Márai Sándor: Az árva című művének elemzése

A magány minden ember életében jelen van. Van, aki korábban és van, aki később
tapasztalja meg, hogy milyen magányosnak lenni. Az ember úgy is lehet magányos, hogy
szerettei körülveszik, azonban ő úgy érzi, hogy szüksége lenne egy társra, akit mindenkinél
jobban tudna szeretni. Minden embernek szüksége van egy kis egyedüllétre, amikor egy
kicsit saját magával foglalkozik, azonban ha valaki túl sok ideig van egyedül, akkor a saját
gondolatainak rabjává válik és eluralkodik rajta a félelem, hogy magányos marad egész
életében vagy, hogy egyedül fog meghalni.
A novella öt részre oszlik fel. Az első rész legelején rögtön megismerhetjük az 52
éves Flórát, a mű főszereplőjét, aki annak ellenére, hogy családja és barátai körében él,
egyedül érzi magát, ezért elhatározza, hogy örökbe fogad egy árvát. Továbbá belátást
kapunk abba, hogy miért döntött az örökbefogadás mellett Flóra - ez a rész tekinthető az
előzménynek. Az egyedüllét és a szeretethiány miatt szeretne valakit, emiatt jutott erre az
elhatározásra. Feladott egy hirdetést, amelyen családja csak mosolygott, azonban Flórát
rendkívüli izgalom kerítette hatalmába.
Az első két rész között három nap telik el. A kihagyásos szerkesztés miatt nem
tudunk arról, hogy abban a három napban mi történt, csak sejteni lehet, hogy a nő nagy
izgalomban várta a választ a hirdetésre, ami a negyedik nap reggelén érkezett meg. Ebben a
részben megtörténik az árva előzetes jellemzése, azonban a nevét nem tudjuk meg sem
most, sem később. Őt viselkedésével jellemzi az elbeszélő. A várakozással teli napok alatt
Flóra kicsinosította lakását, miközben a családja próbálta felhívni a figyelmét a veszélyekre.
Végül mindenki beletörődött az örökbefogadás tényébe.
A harmadik részben véget ér a várakozás, hiszen megérkezik az árva. Nem várt és
meglepő fordulat következik - az eddig gyermeknek vélt árva valójában huszonkét évvel
idősebb Flóránál. A pályaudvari jelenetnél késleltetés figyelhető meg, hiszen mindenki azt
hitte, hogy az árva nem jött el, azonban szinte az “utolsó pillanatban” kiderül, hogy kis is
valójában az örökbefogadott.
A negyedik rész fő kérdése, hogy megszabadulni vagy megbarátkozni kellene az idős
asszonnyal. A család kezdetben ügyvédhez fordul, azonban a csalás ténye nem bizonyítható
be - valóban igaz az, amit az árva leírt. Flóra elrejtőzik a család elől, szégyelli magát.
Részletes leírást kapunk az árva jelleméről és szokásairól. Negatív jelzőkkel van bemutatva.
(például falánk, önző, csökönyös, kapzsi, ravasz - mindvégig az volt a célja, hogy
kihasználjon valakit)
Az utolsó részben a közös élet egy-egy pillanatát figyelhetjük meg. Összesen hat
évig éltek együtt, ezalatt az idő alatt Flóra végig gondját viselte az asszonynak, aki valójában
élősködött rajta. Flóra gondoskodása a család számára nagyon meglepő volt, úgy ahogy az
is, hogy miként tudja szeretni az általuk szörnyetegnek hívott embert. Végül rájöttek, hogy a
szeretet egy megfoghatatlan és szavakkal nem leírható fogalom. A záró jelenetben a
kívülállók zavartsága figyelhető meg, amit a nem mindennapi helyzet váltott ki.
Az elbeszélő egy rokon, aki részben maga is érintett a történetben. Egyfajta narrátori
szerepet tölt be, azonban az elbeszélői nézőpont gyakran átvált többes szám első
személyre. (például mosolyogtunk, elcsüggedtünk)
Groteszk motívumként értelmezhető, hogy az asszony saját mohóságába halt bele,
valamint, hogy az örökbefogadott idősebb volt, mint fogadott anyja.
A mű fő motívuma a szeretet, ami a történet haladtával egyre rejtélyesebb lesz -
eleinte így mutatta be az elbeszélő: “...megtörtént a nagy áldás, vagy a nagy balszerencse, a
legtöbb, ami emberrel történhet, a legkínosabb és legszomorúbb kaland: sürgősen,
múlhatatlanul szeretni akart valakit.” Végül ez teljesen átalakul: “A szeretet olyan, mint... de
nem, nincs hasonlat a szeretetre. Nincs oka, nincs magyarázat reá.” A szeretet nem válogat
személyek között, neki mindegy, hogy az ember kövér vagy vékony, idős vagy fiatal - a
szeretet nem tesz különbséget. Ez a feltétel nélküli, 52 éve Flórában rejlő szeretet zúdult rá
(a nem éppen legmegfelelőbb alakra) az árvára.