovább!
–  Nem, az nekem nem kell! Én ezt a hintót szeretem, ezzel akarok utazni! – S
toppantott is egyet hozzá a topánkás, kicsi lábával.
Hej, fékomdta-teremtette! Híres-nevezetes, hadakat vezérlő, országnak parancsoló nagy
király, mit teszel most?… Nem mást tett a fölség, mint szépen kért, könyörgött, de hiába.
A felséges asszony durcásan leült az árokpartra, s ott siratta tovább rézveretes,
aranyozott hintóját.
Végül Mátyás nem tehetett mást, minthogy lovas futárt menesztett a Kecskekő alatti
kicsiny helységbe, hogy égből-földből, de valahonnan kerítsen egy mestert!
Már elmúlt dél, amikor egy ötven körüli, bajuszos emberrel tért vissza a futár.
– Kend kovács vagy kerékgyártó? – kérdezte reménykedve a király.
– Nem, nagyuram, én szűcs vagyok. Névre is, foglalkozásra is.
– Szűcs? – ámult el a felség. – De hát akkor…!
– Nyugodjék meg kegyelmed, én ezermester vagyok, a hintókhoz is értek.
–  Kap egy zacskó aranyat, jóember, ha még ma kész lesz!- szaladt oda boldogan a
királyné.
– Sok lesz az, szép asszony – nevetett az ezermester. – Én a bajba jutottakon egyébként
is fizetség nélkül szoktam segíteni!
Némán bólintott a király, mert látta, hogy igen derék emberrel hozta össze a sors… És
nem is csalódott az ezermesterben. Még nem is alkonyodon, máris új fatengelye lett a
királyné hintójának. A felséges asszony öröme nem ismert határt. Mátyás pedig imigyen
fordult a Szűcs nevű ezermesterhez:
– Nagyon jót tettél a királynéval, de velem is. Kérj tőlem bármit, teljesítem… Mert tudd
meg, Magyarhon királya előtt állasz!
Menten térdre borult a Szűcs nevű ezermester, s először azt se tudta, mit szóljon
meglepetésében.
– Hát ha valóban te vagy a király, nagyúr – sandított Mátyás orrára –, akkor kérlek, adj
ennek a falunak tisztességes nevet, mert még névtelen, csak falunak hívják – szólott később
felocsúdva.
 – No, ez nem nagy kérés, menten teljesítem – emelte fel a hangját Mátyás.
– Legyen a te neved után Szűcsfalva.
Az ezermester nem akart hinni a fülének.
–  Mire elérkezik az aratás ideje, megkapjátok róla a pergament. De hogy becsületes,
segítő szándékodnak jutalma is legyen, megteszlek e helység örökös bírájává.
És ahogy Mátyás megígérte, úgy is lett. A Patával szomszédos kis települést a Szűcs nevű
mesterről nevezték el. Később a falva szó elmaradt, s csak a Szűcsit használták… Mind a
mai napig így hívják a Mátra bércei alatt meghúzódó, szép fekvésű falut…
 A MONOKI BABLEVES

onokot, a kies hegyaljai falut a régmúlt időkben nagy erdőségek vették körül.

M „Megtermett” ebben a vaddisznó, az őz, de még a szarvas is. Messzi vidékről

keresték föl a vadászok, főként a nagyúriak, akik az ilyesmire mindig ráértek.
Egyszer, úgy mondják, valami nagy-nagy úr vadászott a zempléni
erdőségekben. Egy gyönyörű, sokágú, pompás agancsos szarvasbika nyomát
követte.
De bizony nem akadt rá! Végülis kénytelen volt befejezni a vadászatot. Összekürtöltette
a hajtókat, a vadásztársakat, s megköszönve jelenlétüket, útjukra bocsátotta őket.
Ő maga azonban maradt.
– Majd én, egyedül – súgta meg legbizalmasabb emberének, Máté vadőrnek.
– És én maradjak-e, uram? – kérdezte a vadőr.
– Rád sincs szükségem, szolgám, várj reám a legközelebbi vadászkastélyban.
Ez pedig – állítólag – nem volt közelebb, mint Patakon. Ezután a vadőr annak rendje s
módja szerint eltávozott.
Ment, mendegélt a magára maradt nagyúr. Minden bokrot megzörgetett, minden
meredélyt megmászott, minden forrást fölkutatott, de a keresett, pompás agancsú bika nem
volt sehol. Mintha a föld nyelte volna el.
Az este a vadonban érte a nagyúri vadászt, szállása, nyughelye a csalit mohaszőnyege
volt. Másnap is járta az erdőt, a rengeteget, egyszóval mindazon helyeket, ahol a
szarvasbikát remélte…
Harmadnapra azonban nagyon elfáradt, s mivel ugyancsak megéhezett, ráadásul pedig
az elesége is elfogyott, kénytelen-kelletlen lakott hely után nézett.
Hanem ez nem volt akkortájt oly egyszerű, ahogy most leírjuk!
Sokszor három nap és három éjjel kutyagolhatott valaki, amíg valami kalyibát vagy
falucskát lelt. Így járt evvel a mi vadászó nagyurunk is!
Ám harmadnap késő este, amikor már alig bírta vonszolni a lábát, halovány mécsvilágot
pillantott meg az erdő szélén. Nosza össze is szedte maradék erejét, és egy fertályóra alatt
odaért. Durva farönkből összeácsolt épületet talált, egyetlen ablakszem pislogott reá.
Az ajtó zárva volt, a vándor erősen megkopogtatta.
– Ki az, mit akar? – hallatszott bentről egy ijedős asszonyi hang.
– Eltévedt vándor kér bebocsátást – hangzott a válasz.
– Rabló is lehetsz – mondta az előbbi hang. – Bár szegénységemnél egyebet nem vihetsz
el tőlem. Öreg életem pedig bizonyára nem kell neked.
–  Szándékom becsületes. Éji szállást és némi eledelt kérek. Ne félj, hát…, s ki tudja,
egyszer tán még meg is hálálhatom jóságodat.
A szegény monoki özvegyasszony – mert Monok falu végében lakott – ezután beengedte
az eltévedt vándort.
–  Valami úrféle lehetsz – mérte végig a vadász tüskeszabdalta, iszalag megtépte
gúnyáját.
– Igen, az lennék – válaszolta az idegen. – De egy szarvasbika miatt eltévedtem.
 – Jól van, fiam, hát akkor ülj le nálam – kínálta hellyel a monoki néne, majd hozzátette:
– Ott a kecskelábú széken a fatál, mosd le magadról az út porát, én meg addig
megmelegítem a kemencén a bablevest. Mert csak az van lelkem. Igaz, tavalyról maradt
még egy kis darab füstölt sódarom, azt is beletettem. Remélem, ízleni fog.
– De még mennyire, öreganyám! Legkedvesebb ételem a bableves füstölt hússal!
– Hát akkor váljék egészségedre!
Ezután a vándor megtisztálkodott, majd asztalhoz ült.
Hamarosan ott gőzölgött előtte a tejföllel behabart, finom csipetkés bableves.
– Micsoda fölséges étel! – csettintett az ismeretlen, amikor az első kanálnyit megízlelte.
– Nem akarok dicsekedni – oldódott meg az öreg néne nyelve –, de egyszer egy újhelyi,
megyei uraságnak főztem bablevest, füstölt hússal. Szegény jó uram, nyugodjék, hozta ide,
mert vadőr volt, s az uraság éppen errefelé vadászott. Hát az is megdicsérte ugyancsak! Sőt!
Nem akarok dicsekedni, de azt mondta: ez olyan finom, hogy ebből maga a király, a mi
derék Mátyás urunk is ehetne!
Az idegen ekkor olyan nagyot nyelt hirtelenében (meglepődött-e, avagy „cigányútra”
ment egy babszem ki tudja, de való igaz, hogy köhögni, fuldokolni kezdett…)
–  Szentséges atyám! – ijedt meg a derék öregasszony. – Csak meg ne fúlj már ettől a
bablevestől, édes fiam! – S azon minutomban felkapta a nagy lekvárkavaró fakanalat, majd
amúgy istenigazából hátba ütötte vele a fiatal vadászt, hogy a megakadt falat lecsússzék a
torkán!
– Kh… khh!… kö-kö-köszönöm, nénémasszony – szólott akadozva az ismeretien vadász,
vagyis a nagyúr, sajgó hátához kapva, mivel az éltes, de erős kezű asszony életmentés
céljából ugyancsak odasózott! Ezután a kis kellemetlenség után a vadász nagy vidáman
bekanalazta az egész cseréptál bablevest.
–  Nagyon finom volt, a hozzávalóval együtt – dicsérte az özvegyasszonyt, s az sokáig
töprengett, hogy vajon a füstölt húsra, avagy a fakanálra gondolt- e a vándor?
A vacsora után a vadász is, a néne is nyugovóra tért.
Másnap hajnalban – noha köztudomású, hogy az idősek korán kelnek – az
özvegyasszony a vándornak már csak a hűlt helyét találta.
– No, ez aztán ugyancsak jól faképnél hagyott – morogta kedvetlenül a néne, megindult
a kemence padkája felé, hogy a tegnap esti edényt elmosogassa.
Hát e pillanatban – halljunk csak csudát – mit látott? Nem mást bizony, mint három, dió
nagyságú színaranyat! Először azt hitte, tán káprázik öreg szeme, vagy pedig csak álmodja
az egészet. De amikor többször is megfogta, megnézte, akkor bizony elhitte, hogy ez
valóság s nem álom.
– Boldog ég, ugyan ki lehetett ez? – töprengett. – Csak… csak nem maga a király?
És ekkor világosodott meg az elméje, hogy ez a vadász csakugyan ő lehetett…
Mert ugyan ki osztogatja csak úgy félmarékkal az aranyakat, ha nem a király? És még
valami! Ennek az ismeretlen vándornak olyan különösen nagy orra volt! Márpedig
akkoriban még a pendelyes gyerekek is tudták, hogy az egész országban a legnagyobb orrot
Mátyás király viselte.
Így lett gazdag az egyszeri monoki özvegyasszony a királynak adott bablevesért.
Azóta is emlegetik széltében-hosszában a Hegyalján, hogy sehol se főznek olyan finom,
tejföllel behabart, csipetkés bablevest, mint Monokon. Aki arra jár, föltétlen ízlelje meg!
 KIRÁLYSZÉKE

öztudomású, hogy igazságos Mátyás királyunk gyakran járta a széles-téres

K Magyarhont. (Legalábbis a néphit szerint.)

Különösen szeretett a Bükkben tartózkodni, mivel a vadászatot igen kedvelte.
Abban a réges-régi időben Diósgyőr várát is gyakran fölkereste. Ehhez a várhoz
akkortájt nagy erdőségek, rétek, legelők tartoztak, amelyekben csak úgy nyüzsgött a
sok vad.
Egy ilyen nagy erdőség tövében húzódott meg az akkor még igen aprócska helység:
Kisgyőr. Ma már népes település, ám azon időben csupán egy pár házacskából állt. Kicsi is
volt, meg aztán a diósgyőri váruradalomhoz tartozott – innen kapta a Kisgyőr nevet is.
Ám e kedves, bájos fekvésű helység nemcsak erről nevezetes. Határában fekszik a
Királyszéke nevű szőlő is, amelynek a borát igen kedvelte a király.
Történt pedig mindez abban az időben, midőn második feleségét, a telt arcú Beatrixot
Diósgyőr várába hozta vendégségbe.
Több napja mulatoztak már a diósgyőri várban, amikor annak kapitánya vadászatra
hívta meg a királyt.
Napfényes, október eleji reggel köszöntött rájuk, igen enyhe idő járta, s a déli lejtőkön
már szedésre értek a szőlőfürtök.
–  Tudod, felséges uram, a Hegyalján jobb a bor, mint a Bükk déli oldalán… Ám errefelé
nemcsak borok, hanem jó vadak is találhatók. Jer hát, s nézzük meg a kisgyőri erdőket!
Estefelé pedig Károly nevű vadőrömnél, rigmusoló kisgyőri hívemnél tölthetünk egypár
kedves órát.
És amint a kapitány mondotta, úgy is cselekedtek. Ám csak csekélyke kísérettel keltek
útra. Csupán négy-öt királyi vadász, ugyanannyi vadhajtó s egy társzekér követte őket.
Hamarosan vadászkutyák éles csaholásától visszhangzott a kisgyőri erdő. Az csak
természetes, hogy a vadászatot a Károly nevű kisgyőri vadőr irányította. És nem is
akárhogyan! Olyan helyekre vezette a királyi vadászokat, hogy azok szebbnél szebb
vadakat ejthettek. Még nem is alkonyodott, amikor a társzekér már tele volt pompásabbnál
pompásabb zsákmánnyal.
– Gazdagon megjutalmazom ezt a vadőrt – szólott a vadászat vége felé a kapitányhoz a
király. – Csak azt tudnám, mit szeretne, mi a vágya?
A kapitány elmosolyodott.
– Bár én előre tudom, de kérdezd meg te tőle, felséges nagyúr.
Fából ácsolt, takaros kis háza volt a vadőrnek a falu szélén. Nagy kertjében, széles
udvarán jól elfértek a vadászok, a hajtók meg a kutyák.
A királyt és a kapitányt a ház tornácára ültette a vadőr, felesége pedig finom őzpörkölttel
kínálta meg őket. Ne is mondjam, mennyire ízlett a pompás étel a felséges úrnak!
–  Ha nem sérteném meg fölségedet – szólott a vadőr – megkínálnám egy kis karcos
kisgyőri borral.
–  Előre is köszönöm, mégha kissé karcos is – mosolyodott el a király, majd nevetve
hozzátette: – Egész évben erre vágytam!
 Kivirult az öröm erre a kisgyőri vadőr arcán, s a felség tiszteletére egy nagy korsóban
hozta is rögvest a piros színű kisgyőri bort.
Ám nagy igyekezetében megbotlott őkelme az ámbituson, a korsó pedig a földre zuhant,
s azonmód darabokra tört. A tornác száraz, tisztára söpört földje mohón nyelte el a
kisgyőri piros bort.
A vadőr halálsápadt lett.
– Felséges nagyuram – térdepelt le a király előtt. – Igaz lelkemre mondom, véletlen volt!
– Állj fel, derék vadőröm, hiszen mindent jól láttam. Majd hozol másikat!
–  Azt már bajosan, felség, mert ez volt az utolsó kancsó borom. Mivel ez még tavalyról
maradt óbor, s az idén még nem szüreteltem.
A diósgyőri kapitány bosszúsan tekintett a vadőrre. Ám Mátyás most sem tagadta meg
„igazságos” nevét.
– Egyet se búsulj, jó Károlyom! Ma a vadászat, nem az ivászat volt a fontos! Az előbbiben
pedig derekas dolgot míveltél. Jó vadlelő helyekre vezettél, pompás zsákmánnyal térünk
vissza még ma Diósgyőrbe. Épp ezért van énnekem tehozzád egy kérdésem: szeretnélek
megjutalmazni, de nem tudom, mivel?
Zavartan dadogott a vadőr:
– Ó, felséges nagyuram, ó, uram, királyom, nekem ez kötelességem!
–  Valóban kötelességed, de ma kegyes kedvemben vagyok. Kérj hát bármit, derék
vadőröm!
Erre a várkapitánynak is megenyhült az arca, s biztató pillantást vetett a szörnyű
zavarba került emberre.
–  Hát… hát – akadozott a vadőr – …szeretnék egy jó darab szőlőt, és hozzá egy takaros
borházat is építeni.
– Csak ennyi? – csodálkozott a király.
– Csak ennyi, fölség.
Mátyás király megértően bólintott, és azon minutomban tíz fényes arany pénzt nyújtott
át a vadőrnek.
A derék ember annyira meglepődött, hogy először nem akarta elfogadni. Ám a király
biztatására végül csak el merte venni az aranyakat, amelyek bizony akkor szép summának
számítottak.
És azon az estén egy boldogságtól repeső pár integetett a Diósgyőr felé kanyarodó királyi
vadászmenet után.

Aztán az évek teltek-múltak. Károly vadőr azonban nem tétlenkedett. Nagy tábla szőlőt
telepített, méghozzá hegyaljai vesszőkkel. (Mire a szőlő termőre fordult, fölépült a borház
is. Igaz, ez is fából készült, de több helységből állott.)
Külön kamrát rendeztek be a szőlőtaposáshoz (mert akkor még nem ismerték a
szőlőprést), no és egy külön lakószobát meg egy takaros konyhát építettek mellé. A borház
alatt pedig egy, a hegyoldalba vágott, hosszú pince húzódott, amelyben vadonatúj, de
kiszárított, pompás hordók pihentek. Egyelőre még üresen.
 Hamarosan elérkezett az első szüret ideje. Sok szedő gyűlt össze a kicsi faluból is, meg a
diósgyőri várból is.
Károly vadőr gondolt egy merészet, meghívta rá a királyt is.
–  Kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy evvel töltse a drága idejét – mondták
egyesek.
– Amikor egyszer itt járt, az is véletlen lehetett – fűzte hozzá valaki.
Ám déltájban, a szüretelők legnagyobb ámulatára, mégis megérkezett a király. Most is a
diósgyőri várkapitány kísérte, és most is csupán négy-öt vadász és ugyanennyi fegyveres
lovas forgolódott körülötte.
Fent, a szőlő fejében, a borház előtti térségen nagy kondérokban már rotyogott a finom
birkagulyás. Hamarosan hosszú, nagy asztalok kerültek elő, és a most érkezett királyi
vendégeket rögvest melléjük ültették. A főhely természetesen a királyt illette. Ám a felséges
nagyurat nem lócára, hanem egy szarvasagancsokkal díszített, nagy karszékbe ültették.
– Magam készítettem fölséged tiszteletére – magyarázta szerényen Károly vadőr.
Mátyás elismerően bólintott.
–  Te csakugyan ezermester vagy. Nemcsak a vadakhoz, hanem a fafaragáshoz is értesz.
De egyet nem hallottam még tőled – emelte föl hangját a király.
A vendégsereg várakozóan tekintett Magyarhon felséges uralkodójára. És Mátyás
imigyen folytatta:
–  Amikor nálad jártam, tudod, amikor a boroskorsó eltörött, derék várkapitányom azt
mondotta: te verselő, rigmusoló ember is vagy. Vajon, tudnál- e nékem hirtelenében valami
ilyesmit mondani?
–  Készültem rá – válaszolt a vadőr. – Ám grácia szegény fejemnek, ha netán sértésnek
venné felséges nagyuram, amit tekegyelmedről írtam.
– Írtál? – nézett nagyot Mátyás. – Hát te ahhoz is értesz?
– Csak egy kissé, felséges nagyuram.
– No, hol vagyon az a rigmus? – dőlt előre ültében Mátyás.
A vadőr kissé elmosolyodott.
– Rajta ül, felséged – szólott a házigazda, s a szék ülőlapjára mutatott, amelybe az alábbi
írás volt beleégetve:

Nagy a királynak az orra,

Vágyik szíve a jó borra.
Nemcsak borra, jó ételre,
ezért igyekszik Kisgyőrbe.

–  Bravó! – kiáltott fel Mátyás, majd a vendégseregnek is hangosan felolvasta. Nagy

tapsvihar tört ki erre a szüretelők között.
– De egy valami hibádzik! – vonta össze szemöldökét Mátyás.
– Grácia szegény fejemnek! – esett térdre a vadőr.
–  Szép és jó rigmus is, méghozzá igaz is… Az igazság pedig a királyra is vonatkozik.
Semmi okod tehát a mentegetődzésre. Ám volna egy nagy kérésem hozzád. Ajándékozd
nékem e szép strófával ékesített, pompás széket.
 – Szíves örömest, fölség.
Így történt aztán, hogy a kisgyőri vadőr által készített, gazdag faragású, rigmusos szék a
budai királyi palotába került.
Azt a helyet pedig, ahol a szék állott, mind a mai napig Királyszékének nevezik a
kisgyőriek.
 AZ ARANYPATKÓ

em messze a szőke Tiszától, Keszi faluja közelében látható egy hosszú mélyedés,

N amit Tálónak nevez a nép. Ehhez a tál alakú süllyedéshez érdekes történet fűződik.
Igazságos Mátyás király uralkodása idején egy kora tavaszi napon fiatal, fáradt
lovas érkezett a tiszakeszi révhez.
– Hallja kend, bátyó! – fordult az idős révészhez. – Valami jó étel kéne nekem is
meg a lovamnak is! Vajon nem tudna-e kegyelmed szerezni? Megfizetném.
A nagy bajuszú víziember végigmérte a jövevényt, majd akkurátusán így szólt:
–  Biz én nem tudom, kiféle-miféle kegyelmed. De azt megmondhatom, hogy a keszi
halászok még ingyen hallevessel is megvendégelik a vándort.
Felderült erre az ismeretlen arca.
– A lelkemből szólott, bátyám. Már igen régen vágyom egy kis hallevesre. Vezessen hát a
legközelebbi halászhoz!
Ezután a vén révész a Tálón túl, az egyik fűzbokor közelében álló halászkunyhóhoz
kalauzolta a jövevényt.
Már éppen alkonyodott, amikor beköszöntek.
–  Vendéget hoztam, Vince – fordult a révész a halászhoz. – E vándor át akart kelni a
túlsó partra, de éhes szegény feje. Jól tudod, én özvegyember vagyok, vendégül nem
láthatom… Idehoztam hát hozzád, öcsém. Nem vagyunk alkalmatlanok?
–  Már hogy lennének? Telepedjenek le! – szíveskedett a halász, majd egyet fordított a
gőzölgő bográcson.
– Micsoda pompás illat – szimatolt bele a vendég.
– Meghiszem azt! – bólintott a révész. – Vince öcsém főzi a legjobban az egész tájékon a
hallevest.
–  Régóta csinálom – szerénykedett a halász. – No de itt van két fakanál, merítsenek
belőle kendtek!
A jövevények nem sokáig kérették magukat. Egyet-kettőt törtek a vászontarisznyán
pihenő rozscipóból, majd nagy buzgósággal kanalazni kezdték a levest.
Amikor végeztek az evéssel, megszólalt a halász:
–  Én bizony bort nem adhatok, nekem nincs. Nem terem szőlő errefelé. Friss Tisza-
vízzel azonban szolgálhatok!
–  Van bor az én kulacsomban – állott fel az ismeretlen vendég, majd a fűzfához kötött
paripájához ment, hogy a nyeregkápából kiemelje a teli csobolyót.
Hamarosan mindhárman jót húztak belőle.
– Micsoda finom bor! – csettintett a vén révész. – Ez alighanem tokaji!
– Ez bizony az – mosolygott az ismeretlen lovas.
– Hát végtére is, kicsoda kegyelmed? – nézett szúrós szemmel a jövevényre a halász.
–  Vándordeák vagyok, Debrecenbe igyekszem, s Tokajban egy cimborám apja töltötte
meg a kulacsom.
Ebben a két víziember megnyugodott, majd tovább is jókat kortyintottak az itókából.
A jó bortól pedig hamarosan megoldódott a nyelvük. Akkor hallotta az ismeretlen lovas a
következő furcsa dolgot:
Itt, a halászkunyhótól nem messze, ahol most az a hosszú mélyedés van, nem is oly rég
még egy templom meg egy kolostor állott.
Ezek az épületek az egyik szilveszter éjszakán egyszerűen a föld alá süllyedtek, eltűntek.
– Kár pedig, mert drága kincs volt bennük – kiáltott fel a halász.
– Vajon hány véka arany és ezüst? – kíváncsiskodott a deák.
Nem arany, nem ezüst, hanem egy szép leány!
– Egy szép leány? – csodálkozott a deák. – És hogyan került oda? És miért süllyedt el az
épületekkel?
– Sokat kérdez kegyelmed – felelte a halász. – Bizony nekünk is jó lenne tudni… Annyi
azonban bizonyos, hogy a barátok templomában söprögetett a leány, mivel igen szegény
volt. És akkor is ott tartózkodott, mikor az épület lesüllyedt.
– Éjfélkor a templomban – ámuldozott a deák.
–  Igen, mert a barátok nem engedték el, ott dolgoztatták. Sokszor tartózkodott náluk,
pedig már menyasszony volt, de mivel a szerzetesek jól fizettek, így akarta megszerezni a
kelengyérevalót… Bizony nem tetszett ez a vőlegény anyjának, a leendő anyósnak, s
mindenfélét híreit a lányról. Persze a vőlegény nem hitte az egészet.
„No, ha nem hiszed, mondok én egyet – felelte a vőlegény anyja, aki különben vajákos,
varázsló asszony volt. – Majd titkon meglesem, s ha a legközelebbi éjfélkor csakugyan a
barátokkal mulatozik, súlyos átkot mondok!”
A vőlegény nem vette komolyan az egészet, amolyan asszonybeszéd-pipa- füst dolognak
tartotta.
Hanem szilveszterkor, amikor a szerzetesek kupa bor mellett búcsúztatták az óévet, a
vénasszony megleste a fia menyasszonyát. Mit látott, mit nem? Ugyan nem tudja senki, de
azt mondja a szóbeszéd, hogy éjfél előtt fekete holló képében a torony tetejére szállott,
nagyot károgott, s ezután pontban éjfélkor a barátok temploma és kolostora a föld alá
süllyedt.
Várt, várt a vőlegény, de se a menyasszony, se az édesanyja nem tért többé vissza… Sokat
is búsult emiatt, nem is házasodott meg… Hanem egyszer különös dolgot jósoltak neki a
csáti vásárban:
„Az óesztendő utolsó éjszakáján, éppen éjfélkor megkondul az elsüllyedt templom
harangja. Ilyenkor pár percre a templom is, a kolostor is kiemelkedik a mélységből, s az
ablakai fényesen világítanak… Ha ekkor egy ló, amelynek aranypatkó van a patáján,
megrúgná a templom falát, az többé nem süllyedne el, a felszínen maradna, és ki lehetne
szabadítani a leányt.” Ezt mondta a javasasszony – fejezte be beszédét a halász.
– No de honnan szerez a lány kedvese aranypatkót? – kérdezte a vén révész.
– Bizony sehonnan – válaszolta a halász. – Szegény jobbágyember, akinek még a betevő
falatja is alig van meg.
Elgondolkodott a halász szavain a deák, majd hirtelen így szólt:
– És ha felmenne a királyhoz, Budára? Ő bizonyára tudna rajta segíteni.
Mélyet sóhajtott a halász.
– Messze van Buda, deák uram… És talán be sem engedik a királyhoz.
–  Mégis meg kéne néki próbálnia. Hátha a király adna neki annyi aranyat, amiből
patkót verethetne, hogy avval a kedvesét visszaszerezze.
–  Kedves deák uram – mosolyodott el a révész – könnyű tanácsot adni, de nehéz
kalácsot kapni!
…Másnap az ismeretlen lovas eltűnt a tájról, s többé nem látta senki… Eltelt talán három
kerek esztendő is, amikor a szegény jobbágylegény, akinek a kedvese elsüllyedt a
templommal, beállított a tiszakeszi kovácshoz.
–  Hallja kend, mester uram – fordult az idős emberhez. – Beszélhetnék-e kigyelmeddel
bizalmasan?
– Egy darabig igen, mivelhogy az inasomat friss vízért szalajtottam.
–  No, akkor ide figyeljen, kelmed! – azzal a legény egy nagy zacskó aranypénzt tett az
üllőre. – Az egyik fele kigyelmedé, a másikból pedig készítsen a lovamnak négy
aranypatkót!
Nagyot nézett a kovács, és ámulva kérdezte:
– Vajon hol s mely vásárosokat raboltál ki ezért?
–  Én ezt az utolsó darabig ajándékba kaptam, de soha senkinek meg nem mondhatom,
hogy kitől… Még ma olvassza be a felét kend. Holnap pedig hozom a Kesely lovam, s annak
a lábára készítse a négy patkót.
A keszi kovács egy darabig megbabonázva nézte a sok aranyat, de aztán mégis elfogadta
a munkát… Amikor pedig eltávozott a jobbágylegény, bezárkózott a műhelyébe, és
beolvasztotta az aranypénzeket.
Másnap már kora hajnalban ott volt a fiú a lovával.
A kovács sebtiben, hogy senki meg ne lássa, mértéket vett a ló patájáról. A legény
távozása után ismét a műhelybe zárkózott a mester. Egy teljes napig tartott, amíg készen
lett az aranypatkó… A vén kovács annyira izgatott volt, hogy egy falat le nem ment a
torkán. Senkit, még a hites feleségét sem engedte a műhely közelébe sem!
Késő este állított be újra a jobbágyfiú a Kesely lóval. Az idős mester három mécsest is
meggyújtott, hogy műhely patkolószinjében jól lásson.
Lehetett talán már éjjel 11 óra is, mire a négy aranypatkó ott csillogott a mokány lovacska
lábán.
– Aztán merre szándékszol, öcsém? – tudakolta nagy kíváncsisággal a kovács.
– Nem mondhatom meg, de annyit elárulok, hogy meg kell várnom az éjfélt. – És a keszi
jobbágy elvágtatott az aranypatkós lovával a sötét, téli éjszakába.
Mert bizony tél volt már, méghozzá az óesztendő utolsó éjszakája.
– Csakhogy már látom kendet – zsörtölődött a kovácsné, amint az ura elé tette a meleg
vacsorát, a finom töltött káposztát.
A mester úr alaposan neki is fogott az evésnek, de amikor a harmadik tölteléknél tartott,
tekintete a nagy faliórára vetődött.
– Egy fertályóra múlva itt az éjfél – mondotta.
– Bizony elmúlik ez az év is – tette hozzá a mesterné.
– Add a bundámat, a kucsmámat! – ugrott föl hirtelen az asztaltól az idős kovács.
– Hová ily kietlen éjszakán? – kérdezte furcsállva kedves élte párja.
–  Nem mondhatom meg, mert sietnem kell. De ha visszajövök, csuda dolgokat fogsz
hallani tőlem!
 Azzal sebtiben magára kapta bundáját, fejébe nyomta kucsmáját, s faképnél hagyta az
ámuló-bámuló mesternét.
–  Ez tisztára megbolondult! – méltatlankodott az idős néne. – Vagy az a kelekótya
Gergely, az a fura jobbágylegény, akinek a lovát patkolta, az csalta volna el holmi
szilveszteri itókára? Vagy valamelyik cimborájához szaladt óesztendőt búcsúztatni?
Istenem! Ki tud a férfiakon eligazodni? No de reggelre majd csak kiderül.
De bizony nem így történt!
Várta, várta az urát a mesterné, míg végül elunta, és fölkereste a falu mesterembereit,
sógorokat, komákat. Ám azok színét se látták a kovácsnak.
Csak harmadnapra került elő a mester – de nem a maga lábán jött, hanem hozták, mivel
halva találták a Táló mélyedésének havas peremén… Most már mindenki tudta, hogy meg
akarta lesni a szilveszter éjfélkor felbukkanó, elvarázsolt templomot. Azért kellett
elpusztulnia!
…Amikor pedig újra kitavaszodott, Vince halász és az öreg révész találkozott a Tisza
partján.
–  Régen nem láttam Gergelyt, akinek a kedvesét a templommal együtt elvarázsolták –
szólott a halász.
–  Azt suttogják, más vidékre ment. Megszerezte az aranypatkót, s azzal megrúgatta a
templomot, hogy kiszabadítsa a kedvesét! – felelte a révész.
– De akkor miért süllyedt el újra a templom? – csodálkozott a halász.
– Csak azért – magyarázta a révész –, mert bár a kovács készítette az aranypatkót, de ő
nem a kedveséért, hanem kíváncsiságból ment oda… így a templom is, meg a kovács is
eltűnt a világból!
– Akkor az a deák se lehetett mást, mint Mátyás király – bizonygatta a halász. – Hiszen
csak ő adhatott annyi aranyat.
És bizonyára fején találta a szöget, mert e történetet mind a mai napig így mesélik e
tájon…
 A TABÁNI HALÁSZLEÁNY

öbb száz öreg esztendőkkel ezelőtt magos Buda vára alatt virágzott egy kicsiny

T falucska, Tabán volt a neve. Jámbor rác kalmárok és szorgos sváb szőlőművesek
lakták… Került azonban közöttük magyar is… A legtöbb dunai halászként kereste a
kenyerét.
Egy ilyen derék, igyekvő halász volt az öreg Tuba Márton is, aki valaha a Felső-
Tisza vidékén élt. Amikor hites felesége elköltözött az élők sorából, felkerekedett egyetlen
leányával, Rózával, s meg sem állt véle Budáig. Így került az öreg Tabánba, ahol egy
magányos özvegy, bizonyos Liza néne adott neki szállást rozzant viskójában…
Rozi pedig csudaszép teremtés volt, egy élő-nyíló tubarózsa. Meg is akadt rajta
hamarosan a tabáni legények szeme! – Nem volt olyan vigalom, mulatság, ahová meg ne
hívták volna.
Pengő tamburaszóra, sikongó harmonikánál, pattogó-recsegő trombitánál szórakoztak
akkortájt a tabáni fiatalok. Főként a szüreti bálok voltak híresek.
Egy ilyen szüreti bálba tévedt be egyszer a szomszédos várban lakó királyfi. Persze
álruhában volt, méghozzá vadásznak öltözve! Elvegyült a mulatozó köznép soraiban, s
egyszercsak hopp!… táncra kérte Rozikát. Ne is mondjam, hogy rögvest megtetszettek
egymásnak. Nagyokat táncoltak, nevettek, s ráadásul még három nyelven is énekeltek!
Az ismeretlen vadász, aki Károlynak nevezte magát, még haza is kísérte Rozikát.
Boldog volt a halászleány, s izgatottan várta a legközelebbi szombatot, amikorra ígérte a
legény a látogatást.
De a vadász nem kereste fel Rozikát. Búsult, búsult szegény, hiszen olyan biztosra ígérte
a fiú… Bizony a halászleány nem is sejtette, hogy éppen a vadászlegény eljegyzése volt
ebben az időben.
Napokig, sőt hetekig gyötörte a bánat Rozikát, de később felejteni kezdte a dolgot.
Azután beköszöntött a budai tél, és egy rettenetes kemény napon befagyott a Duna is.
Nagy bundákba, kucsmákba burkolóztak a halászok, hogy léket tudjanak vágni a folyam
jegén, mert közeledett karácsony estéje, amikor friss halat kívánt vacsorára Buda vára,
Tabán és Lógod falu népe.
Tuba Márton és leánya is ott szorgoskodott a halászok között… Hát ahogy viszik a hallal
teli kosarat, elsiklik mellettük egy fényes királyi szán, amelyben nem más ült, mint maga
Károly vadász.
–  Édesapám – fordult atyja felé lelkesen a leány. – Itt ment Károly vadász, aki engem a
szüreti bálon megtáncoltatott.
Az öreg halász arca elkomorult.
– Ó, gyermekem, vesd ki szívedből a reménységet…
Ekkor tudta meg Rozika, hogy kicsoda is hát Károly vadász! Nem is ízlett neki a finom
karácsonyi vacsora, amit Liza anyó pompásan elkészített.
A jószívű öreg néne hamarosan észre is vette, hogy valami bántja Rozikát, s töviről
hegyire kivallatta.
– Nagy baj, bizony nagy baj ez, gyermekem – ráncolta össze amúgyis ráncos homlokát. –
De azért nincs minden veszve. Ha kedved van, beszerezlek téged a királyi udvarba
szolgálóleánynak, s ott a királyfi szomszédságában még valami csoda is történhet.
És egy nagyon hideg napon Liza anyó felkísérte Rozikát a királyi várba. Nehéz napok
következtek a halászleányra. Először egy nagyothalló hercegi dáma, majd pedig egy
nyafogó hercegkisasszony szolgálatára rendelték. Reggeltől estig csak lótott-futott
szegényke, és ráadásul még a kedvesét, az álvadászt sem láthatta.
Már éppen azon volt, hogy visszamegy atyja viskójába, amikor váratlan dolog történt…
Éppen az udvaron szaladt át, amikor megpillantotta Károlyt. A királyfi nem akart hinni a
szemének…
– Te,… te Tuba Róza, itt vagy? – csudálkozott.
– Itt bizony, szépséges királyfi, mert a közeledben akarok élni.
Nagyon meglepődött a királyfi, hogy Rozika igazi mivoltjában felismerte, de aztán
bánatos hangon szólott:
–  Én sem felejtettelek el. De mi haszna? Királyfi vagyok, nekem a szüleim jelölik ki a
mátkámat. De Tuba Róza keményen tekintett rá.
– Nem is vagy te igazi királyfi, ha szíved ellen teszel.
Az álvadász arca bizony elkomorult e szavakra:
–  Atyám s anyám ellen cselekedjem? Tán még börtönbe is vetnének, és sohasem
lehetnék király!
– Hát ha teneked fontosabb a trón, mint én, ám legyen! De engem többet nem látsz!
Megijedt erre a királyfi, mert már annyira megszerette a halászleányt, hogy elképzelni
sem tudta nála nélkül az életét.
–  Várj egy kicsit, Rozika, lelkem! – könyörgött neki sebesen. – Hagyjál gondolkodnom,
hogy mit tegyek?
–  No, jól van. Három napi gondolkodási időt adok. Harmadnap keress fel, s tudass
elhatározásodról!
Hej, nagy gondba esett az egyszeri budai királyfi! Hogyne, hiszen Rozikát is szerette,
meg a trónt is akarta… Nem tehetett mást, elhívatta magához a legbölcsebb udvari tudóst,
hogy tanácsot kérjen tőle.
A szakállas Tundusz-Fundusz úr őkegyelme a következőket javallotta:
– Atyád öreg, anyád nagyon akarja a francia hercegkisasszonyt, a jegyesedet. De te húzd
az esküvő napját, egészen addig, míg te leszel a király. Egy király pedig mindent megtehet.
Még azon este szaladt a tanáccsal Rozikához… Tuba Róza, ha nehezen is, de
beleegyezett.
És az évek teltek-múltak… A magyar királyfi halogatta, a francia király egyre sürgette az
esküvő napját. Ők ugyan nem is sejtették, hogy mi lehet az oka, de a Tabánban széltében-
hosszában beszélték. Így jutott el a hír egy kora tavaszi napon a vén királyné fülébe is.
Micsoda patáliát csapott őkegyelmessége!
Először is összeteremtette a fiát, majd pedig kikergette a palotából Rozikát, és parancsba
tétette az urával, hogy mindörökre száműzzék a Tabánból Tuba Mártont és leányát.
Nagy-nagy bánatba esett a szegény királyfi! Nap nap után egyre jobban kívánta látni
Rozikát, de szülei fegyveres strázsákkal őriztették.
És egy nyári napra a szülők kitűzték az esküvőt a francia hercegkisasszonnyal… Már
éppen Óbuda határában jártak a francia hintók, amelyek a menyasszonyt és a móringját
hozták, amikor híre futott, hogy a királyfi eltűnt a palotából.
Hatalmas kapkodás, zűrzavar támadt erre. Katonák, szolgák, poroszlók kutatták át az
egész várat, majd a várost s a környező falvakat, de a királyfinak nyoma veszett.
Szégyenszemre elmaradt a királyi várban a fényes esküvő… A francia hercegkisasszony
pedig nagymérgesen beszállt cifra hintajába, s meg sem állt hazáig.
…Három hétre az eset után egy öreg dereglye kötött ki valahol a Tisza füzesei között.
–  Itt lakik-e Tuba Márton, halászmester? – kérdezte harsány hangon egy délceg,
vadászruhás ifjú.
– Itt uram… – lépett ki a nádkunyhóból az öreg halász.
– Hát a lánya, merre jár?
– Hálót fon a parton… De miért kérdi kegyelmed?
Még választ sem tudott mondani a jövevény, amikor szélsebesen előfutott a leány, s
egyenesen a vadász nyakába ugrott.
– Eljöttél értem?
– Nem… Itt maradok veletek… Örökre.
Így mondott le a trónról az egyszeri budai királyfi a szépséges Tuba Rózáért, a tabáni
halászleányért.
 AZ IGAZGYÖNGYÖS BOGLÁR

z Úrnak 1703. és 4. esztendejében gyors, fényes sikerek növelték nagyra a kurucok

A és a fiatal fejedelem, Rákóczi hírét-nevét. Északon már szinte minden vár és város
az övék volt. A nagybányai és a körmöcbányai pénzverő házban immár nekik
verték az ezüstpénzeket és a rézlibertásokat. Ám az Alföld déli része és a Dunántúl
még nem növelte a kurucok erejét, hatalmát. Ezért látogatott a fejedelem előbb a
Tápió-völgyébe, majd az Alföld közepébe.
Cegléd városának utcáin kóborolt a csípős áprilisi szél. A város végi csapszékekből, a
nádtetős csárdákból vidám nótaszót sodort a belső utcák felé. Ám bent a város szívében is
zajos volt az előkelő vendégfogadó. Búcsúpohárra gyűltek össze a kuruc táborba
menendők, több mint másfélszázan.
Ezen az estén Cegléd főbírája vacsorát adott a két helybéli lovas hadnagy, Bíró Mihály és
Juhász György tiszteletére. A vacsora elhúzódott csaknem tíz óráig. Ekkor a főbíró úr rövid
pipaszóra áthívta a két hadnagyot a szomszéd szobába.
–  Vajon mikor gyün ide Kecskemétről Verebélyi kapitány uram? – kérdezte bodor füst
eregetése közben a főbíró.
–  Már kora reggelre jelezték – felelte Bíró Mihály. – Ő akarja először fogadni a város
szélén, a szelei útnál a nagyságos fejedelmet.
–  No, ez jól vagyon, mivel űneki adta ki parancsolatba, hogy a ceglédi lovas századot
egrecérozza be – helyeselt a főbíró. – Majd később megkérdezte: – És kigyelmetek?
–  Mi is takarosan elrendeztünk mindent – válaszolt most Juhász György hadnagy. –
Éspeniglen így! – és átnyújtotta a kapitány levelét.
Cegléd város szélén, nem messze az egyik csárdától – ahol este a lovasok mulattak –
állott Sós Péter pékmester uram műhelye. Itt inaskodott árván maradt unokaöccse, Sós
Gyurka. A szöszke kislegény is hallott Rákóczi várható látogatásáról, s ezért úgy
határozott, hogy addigra széthordja az aznapi süteményeket, és ő is ott lesz a nagyságos
fejedelem érkezésekor.
Korán kezdte hát a munkát. Közben azonban folyton-folyvást a várost bámulta.
Volt is mit látnia! Az utcákat, a házak elejét és a tereket már kora hajnalban fellocsolták,
tisztára söpörték. A kapukat, az ablakokat zöld gallyakkal díszítették föl. A nevezetesebb
épületeken a város oroszláncímeres zászlaját és Rákóczi piros lobogóját röptette a kora
tavaszi szél.
Úgy hallotta a többi gyerektől, hogy a lovas katonák még otthon früstökölhetnek, de
mindenkinek idejében fel kell készülnie, rendbeszedni lovát, magát, minden holmiját,
fegyverét, mert pontban nyolckor trombitaszó harsan a város három pontján, s ezután egy
fertályóra elteltével minden fegyverforgatónak a Fő térre kell lovagolnia.
Micsoda pompás dolog lesz! Igyekezett hát Gyurka, hogy ez idő tájt már a Fő tér
szomszédságába érjen.
Úgy is történt. Pontban nyolc órakor csakugyan megszólaltatták hangszerüket a
kornétások, s ezután a város különböző pontjairól lovak vágtatása hallatszott.
–  Utat, helyet! – kiabálták a ceglédi vitézek, mert volt olyan bámész ember, akit
csaknem letaposott a ló.
A gyerekek, köztük Sós Gyurka is, kacagva szemlélték a dolgokat. Verebélyi karabélyos
kapitány – akit már tegnap megelőzött jó híre – megérkezett Kecskemétről, és parádéhoz
készítette fel az egybegyűlt ceglédi lovasokat. Bizony közel másfél óráig egrecérozta őket. S
azok – Sós Gyurka legnagyobb örömére – sokszor kihúzták a fényes kardot, s gyakorolták
véle a fejedelemnek szóló tiszteletadást.
Fél tizenegy tájban híre futott, hogy a fejedelem 11 órakor lépi át a város határát. Az
izgalom s a tömeg egyre nőtt! Hamarosan a 150 lovas – mindahány kék atillában és tűzpiros
nadrágban élükön a két ceglédi hadnaggyal, és legelői Verebélyi kapitánnyal, no meg a két-
két kornétással, a város vége felé indult. A lakosok, köztük a gyerekek, no és Sós Gyurka is,
vízözönként tódultak a nyomukba. De a ceglédi hadnagyok nem szóltak. Nem akartak a
lelkes néppel ujjat húzni.
Már csaknem a város utolsó házainál a kapitány megállította a menetet, majd pedig
elhangzott a kemény vezényszó:
– Parádéhoz két sorba!
Ezután két sorba állottak a ceglédi lovasok. Egy-egy rendben hat-hat lovas.
Legeslegelöl, az arcvonal élén, a Rákóczi által küldött zászlók előtt, kivont karddal,
feszesen ült nyergében a két daliás hadnagy, a fejedelem érkezésére várva.
Éppen 11 óra volt, amikor a város szélére ért a nagyúr előőrse. A város magas tornyából
az őrség jól látta ezt, s ezért hamarosan minden harang megkondult. A fejedelem előőrse
24 talpig piros ruhás palotás katonából állott, aki előtt három kornétás egyszerre fújta
hangszerét.
A jelenlévő tömeg anélkül, hogy látta volna Rákóczit, harsány éljenzésben tört ki.
Verebélyi kapitány mérgesen vágtatott oda, és csöndre intette őket.
Ebben a pillanatban, két-két kísérője között, fél lóhosszal megelőzve azokat, felbukkant
a fejedelem, nyestprémes mentében, fején tollas kuruckalpaggal, válláról aláhulló, bő
bársonyköpenyben. Alatta gyönyörű, ideges mén kalapált.
A karabélyos kapitánynak alig volt ideje a helyére ugratni, máris a ceglédi lovasszázad
előtt állott a fejedelem.
–  Vitézek, parádéra! – kiáltotta el magát Verebélyi, erre az összes ceglédi lovas
kirántotta kardját.
A kapitány katonás, kemény hangon jelentette, hogy a ceglédi lovasok kiállták a nehéz
próbákat, akár a csatába is mehetnek, s várják Rákóczi parancsát.
–  Köszönöm kegyelmednek, de főként a ceglédieknek, hogy hívó szavamra lóra ültek –
kezdte szép, erős hangján a fejedelem.
– Vivát Rákóczi! Vivát! Vivát! – zúgott fel hirtelen a szemlét figyelő nép hangja.
És hiába volt Verebélyi kapitány szava s haragos tekintete, a ceglédi nép csak vivátozott,
csak éljenzett. Nőttön-nőtt a zaj, a tömeg zúgása, s egyre közelebb nyomultak a nagyságos
fejedelemhez. A kuruc vitézek s maga Rákóczi is örömmel szemlélték a ceglédiek hatalmas
lelkesedését.
E pillanatban azonban váratlan dolog történt. A nagyúr ideges lova meghőkölt: hirtelen
fölágaskodott, csaknem levetve hátáról az urát.
Rákóczi azonban kitűnő lovas lévén, keményen meghúzta a zablát, majd alaposan meg is
sarkantyúzta az állatot. De a paripa nem akarta az igazságot! Táncolt, ágaskodott,
horkantott!
A fejedelem közvetlen kísérete aggódva figyelte a nem várt eseményt, s némelyek már a
beavatkozás gondolatával foglalkoztak. De a nagyúr intett, hogy maradjanak távol, majd ő
elbánik a kellemetlenkedő hátassal.
S amíg ő így zabolázta, sarkantyúzta a lovát, a heves mozgástól, a nagy lendülettől
leröpült a fejéről díszes fövege, szép tollas kalpagja. És gurult, gurult a macskaköves úton.
Az ünneplő tömeg szélén bámészkodott Sós Gyurka, a szurtos kis pékinas.
Ő nem kiabált, mint a többiek, hanem megbabonázott, ragyogó tekintettel csak nézte,
bámulta a kurucok híres vezérét.
–  Jóságos ég! Széttapossák! – rikkantott fel hirtelen, amint megpillantotta a fejedelem
földre esett fövegét.
És valóban! A fejedelem után jövő lovak hamarosan izzé-porrá taposták volna a tollas
kalpagot.
Sós Gyurka azonban nem teketóriázott sokáig! Gyorsan a lovak közé vetette magát, s
valósággal „kihalászta” a patás lábak közül a pazar, tollas fejrevalót.
–  Nagyságos úr! Nagyságos úr! – ordította el magát torkaszakadtából, s lihegve futott a
fejedelem immár megregulázott lova után, kezében a cifra kalpaggal.
Ekkor Rákóczi, a kuruc seregek fővezére hátrafordult a nyeregben, s azon minutomban
észrevette az utána loholó kisfiút.
–  Kornétások! Megállni! – kiáltott fel hirtelen, mire a közeli kürtösök gyors „megálljt”
fújtak a parádézó seregnek. A felvonuló lovasok meglepetten torpantak meg, s legtöbben
valami nagy bajra gondoltak.
–  Ehun a fövege, nagyságos uram! – kiáltotta az odaérkező pékinas, majd gyors
mozdulattal a fejedelem felé dobta. Rákóczi ügyesen elkapta, s jobbjával leverte róla a port.
Sós Gyuri, a boldogságtól kipirult arcú pékinas, már menni készült, amikor Rákóczi utána
kiáltott:
– Héj, kislegény, várj csak!
Sós Gyurka meglepetten fordult a fejedelem felé.
–  Én elkaptam ezt a föveget, te pedig kapd el ezt! – Azzal a leheletfinom tollak mellől
levette az igazgyöngyös, galambtojásnyi boglárt, s a fiú felé hajította. A pékinas ügyes kezű
legényke volt, röptében el is fogta.
– Köszönöm, nagyságos úr, de nem azért tettem! – kiáltotta oda a kisfiú.
Rákóczi pedig, immáron fején a föveggel, kedvesen intett a derék pékinasnak.
–  Vivát Rákóczi! Vivát! – zúgott fel az ünneplő tömeg, s aztán a parádézó sereg
továbbindult…
Sós Gyurka pedig holta napjáig kegyelettel őrizte a fejedelemtől kapott, igazgyöngyös
boglárt.
 EGY KEGYVESZTETT ÉRSEK

int szilaj áradat, úgy hömpölygőit végig a letiport keleti és északi országrészeken

M a győztes kurucok bátor hada! Amerre elhaladtak, diadalittasan újjongott a nép,

és megvert kuvaszként hátrált a zsarnok császár serege.
Rákóczi daliás kurucai hamarosan eljutottak Gyöngyös városába is, ahol nagy
megbecsülésben volt részük. A nagyságos fejedelem is igen jól érezte magát
Gyöngyös szabadságszerető polgárai körében. A szabadságharc idején gyakran meg is
fordult itt, s némely hajdankori öreg gyöngyösi emberek, ha országos vásárokon
összetalálkoztak más vidékiekkel, imigyen szóltak tréfásan, amikor megkérdezték tőlük,
merre valók.
Az egyik ezt mondta:
– Én biz a fővárosba!
–  Micsoda? – hitetlenkedett a kérdező. – Iszen se a ruházata, se a beszéde nem
olyasforma kigyelmednek.
–  Márpedig én odavaló vagyok… A nagyságos Rákóczi fejedelem valahai fővárosába,
Gyöngyösre!
Mert ez bizony valóság volt, hogy hajdanán ez a kies mátraalji városka a főváros szerepét
töltötte be. Innen irányították az ország ügyeit, s még béketárgyalások, „diplomáciai
manőverek” is folytak a falai között. Nem áll már az a ház, de valaha a Fő tér sarkán
díszlett, ahol Rákóczi Ferenc, a magyar szabadságharc vezére és a kalocsai érsek,
Széchényi Pál, a császár követe találkoztak.
Való igaz, hogy a szabadságszerető gyöngyösiek nem valami nagy lelkesedéssel fogadták
a főpapot, aki pedig a város szülötte volt.
–  Nem lehet rendes magyar az, aki az osztrák császárral egy tálból cseresznyézik –
hangoztatták a piactéren megforduló gyöngyösiek.
–  Várjuk ki a végit! – tanácsolta valaki. – Hiszen az érsek úr is a békét akarja, annak
ügyében fáradozik.
– Béke sokféle lehet – hajtogatta egy bajszos csizmadia. – Nekünk a fejedelem őnagysága
békéje kell! Ha azt kiharcolja Széchényi érsek úr a császárnál, akkor nem tagadjuk meg,
mint városunk szülöttjét.
Míg az egyszerű nép így vélekedett, addig a Fő téri házban folytak a béketárgyalások…
Még külföldi követek is jelen voltak, hogy nagyobb súlya legyen a dolognak.
Rákóczi illő fénnyel és pompával fogadta a császár küldöttét… A szabadságharc vezére 25
pontban foglalta össze a nemzet követeléseit, ám az érsek ezt nem fogadta el.
–  Sajnálom – hangoztatta gyakorta de erre nem adott felhatalmazást a magyarok
törvényes királya.
–  Hát akkor mire adott felhatalmazást kegyelmednek a „törvényes magyar király”? –
kérdezte Rákóczi gúnyosan a sok-sok huzavona után, majd hozzátette: – Hiszen amit
érsekséged javasol, az a nemzet újabb rabságát jelentené.
A városka lakói, de az egész ország is izgatottan várta, mi lesz? Voltak, akik féltek, hogy
Rákóczi visszavonul birtokaira, és beszünteti a harcot.
 Az ilyen véleményeket azonban hamarosan letorkollták:
– Rákóczi ilyet nem tehet!
És nem is tett…
1704. március 17-től 29-ig tartottak a béketárgyalások. 29-én este híre futott a városban,
hogy Széchényi érsek elutazott.
Megindultak a találgatások. A gyöngyösi nép olyan izgatott volt, hogy a város
küldöttsége még azon az estén felkereste Rákóczit, megtudni tőle a teljes igazságot. Amíg a
város vezetői bent jártak a palotában, addig a tömeg körülfogta a Fő téri házat, és a hangja
egyre jobban erősödött. Végül már fáklyák kerültek elő… Az egybegyűlteknek azonban nem
sokáig kellett a válaszra várniuk. A legendásan bátor s fiatal Rákóczi több fáklyás vitéz
kíséretében hamarosan megjelent a ház erkélyén.
–  Gyöngyös város derék polgárai – kezdte beszédét. – Megmondottam Széchényi érsek
úrnak, hogy a magyar szabadság nem eladó!
– Vivát! Vivát! – tört ki az egetverő zaj.
– Inkább a harc, mint a rabság! Ezt izentem a császárnak – fejezte be Rákóczi.
–  Pfúj, Széchényi érsek! Pfúj, Lipót császár! – zúgott fel a haragos tömeg, majd lelkes
kuruc dalok kíséretében Rákóczit éljenezve vonultak végig a városon.

Lipót császár fanyalogva fogadta Széchényi érseket.

– Ön odavaló, érsek úr, és mégsem tudott a polgárokkal kapcsolatot teremteni?
–  Elnézést, felség, de ez a Rákóczi valósággal megbabonázta a népet… Még az ottani
alsóbb papság is lelkesedik érte.
–  Felháborító skandalum! – dühöngött a császár de mégsem lehet ennyiben hagyni! Az
ön további feladata lesz, érsek uram, hogy újabb próbálkozásokat kezdeményezzen.
–  Igenis, felség – bólintott a kalocsai érsek. – A magam részéről mindent megteszek,
hogy sokat szenvedett hazámban béke legyen, a magyar nép és a császári ház javára.
– El is várom Öntől – helyeselt a császár. – El kell távolítani ettől a lázadó Rákóczitól a
népet, de az urakat is…
– Nem lesz könnyű dolog… A népet sok bántalom érte – próbálkozott az érsek.
–  Ach, bántalom! Ach, sérelem! – háborgott Lipót. – Mindenütt csak ezt halija az
ember… De mondja, érsekséged, vajon az egyház tűrte-e annak idején az eretnekséget?
Ugye nem! Mi, Ausztria császára és Magyarország királya sem tűrjük a lázadást. Még akkor
sem, ha azt egy főúr vezeti!
Széchényi érsek megvárta, míg a császár lehiggad, csak azután szólott alázatos hangon.
– Én mégis azt javallom, hogy nem ártana, ha Felséged elolvasná, mit kér Rákóczi. Talán
egy-két dologban lehetne véle tárgyalni.
– Majd megnézzük! – legyintett indulatosan a császár. – Különben pedig megvárjuk, mit
tesz Rákóczi?
– Harcolni fog tovább – jelentette ki határozottan az érsek.
–  De mi sem hagyjuk magunkat! – szólott élesen a császár, majd köszönés nélkül
otthagyta az érseket.
 Az udvarban hamarosan híre ment, hogy s miként tárgyalt az érsek a császárral… Sokan
arra gondoltak, hogy ezek után Széchényi érsek megszökik, s meg sem áll Rákóczi
táboráig… Nagyot tévedtek. A kalocsai érsek nem tette ezt, mivel elképzelni sem tudta az
egyházat a császári ház támogatása nélkül.
Ezért vállalta el később is a békeközvetítést, még Lipót halála után is. Ám az ő
békekísérlete I. József alatt is kudarcot vallott.
– Nem lehet fából vaskarikát csinálni, érsek úr – mondotta egyszer neki Rákóczi. – Pedig
ön azt mondja, szívén viseli hazája sorsát.
– Igen, ezt állítom… De mi ebben a vaskarika?
– Csak az, érsek uram, hogy szeretni csupán egy igaz szívvel lehet. Az ön szíve – állítása
szerint a hazáé is, meg a császáré is. A császár a haza ellensége, aki tehát véle szövetkezik,
fából vaskarikát csinál… Annak a szíve nem lehet a nemzeté.
– Szóval nagyságod engem hazaárulónak tart? – nézett rá sértődötten Széchényi Pál.
–  Azt nem mondom, hiszen nem tagadhatom meg a hozzám írott levelét, amelyben
elítéli Heister generális barbár módszereit. De hogy ön eltévelyedett ember, aki rossz úton
jár, annyi bizonyos.
–  Ezt majd a történelem dönti el, nem mi… Különben ön sem volt mindig ilyen
császárellenes… Vagy talán elfelejti nagyságod, hogy szívesen kicserélte volna birtokait az
ausztriaiakkal, csak a rebellisség vádja alól felmentessék?
–  Mind igaz… Nem tagadom, csak akkor még hályog volt a szememen… Szerencsére
nekem már leesett róla, míg – sajnos – érsekséged még hordja.
– Köszönöm kegyelmed őszinteségét… Engedje meg, hogy én is így tegyek! Ön még most
is vak, aki fejjel megy a falnak! Vagy nem veszi észre, hogy teljesen egyedül van? A külföld
egyáltalán nincs az ön ügye mellett!
– Ha így lenne, a küzdelmet akkor is folytatnunk kell – szólott határozottan Rákóczi. –
De minek is magyarázom ezt kegyelmednek, hiszen úgysem érti meg.
– Ön eltévelyedett ember – jegyezte meg kesernyésen az érsek. – Kegyelmed valósággal
a vesztébe rohan… s csak az a baj, hogy a nemzetét is belerántja.
–  Mondottam már legelső tárgyalásunk alkalmával is: a magyar szabadság ügye nem
eladó… Most sem mondhatok mást.
Rövid, de feszült csend következett… Az érsek borotvált arca idegesen megrándult…
Valamit mondani akart még, de aztán nem szólt semmit, csupán lemondóan legyintett a
jobbjával.
E találkozás után nem tárgyalt többet Rákóczival. I. József, akárcsak annak idején Lipót,
ugyancsak fanyarul fogadta… Hiába erősítgette a császárnak, hogy ő mindent megtett, a
felség nem akarta elhinni. Ezután már hiába állt Széchényi Pál szívvel-lélekkel a császár
ügye mellett, József, ahol csak tehette, mellőzte, „sikertelen embernek” tartván őt.
Széchényi Pál pályafutása ezután erősen hanyatlásnak indult. 1710 márciusában
Sopronban járva hirtelen megbetegedett és meghalt, ugyané hónap 22-én.
A szóbeszéd szerint itt érte utol a méregpohár, amit a császár küldött utána.
 LÖVÉS A BORJÚPÁSTON

hajdani vár alatt, a Nagyréten, népies nevén a Borjúpáston sok színes sátor
A tarkállott… A szeptemberi nap még nyáriasan izzó fénye bearanyozta a középütt
felállított tizenhárom árbocos hatalmas sátrat. Ez volt II. Rákóczi Ferenc rezidenciája.
Több napig tanácskoztak benne az összegyűltek, főként a nemesség képviselői.
Itt folyt le ama nevezetes esemény, amikor a rendek II. Rákóczi Ferencet vezérlő
fejedelemmé választották. Melléje 25 tagú szenátust állítottak, amelyeknek tagjai jórészt
főurak, illetve más nemesek voltak.
Ez pedig az Úr 1705. esztendejében, szeptember havának 12. napján történt, Szécsény
városa alatt.
A nagyságos fejedelem seregében harcoló jobbágykatonák, az úgynevezett „talpasok”,
kitörő örömmel fogadták az országgyűlés hírét. Volt nem egy olyan öreg vitéz, aki
Ruténföld óta kísérte a nagyságos urat, Magyarhon leggazdagabb főurát, aki zászlót bontott
a hazáért és a szabadságért. Sokat vártak hát ettől az országgyűléstől! Nem kevesebbet,
mint azt, hogy Rákóczi eltörli az úrbéri terheket.
De bizony ez nem történt meg! A nemesség törvénybe foglaltatta Rákóczival, hogy
kiváltságait nem törli el, és a hadban nem lévő jobbágyoknak kötelességük továbbra is az
úrbéri terheket viselni.
– Hát ezért harcoltunk? – morogták a talpasok, amikor ennek híre futott.
Még a szegényebb köznemesség is úgy érezte: becsapták, félrevezették.
– Szóval nagyuramék lesznek továbbra is a dudások? – fordult társaihoz egy Radvánszky
nevű, felföldi származású köznemes. – Továbbra is ők fölözik le a tejet? – Ok kapják a nagy
rangokat, a magasabb hivatalokat! Hát rendjén van-é ez? Mivelhogy kevés főnemes urunk
vére folyt el a haza szabadságért!
–  Kevés bizony – bólintott egy borsodi köznemes, aki kapitányként harcolt a lovasok
között.
– De hát belenyugszunk ebbe? – hördült fel Radvánszky.
– Mit tehetünk? – tárta szét a kezét egy szőke gyalogos hadnagy.
–  Csak azt, drága barátaim, hogy petíciót írunk a nagyságos fejedelemhez. Vegye
figyelembe a köznemesek gondjait is! Követeljük továbbá az úrbéri terhek teljes eltörlését,
vagy legalább a csökkentését. Ezzel honoráljuk a szegény népnek, hogy a felkelés kezdete
óta a szabadságért hullatja vérét. Ugyanakkor foglalják törvénybe azt is, nem a főúri rang a
döntő a magos posztok elnyerésénél!
Így történt aztán, hogy amikor leszállt az enyhe szeptemberi este, az Ipoly partján
összegyűltek az elégedetlenek.
–  Ha pedig mindezen követeléseinket nem teljesítik a tanácskozó urak – szónokolta
Radvánszky –, akkor fogjunk fegyvert, s avval kényszerítsük rájuk akaratunkat!
–  Úgy van! Úgy van! Éljen! Vivát! Igaza van! – zúgták, kiáltozták az egybegyűlt
elégedetlenek.
Másnap a Rendek nem tanácskoztak, így Radvánszkyéknak jutott idejük arra, hogy
végigjárják a talpasok seregét is. Elmondták nekik, mire készülnek.
 Kora délutánra fel is sorakoztak az elégedetlenek, s úgy tervezték, fegyveres kísérettel
adják át a szenátusnak a petíciót.
Alighogy befejezték a bőséges ebédet a táborban lévő főurak, híre futott köztük a
dolognak.
– Méghogy ezek a koszosok? – méltatlankodott az egyik.
– Persze Radvánszky, ez a kopott hétszilvafás lázítja őket – tette hozzá a másik.
–  Alighanem generális akar lenni őurasága, he he he! – csúfolódott kacagva Bereczky
báró, hevesi főnemes.
Nagyot nevettek ezen a nagyurak, s a pompás kancsókból jókat kortyintottak. Kis idő
múlva a jó, tüzes gyöngyösi bor, valamint az egymást ugrató kijelentések hatására a dolog
odáig fajult, hogy fegyverre kaptak őkigyelméék. Hamarosan ki is siettek a sátraikból, és
csapataiknak gyors parancsot adtak, fegyverezzék le Radvánszkyékat.
Könnyű volt ezt kimondani, de annál nehezebb megvalósítani!
– Mégis szóljunk elébb nekik – tanácsolta a Vay nevű uraság.
– No, majd én odamegyek – ajánlkozott Bereczky báró, aki legjobban felöntött a garatra.
Ezután a báró, hat hajdúja kíséretében, az Ipoly partján táborozó elégedetlenekhez
indult.
Radvánszky már messziről észrevette a közeledőt, akit különben nem szeretett a
hangoskodása, s handabandázása miatt. Mégis, mivel idősebb volt nála, igyekezett elébe
menni, s tisztelettel köszönteni őt. Bereczky báró nem szólt semmit, csak megálljt intett
állig felfegyverzett hajdúinak.
– Szeretettel üdvözlöm nagyságodat – kezdte szavait Radvánszky, amikor a báró elé ért,
s azt enyhe főhajtással is üdvözölte.
–  Te engem ne üdvözölj szeretettel! – felelte a báró. – Te lázadást, elégedetlenséget
szítasz!
– Kegyelmed jól tudja, mennyi közrendű hullatta vérét a hazáért s a szabadságért. És ők
most semmit se kaptak! – válaszolt Radvánszky.
– A nemesség szerzé e hont, amint azt te is jól tudod. A köznép kötelessége a munka! Ha
hullatja vérét, magáért teszi. Hogy békében dolgozhasson tovább!
–  Szép szavak ezek, báró uram! – vágta vissza Radvánszky. – De nagyságos fejedelem
urunknak is tudnia kéne, hogy a harc tovább folyik… Mi lesz, ha nem küzdenek a talpasok?
–  Ez csak akkor lesz, ha ti fellázítjátok őket! Hagyd hát abba a szervezkedést! Te is
nemes vagy, neked is köztünk a helyed. Estére oszoljatok széjjel békével, mert Istenemre
mondom, ha nem teszitek, ágyúval lövetlek szét benneteket!
– Azt szeretném én látni! – tört ki Radvánszky. – Megisszák a levét annak nagyuramék!
–  Majd mindjárt te! – kiáltott rá mérgesen Bereczky. – Hajdúk! Fogjátok el, kötözzétek
meg!
Ugrott is két hajdú, hogy elfogja Radvánszkyt! Ám ő a pisztolyából gyorsan rájuk lőtt, a
golyó Bereczky báró jobb karját is érte.
– Gyilkos! Lázadó! – ordította a báró, majd ő is pisztolyt rántott.
Radvánszky, aki öles termetű, magas ember volt, karjával gyorsan kiütötte a báró
kezéből a pisztolyt… A dulakodás láttára az elégedetlenek csoportjából több puskalövés
dördült el, és az egyik ismét a bárót, méghozzá a fejét súrolta.
 Ez éppen elég volt a különben sem bátor, szájhős bárónak, hogy azon pillanatban
csapot-papot otthagyva futásnak eredjen. A hat hajdú is jobbnak látta követni őket, mivel
az elégedetlenkedők nagy csoportja továbbra is lőtt. Ketten a hajdúk közül le is sántultak,
mert a lábukat találat érte.
A főurak sátraiba hamarosan eljutott a hír… Gyorsan felkeresték a sebesült bárót. Először
meglepődtek, de aztán nagy haragra gerjedtek.
– Holnap hajnalban szétverjük az egész bandát! – dühöngött az egyik főúri generális.
Bereczky bárót sátrában ápolták, bekötözték a sebeit. Szerencséjére nem voltak mélyek
és veszélyesek.
–  El kell menni Bercsényihez – hajtogatta a báró. – Csináljon ő rendet! Különben is a
fejedelem barátja.
Jó egy óra múlva bekötött fejjel fel is kereste Bercsényi Miklóst a sátrában, s elpanaszolta
neki a történteket.
Bercsényi hamarosan átlátta, hogy itt nagy a veszély, aminek sürgősen elejét kell venni,
különben két táborra szakad az összegyűlt kurucság. Lélekszakadva rohant Rákóczihoz.
Tegyen ő igazságot, rá hallgatnak a talpasok is, a köznemesek is.
A nagyságos fejedelem azonban nem volt a sátrában, éppen misét hallgatott a klastrom
templomában. Bercsényi suttogva mondta el neki a történteket.
– Nem csupán Bereczky hetvenkedése ez? – kérdezte a fejedelem.
– Nem, nagyuram. Ez sokkal több annál. Már napok óta nő az elégedetlenség az úrbéri
terhek megtartása miatt.
Rákóczi arca elfelhősödött, nyugtalanul csillogott, de mégis végigülte az istentiszteletet.
– Kérem a lovamat- fordult Bercsényihez a klastrom kapujában.
Nemsokára a templom elé érkezett a lovász Rákóczi legszebb paripájával.
Ekkor a vezérlő fejedelem, egy szál magában – Bercsényi figyelmeztetése ellenére – az
elégedetlenkedők seregéhez vágtatott.
Már alkonyodott. A hanyatló nap erős vörös fénye szinte glóriát vont a dús, fekete hajú,
csinos bajuszt viselő, szép arcú fejedelem köré.
Az elégedetlenkedő talpasok – kik közül Rákóczi nem egyet személyesen is ismert –
csaknem lenyűgözve nézték a különös látványt… Az is lefegyverezte őket, hogy a fejedelem
teljesen egyedül jött a háborgók közé.
Mit mondott nekik Rákóczi, mit nem – az írás nem jegyezte fel –, de az elégedetlenkedők
menten térdre estek, s holtig tartó hűségükről biztosították a vezérlő fejedelmet…
 RÁKÓCZI KOVÁCSA

ajdanában-danában, a régi-régi világban két kovácsa volt a hegyaljai Tállya

H községnek. Mindkettő a falu szélén lakott, egyik az alvégen, másik a felvégen.

Hasonló korúak voltak, de mégis nagyon különböztek egymástól. A felvégesi
ugyanis gazdagnak, az alvégesi pedig szegénynek született.
És a pénznek megvan az a kutya szokása, hogy oda gurul, ahol már amúgyis sok
van… Mert a gazdag kovácshoz szívesebben mentek az emberek. Szép, nagy, tágas
műhelyében, a széles, nagy üllőn három inas és öt segéd verte az izzó vasat, miközben a
szebbnél szebb melódiákat cifrázták ki rajta. Néha még daloltak is hozzá:

„Kovács pengeti a vasat, sűrűén kocogtatja.

Szeretőmet a faluban más legény csalogatja.
Ne csalogasd a szeretőmet,
Azt a kutya betyár mindenedet,
Sej, nem érdemes egy kislányért búsítni a szívedet…”

Dani mester – mert így hívták a gazdag kovácsot – hatalmas, nagy erejű ember volt. Nap
nap után büszkén sétált végig birodalmán, s hol egyik, hol másik legényétől vette el a
nagykalapácsot, hogy csupán szórakozásból, unalomból üssön egyet-kettőt.
János mester, az alvégesi kovács keszeg, vékony ember volt. Szűk, ócska műhelyében
egyetlen, árva inas lézengett. Ide csak a kispénzű emberek jártak. A szegények kovácsának
is nevezték. Bizony ugyancsak sokat kellett vernie a vasat, hogy népes családját, mind a hat
gyermekét el tudja tartani. Talán így élte volna le életét mindkét kovács, ha egy nagy
történelmi vihar végig nem söpör az országon… 1704 kora nyarán a Hegyaljára is eljutott a
különös hír, hogy Lengyelhonból hazatért Rákóczi Ferenc, a vidék leggazdagabb földesura,
az erdélyi fejedelmek ivadéka… Ám nem akármiért ült őkegyelme a lóra, hanem a magyar
szabadság ügyéért fogott fegyvert.
A hírre tódult a nép a kurucok égőpiros zászlaja alá, s bizony a tállyai legényeknek is
viszketett a talpuk, hirtelen olyan mehetnékjük támadt.
Aki csak tehette, lovon ment, hiszen úgy volt igazi a kuruc! Került hát bőven dolguk a
patkolókovácsoknak. Mivel pedig a gazdag Dániel már nem győzte, sokan elmentek a
szegény János mesterhez is.
– De aztán jól verd rá, nehogy hamar leessen a patkó! – mondotta az egyik legény.
– Még csak az hiányzana, ha emiatt elkapna az ellenség! – tette hozzá a másik.
– Ugyancsak megpirongatna érte nagyságos Rákóczi urunk – jelentette ki a harmadik.
– Úgy ráverem én a patkót, hogy Bécsig is eltart! – kiáltotta lelkesen János mester, mivel
teljes szívével a kurucokkal érzett.
Elmentek a tállyai fiúk, tovadübörögtek a virgonc kuruchadak, hogy sokszor, nagyon
sokszor elpáholják a gőgös osztrák császár betolakodott labanc hadát.
–  Vivát Rákóczi! Éljen a nagyságos fejedelem! – hallatszott nem is oly sokára a tállyai
csárdákban vagy éppen a híres-nevezetes szüreti mulatságok alkalmával.
 János mester uram nagyon boldog volt, mert tudta: Rákóczi a szegények pártján áll.
Valójában neki is jobb sora lett, mert híre futott, hogy az általa felvert patkók jobban bírták
a rossz utak viszontagságait, mint a gazdag Dániel uraméi.
Irigy is volt reá a gazdag kovács, de nem mert szólni, mivel a kurucok voltak az urak.
Titokban azonban a labancok győzelmét kívánta.
A hadiszerencse nagyon forgandó volt ebben az időben… Évek múltán a kurucok
helyzete egyre nehezebb lett, s a Hegyalján is megjelentek az osztrák császár katonái.
Tállya községét is megszállották… És mivel a labancok nagy része is lovon járt, szükség
volt a patkolókovácsokra. A gazdag Dániel összes inasa, legénye lázasan dolgozott, de
bárhogy is igyekezett valahány, mégsem győzte a lovakat megvasalni.
– Van-e itt a faluban másik kovács? – kérdezte egy magyarul tudó kapitány.
– Az alvégen lakik egy nyiszlett, de avval nem sokra mennek – szólott gúnyosan Dániel
úr.
És igaza lett!
Mert mire a szegény János mester műhelye elé értek, azt bizony zárva találták.
– Elment a kurucokkal? – kérdezte élesen a kapitány.
– Nem biza, nagyságos úr – felelte a szomszédasszony, egy öreg néne. – Csak a köszvény
bántja a kezét. Napok óta ágyban fekszik!
–  Csak a köszvény? No, az nem olyan nagy betegség! – felelte a hetyke kapitány, majd
becsörtetett a kovács házába.
A szegény ember csakugyan feküdt, vékony felesége hűségesen ápolta.
– Csak a köszvény bántja a mestert? – kérdezte a kapitány keményen.
–  Nemcsak az, nagyságos uram. Napok óta nem eszik, nem iszik. Nagy lázban fekszik.
Bizony a halálán van szegény.
Nagyot nézett a kapitány, mert a halál nagy úr, avval nem lehet tréfálni. (Csak azt
furcsállotta magában, hogy a hat maszatos gyerek rá se fütyül a nagybeteg apjára, olyan
kegyetlenül zsinatok)
Ám sok álmélkodásra nem volt ideje, hívta a kötelesség. Menten otthagyta hát a beteg
kovács házát, s átvágtatott a szomszédos Mádra, hogy ott parkoltassa meg a lovát.
A „nagybeteg” kovács felesége azután jól bezárta az ajtót, majd a tűzhelyről levette a
nagy fazék töltött káposztát, és a „haldokló” urának rögvest három töltést adott egy mázas
cseréptálban.
– Apánk „feltámadt”- csivitelte gúnyosan az egyik kislány.
–  Elhallgass, te penészke! – ripakodott rá az anyja, majd epésen hozzátette: – Tanuld
meg, hogy a töltött káposzta még a haldoklót is föltámasztja!
Nagyot nevetett ezen a népes család, de legjobban János mester. Mert nem nehéz
kitalálnunk, hogy az egész csak színlelés volt. A szegény kovács betegnek tettette magát,
mert nem akarta a labancok lovát megpatkolni. Ne is mondjam, hogy micsoda becsülete
lett ezután a faluban… Aki csak tehette, valamilyen ételt vitt a „betegnek”. Hamarosan
megtelt a szegény kovács éléskamrája kolbásszal, szalonnával, füstölt sódarral, almával,
dióval.
Egy szép őszi napon pedig visszatértek Tállyára a kurucok. Mégpedig nem akárki, hanem
maga Rákóczi fejedelem vezette őket.
 Nagy boldogságban úszott a tállyai nép, dalolt, táncolt, vigadozott.
–  Hozzátok elém azt a kovácsot, aki inkább betegnek tettette magát, semhogy
megpatkolja a labancok lovát! – fordult a főkancellárhoz Rákóczi.
Ezután János mestert a nagyúr elé vezették.
–  Mától kezdve udvari kovácsommá fogadlak – mondotta ünnepélyes hangon a
nagyságos fejedelem.
–  Köszönöm a nagy jóságát kegyelmednek… Verek én akár aranypatkót is a nagyságod
lovára! – szólott lelkesen János mester.
– No, arra nem pocsékoljuk az aranyat, hiszen már a pénzünk is rézből van.
–  Akkor engedje meg tekegyelmed, hogy rézből csináljam! De két lovat patkolok meg
egymás után.
– Miért kettőt?
– Az egyik lóra rendesen, a másikra meg fordítva verek patkót.
– Fordítva? És ugyan miért?
–  Elővigyázatosságból, az ellenség megtévesztésére… A fordítva felvert patkó nyoma
után hátramegy a labanc, nem pedig előre.
–  Hogy te milyen eszes vagy – kiáltott fel örömmel a fejedelem. – Ám ne csak az én
lovam patkóid így meg, hanem az egész századét!
– Szívest örömest – ígérte János mester, s rögvest nekifogott a munkának.
Alighogy kész lett, megeredt az eső.
–  Ez kell minékünk – mondotta Rákóczi örömmel, majd az éjszaka folyamán a
szomszédos helység felé, Tarcal alá küldötte a felderítő csapatot.
Hajnal lett, mire visszatértek.
A labancok éppen ott tanyáztak, de mire felriadtak, már csak a kurucok patkónyomát
látták a sárban.
–  Utánuk, utánuk – adta ki a parancsot a labanc fővezér, mert azt hitte, hogy Tokajba,
vagyis előre, és nem vissza, Tállyára mentek a kurucok.
Mikor az utolsó labanc is elhagyta Tarcalt, Rákóczi puskalövés nélkül bevonult a
helységbe. Mire a labancok észbekaptak, a falut már elvesztették. Nem értették a dolgot,
hiszen a nyomok mást mutattak.
Rákóczi pedig jól tudta, hogy mindezt János mesternek köszönheti. Ki is tüntette még
aznap egy nagy-nagy aranyéremmel. Bizony a labancpárti kovácsot csaknem megütötte a
guta irigységében. Ráadásul pedig a legényei is elhagyták, átpártoltak János mesterhez.
Nem is került ezután soha fogságba Rákóczi fejedelem, mert a fordítva felvert patkó
félrevezette az ellenséget. János kovács ravaszságát pedig még holta után is emlegették.
 KÖNNYEK ÉS CSÍPÉSEK

z egész Avas hegyét nyári hangulat lengte be. Bizony még odább volt az igazi

A szüret, de a Vayok és a Szepessyek szőlejében már vidáman szorgoskodtak a

szedők. Szedték a finomabbnál finomabb csemegeszőlőket, melyekből ugyan még
nem lesz bor, legfeljebb gyenge must, és sok-sok szőlővenyigén csüngő számtalan
fürt, amit egyszerűen csengettyűnek nevez a borsodi nép.
De vajon miért volt ez a korai szüret? A miskolci és a borsodi nemesség híres Vay
családjának, Vay Dénes uram fiának, Miklósnak a tiszteletére történt mindez, aki immár
egy kerek esztendeje testőrtisztként szolgál Bécsben.
Most először kapott hosszabb szabadságot… Hazatértének azonban nem csupán a korai
szüret volt az oka, hanem egy igen fontos családi esemény is, egy nevezetes kézfogó,
egyszóval Vay Miklós eljegyezte Szepessy Katinkát, a másik híre-nevezetes borsodi nemes
família szépséges hajadonát.
A Vayak hatalmas pinceháza előtt, a nagy teraszon, kifeszített vékony ponyva alatt
iddogált a nagyszámú vendégsereg.
A kecskelábú asztalt körülvevő lócán puha gyapjú pokróccal letakart helyen, középütt ült
a két fiatal.
Miklós, aki barna arcú, szép szál fiú volt, aranyzsinóros, fehér atillát viselt, míg Katinka,
a szőke, nyúlánk eladó, világoskék selyemruhában, nagy, széles, hófehér csipkegallérral a
nyakán, pompázott mellette. A fiatalok két oldalán foglalt helyet a szépszámú rokonság.
Mindenekelőtt a bozontos szemöldökű, hangos beszédű, hatvan felé járó Vay Dénes uram –
aki már Borsod megye alispánja is volt egykoron – különben tudott dolog volt róla, hogy
hajdanán kuruc érzelmű volt. (Épp ezért eleget csodálkoztak rajta, hogy Bécsbe,
testőriskolába adta a fiát.)
– Más idők járnak mostanság – mondotta volt, ha valaki rejtetten célzott rá.
Az apa mellett Miklós törékeny, fehér bőrű, szőke hajú – már eléggé őszes édesanyja ült,
aki hajdanán pataki leány volt, családjára nézve kurta nemes.
Szepessy Márton, a másik örömapa, bár nemes volt, de korántsem olyan gazdag, mint a
Vayak. (Egyben ugyan igen jól megegyezett a két család: hajdanán a Szepessyek is kuruc
érzelmű emberek voltak.)
Még két hóttsüket nagynéni is ott feszített, szalagos, nagy szalmakalapban. No meg
néhány kamaszfiú és leány, akik olyan oldalági rokonfélék voltak, s most fiatalos
lendülettel ugyancsak ropogtatták a sokféle sültet és Vay nemzetes asszony vármegyeszerte
híres töpörtyűs pogácsáját.
De nem lennénk igazságosak, ha csak ennyi étket sorolnánk föl… Mert bizony volt ott
töltött pulykamell, borban pácolt őzgerinc, ropogós fácánpecsenye. Vay uram zsolcai
uradalmából pedig számtalan szárnyas baromfi, nyüzsgő, kereplő, kotkodácsoló háziállat
került a fazékba és a forró tepsibe.
Persze a tavalyi óbor sem hiányzott… (De Szilassy Amálka néni, a Miklós ifiúr édesanyja,
a fiataloknak csak málna- és bodzaszörpöt engedélyezett, amiből bőven volt a Vay család
éléskamráiban.)
 Minden valamirevaló vendég megjelent már, a kálvinista esperes, Tálas Gábor
hiányzott… Szegről-végről rokon is volt őkelme. (Egyébként nagy kurucbarát.)
Vay nemzetes uram nem hívott az eljegyzésre zenészeket – pedig mindenki azt hitte:
nagy mulatság lesz a Szinva-parti kicsiny, de pompás palotaházban… Ám ezek a derék
füstösök – akik a kurucoknak is nem egyszer muzsikáltak – most az alkonyat táján mégis
megjelentek.
Az öreg prímás, Ragya-Gyanta Palya, rögvest rázendített a Csínom Palkóra. (Jól tudta:
Vay uramnak ez a kedvenc nótája… Csakhogy azóta már változtak az idők.)
Vay uram ugyan nem intette le a bandát, de mikor a kuruc nóta végére értek, így kiáltott:
– Palyikám! Valami vidámat, szerelmeset!
– Akkor a fiatalúr kedvenc nótáját? – kérdezte vissza a prímás.
– Legyen – helyeselt Miklós ifiúr, a daliás testőrtiszt.
És ekkor Ragya-Gyanta Palya rázendített a Borsod-szerte ismert nótára:

„Rózsa, rózsa, labdarózsa levele.

Csak egy kislányt neveltek a kedvemre.
Azt is azért nevelték a kedvemre,
Kék a szeme, göndör haja fekete.”

(Az utóbbi sor ugyan nem pászolt pontosan Katinkára, mert néki szép kék szeme volt, de
a haja szőke… Ám ki törődött most evvel?)
Aztán még régebbi „dudás-nóták” is sorra kerültek.

„Ihaj bunda, csuhaj bunda!

Mégis bunda a bunda,
Kifordítom, befordítom,
Mégis bunda a bunda.”

Hamarosan fújta már mindenki, még az időközben megérkezett kálvinista esperes uram
is belekapcsolódott a dalolásba. Pompás volt a hangulat, a vidámság a tetőfokára hágott…
Némely fiatalok, köztük az i ú jegyespár is ropta már a táncot… Még nem kellett mécsest
gyújtani, szép, szelíd, világos este volt, amikor egy ismeretlen jövevény, egy feketezsinóros,
kékposztóruhás, nagykalapos ember jelent meg a színen.
Simára borotvált arca elárulta, hogy valamely hivatal szolgája, küldönce lehet… Nagy,
vászonbevonatú bőrtáska csüngött a jobb kezében.
– Nemzetes Vay Miklós testőrhadnagy úrnak hoztam egy fontos levelet – szólott.
Szavaira minden elhallgatott, a csend megmerevedett.
– Bocsáss meg, Katinkám! – fordult halk hangon Miklós a kedveséhez, majd táncospárját
az édesanyjához vezette.
A küldönc, aki a budai helytartótanács lovas futárja volt, a táskából viaszpecsétes
borítékot nyújtott át Miklós úrnak.
A fiatal Vay kíváncsian, de kissé sápadtan törte fel a pecsétet. Valami rosszat sejtett. Nem
is alaptalanul…
A budai helytartótanács a bécsi testőrparancsnok utasítását továbbította.
Két napon belül Pozsonyban, az ott lévő testőrkapitánynál jelentkezzen. A felséges
nagyasszony, Mária Terézia már a székvárosban tartózkodik. A bajor csapatok
továbbnyomulnak előre Ausztriában és a cseh-morva tartományokban.
–  Kitört a háború! – jelentette ki vésztjóslóan a testőrtiszt. – Már Ausztriában és
Csehországban vannak a bajorok és a franciák!
– Teringettét! – kiáltotta el magát izgatottan Vay Dénes uram. (S egy pillanatig egy újabb
kuruc felkelés gondolata villant át az agyán… De aztán hamarosan elfojtotta Az én fiam
már testőrtiszt, nem fordulhat szembe az udvarral…”)
Így bizony az avasi vidámság hamarosan szertefoszlott… Katinka sírva borult Miklós
nyakába.
–  No azért ne sírj, angyalkám – vigasztalta a leendő após. – Miklós nem közönséges
puskás, nem gyalogos katona. Őt nem érinti közvetlenül a háború szele.
Hamarosan szét is oszlott a vidám társaság. Miklós komoly arccal, megilletődve kísérte
haza Katinkát.
Másnap az alispán hajdúi megyegyűlésre hívták össze a miskolci és a borsodi nemeseket.
–  Felséges nagyasszonyunk, Mária Terézia, királynőnk ezen esztendő szeptember
havának 11. napjára országgyűlést hívott össze Pozsony városába! – kezdte a főispán latin
nyelven. – Nyilvánvalóan a háborúról lesz szó, szorult helyzetbe került az udvar!
–  Megint meg kell mentenünk a Habsburgokat! – kiáltá itt is, ott is nem egy kuruc
érzelmű nemes. – Mi nem megyünk Pozsonyba!
– Magyarországot is meg kell menteni! Ezért kell mennünk Pozsonyba! – magyarázta a
főispán, akiről mindenki tudta, hogy a bécsi udvar feltétlen híve. – Mert azok meg nem
állnak Pozsonyig, avagy Budáig! – fűzte tovább a főispán.
– Az országgyűlésre el kell mennünk! – kért szót Vay Dénes, Miklós apja.
–  Hogy megmentsük a testőrtiszt fiadat is! Igaz? – kontrázott rá keményen Boldvay
Demeter, egy tehetős Sajó-vidéki nemesúr.
– Demeternek lehet, hogy igaza lesz! – kapta el a szót Vay Dénes. – Mert ha az egyesült
bajor-francia seregek nemcsak az osztrák és a cseh tartományokban győznek, még kedvet
kaphatnak Magyarországra is! Ez esetben nemcsak az én, hanem a ti fiaitokat is meg kell
mentenünk! Vagy talán nem?
– Úgy van, úgy van! – kiáltozták többen. – Itt a haza megmentésére is gondolni kell!
Egy szó, mint száz, alaposan összecsaptak a borsodi megyegyűlésben az érvek és az
ellenérvek hullámai. De valójában minden nemes kíváncsi volt, mit is mond a felséges
asszony?
– Merthogy könyörögni fog nekünk, abban biztos vagyok – hajtogatta Boldvay Demeter
néhány nap múlva az egyik komáromi fogadóban, útban Pozsony felé.
Egyszóval nemcsak Vay Miklós testőrhadnagy és az apja, Dénes úr kocsikázott el
Pozsonyba, hanem a borsodi nemesek jórésze is.

ð
Kellemesen meleg, szinte nyárias szeptember eleje volt… Pozsony, a koronázó város
felbolygatott méhkashoz hasonlított. Az utcákon, a Dunaparton ünnepi ruhás nemesurak
és asszonyságok sétáltak. (Az utóbbiak közül sokan magukkal hozták leánykáikat is.
Hiszen háborús hírek ide, vagy oda, de a hajadonoknak férjhez kell menniük, s erre legjobb
alkalom a mozgalmas országgyűlés, a diéta ideje.)
A fogadók s mindenféle szálák már tömve voltak. Így a kisebb uraságok a német polgárok
vendéglátásra berendezett házaiban szálltak meg.
Rebesgették, főként a fiatalok, hogy nagy bált rendeznek a diéta végén. Minden szem a
pozsonyi, négyszögletes vár falain csüngött… Az a hír járta ugyanis, hogy nem a szokásos
helyen lesz az országgyűlés, hanem a pozsonyi vár nagytermében.
–  De hiszen oda a fél nemesség sem fér be! – méltatlankodott a kötekedő Boldvay
Demeter.
Ezért a borsodiak mindent megmozgattak – főként Vay Dénes uramnál, hogy a Miklós fia
segítségével mindenki bejuthasson a vár nagytermébe…
Alig múlt reggel kilenc óra, amikorra a Karok és a Rendek, a világi és az egyházi
méltóságok elfoglalták helyeiket a pozsonyi vár nagytermében. Nem messze a hatalmas
tölgyfaajtótól, egy kis emelvényfélén ott díszlett a felséges asszony, Mária Terézia fekete
szőnyeggel bevont trónszéke.
– Mintha temetésen lennénk – szólalt meg epésen Boldvay Demeter.
– Pszt! Domine Boldvay – intette le az egyik Szepessy uraság.
– Már elnézést, de ez a fekete trón – replikázott már halkabban Boldvay.
–  Kedves öcsém – fordult hozzá igen halk, de komoly hangon az előbb szóló Szepessy
nemzetesúr. – Semmi ok nincs a vidámságra… De csönd, mert érkezik a királynő!
És valóban!
A vár nagytermének hatalmas tölgyfaajtaját több cifraruhás, parókás lakáj tárta ki, és a
felséges asszony, balján a kancellárral belépett a terembe. (Mögötte lépkedett egy főkötős
dajka, karján egy karonülő csecsemővel.)
Előbb csak morgás, majd hatalmas „vivát” tört ki a teremben.
A fiatal, szép felséges asszony nagy, szőke haja kétoldalra hullva omlott a vállaira, és
aranylóan ragyogott a rengeteg fáklya fényében. Fején könnyű, kis korona díszlett…
Egyébként talpig fekete ruhában lépdelt a trónhoz. (A jelenlevő nemesek állva várták
végig, míg leült a királynő.)
A pohos-potrohos, parókás kancellár erősen raccsolva beszélt, s előbb németül, majd
latinul ismertette a hadihelyzetet.
A magyar nemesség jórésze csak most értesült arról, milyen nagy veszélyben van a
Habsburgok trónja… Bizony sokan meglepődtek, de sok küldöttben reménység is támadt:
talán egy újabb kuruc felkelés is kipattanhat.
A levegőben forró izgalom izzott.
A kancellár kis köhögés után befejezte beszédét, majd imigyen fordult az
egybegyűltekhez:
–  Tekintetes és nagyságos Karok és Rendek! Uralkodónk, Mária Terézia, felséges
királynőnk kíván szólni!
– Vivát! Vivát! – hallatszott itt is, ott is a gyér éljenzés.
 És ekkor a szépséges királyasszony felállt a fekete trónszékről, intett a dajkának, aki a
kisded Józsefet, a trónörököst nyújtotta át neki.
Ünnepélyes, nagy csend állott be a teremben, minden szem a királynőre vetődött.
–  Kedves Híveim! Derék magyarjaim! – kezdte elfogódott hangon Mária Terézia. –
Mindenfelől veszély fenyeget, az ellenség betört Ausztriába, közelednek Magyarország
felé! Veszélyben forog az ország koronája! Veszély fenyegeti saját személyünket és
gyermekeinket! Amikor mindenki elhagyott, a magyarok híres fegyveréhez, ősi
vitézségéhez és hűségéhez folyamodok, beléjük helyezzük minden reményünket –
mondotta többek között, majd nagy, kék szemeiből csendben hullani kezdtek a könnyek.
És e feszült pillanatban, hogyan és miért, de hatalmasan felsírt a kis gyermek József, a
leendő trónörökös.
A szép királynő könnyei és a gyermek éles sírása oly megdöbbentő hatással volt az
egybegyűlt nemességre, hogy a jelenlévők szinte egytől egyig kardot rántottak, és egy
szívvel-lélekkel ezt kiáltották:
– Vitám et sangvinem! Életünket és vérünket, a mi királyunkért, Mária Teréziáért.
Ezután hatalmas vivátozás tört ki a teremben… A királynő pedig csak állt, csak állt és
könnyezett, karján a kis trónörökös meg egyre csak sírt!
Végül a dajka odafutott, s a gyermeket elvette a királynő kezéből, és kivitte a teremből…
De a vivátozás még sokáig nem szűnt meg.
Este a borsodi nemesek szállásán együtt volt az egész megyei kompánia.
–  No, most aztán adhatjuk a magyar vért, hogy megmentsük a Habsburgokat! –
kellemetlenkedett Boldvay Demeter.
–  Ugyan Döme, hagyd már az okvetetlenkedést… A magyar nemesi becsület különben
sem engedhetné meg, hogy egy asszonyt letiporjanak, aki sírva könyörög a nemzetnek.
–  Még a kis trónörökös is hogy sírt, egyem a szép lelkét – lelkesedett az egyik
nemesasszony.
– Hát igen… Nem csodálom – morogta szomszédjának Boldvay Döme. – Mikor a felséges
asszony a fenekébe csípett! Fusson ki a két szemem, ha nem így láttam!
(A borsodiak a testőrtiszt segítségével egészen közeli helyeket kaptak.) Kazinczy László,
Boldvay Döme szomszédja – aki szintén Sajgó-vidéki nemes volt – hatalmasan felkacagott.
–  Nohát ez a Döme! Nohát ez a Döme! – csapkodta a térdét nevettében. Ezután
hangosan is megemlítették Boldvay Döme feltételezését. Sokan megbotránkoztak rajta,
míg mások jót nevettek…
(Ám e „rege” mind a mai napig él a magyar nép emlékezetében.)
…Akárhogy volt, akármint volt, de Mária Terézia a magyarok segítségével megnyerte a
háborút… A híres magyar huszárok a Rajna partját is elérték, s odáig üldözték az
ellenséget… így mentették meg a Habsburgok trónját. Ekkor keletkezett ama híres dal is:

„Vágtatva mennek a magyar huszárok

A Rajna partján s messze tájakon,
A Rajna partján s messze tájakon.”

Utóirat: Hát a két jegyespárral ugyan mi lett? (Erről már nem szól a „rege”). De!… Úgy a
Vay, mint a Szepessy családok a későbbi évszázadokban is fontos szerepet játszottak
Borsod történelmében…
Így könnyen hihető, hogy a két jegyespár átélte az osztrák örökösödési háborút – ami
azért tört ki, mert nem akarták elismerni Mária Terézia uralkodásának törvényességét,
mivel odáig csak fiúk örökölhették a trónt – szóval: megérték a békét, házasságot kötöttek,
a hátralevő éveiket boldogan élték le gyermekeik s unokáik körében.
 A CSÁSZÁR ÉS A SZEGÉNY PAP

ária Terézia hosszú uralkodása után fia, II. József került az osztrák császári és a

M magyar királyi trónra.

Őt csúfolták a magyar urak kalapos királynak.
II. József ugyanis nem koronáztatta meg magát. Úgy gondolta, ha nem tesz
esküt a feudális magyar alkotmányra, akkor nem lehet őt esküszegéssel vádolni.
Egyszóval azt tehet, amit jónak lát!
Tette is!
Mi tagadás, sok tévedése volt a kalapos királynak. (Többek között erőszakolta a német
nyelv használatát.)
Ám legalább annyi okos és értelmes intézkedést is hozott. Különösen a híres türelmi
rendeletéért tisztelte a nép.
Főként a Hegyalján…
Abaúj és Zemplén megyék jó részében ugyanis nagyon sok volt a protestáns vallású
ember.
A levert Rákóczi-szabadságharc után a Hegyaljára, a felkelés fő fészkére igen nagy
nyomás nehezedett. Tetézte ezt a Habsburg-uralkodók kálvinistaellenes politikája is.
II. József uralkodásának idején is a türelmi rendeletet igyekezett kijátszani a katolikus
papság befolyása alatt álló hivatali szerv. II. Józsefnek ez – a hagyomány szerint – a fülébe
jutott, és elhatározta: személyesen ellenőrzi, miként hajtják végre e fontos rendeletét.
Így került el a császár, Kassára igyekezvén, a Hegyaljára is. Természetesen nagy
készülődés előzte meg a magas rangú vendég érkezését.
A Hegyalja csücskében, Szerencs közelében terült el egy akkor még igen kicsiny falucska,
Megyaszó.
A helység népe, főként a vezetője, már hetek óta a készülődés lázában égett.
A fiatal nemesi ak nyalka ruhás lovasbandériumot alakítottak. A kisasszonykák szép
ruhákat varrattak Miskolcon vagy Kassán. A falu bírája nagy fogadó beszédet íratott a
helybéli kálvinista tiszteletes úrral.
Egy kora őszi napon pedig futár érkezett Miskolcról, hogy a felséges úr már ott időzik, és
hamarosan megérkezik a Hegyaljára is.
Ha pontosan nem is tudták kiszámítani a megyaszóiak, hogy mikor érkezik oda, de
tudták, még aznap áthalad a falun.
Nőttön-nőtt az izgalom. Nem csoda, hiszen eleven császárt még sosem láttak, aki
ugyanakkor még kalapos király is!
Vajon megáll-e, és elfogadja-e a falu vezetőinek meghívását egy kis vendéglátásra? Avagy
egyszerűen továbbmegy Kassa vagy Ujhely felé?
Aki csak számított valamit Megyaszón, az már mind a falu bejáratánál lévő fahídon
álldogált, méghozzá a virágokból font diadalkapu előtt!
Egy valaki azonban hiányzott: mégpedig a falu kálvinista papja. Nagyon meglepődött
ezen a fogadóbizottság, s a bíró uram azonnal küldöncöt menesztett a tiszteletes úrhoz,
mely üzenetben nagyon kérte: jöjjön azonnal a hídhoz, mert már erősen közeledik a
felséges császár.
A gyalogos nyargonc hamarosan visszatért.
– Bíró uram – kezdte a süvölvény legényke lihegve nem gyön a tiszteletes úr!
– Nem jön? – álmélkodtak el valahányan.
– És ugyan miért? – kérdezte komoran a bíró.
A legényke vállat vont.
– Nékem bizony nem kötötte az orromra, de azt mondotta: nagyon fontos dolga van.
A falu nemesei, élükön a nemzetes bíró urammal, megdöbbenéssel hallották az üzenetet.
– Hát van ennél fontosabb dolog, mint a felséges császárt fogadni?
További méltatlankodásra azonban már nem volt idejük a nemzetes uramiéknak, mert
közeledett a falu felé az a huszárszázad, amely után közvetlenül már a császár kísérete
következett.
A rektor uram ekkor intett a helybeli cigánybandának, hogy zendítsen rá a császári
himnuszra. Az öreg prímás azonban annyira meglepődött, hogy a német zenedarab helyett
egy pattogós kuruc dalba kezdett. (Talán éppen a Csínom Palkóba?)
–  Megőrültetek, morék – üvöltött fel vésztjóslóan a rektor úr, de szerencsére az iskolás
gyerekek éneklése elnyomta a pattogós kuruc dalt és a kiabálást.
Közben a vén prímás is észbekapott, hogy itt nem Rákóczi, a nagyságos fejedelem tért
vissza, hanem a császár érkezik ide. És egy ügyes „modulációval” áthangolta a bandát a
császári himnuszra.
A fogadóbizottság – aki ezt mind hallotta – ugyancsak verejtékezett kínjában. Nem csoda
hát, ha ezután a bíró uram dadogva mondotta el az ékes latin nyelvű üdvözlő beszédet.
A felséges császár kegyeskedett kiszállani négylovas hintájából, és a nemzetes,
kacagányos küldöttséggel kezet rázott. Feltűnt azonban néki, hogy a fogadásnál egyetlen
pap sincs jelen.
– Talán bizony nincs kegyelmeteknek papjuk? – érdeklődött a bíró felé fordulva, német
nyelven.
A nemzetes bíró uram azonban egy árva kukkot sem tudott németül.
Odaintette hát magához a rektor urat. Az iskolamester mélyen meghajolt, majd
tolmácsolta a felséges császár kérdését.
– Van minékünk egy derék, tudós kálvinista papunk – tolmácsolta az iskolamester, majd
hozzátette: – de nem tudott eljönni.
– Nem tudott eljönni? – lepődött meg a császár. – Talán beteg?
– Nem beteg a tiszteletes úr – tolmácsoltatta a bíró. – De neki fontosabb dolga van, mint
a felséged fogadása.
A kalapos királyt hirtelen elöntötte a méreg, és idegesen harapott a szája szélébe.
Ám művelt ember volt, s nem akart ünneprontó lenni.
A kálvinista pap személye mégis kíváncsivá tette… Miféle megátalkodott kuruc ez, avagy
ilyen nyakas, esztelen, hogy nem megy a császár fogadására?
Az ünneplés végén, amikor már eldörögtek a hangos vivátok, e szavakkal fordult a német
szót értő rektor úrhoz:
– Hozza a bíró úr tudomására kegyelmed, hogy ha nem leszünk a terhükre, szeretnénk a
helységben egy órácskát pihenni.
 A bíró kitörő örömmel vette tudomásul a hírt, majd lelkendezve közölte a faluval:
– Atyámfiai! Nagy öröm ért bennünket! Vendégül láthatjuk a felséges császárt, protestás
hitünk nagy védelmezőjét!
A bíró – aki egyben a falu leggazdagabb földesura volt – kúriájában már terített
asztalokkal várta a császárt és népes kíséretét.
Természetesen nem mindenki fért be hozzá. Így többen a falu más nemeseinél pihentek
meg.
Amikor a dús lakomának vége lett – amelyből gyenge gyomra miatt alig fogyasztott
valamit a császár így szólt a rektorhoz:
– Vezessen kegyelmed a kálvinista paphoz, személyesen akarok beszélni vele!
Általános megrökönyödés fogadta a hírt.
„Tehát a császár mégsem feledkezett el a papunk nyakasságáról?” – gondolta nagy
ijedelemmel a bíró, amikor megtudta, mi a császár szándéka. Mindenki biztosra vette, hogy
a tiszteletes urat, három szegény falu szegény papját, most a börtön várja.
A császár és a rektor gyalogosan mentek az ütött-kopott, düledező református parókia
felé.
–  Éppen hazafelé tart a tiszteles úr – mutatott az úton baktató, magas-vállas, palástos
emberre a rektor.
A parókia kapujában találkoztak össze.
–  Tiszteletes uram, bemutatom kegyelmedet a felséges császárnak – szólalt meg
magyarul a rektor.
A tiszteletes kicsit meglepődött, mert a császárt fekete posztóruhája után inkább valami
tudósnak, mint uralkodónak nézte.
–  Hódolatom, felséges uram – szólott a pap németül, majd, ha nem is mélyen, de
meghajolt a császár felé.
– Üdvözlöm kegyelmedet – válaszolt a császár. – Hiányoltam az üdvözlő küldöttségből.
–  Sajnos, nem értem reá. Fontos dolgom volt… Elnézést kérek felségedtől, de nagyobb
urat kellett szolgálnom.
– Nagyobb urat? – ütközött meg a császár.
–  Igen, felség… A halált. Temetni voltam a szomszéd faluban – majd egy mozdulattal
szerény hajlékába invitálta II. Józsefet.
Az imént még bosszús császár arcáról hirtelen eltűntek a harag jelei. A megyaszói
kálvinista pap okos, talpraesett felelete, megmásíthatatlan igazsága lefegyverezte.
– Igaza van kegyelmednek – fordult hozzá barátságos hangon. – A halál a császároknál
is nagyobb úr. Jól tette, ha a kötelességét teljesítette.
–  Köszönöm a megértést, felség – hajolt meg a pap. – Ha meg nem veti szerény
hajlékomat. A dolgom ugyan nagyon sietős, de megtisztelem kegyelmedet azzal, hogy pár
percet a házában töltök.
–  Nem az enyém felség, hanem az egyházé – javította ki a pap. – Sajnos, a református
egyház nagyon nehéz, s így a parókia is eléggé rozoga állapotban van.
A császár elkomorodva nézett körül.
A pár percből aztán pár óra lett. II. József ugyanis alaposan kikérdezte a szegény, de okos
papot a vallási és más egyéb rendeletek betartásáról. És miután a pap is nagyon szerette a
könyveket (akárcsak a császár), nem is egy műről, vagyis a felvilágosodás eszméiről is szó
esett.
A császár kíséretének tagjai már ugyancsak türelmetlenek voltak.
– Csak nem esett baja a felségnek?
Hamarosan több generális és tanácsos ment fegyveres katonákkal a parókiára. Félelmük
azonban alaptalan volt.
A császár és a kálvinista pap mosolyogva jöttek ki a parókiáról. A jelenlévők nem kis
ámulatára aztán karonfogva mentek a bíró házához. Itt az uralkodó rögtön a kancellária
vezetőjét hívatta, s közölte vele, hogy fontos okiratok készítése következik.
Ezután a szegény, okos paphoz fordult:
–  Tiszteletes uram, oly talpraesetten s okosan viselkedett, valamint engem oly igen jól
elszórakoztatott, hogy több kérését is hajlandó vagyok teljesíteni.
Meglepődött a pap, de azért nem jött zavarba.
– Három épület ügyében szólnék – kezdte a tiszteletes. – Kettő megvan, de igen rozzant
állapotban… Egyik a templom, másik a parókia… A harmadik azonban sehol sincs… Ez
pedig a skóla épülete. A rektor uram ugyanis egy falusi szalmás házban tanít.
A felséges úr bólintott, a kancellárista pedig írásba foglalta a pap kívánságait.
II. József ezután valóban betartotta ígéretét: pár éven belül nemcsak a templomot meg a
paplakot javították ki, hanem új iskola is épült.
És mindezt a szegény, okos kálvinista tiszteletesnek köszönhette Megyaszó.
 KOSSUTH IGAZSÁGOT TESZ

z 1848-as időkben Kossuth Lajos a Tápió mentén járt… Ekkor jutott el a hosszú

A utcájú Szentmártonkátára is.

Állt abban az időben a falu közepén egy nagy kastély, amely körül pompás kert
díszlett. (Ez volt a kényes-bényes, eszére oly igen rátarti Bata uraság kertje.)
A fáradt Kossuth itt pihent meg az egyik nagy fa alatt. Ám bármennyire is
szeretett volna egy kicsit szunyókálni, a kínzó szomjúság nem hagyta nyugodni. Víz után
kellett néznie!
Alighogy felállt a puha fűről, máris megpillantott egy asszonyt, vizeskorsóval a kezében.
– Ugyan, édes lelkem, nem adnál nékem egy ital vizet? – fordult feléje.
– Szívesen, deák uram, akár egy egész korsóval is – felelte készséggel az asszony.
–  Köszönöm, de annyi nem kell – mondotta Kossuth. – Inkább vidd a többit a fáradt
vitézeknek.
(Merthogy a honvédsereg is éppen arra vonult, s ott tartott pihenőt. Mindez pedig azon
napokban történt, mikor a dicsőséges, győztes tápióbicskei ütközet volt.)
Miután Kossuth jót húzott a korsóból, e szavakkal fordult a szegény asszonyhoz:
–  Nagyon köszönöm a szívességed! Jól tudom, pénzt úgysem fogadsz el tőlem, de talán
tanáccsal vagy mással a segítségedre lehetek.
Kapott az ajánlaton a vízhordó szegény asszony.
–  Tudod, deák uram, vagy talán valami vitéz is lehetsz – van nékem egy nagyon szép
leányom, Juliska a neve. Szeretik egymást a földesurunk legkisebb fiával, Mártonnal. De a
kemény szívű uraság nem engedi, hogy összeházasodjanak. Egyre csak azt hajtja: suba a
subához, guba a gubához! Arra kérném a jó urat, mondja meg annak a szívtelen
földesúrnak, nem a gazdagság számít, hanem az okosság meg az igazi szerelem.
Kossuth elgondolkodva nézett rá.
–  Nem lesz könnyű dolog, de ha már megígértem, eligazítom. Vidd vizedet a fáradt
honvédeknek, majd térj haza, s várj ott türelemmel.
S azzal a szegény asszonyt útjára bocsájtotta.
Nem sokkal ezután Kossuth bekopogtatott a falu földesurához. Először sehogyan sem
akarták beengedni, de amikor megmondotta, hogy kiféle-miféle, bizony széles ajtót
nyitottak előtte, s meg is kínálták tyúkkal-kaláccsal.
–  A vendégséget köszönöm – hárította el a szívességet a magyarok híres vezére. – Egy
szegény lány ügyében szeretnék igazságot tenni.
Bizony dúlt-fúlt a földesúr, mikor megtudta, mi légyen az. De hát a nagy tekintélyű
Kossuthnak, az ország kormányzójának nem mert ellentmondani.
–  Ez a lány csak a gazdagságomat akarja – hajtogatta a gőgös uraság. – De ha nem így
volna is, hogyan lehetne ilyen műveletlen lány az én menyem? Bizony csak szégyent
vallana vele az én gondosan nevelt fiam!
–  No, jó, akkor tegyünk próbát! – ajánlotta Kossuth. – Hívja össze kegyelmed a falu
összes eladósorban lévő lányát, a szegényeket éppúgy, mint a gazdag
nemeskisasszonyokat! Nézzük meg, ki tud közülük a legtöbbet! Mert én előre megmondom
kegyelmednek, hogy aki a legokosabb feleletet adja, azt a fiúnak feleségül kell vennie!
–  Nem bánom – egyezett bele könnyű szívvel a földesúr, mert szentül hitte, hogy a
szegény Juliska semmire se tud majd válaszolni.
Amikor pedig a falu kellős közepén, a Bata uraság kertjében együtt volt az összes leány,
Kossuth három kérdést intézett hozzájuk.
Az első így hangzott:
– Ki volt az a híres vitéz, aki király lett Tündérországban?
Zengett-zúgott a nagy kert, de a lányok nem találták el az igazi feleletet.
Ám ekkor előállt Juliska, s gyorsan kivágta:
– Petőfi János vitéze!
– Ő bizony! – helyeselt Kossuth. – Állj, mellém, kislányom!
A szegény Juliska örömmel tett eleget a felszólításnak.
A második kérdés ez volt:
– Ki volt az a magyar huszár, aki fogságba ejtette Napóleont?
Többen is találgattak, de nem jöttek rá az igazi feleletre.
Megintcsak Juliska szólott:
– Háry János, a híres huszár!
Harmadikul ezt kérdezte Kossuth:
– Hát a Duna szigetében ki győzte le a cseh vitézt?
Ismét hiába próbálkoztak a lányok, de Juliska megint szólott:
– Toldi Miklós, a nagy erejű vitéz!
–  Ő bizony, kedves lányom – helyeselt Kossuth. – Te nyerted meg a versenyt, te kapod
meg a jutalmat!
Mindenki ámult-bámult, de legfőképpen a dölyfös földesúr csodálkozott.
– Dehát honnan tudod ezeket, te leány?
– A kegyelmed könyveiből, amit a kedves fia, Márton, az én kedvesem hozott nekem!
–  Látja uraságod – fordult az apához Kossuth. – Ugye milyen okos, művelt menye lesz
kegyelmednek? Ne is tétlenkedjék sokáig, hívassa a fiát, s még ma megtartjuk a lakodalmat!
És ahogy mondotta, úgy lett: menten nagy lagzit csaptak. Ettek-ittak, vigadoztak, s a
mártonkátaiak mind a mai napig emlegetik, hogyan tett igazságot Kossuth Lajos a
falujukban.
 AZ UTOLSO HABSBURG „JÓSLATA”

z agg zsarnok, Ferencz József halála után IV. Károly került a magyar trónra s az

A osztrák császári székbe.

A Monarchia süllyedő hajójának szürke kapitánya volt ő, aki az első világháború
szennyes hullámai között bizony tehetetlen kormányosnak bizonyult.
Magyarországot, a Habsburgok utolsó menedékét azonban mindenáron meg
akarta tartani. Ezért egyre jobban törődött a hátország ügyeivel.
Így jutott el a Mátra alatt fekvő Gyöngyös városába is.
E szűk utcás kisváros 1917 májusában – történelme során immáron hetedszer – égett le.
A tűz, amely a kórház konyhájából indult el, hamarosan úgy elharapódzott, hogy a fél
várost elpusztította.
A rettenetes hír természetesen eljutott az új király fülébe is. Nosza, hamarvást
odautazott hát, hogy a bajba jutott emberek között forgolódván, népszerűsítse magát.
1917. május 24-én a gyöngyösi állomásra begördülő különvonatát a szikár egri érsek,
Szmrecsányi Lajos fogadta.
Az általános nyomorúság és gyász ellenére – hiszen a tűznek sok halálos áldozata volt –
a királyt mégis négylovas hintón vitték a városházára.
Az üszkös-füstös romok nem keltettek kellemes benyomást az új királyban.
– Ez az egész a mai világ szimbóluma – fordult német szóval a mögötte ülő Tisza István
miniszterelnökhöz.
– Főként országainkat példázza – tette hozzá keserűen a gróf, aki beadta a lemondását
is. Az Úr megpróbálja az övéit – szólalt meg száraz hangon a mellette ülő érsek.
Ebbe a vidámnak éppen nem mondható hangulatba robbant bele egy hangos, borízű
hang:
–  Jó napot, tekintetes főkirály úr – harsogta egy gyöngyösi parasztember, kilépve az
útmenti bokor mögül.
– Ne háborgassa a felséges urat! – lépett melléje mérgesen egy kakastollas csendőr.
–  Ejnye, biztos uram! – csóválta fejét a jóember. – Hát még köszönni sem szabad a
magamfajta szegénynek?
A rend őre kirántott kardja segítségével hátratuszkolta az „illetlen” tolakodót.
A király jól látott és hallott mindent (ráadásul magyarul is értett), de úgy tett, mintha
semmit sem vett volna észre.
E kellemetlen incidens után az előkelőségek végigkocsikáztak a városon. Ekkor
jelentette ki nagy pátosszal őfelsége:
–  Még ma szentesítem Gyöngyös város újjáépítési tervét, és nagy összeggel segítem a
tűzkárosultakat.
Szmrecsányi érsek úr hívei nevében alázatos hangon köszönte meg a felség jólelkűségét.
A hír, hogy a király nagyobb összeget szándékozik szétosztani a tűzkárosultak között,
valósággal lázba hozta a sokat szenvedett város lakóit. Többen három-négymillió koronát
emlegettek, de a vérmesebbek még 10-12 millióról is beszéltek.
–  Derék, jószívű király ez – dicsérte a kárvallott nép, s nagy izgalommal várta a
másnapot, amikor a király a város képviselőtestületének gyűlést tart, ahol beszédet is
mond, sőt bejelenti az ígért összeget.
A gyűlésen IV. Károly nagy pátosszal s ígéretekkel kezdte német nyelvű beszédét:
–  Mi, Isten kegyelméből Magyarország királya és Ausztria császára, ezen ünnepélyes
órában kijelentjük, hogy Gyöngyös város kárvallott lakosainak 5o ezer korona készpénzt
adunk – ezután a pénzt ropogós bankókban át is nyújtotta a polgármesternek.
A jelenlévő előkelőségek meg a város vezetői – noha igyekeztek magukon uralkodni –
nem tudták eltitkolni meglepetésüket. A gyöngyösieket kegyetlen csalódás érte. A
polgármester is annyira zavarban volt, hogy alig hagyta el valami köszönő hang a száját.
IV. Károly mindezt azonban a „meghatottságnak” tulajdonította, majd a bekövetkező
fagyos csend közepette – Széchenyi Istvánt utánozva – tört magyarsággal a következőket
kiáltotta:
„Työntyös nem volt, hanem nincs!” – S ezzel leült…
A kirobbanó nevetést csak Szmrecsányi érsek hirtelen felállása akadályozta meg, aki
hosszas szónoklatban dicsérte a felség jó szívét, hogy imé, a sok háborús kiadás ellenére is
ennyire gondolt Gyöngyössel.
(Igaz, azt beszélik, hogy még az érsek is nehezen gyűrte le a szája szögletében megbújó
mosolyt.)
Volt azonban – főként a hátsó sorokban – olyan városatya, aki a pad alá dugva a fejét,
félhangosan felnevetett.
A király távozása után a városatyák egy közeli sörözőbe mentek áldomásra, s ott a
legbátrabb epésen jegyezte meg:
–  No, őfelsége megadta nekünk, megköszönhetjük… De az is igaz, hogy ennyit egy
valamire való szatócs is megajánlott.
– Ráadásul még a jövőnket is megjósolta – fűzte hozzá a másik.
A hír pedig hamarosan a város lakóinak tudomására jutott. Bezzeg nem éljeneztek már,
amikor a király elutazott!
Szerencsére az utolsó Habsburg „jóslata” nem következett be. Gyöngyös ugyan hétszer
leégett, de ma szebb, mint valaha… Mindez fennen hirdeti a gyöngyösi nép szorgalmát és
szülővárosuk iránti szeretetüket.
 Tartalomjegyzék
ELŐSZÓ
MIÉRT SÍR DARNÓ KIRÁLY?
A KETEL-PATAK HELYE
TARCAL NEVÉRŐL
A KOZÁROK VAJDÁJA
ISTVÁN ÚR ELŐTT
MENYEGZŐ ESZTERGOMBAN
HÍRVIVŐ A HERNÁD PARTJÁN
ÜNNEP FEHÉRVÁRON
ISTVÁN KIRÁLY KÚTJA
VERESMART
LÁSZLÓ KIRÁLY FORRÁSA
A CSÓRI BOSZORKÁNY
URÓZ ILONA
A KIRÁLY GYŰRŰJE
SZÉPEN SZÁLLÓ SÓLYOMMADÁR
VASVÁR
NEKÉZSENY
BÉLKŐ
BOLDOGKŐVÁR TÜNDÉREI
A SZEGÉNY EMBER VÁRA
NEM VÁRT TALÁLKOZÁS
A KIRÁLYLÁNY VÁNDORKÖVEI
BEBEK JUHÁSZ GYÉMÁNTJA
KINGA KIRÁLYNÉ GYŰRŰJE
KŐRÓZSA
ARANYGEREZD
ÉG A FAVÁR!
A BÖLÉNYVADÁSZ
A JENŐI ÍJÁSZVERSENY
A KIRÁLYNÉ HINTAJA
A MONOKI BABLEVES
KIRÁLYSZÉKE
AZ ARANYPATKÓ
A TABÁNI HALÁSZLEÁNY
AZ IGAZGYÖNGYÖS BOGLÁR
EGY KEGYVESZTETT ÉRSEK
LÖVÉS A BORJÚPÁSTON
RÁKÓCZI KOVÁCSA
KÖNNYEK ÉS CSÍPÉSEK
A CSÁSZÁR ÉS A SZEGÉNY PAP
KOSSUTH IGAZSÁGOT TESZ
AZ UTOLSO HABSBURG „JÓSLATA”
Created with Writer2ePub
by Luca Calcinai