Kézikönyvtár / A hódoltság kora.

Magyarország törökkori története / A TÖRÖK BÁCS

A TÖRÖK BÁCS
 Teljes szövegű keresés

199HEGYI KLÁRA: A TÖRÖK BÁCS

In: Tanulmányok Szakály Ferenc emlékére. (Gazdasági- és társadalomtörténeti kötetek. Szerk. Buza János, Draskóczy István, J. Újváry Zsuzsanna) Szerk. Fodor Pál -
Pálffy Géza - Tóth István György, Budapest, 2002.

Miközben az elmúlt évtizedek forrásfeltárásának és -feldolgozásának köszönhetően egyre többet tudunk a török országrész adózó
népességéről, gazdálkodásáról, igazgatásáról, a török elit és katonaság összetételéről és mozgásáról, csaknem teljes homály fedi a
hódoltsági központok muszlim polgári lakosságát: a szellemi réteget, az iparosokat és a kereskedőket. Több mint fél évszázada annak,
hogy Fekete Lajos minden, akkor elérhető forrás felhasználásával a lehető legteljesebb feldolgozását adta a török Buda lakóinak;1 a
hódoltság fővárosa azonban nem tipikus központ, senkinek nem jut eszébe Füleket, Aradot vagy Kaposvárt olyannak képzelni el,
amilyen Buda volt. Biztos, hogy Pécs és Szigetvár magas színvonalú muszlim szellemi élete2 sem általánosítható.
A tudatlanság oka nem az érdektelenség, hanem a forráshiány. Az összeírások azt a népességet és termelést mérték fel, amelyet a
kincstár meg akart adóztatni: a török centrumok adómentes muszlim lakói ebből a körből értelemszerűen kimaradtak.
Szerencsére a török összeírók nem tartották magukat következetesen ehhez a kézenfekvő gyakorlathoz. A hódoltságnak abban a déli
sávjában, amelyet a hódítást követő évtizedekben elárasztottak a Balkán-félszigetről észak felé vándorló délszlávok és vlahok, tehát a
Szerémségben, a szegedi szandzsák és a temesvári vilájet déli felében – ötletszerűen vagy módszeresen – a muszlim lakosságot is
többször számba vették. E következetlenség magyarázata nyilvánvalóan abban keresendő, hogy erre a déli sávra „felcsúszott a Balkán”,
és megjelent az összeírás ottani gyakorlata is. A tömeges balkáni iszlamizáció miatt ott a muszlimok jó része nem adómentes hódító,
hanem adózó termelő volt, akikkel együtt a nem-adózó muszlimok is gyakran bekerültek az összeírásokba.3 A magyarországi hódoltság
déli, „balkanizálódott” sávjának török központjaiban és néhány falvában is szép számban éltek földművelő, tehát adózó muszlimok –
velük együtt időnként a nem-adózókat is névsorba szedték.
200Egy török centrum polgári népességének számbavétele azonban akkor sem egyszerű, ha névsorok maradtak róla. Ma már
megfejthetetlen logikával ugyanis legtöbbször nem az egész muszlim közösséget jegyezték be a defterbe, hanem csak egy részét.
A szerémi szandzsáknak II. Szelim szultán (1566–1574) uralkodásának első felében, valószínűleg 1568–1570 között készült összeírásában4
a tizennégy török központot, náhije-székhelyet vizsgálva négy eltérő esetet különböztethetünk meg. Az elsőben egyáltalán nem írtak
össze muszlimokat. Ez Ivánka (törökül Ivankova) és Kölpény (Kupinik)5 esete; az előbbiben valószínűleg tényleg nem éltek törökök, az
utóbbiról azonban, amely alatt nagy forgalmú híd és vámhely állt, ezt nehéz elképzelni. A második esetben csak mezőgazdaságból élő és
ezért „telekadóval” (reszm-i csift) tartozó muszlimokat vettek fel a névsorba, akik közé azért be-becsúszott egy-két adómentes. Ebbe a
csoportba Zimony (Zemun), Ireg (Irig), Cserög (Cserevity) és Marót (Morovity)6 tartozott; az összeírás mindegyiket városnak (törökül is
varos) nevezi, s közülük csak Marótról tudni biztosan, hogy kisszámú őrség állomásozott benne, a többi erődítetlen volt.7
A harmadik esetet azok a megerődített, katonasággal ellátott központok képviselik, amelyekben csak nem-adózó muszlimokat írtak
össze, ám az elvárható foglalkozások képviselői – katonák, vallási alkalmazottak, állami tisztviselők, iparosok és kereskedők – hiányosan
tűnnek fel: az összeíró vagy kihagyta a többségüket, vagy felvette őket a névsorba, de nem nevezte meg foglalkozásukat. Ebbe a
csoportba Valkovár (Vukovar), Pétervárad (Varadin), Szalánkemén (Iszlankamen), Németi (Nemcse) és Racsa (törökül is Racsa)8 tartoztak;
az összeíró Racsát városnak, a többit a magyarra lefordíthatatlan kaszabának, balkáni típusú városnak titulálta, ahogyan a félszigetnek
az európaiaktól eltérő „városait” a törökök általában nevezték. Végül a negyedik esetben joggal feltételezhetjük, hogy az összeíró a
helység összes nem-adózó muszlim családfőjét névsorba szedte: ezek Ilok (Ilok), Szentgergely (Girgorofcse) és Szentdemeter
(Dimitrofcse, Mitrovica).9 Mindhárom helyen katonaság állomásozott, és az összeíró mindegyiket kaszabának nevezte.
Nagyjából teljesnek, pontosabban jó eséllyel kiegészíthetőnek tekinthető az a két névsor is, amelyben Gyula várának és városának
muszlim lakosságát írták össze 1567-ben és 1579-ben.10 Az elsőben, amely a vár bevételét követő 201évben készült, 340 név áll. Viselőik
háromnegyede várkatona és birtokos szpáhi, míg a vallási szférát csak két baba, talán rendfőnök, az állami adminisztrációt egyetlen
írnok, az ipart–kereskedelmet tizenöt kézműves és három kereskedő képviseli; a bolttulajdonosok között azután még öt olyan iparos
bukkan fel, aki nem szerepel a névsorban (velük együtt az iparágak száma tizennégy). A lista tehát közel sem teljes, hiszen hiányoznak
belőle a vallási–szellemi és az adminisztratív alkalmazottak; hitelesnek látszik viszont abban, hogy egy kialakulásának kezdetén járó
katonai–igazgatási központot mutat, amelyben a beköltözők nagy többsége még katona. 1579-re azután szétváltak a városrészek, a
mahallék, az összeírtak száma 402-re emelkedett, akiknek most már csak kevéssel több mint a fele katona. Ha nem is az elvárható
számban, de megjelentek a helyi igazgatás alkalmazottai, közöttük pl. három vásárfelügyelő (muhteszib), az iparosok és kereskedők
száma 26-ra, az iparágaké 18-ra emelkedett. Az összeírás mindezzel együtt is hiányos, a hiányok azonban felmérhetők és korrigálhatók.
A várban és a városban ekkor három dzsámi és három mecset működött, a névsorba viszont csak egyetlen dzsámira elegendő
személyzet került be. Nem tekinthető teljesnek a hivatalnokok gárdája sem (hiányzik pl. a bíróság összes alkalmazottja), mint ahogy az
iparosok kisebb része sem a névsorban, hanem a bolttulajdonosok közül kerül elő. A végeredmény mégis hiteles: a szűk másfél évtizede
létrejött török központ adómentes muszlim népessége megszaporodott és valamelyest differenciálódott, az elvárható foglalkozások
megközelítőleg arányos képviseletet kaptak.
Vizsgálódásunk szűkebb területéről, a szegedi szandzsákból több összeírás maradt fenn, amelyekben a náhije-központok muszlim
népessége ismét minden következetesség nélkül bukkan fel, sokkal érthetetlenebb logikával, mint amilyennel a szerémi összeírás
készült (igaz, ott a forrásunk egyetlen összeírás, amelyben legalább eseteket választhatunk szét, míg a négy szegedi defter11 több, eltérő
gyakorlatot követő összeíró munkája). Titelben 1546-ban, Szegeden 2021561-ben és 1570-ben, Szabadkán és Baján szintén 1570-ben,
Kalocsán pedig soha nem írtak össze muszlimokat, pedig mindegyikben bent laktak. 1578-ban Szabadkán listát kaptak a vár gyalogos
védői, a müsztahfizok, a város többi muszlimja viszont kimaradt az összeírásból. 1561-ben Titelnek és Zombornak, 1570-ben Titelnek
csak a mezőgazdasági termelésből élő, tehát adófizető muszlimjairól készült névsor. Ugyanebben az évben Zomborban a várvédő
müsztahfizokat és az adózó földműveseket írták össze, köztük megfejthetetlen logikával két imámot, hat állami tisztviselőt, két szpáhit
és két dervist, akik mindig, mindenütt adómentesek; 1578-ban Baján és Titelben a müsztahfizok és a többi adómentes névsora került a
defterbe.
A következetlenség mintapéldája éppen Bács muszlimjainak első két névsora. 1546-ban két városrészben – a bácsi várkapitány és a
lovasok mahalléiban – összesen 33 adómentes muszlim lakost írtak össze, köztük egy agával és két tizedessel az élen 13 lovast,
mellettük 5 müsztahfizt (egy tizedest és négy köz-gyalogost), valamint egy tüzért és egy ácsot. 1543-ban a várban 72 védőnek fizettek
zsoldot,12 akiknek tehát csak a töredékét vették be a névsorba. Rejtély, miért számítja az összeírás a bácsi lakosok közé az ozorai és a
döbröközi vicekapitányt, Martonos két és Szeged egy gyalogos katonáját. És ha már a névsorba olyan katonákat is felvettek, akiknek
Bácsott semmi keresni valójuk nem volt, miért hiányzik belőle az ott szolgáló katonák nagyobb része, meg a közigazgatási és vallási
alkalmazottak teljes köre? A helyzet 1561-re kis mértékben javult.13 Ekkor a 101 névből álló névsorba egyetlen katonát sem vettek be.14
Két név alá nem került adóösszeg, a többi 99 – a törvények logikája szerint földműves – adózó 22, 12 vagy 6 akcse adóval került a listára.
Adózónak vettek egy agát, egy hodzsát (tanítót), egy szerzetest és a vár felcserét, akik minden norma szerint adómentesek. Ez a négy
kivétel éppen a szabályt is erősíthetné, ha nem lenne akkora zavar az adókkal. A fejenként kirótt összegek együtt 1364 akcsét tesznek ki,
a muszlimok telekadója azonban csak 542 akcséval szerepel a jövedelmek összesítésében: a 99 muszlim adófizető nagyobb része ezek
szerint mégis adómentes volt – de akkor miért szerepelnek adófizetőkként?
A következetlenségeket és talányokat azért soroltam ilyen hosszan, hogy érzékeltessem a nehézségeket, és mentsem tudatlanságunkat.
Egyúttal éreztessem azt az értéket, amelyet néhány hódoltsági muszlim közösség teljesnek tekinthető listája jelent. Ezek közé tartozik
Bács két utolsó, 1570 körül és 1578-ban készült összeírása.
Az 1570 körül készült defter Bács városában négy városrész, mahalle adómentes muszlim népességét, az adófizető földműveseket (ehl-i
herrasz), a Bácsott élő cigányok (kiptijan) három egységbe (dzsemaat) tagolt és 24 családot számláló közösségét, valamint a gyaurok
(gebran) 27 családfőből és 9 nőtlen férfiből álló csoportját szedte névsorba15 – ez utóbbiak valamennyien balkáni 203betelepedők,
magyar lakosok már az első összeírás idején, 1546-ban sem éltek a városban. Az összeírásból kimaradtak azok, akik a vár két
városrészében laktak (velük majd az 1578. évi defter segítségével ismerkedhetünk meg): ez megerősíti azt az általános tapasztalatot,
amely szerint a török központokban a szorosan vett vár területét többnyire az őrség katonái lakták.
A négy muszlim városrészt a bennük álló mecsetek után nevezték, a mecseteket pedig többnyire az alapítóikról. Már e jeles férfiak nevét
olvasva felkapjuk a fejünket. Az első városrész mecsetjét bizonyos Mahmud pasa fundálta, akit lehetetlen azonosítani (talán az 1563–
1564-ben budai beglerbégséget viselt Zál Mahmud pasát kereshetjük benne, de bizonyíték nélkül). Bárki legyen is, tette nem meglepő, a
mecsetalapítás egy pasánál társadalmi kötelesség. Egészen más a helyzet a második imaház alapítójával: őt Kecsedzsi Mehmednek,
nemezkészítő Mehmednek hívták, azaz a mecset felállítására – és ami ennél nagyobb teher: a fenntartására – egy helybeli iparos áldozta
vagyonát. A harmadik mecset városrészét a benne álló törvényszékről nevezték el (mahalle-i meszdzsid-i mahkeme); az 1578. évi
összeírás ezt a „régi törvényszékre” (mahalle-i eszki mahkeme) pontosította, ami talán azt jelenti, hogy a hajdan volt magyar
törvényszék épületét alakították át imaházzá. Végül a negyedik városrészt „a kardműves mecsetjéről” nevezték el (mahalle-i meszdzsid-i
kilicsdzsi), vagyis ezt az imaházat is helyi kézműves, egy kardkészítő alapította, akinek a neve már feledésbe ment. Dzsámik és mecsetek
fundálása magas, ritkábban közepes rangú, de mindenképpen a katonai és igazgatási elitbe tartozó tisztségviselők szokása volt;
iparosokkal ritkán találkozunk ebben a szerepben, így tettük akkor is tisztes lokálpatrióta öntudatra és kellő jómódra mutat, ha tudjuk,
hogy ezek az imaházak egyszerűek és dísztelenek voltak.
A négy kerületben lakó adómentes muszlimok listáin összesen 220 név sorakozik, az adózó földművesek száma 61, a városban tehát
összesen 281 muszlim családfő élt (a várbeliek számát ekkor nem ismerjük, 1578-ban 114-en voltak). A családtagokkal együtt ennek a
népességnek akkor is jóval meg kellett haladnia az ezer embert, ha egy részük nőtlen volt (ez a várkatonáknál nem ment
ritkaságszámba, de a bácsi lakosoknak ők a töredékét adták). Az első tanulság: három évtizeddel a törökök hódoltsági berendezkedése
után Bácsott nagyszámú muszlim népesség élt.
Az összeírás idejére a városrészek saját arculata is formálódóban volt. A Mahmud pasa-mecset köré szervezett mahalle volt a
legnépesebb, és a leggazdagabb a különféle foglalkozásokban. Tiszteletre méltó számban lakták a vallás szolgái: teljes
mecsetszemélyzet (Mürüvvet hodzsa imám, Szülejmán hodzsa müezzin és Mehmed, az imaház gondviselője: kajim, kajjum), egy
rendfőnök, Ferhad dede, mellette pedig tizenöt szerzetes (szufi). Az állami adminisztrációt egy írnok (kjatib) és egy árverési kikiáltó
(dellal) képviselte, a polgári életet pedig öt kereskedő és húsz iparos. A nemezgyártó Mehmed mecsetjéről elnevezett mahallét 52
családfő lakta. A rangsort itt is az imaház alkalmazottai vezették (Firuz hodzsa imám, Ahmed hodzsa müezzin és Hüszejn mecsetszolga),
és ebben a negyedben is élt tizenhat szerzetes. Itt kevesebb polgári foglalkozást űző lakost jegyeztek a listába: három kereskedőt és
tizenegy iparost. A törvényszékkel büszkélkedő negyed a város régi központja lehetett, a főtér (ahol 204hajdanán a törvényszék is állt) és
a piac környéke. Ezt a városrészt is 52 család lakta. A mecsetszemélyzet itt is teljes (Memi hodzsa imám, Hajreddin müezzin és Üvejsz
mecsetgondnok), de ide már csak hat szerzetes jutott. A negyedek közül itt lakott viszont a legtöbb, szám szerint kilenc kereskedő a
piacfőnökkel (szer-i pazar) az élen, és iparosból is jutott tizenkettő. Az utolsó, a kardműves mecsetjéről elnevezett és 48 családfőtől
lakott városnegyed a legkevésbé jellegzetes. Mecsetje ekkor nem működött, szerzetesek nem éltek benne, polgárságának „krémje” két
kereskedőből és egy szál iparosból állt.
Az egyes foglalkozás-típusok szemrevételekor a vallás szolgáinak igen magas száma tűnik elsőnek szembe. A három működő mecsetben
dolgozó 9 ember, a dervis-rendfőnök és az alatta buzgólkodó 37 szerzetes összesen 47 főt tett ki, ami azt jelenti, hogy a 281 muszlim
lakos egy hatoda, 17%-a lelki-szellemi foglalkozást űzött. Kiugróan magas a szerzetesek száma. Összehasonlításul: a szegedi szandzsák
összeírásával egy időben készült szerémiben a legnépesebb, legsúlyosabb és legtarkább központ Szávaszentdemeter (a mai Mitrovica) a
maga 11 városrészével és 565 adómentes muszlim családfőjével16 (összeírása szintén teljesnek látszik). Itt tizenhárom, dzsámiban–
mecsetben szolgáló embert és hét szerzetest (három rendfőnököt és négy szúfit) írtak össze: ők húszan a családfőknek mindössze 3,5%-
át tették ki. A bácsi dervisekről az összeírás nem árul el semmi közelebbit, nem tudjuk, melyik rendhez tartoztak, és azt sem, hogy miért
éppen ezen a helyen telepedtek meg. Rendkívül magas számuk talán egy nagyhatású rendfőnök – Ferhad dedének hívták – személyes
varázsának köszönhető, és talán annak is betudható, hogy Bács a Szerémségből érkező, a péterváradi révnél a Duna bal partjára lépő,
majd a város után Kalocsának és tovább északnak forduló, forgalmas úton feküdt, ahol szükség volt szerzetesekre, akik
kötelességeikhez híven az utazókról is gondoskodtak.
A helyi értelmiség világi csoportja hiányosan szerepel az összeírásban, csak egy-egy írnok, árverési kikiáltó és piacfőnök képviseli, az
adófizető földművesek között pedig egy tolmács (terdzsüman). Hiányzik a bíróság néhány fős testülete,17 meg az adókkal és
pénzügyekkel foglalkozó néhány ember, ahogy a város vásárainak és piacának élénk forgalma18 a piac főnökén kívül egy-két vásári
ellenőrt is feltételez. A hiányzók nem tehettek ki jelentősebb csoportot, az ismert és feltételezett hivatalnokokat nem becsülhetjük
többre egy tucatnál. Velük együtt a vallási és világi értelmiségi rétegnek el kellett érnie az egyötödös részesedést a népességben.
Az adómentesek között 46, a földművesek soraiban 12 iparost írtak össze, ami azt jelenti, hogy a muszlim lakosság 21 százaléka
kézműves – vagy legalábbis kétlaki – volt (míg a keresztény lakosok több mint egyharmadának, tíz családfőnek a neve alá írtak oda
valamilyen iparűző foglalkozást). A legtöbb ember, a muszlimok közül harmincegy a ruházkodási iparban kereste a kenyerét.
Legnagyobb 205számban, összesen húszan, szabók (hajjat) dolgoztak a városban: tizenöt az adómentesek között, öt pedig
földművesként, másodfoglalkozásban űzte az ipart (a keresztények között is volt egy további szabó). Bár mesterségük másutt is az élen
járt, számuk itt olyan magas, hogy külső eladást sejtet. A többiek, összesen tízen, lábbelik – csizmák, házi és utcai papucsok –
készítésével foglalkoztak (nyolc csizmedzsi, egy papucsdzsu és egy basmakcsi). Ha jól olvasom és magyarázom a szót, egy iparos (puszti)
bőrt és szőrmét készített ki és dolgozott fel.
A városban nyolc ács (neddzsar) dolgozott: az adómentesek között öt, a földművesek között három, akiknek munkájára a többnyire
deszkából-sárból, fából-paticsból építkező hódoltsági muszlimok körében mindenütt nagy kereslet mutatkozott.19 Bár egyikük neve fölé
sem írták oda, hogy szultáni kinevezéssel űzte volna mesterségét (neddzsar ba berat), és zsoldot húzó iparos a katonák 1570 körüli
listáján sem szerepel,20 elképzelhető, hogy a városban lakó ácsok a várban és a kikötőben adódó tennivalókat is ellátták (1543-ban
hajóácsok, kalafatcsik szolgáltak az őrségben,21 akik ekkorra már eltűntek; valakinek őket is helyettesítenie kellett).
A fémipart hét mester művelte. Négy kovács (haddad) – egyikük másodfoglalkozású földműves –, egy patkolókovács (nalbend) és egy
kardműves (kilicsdzsi) alkották a kis csapatot. Két nyerges-szíjgyártó (szarracs) is részben a katonákat szolgálta ki. Az élelmiszeripart ez
idő tájt csak öt mészáros (kaszab) képviselte. Feltűnő, hogy viszonylag milyen sokan, az adómentes iparosok között hárman, a
földművesek között ketten (és még a rác lakosokból is ketten) űzték a kecskeszőrből kötelet verők mesterségét (mujtab, mutaf22). (A
keresztény adófizetők közül ketten a muszlimoknál nem képviselt kerékgyártó-bognár mesterséggel keresték kenyerüket.)
Ez mindösszesen tizenkét mesterség. Nem sok, különösen ha azt nézzük, hogy a muszlim közösség ekkor már három-négy évtizedes
múlttal lakta Bácsot.23 A viszonylag kevés szakma viszonylag sok művelője azt a gyanút ébreszti, 206hogy a ruha- és lábbelikészítők
kereskedők segítségével adtak túl a városi lakosok szükségleteit meghaladó áruikon.
A bácsi muszlimok közé húsz kereskedőt jegyzett be az írnok (és a keresztények közé is ötöt, akiket a névsor végén, együtt sorolt fel, s
akik állami dzsizje-adót igen, földesúri kapuadót azonban nem fizettek). Egyikükkel hamar végezhetünk, ő ócskás (eszkidzsi) volt,
tizenkilencen azonban valóságos kereskedők (tadzsir). Ez az ismét csak nagyon magas szám remekül beleillik abba, amit a Szerémség és
a déli Duna–Tisza köze kiemelt szerepéről tudunk Buda és Pest – meg velük együtt nyilván a környező török helyőrségek – ellátásában.
Az 1570-es években vezetett budai vámnaplók24 sajnos éppen olyan következetlenek a kereskedők lakóhelyének megjelölésében,
amilyenek az összeírások a muszlim közösségek számbavételében. Mivel azonban a dél felől Budára szállított áruk tömege óriási, még
az erős kisebbségben lévő pontos adatok is sokat mondanak. A szállító kereskedő illetőségi helyét leggyakrabban a hajók vámolásakor
jegyezték fel. Az 1571. február 26-ától 1572. június 20-áig terjedő 16, valamint az 1573. február 4-étől 1574. január 23-áig tartó 12,
összesen 28 muszlim hónap során 767 áruszállító hajó rakományát vámolták meg Budán, amelyek közül 314-nek a tulajdonosáról vagy a
kapitányáról jegyezték be a naplóba, hogy honnan való. A 48 budai–pesti és 2 fehérvári kereskedőt sokszorosan felülmúlta az a 264
szállító, aki a Szerémségből és a Bácskából (ez utóbbi nevet mint közigazgatási egységet a török adminisztráció is gyakran használta)
hajózott fel Budára. Szállítmányuk mindenek előtt búza, kevesebb árpa és kis mennyiségű rizs volt, néhány hajón a maradék helyet
zsiradékkal, sajttal, tarhonyával, szárított gyümölccsel, gesztenyével, mézzel, dióval-mogyoróval, savanyúsággal töltötték meg (a délről
érkező 264 hajóból csak 15 nem hozott gabonát). A szállítók nagy többsége (74 belgrádi, 54 szendrői, 31 péterváradi, 30 eszéki és néhány
kisebb szerémségi helyről való kereskedő) szerémségi és valószínűleg havasalföldi búzával és árpával hajózott Budára; a 47 bácskai
gabonaforgalmazó jócskán elmaradt mögöttük, azonban éppen Bács, amelynek kereskedői 23 hajóval jelentkeztek a budai vámnál, az
összesített rangsor ötödik helyét foglalja el.25
A vámnaplóból világosan kiderül, hogy a bácsi kereskedők a hadseregnek szállítottak, gyakran állami megbízásból. A piacon ekkor
ketten uralkodtak, Evlija és Bajramlu eminek, azaz kincstári biztosok, akik bácsi illetőségük megjelölésével 22 hajónyi búzát és árpát,
helymegjelölés nélkül még 5 hajórakomány búzát vittek Budára; rajtuk kívül csak egy Rizván nevű bácsi kereskedőnek sikerült a jó
üzletbe bekerülnie. Rizvánt megvámolták, a két eminnek azonban csak hat hajójára vetettek ki vámot, a többi huszonegyet, az állami
megrendelést vámmentesen fogadták. Evlija és Bajramlu tehát kettős minőségben kereskedett: megbízott eminként begyűjtötték és
Budára vitték a Bácskában behajtott 207tizedgabonát, saját hasznukra dolgozó kereskedőként pedig hozzávásároltak és eladtak. E
második minőségük Bajramlu esetében derül ki egyértelműen. Ő ott díszeleg a Bácsott összeírt muszlimok között, neve alatt a tádzsir,
kereskedő megjelölés áll.
Sajnos a többi bácsi kereskedőt lehetetlen felkutatni a budai vámnaplók névtengerében, mert mind az összeírásba, mind a naplókba
azonos szókapcsolattal – keresztnevük plusz a kereskedő szó – vezették be őket, márpedig a Budán vámoltató Mehmed kereskedőt
felelőtlenség lenne a Bácsban összeírt Mehmed kereskedővel azonosítani. Még a gyanús eseteket sem lehet bizonyossággá tenni. Így
Bácsott két Behrám tádzsirt is összeírtak, Budán pedig rendszeresen vámoltatott két gabonaszállító Behrám: valószínűleg, de nem
bizonyosan azonosak.
A bácsi kereskedők közösségét ez a jó konjunktúra tette népessé, és az is elképzelhető, hogy a viszonylag sok szabó és lábbelikészítő is
az ő segítségükkel értékesítette áruját.
A 46 kézműves és a 20 kereskedő a város muszlim lakosságának közel a negyedét, 23,5%-át tette ki (ha a földművesek közötti
másodfoglalkozású iparosokat is velük számoljuk, részesedésük 28%-ra emelkedik). Idézzük fel az értelmiség 20%-osra tehető arányát,
és állítsuk melléjük a földet művelők 22%-os részesedését! A népesség további rétege várkatona vagy szpáhi. Az ekkor már zsold-
tímáros várkatonák közül, akiknek listája az összeírással éppen egyidős,26 a városban csak hárman laktak, a többiek lakóhelye nyilván a
vár volt. Összeírtak viszont a városban 7 lovast (beslü), és itt lakott 15 környékbeli birtokos szpáhi27 is (ők és a beslük 8%-ot tesznek ki).
Az összeírtak éppen egynegyedének neve alá nem írtak semmilyen foglalkozást; nem kizárt, hogy ezeknek egy része is állományon kívüli
katona, aki megüresedő állásra várt: ilyeneket minden török központban csapatostól feltételezhetünk. Íme, ez Bács városának muszlim
lakossága 1570 táján.
A következő összeírás 1578-ban készült.28 Ekkor a vár két kerületének lakóit is névsorba szedték, velük együtt összesen 411 muszlim és
15 keresztény családfő lakta Bácsot, népessége kétezer lakos körül járt. A muszlimok valamennyien adómentesek. Nincsenek közöttük
földművesek, és nem azért, mert ezúttal ők maradtak ki a felmérésből, hiszen az adók között sem szerepel telekadójuk tétele. Feltűnő,
hogy ezúttal a 411 összeírtból csak 216-nak a neve alá jegyeztek foglalkozást, azaz a lakosok közel feléről nem tudjuk, hogy mivel kereste
a kenyerét (az 1570 körüli összeírásban csak az egynegyedükkel voltunk így). Valószínű, hogy e két újdonság, a földművesek eltűnte és a
foglalkozás nélküliek megszaporodása összefügg. Bácsot mindkét összeírás kaszabának nevezi, a két időpont között azonban változás
állhatott be lakói jogállásában, foglalkozásukra való tekintet nélkül valamennyien mentességet nyertek az állami 208adók alól (ahogy
alább látni fogjuk, Szávaszentdemeter ezt a kiváltságot már korábban megszerezte). Ez magyarázhatja egy évtizede még népes, 61
családfőt számláló, telekadóval terhelt földműves lakóinak eltűntét, és indokolhatja azt is, miért nőtt meg olyan erősen a foglalkozás
nélkül bejegyzettek száma: az adómentes polgárrá előlépett földművesek növelték meg.
A várban két dzsámi állt, róluk nevezték el a két kerületet is: a szent dzsáminak, illetve Ali bég dzsámijának városnegyedeit. Az elsőt
csaknem kizárólag katonák és a dzsámi személyzete lakta. Itt állt Mehmed várkapitány (dizdar), két helyettes parancsnok (kethüda) és
több, rangjával vagy anélkül bejegyzett várvédő háza, akiknek egy része fellelhető az őrség egy évtizeddel korábbi listáján (sajnos nincs
az öszeírással egyidős katonanévsorunk). Szpáhi (zaim és dzsündi) a várnak ebben a részében nem lakott. A szent dzsámi személyzete
Abdulszelám hatibból (pénteki prédikátor) és Musztafa müezzinből állt. Egy kovács (haddad) és két ács képviselte a kézműveseket, akik
az őrségek leggyakoribb iparosai. A vár másik kerülete sokkal tarkább képet mutat. A vallási–szellemi elitet itt már nemcsak a dzsámi
alkalmazottai, Mehmed Cselebi hatib, Emir efendi imám és két müezzin, Dzsáfer halife és Piri, valamint Musztafa imamondó (muarrif)
alkották, hanem négy dervis is. A várnak ebben a negyedében nyolc szpáhi tartott házat: két ziámet- és hat tímár-birtokos. Egy tolmács
(ezúttal muszlim) és egy árverési kikiáltó mellett öt kereskedőt és 23 iparost jegyeztek a névsorba.
A város négy kerülete ugyanazokat a neveket viselte, mint egy évtizeddel korábban. Valamennyi imaháznak teljes a személyzete, a
kardműves mecsetje is működött. Mostanra a régi törvényszékről elnevezett negyed lett a legnépesebb 104 családfővel, és ez maradt a
város kereskedelmi–ipari központja 14 kereskedővel és 30 kézművessel (bizonyára a nyüzsgés vonzotta ide a város egy szál koldusát is).
A kardműves mecsetjének városnegyede is élénkebb, mint egy évtizede: öt szpáhi, három kereskedő és 13 iparos lakott benne.
Bár most az összeírtak alig több mint felének a foglalkozását jegyezte a listára az írnok, a nagyjából tíz évvel korábbi állapothoz képest a
teljes népességben erősen megszaporodtak az iparosok és a kereskedők: Bács polgárosodott képet mutat. 110 iparos (a koldussal együtt
111) és 25 kereskedő lakta a várat és a várost, akik a 411 összeírtnak éppen az egy harmadát adták. Az évtizeddel korábbi tizenkét iparág
helyett most 33-at (a koldulást is beszámítva 34-et) űztek.29 Rangsorukat ezúttal is a ruházkodási ipar vezeti 64 kézművessel. 32 szabó
(hajjat és terzi), 20 csizmadia, 3 cserzővarga (debbag, tabak), két szűcs (kürkcsü30), két sapkakészítő (kavukcsu), egy-egy gyapjúkártoló
(halladzs), abakészítő (abadzsi), textilfestő (bojadzsi), ványoló (kasszar) és selyemárus (kazzaz) dolgozott Bácsott, a szabók és a
csizmadiák vélhetően külső értékesítésre is (csak ők az össznépesség 13%-át tették ki). E két ipar művelői mögött minden más szakma
erősen háttérbe szorult, mert a helyi szükségletekre termelt. A második 209helyen a fémipar állt, amelyben 17-en dolgoztak: hat kovács
(négy ahenger, egy haddad és egy demirdzsi), egy patkolókovács, négy esztergályos (csikrikcsi), három kardműves (szejjaf), egy-egy
lakatos (csilingir), késes (bicsak-dzsi) és üstkészítő (kazgani). Kilenc ács (hét neddzsar és két dülger) képviselte az építőipart, míg az
ételek-italok elkészítésével és árusításával hatan foglalkoztak: egy-egy mészáros, szakács (ascsi), mézárus (baldzsi), a török édesség, a
helva készítője (helvadzsi), fűszeres (bakkal) és sóárus (tuzdzsu). Végül most is összeírtak két nyergest, újdonságként két fazekast
(csölmekcsi), egy csónakost (gemidzsi), valamint a tisztaság és egészség néhány szakemberét: egy illatszerkészítőt és -árust (attar) és
nyolc borbélyt (berber). Ez utóbbi csoportból hiányoznak az elengedhetetlen fürdők munkásai, talán leegyszerűsítve mindet borbélynak
vették, azért van belőlük olyan sok.
A kereskedők száma 25. Úgy látszik, az ócskások sora jól ment, mert már négyen éltek ebből a mesterségből. De a tíz évvel korábbi 19-
ről 21-re emelkedett a valóságos kereskedők száma is, pedig az 1570-es évek végére a töredékére csökkent a Budára tartó
gabonaszállítás. A hajók inkább iparcikkeket vámoltattak, tulajdonosaik között pedig megsokasodtak a keresztény magyarok és rácok.31
A délről észak felé irányuló vegyes szállítások – benne a bácsi szabók és csizmadiák feltételezett termékeivel – azonban most is
eltartották a kereskedők népes táborát.
Az iparosok-kereskedők mellett a katonák is megszaporodtak az össznépességben, nem a várvédők, hanem a birtokos szpáhik. A hely
rangját mutatja, hogy a szandzsákbeli birtokosok, akik mint mindenütt, itt is várfalak védelmébe húzódtak, nagy számban választották
lakóhelyül Bácsot. 1578-ban összesen 29 birtokos (az összeírtak 7%-át tették ki) lakott itt: 24 tímáros (dzsündi), három ziámet-birtokos,
valamint a szandzsákbeli szpáhik vezetői, a miralaj és a szeraszker. Az utóbbi öt ember díszes-rangos társaság, amelynek inkább a
szandzsák-székhelyen, Szegeden lett volna a helye. 1570 körül a szegedi szandzsákban 8 ziámet- és 62 tímár-birtokot osztottak ki,32
sokkal többel 1578-ban sem számolhatunk; az, hogy a 70 körüli birtokosból 5 magas rangú és 24 tímáros szpáhi nem Szegeden lakott, és
a katonasággal ellátott hét náhije-központ közül éppen Bácsra költözött, a város tekintélyéről árulkodik.
Az előző összeírás óta a bácsi muszlimok társadalmának csak egy rétege szenvedett érzékeny veszteséget, a vallás szolgái. A két dzsámi
és négy mecset állománya teljes volt, összesen 18-an dolgoztak bennük (valószínűleg huszan, mert éppen a legrangosabb imaházhoz, a
várbeli szent dzsámihoz nem írtak össze imámot és mindenest). Ahogy láttuk, egy hodzsája is lett a városnak, aki feltehetően az
iskolában tanított. A régi törvényszék városnegyedében egy alapítványi felügyelőt (mütevelli) is összeírtak, aki a mecsetet eltartó
alapítványt kezelte. Eddig minden a legnagyobb rendet mutatja, a változás a szerzeteseket tizedelte meg. A rendfőnök is más, most
Sábán dedének hívták, mellette pedig a tíz évvel korábbi 37 rendtag helyén csak 11 szúfi maradt. A sorvadás okáról semmi nem derül ki
az összeírásból. Mindez csak az előző állapothoz képest 210jelent nagy visszalépést, hiszen a vallásiak az összeírtaknak most is magas
hányadát, 8%-át teszik ki.
Az igazgatási gárdának ezúttal is csak a töredéke került be a névsorba: két írnok, az árverési kikiáltó és egy tolmács. Ha a hivatalnoki
csapatot továbbra is egy tucatnyira becsüljük, ők és a vallásiak, tehát az intelligencia részesedése az össznépességből 11% körül
járhatott.
A nagyjából egy évtizedes eltéréssel készült listák összehasonlítása egy további érdekes és rejtélyes tanulsággal is szolgál: a két
névsorban kevés olyan embert találunk, aki mindkettőben szerepel. Az 1570 körüli 19 és az 1578. évi 21 kereskedőből mindössze négy
azonos, a 15, illetve 32 szabóból is négy, a 10, illetve 20 lábbeligyártóból pedig csak egy. Azt eddig is tudtuk, hogy a rotációs rendben
szolgáló kádik és vallási alkalmazottak, meg a szpáhik és a várkatonák gyorsan cserélődtek, aminek okát hol tudjuk, hol csak sejtjük. Az
azonban meglepő, hogy ezt tették a bácsi iparosok és kereskedők is annak ellenére, hogy a boltjuk ment, hiszen a szabók és a
csizmadiák száma megkétszereződött, és a kereskedőké is nőtt valamelyest. Nem tudom a magyarázatát adni annak, hogy mégis
odébbálltak, helyüket pedig újak foglalták el.
Talán könnyebb megérteni, felmérni a balkáni kaszabákra emlékeztető török Bácsot, ha mellé állítunk egy valóságos balkáni–török
várost. Az összehasonlításhoz a szerémi szandzsák messze legfejlettebb és legnépesebb náhije-központja, Szávaszentdemeter–Mitrovica
kínálja magát.33 A török adóösszeírások ritkán érzelmeskednek – az a dolguk, hogy tényeket közöljenek –, Szentdemeter dicséretének,
adómentessége indoklásának azonban külön passzust szentelt az írnok.34 „Nagy és virágzó város (kaszaba), amelyben három szent
dzsámi épült, és amely napról napra növekszik és fejlődik. A padisah boldog napjaiban jó és alkalmas hely lett arra, hogy várossá [immár
török sehirré] váljék. Mivel a régi szultáni defterben muszlimjaira nem vetettek ki telekadót (reszm-i csift), most az új összeírásban sem
jegyezték be rájuk. A város [lakói] buzgón serénykednek abban, hogy a Száva folyón működő kikötőben az átkelési illeték lerovásának
ellenszegülő, makacskodó kóborlóktól (levend) és másoktól a kincstárnak járó illetékeket beszedjék, valamint áradás és viharos
hullámverés idején gondot viseljenek a kikötő hajóira, hogy ne érje őket kár és bántódás. E kincstári ügyekben szakadatlan tanúsított
segítségük és közreműködésük ellenében az új szultáni defterbe úgy jegyeztettek be, hogy csak [külső] földjeik birtokosainak adjanak
tizedet megtermelt gabonájukból, egyébként pedig a régi szokás szerint a telekadó, a rendes és rendkívüli állami adók (avariz-i divanije
ve tekalif-i örfije) és más szolgálatok alól mentesek legyenek.”
Szentdemeter Belgrád közelségéből húzott hasznot, amely az észak felé tartó seregek utolsó gyülekező- és mustrahelye lett, s ahova a
katonaságot iparosok és kereskedők tömege követte, hogy szultáni utasításra helyben megvárja, amíg a hadsereg visszatér;35 ez maga
után vonta azt, hogy Belgrád a 15. századtól nagy észak-balkáni terület árufeleslegének gyűjtőhelye lett. Az oszmánok 1521-ben
211vették birtokba Szentdemeter várát, majd lerombolták;36 1663-ban Henrik Ottendorff csak egy kicsi, vessző-sár falú palánkot látott a

város nyugati végén.37 Az összeírás készítésének idején, 1570 körül semmi nem mutat arra, hogy itt vár vagy katonaság lett volna: a
Száva parti Mitrovica Belgrád előterében az iparosok és a kereskedők városa, amelynek régi piacán vasárnap, a Bajezid bég dzsámi
mellett pénteken hetivásárt, évente három alkalommal pedig sokadalmat tartottak.38
A város tizenegy negyedében, amelyek három dzsámi és egy mecset köré rendeződtek, összesen 565 adómentes muszlim és 29
keresztény háztartásfőt írtak össze (ők szintén valamilyen kiváltságos státuszt élveztek, adójuk nem szerepel az adótételek között), a
lakosságot eszerint legalább 3000 lélekre tehetjük. A lista a névsorba szedett muszlimok 61%-ának, 344 embernek nevezi meg a
foglalkozását. Száz évvel később Ottendorff úgy ítélte meg, hogy a városbeliek a jó természeti adottságoknak és a mezőgazdaságnak
köszönhetik jólétüket („a lakosság legnagyobb része török és eléggé vagyonos, mivel földművelésből, állattenyésztésből és kerti
veteményekből él, és mivel a Száva halban gazdag, jó tápláléka van”), korszakunkban azonban Szentdemeter ipari és kereskedelmi
központ, mezőgazdaságból legfeljebb az a kétötödnyi lakosa élt, akinek nem ismerjük a foglalkozását. A város intelligenciája – a dzsámik
személyzete, szerzetesek, tanítók, hat írnok, egy kádi, két bírósági szolga, a városnegyedek elöljárói, adóbegyűjtők, árverési kikiáltók
stb. – az összeírtak 8,5%-át tette ki, és ugyanennyit a katonaelem, nagy többségben birtokos szpáhik. A többi ismert foglalkozású lakos,
az összeírtak 44%-a iparos és kereskedő. 47 iparágban összesen 189 kézműves (a városlakók 33,5%-a) dolgozott. A legnépesebb csoport,
77 kézműves – 39 szabóval és 25 lábbelikészítővel az élen – itt is a ruházkodási és bőripart művelte. 24-en az építkezéseket szolgálták:
egy szakképzett építész (mimar), 14 ács és 9 téglavető (kerpicsi). 21–21 mester művelte a vasipart és az élelmiszeripart, míg tízen: fürdős,
borbélyok, szappan- és fésűgyártók a tisztálkodás és a gyógyászat terén dolgoztak. A maradék részben a szállításban és közlekedésben
kereste kenyerét (teve- és öszvérhajcsárok, kikötői munkás, hajós, evezős, szekerész), részben egy-egy iparossal kevés terméket igénylő
iparágakat művelt, amilyen a könyvkötészet, a gyékényszövés, a mérőedény- és a lópokróckészítés stb. A szakképzett, önálló iparosokat
13, bérmunkából élő napszámos (irgad) egészítette ki. A hivatásos kereskedők száma 58, részesedésük az összeírtak között több mint
egytizedes.
Bácsot a hódoltsági török központok egy másik típusával, a katonasággal megrakott szandzsák-székhellyel is összevethetjük. Példái a
bevezetőben emlegetett Gyula, valamint Lippa, amelynek muszlim lakóit 1567-ből és 1579-ből ismerjük.39 Az első időpontban, tizenöt
évvel a törökök berendezkedése után a várban és a városban 319 adómentes muszlim családfőt írtak össze, akiknek több mint
háromnegyedéről, 246 emberről tudjuk, hogy mi volt a foglalkozása. 212A teljes muszlim népességnek ekkor a várkatonák a 41, a
székhelyen lakó szandzsákbeli szpáhik a 14%-át tették ki, az uralkodó katonaelem tehát összesen 55%-ot képviselt. Az imaházakban és a
közigazgatásban dolgozókat hiányosan írták össze. A dzsámi és a három mecset lehetséges alkalmazottainak csak a töredéke bukkan
fel, a szandzsák-székhely hivatalainak személyzetét pedig egyetlen írnok, egy pénzügyi biztos és két vásári kikiáltó alkotja. A két
értelmiségi réteg így alig 5%-át teszi ki az összeírtaknak, részesedését kiegészítésekkel sem becsülhetjük 15%-osnál magasabbra. A
katonaság mellett csak 50 iparost és 5 kereskedőt írtak össze, akik együtt a muszlimok 17%-át jelentik. 1579-re az arányok keveset
változtak. Ekkor 384 név áll az összeírásban, viselőik közül 296-ról jegyezték fel, hogy mivel foglalkozott. A katonaelem 51, az értelmiség
9, az iparos-kereskedő réteg 16%-ot képviselt. Az iparosok száma tízzel emelkedett meg az eltelt tizenkét év alatt, kereskedőt pedig csak
egyet jegyeztek a listára; előrelépés, hogy az iparágak száma 19-ről 27-re növekedett. Még erősebben katonákból-hivatalnokokból álló
népességet rögzített a szintén 1579-ből való összeírás a másik tiszántúli szandzsák-központban, Gyulán is,40 ahol a három dzsámi és
ugyanennyi mecset köré felállított hat városrész 402 muszlim lakosának 60%-a katona, 5,5%-a hiányosan összeírt vallási és közigazgatási
alkalmazott volt, míg a 27 iparos és az egyetlen kereskedő az össznépességnek mindössze 7%-át alkotta.
Nem nehéz eldönteni, hogy Bács a török központok melyik típusába tartozott. Nyilvánvaló, hogy nem azokhoz a katonai-igazgatási
székhelyekhez állt közel, amelyek őrségüknek és hivatalaiknak köszönhették súlyukat, s amelyekben csak a helyi, szűkös igényeket
kielégítő szellemi és kézműves élet folydogált, hanem a Szávaszentdemeter-típusú helyekkel mutat rokonságot, amelyek nem attól
váltak népes, „polgárosult” várossá, hogy az államhatalom helyi lerakatai lettek, hanem kedvező földrajzi helyzetük, terebélyesedő
vallási, iparos és kereskedő rétegük tette őket egy kisebb-nagyobb körzet szellemi és gazdasági központjává.
Bács olyan területen feküdt, ahol egymástól karnyújtásnyira több, hozzá hasonló török központ sorakozott: Titel, Zombor, Szabadka,
Baja, Kalocsa és a szandzsák-székhely Szeged, amelyek Szegedtől eltekintve azonos esélyekkel indultak. Náhije-központok kevés
hivatallal, néhány tucat katonával; valamennyiben benne rejlett a lehetősége annak, hogy ne katonai őrhelyekké, hanem gazdasági és
polgári központokká, városokká váljanak. Kár, hogy a többiek összeírásai a következetlenségek miatt csak nagy fenntartásokkal
használhatók; mindent összevetve úgy látszik, hogy Bács vitte a legtöbbre. Nem érte el a rendkívül előnyös feltételek közé került
Szávaszentdemeter fejlettségét, de csak egy orrhosszal maradt le mögötte, szellemi élete pedig messze amazé előtt járt. Igazi balkáni–
török várossá vált a hódoltságnak abban a déli sávjában, amelyre „felcsúszott a Balkán”.
 

Klára Hegyi: DAS TÜRKISCHE BATSCH

← JÁSZBERÉNY TÖRÖK LEVELEI MAGYARORSZÁG ÉS A TÖRÖK HÓDÍTÁS →

 A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális
tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak
Sándor.

Rólunk
Kapcsolat
Sajtószoba

ADATBÁZISOK

Arcanum Digitális Tudománytár

Arcanum Kézikönyvtár

Arcanum Térképek

Hungaricana

Összes adatbázis

TECHNOLÓGIÁK

Digitalizálás

Történelmi térképek

Művészi reprodukció

Mesterséges intelligencia

LANGUAGES

Magyar

Română

English

  