Jennifer Teege

Nikola Sellmair

Nagyapám engem
agyonlőtt volna
Egy fekete nő
szembenéz családja
náci múltjával
 A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
Jennifer Teege, Nikola Sellmair: Amon. Mein Großvater hätte
mich erschossen
Rowohlt Verlag GmbH, Reinbek bei Hamburg, 2013

Fordította Nádori Lídia

A mű fordítását a Goethe Institut támogatta.

Copyright © 2013 Rowohlt Verlag GmbH, Reinbek bei

Hamburg

Hungarian translation © 2021 Nádori Lídia

Magyar kiadás © 2021 Park Könyvkiadó, Budapest
Borítóterv © Váradi Zsolt
Borítófotó © Thorsten Wulff

ISBN 978 963 355 740 2

Felelős kiadó Tönkő Vera

Felelős szerkesztő Vonnák Diána
Szerkesztette Blaschtik Éva
A szöveget gondozta Tomka Eszter és Lovass Gyöngyvér
Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi
Y.-nak
Prológus

A felfedezés
A nő tekintete az, ami ismerősnek tűnik. A
Hamburgi Központi Könyvtárban állok, kezemben
piros borítójú könyv, az imént vettem le a polcról. A
borítón középkorú nő fekete-fehér fotója.
Elgondolkodó pillantás, erőfeszítés látszik rajta,
örömtelenség. Szája sarka lebiggyed. Boldogtalannak
látszik.

Átfutom az alcímet: „A Schindler listájából ismert

náci lágerparancsnok lánya: Monika Göth
élettörténete.” Monika Göth! Ismerem ezt a nevet.
Anyámat hívják így. Anyámat, aki egykor
gyermekotthonba adott, és akit sok éve nem láttam.

Engem is Göthnek hívtak régen, ezen a néven

születtem, és első iskolai füzeteimre is a „Jennifer
Göth” nevet írtam. Mígnem anyám örökbe adott, én
pedig megkaptam a nevelőszüleim vezetéknevét.
Hétéves voltam akkor.

De mit keres anyám neve ezen a könyvön?

Bámulom a borítót. A portréfotó hátterében
elmosódó másik fénykép: férfialak oldalnézetből,
nyitott szájjal, kezében fegyverrel. Ez lehet a
lágerparancsnok.
 Felütöm a könyvet, és lapozgatni kezdem. Először
tétován, aztán egyre gyorsabban. Nemcsak szöveg
van benne, hanem sok fénykép is. Mintha már
láttam volna ezeket az embereket. Az egyik fotón
fiatal, magas, sötét hajú nő, anyámra emlékeztet. A
másikon idősebb asszony, a müncheni Englischer
Gartenben ül a padon, virágmintás nyári ruhában.
Kevés fotót őrzök nagyanyámról, mindegyiket jól
ismerem. Az egyiken ugyanezt a ruhát viseli. A
képaláírás a könyvben: „Ruth Irene Göth.” Így hívták
nagyanyámat.

Ez az én családom volna? Ezek anyám és

nagyanyám fotói? Na nem, ez abszurd. Nem létezik,
hogy könyvet írtak a családomról, és nem tudok
róla!

Lapozok is tovább. Egészen hátul, a könyv utolsó

lapjain találom az életrajzot. Így kezdődik: „Monika
Göth Bad Tölzben született 1945-ben.” Ezek az
adatok is ismerősek az örökbeadási aktámból. Itt
állnak fehéren-feketén. Tényleg az anyám. Tényleg
az én családom.

Becsukom a könyvet. Csönd van. Valahol az

olvasóteremben köhögés. Ki innen, de gyorsan,
egyedül akarok lenni ezzel a könyvvel. Szorítom
magamhoz, mint egy talált kincset, valahogy
lemegyek a lépcsőn, kikölcsönzöm. Nem is látom a
könyvtárosnő arcát a kölcsönzőpultnál. Kimegyek a
könyvtár előtti tágas térre. A térdem itt mondja fel a
szolgálatot. Lefekszem az egyik padra, lehunyom a
szemem. Hátam mögött a város zaja.

A parkolóban, éppen velem szemben áll az

autóm, de képtelen lennék most vezetni. Néhányszor
felülök, és azon tűnődöm, olvassak-e tovább.
Iszonytató a gondolat is. Inkább otthon,
nyugalomban, elejétől a végéig.

Meleg augusztusi nap van, de a kezem jéghideg. A

férjemet hívom.

Légy szíves, gyere értem. Találtam egy könyvet.

Anyámról és a családomról.

Miért nem mondott anyám soha semmit? Még

mindig ilyen keveset jelentek neki? Ki ez az Amon
Göth? Mit csinált pontosan? Miért nem tudok róla
semmit? A könyv előszavában a Schindler listáját
említik. Hogy is volt azzal a listával, a „Schindler-féle
zsidókkal”?

Sok idő eltelt azóta, hogy megnéztem a filmet.

Emlékszem, a kilencvenes évek közepén láttam,
Izraelben, amikor oda jártam egyetemre. Mindenki
Steven Spielberg holokausztdrámájáról beszélt. Én
csak megkésve, az izraeli tévében láttam. Tel-
Avivban, a Rehov Engelben, az Engel utcában, ahol
többedmagammal béreltem lakást. Egyedül voltam a
szobámban. És emlékszem arra is, hogy
megindítónak találtam a filmet, a végét pedig kissé
giccsesnek, túlságosan hollywoodinak.
 A Schindler listája csak egy film volt. Semmi
közöm nem volt hozzá.

Miért nem mondta el nekem senki az igazságot?

Miért hazudtak végig, ennyi éven át?
1. fejezet

Egy tömeggyilkos unokája

Németországban a holokauszt
családtörténet.

R H

1970. június 29-én születtem, nigériai apától, anyám

Monika Göth. Négyhetes voltam, amikor anyám
beadott egy katolikus gyermekotthonba. Apácák
oltalma alatt nőttem fel.

Háromévesen nevelőszülőkhöz kerültem, akik

örökbe fogadtak, amikor hétéves lettem. Az én
bőröm fekete, nevelőszüleim és a mostohatestvéreim
fehérek. Bárki láthatta, hogy nem a vér szerinti
gyerekük vagyok. De a nevelőszüleim váltig
állították, hogy ugyanúgy szeretnek, mintha a
sajátjuk lennék. Ugyanúgy együtt játszottak,
kézműveskedtek és ugrabugráltak velem az óvodai
és iskolai nyílt napokon, mint a bátyáimmal. A vér
szerinti anyámmal és nagyanyámmal
gyerekkoromban még megvolt a kapcsolat, később
megszakadt. Huszonegy voltam, amikor anyámat
utoljára láttam.

És most, harmincnyolc évesen megtalálom ezt a

könyvet. Miért éppen ezt vettem le a polcról a sok
százezer közül? Mégiscsak van olyan, hogy sors?
 Átlagos napnak indult. A férjem bement az
irodába, én elvittem a fiaimat az óvodába, aztán
továbbindultam a belváros felé. Be akartam nézni a
könyvtárba. Rendszeresen járok ide. Szeretem a
csöndet, a feszült figyelmet, ami ebből a csöndből
árad, a halk lépteket, a lapok zizegését, a lapok fölé
görnyedő olvasók látványát. A pszichológiai
részlegbe mentem, a depresszióról akartam
információt gyűjteni. Csípőmagasságban, Erich
Fromm A szeretet művészete című könyve és valami
„Válságban az erő” vagy hasonló című
közhelygyűjtemény között ott virított ennek a
könyvnek a gerince, rajta a szerző és a cím. Matthias
Kessler: Ich muß doch meinen Vater lieben, oder? (Az
apámat szeretnem kell, nem?) A szerző neve
ismeretlen volt, de a cím érdekesnek tűnt. Ezért
húztam ki a könyvet a helyéről.

Még akkor is ott fekszem, ugyanazon a padon,

amikor Götz, a férjem megérkezik. Leül mellém,
kezébe veszi a könyvet, nézegeti, belelapoz. Kikapom
a kezéből. Nem akarom, hogy ő olvasson bele
először. A könyv az enyém: kulcs a családom
történetéhez. Kulcs az életemhez, amit annyi éven át
kerestem.

Egész életemen át kísértett az érzés, hogy valami

nem stimmel velem. A szomorúságom, a depressziós
időszakaim. De képtelen voltam rájönni, mi az, ami
nem stimmel.
 Götz kézen fog, odamegyünk az autómhoz. A
hazaúton alig szólalok meg. A férjem aznapra
szabadságot vesz ki, gondoskodik a fiainkról.

Lerogyok az ágyra, és olvasok, olvasok, abba se

hagyom az utolsó oldalig. Már sötét van, amikor
becsukom a könyvet. Odaülök a számítógéphez, és
egész éjjel kutatok. Mindent elolvasok Amon
Göthről, amit csak találok. Olyan érzés, mintha egy
rémtörténet részesévé válnék.

Hogyan ürítette ki a gettókat Lengyelországban.

Milyen szadista módszerekkel gyilkolt, hogyan
uszított kutyákat emberekre. Amon Göth rémtettei
csak ekkor bontakoznak ki előttem teljes valójukban.
Himmler, Goebbels, Göring: róluk sok mindent
tudtam korábban is. De hogy pontosan mit tett Amon
Göth, arról nem tudtam. Fokozatosan válik világossá
előttem, hogy a Schindler listájából ismert szereplő
nem fiktív alak volt, hanem hús-vér ember. A
nagyapám. Sorozatban ölt, és ez még örömöt is
okozott neki. Egy tömeggyilkos unokája vagyok.

*
Jennifer Teegének meleg tónusú, mély hangja van,
érződik rajta, hogy Münchenben él, enyhén pergeti az
„r” hangot. Az arca tiszta, nem sminkeli. Eredetileg
sűrűn göndörödő haját kisimítva, hosszú copfokba
rendezve hordja. Szűk nadrágot visel, feltűnően karcsú,
és hosszú a lába. Ha belép valahová, mindenki felkapja
a fejét, a férfiak utánafordulnak. Nagyon egyenesen jár,
határozott léptekkel.

Barátai öntudatos, kíváncsi, kalandvágyó nőnek

írják le. Egyik diáktársa és barátnője ezt mondta róla:
„Ha egy izgalmas országról hallott, azt mondta: Még
nem ismerem, el fogok menni oda! És tényleg el is
ment, Egyiptomba, Laoszba, Vietnámba, Mozambikba.”

Ám ahogy a családja történetéről kezd beszélni,

remeg a keze, és elsírja magát.

Az Mcm O GOET#KESS jelzetű könyv megtalálása az a

momentum, amely kettévágta Jennifer Teege életét.
Onnantól kezdve beszél „azelőttről” és „azutánról”:
„Azelőtt” – amikor még nem tudta, honnan származik.
„Azután” – amióta megismerte a családja történetét.

A nagyapja története bejárta a világot. Steven

Spielberg Schindler listája című filmjében Amon Göth, a
velejéig gonosz lágerparancsnok a vele egykorú Oskar
Schindler ivócimborája és ellenlábasa. A zsidógyilkos
és a zsidómentő. A film egyik jelenete beírta magát a
kulturális emlékezetünkbe: Amon Göth, amint reggeli
tornája részeként villája erkélyéről lődöz a foglyokra.

Amon Göthnek a Krakkó melletti płaszówi

koncentrációs tábor parancsnokaként több ezer ember
halála száradt a lelkén. 1946-ban Krakkóban
felakasztották, hamvait a Visztulába szórták. Göth
élettársa, Ruth Irene, Jennifer Teege imádott nagyanyja
később tagadta, hogy Göth bűnös lett volna. 1983-ban
öngyilkos lett: altatókat vett be.
 Jennifer Teege története igazi német történet. A
nagyapja náci háborús bűnös, a nagyanyja bűnpártoló.
Anyja a háború utáni évtizedek ólmos hallgatásában
nőtt fel. Ez tehát Jennifer családja. Ezek a gyökerei,
amelyeket örökbe fogadott gyerekként mindig is
keresett. És ő? Kicsoda ő maga?

Schindler eredeti listája, amelyet 1999-ben találtak meg egy

hildesheimi ház padlásán. A mögötte lévő fotón középen Oskar
Schindler

Egy csapásra kérdésessé válik számomra minden,

amiből eddig az életem állt: szoros kapcsolatom a
nevelőszüleimmel, barátságaim Izraelben, a
házasságom, a két fiam. Hazugság volt az egész
életem? Úgy érzem magam, mintha álnéven éltem
volna eddig, mintha mindenkit becsaptam volna
magam körül.

Pedig én voltam az, akit becsaptak. Elhazudták

előlem a történetemet. A gyerekkoromat. Az
identitásomat.

Már nem tudom, kihez tartozom. A

nevelőszüleimhez és a mostohatestvéreimhez, vagy
a Göth családhoz? És tudom, hogy nem választhatok.
Én is Göth vagyok.

Akkor, hétévesen könnyűnek tűnt lecserélni ezt a

nevet. Ki kellett tölteni egy adatlapot. A
nevelőszüleim megkérdezték, rendben van-e, ha
megváltozik a vezetéknevem. Azt mondtam,
rendben van. Utána azt se mertem megkérdezni, mi
van a vér szerinti anyámmal. Végre normális
családot akartam.

Ahogy Amon Göth után kutatok az interneten,

találok egy ismertetőt az arte kulturális csatorna
egyik adásáról. Egy amerikai dokumentumfilmes
rögzítette anyám találkozását Helen Rosenzweig
egykori lágerfogollyal, aki cseléd volt nagyapám
villájában. És mit hoz a véletlen: a német verziót
másnap este vetítik először a tévében.

Először a könyv, aztán a film… Ez így túl sok és

túl gyorsan jött.

Este a férjemmel leülünk megnézni a filmet.

Anyám rögtön az elején megjelenik. Előrehajolok,
hogy jobban lássam: Hogy néz ki, hogyan mozog,
hogyan beszél? Hasonlítok-e rá? Vörösesszőkére van
színezve a haja, és gondterheltnek látszik. Tetszik a
kifejezésmódja. Gyerekkoromban az anyám volt,
semmi több. A gyerekek nem regisztrálják, hogy
valaki művelt vagy műveletlen. Csak most látom,
mennyire okos nő az anyám, mennyire érdekesen
beszél.

A dokumentumfilmbe bevágták azt a

kulcsjelenetet is a Schindler listájából, amikor a zsidó
építésvezető-nő közli a frissen kinevezett
lágerparancsnokkal, hogy rosszul tervezték meg a
barakkokat – mire Amon Göth, akit Ralph Fiennes
játszik, egyszerűen lelövi. A nő utolsó erejével még
azt mondja: „Parancsnok úr, én csak igyekszem jól
végezni a munkámat.” Mire Göth: „Én is.”

Egyre több részletet tudok felidézni a filmből.

Emlékszem például, hogy mennyire megrázott ez a
jelenet, ugyanis világosan megmutatja, amit szinte
képtelenség elképzelni: a lágerben nincsenek
korlátok, nem működnek a gátlások. A józan ész és
az emberség kiiktatva.

Mihez kezdjek én, a sötét bőrű világpolgár, egy

ilyen nagyapával? Ő tette tönkre a családomat is? Ő
árnyékolta be először anyám életét, aztán az
enyémet? Lehetséges volna, hogy egy rég meghalt
ember még mindig hatalommal bír az élők felett?
Lehetséges volna, hogy a depresszió, ami régóta
kínoz, a származásommal is összefügg? És az, hogy
öt évig Izraelben éltem és tanultam: véletlen volt,
vagy sorsszerű? Másképpen kell-e beszélnem a zsidó
barátaimmal most, hogy tudom: lehet, hogy a
felmenőiket az én nagyapám ölte meg?

Aztán azt álmodom, hogy egy sötét tóban úszom.

A víz sűrű és nyúlós, mint a kátrány. Hirtelen hullák
szállnak föl körülöttem a vízfelszínre. Csont és bőr
alakok, emberi mivoltuktól teljesen megfosztva.

Anyám miért nem érezte fontosnak, hogy

felvilágosítson a származásommal kapcsolatban?
Miért idegeneknek mesél olyan dolgokról, amikről
nekem is tudnom kellett volna? Soha nem mondta el
az igazságot. Márpedig nekem az igazságra van
szükségem. Theodor W. Adorno híres mondata jut
eszembe: „Hamis életet nem lehet helyesen élni.” Ő
másra értette, de most úgy látom, tökéletesen illik az
én életemre.

Problematikus volt a viszonyunk, alig

találkoztunk. Mégis, mindennek ellenére az anyám.
A Monika Göth életéről szóló könyvben a születésem
éve is előkerül, de rólam egy szót sem ejt. Anyám
agyonhallgatott engem, vagy mondhatnám úgy is:
megsemmisített a hallgatásával.

Újra meg újra visszatérek a könyvben ahhoz a

fotóhoz, amelyen úgy néz ki, ahogyan én is
emlékszem rá óvodáskoromból. Valahol legbelül
egyik fiók nyílik ki bennem a másik után. Felszínre
bukkan az egész gyerekkorom, meg amit a
gyermekotthon idején éltem át: a reménytelenség és
a magány.

És újra gyámoltalannak érzem magam, mint egy

kicsi, csalódott gyerek. Úgy érzem, képtelen vagyok
kézben tartani az életemet.

Aludni akarok, csak aludni. Előfordul, hogy délig

nem kelek fel. Minden túl sok: hogy fel kell kelni,
hogy beszélni kell. Még a fogmosás is terhemre van.
Be van kapcsolva az üzenetrögzítő, képtelen vagyok
bárkit is visszahívni. Nem találkozom a
barátaimmal, a meghívásokat lemondom. Hogyan
tudnék most csevegni, min tudnék nevetni? A saját
családomat is mintha üvegen keresztül látnám:
hogyan értethetném meg magamat velük? Hiszen én
magam sem értem, mi történik velem.

Egyik pillanatról a másikra megutálom a sört.

Nem bírom elviselni azt sem, ha valaki sört iszik
mellettem. Már a szagától is hányingerem lesz:
anyám első férjére emlékeztet. Többnyire be volt
rúgva, és olyankor megverte anyámat.

Két hétig alig mozdulok ki otthonról. Néha azért

sikerül lecserélnem a joggingnadrágot farmerre, de
a következő percben újra halálosan fáradt vagyok, és
fogalmam sincs, miért zuhanyoztam le, miért
öltöztem fel, ha egyszer nem akarok kilépni a
házból.

A férjem, amennyire tőle telik, gondját viseli a

gyerekeknek, hétvégén elintézi a nagybevásárlást,
feltölti a mélyhűtőt, előre főz. Délutánonként nem
akarom a tévé elé ültetni a fiúkat, lelkiismeret-
furdalással töltene el. Úgyhogy rendelek az
interneten egy legókészletet: ez órákra lefoglalja
őket, én pedig addig is pihenhetek.

Aztán teszek egy kísérletet, hogy kimozduljak,

tegyek én is valamit a családért. De a legegyszerűbb
dolgok sem sikerülnek. A bevásárlóközpontban
idegesít a tömeg. Tanácstalanul állok a
szupermarketben a polc előtt: melyik kávéfajtát
válasszam? És különben is: nem lenne sokkal
fontosabb, hogy elintézzem a postát? Elmegyek a
postára, de ott túl hosszú a sor. Visszarohanok a
szupermarketbe a kávés polc elé. De hát csak tejet és
kenyeret akartam vásárolni. Az ebéd viszont előbbre
való, hol szerezzek most gyorsan főtt ételt? Későre
jár, hamarosan el kell mennem a gyerekekért az
óvodába. Növekszik a nyomás. A fejem a
börtöncellám. Már megint nem sikerült semmi.

Nekem nem volt igazi anyám, ezért mindent meg

akartam adni a saját gyerekeimnek, amit
nélkülöznöm kellett. Most mégis magukra hagyom
őket. Kenek nekik néhány szelet kenyeret vagy
felmelegítek valami mélyhűtött ételt. Erre a néhány
egyszerű, praktikus dologra képes vagyok. Többre
nem. A nagyobbik fiam, Claudius közelségre vágyik.
Este hozzám bújik, és beszél hozzám. Gyorsan,
szünet nélkül, lélegzetet is alig vesz, nehogy
elforduljak tőle. Próbálok figyelni rá, de nem sikerül.
Időnként szórakozottan bólintok, hogy azt higgye,
figyelek. De közben a legszívesebben a fejemre
húznám a takarót.

Miért nem az derült ki, hogy a humorista Loriot

unokája vagyok?

Aki Joseph Goebbels, Heinrich Himmler, Hermann

Göring vagy éppen Amon Göth leszármazottja, az
kénytelen foglalkozni a családja történetével. De mi van
az összes többivel, a sok névtelen bűntárssal vagy
néma cinkossal?

Harald Welzer szociálpszichológus az „Opa war kein

Nazi!” (Nagypapa nem volt náci!) című tanulmányában
arra a következtetésre jut, hogy az unokák, a mai
harminc-ötven évesek generációja többnyire ismeri a
holokauszt történeti tényeit, és határozottabban
elutasítja a nemzetiszocialista ideológiát, mint a
korábbi nemzedékek – éles szemük azonban
elhomályosodik, amint nem a politikát, hanem a
magánéletet nézik. Éppen az unokák azok, akik elődeik
szerepvállalását igyekeznek megszépíteni. A
megkérdezettek kétharmada akár még ellenállókká
vagy éppen áldozatokká is felstilizálja őket.

Sokan nem is tudják, mit tett vagy nem tett

valójában a saját nagyapjuk. A holokauszt az ő
számukra iskolai tananyag, rituális áldozatsztori a
moziban vagy a tévében – de nem a saját családjuk
története, nem a saját történetük. Ahány ártatlan
nagypapa, annyi feltáratlan, elhallgatott, elfelejtett
családi titok. És ha majd meghal az utolsó egykorú
szemtanú, akkor az unokák számára végképp késő lesz
kikérdezni őket, és megtudni a teljes igazságot.

Amon Göth 1945-ben, letartóztatása után

Gyerekkoromban elég volt a tükörbe néznem, és

azonnal láttam, hogy más vagyok: sötét a bőröm,
fekete és göndör a hajam. Körülöttem csupa
szőkeség: a nevelőszüleim és a mostohatestvéreim.
Ők mind alacsonyak voltak, én viszont nyúlánk,
vékony lábú. Akkoriban, a hetvenes években én
voltam az egyetlen fekete kislány Waldtruderingben,
Münchennek ebben a nyugodt, zöldövezeti
városrészében, ahol új családommal éltem. Az
osztálytársaim kórusban énekelték a dalt: Tíz kicsi
néger – én pedig abban reménykedtem, hogy nem
néznek rám.

A könyv megtalálása után a tükörbe nézve már a

hasonlóságokat keresem. Iszonyodom a tudattól,
hogy közéjük tartozom. Felfedezem a jellegzetes
Göth-vonást: kétoldalt az orrcimpa és a száj sarka
között húzódó árkokat. Anyámnak és nagyapámnak
is volt ilyen. Felötlik bennem, hogy ezeket a ráncokat
el kell tüntetni. Feltöltetni, lézerrel elsimítani,
kivágni!

Magas vagyok, mint anyám, mint nagyapám.

Amikor nagyapámat felakasztották, a hóhérnak
kétszer is rövidítenie kellett a kötélen: alábecsülte az
elítélt testmagasságát.

Van egy filmrészlet nagyapám kivégzéséről.

Dokumentálni kellett, hogy valóban meghalt. Csak a
harmadik próbálkozást követően lóg végre törött
nyakcsigolyával a kötélen. Amikor végignézem a
jelenetet, nem tudom, sírjak-e vagy nevessek.

A nagyapám pszichopata volt, szadista.

Megtestesítette mindazt, amit megvetek és
elutasítok. Miféle ember az, akinek örömöt okoz,
hogy másokat minél ötletesebb módokon kínozzon
és gyilkoljon meg? És hiába kutatok, nem találok
magyarázatot rá, hogy miért lett ilyen.
Gyerekkorában még egész normálisnak tűnt.

És ami azt a bizonyos vérvonalat illeti: vajon mit

örökített rám? Elő fog törni belőlem és a
gyerekeimből a kolerikus természet? Az anyámról írt
könyvben az is benne van, hogy anyám megjárta a
pszichiátriát. Azt is említi a szerző, hogy nagyanyám
kicsi, rózsaszín, Omca nevű tablettákat tárolt a
fürdőszobaszekrényében. Utánanézek: az Omca
pszichoaktív szer, depresszió, erős szorongás és
kényszerképzetek ellen adták.

Feltámad bennem a bizalmatlanság saját

magammal szemben. Én is meg fogok őrülni? Vagy
már megőrültem? Éjszaka rémálmokból riadok fel.
Az egyik álmomban a pszichiátrián vagyok,
folyosókon menekülök, végül úgy szabadulok ki,
hogy kiugrom az ablakon.

Megbeszélek egy időpontot a terapeutával, akihez

régebben jártam a depresszió miatt, amikor még
Münchenben éltem, és elutazom hozzá
Bajorországba.

Bőven van időm a megbeszélt időpontig, ezért

ellátogatok München szegények lakta negyedébe,
Hasenberglbe. Itt lakott a vér szerinti anyám. Néha
hétvégente hazavitt magához. Minden olyan, mint
régen, csak a homlokzatok színesebbek. A foltos
szürke-bézs falakat sárgára és narancsszínűre
festették át. Az erkélyeken szárad a ruha, a házak
közötti füves területeket szemét borítja. Megállok a
bérház előtt, ahol anyám lakott. Valaki éppen kijön a
házból, és udvariasan tartja nekem az ajtót.
Elindulok felfelé a lépcsőn, próbálok
visszaemlékezni rá, hányadik emeleten lakott,
szerintem a másodikon. Ismerős szorongás fog el. Itt
soha nem éreztem jól magam.

Azután visszamegyek a metrómegállóhoz, és

megyek tovább Schwabingba. Átvágok a
Josephsplatzon, ahol a gyönyörű régi templom áll, és
bekanyarodom a Schwindstraßéba, ahol a
nagymamám lakott régen. Ódon épület, udvarán
gesztenyefával. A kapu tárva-nyitva. Elindulok a
falépcsőn, meg sem állok a legfelső emeletig.
Nagyanyám volt az első ember, aki vigaszt és
védelmet nyújtott nekem. De a családomról szóló
könyv az iránta érzett pozitív érzéseimtől is
megfosztott. Ki volt az az asszony, aki másfél évig élt
nagyapám oldalán a płaszówi koncentrációs tábor
területén – egy villában?

A gyámhivatalba is kértem időpontot. Az

ügyintéző nagyon kedves, igyekszik segíteni, de az
aktáknak csak egy részébe tekinthetek be.
Megkérdezem tőle, fel van-e jegyezve valahol, hogy
gyerekkoromban pszichés zavaraim voltak.

Hiszen még olyasmiket sem tudok, amik

másoknak teljesen magától értetődők. Ha egy orvos
feltette nekem a kérdést, hogy milyen betegségek
fordultak elő a családban, soha nem tudtam
válaszolni rá. Azt sem tudom, volt-e cumim
babakoromban, milyen gyerekdalokat ismertem
vagy mi volt az első plüssállatom. Nem volt anyám,
akitől megkérdezhettem volna.
 Nem, mondja a hölgy a gyámhivatalban, a
feljegyzések nem tanúskodnak szokatlan
viselkedésről. Normálisan fejlődő, derűs,
kiegyensúlyozott gyerek voltam.

Éppen időben érek oda egykori terapeutámhoz.

Tőle azt szeretném megtudni, mi volt az akkori
diagnózis: tényleg csak depressziós voltam, vagy
súlyosabb volt a baj? És mit lát most rajtam?
Normális vagyok? Először is megnyugtat: akkoriban
tényleg csak depressziót állapított meg nálam, soha
nem is változott a diagnózis. De hozzáteszi, hogy a
mostani helyzetben nem tud segíteni. Elküld egy
kollégájához, Peter Bründlhöz.

*
Peter Bründl pszichoanalitikus élénken emlékszik
Jennifer Teegére: „Beállított hozzám egy magabiztos,
magas, szép nő, és céltudatosan nekem szegezte a
kérdést: Mit kezdjek a történetemmel?” Az idős, ősz
szakállas, fekete öltönyös úr rendelőjében nem egy
náci háborús bűnös unokája megfordult már. „Az
erőszak és a brutalitás mély nyomokat hagy a tettesek
leszármazottaiban. De őket nem a tettek betegítik meg,
hanem a hallgatás, ami a tetteket körülveszi. Ez egy
átkozott összeesküvés a tettesek családjában, hogy
szőnyeg alá söprik a bűnöket, és gyakran generációkon
át sikerül nekik.”

A bűn nem örökletes, a bűntudat annál inkább. A

tettesek gyerekei öntudatlanul is továbbadják saját
gyerekeiknek a szorongást, a szégyenérzetet és a
bűntudatot, magyarázza Bründl. És ez több családot
érint Németországban, mint gondolnánk.

Hozzáteszi: Jennifer Teege esete azért különleges,

mert ő kettős traumát élt át. „Először az örökbeadást,
azután a családtörténet felfedezését.”

„Amit Frau Teege átélt, tényleg rettenetes – folytatja

Peter Bründl. – Már a fogantatása is provokációnak
számított a hetvenes évekbeli Münchenben. Egy német
nőnek gyereke született egy nigériai férfitól: ez minden
volt, csak magától értetődő nem. Ráadásul a nő nem
volt más, mint Monika Göth, egy náci lágerparancsnok
lánya.”

Gyakran előfordul, meséli a terapeuta, hogy a nácik

unokái egészen más problémákkal jelentkeznek nála.
Depresszióval, gyermektelenséggel, étkezési zavarokkal
küzdenek, vagy attól szoronganak, hogy nem tudnak
helytállni a munkahelyükön. Ilyenkor arra biztatja őket,
hogy alaposan kutassák fel a múltjukat, bátran törjenek
be a hazugságokból épített családi várba. „Ha ezt meg
tudják tenni, utána végre élhetik a saját, autentikus
életüket.”

Bründl úr beutal a hamburgi Pszichiátriai Klinikára.

De a szakértőt, akit ajánlott, nem sikerül elérnem. A
várakozás napjai alatt egyre jobban kétségbeesem.
Tudom, hogy professzionális segítségre van
szükségem, hogy más nem tud rajtam segíteni.
Időnként kiborulok, kiabálok Götzcel, a gyerekekkel.
Képtelen vagyok uralkodni magamon, érzem, hogy
szétesem.

Egyik reggel már ébredéskor sírva fakadok, és a

fiaim kérdezgetni kezdenek. „Anya, mi a baj?”
„Semmi”, zokogom, és bemegyek a hamburgi klinika
sürgősségi pszichiátriájára. Az ügyeletes orvos
antidepresszánst ír fel. Még aznap elkezdem szedni.

A következő hetekben a felszínen úgy-ahogy

rendbe jövök. És végre megkapom az időpontot a
terapeutánál, akit ajánlottak. Személytelenül
berendezett irodában vár, és azonnal látja, mekkora
bajban vagyok. Amikor elmondom neki a történetet,
együtt sír velem. Érzem, hogy nála jó helyen vagyok.
Utána soha többé nem sír, ő fog kézen és kísér a
következő hónapokon át.

Újrakezdem a kocogást. Mindig is szerettem

egyedül lenni. Egyedül utazni, egyedül futni. Van egy
erdei futópálya Hamburgban, amit nagyon szeretek.
Ott indulok, az árnyas erdőben, aztán szántóföldek,
legelők mellett futok el. Majd kiskertkolónia
következik: virágágyások, kerti törpék. A hivalkodó
idillben van valami megható. A végére kiüresedem,
megszabadulok a gondolatoktól.

A nevelőszüleim és a mostohatestvéreim még

mindig nem tudnak semmit. Elhatározom, hogy
karácsonykor végre elmondom nekik. Münchenben
találkozunk, a nevelőszüleim lakásán.
 Ez az én karácsonyi ajándékom: mindenkinek
adok egy-egy példányt az anyámról szóló könyvből
és egyet Amon Göth egyetlen megjelent életrajzából,
egy bécsi történész munkáját.

Nevelőszüleim, Inge és Gerhard – anyunak és

apunak már nem tudom őket hívni – meglepődnek,
mi több: sokkolja őket az ajándék. Eleinte, a könyv
megtalálása után közvetlenül arra gyanakodtam,
hogy mindent tudnak a vér szerinti családomról,
csak nem akartak nyugtalanítani. Vagyis hogy ők is
becsaptak. De aztán hamar megváltoztattam a
véleményemet, és úgy gondoltam, ők soha nem
hallgattak volna el előlem ilyesmit. És abból,
ahogyan a könyvre reagálnak, azonnal tudom, hogy
igazam volt. Ők sem tudtak semmit.

A nevelőszüleimnek mindig nehezükre esett az

érzéseikről beszélni. Most is a tudálékoskodásba
menekülnek. A nevelőapám morog, hogy
hiányoznak a lábjegyzetek az Amon Göth-
biográfiából. És megkérdezi tőlem, vajon egyezik-e a
halálos áldozatok száma a más forrásokból ismert
adatokkal. Elképesztő. Kifordult a sarkaiból az
életem, a nevelőszüleim pedig lábjegyzeteken
vitatkoznak! Matthias és Manuel ellenben azonnal
érti, mit jelent nekem a könyv.

*
Jennifer Teege nevelőanyja, Inge Sieber élénken
emlékszik rá, ahogy Jennifer azon a karácsonyestén a
kanapén ült, és nem találta a szavakat. „Jenny előre
szólt, hogy valami fontosat akar megbeszélni velünk.
Aztán amikor megjött, feltűnően szótlan volt, csak
nézett ránk, és hirtelen elsírta magát. Sejtettem, hogy
valami baj van.” Amikor Inge Sieber meghallotta, mi
történt, először teljesen tanácstalan volt. „Mintha
kihúzták volna a talajt a lábunk alól, a férjem is így
érezte.”

Matthias, Jennifer mostohatestvére nem tudott

aludni azon az éjszakán. „Nem hagyott nyugodni Jenny
sorsa. Láttam rajta, hogy ez a könyv egy másik világot
nyitott meg előtte. Vagy inkább úgy mondanám: saját
magának egy addig ismeretlen részét pillantotta meg.
Azt, hogy honnan is származik. Sokat foglalkozott a
nagyapjával, de még többet a családja nőtagjaival, a
nagyanyjával és az anyjával.”

Jennifer akarata ellenére eltávolodott a

nevelőszüleitől és a mostohatestvéreitől. Vér szerinti
családjához pedig váratlanul egészen közel került. És
Matthias szerint ez nagyon bántotta a nevelőszülőket.

Ő maga pedig nagyon aggódott a

mostohatestvéréért. „Annyira nyomott volt a hangulata,
annyira le volt sújtva, ilyennek soha nem láttam
korábban. Inkább erősnek. Hármunk közül mindig ő
volt a legbátrabb.”

A következő hónapokban a férjem mellett Matthias a

legfontosabb beszélgetőpartnerem. Újabb és újabb
részletekre bukkan az interneten a Göth családdal
kapcsolatban.

Közben az izraeli barátnőim, Noa és Anat e-

mailekkel bombáznak: „Jenny, hol vagy, miért nem
jelentkezel?” Nem válaszolok. Nincs hozzá erőm, és
szavaim sincsenek. Nem akarom feltépni a
barátnőim sebeit. Nem emlékszem pontosan,
melyikük hol veszítette el a rokonait. Meg kell
kérdeznem tőlük. De mi van, ha azt mondják, „a
płaszówi lágerben”?

Amon Göth áldozataira már nem tudok elvont

adatként, névtelen tömegként tekinteni. Ha rájuk
gondolok, azoknak az idős embereknek az arcát
látom magam előtt, akikkel izraeli egyetemi
tanulmányaim idején találkoztam a tel-avivi Goethe
Intézetben. Holokauszttúlélőkét, akik újra hallani és
beszélni akarták a német nyelvet, régi hazájuk
nyelvét. Volt közöttük, aki rosszul látott, nekik német
újságokból és regényekből olvastam fel. Karjukon
láttam a tetovált számot. És akkor éreztem először:
nincs rendben, hogy német vagyok, bocsánatot
kellene kérnem miatta. És közben ott volt a sötét
bőrszínem mint valami fedőszín. Senkinek nem
jutott rólam eszébe, hogy német vagyok.

Vajon hogyan viszonyultak volna hozzám ezek az

idős emberek, ha tudják, hogy Amon Göth unokája
vagyok? Talán elfordultak volna tőlem. Talán
felfedezték volna az arcomon az ő vonásait.
 A férjem azt mondja: Kutasd fel anyád címét,
szembesítsd a haragoddal és a kérdéseiddel. És végre
áruld el az izraeli barátaidnak, hogy mi van veled.

Még nem, felelem. Gondolkodnom kell. És fel kell

keresnem a sírokat. Krakkóban.
2. fejezet

A płaszówi láger
teljhatalmú ura:
nagyapám, Amon Göth
Aki tetszett neki, életben maradt.

Aki nem, meghalt.

M P ,A G

Óvatosan lépkedek, bizonytalan a talaj a lábam alatt:

a korhadt parketta minden lépésnél nyikorogva
behajlik alattam. Hideg, nyirkos és dohszagú a
levegő. Omladozik a ház. Mi az ott a sarokban,
patkánypiszok? És alig látok. Semmi fény, semmi
levegő. Óvatosan megyek tovább, egyre beljebb a
nagyapám házába, a sötét, halszálkamintás
parkettán egészen a vadászszalonig. Amon Göth egy
táblát akasztott itt a falra, ezzel a felirattal: „Aki
először lő, az többet kap az élettől.”

Látni akartam a házat, ahol a nagyszüleim éltek.

Egy lengyel idegenvezető, akinek a címét az
interneten találtam, azt mondta, áll még a ház, egy
nyugdíjas férfié, benne lakik, és alkalomadtán
körbevezeti a látogatókat. Az idegenvezető felhívta a
férfit, és megbeszélt vele egy időpontot.
 Krakkó egyik városrészében vagyunk,
Płaszówban, azon belül is a csöndes Heltman
utcában. A takaros családi házak között feltűnő a
nagyapám egykori villája: ez az egyetlen romos
épület a környéken. Néhány ablaküveg betörött, a
függönyök koszosak, kívülről úgy tűnik, lakatlan a
ház. Az utcafronton nagy méretű tábla: Sprzedam.
For sale.

A kapu még mindig szép: a sötétvörös festék alig

fakult meg, a fáján faragott díszítés. Elhanyagolt
külsejű öregember nyit ajtót. Keskeny lépcsőn vezet
föl. Małgorzata Kieresnek hívják az idegenvezetőt –
azt mondja, szólítsam nyugodtan Małgorzatának –,
és ő fordítja le nekem németre azt is, amit az
öregember lengyelül mond. Nem árultam el neki,
miért érdekel a ház, turistának néz, akit érdekel a
történelem.

Körülnézek. Pereg a vakolat a falakról. Bútor alig

van. Csontig hatoló a hideg. Bűz van. A mennyezet
aládúcolva. Remélhetőleg nem pont most fog
összeomlani a ház. Nem temet engem is maga alá.

És a rozoga falak között a múlt.

Egy év telt el azóta, hogy megtaláltam az

anyámról szóló könyvet a könyvtárban. Azóta
mindent elolvastam, amit csak találtam
nagyapámról és a náci időkről. Üldöz az emléke,
szünet nélkül rá gondolok. Minek látom: a
nagyapámnak, vagy inkább történelmi alaknak?
Leginkább mindkettőnek. Amon Göth, a płaszówi
lágerparancsnok, a nagyapám.

Kamaszkoromban nagyon érdekelt a holokauszt.

Egyszer elmentünk az osztállyal Dachauba,
megnézni az ottani koncentrációs tábort. Faltam a
nemzetiszocializmusról szóló könyveket: „Amikor
Hitler ellopta a rózsaszínű nyulat”, „Egy darabka
égbolt”, „Anne Frank naplója”. Anne Frank szemével
láttam a világot, éreztem a félelmét, de éreztem az
életkedvet és a reményt is, ami a naplójából áradt.

A gimnáziumi történelemtanár a koncentrációs

táborok felszabadításáról készített
dokumentumfilmeket vetített nekünk. Láttuk a
csonttá fogyott embereket. Olvastam és olvastam:
tudni akartam, mi hajtotta a tetteseket, hogyan
voltak képesek erre ember létükre. Egy idő után
feladtam. Persze voltak magyarázatok, de úgy
gondoltam, soha nem fogom megérteni őket. Akkor
úgy voltam vele, hogy a téma részemről el van
intézve. Eldöntöttem: én soha nem viselkedtem
volna így. Én más vagyok. Mi, németek már mások
vagyunk.

Amikor Izraelbe kerültem a húszas éveim elején,

megint sokat olvastam a nemzetiszocializmusról. De
még ott is, ahol naponta találkoztam áldozatokkal, a
gyerekeikkel és az unokáikkal, hamarosan fontosabb
témák is akadtak. Olyan sokat olvastam, olyan sok
emberrel beszélgettem, hogy úgy tűnt: most már
tényleg mindent tudok a holokausztról. És sokkal
jobban érdekelt az itt és a most, a palesztin
konfliktus, a háborús veszély.

Szóval azt hittem, nem érhet meglepetés, és

tessék, mindjárt negyven vagyok, és kezdhetek
mindent elölről.

Az első könyvek egyike egy klasszikus 1967-ből.

Alexander és Margarete Mitscherlich: A gyászolásra
képtelenül. Tetszik a megközelítésmódjuk: az ember
legbensejébe pillantanak, úgy próbálják megérteni,
bíráskodás nélkül. Pszichoanalitikusként gyakran
találkoztak olyan páciensekkel, akik 1945 előtt
aktívak voltak az SS-ben vagy egyéb náci
szervezetekben. Látszólag nem éreztek megbánást
vagy szégyent. Ők is, akárcsak a többi német, élték
tovább az életüket, mintha a Harmadik Birodalom
soha nem létezett volna. Saját családtörténetem
ismeretében olvasom a könyvet, és közben a
nagyanyámra gondolok, aki végig letagadta Amon
Göth tetteit.

Mára érvényét vesztette a szerzőpáros

végkövetkeztetése: a német múltat mégis sikerült
letagadni, a saját bűnöket sikerült elfojtani. Igazság
szerint az egész német nemzetnek az analitikus
díványán lett volna a helye.

Más nácileszármazottak könyveit is olvasom:

Richard von Schirachét, aki Baldur von Schirach
birodalmi ifjúsági vezető fia, vagy Katrin Himmlerét,
az SS-főnök Heinrich Himmler unokahúgáét.
Érdekelnek ezek a családi történetek, keresem a
közös vonásokat.

Kezdek alaposabban utánajárni a dolgoknak. A

környezetemben mindenkit egyenként kikérdezek.
Nevelőanyám bécsi mostohaapja például Erwin
Rommel alatt harcolt Afrikában. Emlékszem a
hosszú kirándulásokra a hegyekben, amikor
anekdotákat mesélt nekünk, gyerekeknek azokból az
időkből. Izgalmas kalandok bátor és derék
harcosokról a sivatagban: ahogy reggelenként a
sátorponyván összegyűlt vizet itták, vagy ahogy
egyszer ki kellett ásniuk az autót a homokból. Azt
hittük, a „bécsi papa” Rommel személyi sofőrje volt.
Kiderült, hogy csak az egyik volt az afrikai
hadtestnél szolgáló gépkocsivezetők közül. Aztán
„elkaptak az ángolok”, tette hozzá bécsi
dialektusában, és elmesélte a hadifogsága történetét
is.

Csak egy rémtörténete volt: a háborúban,

mesélte, levágták az egyik katona fejét, és a katona
még egy ideig fej nélkül szaladgált, mint egy izgatott
tyúk. Gyerekként szívesen hallgattuk újra meg újra,
szerettünk borzongani rajta.

A bécsi papa a főnökét kizárólag dicsérő

szavakkal illette. Rommel, a ravasz sivatagi róka, az
emberarcú náci. Ez volt a legenda. Vajon mit
hallgatott el a nevelőszüleim családja?
 Eszembe jutnak a nevelőapámmal vívott
szócsaták is. Szociálisan érzékeny, baloldali
beállítottságú ember volt, aktív a békemozgalomban.
Ám ha a holokausztra terelődött a szó, folyton azzal
jött, hogy vajon tényleg annyi embert gyilkoltak-e
meg, vagy inkább kevesebbet. A barátaival órákig
volt képes elvitatkozni ezen. A
mostohatestvéreimmel együtt fölöslegesnek
tartottuk ezeket a vitákat, és nem értettük, miért
olyan fontos ez neki.

Most már nem vagyok biztos benne: tényleg más

lennék, tényleg már mindent magunk mögött
hagytunk? Mit jelent számomra, mit jelent a mi
időnk számára az, hogy a nagyapám háborús bűnös
volt?

Változik az érzékelésem. A régen megtörtént

dolgok hirtelen közelinek tűnnek. Az utóbbi
hónapokban annyit olvastam, annyi filmet
megnéztem, hogy a múlt hirtelen kézzelfogható
közelségbe kerül. Mert nekem friss is, egészen új ez a
régi történet. Gyakran azon kapom magam, hogy
elmerülök a nagyapám világában, hogy úgy érzem,
tegnap követte el a bűneit.

Itt állok hát ebben a villában, Krakkóban. Még

nem tudom pontosan, mit keresek itt. Mit akarok
ettől a háztól, ettől a várostól? Mi értelme itt
lennem? Csak azt tudom, hogy el kellett jönnöm
Krakkóba. Egy hete kórházba kerültem, volt egy
vetélésem.
 Kimerült vagyok és szomorú. A terapeutám nem
javasolta, hogy ilyen állapotban Krakkóba utazzam.
De én ragaszkodtam hozzá. Varsóig repülővel
mentem, onnan vonattal Krakkóba. A városba, ahol
Amon Göthnek veszett híre volt. Amelyre pernye
szitált a háború végén, mert a lágerparancsnok
elégettetett több ezer halottat.

Látni akarom, hol gyilkolt a nagyapám. A lehető

legközelebb jutni hozzá – hogy azután végre
eltávolodhassak tőle.

Az öreg háztulajdonos széles mozdulattal

körbemutat a földszinti nappalin. Itt voltak a
tivornyák. Itt ültek ők, nagyapám és a többi náci,
itták a snapszot és a bort, Oskar Schindler is itt volt
velük. Azután az öregember a terasz felé irányít. Azt
mondja, hogy a nagyapám átalakíttatta a házat, az
erkélyeket és a teraszokat újonnan építtette rá.
Fontos volt neki a kilátás a zöldre.

Látszik, hogy valaha csinos épület volt, tetszik a

stílusa. Vajon nagyapám maga készítette a terveket
az átépítéshez? Őt is érdekelte az építészet, mint
engem? De miért is gondolkodom azon, hogy
hasonló-e az ízlésünk? Amon Göth nem az a
nagyapa, akivel a közös vonásokat keresi az ember.
A tettei minden egyebet elnyomnak. Az anyámról
szóló könyvben olvastam, hogy nagyanyám még
jóval a háború után is arról áradozott, milyen finom
ember volt Amon Göth. Milyen kulturált.
 Amon Göth volt lágerparancsnok villája Płaszówban, 1995-ben

*
Egy lágerparancsnok, aki nagy súlyt fektetett a kulturált
viselkedésre.

Emilie Schindler, Oskar Schindler felesége azt

mondta Amon Göthről, hogy „hasadt személyiség” volt.
„Egyrészt gavallér volt, mint a bécsiek általában,
másrészt szünet nélküli terror alatt tartotta a neki
alárendelt zsidókat… Képes volt hidegvérrel ölni,
ugyanakkor meghallani az összes hamis hangot a
klasszikus zenei lemezeken, amiket előszeretettel
hallgatott.”

Amon Leopold Göth 1908. december 11-én született

Bécsben egy katolikus család egyetlen gyermekeként.
Apja könyvkiadással foglalkozott. A szülők, Bertha és
Amon Franz Göth ugyanazt a nevet adták neki is, amit
az apja és a nagyapja viselt: Amon. A régi egyiptomiak
kosfejű termékenységistenét hívták így. Amon egyúttal
héber név is, azt jelenti: ’hűséges munkás’, meg azt is: ’a
népem fia’. Az Ószövetségben Amon júdeai király volt,
bálványimádó, a szolgái ölték meg.

Amon Göth szülei mindketten egyszerű családba

születtek, de a könyvterjesztésből szépen
vagyonosodtak, és megengedhették maguknak, hogy
Bécs egyik polgári negyedében lakjanak, cselédlányt
tartsanak, sőt még autót is vásároltak. Göthék eleinte
vallásos könyvek, szentképek és képeslapok
forgalmazásából éltek. Később könyvkiadásba fogtak,
hadtörténeti könyveket adtak ki, amelyekben az első
világháború áldozatainak állítottak emléket. Amon
Göth apja sokat volt üzleti úton, anyja vezette a kiadót.
A kisfiúra többnyire a gyermektelen nagynéni vigyázott.

Amon, vagy ahogy otthon hívták: Mony, katolikus

magániskolába járt. Nem volt jó tanuló. Szülei végül
vidékre küldték, egy szigorú katolikus internátusba.
Johannes Sachslehner történész, Göth életrajzírója
annak a feltevésének ad hangot könyvében, hogy Göth
későbbi „hajlama a sajátos, szadisztikus tréfákra” az
internátus éveiben átélt tapasztalatok hatása lehet, de
erre nincs bizonyíték.

Amon Göth a tizedik osztály elvégzése után,

szüleivel dacolva, félbeszakította a tanulmányait. Már
ekkor, tizenhét évesen lelkesedett a jobboldali-
nacionalista eszmékért, fasiszta ifjúsági szervezetekhez
csatlakozott. Sportos volt és rámenős – ezek a
tulajdonságok jól jöttek neki új barátai között.
 1931-ben belépett a Nemzetiszocialista Német
Munkáspártba, az NSDAP-be, nem sokkal később pedig
az SS-be.

Himmler Védőosztaga, az SS, amelynek a

hatáskörébe többek között a koncentrációs táborokban
végrehajtott emberkísérletek és tömeggyilkosságok is
tartoztak, elit egységnek számított. „A legjobbak
legjobbjai, nácik a négyzeten”, foglalta össze
frappánsan az osztag szellemét Stephan Lebert
újságíró. Hans Egon Holthusen 1966-ban írt önéletrajzi
vallomásában, a Freiwillig zur SS (Önként az SS-be)
című könyvében pedig így ír: „A fekete egyenruhát és
halálfejes gombbal díszített sapkát viselő egységbe (…)
a legjava jutott. Sikkesnek és elegánsnak számított,
ezért sok olyan fiatalembert vonzott, akiknek fontos
volt az exkluzív öltözék, és akiknek derogált a
rohamosztag, az SA (kakabarna) gönceiben járni.”

Könnyen elképzelhető, hogy Amon Göth, aki

kudarcot vallott az iskolában és akire a szülei
folyamatosan nyomást gyakoroltak, többnek és
jobbnak érezhette magát az SS-ben. Később azt
mesélte élettársának, Ruth Irene Kaldernek, hogy a
szülei gyerekkorában elhanyagolták, és tudatosan
fordított hátat azoknak a polgári értékeknek, amelyekre
nevelni akarták. Igaz, rövid időre visszatért a családi
vállalkozáshoz, apjával együtt sikeresen adott ki és
forgalmazott hadtörténeti tárgyú könyveket, mi több,
feleségül vett egy nőt, akit a szülei mutattak be neki, és
akit nem szeretett. A „megrendezett házasságnak”
hamarosan vége is lett.

Ám egy valamirevaló SS-nek családot kell alapítania,

így hát Amon Göth másodszor is megházasodott: egy
sportos tiroli lányt, Anna Geigert vette feleségül, akivel
egy motorversenyen ismerkedett meg. Mivel a házasság
célja elsősorban egészséges árja utódok nemzése volt,
a párnak még a házasságkötés előtt egy sor
vizsgálatnak kellett alávetnie magát, például
fürdőruhában fotózkodni, hogy bizonyítsák testi
makulátlanságukat. Az SS egyik tagja adta össze őket.
Anna Göthnek hamarosan megszületett az első
gyermeke, de néhány hónaposan meg is halt.

Nem sokkal később, 1940 márciusában Amon Göth

szolgálatra jelentkezett az SS katonai szárnyához, a
Waffen-SS-hez, elhagyta Bécset, és Lengyelországba
ment. Becsvágyó volt, gyorsan emelkedett is a
ranglétrán. Eleinte csak adminisztrációs feladatokat
bíztak rá. Egy 1941-es értékelésben az áll róla, hogy
„áldozatkész, bevetésre bármikor hajlandó SS-katona”,
„SS-vezetőnek alkalmas”, és „faji összképe” is rendben
van. 1942-ben azt a feladatot kapta, hogy munkatábort
létesítsen Lublinban a zsidó kényszermunkások
elszállásolására.

Heinrich Himmler 1943-ben tartotta meg hírhedt

beszédét az SS csúcsvezetői között. Ebben nyíltan kiállt
a mellett az ideológia mellett, amely szerint a nem árja
emberek másodrendűek, rabszolgaságra foghatók vagy
éppen kiirthatók. „Hogy más népek jólétben élnek vagy
éppen éhen halnak, az engem csak annyiban érdekel,
hogy rabszolgaként szükségünk van-e rájuk a saját
kultúránk számára. (…) Hogy egy tankcsapda kiásása
közben elpusztul-e végelgyengülésben 10 000 orosz nő
vagy sem, az engem csak annyiban érdekel, hogy
elkészül-e az a tankcsapda Németország védelmére. (…)
És itt egy nagyon nehéz kérdést szeretnék nyíltan
felhozni. (…) A zsidók kitelepítéséről beszélek, a zsidó
nép kiirtásáról (…) Közületek a legtöbben tudják, mit
jelent, amikor 100 hulla fekszik egymás mellett, vagy
amikor 500 hulla vagy 1000. Hogy ezt kibírtuk, és
közben – az emberi gyengeség néhány kivételétől
eltekintve – tisztességes emberek maradtunk, ez
keményített meg bennünket.”

Amon Göthnek hamarosan alkalma nyílt próbára

tenni saját keménységét. Az SS-nél megtanult embert
ölni.

Az első emeleten az öregember kinyitja az egykori

hálószoba ajtaját. A mennyezeten két kampó. Ott
végezte Amon Göth a tornagyakorlatait, magyarázza.
De az is lehet, teszi hozzá, és hamiskásan rám
kacsint, hogy a szerelmi hintája lógott a kampókon.

Kilépek az erkélyre. Bozóttal benőtt dombokra

látok, hideg szél csapja meg az arcomat. Esős
októberi nap. A ház közelében volt a láger,
szögesdróttal és őrtornyokkal. A nagyapám
közvetlenül rálátott a foglyaira, reggelente csak pár
lépést kellett tennie, hogy beérjen a munkahelyére.
Eszembe jut az elmosódott fotó az anyámról szóló
könyv borítóján: nagyapám nyitott szája, meztelen
felsőteste. Fegyverrel a kézben, egy szál
rövidnadrágban áll az erkélyen. Ki készítette vajon a
fényképet? A nagyanyám? Amon Göth nyilván
büszke volt a lőfegyvereire, szívesen hordta őket
magával. Imponált ezzel nagyanyámnak, vagy
inkább megfélemlítette? Mit tudott a nagyanyám?
Mit fojtott el? Egyszerűen nem tudom elképzelni,
hogy itt élt, ebben a házban, és semmit nem vett
észre abból, ami a lágerben történt. Amon Göth
állítólag verte a cselédlányokat. Nagyanyámnak
látnia kellett ezt is, vagy legalább hallania. Annyira
azért nem nagy ez a ház.

Krakkóba érkezve tegnap este a hotel felé menet

elhaladtam a Wawel, a lengyel királyok egykori
székhelye mellett. Kivilágítva magasodott a Visztula
fölé a várkastély. Hans Frank, Hitler lengyelországi
helytartója oda kvártélyozta be magát a német
bevonulás után. Szolgák hada vette körül,
zeneszerzőket és sakkjátékosokat tartott. El tudom
képzelni, hogyan pöffeszkedett Frank abban a
kastélyban, milyen hatalmasnak érezhette magát
odafönt, ahonnan belátta egész Krakkót.

Ehhez képest Amon Göth háza átlagosnak,

jóformán szerénynek hat. Nagyobbnak,
fényűzőbbnek képzeltem. Nehezemre esik
elképzelni, hogy fényes fogadásokat tartottak itt, egy
olyan ember otthonában, aki több ezer ember
életéről és haláláról döntött, aki élvezte a korlátlan
hatalmát, mi több, cinikus módon kiélte és
prezentálta a hatalmat.

Amon Göth a villája teraszán

*
„Én vagyok a ti istenetek”, mondta Amon Göth a
foglyoknak, miután kinevezték a płaszówi
koncentrációs tábor parancsnokának. „A lublini
kerületben 60 000 zsidót intéztem el, most rajtatok a
sor.”

Lublinban Amon Göth főnöke Odilo Globocnik volt,

a különös kegyetlenségéről hírhedt SS-tiszt, akit
Heinrich Himmler a megszállt Lengyelország zsidó
lakosságának kiirtásával bízott meg. Globocnik
valósította meg azt a célt, amit Hans Frank 1940
decemberében így fogalmazott meg: „Egy év alatt
persze nem tudom kiirtani az összes tetűt, sem az
összes zsidót. De idővel… idővel majdcsak menni fog.”
 1942. január 20-án, amikor a wannseei konferencián
a „végleges megoldás”, az európai zsidóság kiirtásának
stratégiai előkészületei folytak, már javában zajlottak a
deportálások és a tömeggyilkosságok
Lengyelországban.

Göth felettese, Odilo Globocnik volt a koncentrációs

táborok és a gázkamrák megépítésének egyik felelőse.
Adolf Eichmann-nal egyeztetve tervezte meg több
millió ember ipari jellegű meggyilkolását.
Lengyelországban megsemmisítőtáborokat helyeztek
üzembe Bełżecben, Sobibórban, Treblinkában.

Nem sokkal később Odilo Globocnik azzal bízta meg

Amon Göthöt, hogy számolja fel a gettókat. A
gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a gettók
egészséges lakóit kényszermunkára osztották be,
azokat pedig, akik gyengék és betegek voltak a
munkához, lelőtték. Az időseket és a gyerekeket is.
Johannes Sachslehner így ír erről: „Véres
embervadászatok zajlottak, kipróbált séma alapján (…)
a központi figura Amon Göth volt, aki azután
hamarosan vezető funkciókat kapott.”

Legkésőbb ekkor Göth felfedezte a genocídium

jövedelmező oldalát: azokat a zsidókat, akik
értéktárgyakat – szőrmét, porcelánt, ékszert – tudtak
felajánlani neki, nem ölette meg azonnal, nekik
„megengedte”, hogy munkatáborba menjenek.

És ez volt az az időszak is, amikor Amon Göth egyre

többet, egyre mértéktelenebbül ivott.
 A becsvágyó SS-tiszt hamarosan új feladatokat
kapott. A krakkói gettó felszámolásával és a płaszówi
munkatábor felépítésével bízták meg. Bécsi barátainak
és az apjának ezt írta: „Végre a magam ura vagyok,
senki nem parancsol nekem.”

Göth 1943. március 13-án és 14-én számolta fel a

krakkói gettót. Ezen a két napon körülbelül 1000
embert öltek meg és közel 4000-et deportáltak,
sokukat Auschwitzba.

A túlélőket Amon Göth a saját birodalmába,

Płaszówba vitette, amely eleinte munkatáborként,
később koncentrációs táborként működött. A láger
területe 80 hektár volt, a német megszállók tudatosan
zsidó temetőre építették. A feldúlt sírokra húzták fel a
barakkokat, sírkövekkel kövezték ki a láger utcáit.

Lemegyünk a pincébe. „Itt tárolta a parancsnok a

bort – közli az öregember, és büszkén mutat egy
rozsdás kádra: – Amon Göth eredeti fürdőkádja.”

A borospincével szemben volt a cselédek szobája,

mellette a konyha. Szóval itt lakott és dolgozott
Helen. Helen Rosenzweignek hívták Amon Göth
zsidó cselédjét abban az amerikai
dokumentumfilmben, amelyet a könyv
felfedezésének másnapján láttam a tévében.

A film Helen Rosenzweig és anyám találkozását

mutatja itt, ebben a házban. Szomorú találkozás:
Helen Rosenzweiget láthatóan sokkolja a hasonlóság
anyám és Amon Göth között. Hiába igyekeznek
mindketten, képtelenek bármiféle
kapcsolatfelvételre. Közéjük áll a történelem. Helen
Amon Göthöt látja anyám arcában.

Amikor anyám magyarázni próbálja Amon Göth

tetteit, Helen dühösen kifakad: „Szörnyeteg volt.
Mosolyogva és fütyörészve jött meg a gyilkolásból.
Az ösztöne hajtotta, mint egy állatot. Ez nyilvánvaló
volt!”

Matthias később megszerzi nekem a

dokumentumfilmet DVD-n, így többször is
megnézhetem. Kezdetben csak anyámra figyelek,
alaposan megnézem magamnak, olvasok az
arckifejezésében, értelmezem a szavait. Helent alig
veszem észre. A film elején anyám levelet ír
Helennek, amelyben arra kéri, hogy találkozzanak.
Azt írja: el tudja képzelni, hogy Helen fél ettől a
találkozástól, mint ahogyan ő is fél a pillanattól,
amikor egymás elé állnak.

Eleinte kevéssé érdekel a levél tartalma. Csak az

jut eszembe: Minek vesztegeti anyám az idejét arra,
hogy Helennek írjon? Miért nem nekem ír? Hogy
lehet, hogy Helennel érez együtt, nem pedig velem?

Csak fokozatosan szorulnak háttérbe az

érzelmeim, és hirtelen meglátom Helent is: ahogyan
annyi évtized után szorongva megy be ebbe a házba,
amely az ő számára borzalmas börtön volt. Ahogy
még most is kínozzák az emlékek. Elmondja, hogy
Amon Göth verte a cselédjeit, ezen a lépcsőn lökte le
őket, és közben ordított: „Rohadt büdös zsidó
kurva!”

Helen barátja a lágerben csatlakozott az

ellenállók csoportjához, és Göth saját kezével lőtte
agyon. A háború utáni szerelme túlélő volt, akárcsak
ő. Harmincöt évig voltak házasok, Floridába
költöztek, gyerekeik lettek. De a férje képtelen volt
elfelejteni a tábort, és egy napon öngyilkos lett. Ez
állt a búcsúlevelében: „Folyton üldöznek az emlékek,
minden áldott nap. Nem bírom tovább.”

Nagyapám pincéjében állok, Helen sötét

szobájában. Csak egy keskeny ablakon szűrődik be
fény, rálátni a kert egy darabkájára. Itt legalább
meleg volt, nem szalmazsákon aludt a huzatos
barakkban, és ennivalója is több volt, mint a többi
fogolynak. Nem kellett kegyetlenül nehéz munkát
végeznie a kőfejtőben, mint a lágerbeli nők
többségének. Fekete ruhát és fehér kötényt viselt,
pecsenyét és bort szolgált fel. És egy fedél alatt élt
azzal az emberrel, aki bármikor megölhette. Azt
hitte, ebben a házban fog meghalni.

*
„Aki Göthöt látta, az a halált látta”, mondja az egyik
túlélő. A płaszówi láger lett Göth kegyetlenségének a
színpada.

Sok szemtanú beszámolójára támaszkodhatunk.

Göth zsidó írnoka, Mietek Pemper leírta például,
ahogyan a parancsnok egy alkalommal, a diktálás
kellős közepén a fegyveréért nyúlt, kinyitotta az
ablakot, és lődözni kezdett a foglyokra. Pemper hallotta
az ordításokat. Azután Göth visszament az
íróasztalához, és ugyanazon a nyugodt hangon,
ahogyan előzőleg diktált, annyit kérdezett: „Hol is
hagytuk abba?”

Ha megölt valakit, az áldozat rokonait is megölette,

mondván, nem akar „elégedetlenkedő” embereket látni
a lágerben.

Stella Müller-Madej egykori płaszówi rab így ír

Göthről a visszaemlékezéseiben: „Aki nem tetszik neki,
azt megragadja a hajánál fogva, és ott helyben
agyonlövi. Szép szál ember, impozáns jelenség, szelíd
arcvonású és még szelídebb tekintetű. Így nézne ki egy
borzalmas, gyilkos szörnyeteg? Hogyan lehetséges ez?!”

A nyilvános, színpadiasan celebrált kivégzésekkel

Göthnek az volt a célja, hogy a menekülésnek vagy az
ellenállásnak a gondolatától is visszarettentse a
foglyokat. Az Appellplatzon végrehajtott akasztások és
agyonlövések közben slágermuzsika szólt a
hangszórókból. Nagyobb csoportokat többnyire odébb,
egy dombtetőn lövetett agyon, a domb aljába gödröt
ásatott, oda gurultak be a holttestek.

A płaszówi láger egyre népesebb lett, a foglyok

korántsem csupán a krakkói gettóból érkeztek. Más
gettók túlélői, más lágerekből érkezett lengyelek,
romák, valamint magyar zsidók is voltak közöttük. Volt
egy időszak, amikor több mint 20 000 fogoly
zsúfolódott össze 180 barakkban, négy folyókilométer
szögesdróttal körülvéve.

Amon Göth hamarosan középszintre jutott a

rendfokozati listán, Hauptsturmführer lett. Szokatlanul
gyors felemelkedés. A foglyok értéktárgyaiból
meggazdagodott, fényűző életet élt. Egy zsidó cipésszel
hetente készíttetett cipőt méretre. Egyedi tortákat
rendelt a cukrásztól. Alaposan meg is hízott. A villában
gyakran tartott házi mulatságot, alkohollal, zenével és
nőkkel tartotta jól az SS-eket. Lovakat tartott, több
autója is volt. Deresén előszeretettel lovagolt végig a
lágeren, vagy a BMW-jével száguldozott, csikorogva
fékezett a kanyarokban.

Írnokának, Mietek Pempernek diktálta azokat a

magánleveleket is, amelyeket a családjának küldött
Bécsbe. A láger mindennapjaival nem traktálta a
rokonait. Apjától azt kérdezgette, hogy megy a kiadó, a
feleségétől a gyerekei hogyléte iránt érdeklődött. Anna
Göth még a férje elutazása előtt két gyereket szült,
Ingeborgot és Wernert. Amikor Amon Göth megtudta,
hogy Werner veri a húgát, azt írta a feleségének: „A
verekedést bizonyára tőlem örökölte.”

A szemtanúk szerint Göth minden reggel az aktuális

hangulatához választott kiegészítőket. Ha fehér
kesztyűt vagy sálat vett, hozzá ellenzős sapkát vagy
tiroli kalapot, akkor a foglyoknak a legrosszabbtól
kellett tartaniuk. Két kutyája volt, egy dog és egy
juhászkutya-keverék. Rolfnak és Ralfnak hívta őket, és
arra képezte ki, hogy emberekre támadjanak.

1944-ben a gyerekeket a płaszówi lágerből

teherautókra rakatta, és az auschwitzi gázkamrákba
küldte. Hogy elnyomja a szülők kétségbeesett
kiáltozását, keringőt játszatott a hangszórókból.

Mondhatni: Amon Göth tökéletes hollywoodi figura.

Ahogyan Adolf Eichmann sokáig az íróasztal mellől
gyilkoló, érzéketlen és felelőtlen náci bürokrata
mintapéldánya volt, Göth jól megtestesíti a groteszkbe
hajlóan szadista gyilkost. A spontán lövöldöző
lágerparancsnok, oldalán a két vérebbel – mint valami
komor archetípus, mint Paul Celan Halálfúgájának
egyik mintája. Steven Spielberg elkínzott
pszichopataként ábrázolja: iszonyatos, ugyanakkor
már-már nevetséges figura.

Más dokumentumfilmekben és egyéb televíziós

műsorokban baljós zenével festik alá Amon Göth színre
lépését. Pedig az, amit tett, voltaképpen fölöslegessé
tesz minden aláfestést.

Olyan borzalmas bűnöket követett el, hogy

könnyűnek tűnik elhatárolódni tőlük. Tom Segev izraeli
történész és újságíró a koncentrációs lágerek
parancsnokairól írta a disszertációját. „Nem voltak
összevethetők a többi némettel, de még a többi nácival
sem. Nem a gonosz banalitása jellemzi őket, sokkal
inkább a belső azonosulás a Gonosszal. A legtöbb
lágerparancsnok igen korán csatlakozott a náci
mozgalomhoz (…) A kezdetektől nagy elánnal
támogatták a politikai mozgalmat. A németek nagy
része be sem lépett a pártba.”

Azt hiszem, hogy Segev elemzése leegyszerűsítő.

Marcel Reich-Ranicki irodalomkritikus és
holokauszttúlélő jó okkal tiltakozott az ellen, hogy az
ismert nácikat szörnyetegként ábrázolják a filmeken.
Hitlerrel példálózott: Ki ne vitatná, mondta Reich-
Ranicki, hogy Hitler ember volt? Majd hozzátette: „Mi
más lett volna, elefánt?”

Túl könnyű démonizálni a nemzetiszocializmus

vezető alakjait. Túl könnyű úgy bámulni őket, mint az
állatkerti állatokat: Milyen kegyetlen, milyen perverz!
Ha így teszünk, nem kell magunkkal, a saját
családunkkal foglalkoznunk – és azzal a rengeteg
emberrel, akik ha kicsiben is, de hozzájárultak a
történtekhez. Azokkal, akik nem köszöntek a zsidóknak
a házban, vagy oda se nézve továbbsiettek, ha verték a
zsidókat vagy tönkretették és kifosztották az üzleteiket.
 Göth gyakran lovagolt végig deresén a lágeren

Amon Göthöt úgy nevezték, hogy „a płaszówi

mészáros”. Újra meg újra azon tűnődöm, hogyan vált
azzá. Nem hiszem, hogy a gyerekkora az ok vagy a
zsidógyűlölet. Szerintem ennél banálisabb. Abban a
férfivilágban a gyilkolás afféle verseny volt, sport.
Elérkezett egy ponthoz, ahol egy ember
meggyilkolása annyi volt csak, mint amikor
agyoncsapsz egy legyet. Ennek a folyamatnak a
szükségszerű vége a teljes eltompulás, hogy a halál
szórakoztató legyen.

Van egy történet, amely eleinte rémálomként

kísértett. Egy asszony hatalmas kondérban krumplit
főzött a disznóknak. Annyira éhes volt, hogy kivett
egy szem krumplit, és megette. Amon Göth
rajtakapta, fejbe lőtte, majd megparancsolta két
férfinak, hogy a még élő asszonyt dobják be a
kondérba, a krumpli közé. Az egyik férfi nem volt
hajlandó erre, mire Göth őt is lelőtte. Nem tudom,
igaz-e a történet, de látom magam előtt a haldokló
nőt a zubogva forró lében vergődni.

Ahogyan Amon Göth istennek nevezte magát a

foglyai előtt; ahogyan zenével festette alá a
kivégzéseket; ahogyan az öltözéke kiegészítőit
kódként használta; ahogy ebben a végső soron
kisstílű és szegényes villában játszotta a mágnást: ha
nem lenne az egész annyira szomorú, még
groteszknek is nevezhetnénk. Narcisztikus
személyiség volt, aki akkor érezte magát a legjobban,
ha másokat megalázhatott, emberi méltóságuktól
megfoszthatott.

Olvastam, hogy nagyanyám idealizálta az alakját.

Amon Göth, a szép szál ember, az álomférfi. És
mellette a másik kép, amelyet a szemtanúk és túlélők
festettek róla: a hirtelen haragú, féktelenül kegyetlen
ember. Mellette a vérebek. A férfiasnak tartott
erények végletekig fokozása: uralkodás, totális
kontroll. Egyenruha, fegyelem, haza.

Anyám az apát is látta benne, nem csak a

koncentrációs tábor parancsnokát. Amon Göth, az
ember sokkal közelebb állt hozzá, még ha nem is
ismerhette meg: csecsemő volt még, amikor
felakasztották az apját. A túlélőktől sokszor
hallhatta, mennyire hasonlít rá. Borzalmas érzés
lehetett neki.
 És én? Én is hasonlítok Amon Göthre? A
bőrszínem miatt eleve más vagyok. De elképzelem,
mi lenne, ha egymás mellett állnánk. Mindketten
magasak vagyunk. Én 183 centi. Ő a 193 centijével
akkoriban óriásnak számított.

Ő a fekete halálfejes egyenruhájában, meg én, a

fekete unoka. Mit mondana a sötét bőrű
unokájának? És hogyan reagálna, ha még ráadásul
héberül is szólalnék meg? Szégyenfolt lennék az ő
szemében, fattyú, aki bemocskolja a család nevét.
Nagyapám biztosan agyonlőtt volna.

Nagyanyám soha nem zavartatta magát a

bőrszínem miatt. Mindig örömmel jött hozzám
látogatóba. Kicsi voltam még, de a gyerekek
megérzik, hogy ki szereti őket. Közel áll hozzám a
nagyanyám. De Amon Göthöt is megölelte, amikor az
hazatért az öldöklésből. Hogyan oszthatta meg vele
az asztalát és az ágyát? Azt mondta, szerette Amont.
Elég ennyi a megbocsátáshoz? Elég ennyi – nekem?
Volt bármi szeretetre méltó Amon Göthben? Szabad
egyáltalán belegondolni ebbe?

Ha a tükörbe nézek, két arcot látok. Amonét és a

sajátomat. És egy harmadikat is: anyámét.

Az áll energikus vonala mindhármunkban közös.

És az a két árok az orrnyereg és a száj sarka között.

A testmagasság, a ráncok… Mindez csupán

külsőség. De mi a helyzet a bensőmben? Mennyi van
ott Amon Göthből? Mennyi Amon Göth rejtőzik
valamennyiünkben?

Azt hiszem, mindannyian hordozunk magunkban

egy-egy részt belőle. Ha pedig azt hinném, bennem
több van, akkor úgy gondolkodnék, mint egy náci, és
hinnék a vér hatalmában.

Małgorzata megtöri a csöndet. Azt mondja,

egyszer találkozott Amon Göth lányával, Monika
Göthtel. Megkérdezem, hogyan történt, és elmondja,
hogy anyám egy lengyel gimnáziumi osztállyal
együtt jött megnézni a villát. Egy másik náciutód is
volt velük: Niklas Frank, Hans Franknak, a Hitler
alatt megszállt lengyel területek főkormányzójának
a fia.

Małgorzata nem tudja, ki vagyok. Megkérdezem

tőle, milyen benyomást tett rá az anyám. „Furcsa
volt… és szomorú – feleli a tolmácsnő. – Nem tudtak
nevetni. Se ő, se Niklas Frank.” És elmondja még,
hogy Monika Göth megérintette az egyik ajtófélfát,
és azt mondta, hogy szereti az apját.

Anyám keze az ajtófélfán. A több száz németül

beszélő krakkói idegenvezető közül kiválasztottam
éppen azt, aki találkozott anyámmal.

Megmondom Małgorzatának, hogy ki vagyok.

Először hitetlenkedve néz rám, aztán zavarodottan.
Elnézést kérek tőle, és hozzáteszem: ahhoz, hogy
többet tudhassak meg anyámról, úgy éreztem, el kell
titkolnom az identitásomat. És hogy remélem,
megérti a helyzetemet.

Szilárd elhatározásom volt, hogy még ebben az

évben felveszem végre a kapcsolatot anyámmal. Az
évnek mindjárt vége van, itt az ősz.

Inkább írok neki, hogy jobban fel tudjon készülni

a találkozásra.

Abban a dokumentumfilmben, amely Helennel,

az egykori szobalánnyal való találkozását rögzíti,
anyám többször is elsírja magát. Látom rajta,
mennyire nyomasztja az apja története. És látom
rajta azt is, hogy Krakkó különleges helyet tölt be a
szívében. Ezért úgy gondoltam, jobban megértem
anyámat, ha ezt a helyet is megismerem.

Az öregember kikísér bennünket. Határozott

mozdulattal csukom be magam után a bejárati ajtót.

Egy másik tematikus sétára is regisztráltam:

Krakkó utcáin, Oskar Schindler nyomában.

Taxit hívok, hogy időben odaérjek a kiindulási

pontra Kazimierzbe, Krakkó egykori zsidó
negyedébe. Nyáron állítólag festői és hangulatos a
negyed, most komornak hat. A macskakövek feketén
fénylenek az esőtől. A csoport megnézi a régi zsidó
temetőt, egy zsinagógát és a Schindler listája néhány
helyszínét. Idillikus hátsó udvarokat, keskeny
utcákat látunk.
 Sok étterem van Kazimierzben, ahol gefilte fischt
lehet kapni, és a hús is kóser. Az otthonosan
berendezett kávézókban éjjel-nappal klezmer szól.
Egy letűnt korszak ritmusa. Az egész negyedben van
valami muzeális és morbid.

A szűk utcácskák és az agyonkoptatott,

hepehupás macskakövek Meá Seárimra, a
jeruzsálemi ortodox zsidók negyedére emlékeztet.
Azzal a különbséggel, hogy Meá Seárimban valóban
zsidók laknak. Az idegenvezető elmondja, hogy
Krakkóban a második világháború előtt 70 000 zsidó
élt, mostanra csak pár százan maradtak. A legtöbb
hívő zsidó, aki ma Kazimierz utcáin látható, turista.
Hatan vagyunk a csoportban, megkérdezem tőlük, ki
honnan jött. A válaszok: Lengyelország, Amerika,
Franciaország. És én honnan jövök, kérdezik. Á,
Németország! Milyen jó, hogy senki nem tudja a
vezetéknevemet…

Mostanáig csak néhány emberrel beszéltem a

családom történetéről: a férjemmel, a nevelőszüleim
családjával és egy közeli barátnőmmel. Nem mintha
úgy gondolnám, szégyellnem kéne magam miatta,
hanem mert magam sem tudom, mit kezdjek ezzel a
történettel. Nehezemre esik megosztani az új tudást.
Mégis mit mondjak a másiknak? „Ja, egyébként egy
tömeggyilkos unokája vagyok.” A történet
meghaladja az érzelmi képességeimet, és másokat
sem akarok terhelni vele. Egyelőre.
 Kis csoportunk továbbhalad, egy hídon
átmegyünk a Visztula fölött Podgórzéba. Itt volt a
gettó, ide zsúfolták be a város zsidó lakosságát. A
gettón keresztül haladt egy villamos, ezen jutottak el
a krakkóiak a szomszédos negyedbe. A gettó
területén nem lehetett fel- és leszállni, nem volt
megálló, az ajtókat-ablakokat lezárták. Milyen érzés
lehetett vajon a krakkóiaknak keresztülutazni ezen a
negyeden?

A gettó egykori középpontját jelentő téren ma

nagy irodaház áll, buszpályaudvar is van. A tér
szélén a gettó falának maradványai. A fal teteje
félkörívekből áll, zsidó sírkövek mintájára építették,
és azt üzenték vele a zsidóknak: Innen nem juttok ki
élve.

„A gettó hőseinek tere” az áldozatokra

emlékeztet. Üres, életnagyságúnál nagyobb székek. A
gettó kiürítése utáni helyzetre utalnak: ember sehol,
csak a dúlás, a fosztogatás nyomai, szanaszét heverő
bútorok és egyéb holmik, amiket a zsidóknak ott
kellett hagyniuk. Az installációt túl hűvösnek,
minden konkrétumot nélkülözőnek érzem. A gettó
kiürítésekor több száz embert lőttek agyon. Minden
szék ezer megölt zsidót jelképez. A szörnyűségek,
amiket itt elkövettek, nem öltenek alakot. Másfelől:
hogyan is lehetne megjeleníteni őket? A Schindler
listája nem fukarkodik konkrétumokkal, mégis azt
mondják a túlélők, hogy meg sem közelíti azokat a
borzalmakat, amiket Amon Göth elkövetett.
 Krakkóban, az egykori gettó fala előtt

*
Tadeusz Pankiewicz gyógyszerész, a krakkói gettó
egykori lakója, holokauszttúlélő így írta le Amon
Göthöt: magas, jóképű, kék szemű férfi fekete
bőrkabátban, kezében lovaglókorbáccsal. A gettó
kiürítése közben kitépte az anyák kezéből a
kisgyerekeket, és a földhöz vágta őket.

A kiürítés előtt körülbelül húszezren zsúfolódtak itt

össze, és folyamatos halálfélelemben éltek.

1943. március 13-án és 14-én, amikor Amon Göth

kiüríttette a gettót, már két részre voltak osztva a bent
lakók. Az A gettóban éltek azok, akik egyelőre életben
maradhattak, mert munkaképesek voltak. Őket a
płaszówi lágerbe vitték. A B gettóban, amelyet
szögesdrót választott el az A gettótól, az öregek, a
betegek és a gyerekek voltak: rájuk gyors halál várt.

Senki nem menekülhetett. Göth emberei átfésülték

az utcákat, átkutattak minden lakást, benéztek minden
ágy alá. A kórházban fekvő betegeket az ágyukban
lőtték agyon. Tadeusz Pankiewicz így írta le a kiürítés
utáni gettót: „Mint egy csatatér. Több ezer csomag
szétszórva… a vértől síkos aszfalton.”

Továbbmegyünk. Újra elered az eső, valami

fedezéket kell keresni. Egy kedves idősebb hölgy
kinyitja az ernyőjét, és aláinvitál engem is. Huzatos
aluljárón át egy iparterület felé tartunk. Megállunk
egy szürke, háromemeletes, harmincas években
épült irodaépület előtt. Ez volt Oskar Schindler
zománcgyára a Lipowa utcában.

Ma múzeum őrzi Schindler emlékét. Megnézzük a

kiállítást. Az eleje: Krakkó a harmincas években. A
fotókon sétáló nők, zsinagógába siető férfiak. Azután
a Blitzkrieg képei, közvetlenül utána a zsidók
kirekesztései. Az egyik fotón német katonák késsel
vágják le egy ortodox zsidó pajeszát.

Ólmos fáradtságot érzek. Kora reggel óta talpon

vagyok. A legszívesebben leülnék valahol pihenni,
de az idegenvezető megállás nélkül beszél. Egyre
nehezebben tudok koncentrálni, képtelen vagyok
bármit megjegyezni.
 A múzeum utolsó termében a płaszówi láger
makettje. A barakkok modelljei mellett nagyapám
villájának kicsinyített mása. Ismét jól látszik, milyen
közel volt a Göth-villa a lágerhez és a barakkokhoz.
Nagyanyám magyarázatait egyre kevésbé érzem
hihetőnek.

Magáról Oskar Schindlerről kevés szó esik a

kiállításon. Fotók, dokumentumok és eredeti bútorok
tárják fel az élettörténetét. Az egyik helyiségben
nagy plexikocka áll, tele fazekakkal, lábosokkal és
tányérokkal, amiket akkoriban az ő gyárában
készítettek. Ez az installáció szimbolizálja a
gyárosnak és munkásainak történetét. A kocka
belsejében közel 1200 zsidó kényszermunkás
névtáblája függ. Az ő életüket mentettek meg
Schindler.

A kijáratnál két könyv fekszik, egy fehér és egy

fekete. A fehér azoké, akik zsidókat mentettek, a
fekete a gyilkosoké és a feljelentőké. A két könyv a
két opciót jelképezi: segítesz vagy gyilkolsz. Oskar
Schindler vagy Amon Göth. Nem tetszik a jónak és a
gonosznak ez a leegyszerűsítő különválasztása.

Sok zsidó úgy élte túl a holokausztot, hogy

alámerült az illegalitásba rokonok, barátok, kollégák
segítségével. Ezekre a „csöndes hősökre” túl kevés
figyelmet fordítunk. És Oskar Schindler
személyisége is bonyolultabb volt annál, hogy
elkönyveljük egyszerű jó emberként. Nehezemre
esik képet alkotni róla.
 *

Oskar Schindler és Amon Göth: két egykorú férfi,

mindketten szerették az alkoholt, a mulatozást, a
nőket.

Mindketten a zsidóüldözésből gazdagodtak meg.

Göth oly módon, hogy kirabolta és megölte a zsidókat,
elvette mindenüket. Schindler pedig úgy, hogy átvett
egy gyárat, amelytől megfosztották a zsidó
tulajdonosokat, és olcsó munkaerőként zsidó foglyokat
alkalmazott Göth lágeréből.

Oskar Schindler a német kémelhárításnak dolgozott

Lengyelországban, kezdetben a háborún nyerészkedett.
Azért érkezett Krakkóba, hogy pénzt keressen. Később
pedig a vagyona nagy részét újra elköltötte – a
zsidómentésre.

Amon Göth és Oskar Schindler, a lágerparancsnok és

a gyáros jól megértették egymást. Schindlernek olcsó
zsidó munkások kellettek, ezért Amon Göth
jóindulatára volt utalva. Monynak hívta Göthöt,
ajándékokkal halmozta el, csinos nőket mutatott be
neki. Köztük Ruth Irene Kaldert, aki később Göth
barátnője lett.

Helen Rosenzweig, a zsidó cselédlány a płaszówi

villában, azt mondta: Amon Göth komolyan elhitte,
hogy Oskar Schindler a legjobb barátja. Sőt ő, Helen is
elhitte. Habár Schindler arról győzködte, hogy
megmenti, „de legközelebb a barna náci
egyenruhájában jött, és részt vett Göth orgiáin”. Voltak
más gyárosok is, akik segítettek a zsidó munkásaiknak,
és Göth jóindulatára voltak utalva, mégsem vettek részt
a tivornyákon. „Schindler túl messzire ment a
barátkozásban.” Ennek ellenére végső soron pozitívan
ítélte meg Oskar Schindlert. „Mindkettejüknek óriási
hatalma volt itt. Egyikük arra használta, hogy gyilkoljon,
a másikuk arra, hogy embereket mentsen. Az ő példájuk
mutatja, hogy mindig mindenkinek van választása.”

Steven Spielberg is eljátszik ezzel a motívummal a

filmben: Amon Göthöt Oskar Schindler gonosz
ikertestvéreként ábrázolja. Őket, kettejüket mintha
ugyanabból a fából faragták volna, mégis: a tetteik
gyökeresen különböztek egymástól.

Göth megengedte Schindlernek, hogy a lágere

foglyait alkalmazza a gyárában. Még egy külső lágert is
felépíthetett, ahol a foglyoknak jobb volt a soruk, mint
a płaszówiaknak.

Amon Göth zsidó írnoka, Mietek Pemper titokban

találkozott Oskar Schindlerrel. Ő korán felismerte
benne a zsidómentőt: „Rajta kívül senki nem mutatott
érdeklődést a sorsunk iránt.”

A płaszówi láger 1943 őszéig munkatáborként

működött. Az SS-vezetés akkor döntött úgy, hogy
koncentrációs táborrá minősíti át. Ezzel egyidejűleg
egyre több olyan lengyelországi tábort számoltak fel,
amelyekben nem állítottak elő „háborús szempontból
fontos vagy a győzelmet elősegítő javakat”. Ezeknek a
táboroknak a foglyait megölték.
 Mietek Pempernek ezért a következő volt a terve: el
akarta érni, hogy Płaszów formálisan kapja meg a
koncentrációs tábor státuszát. „A koncentrációs
táborokról ugyanis tudni lehetett, hogy biztosan
fennmaradnak a háború végéig”, magyarázta Pemper.
Oskar Schindler közölte Göthtel, hogy nem csupán
tányérokat és lábosokat tud gyártani, hanem
gránátalkatrészeket is. Amon Göthnek szintén
érdekében állt fenntartani a lágert. Elöljáróinak
bemutatta a Mietek Pemper által manipulált listákat a
különböző háborús javak termeléséről. És valóban:
Płaszów 1944 januárjától hivatalosan koncentrációs
táborként működött tovább. A foglyokat
újraregisztrálták, másfajta ruhát is kaptak. Új őrök
jelentek meg a táborban, Göthöt szigorúbban
ellenőrizték. Mietek Pemper beszámolt róla a
visszaemlékezésében, hogy írásos engedélyt kellett
kérnie Berlinből a foglyok kínzására: „Az űrlapon fel
kellett tüntetni a csupasz fenékre mért korbácsütések
számát”, illusztrálja példával Pemper, hogyan
bürokratizálták a kínzást abban az időben. De
könyvvizsgálók is gyakrabban érkeztek a táborba, mint
korábban.

Amon Göth körülnézett más koncentrációs

táborokban, és új ötletekkel tért vissza, de ezeket már
nem tudta megvalósítani: például a foglyok
tetoválásának ötletét, vagy egy bordély felállítását a
legszorgalmasabb táborlakók számára.
 1944 közepén küszöbönállt a płaszówi láger
felszámolása. A Wehrmacht visszavonulóban volt, a
Vörös Hadsereg elfoglalta Lengyelországot. 1944 nyarán
az SS különleges egységei úgynevezett
Enterdungsaktiont hajtottak végre Płaszówban: a láger
minden nyomát eltüntették, a gettó kiürítésekor megölt
emberek tömegsírjait kiásták, és elégették az összes
holttestet. A tábor közelében hetekig elviselhetetlen
bűz terjengett, teherautókkal hordták el a hamvakat.

Emilie Schindler beszámolt róla, hogy férje, Oskar

1944 augusztusában aggódott a munkásaiért, mivel
Amon Göth úgy döntött, bezárja a płaszówi lágert, és
minden foglyot Auschwitzba küld.

Ekkortájt Oskar Schindlernek éppen esélye nyílt rá,

hogy fegyvergyárat létesítsen Brünnlitzben,
szülővárosának, Zwittaunak a közelében. Ott akarta
biztonságba helyezni a munkásait. Emilie Schindler
megírta azt is, hogy a férje egyre-másra hordta a drága
ajándékokat Amon Göthnek. Végül – amint azt más
források is megerősítették – a két férfi egyezségre
jutott: Amon Göth segít Schindlernek Brünnlitzbe
juttatni a „zsidait”, cserébe Schindler segít Göthnek a
vagyona egy részét eltüntetni szem elől. Ám végül a
feletteseik is jóváhagyták a „Schindler-zsidók”
Brünnlitzbe szállítását.

Azoknak a listáján, akik túlélhették a borzalmakat,

körülbelül nyolcszáz férfi és háromszáz nő állt. Azt,
hogy ki milyen körülmények között került fel erre a
listára, nem sikerült minden részletre kiterjedően
tisztázni. Annyi bizonyos, hogy egy társai által
megvesztegetett lágerfogoly, Marcel Goldberg
értéktárgyak fejében neveket cserélt ki a listán.

Több spekuláció kering azzal kapcsolatban, hogy mi

motiválta Schindlert, miért mentett zsidókat. Mietek
Pemper így összegez: „Schindler, aki sem a háború
előtt, sem a háborút követően nem tudott komoly
eredményeket felmutatni, a háború alatt a feleségével
együtt végigvitt egy mentőakciót, amelynek ma a világ
minden táján, a túlélők gyerekeivel és unokáival együtt,
közvetve vagy közvetlenül több mint hatezren
köszönhetik az életüket. Ez a lényeg. A többi nem
számít.”

Oskar Schindler (balról a második) néhány munkatársával

Krakkóban, 1942-ben

Véget ért a vezetés a Schindler-múzeumban. Én még

szóba elegyedem a kedves idős hölggyel, aki
megosztotta velem az esernyőjét. Zsidó, Amerikából
érkezett, a hetvenes évei elején jár. Sportos
testalkatú, rövidre nyírt ősz haja van és élénk
tekintete. Megkérdezem tőle, egyedül van-e itt
Krakkóban. Nem, mondja, tulajdonképpen a férjével
érkezett. Mindketten auschwitzi túlélők. Amióta
megérkeztek Lengyelországba, a férje annyira fél,
hogy képtelen visszatérni mártíriuma helyszíneire.
Zavarodottan ül a szállodai szobában, és az ajtón se
mer kilépni. A hölgynek ezért kell egyedül
végigcsinálnia a túrákat, amikre már előzőleg
befizettek. Tegnap Auschwitzban volt, ma
Krakkóban. Azt mondja, nagyon nyomasztja, hogy a
férje ilyen rossz állapotba került.

Szíven üt a traumatizált férfi története, aki a

szállodából se mer kimozdulni. Szeretném
felvidítani a hölgyet. Elmondom neki, hogy éltem
Izraelben. Látszik rajta, hogy örül, azt kérdezi,
milyennek találtam az ottani életet. Hosszan
beszélgetünk. Ő is tudni szeretné, hogy miért jöttem
ide. Neki is előadom a történelmi érdeklődésű
turistát. Felajánlom neki, hogy együtt taxizzunk
vissza Kazimierzbe, de azt mondja, inkább sétálna
most egy kicsit.

Másodszor fordult elő ezen a napon, hogy

eltitkolom a kilétemet. Małgorzatának végül
elmeséltem az egész történetet, de ennek a hölgynek
nem tudtam elmondani. Nem akartam, mert nem
lett volna rá elég idő, hogy mindent
megmagyarázzak. Magára hagytam volna egy
információval, ami csak megterheli. Visszament
volna a szállodába a férjéhez, zavarodottan. Ezt nem
akartam. De hallgatni sem esett jól.

A kedves idős zsidó asszonnyal valószínűleg soha

többé nem találkozom. De az izraeli barátaim előtt
előbb-utóbb fel kell fednem a titkomat.

A Rynekre megyek, a régi Krakkó gyönyörű

középkori piacterére. A városközpont nem olyan
komor és zegzugos, mint Kazimierz: tágasak a terek,
előkelőek az épületek. Végigmegyek a virágárusok
standjai előtt, virágcsokrot akarok venni. Világos
színű virágokból szeretném, színes legyen, de ne túl
tarka. Az alapszín a fehér legyen, és legyenek közte
kisebb meg nagyobb virágok is. Végül magam
állítom össze a csokrot.

A Krakkó központjában lévő Ryneket a német

megszállás alatt Adolf Hitler térré nevezték át. A
németek már visszavonulóban voltak Lengyelország
területén, amikor a płaszówi lágerparancsnokot
letartóztatták. Az SS rájött, hogy Amon Göth
értéktárgyakat vitt el Płaszówból, és eljárást indított
ellene.

Göthöt korrupcióval és hivatali visszaéléssel

vádolták. Többek között München-Stadelheimben is ült,
de hamarosan szabadlábra helyezték.
 Rövid frontszolgálatot követően beutalták a Bad
Tölz-i kórházba. Egészségi állapota megromlott,
cukorbeteg volt, de a májával és a veséjével is gondok
voltak.

1945. április 30-án az amerikai hadsereg bevonult

Münchenbe. Május 4-én Bad Tölzben letartóztatták
Amon Göthöt, aki Wehrmacht-egyenruhát viselt, ezért
nem ismerték fel benne az SS-tisztet. Hamis néven
mutatkozott be, és azt állította, egyszerű baka, aki most
tért vissza a frontról. Eközben Bécsben már zajlott a
válópere Anna Göthtel, akinek tudomására jutott, hogy
férjének viszonya van Ruth Irene Kalderrel.

A terhes Ruth Irene Kalder az édesanyjával,

Agnesszel együtt a háború végén először Bécsbe, majd
Bad Tölzbe menekült. 1945. november 7-én Bad Tölzben
megszületett Monika, Göth és Kalder gyereke.

Amon Göth ekkor már internálótáborban volt az

egykori dachaui koncentrációs tábor területén. 1946
januárjában onnan írta utolsó levelét Ruth Irene
Kaldernek: „Drága Ruth, a levelet és a csomagot
köszönettel megkaptam. Szegénykém, mi mindent kell
elviselned… Az étel itt olyan, hogy alig nyomok 70 kilót.
De annyi elég is… Majd csak rendbe jönnek a dolgok.
Ne aggódj… Sok puszi neked és Monikának, szívélyes
üdvözletem a Nagymaminak. Mony.”

Az amerikai nyomozó hatóság hamarosan

kiderítette, kicsoda Göth valójában. Négy egykori
płaszówi fogoly azonosította mint a láger parancsnokát.
Amikor újra találkoztak vele amerikai katonák
jelenlétében, a négy tanú közül az egyik ezekkel a
szavakkal üdvözölte: „Parancsnok úr, négy zsidó disznó
jelen!”

Amon Göthöt Rudolf Hößszel, az auschwitzi

lágerparancsnokkal együtt kiszolgáltatták
Lengyelországnak. Göth és Höß 1946. július 30-án
érkezett meg a krakkói főpályaudvarra. Felháborodott
tömeg várta őket, de nem Rudolf Hößre vetették
magukat, aki százezreket küldött gázkamrába. Amon
Göthöt akarták meglincselni, „a płaszówi mészárost”.

1946 augusztusának végén, mindössze néhány nap

alatt lezajlott Göth pere. Ez volt az első ilyen jellegű,
nagy horderejű eljárás Lengyelországban. A nézők alig
fértek el a tárgyalóteremben, ezért a pert hangszórókon
át közvetítették. A bíróság épülete előtti füves területen
több százan gyűltek össze, hogy hallgassák.

A vád népirtás volt. Göthöt többek között azzal

vádolták, hogy a płaszówi lágerben közel nyolcezer
ember, a krakkói gettó felszámolásakor pedig további
kétezer ember meggyilkolásáért felelős. A tarnówi és a
szebniei gettó felszámolásánál 1943 őszén megöltek is
szerepeltek a vádpontok között, továbbá az a tény,
hogy kisajátította áldozatainak értéktárgyait. A vád
tanúit látva Göth állítólag így kiáltott: „Micsoda? Ennyi
zsidó? Nekünk meg azt mondták, egy darab se maradt
belőlük.”
 Amikor azt kérdezték tőle, bűnösnek érzi-e magát,
hangos nemmel felelt. Tagadta a tetteket, más SS-
tisztek nevét sorolta, és azt mondta, ők a felelősek a
gyilkosságokért. Parancsra tette, csak egy katona volt, ő
maga nem adott ki utasításokat. Amikor a tanúk a
gyilkosságokat részletezték, unottan félrenézett, vagy
megpróbálta bebizonyítani, hogy helytelen adatokat
mondtak. Kérte, hogy idézzék be Oskar Schindlert a
védelem tanújaként, de Schindler nem jelent meg a
bíróság előtt.

Abszurd módon Göth Mietek Pempert is megnevezte

a védelem tanújaként, de egykori írnoka, aki végignézte
Göth számtalan bűntettét, nem mellette, hanem ellene
vallott.

A lengyel államügyész halálbüntetést kért rá, és

beszédében kiemelte: „Egy olyan ember fölött kell
ítéletet mondani, aki már életében legendává vált… a
Sátán modern kori megtestesülésévé.”

Amon Göthöt halálra ítélték. Kegyelmi kérvényt írt,

amelyben azt kérte, hogy a halálos ítéletet változtassák
börtönbüntetésre, mert be akarja bizonyítani, hogy
hasznos tagja tud lenni a társadalomnak. A kérvényt
elutasították.

1946. szeptember 13-án, amikor Amon Göthöt az

akasztófához vezették, utolsó szavai ezek voltak: „Heil
Hitler!”
 Amon Göth (balra) úton a bíróságra, amely 1946 szeptemberében
halálra ítélte

Sok kérdésem lenne a nagyanyámhoz. Azt hiszem,

nála érdemes lett volna makacsul faggatózni. Volt
rajta bőven repedés, amibe bele lehetett volna
kapaszkodni. Nagyapámtól alig lenne mit
kérdeznem. Az a film a kivégzéséről: ahogy dacosan
lendíti a kezét búcsúzóul a náci üdvözlésre… Ha a
megbánás legkisebb jelét mutatja, szívesen
fordultam volna hozzá is a kérdéseimmel. Így
azonban nem lett volna értelme. Nem vallotta
bűnösnek magát. A perben az utolsó percig
hazudott.
 Felkeresem a płaszówi láger helyét.

Fű borítja az egykori tábor dombos területét.

Semmi nem maradt a szögesdrót kerítésekből, az
őrtornyokból, a kőfejtőből, ahol a foglyok gürcöltek,
a barakkokból, a tömegsírokból. Csak zöld mező egy
McDonald’s gyorsétterem és egy forgalmas
gyorsforgalmi út között. A távolban a szocialista
építészet jellegzetes betonépületei magasodnak.

Az egyik magaslaton, messziről is jól láthatóan,

ott áll az emlékmű: életnagyságúnál nagyobb,
görnyedt alakok világos kőből faragva. Szívük
helyén lyuk tátong.

Meglepő a látvány. Még mindig látom magam

előtt a Schindler listája díszleteit. Ott minden olyan
közeli, olyan eleven volt. Itt nincs film. Csak kövek.

A tábor a múlté. Nagyapám már régen halott.

Kezemben a csokorral felmegyek a széles

lépcsőfokokon az emlékműhöz. Odafentről jobban
belátható a terület. Elhagyatottnak és
elhanyagoltnak látszik. A magyarázó táblák nélkül
senki nem is sejtené, milyen borzalmak történtek itt
évtizedekkel ezelőtt.

Sokan futnak a szemerkélő esőben, a távolban

egy férfi kutyákat sétáltat. Valószínűleg naponta ide
járnak, örülnek, hogy kint lehetnek a zöldben.

Egyedül állok az emlékmű tövében. Ebben az

évszakban, ilyen időben kevesen járnak erre.
 Elfogódottan érintem meg a hideg követ, ahogy
annak idején Jeruzsálemben a Siratófalnál tettem.

Az utóbbi hónapokban néha magam sem tudtam,

ki vagyok. Az a Jennifer vagyok, akinek hittem
magam, vagy már csak Amon Göth unokája? Mi az,
ami még számít az életemben?

Tudom: nem dughatom a nagyapám történetét

egy fiókba, nem csukhatom be ezt a fiókot, és nem
mondhatom: Vége, elmúlt, rám nem vonatkozik. Ez
árulás lenne az áldozatokkal szemben.

Úgy jöttem ide, mint egy sírhoz. A sír az a hely,

amit gondozunk, és ahová időnként visszatérünk,
hogy tisztelettel adózzunk az elhunyt emlékének.

Ha meghal valaki, nem feltétlenül szükséges,

hogy elmenjünk a temetésére. Lélekben is
elbúcsúzhatunk tőle. De a sír felkeresése jel, fontos
rituálé, és ehhez a rituáléhoz ragaszkodom most.
Tiszteletemet akarom kifejezni az áldozatok előtt.
Világossá tenni számukra, hogy nem felejtem el őket.

Lassan leteszem a virágot. Azután lemegyek a

lépcsőn, és leülök a fűbe. Csak ekkor veszem észre,
hogy benépesült az emlékmű közvetlen környéke.
Gyerekek szaladgálnak a füvön: egy izraeli iskolai
osztály. Fülelek: ismerős beszéd.
A płaszówi láger emlékműve
3. fejezet

A parancsnok asszonya:
nagyanyám, Ruth Irene
Kalder
Szép időszak volt. Göth volt a király,

én a királynő. Ki ne lubickolna ebben?

R I G 1975-
A G

Mit tudott a nagyanyám?

Mielőtt a villában jártam, bebeszéltem

magamnak, hogy sok minden nem is jutott a
tudomására.

Mielőtt Krakkóba mentem, hatalmas területet

képzeltem magam elé és óriási házat. Azt képzeltem,
a nagy távolság miatt nagyanyámnak nem jutottak a
fülébe a lövések és a cselédek sikolyai.

De nem így volt. A nagyanyám ott volt a

történések kellős közepében. A villa kicsi volt, a láger
közeli.

Lehet, hogy nemcsak elvakította, de meg is

süketítette a szerelem?

Hová tette az együttérzését? Pár száz méterre tőle

sorra haltak az emberek, miközben ő Amon Göthtel
mulatozott.

A nagyapám már régen halott, de nagyanyámat

még ismerhettem. Kiskoromban ő volt a
legfontosabb ember számomra. Kevés dologba
kapaszkodhattam – tudtam, hogy ő szeret, és ez nem
volt csekélység.

Belőle mindig jóság áradt felém, és amikor rá

gondolok, azonnal kellemes, meghitt érzés tölt el.

Aztán olyasmiket tudok meg az anyámról írt

könyvben, amelyek megcáfolják a róla kialakított
képemet. És ha ő nincs, talán nem is zavarodtam
volna össze ennyire Amon Göth személyétől. Inkább
láttam volna benne a történelmi személyt, kellő
távolságot tudtam volna tartani tőle. Persze ő a
nagyapám. De soha nem tologatott a babakocsiban,
soha nem fogta meg a kezemet. A nagyanyám
viszont igen.

És mivel nagyanyám ennyire közel áll hozzám,

nem tudom eltolni magamtól Amon Göth szörnyű
képét, nem tudom feltenni a történelem valamelyik
polcára.

A nácik utódairól szóló szakirodalom helyenként

különbséget tesz azok között, akik még ismerték a
felmenőjüket, és azok között, akik már nem
találkoztak velük személyesen. Néhány szerző arra a
következtetésre jut, hogy aki a náci felmenőjét nem
ismerte, nem is szenved annyira a származása miatt.
Ők elfelejtik, hogy az utódok sok esetben ismertek
olyan embereket, akik szerették ezeket a náci
bűnözőket. Ők az összekötő kapocs a holtakkal.

Anyám tíz hónapos csecsemő volt, amikor Amon

Göthöt felakasztották. Mégis eleven fájdalommal
gondol rá, ez egyértelműen kiderül a róla szóló
könyvből. Ugyanaz a kapocs közötte és Amon Göth
között, mint az én esetemben: Ruth Irene, az
édesanyja, az én nagyanyám. Az asszony, akinek az
ágya fölött haláláig ott lógott Amon Göth fényképe. Ő
volt a legfontosabb férfi az életében – ezt
nagyanyám maga mondta nekem. Miért volt vele
együtt?

Tele van a nagy turistabusz, de alig szólal meg

valaki. Ha kinézek az ablakon: alacsony házak az út
szélén, falvak. Vizes az aszfalt, megint esett. Bárcsak
végre felszakadnának már a felhők. A hely, ahová
tartok, így is épp elég komor.

Második és utolsó napom Lengyelországban.

Auschwitzba utazom. Az egykori láger alig egyórányi
autóútra van Krakkótól. Még soha nem jártam ott.
Pedig Auschwitz a holokauszt legismertebb
szimbóluma. Más dolog olvasni ezekről a helyekről,
és megint más valóban ott is járni. Amon Göth
foglyok ezreit küldte Płaszówból Auschwitzba, a
gázba. Vajon beszélt erről a nagyanyámmal? Talán
nem, de nagyanyámnak akkor is tudnia kellett róla.

*
Ruth Irene Kalder, később Ruth Irene Göth, Jennifer
Teege nagyanyja huszonöt éves volt, amikor
megismerkedett Amon Göthtel. A felső-sziléziai
Gleiwitzből származott. Apja autósiskolát vezetett, és az
NSDAP tagja volt. Ruth Irene Kalder színitanodába járt
Essenben, majd kozmetikusnak tanult. Essenben
valószínűleg viszonya volt egy idősebb férfival, akitől
teherbe esett. A gyereket elvetette.

Krakkóban a Wehrmachtnál dolgozott titkárnőként.

Johannes Sachslehner, Göth életrajzírója szerint az járta
róla, hogy „nem volt túlságosan ellenére kisebb
kalandokba bocsátkozni egyenruhásokkal”.
Összebarátkozott Oskar Schindlerrel, titkárnői
feladatokat látott el nála. Végül 1943 elején Schindler
elvitte magával vacsorára Amon Göthhöz.

Az első találkozásról Ruth Irene Kalder az

interjúkban is és lányának, Monikának is azt mondta,
hogy szerelem volt első látásra. Amon Göth magas, erős
férfi volt, „minden titkárnő álma”. Saját bevallása
szerint onnantól fogva csak őt bámulta. Humoros volt,
intelligens, művelt, „mint Clark Gable Rhett Butler
szerepében az Elfújta a szélben”.

1975-ben Tom Segev izraeli történésznek és

újságírónak azt is elmesélte, hogy feladata volt flörtölni
Amon Göthtel. Oskar Schindlernek érdeke volt, hogy jó
kapcsolatot ápoljon a lágerparancsnokkal, hiszen
szüksége volt a táborból kapott munkásokra. „Nekem, a
csinos titkárnőnek az volt a feladatom, hogy
meghódítsam Amon szívét, és ezzel biztosítsam a
folyamatos munkaerő-utánpótlást, mivel a zsidók
onnantól fogva, hogy ő lett a lágerparancsnok, neki
voltak alárendelve.”

A bájos, sötét hajú nő hamar megtalálta a hangot

Amon Göthtel. Összetegeződtek, és búcsúzóul Göth azt
mondta neki: „Hívni foglak telefonon.” Csakhogy eltelt
néhány nap, a férfi nem telefonált, ezért Ruth Irene
Kalder maga tárcsázta a számát. „Fel akartál hívni,
azóta is arra várok.” Göth meglepődött, és gyanakodni
is kezdett, mert azt hitte, a nőnek Oskar Schindlerrel
van viszonya, és kémkedik utána. Ruth Irene Kalder
biztosította Göthöt, hogy csak barátok Schindlerrel, és
randevút beszélt meg vele Płaszówban.

Nem sokkal később Ruth Irene Kalder a

táborparancsnok állandó barátnője lett. Göth a
„Majola” becenévvel illette. Ruth Irene Kaldert az Amon
Göth iránt érzett szerelme vitte a koncentrációs tábor
területére, a parancsnok házába.

Helen Rosenzweig, Göth egykori zsidó cselédje

„fiatal, csoda szép nőként” írta le nagyanyámat, akinek
„sötét haja és csodálatos, tejfehér bőre volt. Nagyon
szerethette Amon Göthöt, mert folyton őt bámulta.”

A szerelmes fiatal nő igyekezett nem tudomást

venni Amon Göth kevésbé szerethető oldaláról. Helene
Rosenzweig szerint Ruth Irene Kalder nem akart tudni
arról, ami a lágerben történik: „Ideje java részét azzal
töltötte, hogy tojássárgáját kevert össze uborkával és
joghurttal, aztán hosszan heverészett a pakolással az
arcán. Jól felhangosította a zenét, így nem hallhatta a
lövéseket.”

Steven Spielberg filmjében Ruth Irene Kalder a

párnák közé fúrja a fejét, miközben Amon Göth a
teraszon lövöldözik.

Agnes Kalder egyszer látogatta meg a lányát

Płaszówban. Megdöbbentette, hogy milyen
környezetben él, és a tervezettnél korábban
hazautazott.

Ruth Irene Kalder azonban élvezte a luxuséletet a

lágerparancsnok oldalán. Lányának, Monikának azt
mesélte később, hogy gyakran kilovaglással kezdték a
napot. Utána hosszan sminkelte magát. Reggeli után
utasításokat adott a cselédnek az ebéddel
kapcsolatban: hús és alkohol bőségesen Amon Göth
kedvéért; desszertnek sütemény és gyümölcs. Délután
Ruth Irene Kalder ismét kilovagolt, lemezeket hallgatott
vagy teniszezett valamelyik SS-barátnővel. Esténként
gyakori volt a mulatozás. Amon Göth és barátnője
előszeretettel rendelte oda a lágerből a Rosner
testvéreket. Hermann és Poldek Rosner ilyenkor
elegáns öltönyre cserélte a rabruhát, fogták a hegedűt
és a harmonikát, és végigmuzsikálták az estét Göth
házában. A legelőkelőbb krakkói szalonokból vásárolt
ruháiban Ruth Irene Kalder élvezettel játszotta a ház
úrnőjét.

Az egyik fotón Ruth Irene Kalder úgy pózol elegáns

lovaglóruhájában a barakkok és a szögesdrót
nyomasztó háttere előtt, mintha a Champs-Élysées-n
korzózna. Más fényképeken fürdőruhában napozik a
villa teraszán. Van egy olyan fotó is, amelyen csinos
kabátban-kalapban áll kis fekete ölebével és Göth
egyik kedvencével, a Rolf nevű fekete-fehér foltos
doggal.

Ruth Irene Kalder. Mellette Göth emberek elleni támadásra kiképzett

dogja és a saját kutyája. A fotót valószínűleg Amon Göth készítette

Hosszú-hosszú évekig egyetlen fényképem volt csak

a nagymamámról. Hosszú, virágmintás ruhát visel
rajta, haja magasra feltupírozva, karján arany
karperec csillog. A müncheni Englischer Garten
gyepén áll. Mögötte egy tacskó játszik, a fűben piros
labda hever. Derűsen mosolyog a kamerába,
fiatalosan könnyed. Természetes, rokonszenves
benyomást kelt. Nagyon szerettem ezt a fotót.

Csak jóval később találtam róla más képeket is, az

anyámról szóló könyvben meg az interneten. Ezek a
fotók, például az emberek elleni támadásra kiképzett
doggal az oldalán, alig elviselhetők. Nem kímélem
magam, ha az emlékekről van szó, de ezeket a
fotókat nem szeretném, nem tudom megnézni.
Hogyan simogathatta, egyáltalán hogyan tűrhette
meg maga mellett ezt a kutyát?

Képtelen vagyok összeegyeztetni ezeket a fotókat

azzal a képpel, amit nagyanyámról őrzök.

Nagyapámat nem gyászolom. Nagyanyámat

annál inkább. Gyászolom azt az embert, aki nem
volt.

Jó volt hozzám, ezért végig azt hittem, hogy jó

ember. Egy gyerek nem tudja elképzelni, hogy
valakinek, akit szeret, van egy másik, sötét oldala is.
Annyira jó lett volna, ha nincs, ami beárnyékolja az
emlékét. Miért nem tudott megmaradni normális
nagymamának? Egy kedves asszonynak, aki aztán
egyszer csak meghal, és nem derül ki róla utólag
semmi?

Irenét mindig egységben láttam a nevelőszüleim

két édesanyjával, a bochumi és a bécsi mamával.

A bochumi mama volt a nevelőapám édesanyja.

Nagyon kicsi volt, ősz, göndör frizurát, amolyan
„nagymamadauert” viselt, és apró, de energikus
léptekkel járt. Többnyire szoknyát hordott, és
kötényt, hogy ne koszolódjon el a ruhája. Ha elment
otthonról, cipőt váltott: előszedte a szekrényből az
„egészséges tűsarkút”, egy alacsony, de kopogós
sarkú cipőt. Kipikopi cipőnek hívtam
gyerekkoromban. Amikor nála jártunk Bochumban,
mindig elkísértük a piacra vagy a henteshez,
segítettünk neki a kerti munkában. Nem lelkesedtem
a palántázásért és a ribizliszedésért, de az
eredményt imádtam: kamrájában ott sorakozott a
rengeteg befőtt. És gonggal hívott minket enni.

Nagyon fegyelmezett és szigorú volt, nem az a

fajta mamika, akihez oda lehet bújni. De nagy szíve
volt. Két saját gyereket nevelt – a nevelőapámat és a
húgát –, de keresztényi kötelességének tartotta, hogy
gyerekeket fogadjon be a családba. Az árva vagy
elhanyagolt gyerekek segítése eleven hagyomány
volt a családban. Nevelőapám számára magától
értetődő volt, hogy egy sor befogadott gyerek között
nőtt fel, ezért is volt később kézenfekvő a számára,
hogy maga is befogadjon egy gyereket – engem.

A bochumi mama aktív tagja volt az evangélikus

gyülekezetnek, nagyon szerették. Rendszeresen
látogatta a férje sírját, aki korán meghalt. Majdnem
minden vasárnap elment a templomba, ott is halt
meg: istentisztelet közben megállt a szíve.

A bécsi mama, nevelőanyám anyja is kicsi volt, de

gömbölyded. Áradt belőle valami anyai és
megnyugtató. Mindig csinos volt, szerette a
selyemruhákat és a prémgalléros kabátokat.
Gyerekként gyakran voltam nála látogatóban. Bécset
jobban szerettem, mint Bochumot, érdekesebb volt a
város. A bécsi mama gyakran maga is úgy
viselkedett, mint egy kisgyerek. Egyszer alaposan
megtréfáltuk a nagypapát: eljátszottuk, hogy
mindannyian megszöktünk otthonról, a nagymama
és a három gyerek. A nagypapám pedig úgy tett,
mintha halálra rémült volna.

Csak karácsonykor nem tudtunk mit kezdeni a

bécsi mamával. Amikor ott álltunk a feldíszített
karácsonyfa előtt, ő nem mert énekelni, mert nem
találta el a hangokat.

A bécsi nagyszülőkkel gyakran utaztunk el az

iskolai szünetekben: télen síelni, nyáron túrázni az
osztrák Alpokba vagy sátrazni az olasz tengerpartra.
Ilyenkor a papa néha elmondott egy-két háborús
történetet. Amikor Rommellel volt Afrikában. A
mama soha nem mesélt a háborúról. A mai
Csehországból menekült Bécsbe 1945-ben. Valami
szörnyűség történt vele útközben, de nem akart
beszélni róla.

És van még a nigériai nagymamám, a másik vér

szerinti nagyanyám Irene mellett. Róla nem sokat
tudok. Egyszer, huszonnyolc éves koromban,
találkoztam az apámmal. Elmondta nekem, hogy
amikor anyám gyermekotthonba akart adni, ő előállt
a javaslattal, hogy felnőhetnék a nagyanyám
házában is, Nigériában. Szerinte ez jobb megoldás
lett volna, mint a gyermekotthon. Anyámnak
azonban nem tetszett az ötlet. Azt hiszem, akkor még
nem akart végleg lemondani rólam. A
gyermekotthonban meg tudott látogatni, és
fennmaradt a lehetőség, hogy magához vegyen.

Úgy képzelem, hogy az afrikai nagymamám

magas, büszke, szigorú, a család feje. Elismerésre
méltónak tartom, hogy hajlandó lett volna magához
venni. Hálás vagyok neki ezért, és néha eszembe jut:
mi lett volna, ha…?

Soha nem hasonlítottam össze egymással a

nagyanyáimat, se gyerekkoromban, se később.
Ahhoz túlságosan különbözők voltak. Külön-külön
kapcsolódtam hozzájuk, mindegyik fontos volt
nekem a maga módján.

Mégis: Irene különleges helyet foglalt el közöttük.

Ő volt az egyik első, ezért meghatározó ember az
életemben.

Amikor a nevelőszüleim hivatalosan is örökbe

fogadtak, megszakították a kapcsolatot az
anyámmal. Úgy gondolták, jobb lesz nekem így. Ezzel
a nagyanyám is eltűnt az életemből. Űrt hagyott
maga után, hiányzott.

Utoljára tizenhárom éves koromban hallottam

felőle: a nevelőszüleim elmondták nekem, hogy
meghalt. Az újságban látták a gyászjelentést. Az nem
állt benne, hogy öngyilkos lett.
 Én pedig nem kérdezősködtem. A vér szerinti
családom tabutéma volt az új családomban. Mély
csönd vette körül: hallgatólagos megállapodás volt
ez a nevelőszüleim és közöttem. De ha akartak
volna, se tudtak volna mit mondani nekem, hiszen
nem is tudtak semmit.

Emlékszem, hogy szomorú voltam, amikor

értesültem a nagymamám haláláról. Reménykedtem
benne, hogy viszontlátjuk egymást, de a halál
végérvényesen elválasztotta tőlem.

Amíg meg nem találtam azt a könyvet a

hamburgi könyvtárban, csak az emlékeimre
hagyatkoztam. A nagymamám szerette, ha vele
vagyok. Anyámnál gyakran éreztem, hogy nem lát
szívesen, türelmetlenségében néha megcibálta a
karomat. Irene soha nem tett ilyet.

Egyetlen helyzetre emlékszem csak a

nagymamámmal kapcsolatban, ami megzavarta ezt
az idillt. Szomorkodtam valami miatt, de ő nem volt
megértő, és megtiltotta, hogy sírjak. Nem értettem,
mi a kifogása a könnyek ellen.

Nem volt klasszikus értelemben vett nagymama.

Nem is hívhattam így, csakis Irenének. Talán nem
akarta, hogy öregnek nézzék. Azt mondják róla, hogy
nagyon ügyelt a szépségére és a megjelenésére.
Anyám is a keresztnevén szólította, a könyvben is
így emlegette.
 Emlékszem nagyanyám lakására Schwabingban,
a Schwindstraßén. Többnyire a nappalival
egybeépített konyhában ültünk, és az amerikai AFN
rádió adása ment a háttérben. A mai napig szeretek
angol nyelvű rádiót hallgatni; Hamburgban egy
angol nyelvű katonai adót, Izraelben pedig a Voice of
Peace-t.

Nem volt olyan szobája, mint nálunk, a

nevelőszüleimnél a Waldtruderingen, ahol
kényelmes házi öltözetben lustálkodtunk a kanapén.
Irenénél ilyesmi nem is fordulhatott volna elő.
Szerettem nála lenni, de mindig látogatónak éreztem
magam. Mindig csinosan és rendezetten öltözött,
volt az egészben valami formális. A konyha is
csillogott a tisztaságtól. Soha nem láttam sütni-főzni.

Sajnos túl kevés a konkrét emlékem róla. A

kisgyerek érzésével tudom összekötni: ő az, aki
törődik velem. Ő az, aki oltalmaz.

Ha anyám a gyermekotthonból vagy később a

nevelőszüleimtől elhozott, és Schwabingba vitt, a
nagyanyámhoz, az nekem annyit jelentett, hogy nem
kell Hasenberlbe, anyám lakásába mennem.

Az a család nem jelentett biztonságot. Anyám

akkori férje, Hagen alkoholista volt és erőszakos,
jelenléte folyamatos fenyegetettségérzéssel járt. Soha
nem tudtam, ott lesz-e. Ha nem volt ott,
reménykedtem, hogy nem is jön. Aztán folyton
füleltem, mikor zördül meg a kulcsa a zárban, mikor
hallom meg a lépteit az előszobában.

A nagyanyámnál ellenben biztonságban voltam.

Amikor beléptem hozzá a tiszta és rendezett
lakókonyhába, tudtam, hogy minden rendben van.

*
Helen Rosenzweig később ezt is mondta Ruth Irene
Kalderről: „Egyszer lejött hozzánk a konyhába. Kezet
nyújtott nekünk, és azt mondta: Ha tehetném,
hazaküldenélek titeket, de nem áll hatalmamban.”

Amon Göth villájában a két cselédlány, Helen Hirsch

és Helen Rosenzweig állandó bántalmazásnak volt
kitéve. Göth úgy hívta őket, hogy utánuk kiabált, vagy
megnyomott egy csengőt, ami az egész házban hallható
volt. És ha nem értek oda elég gyorsan, megverte őket.
Helen Hirsch bal dobhártyája beszakadt az egyik
pofontól, a bal fülére meg is süketült. Helen
Rosenzweig pedig erről számolt be: „Számtalanszor
lelökött a lépcsőn. Már halálfélelmem se volt, mert
valahányszor a kezei közé kerültem, mindig azt
éreztem: most fog megölni. Olyan volt, mint a nap
huszonnégy órájában az akasztófa árnyékában élni.”

Ruth Irene Kalder egyszer elmesélte anyámnak,

hogy egy ízben, amikor Amon Göth a lágerben
fenyítőeszközként használt bikacsökkel meg akarta
verni az egyik cselédlányt, ő közéjük vetette magát.
Amon Göth őt találta el a bikacsökkel, amit nagyon
sajnált. Majdnem elsírta magát, többször is bocsánatot
kért tőle, és attól fogva soha többé nem használta a
bikacsököt a házon belül. Egy másik groteszk esetet is
elmesélt Monikának: állítólag azt mondta Amon
Göthnek, hogy „nem fekszik le vele többé, ha nem
hagyja abba ezt a lődözést a zsidókra”. Állítólag ez
hatott.

Helen Rosenzweig érzett „valami minimális

emberséget” Ruth Irene Kalderben. Például Amon Göth
jelenlétében mindig hangsúlyozottan dicsérte a
szobalányok munkáját, és tisztelettel bánt velük.

Amikor híre ment, hogy Helen Rosenzweig testvéreit

elviszik Płaszówból – nyilvánvaló volt, hogy
Auschwitzba –, Helen Hirsch azonnal Ruth Irene
Kalderhez rohant, és kérlelte, hogy akadályozza meg a
deportálásukat. Nagyanyám először megtagadta a
segítséget: „Kérlek, ne kívánj ilyet tőlem!” Végül aztán
engedett: felhívta a tábori rendőrséget, és valóban
sikerült megakadályoznia a Rosenzweig nővérek
deportálását. Később, amikor bevallotta Amon Göthnek
ezt a magánakcióját, a lágerparancsnok fegyverrel a
kezében, dühösen ordítva rohant a konyhába, de aztán
valahogy megnyugodott.

Helen Hirsch arról is beszámolt, hogy Göth egyszer

részegen szexuálisan zaklatta. Ruth Irene Kalder
meghallotta a cseléd segélykiáltásait, és odasietett.
Göth onnantól fogva békén hagyta.

Több kortárs szemtanú úgy emlékszik, hogy Ruth

Irene Kalder próbálta szelídíteni Göthöt. Kiállt egy-egy
fogoly mellett, kínzásokat, agyonlövetést is
megakadályozott. Jelenlétében Göth mindig uralkodott
magán, és többnyire szelídebb is volt. Többen állították
azt is, hogy egyszer odament az Appellplatzra, amikor
Göth korbácsoltatta a rabokat, és elhívta onnan. Ruth
Irene Kalder azonban később azt állította, hogy soha
nem tette be a lábát a láger területére.

Emilie Schindler visszaemlékezése szerint a férje,

Oskar Schindler 1944 közepén mondta neki, hogy
Göthnek kezd elege lenni a barátnőjéből, mert
„túlságosan békeszerető”, és „folyton megpróbálja
eltéríteni a szadista túlkapásoktól”.

Abból, hogy Ruth Irene Kalder olykor félszívvel, de

megpróbált segíteni az áldozatoknak, világosan látszik,
hogy pontosan tudta, hogyan bánik Amon Göth az
emberekkel, és hogy a táborban emberiesség elleni
bűntettek zajlanak.

Mietek Pemper írja az önéletrajzában, hogy a

szigorúan bizalmas feljegyzéseket Ruth Irene Kalder
gépelte le Amon Göthnek. Pemper feltételezése szerint
a kivégzésre szánt foglyok listáját írta.

Ruth Irene Kalder később két dolgot hangsúlyozott.

Az egyik, hogy Płaszów munkatábor volt, és nem
megsemmisítőtábor. A másik, hogy csak felnőttek
voltak ott, gyerekek nem.

Monika azonban beszámolt róla, hogy az anyja

egyszer látta, amint teherautókon gyerekeket vittek ki a
táborból. Monika szerint Ruth Irene Kaldernek gyakran
eszébe jutottak azok a gyerekek, és le is írta ezt az
emlékét.

Azokat a teherautókat láthatta, amelyekkel 1944-

ben szállították el a gyerekeket Auschwitzba. Göth az
újonnan érkező magyar zsidóknak akart helyet csinálni.
Meg is írta az egyik SS-vezetőnek, hogy „meg kell
tisztítania” a tábort az öreg, beteg és gyenge foglyoktól,
„likvidálnia kell a termelésre képtelen elemeket”. Vagyis
a gyengéket és a betegeket „különleges kezelésre” az
auschwitzi gázkamrába kell küldenie.

Az Appellplatzon cédulákat tűztek ki, amelyeken ez

állt: „Minden fogolynak megfelelő munkahely”. A
hangszórókból pattogó zene szólt. A foglyoknak
meztelenre vetkőzve kellett elhaladniuk a lágerorvosok
előtt. Az egyik túlélő szemtanú szerint Josef Mengele, a
hírhedt auschwitzi orvos is megjelent, feljegyezte a
gyerekek nevét. 1944. május 14-én kihirdették az
úgynevezett egészségügyi akció eredményét. Az
Auschwitzba szántaknak fel kellett sorakozniuk a tér
egyik oldalán. Összesen körülbelül ezerkétszáz
embernek, közöttük mintegy kétszázötven gyereknek.

Stella Müller-Madej płaszówi túlélő írta le azt a

jelenetet, amikor a gyerekeket a teherautók platójára
hajtották: „Az egész tér felbolydul. A szülők zokognak. A
gyerekek egészen eddig némán és dermedten álltak,
mint a babák, de ekkor kétségbeesett ordításban
törnek ki… Segítségért ordítanak… Egy egészen kicsi
gyerek négykézláb próbál menekülni. Az egyik
felügyelőnő… megragadja a kis kezénél, és úgy hajítja
fel azt a kis testet a teherautóra, mint valami zsákot.
Elviselhetetlen. Az egész Appellplatz bőg, üvölt, a
korbácsok suhognak, ugatnak a kutyák… Ebben a
pillanatban keringő csendül a hangszórókból… A
teherautók pedig elindulnak a lágerkapu felé.”

A gyerekeket, amint megérkeztek Auschwitzba,

azonnal megölték.

Ugyanúgy, ahogy nagyanyám egész életében

idealizálta Amon Göthöt, és megbocsátóan kezelte a
bűneit, úgy voltam rá hajlamos én is a kutatásaim
elején, hogy a kelleténél engedékenyebben
viszonyuljak nagyanyámhoz. Bebeszéltem
magamnak, hogy hiszen nem csinált semmi rosszat,
nem vett részt aktívan Amon Göth
bűncselekményeiben.

Túl keveset tudtam a nagyanyámról. A húszas

éveim elején találkoztam utoljára anyámmal, Ruth
Irene Kalder akkor már halott volt. Amikor
elolvastam az anyámról szóló könyvet, alaposan
megnéztem a fotókat, először csak a háború után
készült privát fényképeket, majd a korábbiakat is.

Van néhány mozzanat, amelyben magamra

ismerek.

Én is szeretem a jó életet. Kényelmes autóm van,

tágas házam, nagyra értékelem a kényelmet.
Akárcsak a nagyanyám, szeretem a szép tárgyakat.
Bánom is én, ha drágábbak. De hát éppen ez az: Nem
volt túl nagy az ár?

A háború után nagyanyám sokkal szerényebb

körülmények között is jól érezte magát. Azt hiszem,
nem csak a státusz és a pénz volt fontos neki.
Kétségkívül élvezte a gazdagságot, amit Amon Göth
nyújtott neki, de kétlem, hogy csak a
luxuskörülmények miatt maradt Płaszówban.

Azt hiszem, őrülten szerelmes volt Amon Göthbe.

Lehet, hogy a férfi hatalma is lenyűgözte, ki tudja. De
biztos vagyok benne, hogy volt ott még valami,
valamifajta függőség, ami minden mással szemben
elvakította őt.

Nagyanyám soha nem ment férjhez, soha nem

volt tartós kapcsolata. A háború után jöttek-mentek
a férfiak, de Amon fotója mindig ott függött a falon.
Ezért is gondolom úgy, hogy a kapcsolatukban jóval
több volt, mint puszta számítás.

Ez a nyilvánvalóan határtalan és feltétel nélküli

szerelem… Ismerem az érzést, én is ilyen vagyok: ha
szeretek valakit, akkor feltétel nélkül szeretem. Ezért
is tudom megérteni nagyanyámat. Azok a férfiak,
akiket megszerettem, tulajdonképpen bármit
megtehetnek, mindig lesz helyük a szívemben. Ezt
persze nem mondom el nekik, és ez nem jelenti azt
sem, hogy mindig helyeslem vagy akár eltűröm a
viselkedésüket. De a szerelem érzése alapoz meg
minden egyebet.
 Felmerül bennem, hogy vajon hogyan
viselkedtem volna a nagyanyám helyében. Tükröt
tart elém. Én is beleszerettem volna egy szadista
férfiba? Nem tudok egyértelmű választ adni, csak
annyit tudok: elég arra gondolnom, hogy valaki a
szemem láttára bikacsökkel veri az alkalmazottját,
máris felfordul a gyomrom.

Anyám azzal mentegette nagyanyámat, hogy a

Göth-villa hálószobájából nem is lehetett ellátni a
lágerig. A lágerbeli zsidók pedig állítólag úgy
emlegették őt, hogy közéjük való. Hiszen a Ruth
zsidó név.

Higgyem ezt el? Vagy csak örülök, hogy van

mentség? Kétségek között hányódom. Egyrészt nem
akarom lerombolni a nagyanyámról alkotott,
idealizált képet. Másrészt tudni akarom az igazságot.
Tanulmányaim alatt forrásokat gyűjtöttem és
hasonlítottam össze. Nem a feltételezések a döntők,
hanem az igazolható tények. Nagyanyámról is
rengeteg anyagot gyűjtöttem, hogy pontos képet
kapjak.

Nem vagyok bíró, nem tisztem ítélkezni a

nagyanyám fölött. Csak olyannak szeretném látni,
amilyen valójában volt.

Amikor arról olvastam, hogy segíteni próbált a

foglyokon, először megkönnyebbültem, és arra
gondoltam: mégsem volt olyan, mint a nagyapám, a
jók oldalán állt. Mind a mai napig szégyellem
magam ezért a gondolatért az áldozatok előtt.

Még egyszer felidézem a jelenetet a

cselédlánnyal: nagyanyám lemegy a konyhába, és
odaáll Helen elé, a nő elé, aki folyamatos
halálfélelemben él, és azt mondja: „Ha tudnék,
segítenék rajtad.” Van azért ebben valami
kegyetlenség. Tett egy gesztust Helennek, aztán
mégis cserben hagyta.

Látta a cselédek szenvedését, tudatában volt

annak, milyen ellentmondásos helyzetben van. És
éppen ez a végzetes a történetben: igenis
különbséget tudott tenni helyes és helytelen között.
Lett volna választása. De túl önző volt ahhoz, hogy
nyilvánvalóvá tegye ezt az ellentmondást, ezt a belső
konfliktust.

Sajnálta az embereket, néhánynak segített is. De

elég-e ennyi? Közel sem. Ha százszor, ha ezerszer
segített, akkor sem. Mert nem vonta le a végső
következtetést. Csak magára gondolt.

Azt hiszem, van egy nagy különbség köztem és a

nagyanyám között, mégpedig döntő különbség. Én
nem tudnék együtt élni egy gyilkossal. Nem bírnék
elviselni az oldalamon olyan férfit, aki másokat
kínoz.

Amikor a nagyanyjáról beszél, Jennifer Teege hangja

ellágyul, a szeme ragyog.
 Látszik, hogy küzd benne az elutasítás és a szeretet,
a vád és a védekezés. Alaposan megkínozza a történet.

„Nem tudtam róla.” Ezt a mondatot ismételgette

Ruth Irene Kalder a háború után. És ez a mondat
kísérte végig számtalan német ember fiatalságát. A
szülők, nagyszülők váltig állították, hogy mit sem
sejtettek több millió ember meggyilkolásáról. És a
gyerekek, az unokák nem tudták, hihetnek-e, szabad-e
hinniük nekik.

De hát tudnotok kellett róla! – hüledeztek.

Lehetséges volna, hogy az átlagemberekhez nem

jutott el az égvilágon semmi?!

2011-ben jelent meg először Friedrich Kellner 1939

és 1945 között írt naplója. Friedrich Kellner akkoriban
egyszerű tisztviselő volt, az igazságügyben dolgozott.
Szegény családból származott, és 1970-ben
bekövetkezett haláláig vidéken élt, Hessen
tartományban. Titkos iratokhoz nem volt hozzáférése,
csak azt írta le, amit véletlenül hallott mások
beszélgetéseiből, meg amit a bárki számára
hozzáférhető újságokban olvasott. Az ő naplója a
bizonyíték rá, hogy mit tudhattak a diktatúráról, a
háborúról és a holokausztról azok is, akik „nem tudtak
semmit”. 1941-ben például ezt írja Kellner a naplójában:
„Az ideg- és elmegyógyintézetekből mészárszékeket
csináltak.” Megfigyelte ugyanis, hogy feltűnően sok hír
jelent meg az újságokban az elmegyógyintézetekben
történt halálesetekről. Azonkívül eljutott hozzá egy
házaspár esetének híre, akik a pszichésen beteg fiukat
az utolsó pillanatban tudták hazavinni egy ilyen
intézményből. Az idő tájt, a Szovjetunió megtámadását
közvetlenül követő időszakban érkezett el hozzá a
zsidókon elkövetett tömeggyilkosság híre is: „Egy
szabadságos katona borzalmas kegyetlenségekről
számolt be a megszállt lengyel területeken. A saját
szemével látta, hogy meztelen zsidó férfiakat és nőket
sorakoztattak fel egy hosszú, mély árok előtt, és az SS-
ek parancsára az ukránoknak kellett tarkón lőniük őket.
Belezuhantak az árokba, aztán az árkot betemették. És
gyakran még utána is kiáltásokat lehetett hallani
odalentről!” 1942 szeptemberében Kellner
szülőfalujából, Laubachból két zsidó családot
deportáltak. Erről így írt a naplójában: „Az utóbbi
napokban vitték el a zsidókat a mi körzetünkből.
Laubachból a Straußékat és a Heinemannékat. Jól
informált körökből hallottam, hogy az összes zsidót
Lengyelországba viszik, és ott SS-alakulatok
meggyilkolják őket.”

Gunter Demnig képzőművész 1996-ban kezdett el

dolgozni a botlatókőprojektjén: több mint 800
németországi városban és faluban helyezett el kis
emlékplaketteket a járdán, a kövezetbe vagy az
aszfaltba illesztve olyan házak kapui előtt, ahonnan a
nácik embereket vittek el. Némely utcában minden
harmadik ház előtt látni a kis rézplaketteket, rajtuk a
nevekkel, egyes emberek vagy egész családok nevével.
Ezekben az utcákban egyszerűen lehetetlen volt nem
észrevenni, hogy hiányoznak a szomszédok: a zsidó
család, a Down-szindrómás kislány, a homoszexuális
férfi, a kommunista nő…

Csakhogy rengeteg olyan német család volt, ahol fel

sem merültek a legkényesebb kérdések. „A nácik”
mindig mások voltak. Elképzelhetetlen volt, hogy a
mosolygós, szelíd nagyapó kegyetlenkedett a fronton,
vagy hogy a jóságos nagymama Hitlert éltette.
Ugyanolyan elképzelhetetlen, mint Jennifer Teege
számára az, hogy a nagymamája egy koncentrációs
tábor tőszomszédságában élvezte a felső tízezer
kiváltságait.

Kevesen vannak, akiknek az esetében annyira

nyilvánvaló az élethazugság, az önéletrajz skizofréniája,
mint Ruth Irene Kalder esetében. Nem volt tettes, de
látta, mi zajlik, és profitált belőle. Amon Göth építette a
karrierjét az SS-nél, ő pedig együttműködött ebben.
Amon Göth idegen maradhat, el lehet határolódni tőle
– de Ruth Irene Kaldernek, az elcsábított
opportunistának az alakjában bárki felismerheti magát.

1946-ban, amikor a heti filmhíradóból értesült Amon

Göth kivégzéséről, Ruth Irene Kalder állítólag ordított,
tombolt. Monika Göth nagymamája, Agnes Kalder
később azt mondta, Ruth Irene haja szinte egyik napról
a másikra megőszült. Utána gyorsan feketére festette.

Monika Göthnek saját élménye, hogy az édesanyja

később többször is megnézte az Élni akarok! című
amerikai filmet, Susan Haywarddal a főszerepben. A
film fő mondanivalója, hogy a halálbüntetést el kell
törölni. Egy nőről szól, akit ártatlanul ítélnek halálra és
végeznek ki gyilkosságért.

A harmadik ember is az egyik legkedvesebb filmje

volt Ruth Irene Kaldernek. Magára ismert a szép
színésznőben, Alida Valliban. Valli játssza ebben a híres
háború utáni filmben a gyilkos, Harry Lime barátnőjét.
Lime-ot Orson Welles alakította. A barátnő feltétel
nélküli hűséggel a végsőkig kitart a szeretője mellett.

Monika szerint Ruth Irene Kaldernek voltak később

férfiak az életében, de senkit nem szeretett annyira,
mint Amon Göthöt. A háború után rövid ideig egy
amerikai tiszttel volt együtt. A férfi finanszírozta neki az
angoltanfolyamot. Azután visszatért Texasba a
feleségéhez és a gyerekéhez, de továbbra is küldte neki
a szerelmes leveleket és a csekkeket havi
rendszerességgel, egészen Ruth Irene Kalder 1983-ban
bekövetkezett haláláig.

1948-ban, két évvel Amon Göth kivégzése után Ruth

Irene Kalder azt kérte az amerikai hatóságoktól, hogy
felvehesse a Göth nevet. Azt állította, csak a háború
végi káosz akadályozta meg őket abban, hogy
egybekeljenek.

Göth apja, Amon Franz Göth, aki levelezés útján

kapcsolatban maradt Ruth Irene Kalderrel, támogatta a
kérelmet. Igazolta, hogy a fia még a háború vége előtt
eljegyezte a nőt. Mivel Amon Göth második házassága
is felbomlott, Ruth Irene elhagyhatta a lánykori nevét,
és felvehette a Ruth Irene Göth nevet.

Nagyanyám visszaemlékezéseiben Amon Göth úgy

élt tovább, mint sármos, jó humorú bécsi úriember, aki
sajnos hősi halált halt a háborúban. A bűneiről soha
nem beszélt, ebben nagyanyám semmivel nem volt
különb a kortársainál. Egyszer még kezet is emelt
Monikára, aki nem hagyta békén a kérdezősködésével.

Monika Göth önimádó, hideg nőként írta le az

anyját, aki leginkább a saját szépségével volt elfoglalva,
felvarratta az arcát, és megigazíttatta a szerinte
„zsidós” orrát. És haláláig kísérte a sértettség a világgal
szemben, amiért oly korán elvette tőle élete szerelmét.

Amon Göth zsidóktól összeharácsolt kincseiből a

jelek szerint nem tett el semmit. Ruth Irene Kalder
titkárnőként dolgozott, mellékkeresetként
divatfotókhoz állt modellt, esténként pedig egy
schwabingi bárban, a Zöld Libában volt felszolgáló.
Monika Göth úgy emlékezett vissza, hogy az édesanyja
szeretett végiglejteni Schwabingon, mindig a ruhájához
illő rúzst választott, és mellette tipegett Monsieur névre
hallgató uszkárja, kifogástalanul frizurázva, akárcsak ő
maga.

A lánya és a lánya összes gondja hidegen hagyta.

„Minden hidegen hagyta – mondta Monika Göth. –
Érzéseket csak a halott iránt, Amon iránt táplált.”

*
Az anyámról szóló könyv kétszeresen is megfosztja
nagyanyámat a varázstól. Kétszer írják le benne
szívtelennek és önzőnek: a koncentrációs tábor
idejében, amikor a tettes oldalán élt, és később,
amikor rossz anya volt. Hogy rossz anya volt, az nem
kifejezés: Monika, az anyám valóságos
szörnyetegként élte meg, aki elhanyagolja és veri a
gyerekét. Súlyos vádak ezek.

És igazságtalannak érzem őket nagyanyámmal

szemben. Most már halott, nem tud semmit felhozni
a mentségére.

Ugyanakkor érződik a könyvön az is, mennyire

intenzíven foglalkoztatta anyámat egy életen át a
saját anyjának a története. Bármi történt is közöttük,
a kapcsolatuk nem szakadt meg. Anyám, amikor
terhes lett, egy ideig Irenénél lakott.

Feltűnő, hogy milyen szoros volt a kapocs anyám

és a nagyanyja, Agnes Kalder között. Anyám az egész
gyerekkorát az anyjával és a nagyanyjával töltötte a
schwabingi lakásban. Három nő, három nemzedék
egy fedél alatt; a férfiak mind halottak.

Nagyanyám féltékeny volt Monikára és a szoros

kapcsolatára Agnesszel, idegen testnek érezte magát
harmadikként, legalábbis ez áll az anyámról szóló
könyvben. Amikor anyám gyerek volt, Agnes volt
neki a nyugalom szigete, legfőbb támasza.

Néha arra gondolok, hogyan ismétlődnek a

dolgok: anyámnak bensőséges kapcsolata volt a
nagyanyjával és konfliktusos az anyjával, én pedig
nagyanyámnál éreztem jól magam és anyámnál
rosszul. Úgy látszik, az én családomban a
szeretetteljes viszonyok mindig nagymama és unoka
között szövődnek, kihagyva az anya generációját.

Anyám folyton azt hangsúlyozza, milyen fontos

volt nagyanyámnak a külseje, és hogy olyan szép
volt, mint a fiatal Elizabeth Taylor. És mindig
hozzáteszi, hogy míg Irene csinosan öltözködött,
neki lyukas göncökben kellett mászkálnia.

Irenéből ebben a visszaemlékezésben nem látszik

egyéb, mint a kudarca anyaként – és a hiúsága,
mintha a fél életét a fürdőszobában töltötte volna a
sminkestégelyei között.

Márpedig nem hiszem, hogy Irene csupán hiú és

önző volt. Vonzó, az átlagtól elütő nőnek látom. Nem
keresett magának férfit, hogy eltartsa – a háború
utáni Németországban ez megszokott volt –, hanem
megállt a saját lábán. Titkárnőként dolgozott, hosszú
ideig a Goethe Intézet alkalmazásában. Ez is közös
vonásunk: amikor Izraelben éltem, az egyetem
mellett az ottani Goethe Intézetben dolgoztam.

Szintén nem jellemző a nemzedékére, hogy

nagyanyám remekül beszélt angolul. Olvasta a
Timest. A lakása tele volt könyvekkel: Tucholsky,
Böll, Brecht művei sorakoztak a polcain. Érdekelte a
színház és az irodalom. Állítólag SPD-szavazó volt,
Willy Brandt nagy híve.
 A kor uralkodó felfogásához képest toleráns is
volt. Egy ideig egy Lulu nevű transzvesztitával
osztotta meg a lakását; vele és a meleg barátaival
együtt járt szórakozni. Anyám úgy ismerkedett meg
apámmal, hogy apám egyik ismerőse, szintén
afrikai, nagyanyám albérlője volt. A hatvanas és a
hetvenes években Münchenben nem volt magától
értetődő, hogy valaki beengedjen a lakásába egy
fekete férfit. Irene nem volt rasszista.

Jó lett volna a régi barátaival beszélgetni a

nagyanyámról. De csak újságírók beszámolóiból
tudok tájékozódni róla és anyám elbeszéléseiből.
Márpedig mindkét forrás negatív képet fest róla.

Úgy gondolom, jó emberismerő vagyok, és

többnyire bízom a megérzéseimben. Ennyire csődöt
mondtam volna nagyanyámmal kapcsolatban?

Tizenhét éves lehettem, amikor a

nevelőszüleimtől megkaptam azt a képeslapot, amit
nagyanyám a hetedik születésnapomra küldött, egy
gyerekkönyvvel együtt. Hétéves koromban fogadtak
örökbe a nevelőszüleim, és úgy gondolták,
megzavarná az érzéseimet az ajándék és az üzenet.
Pedig jó lett volna, ha megkapom. Fontos segítség lett
volna, végül is kézzelfogható tárgyak voltak,
emlékek a vér szerinti családomról, amely az
örökbefogadáskor hirtelen eltűnt az életemből.

Nagyanyám képeslapja Paula Modersohn-Becker

egyik festményének reprodukciója: Ülő lányka karba
tett kézzel. Komoly, büszke tekintetű kislányt
ábrázol, a védekező büszkeség ismert testtartásában.
Körülbelül annyi idős, amennyi én voltam
akkoriban. Irene betűi festőien szépek. Mindig nagy
gondot fordított a kézírására, ez a gondosság
jellemző a nemzedékére. Ezt írta: „Kedves Jennifer,
csodálatos születésnapot kívánok neked, és azt, hogy
még 364 ugyanilyen csodálatos napod legyen ebben
az évben! Szeretsz olvasni? Remélem, igen, és akkor
biztosan tetszeni fog neked ez a könyv. Nagyon
gyakran gondolok rád. Mondd meg a szüleidnek,
hogy szívélyesen üdvözlöm őket! A Te Irenéd.”
Kedvességet sugároz a lap. És szeretem, hogy így írta
alá: „A Te Irenéd.”
 Paula Modersohn-Becker festménye, Ülő lányka karba tett kézzel. Ezt
a képeslapot küldte Ruth Irene Göth az unokája hetedik
születésnapjára

Jennifer Teege nevelőanyja, Inge Sieber úgy emlékezik

vissza, hogy Jennifer kisgyerekkorában egy ideig abban
bízott, hogy a nagymamájához kerül.

Egyszer, még a hivatalos örökbefogadás előtt, Ruth

Irene Göth meglátogatta Jennifert az új családjánál.
Előtte telefonált, és megkérdezte, elmehet-e hozzájuk.
A nevelőszülők meghívták kávéra és süteményre. Inge
Sieber barátságosnak és figyelmesnek találta Ruth
Irene Göthöt. Arra is emlékezett, hogy hosszú
patchworkszoknyát viselt, és nem emlékeztetett egy
nagymamára. „A schwabingi bohémek hanyag
eleganciája jellemezte. Feltűnő volt, extravagáns,
mégsem hivalkodó. Huszonöt évvel fiatalabb voltam, de
úgy éreztem magam mellette, mint egy házimunkában
megszürkült mamóka.” Néhány órát töltött Jennifer
nagymamája a kanapén, minden érdekelte, ami Jennifer
új családjával kapcsolatos, és sokat kérdezett.

Ekkortájt, a hetvenes évek közepén látogatta meg

Tom Segev izraeli történész Ruth Irene Göthöt
schwabingi otthonában.

Segev akkoriban még nem volt nemzetközi hírű

tudós és publicista, csak a Bostoni Egyetem fiatal
doktorandusza. A koncentrációs táborok
parancsnokairól írta a disszertációját, ezért bejárta
Németországot, és találkozott a náci bűnösök
legközelebbi hozzátartozóival, barátaival. Tőlük remélte
a válaszokat a kérdéseire: mi indította ezeket az
embereket a tettekre, amiket elkövettek, milyen volt a
lelkialkatuk? Doktori disszertációja később német
fordításban is megjelent a Rowohltnál Die Soldaten des
Bösen. Zur Geschichte der KZ-Kommandanten (A gonosz
katonái. A náci koncentrációs táborok parancsnokai)
címmel.

Tanulmányai nemcsak a parancsnokok pszichéjét

tárja fel, hanem legközelebbi hozzátartozóik –
többnyire özvegyeik – lelkialkatát is. Segev erről így ír:
„Azért egyeztek bele a beszélgetésekbe, mert üldözte
őket a múlt, képtelenek voltak szabadulni tőle…
Mindegyikük azt remélte, hogy ha csekély mértékben is,
de sikerül tisztára mosniuk a múltjukat.”

Az összes megkérdezett igyekezett bagatellizálni a

koncentrációs táborokat. Fanny Fritzsch például, Karl
Fritzschnek, az auschwitzi fogolytábor parancsnokának
az özvegye „azért tudta könnyedén megmagyarázni azt
a sok szörnyűséget, amivel a férjét vádolták, mert úgy
döntött, ezek a szörnyűségek meg sem történtek”, írja
Tom Segev. A nő azt állította, Auschwitzban senki nem
halt meg, és azt bizonygatta Segevnek, hogy Fritzsch
volt „a legjobb ember a világon”, és a gyerekeiket úgy
nevelte, hogy az apjukat tekintsék példaképüknek.

Ruth Irene Göth kilóg ebből a sorból. Igaz, ő is

igyekszik bagatellizálni Amon Göth tetteit, ugyanakkor
Segev szerint a megátalkodott özvegy szerepében
tetszeleg, aki tüntetően nosztalgiázik a lágerben töltött
boldog időkön. Segev így írja le a nála tett látogatást:

„A hetvenes évek végén Ruth Göth (…) egy kissé

lelakott lakásban élt. Köntösszerű, kínai motívumos
ruhában fogadott. A sötétzöld, vastag porréteggel
borított bársonyfüggönyöktől és a súlyos bútoroktól
komor volt a lakás. A kanapéra ült, lábát keresztbe
vetette, és hosszú szipkából egymás után szívta a
cigarettákat, miközben kisujját kacéran eltartotta. Azt
éreztem, hogy színpadias megjelenésének minden apró
részletét gondosan eltervezte. Valaha színésznő volt,
nem esett nehezére színre vinni a weimari köztársaság
korszakára emlékeztető nihilizmust. »Hát igen, Płaszów
– szólalt meg fátyolos hangon –, igen, igen, Płaszów.«
Elhallgatott, aztán váratlanul így szólt: »Magának azt
fogják mondani, hogy volt ott egy lovam, meg hogy
kurva voltam. Valóban jó sok tiszttel volt dolgom. De
csak addig, amíg nem találkoztam Göthtel. A lovat is ő
ajándékozta nekem. Akkoriban imádtam lovagolni. Hát
igen, Göth… Álmaim férfija volt!« Nem tudtam
szabadulni a benyomástól, hogy Ruth Göth a
visszaemlékezés minden egyes pillanatát élvezi…

»Szép idők voltak – folytatta az özvegy. – Szerettünk

együtt lenni. Göth volt a király, én a királynő. Ki ne
lubickolna ebben?« Csak azt sajnálja, tette hozzá, hogy
vége lett.”

Amon Göth áldozataival kapcsolatban csak ennyit

mondott: „Hát azok nem olyan emberek voltak, mint
mi. Borzasztóan mocskosak voltak.”

Az őrtoronyban állok, végigtekintek az auschwitz-

birkenaui koncentrációs tábor területén. „Legalább
akkora, mint száz futballpálya”, jegyzi meg
mellettem egy látogató németül.

Jeges szél fúj idefent. Gondolkodom, ne húzzam-e

fel a dzsekim cipzárját. Borzalmasan fázhattak itt az
emberek. Jobban át tudom érezni a szenvedésüket és
a kétségbeesésüket, ha nem húzom fel a cipzárt?
Másképpen teszem fel a kérdést: Muszáj így
hagynom a cipzárt? Muszáj elképzelnem, milyen volt
a huzatos barakkokban feküdni az emeletes
priccseken, kályha nélkül, fűtés nélkül úgy, hogy
éjszaka a latrinára se mehettek ki, akkor sem, ha
hasmenésük volt?

Egyáltalán: volt-e értelme ideutaznom

Auschwitzba? Hiszen minden benne van már a
történelemkönyvekben.

Először vagyok itt, de ha le kéne rajzolnom egy

koncentrációs tábort, ilyennek rajzolnám le. Az
auschwitz-birkenaui tábor kapuját rajzolnám, az
odavezető sínpárt, a barakkok fölötti tágas,
részvétlen eget. Ha erre a két betűre gondolok: KZ, a
birkenaui sínpárt látom magam előtt, és a
kiéheztetett embereket a tábor felszabadításakor, a
hatalmas, beesett, sötét szempárokat. Legtöbbünk
emlékezetébe mélyen bevésődtek ezek a képek.

Végigmegyek a vágány mentén. Hirtelen ér véget.

Az embereket, akik itt – eleve félholtan – leszálltak a
marhavagonokról, már a rámpán csoportokra
osztották. Az egyik oldalra álltak azok, akiket
azonnal a gázkamrába vittek, a másikra pedig azok,
akiknek még dolgozniuk kellett. Ide érkezhettek a
szerelvények Płaszówból is.

A hatalmas füves terület szélén, a nyírfaliget

közelében álltak a gázkamrák és a krematóriumok.
1945 januárjában a németek, mielőtt elvonultak
onnan, lebontották az épületeket, az utolsó
krematóriumot felrobbantották.

Több mint egymillió ember halt meg itt. A

látogatók az ő hamvaikon állnak.
 Néhány látogatóból ömlenek a kérdések, én arra
szorítkozom, hogy figyelek. A gyerekbarakk csupasz,
hideg falaira naiv rajzokat tűztek ki. Boldog
gyerekkorok képeit: kisgyerek babával, dobbal,
húzós falovacskával. A saját fiaim jutnak eszembe.
Itt a gyerekek egyedül voltak, oltalom nélkül.

A túravezető sürget bennünket, hogy menjünk

vissza a buszhoz, mindjárt indulunk tovább
Auschwitz I-be, a kisebb lágerbe, amely az eredeti
koncentrációs tábor és az adminisztrációs központ
volt. Pár perc alatt oda is érünk. Belépek az Arbeit
macht frei felirattal ellátott kapun. Azonnal
ráismerek a feliratra, számtalan fotón láttam már.
Különös, valahogy valószerűtlen érzés áthaladni
alatta.

Tegnap a płaszówi koncentrációs tábor

emlékművénél nemcsak Jennifer Teegeként álltam,
hanem Amon Göth unokájaként is. Nagyapám volt
annak a helynek a központi alakja, ezért a hely is
közvetlenül hatott rám. Most, egy nappal később
Auschwitzban csak egy vagyok a sok látogató közül.

Elkezdődik a vezetett séta a körülkerített

területen. Piros klinkertéglás épületek sorához
megyünk: ezekben rendezték be a kiállítótermeket,
tárlókkal, fotókkal, számokkal. Rengeteg számmal. A
számokban van valami személytelen,
összezavarnak. A betűkkel jobban elboldogulok.
 Épületről épületre, kiállítóteremről
kiállítóteremre haladok. Arra, ami a második
épületben lévő kiállítótérben vár rám, nem voltam
felkészülve. Üvegfal mögött szemüveghegy. Egy
másik helyiségben lábbelik hegye: csizmák,
szandálok, fél pár piros női cipő.

Azután emberi hajból rakott hegy. Vajon miért jut

eszembe erről az, amikor utoljára fodrásznál
jártam? Kis kupac haj hullott a földre a székem
körül. Ez itt két tonna. Hét tonna hajat talált a Vörös
Hadsereg, amikor felszabadította a lágert, ebből két
tonna van itt kiállítva. Hét tonna emberi haj.
Elképzelhetetlen mennyiség. Megölt nők és lányok
haja. Filcanyagot és pulóvert akartak készíteni
belőle.

További tárlók. Mankók, protézisek, falábak,

kefék, borotvaecsetek. És cumik, réklik, egy pár
parányi fapapucs, aprócska kötött kesztyű.

Üveg mögött láthatók a bőröndök is, rajtuk

krétával rótt felirat. Név, cím. Neubauer Gertrude,
árva. Albert Berger, Berlin. Hamburgi cím is van
közöttük.

Oda is bemegyek, ahol a tárlók között szűk a

járat. KZ-foglyok fotóit nézem, egyiket a másik után.
Szeretek fényképezni, a legszívesebben embereket.
És minél közelebbről, annál jobb, hogy egyetlen
részlet se sikkadjon el. Alaposan megnézem a
fotókat. Vannak foglyok, akik büszkén néznek a
kamerába. Mások riadtan. A legtöbben üres
tekintettel. Halott emberek portréi.

Eleinte minden érkező foglyot lefényképeztek.

Később a regisztrációnak ezt a módját a tetovált
számok helyettesítették. A festéket, amelyet a
tetováláshoz használtak, a Pelikan cég állította elő.
Mi az iskolában Pelikan tollakkal írtunk és Pelikan
tintát töltöttünk bele. Mit sem sejtve.

Kimegyek, leülök egy padra, belélegzem a friss

levegőt. Kis szünetre és egyedüllétre van szükségem.

Később újra csatlakozom a csoporthoz. Magas

falak mögött rejtőzik az úgynevezett halálblokk.
Ennek az udvarán lőtték agyon a foglyokat. Kintről
nem látszott semmi, csak az ordításokat és a
lövéseket lehetett hallani. Lemegyek a sötét pincébe.
A falak mentén keskeny, hosszúkás fülkék:
állókamrák, leülni sem lehetett bennük. Csak
oldalvást, behúzott hassal lehetett bemenni. Négy
férfi osztozott egyen. Az került ide, aki vétett az
úgynevezett lágerszabályok ellen. Ilyenkor egy egész
éjszakát kellett a cellában töltenie büntetésből. Hét
éjszaka állókamra járt például azért, ha valaki egy
sapkát rejtett el a szalmazsákjában, hogy ne fázzon a
feje a téli hidegben. A cellákat csak reggel nyitották
ki. Előfordult, hogy az egyik fogoly reggelre meghalt.
A másik háromnak összezsúfolódva, egy halottal
kellett töltenie az éjszakát. Minden részletre
rákérdezek. Ki képes ilyen szörnyűségeket kitalálni?
Az olyan emberek, mint a nagyapám. Płaszówban is
voltak állókamrák.

Egyre többen érkeznek a pincébe, már tolongás

van. Kimenekülök. Tulajdonképpen örvendetes,
hogy ilyen sokan jönnek Auschwitzba, nem
menekülnek el a történelem elől.

Az egykori lágerparancsnok, Rudolf Höß

irodájának közelében egy akasztófa mellett
megyünk el. Itt akasztották fel Hößt a háború után. Ő
volt az auschwitzi tömeggyilkosság főszervezője.
Emlékszem, amikor olvastam, hogy nagyapámat
Rudolf Hößszel együtt adták ki Lengyelországnak. Az
emberek dühe Amon Göthre zúdult, őt akarták
meglincselni. Döbbenetes volt. A jelenet
megvilágítja, mekkora gyűlölet vette körül a
nagyapámat. Nem Spielberg filmjétől vált a Gonosz
megtestesítőjévé. Már életében a szadista gyilkos
jelképe volt.

Az akasztófát tizenéves fiatalok állják körül.

Kicsit odébb megállok, és figyelem őket. Vajon mit
érezhetnek? Dühöt? Elégtételt? Vagy egykedvűek?

Egy gázkamra fennmaradt. Az egyik

krematórium is áll még. Komor, alacsony
mennyezetű terem. Benézek a kemence sötét
nyílásán. Mellettem turisták fotózzák-videózzák
okostelefonjukkal a valószerűtlen helyszínt.

Egyszer csak azt érzem, hogy túl sok, nem bírom

elviselni. El akarok menni innen. Mintha
fojtogatnának. Auschwitz olyan, mint egy
koromsötét, mély gödör, mint egy sír, és vonz a
mélye. És nem akarom, hogy beszippantson. Ha csak
a tettes unokáját látom magamban, ha vezeklek és
szenvedek, az nem segít sem az áldozatokon, sem
rajtam. Jó, hogy eljöttem ide. De soha többé nem
akarok visszajönni.

Nagyanyámat kellett volna ideküldeniük. Itt nem

lett volna hová félrenéznie.

*
A nyolcvanas évek elején Jon Blair londoni filmes
Steven Spielberggel egyeztetve egy Oskar Schindlerről
szóló dokumentumfilmen kezdett el dolgozni. Ezzel a
munkájával nagyban hozzájárult a Schindler listája
előkészületeihez. Beszélt Schindler özvegyével, Emilie-
vel, valamint számos túlélővel. Az akkor 65 éves Ruth
Irene Göth is igent mondott neki, holott akkor már
súlyos beteg volt. Tüdőtágulásban szenvedett, időnként
csak oxigénmaszkkal tudott lélegezni.

Ruth Irene Göth azt hitte, Blair egyedül jön, és Oskar

Schindlerről fogja kérdezni. Ehelyett egy egész stáb
állított be hozzá, és Blairt Amon Göth érdekelte. Sokáig
faggatta a nagybeteg asszonyt.

A régi videófelvételek hibátlanul sminkelt idős

hölgyet mutatnak éjfeketére festett és feltupírozott
frizurával, akit alaposan megviselt a betegség, és
időnként levegő után kapkod. Angolul beszél, gondosan
megválogatja a szavakat.
 Még mindig védi Amon Göthöt: „Nem volt brutális
gyilkos. Legalábbis nem jobban, mint a többiek. Olyan
volt, mint mindenki az SS-ben. Persze megölt néhány
zsidót, de nem sokat. Egy ilyen láger nem vidámpark.”

Azt állítja, Amon Göthnek korábban nem volt dolga

zsidókkal, csak a lágerben. A véres
gettófelszámolásokat, amelyek az ő vezetésével
zajlottak már lágerparancsnoksága előtt is, egy szóval
sem említi.

Oskar Schindlerrel való kapcsolata a háború után

megritkult, de baráti maradt. Az interjúban azt mondta
róla, hogy jól bánt a zsidókkal, de főleg azért, mert
hasznukra voltak. Schindler is, Göth is, ő maga is –
mindannyian „jó nácik” voltak. „Másmilyenek nem is
tudtunk lenni.” Azt mondta, nem volt más választás.
Egyikük se szerette a zsidókat, így nevelték őket.

Magáról azt meséli Ruth Irene Göth: „Mindig olyan

érzésem volt, hogy az egész helytelen, de nem én írtam
annak a kornak a szabályait. Ha krízisbe jutott a
kapcsolatunk, azt mondtam neki, hogy elmegyek, nem
akarom ezt tovább nézni. De akkor jöttek a
cselédlányok, és kérlelni kezdtek: Maradjál velünk, te
mindig segítesz, mihez kezdjünk nélküled?”

A lányok őrangyala volt, mondja Ruth Irene Göth.

„Az egész táborban az járta, hogy a Jóisten egy angyalt
küldött nekünk. Ez voltam én.”

Amikor Blair emlékezteti, hogy csak a cselédeket

védte meg, és csak azért, mert Amon Göth fenyegette
és bántalmazta őket, Ruth Irene Göth hárít: Akkoriban
senki nem bánt valami jól a személyzettel.

De végső soron nem is Helen Rosenzweig és Helen

Hirsch kérésére maradt, hanem mert szerelmes volt
Amon Göthbe. „Jóképű férfi volt, mindenkinek tetszett.
A barátaival segítőkész. És sármos. Csak a foglyokkal
nem. Azokkal tényleg nem.” Hozzátette, hogy akadt pár
fogoly, akikhez valamilyen személyes kapcsolat fűzte
Göthöt, a maga módján kedvelte is őket. De hát ugye
annyi zsidó volt abban a táborban, nem lehetett
mindenkit személyesen megismerni.

Jon Blair kérdésére Ruth Irene Göth ezúttal elismeri,

hogy idős emberek és gyerekek is voltak a lágerben, de
ő „soha nem látott egy gyereket sem”. Aztán mégis
elmondja a gyerektranszportot, valószínűleg azt,
amelyik Auschwitzba vitte a gyerekeket, és amiről a
lányának, Monikának is beszélt: „Csak egyszer láttam
olyat, hogy gyerekeket vittek el teherautón. Az lesújtott,
nagyon a szívemre vettem. Egy barátnőm azt mondta:
De hát csak zsidók.”

Blair megkérdi tőle, bántja-e a dolog, amire azt

mondja: „Igen, igen, nagyon. Én nem is ártottam
senkinek. Senki nem tud rám bizonyítani semmiféle
gonoszságot.”

Hozzáteszi: soha nem járt a táborban, egyetlen

barakk közelében sem. Szinte ki se mozdult a villából,
„az én négy kis falam közül”. A villából látta a
kőfejtőben dolgozó foglyokat, teljesen normális
munkásoknak néztek ki. Nem, nem tudta, hogy a
kőfejtőben emberek haltak meg. Nem, a kivégzéseket
se látta a dombon, pár száz méterre a háztól.

Ruth Irene Göth csak röviddel a halála előtt

mutatott megbánást. Lányának, Monikának ezt mondta:
„Többet kellett volna segítenem. A betegségem talán
Isten büntetése, amiért nem próbáltam meg.”

Miután lezajlott az interjú Jon Blairrel, 1983. január

29-én bevett egy marék altatót.

Talán félt attól, hogy mi vár rá a dokumentumfilm

leadása után. Ugyanakkor nem ez volt az öngyilkossága
fő motívuma. Már hónapokkal a forgatás előtt beszélt
öngyilkossági szándékáról.

Búcsúlevelében ezt írta a lányának: „Kedves

Monika… Bocsáss meg mindazért, amit rosszul
csináltam… Elmegyek. Egy roncs vagyok. Csak terhemre
vagyok magamnak és mindenki másnak. Annyira nehéz
egyedül, bezárva ezzel a betegséggel. El akarok aludni,
és soha többé nem akarok felébredni. A lakás minden
zugából a félelem bámul rám. Hidd el, nem könnyű
elmennem, de ez a kanapéhoz kötött élet, ez
borzalmas… Minden jót. Ne legyél mindig olyan
kemény. Annyira kétségbe voltam esve. Hogy egész
hátralevő életemben csak haldoklom… Tarts meg jó
emlékezetedben… Te se könnyítetted meg a dolgom. De
én ugyanúgy szerettelek téged, ahogy te szereted a
gyerekedet. Édesanyád.”

Amon Göthről, a vele töltött időről egy szót sem írt.

 Nők kényszermunkán a płaszówi lágerben

Alig vártam, hogy lássam nagyanyámat az Oskar

Schindlerről szóló dokumentumfilmben. Olyan
régóta nem láttam… Most legalább a képernyőn
láthatom. Ugyanabban a városi könyvtárban
kölcsönöztem ki a filmet, ahol az anyámról szóló
könyvet is találtam.

A film sok-sok interjúból áll, mindegyikben

Schindler kortársai, szemtanúk szólalnak meg. Alig
várom, hogy sorra kerüljön a nagyanyám. Előre-
hátra tekerem a szalagot, nem találom ezt a részt.
Aztán végre, a 17. percnél meglátom őt.

Egyenes tartással ül, szemét le sem veszi a

kameráról. Szép az arca, finomak a vonásai. Még
mindig van benne valami kislányos. Pontosan úgy
néz ki, amilyennek emlékszem rá. Mintha megállt
volna az idő.

Amit mond, nem fontos. Nem is figyelek rá, csak

nézem.

Nagyon hiányzott.

Látom rajta, hogy légszomja van. Szinte

elviselhetetlen nézni, ahogy levegő után kapkod.
Halálos beteg. Sajnálom.

Többször is visszatekerem a szalagot, megnézem

másodszor, harmadszor, negyedszer is. Csak ekkor
kezdem hallani is, amit mond. Még mindig
védekezik. Volt ideje elgondolkodni, de javíthatatlan.
Nem változott semmit.

Szomorú vagyok és dühös. Dühös vagyok rá, de a

filmesekre is. A beteg nagyanyám arcába tolják a
kamerát, nem hagyják békén. Irene kitérő
válaszokat ad. Kitűnően beszél angolul. A hangja
meghitten és kellemesen cseng. Mint régen. Csak ne
mondaná ezeket a hihetetlen dolgokat. Hallom a
hangjában az elfojtott dühöt. Érzi, hogy sarokba
szorították.

Másnap már halott lesz. Vajon az interjú közben

eszébe jutottak-e a tabletták, amiket le fog nyelni?
Mikor kezdte gyűjteni őket? Elővette-e már az
írógépet, amelyen legépeli a búcsúlevelet? Vagy csak
ekkor, a beszélgetés közben ébred rá, hogy eljött az
idő, hogy már úgysem menekülhet, se a betegsége, se
a múltja elől?
 Záporoznak rá a kérdések. Látom a pillantásán,
hogy szeretné, ha már békén hagynák. Már nem
akar válaszolni. De a kamera továbbra is mutatja a
kimerült arcát. A szemét nézem. Azt szeretem rajta a
legjobban. Mondják, ha valaki hazudik, olyankor
ide-oda jár a szeme. De ő nem néz félre. Nem kapom
hazugságon. Ettől igazán fájdalmas: hiszi is, amit
mond.

Búcsúlevelében nem említi az áldozatokat. Csak

magáról, a betegségéről beszél.

És csak egy gyereket említ: anyám második

lányát, a féltestvéremet. Engem örökbe fogadtak, és
ezzel el is tűntem az életéből. Mégis hiszek benne,
hogy nagyanyám egészen haláláig gondolt rám.

Jó lenne, ha más lett volna a nagyapám. De ezt a

nagyanyát nem cseréltem volna el senkiért.

Talán minden más lenne, ha idősebb koromban is

találkozhattam volna vele. Ha még lett volna
alkalmam vitatkozni vele. Ha nekem is előadta volna
azokat a családi hazugságokat, amelyek anyám
életét megnehezítették. Akkor még ambivalensebbek
lennének az érzéseim. De soha nem vitatkozhattam
vele. Gyerek voltam.

Mindez nem jelenti azt, hogy feltétel nélkül lojális

lennék a nagyanyámmal vagy hogy a védelmembe
akarnám venni. Elhatárolódom attól, amit a
táborban tett és sajnos nem tett. Elhatárolódom a
későbbi megnyilatkozásaitól is. Csak egyszerűen
különbséget teszek Ruth Irene Göth, a közszereplő és
Irene, a nagyanyám között.

A nácik gyerekei, unokái közül sokan úgy érzik,

kötelességük elnézést kérni a felmenőik miatt. Az
unokák ezt már nem olyan direkt módon teszik,
mint a náci gyerekek „vezeklő nemzedéke”. Eleinte
magamon is fölfedeztem ezt a reflexet. Félelem volt:
hogyan fog reagálni a környezetem, ha elmondom,
hogy szeretem a nagyanyámat?

Az anyámról szóló könyv ezt a címet viseli: „Az

apámat szeretnem kell, nem?” Ami magában
foglalja, hogy voltaképpen nem szabad szeretnie az
apját. A szerző, Matthias Kessler újra meg újra
szembesíti anyámat az apja borzalmas
cselekedeteivel. Olvasás közben szinte látom magam
előtt a fölemelt mutatóujjat, hallom az ítélkező
hanghordozást: Ezt az apát, ezt a szörnyeteget nem
szabad szeretned!

De az emberi lélek másképpen működik. Ha az én

gyerekeim valami szörnyűséget tennének, akkor a
leghatározottabban elítélném a tettüket – de attól
még ugyanúgy szeretném őket.

A tettesek utódairól gyakran feltételezik, hogy

védekező mechanizmust fejlesztenek ki magukban,
így dolgozzák fel a szörnyű tetteket, egyúttal így
őrzik meg a maguk számára a jó apa, a jó nagymama
emlékének maradványait. Bebeszélik maguknak,
hogy csak parancsra tették, vagy hogy mások még
sokkal szörnyűbb dolgokat tettek. Némely utód, így a
feltételezés, abba a fantáziaképbe kapaszkodik, hogy
a tettes az utolsó pillanatban mégiscsak mindent
megbánt.

Azt hiszem, én nem ilyen vagyok, és nem teszek

ilyet. Igaz, megfordult a fejemben, hogy Amon Göth
a végén talán mégis megbánta a bűneit. De nem
azért gondoltam erre, hogy felmentsem őt – és
ezáltal magamat is. Sokkal inkább azért, mert
érdekelnek a pszichológiai összefüggések, és mert
Amon Göthöt mindennek ellenére embernek látom.
És az emberi természet része, hogy képes részvétet
érezni.

Nem, a nagyapám nem bánt meg semmit.

Különben nem lendítette volna a karját náci
üdvözlésre az akasztófa alatt. Nagyanyám sem bánta
meg soha igazán, ami történt. Soha nem volt igazán
szeme az áldozatokra. Csukott szemmel járta végig
az élet útját.

Én mégsem fogok indokot keresni rá, hogy miért

áll hozzám közel a nagyanyám még mindig, ezek
után is. Egyszerűen így van.

Gyerekkoromban tőle kaptam az érzést, hogy

nem vagyok egyedül. És ezt soha nem felejtem el.
Ruth Irene Göth 1983-ban, röviddel az öngyilkossága előtt
4. fejezet

Egy élet a halottak

árnyékában: anyám,
Monika Göth
Ez az Amon az egész életünket uralta.

Hiába volt halott: velünk volt.

M G , 2002

Szeretnék újra találkozni az anyámmal. Nem azért,

hogy elszámoltassam. Csak rengeteg kérdésem van
hozzá.

Majdnem húsz év telt el az utolsó találkozásunk

óta. Vajon csodálkozni fog, ha most jelentkezem?
Meglepett lesz? Kíváncsi? Örülni fog? Szeretettel
fogad majd vagy elutasítással?

Határidőt szabtam magamnak: még mielőtt véget

ér a naptári év, jelentkezem nála. Októberben
voltam Krakkóban. Már itt a november, már itt a
december, múlnak a hetek.

December közepén már nem halogathatom

tovább. Karácsony előtt egy héttel levelet írok
anyámnak. A címét a telefonkönyvből kerestem ki.

Már a megszólítás is nehéz. Hogyan szólítsam:

Anyának? Vagy Monikának? Kedves Monika?
 Gyerekkoromban anyunak hívtam, de az már
nagyon régen volt.

Végül azt írom, „Kedves Monika”, és boldog

karácsonyt kívánok neki. Aztán azt írom, hogy
nagyon örülnék, ha az új évben találkozhatnék vele.
Beleírom a levélbe a címemet, és egy kis fotót
mellékelek a férjemről meg a két fiamról.
Beengedem az életem előszobájába, már tud pár
dolgot rólam: hogy Hamburgban élek, hogy férjhez
mentem, hogy két gyerekem van.

Én keveset tudok róla, és mégis nagyon sokat: a

róla szóló könyvből és a dokumentumfilmből meg az
internetről.

Azért is utaztam Krakkóba, hogy közelebb

kerüljek anyámhoz. Ahogy ő is elment oda, a szülei
nyomába. Ott találkozott Helen Rosenzweiggel,
Amon Göth egykori cselédlányával. A találkozásról
készített filmen magányosnak és elveszettnek
látszik.

Számomra a lengyelországi utazás fontos lépés

volt, utána jobban éreztem magam. Miután
elhelyeztem a virágot a płaszówi láger
emlékművénél, úgy tűnt, hatalmas kolonctól sikerült
megszabadulnom. Azóta nem az tölti ki minden
percemet, hogy történelmi tényekkel foglalkozom.
Ha lehunyom a szemem, már nem a nagyapámat
látom magam előtt, amint gyilkol. Nem is a beteg,
levegő után kapkodó nagyanyámat. Végre ismét a
saját életem, a gyerekeim felé tudok fordulni.

Sikerült távolságot teremtenem a történtekhez. És

ezzel talán éppen az sikerült nekem, ami anyámnak
soha.

Még egyszer megnézem a róla készült fotókat.

Némelyik kép egyenesen félelemmel tölt el.
Borzasztóan szomorú a szeme. És érzem, ha nem
vigyázok, ez a fátyolos tekintet újra lehúz a mélybe.

Csakhogy anyám nélkül nem lesz teljes a kép a

családomról és a múltamról. Sok mindent nem
tudok, nem értek, és ő az egyetlen, aki meg tudná
magyarázni.

Eleinte nem voltam biztos benne, valóban

akarok-e találkozni vele. Miután megtaláltam a
könyvet, a legszívesebben ordítoztam volna vele. A
fejéhez vágtam volna, mennyire csalódott vagyok.
Hogy tehetett ilyet, hogy először elhagy, aztán
agyonhallgat? És miért nem érezte szükségét, hogy
felvilágosítson a család történetének legsötétebb
fejezetéről?

Ugyanakkor tisztában voltam vele, hogy semmi

értelme ilyen állapotban megkeresni. A kicsi, sértett
gyerek szerepében találkoztam volna vele, és
képtelen lettem volna a valódi beszélgetésre.

Időre volt szükségem, hogy jobban megértsem.

 Ezért inkább úgy döntöttem, megpróbálok
nyugodt maradni. Kizárólag a terápiában engedtem
szabadjára a haragomat. A férjem úgy látta, igenis
kérdőre kellene vonnom anyámat. Ő is haragudott
rá, ezt láttam rajta. Talán még jobban, mint én.

Mégis jobbnak láttam várni. Sokat gondoltam

anyámra. Milyen ember? Nehéz, rejtélyes.
Elmerültem az őt ábrázoló fotók
tanulmányozásában; még egyszer, alaposabban
megnéztem a róla és Helen Rosenzweigről szóló
dokumentumfilmet. Furcsán járt, görnyedten
tartotta magát. Mintha súlyos terhet cipelne.
Éreztem, hogy enyhül bennem a harag.

Ha végiggondolom a történetét, jobban meg

tudom érteni, miért nem érezte elég erősnek magát
ahhoz, hogy felneveljen. Azt is át tudom érezni,
miért hallgatott ilyen sokáig a múltról.

Szeretném tőle magától hallani, miért adott

örökbe. És azt is szeretném tudni, hogy ment a sora
azóta.

Most már nemcsak az anyát látom benne, aki

elhagyta a gyerekét, hanem Amon Göth lányát is. Ez
az ember határozta meg az identitását. És annyira
kitöltötte az életét, hogy talán nem is maradt benne
hely másoknak, az anyaszerepnek, nekem.

Monika Göth a bajorországi Bad Tölzben született.

Amon Göth ide került a háború végnapjainak
zűrzavarában, majd amerikai katonák 1945 májusában
letartóztatták. Ruth Irene Kalder követte Bajorországba,
és 1945 novemberében ott hozta világra közös
gyereküket.

Amon Göthnek egy levele maradt fenn, amelyet a

börtönből írt Ruth Irene Kaldernek: „Drága Ruth, végre
írhatunk. Főleg november elején gondoltam rád sokat.
Nehéz volt, szegénykém? És mi lett? Fiú vagy lányka?
Remélem, egészségesek vagytok…”

A szülés után Ruth Irene Kalder skarlátos lett. Az

újszülött Monikának a nagymamája, Agnes Kalder
viselte gondját. A fertőzésveszély miatt az anya az első
hetekben csak üvegfalon át láthatta a gyerekét. A
távolság meg is maradt közöttük: Monika „Omához”,
Agneshez kötődött leginkább. Anyját csak úgy hívta:
Ruth vagy Irene.

Gyerek- és fiatalkoráról részletesen beszámolt

Matthias Kesslernek.

Egyszer, féléves korában, amikor édesanyja sétálni

vitte Bad Tölzben, egy ismeretlen férfi a gyerekkocsira
rontott, és késsel megsebesítette a kisbabát. Monikát
meg kellett operálni, a nyakán ott maradt a sebhely.
Ruth Irene Kalder feltételezése szerint egy egykori
płaszówi fogoly volt a tettes.

Monika tíz hónapos volt, amikor az apját Krakkóban

felakasztották.

Ruth Irene Kalder 1948-ban Göthre változtatta a

családnevét, és továbbra is rajongva beszélt az ő
Amonjáról, becenevén Monyról. Monika, becenevén
Moni, később tanúja volt, amikor anyja Frankfurtban
összetalálkozott régi barátjával, Oskar Schindlerrel.
Schindler ránézett a kislányra, és megállapította: Tiszta
Mony! Monika ennek eleinte örült.

Csak akkor támadt fel benne a bizalmatlanság,

amikor egyszer az anyja heves veszekedés közben
hirtelen így kiáltott: „Olyan vagy, mint az apád, és úgy is
fogod végezni, mint az apád!” Az akkor tizenkét éves
Monika kérdezősködni kezdett. De hát apa katona volt,
elesett a háborúban… Vagy mégsem?

Az anya hallgatott. Monika a nagyanyját kezdte

vallatni, aki ki is bökte: „Hát, felakasztották. Tudod,
Lengyelországban ölték a zsidókat, és apád is benne
volt.”

Zsidók? Monika nem ismert egyetlen zsidót sem. A

család időközben Schwabingba költözött, de Monika
ott, a nagyvárosi környezetben sem tudott meg semmit
a holokausztról. Később így írta le az ötvenes–hatvanas
évek légkörét: „A háború után senki nem beszélt a
zsidókról, kihaltak, mint a dinoszauruszok.”

Monika tovább faggatta a nagyanyját: „És Irene hol

volt akkor?” Agnes pedig a valóságnak megfelelően ezt
válaszolta: „Hát ő is ott, Lengyelországban.”

Monika másnap az osztályfőnöke elé állt, és

megkérdezte, mi is történt valójában a zsidókkal. A
tanárnő csak annyit válaszolt, hogy jobban tenné, ha
inkább a matematikával törődne, mert rosszul áll a
szénája, és ne olyan dolgokkal foglalkozzon, amikhez
semmi köze.

Monika ekkor újra az édesanyját kezdte kérdezgetni.

Hány zsidót ölt meg az apja, és miért? Gyerekek is
voltak köztük?

Amikor csak nem hagyta abba a kérdezősködést, az

anyja megütötte.

Ruth Irene Göth azzal a technikával élt, hogy

relativizálta Amon Göth tetteit. Többször is elmondta
Monikának, hogy Mony csak munkatábort vezetett, nem
megsemmisítőtábort. Egy másik parancsnoknak, Rudolf
Hößnek sokkal nagyobb és rosszabb tábora volt,
Auschwitzban. És bizonygatta, hogy nem, nem voltak
gyerekek Płaszówban, ő soha nem látott egyet sem.

Ruth Irene Kalder azt is állította, hogy Amon Göth

csak néhány zsidót lőtt agyon, „higiéniai okokból”.
Monika Göth erről így számolt be: „Anyám azt mondta,
a zsidók soha nem fürödtek, ezért fertőzéseket
terjesztettek. És amikor Amon látta, hogy néhány férfi
vécézés után nem mos kezet, lelőtte őket.”

Monika Göth hazugságok között nőtt fel. Gyerek volt,

hitt az anyjának. Azok a mondatok, amiket gyerekként
hallunk, mélyen belénk vésődnek, és később is elő-
előbukkannak, akarjuk vagy sem.

Monika később a fél életét azzal töltötte, hogy

megtudja a teljes igazságot az apjáról és a családjáról.
A fejébe ültetett hazugságok és féligazságok ellen
dolgozott, amikor olvasott és kutatott, és kis híján
beleőrült.

Nagy erőfeszítésébe került lebontani anyja

hazugságokból felhúzott építményét. Kényelmesebb
lett volna úgy hagyni. Mert az anya történetei szép
mesék voltak egy sármos, szeretetre méltó, tréfás
kedvű apáról, aki végső soron nem tett semmi
égbekiáltóan rosszat. Monika visszatekintve így beszélt
erről: „Apámra régebben áldozatként tekintettem: a
nacionalizmus áldozataként, Hitler és Himmler
áldozataként.”

Peter Bründl müncheni pszichológus szerint az

egészséges felnőtté váláshoz minden gyereknek
szüksége van arra a gondolatra, hogy jó szülei vannak.
„Gyilkos szülővel felnőni rettenetes. A gondolat, hogy
egy gyilkos gyereke vagyok, elviselhetetlen. Ezért
fogadják el sokan, hogy hallgatnak a szüleik, és ők is
elnémulnak. Nem vájkálnak, nem kérdezgetik, mi is
történt pontosan a háború alatt.”

Az a nemzedék, amelynek a születése a Harmadik

Birodalom utolsó éveire és a háborút követő évekre
esik, kénytelen volt megtapasztalni, hogy a szüleik nem
hajlandók beszélni a nemzetiszocializmusról. A legtöbb
apa, akár SS volt, akár egyszerű katona, alig beszélt az
1945 előtti időkről. A feleségek és özvegyek úgyszintén.
A gyerekeikre, később az unokáikra hagyták annak a
gondját, hogy felfedjék a családtörténetet. A hallgatás
leple alatt pedig akadálytalanul burjánoznak a
legendák és az előítéletek.
 Agnes Kalder, a nagyanya kérlelte Monikát, hogy
hallgasson, ám a kamasz lány folyton provokálta az
anyját. Ha Ruth Irene Göth ráparancsolt, hogy súrolja ki
a kádat, Monika így vágott vissza: „Nekem te ne
parancsolgass, nem vagyok a płaszówi cseléded!” Ha
pedig az anyja megütötte, ezt kiabálta: „Gyerünk, üss
csak meg! Már olyan vagy, mint az apám. Nem én
vagyok olyan, hanem te!”

Monika Göth huszonéves korában összebarátkozott

a Bungalow nevű schwabingi kocsma üzletvezetőjével.
Egyszer beszélgetés közben a kocsmáros nekilátott,
hogy elmosogassa a poharakat, és feltűrte az ingujját.
Monika Göth egy tetovált számot látott meg a karján.
Ijedten kérdezte: „Mondd csak, Manfred, te zsidó vagy?
Koncentrációs táborban voltál?” „Igen”, hangzott a
kurta felelet. Monika Göth rákérdezett, melyikben. A
férfin látszott, hogy kellemetlenül érinti a
kérdezősködés, de végül elárulta, hogy a legtöbb időt
Płaszówban töltötte. Erre Monika Göth
megkönnyebbülten így szólt: „Jaj, ennek nagyon örülök.
Akkor nem is koncentrációs táborban voltál, hanem
munkatáborban. És akkor apámat is biztosan ismerted,
igaz-e? A Göthöt.”

Amikor a kocsmáros ezt meghallotta, elsápadt.

Később Monika azt mesélte, hogy még mindig a fülében
cseng az ordítása: „Az a gyilkos?! Az a disznó?!” Monika
azonban makacsul megismételte: „De hát Manfred, te
nem is koncentrációs táborban voltál. Hanem
munkatáborban.” A kocsmáros erre már nem is
mondott semmit, csak állt ott, és reszketett. Látszott
rajta, hogy traumatizált állapotban van. Utána napokig
nem állt szóba Monikával.

Monika Göth unszolni kezdte az anyját, hogy

találkozzon a férfival. Ruth Irene Kalder először
hajlandónak mutatkozott erre, de a találkozásról szinte
semmit nem mesélt a lánynak. Mindössze annyit
mondott, hogy a kocsmáros ezt ismételgette: „De miért
tettétek ezt?”

Alig huszonnégy évesen Monika Göth beleszeretett

anyja albérlőjének barátjába, egy nigériai
egyetemistába. Jóképű „Harry Belafonte-típusként” írta
le a fiút. Egy időre oda is költözött hozzá, de a
kapcsolatnak hamar vége szakadt. 1970. június 29-én
Monika Göth egy müncheni nőgyógyászati klinikán
világra hozta a kislányt, és elnevezte Jennifernek.
Jennifer az anyja vezetéknevét kapta: Göth.

Monika Göth akkoriban heti hat napot dolgozott

titkárnőként, és gyakran visszatérő pszichés
problémákkal küzdött.

Amikor Jennifer négyhetes lett, Monika elvitte egy

München közelében lévő, apácák által vezetett
katolikus csecsemőotthonba.

Három hét telt el, amióta megírtam anyámnak a

levelet, és még mindig nem válaszolt. Félek, hogy
nem is fog. Talán egyáltalán nem akar kapcsolatba
lépni velem.
 Én is emiatt halogattam az írást. Gyűjtöttem az
erőt, ami ahhoz kellett, hogy kibírjam, ha nem
válaszol.

Ismerős ez a csönd. Amikor örökbe fogadtak,

egyik pillanatról a másikra teljesen eltűnt az
életemből, nem tudtam róla semmit, és nem is
kérdezhettem. Próbálok higgadt maradni. Nekem is
sok idő kellett a levél megírásához. Talán most neki
is ugyanígy időre van szüksége.

Aztán jött a hívás. Csütörtökön, az irodában. Én

éppen házon kívül. Szólnak a kollégák, hogy Herr
Ezésez visszahívást kér. Dieter az, anyám második
férje, körülbelül vele egyidős. Amikor utoljára
találkoztam anyámmal, a húszas éveim elején, fogta,
és elhozta magával őt is, anélkül hogy engem előtte
megkérdezett volna. Pedig jobban szerettem volna
kettesben lenni vele.

Most ez a Dieter jelentkezik, és nem az anyám. De

miért? Miért tolja maga elé a férjét?

Másnap visszahívom Dietert. Azt mondja, próbált

a lakásomon elérni, de nem voltam otthon. Váltunk
pár semmitmondó mondatot, aztán váratlanul
nekem szegezi a kérdést, bajor dialektusra váltva:
„Miért nem hívod egyszerűen föl édesanyádat?”

Egyszerűen? Nekem semmi sem egyszerű, ha az

anyámról van szó.

Ennek ellenére ekkorra már elhatároztam, hogy

felhívom. Tiszta vizet akarok önteni a pohárba, és
nem akarok tovább várni ezzel. Szombaton a férjem
elviszi a két gyereket otthonról, nyugalom van.
Körzetszám, hívószám… Csak pár számjegy, mert egy
kis faluban lakik.

Izgatott vagyok. Háromszor csöng a telefon, mire

fölveszi. Azt mondja, nagyon örült a levelemnek.
Hallom a hangján, hogy már várta a hívásomat.

Azonnal meghitten ismerős a hangja. Felidézi

bennem a hétvégéket, amikor nála voltam
gyerekkoromban.

Szeretem hallgatni, szeretem, ahogy beszél.

Tagoltan, hangsúlyozottan, hosszabb szüneteket
tartva. A nyilvánosság előtt ez olykor színpadiasnak
hat.

Ezúttal örömöt hallok a hangjában, de

izgatottságot is. Próbálom elképzelni, hol van éppen.
Annyit tudok, hogy családi házban laknak. A Helen
Rosenzweiggel való találkozásról készült film
néhány jelenetét ott forgatták.

A nappaliban áll vagy az előszobában? Vagy fel-

alá járkál, kezében a készülékkel? Vagy kimenekült a
szabadba, mert izgalmában légszomja lett? Azt
mindenesetre sehogy sem tudom elképzelni, hogy
széken ül. Ahhoz túlságosan impulzív személyiség.
Biztosan fel-alá járkál. Mindig is nyugtalan
természet volt.

Emlékszem gyerekkoromból, hogy ideges voltam

tőle. Mindig volt valami feszültség a levegőben a
jelenlétében. Soha nem tudtam, mit fog tenni a
következő pillanatban, és ez szorongással töltött el.
Nem beszélt sokat, ellenkezőleg: azzal büntetett,
hogy hallgatott.

Ezúttal azonban ömlik belőle a szó. Egyáltalán

nem csodálkozik rajta, hogy hirtelen mindent
megtudtam a család történetéről. Evidenciának
veszi, és magától értetődően mesél, szeszélyesen
ugrálva életének egyik részletéről a másikra. A
végén óvatosan felteszem neki a kérdést: „Arra
gondoltam, hogy meglátogatnálak. Mit szólsz
hozzá?” Mire habozás nélkül válaszol: „Persze, gyere
csak.” Amikor megkérdezem, mikor lenne alkalmas,
azt mondja: „Bármikor.”

Megkönnyebbülten teszem le a telefont. Ahhoz

képest, hogy milyen hosszan készültem rá, egészen
jól ment. Örült, nem volt elutasító: ez több, mint
amire számítottam.

Februárt beszéltünk meg, és azt, hogy odamegyek

hozzá, ahol most lakik. Előtte Münchenbe. A
nevelőszüleim felajánlották, hogy három napra
elviszik a fiaimat síelni a hegyekbe. Addig lehetek az
ő házukban, Waltruderingben, és nyugodt
körülmények között felkészülhetek a találkozásra
anyámmal.

Waltruderingből a München melletti Putzbrunnig

alig pár kilométer az út. Putzbrunnban van a
csecsemőotthon, ahol életem első három évét
töltöttem. Néhányszor már elmentem mellette.
Ezúttal meg is állok, leeresztem az ablakot, és
hosszan nézem a háromszintes, piros téglás, lapos
tetős épületet. A ház mögött kezdődik az erdő. A
piros kocka előtt tágas udvar, benne játékok: fából
ácsolt hajómászóka, függőhíd, nyomós kút.
Kisgyerekek hintáznak, énekelnek. Vajon már akkor
is megvoltak ezek a játékok? Biztos, hogy nem, újnak
látszik minden. Mostanáig csak kívülről néztem a
házat, most viszont bemegyek.

*
A Salberghaus nevű csecsemőotthont a hatvanas
években építették. 1987-ig ferences rendi nővérek
vezették, akik az épülettel szemben laktak. A többi
otthonhoz képest a Salberghausnak kifejezetten jó híre
volt. A bajor tartományi kormányzat képviselőjének
hivatalos látogatását követően a rendfőnök írásos „jó”
minősítést kapott kézhez. A kormányzati jelentésben ez
áll: „…a csecsemők ápoltak és jól tápláltak voltak,
egészséges volt az arcszínük… A derűs légkör garantálja
a csecsemők egészséges fejlődését.”

Ma főként olyan gyerekek vannak itt, akiknek

sürgősen állandó otthonra lenne szükségük. A szüleik
pszichés problémák, drog- vagy alkoholfüggőség, illetve
letöltendő börtönbüntetés miatt nem nevelhetik őket.
Néhány gyereket vertek a családban vagy szexuális
visszaélés áldozatai voltak. A gyermekotthonba a
rendőrség vagy az ifjúságvédelem viszi őket.
 A hetvenes években még rendszerint maguk a
szülők vitték otthonba a gyereküket. Gyakran
előfordult, hogy egyedülálló anyák kértek segítséget,
akiknek munkába kellett állniuk.

Akkoriban még nem volt szülési szabadság: a

nőknek a szülés után néhány héttel vissza kellett
menniük dolgozni, különben elvesztették a
munkahelyüket. Sokuk heti hat napot dolgozott teljes
munkaidőben. Részmunkaidős állás és megfelelő
gyermekfelügyelet alig akadt, állami segítség se
nagyon. Sokkal több gyerek került emiatt
nevelőszülőkhöz, mint manapság.

Jennifer Göth esete is ilyen volt. A salbergi

dossziéjában, amelyet 1970 nyarán állítottak ki, a
„Gyermekotthonba adás oka” rovatban ez áll: „Anyja
munkavállaló.”

A hetvenes évek elején mintegy 200 csecsemő és

kisgyerek élt a putzbrunni otthonban. Csoportokba
osztották őket. Minden csoportba tíz-tizenkét gyerek
tartozott, egy vagy két nővér gondoskodott róluk. A
legkisebbek a „csecsemőosztályon” éltek, a kicsit
nagyobbak a „totyogóosztályon”.

Ma a gyerekcsoportoknak neveket adnak: Medve

csoport, Szöcske csoport, Hét törpe… A hetvenes
években egyszerűen sorszámozták őket. Ma a
gyerekeket babakocsiban tologatják az udvaron,
akkoriban kitolták a rácsos ágyakat az erkélyre, így
jutottak friss levegőhöz. Wolfgang Pretzer
szociálpedagógus, a Salberghaus jelenlegi vezetője
szerint „az akkori átlaghoz képest ez egy jó otthon volt.
De mai mércével mérve inkább csak az alapellátást
kapták meg a gyerekek. Akkoriban kevesebb idő jutott
egy-egy gyerekre. A csoportok nagyobbak voltak, a
személyzet kisebb létszámú, mint most.”

Legkorábbi emlékem: a földön fekszem, és ordítok.

Körülöttem minden sötét. Kieshettem a rácsos
ágyból. Egy éjszakai nővér jön oda, és visszatesz az
ágyba. Elvackolódom a takaró alatt, és visszaalszom.

Fehér rácsos ágyakban aludtunk, amelyeken a

rácsot az egyik oldalon fel-le lehetett húzni. Az egyik
nővér elfelejthette felhúzni a rácsot az ágyamon.

Amikor az én életemben jött el a terhességek és

gyerekszülések ideje, gyakran jutott eszembe az
otthon. A fiaim kilenc hónapot töltöttek a hasamban,
a meleg és védett közegben. Miután megszülettek,
sokáig hordoztam őket, énekeltem nekik, álomba
ringattam őket. Mindig szorosan kötődtünk
egymáshoz, az anyaméhben töltött időszak után is.

Az én esetemben viszont az történt, hogy miután

megszülettem, az anyám eltűnt.

A gyermekotthonban töltött időszakban készült

fotókon mindez nem látszik. Vidáman nézek a
kamerába.
 Az otthon előcsarnoka barátságos és hívogató.
Mindenütt tarka gyerekrajzok. Előtte
idetelefonáltam, és elmondtam, hogy több mint
három évtizeddel ezelőtt az otthon lakója voltam, és
most szeretnék körülnézni. A vezető és egy idősebb
szociális munkás fogad, aki már a hetvenes években
is a szakmában dolgozott, és körbevezetnek.

A sok gyerek ellenére nincs zaj. Hosszú

folyosókon megyünk végig, néhány kisgyerek jön
velünk szembe lábbal hajtható kisautóval,
háromkerekűvel.

Az én csoportomat annak idején Magdalena

nővér vezette. A nevelőanyám mesélt róla, hogy
milyen szívélyes és figyelmes volt. Az idős kolléganő
emlékszik rá. „Magdalena nővér csoportja a
lépcsőtől balra volt… Ott, ahol most a Medve csoport
van.”

Megengedik, hogy bemenjek az egyik

gyerekcsoport lakterébe. Először csöngetnünk kell,
mint egy igazi lakásajtón. A gondozónő ajtót nyit. A
konyha és az ebédlő egy térben van, mellette világos,
barátságosan berendezett nappali. Azután három
gyerekszoba következik, mindegyikben két-három
gyerek alszik. Vagyis nem úgy, mint az én időmben,
amikor nagy létszámú hálótermek voltak.

Sötét hajú kislány jön velem szemben, sápadt az

arca, karikás a szeme. Éppen csak rám pillant. A
gondozónő később elmondja, hogy amióta itt van,
még nem szólalt meg. Két sötét bőrű kislány is van a
csoportban, vad fürtjeik szanaszét állnak, nevetnek.

Vajon min mentek keresztül ezek a gyerekek?

Hiányoznak-e nekik a szüleik? Vissza akarnak-e
menni a családjukhoz?

Az én időmben meghatározott látogatási idők

voltak az otthonban. Vasárnaponként, amikor a
többi gyerekhez megérkezett az anyukájuk,
apukájuk, én vágyakozva bámultam az ajtót: Ma
eljön-e az én anyukám?

*
Monika Göth csak hébe-hóba látogatta Jennifert a
hétvégéken, és olyankor is csak rövid időt töltött vele.
Közben férjhez ment. A férfi gyakran verte, egyszer
éppen a gyermekotthon előtt verte össze úgy, hogy
kórházba kellett vinni. Jennifer egy hétvégi látogatás
alkalmával találkozott vele először. Monika Göth
később ezt mondta az első férjéről: „Olyan volt, mint
Amon. Szerintem azért választottam, hogy büntessem
magam.”

Monika Göth néha elvitte Jennifert Ruth Irene

Göthhöz Schwabingba.

1971. március 21-én Jennifert a Salberghaus

kápolnájában megkeresztelték. Édesanyja nem vett
részt a szertartáson. Keresztanyja a fiatal Magdalena
nővér lett.

*
 Belépek a puritán kis kápolnába, ahol
megkereszteltek. Megkérem a kísérőmet, hogy
hagyjon magamra néhány percre, és leülök az egyik
padra.

A nevelőszüleimnél a nappaliban áll egy asztal,

mély fiókkal. Mi, gyerekek abban tároltuk a
fotóalbumainkat. Az enyémbe bele volt ragasztva a
keresztelőmön készült fotó is. A nevelőanyám
gondosan eltette. Egy fiatal szőke apáca tart a
keresztelőmedence fölé. Ő Magdalena nővér, a
csoportom vezetője, a keresztanyám. A
gyermekotthonban dolgozó nővérek fehér ruháját
viseli. Mellette áll a pap, éppen a keresztvizet önti
göndör hajamra. Egy másik fotón, amelyet nyilván a
keresztelő után készítettek, Magdalena nővér a
karjában tart. Hosszú, fehér keresztelőruhát adtak
rám, parányi sötét praclimmal átfogom a nővér
kezét. Földig érő ruhájában és fityulájával
Magdalena nővér úgy néz ki, mint Szűz Mária a régi
képeken.

Úgy gondolom, ő és a munkatársnői minden tőlük

telhetőt megtettek, hogy a gyerekek az otthonban is
átélhessék a szeretetet és a biztonságot. Megpróbált
tizenegy kicsi gyerek pótanyja lenni. Esténként
együtt imádkozott velünk a hálóteremben.

Szeretnék találkozni vele, de már nem lakik a

kolostorban. Egyszer megírta a nevelőszüleimnek,
hogy kilépett a rendből. Azt is megírta, hogy látott
engem az új családommal a müncheni belvárosban.
Nem akart zavarni, de reméli, hogy jól vagyok.

A ferences renden keresztül hozzájutok az

egykori Magdalena nővér e-mail-címéhez. Írok neki,
azonnal válaszol. Így kezdi: „Igen tisztelt Frau Teege
– vagy kedves Jenny?”

Magdalena nővér még élénken emlékszik rám.

Azt írja, sok fényképe van rólam. És hogy látogassam
meg őket, Münchentől nem messze laknak a férjével.

A jómódú környéken álló önálló családi házat

könnyen megtalálom. Magdalena nővér haja
hófehér, göndör, rövidre van nyírva.
Üdvözlésképpen megölel.

A konyhaajtó felett egyszerű kereszt függ, ez

azonnal feltűnik. Isten még mindig fontos szerepet
játszik az életében, mondja Magdalena, de az egyház
már alig. Miután kilépett a rendből, férjhez ment,
gyerekeket szült, már unokái is vannak. A férje is ott
ül velünk a konyhaasztalnál. Kiugrott pap, több
nyelven beszél, Krakkó közeléből érkezett. Tud
Płaszówról, Amon Göth nevét is ismeri. Elmondom
nekik, mit tudtam meg nemrégiben a családom
történetéről. Figyelmesen hallgatják.

Az anyámra nem emlékszik Magdalena nővér, a

nagyanyámra sem. De tudja, hogy szomorú voltam
azokon a hétvégéken, amikor nem jött értem senki.
A többi gyerekhez gyakrabban jöttek a szüleik. Volt
egy kis barátnőm a csoportban, akit a szülei minden
vasárnap látogattak, és én nagyon is észrevettem a
különbséget. Anyám eleinte rendszeresen jött,
később egyre inkább ritkultak a látogatásai.

A csoportvezetőm akkoriban a húszas évei végén

járt. Most már bőven elmúlt hatvan, de rengeteg
részletre emlékszik. Azt mondja, derűs, nyitott,
könnyen kezelhető gyerek voltam, szerettek a
többiek. Magdalena mindegyik kis védencéhez
kötődött, néhányukkal mind a mai napig tartja a
kapcsolatot. Szinte egyikükről se mondható el, hogy
egyenes utat jártak volna be az életben, rengeteg
problémával küzdöttek.

Fotóalbumokat vesz elő. Magdalena nővér a

csoporttal a hellabrunni állatkertben. A Mikulás
látogatása az otthonban. Az én csoportomban volt
még egy sötét bőrű gyerek, és többeknek volt
valamilyen testi fogyatékossága. Az egyik gyerek fél
szemére vak volt, a másik féllábú.

Egykori csoportvezetőm úgy fogalmaz, az ő tiszte

volt a „plusz adag szeretet”. És minden egyes
alkalommal nehezére esett elbúcsúzni attól a
gyerektől, aki elhagyta az otthont.

Nagyon jólesik a látogatás Magdalena nővérnél.

Ömlik belőlünk a szó, legszívesebben fel se állnék az
asztaltól.

Ahogy megyek vissza a waldtruderingi lakásba,

azon tűnődöm, vajon milyen lehetett váratlanul
elválni Magdalena nővértől. Egyik napról a másikra
kerültem a nevelőszülőkhöz, akik később örökbe is
fogadtak. És utána nem találkoztam többé
Magdalena nővérrel. Vajon hiányzott? A
nevelőszüleim azt mondják, eleinte sokat
emlegettem.

Jennifer Teege keresztelője a csecsemőotthonban. Keresztanyja a fiatal

Magdalena nővér

*
A Salberghaus neveltjei három-, de legkésőbb
négyévesen elhagyták az otthont. Addig vissza kellett
térniük vér szerinti családjukhoz vagy nevelőszülőket
találniuk. Ha ez nem sikerült, másik otthont kerestek
nekik.

Hétvégente azok a párok is ellátogattak az

otthonba, akik gyereket akartak magukhoz venni. Az
édes kicsi babák voltak a „legkelendőbbek”. Jennifer
már elmúlt hároméves, sötét volt a bőre. „A fekete
gyerekeknek akkoriban nehezebb volt. Vidékre eleve
nem is közvetítettük őket, nem lett volna benne sok
köszönet”, emlékszik vissza a csecsemőotthon egyik
volt munkatársa.

Jennifert először bemutatták egy házaspárnak,

akiknek volt már egy kislányuk, és azt tervezték, hogy
egy vele azonos korú gyereket fogadnak magukhoz. Ám
amikor meglátták a magas növésű Jennifert, aki több
mint egy fejjel kimagaslott a kortársai közül, úgy
döntöttek, mégsem őt választják. Túl nagy volt.

Az idő tájt jelentkezett egy házaspár a

gyámhivatalnál München-Waldtruderingből: Inge és
Gerhard Sieber. Mindketten magasan képzettek voltak.
A feleség Bécsből származott, és pedagógiából
doktorált; a férj Bochumból, és közgazdaságtant
tanított az egyetemen. Gyors egymásutánban két fiuk
született, ekkoriban három- és négyévesek voltak.
Nehéz szülés volt mind a kettő, a fiúk koraszülöttek
voltak.

Harmadik szülést nem akartak kockáztatni, de mivel

mindig is három gyereket szerettek volna, Gerhard
Sieber azt javasolta a feleségének, hogy fogadjanak be
egyet. Neki ez nem volt idegen: édesanyja, Jennifer
későbbi „bochumi mamája” és a nővére is időről időre
befogadtak gyerekeket a családjukba, akiknek erre
sürgősen szükségük volt. Sieberéknél ez családi
hagyomány volt.
 Inge Sieber így mesél erről még mindig érezhető,
lágy bécsi akcentusával: „Én bizonytalanabb voltam,
mint a férjem. Féltem, hogy lelkileg súlyosan sérült
gyereket kapunk, és nem vagyunk felnőve a feladathoz.”

Ám Inge Sieber 1973-ban, aggályait félretéve,

mégiscsak elment a két kisfiával a gyámhivatalba, és
nevelőszülőnek jelentkezett. Örökbefogadásban akkor
még nem gondolkodtak. Annyit terveztek, hogy
támogatnak egy gyereket, amíg szüksége van rá. „Az
örökbefogadásra úgy tekintettünk, hogy olyan
embereknek való, akiknek nem lehet saját gyerekük.
Nekünk ugye ott volt a kettő saját, és nem akartunk
elvenni egy gyereket sem a gyermektelenek elől”,
magyarázta Inge Sieber.

„A fiúk olyan rettenetesen viselkedtek a

gyámhivatalnál, hogy biztos voltam benne: itt ugyan
nem fognak nekem gyereket közvetíteni, mert az a
véleményük rólam, hogy a saját gyerekeimet se tudom
kordában tartani”, mesélte tovább Inge.

Tévedett: a gyámhivatal úgy döntött, a Sieber

házaspár alkalmas nevelőszülőnek. Egyszer
családlátogatáson volt náluk egy szociális munkás,
ezenkívül Inge Siebernek alapos orvosi vizsgálatnak
kellett alávetnie magát. Akkoriban inkább csak a
leendő nevelőanyát vizsgálták, mert abból indultak ki,
hogy a gyerekekkel csak a nők foglalkoznak.
Sieberéknél is így volt: Inge volt a háziasszony, ő
foglalkozott a gyerekekkel, és mintegy mellesleg
segített a szomszédságban, mikor mit kellett, idős
embereket gondozott, latinból korrepetált iskolás
gyerekeket.

Három hónappal később jelentkezett a gyámhivatal:

„A putzbrunni otthonban van egy félvér kislány, akinek
sürgősen helyet kell találnunk.”

Ma ez elképzelhetetlen, de akkor még a Sieber

házaspárt mindenféle pedagógiai tanácsadás nélkül
közvetítették ki a Salberghaushoz. Mind a nevelőszülői,
mind az örökbefogadói státuszt gyorsított eljárásban
intézték. A Salberghaus dolgozói így emlékeznek vissza
a hetvenes évek elejének gyakorlatára: „Gyakran
előfordult, hogy a leendő örökbe fogadó és
nevelőszülők előzetes bejelentés nélkül egyszer csak
betoppantak, kezükben a gyámhivatal papírjával,
amelyen értelemszerűen az állt, hogy jogosultak
megtekinteni és adott esetben mindjárt magukkal is
vinni egy bizonyos gyereket. Nagy erőfeszítésébe került
a szakmának megértetni a hivatallal, hogy egymás
kölcsönös megismerése és az ehhez szükséges idő
mindenkinek csak a javára válik.”

A Sieber házaspár megbeszélte a két kisfiúval a

harmadik gyerek befogadásának tervét. Matthias, az
idősebb gyerek így emlékszik vissza erre: „Azt mondták,
hogy van ott egy ilyen kislány, megnézzük magunknak.”

A Sieber család első gyermekotthonbeli

látogatására a két fiú egy képeskönyvet – „Vili, a
mosómedve” – vitt ajándékba a kislánynak meg egy kék
színű mackót. „Egy vidám kislányt láttunk, vadul égnek
álló hajjal”, emlékszik vissza Inge. „Az édesanyja
kiegyenesítette a természetesen göndör haját, amitől
úgy széjjel állt, mint a sündisznó tüskéi. Ahogy Jennyt
megmutatták, úgy éreztem magam, mintha egy
áruházban lennék.”

Egy másik kislány azonnal beleült Inge Sieber ölébe,

és azt mondta: „Anyu, te olyan aranyos vagy.” Inge
Sieber élénken emlékszik a rossz érzésre, amit ez
keltett benne: hogy vannak gyerekek az otthonban,
akiknek minden női látogató anyu.

A Sieber család elvitte sétálni Jennifert. Utána

többször is meglátogatták az otthonban. Végül egyszer
elvitték magukkal Waldtruderingbe „próbanapra”. A
háziasszony sült csirkét tálalt. „Jenny valószínűleg
pépes koszthoz szokott, mert csodálkozott a csontos
húson – meséli Inge. – Csak piszkálta az ételt, rágott,
rágott… Kérdeztem tőle: Nem ízlik? Mire Jenny: Nem!
Macskát nem eszek!”

Ebéd után Jennifer Matthias ágyában aludt, a kisfiú

lovagiasan a vendégágyat választotta. A kislány
barátságos volt, és nyitott mindenre. Látszott rajta,
hogy jól érzi magát Sieberéknél. Estefelé, mielőtt
visszavitték az otthonba, megkérdezték a hároméves
kislányt: „Szeretnél nálunk lakni?” És Jennifer igent
mondott.

Inge Sieber másnap fogta a két fiút, és elment velük

vásárolni. Levett az áruház polcáról egy tejesbögrét, és
azt kérdezte: „Mit gondoltok, kié lesz ez?” „A kislányé,
aki nemsokára az új kishúgunk lesz”, felelte Matthias és
Manuel.

1973. október 22-én Inge Sieber végleg elvitte

Jennifert az otthonból. Megkapta a kislány oltási
könyvét, benne az összes gyerekbetegséggel, amin már
átesett. Magdalena nővértől pedig kapott egy köteg
fényképet.

A három év gyermekotthon után a kislánynak nem

volt saját plüssállata.

„Az első utunk egy hentesbolthoz vezetett – meséli

Inge. – A hentes átnyújtott neki a pult fölött egy sült
kolbászkát. Jennifer ránevetett.”

Inge Siebert meglepte, mennyire „derűs és korának

megfelelően fejlett” a kis Jennifer. Szégyenlős,
megfélemlített, traumatizált lelencre volt felkészülve.
„De Jenny magabiztosabb és önállóbb volt, mint a
fiaim. Jól elboldogult a mindennapokban. A
gondozónők nagyszerűen felkészítették őket erre,
például eljártak velük bevásárolni.”

Ugyanakkor feltűnt neki, hogy Jennifer eleinte el se

mozdul mellőle. Mindenhová utánament, még a vécére
is.

Jenniferben rengeteg volt a tudásvágy és a

kíváncsiság. Amikor meglátta a fiúk játékait, azt
kérdezte: „Ez kié?” Mire Inge Sieber így válaszolt:
„Mindhármótoké.” Matthias, Jennifer idősebb bátyja úgy
emlékszik vissza, hogy ő is és az öccse is örült az új
játszópajtásnak, és az első pillanattól jól kijöttek
egymással. Soha nem voltak féltékenyek fogadott
húgukra.

Gerhard Sieber háromemeletes ágyat ácsolt a

gyerekeknek. Jennifer aludt legalul, a vele majdnem
pontosan egykorú Manuel középen, az egy évvel
idősebb Matthias legfelül. Ebből az első közösen töltött
időből fennmaradt egy fotó, amelyen a három gyerek
nevetve ül az ágyon: a két szőke Sieber fiú piros-kék
csíkos pizsamában, a nyúlánk Jennifer pedig
ugyanolyan anyagból varrt hálóingben.

Minden év október 22-én Jennifer ajándékot kapott

a családtól. „Az október 22-e afféle második
születésnapja volt Jennifernek”, mondja Inge Sieber.

Nagyon szeretem ezt a fotót hármunkról az emeletes

ágyon, az egyforma anyagból készült hálóruhában.

Miután Inge és Gerhard lefektetett minket, mi

még beszéltettük egymással az állatainkat és a
babáinkat. Manuel brummogott és táncoltatta Grauli
nevű mackóját, Matthias kontrázott neki a Frechi
nevű mackóval, és az én sötét bőrű fiú babám,
Jimmy is belebeszélt. Amikor elálmosodtunk, így
köszöntünk el egymástól, felváltva mondva a
szótagokat: „Jó-éj-sza-kát min-den-ki-nek!” Utána
senkinek nem volt szabad megszólalnia.

Egy másik fotón mindhárman bőrnadrágban és

túrabakancsban, büszkén állunk valamelyik
hegycsúcson az osztrák Alpokban.
 A bátyáimmal gyorsan összeszoktunk. Azonnal
megkedveltem őket, és a szoros kötelék mind a mai
napig megmaradt közöttünk.

Miután Waldtruderingbe költöztem, az első

heteket otthon töltöttem Ingével, de hamarosan én is
óvodába akartam menni az új testvéreimmel.
Manuel csoportjába kerültem. Reggelenként
hármasban indultunk el, útközben összeszedtük a
barátainkat. Kicsik voltunk, de gyakran előfordult,
hogy egyedül mentünk. A hazaút felért egy
kisebbfajta bátorságpróbával: melyikünk mer annak
a kerítésnek a közelébe menni, amely mögött egy
nagy kutya ugatott, akit magunk között Kollégának
hívtunk? A bátyáim többször is engem küldtek előre,
én voltam a legbátrabb hármunk közül.

Waldtrudering nyugodt, jómódú külső kerülete

Münchennek. Szinte kizárólag családi házak vannak
itt, nagy kertekkel körülvéve. Az utcák egykori
német gyarmatokról vagy madarakról kapták a
nevüket: „Togo utca”, „Kameruni utca”, „Fácán utca”,
„Madárdal köz”. Alig voltak boltok, üzletek. Később a
belvárosba vezető úton megnyitották az első
McDonald’s gyorséttermet, ami valóságos
szenzációnak számított.

Az első években egy kertkapcsolatos földszintes

lakásban laktunk, utána különálló családi házba
költöztünk. Zegzugos volt a ház, kicsik a szobák. A
lépcsőházat nem lehetett fűteni. Ha kinyitottuk
valamelyik szobaajtót, betódult a hideg.
 Ebben az új házban külön játszószobánk volt a
fivéreimmel, ahol vizezhettünk és gyurmázhattunk.
De a legtöbb időt a szabadban, a természetben
töltöttük. Nyáron a kert tele volt virággal, és két fa
közé ki volt feszítve egy függőágy. Futballpálya volt a
közelben, meg egy domb. Télen összeverődtünk a
többi gyerekkel, és szánkózni mentünk a dombra.
Sokszor egymás hegyén-hátán bucskáztunk le a
lejtőn, este rekedten és fáradtan dőltünk az ágyba.

Az utca végén már szántóföldek és legelők voltak,

mögöttük erdő. Oda jártunk bújócskázni, biciklizni a
kacskaringós ösvényeken. Bandát alapítottunk,
tábort vertünk az erdőben.

A szüleink velünk együtt jártak gombahatározó

tanfolyamra. Megtanultuk felismerni az erdei
gombákat. A szünidőkben az osztrák Alpokba
mentünk túrázni vagy az olasz tengerpartra
kempingezni. Gyakran velünk tartottak Inge szülei: a
bécsi nagymama és a férje.

Anyámmal ritkán találkoztam. Eleinte még el-

elvitt magához vagy Irenéhez. Ezekre a
találkozásokra csak töredékesen emlékszem, egy
jelenet kivételével, amelyet még ma is látok magam
előtt.

Anyám eljött értem Waldtruderingbe. Beültünk

az autóba, és elindultunk Hasenbergl felé, abba a
negyedbe München északi részén, ahol lakott.
Útközben nem sokat beszélgettünk, többnyire
kibámultam az ablakon. Aztán megláttam az első
épületeket: csupa egyforma szürke panelház,
közöttük füves terület.

A lakótelep szélén anyám megállította az autót.

Kiszálltunk, elindultunk a háza felé. Előrement, én
mögötte, hátamon a táska, benne a hétvégére
csomagolt holmim. Anyám kinyitotta a lakásajtót,
ugatva szaladt elénk a kutyája.

Még be se léptem az ajtón, amikor anyám

odadobta nekem a pórázt, és így szólt: „Vidd el
sétálni!” Féltem a kutyától, szorongva indultam el
vele. Odakint igyekeztem elbújni a gyerekek elől,
akik a szárítókötelek között látszottak. Alig ismertem
őket, de párszor már utánam kiabáltak, hogy „néger
gyerek”.

Amikor visszaértem a kutyával, anyám lehuppant

a kanapéra, és rágyújtott. Még mindig mérges volt
rám, amiért kelletlenül vittem le a kutyát. Leültem
mellé: „Hé, anya, mi a baj?” „Semmi”, felelte anyám.

*
Sieberék, mielőtt magukhoz vették Jennifert,
egyetlenegyszer sem találkoztak Monika Göthtel, csak a
gyámhivatali aktákból tudtak a létezéséről.

Monika Göth rendszertelen időközönként felhívta

őket, aztán a megbeszélt időpontban elvitte a lányát
magához vagy a nagymamához, Ruth Irene Göthhöz. A
nevelőszülők pedig tájékoztatták minden említésre
méltó eseményről, például amikor kivették Jennifer
manduláját. A hosszabb szünidei elutazások előtt is
értesítették.

Jennifernek tehát két „anyukája” volt: nevelőanyja,

Inge Sieber és vér szerinti anyja, Monika Göth.

Inge és Gerhard Sieber számára eleinte kérdés volt,

hogyan hívja őket a nevelt lányuk. Ám Jennifer hamar
átvette a fiúktól az „anyu” és az „apu” megszólítást.
Inge Sieber ezért Monika Göthöt „másik anyuként”
emlegette: „A másik anyunak dolgoznia kell, ezért vagy
nálunk”, mondta Jennifernek.

Ruth Irene Göth egyszer járt látogatóban

Sieberéknél. A nevelőszülők hamar megtalálták vele a
hangot. Monika Göth azonban éppen csak megállt az
ajtóban, amikor Jenniferért jött. Inge Sieber mindig
invitálta, hogy menjen be, de hiába. Monika Göth
hűvösen viselkedett, és megközelíthetetlen maradt.

Inge számára a mai napig rejtély, miért nem

beszélgetett soha Monikával a kislányról. Az anyával
töltött hétvégék után ugyanis Jennifer gyakran volt
nyugtalan és kiegyensúlyozatlan. Alig mesélt valamit,
csak a nagymamát és az anyja kutyáját emlegette.

Egy alkalommal Monika Göth az akkor négyéves

Jennifert nem maga vitte vissza Waldtruderingbe,
hanem beültette egy taxiba.

Amikor Jennifer hatéves lett, Monika terhes volt az

akkori férjétől, Hagentől. Kislányt várt. Ekkor
nyilatkozott arról, hogy örökbe adná Jennifert – de nem
akárhová, hanem csakis Sieberéknek.
 Mivel Inge Sieber osztrák állampolgár volt, majdnem
egy évig elhúzódott az örökbefogadási eljárás. Ingének
több ajánlást is fel kellett mutatnia. Barátok és
ismerősök igazolták, hogy alkalmasnak tartják az
örökbefogadásra.

Jennifer és a vele egykorú gyerekek szemében az

adoptálás valami bonyolult és elvont dolog volt. Az
egyik fiú megpróbálta kimondani a szót, nem nagyon
sikerült neki: „Akkor most téged adobáltak…
Apportáltak…?” Inge Sieber egy alkalommal azt
magyarázta Jennifernek, hogy ő nem szülhette volna
meg, hiszen Manuel csak fél évvel idősebb. Amire
Jennifer a maga gyermeki logikájával így reagált: „Akkor
jó, hogy adoptáltál, különben meg se születtem volna.”

Monika Göth még majdnem három éven keresztül

rendszeresen küldött Jennifernek leveleket és
ajándékokat, ám Sieberék ezeknek csak egy részét
adták oda a kislánynak. Monika Göth egyszer, miután
régóta nem hallott felőlük, levélben megkérdezte, nem
gond-e, ha időnként jelentkezik, és hogy továbbra is
küldheti-e Jennifernek a leveleket és az ajándékokat.
Inge és Gerhard azt válaszolta, hogy inkább ne
jelentkezzen egy darabig, mert Jennifer össze van
zavarodva, hogy két családja van, várják meg, amíg egy
kicsit nagyobb lesz.

Ezután Monika Göth nem jelentkezett többé.

Inge Sieber erről annyit mondott, neki és a férjének

meg sem fordult a fejében, hogy ugyanúgy
megmaradjon a kapcsolat a vér szerinti anyával, mint
az örökbefogadás előtt. „Úgy gondoltuk, az a legjobb
Jennynek, ha egyértelműen elvágjuk a szálakat. Azon a
napon, amikor hivatalosan örökbe fogadtuk, világossá
vált számunkra, hogy ő most már a mi gyerekünk.”

Attól fogva Siebernek hívtak. A másodikos

füzeteimre más családnevet kellett írnom, mint
elsőben. De az anyám továbbra is az enyém maradt.

A nevelőszüleim úgy gondolták, az lesz a legjobb,

ha úgy tesznek, mintha a saját gyerekük lennék.
Mintha mindig is az lettem volna.

Csakhogy a mi közös történetünk csak hároméves

koromban kezdődött. Göthként érkeztem meg
hozzájuk, őket pedig Siebernek hívták.

Az örökbefogadás után pedig úgy tettek, mintha

anyám soha nem is létezett volna.

Hirtelen szakadt meg vele a kapcsolat. Már nem

telefonált, nem vitt el magával. Mi történt vele?
Megfeledkezett rólam?

A nevelőszüleim hallgattak. És senki nem

bátorított, hogy beszéljek. Éppen ellenkezőleg: Inge
és Gerhard láthatóan örült, hogy én is hallgatok.

Annyira akarták, hogy normális család legyünk.

Nem mertem kérdezni. Bizonytalan voltam, hogy

szabad-e egyáltalán. Lehet, hogy kétségbe vonom a
szülőségüket, ha rákérdezek? Hiszen hozzájuk
akartam tartozni. Amikor megkérdezték tőlem,
akarom-e, hogy örökbe fogadjanak, igent mondtam.

Annyira akartam egy normális családot.

Szinte az összes gyerekkori fényképen nevetek:

az olaszországi tengerparton, félig a homokba ásva;
síelés közben a bátyáimmal; fagyival a kezemben az
Oktoberfesten.

Mégis tudom, hogy ezek a szép, derűs fotók nem

árulják el a teljes igazságot a gyerekkoromról.

Kezdettől világos volt számomra, hogy más

vagyok. Más, mint Inge és Gerhard, más, mint a
testvéreim, más, mint a többi gyerek. Ehhez elég volt
egy pillantást vetnem a tükörbe.

Inge és Gerhard úgy emlegetett: „a lányunk”.

Tudom, hogy jót akartak, de nekem gyakran
kellemetlen volt. Aki ezt meghallotta, csak állt tátott
szájjal, engem bámult, és szinte le lehetett olvasni az
arcokról a kérdést: Az meg hogy lehet? Én meg úgy
tettem, mintha nem venném észre a csodálkozó
pillantásokat.

A gyerekkori fotók, amiket annyira szeretek, két

világos bőrű és egy sötét bőrű gyereket ábrázolnak.

Előfordult, hogy az utcán utánam kiabáltak a

gyerekek: „Néger fiú!” Mivel magas voltam és rövid
hajú, azt hitték, hogy fiú vagyok. Ilyenkor
védekezésképpen visszaszóltam: „Nem, én félvér
kislány vagyok.” A születésnapi zsúrokon azon
drukkoltam, hogy senki ne nézzen rám, amikor a
négercsók nevű édességet osztogatják.

Az óvodában én voltam az egyetlen sötét bőrű

gyerek. Aztán az alsó tagozatban már találkoztam
lányokkal, akik hozzám hasonlóan néztek ki.
Testvérpár volt, az apjuk fekete, az anyjuk fehér.
Pont úgy, mint az én esetemben. De azt
semmiképpen nem akartam, hogy emiatt
összeboronáljanak minket. A szünetekben kerültem
a társaságukat.

Később, a gimnáziumban volt még két sötét bőrű,

örökbe fogadott gyerek. Velük talán tudtam volna
kezdeni valamit. De csak hétköznapi dolgokról
beszélgettünk. Túlságosan belém vésődött a
hallgatás parancsa.

A férjem egyszer megkérdezte, nem akarunk-e mi

is nevelőszülők lenni. Nem tudom, lenne-e hozzá
merszem. Ha megtenném, tudatosan választanék
sötét bőrű gyereket, hogy hasonlítson a két
sajátomra. És akkor nem lenne neki gond, hogy nem
illik közénk.

A nevelőszüleim idealisták voltak. Nem törődtek

a külsőségekkel, egyszerűen csak esélyt akartak adni
egy gyereknek. Az első házaspár, amelyiket a
gyámhivatal elküldött hozzám az otthonba, azért
nem vállalt, mert túl nagy voltam. Ilyesmi Inge és
Gerhard számára elképzelhetetlen lett volna.
 Anyunak és apunak hívtam őket, akárcsak a
testvéreim. Akkoriban még könnyen jöttek a számra
ezek a szavak, maguktól értetődtek. Később
azonban, amikor anya lettem, elkezdtem „Inge
nagyinak” és „Gerhard nagypapának” szólítani őket.
Valahogy megfelelőbbnek éreztem. Imádták a
nagyszülőszerepet, azonnal és tökéletesen beleélték
magukat az új helyzetükbe.

Azóta, hogy megtaláltam az anyámról szóló

könyvet, már sosem hívtam őket anyunak és apunak.
Fontosnak éreztem, hogy különbséget tegyek
közöttük és a vér szerinti szüleim között.

Gyerekkoromban képtelen voltam elfogulatlanul

kimondani azt a szó, hogy „adoptálás”. Valami testi
hiba miatti műtétre asszociáltam róla. Mivel soha
nem beszéltünk róla, nem volt világos, hogy mit
jelent, mindenesetre volt benne valami kellemetlen.
Az adoptációs okmányhoz bármikor
hozzáférhettem, ott volt az íróasztalfiókban a többi
fontos dokumentum között. De beszélni soha nem
beszéltünk róla a családban.

Az örökbefogadásom tabutéma volt.

Még a bátyáimmal se beszéltem anyámról, pedig

a lehető legszorosabban kötődtünk egymáshoz
Matthiasszal és Manuellel. Ők voltak a bátyáim, és
kész. Velük önmagam lehettem.

Nekik könnyebb dolguk volt, mint a

nevelőszüleimnek. Nem kellett pótolniuk a vér
szerinti szülőket, nem voltak konkurensei
anyámnak.

Nagy a nyomás a nevelő- és örökbe fogadó

szülőkön. Ugyanúgy kell teljesíteniük, mint a vér
szerinti szülőknek. Azonnal anyává és apává kell
válniuk. Csakhogy egy ilyen szerepbe belenőni –
ehhez idő kell. Eleinte talán a részvét érzése el is
nyomja a szülői érzést. A felnőtt részvétet érez az
oltalomra szoruló kis lény iránt, aki egyszer csak ott
van a házában. És csak azután, fokozatosan ismeri
meg a gyerek személyiségét. És ha minden jól megy,
ezek az emberek – a vér szerinti család és a
befogadott védenc – egy családdá nőnek össze.

Nevelőszüleim szeretete nem volt magától

értetődő. És én féltem, hogy újra elveszítem őket.

Inge és Gerhard nem győzték hangsúlyozni, hogy

egyformán szeretnek mindhármunkat. De én nem
hiszem, hogy ez lehetséges. Minden gyereket lehet
szeretni, de különbözőképpen.
 Jennifer Teege kirándulás közben, Matthias nevű testvérével

*
Manuel, a fiatalabb fivér azt mondja, soha nem úgy
nézett Jenniferre, mint fogadott testvérükre: „Ő a
húgom. Jenny velünk volt, amióta az eszemet tudom.”

Matthias emlékszik rá, hogy beszéltek az

örökbefogadásról. „De csak mint múltbeli eseményről –
teszi hozzá. – Ez és ez történt az otthonban, aztán
érkezett Jenny a családunkba. Arról soha nem volt szó,
milyen érzés ez Jennynek vagy hogy mi van az anyjával.”

Összességében kerülték az örökbefogadás témáját,

Matthias szerint azért, mert az olyan lett volna, mintha
kétségbe vonnák a testvérek közötti egyenlőséget. „Ez
afféle dogma volt nálunk: mindhármunkkal egyformán
bánnak, mindhármunknak mindenből ugyanannyi jár s
a többi. Csak később vettem észre, hogy nem is így
volt.” Valójában ugyanis a szülőknek több gondjuk volt
Jenniferrel. „Vele gyakrabban veszekedtek. Ennek
részben az volt az oka, hogy Jenny lány volt, és anyánk
kettős mércével mért, Jennyvel szemben kevésbé volt
toleráns. Másfelől Jenny is gyakran rosszalkodott,
provokálta a szüleinket a viselkedésével.”

Inge Sieber észrevette a saját édesanyján, a „bécsi

mamán”, hogy miközben teljesen elfogadta Jennifert,
mindig kissé tartózkodóbban viselkedik vele, mint a vér
szerinti unokáival.

Neki magának pedig azért voltak nehézségei

Jeniferrel, mert az új kislánnyal egy új, az övétől
különböző személyiség került a családba. „Én inkább
félénk típus vagyok, Jenny viszont temperamentumos
és öntudatos. Én azt akartam, hogy pontosan érjen
haza, ő viszont követelte magának a szabadságot. Sokat
harcoltunk egymással.”

Kilenc- vagy tízévesen egy cukrászdában eltüntettem

a nadrágzsebemben két marcipánmalacot. Az egyik
eladónő észrevette, és a vevők füle hallatára rám
förmedt, hogy mégis mit képzelek. Vissza kellett
tennem a malacokat. A nevelőszüleim nem tudtak
meg semmit.

Néhány hónappal később a szupermarketben egy

csomag minicsokoládét tettem el. Átjutottam a
pénztáron, szaladtam a kijárat felé – egyenesen egy
nagydarab férfi karjaiba. Az áruházi detektív volt.
Egy külön helyiségbe kísért, ahol ki kellett ürítenem
a zsebeimet. Előkerült a csokoládé. A detektív
először a nevelőszüleimet hívta, aztán a rendőrséget.
Már láttam magamat a fogdában, bilinccsel a
kezemen. Egy idő után megérkezett Inge. Döbbent
arccal, lesújtva beszélt a rendőrökkel, elnézést kért
az áruházi detektívtől. A hazaúton egyikünk sem
szólalt meg. Amikor Gerhard hazaért az irodából, a
nappaliba parancsoltak, és alapos fejmosást kaptam.
Szent fogadalmat kellett tennem, hogy soha többé
nem lopok.

Szorongva feküdtem le este. Attól féltem, hogy

visszavisznek az otthonba. Mint minden gyerek,
akiről lemondtak a szülei, én is traumát hordoztam
magamban: az értéktelenség érzését. A saját szüleim
nem találtak eléggé szeretetre méltónak ahhoz, hogy
megtartsanak.

A nevelőszüleim mindent megtettek, tökéletes

szülők akartak lenni. De attól a félelemtől nem
tudtak megszabadítani, hogy megint egyedül
maradok. Azt hittem, újra meg újra ki kell
érdemelnem új szüleim szeretetét. Hiányzott
belőlem az ősbizalom.

Egyszer azt álmodtam, hogy a bátyáimmal

osztozunk egy őszibarackon. A két fiúnak a barack
két fele jutott, nekem a mag.

Ez volt az alapérzésem: nem fogom tudni elérni

azt, ami a bátyáimnak eleve adott.
 A nevelőszüleim erősen teljesítményorientáltak
voltak. Korán egyértelművé tették számunkra, hogy
a szorgalom és a jó érdemjegy fontos. Matthiasszal
negyedikes korában elvégeztettek egy
intelligenciatesztet. Kitűnő eredményt ért el, Inge és
Gerhard büszke volt rá.

Manuel az osztálytársam volt, ő is a legjobb

tanulók közé tartozott, minden dolgozata ötös volt.

Az én teljesítményem inkább közepes volt.

Hosszú évekig azt hittem, ez azt jelenti, hogy nem
vagyok intelligens.

Tíz- vagy tizenegy éves lehettem, amikor egyszer

bementem a nevelőszüleim hálószobájába, és a
szekrényükben turkáltam. Nem voltak otthon, én
pedig abban reménykedtem, hogy ott rejtegetik a
karácsonyi ajándékokat.

Ajándék helyett egy üdvözlőkártyát találtam meg

egy kis aranyláncot függővel. A kártyán ez állt:
„Szeretettel üdvözöl Monika és a kis Charlotte.” A kis
Charlotte nem lehetett más, mint a féltestvérem, aki
az után született, hogy anyám örökbe adott
Ingééknek.

Nem vontam kérdőre a nevelőszüleimet. Ahhoz

túlságosan szégyelltem magam, amiért a
szekrényükben kotorásztam.

De legalább tudtam, hogy anyám nem feledkezett

meg rólam.
 Tizenkét vagy tizenhárom éves koromban
valamiért veszekedtünk a nevelőszüleimmel, és
dühömben azt követeltem, mondják meg, hol lakik
az anyám, mert találkozni akarok vele. Ők erre
közölték, hogy meg kell várnom, amíg betöltöm a
tizenhatot. A törvény szerint csak akkor leszek
jogosult rá, hogy megtudjam az anyám címét és
felvegyem vele a kapcsolatot.

*
A hetvenes években általános gyakorlat volt, hogy a
nevelőszülők elvágták a kapcsolatot a vér szerinti
szülőkkel.

Csak később, fokozatosan épült be a köztudatba az

a felismerés, hogy jobban segíti a gyerek fejlődését, ha
nyíltan és őszintén kezeljük a múltját. Minden
gyereknek joga van hozzá, hogy megtudja, honnan
származik: ez benne van az ENSZ gyermekjogi
egyezményében is.

Most már az az ajánlás, hogy a gyerekeket

kiskorukban felvilágosítsuk örökbefogadásuk
hátteréről. Ajánlott például eltenni egy albumot a vér
szerinti szülők fényképeivel. Az örökbe fogadó szülők
próbáljanak minél többet megtudni a gyerek
előtörténetéről. Ebben proaktívnak kell lenniük, mert
sok gyerek nem mer kérdezni.

Most már a pszichológusok is egyértelműbben

jelzik, hogy milyen gondokkal jár az örökbefogadás.
Kutatások bizonyítják: az örökbe fogadott gyerek
gyakran érzi úgy, hogy nem szeretik, tele van
kételyekkel önmagával szemben, tanulási és
figyelemzavarokkal küzd, ugyanakkor erős benne a
késztetés, hogy felhívja magára a figyelmet. Kapcsolati
nehézségektől a súlyos depresszióig sok pszichés
problémával néznek szembe, és gyakrabban szorulnak
pszichiátriai kezelésre.

Örökbe fogadó szüleiket is kemény próbáknak vetik

alá. Meg akarnak bizonyosodni afelől, hogy akkor is
szeretik őket, ha rosszul viselkednek. Különösen a
pubertás nehezíti meg az örökbe fogadott gyerek és új
szülei kapcsolatát.

Soha nem vágtam Gerhard és Inge fejéhez azt a

mondatot, amely az örökbe fogadott gyerekekre
jellemző: „Nem is ti vagytok az igazi szüleim, ti nem
mondhatjátok meg, mit csináljak!” Eszembe se jutott
volna ilyesmi, hiszen hálás voltam nekik. Magukhoz
vettek, új életet, jövőt ajándékoztak nekem.

De kamaszkoromra határozottan éreztem, hogy

már nem akarok csupán hálás lenni.

Az Inge és Gerhard elleni lázadásom mögött

mindig ott volt az anyámra vonatkozó kérdés. Hogy
ki vagyok én valójában.

Új családomban az étkezőasztalnál mindenkinek

megvolt a maga helye. Én baloldalt ültem, az
ablaknál, amelynek a párkányán a cserepes virágok
álltak. És nemcsak a helyek, de a szerepek is ki
voltak osztva. Manuel, a szőke, vékony gyerek volt
mindig mindenben a legjobb, a legintelligensebb,
ugyanakkor könnyen kezelhető és barátságos.
Szorosan a nyomában Matthias, aki szintén nagyon
jó tanuló volt, nyugodt és okos, de eggyel
kiszámíthatatlanabb, mint a diplomatikus Manuel.

Az enyém volt a kis vadóc szerepe. Ha étkezés

közben politikáról vagy kultúráról beszélgettek, én
tüntetően elfordultam, ásítoztam.

Csernobil, hidegháború: ezek voltak a nyolcvanas

évek fő témái. Ingét és Gerhardot erősen
foglalkoztatta a politika. Inge tagja volt a „Nők a
békéért” mozgalomnak. A fegyverkezés elleni
tüntetésekre az egész család kivonult. Gerhard, aki
korábban az SPD híve volt, elkezdett a Zöldekre
szavazni. Mindenki buzgón takarékoskodott az
energiával, gondosan szortírozta a szemetet. Csak én
nem voltam hajlandó kiöblíteni a
joghurtospoharamat.

Matthiast a gimnáziumban, ahová én is jártam,

diákszóvivőnek választották. Sokkal elkötelezettebb
volt nálam. Saját készítésű röplapokat osztogatott, és
transzparenst is gyártott: egy pirossal áthúzott
Pershing rakéta volt rajta.

Manuelt is foglalkoztatta a környezetvédelem,

később geoökológiát tanult az egyetemen. Közös
gyerekszobánk ajtajára ragasztotta az
„Atomenergia? Kösz, nem” feliratú matricát.
 Később mindhárman külön szobát kaptunk. Az
enyémnek égre nyíló tetőablaka volt. Az ablak alá
toltam a matracomat, hogy nézhessem a felhőket.
Sokat olvastam, órákat töltöttem könyvek
társaságában, visszahúzódtam a saját külön
világomba.

Az én szobám volt a „teázó” is, a bátyáim átjártak

hozzám klubdélutánozni. Ilyenkor egy táblát
akasztottunk ki az ajtóra, amelyre kiírtuk, hogy
„Megbeszélés”, és órákig beszélgettünk azokról a
dolgokról, amelyeket Ingével és Gerharddal nem
lehetett megtárgyalni: a szerelmi kudarcainkról, a
barátságainkról, az álmainkról és a félelmeinkről.

Ebben az időszakban, ha anyámra gondoltam,

csak a jó oldalára emlékeztem, a kellemetlen
dolgokat elfojtottam magamban. Esténként, amikor
már ágyban feküdtem, megpróbáltam felidézni,
hogy néz ki. Hosszú, sötét haját idéztem fel
magamban, és arról álmodoztam, hogy egy napon
ott áll az ajtó előtt, átölel és megsimogat. Azután
elvisz magával, szép és drága holmikat vásárol
nekem, és olyan dolgokat enged, amiket a
nevelőszüleim nem. Például hogy kisminkeljem
magam, hogy Barbie babával játsszam vagy hogy
selyemharisnyát hordjak.

Korán el akartam hagyni a családomat, el

akartam menni Németországból. Nem voltunk
normális család, és nekem úgy tűnt, ezt rajtam kívül
senki nem hajlandó észrevenni. Tizenhat évesen
utaztam el először egyedül a nyári szünetben. Az
egyik barátnőmmel Interrail-jegyet váltottunk.
Vonattal és hajóval beutaztuk fél Európát, jártunk
Párizsban, Rómában, Formenterában.

A fiatalkorom gondtalanabb volt, mint a

gyerekkorom. Egyre ritkábban gondoltam anyámra,
nem tépelődtem annyit. Matthiasszal közös mottónk
volt: „Carpe diem”, élvezd a napot. Sok barátom volt,
majdnem minden este eljártam valahová, többnyire
buliba. Hétvégente a Felhőkarcoló nevű diszkóban
dolgoztam. A földszinti bejáratnál ellenőrzés volt,
alaposan megnéztek minket. Ha bejutottunk, lifttel
lehetett fölmenni a legfelső emeletre, ahonnan
kilátás nyílt egész Schwabingra. Középen nyitható
tető volt, nyáron a vendégek a szabad ég alatt
táncoltak. Tizennyolc éves voltam, pultoztam, és
nagyon menőnek gondoltam magam meg mindenkit
körülöttem. Munkaidőben nem ihattunk, de
dohányozhattunk. Úgy füstöltem, mint egy
gyárkémény.

Húszéves voltam, már letettem az érettségit,

amikor egy napon telefonált egy Charlotte nevű lány.
Nem voltam otthon, Matthias beszélt vele. „Veled
akart beszélni, valami Charlotte.” Azonnal eszembe
jutott a kártya, amit a szüleim szekrényében
találtam. „Szeretettel üdvözöl Monika és a kis
Charlotte.”

A féltestvérem. Az a lány, aki bizonyos

értelemben az én helyemre állt. Anyám akkor adott
örökbe, amikor vele terhes lett. Én mentem, ő jött.
Utánaszámoltam, tizennégy éves lehetett.

Visszahívtam. Fiatal, kedves hang. Charlotte azt

mondta, nemsokára Münchenbe jön, az apjához.
Hagenhez, aki verte az anyámat. A mai napig kísért
az álmaimban. Charlottétól megtudtam, hogy anyám
időközben elvált tőle.

Másnap estére beszéltünk meg találkozót egy

kávézóba. Félhosszú, világosszőke hajú lány
nadrágban és pólóban. Sokáig beszélgettünk.
Elmondta, hogyan nőtt fel, aztán megkérdezte: „És
milyen az új családod? Aranyosak?”

Azt is elmondta, hogyan talált rám. Véletlenül

megtalálta anyánk terhességi könyvét. A „korábbi
terhességek” rovatban ott van, hogy megszülettem,
és a nevem. Charlotte azonnal az anyjához szaladt.
„Ki az a Jennifer?” Anyánk azt hazudta, hogy
meghaltam, de Charlotte nem hitte el neki, tovább
faggatózott. Végül anyánk bevallotta, hogy nem
haltam meg, csak örökbe adott.

Elárulta a húgomnak a családnevemet is,

Charlotte így talált meg engem és a bátyáimat a
telefonkönyvben. Külön számunk volt, mert
rengeteget lógtunk a telefonon.

Spontán úgy döntöttünk Charlottéval, hogy

másnap is találkozunk. Starnbergbe mentünk,
körbesétáltuk a tavat. Sütött a nap, az egész délutánt
együtt töltöttük. Furcsa érzés volt, hogy a semmiből
hirtelen lett a húgom, de jó is volt. Ugyanakkor végig
azt éreztem, hogy valami nincs rendben vele.

Néhány nappal az után, hogy megismerkedtem

Charlottéval, anyám felhívta a nevelőszüleimet.
Találkozót kért tőlünk, lehetőleg Waldtruderingben.
Ez már sok volt nekem. Annyi év után miért nem
kettesben akar találkozni velem? Azt javasoltam,
hogy először csak Ingével és Gerharddal találkozzon.
Utána egy belvárosi kávézóban fogom várni.

*
1991-ben, amikor újra találkozott Jenniferrel, Monika
Göth már régen külön élt a férjétől, Hagentől. A férfi
utoljára pisztollyal fenyegette, mire a nő azonnal
értesítette a rendőrséget.

Monika Göth az egyik müncheni egyetemi kar

titkárságán dolgozott, ott ismerkedett meg a második
férjével, Dieterrel. Egészen más volt, mint az első férje:
nyugodt, jóságos, kedves. „Főnyeremény”, mondta róla
Monika. Miután összeházasodtak, fölvette Dieter
családnevét, és a későbbiekben ezt az új nevet
használta a nyilvánosság előtt is. Dieter vidéken kapott
állást, és Monikával meg a kis Charlottéval együtt egy
kis bajorországi faluba költöztek.

Charlotte korán drogozni kezdett. Kamaszkorára

heroinfüggő lett, évekig küzdött a
szenvedélybetegséggel.

A Sieberékkel való találkozásra Monika Dietert is

magával vitte. Inge és Gerhard Sieber a kertben, az
almafa alatt terített a délutáni kávéhoz. Matthiasszal
együtt fogadták Monikát és a férjét.

Inge Sieber ezúttal barátságosabbnak és

közvetlenebbnek látta Jennifer édesanyját. „Nagyon
kedves volt, azt mondta, őt is igazán örökbe
fogadhattam volna, akkor jobban alakult volna az élete.
Örültem és meghatódtam.” Matthias ugyanakkor kissé
görcsös, távolságtartó beszélgetésre emlékszik. Szerinte
Jennifer édesanyja nagyon ideges volt.

Azután Inge Sieber így szólt Monikához: „Indulnia

kell, a lányunk már várja magát.”

Régóta várakoztam a Wiener Platzon lévő

kávézóban. Belépett egy nő egy férfi társaságában.
Alig ismertem rá: félhosszú, hullámos haját
sötétszőkére festette. Tizenöt évvel korábban
találkoztam vele utoljára, akkor hosszú, sötét haja
volt, az jobban tetszett.

Egyenesen felém tartott. Felálltam. Bizonytalan

mozdulattal fogtunk kezet. Csalódott voltam, hogy
magával hozta a második férjét. Miért nem egyedül
jött? Négyszemközt szerettem volna beszélni vele.

Mégis örültem, hogy ennyi idő után

viszontláthatom. Sokat beszéltem, igyekeztem jó
benyomást kelteni. Meséltem az érettségiről, hogy
nemrég jöttem vissza Franciaországból, és
hamarosan meglátogatom egy barátnőmet
Izraelben. Anyám nem szólt ezekre semmit.
 Szűkszavú volt, magáról alig beszélt. Én pedig
nem mertem föltenni neki azokat a kérdéseket,
amelyek igazán fontosak voltak: Miért adtál örökbe?
Miért nem találkozhattam veled és a
nagyanyámmal? Hogyan halt meg Irene?

Rengeteg időt elvesztegettünk. Csak ültünk ott

egymással szemben, és hatalmasra nőtt köztünk a
távolság.

Kimért kézfogással búcsúztunk.

Reméltem, hogy újra találkozunk, de anyám nem

hívott. Se egy hét múlva, se egy hónap múlva, se egy
év múlva.

Én sem jelentkeztem. Nem tudatos döntés volt.

Egyszerűen arra számítottam, hogy majd ő hív. Végül
is ő az anyám. Charlottét sem hívtam, mert ő még
mindig anyánkkal lakott.

Évekkel ez után a kávézóbeli találkozás után az

első terapeutám díványán feküdtem, aki depresszió
miatt kezelt. Anyámról kérdezett. A fejemben szinte
hallhatóan surrogni kezdett a mozigép, lepergett
előttem az utolsó találkozásunk. Akkor végre
rájöttem, hogy nem akar kapcsolatban maradni
velem, és nem számíthatok rá, hogy jelentkezik.

Az a kézfogás a kávézóban nem ideiglenes búcsú

volt. Nem arról volt szó, hogy elfelejtett felhívni,
hanem hogy nem akart. De miért? Ennyire keveset
értem neki? Hónapokig düh és gyász között
hánykódtam. De a legrosszabb a tehetetlenség volt.
 A depressziós időszakokban voltak napok,
amikor csak ültem mozdulatlanul, térdemen a
fotóalbum a kora gyerekkori képeimmel. Próbáltam
felidézni, amit csak lehetett. Ingéhez és Gerhardhoz
fordultam a kérdéseimmel. Azokkal a kérdésekkel,
amelyeket sokkal korábban kellett volna feltennem.
Milyen volt, amikor anyámmal találkoztam? Hogyan
üdvözöltem őt? Átöleltem-e őt búcsúzóul, volt-e
köztünk valami gyöngédségféle? Ismerték-e az
erőszakos férjét? Ingét és Gerhardot láthatóan
meglepte, hogy éppen most, ennyi év után hozom fel
ezt a témát. Azt mondták, nem tudnak
visszaemlékezni rá, hogy volt-e közöttünk gyengéd
érintkezés anyámmal. És Hagennel soha nem
találkoztak.

Hosszú évekre egyedül maradtam a

kérdéseimmel. Időnként felvetődött bennem, hogy
megkeresem anyámat, de aztán mégsem tettem meg.

Amikor végre mégis írok neki, majd telefonálunk,

Charlotte iránt is érdeklődöm. Anyám megadja a
telefonszámát. Felhívom Charlottét, találkozót
beszélünk meg. Megint előbb látom a húgomat, mint
az anyámat.

Meglep, hogy Charlotte milyen csinos. Hosszú

haját kibontva viseli, szép ívű a szája. Alig hagytak
rajta nyomot a nehéz évek. Megint ugyanaz a
témánk: az ő gyerekkora, az én gyerekkorom, a
közös anyánk. Az a benyomásom, hogy a beszélgetés
nyomán Charlottéban felelevenednek olyan emlékek
is, amelyeket inkább elfojtana. Annak idején, amikor
Hasenberglben jártam, én is láttam, hogy romokban
hever anyám és Hagen házassága. Charlotte az egész
gyerekkorát velük töltötte, végignézte az összes
veszekedést.

Látom rajta, hogy megviseli a beszélgetés,

sajnálom őt. Örülök neki, hogy újra látom, de nem
tudom, neki is jó-e. Túl sokat kérdezek? Vagy túl
sokat beszélek saját magamról, a külföldi
tanulmányaimról, az utazásaimról – mindarról az
esélyről, ami neki nem adatott meg? Nem akarok
fájdalmat okozni a húgomnak.

És megint elfog a harag anyám iránt. Miért nem

védte meg Charlottét? De elhatároztam magamban,
hogy nem fogok haragudni. Nyíltan, minden
elfogultság nélkül akarok odaállni anyám elé.

Jó lett volna, ha van közöttünk valami eleven

kapcsolat. Az életünk külön zajlott, de mégiscsak ő
az anyám, ezt a köteléket nem lehet elvágni. A
családi titok terhét nekem is cipelnem kellett.

Jennifer Teege hamar rájött, hogy a nagyapja gyilkos

volt. Az édesanyjának hosszú évekre volt szüksége
ehhez a felismeréshez.

Anyja öngyilkossága 1983-ban megváltoztatta

Monika Göthnek az Amon Göthről alkotott képét. „Addig
folyton az apám ellen beszéltem. Irene halálakor
hirtelen az volt az érzésem, hogy a védelmembe kell
vennem, hiszen nem maradt senki, aki ezt megtette
volna. Végre el akartam fogadni Amont, hogy Irene is
békére leljen”, idézi fel a szavait a róla szóló könyv.

1994-ben érkezett meg a német mozikba a Schindler

listája. Monika Göth nem tudta végignézni.
Valahányszor az Amon Göthöt alakító Ralph Fiennes
elővette a pisztolyát, arra gondolt: Hagyd abba, hagyd
már abba!

Utána Monika Göth napokig ki sem kelt az ágyból. A

férje orvost hívott, aki megállapította, hogy
idegösszeomlása van.

Monika Göth elhatározta, hogy mindent pontosan

tudni akar. Levéltárakban kutatott, többször is elutazott
Krakkóba, Auschwitzba. Płaszówi túlélőkkel is
találkozott. Pontosabban egyszer lopva,
szégyenérzettel, bűntudattal és bizonytalansággal telve
megjelent egy találkozójukon. Néhányan a túlélők közül
azt mondták, rosszul érzik magukat a jelenlétében, nem
bírják elviselni, mert annyira hasonlít az apjára.

Monika Göth egyszer így fogalmazott az apja

tetteivel kapcsolatban: „Mindent elhiszek, amit
mondanak, de nem tudok ezzel együtt élni. Apámat
háromszor akasztották fel, anyám öngyilkos lett.
Valahogy nekem is meg kell húznom a vonalat, hogy
eddig, és ne tovább.”

Monika Göth afféle nyilvános terápiát folytatott,

csak éppen nem pszichológus vezetésével. Matthias
Kessler dokumentumfilmes volt az, aki egy hosszú,
fájdalmas interjúban szembesítette apja tetteivel.
Ebből született „Az apámat szeretnem kell, nem?”című
könyv, amelyet Jennifer Teege 2008 nyarán egy
hamburgi könyvtárban megtalált.

James Moll filmje Monika Göth és Helen Rosenzweig

találkozásáról 2006-ban készült. Mindkét nő sírt,
amikor találkoztak Płaszówban, de a találkozást
félreértések uralták. Monika Göth még mindig azokat a
mondatokat ismételgette, amelyekkel felnőtt. Azt
mondta Helen Rosenzweignek, hogy Amon Göth csak
azért ölte meg az embereket, mert fertőző betegségük
volt. Helen Rosenzweig döbbenten szakította félbe.
„Monika, nagyon kérem, hagyja ezt abba, azonnal
hagyja abba!” Az Inheritance című filmet „Gyilkos apák”
címmel 2008-ban sugározta először a német televízió,
egy nappal azután, hogy Jennifer Teege megtalálta az
anyjáról szóló könyvet.

Monika Göth később megbánta, ahogyan James Moll

kamerája előtt viselkedett. „Soha többé nem
próbálnám megvédeni Amont. Csöndben maradnék, és
hallgatnám, mit mond Helen.”

Monika Göth a negyvenes évei közepén letette az

érettségit, később latin nyelvből vizsgázott, és óhéberül
is tanult. Szereti az izraeli zenét, szinte az összes
alapművet elolvasta a holokausztról. Nemsokára
hetvenéves lesz, de még mindig harcol a múlt árnyaival,
minden egyes nap.

*
Néhány óra múlva találkozom az anyámmal.

Az odaúton nagyon feszült vagyok. Minden

vágyam, hogy elmúljon ez a családi átok, és béke
legyen végre.

A férjem elkísér, de a találkozásnál nem lesz ott, a

hotelszobában vár rám. Anyám is a férje nélkül
érkezik.

Ezúttal határozott kívánságom, hogy kettesben

legyünk. Anya és lánya.

Zöldellő rétek és birkanyájak mellett haladunk a

bajor kisváros felé.

Annak a szállodának az éttermébe beszéltük meg

a találkozót, ahol a férjemmel szobát vettünk ki.
Leülök, várok. A megbeszélt időre nem érkezik meg.
Eleinte nem aggódom, kihasználom az időt arra,
hogy összeszedjem magam. Aztán ahogy telik az idő,
egyre nyugtalanabbá válok. Kimegyek, körülnézek.
Végül csak befut: dugóba került. Örülök, hogy
mégiscsak eljött.

Ezúttal nem érzem olyan idegennek és távolinak,

mint legutóbbi találkozásunkkor abban a müncheni
kávézóban, amikor húszéves voltam. Hiszen közben
megnéztem a filmet.

Beszélgetünk a kisvárosról, ahol él. Könnyű,

ártalmatlan téma. Aztán hosszan néz, majd közli,
hogy a nagyanyámra, Irenére emlékeztetem.
Ahogyan öltözködöm. A cipőhöz illő táska. Úgy
hangzik, mint egy szemrehányás.

Beszélni kezd a nagymamámról, közben többször

is szóba hozza Amon Göthöt. Mintha nem is a
régmúltban történt volna, hogy lágerparancsnok
volt Płaszówban. Mintha csak tegnap történt volna,
hogy nagyanyám öngyilkos lett. Anyám ki is mondja,
hogy együtt él a halottaival.

Egyszer azt mondta egy interjúban, hogy amikor

rosszat gondol Amon Göthről, úgy érzi, elárulja az
anyját, Irenét, akinek Göth volt élete nagy szerelme.
Úgy gondolja, lojálisnak kell lennie az anyjával – és
ez az Amon Göth iránti lojalitást is magában foglalja.
Ez pedig szörnyű belső konfliktust idéz elő benne.

Talán ez a különbség a második és a harmadik

generáció között, anyám és énközöttem: én fejben
sokkal szabadabb vagyok. Tudok szeretettel
gondolni a nagyanyámra, ugyanakkor elítélni Amon
Göthöt és azt, hogy a nagyanyám vele élt.

A legszívesebben alaposan megráznám anyámat,

és azt kiabálnám: „Te most élsz! Velem beszélgess!
Ne folyton a szüleidről beszélj! Gondolj magadra és
rám! Előrenézz, ne mindig csak vissza!”

Sok nácileszármazott könyvét olvastam.

Megértettem, hogy anyám sorsa nem egyedi, hanem
tipikus képviselője a nácik gyerekeinek, a második
nemzedéknek. Sok náci háborús bűnös gyereke
szenvedett egy életen át a családja történetétől. És
sokuknak a saját családja is tönkrement.

Megkönnyebbülök attól, hogy ezt így tudom látni.

Anyám nem azért mondott le rólam, mert velem lett
volna baj. Hanem azért, mert éppen elég dolga volt
saját magával.

A nemzetiszocialista korszak feldolgozása mindig

családi dráma is.

A nácik gyerekei ellentétes érzések között

hánykolódnak. Egyfelől bagatellizálják az apák tetteit
és idealizálják őket, másfelől határtalanul gyűlölik őket,
ami gyakran öngyűlöletbe csap át. Mindannyiukban
közös az, hogy képtelenek szabadulni a múlttól.

Gudrun Burwitz, Heinrich Himmler lánya aktívan

részt vett a neonáci mozgalomban. Adományokat
gyűjtött az egykori náci bűnösöknek. Wolf-Rüdiger
Hess, Hitler helyettesének, Rudolf Hessnek a fia egész
életét azzal töltötte, hogy megpróbálta rehabilitáltatni
az apját. Büszkén írta neki a börtönbe, hogy második
unokája „a Führer születésnapján” jött a világra.

A másik véglet Bettina Göring, a Luftwaffe

főnökének, Hermann Göringnek az unokahúga, aki
sterilizáltatta magát, „nehogy még egy ilyen
szörnyeteget, egy újabb Göringet szüljek”. Tanja Hetzer
történész arról számolt be, hogy interjúzásai során más
náciutódokkal is találkozott, férfiakkal és nőkkel
egyaránt, akik sterilizáltatták magukat vagy
szándékosan gyerektelenek maradtak. Hetzer
megállapítja: „Ily módon él tovább az »értékes« és
»értéktelen« élet közti különbségtétel náci ideológiája
a második és a harmadik nemzedékben, az utódok
önagressziójában: ők magukat érzik értéktelennek
ahhoz, hogy továbbadják az életet.”

Niklas Frank, Hans Franknak, Hitler lengyelországi

helytartójának fia mind a mai napig egy hulla fotóját
hordja magával a levéltárcájában. A kép apját ábrázolja
kitörött nyakkal, miután bűneiért felakasztották. Niklas
Frank azt mondogatta, hogy ő minden este újra és újra
felakasztja gondolatban a szüleit, mert ezt érdemlik. Az
apa című könyvében így ír: „Még mindig úgy érzem
magam, mintha marionettbábu lennék, amelynek a
zsinórjait apám tartja a kezében.”

Testvéréről, Brigittéről pedig így írt: „Apánkba halt

bele.” Niklas Frank testvére, Brigitte öngyilkosságot
követett el negyvenhat éves korában – ugyanannyi
idősen, mint amennyi az apjuk volt, amikor kivégezték.

Sok náci leszármazottja élete végéig nem tud

megszabadulni az apa rémképétől.

Sokféle módon lehet elhatárolódni ezektől az

apáktól. Karl-Otto Saur, Albert Speer bizalmasának
azonos nevű fia mindig kicsit hagyta lenőni a haját –
utalva ezzel apja mindig kifogástalanul borotvált
tarkójára. Monika Göth pedig óhéberül tanult.

*
Bettina Göring most Új-Mexikóban él. Már csak
angolul beszél, és elvált férje nevét viseli. Érthető, ha
nem akarja, hogy Göringnek hívják, de az, hogy
sterilizáltatta magát, rossz üzenet. Nincs olyan, hogy
náci gén.

Niklas Franknak a szüleiről írott könyveit – Az

apa és Az én német anyám – nem tudtam
végigolvasni. Fontos dokumentumok, de nem
tetszettek. Nem is a szüleiről szólnak, hanem arról,
hogy ő hogyan szenved az apja és az anyja miatt.
Minden egyes sora egy dühös kiáltás, tele gyűlölettel
és öngyűlölettel. Csakhogy ez a gyűlölet nem vezet
sehová.

A múltban ragadás nem segít az áldozatokon, és

nem segíti a nemzetiszocialista korszak elemzését és
feldolgozását sem.

Ezek a nácileszármazottak végső soron csupán

elbújnak a túldimenzionált apafigura mögött. A
múltjukon keresztül határozzák meg magukat. De
kik ők, ha kilépnek az apák és anyák árnyékából? Mi
marad akkor, mit jelképeznek ők maguk?

Małgorzata, a tolmács, aki elkísért nagyapám

villájába, Niklas Frankot és anyámat is körbevezette
ugyanott.

Niklas Frank számára is a szülei jelentik élete

nagy témáját, ebben hasonlít anyámra. Anyám
kevésbé agresszív, mint ő. De érzem, hogy anyám is
azt hiszi, nincs joga saját élethez és boldogsághoz.
 Anyám is azt hitte, hogy neki kell vezekelnie
nagyapám tettei miatt és nagyanyám néma
cinkossága miatt.

De ha folyton ostorozzuk, átkozzuk magunkat, az

megbetegít. És a szenvedést, amit önmaguknak
okozunk a családtörténetünk miatt, a gyerekeinknek
is továbbadjuk.

Izraelben láttam ezt a holokauszt túlélőin. A saját

fájdalmukba temetkeztek, és félelmeiket
továbbadták a következő nemzedéknek. A trauma,
amit egy holokauszttúlélő gyereke átél, egészen más,
mint az, amit a tettesek gyerekei élnek át, de a
szenvedés továbbörökítése hasonlóan működik.

Tudom, hogy nem akarok úgy élni, mint anyám: a

múlt foglyaként, Amon Göth árnyékában.

Helyesnek tartom, hogy a gyerekek nemzedéke,

Niklas Frank vagy éppen az anyám, iskolákat látogat,
és ott a szüleiről beszél. De ez nem az én utam. Én
csak az izraeli barátaimnak és az ő gyerekeiknek
szeretném egyszer elmesélni a családom történetét.
Velük akarom megosztani a sorsomat.

Szeretnék emelt fővel járni. Normális életet élni.

Nincs átörökített bűn. Mindenkinek joga van saját
életúthoz.

A náci bűnösök harmadik generációja többnyire

tisztábban és higgadtabban látja a családtörténetét,
mint a gyerekek nemzedéke, és nem ringatja magát
illúziókba velük kapcsolatban.

A második nemzedék még vezekelt a szülők

bűneiért, a harmadik nemzedék, az unokáké már fel
tudja dolgozni a történteket. Elemzik az ezerszer hallott
családi legendákat, utánaolvasnak, kiderítik, mi igaz,
mit ferdítettek el és mit hallgattak el a felmenőik.

Mert a nagyszülők tettei – és főleg a hallgatás, ami

ezeket a tetteket övezi – mind a mai napig hatással
vannak a családokra. Még nincs megírva „a
nemzetiszocializmus mélyreható következménye és
mentalitástörténete”, írja Wolfgang Benz.

A történészek ezzel a jelenséggel kapcsolatban

„családi hallgatáskartellt” emlegetnek. Katrin Himmler,
Heinrich Himmler SS-főnök unokahúga
„gondolatfogságnak” nevezte azoknak a
féligazságoknak az összességét, amelyek a családban
nemzedékről nemzedékre öröklődtek. Önálló kutatásba
kezdett, és kimutatta, hogy a család több tagja is
hasznot húzott Himmler magas státuszából és részben
támogatták megsemmisítő politikáját – például Katrin
Himmler nagyapja, Heinrich Himmler testvére is.

Mások az unokák nemzedékéből amellett érvelnek,

hogy tekintsük elmúltnak a múltat. Ferdinand von
Schirach a Der Spiegel magazinban megjelent
publicisztikájában határozott gesztussal zárta le
nagyapjának, az összes náci ifjúsági szervezet élén álló
Reichsjugendführer Baldur von Schirachnak a
történetét:

„A nagyapám bűne a nagyapám bűne. A Legfelsőbb

Szövetségi Bíróság kimondja, bűn az, amivel egy
embert közvetlenül meg lehet vádolni. (…) Engem
jobban érdekel a mi mai világunk. Én a háború utáni
igazságszolgáltatásról írok: a Szövetségi Köztársaság
bíráiról, akik rettenetes ítéleteket hoztak. Azokról a
bírákról írok, akik minden egyes gyilkosságért
mindössze öt perc szabadságvesztésre ítélték a náci
bűnösöket (…) Azt hisszük, biztonságban vagyunk, ám
ennek az ellenkezője igaz: bármikor újra elveszíthetjük
a szabadságunkat. És azzal mindent elveszítenénk. Ez
itt és most a mi életünk, és a mi felelősségünk is. (…)
»Az vagy, aki vagy.« Ez az én egyetlen feleletem a
nagyapámat firtató kérdésekre. Hosszú idő telt el, mire
ki tudtam mondani.”

Nem hiszem, hogy teljesen meg lehet szabadulni a

múlttól. Akarjuk vagy sem, tovább él és dolgozik
bennünk, utódokban.

Sok náciutód életrajzát tanulmányoztam. A

harmadik generáció már nem tagadja a Harmadik
Birodalomban történteket, világosan megnevezi,
akként hívja, ami volt. Mégis, ezeknek az
elbeszéléseknek egy részéből hiányzik valami. Az
emberek tűnnek el a tények mögött. Nem tudok
azonosulni velük. Gyakran érzem, hogy ezek az
utódok úgy számolnak le a családtörténetükkel, hogy
az egész elméleti síkon történik.

Miközben az elődök bűneivel foglalkozni nem

akadémiai foglalatosság. Ezek a bűnök családokat
tettek tönkre.

A múlt az én gyerekeimben is tovább fog

dolgozni. Az én két fiam még kicsi. Néhány év múlva
talán elmennek az osztályukkal a moziba, és
megnézik a Schindler listája című filmet. És az lenne
a jó, ha nekik már nem kellene szégyenkezniük
miatta, hanem nyíltan beszélhetnének arról, hogy
nekik miként van közük a történethez.

Azt hiszem, csak akkor tudunk megbirkózni a

múlttal, és akkor tudjuk előbb vagy utóbb magunk
mögött hagyni, ha nyíltan beszélünk róla. Mert aki
úgy érzi, rejtegetnie kell az identitását, az
belebetegszik.

Ezért rázott meg annyira, amikor rájöttem, mit

rejtegetett előlem anyám. Hagyta, hogy én is együtt
éljek a családi titokkal, amely az ő egész gyerek- és
fiatalkorát, az egész életét beárnyékolta. Túl későn
tudtam meg.

Bárcsak rájönne, hogy mit okozott nekem.

Bárcsak átérezné, micsoda mélységes szomorúság
kísérte végig az életemet mostanáig, és mekkora
megkönnyebbülés lenne mindenkinek, ha ismerné a
vér szerinti családja történetét.
 Már több mint két órája beszélgetünk – de még
mindig nem magunkról. Óvatosan megpróbálom
eltéríteni őt a holokauszttémától, és a
gyerekkoromról kérdezem.

Anyám elmondja, hogy amikor terhes lett velem,

visszaköltözött Irenéhez. A két nő úgy tervezte, hogy
felnőhetnék velük egy fedél alatt. A gyermekotthont
csak átmeneti megoldásnak tervezték.

Ám amikor megszülettem, anyámnak nehezére

esett kötődni hozzám. Ellentétben nagyanyámmal,
aki azonnal imádott, és gyakran hangoztatta,
mennyire jó és könnyen kezelhető kisunoka vagyok.
Soha nem sírtam, nem nyafogtam. Nagyanyám
imádott sétálni vagy bevásárolni velem, meséli
anyám. Irene amúgy is feltűnő jelenség volt, és
kapóra jött neki a fekete bőrű unoka. Úgy
mutogatott, mint egy néger babát. Tetszett neki az
egzotikum. Lulu, a transzvesztita, nagyanyám
albérlője is büszkén tologatott az Englischer
Gartenben.

Most először tudom meg azt is, hogy miért hívnak

Jennifernek. Valójában három keresztnevem van:
Jennifer Annette Susanne. A Jennifer az amerikai
megszállóknak köszönhető. Anyámnak tetszett az
angolszász beütés a nevemben.

Az Annette nagyanyám javaslata volt: nagyon

szépnek találta ezt a nevet.
 A Susanne nevet a płaszówi Susanna emlékére
kaptam. Mivel nagyapám mindkét szobalányát
Helennek hívták, Helen Hirschet Lenának hívta,
Helen Rosenzweiget pedig Susannának.

Nagyanyám a háború után gyakran emlegette a

płaszówi cselédeket. Anyám gyerekkorában azt hitte,
hogy „Lena” és „Susanna” afféle fogadott rokonok
voltak. Csak jóval később tudta meg, hogy a
nagyapám villájában töltött idő életük
legborzalmasabb időszaka volt.

Vagyis részben egy holokauszttúlélőről kaptam a

nevem. Arról az asszonyról, akinek a találkozását
anyámmal olyan figyelmesen, többször is
megnéztem a dokumentumfilmen, és akinek a sorsa
annyira meghatott.

Az örökbeadásról is kérdezem anyámat. Azt

mondja, akkor fordult meg először a fejében, amikor
azt mondtam, azt akarom, hogy engem is úgy
hívjanak, mint a bátyáimat. Megbeszélte
nagyanyámmal, aki azt mondta: „Persze, miért is ne,
voltam a családnál, jó benyomást tettek rám.”

Anyám számára az örökbeadás eleinte puszta

formalitás volt. Azt hitte, így kevesebb lesz a
bürokrácia, megkönnyíti a dolgomat, Sieberék dolgát
is. Csak utóbb vált világossá előtte, hogy ezzel
elveszítette a jogát a kapcsolattartásra. Dühös és
csalódott volt.
 Amikor megtudta, hogy nem találkozhat velem,
időnként elment a házunk előtt, néha a
nagyanyámmal együtt.

Nézte a takaros, tágas házat, amelyben laktam, és

arra gondolt: Jól van ez így. Többet nem kívánhatsz.

És megbékélt az örökbeadással.

Anyám csak azt látta, ami kívülről bárki számára

látható volt: a házat, a kertet, a középosztályhoz
tartozás jeleit. Hogy bennem mi zajlott, az nem jutott
el hozzá.

És most sem látja. Nem kérdezi, hogy éreztem

magam az új családomnál. Hogy mi hiányzott. Hogy
ő hiányzott-e.

Számára, úgy tűnik, egyértelmű, hogy az

örökbeadás volt a legjobb forgatókönyv.
Képeskönyvbe illő gyerekkorom volt.

Úgy gondolja, jobb nem is történhetett volna

velem, mint hogy nem kellett többé a Göth nevet és
vele a családtörténet terhét viselnem. Még mindig
nem érti, hogy a nem tudás volt a nagyobb teher.

Majdnem négy órán át beszélgetünk. Elmeséli,

hogy óhéberül kezdett tanulni, de nem akarja tudni,
milyen volt Izrael.

Próbálom beleképzelni magam a helyébe,

óvatosan és megértően viselkedni, nem túl sokat
kérdezni, nem túl sokat elvárni. Most én vagyok az
anya, és ő a gyerek. Úgy érzem, rajtam a sor, hogy
oltalmat és segítséget adjak.

Meghívott minket, a férjemet és engem, vacsorára

magukhoz. Egy erdő közelében van a házuk, a
környező házak – inkább tanyák – elszórtan állnak
ezen a környéken. Szép a kert, látszik rajta, hogy
anyám szívesen tevékenykedik ott.

Amikor megérkezünk, anyám és Dieter még a

tűzhelynél áll, készítik a vacsorát. A konyhában
megiszunk együtt egy pohár bort. Azután leülünk az
étkezőasztalhoz, és beszélgetni kezdünk. A férjem
most látja először anyámat. Neki is feltűnik, hogy a
legtöbbet a szüleiről beszél.

Anyám elmondja, hogy egyszer megkérdezte

Irenét: Miért nem az Oskar Schindler az apja, miért
az Amon. Mire Irene így válaszolt: Ha Oskar lenne az
apád és nem Amon, akkor te nem is lennél.

Anyám ezúttal is megjegyzi, hogy hasonlítok

Irenére, de ezúttal jóindulatúan cseng a hangja.
Fotókat vesz elő nagyanyámról, nézegetjük őket.
Egyszer csak megszólal: „Válassz egyet.” Kiválasztok
egy olyan fotót, amely oldalnézetből mutatja Irenét.
Azon úgy néz ki, amilyennek emlékszem rá: elegáns,
mégis természetes. Vállát lazán megkötött kendő
borítja.

Anyám nekem adja a fotót. Azután átnyújt egy kis

szivardobozt. Benne nagyanyám kedvenc arany
karperece. „Ezt neked adom”, mondja anyám.
Azonnal megtetszik az egyszerű ékszer, mégis
tanácstalanul forgatom a kezemben. Nem akarok
semmit, amit a lágerből raboltak, amit áldozatok
aranyfogaiból készítettek. Amikor megtudom, hogy a
karperec még a dédanyámé volt, elfogadom. És
örülök a gesztusnak.

Ahogyan elfogadom azt is, hogy anyám szinte

kizárólag a múltról beszél. Úgy gondolom, ez a
találkozás még csak a kezdet.

Érkezéskor kezet fogtunk. Búcsúzáskor

megöleljük egymást.

Most már van egy anyám.

*
Jennifer Teege mosolyogva beszél a látogatásról, amit
az édesanyjánál tett. Csuklóján a nagyanyja karperecét
viseli.

Matthias Sieber szerint „miután találkozott az

anyjával, Jenny számára a vér szerinti családja került
előtérbe. És egyúttal zárójelbe tette az örökbe fogadó
családjával töltött éveket.”

Inge Sieber úgy élte meg ezt az időszakot, mint

„Jennifer második leválását a kamaszkor után: miután
találkozott az anyjával, rendkívül kritikus lett velünk
szemben. Kemény volt ez a férjemnek is, nekem is.”
Ingének már az is fájdalmas volt, hogy Jennifer, miután
megtalálta az anyjáról szóló könyvet, hirtelen a
keresztnevén kezdte szólítani az addig megszokott
„anyu” helyett. „Olyan volt, mint egy pofon.” Hozzátette:
csak olykor-olykor szólja el magát Jennifer és szólítja
véletlenül anyunak.

A második találkozás előtt – ezúttal az édesanyjával

és Charlottéval – Jennifer ismét Waldtruderingben száll
meg, a nevelőszüleinél.

Gerhard megmutatja a kertet Jennifer két kisfiának.

Két „életfát” ültetett nekik: egy gingkót Claudiusnak és
egy almafát Linusnak. Amikor odaérnek a fákhoz, Linus
megszólal: „Nagypapa, mindjárt találkozunk anyu
anyujával!”

Aztán Jennifer és a családja elindul. Inge és Gerhard

integetnek utánuk.

Örömmel várom a második találkozást anyámmal,

Charlottéval, a férjemmel és a gyerekeinkkel.
Nagypénteki családi összejövetel. És amikor
kimondom, hogy „a családom”, hitelesnek érzem.

Bárcsak könnyedebben mozognánk ezekben a

kapcsolatokban. Remélem, túljutunk azon a ponton,
hogy csak a múltunk feldolgozásával, a
nagyszüleinkkel legyünk elfoglalva. Jó lenne
egyszerűen csak úgy együtt lenni, közös
programokat csinálni.

Egyszer azt mondtam Charlotténak: „Ki tudja, egy

napon talán mindannyian együtt ülünk a
karácsonyfa alatt.” Nem hiszem, hogy így lesz. A
nevelőszüleim és a fogadott testvéreim mindig
megmaradnak nekem. De azért jó lenne, ha anyám
és Charlotte is része lenne az életemnek.

Anyám komoly esélyt kapott most: annyi év után

visszakaphatja a lányát.

Érdekes élmény volt kettesben beszélgetni vele,

sok mindent megtudtam róla és a nagyanyámról. Be
tudom illeszteni a hiányzó puzzle-darabokat az
életrajzomba.

Volt, amit már korábban tudtam róla a könyvből,

de most belépett a történetébe egy újabb szereplő:
én. Nagyon bántott, hogy meg sem említett a
könyvben. Azt mondja, az én védelmemben tett így,
hogy ne zavarja össze az új életemet.

Ő nem az a kétkedő típus, ahhoz túlságosan is a

saját világában él. Gyakran viselkedik nyersen,
beszél gorombán vagy kategorikusan. De azt hiszem,
ez csak védekezésre szolgáló álarc, ami mögött egy
szeretetre méltó és szeretetre vágyó ember rejtőzik.

Tudom, min ment keresztül. Többször is padlóra

került lelkileg, volt egy borzalmas első házassága –
és most szinte normális életet él. Úgy gondolom,
azért nem engedi közel magához a benyomásokat,
hogy védje a törékeny egyensúlyt.

A férjem leállítja az autót az étterem előtt, ahová

a találkozót megbeszéltük. Kiszállunk. Charlotte
érkezik, kimerültnek látszik. Meglátja az arany
karperecet a csuklómon. Elmondom neki, hogy
anyánk ajándékozta nekem, Irenéé volt. Charlotte
nem szól semmit.

Azután megérkezik anyám is Dieterrel.

Megebédelünk, utána az Englischer Gartenben
sétálunk. Csónakázunk a tavon, elvisszük a
gyerekeket a játszótérre.

Kívülről semmi különös: közös családi program.

Belül erősen érzem a távolságtartást. Szívélyesebbre,
személyesebbre számítottam. Azt reméltem, nem
egy idős hölggyel fogok ismerkedni, hanem az
anyámmal. Az első viszontlátás után azt hittem, hogy
menni fog. Most már realistább vagyok, mert
megéreztem, hogy anyám nem kíván olyan
bensőséges viszonyt kialakítani velem, mint én
ővele. Ennek oka az ő személyiségében rejlik, az
anyaság deficitjében, ami jellemzi őt.

Most negyven vagyok, ő hatvannégy. Bizonyos

dolgokat már nem tehetünk meg együtt. Nem tud
cumisüveget adni a kezembe, nem tud segíteni, hogy
megtegyem az első lépéseimet. Mindazt, amit
elmulasztott, amit mindketten elmulasztottunk, már
nem lehet pótolni.

Négy nappal a nagypénteki családi program után

még egyszer találkozom vele nagyanyám sírjánál.

Én kértem meg rá, hogy mutassa meg Irene

nyugvóhelyét. Én igényeltem, hogy együtt menjünk
oda. A müncheni nagypiacnál találkozunk. Virágot
vásárolok, majd együtt megyünk az Északi temetőbe.
Anyám rendszeresen látogatja a sírt. Úgy tűnik,
békét kötött az édesanyjával.

Belépünk a kapun. Hatalmas ez a temető.

Mindenütt óriási, vén fák. Keskeny sétautak
vezetnek a parcellákhoz. Irene az édesanyjával,
Agnes Kalderrel együtt van eltemetve. Szép,
egyszerű a sír. Anyámmal árvácskákat ültetünk
köré. Nagyon fontos nekem ez a látogatás. Irene sírja
előtt állva adom elő a kérésemet anyámnak: „Ha
már nem akarsz kapcsolatban lenni velem, csak
mondd meg, elfogadom. De kérlek, búcsúzz el, ne
tűnj el még egyszer úgy, mint gyerekkoromban.”

Néhányszor még beszélünk telefonon. Aztán nem

hallok többet felőle. Csomagot küldök neki,
háromszor is visszajön, „A címzett nem vette át”
felirattal. Amikor felhívom, nem veszi fel senki.
Hagyom, hogy kicsöngjön, hiába.

„Sálom” feliratú tábla fogad Monika Göth lakásának

bejárati ajtaján. „Béke”. De ami itt uralkodik, az minden,
csak nem béke.

Hónapokkal a müncheni Északi temetőben tett

látogatás után Monika a vadszőlővel befuttatott tető
árnyékában ül a teraszon. A férje tortát sütött, kávét
főzött. Meleg késő nyári nap van, még utoljára
kirajzottak a legyek. Monika Göthből ömlik a szó,
közben időnként szórakozottan agyoncsap egy legyet.
Szeszélyesen kanyarognak, kuszálódnak a
történetszálak, ahogy mesél magáról. A történet
centrumában a szülei vannak, „az Amon meg a Ruth”.
Hol nyugodt és mosolygós, hol sziszegve-gyűlölködve
fröcsögi ki magából a dühöt a megnyomorított családja
miatt.

Azt mondja, ő mindig azon volt, hogy megóvja a

lányát, Jennifert, távol tartsa ettől az átkozott Göth-
ügytől.

Monika számára Jennifer elsősorban a nevelőszülők

lánya. Jennifernek van egy fantasztikus anyja, mit akar
most hirtelen őtőle? Szülők azok, akik egy gyereket
felnevelnek.

Nem érti, mit akar tőle ez az idegen ember, aki a

saját, vér szerinti lánya. Miért ragaszkodik makacsul
ahhoz a nézethez, hogy a szörnyű igazság is jobb, mint
a hallgatás, és egy tönkretett család is jobb, mint a
gyökértelenség?

Eleinte nagyon örültek Jennifer hívásának, folytatja

Monika, de a lányuk tempója nagyon különbözik az
övékétől. Úgy érezte, Jennifer nyomást gyakorol rá,
mindenáron össze akarja ragasztani a családot. Mintha
a saját forgatókönyve alapján le kellene forgatni egy
családegyesítésről szóló filmet, ráadásul erőltetett
tempóban. Csakhogy egy kapcsolatnak ennyi év után
időre van szüksége, hogy újraéledjen. És úgy tűnik, a
végén kiderült, hogy már késő, teszi hozzá.

Jennifer Teege ezután újra csak a képernyőn láthatja

viszont az anyját. Monika Göth ismét interjúkat ad: egy
izraeli dokumentumfilmes rábeszéli, hogy mesélje el,
milyen Amon Göth lányának lenni. Monika Göth teljesíti
ezeket a kéréseket, miközben saját bevallása szerint
semmit nem akar jobban, mint hogy végre nyugta
legyen.

Időközben Charlotténak fia született, és Monika

Göth neveli. „Ő az én életem – mondja az unokájáról. –
Megteszem érte mindazt, amit apámért tettem volna,
amikor kisfiú volt.”

Charlotte zsidó nevet választott a fiának, és emellé

adta második keresztnévként a nagyapa nevét. Jennifer
Teege féltestvérének fia viszi tovább az Amon nevet.

Mindig is az volt az érzésem, hogy egy mobil része

vagyok. Mindenkit mindenkivel láthatatlan szálak
kötnek össze. Ha valaki megmozdul, az a többiekre
is áthullámzik. Ebben a mobilban én valahol alul
vagyok, odafönt a főbb figurák mozognak.

A központi alak Amon Göth. Tőle ered minden

rossz. Noha már rég halott, ő áll mindenek felett, ő
mozgatja a háttérből a szálakat. Az örökbeadás által
egy időre kiszabadultam ebből a családi mobilból.
Békés éveim voltak. Mégis része vagyok, része is
maradok ennek a szerkezetnek, és fontos, de
periferikus alakja vagyok.

Az volt az elképzelésem, hogy majd én kibogozom

a szálakat és függetlenítem egymástól a mobil
darabjait, hogy ne rázzák meg a családot újabb és
újabb események.

Talán túl nagy fába vágtam a fejszémet.

Nagyanyám fotója, amit anyámtól kaptam,

ezüstkeretben áll az ablakpárkányon, a gyerekeim és
a barátaim fotói között.

Néha elmegyek Irene sírjához, mécsest gyújtok,

friss virágot teszek a vázába. Nem akarom
átrendezni a sírt. Mit szólna hozzá anyám?
Mégiscsak ő gondozza hosszú évek óta.

Amikor utoljára jártam ott, az elvadult növényzet

benőtte a sírt, de nem mertem megtisztítani.
5. fejezet

Az áldozatok unokái:
izraeli barátaim
Where are you from – Obama family,
he?!

F
J T , 2011

Újra Izraelben vagyok. Végre.

Tel-Aviv nagyobb lett. A bevezető utak kétszer

olyan szélesek, mint régen, új magasházak törnek az
ég felé. A belváros még mindig tele van lerobbant
épülettel, a homlokzatok piszkosak, kikezdte őket a
kipufogógáz és a sós tengeri levegő. Mellettük annál
feltűnőbben ragyognak a frissen renovált házak.

A kicsi, nyugodt Rehov Engelben, az Engel

utcában, pálmák és virágzó bokrok között áll a ház,
ahol húszas éveim elején egy lakóközösségben
laktam. Itt ültem sok-sok évvel ezelőtt a tévé előtt, és
néztem a Schindler listáját.

A napsütés, a sós levegő, a torokhangokkal

tűzdelt héber nyelv: mindez meghitten ismerős. Én
azonban más lettem.

Amikor több mint húsz évvel ezelőtt idejöttem,

hogy meglátogassam a barátnőmet, Noát, fiatal
voltam, kíváncsi és gondtalan. Most Amon Göth
unokájaként térek ide vissza.

Noa miatt jöttem először Izraelbe.

És ő volt az oka annak is, hogy miután

felfedeztem a családom történetét, majdnem három
évig nem merészkedtem vissza.

Párizsban ismerkedtünk össze. 1990-ben

érettségiztem, utána egy évre a francia fővárosba
költöztem. Egy párizsi család gyerekeire vigyáztam,
és bejártam órákra a Sorbonne-ra. Fennmaradó
szabadidőmben pedig rajziskolába jártam és a
felvételi anyagomon dolgoztam: Párizs után grafika
vagy kommunikációs dizájn szakra akartam
felvételizni.

Egy aktrajzoló kurzuson találkoztam először

Noával. Mindketten szorgalmasan próbáltuk
korrekten lerajzolni a modell testarányait. Óra után
a folyosón állva hosszan beszélgettünk.

Tetszett a szavakész stílusa, a humora. Hosszú,

göndör, szőke haja volt és világoszöld szeme. Nyíltan
beszélt magáról és az érzéseiről. Elmondta, hogy
vannak napok, amik valahogy mások, mint a többi.
Ő úgy nevezte őket: camera days. Ismerem az ilyen
napokat, amikor az ember csöndes megfigyelőként
rója az utcákat, és hol eltávolítja, hol közel hozza
magához a dolgokat, mint amikor zoomolunk a
kamerával. Noa képes volt nevet adni ennek a
nehezen kifejezhető érzésnek. Szerettem a találó
megnevezéseit és a különleges látásmódját.

Noa velem egyidős volt, és az apját kísérte el

Párizsba, aki képzőművész volt, és ösztöndíjasként
érkezett a városba. Noa apja télen tetőtől talpig
feketében járt, nyáron viszont kizárólag fehérben.

Az édesanyja jogász volt. Többször is járt

munkaügyben Németországban, többek között
Münchenben is megfordult. Noa kamaszkorában
néha el tudott utazni vele. Amikor
megismerkedtünk, megpróbálta felidézni azt a pár
német szót, amit akkoriban felcsipegetett. Bitte.
Danke. Guten Tag.

Egy szalvétára felírta nekem a héber ábécét.

Csodálkoztam, hogy jobbról balra írják a szavakat.
Noa úgy mesélt Izraelről, mint egy teljesen
hétköznapi országról.

Egy év után eljöttem Párizsból. Nem vettek föl

egyik művészeti főiskolára sem, ezért úgy döntöttem,
meglátogatom Noát Tel-Avivban. „Mikor jössz el
Izraelbe?”, kérdezte Párizsban, amikor
elbúcsúztunk.

A repülőút Münchenből Tel-Avivba négy órán át

tartott. Noa a lakásán várt. Vidáman nyitott ajtót, és
megmutatta a szobáját, ahol nekem is helyet csinált.
Az erkélyen a lakótársa, Anat ült. Noánál valamivel
idősebb, vörösesszőke hajú lány. „Anat, ő Jenny”,
mutatott be neki Noa. Anattal kezet fogtunk, de Noa
máris sürgetni kezdett, hogy induljunk. Azt mondta,
egy egészen különleges helyen akarja megünnepelni
velem a viszontlátást.

Az utcán leintett egy taxit. A tengerparti sétány

mentén haladtunk végig, Tel-Aviv déli része felé
tartottunk. Fél órával később kavicsos úton álltunk
meg. Kiszálltam, körülnéztem: egy meredek szirten
álltunk, alattunk a tenger, előttünk szabadtéri bár,
tele emberrel.

Türkiznek hívták a bárt. A gyepen napozóágyak

és hintaágyak álltak, és közben folyamatosan jöttek-
mentek az emberek. Feltűnt, hogy mennyire
csinosak a nők, majdnem mindegyiküknek hosszú,
göndör, sötét haja volt.

Visszagondolva nehéz megmondanom, mit is

vártam. Az biztos, hogy nem önfeledten vidám
embereket, akik pálmák és tarka napernyők alatt,
hintaágyakban üldögélve, kellemes háttérzenét
hallgatva nézik a tengert.

Az alapján, amit a történelemórákon tanultam és

amit a hírekben láttam-hallottam Izraelről, állandó
készenlétre és valami szükségállapot-félére
számítottam. Izraelről a holokauszt és az intifáda, az
arab–izraeli konfliktus jutott eszembe. Egy
traumatizált népet képzeltem oda, ahol bármikor,
bármelyik sarkon felrobbanhat egy bomba.

Ehelyett egy homokra épített várost találtam,

Bauhaus-stílusú kockaházakat cölöpökön, ahol az
utcákon egyfolytában fúj a sós tengeri szél.

Súlyosságot vártam, és könnyedséget találtam.

Azon a délutánon tudtam: itt akarok maradni,

ebben az országban!

Leültünk Noával a meleg fűbe, és néztük, ahogy

lassan lemegy a nap.

Tel-Aviv azt jelenti: ’tavaszi domb’. 1909-ben zsidó

bevándorlók adták ezt a nevet a helynek, ahol
letelepedtek, a Földközi-tenger partján, a homokdűnék
között.

1933 után sok európai zsidó keresett menedéket

Palesztinában. Saját országot kívántak, mert ott,
ahonnan jöttek, meg akarták ölni a zsidókat.

A menekültek első csoportja még időben

elmenekült Németországból és a német csapatok által
megszállt területekről.

Másoknak nem sikerült megmenekülniük a nácik

karmai közül. Ők a háború után a táborokból érkeztek
Palesztinába, elmondhatatlan szenvedések után, sérült
testtel és lélekkel.

A jeruzsálemi Jad Vasem holokauszt-emlékhely

látogatói elsötétített kiállítótermekben találkozhatnak
a náci bűnök bizonyítékaival. Itt látható többek között
Amon Göth lágerparancsnok fotója. Göth egyenruhában
ül fakó lova hátán. Aki végignézi a koncentrációs
táborok fotóit, képes felfogni a megsemmisítés
mértékét. A kijárat enyhén emelkedik, így jutunk ki a
mostani, napsütötte Izraelbe. A Jad Vasem üzenete: a
holokauszt és Izrael úgy viszonyul egymáshoz, mint a
sötétség a világossághoz. Az új ország a fénybe vezető
út kezdete volt.

1948. május 14-én David Ben Gurion, a cionisták

vezére Tel-Avivban kikiáltotta Izrael Államot. A zsidók
táncoltak örömükben a Dizengoff bulváron.

Izrael megalapításával teljesült a cionisták álma, az

önálló zsidó állam. Csakhogy a cionista mítosz
jelmondata – „Néptelen földet egy föld nélküli népnek”
– nem felelt meg a valóságnak. A zsidók Szentföldjét
akkor arab palesztinok lakták.

Két nép volt tehát, amelynek a nemzeti identitása

ugyanahhoz a területhez kötődött.

Ami az izraelieknek államalapítás, az a

palesztinoknak nakba volt, katasztrófa.

Már 1948. május 14-ének éjszakáján bevonultak

Izraelbe öt arab állam, Egyiptom, Irak, Ciszjordánia,
Libanon és Szíria csapatai, azzal a deklarált céllal, hogy
elpusztítsák az újonnan alapított államot. Ebben az
első arab–izraeli háborúban az izraeliek arattak
győzelmet, jelentősen növelve a területüket. Nagyobb
területet hódítottak meg maguknak, mint amennyit az
ENSZ rendezési terve előírt. Mintegy hétszázezer
palesztin elmenekült az országból vagy elüldözték őket.
Számos palesztin falut elpusztítottak az izraeliek.
 Az államalapításkor kirobbant első háborút az Izrael
és a szomszédos arab államok közötti további katonai
konfliktusok követték.

Izrael Állam története szorosan összefonódik a

palesztinok történetével. Háborúk és merényletek,
erőszakos cselekmények és ellencsapások sorozatából
áll. Objektíven alig, pár sorban pedig egyáltalán nem
lehet elbeszélni.

A közel-keleti konfliktus azért is tűnik

feloldhatatlannak, mert számos konfliktus együttese.
Hiszen nem csupán a területről van szó. Tom Segev
izraeli történész így ír erről: „A viszályokat nemcsak
politikai, stratégiai és gazdasági érdekek és
ellenérdekek szítják, hanem félelem és féltékenység,
hitek és előítéletek, mítoszok és illúziók is.” A vallási
fanatizmus, amit az iszlamista fundamentalisták
éppúgy táplálnak, mint a zsidó ultraortodoxok,
súlyosan megterhel minden vitát az érintett
országokban.

Izrael, ez a kicsi, ma nyolcmillió lakosú ország a

Földközi-tenger partján nem jut nyugvópontra. Kifelé az
arab szomszédokkal harcol, befelé pedig önmagával.
Nincs béke az izraeliek és a palesztinok között – de
nincs béke a szigorúan vallásos és a világi zsidók között
sem.

Az ortodox zsidók és az ország modern, liberális

lakosai folyamatos, elkeseredett harcot vívnak, hogy ki
tematizálja a belpolitikát. Milyen szerepet játszik a
vallás az államban? Hogyan bánjunk a palesztinokkal?
Vonuljanak-e ki az ultraortodox telepesek a megszállt
területekről, vagy maradjanak ott, és építkezzenek,
fiatal izraeli mesterlövészek éjjel-nappal kibiztosított
fegyvereinek oltalma alatt?

1991-ben, amikor Jennifer Teege Tel-Avivba érkezett,

a város már a modern, demokratikus Izrael biztonságos
fészkének számított. Kezdettől fogva itt élnek és
dolgoznak az ország kulturális kreatívjai:
képzőművészek és írók, lemezkiadók,
reklámügynökségek, számítástechnikai cégek. A
baloldaliak és a liberálisok, a melegek és a leszbikusok
imádják a város mindent átható unortodox életérzését.

Az államalapítást követően olyan sok zsidó érkezett

Tel-Avivba, hogy a házak többségét szélsebesen kellett
felhúzni. Ezt megelőzően fiatal európai építészek
körülbelül négyezer épületet terveztek ide Bauhaus-
stílusban, ezt a városrészt hívják most „fehér városnak”.

Most már mintegy négyszázezer ember él Tel-

Avivban, több mint száz nemzet képviselői.

Tel-Aviv az újrakezdés helye, emlékek nélküli város.

Ebben a főváros, Jeruzsálem ellenpólusa: ott minden
kőnek története van, és ott virágzik a vallási
fanatizmus.

Tel-Aviv nem szép és festői, mint Jeruzsálem.

Cserébe fiatal és modern, hangos és hektikus, nyitott a
világra és toleráns. Nyáron bűzlik a kipufogógáztól és a
szeméttől, girhes macskák kutatnak ennivaló után a
tengerparton.

Az izraeliek úgy tartják, hogy a legfontosabb szó,

amit ebben a városban ismerni kell, a lizrom, ami
annyit jelent: ’sodortatni magad az árral’, és arra utal,
hogy Tel-Avivban mindenki ellazulhat, nem kell
megfelelnie senkinek. Azt is mondják, hogy
Jeruzsálemben imádkoznak, Haifában dolgoznak, Tel-
Avivban pedig élnek az emberek.

Főleg a kilencvenes években erősödött fel a város

laza-bulizós imázsa. The Bubble, buborék: így is
emlegették Tel-Aviv bulinegyedét, gondtalan
mindennapjai miatt.

Mindeközben 1987-től elkezdődött az első intifáda,

az izraeli megszállók elleni palesztin felkelés.
Ugyanebben az évben Gázában megalakult a Hamász,
és egyre gyakoribbá váltak a bombatámadások az
országban.

1991 elején, a második Öböl-háború idején az iraki

diktátor, Szaddám Huszein több rakétát is kilövetett
Tel-Avivra és Haifára, noha Izrael hivatalosan nem vett
részt a háborúban. Jennifer Teege barátnője, Noa így
emlékszik vissza erre az időszakra: „Az iraki támadások
idején folyamatos halálfélelemben éltünk. Állandóan
felbőgtek a szirénák, jelezve az újabb közeledő
támadást. A szobám ablakát légmentesen
leragasztottam plasztikfóliával, így is maradt két
hónapig. Felszerelkeztem gázálarccal és több hétre
elegendő ásványvízzel.

Amikor Jennifer Teege Tel-Avivba érkezett, majdnem

egy év telt el az utolsó iraki támadás óta. „Az átélt
rettegés és szörnyűségek után annál inkább élveztük az
életet. Gondtalan időszak volt, az eddigi legboldogabb
az életemben.” A tel-avivi bulikon nyoma sem látszott a
szenvedésnek és a félelemnek.

Izraelben 1992 körül

Másnap már korán reggel talpon voltam. Addig csak

taxiból láttam Tel-Avivot, gyalog is fel akartam
fedezni. Beültem egy kávézóba, és rendeltem egy
pohár frissen facsart narancslét meg egy bagelt. Azt
hittem, ez a jellegzetes izraeli reggeli.

Azután kimentem a parti sétányra, a Tayeletre.

Sokemeletes szállodaépületek sorakoznak a sétány
mentén. Noa, aki nem tudott velem tartani, mert be
kellett mennie az egyetemre, ellátott még egy jó
tanáccsal: „Nézd meg a várost felülről!”

Besurrantam egy négycsillagos szállodába,

beszálltam a liftbe, és fölmentem a legfelső emeletre.
Pompás kilátás fogadott: az egyik oldalon Tel-Aviv
sziluettje, a távolban látszottak az elővárosok, a
másikon a hosszú-hosszú partszakasz és a tenger.

Lementem a partra. Vizes hajú strandolók, futók

jöttek szembe. A kávézókban izraeli slágerek szóltak.
Homokvárat építő gyerekek, a hullámok között
szörfösök… Levettem a cipőmet, és lehuppantam a
forró homokba.

Később elvegyültem a Carmel piac tömegében. Az

árusok fennhangon kínálták a portékájukat:
gyümölcsöt, zöldséget, alsóneműt, hamisított Rolex
órát. A piaccal szemben volt a Seinkin, Noa szerint a
Közel-Kelet legmenőbb utcája, tele kávézóval,
butikkal, lemez- és dizájnerbolttal. A Rothschild
bulváron mentem vissza Noáék lakására: a fasorral
szegélyezett, széles út a legkülönbözőbb életkorú
emberek találkozóhelye volt, sokan boule-t
játszottak vagy politikáról vitatkoztak.
 Úgy éreztem, minden sarkot fel kell fedeznem,
meg kell ismernem az egész országot és benne
minden embert. Jeruzsálemet vártam a legjobban,
hogy végre a saját szememmel láthassam a
Sziklamecset aranykupoláját és az ezüstösen csillogó
al-Aksza-mecsetet. Addig csak könyvekből és szóbeli
beszámolókból ismertem a várost. A tel-avivi
buszpályaudvaron beültem egy közösségi taxiba, egy
serutba.

A koszos ablakon át csak homályosan láttam a

tájat: a kopár hegyek között kis falvakat, és
mindenütt katonákat, katonai kordonokat. Tel-
Avivtól mindössze hetven kilométerre délre húzódik
a Gázai övezet és körülbelül ötven kilométerre
Ciszjordánia. Ekkor tudatosult bennem, milyen kicsi
Izrael. Sokkal kisebb, mint amire számítottam.

Egy órával később megérkeztünk Jeruzsálembe.

A Damaszkuszi kaputól pár méterre állt meg a

taxi, az északi városfalnál. Megálltam a hatalmas
kapuív előtt. A fal tetején gépfegyveres, sisakot és
golyóálló mellényt viselő katonák járkáltak. Amikor
észrevették, hogy kíváncsian nézem őket,
visszabámultak. Gyorsan elfordultam, és beléptem a
kapun az óváros arab részébe. Szűk utcák,
többemeletes, keskeny házak, fedett üzletsorok
fogadtak. Tea- és fűszerillata volt a negyednek. Az
árusok megszólítottak, próbáltak becsalogatni a
boltjukba. Kék iskolai egyenruhás gyerekek
játszottak a házak között. A boltossegédek kézikocsin
friss élelmiszert szállítottak a keskeny utcákon, a
tömeg miatt folyton meg kellett állniuk.

Errefelé nem lehetett ortodox zsidóval találkozni.

A muszlimok nagyjából egymás között éltek. Egészen
más volt a kép keletebbre, a Siratófal közelében:
buzgó, vallásos zsidók futólépésben jöttek szembe
velem. Fekete nadrágot és hosszú kabátot viseltek, a
kabát alól kilógtak az imazsinórok.

A Siratófalnál csodálkoztam a hátrafelé lépkedő

embereken. Később tudtam meg, hogy nem akarnak
hátat fordítani a szentségnek, ezért van, hogy
távozáskor csak a faltól több méterre fordulnak meg.

A férfiak és a nők külön imádkoztak. A férfiak

fekete-fehér csíkos kendőt terítettek le, és törzsükkel
előre-hátra hajladozva mondták az imákat. Kicsivel
odébb, a fal rövidebb, nőknek fenntartott
szakaszánál hangtalanul mozogtak az ajkak.

Odamentem a nőkhöz, és megérintettem a simára

koptatott mészkövet. Zsidó hagyomány az is, hogy
cédulákra írt imákat és üzeneteket dugnak a kövek
réseibe. Nem sokáig törtem a fejem, gyorsan írtam
egy kívánságcédulát, és bedugtam egy résbe. Azután
lassan hátráltam el a faltól. Azt írtam a cédulára,
hogy szeretném, ha lenne egy barátom.

*
Jeruzsálem. A szent város. Három világváros szent
helye, ezért is áll kereszttűzben, jobban, mint a világ
bármely más városa.
 Szorosan egymás mellett léteznek itt az iszlám, a
kereszténység és a zsidóság zarándokhelyei: az al-
Aksza-mecset és a Templomhegyen álló Sziklamecset
Mekka és Medina után a muszlimok legjelentősebb
emlékhelye; a keresztények a Szent Sír templomához
zarándokolnak, ahol a hagyomány szerint Jézust
megfeszítették, majd eltemették; a Siratófal, az utolsó
zsidó templom nyugati fala pedig a zsidók
legjelentősebb kegyhelye.

Kié Jeruzsálem? Kezdettől fogva ez a kérdés állt a

közel-keleti konfliktus középpontjában. A város jogi
státusza tisztázatlan. Valójában két részre van osztva:
egy keleti, elsősorban arabok lakta részre és a zsidók
által lakott nyugati részre.

Szintén osztozniuk kell a városon a vallásosoknak és

a hitetleneknek. Izrael ultraortodox lakosságának
majdnem a fele Jeruzsálemben él. A Meá Seárim negyed
egy 19. századi stetlre emlékeztet. Itt az emberek
jiddisül beszélnek egymás között, ami egy
középfelnémetből eredő dialektus, és amit a németül
tudók nagyjából meg tudnak érteni.

Az ultraortodoxok ráadásul közterületen szigorúan

különválasztják egymástól a nemeket: a buszon például
a nőknek hátul kell ülniük. Az ortodoxok közül sokan
elutasítják Izrael világi államát, a Tóra
tanulmányozásának szentelik az életüket, nem
dolgoznak. Az izraeli ultraortodox családok 60%-a
szegénységben él.
 Az ortodox pároknak többnyire nagyon sok gyerekük
születik. A világi izraeliek aggodalommal figyelik, hogy a
jeruzsálemi iskolákban többségben vannak az ortodox
fiatalok. A szigorúan vallásos zsidók egyre masszívabb
befolyást gyakorolnak az izraeli politikára.

Meá Seárim annyit jelent: ’a száz kapu városa’.

Noával és Anattal szóba került Jeruzsálem vallásos
negyede. Azt mondták, a világi izraeliek kerülik azt a
környéket. Állítólag sábátkor, amikor a vallásos
zsidók pihennek, Meá Seárim lakói kővel dobálták
meg azokat az idegeneket, akik autóval közelítették
meg a negyedet.

Látni akartam, hogy élnek ott az emberek.

Omladozó házak, sötét hátsó udvarok mellett
haladtam el. Az erkélyeken lobogtak a száradó
ruhák.

Jeruzsálem óvárosának is volt valami muzeális

jellege, de egyúttal színes és eleven is volt. Meá
Seárim ezzel szemben sötétnek és fenyegetőnek
hatott. A házakat szorosan egymás mellé építették.
Itt is sok volt a gyerek, de ha rájuk néztem,
lesütötték a szemüket.

A férfiak kalapot vagy prémes sapkát viseltek, a

fejfedő alól kilógó, hosszú halántéktinccsel.

A nőkön bokáig érő szoknya, a szandál szíjai

között látni lehetett a sötét harisnyát. Először
csodálkoztam, hogy mennyire divatos errefelé az
egyenes vonalú frufru, és hogy minden nőnek
ugyanolyan a frizurája. Aztán eszembe jutott, amit
Noa mondott erről: az ortodox nőket rendszerint
nagyon korán férjhez adják, leborotválják a hajukat,
és onnantól közterületen parókát viselnek.

Minden második kereszteződésben többnyelvű

tábla figyelmeztette a turistákat, hogy csak fedett
karral és lábszárral szabad mutatkozni.

Meá Seárimban az emberek rádió, tévé és

internet nélkül élnek. A keskeny, többemeletes házak
homlokzatán plakátok függenek, ezek tájékoztatják a
lakosságot az újdonságokról: az üzletek
nyitvatartásáról, az előadásokról, az esküvőkről.
Akadnak köztük bizarr hírek is, például a rabbik
felszólítása esőért könyörgő közös imára.
Figyelmeztető feliratok is láthatók itt, például hogy
lányok és fiúk nem sétálhatnak együtt a negyed
utcáin.

Hogy lehet így élni, ennyi parancs és tiltás között,

évszázadokkal elmaradva a jelentől?

Noa említette, hogy az egyik barátnője ortodox

férfihoz ment feleségül. „Azóta egy másik bolygón
él”, panaszolta a barátnőm.

A közösségi taxival visszautaztam Tel-Avivba.

Későn értem haza. Az utcák elnéptelenedtek. Péntek
este volt, kezdődött a sábát. Sok lakás ablakában
gyertyák égtek, a családok együtt terítettek a
vacsorához.
 Noa és Anat nem ülte meg a sábátot. Aznap este
sokáig beszélgettem velük. Elmondtam nekik, hogy
szeretnék többet megtudni az országról. Anat azt
ajánlotta, hogy dolgozzam egy ideig kibucban. A
kibucokba a világ minden tájáról érkeznek önkéntes
segítők, koszt és szállás fejében dolgoznak. Ő a
katonai szolgálata idejét az Eilot kibucban töltötte,
Izrael déli részén. Ott ismerkedett meg a barátjával,
Alonnal. Másnap reggel Anat fel is hívta a kibucot, és
elintézett nekem egy helyet.

*
Anat élettársa, Alon az Eilot kibucban nőtt fel. Szülei
1965-ben, néhány héttel a születése után elvitték a
kibuc gyerekházába, ahol nevelőnők vigyáztak rá és a
többi gyerekre. Az édesanyjával délutánonként
találkozott, mielőtt visszatért volna aludni a
gyerekházba. Máig emlékszik rá, mennyire sóvárgott
éjszakánként az anyukája után.

A patriarchális család – apa, anya, gyerekek – a

kibucmozgalom kezdetén túlhaladott modellnek
számított. A gyerekek nevelését erre szakosodott
nevelőnők vették át a szülőktől. A nőknek ugyanúgy
dolgozniuk kellett, mint a férfiaknak. A háztartási
munkákat is kiszervezték: a központi mosodák,
varrodák mellett a konyha és a hozzá tartozó étkező is
az egész kibuc közösségét szolgálta.

A kibuc központi gondolata, hogy az élet a

közösségben zajlik. Az első kibucok alapítói a
szocialista és a cionista eszméket követték. Zsidó
munkásállamot akartak alapítani Izrael földjén.

Az első kibucot több mint száz évvel ezelőtt, a

Genezáreti-tó partján alapították. Azóta körülbelül
kétszáznyolcvan ilyen telep létezik.

Eilot 1962-ben jött létre. Izrael déli csücskében

található, a Negev-sivatag szélén, szakadékokkal
szabdalt hegyláncok kellős közepén, Jordánia és
Egyiptom között.

Ámosz Oz izraeli író huszonöt évig élt egy kibucban.

Tapasztalatait így foglalta össze: „Az alapítók nemcsak a
társadalmi berendezkedést, az osztálytársadalmat is
meg akarták változtatni. Abban reménykedtek, hogy
sikerül forradalmasítaniuk az emberi természetet. Azt
hitték, ha olyan közösséget hoznak létre, amelyben
mindenki ugyanazt eszi, ugyanúgy öltözködik, azonos
intenzitással dolgozik és egyforma az életszínvonala,
akkor megszűnik az önzés, és megszületik az új
embertípus. Aztán kiderült, hogy a gondolat téves.”

Alon nem végzett felsőbb iskolát. Magától értetődő

volt számára, hogy az elemi iskola után a kibuc
valamelyik műhelyében fog dolgozni.

Busszal indultam dél felé. Háromórányi út után a

sofőr megállt a sivatag kellős közepén, leszálltam.
Körülöttem ameddig a szem ellátott, vörös föld.
Elindultam egy emelkedőn, amelynek a tetején a
kibuc volt. Első pillantásra olyan volt, mint egy
nyaralótelep: kétemeletes, egyforma külsejű házak,
közöttük beton gyalogutak és zöldellő gyep.
Mindenütt vadul burjánzó leanderek.

A munkanap reggel hatkor kezdődött. Abban

reménykedtem, hogy fejéshez fognak beosztani,
izgalmasabbnak képzeltem, mint, mondjuk, a
futószalag mellett állva paradicsomot válogatni. De
nem lett belőle semmi. A konyhába rendeltek. Egy
álló napon át ételmaradékot kellett összekotornom a
tányérokról és az edényekről, mielőtt a mosogatóba
kerültek. A második napon mehettem mosogatni.
Hihetetlenül unalmas volt a beláthatatlan
mennyiségű koszos edény rakosgatása, és az járt a
fejemben, biztosan jó helyen vagyok-e itt, ha azt
akarom, hogy minél alaposabb képet kapjak
Izraelről.

A harmadik napon fogtam a cókmókomat, és

elutaztam.

Néhány kilométerre a kibuctól van Izrael

legdélibb városa, az Eilat nevű fürdőhely a Vörös-
tenger partján. Mivel fogytán volt a pénzem,
egyenesen a kikötőbe mentem, mert korábban
hallottam, hogy a hátizsákos turisták, ha le vannak
égve, oda mennek munkát keresni. Éppen egy nagy
vitorlás hajó kötött ki. Odakiáltottam a legénység
egyik tagjának: „Are you looking for some help?” –
„Sorry, we are full”, kiáltott vissza.
 Aztán megláttam, hogy egy széles, vörösre festett
testű turistahajó fut be a kikötőbe. A kormánynál
magas, karcsú, sötét hajú férfi állt. Amikor az utolsó
utas is kiszállt, odamentem hozzá. „Hi, do you need
some help?” A férfi elmosolyodott. „Yes, someone left
this morning.”

Simonnak hívták, és azonnal beleszerettem.

Cserzett volt az arcbőre, világoskék a szeme, sűrű a
szemöldöke. Simon szabra volt – így nevezik azokat
az izraelieket, akik már az országban születtek. Egy
kaktusz gyümölcséről nevezték el őket, amely
kívülről tüskés és kemény, belülről édes és puha.

Simon negyvennyolc éves volt, házasember, és

volt egy kislánya. A fél életét a katonaságnál töltötte.
A Sajetet 13-nál, az izraeli haditengerészet elit
alakulatánál szolgált. Pár évvel a megismerkedésünk
előtt költözött Eilatba, és azzal kereste a kenyerét,
hogy turistákat fuvarozott egy üvegfenekű hajón az
egyiptomi határhoz meg vissza.

Ennek a hajónak a legénységébe kerültem két

másik hátizsákos turistával, egy holland lánnyal és
egy dél-afrikai fiúval együtt. Napközben jegyet
árultam a turistáknak, esténként a fedélzetet
súroltam és vécét pucoltam. Azután kerestem egy
helyet valahol a fedélzeten, elővettem a hőszigetelt
matracomat, kigöngyöltem a hálózsákomat, és a
szabad ég alatt aludtam.
 Simon és én két különböző világból érkeztünk,
mégis hasonlítottunk egymásra. Mindketten
szerettünk egyedül lenni és imádtuk a csendet.
Simon elvitt magával a Negev-sivatagba. Azelőtt
soha nem jártam sivatagban, de azonnal
megszerettem a tájat. Első pillantásra monotonnak
tűnik, hatalmas, kopár semmi. De ebben a
kopárságban rengeteg felfedeznivaló rejtőzik.
Keskeny hasadékokba ereszkedtünk le, Simon
szokatlan sziklaalakzatokat mutatott, és felhívta a
figyelmemet, hogyan változik a kőzet színe egyetlen
nap alatt. Növényeket találtunk a sivatagban, láttunk
kígyókat és skorpiókat.

Eleinte nem zavart, hogy Simon keveset beszél.

Napokig képes lettem volna róni vele a
kilométereket egyetlen szó nélkül.

Életemben először éltem át, hogy valaki olyannak

szeret, amilyen vagyok.

Néhány héttel később aztán felütötte bennem a

fejét a jól ismert nyugtalanság. Van-e jövője ennek a
kapcsolatnak, vagy csak vesztegetem az időmet
Eilatban? Simon nem értette, miért aggódom. Igaz,
együtt lakik a feleségével, mondta, de annak a
házasságnak már régen vége. „Miért nem
maradsz?”, kérdezte. Azt javasolta, hogy költözzünk
össze Eilatban.

Gondolkodási időt kértem, és visszarepültem

Németországba. Lejárt a három hónapos vízumom,
amit beutazáskor kaptam. Münchenben a
nevelőszüleim nem kérdezősködtek, hogy mikor
kezdek végre egyetemre járni. Nyilván észrevették,
hogy úgysem tudnának hatni rám. A barátaim
azonban nyíltan a fejemhez vágták a véleményüket.
Mit akarok huszonegy évesen egy ilyen öreg
embertől? Csak nem apakomplexusom van?

Néhány hétig a Siemensnél dolgoztam, hogy

pénzt keressek, aztán visszarepültem Eilatba.

Simontól időközben elköltözött a felesége. A

kislányuk velünk maradt. Négyéves volt akkor,
csoda szép kislány, hosszú, göndör haja folyton az
arcába hullott. Délelőttönként óvodában volt, a
délutánokat hol az édesanyjával, hol velem töltötte.

Simon a hajón dolgozott. Több önállóságra

vágytam, pénzt akartam keresni. Ígértek munkát a
Méditerranée nevű klubban, de még nem kezdődött
el a szezon. Úgy döntöttem, addig is elkezdek
héberül tanulni. De többnyire öt perc után ráuntam,
letettem a könyveket, és elmentem a strandra vagy a
közeli bevásárlóközpontba.

Esténként, amikor Simon hazajött, a kislány

azonnal a nyakába ugrott. Ő volt nála az első helyen.
Sokáig játszott vele, felolvasott neki, és csak miután
lefektette, rogyott le kimerülten a kanapéra. Egyedül
éreztem magam mellette. Nem így képzeltem el a
közös életünket.
 Egy este, amikor – ugyanúgy, mint a korábbi
estéken – a kanapén ülve vártam rá, kifakadtam.
Szemrehányásokkal árasztottam el, panaszkodtam,
hogy a lánya körül forog a világ, és hozzátettem,
hogy amíg Németországban voltam, megcsaltam őt
egy régi fiúmmal.

Simon higgadtan nézett rám. Aztán azt mondta,

nem az ő viselkedése a probléma és nem is a lánya.
„Nem is tudod, mit akarsz. Miért teszel tönkre
mindent?” Azután hátradőlt. Félelmetes csönd
telepedett közénk.

Néha eszembe jut, hogy ha később találkozom

Simonnal, talán együtt maradtunk volna. De akkor
még túl fiatal voltam. Megmentőt kerestem, nem
társat. És ez túl sok volt neki.

Másnap reggel összecsomagoltam, és

visszamentem Tel-Avivba. Még éjjel, miután
veszekedtünk Simonnal, felhívtam Noát.

Simon nem hívott fel. Öt napot töltöttem Tel-

Avivban, aztán bementem egy utazási irodába, és
foglaltam egy repülőjegyet vissza Németországba.
Este beállítottam az ébresztőórát hajnali fél ötre.

Amikor felébredtem, a szemembe sütött a nap.

Hunyorogtam. Az ágy mellett ott állt becsomagolva a
hátizsákom. A konyhából halk csörömpölés
szűrődött be hozzám. Fölkeltem, kidugtam a fejem
az ajtón. Noa állt a tűzhely mellett, vidáman intett.
Együtt reggeliztünk, majd elmentem egy
nyelviskolába, és a frissen bevándoroltak között én
is beiratkoztam a hébertanfolyamra.

Noa emlékszik, ahogy Jennifer ott állt az ajtóban, sírva,

lábánál a csomagja. „Annyira szerelmes volt Simonba –
és annyira kétségbe volt esve!”

Az elutazás hajnalán megszólalt Jennifer

ébresztőórája. Noa megpróbálta noszogatni, hogy
keljen fel. „De Jenny a másik oldalára fordult, és azt
morogta, hogy álmos.”

Noa nevetve idézi fel azt a reggelt. „Lekéste a

repülőt – és négy évig maradt!” A huszonéves Jennifert
szenvedélyesnek és spontánnak írja le a barátnője.
„Eleinte saját, különbejáratú héber szavakat talált ki
magának. Mennyit nevettünk!”

Sokat lehetett vele nevetni, de nagyon mély

beszélgetéseket is lehetett vele folytatni, meséli Noa.
„Párizsban, amikor megismerkedtünk, azonnal közel
kerültünk egymáshoz. A vele kötött barátságom a
legszokatlanabb az összes közül. Tele van gyönyörű
élménnyel és őrült véletlenekkel. Mondom is neki
mindig: égi jel volt, hogy lekéste a járatát.”

A héber a sémi nyelvek közé tartozik. Az angollal és

a franciával ellentétben nem tudtam kikövetkeztetni
a szavakat a német anyanyelvemmel. Az ulpánban,
vagyis a bevándoroltak nyelviskolájában a tanárnő
igazán mindent bevetett. Képes volt gesztusok és
mimika segítségével elmagyarázni a szavakat. Ha
valaki nem értette a „fekszik” igét, ráfeküdt a tanári
asztalra. Viszonylag hamar kezdtem tudni követni az
egyszerűbb beszélgetéseket, de sokáig nem mertem
megszólalni. Kétségbe ejtett ez a teljesen idegen
nyelv a nehéz nyelvtanával.

Saját szobát kerestem magamnak. Tzahival, egy

színésszel együtt vettünk ki egy háromszobás lakást
az Engel utcában. Tzahi akkor még nem annyira a
szakmájában volt sikeres, mint inkább a nőknél. A
harmincas évei közepén járt, szőke volt, vonzó és
intelligens. Sokan azt hitték, egy pár vagyunk, de
Tzahi olyan volt nekem, mint a bátyám. Gyakran
főztünk együtt, és mosogatás közben ország-várost
játszottunk. A lakótársak cserélődtek mellettünk, de
mi ketten megmaradtunk a lakóközösség kemény
magjának.

Miután elvégeztem a nyelvtanfolyamot,

jelentkeztem a Tel-avivi Egyetemre. Két szakot
jelöltem meg: közel-keleti tanulmányok és afrikai
tanulmányok. Amikor megérkezett a felvételemről
szóló értesítés, nagy kő esett le a szívemről. Addig
bizonytalan volt a jövőm, de most eldőlt: Izraelben
fogok tanulni!

Az előadásokon izraeli diákok között ültem, és a

professzorok mind héberül beszéltek. Eleinte alig
értettem valamit, és sok időt töltöttem azzal, hogy
utánaolvassak a tananyagnak. A zárthelyi
dolgozatokat angolul írhattam. A közel-keleti
tanulmányok részeként arabul tanultam, a Koránból
fordítottam. Gyakran éjfélig ültem a rosszul
megvilágított íróasztalnál a könyveim fölé
görnyedve.

Új barátom lett, Elias. Mögöttem ült arabórán, és

folyton engem bámult. Aztán az egyik szünetben
szóba elegyedtünk, és azonnal remekül megértettük
egymást. Hamarosan kulcsot kapott a lakáshoz.
Próbáltam elfelejteni Simont, de nem ment.

Csekélyke szabadidőmben Noával és Anattal

találkoztam. Ekkorra már Anathoz is szoros barátság
fűzött. Ő valahogy mindig ott volt nekem a maga
csendes, gondoskodó módján. Egyszer a Sínai-
félszigeten jártam, teát ittam a beduinok között a
sivatagban, és összeszedtem egy fertőzést. Izraelben
azonnal kórházba kerültem, több napot kellett ott
töltenem, és miután elbocsátottak, még mindig
gyenge voltam és lázas. Anat eljött hozzám, leült az
ágyam szélére. Aztán fogta magát, és tyúkhúslevest
főzött nekem. Órákig állt a tűzhelynél.

Csodálom Anatot, amiért képes szerényen és

igénytelenül élni. Később beköltözött a szerelméhez,
Alonhoz az eilati kibucba, ahol én csak két napig
bírtam. Most ápolónőként dolgozik. Nem is tudok
elképzelni hozzá illőbb foglalkozást.

*
Anat arról mesél nekem, hogy sokszor órákig
csatangoltak Jenniferrel Tel-Aviv utcáin. „Rengeteget
beszélgettünk. Az izraeli politikáról, az izraeli
férfiakról… Én ezekre a sétákra többnyire a magas talpú
cipőmet vettem fel, mert kicsi vagyok, Jennifer pedig
sudár. Feltűnőek voltunk együtt.” Ha a tengerparton
sétáltak, Jennifert folyton leszólították. „Volt, aki azt
akarta tudni, profi kosárlabdás-e. Mások azt állították,
hogy modellügynökségnek dolgoznak, és próbálták
fűzni, hogy menjen el fotózásra. De minden egyes
alkalommal azt mondta: Nem, én egyetemista vagyok –
idézi fel Anat. – Nem az az aranyos, naiv kislány volt.
Nagyon önálló volt, és úgy tűnt, pontosan tudja, mit
akar. Ezért aztán az emberek szívesen fordultak hozzá a
problémáikkal, gyakran kértek tőle tanácsot,
segítséget.”

Sok időt töltöttem a tel-avivi Goethe Intézetben.

Akkoriban a német újságoknak még nem volt online
változatuk. Kötegekben kölcsönöztem ki a
könyveket, olvastam a holokausztról, a cionizmusról,
a közel-keleti konfliktusról… Egy idő után már
mindenki ismert az intézetben, és félállást ajánlottak
a könyvtárban. Onnantól fogva délelőtt az
intézetben dolgoztam, és délután mentem be az
egyetemre.

Főleg fiatal izraeliek jártak be,

némettanfolyamra. De jöttek idősebbek is:
holokauszttúlélők, akik újra német szót akartak
hallani, németül akartak olvasni. Arról, hogy mit
éltek át, soha nem beszéltek. De láttam a karjukon a
tetovált számokat. Eleinte elfogódott voltam velük,
úgy éreztem, elnézést kell kérnem tőlük, amiért én is
német vagyok.

A bőrszínem jó álca volt. A Goethe Intézet legtöbb

látogatója azt hitte, Amerikából érkeztem, vagy etióp
zsidó vagyok, akik közül akkoriban sokan
vándoroltak be Izraelbe. Csak akkor jöttek rá, mi a
helyzet, amikor megszólaltam németül. Az
egyetemen is, ha megmondtam, hogy német vagyok,
a diáktársaim meglepetten néztek rám: Hogyhogy
Németországból jöttem, hogy kerültem oda?

Néhány holokauszttúlélőnek rossz volt a szeme,

nehezen olvastak. Ha volt egy kis időm, leültem
melléjük, és felolvastam nekik az újságból vagy
valamelyik regényből.

Később, amikor felfedeztem a családom

történetét, örültem, hogy akkor felolvastam ezeknek
az embereknek. Nem bűntudatból segítettem, hanem
csak úgy, mert szívesen tettem. Hiszen akkor még
sejtelmem se volt róla, hogy a nagyapám olyan
embereket gyilkolt halomra, mint ők.

Két idősebb hölgy rendszeres látogatója volt a

könyvtárnak. Kérdezték, milyen szakra járok az
egyetemen, hétköznapi dolgokról csevegtünk. Nem
mertem rákérdezni a történetükre. Úgyhogy csak
beszélgettem velük, meg meséltem a mostani
Németországról, amely szinte mindenben
különbözik attól az országtól, amit ők annak idején
ismertek.

Az egyik rendezvényen szóba elegyedtem egy

tizenhat év körüli izraeli fiúval. Mondta, hogy három
éve tanul németül a gimnáziumban. Dicsértem a
kiejtését. Erre váratlanul közölte velem, hogy szinte
az egész családját koncentrációs táborban ölték meg.
Először zavartan hallgattam, végül tanácstalanul
kiböktem: „A legfontosabb, hogy mi ketten most itt
ülünk, és tudunk beszélgetni.”

Azt hiszem, megérezte a zavaromat, mert

barátságosan rám mosolygott, és gyorsan
megkérdezte, voltam-e már Berlinben, és ismerem-e
a Die toten Hosen nevű punkbandát.

Bizarr volt ez a gyors témaváltás, ugyanakkor

jellemző is a fiatalabb nemzedékre Izraelben.
Számukra Németország egyszerre jelenti a
nemzetiszocializmus korszakát és a jelent. Érdekelte
őket Boris Becker, Helmut Kohl és az újraegyesítés is.
Akkoriban dőlt le a fal Berlinben.

*
Az AMCHA a holokauszttúlélők és családjuk
pszichoszociális segítségére létrejött központ Izraelben.
Nathan Durst pszichológus, a központ
igazgatóhelyettese úgy látja, vannak különbségek az
áldozatok második és harmadik generációja között.
 Az áldozatok gyerekei sok esetben a szülők
hallgatása közepette nőttek fel. „Néhányuk valamelyik
meggyilkolt hozzátartozójáról kapta a nevét, és a szülők
mégsem beszéltek velük nyíltan arról, amit átéltek.
Nem akarták felszakítani a sebeket, ugyanakkor
szégyellték is a megaláztatásukat.” A gyerekek ennek
ellenére érezték, hogy a szüleik szörnyűségeken mentek
keresztül, teszi hozzá Durst. Talán ez az egyik oka
annak, hogy a második nemzedéknek még nehezére
esik foglalkozni a megbékélés gondolatával. „A túlélők
gyerekei gyakran óvakodtak a németektől, gyűlöletet és
bosszúvágyat éreztek irántuk.”

A harmadik nemzedék ezzel szemben

differenciáltabban látja a németeket, és világosan
elkülöníti a múltat a jelentől, folytatja Nathan Durst.
„Sok esetben a túlélők az unokáiknak beszélnek
először a koncentrációs táborban töltött időről, vagyis
azokról az emlékekről, amelyeket oly sokáig eltemettek
magukban. Ez mindig gyógyító hatással van a család
egészére. Azokat a dolgokat, amikről beszélünk,
többnyire könnyebben fel is tudjuk dolgozni.”

Izraelben évente van holokauszt-emléknap. Ilyenkor

az egész országban felbőgnek a szirénák, és két
percre teljesen megáll az élet. Az áldozatokra
emlékeznek. Mindig megindítónak éreztem ezeket a
perceket. Hatalmas erő áradt a csöndes
emlékezésből. Ilyenkor én is ott álltam az izraeliek
között, és úgy éreztem, része vagyok a zsidó gyászoló
közösségnek.

A velem egykorú izraeli barátaim körében sem a

nemzetiségemnek, sem a múltamnak nem volt
jelentősége. Noával olyan hétköznapi témákról
beszélgettünk, mint az egyetem. Barátságunkat az a
könnyedség jellemezte, ami a legtöbb huszonévesét.
Fogadásokat kötöttünk, hogy Tzahi, a jóképű
lakótársam melyik rajongójával bújik ágyba
legközelebb.

Izraeli tartózkodásom elején intenzíven

foglalkoztam a nemzetiszocializmussal. Később az itt
és a most került előtérbe. Egyetemi
tanulmányaimmal egy időben szüntették meg az
apartheidet Dél-Afrikában, és mivel afrikanisztikát is
tanultam, ez lett az egyik legfontosabb témám. A
közel-keleti tanulmányokhoz kapcsolódóan pedig a
közel-keleti konfliktusok kerültek az érdeklődésem
homlokterébe. Rendszeresen utaztam a megszállt
területekre, Ciszjordániába és a Gázai övezetbe.

Kevesen voltunk az egyetemen, akik ezt

megtettük. Én nem csak izraeli professzoroktól
akartam hallani az előadóteremben arról, hogy mi
van a palesztinokkal. Helyben akartam emberekkel
találkozni, hogy reálisan meg tudjam ítélni a
helyzetüket.

Gázába egy barátnőmmel mentem először, aki

egy segélyszervezetnél dolgozott az övezetben.
Emlékszem, mennyire rémülten néztem a szegényes,
félig lerombolt házakat, a törmelékkel borított
utcákat. És mindenütt Jasszer Arafat-plakátok.

A menekülttáborokban elviselhetetlen volt a

helyzet. Azok az emberek évtizedek óta nem
láthatták a szülőházukat, azóta éltek ideiglenes
szálláshelyeken. Rengeteg gyerek szaladgált
körülöttünk, de játszóteret nem láttam, zöld
növényzetet is alig. Mindenütt por és kétségbeesés. A
palesztinok, akikkel ott találkoztam, azt
mondogatták: „Az élet és a halál is Isten kezében
van.” Nem kérdeztem, kinek a bűne mindez. Azt a
szenvedést, amit ott láttam, soha nem felejtem el.

Az alatt a négy év alatt, amit Izraelben töltöttem,

kiéleződött a politikai helyzet. Egy reggel, mint
akkoriban minden hétköznap reggel, egy tel-avivi
megállóban vártam a buszt, a Goethe Intézetbe
igyekeztem. Megállt az 5-ös busz, a várakozók
beszálltak. Én egy másik buszra vártam. Húsz
perccel később, amikor beértem az intézetbe,
tudtam, hogy valaminek történnie kellett. A Goethe
Intézet épülete az Ichilov Kórház mellett volt.
Mentőautók érkeztek száguldva, szirénázva, kék
villogóval. A kollégák mind a tévé előtt álltak, és
nézték a rendkívüli híradást: egy öngyilkos
merénylő felrobbantotta az 5-ös buszt Tel-Aviv
központjában. Vértócsák látszottak a teljesen kiégett
busz körül.
 Gyakran utaztam én is azzal a járattal. Csak ekkor
tudatosult bennem, hogy ebben az országban, ami
nem is a hazám, veszélyben van az életem.

A Dizengoff bulváron végrehajtott buszmerénylet egy

sorozat első akciója volt Tel-Avivban, 1994
októberében. A merénylet megrázta a várost, amely
Izrael toleráns, világra nyitott arcát mutatta; 22 ember
meghalt, 48-an megsérültek.

Ez volt a szélsőséges iszlamista szervezet, a Hamász

első nagy támadása az oslói egyezmény óta. 1993-ban
és 1994-ben Jichák Rabin izraeli miniszterelnök és
Jasszer Arafat, a Palesztin Felszabadítási Szervezet
vezetője megállapodott egymással arról, hogy az izraeli
hadsereg fokozatosan kivonul a Gázai övezetből. A
szerződésben benne foglaltatott a palesztin
önrendelkezés és az erőszakról való lemondás. A
legsúlyosabb kérdésekre azonban – hogy mi lesz az
Izrael által ellenőrzött területek zsidó telepeivel,
Jeruzsálem jövőjével, a palesztin menekültek
visszatérésével – nem tért ki az egyezmény. Csak abban
állapodtak meg, hogy ezeket a kérdéseket később
rendezik.

Rabin, Arafat és az akkori izraeli külügyminiszter,

Simón Peresz 1994-ben Nobel-békedíjat kapott. Rabin a
beszédében azt ígérte, „örökre véget vetnek a száz
esztendeje tartó vérontásnak”.
 Rabint ugyanakkor keményen támadta az izraeli
szélsőjobboldal; a Hamász és a Dzsihád, a két
iszlamista palesztin szervezet pedig
bombatámadásokkal igyekezett akadályozni a
békefolyamatot.

1995. november 4-én egy izraeli radikális jobboldali

aktivista, Jigal Amir egy békedemonstráción lelőtte
Jichák Rabint.

A buszmerényletet további bombatámadások

követték. Onnantól fogva sem Tel-Avivban, sem Izrael
többi részében nem lehetett úgy felszállni egy buszra,
nem lehetett úgy bemenni egy kávézóba, diszkóba,
bevásárlóközpontba, hogy ne kellett volna merénylettől
tartani.

Jichák Rabinnal együtt a remény is meghalt, hogy

béke lesz a Közel-Keleten. És a remény mind a mai
napig nem támadt fel.

A Rabin elleni merényletre nem számítottam.

Gyászolt az egész ország. Izraeli izraelit ölt meg.
Nem kívülről jött a veszély, nem Gázából,
Ciszjordániából vagy Libanonból, hanem a saját
hazájukból. Rabin halála megmutatta, hogy
széjjelszakadt az ország.

Ekkor már én is másképpen néztem Izraelre. A

kezdeti eufóriát mélységes kétely váltotta fel. Egy
állig felfegyverzett országban éltem, körülvéve
ellenséges szomszédokkal. Tudatában voltam annak,
mekkora veszélynek van kitéve ez a nemzet, hogy a
konfliktus mennyire bonyolult és feloldhatatlan, és
mennyire elfogult valamelyik oldal felé mindenki,
aki itt él.

Nem tudom pontosan megmondani, mikor

kezdődtek a depressziós időszakok. Csak arra
emlékszem, hogy egyedül maradtam Tel-Avivban.
Már nem nyitottan és boldogan jártam az utcákat,
hanem szomorúan és zárkózottan. Nem éreztem sem
örömöt, sem kíváncsiságot. Mintha fal emelkedett
volna közém és a környezetem közé.

Mintha valaki a torkomat szorongatná: levegő

után kapkodtam, és folytonos légszomjat éreztem.

Egyre visszahúzódóbb életet éltem, egyedül

akartam lenni. Csak akkor mentem el otthonról, ha
muszáj volt: dolgozni, tanulni vagy könyvtárba.
Noával és Anattal nem beszéltem a gondjaimról.
Nem tudtam volna rendesen elmondani, milyen
állapotban is vagyok.

De mi lelt tulajdonképpen? Objektíven nézve a

dolgot nem volt okom szomorúságra. Honvágy nem
kínzott. Rendszeresen látogattak a barátaim és a
családom. A tanulmányaimról egyértelműen
kiderült, hogy jól választottam: végre olyasmivel
foglalkozhattam, ami igazán érdekelt.

Akármilyen intenzíven törtem a fejem, nem

tudtam magyarázatot adni az állapotomra.
Folyamatosan szemrehányásokat tettem magamnak.
Korábban láttam, hogyan élnek az emberek a
palesztin menekülttáborokban, én pedig jól éltem,
megvolt mindenem. Miért nem tudom megbecsülni,
amim van?, dorgáltam magam. Miért esik
nehezemre ez a könnyű élet?

Egyszer felötlött bennem, hogy a szomorúságom

okát nem itt és most kell keresnem, hanem a
régmúltban.

Alig tudtam koncentrálni a záróvizsgáimra. Csak

tanultam és tanultam, de a fejem mintha egyre
üresebb lett volna.

*
Ez idő tájt látogatta meg Jennifert Izraelben a Seiber
család. Matthias megijedt, amikor meglátta: „Jenny
teljesen kimerült volt. Aggasztott az életmódja. Akkora
vehemenciával, vagy inkább úgy mondanám,
megszállottsággal vetette bele magát a tanulmányaiba,
mintha bizonyítani akarna nekünk valamit.” Matthias
értelmezésében Jennifer meg akarta mutatni a
nevelőszüleinek, mi mindenre képes. „Mintha ő is csak
akkor érne valamit, ha a maximumot teljesítené.”

Noa és Anat is észrevette, hogy Jennifer nincs jól, de

ő nem hagyta, hogy segítsenek neki. „Akármilyen szoros
barátok voltunk – emlékszik vissza Noa –, Jenny a
problémáival többnyire egyedül akart megbirkózni.”

*
Valahogy sikerült letennem a záróvizsgákat,
meghívtam Noát, Anatot és még néhány barátomat
vacsorára, és a vacsora másnapján elutaztam
Izraelből.

Visszamentem Münchenbe, és terápiába

kezdtem. Mellette a Bajor Televízió
szerkesztőségében kezdtem dolgozni. Ott ért az
összeomlás is, nem sokkal a 27. születésnapom után:
éppen a főnökömmel beszéltem, amikor egyszer
csak sírva fakadtam, és képtelen voltam abbahagyni.

Utána napokig feküdtem az ágyban, a takarót a

fejemre húzva. Felhívott egy barátnőm. Felvettem a
telefont, de csak annyit mondtam neki, hogy hívjon
vissza fél év múlva. Senkit nem akartam látni.
Aludni akartam.

Aki még nem volt depressziós, nem tudja

elképzelni, milyen. Azt hihetik, valami olyasmi, mint
amikor valakinek nagyon rossz a hangulata: egy
ideig „rossz passzban van”, aztán javulni kezd az
állapota.

Az enyém nem javult. Mintha egy mélységes

mély, sötét gödörbe estem volna. A légszomj egyre
fenyegetőbb volt, szabályosan levegő után
kapkodtam, időnként már azt hittem, megfulladok. A
mélyponton meg akartam halni. Az öngyilkosság
gondolata soha nem foglalkoztatott komolyan,
inkább abban reménykedtem, hogy egyszer,
miközben átmegyek az úton, elüt egy autó, és véget
ér ez az egész nyomorúság.

Közben diploma utáni képzésre jelentkeztem a

London School of Economicsra, fel is vettek, de
akkori állapotomban képtelen voltam megkezdeni a
tanulmányaimat. Ahelyett, hogy Londonban
tanultam volna, heti három alkalommal terápiába
jártam.

Klasszikus pszichoanalízissel kezdtem. Feküdtem

a kanapén, és beszéltem arról, amit éppen átéltem
vagy ami foglalkoztatott. Gyakran beszéltem a
múltamról is meg az álmaimról.

A müncheni terapeutámnál töltött sok-sok óra

alatt felszínre került az anyám. A gyerekkori érzés,
hogy elhagytak, hogy túladtak rajtam, nem tűnt el,
csak elnyomtam magamban. És hirtelen az apám is
elkezdett érdekelni.

Kisiskolás koromban a gyerekek folyton

kérdezgettek, honnan származom, miért sötét a
bőröm. Ilyenkor azt mondtam nekik, hogy az apám
egy afrikai törzsfőnök, aki elefántháton járja a
dzsungelt. Később azt állítottam, hogy Idi Aminnak,
Uganda rettegett diktátorának a lánya vagyok. Ő volt
az egyetlen afrikai uralkodó, akit akkoriban
ismertem. Azt hittem, ha ilyeneket beszélek, a
többiek rájönnek, hogy nem akarok beszélni erről,
és békén hagynak.
 Amikor érettségi után Párizsba utaztam, napokig
őgyelegtem a Goutte d’Orban, Párizs afrikai
negyedében, a 18. kerületben. A piacon édeskrumplit
és maniókagyökeret lehetett kapni, meg füstölt
csukát, ami úgy nézett ki, mint a kiszáradt gumi.
Mozgóárusok földimogyorót, sült kukoricát kínáltak.
A nők élénk színű, batikolt ruhákban jártak, hátukon
a gyerekükkel, fejükön kosárral. A
fodrászüzletekben fonták a hosszú copfokat. Az
egyik standon a togói zászló lengett.

Afrika hirtelen karnyújtásnyi közelségbe került.

Idegen volt nekem ez a világ, ugyanakkor olyan

érzés kerített hatalmába, mintha hazaérkeznék.
Szerettem az afrikai zene ritmusát, a derűs
színkavalkádot. És ez volt az a hely, ahol végre senki
nem fordult utánam vagy méregetett a szeme
sarkából.

Németországban mi, feketék kisebbségben

vagyunk. Ha szembetalálkozunk az utcán,
biccentünk, köszönünk, pedig nem ismerjük
egymást. A sötét bőrszín összehoz minket.

Párizs afrikai negyedében egy csapásra magától

értetődővé vált a kinézetem. Életemben először úgy
érezhettem, egy vagyok a sok közül.

Sötét bőrömet az apámtól örököltem. Hol élhet

most?, tűnődtem. Ki ő? És ki vagyok én?

Úgy döntöttem, megkeresem apámat, és a

gyámhivatalhoz fordultam. Kiderült, hogy
Németországban él egy faluban.

Pár soros levelet írtam neki. Megkérdeztem tőle,

akar-e látni. Pár nappal később meg is jött a válasz,
halványzöld levélpapíron, cirkalmas betűkkel,
tökéletes németséggel. Megköszönte a levelemet, és
hozzátette, mindig is remélte, sőt várta, hogy egyszer
írok neki, és most nagy kő esett le a szívéről. Alig
várja, hogy találkozzunk, nagyon örülne, ha végre
megismerhetne, és bepótolhatná mindazt, amitől
annyi éven át megfosztatott.

Egy étterembe beszéltük meg a találkozót.

Üdvözlésképpen egy szál rózsát nyújtott át nekem.

Az apám Nigériában született, közelebbről

Umutuban, egy kisvárosban Nigéria déli részén. Az
igbo törzshöz tartozik. Az igbók eredetileg
fakitermeléssel foglalkoztak, most a többségük
kereskedő, iparos vagy hivatalnok. A legtöbben
áttértek a kereszténységre.

Apám elmondta nekem, hogy a hatvanas évek

végén az elsők között hagyta el a faluját. Akkoriban,
aki vinni akarta valamire, Nyugat-Európába
igyekezett egyetemre. Ráadásul akkoriban
polgárháború dúlt Nigériában.

Egy ideig Németországban tanult, aztán

visszament Nigériába, és kormányzati tisztviselő lett.
Kétségbe ejtette a korrupció mértéke: az iskoláknak
szánt számítógépek eltűntek a minisztériumi
alkalmazottak kezén. Végül visszaköltözött
Németországba, egy német nőt vett feleségül, és öt
gyereke van. A féltestvéreim.

Miután megszülettem, el akart vinni Umutuba, az

afrikai nagymamámhoz. Afrikai nevet is adott
nekem: Isioma. Az Isioma hagyományos igbo név, és
azt jelenti: ’sok szerencse’.

Két könyvet is kaptam tőle, a nigériai író, Chinua

Achebe könyveit. Nagyon tetszettek. Az afrikai
hagyományokról szólnak, meg egy természetfeletti
erőről, amiben az igbók töretlenül hisznek: ez az élet
minden területét meghatározó „Chi”. Mindenkit
végigkísér az életen, és ha valaki letér az útról, a Chi
megpróbálja visszavezetni a helyes ösvényre.
Legalábbis így magyarázza a Chi lényegét Chinua
Achebe.

Én is azon tűnődöm, vajon az élet véletlenek

sorozatából áll vagy felsőbb hatalom irányít minket.
Sokáig csak a véletlenben hittem, a sorsban nem.
Csak azóta gondolom másképp, amióta
megismertem a családom történetét. Döntéseink
nem teljesen szabadok, életünk útja, legalábbis
részben, előre elrendeltetett.

Az éttermi találkozás után útjaink ismét elváltak.

Apám visszament a családjához, én pedig
Münchenbe, a régi életembe.

Anyámmal találkoztam gyerekkoromban, ezért

hiányzott. Apámra azonban mindig is úgy
gondoltam, mint egy idegen emberre. Kíváncsi
voltam rá, meg akartam ismerni, azért is, hogy
magamat jobban értsem. De soha nem vágyakoztam
utána. Ezen a találkozásunk sem változtatott: apám
idegen maradt.

Azután még egyszer meglátogattam, ő hívott meg

magukhoz. Megismerkedtem a feleségével és a
gyerekeivel. Láttam apámon, hogy nagyon igyekszik,
de sok volt nekem ez a nagy, idegen család.
Barátságos volt a búcsú, de utána sokáig nem
találkoztunk.

Néhány hónappal később Hamburgba költöztem.

Egy barátom mesélt egy újonnan alapított
médiaügynökségről. El akartam szakadni a súlyos
politikai témáktól, a reklámipartól több
könnyedséget reméltem. És időközben lelkileg is
eléggé stabilnak éreztem magam ahhoz, hogy újra
rendszeresen dolgozzam.

A hamburgi ügynökségre benyújtott jelentkezéshez

mellékelt fotón Jennifer Teege óriási napszemüveget és
ujjatlan nyári felsőt visel. A motivációs levélben egy sor
ötlet szerepel reklámspotokhoz és hirdetésekhez.
Jennifer az anyagához mellékelte az első osztályos
bizonyítvány szöveges értékelését is: „Jennifer jól
beilleszkedett az osztályközösségbe.”

A jelentkezés illett az ügynökséghez és illett a

korszellemhez. A kilencvenes évek végén járunk, még
tart a New Economy felfutása, bőven van tennivaló. Az
irodába helybe jött a fodrász és a masszőr, a munkaidő
kezdetén reggeli várta a munkatársakat. Kilenckor
kezdődött a munkanap, és aki délután hatkor távozott,
annak odaszúrták: „Nem is tudtam, hogy
részmunkaidőben dolgozol.”

Az első munkanapomon az iroda folyosóján

megszólított egy magas termetű férfi. „Te új vagy,
ugye?” A főnök volt. Götz. Aki azután életem társa
lett.

Ott ültem Hamburg központjában, egy

loftirodában, szerelmes voltam, és reklámszövegeket
gyártottam bankok, cigaretta-, autó- és bútormárkák
internetes kampányaihoz.

Szerettem ezt a munkát. Jó volt a légkör, mindig

mindenki jókedvűen jött dolgozni. A különböző
termékek kampányai alkalmat nyújtottak arra, hogy
kielégíthessem az emberek iránti kíváncsiságomat.
Mindig is szerettem faggatni a többieket, mert
érdekel, hogyan élnek mások, milyen ágyban
alszanak, milyen kanapén ülnek, hol töltik a
szabadságukat.

Nemsokára azonban újra előbukkantak a korábbi

problémák. Még mindig nem tudtam kezelni a
depressziót. Nem volt jelen állandóan az életemben,
hullámokban tört rám. Egy idő után minden új
feladattól pánikba estem, a végtelenségig
farigcsáltam a szövegeket a számítógépen. Egyszer
egy gyors diagnózis húzott ki a csávából: influenzás
megbetegedés.

Az igazságot nem mondhattam meg senkinek. A

reklám világában a tökéletes homlokzat a minden.
Lelki problémákról senki nem beszél, mert ezek nem
tesznek jót a kreativitásnak. Folyamatos stresszben
éltem. Hetente egyszer csoportterápiára mentem,
ilyenkor mindig más indokkal, valósággal lopva
távoztam a munkahelyemről.

*
Götz Teege megfontolt, nyugodt, szűkszavú ember. A
feleségéről, Jenniferről így beszél: „Szerelem volt első
látásra. Jenny inspirálóan hat rám.” Götz Teege stabil
családi háttérrel rendelkezik, három testvére van.
Próbálta megérteni, min ment keresztül Jennifer. „Az ő
alapproblémája az, hogy megtanulta: senkire nem
számíthat.” Nehéz gyerekkora ellenére „elképesztő erő
van benne – mondja Götz. – Ez mindig is lenyűgözött
benne: ha rosszul érezte magát, harcolt, hogy kijusson a
gödörből. Mindent meg akart érteni, le akart ásni a
dolgok mélyére. Állandósult benne az érzés, hogy
mennyi mindent nem tud, és hogy ezeket meg kell
tudnia, ha kézben akarja tartani az életét.”

Megszilárdult a kapcsolatunk Götzcel. Már a

gyerekeket terveztük. Hét évvel volt idősebb nálam,
és már volt két gyereke az elvált feleségétől. Emiatt
kezdetben nem volt biztos benne, hogy újra apa
akar-e lenni. Ha nem akart volna utódot, a
kapcsolatunk is véget ért volna. Számomra fel sem
merült a gyermektelenség. Harminckét éves voltam,
amikor az első fiam született, két évvel később a
második.

Próbáltam mindazt megadni nekik, ami az én

gyerekkoromból hiányzott: melegséget, védettséget.
Normalitást.

A legfontosabb útravalójuk a stabil önértékelés,

hogy később ne több száz órában, a terápiában
kelljen feldolgozniuk a terheket.

Amikor kicsik voltak, nehezemre esett másra

hagynom őket. Nem volt szívem elbúcsúzni tőlük. Ha
megjött a bébiszitter, szabályosan elszöktem
otthonról, hogy megóvjam őket az elválás
fájdalmától.

Ezt ma már másképpen csinálnám. Azóta

megtanultam: a rövid időre szóló elválást a gyerekek
kibírják. Sokkal rosszabb, ha nem tudnak
elbúcsúzni. Ha az anya hirtelen eltűnik, azzal
alapjaiban rendíti meg a gyermeki ősbizalmat.

Matthiasnak feltűnt, hogy a mostohatestvére mennyire

feszült a gyerekei miatt. „Nagyon vigyáz rájuk,
szerintem túlságosan is.”

Matthias szerint Jennifer hatalmas nyomás alá

helyezi magát: „Izraelben tökéletes egyetemista akart
lenni. Most pedig tökéletes anya.”

Jennifer anyaképe szerint a nap 24 óráját a gyerekek

szolgálatában kell tölteni. „Megpróbálja mindazt
megadni nekik, amit ő nem kapott meg. Megpróbál
olyan anya lenni, amilyen anyát szeretett volna
magának.”

Miután Götzcel összeházasodtak, és gyerekeik

születtek, Jennifer depressziója egy könnyebben
elviselhető szomorúságnak adta át a helyét. Úgy tűnt,
révbe ért az élete – egészen 38 éves koráig, amikor
megtalálta az anyjáról szóló könyvet.

Anat és Noa ekkor hirtelen szem elől veszítette

Jennifert. Anat erre így emlékszik vissza: „Addig
rendszeresen tartottuk a kapcsolatot, de egyik napról a
másikra vége szakadt. Jennifer hónapokig nem
jelentkezett. Noával már nagyon aggódtunk. Egymás
után írogattuk neki az e-maileket: Mi van veled? Légy
szíves, válaszolj!”

Miután megtaláltam a könyvet, képtelen voltam

levelezni vagy telefonálni Noával és Anattal. Idő
kellett, hogy magamhoz térjek a sokkból.

Amikor eljutottam odáig, hogy az izraeli

barátnőimhez forduljak, éreztem, mennyire nehéz.
Mintha hosszú éveken át kettős életet éltem volna.
Mintha becsaptam volna a barátnőimet, és mindenki
mást is a környezetemben.
 Nem tehettem semmiről, mégis rossz volt a
lelkiismeretem.

Főleg a Noával folytatott beszélgetéstől féltem.

Nem tudtam, hogyan fogja feldolgozni, némely
dolgot nagyon a szívére tud venni.

Volt-e vajon olyan hozzátartozója, aki a

holokausztban pusztult el? Izraelben felmerült ez a
téma, és tudtam, hogy a közeli rokonai közül senkit
nem öltek meg. De a távolabbi rokonságáról nem
tudtam semmit. Lehet, hogy akadt közöttük, akit
Płaszówban öltek meg? Ha mondott volna ilyet
annak idején, nem tűnt volna fel.

Anatnak könnyebb lett volna elmondani, őt

kevésbé rázzák meg a rossz hírek. De először Noával
akartam beszélni.

Úgyhogy mégsem hívtam fel őket, az e-mailjeikre

csak szórványosan és szűkszavúan válaszoltam.

A zsidó újévkor Noa családi fotókat küldött

nekem. Más zsidó ünnepek és családi események
alkalmából is jelentkezett. Ezekre is csak röviden
válaszoltam.

Már majdnem három év telt el azóta, hogy

utoljára találkoztunk, amikor Noa bejelentette, hogy
eljön a Berlinaléra. Noa időközben forgatókönyvíró
lett Izraelben, és valahányszor eljut a filmfesztiválra,
találkozunk. Szabályos rituálévá nőtték ki magukat
ezek a találkozások. Most, hogy eltűntem, és nem
megyek el Berlinbe, amikor ő is ott van, biztosan azt
fogja hinni, hogy szándékosan kerülöm.

De hogyan menjek el egy filmfesztiválra és

beszélgessek vele csip-csup ügyekről? Nem tudok,
nem is akarok hazudni neki, amikor megkérdezi: Mi
van veled? Ehhez túl régóta ismerjük egymást.

A Berlinaléra beválogattak egy játékfilmet,

amelynek Noa írta a forgatókönyvét. Egy autista
fiúról szólt. Egykori lakótársam, Tzahi játszotta az
egyik főszerepet.

Tudtam, milyen sokáig dolgozott Noa a könyvön.

Éveket töltött el ezzel a munkával, sokat mesélt is
róla. Meghívott a vetítésre, azt akarta, hogy mellette
üljek. Ez volt az ő nagy pillanata. Osztozni akartam
vele benne, nem pedig elrontani a történetemmel.

Korábban egy közeli barátnőmmel már

elkövettem azt a hibát, hogy a születésnapi buliján
mondtam el neki a családi történetemet. Szegényt
annyira megrázta, hogy képtelen volt jól érezni
magát aznap este.

Írtam hát egy hosszú e-mailt Noa férjének,

Yoelnek, és részletesen elmagyaráztam, milyen
nehéz helyzetbe kerültem: van valami, ami nyomja a
szívemet és amit meg kell beszélnem Noával, de nem
a Berlinalén akarom elmondani neki. Megírtam
magát a történetet is, és arra kértem, mondja el ő
Noának. Azt is Yoeltől kérdeztem, hány
hozzátartozójukat veszítették el a holokausztban, és
hogy volt-e közöttük olyan, aki Płaszówban halt meg.

*
Yoel ezt válaszolta: „Mindannyian elveszítettünk valakit.
A holokauszt a génjeinkbe van írta, ezért vagyunk itt. De
te mit tehetsz minderről?

A Berlinale valóban fontos esemény Noának, de

nem fogod elrontani neki. Nagyon várja, hogy
találkozzatok, hiányzol neki. Biztos vagyok benne, hogy
végighallgatja a történetedet, és amiben csak tud, a
segítségedre lesz. Nem kell kímélned. Most neked van
szükséged a mi támogatásunkra és tapintatunkra, nem
neki a tiédre. Noa mindig a barátnőd marad, jóban-
rosszban.”

Yoel és Noa a lakásuk nappalijában fogad, Tel-Aviv

központjában. Mindkettejük családtörténetét
meghallgatom.

Noa apjának családja az Egyesült Államokban élt,

amikor Hitler hatalomra jutott. Az édesanyja családja
részben Lengyelországból, részben Oroszországból
származott. Anyai nagyanyja a háború kitörésekor
Sztolinban, Belaruszban élt. A háború alatt Szibériába
deportálták. A szülei, négy testvére és azok gyerekei
Belaruszban maradtak, és a németek egy vérengzés
során több száz zsidóval együtt megölték őket.

Noa anyai nagyapjának rokonait az akkor

Lengyelországhoz tartozó piński gettóban ölték meg. A
nagyapja testvére a majdaneki koncentrációs táborban
halt meg.

Noa férjének, Yoelnek a rokonságában is volt, aki

Lengyelországban pusztult el. Emlékszik, hogy a
hetvenes években, gyerekkorában mennyire
csodálkoztak a szomszédjukon, akinek bogárhátú
Volkswagenje volt. Ez a szomszéd megjárta a
koncentrációs tábort – és német autóval jár!

Régi történet, neveti el magát Yoel, és a tűzhelyre

mutat: Siemens.

Yoel falujában voltak olyan házaspárok, akik

gyerekeket fogadtak örökbe, mert a kínzások és az
orvosi kísérletek miatt nem lehetett saját gyerekük.
Súlyosan traumatizált emberek voltak, akiknek az egész
életét végigkísérte a félelem, hogy örökbe fogadott
gyerekeik egyszer csak eltűnnek vagy elveszik őket
tőlük.

Yoel tapintatosan elmondta Noának, amit

Jennifertől megtudott. Noát sokkolta a történet: „Soha
nem voltam bizalmas viszonyban egy náci bűnös
rokonával.” Voltak német barátai, fel is merült benne,
vajon az ő nagyszüleik milyen bűnöket követhettek el a
háború alatt.

Miért nem kérdezte meg tőlük?, merült fel a kérdés.

„Eleinte egyszerűen nem mertem. Később meg eltoltuk
magunktól a témát. Nem is csoda. Ha összebarátkozol
valakivel, nem fogod firtatni, vajon az ő nagypapája
feljelentette vagy netán megölte-e a tiédet. Jenny esete
pedig egészen különleges. Ő és Amon Göth…
Egyszerűen képtelen vagyok felfogni!”

Noa szentül meg van róla győződve: „Sorsszerű,

hogy Jennyvel fiatalkorunkban ismerkedtünk meg. Ha
tudtuk volna, hogy az ő nagyapja egy koncentrációs
tábor parancsnoka volt, kizárt, hogy összebarátkozunk.
Hogy is közeledhetett volna hozzám ilyen súlyos
teherrel a vállán? És én hogyan fogadhattam volna
elfogulatlanul a közeledését?”

Görcsös és kényszeredett lett volna a viszonyuk,

mert megterhelte volna a tudat, hogy egy láthatatlan
árok két oldalán állnak. Ilyenkor, ha meg is történik a
szimbolikus kézfogás, nehezen követi az elfogódottság
nélküli, magától értetődő barátság.

Ma már, folytatja Noa, meg tud birkózni Jennifer

történetével. Húsz éve ismerik egymást, és ha ránéz
Jenniferre, a barátnőjét látja, nem pedig egy náci
unokáját. „Csak annyit mondtam neki: Felejtsd el Amon
Göthöt! Te vagy az én Jennym. Gyere, várunk!”
 Jennifer Teege barátnőjével, Noával egy tel-avivi kávézóban 2011-ben

Most megint itt vagyok Izraelben, Noával.

Elköltöztek, kicsit nehéz volt odatalálnom az új
címre. Megöleltük egymást, majd Noa körbevezetett
a lakáson. Azután kiültünk a teraszra, a napra,
beszélgettünk, és néztük a nyüzsgő utcát. Olyan volt,
mint régen, csak jobb, mert már nem állt közöttünk
semmi.

Néhány héttel korábban ott ültem mellette az

elsötétített moziteremben, amikor a filmjük
részleteit bemutatták a fesztiválon. Úgy történt,
ahogy elképzeltem: együtt lehettem vele életének
ebben a fontos pillanatában.

A film már látható Tel-Avivban is, a Dizengoff

Centerben. Este elmegyünk, és megnézzük együtt,
teljes terjedelmében. Mabul a címe. Az apát Tzahi
játssza. Tetszik az autista fiú családjának története.
Megmutatja, mennyire fontos nehéz időkben is
összetartani és nem feladni.

Utána elmegyünk egy kávézóba. Felidézzük, mi

mindent éltünk át együtt. Közelebb állunk
egymáshoz, mint valaha. Már nincs mit rejtegetni,
minden a helyén van, minden jó.

Azután rövid jeruzsálemi kitérővel Eilatba

utazom. Anathoz. Megkértem Noát, hogy mondjon el
neki mindent.

Jennifer Teege barátnőjével, Anattal és annak kisebbik fiával, Stavval

az eiloti kibucban 2011-ben

Anat elsírja magát, amikor meghallja Jennifer

történetét.
 Azonnal megelevenedik előtte a kép a Schindler
listájából: a férfi az erkélyen, aki időtöltésből
emberekre lődöz. Jennifer nagyapja.

Amikor ehhez a jelenethez ért, Anat kikapcsolta a

tévét. Nem bírta elviselni.

Régi, kifakult családi fotókat mutat. „Őt lelőtték, őt

elgázosították…”

Anat anyjának családja Lengyelországból származik.

A dédszüleit és az egyik nagybátyját valószínűleg
Sobibórban ölték meg, a lublini kerület egyik
megsemmisítőtáborában, ahol egy ideig Amon Göth is
tartózkodott, mielőtt Krakkóba került.

Anat apja német zsidó volt, Hannoverből menekült

Izraelbe 1935-ben. A Németországban maradt
hozzátartozóit mind megölték. A háború után egyszer
visszament Németországba. Utána azt mondta a
gyerekeinek: „Ezek még mindig ugyanazok, semmit se
változtak.”

Anat apja gyűlölte a németeket, és gyűlölte Istent,

amiért mindezt hagyta megtörténni. Anat egy
megkeseredett öregember lányaként nőtt fel. Ám az
apja nem sokkal a halála előtt hirtelen már csak német
nyelvű tévét akart nézni. Német szót akart hallani.

Jennifer és Anat egymás mellett ül a kibucbeli ház

verandáján. Anat frissen készített mentateát és
datolyát tett az asztalra. Mezítláb jár, mint itt a
legtöbben. Szőke, félhosszú haja kócos, kinyúlt, rövid
ujjú pólót visel.
 Gyerekek szaladgálnak az ápolt gyepen. Egyre több
fiatal házaspár költözik a kibucba, mert azt akarják,
hogy a gyerekeik természetközelben, biztonságos
körülmények között, velük egykorúakkal nőhessenek
fel. Még mindig van közös gyerekfelügyelet, de a
gyerekek már a szüleikkel élnek. Anat azt mondja, nem
jött volna ide Alonhoz a kibucba, ha a saját fiainak is a
gyerekházban kell lakniuk, mint annak idején a
férjének.

Az eiloti kibuc most leginkább egy német sorházas

lakótelepre emlékeztet. Gyerekzsivaj, macskanyávogás.
Mindenki ismer mindenkit. De a szellemiség még
mindig őriz valamit a kibucéból: a telkeket nem
választja el egymástól kerítés vagy sövény, mindenki
leadja a bevételét a közös kasszába, alig valami van
magántulajdonban.

A sivatagi út során, a beduin települések és az utcán

kószáló tevékre figyelmeztető táblák mellett Jennifer
Teege lassan feloldódott.

Hosszú utazás előzte meg ezt a Negev-sivatagbeli

utat. Krakkót kellett maga mögött hagynia és egy kis
bajor falut.

Kézenfogva ülnek, Jennifer Anat kezét simogatja.

Anat felvette Jennifer óriási napszemüvegét – furcsán
áll rajta a mondén darab. „Én vagyok a kibuc sztárja”,
mondja Anat, és nevet.

Az idősebbik fia, Kai tizenhét éves. Majdnem annyi,

mint a két nő volt, amikor megismerkedtek. Az utóbbi
két évben történelemórákon főleg a holokauszttal
foglalkoztak. Anat azt mondja, a fia most nagyon dühös
a németekre.

Nemsokára felkerekedik a gimnáziumi osztály, és

Lengyelországba utaznak, hogy koncentrációs
táborokat keressenek föl. Izraelben ez teljesen
normális, része a gimnáziumi éveknek. Anat azt
mondja, jó lenne, ha Jennifer is velük tartana. Ha ott
lenne, és beszélne a történetéről, amikor Kai osztálya
Płaszówba ér.

Végig kell gondolnom, el akarom-e kísérni oda Kait

és az osztálytársait. Most inkább előre szeretnék
nézni.

Végigsétálunk a kibucon, Anat megmutatja az új

vendégházakat. Legközelebb a férjemet és a fiaimat
is magammal hozom. Mindig is el akartam hozni a
családot Izraelbe. De csak ha a fiúk elég nagyok
hozzá, hogy megértsék ezt a bonyolult országot.

Búcsúzóul átöleljük egymást. „Anat, my dear

friend.”
6. fejezet

Virágok Krakkóban
Mindenki szeretné tudni magáról, hogy
kicsoda.

J T

Mi a család? Amit öröklünk vagy ami közös

bennünk?

Pontosan négy évvel ezelőtt találtam meg az

anyámról szóló könyvet.

Három évvel ezelőtt voltam először Krakkóban.

Akkor, a lengyelországi út idején életem

mélypontjára jutottam. Amikor elolvastam a
könyvet, feltört bennem minden: a gyerekkori
sérülések; az érzés, hogy nem tudom, ki vagyok
valójában; a szomorúság, amely egész addigi
életemet beárnyékolta.

Mindenki tudni akarja, honnan származik, kik a

szülei, a nagyszülei. Azt akarja, hogy teljes legyen a
története, és ehhez a kezdet is hozzátartozik. Ezt a
vágyat egy kérdés mozgatja: Mi az, amitől
egyedülálló vagyok?

Az anyámról szóló könyv volt mindennek a

kulcsa, az egész életem kulcsa. Végre fellebbentette a
fátylat a családi titokról, de az igazság, ami elém
tárult, szörnyű volt.

Azért mentem Krakkóba, hogy közelebb kerüljek

Amon Göth hatalmasra nőtt alakjához, és hogy
ezáltal megértsem, miért tette tönkre a családomat.

Annak idején, három évvel ezelőtt nem mertem

felfedni az identitásomat annak a zsidó hölgynek,
aki útitársam volt és akivel szóba elegyedtem. Izraeli
barátaimnak is képtelen voltam elmondani, ki
vagyok.

Mindez a múlté. Azért térek vissza Krakkóba,

hogy találkozzam a barátommal, Anattal és a fiával,
Kaijal. Anat is eljön Lengyelországba. Gyakori, hogy
az osztályokat a tanárok mellett néhány szülő is
elkíséri.

Holnap Kai osztálya elé lépek, és elmondom a

történetemet. Hogyan fognak reagálni?

Először nem voltam biztos benne, hogy valóban

akarom-e, de Anatnak nem beszéltem a
kételyeimről, mert neki nem volt köze hozzájuk.
Csupán annyi történt, hogy elhatároztam, nem fogok
már annyit beszélni a nemzetiszocialista korszakról.
Nem mintha nem helyeselném, ellenkezőleg: nagyon
is jó, hogy a tettesek utódai megpróbálnak
szembenézni és kritikával viszonyulni a múlthoz. De
én nem szeretném életem fő témájává tenni a náci
korszakot. Annyi más téma van, ami mellett
elkötelezhetem magam! Nem akarok holokauszt-
szakértő lenni.

Minden kételyem ellenére végül úgy döntöttem,

eleget teszek Anat kérésének. Mégsem akármilyen
gimnáziumi osztályról van szó, hanem Kai
osztályáról. És Anat is ott lesz.

Azonkívül arra gondoltam, hogy tényleg érdekes

lesz nekik a találkozás. Az alig jutott eszembe, hogy
énrám milyen hatással lesz. Semmiféle várakozás
nem volt bennem, nyitottan és nyugodtan néztem az
utazás elébe.

Kimerülten érkezem meg Krakkóba. Túl kevés

időm volt felkészülni a találkozásra. Fel akartam
frissíteni a szókincsemet, mert héberül terveztem
elmondani a beszédemet. De erre végül nem
kerülhetett sor.

A nevelőapám halálos ágyától jövök. Néhány

órával ezelőtt hunyt el a müncheni Irgalmasok
Kórházában. Prosztatarákkal kezdődött, azután az
egész testére kiterjedtek az áttétek.

A repülőtéren taxiba ülök. A belváros felé menet

kinézek a sötétbe, és a kórházban töltött napjaimra
gondolok.

Lélekben még ott ülök Gerhard ágya mellett. Az

utolsó két hétben átéltem, mit is jelent meghalni.
Mostanáig a halált csak absztrakcióként ismertem.

Még soha senkit nem kísértem el a halálba.

 A beteg ember több napon át búcsúzik az élettől.
A teste lépésről lépésre mondja fel a szolgálatot.
Számos stáción kell keresztülmennie. És a vége az,
hogy mindentől megfosztatik.

Ha közeli hozzátartozónkat veszítjük el, a saját

életünket is végiggondoljuk. Hirtelen karnyújtásnyi
közelségbe kerül a saját mulandóságunk, amit
általában elfojtunk.

Amikor kórházba került, Gerhard még tudott

önállóan enni, rövid időre fel is tudott kelni a
kerekesszékből. Eleinte a poharat is a szájához tudta
emelni, aztán jött a szívószál, végül az is nehéznek
bizonyult. Infúziót kapott, oxigénmaszkot.
Kívánságára az élet meghosszabbítására alkalmas
minden egyéb eszköz bevetését mellőzték.

Eleinte szorgalmasan vittem neki a fagylaltot.

Kérdeztem, milyen fajtát kér. Eper, mangó, citrom,
hangzott a válasz. Jóformán nem evett, a fagylalt volt
az egyetlen, amit élvezni tudott.

Az utolsó előtti napon már beszélni is alig bírt.

Kérdeztem, milyen fagyit kér, nem tudott dönteni.
Vittem neki citromfagylaltot, óvatosan megetettem
kiskanállal. Utoljára próbálta megízlelni az
édességet. Teljesen kiszáradt a szája, bőre a
koponyájára feszült. Úgy nézett ki, mint a Halál
koma a Grimm-mesékből.

Többször is megpróbált felülni, mert úgy

könnyebben kapott levegőt. De az orvosok azt
mondták, már nem szabad felültetnünk, mert akkor
összeomlik a keringése. Úgyhogy csak feküdt ott, és
nézett rám könyörögve, hogy húzzam fel ülő
helyzetbe. A felülés volt neki az önállóság utolsó
megmaradt szikrája. Meg is tettem volna neki ezt a
szívességet, de nem tudta megtartani magát. Végül
feladta, és csak feküdt ott, lehunyt szemmel.

A kórházba eljött mindenki, aki közel állt

Gerhardhoz. Mindig volt nála valaki. Éjszaka Inge
virrasztott, napközben a fivéreim jöttek, barátok,
rokonok. És persze én, a férjemmel és a két fiammal.

Már csak Gerhard halála számított, minden más

távolinak tűnt. A haldoklóval együtt mi, a kísérői is
az időtlenségben, a derengő köztes világban
időztünk.

Gerhardnak maradt annyi ideje, hogy tiszta

tudattal elbúcsúzhasson a barátaitól és a rokonaitól.
Ajándék.

Az járt a fejünkben, vajon kitart-e a hetvenedik

születésnapjáig. Ez volt az utolsó kívánsága: a
családja körében ünnepelni.

A születésnap reggelén mindannyian

összegyűltünk az ágyánál. Manuel lánya tortát is
sütött.

Gerhard egy percre kinyitotta a szemét. Alig volt

már öntudatánál, de érezte, hogy mindannyian
eljöttünk. Azt hiszem, szép születésnap volt, szép
búcsú. Egész nap az ágyánál ültünk, egymást váltva.
Abban reménykedtem, hogy már nincs sok hátra.
Tudtam, hogy ő is így akarja.

Nem sokkal az után halt meg, hogy eljöttem a

klinikáról.

Három órával később már a repülőgépen ültem.

Három évvel ezelőtt annak ellenére vállalkoztam

az első krakkói útra, hogy röviddel előtte volt egy
vetélésem. És ezúttal sem fordult meg a fejemben,
hogy Gerhard halála miatt lemondjam az utat.

Sokáig terveztem ezt a lengyelországi látogatást.

Hetekkel előtte foglaltam repülőjegyet. Olyan a
természetem, hogy amit megbeszélek valakivel,
ahhoz tartom magam.

Megáll a taxi a szálloda előtt a Podgórze

negyedben, az egykori gettóban. Holnap találkozom
Anattal, Kaijal, Kai osztálytársaival és tanáraival.
Majdnem egy év telt el azóta, hogy találkoztam
Anatékkal Izraelben. Alig várom, hogy újra lássam
őket.

*
Płaszów az izraeli gimnáziumi osztály lengyelországi
útjának utolsó előtti állomása.

Előzőleg ellátogattak a varsói gettóba és a treblinkai

megsemmisítőtáborba, Varsótól északkeletre.
Megtisztították a zsidó sírokat, és sokat beszélgettek
Zvi Moldovan Auschwitz-túlélővel, egy barátságos, idős
izraeli férfival, aki évek óta jár rendszeresen a
diákokkal Lengyelországba.

Łódź egykori pályaudvarán felszállnak egy régi

marhavagonra, amilyennel a zsidókat és a romákat a
koncentrációs táborba deportálták a łódźi gettóból.
Szűk volt a hely a vagonban, sötét is volt. A fiatalok
megpróbálták átélni, milyen érzés lehetett ide bezárva
hosszan utazni. Az egyik lány megállíthatatlanul
reszketni kezdett.

Megnézték a chełmnói lágert, majd továbbutaztak a

lublini kerületbe és a majdaneki lágerbe.

Azután a tarnówi gettó következett, majd a bełżeci

láger.

A közös naplóban, amelybe mindenki írhatott,

többek között ez a bejegyzés található: „A családom
nagy részét itt ölték meg. Ha meglátom a gázkamrákat,
a barakkokat, a krematóriumot, olyan érzés, mintha
tegnap építették volna őket. Én klimatizált buszban
utaztam oda, a nagyapám viszont egy zsúfolt, forró
marhavagonban, amiben nem volt enni- és innivaló. Én
csak pár órán át utaztam, nagyapám három napon és
három éjszakán át. Én a barátaimmal voltam, nagyapám
egyedül. Én pár órát töltöttem ott, nagyapám 1944
nyaráig maradt. Láttam nagyapám összes
lengyelországi emlékét. Ő túlélte, és még el tudott
mesélni mindent. Soha nem felejtem el őt.”

Egy másik bejegyzés így szól: „Nagyanyámnak soha

nem sikerült megszabadulnia a lágertől. Folyton
nyugtalan volt, folyton félt, hogy újra veszélybe kerül a
szabadsága és az élete. Mindig mindent hosszan
tervezett és készített elő. Állandóan degeszre tömte a
hűtőt és a kamrapolcokat. Soha nem láttam nyugton
ülni.”

Az út közepe táján a tanárok szétosztották a diákok

között a leveleket, amiket a szüleik írtak nekik. Az
anyák és az apák vigasztalták őket a levelekben. Kérték
őket, hogy ne essenek kétségbe a szörnyű helyszínek
láttán. Sokan elsírták magukat, miközben a levelüket
olvasták.

„Minden egyes nap olyan, mintha egy teljes hét

lenne – olvasom a közös naplóban. – Nagyon vágyom
haza, hiányoznak a szüleim.”

Sobibórban elmennek az erdőbe, ahová a foglyok a

levert táborlázadás után menekültek. Azután
Markowába, abba a faluba, ahol egy lengyel
parasztcsalád két zsidó családot bújtatott a portáján. A
németek megtalálták a szökevényeket, és agyonlőtték
őket, ahogyan a segítőiket is: a házaspárt a hat
gyerekkel.

Az egyik diák ezt írta a naplóba: „Nem akarok

bevonulni. Tudom, meg kell védenem a hazámat, de
nem ugyanezt gondolja minden katona? Nem ugyanezt
gondolták a németek is?”

„Hogyan történhetett meg, hogy voltak férfiak, akik

reggel fölkeltek, megitták a kávéjukat, megcsókolták a
feleségüket és a gyerekeiket, aztán elmentek a
munkahelyükre – ahol abból állt a munkájuk, hogy
másokat megalázzanak és megöljenek?”, kérdezi egy
másik diák.

A gyerekek kimerülten érkeznek Krakkóba. Az

országból keveset láttak. Lengyelország az ő
szemükben most a megsemmisítés és a szenvedés
helyszíneinek sorozata.

Az emlékezés a zsidóság egyik központi értéke.

Záchor – „Emlékezz!” –, áll a Tórában. A holokausztra és
az annak áldozataira való emlékezés módja azonban
Izrael Állam megalapítása, 1948 után alapos változáson
esett át.

1949-ig körülbelül 350 000 túlélő érkezett Izraelbe.

Tartózkodóan fogadták őket. Moshe Zimmermann
izraeli történész szerint úgy tekintettek rájuk, mint „a
bárányokra, akik engedelmesen mentek a vágóhídra”. A
fiatal állam felépítéséhez azonban segítőkre és
harcosokra volt szükség, nem pedig áldozatokra.

A túlélők traumája sokáig tabu volt. Az izraeli

nyilvánosságban alig esett szó a szenvedéseikről.

A Ha’aretz című izraeli újság egyik cikke még

messzebb megy: „Szembe kell néznünk a tényekkel.
Azon kevesek, akik megmaradtak Európában, nem
feltétlenül a zsidó nép legjobbjai.” Tom Segev elemzése
szerint „a palesztinai zsidóknak az volt a fixa ideájuk,
hogy csak a legsilányabb emberek élhették túl a tábort,
vagyis azok, akik ellopták mások kenyerét, és egyéb
aljasságokra is képesek voltak. Akiket megöltek, azok
voltak a jók.”

A fordulópontot Adolf Eichmann pere jelentette

1961-ben Izraelben. A főügyész nemcsak aktákkal
készült a vádra, hanem tanúkat is beidézett a
tárgyalásra, akik először beszéltek nyíltan a
fájdalmukról és a gyászukról. Tom Segev szerint a per
„megváltás volt a túlélők nemzedékének”, és afféle
„nemzeti csoportterápiaként” szolgált.

A soára való emlékezés nemzeti feladattá, Izrael

Állam központi identitásképző elemévé vált, és mind a
mai napig nem veszített a jelentőségéből. Az izraeli
óvodai nevelőknek, elemi iskolai tanítóknak és a
felsőbb tagozatok tanárainak is a feladatai közé
tartozik, hogy a gyerekeknek életkoruknak megfelelően
közvetítsék a soáról szóló ismereteket.

Az izraeli oktatási miniszter elkészíttette a diákutak

koncepcióját. 1988 óta évente több tízezer gimnazista
utazik Lengyelországba.

A fiatalokat hosszan készítik fel az utazásra, a

részvétel nem kötelező. Anat sokat vitatkozott a
szülőtársaival arról, vajon ki lehet-e tenni a gyerekeket
ennek a szörnyűségnek. Néhányan úgy döntöttek, nem
tartanak a többiekkel.

Anat nem aggódott amiatt, hogy Kai megfélemlítve

és összezavarodva térne haza Lengyelországból.
„Inkább attól tartottam, hogy végképp meggyűlöli a
németeket, és magában is az üldözöttet fogja látni.”
 Krakkó felé menet a buszban a diákok újra
megnézték a Schindler listája című filmet. Élénken
emlékeznek tehát Ralph Fiennesra a borzalmas gyilkos,
Amon Göth szerepében, amikor Płaszówban
végighallgatják Jennifer Teege történetét.

Ezért volt annyira fontos Anatnak, hogy a barátnője,

Jennifer találkozzon velük az emlékhelyen. „Amon
Göthöt gyűlölni túlságosan egyszerű. Gondoljunk csak
bele: ha a németek és szövetségeseik gyilkossá lettek,
akkor mi is gyilkossá lehetünk. Ha a németek szemet
hunytak a kegyetlenkedések fölött, akkor ez bizony
velünk is megeshet. Remélem, az én két fiam soha nem
felejti el ezt a leckét, és mindig az embert fogják látni a
palesztinokban, nem pedig az ellenséget.”

Amikor a diákok megérkeznek Krakkóba, három

biztonsági őr fogadja őket. Egyikük Izraelből utazott a
helyszínre, Krakkóban két helyi rendőr segít neki. Most
különösen éberek, mert négy nappal azelőtt
Bulgáriában öngyilkos merénylet áldozata lett egy
izraeli turistákkal teli busz. Hatan haltak meg. A
merényletért valószínűleg a libanoni Hezbollah milícia
a felelős.

A biztonságiak minden beszállás előtt alaposan

átkutatják a buszt, ahogy az utazás minden állomásánál
átvizsgálják a szállásokat is. Olyan hotelekben szállnak
meg, amelyek megfelelnek a biztonsági előírásoknak:
minden emeletet csak egy ajtón át lehet megközelíteni,
amely mágneskártyával nyitható. Az összes izraeli diák
szobája egy emeleten van.
 A gyerekek megkapják a szobájukat, majd
találkoznak a szálloda előcsarnokában. Üldögélnek a
modern, világos huzattal bevont kanapékon, a
mesterséges pálmák között.

A fiúk és a lányok vihognak, pusmognak.

Tervezgetik, hogy hogyan jönnek össze később titokban
a szobájukban. Mint egy átlagos osztálykiránduláson. A
kibucból érkezett fiatalokat arról lehet megismerni,
hogy mezítláb mászkálnak az előkelően berendezett
előcsarnok fekete kőpadlóján. Néhány öltönyös férfi
bosszankodva néz utánuk.

Kai is mezítláb van. Ő az egyetlen a csoportból, aki

tudja, hogy Jennifer Teege várja őket Płaszówban. Rajta
kívül csak a velük utazó szülők és a tanárok vannak
beavatva.

Késő éjszaka van, mire megérkezem a hotelbe, így

csak másnap találkozom az izraeli csoporttal a
belvárosban.

Anattal hosszan öleljük egymást.

Az osztály már megnézte Podgórzében az egykori

gettót és Kazimierzt, a zsidó negyedet, benne a
zsinagógákkal. Most lengyelországi útjuk során
először van egy kis szabadidejük, hogy
körülnézzenek Krakkó belvárosában. A Ryneken, a
történelmi piactéren szuvenírt akarnak vásárolni az
otthoniaknak. Azután indulunk a płaszówi
emlékhelyhez.
 Anattal kihasználjuk az alkalmat, és leülünk egy
kávézóban kettesben. Elmesélem neki Gerhard
halálát. Megköszöni, hogy mégis eljöttem. Elmondom
neki, hogy holnap vissza is megyek Münchenbe,
hogy segítsek Ingének és a testvéreimnek a temetési
előkészületekben. Gerhardtól is el akarok búcsúzni a
hamvasztás előtt.

Anat együttérez velem. Ismerte Gerhardot.

Kétszer találkozott vele: amikor Gerhardék Izraelben
jártak és az esküvőmön. Rokonszenves volt neki a
nevelőapám. Csak fárasztotta, hogy Gerhard
mindenáron a nemzetiszocializmusról akart vele
beszélgetni.

Gerhard gondolatai még a halálos ágyán is a

holokauszt körül forogtak. Adolf Eichmannról akart
beszélgetni velem, olvasott néhány könyvet a perről.

Sok éven át intenzíven foglalkoztatta a

nemzetiszocializmus korszaka. Történeti forrásokat
olvasott, kutatott, összehasonlította a számokat. Ha
pontatlanságot vagy ellentmondást vélt felfedezni,
utánajárt.

Valósággal megszállottja lett a témának. A

családon belül ennek nem volt túl nagy jelentősége,
de a barátaival rengeteget vitatkozott; olyannyira,
hogy néhány barátsága rá is ment erre.

A halála előtt rávettem, hogy béküljön ki ezekkel

a barátokkal, de ő nem akart elnézést kérni a heves
kirohanásai miatt. A testvéreimmel együtt képtelen
voltam megérteni, miért nem volt hajlandó
kompromisszumra. Egészen az utolsó pillanatig.

A betegágyon Amon Göthről kezdett beszélni.

Dosztojevszkijt idézte, megkérdezte, vajon az ember
eredendően gonosz-e. Alexander és Margarete
Mitscherlich téziseiről beszélgettünk. Szerintük a
legtöbb német a háború utáni Németországban nem
tudta átélni a bűntudatot és a szégyent. És ekkor
rájöttem, mit is üzent végig Gerhard.

Azt hiszem, nem tudta kimondani, mi zavarja

ebben a témában. Idézetek és elméletek mögé bújt.

Mindennek a hátterében a szülei álltak. A saját

gyerekkoráról, anyjáról és apjáról üzent.

Nem voltak párttagok, de szimpatizánsok voltak.

Cinkosok. Szerették a fegyelmet és a Hitlerjugendet,
hittek a biztos jövőben, amit Hitler ígért nekik. A
bochumi papa áldásként élte meg a
nemzetiszocialisták győzelmét.

Gerhard közvetlenül a halála előtt beszélt

hosszabban a szüleiről. A bochumi papáról és a
bochumi mamáról.

*
Matthias Sieber szerint az apjuk a rengeteg vitában,
amit a barátaival folytatott, tudattalanul is a szüleit
akarta védeni. Főleg az a kérdés foglalkoztatta, vajon
tudott-e a német lakosság a megsemmisítőtáborokról.
„Apám előtt világos volt, hogy annak a rengeteg
embernek az eltűnése nem maradhatott észrevétlen. Az
volt számára a fő kérdés, hogy vajon mit tudtak a
szülei.”

Gerhard Sieber szüleire nagy hatással voltak Hitler

eszméi, a személye pedig lenyűgözte őket. „Az ötvenes
években a nagyapám egyszer azt mondta apámnak:
Hitler nem is halt meg, biztosan visszajön. Apám
később megbánta, hogy nem kérdezett erre semmit.”

Gerhard Sieber apja korán meghalt. Gerhard később

próbált beszélgetni az édesanyjával a
nemzetiszocialista korszakról. Az asszony azt állította,
semmit nem tudott a zsidók meggyilkolásáról.

Matthias ugyanakkor emlékszik, hogy a nagyanyja

egy ízben megjegyezte: az antiszemitizmus egyik oka,
hogy a háború előtt az összes áruház a zsidóké volt.

„Apám ezt a kibeszéletlen konfliktust cipelte

magával – mondta Matthias. – Eltökélten és makacsul
vitázott a holokausztról mindenkivel, akit csak el tudott
kapni, anélkül hogy tudatára ébredt volna:
tulajdonképpen csak a szüleit akarja megérteni.”

A kísérő tanárok összehívják a gyerekeket, ideje

indulni. Beszállunk. Cél: az egykori płaszówi
koncentrációs tábor területe.

Kai egyik osztálytársnője mellett ülök. A lány

hallgatag. Néhányan kíváncsian méregetnek.
Inkognitóban utazom. Anat és a tanárok úgy
gondolták, jobb, ha csak az emlékhelyen mondom el
a diákoknak, ki vagyok. Hátradőlök, lehunyom a
szemem, és kihasználom az időt, hogy kissé
kipihenjem magam, mielőtt elkezdődik a hivatalos
program.

Nincs határozott tervem. Csak azt tudom, mit

nem akarok: tudást közvetíteni. Abban a tanárok és
a professzorok az illetékesek. Nem mintha nem
számítanának a tények: nagyon is szükség van rájuk,
hogy mélységükben értsük meg a dolgokat. De ha a
tényeket nem követi semmi, ha nem alakítunk ki
semmilyen viszonyt a tudásunk tárgyával, ha
elmarad a reflexió, akkor a tények nem sokat érnek:
ugyanolyan hamar el is felejtjük őket, mint amilyen
gyorsan eljutottak a tudatunkig.

Ezek a diákok útjuk során sokat hallottak az

áldozatokról, és valamennyit a másik oldalról, a
tettesekről is. Valószínűleg felmerült bennük a
kérdés, hogyan kerülhetett sor arra, hogy emberek
más emberek millióinak okoztak szenvedést.

Én egy másik perspektívából szeretném

elmondani ezt a történetet. Azt akarom elmondani,
milyen egy náci lágerparancsnok unokájának lenni.
És beszélni akarok Anatról is, hogy milyen kapcsolat
van közöttünk.

Egyikünk sem ismerte a családja történetét.

Véletlenül találkoztunk. Ő az áldozatok
nemzedékének utóda, én a tettesek nemzedékének
utóda vagyok. Mindennek ellenére a kapcsolatunk
nem szimbolikus, hanem nagyon is valóságos:
évtizedes barátság.

Megáll a busz az országút szélén, leszállunk. Újra

felmegyek a dombra, amelynek a tetején az
emlékmű áll.

Amikor először jártam itt, nem tudtam biztosan,

mit is kezdjek a családomról frissen megszerzett
tudással. Azt azonban már akkor is világosan
tudtam, hogy a sok szörnyűség valami jót is tartogat.
Fél életemet úgy éltem le, hogy nem tudtam, honnan
származom. Most legalább tudom az igazságot.
Sokkoló, de felszabadító érzés.

A családi titkoknak pusztító erejük van. Túl

gyakran voltam kétségbeesett, túl gyakran éreztem
úgy, hogy zárt ajtók előtt toporgok.

Miután fény derült az én családomat terhelő

titokra, hosszú évek depressziójának sikerült
lebontani az alapjait. Az első krakkói út után máris
jobban éreztem magam. Mostanra a depresszió
maradványait is sikerült leküzdenem.

Amikor először jártam Krakkóban, még abban

reménykedtem, hogy ha újra találkozom anyámmal,
akkor a kapcsolatunkat is újra tudjuk építeni. Nem
sikerült. Megtaláltam, de újra el is veszítettem.

Akik megmaradtak nekem: a nevelőszüleim és a

fogadott testvéreim.
 Sokáig hadakoztam a nevelőszüleimmel. Főleg a
különbségeinket voltam hajlandó észrevenni:
mindazt, ami elválaszt tőlük. Gerhard halálos ágya
mellett jöttem rá, mennyi minden köt össze velük.
Sok-sok évet töltöttünk együtt, sok mindent éltünk át
közösen. Most már ehhez a családi kötelékhez
tartozom.

Gerhard betegsége idején kölcsönösen

támogattuk egymást. Jó érzés volt egy család
részének lenni. A hetvenedik születésnapja előtt
Matthiasszal lementünk a waldtruderingi ház
pincéjébe, és előkerestük a bochumi mama régi
kávéskészletét a hozzá való hímzett terítővel. A
terítő virágmintáját mindannyian – nevelőapám, a
vér szerinti testvére, a fogadott testvérei, de még mi
is a fivéreimmel – gyerekkorunk óta ismertük.

Aztán a kórházban ezzel a készlettel terítettünk

meg az ünnepléshez. Kívülálló számára persze csak
pár ódivatú csésze volt meg egy mintás terítő.

Megérkezünk az emlékműhöz. A diákok leülnek a

lépcsőfokokra. A tanárok, Anat és én megállunk
velük szemben. Az egyik tanár mond néhány
bevezető mondatot a płaszówi táborról és a
parancsnokáról, Amon Göthről.

Azután Anat veszi át a szót. Felidézi első

találkozásunkat, ahogy betoppantam a tel-avivi
lakásba; aztán ahogy összebarátkoztunk, és hogy ez
a barátság mind a mai napig tart. Meghatódom.
 Átveszem tőle a mikrofont. Sálommal köszöntöm
a diákokat. Azután elmesélem, hogyan nőttem fel, és
miért csak megkésve fedeztem fel a családom titkát.
Arra is magyarázatot adok, miért nem tudtam sokáig
beszélni Anattal, és hogy mennyire örülök ennek a
mostani alkalomnak. Nem esik nehezemre
elmondani a történetemet. A végén hozzáteszem,
hogy örülnék a kérdéseknek, jó lenne, ha párbeszéd
alakulna ki közöttünk. Nem előadást szeretnék
tartani, hanem én magam is tanulni akarok.

*
Néhány diákon látszik, hogy nem tud koncentrálni. Az
emlékművön kívül nincs semmi látnivaló a tágas, üres,
füves területen. Néhányuk gondolatban már a
következő programpontnál jár. Este lengyel népzenét
fognak hallgatni, végre valami vidámság. Táncosok is
lesznek, a nők virágkoszorúval a fejükön, a férfiak
csúcsos kalapban. Lehet tapsolni, táncolni. Másnap
reggel utaznak Auschwitzba, az lesz az utolsó stáció.
Néhányan már most félnek Auschwitztól.

Amikor Jennifer Teege néhány bevezető szó után

közli velük, hogy ő Amon Göth unokája, a diákok
felkapják a fejüket. Bökdösik egymást: Kicsoda?
Hogyhogy Amon Göth? De hát sötét a bőre, miért? Mert
sokáig volt Izraelben? De tényleg, hogy lehet ez?
Néhányan döbbenten néznek, akad, aki elsírja magát,
törölgeti a szemét. Az egyik fiú kapkodva felteszi a
napszemüvegét.
 Azután záporoznak a kérdések Jenniferre. „A
nagymamája is náci volt, vagy ő nem? Hogyan élt a
lágerben?” „Találkozott már neonácikkal?” „Hogy tudja
ezt az egészet elviselni?” A biológiatanár pedig azt
kérdezi: „Nem fél a génjeitől?”

Egy filigrán, hosszú, fekete, göndör hajú lány később

elmondja nekem: már sokat tud az áldozatok második
és harmadik nemzedékéről, de a tettesek utódairól
semmit. „Amikor Jennifer Teege elmondta a történetét,
rájöttem, hogy őrá és a családjára is rányomták a
bélyegüket a történtek, csak persze teljesen másképp.
De ő is traumatizált.” Ennek a lánynak a szülei még
otthon, az induláskor azt mondták: „Nagyon szomorú
dolgokat fogsz látni, de őrizd meg a hitedet abban,
hogy az emberben ott lakozik a jó. Minden emberben.”
Ennek a lánynak ekkor jutottak eszébe a szülők szavai.

Egy másik lány bevallja, hogy az utazás közben végig

úgy érezte, kötelessége a megrendülés. Néha
kifejezetten tehernek érezte, és arra gondolt: mi van, ha
nem érzek semmit? Majd hozzátette: „Jennifer
története, na, az megrendített.”

Minden emlékhelyre rövid kis ünnepséggel

készülnek a fiatalok, saját szövegekkel, gitárkísérettel
előadott dalokkal, virágokkal. Płaszówban sincs ez
másképp: a Jenniferrel folytatott beszélgetést a rövid
rituálé követi. Az egyik fiú felteszi a kipát a fejére, és
előveszi a gitárt.
 Már alkonyodik. A mezőn futók, sétálók, kutyások. A
biztonságiak háromszöget alkotnak az emlékhely körül.
Olyan helyet keresnek maguknak, ahonnan jól rálátnak
a dombra. Mobiltelefonon kommunikálnak egymással.
Közben a diákok előkotorják a céduláikat, rajtuk a
ceremóniára írt szövegekkel.

Az izraeli diákok a płaszówi emlékműnél 2012-ben

Jó volt beszélni a diákok előtt. Feszülten figyeltek

végig. A szemükbe nézve láttam, ahogy tágul a
horizontjuk, és összeér benne a múlt a jelennel.
Azután elhalmoztak a kérdéseikkel. Főleg azt
akarták tudni, hogyan élek most.
 Utána kis ünnepséget tartanak az emlékműnél.
Héber nyelvű szövegeket olvasnak fel: részben
olyanokat, amiket maguk írtak, részben płaszówi
túlélők sorait. Aztán egy fiú gitáron játszik, egy lány
énekel hozzá. Anattal és Kaijal a csoport szélén állok,
hallgatom őket.

Hirtelen az egyik lány integetni kezd, hogy

menjek oda az emlékműhöz. Azt akarja, hogy én is
részese legyek a płaszówi áldozatok emlékére tartott
ünnepségnek. Előremegyek, a diákok körbevesznek.
A lány, akinek a csokrot el kellene helyeznie az
emlékművön, átölel, és a kezembe adja a piros
rózsacsokrot. Arra kér, hogy én helyezzem el a
virágot a csoport nevében.

Meglepődöm, zavarba jövök. „Nem, nem”,

mondom halkan. Örülök a diákok gesztusának, de
bizonytalan vagyok: Helyes-e, hogy én végzem el ezt
a rituálét? Valóban én vagyok erre a megfelelő
személy?

Amikor először voltam Krakkóban, a saját

csokrommal jöttem ide, és egyedül helyeztem el.
Most szebb, ünnepélyesebb a pillanat. Ezúttal nem
vagyok egyedül.

Pár pillanatnyi habozás után előrelépek, az

emlékmű kövéhez, és lassan leteszem a virágot.
Utána elénekeljük a Hatikvát, az izraeli himnuszt.

Tikva annyit jelent: remény.

További információk:
könyvek, filmek,
internetes források
1. Amon Göthről, Ruth Irene Göthről és Monika Göthről

Könyvek

Awtuszewka-Ettrich, Angelina: Płaszów –

Stammlager, in: Wolfgang Benz, Barbara Distel
(Hg.): Der Ort des Terrors. Geschichte der
nationalsozialistischen Konzentrationslager, 8.
köt., Verlag C. H. Beck. München, 2008, 235–87. o.

Crowe, David M.: Oskar Schindler: The Untold

Account of His Life, Wartime Activities, and the
True Story Behind the List. Basic Books, 2007.
(Németül: Oskar Schindler. Die Biographie.
Eichborn Verlag, Frankfurt am Main, 2005.)

Keneally, Thomas: Schindler’s Ark. Hodder and

Stoughton, London, 1982. (Magyarul: Schindler
listája. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1996.
Ford.: Walkóné Békés Ágnes.)

Kessler, Matthias: „Ich muß doch meinen Vater lieben,

oder?” Die Lebensgeschichte von Monika Göth,
Tochter des KZ-Kommandanten aus „Schindlers
Liste”. Eichborn Verlag, Frankfurt am Main,
2002.
Pemper, Mietek: Der rettende Weg. Schindlers Liste –
Die wahre Geschichte. Verlag Hoffmann und
Campe, Hamburg, 2005.

Sachslehner, Johannes: Der Tod ist ein Meister aus

Wien. Leben und Taten des Amon Leopold Göth.
Styria Premium, Bécs, 2008.

Segev, Tom: Soldiers of Evil: The Commandants of the

Nazi Concentration Camps. McGraw-Hill, New
York, 1988. (Németül: Die Soldaten des Bösen.
Zur Geschichte der KZ- Kommandanten. Rowohlt
Verlag, Reinbek bei Hamburg, 1992.)

Filmek

Blair, Jon: Schindler. Die Dokumentation. Nagy-

Britannia, 1983, PolyGram-Video, 1993.

Kessler, Matthias: Amons Tochter. Németország,

2003, N. E. F.

Moll, James: Inheritance / Mördervater. Amerikai

Egyesült Államok, 2006, Allentown Productions
(weboldal a filmhez:
http://www.pbs.org/pov/inheritance/. Spielberg,
Steven: Schindler listája, Amerikai Egyesült
Államok, 1993, Universal.

Ze’evi, Chanoch: Hitler’s Children / Meine Familie, die

Nazis und ich. Izrael, 2011
(http://www.hitlerschildren.com).

Online források
://www.mietek-
pemper.de/wiki/Interview_mit_Monika_Hertwig

Monika Göth interjúsorozata, a kérdező Mietek

Pemper.

2. Płaszówi túlélők beszámolói (válogatás)

Frister, Roman: Die Mütze oder Der Preis des Lebens.

Ein Lebensbericht. Siedler Verlag, Berlin, 1997.

Müller-Madej, Stella: Das Mädchen von der Schindler-

Liste. Aufzeichnungen einer KZ-Überlebenden.
Ölbaum Verlag, Augsburg, 1994.

3. Nácik utódainak élettörténetei

Könyvek

Brunner, Claudia und Uwe von Seltmann: Schweigen

die Täter, reden die Enkel. Fischer Verlag,
Frankfurt am Main, 2006.

Frank, Niklas: Der Vater. Eine Abrechnung. Verlag C.

Bertelsmann, München, 1987. (Magyarul: Az
apa. Aquila Kiadó, 1996. Ford.: Gergely
Erzsébet.)

Frank, Niklas: Meine deutsche Mutter. Verlag C.

Bertelsmann, München, 2005.

Himmler, Katrin: Die Brüder Himmler. Eine deutsche

Familiengeschichte. S. Fischer Verlag, Frankfurt
am Main, 2005.

Lebert, Norbert und Stephan Lebert: Denn Du trägst

meinen Namen. Das schwere Erbe der
 prominenten Nazi-Kinder. Karl Blessing Verlag,
München, 2000.

Nissen, Margret: Sind Sie die Tochter Speer? Deutsche

Verlags-Anstalt, München, 2004.

Saur, Karl-Otto, Michael Saur: Er stand in Hitlers

Testament. Ein deutsches Familienerbe. Econ
Verlag, Berlin, 2007.

Schirach, Richard von: Der Schatten meines Vater.

Carl Hanser Verlag, München, 2005.

Senfft, Alexandra: Schweigen tut weh. Eine deutsche

Familiengeschichte. Claassen Verlag, Berlin,
2007.

Timm, Uwe: Am Beispiel meines Bruders. Verlag

Kiepenheuer & Witsch, Köln, 2003.

Film

Ludin, Malte: 2 oder 3 Dinge, die ich von ihm weiß.

Németország, 2005, absolut Medien,
http://www.2oder3dinge.de/

4. A tettesek és a tétlen szemlélők pszichológiája, a

náci utódok második és harmadik generációjának
lélektana, valamint általános irodalom a
traumaterápiához

Bar-On, Dan: Die Last des Schweigens. Gespräche mit

Kindern von Nazi-Tätern. Campus Verlag,
Frankfurt am Main, 2003.
Kellner, Friedrich: Vernebelt, verdunkelt sind alle
Hirne. Tagebücher 1939–1945. Szerk.: Sascha
Feuchert, Robert Kellner, Erwin Leibfried, Jörg
Riecke és Markus Roth. Wallstein Verlag,
Göttingen, 2011.

Kogan, Ilany: The Cry of Mute Children: A

Psychoanalytic Perspective of the Second
Generation of the Holocaust. Free Association
Books, 1995. (Németül: Der stumme Schrei der
Kinder. Die zweite Generation der Holocaust-
Opfer. S. Fischer Verlag, Frankfurt am Main,
1998.)

Mitscherlich, Alexander és Margarete: Die

Unfähigkeit zu Trauern. Grundlagen kollektiven
Verhaltens. Piper Verlag, 1967. (Magyarul: A
gyászolásra képtelenül. A kollektív viselkedés
alapjai. Múlt és Jövő Kiadó, 2014. Ford.: Huszár
Ágnes.)

Ruppert, Franz: Trauma, Bindung und

Familienstellen. Seelische Verletzungen verstehen
und heilen. Klett-Cotta Verlag, Stuttgart, 2007.

Welzer, Harald, Sabine Moller és Karoline

Tschuggnall: „Opa war kein Nazi.”
Nationalsozialismus und Holocaust im
Familiengedächtnis. S. Fischer Verlag, Frankfurt
am Main, 2002.

Welzer, Harald: Täter. Wie aus ganz normalen

Menschen Massenmörder werden. S. Fischer
 Verlag, Frankfurt am Main, 2005.

Westerhagen, Dörte von: Die Kinder der Täter. Das

Dritte Reich und die Generation danach. Kösel
Verlag, München, 1987.

Yalom, Irvin D.: Der Panama-Hut oder Was einen

guten Therapeuten ausmacht. Goldmann Verlag,
München, 2002. (Magyarul: A terápia ajándéka.
Park Könyvkiadó, Budapest, 2017. Ford.:
Zsuppán András.)
5. Egyéb

Nattiv, Guy: Mabul (The flood), Izrael, 2011 (Noa

Berman-Herzberg és Guy Nattiv forgatókönyve
alapján); K5 International Producers.

Azoknak, akik családtörténeti kutatásokat

végeznének a nemzetiszocialista korszak történeti
forrásai között, kitűnő bevezetőként szolgál a
következő oldal:

http://chrismon.evangelisch.de/artikel/2012/was-
machte-grossvater-der-nazizeit-eine-anleitung-zur-
recherche-15479
A képek forrása
ullstein bild, Berlin: 1 (AP), 2 (imagebroker.net/Petr
Svarc)

Nikola Sellmair/stern/Picture Press, Hamburg: 1

Süddeutsche Zeitung Photo, München: 1 (Teutopress)

Yad Vashem Photo Archive, Jerusalem: 1, 2, 3, 4, 5, 6

(Emil Dobel)

Diane Vincent, Berlin: 1, 2

A többi fotó magántulajdonból származik.

A szerzőkről
Jennifer Teege (1970) Németországban,
örökbefogadott gyerekként nőtt fel, anyai nagyapja
Amon Göth náci lágerparancsnok, apai ágon nigériai
származású. A Tel-Aviv-i Egyetemen diplomázott,
Hamburgban él. A Nagyapám engem agyonlőtt volna
az első könyve.

Nikola Sellmair (1971) újságíró, diplomáját a

müncheni Ludwig Maximilian Egyetemen szerezte, a
Stern magazin munkatársa.
Tartalom
Prológus: A felfedezés
1. Egy tömeggyilkos unokája
2. A płaszówi láger teljhatalmú ura: nagyapám,
Amon Göth
3. A parancsnok asszonya: nagyanyám, Ruth Irene
Kalder
4. Egy élet a halottak árnyékában: anyám, Monika
Göth
5. Az áldozatok unokái: izraeli barátaim
6. Virágok Krakkóban

További információk: könyvek, filmek, internetes

források
A képek forrása

A szerzőkről
 www.parkkiado.hu
www.facebook.com/parkkiado

Forgalmazza
eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu

Elektronikus változat: Ambrose Montanus

2021

Felhasznált betűtípusok
Fira Sans – SIL Open Font License
Noto Serif – Apache License v2.0
Raleway – SIL Open Font License