ANONYMUS KÖNYVTÁR

SZERKESZTI
B O R B É L Y MIHÁLY ÉS MÉREI FERENC

1.
HEGEDŰS GÉZA

AZ EMBERI MÉLTÓSÁG

ANONYMUS
I R O D A L M I ÉS M Ű V É S Z E T I K I A D Ó R É S Z V É N Y T Á R S A S Á G
B U D A P E S T
 HEGEDÜS GÉZA

AZ EMBERI MÉLTÓSÁG

BEVEZETÉS AZ ERKÖLCSTANBA

A N O N Y M U S
1945
KÉSZÜLT AZ ANONYMUS
IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI
KIADÓ RÉSZVÉNYTÁRSASÁG
NYOMDÁJÁBAN (BUDAPEST,
VI, GR. ZICHY JENŐ UCCA 56.)
1945 OKTÓBER HAVÁBAN
A KIADÁSÉRT PAP MIKLÓS,
A NYOMDÁÉRT MÜLLER S.
FELELŐS.
 ELŐSZÓ

A helyes magatartás kérdését az ember ál-

talában akkor vetette fel, amikor a saját bőrén
érezte mások helytelen viselkedésének a hátrá-
nyait. Ha mások viselkedését kárhoztatom,
tisztáznom kell, minek az alapján mondok íté-
letet. Ha pedig megtaláltam a választ, magam-
nak is ehhez kell tartanom magamat, mert el-
lenkező esetben az én szememre vethetik
ugyanazokat a vádakat, amikkel én helytelení-
tettem felebarátaim magatartását.
Ezt a néhány mondatot 1942-ben írtam le
Siankiban, a Kárpátok között, a tengerek szí-
nétől számított 840 méter magasságban, amikor
sokadmagammal éreztem saját bőrömön mások
helytelen viselkedésének hátrányait. Aki végig-
élte a siankii vasútépítést, munkaszolgálatos-
ként jutott el a Don közelébe s idővel meg-
járta a német koncentrációs táborokat is, an-
nak tapasztalati úton van tudomása a helyte-
len emberi magatartásról. De ez a tapasztalat
önmagában semmit sem jelent, ha észokokkal
nem tudom indokolni, hogy a számomra kelle-
metlen emberi megnyilvánulásokat miért hely-
telenítem. Hiszen a sokszoros bűntettesnek is

5
kellemetlen a büntetés, amit a jogrend kisza-
bott rá, méltatlankodása mégsem általános ér-
vényű, nem háborodhat fel azok nevében is,
akikre például embertársaik érdekében kifej-
tett ténykedésükért sújtott le a zsarnokság szá-
monkérő széke. Felháborodásomnak csak ak-
kor lehet elfogadható alapja, ha egyúttal má-
sok nevében is kárhoztathatom az engem sértő
magatartást. — Mik az ismérvei tehát a helyes
és helytelen viselkedésnek?
Ez a kérdés, amit vallásalapítók, filozófu-
sok, moralisták jónéhanyszor vetettek már fel
az emberi történet folyamán, eleven probléma
volt odakint az ukrán és orosz vidékek munka-
táboraiban, melyeknek közállapotairól az oly-
kor ponyvaszagú beszámolók már elmondtak
egyetmást. De mindenki, akit saját személyé-
ben érintett valahogy az imént lezárult há-
ború, saját tapasztalatából tudja, milyen az,
amikor az ember nem csak a maga nevében,
hanem általános érvényűén felháborodik azon,
hogy mások nem vesznek tudomásul valamit...
Mit nem vesznek tudomásul? Ezt a kérdést
tettem fel ismételten magamnak ott kinn Sian-
kiban, a megaláztatások idején. Szükségem volt
a válaszra, hogy magam előtt indokoljam fel-
háborodásom alaposságát. Meg kellett találnom
a választ arra, miért helytelen a katonát sa-
ját érdeke ellen tűzbe küldeni, miért helytelen
a munkaszolgálatost agyonkinozni, miért hely-
telen egy-egy falu lakosságát halomragyilkolni,
s miért nem helyes ellopni az ugyancsak éhes
bajtárs utolsó kenyéradagját? Hisz mindezt

6
láttuk, tapasztaltuk, átéltük, magunk előtt han-
goztattuk is, hogy helytelen. . . De miért?
Egyesek ilyenkor a vallás vigasztaló ma-
gyarázatához menekülnek s azt ismétlik, hogy
helytelen, amit az isteni kinyilatkoztatás meg-
tiltott s helyes az, amit megparancsolt. _Csak-
hogy a vallás: hit kérdése és nem a tudásé.
Esetleg hihetem is a Kinyilatkoztatást, de nem
tudom: nincs meg a tapasztalati alap, amire
komoly elméletet építhetnék fel. A magatartás
tudományából ki kell rekesztenem a vallásos
és általában a metafizikai elemet. A metafizika
a lét legalapvetőbb kérdéseit veti fel, amikre a
sejtelem ugyan adhat választ, de ameddig ta-
pasztalati tudásunk mindeddig el nem hatolt.
Sejtelemre pedig épülhet vallás és költészet,
de nem épülhet tudás és meggyőződés.
Ha egyáltalán indokolni tudom, hogy mi-
ért kell így vagy úgy viselkedni s miért nem
szabad ellenkezőkép, akkor ezeket a normákat
csakis a tapasztalható valóságból vonatkoz-
tathatom el Lépésről-lépésre tisztáznom kell
az erkölcs fogalmait s megkísérelni azoknak a
szabályoknak a kifejtését, amelyeknek érvé-
nyét a logika eszközeivel levezethetem a ta-
pasztalat útján megismert valóságból.
Jól tudtam, hogy ez a célkitűzés szokat-
lanul hangzik, hiszen empirikus er -
k ö l c s t a n t kerestem, jóllehet az etika tar-
talmánál fogva nem tényeknek, hanem köve-
telményeknek a rendszere. A követelményt
pedig az ember nem tapasztalja, legföljebb
szükségességéről vagy következményeiről le-

7
het tapasztalata. Viszont éppen erről volt
szó: olyan normarendszert kellett találnom,
aminek szükségessége felismerhető a valóság-
ban s következményeinek előnye tapasztala-
tilag kimutatható. Ez esetben már logikus
alapja lehet annak, miért helytelenítem az
olyan magatartást, ami ellentmond ennek a
szabályrendszernek.
Igyekeztem végiggondolni a különböző er-
kölcselméletekét, azokat is, amik a morált a
hasznosság elvéből vezetik le s azokat is, amik
a boldogság felé akarják vinni a sok boldog-
talanságot megért emberiséget. Az elméleteket
saját helyzetünkre vonatkoztattam és nem egy
régi megállapítást érvényesnek kellett elismer-
nem, másokat gyakorlatilag használhatatlan-
nak kellett minősíteni. S amikor nagy vonalak-
ban már kialakult egy rendszeres elképzelés
bennem a magatartás tudományáról akkor
közölni akartam társaimmal.
Mesélgető ember vagyok. A gondolatokat,
amik foglalkoztatnak, szeretem közölni má-
sokkal s mivel a mesélgetés jó gondűző, ott
Siankiban csakhamar rendszeres szokássá lett,
hogy lefekvés után, elalvás előtt szinte estéről-
estére álomba beszélgettem bajtársaimat. Az
embereket minden érdekelte, mert bármilyen
téma — irodalom, történelem, sőt filozófia is
— elterelte őket a megalázó valóságtól Ez a
mesélgető szokás azután megmaradt a későbbi
kalandok idején is, amikor már az orosz vég-
telenben vettünk tudomást az élet kellemetlen-
ségeiről Ez az etikai gondolatmenet is már a

8
doni arcvonal közelében, Novij-Oszkolban
alakult zárt rendszerré s akkor kezdtem el be-
szélni róla a közelemben lévő bajtársaknak.
El kellett mondanom, mert olyan körülmények
Közt éltünk, amikor nagyobb a valószínűség,
hogy az ember sose tér vissza a maga vilá-
gába, mint hogy elevenen ússza meg a ka-
landot. Természetesen nem volt alkalom arra,
hoay gondolataimat rendszeres tanulmánnyá
dolgozzam ki, örültem ha egyáltalán jegyzete-
ket és hevenyészett feljegyzéseket firkálhat-
tam egy sapkámban rejtegetett papírra. De ak-
kor nem is tanulmányra volt szükség, hanem
beszélgetésre, így közöltem tehát estéről-estére
az itt következő gondolatmenet első részét né-
hány bajtárssal. (Talán egy-kettő maradt élet-
ben közülük — kevesen jöttünk onnét haza.)
E bajtársak egy része filozófiailag teljesen is-
kolázatlan, rendszeres gondolkozáshoz nem
szokott ember volt és izgalmas feladatul tűz-
tem ki magam elé: úgy ismertetni az értéktan
és az etika bonyolult fogalmait, hogy min-
denki megérthesse. Kísérlet volt maga az er-
kölcsi rendszer felépítése is, kísérlet volt ezt
úgy közölni, hogy ne veszítsen tudományos jel-
legéből és mégis világos és egyértelmű legyen
az iskolázatlan hallgatók számára is. A gon-
dolatmenet csak e beszélgetések során alakult
ki azzá az egésszé, ahogy következik.
Körülbelül az általános rész közepén tar-
tottam, amikor a voronyezsi áttörés beleszólt
az esti bezélgetésekbe. Következett a téli visz-
szavonulás; nemzedékünk egyik legsúlyosabb

9
megpróbáltatása. De 1943 nyarán itthon vol-
tam, írógép mellett ülhettem, hogy papírra
rögzítsem ezt az erkölcstani vázlatot. Fontos-
nak véltem tudatosítani a helyes magatartás
általános normáit. És mert nemcsak a szak-
emberekhez akartam beszélni, igyekeztem
megtartani a beszélgetések közvetlen formá-
ját. Akkor már egész világos volt előttem, hogn
az erkölcs problémája azonos az e m b e r i
m é l t ó s á g problémájával E z t sértették
meg bennünk azok, akiknek magatartását
kénytelenek voltunk erkölcstelennek bélye-
gezni. Ezt az emberi méltóságot — régi mora-
listák kedves fogalmát — kellett tudatossá ten-
nem az olvasókban. Az emberi méltósághoz
kellett viszonyítanom az emberi cselekedete-
ket, hogy megítélhessem.
A tanulmánynak mintegy kétharmadával
készültem el, amikor elkövetekezett március
19-ike és az erkölcsök újabb megpróbálta-
tása. Ugy hiszem, a tapasztalat ismét csak iga-
zolta az elméletet. S amikor végigélve mind-
azt, amit már tudatosan rossznak vallhattam,
a sok közül kevesedmagammal ismét hazatér-
hettem, a pusztulásban magamramaradtan, de
az emberi méltóság értékét ismét visszanyerve,
eljött az ideje, hogy befejezzem ezt a tanul-
mányt.
Budapest, 1945. szeptember.
H. G.

10
 ELSŐ RÉSZ
AZ ERKÖLCSI ÉRTÉK.

Nem élsz egyedül, van családod, hivatásod;

rokonok, barátok, munkatársak vesznek körül, kö-
zösségek tagja vagy, életed eseményei embertár-
sak közt zajlanak le. Szavak és tettek hatnak rád
s a te szavaid és tetteid hatnak embertársaidra.
A külső világ minden jelensége valamikép meg-
érint s te minden érintésre valahogyan viselkedsz.
De nemcsak viselkedsz, hanem végig is gondolod
olykor a lehetőségeket, amelyek szerint viselked-
hetnél s végül is választasz — jól vagy rosszul —
s választásodhoz képest cselekszel vagy esetleg
nem cselekszel. Ezt a viselkedést és a viselkedésre
vonatkozó lelki megnyilvánulásokat — szándékot,
vágyat, akaratot — nevezzük magatartásnak.
Életednek nincs olyan tudatos pillanata, amikor
valamilyen magatartást ne kellene tanúsítanod.
Ha esik az eső, ernyővel mész el hazulról, vagy
ernyő nélkül, vagy, ha nincs túl fontos utad, el
sem indulsz, aszerint, ahogy bonyolult lelki ösz-
tönzőid — megfontolásod, ízlésed, pillanatyi sze-
szélyed — irányítják magatartásodat. Máskor meg
ismerősöd alaptalan vádakkal illet s neked vá-

ll
lasztanod kell, miként viszonozzad ezt a támadást.
Esetleg méltósággal visszautasítod a rágalmat,
esetleg felhevültén tiltakozol, de megtörténhet,
hogy tettlegességre ragadtatod magad, vagy ha
híve vagy az avult és immár tiltott formaságok-
nak, még párbajra is kihívod ... sőt ezeken kívül
is van még sok magatartási lehetőséged. De ve-
hetünk egészen másfajta példát is. Meghallod,
hogy ismerősödet magas méltóságra nevezték ki.
Megteheted, hogy örömödet figyelmes levélben fe-
jezed ki; de lehet, hogy elragad az irigység s em-
bertársaid körében gúnyosan beszélsz az esetről,
mondván, hogy a szerencsés felebarát nem érde-
melte meg a kitüntetést; sőt azt is megteheted,
hogy szemből gratulálsz s hátamögött terjeszted
a rossz szavakat.
Persze egészen másféle magatartás az, ha
esőben hajadonfővel mész az utcára, mint ha alá-
való rágalmakat terjesztesz barátodról. Ha meg-
ázol, ez legföljebb neked baj, talán neked sem;
az egész csak akkor érdekes, ha valami komolyabb
betegség származnék belőle, ami hátrányos lenne
azokra, akikre neked kell vigyáznod. Az embe-
rekkel szemben elfoglalt magatartásod azonban
nem csak a te ügyed. Magatartásod előnyös vagy
hátrányos lehet mások számára, mivel — mint
ahogy kezdettük — nem élsz egyedül. Magatartá-
soddal tehát másoknak is felelős vagy.
Ugyanegy helyzetben sokféle lehetőség kínál-
kozik, sokféleképen viselkedhetsz, minden hely-

12
zetben v á l a s z t a n o d k e l l , milyen magatar-
tást tanúsíts.
A különféle magatartásokat össze lehet ha-
sonlítani. Egyik helyesebb, a másik kevésbbé he-
lyes, tehát a m a g a t a r t á s n a k é r t é k e v a n .
Minél értékesebb magatartást választottál, annál
helyesebben cselekedtél. Jól tudod ezt te is. A ne-
héz kérdés csak az, hogy mi szerint ítélhetjük meg,
melyik az értékesebb? S itt azonnal felmerül egy
még távolabbról jött kérdés is: mi az érték?
Ősrégi kérdések ezek. Amióta az ember a te-
remtmények végtelenfokú létráján felkapaszkodott
odáig, hogy gondolkodó lény lett belőle, azóta ke-
res választ arra, hogy hogyan is kell viselked-
nie s hogy minek alapján lehet összehasonlítani
két cselekedet értékét, ősrégi kérdések és már sok
választ találtak rá. A válaszok néha sokáig voltak
kielégítők, néha a kimondott szóval együtt hal-
tak meg. Olykor lázasabban keresték őket, más-
kor kevésbbé volt fontos. A nagy válságok ide-
jén azonban mindig újra fellángolt a felelet szük-
ségessége. Mi a helyes? Mit kell tennünk? Mi az
érték az életben?
Egyetlen szóval nem lehet válaszolni ezekre.
Messziről jött a kérdés, messziről kell kezdenünk
a keresést, ha választ kívánunk. De meg kell
járni az utat, hátha eredményes lesz.
A magatartás értékéről szeretnénk beszélni,
amit erkölcsnek hívnak. De ott kell kezdenünk,
hogy tisztázzuk magunk előtt az érték fogalmát
s megtaláljuk az erkölcs helyét az egyéb érté-
kek között.

13
 Az értekek világa
I.
Ahhoz hogy valamit értékesnek vagy érték-
telennek mondjunk, szükséges, hogy valamivel ösz-
szehasonlítsuk. Mindennek csak valamihez viszo-
nyítva van értéke. Legegyszerűbb példa erre a
mérték. Egy méter önmagában nem hosszú és
nem rövid, de már egy milliméter mellett hosz-
szú és egy kilométerhez képest rövid. Egy két-
méteres ember nem azért magas, mert két méter
az sok, hanem azért, mert az emberek nagyrésze
alacsonyabb, mint két méter. Egy félliteres hordó
sem azért kicsi, mert félliter magában véve ke-
vés — hiszen például egy félliter higanyt fel sem
tudsz emelni —, hanem mert általában a hordók
nagyobb űrtartalmúak szoktak lenni. De ez csak
példa: a mérték még nem jelent értéket. Hogy
valami milyen nagy, önmagában nem dönti el,
hogy értékesebb-e annál, ami mérték szerint ki-
sebb. Egy ötméteres sétabot nagyobb, mint egy
másfélméteres, és mégis, ha választanod kell, in-
kább az utóbbit választod, mert jobban tudod
használni, számodra értékesebb. Az érték első
eleme tehát, hogy az, amit értékelni akarsz, mit
jelent a számodra.
Ha éhes vagy, hiába mutatnák meg a legszebb
szobrokat, jobban örülnél egy szép adag szalon-
nának, amit puha kenyér kíséretében helyszínen
elfogyaszthatnál. A szalonnának értéke van: az a
tulajdonsága, hogy éhségedet csillapítja. A ka-
rosszéknek is értéke van: kipihenheted benne fá-
radtságodat. Nagyon sok mindent lehetne felso-

14
rolni, ami testi jóérzésedet mozdítja elő, vagyis
kellemes érzéseket kelt benned. Ez az értékek
legelső csoportja. Mindazt az előnyt, ami testi
közérzeted előnyét szolgálja, a kényelmes karos-
szék görög neve — hédoné — után h e d o n i s t a
é r t é k e k n e k nevezhetjük. Van olyan bölcse-
leti irány — a hédonizmus —, ami nem is ismer
más értéket, mint a kellemeset s minden egyéb ér-
téket erre vezet vissza.
Azt tehát már tudjuk, hogy ami kellemes,
amit testi előnyöd mellett használni tudsz, az
számodra értékes, ezt az értéket azonban még nem
tudod kifejezni, még nem tudod, hogy mi az ér-
téke. Mi kellemesebb: egy rúd fokhagymás kol-
bász, egy jó cigaretta vagy egy puha kerevet?
Neked persze pillanatról-pillanatra hol az egyik,
hol a másik De hát akkor miként állapítod meg,
hogy ha cserére kerül a sor, mit adj az egyikért
és mit a másikért? És ha erre gondolsz, rögtön
rájössz. hogy az é r t é k n e m egy, h a n e m
k é t f o g a l m a t j e l e n t . Az egyik jelentése
az, hogy ami értékes, azt te használni tudod, de
esetleg más is tudja használni. S ebből követke-
zik a másik értelme az értéknek. Amit használni
tudsz, azért hajlandó vagy bizonyos áldozatot is
hozni s mások is hajlandók áldozni az érték
megszerzéséért, így az emberek közt — a társa-
dalomban — kialakul egy másfajta érték: a cse-
reérték. Egymás mellé állítják az értékes tárgya-
kat s megállapítják: ez ennyit ér, az meg amany-
nyit s értékmérőt keresnek, amivel kifejezhes-
sék az érték nagyságát, vagyis, hogy mennyit ál-
doznának a szalonnáért, cigarettáért vagy kere-

15
vetért. Ezt az értékkifejező egységet hívják már
nagyon hosszú ideje pénznek. Ami tehát a te szá-
modra hedonista értékkel bír, annak a társada-
lomban csereértéke van. A csereérték aztán na-
gyon sokmindentől függ: kereslettől, kínálattól, a
tárgy ritkaságától és még sok egyébtől, amivel már
nem az értékek tudománya, hanem a közgazda-
ságtan foglalkozik. Itt csak annyi fontos s a kö-
vetkezőkre nézve is megjegyzendő, hogy értékes
az, ami számodra testileg kellemes (ez az érték
szubjektív része) s ennek az értéke, ami a társa-
dalomban, a forgalomban kialakul s pénzbelileg
is kifejezhető, tehát az értékek összehasonlítha-
tóak, mondván, hogy egyik értékesebb, a másik
értéktelenebb (ez a csereérték, az objektív érték,
ez a tulajdonképpeni érték, mivel ez alapul egy-
mással való összehasonlításon).

II.
Étel, ital, pihenés testi előnyeidet szolgálja.
Ha huzamosan megvonnák tőled, belepusztulnál.
De vannak egyéb kellemességek is az életben.
Olvasol egy szép verset, látsz egy szép képet,
vagy csak egyszerűen csillagos éjszakán fel-
nézel az égre. Aligha van épérzékű ember, akit
életében ne lepett volna meg az a szinte szédület-
szerű nagyon kellemes érzés, amit a szépség
okoz. Persze ez a néha áhítathoz hasonló fel-
fokozott gyönyör csak egészen ritka élmény, de
kisebb testvére: a szép dolgok egyszerű élvezése
hozzátartozik mindennapjainkhoz. Pedig a széptől
sem jól nem lakunk, sem szomjunk nem múlik el,

16
még csak fáradtságunk· sem pihenhetjük ki (leg-
följebb ha nagyon intenzív a szép élménye s testi
hiányosságaink nem gyötörnek túlságosan, ideig-
óráig megfeledkezünk egyéb szükségleteinkről).
Valamikor az volt a bölcselet álláspontja, hogy
szép az, ami érdek nélkül tetszik (Kant). Ez a
megfogalmazás persze nem mond túlsokat, sőt
ez nem is igaz. Talán nem érdekünk, hogy szép
dolgokban gyönyörködjünk? Bizony nagyon is
érdekünk a szép; hiánya tönkreteheti életünket
s akkor hiába kolbász, dívány, cigaretta, az egész
élet nem ér egy hajítófát. Hogy mi is a szép, azt
persze hosszasan lehetne magyarázni, az eszté-
tika tudománya jó két évezrede magyarázhatja a
mindmáig nem jutott általános érvényű megha-
tározásra De ez most a mi szempontunkból nem
is fontos. Ami lényeges, hogy valóban van egy
érzés, amit a szépség élményének nevezünk. Mi
keltheti ezt az érzést? Mi szép egy képben, egy
szoborban, egy versben vagy a csillagos éjszaká-
b a n ? Valami, ami az érzékeinken keresztül hat
ránk. Látunk vagy hallunk valamit: egy forma,
egy színösszetétel, fény és sötétség bizonyos ará-
nya és elrendezettsége, egy sajátos ritmus, egy
elmesélt esemény részleteinek sajátos egymás-
utánisága, szavak vagy hangok különös hatása,
Amiről szól, amit ábrázol esetleg nem is igazi
esetleg nincs is értelme, mégis felkelti a szép-
élményt azzal, ahogyan megjelenik érzékünk
előtt. Tehát a megnyilvánulással, a f o r m á v a l
hat. A s z é p s é g tehát a f o r m a' é r t é k e.
Itt természetesen megint meg kell különböz-
tetnünk a szépség szubjektív élményét s a szép

17
objektiv értékelését. Az objektív értékelés a tár-
sadalomban alakul ki s alapja az összehasonlítás
Megtörténhet, hogy olyan forma kelt benned
szépségélményt, ami senki másnak nem tetszik, ez
neked kétségtelenül szép, de ahhoz, hogy egyéb
szépségek közé legyen állítható, szükséges bizo-
nyos közös szépélmény. A társadalomnak bizo-
nyos korban élő közvéleménye a szépről alakítja
ki időről-időre a szépség eszményeit. Ezek az
eszmények azok a bizonytalan értékmérők, ami-
hez az egyes szép dolgokat hasonlíthatjuk, ha meg
akarjuk állapítani, hogy valóban szépek-e vagy
sem. Ez az értékelés persze igen bizonytalan, a
szépről, mint valóban lévő értékről, sokkal többet
tudunk, mint a szép értékeléséről. Végeredmény-
ben tárgyilagosan csak annyit állapíthatunk meg,
hogy a dolgok külső megjelenése nem egyorma,
egyik szépélményt ad, a másik nem, egyik job-
ban, másik kevésbbé ... De hogy mi lehet ennek
az objektiv értékmérője, ezzel kétezer éve adós a
tudomány. Talán nem is baj.

III.
Két alma meg két alma, az négy alma. — Ez-
zel az állítással nem lakhatunk jól és aligha kelt
valakiben is szépérzetet. Viszont ilyen állítás van
s ha odaállítjuk egy másik állítás mellé, amely
szerint két alma meg két alma, az öt alma — ak-
kor össze tudjuk hasonlítani őket. Az első állí-
tásnak van egy tulajdonsága: megfelel a való-
ságnak. Ha összeszámoljuk a két almát és a má-
sik két almát, az eredmény valóban négy alma.

18
Viszont a másik állítás nem felel meg a való-
ságnak. Az első állítás igaz, a második nem. Eb-
ből az igen együgyű példából azonnal megálla-
píthatjuk, hogy igaz az olyan állítás, ami tartal-
mánál fogva megfelel a valóságnak. S ebből a
szempontból, az igazság szempontjából, értékelhet-
j ü k minden állítás tartalmát.
Persze az értékelés nem mindig ilyen egy-
szerű, mint ennél az erőszakkal előráncigált két
példánál. Maradjunk csak egy ideig még az ele-
mista tananyagnál. Két alma meg két alma, az
öt alma — mondom én, mire barátom, aki még
gyöngébb matematikus azt válaszolja, hogy téve-
dek, mert két alma meg két alma, az tizenegy
alma. Állítsuk egymás mellé a két állítást. Szó
sincs róla, egyik sem igaz. Ámde amit én mond-
tam, az közelebb van az igazsághoz, vagyis i g a -
zabb. Tehát minél jobban megközelíti az ál-
lítás a valóságot, annál értékesebb az igazság
szempontjából. Sok ilyesmit mesélhetnénk a tu-
dományok történetéből. Az ókorban például hosz-
szas méregetések után rájöttek, hogy a kör ke-
rületének és átmérőjének aránya: 22/7. Később,
amikor a mérőeszközök pontosabbak lettek, jobban
megközelítették az igazságot s kiszámították a hí-
res ötszáz tizedesig terjedő törtet, ami 3.14159-
cel kezdődik. Kétségtelen, hogy már az előbbi
megállapítás is igaz volt, egész jól tudtak dolgozni
vele, viszont a mai ismeretünk még igazabb s ha
egy türelmes számrajongó egyszer 1000 tizedesig
számítaná ki a pi értékét, az még ennél is iga-
zabb lenne.
De mindez még egyszerű probléma, hisz ed-

19
dig olyan igazságokról beszéltünk, ahol mennyi-
ségekről volt szó, tehát valamiképen utána lehet
számolni. De állításaink nemcsak számadatokra
vonatkoznak. A valóság nemcsak meghatározott
számú almákból és számok egymáshoz való viszo-
nyából áll. Itt van mondjuk Arany János állí-
tása: „Nem hal meg az, ki milliókra költi due
élte kincsét, ámbár napja múl.” — Szó sincs róla,
ez bizonyos szempontból igaz. De miközben gyö-
nyörűséggel ízlelem a zenélő szavakat, egy kelle-
metlen ismerősöm vigyorogva igyekszik kiábrán-
dítani, mondván: „Dehogy nem hal meg. Költheti
dús élte kincsét akárhány millióra, végül mégis
meghal.” Hát szó sincs róla, neki is igaza van ...
És ne is beszéljünk az ellentétes tartalmú tudo-
mányos állításokról, hiszen ezeknél még meg-
nyugtató, hogy sokszor csak azért ellentétesek az
állítások, mert nem volt elég alkalmuk ellenőrizni
a valóságot s megállapítani, hogy melyik állítás
igaz vagy legalább, hogy melyik igazabb. Erre
csak egy egész jellemző példát nézzünk. A tár-
sadalomtudomány minden intézményt le tud ve-
zetni gazdasági okokból, tekintetbe sem kell
vennie a lélektan törvényeit. Viszont a mély-
lélektan minden intézményt le tud vezetni lelki
okokból oda se legyintve a gazdasági okokra. Hát
már most hol az igazság?
Látszólag — ha a szép tudományával, az
esztétikával hasonlítjuk össze — az igazság ob-
jektív értékelés. Hiszen az állítás vagy megfelel
a valóságnak vagy nem. És lám, csak két oda-
vetett példa s az igazságról is ugyanazt kell meg-
állapítanunk, amit a szépségről. Kétségtelen, hogy

20
az állítások valahogy viszonylanak a valósághoz,
valahogy megközelítik a valóságot, de döbben-
ten kell megállapítanunk, hogy a valóságról olyan
keveset tudunk — legalább is máig —, hogy az
igazságot alig tekinthetjük objektívebb értéknek,
mint a szépséget.
Természetesen itt is meg kell különböztet-
nünk az állítás reánk tett hatását és az ál-
talában igaznak vélt állítást. Amit mi elfoga-
dunk igazságnak, az a meggyőződésünk, ez a
szubjektív elem. Amit viszont a társadalom egy
bizonyos időben általában igaznak érez, az az ob-
jektív igazság. Ennek alapján állíthatjuk egymás
mellé a kijelentéseket s vallhatjuk, hogy egyik
igazabb, mint a másik. És ilyenkor menekülve fu-
tunk a számolható egységek világába, hogy ott
találunk talán mégis olyan állításokra, aminek
csak utána kell számolnunk s kiderül végérvé-
nyesen, hogy igaz-e vagy sem. De még itt is meg-
megrendül a lábunk alatt a talaj. Hiszen jó két e/-
redéve Euklidész kétségtelen állításokban fe-
jezte ki a mértan igazságait s ki ne esküdött
volna Euklidészre? Egyszer aztán jött Bolyai Já-
nos s bebizonyította, hogy az euklideszi igazsá-
gok sem fedik a valóságot, vagyis nem is olyan
kétségtelen igazságok. S mi lett Newton meg-
nyugtató szilárd fizikájából? Jött Einstein s a
nyakunkba szakadt a relativitás. Hát így va-
gyunk az igazsággal.

IV.
Két használati tárgy között egyik kelleme-
sebb, mint a másik. Két forma közt egyik szebb,

21
mint a másik. Két állítás közül egyik igazabb,
mint a másik. Hát-két cselekedetet hogyan állít-
hatok szembe egymással? Nyilvánvaló, hogy itt is
— mint minden összehasonlításnál — egyik érté-
kesebb lesz. De minek az alapján kell értékelnem?
Láttuk, hogy a kellemes azért értékesebb, mint a
kellemetlen, mert előnyösebb a számomra, életein
tartalmasabb lesz általa. Ugyanezt mondhatjuk a
szépről is. Előnyös, ha györnyörködöm a szép-
ben, ez is életem tartalmát növeli. Mi előnyöm
van az igazságból? Hatalmat szerzek általa a dol-
gok fölött, minél több igazságot tudok, annál biz-
tosabban ismerem ki magamat a valóságban. Te-
hát minél több értékkel rendelkezem, annál ér-
tékesebb az életem. Az élet: értékre való törek-
vés. Az érték megszerzése: gyönyör. S nem csak
a hedonista érték ad gyönyörzést, a szép élve-
zete talán még fokozottabban s az igazság föl-
ismerése a tényleges hasznosságon felül is komoly
gyönyörűséget jelenthet. Minthogy pedig értékre,
értékes életre törekszünk, természetesen cseleke-
deteinkben is az értékeset keressük. Hogyan kell
tehát értékelni a cselekedetet?
Mindenek előtt, mi a cselekedet? Senki sem
fogja kétségbe vonni, hogy cselekedet minden
testi megnyilvánulás, minden gesztus, akár hall-
ható szóval, akár látható mozdulattal történik. Vi-
szont cselekedeteink nem mindig tudatosak. Ha ál-
munkban megfordulunk, ezért semmiféle felelőssé-
get nem vállalunk. Szűkítsük le tehát a fogalmat a
tudatos cselekedetre. Ezt nevezzük viselkedésnek.
De a viselkedés magában véve csak külső megnyil-
vánulása egy folyamatnak, aminek egy része lel-

22
künkben játszódik le; viselkedésünket lelki éle-
tünk kormányozza; gondolataink, ösztöneink, in-
dulataink, vágyaink és még sok egyéb. A legele-
jén pedig megállapítottuk, hogy a viselkedés és a
raja vonatkozó lelki jelenségek együtt teszik a
magatartást. Amikor tehát cselekedeteink értékét
kutatjuk, tulajdonképpen a magatartás értékével
kívánunk tisztába jönni.
Mint minden értékelésnél, itt is az szüksé-
ges, hogy az érték gyönyörérzetet keltsen ben-
nünk, vagyis hogy meglegyen a helyes magatartás
tudatának jóérzése. De ehhez előbb tudnunk kell,
hogy mi a helyes magatartás. Erre a kérdésre
próbáljuk megkeresni a választ.

A boldogság akarása

Arról esett szó az imént, hogy értékes életre

törekszünk. Cselekedeteink tehát a lehetőség sze-
rint azt a célt szolgálják, aminek egyenes követ-
kezménye, (hogy magatartásunknak alkalmazkod-
nia kell értékvágyunkhoz: Mielőtt tehát magára
a magatartás értékelésére térnénk át, legalább
nagy vonalakban körül kell határolnunk, hogy mit
értünk értékes életen. Mindenek előtt szabadulni
kívánunk az elsődleges testi rosszérzésektől: éh-
ségtől, hidegtől, fáradtságtól, vagyis szükségle-
teinkhez képest meg akarjuk szerezni a hedonista
értékeket. De ha csupán ezeket a szükségleteket
elégítjük ki, az élet még igen sivár, tartalmatlan,
mivelhogy egyéb szükségleteink is vannak, amik
akkor lépnek fel a maguk teljességében, ha az

23
előbbi hiányérzeteket már kielégítettük. Amíg éhe-
zem, fázom, elcsigázottan fáradt vagyok, nem va-
gyok teljes értékű ember, addig figyelmem alig is
fordul a magasabb értékek felé, amik az élet tu-
lajdonképeni tartalmát adják. Amikor azonban a
hedonista értékeket úgy-ahogy megszereztem,
szükségszerűen feltámad a szükséglet, az egyéb
tartalmak iránt. S a tartalom-lehetőségek vég-
telenül nagyszámúak, tehát összehasonlíthatók. Mi-
vel összehasonlíthatók, értékkülönbség van közöt-
tük s a számunkra lehető legértékesebbeket kí-
vánjuk megszerezni. E kívánságunk megvalósítá-
sára irányuló tevékenységet neveztük értékre való
törekvésnek. Minden törekvés mélyén lappang egy
cél többé-kevésbbé tiszta képzete. Mindenki előtt
lebeg egy állapot, amihez a megszerzett, értékeken
keresztül eljutni kíván. Ezt az értékekkel teljes
lelkiállapotot nevezzük boldogságnak. Minthogy
minden megnyilvánulásunkkal erre a boldogságra
törekszünk, a magatartás értékelése előtt tisztába
kell jönnünk ezzel a sokat emlegetett, de nem
túlságosan világos fogalommal.
A boldogság szubjektív fogalom, mindenki
számára mást jelent. Egy tevékeny, minden iránt
érdeklődő ember nyilván más állapotot tart bol-
dognak, mint egy ábrándozó, a valóság dolgai
iránt közömbös lény. Egy művészféle számára más
lesz a boldogság, mint egy igazságot kutató tudós-
nak. Viszont ugyanezeknek az embereknek mást
mondanak az értékek is. Egyik számára extázist
jelent egy görög szobor körvonala, ami mellett a
másik oda se nézve megy el s a másik lázba jön
egy elmélettől, ami az előbbi számára nem jelent

24
semmit. Sőt a legtöbb ember egyformán fütyül
szoborra, elméletre, de fellelkesül, ha egy center-
csatár egymásután két gólt rúg a számára ellen-
szenves labdarúgócsapat kapujába. És éppen az
értékelések különbségénél ragadhatjuk meg a bol-
dogság fogalmát. Tudniillik mindenki azt kívánja,
ami az ő számára értékes, de ezt minél teljesebb
mértékben kívánja. Saját értékvágyait akarja ki-
élni. S itt le kell szögeznünk azt a tényt, ami
senki számára nem lesz újdonság, hogy az érté-
kek vágya ösztönös. Ezzel lényegében véve semmi
érdekeset nem mondottunk, hiszen magát az ösz-
tönöket már nem igen tudjuk tovább magyarázni,
viszont egyéb magyarázatunk nincs rá, hogy miért
kívánjuk a szépet, az igazat s az egyéb értékekei.
Erre a megállapításra is csupán szert volt szük-
ségünk, hogy közös nevezőre hozzuk a hedonista
értékek megszerzésére irányuló törekvést, tehát az
éhség lecsillapítását és társait meg az egyéb ér-
téktörekvéseket, a szépségvágyat s a többieket. S
ezzel egyúttal azt is megállapítottuk, hogy érték-
törekvéseink eredetét nem kereshetjük a tudatunk-
ban, sokkal mélyebbről, élővoltunk legmélyéről
merülnek fel s követelik szükségleteik kielégítését,
vagyis azt az állapotot, amit kiki a maga tudatlan
eredetű értelme szerint boldogságnak nevez.
Ezzel egy lépésnyire előrehaladtunk. Most már
csak azt kell vázolnunk, hogy miféle tartalmai le-
hetnek a boldogságnak, illetve milyen tartalmak-
nak kell értékeseknek lenniök, hogy állapotunkat
boldognak mondhassuk. Azon már túl vagyunk,
hogy elsődleges értékkívánságainkat, hedonista
ösztöneinket többé-kevésbbé ki kell elégítenünk. Ez

25
sine qua non. De ezekhez az elsődleges ösztönök-
höz, vagyis a testi jóérzést közvetlenül szolgáló
értékekhez kapcsolódik még valami, amiről az ér-
tékek felsorolásánál nem beszéltünk, s amit ha
akarunk a nemi ösztön kielégítésének nevezhe-
tünk, de nevezhetünk szerelemnek is. Ezt a meg-
különböztetést kizárólag félreértések elkerülése
végett tesszük. Ha ugyanis mindössze nemi ösztön
kielégítéséről beszélünk, könnyen gondolhatnák a
feltámadó szükséglet egyszerű, gépies levezetését;
holott a szerelemnél nemcsak erről van szó. Ez a
téma ugyan a pszichológusokra és a lírai költőkre
tartozik s nem az értéktanra, de minthogy a bol-
dogság fogalma éneikül teljesen megközelíthetet-
len, hisz a boldogságnak már a nevéhez is legelső-
sorban a beteljesült szerelem képzetét társítjuk,
másrészt magatartásunk, erkölcsiségünk elbírálá-
sánál annyira fontos a szerelemben való viselke-
désünk (legtöbben erkölcsöt hallván, mindenek
előtt nemi erkölcsre gondolnak), ennélfogva egy-
két szót kell itt szólnunk a szerelmi szükséglet-
ről is.
Boldogságunk képzetéhez csaknem valameny-
nyiünknél szervesen odatartozik a beteljesült sze-
relem. Ez a beteljesülés a nemi szükséglet kielé-
gítése, de nem akármilyen módon, nem akárkivel,
hanem éppen azzal, aki mellett ugy véljük, elérhet-
jük a boldogság lelkiállapotát. Ebből egyenesen
következik, hogy a szerelem maga is értékelés.
Persze itt is, sőt itt csak igazán, ahány ember,
annyiféle érték. Aki a te szamodra maga a földre-
szállt menyország, az az én szememben esetleg
egy a sok közül. És viszont egyik ezt tartja szép-
nek, másik azt, nekem ez a „zsánereim”, neked

26
amaz. Mindez értékelés. De még bonyolultabb, mint
a kellemes, szép, igaz vagy a jó értékelése, ebben
ugyanis valamennyi értékkívánó ösztön beleszól.
(Sőt szerelmi értékelésünk is beleszól egyéb ér-
tékelésünkbe, magyarán mondva nemi ösztönünk
milyensége erősen befolyásolja esztétikai, tudomá-
nyos és etikai érzékünket, viszont ezek az ösztö-
nök befolyásolják szerelmi értékelésünket.)
Embere válogatja, hogy a boldogság állapo-
tához kinek milyen szerelmi partnerre van szük-
sége. Van, aki sokfél e társ mellett találhatja meg
az értékek teljességét, van aki csak egyfajta mel-
lett, és van — azt hiszem, hogy van — aki csak
egyetlen nő (illetve férfi) oldalán érheti el ezt az
állapotot, ami felé ösztönei parancsára tudatosan
törekszik.
A szerelmet tulajdonképpen a hedonista érté-
kek közé kell számítanunk, hisz alapjában itt is
primer ösztönszükséglet kielégítéséről van szó.
Ezek kielégítése után kerül sor a magasabb
értékek megszerzésének vágyára. A szép és az igaz
párhuzamosan halad egymás mellett. Az előbbi a
külső megjelenés értéke, a másik a belső tárta-
lomé. Ezek az értékek legmagasabb fokon művé-
szetben, tudományban, filozófiában, vallásban nyil-
vánulnak meg, de alacsony fokon ugyanezeket a
szükségleteket elégíti ki a cirkusz vagy egyéb lát-
ványosság, futballmeccs, babona, mesélgetés. Nagy
a választék, de valamelyikre mindenkinek szüksége
van, hogy eleget tegyen szép és igaz utáni vágyá-
nak. De mindez még mindig nem elég a boldog-
sághoz. Meg kell, hogy elégedve legyünk magunk-
kal, vagyis, hogy helyeseljük cselekedeteinket,

27
végső fokon magatartásunkat. Bármennyi értéket
összegyűjtöttünk, nem is közelíthetünk a boldog-
sághoz, ha helytelennek tartjuk s elítéljük saját
megnyilvánulásainkat.
Magatartásunkkal tehát a boldogságra törek-
szünk, de a boldogság felé csak akkor közeithe-
tünk, ha helyeseljük magatartásunkat. Kétségte-
lenül tragikus kettősséggel állunk szemben, hisz
megtörténhetik, hogy az a helyes magatartás, -ami
eltávolít a boldogságtól s ami közelebb vinne,
helytelen ... s emiatt nem is érhetjük el a boldog-
ságot. Ez a kettősség valóban fennáll, bár nem
szükségszeren ellentétes, hiszen elképzelhetjük,
hogy a helyes cselekedet visz közelebb ahhoz a
varázsos messzeségből lehetőségként biztató tö-
kéletes lelkiállapothoz, ami nélkül tartalmatlan
volna az élet, de amit talán még senki el nem
ért soha. Bár ki tudja ...
A boldogság képzetét azonban nem kapcsol-
hatjuk ki, amikor a cselekedetek értékeléséről be-
szélünk, minthogy tudatosan vagy tudattalanul,
vallottan vagy eltagadva minden emberi lélekben
megtalálható, mint cél, ami felé az ösztönök tö-
rekednek, tehát ami az értékelendő magatartások
egyik legfontosabb rugója.

Tények és szabályok

Robinson nem tud jót cselekedni, rosszat

sem . . . nincs kivel. De, amiként gondolatmenetün-
ket elkezdtük, nem élünk egyedül, cselekedeteink
emberek közt, a társadalomban játszódnak le, te-

28
hát már emberekre hatnak. Ezek a cselekedetek
előnyösek lehetnek az emberek számára, s lehetnek
hátrányosak is. Elképzelhető az is, hogy egyik má-
sik cselekedetünk néhány felebarátunknak elő-
nyös, másoknak hátrányos. Tehát pusztán abból,
hogy X. vagy Y. számára milyen előnyt jelent, még
nem ítélhetek meg egy cselekedetet, íme egy oda-
vetett példa: megölsz egy embert, aminek követ-
keztében az áldozat unokaöccse — aki egyébként
igen rászorult a pénzre — jelentékeny összeget
örököl. Vajjon fenntartás nélkül állíthatom, hogy
helyesen járt el a gyilkos, noha kétségtelen, hogy
az örökösnek határozottan előnyei származtak a
bűntettből?
A magatartás értékelését tehát nem foghatjuk
meg ott, hogy egy cselekedet miféle kézzelfog-
ható hasznot jelent egy vagy két másik ember
számára. Viszont kétségtelen, hogy az előny fogal-
mánál kell megközelítenünk a magatartás értékét,
hisz minden érték valakinek valamiféle előnyt je-
lent. Ez az előny egyenlő az előbbiekben végig-
gondolt érték fogalmával. Előnyös, ha több, illetve
nagyobb értékeket szereztem, hátrányos, ha meg-
fosztanak vagy elvonnak az értékektől. Legelő-
nyösebb állapot az a bizonyos messzelebegő bol-
dogság. Tehát akkor értékes a cselekedet, ha ér-
tékélményt biztosít, ha közelíteni képes az esz-
ményhez, a boldogbághoz. De kinek a számára
kell, hogy előnyös legyen a csolekedet, illetve a
cselekedet alapja, a magatartás? Ehhez tisztáz-
nunk kell, hogy milyen értékelésről van szó.
Láttuk, hogy minden értékelés kétféle fogal-
mat takar; A hedonista érték kellemes nekem, de

29
ugyanaz kellemes a társadalom bármely tagjá-
nak is s ennek alapján a társadalom egy objektív
értékelést alakít ki, amivel meghatározza, hogy
ez vagy az a használható dolog mit ér. Az eszté-
tikai érték is szép élményt ad nekem, de ugyan-
akkor a társadalom kitermeli a maga objektív
szépségeszményét azokról a formai megnyilvánu-
lásokról, amik általában felkeltik, a szépérzetet.
Az igazság esetében áll legközelebb egymáshoz ob-
jektív és szubjektív értékelés, itt ugyanis a föl-
ismert igazságot többé-kevésbbé az értelem útján
általános igazsággá, társadalmi igazsággá is te-
hetem, persze itt is rengeteg akadálya van az ál-
talánosan vallott igazság elfogadásának; érzel-
mek, előítéletek, érdekek lépten-nyomon megaka-
dályozhatják, hogy egy fölismert igazság meg-
győződéssé váljék, de azért az igazság viszonylag
a legtárgyilagosabb értékítélet). Ugyanígy két-
féle a magatartás értékelése: a j ó . Egyfelől én
jónak érzek egy cselekedetet, másfelől azcnbm
mindenkinek van egy többé-kevésbbé tiszta állás-
pontja jóról és rosszról s ennek alapján kialakul
a társadalom általános értékítélete: az erkölcs.
Én jónak érezhetem, ami nekem előnyös, de a
szomszédom nyilván azt érzi jobbnak és helye-
sebbnek, ami őneki előnyös. És ugyanígy saját elő-
nyét értékei a harmadik, negyedik s milliomodik.
Ennek alapján közvélemény nem fog kialakulni, ob-
jektív jóról nem beszélhetünk csak magunkra nézve,
mert nem feledkezhetünk meg a legalapvetőbb ösz-
tönről, hogy mindenkinek elsősorban a saját sze-
mében a legfontosabb. Viszont a magatartás nem-
csak a cselekvőre nézve jár következményekkel,

30
hanem mindenkire nézve, akivel társadalmi kap-
csolatban van s így az előnyt nem a társadalom
egyetlen tagja, hanem az egész társadalom szem-
pontjából kell nézni. Az erkölcs a társadalom
értékelése.
Ezzel ugyan semmi újat nem mondottunk, de
világosan le kellett szögeznünk, hogy biztos ta-
lajról indulhassunk tovább.
Az eddigiekből világos, hogy ki minél több
értéket ad a társadalomnak, annál jobban cselek-
szik. A társadalom azonban emberekből áll; aki
tehát a társadalomnak ad értéket, az az embere-
ket segíti az értékek teljessége, a boldogság felé.
Viszont kétségtelen, hogy gyakorlatilag a tel-
jes boldogság állapotát nem éri el senki és vala-
mennyi embernek aligha szerezhetünk előnyöket
(bár a történelem legnagyobb tettei olykor emberek
sokmillióinak adtak értékesebb életet). Elérhetet-
len eszményképpen a legjobb cselekedetnek azt
mondhatnók, ami minden embert a boldogság ál-
lapotáig emelne. Ez viszont gyakorlati értékelés-
ben így hangzik: mi n é l t ö b b e m b e r s z á -
m á r a m i n é l több értéket biztosít,
a n n á l j o b b a cselekedet. Ezt a meg-
állapítást mondhatjuk az erkölcstan legalapvetőbb
szabályának. A többi lényegileg mind ebből kö-
vetkezik s ennek az alkalmazása. Az erkölcstan
feladata: megállapítani, hogy mikép kell visel-
kednünk, ha minél több embernek minél több ér-
téket kívánunk biztosítani. S ebből következik az
erkölcstannak, mint tudománynak, sajátos jellege.
A tudományok ugyanis általában tényekkel dolgoz-
nak; megállapítják, mi van s milyen összefüggé-

31
sek találhatók a jelenségek között. Természettudo-
mány, történettudomány ebben nem különbözik:
a valóság felfedezhető törvényszerűségeit kutatják.
A társadalom tényeit a szociológia leltározza, meg-
állapítván azt is, mi előnyös és mi hátrányos a
társadalomra. Az erkölcstan is a társadalom elő-
nyeiről és hátrányairól beszél, de anyaga nem a
tények és törvényszerűségek világa; nem azt ku-
tatja: m i v a n , hanem azt, hogy miképen k e l l
viselkedni, tehát azt vizsgálja, hogy mint l e -
gy e n. Nem törvényszerűséget, hanem szabályo-
kat keres. A tudománynak ezt a csoportját nor-
matív tudományoknak nevezzük s ilyen minden
olyan tan, ami követelményekre vonatkozik. A kö-
vetelmény pedig az értékeléssel áll össze-
függésben. Ahol értékelés van, ott nem elég meg-
állapítani a tényeket, hanem össze kell gyűjte-
nünk azokat a szabályokat, amelyek szerint csele-
kedve magatartásunk értéket fog nyújtani. A he-
donista értékelésnél ilyenek az eljárási szabá-
lyok, amelyek előírják, hogy mit kell tennem, ha
használható dolgokat akarok előállítani. A szép-
ség esetén a normatív tudomány az esztétika, ami
felkutatja a szép alkotásának szabályait (ez a
tudomány inkább a képzeletben van meg, mint a
valóságban, mert a szép mű teremtése az alkotó
lélek alig felkutatható titka, de elméletben mégis
mind újra kísérleteznek normativ esztétikákkal;
minden klasszicizálásnak ez az alapja). Az igaz-
ság felkutatásának normáit gyűjti össze a logika.
A társadalom tényei többféle követelményt is ter-
meltek ki s ehhez képest többféle társadalomra

32
vonatkozó normatív tudományt ismerünk. Legki-
dolgozottabb a jogtudomány. A társadalmi rend-
szerek időről-időre rendszeresen kidolgozzák azo-
kat a szabályokat, amelyekkel a fennálló rendet
védik, e szabályok mögött az állam áll a maga
kényszerítő hatalmával. A szabályok itt nem két-
ségesek, legtöbbjük le van írva s a szokáson ala-
pulók is köztudottak. Itt a normatív tudománynak
nincs egyéb dolga, mint összegyűjteni a szabá-
lyokat s rendszerbefoglalni. Az erkölcstan ennél
tágabb keretű s kevésbbé határozott. Az erkölcsi
szabály az egész társadalom értékes életére van
tekintettel, nem áll mögötte szervezett hatalom,
hanem a társadalom tagjainak közvéleménye s
néha a közvélemény sem tudja eldönteni, hogy
valóban mi előnyös a társadalomnak. A jog az
ismert szabályra hivatkozik, az erkölcs egy sok-
kal bizonytalanabb parancsra: az erölcsi öntu-
datra, az erkölcsi érzékre, tehát egy lélektani
elemre, ami egyik emberben jobban kifejlődött,
másikban kevésbbé. Éppen ezért uralkodik olyan
nagy bizonytalanság a cselekedetek erkölcsi meg-
ítélésében, ezért olyan határozatlanok az erkölcsi
szabályok. — És emellett a társadalom nemcsak
jog és erkölcsi szabályokat ismer. Külön normái
vannak az emberek társasági érintkezésének. Ez
jelentőségére sokkal csekélyebb, mint az előbbiek,
de kétségtelen, hogy ilyen követelmények is van-
nak: ez az illem. Az illemnek is megvan a maga
szabálytana, ami alakilag eléggé hasonlít az er-
kölcshöz, hisz ez is arról beszél, hogyan kell vi-
selkednünk, franciás neve is az etika kicsinyítő
formája: etikett. De nem szabad összetéveszte-

33
nünk a kettőt. Aki illedelmesen viselkedik, ezzel
még nem vált a társadalom hasznára (bár az ér-
tékadás az etikettől sem tagadható meg teljesen,
az illedelmes viselkedésben lappang valami a szép
értékeléséből), erkölcsös viszont — hogy ismé-
teljük a megállapítást — ami értéket ad a tár-
sadalomnak.
Hogy mi az erkölcs, ez tény kérdés, tehát
lényegileg a társadalomtudományhoz tartozik. Az
erkölcstan ebben a részében a szociológiának
egyik fejezete. De hogy miképen kell viselked-
nünk, hogy cselekedetünk erkölcsös legyen, ez
már a gyakorlati etika kérdése s mint ilyen ön-
álló normatív tudomány. Ebből a szempontból a
magatartás tudományát is szükségszerűen két
részre kell osztani. Általános részében az erkölcs-
tan fogalmai és az ebből következő általános nor-
mák tisztázandók, gyakorlati részében pedig a ki-
fejtett általános elvek alapján kifejteni, hogy
meghatározott esetekben hogyan kell viselked-
nünk. Talán lehetséges.

Az emberi méltóság
I.

A legalapvetőbb szabályt megállapítottuk:

annál jobb a cselekedet, minél több ember szá-
mára minél több értéket biztosít. Azt is láttuk,
hogy a közelítendő eszmény a boldogság, ami az
értékek teljességét jelenti De hogyan állapítha-
tom meg azt, mi jó másnak. Kétségtelen, hogy

34
csak magamból indulhatok ki. Gyakorlatilag egy-
általán nem biztos, hogy ami nekem kellemes
vagy szép, az szomszédomban is hozzám hasonló
érzeteket kelt, mégis ez az egyetlen bázis, amiről
elindulhatok, mert nagy vonalakban föl kell té-
teleznem, hogy az emberi természet hasonló. Ha
ezt tagadom, egyszeriben lehetetlenné válik min-
den emberi megismerés, hiszen az embereket ma-
gamon keresztül ismerem meg, magamat próbá-
lom belehelyezni a megfigyelt emberbe. Aki te-
hát a társadalom érdekében cselekszik, az azt kí-
vánja megszerezni mindenki számára, amit a
maga számára is meg kívánna szerezni. Viszont
ez gyakorlatilag lehetetlen; ha szeretnék egy au-
tót, akkor — erkölcsös magatartással — minden
embertársamnak is kívánok autót, de azt aligha
tudom valamennyinek juttatni, s ha lehetőségem
egy autót tud biztosítani, azt nyilván magamnak
fogom megszerezni s nem a társadalom egy szá-
momra ismeretlen tagjának. Mert az egoista ösz-
tönökre tekintettel kell lennem. Az etika nem
szentek számára készül s olykor még a szentek-
ben is működnek az egoista ösztönök anélkül,
hogy ez változtatna szent mivoltukon (különben is
a szentek a teológiában s nem a szociológiában
találhatók). Amikor tehát másnak is kívánom azt,
amit magamnak kívánok, még nem követelhetem
meg, hogy amit magamnak meg tudok szerezni,'
azt szerezzem meg másoknak is, viszont negatív
alakban felállíthatom a szabályt: ne t e d d m á -
s o k k a l azt, a m i t n e m s z e r e t n é l , h o g y
veled cselekedjenek. Ezt végeredmény-
ben már a biblia erkölcstana is jól tudja.

35
 Ez a norma lényegében annak elismerését je-
lenti, hogy minden embert megillet az értékek
összessége s te erre tekintettel is vagy. Talán
egyetértünk abban, hogy az értékekre való igény
s ennek elismerése az az állapot, amit e m b e r i
m é 11 ó s á gnak nevezhetük. E fogalomra azért
van szükségünk, mert ez jelzi az emberek erkölcsi
egyenjogúságát. Amíg valaki maga nem sértette
meg a saját emberi méltóságát, addig a társada-
lomtól megkövetelheti, hogy azt vegyék tudomásul
s az erkölcsös viselkedés nem is egyéb, mint má-
sok emberi méltóságának tudomásulvétele. Ennek
ellenkezője a m e g a l á z á s . Megalázás, ha nem
veszem tudomásul másnak az emberi méltóságát,
erkölcsi indok nélkül elvonom az értékektől: el-
sődleges életszükségleteitől, szépségtől, igazság-
tól vagy a társadalmi megbecsüléstől. Megaláz az,
aki másokkal azt cselekszi, amit nem szeretne, ha
vele cselekednének.

II.
Ha tudomásul veszem mások emberi méltó-
ságát, használhatok-e kényszert? A kérdés az etika
egyik legkényesebb problémája. A moralisták egy
része felháborodottan tiltakozik midennemű kény-
szer ellen. De viszont nézzük, mi az erkölcs cél ját-
Értéket szerezni az egész társadalomnak, vagyis
az egész társadalom érdekét szolgálni. Mit csi-
náljak hát azzal, aki hátrányosan viselkedik a tár-
sadalomra nézve? Mit csináljak a káros emberrel?
Kényszerítenem kell, hogy a társadalom érdekei
szerint viselkedjék. Ha nem használok kényszert

36
s ezzel a társadalom megsértőjének szabad utat
engedek, hátrányosan viselkedem az egész tár-
sadalommal szemben, tehát rossz volt a ma-
gatartásom. És itt szüségképen ismét be kell
kapcsolni az emberi méltóság fogalmát. Aki ká-
ros a társadalomra, az azért káros, mert mások-
t ó l akart értéket elvonni, tehát megsértette a tár-
sadalom tagjainak emberi méltóságát, megalázta
vagy meg akarta alázni őket. Már pedig az em-
beri méltóság egyik feltétele, hogy elismeri mások
emberi méltóságát is. Aki tehát megalázta vagy
meg akarta alázni embertársait, a sját emberi mél-
tóságát sértette meg, tehát nem is követelheti
meg a többiektől, hogy azok tartsák tiszteletben
méltóságának sértetlenségét.
Maga a kényszer még nem aláz meg. Ha
kényszerítek valakit, hogy a társadalom érdeké-
ben cselekedjék, méltóságán nem esett csorba. Ka-
tonának lenni nem megalázó, pedig a legkeveseb-
ben állnak be saját elhatározásukból újoncnak.
Ha azért kényszerítek valakit valamire, mert meg-
vagyok győződve, hogy ezzel értékesebb lesz az
élete, ezzel nem aláztam meg. Csak akkor, ha
olyasmire kényszerítem, amit magamnak sem kí-
nok. Az a spanyol szerzetes, aki máglyával fe-
nyegetve térítette meg az indiánusokat, meg volt
győződve, hogy jót tett a vademberrel, aki külön-
ben elkárhozott volna. Hogy az eredmény valóban
jó volt-e az indiánnak vagy rossz, az itt mellé-
kes. A térítő erkölcsösen cselekedett, mivel a
maga legjobb tudomása szerint jót szándékozott
tenni s olyasmit kívánt félmeztelen felebarátjá-
nak, amit magának a lehető leghőbben kívánt.

37
 III.
E példából világos, hogy a magatartás meg-
ítélésénél nem csak az eredmény a fontos, hanem
a lelki motívum — a szándék — is. Éppen ezért
nem lehet a magatartást csupán külső megnyilvá-
nulása, a viselkedés alapján értékelni, tekintetbe
kell venni lelki indítékait is. Szó sincs róla, a
legjobb szándékú ember is lehet igen káros a tár-
sadalomra s akkor a társadalom védekezni fog el-
lene. De az erkölcsi elismerést akkor sem lehet
megtagadni. A büntetés olykor szükségszerű, de
nem mindig megalázó. S ezzel benne is vagyunk
a következő problémában. Megállapítottuk ugyanis,
hogy aki értéket von el, az megaláz s most kény-
telenek vagyunk azt is megállapítani, hogy lehet
büntetés, ami nem megalázó. Noha a büntetés
nem egyéb, mint értékek elvonása. Az ellent-
mondás csak látszólagos. Kétségtelen ugyanis,
hogy megalázó minden olyan értékelvonás, ami
egyik ember kényéért vagy személyes érdekéért
megrövidít másokat, vagy az olyan hátrányba-
helyezés, ami nem szolgálja az egész társada-
lom érdekét. De ha az értékektől való elvonás
nyilvánvalóan a társadalom érdekében történik,
ha egyesnek azét kell hátrányos helyzetbe jutnia
(bűnhődnie), hogy ez az egész társadalom elő-
nyét szolgálja, akkor hátrányos helyzete ő ma-
gára nézve is erkölcsös helyzet, hiszen a társa-
dalom előnyét szolgálja. Ilyenkor — amennyiben
maga nem sértette meg a saját emberi méltósá-
gát — a társadalmi értékelés nem szűnik meg,
emberi méltósága megmarad. Ez az állapot a vér-
tanúság.

38
 IV.
Ez a gondolatmenet egyenesen beletorkol
abba a megállapításba, amit futólag már érin-
tettünk, hogy t. i. az erkölcsi szabály, mely meg-
követeli az emberektől, hogy a közösség érdeké-
ben cselekedjenek, egyúttal a társadalom véde-
kezése mindazokkal szemben, akiknek magatartása
hátrányos a társadalommal szemben. Az erkölcs
nemcsak az erkölcstelen emberek ellen védi a kö-
zösséget, hiszen a jószándékú ember — ha visel-
kedése káros is — magatartásával nem hívja ki
az erkölcsi aláértékelést, viszont a társadalom
mégis az erkölcsi szabályokkal védekezik ellene.
Természetesen a hatékony védekezés ilyenkor
nem erkölcsi, hanem jogi jellegű, de a jogszabá-
lyok mögött ideális esetben az erkölcsi normák
tekintélye áll. — Amikor pedig tényleg olyan
esetről van szó, hogy valaki egész magatartásá-
val szembe kerül a közösség érdekével s magá-
nak kíván értékeket szerezni azáltal, hogy má-
soktól elvonja azokat, akkor az erkölcsi érték-
vesztés társadalmi megnyilvánulásával, a lenézés-
sel vagy súlyosabb esetben a felháborodással ta-
lálja szembe magát, ami nem egyéb, mint hogy a
társadalom tudomásul veszi a tényt, hogy az illető
megfosztotta magát emberi méltóságától, mivel-
hogy másokkal szemben úgy viselkedett, ahogy azt
nem kívánta önmagának.

39
 A szabadság problémája

A lelki elemek tekintetbevétele vezet el eti-

kai meggondolásaink során a szabadság prob-
lémájához.
Ha vendégágyban alszol s álmodban véletle-
nül levered az éjjeli szekrényen álló értékes lám-
pát, ezzel a mozdulattal ugyan vendéglátódat ér-
téktől fosztottad meg, erkölcsileg mégsem csele-
kedtél rosszat, mivelhogy nem állt szándékodban
kárt okozni, nem a k a r a t t a l cselekedtél úgy,
ahogy tettél, tehát nem tehetsz róla. De hát ha
akarattal követsz el valamit? Tehetsz arról, amit
akarsz? Akarhatsz mást, mint amit akarsz? — Az
egész etikában ez a legkényesebb kérdés. Ha aka-
ratod teljes egészében determinált, akkor minden
cselekedeted gépies, magatartásodért nem vagy fe-
lelős és minden erkölcsről szóló könyvet tűzre-
dobhatsz.
Annyi bizonyos, hogy olyanfajta szabad aka-
rat, mint ahogy azt a régi teológusok s néhány
igen korlátolt jogász elképzelte, nincs. Akaratodat
befolyásolják ösztöneid, vágyaid, vérmérsékleted,
műveltséged, intelligenciád, élményeid ... Szóval
az akarat egy szükségszerű eredő, aminek ösz-
szetevői részben felismerhetők, részben máig is
ismeretlenek s amelyek között szerepelnek az előbb
említett ösztönök, élmények, intelligencia és a
többi. Mi közöd van hát neked az akaratodhoz?
De egyet ne felejts el. Ezek az ösztönök, élmé-
nyek, meg egyebek te magad vagy. Az ösztön nem
egy apró szörnyeteg, ami ott gubbaszt idegrend-
szered egyik homályos sarkában, hanem a te sa-

40
j át lelki életed egyik-másik tulajdonságának tudo-
mányos elvonatkoztatása. Te vagy, aki éhséget
akarsz csillapítani, te akarod megölelni a szerel-
mesedet, te kívánod hallani a Mozart muzsikát,
te háborodsz fel, ha a tyúkszemedre lépnek. Az
ösztön szóra szükség van, hogy lelki életed egy-
egy tulajdonságát megkülönböztethessük más tu-
lajdonságoktól, például az élményektől, amik utó-
lag hulltak lelkedbe, de amelyek már szintén hoz-
zád hasonultak, mint hogy a multhéten meg-
evett szilvásgombóc egynémely része is a te tes-
teddé vált. Tehát, amikor ilyesmikről van szó,
hogy a lelkedet ösztöneid és élményeid kor-
mányozzák, akkor ez azt jelenti, hogy a lel-
kedet maga a lelked kormányozza. Mint ahogy
ha azt mondom, hogy nem te mész, hanem
a lábaid, azért te meg leszel győződve, hogy bár
a lábaid által, de mégis csak te mész. — Persze
az valóban megtörténhet, hogy akaratodat rajtad
kívül álló elemek kormányozzák. Ha hipnotikus
állapotban vagy, akkor akaratodat nem saját lelki
motívumaid, hanem a hipnotizőré igazgatja. Ha
valaki pisztolyt szegez rád s félelmedben cselek-
szel, akkor nem te vagy a felelős, vagy legföljebb
csak részben vagy felelős. Ha feljebbvalód paran-
csára cselekszel, mert az engedelmeskedést he-
lyesebbnek tartod, mint a tettől való tartózko-
dást, akkor is megosztod a felelősséget. De ha
csak a te saját lelki elemeid kormányoznak, ak-
kor felelős is vagy érte.
Látom (amint tagadóan rázod a fejedet, mond-
ván, hogy jó, jó, az ösztöneim én magam vagyok,
de hát akkor én magam vagyok az, aki csak úgy

41
cselekedhetem, ahogy cselekszem. Ilyen a termé-
szetem. Ha másmilyen lennék, vagy más hangulat-
ban volnék, máskép cselekedném ...” — Hát bi-
zonyos mértékben igazad is van, nem is akartam
tagadni a determináltságot, de ez a determináció
mégsem olyan, mint a fogaskerék, ami csak azt
a mozdulatot teheti, amire a másik fogaskerék
kényszeríti. Ugyanis te nemcsak ösztöneid összes-
sége vagy, hanem sok egyéb; többek közt a tár-
sadalom tagja, azé a társadalomé, amelynek er-
kölcsi szabályai követelőzve mutatnak utat az
életednek. Tudniillik, ha tagja vagy a társadalom-
nak, ez nemcsak azt jelenti, hogy benne élsz a tár-
sadalomban, hanem azt is, hogy a társadalom ben-
ned él. Minthogy te kezdted a lelki élet egyes meg-
nyilvánulásainak elvonatkoztatását, én is ezt az
utat választom, hogy meggyőzzelek. Felnöveked-
tél a társadalomban s a társadalom követelményei
éppen úgy belédkerültek, mint egyéb élmények s
ezek is a részeddé váltak. Ugy-e olvastál már
Freudot, ez igen divatos, de ha nem is olvastál
tőle, eleget hallhattál róla, tehát nem lesz idegen
előtted ez a német szó: Ü b e r i c h, ami magya-
rul f e l s ő b b r e n d ű é n-t jelent. Hogy ez mi-
ként fejlődött ki benned, nem tartozik reánk, a
lélektan dolga, viszont van s ez az a bizonyos
erkölcsi eszmény, ami arra kényszerít, hogy úgy
élj, ahogy az embertársaidnak előnyös s éppen
úgy ráncigálja akaratod volánját, mint önző ösz-
töneid. S gondolj csak egy sokkal népiesebb ki-
fejezésre, a lelkiismeretre, arra a bizonyosra, ami
furdalni szokta az embert, ha nem úgy viselke-
dett, ahogy azt ő maga helyesnek tartja. Felsőbb-

42
r e n d ü én, lelkiismeret — ezek is csak elvonatkoz-
tatások, egyik sem sétálgat tőled függetlenül a
Dunaparton, ez is csak te vagy, illetve a benned
élő társadalom, minthogy — ismételjük — a tár-
sadalom összes követelményével együtt ugyan-
olyan élményként fészkelődött lelkedbe, mint az
az emlék, hogy barna kutyát nem jó megsimogatni,
mert az harap. Ma már talán nem is tudod, miérr
nem mersz éppen barna kutyát simogatni s ta-
lán nem tudod, miért érzed kellemetlenül maga-
dat, ha értelmetlen hazugságot mondtál egyik ba-
rátodnak . . . De a társadalom élménye benned
van, szabályai követelőznek ugyanúgy, ahogy ön-
zésed is követelőzik s minden tudatos cselekede-
tednél nagy vitákat folytatnak le egymással s ne-
ked kell döntened. A döntésért pedig vállalnod
kell a felelősséget, vagyis magatartásod erkölcsi-
leg beszámítható. Minden magatartás választás a
lehetőségek között. A választás pedig nem egyéb,
mint a következmények tudatos felidézése. Per-
sze, hogy determinált ez a választás is, de saját-
magad által determinált s az összetevők közt sze-
repel nem is a legutolsósorban éppen az erkölcsi
felelősségnek a tudata, az erkölcsi szabályok is-
merete, tehát maga a felelősségvállalás. S mint
ahogy a jogban a büntetés nemcsak arra jó, hogy
a bűnöst utólag megbüntessék, de még inkább,
hogy a büntetés tudata elriassza a tett-től, ugyan-
úgy az etika nemcsak arra szolgál, hogy a társa-
dalomellenes cselekvőt közmegvetésnek tegye ki
vagy utólagos lelkifurdalással sújtsa, hanem első-
sorban arra, hogy előzetesen meggátolja abban,

43
hogy magatartása társadalomellenes, tehát rossz
legyen.
Hát így valahogy vagyunk a szabadsággal.

Az idő és az erkölcsi tartalom.

Amit eddig mondottunk az erkölcsi szabályok-

ról, kivétel nélkül általános jellegű volt; hatá-
rozott példát alig emlegettünk s azoknak sem voít
különösebb iránymutató jellege. Lényegében
csak egyetlen szabályt ismertünk meg: ne tedd
másnak, amit magadnak nem kívánsz. A többi,
miről eddig szó esett, tény volt, lelki vagy társa-
dalmi tény, viszont az erkölcstan mégiscsak nor-
matív tudomány, aminek azt kell megmutatnia,
hogy milyen helyzetben hogyan viselkedünk he-
lyesen.
Vegyünk hát két találomra kiragadott példát.
A spártai apának — valamikor Krisztus előtt
egynéhányszázban — nyomorék fia született.
Szerette volna felnevelni, de az erkölcsi szabály
úgy parancsolta, hogy a csenevész újszülöttet ki
kell tenni a Taigetos sziklájára, mert csak ter-
hére van a társadalomnak. A spártai apa erköl-
csös lévén, kétségbeesetten kivitte gyermekét,
hogy elpusztuljon. Legyőzte magát, erkölcsösen
viselkedett.
És íme a másik példa.
A budapesti apának — szegény külvárosi
kisiparos — nyomorék fia született. Az apa jól
tudta, hogy felnövekedvén csak terhére lesz a
társadalomnak és saját magának is, mert mit ér

44
a nyomorék proletár élete? Jól tudta, hogy jobb
l e n n e az újszülöttnek, ha azonnal megölné, mielőtt
öntudatra kelne, de az erkölcs úgy mondja, hogy
a társadalom mindenkit használhat valamire s
szörnyű bűn a gyermeket megölni. A budapesti
apa erkölcsös lévén, kétségbesetten látott újra
munkájához, hogy homloka verejtékével felnevelje
szerencsétlen gyermekét. Legyőzte magát, erköl-
csösen viselkedett.
Mi a különbség a két történet közölt? A két
apa éppen ellenkezőleg cselekedett s mindkettő
helyesen cselekedett. Ellenkező magatartás a leg-
súlyosabb erkölcslelenség lett volna. De hát ha két
homlokegyenest ellenkező magatartást egyformán
lehet értékelni, lehetséges-e egyáltalán meghatá-
rozni, hogy mi erkölcsös és mi erkölcstelen? Er-
kölcsös megölni a gyermeket vagy nem? Egyszer
igen, egyszer nem? — Erre csak azt felelhetjük,
hogy a kérdés rosszul volt feltéve, mert kifelejtet-
tünk egy, sőt két elemet. Az egyik az idő eleme,
t. i. hogy mikori cselekedetről kell ítélkeznünk.
Ezzel rokon a másik, a tér kérdése, hogy hol tör-
ténik a megbírált esemény. Mert ne felejtkezzünk
meg egy pillanatra sem, hogy az erkölcs a társa-
dalmon belüli viselkedés értéke s a társadalom az
idő és a tér függvénye. A kérdést tehát így kell
feltenni: „Helyes volt az ókori spártai társada-
lomban megölni a nyomorék gyermeket?” — A
válasz: „Igen.” — „Helyes ugyanaz a mai euró-
pai társadalomban is?” — Itt a válasz: „Nem.” De
hát ha egyszer igen, egyszer nem, akkor mi a
közös a két apa cselekedetében, hogy ugyanegy
szóval erkölcsösnek nevezhetjük?

45
 Nézzük csak a példákat. A spártai apa jól
tudta, hogy a nyomorék fiú hátrányos lesz a tár-
sadalomra, tehát a társadalom érdekében csele-
kedett, amikor megölte fiát. A mai apa jól tudja,
hogy minden ember hasznos lehet a társadalomra,
tehát a társadalom érdekében cselekszik, amikor
felneveli fiát. A döntő momentum tehát a közös-
ség érdeke. Azt pedig jól tudjuk, hogy a közös-
ségnek időről időre, sőt helyenként más az ér-
deke. De még ennél is tovább kell menni. Az
egyén nemcsak társadalmának tagja, hanem ezen
belül osztályáé, munkaközösségéé, családjáé s a
közösségi érdek ezek szerint módosul. Minél szé-
lesebb társadalmi kör, tehát minél általánosabb
az az érték, amit nyújthatok, annál magasabb
fokán lesz magatartásom a társadalmi értéke-
lésnek. Van cselekedet, ami csak a saját érdeke-
met szolgálja és erkölcsileg közömbös. Van ami
munkaközösségem, vagy baráti köröm, vagy csa-
ládom érdekeit szolgálja. Ez már erkölcsileg he-
nelyesnek értékelendő, hacsak nem ütközik bele ál-
talánosabb érdekekbe. Erkölcsi kötelesség csalá-
dom vagy barátaim vagy munkatársaim érdekeit
védenem, de erkölcsileg helytelen, ha ezt a tár-
sadalom rovására teszem. A nepotizmus, ami csa-
ládi kapcsolatok alapján kialakult kisebb társa-
dalmi kör törekvése, hogy magának mentői több
befolyást szerezzen, éppenúgy elítélendő, mint a
klikk, ami viszont egy baráti vagy érdekközös-
ségi kör előnyeit harcolja ki mások rovására. Még
általánosabb az osztályérdek. De éppen e meg-
állapított erkölcs törvénye alapján erkölcsileg
helytelen, ha egyik társadalmi osztály a másik

46
rovására nyer előnyös helyzetet a társadalomban.
Az előnyös helyzet időről-időre más tartalmat je-
lent. Volt, amikor az számított társadalmi előny-
nek, hogy az egyik osztály áldozhatott az istenuk-
nek s így személyes viszonyba kerülvén a fel-
sőbb erőkkel, a kor igazsága szerint hatalmat
nyert a többiek felett (az ellenszegülőket felülről
jövő büntetéssel fenyegették). Más korban viszont
gépeket tart tulajdonában a kiválasztott osztály
tagja s előnyöket élvezhet azok fölött, akik nem
tarthatnak tulajdonban ilyesmit. Ami az egyiptomi
papoknál az áldozás volt, annak a mi társadal-
munkban nem valami vallási funkció felel meg,
hanem a termelőeszközök tulajdonjoga. Ma a val-
lás egész mást jelent, mint más korban. Ugyanaz
a tartalom más társadalomban mást jelent. En-
nek következtében az érdek fogalma koronként
más-más tartalmat fed, aminek szükségszerű kö-
vetkezménye, hogy az erkölcsi követelmény csak
ugyanabban a pillanatban azonos önmagával.
Azonos erkölcsi kiállással Rómában másként kel-
lett volna viselkednem, mint a keresztesháborúk
korában s máskép kell viselkednem ma. Mivel
mindig a körülmények határozzák meg, hogy mi
az érték.

A jó élménye

I.

A jó tartalma tehát az idő függvénye. A he-

lyes magatartás nem mindig azonos viselkedést

47
követel. S a helyes magatartás fogalma csak for-
mailag határozható meg, nevezetesen, hogy he-
lyes a társadalom érdekében cselekedni, Erről vi-
szont megállapítottuk, hogy semmi egyéb, mint
minél több embernek minél több értéket bizto-
sítani.
A legkomolyabb felmerülő kérdés, hogy miért
kell önzetlennek lennünk. Miért kell másnak mi-
nél több értéket biztosítani, mikor kétségtelen,
hogy elsősorban magunknak kívánunk értéket sze-
rezni. A hedonista etikáknak éppen a volt a csődje,
hogy egész világképüket az ember egoista ösztö-
neire építették fel s ilymódon egyáltalán nem
tudták indokolni, hogy miért kell önzetlennek
lenni? Az önzésből sehogy sem következik az ön-
zetlenség. Viszont a dogmatikus etikák egysze-
rűen kárhoztatták az egoista ösztönöket, amivel
aztán teljes ellentétbe jutottak a valósággal, mi-
velhogy az egoista ösztönök de facto vannak, azo-
kat éppenúgy nem lehet kárhoztatni, mint azt,
hogy az embernek van orra.
De talán éppen ezt az ellentmondást lehet
kiküszöbölni akkor, ha tudomásul vesszük, hogy
az egoizmus: értékre való törekvés. Egoizmusunk
nemcsak enni, inni, szerelmeskedni akar. Egoiz-
musunk a szépségben is gyönyörködni akar, az
igazság tudomásulvételét is kívánja s megköve-
teli a jó élményét. Szükségem van a jó értékében
való kielégülésre, vagyis, hogy meglegyen ben-
nem a helyes viselkedés, a jó magatartás öntudata.
Persze embere válogatja, hogy kiben melyik érték
iránti vágy van jobban kifejlődve. Van, aki fel-
áldozza kényelmét a szép teljesebb kiéléséért

48
s van, aki az igazság tudomásulvételéért hajlan-
dó bármit áldozni: gondoljunk csak a tudós he-
roikus típusára, aminek jellegzetes alakja például
Giordano Bruno, aki tudományos megállapításai-
nak konzekvenciáját öntudatosan vállalta, ami
máglyahalált, jelentett, noha ezt elkerülhette
volna, csak színleg meg kellett volna tagadnia
elveit, mint ahogy azt Gallilei tette. A hédonista
értékek csak annak jelentenek előnyt, aki éppen
él velük, a magasabb értékek az egész társada-
lom értékvágyát elégítik ki, aki tehát a magasabb
értékeket előnybe helyezi az alacsonyabb hedo-
nista értékekkel szemben, az a társadalom tagjait
részesíti értékekben, tehát erkölcsösen, jól, helye-
sen viselkedik. S e viselkedés öntudata nem ke-
vésbbé gyönyörjellegű, mint a többi érték élve-
zése. Aki másoknak ad életlehetőségeket vaey
szépélményt vagy igazságot, e tettének tudatával
a saját erkölcsi éhségét csillapította. Ez is ego-
ista ösztön. S ez a szempont szülte meg a köz-
mondásos igazságot, hogy a jó tett önmagát ju-
talmazza.

II.
Kétségtelen, hogy ez az erkölcsi éhség éppen-
úgy nem egyformán fejlődött ki miden emberben,
mint ahogy a szép és az igaz iránti érzék is
egyénenként változik, de hiszen még a hedonista
gyönyörök iránti étvágy is egyéni tulajdonság,
egyiknek az evés csak szükséges önfenntartás,
másiknak gyönyörteljes életfunkció. Van, akinek
a szerelem csak követelődző életfunkció, amit ki

49
kell kielégíteni és aztán kész, van, aki számára ex-
tázis, ami esztétikai és erkölcsi elemekkel vegyül
s magasabb rendű életformát biztosít, így va-
gyunk az erkölccsel is. Van erkölcsi siketnéma,
de ez rendkívül ritka s okvetlenül abnormis jelen-
ség. Rendes körülmények közt az ember akarva-
nemakarva értékeli a cselekményeket, magáét,
másét egyaránt, s értékeli magukat az értékeket
is. Hiszen az erkölcsös magatartás egyik legfon-
tosabb követelménye, hogy az erkölcsös tettet ma-
gasabbra értékeljük, mint az olyan cselekménye-
ket, amelyek csak hedonista értékkövetelményein-
ket szolgálják. Ez az értékelő megkülönböztetés
adja aztán a jó gyönyörét, S ezzel elértünk Pla-
tón és Arisztotelész görög értékhierarchiájához,
mely egész más utakon jutott el ugyanehhez a
megállapításhoz, hogy t. i. az értékek közt a jó
a legfőbb, a legfelsőbb rendű. Hiszen végered-
ményben minden egyéb érték — szép, igaz — ter-
melése magában foglalja a jót (mert ezzel érté-
ket adtam a társadalomnak).

III.
Ha szükségét érzem a jó magatartásnak, ak-
kor lelkiéletem szükségképpen be van rendezve a
jó élményére. A jó tett köztem és embertársaim
közti viszonyt is feltételez. Tehát kell, hogy le-
gyen — s van is — bennem egy érzelem, ami
már nem elvontan, hanem határozott emberekre
kiterjedőleg kívánja az értékeket szolgáltatni. Ezt
a konkretizálódott erkölcsi érzést nevezzük szere-
tetnek.

50
 Jól tudjuk, hogy a szeretet nem egyformán
vonatkozik minden embertársunkra. A szeretetnek
perspektívája van, a távolabbállók kisebbeknek
látszanak. Minél közelebb van valaki, annál több
értéket akarunk juttatni neki s annál nagyobb
gyönyör számunkra, ha ez sikerült. (Itt a közel és
távol nem helybeli meghatározás, hanem az ér-
zelmektől való távolságot jelenti).
A szeretetet sokminden befolyásolja. Szeret-
hetek valakit, akit személyesen nem ismerek,
de tudom, hogy közösek a céljaink, sorstársak va-
gyunk, vagy valamiért értékelem őt. Családi ér-
zelmek, ösztönös vonzó és taszító erők, elsősorban
szerelem és gyűlölet determinálják a szeretet fo-
kát. Kit mennél jobban szeretek, annál több érté-
ket akarok neki szerezni. S ha valaki felé ellen-
szenvvel fordulok, azt személy szerint legszíve-
sebben nem részesíteném az értékekben. Csakhogy
... csakhogy az egyének — a legellenszenvesebbek
is — egyszersmind társadalmi egységek tagjai s
tagjai magának a társadalomnak. Namármost én
nemcsak az egyének, hanem a társadalmi csoportok
iránt is érzek szeretetet. Szeretem barátaimat,
munkatársaimat, családomat, nemzetemet, osztá-
lyomat s így tovább (hiszen a rengeteg szempontból
csoportosulnak az emberek s mindenki egyszerre
több excentrikus körnek a tagja. Ugyanezeket
a csoportokat — különféle élmények következté-
ben — gyűlölhetem is). Ha tehát szembenállok
egy felebarátommal, nemcsak úgy ítélem meg,
hogy X. Y. undok ember, de ugyanakkor szolida-
ritást is érzek vele, mint munkatársammal vagy
valami közös cél vagy közös üldöztetés sorstár-

51
sával. De mindenkivel van valami közösségem,
hiszen legtágabb körben valamennyien az emberi-
ség társadalmának tagjai vagyunk s a legteljesebb
jó az egész emberiséget szolgálni. Ezért tette a ke-
reszténység a legmagasabb erkölcsi megnyilvá-
nulássá a szeretetet. Ezt a mindekire kiterjedő
szeretetet kétségtelenül akadályozza a társadalom
belső csoportjainak érdekellentéte. Világosan kö-
vetkezik, hogy a legmagasabb erkölcsiség túlteszi
magát az alacsonyabb körök szűkebb érdekein. A
szocializmus — amikor le akarja rombolni az
osztálytársadalmat — ezt az alapvető belső érdek-
ellentétet akarja megszüntetni. A görög jó esz-
mény, minek lelki megfelelője a szeretet, csakis
az osztálynélküli társadalomban érvényesülhet.
Addig csak követelmény, norma, amit a körülmé-
nyekhez képest többé-kevésbbé lehet követni.

IV.
S itt rá kell mutatnunk arra a tényre, hogy
a követelmény abban az esetben, ha nincs társa-
dalmi akadálya, már nem követelmény többé, ha-
nem ténylegesség. Vagyis az e r k ö l c s i k ö v e -
telmény: az e l k é p z e l t ideális tár-
sadalom természetes gyakorlati va-
l ó s á g a . Egy eszményi társadalomban nem ér-
dem jól cselekedni, mert ez természetes maga-
tartás. Viszont ma még nem tartunk ott.

V.
A konkrét jó cselekedeteknek a kifejtett er-
kölcsi ideál a legáltalánosabb kelléke s mint meg-

52
állapítottuk, a tényleges tennivaló időről-időre
változik. Az ember nem is mindig tud erkölcsi
szándéka szerint cselekedni. Ez azonban nem azt
jelenti, hogy ha már nem cselekedhetünk erköl-
csösen, akkor rúgjunk fel minden erkölcsi elkép-
zelést s éljünk kizárólag hedonista követelmé-
nyeinknek. Az erkölcs olyan mint az iránytű. Tu-
dom, nyugat felé kell mennem, de pillanatnyilag
nem lehet, mert legyőzhetetlen akadály van élőt-
tem. Természetes, hogy azért nem fogok megfor-
dulni és keletnek tartani, hanem északnyugat
vagy délnyugat felé, ahogy a körülmények enge-
dik. Hiszen ez így van a hedonista értékekkel is.
Ha nincs ízletes ennivaló, de éhes vagyok, meg-
eszem a nyers céklát is (igen rossz eledel, de két
napi éhezés után egész jól élvezhető) s ha van
nyers céklám, ösztönöm parancsára nem fogok
éhenhalni. Ha nem tudom gyakorolni az erkölcsi
érzékem által követelt legjobbat, éppen erkölcsi
ösztönöm következtében a viszonylag legjobbal
igyekszem kielégíteni erkölcsi éhségemet. Ha nem
teszem, helytelenül, tehát értéktelenül cseleked-
tem.

VI.
Az erkölcs tehát társadalmi érték és lelki kö-
vetelmény. A társadalom értékelését saját lelki
életemben élem át. Ezt állapítottuk meg már a
lelkiismeret fogalmánál is. Ehhez képest a lelki
élet különböző érzelmeket termelt ki, ami a he-
lyes magatartást szolgálja. Ilyen a részvét, ami-
vel a másokat ért hátrányos helyzetet magamra
vonatkoztatom, végigélem annak a lehetőségét.

53
milyen volna, ha mindez velem történnék meg s
ezért igyekszem a hátrányos helyzeten enyhíteni.
A magamnak követelt jó másokra való kivetése
a méltányosság, ami azt követeli bennem, hogy
mindenki megkapja azokat az értékeket, amit ma-
gatartása egyenértékeképen megérdemel. (A de-
mokrácia a részvét és méltányosság követelmé-
nveinek politikai megfogalmazása.) A méltányos-
ságnak a jog kereteiben belül való — tehát telje-
sen konkretizált —formája az igazságosság. A
részvét és méltánvosság tervszerűtlen ad hoc
alkalmazása? jószívűség, ami a jótékonyság in-
dítéka, (A jótékonyság még intézménves formá-
ban is ad hoc iellegű, mert csak pillanatnyi szük-
ségleten segít és nem állandó jellegű értéket ad
az arra szorulóknak; a magasabb erkölcsi követel-
mény nem elégedhet meg illanó értékszolgáltatás-
sal.)
Mindez érzelmek determinálták a magatar-
tást. De ugyanígy determinálják az erkölcsileg
negativ jellegű, de szintén jelenlévő érzelmek,
mint a gyűlölet, a hedonista egoizmus túltengene,
az erkölcsi közömbösség (ami valószínűleg az
előbbiből következik) stb.
Magatartásunk felett pillanatról-pillanatra
kell döntenünk — ezt is megállapítottuk már — s
ha döntöttünk, akként kell cselekednünk. S itt
még egy általános követelmény lép fel: a kiállás
a meggyőződés mellett. Ezt a képességet, ami erre
lehetőséget ad, nevezzük lelkierőnek. Mert sok
hátránnyal járhat a kiállás — szóval, tettel egy-
aránt — s lelki gyöngeség, amit ismét sokminden
determinálhat — magánérdekek, idegállapot (ide-

54
tartozik a gyávaság is) — sokszor eltéríti a ma-
gatartást a maga által kitűzött irányból. Élmé-
nyek, születésünkkel magunkkal hozott adottsá-
gok, erkölcsi érzelmek, végiggondolt gondolat-
menetek, a különböző értékek vágya birkóznak a
magatartásért és jól tudjuk, hogy az erkölcs irány-
tűje hiába mutatja a helyes irányt, utunk nem
mindig arra vezet. De már az is eredmény, ha
nem hazudunk magunknak s ha kénytelenek vol-
tunk más irányba menni, bevalljuk magunknak,
hogy nem igaz úton járunk s nem helyes a maga-
tartásunk Ha ezt bevallottuk, akkor megvan a re-
mény, hogy — egyes akadályok elhárultával —
abban az irányban folytatjuk az utat, ahogy el
kellett volna indulnunk.
Persze megtörténhet, hogy a sokféle mágne-
ses erő magát az iránytűt téríti el s magunk is
azt hisszük, jó úton megyünk. Ez tragikus sors.
Mert a helyes magatartás a valóság követel-
ménye s aki jószándékkal rossz úton halad, végül
is bele fog ütközni a valóság ellentmondásába s
útja szükségszerűen konfliktus felé vezet. S a va-
lóság keríthetetlen.

VII.
Magatartásom folyamatos: pillanatról-pilla-
szakadatlan folyamat. Nem csak tegnap délután
félötkor volt magatartásom, hanem születésem-
től halálomig minden pillanatban — minden tu-
datos pillanatban — állástfoglalok az emberek-
kel, a társadalommal szemben s ehhez képest vi-
selkedem. E folyamatos magatartás pedig vala-
miféle következetességet mutat, a pillanatnyi ma-

55
gatartás tulajdonképpen csak elvonatkoztatása
ennek az időbeli folyamatnak, ami megadja sa-
ját személyemnek a társadalommal szembeni jel-
legét. Ez a folyamat egyéniségem sajátos for-
mája: a jellem. Mindaz a belső determináló
erő, ami magatartásomat egyes jelenségekkel
szemben befolyásolja, egész jellememre van
hatással. Élmények, ösztönök, gondolatok, vagyis
saját magam. Jellemem én magam vagyok
abból a szempontból, hogy embertársaimmal
szemben viselkedem. A jellem nem állandó,
újabb élmények, újabb helyzetek, újabb meg-
gondolások alakítják az idő folyamán. De van
benne állandó tartalom is. A magammal ho-
zott ösztönök valahogy minden körülmény kö-
zött valami rejtelmes következetességet adnak
magatartásomnak. De ez már nem az erkölcstan,
hanem a lélektan — szűkebben a karakterológia
— problémája. De az erkölcstanhoz tartozik any-
nyiban, hogy éppen a jellem az, ami végsőfokon
meghatározza pillanatnyi magatartásunkat, az
előbbi metaforát folytatva, a jellem az a vándor,
mely félszemmel oda-odanéz az iránytűre, hogy
lássa: helyes-e az út.

VIII.
Magatartásom folyamatos: pillanatról-pilla-
natra állástfoglalok a környező világgal szemben
s a külső körülmények, ösztöneim, belátásom
alapján döntök, majd e szerint cselekszem. E cse-
lekedet lesz a magatartásom értékelésének az
alapja. És amint láttuk, vagy olyan a magatar-

56
tásom, ahogy a „jó” bennem kialakult követelmé-
nye előírta vagy sem. Ha nem: bűnt követtem el.
Ha mindent elkövettem, hogy az erkölcsi normának
eleget tegyek: teljesítettem a kötelességemet. —
Minthogy egoista ösztöneim közben állandóan mű-
ködnek, a rendes körülmények közt úgy viselke-
dem, hogy erkölcsös viselkedésemnek magam se
lássam kárát. Ezt a társadalom se szokta meg-
követelni. Mégis: megtörténhet, hogy többet kell
tennem, mint amennyit egoista ösztöneim meg-
engednének. Magamnak kell értékekről lemonda-
nom, hogy minél több embert minél több értékhez
juttathassak. Olykor fel kell áldoznom kényelme-
met, fel kell áldoznom hedonista értékeimet, sőt
olykor az értékeim teljességét: önmagamat kell
feláldoznom a közösségért. A kötelességteljesí-
tésnek azt a fokát, amikor a saját meglévő érté-
keimről mondok le azért, hogy másoknak értéke-
ket szerezzek vele — nevezzük erénynek. Az eré-
nyes ember az, akiben a közösség érdekének kí-
vánsága erősebben él, mint a saját érdekeié.
Gyakorlatilag ritka az ilyen ember és még
ritkább az, aki életének egész folyamatán át sza-
kadatlanul erényes lehetne. De ez az erkölcsi em-
berideál, mert ebben valósul meg az értékek tel-
jessége, ő a delejes sarok, aki felé az a bizonyos
erkölcsi iránytű mutat, őt igyekszünk utánozni,
amennyire külső és belső körülményeinknél
fogva képesek vagyunk.
Hogy az erényes ember hogyan viselkedik,
ezt tartalmilag általános érvényűen nem állapít-
hatjuk meg, lévén az erkölcsi tartalom az idő
függvénye. Az erényes apa Spártában megölte

57
nyomorék gyermekét, manapság verejtékes mun-
kával felneveli. De jól tudjuk már, hogy a két-
féle magatartásnak van egy közös tulajdonsága:
mindkét apa saját rovására igyekezett szolgálni
a társadalmat.

IX.
Mondhatunk-e többet az erkölcs fogalmáról?
Aligha. Az erkölcsi érték formáját időről-időre
új tartalom tölti ki s a jó élménye társadalomról-
társadalomra változik. De van jó-élmény és van-
nsk formális alapkövetelmények, mint láttuk ame-
lyek általános alapelvül szolgálhatnak az er-
kölcsi értékeléshez, minthogy ezek a társas együtt-
élés előfeltételei. De hogy adott esetekben érté-
kelhessük, ahhoz a fogalmak magasságából le kell
szállni a valóság világának esetlegességeihez.
 MÁSODIK RÉSZ
AZ ERKÖLCSI ÉRTÉKELÉS.

Rövid vázlatát szeretnők adni az előbbi meg-

gondolások alapján a gyakorlati erkölcstannak.
A feladat több, mint nehéz, valahol a megoldha-
tatlan határán jár, éppen ezért előre kell készül-
nünk arra, hogy baklövéseket fogunk elkövetni.
A kísérlet mégsem fölösleges. Elég zavaros kor-
ban élünk ahhoz, hogy legtöbbször ijedten kap-
kodjuk a fejünket, mert fogalmunk sincs, hogy is
kellene viselkednünk, mi is a teendőnk. Fentem-
legetett iránytűnk ide-oda himbálódzik, mint
mágneses vihar idején az igazi iránytű. Még az
alapelvet sem könnyű tisztázni, még nehezebb a
fennálló körülmények közt gyakorlatilag alkal-
mazni.

A társadalom szolgálata.
Szolgálni a társadalmat, amikor a társada-
lom meghasonlott!
És vajjon egyáltalán helyes-e a kiindulási
pont? Lehet-e egyáltalán az egész társadalom
számára értékes életet élni? Hiszen, ami soknak

59
előnyös, ugyanaz soknak hátrányos? Ha az el-
nyomott nevében tiltakozom az elnyomó ellen,
nem esem magam is a kárhoztatott klikk-lelki-
ségbe? Talán csak egy nagyobb, egy igen tág
klikk nevében lázongok egy másik klikk ellen. S
ami az én körömben erkölcsös, az a lehető leg
erkölcstelenebb a másik körében, hiszen magunk
állapítottuk meg, hogy az erkölcs nemcsak az idő,
hanem egyúttal a tér, a társadalom függvénye.
Ha két osztály áll egymással szemben, mást vél
és vall lónak az egyik és mást a másik. Amikor
egy uralkodó osztály állásait védi egy feltörekvő
osztállyal szemben, akkor szükségszerűen két er-
kölcsi álláspont él egymással szemben s ugyanazt
a magatartást ugyanabban az időben és helyen —
osztályhelyzettől függően — egyik jónak érté-
keli, a másik rossznak... De ha esetleg meg tud-
juk állapítani, hogy az egyik álláspont valóban
csak a maga osztályérdekeit nézi, a másik vi-
szont tényleg az egész társadalomét, amelyikbe
beletartoznak az ellentétes értékű osztály tagjai
is, akkor ez utóbbit valóban hivatottabbnak érez-
hetjük az erkölcs időszerű megfogalmazására,
mint az elsőt, amelynek osztályerkölcse végered-
ményben valóban nem egyéb, mint kiterjesztett
klikk-szabályzat. . . De hát ne köntörfalazzunk,
hisz félreértés úgy sem lehet: a kapitalizmus és
a szocializmus problémájáról van szó. A témát
nem lehet megkerülni, napjaink minden ál-
lásfoglalása egyúttal állásfoglalás e kettő kö-
zött s mindenek előtt ennek az állásfogla-
lásnak erkölcsi értékelését kell tisztáznunk, mi-
előtt felelni kísérelnénk az egyes erkölcsi problé-

60
mákra. A kapitalista es szocialista szempont lát-
szólag kéterkölcsűvé teszi korunkat, sőt a ki-
zsákmányolók és kizsákmányoltak kettőssége min-
den korban két erkölcsöt tételezhet fel. Pedig, ha
helyes a kiindulási pont, akkor nem beszélhetünk
két erkölcsről, mert egyik álláspont mindig —
legalább egy hajszállal — jobban szolgálja az
egész társadalmat, azaz több embernek akar több
értéket juttatni, mint a másik s ez esetben ez az
erkölcsösebb álláspont. Mert ne feledjük el, hogy
az erkölcs: értékskála. Az eszményi erkölcs csak
irányvonal, a gyakorlati morál ehhez csak viszo-
nyít s az eszményhez minden hozzáhasonlítható.
Ha két erkölcsi álláspont van, akkor az egyik er-
kölcsösebb, mint a másik, tehát eszerint kell vi-
selkednünk. Ha fel tudjuk fedezni, hogy valóban
milyen viselkedés ad több embernek több értéket,
akkor felfedezhetjük azt is, kiknek a magatar-
tása erkölcsösebb, kié erkölcstelenebb. S mint-
hogy legáltalánosabb jellegű magatartás az, ami
az egész társadalommal szemben vall hitet s
igyekszik cselekedni, mindenek előtt a kapita-
lizmust és a szocializmust kell összehasonlíta-
nunk s az erkölcs mércéjével lemérnünk.
Árnyalatokra nem leszünk tekintettel: két
társadalomeszménnyel állunk szemben, egyikben
vannak osztályok, másikban nincsenek, a módszer
most közömbös. Jól tudjuk, hogy a kapitalizmuson
belül is vannak élethalálra szóló ellentétek, a li-
berális és a fasiszta engesztelhetetlen ellenség,
de a két rendszer egyaránt a tőkéstermelésen ala-
pul, tehát kapitalista. A szociáldemokrata és a
kommunista sem azonos s a szindikalisták olykor

61
gyanakodva néznek mind a kettőre, de ezek mégis
egyaránt szocialisták, szándékuk a társadalmat
akként megváltoztatni, hogy azon belül ne legyen
kizsákmányoló és kizsákmányolt, a közös terme-
lés hozadékát a társadalom tagjai közösen fordít-
hassák a maguk javára. Mindkét szempont a maga
céljai szerint formálta isz erkölcsi szabályokat,
mindkettejük szerint: jó, ami az ő célkitűzésüket
szolgálja. Tehát először azt kell tisztáznunk,
hogy a két célkitűzés közül melyik az erkölcsö-
sebb.
A két társadalmi törekvés erkölcsi összeha-
sonlításánál egyáltalán nem indulhatunk ki a fe-
lületes szemlélő előtt oly jellemző kettősségből,
amely szerint az egyik a magántulajdon, a má-
sik pedig a köztulajdon rendjének álláspontját
igyekszik megvalóstani. Ez a tisztára jogi meg-
különböztetés nemcsak felületes, de nem is jel-
lemző, minthogy csak kisrészben igaz. A legelszán-
tabb frakciózó sem tekinti köztulajdonnak a
fogkefémet s a legmegrögzötteb kapitalista sem
óhajtja magántulajdonba venni az országutat. De
a szélsőséges példákon belül is a kapitalista jogi
rend éppen úgy ismer köztulajdont, mint ahogy a
szocializmus is természetesnek tartja a magán-
tulajdont a dolgok egész sora fölött. Ez az egész
tulajdonjogi probléma valójában csak a termelő
eszközökre vonatkozik. Ezeknek magán vagy köz-
tulajdonban léte ugyanis döntően befolyásolja a
jövedelem eloszlását s a különbséget itt kell meg-
ragadni. A kapitalizmus vagy egyáltalán nem
(liberalizmus), vagy csak egyes osztályoknál (fa-
sizmus) kívánja szabályozni a termelt javak

62
elosztását. A szocializmusnak viszont az a célja,
hogy a társadalom összessége biztosítsa a társa-
dalomnak minden tagját, hogy társadalmi értéke
szerint részesüljön a javakban s a legelesettebb
is biztos lehessen egy emberi élethez szükséges
minimumban. Itt most ne beszéljünk a megvaló-
sítás problémáiról, az a politikára, közgazdaság-
tanra, szociológiára tartozik, ami erkölcsi szem-
szögből vizsgáljuk a jelenségeket.
A javak elosztása nem csak a hedonista érté-
kekben való részesítést jelenti. Jól tudjuk, hogy a
magasabb értékek szükséglete teljes intenzitással
csak akkor lép föl, ha elsődleges testi szükségle-
teink úgy-ahogy kielégülést nyertek. Tudjuk azt
is, hogy az anyagi jólét lehetőséget biztosít a ma-
gasabb értékek megszerzésére. S azt is tudjuk,
hogy az eszmei felső épület (ide tartozik az esz-
tétikai, tudományos, erkölcsi értékelés is) a gaz-
dasági alapépítmény mikéntje szerint változik (ez
jelenti viszont a hedonista értékek mennyiségét s
elosztásának mikéntjét). Ha tehát az anyagi ér-
tékekben szükséglete szerint mindenki részesül-
het, nyitva áll az ajtó, hogy a felsőbb értékeket
is megszerezhessük. — Minthogy lesznek olyanok,
akik kétségbe fogják vonni a hedonista értékek
megszerzésének (a gazdálkodásnak) és a felsőbb
értékek megszerzésének (a kultúrának) ezt a függő
viszonyát, az ő kedvükért akár ki is kapcsolhat-
juk ezt a szempontot s rá fogunk jönni, hogy még
éneikül is azonos eredményre fogunk jutni. Azt
ugyanis nyilván mindenki el fogja hinni, hogy aki
két napja nem evett, az eléggé közömbös a kul-
túra értékeivel szemben, viszont ha valaki any-

63
nyira gazdag, hogy akár egész napját semmit-
tevéssel töltheti, akkor — hacsak nem patologikus
jellegű barom — okvetlenül érdeklődni kezd a
szép vagy az igaz értékei iránt. Tehát a javak
elosztása kétségtelenül az értékekben való része-
sedést jelenti. Most pedig ne felejtsük el, amit
már megbeszéltünk és igaznak fogadtunk el: men-
nél többen részesülnek mennél több értékben, an-
nál magasabb erkölcsi értékről beszélhetünk.
Ilyenformán minden olyanféle exkluzivitás, amely
bizonyos értékeket egy bizonyos emberi kör —
osztály, kaszt, klikk, faj — számára akar fenn-
tartani: erkölcstelen. Ebből világosan következik,
hogy erkölcstelen mindenfajta jogszűkítés, mivel
a j o g az é r t é k s z e r z é s l e h e t ő s é g e . Az
erkölcsi norma tehát a jogok kiterjesztését, álta-
lánossá tételét kívánja. De itt nem elég egy for-
mális jogegyenlőség, amivel a liberalizmus nyug-
tatja saját lelkiismeretét. Hiába mondja ki a jog-
rendszer, hogy a napszámosnak ugyanolyan joga
van luxusszállodában lakni, mint a gyárigazgató-
nak, ha nem adja meg a lehetőséget. A liberális
kapitalizmus ezt a lehetőséget a szabadverseny-
ben látja, mondván, hogy aki elég erős, az min-
den körülmények közt érvényesülni tud s azonos
jogokkal rendelkezvén, azonos életkörülményeket
érhet el az, erejével. Aki viszont nem elég erős,
az hulljon el, az nem is érdemli meg a boldogu-
lást. A kapitalizmus tehát erkölcsi értéknek ta-
lálja az érvényesülési képességet. Ez magában
még nem lenne baj, hiszen bármely tulajdonságot
értékelhetnek, amíg nem kerülök vele ellentmon-
dásba. De ha az érvényesülés képessége (ami ok-

64
vetlenül emberi érték) erkölcsi érték, akkor ellent-
mondásba kerülnek alapelvünkkel, ami a minél
több ember minél nagyobb boldogságáról beszél.
Ugyanis a szabadverscny alapján érvényesülni
csakis más rovására lehet. Ha képességeimmel
részvényessé küzdöttem fel magamat, ez azt je-
lenti, hogy más munkájának gyümölcsét élvezem,
vagyis másoktól értéket vonok el. Ha legyőztem
versenytársaimat, azoktól vontam el az értékeket.
S értéket másoktól elvonni — alapelvünk értelmé-
ben — erkölcstelen, íme tehát a liberális kapi-
talizmus ellentmondásba került az erkölcs legele-
mibb követelményeivel. De ne feledjük el, hogy a
liberalizmus még csak nem is állítja, hogy meg
akarná szüntetni a kizsákmányolók és kizsákmá-
nyoltak dualizmusát s ismét lelkiismeret meg-
nyugtatásul erkölcsi kötelességévé teszi a jóté-
konyságot. Mi a jótékonyság? Segítséget nyújtani
a megszorultaknak. Ez a segítség azonban nem
változtatja meg a megsegített társadalmi helyze-
tét, nem biztosítja az értékek megszerzésének le-
hetőségét, csupán a pillanat legégetőbb szükség-
letét igyekszik enyhíteni. A legintézményesebb jó-
tékonyság is csak a legelsődlegesebb szükségle-
tekre terjed ki, tehát nem biztosítja a hedonista
értékeknek azt a mennyiségét, hogy egyáltalán
felmerüljön a magasabbrendű értékek szükség-
lete. És főként nem változtat a kizsákmányoltság
állapotán, tehát erkölcsi szempontból csaknem
közömbös, sőt abból a szempontból, hogy a jóté-
konykodóban azt az érzetet kelti, mintha eleget
tett volna erkölcsi kötelességének, tehát hazug er-

65
kölcsi gyönyört adott a jótékonykodottak, egy-
szerűen erkölcstelen.
A kapitalizmus másik formájával, a fasizmus-
sal már csak azért is fölösleges foglalkoznunk,
mert exclusiv elven alapszik, az embereket meg-
különbözteti magasabb és alacsonyabbrendűekre,
tehát mint ilyen eleve erkölcstelen.
A figyelmes olvasó valószínűleg észrevette,
hogy itt a kapitalista rendszer értékét nem
szocialista szempontból ítéltük meg. Nem tör-
téneti szükségszerűségből mondottuk gazdasági-
lag meghaladottnak a liberalizmust és nem fából
vaskarika volta miatt marasztaltuk el a fasizmust
sőt egy olyan erkölcsi norma nevében kellett az
erkölcstelenség értékítéletét kimondani, amely
semmiféle ellentmondásban sincs a polgárság ideo-
lógiájával. A minél több ember minél nagyobb
boldogságának elve már megfogalmazásra talált
Bentham jellegzetesen liberális — az angol klasz-
szikusokból kinőtt — közgazdaságtanában s azo-
nos a keresztény és minden polgári-monoteista
valláserkölcs egyik legfőbb tételével: „Ne kívánd
másnak, amit magadnak nem kívánsz.” A kapi-
talizmus mind a gazdasági mind a valláserkölcsi
tételt a magáénak vallja, de saját életformája
elbukik e követelmények előtt.
Nos és a szocializmus? Nem kell külön ki-
fejteni, hiszen lassanként köztudatba kerül, hogy
a szocializmus végső célja az osztálynélküli tár-
sadalom, ahol a termelőeszközök köztulajdonban
lévén, a közösség maga gondoskodik a termelt
javak arányos elosztásáról. Kapitalista oldalról
sokszor hangzott el a vád, hogy — emberek lévén

66
mindannyian — nem tudjuk magállapítani, hogy
kit mennyi illet, ki mennyit érdemel a javakból
De hát nem is a precíz számítás a lényeg. A lé-
nyeg az, hogy a társadalom — ha maga intézi
maga sorsát s rendelkezhet a javak fölött — min-
denki számára tud biztosítani emberhez méltó élet-
színvonalat, minthogy a föld termése a föld la-
kóinak sokszorosát is úri módon el tudná tartani.
Kétségtelen, hogy a legutópisztikusabb szocialista
társadalomban is érvényesülne az emberi ügyes-
ség és élelmesség. Az erős ember magasabbrendü
életet fog élni, mint a gyönge. De viszont a gyönge
is megszerezheti azokat az értékeket, amire ösztö-
neinek szüksége van. A szocializmusnak olykor
szemére hányják, hogy hívei nem angyalok, nem
tökéletesek, ők is tévedni fognak. Ezen az alapon
kívánják elvetni az egészet. De ezen az alapon
legelőbb is a saját rendszerüket kellene elvetniök,
hiszen ők még kevésbbé angyalok és még csak
nem is akarnak azok lenni. Az ember lehet esendő,
de az erkölccsel nem nézhetünk úgy szembe, hogy:
”Istenem, esendők vagyunk, úgysem tudunk tö-
kéletesek lenni, tehát ne is legyünk tekintettel a
tökéletességre.” Ne feledjük el, hogy az erkölcs
iránytű. És ha nem tudok egyenesen nyugatra
tartani, nem kell okvetlenül keletnek venni az
utat. Szóval sem akarunk itt arról vitázni, hogy
a szocializmus holnap reggelre megoldja az ösz-
szes emberi problémákat, de kétségtelen, hogy
több embernek tud több értéket nyújtani, mint a
kizsákmányoláson alapuló kapitalizmus s így pol-
gárilag is elfogadható értékmérő szerint is erköl-
csösebb, mint a kapitalizmus. Ha tehát elfogadjuk

67
a megállapított erkölcsi alapelveket, kénytelenek
vagyunk a szocializmus álláspontjára helyezkedni,
ez lévén az erkölcsösebb magatartás.

Hazaszeretet és nacionalizmus

Különös dolog, hogy a hazafiság érzelmé-

ből az utóbbi évtizedek folyamán igen kényes er-
kölcsi kérdés lett. Egyesek izgatottan figyelnek,
mikor süthetnék egyik-másik embertársukra, hogy
rossz hazafi, mások viszont sértődötten verik mel-
lüket, váltig hangoztatva, hogy milyen kitűnő-ha-
zafiak s vannak olyanok is, akik tiltakoznának, ha
ezzel a névvel tiszteinők meg őket. Kétségtelen,
hogy a hazafiasság szó értelmét egv csomó koré-
jefonódó jelszó alaposan kiforgatta értelméből.
Mert mit jelent maga a fogalom? Jelent egy von-
zódó értelmet, amit az ember szülőföldje, otthona,
a vele egyazon társadalmi közösség lakhelye iránt
érez. Ez így, ebben az elsődleges formájában az
ember egyik legtermészetesebb érzése, nincs se
pozitív, se negatív értéke, minthogy az ember ren-
des körülmények közt szeretettel gondol otthonára
s mind arra, ami ezzel az otthonnal kapcsolatos.
Ez a hazaszeretet nem azonos a polgári korszak-
ban kifejlődött nacionalizmussal, megvolt ez min-
den korban az olyan népeknél, amelyeknek volt
állandó lakhelyük. Az antik latin költészet éppen
úgy ismeri a z a m o r l o c i n a t a l i s-t, mint ahogy
a hazájától távol bujdosó Balassi a XVI. század-
ban is otthona földje iránt kesereg. Viszont a

68
vándor népeknek nincs ilyen mély közük egy-egy
meghatározott földterülethez, minthogy társadal-
muk nem határozott földrajzi területen oszlik el.
Ebben az értelemben a hazafiasság éppen úgy nem
erény, mint ahogy nem erény az éhség, lévén min-
denkinek természetes érzete. Erkölcsi probléma
csak akkor válik a hazaszeretetből, ha következ-
ményeiben előnyös vagy hátrányos a társadalomra
Itt tehát már nem a hazával, hanem a hazában
lakók társadalmával szemben elfoglalt magatar-
tásról van szó. A haza lakossága a nemzet. A nem-
zet tagja vagy te magad is. Ha ezt a társadalmat
baj fenyegeti, téged is baj fenyeget s magadat vé-
ded, amikor az egész nemzet védelmére kelsz. És
természetesen erkölcstelen a magatartásod, ha
úgy kívánod, hogy a többiek védjenek téged, te
viszont nem véded őket, hisz ilyen esetben honfi-
társaidat olyan megpróbáltatásnak akarod ki-
tenni, ami alól te kivonod magadat. Az olyan
egyszerű esetekben tehát, amikor hazád egész tár-
sadalmat veszedelem fenyegeti, kétségtelen, hogy
mi a helyes magatartás. Szabadságharc idején a
lehető legerkölcstelenebb dolog kibújni a katonás-
kodás alól. — Ez világos akkor, amikor kétség-
telen, hogy a nemzet egyenlő a hazában lakó em-
berek társadalmával.
Sokkal bonyolultabb azonban az eset a gya-
korlatban. Miként az egész világ társadalma, úgy
egy-egy országon belül is a társadalom sokféle-
képpen tagolt. E tagolódás koronként változik,
évszázadonként más neve lehet, de ezideig olyan,
hogy a tagozódás egyúttal érdekellentéteket is
jelent. Itt van mingyárt az osztályellentét. Ami

69
előnyös a termelőeszközök urainak, hátrányos
lehet a dolgozóknak és viszont. Van aztán nem-
zetiségi kérdés is — korunk egyik legsúlyosabb
és legérzékenyebb problémája — ami az egy-
országon belüli más anyanyelvűéként állítja egy-
mással szembe. Ennek oka vagy osztályellentét-
ben keresendő vagy versenytársi ellentétben (con-
curentia) s ezidőszerint még csak egynéhány tár-
sadalom tudta közmegelégedésre megoldani a
maga nemzetiségi kérdését (Szovjetunió, Svájc)
Ezen kívül még ma is számolni kell — noha je-
lentősége a multakhoz képest elenyésző — a val-
lási ellentétekkel. S a mi századunk feldobta,
mint legtöbbet hangoztatott szétválasztót, a faji
ellentétek kérdését is. Nincs itt a helye kimutat-
nunk, hogy ez ellentétek legnagyobb része nem
valódi ellentét, csupán jelszó, propagandaanyag s
valamennyinek a mélyén vagy osztályellentét
vagy konkurrencia lappang. Itt most tudomásul-
vesszük, hogy ezek az ellentétek — s esetleg még
a többiek is, hiszen mi se könnyebb, mint újabb
ellentétekre rámutató szempontot gyártani —
valóban vannak s vizsgáljuk, hogy mi a helyes
álláspont az ellentétek összeütközésekor.
Ami érvényes a tágabb körre, az érvényes a
szűkebbre is — ez ugyebár kétségtelen. Ha tíz
emberről megállapítottam, hogy orra van, akkor
nem is lehet vita tárgya, hogy ha ezek közül ki-
választok négyet, mind a négynek van orra. Ha
a tíz embert elítélték, akkor a négy embernek is
ki kell töltenie büntetését. Tehát, ha az egész
világtársadalommal szemben megállapítottunk kö-
vetendő szabályokat, úgy ez érvényes egy kisebb

70
társadalomra is, amelyik benne foglaltatik a vi-
lág társadalmában. Ha minél több embernek mi-
nél nagyobb boldogsága az egész világgal szem-
ben erkölcsi cél, úgy erkölcsi cél ez nemzetemen
belül is. Mit kell tehát tennem, ha egy háború egy
befolyásos kisebbség érdekeit szolgálja s a több-
ségnek csak hátrányos lehet? Nem is kell kimon-
dani a választ, hiszen az előbbiekből nyilván-
valóan következik. Kétségtelen, hogy ha egy ki-
sebbség annyira befolyásos, hogy háborúba tudja
sodorni nemzetét, akkor arra is megvan a lehe-
tősége, hogy a háborút hazafias érdeknek hir-
desse. De mikor hazafias érdek a háború? Nyil-
vánvalóan akkor, ha különben elnyomás, tehát
értékelvonás érné a haza tagjainak nagyobb ré-
szét. Ha ez nem fenyeget, úgy a háború csak hát-
rányos lehet a nemzet legeslegnagyobb részére,
ezt bővebben magyarázni aligha kell a mi nemzedé-
künknek, akik gyerekkorunkban átéltünk egy vi-
lágháborút s felnőtten magunk bőrén szenvedtük
át a másodikat. Szó sincs róla, a mai történelmi
körülmények között számolnunk kell a háború le-
hetőségével, ami olykor elkerülhetetlen, de csak
akkor erkölcsös, ha a társadalom nagy részének
értékeit és értéklehetőségeit védi s erkölcstelen,
ha kockáztatja vagy éppen hátrányosan befolyá-
solja ez értekek megtartását vagy megszerzését.
Vagyis nem kell vakon és minden megalázást
tűrve pacifistának lennünk (erre csak akkor ke-
rülhetne sor, ha már nem lehetne szó megalázás-
ról), de a legkevésbbé sem szabad egy-egy kisebb-
ség értékét tekintő militarizmus bűvkörébe esnünk,
még akkor sem, ha a legszemélyesebb érdekünk

71
fűződnék a háborúhoz. Mert ma már nem is meri
mondani senki, hogy a nemzet csak a kiváltságos
osztály, a nemesség, a populus Werbőczianus s a
jobbágy nem tagja a nemzeti közösségnek. A nem-
zet ellen vét — tehát erkölcstelen — aki kivált-
ságosok kedvéért és előnyéért vagy a saját elő-
nyéért a nemzet többségének érdeke ellen cselek-
szik.
Ez a tétel aligha kifogásolható. — Éppen
ezért — akiknek érdekében áll a nemzet többségé-
nek érdeke ellen cselekedni — igyekeznek az el-
lentétes érdekűek egy részét a legkülönbféle címen
kirekeszteni a nemzetnek nevezett társadalomból.
Egyik ilyen cím a nemzetiség. Konkurrencia és
osztálykizsákmányolás egyaránt közrejátszik, hogy
a hatalom birtokosai egyes országokban korlá-
tozni igyekszenek azoknak a jogait, akinek más
az anyanyelve, mint a hatalmon levőknek. Évszá-
zados propaganda kölcsönös gyűlöletet tud fel-
kelteni a nemzetiségek között, megkülönböztetik az
uralkodó nemzet és a nemzetiség fogalmát s az
utóbbiakat elnyomottá igyekeznek tenni. Hogy ál-
lunk itt az erkölccsel? Azt aligha vitatják el,
hogy a mondjuk Franciaországban született és
élő spanyol ugyanúgy szereti szülőföldjét, mintha
ő is Voltaire nyelvén beszélne. Az pedig min-
denki előtt világos, hogy a legtermészetesebb és
a világon senkinek sem ártó követelmény, hogy
mindenki az anyanyelvén beszélhessen. A leg-
nyomatékosabban kikérném, hogy ha egyszer
kényszeríteni akarnának, hogy ezentúl arabul be-
széljek s gyermekemet arab iskolába adjam.
(Noha az arabok ellen különben nincs személyes ki-

72
fogásom, de még akkor is tiltakoznám, ha olyan
nyelvről lenne szó, amit kifejezetten nagyon sze-
retek. Akárhogy kedvelem az ókori költők latin
nyelvét, tiltkoznám, ha kötelezően így kellene be-
szélnem). De hiszen ez sem lehet értelmes vita
tárgya. Hát akkor mit akarnuk a nemzetiségi ki-
sebbségektől? Hiszen ezen felül — amennyiben
ők nem viselkednek a társadalom többsége ellen
— ők is a mi hazánk társadalmának a tagjai: az
ő érdekükre éppen úgy tekintettel kell lennünk,
mint a szomszédunkéra s az ő jogi követeléseiket
ugyanúgy kell megítélnünk, mint a fegyvergyá-
rosét vagy a fegyvergyárban szolgáló napszámo-
sét. És beszéljünk-e külön a másik remek jelszó-
ból lett különbségtételről, a faji kérdésről? Svájc-
ban négy nemzetiség él egymás mellett és még-
sincs se nemzetiségi sem faji kérdése; a Szovjet-
unióban még több az anyanyelv és még több a faj
s még sincs semmi ellentét ezek között s, tagadha-
tatlan, hogy ott is mindenki szereti a hazáját. Az
egész faji kérdéssel furcsán vagyunk, ugyanis
ahány tudós, annyiféle fajteória s az minden-
esetre kétségtelen, hogy kizárólag a fajból semmi-
féle lelkialkatot nem lehet magyarázni, a körül-
mények az ú. n. faji tulajdonságokat is változtat-
ják (hogy csak a legfrappánsabbat említsük: az
antik zsidóság közismerten harcias fajta volt,
még a középkori kalózok egy része is közülük ke-
rült ki, viszont tudjuk, hogy a középkor óta elfog-
lalt társadalmi helyük — a kereskedelem és
bankélet — teljesen megváltoztatta még azokat a
faji tulajdonságokat is, amiket úgy ahogy álta-
lánpsaknak lehet mondani, bár ezek éppen úgy

73
nem általánosak, mint ahogy nem minden francia
szellemes, nem minden spanyol büszke, nem min-
den német alapos és nem minden magyar lova-
gias, sőt még az amerikaiak kózt sem mindegyik
trust elnök). Viszont akármelyik tudást hallgatjuk
meg a faji kérdésben, az kétségtelen, hogy a fa-
jok össze-vissza keveredtek, minálunk például
aligha lehetne különválasztani őket s a sokszáza-
dos keveredés következtében minden egyénben
többé kevésbbé minden errefelé található vérből
van egy kevés. Még az önálló fajnak alig nevez-
hető zsidóság sem kivétel, gondoljuk csak meg,
hogy rosszemlékű zsidótörvényeink alig tudták,
mit csináljanak a sok fél, negyed, háromnegyed,
harminchetedegészöttized és hasonló törtrészű zsi-
dóval. De igen kevesen is vannak, akiknek bőveb-
ben kellene magyarázni, hogy ebben az egész faj-
zavarban mennyi az egyesek érdeke s mennyi a
valódi nemzeti, tehát a haza egész társadalmá-
nak az érdeke.
Egyet azonban az elmondottakból világosan
láthatunk: minden olyan megosztás, ami a hazai
társadalom lakosságának egy részét értékektől
akarja megfosztani, beleütközik az erkölcsi alap-
elvünkbe. S vagy az erkölcsi alapelv helytelen,
vagy a megosztás áll ellentétben a haza társadal-
mának érdekével, tehát hazafiatlan.
Eddig szándékosan használtuk a múlt század
ízét viselő hazafiasság szót a divatosabb latin
nacionalizmus kifejezés helyett. Ez utóbbit
ugyanis éppen azok igyekeztek elkoptatni, akik a
hazaszeretetet a maguk szűkebb köre számára
akarták kisajátítani s a nemzet nagyrészét vagy

74
kiszorítani a nemzet köréból, vagy alárendelni a
maguk szűkebb érdekeinek. A fegyvergyáros na-
cionalista jelszavakkal óhajtja a háborút... de
hogy ez a nacionalizmus mennyire felel meg a
haza érdekeinek ... ?
A hazafiasság az ösztönös hazaszereteten
alapszik s jelenti hazánk társadalmának érdek-
védelmét. Ha ez ellen teszünk, nacionalista jel-
szavainkkal együtt hazafiatlanok vagyunk, vagyis
erkölcstelenek.

A kollektív gyűlölet

Az előbbi fejezet erkölcsi problémájához kap-

csolódik a kollektív gyűlölet s a kollektív megtor-
lás eszméjének kérdése is. Közismert dolog, hogy
a bolíviaiak gyűlölik a paraguyiakat és viszont,
de azt is tudjuk, hogy olykor két szomszéd kis-
község lakói is indokolatlanul acsarkodnak egy-
másra s ennek karikatúrája, amikor két egymás-
melletti iskola kisdiákjai hagyományos ellenségek
egy-egy hógolyócsata erejéig. De persze ugyanilyen
kollektív szembenállás az előbbiekben említett
nemzetiségi vagy faji ellentét is. Arról már be-
széltünk, hogy ezek az ellentétek végül is mindig
visszavezethetők materialis okokra. Az egyik kö-
zösség kizsákmányolja a másikat. Ez esetben az
elnyomott részéről igen érthető a gyűlölet, a ki-
zsákmányoló részéről is érthető, a gyűlölet ugyanis
utólagos indokot ad a kizsákmányolásra. De van
olyan eset is, amikor csak szeretnék kizsákmá-

75
nyolni egymást, illetve egymás rovására szeret-
nének maguk előnyhöz jutni, tehát versenytársak.
Ez a másik ok: a már emlegetett konkurrencia.
Persze itt sem az egész gyűlölködő társadalom
érdekéről van szó. Az érdek csak egy kisebbségé,
amelyiknek meg van a módja, hogy a gyűlöletet
általánossá tegye. S minthogy a gyűlölet valóban
megvan, hiába is bizonygatnánk, hogy végered-
ményben erre vagy arra az okra vezethetjük visz-
sza, nem csak az okkal, hanem a következmény-
nyél, a gyűlölettel is szembe kell néznünk. Mire
irányul ez a kollektív gyűlölet? Arra, hogy a gyű-
lölt közösség tagjai minél kevesebb értéket sze-
rezhessenek s meglévőiket is lehetőleg vesszék el.
S ezzel a ténymegállapítással már meg is állapí-
tottuk az erkölcsi értéket: minthogy homlokegye-
nest ellenkezik erkölcsi alapnormánkkal, tehát er-
kölcstelen. S ha valami ősrégi propaganda követ-
keztében meg van bennünk, erkölcsi öntudatunk-
kal le kell győznünk.
Itt azonban azt az ellenvetést tehetik fel,
hogy a kollektív gyűlölet valami ténylegesen meg-
történt társadalom ellenes ok miatt robbant ki.
Egy hódító nemzet elfoglalta a szomszéd nép or-
szágának egy részét. Természetes, hogy a megalá-
zott — érdemtelenül megalázott — nemzet re-
vansra gondol. Ez így rendben is van. Ha a hó-
dító elvonta azokat az értékeket, amelyekről itt
annyit beszélünk, akkor a legyőzöttnek minden er-
kölcsi joga megvan azokat visszaszerezni: a sza-
badságharc erkölcsi követelmény. A gyűlölet azon-
bán nem szabadságharcot akar, hanem viszont-
megalázást s ezzel ő is a hódító erkölcsi szín-

76
vonalára süllyedt. Minden megalázás új megtor-
lás magját veti el. Ez ellentétben lévén a társa-
dalom érdekével, erkölcstelen. S amikor az erkölcs
normái alapján követelem a jogaimat, nem a gyű-
lölet kell hogy hajtson, hanem emberi méltóságom
tudata s annak a következményei. Harcolnom oly-
kor kell, mert nem mindenki él az erkölcs szabá-
lyai szerint. De gyűlölnöm nem szabad az ellen-
séget, mert akkor elvesztem mérlegelőképessége-'
met s esetleg megalázom őt. Már csak azért is er-
kölcstelen a kollektív gyűlölet, mert gyakorlati-
lag nem közösséget gyűlölök, hanem egyéneket,
akik személy szerint esetleg semmit sem vétettek
ellenem, sem a társadalmam ellen.
S itt kapcsolódik gondolatmenetünkbe a má-
sik kérdés: lehetséges-e ép erkölcsi érzékkel a kol-
lektív felelősségrevonás? Felelős vagyok-e azokért
a cselekedetekért, amiket szomszédom vitt véghez,
különösen, ha nem is tudok róla? Háborús időben
gyakori ez. Kínai faluban japán hadsereg szállá-
sol. Ismeretlen tettes leüti a japán őrt. A tettes
nem kerül elő, de esetleg elő is kerül s a maga
személyében is megbűnhődik, viszont a japám
parancsnok bütetésből felgyujtatja a falut s bennég-
néhányszáz ember asszonnyal, gyerekkel ... De
van ennek szelídebb példája· is. Schwartz Mór
uzsorás alaposan becsapja Nagy Márton segéd-
hivatali díjnokot. Nagy Márton lehetőség szerint
minden zsidó polgártársának ártani igyekszik
ezentúl, mert a zsidók is ártottak neki. Ilyenmó-
don történik, hogy összeszólalkozik Weisz Izidor
ószeressel s megpofozza. Weisz Izidor nem elég
erős, hogy visszapofozza Nagyot, viszont ettől

77
kezdve kerüli saját szomszédját, Kis Vendel má-
zolósegédet, mondván, hogy a keresztények ártat-
lanul bántalmazzák őt. Már most mit tehet Weisz
arról, hogy Schwartz becsapta Nagyot és mit te-
het Kis arról, hogy Nagy megverte Weiszet? Ne
mosolyogj . . . Ez a példa groteszk, de te is jól tu-
dod, hogy így van s messzemenő erkölcsi következ-
ményei vannak. Mi közöm egy olyan erkölcstelen
tetthez, amiben semmi részem nem volt? Itt azt
válaszolhatná valaki, hogy nem csak a tettleges
részesség számít, de az is, hogy kit pártolok. Ha
tagja vagyok egy társadalmi közösségnek, akkor
a magam közösségének tagja, sorstársam mellett
„drukkolok” s az erkölcs nem csak a tettet, ha-
nem az egész magatartást, tehát a szándékot is
vizsgálja. Ha ez kétségtelenül így volna, akkor
valamivel kisebb lenne a probléma. De nem való-
színű, hogy mondjuk Spinoza, a történelem egyik
legerkölcsösebb embere valamiféle közösséget is
érzett volna az uzsorás Schwartz-cal csak azért,
mert történetesen mindketten zsidók voltak s az se
hihető, hogy mondjuk szent Ferenc titokban he-
lyeselte volna, hogy Nagy Márton megpofozza
Weisz Izidort, noha kétségtelenül szent Ferenc is
keresztény volt.
Kell erről többet beszélni? Egy ember tetté-
ért nem vonható más felelősségre csak azért, mert
valamiféle társadalmi kör egyesíti őket. Ne feledjük
el, hogy a kollektív felelősségrevonás csak a kol-
lektiv gyűlölet kibúvója, jogcím, hogy erkölcsös
formában élhessük ki gyűlöletünket, amiről már
tudjuk, hogy teljes erkölcsi öntudatunkkal küzde-
nünk kell ellene.

78
 Itt még meg kell említenünk a kollektív fe-
lelősségnek ellenkező formáját: a kollektív felelős-
ségvállalást. Ez a követelmény akkor keletkezik,
ha egy társadalom a maga egészében követett el
valamit. Például egy kisebb kór leigázott egy na-
gyobbat. Akik a kizsákmányolásban részesek, nem
hivatkozhatnak arra, hogy ,,én nem követtem el
semmit, én csak hagyom, hogy az előnyök engem
is érjenek.” Ha egy egész társadalmi egység er-
kölcstelen életmódot él, úgy minden tagjának vál-
lalnia kell a következményeket. Vállalnia kell,
vagy eleve meg kell tagadnia a közösséget s min-
dent elkövetni, hogy az erkölcsi sérelem jóvátétes-
sék. S ez ismét egy kényes erkölcsi kérdéshez ve-
zet.

Az árulás

A társadalmi életben gyakori jelenség, hogy

kollektiv társadalmi egységek állnak egymással
szemben: nemzet nemzet ellen, klikk klikk ellen,
osztály osztály ellen és így tovább. Ha ilyen el-
lentét esetén valaki elhagyja a maga körét és át-
pártol az ellentáborba — árulást követett el.
A legellentétesebb erkölcsi felfogások kivétel
nélkül megegyeznek abban, hogy az árulást —
mint a legerkölcstelenebb magatartások egyikét
— elvilegesen elítélik. Gyakorlatilag természetesen
megtörténik, hogy az árulót új körében m e g -
t é r t-nek nevezik s diszkréten elhallgatják maga-
tartása igazi nevét.
79
 Már előre ki kell jelentenünk, hogy az áru-
lás — mely egyenlő a közösség megtagadásával ―
az itt vázolt gondolatmenet szerint a legsötétebb
erkölcsi visszaélés és az árulónak a dantei pokol
legalsó gyűrűjében van a helye. Hanem amikor
ezt így kijelentjük, mégis csak meg kell vizsgál-
nunk, hogy melyek az árulás összes ismérvei, ne-
hogy könnyelműen ezzel a legsúlyosabb értékíté-
lettel sújtsunk olyan embereket is, akiknek a ma-
gatartási ellen nem hozhatnánk fel erkölcsi kifo-
gásokat.
Az árulás előfeltétele, hogy közösségek állja-
nak szemben egymással és az árulással vádolt
egyén az egyik közösség tagja legyen. — Hogyan
lesz valaki egy közösség tagja? Vagy beleszületik,
vagy idővel kerül bele. Beleszülettem a csalá-
domba, otthonom lakosai közé, nemzetembe, társa-
dalmi osztályomba. Idővel kerültem iskolatársaim
közé, munkatársaim együttesébe, a hadsereg kö-
telékébe, egy politikai pártba és még nagyon sok
más kisebb-nagyobb közösségbe.
Minden közösségnek megvan a maga meg-
számlálhatatlanul sok érdeke. Mi a közösségi ér-
dek? Vajjon nem a benn élő tagok egyéni érde-
keinek összessége? Bizonyos mértékben igen. Igy
közérdek, hogy minden közösségi tag jóllakjék, le-
gyen otthona, szóval kielégíthesse elsődleges —
hedonista — szükségleteit. Közérdek továbbá,
hogy a magasabb értékekből — szépségből és tu-
dásból (vagyis az igazságok ismeretéből) — min-
denki részesedjék. Mindezek összessége, hogy a
közösség tagjainak meglegyen az emberi méltó-
E követelményben nincs különbség semmiféle

80
fél e együttes tagjai közt. De vannak olyan egyéni
érdekek, amelyek csak a többiek rovására érvé-
nyesülhetnek. Mindenkinek egyéni érdeke például,
hogy a meglévő javakból lehetőleg minden az övé
legyen. Ez azonban csak úgy volna lehetséges,
ha a többieket elvonná ezektől az értékektől. Te-
hát a többség érdeke ellentétben áll minden egyes
érdekével. Aki másokat meg akar rövidíteni az
értékek megszerzésében — mint tudjuk — erkölcs-
telenül jár el. Érdeke nem közérdek. Mármost al-
kalmazzuk alapelvünket az érdekek összehasonlí-
tásánál. Világos, hogy két érdek közt az az erköl-
csösebb, amelyik több embernek több értéket
igyekszik biztosítani. Közérdek tehát a tagok olyan
érdekeinek összessége, amik minél több tagnak mi-
nél több értéket törekszik megszerezni vagy biztosí-
tani. Nyilvánvaló tehát, hogy a közérdek erkölcsi-
leg értékesebb, mint a magánérdek s a cselekede-
tekben a közérdeket kell elsősorban szem előtt tar-
tani. — Ez az állítás erősen hasonlít a közhelyek-
hez; annyit hangoztatták már, hogy elkopott és
alig érezzük a bennerejlő mélységes erkölcsi paran-
csot. Ezért kellett ilyen részletesen kifejteni,
hogy logikusan végiggondolva ráismerjünk az
agyoncsépelt szólam fontos igazságára.
Innét már továbbmehetünk eredeti problé-
mánk megoldása felé.
Két közösség szemben áll egymással. Fegy-
verrel vagy a békének olykor nem kevésbbé gyil-
kos eszközeivel küzdenek egymás ellen. Mindkét
közösségnek közérdeke, hogy ő győzzön. És ha
ilyenkor valaki átáll az ellenfélhez, megtagadja a
maga közösségét és ellene fordul, hogy a saját

81
ösztöneinek követelményeit — szerzési vágy, bosz-
szú stb. — kielégítse, ezzel a közösség elleni leg-
súlyosabb erkölcsi bűnt, árulást követett el.
De hogy áll az eset akkor, ha a küzdelem nem
áll mind a két közösségnek érdekében? Képzel-
jünk el egy nemzetet, amit egy zsarnoki kisebbség
a maga magánérdeke szolgálatában küld fegyver-
rel egy másik nemzet ellen. A támadó nemzet-
nek ilyenkor az a közérdeke, hogy az ellenfél győz-
zön. Aki tehát segíteni kész a hatalmaskodó ki-
sebbséget, az vét a saját közössége ellen. És ak-
kor válik otthona javára, ha átáll a másik oldalra.
Mivelhogy ezzel szolgálja a többség nagyobb ér-
tékszerzésének a lehetőségét. Ez a magatartás nem
árulás és ugyanolyan elbírálás alá esik, mint ami-
kor az elnyomott többség a kizsákmányoló (érték-
elvonó) kisebbség ellen tettleg lép fel. Ez utóbbi
a forradalom.
Ha tehát valaki szembefordul a saját társa-
dalmi körével — legyen az a kor olyan kicsi, mint
egy család, vagy olyan nagy, mint egy nemzet,
vagy akár az egész világtársadalom — mindig
azt kell vizsgálnunk, hogy elpártolásának célzata
a közérdek javára vagy ellenére történt-e, több
embernek kíván-e több értéket biztosítani, vagy
többet akar értékektől megfosztani. Az utóbbi
esetben áruló és bűnt követ el, az előbbi esetben
forradalmár és kötelességet teljesít, sőt — mi-
velhogy saját előnyeit is kockára teszi — erénye-
sen viselkedik.
Persze ne feledjük el, hogy nem mindenki látja
át egy társadalom igazi közérdekét és nincs is min-
denkinek lehetősége szembefordulni az erősebb

82
kisebbségekkel. Az erkölcs nem követel lehetetlent.
A baka, aki elmegy az imprialista háborúba, nem
bűnös, csak éppen nem erényes. Kényszerre és
nem szabad akaratból cselekedett: erkölcsileg
nem beszámítható. — Hadd idézzük itt az erköl-
csileg annyira érzékeny József Attila megbocsájtó
félmondatát: „Nem muszáj hősnek lenni, ha nem
lehet.” — Hősnek, erényesnek nem muszáj lenni,
ez a magasabb rendű emberek kiváltsága. Nem kell
okvetlenül cselekedni a közösség érdekéért, ha ez
a magunk veszedelmét jelenti. De a legnagyobb
aljasságot követjük el, ha akkor cselekszünk, ami-
kor viselkedésünk a közérdek ellen fordul. Olyan
körülmény aligha található, ami mentségül szol-
gálna az árulásnak.

A szolidaritás

Végiggondoltuk az árulás problémáját s vilá-

gosan áll előttünk, hogy alapvetően bűnös maga-
tartás szembefordulni a közösség érdekével. Eb-
ből önmagától következik, amit úgyis tudunk, hogy
kötelesség szolgálni a közérdeket. Úgy kell élnünk,
hogy közösségünknek minél több tagja minél több
értékhez jusson. Azt a magatartást, ha más érde-
keire vagyok tekintettel s a magam érdekeit azzal
közösnek vallom: szolidaritásnak nevezzük.
A szolidaritás — mint minden erkölcsi maga-
tartás — kizárólag társadalmi jelenség. Robin-
zon nem tud szolidáris lenni. Nincs kivel. De
amint több ember él együtt — s amióta az a régi

83
magasrendű állat Ádámmá fejlődött, mindig tár-
sasán élt — azonnal társadalmi viszonylat ala-
kul ki: érdekellentét vagy szolidaritás.
A szolidaritás nem szükségképen jó. Lehetek
szolidáris az elnyomóval az elnyomott testvérek
rovására. Lehetek útonálló s erezhetek szolidari-
tást a másik útonállóval, akivel együtt fosztom ki
a tehetetlen utasokat. Ez a szolidaritás bűnös
magatartás, mivel értéket von el.
A szolidaritás akkor erkölcsös állapot, ha ál-
tala magatartásom közérdeket szolgál. De ez eset-
ben kötelesség.
Jól tudjuk persze, hogy nem csak egyetlen kö-
zösségben élünk, sőt igen sok társadalmi kör tagja
lehetek. Ezek a társadalmi körök olykor egymá-
son belül vannak. Magyar vagyok, tagja a ma-
gyar társadalomnak s ugyan akkor beletartozom
városom lakosságába és családomba. Mindezekkel
szolidáris vagyok. Már most mit csináljak, ha csa-
ládom érdeke összeütközik városom érdekével,
mit ha a nemzet érdeke más, mint a város lakos-
ságáé? Nyilvánvaló, hogy a külső kör több érde-
ket szolgál, tehát erősebb közérdek. Ha erényes
vagyok, lemondok a szűkebb kör javáról a tágabb
kör javára. Ez persze nem könnyű dolog. De hát
az erény erős embert kíván.
Sokkal bonyolultabb a helyzet abban az eset-
ben, ha nem egymáson belüli körökről van szó,
hanem olyanokról, amelyeknek nem esik egybe a
középpontjuk. Mint magyar, szolidáris vagyok
minden magyarral; mint kommunista, szolidáris
vagyok a föld összes kommunistájával, tekintet
nélkül, hogy azok kínaiak-e vagy négerek. Ha rá-

84
adásul vallásos lennék, szolidáris volnék vala-
mennyi hitsorsosommal, tekintet nélkül, hogy azok
kommunisták-e vagy sem, magyarok-e vagy indiá-
nok. Nemzetem, osztályom, vallásom, pártállásom
és még ki tudja hány szempont, számos kör tag-
jává avat. Valamennyivel szolidáris vagyok. Min-
den közösség kialakít egy sorsközösségi tudatot,
ami hozzáköt a társadalmi körhöz. De nemcsak
tudatot, hanem egyúttal a sorsközöség vállalása
is. E vállalás előfeltétele, hogy szeressem a közösr
séget, amelyhez tartozom. Nemzetem iránt ez a ha-
zafiasság, a velem egyazon társadalmi helyzetben
lévők felé osztályöntudat, közvetlen érdektársaim-
mal a klikk szellem, családomon belül a családi
szeretet.
Mindegyik érzés erkölcsi parancsot rejt: szol-
gáljam a közösséget. De mit tegyek, ha ezek a kö-
zösségek ellentétbe kerülnek? Itt nincs külső kör|
amelynek érdeke erkölcsileg magától értetődően
erősebb, mint a belső köré. Pártomhoz tartoznak
sokan, akik nem barátaim s a baráti klikknek
nem okvetlenül minden tagja elvtárs. Mit teszek
tehát, ha ezek szembekerülnek? — Kétségtelen, itt
komolyan latolgatni kell a helyzetet, fel kell mér-
nem, hogy melyik kör igyekszik több embernek
több értéket szerezni. A klikk erkölcstelen dolog,
hasonlatos az útonállók szolidaritásához: néhány
ember összetart mások rovására. Pártom azonban
az egész emberiségnek kívánja a lehető legtöbb
értéket megszerezni. Persze csak papíron olyan
könnyű kimondani, hogy az esetleg nagyon sze-
retett barátokkal szemben a párt oldalára kell
állni. A párt legtöbb tagja idegen s bizony olykor

85
fájdalmas a közérdekért elfordulni a kedveseink-
től. De — nem először állapítjuk meg — az erény
erős embert kíván. Az erény megköveteli, hagy
esetleg olyanokkal légy szolidáris, akiket nem is
ismersz s tagadj meg olyanokat, akiket nagyon
szeretsz, mert így vagy javára embertársaid több-
ségének. De ha így tudsz cselekedni, eléred a föl-
dön található legnagyobb jutalmat: meg lehetsz
elégedve magaddal.
 Λ magánélet erkölcstana.

I. Ember és ember

Bárhogy viselkedem, valamiképen hatok a tár-

sadalomra — ez kétségtelen. Csakhogy a társa-
dalom egyes emberekből áll. Viselkedésemnek
nem a világ összes emberi halandója látja kárát
vagy előnyét, csak egy bizonyos kör. Ez a kör
olykor nagy is lehet, máskor azonban egész kicsi,
megtörténhet, hogy csak egyetlen ember. Gyakor-
latilag nem az elvont társadalommal, hanem meg-
határozott emberekkel állok szemben; a valóság-
ban tetteim X-nek és Y-nak jók vagy rosszak. Az
erkölcs a mindennapos életben, mint ember és
ember közti viszony nyilvánul meg.
Az általános etikai szempontok időről-időre
kitermelik a társadalomból, hogy egyes ember-
társainkkal szemben hogyan kell viselkednünk.
Társadalmi helyzetem szerint más erkölcsi sza-
bályok vonatkoznak a barátokra, mint az idege-
nekre, más az egy szakmán belüliekre, mint a
szakmán kívülállóra, más a családon belül, mint
azon kívül és egész sajátos szabályokat állít a tár-
sadalom a különböző nemű emberek egymáshoz
való magatartására. A gyakorlati erkölcs leginkább

87
ezekben a viszonylatokban nyilvánul meg. Mielőtt
azonban ezeket a szabályokat végiggondolnék, ne-
hogy idővel szükségkép fogalomzavarba bonyolód-
junk, meg kell különböztetnünk a másikfajta tár-
sadalmi szabályrendszert, ami ugyanezeket a vi-
szonylatokat igyekszik szabályozni és sokszor igen
nehéz megkülönböztetni az erkölcstől, noha fo-
galmilag semmi köze sincs hozzá s összetévesz-
tésük okozza a leggyakoribb hamis értékelést. Ez
pedig az illem.

II. Körbevetés a jómodor tudományáról

Társaságban ülök, fényezett parkettü, csillá-

ros polgári szalonban. Pipázom. Olykor megtör-
ténik, hogy összegyűl a nyál a pipás szájában.
Keserű, maróízű nikotinos nyál, amit az ember
ösztönszerűen azonnal ki akar köpni. Ha egyedül
lennék valami szabad helyen, okvetlenül ki is köp-
ném, de ebben a környezetben habozás nélkül —
vagy legrosszabb esetben egy kis habozás után
— lenyelem. Vájjon miért? Helytelenül járnék
el, ha a fényezett padlóra köpnék? Hátrányos
helyzetbe hoznám ezáltal a társadalmat? Megfosz-
tanék valami értéktől valakit? Aligha. Magatar-
tásomat nem is követné olyanfajta felháborodás,
ami ki akarna taszítani ezért a társadalomból. És
mégis, világos: van valami szabály, ami tiltja,
hogy társaságban polgári szalon padlójára köp-
jek, vagy idegen kopasz urak fejét meg-
vakarjam vagy akár más beszédébe indokolatlanul
belevágjak. Az efféle magatartás nem felháboro-

88
dást vált ki a többiekből, hanem egy másfajta
rosszaló értékítéletet: a megbotránkozást. A fel-
háborodás az erkölcstelenség reakciója s azt kö-
veteli, hogy az erkölcstelent a társadalom meg-
vetéssel, a társadalomnyujtotta értékek elvonásá-
val büntesse. A megbotránkozás ennél sokkal eny-
hébb: csupán a megsértett társaságtól igyekszik
távoltartani a botránykeltőt. A botránkoztató
ugyanis nem von el ténylegesen értékeket mástól,
csupán kínos érzést okoz azáltal, hogy nem visel-
kedik kellő k ü l s ő t i s z t e l e t t e l a mások
vagy a maga emberi méltósága iránt.
Az e m b e r i m é l t ó s á g o t t e k i n t e t b e
vevő magatartás külső megnyilvá-
n u l á s á t n e v e z z ü k j ó m o d o r n a k , azokat
a normákat pedig, amelyek a jómodort meghatároz-
zák, illemnek. Az illem tehát: a magatartás külső
formájának az értéke. Ennélfogva középső helyen
áll az esztétika és az etika között. A szép a dolgok
formájának az értéke, a jó a magatartásé, az il-
ledelmes a magatartás formájáé. Az illemszabá-
lyok kialakulását ennélfogva időről-időre befolyá-
solják a kor etikai és esztétikai normái de nem
szabad összetévesztenünk egyikkel sem. Társa-
dalmi szabályrendszer ez, aminek érvényére szi-
gorúan vigyáz a korok szokása. Gyakorlatilag oly-
kor szigorúbb, mint az erkölcs, ugyanis erkölcs-
telen lehetek úgy, hogy nem veszik észre, maga-
tartásom lényegét elálcázhatom. De észrevétlenül
illetlen fogalmilag sem lehetek, lévén az illem for-
mai, tehát kifelé megnyilvánuló magatartás.
Az illem szabályrengetege bonyolultabb az er-
kölcsnél. Korok és körök szerint, néha egész kis

89
idő alatt sokat változva, más és más magatartás-
ban érzik az emberi méltóság megsértését. A jog-
rend olykor hathatósan támogatja az illemszabá-
lyokat (így a becsületsértésnél vagy a szemérem
elleni kihágásnál). Egyes körökben, formalizmusba
vénült társadalmakban, vagy eleve erkölcstelen
társadalmi előnyökből élő klikkeknél fontosabbnak
is tekintik az erkölcsnél. Sokszor meg egyenesen
összetévesztik az erkölccsel. Ez utóbbira kell leg-
jobban vigyáznunk. Kétségtelen, hogy az erkölcs,
aminek alapkövetelménye; viselkedj úgy, hogy mi-
nél többen minél több értékhez juthassanak, és az
illem, aminek első szabálya, hogy ,,ne botránkoz-
tass!” vagy „ne okozz kellemetlen, feszengő per-
ceket másoknak” — ha sok dologban hasonlít is
egymáshoz, nem ugyanaz. Sok bajnak volt már oko-
zója, hogy nem látták a határvonalat e kettő kö-
zött s erkölcstelennek bélyegeztek olyanokat, akik
egyszerűen csak a pillanat szokásai értelmében
illetlenek voltak.
Az illemtan szó komolytalanul hangzik, ol-
csó tánciskolák és szerelmi levelezők jutnak erről az
ember eszébe. Holott igen bonyolult normatív
tudomány, ugyanolyan fejezete a szociológiának,
mint az erkölcstan. És ne tagadjuk: az illem, a
jómodor nem mellékes dolog, csak a túlhajtásai
azok, amik olykor kínossá tehetik az életet. De
ezeknek a túlhajtásoknak is mindig megvannak a
maguk kimutatható társadalmi okai. Sajnos tu-
dományos illemtan nem forog közkézen, ami ép-
pen azért volna fontos, hogy a köztudatban is éle-
sen elváljék egymástól az illetlen és az erkölcs-
telen fogalma. Ugyanis olyankor, amikor az egyén

90
nem az elvont közösséggel, hanem a meghatározott
egyesekkel áll szemben, olyankor magatartásának
erkölcsi megítélésénél sokszor közrejátszik annak
modorbeli megnyilvánulása. Holott a fentebbiek
alapján világos, hogy lehetséges illetlen formák-
b a n végrehajtott jócselekedet és illedelmes for-
mák közt elkövetett bűn.
Mikor tehát folytatjuk szemlélődésünket az
ember és ember közötti magatartások közt, ne
csak arra gondoljunk, hogy mi az erkölcs, hanem
arra is, hogy mi az illem és kellő időben igyekez-
zünk megkülönböztetni a kettőt.

III. A viszonosság elve

Jól láttuk, hogy minden magatartásnál az

egész közösség érdekét kell szemünk előtt tartani.
Csak úgy várhatunk el értékeket a társadalomtól,
ha mi is szolgálatkész állapotban vagyunk a tár-
sadalom iránt. Itt nem lehet szó semmiféle vára-
kozó álláspontról, hogy előbb adjon a társadalom,
aztán majd én is adok, minthogy a társadalom sem
mondja, előbb adj te, azután következem én.
Beleszülettél a társadalomba, első pillanatodtól
fogva kaptál tőle: az anyatejtől kedvenc
íród regényéig mindent a társadalomtól kap-
tál. Nem védekezhetsz olyasmivel, hogy anyád-
nak megháláltad már minden jócselekedetét (ez
emberileg lehetetlen) s kedvenc íródat kielé-
gítetted azzal, hogy megvásároltad a könyvét
(mondjuk Voltairenek a maga személyében
már nagyon mindegy, hogy hány pengőt ad-

91
tál a Candide legújabb magyar kiadásáért).
Viszont kétségtelen, hogy méltánytalan előnyhöz
jutottál, ha kaptál s te nem adtál semmit a maga-
déból. Itt az egész társadalommal állsz szemben:
tőle kaptál és kapsz folyton, neki kell, hogy ad-
jál. Szüleid felneveltek, te is neveled gyermekei-
det; szép regényt kaptál egy számodra idegen
embertől, te igyekezz a magad foglalkozása sze-
rint értékes jószágot szolgáltatni, más idekenek-
nek. Ha textiles vagy és tisztességes áron áru-
sítasz, ugyanúgy megtetted kötelességedet a társa-
dalommal szemben, mint Shakespeare, amikor
szép tragédiákat írt.
Kaptál, adj! — ez a viszonosság elve. Gya-
korlatilag ezen alapul az erölcsi magatartás. Ez
az elv szigorúan keresztülviendő az egyes esetek-
ben is, lamikor meghatározott egyesekkel kerülsz
szembe. És életed minden pillanatában meghatá-
rozott egyénekkel állsz szemben.
Milyen viszonyban állhatsz más emberekkel?
Nem nehéz számbavenni a lehetőségeket.
Lehet, hogy nem is ismered, semmiféle kö-
zelebbi közöd nincs hozzá, de valahogy mégis
egyazon társadalom tagjai vagytok. Ez a legszé-
lesebb kör, ez mindenkire érvényes, hiszen leg-
tágabb értelemben az egész emberiség is egyet-
len — legtágabb — társadalmi kör. Az idegenek-
kel való kapcsolat az a bizonyos bibliai „fele-
baráti” viszony. Felebarátoddal szemben az er-
kölcs alapelvei köteleznek. Ne okozz neki olyas-
mit, amit magadnak nem kívánsz. Ha valamilyen
nexusba kerülsz vele — üzlet, futó társasági ta-
lálkozás, véletlenül egyazon helyen való tartóz-

92
kodás — kötelez a viszonosság. Ha vásárol nálad,
vagy te vásárolsz nála, ne csapd be, ne kívánj
többet magadnak, mint amennyit te nyújtasz neki.
Ha bajban van, segítsd, mert — ellenkező bizo-
nyításig — fel kell tételezned, hogy ő is segítene
rajtad, így követeli az ő emberi méltósága, amit
tudomásul kell venned, míg maga meg nem dönti.
És itt jutottunk el a „ne hazudj” erkölcsi
szabályához. Tulajdonképpen miért nem szabad
hazudni? — Ezt a kérdést egy másik kérdéssel
kell megelőznünk: „Valóban nem szabad hazudni?”
A hazugság — mint tudjuk — olyan állítás,
amely nem felel meg a valóságnak s ezt az állító
maga is tudja. Az igaz értéke szempontjából te-
hát a hazugság értéktelen. Az igazság szempont-
jából mindegy, hogy tudatos volt az állítás, vagy
sem, a tévedés ugyanolyan értéktelen, mint a ha-
zugság. De a tévedésről nem tehetünk, szándé-
kunk az volt, hogy igazat mondjunk, magatartá-
sunk helyes volt. A hazugságnál pedig már ázán-
dékunk arra vonatkozott, hogy az igaz értékétől
fosszuk meg felebarátunkat. A hazugság és a
tévedés csak erkölcsi szempontból kettő ós éppen
az erkölcsi szempont különbözteti meg egymástól.
Ha mármost a hazugság arra irányul, hogy fele-
barátunkat tévedésbe ejtsük s ezáltal kisebb ér-
tékű szolgáltatásért mi több értéket kapjunk tőle,
magatartásunk csalás volt, megsértettük a viszo-
nosság elvét s nagymértékben erkölcstelenül jár-
tunk el, lerombolva saját emberi méltóságunkat,
lemondva az erkölcsi bázis tiszteletreméltóságáról.
De azért nem ilyen egyszerű a hazugság
problémája. Csalni semmiesetre sem szabad, ha-

93
zugság útján magunknak méltánytalan előnyöket
más rovására nem szerezhetünk. De mi történik
akkor, ha az igazság feltárásával vonunk el érté-
keket felebarátunktól? Mert ez is megeshetik.
Vajjon ha orvos vagy és megállapítod egy fiúról,
hogy halálos beteg, bár még évekig is elélhet az
egészség látszatával, ezt az igazságot közölni fo-
god a fiú édesanyjával? Ezzel az igazsággal az
anya életét okvetlenül boldogtalanná tennéd, tá-
volabb vinnéd őt a boldogságtól. Egyszer talán
úgyis meg kell majd tudnia (ha ugyan nem ő hal
meg előbb), de neked az addig eltelő évek érté-
két nem szabad elpusztítanod. A hazugság érték-
csökkentés, de ha az igazság még több értéket
von el, úgy kötelességed, hogy a hazugságot vá-
lasszad.
Ugyanígy vagyunk akkor, ha a hazugság szó-
rakoztat vagy más esztétikai gyönyörűséget sze-
rez. (Az írónak joga van hazudni, ha hazugsága
nem vesz el több értéket, mint amennyit eszté-
tikai értékben ad. De éppen az írónak kell nagyon
vigyáznia. Az író nem egyes felebarátjának ha-
zudik, hanem az egész társadalomnak; csakis ak-
kor hazudhat, ha ezzel nem von el komoly érté-
ket. Mert ő a társadalom lelkiismerete. Ezért lé-
nyeges dolgokban igazat kell mondania. A mesét
kitalálhatja, nem is igazi író, ha nem találja ki,
de problémáinak igazaknak kell lenniök, külön-
ben félrevezeti a társadalmat s több kárt okoz-
hat, mint amennyi értéket szerzett a szép mese
útján. Ez azonban tulajdonképpen már nem ide-
tartozik, hanem a sajátos írói, művészi erkölcs-
höz).

94
 Addig hazudhatunk tehát, amíg ezzel mást
hátrányos helyzetbe nem hozunk. Ha a hazugság-
gal többet veszünk el, mint amennyit adunk, bűnt
követünk el, megsértettük a becsapott ember
méltóságát, mivel e méltóság — mint megállapí-
tottuk — az értékekre való igény s ez igény el-
ismertetése.
Felebarátaink felé tehát az erkölcsi követel-
mények összefoglalása: vedd tudomásul az em-
beri méltóságot, hogy viszonosság alapján te is
elvárhasd a magad emberi méltóságának tudomá-
sulvételét.
Az emberek egy része azonban közelebb áll
hozzád, mint a szinte végtelen sok ismeretlen
közül ismerősi fokig közeledő felebarátok soka-
sága. Vannak közeli ismerősök, vannak. jóbará-
taid. A barátság törvényszerűségeit a lélektan ku-
tatja, az erkölcstan tudomásul veszi, hogy ilyen
emberi viszony létezik s ennek erkölcsi következ-
ményei vannak. A barátság érzelmi motívuma a
szeretet. A szeretet magatartásbeli következménye,
hogy hajlandó vagyok többet áldozni, mint
amennyit kapok érte, illetve: nekem esik jól, ha
azoknak, akiket szeretek, minél több értéket szer-
zek s így erkölcsös viselkedésem értéke lesz ma-
gatartásom ellenértéke. Ez azt jelenti, hogy ba-
rátom az, akivel szemben spontánabbul vagyok
erkölcsös, mint egyéb felebarátaim iránt.
A viszonosság elvéből következik, hogy a ba-
ráti magatartás a másik oldalon is baráti magatar-
tást követel. A barátság egyébként lélektani okok-
ból is kölcsönös szokott lenni. Ha A vonzza B-t,
akkor B is vonzza A-t. A baráti viszony tehát

95
intenzívebb kölcsönös szolgálatkészséget jelent.
Éppen ezért, baráttal szemben való erkölcstelen
magatartás sokkal súlyosabb értékítélet alá esik.
Ha barátunk érdeke ellen vétünk, ha tőle értéke-
ket vonunk el, megfeledkezve az ő baráti maga-
tartásáról, hálátlanok vagyunk s a hálátlanság
semmi más, mint a meghatározott személyre vagy
személyekre redukálódott árulás.
Természetesen itt is lehet hely a latolga-
tásra. Megtörténhetik, hogy ami egyik barátom-
nak értékeket szerez, az a másiktól értékeket von
el. Ilyenkor nem szabad csak az érzelmeimre
hallgatnom, nemcsak arról van szó, hogy melyi-
ket szeretem jobban, azt is meg kell néznem,
hogy magatartásom — az egész társadalmat véve
alapul — mikor ad több értéket, mivel sértek ke-
vésbbé emberi méltóságot.
Igy aztán szó sem lehet latolgatásról abban
az esetben, ha barátom szembekerül az igazi köz-
érdekkel. Van úgy, hogy az erkölcs azt paran-
csolja: „Tagadd meg a barátodat! — Sokszor
nehéz dolog ez. De — sokadszor ismételjük már
— erényesnek mindig nehéz lenni. Éppen ez adja
az erény értékét.
A mindennapos élet egyik legsűrűbb emberi
kapcsolata az alkalmaztatási viszony. A legtöbb
ember vagy dolgozik valakinek, vagy dolgoztat
másokat. Ez a kapcsolat kétféle ember és ember
közti viszonyt szül: a felettes és alárendeltét, s
az azonos felettes alá tartozó munkatársakét.
Az alárendeltségi viszonyból rengeteg illem-
szabály következik. Ezeket ne tévesszük össze az
igazi erkölcsi követelményekkel. A felettes bizo-

96
nyos tiszteletteljesebb hangot követel meg alá-
rendeltjétől, viszont őt is kötelezi a jómodor alan-
tasaival szemben. De ez nem tartozik ide. Az al-
kalmaztatási viszony erkölcsi lényege ismét csak
viszonosság. A dolgoztató nem követelhet több
munkát, mint aminek az értékét megfizeti, illetve
meg kell fizetnie a munka reális ellenértékét. A
többletértéken gazdagodó haszonhajhász szükség-
képpen erkölcstelen, mivel munkása munkájából
ő több értékhez jut, mint amennyit ő ad a mun-
kásnak. Erkölcsös alkalmaztatási viszony elmé-
letileg csakis szocialista társadalomban képzel-
hető el, amikor maga a társadalom a munkaadó és
minden tagja munkaszolgáltató. (Szórványos eset-
ben, sajátos körülmények közt persze elképzel-
hető, hogy a munkaadó kapitalista formájú gaz-
dálkodás esetén is a munka vslódi értékét fizeti
ki, de ezesetben áruja nem lesz versenyképes. Te-
hát vagy tönkremegy, vagy versenytársait zárja
ki valami módon a piacról, pl. monopóliumot sze-
rez vagy máskép teszi lehetetlenné a konkurren-
ciát, persze ez utóbbi esetekben a versenytársak-
kal szemben kell erkölcstelennek lennie ... Hiába:
erkölcsösen nem lehet senki se kapitalista).
Természetesen nem szabad elfelejtenünk,
hogy az erkölcsi követelmény az alkalmazottat is
kötelezi. Ha ő kap, neki is kell adnia. Erkölcstele-
nül cselekszik, ha tudatosan elamerikázza a mun-
káját (ha csak nincs magasabb erkölcsi célja
vele), ha kárt okoz munkaadójának, aki fizet. Er-
kölcsileg több munkára nem kötelezhető, mint
amennyit kap érte, de annyit kell dolgoznia. Ter-
mészetesen közben mindent megtehet, hogy mun-

97
kaadója minél többet fizessen neki és kollégáinak.
Ez a küzdelem szakadatlan. Rendes körülmények
közt az alkalmazott folytonosan helyzete javítá-
sára törekszik, a főnök meg nem szívesen szaba-
dul meg a saját értékeitől és minél több értéket
akar alkalmazottaitól szerezni. Ez az osztályharc
schémája. Munkaadó és dolgozó természetes ér-
dekellentétben áll. E küzdelemben pedig az alkal-
mazottak — a kollégák — természetes szövetsé-
gesei egymásnak.
A kollégák érdeke a munkaadóval szemben
azonos. Ha valaki kevésnek érzi fizetését s ezért
küzd a fizetések felemeléséért, egyúttal egész tár-
sadalmi köréért, annak minden tagjáért küzd. Itt
látható teljesen tisztán, hogy aki a közérdek sze-
rint cselekszik, az szükségképen a saját érdeké-
ben cselekszik. Viszont jól tudjuk, hogy az alkal-
mazottak között nincs meg mindig a közösségi
szellem, megesik, hogy valaki — keveselvén fize-
tését — nem igen törtődik azzal, hogy szaktársa
éppenolyan gondokkal küzd, mint ő s nem törek-
szik arra, hogy a fizetéseket emeljék, hanem,
hogy kollégái közt kiváltságos helyzetbe kerül-
jön. Ha jobban dolgozik, mint a többiek, akkor
ennek van is erkölcsi indoka: többet szolgáltat,
többet követelhet. Sok esetben azonban az törté-
nik, hogy a kapaszkodó alkalmazott kollégáit
igyekszik hátrányosabb helyzetbe hozni, hogy
ezáltal kerüljön ő közelebb a főnökhöz. Ez az
u. n. „rabszolgahajcsár” típus. Maga is kizsákmá-
nyolt, de a kizsákmányoló érdekeiért küzd sors-
társai ellen s ezért a munkaadó előnyökben része-
síti. Jól ismerjük ezt az emberfajtát. Ez az ural-

98
kodó osztály pretoriánus serege. Enélkül nem is
lehet uralkodóosztály. Lássuk világosan ezeknek
az erkölcsi helyzetét: személyes előnyökért az el-
lentétes érdekű társadalmi kör érdekét szolgálják
saját társadalmi körük ellen, saját társadalmi kö-
rük tagjait vonják el értékektől, amikor az ellen-
tétes érdekűeknek juttatnak, hogy egy töredéket ők
maguk kapjanak meg. E magatartás lényegében:
árulás.
Ezt a magatartást nemcsak e két szélső
helyzetben fedezhetjük fel, nemcsak a háborúk
árulóinál és a hivatalok strébereinél, hanem a
társadalmi ellentétek egész vonalán. Idetartozik
a spicliskedő munkás, a parasztokra sortüzet-
vezénylő parasztszármazású csendőraltiszt, ide-
sorakoztak a nyilasvezérek házizsidói (akiket a
borzalom napjaiban a zsidó akasztófahumor
,,Kohn von Gestapo”-nak nevezett) és még nagyon
sokan. Ezek bizony mind árulók voltak: nem vál-
lalták a saját közösségüket. A közösséget olykor
nagyon nehéz vállalni; van olyan kör is, amibe
szándékunk ellenére kerültünk, de mégis benne
vagyunk; élvezzük előnyét — mert a leghátrá-
nyosabb társadalmi kör is jelent valamiféle
előnyt — viselnünk kell hátrányait. Ha nem akar-
juk viselni, nyíltan el kell távoznunk a körből,
anélkül azonban, hogy hátrányos helyzetbe juttat-
nánk a kört, illetve annak tagjait. Saját körünk-
kel csak akkor fordulhatunk szembe, ha kétség-
telen, hogy ez viszonosság nélkül értékeket von
el a szélesebb társadalomtól, tehát erkölcstelen.
A kizsákmányolok egyik tagja átmehet az elnyo-
mottak közé, egy klikk tagja szembefordulhat a

99
klikkel. Ez a Prométheusz f a j t a ; Prométheusz
halhatatlan társai közül lejött a gyönge emberek
közé és a zsarnokoktól tüzet lopott a számukra.
Értéket vont el az istenektől, akik kevesen vol-
tak, hogy ezt az értéket a rengeteg didergő ember
közös tulajdonává tegye. Az Olymposzon nyilván
árulónak tartották azért, meg is bűnhődött érte.
Mi azonban már jól tudjuk, hogy az erkölcsöt
nem az Olymposzon írják elő: az erkölcs az embe-
rek együttéléséből fakad s e társadalmi erkölcs-
szemlélet szerint, aki élete, sőt halhatatlansága
kockáztatásával minden didergőt meleghez jutta-
tott, az maga az erény szimbólma.

IV. A szakmai erkölcs

Az ember és ember közti viszonyokban eddig

olyan viszonylatokat láttunk, ahol az egyik a má-
siknak ad valami értéket, vagy — a kollégák ese-
tén — amikor többen adnak egy közös feljebb-
valónak. Van azonban egy olyan szempont, ami
egymás mellé álltja a világ azonos foglalkozást
űzőit. Ezek nem egymással állnak szemben, nem
is egy közös harmadikkal, hanem mindenki más-
sal, de egész életükön keresztül főkép ugyanegy
értékkel szolgálnak a társadalomnak. A világ va-
lamennyi cipésze cipőt ad a közösségek tagjainak,
valamennyi költő és szobrász a szép értékeit szol-
gáltatja. Tudjuk, hogy kialakult egy sereg — az
egész világot átfogó — szakmai öntudat, aminek
alapján a budapesti mérnök éppen úgy közelálló-
jának érzi a pekingi mérnököt, mint ahogy a mad-

100
ridi muzsikus közelebb érzi magát egy szura-
bájai csellistához, mint — mondjuk — Franco
generálishoz. E szakmai öntudat — vagy nevez-
zük kari szellemnek — nem csak egy ilyen min-
den teret átfogó lelki közelérzésben nyilvánul
meg, hanem olyanfajta erkölcsi követelményben
is, hogy a kartársat előnyben kell részesíteni min-
denki mással szemben. Ne feledjük el azért, hogy
minden kartárs egyúttal konkurrens, tehát a karon
belül olykor élethalálharcot vívnak egymás ellen,
kifelé azonban a kar egyszerre klikk-szinezetüvé
válik. Ez a kari szellem éppen ezért erkölcsileg
nem oly kétségtelenül dícséretreméltó, mint ahogy
az a köztudatban él. Nézzük csak. Befelé konkur-
rencia, tehát egymástól kiki a maga javára ér-
téket akar elvonni. Alaptételünk szerint ez erkölcs-
telen, illetve erkölcsileg bűnös. Kifelé klikk jel-
legű, tehát mások rovására lehetőleg minél több
értéket a maga körének igyekszik biztosítani. A
klikk szellem is erkölcstelen. Már pedig ez a ket-
tősség a szakmai erkölcs egyik arculata.
A másik arculatot azok a külön szabályok
rajzolják ki, amiket az alapvető erkölcsi szabályon
felül a kar tagjai megkövetelnek maguktól, il-
letve, amiket a társadalom elvár a kar tagjaitól.
Csak a legnevezetesebbekre utalunk: orvosi er-
kölcs, jogászi etika, tiszti becsület… nagyon sok
van, hallottunk már nagyon öntudatosan külön
borbélyerkölcsről és pincérmorálról is beszélni.
Kétségtelen, hogy egyes sajátos életformák
sajátos kötelességeket rónak az emberekre. Az
írói etikáról — ami körülbelül minden művészre
is vonatkozik — már beszéltünk.

101
 Nem kevésbbé fontos az orvosi erkölcs seim.
Ez a gyógyító emberre külön kötelességként rója,
hogy hivatását fokozott gondossággal lássa el s
emellett még számos problémát vet fel, amilyen
a sajátos orvosi titoktartás kérdése vagy az a so-
kat vitatott erkölcsi dilemma, hogy megölheti-e az
orvos a halálos beteget, megrövidítve céltalan
szenvedését.
Van még jónéhány sokatemlegetett szakmai
erkölcs: az ügyvédé, a kereskedőé, a közhivatal-
noké stb. — E szakmai erkölcsök alapelveikben
mit sem különböznek az általános erkölcsi elvek-
től, csakhogy szinte minden élethivatás olyan
kérdések elé állítja betöltőjét, ami egész más tár-
sadalmi elbírálás alá esik a szakembereknél, mint
a laikusnál Ha például valami érdekes, esetleg
mosolyrakeltő dolgot tudok meg valamelyik isme-
rősömről és ezt továbbadom, nem kell lelkifurda-
lást ereznem. Legrosszabb esetben azt állapítha-
tom meg magamról, hogy pletykáztam s a pletyka
— akárhogy is ítéljük meg annak értékét — nem
az erkölcs, hanem az illem világába tartozik. De
ha a szóbanforgó titkot, mint ügyvéd, irodámban
tudtam meg egy ügy kapcsán, akkor már köt az
ügyvédi titoktartás kötelezettsége: ha mások előtt
föltárom, ezzel saját emberi méltóságomon ejtek
csorbát, mivel hogy a közfelfogás elvárja az ügy-
védtől a titoktartást. — Már most, ha jól szem-
ügyre vesszük ezt a tényállást, meg kell állapíta-
nunk, hogy a sajátosan szakmai erkölcsi szabályok
nem mindig felelnek meg erkölcsi alapelvünknek.
Azzal a ténnyel, hogy egy szórakoztató titkot elme-
sélek — ha egyébként ezzel nem okoztam kézzel-

102
fogható kárt — senkit nem vontam el semmiféle
értéktől. Akkor hát szigorúan véve ez sem erkölcs-
telen, csak éppen feszengő érzést kelt egyesekben,
tehát illetlen. Csakhogy: vannak olyan esetek,
amikor az illemszabály megsértésére a társadalom
már nemcsak megbotránozik, hanem felháborodik
s igyekszik a vétőt kirekeszteni a társadalomból.
Ezeket a szabályokat — következményük folytán
— mégis kénytelenek vagyunk az erkölcsi szabá-
lyok közé sorolni, holott átmeneti úton vannak az
illem és az erkölcs között. A szakmai erkölcsök
parancsai kevés kivétellel ilyen felemás szabályok.
Csak a hivatás leglényegéhez tartozó parancsok te-
tekinthetők igazi erkölcsi szabályoknak, de ezek
végeredményben mindenkire kötelezők, csak az
egyes hivatásbeliek gyakrabban kerülnek szembe
vele. Igy nemcsak a kereskedelmi erkölcs írja elő a
helyes mérleg használatát, de súlyra való eladás
rendszerint kereskedő ember ténykedése. A laikus-
nak sem szabad mérget kiszolgálni orvosság he-
lyett, de általában az orvosságot az orvos vagy a
gyógyszerész szokta kiszolgálni. A magánember-
nek sem szabad elherdálnia a közpénzeket; de a
magánember nem jut a közpénzek közelébe ... és
így tovább.
Külön kellene beszélnünk még az ú. n. ka-
tonatiszti erkölcsről. De ne beszéljünk róla, mert
ennek aztán igazán semmi köze sincs az erkölcs-
höz. A tiszti becsület egy csomó illemszabály, ami
arra volt jó, hogy a katonatiszt kívül érezhesse
magát a civiltársadalmon s indokolatlan előnyöket
szerezzen onnét. A tiszti becsület az osztálygőg
különös megnyilvánulása volt, a tiszt becsületét

103
védte és ennek jogcíme alatt semmibevette mások
emberi méltóságát. Ehhez következetesen a tiszti
erkölcsöt a maga egész szövevényével erkölcste-
lennek kell mondanunk.
A szakmai erkölcsöknek végeredményben nincs
tulsok jelentőségük. Vagy egybeesnek az általános
erkölccsel és akkor semmit sem jelent, hogy oly-
kor orvosi vagy ügyvédi etikának mondják, vagy
az általános erkölcs szempontjából közömbös és ak-
kor végeredményben mégis csak illemszabályok-
ról van szó.
Egész független a szakmai erkölcstől az a kö-
telesség, hogy mindenkinek a maga szakmáját úgy
kell ellátnia, hogy az egész társadalom szolgála-
tára legyen. Ez általános etikai parancs s telje-
sen azonos a közösség szolgálatának elvével, hi-
szen a közösséget a legtöbb ember elsősorban élet-
hivatásával szolgálja.

V. A családi viszonylatok

A család legkisebb és legközvetlenebb társa-

dalmi kör.
Láttuk már, hogy minél közelebb van ember
az emberhez, annál több kötelességet ró vállaira
az erkölcsi parancs. Felebarátommal szemben csak
a legalapvetőbb szabályok köteleznek; honfitár-
saim, kartársaim és egyéb baj- és sorstársaim
iránt már többféle szabálynak kell eleget tennem.
A barátság még többre kötelez. Családommal
szemben ezeken felül még sajátos kötelességeim

104
vannak. Itt elsősorban a hitvestársi viszonnyal ta-
lálkozunk.
A mi monogam társadalmi viszonyaink közt a
hitvestársi viszony jelenti a legteljesebb szolida-
ritást: teljes érdekazonosítást. Persze ennek a
tartalma is az idő függvénye. Egy emberöltővel
ezelőtt még a férj kizárólagos kötelessége volt a
feleség eltartása is. Ma már rendszerint mindkét
házasfél dolgozó ember, együtt tartják el az eltar-
tásra szoruló gyermekeket. Itt még ne beszéljünk
a hitvesi hűség kényes kérdéséről, ez a nemi er-
kölcs problémáihoz tartozik, ami ugyan elválasztha-
tatlanul fonódik össze a családi erkölccsel, de néni
azonos azzal. Viszont ide tartozik a hitvestárs ki-
állása hitvestársáért; azonosítja magát vele, te-
hát viseli annak viselkedéséért is a következmé-
nyeket, ez a szolidaritásból következik. Ha nem
teszi, árulást követ el ellene.
A szülői kötelesség messzebb meghaladja az
átlagos kötelességeket. A gyermeket, ínig ember-
nyivé nem serdül, fel kell nevelni, értékekhez kell
juttatni és ez csaknem minden esetben azzal jár,
hogy a szülő magától von el értékeket. A szülői
kötelesség teljesítése csaknem mindig önfeláldozó
jellegű, tehát erény, Itt nincs közvetlen viszonos-
ság szülő és gyermek között: a gyermek egysze-
reűen képtelen arányosan hálásnak lenni. A szülő
ezt nem is követeli gyermekétől: annyit senki sem
adhat szüleinek, mint amennyit azoktól kapott. A
szülői állapot ezért már magában véve tiszteletet-
parancsoló, nem számmítva a nagyon ritka abnor-
mis helyzetet, amikor a szülő semmit sem teljesít
kötelességéből. Ezért aztán a „tiszteld anyádat és

105
apádat biblikus parancsa nem puszta illemsza-
bály, ez az a csekély viszonzás, ami legalább jel-
képesen igyekszik kiegyenlíteni a szülői önfelál-
dozást. A gyermeki hálátlanság ilyenformán az
árulás egyik legrosszabb fajtája.
Formailag a családi viszonyok közé számít a
testvéri szolidaritás is, így például a testvérek kö-
zös kötelessége eltartani az elaggott szülőket. De
ezen f e l ü l a testvérekre legföljebb a baráti körre
vonatkozó szabályok mértékadók, ha ugyan valóban
barátok. De az is megtörténik, hogy a testvérek az
élet folyam4n eltávolodnak egymástól, sőt szembe
kerülnek egymással. És észszerűen nem tudunk le-
vezetni olyan erkölcsi parancsot, ami ezt erkölcs-
telennek bélyegezné. Abból a tényből ugyanis,
hogy két vagy több egyén ugyanegy szülőpártól
származik, nem következik semmiféle külön köte-
lezettség.
Még egy komoly dilemmára kell felhívni a fi-
gyelmet. Megállapítottuk, hogy a gyermeki tisztelet
az alapvető kötelességek közé tartozik. Mi hát a
magatartás akkor, ha a gyermek rájön, hogy szü-
lője káros a társadalomra. Ha szülője mellé áll,
a társadalom érdeke ellen cselekszik, ha szülője
ellen fordul, hálátlan — tehát egyformán súlyos
erkölcstelenséget követ el. Ilyenkor kötelesség a
passzivitás. Mert senkinek sem engedélyezhető,
hogy a közérdek ellen tegyen, de senki se kötelez-
hető, hogy szülei ellen forduljon. — Csak a pasz-
szivitással őrizhető meg ilyen esetben az emberi
méltóság.

106
 V Ι. Λ nemi erkölcs

A családtól már csak egy lépés választ el a

legszemélyesebb emberi viszonylatig: a férfi és a
nő kettősségéig. S ezzel a magatartás tudományá-
nak legkényesebb területére érkeztünk.
A legtöbb ember, ha erkölcsről beszél, első-
sorban a nemi erkölcsre gondol. A köznapi nyelv-
ben erkölcstelen az olysn ember, akinek nemi élete
nem kifogástalan.
„Ne paráználkodj!” — idézték számlálhatat-
lanul a Biblia nyomán, de sohasem volt egy-
értelmű, hogy mit jelent a paráznaság és mindig
nehéz volt indokolni, hogy miért nem szabad pa-
ráználkodni. A sokféle érzelmi elem, tisztázatlan
fogalom, tárgyilagosság hiánya alaposan össze-
zavarta a nemi erkölcs szabálytanát. És nagyon
világos erkölcsi fogalmakkal kell útnak indulnia
annak, aki utat akar vágni ebben a bozótban. Ép-
pen ezért most se feledkezzünk meg kifejtett alap-
elveinkről, ne fogadjunk el más vezetőt, mert mi
is könnyen útvesztőbe juthatunk.
Mire vonatkozik a nemi erkölcs?
Mindarra a viszonylatra, ami férfi és nő közt
nemi ellentétük és egymásra gyakorolt vonzásuk
következtében kialakulhat. Tehát a nemi erkölcs
határozza meg, hogyan viselkedhet a nő és a férfi
egymással szemben ... Hát ne tagadjuk, hogy ezt
elsősorban nem az erkölcs, hanem sokszándékú ösz-
tön határozza meg. Az ösztön pedig se nem erköl-
csös, se nem erkölcstelen. Az ösztön két emberből
álló társadalmi egységet teremt. Ehhez a társa-
dalmi kórhoz pedig általában csak a két érdekelt-

107
nek van köze. E két fél — a szerelmespár — akár-
mit is csinál egymással, ebből a társadalom többi
tagja sem újabb értéket nem szerez, sem károsodás
nem éri. Ma már csak a legöregebb nagynénik
állítják, hogy az a lány, aki házasság előtt veszti
el a szüzességét, erkölcstelen. De egy emberöltő
előtt még ez volt a közvélemény. Holott már akkor
sem vont el ezzel senkit sem értékektől, legfel-
jebb a saját férjhezmenési esélyét csökkentette. A
szilárd kapitalizmus idején ugyanis a nő is ma-
gántulajdon tárgyának számított és a menyasszony
érintetlensége ugyanúgy biztosította a férj kizáró-
lagos tulajdonát, mint a gabonakereskedő eseté-
ben a plomba a liszteszsákon. A kikapós lány te-
hát rontotta saját értékét. Sokkal régebbi társada-
lom öröksége ez a felfogás, hogy erkölcstelen, aki
idegen férfivel szerelmeskedik. Keletkezett ez ab-
ban az időben, amikor a leányt pénzen vették. Per-
sze az a lány, aki ilyenkor rontotta le férjhez-
menési lehetőségét, apját kilátásban lévő ellenérté-
kektől fosztotta meg s ilymódon már a mi elveink
alapján is megállapítható az erkölcstelensége. De
azóta már csak rosszindulatú babona volt ez a
tilalom, illetve olyan szabály, ami viselkedést ír
ugyan elő, de valójában semmi köze sincs az er-
kölcshöz, tehát egyszerű illemszabály. Jól vigyáz-
zunk az egész nemi erkölcs-kérdésnél, rá fogunk
jönni, hogy legnagyobb része nem erkölcsi, ha-
nem illemszabályok szövődménye.
Maradjunk meg a házasság előtt nemi életet
élő leány ma már igazán mindennapos eseténél.
Ha erkölcsileg egyáltalán meg akarjuk valahogy
ítélni, meg kell állapítanunk, hogy azáltal, amivel

108
magának gyönyört szerzett, másnak is gyönyört
okozott, tehát mást is értékben részesített. Maga-
tartása tehát erkölcsös (etikailag igazán nem függ-
het attól, hogy a szerelmes pár előzőleg bejelen-
tette-e egy anyakönyvvezetőnek nevezett idegen úr-
nak, hogy mit szándékoznak együtt csinálni).
Kétségtelen, hogy időről-időre máskép ítélik
meg a szerelmet, de ismételjük, akárhogy is íté-
lik meg — ez sokféle társadalmi tényezőtől függ
— két szerelmes egymás iránti magatartása nem
erkölcsi kérdés, hanem illendőségi probléma. (Már
amennyiben mások is tudomást szereznek róla. Ha
titokban tudják tartani egymás iránti magatartá-
sukat, úgy illem szempontból is közömbös ma-
gánügy.) Mint ahogy illemhez és nem erkölcshöz
tartozik a ruhakivágás mélysége is, holott nem is
olyan régen még erkölcstelen dekoltázsról beszél-
tek. Holott egy ruhaszabás igen kevéssé lehet elő-
nyös vagy hátrányos bárki-harmadik személy szá-
mára. Ma már jól tudjuk, hogy nem is itt van a
probléma.
A nemi magatartás ott kerül kapcsolatba az
erkölcsi megítéléssel, ahol értékadó, illetve érték-
elvonó szerepe van s ahol az emberi méltóság ja-
vára vagy kárára válik.
Már a boldogságról szóló fejezetnél láttuk,
hogy a szerelem beteljesülése (sőt már előjátéka
is) hédonisztikus érték, ami nékül az értékek tel-
jessége, a boldogság el sem képzelhető. A köznyelv
a megvalósult szerelmet azonosítja a boldogság
fogalmával. A szerelmes pár ebben az értékben
részesíti kölcsönösen egymást. Hogy ez a szerelem
házasságon kívül v£gy belül történik, az lehet

109
illendőségi szempont, lehet jogi szempont, de
semmi esetre sem erkölcsi szempont. Az erkölcsöt
csak az érdekli, hogy történt-e értékadás vagy
sem. Tehát a szerelem par excellence erkölcsös ál-
lapot.
Fogalmilag egyáltalán nincs kizárva, hogy
egy egyén több szerelmi kapcsolat félpárja le-
gyen. Mindegyik párjának ad és mindegyiktől kap
értéket. (Jól vigyázzunk, ne tévesszük össze a fo-
galmakat! Itt az érték maga a szerelmi megnyil-
vánulás és nem valami egyéb érték, amivel eset-
leg a szerelmes megajándékozza szerelme tár-
gyát). Csakhogy a fehér ember kultúrájában a tör-
ténelem folyamán kialakult a monogam házasság
és ezzel kapcsolatosan a monogam szerelmi esz-
mény, aminek lelki velejárója a féltékenység. Ez
azt jelenti, hogy igen sok szerelmes számára szinte
elviselhetetlen rosszérzés, ha szerelmese mással is
nemi kapcsolatba kerül. A féltékenység mintegy
magántulajdonnak tekinti az embert s akadá-
lyozni igyekszik a partnert személyes szabad-
ságában, ami pedig a legfontosabb értékek
közé( tartozik. — Ilyenformán a monogámia ha nem
spontán, a rabság érzését kelti. Ebből követke-
zik, hogy aki kényszeríteni akarja partnerét a hű-
ségre, attól értéket von el, tehát erkölcstelenül
cselekszik. Viszont az is kétségtelen, hogy a fél-
tékenység is a negativ értékű érzések közé tar-
tozik, tehát aki ezt felkelti, maga sem jár el er-
kölcsösen. Komoly dilemma ez. Már csak azért
is, mert az emberek javarésze ösztöneinél fogva
poligám hajlamú, aki saját életének értékes-
ségét ássa alá, ha — szerelmi partnere iránti sze-

110
retetből, vagy szánalomból — túlfegyelmezi ma-
gát és kitart a monogámiánál. Aki visszautasítja
a kínálkozó szerelmet s ezzel magától értéket vont
el, nehogy már a meglévő partnertől kelljen ér-
téket elvonnia, nem föltétlenül erényes, hiszen e
magatartásával az új szerelmi társtól is értéketvont el.
A megoldás természetesen itt nem lehet elvi-
leges, hiszen ahány eset, annyiféle helyzet, ahány
ember, annyiféle megítélése a helyzetnek. Egyik
számára tragédia, ha párja megcsalja, a másik
megérti, a harmadiknak természetes. Szerelmi
konfliktus esetén mindenkinek magának kell latol-
gatnia a helyzetet s megtalálnia az egyensúlyt a
követelőző ösztön, a benne élő boldogságeszmény
és a követendő erkölcsi parancs között. Sok ilyen
esetben kétségtelenül helyénvaló az a bizonyos er-
kölcsös hazugság. Ha partnere nem tudja, hogy
hűtlenség történt, nem érez fájdalmat s a hűt-
lenség új irányban is értékeket adott. Talán szo-
katlan ez a gondolat, de igyekezzünk csak követ-
kezetesen végiggondolni.
Természetesen más az eset, ha egy újonnan
jött szerelem családot robbantana fel (család az
az egység, ahol gyermek is van). Ez esetben a
családi kötelességek forognak veszélyben: a gyer-
mek felnevelése. Itt már nemcsak a szerelmes sze-
mélyek, hanem a tágabb társadalmi kör és ezen
keresztül az egész társadalom érdekelt. Azt pedig
már tudjuk, hogy ha szűkebb kör érdeke kerül ösz-
szeütközésbe a tágabb kör érdekével, úgy a tá-
gabb kör érdeke szerint keli cselekedni. Ilyenkor
még akkor is ki kell tartani a régi partner mel-

111
lett, ha már túl vagyunk a szerelmen. Megcsal-
hatjuk, de a gyermekek érdekében szét nem rúg-
hatjuk a családot, már amennyiben ez lehetséges,
mert tagadhatatlanul vannak helyzetek, amikor
ez lehetetlenség s általában az erkölcs nem paran-
csolja, hogy bárki is halálra kínoztassa magát.
Ha van család, úgy a család szempontja az
első. De ha nincs, akkor nem zárkózhatunk be a
strikt monogámia és a múlhatatlan szerelem kor-
látai közé, mert ez ellentétben áll a valósággal, az
emberi ösztönökkel.
A szabadság érték, tehát erkölcsi parancs,
hogy a szabadságot tiszteletben kell tartani. Ha
valaki nem szerelmes, akkor a másik félpár nem
kényszerítheti szerelemre (ez a reménytelen sze-
relem sajátos tragikomédiája). Ugyanúgy nem
kényszeríthető szerelemre az, akiben elmúlt a sze-
relem. Ez esetben az új szerelem már nem jelent
hűtlenséget. A hűtlenséghez kell, hogy azt is sze-
ressem, akit megcsalok. Ha nem vagyok szerelmes,
nincs az az erkölcs, ami azt parancsolná, hogy
csupa részvétből feláldozzam magamat, hacsak
magasabb szempont (a család) nem követeli ezt.
Általában nem vagyok köteles családot alapítani
(bár egyes társadalmi körülmények közt ez is kö-
telesség lehet), de ha családot hívtam létre, kö-
telességem, hogy akár önfeláldozással is gondos-
kodjam a jólétéről.
A hűség-féltékenység probléma az idők folya-
mán valószínűleg ― enyhülni fog. A kapitalizmus
korlátlan magántulajdon-szemlélete alakította ki
azt a lelkiséget, ami a szerelmet is magántulajdon-
nak tekintette. A magántőke következménye volt

112
a ma már lassanként fölengedő nemi kötöttség,
ami egyik oldalról kizárólagosságot ígért törvényes
keretek közt találkozó szerelmespárnak egymás
szerelmére, másrészről a fölöslegben maradt ösz-
tönök levezetésére megteremtette a prostitúciót,
vagyis a szerelmi érték megvásárolhatóságát.
(Magának a polgári házasságnak is volt némi
prostitúció jellege, annyira át volt itatva anyagi
szempontokkal, hogy nehéz volt felismerni, hol kez-
dődik a szerelem s hol végződik az üzlet.) A ma-
gántulajdonon alapuló gazdálkodás azonban végső
korszakát éli s a szocializmus felé vezető út egy-
úttal a nagyobb emberi szabadság, így a nagyobb
nemi szabadság felé vezet. Nem jelent ez általá-
nos szabad szerelmet, amitől úgy rettegnek a kis-
polgári koponyák. A monogam ember sohasem fog
szabadszerelemben élni, a poligám pedig máig is
abban élt. így lesz ezután is. Csakhogy az em-
beri lélek jobban hozzá fog szokni a szabadság-
hoz, természetesnek fogja venni, még akkor is, ha
szerelmespárja szabadságáról van szó. Mi nem is
tudunk igazán szabadok lenni, vagy éppen ember-
társunkról elhinni, hogy valóban szabad. De ha
eljött ennek az ideje, a szerelmes sem lép fel a
porkoláb igényével s ha partnere él a szabadsá-
gával, nem is fog rosszul esni neki. Jól fogja
tudni, hogy azért nem változott iránta való sze-
relme, csak éppen nem rak bilincseket az ösztö-
nére. Aki igazán szeret, az úgyis minden értéket
szerelmesének akar juttatni, még a rajta kívül álló
szerelem értékeit is.
Itt következetesen a szerelem teljességéről,
legmagasabb fokáról beszéltünk, ami a legna-

113
gyobb léptekkel viszi közel az embereket a bol-
dogsághoz. Jól tudjuk, hogy ezen kívül is sok fo-
kozata van a nemi életnek le egészen a pillanat-
nyi megkívánásig s ennek realizálásáig, a futó
kalandig. Ezekre megfelelő arányban kell alkal-
mazni az erkölcs általános szabályait, ami a nemi
életre vonatkozó viselkedés esetén így hangzik:
Minél inkább vagyunk tekintettel születendő
utódainkra, vagyis a társadalom utánpótlására,
annál helyesebb a magatartásunk. S ennél a nor-
mánál már vissza is tértünk gyermekeink iránti
magatartásunkhoz, vagyis a családi erkölcshöz.
Itt meg kell jegyezni, hogy aki beteg testé-
vel betegséget szerez szerelmi partnerének, annak
magatartása nem tartozik a nemi erkölcs elbírá-
lása alá. Az éppen olyan erkölcstelen, mint aki
ragályos betegen járkál emberek között, vagy tudva
egészségrontó mérget kever mások italába.
Annál inkább a nemi erkölcs kérdéséhez tar-
tozik a prostitúció megítélése. A prostitúció: a
szerelmi értéknek gazdasági érték ellenében való
szolgáltatása. Ez pedig az emberi méltóság egyik
legdurvább megsértése. Az emberi méltóság: igény
minden értékre. Csak akkor lehet igényem az érté-
kekre, ha ragaszkodom az értékekhez. Ha saját elő-
nyeimért igaznak hirdetem, amit hazugnak tartok,
|megsértettem saját méltóságomat; ha szépnek
vallom, amit nem tartok szépnek, lemondtam mél-
tóságomról; ha jónak vallom a rossz cselekede-
tet, elvesztettem jogomat, hogy irántam jót te-
gyenek ... Ha anyagi előnyökért szerelmet szín-
lelek, illetve szerelmi magatartást veszek fel —
ez a prostitúció — eldobtam jogomat a szere-

114
lemhez, megsértettem emberi méltóságomat. Az
utcasarki ringyó bűne azonos a zsarnokot dicsőítő
költőével: meggyalázta az emberi méltóságot.
Kétségtelenül erkölcstelen, a nemi erkölcs a leg-
teljesebb mértékben elítéli. Mert a nemi erkölcs
arra vigyáz, hogy a szerelem szerelem maradjon, s
mivel szerelem nélkül nincs boldogságlehetőség.
Az emberi méltóság pedig azt jelenti, hogy el-
ismerik igényedet a boldogságra.

VII. Rendelkezés önmagunkkal

A magánélet kapcsolatain futottunk keresz-

tül. Végül még föl kell tenni a kérdést: van-e er-
kölcsi érdekessége az egyedüllét magatartásai-
nak? Kétségtelenül nagyon kevés. Csak az olyan
cselekedetek tartoznak az erkölcs elbírálása alá,
ami másokra hat. A magánéletnek van erkölcs-
tana — a közösség szempontjából. De magán-
erkölcs nincs. Az ember, ha egyedül is van, sok
tettével hat mások körülményeire s akkor már
ezek szempontjából kell megítélni a dolgot. A
tényleges egyedüllét egyetlen erkölcsi kérdést vet
föl : az öngyilkosság problémáját.
Kétségtelen, hogy a szabadságjogok közé tar-
tozik, hogy rendelkezzem magammal addig a ha-
tárig, ameddig más érdekeit nem sértem. Ha ma-
gam számára fölösleges vaigyok, vagy kínosnak ér-
zem a létem (pl. betegség miatt), úgy el is dob-
hatom, mindaddig, amíg ezzel mások értékeit nem
kockáztatom. Ha egyedül vagyok, mások nincse-
nek rámszorulva, halálomon senki sem fog túlsá-

115
gosan kétségbeesni s az élet számomra negatív
értékű, úgy nincs miért tartogatni. De ha az én
kötelességem, hogy másokról gondoskodjam, ha
a társadalom kisebb vagy nagyobb köreinek fon-
tos a létem s a közérdeket súlyos kár érné az el-
menetelemmel, úgy felelőtlen, tehát erkölcstelen
magatartás, ha elvonom magamat a közösség elől.
Viszont jól tudjuk, hogy vannak olyan helyzetek,
amikor lehetetlenség folytatni az életet. A halál-
lal elveszett minden földi érték, tehát ez a legtel-
jesebb büntetés. Ha emberi méltóságunk egy ré-
széről magunk mondtunk le, kicsiben ez is hason-
latos az öngyilkossághoz. De ez utóbbi az embe-
rek megvetését vonja maga után, míg ha valaki
öngyilkos lesz, elismeri benne az erkölcsi erőt,
ami ki tudta mondani magára ezt a legsúlyosabb
ítéletet és végre is tudta hajtani. Ha tehát olyan
erkölcsi bűnt követtünk el, ami életünk végeze-
téig amúgy is megfosztott méltóságunktól, egyet-
len utunk lehet a jogos felháborodás kiengeszte-
lésére, ha öntudatosan magunk sújtjuk magunkat
a legteljesebb megtorlással.

Az erkölcsös magatartás

Igyekeztünk tisztázni az erkölcs alapelveit s

ezek alapján vizsgáltuk meg az egyén viszonyát az
egész közösséghez, majd embertársaihoz. S lát-
tuk, hogy bár maga az erkölcs tartalma időről-
időre változó, van egy olyan elem is, ami közvet-
len a közösségi élet fogalmából fakad, tehát egy-

116
idős az emberrel. Ez az a követelmény, hogy az
egyénnek a közérdeket kell szeme előtt tartania
s minden magándolgát ehhez a szemponthoz kell
igazítania.
A társadalom erkölcsös embert követel. Nem
kívánja az egyéntől az egoisztikus ösztönök el-
fojtását, hanem éppen azt, hogy még az altruista
cselkedeteket is saját örömére, tehát egoizmus-
ból hajtsa végre.
Kétségtelen, hogy ösztön és erkölcs, egyén ésj
társadalom gyakran kerül szembe egymással
ilyenkor az erkölcsös magatartás: megtalálni a
harmóniát a két szempont között. Az erkölcsi pa-
rancsok is olykor látszólag szembekerülhetnek
egymással. Mindez esetekben nagy latolgató kész-
gég szükséges. Az erkölcs intelligenciát, ítélő-
erőt követel meg az embertől. Az ember élete
egész folyamán pillanatról pillanatra válaszút
előtt áll, folyton választania kell, ki kell állnia
választása mellett és felelősséget kell vállalnia
magatartása következményeiért. Tehát az erkölcs
bátorságot is követel. S ha kiálltam választásom
mellett, végre kell hajtanom a tennivalót akár
saját ösztöneim követelése ellen is, hogy elnyer-
jem a saját megbecsülésemet, hogy igényt nyer-
jek az emberi méltóságra. Az erkölcs intelligen-
ciát, bátorságot és önfegyelmet kíván az embel
rektől. Az intelligenciát olykor pótolja a kiala-
kult közerkölcsiség tudata, de a kiállás bátorsága
és a csak magunkra néző ösztönök megfegyelme-
zése nélkül nem képzelhető el erkölcsös maga-
tartás. Végeredményben a bátorság is fegyel-
mezhető, de önfegyelem nélkül, amellyel tudo-

117
másulveszed felebarátaid emberi méltóságát, ma-
gad se nyerheted el e méltóságot.
Mert végeredményben erről van szó, az em-
beri méltóságról s ott kell végeznünk, ahonnan
kiindultunk: nem vagy egyedül és ha azt akarod,
hogy embertársaid elismerjék jogodat az érté-
kekre, amiknek teljessége a boldogság, akkor ne-
ked is el kell ismerned az ő igényüket s e sze-
rint kell viselkedned velük szemben, ha megkövete-
led, hogy ők is úgy viselkedjenek teirántad.
Tulajdonéppen ennyiből áll az egész erkölcs-
probléma.
 F Ü G G E L É K
AZ ERKÖLCSI SZABÁLYOK
ÉRVÉNYESÜLÉSÉRŐL.

Szorosan véve nem tartozik az erkölcstan

kérdései közé, hogy a szabályok hogyan érvénye-
sülnek a valóságban. Az erkölcstan csak a nor-
mákkal, követelménnyel foglalkozik. Az érvénye-
sülésük pedig már társadalmi ténykérdés, tehát a
szociológia tárgykörében foglal helyet. Ennek el-
lenére mégis szorosan összefügg a szabály és an-
nak lehetősége, hogy a szabály érvényesülhessen.
Ezért befejezésül végig kell gondolnunk, hogyan
hat az erkölcsi követelmény a gyakorlati maga-
tartásra.
Itt már biztosabban mozoghatunk, mint a
szabályok elemzésének területén, itt ugyanis már
kizárólag a tapasztalat alapján kell megállapíta-
nunk az igazságokat. Tudjuk, hogy az emberek
lelkivilágában megvan az erkölcsi szabályok tu-
data. Tudják, hogy bizonyos magatartást k e l l ,
másokat n e m s z a b a d tanúsítani. Tudják ezt,
akárhogy is magyarázzák e normák okát vagy
célját. Ez az erkölcsi tudat befolyásolja maga-
tartásukat. S amennyire befolyásolja, annyiban
érvényesül az erkölcs a társadalomban. Mint-

119
hogy ez a determináló erő megvan, akkor — ha
semmi sem akadályozná — maradék nélkül érvé-
nyesülne, vagyis ellenállás nélkül következetesen
erkölcsi eszményeink szerint élnénk.
Viszont éppen a tapasztalat bizonyítja, hogy
erkölcsi elképzelésünket magunk sern tudjuk tel-
jesen megvalóstani s jól tudjuk, hogy senki sem
él kizárólagosan az erkölcsi szabályok szerint.
Tehát az érvényesülésnek akadályai vannak.
Ezek az akadályok vagy külső körülmények-
ből erednek, vagy belső (lelki) eredetűek. A lelki
eredetű akadályokat természetesen szintén már
eleve befolyásolták a külső körülmények, de itt
mégis érvényesülnek olyan elemek is, amikor nem
vezethetünk le az egyidejű társadalmi körülmé-
nyekből. Ezek a lelki alkatban gyökerező akadályai
az erkölcsi szabály érvényesülésének. Lényegük
egy negatívum: az erkölcsi érték szükségletének
hiánya, illetve csökkent volta. Ennek oka a
lélektanra tartozik, minket itt a tény érdekel: van-
nak emberek, akikben az egyéb értékek iránti
szükséglet aránytalanul erősebb, mint az er-
kölcsi követelmény, választás esetén tehát nem
az erkölcsös megoldást fogják választani. Gyakor-
latilag leginkább a hédonisztikus, vagyis az el-
sődlegesen önző ösztönök nyomják el az erkölcsi
követelmény parancsát. Szélső esetben a többi
értékek kovetelőzése teljesen közömbösítheti az
erkölcsi szükségletet. Ez az állapot az a bizonyos
erkölcsi közömbösség, a m o r a l i n s a n i t y .
A külső akadályozó okok a különböző kény-
szerhelyzetek. Ha túlságosan éhes vagyok, nem
igen tudok tekintettel lenni az erkölcsi szem-

120
pontra. Ha élelem veszélyben van, erősen csök-
kon az erkölcsi meggondolások lehetősége. Abban
a határesetben, amikor de facto n e m v i s e l -
k e d h e t e m erkölcsösen, vagyis a szigorú érte-
lemben vett kényszerhelyzetben tulajdonképpen
akaratom ellen cselekszem, tehát magatartásom
erkölcsileg nem beszámítható. De ez ritkább eset.
Gyakorlatban leginkább olyan helyzettel találko-
zunk, amikor megvan ugyan az erkölcsös maga-
tartás lehetősége, de a külső, társadalmi körülmé-
nyek olyan intenzívvé teszik az egyéb értékek
iránti szükségletet, hogy — magyarán mondva —
nehéz a választás, gyakori az olyan helyzet, ami-
kor az erkölcsi szabályok megsértését nem fenye-
geti semmiféle hátrányos következmény, tehát
egyéb szükségleteimet kockázat nélkül elégíthe-
tem ki az erkölcsi követelmények rovására. Ez a
helyzet a k í s é r t é s. A kísértés az erény próba-
köve. A kísértés lehet egyedi, de lehet általános
társadalmi helyzet. Aki társadalmilag befolyáso-
sabb helyen áll, az könnyen lehet erkölcstelen alá-
rendeltjeivel szemben. Háború estén a hódító kö-
vtkezmények nélkül lehet erkölcstelen a megszál-
lott terület lakosságával. A háború különben is
á l t a l á n o s k í s é r t é s helyzetet teremt, így
aztán megállapíthatjuk, hogy maga a társadalom
is lehet erkölcsös vagy erkölcstelen. Erkölcsös
az a társadalom, ami minimálisra szorítja a kí-
sértést. Erkölcstelen, amelyik kiterjeszti. A társa-
dalom erkölcsös vagy erkölcstelen volta határozza
meg a közerkölcsiséget, azaz a társadalomban
élők általános erkölcsi színvonalát.
Tehát: minél kevesebb kiszolgáltatott él egy

121
társadalomban, annál kevesebb a kísértés, annál
erkölcsösebb a társadalom. A szociális fejlődés
efelé halad. A megvalósuló szocializmusban meg-
szűnik a társadalmi kiszolgáltatottság, tehát mini-
mumra szorul a kísértés, ennélfogva maximális
lesz az erkölcsi színvonal.
Ha az erkölcsi szabályok érvényesülését
semmi sem zavarja, akkor azok egyformán érvé-
nyesülnek. De ha zavaró elemek akadályozzák az
érvényesülést, akkor nem egyszerre omlik össze
az egész morális rendszer, hanem egyik követel-
mény még érvényesül, másik már nem. Az er-
kölcsi szabályok ugyanis nem egyforma erővel
élnek bennünk. Vannalpolyan parancsok, amiket
hosszú nemzedékek, esetleg évezredek hagyo-
mánya már egészen ösztön-jellegűvé tett. Van-
nak, amik hamar vesztik el erejüket. Geológiai
hasonlattal élve az erkölcsi szabályok e g y -
másra rétegezettek. Megrázkódtatások,
nagy kísértések, nagy szenvedések idején a felső
rétegek lehullanak. Minél erősebb a megrázkód-
tatás, minél több a szenvedés, annál több réteg
hull le s egyre meztelenebbek azok az ösztönök,
amiket az erkölcs a társadalom nevében meg-
fékez. Tapasztalatból tudjuk, hogy például a más
tulajdonának tisztelete a legfelsőbb erkölcsi réte-
gekhez tartozik, aligha van háborútjárt ember,
aki ne vétett volna a „ne lopj!” parancsolata ellen.
Sokszor igen nehéz eldönteni, hol van a határ
kísértés és kényszerhelyzet között. Az ideálisan
erényes ember számára nincs kísértés és tulajdon-
képpen kényszerhelyzet sincs, mert inkább elvi-
sel bármi rosszat, akár a személyes pusztulást is,

122
de nem szegi meg az erkölcs parancsait. A morá-
lisan közömbös viszont minden körülmény közt
tekinteten kívül hagyja az etikai meggondoláso-
kat. Csakhogy a valóságban az ideális erény ép-
pen úgy nem található fel, mint a teljes morál
insanity. Az emberek erkölcsisége e két határeset
közt van. Az egyes ember erkölcsiségére az álta-
lános erkölcsi színvonalon kívül is sokminden hat,
így öröklődés, nevelés, élmények stb.
A társadalom érdeke az erkölcsös ember, mert
ez válik a társadalom javára. Az egyének szá-
niára viszont az erkölcsös társadalom előnyös,
mert ez biztosítja a több érték megszerzésének a
lehetőségét. A közerkölcsiség és a társadalom
tagjainak erkölcsi magatartása hat egymásra.
Láttuk hogy a fejlődés útja az erkölcsösebb tár-
sadalom felé vezet, ez pedig szükségszerűen az er-
kölcsösebb ember felé mutatja az utat. Erkölcsö-
sebb ember, azt jelenti, hogy az erkölcsi szabá-
lyok mélyebben rétegeződtek a lelkivilágba, te-
hát nagyobb rázkódtatás kell hozzá, hogy lehull-
janak; eszményi esetben már semmiféle rázkód-
tatástól nem hullnak le. Ahogy az ideális társada-
lom az, ami nem ad alkalmat a kísértésre, úgy
az ideális magatartás, amit nem lehet megkísér-
teni. Természetesen ez ma még legföljebb csak
célkitűzés, ami felé igyekezhetünk. Társadalmunk
ma még kísértést kísértésre halmoz s magatartá-
sunk nem közömbös a kísértésekkel szemben. Er-
kölcsi értékelésünknek éppen az az alapja, ki ho-
gyan tud ellenállni a kísértéseknek s milyen kö-
rülmények közt teszi azt, amit meggyőződéae sze-
rint tennie kell. Magatartásunk eszménye tehát

123
az, ahogy akkor viselkednénk, ha semmi sem aka-
dályozná az erkölcsi szabályok érvényesülését. És
csakis addig érték ez, amíg van akadálya. Mert
abban az ideális világban, amikor már a társada-
lom teljesen erkölcsös, vagyis semmiféle kísér-
tésbe nem viszi az embert, akkor egyszeriben meg
fis szűnik az erkölcs, mivel az, amit ma erénynek
nevezünk, lesz a természetes, kizárólagos maga-
tartás.
Talán fölösleges is beszélni arról, hogy ettől
az aranykortól igen távol vagyunk. S minél távo-
labb vagyunk, annál fontosabb az erkölcsi szem-
pont a magunk és felebarátaink magatartásának
megítélésében.

124
 TARTALOMMUTATÓ

Oldal

Előszó ..............................................................................................5

ELSŐ RÉSZ:
Az erkölcsi érték.
Az értékek világa ........................................................................ 14
A boldogság akarása ..................................................................25
Tények és szabályok ..................................................................... 28
Az emberi méltóság................................................................ 34
A szabadság problémája.................................................................... 40
Az idő és az erkölcsi tartalom.....................................................44
A jó élménye .............................................................................. 47

MÁSODIK RÉSZ:
Az erkölcsi értékelés.
A társadalom szolgálata.............................................................59
Hazaszeretet és nacionalizmus .....................................................68
A kollektív gyűlölet .....................................................................75
Az árulás ...........................................................................................79
A szolidaritás...................................................................................... 83

125
 A magánélet erkölcstana.
oldal
I. Ember és ember........................................................................87
II. Közbevetés a jómodor tudományáról............................. 88
III. A viszonosság éhe .................................................91
IV. A szakmai erkölcs ................................................................100
V. A családi viszonylatok ..........................................................104
VI. A nemi erkölcs .................................................................. 107
VII. Rendelkezés önmagunkkal .............................................. 115
Az erkölcsös magatartás ................................................................116
Függelék az erkölcsi szabályok érvényesüléséről ................. 119

126