Forgotten Realms

R. A. SALVATORE

A KALÓZKIRÁLY
ÁTMENETEK II. kötet
 ELŐHANG

Suljacknek, a Luskant uraló öt főkapitány egyikének, a Kardpartot

rettegésben tartó kalózhajó korábbi parancsnokának nem egykönnyen
szállt inába a bátorsága. Érzéseit sosem rejtette véka alá, rendszerint előbb
bömbölt, aztán kérdezett – az uralkodótanács ülései jellemző módon az ő
hangjától zengtek. Még a Misztikus Testvériségnek is, akikről márpedig
sokan tudták, hogy a valódi hatalmat képviselik a városban, minden oka
megvolt rá, hogy tartson tőle. Ő uralta a Suljack-hajót, jelentős számú
kereskedő és gonosztevő állt a szolgálatában Luskan déli részén. Lakhelye
nem volt látványos vagy fényűző, nem ért fel Taerl főkapitány négytornyú
kastélyával vagy Kurth főkapitány pompás erődítményével, ám védelmét
könnyen lehetett biztosítani, ráadásul kényelmes közelségben helyezkedett
el Suljack legközelebbi szövetségesének, Rethnor főkapitánynak a
rezidenciájához.
Suljacknek mégis megingott lába alatt a talaj, amikor belépett a
Rethnor-hajó palotájának, a Tíztölgynek a fogadótermébe. Az öreg
Rethnor nem volt jelen, és ez nem is lepte meg Suljacket. A vén
főkapitány három fia közül a legfiatalabbal képviseltette magát; ő tűnt a
legártalmatlanabbnak a teremben jelenlevők közül.
Ám Suljack tudta, hogy a látszat csal.
Kensidan alacsony férfi volt, gondosan nyírt, rövid hajjal. Elegáns
öltözetét a tompa szürke, valamint a fekete színek uralták. Keresztbe tett
lábbal ült egy kényelmes széken, a terem végében, középen. Esetenként
„Varjúnak” hívták, jellegzetes magas galléros fekete köpenye miatt,
melyhez a vádlija közepén szorosan megkötözött magas szárú cipőt viselt.
Járása furcsa benyomást keltett. Merev lábbal lépkedett, akár egy madár.
Mindezt összevetve hosszú, kampós orrával, bárki, aki látta, megértette,
miért illették e becenévvel már az előtt is, hogy egy évvel korábban
először magára öltötte volna a magas galléros, fekete köpenyt. Még egy
alacsonyabb rangú mágus is könnyedén felismerte, hogy a ruhadarab
varázserővel bír, méghozzá igen erőteljessel, és az ilyenekről úgy
tartották, hogy képesek változásokat előidézni viselőjük személyiségében.
Akárcsak a törpék híres öve, mely fokozatosan átadta gazdájának a törpe-
jellemvonásokat, lassanként Kensidan palástja is hatást gyakorolt
tulajdonosára. Járása esetlenebbé vált, orra pedig mintha egyre
hosszabbnak és kampósabbnak tűnt volna.
Kensidan nem volt izmos, kérges tenyerű férfi. Rethnor legtöbb
emberével ellentétben nem font díszeket sötétbarna hajába, egyáltalán
semmilyen ékszert vagy díszt nem viselt. A kipárnázott székben ráadásul
még kisebbnek tűnt, de mégis valami megmagyarázhatatlan erőt sugárzott.
Valósággal uralta a termet, a többi jelenlevő leste minden halk szavát.
És ha fészkelődött, vagy egyáltalán meg talált mozdulni székében, a hozzá
legközelebb állók önkéntelenül felugrottak és idegesen pislogtak körbe.
Kivéve persze a törpét, aki jobboldalt állt a Varjú széke mögött. Zömök
karjait keresztezte mellkasán, izmait csak a sűrű szakáll gyöngyökkel
díszített fekete fonatai borították. Fegyvere a háta mögött átlósan meredt
felfelé; az üvegacél láncok végén a jól látható tüskés fejekkel. Senki nem
kívánta, hogy ezekkel kapjon a fejére, még Suljack sem. Kensidan izmos
„barátja”, akit nemrégiben hoztak keletről, érkezése óta nem egy
összetűzésben vett részt a kikötő mentén, és halott, vagy halálért könyörgő
ellenfeleket hagyott maga után.
– Hogy érzi magát apád? – kérdezte Suljack a Varjútól, noha még
mindig nem vette le a szemét a veszélyes törpéről. Közben helyet foglalt,
kissé oldalt Kensidan előtt.
– Jól – válaszolta Kensidan.
– A korához képest? – kérdezte pimaszul a főkapitány, mire a Varjú
kimérten bólintott.
– Az a szóbeszéd járja, hogy vissza akar vonulni, ha eddig még nem
tette meg! – folytatta Suljack.
Kensidan könyökkel a szék karjára támaszkodott, összekulcsolta ujjait
és elgondolkodva rájuk támasztotta állát.
– Téged fog utódjának jelölni? – faggatózott Suljack.
A fiatal férfi, aki alig múlt huszonöt éves, válaszul csak halkan nevetett,
mire vendége megköszörülte a torkát.
– Ha így lenne, talán nem válna tetszésedre? – érdeklődött a Varjú.
– Nagyon jól tudod, miként vélekedek! – tiltakozott Suljack.
– Na és a másik három?
A főkapitány megállt és egy pillanatig eltűnődött ezen, majd vállat vont.
 – Nem érné őket meglepetésként. Hogy örömmel vennék-e? Lehetséges,
de ugyanakkor gyanakodva figyelnének. A főkapitányoknak jól megy a
soruk, és nem akarják, hogy az egyensúly felboruljon.
– Úgy érted, mindent feláldoznak azért, hogy hatalmon maradjanak.
Suljack ismét csak vállat vont, és könnyedén így szólt:
– Van, amiből sosem elég.
– Így van – válaszolta Kensidan nyers, kegyetlen őszinteséggel, mire
Suljacknek megint inogni kezdett a lába alatt a talaj.
A főkapitány körbepillantott az őrök seregén, majd sajátjait
elbocsátotta. A Varjú is így tett az övéivel, a törpe testőrt kivéve. Suljack
savanyú arccal nézett az ülő emberre.
– Beszélj csak! – ösztökélte Kensidan.
Suljack erre állával a törpe felé bökött.
– Süket – magyarázta vendéglátója.
– Nem hallok egy szót sem – bizonygatta a törpe.
Suljack a fejét rázta. Ismét tudatosította azonban magában, hogy
mondanivalója nem tűr halasztást, így belevágott:
– Komolyan gondolod, hogy utánajársz a Testvériség valódi
szándékainak?
Kensidan szó nélkül, érzelemmentes arckifejezéssel ült.
– A Vendégtorony több mint száz varázslónak ad otthont! – jelentette ki
Suljack, ám a Varjúnak a szeme sem rebbent.
– Sokan közülük elsőrangú mágusok!
– És gondolod, hogy mind egy emberként cselekszenek, és egy a
véleményük? – szólalt meg végre Kensidan.
– Arklem Greeth szigorúan fogja őket!
– Senki nem képes egy varázslót szigorúan fogni! – válaszolta az ifjú
férfi. – Övéké a legönzőbb hivatás a világon!
– De néhányan azt beszélik, hogy Arklem Greeth még a halállal is
dacol!
– A halál türelmes ellenfél.
Suljack erre tehetetlenül felsóhajtott.
– Az ördögökkel cimborál! – hajtogatta tovább a magáét. – Nem szabad
alábecsülni!
– Én senkit nem szoktam alábecsülni – biztosította Kensidan a kapitányt
nyilvánvaló éllel a hangjában.
Suljack újra felsóhajtott, és sikerült megnyugtatnia magát.
 – Szerintem óvatosnak kell lennünk velük szemben, ez minden –
magyarázta némileg visszafogottabban. – Még Luskan népe is tudja, hogy
mi, az öt főkapitány, beleértve apádat is, Arklem Greeth bábjai vagyunk!
Oly régóta nyögöm az uralmát, hogy már el is felejtettem, milyen érzés,
amikor hajóm orra hasítja a szelet! Talán itt az ideje, hogy újra kormányt
ragadjak!
– Ez már a múlt. Másra sincs szükségünk, csupán arra, hogy Arklem
Greeth biztos legyen a fölényében. Túl sok szálat tart a kezében, és elég
csak egy-kettőnek elszakadnia, hatalma szövedéke felfeslik!
Suljack a fejét rázta, szemlátomást nem értett egyet a hallottakkal.
– A Háromszor Szerencsés biztonságban van? – kérdezte Kensidan.
– Igen, Maimun reggel indult. A vízmélyvári Szeder úrral kell
találkoznia, igaz?
– Tudja ő, mit kell tennie – válaszolta a Varjú.
Suljack összevonta szemöldökét, mert felismerte, olyan dologról van
szó, amiről Kensidan nem akarta, hogy ő is tudja. Megértette, hogy a
titoktartás hatalom, noha ő túlságosan érzelemvezérelt volt ahhoz, hogy
bármit is sokáig magában tartson.
Mindenesetre mindez a felismerés erejével hatott rá, és – már ha ez
egyáltalán lehetséges volt – még nagyobb tisztelettel nézett Kensidanre. A
titoktartás komoly tekintélyt kölcsönzött neki. Ez volt az, ami mágnesként
vonzott hozzá mindenkit. Kensidan több szálat tartott a kezében, de egy-
kettőnél többet senki sem láthatott.
És ez adta az erejét. Körülötte mindenki lába alatt ingott a talaj, míg ő
kősziklán állt.
– Akkor hát Deudermontról lenne szó, igaz? – firtatta Suljack, aki
eltökélte, hogy legalább részben megpróbál eligazodni a fiatal férfi
szövevényes üzelmein. Hamarosan azonban a fejét rázta, amiért egyáltalán
felötlött benne a lehetőség.
– A Tengeri Szellem kapitánya valóságos hős az emberek szemében –
válaszolta Kensidan. – Lehetséges, hogy az egyetlen hős a luskaniak
számára, akiknek az érdekeit nem képviseli senki a hatalommal bírók
köreiben.
Suljack gúnyosan mosolygott a sértésen, mert arra gondolt, hogy a
szurkálódás ugyanúgy érvényes Kensidan tulajdon apjára is.
– Deudermont elvei szempontjából hajthatatlan, és ebben rejlik a mi
lehetőségünk – magyarázta vendéglátója. – Nem barátja a Testvériségnek,
annyi bizonyos.
– Felteszem, a legjobb háború az, amit más vív meg helyettünk –
állapította meg Suljack.
– Nem – helyesbített Kensidan. – A legjobb háború az, amit más vív
meg helyettünk úgy, hogy senki nem tudja, ki áll mögötte valójában.
Suljack erre felnevetett, és nem tudott nem egyetérteni. Nevetése
azonban, ismerve a Varjút, nem volt egészen felszabadult. Partnere,
szövetségese… egyúttal olyan ember, akiben nem mert megbízni.
És akitől soha nem tudott megszabadulni.

– Suljack eleget tud, de ugye nem túl sokat? – érdeklődött Rethnor,

amikor fia nem sokkal később felkereste.
Kensidan pár pillanatig csendben tanulmányozta az apját, majd
bólintott. Rethnor az utóbbi időben igen öregnek látszott; sápadt bőre
petyhüdten, nagy lebernyegekben lógott szeme alatt és az arcán. Az elmúlt
egy évben jelentősen le is soványodott, és a tengeren töltött évektől
megkeményedett bőre elernyedt csontjain. Merev lábbal, nehézkesen járt,
fájós háta akadályozta. És amikor beszélt, úgy hangzott, mintha valami a
szájába lenne tömve, fojtott hangja erőtlenségről árulkodott.
– Eleget tud ahhoz, hogy kardélre hányjam – felelte Kensidan –, de
meghagyom az életét.
– Bízol benne?
– Mindketten ugyanazt akarjuk – bólintott a Varjú. – Meg akarunk
szabadulni Arklem Greeth elnyomó uralmától.
– Mert szerinted én nem akartam? – válaszolta némi éllel Rethnor, ám
fia e szavak hallatán a fejét rázta.
– Te teremtetted meg a szilárd alapokat, melyekre most építkezhetek! –
mondta. – Messze elérő kezed nélkül nem mertem volna Greeth ellen
vonulni.
– És ezt Suljack is értékeli?
– Akár az éhező a csordultig megrakott asztalt. Ő is akar magának egy
helyet. Egyikünk sem lakmározhat a másik nélkül.
– Akkor tartsd szemmel!
– Úgy lesz!
Rethnor erre zihálva felnevetett.
 – Suljack túl ostoba ahhoz, hogy olyan módon áruljon el, amire nem
tudok felkészülni – tette hozzá Kensidan, mire apja nevetése elhalkult, és
az öreg összevonta szemöldökét.
– Kurth az, akire ügyelni kell, nem Suljack! – vélte a Varjú.
Rethnor néhány pillanatig gondolkozott a hallottakon, aztán egyetértése
jeléül bólintott. Kurth főkapitány, aki az Őrszigeten tartotta fenn
rezidenciáját, oly közel a Vendégtoronyhoz, valószínűleg a legerősebb volt
az öt főkapitány közül – és nem mellesleg az egyetlen, aki szövetséges
nélkül ki tudott volna állni a Rethnor-hajó ellen. Kurth ráadásul eszes
ember is volt, míg az együgyű Suljack sokszor nem látta a fától az erdőt.
– A testvéred Mirabarban van, igaz? – kérdezte Rethnor.
– A sors kegyes volt hozzánk – válaszolta Kensidan.
– Nem – helyesbített Rethnor. – Arklem Greeth tévedett. A déli és az
északi torony úrnőinek nem közömbös szülőföldjük tervezett megszállása
és leigázása, és kettejük érdekei ütköznek egymással. Arklem Greeth túl
büszke és önhitt ahhoz, hogy felismerje, milyen ingatag a helyzete –
kétlem, hogy felfogná, mennyire feldühítette Arabeth Raurymet.
– A varázslónő a Háromszor Szerencsés fedélzetén tartózkodik, és a
Tengeri Szellemet keresik.
– Szeder úr pedig Vízmélyvárában várja Deudermontot – állapította
meg Rethnor, és helyeslően bólintott.
Kensidan, a Varjú halvány mosolyt eresztett meg, így apró ráncok
jelentek meg máskor kifejezéstelen arcán. Gyorsan elnyomta azonban a
mosolyt, emlékeztetve magát a túlzott büszkeség veszélyeire. Annyi
bizonyos volt, hogy sok mindenre lehetett büszke. Ügyesen
zsonglőrködött, magabiztosan kapta el és dobta fel újra a golyókat.
Keleten két lépéssel Arklem Greeth előtt járt, és akaratlan szövetségeseket
állított maga mellé délen. Jelentős értékű befektetéseivel – több zsák
arannyal – hatékonyan gazdálkodott.
– Keleten a Misztikus Testvériségnek el kell buknia – jegyezte meg
Rethnor.
– A lehető legfájdalmasabban és leglátványosabban – helyeselt a Varjú.
– És óvakodj Árnybaburkolózó Valindrától! – figyelmeztette az öreg
főkapitány fiát, az északi toronyban uralkodó holdelfre célozva. – Igen
dühös lesz, ha Greetht visszavetik, miközben előrenyomul az általa
olyannyira gyűlölt Ezüstgyepűn.
 – És a déli torony úrnőjét, Arabeth Raurymet teszi majd felelőssé,
Elastul őrgróf lányát, aki apjával együtt sokat veszíthet, ha Arklem Greeth
kiterjeszti a hatalmát.
Rethnor szóra nyitotta a száját, de végül csak jelentőségteljesen fiára
tekintett, teljes bizalmat tükrözve elmosolyodott, és bólintott. Kensidan
mindent értett, a legapróbb részletekig.
Semmi sem kerülte el figyelmét.
– Keleten a Misztikus Testvériségnek el kell buknia! – ismételte,
egyenként ízlelve a szavakat.
– Nem fogok csalódást okozni – ígérte a Varjú.
 1.
RÉSZ

AZ ÖSSZEFONÓDÓ SZÁLAK
 AZ ÖSSZEFONÓDÓ SZÁLAK

Minden nap minden percében ezernyi, milliónyi, megszámlálhatatlan

változás megy végbe. Ez az élet rendje, a világ egyszerre pusztító és
teremtő rendje: minden alkalom, amikor letérünk az egyik irányba a
keresztútnál, minden esőcsepp, minden leölt és elfogyasztott állat egy
kicsit megváltoztatja a jelent.
Magasabb szinten ez csak ritkán és alig észlelhető, de az a számtalan kis
darab, amelyből összeáll az egész, nem állandó, és nem is szükségszerűen
mindig egyformán látjuk őket.
Barátaim és én mások vagyunk, mint a legtöbb faerűni lakos. Beutaztuk
a fél világot; ami engem illet, fent is, lent is jártam. A legtöbb ember
lakhelyén kívül nem lát semmit a világból, talán még tulajdon
szülővárosának távolabbi részeit sem. Beszűkült életet élnek, ismerős
környezetben, kényelem és a mindennapok rutinja közepette, követik a
lakhelyükön elterjedt vallást, és jól megválogatják élethosszig kitartó
barátaikat.
Én nem tudnék egy ilyen életet elviselni. Fojtogatón magasodna fölém az
unalom, és a mindennapi élet aprócska változásai soha nem vájnának elég
nagy ablakot a tömör falakon.
Társaim közül, úgy vélem, Regis számára megfelelne egy ilyen élet,
amennyiben elég sok és ízletes elemózsiát kapna, és valami úton-módon
értesülne a nagyvilágban zajló eseményekről. Gyakorta eltűnődöm azon,
vajon a félszerzet hány órán keresztül feküdne egy helyben a tóparton,
ugyanazzal a csali nélküli zsineggel a lábujján?
Vajon Wulfgar is hasonló életre vágyott, azért vonult vissza? Elrettenve
a zord valóságtól, összezsugorította a világát? Mély érzelmi sebeit
tekintve, lehetséges – de Cattie-brie nem lett volna képes arra, hogy
kövesse őt egy olyan életbe, ahol a mindennapok szigorúan egyforma
kerékvágásban zajlanak. Ebben teljesen biztos vagyok. Cattie-brie-ben
éppen annyira buzog a kalandvágy, mint bennem. Még ha időnként külön
utakat is járunk, biztosak vagyunk az egymás iránt érzett szerelmünkben,
és abban, hogy újra találkozunk.
 Bruenor is, ahogy látom, morgás és elégedetlenkedés közepette birkózik
csak meg léte kicsinyes kereteivel, Ő a Mithrill Csarnok királya,
felbecsülhetetlen kincsek hevernek a lába előtt. Minden kívánságát sírig
hű alattvalók egész hada lesi. Elfogadja az öröksége által rárótt
kötelezettséget, és alkalmas is az uralkodásra, ám egyúttal terhére is van a
dolog; minden napját úgy éli meg, mintha a trónhoz lenne kötözve. Nem
egyszer talált már – és fog is még találni – kifogást, hogy valamilyen
küldetés ürügyén, fittyet hányva a veszélyre, elhagyhassa a csarnokot.
Tudja, akárcsak Cattie-brie és jómagam, hogy az állandóság unalmat
szül, az unalom pedig egyenes út magához a halálhoz.
Ugyanis az életünket a változások alapján mérjük; a megszokottól eltérő
pillanatok azok, amelyek nyomnak valamit a latban. Ez leginkább talán
akkor mutatkozik meg, amikor először pillantunk meg egy új várost,
először veszünk mély lélegzetet egy magas hegy tetején, először mártózunk
meg olvadás után a hideg folyóban, vagy először vetjük bele magunkat a
tomboló csatába a Kelvin-fok lábánál. A szokványostól eltérő
tapasztalatok azok, melyekre később visszagondolunk, és egy emlékezetes
tíznap többet ér, mint a mindennapi rutin jegyében elfolyó egy teljes év.
Példának okáért, jól emlékszem arra, amikor először hajóztam a Tengeri
Szellem fedélzetén, éppoly tisztán, ahogy a Cattie-brie-vel váltott első csók
él bennem; és noha az út csupán néhány tíznapig tartott egy háromnegyed
évszázadot felölelő élethez képest, emléke élénkebben él bennem, mint a
Do’Urden-házban a drow-k egyhangú kötelességei közepette eltöltött,
csapdába esett évek.
Tény, hogy sok gazdag, akit ismerek, beleértve még Vízmélyvára
előkelőségeit is, hajlandó mélyen a zsebébe nyúlni, hogy eljusson egy
távoli helyre. Még ha maga az utazás nem is a várakozásoknak
megfelelően alakul, zord időjárás sújtja őket, vagy kellemetlen társaságuk
akad, netán romlott az étel, vagy akár kisebb betegség támadja meg őket,
az urak akkor is egy emberként állítják, hogy a kaland megérte a
fáradságot és az aranyat. Leginkább ugyanis nem magát az utazást
értékelik a sok nyűg és pénz fejében, hanem az emléket, amit maga után
hagy. Az emléket, mely elkíséri őket a sírig. Az élet a megtapasztalás, annyi
bizonyos, de legalább annyira hozzátartozik a visszaemlékezés és a
megesettek elmesélése is!
Ezzel ellentétben a Mithrill Csarnokban azt látom, hogy sok törpe, főleg
az öregebbek, örömét leli a rutin egyformaságában. Abban, hogy minden
napjuk pontosan úgy zajlik, mint az előző. Minden étkezés, minden
munkaóra, minden vágás a csákánnyal, minden ütés a kalapáccsal az évek
óta beléjük ivódott mintát követi. Tudom, hogy mindemögött egy illúzió
munkálkodik – bár nem öntöm szavakba előttük. Kimondatlan, magukban
megfogalmazott logika hajtja őket az egyformaság útjára, melyet a régi
törpedalban meg is énekeltek:

Így telt hát a tegnap

És nem látám meg Moradin Csarnokát
Így ma sem teszek mást,
S nem szagolok alulról ibolyát!

A logika egyszerű, világos, így nem nehéz belesétálni a csapdába: ha

ezeket a dolgokat csináltam előző nap, és a mai napom is így telik, akkor
ésszerű a feltételezés, hogy az eredmény nem fog változni.
Ez az eredmény pedig az, hogy holnap is élni fogok, és megismételhetem
ezeket a dolgokat.
Így lesz a földhözragadt egyformaság a halál elkerülésének hamis
ígérete. Ám azon tűnődöm, hogy még ha e feltételek igazak is volnának, ha
az, hogy minden napom egyformán telik, a halhatatlanságot biztosítaná
számomra, az ilyen lét egyetlen éve nem lenne-e ugyanolyan, mintha a
halál lebegne aggasztó felhőként a fejem fölött?
Az én nézőpontomból ugyanis e baljóslatú logika éppen hogy az
illuzórikus ígéret ellenkezőjét váltja be! Ilyen állapotban leélni egy
évtizedet biztos út a halálba, ugyanis ekképp múlik el leggyorsabban az az
idő a maga jellegtelenségében, szünet nélkül, a puszta lét jegyében, és
semmi emlékezetes nem marad meg belőle. Azokban a pillanatokban,
órákban, tovatűnő napokban ugyanis nincs változatosság, nem égnek
belénk megkapó emlékek, nem csattannak el első csókok.
Ugyanakkor az útkeresés, a változás hajszolása Faerűnben ma, ezekben
a veszedelmes időkben meg is rövidítheti az életet. De azokban az órákban,
napokban, években – tartsanak bármeddig – elmondhatom, hogy többet
éltem, mint a kovács, aki nap mint nap ugyanazon jól ismert fémdarab
ugyanazon pontjára sújt le ugyanazzal a kalapáccsal.
Mert az élet az élmények összessége, és a hosszú életet emlékekkel, nem
pedig évekkel mérjük. És azok, akik ezer történetet tudnak mesélni,
valójában többet éltek, mint azok, akik megrekedtek a mindennapok
egyformaságában.

– Drizzt Do’Urden
 ELSŐ FEJEZET

KEDVEZŐ SZÉLJÁRÁS, NYUGODT TENGER

A Háromszor Szerencsés dagadó vitorlákkal, nyikorgó árbocokkal, orránál

a vizet magasan felcsapva egy táncos kecsességével siklott a hullámokon.
A hangok sokasága egyetlen kórussá, pezsdítő, lelkesítő dallammá olvadt
össze, melynek hallatán a fiatal Maimun kapitány arra gondolt, hogy ha
muzsikusokat fogadott volna legénysége ösztökélésére, ők sem
teremthettek volna szebbet a körülöttük morajló természetes zenénél.
Javában zajlott az üldözés, minden férfi és nő érezte a fedélzeten, és
hallották is.
Maimun elöl, a hajó jobb oldalánál állt, erősen szorított egy kötelet.
Barna haja lobogott a szélben, félig kigombolt fekete inge hangosan
csapkodott, és éppen eléggé szabadon hagyta a férfi mellkasát ahhoz, hogy
láthatóvá váljék bal oldalán a szurokfekete sebhely.
– Közel vannak – szólalt meg egy női hang a háta mögött, és Maimun
félig megfordulva megpillantotta Arabeth Raurym mágusmestert, a déli
torony úrnőjét.
– Varázserőd azt súgja?
– Hát nem érzed? – válaszolta a nő, és enyhén megrázta a fejét, mire
derékig érő vörös hajába látványosan belekapott a szél. Blúza éppen annyit
láttatott, mint Maimun inge, és a fiatal férfi le sem tudta venni csodáló
tekintetét az elbűvölő teremtésről.
Az előző éjszakára gondolt, az az előttire, és az azt megelőzőre – az
egész örömteli útra. Arabeth csodálatos, izgalmas utazást ígért neki a
jelentős összeg mellett, ha felengedi hajójára, és Maimun őszintén
kimondhatta, Arabeth nem okozott csalódást. A nő körülbelül vele egyidős
volt; alig múlt harminc. Intelligens, vonzó, időnként pimasz, máskor
visszafogott, és mindkét tulajdonság épp kellő mértékben megvolt benne
ahhoz, hogy kizökkentse Maimunt és a környezetében levő többi férfit az
egyensúlyából, arra ösztökélve őket, hogy folyton a sarkában legyenek.
Arabeth tisztában volt hatalmával, Maimun is tudta ezt, mégsem tudott a
nőtől szabadulni.
Arabeth odalépett a férfi mellé, és játékosan beletúrt sűrű hajába.
Maimun gyorsan körbepillantott; remélte, hogy nem látta meg senki, mert
ez a gesztus erősíthette azt a véleményt, miszerint nem elég érett ahhoz,
hogy egy hajó kapitánya legyen. Hiszen még valódi koránál is fiatalabbnak
nézett ki. Nyúlánk alkatú, mégis erős férfi volt, szálkás izmokkal, kisfiús
arcvonásokkal, szelíd, világoskék szempárral. A keze megkérgesedett
ugyan, mint bármely tisztességes tengerésznek, ám a bőre nem volt olyan
száradt és cserzett, mint a többieknek, akik sokat aszalódtak a tűző napon.
Arabeth merész mozdulattal becsúsztatta kezét az ing nyílásába, majd
ujjai eltáncoltak a sima mellkason a kemény csíkig, ahol a bőr és a kátrány
összeégett. Ekkor Maimun arra gondolt, azért hordja kigombolva az ingét,
hogy felfedje a sebet, a becsületjelvényt, mely mindenkit emlékeztetett
körülötte arra, hogy egész életében a kardot forgatta.
– Megfejthetetlen vagy – jegyezte meg Arabeth, mire a férfi csak
mosolygott. – Szelíd és erős, lágy és kemény, kedves és könyörtelen,
művész és harcos. Lanttal a kezedben a szirének hangján énekelsz, karddal
a kezedben pedig egy drow fegyverforgató szívósságával harcolsz!
– És ez annyira elrettentő számodra? – kérdezte Maimun, mire a nő
felnevetett.
– Legszívesebben most azonnal belöknélek a kabinodba – válaszolta –,
de már közel vannak!
Mintha előre meg lett volna rendezve – és Maimun biztos volt benne,
hogy Arabeth valamiféle varázslattal győződött meg jóslata helytálló
mivoltáról, mielőtt kimondta –, az árbockosárban őrködő tengerész
lekiáltott:
– Hajó! Hajó a láthatáron!
– Két hajó – helyesbített Arabeth.
– Két hajó! – kiáltott le a férfi a kosárból.
– A Tengeri Szellem és a Balga Nép – tette hozzá a nő. – Mondtam,
amikor elhagytuk Luskant.
Maimun csak tehetetlenül vigyorgott a varázslónő fondorlatosságán.
Visszagondolt az utazás örömeire, és a súlyos zacskó aranyra, ami a végén
vár még rá.
 De aztán felderengtek benne a keserédes emlékek régi hajójáról, a
Tengeri Szellemről, és régi kapitányáról, Deudermontról.

– Igen, kapitány! Barbárkirály és orkkirálynő ivadéka legyek, ha az

ottan nem a Hitvány Argus! – erősködött Waillan Micanty. Amikor
befejezte, savanyú kifejezést öltött az arca, mert eszébe jutott, milyen
kifinomult ember szolgálatában áll. Aztán tetőtől talpig, gondosan nyírt
szakállától magas szárú, makulátlan fekete csizmájáig végigmérte
Deudermontot. A kapitánynak már kezdett őszülni a haja, de ahhoz képest,
hogy elmúlt ötvenéves, nem túlzottan – és ettől csak még előkelőbb
benyomást keltett.
– Akkor hát jár Dhomas Sheeringvale-nek egy üveg a legfinomabb
borból – mondta Deudermont, és könnyed hanghordozása megnyugtatta
Micantyt. – Minden kételyem dacára pontos tájékoztatást adott neked, és
végre az átkozott kalóz nyomában vagyunk!
A kapitány vállon veregette Micantyt, és válla fölött hátrapillantott a
Tengeri Szellem varázslójára, aki a hajófarban ült súlyos köpenyében, és
vékony lábát lóbálta.
– És hamarosan célba vehetjük a hajítógéppel – tette hozzá Deudermont
hangosan, hogy felhívja Robillard, a mágus figyelmét –, már ha a házi
varázslónk gondoskodik róla, hogy gyorsabban haladjunk!
– Szóval csaljunk? – kérdezte Robillard, és drámai karlendítés
kíséretében megmozgatta ujjait, mire a gyűrű, mely hatalmat adott neki
egy szeszélyes elemi levegőlény felett, hatalmas széllökést bocsátott ki,
melynek nyomán a Tengeri Szellem gerendái csak úgy recsegtek-ropogtak.
– Belefáradtam már a hajtóvadászatba – vágott vissza Deudermont, aki
a maga módján így juttatta kifejezésre, hogy alig várja az üldözött
kalózzal való összecsapást.
– De nem annyira, mint én – válaszolta a varázsló.
Deudermont nem vitatkozott ezen, tudta jól, hogy Robillard varázslatát
ellensúlyozza az erős szembeszél. Nyugalmasabb vizeken a Tengeri
Szellem valósággal suhant volna, hála a varázslónak és gyűrűjének, míg az
üldözött hajó hozzájuk képest alig vánszorgott volna. A kapitány ismét
megpaskolta Micanty vállát, majd elvezette, hogy megmutassa neki a
Tengeri Szellem új, az előzőnél jóval fejlettebb hajítógépét. A súlyos
fémpántokkal megerősített, törpék által készített szerkezet hatalmas
tömeget bírt el. A hajítókar és a kosár számos nehéz lánc alatt roskadozott,
melyeket a tapasztalt lövészek ügyesen elrendeztek.
– Messze vagyunk még? – kérdezte Deudermont a tüzértisztet, aki
távcsővel a kezében a hajítógép mellett állt.
– Most lehet, hogy megcélozhatnánk egy szurokgolyóval, de ahhoz,
hogy a láncokkal biztosan eltaláljuk, és szétszaggassuk a vitorláit…
Ahhoz még úgy ötvenyardnyit közelednünk kell!
– És minden széllökéssel csak egyyardnyit araszolunk előre – jelentette
kik Deudermont színlelt lemondással. – Hatalmasabb varázslóra lenne
szükségünk!
– Akkor fogadd fel magát Elminstert! – vágott vissza Robillard. – Majd
jól leégeti a vitorláidat, miközben eszement módon próbálkozik, hogy
valami látványos mutatványt hajtson végre! Nem baj, fogadd csak fel!
Élvezném a szabadságot, hát még a látványt, ahogy úszva térsz vissza
Luskanba!
A kapitány ezúttal őszintén sóhajtott – Robillard pedig hasonlóképpen
vigyorgott.
A Tengeri Szellem gerendázata pedig ismét megnyikordult, és az
előredőlő árbocok nyomán a hajó orra sebesen szántotta a sötét vizet.
Nem sokkal ezt követően mindenki a fedélzeten – a látszólag szenvtelen
varázslót is beleértve – lélegzetvisszafojtva várt a parancsra.
– Jobbra fordulj!
A Tengeri Szellem éles fordulatot vett, melynek nyomán örvények
keletkeztek a vízben, és a hajó árbocai elhajoltak a hátsó hajítógép útjából,
mely működésbe lendült. A törpék által készített ostromgép csikorgott-
nyikorgott, és több száz fontnyi fémet repített a levegőbe. Közben a láncok
teljes hosszúságukban kipattantak, és a vitorlákat felhasítva csapódtak a
Balga Nép fedélzetére.
Amikor a megsérült kalózhajó lelassított, a Tengeri Szellem élesen
irányt változtatott és balra fordult. A kalózhajó fedélzetén a nyüzsgés arra
utalt, hogy az íjászok harcra készülnek. A Tengeri Szellemen lévők
hasonlóan cselekedtek; kezükben íjakkal felsorakoztak a hajó bal oldali
korlátja mentén.
De Robillard volt az, aki szántszándékkal elsőként támadott. Amellett,
hogy a megfelelő védelmet alkalmazta a mágikus támadások ellen, egy
varázstömjénezőt is bevetett, melynek segítségével megidézte a levegő
elemi síkjának egy lakóját. A teremtmény emberi formára hasonlító,
kavargó légörvényként jelent meg, mely elég erős volt ahhoz, hogy
felszívja és magában tartsa a vizet, így kivehetőbbé váltak a vonásai. A
Robillard által viselt gyűrűnek köszönhetően hűségesen engedelmeskedett
gazdájának, akár egy felhőszerű háziállat. Csaknem láthatatlanul átlibbent
a Tengeri Szellem korlátja felett, és a Balga Nép felé vette az irányt.
Deudermont kapitány magasra emelte kezét, és Robillardtól várta az
útmutatást.
– Egyenesen, gyorsan zárkózzunk fel mellé! – utasította végül a
kormányost.
– Ne kerüljük meg? – akadékoskodott Waillan Micanty, hangot adva
egyúttal a kormányos véleményének is. Szokványos esetben ugyanis a
Tengeri Szellem a kalózhajó farkorlátjához húzódott volna, nagyobb
mozgásteret biztosítva az íjászok számára.
Robillard azonban meggyőzte Deudermontot, hogy a Balga Nép
gazemberei ellen új haditervet vessenek be, mely eredményesebb és
pusztítóbb egy kegyelmet nem érdemlő legénységgel szemben.
A Tengeri Szellem felzárkózott, és az íjászok a fedélzet mindkét oldalán
megfeszítették fegyvereiket.
– Még ne lőjetek! – parancsolta Deudermont, továbbra is magasra emelt
kézzel.
A Tengeri Szellem fedélzetén nem egy ember dörzsölte le karjával a
homlokán gyöngyöző izzadtságot, és többen közülük idegesen görgették
ujjaikat a kifeszített íjhúrokon. A kapitány arra kérte őket, hogy engedjék
át a kezdeményezést, és hagyják, hogy a kalózok lőjenek először.
Ám képzett, tapasztalt harcosok voltak, bíztak kapitányukban, és
engedelmeskedtek.
Így hát Argus csapata lőtt – és lövedékeiket elnyelte Robillard elemi
levegőlényének hirtelen feltámadó szélörvénye.
A lény a sötét víz fölé emelkedett, majd pörögni kezdett. Oly nagy
sebességgel, hogy Argus emberei alig lőtték ki nyilaikat, máris elnyelte
őket az egyre növekvő, tornádószerű víztölcsér. Robillard közvetlenül a
Balga Nép mellé parancsolta a teremtményt, aki olyan erős széllökéseket
bocsátott az ellenséges seregre, hogy meghiúsított minden újabb támadási
kísérletet.
Ezután, amikor már csak néhány yard választotta el a Tengeri Szellemet
a kalózhajótól, a varázsló bólintott Deudermontnak, aki visszaszámolt
háromtól – Robillardnak ugyanis éppen ennyi időre volt szüksége ahhoz,
hogy elbocsássa az elemi lényt, és ezzel lecsillapítsa a szelet. Argus
emberei, akik tévesen azt hitték, hogy a szél éppen annyira a védelmüket
szolgálja, mint amennyire akadályozza őket a támadásban, alig tudtak
fedezékbe vonulni, amikor a nyílzápor lezúdult rájuk.

– Nagyon jók – jegyezte meg Arabeth, amikor Maimunnal együtt a

kémlelőüvegbe néztek, melynek segítségével közelről láthatták a csatát. A
nyílzáport követően a hajítógép újra bevetésre került, és több száz kis
követ zúdított a Balga Nép fedélzetére. A Tengeri Szellem könyörtelenül a
kalózhajó oldalának csapódott; csak úgy repültek a horgonyok és a
padlólécek.
– Vége lesz, mire odaérünk – jegyezte meg Maimun.
– Úgy érted, mire odaértek – kacsintott a férfira Arabeth, majd rövid
varázsigét suttogott, és eltűnt szem elől. – Vond fel a megfelelő zászlót,
különben a Tengeri Szellem benneteket is elsüllyeszt!
Maimun csak nevetett a láthatatlanná vált varázslónő test nélküli
hangján, ám amikor válaszra nyitotta volna száját, egy villanás a vízen
megérttette vele, hogy Arabeth már eltűnt az általa megnyitott
dimenziókapun keresztül.
– Felvonni a luskani kikötő zászlaját! – kiáltott Maimun a legénységre.
A Háromszor Szerencsés kiváló helyzetben volt, ugyanis nem követett
el égbekiáltó bűnöket és nem volt ellene érvényben elfogatóparancs. A
kapitány tudta, hogy a luskani kikötő zászlajával, mellyel kifejezésre
juttatja, hogy Deudermont oldalán áll, szívélyes fogadtatásban részesül.
És Maimun természetesen kiállt Deudermont mellett Hitvány Argusszal
szemben. Noha néhol a fiatal kapitányt is kalózként tartották számon, nem
ért fel a nyomorult Argushoz, aki büszkén viselte nem éppen hízelgő
ragadványnevét. A rosszhírű kalóz gyilkos volt, aki nagy örömét lelte
abban, hogy ártatlan polgárokat kínzott és ölt meg.
Maimuntól ez távol állt, és már csak azért is hozta magával Arabethet,
hogy végre tanúja lehessen a rettegett kalóz bukásának. Azon kapta magát,
hogy áthajol a korláton. Abban lelte volna legnagyobb örömét, ha
közelharcban mérkőzhet meg Hitvánnyal.
 De túl jól ismerte Deudermontot is ahhoz, hogy abba a hitbe ringassa
magát: a csata sokáig fog tartani.
– Énekeljetek valamit! – parancsolta a fiatal kapitány, aki egyben
bárdként is komoly hírnévnek örvendett. Mire legénysége
engedelmeskedett; lelkesítő dalt zengtek a Háromszor Szerencséshez, és
így figyelmeztették az ellenséget:
– Okosabb félni, ha nem akarsz úszni!
Maimun félresöpörte arcából sűrű barna tincseit, és Világoskék
szemével – melytől huszonkilenc événél is fiatalabbnak látszott –
hunyorított, miközben felmérte az egyre csökkenő távolságot.
Deudermont emberei már a fedélzeten voltak.

Robillard gyorsan elunta magát. Többet várt Hitvány Argustól, noha egy
ideje már megfordult a fejében a lehetőség, hogy a legendák
könyörtelensége miatt eltúlozzák a kalóz képességeit. Robillard, aki
korábban a Vendégtorony varázslója volt, sok hasonló embert ismert, akik
átlagos intelligenciával és bátorsággal bírtak, de mások többet
feltételeztek róluk, mert nem kötötte őket az erkölcsiség.
– Hajó balra, mögöttünk! – kiáltott le egy matróz az árbockosárból.
Robillard meglendítette a karját, egy varázslattal megnövelte látásának
élességét, és az újonnan érkező hajó zászlaját tanulmányozta.
– A Háromszor Szerencsés – mormogta, amikor megpillantotta a fiatal
Maimun kapitányt a korlátnál. – Menj haza, fiam!
Aztán undorral vegyes sóhajjal legyintett Maimun és hajója irányába,
majd a közelben dühöngő harc felé irányította a figyelmét.
Visszahívta magához elemi lényét, és gyűrűje segítségével lebegő
varázslatot alkalmazott. Parancsára az elemi lény áthidalta vele a Balga
Népig ívelő távolságot. Amikor a kívánt helyszínre siklott, a fedélzetet
pásztázta, kereste a hajó varázslóját. Tudta, hogy Deudermontot és
legénységét nem lehetett pusztán karddal leszerelni, egyedül mágiával
lehetett volna ártani nekik.
Átlebegett a kalózhajó korlátja felett, elkapott egy kötelet, hogy le
tudjon fékezni, majd a legnagyobb nyugalommal előrenyúlt egy közelben
álló kalóz felé, miközben mágikus energiát bocsátott ki magából. A férfi
eszelősen lobogó hosszú hajával furcsán ugrott egyet-kettőt, majd elesett
és a földön rángatózott tovább.
Robillard azonban már nem figyelt rá. A harc egyik helyszínéről a
másikra pillantott, és ahol úgy tűnt, hogy a kalózok felülkerekednek
Deudermont emberein, kinyújtotta az ujját feléjük, és mágikus
lövedékeivel leterítette a tengeri rablókat.
De hol a varázsló, tűnődött. És hol van Hitvány Argus?
Kétség nem fér hozzá, a raktárban lapul, állapította meg aztán magában.
Feloldotta a lebegő varázslatot, és nyugodt léptekkel elindult a
fedélzeten.
Hamarosan oldalról rárontott egy kalóz, kezében szablyával, melyet a
varázsló felé lendített. Robillard természetesen alaposan felkészült az
efféle otromba próbálkozásokra. A szablya egy kősziklának sem árthatott
volna kevesebbet: mágikusan óvott bőrén egy karcolás sem esett.
A kalóz azonban a levegőbe emelkedett, mert Robillard elemi lénye
nyakon csípte. A férfi átrepült a korlát felett, miközben eszelősen
kapálózott, és végül nagy csobbanással az óceán hideg vizébe csapódott.
– Szívesség egy régi barát számára? – suttogott hirtelen egy varázslatos
hang Robillard fülébe, és a mágus azonnal felismerte, kitől származik.
– Arabeth Raurym? – hebegte hitetlenkedve. Ugyan mit kereshet az
ígéretes fiatal nő a tengeren egy Hitvány Argus-féle semmirekellővel?
A férfi ismét sóhajtott, záporozó lövedékeket zúdított két újabb kalózra,
majd a következő támadó csoportra uszította elemi levegőlényét, és a
lejáróhoz sietett. Körülnézett, aztán egy erőteljes széllökés segítségével
felemelte a lejáró fedelét. Nem akart a létrával bajlódni, így a gyűrűje
segítségével lebegett le a fedélzet alá.

Az a kevés is, ami megmaradt Hitvány Argus seregéből, a második hajó

közeledtével menekült, mert a Háromszor Szerencsés nyilvánvalóan
Deudermonttal vállalt szövetséget. Maimun legénysége nagy
szakértelemmel, ügyesen a Balga Nép mellé kormányozta a hajót, a
Tengeri Szellemmel szemben, és gyorsan lefektették a pallókat.
Maimun ment elöl, ám alig tett két lépést, Deudermont máris megjelent
a palló másik végén, és megvetéssel vegyes kíváncsisággal nézett rá.
– Menj innen! – szólt aztán a Tengeri Szellem kapitánya.
 – Felvontuk Luskan zászlaját – válaszolta Maimun, ám Deudermontnak
a szeme sem rebbent.
– Hát idáig jutottunk, kapitányom? – kérdezte Maimun.
– A döntés a te kezedben volt.
– A döntés – visszhangozta Maimun. – Melyet csak a te
jóváhagyásoddal lehetett volna meghozni.
Miközben beszélt, tovább haladt, és végül merészen a fedélzetre ugrott
Deudermont mellé. Visszapillantott habozó legénységére, és intett nekik,
hogy kövessék.
– Ugyan már, drága kapitányom – szólt aztán –, miért ne férnénk el
ketten egy ilyen nagy óceánon, egy ilyen hosszú partszakasz mentén?
– Miképp lehet, hogy ily nagy az óceán, most mégis itt vagy?
– A régi szép idők emlékére – válaszolta Maimun lefegyverző nevetés
kíséretében, és Deudermont, hiába igyekezett, nem tudta elnyomni
mosolyát.
– Megölted Hitványt?
– Hamarosan kézre kerítjük.
– Ha okos vagy, elfogadod a segítségemet – mondta Maimun, és amikor
Deudermont kíváncsian nézett rá, mindentudón kacsintott.
Majd intett Deudermontnak, hogy kövesse, és a kapitány lakrészébe
vezette őt, noha az ajtót már feltépték, és az előtér üresnek látszott.
– Hitványról az a hír járja, hogy mindig megtalálja a szökés módját –
magyarázta Maimun, éppen úgy, ahogy Arabeth kioktatta, amikor átlépték
a hálószoba küszöbét.
– Akárcsak az összes kalóz – válaszolta Deudermont. – Te hogyan oldod
meg?
Maimun megállt, és a szeme sarkából nézte a másik kapitányt néhány
pillanatig, de ezen kívül semmit nem reagált a szurkálódásra.
– Vagy azt akarod mondani, van ötleted arra nézve, hogyan szökhetett
meg Argus? – kérdezte Deudermont, midőn látszott, tréfája nem éri el a
kívánt hatást.
Maimun átvezette a kapitányt egy titkos ajtón, és eléjük tárult Hitvány
titkos helyisége. A szoba tele volt zsúfolva különböző helyekről
összeharácsolt kincsekkel; a legváltozatosabb, és a legritkább esetben
összeillő bútordarabokkal. Az üveg váltakozott a megmunkált fémmel,
luxuscikkekkel és kőfaragványokkal, és a szivárványszínek sokasága
inkább elszédítette, mint lenyűgözte a nézőket. Ugyanakkor bárki, aki
valaha látta Hitvány Argust piros-fehér csíkos ingében, széles, zöld övével
és élénk kék nadrágjában, úgy találta volna, hogy a szoba tökéletesen illik
a férfi furcsa ízléséhez.
Azonban valami mást is észrevettek – valamit, amire Maimun már
számított. Alulról, a szoba sarkában levő kis rácson keresztül beszélgetés
hangjai szűrődtek fel, és Deudermont kifinomult női hangra lett figyelmes.
– Mit is törődöm én a Hitvány Argus-félékkel! – mondta a nő. – Rút,
modortalan tengeri medve, akit ártalmatlanná kellene tenni!
– Mégis itt vagy – válaszolta egy férfihang, méghozzá Robillardé.
– Mert jobban félek Arklem Greethtől, mint a Tengeri Szellemtől, vagy
bármely más hajótól, mely kalózvadászatot színlel a Kardpart mentén!
– Színlel? Ez itt talán nem kalózhajó? Talán nem győztük le?
– Tudod jól, hogy a Tengeri Szellem csak ámítás – érvelt a nő. – A
főkapitányok veletek tévesztik meg a közrendűeket, hogy azt higgyék,
védelem alatt állnak!
– Tehát a főkapitányoknak nincs ellenvetésük a kalózokkal szemben? –
kérdezte Robillard nyilvánvaló kételkedés közepette.
– A Misztikus Testvériség működteti a kalózkereskedelmet – nevetett
fel a nő –, és jelentős haszonra tesznek szert általa. Nincs jelentősége,
hogy a főkapitányoknak tetszik-e vagy sem, úgysem mernek ellenszegülni.
Ne tégy úgy, mint aki nem tud erről, Robillard! Éveken át a
Vendégtoronyban szolgáltál!
– Akkoriban más idők jártak!
– Valóban – ismerte el a nő. – Most viszont eljött Arklem Greeth ideje.
– Félsz tőle?
– Rettegek tőle, és elborzaszt, ha belegondolok, mi is ő – felelte a nő a
legkisebb habozás nélkül. – És mindennap azért imádkozom, hogy valaki
ellene szegül és megszabadítja a Vendégtornyot tőle meg számtalan
alattvalójától. De az a személy nem én leszek. Mirabar őrgrófjának
lányaként büszke vagyok az örökségemre, és mindarra, amit
mágusmesterként elértem!
– Arabeth Raurym – mormogta Deudermont a felismerés pillanatában.
– De nem akarom belekeverni apámat ebbe az ügybe, mert már így is
lefoglalják a Testvériség törekvései az Ezüstgyepűkön! Jó szolgálatot
tenne Luskannak az, aki megszabadítaná Arklem Greethtől. Még a Rabok
Karneválját is vissza lehetne állítani a régi törvényes rend szerinti
formába. De az az átkozott a dédunokáimnál is tovább fog élni – azaz
tovább fog létezni, ugyanis, mint tudjuk, már hosszú ideje megszűnt
lélegezni.
– Halálúr – állapította meg csendesen Robillard. – Akkor hát igaz.
– Elmegyek – felelte Arabeth. – Meg akarsz gátolni ebben?
– Ha kellőképpen óvatos lennék, itt helyben azonnal letartóztatnálak.
– És megteszed?
A varázsló sóhajtott, ám azt követően Deudermont és Maimun rövid
kántálást hallottak, majd mágikus energia sistergését, miközben Arabeth
köddé vált.
Az elhangzott beszélgetés és a Deudermont füle hallatára
bebizonyosodó szóbeszéd ólomsúllyal nehezedett a kapitányra és
Maimunra.
– Nem állok Arklem Greeth szolgálatában, ha erre gondolsz – mondta
Maimun. – De akkor kalóz sem vagyok.
– Valóban – válaszolta Deudermont, ám hanghordozása alapján nem volt
meggyőződve ennek igazságáról. – Mivel a katona nem ugyanaz, mint a
gyilkos – tette hozzá aztán szenvtelen arccal.
– Ahogy az urak és a hölgyek sem, csakúgy, mint a főkapitányok és az
ősmágusok, a kalózokról és a kalózvadászokról nem is beszélve.
– Kifelejtetted a parasztokat – tette hozzá Deudermont. – És persze a
csirkéket. Úgy tudom, azok is képesek gyilkolni.
Maimun tisztelegve a homlokához emelte a kezét. Ezután meghúzott
egy rejtett kart, mire a fal kinyílt, és egy üres fülkét tárt fel.
– Itt volt a mentőcsónak – következtetett, mire Deudermont az ajtó felé
indult.
– Ha tudta, hogy a Tengeri Szellem a nyomában van, akkor már rég
kereket oldott – vélte a fiatal kapitány, mire Deudermont megállt.
– Hitvány Argus nem bolond, és nem is annyira hűséges, hogy kövesse
hajóját és legénységét a mélybe. Kétség nem fér hozzá, rájött, hogy a
Tengeri Szellem üldözőbe vette, mire csendben, gyorsan felmentette magát
a kapitányi tisztség alól. Okos találmány ez a mentőcsónak: olyan is van,
ami több órára elmerül, és mágikus energia hajtja előre, mely vissza is
vezetheti a kívánt helyre. Büszke lehetsz magadra, mert a
mentőcsónakokat gyakorta hívják Deuder-csónaknak.
A kapitány erre hunyorgott.
– Ez is valami – próbálta Maimun enyhíteni a feszültséget.
Deudermont nemes arca elkomorult, és a kapitány az ajtó felé indult.
 – Nem tudod elkapni! – kiáltott utána Maimun. A fiatal férfi, aki bárd,
kalóz és kapitány volt egy személyben, sóhajtott és tehetetlenül
felnevetett, mert jól tudta, Hitvány valószínűleg már újra Luskanban van,
és ismerve munkaadóját, Kensidant, a hírhedt kalóz talán már busás
kárpótlásban részesült hajója elvesztéséért.
Arabeth pedig nem ok nélkül jött ide, nem ok nélkül bonyolította le a
Robillarddal való beszélgetést Deudermont kapitány füle hallatára.
Maimun előtt lassan összeállt a kép. Kensidan hamarosan főkapitány lesz,
és a becsvágyó hadvezér mindent elkövet, hogy alapjaiban változtassa meg
e titulus jelentését.
Maimun mély nehezteléssel pillantott az ajtó felé, melyen át
Deudermont távozott. A korábbi kapitányával való nézeteltérés ellenére
aggasztotta a lehetőség, hogy ezt a nemes lelkű embert bábnak akarják
használni.
Márpedig Arabeth éppen ezt igyekezett elérni.

– Jó hajó volt – panaszkodott Hitvány Argus –, a legjobb mindközül!

– Micsoda szerencsétlenség – felelte Kensidan, aki a nagyhangú,
piperkőc kalózzal szemben foglalt helyet. Elegáns, sötét ruházata éles
ellentétben állt Hitvány Argus öltözetének harsány, össze nem illő
színeivel.
– Hogy fulladnál a tengerbe, te átkozott Varjú! – szitkozódott Hitvány. –
Ráadásul a kiváló legénységem is odavan!
– A legénységed nagy része el sem hagyta Luskant! Felfogadtál egy
maroknyi szárazföldi patkányt, és hozzácsaptad őket legénységed azon
tagjaihoz, akiktől meg akartál szabadulni! Hitvány Argus kapitány, ne
járasd velem a bolondját!
– J-jól van, na – dadogta Hitvány. – Jó, igaz! De mégiscsak legénység
volt, és nekem dolgoztak! És elveszett a Balga Nép! Ezt ne felejtsd el!
– Hogy is felejteném el a saját parancsomat! Arról nem is beszélve,
hogy már kárpótoltalak!
– Kárpótoltál? – csattant fel a kalóz, mire Kensidan Hitvány övére
sandított, melyről egy zacskó arany fityegett alá.
– Jó, jó, adtál aranyat – mondta Hitvány –, de nekem hajóra van
szükségem, és nem olyan könnyű másikat szerezni! Ugyan ki bízná rám a
vitorlását, ha mindenki tudja, hogy Deudermont megszerezte az előzőt, és
a nyomomban van?
– Csak várj! – válaszolta a Varjú. – Költsd az aranyat nyalánkságokra!
Türelem, türelem.
– De én a tengerre születtem!
Kensidan helyezkedett a székében, a könyökét a szék karjára
támasztotta, és felemelte a kezét. Mutatóujjával megtámasztotta
halántékát, majd tűnődve, egyben nyilvánvaló bosszúsággal nézett
Hitványra.
– Már ma visszatehetlek a tengerre!
– Nagyon helyes!
– Kétlem, hogy valóban így gondolod.
Kensidan rezzenéstelen arcából a kalóz rájött, hogy érti az
elmondottakat. Az a szóbeszéd járta Luskanban, hogy a Varjú nem egy
ellenségét vetette a vízbe messze a kikötőtől.
– Hát, ha arról van szó, egy kicsit éppen tudok várni.
– Arról van szó – visszhangozta Kensidan. – És biztosíthatlak afelől,
megéri várnod!
– Kapok egy kiváló hajót?
– A Tengeri Szellem megfelelne? – kérdezte nevetve a Varjú.
Hitvány Argus véreres szeme erre hirtelen elkerekedett és úgy tűnt, a
férfi szoborrá dermedt. Sokáig így maradt – olyan sokáig, hogy Kensidan
elnézett mellette Rethnor főtisztjei felé, akik a terem fala mellett
sorakoztak.
– Gondoltam, hogy tetszeni fog – mondta a Varjú, mire az emberei
nevetésben törtek ki. – Menj addig játszani! – vetette oda Hitványnak, és
egy intéssel elbocsátotta.
Amint Argus kilépett az ajtón, Suljack benyitott egy másikon.
– Gondolod, hogy ez bölcs ötlet? – kérdezte a főkapitány.
A Varjú vállat vont, és önelégülten mosolygott, mintha nem számítana.
– Neki akarod adni a Tengeri Szellemet?
– Messze vagyunk még attól, hogy a birtokunkban legyen.
– Az már igaz – helyeselt Suljack. – De az imént ígérted meg, hogy…
– Nem jelent semmit – vágott közbe Kensidan. – Csak megkérdeztem,
megfelelne-e a Tengeri Szellem, nem történt több.
– Ő nem így gondolta!
 A Varjú felnevetett, közben oldalra nyúlt a pálinkáspoharáért, és egy
zacskóért, mely fűszeres illatú gyógyfüveket és leveleket tartalmazott.
Egy hajtásra kiitta az utolsó kortyokat, majd a leveleket az orra alá
tartotta, és mélyen beszívta erős illatukat.
– El fog dicsekedni vele! – figyelmeztette a Varjút Suljack.
– Deudermonttal a nyomában? Inkább elbújik!
A főkapitány kételkedve a fejét rázta, ám Kensidan ismét az orra alá
emelte a gyógyfüveket, és úgy tűnt, nem törődik a másik aggályaival.
Merthogy nem is törődött. Minden a tervei szerint alakult.
– Nüphitisz keleten van? – kérdezte Suljack, de a Varjú csak nevetett.
 MÁSODIK FEJEZET

A VÁRAKOZÁSOKKAL ELLENTÉTBEN

A hatalmas holdkő Cattie-brie nyakában hirtelen vadul izzani kezdett,

mire a nő felemelte a kezét, és megmarkolta.
– Ördögök – állapította meg Drizzt Do’Urden – tehát Elastul őrgróf
küldötte igazat beszélt!
– Mondám én – szólt közbe Pörölycsapó Torgar, aki pár évvel ezelőtt
még Mirabarban szolgált. – Elastul régóta szálka a törpék szemében, de
ekkorát nem hazudna, és fontos neki is a kereskedelem. Mindig az az első,
a kereskedelem!
– Több mint öt év eltele azóta, hogy a hazafelé vezető úton
keresztülhaladánk Mirabaron – állapította meg Harcpöröly Bruenor király.
– Elastul sokat veszített azáltal, hogy városa felé vezetett az utunk.
Nemesei már jó ideje zúgolódnak, és most felénk nyújtja a kezét.
– És felé – tette hozzá Drizzt, miközben állával Obould, az újonnan
alakult Sokvessző Birodalmának uralkodója felé bökött.
– Zsigerontóvá lett a világ – motyogta Bruenor. A kifejezéssel
legádázabb őreire célzott a törpekirály, s az „őrült” megfelelőjeként
használta azt.
– Akkor jobbá lett! – vágta rá Thibbledorf Pwent, a szóban forgó őrség
parancsnoka.
– Ha ezzel végeztünk, visszamentek Mirabarba! – parancsolta Bruenor
Torgarnak. Torgar szeme erre elkerekedett, és a törpe a puszta gondolattól
is elsápadt. – Mint az én küldötteim. Elastul jót tett velünk, és ezt tudtára
kell adnunk! És senki sem alkalmasabb a feladatra, mint Pörölycsapó
Torgar!
A mirabari törpe erről nem volt annyira meggyőződve, mégis bólintott.
Hűséget fogadott Bruenor királynak, és panasz nélkül teljesítette a
parancsait.
 – Az üzlet az első, azt gondolom – jelentette ki Bruenor.
A törpekirály Cattie-brie-re pillantott, aki a drágakőből készült amulett
által jelzett irányba fordult. A lenyugvó nap hátulról megvilágította, és
visszatükröződött vörös-lila blúzán, mely valaha egy gnóm varázsló
palástja volt. Bruenor fogadott lánya harmincas évei végén járt – egy törpe
esetében ez nem számított soknak, emberi mércével azonban már nem volt
egészen fiatalnak nevezhető. És noha belülről ragyogó szépsége mit sem
veszített varázsából – gesztenyebarna haja csillogott, és az ifjúság
szikrázott nagy kék szemében –, Bruenor figyelmét nem kerülték el a
változások sem.
A nő átvetette vállán Taulmarilt, a Szívkeresőt, a halálos íjat; bár az
utóbbi időben inkább Drizzt hordta a fegyvert. Cattie-brie varázsló lett, és
nem mástól tanult, mint a legjobb mestertől szerte a birodalomban. Maga
Alustriel vette őt szárnyai alá, Ezüsthold úrnője, a híres Hét Nővérek
egyike, nem sokkal azután, hogy a háború Bruenor törpéi és Obould király
orkjai közt patthelyzetbe torkollott. Az íjon kívül Cattie-brie még egy –
szemlátomást alig használt – kis tőrt hordott magával
a csípőjére függesztve. Az övön még egy sor különféle varázspálca
helyezkedett el, ujján pedig két varázsgyűrű ragyogott; az egyikről azt
állította, hogy csak egy szavába kerül, és ellenségeire zúdítja a csillagokat
az égről.
– Közel járnak – jelentette ki a nő csodálatos, dallamos hangján.
– Többen vannak? – kérdezte Drizzt.
– Egy ilyen lény nem kel útra egyedül, főleg, ha találkozni készül egy
olyan ádáz teremtmény hírében álló orkkal, mint Obould – emlékeztette
Cattie-brie a drow-t.
– De más ördögök kísérik, vagy közönséges őrség?
A nő vállat vont, még erősebben megszorította az amulettet, néhány
pillanatra összpontosított, majd bólintott.
– Merész lépés – vélte Drizzt –, még ha egy orkról is van szó. Milyen
biztos lehet magában a Misztikus Testvériség, ha megengedik, hogy az
ördögök nyíltan járjanak-keljenek a vidéken!
– Abban biztos vagyok, hogy holnap már nem lesz ennyi okuk a
magabiztosságra – morogta Bruenor, és elindult lefelé a sziklás
domboldalon, ahonnan a lehető legjobb kilátás nyílt számára Obould
táborára.
 – Így van – helyeselt Drizzt, rákacsintott Cattie-brie-re, majd követte a
törpét. – Mert annak lehetősége nem szerepelt a számításaikban, hogy
Harcpöröly Bruenor király egy ork segítségére siet.
– Fogd be a szád, te elf! – zsémbelt Bruenor, mire a nő és a drow
egymásra mosolyogtak.

Regis gondterhelten körbepillantott. Arról volt szó, hogy Obould egy kis
csapattal érkezik, ám a félszerzet számára világossá vált, hogy az ork
önkényesen megváltoztatta a tervet. A fő tábor környékén több tucat ork
harcos és sámán ravaszul elrejtőzött a sziklák mögött és a hasadékokban,
úgy, hogy szükség esetén gyorsan ki tudjanak majd törni.
Azóta, hogy Elastul küldöttei meghozták a hírt, miszerint a Misztikus
Testvériség az Ezüstgyepűk felé tart, és első céljuk megnyerni maguknak
Obouldot. Az orkkirály minden egyes lépését az agresszivitás jellemezte.
– Talán túlzásba is vitte? – tűnődött Regis.
Alustriel úrnő és Bruenor Obould felé fordult, amit az orkkirály is
hasonlóképpen viszonzott. A Garumn-szurdoki egyezmény óta a törpe- és
orkkirályság nem igazán érintkezett egymással; vagy ha mégis, legfeljebb
a vitatott határok miatt kitört kisebb csetepaték formájában.
Ám ezúttal a közös cél érdekében egyesültek – először azóta, hogy
Bruenor barátaival, köztük Regisszel együtt északra indult, hogy segítsen
Oboluldnak az ádáz félogre törzs szította felkelés leverésében.
És valóban az egyesülés a cél? A kérdés nem hagyta nyugodni a
félszerzetet, miközben idegesen pislogott körbe. Látszólag arról volt szó,
hogy megegyeztek: egyesült haderővel fogadják a Testvériség követeit, ám
egy zavaró lehetőség nem hagyta nyugton Regist. Mi lesz, ha Obould
elsöprő haderejével az ördögi ellenség oldalára áll, majd szembefordul
vele és barátaival?
– Csak nem gondolod, hogy kockára tenném Bruenor király életét, és
veszélybe sodornám Alustriel tanítványát, Cattie-brie hercegnőt? – dördült
fel Obould hangja Regis háta mögött, kizökkentve a félszerzetet
tűnődéséből.
Regis félénken fordult a tekintélyes humanoid felé, aki fekete
testpáncélzatot viselt, melyből számtalan hatalmas tüske meredt
szerteszét. Irtózatos pallosa a hátára volt szíjazva.
 – N-nem értem, mire célzol – motyogta a félszerzet, és valósággal
meztelennek érezte magát a szokatlan megfigyelőképességgel bíró ork
mindentudó tekintetétől.
Obould válaszul csak nevetett, majd sarkon fordult; ám ezzel egy
cseppet sem nyugtatta meg a félszerzetet.
Ekkor az őrszemek közül többen felkiáltottak, és jelentették, hogy
idegenek közelednek. Regis előreszaladt, és igyekezett jól helyezkedni,
hogy lássa, mi folyik. Amikor néhány pillanattal később megpillantotta az
újonnan érkezőket, torka összeszorult a félelemtől.
Három lenge öltözetű nő vezette az ösvényen közeledő csapatot.
Egyikük büszkén előrelépett, kísérői közrefogták. A magas, szoborszerű,
gyönyörű bőrű nők valósággal angyaloknak tűntek Regis számára; erős,
ám finoman ívelt válluk mögül ugyanis ragyogó, fekete szárnyak
bukkantak elő. Összességében nem e világinak tűntek: valószínűtlenül
fényes hajukkal és ragyogó szemükkel természetes – vagy inkább
természetfeletti – bájt árasztottak, aranyból-ezüstből szőtt szikrázó
övükön a szivárvány minden színében tündöklő kiváló kardok, valamint
finom kötelek függtek.
Jó szándékú, isteni teremtményeknek is lehetett volna nézni őket, ha
nincsenek velük kísérőik. Ugyanis hátborzongató külsejű, vadállatias
harcosok, barbazuk követték őket. Mindegyikük fűrészfogú alabárdot
tartott a kezében, melyeknek hatalmas, hegyes fején táncolt a fény, ahogy
a púpos, zöld bőrű lények vezetőik mögött poroszkáltak. A barbazukat
„szakállas ördögöknek” is nevezték, mert beesett képüket kócos arcszőrzet
borította fülüktől az állukig. Széles szájukból nagy kapafogak meredeztek.
Köztük elszórtan állataikat, a lemúrokat is lehetett látni; e lassan mozgó,
húsos lényeket, melyek alig rendelkeztek kivehetőbb formával, mint egy
olvasztott fémdarab. Egyre csak tekergőztek, szétterjedtek, majd újra
összehúzódtak, így araszoltak előre.
A csoport létszáma Regis becslése szerint elérhette a negyvenet is.
Eltökélten közeledtek Obould felé, aki egyenesen a szikla tetején fogadta
őket. Úgy tizenkét lépés távolságban a vezető hármas megálljt intett a
megdöbbentő seregnek, majd előreléptek. Közülük a legfeltűnőbb és a
legcsábítóbb, valószínűtlenül vörös hajú, vörös szemű és vörös ajkú
teremtmény vette át a vezetést.
– Biztosan te vagy Obould – dorombolta az erünnisz, miközben
közvetlenül az impozáns magasságú ork elé lépett. Obould úgy fél lábbal
magasabb volt nála és kétszer akkora súlyt nyomhatott, a nő mégsem
törpült el mellette.
– Feltételezem, te Nüphitisz vagy – válaszolta az orkkirály.
A nőstényördög elmosolyodott, kivillantva vakítóan fehér és
veszedelmesen éles fogait.
– Megtiszteltetés számunkra, hogy Sokvesszős Obould királlyal
beszélhetünk – szólt, miközben vörös szeme kacéran csillogott. –
Hírneved túlszárnyal Faerűn határain. Birodalmad reményt nyújt minden
ork számára.
– És úgy tűnik, a Misztikus Testvériség számára is – válaszolta az ork,
mire Nüphitisz pillantása oldalra, Regisre siklott, akit csak félig takart el a
szikla. Az erünnisz, mielőtt megkegyelmezett volna a félszerzetnek és
visszafordult volna az orkkirály felé, elvigyorodott – ettől Regis úgy
érezte, menten összecsuklik.
– Nem titkolt szándékunk kiterjeszteni a befolyásunkat – ismerte el a
nő. – Legalábbis azok előtt nem, akikkel szövetkezni kívánunk. Ami a
többieket illeti… – itt az erünnisz hangja elhalkult, és a lény újra a
félszerzet felé nézett.
– Hasznos, mert bárhová észrevétlenül beszivárog – jegyezte meg
Obould. – Annak fogad hűséget, aki a legtöbb aranyat fizeti neki.
Márpedig nekem sok aranyam van.
Nüphitisz beleegyezően bólintott, ám szemlátomást nem győzték meg a
hallottak.
– Akármelyik másik néppel összehasonlítva tekintélyt parancsoló
hadsereggel rendelkezel – búgta az ördög. – A tudományban viszont
képességeitek kívánnivalót hagynak maguk után, emiatt könnyű prédája
vagy az Ezüstholdban hemzsegő mágusoknak.
– És e téren akarja felajánlani szolgálatait a Misztikus Testvériség –
következtetett Obould.
– Hatalmunk túlszárnyalja még Alustrielét is!
– És így, ha mögém álltok, Sokvessző Királysága lerohanhatja az
Ezüstgyepűket.
Obould e kijelentése hallatán Regist ismét az ájulás környékezte. A
félszerzet belül üvöltött kínjában, amiért becsapták, és amiért barátai
veszélyben forognak, s mindegyikükre kárhozat vár, őt is beleértve!
– Szép pár lennénk – mondta az erünnisz, és végigfuttatta bársonyos
tenyerét Obould erős mellkasán.
 – De csak rövid ideig.
– Nevezzük akkor házasságnak – javasolta Nüphitisz.
– Vagy leigázásnak.
Az erünnisz erre hátralépett, és kíváncsi tekintettel tanulmányozta az
orkot.
– Kihasználnád harcosaimat, hogy rájuk zúduljanak ellenségeink
lándzsái és varázslatai – magyarázta Obould. – Úgy tekintenétek az
orkokra, akár a barbazukra!
– Félreérted.
– Valóban, Nüphitisz? – kérdezte Obould, és fogait kivillantva
elvigyorodott.
– A Testvériség a kereskedelmet és az együttműködést akarja
előmozdítani!
– Akkor miért a titoktartás leple alatt kerestél fel? Az Ezüstgyepű
minden népe nagyra értékeli a kereskedelmet.
– Csak nem akarod azt mondani, hogy rokonaidnak vallod a Mithrill
Csarnok törpéit, vagy Alustrielt és kecses alattvalóit? Isten vagy az orkok
közt, Gruumsh kegyeltje – tudom, mert beszéltem vele!
Regisnek, aki Obould erőteljes visszavágása hallatán kezdte
visszanyerni erejét, megrezzent az arca eme utalás hallatán – akárcsak az
orknak.
– Gruumsh adta nekem a látomást, mely ma Sokvessző – válaszolta
Obould egy pillanat múlva, amikor már összeszedte magát. – Ismerem az
akaratát.
– Uram elégedett lesz – válaszolta Nüphitisz ragyogó ábrázattal. –
Küldünk majd… – folytatta volna, ám az orkkirály gúnyos nevetése
elhallgattatta. A nőnemű lény kíváncsian és egyúttal kételkedve nézett rá.
– Háború vezetett odáig, hogy otthont teremtettünk – magyarázta
Obould –, de most a béke éltet minket.
– Béke a törpékkel? – kérdezte az ördög.
Az ork rendíthetetlenül állt, nem méltatta válaszra az erünniszt.
– Ez nem fog tetszeni uramnak.
– Ó, talán büntetést fog rám mérni?
– Orkok királya, vigyázz, mit kívánsz! – figyelmeztette Obouldot az
erünnisz. – Jelentéktelen királyságodat össze sem lehet hasonlítani a
Misztikus Testvériség hatalmával!
 – Akik az ördögökkel cimborálnak, és barbazuk hordáját küldik a
hadseregem ellen, miközben a mágusmestereik a halált záporozzák ránk?
– kérdezte Obould, és ezúttal Nüphitisz volt az, aki rendíthetetlenül állt. –
Az én szövetségeseim pedig elfek nyilaival, törpék harci gépeivel és
Alustriel úrnő tulajdon lovagjaival meg varázslóival erősítik a
hadseregemet! – folytatta az ork, majd kivonta pallosát, és csupán az
akaratával lángra lobbantotta a hüvelyből kiszabaduló erős pengét. Ezt
követően így kiáltott Nüphitisznek és két társának, akik egyáltalán nem
mosolyogtak:
– Lássuk csak, miként boldogulnak az orkjaim a barbazuk és a
hússzörnyek ellen!
Körös-körül orkok ugrottak elő. Kezükben karddal, lándzsával, fejszével
és cséphadaróval, üvöltve törtek előre, az örökké harcra szomjazó ördögök
pedig szétszóródtak és szembenéztek a támadóikkal.
– Bolond ork! – szólt Nüphitisz. Kivonta ádáz, egyenes pengéjű,
vérvörös színű kardját, és különleges kötelét is leoldotta övéről, akárcsak
nővérei. – Nagyobb hatalmat adtunk volna neked, mint amekkorát valaha
is ismerni fogsz!
Vezéreiket követve az orkok és az alacsonyabb rangú ördögök hirtelen
felcsapó üvöltések és rikoltások közepette összecsaptak.
Obould rémisztő sebességgel tört előre, kardjával Nüphitisz mellei közé
célzott. Már-már győzelemkiáltást hallatott, mert azt hitte, sikerül
megölnie az ördögöt.
Ám Nüphitisz eltűnt – egyszerűen semmivé foszlott, varázslatos módon
nyoma veszett, akárcsak nővéreinek.
– Bolond ork! – szólt le ismét fentről, mire Obould megpördült,
felnézett, és a földtől úgy húsz láb magasságban megpillantotta a három
ördögöt, akik könnyedén lebegtették tollas szárnyaikat, melyek fenn
tartották őket, és megóvták a szél sodrásától is.
Egy szakállas barbazu rontott a szemlátomást máshová figyelő
orkkirályra, ám Obould az utolsó pillanatban megfordult, lángoló kardja
pusztító ívben lecsapott, és a lény a földre zuhant… darabokban.
Amikor Obould visszafordult Nüphitisz felé, kötél csapott le rá.
Méghozzá – miként az ork gyorsan rájött – varázskötél, mert magától köré
csavarodott. Vakító sebességgel és egy óriáskígyó erejével tekergőzött
mellkasa és végtagjai köré. Mielőtt az orkkirály egyáltalán felfogta volna,
mi történik, máris egy újabb kötél csapott le rá hasonló módon, mivel
Nüphitisz erünnisztársai követték vezetőjük példáját.
– Pusztítsátok el mindet! – kiáltotta le Nüphitisz a hordájának. – Hiszen
csak orkok!

– Csak orkok! – visszhangozta egy szakállas ördög, legalábbis próbálta,

de az utolsó szótag artikulálatlanul elnyúlt, mert acéltüske fúrta át a lény
gerincét és tüdejét, majd vért fröcskölve átszakította a mellkasát.
– Na igen, mondogasd csak ezt magadnak! – morgott Thibbledorf
Pwent, aki elsőként ugrott le a fedezékből fejjel, azaz a sisaktüskéjével
előre a gyanútlan teremtményre. Ám a törpe rögtön talpra is állt, és menet
közben a feje fölött lóbálta a rángatózó, haldokló lényt. Amikor elunta,
egy erőteljes rántással nagy ívben elrepítette.
– Ettől majd jobban érzed magad! – jelentette ki ezután, majd üvöltve
támadt a következő útjába kerülő ellenségre.
– Lassíts már, te átkozott, keményfejű vadalma kupac! – kiáltott a
harcosra Bruenor, aki jóval óvatosabban ereszkedett le a szikláról. De
hamar rájött, hogy Pwent a füle botját sem mozgatja. – No, hát ennyit a
harci alakzatokról – morogta a törpekirály Drizztnek, aki egyetlen
lendülettel haladt előre; olyan könnyedén ugrált egyik sziklapárkányról a
másikra, mintha sík tundrán járna.
A drow alighogy földet ért, már futott is. Félrehúzódott, majd oldalvást
átgördült egy sima vándorkövön, végül magabiztosan landolt, és
szablyáival máris halálos mintát írt le. Lassan folydogáló lemúrok
bugyborékoltak és pukkadtak szét a vagdosó pengék nyomán, miközben
Drizzt teljesen átadta magát pusztító táncának. Megállt, és épp időben
fordult meg, hogy kettős csapással kivédje egy barbezu alabárdját. Mivel
azonban a drow nem akarta, hogy fegyvereit teljesen lefoglalja a fűrészélű
fegyver, ezért rövid ütések sorát záporozta rá, és messze eltérítette.
Varázslatos bokaperece növelte sebességét, így a drow egy
szempillantás alatt az alabárdos mögött termett, jól bevált szablyái,
Csillám és Jéghalál pedig gyorsan végeztek a szakállas ördöggel.
– Szereznem kellene egy gyors pónit – morgott Bruenor.
– Inkább egy harci disznót – helyesbített egy másik lefelé igyekvő törpe,
egy Zsigerontó.
 – Akkor azt – hagyta rá a törpekirály. – Bármit megadnék, hogy
hamarabb kerüljek a harcba, mint ez a kettő, akik minden mulatságtól
megfosztnak!
Pwent, mintegy vezényszóra, felbömbölt:
– Gyerünk, fiúk! Kiontani való vér!
Erre a Zsigerontók egyöntetű éljenzést hallattak, és szélsebesen
záporoztak lefelé Bruenor mellett. Leugrottak a sziklákról, keményen
becsapódva értek földet, de mit sem törődtek vele, úgy zúdultak tovább,
akár a nyílt téren tomboló tornádó.
Bruenor sóhajtva pillantott Torgarra, az egyetlenre, aki mellette maradt
a szikla lábánál – és aki nem tudta elnyomni a kuncogását.
– Azért viselkednek így, mert szeretik a királyukat! – jegyezte meg a
mirabari törpe.
– Nem. Azért viselkednek így, mert alig várják, hogy üssenek-vágjanak
valamit – füstölgött Bruenor. Válla fölött Cattie-brie-re pillantott, aki fent
guggolt magasan a sziklán, és egy kőre támaszkodva igyekezett a lehető
legpontosabban célozni. A nő lenézett Bruenorra, kacsintott, majd
előreintett fejével, mire a törpe a három erünnisz felé fordult.
Kisvártatva tucatnyi ork lövedék zúdult Nüphitiszre és nővéreire, de
még csak egy karcolást sem ejtettek az ördögök bőrén, akik mágikus
védőpajzsokat vetettek be az efféle támadások ellen.
Bruenor ismét felnézett Cattie-brie-re, aki kacsintott, és kifeszítette
varázsíját, mely igen nagy hatalommal bíró fegyver volt. Sistergő,
villámszerű nyilat repített ki, mely pazar ragyogással cikázott át a
levegőn.
Nüphitisz mágikus pajzsa szikrázott, amikor a lövedék becsapódott, és
az ördög ügyesen védekezett, mert a pajzs valóban eltérítette a nyilat – ám
csak annyira, hogy a mellkasa helyett a szárnyát találja el. Fehér tollak
repültek szanaszét, amikor a lövedék az egyik, majd a másik szárnyon
átrobbant.
Az ördög, kinek arcán meglepődéssel vegyes szenvedés tükröződött,
megvonaglott, majd a föld felé kezdett zuhanni.
– Szép lövés! – jegyezte meg Torgar.
– Csak az idejét vesztegeti ez a lány azzal a varázslással – válaszolta
Bruenor.
Fémes csörömpölésre lettek figyelmesek, és oldalra fordulva látták,
hogy Drizzt dühödt csapások közepette hátrál. A drow egyik sziklatetőről
a másikra szökkent, és mindig egy hajszálon múlott, hogy kitért a rázúduló
alabárdos elől. – Ki is vesztegeti az idejét? – kérdezte a sötételf két
kétségbeesett hárítás közt.
Bruenor és Torgar megértették a nem éppen finom célzást, Drizzt
mellett teremtek, és bezúzták a vele szemben álló szakállas ördög arcát.
Bruenor régi, rovátkás fejszéje ártalmatlanná tette a másik oldalról
támadó ördögöt, Torgar pedig az ő oldalán hárított egy újabb támadást,
miközben a drow a törpe elé ugrott, és elvágta a meglepett lény torkát.
– Ha többet gyilkolunk le, mint Pwent, akkor egy évig és egy napig én
állom a pálinkát! – kiáltott fel Bruenor, miközben csatlakozott harcoló
társaihoz.
– De ők tízen vannak, míg mi hárman! – emlékeztette Torgar a királyát.
Közben Taulmaril újabb nyilat bocsátott ki, mely szétrobbantott egy
feléjük igyekvő lemúrt.
– Négyen! – helyesbített Bruenor, miközben újból Cattie-brie-re
kacsintott – és állom az ígéretem!

A másik két erünnisz vagy nem vette észre Nüphitisz bukását, vagy nem
törődtek vele, mert egyre fokozták az Obouldra gyakorolt nyomást.
Varázsköteleikkel szorosan körülfonták, és minden természetfeletti
erejüket bevetve ide-oda húzták-rángatták; a levegőbe emelve darabokra
akarták tépni.
De nem csak ők bírtak természetfeletti erővel.
Obould hagyta, hogy a kötelek a dereka köré fonódjanak, de
megfeszítette hasizmát, hogy ne tudjanak különösebb kárt tenni benne.
Földre ejtette pallosát, a testén átlósan futó kötelekre csapott, és
megpattintotta őket, hogy biztosabban tartsák. Míg bárki más azon
igyekezett volna, hogy kiszabaduljon a két ördög szorításából, Obould
még örült is neki. Amikor úgy érezte, itt az idő, minden izma az egyre
szoruló kötélnek és az erünniszek húzóerejének feszült, és az ork hirtelen,
erőteljes rángató mozdulatokba fogott.
Hiába az erős szárnyak, hiába az ördögi erő, az erünniszek nem bírtak el
a hatalmas orkkal, és mindegyik mozdulatától megtántorodtak. Obould
úgy dolgozott, akár egy halász: minden mozdulata tökéletes összhangban
volt, és a megfelelő pillanatban engedte el a köteleket, majd fentebb ismét
megragadta őket.
Körülötte tombolt a csata, így az orkkirály tudta, hogy megsebezhetik,
de a dühe tovább hajtotta. Még akkor is rendületlenül küzdött az
erünniszekkel, amikor egy barbezu is megközelítette.
A szakállas ördög felüvöltött, mert azt hitte, könnyű prédára lelt. Előre
is ugrott, de ekkor egész sor ezüstös villanás cikázott el Obould mellett. A
barbezu megrándult és megfordult a tengelye körül, majd megpróbált
kitérni a tőrök áradata elől. Az orknak hátrafordulva sikerült
megpillantania Bruenor félszerzet barátját, amint majdhogynem
bocsánatkérően vállat von, miután elhajította utolsó lövedékét.
Ez az áradat persze nem állta útját a barbezunak, de épp elegendő időre
elriasztotta. Hirtelen újabb, ruganyos és fürge alak futott el Regis és
Obould mellett. Drizzt magasra ugrott, amikor megközelítette a meglepett
szakállas ördögöt – túl magasra ahhoz, hogy a lény felemelt fűrészfogú
fegyverével képes legyen feltartóztatni. Majd sikerült a súlyos penge
lapjára ütnie, és utána egyenesen a barbezu felé ugrott. Mikor ellendült az
ördög mellett, térdével jó erősen arcba rúgta. Ez a mozdulat azonban
inkább őt lassította le, mintsem a lénynek ártott, noha váratlanul érte. Az
igazi támadás hátulról érkezett: Drizzt meg-pördült és ismét halálos
munkára fogta szablyáit, mielőtt az ördög bármiféle módon védekezhetett
volna.
A sérült barbezu eszeveszetten hadonászott, kétségbeesetten pillantott
körbe támogatást keresve, de társai hullottak körülötte. Az orkok, a
Zsigerontók és Bruenor kis csapata könnyedén elbántak velük.
Obould is látta mindezt, így megint rándított egy erőteljest magán,
minek következtében az erünniszeken is. Úgy tizenkét lábbal a föld felett
az ördögök felismerték, hogy vesztettek. Egyként oldották el a köteleiket,
és kétségbeesetten igyekeztek felszállni, de még mielőtt kiszabadíthatták
volna magukat, lándzsák, kövek, kések es csatabárdok záporoztak rájuk.
Aztán halásos találat érte az orkkirály bal oldalán küzdő erünniszt. Két
törpe bakot tartott, melynek segítségével Thibbledorf Pwent hatalmasat
ugrott. Elég magasra jutott ahhoz, hogy erőteljes öleléssel fogja az
ördögöt, és a vad törpe azonnal megkezdte szokásos tébolyult pörgését:
éles páncélzata mélyeket és erőseket harapott.
Az erünnisz sikoltva tiltakozott, Pwent pedig arcba ütötte tüskés
kesztyűjével.
 Azonban mintha kőbe ütközött volna. Pwent ügyesen megfordult, hogy
amikor földet érnek, az erünnisz legyen alul.

– Nem tudod, kivel állsz szemben, te drow! – jelentette ki Nüphitisz,

amikor Drizzt, kezén friss barbezuvérrel felé közeledett. Ördögszárnyai
véresen és hasznavehetetlenül csüngtek a hátán, de az erünnisz kihúzta
magát, és inkább tűnt dühösnek, mint sebzettnek. Bal kezében tartotta a
kardját, varázskötele pedig korbácsként összetekerve a jobbjában
nyugodott.
– Megküzdöttem én már marilithtel és balorral is – felelte a drow, noha
az erünnisz csak nevetett. – Nem félek tőled.
– Még ha le is győzöl, veszélyesebb ellenségekre teszel szert, amint
amilyeneket el tudsz képzelni! – közölte figyelmeztetőleg Nüphitisz, és
ezúttal Drizzt volt az, aki nevetésben tört ki.
– Nem ismered a múltamat – válaszolta aztán szárazon.
– A Misztikus Testvériség… – kezdte a nőstényördög, ám a sötételf
félbeszakította.
– Csupán egy jelentéktelen ház lenne Menzoberranzanban, ahol minden
család a vesztemre tört. Nem félek, Stígiai Nüphitisz, ki Luskant nevezed
otthonodnak.
Az ördög szeme megvillant.
– Igen, tudjuk a nevedet – biztosította a nőt Drizzt. – Ahogyan azt is
tudjuk, ki küldött.
– Arabeth! – sziszegte Nüphitisz.
A név nem mondott semmit a drow-nak, pedig ha az ördög Arabeth
vezetéknevét is hozzáteszi, a sötételf rájött volna, hogy a szóban forgó
embernek Elastul őrgrófhoz van köze, aki figyelmeztette őket.
– Legalább tanúja leszek pusztulásodnak, mielőtt a kilenc pokolra
kerülök! – jelentette ki Nüphitisz, majd felemelte jobb karját, szabadjára
engedte a kötelet, és lecsapott vele Drizztre.
A drow azonnal reagált, és kitért a kötél elől. Aztán Jéghalállal vágott,
majd teljes fordulatot vett és magasabbról támadt balkezes pengéje,
Csillám egy visszakezes csapásával. Ezután ismét Jéghalálon volt a sor, és
egyre vadabb csapások követték egymást.
 Drizzt újra és újra lesújtott; háromszor fordult, és mindahányszor
lenyesett egy jókora darabot a kötélből.
Amikor negyedszerre fordult meg, visszakezes hárítással fogadta
Nüphitisz kardját.
A nőstényördögöt azonban ez nem érte váratlanul, könnyedén
átgördítette pengéjét a szablya felett, és amikor a drow továbbfordult, a
hasa felé döfött.
Drizzt azonban sejtette, hogy Nüphitisz mire számít, így felcsapott a
kard alól Jéghalállal, és hajlított végével el is kapta a fegyvert. A sötételf a
mozdulat befejezéseképpen fordított egyet felfelé és kifelé a karján, mire
Nüphitisz pengéje nagy ívben félrecsapódott.
Mielőtt az erünnisz visszaszerezte volna a pengéjét, a drow három,
tökéletesen összehangolt mozdulatot tett: egyrészt felcsapott Csillámmal,
és átvette a másik pengétől a feladatot, hogy távol tartsa az ördög kardját,
közben előrelépett és lecsapott jobb szablyájával, melynek élét az erünnisz
torkához illesztette.
Nüphitisz a markában volt.
De a nő még mindig mosolygott.
És hirtelen egy pillanat alatt eltűnt szem elől.
Drizzt megpördült a sarkán és védekező pózban összehúzta magát, ám
valamelyest megnyugodott, amikor megpillantotta az erünniszt. Úgy
harminclábnyi távolságban egy sziklán ült, valamivel magasabban az ő
szintjénél.
– Bolond vagy te, drow! – korholta Drizztet. – Mindannyiótoknak
elment az esze! A Misztikus Testvériség majd törmelékké zúzza és
hamuvá égeti otthonotokat!
Amikor a nőstényördög meglátta, hogy Obould megindult felé, oldalra
fordult és egy időre elhallgatott, aztán bömbölve így folytatta.
– De te vagy a legnagyobb bolond mind közül! Nagyobb hatalmat
ígértünk neked, mint amekkorát valaha is el tudnál képzelni!
Az orkkirály három hirtelen, dühödt lépést tett, majd akkorát ugrott,
amekkorára csak ő volt képes; nagyobbat, mint amekkorát a többi ork akár
csak megkísérelhetett. Akkorát, hogy az ugrás varázslatos repülésnek is
beillett volna.
Nüphitisz erre nem számított, ahogyan Drizzt sem. Bruenor és Cattie-
brie sem – a nő már készítette a nyilat, amivel le akarta teríteni az
ördögöt. Gyorsan rájött azonban, hogy erre nem lesz szükség; Obould
ugyanis áthidalta a távolságot és végül Nüphitisz mellett ért földet.
Minden lendületét hatalmas pallosának egyetlen csapásába sűrítette – ezt
szánta válaszként.
Drizzt arca megrezzent, mert korábban már látott hasonlót. Tarathielre
gondolt, elbukott barátjára, és lelki szemei előtt ő tűnt fel Nüphitisz
helyett, amikor az ork hatalmas tüzes pallosa lesújtott az erünniszre.
A nőstényördög a földre zuhant – két darabban.

– Moradin söröskorsójára! – hüledezett Thibbledorf Pwent, aki Bruenor

és Regis között állt. – Nem rossz, még ha ork is!
Bruenor rávigyorgott harci tomboló kísérőjére, ám tekintete rögtön
visszatévedt Obouldra, aki majdhogynem egy istenre emlékeztetett, ahogy
ott állt a szikla tetején, lábánál a legyőzött ellenféllel.
A törpekirály hamarosan észbe kapott, hogy lépnie kellene valamit, így
megindult Obould felé.
– Jó lett volna fogolynak – emlékeztette az orkot.
– Még jobb lesz trófeának – makacskodott az orkkirály, majd
mindketten a rájuk jellemző dühös pillantásokat lövellték egymás felé,
melyek miatt a körülöttük levőknek az a benyomásuk támadt, hogy
menten összeverekednek.
– Ne feledd, hogy a segítségedre siettünk! – figyelmeztetett Bruenor.
– Ne feledd, hogy megengedtem! – vágott vissza Obould, és közben
farkasszemet néztek egymással.
Mellettük Drizzt utat tört magának Cattie-brie-hez.
– Már négy éve – sóhajtott a nő, miközben a két ellenségeskedő királyt
figyelte, ahogy azok véget nem érően morognak egymásra. – Vajon fogom
látni valaha, hogy megváltoznak?
– Csak méregetik egymást, de nem harcolnak – felelte Drizzt. –
Úgyhogy már láttad is.
 HARMADIK FEJEZET

MERJ ÁLMODNI!

Pár évvel korábban a Tengeri Szellem egyszerűen az óceán fenekére

süllyesztette volna a Balga Népet és tovább hajózott volna új kalózok után
kutatva. És mielőtt visszatért volna a kikötővárosba, talált volna újabb
elpusztítani való vitorlásokat. A Tengeri Szellemen, miközben elkapta,
elpusztította a kalózhajókat, majd újabb és újabb vadászatra indult, alig
keletkezett sérülés. Gyorsabb volt, erősebb volt, és hatalmas előnyökkel
bírt üldözöttjeivel szemben.
Ugyanakkor az utóbbi időben mégis egyre ritkultak a fogások, pedig a
kalózok egyáltalán nem lettek kevesebben.
Deudermont gondterhelten lépdelt szeretett kalózvadász-hajója
fedélzetén, és időről időre hátrapillantott a vontatott sérült hajóra. Kellett
neki a bizonyosság. Akár egy idősödő gladiátor, megértette, hogy rajta is
fogott az idő, és a kalózok kezdenek lépést tartani a taktikáival. A tény,
hogy épp egy hajót húztak maguk után, némileg enyhítette a félelmeket –
mintha a kardforgató most az egyszer mégis győzött volna az arénában. És
tudta, hogy szép fizetséget kap érte Vízmélyvárában.
– Már hónapok óta tűnődöm – jegyezte meg Robillardnak, amikor a
varázsló mellé lépett, aki a szokásos helyén trónolt a fővitorla mögött, úgy
tizenkét lábnyira a fedélzettől. – És most már rájöttem.
– Mire, kapitányom? – érdeklődött Robillard nyilvánvalóan megjátszott
érdeklődéssel.
– Hogy miért nem találjuk őket.
– De hát most találtunk egyet!
– Pontosabban, hogy miért nem találjuk meg őket könnyebben – vágott
vissza a kapitány a varázsló soha nem szűnő száraz humorára.
– Meghalok a kíváncsiságtól!
 Közben Robillardnak feltűnt Deudermont átható tekintete, így nem
kapta el a fejét.
– Hallottam a beszélgetésedet Arabeth Raurymmel – közölte a kapitány.
Robillard döbbenetét hamarosan vigyor váltotta fel, mely arról
árulkodott, hogy rendkívül jól mulat.
– Kétségkívül érdekes kis teremtés.
– Kalóz, aki kicsusszant a kezeink közül! – jegyezte meg Deudermont.
– Szóval láncra verted volna? – kérdezte a varázsló. – Feltételezem,
tisztában vagy a származásával.
A kapitánynak a szeme sem rebbent.
– És a hatalmával – tette hozzá Robillard. – Ő a Misztika
Vendégtornyának mágusmestere! Csak próbáltam volna feltartóztatni,
felrobbantotta volna a hajót mindannyiunkkal együtt, téged is beleértve!
– Nem éppen erre az eshetőségre fogadtalak fel?
A varázsló gúnyosan mosolygott és nem reagált a szurkálódásra.
– Nem tetszik, hogy meglógott – jelentette ki Deudermont, majd
szünetet tartott.
A nap lebukott a látóhatár mögé, a felhők pedig narancs, vörös és
rózsaszín fényben izzottak. Gyönyörű látvány volt, és Deudermont úgy
érezte, hogy a naplemente híven ábrázolja a jelenlegi helyzetet. Az utóbbi
időben a korábbiakhoz képest jelentősen csökkent a Tengeri Szellem
hatékonysága, és a kapitányt nem hagyta nyugodni a gyanú, miszerint a
Kardpart mentén garázdálkodó kalózok rájöttek, hogyan játsszák ki a
taktikáit.
A kapitány továbbra sem vette le a szemét a naplementéről, úgy
folytatta.
– A Misztikus Testvériség ott avatkozik be, ahol nem kéne – állapította
meg halkan, inkább magának, semmint Robillardnak.
– Mire számítottál? – hangzott a varázsló válasza.
Deudermontnak nagy erőfeszítésébe telt, hogy levegye szemét a pazar
látványról, végül mégis barátja felé fordult.
– Mindig is szerettek beavatkozni – magyarázta Robillard. – Legalábbis
néhányan közülük. Akadtak olyanok is – és jómagam is közéjük tartoztam
–, akik egyszerűen annyit szerettek volna, hogy hagyják őket nyugodtan a
tanulmányaikba mélyedni és kísérletezni. A Misztika Vendégtornyát a
tehetségesek menedékének tekintettük. Sajnálatos módon vannak, akik a
képességeiket nyereség és hatalom megszerzésre akarják felhasználni.
 – Mint például ez az Arklem Greeth nevű teremtmény.
– Teremtmény? Na igen, ez jó szó rá.
– Az érkezésekor te már elhagytad a Vendégtornyot? – kérdezte
Deudermont.
– Sajnos még mindig a tagok sorában voltam, amikor hatalomra
emelkedett.
– A felemelkedése hozzájárult ahhoz, hogy eljöttél onnan?
Robillard eltűnődött ezen egy pillanatig, majd vállat vont.
– Nem hiszem, hogy Greeth önmagában indította el a változást; sokkal
inkább következménye, mintsem oka volt annak. De talán ő mérte a végső
csapást arra, ami a Vendégtorony becsületéből megmaradt.
– Most pedig a kalózok oldalán áll.
– És valószínűleg ez még csak a legkisebb bűne. Gyalázatos egy
teremtmény!
Deudermont megdörzsölte fáradt szemét, és visszafordult a naplemente
felé.

Három nappal később a Tengeri Szellem és a Balga Nép – melynek nevét

szántszándékkal felismerhetetlenné tették – beúszott a vízmélyvári
kikötőbe. Szorgos rakodómunkások fogadták őket, a kikötőmesterrel
együtt, aki egyúttal a foglyul ejtett kalózhajók elárverezését is irányította,
melyeket Deudermont és néhány más kapitány vontatott be a kikötőbe.
– Hitvány Argus hajója – e szavakkal üdvözölte a kikötőmester
Deudermontot, amikor a kapitány partra szállt a Tengeri Szellemről. –
Mondd azt, hogy a kalóz is markodban van, megédesíted vele a napomat!
Deudermont a fejét rázta és a kikötőmesterről egy fiatal férfira
fordította a tekintetét, aki nem volt más, mint barátja, Szeder úr, a kelet-
vízmélyvári nemesség sarja. A férfi fürgén mozgott, járásában még
mindig ott volt a kisfiús lendület. Nem sokkal múlt húszéves, és
Deudermont, noha csodálta fiatalságát, életerejét, és valóban rokon lelket
látott benne, hiszen valamikori önmagára emlékeztette, időnként
túlságosan mohónak és nyugtalannak találta ahhoz, hogy hírnévre tegyen
szert. A kapitány tudta, hogy az ilyen heves becsvágy idő előtt a köztes
síkra juttathatja az embert.
– Akkor hát megölted, ugye? – kérdezte a kikötőmester.
 – Nem volt már a hajón, amikor odaérkeztünk – magyarázta
Deudermont. – Hoztunk ellenben vagy húsz fogoly kalózt a tömlöceitekbe!
– Bah, mennyit odaadnék belőlük Hitvány Argus rút fejéért! – sóhajtott
a férfi, és köpött egyet. Deudermont gyorsan biccentett és odébbállt.
– Embereim megpillantották a vitorláitokat, és reméltem is, hogy még
ma kikötsz! – üdvözölte Szeder úr a közeledő kapitányt. Határozottan
kezet fogtak.
– Igényt tartasz Hitvány hajójára? – érdeklődött Deudermont.
– Lehet – válaszolta a fiatal nemes. Az átlagnál magasabb volt,
magasabb Deudermontnál is. Haja színe a napsütötte búzamezőhöz
hasonlított, szeme pedig olyan kíváncsisággal, fáradságnak nyomát sem
mutatva cikázott ide-oda, mintha még nagyon sok mindent szeretett volna
látni a nagyvilágból. Vékony, markáns arcával ismét csak Deudermonthoz
hasonlított, makulátlan bőre és tiszta körme pedig előkelő származásáról
árulkodott.
– Lehet? – kérdezte Deudermont. – Azt hittem, létre akarsz hozni egy
kalózvadász-flottát.
– Tudod, hogy így van – válaszolta a fiatal nemes. – Vagyis így volt.
Attól tartok, hogy a kalózok már ügyesen kicselezik a módszereinket.
Legalábbis általában – tette hozzá, miután a Balga Népre nézett.
– Akkor hát egy kísérőflottát – mondta Deudermont.
– Körültekintő javaslat – felelte Szeder, majd elvezette Deudermontot
közelben várakozó hintójához.
Miközben végigkocsikáztak Vízmélyvára mesés városán,
felfüggesztették a kalózokról való kellemetlen beszélgetést. Szép idő volt,
a város nyüzsgött, és túl nagy volt a zaj ahhoz, hogy kiabálás nélkül
megértsék egymást.
Szeder birtokához macskaköves út vezetett. A hintó begördült egy
ponyvatető alá, és a szolgák fürgén kinyitották az ajtót, majd lesegítették
urukat és vendégét. A fejedelmi palotában az ifjú nemes elsőként a
borosállványhoz lépett, ahol bőséges készletet halmozott fel elfek
készítette nedűkből. Deudermont nézte, amint az egyik alsóbb polcról
levesz egy üveget, aztán egy másikat, a címkéket vizsgálgatja, miközben
letörli róluk a port.
Szeder, mint Deudermont rájött, a legfinomabbat akarta kiválasztani. A
kapitány elismerően mosolygott, miközben egyúttal annak is tudatában
volt, hogy barátja fontos kinyilatkoztatásokat szándékozik vele
megosztani, ha már egyszer ilyen mélyre nyúlt folyékony kincsei közt.
Ezután felmentek a kényelmes nappali szobába, ahol lobogott a tűz, és a
két kárpitozott fotel közti faasztalkán válogatott finomságok sorakoztak.
– Azon tűnődtem, hogy visszahelyezkedjünk-e védekező állásba, a
kereskedőhajók érdekében, az agresszív kalózvadászat helyett – kezdett
Szeder a mondandójába, alighogy Deudermont elfoglalta a székét.
– Utóbbi nem túl kellemes kötelesség.
– Nincs benne semmi izgalmas, főleg nem a Tengeri Szellemnek –
helyeselt Szeder. – Ugyanis bármelyik kalóz, ha kikémlel egy ilyen hajót,
egyszerűen vitorlát bont és kereket old, mielőtt a találkozásra sor kerülne.
A hírnév ára – jelentette ki, és felemelte a poharát.
Deudermont hasonlóan tett, majd miután kortyolt a borából, a
következőt kérdezte:
– Kerülgetjük a forró kását, vagy elmondod végre, mit tudsz, vagy mit
gyanítasz?
Szeder szeme vidáman megcsillant, és aztán önelégülten vigyorgott.
– Pletyka. Lehet, hogy csak pletyka – mondta. – Azt suttogják, hogy a
kalózok szövetségesekre leltek Luskan hatalmasai között.
– A főkapitányok egykoron valamilyen szinten egytől egyig osztoztak
becstelen hivatásukban – mondta Deudermont.
– Nem rájuk gondolok – válaszolta Szeder, aki még mindig nem tért a
tárgyra. – Noha nem lepne meg, ha kiderülne, hogy egyik-másik
főkapitánynak egybeesnek az érdekei, főleg az anyagi oldalon, néhány
kalózéval. Nem, nem, barátom, titkosabb és hatalmasabb szövetségről van
itt szó!
– Ha nem a főkapitányok az érintettek, akkor…
– A Vendégtorony – jelentette ki Szeder.
Deudermont arckifejezése egyre növekvő érdeklődésről árulkodott.
– Tudom, meglepő, kapitányom – jegyezte meg az ifjú nemes –, de
biztos forrásból értesültem róla, hogy a Vendégtoronynak újabban köze
van az egyre szaporodó kalózokhoz. És ez megmagyarázza, miért aratsz
szerényebb sikereket, a hatóságokkal együtt, akik megpróbálják levadászni
őket, és megszabadítani a vizeket a söpredéktől.
Deudermont az állát dörzsölte, és megpróbálta összerakni a képet.
– Nem hiszel nekem? – kérdezte Szeder.
 – Épp ellenkezőleg! – válaszolta a kapitány. – Szavaid csak
megerősítenek egy hasonló értesülést, mely nemrég jutott a fülembe.
Szeder széles mosollyal nyúlt ismét a borospohara után, felemelte,
megállt és kitartóan nézte.
– Elég sokba kerültek – mondta.
– Kétségtelenül kiváló darabok.
– És a benne levő bor még többet ér – közölte az ifjú nemes, és felnézett
Deudermontra.
– Mit is mondhatnék? - kérdezte a kapitány. – Hálás vagyok, hogy ilyen
fényűzésben osztozhatok.
– Épp erre akarok kilyukadni – mondta Szeder, mire Deudermont arcára
zavarodottság ült ki.
– Nézz csak körül! – kérte a kapitányt a vízmélyvári nemes. –
Gazdagság, hihetetlen gazdagság. Mindez születési jogomnál fogva
megillet. Tudom, hogy idei erőfeszítéseidért szép jutalomban részesültél,
de ha összeadjuk az összes jövedelmed, akkor sem hiszem, hogy akár csak
azt az állványra való bort meg tudnád venni, ahonnan mostani italunkat
levettem.
Deudermont letette poharát, nem tudta, hogyan válaszoljon, illetve
Szeder mit szeretne hallani. Könnyedén elnyomta a büszkeség szította
dühét, és arra kérte a férfit, hogy folytassa.
– Kihajózol, nagy erőfeszítés és kockázat árán elkapod Hitvány Argust –
folytatta Szeder. – És megjelensz a hajóval, melyet akkor vásárolhatnék
meg, amikor akarok, és a ráfordított összeg hiánya talán csak a
legszőrszálhasogatóbb kincstárnokomnak tűnne fel.
– Mindannyiunknak megvan a magunk feladata – válaszolta
Deudermont, aki végre kezdte kapizsgálni, hova akar barátja kilyukadni
– De ezt a feladatot nem érdemeink szerint, igazságosan osztják ki
nekünk – jegyezte meg Szeder ironikusan, majd felnevetett. – Úgy érzem,
helyesen élek, jó ember vagyok, kapitány. Jól bánok a szolgáimmal, és
azon igyekszem, hogy népemet szolgáljam.
– Köztiszteletben állsz, és nem érdemtelenül.
– Te pedig hős vagy, Luskanban és Vízmélyvárán egyaránt.
– Másoknak szemében pedig gazember – vigyorodott el a kapitány.
– Gazember legfeljebb a gazemberek szemében vagy. Irigyellek. És
tisztelgek előtted, felnézek rád – tette hozzá, majd végül felemelte
poharát. – És örömmel cserélnék veled!
 – Mondd meg a szolgáidnak, én is megmondom a legénységemnek –
nevetett Deudermont.
– Egyáltalán nem viccelek – válaszolta Szeder. – Bár ilyen egyszerű
lenne! De tudom, hogy nem az. Tudom, hogy ha a nyomodba akarok lépni,
az tetteket kíván, nem születési előjogokat. És nem is csupán kiadásokat.
Azt akarom, hogy az emberek egyszer úgy beszéljenek rólam, mint
ahogyan most Deudermont kapitányról!
Barátja legnagyobb meglepetésére Szeder a kandallóhoz vágta a
borospoharát, mely ripityára tört.
– Nem én érdemeltem ki mindezt, csupán születési előjog révén
jutottam hozzá! És most lásd, kapitány, szeretnék kezdeni valamit e jó
szerencsével. Igen, megveszem tőled Hitvány Argus hajóját, hogy háromra
egészüljön ki a flottám, és zsoldoskatonákkal együtt elhajózok velük
Luskanba – a te oldaladon, ha beleegyezel –, és akkora csapást mérünk a
Kardpart kalózaira, amekkorát még nem tapasztaltak! Ha ezzel
megvagyunk, szabadjára engedem flottámat a tengeren, hogy vadásszon
úgy, mint a Tengeri Szellem, míg meg nem szabadítottuk a vizeket a
kalózok átkától.
Deudermont egy ideig válasz nélkül hagyta a kijelentést, és megpróbálta
végigvinni gondolatait a számtalan lehetséges ösvényen, melyek legtöbbje
katasztrofálisnak tűnt.
– Ha meg akarod támadni a Vendégtornyot, veszedelmes ellenféllel kell
szembenézned, akit ráadásul minden kétséget kizáróan az öt luskani
főkapitány is támogat – válaszolta végül.– Háborút akarsz szítani
Vízmélyvára és a Vitorlák Városa közt?
– Nem, természetesen nem – felelte Szeder. – Ennél csendesebben is
elintézhetjük.
– Kisebb erővel akarod kimozdítani Arklem Greetht és a
mágusmestereket a hatalomból? – kérdezte Deudermont.
– De nem akármilyennel! – ígérte Szeder. – Vízmélyvára nem
szűkölködik jelentős személyes hatalommal bíró egyénekben.
A kapitány egy darabig csak ült és bámult maga elé.
– Gondold át a lehetőségeket, Deudermont kapitány! – könyörgött az
ifjú nemes.
– Nem a kétségbeesett vágy sarkall téged, hogy nyomot hagyj magad
után, fiatal barátom?
 – És ha onnan közelítenéd, hogy lehetőséget ajánlok, hogy bevégezd,
amit annyi évvel ezelőtt elkezdtél? – vágott vissza Szeder. – Ha ekkora
csapást mérnél az ellenségre, akkor bizonyos lehetnél benne, hogy az
erőfeszítéseid e sok éve során többet jelentettek ideig-óráig kitartó
enyhülésnél a Kardparton hajózó kereskedők számára.
Deudermont hátradőlt, és felemelte poharát. Már belekortyolt volna, de
hirtelen megakadt a szeme azon, ahogy a kandallóban lobogó tűz fénye
táncol a kristálypohár darabjain.
Nem tagadhatta: vonzotta a kihívás, és a győzelem lehetősége.
 NEGYEDIK FEJEZET

AZ EMLÉKEK TAVA

– Fényes példáját láthattuk az imént annak, hogy mennyi jó származhat

az együttműködésből! – jegyezte meg Drizzt, és önelégült mosolya
világossá tette, hogy a fennkölt állítás inkább Bruenor bosszantására
szolgált, mintsem magasröptű filozófiai mondanivaló közlésére.
– Bah, ha már választanom kellett az orkok és a démonok közt…
– Ördögök – javította ki a félszerzet, mire Bruenor rámeredt.
– Hát akkor az orkok és az ördögök között – hagyta rá végül a
törpekirály. – Azokat választottam, amelyek kevésbé bűzlöttek.
– Mert kénytelen voltál! – vetemedett Regis a megjegyzésre, és ezúttal
ő volt az, aki jelentőségteljes pillantást küldött Drizzt irányába.
– Bah, a kilenc pokolra, nem!
– Talán idehozzam a Garumn-szurdoki szerződés szövegét, hogy
felelevenítsük az aláírók kötelezettségeit? – kérdezte a drow.
– Ha még egyszer rá mersz kacsintani, öklömet a szemedben találod,
Bendőkorgit pedig végiggurítom a folyosón! – fenyegetőzött Bruenor.
– Nem vádolhatod őket csak azért, mert meglepődtek azon, hogy
Bruenor király egy ork segítségére sietett – hallatszott egy hang az ajtóból,
mire mindhárman az ajtóban megjelenő Cattie-brie felé fordultak.
– Nehogy az ő oldalukra állj! – szólította fel lányát zord hangon
Bruenor.
A nő tiszteletteljesen biccentett.
– Ne félj! – mondta. – A férjemért jöttem, hogy elkísérjen.
– Vissza Ezüstholdba, hogy további leckéket végy Alustrieltől? –
kérdezte Regis.
– Többről van szó – válaszolt Drizzt a nő helyett, miközben odalépett
hozzá és karon fogta. – Alustriel úrnő utazást ígért Cattie-brie-nek, mely
kiterjed a fél kontinensre és több létsíkra– folytatta, és nyilvánvaló
irigykedéssel mosolyában feleségére nézett.
– És mennyi ideig fog tartani? – kérdezte türelmetlenül Bruenor.
Lépten-nyomon hangoztatta, hogy Cattie-brie elhúzódó távollétei
többletmunkát jelentenek számára Mithrill Csarnokban, ugyanakkor bárki,
aki hallotta a törpe morgolódását, megértette, így juttatja közvetve
kifejezésre, hogy fájdalmasan hiányzik neki a lány.
– Legalább meg fog úszni még egy telet Mithrill Csarnokban – mondta
Regis. – Nincs hely egy alacsony, zömök útitárs számára?
– Csak ha varanggyá változtat – válaszolta Drizzt, és elvezette Cattie-
brie-t.

Később Regis elhagyta Mithrill Csarnokot és a Surbrin partja felé vette

az irányt. A téllel kapcsolatos megjegyzése emlékeztette a tényre, hogy a
barátságtalan évszak már nincs is olyan messze. És valóban: noha napos
volt az idő, viharos, hideg szél zúdult le északról, és az idő lassan őszbe
fordult.
Valami volt aznap a levegőben – a szél, vagy a változó évszak illata –
amely régi otthonára emlékeztette Regist a Jeges Szelek Völgyében.
Mithrill Csarnokban többet mondhatott magáénak, és biztonságban is volt
– ugyan mi nyújthatott volna nagyobb védelmet a törpék csarnokainál? –,
de mindaz, amit nyert, nem enyhítette a múlt miatti veszteség érzését. Jó
élete volt a Jeges Szelek Völgyében. Napokat töltött azzal, hogy
bütykösfejű pisztrángra halászott a Maer Dualdon partján. A tó mindent
megadott neki, amire szüksége volt, és még annál is többet: ellátta
élelemmel és vízzel – százféle ízletes halétel receptjét ismerte. És aligha
tudott bárki szebben koponyát faragni, mint ő. Dísztárgyai, szobrai és
levélnehezékei meghozták számára a hírnevet a helyi kereskedők körében.
És persze a legjobb az volt az egészben, hogy „munkája” másból sem
állt, mint hogy a tó partján feküdjön, lábujjára kötött horgászzsinórral.
Hosszasan sétálgatott ezen tűnődve a parton, a hídtól északra, miközben
kereste a tökéletes helyszínt. Végül kinézett egy kis tisztást, melyet
valamelyest szélvédetté tett egy kerek, szürke szikla – de egyáltalán nem
árnyékolta be. Nagy gonddal vetette ki a horgászzsinórt épp a megfelelő
pontra a csendes, sötét vízben, egy sziklás kiszögellés mellett. Súlyos
nehezéket használt, de még az sem lett volna elég, ha a folyó fő áramába
veti a zsinórt, az erős hullámok gyorsan elsodorták volna.
Várt néhány pillanatig, és amikor már biztos volt benne, hogy jól
helyezkedett el, levette a cipőjét, a nagy lábujjára hurkolta a zsinórt, és
hátizsákját ledobta párnának. Alighogy letelepedett és elhelyezkedett,
északról máris zaj ütötte meg a fülét.
Már azelőtt tudta, kik okozzák, hogy felült és a kerek szikla mögé nézett
volna.
Orkok.
Néhány fiatal ork gyülekezett a parton. Hangosan vitatkoztak – hogy
ezek milyen lármásak, gondolta Regis – azon, hogy hogyan és hova vessék
ki a hálót, és hova tűzzék a horgászbotokat.
Regis majdhogynem hangosan felnevetett önnön fortyogó dühén, mert
azonnal megértette magát. Azért lett mérges, mert orkok voltak. Azért volt
türelmetlen. Ha orkokról volt szó, óhatatlanul ellenségesen reagált.
A régóta meggyökeresedett érzések nehezen változnak.
Visszagondolt egy réges-régi jelenetre, amikor egy csapat fiú és lány
hangosan fröcskölve a vízben veszekedett nem messze onnan, ahol
kivetette a zsinórját a Maer Dualdonban. Leszidta őket, de a dühe hamar
elpárolgott.
Visszagondolva nem tudta elnyomni vigyorát, amikor eszébe jutott,
végül milyen csodálatos délutánt töltött el azokkal a fiatalokkal.
Megmutatta nekik, hogy kell horgászni, kiemelni a horogra akadt
bütykösfejűt, és hogy kell megtisztítani a zsákmányt. És ama réges-régi
nap estéjén a kis társaság bekopogott háza ajtaján, elfogadták a meghívást,
megnézték a faragványait és pisztrángból készült finom vacsorát ettek,
olyat, amilyet csak Regis tudott készíteni.
A Maer Dualdon partján eltöltött számtalan eseménytelen nap közül ez
kiemelkedett, és élénken élt az emlékeiben.
A félszerzet ismét a hangoskodó fiatalokra pillantott, és nevetett rajtuk,
miközben nézte, amint megpróbálják kivetni a hálót – mely végül egy
orklány fején kötött ki.
Már ott tartott, hogy felkel, odamegy és megmutatja nekik, hogyan kell
helyesen – mint tette azon a réges-régi napon a Jeges Szelek Völgyében.
Ám amikor észrevette a határjelzőt közte és az orkok között, megállt. A
hegy lába a Surbrin partjánál Mithrill Csarnok határát, Sokvessző
Királyságának a kezdetét jelezte, és ő nem léphette át ezt a határt.
 Az orkok, éppen amikor összevonta szemöldökét, észrevették. Felemelte
kezét és integetett. Az orkok is így tettek, bár ők sokkal bizonytalanabbul.
Regis ismét elhelyezkedett a kő mögött, nem akarta megzavarni a
csoportot. Talán eljön az a nap, gondolta, hogy odamehet hozzájuk, és
megmutathatja neki, hogyan kell kivetni a hálót és bedobni a zsinórt. Talán
– tekintve az elmúlt négy év viszonylagos békéjét és a nemrégiben
együttműködéssel véghezvitt lesvetést, mellyel leszámoltak az
Ezüstgyepűt fenyegető ellenséggel – nem is kell erre olyan sokat várni.
Az is lehet azonban, hogy egy nap éppen eme fiatal orkok ellen fognak
háborút viselni, és majd megöli egyiküket a buzogányával, vagy másikuk
találja hasba a lándzsájával. Látta lelki szemei előtt, ahogyan Drizzt
halálos táncot lejt a csoportban, szablyáival lenyűgöző pontossággal csap
le, és nyomában nem egy közülük vonaglik, vérzik a sziklákon.
Aztán a félszerzet egy erőteljes vállrándítással lerázta magáról ezeket a
gondolatokat.
Mégiscsak úgy tűnt, sikerült valamit felépíteni, gondolta. Bruenor
makacssága és Obould öröksége dacára az aggasztó fegyverszünet, ha nem
is a leggördülékenyebben, de mégiscsak működött, és Regis remélte, hogy
minden egyes összecsapás nélkül eltelt nappal egyre távolabb kerülnek az
újabb törpe–ork háború lehetőségétől.
Megfeszült a zsinór, úgyhogy felült, kezébe vette a horgászzsinórt, majd
feltápászkodott és nagy szakértelemmel mozgatta a készséget. Mivel
tudatában volt annak, hogy közönsége akadt, látványosan, lassan emelte ki
a halat; egy lábnyi hosszú jégsügért.
Amikor végül kifogta, felemelte a fiatal orkok felé, akik tapsoltak és
lelkesen integettek.
– Eljön a nap, hogy megtanítom nektek! – mondta Regis, noha azok
túlságosan messze voltak, ráadásul a szél ellenkező irányba fújt és a folyó
is hangosan morajlott, így nem hallhatták meg. – Majd egyszer.
Aztán elhallgatott, fülében visszhangoztak saját szavai és rájött, hogy az
orkokról tűnődik. Orkokról. Holott azelőtt orkokat ölt, szinte lelkiismeret-
furdalás nélkül. Abban a pillanatban kényelmetlen megbánás lett úrrá
rajta, melyet teljes zavarodottság követett. Elnyomta mindezt, ám csak
egy pillanatra, míg újból a horgászzsinórjával foglalatoskodott, és
visszavetette azt a csendes, mély vízbe.
Orkok.
Orkok!
 Orkok?

– Bruenor beszélni kíván veled? – kérdezte Cattie-brie Drizzt-et, amikor

egy késő estén visszatértek a lakosztályukba, ahol Bruenor apródja fogadta
őket a kéréssel. Már egy tíznap eltelt az ördögökkel való harc óta, és a
helyzet jelentősen nyugodtabbá vált.
– Próbálja enyhíteni a legutóbbi kalandunk folytán keletkezett zavart.
– Azt akarja, hogy menj Mirabarba Pörölycsapó Torgarral –
következtetett Cattie-brie.
– Nevetségesen hangzik – válaszolta Drizzt, osztozva a nő
hitetlenségében. – Ha jobb idők járnának, és nagyobb biztonságban
lennénk, Elastul őrgróf nem engedélyezné a belépésünket.
– Megtennéd ezt a hosszú utat, hogy aztán a hideg földön éjszakázz? –
gúnyolódott Cattie-brie.
Drizzt odalépett a nőhöz, és közben gonoszul vigyorgott.
– Nem olyan szörnyű eshetőség, ha a megfelelő körülmények közt
alszom – szólt, és ahogy közeledett, átfogta a nő derekát. Cattie-brie
nevetve viszonozta Drizzt csókját.
– Élvezném!
– De nem jöhetsz – mondta a drow, miközben hátrált. – Nagy kaland áll
előtted, és nem lenne bölcs dolog elszalasztanod a lehetőséget!
– Ha megkérnél, hogy tartsak veled, megtenném.
Drizzt újabb lépést tett hátra, és a fejét rázta.
– Szép kis férj lennék akkor, mondhatom! A fülembe jutott néhány
utalás ama sok csodára, melyben Alustriel fog részesíteni a következő
hónapok során, és ezt nem tagadhatom meg tőled a saját vágyaim
kedvéért!
– Ó, de fogalmad sincs arról, milyen izgató a tudat, hogy az irántam
érzett vágyad erősebb, mint a helyes és helytelen biztos tudata, mely oly
mélyen gyökerezik szívedben-lelkedben?
A sötétell erre hátradőlt, Cattie-brie-re meredt, és csak pislogott.
Többször nekifutott a válasznak, ám semmi értelmeset nem sikerült
kinyögnie.
Felesége felszabadultan nevetett.
 – Kibírhatatlan vagy! – mondta aztán, és áttáncolt a szobán. –
Egyfolytában azon merengsz, miként kellene érezned, ahelyett, hogy néha
egyszerűen csak éreznél!
Drizzt tudta, hogy Cattie-brie gúnyolódik, így keresztezte karját a
mellkasán, és zavarodott pillantása egyre áthatóbbá vált.
– Lenyűgöz a véleményed, még ha egyúttal kiábrándító is – jelentette ki
a nő. – Emlékszem, amikor sok éve elmentél Biggrin barlangjába
Wulfgarral. Nem volt bölcs döntés, de a józan ész helyett a szívedre
hallgattál. Hová tűnt az a Drizzt Do’Urden?
– Idősebb lett és bölcsebb.
– Bölcsebb? Vagy óvatosabb? – kérdezte Cattie-brie ravaszkás mosoly
kíséretében.
– A kettő nem egy és ugyanaz?
– Csatában esetleg – válaszolta a nő. – És mivel az az egyetlen hely,
ahol valaha is hajlandó voltál kockázatot vállalni…
A drow erre tehetetlenül sóhajtott.
– Előfordul, hogy néhány pillanat maradandóbb emlékké válik, mint egy
teljes év – folytatta Cattie-brie, mire Drizzt egyetértéssel bólintott.
– Még mindig vannak kockázatok, melyekkel szembe kell néznünk –
mondta aztán, és miközben az ajtó felé indult, így folytatta: –
Megpróbálok rövid lenni, noha gyanítom, hogy apád újra és újra át akarja
majd beszélni az egészet.
Megfogta a kilincset, mosolyogva megrázta a fejét, és már nyitotta az
ajtót, amikor visszapillantott.
És miután a feleségére nézett, az arckifejezése megváltozott.
A nő ugyanis kigombolta színes blúza két felső gombját és csalafinta,
hívogató arckifejezéssel nézett rá. Ezután felnevetett, vállat vont és
ingerlőn az alsó ajkába harapott.
– Nem lenne bölcs ötlet megváratni a királyt – fűzte hozzá túlságosan is
ártatlan hangon.
Drizzt bólintott, majd megállt, becsapta és bezárta az ajtót.
– Házasság révén már a fia vagyok – magyarázta, és valósággal átrepült
a szobán, menet közben ledobva kardövét. – Meg fog bocsátani.
– Akkor nem, ha megtudja, mit tettél a lányával – mondta Cattie-brie,
miközben Drizzt szoros ölelésbe zárta és lehuppant vele az ágyra.
 – Ha Elastul őrgróf nem ad bebocsátást, akkor odébbállok és folytatom
utamat – jelentette ki éppen a drow, amikor Cattie-brie később megjelent
Szeder lakosztályában.
Regis is ott tartózkodott Pörölycsapó Torgarral és mirabari barátjával,
Zsindelyfi Shinglesszel együtt.
– Makacs egy alak – helyeselt Shingles Drizzt szavaira, miután
biccentett Cattie-brie-nek. – De hosszú út áll előtted.
– Igen? – kapta fel a fejét Cattie-brie.
– A Jeges Szelek Völgyébe tart – magyarázta Bruenor. – Bendőkorgival
együtt.
A nő hátrahőkölt a meglepő hír hallatán és magyarázatot várva Drizztre
pillantott.
– Én dönték így – mondta Bruenor. – Azt hallánk, hogy Wulfgar ott
telepede le, így hát úgy vélem, Drizzt és Bendőkorgi meglátogathatnák.
Cattie-brie néhány pillanatig eltűnődött ezen, majd beleegyezően
bólintott. Ő és Drizzt már régóta tervezték, hogy elmennek a Jeges Szelek
Völgyébe régi barátjukhoz. Nem sokkal a Garumn-szurdoki egyezmény
aláírása után az a hír érkezett Mithrill Csarnokba, hogy Wulfgar jól van és
visszatért az otthonába. Cattie-brie és Drizzt attól kezdve tervezgették a
látogatást.
Ám Wulfgar érdekében egyúttal halogatták is. Tudták, a férfinak nincs
szüksége arra, hogy együtt lássa őket. Azért hagyta el Mithrill Csarnokot,
hogy új életet kezdjen, és nem lett volna tisztességes részükről eszébe
juttatni, Cattie-brie-vel milyen élete lehetett volna.
– Itt leszek Mithrill Csarnokban, mire visszatérsz – ígérte a drow. –
Talán – válaszolta a nő, de mosolyában elfogadás tükröződött.
– Mindkettőnk útja kalandokkal teli – mondta Drizzt.
– És egyikünk sem akarna másként élni – helyeselt Cattie-brie. –
Valószínűleg ez táplálja a szerelmünket.
– Remélem, tudjátok, hogy mások is vannak a teremben! – jegyezte meg
Bruenor mogorván, és amikor a pár felé fordult, látták, hogy a király a
fejét rázza és a szemét forgatja.
 ÖTÖDIK FEJEZET

A NAGYOBBIK ROSSZ

Bellany Tundash sóhajtva fordult el szeretőjétől.

– Túl sokat kérdezel, ráadásul a legrosszabb pillanatokban! –
panaszkodott.
Az alacsony férfi, akit Moriknak hívtak, odaült a nő mellé az ágy
szélére. Ők ketten úgy hasonlítottak egymásra, mint két tojás:
kistermetűek voltak, sötét hajúak, ám mostanában csak Bellany szemében
ragyogott a huncut vidámság.
– Érdekel az életed – magyarázta a férfi. – A Misztika Vendégtornya
egyszerűen elbűvölő számomra.
– Úgy érted, keresed a módját, miként rabolhatnád ki.
Morik erre felnevetett, majd elhallgatott, és számba vette a lehetőséget.
Aztán fejét rázta a gondolat képtelen volta miatt és eszébe jutott, miért is
van itt.
– Bármilyen csapdát könnyűszerrel hatástalanítok! – büszkélkedett. –
Csak a varázslók trükkjei fognak ki rajtam. Azokkal nem próbálkozom.
– Ott minden ajtónál akad egy varázscsapda – heccelte Bellany Morikot,
és erősen megbökte a férfi mellkasát. – Az egyik megfagyaszt, a többi
megolvaszt…
– Értem! Tehát ha egyszerre nyitnám ki a két ajtót…
– …akkor olyan erővel löknének vissza, hogy nyomban leharapnád azt a
csípős nyelvedet! – vágta rá Bellany.
Válaszul Morik előrehajolt, a nő fülébe harapott, majd belenyalt, mire
Bellany halkan felnyögött.
– Akkor ossz meg velem mindent, hogy megtarthassam! – suttogta.
Bellany nevetve elhúzódott.
– Ez nem rólad szól – válaszolta. – Hanem arról a bűzös törpéről.
Mostanában úgy tűnik, minden róla szól.
 – Makacs egy jószág – ismerte el Morik, miközben a könyökére
támaszkodott.
– Akkor hát öld meg!
Morik azonban hitetlenkedve felnevetett.
– Akkor megölöm én, vagy ráveszem valamelyik mágusmestert.
Mondjuk Valindrát… Igen, ő gyűlöli a rút teremtéseket, köztük is
leginkább a törpéket. Majd ő végez a kis mitugrásszal.
Morik arckifejezése erre halálosan elkomolyodott, olyannyira, hogy
Bellany, ahelyett, hogy nevetett volna saját megjegyzésén, elcsendesedett,
és komolyan nézett rá.
– Nem a törpe a gond – magyarázta Morik –, noha hallottam, milyen
pusztító harcos.
– Lehet, hogy ennek nagyobb a füstje, mint a lángja – vélte a nő. –
Harcolt valakivel egyáltalán, mióta Luskanba érkezett?
Morik komoly szemöldökráncolása ismét megállította a nőt.
– Tudom, kinek a szolgálatában áll – mondta. – És azt is tudom, hogy
nem alkalmaznák, ha pusztán tettetné, és képességei nem érnének fel
hírnevéhez. Figyelmeztetlek, mert fontos vagy számomra: a törpének és
urainak a jelentőségét nem szabad alábecsülni, és nem szabad velük ujjat
húzni, vagy levegőnek nézni őket!
– Erről azonban értesítenem kell Valindrát! – jelentette ki Bellany.
– Ha így teszel, rövid időn belül nem leszek az élők sorában. És te sem.
– És ha a rémület szülte vélekedésed nem csal, Valindra sem, ugyebár…
Tényleg elhiszed, hogy a főkapitányok, akár külön, akár együttvéve, mit
sem számítanak a Misztika Vendégtornya számára?
– Ennek semmi köze a főkapitányokhoz – bizonygatta Morik.
– A törpét Rethnor fiával látták.
Morik a fejét rázta.
– Akkor kicsoda? – kíváncsiskodott Bellany. – Kik ezek a titokzatos
főkolomposok, akik tájékozódni szeretnének a Vendégtoronyról? És ha
fenyegetést jelentenek számunkra, miért válaszoljak egyáltalán a
kérdéseikre?
– Néhány toronylakó ellenségei, úgy gondolom – válaszolta higgadtan
Morik. – Ám nem ellenségei magának a Toronynak, ha érted a
különbséget.
– Talán az én ellenségeim?
 – Nem – felelte Morik. – Örülj, hogy tudjuk egymást értesíteni
mindarról, amit hallunk! – folytatta, és közben finoman megharapta
Bellany fülét. – Figyelmeztetlek, ha bármi kiderül…
– A barátaim ellenségei – állapította meg a nő, és erővel elhúzódott.
Most először kiveszett a játékosság a hangjából.
– Nem sok barátod akad a Misztika Vendégtornyában – emlékeztette rá
Morik. – Ezért jössz ide olyan gyakran.
– Vagy egyszerűen azért, mert itt felsőbbrendűnek érzem magam.
– Hozzám képest? – kérdezte Morik színlelt csalódottsággal. – Csupán
eszköz vagyok számodra vágyaid kielégítésére?
– Csak szeretnél az lenni.
Morik erre bólintott, és buja mosoly jelent meg az arcán.
– De még mindig nem adtál elég okot arra, hogy segítsek neked –
válaszolta Bellany. – Úgy értem, leszámítva, hogy elejét vedd küszöbön
álló halálodnak.
– Minden szavaddal csak bántasz!
– Velem született tehetség. Most pedig válaszolj!
– Mert a Misztika Vendégtornya nem toboroz tagokat sorain kívül,
leszámítva a tanítványokat – jelentette ki Morik. – Gondolj csak bele!
Majd egy évtizedet töltöttél a Vendégtoronyban, és még mindig a rangsor
legalján vagy.
– Ez már csak így megy a varázslóknál hosszú-hosszú évekig.
Türelmesek vagyunk, különben nem lennénk varázslók.
– Igaz. Ahogy az is, hogy azok, akik valamilyen jelentős örökséggel és
hírnévvel a hátuk mögött érkeznek, mint például Dornegal Baldur
Kapujából, vagy Raurym Mirabarból, betöltik a rangsor magasabb
fokozatain az esetleges üres helyeket. De ha a Misztika Vendégtornyát
hirtelen nagyszámú veszteség érné…
Bellany gúnyosan nézett Morikra, ám savanyú arckifejezése nem tudta
elrejteni szemében a huncut csillogást.
– Továbbá, azért is segíts nekem, mert tudom az igazat Montague Gale-
ről, aki nem alkímiai szerencsétlenség következtében lelte halálát!
Bellany szeme összeszűkült.
– Talán jobb lett volna, ha elhallgattatom az egyetlen tanút – mondta,
ám semmi fenyegetés nem volt a hangjában. Ő és Morik sok mindenben
versenyeztek – leginkább a szeretkezésben –, de hiába próbálták meg
tagadni kapcsolatuk valódi jellegét, mindketten tudták, nem csupán
szeretők, de szerelmesek is egymásba.
– Vele együtt megsemmisítetted volna a legjobb szeretőt is, akit valaha
ismertél? – kérdezte Morik. – Szerintem nem.
Bellany hirtelen nem tudott erre mit válaszolni, de némi szünet után a
lehető legkomolyabban így szólt:
– Nem tetszik nekem az a törpe.
– Afelől biztosíthatlak, hogy a gazdái még kevésbé tetszenének.
– Kik ők?
– Túlságosan fontos vagy számomra ahhoz, hogy elmondjam. Csak
szerezd meg, amire szükségem van, és menj minél messzebbre, amikor
szólok!
Újabb szünet után Bellany végül bólintott.

A varázslót csak Dondom „tábornokként” emlegették, mert a

Vendégtorony közepes rangú csatamágusai közül őt tartották
legtehetségesebbnek. Repertoárját természetesen az idézések uralták, és
erősebb villámokat és tűzgolyókat tudott szórni, mint bárki, az ősmágust,
Arklem Greethet nem számítva. És Dondom éppen elég védvarázslatot is
ismert – átalakító mágiákat, melyek egy szempillantás alatt biztonságban
eltüntették, védőmágiát, melytől a bőre áthatolhatatlanná vált, mint a kő,
ismert különféle védaurákat és félrevezető varázslatokat – így hát a
harctéren mindig egy lépéssel az ellenség előtt járt. Egyes manőverei
valóságos legendává nőtték ki magukat a Vendégtoronyban: egy
alkalommal például más dimenzióba vonult vissza az utolsó
másodpercben orkharcosok egy hordája elől, akik az üres levegőben
hadonásztak, míg el nem nyelte és szét nem olvasztotta őket a Dondom
által fellobbantott mágikus tűz.
Ma éjjel azonban két kis termetű, sötét hajú szerelmesen keresztül
szerzett értesülések alapján Dondom ellenfelei pontosan tudták, milyen
varázslatok maradtak a napi repertoárjában, és előkészítették a megfelelő
hárításokat.
A varázsló késő éjszaka kiadós ivászatot követően távozott a
kocsmából. Keményen végigdolgozta a napot a Vendégtoronyban, és alig
néhány varázslata maradt, a többit mind elhasználta.
 A törpe két házzal odébb bukkant fel egy sikátorból, és követni kezdte a
tántorgó varázslót. Meg sem próbálta eltitkolni súlyos lépteit, és Dondom
hátrapillantott, noha próbálta leplezni, hogy észrevette, mi történik. Aztán
felgyorsított, és így tett a törpe is.
– Idióta – mormogta Dondom a bajsza alatt, mert tudta, ez ugyanaz a
törpe, aki korábban belekötött a kocsmában. A kellemetlenkedő alak,
amikor kivezették, bosszút esküdött, és Dondomot – kellemesen! –
meglepte a tény, hogy a rút kis teremtménynek nem csak a szája jár.
Számba vette megmaradt varázslatait és biccentett. Amikor a következő
sikátorhoz közeledett, futásnak eredt, egészen a sarokig, ahol hirtelen
lefékezett és kijelölt egy vonalat a földön. Nem volt sok ideje, ráadásul a
feje szédült, mert túl sok pálinkát ivott, mégis jól ismerte a varázsigét,
hiszen kutatásainak nagy része a távoli síkokra irányult.
A vonal a talajon megvillant a sötétségben. Két vége behajlott a közepe
felé, majd a levegőbe emelkedett, és oszlopot rajzolt ki, Dondomnál úgy
egy lábbal magasabbat. A függőleges energiacsavar megtörte a síkok
folytonosságát, majd kettészakadt és a két rész eltávolodott egymástól.
Közöttük sötétség jelent meg, mely mélyebb volt a fekete árnyaknál is.
Dondom azonban tudta, hogy a törpe nem fogja észrevenni.
A varázsló a helyére illesztette a kaput, és amikor az izzó körvonalak
gyorsan eltűntek, bólintott. Majd elszaladt a sikátor mentén, és várta,
mikor hasítja át a törpe üvöltése az éjszakát.

Amint a varázsló elment, újabb alak tűnt elő az árnyakból. A karcsú

lény hasonló ügyességgel hozott létre egy másik varázskaput, éppen
Dondomé előtt, és amint biztonságossá vált, eloszlatta az előzőt.
Sötét kéz integetett az utcán a törpének, hogy menjen tovább.
Az mélyet sóhajtott. Bízott vezetőjében – már amennyire egyáltalán
meg lehet bízni valakiben ilyen… meggyőzést követően –, de az alsóbb
síkokra utazás nem volt valami biztonságos, akárki akármit mondott.
Ám a törpe jó katona volt, és úgy gondolta, végül is az eddig átélteknél
mi rosszabb történhet vele? Felgyorsított, és teljes sebességgel érte el a
sikátor bejáratát, miközben üvöltött, hogy a varázsló tudja, átment a
kapun.
 – Bandita – mormogta Dondom, amikor visszaténfergett, hogy
megszemlélje keze munkáját, és feloldja a kaput, nehogy a csökönyös, rút
törpe – vagy a Mélység egy alávaló lakója – rájöjjön, hogyan lehet
visszajutni. Az utolsó dolog, amit akart, hogy lesújtson rá Arklem Greeth
haragja, amiért az ő hibájából démonok szabadultak Luskan utcáira.
Vagyis, mint rájött, mikor közelebb ért és intett, hogy feloldja a
varázslatot, ez volt az utolsó előtti dolog, amit akart.
A kapu ugyanis nem zárult be.
A törpe nyugodt léptekkel újra megjelent és így szólt:
– Utálom az ilyen helyeket!
– De hát h-hogyan…? – hebegett a varázsló.
– Csak bemenék a kutyámér’ – mondta a törpe. – Minden törpének kell
egy kutya, ha nem tudnád! – tette hozzá, majd hüvelyk- és mutatóujját a
szájához emelve éles füttyöt hallatott.
Dondom egyre dühödtebben próbálta bezárni a kaput – de hiába, hiszen
nem ő teremtette.
– Te veszett bolond! – ordított a törpére. – Mit tettél?
– Én? – mutatott az magára.
Dondom furcsa üvöltéssel, félig dühkitöréssel, félig pedig a félelemtől
rikoltva kezdett bele új varázslatba: eltökélte, hogy szétrobbantja az aljas
teremtményt.
Amikor azonban egy második lény tűnt elő a kapuból, a varázsló
megingott. Miközben a jövevény kilépett, lehajolt, mert csak így fért ki az
ember nagyságú kapun, szarvaival előre. Még az éjszaka sötétjében is
szembetűnt bőre kékes árnyalata, és amikor majd’ tizenkét lábnyi
magasságával kiegyenesedett, Dondom csaknem elájult.
– Egy… egy glabrezu – suttogta, és nem tudta levenni a szemét a lény
négy alkarjáról, melyek mindegyike hatalmas ollóban végződött.
– Csak úgy hívom, hogy Csöpi – mondta a törpe. – Gyere játsszunk
egyet!
Dondom sarkon fordult, és üvöltve elrohant.
– Igen, pont így gondolám! – kiáltott a törpe. – Hozd vissza! –
parancsolt a démonra.
Mozgalmas látvány fogadta azokat a mulatozókat, akik éppen akkor
támolyogtak ki a Pálinka sor számos kocsmájának valamelyikéből. Az
egyik sikátorból ugyanis a Vendégtorony egy varázslója tűnt elő, aki,
miközben karjával hadonászott, tagolatlan üvöltést hallatott. Hosszú, bő
lebegő ruhaujjával eszeveszett, sérült madárhoz hasonlított.
A nyomában a törpe „kutyája” érkezett: egy tizenkét láb magas, kétlábú,
négykarú, kék bőrű démon, aki, mivel háromszor akkorákat lépett, mint a
varázsló, gyorsan beérte áldozatát.
– Teleport! Teleport! – üvöltötte Dondom. – Igen, ez kell nekem! Vagy
pislogás… Be-ki… ez az…
Az utolsó szótagot elnyújtottan és változó hangmagasságok egész
skálájában ejtette ki, ugyanis a démon egyik ollójával elkapta a derekánál
fogva, és könnyedén a levegőbe emelte. Továbbra is sebesült madárhoz
hasonlított, akinek sikerült felszállnia, igaz, hogy hátrafele haladt, vissza a
sikátorba.
És végül át a kapun.
– Ó, mily’ szívesen bezúztam vón’ a koponyáját! – mondta a törpe
gazdája barátjának, egy furcsa lénynek, aki igazából nem volt varázsló, de
sok, varázslóra jellemző dologra volt képes.
– Unalmas vagy – érkezett a szokásos válasz.
– Ha-ha!
A kapu egy villanással eltűnt, és a karcsú, sötét lény az árnyak közé
veszett – valószínűleg ő is eltűnt. A törpe folytatta vidám útját; üvegacél
láncos buzogányának fejei a válla mögött himbálóztak.
Azon kapta magát, hogy mostanában gyakrabban mosolyog. Tény, hogy
több vérontás lett volna kedvére való, de azért így is szép volt az élet.

– Nem volt rossz ember – mondta Morik Kensidannek. Beszéd közben

próbált a férfi szemébe nézni, de ha a Varjúról volt szó, ez mindig
nehezére esett.
Morikot mélyen gyökerező, szűnni nem akaró balsejtelem gyötörte,
miszerint Kensidan valamiféle mágikus erővel bír, és pillantásától a
legeltökéltebb ellenfél is szűkölve görnyed össze a lábánál. Ez a puha
karú, csont és bőr emberke, aki folyton keresztbe tette két göcsörtös lábát,
ez a töpörödött kis lény, aki soha életében nem vitt véghez semmi
jelentőset, leírhatatlan hatást gyakorolt a körülötte lévőkre… akik közt,
Morik jól tudta, nem egy hírhedt gyilkos is akadt. Mind a Varjú
szolgálatában álltak. Morik nem értette, és mégis, minden alkalommal,
amikor ebben a helyiségben állt, a székkel szemben, azon kapta magát
hogy félelmében csak azt a göcsörtös térdet nézi.
Kensidan nem csupán egyszerűen Rrethnor fia volt, hanem ő volt
Rethnor uralmának az irányító elméje. Igen eszes volt, intelligens, és ő
mozgatta a sakkfigurákat. Tekintélyt parancsolónak tűnt ülve is, de amikor
felállt és azzal az esetlen járásával körbe-körbe haladt, felhajtott
köpenygallérral, ösztövér vádliján szorosan megkötött fekete lábbeliben,
még félelmetesebbnek tűnt. Nem akadt rá semmi ésszerű magyarázat, de
ez a törékenység valamiféleképpen ellenkező hatást keltett: mérhetetlen,
halálos erőt sugárzott.
A szék mögött a törpe állt némán, és úgy piszkálta a fogát, mintha
minden a legnagyobb rendben lenne. Bellany ki nem állhatta, és ez cseppet
sem lepte meg Morikot – a férfi azon tűnődött, kedveli-e egyáltalán bárki
is ezt a bizonyos törpét.
– Dondom veszélyes ember volt, te magad mondtad – válaszolta a Varjú
azon a csendes, túlságosan is fegyelmezett hangon, melyet ki tudja, milyen
régen fejlesztett a legmagasabb tökélyre. Talán még a bölcsőben, tűnődött
Morik. – Túlságosan hűséges volt Arklem Greethhez és valakihez, aki igen
kedves barátja a Torony négy mágusmestere közül legalább háromnak.
– Tehát attól tartottál, hogy ha Dondom szövetkezik Arklem Greethtel,
akkor a barátai, akik egyébként kimaradtak volna a dologból, szintén az ő
oldalára álltak volna – következtetett Morik, majd bólintott, és végre
Kensidan szemébe nézett.
Ám helytelenítő tekintet meredt rá.
– Olyan dolgokba ütöd bele az orrod, melyekről fogalmad sincs, és nem
is tudnád megérteni őket! – mondta Kensidan. – Tedd, amit mondok,
Csavargó Morik, mással ne törődj!
– Nem vagyok valami oktalan talpnyaló!
– Nem?
Morik nem volt képes állni a Varjú tekintetét, és eltökéltségében is
megingott. Még ha össze is szedné valahogy a bátorságot, hogy
ellenszegüljön a szörnyű Varjúnak és megszabaduljon tőle, ott van még a
többi bábjátékos nem éppen elhanyagolható kérdése…
– A kellemetlen érzéseidért nem vádolhatsz senkit, csak saját magadat –
jegyezte meg Kensidan, aki szemlátomást igen jól mulatott. – Hát nem te
magad voltál az, aki elvetette az első magokat?
 Morik lehunyta szemét, és elátkozta azt a napot, amikor találkozott
Wulfgarral, Beornegar fiával.
– Most pedig burjánzik a kerted – mondta Kensidan. És ha az illat nem
felel meg az ízlésednek… nos, akkor sem tépheted ki a virágokat, mert
tüskéik vannak. Tüskék, melyektől örök álomba zuhansz. Halálos tüskék.
Morik szeme ide-oda cikázott, ahogy a menekülési útvonalat kereste.
Nem tetszett neki a beszélgetés alakulása, és nem tetszett neki a mosoly
sem, mely megjelent a Kensidan mögött álló veszedelmes törpe arcán.
– De ne félj azoktól a tüskéktől – mondta Kensidan, és ezzel jól
ráijesztett az elmélázott csavargóra. – Nem kell mást tenned, mint hogy
öntözöd a virágokat.
– Értesülésekkel – gúnyolódott Morik.
– Bellany úrnő kiváló hölgy – jegyezte meg Kensidan. – Élvezni fogja
felemelkedését, ha a kert virágba borul.
Ez némileg megnyugtatta Morikot. Olyasvalaki parancsolta Kensidan
udvarába, akinek nem mert nemet mondani; és a feladatok, melyeket az
utóbbi hónapokban rábíztak, igen szép jutalommal kecsegtettek. És nem is
volt valami nehéz munka. Annyit kellett tennie, hogy folytatja a viszonyát
Bellanyval. Ami Morik számára már önmagában jutalom volt.
– De meg kell, hogy védd! – fakadt ki, amikor a gondolatai a nő felé
szálltak. – Úgy értem, most!
– Nincs veszélyben – válaszolta a Varjú.
– A tőle nyert értesüléseket a Vendégtorony számos hatalmas varázslója
sérelmére használtad fel!
Kensidan úgy tett, mintha egy pillanatra elgondolkodna ezen, aztán
ismét mosolygott, igen gonoszul. – Ha azt, hogy valakit egy glabrezu
átvonszol a Mélység kapuján, sérelemnek nevezed, hát lelked rajta. Én
egész más szót használnék.
– Bellany nélkül… – kezdte Morik, de Kensidan a szavába vágott.
– A végeredmény egy olyan csata lenne, mely igen sok veszteségbe
kerülne mindenkinek Luskanban. Ne arra gondolj, Csavargó Morik, hogy
eszköz vagy a céljaim megvalósításához! Hasznos vagy számomra, és ha
okos vagy, ez így is fog maradni.
Morik többször is megpróbált valamiféle választ kinyögni, de egy hang
sem jött ki a torkán, mert önkéntelenül is a gonoszul vigyorgó törpét
nézte.
 A Varjú intett, hogy távozzon, majd egy segédjéhez fordult, és teljesen
más témáról kezdett beszélni. Alig pár szó után elhallgatott, figyelmeztető
pillantást villantott Morikra, és ismét távozásra intette.
Amikor a Csavargó már újra az utcán volt, gyorsan szedte lábát és
szitkozódott magában. Újra és újra elátkozta a napot, amikor találkozott a
Jeges Szelek Völgyéből származó barbárral. Mindazonáltal titkon azt
remélte, hamarosan áldani fogja azt a napot. Megbízói ugyan
megrémítették, de a jutalom, amit igen meggyőzően ígértek, nem volt épp
jelentéktelen. És őszintén remélte, hogy megkapja.
 HATODIK FEJEZET

CÉLSZERŰSÉG

– Bruenor még mindig dühös rá – szólt Regis Drizztnek. Torgar és

Shingles előrementek, hogy ismerős nyomokat keressenek, a két törpe
ugyanis meg volt róla győződve, hogy régi otthonuk, Mirabar felé
közelednek.
– Nem.
– Haragtartó típus.
– És szereti fogadott gyermekeit – emlékeztette Drizzt a félszerzetet. –
Mindkettőjüket. Kétségtelenül dühös volt, amikor megtudta, hogy Wulfgar
itthagyott bennünket, ráadásul olyankor, amikor igen zord idők jártak.
– Mind haragudtunk rá.
Drizzt bólintott és nem tiltakozott, noha tudta, a félszerzetnek nincs
igaza. Wulfgar távozása elszomorította, de nem dühítette fel, mert ahhoz
túl jól megértette. A barbár vállát nyomasztotta a halott felesége miatt
érzett gyász, melyet csak fokozott a tudat, hogy cserbenhagyta Dellyt,
hiába próbálta a nő a tudtára adni, milyen nyomorúságosan érzi magát.
Ráadásul végig kellett néznie, hogy Cattie-brie, akit valaha szívből
szeretett, feleségül megy legjobb barátjához. A körülmények nem
kedveztek Wulfgar számára, és a történtek súlyos sebeket ejtettek rajta.
De Drizzt tudta, hogy ezek a sebek nem halálosak, és a kellemetlen
emlékek dacára is mosolygott. Wulfgar elfogadta múltja kudarcait, és
semmi mást nem érzett a Csarnok Vándorai iránt, mint szeretetet. De
elhatározta, hogy ezentúl csak előre néz, és megtalálja helyét, feleségét és
családját a saját ősi népe körében.
Így hát amikor Wulfgar kelet felé vette az irányt, a drow nem táplált
magában haragot. És amikor a rákövetkező ősszel megérkezett a hír
Mithrill Csarnokba, hogy Wulfgar visszatért a Jeges Szelek Völgyébe, a
tudat melegséggel töltötte el Drizztet.
 El sem tudta hinni, hogy négy év telt el azóta. Egy napnak tűnt az egész,
és mégis, amikor Wulfgarra gondolt, úgy érezte, már vagy száz éve nem
találkozott barátjával.
– Remélem, jól van! – tűnődött a félszerzet, mire a sötételf bólintott.
– Remélem, él! – tette hozzá Regis, mire a drow vállba veregette
barátját.
– Ma odaérünk – jelentette ki Pörölycsapó Torgar, amikor egy sziklás
emelkedőhöz ért. Hátra, balra mutatott. – Két mérföld egy madárnak, négy
egy törpének – mondta, majd elvigyorodott. – És öt egy kövér
félszerzetnek.
– Aki tegnap túl sokat evett – tette hozzá Zsindelyfi Shingles, miközben
régi barátja mellé lépett.
– Akkor hát igyekezzünk a kapuhoz! – jegyezte meg Drizzt, és komoly
hangvételének hatására a jókedv tovatűnt. – Ha Elastul nem változott
semmit, szeretnék jó messze lenni, mielőtt leszáll az éj.
A két törpe aggódó pillantásokat váltott, a zord emlékeztető hatására
ugyanis újra visszatért izgalmuk, melyet a régi otthonukba való
visszatérés okozott: sok évvel korábban nem a legtökéletesebb
körülmények között távoztak. Számos társukkal, a mirabari törpék több
mint felével együtt hagyták el Elastult és városát egy vitát követően, mely
Bruenor miatt robbant ki. Ráadásul az elmúlt három év során újabb
mirabari törpék, Delzoun törpék csatlakoztak hozzájuk, és az immár
Bruenornak szolgáló egykori mirabariak százai korántsem vallották
egybehangzóan, hogy bölcs dolog megbízni a küldött szavaiban és
visszatérni.
Közülük nem egy figyelmeztette Torgart és Shinglest, hogy Elastul
láncra veri őket.
– Nem fog elküldeni benneteket – mondta Torgar eltökélten. – Elastul
makacs ugyan, de nem bolond. Vissza akarja szerezni a keleti
kereskedelmi útvonalat. Soha nem gondolta volna, hogy Ezüsthold és
Sundabar Mithrill Csarnok mellé áll!
– Majd meglátjuk – hagyta rá a drow, és gyors léptekkel folytatták
útjukat.
Nem sokkal később beléptek Mirabar kapuján, miközben izgatott őrök
tolongtak körülöttük, emberek és törpék egyaránt. Éljenezve fogadták őket
– még Drizztet is, akit pedig pár évvel korábban nem engedtek be, amikor
Bruenor király visszatért Mithrill Csarnokba. Mielőtt a vándorok
megemészthették volna a kellemes meglepetést, máris Elastul színe előtt
találták magukat; ez is meglehetősen szokatlannak számított.
– Pörölycsapó Torgar, soha nem gondoltam volna, hogy valaha újra
látlak – jegyezte meg az öreg őrgróf – valóban nyomot hagyott rajta az idő
azóta, hogy Torgar utoljára látta – olyan meleg mosollyal, mely a
tündértűz lángjaival vetekedett.
Torgar, aki mindig tudta, miként kell viselkednie, Shingleshez
hasonlóan mélyen meghajolt.
– Mithrill Csarnok uralkodója, Harcpöröly Bruenor király nevében
érkezénk hozzád, mint követek. Egyúttal szeretnénk kifejezni hálánkat a
figyelmeztetésért, másrészt pedig meghallgatást szeretnénk kérni!
– Igen, hallom, jól alakult – szólt Elastul. – Mármint a harc a Misztikus
Testvériség követével.
– Ördögtollak borítják a csatamezőt – biztosította Torgar az őrgrófot.
– Ti is ott voltatok? – kérdezte Elastul, mire a törpe bólintott. –
Büszkeségére váltatok Mirabarnak.
– Ezt ne hozzuk elő! – válaszolta a törpe, mire Regis visszafojtotta
lélegzetét. – Valaha akár énekelve elmentem volna a kilenc pokolba is
Mirabarért. Jól tudod, hogy fejszémet most Bruenor és Mithrill Csarnok
szolgálatába ajánlám, ahogy azt is tudod, hogy ezen nem változtatok!
Egy röpke pillanatra úgy tűnt, Elastul menten ráförmed Torgarra, ám az
őrgróf végül türtőztette magát.
– Mirabar már nem az a város, amit itt hagytál, barátom – mondta
inkább, és Drizzt ismét úgy érezte, hogy a mézesmázos álarc alatt az
őrgróf forrong a dühtől. – Nagyobbá váltunk, ha méretben nem is, de
bölcsességben mindenképpen. Nézd csak, sötét bőrű barátod itt áll
előttem!
A törpe erre felnevetett.
– Ha ennél is nagylelkűbb volnál, maga Moradin szállna alá és csókolna
meg!
Elastul a törpe gúnyolódása hallatán savanyú képet vágott, de nagyon
igyekezett, hogy uralkodjon arcvonásain.
– Az ajánlatomat komolyan gondolom, Pörölycsapó Torgar – mondta. –
Teljes megbocsátás jár neked és a többieknek, akik átmentek Mithrill
Csarnokba. Visszatérhetsz korábbi tisztségedbe. Mi több: valójában a
Mirabari Pajzs dicséretében részesülsz, és elő is léptetlek, mert a te bátor
elszántságod vezetett oda, hogy a falaimon túl is ellássak és kitágítsam a
látókörömet!
Torgar ismét meghajolt.
– Köszönd meg nekem és fiaimnak azzal, hogy elfogadod a jelenlegi
helyzetet, és a jövőt! – mondta. – Királyom és barátom, Bruenor
képviseletében jövék. És Mithrill Csarnok minden reménye abban van,
hogy fátylat borítunk a múlt… kellemetlenségeire. Az orkok kellőképp
megszelídülének, és a kereskedelmi utak könnyen járhatók.
Elastul belesüppedt a trónjába, és úgy tűnt, kezdi elveszíteni az
önuralmát, és menten üvölteni fog. Ehelyett azonban a drow-ra nézett és
így szólt:
– Köszöntelek Mirabarban, Drizzt Do’Urden! Legfőbb ideje, hogy te is
élvezd kiváló városom pompáját.
A sötételf meghajolt, és így válaszolt:
– Már sokat hallottam róla, és megtisztelve érzem magam.
– Természetesen szabadon járhatsz-kelhetsz a városban – mondta
Elastul. – Ez mindannyiótokra vonatkozik. És előkészítem a szerződést
Bruenor király számára, amit majd vigyetek haza és adjátok át neki,
mielőtt az északi széllökések mély hóréteg alá temetik a könnyen járható
utakat!
Intett a kis csapatnak, hogy távozzanak, és Torgarék örömmel eleget is
tettek a kérésnek.
– Égető szüksége van a kereskedelemre – motyogta a mirabari törpe
Drizzt fülébe, miközben kifelé haladtak a fogadóteremből.
Torgar és Shingles fogadtatása a városlakók részéről olyan vegyes volt,
mint a félig a föld alá, félig afölé épült város. Két mosolygó törpére jutott
egy szemöldökráncoló, aki szemlátomást árulónak tartotta őket. Az
emberek közt kevés akadt, aki a fenti épületekből egyáltalán ránézett
Torgarra, mert inkább egy bizonyos sötételfen nyugtatták helytelenítő
tekintetüket.
– Csak trükk volt – jegyezte meg Regis, miután egy idős asszony a
kanyargós útra köpött, amikor Drizzt elhaladt mellette.
– Nem teljes egészében – válaszolta a drow, Shingles viszont bólogatott,
Torgar szemében pedig undor ült.
– Számítottak rá, hogy jövünk, és előre gyakoroltak – bizonygatta a
félszerzet. – Nagyon sürgettek minket, hogy járuljunk Elastul elé, de nem
azért, mintha az őrgróf annyira örült volna érkezésünknek, hanem azért,
mert üdvözölni akart minket, mielőtt észrevesszük, mennyire neheztelnek
ránk a mirabariak.
– Beengede minket, és a fajtámbéliek többsége örül ennek – mondta
Torgar. – De a fájdalom még eleven. Amikor fiaim és én eljövénk, tátongó
sebet hagyánk a városban.
– A fenébe, törpék, hurrá – mondta Shingles pléhpofával.
– Majd beheged a seb – jelentette ki Drizzt. – Idővel. Elastul nagy lépést
tett afelé, hogy begyógyuljon azzal, hogy ilyen melegen üdvözölt minket.
Amikor befejezte, enyhén biccentve köszönt két idős férfinak, akik nyílt
megvetéssel meredtek rá. Lefegyverző gesztusától mindketten
felháborodva fújtattak, és dúlva-fúlva elfordultak.
– A sokat hallott hang – jegyezte meg Regis szárazon.
– Nem idegen számomra a megvetettség érzése – helyeselt a drow. – De
megnyerő modorom úgyis leveszi őket a lábukról.
– Vagy kérlelhetetlen szablyád levágja a fejüket – mondta Torgar.
Drizzt ráhagyta, és csak kuncogott. Úgyis tudta, egy ideig valószínűleg
ekkor nevetnek utoljára együtt. A mirabari fogadtatás, annak dacára, hogy
Elastul szívélyesen üdvözölte őket, egyáltalán nem felelt meg Bruenor
elképzeléseinek.
Nem sokkal később a csapat a nagy felvonóval leereszkedett a város
alsóbb rétegeibe, ahol a törpék nem kevésbé megvetően fogadták Drizztet,
mint az emberek odafent. A drow úgy gondolta, már eleget látott.
– Hosszú út áll előttünk, és hamarosan itt a tél – mondta Torgarnak és
Shinglesnek. – Városotok olyan csodás, mint amilyennek elmeséltétek, de
attól tartok, jelenlétem meggátol benneteket abban, hogy tolmácsoljátok
Mithrill Csarnok barátságos üzenetét.
– Bah, majd befogják a szájukat! – erősködött Torgar, és úgy tűnt,
tajtékzik a dühtől. A sötételf a vállára tette a kezét.
– Ez Bruenor királynak szól, nem neked vagy nekem – magyarázta. – És
amit mondtam, igaz. A Jeges Szelek Völgyébe vezető út gyakran már a tél
beköszönte előtt eltorlaszolódik, márpedig még a tavaszi olvadás előtt
szeretném látni az én régi, kedves barátomat!
– Már indulunk is? – szólt közbe Regis. – Ígértetek nekem egy jó ételt!
– És meg is fogod kapni – mondta Torgar, és a legközelebbi fogadó felé
kormányozta a félszerzetet.
Drizzt azonban megragadta a karját, és maga felé húzta, Torgar pedig,
amikor megfordult, látta, hogy a drow a fejét rázza. – Valószínű, hogy
zavargások lesznek, ami egyikünknek sem tesz jót.
– De kint már sötétedik! – vitatkozott Torgar.
– Amióta elhagytuk Mithrill Csarnokot, a várakozásoknak megfelelően
minden éjszaka sötét van – vágott vissza a drow lefegyverző vigyorral. –
Én nem félek az éjszakától. Sokan a drow-k idejének nevezik, és én
ugyebár…
– De én nem! – vágott közbe Regis. – És éhes is vagyok!
– Még félig tele a hátizsákunk!
– Igen, száraz kenyérrel és sós hússal. Semmi szaftos, omlós és…
– Egészen a Jeges Szelek Völgyéig panaszkodni fog! – figyelmeztette
Torgar Shinglest.
– Az pedig hosszú út! – tette hozzá az utóbbi.
A sötételf tudta, hogy legyőzték, így hát követte a törpéket a kocsmába.
Éppen úgy történt minden, ahogy számított rá: abban a pillanatban, amikor
belépett, minden szem rászegeződött. A fogadós megadóan sóhajtott –
Elastul, mint Drizzt rájött, elrendelte, hogy a drow-t ki kell szolgálni.
Nem vitatkozott, nem is közölte észrevételét, hagyta, hogy Torgar és
Shingles megrendeljék az ételt, míg ő és Regis letelepedtek a legtávolabbi
asztalnál. A négytagú társaság kénytelen volt a többtucatnyi vendég
pillantásának kereszttüzében elkölteni az ételt. Ha zavarta is ez a
félszerzetet, nem mutatta, mert egy percre sem nézett fel a tányérjából,
kivéve, amikor a következő fogás után kíváncsiskodott.
Annyi bizonyos, ez nem egy ráérős vacsora volt. A fogadós és a
felszolgáló bámulatos gyorsasággal készítették el az ételeket és szedték le
az üres tányérokat.
Ez éppen meg is felelt Drizztnek, és amikor az utolsó csontokat és
morzsákat is elvitték, Regis pedig kihúzta a pipáját és elkezdte az
asztalhoz veregetni, a drow rátette a kezét, és nem engedte megmozdítani.
A pipával együtt elkapta a félszerzet pillantását is.
– Ideje menni – mondta.
– Mirabar nem fogja kinyitni a kaput ebben az órában – tiltakozott
Torgar.
– Fogadok, hogy kinyitják egy távozni kívánó sötételfnek – válaszolta
Drizzt.
Torgar bölcsen beismerte magában a kijelentés igazságát, és amikor a
kapu szélesre tárult, a drow és Regis búcsút mondott két törpe társuknak,
és nekivágtak az éjszakának.
 – Engem jobban zavar, mint téged, igaz? – kérdezte Regis, amikor a
város sötétségbe borult mögöttük.
– Csak mert megfosztott a kényelmes ágytól és a jó reggelitől.
– Nem – mondta a félszerzet, teljesen komoly hangon.
Drizzt vállat vont, mintha nem számítana, és számára természetesen
nem is volt jelentősége. Annyi felszíni közösségben részesült már hasonló
fogadtatásban, különösen a fenti világban eltöltött első évek alatt, amikor
hírneve még nem előzte meg őt. A mirabari hangulat, noha a nép neheztelt
a törpékre és Mithrill Csarnokra is, semmi nem volt a korai időkhöz
képest, amikor meg sem mert közelíteni egy városkaput anélkül, hogy ne
számított volna halálos veszedelemre.
– Kíváncsi vagyok, Tízváros változott-e valamit – jegyezte meg Regis
valamivel később, miközben tábort vertek egy árnyékos völgyben.
– Hogy érted?
– Nagyobb lett vajon? Többen laknak ott?
A drow a fejét rázta; ezeket nem tartotta valószínűnek. – Nehéz utat
teszünk meg, nehezen megszelídíthető vidéken. Luskant, kétség nem fér
hozzá, nagyobbnak fogjuk látni, mint legutolsó látogatásunkkor. Hacsak
nem sújtotta pestis vagy háború. Ám a Jeges Szelek Völgye olyan hely,
melyen alig fog az idő. Éppen olyan, mint sok évszázadon keresztül: a
három tó partján kis közösségek élnek, és Wulfgar népének különféle
törzsei követik a rénszarvasokat, ahogy azt emberemlékezet óta teszik.
– Ha csak a pestis vagy háború meg nem tizedelte őket!
Drizzt ismét csak a fejét rázta.
– Ha a Jeges Szelek Völgyének tíz városa közül az egyiket vagy akár
mindet lerombolnák, rövid időn belül újjáépítenék, és élet-halál
körforgása gyorsan visszatérne az egyensúlyba.
– Magabiztosnak látszol.
A drow erre elmosolyodott. Valóban volt valami megnyugtató a Jeges
Szelek Völgyének állandóságában, valami vigasztaló abban, hogy több
generációra visszanyúló hagyományok uralkodtak, az élet a természet
ritmusa szerint zajlott, és az évszakok voltak az egyetlen fontos időjelzők.
– A világ az olyan helyekben gyökerezik, mint a Jeges Szelek Völgye –
mondta Drizzt, inkább magának, mintsem Regisnek. – És Luskan meg
Vízmélyvára nyüzsgése, mely a tünékeny, rövid életű uralkodók kicsinyes
szeszélyeinek játékszere, nem érhet el idáig. A Jeges Szelek Völgye nem
szolgál egyetlen uralkodót sem, hacsak nem magát Torilt, márpedig Toril
türelmes úrnő.
A drow barátjára nézett és vigyorgott, hogy könnyedebbé varázsolja a
hangulatot.
– Talán ezer év múlva egy félszerzet, aki a Maer Dualdon partján
horgászik, talál majd egy régi halcsont szobrocskát, és meglátja rajta
Regis jelét.
– Beszélj csak, barátom – válaszolta a félszerzet –, és Bruenor meg a
feleséged majd eltűnődnek, hogy miért nem tértünk haza már évek óta.
 HETEDIK FEJEZET

KÖVESD, AMIT A SZÍVED DIKTÁL!

– A felkelő nappal és a reggeli dagállyal indulunk – szólt Szeder úr az

egybegyűltekhez birtoka nagytermében –, hogy olyan csapást mérjünk a
kalózokra, mint még soha!
A vendégurak és hölgyek válaszul magasra emelték a
kristálypoharaikat, de csak némi suttogás és vállvonogatás után, mivel
Szeder meghívása semmiféle nagy kalandról nem szólt. Mindazonáltal a
vállvonogatásból hamarosan bólogatás lett, ahogy a hírek keringeni
kezdtek, ugyanis hónapok óta pletykák terjengtek a „türelmetlen Szeder
úrról”. A férfi nem rejtette véka alá: arra vágyott, hogy nagy vagyonát
nagy tettekre fordítsa.
Ám eddig a pillanatig üres fecsegése hasonlatosnak tűnt a többi
vízmélyvári fiatal úr hetvenkedéséhez – csupán a hölgyek lenyűgözésére
irányuló játéknak látszott, melynek nagyobb a füstje, mint a lángja. A
teremben sok emberről úgy hírlett, hogy kiváló hősök, noha néhányuk
egyetlenegyszer sem lépte át Vízmélyvára határát, nem számítva a
fényűző utakat, ahol személyi őrök egész serege kísérte őket. A többi úr
közül néhányan zsoldosok által tettek szert az őket övező harci hírnévre,
és csak a csata végeztével érkeztek meg a színhelyre, hogy egy festő
győzedelmes pózban megörökíthesse őket.
Kétség nem fért hozzá, akadtak igazi hősök is a teremben; például az
ifjabb Faltörő Morus, a megérdemelten nagyhírű lovag, aki nemrégiben
tért vissza Vízmélyvárába, hogy átvegye örökségét, a hatalmas családi
birtokot. Rhiist Majarrával beszélgetett, akit a város, vagy talán az egész
Kardpart legtehetségesebb bárdjának tekintettek, annak ellenére, hogy alig
töltötte be a huszadik életévét. Velük szemben állt Aluar Zendos, a kósza,
aki a szóbeszéd szerint még egy árnyat is képes volt követni éjnek idején.
Épp a híres Rulathon kapitánnyal koccintott a finom borral, miközben
nagy kalandokról és hőstettekről emlékeztek meg. Többnyire ők voltak a
legcsendesebbek a tömegből, mert jól ismerték a különbséget azok közt,
akik csak a szájukat jártatják és azok közt, akik cselekszenek. Gyakran
mulattak a pletykákon, és egészen eddig a pillanatig társaságuk
egyenletesen oszlott meg abban a kérdésben, hogy Szeder úr, ez a feltűnő
jelenség melyik csoportba fog tartozni.
Ebben a pillanatban azonban nehéz lett volna kételkedni a szavaiban,
ugyanis Szeder mellett nem más állt, mint a Tengeri Szellem kapitánya,
Deudermont, akit jól ismertek Vízmélyvárában, és akit igen kiváló
embernek tartottak. Tudták, hogy ha Szeder Deudermonttal akar hajóra
szállni, akkor kalandja nem csupán szemfényvesztés. A teremben jelen
levő valódi hősök ünnepélyes bólintással fejezték ki tetszésüket, de nem
szóltak egy szót sem, mert nem akartak lemaradni az izgatott és sokszor
nevetségesen ostoba beszélgetésekről, melyek szerte a teremben
kiszűrődtek a lelkesítő szimfónia hangjai közül, vagy a táncparketten
elsuttogott mondatokról.
Deudermont és Robillard körbe-körbe járt a teremben, és magukba
szívták a hallottakat – a mágus még távolbahallást is bevetett, hogy
alaposabban belefülelhessenek a szórakoztató párbeszédekbe.
– Nem elégíti ki a vagyon és a bor – suttogta egy udvarhölgy, aki a
sarokban állt egy talpas poharakkal megrakott asztal mellett, és nem túl
kecsesen hajtotta fel egyik kelyhet a másik után.
– Címei közt hamarosan szerepelni fog a „hős” is, hacsak fűbe nem
harap – mondta barátnője, akinek a haja majd’ egy láb magas fonott
kupacban tornyosult a feje tetején.
– Ilyen szép bőrt bemocskolni ogrevérrel…! – siránkozott egy harmadik
hölgy.
– Vagy véres kalózkarddal! – kontrázott rá a negyedik. – Milyen kár!
– Igen, kár lenne érte!
– Fiatalság, bolondság.
– Ha már annyira kalandra vágyik… – szólt az utolsó buja mosollyal,
mire a többiek hangos vihogásban törtek ki.

A varázsló intett kezével, és megtörte a távolbahalló varázslatot; már

éppen eleget hallott.
 – Azok alapján, amit mondanak, nehéz komolyan venni a fiatalúr
vágyait – jegyezte meg Robillard Deudermontnak.
– Vagy könnyebb elhinni, hogy fiatal barátunkat nem elégíti ki ez a
felszínesség – válaszolta a kapitány. – Nyilvánvaló, hogy többé nincs
szüksége azokra a babérokra, melyeket azáltal szerez, hogy e hölgyek az
ágyukba szólítják. Ami, mondanom sem kell, szerencsés fordulat, mert
aligha létezik egy fiatal férfi számára veszélyesebb, mintha egy hölgy
karjai közt akarja a hőst játszani.
Robillard hunyorogva nézett társára.
– Ezt úgy mondtad, mint az a fiatal férfi, akit Luskanban ismertem meg
sok-sok évvel ezelőtt, amikor a világ még nyugodtabb hely volt, és az
életem állandó mederben folyt.
– Állandó és unalmas mederben – vágta rá Deudermont. – Azért
emlékszel ilyen jól arra a fiatal férfira, mert felpezsdítette az életed, hiába
makacskodtál.
– Vagy talán mert megsajnáltam szegény bolondot.
Deudermont nevetve emelte poharát, és koccintott a varázslóval.

Másnap reggel a négy hajó minden feltűnés nélkül siklott ki a

vízmélyvári kikötőből a Kardok tengerére. Nem harsogtak trombiták
indulásakor, nem búcsúztatta legénységét éljenző tömeg, még a papi áldás
sem hangzott el a kedvező széljárásért és a szelíd hullámokért, melyet a
hajók fedélzetén szoktak mondani, amennyiben nem került sor a kikötőben
a tengerészek és a rakodómunkások közös imádságára.
Robillard és Deudermont a Tengeri Szellem fedélzetéről figyelte, miként
próbál Szeder három hajója szabályos rajba rendeződni. Nem bizonyultak
valami ügyesnek és fegyelmezettnek; egy alkalommal majdnem
összeütköztek. Amikor próbáltak minél gyorsabban visszarendeződni, a
nagy igyekezetben Szeder parancsnoki hajójának, az azóta Igaz Népnek
átkeresztelt egykori Balga Népnek összegabalyodott a vitorlája. Szeder
teljesen új nevet akart adni a hajónak, de Deudermont lebeszélte erről.
Általában az ilyesmit a balszerencse forrásának tekintették.
– Maradjunk le tőlük! – kérte Deudermont a kormányost. – És balra
tarts. Mindig a mélyebb vizekre.
 – Csak nem félsz attól, hogy majd nekünk kell elvontatni a roncsokat? –
gúnyolódott Robillard.
– Harcosok ők, nem tengerészek – válaszolta Deudermont.
– Ha úgy harcolnak, ahogyan hajóznak, akkor bizony otthagyják a
fogukat – mondta a varázsló, és a korlátnak támaszkodva kinézett a
tengerre. – De lehet, hogy egyébként is – tette hozzá a bajsza alatt
morogva, de azért elég hangosan ahhoz, hogy társa meghallja.
– Aggaszt téged ez az út, úgy látom – mondta Deudermont. – Jobban,
mint általában, úgy értem. Ennyire félsz Arklem Greethtől és korábbi
társaidtól?
Robillard vállat vont és néhány pillanatig nem törte meg a feszült
csendet.
– Talán inkább azért félek, mert Arklem Greeth még nem jelent meg.
– Hogyhogy? Most már biztosan tudjuk, amit egy ideje gyanítottunk. A
Kardpart lakóinak jót fog tenni, ha megszabadulnak egy ilyen árulástól.
– A dolgok nem mindig olyan egyszerűek, mint amilyennek látszanak.
– Ismét csak azt kérdezem, hogyhogy?
Robillard csupán vállat vont.
– Vagy talán arról van szó, hogy még mindig kötődsz korábbi
gazdádhoz?
A varázsló megfordult, a kapitányra nézett és így szólt:
– Ő egy szörnyeteg… egy halálúr… förtelmes lény!
– De félsz a hatalmától!
– Nem szabad alábecsülni sem az ő hatalmát, sem a talpnyalóiét! –
válaszolta a varázsló. – De biztos vagyok benne, hogy a mi fiatal Szeder
urunk igen ütőképes, erős sereget toborzott össze. És végső soron te is itt
vagy mellettem.
– Akkor hát hogy érted azt, félelemmel tölt el, hogy még nem jelent
meg? Mit tudsz, amit én nem, barátom?
– Annyit tudok, hogy Arklem Greeth Luskan valódi uralkodója.
Kijelölte a határait.
– Igen, és kiterjesztette őket a Kardparton garázdálkodó kalózokra is.
– Azért nem szükséges az erejüket túlbecsülni – mondta Robillard. –
Talán emlékeztetnem kell téged arra, hogy az öt főkapitány, Luskan
látszólagos uralkodói, valaha hasonló utakon jártak?
– Talán magyarázzuk meg a következő szerencsétlen, hajótörött
áldozatoknak, akik rendes, tisztességes emberek, és nemrég gyilkolták
meg a családtagjaikat, barátaikat, hogy a kalózok, akik elsüllyesztették a
hajóikat, elfogadott határokon belül tevékenykedtek? – kérdezte
Deudermont. – Talán az ismeretlen jövőtől való félelmünkben el kellene
tűrni ilyen igazságtalanságot és aljasságot?
– A dolgok nem mindig olyan egyszerűek, mint amilyennek látszanak –
ismételte Robillard. – A Misztikus Testvériség lehet, hogy nem a
legigazságosabb és a címre legérdemesebb uralkodó Luskanban, de
kétségkívül vannak eredményeik: béke uralkodik a városban, ha a
tengereken nem is. Annyira biztosra veszed, hogy nélkülük Luskannak
jobban menne a sora?
– Igen – jelentette ki Deudermont. – Határozottan!
– Szedernél még elmenne ilyen mértékű magabiztosság.
– Egész életemben úgy éltem, hogy próbáltam jót cselekedni – mondta
Deudermont. – És nem azért, mert féltem egy istent vagy istennőt, vagy a
törvényt és végrehajtóit. Azért követem ezt az utat, mert hiszek abban,
hogy a jó cselekedetek jó eredményre vezetnek.
– A nagyvilágot nem tudod ilyen könnyen irányítani.
– Valóban, de nem hiszel abban, hogy az emberben rejlő jó fog
győzedelmeskedni? A világ a szebb jövő felé halad, a béke és az igazság
felé. Ez benne rejlik az emberiség természetében!
– De rögös az odáig vezető út!
– Ebben igazat adok neked – mondta Deudermont. – És a rögöket,
kanyarokat, a visszalépéseket a viszályhoz mindig az olyan lények idézik
elő, mint Arklem Greeth – azok, akik hatalmi pozícióban vannak, bár nem
érdemlik meg. Sötétségbe visznek minket, amikor az emberek nem
tesznek ellenük semmit, mert híján vannak a bátorságnak és becsületnek.
Fojtogató fátyolként ereszkednek a vidékre, és az emberek jobbik fele csak
akkor válik újra láthatóvá, ha akadnak bátrak, akik felemelik a fátylat.
– Jó elmélet, meggyőző filozófia – mondta Robillard.
– A bátor embereknek a szívükre kell hallgatniuk – jelentette ki
Deudermont.
– És az eszükre – figyelmeztette barátja. – Hogy be ne szakadjon alattuk
a jég.
– Aki bátor, eljut a hegycsúcsra!
Vagy leesik és halálra zúzza magát, gondolta Robillard, de nem mondta
ki.
 – Hajlandó vagy az én oldalamon, Szeder úr oldalán harcolni korábbi
varázslótestvéreid ellen?
– Azok ellen, akik nem állnak át önszántukból hozzánk, igen –
válaszolta Robillard. – Neked és a Tengeri Szellemnek fogadtam hűséget.
Túl sok évet töltöttem már el azzal, hogy megóvjalak a saját
esztelenségedtől ahhoz, hogy hagyjam, hogy most ily dicstelenül halj meg.
Deudermont vállon veregette legjobb barátját, és odalépett mellé a
korláthoz, mire Robillard tekintete is újra a nyílt tengert kezdte pásztázni.
– Tartok tőle, lehet, hogy igazad van – vallotta be. – Ha
győzedelmeskedünk Arklem Greeth felett, és véget vetünk a
kalózveszedelemnek, a nem kívánt következmények között lehet a Tengeri
Szellem visszavonulása is. Végső soron már nem lesz mire vadásznunk.
– Ennél jobban ismered te a világot! Arklem Greeth előtt is akadtak már
kalózok, most, az ő idejében is vannak, és lesznek akkor is, amikor a neve
a semmibe vész a történelem sodrásában. Az embernek van egy jobbik
fele, azt mondod. Imádkozom érte, hogy legyen igazad! De soha nem az
egész az, ami aggaszt minket, igaz? Csak egy igen kis részét képezik az
emberiségnek azok, akik kalózokként járják a Kardpartot.
– De ezt a kis részt felnagyítja a Vendégtorony ereje.
– Nagyon is igazad lehet – helyeselt Robillard. – De az is lehet, hogy
tévedsz – és barátom, leginkább ettől tartok.
Deudermont szorosan a korlátba kapaszkodott és a láthatárt kémlelte,
szeme sem rebbent, noha a nap már felkelt és szikrázott a ringó hullámok
felett. A jó ember feladata az igaz ügyért harcolni. A bátor ember feladata
legyőzni azokat, akik elnyomnák és bántanák a kiszolgáltatott
ártatlanokat. A vezér feladata az elveihez hűen cselekedni és eléggé bízni
bennük ahhoz, hogy elhiggye: jó irányba viszik őt és követőit.
Deudermont ebben hitt, és most is felidézte magában, miközben nézte,
hogyan szikrázik a fény a tengeren, melyet annyira szeretett. Az igaz és
bátor vezető irányelvei szerint élte életét és alakította viselkedését. Ezek
az irányelvek jó szolgálatot tettek neki, így ő is jó szolgálatot tett Luskan,
Vízmélyvára és Baldur Kapuja népének.
Robillard jól ismerte a Vendégtornyot és a Misztikus Testvériséget, így
hát Deudermont bátran hagyatkozhatott állításaira az ellenség természetét
illetően.
Ugyanakkor Deudermont kapitány nem hátrált meg az előtte álló
feladattól, különösen így nem, hogy a lelkes Szeder úrra és jelentős anyagi
forrásaira is számíthatott.
Robillard kénytelen volt elismerni, igaza van.
 NYOLCADIK FEJEZET

FOJTOGATÓ BIZTONSÁG

– Lehet, ahogy öregszem, egyre nehezebb mély benyomást gyakorolni

rám – mondta Regis Drizztnek, miközben átszeltek egy széles, füves
tisztást. – Nem valami pompás város, meg sem közelíti Mithrill Csarnok
szépségét – és pláne nem Ezüstholdét –, de örülök, hogy legalább
beengedtek a kapun. Az emberek makacsok, de némi reményt ad, hogy
legalább képesek tanulni.
– Engem sem nyűgözött le jobban Mirabar, mint téged – válaszolta
Drizzt, miközben oldalról félszerzet barátjára sandított. – Már sokat
hallottam csodáiról, de egyetértek, hogy Mithrill Csarnokhoz nem ér fel.
Ám az is lehet, csak arról van szó, hogy a Mithrill Csarnokban élőket
jobban kedvelem.
– Barátságosabb hely, annyi bizonyos – ismerte el Regis. – Kezdve a
királlyal. Mégis, örülnöd kellene a mirabari fogadtatásnak.
Drizzt vállat vont, mintha nem számítana, és ezt így is érezte.
Legalábbis neki nem számított – nem tudta tagadni reményét, hogy Elastul
őrgróf majd békét köt Mithrill Csarnokkal és elveszett törpéivel. Ez a
fejlemény csak jól jött volna Északnak, főleg így, hogy egy orkkirályság
alakult Mithrill Csarnok északi határánál.
– Annak jobban örülök, hogy Bruenor királynak volt bátorsága Obould
segítségére sietni a közjó érdekében – jegyezte meg a drow. – Nagy
változásnak lehettünk tanúi.
– Vagy a harc időleges felfüggesztésének.
Drizzt ismét vállat vont, de tekintetében tehetetlen megadás ült.
– Minden egyes nap, ami úgy telik el, hogy Obould nem szegi meg a
békeszerződést, nagyobb biztonságot ad, mint amit valaha is reméltünk.
Amikor hordái lezúdultak ránk a hegyekről, úgy hittem, vég nélküli
háborús évek várnak ránk. Amikor körbevették Mithrill Csarnokot, attól
féltem, örökre kiűznek minket onnan. Még a békeszerződés utáni első
hónapokban is mindenki máshoz hasonlóan tartottam attól, hogy visszatér
a háború és a nyomorúság.
– Én még mindig számítok erre.
Drizzt mosolya arról árulkodott, hogy ő ezzel nem feltétlenül ért egyet.
– Jó okunk van ébernek maradni. De minden egyes nappal csökken a
jövő bizonytalansága. És ez jó dolog.
– Vagy minden egyes nap arról szól, hogy Obould hódító hadjárata
befejezésére készül? – vetette fel Regis.
Drizzt átfogta a félszerzet vállát.
– Cinikus vagyok, amiért ilyesmitől tartok? – kérdezte Regis.
– Ha te igen, akkor én is, akárcsak Bruenor. – Alustrielről nem is
beszélve, aki kémeket küldött szerte a Sokvessző Birodalmába. Hosszú
időn át csak keserű tapasztalatokat szereztünk az orkokról, tele árulással
és háborúval. Felkavaró, majdhogynem felfoghatatlan belegondolni abba,
hogy amit tapasztaltunk, nem feltétlenül abszolút igazságokon nyugszik,
és az, hogy az elfogadás és a béke útjára lépjünk, sokkal nagyobb
bátorságot igényel, mint a harc.
– Minden bonyolultabb, mint aminek látszik, igaz? – kérdezte Regis
kényszeredett vigyorral. – Mint például te.
– Vagy mint az én félszerzet barátom, aki egyik lábával horgászik, a
másikkal menekül, egyik kezében a buzogányával harcol, míg a másik
kezével kizsebel egy mit sem sejtő bolondot, ráadásul mindeközben
mindig tele a hasa!
– Hűnek kell maradnom hírnevemhez – válaszolta Regis, és visszaadta
Drizztnek az erszényt, melyet az imént emelt el a drow övéből.
– Nagyon ügyes – gratulált Drizzt. – Már majdnem azelőtt levetted az
övemről, hogy megéreztem volna a kezed.
Miközben elvette az erszényt, visszaadta Regisnek az egyszarvút
formázó buzogányt, amelyet lopva lecsúsztatott a félszerzet övéről,
amikor a gazfickó elemelte a pénzét.
Regis ártatlanul vállat vont.
– Ha mindketten lopunk a másiktól, a végén nálam lesznek az
értékesebb varázseszközök.
Drizzt a félszerzetre nézett, majd észak felé, és így egy feléjük közeledő
hatalmas fekete párducra irányította Regis figyelmét. A drow aznap
délután előhívta Guenhwyvart asztrális otthonából, és hagyta, hadd
szaladgáljon körülöttük. Az utóbbi időben nem sokszor szólította magához
a párducot, hiszen Bruenor király csarnokaiban nem volt rá szüksége, és
nem akart tragikus kimenetelű incidenst előidézni: attól tartott, Obould
orkjai Guenhwyvar látványára lándzsák és nyilak záporával felelnének.
– Jó újra úton lenni – jelentette ki Regis, amikor Guenhwyvar mellé
szökkent, másik oldalán Drizzttel. A félszerzet felborzolta a szőrt a
hatalmas macska nyakán, mire Guenhwyvar oldalra billentette a fejét, és
elkeskenyedett szeme elárulta, tetszésére van a dolog.
– És te is épp olyan összetett vagy, ahogy mondtam! – jegyezte meg
Drizzt, amint kényelemszerető barátját e ritkán látott oldaláról
szemlélhette meg.
– Úgy vélem, ezt én akartam mondani – helyesbített Regis. – Te csupán
alkalmaztad rám. És nem arról van szó, hogy olyan bonyolult lennék. Csak
arról, hogy szeretem összezavarni az ellenségeimet.
– És a barátaidat.
– Igen, gyakorlásképpen – mondta a félszerzet, miközben erőteljesen
megvakargatta Guenhwyvar nyakát. A párduc olyan hangos, mély
morgással fejezte ki tetszését, amely hegyen-völgyön visszhangzott, és
amelytől minden környékbeli szarvas és őz szeme elkerekedett a
félelemtől.
A magas fűvel benőtt vadvirágos rétet szépen megművelt földek
váltották fel, és a nap a távolban a láthatár mögé bukott. A halványuló
alkonyatban – mindkét oldalt parasztházak és pajták álltak – az ösvény
úttá szélesedett. A két vándor ismerős dombot vett észre a távolban, egy
pompás, különös ház cikcakkos körvonalaival, számtalan magas, karcsú és
még több alacsony, zömök toronnyal. Minden ablakban fények ragyogtak.
– Vajon milyen titkokkal fognak Harpellék előrukkolni látogatásunk
tiszteletére? – kérdezte Drizzt.
– Kétség nem fér hozzá, olyasmivel, amiről még ők sem tudtak eddig –
vélte Regis. – Hacsak véletlenül már meg nem ölték egymást.
Bármilyen kedélyes is akart lenni ez a kis szurkálódás, tagadhatatlanul
kicsengett belőle az igazság mindkettőjük számára. Már sok éve ismerték
a különc varázslócsaládot, és soha nem látogathatták meg, vagy
fogadhatták a klán bármely tagját, különösen Harkle Harpellt anélkül,
hogy ne történt volna valami furcsa dolog. Harpellék ennek ellenére jó
barátságban voltak Mithrill Csarnokkal. Bruenor segítségére siettek,
amikor a menzoberranzani drow-k megtámadták birodalmát, és derekasan
harcoltak a törpék oldalán. Mágiájuk igen kiszámíthatatlan, ám annál
erősebb volt.
– Mehetnénk egyenesen Borostyánlakba – mondta Drizzt, amikor
besötétedett a kis város, Hosszúnyereg felett. Alig fejezte be a beszédet,
úgy tűnt, már választ is kapott, mert dühödt kiáltás törte meg a csendet,
melyet fájdalomüvöltés követett. A drow és a félszerzet habozás nélkül
sarkon fordultak és a hang irányába eredtek, Guenhwyvar pedig mellettük
futott. Drizzt keze szablyái felé nyúlt, de nem vonta ki őket a hüvelyükből.
Újabb kiáltás hangzott fel, ám a szavak távolról törtek fel ahhoz, hogy
ki lehessen venni őket – majd éljenzést, illetve tiltakozó kiáltások
hangzavarát lehetett hallani.
Drizzt előreiramodott, megelőzve Regist. Végigszaladt egy hosszú
töltésen, felkutatta a járható utat a törött ágak közt, a fák sűrűjében. Aztán
kitört a csalitosból és meglepetten lefékezett.
– Mi az? – kérdezte Regis, miközben odabukdácsolt mellé. A félszerzet
kis híján fejjel egy tavacskába zuhant, Drizzt azonban elkapta a vállánál
fogva.
– Nem emlékszem erre a tavacskára – mondta Drizzt, majd
visszapillantott Borostyánlak irányába, hogy megpróbáljon tájékozódni.
– Nem hiszem, hogy itt lett volna, amikor legutóbb erre jártam, noha
alig néhány év telt el azóta.
– Néhány év felér egy örökkévalósággal, ha Harpellékről van szó –
emlékeztette Regis a drow-t. – Ha egyszer idejönnénk, és egy nagy gödröt
találnánk ott, ahol valaha a város állt, meg lennél lepve? Most őszintén!
Drizzt csak félig figyelt oda. Tiszta, sík területre lépett, és egy erdős
sziget sötét körvonalait vette észre. A sűrű lombok közül nagy tűz fényei
szűrődtek át.
A szigetről perlekedés zaja hallatszott.
Majd a jobb partról éljenzés harsant fel, a balról pedig tiltakozás, ám
mindkét csoportot elrejtette Drizzt elől a sűrű lombozat, és csak néhány
tábortűz pislákolt a levelek közt.
– Mi az? – kérdezte Regis összezavarodva, és ez az egyszerű kérdés jól
tükrözte Drizzt értetlenségét is. A félszerzet megböködte barátja karját, és
balra mutatott: nem messze kikötő körvonalai derengtek, és számos hajó
ringott a vízen.
– Menj el, Guenhwyvar! – szólította fel Drizzt párduc barátját. – De
légy készenlétben, ha vissza kell térned hozzám!
 A nagymacska kis köröket írt le, egyre gyorsabban és gyorsabban, amíg
sűrű szürke köddé nem vált, és azzal visszatért síkokon túli otthonába.
Drizzt visszatette a kis ónixfigurát az övén függő erszényébe, és Regis
után szaladt a kikötő felé. A félszerzet már el is kötött egy kis csónakot, és
elővette az evezőket.
– Talán rosszul sült el egy varázslat? – kérdezte Regis, miután újabb
fájdalomüvöltést hallottak a sziget irányából.
A drow nem válaszolt, de valami oknál fogva meg volt róla győződve,
hogy nem erről van szó. Intett Regisnek, hogy húzódjon félre, és maga
vette kézbe az evezőket. Erős csapásokkal haladt előre a vízen.
Nem sokkal később újabb civódó kiáltásokat hallottak. A veszekedés
hangjait időnként nyögések törték meg, és olyan vadállatias morgások,
melyek hallatán Regis farkasokra gyanakodott.
A tó nem bizonyult túl szélesnek, így Regis kisvártatva észrevette a
kikötőt a szigeten. Drizzt azon volt, hogy egy vonalba hozza vele a
csónakot. Észrevétlenül kötöttek ki és kúszni kezdtek a kikötőben. Ösvény
nyílt a fák, sziklák és sűrű bokrok közt – utóbbiak szinte állandóan
susogtak valamilyen fel-alá szaladgáló kis állattól. Kisvártatva Drizzt
pihés fehér nyulat pillantott meg, amint elugrál a távolba.
A drow csak a fejét rázta, és tovább nyomult előre. Némi emelkedő után
ő és Regis végre megláthatták, mi okozta a zűrzavart.
És semmit nem értettek belőle.
Derékig levetkőztetett férfi állt egy ketrecben, melyet vízszintesen futó
kötelekkel összeerősített álló karókból tákoltak össze. Három kék palástos
férfi ült mögötte és a bal oldalán, míg három vörös palástos szemben és a
jobb oldalán. Közvetlenül a ketrecbe zárt férfi előtt egy félig ember, félig
farkas fenevad állt, kutyaszerű pofával, de feltűnően emberi szemekkel.
Úgy tűnt, önuralma végső határán van: ugrált, morgott, hörgött és
közvetlenül az elszörnyedt fogoly tágra nyílt szeme előtt csattogtatta
fogait.
– Bidderdoo? – kérdezte Drizzt.
– Biztosan ő az – mondta Regis, és előrelépett – azaz csak próbált lépni,
mert Drizzt visszatartotta.
– Nincsenek őrök – figyelmeztette a drow a félszerzetet. –A területet
valószínűleg mágiával védik.
A vérfarkas a szerencsétlen rab arcába vicsorgott, a férfi pedig
hátrahőkölt és kegyelemért esedezett.
 – Te tetted! – morogta a vérfarkas.
– Biztosan ő volt! – kiáltotta az egyik kék palástos férfi.
– Gyilkos! – csatlakozott egy vörös palástos.
Bidderdoo körbe-körbe forgott és üvöltött. Aztán a Harpell vérfarkas
hirtelen visszafordult a rabhoz, majd kántálásba kezdett, és karját lengette.
A férfi félelmében tiltakozva felkiáltott.
– Mi…? – kérdezte Regis, de Drizztnek nem volt válasza.
A rab dadogása artikulálatlan morgásba és nyögésbe kezdett átfordulni –
tiltakozással vegyes fájdalomba. Egész testében reszketett, csontjai
ropogtak.
– Bidderdoo! – ordított fel Drizzt, mire minden szem rászegeződött,
kivéve a ficánkoló, elgyötört férfit és a rá összpontosító Harpell-mágust.
– Egy sötételf! – kiáltotta az egyik kék palástos, mire mindannyian
hátrahőköltek, egyikük pedig egy nem éppen szertartásos mozdulatot
követően a földön kötött ki.
– Egy drow! Drow! – kiáltották.
Drizzt szinte nem is hallotta őket, mert tágra nyílt, levendulakék
szemével az előtte összeeső rabot nézte, amint a férfi testrészei
átalakulnak, és bunda serken ki rajtuk.
– Ahány ház, annyi szokás – motyogta Regis tehetetlenül, amikor látta,
hogy az ember eltűnt a kötelekkel megerősített faketrecből.
A fehér, pelyhes nyúl vékony, siránkozó hangot adott ki, mintha akart
volna mondani valamit, de képtelen volt szavakat kiejteni. Majd elugrált,
könnyedén átbújt a vastag kötelek közt, és sietve menekült az aljnövényzet
biztonságába.
A varázslat befejeztével a vérfarkas felmordult, és amikor a
betolakodók felé fordult, vonított.
De hamarosan megnyugodott, és a vadul burjánzó bundájához képest
túlságosan kifinomult hangon így szólt:
– Drizzt Do’Urden! Légy üdvözölve!
– Haza akarok menni – motyogta a félszerzet a drow mellett.

Meleg tűz lobogott a kandallóban, és nem lehetett tagadni, a kipárnázott

szék és a vele szemben álló dívány igen kényelmes volt, ám Drizzt
képtelen volt lefeküdni vagy akár leülni, vagy egyáltalán csak érezni a
szoba melegét.
Borostyánlakba vezették őket, szinte állandó villámlás közepette; a
forró fehér fénnyel a sötétséget oszlatták el a tavacska mindkét oldalán. A
tiltakozó kiáltásokat végül elnyomták a mágikus robbanások, és egy
magányos farkas – egy magányos vérfarkas – üvöltése teljesen
elhallgattatta őket.
Úgy tűnt, Hosszúnyereg lakói megértették az üvöltés irtózatos
jelentését.
Regis és Drizzt egy ideig csak járkáltak, illetve ültek a szobában.
Csupán egy szolgálólány nézett be időnként hozzájuk, és kérdezte tőlük,
óhajtanak-e még enni vagy inni – mire a félszerzet minden alkalommal
lelkesen bólogatott.
– Ez nem vall Harpellre – jelentette ki két harapás között. – Tudtam,
hogy Bidderdoo ádáz teremtmény, hiszen ő ölte meg a Barrison
Del’Armgo-házbéli Uthegentalt, de ez egyszerűen kínzás.
– Igazságszolgáltatás – szakította félbe egy hang az ajtóból, és amikor
megfordultak, Bidderdoo Harpellt pillantották meg, aki a folyosóról
belépett hozzájuk. Már nem vérfarkas külseje volt; inkább sokat – talán túl
sokat – látott embernek tűnt. Testtartása hat lábnál magasabbnak láttatta
hórihorgas alakját, teljesen ősz hajával pedig, mely vadul meredezett
minden lehetséges irányba, olyan benyomást keltett, mint aki hosszú-
hosszú ideje nem fésülködött, de még csak ujjaival sem igazgatta el a
haját. Ezzel szöges ellentétben, furcsa módon, arca kínosan simára volt
borotválva.
Regisnek, amikor Drizztre nézett, úgy tűnt, nem volt erre válasza.
– Annál nyersebb igazságszolgáltatás, mint amit a jóakaratú
Harpelléktől vártunk volna – mutatott rá Drizzt.
– A rab háborút akart kezdeményezni – jelentette ki Bidderdoo. – Én
pedig megakadályoztam ebben.
Drizzt és Regis kétellyel teli pillantásokat váltottak.
– A fanatizmus szélsőséges intézkedéseket követel meg – magyarázta a
Harpell-vérfarkas, aki önhibájából, egy elfuserált átalakító varázslat
eredményeképp vált azzá, amivé.
– Ez nem az a Hosszúnyereg, amit én megismertem – mondta Drizzt.
– Rövid idő alatt megváltozott – vágta rá gyorsan Bidderdoo.
 – Hosszúnyereg vagy a Harpell-család? – kérdezte Regis, aki karját
keresztbe tette mellkasán, lábával pedig idegesen dobolt.
– Mindkettő – hallatszott a válasz a folyosóról, és még a feldühödött
félszerzet sem tudta szigorú testtartását és savanyú ábrázatát megtartani az
ismerős hang hallatán. – Egyik a másik után, természetesen – magyarázta
Harkle Harpell, miközben beugrott az ajtón.
A langaléta varázsló pazar palástot viselt, mely a kék három
árnyalatában fodrozódott és redőződött, hosszú szövetujjai pedig szinte
teljesen befedték tulajdonosuk kezét. A férfi emellett fehér barettet viselt,
melynek tetején a kék gomb színben a palást legsötétebb kékjének felelt
meg, akárcsak festett szakálla, mely – kétség nem fért hozzá, némi
mágikus rásegítéssel – szinte már arcpirítóan hosszúra nőtt. Egy hosszú
fonat futott le Harkle álláról az övére, mellette pedig két rövid, sűrű,
elhanyagolt, drótszerű csomó lógott mindkét állkapcsa alatt. A feje tetején
a haj megőszült, de a szeme ugyanazzal a fénnyel és mohósággal
ragyogott, melyet barátai annyiszor láthattak az elmúlt évek során –
rendszerint mielőtt valami általa előidézett katasztrófa sújtott le
mindannyiukra.
– Előbb a város változott meg – jegyezte meg Regis.
– Természetesen! – válaszolta Harpell. – Csak nem gondolod, hogy
élvezzük ezt, vagy igen?
Átpattant Drizzt mellé, és erősen megrázta a drow kezét, vagyis csak
elkezdte, mert utóbb inkább olyan erőteljes ölelésbe vonta barátját, hogy
szinte felemelte a földről.
– Nagyszerű újra látni téged, kalózvadász társam! – lelkendezett Harkle.
– Bidderdoo, úgy tűnt, élvezte, amit csinált – mondta Regis, mire Harkle
elfordult tőle.
– Ennyi idő után máris ítélkezel? – kérdezte Bidderdoo.
A félszerzet rábámult, majd Harkle-re fordította neheztelő tekintetét.
– Te megérted, ugye? – kérdezte Harkle Drizzttől a jóváhagyásában
reménykedve, amelyből azonban nem sokat látott a drow rideg
arckifejezésében.
Harkle a szemét forgatta, és sóhajtott, aztán majdnem elesett, mert a
szemgolyója továbbra is csak forgott és forgott a szemüregében. Néhány
pillanattal később a megzavarodott varázsló keményen fejbe csapta saját
magát, mire szeme visszaugrott a helyére.
 – A szemgolyóm már nem a régi, amióta benéztem Bruenorhoz –
jegyezte meg csípősen, eltúlzott kacsintással. Természetesen arra az esetre
utalt, amikor véletlenségből csak a szemét teleportálta Mithrill Csarnokba,
és csak azt forgatta a törpék fogadótermének padlóján.
– Valóban – mondta Regis –, és Bruenor kér, hogy többé ne tégy ilyet!
Harkle néhány pillanatig furcsán nézte, majd nevetésben tört ki.
Szemlátomást úgy hitte, már elmúlt a feszültség, mert mozdult, hogy
Regist is jó szorosan megölelgesse.
A félszerzet azonban felemelt kézzel elhárította.
– Amíg mi orkokkal kötünk békét, ti embereket kínoztok!
– Ez igazságszolgáltatás, nem kínzás! – helyesbített Harpell. – Kínzás,
aligha!
– Láttam, amit láttam – mondta a félszerzet. – És úgy láttam, hogy
mindkét szemem a helyén volt, és nem forgott egyik sem körbe-körbe!
– Sok a nyúl azon a kis szigeten – tette hozzá Drizzt.
– És tudjátok, hova vezetett volna, ha nem lépünk fel keményen az
olyan emberekkel szemben, mint ez a Ganibo pap?
– Pap? – kérdezte Drizzt és Regis egyszerre.
– Talán nem ők mindig a világ közepe? – kérdezte Bidderdoo
nyilvánvaló undorral.
– A tiszteletükből mi is kivesszük a részünket, annyi bizonyos –
helyeselt Harkle. – Türelmes nép vagyunk mi itt, Hosszúnyeregben. De hát
tudjátok!
– Tudtuk – mondta Regis, és ezúttal Bidderdoo forgatta a szemét, noha ő
soha nem hibázta el a teleportot úgy, mint kétbalkezes unokatestvére, így a
szemének sem esett semmi baja.
– Mi elfogadjuk a másságot – szólt megrökönyödve Harkle.
– Úgy érted, a furcsaságot – mondta Drizzt.
– Mi? – kérdezte a varázsló, és kíváncsian nézett Bidderdoora.
Hamarosan azonban kapcsolt, és nevetésben tört ki. – Valóban, igen! –
mondta. – Mi, akik Mystra szövedékének mélyére hatolunk, nem fogunk
olyan elhamarkodottan ítélkezni mások felett. És ez hozott bajt
Hosszúnyeregre.
– Ugye ismered a malariták természetét? – próbálta tisztázni a helyzetet
Bidderdoo.
– A malaritákét? – kérdezte Drizzt.
– Malar imádói? – kérdezte Regis józan következtetéssel.
 – Istenek harca? – kérdezte Drizzt.
– Rosszabb – mondta Harkle. – Hívek harca.
A drow és Regis kíváncsi tekintettel nézték.
– Ugyanazt az istent követő különböző szekták – magyarázta Harkle. –
Egyazon isten különböző rendeletekkel, attól függ, melyik oldalt kérdezed.
És ha nem értesz egyet a korlátolt értelmezésükkel a fenevadisten akaratát
illetően, végeznek veled! És hogy ezek a malariták mennyire nem értenek
egyet sem egymással, sem bárki kívülállóval! A mi csoportunk a Pavlel
keleti partján épített templomot, míg a másik csoport a nyugatin.
– Pavlel?
– Róla neveztük el a tavat – mondta Harkle.
– Az ő emlékére, feltételezem – mondta Regis.
– Nos, nem igazán tudom – válaszolta Harkle. – Amióta ő és a hegy
együtt elrepültek.

– Értem – mondta a félszerzet, és tudta, nem lenne szabad meglepődnie.

– A kék- és vörös palástos nézők a… büntetésen…? – kezdett Drizzt a
kérdésbe.
– Mind Malar papjai – vágta rá Bidderdoo. – Egyrészt fontos, hogy tanúi
legyenek az igazságszolgáltatásnak, másrészt, hogy lássák a
következményeket. Fontos, hogy nyilvánosság előtt történjen az összes
büntetés, az elrettentés miatt.
– Felgyújtott egy házat – magyarázta Harkle. – Úgy, hogy bent volt egy
család!
– Ezért büntettük meg – tette hozzá Bidderdoo.
– Azzal, hogy nyúllá változtattátok? – kérdezte Regis.
– Ebben a létformában legalább nem tudnak ártani senkinek – mondta
Bidderdoo.
– Kivéve azt az egyet – helyesbített Harkle. – Azt a nagy fogút, amelyik
olyan magasra tudott ugrani!
– Á, igen, ő – helyeselt Bidderdoo. – Azt a nyulat mintha puskából
lőtték volna ki! Úgy tűnt, mintha valami rettenetes fegyver erejét
birtokolná, miközben nagyokat harapott! Kölcsönvehetem a macskádat? –
fordult végül Drizzthez.
– Nem! – válaszolta a drow.
 Regis csak dörmögött tehetetlenségében.
– Nyúllá változtattad! – kiáltotta, mintha ennél találóbb válasz nem is
létezne.
Bidderdoo komoly tekintettel rázta a fejét.
– Boldog lesz így: van a szigeten levél, csalitos és virág bőven!
– Boldog lesz? Most ember vagy nyúl? Melyik állapotban van az
elméje?
– Úgy gondolom, jelenleg valahol a kettő között – ismerte be
Bidderdoo.
– Ez szörnyű! – tiltakozott Regis.
– Majd idővel a gondolatai az új testéhez idomulnak!
– És majd nyúlként éli le az életét – mondta a félszerzet.
Bidderdoo és Harkle erre aggodalmas és egyben bűntudattal teli
pillantásokat váltottak.
– Megölted! – kiáltotta Regis.
– Nagyon is él! – tiltakozott Harkle.
– Hogy mondhatsz ilyet?
Drizzt a félszerzet vállára tette a kezét, majd amikor az felnézett, és
tekintete találkozott a drow-éval, ő lassan megrázta a fejét, és így Regis
visszakozott.
– Bárcsak mindtől meg tudnánk szabadulni, hogy minden olyan legyen
Hosszúnyeregben, mint rég! – motyogta Bidderdoo és elhagyta a
helyiséget.
– A ránk háruló feladat nem éppen a legkellemesebb – szólt Harkle. –
De nem érted…
Drizzt intett, hogy hagyja abba, mert a helyzet nem szorult további
magyarázatra. A drow megértette, milyen tarthatatlan helyzettel kell
barátainak, Harpelléknek szembenézniük. Keserű ízt érzett a szájában, és
legszívesebben tiltakozva felüvöltött volna, de nem tette. Valójában erre
nem lehetett mit mondani, és úgy gondolta, több látnivaló már nem maradt
számára Hosszúnyeregben.
– Luskanból jövünk, és továbbmegyünk a Jeges Szelek Völgyébe –
jelentette be Harkle-nek.
– Ah, Luskan! – lelkendezett vendéglátójuk. – Valaha réges-rég ott
voltam tanuló, de valami rejtélyes oknál fogva nem engedtek be a híres
Vendégtoronyba. Milyen kár!
 A varázsló mélyet sóhajtott és a fejét rázta, de aztán, mint mindig,
hamar felderült.
– Egy pillanat alatt oda tudlak repíteni benneteket! – mondta, és
színpadias mozdulattal csettintett – egyúttal olyan hevesen lendítette meg
a kezét, hogy levert egy lámpát.
Azaz levert volna, csakhogy Drizzt, akinek sebességét többszörösére
növelte a varázslatos bokaperec, előreszökkent, elkapta a zuhanó tárgyat
és a helyére igazította.
– Inkább gyalog megyünk – mondta aztán a drow. – Nincs messze, és az
idő is tiszta, kellemes. Végső soron nem az úti cél a legfontosabb, hanem
az utazás maga.
– Igen, igazad van – morgott Harkle, és egy pillanatig igazán
csalódottnak tűnt. Hamarosan azonban újra felvidult: – De akkor nem
tudtuk volna elvontatni a Tengeri Szellemet annyi mérföldön keresztül
Carradoonba, igaz?
– A sors köde? – kérdezte Regis Drizztet, felidézve az esetet, amikor a
drow és Cattie-brie egy tavon kötöttek ki Deudermont kapitánnyal és az
óceánjáró kalózvadász-hajójával egyetemben. Harkle Harpell akkor új
varázslatba fogott, ami – mint ahogyan számítani lehetett rá – tragikus
módon a visszájára fordult, és a hajót a legénységével együtt egy újabb
hasonló tóra juttatta el, a Hópehely-hegységbe.
– De tudok egy újat! – visított Harkle. Regis elsápadt és hátrahőkölt,
Drizzt pedig intett a kezével, hogy leállítsa a varázslót, még mielőtt az
valami galibát okoz.
– Gyalog megyünk – ismételte a drow, majd, miután Regisre nézett,
hozzátette: – És azonnal indulunk.
A félszerzet erre csodálkozó arcot vágott.
Kisvártatva már Hosszúnyereg határain kívül voltak, és a nyugat felé
vezető úthoz igyekeztek. Annak dacára, hogy Drizzt igen eltökélten
lépdelt, Regis egyfolytában megállt és jobbra-balra pislogott, mintha arra
számított volna, hogy a drow is megfordul.
– Mi az? – kérdezte végül a barátja.
– Valóban elmegyünk?
– Az volt a tervünk.
– Azt hittem, hogy el akarod hagyni a várost, majd megkerülni és
visszajönni, hogy jobban megszemlélhessük a helyzetet.
– Mi végre? – nevetett fel Drizzt tehetetlenül.
 – Visszamehetnénk a szigetre!
– Hogy megmentsük a nyulakat? – hangzott a drow gúnyos válasza. –
Ne becsüld alá Harpellék mágiáját! A butaságukat meghazudtolja
varázslataik ereje. A sors ködének minden szeszélye ellenére nem sok
varázsló lett volna képes annyira kibogozni Mystra szövedékét, hogy egy
egész hajót teleportáljon, a legénységével együtt! Elmehetünk összeszedni
a nyulakat, de utána mihez kezdünk? Meghallgatást kérünk magától
Elminstertől? Mert ő az egyetlen, aki esetleg fel tudja oldani a varázslatot!
Regis dadogott, Drizzt logikája a sarokba szorította.
– És ha meg is tennénk, mi célból? – érdeklődött a drow. – Van-e jogunk
nekünk, akik újonnan ismertük meg a helyzetet, beavatkozni
Hosszúnyereg igazságszolgáltatásába?
A félszerzet vitatkozni akart, de Drizzt rövidre zárta a kérdést.
– Mit tenne Bruenor olyasvalakivel, aki miatt egy család benn égett egy
házban? – kérdezte. – Úgy gondolod, hogy ő kíméletesebb lenne?
Szerintem a sokrovátkás fejszéjével tenne igazságot!
– Az más – mondta Regis, és nyilvánvaló tehetetlenségében a fejét
rázta. A látvány, ahogy egy embert erőszakkal nyúllá változtattak,
szemmel láthatóan nagyon megviselte. – Ezt nem lehet… ez nem vall
Harpellékre… Hosszúnyeregnek nem lenne szabad… – dadogta, és azt
sem tudta, kit hibáztasson.
– Én sem erre számítottam, és nekem sem tetszik!
– De elfogadod?
– Ez nem az én döntésem!

– Hosszúnyereg népe érted kiált! – mondta Regis.

A drow megállt, az út szélén leült egy kőre, majd visszafelé bámult az
úton, amerről jöttek.
– Ezek a helyezetek sokkal bonyolultabbak, mint amilyennek látszanak
– mondta. – Te Calimport pasáinak uralma alatt nőttél fel, a személyi
hadseregükkel és a zsivány életmódjukkal együtt élve.
– Természetesen, de ez nem jelenti, hogy elfogadom ugyanazt
Harpelléktől.
Drizzt a fejét rázta.
 – Nem erre gondolok. Közvetlen szomszédságukban miként tekintettek
a pasákra?
– Hősökként.
– Miért?
A félszerzet egy kőnek támaszkodott, és zavarodottság ült az arcán.
– Calimport törvényen kívüli utcáin miért voltak az olyan gazemberek,
mint Pook pasa, hősök?
– Mert nélkülük még rosszabb lett volna – ismerte be végül Regis,
mikor megértette.
– Harpellék nem tudnak mit tenni az egymással hadakozó papok
fanatizmusával, így kemény kézzel csapnak le rájuk.
– Te egyetértesz ezzel?
– Nem számít, hogy egyetértek-e vagy sem – felelte Drizzt. – Harpellék
a fedő a fortyogó üstön. Nem tudom, hogy az igazságszolgáltatási mód,
melyet választottak, helyes-e, de az alapján, amit mondtak nekünk,
gyanítom, hogy enélkül Hosszúnyereg olyan harccal lenne kénytelen
szembesülni, amit el sem tudunk képzelni. Ellenséges isteneket imádó
felekezetek harca a felsőbbrendűségért szörnyű tud lenni, de ha a
háborúság két olyan tábor közt tör ki, akik ugyanazon isten két különböző
felfogását képviselik, a nyomorúságos következmények soha nem látott
méreteket ölthetnek. Fiatal koromban közvetlenül megtapasztaltam. El
sem tudod képzelni a nagyasszonyanyák rettenetes haragját – mindkettő
szilárdan meg volt róla győződve, hogy ő, és nem az ellensége Lolth úrnő
akaratának letéteményese! Azt akarnád, hogy térjek vissza
Hosszúnyeregbe, és használjam fel a befolyásomat, vagy akár a pengéimet
is, hogy változtassak a helyzeten? De még ha el is érnék valamit, amit
kétlek, milyen következményekkel járna mindez Hosszúnyereg népe
számára?
– Inkább hagyod, hogy Bidderdoo folytassa kíméletlen tevékenységét? –
kérdezte Regis.
– Inkább, mint hogy emberéleteket kockáztassunk. A harc kimenetelétől
függhet a sorsuk! – válaszolta Drizzt. – Nem vagyunk abban a helyzetben,
és a hatalmunk sincs meg hozzá, hogy javítsunk Hosszúnyereg helyzetén.
– Még csak azt sem tudjuk, mi a valódi helyzet!
A drow mély, elnyújtott lélegzetet vett, majd így szólt:
– Ahhoz eleget tudok, hogy felismerjem: ha a probléma
Hosszúnyeregben nem olyan súlyos, mint amennyire tartok – tartunk –
tőle, akkor Harpellék meg fogják találni belőle a kiutat! Ha pedig mégis
nagyon elmérgesedett a helyzet, akkor nem tehetünk semmit, amivel a
segítségükre lehetnénk. Ugyanakkor ha beavatkozunk, egyik oldal – vagy
akár mindkettő – ellenünk fordul. Jobb, ha megyünk tovább a magunk
útján. Feltételezem, mindkettőnk megütközött Harpell szokatlan
igazságszolgáltatási módszerén, de azt kell, hogy mondjam, azért bizonyos
mértékű visszafogottságot fel lehet fedezni benne.
– Na de, Drizzt!
– A büntetés nem örökérvényű, hiszen Bidderdoo fel tudja oldani a saját
varázslatát – magyarázta a drow. – Azáltal iktatja ki a háborúzó bűnösöket,
hogy ártalmatlanná teszi őket. Persze hacsak nem változtatja egy részüket
sárgarépává.
– Ez nem mulatságos!
– Tudom, tudom! – ismerte el a drow felemelt kézzel, megadóan
mosolyogva. – De kik vagyunk mi, hogy beavatkozzunk? És Harpellék
talán nem szolgáltak rá a bizalmunkra?
– Megbízol bennük az alapján, amit láttál?
– Abban bízom, hogy ha a helyzet változik, akkor Harpellék
visszavonják az ítéletet, visszaváltoztatják az elítélteket, akiket
kétségkívül megvisel a büntetés, ezért remélhetőleg bűnbánó emberekként
fogják korábbi helyüket elfoglalni. Még mindig kivitelezhetőbb, mint
visszavarrni a Mithrill Csarnokban levágott fejeket.
Regis sóhajtott, és úgy tűnt, feladta a vitát.
– Megállhatnánk majd itt, amikor hazafelé jövünk Mithrill Csarnokba?
– Valóban szeretnéd?
– Nem tudom – vallotta be a félszerzet őszintén, és amikor visszanézett
a városra, rendszerint vidám arcán mélységes kiábrándulás tükröződött. –
Olyan, mint Sokvesszős Obould – motyogta.
Drizzt erre kíváncsian nézett barátjára.
– Mostanában minden olyan, mint Obould – folytatta Regis. – Mindig a
rosszak közül kell a legjobbat választani!
– Ez irányú érzéseidet majd megosztom Bruenorral.
A félszerzet egy pillanatig üres tekintettel bámult maga elé, aztán egyre
szélesebben mosolygott, végül pedig szívből jövő kacagásban tört ki,
melybe azért csipetnyi szomorú lemondás is vegyült.
– Gyere! – kérte Drizzt. – Menjünk, nézzük meg, meg tudjuk-e váltani a
világ többi részét!
 És azzal a két barát könnyed léptekkel elindult a nyugat felé vezető
ösvényen – noha ekkor még nem tudták, hogy a drow tréfája utóbb
valójában jóslatnak bizonyul.
 KILENCEDIK FEJEZET

A VITORLÁK VÁROSA

Pymian Loodran kirontott a kocsmából, és összevissza hadonászott a

rémülettől. Fordultában elesett és egyik térdén felszakadt a bőr, de ő
egyből felpattant, még csak nem is lassított. Kapálózott, körbefordult,
végül újra lábra állt, és végigszáguldott az úton. Mögötte két férfi lépett ki
a kocsmából, akik a Misztikus Testvériség Vendégtornyának jellegzetes
fehér, széles, vörös szegélyes palástját viselték, és úgy beszélgettek,
mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
– Csak nem hiszed, hogy van annyira bolond, hogy bemegy a házába? –
kérdezte az egyik.
– Azt mondtad, állod a fogadást – emlékeztette a másik.
– Elrohan egészen a kapuig, és aztán nekivág az útnak – makacskodott
az első, de alighogy befejezte, a másik egy háromemeletes épületre
mutatott az út mentén. Az elszörnyedt menekülő négykézláb mászott fel
egy külső lépcsőn, miközben reszkető kézzel kapaszkodott a fokokba.
Az első varázsló tudta, hogy vesztett, így átadta a varázspálcát.
– Legalább kinyithatom az ajtót? – kérdezte.
– Igazán kicsinyes győztes lennék, ha megtagadnék tőled ennyi
élvezetet – válaszolta a barátja.
Sietség nélkül tették meg az utat, noha a lépcsőház hátrább helyezkedett
el egy sikátorban, nem a főútnál – így hát az üldözött férfi eltűnt a szemük
elől.
– A második szinten lakik? – kérdezte az első varázsló.
– Nem mindegy? – mondta a második, mire társa csak mosolyogva
bólintott.
Amikor elérték a sikátort, egy második emeleti ajtót pillantottak meg.
Az első varázsló elővett egy apró fémpálcát, és mormogni kezdte a
varázsige első szavait.
 – Ott van Kurth főkapitány embere – szakította félbe társa. Állával az
utca másik oldala felé bökött, ahol nagytermetű haramia lépett ki egy
épületből. A két varázsló szemlátomást igencsak felkeltette érdeklődését.
– Remek, remek! – válaszolta az első. – Mindig jól jön, ha adhatunk egy
kis emlékeztetőt a főkapitányoknak – jelentette ki, majd folytatta a
varázslást.
Néhány pillanattal később sistergő villám cikázott a levegőben a
varázsló mellett, mely kirobbantotta a rozoga fakaput a helyéről – csak
úgy röpködtek a szilánkok a nyomában.
A második varázsló már javában kántált, hogy működésbe hozza a
pálcát; gondosan célzott, és kisvártatva apró, narancsszínű tűzgolyó
süvített be a nyíláson keresztül. Eltűnt a lakásban és nemsokára
vérfagyasztó, fület gyönyörködtető üvöltés tudatta a két varázslóval, hogy
a bolond felismerte.
Tűzgolyó.
Egy pillanattal később, mely kétségkívül egy örökkévalóságnak tűnt a
lakásban megbújó szökevénynek – és az épületből kiszűrődő sikolyokból
ítélve feleségének és gyerekeinek is –, a varázslat életre kelt. Lángok
lobbantak fel a nyitott ajtóban, minden ablakban, és minden be nem
tapasztott fali repedésben. Noha a robbanás nem volt túlságosan erős, a
mágikus tűz éhesen végezte pusztító munkáját: beleharapott a kiszáradt,
öreg faépületbe, magába nyelte az egész második emeletet, majd süvítve
rohant a harmadikra.
A varázslók elégedetten gyönyörködtek kezük munkájában, miközben
egy kisfiú jelent meg a harmadik emeleti erkélyen, égő háttal és hajjal. A
fájdalomtól és a rémülettől magánkívül, habozás nélkül levetette magát, és
ahogy a sikátor kövére csapódott, csontjait törte.
Nyöszörögve feküdt ott, valószínűleg haldoklott.
– Milyen kár! – mondta az első varázsló.
– Pymian Loodran tehet róla – válaszolta a második. Ezzel a menekült
arcátlan tettére utalt: a férfi ellopta a Vendégtorony egy alacsonyabb rangú
növendékének erszényét. A fiatal mágus meglehetősen bőkezűen mérte
magának az erős italt, így könnyű prédává vált, és a gazember Loodran,
úgy látszik, képtelen volt ellenállni.
Szokványos esetben Loodrant ezért a bűnéért letartóztatják és a Rabok
Karneváljára rángatják, ahonnan minden valószínűség szerint élve távozott
volna – igaz, nem az összes ujja birtokában. Ám Arklem Greeth úgy
döntött, itt az ideje némi erőfitogtatásnak az utcákon. A parasztok az
utóbbi időben egyre arcátlanabbakká váltak, és – ami még rosszabb –, a
főkapitányok a város igazi uralkodóinak képzelték magukat.
A két varázsló megfordult, de Kurth felderítője addigra már az árnyak
közé veszett – kétség nem fért hozzá, üvöltve szaladt gazdájához.
A két varázsló tudta, Arklem Greeth elégedett lesz.
– Ez a munka egyszerre felélénkít és kifáraszt – mondta a második az
elsőnek, miközben visszaadta neki a pálcáját.
– Én nagyon szeretem a gyakorlást valódi cselekvés formájában
végezni.
A földre pillantott. A kisfiú mozdulatlanul feküdt, bár még csendesen
nyöszörgött. – De…
– Szedd össze magad, testvér! – mondta a másik, és elvezette társát. – A
magasabb cél érdekében megtettük, amit kellett, és Luskanban béke van.
A tűz egész éjjel égett, és továbbterjedt még három épületre, mielőtt a
városrész lakóinak sikerült feltartóztatniuk. Reggel tizenegy holttestet
ástak ki a romok alól, köztük Pymian Loodranét, aki előző nap olyannyira
büszke volt, amiért csirkét és friss gyümölcsöt hozott éhes családjának.
Igazi csirkét! Igazi ételt ettek végre, több mint egy éve először nem
penészes kenyeret és rohadt zöldségeket.
A kislánya ekkor evett először jóízűen igazi ételt.
És utoljára.

– Ha Rethnor ivadékával akarnék beszélni, őt kerestem volna! –

méltatlankodott Duragoe, Baram főkapitány hajójának rangidős tisztje.
Végül elhallgatott, és mintha meg akarta volna ütni a katonát, aki próbálta
Kensidan fogadóterme felé terelni, de megfékezte a kezét, amikor
észrevette, hogy a rettegett Varjú maga lép a kis előszobába olyan arccal,
mely arról árulkodott, hogy minden szót hallott.
– Apám rám ruházta a mindennapi teendőket – szólt Kensidan. A másik
szobában – ezt Duragoe nem látta – Suljack főkapitány lapult meg és
magában kuncogott. – Ha a Rethnor hajóval kívánsz tárgyalni, velem kell
közölnöd mondandódat.
– De Baram főkapitány azt parancsolta, hogy személyesen beszéljek
Rethnorral! Te még egy főkapitánynak is megtagadnád, hogy a
magafajtájával tárgyaljon, mi?
– De te nem vagy főkapitány.
– Én vagyok Baram kinevezett szóvivője!
– Akárcsak én az apámé.
Ez szemmel láthatóan bosszantotta a vadállatias Duragoe-t, mert
erőteljesen rázta a fejét – olyan erőteljesen, hogy Kensidan azt várta,
mikor repülnek ki a bogarak a füléből –, majd felemelte hatalmas mancsát
és megdörzsölte pirospozsgás arcát. – De így majd te adod tovább
Rethnornak, amit mondok, és így másodkézből jut értesüléshez! – próbált
vitatkozni.
– Harmadkézből, ha Baram szavait is te továbbítod.
– Bah, a fene beléd! – füstölgött Duragoe. – De én pont úgy mondom,
ahogy Baram mondta!
– Akkor hát mondd!
– De nekem ez nem tetszik, hogy majd te továbbítod az apádnak, hogy
valamit tenni kéne!
– Ha bármit is teszünk majd az alapján, amit kérsz, jó Duragoe, az az én
parancsomra fog történni, és nem az apáméra.
– Akkor tehát főkapitánynak hívatod magad?
– Én ilyet nem mondtam – válaszolta Kensidan bölcsen. – Én látom el
apám hétköznapi teendőit, köztük azt is, hogy a magadfajtákkal tárgyaljak.
Ha tehát szeretnéd tolmácsolni Baram főkapitány mondandóját, kérlek,
tedd meg most! Sok teendőm van még mára.
Duragoe körülnézett, majd ismét megvakarta őszülő halántékát és
pirospozsgás arcát. – Majd ott bent – követelőzött, és a Kensidan mögötti
ajtóra mutatott.
Az ifjú felemelte a kezét, hogy féken tartsa a férfit, majd visszasétált a
fogadóterem ajtajához.
– Távozzatok! Magánügyeket kell megbeszélnünk – kiáltotta látszólag a
bent tartózkodó őröknek, de valójában Suljacknek is, hogy legyen ideje a
szomszéd szobába átmenni, ahol kihallgathatja az egész beszélgetést.
Aztán Kensidan intett Duragoe-nak, hogy kövesse a fogadóterembe,
majd elfoglalta helyét egy nem túl díszes széken, mely azonban a
legmagasabb volt a szobában.
– Érzed a füstöt? – kérdezte Duragoe.
Kensidan mosolyra húzta vékony ajkát, és gesztusai elárulták: örömmel
konstatálja, hogy egy másik főkapitány is értesült a pusztításról, melyet a
Vendégtorony két végrehajtója mért előző éjjel egy luskani városrészre.
– Ebben nincs semmi tréfás! – hördült fel Duragoe.
– Baram főkapitány utasított, hogy ezt mondd? – kérdezte Kensidan.
Duragoe szeme elkerekedett, orra pedig úgy fújtatott, hogy az arra utalt,
rögvest botrányt csinál. – A kapitányom egy értékes kereskedőt veszített a
tűzvészben! – háborgott Duragoe.
– És mire óhajtod kérni Rethnort ezzel kapcsolatban?
– Meg akarjuk találni, melyik főkapitánynak dolgozott az a mihaszna,
aki miatt történt a tűzeset! – magyarázta Duragoe. – Pymian Loodran a
neve.
– Biztos vagyok benne, hogy soha nem hallottam ezt a nevet – jelentette
ki Kensidan.
– Apád is ezt mondaná? – kérdezte Duragoe kételkedőn.
– Igen – hangzott a határozott válasz. – De miért érdekel ez téged?
Pymian Loodran halott, ha nem tévedek.
– Honnan tudod, ha nem ismered a nevét? – kérdezte Duragoe
gyanakvón.
– Mert mondták nekem, hogy két varázsló leégetett egy házat, amelybe
bemenekült egy férfi, aki magára haragította a Vendégtornyot – hangzott a
válasz. – Feltételezem, pusztításuk célpontja nem szökött meg, noha nem
érdekel, hogy így történt-e vagy sem. Tehát elégtételt akarsz venni attól a
főkapitánytól, aki ezt a Loodran nevű bolondot alkalmazta?
– Ki akarjuk deríteni, mi történt.
– Hogy aztán panaszt nyújthassatok be az Ötök Tanácsának, és
kétségkívül kapjatok egy jókora adag aranyat, kárpótlásul a kereskedelmi
veszteségekért?
– Csak az igazság… – kezdett bele Duragoe.
– Az lenne az igazságos, ha a Vendégtoronnyal és Arklem Greethtel
akarnátok kiegyenlíttetni a veszteséget – szólt Kensidan. A Varjú újra
elmosolyodott, amikor látta: a zord Duragoe hogy összerezzen a
tekintélyes ősmágus puszta neve hallatán.
– A múlt éjszaka eseményeit, és azt, hogy mekkora büntetést mérjenek
Loodranre és hogyan, Arklem Greeth vagy valamelyik végrehajtója
parancsolta meg – adott hangot következtetésének Kensidan. Kényelmesen
hátradőlt, keresztezte vékony lábát a térdénél, és, noha Duragoe állva
maradt, a főkapitány-helyettes lezser és elutasító testtartása egészen
lekicsinyítette a nagydarab embert. – Akármit is tett ez a gazember – mit
mondtál, hogy hívják, Loodran? –, amivel magára haragította a
Vendégtornyot, az egy másik dolog. Talán Arklem Greeth fel fog tudni
hozni valami bűntettet indoklásként, ha netán kiderül, hogy ez a bolond
tényleg valamelyiknek dolgozott, habár kétlem, hogy ez lenne a helyzet.
Mégis, Baram főkapitány szempontjából, veszteségét csakis Arklem
Greethnek köszönheti, senki másnak!
– Mi nem így látjuk! – tiltakozott Duragoe szórakoztató hévvel, mely
csak azért volt szórakoztató, mert fokozta a férfi undorral vegyes
rémületét a puszta gondolattól, hogy az ősmágus elé terjessze a panaszt.
Kensidan vállat vont. – A Rethnor-hajó felé nem lehet semmilyen
követelésed – mondta. – Én nem ismertem ezt a Loodran nevű bolondot, és
az apám sem.
– Őt meg sem kérdezted! – mordult fel Duragoe, és vastag ujjával
vádlón mutatott Kensidanre.
Az ifjú az arca elé emelte a kezeit, párszor összeütögette ujjai végét,
aztán összekulcsolta őket, miközben végig Duragoe-t bámulta meredten.
Még csak nem is pislogott.
Duragoe erre még jobban összehúzta magát, mintha most ismerte volna
fel, első alkalommal, annak a lehetőségét, hogy ellenséges területen
tartózkodik, és talán elővigyázatosabb lehetne, mielőtt vádakkal
dobálózik. Idegesen pislogott jobbra-balra, halántékán veríték ütközött ki,
légzése pedig észrevehetően szaporábbá vált.
– Menj és mondd meg Baram főkapitánynak, hogy ebben az ügyben
nincs semmi dolga a Rethnor-hajóval! – magyarázta Kensidan. – Semmit
nem tudunk az egészről, leszámítva, amit az utcákon suttognak. Ez az
utolsó szavam a témában.
Duragoe válaszra nyitotta száját, de az ifjú éles hangon elébe vágott:
– Végérvényesen.
A haramia kiegyenesedett és megpróbálta összeszedni, ami a
méltóságából megmaradt. Újból körülnézett, jobbra, majd balra fordította
a fejét, és látta, hogy a Rethnor-hajó katonái belépnek a terembe, miután
meghallották Kensidan kijelentését, miszerint a tárgyalásnak vége.
– És kérlek, mondd meg Baram főkapitánynak, hogy ha a jövőben
bármilyen ügyet meg akar vitatni a Rethnor-hajóval, akkor Kensidan
örömmel áll rendelkezésére – fűzte hozzá még a Varjú.
Mielőtt a zavarodott Duragoe válaszolhatott volna, Kensidan intett két
őrnek, hogy kísérjék ki a látogatót.
 Alighogy Duragoe kitette a lábát a teremből, Suljack főkapitány
visszatért az oldalajtón.
– Nekünk kedvez a szerencse, amiért Arklem Greeth túllőtt a célon, és
hogy ez a Loodran nevű ember éppen Baram egyik kereskedője. Baramot
nem lett volna könnyű a mi oldalunkra állítani. A dolgok megfelelő
egybeesése, megfelelő időzítéssel.
– Csak egy bolond bízza a szükséges jó szerencsét a véletlenre ily
kritikus időkben – felelte Kensidan nem éppen titkolózva.
Mögötte a láncos buzogányt szorongató keménykötésű törpe halkan
nevetett, mire Suljack főkapitány gondterhelten ránézett. Már rég rájött,
hogy Rethnor fia mindig egy lépéssel előtte jár.
– A Tengeri Szellem még ma megérkezik – mondta Kensidan, és
megpróbált nem vigyorogni, míg Suljack azon igyekezett, hogy ne tűnjön
meglepettnek – fedélzetén Szeder úrral és flottájával.
– Érdekes idők járnak – nyögte ki végül Suljack főkapitány.

– Mehettünk volna egyenesen a Jeges Szelek Völgyébe is – jegyezte

meg Regis, amikor Drizzttel áthaladt Luskan szigorúan őrzött kapuján. A
félszerzet a válla fölött visszapillantott beszéd közben, és megvetéssel
nézte az őröket. Nem részesítették őket valami meleg fogadtatásban –
leereszkedve beszéltek velük és gyanakodva méregették Regis sötét bőrű
társát.
Drizzt nem nézett vissza; ha zavarta is a jeges fogadtatás, nem mutatta.
– Soha nem hittem volna, hogy az én Regis barátom a rögös utat
választja egy minden földi jóval teli város és a kényelmes ágy helyett –
mondta a drow.
– Elegem van a megjegyzésekből! – méltatlankodott Regis. – Meg a
gúnyos tekintetek. Hogy tudsz felettük elsiklani? Hányszor kell még
bizonyítanod, mennyit érsz?
– Miért érdekelne két őr tudatlansága egy olyan városban, amely nem az
otthonom? – felelte Drizzt. – Ha nem engedtek volna át minket, mint
Mirabarban, amikor odamerészkedtünk Bruenorral, útban Mithrill Csarnok
felé, akkor az érintett volna engem és a barátaimat, és igen, aggodalomra
adott volna okot. Most viszont átjutottunk a kapun. Pillantásaik leperegnek
rólam, és ez akkor is így lenne, ha nem viselném ezt a remek mithrill
páncélinget.
– De hát mindig is barátnak és szövetségesnek számítottál Luskanban! –
tiltakozott Regis. – Évekig hajóztál a Tengeri Szellemmel, és a javukat
szolgáltad. És ez nem is olyan rég volt!
– Egyik őrt sem ismertem.
– De ők biztosan ismertek téged. A hírnevedet legalábbis.
– Már ha elhitték, hogy az vagyok, akinek vallottam magam.
Regis tehetetlenül ingatta a fejét.
– Nem érzem szükségét, hogy azokon túl, akiket szeretek, másoknak is
bizonyítsam, mennyit érek – mondta Drizzt, miközben átkarolta a
félszerzet vállát. – És ezt teszem azáltal, aki vagyok, és bízom abban, hogy
azok, akiket szeretek, értékelik a jót és elfogadják a rosszat. Számít bármi
más ezen kívül? Számít, hogy néznek rám az őrök, akiket nem is ismerek,
és akik nem ismernek engem? Van ennek bármi hatása az életemre, annak
örömeire, győzelmeire és kudarcaira?
– De engem annyira bosszant…
Drizzt közelebb húzta magához a félszerzetet, és nevetett, ugyanakkor
jólesett neki a támogatás.
– Ha Bruenor, Cattie-brie vagy te valaha ilyen megvetően néznétek rám,
az viszont aggasztana.
– És ha Wulfgar – jegyezte meg Regis, miután Drizzt léptei valamivel
zaklatottabbá váltak, ugyanis valójában nem tudta, mire számítson, ha
majd újra találkozik barbár barátjával.
– Gyere! – mondta, és befordult az első mellékutcába. – Élvezzük ki a
Zsiványkard kényelmét, és készüljünk fel az előttünk álló útra!
– Drizzt Do’Urden! Légy üdvözölve! – éljenzett egy férfi az út
szemközti oldalán, miután felismerte a drow-t, aki olyan kitűnő
szolgálatot tett Deudermont kapitánynak. Drizzt visszaintegetett, és
mosolygott.
– És ez jobban megérint, mint az őrök megvető pillantásai? – kérdezte
Regis ravaszul.
A drow rövid ideig elgondolkozott a válaszon, felismerte a
következetlenség és képmutatás csapdáját, melyet Regis felállított
számára: ha valóban csak a barátok véleménye számít, akkor e logika
alapján az elvnek a kedvező és kedvezőtlen fogadtatást egyaránt magában
kell foglalnia.
 – Csak mert megengedem, hogy megérintsen – felelte végül.
– Hiúságból?
– Igen – vont vállat Drizzt nevetve.
Nem sokkal később beértek a Zsiványkardba, a híres-nevezetes
kocsmába, mely ellátta a luskani kikötőt, különös tekintettel a visszatérő
vagy látogató kereskedőcsapatokra. Mivel ilyen közel esett a kikötőhöz,
nem volt nehéz megérteni, miért nevezik Luskant másként a Vitorlák
Városának. Számos magas hajót kötöttek ki a hosszú rakparton, és még
több vetett horgonyt a mélyebb vizeken – olyan sok, hogy Drizzt számára
olybá tűnt, hogy az egész város foghatná magát és elhajózhatna.
– Sosem éreztem kalandvágyat az óceáni hajózás iránt – mondta Regis,
és amikor Drizzt nagy erőfeszítés árán elfordította a fejét a kikötő pazar
látványáról, a félszerzet mindentudó tekintetével szembesült.
A drow csak mosolygott válaszul, és bevezette barátját a kocsmába.
Nem egy korsó emelkedett a magasba a két új vendég egészségére –
főleg Drizztnek szólt a köszöntés, akit régóta ismertek itt. Ugyanakkor a
forgalmas hely számos törzsvendége egy pillantásnál többre nem méltatta
a szokatlan kettőst, mert a Zsiványkardban aligha akadt olyan, akit nem
tartottak máshol is szokatlannak.
– Drizzt Do’Urden, a sötételf – üdvözölte a drow-t a pocakos tulajdonos,
amikor a pulthoz léptek. – Mi hozott Luskanba ennyi év után? – Azzal
kinyújtotta kezét, melyet Drizzt megszorított és megrázott.
– Örülök a szerencsének, Arumn Gardpeck! – válaszolta. – Lehet, hogy
csak azért tértem vissza, hogy kiderítsem, űzöd-e még a mesterséget. Nagy
örömmel tölt el, ha látom, hogy vannak dolgok, melyek nem változnak.
– Ugyan mi mással foglalkozhatna egy magamfajta vén bolond? –
tréfálkozott Arumn. – Akkor hát Deudermonttal érkeztél?
– Deudermont? Hát itt van a Tengeri Szellem?
– Igen, három másik hajóval együtt, melyek egy vízmélyvári úr
tulajdonát képezik – válaszolta a kocsmáros.
– És ég a vágytól, hogy végre harcolhasson – tette hozzá az egyik
törzsvendég; egy sovány, sunyi kis ember, aki úgy támasztotta a pultot,
mintha csak az tartaná meg.
– Emlékszel Pocsolya Josira? – érdeklődött Arumn, amikor Drizzt a
beszélő felé fordult.
– Természetesen – válaszolta Drizzt udvariasan, annak ellenére, hogy
nem volt egészen biztos abban, kivel áll szemben. – Ha Deudermont
kapitány valóban harcolni szeretne, miért kötött ki?
– Ezúttal nem a kalózokkal akar harcolni – válaszolta Josi, hiába próbált
Arumn jelezni neki, hogy tartsa a száját, tekintettel a törzsvendégekre,
akik nagyon is figyelmesen hallgatóztak. – Deudermont nagyobb
jutalomra tör! - fejezte be Josi nevetve. Ekkor végre észrevette a
tulajdonos megrovó tekintetét, de csak ártatlan arckifejezéssel vállat vont.
– Közelgő harcról beszélnek Luskanban – magyarázta csendben Arumn,
olyan közelről, hogy csak Drizzt, Regis, és a szintén előrehajoló Josi
hallják meg. – Deudermont sereggel hajózott ide, és azt beszélik, nem ok
nélkül.
– A serege nem alkalmas a nyílt tengeren való harcra – fűzte hozzá Josi
hangosabban, mire Arumn pisszegéssel próbálta csendre inteni.
Mindketten elhallgattak. Drizzt és Regis tanácstalan pillantásokat
váltottak egymással – egyikük sem tudott mit kezdeni ezekkel a
hírfoszlányokkal.
– Egyenesen észak felé tartunk – emlékeztette Regis a barátját, és a
drow bólintott. Igaz, nem teljes meggyőződéssel, és a félszerzet nem volt
már olyan biztos az egészben.
– Deudermont örülni fog, hogy lát – mondta Arumn. – Fogadni mernék,
el lesz ragadtatva!
– És ha találkozol vele, akkor itt maradsz, hogy mellette harcolj –
sóhajtott Regis nyilvánvaló beletörődéssel. – Én meg erre mernék fogadni.
Drizzt kuncogott, de nem szólt egy szót sem.
Ő és Regis másnap korán reggel eljöttek a Zsiványkardból, és a Jeges
Szelek Völgye felé vették az irányt, de útba ejtették Luskan kikötőjét, ahol
a Tengeri Szellem ringott szokásos díszkikötőhelyén.
A drow délelőtt találkozott Deudermont kapitánnyal és a hetyke Szeder
úrral.
És Mithrill Csarnok két vándora nem hagyta el aznap a Vitorlák Városát.
 2.
RÉSZ

ERKÖLCSI ALAPOK
 ERKÖLCSI ALAPOK

Amikor elhagytuk Hosszúnyerget, sikerült megnyugtatnom Regist.

Viselkedésemmel próbáltam nyugalmat és magabiztosságot sugározni,
határozott léptekkel haladtam előre. Ugyanakkor a gyomrom összerándult
és a szívem sajgott. Mélyen megrázott, amit az egykoron békés faluban
láttam. Évek óta ismerem Harpelléket – legalábbis azt hittem, ismerem
őket –, és fájdalmas volt látni, hogy olyan útra léptek, amely a
tekintélyelvű brutalitás olyan szintjére viheti őket, amelyre még a luskani
nyomorult Rabok Karneváljának bírái is büszkék lehetnek.
Nem áll módomban felmérni, mennyire sürgető és kritikus a helyzetük,
de abban biztos vagyok, hogy a lehetséges következmény, melyet világosan
felismertem, igencsak elszomorít.
Azon tűnődöm, hol van a határ a haszonelvű szükségszerűség és az
erkölcsiség közt? Mikor lépjük át; és, ami még fontosabb, mikor – ha
egyáltalán létezik ilyen helyzet – cselekszünk a nagyobb jó ellen azzal, ha
az alapvető erkölcsi szabályok szerint döntünk?
A világ, melyben élek, gyakran alkalmaz faji alapú megkülönböztetést
ilyen kérdésekben. Tekintve sötételf örökségemet, biztosan tudom és
megértem ezt. Az erkölcsi határok aggályok nélkül meglazulnak a „másik”
fogalmába ágyazottan. Egy orkot vagy egy drow-t büntetlenül le lehet
vágni, de mi a helyzet egy törpével, egy emberrel, egy elffel?
Mire lehet menni eme erkölcsi bizonyossággal annak fényében, hogy
Obould király váratlanul új útra lépett? Mire lehetett vele menni, saját
magamat tekintve? Obould és én kivételek vagyunk, ellentmondunk,
kivételt képezünk egy merev szabály alól, vagy szélesebb lehetőségeket
villantunk fel?
Nem tudom.
Szavaimat és pengéimet egyaránt féken tartottam Hosszúnyeregben. Az
nem az én harcom volt: nem volt kellő időm, tekintélyem, és hatalmam,
hogy annyira átlássam, és logikus következtetést tudjak levonni. Regis és
én nem is tehettünk volna sokat a közelgő események megváltoztatása
érdekében. Minden bolondságuk dacára Harpellék nagy hatalommal bíró
máguscsalád. Nem kértek engedélyt, vagy akár csak véleményt egy átutazó
sötételftől és félszerzettől.
Igazolhatja tehát a pragmatizmus azt, hogy nem a cselekvést
választottam, és hogy egyre csak bizonygattam a nyilvánvalóan zaklatott
Regisnek ennek helyességét?
Neki hazudhatok – vagy legalábbis eltitkolhatom előle szorongásomat –,
de magamnak nem. Amit Hosszúnyeregben láttam, mélyen megsebzett;
annyira összetörte a szívem, amennyire sokkolta az érzékeimet.
Eszembe juttatta továbbá, hogy csepp vagyok az óceánban. Továbbra is
bízom abban, hogy a Harpell-család boldogulni fog, és reménykedem is
ebben. Nemes és nagylelkű család ők, és erkölcsösek, még ha nem is
szokványosak. Nem hiszem, hogy rosszul teszem, ha bízok bennük. És most
mégis…
Szinte válaszul erre az érzelmi zűrzavarra, olyan helyzet fogadott
Luskanban, mely nem is tér el annyira a hosszúnyeregitől, ám más
nézőpontból mutatkozik meg. Ha hinni lehet Deudermont kapitánynak és
ennek a fiatal vízmélyvári úrnak, akkor a luskani hatóságok veszélyes
vizekre eveztek. Azt, amit Deudermont tervez, nem lehet forradalomnak
nevezni, mert a Misztikus Testvériség Vendégtornyát nem ismerik el
hivatalosan a város vezetőjének.
Luskan most megfelel annak, amivé Hosszúnyereg lesz, ha Harpellék
ravasz átalakító varázslatokkal és ketrecbe zárt nyulakkal megerősítik a
hatalmukat? Harpellék is ki vannak téve ugyanannak a kísértésnek és
hataloméhségnek, ami nyilvánvalóan megfertőzte a Vendégtorony gazdáit?
Vagy ebben az esetben a jó fog győzni? Attól tartok, hogy minden
uralkodótanács, ahol az egyetlen, ami visszatartja a hataloméhséget, az
uralkodói elvek jobb természete, végül katasztrofális bukásra van ítélve.
Így hát Deudermonttal tartok, és hozzáfogunk, hogy helyrehozzuk a
visszaéléseket.
Azonban itt is konfliktusban találtam magam. Nem a Hosszúnyereg
miatti elkeseredés űzött Luskanba, barátom hívó szavára vagyok itt. Ámde
Regishez intézett szavaim nem csupán üres vigasztalást jelentettek! Úgy
tűnt, Harpellék különös kegyetlenséggel járnak el; ugyanakkor meg vagyok
róla győződve, hogy az igazságszolgáltatás hiánya elvadult és
megfékezhetetlen erőszakhoz vezetne a papok között.
Amennyiben ez igaz, mi lesz Luskannal, ha nem áll a trón mögött a
hatalom? Világosan érthető, hogy a Misztikus Testvériség ellenőrzése alatt
tartja az öt főkapitányt, akiknek a törekvései és céljai gyakorta szemben
állnak egymással. Ezek a főkapitányok már hatalomra kerülésük előtt
erőszakos és önző emberek voltak. Most pedig olyan szövetséget alkotnak,
akik saját területüket mindig előbbre valónak tartják, mint Luskan
egészének jólétét.
Deudermont kapitány majd megvívja harcát a Vendégtorony ellen. Attól
tartok azonban, hogy könnyebb lesz legyőzni Arklem Greetht, mint
felváltani az ősmágus által gyakorolt hatalmat.
Hiába fogok ott harcolni Deudermont mellett, akkor is csak csepp leszek
a tengerben. És miközben olyan lépéseket teszünk, melyek kétségkívül sok
ember életére lesznek hatással, csupán remélhetem, hogy Deudermont és
én, és mindazok, akik velünk tartanak, a közjó iránti vágytól hajtva
megfelelő eredményre fogunk jutni.
De ha így van, nem kellene visszafordulnom Hosszúnyereg irányába?

– Drizzt Do’Urden
 TIZEDIK FEJEZET

TAKTIKÁK ÉS TŰZGOLYÓK

– Remek ötlet volt ez a csata a varázslók ellen! – jelentette ki Regis, ám

mondandója kiáltásba fulladt, és kénytelen volt lebukni egy vizesvályú
mögé. Villámcsapás robbantotta ki egy épület bejárati ajtaját, és kis árkot
hasított a földben, nem messze attól a helytől, ahol a félszerzet korábban
állt.
– Igazán bosszantóak – mondta Drizzt, és véleményét
nyomatékosítandó, felugrott egy hordó mögül majd gyors egymásutánban
kirepített három nyilat Taulmarilból. Mind a három varázslatosan
sistergett, akár a villámok, és eltűntek a ház sötétjében, majd odabent
hangosan belecsaptak valamibe, amit Drizzték nem láttak.
– Odébb kéne állnunk – jegyezte meg Regis. – Tudja – vagy tudják –,
hogy hol vagyunk.
Drizzt a fejét rázta, de amikor újabb villámcsapás érte őket, felkiáltott
és lebukott. A villám eltalálta az előtte álló hordót, az felrobbant,
kigyulladt, és sűrűn spriccelte ki magából a habos sört.
Regis már ijedten kiáltott volna barátja után, de akkor észrevette, hogy
Drizzt, akinek sebességét növelte a varázslatos bokaperec, már ott guggolt
mellette.
– Igazad lehet – adta meg magát a drow.
– Legalább hívd Guenhwyvart! – kérte a félszerzet, Drizzt azonban
minden egyes szóra a fejét rázta.
A párduc ugyanis egész éjszaka ott harcolt mellette, és az asztrális lény
csak meghatározott időt tölthetett az elsődleges anyagi síkon. Ha túllépte
ezt a korlátot, akkor elvesztette erejét és fájdalmak kezdték gyötörni.
Regis visszapillantott az út másik oldalára, ahol fekete füstoszlop
gomolygott a késő délutáni ég felé.
– Hol van Deudermont? – kérdezte panaszos hangon.
 – A Kikötő-hídnál harcol, mint megbeszéltük.
– Küldhetett volna valakit a segítségünkre!
– Felderítők vagyunk – emlékeztette Drizzt a félszerzetet. – Nem volt
feladatunk belekeveredni a harcba.
– Felderítők egy hirtelen kirobbant csatában – jegyezte meg Regis.
Alig egy napja Drizzt és Regis Deudermont kabinjában ültek a Tengeri
Szellemen, és abban sem voltak még biztosak, hogy egyáltalán lesz harc.
Ám a kapitány a délután folyamán kétségtelenül értekezett egy vagy több
főkapitánnyal, és választ kapott a Szeder úrral közösen tett ajánlatára. A
Vendégtoronyból úgyszintén válasz érkezett. Valójában, ha az örökkön
éber Robillard nem fogadta volna utóbbit mágikus energiák
szétszórásával, Waillan Micanty, a tengerész békává változott volna.
És így elkezdődött, hirtelen és brutálisan. A luskani őrség tagjai pedig,
akik az öt főkapitány valamelyikének tartoztak hűséggel, nem tettek
semmit, hogy nyíltan megakadályozzák Deudermont körülményes
menetét.
Az említettek északra mentek, elhaladtak az ódon Illusk romjai mellett,
majd a nagy luskani szabadtéri piac felé vették az irányt, és a Mirar folyó
partján kötöttek ki. Átkelni a második szigetre, név szerint Zsiványkardra,
és közvetlenül megtámadni a Vendégtornyot esztelen lépés lett volna, a
Misztikus Testvériség ugyanis biztonsági épületekkel és erődítményekkel
hálózta be a várost. Deudermont le akarta szűkíteni Arklem Greeth
hatáskörét, de az ehhez vezető út minden egyes lépése igen nehéznek
bizonyult.
– Reméljük, hogy be tudjuk hozni ezt a nem kívánt késlekedést! –
jegyezte meg Drizzt.
Regis kerubszerű, ám rosszalló arcát Drizzt felé fordította, és a drow
hangvételéből felismerte a nem éppen burkolt célzást arra vonatkozóan,
hogy miért is vette őket észre a házban tartózkodó varázsló.
– Szomjas voltam – motyogta a félszerzet, mire Drizzt vigyorgott, és
oldalról a viharvert söröshordóra pillantott, mely a nyílt utcára csábította a
barátját.
– Ezt teszi a háború – válaszolta Drizzt, majd ismét felkiáltott és Regist
is lehúzta magával, amikor egy harmadik villámcsapás süvített feléjük,
súrolta a vályú tetejét, és eközben még ki is tépte az egyik felső deszkát.
Még a föld is megrázkódott, és víz kezdett folyni rájuk.
 Regis az egyik oldalra gurult, míg Drizzt a másikra, majd a drow fél
térdre emelkedett.
– Igyál – mondta, miközben újra felemelte az íjat. Az első nyilat belőtte
az ajtónyíláson, aztán összetört egy ablaküveget, kisvártatva pedig egy
újabbat a második emeleten. Újra és újra célzott és lőtt, a varázslatos
tegezből soha nem fogyott ki a bűvös nyíl.
Egyszer csak az addigiaktól különböző lövedékek törtek elő a házból:
három lüktető, mágikus fény, melyek egymás fölött cikáztak,
elkanyarodtak, majd tévedhetetlenül Drizzt felé villantak.
Az egyik az utolsó pillanatban széthasadt, hiába próbált a drow kitérni
előle. A lövedék egyenesen Regis mellkasát érte, megperzselte a ruháját és
energialöketet bocsátott rajta keresztül. Drizzt grimaszolva, morogva
fogadta azt a kettőt, amelyek őt eltalálták, majd megfordult, hogy
berepítsen egy nyilat azon az ablakon, ahonnan a mágikus lövedékek rájuk
zúdultak. Miközben kilőtte a nyilat, tekintetével végigpásztázta a ház felé
vezető utat, kereste, hová lehet fedezékbe vonulni az állandó mágikus
sortűz elől. Majd újabb varázsnyilat lőtt ki. Eltalálta az ajtófélfát, mire az
mágikus szikrákat vetve felrobbant.
A drow ezután jobb oldalra ugrott, fedezékbe, a hordók mögé.
Azt hitte, képes lesz rá – arra számított, hogy majd félresiklik az újabb
villámcsapás elől, így lehajtotta a fejét és teljes sebességgel kitört. Utólag
rájött, ostobaság volt részéről ez a túlzott lendület, mert látta, hogy
borsószemnyi láng ível ki kecsesen az egyik második emeleti ablakból.
– Drizzt! – kiáltott fel Regis, mert ő is észrevette a veszélyt. Ám a
barátja eltűnt, egyszerűen eltűnt, amikor a tűzgolyó felrobbantotta a
hordókat a mögöttük emelkedő épülettel együtt.

A Tengeri Szellem élesen irányt változtatott, árral szemben haladt a

Mirar folyó torkolatánál. Időnként villámcsapások nyúltak felé az északi
partról, ahol a Vendégtorony varázslóinak egy csoportja kétségbeesetten
harcolt, hogy visszatartsák Szeder seregeit a Kikötő-híd északi, hosszabb
szakaszánál, mely a Mirar legnyugatibb átkelője volt.
– Azt állítottad, hogy ha lenne is esélyünk, minden egyes leterített
varázslóért húsz emberrel fizetnénk! – jegyezte meg Deudermont
Robillardnak, aki ott állt mellette a korlátnál. – Ám úgy tűnik, Szeder úr
jól választotta meg a katonáit!
Robillard elengedte a füle mellett a gúnyolódást, mivel ő is arra
törekedett, hogy pontosabban felmérje a szemük előtt kibontakozó
helyzetet. A híd egyes szakaszai lángban álltak, de úgy tűnt, a tűz nem
terjed tovább. Szeder egyik mágusa előhívott egy lényt a víz síkjáról – és
ez a teremtmény nem félt a tűztől.
Az egyik ellenséges varázsló válaszképpen megidézett egy kövekből,
sárból és fűből álló földlényt, mely földdel a testéhez tapasztott
kőkarjaival úgy festett, mint egy életre kelt domboldal. Harcra szántan
csobbant a vízbe, melyben a varázslatnak köszönhetően nem mállott
darabjaira. A harcoló felek mindkét oldalon egyaránt bíztak saját
lényükben – azaz lényeikben, ugyanis egyre több varázsló idézte meg
túlvilági szolgáját.
A Kikötő-híd déli végénél, a Vér-szigetről trombita harsant fel, mire
Szeder felől egész sereg lovas tört elő ragyogó páncélzatban, lobogó
zászlókkal, és a reggeli fényben megcsillanó lándzsahegyekkel.
– Idióták – mormogta Robillard a fejét rázva, amikor a csapat a széles
hídra vonult.
– Gyorsabban, balra! – kiáltotta Deudermont a legénységének, mert
Robillardhoz hasonlóan felismerte, hogy Szeder embereinek segítségre
van szükségük. A Tengeri Szellem nyikorgott az erőfeszítéstől: ahogy
egyre jobban megdőlt, a folyó hullámai az oldalához csapódtak, és fennállt
a veszély, hogy a hajó nekimegy a Mirar partjait szegélyező sziklák
valamelyikének. Természetesen nem tudott sokáig egy helyben maradni,
de erre nem is volt szükség.
A hajítógépet kezelő elsőrendű csapat ugyanis nem vesztegette az időt,
és forró szurokgolyót indított útjára, mely süvítve repült a szélben.
Ezt mennykőcsapások áradata követte, melyet a hídba csapódó tűzgolyó
koronázott meg, mire a lovasok lángok és vakító villanások közepette
eltűntek a füstfelhőben.
Amikor létszámban némileg megfogyatkozva, viharverten újra
felbukkantak, immár kevésbé lelkesen és büszkén vonultak vissza arra,
amerről jöttek.
Ugyanakkor a Vendégtorony varázslói nem sokáig élvezhették a
győzelem mámorát, mert a Tengeri Szellemről érkező lövések eltalálták a
fedezéknek használt épület – a Misztikus Testvériség számos búvóhelye
egyikének – oldalát. A faépület lángba borult, és a varázslók tülekedve
igyekeztek biztonságosabb helyre menekülni.
Ekkor Szeder emberei ismét nekiveselkedtek a hídnak.
– Vigyázzatok, el ne sodródjunk! – rivallt rá Deudermont legénységére,
amikor hajója nyögve, épphogy csak fel nem borulva visszafordult.
Újabb szurokgolyó repült az ég felé, és noha nem talált célba,
ráfröccsent az ellenség által használt barikádokra, nyomában pedig még
több füst szállt fel, még több kiáltás hallatszott, még nagyobb zűrzavar
keletkezett.
Deudermont fehéredő ujjakkal szorította a korlátot, és átkozta a nem
éppen kedvező szeleket meg az apályt. Azon bosszankodott, hogy ha csak
annyit elérne, hogy az íjászok lőtávolságon belülre kerüljenek, máris meg
lehetne fordítani a harc állását.
A kapitánynak megrezzent az arca, Robillard pedig jót szórakozva, és
egyúttal tehetetlenül kuncogott, amikor Szeder támadó seregének első
szakasza megidéző mágia áramlatába került. Izzó energialövedékek,
villámok és két tűzgolyó zúdult rájuk, nyomukban az emberek vonaglottak
és tehetetlenül hadonásztak a földön, vagy levetették magukat a hídról,
mely rázkódott a földlény rombolása nyomán létrejött folyamatos
mennydörgéstől.
– Csak vigyétek a parthoz! Szálljunk partra! – kiáltott a kapitány, majd
így szólt Robillardhoz:
– Hozd fel!
– De hát még akartál egy meglepetést – válaszolta a varázsló.
– Nem veszíthetjük el ezt a csatát – mondta Deudermont. – Így biztosan
nem. Szeder a luskani helyőrség látóterében állomásozik, és feszülten
figyelik, mert nem tudják, hol csatlakozzanak. A fiatalúr mellett pedig ott
áll a Vendégtorony és hamarosan tudatára ébrednek a harcnak.
– Biztosított két hidat és az Illusk romjai körüli utakat – emlékeztette
Robillard a kapitányt. – És a forgalmas piacteret használja ütközőnek.
– Nem kell, hogy a Vendégtorony varázslói elhagyják a szigetet. Az
Őrsziget északi pereméről is lecsaphatnak.
– Nincsenek az Őrszigeten – ellenkezett Robillard. – Kurth főkapitány
emberei északon és nyugaton lezárták a hidat.
– Nem tudjuk, hogy Kurth emberei egyáltalán megpróbálják-e lezárni a
hidat. A főkapitány nem jelentette ki, hogy mellettünk áll.
 A varázsló a jól ismert sóhaj kíséretében vállat vont, és az északi part
felé fordult. Karját lengetve kántálni kezdett. Mivel felismerte, hogy a
Vendégtorony számos biztonsági épületet emelt az északi körzetben,
Robillard Szeder néhány emberével együtt felállított egy mólót, éppen a
hullámok alatt, de úgy, hogy elég messzire benyúljon a folyóba ahhoz,
hogy a Tengeri Szellem biztonságban odajuthasson hozzá. Amint Robillard
fellobbantotta a mágikus lángokat, melyeket a hídra bocsátott, a sebtében
összetákolt kikötő kiemelkedett a sötét hullámokból, mintegy irányjelzőül
a kormányosnak.
Ennek ellenére a Tengeri Szellem nem tudott volna elég erőteljesen
irányt változtatni ahhoz, hogy határozott haladás mellett oldalra
kanyarodjon, ám Robillard ismét megtalálta a megoldást. Csettintett az
ujjával, és egy dimenziókapun visszalépett szokásos helyére a fővitorla
mögé. Gyűrűje segítségével szélrohamokat idézett elő, melyek
feldagasztották a vitorlákat, majd előhívta elemi lényét a víz síkjáról. A
Tengeri Szellem megbillent, ugrott egyet, a folyó pedig tiltakozva
csapódott a jobb oldalának. Az elemi lény nekiveselkedett a bal oldalának
és túlvilági erejével átfogta.
A katapult legénysége harmadszorra is lövedéket repített ki, majd
rögtön ezután megismételte a támadást.
A hídon Szeder serege keményen próbált ellenállni a mágikus
sortűznek, és a vezetőszárnynak sikerült átjutnia, éppen amikor a Tengeri
Szellem besiklott a titkos, alámerített móló mögé, száz yarddal a folyó
alatt. A biztonsági kötelek mellett pallókat vetettek ki, és a legénység
sietve tülekedett a korláthoz.
Robillard lehunyta szemét, tökéletesen megbízott a nyomkövető
varázslatban, és a mágikus célpontot kutatta. Továbbra is lehunyt szemmel
perzselő villámcsapásokat eresztett a vízbe, pontosan a mólót jelző póznák
elé. Célzása pontosnak bizonyult: sikerült elvágnia a mólót lezáró láncot.
Egy sor üres hordó szolgált bójaként, és a móló, miután kiszabadult, nagy
csobbanással, hullámveréssel emelkedett a víz felszínére, a legénység
pedig leözönlött rá.
– Na most megvannak! – kiáltott fel Deudermont.
Alig fejezte be, hangos csörömpölés hallatszott a folyó felső szakasza
felől, s a százéves Kikötő-híd a Mirarba omlott.
– Vissza a helyetekre! – ordított Deudermont azoknak a tengerészeknek,
akik még a hajó fedélzetén tartózkodtak. A kapitány mindazonáltal a
legközelebbi pallóhoz szaladt és végigszáguldott rajta, mivel nem volt
hajlandó magukra hagyni azokat az embereit, akik már leszálltak a
hajóról.
– Balra! Balra! – parancsolta, hogy megmeneküljön a hajója.
– A nevető démonokra! – átkozódott Robillard, és amint Deudermont
futva partot ért, a varázsló megparancsolta az elemi lénynek, hogy engedje
el a hajót és csússzon be alá, hogy megtartsa a víz felszínén hánykódó
testet. Aztán a varázsló segített kiszabadítani a Tengeri Szellemet, mert
pálcát vett elő, villámok egész sorát bocsátotta a súlyos, haladást
akadályozó kötélre, és végül el is vágta azt.
Mielőtt a legénység a hajó tatjánál akár csak elkezdhette volna
kiszabadítani a második súlyos kötelet, a Tengeri Szellem hirtelen hevesen
balra lendült, és a legénység két szerencsétlen tagja átrepült a korlát fölött,
és a Mirar hideg vizébe csobbant.
A varázsló átkozódva a hajófar-korlátnál termett, és szétrobbantotta a
második kötelet.
A megrongálódott híd első darabjai lezúdultak rájuk. Robillard elemi
lénye eltérítette azok nagy részét, de néhány mégis átjutott, és elérte a
Tengeri Szellemet, miközben az a kikötő felé siklott.
Robillard megparancsolta az elemi lénynek, hogy szaladjon előre és
lökje meg a hajót. Megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor látta, hogy
Deudermont leszáll a rögtönzött mólóról, melynek nekicsapódott a
leomlott híd egy darabja, megrázta a pallózatát, és tönkre is tette az
ingatag tákolmányt, hogy az is egy romhalmazzá vált. A hordókat és a
pallókat hamarosan törmelékként sodorta el a víz.
Robillardnak a hajóval kellett maradnia, legalábbis addig, míg
megidézett szörnye biztonságban csendesebb vizekre segítette a Tengeri
Szellemet a folyó torkolatából. Ugyanakkor egy percre sem vette le a
szemét Deudermontról, mert úgy vélte, legjobb barátja bukásra van ítélve:
ugyanis csapdába került az északi parton, és Szeder csapatának csak egy
tört része állt rendelkezésére, egy egész sereg dühödt varázslóval
szemben.

Drizzt látta, hogy a kis lánggolyó közeledik, csábítón, akár a

gyertyafény, szelíden és nyájasan.
 Tudta azonban, hogy a látszat csal, és azt is tudta, nem remélheti, hogy
kikerülhet a nemsokára bekövetkező ádáz robbanás hatásköréből. Így hát
erőteljesen hátravetette vállát, lábával előrerúgott, és meg sem próbálta
megakadályozni az esést, miközben hanyatt zuhant. Még azt a késztetést is
leküzdötte, hogy az esés erejének csökkentése végett kitárja karját;
ehelyett arca fölött összekulcsolta, és kezével megragadta a maga köré
tekert köpenyt.
Hiába borította nedves ruha és a köpeny, a sötétség elszállt, ahogy a
tűzgolyó felrobbant, és forró lángok nyaltak a testébe, megannyi apró tüzet
lobbantva rajta. Szerencsére csak egy pillanatig tartott az egész, és ahogy
életre lobbantak, azonnal ki is hunytak a lángok. Drizzt tudta, hogy nincs
idő habozásra – a varázsló pillanatokon belül újra lecsaphat rá, vagy, ha
több varázsló is van a házban, már útban lehet egy újabb tűzgolyó.
Oldalra gurulva eltávolodott ellenségétől, eloltotta a köpenyén és
ruházatán a tüzeket, és hagyta, hogy a parázs kialudjon a ruhában, míg ő
talpra ugrott. A következő pillanatban már teljes gőzzel száguldott, be is
dőlt igyekezetében, hogy elérje a szorosan egymás mellett magasodó
nyírfákat. Fejjel előreugrott, bukfencet vetett, melyből ülő helyzetbe
érkezett meg, és összegömbölyödött, számítva az újabb támadásra.
Azonban semmi sem történt.
Drizzt fokozatosan kiegyenesedett és visszanézett Regis után – látta,
hogy a félszerzet még mindig ott kuporog a sáros földön a viharvert
vizesvályú mögött.
A félszerzet kis kezével a drow jelbeszéd gesztusait utánozva kérdezte:
– Elment?
– Kifogyott a készlete, annyi bizonyos – válaszolta Drizzt hasonló
módon.
Regis a fejét rázta – nem értette.
A drow ismét jelzett, ezúttal lassabban, de a félszerzet még mindig nem
tudta kihámozni a számára túlságosan bonyolult mozdulatokat.
– Lehet, hogy elfogytak a varázslatai – szólt át a drow csendesen, mire a
barátja lelkesen bólogatni kezdett. Egészen addig, míg a távoli házból
morajló hang ütötte meg a fülüket.
Az ajtó helyén tátongó nyílásból hatalmas tűzlény lépett ki, a padló
deszkáit megperzselve. Ahogy közelebb örvénylett, narancs, vörös, sárga
és fehér színekben pompázott. Homályosan ki lehetett venni a lény két
lábát, de valójában nem volt igazi formája; mintha a lánghalmaz csak
egyetlen, határozott céllal hömpölygött volna előre.
Amikor az ajtón kívülre került – nyomában füstölt az ajtófélfa –, valódi,
óriási méretére dagadt, és messzi társai fölé magasodott, erejével és
méretével valósággal csúfot űzött belőlük.
Egy szörny a tűz elemi síkjáról.
Drizzt lélegzetét visszafojtva emelte fel Taulmarilt – eszébe sem jutott
volna szokása szerint a szablyáihoz fordulni. Nem lett volna képes
közelharcot vívni a lénnyel: a négy elsődleges elemi fenevad közül a tűz
volt az, amivel még a legedzettebb harcos sem igen boldogult. Lángjai
égették a bőrt, és a szablya csapása, noha kétségkívül fájt volna a
fenevadnak, a fegyvert is károsította volna.
A drow hátrahajolt és kirepítette a nyilat, mely eltűnt a kavargó lángok
közt.
Az elemi tűzlény felé lendült és ezer recsegő fa hangján felbömbölt,
majd egy sor lángot köpött ki, melyektől a nyírfa azon nyomban lángokba
borult.
– Hogy fogjuk legyőzni? – kiáltott elkeseredetten Regis, majd
felvisított, amikor az elemi lény megperzselte a vályút, mely mögött ő
állt, és sűrű gőzzel töltötte meg a levegőt.
Drizztnek erre nem volt válasza. Újabb nyilat lőtt ki, és megint csak
nem tudta, hogy ártott-e vele a lénynek egyáltalán.
Aztán a drow ösztönszerűen oldalra fordította az íjat és kirepített egy
harmadik nyilat, mely elzúgott az elemi lény mellett, és becsapódott a
varázsló házának falába, majd át is lyukasztotta azt.
A bentről kiszűrődő kiáltás világossá tette számára, hogy megijesztette
a varázslót, és bekövetkezett, amit remélt: a tűzlény hirtelen és dühösen
visszafordult a ház irányába.
Elhúzódó üvöltést hallatott. Eztán sortűz vette körbe a faépületet,
egymást követték a robbanások, melyek szabálytalan alakzatban fekete
lyukakat hagytak maguk után. Az elemi lény mozgása alapján mérte fel a
hatást, mely egy lépést suhant felé, majd egyet vissza a varázslóhoz.
Ugyanis egy efféle lényt nem volt könnyű kordában tartani, és a feladat
teljes összpontosítást követelt. És, mint Drizzt is tudta, ha kicsúszik az
ellenőrzés alól, a lény nem máson, mint megidézőjén tölti ki haragját.
További nyilak zúdultak a házra, de egyre kevesebbet értek el: Drizztnek
el kellett volna találni a mágust ahhoz, hogy az elemi lény indulata teljes
fordulatot vegyen.
De ez nem történt meg, és a drow hamarosan kénytelen volt felismerni,
hogy a lény kérlelhetetlenül közeledik felé. A varázsló kézben tartotta.
Drizzt mindenesetre tovább harcolt, és ahogy tüzelt, hátrálni kezdett –
bízott benne, hogy meg fog tudni fordulni és a lény hatótávolságán kívülre
kerülhet, vagy legalábbis eljut a partra, ahol a Mirar vize megvédi az
elemi lény tombolásától. Megfordult és a vályú felé pillantott;
figyelmeztetni akarta a barátját, hogy fusson.
A félszerzet azonban már elment.
A varázsló védte magát a nyílzáporral szemben, és ezt Drizzt is
felismerte, amikor az elemi lény megújuló lelkesedéssel csapott le rá. A
drow két nyilat lőtt felé, el is találta, aztán megfordult és száguldani
kezdett arra, amerről jött. Elhaladt az épület mellett, melyet ugyanaz a
tűzgolyó talált el, ami korábban lecsapott rá. A ház még mindig égett.
– Okos egy varázsló – hallotta saját mormogását, amikor fejjel
majdnem nekiszaladt egy óriási hálónak, mely két szemközti épület közt
feszült egy sikátorban. A drow megpördült a sarkán, és látta, hogy az
elemi lény elállja az utat, lángjai pedig mindkét oldalán nyaldossák a
házakat.
– Ha harc, hát legyen harc! – mondta Drizzt a fenevadnak, és előhúzta a
szablyáit.
Persze valójában nem volt képes egy elemi síkról származó lénnyel
beszélni, mégis úgy tűnt a számára, mintha a szörny hallotta volna a
szavait – ugyanis amikor befejezte a mondatot, a fenevad tűzkarjait vadul
lengetve előretört.
A drow lebukott a lény első lendületes támadásakor, majd talpra ugrott
és jobbra húzódott a második elől. Aztán felszaladt a falon, és – mivel
érezte: a belül tomboló tűztől az kezd leomlani – hátrabukfencet vetett.
Pörögve ért földet, szablyáival ide-oda csapkodott, hol támadott, hol
hárított. Mozdulatai apró lángnyelveket bocsátottak a levegőbe, amikor az
életerőbe csapódtak, melytől a lángok testtel bíró, tömör teremtménnyé
álltak össze.
A második fegyver, Jéghalál miatt újult erővel csaptak fel Drizztben a
remény hullámai. A fegyver tulajdonságai ugyanis nem csak jelentős
védelmet biztosítottak a lángokkal szemben – ahogy a varázsló
tűzgolyójával szemben is –, de a zúzmarás szablya különös örömét lelte
abban, hogy jeges fájdalommal árasztotta el a tűzhöz vonzódó lényeket.
 Az elemi tűzlény lerázta magáról Csillám visszakezes csapását –
csakúgy, ahogy Taulmaril nyilai is leperegtek róla –, de amikor Jéghalál is
csatlakozott a harchoz, a teremtmény mintha kevésbé fényesen ragyogott
volna. Odébb örvénylett, és úgy tűnt, egyre kisebbre zsugorodik, miközben
sebesen körbepörgött.
Ám a lángjai egyszer csak fehéren izzottak, és a lény újra eredeti,
hatalmas méretében pompázva, felszított dühvel rontott a drow-ra.
Drizzt ádáz pengecsapások sorozatával fogadta a támadást. Csillám
minden egyes vágását lerövidítette; arra használta a pengét, hogy elhárítsa
vele az elemi lény ütéseinek záporát. Minden csapást követett Jéghalállal,
mert tudta, hogy azzal árt a tűzszörnynek.
Ártott, de meg nem ölte.
Legalábbis egyhamar nem, és a Jéghalál által biztosított védelem dacára
Drizzt megérezte a hatalmas, halálos lény forróságát. Ráadásul a tűzszörny
lendületének ereje még a lángok nélkül is leüthetett volna akár egy ogrét a
lábáról.
Az elemi lény dobbantott lábával, mire a becsapódás helyéről kör
alakban lángok szökkentek fel, és majdnem eltalálták Drizztet, aki
meglepetésében ugrott egyet.
A teremtmény elsöprő erejű jobbegyenessel előretört, mire a drow
lehúzta a fejét, és éppen hogy megúszta az ütést, mely végül a falba
csapódva az égő faépületet találta el.
Ebből a lyukból aztán hatalmas tűz robbant ki, és ahogy visszahúzódott,
Drizzt nekiugrott a törött fának. Beakasztotta lábát a rés aljába, felmászott
a falon, és egy szempillantás alatt lendületet vett, hátrabukfencet vetett
majd megfordult. Kissé előrébb ért földet a sikátorban, és közben
valahogy sikerült visszatennie a szablyáit is a hüvelyükbe. Majd
megragadta a szemközti épület szegélyét. Ügyet sem vetett a becsapódás
erejére, amikor az épületnek ütődött, tovább kúszott az újabb súlyos, tüzes
lövedék elől.
A drow minden gyorsasága dacára az elemi lény beérte őt. A tűzszörny
nem a szokványos módon mászott fel a falon, hanem nekicsapódott, és
örvényszerűen felszökött, olyan sebesen, mint ahogy a lángok emésztenek
el egy korhadt fát. Alig ért fel Drizzt a tetőre, az elemi lény is ott termett,
az épület pedig már javában égett.
A teremtmény lángokat lőtt Drizzt felé, amelyek hiába lobogtak tőle
távolabb, mégis égették – és noha Jéghalál segítségével jelentősen
csökkentette a támadás erejét, a drow határozottan megérezte a
harapásukat!
Tovább rontott a helyzeten, hogy a tető is égett alatta, a tűzszörny pedig
újabb és újabb tűzgolyókat bocsátott ki magából – mint Drizzt felismerte,
előre eltervezetten, hogy elzárja a menekülési útvonalakat.
Ezért nem tett így a sikátorban, ismerte fel a drow, miközben újra
előhúzta másik szablyáját is. A teremtmény elég eszes volt ahhoz, hogy
rájöjjön, milyen fondorlattal próbál kiszemelt áldozata megszabadulni
tőle. Ez a lény nem ostoba – ismerte fel Drizzt.
– Remek – motyogta aztán.

– A hídhoz! – parancsolta Deudermont, miközben az omladozó

rakpartról a sziklák, ládák, kőfalak és fák felé szaladt, melyeket
legénysége tagjai fedezéknek használtak.
– El kell térítenünk a varázslókat Szeder embereitől!
– Tizenöten vagyunk! – kiáltott neki vissza egyikük. – Pontosabban csak
tizenöten vagyunk!
– Két tűzgolyó, és oda az egész csapat! – mondta egy elszánt női harcos
Baldur Kapujából, aki az utóbbi két évben az összes támadást vezette.
Deudermont nem tudott ellenérvet felhozni állításaikkal szemben, de
tisztában volt azzal: nincs előttük más lehetőség. Azzal, hogy a híd
összeomlott, a Vendégtorony varázslói átvették a kezdeményezést, és
Szeder seregének nem volt hová visszavonulni.
– Akár menekülőre fogjuk a dolgot, akár várunk, meghalnak –
magyarázta a kapitány, és amikor északnyugat felé kitört a folyó északi
partja mentén, tizenöt tengerésze közül egy sem habozott követni őt.
Lendületes támadás helyett végül csak araszoltak, mert a varázslók
észrevették előrenyomulásukat, és iszonytató robbanásokkal próbálták
megállítani őket. Hiába álltak rendelkezésükre természetes és ember
készítette fedezékek, Deudermont attól tartott, teljes legénysége odavész,
mielőtt akár csak elérnének a hídhoz.
Ráadásul tovább rontott a helyzeten, hogy Szeder hadereje sem tudott
előrébb jutni, mert minden alkalommal, amikor megpróbáltak kitörni a híd
melletti masszív épületek mögül, jég, tűz, villámok és megidézett
szörnyetegek fogadták őket. Az elemi földlényt végül a sok katona és az ő
oldalukon álló varázslók együttes erőfeszítése eredményeképpen sikerült
legyőzni, ám arra sem volt idejük, hogy örüljenek a győzelemnek: újabb
démoni fenevad rontott ki az ellenséges varázslók közül.
Deudermont végigtekintett a folyó mentén, abban a reményben, hátha
visszatér a Tengeri Szellem, de addigra az már messze járt a kikötőben.
Kétségbeesetten délkelet, a Vér-sziget felé nézett, ahol Szeder
állomásozott haderejének nagy részével. Ám nem bátorította fel a látvány:
a fiatal nemesúr épp akkor fogott hozzá, hogy visszafordítsa seregét a híd
felé, mely eljuttatja őket a déli partra és a luskani piacra, ahol
végigvonulhatnak a part mentén és messzebb, keleten kelhetnek át.
Ez megsemmisítő vereség lesz, gondolta a kapitány. Úgy vélte, sok
emberüket fogják elveszíteni, a Vendégtorony varázslói közül viszont csak
keveset ejthetnek foglyul vagy pusztíthatnak el.
Már a menekülést kezdte volna fontolgatni, és számba vette a
lehetőséget, miszerint az lenne a legjobb, ha ő és emberei elrejtőznének és
megvárnák Szedert; amikor egy északról felhangzó kiáltás zökkentette ki a
töprengésből.
A csatába beavatkozó hatalmas tömeg – különböző fegyvereket forgató
emberek és törpék serege – megrémítette a kapitányt. Luskan északnyugati
részét Pajzsként ismerték; ez volt az a kerület, mely otthont adott a
kereskedők áruházainak, és elszállásolta a Luskan legfontosabb
kereskedelmi partnerét jelentő Mirabarból érkező karavánokat. Márpedig
Mirabar őrgrófjáról mindenki tudta, hogy vérségi kapcsolat fűzi a Vendég-
torony legrangosabbjaihoz.
Ugyanakkor úgy tűnt, igaz a hír Mirabar és a Misztikus Testvériség
szakításáról. Deudermont felismerte ezt, amint az érkező haderőről
nyilvánvalóvá vált, hogy nem a Vendégtorony varázslóinak szövetségesei.
Elsöprő lendülettel haladtak a varázslók állásai felé: parittyáikból köveket
hajítottak, emellé lándzsákkal és nyilakkal támadtak, és a varázslók
soraiból egyre-másra hangzottak fel az üvöltések, Szeder csapdába esett
harcosainak soraiból pedig az éljenzés.
– Tovább! – kiáltott fel a kapitány. – Elkaptuk őket!
Ez így is volt, legalábbis azon szerencsétlen, alacsonyabb rangú
varázslók számára, akik nem tudtak elrepülni vagy nem voltak képesek
elteleportálni magukat a csatamezőről. Három oldalról zárta körbe őket az
ellenség, és az egyetlen szabadon hagyott menekülési vonalon kelet felé
igyekvő varázslók nem remélhették, hogy épségben eljutnak a következő
hídig, ugyanis Szeder serege rájuk rontott és egytől egyig levágta őket.

Az elemi tűzlény teljes magasságában kinyújtózkodott, és a drow fölé

tornyosult – aki nem habozott, egy szempillantás alatt előretört és
megtámadta a szörnyet Jéghalállal, majd a másik irányba szökkent,
mielőtt a szörnyeteg hatalmas karjának erőteljes lendítésével eltalálta
volna.
Drizzt úgy vélte, hamarosan üldözésre kerül sor, ezért oldalra vágódott
és fejjel előre bukfencet vetett. Félúton úgy fordult, hogy ha szükséges, át
tudjon lendülni az épületen.
Mindazonáltal az elemi lény nem vette üldözőbe. Ehelyett üvöltve, égő
csíkot húzva maga után elhúzott a másik irányba az épület előtt. Tüzes
nyoma egészen a házig vezetett, ahonnan előjött.

– Szép drágakő – helyeselt a varázsló, miközben bután meredt a kis

rubinvörös medálra, melyet a félszerzet pörgetett a lánc végén. A drágakő
minden egyes fordulatnál megtörte a fényt, és a varázsló szemében
leghőbb vágyainak tárgyává változott.
Regis kuncogott és újra megpördítette a medált, majd ügyesen távolabb
húzta a varázsló érte nyúló kezétől.
– Szép darab, igen – felelte.
Mosolya eltűnt, akárcsak a drágakő, melyet egy szempillantás alatt a
markába zárt a döbbent varázsló tekintete elől.
– Mit csinálsz? – kérdezte a magához térő mágus. – Hova tetted…?
Szeme elkerekedett az elszörnyedéstől, és már faggatni kezdte volna
Regist, hogy mit művelt az ékszerrel, amikor az ajtó felé pördült, hogy
még épp idejében vegye észre: az általa idézett, feldühödött elemi lény
beront a házba.
– Hogy meg ne fázz – mondta Regis, és háttal kiesett ugyanazon az
ablakon, amelyen behatolt. Bukfencezve ért földet, majd teljes sebességgel
rohanni kezdett a sikátorban.
 Tűz gomolygott ki a ház minden ablakából, és a deszkái közül is. Regis
visszaért az utcába. A füstölgő vállú és hajú Drizzt előbújt a viharvert
vizesvályú mögül, majd kilépett a ház ajtaján.
Az út közepén találkoztak, mert mindketten visszafordultak a ház felé,
mely a varázsló és elemi lénye közti csatatérré változott. Az égő gerendák
recsegését mágikus mennydörgések kísérték. A lángok a tűzszörny
hangján üvöltöttek, elvegyülve a halálra rémült varázsló ordításával. A
külső fal hirtelen megfagyott, mivel eltalálta valamiféle mágikus, fagyos
robbanás – azonban szinte azonnal elolvadt és füstölni kezdett, mivel az
elemi tűzlény válaszolt a mágiára.
Így zajlott pár percig a küzdelem, majd a ház elkezdett darabjaira
hullani. Végül a varázsló kibotorkált a bejárati ajtón. Palástja lángokban
állt, haja leégett, bőre megperzselődött.
A legyűrt tűzszörny nem követte, ám a férfi aligha nevezhette a dolgot a
maga részéről győzelemnek. Arccal a földre bukott, mire Regis és Drizzt
odaszaladtak hozzá. Csapkodva próbálták eloltani a lángokat, majd
megfordították a testet.
– Nem húzza sokáig pap nélkül – vélte a félszerzet.
– Akkor mielőbb találnunk kell egyet a számára – válaszolta Drizzt, és
visszanézeti délnyugatra, ahol Deudermont és Szeder a hidat támadták. Az
ordítások, a fém csörgése és a mágikus robbanások közepette füst szállt
fel.
Regis mélyet sóhajtott, és így válaszolt:
– Azt hiszem, egy ideig bőven akad majd a papoknak munkájuk.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

A MISZTIKUS TESTVÉRISÉG ŐSMÁGUSA

Az épület fához hasonlított: ágszerű oldalszárnyai könnyedén szöktek a

levegőbe, és impozáns magasságban csúcsosodtak ki. Mivel a tornyok
száma éppen öt volt – egy-egy minden égtáj irányában, egy nagyobb pedig
középen –, az épület egyúttal hatalmas kézre is emlékeztetett.
A Misztikus Testvériség hírhedt Vendégtornyának legmagasabb
pontjáról Arklem Greeth tekintett le a városra. Kerekded, erőteljes férfinak
tűnt, sűrű, ősz szakállal és kopasz fejjel, melytől szívélyes, öreg nagybácsi
ártatlan benyomását keltette. Amikor úgy tartotta kedve és nevetett,
hatalmas pocakja rázkódott és ugrált az erőteljes, ám csalóka életörömtől.
Amikor mosolygást színlelt, jókora gödröcskék jelentek meg derűs arcán.
Természetesen Arklem Greethnek rendelkezésére állt egy varázslat,
melynek hatására arca valósággal ragyogott az élettől, és az egészség meg
életerő mintaképéve vált. Luskan ősmágusa lévén nem lett volna tanácsos
az embereket elriasztani a megjelenésével – ugyanis valójában
csontvázszerű élőholt volt, aki rászedte a halált. A varázslatos illúzió, és
persze a sok parfüm egészen jól elkendőzte rothadó fizikai testének
kellemetlenebb jellegzetességeit.
Északon tüzek lobogtak – ott, ahol legtöbb menedékházát tudta. Sejtette,
hogy számos varázslója valószínűleg meghalt vagy rabságba esett.
A halálúr károgó nevetést hallatott. Ám ezúttal nem örömtelit, hanem
gonosz, perverz élvezetről árulkodót. Azon tűnődött, vajon elég gyorsan
megtalálná-e követőit az alvilágban, hogy visszaállítsa őket maga mellé,
olyan hatalommal felruházottan, mellyel életükben nem rendelkeztek.
A nevetés felszíne alatt azonban Arklem Greeth forrongott. A luskani
őrök nem avatkoztak közbe! Hátat fordítottak a törvénynek és a rendnek a
senkiházi Deudermont és a nyomorult vízmélyvári ifjonc, Szeder
kedvéért! A Misztikus Testvériség megfizet a Szeder családnak, annyi
bizonyos! Arklem Greeth eltökélte magában, hogy egytől egyig meg kell
halniuk; az öregektől a csecsemőkig.
Az élőhalott ősmágus merengését hangos kopogtatás szakította félbe.
– Igen – szólt anélkül, hogy hátranézett volna. Az ajtó varázslatos
módon magától kinyílt.
Egy fiatal varázsló, Tüskés Tollenus rontott be lélekszakadva.
Izgatottságában kis híján megbotlott és arcra bukott a küszöbben.
– Ősmágus! Megtámadtak bennünket! – zihálta.
– Igen, látom a felszálló füstöt – felelte Greeth, és szemlátomást nem
érintette mélyen a dolog. – Hány halott van?
– Legalább hét varázsló és több mint negyven szolga – felelte a Tüskés.
– Nem tudom, mi történt Pallindrával és Honorusszal. Nekik, hozzám
hasonlóan, lehet, hogy sikerült megmenekülniük.
– Teleport?
– Igen, ősmágus.
– Megmenekülni? Nem inkább megfutamodni? – kérdezte Greeth, majd
lassan az ideges fiatal férfi felé fordult. – Elöljáród, Pallindra engedélye
nélkül hagytad el a helyedet?
– D-de nem maradt már semmi… – dadogta Tüskés. – Minden…
minden elveszett…
– Minden? Néhány harcos és egy hajó fél legénysége miatt?
– A mirabariak miatt! – jajveszékelt Tüskés. – Már azt gondoltuk,
győztünk, de a mirabariak…
– Folytasd!
– Ránk rontottak, emb… emberek és törpék együtt, és legyőztek minket
– nyögte ki az ifjú varázsló. – A pusztító mágiánkból már igen kevés
maradt, és az előrenyomuló törpéknek nem lehetett útját állni!
Majd a továbbiakban az utolsó harci állás részleteiről fecsegett, de
Greeth elhallgattatta. Nüphitiszre gondolt, kedvenc erünniszére, akit
keleten veszített el. Megpróbálta megidézni, és amikor nem járt sikerrel,
egyik társát hívta elő az alsóbb síkokból, aki mesélt neki az orkkirály,
Obould árulásáról, illetve a nyomorult Harcpöröly Bruenor király és
barátai beavatkozásáról.
Arklem Greeth már régóta tűnődött azon, hogy miként lehet ennyire
alaposan eltervezni egy efféle lesből támadást. Attól tartott, hogy
meglehetősen alábecsülte ezt az Obouldot, a Sokvessző és Mithrill
Csarnok közt létrejött fegyverszünettel együtt. Feltette magában a kérdést,
nem több-e ez furcsa szövetségnél.
Most pedig Mirabar Pajzsa Luskanban meglepő módon csatlakozott egy
olyan harchoz, amelytől a luskani őrök korábban tartózkodtak.
Furcsa gondolat szaladt át Arklem Greeth elméjén.
E gondolat neve pedig Arabeth Raurym volt.

– Majd kárpótoljuk őket! – bizonygatta Szeder úr az őrség feldühödött

parancsnokának, aki mindvégig követte a vízmélyvári urat a Vér-szigetről
a Felső-hídig, a három, Mirar fölött ívelő luskani átjáró közül az északi és
a legnyugatibb felé.
– A házakat újjá lehet építeni!
– És a gyerekeket is újra meg lehet szülni? – vágott vissza a férfi.
– Előállhattak nem kívánt következmények – mondta Szeder. – Ez már
csak így van a háborúban. Na és hány áldozatot szedtek az én embereim,
és hányat a Vendégtorony varázslói elvetemült mágiájukkal?
– Senki nem halt volna meg, ha bele sem fogsz ebbe a harcba!
– Jó parancsnokom, vannak dolgok, melyekért érdemes meghalni.
– Ezt nem annak állna jogában eldönteni, akinek az életéről szó van?
Szeder úr fölényesen mosolygott a férfira, de valójában erre nem tudott
mit mondani. Egyáltalán nem örült annak, hogy a Kikötő-hídnál lezajlott
csata áldozatokat követelt. Tűz ütött ki, éppen északra tőlük, és jó néhány
otthon megfeketedett rommá vált. Ártatlan luskaniak vesztek oda.
Az őrség parancsnoka kissé hátrahőkölt, amikor Deudermont kapitány
lépett Szeder úr mellé.
– Van valami probléma? – kérdezte a luskani hős.
– N-nincs, Deudermont úr – dadogott az őr, mert nagyon félt. – Nos,
igen, uram, van – nyögte ki végül mégis.
– Fáj a füst látványa városod felett – felelte Deudermont. – Az én
szívem is megszakad miatta, de a férget ki kell vágni az almából! Örülj
neki, hogy a Vendégtorony külön szigeten áll!
– Igen, Deudermont úr.
Az őrség parancsnoka egy utolsó pillantást vetett Szeder úrra, majd
sarkon fordult és megindult az emberei felé, akik keményen dolgoztak a
csatatéren, próbálva menteni a menthetőt.
 – Kevésbé kemény ellenállást tanúsított, mint amire számítottam –
mondta Szeder Deudermontnak. – Az itteni hírneved jelentősen
megkönnyíti a dolgunkat.
– A harc még csak most kezdődött – emlékeztette barátját a kapitány.
– Ha majd beűzzük mindet a Vendégtoronyba, onnan már gyorsan fog
menni – vélte Szeder.
– A varázslók nem hátrálnak meg egy közönséges sereg elől. Résen kell
lennünk végig a háború alatt; bármikor, bárhonnan ránk támadhatnak!
– Akkor essünk túl rajta gyorsan! – mondta a lelkes vízmélyvári úr. –
Mielőtt begörcsöl a nyakam.
Kacsintott, fejet hajtott, majd elsietett. Útközben majdnem beleütközött
Robillardba, aki Deudermont felé tartott.
– Pallindra is a halottak közt van, és ez nem kis veszteség a
Vendégtoronynak. Különösen nem Arklem Greethnek, mert a hírhedt nő
foggal-körömmel kitartott mellette – jelentette Robillard. – És a mi
bizonytalan származású felderítőnk…
– A neve Drizzt – közölte Deudermont.
– Igen, az – válaszolta a varázsló. – Legyőzött egy varázslót, akit úgy
hívtak, Huantar, a Tengeri Cápa. Azzal emelkedett ki a Vendégtorony
mágusai közül, hogy igen jól tudott elemi lényeket és démonokat idézni.
Még jelentős hatalmú elemi lényeket és fődémonokat is.
– Tehát kiváló mágus volt. Jobb Robillardnál is? – szólt közbe
Deudermont, hogy enyhíteni próbáljon a varázsló tipikusan morcos
hangulatán.
– Ne légy bolond! – válaszolta a szólított, mire Deudermont szélesen
elmosolyodott, mert feltűnt neki, hogy társa nem felelt a kérdésre. – A
tehetséges Huantar valóban jó szolgálatot tehetett Arklem Greethnek,
amikor lángjaink a tornyait nyaldosták.
– Akkor hát dicsőséges nap a mai – következtetett Deudermont.
– Annyi történt, hogy felébresztettük az alvó fenevadat. Semmi több.
– Valóban – válaszolta Deudermont olyan hangon, mely sem egyetértést,
sem beletörődést nem tükrözött. Úgy tűnt, a kapitány valami máson mulat,
amikor elnézett Robillard mellett és bólintott.
Robillard megfordult, és látta, hogy Drizzt és Regis közelednek az úton,
és a drow egyik karja fölött rongyos a köpenye.
– Úgy hallottam, remek csatát találtatok magatoknak – kiáltott feléjük
Deudermont, ahogy közeledtek.
 – Ez a két szó nem igazán illik össze – válaszolta a drow.
– Egyre jobban tetszik nekem ez a Drizzt – suttogta Robillard úgy, hogy
csak Deudermont hallja, mire a kapitány felhorkant.
– Gyerünk, üljünk le, melegedjünk a tűznél, és meséljük el egy brandy
mellett, kivel mi történt! – javasolta aztán.
– És együnk süteményt! – tette hozzá Regis. – Az sosem maradhat ki!

– Ok vagy okozat? – kérdezte csendben Arklem Greeth, miközben halk

léptekkel haladt a folyosón a déli torony mágusmesterének termei felé.
Arklem mellett Árnybaburkolózó Valindra, az északi torony
mágusmestere gúnyosan felhorkant. A nőt közismerten Arklem Greeth
örökösének tekintették a rangsorban – noha ez meglehetősen üres cím volt,
hiszen a halálúr úgy tervezte, örökké fog létezni. Valindra alacsony
teremtés volt, sokkal kisebb Greethnél, és holdelfként igen kecses
testalkattal bírt, mellyel meglehetősen aprónak tűnt az élőholt ősmágus
nagy, püffedt porhüvelyéhez képest.
– De csakugyan – folytatta Arklem Greeth. – A mirabariak azért
csatlakoztak a Pallindra és a menedékházaink elleni harchoz, mert
megneszelték, hogy meg akarjuk rengetni az Ezüstgyepűk biztonságát?
Vagy netán beavatkozásuk egy nagyobb horderejű lázadás része volt a
Misztikus Testvériség ellen? Ok vagy okozat?
– Az utóbbi – válaszolta Valindra, miközben megrázta hosszú, fényes
fekete haját, mely szembetűnő ellentétet képezett szemével, melyben
mintha benne ragyogott volna a Kardpart vizeinek minden kéksége. – A
mirabariak mindenképpen harcba szálltak volna ellenünk, akár felkeresi
Nüphitisz Obouldot, akár nem. Ez az egész árulás Arabethtől bűzlik!
– Persze, mi mást mondanál riválisodról!
– Nem értesz velem egyet? – kérdezte az erélyes elf a habozás
legcsekélyebb jele nélkül, mire Arklem Greeth zihálva felkacagott.
Nemigen esett meg, hogy bárki ennyire nyers hangot ütött volna meg vele
szemben – valójában, leszámítva Valindra időnkénti kitöréseit, nem is
emlékezett rá, ki vetemedett utoljára ilyesmire. Kétségkívül olyasvalaki,
aki már nincs az élők sorában.
– Azt akarod tehát mondani, hogy Raurym mágusmester hírét vitte a
Nüphitisz és Obould király közt esedékes találkozónak? – kérdezte a
halálúr. – Úgy értem, a gondolatmeneted alapján.
– Árulása nem olyan meglepő, számomra legalábbis nem.
– De a te gyökereid is az Ezüstgyepűkről erednek – jelentette ki Greeth
ravasz mosollyal. – Méghozzá, úgy hiszem, a Holderdőből, és olyan elfek
közül, akik nem örülnének, ha a Misztikus Testvériség szövetkezne
Obould királlyal.
– Eggyel több ok, ami alapján tudhatod, hogy nem én árultalak el –
mondta Valindra. – Soha nem csináltam titkot abból, ahogyan a népem
iránt érzek. Ráadásul én voltam az első, aki javasolta neked, hogy a
Misztikus Testvériség számára jól jönne, ha a javakban bővelkedő Észak
felé terjeszkedne.
– Talán csak azért, hogy így megbuktathass, és meggyengítsd a
hatalmamat! – mutatott rá Greeth. – Miután megnyerted a jóindulatomat
azzal, hogy befolyásunk kiterjesztésére ösztökélsz. És voltál annyira okos,
hogy az örökösömnek nevezd magad, mielőtt a szakadék szélére vezetsz,
igaz?
Valindra hirtelen megállt, mire Arklem Greeth kénytelen volt
megfordulni, hogy szembenézzen vele. A nő egyik kezét csípőre tette,
másikat lógatta, és arckifejezése alapján egyáltalán nem találta
mulatságosnak a hallottakat.
A halálúr erre még hangosabban nevetett.
– Megsértődsz, mert efféle fondorlatossággal vádollak? Miért, ha csak a
fele is igaz lenne, becsületére válna még a csavaros üzelmeikről híres
sötételfek bármelyikének is! Bóknak szántam, lányom!
– A fele igaz volt – felelte Valindra. – Leszámítva, hogy nem lennék
olyan ostoba, hogy bármi jót kívánjak az Ezüstgyepűknek, vagy a
Holderdő értéktelen bolondjainak. Ha szeretném a szülőföldemet, bóknak
venném szavaidat. Bár az biztos, hogy kevésbé átlátszó tervvel álltam
volna elő, mint az, amit nekem tulajdonítottál. De nem lelem örömöm
Nüphitisz elvesztésében, és abban, hogy további csapások érték a
Misztikus Testvériséget.
Arklem Greeth mosolyogva állt az elfnő keserű, kígyóméreggel átitatott
szavai hallatán, majd elkomorodva bólintott.
– Akkor hát Arabeth Raurym – mondta. – Minden baj és a fájó
veszteségek oka.
– A szíve mindig is Mirabarban maradt – mondta Valindra, és halkan
hozzátette: – A kis nyomorultnak.
 Arklem Greeth ennek hallatán ismét elmosolyodott, mivel már hátat
fordított a nőnek, és a déli torony ajtajánál állt. Csendben elmondta a
varázsigét, majd tömzsi kezével intett az ajtó felé. A zár kattant, és a
különböző magasságú zümmögő hangok szűrődtek ki a kapu mögül. Végül
az ajtó mögötti súlyos retesz nagy kattanással leesett, mire a kapu szélesre
tárult Arklem Greeth és Valindra előtt, akik beléptek az elsötétített
szobába.
Az ősmágus egy ideig a fekete semmit bámulta, majd visszafordult, és
az elfet nézte, miközben az odament hozzá.
– Hol vannak az őrök? – kérdezte a déli torony mágusmestere.
Arklem Greeth arca elé emelte öklét, és lobogó lila tűzgolyót idézett
köré. Ezzel a „tündértűz-fáklyával” indult meg a torony belsejébe.
A két varázsló teremről teremre haladt, miközben a makacs és
magabiztos halálúr figyelmen kívül hagyta Valindra állandó
panaszkodását, miszerint hozzáértő harci mágusokat kellene kísérőnek
venniük maguk mellé. Az ősmágus újra és újra elsuttogta a varázsigét,
mikor újabb fáklyához értek, és röviddel ez után, amikor ő és Valindra már
kifelé haladtak, a fáklyák fellobbantak mögöttük.
Nem sokkal később Arabeth magánlakosztálya bejáratánál találták
magukat. A halálúr megállt, hogy számba vegye mindazt, amit láttak,
illetve nem láttak.
– Észrevetted, hogy bármi is hiányozna? – kérdezte Greeth.
– Az emberek – válaszolta Valindra szárazon.
Arklem Greeth fölényesen rávigyorgott; nem értékelte a gunyoros
megjegyzést.
– A tekercsek – magyarázta. – És a varázspálcák, -botok és -vesszők, a
többi mágikus kellékről nem is beszélve! Még egy varázskönyv sincs
sehol!
– Mit jelenthet ez? – kérdezte Valindra, ezúttal kíváncsibb hangon.
– Azt, hogy a lakosztályt ugyanilyen kihaltnak találjuk majd az ajtó
mögött is! – mondta Greeth. – Azt, hogy találgatásaink Arabethről igazak
lehetnek, és hogy tudta, hogy mi tudjuk.
Grimaszolva fejezte be mondandóját, majd visszaperdült Arabeth
ajtajához, erőteljesen intett a kezével, miközben újabb varázsigét mondott,
melytől a tömör, súlyos, több zárral megerősített ajtó szélesre tárult.
De mögötte nem volt semmi, csak a sötétség.
 Valindra felmordult, és elhaladt Greeth mellett; be akart menni a
szobába, ám az ősmágus kinyújtotta a karját, és természetfeletti erővel
visszatartotta. Az elf tiltakozásra nyitotta a száját, de Arklem Greeth a nő
ajkaira szorította szabad keze mutatóujját, és ismét bevetette
természetfeletti hatalmát – miáltal olyan biztosan elcsendesítette
Valindrát, mintha szó szerint befogta volna a száját.
Majd akárcsak a nő, az ősmágus is visszanézett a sötétségbe – csakhogy
ezúttal az már nem tűnt olyan koromfeketének, mint korábban. Balra a
távolban halvány fény izzott, és halk hang szűrődött át az ürességen.
Arklem Greeth Valindrával a nyomában belépett. Felderítő varázslatot
alkalmazott; lassan mozgott, a védőrúnákat és a halálos pajzsokat figyelte.
Ugyanakkor önkéntelenül is felgyorsította lépteit, amikor rájött, hogy a
fény egy kis asztalon elhelyezett kristálygömbből ered, és felismerte
Arabeth Raurym hangját.
A halálúr odasétált az asztalhoz, és eltűnt mágusmestere arcába meredt.
– Mit csinál…? – kezdte Valindra a kérdést, mert ő is felismerte
Arabethet, de Arklem Greeth intett a kezével és rámordult. A nő szavai szó
szerint a torkán akadtak: fuldokolva esett hátra.
– Örülök, hogy látlak, Arabeth! – szólt Greeth a kristálygömbbe. – Nem
is mondtad, hogy te és varázslótársaid elhagyjátok a Vendégtornyot.
– Nem tudtam, hogy az engedélyed szükséges ahhoz, hogy egy
mágusmester elhagyja a tornyot – válaszolta Arabeth.
– Elég okos vagy ahhoz, hogy egy működő fürkészgömböt hagyj magad
után, amellyel üdvözlöd a látogatókat – válaszolta Greeth. – És ugyan
rajtam kívül ki más léphetne be a lakosztályodba engedély nélkül?
– Honnan tudod, hogy másnak nem adtam rá engedélyt?
Arklem Greeth megállt és végiggondolta ezt az alattomos pillanatot, a
burkolt fenyegetést, miszerint Arabethnek cinkosai lehetnek a
Vendégtoronyban.
– Sereget állítottak fel ellened – folytatta Arabeth.
– Úgy érted, ellenünk?
A nő a kristálygömbben egy pillanatra elhallgatott, de még csak nem is
pislogott.
– Deudermont kapitány vezeti őket, ami nem kis dolog.
– Reszketek a gondolatától is – válaszolta Arklem Greeth.
– Ő Luskan hőse, mindenki ismeri – figyelmeztette Arabeth az
ősmágust. – A főkapitányok nem fognak neki ellentmondani.
 – Remek, legalább nem állnak az utamba – jelentette ki Arklem Greeth.
– Így hát arra kérlek, Mirabar leánya, mondd meg nekem, miért nem áll
rendelkezésemre az egyik mágusmesterem eme ínséges időkben?
– A világ változik körülöttünk – felelte Arabeth, mire Arklemnek
feltűnt, hogy a nő kissé megrendültnek tűnik, mintha döntésének valósága
új távlatokat nyitott volna meg előtte, és előre látható következményként
egyúttal kételyek kezdték ki pökhendi magabiztosságát.
– Deudermont egy vízmélyvári úrral érkezett, és olyan hadsereggel,
melyet kifejezetten a varázslók elleni harcra képeztek ki.
– Sokat tudsz róluk.
– A tudás felettébb hasznos dolog.
– És ez idáig egyetlenegyszer sem szólítottál a rangomnak megfelelően,
Raurym mágusmester. Beszélgetésünk során egyszer sem beszéltél velem
úgy, mint egy ősmágussal. Mire véljem az illem és tisztelet hiányát, nem
is beszélve arról, hogy éppen ilyen megpróbáltatásokkal teli időben nem
tartózkodsz itt?
A nő arca erre elkomorult.
– Áruló – mondta Valindra, aki végre visszanyerte mágikus úton
elnémított hangját. – Elárult minket!
Arklem Greeth leereszkedő pillantást vetett a jó ítélőképességű elfre.
– Mondd meg hát, Mirabar leánya – kezdte a szemlátomást jól
szórakozó ősmágus –, elszöktél a városból? Vagy netán Deudermont
kapitány oldalára akarsz állni?
Amikor befejezte, lehunyta szemét, és a gondolatainál, illetőleg a
hangjánál jóval többet bocsátott a kristálygolyóba. Életesszenciájának egy
részét, a saját lényét, az örök, élőholt hatalmat, amely megakadályozta,
hogy az alvilágba kerüljön.
– A saját fennmaradásom az első, bármi áron – a nő itt megállt, arca
megrezzent, majd köhögött és a fejét rázta. Úgy tűnt, mintha egyszerűen
mindjárt előrebukna. A roham ugyanakkor elmúlt egy idő után, így a
mirabari kiegyenesedett, és korábbi gazdájára nézett.
Majd a kristálygömb elsötétült.
– Elfut a gyáva – mondta Valindra. – De nem tud elég messzire…
Arklem Greeth megragadta a nőt, rángatni kezdte, aztán kilökdöste a
szobából.
– Váltsunk lidércalakra, azonnal! – adta ki az utasítást, majd bűbájt
bocsátott saját magára, mire teste kétdimenziós alakba lapult. Átcsusszant
egy fali repedésen, aztán az ajtón; sebesen, szinte egyenes vonalban rohant
vissza a Vendégtorony fő részébe, nyomában a hasonlóan kilapult
Valindrával.
És nem telt egy pillanatba, mindketten sokat tanultak, mert alighogy
kicsusszantak egy hasadékból a torony fő fogadótermébe, a déli torony
kigyulladt, majd erőteljes robbanás semmisítette meg.
– A boszorkány! – hördült fel Valindra.
– Méghozzá nem is akármilyen – mondta Greeth.
Körülöttük varázslók tülekedtek, kiabálva figyelmeztették egymást,
hogy a déli torony lángokban áll.
– Idézzétek meg vízi barátaitokat! – tanácsolta mindnyájuknak Arklem
Greeth nyugodt, majdhogynem vidám hangon; úgy tűnt, mintha valóban
élvezné a látványt. – Lehetséges, hogy végre méltó ellenfélre leltem ebben
a Deudermontban, és az általa gyűjtött szövetségesekben – mondta
Valindrának, aki a hitetlenkedéstől tátott szájjal ácsorgott. – Arabeth
Raurym még mindig a városban van – figyelmeztette az ősmágus. – Az
északi részben, a mirabari pajzzsal. A szemébe néztem, még ha röviden is
– magyarázta, amikor a nő már azon volt, hogy feltegye a nyilvánvalóan
felmerült kérdést. – A szívébe is beleláttam. Ellenünk akar harcolni, és
szép számmal gyűjtötte maga köré alacsonyabb rangú tanítványainkat.
Mélyen sért a hűtlensége.
– Ősmágus, attól tartok, nem érted – ellenkezett Valindra. – Ezt a
Deudermont kapitányt nem lehet csak úgy…
– Nem te mondod meg nekem, hogyan tekintsek rá! – kiáltotta Arklem
Greeth a nő arcába. Halott szeme elkerekedett, és a lélek tüzének olyan
lángjával izzott, mely egyenesen a kilenc pokolból szállt fel. – Zsírban
sütöm ki a húsát, mielőtt ennek az egésznek vége, vagy nyersen eszem
meg! A döntés az enyém, és csak az enyém! Most menj, és felügyeld a
harcokat a déli toronynál! Untatsz a túlbuzgó izgágaságoddal! Kihívás áll
előttünk, Árnybaburkolózó Valindra. Nem akarsz vele szembenézni és
harcolni?
– De igen, ősmágus! – kiáltott fel a holdelf. – Csak attól tartottam,
hogy…
– Attól tartottál, hogy nem érem fel ésszel a helyzet súlyosságát.
Igen, mondta Valindra, azaz csak akarta, ugyanis láthatatlan mágikus
kéz ragadta torkon, mire levegő után kapkodott. Majd a kéz lábujjhegyre
emelte, és tovább: egészen fel a földről.
 – A Misztika Vendégtornya mágusmestere vagy – mondta Arklem
Greeth. – És mégis egyetlen gondolattal ki tudnám törni a nyakad. Mérd
fel az erődet, Valindra, és ne veszítsd el a belé vetett bizalmadat, hiszen
nem jelentéktelen!
A nő tekergett, de nem tudott kiszabadulni a szorításból.
– És miközben visszaemlékszel arra, hogy ki vagy, miközben felméred
erődet és jelenlegi kínos helyzetedet, hadd emlékeztesselek arra, hogy én
ki vagyok!
Egy horkantással fejezte be mondandóját, majd elengedte Valindrát. Az
elf megbotlott, kis híján elesett.
Valindra egy utolsó pillantást vetett a morgó ősmágusra, majd elfutott a
déli toronyhoz.
Arklem Greeth nem követte a tekintetével. Már más járt az eszében.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

A SAKKJÁTSZMA ÁLLÁSA

– Az embereim zúgolódnak! – tiltakozott Baram főkapitány. Azokra

célzott, akik az ő fennhatósága alá tartozó városrészben éltek, Luskan
északkeleti negyedében, a Mirartól délre. – Nem hagyhatom, hogy tűz
eméssze el a kunyhóikat! A háborúd nem éppen olcsó mulatság!
– Méghogy az én háborúm?! – hördült fel az öreg Rethnor, hátrahőkölve
székében. Kensidan ott ült mellette, székét az etikettnek megfelelően
hátratolta, és mint mindig, keresztbe tette lábait.
– Azt rebesgetik, hogy kezdettől fogva te provokáltad Deudermontot! –
erősködött Baram. Az öt főkapitány közül ő volt a legerősebb és a
legmagasabb is, noha régi tengerésznapjaiban ő volt a legcsenevészebb
matrózok egyike. Még az ingerlékeny, sunyi arcú Taerinél is soványabb.
Erre némi zúgolódás támadt az asztalnál, de gyorsan véget ért, amikor
az öt közül a leginkább tiszteletet parancsoló főkapitány kijelentette:
– Én is hallottam.
Minden szem Kurthra szegeződött, egy sötét hajú férfira, aki a második
legöregebbnek számította a főkapitányok között, és mindig olyan
benyomást keltett, mintha árnyak közé burkolózott volna. Ezt részben
őszülő arcszőrzete okozta, amit soha nem lehetett másként látni, mint
kétnapos borosta formájában, ám az árnyszerű megjelenés leginkább a
férfi viselkedésének, mintsem külsejének volt köszönhető. Ő volt az
egyetlen főkapitány, aki a folyón lakott: az Őrszigeten, a Zsiványkard-
szigetre vezető átjáró lábánál, ahol a Misztika Vendégtornya állt. És mivel
a küzdelem szempontjából stratégiailag ennyire jelentős helyet birtokolt,
sokan úgy vélték, fölényben van másokkal szemben.
Kensidan számára a kapitány testtartásából ítélve úgy tűnt, hogy Kurth
maga is egyetért ezzel a feltételezéssel.
 Kurth, aki sosem volt egy nagyhangú, vagy boldog ember, ezúttal még
komorabbnak tűnt – érthető módon. Az ő területe volt leginkább
veszélyben, noha eddig sértetlen maradt.
– Ez csak szóbeszéd! – makacskodott Suljack, és öklével verte az asztalt
– Kensidan elmosolyodott a jól ismert gesztus láttán. Rethnor éles eszű fia
hamar rájött, ki ültette a bogarat Baram és Kurth fülébe. Nem Suljack
számított a legdiszkrétebbnek, vagy a legintelligensebbnek közülük.
– Ez a szóbeszéd kétségkívül nem az apám… – kezdte Kensidan, de a
többiek olyan hangosan ráripakodtak, hogy kénytelen volt elhallgatni.
– Te nem szólhatsz, Varjú! – kiáltott Baram.
– Itt maradhatsz csendes hallgatóságként, és még örülhetsz, hogy ezt
megengedtük! – helyeselt Taerl, az öt főkapitány közül a harmadik a
sorban. Hatalmas feje idétlenül ingott ide-oda hosszú, sovány nyakán,
melyen a legnagyobb ádámcsutka helyezkedett el, melyet Kensidan valaha
is látott. A Taerl mögött álló Suljack arcán teljes elszörnyedés tükröződött,
és idegesen vakarózott.
– Elment a hangod, Rethnor? – tette hozzá Kurth főkapitány. – Azt
hallottam, hogy átadtad a hajódat a fiúnak, minden tekintetben, csak éppen
hivatalosan nem. Ha azt óhajtod, hogy ő nyilvánuljon meg itt a nevedben,
talán itt az ideje, hogy lemondj!
Rethnor hurutos köhögés kíséretében felnevetett – a férfi nem is tudta
volna titkolni egyre hanyatló egészségi állapotát, bár az egyébként is
inkább csak növelte, mintsem csökkentette volna a feszültséget.
– A fiam képviseli a Rethnor-hajót, mert szavai tőlem származnak –
mondta végül, szemlátomást nagy nehézségek közepette. – Ha olyat
mondana, amivel nem értek egyet, jelezni fogom.
– De a gyűléseinken csak a főkapitányok szólalhatnak fel! –
akadékoskodott Baram. – Tán én is hozzam el az összes gyerekemet, hogy
Taerl porontyaival fecsegve bonyolítsák le a megbeszélést? Vagy talán
elhozhatnám az utcai őrség parancsnokát, esetleg Kurth hívhatna párat a
szigetén élő szajhák közül…
Kensidan és Rethnor egymásra néztek: a fiú biccentéssel jelezte az
apjának, hogy vegye át a vezetést.
– Nem – felelte Rethnor a többieknek. – Még nem mondtam le a Hajóról
Kensidan javára, noha közeleg a nap.
Aztán fuldokolva köhögött elég hosszú ideig. Elég sokáig ahhoz, hogy
nem egy jelenlevő elkezdje forgatni a szemét annak a nem épp tapintatos
kifejezéseképpen, hogy még mindig inkább hallgatnának egy fiatal, erős
hangot, mintsem ezt a szánalmas zihálást.
– Ez nem az én háborúm – nyögte ki végül Rethnor. – Semmit nem
tettem Deudermont ellen, vagy érte. Az ősmágus ezt saját magának
köszönheti. Felsőbbrendű magabiztosságában túl messzire ment, és a
kalózokkal folytatott üzelmei túlságosan nagy bosszúságára váltak
Vízmélyvára urainak. Biztos forrásból tudom, hogy Mirabarban sem éppen
barátilag tekintenek rá. Ésszerű folyamat tanúi vagyunk, mely időnként
újra és újra kibontakozik a történelem során, egész Faerűnön!
Hosszú szünet következett, mely alatt az öregember folyamatosan
levegő után kapkodott. Amikor alábbhagyott az újabb köhögésrohama, így
folytatta:
– Ennél már csak főkapitánytársaim arca lenyűgözőbb.
– Megdöbbentő fordulat következett be! – tiltakozott Baram. – A
Vendégtorony északi tornya lángokban áll! A város északi részéből füst
száll fel! Nagyhatalmú varázslók fekszenek holtan utcáinkon!
– Remek! A tisztogatás lehetőségeket teremt. De nem igazán látom ezt
az igazságot tükröződni e megnyúlt, rémült arcokon.
Rethnor megjegyzése hallatán Suljack és még két másik főkapitány
szeme elkerekedett. Kurth ugyanakkor csak összekulcsolta a kezét az
ölében és kemény tekintettel meredt az öreg Rethnorra, legfélelmetesebb
ellenségére. Már tengerész korukban is gyakran összekülönböztek, és mit
sem változtak, amikor vízen suhanó hajóikat az állami „hajókra” cserélték.
– De az embereim… – tiltakozott Baram.
– Zsémbelnek, panaszkodnak, és a végén majd beletörődnek abba, ami
kijut nekik – nyugtatta Rethnor. – Nincs más választásuk.
– Fellázadhatnak!
– És te addig gyilkolod őket, amíg a megmaradt néhány túlélő nem adja
meg magát! – mondta Rethnor. – Tekintsetek úgy minderre, mint egy
lehetőségre! Túl sokáig ültünk a babérjainkon, amíg Arklem Greeth
learatta és elrabolta Luskan javait! Jól megfizet minket, annyi bizonyos,
de a mi juttatásunk pusztán nyomorúságos éhbér az ő nyereségeihez
képest!
– Akkor már inkább az ősmágus, aki ismeri Luskant és érte él… –
kezdte Baram, de megállt, amikor a többiek kuncogni kezdtek furcsa
kifejezésmódján.
 – Ismeri Luskant – helyesbített Baram, és vigyorogva csatlakozott a
mulatsághoz. – Inkább, mint valami vízmélyvári ficsúr.
– Ez a Szeder nevű idióta nem tart igényt Luskanra! – jelentette ki
Rethnor. – Nem több, mint egy fiatal uracs, aki nagy pompában született,
és hősnek képzeli magát. Kétlem, hogy egyáltalán túléli a bolondságát.
Vagy ha mégis, nem gondolom, hogy túlságosan hálásak lesznek majd neki
akár itt, akár Vízmélyvárában.
– Akkor hát marad Deudermont – állapította meg Taerl. – Ő nem
ringatja magát semmilyen illúzióba, és már nagyobb a híre, mint
amekkorát Szeder valaha is elképzelhet.
– Igaz, de ez nem jelent veszélyt ránk nézve – magyarázta Rethnor. – Ha
Deudermont győz, Luskan lakossága egy emberként fogja éltetni.
– Sokan már most így tesznek.
– Igen, ha egyre dagadó seregét vesszük figyelembe – helyesbített Taerl.
– Nem gondoltam volna, hogy léteznek olyan emberek, akik bárkit is
hajlandók követni egy olyannal szemben, mint Arklem Greeth; de mégis
akadnak.
– De ez nekünk semmibe nem kerül – mondta Rethnor.
– Akkor hát azt akarnád, hogy Deudermont uralkodjon felettünk? –
kérdezte Baram.
– Valóban annyira ijesztőnek látod, mint Arklem Greetht?
– Nagy serege van, egyre növekvő, úgyhogy annak bizonyulhat –
válaszolta Taerl.
– E harc vonatkozásában lehet, hogy így van, ám Arklem Greethnek
megvannak az eszközei, hogy oda is elérjen, ahová Deudermont el sem lát.
És gyorsan tud ölni ott, ahová Deudermontnak egy egész sereget kellene
vezényelni – mondta Rethnor, ismét hosszú szünet után. Nyilvánvalóan a
férfi erejének végét járta. – Érdekeinket tekintve nem járnánk rosszabbul
akkor sem, ha Deudermont hivatalosan is felettünk állna, mint Luskan
feje. Még ez is jobb lenne Arklem Greeth titkos uralmánál.
Beszéde újabb köhögésrohamba fulladt, miközben a főkapitányok
furcsállkodó pillantásokat váltottak – egyesek arcán kíváncsiság, másokén
rosszul leplezett méltatlankodás tükröződött.
Kensidan felállt és apjához lépett.
– A gyűlésnek vége – jelentette ki, majd magához intette a Rethnor-hajó
egy őrét, hogy veregesse hátba szenvedő apját, hátha akkor az idős férfi fel
tudja köhögni a fojtogató váladékot.
 – De hát még meg sem beszéltük azt, ami miatt idejöttünk! – tiltakozott
Baram. – Mi legyen a városőrséggel? Egyre izgatottabbak, és nem tudják,
melyik oldalra álljanak! A Vér-szigeten ülnek a barakkjaikban és
átengedték Deudermont vonuló seregét, mire a Kikötő-híd északi szakasza
a vízbe esett!
– Hagyjuk őket – válaszolta Kensidan, mire Taerl mérgesen rápillantott,
majd Kurthhoz fordult támogatást keresve. Kurth azonban csak
összekulcsolt kézzel ült a helyén, komor arccal.
– Apám nem fogja engedni azoknak az őröknek, akik figyelembe veszik
a Rethnor-hajó parancsait, hogy cselekedjenek – magyarázta a Varjú. –
Hagyjuk, hadd vívja meg Deudermont és Arklem Greeth a harcát, és majd
a kimenetelnek megfelelően csatlakozunk valamelyik oldalhoz!
– Természetesen a győzteséhez – következtetett Taerl gúnyos hangon.
– Ez nem a mi harcunk. De ez nem jelenti azt, hogy kárunkra kell, hogy
váljon – jelentette ki Suljack. Aztán Kensidanre nézett; szemlátomást
meglehetősen büszke volt iménti felszólalására.
– Az ősmágus Deudermont ellen fogja fordítani az egész őrséget –
figyelmeztette a többieket Kurth.
– És ellenünk, amiért nem tettük mi is ugyanezt! – tette hozzá Taerl.
– Akkor… miért nem tette meg eddig? – kérdezte Rethnor hangos
köhögés és zihálás közepette.
– Mert nem hallgatnak rá! – válaszolta Suljack Kensidan halk suttogása
nyomán. – Nem hajlandók Deudermont ellen harcolni.
– Épp ez kell Luskannak – sóhajtott egy nagyot Kurth. – Egy hős.

– Váratlan szövetségesek – jelentette Deudermont Robillardnak,

Drizztnek és Regisnek. Szeder úr nem sokkal korábban hagyta őket
magukra, mivel indult, hogy találkozzon Arabeth Raurymmel és a
mirabari törpékkel, és emberekkel, akik váratlanul harcba szálltak Arklem
Greeth ellenében Szeder és Deudermont oldalán.
– Az első csatákat megvívtuk a Vendégtorony ellen, és még el sem
jutottunk az Őrszigetre!
– Jobban megy, mint reméltük – helyeselt Drizzt –, de ezek varázslók,
barátom, és nem szabad őket alábecsülni!
 – Greethnek akad egy-két trükkje a számunkra, abban nem kételkedem –
mondta Deudermont. – De így, hogy egy mágusmester áll az oldalunkon az
alattvalóival együtt, jobban fel tudjuk mérni, és ki tudjuk védeni a
cselfogásait. Ha csak ez az Arabeth Raurym nem épp az első
szemfényvesztéseinek egyike…
Látszólag csak tréfának szánta, de Robillardra vetett pillantása nagyon
is komoly volt.
– Biztosan nem erről van szó – győzködte a varázsló. – Valóban elárulta
a Vendégtornyot, és erre már lehetett számítani. Ő volt az, biztos vagyok
benne – akárcsak Arklem Greeth –, aki elejét vette a Misztikus Testvériség
előrenyomulásának az Ezüstgyepűkön. Nem, az ő túlélése azon múlik,
hogy Arklem Greeth teljes vereséget szenved-e.
– Mindent bevetett az ügyünk érdekében.
– Vagy a maga érdekében – válaszolta Robillard.
– Akkor hát legyen – szólt Deudermont. – Akárhogy is, átállása
meghozza nekünk a szükséges erőt, mellyel elpusztíthatjuk a
Vendégtorony megátalkodott vezetőjét!
– És utána mi lesz? – kérdezte Regis.
Deudermont a félszerzetre meredt és így szólt:
– Mire gondolsz? Nem hinném, hogy Arklem Greeth uralmát
támogatod; hiszen még csak nem is élő ember! Az egész létezése
természetellenes!
– Ez mind igaz – bólintott Regis. – Csak azon tűnődöm…
A félszerzet segélykérő pillantást vetett Drizztre, de aztán csak
megrázta a fejét, mert arra jutott, nem elég felkészült ahhoz, hogy
Deudermont kapitánnyal ilyen vitába bonyolódjon.
Deudermont rámosolygott, majd bort öntött négy talpas pohárba, és
kiosztotta őket.
– Tedd, amit a szíved diktál, tedd, ami jó és igazságos, és minden jól fog
menni a világban! – mondta aztán és köszöntésre emelte poharát.
A többiek is követték a példáját, majd nem túl lelkesen koccintottak
egymással.
– Elég sok idő eltelt már – szólt Deudermont, miután italába kortyolt.
Arra célzott, hogy Szeder úr megkérte, csatlakozzon hozzá, amikor
Arabethtel és a mirabariakkal találkozik. Szándékosan halogatta az
indulást, mégpedig azért, hogy előre kiszámítottan megingassa pozícióját
– azt szerette volna, hogy az erőegyensúly Szeder javára tolódjon el. Ő és
Deudermont nagyobb hatást keltettek külön-külön, mint együtt.
Drizzt intett Regisnek, hogy tartson a kapitánnyal.
– A mirabariak nem fogják megérteni, miért viszonyul hozzám másképp
az őrgróf – mondta a drow – Menj és képviseld Bruenor érdekeit a
tárgyaláson!
– De én nem vagyok tisztában Bruenor érdekeivel – próbált meg kibúvót
találni Regis.
Drizzt erre Deudermontra kacsintott:
– Megbízik a jó kapitányban – mondta.
– Megbízni a kapitány jó szívében és a józan ítélőképességében két
külön dolog, ezt gondolom, belátod? – kérdezte Robillard Drizzttől,
amikor a másik kettő már eltávozott. Maradék borát a kandalló tüzére
öntötte, és újabb üveget vett elő: jóval erősebb pálinkát. Újratöltötte saját
poharát, majd Drizztét is, aki vonakodva elfogadta.
– Nem bízol meg az ítélőképességében? – kérdezte a drow.
– Tartok a lelkesedésétől.
– De hát gyűlölöd Arklem Greetht!
– És leginkább azért, mert ismerem! – helyeselt Robillard. – Ám
Luskant is ismerem, és belátom, ez a város nem fogékony a békére és
rendre.
– Mi lesz hát, ha a Vendégtorony fojtogató leple lehull? – kérdezte
Drizzt.
– Adott öt vitatható jellemű főkapitány – egytől egyig olyan férfi, akiket
Deudermont kapitány örömmel megölt volna, ha nyakon csípi őket
hencegő kalóz korukban. Elképzelhető, hogy azóta megfontolt és a
feladatra alkalmas vezetőkké váltak, de…
– …az is lehet, hogy nem – fejezte be Drizzt, mire Robillard,
egyetértését kifejezve ünnepélyesen emelte poharát.
– Ismerem a gonoszt, aki Luskant uralja; tudom, meddig ment el
igényeiben és fosztogatásaiban. Tudom, mekkora tolvaj, kalóz és gyilkos.
Ismerem a Rabok Karneváljának szomorú igazságtalanságát, és tisztában
vagyok vele, hogy Greeth cinikus módon arra használja fel, hogy
szórakozás közben egyúttal megfélemlítse a parasztokat. Csak azt nem
tudom, milyen még rosszabb fog következni Greeth után.
– Higgy hát Deudermont kapitány elvében! – javasolta a drow. – Tedd,
ami helyes és igazságos, és bízz benne, hogy minden jól fog menni a
világban!
– Szeretem a nyílt tengert – válaszolta Robillard. – Odakint tisztán
elkülönül egymástól a jó és a rossz. Ott nincs igazán alkonyat, és nincs a
hegyek meg fák között átszűrődő hajnali derengés sem. Csak fény van és
sötétség.
– És minden egyszerű – mondta Drizzt, majd újra emelte poharát.
Robillard kinézett az ablakon, és a késő délutáni eget pásztázta. Számos
helyről füst szállt fel, fokozva a látvány komorságát.
– Annyira szürke minden – jegyezte meg a varázsló. – És annyi
árnyalata van a szürkének…

– Nem gondoltam volna, hogy lesz bátorságod idejönni – mondta Kurth

főkapitány, amikor Kensidan, becenevéhez olyannyira méltó külsővel,
kíséret nélkül lépett be a magánlakosztályába. – Akár el is tűnhetsz…
– És ez miért szolgálná javadat?
– Talán mert egyszerűen nem tetszel nekem.
Kensidan erre felnevetett, és így szólt:
– De az tetszik, amit lehetővé tettem, hogy bekövetkezzen.
– Mit tettél te lehetővé? Most a Rethnor-hajó nevében beszélsz?
– Apám megfogadja a tanácsaimat.
– Már azért is megölhetnélek, amiért ezt beismerted. Nincs jogod ilyen
mértékben beavatkozni az életembe, akármilyen jó dolgokat vársz is ettől.
– Ez nem kell, hogy befolyásoljon – mondta Kensidan.
Kurth felhorkant.
– Ahhoz, hogy eljussanak a Vendégtoronyba, Szeder seregeinek le kell
zárniuk az Őrszigetet. És ha ezt megengedem, azzal állást is foglalok. Te
és a többiek megtehetitek, hogy lapítotok és vártok, de te – vagy az apád –
olyan döntést kényszerítettetek rám, mely a biztonságomat fenyegeti. Nem
tetszik az elbizakodottságod.
– Ne engedélyezd nekik az átkelést! – javasolta Kensidan. Az Őrsziget a
te fennhatóságod alá tartozik. Ha azt mondod Deudermontnak és
Szedernek, hogy nem kelhetnek át, akkor hajóval kell megközelíteniük a
Vendégtornyot.
– És ha győznek?
 – Biztosítalak afelől a Rethnor-hajó nevében, hogy szót emelünk az
érdekedben Deudermont kapitánynál, ha Luskan vezetőjévé emelkedne.
Nem fog neheztelni a Kurth-hajóra az ésszerű döntésért.
– Más szavakkal, le akarsz kötelezni.
– Nem.
– Ne járasd velem a bolondját, fiam! – csattant fel Kurth. – Én már
akkor a jövendő vezéreket képeztem ki, amikor te még meg sem fogantál!
Tudom, mi az ára a hűségednek.
– Ne ítélj meg engem es hajómat helytelenül! – figyelmeztette
Kensidan. – Ha Arklem Greeth már nem lesz, a főkapitányok majd
találnak más okot a marakodásra. A Rethnor-hajón kívül csak egy van a
csoportban, amely igazán hatalmas, és ami képes megragadni a megfelelő
lehetőséget.
– Csak hízelegsz – mondta Kurth gúnyos horkantás kíséretében.
– Ez az igazság, és te is tudod.
– Annyit tudok, hogy azt mondtad, „a Rethnor-hajón kívül” és nem azt,
hogy „Rethnoron kívül” – jegyezte meg Kurth. – Most már tehát
hivatalosan is, ha nem is nyilvánosan, de Kensidan a hajó kapitánya.
A Varjú a fejét rázta.
– Az apám nagyszerű ember.
– Volt – helyesbített – Kurth. – Ugyan, ne szívj mellre egy olyan
kijelentést, amiről te magad is tudod, hogy igaz! – tette hozzá, amikor
Kensidan méltatlankodva fészkelődött, akár egy valódi varjú, mely
felborzolta szárnytollait. – Rethnor is elismeri. Van elég bölcs, hogy tudja,
mikor kell átadni a hatalmat. Hogy bölcsen dönt-e vagy sem, az már
teljesen más dolog.
– Csak hízelegsz – ismételte Kensidan, gúnyt űzve Kurth korábbi
megjegyzéséből.
A főkapitány erre elmosolyodott.
– Mikor vált ez a Suljack a talpnyalóddá, fiam? – kérdezte.– Le kellene
szoktatnod arról, hogy mindig a jóváhagyásodat kérje, amikor számodra
kedvező javaslatot vagy állítást tesz.
– Látja a lehetőséget.
– Idióta, és ezzel te is tisztában vagy!
Kensidan nem fáradt azzal, hogy a nyilvánvalóra válaszoljon.
– Deudermont kapitány és Szeder úr kijelölték a maguk útját – mondta.
– A Rethnor-hajó nem bátorítja őket, és lebeszélni sem akarja, csak az
érdekli, miként tehet szert nyereségre a végkifejlet által.
– Nem hiszek neked.
Kensidan vállat vont.
– Arklem Greeth hisz majd neked, ha netán győzni fog?
– Deudermont kapitány meg fogja érteni, hogy megtagadtad az átjárást
az Őrszigeten, ha megnyeri a csatát?
– Akkor hát foglaljunk most állást?
– Ne! – válaszolta Kensidan olyan eltökélt hangon, amitől Kurth ereiben
megfagyott a vér. – Ne, egyikünknek sem tesz jót ez a harc. A
következmény esetleg, maga a harc nem. Ha beszállsz Greeth oldalán,
Deudermont ellen, azzal a szándékkal, hogy aztán felhasználod a győztes
Arklem Greetht a Rethnor-hajó ellen, akkor… akkor apámnak be kellene
avatkoznia Deudermont oldalán, hogy elejét vegye ennek az eshetőségnek.
Suljack is csatlakozni fog hozzánk. Baram és Taerl elszigetelve találják
majd magukat, ha melléd állnak, hiszen te kint vagy az Őrszigeten,
ugyebár. Egyikük sem állna ellen Szedernek és Deudermontnak egypár
napnál tovább, és a nyomorult Arklem Greeth mennyire lenne
segítségükre?
Kurth felnevetett.
– Úgy tűnik, mindent jó előre elterveztél.
– Látok lehetőséget arra, hogy nyerjünk. Igyekszem elkerülni a
veszélyét annak, hogy veszítsünk. Apám nem bolondnak nevelt.
– Most mégis itt vagy, egyedül.
– Apám nem úgy küldött ide, hogy ne ismerné jól Kurth főkapitányt; azt
az embert, akit mindenkinél jobban tisztel Luskanban.
– Még több hízelgés.
– Megérdemelten, apám szerint. Talán rosszul mondta?
– Menj haza, te fiatal bolond! – szólt Kurth, és intett, mire Kensidan
örömmel eleget tett kérésének.
– Hallottál mindent? – érdeklődte meg a Varjú a hangtól a fejében,
amikor kilépett a főkapitány palotájából, és a híd felé igyekezett, ahol
emberei várták.
– Hát persze.
– A Vendégtornyot sokkal nehezebb lenne a tengerről megtámadni.
– De Kurth főkapitány engedélyezni fogja az átkelést – biztosította a
Varjút a hang.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

A SZORULÓ HUROK ÉS A HOLTAK

– Segítsetek! Meg akarnak ölni! – kiáltotta a férfi.

A kőtorony tövéhez szaladt, és hevesen dörömbölni kezdet a vasalt
faajtón. Noha nem viselt palástot, a bizonytalan kilétű fickón látszott,
hogy varázsló.
– Na mi van, tán kifogytál a varázslatokból és a trükkökből? – kiáltott le
az egyik őrszem. Társa kuncogott, majd könyökével megbökte, és fejével a
tér túlsó oldalán közelítő harcos felé biccentett.
– Nem lennék a helyében – szólt aztán.
Az első lenézett a kétségbeesett varázslóra.
– Rábocsátottál néhány villámot, igaz? Azt hiszem, inkább
darázsfészekbe nyúlnék, mint hogy azt átéljem.
– Engedjetek már be, ti bolondok! – üvöltött a varázsló. – Meg fog ölni!
– Abban mi sem kételkedünk!
– De ez egy drow! – ordított a varázsló. – Hát nem látjátok? Egy drow
oldalára állnátok egy saját fajtabélitekkel szemben?
– Ó, igen, a Drizzt Do’Urden nevű drow – kiáltott vissza a második
őrszem. – Deudermont kapitánynak dolgozik. Tán csak nem akarod, hogy
a Tengeri Szellem kapitánya ellen forduljunk?
A varázsló tiltakozásra nyitotta a száját, ám végül, ahogy
megvilágosodott előtte az igazság, rájött, hogy az őrök nem fognak neki
segíteni. Háttal az ajtóhoz lapult, úgy nézett szembe a közeledő drow-val.
Drizzt fegyverrel a kezében, érzelemmentes arccal szaladt át a téren.
– Üdv néked, Drizzt Do’Urden! – kiáltott le az egyik őrszem, amikor a
drow megállt pár lépéssel a vinnyogó varázsló előtt.
– Ha meg akarod ölni, várd meg, míg elfordulunk, hogy ne legyenek
tanúid! – nevetett a másik.
 – Na, most megvagy, nem menekülhetsz! – szólt Drizzt a pánikba esett
varázslóhoz. – Tudomásul veszed?
– Ehhez nincs jogod!
– Nekem itt vannak a szablyáim, neked viszont nem maradtak
varázslataid. Feltegyem még egyszer a kérdést?
Talán Drizzt halálosan nyugodt hangja tette, vagy a jól szórakozó őrök
nevetgélése, de a varázsló egy pillanat erejéig összeszedte magát, harcias
pózt vett fel, és ellenfelére meredt:
– Én a Vendégtorony mágusmestere vagyok, és…
– Tudom, ki vagy, Blaskar Lauthlon – válaszolta Drizzt. – És tanúja
voltam annak, amit műveltél. Halottakat hagytál magad után!
– De megtámadták az állásomat! Társaim halottak, és…
– Kegyelmet ajánlottunk nektek!
– Azt kérték, hogy adjam meg magam, ráadásul olyannak, akinek semmi
tekintélye nincs Luskanban!
– Attól tartok, kevesen értenének egyet ezzel a városban!
– Még kevesebben tűrnének el egy drow-t élve Luskanban!
– És mégis itt vagyok! – nevetett fel Drizzt.
– Azonnal takarodj innen! – kiáltott Blaskar. – Vagy a bőrödön érezheted
Arklem Greeth haragját.
– Utoljára kérdezem – mondta Drizzt. – Megadod magad?
Blaskar ismét kihúzta magát. Tudta, mi lenne a sorsa, ha megadná
magát.
Drizzt felé köpött, ám a drow túl fürgén ugrott hátra ahhoz, hogy
eltalálja. Aztán a sötételf vakító sebességgel előretört. Amikor a pengék
felemelkedtek és összecsaptak a feje fölött, Blaskar felvisított. Odafent az
őrök is meglepetten felkiáltottak, noha ők inkább örömükben, mintsem
félelmükben.
Drizzt szablyái zümmögve keresztezték egymást, majd a következő
pillanatban az egyik elzúgott Blaskar feje mellett és az ajtóba szúródott,
míg a másik a férfi barna haja fölött nem sokkal szelte a levegőt. A
következő pillanatokban a szablyák tovább pörögtek, csak úgy, mint
Drizzt, aki minden lehetséges szögből lecsapott áldozatára.
Blaskar több ízben felüvöltött. Megpróbált védekezni, de valójában nem
sok lehetősége volt, hogy elkerülje a drow megdöbbentően sebes és
magabiztos mozdulatait. Amikor a támadás elcsitult, a varázsló enyhén
összegörnyedve állt, karjait erősen a testéhez szorította, és meg sem mert
mozdulni, mintha attól félt volna, hogy ha megteszi, szétesik.
De valójában egy haja szála sem görbült.
– Mi? – nyögte ki, amikor rájött, hogy az iménti erődemonstráció csak
arra szolgált, hogy Drizzt elfoglalja a számára alkalmas pozíciót.
A drow így már sokkal közelebb volt Blaskarhoz; Jéghalál markolatával
a varázsló arcába ütött, mire az ember az ajtónak vágódott.
Nem tudta sokáig tartani az egyensúlyát, vádló tekintettel Drizzt felé
mutatott az ujjával, de aztán a földre rogyott.
– Na, fogadjunk, hogy ez fájt! – kiáltotta le az egyik őrszem.
Amikor Drizzt felnézett, látta, hogy már nem kettő, hanem négy ember
csodálja ügyességét.
– Azt hittem, apró darabokra vágod – mondta egyikük, mire a többiek
nevetésben törtek ki.
– Mindjárt megjön Deudermont kapitány – felelte Drizzt. – Gondolom,
neki kinyitjátok az ajtót.
Az őrszemek bólintottak.
– Csak négyen vagyunk itt – mondta egyikük, mire Drizzt kíváncsian
nézett rá.
– A legtöbben nincsenek a helyükön – magyarázta egy másik. – A
családjukat őrzik, mert a harc egyre közeleg.
– Nem kaptunk parancsot, hogy melyik oldalra álljunk – magyarázta egy
harmadik.
– És azt sem mondták, hogy maradjunk ki az egészből – tette hozzá az
utolsó.
– Deudermont kapitány az igazságért harcol, Luskan népéért –
válaszolta Drizzt. – De megértem, hogy a döntésetek – ha fogtok
egyáltalán dönteni – gyakorlati megfontolásokon alapul majd.
– Hogy érted?
– Úgy, hogy nem akartok a vesztes oldalon állni – vigyorgott a drow.
– Nem tagadom.
– És nem is hibáztatlak titeket ezért – jelentette ki Drizzt. – De kétség
nem fér hozzá, hogy Deudermont fog győzni. Már túl régóta vet sötét
árnyékot a Vendégtorony Luskanra. Eredetileg azért építették, hogy emelje
a város fényét, de Greeth, a halálúr uralma alatt sírkővé vált.
Csatlakozzatok hozzánk, és Greeth ajtajáig küzdjük magunkat – majd azon
át!
 – Akkor siessetek – ajánlotta az egyik férfi, és a város felé intett, ahol a
lángban álló utcák fölött gomolygott a füst –, nehogy a végén ne legyen
mit megnyerni!
Egy nő sikítva futott át a téren, a haja és ruhája lángolt. Megpróbálta a
földre vetni magát és meghempergőzni, de csupán összeesett és
rángatózott, miközben a tűz martalékává vált.
A házból, melyből kirontott, újabb kiáltások hangzottak fel, majd
villámcsapások mennydörögtek. Egy emeleti ablak kivágódott, és egy férfi
repült ki rajta, estében vadul kalimpált karjaival. Amikor földet ért,
megpróbált feltápászkodni, de végül szétroncsolódott térdét és törött lábát
szorítva összecsuklott.
Az ablakban, ahonnan a férfi kiesett, egy varázsló jelent meg, és karcsú
varázspálcát tartott áldozata irányába, miközben gonosz élvezettel
mosolygott.
Ekkor azonban a szemközti háztetők felől nyílzápor zúdult a térre, és a
varázsló kisvártatva visszabotladozott a szobába, majd nyílvesszőkkel a
testében meg is halt.
A harc mágikus és világi fegyverek áradata közepette tombolt. Egy
csapat harcos át akart vágni a téren, ám mágikus tüzek és villámok
pusztító zápora állította meg őket.
Újabb mágikus sortűz emelkedett fel a háztól éppen délre, az épületre
irányult, és hiába szorult oda a Vendégtorony varázslóinak összes őre, az
épület egyik sarkába már belekaptak a lángok.
Messze északnyugaton egy hatalmas palotából Taerl és Suljack
főkapitányok növekvő lelkesedéssel figyelték a történteket.
– Mindig ugyanaz a mese vége – jegyezte meg Suljack.
– Deudermont követői közül nem kevesebb, mint húsz halott! –
válaszolta Taerl, mire Suljack csupán vállat vont.
– Deudermont könnyebben pótolja az íjászokat és a kardforgatókat, mint
Arklem Greeth a tűzgolyókat hajító varázslókat – mondta Suljack. – Ez a
szokásos véget vetíti elő: Deudermont emberei az utolsó cseppig kiszívják
a varázslók energiáit, majd lerohanják őket. És nézz csak ki a kikötőbe –
folytatta, majd a négy hajó felé mutatott, melyek az Agyar- és a Kikötő-
sziget, illetve az Agyar-sziget és a Vendégtoronynak otthont adó
Zsiványkard-sziget közti vízi utakon horgonyoztak le.
– Az a hír járja, hogy Kurth lezáratta a Tengertornyot, hogy ne tudjon
szembehelyezkedni a Tengeri Szellemmel, vagy bárki mással, aki igényt
tart a Zsiványkard déli részére. Deudermont már elzárta Greeth útját
keleten, nyugaton és északon – hamarosan délen is! Arklem Greethnek
befellegzett, legalábbis Luskanban mindenképpen.
– Bah, hát elfelejtetted, mekkora ereje van! – ellenkezett Taerl. – Ő egy
ősmágus!
– De már nem sokáig!
– Érjenek csak oda azok a fiúk a Vendégtoronyhoz, akkor majd elválik!
– ellenkezett Taerl. – Kurth nem fogja átengedni őket az Őrszigeten,
márpedig ha csak a tengerről támadják meg Arklem Greetht, az másra nem
lesz jó, mint hogy testekkel töltse meg a kikötőt – akár szembeszáll velük
a Tengertorony, akár nem. Valószínűbb, hogy Greeth ki akarja üríteni a
Tengertornyot, hogy Deudermont és emberei bolond módjára partra
szálljanak a Zsiványkard-szigeten – mert akkor el tudja süllyeszteni a
hátrahagyott hajóikat!
– Deudermont kapitány nem bolond! – emlékeztette Suljack társait a
tényre, mellyel jócskán tisztában volt minden ember, aki élete során a
Kardparton hajózott. – Az a kutya, aki mindig vele van, Robillard, ő pedig
nem gyenge! Ha csak Szederről lenne szó, akkor még azt mondanám,
igazad van, barátom.
Hangos éljenzés hallatszott, és Suljack és Taerl Deudermontot
pillantották meg, amint végiglovagol az egyik mellékutcán, mögötte az
egyre dagadó tömeggel. Mindkét főkapitány a varázslók menedékháza felé
fordult, és tudták, nagyon hamar véget fog érni a harc.
– Győzni fog, mondom én! – erősködött Suljack. – Mindannyiunknak át
kellene állni hozzá még most, és osztozni vele a dicsőségben!
A csökönyös Taerl felhorkant és elfordult, ám Suljack megragadta és
megfordította, hogy nézze meg, többek közt kik fogják közre
Deudermontot. Egy csapat férfi, akik a város őrségének palástját viselték,
és legalább olyan lelkesnek tűntek, mint azok, akiket Szeder hozott
Vízmélyvárából.
– A te fiaid – közölte Suljack vigyorogva.
– Az ő döntésük, nem az enyém! – tiltakozott a főkapitány.
– De nem állítottad meg őket! – válaszolta Suljack. – Néhányan Baram
emberei közül is ott vannak.
Taerl nem válaszolt Suljack mindentudó vigyorára. A Luskanért
folytatott harc éppen úgy alakult, ahogy Kensidan megjósolta –
kétségkívül Arklem Greeth volt az, akinek minden oka megvolt arra, hogy
féljen.

– Tüzek égnek keleten, tüzek égnek nyugaton – mondta Valindra Arklem

Greethnek, miközben a Vendégtoronyból ugyanazt a jelenetet nézték, amit
Taerl és Suljack – noha teljesen más irányból és perspektívából.
– Bárki, aki értékes számunkra, vissza tudja varázsolni magát a
Vendégtoronyba – válaszolta Greeth.
– Már akik ki vannak erre képezve – mondta Valindra. – Nem úgy, mint
Blaskar. Felőle nem hallottunk azóta sem.
– Hibát követtem el azzal, hogy kineveztem mágusmesternek –
jelentette ki Greeth. – Akárcsak azzal, hogy egy percig is megbíztam az
átkozott Raurymben. Gondoskodom róla, hogy holtan terüljön ki, mielőtt
ez az egész véget ér, abban biztos lehetsz!
– Elhiszem, de milyen véget fog érni?
Arklem Greeth ádáz tekintettel fordult a nő felé, ám Valindra nem
hátrált meg.
– Elnyomnak minket – mutatott rá.
– Nem fognak átjutni az Őrszigeten, és a Zsiványkard sziklás partjainál
lerázhatjuk őket – válaszolta Greeth. – Állítsd a legjobb idézőinket és a
legokosabb illuzionistáinkat az összes partraszállási pontra, és tartsd őket
biztonságban minden mágikus védelemmel, ami csak az erődből futja!
Robillardot és Deudermont többi varázslóját nem szabad alábecsülnünk,
de amíg hajó fedélzetén tartózkodnak, és mi a szárazföldön, miénk az
előny.
– Meddig?
– Ameddig csak szükségünk van rá! – üvöltötte Arklem Greeth, belső
tűztől izzó élőholt szemmel. Aztán egyszer csak megnyugodott és
megadóan bólintott.
– Természetesen igazad van. Deudermont és Szeder hajthatatlan és
türelmes marad, míg Luskan elfogadja őket. Talán itt az ideje, hogy
ellenük fordítsuk a játékot.
– Beszélsz a főkapitányokkal?
Arklem Greeth már akkor gúnyosan horkantott, amikor a nő még be sem
fejezte a kérdést.
 – Talán Kurthtal. De az is lehet, hogy nem. Annyira biztos vagy te
abban, hogy nem ezek a féleszű kalózok állnak e parasztlázadás mögött?
– Én úgy hallottam, Deudermont tud arról, hogy közünk van a
kalózkodáshoz a Kardpart mentén.
– És hirtelen talált egy lelkes szövetségest Szederben, és egy lelkes
árulót Arabeth Raurymben? Az, hogy jól alakuljanak a dolgok, sokszor
csak gondos tervezés kérdése. Amint végeztem az idióta Deudermonttal,
hosszasan el szándékozom beszélgetni mindegyik főkapitánnyal. És
kétlem, hogy bármelyikük is élvezni fogja.
– És addig?
– Ez hadd legyen az én gondom – mondta Arklem Greeth a nőnek. – Te
csak gondoskodj a Zsiványkard-sziget védelméről! De előbb keresd meg
Rimardo mágusmestert a könyvtárában a keleti toronyban, és mondd neki,
hogy menjen és derítse ki, mi történt Blaskarral! És emlékeztesd a mi
izmos barátunkat, hogy ha túl lelkesen ráz kezet, félő, hogy eggyel
kevesebb karral kell majd a jövőben varázsolnia.
– Biztos vagy benne, hogy nem kellene Blaskar keresésére indulnom,
mielőtt Rimardo előkészíti a védelmet?
– Ha Rimardo túl ostoba vagy szétszórt ahhoz, hogy megfelelően
végezze a munkáját, szívesebben veszem, ha akkor szembesül a
következményekkel, amikor nem állok épp mögötte – jelentette ki a
halálúr. Gonoszul vigyorgott, miközben vetkőztető pillantással méregette
Valindrát. – Ráadásul csak azért óhajtasz ennyire menni, mert lehetőséget
akarsz találni magadnak arra, hogy fényt deríts Arabeth hollétére. Semmi
sem okozna nagyobb gyönyört, mintha őt elpusztíthatnád, igazam van?
– Nem tagadom, ősmágus.
Arklem Greeth felemelte hideg kezét, és tenyerébe vette az elf Valindra
keskeny állát.
– Bárcsak élő ember lennék! – mondta sóvárogva. – Vagy bárcsak halott
lennél!
Valindra az utóbbi mondat hallatán nyelt egy nagyot, és hátrált egy
lépést, eltávolodva Greeth halálosan hideg közelségéből, mire az ősmágus
ziháló nevetést hallatott.
– Itt az idő megbüntetni őket – jelentette ki. – Legfőképpen Arabeth
Raurymet.
 Aznap késő éjjel Arklem Greeth illékony gázfelhő formájában
kicsusszant a Misztikus Testvériség Vendégtornyából. Végigsiklott az
Őrszigeten, és ellenállt a kísértésnek, hogy megzavarja a főkapitány álmát.
Ehelyett elhaladt az épület mellett és átkelt a hídon a szárazföldre, a
tulajdonképpeni Luskanba. Amint átért a hídon, balra fordult, északi
irányba indult, és egy földi szederrel, vadszőlővel túlburjánzott területre
ért, ahol omladozó tornyok álltak és minden romokban hevert. Ennyi
maradt az ódon városból, Illuskból. Nem volt nagyobb pár holdnál –
legalábbis ami a föld feletti részt illeti. Alatta sokkal több maradt belőle –
például nyirkos, régi alagutak, melyek egészen az Őrszigetig értek, sőt
még azon túl is, a Zsiványkard-szigetig. Az egész hely rothadó
növényektől bűzlött, mert ide hordták a szemetet az északra fekvő
szabadtéri piacról.
Illusk igen kellemetlen hely volt a szokványos érzékekkel bíró emberek
számára. A halálurat ugyanakkor különleges esemény emléke fűzte ide: itt
sikerült végre valahára élő emberből élőhalottá változtatnia magát. Ódon
hely volt ez ősrégi sírokkal, ahol az élet és a halál közti határvonal
elmosódott. Szellemek és ghulok járták e romokat, és a luskaniak ezt
nagyon jól tudták. A Vendégtorony legnagyobb teljesítményei közé
tartozott – és ezzel nyomták rá a varázslók bélyegüket Luskanra annak
idején, a város alapításakor –, hogy nagy erejű mágia segítségével az
élőholtakat sikerült a helyükön, Illuskban tartani. Emiatt természetesen a
Vitorlák Városának alapítói nagy hálát éreztek a Misztika Vendégtornya
iránt.
Arklem Greeth természetesen behatóan tanulmányozta ezt a varázslatot,
mielőtt átváltoztatta magát, így hiába volt ő is élőholt, az nem fogott rajta.
A romok közepén visszanyerte testtel bíró formáját, és azonnal
érzékelte, hogy egy éhes ghul kiszemelte magának. A felismerés
ugyanakkor csupán mulattatta. Nem sok élőholt mert volna megközelíteni
egy oly hatalmas halálurat, mint ő, és még kevesebb mert volna hívásának
ellenszegülni.
Továbbra is gonoszul vigyorogva végigment a déli part mentén,
miközben halkan kántált és menet közben porított csontokat szórt szét.
Különös gonddal tette ezt a romok déli szélénél, miután megbizonyosodott
róla, hogy senki sem figyeli. Némi idejébe telt – és egy újabb teli erszény
porított csontba – míg végigment a lezárt területen, és végrehajtotta az
ellenvarázslatot.
A ghulok és a szellemek kiszabadultak. Ők még nem is tudták ezt, de
Greeth igen.
A síremlékhez lépett, a romváros közepétől nem messze, oda, ahol
annak idején sikeresen átváltoztatta magát. Az ajtó el volt reteszelve és be
volt zárva, ám a halálúr elhadart egy varázslatot, amitől ismét gőzfelhővé
vált, és átcsusszant az ajtó egyik repedésén. Miután bejutott, nem
késlekedett visszaváltoztatni magát, mert érezni akarta az ősrégi sír
kemény, nyirkos kövét a lába alatt.
Lement a lépcsőn, miközben élőholt szemeivel könnyedén tájékozódott
a koromsötétben. Leérkezve egy második kapu állta útját: egy súlyos
kőből készült csapóajtó. Kinyújtotta felé a karját, telekinetikus varázsigét
suttogott, majd ujjaival messze előrenyúlva könnyedén odébb mozdította
az akadályt.
Egyre mélyebbre haladt lefelé a sötét alagútban, majd varázsszóval
magához szólította a ghulokat és szellemeket, és tudatta velük, hogy
szabadok.
És amikor a szörnyetegek eltávoztak, Arklem Greeth elővette
legnagyobb becsben tartott tárgyát, egy kivételes erejű gömböt, egy
valóságos mesterművet, melyet annak érdekében alkotott, hogy elérjen
vele az alvilágba, és előhívja régen halott emberek megmaradt életerejét.
E helyütt évszázadok óta álltak emberlakta városok, azelőtt pedig barbár
törzsek éltek itt. Mindegyik települést az előző épületek romjai és az előző
lakosok csontjai fölé építették. Arklem Greeth gömbjének hatására Luskan
alapzata megremegett és életre kelt.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

KÖVESD A SIKOLYOKAT!

– Drizzt? Drizzt? – szólongatta Regis idegesen a barátját. Miközben le

sem vette szemét a ház ajtajáról az út másik oldalán, hátranyúlt, hogy
megcibálja a drow ruhaujját. – Drizzt? – kérdezte ismét, miközben
dühösen hadonászott. Végül rádöbbent helyzetére, és amikor megfordult,
be is bizonyosodott előtte, hogy a barátja már elment.
A út másik oldalán a nő ismét felsikoltott; vérfagyasztó, csontig hatoló
rémületről árulkodó sikollyal, és Regis ebből pontosan tudta, mi történik.
A félszerzet összeszedte minden bátorságát, egyik kezébe fogta kis
buzogányát, másikba a rubinmedálját. Miután erőt vett magán és átment
az úton – minden egyes lépésnél halkan szólongatta Drizztet –
emlékeztette magát arra, milyen természetű az ellensége, így elengedte az
ezúttal hasznavehetetlen medált, hadd függjön a láncán.
Ahogy közeledett a házhoz, a sikolyokat zihálás, nyöszörgés és bútorok
recsegése váltotta fel. Látta a nőt az ablakban, amint karját lóbálva az ajtó
jobb oldala felé rohan, mintha egy felemelt székkel próbálta volna
lelassítani üldözőjét.
Regis odaszaladt az ablakhoz, és látta, hogy a rögtönzött fegyvernek
volt némi hatása, mert a nyomorult ghul megbotlott.
A félszerzet levegő után kapkodott a hátborzongató lény láttán. Valaha
ember lehetett, de mostanra már alig látszott annak. Sovány testén a bőr
szorosan feszült a csontokon, elrohadt ajkai alól tépőfogak villantak ki,
melyekre nemrég elfogyasztott hús maradványai tapadtak. A ghul mindkét
kezével megragadta a széket, körmei – melyek olyan hosszúak voltak,
mint az ujjai – végigkarcolták a fát, majd szájához emelte a bútort.
Horkantott, morgott a dühtől, aztán mert úgy tűnt, muszáj valamire
ráharapnia, szájával kitépett egy darabot a székből, majd elhajította.
A nő erre újból felsikoltott.
 A ghul nekilendült, de olyan erősen összpontosított a nőre, hogy nem
vette észre az ablakpárkányon összekucorodó parányi alakot.
Amikor a szörny előreiramodott, Regis ugrott. Két kezében szorítva a
buzogányt, teljes lendületét és minden erejét bevetette, miközben lecsapott
a fegyverrel az elhaladó ghul fejére. Csontok törtek és kiszáradt, fonnyadt
bőr szakadt. A szörnyeteg botladozott egyet-kettőt, majd oldalra zuhant, és
több szék között puffanva földet ért.

Regis is nagyot esett, mert a súlyos csapástól túllendült. Mindazonáltal

gyorsan visszanyerte egyensúlyát, és messzebbre húzódott az elesett
ghultól, miközben reménykedett, hogy az ütés ereje valóban ártalmatlanná
tette.
Nem volt ekkora szerencséje – a lény feltápászkodott és ajak nélküli
vigyort villantott a félszerzet felé.
– Gyerünk, essünk túl rajta! – szólt Regis, mire a ghul mintegy
válaszképpen rávetette magát.
A félszerzet jókorát taszított a lény lengedező karján, mert tudta, hogy a
karmok a méreg és a mocsok, az élőhalott állapot esszenciáját rejtik
magukban, melyektől az ember vagy a félszerzet mozdulatlanná dermed.
Ide-oda csapkodott buzogányával, többször eltalálta a ghul karját, és így
sikerült kivédeni a támadásait.
A szörny végül mégis megkarmolta. Regis érezte, hogy az ádáz méreg
hatására megremeg a térde. És ütései hiába érték a ghult, számottevő kárt
nem tettek benne.
A kétségbeesés új taktika keresésére sarkallta Regist, így átsiklott a
szörny ütlegelő karjai között, és ütések sorát záporozta az élőholt lény
arcára és mellkasára.
Érezte, hogy válla, karja és háta ólomsúlyúvá nehezedik, érezte, hogy a
bénító gyengeség végigfut rajta, mint a halál hidege. Ám makacsul tartotta
magát, forgott és ütött.
Kisvártatva az utolsó ereje is elhagyta és a padlóra rogyott.
Azonban a ghul is összeesett előtte; feje szétrobbant kásához
hasonlított.
A nő ezután a karjába vette Regist, noha a félszerzet nem érezte az
érintését. Hallotta hálás köszönetét, aztán újra felhangzó rémült sikolyát,
miközben elugrott mellőle, és az ajtó felé rohant.
Regis nem tudott utána fordulni. Tehetetlenül nézett előre, és csak
lábakat látott, két újabb ghul lábait. Próbált vigaszra lelni abban a
reményben, hogy e bénultság közepette nem fog érezni semmit, miközben
ezek a nyomorultak megeszik.

– Kifelé az utcára! – ordította Deudermont, miközben hadserege élén,

Robillard mellett futott.
– Gyertek ki, mindannyian! Egységben az erő!
A luskani lakosok meghallották a kiáltást és mozgósította is őket, noha
néhány házból csupán a sikolyok visszhangja hallatszott. Deudermont az
épületekbe parancsolta katonáit, hogy mindenütt semmisítsék meg a
ghulokat, és mentsék meg az embereket.
– Arklem Greeth szabadította ki őket Illuskból – mondta Robillard.
Naplemente óta csak bosszankodott, amióta előjöttek az élőholtak. – Meg
akarja büntetni a luskaniakat, amiért megengedték nekünk, ellenségeinek,
hogy ellepjük az utcákat.
– De így csak maga ellen fordítja az egész várost – dörmögte
Deudermont.
– Gyanítom, ez nem izgatja – válaszolta Robillard. Megállt és
megfordult, mire Deudermont is így tett, és követte a varázsló pillantását
egy szemközti erkélyig. Csapatnyi gyerek tolongott ott, majd eltűntek egy
szomszédos ajtó mögött. Két kiéhezett, nyáladzó ghul követte őket.
Robillard villámcsapást bocsátott rájuk, mely kétfelé ágazott, amikor
elérte az erkélyt, és mindkét csúcsa szétrobbantott egy-egy szörnyeteget.
A két valamikori ghul összerogyott az erkélyen, mögöttük parázslott a
megfeketedett fa.
Deudermont örült, hogy Robillard mellette van.
– Megölöm azt a halálurat! – mormogta a varázsló, és a kapitány nem
kételkedett a szavában.

Drizzt társát keresve végigszaladt az utcán. A sikolyokat követve

berontott egy épületbe, de sehol nem találta Regist.
 Az utcák veszélyesek voltak, túlságosan is.
A sötételf fejével intett Guenhwyvarnak, aki nesztelen léptekkel haladt
végig a háztetőn, vigyázva a drow minden lépését. – Keresd meg őt, Guen!
– kérte Drizzt, mire a párduc felmordult és elszaladt.
Szemközt egy nő rontott ki a házból botladozva, vérezve, halálra váltan.
Drizzt ösztönösen arra futott; arra számított, hogy valaki üldözi.
De a nőt nem követte senki. Amikor a drow rájött, hogy ez a ház elég
közel van ahhoz a helyhez, ahol a félszerzetet hagyta, keserűség mart a
gyomrába.
Nem torpant meg, hogy a nőtől kérdezősködjön; gondolta, úgysem tudna
az ijedtségtől összefüggően beszélni. Egyáltalán nem állt meg. Előbb az
ajtó felé ugrott, majd amikor észrevett egy nyitott ablakot, irányt
változtatott – ghul nem nyithatta ki, és az emberek sem hagyhatták nyitva,
mert ahhoz túl hideg volt.
Amikor Drizzt leugrott a párkányról sejtette, milyen látvány fogja bent
fogadni, és csak imádkozhatott, hogy ne legyen még túl késő.
Egy parányi alak fölé magasodó ghulra zuhant. Egy másik ghul
rátámadt, mire mindkettő megbotlott. Az egyik eközben megkarmolta
Drizzt alkarját. A drow fájdalmat érzett, de az elfeken nem fogott az
élőholtak bénító érintése, így ügyet sem vetett a sérülésre, amikor
bukfencezve földet ért. Készakarva nekivágódott a falnak, mert az akadály
segítségével új lendületet nyert, majd talpra ugrott, ám a ghul azonnal
lecsapott rá.
Csillám és Jéghalál villámgyors munkába kezdett előtte, nagyjából úgy,
ahogyan Regis próbált küzdeni a kis buzogányával. De a pengék a drow
kezében jóval hatékonyabbnak bizonyultak. A ghul két karja előbb
kicsavarodott, majd darabokban a földre hullott.
Drizzt a szeme sarkából meglátta szegény Regist, amint vértócsában
feküdt, és ez a látvány soha nem tapasztalt dühöt váltott ki belőle.
Nekiment az álló szörnynek, pengéit egymás után többször is vizenyős,
gyomorforgató hang kíséretében szúrta a csont és bőr lénybe. Vagy
tucatszor is eltalálta, ráadásul olyan erővel, hogy a pengék hegye a ghul
hátán ütközött ki.
Amikor a lény nekiesett a falnak, Drizzt hátrálni kezdett. Valószínűleg a
dög már nem élt, de ez cseppet sem lassította le a feldühödött drow-t.
Hátrahúzta pengéit, majd megpörgette őket, és szúrások helyett vagdosni
kezdte a ghult. A hosszú csíkokban hasadó bőr szürke csontokat és belső
szervek kiszáradt maradványait tárta fel.
Még akkor is ütötte a lényt, amikor hallotta, hogy annak társa hátulról
közeledik felé.
A második ghul ráugrott és körmeivel Drizzt arca felé kapott.
De nem ért célba, még csak a közelébe sem, mert amint a szörnyeteg
rávetette magát, a drow lebukott, mire a lény átlendült fölötte, és végül
elesett barátjába botlott.
Drizzt még mindig tartotta lendületét, amikor sötét alak repült be az
ablakon: a hatalmas párduc, aki nekirontott az életre kelt holttestnek, és
vagdalkozó karmokkal, ádáz tépőfogakkal a földre szorította.
Drizzt odaszaladt Regishez, eldobta szablyáit és térdre rogyott. Ölébe
vette a félszerzet fejét és a félig nyílt szemekbe nézett, abban a
reményben, hogy megpillantja még bennük az élet halvány szikráját.
Ekkor újabb ghul támadt rá, de Guenhwyvar átugrott a Regis fölé
kuporodó Drizzt felett, telibe találta a lényt, és a falat átszakítva még azzal
a lendülettel a másik szobába taszította.
– Vigyél ki innen! – suttogta bágyadtan a szemlátomást haldokló Regis.

Luskanban a következő két tíznapot később a Végtelen Sikolyok

Éjszakájának nevezték. Hiába irtotta Deudermont seregével a ghulokat és
a többi élőholt szörnyeteget, a következő napnyugtakor még több
szabadult a városra.
A rémület hamarosan dühvé változott Luskanban, és e düh
meghatározott célpontra irányult. Az éjszakai rettegés ellenére
Deudermont szédítő sebességgel haladt előre: majd’ minden épkézláb
luskani férfi és nő ott vonult seregének a soraiban, amikor kiűzték a
Vendégtorony varázslóit a menedékházaikból. Hamarosan négy helyett
harminc hajó sorakozott a Zsiványkard-szigettel szemközt.
– Arklem Greeth túl messzire ment – mondta Regis Drizzt-nek egy
reggel. Lassú és fájdalmas gyógyulása alatt az ágyából rálátott a kikötőre
és a hajókra, az ablak alól pedig hallotta a Vendégtornyot szidalmazó
dühödt kiáltásokat.
– Azt gondolta, majd megfélemlíti a népet, ehelyett feldühítette őket.
 – Van az a bizonyos pillanat, amikor a rémült ember azt hiszi, mindjárt
meghal – válaszolta Drizzt. – Aztán van az a pillanat, amikor az ember
biztos benne, hogy mindjárt meghal, és akkor haragja az egekbe csap.
Luskan most éli át ezt a pillanatot, most ért el bátorsága csúcsára.
Ellenségei reszkethetnek a félelemtől.
– Gondolod, hogy Arklem Greeth reszket?
A drow kinézett a távoli Vendégtoronyra, annak romokban álló és
elszenesedett déli ágára, elgondolkodott egy pillanatig, majd a fejét rázta.
– Ő varázsló, márpedig a varázslók nem ijednek meg egykönnyen. Igaz,
nem is mindig látják a nyilvánvalót, mert gondolataik máshol járnak,
kevésbé valóságos, anyagtalan dolgokon.
– Majd emlékeztess, hogy ezt elmondjam Cattie-brie-nek is! – kérte
Regis.
Drizzt éles pillantást vetett barátjára.
– Odakint vannak az éhes ghulok – szólt vészjóslóan, mire a félszerzet
felnevetett, de közben fájó hasára nyomta kezét.
A sötételf visszafordult a Vendégtorony felé.
– És Arklem Greeth halálúr – tette hozzá – örökéletű, így nem érintik
meg mélyen a pillanatnyi győzelmek és vereségek. Mit számít neki, hogy
most győz-e vagy sem; úgy van vele, hogy majd újra megküzd Luskanért,
ha Deudermont kapitány és serege már rég a föld alatt lesz.
– Nem fog győzni – mondta Regis. – Most nem.
– Valóban nem – helyeselt Drizzt.
– De meg fog menekülni.
A drow vállat vont, mintha ez nem számítana, és sok szempontból nem
is számított.
– Robillard azt mondja, megöli a halálurat – jelentette ki a félszerzet.
– Hát akkor imádkozzunk, hogy sikerrel járjon!

– Mi? – kérdezte Deudermont Drizzttől, amikor feltűnt neki, hogy

furcsán néz rá a reggelizőasztal túlsó feléről. Átlósan Robillard tele szájjal
kuncogott, bár szalvétát tartott a szája elé.
Drizzt vállat vont, de nem rejtette el mosolyát.
– Mi az, amit ti ketten tudtok, és én nem? – vonta őket felelősségre a
kapitány.
 – Én annyit tudok, hogy az éjszakát azzal töltöttük, hogy ghulokkal
harcoltunk – mondta Robillard még mindig csámcsogva. – De ezt te is
tudod.
– Hát akkor? – kérdezte Deudermont.
– Olyan virágos kedvedben vagy – válaszolta Drizzt.
– Jól alakulnak a harcaink – felelte Deudermont, olyan hangon, mintha
ez nyilvánvaló lenne. – Ezrek csatlakoztak hozzánk.
– Nem véletlenül – szúrta közbe Robillard.
– És ezért vagy ilyen jó hangulatban. Nem kimondottan azért, mert
erősítés érkezett, hanem ennek kiváltó oka miatt – vélte a drow.
Deudermont teljesen összezavarodva nézett rájuk.
– Arklem Greeth eltörölte a szürke árnyalatait, vagy legalábbis
sötétebbre színezte őket – magyarázta Drizzt. – Minden kétséged, mely ezt
a luskani akciót övezte, semmivé foszlott azután, amit a halálúr Illusknál
művelt. Ahogyan Arklem Greeth eltávolította a mágikus határt, mely
azelőtt a helyükön tartotta a szörnyetegeket, úgy vette le Deudermont
kapitány válláról a kétely súlyos leplét.
Deudermont erre Robillardra meredt, de a varázsló arckifejezése csak
alátámasztotta Drizzt szavait.
A jó kapitány hátrébb húzta székét az asztaltól és kibámult a viharvert
városra. Luskan számos részén még mindig tüzek égtek, füstjük egyre csak
táplálta a folyamatos homályt. Széles, lapos szekerek közlekedtek az
utcákon, vezetőik komoran csengettek, jelzésként, hogy a lakók hozzák ki
a halottakat. Néhány e szekerek közül Deudermont ablaka alatt haladt el,
és nem kevés halottat szállított.
– Tudtam, hogy Szeder terve nagy árat fog követelni a várostól, igen –
ismerte el a kapitány. – Látom, érzem a szagát, mindennap. Éppúgy, ahogy
ti. És igazatok van. Ólomsúllyal nehezedik rám.
Szemét beszéd közben sem vette le a városról, mire a többiek is a
sötétségbe borult utcák és épületek felé fordították a fejüket.
– Ez sokkal nehezebb, mint a hajózás – mondta Deudermont, Drizzt
pedig mindentudó mosollyal pillantott Robillardra, mert tudta, hogy
Deudermont gondolatai ugyanazt a filozófiai ösvényt fogják bejárni, mint
a varázslóéi több tíznappal korábban, amikor kitört a lázadás a
Vendégtorony ellen. – Amikor az ember kalózokra vadászik, tisztában van
vele, hogy cselekedetei a jót szolgálják. Nemigen vitatható annak
hasznossága, hogy elsüllyesztem a hajójukat, és hagyom, hogy vízbe
fúljanak, esetleg bíróság elé állítom őket Luskanban vagy
Vízmélyvárában. A kalózok cselekedetei mögött nincsenek titkolt tervek –
legalábbis semmi olyasmi, ami változtatna azon, ahogy bánok velük. Akár
nyereségvágyó uruknak tesznek szolgálatot, akár saját fekete szívük szavát
követik, a velük való harc a vitathatatlan erkölcsiségben gyökerezik.
– Ráadásul politikailag is előnyös – emelte Robillard a teás-bögréjét. –
Úgy értem, itt, a sokkal bonyolultabb féligazságokkal és rejtett
szándékokkal teli küzdőtéren.
– Teljes undorral néztem a Rabok Karneválját – mondta Deudermont. –
Nemegyszer éreztem úgy, hogy legszívesebben felrontanék a színpadra és
levágnám a rabokat kínzó hóhért, pedig mindvégig tudtam, hogy a luskani
törvényhozók parancsának megfelelően cselekszik. Taerl főkapitánnyal
egyszer majdnem összeverekedtem e groteszk jelenet miatt.
– Természetesen amellett érvelt, hogy e komiszságra szükség van a rend
fenntartása érdekében – vélte Robillard.
– És nem minden meggyőződés nélkül – válaszolta Deudermont.
– Nem volt igaza – tette hozzá Drizzt, mire a másik kettő meglepetten
fordult felé.
Azt hittem, kétkedve nézed az itteni küldetésünket – mondta
Deudermont.
– Tudod, hogy így van – felelte Drizzt. – De ez nem jelenti azt, hogy
nem értek egyet egy-két dologgal, amiket meg kellene változtatni. Ám
nem az én hatásköröm, hogy efelől döntsek, hiszen te és sokan mások
sokkal behatóbban ismeritek Luskan lakóinak jellemét és természetét,
mint én. Szablyáimat Deudermont kapitány szolgálatára ajánlom, de
kételyeim megmaradnak.
– Akárcsak az enyémek – mondta Robillard. – Olyan gyűlölet uralkodik
itt, olyan tervek, összeesküvések, rivalizálások folynak, melyek messze
túlmutatnak az Arklem Greeth ízléstelen viselkedése iránti ellenszenven.
Deudermont felemelte a kezét, kérve Robillardot, hogy ne folytassa,
majd Drizzt felé tartotta nyitott tenyerét, amikor a drow újra megszólalt.
– Nem állítom, hogy nem döbbentem meg – mondta. – De nem adom fel
az abba vetett hitemet, hogy a helyes cselekvés a helyes eredményt hozza
magával. Nem adhatom fel ezt a meggyőződésemet, különben ki lennék
én, és mit érne az életem?
– Elég egyszerű és igaztalan leegyszerűsítés – jelentette ki az örökké
szarkasztikus varázsló.
 – Valótlan?
– Számodra – válaszolta Drizzt Robillard helyett. – Te és én igazából
nem jártunk olyannyira különböző utakon, noha jelentősen különböző
helyekről indultunk. Mind a ketten szeretünk beleavatkozni a világ
folyásába, és ezt mindig abban a reményben tesszük, hogy ezáltal jobbá
változtatjuk.
A drow hallotta a saját szavaiban rejlő iróniát, miközben kimondta őket,
és így fájdalmasan emlékeznie kellett arra, hogy Hosszúnyeregben úgy
döntött, nem avatkozik be – pedig lehet, hogy kellett volna.
– Én a kalózokkal, te meg a szörnyekkel? – mondta a kapitány
vigyorogva, és most rajta volt a sor, hogy pohár módjára megemelje
teásbögréjét. – Könnyebb kalózokat ölni, és gondolom, még könnyebb
orkokat ölni.
Tekintve a nemrégiben Északon lezajlott eseményeket, Drizzt horkantás
közepette majdnem kifröcskölte a teát az orrán. Jó pár pillanatba tellett,
míg újra levegőt kapott és megköszörülte a torkát. Felemelte a kezét, hogy
eltérítse társai kíváncsi pillantásait, mivel nem akarta még jobban
felkavarni a beszélgetést azzal, hogy szóba hozza a valószínűtlen, de
mégis létrejött szerződést a törpe- és az orkkirály, Bruenor és Obould
között. A drow abszolút igazságokra vonatkozó feltételezései jelentősen
mérséklődtek az utóbbi időben, így hát barátja megingathatatlan hite
egyszerre lelkesítette és megfélemlítette.
– Óvakodj a nem kívánt következményektől! – figyelmeztetett
Robillard.
Ám Deudermont kapitány csak visszanézett a városra és elhessegette az
aggályait. Lentről csengőszó hallatszott: ismét jöttek a halottakért. Már
ráléptek az útra. A kapitány pillantása a Zsiványkard-sziget felé fordult, és
a Vendégtorony fára emlékeztető épületére, majd mögötte a kikötőben és a
folyó mentén a számos hajóra.
A ghulok jelentette fenyegetés egyre csökkent. Robillard varázsló
barátai közel jártak ahhoz, hogy újra lezárják az Illusk körüli területet, és a
legtöbb lényt elpusztították.
Itt volt az idő, hogy a probléma gyökerére összepontosítsanak a harcban,
és Deudermont attól tartott, ezért fogják a legnagyobb árat fizetni.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

AZ ÁRNYAKBÓL

Egy komor reggelen Kurth főkapitány arra ébredt, hogy ágya alatt
megremeg a föld. Amint magához tért, felismerte, hogy nem álmodik, és
az egykori kalóz harcoshoz illően reagált: ágya szélére gurult, talpra
ugrott, ugyanazzal a mozdulattal megragadta az ágy végén a kardövét és a
derekára csapta.
– Erre nem lesz szükséged – hallatszott egy halk, dallamos hang az
árnyakból a nagy, kör alakú szoba – a Kurth-torony második legnagyobb
helyiségének – szemközti oldaláról. Ahogy az álom elhalványult és a
kezdeti ijedtsége alábbhagyott, Kurth felismerte a hangot, mely
ugyanebben a szobában már ezelőtt két alkalommal is meglátogatta.
A főkapitány a fogát csikorgatta és azon gondolkodott, nem kellene-e
megfordulnia és kardövéről elhajítania a számos tőr egyikét.
Ez nem ellenség, emlékeztette magát, noha nem igazi meggyőződéssel,
mert nem tudta, ki valójában ez a titokzatos látogató.
– A nyugati ablaknál láthatod – mondta a hang. – Elkezdődött.
Kurth odalépett az említett ablakhoz. Széthúzta a súlyos drapériákat,
mire hajnali fény öntötte el a szobát. A hang irányába nézett, remélve,
hogy megpillantja az árnyak közt tulajdonosát – ám a szobának az a része,
ahonnan a titokzatos látogató beszélt, a reggeli fénnyel dacolva oly sötét
maradt, akár a holdtalan éj. Kurth kapitány biztos volt benne, hogy ez
varázslat, méghozzá nem is akármilyen. A tornyot Arklem Greeth
személyesen zárta le a mágikus behatolás ellen. Mégis itt termett ez a
látogató – ráadásul már nem is először!
Kurth visszafordult nyugati irányba, a lassan felvilágló óceán felé.
Tucatnyi kődarab és szurokgolyó cikázott a levegőben; nekirepültek
egyenesen a Vendégtoronynak, vagy a Zsiványkard-sziget sziklás partjain
kötöttek ki.
 – Látod? – kérdezte a hang. – Pont, ahogy mondtam.
– Rethnor fia bolond!
– Bolond, de győzni fog! – válaszolta a hang.
Nehéz lett volna ezt az állítást vitatni, elnézve a Zsiványkard-szigetet
támadó hajók sorait. Pontos munkát végeztek. Egyszerre lőttek, a célra
összpontosítva. A főkapitány tizenöt hadihajót számolt össze, és tudta,
hogy néhány még rejtve lehet. Ráadásul széles, alacsony hajók egy
csoportja szállította a lőszert a csata helyszíne és a Fehér Flotta kikötője
közt.
A Fehér Flotta kikötője!
A felismerés szíven ütötte Kurthot. Ez volt a luskani flotta kikötője, és a
kis hajóraj feltehetőleg az öt főkapitány pártfogása alatt állt – ahogyan a
Vendégtorony elrendezte. A Fehér Flotta kikötőjében ringó hajók csinos
előteret szolgáltattak a luskani sereg csúf kalózhajói számára. Deudermont
ismerte ezeket a kalózokat, azok is ismerték őt, és sokan közülük
gyűlölték, mert több barátjuk is áldozatul esett a kapitány nyíltvízi
kalandozásainak.
Ennek ellenére nem hagyta nyugodni a kapitányt a gondolat – sőt, csak
tovább fokozódott, amikor egyre több vitorla sorakozott fel a Tengeri
Szellem és Szeder úr hadihajói mellett –, hogy a luskani tengerészek akár
át is pártolhatnak. Hiába tűnt oly valószínűtlennek, a főkapitány nem
tagadhatta, amit a saját szemével látott. A luskani flotta, és a férfiak és
nők a Fehér Flotta kikötőjéből közvetlen segítségükkel járultak hozzá a
Misztika Vendégtornya bombázásához. A luskaniak tehát nyíltan
fellázadtak Arklem Greeth ellen.
– Az őrült, az élőholtjaival együtt – morogta Kurth.
Arklem Greeth ádázságában túl messzire ment. Átlépte a határt, és ezzel
az egész várost maga ellen fordította. A főkapitány továbbra is
északnyugatra, a Fehér Flotta kikötője felé meredt, és noha ekkora
távolságból nem tudott sokat kivenni, világosan látta Mirabar zászlóját a
rakparton. Megpillantotta a mirabari törpéket és embereket is, amint
keményen dolgoznak, hogy kövekkel és szurokkal töltsék meg a
szállítóhajókat.
Kurth szorongással telve, mérgesen fordult a rejtőzködő látogatóhoz.
– Mit követelnél tőlem?
– Követelni, ugyan! – érkezett a megnyugtató válasz; a hang mintha
meg is lepődött volna a feltételezésen. – Semmit! Nem azért vagyok…
vagyunk itt, hogy követelőzzünk, hanem hogy tanáccsal lássunk el.
Figyeljük a változások hullámait és felmérjük a sziklák erejét, melyek
visszaverik őket. Másról nincs szó.
Kurth gunyorosan felnevetett, mert tudta, hogy ennél jóval többről van
szó.
– És mit figyeltetek meg? Valóban tisztában vagytok a sziklák erejével,
melyekről ily költői hangvétellel nyilatkoztok? Felfogjátok egyáltalán
Arklem Greeth hatalmát?
– Ismertünk már ádázabb ellenségeket, és erősebb szövetségeseket is.
Deudermont tízezres sereggel vonul a Vendégtorony ellen.
– És ebben mit látsz?
– Lehetőséget.
– A nyomorék Deudermont számára.
A sötétségből erre kuncogás hallatszott.
– Deudermont kapitány nem fogja fel, hogy meggondolatlansága folytán
milyen erőket enged szabadjára. Tisztában van a jó és a rossz fogalmával,
de többel nem. Mi viszont – te és én – látjuk a szürke árnyalatait is.
Deudermont kapitány hamarosan ingatag magasságokba emelkedik.
Korlátlansága majd új életre kelti Luskan tömegeit, és lázadásra szítja
őket.
Kurth vállat vont, nem érezte magát igazán meggyőzve, és tartott
Deudermont kapitány hírnevétől meg erejétől. Gyanította, hogy ezek a
titokzatos külső erők, ez a rejtett alak, aki már korábban kétszer is
meglátogatta, soha nem fenyegetőn, de nem is megnyugtatón, fájdalmasan
alábecsüli a jó kapitányt, és azokat, akik hajlandók követni őt.
– Látom, hogyan működik a törvény, mely súlyos és nagy terhet jelent –
mondta.
– Mi pedig az ellentétét látjuk ennek – szólt a hang. – Látunk öt luskani
férfit, akik összeszedik a szabad prédát, amikor a Vendégtorony elesik.
Ugyanakkor azt is látjuk, hogy az öt közül csak kettő elég bölcs ahhoz,
hogy megkülönböztesse az ocsút a búzától.
Kurth egy darabig hallgatott és eltűnődött.
– Kétség nem fér hozzá, ezt a szónoklatot Taerinek, Suljacknek és
Baramnak is előadtad! – válaszolta végül.
– Nem. Egyiküket sem látogattuk meg, és hozzád is csak azért jöttünk
el, mert Rethnor fia, és maga Rethnor is bizton állítja, hogy te vagy a
legkiválóbb.
 – Ó, igazán szóhoz sem tudok jutni – jelentette ki Kurth szárazon. Jól
leplezte mosolyát és gyanakvását, ugyanis mindenkor, ha vendége így
kiemelte őt a többi közül, eszébe jutott az eshetőség, hogy a Vendégtorony
kémjével áll szemben, vagy akár magával Arklem Greethtel, aki már egy
évtizeddel korábban megerősítette a Kurth-torony és az Őrsziget mágikus
védelmét. Ugyan melyik varázsló lenne elég nagy hatalmú ahhoz, hogy
kicselezze az ősmágus által felállított védelmet, ha nem maga az
ősmágus? Ugyan melyik luskani varázsló mondhat magáénak akkora erőt,
mint Arklem Greeth? Kurth tudomása szerint azok közül, akik nem a
Vendégtoronyban tevékenykedtek, senki még csak közel sem járt hozzá,
kivéve talán azt a Robillard nevű fenevadat, aki Deudermonttal együtt
hajózott. A lehetőség, hogy a vendége esetleg Robillard, tovább fokozta a
gyanúját.
– Akkor nem fogsz tudni szóhoz jutni – felelte a hang –, ha megérted,
milyen őszintén gondoltuk. Rethnor és Kensidan ki fogja nyilvánítani
tiszteletét minden rangjabéli felé…
– Csak a Rethnor-hajó, hacsak nem ruházta már át hivatalosan is
Kensidanre – erősködött Kurth. – Ne beszélj úgy erről a Varjúról, mintha
az ő szava bármit is nyomna a latban!
– Kímélj meg minket furcsa gondolataidtól! Számomra ezek nevetséges
állítások, számodra pedig veszélyes téveszmék! Kensidan keze mozgat
minden szálat, amit magad előtt látsz: a mirabariakat, a vízmélyváriakat,
magát Deudermontot és Arklem Greeth erőinek elpártolását is!
– És ezt ilyen nyíltan bevallod? – válaszolta Kurth, és arra akar célozni,
hogy ha ez igaz, akár hadat is üzenhet a Rethnor-hajónak.
– Hallanod kellett ahhoz, hogy tudd?
Kurth szeme összeszűkült, ahogy a sötétségbe meredt. A szoba többi
része jelentősen kivilágosodott, de abba a messzi sarokba még mindig nem
hatolt el a napfény – és a főkapitány úgy sejtette, hogy hacsak a vendége
nem akarja, nem is fog.
– Arklem Greeth uralma a mai nappal megpecsételődött – jelentette ki a
hang. – Bukása által leginkább öt embernek támad lehetősége, hogy
nyereségre tegyen szert, és közülük kettő elég bölcs és erős ahhoz, hogy
ezt felismerje. E kettő közül az egyik csak nem túl makacs, és akadályokat
gördít maga elé ahelyett, hogy a kincsek után nyúlna?
– Azt kéred tőlem, hogy fogadjak hűséget – válaszolta Kurth. – És azt,
hogy szegjem meg az Arklem Greethnek tett hűségeskümet!
 – Nem kérek tőled semmit. Segítek azzal, hogy elmagyarázom, mi
zajlik az ablakodon túl, és megmutatom az általam bölcsnek tartott utat.
Hogy rálépsz-e vagy nem, az már csak rajtad múlik.
– Kensidan küldött – vádaskodott Kurth.
Sokatmondó csend állt be, mielőtt a hang újra megszólalt.
– Közvetlenül nem. Az irántad érzett tisztelete vezetett el minket
hozzád, mert látjuk Luskan lehetséges jövőit, és azt szeretnénk, ha a
főkapitányok győzedelmeskednének Deudermont és Arklem Greeth fölött.
Kurth már éppen szóra nyitotta a száját, amikor az ajtó hirtelen
kivágódott, és legmegbízhatóbb őrei rontottak be rajta.
– Bombázzák a Vendégtornyot! – kiáltotta egyikük.
– Hatalmas hadsereg gyűlt össze a keleti hídnál, és szabad átkelést
követelnek! – tette hozzá egy másik.
Kurth az árny felé pillantott, de az már teljesen eltűnt.
Akárcsak vendége – bárki is volt az.

Arabeth és Robillard végigsétáltak a Tengeri Szellem korlátja mentén, az

íjászok sora előtt, és ujjaikat mozgatva körmönfont védekező varázslattal
ruházták fel a nyilakat minden egyes harcos lábánál.
A hajó megbillent, amikor a hátsó hajítógép hatalmas szurokgolyót
repített ki. A golyó keresztülhasította a levegőt, pontosan eltalálta a
Vendégtorony legnyugatibb tornyát. Fröcsögve csapódott be, és több
sávban lángokat bocsátott útjukra, melyek felgyújtották a bokrokat, és
hamarosan a füvet nyaldosták az impozáns épület lábánál.
De maga a torony nyilvánvaló károsodás nélkül állta a támadást.
– Az ősmágus nagyon hatékonyan védi – jegyezte meg Arabeth.
– De minden egyes találat csökkenti a védelem erejét, és egyben az övét
is – válaszolta Robillard. Lehajolt egy újabb köteg nyílért. Az ezüsthegyek
egy pillanatra megcsillantak, aztán ismét eltompult a fényük.
– Még a legkisebb kard is képes átütni a legerősebb harci páncélzatot,
ha elégszer eltalálja.
Arabeth a Vendégtoronyra nézett és hangosan felnevetett, mire
Robillard követte tekintetét. Az öttornyú épületet körbefogták a kövek, a
hajítógépekből kibocsátott lövedékek és a parázsló szurok. A Tengeri
Szellem és a többi hajó egész délelőtt megállás nélkül támadta a
Zsiványkard-szigetet, és Robillard irányításával minden tűzerőt magára a
Vendégtoronyra összpontosítottak.
– Gondolod, hogy majd visszavágnak? – kérdezte Arabeth.
– Épp olyan jól ismered Greetht, mint én – válaszolta Robillard. Kilőtte
az utolsó nyilait, és arra várt, hogy Arabeth is így tegyen, aztán
visszavezette a nőt a szokásos ülőhelyére a fővitorla mögött.
– Fel fog dühödni és elrendeli, hogy védői a part mentén törjenek ki.
– De majd megfizetnek érte!
– Már ha elég gyorsak leszünk – válaszolta Robillard.
– Mindegyiküket varázslat fogja óvni akár egy tucat nyíllal szemben is
– jósolta a mirabari nő.
– Akkor tizenháromszor találjuk el mindet – válaszolta Robillard
szárazon.
A Tengeri Szellem ismét megremegett, amikor egy szikla repült ki róla,
melyet tíz másik követett szép sorjában. Mindegyik pontosan, megfelelő
időzítéssel repült a Vendégtorony felé, ám kettő mégis összeütközött,
mielőtt elérték volna céljukat, és anélkül, hogy bármiben kárt tettek volna,
tovább gördültek. A többi megrengette a földet az épület körül, vagy a
Vendégtorony oldalának csapódott, ám a védekező mágia ellenállt a
támadásnak.
Robillard északra nézett, ahol Szeder egyik hajója egy kicsit közelebb
merészkedett a Mirar erőteljes hullámain.
– Vitorlát fel! – kiáltott a varázsló, mire a Tengeri Szellem legénysége,
megragadva a köteleket, gyorsan eleget tett a parancsnak.
A Zsiványkard-sziget északnyugati végéről két villámcsapás repült
Szeder hajója felé, megperzselte a szélét, és elszakította az egyik
vitorláját. Az erős és kedvező hullámmal azonban a hajónak sikerült
azonnal irányt váltania.
Amikor a Tengeri Szellem nagy csobbanással megdőlt, Robillard és
Arabeth hirtelen erős széllökésekkel dagasztották fel vitorláit. Még arra
sem vesztegették az időt, hogy felvonják a horgonyt, ehelyett csak
elvágták a kötelet, és a Tengeri Szellem hirtelen fordulatot vett, majd olyan
erőteljesen törte a hullámokat, hogy mindenkinek a fedélzeten meg kellett
kapaszkodnia.
Arklem Greeth varázslói, mint Robillard remélte, túl sokáig
összpontosítottak Szeder hajójára, és mire a Vendégtorony seregének
feltűnt a Tengeri Szellem hirtelen támadása, a hajó már elég közel járt
ahhoz, hogy a fedélzeten állók láthassák a sziklák közt tülekedő kis
alakokat, akik kétségbeesetten igyekeztek bármilyen fedezék mögé, ami
csak az útjukba került.
A Zsiványkard-sziget egy délebbre fekvő, előnyösebb pontjáról
villámcsapás érte a Tengeri Szellemet, ám az nem hátrált meg egyetlen
találattól. Elülső hajítógépe súlyos lövedéket hajított abba az irányba,
ahonnan a támadás érkezett. Ezt követően a Tengeri Szellem fordulni
kezdett: orra egyenesen északnak irányult, végigfutott a part mentén, a
hajítógépet kezelő kiváló csapat pedig a fedélzet hátsó részén újabb
szurokgolyót repített útjára. A golyó szétcsapódott a sziklák közt, mire
számos férfi és nő tülekedett kifelé az épületekből. Mindnyájan üvöltöttek,
egyiküket teljesen beborították a lángok.
És még csak nem is ők voltak az elsődleges célpontok. Azok igyekeztek
elbújni, miközben az íjászok három rendezett sora a Tengeri Szellem
fedélzetén felemelte fegyverét és célzott. Háromszoros nyílzápor zúdult az
ellenségre – mind varázsnyilak voltak –, de többségük lepattant a
sziklákról, vagy az Arklem Greeth alattvalói által emelt védelmi
varázspajzsoknak csapódott.
Robillard számításainak megfelelően azonban jóval több nyíl érte az
ellenséget, mint amennyit az óvintézkedésekkel el tudtak hárítani, és a
Vendégtorony újabb varázslója esett össze holtan a köveken.
Villámcsapások és nyilak záporoztak a Tengeri Szellemre a sziklás
partról. Válaszképpen hajítógépek lövedékei és szurokgolyók repültek a
hajóról, melyet pusztító nyílzápor követett, miközben a Tengeri Szellem
nyugat felé fordult és a gyors sodrással eltávolodott.
Robillard helyeslően bólintott.
– Egy halott, de az is lehet, hogy kettő – mondta Arabeth. – Nem könnyű
munka.
– Arklem Greeth nem engedheti meg magának, hogy még több emberét
elveszítse – válaszolta Robillard.
– A cselvetéseinknek majd egyre kevesebben esnek áldozatul. Arklem
Greeth meg fogja tanítani az embereknek, miként alkalmazkodjanak a
módszereinkhez.
– Hát akkor ne hagyjuk, hogy lépést tartson a cselfogásainkkal! –
mondta Robillard, és a sorakozó hajók felé intett fejével, melyek
mindegyike felhúzta a horgonyt és megindult dél felé.
 – A Tengertorony – magyarázta Robillard, a Zsiványkard-sziget déli
részén álló masszív őrtoronyra utalva. – Túl sok energiájába telne Arklem
Greethnek, hogy úgy megerősítse, mint a Vendégtornyot, így hát
törmelékké bombázzuk, és a sziget déli partján minden egyéb védhető
állást a földig rombolunk.
– Még kis csónakkal is kevés helyen lehet partra szállni e sziklás parton
– válaszolta Arabeth. – A Tengertornyot úgy építették, hogy a védők
könnyűszerrel megtámadhassanak minden ellenséges hajót, mely
megpróbál a Mirar déli torkolata felől behatolni.
Robillard rezzenéstelen arca intette csendre a varázslónőt – a férfi
természetesen már tudta az általa elmondottakat.
– Szorítunk a hurkon – magyarázta. – Arra számítok, hogy azok, akik a
Vendégtoronyban maradtak, az idő előrehaladtával egyre
kényelmetlenebbül fogják érezni magukat.
– A széleket rágcsáljuk, amikor a hely szívébe kellene harapnunk! –
tiltakozott Arabeth.
– Türelem, türelem! – mondta Robillard. – A végső harc a halálúrral
kétségtelenül kegyetlen lesz. Valószínűleg százak fognak meghalni, de
ezrek, hogy ha úgy támadunk, hogy nem készítjük elő a csatamezőt.
Luskan népe a mi oldalunkon áll. Az utcákat mi birtokoljuk. Teljes
mértékben ellenőrzésünk alatt tartjuk a Kikötő- és az Agyar-szigetet. A
Fehér Flotta kikötője is mellénk állt. A Kapitány Udvara a mienk, és
Illuskot ismét sikerült csendre kényszeríteni. A Mirar hídjait is mi
birtokoljuk.
– Mármint azt, amelyik megmaradt – jegyezte meg Arabeth, mire
Robillard felnevetett.
– Arklem Greethnek egyetlen menedékháza sem maradt a városban,
vagy ha mégis, alattvalói a pince sötétjében kuporognak, reszketve a
félelemtől – és milyen igazuk van! És majd ha törmelékké bombáztuk a
Tengertornyot, és elűztük vagy megöltük Arklem Greeth összes
alattvalóját, akiket a Zsiványkard déli részére állított, akkor az
ősmágusnak majd délre, saját partjaira is figyelnie kell. Szüntelen
bombázás, szüntelen nyomás, és tartsd észben, hogy ha tíz emberünket
elveszítjük – nem is, akár ha ötvenet! –, minden egyes meggyilkolt
varázslóért cserébe, Deudermont kapitány már akkor is egyenes úton halad
a győzelem felé!
 Arabeth Raurym egy ideig fontolgatta a nála idősebb és bölcsebb
varázsló szavait, mielőtt beleegyezően bólintott. Semmit sem szeretett
volna jobban, mint hogy az ősmágus elpusztuljon, mert biztosan tudta,
hogy ha ez nem következik be, Arklem fogja megölni őt – és kétség nem
fér hozzá, valami szörnyűséges, fájdalmas módon.
A nő dél felé nézett, ahol a Tengeri Szellem közeledett az Agyar-
szigethez, és látta, hogy a többi hajó már felsorakozott a Tengertorony
bombázására.
A Tengeri Szellemen megszólalt a harang, így a legénység ennek
megfelelően szorgoskodni kezdett, hogy lelassítsák, mert a Fehér Flotta
kikötőjéből három lőszerszállító uszály érkezett, majd fordult meg a
Kikötő-sziget szarvánál és haladt el a hajó előtt. Arabeth Robillardra
pillantott és szinte hallotta a férfi gondolatait. A varázsló a legapróbb
részletekig eltervezte az aznap szükséges teendőket; a bombázást, a
csapdát és a támadást, a dél felé fordulást és gondoskodott a lőszerek
megfelelő utánpótlásáról is.
Arabeth már értette, miként tett szert Deudermont ily dicső hírnévre
azzal, hogy ravasz kalózokra vadászott a Kardpart mentén. A legkiválóbb
legénységgel vette körül magát, melyet a nő valaha is látott, ráadásul
közvetlen tanácsadójaként a számító, halálosan veszélyes Robillard
varázslót tudhatta maga mellett.
Arabeth hátán végigfutott a hideg; de reményt és megnyugvást adott
neki a tudat, hogy Robillard és a Tengeri Szellem az ő oldalán áll.

Kurth főkapitány és két legközelebbi tanácsadója, az őrség parancsnoka

és a luskani helyőrség egy másik rangos tisztje a keleti erkélyről nézték,
ahogy ezrek gyülekeznek az Őrszigetet a várossal összekötő kis hídnál. A
zászlókból ítélve Deudermont is ott volt Szederrel együtt, noha hajóik
ezekben a percekben is szorgalmasan, könyörtelenül, tántoríthatatlanul
bombázták a nyugatra levő Zsiványkard-szigetet.
Egy pillanatra Kurth lelki szemei előtt megjelent a támadó hadsereg,
amint elnyelik Arklem Greeth irdatlan nagyságú tűzgolyójának lángjai, és
ez nem bizonyult kellemes gondolatnak. De hamar elillant az ijesztő kép,
mert tekintetbe vette azt a nagyon is valós lehetőséget, hogy Luskan
népének egyharmada holtan, szénné égve fekszik az utcákon.
 – A lakosság egyharmada… – mondta hangosan.
– Igen, és ott van köztük a katonáim többsége! – mondta Nehrweg, aki
korábban a Tengertorony őrségét igazgatta, mely már akkor is harci gépek
állandó támadásának volt kitéve.
– Lehettek volna tízszer ennyien is; ha nem engedjük őket, nem jutottak
volna át! – erősködött Shanty mester, a Kurth torony őrségének
parancsnoka.
A főkapitány jót kuncogott a nevetséges, üres hencegés hallatán.
Elintézhette volna, hogy Deudermont és a többiek drágán megfizessenek,
amiért megpróbáltak átkelni az Őrszigeten – akár azt is elrendelhette
volna, hogy dőljön le a híd, melyet tulajdon mérnökei alakítottak ki épp
ezt az eshetőséget is figyelembe véve – de mi célból tette volna, és mit
nyert volna ezen?
– Ottan, ni, a madarad! – mormogta Nehrweg, és lefelé mutatott egy
fekete foltra, mely szárnyait csapkodva suhant el a tömeg mellett, majd
magasabbra emelkedett az égen keleti irányban. – Ebben nincs semmi
büszkeség, mondom én!
Kurth ismét csak kuncogott, és emlékeztette magát arra, milyen hasznos
számára Nehrweg, és hogy a férfi ostobasága inkább áldás, mint átok. Nem
lett volna jó, ha az őt a luskani helyőrséghez kötő személyes kapcsolata
képes kideríteni, mi rejlik az intrikái mögött.
A fekete madár, aki nem volt más, mint a Varjú, gyorsan közeledett
Kurth állása felé, végül pedig leszállt a balkon korlátjára. Leugrott, közben
rántott egyet a szárnyán, majd visszaváltozott: újra ember lett.
– Azt ígérted, hogy egyedül leszel – mondta Kensidan, és kemény
tekintettel méregette a két katonát.
– Természetesen a legközelebbi tanácsadóim tisztában vannak vele,
hogy időnként más alakot öltesz, Rethnor fia – válaszolta Kurth. – Csak
nem gondolod, hogy nem mondtam el nekik?
Kensidan nem válaszolt, csupán pillantásával elidőzött még egy darabig
a két emberen, majd újra Kurth felé fordult, aki mindannyiuknak intett,
hogy lépjenek be a magántermébe.
– Meglep, hogy látni akartál e feszültséggel teli időszakban! – jelentette
ki Kurth, majd a pohárszékhez lépett. Az egyik palackból pálinkát töltött
magának és Kensidannek. Amikor Nehrweg az ital felé lépett, a főkapitány
hunyorgó tekintete visszafordította.
 – Nem Arklem Greeth volt az – mondta Kensidan –, és nem is
valamelyik talpnyalója. Ezt feltétlenül tudnod kell.
Kurth erre kíváncsian nézett rá.
– A rejtélyes látogatód – magyarázta Kensidan. – Nem Greeth volt az,
nem is egy szövetségese, még csak nem is a Misztikus Testvériség
varázslója.
– Bah, ez meg kiről beszél? – kíváncsiskodott Nehrweg, mire Shanty
mester kapitánya mellé lépett. Kurth mindkettőjüket türelmetlenül
hátraintette.
– Honnan tu…? – kezdett bele Kurth a kérdésbe, de elharapta a
mondatot és csak mosolygott a meglepő, veszélyes jöttmenten.
– Arklem Greeth belső körén kívül egyetlen varázsló sem tudná áttörni a
mágikus védfalat, melyet a Kurth-toronyban állított fel – mondta
Kensidan, mintha csak olvasott volna a főkapitány gondolataiban.
Kurth erősen igyekezett, hogy ne tűnjön fel, milyen mély benyomást
tesznek rá a hallottak, és csak tovább mosolygott, arra ösztökélve a Varjút,
hogy folytassa.
– Merthogy nem is varázsló volt – mondta Kensidan. – Másfajta
mágiáról van itt szó.
– A papok nem érnek fel Arklem Greeth hálózatához – válaszolta Kurth.
– Csak nem gondolod, hogy annyira ostoba lenne, hogy elfeledkezzen az
isteni megszállottak rendjeiről?
– De nem is pap volt – mondta Kensidan.
– Milyen mágiahasználók akadnak még?
Kensidan megböködte a fejét, mire Kurth fölényes mosolya akaratlanul
is érdeklődő arckifejezésbe fordult.
– Elmemágus? – kérdezte csendesen a sajátos luskani kifejezést
használva, mely a pszionikaként ismert titkos művészet ritka, hírhedt
hatalmú gyakorlóira vonatkozott. – Szerzetes?
– Hónapokkal ezelőtt volt egy ilyen látogatóm, amikor először kezdtem
el látni Deudermont kapitány jövőjének lehetőségeit – magyarázta
Kensidan, miközben elfogadta Kurthtól a poharat. Aztán elhelyezkedett
egy székben a szoba hatalmas kandallója előtt, melyet alig pár perccel
korábban gyújtottak csak be, így még nem bocsátott ki jelentős meleget.
Kurth elfoglalta a helyet Rethnor fiával szemben, majd intett
Nehwergnek és Shanty mesternek, hogy lépjenek mögé.
 – Tehát e lázadás fondorlatos tervének, sőt magának az ötletének a
forrása is Luskanon kívül keresendő? – kérdezte a főkapitány.
A Varjú a fejét rázta.
– Ez egy természetes folyamat. Válasz Arklem Greeth túlkapásaira,
mind a nyílt tengeren, ahol Deudermont jár, mind keleten, az
Ezüstgyepűkön.
– Melyek egészen véletlenül most mind összejöttek és egyesült erővel
álltak hadba a Vendégtorony ellen? – kérdezte Kurth, miközben
szarkasztikus szavaiból valósággal csöpögött a kétely.
– Nem hiszek a véletlenekben – válaszolta Kensidan.
– És mégis, itt vagyunk. Beismered, hogy ebben benne van a Rethnor-
hajó és a te kezed munkája?
– Igen, nyakig benne vagyunk! – válaszolta a Varjú kacagva, és
köszöntőre emelte a poharát. – Nem én teremtettem meg ezt a lehetőséget,
de ha már jött, nem is hagytam, hogy csak úgy elmenjen mellettem.
– Te, vagy az apád?
– Ő a tanácsadóm, de ezt te is pontosan tudod.
– Megdöbbentő beismerés, és veszélyes is – vélte Kurth.
– Hogyhogy? Hát nem hallottál a zúgolódásról a tiedtől nyugatra fekvő
szigeten? Láttad az Őrszigetre vezető híd kapujánál az egybegyűlteket?
Kurth egy pillanatra elgondolkozott ezen, majd ezúttal ő volt az, aki
társára emelte poharát.
– Így hát Arklem Greeth összegubancolta a szálakat, és a Rethnor-hajó
Kensidanje azon ügyködött, hogy a saját előnyére szője újra egybe azokat
– mondta, mire a Varjú bólintott.
– És ezek a titokzatos látogatók?
Kensidan hosszú, vékony ujjaival megvakarta az állát.
– Gondoljunk csak a törpére! – javasolta.
A főkapitány pár pillanatig kíváncsian nézett rá, és közben felidézte az
Ezüstgyepűkre vonatkozó szóbeszédet, mely keleten kapott szárnyra.
– Bruenor király? Mithrill Csarnok törpekirálya Luskan leverésén
munkálkodna?
– Nem, nem Bruenorra gondolok – felelte a Varjú. – Semmi szerepe
nincs ebben, és azt sem tudom, hogy a sötételf hogy került Deudermont
oldalára. De nem is érdekel.
– Akkor milyen törpékre célzol? Csak nem a Vassarkantyú klánra a
hegyekből?
 – Nem törpéket mondtam – helyesbített Kensidan. – Csak egy törpét.
Ismered a legújabb szerzeményemet… a testőrt?
Kurth bólintott. Végre rájött, miről van szó.
– A lény az elmaradhatatlan láncos buzogánnyal, igen. Hogyne
ismerném? Az, akinek az erőltetett rímjei minden tengerész agyára
mennek a városban. Az elmúlt hónapok során minden luskani kocsmában
verekedést szított, leginkább nyomorúságos verselése miatt. És abból
ítélve, amit felderítőim mondanak, sokkal jobb harcosnak, mint költőnek.
A Rethnor-hajó igencsak megerősítette a helyzetét az utcákon ezzel a
törpével. De neki mi köze van ehhez az egészhez?
Majd a főkapitány karjával a nyugati ablak felé intett, ahol ismét
erősödött a bombázás hangja.
Kensidan fejével Shanty mester és Nehwerg felé bökött, miközben
Kurth sötét szemébe nézett.
– Bennük megbízom! – jelentette ki a házigazda.
– De én nem!
– Te jöttél az én hajómra.
– Hogy tanácsot adjak, és ajánlatot tegyek. Nem kényszerített senki,
ahogyan arra sem, hogy most maradjak.
Kurth elgondolkodott; igyekezett megemészteni a hallottakat,
vendégéről őreire pillantott. Kensidan számára nyilvánvaló volt, hogy a
férfi össze van zavarodva, így nem érte meglepetésként, amikor a
főkapitány a két őrhöz fordult és kiparancsolta őket a teremből.
Tiltakoztak, de Kurth hallani sem akart az ellenkezésről: intett, hogy
távozzanak.
– A törpét ajándékba kaptam azoktól a látogatóktól, akiknek érdekében
áll, hogy erős kereskedelmi szövetség jöjjön létre köztük és Luskan között.
A kereskedelem fellendítése érdekében tartózkodnak itt, nem hódítás
céljából – legalábbis remélem. És, mint mondtam, ha felfednék magukat,
úgy hiszem, Vízmélyvára Szedernél rangosabb uraival kellene
szembenéznünk, afelől ne legyen kétséged! És Bruenor király, a mirabari
Elastul őrgróf és az ezüstholdi Alustriel úrnő is nyomukban lenne
hadseregével.
Kurth erre még zavartabbnak tűnt. Védekező testhelyzetet vett fel, és
már nem volt olyan kíváncsi.
– Nem ők idézték elő ezeket az eseményeket. De közelről figyelnek, és
tanácsokat adnak nekem, valamint apámnak, éppúgy, ahogy téged is
meglátogattak – mondta Kensidan, és remélte, elkerüli a szemfüles
főkapitány figyelmét, hogy csak utólag említette meg az apját. A férfi
felvont szemöldöke ugyanakkor elárulta, nem így történt, mire a Varjú
némán szidta magát és fogadkozott, hogy a jövőben jobban vigyáz. A
Rethnor-hajó még nem az övé. Legalábbis hivatalosan nem.
– Tehát hangokat hallasz a sötétben, melyek elhozzák neked a
bizonyosságot – mondta Kurth. Amikor Kensidan megpróbált közbeszólni,
a főkapitány felemelte a kezét, és folytatta. – Akkor hát megint
visszatértünk a sakktábla kiinduló állásához, igaz? Honnan tudod, hogy az
árnybarátaid nem éppen Arklem Greeth küldöttei? Lehet, hogy a ravasz
halálúr elhatározta, itt az ideje próbára tenni főkapitányai hűségét! Túl
fiatal vagy ahhoz, hogy lásd a veszélyes lehetőségeket? Hát nem éppen ez
tenne a legnagyobb bolonddá?
Kensidan feltartotta tenyerét és végül sikerült elcsendesítenie a férfit.
Lassú mozdulattal furcsa, fekete köpenye alá nyúlt és elővett egy kis
üveget, melyben egy embert ábrázoló szobrocska helyezkedett el.
Kurth nemsokára rájött, nem is szobor, amit lát. A szeme elkerekedett,
amikor a szerencsétlen bebörtönzött teremtés ficánkolni kezdett.
A Varjú a kandalló felé mutatott.
– Szabad?
A főkapitány zavart arckifejezéssel intett, melyet Kensidan igennek
vett. A kandallóhoz vágta az üveget, mely annak hátsó falához csapódott.
A kis ember alakja megnőtt, bukfencezett néhányat az enyhén pislákoló
fahasábok körül, mielőtt magához tért és eléggé visszanyerte egyensúlyát
ahhoz, hogy kinyújtózzon, magával sodorva a hamut és az égő
fahasábokat.
– A kilenc pokolra! – kiáltott fel a férfi, miközben leporolta parázsló
szürke köpenyét. A kezén és az arcán több sebből vérzett. Az arcához
nyúlt, és bőre alól kihúzott egy üvegszilánkot. – Ne merd még egyszer ezt
tenni velem! – kiáltotta dühösen, hevesen hadonászva. Úgy látszott, már
teljesen magához tért, és csak ekkor jött rá, hol van, és kik ülnek vele
szemben. Arcából az összes vér kiszaladt.
– Jól vagy? – kérdezte Kensidan.
A meglehetősen izgatott kis ember odébb rúgta a lábánál levő tuskót,
vissza a kandallóba, de egyébként nem válaszolt.
– Kurth főkapitány, bemutatom Morikot – magyarázta Kensidan. –
Csavargó Morik, azoknak, akik eléggé ismerik ahhoz, hogy ilyesmivel
foglalkozzanak. Szíve hölgye a Vendégtorony egy varázslója – talán épp
emiatt kapott ő szerepet ebben az egészben.
Morik idegesen pislogott egyik férfiról a másikra, és nyugtázta a kimért
biccentéseket.
Kensidan addig meredt Kurthra, míg magára nem vonta a főkapitány
tekintetét.
– Látogatóink nem Arklem Greeth küldöttei – szólt, mielőtt a szánalmas
kis emberhez fordult, és intett neki, hogy kezdje. – Mondd el a barátomnak
a történetedet, Csavargó Morik! – parancsolta. – Mesélj a sok évvel
ezelőtti látogatóidról! Mesélj a Jeges Szelek Völgyéből származó Wulfgar
éjsötét barátairól!

– Mondtam, hogy nem fogják elintézni összecsapás nélkül! –

bizonygatta Baram két társának, Taerinek és Suljacknek. Mindhárman
Taerl főkapitány délnyugati tornyának tetején álltak, és egyenesen
nyugatra néztek Kurth Őrszigetre vezető hídja felé, és az Illusktól délre
levő nagy, nyílt térre, ahol Deudermont és Szeder úr felállították látványos
seregüket.
– De igen – ellenkezett Suljack. – Kens… Rethnor azt mondta, így lesz,
és én hiszek neki.
– Ez a Varjú-fiú csak a bajnak van – vélte Baram. – Pusztulásba dönti
Rethnor nagy hajóját, mielőtt az öreg jobblétre szenderül.
– Ki fog nyílni a kapu – válaszolta Suljack nagyon halkan. – Kurth nem
utasíthatja el a kérést. Így nem, hogy ennyien vannak. Így nem, hogy
majdnem egész Luskan a kapuján dörömböl.
– Nehéz figyelmen kívül hagyni ekkora tömeget – állapította meg Taerl.
– Szinte a teljes lakosság Deudermonttal tart.
– Kurth nem fog szembemenni Arklem Greethtel, több esze van annál! –
válaszolta Baram. – Deudermont bolondjai majd úszva vagy hajóval
lesznek kénytelenek megközelíteni a Vendégtornyot.
Baram még be sem fejezte, Kurth főkapitány néhány őrszeme a hídhoz
szaladt, és a zárak felé nyúltak. Baram és Taerl teljes megrökönyödésére
Kurth tornyának kapuja kinyílt, majd az őrök hátraléptek, hogy biztosítsák
a szabad átjárást.
 – Ez valami csel! – tiltakozott Baram meglepetten. – Biztos csak valami
fortély! Arklem Greeth rendezte így, hogy majd megsemmisíthesse őket!
– Akkor megölheti a fél várost! – mutatott rá Suljack.
Deudermont zászlója haladt elöl a kis hídon, nyomában több, mint
ötezer ember. Odább a kikötőben, túl a Zsiványkard-szigeten vitorlák
tűntek fel, és horgonyokat húztak fel a vízből. A flotta fokozatosan a
partra húzódott, miközben a hajítógépek szurkot hánytak. Szorult a hurok.
 TIZENHATODIK FEJEZET

ELFOGADHATÓ VESZTESÉG

Árnybaburkolózó Valindra zöld szeme elkerekedett, mikor meglátta a

közelgő tömeget. Megfordult, el akart szaladni Arklem Greeth termeibe,
ám észrevette, hogy a halálúr gonosz vigyorral az arcán ott áll mellette.
– Jönnek! – kapkodott levegő után Valindra. – Mindannyian!
Arklem Greeth vállat vont, mintha nem érdekelné a dolog. Valindrán
azonban úrrá lett a félelem, és az ősmágus nemtörődöm válasza csak
bosszantotta.
– Újra és újra alábecsülted az ellenségeinket! – sikította, mire nem egy
alacsonyabb rangú varázsló felszisszent és elfordult, mintha mit sem
hallott volna.
Arklem Greeth csak nevetett.
– Még tréfásnak is találod? – forrongott Valindra.
– Inkább… kiszámíthatónak – válaszolta Greeth. – Szomorú, de ez már
régóta benne volt a pakliban. Egy vízmélyvári úr és a Kardpart hőse,
Luskan hőse szövetkezett ellenünk. Az emberek olyan ingatagok, és oly
könnyen elsodródnak az árral! Nem csoda, hogy csapatostól rohannak, ha
egy ilyen idióta, mint Deudermont, üres frázisokat pufogtat.
– Mert rájuk küldted az élőholtakat! – vádaskodott Valindra, ám a
halálúr ismét csak nevetett.
– Kezdettől fogva korlátozottak voltak a lehetőségeink. A főkapitányok
– gyáva alak mind – nem sokat tettek, hogy visszaszorítsák az egyre
elhatalmasodó árt. Mindig is tartottam tőle, hogy nem számíthatunk
ezekre a bolondokra, ezekre a tolvajokra, de – sajnos – kénytelen vagy
elfogadni, ami van, és a legjobbat kihozni belőle.
Valindra Arklem Greethre meredt, és azon tűnődött, nem ment-e el
véletlenül a halálúrnak az esze. – Az egész város összegyűlt ellenünk! –
kiáltotta. – Ezrek! Az Őrszigeten gyülekeznek, és megindultak felénk!
 – Jó varázslóink őrzik a hidunkat.
– És nagyhatalmú mesterek is vannak köztük – mondta Valindra. – Ha
Deudermont akarná, a lehető legkevesebb harcosát küldheti ellenünk, és
varázslóink már jóval azelőtt felhasználnák az összes energiájukat, hogy ő
kifogyna a gyalogokból.
– Szórakoztató lenne végignézni – mondta Arklem Greeth még
szélesebb vigyorral.
– Elment az eszed! – meredt rá Valindra, mire az Arklem Greeth mögött
álló alacsonyabb rangú varázslók idegesen tülekedve kijelölt feladatuk
helyszínei felé indultak, vagy legalábbis ezt színlelték.
– Valindra, barátom – szólt Greeth, majd karon fogta a nőt és a
Vendégtorony belsejébe vezette, messze a nyugtalanító látványtól. – Ha jól
játszol, igen jól fogsz szórakozni, és elsőrangú gyakorlati tapasztalatra
teszel szert, meg persze némi veszteségre – magyarázta az ősmágus,
amikor ketten maradtak. – Deudermont az én fejemet akarja, nem a tiédet.
– Az áruló Arabeth is vele van, és ő nem éppen az én oldalamon áll.
A halálúr erre csak legyintett.
– Apró kellemetlenség, semmi több. Hadd irányuljon csak minden
dühük Arklem Greethre! Igazán jólesik, hogy ilyen fontos vagyok!
– Úgy tűnik, pillanatnyilag nem igazán törődsz semmivel, ősmágus –
válaszolta a mágusmester. – Maga a Vendégtorony van nagy veszélyben.
– Igen, és el is fog pusztulni – jósolta Arklem Greeth, továbbra is
mosolyogva.
Valindra kinyújtotta a kezét és csak hebegett, képtelen volt értelmes
választ kinyögni.
– Minden elpusztul, de mindent újjá lehet építeni a törmelékből –
magyarázta a halálúr. – Annyi bizonyos, hogy engem nem fognak
megsemmisíteni. És ha elég ravasz vagy, téged sem. Elég eszes vagyok
ahhoz, hogy túléljem a Deudermont-féléket, és nagy örömömre válik
majd, ha végignézem, ahogy „újjáépítik” Luskant, miután kinyilvánította
győzelmét.
– Miért is engedtük meg, hogy idáig fajuljon a helyzet?
Arklem Greeth vállat vont.
– Hiba volt – ismerte el. – Részemről is. Épp a legrosszabbkor indultam
az Ezüstgyepűk felé. Szerencsétlen véletlen volt és balszerencse, vagy az
ellenségeim fondorlatos összeesküvése – nem tudhatom. Mirabar ellenünk
fordult, akárcsak az orkok, és ifjonc királyuk. Kétség nem fér hozzá,
Deudermont és Szeder már önmagukban is veszedelmes ellenfelek; így
azonban, hogy ennyien szövetkeznek ellenünk, rosszul járnánk, ha
Luskanban maradnánk. Itt a toronyhoz kötöttek vagyunk, és így könnyű
célpontok.
– Hogy mondhatsz ilyet?
– Úgy, hogy ez az igazság. Ez bizony! Nem tudom, pontosan milyen
összeesküvők állnak e felkelés mögött, de annyi bizonyos, hogy akadnak
köztük árulók. Olyanok, akiket a szövetségeseimnek hittem!
– A főkapitányok.
Greeth ismét vállat vont. – Sok ellenségünk van, úgy látszik. Több annál
a pár ezernél, akik Deudermont után csődültek. Azok csak gyalogok,
ahogy mondtad, és az igazi erő eme hatalombitorlás mögött rejtőzködve
vár. Keményen és makacsul küzdhetnénk ellenük, abban biztos vagyok, de
a végén ez bizonyulna veszélyesebb útnak a számunkra. És ez számít
igazán.
– Egyszerűen csak el fogunk menekülni?
– Ó, dehogyis! – biztosította Greeth a nőt. – Nem egyszerűen erről van
szó. Nem, barátom, olyan csapást fogunk ma Luskan népére mérni, hogy
sokáig megemlegetik! És bár ők hívhatják győzelemnek azt, hogy
megadták magukat, rövid életűnek fog bizonyulni ez a dicsőség, amikor
kegyetlenül tombol majd a tél az anya, vagy apa nélkül maradt
családokban. És nyugodj meg: győzelmük által sem fogják elérni az
általuk leginkább vágyottakat! Én ugyanis már régóta számítottam erre az
eshetőségre, és jó előre fel is készültem rá.
Valindra ennek hallatán némileg megnyugodott.
– A győzelmük majd felfedi, kik voltak az összeesküvők – magyarázta
Greeth – és meg fogom találni a módját, hogy visszatérjek. Túl sokra
becsülöd a Misztika Vendégtornyát, Valindra! Hát nem tanítottam már
meg neked, hogy a Misztikus Testvériség sokkal nagyobb, mint amit
Luskanban látsz?
– De igen, uram – válaszolta az elf varázslónő.
– Akkor hát szedd össze a bátorságod! – biztatta Arklem Greeth. Hideg,
halott ujjai közé fogta a nő állát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen,
melyben nem tükröződött semmiféle lélek. – Élvezd ezt a napot; ah,
micsoda izgalom! Én mindenképpen örömömet lelem benne. Használd a
fortélyaidat, használd a mágiádat, használd a ravaszságodat, és szökj meg
– vagy hódolj be!
 – Hódoljak be? – visszhangozta a nő. – Nem értem.
– Hódolj be oly módon, mellyel bebiztosítod magadnak, hogy ne
végezzenek ki – nevetett Arklem Greeth. – Vádolj engem! Ó, kérlek, tégy
így! Találd meg a kiutat, vagy bízz bennem, hogy jövök és kiszabadítalak.
Ígérem, hogy így lesz! És azt is ígérem, hogy a hamvak közt élvezetet
lelünk és új lehetőségeket. És még több izgalmat, mint amennyiben az
elmúlt évtizedekben összesen részünk volt!
Valindra rámeredt pár pillanatig, majd bólintott.
– Most pedig hagyd el ezt a sokágú célpontot – rendelkezett Greeth –,
menj a partra, a védekezésképpen odaállított varázslóinkhoz, és amikor
megtalálod őket, célozz rájuk! Intézd úgy, hogy bántódásuk essen,
mindnek! Teljes szíveddel, lenyűgöző elméd minden erejével fogd fel,
hogy ez csak időlegesen vet vissza minket – ám később majd a teljes és
hosszan tartó győzelemhez vezet el.
– Mikor?
Ettől az egyszerű kérdéstől Arklem Greeth kissé hátrahőkölt, mert
Valindra hangszíne világossá tette, hogy az elfnő megértette: az ő
időfogalma és egy halálúré nem feltétlenül vág egybe.
– Menj – kérte Arklem a nőt, és állával az ajtó felé bökött –, okozz
nekik fájdalmat!
Árnybaburkolózó Valindra, az északi torony mágusmestere, sokak
szemében a luskani Misztika Vendégtornya második leghatalmasabb
varázslója az összezavarodottságtól kábultan lépdelt a hatalmas építmény
ajtaja felé, azzal a biztos meggyőződéssel, hogy ha innen kilép, soha többé
nem tér majd vissza. Túlságosan elsöprő hatást gyakorolt rá a rengeteg
hirtelen megesett, fenyegető változás.

A sereg teljes gőzzel, vidám kurjongatások közepette kelt át az

Őrszigetről a Zsiványkardra vezető hídon. A zászlók lobogtak, a kardokat
pedig a pajzsokhoz verték.
A híd másik oldalán a Vendégtorony udvarának keleti fala derengett. A
tengeri bombázás nem hagyta érintetlenül; tetején kéttucatnyi varázsló
kuporgott. Több száz, íjakkal és lándzsákkal felfegyverzett tanonc kísérte
őket.
 Egy emberként engedték szabadjára haragjukat. Szeder hadereje haladt
elöl, alig tizenkét lépésnyire a faltól. Emberek és létrák robbantak fel a
lángok közt, vagy repültek el a villámcsapások erejétől. Lándzsák és
nyilak csapódtak a pajzsoknak és páncéloknak, vagy találtak sebezhető
pontot – rángatózó, üvöltő, földön fekvő ellenfeleket hagyva maguk után.
De Szeder úr saját varázslókat hozott magával, olyan mágusokat, akik
védőpajzsot tudtak vonni az emberek köré, és elemi vízlényeket idéztek,
melyek szempillantás alatt ártalmatlanná tették a tűzgolyók lángjait.
Férfiak és nők haltak meg, vagy estek össze súlyos sebekből vérezve, de a
Vendégtorony védelmi erői messze nem érték el a remélt és szükséges
pusztító hatást.
A nyílzápor visszapattant az erődítményről, majd megdöbbentően erős
villámcsapások rázták meg a falat – a kövek megrepedtek és nagy darabok
törtek le belőlük. Szeder haderejének első sorai szétváltak és a keletkezett
nyíláson tömött csapatban erős férfiak szaladtak át, kezükben súlyos
kalapáccsal és csákánnyal. Villámok vezették őket a fal megfelelő
pontjaihoz, ahol munkához láttak: törtek-zúztak, tovább gyengítve az
épületet.
– Szorongassátok meg a tetőn lévőket! – kiáltotta Szeder úr, mire íjászai
és varázslói pusztításáradatot bocsátottak ki, ezzel még jobban
megnehezítve a Vendégtorony védőinek helyzetét.
– Álljatok meg! – kiáltotta a kalapácsosok csapatának egyik vezetője, és
emberei hátrahőköltek, mert néhány vízmélyvári varázsló kapott az
alkalmon és három erőteljes villámot bocsátott a jelzett helyre. Az első
visszapattant a töredezett kőről, és maga a parancsnok zuhant a földre a
nyomában. A második villámcsapás azonban elérte a célját: kődarabokat
repített az udvarra, a harmadik pedig kirobbantotta az épületrész
támpillérét. Téglák hullottak a földre, és akkora nyílás keletkezett, hogy
egy ember könnyedén átfért rajta.
– Hátra! – kiáltott egy másik csapatvezető, és újabb három varázsló
készült arra, hogy befejezze a faltörő kalapácsok munkáját.
Ezzel egy időben, messze balra és jobbra is, létrák emelkedtek a falak
mentén. A védők részéről a kezdeti ellenállást felváltották a
visszavonulást sürgető kiáltások.
A Vendégtorony véderejének első sorai tucatnyit, vagy még többet is
megöltek a támadók közül, de Szeder és Deudermont nyomában a
luskaniakból álló tömeg – az Arklem Greeth által küldött ghulok miatt
feldühödötten, a vér és a harc szagától megrészegülve – tovább
hömpölygött.

Alig indult meg a hídon a menet, a csatahajók is gyorsan mozgásba

lendültek. Kapitányaik tudták, hogy a Vendégtorony a keleti falra
összpontosítja erőit, ezért úgy fél tucat hajó indult meg dagadó vitorlákkal
az árral szemben. Messzire céloztak, át a nyugati fal fölött és az udvaron
magára a Vendégtoronyra, illetve még azon is túl, a keleti udvarra. A
lehető legkevesebb tengerész és fegyveres tartózkodott csak a hajók
fedélzetén, és tudták, mi a szerepük: az elterelés és a nyomásgyakorlás
annak érdekében, hogy a Vendégtorony melletti védőket zavarodottságban
és rémületben tartsák, és hogy szerencsés esetben párat meg is öljenek
közülük.
Tőlük délre másik fél tucat hajó – élén a Tengeri Szellemmel – indult
meg a Tengertorony viharvert környéke felé. Szurokkal és nyilakkal
pusztították a sziklás partot arra az esetre, ha a Vendégtorony varázslói
közül akár egy is ott tartózkodik.
Sejtésük be is igazolódott – a védők vagy villámcsapásokkal próbáltak
védekezni, vagy megkíséreltek elmenekülni észak felé.
Robillard és Arabeth épp az ilyen pillanatokra vártak, és bár abban
bíztak, hogy erejük nagy részét az Arklem Greethtel való összecsapásra
tartogathatják a főtoronynál, egyikük sem tudta megállni, hogy ne
csillogtassa meg válaszul a maga nagyobb hatalmú mágiáját.
– Horgonyt le! – rendelkezett Robillard, aki átvette a Tengeri Szellem
irányítását, míg Deudermont Szederrel tartott.
A tengerészek leengedték a vitorlákat, a horgony a zavaros vízbe
csapódott, a legénység többi tagja pedig a kisebb csónakokhoz sietett és
kievezett velük. A másik öt hajó kapitánya a Tengeri Szellemet figyelte, és
vele összhangban cselekedett.
– Hajó déli irányban! – kiáltott le a figyelő az árbockosárból
Robillardnak.
A varázsló tágra nyílt szemmel a tathoz rohant és megragadta a korlátot.
Kihajolt, hogy jobban lássa az első hajót, aztán rájött, hogy két másik
vitorlás is közeledik feléjük.
 – A Háromszor Szerencsés – közölte Arabeth, miközben a varázsló
mellé lépett. – Maimun hajója.
– És vajon melyik oldalt választja? – morfondírozott Robillard.
Elsuttogott egy gyors varázsigét, majd homlokához nyomta a hüvelyk- és
mutatóujját, és így egy sas szemének élességével ruházta fel a sajátját.
Valóban Maimun volt az; ott állt a Háromszor Szerencsés orránál, a
legénység mögötte pedig a csónakokat készítette elő. Ennél árulkodóbb
volt azonban az, hogy a hajó nem volt sem felfegyverezve, sem
legénységgel felszerelve, és nem álltak íjászok sem készenlétben a
fedélzetén.
– A fiú jól választott – jelentette ki Robillard. – A mi oldalunkra állt.
– Honnan tudod? – kérdezte Arabeth. – Hogy lehetsz annyira biztos
benne, hogy tovább igyekszel a part felé?
– Mert ismerem Maimunt.
– A lelkét?
– A pénztárcáját – pontosított Robillard. – Tisztában van azzal, hogy
mekkora haderő vonul Arklem Greeth ellen, és felfogta, hogy a
Vendégtorony nem kerülhet ki győztesen a csatából. Bolond volna, ha
meghátrálna és hagyná, hogy a város a segítsége nélkül törjön előre.
Márpedig Maimunról sok mindent lehet állítani, de azt nem, hogy bolond
lenne.
– Három hajó – közölte figyelmeztetőn Arabeth, és nézte, ahogy azok
felvont vitorlával szelik át a jól ismert vizeket és nagy sebességgel
közelednek. – Ha egyesített legénységeik partra szállnak, igen nagy
károkat okozhatnának. Teljes készültségben kell lennünk, hátha támadnak.
Robillard a fejét rázta.
– Maimun jól választott – mondta. – Dögkeselyű, a holtak csontjait lesi,
és nagyon jól meg tudja ítélni, hol vannak a húsosabb maradványok.
Majd a varázsló megfordult, visszaindult a hajó közepe felé, integetett,
és további munkára biztatta a legénységet. Amikor a vitorlás közeledett a
stéghez, Robillard újabb varázsigét mondott, majd óvatosan a vízre ugrott
– a vízre, és nem a vízbe, ugyanis nem süllyedt el.
Arabeth követte a példáját, és hamarosan ott állt a varázsló mellett a
ringó tengervízen. Hamarosan a harcosokkal túlzsúfolt csónakok közt
kiléptek egymás mellett a sziklás partra.
Az újonnan érkező hajók közül kettő hamarosan leengedte a vitorláit a
flotta és a Tengeri Szellem mellett, és a legénységük hasonlóképpen kis
csónakokba szállt. A Háromszor Szerencsés azonban tovább hajózott, és
bekanyarodott egy keskeny, sziklás csatornába.
– A fiatal kalóz érti a dolgát – ismerte el Arabeth.
– Magától Deudermonttól tanulta – válaszolta Robillard. – Milyen kár,
hogy egyebet nem tanult meg!

A fal rövid időn belül leomlott, de Szeder serege gyorsan felismerte,

hogy a Vendégtorony védői szándékosan húzódtak vissza. A fal védőit
csak azért állították oda, hogy a varázslóknak legyen idejük felkészülni.
Amikor Luskan feldühödött népe az udvarba rontott, a Misztika
Vendégtornya minden haragja rájuk zúdult. Robbanás, tűz, mágikus
villámcsapások és az emberi vért is megdermesztő, kúp alakú fagyos
robbanótöltetek záporoztak rájuk, méghozzá olyan sűrűn, hogy az első
néhány száz emberből, akik átjutottak a falon, néhány pillanat leforgása
alatt szinte mindenki elesett. Deudermont és Szeder azonban ott voltak a
túlélők között, a nagyhatalmú vízmélyvári varázslók ugyanis megvédték
őket a támadástól. A sereg életben maradt harcosai, látva, hogy vezéreik
zászlói még mindig a magasba emelkednek, tántoríthatatlanul törtek előre.
A mágikus lövedékek következő áradata már nem ért fel erősségében vagy
időtartamában az elsővel, így a csapat tovább nyomult előre.
Ekkor élőholtak emelkedtek ki előttük a földből: ghulok, csontvázak és
az élet hátborzongató megcsúfolásával felruházott, rothadó hullák. A
toronyból pedig gólemek és vízköpő szörnyek tűntek elő, mágikusan életre
keltett lények, akiket azért küldtek a védők, hogy fordítsák meg a harc
állását.
Luskan népe azonban nem hátrált meg a rémülettől, nem késztette
visszavonulásra a félelem: az élőholt szörnyek inkább keserű emlékeztetőt
jelentettek számukra. Újra tudatosult bennük, miért is szálltak harcba. És
bár Szeder úr látványosan, erőt sugárzó alakként ott ült egy hatalmas tarka
csődörön, akadt két másik harcos, akik nála is jobban lelkesítették a
tömeget.
Az egyik Deudermont volt, egy kék szemű kancán. Noha nem volt túl jó
lovas, puszta jelenléte reményt adott minden egyes városlakónak.
És ott harcolt valaki más is, Deudermont barátja. Amikor a robbanások
alábbhagytak, és a Vendégtorony megzavarodott hadereje kiáradt, hogy
szembenézzen a támadókkal, elérkezett Drizzt ideje.
A szövetségeseket és az ellenséget egyaránt megszégyenítő
gyorsasággal, az ágyat nyomó, sérült barátja emlékétől fűtve áttört az első
vonalon és nekirontott az ellenséges szörnyetegeknek. Pördült, forgott,
ugrott, majd áttört egy sor ghulon és csontvázon, húscafatokat és törött
csontokat hagyva maga után.
Hirtelen egy vízköpő szörny ugrott le az erkélyről, és szélesre tárt
bőrszárnyakkal, karmos mancsával és lábával vadul hadonászva Drizztre
támadt.
A drow bukfencet vetett és ügyesen félreugrott, amikor a szörny
behajlította a szárnyait, hogy lecsapjon rá. Majd olyan erővel ugrott újra
talpra, hogy ugyanazzal a lendülettel a levegőbe is szökkent, közben pedig
csak úgy záporoztak rövid, pusztító erejű kardcsapásai. Ezzel olyannyira
megsemmisítő fölénybe került a lénnyel szemben, hogy az, mire földet ért,
már halott volt.
– Éljen Drizzt Do’Urden! – kiáltotta egy ismerős hang a csatazajon át,
mire a drow még jobban felbátorodott annak tudatában, hogy Arumn
Gardpeck, a Zsiványkard tulajdonosa is a sereggel tart.
A gyorsaságát fokozó varázslatos bokaperec segítségével Drizzt
kisvártatva felugrott a nagy épület központi tornyára, és ügyes
mozdulatokkal, gyakran hosszú, sikló ugrásokkal haladt előre. Addigra
már csak az egyik szablyáját markolta a kezében, a másikban egy
ónixszobrocskát szorongatott.
– Szükségem van rád! – hívta Guenhwyvart, és a kimerült párduc
otthonában, az asztrális síkon, meghallotta a szólítást.
Miközben a sötételf folytatta kétségbeesett útját, villámlás és tűz
záporozott rá, de minden robbanással távolabbra került a becsapódások
színhelyétől.

– Úgy mozog, mintha az idő lelassulna körülötte – jegyezte meg Szeder

Deudermontnak, amikor az összes többi harcoshoz hasonlóan ők is
észrevették a sötételf látványos támadását.
– Így is van – válaszolta Deudermont tökéletesen önelégült
arckifejezéssel. Szeder úr nem fogadta valami jól, hogy egy sötételf is
csatlakozik a sereghez, ám Deudermont remélte, hogy Drizzt hőstettei
láttán majd szívesen fogadják a drow-t a korábban meglehetősen elzárkózó
Vízmélyvárában.
És Deudermont arra számított, hogy a sötételf nemsokára Arklem
Greeth talpnyalóira is hasonlóan mély benyomást tesz.
Ha ez nem történt meg máris.
Ennél is fontosabb volt azonban, hogy Drizzt támadása felbátorította
bajtársait, és a sereg feltartóztathatatlanul tört előre a torony felé.
Kikerülték a robbanásokat, elhárították a varázslók támadásait,
összezúzták a csontvázak és ghulok feléjük nyúló karjait, és olyan sűrű
nyílzáport bocsátottak a levegőből támadó vízköpő-szörnyekre, hogy
egészen elfeketedett tőle az ég.
– Sokan fognak elesni – mondta Szeder –, de győzni fogunk!
Elnézve a felkelők előrenyomulását, Deudermont nem tudott semmilyen
ellenérvet felhozni. Ám azzal is tisztában volt, hogy igazán nagyhatalmú
varázslókkal állnak szemben, és meglehetősen korai még győzelemről
beszélni.

Drizzt a főépület oldalához ért. Hirtelen megtorpant, és arca az

elszörnyedés maszkjává dermedt, ugyanis három varázslóval találta
szembe magát, akik egy erkélyen álltak, és pusztító mágiát szőttek épp
vadul lengő karokkal.
A drow nem tudott megfordulni, sem félrehúzódni, és úgy tűnt, nem is
lesz képes megvédeni magát.

A Tengeri Szellemről támadók nem tapasztaltak szinte semmilyen

ellenállást, így Robillard, Arabeth és a tengerészekből álló haderő gyorsan
biztosította a Zsiványkard-sziget déli végét. Északra tűzgolyók és
villámcsapások dörögtek, éljenzések és gyötrelmes kiáltások váltották
egymást, kürtök rivalltak.
Árnybaburkolózó Valindra a Tengertorony egyik leomlott épületében
elrejtőzve figyelte az eseményeket.
– Gyerünk hát, halálúr! – suttogta, mert noha a mágikus bemutató igen
hatásos volt, nem ért fel a robbanásos végkifejlethez, melyet Arklem
Greeth ígért neki.
Ezért elkezdett kételkedni a másik ígéretében, miszerint rövid időn
belül minden rendbe jön.
Valindra már nem volt kezdő, igen alaposan elsajátította a tudást.
Villámcsapásaitól az emberek nem reszketve összeestek, hanem lelkük a
köztes síkra került, testük pedig izzó hamuként szóródott szét a földön.
Visszatekintett a partra, ahol a tengerészek kikötöttek, és arra készültek,
hogy északra vonulva csatlakozzanak a harcolókhoz.
Valindra tudta, hogy ott és akkor sokat megölhetne közülük. És amikor
észrevette, hogy az a nyomorult Arabeth Raurym is köztük van,
leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy így is tegyen, noha az átkozott mirabari
boszorkány mellett álló nagyhatalmú varázsló, Robillard látványa némileg
csökkentette e késztetést.
De készenlétben tartotta a varázsigéket, és északra nézett, ahol a csata
hangja, kürtjeivel és a luskani felkelők kiáltásaival együtt egyre erősödött.
Azon tűnődött, vajon Arklem Greeth képes lenne-e megmenteni őt, ha
Arabeth és Robillard ellen támadna? Megpróbálná egyáltalán?
E kételyek némileg elbizonytalanították, így Valindra csak meredten
bámult előre és elképzelte, amint Arabeth holtan fekszik a földön – nem,
inkább amint lassan beléégő halálos seb okozta kínban vonaglik.
– Igazán meglepsz – szólalt meg mögötte valaki, mire a mágusmester
megdermedt, és szeme tágra nyílt. Kavargó gondolatai közepette próbálta
beazonosítani a hang tulajdonosát. Abban biztos volt, hogy korábban már
találkozott vele.
– Úgy értem, az ítélőképességed – tette hozzá a beszélő, mire Valindra
felismerte, és amikor megpördült a sarkán, Maimunnal, a kalózzal találta
szembe magát – azaz egészen pontosan annak kivont kardjával.
– Átálltál… ezekhez? – kérdezte Valindra hitetlenkedve. –
Deudermonthoz?
– Ez tűnt az előnyösebb választásnak – vont vállat Maimun.
– Maradtál volna inkább a tengeren!
– Á, igen, és aztán kössek ki, és lépjek szövetségre a győztes oldallal. Te
biztosan így manővereznél, igaz?
A holdelf mágusnak erre összeszűkült a szeme.
– Hogyhogy nem varázsolsz, amikor ennyi célpont tűnik fel a
láthatáron? – tette még hozzá Maimun.
– A körültekintés nem hátrány.
 – Valóban nem – válaszolta vigyorogva a fiatal kalózkapitány. – De még
mindig jobb a várható győztes oldalára állni a harcban, mint a végkifejlet
után szövetségre lépni vele. Tudod, az emberek, még az ünnepelt
győztesek sem szeretik az élősködőket.
– Te sem voltál egy percig sem más.
– Minden tengerekre mondom, alattomos visszavágás! – válaszolta
nevetve Maimun. – Alattomos, és… kétségbeesett.
Valindra mozdult, hogy eltolja a kardot az arcából, ám Maimun fürgén
visszapattintotta a pengét a nő keze mellett és a hegyével megszúrta az elf
orrát.
– Alattomos, de nevetséges – tett hozzá a kalóz. – Volt idő, amikor
megnyerőnek találtam ezt a tulajdonságodat. Most már egyszerűen csak
bosszant.
– Mert bűzlik az igazságtól.
– Ah! Na de drága, gyönyörű, gonosz Valindra, aligha lehetne most
engem megalkuvónak nevezni. Egy mágusmestert tartok a markomban,
hogy bebizonyíthassam, mire vagyok képes. Olyan rabot sikerült ejtenem,
aki igazán kedvére való lesz egy bizonyos Raurym úrnőnek.
Valindra szeme valósággal szikrákat hányt a nyúlánk férfire.
– Szóval foglyul ejtesz? – kérdezte halk és fenyegető hangon.
– Úgy tűnik – vont vállat Maimun.
Valindra arca ellágyult, és még egy mosolyt is látni lehetett rajta.
– Maimun, te bolond gyerek, hiába az acél és minden hetvenkedésed,
tudom, hogy úgysem fogsz megölni!
Félrelépett, és a kardért nyúlt.
Ami azon nyomban kiszakadt a kezéből, és hirtelen támadt
kegyetlenséggel tört előre. Beleszúrt, mire a nő levegő után kapkodott, és
fájdalmában felnyögött. Maimun csak felületes sérülést okozott, de szavai
annál mélyebben megsebezték Valindrát.
– Mithrill és nem acél – helyesbített. – Mithrill, hogy átdöfje a szép kis
melledet, mielőtt a gyönyörű szívedbe célzok vele.
– Már döntöttél! – figyelmeztette Maimunt Valindra.
– Méghozzá jól. És most a foglyom vagy!
 Guenhwyvar Drizzt mellett ugrált, hogy kivédje a rá záporozó
parittyalövedékeket és nyilakat, valamint hogy megóvja őt a mágikus és a
világi robbanásoktól egyaránt. A párduc felrepült az erkélyekről aláhulló
villámcsapásokért, melyek noha csípték, nem tettek benne kárt.
A sötételf megbotlott a csatamező repedezett földjén, majd miután
visszanyerte egyensúlyát, csodálattal és mély szeretettel nézte
legbizalmasabb barátját, aki, mint már annyiszor, ezúttal is megmentette.
Nemcsak hogy megmentette, de egyúttal ellenségeit is legyűrte. A drow
meg-megrezzenő arccal figyelte, ahogy hadonászó karok és elszörnyedt
arckifejezések kavarogtak időről időre a fekete dühgolyó körül.
Azonban nem volt sok ideje a jeleneten merengeni, ugyanis még több
élőholt teremtmény közeledett szemből, és még több vízköpő szörny
fölülről.
Váratlanul villámcsapás dördült, mely végzett néhány szövetségesével.
De egyre csak jöttek és jöttek, a halálúr és a ghul szolgái iránti dühtől
vezérelve. Meghaltak százan, meghaltak kétszázan, meghaltak ötszázan,
de a harcosok hulláma tovább gördült, feltartóztathatatlanul.
Középen lovagolt Deudermont és Szeder, akik a támadást vezetve ott
harcoltak, ahol csak alkalmuk nyílt rá.
Drizzt észrevette zászlaikat, és bármikor, ha akár csak egy pillanatnyi
haladékot is nyert, visszapillantott rájuk, tudva, hogy a legértékesebb
jutalomban részesül majd általuk: a halálúr pusztulásában, mely véget vet
majd mindeme vérontásnak.
A drow teljes megrökönyödésére Arklem Greeth valóban megjelent a
csatatéren, és személyesen nézett szembe ellenségeivel – de nem
Deudermontot és Szedert vette célba, hanem egyenesen őt, Drizzt
Do’Urdent.
Először nem tűnt többnek egy vékony, fekete vonalnál, mely előbb az
ősmágus síkbeli képévé szélesedett, majd térbeli kiterjedésre is szert téve
teljes valójában Arklem Greethté vált.
– Ezek mindig tele vannak meglepetésekkel – jelentette ki az ősmágus,
miközben a körülbelül öt lépés távolságra levő drow-t tanulmányozta.
Gonoszul vigyorgott, felemelte a kezét és mozgatni kezdte az ujjait.
Drizzt villámgyorsan vetette rá magát, le akarta gyűrni még a varázslat
befejezése előtt. Előreszegezett szablyáival rárontott a nagyhatalmú
varázslóra, és egyenesen átbukott a halálúr alakmásán.
 Merthogy csak egy alakmás volt; mágikus kaput rejtett, melyen a
meglepett sötételf átbukdácsolt. Csúszva próbált lefékezni, és amikor
nyilvánvalóvá vált, hogy foglyul esett, ösztönösen – valamint a barátja
iránti felelősséggel keveredő kétségbeesett remény hatására – letépte
överszényét, és maga mögé hajította.
Aztán lefelé bukdácsolt a sötétségben. Egyre sűrűsödött körülötte az
áporodott kénes szag, és a csipkés szélű sziklák hatalmas, sötét mezejének
ködös árnyai, valamint gőzölgő, vérvörös lávafolyamok közt hatalmas,
sötét alakok suhantak keresztül.
A Gyehenna… vagy a kilenc pokol… vagy a Mélység… vagy a
Tartarosz… Nem tudta, de abban bizonyos volt, hogy ez az alsóbb síkok
egyike, ördögök, démonok és egyéb gonosz lények lakhelye. Olyan hely,
ahol nem sokáig maradhat életben.
Arra sem volt ideje, hogy megpróbálja betájolni magát, vagy legalább
biztos talajt érezzen a lába alatt, amikor egy, az árnyak sötétjével vetekedő
fekete lény hátulról rávetette magát.

– Mily szánalmas! – állapította meg Arklem Greeth a fejét rázva. Szinte

kiábrándítónak találta, hogy ilyen könnyen leszámolt a rátámadó nagy
hőssel. Az ősmágus a toronyhoz közel maradva haladt tovább, felfedezte
legfőbb ellenségei zászlaját, a betolakodó Szeder urat – miért is
merészkedett ilyen messze az otthonától? – és a bolond Deudermontot, aki
ellene fordította a várost.
Egy ideig tanulmányozta a csatamezőt, és fejben szinte természetfeletti
pontossággal felmérte a távolságot. A körülötte tomboló zűrzavar, a
kiáltások, a haldoklók, a robbanások távolinak és jelentéktelennek tűntek.
Lándzsa repült felé és eltalálta volna, ha a mágikus védőpajzs nem lapítja
ki fémhegyét és a fegyver nem hull a földre még mielőtt hozzáér élőholt
testéhez – anélkül, hogy kárt tett volna benne.
Meg sem rezzent az arca. Továbbra is legfőbb ellenségeire
összpontosított.
Majd türelmetlenül megdörzsölte a kezét, és előkészítette a varázslatait.
Aztán egy szempillantás alatt eltűnt, majd a harcoló tömeg közepén
kilépett a dimenziókapu másik oldalán, összeérintette maga előtt a
hüvelykujjait, és olyan tűzörvényt hozott létre, mely barátot, ellenséget
egyaránt elűzött.
Aztán oldalra tárta a karjait, és azokból mindkét oldalon kétágú
villámok cikáztak, melyek olyan erővel csapódtak a földbe, hogy az
emberek, zombik, törpék és ghulok százfelé repültek. Végül Arklem
Greeth egyedül maradt nyugalma kis mezején.
Mindenki észrevette – hogy is lehetett volna nem észrevenni? – mert az
erőnek és dühnek olyan megnyilvánulása volt ez, mely minden addigin
túltett akár hadai, akár a Vendégtorony részéről.
A két vezér abban a pillanatban megfeledkezett lovai irányításáról, és
legfőbb ellenségük felé fordult.
– Öljétek meg! – kiáltott fel, de alig hagyták el e szavak a száját, máris
érkezett Arklem Greeth következő mágikus zápora.
A két vezér körül a talaj kavarogni kezdett, majd széttöredezett, és
mindenfelé föld szitált, sziklák repültek és gyökerek szakadtak ki.
Deudermont és Szeder egymás mellé buktak, mert lovaik megvadultak
alattuk. Majd Szeder lova törő csontok gyomorforgató hangja közepette
gazdájára zuhant, míg Deudermont, noha volt annyira szerencsés, hogy
rémült, vergődő hátasától távol ért földet, egy sárral és vízzel teli, tíz láb
mély árokban találta magát.
Felettük Arklem Greeth azonban még mindig nem fejezte be
varázslatait.
Mit sem törődött a hatással, melyet a Szederre és főleg a széltében
kedvelt Deudermontra mért támadása előidézett a körülöttük levő
hadseregben; noha a harcolók félelme egy pillanat leforgása alatt dühvé
változott, melynek ő lett az egyetlen célpontja. A megtébolyodott világ
szilárd középpontjaként álló Arklem Greeth varázslatát olyan földrengés
követte, melytől körös-körül minden és mindenki megtántorodott, majd
elesett. A rengés vonala az általa létrehozott szakadék két oldalán
magasodó laza buckákat célozta. Az ősmágus szándéka az volt, hogy élve
eltemeti a vízmélyvári urat és a jó kapitányt.
Erre mindenki rá is döbbent körülötte, és a harcosok nagy dühvel
támadtak Greethre: a forrongó düh masszája körbezárta, lándzsákat és
sziklákat dobáltak felé, sőt még kardokat is. Bármit, amivel meg lehet
zavarni vagy sebesíteni ezt a velejéig romlott lényt.
– Ezek mind bolondok – mormogta magában az ősmágus.
 Egy utolsó robbanással, mely lerombolta a mély árok egyik oldalát,
Arklem Greeth újra lidércalakot öltött, és síkbeli kiterjedésűvé laposodott.
Ezután fekete vonallá keskenyedett és becsusszant a földbe, fürgén
végigszaladt a szűk repedéseken, míg ott nem állt újra saját szobájában, a
Misztika Vendégtornyában.
Ekkor kimerültség lett úrrá rajta, ugyanis hosszú évek óta nem
alkalmazott ilyen hirtelen ennyire erős mágiát. Hallotta az ablaka alatt
folytatódó csetepaté zaját, és nem kellett különösebben figyelnie, hogy
felfogja: bármilyen előnyre tesz szert, az csak ideiglenes lehet.
A vezérek eleste nem fordította vissza a tömeget, hanem épp
ellenkezőleg, csak tovább dühítette.
Egyszerűen túl sokan voltak. Túl sok bolond… túl sok gyalog.
– Bolondok mind – morogta, és Valindrára gondolt a Zsiványkard-sziget
déli sziklái közt. Remélte, hogy már meghalt.
Nehéz sóhaj után, melytől a megkeményedett nyálka felszakadozott
nem lélegző tüdejében, a halálúr biztonságos helyre rejtett erős italaihoz
lépett, melyeket – leginkább különböző élőlények véréből – maga
kotyvasztott. Olyan italok voltak ezek, melyek, akárcsak Arklem maga,
legyőzték a halált. Kortyolt egy nagyot az egyik erős keverékből.
A Vendégtoronyban eltöltött évtizedekre gondolt, és a helyre, melyet
olyan sokáig az otthonának nevezett. Tudta, hogy vége, egyelőre
legalábbis, de nem várhatott.
És gondoskodni akart róla, hogy a vég ellenségei számára fájdalmas
legyen.
Tudta, hogy a szoba vele tart – mágikus erővel ruházta fel, éppen egy
ilyen hirtelen és erőszakos helyváltoztatás esetére. Attól a pillanattól
kezdve, hogy elérte az élőholt állapotot, sejtette: egyszer kérlelhetetlenül
el fog jönni az a nap, amikor el kell hagynia toronybéli otthonát. De ő, és
az általa legtöbbre becsült rész megmenekül.
A többi pedig elveszik.
Átment egy kis csapóajtón, majd létra segítségével apró, titkos szobába
ereszkedett, ahol azt tartotta, ami számára az egyik legnagyobb értéket
képviselte: egy hihetetlen erejű varázsbotot. Ezzel a bottal fiatalabb, még
élő korában nagy csatákat nyert meg, mert tűzgolyói és villámcsapásai
mennyiségét és erejét egyaránt tudta vele fokozni. Ezzel a bottal, melynek
erejét átitatta Mystra szövedéke, mindig megmenekült a biztos
pusztulástól azon alkalmakkor, amikor saját mágikus repertoárja már a
végét járta.
Végigdörzsölte kezét a fényesre csiszolt fán, melyet már régi barátjának
tekintett.
A furcsa szerkezet Arklem agyszüleménye volt. Alapját gúla alakú kő
alkotta, melyre a hat láb hosszú bot támaszkodott. A varázsbot két végén
láncokon két hatalmas fémedény helyezkedett el, ezek felett pedig vasból
készült súlyos tartályokban sűrű ezüstös folyadék csillogott.
Arklem Greeth újra felsóhajtott, majd felnyújtózkodott és meghúzta a
középső zsinórt, azt, amelyik eltávolította a dugót a higannyal töltött
tartályokról, és zuhatagot bocsátott a megfelelő edényekbe.
A nehéz, folyékony fém kínzó lassúsággal csöpögött a tálakba, akár a
szemek a homokórában, mely a világvége közeledtét jelzi.
A folyamat eredményeként löketszerű mágikus energia-kitörésre
lehetett számítani.
Arklem Greeth abban a tudatban vonult vissza biztonságos és
mozdítható szobájába, hogy a robbanás által oda fog kerülni, ahová
szeretne.

A sereg győzelemre állt, de a luskaniak és vízmélyvári szövetségeseik

nem éreztek semmiféle diadalmámort így, hogy vezéreik, és Deudermont a
föld alá kerültek. A mágia által megkínzott terület körül védelmi övezetet
állítottak fel. Sokan felbuktak a sárban, de karddal, tőrrel vagy puszta
kézzel igyekeztek ásni. A csoport eltökélt, szinte magánkívül lévő tagjai
csupán egy-egy fintorral fogadták, ha valamelyik körmük beszakadt. Az
egyik férfi véletlenül mélyen belevágott a saját kezébe a tőrével, de éppen
csak felmordult, és túrta tovább a földet, hogy megtalálja hőn szeretett
Deudermont kapitányát.
A veszett düh újabb megnyilvánulásai záporoztak a csatatérre: tűz és
villámlás, élőhalott és mágikusan alkotott szörnyek. A luskaniak hasonló
dühvel válaszoltak és küzdöttek az életükért, a családjukért. Nem lehetett
megfutamodni, visszavonulni, és ezt minden harcos férfi és nő tudta.
Így hát küzdöttek: nyílzáport bocsátottak az erkélyeken álló varázslókra,
és noha folyamatosan tizedelték őket, úgy tűnt, semmi nem állhatja
útjukat.
 De aztán egy váratlan mágikus robbanásnak mégis sikerült.

Valaki keményen megrántotta a karját, mire Deudermont hosszú idő

után végre újra lélegzetet vett. Közben egy kéz ledörzsölte a sarat az
arcáról.
A kapitány homályosan megpillantotta megmentőit: az arcát tisztogató
nőt és az erős férfit, aki olyan erővel rántotta meg kinyújtott karját, hogy
Deudermont attól tartott, kimozdul a válla a helyéről.
Gondolatai Szeder felé szálltak, aki mellette esett el. Ám bátorságot
merített abból, ahogy a sok harcos körülötte a földet kaparta nagy
igyekezetében, hogy megtalálják a vízmélyvári urat. Noha a kapitányt
egyik kinyújtott karja és feje kivételével még mindig teljesen beborította a
föld, valahogy mégis sikerült hálásan biccentenie az arcát tisztogató nőre,
és még halványan rá is mosolygott.
Aztán a nő eltűnt – sokszínű energianyaláb gördült végig felette, akár a
hullám a tavon, miközben forgószél hangjára emlékeztető süvöltés
hallatszott.
Deudermont kinyújtott karján kigyulladt a ruhaujj, és hamarosan az arca
is kipirult a forróságtól. Nagyon-nagyon sokáig tartott az egész, majd
ütközés hangja hallatszott, mintha fák dőltek volna ki. Deudermont három
vagy négy alkalommal úgy érezte, megremeg alatta a föld.
Aztán karja bénultan zuhant a földre. Ahogy újra visszanyerte érzékeit,
meglátta annak a férfinak a csizmáját, aki az imént a karját ráncigálta.
Nem tudta eléggé elfordítani a fejét ahhoz, hogy megbizonyosodjon róla,
de így is tudta, hogy a férfi meghalt.
Azt sem volt titok előtte, hogy az egész csatatéren így járt mindenki.
Nem mozdult senki.
És hirtelen olyan csend lett, mintha bekövetkezett volna a világvége.

Robillard szorosan összetartotta jól megszervezett haderejét, miközben

a Zsiványkard-szigeten észak felé tartottak. Meglehetősen biztos volt
benne, hogy a Vendégtoronyig nem fognak ellenállásba ütközni, ám azt
akarta, hogy haderejének első visszavágása összehangolt és pusztító erejű
legyen. Biztos akart lenni abban, hogy már az első sortűzzel megtisztítják
a varázslóktól az északi torony minden ablakát, erkélyét és kapuját.
Mögötte – Maimun és Arabeth által közrefogva – ott lépdelt a szorosan
hátrakötött kezű Valindra.
– Az ősmágus ma elesik – jegyezte meg Robillard csendben úgy, hogy
csak a körülötte állók hallották.
– Arklem Greeth teljes mértékben fel van készülve a támadásotokra! –
vágott vissza Valindra.
Arabeth olyan hirtelen ütéssel torolta meg a megjegyzést, hogy még a
többieket is megdöbbentette. Az arcul ütött elf feje hátracsuklott, majd
amikor újra felemelkedett, vércsík látszódott csinos, keskeny orra alatt.
– Ezért még megfizetsz! – figyelmezette Arabethet, ám egy újabb,
hasonlóan ádáz ütés elhallgattatta.
Robillard és Maimun előbb hitetlenkedve meredtek egymásra, majd
végül csak vigyorogtak Arabeth keménységén. Tisztában voltak a két
varázsló közti évek óta húzódó gyűlölködéssel, és külön-külön arra a
következtetésre jutottak, hogy a magasabb, szabályosabb szépségű
Valindra mindig is szálka lehetett Arabeth szemében.
Azonban mindketten egyúttal azt is megjegyezték magukban, hogy nem
lenne bölcs ötlet feldühíteni Raurym úrnőt.
Mintha Valindra is erre gondolt volna, mert többet nem szólt.
Robillard felvezette őket néhány összetorlódott vándorkő tetejére, és
letekintett a csatamezőre. Az ádáz harc javában zajlott az öttornyú épület
körül. A hajó varázslója gyorsan felmérte, melyik oldalról lenne
legelőnyösebb megközelíteni a küzdelmet, és már azon volt, hogy
elgondolását az irányítása alatt álló emberekkel is közölje, amikor
bekövetkezett a robbanás.
Olyan volt, mintha az egész világ darabjaira hullott volna.
Maimun megmentette Robillard életét, mert lenyűgöző ügyességgel
maga mellé, a sziklák jelentette fedezék mögé rántotta a varázslót.
Hasonlóképpen – noha akaratlanul – Arabeth is megmentette Valindrát,
mert foglyát megragadva, ő is lebukott a földre.
Az energiahullám áthömpölygött felettük. Sziklák repültek a seregre, és
nem egy harcos halálos sebbel zuhant a földre. Robillardék azonban a
robbanás hatótávjának szélénél álltak, így kevéssel, de megúszták. A
varázsló Maimunnal és Arabethtel együtt elég gyorsan felkapaszkodott
ahhoz, hogy még lássák a Vendégtorony összeomlását. Előbb a
legnagyobb, központi pillér, ahol Greeth lakosztálya is állt, omlott össze,
mintha csak porrá vált, vagy egyszerűen eltűnt volna – valójában bizonyos
mértékig mindkettő igaz volt. Majd a másik négy, karszerű, egykor
méltóságteljes torony is kigyulladt és leomlott; körülöttük mérges, szürke
porfelhők hullámzottak. A harcosok a csatamezőn, emberek és szörnyek
egyaránt, akár a frissen vágott farönkök, rendezett sorokban összeestek.
Bár a nyögésekből és kiáltásokból Robillard és a társai arra
következtethettek, hogy akad néhány túlélő, a számukat egy pillanatig sem
becsülték túl nagyra.
– Az istenekre, Arklem Greeth, mit tettél?! – kérdezte Robillard, de csak
az üres és hirtelen csendessé vált reggeli levegő válaszolt neki.
Arabeth hirtelen döbbent kiáltást hallatott, és olyan gyorsan, hogy sem
Maimun, sem Robillard nem tudta megállítani, az arccal lefelé fekvő,
sebesült Valindrára vetette magát, majd tőrt szúrt a hátába.
– Ne! – kiáltott fel Robillard, amikor rájött, hogy mi történik. –
Szükségünk van rá… – kezdte volna mondani, de elhallgatott, és csak
fintorgott, amikor Arabeth kihúzta a pengét, majd újra és újra szúrt, míg
vérbe nem fojtotta Valindra sikolyait.
Maimun végül Arabethhez ugrott és hátrarántotta, Robillard pedig
papért kiáltott.
Aztán egyetlen intéssel el is bocsátotta a hamarosan megjelenő szent
embert, mert látta, hogy már késő. Másoknak viszont még szükségük
lehetett a gyógyító imára.
– Mit tettél? – kérdezte Robillard Arabethtől, aki zokogott, de nem
önnön hátborzongató tette miatt, hanem a csatamezőn végigsöprő pusztítás
láttán.
– Rosszabbat érdemelt volna – válaszolta a varázslónő. A leomlott
Misztika Vendégtornyát és a támadó sereg halottait elnézve, Robillard
nem igazán tudott ellenérvet felhozni vele szemben.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

KÖVETKEZMÉNY

Maimun ironikusnak tartotta, hogy a sebesült, de nagyon is életben levő

Deudermontot ő segíti fel a földről. A csatamezőn szerteszét fekvő
rengeteg emberre gondolt, akiket ugyanezen kapitány döntései miatt
hamarosan a földbe fognak tenni.
– Mindig azt mondtad nekem, hogy ne rúgjak bele abba, aki már a
földön fekszik – motyogta Maimun, mire Robillard Arabethtel együtt felé
és a félájult Deudermont felé fordult.
– De te egy idióta vagy, jó kapitány – fejezte be Deudermontnak címzett
véleményét ifjú kapitánytársa.
– Vigyázz a szádra, fiatalember! – figyelmeztette Robillard.
– Jobb csendben maradni, mint kimondani az igazságot és megsérteni a
hatalmon levőket, igaz? – válaszolta Maimun keserű, mindentudó
vigyorral.
– Juttasd eszembe, miért nem süllyesztette el a Tengeri Szellem a
Háromszor Szerencsést azon rengeteg alkalommal, amikor találkoztunk a
tengeren! – fenyegetőzött a varázsló. – Úgy tűnik, én már el is felejtettem.
– Kétség nem fér hozzá, a személyes varázsom miatt.
– Na most már hagyjátok abba! – korholta őket Arabeth. Hangja minden
szótagnál megremegett. – Nézzétek meg, mi van körülöttetek! Hát nem
nektek köszönhetően jött létre ez az egész tragikomédia? A kicsinyes
versengésetek miatt? A vádaskodások miatt?
– Hogy is ne szólhatna ez az egész arról, hogy ki a hibás… – kezdett
volna Maimun érvelni, de a nő gonosz szemvillanással elhallgattatta.
– Azokról szól, akik a csatamezőn fekszenek, nem másról – mutatott rá
fásult hangon. – Azokról, akik még élnek, és akik már meghaltak… a
Vendégtoronyban, és azon kívül.
 Maimun nagyot nyelt és Robillardra nézett, aki, úgy tűnt, szintén
kifogyott a csípős megjegyzésekből. Tekintve a vérontás látható
eredményét, nehéz volt megcáfolni Arabeth érveit. Alighogy összeszedték
Deudermontot, meghallották egy másik mentőcsapat kiáltását, akik Szeder
urat találták meg.
Az őt borító föld megmentette ugyan a robbanástól, ám közben
megfojtotta. A vízmélyvári fiatalúr, aki tele volt becsvággyal és merész
látomásokkal, halott volt.
Aznap senki sem örvendezett, de ha bárki így is tett volna, hangját
elnyomták volna a szenvedés és gyötrelem kiáltásai.
Éjszakába nyúlt a munka, és másnapra is elhúzódott: kiválogatták a
holtak közül a sebesülteket, és ellátták azokat, akiken még lehetett
segíteni. Robillard vezetésével a támadó csapatok behatoltak a
szétrombolt Vendégtorony mind a négy ledőlt tornyába, és Arklem Greeth
hívei közül nem keveset húztak elő élve a törmelék alól. Ők, mivel erejük
fogytán volt, harc nélkül megadták magukat – különösen, hogy
megbizonyosodhattak annak a férfinak a korlátlan gonoszságáról, akit
valaha ősmágusként tiszteltek.
Szörnyű veszteségekkel járt a harc – a valaha népes Luskan
lakosságának egyharmada elesett.
De a háború véget ért.

Deudermont kapitány komoran rázta a fejét.

– Mit jelentsen ez? – kiáltott rá Regis. – Nem intézheted el ennyivel,
hogy eltűnt!
– Sokan csak úgy eltűntek, barátom – magyarázta a kapitány. – A
robbanás, melynek a Vendégtorony áldozatul esett, sokféle varázserőt
engedett szabadjára, pusztítót és átalakítót egyaránt. Egyes emberek
megégtek, mások felrobbantak; olyanok is akadtak, akik átváltoztak, sokan
pedig – igen sokan – száműzettek e világból. Néhányan, úgy tudom,
teljesen megsemmisültek, a lelkük is semmivé foszlott.
– És mi történt Drizzttel?
– Nem tudjuk. Nem találták meg. Többekkel együtt. Sajnálom. Nekem
is épp akkora veszteség…
 – Fogd be! – ordított rá Regis. – Nem értesz semmit! Robillard próbált
téged figyelmeztetni! És nem volt ezzel egyedül. Nem értesz semmit! Te
választottad ezt a harcot, és nézd meg, mivel járt számodra, és
mindannyiunk számára!
– Elég! – mordult Robillard a félszerzetre, és fenyegetőn megindult felé.
Deudermont visszatartotta, mert megértette, hogy Regis kirohanásának
indítéka a mélységes gyász. Hogy is lehetne másképp? Teljesen jogos.
Drizzt Do’Urden eltűnése valóban nem kis veszteség, főleg nem a
félszerzet számára, aki az utóbbi évtizedek nagy részét a sötételf mellett
töltötte.
– Nem tudhattuk, hogy Arklem Greeth ennyire elvetemült, hogy képes
ekkora pusztításra! – próbált védekezni csendes, alázatos hangon. – De a
tény, hogy képes volt erre, hogy kitellett tőle ilyesmi, csupán azt
bizonyítja, hogy el kellett őt távolítani, bármi áron, amit Luskan népe
hajlandó megfizetni! Kétség nem fér hozzá, előbb-utóbb úgyis rájuk
zúdította volna pusztító dühét, talán még ennél is alattomosabb módon!
Akár azt nézzük, hogy megszabadította az élőholtakat Illusk mágikus
kötelékeitől, akár azt vesszük alapul, hogy varázslói segítségével addig
szívta volna a lakosok vérét, míg azok be nem hódolnak neki,
bebizonyosodik, hogy nem volt érdemes a város vezetői posztjának
betöltésére.
– Úgy viselkedsz, mintha ez a város érdemes lenne arra, hogy egyáltalán
vezetője legyen – mondta Regis.
– Kart karba öltve vonultak harcba – jelentette ki Deudermont
megrovón, miközben egyre inkább magával ragadta a lendület.
Olyannyira, hogy a rá vigyázó pap a vállára tette a kezét, hogy ezzel
eszébe juttassa, nyugodtnak kell maradnia. – Minden luskani család olyan
mély gyászt él most meg, mint mi! Efelől ne legyenek kétségeid! A
szabadságukért valóban nagy árat fizettek.
– Az ő szabadságuk, az ő harcuk – köpött egyet Regis.
– Drizzt önként vonult harcba az oldalamon – emlékeztette a kapitány a
félszerzetet. – De ez volt az utolsó csepp a pohárban: a pap erőnek erejével
kivezette a kapitányt a szobából.
– Bűntudatot keltettél egy olyan emberben, aki már így is össze van
törve – jelentette ki Robillard.
– Ő hozta a döntést!
 – Ahogyan te is, és én is, és Drizzt is. Átérzem a fájdalmadat; Drizzt
Do’Urden az én barátom is volt. De enyhít valamit a fájdalmadon, ha
Deudermont kapitányra zúdítod a dühödet?
Regis szóra nyitotta száját, tiltakozni akart, de elhallgatott, és ledőlt az
ágyra. Mi értelme lenne vitatkozni?
Mi értelme lenne bárminek is? – kérdezte magától.
Mithrill Csarnokra gondolt, és úgy érezte, legfőbb ideje hazamennie.

Még fizikai formájukat sem tudta kivenni, mert nem váltak el az

árnyaktól, melyek körülvették őt. A számos természetes fegyvert sem
ismerte fel, melyet mindegyik démoni lény birtokolni látszott, így harca
ösztönös volt, teljességgel teste önkéntes válaszain alapult.
Semmi esélye nem volt a győzelemre. Tudta, hogy csak addig marad
életben, amíg mozdulatai és reflexei elég gyorsak maradnak, hogy
visszaverje a szörnyek egyre dagadó felhőjét. Csak addig, míg elég erő van
karjaiban, és elég magasra tudja tartani a szablyáit ahhoz, hogy egy
kígyófej ne tépje ki a torkát, vagy egy bunkósbotszerű ököl ne zúzza be a
koponyáját.
Haladékra lett volna szüksége, de nem kapott. Tudta, el kellene
menekülnie, de azzal is tisztában volt: nem valószínű, hogy sikerül.
Így hát harcolt, szablyáival és hörgéseivel tagadta meg önnön
halandóságát. Drizzt harcolt és futott, megint harcolt, megint futott,
mindig menedék után kutatva.
Menedék helyett azonban csak újabb és újabb harcot talált.
Hirtelen nagy, fekete alakzat emelkedett fel előtte, és megsemmisítő
zuhatagként, hatalmas erővel támadt rá hat kar egyszerre. A drow tudta,
hogy nincs esélye, ha szembeszáll a lénnyel, így kúszva próbált kitérni az
útjából, mert azt tervezte, majd talpra áll, és más szögből támad rá a
szörnyetegre.
Ám a lény számított erre, és amikor a drow földet ért, sűrű, ragacsos
nyálka állta útját.
A démon rátámadt, teljes hosszában kiegyenesedett – kétszer akkora
volt, mint egy ember. Magasra emelte mind a hat óriási karját, kitárta őket
és győzelemittasan felbömbölt.
 Drizzt nagy nehezen kirángatta a kardját, és keményen ellensége lábába
döfött, ám ezzel nemigen fogta vissza a fenevadat.
Amikor azonban Guenhwyvar csapódott a farkasfejnek, a lény egy
csapásra felhagyott a gondolattal, hogy kivégzi a drow-t, ugyanis a
párduccal együtt nagy ívben elrepült.
A sötételf nem vesztegette az időt: kiszabadította magát a mocsokból,
miközben egyfolytában hálálkodott Guenhwyvarnak. Igen megörült,
amikor rájött, mivel találkozott először e pokoli helyen, és arra, hogy
Guenhwyvar követte őt Arklem Greeth kapuján át. Eddig is legyőztek
együtt minden ellenséget. Drizzt hevesen csapkodó szablyákkal az elesett
óriásra támadt, és a démon elhamarkodott győzelmi kiáltását vérbe
fojtotta.
Majd megállt, hogy Guenhwyvar mellé kuporodjon, noha tudta, hogy
tovább kell mennie, méghozzá gyorsan.
De úgy örült, hogy látja a párducot. Legbelül remélte is, hogy
legkedvesebb társa majd megmenti. Ugyanakkor hamarosan már bánta,
hogy Guenhwyvar vele tartott, mert így ő is pusztulásra ítélt fogolynak
számított.

– Némmá, ottan ni, az jó lesz! – mondta Queaser Skerritnek, miközben

szájából kilátszottak az összevissza álló sárga fogak. – Szép pénzt kapunk
ezér’, gondolom!
– Nahát, mit találtál, te mocskos disznó? – kérdezte Skerrit egy cseppet
sem szebb vigyorral, melynek hatását még tovább fokozta, hogy épp teli
volt a szája romlott hússal, amit egy halott katona zsebében talált.
Queaser intett Skerritnek, hogy menjen közelebb – ugyanis a csatateret
ellepték a fosztogató tolvajok –, és egy fekete macskára hasonlító
ónixszobrocskát mutatott neki.
– He-he, hát nem kéne megköszönnünk Deudermontnak, hogy ilyen jó
lehetőségeket biztosított nekünk? – röhögött Skerrit szerfelett elégedetten.
– A háromkezű egy egész erszény aranyat ad majd ezér’!
Queaser nevetett, és koszos, rongyos mellénye zsebébe dugta a
szobrocskát, nem a nagy, kidagadó zsákba, amelyben a közönségesebb
szerzeményeket gyűjtögette cimborájával.
 – Tűnjünk innét! – mondta Queaser. – Ha elkapnak minket az érmékkel
és az övekkel, nem nagy veszteség, de nem akarom, hogy ez a kincs egy
luskani őr zsebébe vándoroljon!
– Adjuk el! – helyeselt Skerrit. – Majd lesz még alkalmunk keresgélni a
csatamezőn holnap éjjel, meg aztán, meg aztán is!
A két nyomorult villámgyorsan átvágott a koromsötét csatatéren.
Valahol nem messze egy sebesült nő, akit még nem találtak meg a
mentőcsapatok, fájdalmasan nyöszörgött, de a két hullarabló nem törődött
a könyörgésével, mert nyereségesebb utak felé vitte őket a lábuk.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

FELEMELKEDÉS ÉS MEGVÁLTÁS

– Sokat javult az állapotod – szólt Robillard Deudermontnak másnap,

egy ragyogó napfényes reggelen, mely ebben az évszakban igen ritkának
számított Luskanban. Válaszul a kapitány felemelte sérült karját, ökölbe
szorította kezét, és bólintott.
– De még jobb lenne, ha lecsendesítenénk a lármát – tette hozzá a
varázsló. A szoba nagy ablakához lépett, mely a tágas térre nézett, és
elhúzta a súlyos függönyt.
Kint a téren a tömeg még hangosabb éljenzésbe kezdett.
A varázsló a fejét rázta és sóhajtott. Mire visszafordult, barátja már az
ágy szélén ült.
– A mellényemet, ha lennél olyan kedves… – kérte Deudermont.
– Nem kellene… – válaszolta Robillard, de nem túl sok meggyőződéssel
a hangjában, mert tudta, hogy a kapitány úgysem szívleli meg a
figyelmeztetését. Az ablaktól megadóan az öltözőszekrényhez ment, és
elővette barátja ruháit.
Deudermont követte a varázslót, noha reszkető léptekkel.
– Biztos vagy benne, hogy készen állsz erre? – kérdezte Robillard,
miközben segített a kapitánynak belebújni a bő ujjú, fehér ingbe.
– Hány napja már?
– Csak három.
– Tudjuk már a halottak számát? Drizztet megtalálták?
– Legalább kétezer – válaszolta Robillard. – De lehet, hogy háromezer is
megvan.
Deudermont arca nemcsak a fájdalomtól rezzent meg, amikor a varázsló
segített sérült karját a mellénybe bújtatni. – És attól tartok, nem találták
meg Drizztet. Arklem Greeth árulása egyben drow barátunk végzetét is
jelentette – tette hozzá Robillard. – Még csak egy sötét ujjat sem találtunk.
Azt mondták, éppen a torony mellett tartózkodott, amikor a robbanás
bekövetkezett.
– Akkor hát gyorsan, fájdalom nélkül történt – szólt a kapitány. –
Legalább ebben reménykedhetünk.
Bólintott, és az ablakhoz igyekezett.
– Gondolom, Drizzt úgy számított, hogy csak évszázadokkal később
történik meg – mondta ki Robillard önkéntelenül.
A düh nem kevésbé hajtotta előre Deudermontot, mint az eltökéltség.
Megragadta a függönyt és elhúzta. Továbbra is csak az ép karját használva
kinyitotta az ablakot és kilépett a téren összegyűlt tömeg elé.
Lent az utcán Luskan gyásztól, harctól, elnyomástól, tolvajoktól,
gyilkosoktól és egyéb bajoktól elgyötört lakói még vadabb éljenzésbe
kezdtek. A tömegből nem egy emberen olyannyira úrrá lettek az érzelmek,
hogy el is ájult.
– Deudermont él! – kiáltott fel valaki.
– Éljen Deudermont! – tette hozzá egy másik.
– A lakosság harmada halott, mégis megéljeneznek – mondta a kapitány
Robillardnak a válla fölött, komor arckifejezéssel.
– Feltételezem, ez azt mutatja, mennyire gyűlölték Arklem Greetht –
válaszolta a varázsló. – De nézz csak le a térre, nézz a reménykedő arcok
mögé, és látni fogod, nincs sok időnk!
Deudermont így is tett, és a Zsiványkard-sziget romjai felé fordította
tekintetét. Még az Őrszigetet sem kímélte a robbanás ereje – a nyugati
részen számos ház összedőlt és még mindig füstölt. Mögötte a kikötőben
négy vitorla derengett a sötét hullámok közt. Négy hajó károsodott, kettő
pedig teljesen odalett.
Az egész várost a pusztulás uralta: komor füstfelhő alatt ledőlt híd,
leégett épületek.
– Reménykedő arcok – jegyezte meg Deudermont elnézve a tömeget. –
Nem elégedettek, nem győzedelmesek, csak reménykedők.
– A remény a gyűlölet érméjének másik oldala – figyelmeztette a
kapitányt Robillard, mire Deudermont bólintott, mert nagyon jól tudta,
épp itt az ideje felkelnie az ágyból és munkához látnia.
Integetett a tömegnek, majd a reménykedő emberek kiáltozásai
közepette visszament a szobájába.
 – Ha nem ér meg ezer aranyt, akkor biza nem ér egy lyukas garast se! –
vitatkozott Queaser, miközben hevesen rázogatta a szobrocskát Rodrick
Fenn, Luskan leghíresebb uzsorásának és orgazdájának kifejezéstelen arca
előtt. Vetélytársai közül, akik a város jelentéktelenebb gaztevőivel és
kalózaival foglalkoztak, Rodrick csak nemrégiben emelkedett ki,
leginkább a hatalmas mennyiségű egzotikus árunak köszönhetően,
melyeket valahogy sikerült összeharácsolnia. A hatóságok hatalmas
pénzjutalmat ajánlottak fel annak, aki információt szolgáltat Rodrick új
forrásáról.
– Adok neked három aranyat, és még annak is örülhetsz – felelte az
orgazda.
Queaser és Skerrit savanyú képpel néztek egymásra, és mindketten a
fejüket rázták.
– Neked kéne fizetni azért, hogy egyáltalán átveszi – vélte másvalaki az
üzletben, aki elég igénytelen kinézetű állandó vevőnek tűnt. Valójában
Rodrick hívta el éppen e célból, ugyanis Skerrit már előző éjjel
megemlítette neki az ónixszobrocska ügyét.
– Mit tudhatsz te erről? – vonta kérdőre az illetőt dühösen Skerrit.
– Azt, hogy Drizzt Do’Urdené volt – felelte Csavargó Morik. – Azt,
hogy egy drow tulajdonát tartod a kezedben, amit majd vissza fog
követelni! Annyi bizonyos, nem akarnék annak a helyében lenni, akit
elkapnak vele.
Queaser és Skerrit újra egymásra néztek, aztán előbbi gúnyosan
felnevetett, és fensőbbségesen legyintett a csavargó felé.
– Gondolkozzatok, ti bolondok! – folytatta Morik. – Emlékezzetek csak
vissza, ki, vagy inkább mi tartott Drizzttel az utolsó csatában! –
Felnevetett, majd tovább beszélt. – Sikeresen elhelyezkedtetek a drow
hadsereg és Deudermont kapitány között… Mithrill Csarnok királyáról
nem is beszélve, aki minden bizonnyal kutatni fog a szobrocska után!
Gratulálok, ügyesek vagytok!
Gúnyos nevetéssel tett pontot szarkasztikus beszéde végére, majd az
ajtó felé indult.
– Húsz arany, és örülhetsz neki – tett ajánlatot Rodrick. – És afelől ne
legyenek kétségeid, hogy visszaadom Deudermontnak, aki remélhetőleg
busás jutalomban részesít. Ha jókedvemben leszek, akár azt is
megemlíthetem neki, hogy ti ketten voltatok azok, akik eljöttetek hozzám,
így tudtam visszaszolgáltatni!
Queaser úgy tűnt, mondani akar valamit, de egyetlen hang sem jött ki a
torkán.
– Vagy menjetek egyenesen Deudermonthoz és könnyítsétek meg
számára a keresést. És még örülhettek, hogy hozzá küldelek benneteket
ahelyett, hogy egy sötételfhez szaladnék a hírrel.
– Csak blöffölsz! – makacskodott Skerrit.
– Gondolj, amit akarsz – válaszolta Rodrick sunyi vigyorral.
Skerrit Queaserhez fordult, ám a hirtelen elsápadt férfi már át is adta a
szobrocskát az orgazdának.
A két rabló gyorsan távozott. Elhaladtak Morik mellett, aki kint az ajtó
mellett támasztotta a falat.
– Jól döntöttetek! – biztosította őket a csavargó.
Skerrit közel hajolt az arcához.
– Fogd be a pofád! És ha valaha is mást mondasz bárkinek, mint amit
Rodrick mond neki, akkor tudd, hogy megtalálunk, és elbánunk veled!
Morik erre színpadias mozdulattal vállat vont. Amikor a két rabló
elviharzott, visszament Rodrick boltjába.
– Kérem vissza az aranyamat! – üdvözölte a tulaj, ám Morik már
mosolyogva lökte az erszényt az uzsorás felé. Majd átment a pult másik
oldalára, mire Rodrick a kezébe adta a szobrocskát.
– Ezernél is többet ér – motyogta, miközben Morik elvette a
szobrocskát.
– Akár az életem sem túl nagy ár azért, hogy főnökeinket boldoggá
tegyük – válaszolta a csavargó, majd megemelte kalapját és eltávozott.

– Kormányzó – köpött egyet undorral Baram. – Azt akarják, hogy ő

legyen a kormányzó, és az eddigi beszámolók szerint el is fogja vállalni
ezt a tisztséget.
– Jól teszi – válaszolta Kensidan.
– Hát nem is zavar téged? – kérdezte Baram. – Azt mondtad, majd erőre
kapunk, ha megszabadulunk Greethtől! Ez megtörtént, és nincs semmi,
csak az özvegyek és az éhezők! A fél kincstáramba fog kerülni, hogy
életben tartsam a Baram-hajó népét!
 – Tekintsd ezt életed legjobb befektetésének! – válaszolta Kurth
főkapitány, mielőtt Kensidan bármit is mondhatott volna. – Egyik hajót
sem érte több veszteség az enyémnél.
– Én elvesztettem a legtöbb őrömet! – szólt közbe Taerl. – Te
elvesztettél százat a köznépből, és egy tucatnyi házat, nekem viszont
harcosaim haltak meg! A tieid közül hány vonult Deudermont mellett?
A tiráda végére kifulladt, és Kurth meglehetősen gonosz tekintettel
nézte.
– Deudermont hatalomra emelkedése várható volt, sőt kívánatos
fordulat – jelentette ki a Varjú, hogy a megfelelő mederbe terelje a
tárgyalást. – Túléltük a háborút. Hajóink sértetlenek maradtak, noha kissé
megviseltek, ahogyan maga Luskan is. Ám ezúttal ez a probléma meg fog
oldódni, mert nem nehezedik minden mozdulatnál ránk a Vendégtorony
fojtogató jelenléte. Nyugodjatok meg, barátaim, mert minden nagyszerűen
ment! Az igaz, hogy nem tudtuk előre felmérni, mekkora pusztításra képes
Greeth, és az is tény, hogy a vártnál több halottunk van, de a háború így is
kegyesen rövid volt és kedvező kimenetellel zárult. Nem is kívánhatnánk
jobb bábkormányzót, mint Deudermont kapitány!
– Ne becsüld alá! – figyelmeztette Kurth a Varjút. – Hős az emberek
szemében; még a minket szolgáló harcosok is így tekintenek rá!
– Akkor el kell érnünk, hogy a következő pár tíznap más fényben
tüntesse fel – mondta Kensidan. Alig fejezte be, legközelebbi
szövetségesére, Suljackre nézett, és látta, hogy a férfi a homlokát ráncolja,
majd a fejét rázza. A Varjú nem tudta pontosan, mit jelenthet ez, de azzal
tisztában volt, hogy Suljack veszítette el a csatában a legtöbb katonát,
mert majdnem az összes hajóját bevetette Deudermont oldalán, és sok
alattvalója maradt ott a Vendégtoronynál is.

– Már elég jól vagy ahhoz, hogy felkelj! – szólította meg egy hang
Regist. A félszerzet félálomban feküdt az ágyában; mind testileg, mind
lelkileg nyomorúságosan érezte magát. A sebei jóval kevésbé fájtak, mint
Drizzt elvesztése. Hogy menjen így vissza Mithrill Csarnokba, hogy álljon
Bruenor elé? És mit mondjon Cattie-brie-nek?
– Jobban érzem magam – hazudta.
 – Akkor ülj fel, apróság! – felelte a hang, mire Regis hirtelen nem tudott
válaszolni, mert nem ismerte meg a hang tulajdonosát. Amikor körülnézett
a szobában, nem látott senkit.
Gyorsan felült, és azonnal észrevette, hogy a szoba egyik sarka
elsötétült – tudta, hogy mágia következtében.
– Ki vagy te? – kérdezte.
– Régi barát.
A félszerzet a fejét rázta.
– A szerencse vigyázzon utad során! – szólt a hang, majd a mondat
utolsó hangjai a semmibe olvadtak, és magukkal vitték a sötétséget.
Regis pedig bután nézett a meglepetéstől és a zaklatottságtól.

Tudta, hogy közel a vég, és nincs kiút. Guenhwyvar is meghal, és Drizzt

csak remélhette, hogy halála az idegen síkon, a szobrocskától távol nem
végérvényes, hanem, akár az elsődleges anyagi síkról, a párduc innen is
visszatérhet asztrális otthonába.
A drow átkozta magát, amiért hátrahagyta a szobrocskát.
És tovább harcolt, immár nem önmagáért – mert tudta, hogy el van
átkozva –, de szeretett barátjáért, Guenhwyvarért. Talán a nagymacska a
puszta kimerülés hatására is hazatalál, ha ő elég sokáig életben tudja
tartani.
A sötételf nem tudta, hány óra telt el, hány nap. Keserű táplálékát az
óriásgombák, és a nekitámadó furcsa szerzetek húsa alkotta, de ezektől
csak rosszul lett, és gyenge maradt.
Tudta, a végét járja, de nem fejezheti be a harcot.
Hatkarú szörnyeteggel találta szembe magát. A vastag karok minden
egyes csapása önmagában is elég lett volna ahhoz, hogy lefejezze a drow-t.
Drizzt azonban elég fürge volt, és kikerülte őket, és ha nem ilyen kimerült,
a bestia könnyű préda lett volna a számára. Ám így alig tudta egyenesen
tartani szablyáit, és folyton elvétette a célpontot. Nemegyszer épp csak
egy hajszálon múlt, hogy ki tudott térni a csontzúzó ütés elől.
– Gyerünk, Guen! – suttogta kimerülten, miután az ördögi szörnyeteget
egy oldalirányú ütéssel a párduc felé taszította, aki tőle jobbra állt egy
sziklás emelkedőn. Drizzt morgást hallott, és elvigyorodott, mert arra
számított, hogy Guenhwyvar hamarosan nagy ívben repül, és ölni fog.
 De e helyett őt érte kemény találat: valami elrepítette a szörnyetegtől.
Végül egy másik erőteljes lénnyel összegabalyodva küzdött a földön.
Azért is küzdenie kellett, hogy ki ne ejtse a kezéből a szablyáit,
felemelni már végképp nem tudta őket.
Ám akkor hirtelen keményebbé vált alatta a sáros föld, szúró fény
vakította el, és, noha alig látott, a jól ismert morgás alapján rájött, hogy
Guenhwyvar ragadta meg.
Barátságos hangot hallott, szívmelengetőt, örömkiáltással egybekötve.
Majd alighogy kibontakozott Guen szorításából, újabb repülő valami
találta el.
– Hogy lehet ez? – kérdezte Regist.
– Nem tudom, és nem is érdekel! – válaszolta a félszerzet, és még
szorosabban ölelte magához barátját.

– Kurthnak igaza van! – figyelmeztette Rethnor főkapitány a fiát. – Ha

alábecsüljük Deudermont kapitányt, azaz Deudermont kormányzót, azzal
veszélybe sodorjuk magunkat. Ő a tettek embere, nem a szavaké. Sosem
hajóztál, így nem értheted, micsoda elszörnyedés jelent meg az emberek
szemében, amikor észrevették a Tengeri Szellem vitorláit.
– Hallottam e meséket, de ez itt nem a tenger – felelte Kensidan.
– Mindent előre elterveztél – állapította meg Rethnor
összetéveszthetetlen, gúnyos hangján.
– Megőrzöm a képességemet, hogy gyorsan alkalmazkodjak bármihez,
ami adódik.
– De mostanra mit terveltél ki?
– Azt, hogy hagyom, hadd rendezzen Kurth ámokfutást az Őrszigeten és
a Zsiványkardon, akár még a piactéren is. Ő és én elég könnyen uraljuk az
utcákat, miközben Suljackkel a bolondját járatjuk.
– Deudermont lehet, hogy megszünteti a Rabok Karneválját, de erős
hadsereget fog felállítani, hogy kikényszerítse a törvények betartását.
– Az ő törvényeit – válaszolta Kensidan –, nem Luskanét!
– A kettő immár egy és ugyanaz.
– Nem, még nem, és soha nem is lesz ugyanaz, ha megfelelő nyomást
gyakorlunk az utcákra – szólt a Varjú. – A zűrzavar Deudermont ellensége,
és a rend hiánya következésképpen ellene fordítja az embereket. Ha túl
keményen nyomul előre, szembetalálhatja magát egész Luskannal, és
Greeth sorsára jut.
– Hát harcot akarsz? – kérdezte Rethnor némi tűnődéssel teli csendet
követően.
– Ragaszkodom a harchoz! – válaszolta a fia, aki felvette a fonalat. –
Jelenleg Deudermont megfelelő célpontot szolgáltat mások dühének, míg
a Kurth- és a Rethnor-hajó uralhatja az utcákat. Ha elérjük a kritikus
pontot, újabb háború fog kitörni Luskanban, és ha annak vége…
– Szabadkikötő jön létre – mondta Rethnor. – Menedék a…
kereskedőhajóknak.
– Jól kiépített kereskedelemmel az egzotikus áruk számára, melyek utat
találnak a vízmélyvári urak otthonaiba és Baldur Kapujának üzleteibe –
mutatott rá Kensidan. – Már ez önmagában eltántorítja Vízmélyvárát attól,
hogy megtámadja a megújult Luskant, mert az önellátó gazember nemesek
nem fogják saját játékszereiket kockára tenni. Meglesz a kikötőnk, a
városunk, és legyen átkozott, aki behódol a törvénynek, és hajlong a
vízmélyvári urak előtt!
– Nagyratörő célok – vélte Rethnor.
– Apám, csak azt akarom, hogy büszke lehess rám! – jelentette ki a
Varjú annyira nyilvánvaló gúnnyal, hogy az öreg Rethnor csupán jóízűt
kacagott válaszul.

– Nem tetszik nekem ez a sötétből támadó, test nélküli hang – közölte

Deudermont. – Ám mindennél nagyobb örömmel tölt el, hogy élsz, és jól
vagy!
– Utóbbi nézőpont kérdése – válaszolta a drow. – De fokozatosan
javulok. Ugyanakkor annyit elmondok, ha te is oda kerülsz, ahol én
raboskodtam, ne egyél a gombából!
A kapitány és Robillard erre felnevettek, és Regis is csatlakozott
hozzájuk, aki Drizzt mellett állt. Mindketten útra készen álltak,
csomagokkal felszerelkezve.
– Vannak ismerőseim Luskan utcáin – mondta a drow. – Sokukat
személyesen nem is ismerem, csak egy barátom barátai.
– Wulfgaréi – mondta Deudermont. – Talán az a Morik nevű személy
lehetett, aki vele volt egy időben. Bár ő elvileg csak fejvesztés terhe
mellett léphet be Luskanba.
Drizzt vállat vont.
– Akármilyen jó szerencse vezérelte Guenhwyvar szobrocskáját
Regishez, az életemet köszönhetem neki.
– Így igaz – mondta a kapitány. – És akkor most el akartok indulni a
Jeges Szelek Völgyébe? Biztos nem tudtok télre itt maradni? Sok a
tennivaló, és a segítségetek jó szolgálatot tenne!
– Ha sietünk, talán Tízvárosig elkerülhetjük a havat – mondta Drizzt.
– És tavasszal visszatértek Luskanba?
– Szép kis barátok lennénk, ha nem tennénk! – válaszolta Regis.
– Visszajövünk – ígérte a drow.
Kézfogások és hajlongások közepette a két vándor elhagyta a Tengeri
Szellemet, melyet ideiglenesen kineveztek a kormányzó palotájának, míg a
város úrrá nem lesz a makacsul tomboló pusztításon, s az új helyet, a
Mirar északi partján elhelyezkedő korábbi Vörös Sárkány kocsmát nem
tudják megfelelően biztosítani és előkészíteni.
A városon áthaladva Drizzt és Regis figyelmét nem kerülte el a tény,
hogy Luskan előtt a teljes újjáépítés embert próbáló feladata áll. Az
épületek nagy része lángok martalékává vált, és rengetegen meghaltak, így
számos ház üresen állt. A nagyobb lakóházak és kocsmák közül sokat
Deudermont kormányzó rendelkezése alapján lefoglaltak és kórházzá
alakítottak át, ahol a sebesültek tömegét ápolták – vagy hullaházzá, ahol a
holttesteket őrizték, míg nem azonosították és el nem temették őket.
– A luskaniak a tél folyamán nem fognak sokat tenni azon kívül, hogy
megpróbálnak élelmet és meleget keresni – jegyezte meg Regis, miután
elhaladtak egy csapatnyi egymásba kapaszkodó nő mellett.
– Hosszú út áll előttük – jegyezte meg Drizzt.
– Megérte ezt az árat? – kérdezte a félszerzet.
– Most még nem tudhatjuk.
– Ezzel jó páran vitatkoznának – jegyezte meg Regis, és a várostól
északra elterülő, újonnan létesített temető felé biccentett a fejével.
– Arklem Greeth elviselhetetlen volt – emlékeztette a drow a barátját. –
Ha a város kibírja a következő pár hónapot, vagy talán a következő évet, és
nyáron újjáépítik a várost, akkor – és efelől ne legyenek kétségeid –
Deudermontnak nem lesz gondja a lakossággal. Majd a vízmélyvári urak
támogatását kéri, és az áruk az élelemmel együtt gyorsan megérkeznek
Luskanba.
 – És elég lesz vajon? – kérdezte Regis. – Így, hogy ennyi ereje teljében
lévő felnőtt meghalt, hogy fognak a hátrahagyott családok egyáltalán
életben maradni?
Barátja tehetetlenül vállat vont.
– Lehet, jobb lenne, ha maradnánk, és segédkeznénk a tél folyamán –
mondta Regis, azonban Drizzt a fejét rázta.
– Engem nem fogad el mindenki Luskanban, és van, akit az sem érdekel,
hogy Deudermont barátja vagyok – válaszolta. – Nem mi biztattuk őket
harcra, de hozzásegítettük a jó oldalt a győzelemhez. Most meg kell
bíznunk bennük, hogy helyesen cselekszenek majd; itt mi már nem sokat
tehetünk. Emellett nagyon szeretném újra látni Wulfgart, és a Jeges Szelek
Völgyét. Túl sok idő eltelt azóta, hogy első igazi otthonomat utoljára
láttam.
– De Luskannak… – kezdett volna vitába a félszerzet, ám Drizzt
felemelt kezével elhallgattatta.
– Megérte, valóban? – makacskodott a félszerzet.
– Nincsenek válaszaim, és neked sem!
Kisvártatva kiléptek a város északi kapuján, miközben a falak mentén és
a tornyokban álló néhány őr mérsékelt lelkesedéssel megéljenezte őket.
– Talán rávehetnénk őket, hogy legközelebb vonuljanak Hosszúnyeregbe
– jegyezte meg Regis, mire a drow tehetetlenül felnevetett, majd vállat
vont.
 3.
RÉSZ

HARMÓNIA
 HARMÓNIA

Gyakran lenyűgöznek a párhuzamosan futó utak, melyeket találok széles e

világban. Életem eddig sokfelé vitt, oda-vissza Mithrill Csarnokból a
Kardpartra, a Jeges Szelek Völgyébe és a Hópehely-hegyekbe,
Calimportba és Mélysötétbe. Felismertem, milyen igaz a régi bölcs
mondás, miszerint az egyetlen, ami állandó, a változás; de amin leginkább
megütközök, azaz, hogy mennyire azonos irányban változnak meg a dolgok,
milyen hasonló hangulatban, helytől függetlenül, a városokban és olyan
emberek közt, akik nem, vagy csak felületesen ismerik egymást.
Nyugtalanságot találok és reményt. Megelégedettséget és dühöt. És úgy
tűnik számomra, hogy mindig, mindenütt ugyanazokat az érzelmeket vélem
felfedezni az emberekben. Megértem, hogy van ebben valami ésszerűség,
mert még az egymástól távol élő embereket is azonos hatások érik: kemény
tél, háború, mely rányomja bélyegét a kereskedelemre; suttogások a
terjedő pestisről, egy új király hatalomra kerülése, akinek a híre
visszhangzik a népek közt és reményt, örömet nyújt még azoknak is, akik
távol élnek egyre növekvő legendájától. Ám mégis gyakran érzem úgy,
mintha létezne az érzékeknek egy másik birodalma is. Ahogy a hideg tél
mind jobban erőre kap a Jeges Szelek Völgyében és Luskanban, majd az
Ezüstgyepűkön, úgy teríti be a mélabú hálójával a Birodalom ösvényeit és
útjait. Majdnem olyan, mintha az időjárásnak lenne egy második rétege,
egy érzelmi hullám, mely végigsöpör Faerűnön és felkavarja.
Mithrill Csarnok, az Ezüstgyepűk többi része most felbolydult, és
reményteljesen nézünk az eljövendő változások elé. Mindannyian
lélegzetvisszafojtva figyeljük a valódi béke és a minden erőnket elszívó
háború feldobott érméjét, és senki nem tudja – sem törpe, sem elf, sem
ember, sem ork –, hogy melyik felére fog leesni. Erőteljes érzelmi harc dúl
az egyensúly megőrzésére és a lehetőségekkel teli változásra való törekvés
vágya közt.
És ugyanezt a nyugtalanító ellentétet leltem Hosszúnyeregben is, ahol
Harpellék hasonló, katasztrófaközeli állapotba sodorták magukat
közösségük ellenségeskedő csoportjai miatt. Igyekeznek ellenőrzésük alatt
tartani az érmét, varázslatokkal megőrizni az egyensúlyt, de nyilvánvaló,
milyen nagy gondot és erőfeszítést jelent ez számukra.
Ugyanezt tapasztaltam Luskanban, ahol a lehetséges változás semmivel
sem fogadható el könnyebben, mint a felmerülő – korántsem népszerű –
lépés, egy ork királyságot egyenrangú partnerként kezelni az Ezüstgyepű
népeinek szövetségében.
Határozottan észlelhető, majdhogynem kézzelfogható nyugtalanság és
idegesség lett úrrá a vidéken Mithrill Csarnoktól a Kardpartig. Mintha a
világ népei mind egyszerre elégelték volna meg sorsukat, mintha egyszerre
döntöttek volna a változás mellett.
A Jeges Szelek Völgyébe igyekszem, az egyénen túlmutató hagyomány, az
állandóság és a folytonos nyomás földjére. Egy olyan vidékre, mely nincs
háborúhoz szokva, és amely közelről ismeri a halált. Ha a változás szele –
amely előhozta Obould népét üregeiből és kiváltotta az ősi gyűlöletet
Hosszúnyereg papjaiból, amely Deudermont felemelkedéséhez és Arklem
Greeth bukásához vezetett – a Jeges Szelek Völgyének soha nem csillapodó
viharait is megérintette, akkor jó okom van attól félni, hogy vajon mit
fogok ott találni. Egy olyan helyen, ahol a kifosztott tanyák füstje majdnem
olyan gyakori, mint a tábortűzé, és ahol a farkas üvöltése nem kevésbé
fenyegető, mint a barbár csatakiáltása, vagy egy ork ordítása, vagy a fehér
sárkány bömbölése. Mivel állandó harc folyik a puszta túlélésért, a Jeges
Szelek Völgye a világ peremének tekinthető még olyan időkben is, amikor a
világban béke és megelégedettség uralkodik. Mi vár majd rám, amikor
utam viszály és harcok sűrűjében vezetett idáig?
Néha eltűnődök azon, nincs-e mindemögött egy, esetleg több isten, akik a
gondolkodó lények érzelmeivel játszanak, éppen úgy, ahogy a művész
felviszi a színeket a vászonra? Vannak-e természetfeletti lények, akik
figyelnek minket, erőfeszítéseinket és megpróbáltatásainkat? És ezek az
istenek óriási varázspálcáikat irigyen, fösvényen vagy megelégedetten,
szeretettel lendítik meg fölöttünk? Örömüket lelik vajon abban, hogy
szemlélnek minket, netán még fogadnak is a végkifejletre?
Vagy ők is harcokat vívnak egymás közt, az ő hibáik tükröződnek a
mieinkben, és győzelmeik meg vereségeik hatással vannak ránk is,
jelentéktelen alattvalóikra?
Lehetséges, hogy túl egyszerű módon próbálok gondolkodni, és azt,
aminek nem tudom a miértjét, valami ésszel fel nem fogható lénynek vagy
lényeknek tulajdonítom önnön megnyugvásom érdekében? Ez az ösvény,
attól tartok, nem vezet messzire.
Bármi légyen is ez, amit magam előtt látok: az időjárás szeszélye vagy
valami hatalmas, gonosz erő szárnypróbálgatása, a javakból részesedést
követelő nép, esetleg járvány, netán láthatatlan, ádáz isten vagy istenek
játszadozása; de még az is lehet, hogy nem más, mint saját belső
zűrzavarom illetve megelégedettségem kivetítése a körülöttem levő
emberekre… bármi légyen, ez az érzés kézzelfoghatónak tűnik, mintha
valóban egyszerre lélegeznénk.

– Drizzt Do’Urden
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

A SZÉL ZÚGÁSA A FÜLÜKBEN

A finom átmenet, mely a két vándor lelkét és emlékeit oly mélyen

megérintette, hogy szinte testükben is megérezték, észrevétlenül ment
végbe. Ugyanis ahogy a Jeges Szelek Völgyének végtelen, gyászos
fuvallata megtöltötte fülüket, ahogy a tundra illata megcsapta az orrukat,
ahogy a hideg északi szél csípte a bőrüket, és ahogy a vakító téli hótakaró
elhomályosította szemüket, úgy árasztotta el gondolataikat a hely
hangulata, az ősi vadság, az érintetlen szépség, és úgy ébresztette fel a
katasztrófa közelsége egymásnak ellentmondó félelmeiket.
Ebben rejlett a völgy valódi ereje, melyet a szél jelképezett, az örök
szél, mely a létezés alapvető ellentmondásaira emlékeztetett. Arra utalt,
hogy az ember mindig egyedül van és sosincs egyedül, arra, hogy a
másokkal való kapcsolat megszakad ott, ahol véget érnek az érzékek, és
hogy valójában sosem érnek igazán véget.
Egymás mellett haladtak, szó nélkül, de nem csendben. A Jeges Szelek
Völgyének fuvallata kísérte őket, mindig ott volt, ahol ők, akkor, amikor
ők, és egyetlen, fejükben megforduló gondolat sem bújhatott ki a
tudatosság gúzsából, melyet maga a Jeges Szelek Völgye kényszerített
bárkire, aki odamerészkedett.
Elhagyták a hágót és a Világ Háta felé igyekeztek, majd egy fényes,
napos reggelen a széles tundrára értek. Azt tapasztalták, hogy a hó még
nem túl mély, és a szél még nem elviselhetetlenül hideg. Úgy gondolták,
ha ilyen marad az idő, hamar megérkeznek Tízvárosba, az északra fekvő
három mély tavat körülölelő tíz település egyikére. Regis egyszer ott talált
menedéket egykori munkaadója, az őt könyörtelenül üldöző Pook pasa
elől, akitől ellopta az azóta is nyakában viselt rubinvörös medált. A
megfáradt Drizzt Do’Urden pedig ugyancsak Tízvárosban talált egykor
olyan helyre, melyet az otthonának nevezhetett, és olyan barátokra, akiket
azóta a szívébe zárt.
A következő pár nap során sóvárgó, túlcsordult szívvel haladtak
útjukon. Minden este kis tábortüzet raktak és felelevenítették a múltat, a
halászatot a legnagyobb tónál, a Maer Dualdonnál, a Kelvin-foknál töltött
éjszakákat, a magányos helyet a barlangok fölött, ahol Bruenor klánja élt
száműzetésben, s ahol úgy tűnt, a csillagok oly közel ragyognak, hogy
csak értük kell nyúlni, és ahol a halhatatlanság kérdéseire kristálytisztának
tűnt a válasz. Mert ha valaki egy metszően hideg téli éjszakán megállt a
Kelvin-foknál, Bruenor hágóján a csillagok közt, nem tudta nem átérezni
az örökkévalósággal való mély kapcsolatot.
Az ösvény, melyet egyszerűen csak a „karavánok útjaként” ismertek,
majdnem egyenesen futott északkeletre Bryn Shanderbe, a tíz település
legnagyobbikába, mely a régió elismert székvárosaként piaci helyként is
működött. Bryn Shander kedvező helyen állt: dombok vették körbe, és
majdnem egyenlő távolságra helyezkedett el a három tótól –
északnyugatra a Maer Dualdontól, délkeletre a Vörös-tótól, valamint a Lac
Dinneshere-től, mely a legkeletibb volt a tavak közül. A karavánok útjával
egy vonalban, mindössze Bryn Shandertől félnapi járásra északkeleti
irányban felderengett a Kelvin-fok, a kialudt vulkán, előtte pedig a völgy
és az alagutak, melyek több mint száz évig az otthont jelentették a
Harcpöröly klán számára.
Majdnem tízezer lélek lakta ezt a tíz települést; a Bryn Shander-iek
kivételével mindannyian a három tó valamelyikének partján.
A sötételf és a félszerzet érkezése izgatottságot és riadalmat váltott ki a
Bryn Shander főkapujában álló fiatal őrökből. Önmagában már az
meglepetést okozott, hogy valaki ilyen kései órán érkezik a karavánok
útján – de hogy egyikük ráadásul elf is, olyan sötét bőrrel, akár az
éjszaka…!
A kapu gyorsan és keményen bezárult, mire Drizzt hangosan felnevetett
– elég hangosan ahhoz, hogy a mögötte jó pár yarddal lemaradt Regis is
meghallja.
– Mondtam, hogy vedd fel a csuklyádat! – korholta a félszerzet a
barátját.
– Jobb, ha látják, mi vagyok, mielőtt hosszúíjjal céloznak rám.
Regis egy lépéssel eltávolodott a drow-tól, mire Drizzt újból felnevetett,
a félszerzet pedig követte példáját.
 – Megállni, ellenőrzés! – kiáltott rájuk egy őr olyannyira remegő
hangon, hogy az aligha keltett fenyegető hatást.
– Rendben, de essünk túl gyorsan ezen az ostobaságon! – kiáltott vissza
Drizzt, és megállt az út közepén, alig húszlépésnyire a cölöpkerítéses
faépülettől. – Hány évet kell leélni Tízvárosban ahhoz, hogy ne
feledkezzenek el rólam az emberek?
Hosszú szünet következett, majd egy másik őr lekiáltott:
– Mi a neved?
– Drizzt Do’Urden, te bolond! – kiáltott vissza a félszerzet.
– Én pedig a pusztaerdei Regis vagyok, aki Bruenor király szolgálatában
áll Mithrill Csarnokban!
– Lehetséges ez? – kiáltotta egy újabb hang.
A kapu olyan gyorsan és erőteljesen nyílt ki, ahogy korábban bezárult.
– Látod, az emlékek mégsem olyan tünékenyek, mint amennyire
tartottál ettől! – jegyezte meg Regis.
– Jó újra itthon lenni – válaszolta a drow.

Pár nappal később a hófödte fák a szél gyászos dalába burkolóztak,

miközben Regis csendben lépdelt köztük, és a részben befagyott tó
partjára igyekezett. A Maer Dualdon teljes széltében kitárult előtte –
szürke jég, fekete jég, és víz. Egy csónak ingadozott Pusztaerdő
leghosszabb kikötőjében, melyen még nem fogott a tél. Az erdőből
kikukucskáló több tucat házikóból füst szállt fel a reggeli levegőbe.
A félszerzetet a béke érzése töltötte el.
Odament a vízhez, ahol egy kis rész nem fagyott be, és egy apró
jégdarabot dobott a tóba, majd nézte a becsapódás nyomán fodrozódó
hullámokat, melyek fagyos vízzel mosták a körben fehérlő jeget. Elméje
elragadta e hullámokon túl, a múltba. A horgászás jutott eszébe – régen ez
volt a kedvenc helye. Arra gondolt, jó lenne egyszer nyáron visszajönni és
újra bedobni az úszót a Maer Dualdon vizébe.
Szinte öntudatlanul nyúlt egy, az övére erősített kis erszényhez, és kivett
belőle egy tenyérnyi, fehér csontdarabot, a Jeges Szelek Völgyében élő
pisztrángfaj csontkoponyáját. Másik erszényéből faragókését kotorta elő,
és a tavat bámulva, anélkül, hogy egyszer is lenézett volna a csontra,
munkához látott. Hullottak a lehántolt forgácsok, és a félszerzet azon
munkálkodott, hogy kiszabadítsa azt, amiről tudta, hogy benne rejtezik a
csontban – mert ez volt számára a szobrászat igazi titka. Művészete nem
abban állt, hogy meghatározott formára faragta a csontot, hanem abban,
hogy kiszabadítsa a formát, ami már eleve ott rejlett benne, várva arra,
hogy egy ügyes, finom kéz megmutassa a világnak.
Regis lenézett és mosolygott, amikor feltárult előtte az alak, amelyet
kiszabadított. A szobrocska nagyon is illett a visszaemlékezés e
pillanatához, amikor elmerengett azon, ki volt ő valaha, és visszagondolt a
jó barátokkal eltöltött időkre ezen a szép, mégis halálos helyen.
Nem tudta, mennyi idő telt el, miközben tűnődve faragta a csontot,
megmártózva a hely szépségében és a frissítő, fagyos szélben. Félig
kábulatban, múltba révedve majd’ kiugrott a bőréből, amikor újra
lepillantott, és egy nagymacska fejét pillantotta meg maga mellett.
Rémült, halk kiáltást hallatott, ám kisvártatva magához tért és ajka
Guenhwyvar nevét formálta.
– Ő is szeret itt lenni – jegyezte meg Drizzt a fák mögül, mire Regis
megfordult, és közeledő drow barátjára nézett.
– Igazán figyelmeztethettél volna – méltatlankodott aztán, és feltartotta
hüvelykujját, melyet, amikor ijedten felugrott, megvágott az éles késsel.
Kiszívta a sebet, és nagy megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy
faragványának nem esett bántódása.
– De hát szóltam! – válaszolta Drizzt. – Kétszer is. A szél zúgásától nem
hallottad.
– Nem fúj itt annyira.
– Akkor az idők szele! – állapította meg a drow.
Regis mosolyogva bólintott.
– Nehéz idejönni és aztán elszabadulni.
– De sokkal nehezebb is itt élni, mint Mithrill Csarnokban – mondta
Drizzt.
– Ám egyszersmind egyszerűbb – válaszolta a félszerzet, és ezúttal a
sötételf volt az, aki mosolyogva bólintott. – Találkoztál Bryn Shander
szóvivőivel?
Drizzt a fejét rázta.
– Nem volt rá szükség – magyarázta. – Faelfaril fogadós nagyon is jól
ismert minden részletet, mert Wulfgar négy évvel ezelőtt átutazott
Tízvároson. Minden szükséges információt megtudtam a kocsmárostól.
 – És ez megspórolta számodra a csinnadrattát, mert tudtad, hogy
visszatértedkor azzal fogadnak majd.
– Ahogy te is elkerülted, azzal, hogy felugrottál egy szekérre
Pusztaerdőtől északra – vágott vissza Drizzt.
– Látni akartam még egyszer. Végső soron sok-sok éven keresztül ez
volt az otthonom. Az öreg, kövér Faelfaril nem említette, hogy Wulfgar
utána még itt járt volna?
A drow a fejét rázta.
– Tempusnak hála, barátunk átutazott itt, de csak rövid ideig maradt,
mert egyenesen folytatta útját a tundrára, hogy újra csatlakozzon a
népéhez. Nem sokkal később Bryn Shander városában egy alkalommal
hallottak róla, de semmi különöset, amire Faelfaril emlékezne.
– Akkor ott van – mondta Regis, és fejével északkelet felé bökött, a
nyílt vidékre, ahol a barbárok kóboroltak. – Fogadni mernék, most már ő a
királyuk!
Drizzt arckifejezése arról árulkodott, hogy nem ért egyet a barátjával.
– Bryn Shanderben nem tudják, hogy hova ment és hol van most. Lehet
persze, hogy már ő a Jávorszarvas törzs vezére. De a törzsek már régóta
nem gyűlnek össze, évek óta. Csak alkalmanként és rövid ideig
érintkeznek még Tízváros népével is, és Faelfaril biztosított afelől, hogy
ha nem látnák időnként a tábortüzeket a távolban, Tízváros népe azt sem
tudná, hogy vándorló barbárok veszik őket körül.
Regis megrökönyödve összevonta a szemöldökét.
– De nem is félnek már a törzsektől, mint rég – folytatta a drow. –
Egymás mellett élnek, viszonylagos béke uralkodik, és ez csekély örökség
a mi barátunk, Wulfgar számára.
– Gondolod, hogy még mindig ott kint van?
– Biztos vagyok benne.
– És megkeressük – mondta Regis.
– Szép kis barátok lennénk, ha nem tennénk.
– Egyre hidegebb van – figyelmeztette a félszerzet a drow-t.
– Nem olyan hideg, mint a fehér sárkány jégbarlangjában.
Regis megvakargatta Guenhwyvar erős nyakát, majd megadón
felnevetett.
– Sima képű gnóm legyek – mondta –, ha nem megyek el veled oda is,
mielőtt hazaindulnánk!
– Sima képű? – kérdezte Drizzt, mire barátja vállat vont.
 – Nem is szakállas, az Bruenor szavajárása!
– Akkor legyen szőrős lábú gnóm – javasolta Drizzt.
– Inkább éhes félszerzet – helyesbített Regis. – Ha kimegyünk oda,
bőséges ellátmányra lesz szükségünk. Végy a macskádnak nyeregtáskát,
vagy tartsd a hátad, te elf!
A drow nevetve odalépett barátjához és zömök vállát átkarolva meg
akarta fordítani a félszerzetet, hogy induljanak. Regis mindazonáltal
ellenkezett, és inkább rávette Drizztet, hogy álljon meg, és alaposan nézze
meg a Maer Dualdont.
Hallotta, amint a drow mélyet sóhajt, és tudta, hogy rajta is ugyanaz a
múltba vágyódó érzés lett úrrá; az évek emléke, melyeket a Jeges Szelek
Völgyének egyszerű, szép és halálos ragyogásában töltöttek el.
– Mit faragsz? – kérdezte a drow hosszú idő elteltével.
– Majd megtudjuk mindketten, ha felfedi magát – válaszolta Regis, és
Drizzt bólintással fogadta ezt a kikezdhetetlen igazságot.
Még aznap délután elindultak, étellel és meleg ruhával dugig megpakolt
hátizsákokkal. Alkonyatra elértek a Kelvin-fok lábáig, és egy alacsony
barlangban leltek menedékre, melyet Drizzt jól ismert.
– Ma este felmegyek – közölte a drow a félszerzettel vacsora közben.
– Szeder hágójára?
– Oda, ahol az állt, mielőtt beomlott, igen. Rakok a tűzre, mielőtt
indulok, ígérem, és itt hagyom Guenhwyvart, hogy vigyázzon rád, míg
vissza nem térek!
– Csak kis parazsat hagyj, a macskát pedig vidd magaddal, vagy el is
engedheted, ha úgy akarja – válaszolta Regis. – Veled megyek.
Drizzt kellemesen meglepődve bólintott. Magához hívta Guenhwyvart,
és a félszerzettel együtt csendben felkapaszkodtak a Kelvin-fok tetejére.
Nehéz út volt, kevés ösvénnyel, azokat is jeges sziklák borították. De egy
óra sem telt bele, a két vándor kilépett az egyik kiálló rész mögül, és azt
vették észre, hogy elérték a csúcsot. A tundra szélesen elterült előttük, és a
csillagok ragyogtak körülöttük.
Sokáig álltak ott ők hárman, eggyé válva a Jeges Szelek Völgyével,
összhangban az élet és halál körforgásával, szemlélve az örökkévalóságot,
és a lét egységét a hatalmas mindenséggel. Nagy megnyugvásra leltek az
érzésben, hogy részei valaminek, ami nagyobb, mint ők.
Valahol északon, akár egy újabb csillag, tábortűz lobbant életre.
 Mindannyian csendben eltűnődtek azon, hogy vajon Wulfgar ül-e
mellette, ő dörzsöli-e fölötte erős, átfagyott kezét.
Valahol a messzeségben farkas üvöltött fel, egy másik válaszolt rá, majd
hamarosan még több csatlakozott a Jeges Szelek Völgyének éji énekéhez.
Guenhwyvar halkan felmordult; nem mérgesen, izgatottan vagy
nyugtalanul, egyszerűen csak azért, hogy az egekhez és a szélhez szóljon.
Drizzt összekuporodott mellette és elnézett a háta fölött, majd tekintete
találkozott Regisével. Mindketten tudták, mire gondol, mit érez és mire
emlékszik vissza a másik. Nem volt szükség szavakra, így egy sem
hangzott el.
Olyan éjszaka volt ez, melyet hármuk közül egyikük sem felejtett el
élete hátralévő részében.
 HUSZADIK FEJEZET

AZ EMBEREK JOBB TERMÉSZETE

– Ez nem szerepelt a terveim közt – jelentette ki Deudermont kapitány

az egybegyűlt luskaniaknak. Erős hangja áthatolt az eső függönyén is. –
Az életemet a tengeren éltem le, és a jövőben lehet, hogy újra így lesz,
azonban most eleget teszek a felkérésnek és kormányzóként fogom
szolgálni Luskant.
Az éljenzés túlharsogta az esőcseppek kopogását.
– Remek – motyogta Robillard a színpad végéből. A Rabok
Karneváljára épített színpadon álltak, mely Luskan
igazságszolgáltatásának kíméletlen arculatát tükrözte.
– Sok vidéken jártam, és sok mindent láttam – folytatta Deudermont,
mire a tömegben sokan csitítani kezdték a többieket, nehogy a férfi egy
szaváról is lemaradjanak. – Megismertem Vízmélyvárát, Baldur Kapuját,
Memnont, a messzi Calimportot, és minden közbeeső kikötővárost. Sokkal
jobb vezetőket láttam, mint Arklem Greeth – a név puszta említésére az
összegyűlt ezrek mind felszisszentek –, de soha nem láttam bátrabb és
erősebb jellemű embereket azoknál, akik most itt állnak előttem! –
jelentette ki a kormányzó, mire az éljenzés újult erővel csapott fel.
– Bár hallgatnának már el, és esnénk túl ezen, hogy behúzódhassunk az
átkozott eső elől! – morogta Robillard.
– Ma meghozom az első rendeletemet – jelentette ki a kormányzó. – E
színpad rendezvényének, a Rabok Karneváljaként ismert förtelemnek
egyszer és mindenkorra vége!
A vegyes reakció – egyesek részéről vad ujjongás, sok értetlenkedő
pillantás, és nem kevés savanyú ábrázat – emlékeztette Deudermontot
arra, hogy mekkora feladat áll előtte. A Karnevál volt a legtaszítóbb
cirkusz, melyet a kapitány valaha is látott. A Karnevál során férfiakat és
nőket – néhány bűnöst és valószínűleg néhány ártatlant is – nyilvánosan
megkínoztak, megaláztak, vagy akár hátborzongató módon meggyilkoltak.
Sok luskaninak mindez nagyszerű szórakozást jelentett.
– Együttműködünk a kapitányokkal, akik, biztos vagyok benne, nem
élesztik újjá réges-régi tengeri csatározásaink emlékét. Együtt ragyogó
példát fogunk mutatni Luskanban arra, hogy mit lehet elérni, ha a
magasabb rendű közjó lebeg a szemünk előtt, és ha a közemberek hangja
ugyanúgy meghallgatásra talál, mint a nemességé!
Az újra feltörő éljenzés miatt Deudermontnak szünetet kellett tartania.
– Derűlátó típus – mormogta Robillard.
– Miért ne lenne az? – kérdezte Suljack, aki a varázsló mellett ült. A
főkapitányok közül egyedül ő fogadta el a meghívást, hogy helyet
foglaljon a Deudermont mögötti díszemelvényen, és csak azért döntött így,
mert Kensidan ragaszkodott hozzá. Miközben ott ült, hallgatta a kapitány
beszédét és a luskaniak tömeges éljenzését, kihúzta magát a széken,
előredőlt, és egyre lelkesebbnek mutatkozott.
Robillard ügyet sem vetett rá, ahogy előrehajolt.
– Kapitány! – szólt, mire Deudermont felé fordult. – Azt akarod, hogy
alattvalóid fele megázzon ebben a hidegben és megbetegedjen?
Deudermont elmosolyodott e nem éppen finom célzás hallatán.
– Menjetek most haza, és legyetek bátrak! – kérte végül a tömeget. –
Melegedjetek, és teljetek meg reménnyel! Fordulat következett be, és noha
Talosz, a vihar ura még nem hallotta meg, az ég szebben ragyog
Luskanban!
Ezt a kijelentést minden addiginál hangosabb éljenzés követte.

– Háromszor küldött a tenger fenekére – morgott Baram, miközben

Taerllel együtt a szemközti erkélyről figyelte az eseményeket. –
Deudermont, ez a veszett kutya, és az a nyomorult Tengeri Szellem, hogy
legyen átkozott a neve, háromszor robbantotta ki a hajót alólam, és
egyszer miatta a Rabok Karneválján kötöttem ki!
A kapitány felhúzta az ingujját, és megmutatta a forró piszkavas által
okozott égési hegeket. – Többe került, hogy kikerüljek onnan, mint az új
hajó!
– Deudermont veszett kutya, annyi bizonyos – helyeselt Taerl. Alig
fejezte be, elmosolyodott, megbökte társát, és a tér hátsó része felé
mutatott, ahol a város bírái kuporogtak egy ponyva alatt. – Egyikük sem
örül annak, hogy véget vetettek a mulatságuknak.
Baram felhorkant, amikor a kínmesterek komor arcát tanulmányozta. A
bírák örömüket lelték tevékenységükben; a Rabok Karneválját a gonosszal
való leszámoláshoz szükséges rossznak tartották. De Baram, aki ült a
mészkőből készült cellák egyikében, aki végigvonult a színpadon, aki két
bírót busásan megfizetett azért, hogy enyhébb ítéletben részesüljön –
kalózként elkövetett bűntetteiért kibelezés és felnégyelés járt volna –,
tudta, hogy a bírák a megvesztegetések által maguk is jelentős
jövedelemre tettek szert.
– Azt hiszem, az eső illik a nap eseményeihez – jegyezte meg Baram. –
Az elkövetkezendő napokban viharfelhők fognak gyűlni Luskan felett.
– Nem lehet nem gondolni erre, elnézve ezt a bolond Suljacket, ahogy
ott ül és issza Deudermont szavait – mondta Taerl, mire Baram felmordult.
– Keresi a módját, hogyan kaparhatná ki magának a gesztenyét –
folytatta Taerl. – Tudja, hogy ő a legkisebb hatalmú köztünk, és most azt
hiszi, ő a legokosabb.
– Az is elég lenne, ha fele ilyen okosan viselkedne – mondta Baram,
összetéveszthetetlenül fenyegető éllel a hangjában.
– Káosz – helyeselt Taerl. – Kensidan káoszra vágyott, és azt mondta,
öten alkalmasak lennének az előidézésére. Nos, én amondó vagyok,
mutassuk meg!

Oly gyengéden, ahogy egy aggódó apa emelné fel beteg lányát, a halálúr
karjába vette Árnybaburkolózó Valindra elgyötört holttestét. Magához
szorította, ringatta azon a sötét, esős estén, ugyanazon a napon, amikor
Deudermont sort kerített öntömjénező beszédére Luskan ostoba parasztjai
előtt.
Nem vette igénybe a hidat a felrobbantott Zsiványkard-szigetről az
Őrszigetre való átkeléshez, hanem egyszerűen belegyalogolt a vízbe.
Hiszen sem neki, sem Valindrának nem volt szüksége levegőre. Víz alatti
barlangon haladt át az Őrsziget pereme alatt, aztán a csatornarendszeren
keresztül eljutott a szárazföldre, új otthona, Illusk alá, ahol Valindrát
gyengéden a szaténnal és bársonnyal borított ágyra fektette.
 Amikor nem sokkal később leöntötte az elixírt a nő torkán, az
esőcseppeket, vért és tengervizet köhögött fel. Majd inogva felült és úgy
érezte, nehezen kap levegőt. Erőt vett magán, ki-be lélegzett, és számos
ismeretlen, furcsa szagot érzett. Végül visszafeküdt, és a mennyezeten
levő repedésre szegezte tekintetét.
– A Vendégtorony… – mondta reszelős hangon, minden egyes szónál
erőlködve. – Túléltük! Azt hittem, a boszorkány megölt…
– A Vendégtorony odavan – tájékoztatta Arklem Greeth.
Valindra kérdőn nézett rá, majd az ágy szélére küzdötte magát, elfordult
a mennyezettől, és zavartan körülnézett a helyiségben, mely az ősmágus
vendégtoronybeli hálószobájának tűnt. Végül ismét a halálúrra pillantott.
– Bumm! – gesztikulált Arklem Greeth vigyorogva. – Odalett. Teljesen
és végérvényesen eltűnt a föld színéről, és számos luskanit is magával vitt,
hogy legyen átkozott rothadó testük!
– De hát ez a te szobád!
– Ami természetesen valójában soha nem a Vendégtoronyban volt –
magyarázta a halálúr.
– Vagy ezerszer jártam benne!
– Dimenzión túli utazás… tudod, mágia is létezik a világon!
Valindra csak mosolygott a gúnyolódáson.
– Tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap – magyarázta Arklem Greeth
nevetve. – Valójában még reménykedtem is benne.
A nő döbbent arca láttán csak még hangosabban kezdett nevetni, majd
így folytatta: – Az emberek olyan ingatagok. Ez az eredménye, ha valaki
ilyen rövid és nyomorúságos életre kárhoztatott.
– De hát hol vagyunk?
– Új otthonunkban, Illuskban.
Valindra minden szónál csak a fejét rázta.
– Ez nem nekem való hely. Találj nekem egy új tisztséget a Misztikus
Testvériségen belül!
Ezúttal Arklem Greeth rázta a fejét.
– Ez az új otthonod, ahogy az enyém is.
– Illusk? – kérdezett vissza a holdelf nyilvánvaló döbbenettel és
rémülettel.
– Nem tűnt még fel, hogy nem veszel levegőt, csak a beszédhez? –
kérdezte a halálúr, mire Valindra kérdőn nézett rá. Aztán lenézett önnön
hófehér mellére, mely nem emelkedett, nem süllyedt, majd újfent riadtan a
halálúrra meredt, és alig jött ki hang a torkán.
– Mit műveltél?
– Nem én, hanem Arabeth – válaszolta Arklem Greeth. – Nem vétette el
a tőrdöfést. Már a Vendégtorony felrobbanása előtt halott voltál.
– És te feltámasztottál…?
Az ősmágus a fejét rázta.
– Nem vagyok holmi nyomorult pap, aki térden csúszik egy ostoba
istenség előtt!
– Hát akkor mi történt…? – kérdezte a nő, de valójában már tudta a
választ.
A halálúr nem lepődött meg az elszörnyedt reakción – végtére is, nem
sokan válnak ilyen hirtelen, ráadásul kéretlenül, halálúrnővé.
Arklem Greeth mosolyogva fogadta az elf elborzadását. Tudván, hogy
szerelme, Árnybaburkolózó Valindra hamar túl lesz a megdöbbenésen és
felismeri, mekkora áldás is érte.

– Gyorsan zajlanak az események! – figyelmeztette Deudermontot

Tanally, Luskan egyik legrangosabb őre. A kormányzó sok más rangos
őrrel és polgárral együtt hívta meg őt is, hogy találkozzanak vele a
lakosztályában, ahol egyenes, őszinte beszédet kért tőlük.
Deudermontnak, a tágas szoba hátsó ablakában ülő Robillard folyamatos
morgása közepette, kétségkívül teljesült a kívánsága.
– És ennek így is kell lennie – válaszolta Deudermont. – Nyakunkon a
tél, és sokan vannak fedél nélkül. Nem fogom hagyni, hogy az embereim –
a mi embereink – az utcán éhezzenek és fázzanak!
– Persze, hogy nem – helyeselt Tanally. – Nem is azt akartam javasolni,
hogy…
– Más eseményekre céloz – szólt közbe Jerem Boll bíró, a megszüntetett
Rabok Karneváljának vezető döntnöke.
– Az emberekben fel fog merülni a fosztogatás lehetősége – magyarázta
Tanally, mire a kormányzó bólintott.
– Igen. Lehet, hogy erre vetemednek, hogy elkerüljék az éhhalált. És mit
szeretnétek? Talán azt, hogy szolgáltassam ki őket a Rabok Karneválján, a
többi éhező ember örömére?
 – A rend felbomlását kockáztatod! – szólalt meg vészjóslón Jerem Boll
bíró.
– A Rabok Karneválja éppen a rend hiányát jelképezte! – vágott vissza
Deudermont, aki a hosszú, és nemegyszer nézeteltérésekbe torkolló
tárgyalás során ekkor először emelte fel a hangját. – Ne próbáld lesöpörni
a véleményem! Felnőtt életem során sokszor voltam tanúja a luskani
igazságszolgáltatásnak, és nem egyről tudok, akit érdemtelenül ért
hátborzongató vég a bírák döntései miatt.
– És mégis, e védőburok alatt a város jól boldogult! – válaszolta Jerem
Boll.
– Jól boldogult? Pontosan kik boldogultak olyan jól, bíró úr? Azok,
akiknek volt elég pénzük ahhoz, hogy megvásárolják a szabadulásukat a
„karneválotokról”? Azok, akik elég befolyással bírtak ahhoz, hogy a bírák
ne merészeljenek hozzájuk nyúlni, bármily förtelmes tettet követtek is el?
– Meg kellene válogatnod a szavaidat! – ajánlotta Jerem Boll egyre
halkuló hangon. – Luskan hatalmának magjáról beszélsz, azokról, akik
megengedték embereiknek, hogy részt vegyenek a meggondolatlan
támadásban, melynek során ledöntötted a város legdicsőbb építményét –
nem is, inkább egész észak legdicsőbb építményét!
– A dicső építményt, melynek élén egy olyan halálúr állt, aki élőholt
szörnyeket uszított az utcákra! – emlékeztette a kormányzó a bírót. – Lett
volna talán egy hely Arklem Greeth számára is a Rabok Karneválján?
Persze nem a felügyelői posztra gondolok.
Jerem Boll hunyorgott, de nem válaszolt, és a megbeszélés ezzel a
keserű megjegyzéssel zárult.
– Mi az? – kérdezte Deudermont a zsémbes arcot vágó Robillardot,
amikor magukra maradtak. – Nem értesz egyet?
– Ugyan mikor szoktam én egyetérteni?
– Na, ez már igaz! – ismerte el a barátja. – Luskannak újrakezdésre van
szüksége, méghozzá gyorsan! A megbocsátásnak mindennapos dolognak
kell lennie! Közkegyelmet fogok elrendelni mindenkinek, aki nem állt
közvetlen kapcsolatban a Misztikus Testvériséggel, de ellenünk harcolt az
ő oldalukon. A zavarodottság és a félelem vezetett az ellenállásukhoz, nem
a rosszindulat! És még azok felett is, akik sorsközösséget vállaltak a
Testvériséggel, nem túl nagy szigorral fogunk ítélkezni.
A varázsló kuncogott.
 – Kétlem, hogy sokan tisztában lennének Arklem Greeth valódi
természetével, és valószínűleg – érthető módon – Szedert és engem
megszállóknak néztek.
– Bizonyos értelemben – tette hozzá a varázsló.
Deudermont a fejét rázta a száraz, véget nem érő gúnyolódás hallatán,
és már nem először tűnődött el azon, vajon miért tartja Robillardot maga
mellett ilyen sok éve. Természetesen tudta a választ, mely főleg a varázsló
tiltakozási hajlandóságában rejlett, nem pedig a tudományban való
félelmetes jártasságában.
– A luskani átlagpolgár élete nem volt más, mint börtönbüntetés –
jelentette ki a kapitány. – Vagy a Rabok Karneváljának szertartása várt rá,
vagy csatlakozhatott az utcai bandák egyikéhez…
– Bandák, vagy hajók?
Deudermont bólintott. Tudta, hogy a varázslónak igaza van, és azt is,
hogy Luskan bűnözői hat különböző helyre összpontosultak. Így, hogy
leszámoltak Arklem Greethtel, eggyel kevesebb lett, de a másik öt, a
főkapitányok öt hajója, megmaradt.
– És attól, hogy veled harcoltak, vagy legalábbis nem ellened, csak nem
hiszed azt, hogy néhányan – leginkább Baramra gondolok – már teljesen
elfelejtették a múltbeli… találkozásokat?
– Ha úgy dönt, hogy feleleveníti ezt a régi ellentétet, reméljük,
szárazföldön is ugyanolyan gyatra harcos, mint a tengeren!– felelte
Deudermont, és erre még Robillard is elmosolyodott.
– Felfogod egyáltalán, mekkora kockázatnak teszed ki magadat – és
egyúttal a népet is, melynek állítólag a szolgálatában állsz? – kérdezte a
varázsló rövid szünetet követően. – Ezek a luskaniak csak a vérrel-vassal
való törvénykezést ismerték évtizedeken át! Arklem Greeth és a
főkapitányok hatalma alatt a kis harcaik kis harcok maradtak, bűneik
közül a jelentékteleneket – és a halálosakat is – kemény kézzel torolták
meg; vagy pengével egy sikátorban, vagy, igen, a Rabok Karneválján. A
kard mindig ott lebegett a fejük felett, készen arra, hogy lecsapjon, ha
túlságosan átlépik az elfogadható viselkedés határát. Még akkor is, ha az a
fajta viselkedés soha nem volt elfogadható számodra. Most pedig
visszahúzod azt a kardot, és…
– És jobb utat mutatok – makacskodott a kapitány. – Szerte a világban
láttunk egyszerű embereket, akik sokkal jobban élnek; akár
Vízmélyvárában, akár a délre fekvő vadabb városokban. Létezik még egy
olyan rosszul működő város, mint Luskan volt Arklem Greeth irányítása
alatt?
– Vízmélyvárának is megvan a maga vasökle, kapitány! – emlékeztette
Robillard a barátját. – Az urak hatalma, a nyílt és a titkos egyaránt, a
Feketebottal megtámogatva olyannyira nyomasztó, hogy bőven elég a
mindennapi élet ellenőrzéséhez a Pompa Városában. A délre fekvő
városokat nem hasonlíthatod Luskanhoz. Itt nincs más, csak a
kereskedelem. A város puszta léte kizárólag azon múlik, mennyire képes
idevonzani a kereskedőket, beleértve a kellemetlen alakokat is. A Jeges
Szelek Völgyének Tízvárosától a Vassarkantyú-törpékig, az
Ezüstgyepűkig, és az itt kikötő hajókig, nem is beszélve Vízmélyváráról.
Luskan nem a nemesi családok városa, hanem a gazembereké. Nem a
gazdálkodóké, hanem a kalózoké. Tényleg fel kell, hogy hívjam a
figyelmed ezekre a nyilvánvaló tényekre?
– Te a régi Luskanról beszélsz – válaszolta makacsul Deudermont. – E
gazemberek és kalózok otthont teremtettek, megnősültek, férjhez mentek
és gyerekeik születtek. A változás már jóval azelőtt elkezdődött, hogy
Szeder és én Vízmélyvárából északra hajóztunk. Ezért tartottak velünk az
emberek olyan lelkesen – hogy a te szavaiddal éljek –, a kivont kard
ellenében. A sötétség napjai meg voltak számlálva!
– Csak egy főkapitány fogadta el a meghívást, hogy ott üljön veled a
beiktatási beszéd alatt, és őt, Suljacket tekintik a legjelentéktelenebbnek
közöttük!
– A legjelentéktelenebbnek, vagy a legbölcsebbnek?
Robillard felnevetetett.
– Annyi bizonyos, hogy bölcsességgel nem gyakran vádolták Suljacket.
– Márpedig ha Luskan egyesítésében látja a jövőt, akkor ideje másként
tekinteni rá – ragaszkodott az igazához Deudermont.
– Mondja a kormányzó.
– Igen – makacskodott továbbra is Deudermont. – Hát te nem hiszel az
emberiségben?
Robillard erre hangosan méltatlankodni kezdett.
– Én is ugyanazokat a tengereket jártam be, mint te, kapitány!
Ugyanazokkal a gyilkosokkal és kalózokkal találkoztam.
Megbizonyosodhattam az emberek valódi természetéről. Hinni az
emberiségben, hah!
 – Én hiszek benne. Több hitet, ember! Rázd le ezt a goromba modort,
meríts valahonnan bátorságot és reményt! A derűlátás legyőzi a borúlátást,
és…
– …és a valóság megöli az előbbit és igazolja az utóbbit. Sokszor a
gondok valódi természete nem tűnik fel először!
– Ez már igaz – ismerte el Deudermont –, de ha elég okosak és erősek
vagyunk, alakíthatjuk a valóságot.
– És ha elég derűlátók – jelentette ki Robillard szárazon.
– Úgy van – helyeselt a kormányzó, és a véget nem érő gúnnyal éles
ellentétben valósággal ragyogott.
– Az emberiséggel és a testvériség érzésével kapcsolatban – érkezett az
újabb száraz megjegyzés.
– Úgy van!
A bölcs Robillard erre már csak a szemét forgatta.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

A KÖNYÖRTELEN JEGES SZELEK VÖLGYE

A sziklák csak csekély védelmet biztosítottak a kérlelhetetlenül üvöltő

szelekkel szemben. A Kelvin-foktól északra, a nyílt tundrán azonban
Drizzt és Regis már annak örültek, hogy egyáltalán bármilyen menedékre
leltek. A drow-nak nagy nehezen sikerült tüzet gyújtania, ugyanakkor a
lángok olyannyira ádáz csatába bonyolódtak a széllel, hogy nem sok
meleget tartogattak a vándorok számára.
A félszerzet nem panaszkodott, csendben ült és kis késével fürgén
dolgozott a bütykösfejű hal csontján.
– Hideg éjszakánk van – jegyezte meg Drizzt.
Regis felnézett, és látta, hogy barátja várakozó tekintettel mered rá –
mintha a drow arra számított volna, hogy a félszerzet panaszáradatban tör
ki. Regis kénytelen volt belátni, nem alaptalanul. Azonban valami oknál
fogva, maga sem értette, miért – talán a hazatérés öröme, vagy a remény,
hogy hamarosan láthatja Wulfgart –, de nem érezte rosszul magát a szél
miatt, és semmi kedve nem volt mérgelődni.
– Az északi tengeri szél hangja – jegyezte meg szórakozottan, miközben
továbbra is a faragványára figyelt. – És nem ok nélkül hallani itt,
természetesen.
Felnézett az égre, ami megerősítette meggyőződésében. Sokkal
kevesebb csillag ragyogott, és a fekete felhők gyorsan közeledtek
északnyugatról.
– Ez esetben még ha teljesülnek is reményeink és reggel megtaláljuk
Wulfgar törzsét, akkor sem valószínű, hogy az első havazás előtt kijutunk
a Jeges Szelek Völgyéből – vélte Drizzt. – Itt ragadunk télre.
Barátja erre vállat vont. Furcsamód hidegen hagyta az eshetőség; tovább
folytatta a faragást.
 Kisvártatva a drow felkacagott, mire a félszerzet felnézett rámeredő
barátjára.
– Mi az?
– Te is érzed – mondta Drizzt.
Regis abbahagyta a faragást és egy ideig hallgatott.
– Sok év, sok emlék – mondta végül.
– És legtöbbjük szép emlék.
– De még a rosszakat is, mint például Akar Kessel és a Kristályszilánk
történetét is érdemes felidézni – helyeselt a félszerzet. – Tehát ha mind
meghalunk, még Bruenor is, hosszú öregség után, akkor visszatérsz majd a
Jeges Szelek Völgyébe?
A kérdés hallatán a drow csak pislogott és hátrahőkölt a tűztől,
arckifejezése egyszerre árult el zavart és riadalmat.
– Ezen, ha lehet, inkább nem gondolkodom – válaszolta.
– Pedig éppen ezt kérném tőled.
Drizzt szemlátomást tanácstalanul vállat vont és elveszettnek tűnt, mint
aki nem tudja, mit mondhatna.
– Így, hogy még ennyi csata van előttünk, tényleg elhiszed, hogy
mindannyiótoknál tovább fogok élni?
– Ez a dolgok rendje, így kell lennie… te elf.
– És ha elesnék a csatában a többiekkel együtt, te visszatérnél a Jeges
Szelek Völgyébe?
– Bruenor valószínűleg Mithrill Csarnokban tartana, hogy a következő
királyt szolgáljam, vagy hogy amíg nem találnak királyt, legyek a háznagy.
– Nem menekülsz ilyen könnyen, kis barátom!
– De én kérdeztem először.
– Én viszont hallani akarom a válaszodat az enyém előtt.
Drizzt máris megmakacsolta magát; keresztezte karjait a mellkasán,
mire Regis kitört:
– Igen! – mielőtt felvehette volna a védekező pózt. – Igen – ismételte a
félszerzet. – Visszatérnék, ha nem lennének másutt kötelezettségeim. Nem
tudok elképzelni olyan helyet a világon, ahol szívesebben élnék.
– Mintha nem is lennél ugyanaz a Regis, aki jól begombolkozott a téli
fagy ellen, és panaszkodott a Pusztaerdőben lehulló első falevél miatt.
– A panaszom nem volt más, mint…
– Zsarolás – fejezte be Drizzt. – Mely biztosította, hogy a kandallódból
soha ne fogyjanak ki a fahasábok, ugyanis a körülötted levők nem tudták
elviselni a siránkozásodat.
A félszerzet elgondolkozott a játékos ugratáson, aztán annak igazát
elismerve vállat vont, és nem tiltakozott. – A siránkozást a félelem
táplálta – magyarázta. – Nem tudtam elhinni, hogy ez az otthonom. Pook
pasa és Artemis Entreri elől menekültem, és nem is gondoltam volna,
hogy ilyen sokáig maradok. A Jeges Szelek Völgye úgy létezett a
fejemben, mint egy állomás, semmi több – a hely, ahol lerázhattam az
ördögi gazfickót.
Halkan felnevetett, fejét rázta, majd újból lenézett a lassan formát öltő
kis szobrocskára a kezében.
– Valahol útközben rájöttem, a Jeges Szelek Völgye az otthonom –
jelentette ki emelkedett hangon. – Úgy gondolom, nem is értettem ezt meg
igazán, amíg most vissza nem tértünk ide.
– Az is lehet, hogy csupán belefáradtál a Mithrill Csarnokban folyó
állandó harcokba és megpróbáltatásokba – vélte Drizzt –, így, hogy Obould
ilyen közel van, Bruenor pedig örökösen aggodalmaskodik.
– Lehet – adta meg magát Regis, de nem tűnt úgy, hogy valódi
meggyőződés beszél belőle. Visszanézett a barátjára és őszintén
elmosolyodott:
– Bármi légyen is az oka, örülök, hogy most mi ketten itt vagyunk.
– Egy hideg téli éjszakán.
– Nem számít.
Drizzt barátságos tekintete egyben csodálatot is tükrözött – le volt
nyűgözve, micsoda fejlődésen ment keresztül a félszerzet az utóbbi
időben, amióta sok évvel ezelőtt először lándzsát ragadott a csatában. A
sebesülés halálközeli élménye szemmel látható változást váltott ki a
barátjából. A folyónál, messze délen lezajlott küzdelmet megelőzően a
félszerzet mindig megrettent a harctól, és nagyon jól ment neki a
menekülés – attól kezdve azonban, amikor a felismeréstől elszörnyedve
rájött, hogy terhére van hősies barátainak és veszélyezteti őket, bátran
szembenézett minden felmerülő kihívással, és győztesen került ki belőle.
– Azt hiszem, este havazni fog – jelentette ki Regis, miközben felnézett
az alacsonyan úszó, sűrű fellegekre.
– Nem számít – válaszolta a drow vigyorogva, mely gesztus hamarosan
viszonzásra talált.
 Meglepő módon a szél reggelre alábbhagyott, és noha Regis jóslata a
havazásról helytállónak bizonyult, az nem a vándorokat hátráltató,
kellemetlen vihar formájában következett be. Nagy pelyhek hullottak az
égből, lustán pörögtek és ide-oda himbálóztak, mielőtt a fehér takaróra
értek.
A két vándor alighogy elindult, máris felszálló füstre lett figyelmes, és
amikor – még a délelőtt folyamán – megközelítették a tábort, Drizzt rájött,
hogy Wulfgar népét, a Jávorszarvas törzset találták meg.
– Csak a Jávorszarvas törzs? – tette fel a kérdést Regis, és nyugtalan
pillantást vetett barátjára. Beigazolódni látszott, amit Bryn Shanderben
mondtak nekik. Amikor elindultak Mithrill Csarnokba, a Jeges Szelek
Völgye barbárjainak összes törzse egyesült. A tüzek körüli csoportok kis
létszámából és az egyetlen, jellegzetes zászlóból ítélve úgy tűnt, ez a
helyzet azóta megváltozott.
Lassan, egymás mellett közeledtek, felemelt kézzel, békés szándékukat
jelezve kifelé tartott tenyérrel.
Az ülő férfiak, akik a látóhatárt pásztázták, mosolyogva fogadták őket –
még emlékeztek azokra, akiket annak idején barátaikká fogadtak. Az éber
őrszemek nem hagyták el állásaikat, hogy üdvözöljék őket, de integetve
átengedték a két vándort.
És – mint Drizzt és Regis rájött a hirtelen támadt felbolydulásból –
valahogy előre is jeleztek a táborban tartózkodó embereknek. Árnyas
völgy takarásában építették fel a tábort, így hát a sátrak közül nem
vehették őket észre, mielőtt megmászták volna a tábort körülvevő
dombocskát. A tábor mégis felbolydult, az emberek izgatottan futkostak
ide-oda. E zűrzavar kellős közepén hatalmas alak tornyosult harcosok és
papok gyűrűjében: egy nagytermetű, inas izmokkal rendelkező férfi,
akinek bölcsesség ragyogott a szemében.
A férfi, akit Drizzt és Regis jól ismertek, a vezérnek járó jávorszarvas-
agancsos pazar fejdíszt viselte.
De legnagyobb meglepetésükre nem Wulfgar volt az.
– Megállítottad a szelet, Drizzt Do’Urden – szólalt meg Tar Berkthgar
érces hangján. – Hírneved végtelen.
Drizzt udvarias biccentéssel fogadta a bókot. – Látom, jól vagy,
Berkthgar, és ez nagy örömmel tölt el! – válaszolta.
 – Nehéz időszakot élünk – ismerte el a barbár. – A tél volt a
legkeményebb, és a mocskos goblinfajzatok meg óriások folyton a
nyakunkon vannak. Sok veszteség ért minket, de a többi törzshöz képest
még az én népem küzdött a legeredményesebben.
Ennek hallatán Regis és Drizzt ereiben egyaránt megfagyott a vér.
Főleg, amikor a vezér a veszteségekre terelte a szót – különösen annak
fényében, hogy nem Wulfgar állt előttük, és körülnézve sem látták sehol a
barátjukat.
– Túléljük a csapásokat és továbblépünk – tette hozzá Berkthgar. – Ez a
mi örökségünk, ez a mi utunk.
A drow ünnepélyesen bólintott. Fel akarta tenni a kérdést, amelyik a
szívét nyomta, de inkább tartotta a száját és hagyta, hadd folytassa a
barbár.
– Hogy van Bruenor király, mi a helyzet Mithrill Csarnokban? –
érdeklődött Berkthgar. – Adnák a szellemek, csak azt ne mondjátok, hogy
az átkozott orkkirály győzedelmeskedett!
– Nem, nem arról van… – kezdett Drizzt a válaszba, de elharapta a szót
és kíváncsian nézett Berkthgarra. – Honnan tudsz Obould királyról és
alattvalóiról?
– Wulfgar, Beornegar fia visszatérte után sok történetet mesélt nekünk.
– De hát hol van? – fakadt ki Regis, mert nem bírta tovább türtőztetni
magát. – Vadászni ment?
– Senki sem ment vadászni.
– Akkor hol van? – követelte a félszerzet a választ parányi termetéhez
képest olyan ijesztő hangon, hogy Berkthgar, embereivel és Drizzttel
együtt hátrahőkölt.
– Wulfgar négy téllel ezelőtt visszatért hozzánk, és három télen
keresztül népével maradt – válaszolta a vezér. – A Jávorszarvas törzzsel
vadászott, ahogy egész életében tennie kellett volna. Együtt evett-ivott,
együtt táncolt és énekelt azokkal, akiket egykoron az övéinek nevezett. De
ma már nem ez a helyzet.
– El akarta venni a fejdíszedet, de nem adtad! – mondta Regis, és hiába
igyekezett azon, hogy hangja ne legyen vádaskodó. Amikor Drizzt
könyökével megbökte a vállát, rájött, hogy próbálkozása szánalmas
kudarcba fulladt.
– Wulfgarnak sosem voltak ilyen szándékai – felelte Berkthgar. – Nem
tudta volna átvenni a helyemet, és joga sem volt hozzá.
 – De hát régen a vezéretek volt!
– Régen.
Ettől az egyszerű választól a félszerzet hátrahőkölt.
– Wulfgar megfeledkezett arról, milyen az élet a Jeges Szelek
Völgyében. Megfeledkezett népe szokásairól – közölte Berkthgar.
Közvetlenül Drizztnek címezte mondandóját, ügyet sem vetve a zaklatott
félszerzetre. – A Jeges Szelek Völgye nem bocsát meg. Wulfgarnak,
Beornegar fiának ezt nem kellett mondani. Nem akarta átvenni a helyem.
Drizzt a hallottakat megértve és elfogadva bólintott.
– Elhagyott minket, a fény és a sötét első találkozásánál. – magyarázta a
barbár.
– A tavaszi napéjegyenlőség idején – magyarázta Drizzt a barátjának. –
Amikor a nappal és az éjszaka egyforma hosszú.
– Elküldtétek? – fordult aztán a drow kertelés nélkül Berkthgarhoz.
A klánvezér a fejét rázta.
– Wulfgar sok mindenen ment keresztül. Nagy fájdalom számunkra,
hogy már nincs köztünk.
– Azt mondta, hazajön! – mondta Regis.
– De ez nem az otthona.
– Akkor hol van most? – kérdezte a félszerzet, mire Berkthgar, válasz
híján, komoran ingatta a fejét.
– Nem ment vissza Tízvárosba – közölte Regis, aki növekvő
aggodalmával egyidejűleg egyre élénkebbé vált. – Nem tért vissza
Luskanba. Mert akkor meg kellett volna, hogy álljon Tíz…
– Beornegar fia meghalt – szakította félbe a félszerzetet Berkthgar. –
Szomorúak vagyunk, amiért így végződött, de a Jeges Szelek Völgye
mindannyiunknál erősebb. Wulfgar elfelejtette, ki ő és honnan jött. A
Jeges Szelek Völgye nem bocsát meg. A napéjegyenlőség idején elhagyott
minket, és sok tíznapon át még láttuk a nyomait. De egyszer eltűntek,
ahogyan ő is.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Drizzt, miközben azon igyekezett, hogy
ne remegjen fájdalommal túlcsorduló hangja.
A vezér lassan pislogott.
– Nem sokat beszélünk Tízváros lakóival – magyarázta. – De amikor
Wulfgar lábnyomai eltűntek a Jeges Szelek Völgyének tundrájáról,
kérdezősködtünk náluk. Az apróságnak igaza van. Wulfgar nem ment
vissza Tízvárosba.
 – Már lejárt a gyász ideje – hallatszott egy hang Berkthgar mögül, mire
a barbár vezér megfordult, hogy lássa, ki volt az, aki figyelmen kívül
hagyva a szokásokat, közbeszólt. Majd bólintásával jelezte megbocsátását.
Drizzt és Regis előtt hamarosan világossá vált, miért volt ilyen elnéző a
vezér, ugyanis Kierstaad szólt, aki immár erős férfivá serdült, mindig is
lelkesen éltette Beornegar fiát. Kétség nem fért hozzá, Kierstaad számára
Wulfgar elvesztése felért apja halálával. Ha ő mondta, hogy a Wulfgar
feletti gyász ideje lejárt, akkor senki sem vitathatta ennek igazát.
– De hát azt sem tudjátok, hogy meghalt-e! – tiltakozott a félszerzet,
mire Berkthgar és Kierstaad a többiekkel együtt szúrós tekintettel fordult
felé. Drizzt enyhe vállveregetéssel elhallgattatta barátját.
– Te ismered a tűzhely és a pihepuha ágy kényelmét – mondta a vezér
Regisnek. – Mi pedig ismerjük a Jeges Szelek Völgyét. A Jeges Szelek
Völgye nem bocsát meg.
A félszerzet újra tiltakozásra nyitotta száját, de barátja elcsitította, mert
megértette, hogy a lemondás és az elfogadás a barbároknál az élet rendje.
Bánkódás nélkül elfogadták a halált, mert a halál mindig a közelükben
ólálkodott. Nem volt köztük olyan férfi vagy nő, akit ne kísértett volna
meg a halál szelleme – egy szerető, szülő, gyerek vagy barát elvesztése
által.
Így hát a drow is próbálta magára erőltetni ezt a megpróbáltatásokat
nyugodtan viselő hozzáállást, amikor Regisszel rövidesen elhagyta a
Jávorszarvas törzset ugyanazon az úton, mely Tízvárosból odáig vezette
őket. Nem tudta azonban sokáig fenntartani a látszatot: a fájdalom
hamarosan kiült az arcára. Nem tudta, merre forduljon, hol keressen, kit
kérdezzen. A gondolat, hogy Wulfgar nincs többé, és elveszett a számukra,
keserűen szorongatta a torkát. Ahogy haladt tovább, a bűntudat fekete
szárnyai csapkodtak körülötte – előtte volt Wulfgar arca, amikor
megtudta, hogy Cattie-brie elveszett számára, mert a legjobb barátjaként
számon tartott drow jegyese lett. Senkit nem lehetett emiatt hibáztatni,
sem Drizztet, sem Cattie-brie-t, sem Wulfgart, mert a barbár akkor már
évek óta olyan volt számukra, mintha meghalt volna – valójában a
mélység csapdájában sínylődött Errtu, a démon fogságában. Eközben
Drizzt és Cattie-brie egymásba szerettek, azaz bevallották egymásnak az
évek óta érzett szerelmüket, amit a köztük levő különbségek miatt egy
ideig magukban is próbáltak elnyomni.
 Amikor Wulfgar visszatért a halottak közül, már nem lehetett semmit
tenni, noha Cattie-brie kétségkívül megpróbálta.
Így hát ez volt az a körülmény, ami elvezette Wulfgart a Csarnok
Vándoraitól. Senki nem hibáztatható, próbálta Drizzt győzködni magát,
miközben szó nélkül baktattak a folyamatos, lágy hóesésben. Nem akarta
győzködni magát, de nem is számított. Csak az számított, hogy Wulfgar
örökre elveszett számára – szeretett barátja nincs többé és így világa
összezsugorodott.
A hóesés és a szellő hangja sem tompította a mellette haladó Regis
szipogását.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

MENNYORSZÁG… A TÁVOLBAN

– Tolvaj vagy! – vádaskodott a férfi, és ujjával annak az illetőnek a

mellkasára bökött, akiről úgy ítélte, nem sokkal korábban csúsztatott az
árui közül egyet a zsebébe.
– Szólalj hát meg! – kiáltott egy másik. – A kereskedő rád mutogat, és
nem rám!
– És téved, mert te vetted el!
– Bolond vagy!
A kereskedő visszahúzta az ujját, ökölbe szorította a kezét és keményen
a másik arcába ütött.
Azt azonban nem érte váratlanul az ütés: lebukott a lendülő ököl elől,
majd gyorsan felállt és ellenfele irányába lendült a keze.
De nem ököllel csapta meg.
A férfi hátratántorodott, és megsebzett hasát fogta.
– Jaj, megszúrt! – kiáltotta.
A késelő vigyorogva felegyenesedett, aztán másodszor, majd
harmadszor is jó erősen áldozatába döfött. Noha kiáltások harsantak fel
szerte a luskani piacon, és minden irányból őrök tolakodtak a támadás
helyszíne felé, a késelő meglehetősen nyugodtan lépett hátra és törölte
meg a pengét az összegörnyedt férfi ingében.
– Ess már össze és halj meg, ahogy azt kell! – mondta áldozatának. –
Legalább eggyel kevesebb ostoba jár szabadon az utcán, aki Suljack
kapitány nevét köpködi!
– Gyilkos! – kiáltott fel egy nő, amikor az áldozat összeesett az utca
kövén a késelő lába előtt.
– Bah, de hát a másik ütött először! – kiáltotta egy férfi.
– Na ja, de ököllel! – tiltakozott Suljack egy embere, mire az iménti
bekiabáló az arcába ütött.
 Mintha az emberek parancsra cselekedtek volna – és ez, legalábbis ami
Baram és Taerl híveit illeti, így is volt –, a piac egy szempillantás alatt
csatatérré változott. Minden bódénál és szekérnél verekedés tört ki. A nők
sikítoztak, a gyerekek pedig olyan helyekre szaladtak, ahonnan a lehető
legjobb kilátás nyílt számukra a szórakoztató látványosságra.
Minden irányból őrök rohantak, hogy helyreállítsák a rendet. Néhányan
felszólították az embereket, hogy fejezzék be a verekedést, ám mások
ellentétes parancsokat kiáltoztak, így végül a csetepaté csak nőtt. Az őrség
egy dühödt parancsnoka a tömeg közé furakodott, akiknek a vezére épp azt
megelőzően biztatta alárendeltjeit, hogy tagadják meg az iménti parancsot,
és ne hagyják abba a verekedést.
– Mégis, te kinek az oldalán állsz? – kérdezte dühösen a csoport vezére
az őrség parancsnokától.
– Luskan oldalán, te bolond! – vágott vissza a tiszt.
– Ugyan, Luskan már nincs! – ellenkezett a gazfickó. – Luskan halott;
csak az öt hajó van!
– Micsoda ostobaság hagyta el a mocskos szádat! – ordított az őrség
parancsnoka, ám a férfi nem tágított.
– Suljack embere vagy, ugye? – vádaskodott. A parancsnok, aki valóban
a Suljack-hajó alkalmazásában állt, hitetlenkedve bámult rá.
A férfi mellkason ütötte a parancsnokot, és mielőtt az visszavághatott
volna, két másik bajkeverő hátrarántotta a karját, majd kíméletlenül
csépelni kezdték a kiszolgáltatott katonát.
A csetepaté sokáig elhúzódott, míg végül egy éles mennydörgés,
visszhangzó és újra feldördülő mágikus robbanás el nem vonta mindenki
figyelmét a piactér keleti része felé. Deudermont kapitány állt ott jobbján
Robillarddal, akitől a villámcsapás származott. A Tengeri Szellem teljes
legénysége és Szeder seregének életben maradt tagjai mind ott álltak
mögöttük.
– Erre nincs időnk! – kiáltotta a kormányzó. – Közelít a tél!
Összetartunk, vagy elbukunk!
Erre szikladarab repült a feje felé, Robillard azonban éber volt, és
varázslata nyomán a kő széles ívben odébb suhant anélkül, hogy bárkiben
kárt tett volna.
A harc újult erővel kezdett tombolni.
Taerl kastélyának erkélyéről Barammal együtt figyelte az eseményeket,
és jót mulatott.
 – Uralkodni akar, hah! – köpött Baram a korlátra, miközben kihajolt, és
meredten nézte a gyűlöletes Deudermontot. – Bizonyára kezdi megbánni,
hogy erre vágyott.
– Figyeld csak az őröket! – bökte meg barátját Taerl. – Alig kezdődött el
a harc, saját hajójuk csapataihoz álltak. Nem Deudermonthoz hűségesek,
vagy Luskanhoz, hanem egy-egy főkapitányhoz.
– Ez a mi városunk! – erősködött Baram. – És én máris torkig vagyok
ezzel a kormányzóval!
Taerl egyetértéssel bólintott és a folytatódó rendbontást figyelte – amit
Barammal együtt ő idézett elő, jól fizetett, jóllakatott, és jól leitatott
megbízottak segítségével.
– Beállt a káosz – suttogta, és egyre szélesebben mosolygott.

– Ó, te vagy az! – mondta Suljack, amikor a keménykötésű törpe átlépte

magánlakosztályának ajtaját. – Mi hírt hoztál a Rethnor-hajóról?
– Nagy csetepaté tört ki a piactéren – válaszolta a törpe.
Suljack felsóhajtott, és kimerülten dörzsölte az arcát.
– Bolondok – mondta. – Esélyt sem hajlandók adni Deudermontnak,
pedig az az ember nagy dolgokat vihetne véghez Luskan érdekében, és
kereskedelmünket is fellendíthetné!
A törpe vállat vont, mintha ez őt nem különösebben érdekelné.
– Most nincs arra idő, hogy egymással civakodjunk – jegyezte meg a
főkapitány, és továbbra is az arcát dörzsölve idegesen körbejárkált a
szobában. Majd megállt és a törpére támadt.
– Épp, ahogy Kensidan megjósolta! Vesztettünk ugyan, de a végén
jobban járunk!
– Néhányan. Néhányan meg rosszabbul.
Suljack e megjegyzés hallatán kíváncsian nézett Kensidan testőrére.
– Miért jöttél? – kérdezte.
– A harc a piactéren nem véletlenül tört ki – mondta a törpe.– Nem egy
embered megsérült. Az is lehet, hogy néhány meg is halt!
– Az én embereim közül?
– Nehéz a felfogásod, mi? – gúnyolódott a törpe.
A főkapitány erre ismét csak értetlenül nézett rá, és újra megkérdezte:
– Miért jöttél?
 – Hogy segítsek életben maradni.
Ettől aztán Suljack hátrahőkölt.
– Én a luskani főkapitányok egyike vagyok! – tiltakozott. – Megvan a
saját őrségem, és…
– És még több segítségre lesz szükséged, mint amit hozok neked, ha
még mindig azt hiszed, hogy a piactéri verekedés magától kialakult
csetepaté volt!
– Csak nem akarod azt mondani, hogy az én embereimet akarták
megtámadni?
– Már kétszer is mondtam, ha nem fogtad volna fel!
– És Kensidan azért küldött, hogy megvédj?
A törpe színpadias pillantást vetett rá.
– Hát ez nevetséges! – kiáltotta Suljack.
– Szívesen – válaszolta a törpe, majd lehuppant a szoba ajtajával
szemben álló székre, és egy szemrebbenés nélkül, meredten figyelni
kezdte a kapitányt.

– Három holttestet találtak ma reggel – jelentette Robillard másnap

Deudermontnak. A Vörös Sárkány vendéglő elülső termében ültek, melyet
hivatalosan átalakítottak a kormányzó palotájává. A szobának széles, erős
ablakai voltak. Tekervényes kovácsoltvas ráccsal erősítettek meg őket.
Délre, a Mirar folyó felé, valamint annak túlpartján Luskan központi része
felé néztek.
– Ma csupán három, ez már jó aránynak számít. Hacsak a Mirar nem
öntött ki és nyelt el tízszer ennyit.
– Gúnyos modorod nem ismer határokat.
– Könnyű a másikat bírálni – vágott vissza Robillard.
– Amit próbálok véghezvinni, az nehéz dolog.
– Vagy éppen eszement dolog, mely csúnyán fog végződni!
Deudermont felállt a reggelizőasztaltól és végigsétált a termen.
– Nem fogok minden reggel ugyanazon veszekedni veled!
– Mégis minden reggel ugyanilyen, vagy rosszabb – válaszolta a
varázsló. Az ablakhoz lépett és tekintetével a távoli piacot pásztázta. –
Gondolod, hogy a kereskedők kijönnek ma? Vagy ügyet sem vetnek a
munkára, felpakolják szekereiket és odébbállnak Vízmélyvára felé?
 – Még sok árujuk van, amit megvehetnek tőlük!
– Vagy amit éppen ellophatnak tőlük a következő csetepaté alatt, ami, ha
jól sejtem, pár órán belül kitör.
– Ma sok őr lesz a piac környékén.
– Kinek az őrei? Baraméi? Suljackéi?
– Luskanéi!
– Hát persze, bolond is volnék, ha másképp gondolnám! – mondta
Robillard.
– Azt már csak nem tagadhatod, hogy Suljack kapitány ott ült az
emelvényen! – emlékeztette Deudermont a varázslót. – Vagy azt, hogy az
emberei felsorakoztak előttünk, amikor a piaci verekedés abbamaradt.
– Mert az embereit jól elagyabugyálták – válaszolta a varázsló
kuncogva. – Ami valószínűleg épp annak tudható be, hogy ott ült az
emelvényen. Erre nem gondoltál?
A kapitány sóhajtott, és csak legyintett a varázsló gúnyos szavaira.
– Intézkedj, hogy a Tengeri Szellem legénysége is látható legyen a
piacon! – utasította végül Robillardot. – Rendeld el, hogy ne menjenek
messzire egymástól, és tegyék nyilvánvalóvá jelenlétüket! Az erő
mutatása majd megteszi a hatását.
– És Szeder emberei?
– Holnap – válaszolta Deudermont.
– Ha addig még itt lesznek egyáltalán – jegyezte meg a barátja, mire a
kapitány meglepetten nézett rá.
– Ó, hát nem hallottad? – kérdezte a varázsló. – Szeder veterán,
kifinomult harcosainak elegük lett a vitorlák bárdolatlan városából, és
vissza akarnak térni a pompa városába, mielőtt a tél ellehetetleníti a
hajózást. Nem tudom, hogy valóban elmennek-e, de megütötte a fülemet
egy kósza megjegyzés, miszerint alig várják a következő kedvező dagályt.
Deudermont sóhajtott és a tenyerébe ejtette az arcát.
– Ajánlj nekik magasabb zsoldot, ha itt maradnak télire!
– Magasabbat?
– Igen, amennyit csak megengedhetünk magunknak!
– Értem. Előbb dobnád ki a pénzünket az ablakon, mint hogy elismerd,
tévedtél!
A kormányzó felkapta a fejét és Robillardra meredt.
– A pénzünket?
 – A pénzedet, kapitány – helyesbített a varázsló mély meghajlás
kíséretében.
– Nem tévedtem – jelentette ki Deudermont. – Az idő a mi oldalunkon
áll.
– Ennél kézzelfoghatóbb szövetségesekre lesz szükséged.
– A mirabariak – kezdte a kapitány.
– Nemegyszer bezárták a kapujukat – fejezte be Robillard. – Kereskedő
barátainkat nagy veszteségek érték, amikor a Vendégtorony felrobbant.
Számos törpe távozott Moradin Csarnokába. Nem fogod őket egyhamar a
luskani városi őrség mellett látni a fal mentén.
Deudermont nagyon öregnek érezte magát, és úgy is nézett ki. Sóhajtott,
és azt motyogta:
– A főkapitányok…
– Szükséged lesz rájuk – helyeselt Robillard.
– Suljack már a mi oldalunkon áll.
– Az, akit a másik négy a legkevesebbre tart.
– Kezdetnek nem rossz! – makacskodott a kapitány.
– Biztos a többi is átáll a mi oldalunkra, amilyen jóban vagy velük! –
vigasztalta Robillard gúnyosan színlelt lelkendezéssel.
E csípős megjegyzés hallatán még Deudermont se tudta megállni
nevetés nélkül. Hát igen, jogos, gondolta. Legalább kettőnek
elsüllyesztettem a hajóját.
– A legénységem sosem hagyott el – mondta végül.
– De a legénységed kalózokkal harcol, és nem városiakkal – érkezett az
emlékeztető, mely megfosztotta a már így is szorongatott helyzetben lévő
kormányzót attól a kevés vigasztól is, melyet az utolsó megjegyzésből
merített volna.
Ekkor azonban már Robillard is megszánta a kétségbeesett embert, és
igyekezett némi együttérzést mutatni iránta:
– A Vendégtorony maradványai…
Mire Deudermont kíváncsian nézett rá.
– Arabeth és a többiek – magyarázta a varázsló. – Bevetem őket a
legénységben elszórtan és körülötte a piactéren, a Vendégtorony teljes
díszöltözékében.
– Ez kockázatos – figyelmeztette Deudermont.
– A kockázat benne van a pakliban – ismerte el a varázsló. – Minden
bizonnyal sokan élnek Luskanban olyanok, akik szeretnék holtan látni a
Vendégtorony összes varázslóját, de kétségtelenül akadnak olyanok is,
akik felismerik Arabeth szerepét a győzelemben, akármekkora árat
fizettünk is érte. Természetesen nem küldeném ki őt és alattvalóit egyedül,
de így, elvegyülve a legénység között, a jóváhagyásod biztonsága mellett
jó szolgálatot tesznek majd nekünk.
– Bízol benne?
– Nem, de bízom az ítélőképességében. És most, hogy tudja, hogy
életbenmaradása egyedül Deudermont kapitány… azaz kormányzótól
függ…
Barátja egy pillanatra eltűnődött a hallottakon, majd helyeslően
bólintott:
– Küldj érte!

Arabeth még aznap kilépett Deudermont palotájából, és az eső miatt

szorosan összehúzta köpenyét. Végiglépdelt a pocsolyákkal borított utcán,
elsuhant a minden sarkon és sikátorban ácsorgó őrök előtt, amíg meg nem
látta a Vendégtorony tizenegy korábbi varázslóját csoportosan maga előtt
vonulni. Nem is lett volna bölcs dolog egyedül kimerészkedniük, így, hogy
ilyen sok luskani szívében korábbi társaik által ejtett friss sebek tátongtak.
Nem akadt olyan városlakó, aki ne a gyűlölettől fröcsögve beszélt volna a
Misztika Vendégtornyáról.
Miközben a varázslók meneteltek, Arabeth már elrendezte, ami
szükséges volt, és amint beérték a Tengeri Szellem legénységét, éppen
Illusk északi részén, addigra a nő távozott. Elvarázsolta saját magát,
lecsökkentette a méretét addig, míg kislánynak nem látszott, és a város
délkeleti részébe indult, egyenesen a Tíztölgy felé.
Legnagyobb megkönnyebbülésére nem ismerték fel és nem is zavarták
meg. Hamarosan a trónoló Kensidan előtt állt, és azonnal a szemébe ötlött,
hogy a férfi legújabb – és hírhedten a legerősebb – testőre, az a különös és
idegesítő törpe nincs sehol.
– Robillard legalább látja, milyen bizonytalan lábakon áll Deudermont –
jelentette. – Nem fogják őket váratlanul érni az események.
– Hogyne látná, amikor a fél város harcban áll, vagy ég.
– Baramot vagy Taerlt hibáztasd! – emlékeztette Arabeth a férfit.
– Hibáztassam őket, vagy éppen köszönjem meg nekik?
 – Deudermontot akartad bábnak, hogy hitelességgel és látszólagos
jóhiszeműséggel ruházza fel Luskant – jelentette ki a mágusmester.
– Ha Baram és Taerl úgy döntenek, hogy nyíltan szembeszállnak
Deudermonttal, annál jobban járnak azok, akik elég bölcsek lesznek ahhoz,
hogy kikaparják maguknak a gesztenyét – válaszolta Kensidan. –
Akármelyik oldal győzzön.
– Úgy tűnik, cseppnyi kételyt sem táplálsz.
– Nem fogadnék a Tengeri Szellem kapitánya ellen. Persze a terep
gyökeres változásokon ment keresztül.
– Én meg nem fogadnék azon oldal ellen, amelyikhez Rethnor vagy
Kurth csatlakozik.
– Csatlakozik? – kérdezte Rethnor fia.
Arabeth mosolyogva bólintott, mint aki olyan tudás birtokában van,
amire Kensidan még nem jött rá.
– Semleges akarsz maradni e harcban, hogy megízlelhesd a
lehetőségeket – magyarázta Arabeth. – Ám előrelátásom szerint
Deudermont helyzete nem fog gyengülni az összecsapásban. Éppen
ellenkezőleg: veszedelmesen erősödni fog.
– Erre az eshetőségre is gondoltam.
– És ha nem avatkozol közbe, Deudermont uralma vajon más lesz, mint
Arklem Greethé?
– Deudermont nem halálúr. Kezdetnek ez nem rossz.
A nő a rosszindulatú megjegyzés hallatán összefűzte karjait a
mellkasán.
– Majd meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok – szólt a Varjú. –
Engedjük, hogy hadd játsszon mind a három, amíg nem avatkoznak bele az
én dolgaimba.
– Az őröd Suljackkel van?
– Micsoda éles eszű következtetés!
– Jó – mondta Arabeth. – Taerl és Baram megorroltak Suljackre azok
után, hogy ott ült Deudermont mögött az emelvényen.
– Nem hiszem, hogy…
– Te küldted oda? Biztos tudtad, hogy Baram eszét veszti dühében, ha
csak arra gondol, hogy Deuder… – a nő hirtelen félbeszakította a
mondatot, és ahogy összerakta a képet, egyre szélesebben mosolygott. –
Kurth esetleg fenyegethet, de ezt nem tartod valószínűnek – legalábbis
addig nem, míg a város fel nem oszlik az új rangsor mentén. E
magabiztosság birtokában egyedül Deudermont az, aki kockázatot
jelenthet a számodra. A kormányzó, aki most bele van temetkezve annak
gondjába, hogyan tartsa fenn a rend látszatát, és a szövetséget a kisebb
hatalmú főkapitányokkal. Főleg Barammal és Taerllel, akik közül egyik
sem rajong a Rethnor-hajóért.
– Biztos vagyok benne, hogy Kurth éppoly elégedett, mint én, amiért
Baram és Taerl ilyen nyilvánvaló haraggal viseltetnek szegény Suljack
iránt – jegyezte meg Kensidan.
– Azt mondod, hasznot akarsz húzni a zűrzavarból – válaszolta Arabeth
nyilvánvaló csodálattal a hangjában. Nem mondtad, hogy a tetejébe még
az ellenőrzésed alatt is akarod tartani a zűrzavart!
– Ha ellenőrzésem alatt tartanám, akkor ugyebár már nem lenne
zűrzavar.
– Tartsd legalább kordában, ha nem is tudod irányítani!
– Szép kis főkapitány lennék, ha nem azon dolgoznék, hogy a helyzet az
én hajóm javára alakuljon!
A nő olyan testtartást vett fel, ami egyszerre volt csábító és türelmetlen:
egyik kezét előretolt csípőjére helyezte, és gonosz vigyor jelent meg
arcán.
– De te nem is vagy főkapitány – mondta.
– Így van – válaszolta a Varjú, aki távolságtartónak és szenvtelennek
tűnt. – Gondoskodjunk róla, hogy mindenki megértse e kijelentés
igazságát. Én csak Rethnor fia vagyok.
Arabeth előrelépett, majd lábát Kensidanen átvetve az ölébe ült. Kezét a
férfi vállára tette és fölé magasodott.
– Te fogsz uralkodni Luskanban akkor is, ha az ellenkezőjét tetteted –
suttogta. A Varjú nem válaszolt, noha arckifejezése alapján nem
tiltakozott. – Kensidan, a kalózkirály.
– Vonz a gondolat? – kérdezte volna Kensidan, de Arabeth egy
szenvedélyes csókkal beléfojtotta a szót.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

EGGYÉ VÁLNI

A férfi szembefordult a hófúvással.

Nem szelíd hószállingózás volt ez, mint az előző vihar alkalmával,
hanem szélkorbácsolta hóvihar, a fagy csípős hidegével. A férfi nem
küzdött ellene. Elfogadta. Magába, a lényébe olvasztotta, mintha eggyé
vált volna zord környezetével. Megfeszítette izmait, hogy vért pumpáljon
elfehéredett végtagjaiba. Hunyorgott, de nem volt hajlandó becsukni a
szemét a hóviharral szemben. Nem volt hajlandó egyetlen érzékével sem
elzárkózni a Jeges Szelek Völgyének és a dühöngő elemek valósága elől –
melyek halált jelentettek az idegeneknek, a máshonnan érkezőknek, a
gyenge délieknek; mindazoknak, akik képtelenek voltak eggyé válni a
tundrával, a fagyos északi széllel.
Maga mögött hagyta már a tavaszt, a sáros olvadást, amikor az ember
nyom nélkül eltűnhet a mocsárban.
Maga mögött hagyta a nyarat, a legenyhébb évszakot, mely ugyanakkor
az az időszak volt, amikor teljes erővel tomboltak a Jeges Szelek
Völgyének szörnyei, és étel után jártak kicsinyeiknek, akik legjobban az
emberhúst szerették.
Már majdhogynem maga mögött hagyta az őszt is, mert megérkeztek az
első hideg szelek és a könyörtelen hóviharok. A téli álmuk előtt hizlaló
táplálékra vágyó barnamedvék sem győzték le. Túlélte a
goblinfajzatokkal, orkokkal és orogokkal vívott csatákat is, akik részesülni
akartak az utolsó rénszarvasvadászat zsákmányából.
És tudta, hogy legyőzi a hóvihart is, a szelet, mely keményre fagyasztja
az ember végtagjait.
De az övét nem fogja. Öröksége nem fogja engedni, ahogy ereje és
elszántsága sem. Akárcsak apja, nagyapja, dédapja és ükapja, ő is a Jeges
Szelek Völgyének fia volt.
 Nem küzdött az északnyugati szél ellen. Nem tagadta meg a jeget és a
havat. Magába fogadta őket, mer több volt egy embernél. A tundra fia volt.
Órákig állt mozdulatlanul a magas sziklán, a széllel szemben
megacélozott izmokkal. Hó gyűlt fel a lába körül, majd a bokájánál, végül
hosszú lábszáránál. Ahogy a jég befedte szemét, álomszerű köddé vált az
egész világ. Haján és szakállán jégcsapok csillogtak, nehéz légzése
elködösítette előtte a levegőt, ám a kis felhőt gyorsan eloszlatta a jég és a
szélhordta hópelyhek.
Amikor végre megmozdult, még a szél bömbölése sem nyomta el a
csikorgó, recsegő hangokat. Feltörő mély lélegzet szabadította ki a
természetes jégpáncélból, majd oldalra nyújtotta két karját, kezét olyan
erősen összeszorítva, mintha a körülötte tomboló vihart akarná
megragadni.
Hátravetette fejét, felnézett a súlyos fellegek borította szürke égboltra,
és hosszú, mély üvöltést hallatott. Ősi bömbölést, mely előtört belőle, és
nem engedte, hogy a Jeges Szelek Völgye legyőzze.
Életben maradt. Legyőzte a vihart. Megbirkózott három évszakkal és
tudta, készen áll a legnagyobb megpróbáltatást jelentő negyedikre is.
Noha már a combjáig ért a hó, alig lassította le erőteljes lépteit.
Leereszkedett a sziklás hegyről, magabiztosan lépett át a hóval nem fedett
jeges foltokon. Jobbra tartott a hótorlaszokon keresztül, melyek közt akadt
olyan, ami még az ő hétlábnyi magasságánál is tovább nyújtózkodott, és
oly könnyedén haladt, mint a kiszáradt régi pergament átvágó kard.
Elért a sziklapárkányra a barlang fölött, ahol hosszú évekkel korábban
járt. Tudta, hogy már nem lakatlan, mert goblinfajzatokat látott a
környéken, köztük egy nagyobbat is, akit klánvezérüknek neveztek.
De tudta, mégis ez a barlang lesz az otthona.
Könnyedén ledobta magát egy nagy kőre, melyet azért állítottak oda,
hogy részben elfedje a bejáratot. Tucatnyi teremtmény állította a helyére
emelőrudak segítségével, a barbárnak azonban csak az izmaira volt
szüksége, melyeket alaposan megedzett a hideg és a szél. Megfogta a
követ és puszta kézzel elhajította.
Két goblinfajzat észrevette a behatolót, mire visongásban és üvöltésben
törtek ki. Figyelmeztető kiáltásuk hamarosan rémületbe fulladt, amikor
egy jégóriás jelent meg a bejáratnál, és elfogta azt a kevés beszűrődő
nappali fényt is.
 Olyan volt, mintha rémálmokból lépett volna elő. Ahogy haladt előre,
könnyedén félrecsapkodta kicsi és jelentéktelen lándzsáikat. Aztán fejénél
fogva megragadta az egyik goblint, és egy kézzel felkapta. Erőszakosan
megrázta, miközben társai szánalmas döfködései hatástalanul csúsztak le
róla, és amikor a goblin végre már nem kapálózott, keményen odavágta a
sziklafalhoz.
A lény vinnyogva próbált menekülni, de Wulfgar hozzávágta társát, és a
teremtmények egymásba gabalyodott kupacban végezték.
Wulfgar odalépett hozzájuk, majd vézna nyaka hátuljára mért egyetlen
súlyos dobbantással kiszorította az életet a második goblinból.
A következő teremben sok lény zsúfolódott össze, köztük nőstények is.
Néhányan rettegve összehúzták magukat, de egyikük sem kapott
kegyelmet az óriástól. Három kis lándzsa repült a barbár felé, de csak egy
találta el, a mellkasán, a jellegzetes szőrmeköpenyét. Csontot ért,
mégpedig a lényét, amelyből a köpeny készült – a vastag jég- és hóréteg
alatt azonosíthatatlan volt a szőrme eredeti gazdája. A lándzsa nem volt
elég súlyos, és nem is dobták kellő erővel ahhoz, hogy áthatoljon a
szőrmén, így csak lógott a redők közt és még csak le sem lassította a
feldühödött óriást.
Wulfgar hatalmas markába kapott egy goblint, könnyedén felragadta, és
áthajította a termen. A lény nekicsapódott a kőnek, és miután leesett, nem
mozdult.
A többi megpróbált elfutni, de a barbár ismét elkapott és elhajított
egyet, majd még egyet. Hátukat a falnak fordítva két goblin összeszedte
bátorságát és szembefordult vele, lándzsáikkal próbálták elhárítani
támadását.
Az óriás kitépte a lándzsát a köpenyéből, felemelte, nyelét középen
kettétörte, és ellenfeleire rontott. Rögtönzött furkósbotjaival félrecsapta a
lándzsákat, dühösen, vadul, olyan sebesen és fürgén, amit nehezen lehetett
elhinni egy ilyen nagy termetű és erőteljes emberről.
Újra és újra elhárította a lándzsák döféseit. Váratlan gyorsasággal
mozgott, nagy ívben eltérítette a lándzsákat, és miközben döngő léptekkel
haladt előre, fogást váltott, majd a legközelebbi goblinfajzatokba döfte a
fegyvereit. Aztán a furkósbotok végén felemelte a visító teremtményeket,
aztán egymáshoz csapta őket, mire az egyik vonaglani kezdett és rikoltva a
földre esett.
 A másik, akit a lándzsa hegyes vége talált el, kínok közt lógott a
fegyveren, mire az óriás hirtelen megfordította a lándzsát és felfelé döfött
vele, hogy az még mélyebben fúródjon ellensége mellkasába. Majd arrébb
rúgta a haldokló lényt és rátaposott elesett társára.
Ezt követően a győzelmes vezér felé indult.
A lény nála is nagyobbnak tűnt: egy verbeeg volt, igazi óriás, nem is
emberféle. Súlyos, tüskés bunkósbot volt nála, Wulfgarnál pedig semmi.
A barbár azonban egy percig sem habozott. Vállát leengedve
előreszáguldott, és magabiztosan fogadta a bunkósbot csapását – azzal a
meggyőződéssel, hogy rohama csökkenti a csapás erejét.
Erős lába dühödten, a vihar tombolásával, a Jeges Szelek Völgyének
erejével vitte tovább. Több lépéssel visszaszorította a verbeeget, és csak a
fal állította meg őket.
A tüskés végű bunkósbot a földre hullott, és a verbeeg hatalmas öklével
ütlegelni kezdte ellenfelét. Az egyiktől majdnem elakadt a barbár
lélegzete, de ugyanúgy nem vett tudomást a fájdalomról, ahogy nemrég a
hideg szélről.
Hátraugrott és kiegyenesedett, majd ökölbe szorított kezével kemény
ütést mért a verbeegre, és eltörte annak fegyverét.
Az óriás és a férfi azonnal helyet változtatott és egymásnak rontottak,
akár az egymással küzdő szarvasbikák. Csontok ropogása visszhangzott a
barlangban, és az a néhány goblin, akik a titáni harc miatti döbbenet
közepette elfelejtettek elfutni, tátott szájjal bámultak. Míg rá nem jöttek,
hogy ha bármelyikük az összecsapó óriások közé kerül, azok minden
bizonnyal halálra lapítják.
Állát ellenfele vállára vetve mind az óriás, mind a férfi megragadta a
másik hátát, és minden erejét latba vetve próbálta összeroppantani. Ütés,
rúgás már nem jöhetett szóba. Nem az ügyességről szólt ez a verseny,
hanem a nyers erőről. És a goblinok ebből merítettek bátorságot, mert úgy
gondolták, nyers erőben vezérük legyőzhetetlen.
Valóban úgy tűnt, hogy a barbárnál két lábbal magasabb és több száz
fonttal nehezebb óriás előnyben van, és a férfi már kezdett remegő
lábakkal meghajolni a nyomás hatására.
De a tundra gyermeke volt, a Jeges Szelek Völgyének fia. Születésénél
és örökségénél fogva ő volt a Jeges Szelek Völgye maga – rettenthetetlen,
fáradhatatlan, időtlen és soha nem adta meg magát. Lába megfeszült, oly
keményen, mint a fiatal tölgyfa, és a verbeeg nem volt képes még jobban
leszorítani.
– Én a Jeges Szelek… – kezdte a barbár, miközben vízszintesig
szorította lefelé az óriást, és egy morgás és újabb taszítás kíséretében,
mellyel további előnyökre tett szert, befejezte a mondatot: – …Völgyének
fia vagyok!
Aztán bömbölve megismételte:
– A Jeges Szelek Völgyének fia vagyok!
Újra és újra felüvöltött, miközben karját lefelé nyomva egyre
előnytelenebb helyzetbe szorította a makacs verbeeget, aki így még
kevésbé tudott védekezni.
– A Jeges Szelek Völgyének fia vagyok! – kiáltott fel újra a férfi, mire a
goblinfajzatok üvöltve menekülőre fogták a dolgot, a verbeeg pedig
felnyögött.
Aztán a barbár felmordult, majd még nagyobb dühvel, és még
döbbenetesebb erővel támadott. Ijesztő szögben meghajlította a verbeeget
és próbálta ledönteni, de a lény makacsul tartotta magát. Csontok törtek.
– A Jeges Szelek Völgyének fia vagyok! – kiáltotta újra Wulfgar, és
tajtékzott, miközben kifordult és megroppantotta az óriást. Aztán térdre
kényszerítette, majd a vállánál fogva hátranyomta. Aztán morogva rántott
egyet rajta, és véget vetve az ellenállásnak eltörte a verbeeg gerincét.
– A Jeges Szelek Völgyének fia vagyok! – kiáltotta újra.
Hátralépett, a torkánál és ágyékánál fogva megragadta a nyöszörgő,
haldokló lényt, majd a feje fölé emelte olyan könnyedén, ahogy
goblinfajzat alattvalóival tette korábban.
– Beornegar fia vagyok! – üvöltött győztesen, és a falhoz vágta a
verbeeget.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

TANÁCSADÓ, SEMMI TÖBB

– Te tartod életben Suljacket? – kérdezte az öreg Rethnor Kensidant,

miközben palotájuk szépen berendezett termeiben sétálgattak.
– Nekiadtam a törpét – válaszolta Kensidan. – Már úgyis az idegeimre
ment az a kis szörnyeteg. Elkezdett rímekben beszélni; az előző gazdája
előre figyelmeztetett e szokására.
– Előző gazdája? – kérdezett vissza az öreg fanyar vigyorral.
– Igen, apám, igazad van – válaszolta a Varjú önmegvető nevetéssel. –
Csak azért bízom bennük, mert tudom, hogy legfőbb érdekeink
egybevágnak, és ugyanarra irányulnak.
Rethnor bólintott.
– De nem engedhetem, hogy Baram és Taerl végezzenek Suljackkel.
Márpedig valószínűleg ez a szándékuk azóta, hogy meglátták az
emelvényen Deudermonttal.
– Ennyire felbosszantotta őket az, hogy ott ült?
– Nem, de olyan lehetőséget villantott fel előttük, ami mellett nem
tudtak csak úgy elmenni – magyarázta Kensidan. – Kurth az Őrszigetre
összpontosította az erőit, hogy ott vészeljék át a válságot. Kétség nem fér
hozzá, a szárazföldön gyakorta szít csatát, de még egyet bele akar rúgni
Luskan holttestébe, mielőtt kiéhezett dögkeselyűként ráveti magát. Baram
és Taerl úgy hiszik, most sérelem ért, mert oly közel álltam Deudermont
udvarához; és persze azért, mert nem adtad át nekem hivatalosan a
hatalmat. Az ő észjárásuk szerint a Vendégtorony leomlása akkora csapást
mért a városra, hogy még az én tulajdon híveim is tétováznak, és nem
követnek a csatába.
– És miért gondolna ilyesmit Baram és Taerl a Rethnor-hajó derék
gyalogosairól? – kérdezte a főkapitány.
 – Miért is? – válaszolta ártatlanul Kensidan, mire Rethnor ismételten
bólintott. Aztán szélesen elmosolyodott, majd immár vigyorogva jelezte
fiának, hogy remekül csinálta.
– Így hát te és Kurth elzárkóztatok – állapította meg Rethnor. – Még
csak meg sem jelentél Deudermont beiktatásán. A három kisebb hatalmú
főkapitánynak össze kell kapnia magát, és menteni az utcán a menthetőt,
mielőtt te vagy Deudermont előáll valamivel, és mindent tönkretesz.
Ráadásul azzal, hogy odaküldted Suljacket Deudermont mögé, olajat
öntöttél a tűzre, és így megvan Taerl és Baram számára a kellő ürügy.
– Igen, valami ilyesmire gondoltam.
– De ne hagyd, hogy hozzáférjenek! – figyelmeztette Rethnor a fiát. –
Szükséged lesz még Suljackre, mielőtt vége ennek a felfordulásnak. Igaz,
hogy bolond, de hasznát vesszük!
– A törpe gondoskodik a biztonságáról. Legalábbis egy ideig.
A kanyarhoz értek, de mielőtt mindketten elindultak volna a szobájuk
felé, Rethnor előrehajolt és elismerően homlokon csókolta fiát.
Majd végigcsoszogott a folyosón, és miközben lenyomta
hálószobaajtajának kilincsét, elégedetten suttogta:
– Az én fiam!
Már minden kétséget kizáróan tudta: helyesen döntött, amikor a
Rethnor-hajót Kensidannek adta át, és nem másik fiának, Bronwinnak, aki
az utóbbi időben alig tartózkodott a városban. Ő csalódást okozott
Rethnornak, mert soha nem volt képes felülemelkedni pillanatnyi
szükségletein, melyek leginkább a kincsekre és a nőkre irányultak, és kis
időre sem volt hajlandó visszafogni magát. De Kensidan, a Varjú bőven
kárpótolta az apát Bronwin hiányosságaiért. Kensidan minden
porcikájában olyan ravasz volt, mint az apja, ha nem ravaszabb.
Rethnor e kellemes utolsó gondolattal tért nyugovóra.
Ugyanis soha többé nem ébredt fel.

Morik kedvesével együtt tört utat az eső áztatta, sötét utcán, és

mindvégig igyekezett ügyelni arra, nehogy a nagy köpeny lecsússzon a nő
válláról. Egyfolytában körbe-körbepislogott – balra, jobbra, hátra –, és
időnként az övén függő tőréhez kapott.
 Mennydörgés rengette meg az eget, majd a villám fényében láthatóvá
vált a sok ember, akik a sikátorokban ernyők alatt tülekedtek, illetve a
szerencsétlenebbek egy-egy ajtófélfa alá próbáltak meg behúzódni, mintha
egy épület közelsége bármit is javított volna a helyzetükön.
A férfi és a nő végül maguk mögött hagyták a házakat és eljutottak a
kikötőbe, de az – és ezt Morik jól tudta – még veszélyesebb környéknek
bizonyult, mert noha errefelé kevesebb gazember ólálkodott, szemtanú is
kevesebb akadt volna, ha támadásra kerül a sor.
– Nincs itt. Minden hajó vízre szállt, nehogy a rakpartnak csapódjon –
mondta Bellany, akinek a hangját eltompította a vizes köpeny. – Ostoba
egy terv volt.
– De itt van, nem hagyott itt! – válaszolta Morik. – Pénzt adtam neki, ő
meg nekem a szavát.
– Mit ér egy kalóz szava?
– Becsületes ember! – ellenkezett a férfi, és igaza bebizonyosodott,
amikor egy nagy raktárépületnél elkanyarodva észrevették, hogy egy hajó
még mindig a kikötőben tartózkodik, és hősiesen küzd a tomboló vihar
által felkorbácsolt hullámokkal. Az utóbbi időben nem először támadták
meg ilyen viharok Luskant, és ez biztos jele volt annak, hogy a szél
megfordult, a tél pedig rögvest leveti magát a Világ Hátáról, és hamarosan
a Vitorlák Városában fog tombolni.
A pár végigsietett a kikötőn. Ellenálltak a késztetésnek, hogy a sétányon
keresztül lerövidítsék az utat. Morik jobbnak látta, hogy az árnyak
rejtekében haladjanak, amíg oda nem érnek a Háromszor Szerencséshez.
A belső kikötő raktárépületeinél megbújva várakoztak, míg újabb
villámlás nem hasította szét az eget. Körülnéztek, de nem láttak senkit.
Morik megragadta Bellany karját és megindult vele egyenesen a hajó felé.
Miközben a nyílt mólón haladtak, igazán sebezhetőnek tűntek.
Amikor a beszállópallóhoz értek, nem más fogadta őket lámpással a
kezében, mint maga Maimun kapitány.
– Siessetek! – mondta. – Ha nem indulunk azonnal, összetörik a hajó!
Morik előreengedte Bellany-t a keskeny fapallón, és követte őt a
fedélzetre, majd Maimun magánlakrészébe.
– Egy italt? – kérdezte a kapitány, ám Morik feltartott kézzel
visszautasította.
– Nincs időm.
– Nem jössz velünk?
 – Kensidan nem engedi – magyarázta a férfi. – Nem tudom, mi folyik
itt, de ma éjjelre mindannyiunkat a Tíztölgybe rendelt.
– És gyönyörű hölgyedet egy magamfajta gazfickóra bízod? – kérdezte
Maimun. – Ezt most rossz néven kellene vennem?
Ahogy Bellany szóba került, mindkét férfi ránézett, és abban a
pillanatban a nő valóban gyönyörűnek tűnt. Egy szó sem fejezte volna ki
jobban a látványt, ahogy levette a vastag gyapjúköpenyt, és az ezernyi
gyertya fényében fürödtek a fekete haján és bőrén csillogó esőcseppek.
Majd könnyedén hátravetette vizes haját, és ez a mozdulat mindkét
férfit magával ragadta. Amikor Bellany észrevette, hogy nézik, meglepett
kíváncsisággal viszonozta a tekintetüket.
– Valami baj van? – kérdezte, mire Maimun és Morik nevetésben törtek
ki, ami persze még inkább összezavarta a nőt.
Maimun odalépett hozzá az üveggel, mire Bellany lelkesen bólintott.
– Nehéz idők járhatnak odakint, ha hajlandó vagy inkább egy hajón
meghúzni magad a viharban – jegyezte meg a kapitány, miközben
odanyújtotta a nőnek a whiskyvel teli poharat.
Bellany egy hajtásra kiitta, és újabb adagért nyújtotta poharát.
– Nem állok Deudermont oldalán, és nem is fogok – magyarázta,
miközben Maimun ismét töltött neki. – Arabeth Raurym megnyerte a
harcot Valindrával szemben, márpedig ő nem parancsolhat nekem.
– És ha a Misztika Vendégtornyának egy korábbi lakója nem áll
Deudermont oldalára, akkor nem számíthat másra, mint a halálra – tette
hozzá Morik. – Néhányan menedékre leltek Kurthnál az Őrszigeten.
– De főleg azok, akik a közelében dolgoztak az elmúlt években. Én
viszont alig ismerem azt az embert – magyarázta a nő.
– Én azt hittem, Deudermont kegyelmet hirdetett mindenki számára, aki
Arklem Greeth oldalán harcolt – nézett kérdőn rájuk Maimun.
– Igen, de az nem sokat ér – felelte Morik.
– Azoknak a szolgáknak és egyéb alantasoknak igen, akik a
Vendégtorony romjai alól élve kijutottak – tette hozzá Bellany. – De mi,
akik Arklem Greeth vezetésével varázslatokat hajtottunk végre, a
Misztikus Testvériség tagjainak számítunk, nem csupán toronybelieknek,
és ránk nem vonatkozik a kegyelem. Legalábbis a luskani lakosság
szemében biztos nem.
Maimun visszaadta a nőnek a telitöltött poharat, melynek tartalmát
Bellany már nem hajtotta fel egyszerre, csak belekortyolt.
 – Szerte a városban felborult a rend – mondta a fiatal kapitány. – Sokan
tartottak ettől, amikor Deudermont és Szeder szándéka nyilvánvalóvá vált.
Arklem Greeth szörnyeteg volt, és éppen ez az embertelen gonoszság
tartotta mellette az öt főkapitányt meg a követőiket. Amikor a város egy
emberként gyűlt össze Deudermont előtt a téren, még én is azt hittem,
hogy talán ez a nemes kapitány elég erős jellem és elég jó a híre ahhoz,
hogy sikerrel járjon.
– Kifut az időből – vetette ellen Morik. – Minden sikátorban
meggyilkolt áldozatok fekszenek.
– Na és Rethnorral mi a helyzet? – kérdezte Maimun. – Neki dolgozol.
– Nem önszántából – szólt Bellany, és Morik szemöldökráncolása
világossá tette a helyzetet a jó megfigyelőképességű fiatal kalózkapitány
előtt.
– Nem tudom, mik Rethnor szándékai – ismerte el Morik. – Teszem,
amit mondanak, és nem ütöm bele az orrom olyanba, amibe nem kéne.
– Ez nem az a Morik, akit ismerek és szeretek – jegyezte meg Maimun.
– Ez már csak így van – helyeselt Bellany.
Morik azonban továbbra is a fejét rázta.
– Tudom, mi áll Rethnor mögött, és ennek tudatában elég bölcs vagyok
ahhoz, hogy csak tegyem, amit mondanak.
Egy kiáltás a fedélzetről világossá tette számukra, hogy a beszélgetés
vége felé közelednek.
– És most azt mondták, hogy ma éjjel térj vissza a Rethnor-hajóra –
emlékeztette Maimun Morikot, és az ajtó felé vezette. Indulás előtt
azonban a Csavargó hosszú csók kíséretében megölelte Bellanyt.
– Maimun majd vigyáz rád! – ígérte, majd barátjára nézett, aki bólintott,
és válaszul poharát emelte.
– És te? – kérdezte Bellany. – Miért nem maradsz itt?
– Mert akkor Maimun egyikünk biztonságáról sem tudna gondoskodni –
válaszolta a férfi. – Minden rendben lesz. Ha valamiben biztos vagyok e
zűrzavar közepette, az az, hogy a Rethnor-hajó fenn fog maradni,
akármilyen sorscsapás éri is Deudermont kapitányt.
Még egyszer megcsókolta a nőt, majd a köpenyébe bújt az egyre
erősödő vihar elleni védekezésül, és sietve elhagyta a Háromszor
Szerencsés fedélzetét. Megvárta a kikötőben, míg a legénység nagy
hozzáértéssel eltaszítja, majd evezők segítségével biztonságosan
eltávolítja a parttól a hajót, aztán futásnak eredt az esős éjszakában.
Amikor azonban visszaért a Rethnor Hajóra, értesült róla, hogy a
főkapitány elhunyt, és Kensidan teljhatalommal rendelkezett.

Komoran, egymás után léptek be a nem szűnő eső elől, és az

előszobákból a hatalmas bálterem felé vették az irányt, ahol a főkapitány
felravatalozva feküdt.
Mind a négy másik főkapitány megjelent. Suljack érkezett elsőként,
Kurth utolsóként, Baram és Taerl pedig, igen sokatmondóan, együtt.
Kensidan mind a négyüket a fogadószobájába rendelte. Ekkor érkezett a
bejelentés, miszerint Luskan kormányzója az imént érkezett kegyeletét
leróni.
– Vezesd be! – parancsolta Kensidan a szolgálónak.
– De nincs egyedül – válaszolta a nő.
– Robillarddal jött?
– Igen, és még másokkal a Tengeri Szellem legénységéből – magyarázta
a szolgáló.
A Varjú elbocsátotta, mintha ez nem számítana.
– Most mondom nektek, mielőtt Deudermont csatlakozik hozzánk: a
Rethnor-hajó az enyém! Apám halála előtt áldásával együtt rám ruházta.
– És megváltoztatod a nevét, ugye? Most már Varjú-hajó lesz? –
tréfálkozott Baram, de Kensidan kemény tekintettel rámeredt, mire a
főkapitány idegesen köhécselni kezdett.
– Bárki, aki azt hiszi, hogy a Rethnor-hajó sebezhetővé vált, jobban
teszi, ha megváltoztatja a véleményét! – jelentette ki, ám az utolsó szót
elharapta, mert kinyílt az ajtó, és a kormányzó lépett be rajta, szorosan
nyomában az örökké éber és örökké veszedelmes Robillarddal. A
legénység többi tagja nem követte őket, de a közelben maradtak.
– Találkoztál már Luskan legújabb főkapitányával? – kérdezte Kurth, és
Kensidan felé intett.
– Nem tudtam, hogy örökölhető ez a tisztség – felelte Deudermont.
– Pedig így van – válaszolta a Varjú kurtán.
– Tehát ha a jó Deudermont kapitány eltávozik közülünk, engem illet
majd Luskan? – gúnyolódott Robillard, és amikor barátja nemtetszését
kifejező pillantással fordult felé, csak vállat vont.
– Azt kétlem – mondta Baram.
 – Nincs kifogásom az ellen, hogy ti vagytok Luskan öt főkapitánya –
szólt Deudermont. – Nem érdekel, miként egyeztek meg a címek felől.
Csak Luskannal és annak népével törődök, és tőletek is ezt várom!
Az öt férfi, akik közül egyik sem volt ehhez a beszédmódhoz és
hangnemhez szokva, felháborodott, Baram és Taerl pedig nyíltan
méltatlankodni kezdett.
– Békét és nyugalmat kérek, hogy a város újra összeszedje magát e
megpróbáltatásokkal teli harc után! – folytatta a kormányzó.
– Magadban fogtál hozzá, ki kért erre? – csattant fel Baram.
– A nép kért erre! – vágott vissza Deudermont. – Köztük a te embereid
is. Azok, akik velem és Szeder úrral együtt vonultak a Vendégtorony
kapujához.
Baram erre nem tudott mit mondani.
Suljack azonban annál lelkesebben hozzászólt.
– Igen, és Deudermont kapitány lehetővé teszi számunkra, hogy a
Kardpart legirigyeltebb városává váljunk! – jelentette ki, lelkesedésével
még magát a kapitányt is meglepve. Kensidant azonban mindez egyáltalán
nem érte váratlanul, mert ő volt az, aki erre kérte. Úgyszintén Kurthot
sem, aki ravaszul a Varjúra vigyorgott, miközben Suljack tovább fecsegett.
– Az embereim egyre fáradnak, és súlyos szenvedéseken mennek keresztül
– folytatta. – A háború kemény volt mindannyiunk számára, és most itt az
idő, hogy jobbat reméljünk, és közös munkával összefogjunk ennek
érdekében! Tudnod kell, kormányzó, hogy a Suljack-hajó veled van, és
nem harcolunk, hacsak nem az életünket fenyegetik.
– Igen nagyra értékelem – válaszolta Deudermont biccentés kíséretében.
Arckifejezése éppen annyi gyanakvásról árulkodott, mint háláról, és ez
nem kerülte el az éles megfigyelőképességű Kensidan figyelmét.
– Ha megbocsátasz, kormányzó, azért vagyok itt, hogy eltemessem
atyámat, nem pedig hogy a hatalomról alkudozzak – szólt, és az ajtó felé
intett.
Deudermont és Robillard biccentettek, majd távoztak, és csatlakoztak a
legénység tagjaihoz, akik az ajtó előtt várakoztak. Suljack hagyta el a
termet következőnek, Baram és Taerl pedig, elégedetlen morgások
közepette, együtt követték őt.
– Ez a haláleset semmin sem változtat – jegyezte meg Kurth a Varjúnak,
mikor az kifelé indult. – Leszámítva, hogy elvesztettél egy értékes
tanácsadót.
 Majd mindentudóan felnevetett és kilépett a szobából.
– Nem nagyon tetszik nekem ez az alak – jegyezte meg egy pillanattal
később a törpe, aki Kensidan széke mögött állt.
A Varjú vállat vont.
– Siess vissza Suljackhez – rendelkezett. – Baram és Taerl még
mérgesebbek lesznek rá most, hogy ilyen nyíltan elkötelezte magát
Deudermont mellett.
– Na és mi legyen Kurthtal?
– Ő nem fog lépéseket tenni ellenem. Látja, hová vezet mindez, és várja
a végét.
– Biztos vagy te ebben?
– Annyira biztos, hogy azt mondom, térj vissza Suljack mellé.
A törpe színpadias sóhajt hallatott és ököllel a székre csapott.
– Kezdek belefáradni, hogy mindig megmondják, mit csináljak –
motyogta a bajsza alatt, mire Kensidan elvigyorodott.
Kisvártatva a szoba azon fele, ahol a Varjú ült, elsötétült.
– Mindent hallottál? – kérdezte a főkapitány, de valójában állító
hangsúllyal.
– Azt már tudom, hogy komoly veszélynek teszed ki a barátodat.
– És ez nem tetszik neked?
– Felbátorít minket – felelte a láthatatlan, magát soha fel nem fedő
beszélő. – Többről van itt szó, mint egy szövetségről, természetesen.
– Majd a törpe megvédi – válaszolta Kensidan, csak hogy kimutassa:
nem több forog kockán, csupán a Suljackkel kötött szövetsége.
– Efelől ne legyenek kétségeid! – biztosította a hang. – Az a törpe
egymaga lebírná a fél luskani őrséget!
– De ha többen törnek rá, és Suljacket megölik? – kérdezte a Varjú.
– Akkor meghal. Nem ez a kérdés. Hanem az, hogy mihez fog kezdeni
Kensidan, ha elveszíti a szövetségesét?
– Számos lehetőség van arra, hogy utat törjek Suljack követőihez –
válaszolta a Rethnor-hajó feje. – Egyikük sem fog Barammal vagy Taerllel
szövetségre lépni, és én sem fogom hagyni, hogy megbocsássák nekik, ha
megölték Suljacket.
– Akkor hát a harc folytatódni fog? Óvatosan tervezz, mert Kurth átlát a
fortélyaidon!
A törpe e pillanatban visszatért a szobába. Szeme elkerekedett a
sötétség láttán, mert tudta, valódi parancsolói újra megjelentek.
 Kensidan addig nézte, míg fel nem mérte az érzéseit, majd válaszolt.
– Deudermont legnagyobb ellensége a zűrzavar. Másokhoz hasonlóan az
én őreim sem jelennek meg a helyeiken. A kapitány kiváló szónok és az
ígérgetéshez is jól ért, képes tenni a céljai érdekében, de nem tudja az
ellenőrzése alatt tartani az utcákat. Nem képes megóvni a közrendűek
biztonságát. Én azonban tudok vigyázni az enyéimre; Kurth is az övéire, és
így tovább.
A mellette álló törpe felnevetett, de gyorsan el is fojtotta, amikor a
Varjú megfordult és rámeredt.
– Így igaz – ismerte el a Rethnor-hajó feje. – Látod, ez az emberi
versenyszellem csapdája. Kevés ember elégszik meg azzal, amije van, ha a
másik többel dicsekedhet.
– Meddig hagyod ezt fajulni? – kérdezte a hang a sötétségből.
– Az Deudermonttól függ – vont vállat Kensidan.
– Makacssága nem ismer határokat.
– Jól jön nekünk – vont vállat ismét a Rethnor-hajó feje.
A törpe ismét felnevetett, miközben a szék mögé lépett és ottfelejtett
esőköpenye után nyúlt.
– Remélem, most is méltó leszel a hírnevedre! – szólt Kensidan, amikor
a törpe ismét elhaladt mellette.
– Régóta hiányzik valami, amit üthetek – válaszolta a testőr. – Már
költöttem is egy-két verset az első csatára!
Valaki a sötétségben felnyögött, mire a törpe hangosan felnevetett és
egy ugrással kint termett a szobából.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

LÁTOMÁSOK A MÚLTBÓL

– Hamarosan Tízváros felé kell, hogy forduljunk – jelentette ki egy

reggel Drizzt.
Kint voltak a tundrán, és már egy tíznap is eltelt azóta, hogy elbúcsúztak
Berkthgartól és a Jávorszarvas törzstől. Mindketten tudták: így, hogy ilyen
gyorsan és keményen közelít a tél, már előbb vissza kellett volna térniük
egy lakott településre. A józan belátás ezt kívánta tőlük, a Jeges Szelek
Völgyében ugyanis valóban halálos telek tomboltak.
Mégis a szabad ég alatt maradtak; elvándoroltak a Mozgó Jég tengerétől
délre, majd a Világ Háta-hegység lábához. Találkoztak két másik törzzsel,
akik udvariasan, majdhogynem szívélyesen fogadták őket. Egyik törzsnek
a tagjai sem hallottak azonban Wulfgarról, és a halottak közt tartották
számon.
– Nincs errefelé – mondta Regis egy idő után. – Biztosan délre ment, és
elhagyta a völgyet.
Drizzt biccentett, legalábbis megpróbált, de olyannyira nem sikeredett
meggyőzőnek a mozdulat, hogy inkább fejrázásnak tűnt.
– Túlságosan felzaklatta Wulfgart a felismerés, még szégyellte is
magát, ezért nem tért be Tízvárosba – folytatta a félszerzet makacsul. –
Amikor elvesztette a múltját, elvesztette az otthonát is, így nem
maradhatott itt.
– És Luskan mellett is csak úgy elsétált?
– Nem tudjuk, hogy valóban elkerülte-e Luskant. Lehet, hogy bement.
Az is lehet, hogy felfogadták az egyik hajóra, és a Kardpart déli részére
távozott, Memnonon vagy akár még Calimporton is túl. Biztosan jót
mulatna, ha látná, hogy mi meg a hóviharban kucorogva keressük!
A drow erre vállat vont.
 – Lehet – próbált helyeselni, de hangszíne és testtartása ismét csak arról
árulkodott, hogy nem hisz ebben az eshetőségben.
– Akárhogy is, semmi jelét nem láttuk, hogy idekint lenne, akár
egyedül, akár másokkal – mutatott rá Regis. – Elhagyta a Jeges Szelek
Völgyét. Tavaly tavasszal megkerülte Tízvárost és a völgyön keresztül
délre távozott. Vagy vissza is térhetett Colsonnal együtt arra a kis
hűbérbirtokra, Auckneyba! Igen, ez történhetett, és…
Drizzt felemelte a kezét, hogy elhallgattassa a fecsegő félszerzetet.
Fogalmuk sem volt, mi történhetett Wulfgarral, és – ha már szóba jött –
Colsonnal; ugyanis amikor a barbár elhagyta az Ezüstgyepűket, a kislány
még vele volt, a Tízvárosba azonban már nélküle érkezett.
Lehet, hogy Regis feltételezése igaz, de Drizzt valószínűbbnek tartotta,
hogy Berkthgar, aki megértette a Jeges Szelek Völgyét, és tudta, miféle
vihar dúl Wulfgar lelkében, helyesen következtetett.
Nem egy ember merészkedett már ki egyedül a tundrára, ahol
egyszerűen nyoma veszett: elnyelte a mocsár, maga alá temette a hó, vagy
felfalta egy szörny… Nem Wulfgar lenne az első, és minden bizonnyal az
utolsó sem.
– Ma elindulunk Tízvárosba – közölte a drow a barátjával.
Regis felnézett a súlyos kék égre, és tudta, hogy újabb hóvihar
közeledik. Hidegebb és szelesebb, mint az előző – ami akár még halálos
veszélyt is jelenthet rájuk nézve.
Tiltakozni akart, de végül bólintott és sóhajtott egyet. Tudta, Wulfgar
elveszett a számukra.
A két vándor elszontyolodva vágott neki az útnak, Drizzt ment elöl, a
félszerzet pedig szorosan a nyomában, azaz – mivel a drow valósággal
suhant a hó felett, nyoma sem igen volt – a sima, fehér semmiben. Még
Drizztnek is többször meg kellett állnia hosszú időre, hogy tájékozódjon,
pedig ő jól ismerte a Jeges Szelek Völgyét.
Délre elkezdett esni a hó; előbb lágyan, majd egyre viharosabban,
miközben süvített az erős északnyugati szél. A két vándor összehúzta
magán a palástot és előrehajolva törtetett tovább.
– Keressünk egy barlangot! – kiáltotta Regis, és vékony hangja elhalt a
szélben.
Drizzt hátrafordult és bólintott, de még vissza sem fordult, barátja
ijedten felkiáltott.
 A drow egy szempillantás alatt megfordult, kezében szablyáival, és
látta, hogy egy hatalmas lándzsa hullik alá a viharban, és alig egy-két
lábbal előtte a földbe fúródik. Hátraugrott, és a szemével kereste azt, aki
dobhatta a fegyvert, ám hamarosan a még rezgő lándzsán pihent meg a
tekintete.
Egy verbeeg feje volt rákötve; bőrszíjon függött róla.
Drizzt odament a fegyverhez, körülnézett, majd felfelé, mert úgy
gondolta, bármelyik pillanatban hasonló lövedékek zápora zúdulhat rájuk.
Az óriásfej megpördült a lándzsa nyele körül a széllel, előre-hátra
hintázott, és üres, halott szemével Drizztre nézett. Homlokán furcsa
sebhelyek sorakoztak. A drow Csillám segítségével arrébb söpört egy
vastag hajfürtöt, hogy jobban megnézze.
– Wulfgar – motyogta Regis, mire Drizzt odafordult hozzá. A félszerzet
a verbeeg sebes homlokára meredt.
– Wulfgar? – visszahangozta a drow. – De hát ez egy verb…
– A mintázat! – szakította félbe a félszerzet, és a sebhelyre mutatott.
A sötételf közelebbről is megvizsgálta a koponyát, közben még a
lélegzetét is visszafojtotta. A sebhely, a jel zavaros és tökéletlen volt
ugyan, de ki tudta venni három törpeistenség egymást átfedő jelképét –
ugyanazok a rovátkák voltak, melyeket Bruenor vésett Égisz-agyar fejébe!
Wulfgar használta a harci kalapácsot, vagy valaki, aki eltulajdonította
Égisz-agyart, és azzal bélyegezte meg a verbeeget.
Drizzt kiegyenesedett és körülnézett. Tudta, hogy aki eldobta a lándzsát,
nem lehet olyan messze. Főleg, ha biztos akart lenni abban, hogy nem
nyársalja fel sem őt, sem Regist.
– Wulfgar!
A drow kiáltása visszhangzott a közeli sziklákról, de a hulló hó és
üvöltő szél tompító takarója alatt gyorsan elhalt.
– Ő volt az! – kiáltotta a félszerzet, és ő is elkezdte elveszett barátjuk
nevét kiáltozni.
De saját kiáltásaik visszhangján kívül nem érkezett válasz.
Regis egy darabig még tovább kiabált, amíg a drow mindentudó
vigyorral félbe nem szakította.
– Mi az? – kérdezte a félszerzet.
– Ismerem ezt a helyet; hamarabb is gondolhattam volna erre!
– Mire?
 – Van itt nem messze egy barlang – magyarázta Drizzt. – Az az a hely,
ahol Wulfgar és én először harcoltunk együtt.
– A verbeegek ellen – tette hozzá Regis, mert a lándzsára pillantva
kezdett számára összeállni a kép.
– A verbeegek ellen – erősítette meg a barátja.
– Úgy tűnik, nem öltétek meg mindegyiküket.
– Gyere! – kérte a félszerzetet a sötételf.
Aztán betájolta magukat, majd magához szólította Guenhwyvart, és
előreküldte, hogy kutassa fel a barlangot. A párduc bömbölése vezette a
két barátot az egyre erősödő viharon keresztül, és noha a távolság nem volt
több pár száz yardnál, beletelt némi időbe, míg a mély, sötét barlang
szájához értek. Drizzt belépett és eltöltött bent egy kis időt, míg szeme
hozzászokott a sötétséghez. Eközben felidézte azt a réges-régi csatát,
próbált emlékezni Biggrin barlangjának tekervényes alagútjaira.
Majd kézen fogta Regist és úgy indult beljebb, a félszerzet ugyanis
távolról sem látott olyan jól a sötét járatokban, mint ő. Az első
kereszteződésnél balra fordultak, és észrevették, hogy nem minden járat
borul sötétségbe.
Drizzt intett Guenhwyvarnak, menjen előre, Regisnek pedig, hogy ne
mozduljon, majd előhúzta a pengéit. Óvatosan mozgott: egyszerre csak
egy, rövid, lassú lépést tett. Előtte Guenhwyvar már beért a terembe,
melyből a tűz kiáradó fénye olyan tisztán megvilágította, hogy látta, amint
a párduc a fülét hegyezi, izmai pedig ellazulnak, majd belép, és eltűnik a
szemük elől.
A drow meggyorsította lépteit, szablyáit pedig visszatette a hüvelyükbe.
Az üreg bejáratánál hunyorogni kényszerült az erős fényben.
Alig ismerte fel azt az embert, aki a tűz szemközti oldalán ült.
Egyáltalán, emberi mivoltát is alig lehetett kivenni, mert ennyi szőrmével
beborítva akár óriásnak is elment volna.
De ilyet gyakorta állítottak Wulfgarról, Beornegar fiáról.
Drizzt már belépett volna, ám Regis elviharzott mellette.
– Wulfgar! – kiáltotta nagy örömmel
A férfi sűrű szőke szakálla mögött elmosolyodott a túláradóan lelkes
félszerzet láttán.
– Azt hittük, meghaltál! – fakadt ki Regis.
– Meghaltam – válaszolta Wulfgar. – Talán még mindig halott vagyok,
de már kezd visszatérni belém az élet.
 Kiegyenesedett, de nem állt fel, amikor Drizzt és Regis megközelítették.
Két szőrmére mutatott, melyet ülőalkalmatosságnak készített oda barátai
számára.
A félszerzet fürkésző tekintettel nézett a sötételfre, a drow pedig, aki
járatosabb volt a barbárok szokásaiban, Wulfgar gesztusát megismételve
intett neki, hogy üljön le, majd ő maga is elhelyezkedett.
– Legyőztem három évszakot – magyarázta Wulfgar. – De a neheze még
előttem áll.
Regis már kérdezősködésre nyitotta a száját, de Drizzt felemelt kezével
csendre intette, és maga is példát mutatott, mert egy szót sem szólt.
Csendben várta, hogy hallhassa Wulfgar történetét.
– Colson az anyjánál van Auckneyben – kezdte a barbár. – Ott a helye!
– Na és apja, a hóbortos úr? – kérdezte Drizzt.
– Hóbortjait szemlátomást enyhítette egy kiváló nő jelenléte –
válaszolta Wulfgar.
– Fájdalmas lehetett számodra – jegyezte meg Regis, mire Wulfgar
enyhén bólintott.
– Amikor elhagytam Auckneyt és az észak-déli főútra tértem, nem
tudtam eldönteni, merre tovább. Tartok tőle, hogy cserbenhagytam
Bruenort, és ez nem csekély dolog.
– Jól van – biztosította Drizzt a barátját. – Nagyon hiányzol neki, de a
birodalmában béke uralkodik.
– Béke, amikor ott ólálkodnak az orkok hordái az északi kapunál? –
kérdezte Wulfgar, és ezúttal a drow volt az, aki bólintott.
– A béke nem fog sokáig tartani, és Bruenor hamarosan újra háborúzni
kényszerül – jósolta Wulfgar.
– Lehetséges – válaszolta a drow. – De mivel türelmet és megértést
tanúsított, egy esetleges ork támadás esetén nem csak Mithrill Csarnokra
számíthat, hanem egy sereg nagyhatalmú szövetségesre is. Ha folytatta
volna a háborút Obould ellen, egyedül vívta volna meg, de ha most kerül
összeütközésre a sor…
– Tartsák meg őt az istenek épségben, és mindnyájatokat! – szólt
Wulfgar. – De akkor mi hozott ide benneteket?
– Bruenor küldötteiként Mirabarba utaztunk – magyarázta a drow.
– És ha már úgyis itt voltunk a közelben… – állt elő Regis a
nyilvánvalóan nevetséges túlzással: Mirabar egyáltalán nem volt közel a
Jeges Szelek Völgyéhez.
 – Mindannyian tudni akartuk, hogy megy a sorod – bökte ki Drizzt.
– Mindannyian?
– Mi ketten, valamint Bruenor és Cattie-brie.
A drow itt szünetet tartott, hogy tanulmányozhassa Wulfgar
arckifejezését, de nagy megkönnyebbülésére nyomát sem látta rajta
fájdalomnak. – Jól van ő is – tette hozzá, mire a barbár elmosolyodott.
– Biztos voltam benne.
– Apád hamarosan visszatér ide, meg akar látogatni – biztosította Regis
a férfit. – Ezt a barlangot keresse?
Wulfgar erre ismét elmosolyodott.
– Keresse a Jávorszarvas törzs zászlaját – válaszolta.
– Azt hiszik, meghaltál – árulta el a félszerzet.
– Így is volt. De Tempus kegyes volt hozzám, és megengedte, hogy
újjászülessek e helyen, az otthonomban.
Majd szünetet tartott, és kristálytiszta kék szeme, mely olyannyira
hasonlított a Jeges Szelek Völgyének őszi egéhez, megcsillant. Regis szóra
nyitotta a száját, de Drizzt csendre intette.
– Visszatértem után sok hibát követtem el – folytatta kisvártatva a
barbár komoran. – A Jeges Szelek Völgye nem bocsát meg, és nem sűrűn
ajánl fel egy második lehetőséget a hibák jóvátételére. Elfelejtettem, ki
vagyok, megfeledkeztem a népemről; és a legnagyobb baj, hogy
elfelejtkeztem arról, hol az otthonom.
Ismét elhallgatott és úgy tűnt, egy hosszú óra is eltelt, míg a tüzet
bámulta.
– A Jeges Szelek Völgye kihívást állított elém – mondta végül halkan,
inkább magának, mintsem barátainak. – Tempus próbára tett. A kérdés,
emlékszem-e még arra, hogy ki vagyok, a tét pedig az életem.
Aztán a barátaira nézett, majd folytatta:
– De idáig győztesen kerültem ki a csatából. Túléltem medvéket és a
tavasszal zsákmányukat leső fenevadakat, a nyár feneketlen mocsarait, és
ősszel az utolsó eszeveszett küzdelmet a táplálékért. Ezt a barlangot az
otthonommá tettem, és goblinfajzatok meg óriások vérével festettem ki,
akik azelőtt itt laktak.
– Láttuk – mondta Regis szárazon, de Wulfgar nem viszonozta a
mosolyt.
– Legyőzöm a telet, akkor véget ér az utam, és visszatérek a
Jávorszarvas törzsbe. Most már emlékszem. Újra a Jeges Szelek
Völgyének fia vagyok, újra Beornegar fia vagyok.
– Visszafogadnak, ebben biztos vagyok – jelentette ki Drizzt.
Wulfgar erre hosszasan hallgatott, majd végül helyeslően bólintott, bár
bizonytalanul.
– Az emberek meg fognak bocsátani.
– Újra igényt fogsz tartani a vezéri tisztségre? – érdeklődött Regis, mire
a barbár a fejét rázta.
– Megházasodom, és a feleségemmel annyi gyerekünk lesz, amennyi
csak lehet. Rénszarvasra fogok vadászni, és goblinfajzatokat fogok ölni.
Úgy fogok élni, ahogy az apám élt; úgy, ahogy előtte a nagyapám, és
ahogy a gyerekeim fognak élni, és utánuk az ő gyermekeik. Ebben rejlik a
béke, Drizzt, és a vigasz, az öröm, a végtelenség.
– Sok szép nő van a törzsedben – ismerte el a drow. – Melyikük ne lenne
büszkén Wulfgarnak, Beornegar fiának a felesége?
Regis grimaszolt a furcsa megjegyzés hallatán, de amikor a barbárra
nézett, látta, hogy Drizzt szavai történetesen helytállónak bizonyultak.
– Több mint egy éve meg akartam házasodni – vallotta be Wulfgar. –
Volt egy nő… – mondta, majd hangja halk nevetés kíséretében elhalt. –
Nem érdemeltem meg őt.
– Lehet, hogy azóta még nem ment férjhez – biztatta barátját a sötételf,
mire a barbár elmosolyodott és bólintott.
– Azt hiszik, meghaltál! – fakadt ki a félszerzet, mire Drizzt összevont
szemöldökkel nézett rá.
– Meg is haltam – felelte Wulfgar. – Azon a napon, amikor
megjelentem, igazából nem tértem vissza. Berkthgar tudta. Mindannyian
tudták. A Jeges Szelek Völgye nem bocsát meg.
– Ki kellett érdemelned, hogy visszakapd az életedet – mondta Drizzt.
– Újra Beornegar fia vagyok.
– És a Jávorszarvas törzs tagja, ha vége a télnek – egészítette ki a drow,
szívből jövő bólintással, megértő mosollyal.
– De ugye nem felejted el a barátaidat? – érdeklődött Regis. A barátai
mindketten felé fordultak. – Ugye? – kérdezte makacsul. – Vagy talán
nincs hely Beornegar fiának életében azoknak, akik régen ismerték és
szerették? El fogod majd felejteni a régi barátaidat?
A félszerzet meleg szavai megolvasztották Wulfgar zord arckifejezését,
és a barbár szélesen elvigyorodott. – Hogy is tudnám? – kérdezte. – Hogy
is tudná bárki elfelejteni Drizzt Do’Urdent, és Mithrill Csarnok királyát,
aki apám helyett apám volt oly sok éven át? Hogy is felejthetném el a nőt,
akitől őszinteséget, becsületet tanultam, és azt, hogyan kell szeretni?
A drow kényelmetlenül feszengett annak tudatában, hogy Cattie-brie-vel
való kapcsolata űzte el tőlük Wulfgart. De a barbár szemében nem volt
rosszallás vagy megbánás. Csak nyugodt emlékek és olyan béke, amilyet
Drizzt soha nem látott barátján az elmúlt évek során.
– És hogy is tudnám elfelejteni Regist a Pusztaerdőből? – kérdezte
Wulfgar.
A félszerzet elégedetten bólintott.
– Bárcsak hazajönnél! – suttogta.
– De hát itthon vagyok, végre valahára – válaszolta a barbár.
A félszerzet a fejét rázta és ellenkezésre nyitotta száját, de a torkában
levő gombóctól egy hang sem jött ki.
– Egy nap majd versenybe szállhatsz a vezéri tisztségért – mondta
Drizzt. – Ez így megy a Jeges Szelek Völgyében.
– Már idősnek számítok köztük – válaszolta Wulfgar. – Sok erős, fiatal
férfi van a törzsben.
– Erősebbek, mint Beornegar fia? – kérdezte a drow. – Nem hiszem.
A barbár csendesen bólintott.
– Egy nap majd vállalod a megmérettetést, és újra te fogod vezetni a
Jávorszarvas törzset – jövendölte Drizzt. – Berkthgar hűségesen fog
szolgálni, ahogyan te is hűségesen szolgálod őt, míg az a nap el nem
érkezik, míg újra otthonosan nem érzed magad a néped közt, a völgyben.
Ezt ő is tudja.
Wulfgar vállat vont.
– Még előttem áll a tél – mondta. – De a tavaszi napéjegyenlőség után
visszatérek hozzájuk. És befogadnak majd, ahogy akkor is megpróbáltak
befogadni, amikor először visszatértem. Hogy utána mi lesz, nem tudom;
abban viszont biztos vagyok, hogy a népem mindig szívesen fogad
benneteket, és örülni fogunk minden egyes látogatásotoknak.
– Még így is szívélyesen fogadtak minket, hogy ott sem voltál –
biztosította Drizzt a barbárt.
Wulfgar újra a tüzet kémlelte, miközben a gondolataiba mélyedt. Aztán
felállt és hátrament, majd nagy húsdarabbal tért vissza.
– Ma este megosztom veletek az ételemet – mondta. – És hallgatom a
történeteiteket. A Jeges Szelek Völgye nem fog rám neheztelni azért, mert
kíváncsi vagyok arra, amit magam mögött hagytam.
 – Ételt a történetekért cserébe – jegyezte meg Regis.
– Hajnalban indulunk – biztosította Drizzt Wulfgart, mire a félszerzet
döbbent arcot vágott. A barbár azonban hálásan bólintott.
– Meséljetek nekem Mithrill Csarnokról! – kérte aztán barátait. –
Bruenorról és Cattie-brie-ről. Meg Obouldról; remélem, már rég halott!
– Nagyon is él – felelte Regis.
Wulfgar felnevetett, felvágta a húst, és lassú tűzön sütni kezdte.
Órákat töltöttek az elmúlt négy év eseményeinek megvitatásával.
Főként Drizzt és Regis beszéltek; a drow nagy vonalakban előadta a
történteket, a félszerzet pedig kiszínezte a beszámolót. Meséltek arról,
hogy Bruenor vonakodva ugyan, de a közjó érdekében elfogadta a
Garumn-szurdoki egyezményt, és szót ejtettek Obould nemrég alakult
birodalmáról, melyről remélték, hogy kiállja az idő próbáját. Wulfgar
nyilvánvaló nemtetszéssel rázta a fejét. Aztán Cattie-brie-re fordították a
szót; elmesélték, hogyan fordult Alustriel úrnő segítségével a tudomány
felé, és a barbár meglepő módon örömmel reagált a hírre, noha nem tudta
magában tartani a megjegyzést:
– Gyerekeket kellene szülnie neked!
Sok kérlelés után Wulfgar végül elmesélte saját kalandjait, útját
Colsonnal, mely Auckneyba vezetett. Mert elhatározása mellett, hogy
anyja nevelje a kislányt, kitartott. És hogy mennyire megkönnyebbült,
amikor Auckney hóbortos ura egyetértett döntésével.
– Jobb így neki – mondta a barbár. – Nem a Jeges Szelek Völgyének
vére csörgedezik az ereiben, és itt nem érezte volna jól magát.
Regis és Drizzt értő pillantásokat váltottak; világosan látták, a seb még
nem hegedt be barátjuk szívében.
Amint a barbár elhallgatott, a félszerzet igyekezett gyorsan témát
váltani, és mesélt Deudermont háborújáról Luskanban, a Vendégtorony
ledőléséről és a Vitorlák Városában általánosan uralkodó pusztulásról.
– Attól tartok, hogy túl vakmerőn, túl hirtelen cselekedett – jegyezte
meg Drizzt.
– De szeretik őt – ellenkezett Regis, majd röviden megvitatták, hogy
szerintük barátjuk helyesen cselekedett-e. A beszélgetés ezen része azért
nem tartott sokáig, mert Drizzték gyorsan rájöttek, Wulfgart nem igazán
érdekli Luskan sorsa. Távolba meredő arckifejezéssel ült, és a mellette
heverésző Guenhwyvar sűrű, fényes bundáját simogatta.
 Így hát a drow a múltra fordította a szót: visszaemlékezett arra, amikor
ő és Wulfgar először jöttek a verbeegek barlangjába, és sétáikra Bruenor
hágóján a Kelvin-foknál. Felelevenítették kalandjaikat, a vízen és
szárazföldön megtett sok hosszú és fáradságos utat, a számos harcot és
rengeteg örömteli élményt. Ahogy a tűz kezdett kialudni, úgy lassult a
beszélgetés is, míg végül Regis elaludt a kőpadlóra terített kis szőrmén.
Arra ébredt, hogy Drizzt és Wulfgar már fent vannak, és javában
reggeliznek.
– Egyél gyorsan! – sürgette a drow. – A vihar alábbhagyott, indulnunk
kell!
A félszerzet csendben szót fogadott, és nem sokkal később már
búcsúzkodtak is Wulfgar ideiglenes otthona kijáratánál.
A barbár és Drizzt határozottan kezet ráztak, tekintetük kölcsönös, mély
tiszteletről árulkodott. Szorosan megölelték egymást; tudták, a köztük
levő kötelék eltéphetetlen. Majd szétváltak, és a drow megindult a kinti
fényesség felé. Wulfgar búcsúzóul tomporon veregette a távozó
Guenhwyvart.
– Tessék – mondta Regis a barbárnak, és azt a halcsontdarabot tartotta
felé, amin már egy ideje dolgozott.
Wulfgar óvatosan átvette a tárgyat, és a szeme elé tartotta. Mosolya
egyre szélesedett, amikor a faragványban felismerte a Csarnok Vándorait:
saját magát, Drizztet, Cattie-brie-t, Bruenort, Regist és Guenhwyvart
egymás mellett. Kuncogott, mert észrevette Égisz-agyar kicsinyített mását
az őt formázó alak kezében, majd megpillantotta Bruenor fejszéjét és
Cattie-brie íját is – melyet, mint észrevette, az utóbbi időben Drizzt
hordozott magával.
– A szívem fölött fogom tartani és a szívemben fogom őrizni, amíg csak
élek! – ígérte.
A félszerzet zavartan bólintott.
– Ha netán elveszítenéd – vetette fel –, a szívedben akkor is megmarad.
– Így van – helyeselt Wulfgar, majd olyan szorosan megölelte Regist,
hogy a félszerzetnek ropogtak a csontjai. – Visszatalálsz még a Jeges
Szelek Völgyébe! – súgta a félszerzet fülébe. – Megleplek még a Maer
Dualdon partján. Talán még annak is szerét ejtem, hogy csalit tegyek a
horgodra.
Hiába sütött gyengén a nap, Regis és Drizzt számára a legfényesebben
ragyogott aznap reggel, ahogy visszaverte az újonnan lehullott hó vakító
fehérségét, és a szemükben csillogó párát.
 4.
RÉSZ

ELVEK ÉS GYAKORLATIASSÁG
 ELVEK ÉS GYAKORLATIASSÁG

Van két ember, akiket szívből szeretek és őszintén tisztelek, és

megdöbbenek, amikor megállok és eltűnődöm azon, hogy ők ketten,
Wulfgar és Deudermont mennyire különböző utakra léptek. Valójában
mindketten igaz harcosok, mégis különböző ellenfeleket választottak
maguknak.
Deudermont útja, úgy vélem, csalódással volt kikövezve. Több mint két
évtizedet töltött a kalózok üldözésével, és még az öreg elfek sem tudnak
senkit felidézni, aki nála nagyobb sikerrel járt volna e veszélyes
vállalkozásban. A Tengeri Szellemet mindig is a legnagyobb tisztelet
övezte, bármelyik nagyobb városban kötött ki – különös megbecsülésnek
örvendett a kiemelt fontosságú Vízmélyvárában. Deudermont kapitány
urakkal ült egy asztalnál, és elfogadhatott volna egy megtisztelő címet,
melyet Vízmélyvára hálás nemesei adományoztak számára fáradhatatlan
és hatékony szolgálataiért.
Azonban amikor értesült a kalózok legújabb térnyeréséről, és arról,
hogy a Misztika Vendégtornya mágiával és pénzzel támogatja őket,
Deudermont kénytelen volt felismerni, hogy egész életében hiába küzdött.
Rájött, hogy a kalózok túlélik őt, illetve soha nem fogynak ki az
utánpótlásból.
Így hát tarthatatlan helyzetben, valóban nem mindennapi kihívás előtt
találta magát. Nem rettent meg, nem ingott meg, hanem egyenesen a
probléma forrása felé fordította hajóját, és szembenézett a nagyhatalmú
ellenséggel.
A világ borzalmaira harccal válaszolt: igyekezett ellenőrzése alá vonni
azt, ami erősebbnek tűnt nála. És ekkora bátorsággal és ilyen
szövetségesekkel akár sikerülhet is neki, mert a Misztika Vendégtornyának
szelleme nem kísért már. Arklem Greeth nincs többé, és Luskan népe egy
emberként állt a kapitány nemes ügye mellé.
Mennyire más Wulfgar útja! Míg Deudermont kifelé fordult, hogy nála
hatalmasabb szövetségeket keressen és így az eddigieknél nagyobb
győzelmeket arasson, Wulfgar befelé fordult és gondolatait visszafelé
irányította egy olyan korba és olyan helyre, ahol minden egyszerű és
egyértelmű. Az a kor sem kevésbé zord és veszélyes, mint az itt és most, de
előnye, hogy minden fekete-fehér: a győzelem nem merül ki abban, hogy a
küzdelem egy orkhordával döntetlen helyzetbe torkollik, vagy hogy a cél
érdekében politikai egyezmény formájában engednünk kell valakinek.
Wulfgar világában, a Jeges Szelek Völgyében nem léteznek
kompromisszumok. Vagy test és lélek egyként, tökéletesen megfeszül, vagy
eljő a halál. Valójában még ha nem is történt hiba, még ha meg is van ez a
tökéletesség, a Jeges Szelek Völgye akkor is kénye-kedve szerint, egy
szempillantás alatt elnyelhet bárkit. Az ottani élet megtapasztalása, jól
tudom, meglehetősen alázatossá teszi az embert.
Még sincs kétségem afelől, hogy Wulfgar legyőzi majd a téli évszakot.
Nincs kétségem afelől, hogy a tavaszi napéjegyenlőség idején visszatér a
Jávorszarvas törzshöz, ahol, bízom benne, majd családtagként és barátként
fogadják. Nincs kétségem afelől, hogy Wulfgart egy nap majd újra vezérré
avatják, és afelől sem, hogy ha netán újra ellenség ütné fel a fejét a
völgyben, ő a sereg élére áll, s hűen követik majd a példája nyomán
fellelkesült törzsek, és mind megéljenzik Beornegar fiát.
Biztosan legendává válik, de a története még nincs befejezve.
Tehát az egyik barátom egy halálúrral küzd, valamint kalózok és
varázslók seregével, míg egy másik belső démonokkal vívódik és
darabokra hullott léte meghatározó alapját keresi. És úgy gondolom,
ebben áll útjaik legfőbb különbsége. Deudermont ugyanis biztos a maga
helyében és idejében, és e szilárd alapokról törekszik a magasabb rendű
jóra. Mindenekfölött bízik önmagában. Tudja, mi okoz neki örömet és
vigaszt, és azzal is tisztában van, melyek a belső és külső ellenségei. Mivel
világosan látja korlátait, gyorsan megleli a megfelelő szövetségeseket,
akik segítségére sietnek. Lélekben ő már az, amivé Wulfgar válni fog,
ugyanis az ember csak azután tud befolyással lenni a körülötte levő
világra, ha megértette és elfogadta önmagát.
Én belenéztem Wulfgar szemébe, Beornegar fiának szemébe, a Jeges
Szelek Völgyének fiának szemébe.
Már nem féltem őt – sem a testét, sem a lelkét.
És mégis, noha Wulfgar célnak tűzte ki maga elé azt, ahol Deudermont
tart, a kapitány az, aki miatt aggódom. Magabiztosan halad előre
határozott léptekkel, de Menzoberranzanban volt egy mondásunk, mely így
hangzott: Noet z’hin lil’avinsin.
Azaz: „mindig magabiztos, aki fejjel megy a falnak”.

– Drizzt Do’Urden
 HUSZONHATODIK FEJEZET

LUSKAN HOSSZÚ TÉLI ÉJSZAKÁJA

A férfi idegesen, körbe-körbe pislogva haladt végig a sikátorban. Tudta,

minden oka megvan az óvatosságra, mert a szállítmány, amelynek
hamarosan birtokába jut, e kemény télen a legdrágább kincsnek számít
Luskanban.
Egy látszólag jelentéktelen helyen megállt, meghatározott módon
kopogott a falon – háromszor gyorsan egymás után, szünet, kétszer
gyorsan egymás után, megint szünet, végül pedig egy nagyot dörömbölt.
A házfal deszkái szétváltak, és ravaszul elrejtett ablakot tártak fel.
– Igen? – kérdezte bentről egy zsémbes öregember. – Kinek viszed?
– Hét embernek – felelte a férfi, és átadott egy, a Rethnor-hajó jelével
lepecsételt írást, hét apró zsetonnal együtt. Azokhoz hasonlókat, melyeket
a kikötőbeli szerencsejátékoknál használtak az pénzérmék helyettesítésére.
Azokon is ugyanez a jel látszott.
– Aszondod, hét? – kérdezett vissza az öreg bentről. – De ismerlek ám
téged, Feercus Oduuna, és tudom, hogy nincs se feleséged, se gyerekeid, se
bátyáid! Csak egy nővéred van. Javíts ki, ha tévedek, de akárhogy is
számolom, ez csak két ember!
– De hét zsetonom van! – vitatkozott Feercus.
– A többi ötöt loptad, vagy halottak zsebéből vetted ki?
– Most meg mi bajod van? – dühöngött Feercus. – Nem lopok a
Rethnor-hajóbeli fivéreimtől, és nem is ölöm meg őket a zsetonjaikért.
– Akkor azt mondod, vetted ezeket?
Feercus a fejét rázta.
– A te érdekedben szólok, Kensidan nem tűri a törvénytelen üzleteket!
– Felajánlottam öt társamnak, hogy elviszem nekik az ennivalót –
magyarázta Feercus. – Van a nővérem, vagyok én, meg Darvus családja,
akik közül nem tud senki eljönni, még a gyerekek is túl kicsik hozzá!
 – Na ne mondd… És mit kapsz Darvusné asszonyságtól a
segítőkészségedért cserébe? – kérdezte az öreg.
Feercus erre kéjes vigyort villantott fel.
– Nana! Ha jól ismerem Feercust – márpedig jól ismerem –, annál
többet! – mondta a vénember. – Abban biztos vagyok, hogy elfogadod a
természetbeni fizetséget, de a zsebedet is megtömik. Mennyivel is?
– Tán Kensidan ezt is betiltotta?
– Nem.
– Na hát akkor…
– Mennyit kapsz? – makacskodott az öregember. – Ismerem annyira
Darvus özvegyét, hogy megkérdezhetem, úgyhogy jobb, ha elmondod.
Feercus körülnézett, aztán sóhajtott.
– Négy ezüstöt – ismerte be.
– Kettőt ide! – szólította fel az öregember, és kinyújtott tenyérrel.
Feercus nem adta át azonnal az érméket, mire az öreg türelmetlenül
ingatta az ujját. – Kettőt ide, vagy nem eszel!
Feercus, átkot morogva a bajsza alatt, átadta az érméket. Az öregember
visszament a raktárba, és vásárlója nézte, amint hét kis zsákot egy
nagyobba tesz, majd átadja azt az ablakon keresztül.
Feercus ismét körülnézett.
– Követett bárki idáig? – kérdezte az öregember.
– Sokan figyeltek – vont vállat Feercus. – Úgy vélem, Baram és Taerl
emberei, mert ők nem igazán jutnak élelemhez.
– Kensidan őrei keresztbe-kasul járják a hajót – biztosította az
öregember. – Baram és Taerl nem mernének rátámadni, Kurthot pedig
lefizette élelemmel. Valószínűleg az őrök vigyázó szemeit láttad. És afelől
ne legyenek kétségeid, hogy nem fognak kesztyűs kézzel bánni veled, ha
kirabolsz vagy meggyilkolsz valakit, aki Kensidan védelme alatt áll!
Feercus felemelte a zsákot.
– Indulok Darvus özvegyéhez – mondta, majd a csomagot vállára vetve
megindult. Alig tett egy lépést, amikor a zsalugáter nagy csattanással
bezárult, és az ablak helyén ismét csak a fal látszott.
Feercusnak elég lassan sikerült csak elterelnie a gondolatait a figyelő
szemekről, melyeket minden sikátorban és ablakban, sőt még a háztetőkön
is észrevett. A szállítmányára gondolt, és megelégedettséggel töltötte el a
súly érzete. Darvus özvegye fűszereket ígért, melyekkel el lehet nyomni a
Kensidan pártfogoltjainak kiosztott hús avasságát – és a pártfogoltak
száma, akik hűséget fogadtak a Rethnor-hajónak, a hideg, zord tél során
egyre csak nőtt. Hála a húsnak és a fura, nagy gombáknak, Feercus Oduuna
aznap este igazán ízletes vacsorára számíthatott.
Megígérte magának, hogy nem lesz túl fukar és nem eszik meg mindent
egyedül. Sőt azt is, hogy a nővére, aki egyedül élt a házban, amióta a férje
és két gyermeke meghalt a Vendégtorony felrobbanásakor, többet fog
kapni a neki járó egy hetedrésznél.
Amikor kiért a sikátorból, még egyszer hátrapillantott, és őszintén
köszönetet mondott Kensidan kapitány nagylelkűségéért.

Luskan egy másik részében, nem messze Feercustól, jó pár ember

zsúfolódott össze egy utcasarkon, és a lobogó tűz körül kuporogva
próbáltak melegedni. Az egyik férfi gyomra hangosan megkordult, mire
egy másik, köszönetként a fájdalmas emlékeztetőért, vállon taszította.
– Csönd legyen már! – mondta.
– És ugyan hogy hallgattassam el? – kérdezte a korgó gyomrú ember. –
A patkánytól, amit tegnap este ettem, közel sem laktam jól. És a végén
még többet okádtam ki, mint amennyit ettem!
– Mindnyájunknak korog a gyomra! – szólt közbe egy harmadik fickó.
– Azt mondják, Baram ma este élelemszállítmányt kap! – fújta egy
negyedik reményteljes hangon.
– Á, az se ér ide egyhamar! – vélte az első, és újra vállon csapta társát. –
Mindig csak ez van. Soha életemben nem éheztem ennyit. Még akkor se,
amikor a nyílt tengeren voltam, napokig szélcsendben.
– Kár, hogy nem vagyunk kannibálok – mondta a harmadik szánalmas
kacajjal. – Sok szép kövér holttestet találnánk a Zsiványkard szigeten,
annyi szent!
– Inkább az a kár, hogy nem Rethnornak dolgozunk! – mondta az első,
mire a többiek meglepetten kapták felé a fejüket. Gyors halálra
számíthatott, aki ilyen szavakra merészelte ragadtatni magát.
– Ugyan, Rethnor meghalt, legalábbis úgy hírlik – mondta egy másik.
– Na igen, most a fia van hatalmon, ez a sunyi alak, a Varjú – szólt az
első. – Ő valahonnan kap élelmet. Senki nem tudja, honnan, de tény, hogy
valahonnan kap, és egész télen jól tartja embereit. Úgyhogy Baram
befejezhetné már vele az ellenségeskedést, és szerezhetne nekünk is abból
az élelemből!
– Te meg befejezhetnéd már végre a szövegelést, mielőtt
mindannyiunkat kivégeznek itt a sikátorban! – szólt rá egy másik,
ellentmondást nem tűrő hangon. A fenyegetésnek is beillő figyelmeztetés
hirtelen berekesztette a beszélgetést, a társaság tagjai némán dörzsölték
tovább a kezüket, de a gyomruk korgása híven kifejezte, mit gondolnak.

Aznap este kellemes hangulat uralkodott a Zsiványkardban; kis társaság

gyűlt össze, de mindegyikük jóllakott, és a családjáról is gondoskodott.
Mindezt Kensidan nagylelkűségének köszönhetően.
A pult mögül Arumn Gardpeck aznap este néhány új arcra lett
figyelmes, és ez az utóbbi időben sokszor megesett. Megbökte barátját és
egyben legmegbízhatóbb vendégét, Pocsolya Josit, és a sarokban ülő új
kettős felé pillantott.
– Nem tetszik ez nekem – motyogta Josi, miután visszafordult
Arumnhoz. – Ez a mi kocsmánk!
– Több vendég, több nyereség – válaszolta a tulaj.
– Meg több baj – tette hozzá Josi, és mintha csak előre meg lett volna
szervezve, Kensidan törpéje pont ekkor lépett be, és egyenesen Arumnhoz
sietett.
A törpe követte tekintetüket a sarok felé, majd így szólt Arumnhoz:
– A Lenyugvó Nap nevezetű utcából jöttek – mondta.
– Akkor Taerl emberei – válaszolta Josi.
– Vagy most már Kensidanéi? – tette fel a kérdést a tulaj a törpének,
miközben felé tolta a szokásos sörét.
A törpe bólintott, és szemét le sem véve a két férfiról ajkához emelte a
fedeles söröskupát és egy hajtásra kiitta. Az ital végigcsorgott fekete,
gyöngyökkel fonott szakállán. A testőr a fogadóban maradt még egy ideig.
De csak meredten bámult és alig figyelt oda Joshi és Arumn
beszélgetésére. Időnként – sőt elég gyakran – intett, hogy újabb adag sört
kér, és a tulaj, aki a Varjú nagylelkűségének köszönhetően jót evett,
lelkesen kiszolgálta.
Végül a két férfi a sarokból elment, a törpe pedig felhajtott egy utolsó
korsó sört, majd megindult utánuk az utcára. Mire kiért, azok még nem
voltak messze, hiába ivott meg közben egy italt; a két férfi ugyanis
megállt, hogy elővegye a fegyverét. Kensidan parancsára Arumn
kocsmájában tilos volt a fegyverhasználat. Ez a szabály persze a Varjú
személyi testőrére nem vonatkozott, így a törpét nem lassította le semmi.
Nem is igyekezett titkolni, hogy követi az illetőket, pedig az egyikük
időnként ostobán hátrapillantott. A törpe úgy gondolta, hogy a nyílt utcán
fognak szembeszállni vele, mert itt sok a tanú, ám nagy meglepetésére és
még nagyobb örömére a két férfi besuhant egy sötét, keskeny sikátorba.
Vigyorogva pattant utánuk.
– Messzebbre – szólt egy hang a sötétből. A törpe követte a hangot, és
egy szemétkupac mellett egy ember körvonalait vette észre.
– Nem tetszik, hogy bámulsz, te fekete szakállas, és még kevésbé
tetszik, hogy követsz is!
– Talán azon vagy, hogy rám hívd Taerl kapitány őreit? – vágott vissza a
törpe, mire a férfi kellemetlenül fészkelődött, mert ez nyilvánvalóan
emlékeztette arra, hogy nem otthoni terepen tartózkodik.
– Re-Rethnor meghívására vagyok itt – dadogta.
– Enni jöttél, gondolom.
– Igen, mert meghívtak.
– Nem, barátocskám – mondta a törpe. – Rethnor tengerészeket keres,
nem olyanokat, akik idejönnek, tömik a fejüket, aztán elmondják a többi
főkapitánynak. Taerl embere vagy és jó az neked.
– De váltani akarok – fakadt ki a férfi.
– Bruhahahhaaaa – nevetett fel gúnyosan a törpe. – Már ötször voltál itt
a rejtőzködő cimboráddal együtt. És mind az ötször láttalak benneteket
hazafelé is menni. Másokat is. Tán csak nem hiszed, hogy mi azért
vagyunk, hogy benneteket etessünk, he?
– De-de jól megfizetek érte – dadogta a férfi.
– Olyanért, ami nem is eladó! – válaszolta a törpe.
– Ha meg lehet venni, akkor eladó – ellenkezett a másik, ám a törpe
keresztbe tette öles karját a mellkasán és lassan megrázta a fejét.
A tetőről balra mellé ugrott le a férfi társa; magasról vetette le magát, és
előredöfött a tőrrel, mint valami eleven lándzsa. Nyilvánvalóan azt hitte,
meglepte a szakállast, és könnyen végezhet vele.
A barátja lejjebb a sikátorban hasonlóképpen vélekedett, és már
győzelmi ujjongásban tört volna ki, azonban a törpe beléfojtotta az
örömteli hangot, mert egy hátrabukfenccel mozgásba lendült. Miközben
átfordult, elővette láncos buzogányait, és magabiztosan ért földet.
Előrehajolt, így könnyen visszanyerte a lendületét, majd előretört.
A leugró férfi meglepő lélekjelenléttel kezelte végzetesnek tűnő hibáját
és sikerült ügyes bukfencbe gömbölyödnie, melyből hamarosan fel is állt.
Tőrével hadonászva megpördült, és próbálta kivédeni a törpe támadását.
Ám a láncos buzogány acéltüskés feje eltalálta kinyújtott kezét, és –
noha az ütés ereje nem volt jelentős – a golyón levő mágikus fedőréteg
felrobbant. Az immár használhatatlanná vált, elgörbült tőr három ujjal
együtt messzire repült.
A férfi kínjában felüvöltött, és miközben magához rántotta sérült kezét,
a másikkal a törpe felé ütött.
Ám az ismét kitért az útjából. Miközben az egyik láncos buzogányt tartó
kezével lecsapott, hogy kiüsse ellenfele kezéből a kést, bal kezét a feje
fölé emelte és a második fegyverével ugyancsak lecsapott. Miután
könnyedén félreütötte a hárító fegyvert, előrevetette magát. Lecsapott a
második láncos buzogánnyal, fegyverének tüskés feje pedig a fekete lánc
végén előrelódult, és eltalálta ellenfele térdét.
Csont ropogott, fájdalomüvöltés hallatszott, majd a férfi lába
összecsuklott, ő maga pedig a földre rogyott.
A barátja kis híján megbotlott benne, de valahogy mégis visszanyerte az
egyensúlyát és egyszerre támadt karddal és tőrrel az összekuporodó
törpére. Vadul döfött és vágott, puszta lendülettel próbálta lekörözni
ellenfelét.
És majdnem sikerrel is járt, de csak azért, mert a törpe túl hangosan
nevetett ahhoz, hogy még hatékonyabban védekezzen.
A férfi megpróbálta kirekeszteni a tudatából sérült barátja jajongását és
tőrével őrjöngve rontott újra a testőrre.
Ám nem találta el, mert a törpe, egyensúlyát tökéletesen megőrizve,
oldalra siklott.
– Kezdek kifogyni a béketűrésből – mondta aztán vészjósló hangon. –
Pedig megúszhatnátok.
Talpon maradt ellenfele még ahhoz is túlságosan meg volt rémülve,
hogy felfogja, épp azt ajánlották fel neki, hogy meghagyják az életét.
Ehelyett megpördült és a törpére vetette magát.
Amikor azonban a második láncos buzogány eltalálta és porrá zúzta
bordáit, tudta, hogy súlyos hibát követett el. Miután pedig a testőr fejbe
vágta, már nem tudott semmiről.
 Barátja még hangosabban ordított, amikor kardforgató társa holtan esett
össze a lába előtt, és agyveleje kiloccsant a macskakövekre.
Akkor sem hagyta abba az ordítást, amikor a törpe megragadta az ingét,
rémisztő erővel talpra állította és a falhoz vágta.
– Figyelj ide, fiam!
Még jó párszor el kellett mondania, mire a férfi végre abbahagyta az
üvöltést.
– Na most eriggy vissza a Lenyugvó Nap utcájába, és mondd meg Taerl
fiainak, hogy nincs itt semmi keresnivalótok! – parancsolta a törpe. – Ha
Taerl oldalán álltok, akkor semmi közötök Rethnorhoz. Márpedig ha
semmi közötök Rethnorhoz, akkor menjetek és fogjatok magatoknak
patkányt!
A férfi levegő után kapkodott.
– Világos? – kérdezte a törpe, és erősen megrázta, noha csak egy kézzel.
A szerencsétlen mégis úgy érezte, mintha egy négyesfogat rángatta volna.
Ostobán bólintott, mire a testőr a földre taszította.
– Tűnj innen, fiam! És ha visszatolod a képed ide, csak akkor tedd, ha el
is kötelezed magad a Rethnor-hajó mellett!
– Igen, igen, igen – ismételgette a férfi, miközben a törpe nyugodtan
kisétált a sikátorból, és láncos buzogányait, mintha mi sem történt volna,
átlósan a hüvelyükbe csúsztatta.

– Nem kellene ennyire elmerülnöd az élvezetekben! – korholta

Kensidan a testőrét nem sokkal később.
– Akkor fizess többet!
A Varjú erre halkan felnevetett.
– Megmondtam, hogy ne ölj meg többet!
– Én meg azt mondám meg, hogy ha kardot rántanak, vérontás lesz! –
felelte a törpe.
Kensidan tovább nevetett és engedékenyen intett.
– Egyre kétségbeesettebbek – szólt a testőr. – Baram és Taerl körzetében
nincs elég élelem.
– Remek! Kíváncsi vagyok, most aztán mennyire rajonganak
Deudermont kapitányért!
– Kormányzóért.
 Kensidan dühösen forgatta a szemét.
– Suljack barátod többet kap, mint ők ketten – közölte a törpe. – Ha
elküldenél egy kicsit a mienkből még a tetejibe annak, amit
Deudermonttól kap, valószínűleg mögéd és Kurth mögé állna.
– Nagyon ravasz vagy – gratulált Kensidan.
– Én már azelőtt elkezdém politizálni, hogy a nagyapád először felsírt!
– jelentette ki a törpe.
– Akkor feltételezem, van annyi eszed, hogy megértsd, nem áll
érdekemben új magaslatokba emelni Suljacket.
A testőr egy pillanatig kíváncsian nézett gazdájára, majd bólintott.
– Ő lesz a téglád Deudermontnál.
A Varjú bólintott.
– De a szívére fogja venni – közölte figyelmeztető szándékkal a törpe.
– Apám évekig védte, gyakran saját magától! – mondta Kensidan. – Épp
itt az ideje, hogy Suljack bebizonyítsa, méltó volt az erőfeszítéseinkre. Ha
nem érti meg, milyen szerepet kell betöltenie Deudermont mellett, akkor
nem tehetek érte semmit.
– Megmondhatnád neki.
– Akkor egyúttal elmondanám Baramnak és Taerlnek is. Nem hiszem,
hogy ez jó ötlet.
– Mekkora nyomást akarsz gyakorolni rájuk? – kérdezte a törpe. –
Deudermont még mindig veszedelmes ellenfél, és ha ujjat húzol vele…
– Baram tiszta szívből gyűlöli őt – biztosította Kensidan a törpét. –
Számítok rád, hogy felméred az utcán az elégedetlenség szintjét. El
akarjuk lopni néhány emberüket, de csak annyit, amennyitől az a kettő
megérti, hol a helye, amikor nyilak kezdenek röpködni. Nem áll
érdekemben, hogy a zűrzavarig gyengítsem őket, vagy hogy
halálfélelmükben visszaűzzem őket Deudermont mellé.
A törpe bólintott.
– És ne legyen több öldöklés! – parancsolta a Varjú. – Kergesd el a
betolakodókat, vagy mutass nekik utat, miként juthatnának jobb és több
élelemhez! Törd be néhánynak az orrát. De ne legyen több öldöklés!
A törpe csípőre tette a kezét; meglehetősen rosszul érintette a fájdalmas
parancs.
– Majd ha Deudermont lépni fog, részed lesz annyi harcban, amennyire
vágysz, sőt még többet is! – ígérte Kensidan.
– Annyi harc nincs a világon, ami nekem elég lenne.
 – Majd kora tavasszal – válaszolta Kensidan. – A tél során életben
tartjuk Luskant – de éppenhogy csak. Amikor kora tavasszal a hajók és
karavánok nem érkeznek meg, a jó kap… kormányzó városa darabjaira
hullik. Ígéretei olyan üresnek hatnak majd, mint alattvalói korgó gyomra!
Hamarosan már nem a megváltó szerepében fog tetszelegni, hanem
szélhámosként fognak rá tekinteni. Akár a hideg téli esti fényre, mely nem
ad meleget!
És így is telt el Luskan hosszú téli éjszakája. A szállítmányok eljutottak
a Rethnor-hajótól az Őrszigetig és Kurth kapitányhoz, Suljackhez és még
kis részben Deudermont új palotájába is, melyet a korábbi Vörös Sárkány
fogadóból alakítottak ki a folyó északi partján. Deudermonttól az a kevés
nélkülözhető mennyiség a két súlyos szükséget szenvedő kapitányhoz
került – persze soha nem bizonyult elégnek –, és a Pajzsnegyedben
nyomorgó mirabariaknak.
A számos induló hajó legénységét Kurth látta el, mivel Kensidan
átengedte számára a rakpart ellenőrzésének jogát.
Lassan teltek a leghidegebb hónapok, és nem bántak kesztyűs kézzel
Luskannal, az emberek pedig fáradt szemekkel és korgó gyomorral
vonszolták át magukat a hosszabbodó napokon, túl elgyötörten és túl
éhesen ahhoz, hogy egyáltalán csak reménykedjenek az enyhülésben.

– Én ezt nem teszem meg! – jelentette ki Maimun, mire Kurth szeme

elkerekedett a meglepetéstől.
– Tucatnyi megrakott, és alig őrzött hajó! – érvelt a főkapitány. – Kell
ennél több egy kalóznak?
– Luskannak szüksége van a szállítmányra – mondta Maimun. – A te
embereidnek jól ment a sora a télen, de ami a többi lakost illeti…
– A legénységedet jól tartottam!
Maimun sóhajtott, hiszen Kurth valóban bőkezűen ellátta a Háromszor
Szerencsésen tartózkodó férfiakat és nőket.
– Le akarod Deudermontot taszítani a hatalomról – állapította meg a jó
megfigyelőképességű fiatal kalózkapitány. – Luskan a tengerre néz és dél
felé, élelem után sóvárog. Gabonáért imádkozik, amivel bevethetné a
földeket. A városban levő jószágok aligha tartják el az itt lakók tizedét,
pedig az egykori népesség a felére csökkent!
 – Luskan nem gazdálkodó közösség.
– Akkor hát mi? – kérdezte Maimun, noha nagyon jól tudta a választ.
Kurth és Kensidan szabad kikötőt akartak, kereskedelmi csomópontot,
ahol nem tesznek fel kérdéseket, ahol a kalózok kiköthetnek és csak
kalózok kérdéseire válaszolnak, ahol az útonállók visszatartják az
ékszereket és elrejtik az elrabolt túszokat, amíg meg nem érkezik a
váltságdíj. Maimun tudta, hogy valami történt a tél folyamán, valami
finom átmenet. Az északi szelek beálltáig a két cselszövő főkapitány
sokkal óvatosabban közelítette meg a helyzetet. Látszólagos tervük szerint
Deudermont uralkodna Luskanban, ők pedig megtalálják körülötte a
helyüket.
Most pedig úgy tűnt, teljes egészében maguknak akarják a várost.
– Nem teszem meg – ismételte a fiatal kalózkapitány. – Képtelen lennék
ekkora csapást mérni Luskanra, bármi is legyen a kívánt célja.
Kurth egy pillanatig kemény tekintettel rámeredt, Maimun pedig arra
gondolt, hogy valósággal ki kell majd verekednie magát a toronyból.
– Túlságosan tele vagy előfeltevésekkel és elbizakodottsággal! –
mondta végül a főkapitány. – Deudermontnak megvan a maga Luskanja,
mely jó szolgálatot tesz ahhoz, hogy itt tartsuk őt.
Maimun tudta, mekkora hazugság ez, de természetesen nem adott
hangot véleményének.
– Az élelem a vízmélyvári flottával fog érkezni, de az Őrszigeten, és
nem Deudermont tartózkodási helyén keresztül! – magyarázta Kurth. –
Ám a szárazföldi karavánok Kensidan tulajdonát képezik, megint csak
nem a kormányzóét. A luskani lakosok hálásak lesznek. Deudermont is
hálás lesz, ha okosak leszünk! Feltételeztem, neked is megvan a magadhoz
való eszed!
Maimun nem talált szavakat. Éppolyan jól ismerte Deudermontot, mint
bárki, aki nem kevés ideje tagja a Tengeri Szellem legénységének, és nem
tartotta valószínűnek, hogy a kapitány valaha is olyan ostoba lenne, hogy
Luskan megmentőiként gondoljon Kurthra és a Varjúra. A nyerészkedés
céljából elkövetett lopás végül is a legrégebbi és legegyszerűbb
kalóztrükk, gondolta.
– Köszönetképpen felajánlottam a Háromszor Szerencsésnek a
parancsnoki hajó szerepét – mondta Kurth. – Ez egy ajánlat, nem parancs.
– Ez esetben tisztelettel visszautasítom.
 A főkapitány bólintott, Maimun keze pedig lecsúszott a kardövére, mert
arra számított, hogy rögvest megpróbálják megölni.
De nem érte semmilyen támadás, és a fiatal kalózkapitány az Őrszigetet
kisvártatva elhagyva hajója felé sietett.
Kurth szobájában pedig sötét gömb jelent meg az egyik messzi
sarokban, jelezve, hogy a főkapitány nincs egyedül.
– Nagy segítség lett volna – magyarázta Kurth. – A Háromszor
Szerencsés elég gyors ahhoz, hogy lőtávolságból megtámadja a
vízmélyvári flottát.
– Gondoskodunk a vízmélyvári flotta pusztulásáról – biztosította
Kensidant a hang a sötétségből. – Persze a megfelelő árért cserébe.
A főkapitány sóhajtott, és miközben a költségeket hasonlította össze a
lehetséges haszonnal, gondterhelten dörzsölgette markáns arcát. Többször
is átgondolta, hogy a Varjú biztosan képes lenne elintézni a szárzaföldi
karavánok kérdését, és hogy Kensidan magabiztosabb és erőteljesebb
lépéseket tesz, mint valaha – nem kis részben az élelemnek köszönhetően,
mellyel a sötétségbe burkolózó idegenek látják el.
– Lássunk hozzá! – fogadta el az ajánlatukat.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

A CIVILIZÁLTSÁG ELTŰNÉSE

– Másfél tíznap! – panaszkodott Regis, miközben Drizzttel együtt lefelé

haladtak az ösvényen Bryn Shandertől délre.
– A következő két hónapban bármikor vihar törhet ki – válaszolta a
drow. – Egyikünk sem akar még két hónapot Tízvárosban tölteni.
Amikor befejezte, oldalpillantást vetett társára, és nyugtázta a nem
meglepő sóvárgást a félszerzet nagy szemében. Nem érezték rosszul
magukat a télen Tízvárosban, noha sok hó esett és erős szél fújt azokban a
hónapokban. Ugyanakkor meleg tűz lobogott a közös termekben, és a sok
beszélgetés is segített átvészelni az évszakot.
Ahogy azonban a tél enyhült, Drizzt egyre türelmetlenebb lett.
Megtalálta Wulfgart, és örült, hogy ha jobb idők járnak, majd újra láthatja
barbár barátját.
Haza akart már menni. Fájt a szíve Cattie-brie-ért, és – noha a helyzet
biztonságosnak tűnt, amikor eljöttek – nem tudta legyőzni aggodalmát
Bruenorral kapcsolatban, akinek a királyságára húszezer ork árnyéka
vetült.
A drow renegát gyors tempót diktált az egyenetlen ösvényen, ahol az
elmúlt napok során többször is megolvadt, majd újra megfagyott a sár. A
sziklák mögött és a hasadékokban foltokban kapaszkodott a hó a földbe.
Korai volt még nekivágni a Világ Hátának, de Drizzt tudta, hogy ha
várnának, akkor még mélyebb és makacsabb sárban kellene gázolniuk.
Az elmúlt hónapok során a két utazó csordultig telt a Jeges Szelek
Völgyével, újraéledtek a régi emlékek és tapasztalatok, és felszínre
bukkant mindaz, amit az itt töltött évek alatt tanultak. Nem tévedtek el,
hála a jól ismert irányjelzőknek, és fel voltak készülve a tundrai jeti vagy
egy goblincsapat támadására.
 Regis félelme egy reggel beigazolódott: bár hóesésre ébredtek, barátja
nem egy barlang felé irányította a lépteit.
– Nem lesz erős vihar – biztosította újra és újra a félszerzetet, miközben
előreküzdötték magukat, és – hála a megérzésnek vagy csupán a jó
szerencsének – jóslata beigazolódott.
Pár nap alatt megtették a Világ Hátán átvezető utat, és nem sokkal
azután, hogy ráléptek a hágóra, a szél jelentősen alábbhagyott. Még a két
oldalt magasodó hegyek hosszú árnyai sem tudták elrejteni a közelgő
tavaszt.
– Gondolod, hogy találkozunk majd a luskani karavánnal? – kérdezte
Regis nem is egyszer, ugyanis az övéről függő erszények kidagadtak a
rengeteg halcsont szobrocskától, és alig várta, hogy kedvére válogathasson
értük cserébe a luskani javakból.
– Nemsokára – válaszolta Drizzt minden alkalommal, és ahogy átvágva
a hegyláncon maguk mögött hagyták a mérföldeket, ahogy minden
lépéssel egyre érezhetőbben simogatta őket a melengető tavaszi szellő, a
drow hangja is egyre reményteljesebben csengett. Hiszen azt tudta,
mindama csábító új hírek és kényelem mellett, melyet egy ilyen karaván
nyújthat, az, ha Luskan korán és ereje teljében bukkanna fel a Jeges Szelek
Völgyében, jelentősen megnyugtatná őt afelől, hogy Deudermont
győzelme nem csak felületes és ideiglenes.
Ahogy közeledtek a hágó déli végéhez, az ösvény egyre szélesedett és
számos irányba ágazott szét.
– Ez visz Auckneyba, Colsonhoz – magyarázta Drizzt Regisnek, amikor
elhaladtak egy oldalösvény mellett, mely hegynek felfelé nyugatra
vezetett. – Két nap gyalogút – válaszolta a félszerzet kérdő pillantása
láttán. – Két nap oda, két nap vissza.
– Akkor menjünk Luskanba, áruért és ételért, hogy aztán felkészülten
indulhassunk keletre! – felelte Regis. – Vagy még az is lehet, hogy
találunk egy korábbi toronybélit – vagy Robillardot, igen, Robillardot! –
aki majd varázsszekerén hazarepít minket?
Drizzt válaszul kuncogott, és magában azt kívánta, bár így lenne.
– Időben visszaérünk Mithrill Csarnokba – biztatta Regist. – Feltéve, ha
nagyobbakat tudsz lépni a rövid lábaiddal.
Így hát tovább baktattak; elhagyták az alacsony dombokat, és miután
egy ragyogó reggelen tábort bontottak, egy sziklás emelkedőről
megpillantották a Vitorlák Városát.
 Azonban nem volt egy szívmelengető látvány.
Sűrű füst ereszkedett Luskanra, és a két vándor még távolról is látta,
hogy a város nagy része megfeketedett romhalmazzá vált. A tél nem volt
kegyes Deudermont városához – már ha egyáltalán még a kapitány állt az
élén.
Regis nem panaszkodott, amikor Drizzt gyorsított a tempón;
majdhogynem végigügetett a kanyargós úton. Több, a várostól északra
fekvő gazdaság mellett elhaladtak, de meglepően kevés mozgást észleltek
annak ellenére, hogy a Világ Hátától délre fekvő területeken a hó már
eléggé megolvadt ahhoz, hogy el lehessen kezdeni az előkészületeket a
tavaszi vetéshez. Amikor nyilvánvalóvá vált számukra, hogy aznap már
nem érnek el a városba, Drizzt letért az útról és az egyik parasztház
ajtajához vezette Regist. Hangosan kopogott, és amikor az ajtó kinyílt, a
kitekintő háziasszonynak megakadt a szeme váratlan és messze nem
szokványos külsejű vendége fekete bőrszínén. Meglepetésében halk
sikkantást hallatott, és önkéntelenül ugrott egyet.
– Drizzt Do’Urden, szolgálatodra! – szólt a drow udvarias meghajlás
kíséretében. – A Jeges Szelek Völgyéből jövünk, Tízvárosból útban
visszafelé, és jó barátomhoz, Deudermont kapitányhoz igyekszünk.
Minek hallatán a nő megnyugodott; hisz aligha akadt olyan ember, aki
Luskan vonzáskörzetében lakott, és ne hallott volna Drizzt Do’Urdenről,
még a Deudermont mellett, Arklem Greeth legyőzése során véghezvitt
hőstetteit megelőzően is.
– Ha menedéket kerestek, alhattok a pajtában! – ajánlotta fel.
– Ez nagyon kedves tőled – felelte Drizzt –, de egy jó beszélgetés és a
luskani hírek még nagyobb örömet jelentenének nekünk, megfáradt
utazóknak.
– Bah, milyen hírek? Tán a kormányzó barátoddal kapcsolatos hírek?
A drow önkéntelenül is elmosolyodott, amikor meghallotta, hogy
Deudermontot még mindig kormányzóként emlegetik. Bólintott.
– Mit is mondhatnék? – kérdezte a nő. – Épp eleget éljenzik, nem?
Ügyesen forgatja a szavakat. Kétség nem fér hozzá, jóllakatja a
csőcseléket.
– Ámde…? – ösztökélte Drizzt a folytatásra, mert észrevette a nő
hangjában megbúvó gunyoros felhangot.
– Ámde a disznókat jóllakatni, az már kevésbé megy! – mondta. – És a
földjeinkre való vetőmaggal sem siet!
 A sötételf dél felé nézett, Luskan irányába.
– Biztos vagyok benne, hogy gondoskodik erről a kapitány, amint lehet –
szólt közbe Regis.
– Melyik? – kérdezte a nő, mire a félszerzet rájött, hogy Deudermont
régi titulusa immár Luskan főkapitányaira vonatkozik, és a nő hirtelen
reményteljessé váló hangsúlyából adódó véletlen félreértés világossá tette
előttük, hogy Deudermont még nem tudta az öt főkapitányt az uralma alá
hajtani.
– Maradtok hát? – kérdezte háziasszonyuk hosszú hallgatás után.
– Igen, a pajtában – válaszolta Drizzt, miközben a lehető legkedvesebb
és legvidámabb arccal nézett vendéglátójukra.
Még a kakas sem kukorékolt, amikor a két vándor már útra kelt: gyorsan
szedték a lábukat a Luskan északi kapujához vezető úton – melyet, mint
meglepődve konstatálták, nem őrzött senki. A vasajtó nem volt sem
bezárva, sem elreteszelve, és a mellette magasodó tornyokból sem
hallatszott tiltakozó kiáltás, amikor belökték és beléptek a városba.
– A Zsiványkardba vagy a Vörös Sárkányba? – kérdezte Regis,
miközben feltrappolt a Felső-híd széles kőlépcsőjére. A híd a város
nyugati részére ívelt át, ahol Deudermont ideiglenes palotája állt; ám
Drizzt a fejét rázva egyenesen a hídra lépett, és átkelt a Miraron,
nyomában a pattogó félszerzettel.
– Mielőtt találkoznánk Deudermonttal, a piacra megyünk – magyarázta
a drow. – Az, hogy ott mekkora mozgás van, sokat elmond majd a luskani
télről.
– Szerintem már így is épp eleget láttunk – mormogta Regis.
Miután a drow jobbra, majd balra pillantott, nehezen tudott volna
ellenkezni. A város igen viharvert benyomást keltett, számos épület
összedőlt, a többi leégett, és az utcán koszos rongyrétegekbe burkolt,
ösztövér emberek tolongtak. Az éhség összetéveszthetetlen árnyai vetültek
arcukra, azzal a mélységes reménytelenséggel párosulva, ami több hónap
nyomorúság után nyomja rá bélyegét az emberre.
– Láttátok a karavánt? – hangzott el a jól ismert kérdés nem sokkal
azután, hogy a két utazó lelépett a Felső-hídról és a belvárosba ért.
– A luskani karavánt Tízvárostól északra? – kérdezett vissza a
félszerzet.
A férfi hitetlenkedve nézett rá, tekintetétől Regisnek összeszorult a
szíve.
 – Vízmélyváráét – javította ki a félszerzetet. – Jön egy karaván, hát nem
tudod? És egy hatalmas flotta, étellel és meleg ruhával, és magokkal a
földekre és disznókkal a pajtákba! Nem láttad, fiam?
– Fiam? – visszhangozta a félszerzet, de a férfi túlságosan belemerült
mondandójába ahhoz, hogy észrevegye és akár egy pillanatra is megálljon.
– Láttad a karavánt? Ó, azt mondják, hatalmas! Elég élelmet hoz nyárra
és még jövő télre is! És azt mondják, mindez Szeder embereitől!
Az idős férfi körül állók bólogattak és megpróbáltak erőtlenül éljenezni,
noha elég szánalmasra sikeredett a végeredmény.
Drizzt alig haladt át három háztömbön – még messze volt a piactól –, de
már eleget látott. Visszafordította Regist és elindultak Dalath Hídjához, a
Mirar felett átívelő, épen maradt átkelők egyikéhez, mely a legközelebb
esett a kikötőhöz és a Vörös Sárkányhoz.
Amikor végül megérkeztek Deudermont „palotájába”, melegen
üdvözölték és széles mosollyal fogadták őket. Az őrök egyenesen a belső
terembe kísérték a két barátot, ahol Deudermont és Robillard épp egy
goromba, vörös szakállú törpével tárgyalt. aki Drizzt emlékei szerint a
Vendégtoronynál lezajlott csatában a mirabari hadtestben harcolt.
– Ha félbeszakítottunk valamit… – kezdett a drow bocsánatkérésbe, de
Deudermont félbeszakította azzal, hogy felugrott a helyéről és így szólt: –
Szó sincs erről! Jó nap ez a mai így, hogy Drizzt és Regis visszatértek.
– Márpedig Luskanra ráfér néhány jó nap – jegyezte meg a törpe.
– Egyes tárgyalásokra meg az, hogy félbeszakítsák őket – mormogta
Robillard.
A törpe éles pillantással felkapta a fejét, mire a cinikus varázsló
önelégülten mosolygott és vállat vont.
– Na ja – mondta a törpe – Egyes tárgyalások pedig azután is
folytatódnak, miután már minden elhangzott, ami fontos.
– Ezt szépen mondtad, bár kissé zavarosan – jelentette ki a varázsló.
– Lehet, hogy egy varázsló zavaros agyát kellene inkább kiiktatni –
vágott vissza a törpe. – Jól megráznánk, és…
– Nocsak, egy begurult törpe… – szólt erre Robillard.
A nevezett felmordult, mire Deudermont a két vitatkozó közé
oldalazott.
– Mondd meg a társaidnak, hogy a téli segítségüket igen nagyra
értékeljük! – mondta a törpének. – És amikor az első szállítmány
megérkezik az Ezüstgyepűkről, reméljük, módját ejted a még fokozottabb
nagylelkűségnek!
– Ó, persze, amint a mi gyomrunk már nem korog! – helyeselt a törpe,
majd miután utoljára Robillardra meredt, széles karimájú kalapját
megemelte Drizzt és Regis felé, és eltávozott.
– Jó, hogy visszajöttetek! – mondta Deudermont, miközben kezet
nyújtott két barátjának. – Bízom benne, hogy a Jeges Szelek Völgyében
sem volt zordabb annál, amit mi itt elszenvedtünk.
– A város viharvert – mondta Drizzt.
– És az emberek éheznek – tette hozzá Regis.
– A luskani papok mindennap bőszen imádkoznak, és ha isteneik
megsegítik őket, ételt és italt teremtenek elő az embereknek – mondta
Deudermont. – Ám erőfeszítéseik távolról sem elegendők. Fent a
Pajzsnegyedben a mirabariak is jelentős mértékben meghúzták a
nadrágszíjat az utóbbi hónapokban: fejadagra adják ki az ellátmányt, mert
csak ők készültek fel egyedül Luskanban megfelelő raktározással a télre.
– Nem csak ők – helyesbített Robillard, hangjában nyilvánvaló éllel.
A kormányzó egy bólintással igazat adott.
– Egynémely kapitány, úgy tűnik, valahonnan titokban élelmet szerez
be. Dicséret illeti Suljacket, aki friss húst juttatott e palotán keresztül a
polgároknak, még azoknak is, akik nem az ő hajójához tartoznak.
– Idióta – vélte a varázsló.
– Példát vehetne róla a másik négy! – vágta rá gyorsan tiltakozva
Deudermont. – Luskant a hajója elé helyezi, és úgy tűnik, a főkapitányok
közül csak ő elég bölcs ahhoz, hogy felfogja, Luskan sorsának alakulása
jelentősen befolyásolja majd a kis magánbirodalmaik sorsát is.
– Tenned kell valamit, gyorsan! - jelentette ki Drizzt. – Ha azt akarod,
hogy a luskaniak életben maradjanak.
Deudermont minden szónál csak bólintott.
– Egy flotta már elhagyta Vízmélyvárát, és hatalmas karaván indult
délről, mindkettő gabonával és élelemmel van megrakva, és katonákkal,
akik majd segítenek lecsillapítani a kedélyeket a városban. Vízmélyvára
urai összegyűltek; nem akarják, hogy az elhunyt Szeder úr erőfeszítései
hiábavalóak legyenek.
– Azaz nem akarják, hogy közülük egy olyan bolondnak látsszon,
amilyennek a pletykák leírják – pontosított Robillard, és még Drizzt is
önkéntelenül felnevetett. – Túl sokat vársz a flottától és a karavántól, és
ezzel nagyot kockáztatsz! – figyelmeztette a varázsló Deudermontot. –
Kétség nem fér hozzá, jól meg vannak pakolva étellel, ám biztos vagyok
benne, hogy lódítottak, és nem annyit küldtek, amennyit ígértek. Ezek az
urak mindig megtalálják a módját, miként állítsák be magukat
nagylelkűbbnek a valóságosnál.
A kormányzó nem vitatkozott.
– A felderítők azt mondják, mindkettő megérkezik néhány tíznapon
belül. Törpe barátunk, a mirabari Argithas további élelemre tett ígéretet. A
mirabariak beleegyeztek, hogy felgyorsítják a tized beszedését
városukban, mert ettől a majdnem teljesen üres raktáraik feltöltését
remélik. Mirabar rendíthetetlenül kitartott mellettem a tél folyamán;
kérlek benneteket, tolmácsoljátok hálámat Elastul őrgrófnak, amikor
visszatértek az Ezüstgyepűkre!
Drizzt bólintott.
– Mi más választásuk lett volna? – kérdezte Robillard. – Mi vagyunk a
józan ész utolsó szikrája Luskanban.
– A karavánok… – kezdte Deudermont.
– Csak átmenetileg könnyítik meg a helyzetet.
A kormányzó a fejét rázta.
– Majd Suljacket helyezzük előtérbe példának, hogy nyerje meg a másik
négyet – gondolkodott. – És akkor végre befejezik az eszement háborúzást
és támogatják a várost, vagy az emberek ellenük fordulnak, ahogyan az
egész város Arklem Greeth ellen fordult.
– Az emberek az utcán kétségbeesetteknek tűnnek – mondta Regis, mire
Deudermont bólintott.
– Nehéz idők járnak – válaszolta. – A nyári enyhülés majd lehetővé
teszi, hogy a nyomor mögé nézzenek és hosszú távú megoldásokat
keressenek a város bajaira. E megoldásokat én képviselem, és nem a
főkapitányok, ha csak nem elég okosak a vén tengeri medvék ahhoz, hogy
túllássanak saját keskeny utcáikon és felfogják, mire van szüksége a
városnak.
– Nem elég okosak – biztosította a kapitányt Robillard. – Mi pedig
jobban tennénk, ha hajóra szállnánk és a Tengeri Szellemen visszatérnénk
Vízmélyvárába.
– Meglennék egy egész télen át élelem nélkül, ha csak egyetlen biztató
szót is hallanék Robillardtól – sóhajtott nagyot Deudermont.
A varázsló kuncogott, majd átkarolta a szék háttámláját és elfordult.
 – Elég a nyomorúságból! – mondta a kormányzó. Meséljetek a Jeges
Szelek Völgyéről, és Wulfgarróll Megtaláltátok?
A kapitány a drow mosolyából már az előtt is tudhatta a választ, mielőtt
Drizzt hozzáfogott volna az úti beszámolóhoz.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

NYOMÁS

A kevés víz az edényben bugyborékolt, majd ahogy párolgott, illatát

megérezve többen nagyokat nyeltek. A sötét színű hús, a húszfontnyi
zsírral nyakon öntött tömör gyönyör felszíne helyenként megégett a gyors
sütés következtében, ugyanis egyik útonálló sem volt hajlandó megvárni a
több órát, míg a váratlan lakoma megfelelően elkészülhetett volna.
Amint a szakács bejelentette, hogy lehet enni, a csoport egy pillanatot
sem várt: nekiestek, nagy falatokat marcangolva mohón tömték a húst
éhes szájukba, és nemsokára az arcuk úgy gömbölyödött, mint a télire
élelmet raktározó rágcsálóké.
Időnként egyik-másik mégis abbahagyta az evést, de csak azért, hogy
pohárköszöntőt mondjon a Rethnor-hajóra, mely ilyen jól gondoskodott
róluk. És a nemrégiben elhalálozott főkapitány nagylelkű fia nem kért
mást cserébe, csak annyit, hogy támadjanak meg egy karavánt, melynek
teljes szállítmánya őket illette.
– Ételt kaptunk, mert ételt loptunk – állapította meg nevetve az egyik
csavargó.
– És még segített is – helyeselt egy másik, a kis hordónyi, különösen
erős méregre utalva.
Így örvendeztek, miközben ettek, nevettek és a Rethnor-hajó fiát
éltették.
Másnap reggel a dimbes-dombos, erdős vidéket figyelték, míg a várva
várt karaván, mely több mint két tucat szekérből állt, végül megjelent déli
irányból az úton. Számos őr kísérte a menetet, büszke vízmélyvári
katonák, és sok varázsló.
– Ne felejtsétek el, hogy egy teljes tíznap áll rendelkezésünkre! –
figyelmeztette társait Sotinthal Magree, a luskani csapat vezetője. – Marj
bele és fuss, marj bele és fuss; napról napra fokozatosan merítjük ki őket!
 A többiek egy emberként bólintottak. Tudták, így nem kell megölniük
az összes őrt. Nem kell megállítaniuk az összes szekeret. Ha a szekereknek
a fele jut csak el Luskanig, és velük csak a szállítmány fele, a Rethnor-
hajó már meg lesz velük elégedve és busás pénzjutalmat vághatnak zsebre.
Aznap reggel nyílzápor repült az utolsó két szekérre, lovakra és őrökre
egyaránt. Biztos távolságból könnyű számszeríjak – egy ilyen támadás
aligha zavarta volna meg a viharedzett utazókat, azonban a mérgezett
lövedékek akár legenyhébb karcolása leterítette még a legtermetesebb
lovat is.
A támadókra rontó őrök csoportja is egy pillanaton belül megfeleződött
a még sűrűbb nyílzápor közepette. A kis horzsolások is halálosnak
bizonyultak. Életerős férfiak buktak a földre, és zuhantak mély,
könyörtelen álomba.
Mielőtt bármiféle közelharc kezdetét vehette volna, a számszeríjászok
beolvadtak az erdőbe, az út másik oldaláról pedig egy csapat katona tört ki
és támadta meg forró illóolajos lövedékekkel a karaván leggyengébb
fogatait, majd gyorsan visszavonultak. Amikor néhány őr üldözőbe vette a
támadókat, rugós csapdák és ravaszul elásott, méregbe mártott tüskék
sűrűjében találták magukat.
Az összecsapás végére két szekeret szállítmánnyal együtt elnyeltek a
lángok, két másik pedig olyan súlyosan károsodott, hogy a
vízmélyváriaknak le kellett mondaniuk az egyikről, hogy megjavítsák a
másikat. A karaván számos lovat vesztett a tűzvészben, és sok belehalt a
sérülésekbe is, melyeket akkor szerzett, amikor a méregtől a földre zuhant.
Három őrt pedig meggyilkoltak az erdőben.
– A magunkfajtákra nem készültek fel! – mondta Sotinthal aznap este az
embereknek, miközben titkon követték a karavánt. – Épp ahogy a törpe
mondta! Azt hiszik, hogy északon mindenki kivétel nélkül örömmel
fogadja őket és szállítmányukat. Egyenesen rájuk támadnak a szörnyek?
Meglehet. Útonállók éhes csapata? Ez sem kizárt. De a magunkfajtákra
nem számítanak. Jóllakott támadókra, akiknek nincs szüksége az árujukra,
akik busás jutalmat kapnak, és akiknek nem áll érdekükben, hogy azonnal
legyőzzék az egész karavánt.
Nevetése ragályosnak bizonyult a tábortűz körül, és ő maga közben azon
tűnődött, milyen cselekkel élhetnének a karaván ellen a következő nap.
Következő este Sotinthal ismét büszke lehetett magára, mert a súlyos
vándorkő, melyet az emberei legördítettek, újabb szekeret talált el;
szétzúzta két kerekét, mire több zsák gabona kiszóródott a földre.
Leghangosabban azonban három nap múlva éljeneztek, amikor egy jól
irányzott tüzes nyíl meggyújtotta a sebes kispatak felett átvezető híd
olajjal átitatott alapzatát. A nyomában felcsapó lángok felemésztettek két
szekeret, és a már átjutott tizenhat utasa pedig tehetetlenül nézte, hogy öt
másik szekér a túlparton reked.
A következő két nap során Sotinthal emberei ott zavarták meg a
vízmélyváriakat, ahol csak tudták, miközben azok gázlót kerestek, illetve
próbálták megjavítani a hidat, hogy a túlparton vesztegelő szekereket is
átjuttassák.
Az útonállók vezére tudta, hogy a viharvert vízmélyváriak törésponthoz
közelítenek; és egyáltalán nem volt meglepve – noha kétségkívül
mámoros hangulat fogta el –, amikor egyszerűen visszahajóztatták az árut
a patakon délnek, túlterhelték a megmaradt szekereket, és megindultak
vissza Vízmélyvára felé.
Kensidan bőségesen megfizette.

– Behatolt a tudatába – mondta a hang az árnyakból Arklem Greethnek.

– Megnyugtatja, és elmagyarázza neki, hogy nem halt meg, sőt: az örök
élet által megvalósíthat bármit, amire csak vágyik.
A halálúr leküzdötte a késztetést, hogy eloszlassa a sötétséget és
megszemlélje a beszélőt, noha kíváncsi volt, helyesen vélekedik-e
kilétéről. Szegény Árnybaburkolózó Valindrára nézett, aki most először
lelt nyugalomra azóta, hogy halott testében Arklem feltámasztotta a
tudatát. Greeth jól ismerte a halál és az élőholt állapot közti átmenet
megrázkódtatását. Annak idején, amikor ő maga alakult át halálúrrá,
ugyanezen aggodalmak és veszteségek kínozták, melyek most Valindrát
nyugtalanították. Pedig ő hosszú évekig készült a pillanatra, az mégsem
múlt el nyom nélkül.
Valindra így még pusztítóbb tapasztalatot élt át. Öröksége önmagában
azt jelentette, hogy még néhány évszázadnyi életre számíthatott volna. Az
elfek körében a halhatatlanság utáni sóvárgás közel sem volt olyan
kétségbeesett, mint a rövid életű emberek esetében. Így hát Valindra
átalakulása majdnem megtörte szegény lelkét, és ha az árnyakból szóló
hang és társa váratlanul be nem avatkoznak, a mélységes és
engesztelhetetlen gyűlölet rabjává vált volna.
– Azt mondja, nagy erőfeszítés kell ahhoz, hogy megnyugodjon –
mondta a hang.
– Nekem meg, feltételezem, nagy árat kell fizetnem – válaszolta Arklem
Greeth.
– Mi a szándékod, ősmágus? – kérdezte halk nevetés közepette a hang.
– Mivel?
– Luskannal.
– Úgy érted, azzal, ami Luskanból maradt – válaszolta Arklem Greeth
nemtörődöm hangsúllyal.
– A város falai közt maradtál – mondta a hang. – A szíved ide húz.
– Kedvező helyszín volt, megfelelő a Misztikus Testvériség számára –
ismerte el a halálúr.
– Ismét azzá válhat!
Greeth, annak ellenére, hogy nem akarta elárulni magát, önkéntelenül
előrehajolt.
– Nem pont úgy, mint régen, de más módon igen – mondta a hang.
– Ehhez meg kellene ölni Deudermontot. Ezt akarod kérni tőlem?
– Nem kérek semmit, csak azt, hogy mondd el, mi a terved!
– Akkor nem igaz, hogy nem kérsz semmit – mondta Arklem Greeth. –
Másutt ez igen magas árnak számítana.
– Másutt Valindra elveszítette volna a józan eszét.
A halálúr erre nem tudott mit mondani. Ismét szerelmére pillantott.
– Deudermontot jól őrzik – mondta a hang. – Amíg Luskanban van, nem
esik bántódása. A város jelentős nyomás alatt van, ahogy arra számítottál
is, és Deudermont jövője kormányzóként azon múlik, hogy el tudja-e látni
élelemmel az embereket. Így hát vízmélyvári barátaihoz fordult, hogy
segítsék ki vízen és szárazföldön.
– Azt akarod, hogy útonállónak szegődjek?
– Mondtam, nem kérek többet, csak annyit, hogy tudni akarok a
terveidről, amint kidolgozod őket – mondta a hang. – Gondoltam, téged,
akinek nem kell levegőt vennie, aki nem érzi a tenger hidegét, talán
érdekel a tény, hogy gyűlölt ellenséged, Deudermont kétségbeesetten vár
egy flottát Vízmélyvárából! Jelenleg a part mentén halad, és az ellátmányt
szállító értékes hajókat túlságosan jól védik ahhoz, hogy akár csak egy
kalóz is a támadásra gondolhasson!
 Arklem Greeth teljesen mozdulatlanul ült, próbálta megemészteni a
hallottakat. Aztán újra Valindrára nézett.
– A barátom már nincs az elméjében – szólt a hang, mire Greeth még
tüzetesebben tanulmányozta az élőholt nőt, és jelentős bátorságot merített
a felismerésből, hogy az elf nem adta meg magát végleg a
kétségbeesésnek.
– A barátom feltárta előtte a lehetőségeket – közölte a hang. – Majd
visszatér az elméjébe, hogy újra elmondja neki az üzenetet, és átsegítse e
nehéz időszakon.
Arklem Greeth a mágikus sötétség felé tekintett.
– Hálás vagyok – mondta őszintén.
– Sok éved lesz, hogy törlessz nekünk – nyugtatta meg a hang, és
miközben a sötétség is eloszlott, elhalt.
A halálúr szerelméhez, Valindrához lépett, és amikor a nő meg sem
rezzent, odaült mellé és köré fonta karját.
Gondolatai azonban már a tengeren jártak.

– Nem volt túl jó a tél – ismerte be Deudermont Drizztnek és Regisnek

aznap a palotában. – Túl sokan meghaltak, túl sok családot ért
megrázkódtatás.
– És ezek az idióták egész idő alatt egymással hadakoztak – szólt közbe
Robillard. – Holott halászniuk, vadászniuk kellett volna, gondoskodni a
learatott gabonáról, gyűjteni az élelmet. Ehelyett mit tettek?
Felhorkant és leintett az ablak alatt elterülő városra.
– Egymás közt harcoltak. A főkapitányok egymás előtt tetszelegtek, a
sehova sem tartozó gazfickók gyilkoltak…
Drizzt figyelt minden szóra, de egy pillanatra sem vette le a szemét
Deudermontról, aki kibámult az ablakon, és Robillard minden egyes igaz
szavánál megrándult az arca. Nem ellenkezett – hogy is tudott volna,
amikor Luskan minden szegletéből füst szállt fel és egymás hegyén-hátán
hevertek a halottak az utcákon? Volt valami a kormányzó testtartásában,
ami a szavaknál is világosabbá tette a drow számára, hogy milyen zord
volt a tél. A felelősség súlya nyomta a kapitány vállát, és ami még
rosszabb – mint ahogy a drow észrevette –, összetörte a szívét.
 – Elmúlt a tél – mondta a drow. – A tavasz új reményt hoz és új
lehetőségeket.
Deudermont végül megfordult és végre egy kicsit felvidult.
– Ígéretes jelek mutatkoznak – mondta, ám Robillard megint felhorkant.
– Pedig így van! Suljack főkapitány ott ült mögöttem azon a napon,
amikor kineveztek kormányzónak, és azóta is mellettem áll. Baram és
Taerl pedig céloztak rá, hogy fegyverszünetet kössünk.
– Csak azért, mert neheztelnek a Rethnor-hajóra, és félnek a legénység
új vezérétől, aki ez a Varjúnak nevezett Kensidan – mondta Robillard. – És
csak mert a Rethnor-hajó jó ellátásban részesült egész télen, ám Baram és
Taerl csak patkányokat etethetett az embereivel, meg azt, amit mi adtunk
nekik.
– Bármi lehet az oka – válaszolta Deudermont. – A mirabariakat nagy
veszteségek érték a Vendégtorony robbanásakor és nem nyitották ki a
Pajzsnegyedet az új Luskannak, de tavasszal talán rá lehet őket venni,
hogy az előttünk álló lehetőségeket nézzék, és ne a magunk mögött
hagyott gondokat. És szükségünk lesz rájuk ebben a kereskedelmi
időszakban. Bízom benne, hogy Elastul őrgróf nagylelkűen szállíttatni
fogja az élelmet, és hitelre.
Drizzt és Regis erre aggodalmas pillantásokat váltottak, mert egyikük
sem volt feltétel nélkül meggyőződve Elastul jó szívéről. Végtére is
nemegyszer volt vele dolguk a múltban, és többnyire a döbbenettől a
fejüket rázva távoztak tőle.
– Elastul lánya, Arabeth túlélte a háborút, és segítségünkre lehet! –
mondta Deudermont, akinek nem kerülte el figyelmét Drizzték kétkedő
tekintete.
– Minden az élelmen múlik – mondta Robillard. - Kinek van, ki ad
belőle és milyen áron. Baramról és Taerlről szóltál az imént, de csak azért
a barátaink, mert van húsunk és gombánk.
– Furcsa megközelítés – vélte a drow.
– Suljacktől származik – magyarázta Robillard –, aki a Rethnor-hajóbeli
barátjától kapja őket. Suljack igen nagylelkű, míg az új fiatal főkapitány,
Rethnor fia úgy viselkedik, mintha nem is léteznénk.
– Talán bizonytalan, mint a mirabariak többsége – vetette fel Regis.
– Vagy éppen hogy túlságosan magabiztos a pozícióját illetően – mondta
Robillard zord hangon, melyet Kensidan, ha hallott volna, minden
bizonnyal figyelmeztetésnek vesz.
 – A tavasz a barátunk – mondta Deudermont. Ekkor kinyílt az ajtó és a
szolga jelentette, hogy a vacsora tálalva. – Majd megérkeznek a megrakott
karavánok vízen és szárazföldön Vízmélyvára nagylelkű uraitól. Ha a
szállítmány a kezemben lesz, akkor magam mögé fogom tudni állítani a
várost, a főkapitányokkal együtt, vagy felszítom ellenük a népet, és
megszabadulunk tőlük!
– Inkább az utóbbiban reménykedem – mondta Robillard, és ez nem
lepte meg Drizztet és Regist.
Átmentek a szomszéd szobába és leültek a kormányzó asztalához,
miközben a szolgák nagy tálakon behozták a téli lakomát.
– Lakjatok jól, és bár Luskan se éhezne soha többé! – emelte
Deudermont erős borral teli poharát, és a többiek mind megéljenezték.
Drizzt kezébe vette a kést-villát, és nekilátott a tányérján levő nagy
húsdarabnak. Még bele sem harapott az első falatba, amikor furcsa érzés
kerítette hatalmába. A hús állaga, szaga, íze…
Megnézte magának a köretet – lila pettyes, világosbarna gomba
szegélyezte a húst.
Már nem először látott ilyet. Tudta, milyen hús ez – mélységi rothé.
A drow hátradőlt a székében, és tátott szájjal meredt maga elé.
– Honnan szerezted ezt?
– Suljacktől – válaszolta a kormányzó.
– És ő honnan szerezte?
– Valószínűleg Kensidantől – mondta Robillard, mire mindannyian
kíváncsian fordultak felé.
– És ő honnan?
A varázsló vállat vont, mire Deudermont beismerte:
– Nem tudom.
Drizzt azonban tudta.

Ha Árnybaburkolózó Valindra holtteste valóban életre is kelt, nem sok

látszott ebből az idegenek látogatását követő órákban Arklem Greeth föld
alatti lakhelyén. Meg sem mozdult, egyetlen hang sem hagyta el a száját,
halott szemeivel nem pislogott, és ha Arklem Greeth hozzáért, nem reagált
semmit.
 – El fog múlni - mondta Arklem Greeth magának, miközben áthaladt az
Illuskot és az Őrszigetet összekötő csatornán, és szövetségeseket gyűjtött
az úthoz.
Egész idő alatt azokon a lényeken gondolkozott, akik betolakodtak föld
alatti otthonába. Vajon miként jutottak át ily könnyedén a számos mágikus
pajzson és védőrúnán? Honnan tudták egyáltalán, hogy dimenziókon túli
szobája a csatornában helyezkedik el? Milyen mágikus képességekkel
rendelkezhetnek? Abból, hogy az egyik behatolt Valindra tudatába,
kiderült, hogy pszionikával biztosan. De valóban eléggé képzettek voltak a
tudományban ahhoz is, hogy semlegesítsék az ő jól kidolgozott mágikus
pajzsait? Arklem Greeth hátán önkéntelenül is végigfutott a hideg – léte
hosszú évtizedei során először történt vele ilyesmi. Félt e hívatlan
látogatóktól, márpedig ő a legritkább esetben érzett félelmet.
Ez a félelem vezette útján, a Deudermont kapitány iránt érzett
gyűlölettel párosulva.
A nem lélegző, élőholt szörnyetegek csapatától követett Arklem Greeth
kiment a kikötőbe, aztán a tengerre és eltökélten, fáradhatatlanul haladt
dél felé. A vízben még több élőholt katona szegődött hozzá – csúf vízi
ghulok, akiket könnyedén a hatalmába kerített. Az élőholtak
engedelmeskedtek neki. Csontvázak és zombik, ghulok és kísértetek,
jelenések és lidércek nem tudtak ellenállni felsőbbrendű, parancsoló
akarata hatalmának.
Menet közben magával sodorta őket, és feltartóztathatatlanul nyomult
délre, párhuzamosan a parttal, ahol tudomása szerint a vízmélyvári urak
haladtak. Seregének a mélyben, ahol a nappal nem sokban különbözött az
éjszakától, nem volt szüksége pihenésre. A karmos kezű vízi ghulok
hatalmas sebességgel haladtak, a delfinek kecsességével, a nagy cápák és
bálnák szabadságával kígyóztak át a vízen. A mélyben maradtak, messze a
víz felszínétől, elsiklottak a nád és az aljnövényzet mellett, át a zátonyok
felett, ahol még a hatalmas és ádáz angolnák is üregeikbe húzódtak,
nehogy találkozzanak az élőholtakkal. Arklem Greeth csak jelentős
mágikus erő bevetésével remélhette, hogy lépést tarthat a vízi ghulokkal,
így megparancsolta kettőnek, hogy húzzák magukkal. A nagyhatalmú
halálúr dimenziókapukat nyitott ki, és így elég jelentős távolságot áthidalt
élőholt seregével együtt ahhoz, hogy megpillantsa a jóval előttük indult
hajókat is.
 Greeth igen jól ismerte az óceánt, így gyanította, a hajók közel lehetnek.
Ugyanis észrevette a flotta elmaradhatatlan társait: pörölyfejű cápák
lustán úszó, köröző csapatát, melyek oly szokványosak voltak errefelé,
mint a veszedelmes Kardparton a keselyűk.
Meg is kerülhette volna őket a csapatával, ám addigra elunta a hosszas
utazást. Megparancsolta kísérőinek, hogy egyenes vonalban ereszkedjenek
le a raj felé, majd hamarosan kezdetét vette a látványosság: a halálúr
tűzgolyót bocsátott a legközelebb eső cápák felé. A szikrázó jelenség
hatására rángatózni kezdtek, kettő döbbent mozdulatlansággal nézett, a
többiek pedig ahányan voltak, annyifelé szökkentek és a homályos vízben
egyszerre eltűntek szem elől.
A vízi ghulok újonnan feltámadó éhséggel, dühödten úsztak el Greeth
mellett. A legközelebbi cápák közé rontottak, mire a kábult kettős
csapkodni és hánykolódni kezdett. Az egyik ghulnak leszakadt a karja, és
elsiklott a jót mulató Arklem Greeth mellett, aki végignézte, ahogy egy
másik vízi szörnyet egy cápa az állkapcsával megszorít, majd darabokra
tép.
Ám az élőholtakat nem lehetett megfélemlíteni, és elszántan
megrohamozták a cápát. Karmaikkal vastag bőrébe vágtak, és hamarosan
vér színezte el a vizet.
A raj őrjöngve, teljes erővel támadt: saját társaikat sem kímélő
vérszomjtól hajtva harapták-tépték az ellenséget.
Arklem Greeth biztonságos távolságba húzódott. Nagy örömét lelte a
dühödt harcban, orgiának tűnt számára az ősi tombolás, az élet és
fájdalom, a halál és létre hívott halál önkívülete és tusája. Egy idő múlva
felmérte veszteségeit, a félbevágott ghulokat, a kitépett karokat, és amikor
a gyakorlati megfontolások végre felülkerekedtek a nézelődés gyönyörén,
a lehető leghatározottabban avatkozott közbe: méregfelhőt idézett a teljes
csatatér köré.
A vízi ghulokra ez természetesen nem hatott. A cápák elmenekültek,
vagy erőszakos, fájdalmas halált haltak.
Igen nagy összpontosítást igényelt a halálúr részéről, hogy hatalmában
tartsa a vérszomjas ghulokat. Meg akarta akadályozni, hogy üldözőbe
vegyék a cápákat, újra csatarendbe akarta őket állítani, hogy folytathassák
a menetet – és nem is tellett sok időbe, vonultak, mintha mi sem történt
volna.
 Ám Greeth tudta, hogy szolgái még a szokásosnál is nyugtalanabbak és
mohóbbak, és az éhség mardossa őket.
Így amikor végre a hajók elhúztak a szörnyei felett, Greeth felkészülten
fogadta őket, és vadállati hadserege ugrásra készen várta a támadást.
Az éjszaka sötétjében a vitorlák félárbocra voltak eresztve és a hajók
alig haladtak a szélcsendben, a nyugodt vízen, mikor Arklem Greeth rájuk
szabadította erőit. Három tucat vízi ghul úszott lebegő nyílzáporként az
egyik hajó alá. Egyesével előtűntek a vízből, és az ősmágus csak
elképzelni tudta, ahogy felmásznak az alacsony, megrakott hajókra, majd
puha lépteikkel megjelennek a fedélzeten a félálomban ringó, ásítozó őrök
között.
Sajnálta, hogy nem hallhatja az emberek halálsikolyait.
Nem sokkal később tudta, hogy ghul katonái már széttépték a
legénységet és az árbocozatot, a hajó ugyanis esetlenül és látszólag cél
nélkül megfordult.
Arklem Greeth várakozásainak megfelelően hamarosan megérkezett a
második hajó, melyet a halálúr az előzőhöz hasonló módon fogadott. A
nagy kikötővárosokból származó vitorlásokat erős védelemmel látták el a
mágikus támadások ellen, végig a fedélzeten és a hajótest mentén.
Ám ez a védelem szinte kizárólag a víz feletti részre, vagy a közvetlenül
alatta levőre vonatkozott.
A halálúr előbb néhány mágikus nyilat bocsátott a hajó aljára.
Meghatározott pontokra lőtte ki mindet, melyek körül a víz hamarosan
sisteregni és bugyborékolni kezdett, ahogy a nyilak savat pumpáltak a
hajótörzs öreg fájába. Mire Greeth a helyszínre érkezett, már könnyedén át
tudott ütni a viharvert deszkákon.
Kezéből borsószem nagyságú szikrák repültek ki, nagy ívben a hajótest
felé szálltak, majd tomboló tűzgolyókként felrobbantak.
A halálúr megint csak elképzelni tudta a vérontást, az ordításokat és a
zűrzavart.
Az emberek pillanatokon belül elkezdtek beugrálni a vízbe, és a ghulok,
akik az első hajónál befejezték a munkát, mögöttük teremtek. Milyen
szépek is voltak ezek a lények a maguk egyszerű, ám annál hatékonyabb
módján, ahogy kecsesen odaúsztak a vízbe csobbanó katonákhoz,
beleharaptak a bokájukba, és lehúzták őket a mélybe, hogy azok ott leljék
halálukat!
 A lángra lobbantott hajó folytatta útját; a legkevésbé sem lassított le,
amikor elérte az első célpontot. Arklem Greeth nem tudott ellenállni a
késztetésnek. Felúszott a felszínre és kidugta a fejét a vízből.
Majdhogynem viháncolt elragadtatásában, miközben nézte, ahogy a
harapós lángok átterjednek az összetorlódott hajók mindegyikére.
Minden irányból újabb hajók közeledtek. Egyre több kétségbeesett
ember ugrott a vízbe, és a vízi ghulok lehúzták őket a mélybe.
Szerte az éjszakában kiáltások visszhangoztak. Arklem Greeth újabb
célpontot nézett ki magának, és ott is tűzvészt idézett elő. A borzadály
szárnyra kapott, senki nem tudta megőrizni a higgadtságát és a nyugalmát.
Néhány hajó leeresztette a vitorlákat és egymás mellé csoportosult, míg
mások felvont vitorlákkal próbáltak menekülni, és elkövették azt a
végzetes hibát, hogy különváltak a többiektől.
A vízi ghulok ugyanis gyorsabbak voltak náluk.
És a szörnyetegek aznap este nem maradtak éhen.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

ROSSZ DÖNTÉS

– Ez nem elég! – panaszkodott Suljack Kensidannek, amikor a legújabb

élelemszállítmány megérkezett. – Alig fele az utóbbi mennyiségnek.
– Kétharmada – helyesbített a Varjú.
– Kifogyóban vannak a készleteink…
– Nem.
A tompa válasz elég sokáig lógott a levegőben. Suljack egyre
tanulmányozta fiatal barátját, de Kensidan még csak nem is pislogott, és
nem jelent meg arcán sem gúnyos mosoly, sem egyéb kifejezés.
– Hát nincsenek kifogyóban? – kérdezte Suljack.
Kensidan nem pislogott és nem válaszolt.
– Akkor miért kétharmad, már ha ez igaz?
– Ennyire van szükséged – válaszolta az ifjú főkapitány. – Sőt, ez még
több is, mint amennyi kell, a mennyiségből ítélve, amit a Vörös Sárkány
kocsmában hagytál. Bízom benne, hogy Deudermont jól megfizetett az
erőfeszítésért.
– Jobb így – rágta Suljack idegesen az ajkát.
– Kinek? Nekem? Neked?
– Luskannak – válaszolta Suljack.
– Ugyan mit jelent az egyáltalán? – érdeklődött Kensidan. – A helyzet
javítása Luskanban? De mit értünk Luskan alatt? Taerl vagy Baram
Luskanját? Kurthét vagy Rethnorét?
– Nincs idő ebben a formában leragadni ennél a kérdésnél! – ellenkezett
Suljack. – Egyek vagyunk most, mindenki érdekében kell eljárnunk!
– Egyek, Deudermont mögött.
– Igen, és nem éppen te küldtél oda mögé ama napon, amikor
kormányzó lett? És neked is ott kellett volna lenned! Akkor te is tudnád.
Az embereket nem érdekli, hogy melyik főkapitány kicsoda, vagy hogy
melyik utca kié. Az embereknek élelemre van szükségük, és Deudermont
segít rajtuk!
– Mert odaadod neki, amit adtam!
– Luskannak adom. Egyként kell cselekednünk!
– Akkor is tudtuk, hogy nehéz télnek nézünk elébe, amikor arra
ösztökéltük Deudermontot, hogy támadja meg a Vendégtornyot! –
jelentette ki Kensidan. – Emlékszel, te is ezt tetted, ugyebár? Te átlátod az
egésznek a célját, igaz?
– Igen, jól tudom, de a dolgok mostanra megváltoztak! A város helyzete
kétségbeejtő!
– Tudtuk, hogy ez lesz.
– De azt nem, hogy ennyire! – ellenkezett Suljack. – Kisgyerekek halnak
éhen az anyjuk karjában… Annak idején, te is tudod, képes voltam
elsüllyeszteni egy hajót és szenvtelenül végignézni, ahogy legénysége
megfullad, és egy percig se gondolkodtam rajta – ezt a látványt viszont
nem bírom elviselni!
Kensidan testtartást változtatott a székében és egyik kezét az állához
emelte.
– Így hát Deudermont Luskan megmentője? Ez a terved?
– Ő a kormányzó, és az emberek kitartanak mellette.
– Különösen, ha élelmet osztogat nekik, gondolom – mondta Kensidan.
– Azt akarod, hogy a Rethnor-hajó barátjaként tekintsek rá, amikor Baram
és Taerl szövetkeztek ellenem? Hogy is várjam el azoktól, akik egyre
jobban ragaszkodnak Deudermonthoz, hogy forduljanak el tőle, és az én
munkámat támogassák?
– De hát ő eteti őket!
– Ahogyan én is! – kiáltotta a Varjú, és a teremben minden őr odakapta a
fejét, mert nem voltak hozzászokva az efféle hangulatingadozásokhoz
Rethnor mindig oly higgadt fiától. – Ahogy nekem jó, úgy jó mindenkinek.
– Azt akarod, hogy többé ne adjak neki élelmet!
– Micsoda éles elméjű következtetés! Jelentkezhetnél a
Vendégtoronyba, ha egyszer majd újra felvirágoztatjuk! Amit még inkább
akarok, az az, hogy ne felejtsd el, ki vagy, kik vagyunk, és hogy mi az
értelme mindeme fáradozásnak és tervezésnek!
Suljack önkéntelenül is a fejét ingatta.
– Túl sokan estek el – mondta halkan, inkább magának, mintsem
Kensidannek. – Túl magas ár ez. Luskan egyként összefog, vagy elbukik!
 Felnézett, és a Rethnor-hajó vezérének szeméből látta, egyáltalán nem
hatották meg a hallottak.
– Ha nem elég erős a gyomrod… – szólalt meg a Varjú, ám Suljack
felemelte a kezét, hogy elhessegesse a gondolatot, még mielőtt
kimondásra kerül.
– Majd kevesebbet adok neki – mondta.
Kensidan már csípős válaszra nyitotta a száját, de végül elharapta a
mondandóját. Ehelyett egyik szolgájához fordult, és így szólt:
– Pakoltasd fel Suljack szállítmányának másik harmadát egy szekérre!
– Jó ember vagy – hálálkodott Suljack. – Luskan összefog, és majd
túlteszi magát e fájdalmas időszakon.
– Neked adom őket! – mondta Kensidan harapós hanghordozással. –
Neked. Tégy vele, amit jónak látsz, de ne felejtsd el, mi a célunk ezzel az
egésszel! Ne felejtsd el, miért eresztettük össze Deudermontot Szederrel,
miért hoztuk a jó kapitány tudomására, hogy a Vendégtorony kapcsolatban
áll a kalózokkal, és miért ültettük a bogarat a Misztikus Testvériség
fülébe, hogy nyomuljanak előre az Ezüstgyepűkön. Ezeket az eseményeket
nem véletlenül terveltem ki – és ezt egyedül csak te tudod! Így hát
odaadom a részedet teljes egészében, és tégy vele, amit akarsz,
megítélésed szerint!
Suljack már válaszra nyitotta száját, de elharapta, és csak némán állt, a
másikat méregetve. De persze a Varjú testtartását és arckifejezését nem
lehetett megfejteni. Végül Suljack hálás bólintással, mosolyogva elhagyta
a termet.
A törpe lassan követte a szemével, és megvárta, míg a főkapitány
látótávolságon kívül kerül, majd így suttogott Kensidan fülébe:
– Deudermontot fogja választani.
– Rossz döntés – hangzott a válasz.
A törpe bólintott, és Suljack után eredt.

Suljack, kiáltások és ide-oda szaladgáló emberek közt a sötét utcára

néző ablakhoz sietett, nyomában szorosan a törpével.
– Baram vagy Taerl? – kérdezte a főkapitány Phillust, legmegbízhatóbb
őrét, aki íjjal a kezében térdelt a második ablaknál.
– Bármelyik lehet – válaszolta a férfi.
 – Túl sokan vannak – jegyezte meg egy másik őr a teremben.
– Akkor mindkettő itt van – vélekedett egy harmadik.
Suljack idegesen dörzsölte az arcát, és próbálta összerakni a képet. A
második szállítmány aznap érkezett a Rethnor-hajótól, de vele együtt jött a
figyelmeztetés is, hogy Baram és Taerl főkapitányok egyre dühösebbek az
intézkedések miatt.
Suljack mindenesetre elhatározta, hogy a többletet elküldi Deudermont
számára.
Közvetlenül az ablak alatt, az utcán már majdnem véget ért az
összecsapás, és a verekedők, Suljack embereivel a nyomukban
megindultak a sikátorok felé, a kifosztott, darabokra tört szekerek pedig
romokban hevertek.
– Miért tették ezt? – kérdezte a főkapitány.
– Lehet, nem tetszik nekik, hogy rájuk szálltál azért, hogy
Deudermontnak kedvezz! – mondta a törpe. – Vagy az is lehet, hogy
mindketten még mindig túlságosan gyűlölik a Tengeri Szellemet ahhoz,
hogy egyet tudjanak érteni a döntéseiddel.
Suljack csendre intette mindannyiukat. Természetesen ő is eljutott már
ezekre a következtetésekre, de megdöbbentette a gondolat, hogy
főkapitány társai ekkora dühvel támadnak ilyen kétségbeejtő időkben.
Ráadásul a jelentések szerint úton van a segítség.
Merengéséből a kiújuló csetepaté hangjai zökkentették ki, mely épp
alatta zajlott egy sikátor környékén.
Amikor az egyik férfi a látótérbe került, és a sikátort pásztázta, Phillus
felemelte íját, és halálos lövésre készült.
– Baram vagy Taerl az? – kérdezte Suljack, amikor Phillus lőtt.
A nyíl talált. A férfi felüvöltött és fedezékbe tántorgott, miközben egy
másik – Suljack egyik alattvalója – rohant ki üvöltve, számos sebből
vérezve a sikátorból.
– Az M’Nack! – kiáltott fel Phillus, amikor felismerte a hajó
közkedvelt, fiatal katonáját.
– Gyerünk, gyerünk, gyerünk! – rivallt Suljack az őreire, mire a törpét
és Phillust kivéve mind futva kifelé indultak. – Ölj meg mindenkit, aki
ránk támad! – utasította a főkapitány halálos íjászát, aki bólintott, és
felemelte fegyverét.
Amikor a szoba szinte teljesen kiürült, Suljack közelebb lépett az
ablakhoz, kitárta és kifelé kémlelt.
 – Baram, Taerl vagy mindkettő? – kérdezte csendben, és tekintetével az
utcát pásztázta, hátha észrevesz valami jelet.
Az út szemközti oldalán botorkálva feltűnt a Phillus által célba vett
férfi. Újabb nyíl repült ki, de nem találta el az imbolygó tolvajt. Ahhoz
azonban elég közel repült el mellette, hogy a férfi megforduljon, és azt
fürkéssze, honnan érkezett.
Suljacknek leesett az álla, amikor felismerte a kisstílű utcai rablót.
– Ret…? – akarta kérdezni, amikor oldalról puffanásra lett figyelmes.
Amikor megfordult, látta, hogy Phillus szétnyílt koponyával fekszik a
padlón, mellette a jól ismert láncos buzogány.
Távolabb a törpét pillantotta meg, aki Phillus íját tartotta kifeszítve, a
célra irányítva.
– Mi…? – kérdezte volna, de ezúttal sem fejezhette be, mert a törpe lőtt,
és a nyíl Suljack hasába fúródott, mire a főkapitánynak elállt a lélegzete.
Megtántorodott, és igyekezett, hogy talpon maradjon, a törpe a legnagyobb
nyugalommal előhúzott egy újabb nyilat, és ismét célba vette.
Suljack üvöltve a földre zuhant, és megpróbált odébb mászni. Végül
sikerült zilálva kinyögnie a kérdést:
– Miért?
– Elfelejtéd, ki vagy! – felelte a törpe, majd egy harmadik nyilat is a
kapitányba eresztett, egyenest a lapockájába.
Suljack hol zilálva, hol hangosan kiabálva kúszott tovább.
A negyedik nyíl a gerincét érintve a veséjébe fúródott.
– Ha ezt csinálod, csak fájdalmasabb lesz – magyarázta higgadtan a
törpe, és a főkapitány számára a hangja távolinak, nagyon távolinak tűnt.
A következő két nyilat alig érezte, de valamiféleképpen tudta, hogy már
nem képes mozogni. Hiába próbált kiáltani, már nem tudott, de
megcsillant a remény utolsó gyorsan tovatűnő szikrája, amikor a törpe
felkiáltott:
– Gyilkosság!
Annyira még el tudta fordítani a fejét, hogy lássa, amint a testőr a
levegőbe emeli Phillust, és három gyors lépés után hozzávágja a már
halott őrt a csukott ablakhoz. A csörömpölést követően a holttest a
kemény utcakőre zuhant, majd nemsokára utána repült az íja is, melyet a
törpe kettétört.
Mielőtt ráborult a teljes sötétség, Suljack még látta, ahogy a törpe mellé
ereszkedik. Az utolsó, amit hallott, a testőr kiáltozása volt:
 – Gyilkosság! Megölte a főnököt! Az a mocskos Phillus lenyilazta a
főnököt! Ó, gyilkosság!
 HARMINCADIK FEJEZET

DEUDERMONT KIHÍVÁSA

Három lándzsa repült le a sikátorba, szinte egyszerre. Dühvel, nagy erővel

dobták őket. A kétségbeesett védők vödrök segítségével próbálták
eltéríteni őket, vagy legalábbis mérsékelni a becsapódásukat. A lándzsák
azonban nem értek célba, mert hajlékony alak ugrott ki a nyitott ablakból,
az utcára pattant, és két görbe pengével villámgyorsan lecsapott, így
eltérítette a fegyvereket, mielőtt azok bárkiben kárt tettek volna.
A védők ujjongtak, mert azt hitték, új, nagyhatalmú szövetséges
érkezett, a lándzsákat dobó emberek pedig átkozódtak, mert a halálosan
veszedelmes sötételf lángoló szemében és pörgő szablyáiban felismerték
küszöbön álló végzetüket.
– Miféle őrület ez? – kérdezte dühösen Drizzt, és körbenézett, mert a
kérdőre vonás minden harcosnak szólt.
– Őket kérdezd! – kiáltotta az egyik lándzsahajító. – Őket, akik
megölték Suljacket!
– Őket kérdezd! – visszhangozta a védők vezére. – Őket, akik idejöttek
háborúzni!
– Gyilkosok! – kiáltotta egy lándzsahajító.
– Hazudsz! - ellenkezett valaki a másik csapatból.
– A város haldoklik körülöttetek! – kiáltott fel Drizzt. – A
civakodásaitokat meg lehet oldani, de nem addig, míg…
Szavait újabb kiáltás szakította félbe:
– Gyilkosok!
A lándzsás harcosok a sikátorba áramlottak és támadtak. Az ellentétes
oldalon a védők így válaszoltak:
– Hazug tolvajok!
És ezzel ők is előretörtek.
Drizzt pedig ott maradt középen.
 Suljack vagy Taerl? A kérdés ott kavargott a gondolataiban, a gyors
döntés égető kényszerével együtt. Melyik hajó oldalára álljon? Melyik
csapat mond igazat?
Hogyan is vállalhatná fel a döntőbíró szerepét ilyen kevés információ
birtokában? Ezek a gondolatok és aggasztó kérdések tülekedtek elméjében,
miközben a szembenálló csapatok közé szorult, és rá nem jött, hogy nem
tud választani.
Visszacsúsztatta szablyáit az övébe, és a sikátor szélére futott, majd
felpattant a falon, és elhúzódott a harc elől. Kiült egy ablakpárkányra, és
tehetetlenül, a fejét rázva figyelte az eseményeket.
Suljack embereit a düh fűtötte. Azok, akik az eleven pajzs mögött
helyezkedtek el, nem tudtak közelharcban csapást mérni az ellenségre, így
hát dobálóztak, amivel csak tudtak: lándzsákkal, tőrökkel, sőt a
környékbeli épületekből letört fadarabokkal, kövekkel is.
Taerl védőit nem kevesebb eltökéltség jellemezte. Ők
fegyelmezettebbnek bizonyultak: szabályos pajzsfalat alakítottak az
összecsapás középpontja körül, és türelmesen vártak a pillanatra, amikor a
támadók dühe kifullad.
Drizzt nem rendelkezett a szükséges pártatlansággal ahhoz, hogy
csodálja vagy bírálja bármely fél taktikáját, és nem volt szíve még csak
találgatni sem, hogy vajon melyik fog győzni. Lelke mélyén tudta, hogy a
harc kimenetele nyilvánvaló: minden bizonnyal egész Luskan veszíteni
fog.
Csak ösztönének és gyors reflexének köszönhette életét, amikor Suljack
egyik embere, aki nem tudott közvetlenül rálőni Taerl védőire, ráfogta a
számszeríjat és célzott. A drow az utolsó pillanatban félreugrott, de a
lövedék mégis vágást ejtett a hátán, mielőtt mithrill páncélinge felfogta
volna a nyílvesszőt. Nagy sietségében kis híján leesett alkalmi
kakasülőjéről.
Szablyái után nyúlt, és szemével a falról lefelé vezető utat kereste a
sikátorig, ahol az íjász állt.
Azonban utóbb a szánalom felülkerekedett dühén, és inkább azzal
válaszolt, hogy öröklött képességét segítségül híva sötétséggömböt idézett
a számszeríjat szorongató bolond köré. Világossá vált előtte, hogy nincs
ebben a harcban semmi keresnivalója, mivel lehetetlen jobb belátásra
bírnia az eszüket vesztett harcosokat. Ennek súlya nyomasztotta,
miközben felmászott az épület tetejére, és egy átjárón keresztül távozott.
Nehezére esett maga mögött hagyni a düh és fájdalom üvöltéseit.
Ugyanakkor alig két utcával arrébb ismét szembesült velük: a Baram- és
Taerl-hajókat elválasztó úton is összecsapott a csőcselék ádáz, zűrzavaros
csatában. Miközben a drow odafent a háztetőkön futott, megpróbálta
kideríteni, melyik félhez tartoznak a harcolók. De nem tudta megmondani,
hogy a Baram-hajó küzd a Taer-hajó ellen, vagy Suljack hajója Baramé
ellen, netán Suljack és Taerl harcának elharapózása eredményezte ezt a
csetepatét, vagy esetleg egészen más volt mögötte.
Messze, a város közepe felé, a keleti falnál lángok lobbantak fel az
éjszakában.

– Háromszorozd meg az őrök számát a hídnál! – parancsolta Kurth

főkapitány egyik őrszemének. – És küldj járőröket a partvonal széltében-
hosszában!
– Igenis! – válaszolta a harcos, aki világosan megértette, milyen sürgető
helyzet állt elő, ugyanis a csatazaj, a füstszaggal együtt, az Őrszigetig
terjedt. Ki is rohant a teremből, menet közben magához intve pár katonát.
– Azt mondják, főképpen Taerl és Suljack seregei – jelentette egy másik
őrmester Kurth kapitánynak.
– Baram is jócskán benne van – tette hozzá egy másik.
– De én úgy gondolom, leginkább Rethnor ivadéka tehet róla – mondta
egy másik férfi, aki Kurth mellé lépett, és vele együtt kémlelte a várost,
ahol egyre fényesebben ragyogtak a tüzek.
Ez arra utalt, hogy nézeteltérés merült fel a harcosok közt, mert noha
pletykák kaptak szárnyra, miszerint Kensidan áll az egész harc mögött, a
gondolat, hogy Taerl és Baram Suljack ellen vonultak anélkül, hogy bárki
ösztökélte volna őket erre, nem volt olyan képtelen. Különösen így, hogy
Suljack köztudottan szövetséget vállalt Deudermonttal.
Kurth figyelmen kívül hagyta a civakodást. Nagyon jól tudta, mi folyik
Luskanban, ki rángatja zsinóron a többieket, és ki szítja a lázadásokat.
– Marad egyáltalán valami, mire az az elmeháborodott Varjú beteljesíti
a tervét? – motyogta magában.
– Az Őrsziget – felelte a mellette álló őrmester, mire Kurth egy
pillanatnyi gondolkodást követően elismerően pillantott az emberre.
 Éles hang, szinte üvöltés vetett véget a civakodásnak, és egyúttal
szakította félbe Kurth tűnődését. Megfordult. Amikor a hívatlan vendég
belépett, a teremben minden férfinak és nőnek elkerekedett a szeme a
döbbenettől.
– Hát te élsz?! – kiáltott fel valaki, mire Kurth halkan felnevetett a
kijelentésben rejlő irónia hallatán.
Arklem Greeth ugyanis már több évtizede nem „élt”.
– Nyugodjatok meg! – szólt a halálúr a körülötte állókhoz, és felemelte
kezét, hogy lássák, senkit sem akar fenyegetni. – Barátként jöttem!
– A Vendégtorony felrobbant! – kiáltotta a Kurth mellett álló férfi.
– Ó, az csodás volt, nemdebár? – válaszolta a halálúr, és sárga fogait
kivillantva teli szájjal vigyorgott. Azonban az arca egy pillanat alatt
komor kifejezést öltött, és egyenesen a főkapitányhoz fordult. – Beszélni
szeretnék veled!
Erre tucatnyi kard szegeződött Arklem Greethre.
– Megértem és elfogadom, hogy valójában nem volt választásod, és
kénytelen voltál megnyitni a hidat – folytatta a halálúr, de hiába: egyetlen
kard sem ereszkedett le.
– Hogyhogy még egyben vagy? És mit keresel itt? – kérdezte Kurth, és
nagyon kellett igyekeznie, hogy ne reszkessen a hangja. Végignézett
kitartó harcosain, és mélyen, ám hang nélkül felsóhajtott.
– Ha annyira rosszat akartam volna, lángokba boríthattam volna a
torony legalsó szintjét és mágikus sortűzzel kiirthattam volna a hajód
felét, mielőtt egyáltalán rájöttél volna, mi történik – jelentette ki Greeth. –
Kérlek, drága barátom! Ismersz annyira, hogy tudd, megszabadulnék
tőled, ha annyira akarnék.
Kurth egy ideig csak némán meredt a halálúrra, majd így szólt őreihez:
– Hagyjatok minket magunkra!
Az őrök felhorkantak és motyogtak magukban, de végül
engedelmeskedtek.
– Kensidan küldött? – kérdezte Kurth, amikor kettesben maradt a
halálúrral.
– Kicsoda? – kérdezett vissza nevetve Arklem Greeth. – Nem. Kétlem,
hogy Rethnor fia egyáltalán tudja, hogy túléltem a Zsiványkard-sziget
katasztrófáját. Azt sem hiszem, hogy repesne az örömtől a hír hallatán.
Kurth kissé oldalra billentette a fejét, tekintete kíváncsiságot és egyúttal
némi zavart tükrözött.
 – Természetesen vannak mások is, akik árgus szemekkel figyelik a
Luskanban zajló eseményeket – mondta Arklem Greeth.
– A Misztikus Testvériség – találgatott Kurth.
– Nem, még nem. Mondom, nekik semmi közük hozzám. Hamarabb,
mint ahogy ennyi év alatt számítottam rá, azon kaptam magam, hogy
egyre inkább izgat a gonosztevők e serege, melyet városnak nevezünk.
Nem, barátom, az árnyakból szóló hangokról beszélek. Ők vezettek el
hozzád.
Kurth szeme megvillant.
– Attól tartok, a háború szörnyű véget fog érni Deudermont kapitány
számára – jelentette ki Arklem Greeth.
– Akárcsak Kensidan és a Rethnor-hajó számára.
– És számodra is – biztosította Kurthot Arklem Greeth.
– És számodra? – kérdezte a főkapitány.
– Számomra jól fog végződni – közölte a halálúr. – Már így is történt,
noha egy célom még maradt.
– Luskan trónja? – kérdezte Kurth.
Arklem Greethből ismét feltört jellegzetes, ziháló nevetése.
– A nyilvánosság előtt töltött napjaimnak itt vége – ismerte el. – Ezt
már azelőtt tudomásul vettem, hogy Szeder idehajózott volna a Miraron.
Ez a dolgok rendje, természetesen. Számítottam rá, elfogadtam, és
biztosíthatlak felőle, jól fel is készültem rá. Alighanem le is győzhettem
volna Szedert, de ha így teszek, kihívtam volna magam ellen a
vízmélyvári urak haragját, és akkor nagyobb kárt okoztam volna a
Misztikus Testvériségnek e kisebbfajta veszteségnél, amiben így
részesültünk.
– Kisebbfajta veszteség? – méltatlankodott Kurth. – De hát elvesztetted
Luskant!
Greeth vállat vont, mire a főkapitány dühösen csikorgatta a fogát.
– Luskant – ismételte jelentőségteljesen.
– Ez is csak olyan, mint bármelyik másik város; meglehetősen
jellegtelen – vélte Greeth.
– Ez nem így van! – tiltakozott Kurth. – Nagy kerék tengelye, gazdag
régió központja, északon, keleten és délen és az ezekre vezető vízi utak is
itt összpontosulnak!
– Nyugalom, csigavér, barátom! – csitította Greeth, és vállveregető
gesztust tett, de nem ért a kapitányhoz. – Én nem akarom elvitatni
szeretett Luskanod értékeit!
Kurth arckifejezése híven tükrözte, hogy az imént hallottak alapján nem
így vélekedik.
– Annyiról van szó csupán, hogy tudom: itteni veszteségünk ideiglenes
jellegű – magyarázta a halálúr. – És arra számítok, hogy a város hozzáértő,
ésszerűen gondolkodó ember kezében marad – tette hozzá igazán
lefegyverző biccentés kíséretében.
– És azt tervezed, hogy eltávozol? – kérdezte Kurth, mert még mindig
nem értette teljesen. Hiszen nehezére esett elhinni, hogy Arklem Greeth, a
rettegett és valóban halálos veszedelmet képviselő ősmágus önként és
dalolva feladja a várost.
A halálúr vállat vont, és a mozdulat következtében a tüdejében
összegyűlt nyálka és tengervíz furcsa hangot adott.
– Meglehet. Ám mielőtt elmegyek, azt akarom, hogy egy bizonyos áruló
varázsló megfizessen a bűneiért. Azaz egészen pontosan ketten is
megfizessenek.
– Arabeth Raurym – találgatott Kurth. – A viszály mindkét oldalán jelen
van, ide-oda ingázik Deudermont és a Rethnor-hajó közt.
– Amíg meg nem hal – mondta a halálúr. – Amit nagyon szeretnék, ha
bekövetkezne.
– És a másik?
– Robillard a Tengeri Szellemről – mondta a halálúr a horkantáshoz
olyannyira közelítő hangon, ami egy nem lélegző teremtménytől csak
kitellett. – Túl sokáig szenvedtem ama bolond túlbuzgóságától.
– Egyikük halála sem szomorítana el különösebben – helyesek Kurth.
– Arra kérnélek, intézkedj ez ügyben! – közölte a halálúr, mire Kurth
kérdőn felvonta a szemöldökét. – A város sorsa majd eldől. Deudermont
álma pedig elhalványul, és ehhez már nem is kell olyan sok idő.
– Hacsak nem szerez valahonnan élelmet, és…
– Nem érkezik segítség – bizonygatta a halálúr. – Legalábbis egyhamar
nem.
– Úgy tűnik, elég sokat tudsz ahhoz képest, hogy hónapok óta nem jártál
a városban. És meglehetősen magabiztosnak tűnsz.
– A hangok az árnyakból… – válaszolta Arklem Greeth ravasz
mosollyal. – Hadd meséljek neked a megfigyelődről és a ritkán látott
szövetségesekről!
 Kurth bólintott, és a halálúr nyíltan mindent elmondott. Szavaival csak
megerősítette mindazt, amit Csavargó Morik Kensidan parancsára már
elmagyarázott. A főkapitány sikeresen elrejtette megrökönyödését amiatt,
hogy egy újabb nagyhatalmú résztvevő tűnt fel a Luskanért folytatott
huzakodásban, ráadásul egy ilyen aljas és kiszámíthatatlan entitás. Kurth
nem először vonta kétségbe Kensidan ítéletének helyességét azzal
kapcsolatban, hogy ki idézte elő Luskan katasztrófáját.
És ebbéli kétségei csak erősödtek, amikor Arklem Greeth előadta a vízi
ghulok és a meggyilkolt tengerészek sötét történetét.

– Vagy lépünk most, vagy elveszítjük Luskant – jelentette ki

Deudermont Robillardnak, Drizztnek, Regisnek és néhány más
parancsnokának, amikor a drow meghozta a hírt az utcán harcoló
emberekről. – Meg kell őket nyugtatnunk, amíg a karavánok meg nem
érkeznek.
– Semmilyen indokra nem lesznek kíváncsiak!
– Micsoda együgyű emberek – motyogta Robillard.
– Keresnek valamit, amin kiélhetik a csalódottságukat – vélte
Deudermont. – Éheznek, félnek és gyászolnak. Minden egyes család
hatalmas veszteségeket szenvedett!
– Túlbecsülöd a pillanat jelentőségét – szólt figyelmeztetőleg a
varázsló. – Felbujtották őket… és élelmet is kaptak.
– A főkapitányok állnak emögött – válaszolta Drizzt, mire Robillard
csak vállat vont a nyilvánvalóan igaz válasz hallatán.
– Valóban – folytatta a kormányzó. – Az a négy elmeháborodott kis
birodalmakat hozott létre a városon belül, és most kardokkal hadonásznak.
Drizzt a tálakra pillantott, melyekben felszolgálták az ebédet, elnézte a
mélységi rothe húsát és azon tűnődött, vajon a főkapitányok belső harcán
kívül mi folyik még itt. Félelmeit azonban magában tartotta, akárcsak
előző este, amikor először felszínre törtek. Fogalma sem volt, ki nyithatta
meg a rothe és a mélysötétbeli gomba beszerzéséhez szükséges
kereskedelmi útvonalakat, vagy hogy az a vállalkozó kedvű főkapitány
egyáltalán kivel üzletel, de Luskanban káosz uralkodott, amit Drizzt
eddigi élettapasztalata alapján egy meghatározott fajjal társított.
 – Azonnal cselekednünk kell! – jelentette ki Deudermont. – Menj a
mirabariakhoz – fordult Robillardhoz –, és kérd meg őket, hogy erősítsék
meg a Vörös Sárkány vendéglőt, és gondoskodjanak biztonságáról!
– Elmegyünk? – kérdezte Regis.
– A Tengeri Szellemhez, remélem – mondta Robillard.
– Át kell kelnünk a hídon – válaszolta Deudermont. – Most Luskan
központi részében van a helyünk. A mirabariak ellenőrzésük alatt tudják
tartani az északi partot. Kötelességünk a harc gyújtópontjában
közbeavatkozni, és visszaszorítani a főkapitányokat a saját területükre.
– A hajónk kapitány nélkül maradt – emlékeztette Drizzt a kormányzót.
– És oda megyünk – határozott Deudermont – Suljack palotájába,
melyet ezennel kinevezek a kormányzó ideiglenes szállásának, és
szövetségre lépünk az elhunyt kapitány embereivel eme ínséges időkben!
– Mielőtt a keselyűk apró darabokra tépnék a Suljack-hajó tetemét? –
kérdezte Regis.
– Pontosan!
– A Tengeri Szellem jobb döntés lenne – vélte a varázsló.
– Elég, Robillard! Most már kezdesz az idegeimre menni!
– Luskan már halott, kapitány – erősködött a varázsló. – Nincs
bátorságod ezzel szembenézni?
– Mi a helyzet a mirabariakkal? – kérdezte Deudermont élesebb
hangsúllyal, mire Robillard bólintott és nem szólt többet. Azonnal
elhagyta a termet és a Vörös Sárkányt, hogy a helyükre állítsa a
Pajzsnegyed embereit és törpéit.
– Határozottan közöljük, hogy nem szándékozunk távozni! – magyarázta
Deudermont, mikor a varázsló már elment. – És harcolunk majd, hogy
meg tudjunk védeni bármit és bárkit, akinek szüksége van ránk. Erővel,
eltökéltséggel és kard által összetartjuk Luskant, míg a szállítmányok meg
nem érkeznek, és a városnak követelünk hűséget, nem a hajónak!
A nyilvánvaló magabiztosság beszélt belőle.
– Hívjuk össze a bírákat és a város minden őrét! – folytatta. –
Elmagyarázzuk nekik, mekkora a kockázat. Itt az idő, hogy erősen és
eltökélten, egy emberként felálljunk, egyesítsük a várost magunk körül, és
kényszerítsük a főkapitányokat, hogy rendeljék alá egyéni érdekeiket a
magasabb rendű közjónak! – mondta, majd megállt és egyenesen Drizztre
nézett. A drow megbizonyosodhatott róla, hogy a kormányzó kellő
lelkierővel bír ahhoz, hogy szembenézzen a kihívással.
 – Vagy elveszítik a rangjukat – folytatta. – Feloszlatjuk a hajóját annak,
aki nem hajlandó hűséget esküdni a kormányzó hivatalának!
– Úgy érted, neked – mondta Regis.
– Nem, a hivatalnak és a városnak. Ezek többet jelentenek, mint az
ember, aki épp betölti a kormányzói tisztséget.
– Merész állítás – mondta Drizzt. – Elveszítik a rangjukat?
– Megvolt a lehetőségük, hogy megmutassák Luskannak, mire képesek a
hosszú téli éjszakán – válaszolta Deudermont rendíthetetlenül. – Suljack
kivételével mind elbuktak.
A megbeszélés e komor megjegyzéssel le is zárult.

– Micsoda, most a mi oldalunkon áll? – kérdezte társától a Suljack-hajó

egy korábbi katonája, aki az imént állt Deudermont szolgálatába.
Elhagyták a palotát és beálltak a harcba, amikor Drizzt Do’Urdent
pillantotta meg, amint Baram két gazfickója ellen hadakozott.
– Na ja, ezért mondtam én igent Deudermontnak – szólt a másik.
Az első bólintott, majd együtt nézték a drow-t támadás közben. Baram
egyik embere ádázul csapott rá, nyilvánvalóan le akarta vágni Drizzt lábát,
ám a drow fürgén felugrott, és közben még jól arcba is rúgta a férfit.
A második bandita keményen támadott egy oldalirányú döféssel, ám a
drow szablyái nem késlekedtek a válasszal. Az egyik penge könnyedén
oldalra csapta az orgyilkos kardját, a másik egyenesen előrevillant a férfi
torka felé. Aztán a drow szabad pengéjével épp időben hárította el a másik
gaztevő felfelé irányuló csapását. Drizzt csavarintott egyet a csuklóján,
mire a kard nagy ívben elrepült, és a hirtelen fegyvertelenné vált
gonosztevő, akárcsak a barátja, aki dermedten állt a szablyaheggyel a
torkán, nem tudott hova menekülni.
– Elvesztettétek a harcot – közölte a sötételf a két harcossal, és egyik
sem volt abban a helyzetben, hogy tiltakozhasson.
A két katona végigszaladt a sikátorban egyenesen a drow-hoz, és
hirtelen megtorpantak, amikor Drizzt óvatosan méregetni kezdte őket.
– Deudermonttal vagyunk! – kiáltották egyszerre.
– Épp most szerződtünk le! – magyarázta az egyik.
– Elkaptam ezt a kettőt – magyarázta Drizzt, és rabjai felé fordult. –
Becsületszavatokat adjátok, hogy befejezitek a harcot, vagy véreteket
ontom, itt és most!
Baram katonái tehetetlenül néztek egymásra, majd megesküdtek az
életükre, miközben Drizzt a szablyáival böködte őket.
– Vigyétek őket az első emelet keleti szárnyába! – utasította a drow
Deudermont újoncait. – Ne essék semmi bántódásuk!
– De Barammal vannak! – tiltakozott az egyik.
– Azokkal jöttek, akik megölték Suljacket! – szólt a másik.
Drizzt egyetlen határozott pillantással elhallgattatta őket.
– Foglyok. Számukra véget ért a harc. És amikor vége lesz ennek az
őrületnek, ismét részei lesznek Luskannak, egy olyan városnak, amely már
így is túl sok halált látott!
– Ó, igen, igen, Regis úr! – szakította félbe a vitát egy hang, mire mind
az öten megfordultak, és a közeledő félszerzetet pillantották meg. Két
bandita – Taerl harcosai – buta tekintettel követte Regist, miközben
szemük egy különösen elbűvölő rubintra szegeződött, melyet a félszerzet
egy lánc végén lengetett.
– Nem harcolunk többet – ígérte a másik megdelejezett bolond.
Regis odament Drizzthez és a többiekhez, és a helyzet nyilvánvaló
ostobasága miatt mélyet sóhajtott.
– Úgy fogunk győzni, hogy megkíméljük Luskan szívét-lelkét –
magyarázta a drow a teljességgel összezavarodott újoncoknak. – Nem úgy,
hogy mindenkit megölünk, aki nem áll az ügyünk mellé.
Majd intett a fejével a még mindig felfegyverzett gonosztevőnek, hogy
dobja el a kardot, és amikor az nem engedelmeskedett azonnal, ismét
megbökte a torkát.
A kard a macskakőre zuhant. Ezután Drizzt szablyáival az újoncokhoz
irányította a két foglyot.
– Vigyétek őket a keleti szárnyba!
– Foglyok – bólintott az egyik újonc.
– Igen – helyeselt a másik, és a rabul ejtett zsiványokat maguk előtt
taszigálva megindultak, Regisszel és annak két foglyával együtt.
A körös-körül tomboló felfordulás ellenére – a Deudermont új palotáját
körülvevő utcákon javában zajlottak a harcok, ugyanis Baram és Taerl
teljes haderővel vonult ki a kormányzó ellen – Drizzt önkéntelenül is
kuncogott, leginkább Regis fölöttébb hatékony fogásai miatt.
Kisvártatva leolvadt arcáról a mosoly, mert amikor az utca másik
végéhez futott, nem más látvány tárult elé, mint a nem éppen kifinomult
Robillard, aki tűzgolyóval rombolt le egy egész épületet. Az égő házból
kiáltások hallatszottak, és egy férfi lángokban álló ruházatban kivetette
magát a második emeletről.
Hiába remélték Deudermonttal, hogy a harc a lehető legkevesebb
vérontással fog járni, a drow megértette, hogy amíg véget ér, nagyon sok
luskani fog még holtan elterülni.
A sötételf megdörzsölte fáradt szemét, és hosszú, lemondó sóhajt
hallatott. Nem először és nem is utoljára kívánta, bár visszaforgathatná az
idő kerekét addig a napig, amikor ő és Regis először megérkeztek a
városba. Mielőtt Deudermont és Szeder úr nekivágott volna a végzetes
utazásnak.
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

AZ UTOLSÓ CSEPP A POHÁRBAN

Deudermont, Robillard, Drizzt, Regis és a többiek a kormányzó

haditanácsának termében gyűltek össze, és igencsak rossz érzések töltötték
el őket a belépő Waillan Micanty arcán tükröződő elszörnyedés miatt.
– Megérkezett a vízmélyvári flotta – jelentette a férfi.
– És? – sürgette Deudermont.
– Egyetlen hajóval – válaszolta Micanty.
– Egyetlen hajóval? – hördült fel Robillard.
– Az is viharvert, és a fél legénysége odalett – folytatta Micanty. –
Ennyi maradt a flottából! Néhány hajó visszafordult, de a legtöbb üresen
hánykolódik a tengeren, vagy elsüllyedt.
A tengerész megállt, de a teremben senkinek nem volt ereje reagálni a
hallottakra, vagy újabb kérdést feltenni – még a lélegzetüket is
visszafojtották.
– Azt mondták, vízi ghulok voltak – folytatta Micanty. – Tengeri ghulok.
Többtucatnyi. És valami rejtélyes erő, mely a mélyből feltörő tűzzel égette
a hajókat!
– De hát azok a hajók védelem alatt álltak! – füstölgött Robillard.
– Igen, ez így is volt – válaszolta Waillan Micanty –, de alulról nem!
Több száz ember meghalt, és a rakomány nagy része odaveszett.
Deudermont a székébe rogyott, és Drizzt számára úgy tűnt, hogy ha nem
teszi, összecsuklott volna.
– Ez nem fog tetszeni Luskan népének – jegyezte meg Regis.
– A szállítmány lett volna az ütőkártyánk – ismerte el Deudermont.
– Talán felhasználhatjuk a tengeri ghulokat, mint az új, közös ellenséget
– javasolta Regis. – Mondjuk meg a főkapitányoknak, hogy egyesítenünk
kell erőinket, ha ezután is szabadon akarnak hajózni!
Robillard erre hangosan méltatlankodott.
 – Pedig ez jelentene valamit! – tiltakozott a félszerzet.
– Talán mindent – fejezte ki egyetértését Deudermont, Regis
legteljesebb meglepetésére.
– Véget kell vetnünk e háborúskodásnak! – folytatta a kormányzó,
leginkább Robillardnak címezve mondanivalóját. – Kössünk békét, és
hajózzunk egyesült erővel e szörnyetegek ellen. Elhajózhatunk egészen
Vízmélyváráig, és telitölthetjük raktárainkat…
– Elment az eszed! – szakította félbe Robillard. – Azt hiszed, a négy
főkapitány majd csatlakozik egy olyan expedícióhoz, ami egyedül a te
hatalmadat biztosítja be?
– A saját érdekük is – ellenkezett a kormányzó. – Meg kell menteni
Luskant.
– Luskan már halott – jelentette ki Robillard.
Drizzt vitatkozni akart a varázslóval, de nem találta a megfelelő
szavakat.
– Hívjátok össze tárgyalásra a négy főkapitányt! – parancsolta
Deudermont. – Ezt bölcs ötletnek fogják találni.
– Nem! – ellenkezett Robillard.
– Meg kell próbálnunk – kiáltott vissza a kormányzó, mire a varázsló
felhorkant és elfordult.
Regis aggodalmasan nézett Drizztre, de a drow nemigen tudta
megnyugtatni. Az előző napot mindketten a Suljack palotája körül zajló
utcai harcok sodrában töltötték, és mindketten tudták, hogy Luskan a
szakadék szélén tántorog – ha még nem zuhant bele. Az egyetlen, ami
enyhíthetett volna a helyzeten, a Vízmélyvárából érkező szállítmány volt,
de annak nagy része nem érkezett meg…
– Meg kell próbálnunk – ismételte Deudermont halkabb, egyenletesebb
hangon, mely roppant önuralomról árulkodott.
De egyúttal kétségbeesésről és félelemről is.

Baram és Taerl nem voltak hajlandók személyesen megjelenni, csupán

egyetlen követet küldtek mindketten, hogy az adja át az üzenetet. Kurth és
Kensidan még csak nem is válaszoltak a megbeszélésre vonatkozó
kérelemre.
 Deudermont megkísérelt jó képet vágni a visszautasításhoz, de minden
alkalommal, amikor úgy gondolta, hogy Robillard vagy Drizzt éppen nem
rá figyel, sóhajtott.
– Huszonhét? – kérdezte a varázsló gúnyolódó hangon. – Egész napos
harc után tucatnyi halott és haldokló a veszteségünk, és semmit nem
tudunk felmutatni, csupán huszonhét rabot, akik közül ráadásul egyik sem
kötelezi el magát az ügyünk mellett?
– De mind hajlandó abbahagyni a harcot, így ha nyerünk… – kezdett
Drizzt a válaszba.
Robillard gúnyos mosollyal szakította félbe.
– Ha?
A drow megköszörülte a torkát, Deudermontra pillantott, majd így
folytatta:
– Ha győzünk, mellénk fognak állni. Abban biztos vagyok, hogy nem
kell Luskant a földig égetni!
– Ez nem sok, Drizzt – mondta Robillard, mire a drow csak vállat vont,
mert nem tudott egyebet felhozni a varázsló ellen. Az első nap sikerült
tartaniuk Suljack palotáját, de úgy tűnt, az ellenség minden irányból
körülvette őket, és az innen nyíló utcák közül nem egyet Baram és Taerl
tartott a hatalmában. Elvesztettek legalább tizenkét harcost, és még ki
tudja, mennyit öltek meg a palota körüli utcákon?
Deudermont nem nyerhette meg az állóháborút. Nem tudhatott ezreket
maga mögött, mint amikor Arklem Greeth ellen vonult. Az élelmiszer-
szállítmány megújíthatta volna a belé vetett hitet, de annak nagy része
megsemmisült a tengeren, és semmi más nem érkezett.
Ekkor Regis lépett be a háborús terembe és bejelentette, hogy Baram és
Taerl követe megérkezett. A kormányzó felugrott a székéből és a
többiekhez sietett, Regist pedig sürgette, hogy menjen a fogadóterembe.
A követ egy igénytelen külsejű tengeri medve volt; feje tetején teljesen
kopasz, oldalt pedig kusza, ősz tincsek meredeztek minden irányba.
Várakozás közben az orrát piszkálta, és akkor sem hagyta abba, amikor
Deudermont a terembe lépett.
– Ne vesztegesd az időmet! – morogta, miközben valamit a padlóra
pöccintett és úgy nézett Deudermontra, akár egy hatalmas eb a sarokba
szorított rágcsálóra – A kapitány eddig nem éppen ilyen tekintetekhez volt
szokva a tengerészek részéről.
 – Jobb lett volna, ha Baram és Taerl személyesen eljönnek, és akkor
nem neked kellett volna fáradnod – válaszolta, és helyet foglalt a férfival
szemben. – Szavamat adtam, hogy nem esik bántódásuk.
– Az ám, Suljacknek is biztos a szavadat adtad – válaszolta az ember
vihogva.
– Csak nem hiszed, hogy közöm van a halálához? – kérdezte
Deudermont.
A férfi vállat vont, mintha nem is számítana.
– Baram és Taerl nem bolondok, mint Suljack volt! – jelentette ki. –
Nem elég nekik a szavad ahhoz, hogy higgyenek a magadfajtáknak!
– Becsületességem megítélése terén, úgy látszik, magukból indulnak ki.
Én, Deudermont kapitány, állom a szavam! – itt megállt, és várt, hogy a
férfi illendően bemutatkozzon.
– Az én nevem nem fontos, és nem is mondom meg a magadfajtáknak!
Deudermont mögött Robillard felnevetett:
– Majd én kideríthetem neked, kap… kormányzó!
– Bah, úgyse mondja meg neked senki! – mordult fel a követ.
– Ó, megmondanád te azt, afelől ne legyenek kétségeid! – válaszolta a
varázsló. – Talán még a sírkövedre is felvésetném, ha egyáltalán
bajlódnánk azzal, hogy tisztességesen eltem…
– Na, ennyit az adott szavadról, ugye, kapitány? – szakította félbe a
tengeri medve törött fogait kivillantó vigyorral, épp amikor Deudermont
felemelte a kezét, hogy lecsendesítse a bajkeverő varázslót.
– Baram és Taerl azért küldtek ide, hogy meghallgasd az ajánlatomat! –
tért a lényegre a kormányzó. – Mondd meg nekik, hogy…
A mosdatlan követ erre hangosan felnevetett és a fejét rázta.
– Nem kíváncsiak a mondanivalódra – közölte. – Azért küldtek ide,
hogy elmondjam, mi az ő ajánlatuk – folytatta, miközben meredten nézett
Deudermont szemébe. – Kapitány, eridj a Tengeri Szellemre és hajózz el!
Javaslatunk annyi, hogy bántódás nélkül eltakarodhatsz, és még ez is több,
mint amit megérdemelsz, te bolond! De tudd azt is, hogy szavadat kell
adnod, soha többé nem süllyeszthetsz el olyan hajót, mely Luskan
színeiben száll vízre!
A kapitány szeme tágra nyílt, majd vészjóslóan összeszűkült.
– Ez az ajánlatunk – mondta a tengeri medve.
– Hamuvá égetem ezt a várost – morogta Robillard a bajsza alatt, aztán
megrázta a fejét és hozzátette: – Fogadd el az ajánlatot, kapitány! A kilenc
pokolba Luskannal!
Robillard mellett Drizzt és Regis aggodalmas pillantásokat váltottak, és
mindkettőjüknek ugyanaz járt a fejében: talán itt az idő, hogy Deudermont
beismerje, reményei dacára nem járt sikerrel a Vitorlák Városában. Az
előző napot az utcákon töltötték, és bőven megbizonyosodhattak az
ellenállás mértékéről.
A terem ez után egy ideig csendbe burkolózott. A kormányzó az állához
emelte kezét, és gondolataiba mélyedt. Nem nézett három barátjára, és
ügyet sem vetett a követre, aki türelmetlenül dobolt a lábával.
Végül Luskan kormányzója kihúzta magát.
– Baram és Taerl tévednek – jelentette ki.
– Ez az egyetlen ajánlatunk! – válaszolta a kalóz.
– Menj és mondd meg a főnökeidnek, hogy Luskan nem megy a kilenc
pokolba, de ők biztosan! – közölte Deudermont. – A luskani emberek
megbíztak, hogy jobbá tegyem a városukat, és nem hagyom őket cserben!
– Na és hol vannak ezek az emberek? – kérdezte a kalóz fröcsögő
gúnnyal. – Tán csak nem ebben a pillanatban is a tulajdon katonáidat ölik?
– Menj az uraidhoz! – mondta Deudermont. – És tudd meg, ha még
egyszer meglátom azt a csúf ábrázatodat, végzek veled!
A higgadtan előadott fenyegetés mintha összezavarta volna a tengerészt,
mert botladozva hátrált, majd megfordult, és kiviharzott a teremből.
– Tegyétek biztonságossá az utat innen a kikötőbe! – kérte Deudermont
barátait. – Ha kénytelenek leszünk visszavonulni, csak a Tengeri Szellemre
számíthatunk.
– Egyszerűen csak odasétálunk és kész – mondta Robillard és az ajtó
felé mutatott, melyen át a követ az imént távozott.
– Ha el is megyünk, csak időlegesen! – ígérte Deudermont. – És jaj lesz
minden hajónak, mely Luskan színeiben kerül a látóterünkbe!

– Az utcáról érkezett jelentések nem mutatnak egyenletes képet –

állapította meg Kensidan. – Ez van. Nincs megállás. Ma dől el,
Deudermont nyer-e vagy veszít.
– Veszíteni fog – súgta a hang az árnyakból. – Nincs útban segítség
Vízmélyváráról.
 – De nem becsülöm alá sem őt, sem nagyhatalmú barátait – mondta a
Varjú.
– Ne becsüld alá nagyhatalmú ellenségeit sem! – kontrázott rá a hang. –
Kurthnak sikerült legyőznie a flottát, noha egyetlenegy luskani hajó sem
közelítette meg.
Ennek hatására Kensidan elfordult az ablaktól, és a sötétséggömbre
meredt.
– Kurthnak van egy szövetségese – magyarázta a hang. – Valaki, akit
Deudermont halottnak vél. Valaki, aki sosem vesz levegőt, csak akkor, ha
hangot akar kiadni nagyhatalmú varázslataihoz!
A Varjú egy ideig eltűnődött a rejtélyes utalásokon, majd szeme
elkerekedett és szinte pánikközeli állapotba került.
– Greeth! – mormogta.
– Maga Arklem Greeth – mondta a hang. – Bosszút akar állni
Deudermonton.
A Varjú lépdelni kezdett a szobában, és időnként körbe-körbenézett.
– Arklem Greeth nem fog veled szembeszállni – ígérte a hang a
sötétségből. – Luskan élén eltöltött napjai véget értek. Ezt már akkor
elfogadta, mielőtt Deudermont a Vendégtoronyba költözött volna.
– De Kurthtal szövetkezik! Akármilyen biztos vagy Arklem Greeth
felől, Kurthtal kapcsolatban soha nem lehetsz az!
– A halálúr nem fog ellenünk támadni, akármit is mondjon neki Kurth –
jelentette ki magabiztosan a láthatatlan beszélő.
– Nem tudhatod!
A sötétségből felgyöngyöző halk kuncogás végett vetett a vitának, és
Kensidan hátán végigfutott a hideg, mert emlékeztette arra, kivel is van
dolga, ki az, akiben egész végig – bármily döbbenetes – megbízott!
– Határozd el magad, és cselekedj! – súgta a hang. – Helyes a
megítélésed, miszerint ez a nap meghatározza Luskan jövőjét. Nézz hátra:
most már nincs mögötted semmi, csak az üres sarok!
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET

AKIT SZÍVESEN MEGÖLNÉK

– Ott leszünk a parton a kapitánnyal! – kiáltott fel egy nő.

– Igen! Nem hagyhatjuk, hogy egyedül nézzen szembe azzal a
tömeggel! – helyeselt a Tengeri Szellem egyre türelmetlenebb és
zavarodottabb legénysége. – A fél város összecsődült ellene!
– De az a feladatunk, hogy a Tengeri Szellemet őrizzük! – próbálta
Waillan Micanty mindannyiukat túlkiabálni. – Deudermont kapitány
egyértelműen megparancsolta! Azt mondta, maradjatok a Tengeri
Szellemen, és gondoskodjatok biztonságáról! Így hát ehhez kell, hogy
tartsuk magunkat mindannyian!
– És várjuk meg, amíg megölik?
– Vele van Robillard, és Drizzt Do’Urden is! – vitatkozott Waillan, és
úgy tűnt, e két név említése valóban kissé lecsillapította a kedélyeket. –
Hozzánk fog fordulni, ha erre lesz szüksége. És ugyan miféle tengerészek
lennénk, ha hagynánk veszni a hajót, ami egyben az egyetlen menekülési
lehetőség! Vissza a helyetekre, mindenki! – parancsolta. – Figyeljétek a
tengert, és a kalózokat, akik nemrég kötöttek ki!
– De ők mind velünk harcoltak! – jegyezte meg a legénység egyik tagja.
– Na igen, Arklem Greethttel szemben – mondta Waillan. – A legtöbben,
akik most Deudermont ellen vonulnak, ott voltak vele a Vendégtorony
ostrománál. A játék új fordulatot vett, legyetek résen!
Erre némi morgolódás támadt, de aztán a Tengeri Szellem veterán
legénysége visszasietett őrhelyeire és lövészállásaiba, és legtöbbjüknek
sikerült levennie a szemét a városban dúló harcról, hogy a saját állásukat
érő esetleges fenyegetésekre tudjanak figyelni.
Egy pillanat sem telt el, Waillan Micanty alig fejezte be a beszédet,
amikor a tengerész lekiáltott az árbockosárból:
 – Jobbra! A vízvonalnál! – pontosított, mire a többiek a korláthoz
rohantak.
Az első vízi ghul, amint lehetősége nyílt rá, felmászott a Tengeri
Szellem oldalán, és átvetette magát a korláton. Egyenesen Micanty elé
érkezett, aki erőteljes kardcsapással fogadta.
– Ghulok! – kiáltotta. – Ghulok a fedélzeten!
És Arklem Greeth szörnyű alattvalói egyre csak jöttek és jöttek, körös-
körül egymás után csobbantak ki a vízből, majd másztak fel a
kalózvadász-hajóra. A tengerészek ide-oda szaladgáltak kivont
fegyvereikkel, és igyekeztek levágni a fenevadakat, mielőtt azok
megvethették volna a lábukat. Mert tudták, hogy ha a vízi ghulok csapata
feljut a fedélzetre, villámgyorsan megtizedeli a legénységet. Waillan
Micanty vezette a harcot: egyik ghult vágta le a másik után, és a hajót
jobbról balra fordította, így még épp időben sikerült visszavernie a
korlátról a támadni akaró vízi szörnyetegeket.
– Túl sokan vannak! – harsant fel egy kiáltás a hajófarról, nem messze a
katapulttól, és amikor Waillan a hang irányába fordult, ghulokat látott,
akik épp akkor egyenesedtek ki a fedélzeten, mire a katapult
legénységéből néhányan megbénultak a félelemtől. Waillan pillantása
aztán a mély vizet kémlelte és az ott horgonyozó számos hajót. A katapult
üzemképtelenné vált. A Tengeri Szellem sebezhető volt.
Támadásba lendült, és próbálta mozgósítani a legénység tagjait is, de
amikor csak egy követte, Waillan felismerte a veszélyt, és megállította a
nőt.
– Keresd meg Robillardot! – kérte. – Mondd el neki, milyen helyzetbe
kerültünk.
– De győzhetünk! – ellenkezett a nő, aki Robillard tanítványa volt.
Ám Waillan a füle botját se mozgatta.
– Mondd meg neki! Most!
A mágus vonakodva bólintott, és tekintetével még mindig a hajófaron
zajló ütközetet követte. Végül mégiscsak megfordult, és végigfutott a
választófal mentén.
Arklem Greeth ezalatt ott ült láthatatlanul a Tengeri Szellem raktárában,
és jót mulatott magában, ahogy a nőt elnyelte a kristálygömb.
 – Ugyanazok a csapatok, akik megsemmisítették a vízmélyvári flottát –
jegyezte meg Deudermont, amikor Robillard közölte vele, milyen
szorongató helyzet állt elő a Tengeri Szellemen. – Lehet, hogy az egyetlen
megmaradt vitorláson követtek minket.
A varázsló egy darabig eltűnődött az eszmefuttatáson, aztán bólintott.
De valójában vészjóslóbb lehetőségek jártak a fejében. Tekintve a vízi
ghulok támadásának természetét és összehangoltságát, és a tényt, hogy a
luskani kikötőben került rá sor, ahol korábban ilyesmire soha nem volt
példa.
– Menj hozzájuk, és takarítsd meg tőlük a Tengeri Szellemet! – kérte
Deudermont barátját.
– De itt is megvannak a magunk problémái, kapitány – emlékeztette
Robillard a barátját, ám hangjából nyilvánvaló volt, hogy tulajdonképpen
egyetért Deudermont parancsával.
– Akkor légy gyors – mondta a kapitány. – A hajó biztonsága a
legfontosabb, mindenekfelett!
A varázsló az ajtóra pillantott, mely a lépcső és a palota kijárata felé
vezetett.
– Megyek, és remélem, gyorsan vissza is térek – jelentette ki. – De csak
ha megígéred, hogy megkeresed Drizzt Do’Urdent, és szorosan mellette
maradsz!
Deudermont erre önkéntelenül elvigyorodott.
– Sok évet túléltem nélküle vagy nélküled – felelte.
– Igaz. Ahogy az is, hogy már nem olyan fürgén forgatod a kardot, mint
régen – vágta rá a varázsló habozás nélkül. A kapitányra kacsintott, majd
fogta a felszerelését és varázslatba kezdett, melynek segítségével eljuttatta
magát a Tengeri Szellem fedélzetére.

Baram főkapitány félrelökte a magánkívül levő felderítőt és

tüzetesebben megvizsgálta a téren, Suljack palotájától mindössze
háromtömbnyire hömpölygő tömeget.
Taerl odafutott hozzá, hasonlóképpen visszafojtott lélegzettel, mert
mindketten tudták, ki áll eme új és elsöprő erő mögött. A Rethnor-hajó
teljes erővel szállt harcba.
 – Velünk vannak, vagy Deudermonttal? – kérdezte Taerl. Alig fejezte be,
Baram embereinek egy kis csoportja meggondolatlanul kirontott Rethnor
tömege elé. Baram szeme elkerekedett, míg Taerl levegő után kapkodott.
De a Rethnor serege élén álló törpe szavakkal és nem láncos
buzogánnyal fogadta őket, és amikor a haderők szétváltak, és a Rethnor-
hajó részlege továbbhaladt oldalra, a két kapitány biztos volt az addig csak
remélt válaszban.
A Rethnor-hajó teljes haderejével harcba szállt Deudermont ellen.

– Ó, jaj! – siránkozott Regis egy háztető szélén ülve, mely a sikátorra

nézett, amelyből Drizzt az imént űzte ki Taerl három gaztevőjét.
A drow már éppen rákérdezett volna, hogy mire gondol a félszerzet
egészen pontosan, de amikor meglátta Regis arckifejezését, a helyszínre
futott, ugrott egyet, megpördült, két kézzel elkapta egy háztető szélét,
aztán összegömbölyödött és maga alá húzta a lábát, majd fellendült a
tetőre. Amint elhelyezkedett, már megértette, mire utalt a félszerzet.
A Rethnor-hajó harcosai hangyabolyként lepték el az utcákat, és játszi
könnyedséggel vették üldözőbe Deudermont haderejét.
– És ott is – jegyezte meg Regis északnyugat felé mutatva.
Drizzt összeszorult szívvel nézett a megadott irányba. Az Őrsziget
kapuja ismét nyitva állt, Kurth főkapitány emberei pedig átrajzottak a
hídon. Elnézve Kensidan harcosait, nem volt nehéz kitalálni, melyik
oldalon áll Kurth.
– Vége – állapította meg a drow.
– Luskan elpusztult – helyeselt Regis. – És mielőbb ki kell innen
szabadítanunk Deudermontot.
Drizzt éles füttyöt hallatott, és egy pillanattal később Guenhwyvar
száguldott hozzá háztetőről háztetőre ugrálva.
– Menj a kikötőbe, Guen! – kérte a drow a párducot. – Keress nekünk
utat!
Guenhwyvar felmordult és eltűnt.
– Reméljük, hogy Robillard transzporttal eljutott – magyarázta a drow
Regisnek. – Ha nem, akkor Guen majd vezet minket.
Leugrott az utcakőre, és lesegítette Regist, aki a nyomában ereszkedett
le. Visszafordultak arra, amerről jöttek, a leggyorsabb utat választották a
palotához, a cselédajtón át.
Alig tettek pár lépést, amikor látták, hogy az utat egy nagyon furcsa
kinézetű törpe állja el.

Egyszer utamon Drizzt s én találkozónk

Jó okunk akadt, így összecsapánk,
Célzott és szúrt, éneklő szablyákkal,
Míg le nem terítettem a csatacsillámmal!

Drizzt és Regis tátva maradt szájjal meredtek rá.

– Bruhahahaha! – bömbölt a törpe.
– Milyen furcsa szerzet – jegyezte meg a drow.

Robillard a Tengeri Szellem fedélzetére egy drágakövet felemelve

érkezett, mely átható, erős fényt árasztott. Mintha magával hozott volna
egy darabot a napból. Körülötte az összes vízi ghulnak inába szállt a
bátorsága és üvöltésben törtek ki, zöldesszürke bőrük hullámzott és
ráncossá vált a napfényszerű sugarakat kibocsátó kő varázserejének
hatására.
– Öljétek meg őket, amíg rajtuk ül a rettegés! – kiáltott fel Waillan
Micanty, amikor látta, mennyire megdöbben a legénység jelentős része a
tekintélyt parancsoló varázsló hirtelen megjelenése láttán.
– Űzzük el őket! – kiáltotta egy másik férfi, majd szigonykampója
beletépett egy ghulba, aki igyekezett eltakarni a drágakő szörnyű erejétől
égő szemét.
Szerte a fedélzeten a veterán legénység megfordította a csata állását,
mert nem egy vízi ghul egyszerűen levetette magát a fedélzetről, hogy
megmeneküljön a szörnyű fényességtől, többen pedig áldozatul estek a
kardoknak, bunkósbotoknak és szigonykampóknak.
Robillard megkereste Micantyt és nekiadta a drágakövet.
– Takarítsátok meg a hajót! – parancsolta a megbízható tengerésznek. –
És készüljetek, hamarosan felszedjük a horgonyt, és kihajózunk a nyílt
tengerre! Indulok Deudermontért!
Már éppen elkezdte mormolni a teleportáló varázsigét, hogy
visszatérjen a palotába, amikor hirtelen kis híján elesett, mert a Tengeri
Szellemet iszonyú robbanás rázta meg. Lángnyelvek csaptak fel a fedélzet
deszkái közül, és Robillard megértette, hogy mágikus robbanás
következett be, amely ráadásul valószínűleg a Tengeri Szellem raktárából
eredt!
Anélkül, hogy egy szót is szólt volna Micantyhez, a választófalhoz
szaladt és félredobta. Egyetlen ugrással a lépcső aljánál termett, ahol
azonnal meglátta tanítványa megfeketedett holttestét, mely ott feküdt az
égő asztal mellett, amin még mindig ott hevert a kristálygömb. Robillard
tekintetével körbepásztázta a helyiséget, és meghűlt a vér az ereiben,
amikor tekintete a gabonazsákok tetején kényelmesen üldögélő Arklem
Greethen állapodott meg.
– Számítottál rám, ugye? – üdvözölte a halálúr. – Gondolom, volt annyi
eszed, hogy rájöjj, nem öltem meg magam a toronynál.
Robillard hirtelen kiszáradt szájjal válaszra nyitotta száját, de végül
csupán a fejét rázta.

Deudermont kapitány meglehetősen vonakodva hagyta el a

fogadótermét a konyha és a cselédajtó felé – úgy tudta, Drizzt arrafelé
tartózkodik. Hosszú idő óta először a tenger felé kalandoztak a gondolatai,
a Tengeri Szellem és a fedélzetén szolgáló legénység felé. El sem tudta
képzelni, mi idézhette elő az élőholt szörnyek támadását, de annyi
bizonyos volt, hogy az pusztító erejű, és össze van hangolva az utcai
harcokkal.
Bal oldalról egy kiáltás állította meg, és zökkentette ki tűnődéséből.
– Betolakodók a palotában!
A kapitány kivont karddal indult a hang irányába, de csak pár lépést tett.
Megígérte Robillardnak, hogy vigyáz magára, és komolyan is gondolta.
Nem az a dolga, nem lehet az a dolga, hogy utcai harcba keveredjen,
hacsak nincs esély a győzelemre.
Valahol a rengeteg szobában mögötte betört egy ablak, aztán egy másik.
Az ellenség behatolt Suljack palotájába, és Deudermont nem
rendelkezett elég nagy erőkkel ahhoz, hogy elűzze őket.
Magában átkozódva gyors fordulatot vett, és a konyha felé rohant.
Az alak oldalról közelítette meg, az árnyakból ugrott elő, és a kapitány
először csak a szeme sarkából vette észre. De egy macska kecsességével
fordult meg, és éppen megfelelő ívben suhintva kardjával felfogta a
lándzsadöfést. Hirtelen megfordult a harc állása: a kapitány kardja
végigszántott a támadó mellkasán, tátongó sebet hagyott maga után, mire
a férfi nagy csörömpöléssel, fájdalmas hörgések közepette a földre zuhant.
Deudermont továbbszaladt. Tudta, hogy mielőbb csatlakoznia kell
Drizzthez és Regishez, és velük együtt menekülési útvonalat kell
kidolgoznia azok számára, akik hűek maradtak az általa képviselt ügyhöz.
Zajt hallott a konyhából, ezért berúgta az ajtót, és kivonta a kardját.
Amikor látta, hogy a szakács a mellkasán tátongó halálos sebhez kap, és
elterül a földön, tudta, hogy elkésett. A kapitány kisvártatva
megpillantotta a gyilkost, és nem tudta leplezni meglepetését a piperkőc
férfi rikító öltözéke láttán. A támadó puffos ujjú, piros-fehér csíkos inget
viselt, a derekán zöld övvel, mely szembetűnő választóvonalat képezett az
ing élénk színei és a férfi nadrágjának még élénkebb kékje között.
Mindehhez hatalmas, tollas kalap társult, és Deudermont csak elképzelni
tudta az alatta göndörödő hajat. A férfi burjánzó szakálla ugyanis
majdnem kétszer akkora volt, mint a feje, és vadul, feketén meredezett
minden lehetséges irányba.
– Ismerjük már minden mozdulatodat, ugyebár, Deudermont kapitány?
– szólalt meg a kalóz, miközben mohón nyalogatta sárga fogait.
– Hitvány Argus! – válaszolta Deudermont. – Tehát egy cseppet sem
túloznak a jelentések a jó ízlés ellen elkövetett otromba támadásaiddal
kapcsolatban.
A kalóz erre rázkódni kezdett a nevetéstől.
– Nem kevés aranyat fizettem értük – mondta, majd nadrágjába törölte
véres kardját. A mozdulat nyomán a kard tiszta lett, azonban a –
nyilvánvalóan varázserejű – nadrágon egyetlen csepp vért sem lehetett
látni.
Deudermont erős késztetést érzett, hogy rosszindulatú megjegyzést
tegyen a ruházat értékére és annak lehetséges előnyeire vonatkozóan, ha ez
az átkozott csúfság netán a föld alá kerülne – de inkább tartotta a száját. A
kalózzal nyilván nem lehetett egyezkedni, de neki nem is állt szándékában.
Főleg így nem, hogy egyik ártatlan embere ott feküdt holtan Hitvány
lábánál.
Így hát a kormányzó válaszul inkább felemelte kardját.
– Most nincs veled a legénységed, kapitány – válaszolta Hitvány Argus,
aki szintén felemelte a kardját, és másik kezében pedig egy hosszú tőrt
szorított. – Pedig nagyon jó vagy a hajók irányításában! Lássuk, hogyan
forgatod a kardot!
Majd előreugrott, szúrt, és amikor a kapitány oldalra csapta a támadó
kardot, ugyanazzal a lendülettel megfordult, és vadul hadonászott a
tőrével.
Egy csapástól Deudermont hátrahőkölt, és gyorsan maga elé emelte
kardját, ám a döfés még csak nem is súrolta a kalózt. Sikerült ugyanakkor
megfosztania Hitványt a támadó lendülettől, és az kénytelen volt hátrálni.
Szétterpesztett lábbal, előretartott pengékkel, behajlította a térdét, majd
kimért léptekkel körözni kezdett.
Deudermont lépést tartott vele, és valami jelre várt,mely elárulja, hogy
ellenfele hamarosan újabb támadást kockáztat meg. Közben egyúttal a
harc helyszíneként szolgáló helyiséget is felmérte. Megfigyelte az
edényekkel és tálakkal megrakott, asztalt és a fal mentén sorakozó
keskeny szekrényeket.
Hitvány összeszorította a fogát, és ez nem kerülte el Deudermont
figyelmét, így egyáltalán nem lepődött meg, amikor a kalóz kivont karddal
rárontott.
Deudermont könnyedén az asztal mellé csusszant, így Argus tőrdöfése
jó pár lábbal mellé ment.
– Állj ide és küzdj meg velem, te kutya! – bömbölte dühösen Hitvány, és
üldözőbe vette a kapitányt az asztal körül.
Deudermont rávigyorgott, és tovább ingerelve, hátrált az asztal másik
oldala felé, majd újra előrelépett, míg az asztal és egy szekrénysor közt
meg nem állapodott.
Hitvány morgás és kaszaboló mozdulatok közepette követte.
Deudermont megállt és közel engedte magához, de csak azért, hogy
szabadon maradt bal kezével megragadhassa a legközelebbi szekrényt,
melyet a kalóz elé borított. Hitvány átugrotta, de akkor újabb szekrény
állta útját, majd jött a következő, a kormányzó pedig biztonságban
visszavonult az egyetlen állva maradt bútordarab mögé.
– Tudtam, hogy gyáva féreg vagy! – kiáltotta Hitvány, és végül köpött
egyet. Deudermont pedig kihasználta a pillanatot, amikor a kalóz
félreugrott, alacsonyan meglendítette a kardját, majd keményen átcsapott
az asztal teteje fölött, mire tálak törtek össze, víz folyt, valamint liszt
zúdult Hitvány Argusra. A kalóz hiába hadonászott, fehér arccal végezte,
állán nedves csíkokkal. Szakálla is elvesztette fekete árnyalatát.
 Fröcsögve, köpködve újra támadt, majd igyekezett elfutni, mikor
Deudermont látszólag újabb szekrényt készült ráborítani.
De a kapitány végül a helyén hagyta a szekrényt. Ehelyett kihasználta
Hitvány védekező fordulatát, és előrelépett. Gyors dupla hárítást hajtott
végre a kard és a tőr ellenében, majd kilépett ellenfele kardjának
hatósugarából és keményen arcul csapta a kalózt. Hitvány orra
megreccsent, és az ajkán levő liszt hamarosan vérben ázott.
Deudermont látszólag hátralépett, valójában csak a vállát fordította,
hátranyúlt és nagy szakértelemmel forgatta a kardját.
A kalóz dühödten üldözőbe vette; mindenáron le akarta szúrni a
kapitányt a tőrével, miközben így ordított:
– Légy átkozott, te csaló kutya!
Legalábbis ezt akarta ordítani, ám tőre elsuhant a kapitány mellett,
hangja pedig gyorsan elfúlt, amikor Deudermont kardja az állkapcsán és a
száján át az agyába fúródott, majd végül a koponyáján kitörve felemelte a
kalapot a fején.
A kalóz kezét ugyan a lendület még vitte magával, de nem volt már erő
a szúrásban.
Egy darabig ott maradt arcán a meglepett, dühödt tekintet, és tágra nyílt
szemmel állt, majd arccal előre, a kitérő kapitány elé zuhant a padlóra.
– Bár lett volna időm elnyújtani a csatánkat, Hitvány Argus! – mondta a
hullának – De most fontosabb dolgom van, mint hogy egy magadfajtával
szemben betartsam az igazságos küzdelem szabályait.

– Jó, hogy lassítál. Okosabban tennéd, ha harcolnál, mert ez az út nem

járja már, tudod? – bömbölte a törpe, aki szemlátomást minden érthető ok
nélkül jól szórakozott. – Bruhahahaha! – üvöltötte.
– Jaj, öld már meg! – mondta Regis Drizztnek.
– Vége a harcnak, jó törpe – szólt a drow az ellenfeléhez.
– Kötve hiszem – jelentette ki amaz.
– Megyek a kapitányomért, hogy elkísérjem innen – magyarázta Drizzt.
– Luskan nem való Deudermontnak, és maguk a luskaniak határoztak így.
Így hát elmegyünk. Nincs értelme tovább folytatni ezt az őrületet.
– Nana! – tiltakozott fröcsögve a törpe, akit cseppet sem győztek meg a
hallottak. – Azóta ki akarom próbálni, mint tud a láncos buzogány a
magadfajták ellenében, amióta csak először hallottam a nevedet, te elf! És
már nemegyszer hallottam! – mondta, és azzal elő is húzta fegyvereit a
válla mögül.
Drizzt szablyái olyan hirtelen jelentek meg a kezében, mintha mindig is
ott lettek volna.
– Bruhahahhaha! – fejezte ki tetszését öblös nevetéssel a törpe. – Éppoly
gyorsak, amilyennek mondják őket, igaz-e?
– Még annál is gyorsabbak – bizonygatta a drow. – És ismét felajánlom
a lehetőséget, hogy távozz, nincs okom harcolni veled.
– Erre nem fogadnék a helyedben – válaszolta a törpe, és eszeveszetten
nevetve közeledett.
 HARMINCHARMADIK FEJEZET

NAPLEMENTE LUSKANBAN

A Varjú arckifejezését, amivel megközelítette Arabeth Raurymet, nem

lehetett félreérteni. A Rethnor-hajó feje tíztölgybeli fogadótermébe hívta a
nőt.
– Melyik oldalon állsz? – kérdezte.
Arabeth megpróbálta őrizni kemény és agresszív testtartását, de
szánalmas kudarcot vallott, amikor a kistermetű, de furcsamód félelmetes
fiatal férfi odalépett hozzá.
– Engem fenyegetsz, a Misztika Vendégtornyának mágusmesterét?
– A mit?
– Ez a teljesítmény változatlanul tiszteletet követel! – jelentette ki a nő,
ám hangja kissé elhalt, amikor észrevette, hogy a Varjú hosszú tőrt húz
elő. – Figyelmeztetlek, ne tovább!
Gyorsan hátrált pár lépést, majd karját lengetve kántálásba fogott.
Kensidan tovább közeledett felé. Úgy tűnt, nem sürgős számára a varázslat
félbeszakítása. Arabeth minden erejét bevetve villámcsapást küldött a férfi
irányába; olyat, amitől annak szoros fűzése dacára is ki kellett volna
csusszannia magas szárú csizmájából, és a szobán átrepülve a hátsó falhoz
kellett volna csapódnia – olyan robbanás volt ez, mely rendszerint
átlyukasztotta az áldozatot, akinek égnek állt a haja; olyan robbanás,
amitől a szív sebesebben vert, majd megállt.
Ám ezúttal nem történt semmi.
A villámcsapás elhagyta Arabeth kezét, és aztán egyszerűen… megállt.
A nő arca savanyú kifejezést öltött. Majd Arabeth elfojtott sikolyt
hallatott és jobbra botladozott, az ajtó felé.
A hatalomérzettől megrészegült férfi tudta, mindvégig jól tette, hogy
bízott a sötétség hangjaiban. Előreszaladt, épp csak megérintette a nő
vállát és abban az egy érintésben kibocsátotta az imént neki szánt
villámcsapás minden energiáját.
A nő a levegőbe repült, de nem túl messzire, mert korábban elhasznált
már néhány varázslatot, így nem volt már nagy a villámcsapás ereje. Több
aggodalomra adott okot az ajtónál megjelenő sötétséggömb, mely elállta
az útját. Arabeth felsikoltott, ismét botladozva próbált félrehúzódni, míg a
Varjú csak nevetett rajta.
A sötétséggömbből három alak lépett elő.
Kensidan azonban egész végig Arabethet figyelte, és egyre csak
vigyorgott, amikor a nő tágra nyílt szemmel ismét sikítani próbált, végül
újra megbotlott és összeesett a padlón.
A középső sötételf felé nyújtotta a kezét. A nő sikolya erre kivehetetlen
hebegéssé töredezett, mert mentális energiahullámok söpörtek végig rajta,
összezavarva gondolatait és érzékeit. Tovább vonaglott a padlón,
érthetetlen szavakat motyogott, majd – akár egy rémült gyerek –
összegömbölyödött.
– Mi a terved? – kérdezte a drow-k vezére, aki hatalmas, tollas kalapot
és piperkőc ruházatot viselt. – Vagy azt akarod, hogy az összes mai
harcodat mások vívják meg helyetted?
Kensidan bólintott; elismerte, jogos a felvetés.
– Meg kell alapoznom a hírnevemet, a magasabb rendű cél érdekében –
fejezte ki egyetértését.
– Jól mondod – válaszolta a drow.
– Deudermont az enyém – ígérte a főkapitány.
– Veszedelmes ellenfél – mondta a drow. – Olyan, akit talán jobb lenne,
ha futni hagynánk.
Kensidan figyelmét nem kerülte el, hogy a pszionista erre kíváncsian,
majdnem hitetlenül nézett mesterére. Deudermont, ha elengednék, nem
adná fel a harcot, hanem rengeteg nagyhatalmú szövetséges élén térne
vissza.
– Majd meglátjuk – a Varjú mindössze ennyit tudott ígérni, aztán
Arabethre nézett.
– Ne öld meg! Hű lesz hozzánk… és még örömöket is ad.
A drow erre emelte kalapját, Kensidan pedig hálája jeléül biccentett.
Aztán kétoldalt magasra emelte köpenyét, mely ahogy visszaereszkedett,
két szárnnyá változott, Kensidan pedig mögéjük olvadt. A következő
pillanatban már madár volt, hatalmas varjú. A nyitott ablak párkányára
repült, és elindult Suljack jól ismert palotája felé.
– Jó szövetséges lesz – mondta Kimmuriel Jarlaxle-nek, aki felvette
Bregan D’aerthe kalapját. – Amíg meg nem bízunk benne.
Jarlaxle ajkáról erre sóvárgó, múltba révedő sóhaj szakadt fel, majd így
válaszolt:
– Olyan, mint otthon!

Ha Regisnek eszébe is jutott, hogy odarohanjon és segítsen a barátján,

elvetette az ötletet, amikor látta, hogy Drizzt és ez a furcsa törpe
összecsapnak, méghozzá oly dühödten és könyörtelenül, hogy a félszerzet
számára – a szeme előtt kibontakozó titáni küzdelem fényében – úgy tűnt,
eldől a harc, mielőtt ő egyáltalán elővehetné a szánalmas kis buzogányát.
A láncos buzogány és a szablya ádáz csapások szédítő sokaságában
keresztezték egymást – a harcosok még inkább azon igyekeztek, hogy
ráérezzenek egymásra, mintsem hogy halálos csapást mérjenek a másikra.
Regis leginkább azon volt megdöbbenve, hogy a törpe milyen könnyedén
lépést tart Drizzttel. Sokszor látta már harcolni a sötételfet, de a
gondolattól, hogy ez az alacsony, köpcös, rövid karú teremtmény a maga
ormótlan csatacsillagjaival képes csapásról csapásra követni barátja
tempóját, elállt a lélegzete a döbbenettől.
Pedig ez volt a helyzet. A törpe fegyvere suhogott, Drizzt pedig
megfelelő szögbe állította a pengéjét, majd ellenkező irányban lecsapott,
és ezzel sikerült elhárítania a törpe csapását. Közben arra is ügyelnie
kellett, nehogy a tüskés golyók túl nagy erővel érjék a pengét.
A láncos buzogány feje nagy ívben megindult, és a törpe nem húzta be
gyorsan, hanem elrepítette messze bal oldalra a sikátor faláig. Amikor ez
megtörtént, a rákövetkező robbanás által bebizonyosodott, hogy a fegyver
nem csekély varázserővel bír. Az épületen tátongó lyuk keletkezett.
A drow visszafogta lendületét, sebességét megnövelte a varázslatos
bokaperec segítségével, majd meglátta a nyílást és előretört, és csak alig
rezzent meg az arca, amikor a láncos buzogány nagy robajjal a faépületnek
ütközött.
De még ez az enyhe arcrezzenés is, figyelme pillanatnyi elterelődése is
túl soknak bizonyult. Regis észrevette, és lélegzetét is visszafojtotta. A
törpe már le is bukott és megfordult, majd miután a golyót kivette a falból,
kinyújtotta bal karját, és kirepítette a másik láncos buzogányt olyan
messzire, amennyire csak tudta.
Ha ellenfele nem törpe lett volna, hanem magasabb ember, akkor
Drizztnek valószínűleg összecsuklott volna a lába, de mivel a láncos
buzogány feje kissé lentebb ért célba, a drow meglepő módon egy
szempillantás alatt lefékezte előretörő lendületét, és felpattant.
A láncos buzogány így csupán a levegőt találta, a drow pedig úgy három
lépéssel a törpe mögött könnyedén földet ért.
Ismét olyan helyzet állt elő, mely egy gyengébb ellenféllel szemben
nem okozott volna gondot. A lendületes fordulat hatására a törpe
olyannyira elvesztette az egyensúlyát, hogy kis híján védtelenné vált. De
olyan erős volt, hogy hamarosan, dühödt morgás közepette, könnyedén
visszanyerte azt. Pár lépésben nekifutott, Drizzttől eltávolodva bukfencet
vetett, és amikor újra talpra állt, ismét szembekerült a drow-val.
Ráadásul már menet közben elkezdte egyenletesen forgatni a
csatacsillagjait. A golyók hárításra, ütésre készen pörögtek a láncok végén.
– Hogy fogod legyőzni? – kérdezte a félszerzet hitetlenkedve, inkább
csak önmagától.
A drow-nak azonban megütötte a fülét, mint a vállrándításából kiderült,
amikor a törpe és ő újra összecsaptak. Körözni kezdtek, Drizzt odébb
siklott, hogy háttal legyen a láncos buzogány által ütött mélyedésnek,
szemben a törpével.
Barátja arckifejezése, amikor megfordult, aggasztani kezdte Regist,
mert a drow hirtelen nem összpontosított többé elsődleges célpontjára,
hanem szélesebb teret próbált figyelni, miközben Regis felé nézett.
A félszerzet ösztönösen előkapta a buzogányát és vad lendülettel
megpördült.
Épp időben hárította el a karddöfést, mely kis híján a hátában ért véget.
Meglepetten felkiáltott, és még így is vágást kapott a bal karjára.
Hátratántorodott a falhoz, kétségbeesetten nézte Drizztet, és azon kapta
magát, hogy – miközben mintha a feje tetejére fordult volna a világ –
tiltakozva nemet próbál kiáltani.
A drow ugyanis megindult felé, olyan gyorsan, hogy más ellenség elől
könnyedén megszabadult volna.
Ám a törpe nem akármilyen ellenségnek bizonyult, és Regis tehetetlen
elszörnyedéssel nézte, amikor elsődleges kézifegyvere, az, amelyik lyukat
ütött az épület oldalába, visszakezes csapása nyomán az elhaladó drow
felé lendül.
Drizzt érzékelte az ütést, számított is rá, és előrebukfencezett.
Nem tudta azonban teljesen elkerülni a láncos buzogányt, és az ütés
lendületének hatására még gyorsabban pördült meg.
Elképesztő módon a csapás nem bizonyult halálosnak, és a drow
hamarosan teljes lendülettel rohamozta Regis támadóját, aki a biztos
pusztulás nyomasztó tudatában megpróbált elfutni.
Még hátrált, amikor a drow szédítő sebességgel csapkodó szablyákkal
eltalálta. A férfi kardja pillanatokon belül kirepült a kezéből, ő maga pedig
nemsokára három mellkasi szúrással az utcakőre zuhant.
Még egy pillanatig bámult a drow-ra és Regisre, majd kiüresedett a
tekintete.
Drizzt megpördült, mintha arra számítana, hogy újra rátámad valaki, a
törpe azonban már távolabb állt, miközben gondtalanul pörgette a láncos
buzogányt.
– Menj Deudermonthoz! – suttogta a sötételf, és kinyújtotta a kezét.
Amint barátja belelépett, a drow felemelte, a félszerzet pedig megragadta
a pajta tetejének peremét és felhúzta magát, miközben Drizzt tolta felfelé,
ameddig magassága engedte.
Amint Regis eltűnt szem elől, a drow kivont szablyákkal rögtön
megfordult. De a törpe még mindig nem közeledett.
– Meg is ölhettelek volna, füstöském! – kérkedett a törpe. –
Rábocsáthattam volna a mágiámat a golyóra, ami eltalált, és akkor még
most is bukfenceznél! Kibukfenceztél volna az utcákból egészen az
öbölbe, bruhahahaha!
Regis Drizztre nézett, és döbbenten látta, hogy a barátja nem tiltakozik.
– Vagy végigűzhettelek volna a városon – folytatta a törpe. – Hiába
szabadultál meg olyan gyorsan attól a bolondtól, ahhoz nem lettél volna
elég fürge, hogy elhárítsd a hátad mögül rád törő vészt!
– De nem tetted – mondta a drow, és lassan visszament ellenfeléhez. –
Nem éltél a láncos buzogány mágiájával, és nem vettél üldözőbe. Kétszer
is győzhettél volna, ezzel büszkélkedsz, de egyszer sem használtad ki a
helyzetet.
– Bah, nem lett volna egyenlő küzdelem! – bömbölte a törpe. – Ugyan
mi a szórakoztató ebben?
– Akkor tied a dicsőség – mondta Drizzt.
 – Másom sincs, te elf.
– Akkor miért vesztegeted el? – kiáltott fel a sötételf. – Kiváló harcos
vagy, annyi bizonyos. Csatlakozz hozzám és Deudermonthoz! Használd fel
képességeidet egy…
– Micsoda? – szakította félbe a törpe. – Egy jó ügy érdekében? Jó ügyek
nincsenek, te elf! A harcban soha! Csak a hatalomvágy van, és gyilkosok,
mint te vagy én, akik egyik vagy másik oldalt segítik fel a csúcsra. Egyre
megy, hogy melyiket; tudod, a kettő ugyanaz!
– Nem – jelentette ki Drizzt. – Többről van szó ennél!
– Bruhahahaha! – bömbölt fel a törpe. – Jól sejtem, hogy fiatal vagy
még?
– Ezennel kegyelmet ajánlok – közölte a drow. – Minden múltbeli
bűnödet megbocsátjuk, vagy legalábbis… nem faggatunk róluk.
– Bruhahahaha! – bömbölt újra a másik. – Ha csak a felét tudnád, te elf,
nem sietnél annyira magad mellé állítani Athrogate-et!
Majd ismét felkiáltott:
– Most mutasd meg, mit tudsz!
Drizzt felnézett Regisre és csettintett:
– Gyerünk!
A félszerzet alig tett két óvatos lépést a tetőn, amikor meghallotta, hogy
alatta a drow és a törpe újra összecsapnak.

– Sikíts hangosabban! – parancsolta a Varjú, és megforgatta tőrét a nő

hasában, aki teljesítette a parancsot.
Egy pillanattal később, amikor Kensidan a saját eszessége felett érzett
örömében kuncogott és félrelökte a nőt, csörömpölve kinyílt az ajtó, és
Deudermont kapitány rontott be, akit a sikolyok letérítettek a
cselédkijáratig és Suljack palotájáig vezető útról.
– Te túlságosan is nemes lélek vagy – jelentette ki a Varjú. – És a
visszavonulás útja is világos számodra. Gondolom, most tisztelegnem
kéne, de mit tegyek, ha egyszer nincs kedvem!
A kormányzó tekintete a sérült nőről Rethnor fiára siklott, aki
fesztelenül támaszkodott egy ablakpárkányra.
– Micsoda látvány, kapitányom! – állapította meg Kensidan. – A
Vitorlák Városa elesik! Csodás, nem gondolod?
 – Miért csinálod ezt? – kérdezte Deudermont, és óvatos, kimért
léptekkel közelített.
– Hogy én? – válaszolta Kensidan. – Nem a Rethnor-hajó támadta meg a
Vendégtornyot.
– Az a harc véget ért, megnyertük.
– Ez még ugyanaz a harc, te bolond! – közölte a Varjú. – Te magad
idézted elő ezt a hatalmi harcot, amikor lefejezted Luskant!
– Egyesíthettük volna erőinket, és uralkodhattunk volna együtt az
igazság nevében!
– A szegények igazsága – ó, igen, a szónoki képességeid kiválóak –
válaszolta Kensidan csipkelődő hangon, majd egy ugrással elfordult az
ablakpárkánytól és kihúzta kardját, mintegy válaszként a hosszú tőrre. –
És az talán nem jutott eszébe a kalózvadászok kapitányának, hogy nem
minden szegény érdemes az igazságra? Vagy, hogy vannak a városban épp
elegen, akik egy eszményi társadalmi berendezkedés alatt nem élnének
ilyen jól?
– Épp ezért van szükségem a főkapitányokra, te bolond! – vágott vissza
Deudermont gyűlölettől izzó hangon.
– Nem lehetsz olyan ostoba, Deudermont, hogy azt hiszed, a
magunkfajta emberek majd önként megadják magukat egy felsőbb
hatalomnak!
– Nem lehetsz ilyen romlott, Rethnor fia, Kensidan, hogy ne lásd a
közjóban rejlő lehetőségeket!
– Kalózok közt élek, így kalózkodással győztem le őket – válaszolta a
Varjú.
– Lett volna választásod! Része lehettél volna a változásnak!
– Mint ahogy neked is szabaságodban állt választani! Törődhettél volna
a magad dolgával! Ha békén hagyod Luskant, még nemrég is egyszerűen
hazamehettél volna! Büszkeséggel és fösvénységgel vádolsz, amiért nem
követtelek, holott valójában önnön büszkeséged volt az, ami elvakított, és
amitől nem láttad, milyen ez a város valójában! És önnön fösvénységed
tartott itt! Nagy tragédia ez, mert itt és most meg fogsz halni, Luskan
pedig olyan útra lép, mely még távolabb áll a reményeidtől és az
álmaidtól!
A padlón fekvő nő ekkor nyöszörögni kezdett.
– Hadd vigyem ki őt innen! – kérte Deudermont.
 – Ó, természetesen – válaszolta Kensidan. – Nem kell mást tenned, mint
hogy megölsz, és már viheted is.
A kapitány ekkor kivont karddal, habozás nélkül Rethnor fiára rontott.
Kensidan próbált a tőrével hárítani, és arra gondolt, hogy majd a
kardjával gyorsan leteríti ellenfelét, ám Deudermont ennél jóval gyorsabb
és gyakorlottabb volt. A Varjú végül éppen csak hozzáért tőrével a felé
döfő kardhoz, majd a saját szablyájával vad hadonászásba kezdett; de
hiába, mert mindig csak a kormányzó mellé talált.
Aki visszavonult és újból szúrt, hirtelen megtorpant, gyors
egymásutánban újabb támadásokat hárított, aztán megint előredöfött.
– Ó, hogy te milyen jó vagy! – dicsérte Kensidan.
Deudermont nem enyhült meg a bók hatására. Újabb támadással
próbálkozott, majd visszahúzta kardját, és magasra emelte a következő,
lefelé irányuló csapáshoz.
A Varjúnak az utolsó pillanatban sikerült csak vízszintesen felemelnie a
kardot, hogy elhárítsa a csapást, és közben észrevette, hogy háttal a falhoz
szorult. Az ütés súlyától kis híján négykézlábra esett, nehezen tudta csak
egyensúlyát megtartani.
Deudermont módszeresen üldözőbe vette – nem igazán nyűgözték le
Rethnor fiának kardforgató képességei. Elméje egy hátsó zugában átfutott
a kérdés, vajon miért is mert ez a fiatal bolond ilyen magabiztosan kiállni
ellene. Önhittségével odáig merészkedett, hogy jeles kardforgatónak
képzelte magát? Vagy esetleg csak színlelte az ügyetlenséget, hogy aztán
meglepje őt?
Ez a lehetőség figyelmeztetőleg villant fel a kapitány gondolataiban, így
hát rohamszerűen támadt, de valójában alaposan megfontolt minden ütést,
hogy szükség esetén gyorsan visszaválthasson védekező állásba.
De nem érkezett ellentámadás, még akkor sem, amikor nyilvánvalóvá
vált a stratégiája.
A kapitány igyekezett elnyomni a mosolyát, de a következtetés
végérvényesnek tűnt: Kensidan nem bizonyult hozzá méltó ellenfélnek.
A nő újra felnyögött, ezzel fokozva Deudermont dühét, aki újfent
biztosította magát afelől, hogy győzelme jelentős lökést ad a
megtorlásnak, melyre mindenképpen sort kerít, ha visszatér a Vitorlák
Városába.
Így hát végezni akart ellenségével, gyors ugrással félrecsapta a Varjú
kardját, és úgy pörgette a pengét, hogy kikerülje a tőr esetlen hárításait.
 Kensidan egyenesen a levegőbe ugrott, de Deudermont tudta, hogy ha
ismét földet ér, gyorsan rávetheti magát.
Csak azzal nem számolt, hogy a másik nem fog földet érni.
Deudermont zavarodottsága csak tovább fokozódott, amikor hatalmas
szárnyak suhogását hallotta a feje fölött, és kisvártatva az egyik nagy,
fekete tolltömeg úgy fejbe vágta, hogy utána beletellett némi időbe, míg
botladozva visszanyerte az egyensúlyát. Megfordult, és a kardjával
próbálta elhessegetni ellenségét, ám Kensidan, a Varjú már nem volt
mögötte.
A hatalmas, ember nagyságú madár, lábán három-három karommal,
egyetlen szökkenéssel leszállt. Különböző szögekből méregette
Deudermontot, feje jobbra-balra rángatózott, hogy felmérje a helyszínt.
– Rászolgáltál a becenevedre – mondta a kapitány, amikor végre sikerült
megszólalnia. Nagyon igyekezett, hogy helyesen és összefüggően ejtse ki
a szavakat, és ne látszódjon rajta, mennyire kibillentette egyensúlyából
ellenfele irtózatos átváltozása.
A Varjú egy ugrással megindult felé, mire Deudermont védekezően
felemelte a kardját. Támadója szélesre tárt szárnyakkal felugrott, karmos
lábait előremeresztette, fekete szárnyaival pedig két oldalról támadta meg
a kapitányt. A férfi megvágta az egyik szárnyát, megpróbált hátrébb
helyezkedni, és sikerült is kitépnie néhány fekete tollat.
Ám a Varjú dühödten vijjogva támadt, felsőtestét és lábát
előrelendítette, szárnyaival pedig hátul csapkodott. Deudermont próbálta
megfelelően elhelyezni a kardját ahhoz, hogy elhárítsa a lény támadását.
Ám hiába: hat szétterpesztett, halálos karomban végződő lábujj kapott
felé.
Ugyan a kapitány sikeresen eltalálta a madár egyik lábát, ám a Varjú
gyorsan félrehúzta, mielőtt további bántódása eshetett volna, másik
lábával pedig kikerülte Deudermont hárító fegyverét, és elkapta a férfi
vállát.
A Varjú dühödten verdeső szárnyakkal változtatott a dőlésszögén, és
beletépett a kapitány testébe a bal vállától a jobb csípőjéig.
Deudermont suhintott maga előtt a kardjával, ám a teremtmény túl
gyors volt és túl fürge, így a karmos láb kívül került a kard hatósugarán. A
madár újból előretört, és megcsípte a kapitány jobb vállát. A sérülés
következtében Deudermont a földre zuhant, érzékei elhomályosultak,
kardot tartó karjából pedig kiszállt minden erő.
 A Varjú néhány szárnycsapás után már az elesett férfin állt. A
kormányzó megpróbált megfordulni és kiegyenesedni, ám egy következő
csípés fejen találta, így visszazuhant a padlóra.
A bal szemöldöke alól vér ömlött a szemére és az arcára, ráadásul
mintha valami áttetsző folyadék homályosította volna el a látását; a
kapitány tudata kábultan hullámzott az eszmélet és az ájulás között.

Regis mozdulatlanul tartotta a fejét, és egyedül az előtte álló feladatra

összpontosított. Négykézláb mászott, közben óvatosan, ám egyúttal
céltudatosan ragadott meg minden kapaszkodót, így igyekezetett felfelé a
meredek tetőn.
– El kell jutnom Deudermonthoz – mormolta, miközben tovább
vonszolta magát. Ahogy mászás közben egyre magabiztosabbá vált,
növelte a sebességét. Végül már egészen felbátorodott és éppen azon volt,
hogy felnézzen, amikor valami keménybe ütközött, majd egy pár magas
szárú, fekete csizmát pillantott meg maga előtt.
Megdermedt, majd lassan felemelte szemét a jól szabott, finom anyagú
nadrágra, a mesésen díszes övcsatra, az elegáns szürke mellényre, fehér
ingre, és arra az arcra, amire a legkevésbé sem számított.
– Te vagy az…! – kiáltott fel rémület és elszörnyedés közepette, majd
kétségbeesetten igyekezett karjával védeni az arcát, ugyanis egy
számszeríj szegeződött rá.
Az eltúlzott mozdulat hatására kibillent egyensúlyából, és hiába kapott
volna fogódzó után, minden igyekezete hiábavalónak bizonyult, mert
ellenfele nyakon vágta. Minek hatására lebukdácsolt a tetőről, és
hamarosan ráborult a sötétség, végtagjaiból kiszállt az erő, elvesztette
látását, és amikor segítségért próbált kiáltani, kiderült, hogy a hangját is.

A törpe ütései cseppet sem lassultak, amikor újra harcba lendült Drizzt
ellen. A drow pedig gyorsan felismerte, hogy a törpének az egész harc
szinte meg sem kottyan. A sötételf bokaperece segítségével növelte a
sebességét és igyekezett kicselezni ellenfelét: balra szökkent, aztán jobbra,
miközben hátulról megkerülte a törpét, majd így tovább ide-oda,
miközben a feldühödött kis lény pörögve igyekezett lépést tartani vele.
A drow pontosan kiszámított csapások elmosódó sorozatát mérte
ellenfelére, közben pedig nagyokat lépett, futkosásra kényszerítve a
zömök, rövid lábú szakállast.
Az összecsapás újabb és újabb lendületet vett, a szablyák keresztezték
egymást, a láncos buzogány pörögve tartott lépést velük, és időnként még
egy ravasz visszavágásra is tellett az őket forgató harcos ügyességéből.
Drizztet azonban ez nem vetette vissza: balra, jobbra, majd középre
szökkent, mindig másfelé, és így a törpe, jóval nehezebb fegyvereivel
együtt folyton arra kényszerült, hogy változtasson lendülete irányán.
Ám Athrogate könnyedén vette a kihívást, még csak levegő után sem
kapkodott gyorsabban. És minden alkalom, amikor szúrás és hárítás
találkozott, amikor fegyvereik összecsaptak, újra és újra a drow
emlékezetébe idézte, hogy természetfeletti erejű lénnyel áll szemben.
Athrogate valóban rendelkezett mindazzal, amire egy kiváló harcosnak
szüksége lehet: fürge volt, kitartó, erős és ügyes. Drizzt még soha nem
küzdött olyannal, aki ennyire méltó lett volna hozzá, és akinek fegyverei is
felértek volna az övéihez. A láncos buzogány egyik gömbje mindent
robbanó mázzal kent össze, a másik pedig barnás folyadékban ázott. Már
az első alkalommal, amikor a fegyver Jéghalálhoz csapódott, a drow
tévedhetetlenül megérezte a kard félelmét. Amikor hátrált, egy gyors
ellenőrzés erejéig visszarántotta a pengét, mielőtt új támadásra készült –
és ekkor barna pöttyöket vett észre a ragyogó fémfelületen. Azonnal rájött,
hogy ez rozsda, és egyúttal azt is felismerte, hogy csak Jéghalál
nagyhatalmú varázserejének köszönheti, hogy szablyája nem korhadt szét
a kezében!
Athrogate egyfolytában hallatta bömbölő nevetését és önfeledten
támadásba lendült.
Azaz csak látszólag önfeledten, mert valójában egyetlen pillanatra sem
feledkezett meg a védekezésről.
Jó harcos volt. Kiváló.
Drizzt Do’Urden nemkülönben.
A sötételf lelassította támadását és hagyta, hadd nyerje vissza Athrogate
a lendületét, addig, amíg a végén már a törpe, és nem ő volt előnyben.
– Bruhahahaha! – bömbölt Athrogate, és dühödten megpörgette mindkét
csatacsillagját alacsonyan, majd magasan, egyiket lefelé, másikat felfelé.
Annyira szédítő sebességgel, hogy majdnem eltalálta a lebukó és egyúttal
hárító drow-t.
Drizzt alaposan kiszámított minden egyes mozdulatot, igyekezett
mindig három lépéssel előre gondolkodni. Balra szúrt, mire a törpe
kénytelen volt hárítani, majd ugyanazzal a lendülettel szélesen kicsapta a
szablyáját, ám hamarosan eltérítette az íves mozdulatot, és nála
alacsonyabb ellenfele vállára csapott.
Athrogate, mint a drow számított is rá, kész volt a hárításra: balkezes
csatacsillagját gyors mozdulattal felcsapta a jobb vállához, és kivédte a
támadást.
Ami nem is volt igazán támadás, és Jéghalál csak apró vágást ejtett a
törpe vállán. Athrogate felkiáltott és egy ugrással három hosszú lépést
hátrált. Ismét felnevetett, de aztán megrezzent az arca, és a vállához
nyomta a kezét. Amikor felemelte, mindkettejük előtt világossá vált, hogy
a drow ontott először vért.
– Remek! – akarta volna mondani, ám a sötételf vadul suhogó
szablyákkal rávetette magát.
Drizzt megpörgette pengéit egymás felett, majd veszedelmesen vágott
váltakozva lefelé és előre, és olyan jól időzítette a csapásokat, hogy a
láncos buzogány nem tudott mindegyikkel lépést tartani. Ráadásul olyan
ügyesen eltalálta a megfelelő irányt, hogy Athrogate kénytelen volt a
maga fegyvereit kényelmetlen, sőt kifejezetten fárasztó szögben tartani az
arca előtt.
A törpe fintora világossá tette a drow előtt, hogy döfése, mely ellenfele
vállát találta el, fájdalmasabb volt, mint ahogyan azt a szakállas próbálta
feltüntetni. És azt is, hogy ebben a testtartásban messze nem volt
kényelmes felemelni a karját.
A drow tovább pörgött és nyomult előre, míg Athrogate egyre hátrált.
Mindkét harcos tudta, hogy még ha Drizzt meg is botlana, csak a döntetlen
helyzet állna vissza, ám ha Athrogate-tel történne ugyanez, a vereséget
jelentené számára.
Így hát a törpe már nem nevetett.
A drow még keményebben támadott: minden pörgő csapásnál
felmordult, míg lassan visszaszorította Athrogate-et, egyre távolabbra a
palotától a sikátor mentén abba az irányba, ahonnan jött.
Hirtelen a drow a szeme sarkából észrevette, hogy egy apró alak zuhan
le holtsúlyként a tetőről. Regis egyetlen segélykiáltás nélkül huppant a
földre, ahol mozdulatlanul elterült.
Athrogate előnyt kovácsolt abból, hogy Drizzt figyelme elterelődött:
hátracsapott, majd jobbra, aztán nagyot ütött a láncos buzogánnyal, és
roppant erővel félrecsapta a drow felé suhanó szablyáját. Mindezt egy
mágikus robbanással is tetézte, így Drizzt kénytelen volt teljesen
felhagyni a támadással, és a szemközti falhoz ugrott, pusztán csak azért,
hogy legalább a fegyvere a kezében maradjon.
Aztán Regisre pillantott, aki esetlenül kitekeredve feküdt a sikátor
csatornájában. Egyetlen hangot sem hallatott, meg sem mozdult, nem is
nyögött a fájdalomtól…
Mintha már túllépett volna a kínokon – Drizzt számára úgy tűnt, mintha
a lelke már el is hagyta volna elgyötört testét.
És nem tudott odamenni hozzá. A drow, akinek a döntése folytán tértek
vissza korábban Luskanba és álltak ki Deudermont mellett, nem tudott
odamenni, csak tehetetlenül nézte szeretett barátját.

Azt mondják, a tengeren a veszély ott kezdődik, ha patkányok lepik el a

hajót. Ha ez igaz, akkor a Tengeri Szellem raktárában zajló csata Robillard
és Arklem Greeth közt felért egy sárkányteknős támadásával.
A két varázsló a mágia minden formáját bevetette: tüzet, jeget,
különböző színű mágikus energiákat és újszerű varázslövedékeket.
Robillard megpróbálta korlátozni varázslatai hatósugarát, és csak Greethre
célzott, ám a halálurat áthatotta a gyűlölet, éppen annyira a Tengeri
Szellem, mint egykori toronybeli társa iránt. Robillard nagy erejű
lövedékeket és savas nyilakat bocsátott ki; Greeth pedig kétágú
villámcsapásokkal válaszolt és olyan tűzgolyókkal, melyek lángja
betöltötte a rakteret.
A mágikus védelem, melyről Robillard gondoskodott a hajótesten a
védőpajzsok és az alkímiai keverékek által, kiemelkedett minden munka
közül, mellyel egy vagy akár egy csapatnyi varázsló valaha is biztosított
bármilyen hajót. De a Tengeri Szellem mágusa azzal is tisztában volt, hogy
Arklem Greeth minden egyes robbanása a végsőkig próbára tette ezt a
védelmet.
Minden tűzgolyót követően valamivel több láng maradt vissza, és azok
is mindig valamivel tovább égtek. Minden újabb villámcsapás valamivel
szélesebb rést ütött a deszkaburkolaton, és így minden alkalommal
valamivel több víz szivárgott be.
Nem sokkal később a két varázsló már a pusztítás örvényében, bokáig
érő vízben nézett szembe egymással, miközben a Tengeri Szellem minden
robbanásra keményen megrázkódott.
Robillard tudta, hogy a legfontosabb Arklem Greethet eltávolítani a
hajójáról. Kerül, amibe kerül, történjék bármi, át kell helyeznie ezt a
mágikus harcot valahová máshová! Nagyhatalmú varázslatba fogott, és
közben a halálúrra vetette magát, mert úgy gondolta, hogy hamarosan ő és
ellenfele is az asztrális síkra teleportálódnak, és majd ott befejezhetik ezt
az őrült harcot.
Azonban nem történt semmi, mert az ősmágus már előre lezárta a
raktárat, így onnan nem lehetett más dimenzióba eljutni.
Robillard megtántorodott, amikor rájött, hogy a várakozásokkal
ellentétben nem kerülnek át egy másik létsíkra. Védekezőn felemelte
karját, miközben igyekezett visszanyerni egyensúlyát, Arklem Greeth
ugyanis hatalmas, testetlen öklöt emelt elé, mely egy titán erejével sújtott
le rá.
Az ütés ugyan nem tett kárt a nagyhatalmú Robillardban, aki egy
megfelelő varázslattal kővé változtatta a bőrét, ám elrepítette a raktár
másik végébe. Ott keményen a falhoz csapódott, de semmit nem érzett;
könnyedén landolt és azon nyomban újabb villámcsapást bocsátott útjára.
A halálúr is újabb varázsigét mormolt; hamarabb befejezte ellenfelénél,
és a semmiből kőfalat emelt maguk közé.
Robillard villámcsapása oly iszonyatos erővel érte a kőfalat, hogy
darabokat tört le belőle, ráadásul vissza is pattant a varázsló arcába, és a
hátsó falnak repítette.
Kezdett azonban kifogyni a varázslataiból. Az utolsó becsapódást már
igencsak megérezte, ahogy villámcsapása sistergését is. Szíve hevesen
vert, haja az égnek állt. Annyi még eljutott a tudatáig, hogy a Tengeri
Szellem erősen oldalra dől Arklem Greeth irdatlan súlyú fala miatt.
Odafentről kiáltásokat hallott, és tudta, hogy a Tengeri Szellem
legénységének több tagja is vízbe esett.
Szemben, a védfalon túl a halálúr kacagott a gyönyörűségtől, és a falat
elnézve Robillard rájött, hogy a legrosszabb még hátravan. Greeth ugyanis
meghajlította a falat a padlón, és elhúzta a hajó teljes hosszában, de nem
rögzítette!
 Így ahogy a Tengeri Szellem megdőlt a hatalmas súly alatt, a fal is
megbillent, és úgy tűnt, menten felborul.
Robillard rájött, hogy nem tudja megállítani, így hát ehelyett egy
pillanatig csak és kizárólag leggyűlöltebb ellenségére összpontosított. A
fal leomlott, a varázslók közti terep újra átjárhatóvá vált, és ő újabb
pusztító villámcsapást bocsátott Greethre.
Arklem Greetht olyannyira elvakította közelgő győzelme, hogy
miközben a kőfal a Tengeri Szellem deszkázatába csapódott, és átütötte a
palánkokat, nem vette észre az érkező mennykőcsapást. Az ősmágus az
ütés hatására hátraesett és a falnak csapódott, amikor a hajótest átszakadt,
és a luskani kikötő vize beömlött a hajótérbe.
Robillard küzdött a sebes vízfolyással és csak Arklem Greethre figyelt.
Az energia pattogva szikrázott a kezében; egyik elektromos kisülés a
másik után.
A halálúr meglehetősen köznapi módon vágott vissza: élőholt karmaival
nekiesett Robillardnak.
Még akkor sem engedték el egymást, amikor a Tengeri Szellem tovább
dőlt a kikötő vizében. Egyik varázslat repült a másik után Robillard ujjáról
a halálúrra, ám az mágikus védelme segítségével visszaverte azokat.
Amikor pedig már a varázslatai is elfogytak – az életerejével együtt –,
Arklem Greeth még mindig kitartott.
Neki nem volt szüksége levegőre, Robillardnak azonban igen.
A süllyedő hajó megrándult, mire mindketten átrepültek a hajótesten
keletkezett lyukon, és a luskani kikötő vizének alján heverő törmelék,
sziklák és moszatok között értek földet.
Robillard érezte, hogy a füle bedugul a nyomástól, és tudta, hogy a
tüdejét is hamarosan elönti a víz. Mégis kitartott: véget akart vetni a
csatának, bármi áron. A hajó, a hőn szeretett Tengeri Szellem roncsának
látványa tovább hajtotta, így leküzdötte a késztetést, hogy ellökje magát a
halálúrtól, és inkább arra összpontosított, hogy további varázsvillám
sortüzet bocsásson rá – annak ellenére, hogy minden erőteljes kilövellés őt
is megrázta a vezető közeget jelentő vízben.
Úgy tűnt, hogy már több tucat varázslatot végrehajtott. Úgy érezte,
menten felrobban a tüdeje. Azt hitte, Arklem Greeth a bolondját járatja
vele.
Ám a halálúr egyszer csak elernyedt, és a meglepett Robillard
hamarosan nem egy élőhalott, hanem egy közönséges halott arcba nézett.
 A varázsló ellökte magától a hullát és rúgkapálva igyekezett a felszínre.
Eltökélt szándéka volt, hogy megmeneküljön a haláltól. Ösztönösen
kapálózott felfelé, és látta, hogy egyre világosabb felette a víz.
De úgy érezte, nem fog sikerülni.

– A Tengeri Szellem! – kiáltottak fel döbbenten a Háromszor Szerencsés

és a környéken lehorgonyzó többi hajó legénységének tagjai. E férfiaknak
és nőknek, akár barátai vagy ellenségei voltak Deudermont hajójának, a
látvány mindenképpen valószínűtlennek tűnt.
A hullámok a hátukra vették a Tengeri Szellemet, majd a szikláknak
csapták, és ezt követően csak az egykoron dicső hajótest egy része és
három jellegzetes árboca emelkedett ki a luskani kikötő sötét vizéből.
Ez nem lehet igaz, gondolta mindenki. Azoknak a fejében, akik a hajót
akár barátként, akár ellenségként ismerték, a Tengeri Szellem veszte nem
kisebb megrázkódtatást jelentett, mint a Misztika Vendégtornyának
leomlása: hirtelen és elképzelhetetlen módon megváltozott az életükben
valami olyan, amit biztosnak hittek.
– A Tengeri Szellem! – kiáltották egy emberként, miközben a hajó
maradványaira mutogattak.
Csavargó Morik és Bellany a Háromszor Szerencsés korlátjához
futottak, hogy megnézzék, mi történik.
– Most mit tegyünk? – kérdezte hitetlenkedve a férfi. – Hol van
Maimun?
Tudta a választ, akárcsak mindenki körülötte: a kapitány úgy egy órája
elhagyta a hajót.
Néhány tengerész mentőkötélért szaladt, és kapkodva felszedték a
horgonyt, hogy a vízbe esett legénység segítségére siethessenek. Bellany is
így tett, és mentőcsónakba akart szállni, ám Morik megragadta a vállát és
maga felé fordította.
– Segíts, hogy tudjak repülni! – kérte, mire a nő kérdőn nézett rá. –
Ruházz fel a repülés képességével! – kiáltotta a férfi. – Ahogy korábban
tetted!
– Repülni akarsz?
– Csak csináld!
 Bellany összedörzsölte a tenyerét és próbált összpontosítani; igyekezett
az egyre növekvő zűrzavar közepette felidézni a varázsigét. Majd Morik
felé nyúlt, megérintette a vállát, mire a férfi átvetette magát a korláton, és
leugrott a hajóról.
Azonban nem esett a vízbe, hanem átrepült az öböl felett. Körülnézett;
kereste, hol van rá leginkább szükség, aztán átvágott az elsüllyedt hajóhoz,
mert attól tartott, hogy a legénység néhány tagja a roncsok közé szorult.
Fölötte elhaladva észrevett egy alakot a vízben, aki nem sokkal a felszín
alatt lebegett, ám gyorsan süllyedni kezdett a mélybe. Morik megállt, a
vízbe nyúlt és a hullámok közt erősen megragadta a varázsló finom
anyagú köpenyét.

– Ah, a fájdalom szépsége! – gúnyolódott Kensidan. Deudermont ismét

megpróbált felhúzódzkodni, ám a Varjú keményen homlokon vágta, mire a
kapitány visszazuhant a földre.
Ekkor nagy robajjal kinyílt a helyiség ajtaja.
– Ne! – kiáltott fel egy mindkettőjük által jól ismert hang. – Engedd el!
– Megőrültél, fiatal barátom? – érdeklődött a Varjú, amikor megfordult
és megpillantotta Maimunt. Visszafordult, és ismét egy nagyot vágott
Deudermontra, mire az ájultan terült el a padlón.
Maimun előreszegezett, meg-megcsillanó kardjával váratlanul dühödten
rátámadt. Kensidan szárnyaival csapkodva próbált hátrálni, ám a fiatal
kapitány dühe az egekbe csapott, és a meglepetés is az előnyére vált.
Kardja egyre kisebb területre szorította a Varjút, hiába verdestek a
szárnyai.
A kapitány néhány pillanat leforgása alatt Kensidannek szegezte a
kardját, és amikor az megpróbálta ellökni a pengét a csőrével, a férfi a
madárszörny csőrébe nyomta azt.
A kínos, fenyegető helyzetből nem látszott kiút, így megtört Kensidan
minden ellenállása.
Maimun a dühtől zilálva, ám szilárdan tartotta a fegyverét.
– Meghagyom az életedet – mondta végül, miközben némileg
csökkentette a szúrás erejét. – Tied a város, nem fogunk semmilyen
követeléssel fellépni veled szemben. Elmegyek, és Deudermont kapitányt
is magammal viszem.
 Kensidan áldozata elgyötört, véres testére pillantott és már kacagásban
tört volna ki, Maimun azonban kardja jól elhelyezett hegyével még egyet
bökött rajta, és elhallgattatta.
– Szabad átjárást biztosítasz a hajóinknak! Azoknak is, melyek
nincsenek a luskani kikötőben.
– Már meghalt, te bolond, vagy hamarosan meg fog halni! – ellenkezett
a Varjú alig érthetően, mert a kiváló penge kemény acéljával a csőre
között csak így tudott beszélni.
E szavaktól Maimun térde kis híján megrogyott. Gondolatai visszatértek
arra a napra, amikor először találkozott a kapitánnyal. A Tengeri Szellemen
bujkált potyautasként, mert egy démon elől menekült, aki el akarta
pusztítani. Deudermont megengedte, hogy maradjon. A Tengeri Szellem
legénysége – szinte már eltúlzott nagylelkűséggel – nem hagyta magára
akkor sem, amikor megismerték megpróbáltatásai igaz történetét. Sőt,
még akkor sem, amikor rájöttek: így, hogy Maimun a fedélzeten
tartózkodik, egy nagyhatalmú démon és halálos szövetségesei célpontjává
váltak.
Deudermont kapitány habozás nélkül megmentette a fiatal Maimun
életét, sőt: a pártfogásába vette, és kiképezte tengerésznek.
Ő pedig elárulta. Noha a fiatal kalózkapitány soha nem számított ilyen
tragikus végkifejletre, nem tagadhatta le maga előtt az igazságot.
Kensidan lefizette őt, hogy vigye el Arabethet a Balga Népre. Ő is szerepet
játszott a katasztrófában, mely lesújtott Luskanra. A katasztrófában,
melynek következtében Deudermont most ájultan feküdt a földön.
Dühödten fordult Kensidan felé, és még erősebben hozzányomta a
kardját.
– Add a szavad, Varjú, hogy Deudermonttal és a Tengeri Szellemmel
együtt szabad átjárást kapok!
Kensidan fekete madárszemével gyűlölködve nézett rá.
– Felfogod most már, ki vagyok, fiatal kalóz? – felelte lassan, és olyan
egyenletesen, amennyire a belészúró kardhegy lehetővé tette. – Luskan az
enyém. Én vagyok a kalózkirály!
– Halott kalózkirály leszel, ha nem állod a szavad! – fenyegette meg
Maimun.
Ám miközben a kapitány ezt kimondta, Kensidan csaknem teljesen
eltűnt, és kis varjú alakját öltötte magára. Megszökött az egyensúlyát
vesztett Maimun elől, és egyetlen szárnycsapással a helyiség szemközti
oldalán levő ablakpárkányon termett.
A fiatal kapitány változtatott a kardfogásán, és tehetetlenségében
elfintorodott az arca. A Varjú felé fordult, arra számítva, hogy világa épp
most hullik darabokra.
– Szavamat adom – szólt Kensidan Maimun nagy meglepetésére.
– Nem tudok cserébe ajánlani semmit – mondta a kapitány.
A Varjú vállat vont – furcsa mozdulat volt ugyan ez egy madártól, ám
elég világosan közvetítette Kensidan gondolatait.
– Legalább ennyivel tartozom Maimunnak és a Háromszor
Szerencsésnek, nemdebár? – tette hozzá a Rethnor-hajó feje. – Így
elfelejtjük ezt a kis félreértést, ugye?
Maimun szó nélkül meredt a madárra.
– És örömmel várom, hogy újra megpillantsam a hajódat a kikötőmben!
– fejezte be Kensidan, majd kirepült az ablakon.
A fiatal kapitány pár pillanatig döbbenten állt, majd Deudermonthoz
szaladt, és térdre esett az összezúzott férfi mellett.

Miután Drizzt észrevette, hogy Regis leesett, ütései kimértek lettek, első
hárításai pedig majdhogynem lagymatagok. Alig-alig tudott
összpontosítani így, hogy barátja ott feküdt a csatornában; alig tudott erőt
gyűjteni ahhoz, hogy állja a sarat a törpével szemben.
Lehet, hogy Athrogate érzékelte ezt, de az is lehet, hogy azt hitte,
csupán cselről van szó; mindenesetre az újra fellángoló harc első
pillanataiban nem nagyon nyomult előre. Inkább arra törekedett, hogy
furfangos ütései által előnyre tegyen szert, mintsem hogy gyorsan öljön.
És ezzel hibát követett el.
Drizzt ugyanis magába szívta a megrázkódtatást és a fájdalmat, majd
mint mindig, fogta, és e zűrzavart egy pontra irányuló dühkitöréssé
alakította át. Szablyái sebesen villogtak, csapásaik ereje fokozatosan
növekedett. Ugyanúgy harcolt, mint Regis eleste előtt; egyik oldalról a
másikra suhant, a törpe pedig kénytelen volt lépést tartani vele.
Ám Athrogate továbbra is méltó ellenfélnek bizonyult: derekasan
védekezett, ütött, szúrt, vágott.
 Bárki, akinek lett volna alkalma látni a küzdelmet, dicső harcosként
vélekedett volna róla. A harcoló felek megállíthatatlan lendülettel
pörögtek, a szablya és a láncos buzogány egyszerre hasította a levegőt.
Athrogate ismét eltalált egy falat, és a tüskés golyó szilánkokra zúzta a fát.
A macskakövet ugyancsak eltalálta nem sokkal a hátraugró drow előtt,
mire a kőkockák is porrá zúzódtak.
És Drizzt ekkor találta el a törpét másodjára: Csillám ugyanis
megkarcolta Athrogate arcát, ráadásul levágta egyik nagy szakállfonatát.
– Ezért még megfizetsz, te elf! – bömbölte a törpe és nekirontott a
drow-nak.
Nem messze mellettük Regis felnyögött.
Élt.
És segítségre volt szüksége.
Drizzt elfordult Athrogate-től és átrepült a sikátoron, a törpe szorosan a
nyomában. Majd a falhoz ugrott, hátravetette a vállát, és egyik lábát
szorosan rögzítette, mintha azonnal fel akarna futni az épületen.
Vagy – ahogy a figyelmes Athrogate tapasztalt érzékei súgták –
hátrabukfencet akart vetni egyenesen ellenfele fölött.
A törpe hirtelen megtorpant, megpördült és így kiáltott fel:
– Bruhaha! Jól ismerem ezt a mozdulatot!
Drizzt azonban, aki nem repült át fölötte és nem ért földet előtte, sőt:
végül nem is lökte el magát kitámasztott lábával – mi több, még csak a
falon sem mászott fel –, így válaszolt:
– Tudom, hogy tudod.
A megforduló törpe mögött a sikátor végében Guenhwyvar bömbölt fel,
melyet Drizzt győzelemkiáltásaként is lehetett volna értelmezni.
Mert valóban így állt a helyzet, és a drow már csak abban bízott, hogy
még segíthet Regisen. Jéghalál Athrogate védtelen fejére sújtott, olyan
erővel, aminek szét kellett volna zúznia a törpe koponyáját. Drizztnek
azonban nem igazán szolgált kedvére a végzetes csapás, ugyanis amikor
pengéje Athrogate koponyájához ért, halálos energia áramlását érezte
felőle.
A törpét azonban szemlátomást nem érte sebesülés: nem ömlött ki a
vére, és Drizzt kardja sem pattant vissza a koponyájáról.
A drow már korábban is megtapasztalta ezt a furcsa érzést – mintha
ütése következménye elmaradt volna.
 Ugyanakkor nem értette meg elég gyorsan, hogy mi történik, nem jött
rá, honnan ered a furcsa érzés.
Athrogate kétségbeesetten pörgött, elrepítette a csatacsillagjait. Az
egyik enyhén súrolta Drizzt pengéjét, ám már pusztán ettől olyan erős
energiahullám szabadult fel a törpéből, melytől a drow akkora erővel
vágódott a falnak, hogy mindkét szablyája kirepült a kezéből.
Athrogate dühösen zúgó fegyvereivel közeledett felé.
Drizzt nem tudott védekezni. Szeme sarkából látta, hogy egy
robbanófolyadéktól csillogó tüskés fémgolyó emelkedik a levegőbe.
Ez volt az utolsó dolog, amit látott, mielőtt érezte volna az ütést a fején.
 UTÓHANG

– Ne halj meg! Meg ne halj itt nekem! – kiáltozott Maimun, az ölében

tartva Deudermont fejét. – A fene beléd! Nem halhatsz meg!
A kapitány kinyitotta a szemét – csak az egyiket, mert a másikat
rászáradt alvadt vér zárta le.
– Elbuktam – nyögte.
Maimun magához húzta, a fejét ringatta, majd’ megfojtotta.
– Bolond… voltam – nyögte ki alig hallható hangon Deudermont. Ereje
lassanként cserbenhagyta.
– Nem! – ellenkezett Maimun. – Megpróbáltad! A közjó érdekében,
megpróbáltad!
És akkor, abban a pillanatban valami furcsa érzés lett úrrá a fiatal
kapitányon: felismerés, mely a megvilágosodás erejével hatott. Eredetileg
csak azért mondta ezt Deudermontnak, hogy megpróbáljon némi vigaszt
csempészni a teljes vereség megsemmisítő pillanatába, ám ahogy kiejtette
a szavakat, azok ott visszhangoztak benne.
Mert Deudermont valóban megpróbálta: küzdött azoknak az
embereknek a jólétéért, akik évekig, sőt sokszor egész életükben
szenvedtek Arklem Greeth és az öt romlott főkapitány zsarnoksága alatt.
Megpróbált leszámolni az irtózatos Rabok Karneváljával, és igyekezett
visszaszorítani a kalózokat, a bűnözőket, akiknek a kezéhez oly sok ember
vére tapadt.
Maimun saját vádjai, amivel Deudermontot illette, nevezetesen, hogy a
kapitány tekintélyelvű természete semmivel sem jobb az általa állítólag
szolgált emberek számára, mint a legyőzni próbált ellenségek módszerei, e
nagy fájdalom pillanatában semmitmondóan lógtak a levegőben. A fiatal
kapitány bizonytalanná vált magában – az alapelvekről, melyekre felnőtt
életét építette, kiderült, hogy mégsem annyira megingathatatlanok és
erkölcsileg kifogástalanok, mint gondolta. Egyúttal a Deudermont által
szorgalmazott rend talán mégsem olyan rossz, mint korábban vélte.
– Megpróbáltad, kapitány – ismételte. – Ennél többet egyikünk sem
tehet, soha!
 Amikor rájött, hogy a kapitány már nem hallja a szavait, hangos
jajveszékelésben tört ki. Deudermont, aki annyi éven át apja helyett apja
volt, meghalt.
A zokogó Maimun szeretettel simogatta a kapitány vérben ázó arcát,
miközben visszagondolt első találkozásukra, és a Tengeri Szellemen
eltöltött régi, boldog napokra.
A bele nem nyugvás fájdalmával fogta át Deudermont vállát és térdét,
gyengéden karjaiba emelte a holttestet, majd felegyenesedett.
Kisétált Suljack palotájából Luskan utcáira, ahol a harc a kapitány
halálhírére furcsamód abbamaradt.
Maimun emelt fővel, előretekintve haladt el a kikötőig. Ott türelmesen
várt, közben Deudermont testét végig a karjában tartva, míg egy kis
csónak nem evezett felé dühödt tempóban a Háromszor Szerencsésről,
hogy elvigye.

Ó, mily találat érte kobakodat,

Ha akár az enyém, úgy hasogat,
Sosem láttál zordabb napokat!
Bruhahahaha!

A törpe kínrímei kirángatták Drizztet a sötétségből, hiába szerette volna

megúszni őket. Amikor a drow szédelegve kinyitotta szemét, szépen
berendezett helyiségben találta magát. Rájött, hogy a Vörös Sárkány
fogadóban van, mégpedig abban a szobában, ahol ő és Deudermont
annyiszor étkeztek együtt és vitatták meg az ügyeket.
Ellenfele, Athrogate, a törpe pedig ott ült vele szemben a legnagyobb
nyugalomban, a hátán keresztbe vetett hüvelyekbe dugott fegyverekkel.
Drizzt nem értette, ám aztán eszébe jutott Regis. Felugrott, tekintete a
szobát pásztázta, és övéhez kapta a kezét.
Ám a szablyáit nem találta. Nem tudta, mit gondoljon.
Zavarodottsága csak nőtt, amikor Jarlaxle Baenre és Kimmuriel Oblodra
beléptek a szobába.
Aztán mégis csak értelmet nyert a helyzet, amikor Drizzt visszagondolt
az Athrograte-ra mért – és pszionikusan elhárított – ütésére, majd arra a
pillanatra, amikor ugyanaz a furcsa érzés lett úrrá rajta, mint amikor az
Artemis Enterivel vívott harc során kiszipolyozták az energiáját. Az
ütközetet ez a két drow felügyelte.
Keserű arccal dőlt hátra.
– Rá kellett volna jönnöm, hogy ez a ti művetek! – motyogta.
– Luskan eleste miatt vádolsz? – kérdezte Jarlaxle. – Ugyan, túl sokat
képzelsz rólam, barátom! Amit magad körül látsz, azt nem én okoztam.
Drizzt nyilvánvaló kétellyel méregette a pénzsóvár drow-t.
– Ó, oly bántó, hogy kételkedsz a szavaimban! – sóhajtott Jarlaxle. Majd
odalépett Drizzthez, és magával húzott egy széket is. Megpördítette,
fordítva ráült, könyökét a háttámlára illesztette és Drizzt szemébe nézett.
– Ezt nem mi idéztük elő! – ismételte meg makacsul Jarlaxle.
– A harcot a törpével?
– Abba beleavatkoztunk, természetesen – tette hozzá a drow zsoldos. –
Nem hagyhattam, hogy elpusztíts egy ilyen értéket!
– Na igen, mert könnyedén megtehetted volna – mormogta Kimmuriel
drow nyelven.
– Úgy értem, nem mindent mi idéztünk elő – folytatta egyből Jarlaxle. –
Ez nem a mi művünk volt, hanem a becsvágyó embereké.
– A főkapitányoké – következtetett Drizzt, noha igazán nem hitt abban,
amit mondott.
– És Deudermonté – tette hozzá Jarlaxle. – Ha nem lovallta volna bele
magát esztelen becsvágyába…
– Hol van most? – kérdezte Drizzt hirtelen felülve.
Jarlaxle arckifejezése erre elkomorult, Drizzt pedig visszatartotta a
lélegzetét.
– Sajnos, elesett – magyarázta a zsoldos. – A Tengeri Szellem pedig
ronccsá vált a kikötő szikláinál, noha a legénység nagy része elmenekült a
városból egy másik hajó fedélzetén.
Drizzt megpróbálta nem mutatni, bár Deudermont halálhíre
ólomsúlyként nyomta a vállát. Sok éve ismerte a férfit, aki kedves barát
volt számára, jó ember és nagyszerű vezető.
– Erről nem én tehetek – bizonygatta Jarlaxle, miközben igyekezett
Drizzt szemébe nézni. – És nem is valaki más közülünk. Esküszöm!
– A környéken ólálkodtatok! – vádaskodott Drizzt, mire Jarlaxle
engesztelő tekintettel vállat vont.
– Az állt a szándékunkban… azaz még most is az áll, hogy a lehető
legtöbbet kihozzuk a káoszból – magyarázta. – Nem tagadom, próbáltam a
javamra fordítani a helyzetet, de akkor is így tettem volna, ha Deudermont
győzedelmeskedik.
– Visszautasított volna – köpött egyet Drizzt, mire a zsoldos ismét csak
vállat vont.
– Valószínűleg – ismerte el. – Akkor talán így a legjobb a számomra,
hogy nem nyert. Nem én alakítottam a végkifejletet, de annyi bizonyos,
hogy az előnyömre fordítom.
Drizzt erre átható pillantást vetett rá.
– De nem vagyok híjával az erényeknek, melyekkel ellentételezhetem
mindezt – emlékeztette a drow zsoldos Drizztet. – Végül is életben vagy.
– Gond nélkül megnyertem volna a csatát, ha nem avatkozol közbe –
jelentette ki Drizzt.
– Azt a harcot lehet; no de a következő százat?
Drizzt csak meredt tovább maga elé, engesztelhetetlenül – egészen
addig, míg az ajtó ki nem nyílt, és Regis ütött-kopottan, de nagyon is
életben, és szemlátomást igen jól viselve a megpróbáltatásokat, be nem
lépett az ajtón.

Robillard a Háromszor Szerencsés korlátjának támaszkodott, és Luskan

egyre távolodó körvonalait fürkészte.
– Csavargó Morik mentett ki a hullámokból – mondta Maimun, miután
odalépett mellé.
– Mondd meg neki, hogy akkor nem ölöm meg! – válaszolta a varázsló.
– Legalábbis ma nem.
A fiatal kapitány kuncogott a morcos varázsló soha nem szűnő gyilkos
humorán, noha mély szomorúság bújt meg a nevetése mögött.
– Szerinted el kellene hoznunk a Tengeri Szellem roncsait? – kérdezte.
– Azt hiszed, érdekel?
Maimun nem tudott mit mondani erre a nyers válaszra, noha gyanította,
hogy mindennél hívebben fejezi ki a dühöt és a gyászt, amit a varázsló
érez.
– Hát, csak remélni tudom, hogy te és a legénységed túlságosan el
lesztek foglalva azzal, hogy bosszút álljatok Luskanon, és nem a
magamfajtákat fogjátok hajkurászni a tengeren! – jegyezte meg a fiatal
kalóz.
 Robillard végre Maimunra nézett, és még egy gúnyos mosolyra is telt
tőle.
– Nincs az a harc a világon, ami egy fabatkát is megér! – mondta, mire ő
és Maimun a fájdalmas igazság tudatában egymásra néztek.
– Nekem is hiányzik – sóhajtott az ifjú kapitány.
– Tudom, fiam – válaszolta Robillard.
Maimun a varázsló vállára tette a kezét, aztán elment, egyedül hagyta a
gyászával. Robillard biztonságos átkelést ígért neki Vízmélyvárán
keresztül a Háromszor Szerencséssel, és a kalóz bízott a varázsló
ígéretében.
Csak a saját ösztöneiben nem bízott. Deudermont eleste nagyon szíven
ütötte, és hosszú évek óta először arra a gondolatra jutott, hogy a világ
valószínűleg bonyolultabb, mint ahogy azt ő képzelte.

– Nem is remélhettünk volna ennél jobb kimenetelt! – bizonygatta

Kensidan a Tíztölgyben egybegyűlteknek. Baram és Taerl kételkedő
pillantásokat váltottak, ám Kurth egyetértően bólogatott.
Luskan utcái először csendesedtek el azóta, hogy Deudermont és Szeder
úr kikötöttek a városban. A főkapitányok visszahúzódtak a saját
területeikre, csupán Suljack korábbi hajója maradt meg a zűrzavar
állapotában.
– Miénk a város – jelentette ki a Varjú.
– Na ja, csak a fele halott, a másik fele meg elszökött – mutatott rá
Baram.
– Nemkívánatos, felesleges elemek, nincs rájuk szükségünk! – legyintett
Kensidan. – A mi kezünkben van az irányítás. Senki más nem él itt, csak
aki velünk kereskedik, értünk harcol, vagy egyéb szolgálatot tesz nekünk.
Ez a város nem a családokról és a világi ügyekről szól. Nem, barátaim,
Luskan immár szabadkikötő! Valódi szabadkikötő! Az egész világon az
egyetlen valódi szabadkikötő.
– De megmaradhatunk az igazi város intézményei nélkül? – kérdezte
Kurth. – Például ha ránk tör az ellenség? – Vízmélyvára, Mirabar? –
kérdezte Taerl.
– Nem fognak megtámadni minket – vigyorgott a Rethnor-hajó feje. –
Már beszéltem a törpékkel és a mirabari emberekkel, akik a
Pajzsnegyedben élnek. Megvilágítottam előttük új berendezkedésünk
előnyeit – az egzotikus árucikkek ki-be áramlanak majd Luskan kapuján,
korlátozás és kérdezés nélkül. Elmondásuk szerint bíznak abban, hogy
Elastul őrgróf támogatni fogja az ötletet, akárcsak lánya, Arabeth. Az
Ezüstgyepű többi birodalma pedig nem fog Mirabar ellen fordulni azzal,
hogy ránk támad.
Majd ravaszul Kurthra pillantott, és így folytatta:
– Színlelt felháborodással fogadják majd a nyereséget; de lehet, hogy
még ennyivel sem kell számolnunk!
A másik főkapitány erre egyetértően visszavigyorgott.
– Vízmélyvára pedig nem fogja egyesíteni a csapatait, hogy
megtámadjon minket – biztosította Kensidan az egybegyűlteket. – Miért is
tenné? Mit nyerne rajta?
– Bosszút állnának Szedérért és Deudermontért – vetette fel Baram.
– A gazdag urak, akik még gazdagabbakká válhatnak, ha velünk
kereskednek, nem fognak ezért háborúba bocsátkozni – mutatott rá a
Varjú. – Vége. Arklem Greeth és a Misztikus Testvériség elveszett.
Néhányan úgy fogalmaznának, hogy Luskan maga veszett el, és a Vitorlák
Városának régi mibenlétét tekintve nem is tudnék vitatkozni ezzel az
állítással. De barátaim, bajtársaim, az új Luskan a miénk! – folytatta
higgadtan, és egész testtartásával nyomatékosította mondandóját. – Mások
törvényen kívülinek fognak minket tartani, mert a számunkra jelentéktelen
dolgok szintjén nem foglalkozunk a kormányzással. Azok viszont, akik jól
ismernek bennünket, okosnak fognak bennünket nevezni, mert mi négyen
olyan haszonra teszünk szert, amelyet azelőtt elképzelni sem tudtunk!
Kurth ekkor felállt, és szúrós tekintettel nézett Kensidanre. De csupán
egy pillanatig: utána széles vigyor jelent meg ábrázatán, és köszöntőre
emelte rumospoharát.
– A Vitorlák Városára! – mondta, és a többiek követték példáját.

Árnybaburkolózó Valindra mozdulatlanul ült Luskan alatt, de a

gondolatai annál élénkebben pörögtek. Arklem Greeth elmúlását ő is
megérezte, tőrként hasított belé. Ők ketten eltéphetetlenül össze voltak
kötve az élet és halál közti állapotban; ő, a nem lélegző gyermek, és
mestere, a halálúr – így hát Greeth eleste mélyen belémart.
 Végül a nő oldalra fordította a fejét – több nap óta ekkor először
mozdult meg. A polcon egy koponya üres szemgödrében valami
szikrázott. De nem csupán a szépen berendezett szoba sarkából verődött
vissza a mágikus fény.
Nem, a fény a drágakő, az amulett belsejéből áradt. Ragyogása az élet
szikrája volt, az élőholt lényé, Arklem Greethé.
Jelentős erőfeszítéssel – bőre húzódott, csontjai pedig ropogtak a
többnapi mozdulatlanság után – és merev lábbal Valindra odalépett a
koponyához. Oldalra fordította, benyúlt a szemüregébe, és kivette az
amulettet. Majd a szeméhez emelte és mereven bámulta, mintha azon
igyekezett volna, hogy kivegye benne a halálúr apró alakját.
Azonban úgy tűnt, csupán egy amulettet tart a kezében, mely belső
izzást, mágikus fényt bocsát ki magából.
Ám Valindra tudta, hogy Arklem Greeth lelkét, életerejét tartja a
kezében.
Támassza fel, hozza vissza élőholt létformájába, tegye halálúrrá újra,
vagy egyszer és mindenkorra, teljesen és visszavonhatatlanul pusztítsa el?
Árnybaburkolózó Valindra elmosolyodott. Egy pillanatra
megfeledkezett az őt ért csapásról, és számba vette a lehetőségeket.
A halálúr halhatatlanságot, és ami még fontosabb, hatalmat ígért neki.
Talán ez mindene, ami maradt.
Az amulettre meredt, tehetetlen mestere drágakő börtönére, és tobzódott
a hatalom érzetében.

– Minden itt van – bizonygatta Jarlaxle Drizztnek Luskan külterületén,

amikor rájuk ereszkedett az alkonyat.
Drizzt egy pillanatra ránézett, majd vállára vette a csomagot.
– Ha meg akartam volna tartani valamit, az minden bizonnyal a macska
lett volna – folytatta Jarlaxle, és Drizzt követte tekintetét Guenhwyvarig,
aki elégedetten ült mellettük, mancsát nyalogatva.
– Talán egy nap majd felfogod, hogy nem vagyok az ellenséged.
Regis, akinek az arca tele volt zúzódásokkal és kötésekkel az esés miatt,
felhorkant.
– Nos, nem akartam, hogy legurulj a tetőről – felelte Jarlaxle. – De
természetesen a saját érdekedben el kellett, hogy altassalak.
 – Valami még nálad maradt! – mordult rá a félszerzet.
Jarlaxle elismerően vállat vont és sóhajtott.
– De majdnem mindent visszaadtam – válaszolta. – Épp elég ez ahhoz,
hogy megbocsásd egyszeri elgyengülésemet. És légy nyugodt, sokkal
értékesebb drágaköveket adtam helyette, mint amilyeneket a szabadpiacon
kaptál volna érte!
Regis erre nem válaszolt.
– Menjetek haza! – kérte Jarlaxle mindkettőjüket. – Térjetek haza
Bruenor királyhoz és a barátaitokhoz! Itt már nem tehettek semmit.
– Luskan halott – szólt Drizzt.
– A te érzékeid számára minden bizonnyal – fejezte ki egyetértését
Jarlaxle. – És már nem is támad fel.
Drizzt még egy ideig a Vitorlák Városára meredt, próbálta
megemészteni a történteket. Aztán megfordult, átfogta félszerzet barátja
vállát, és elvezette őt úgy, hogy vissza sem nézett.
– Talán Hosszúnyerget még megmenthetjük! – vetette fel Regis, mire
Drizzt felnevetett és hálás mozdulattal megrázta.
Jarlaxle hosszan nézett utánuk, míg el nem tűntek a szeme elől. Aztán
az övén lógó erszényébe nyúlt, és kivette az egyetlen tárgyat, melyet
eltulajdonított Registől: a halcsont szobrocskát, amit a félszerzet Drizztről
és Guenhwyvarról mintázott meg.
Aztán melegen elmosolyodott, majd keletre emelte kalapját, Drizzt
Do’Urden felé.