„Egy akcióra kész, cinikus és rideg férfi.

Meggyőződéses patrióta,
megvesztegethetetlen, ellenállhatatlan, nem veti meg a testi örömöket
és a finom falatokat, mohón habzsolja a luxust és az utazásokat, a
veszélyben teljesedik ki, és mindig a penge élén táncol.”
Mindenki betéve tudja a nevét. Mindenki kívülről fújja a számát. De
vajon tényleg ismerjük őfelsége sármos kémjének valódi személyiségét?
Mi rejlik a tökéletes mosoly mögött, mit is tudunk Ian Fleming gazdag
képzeletvilágának szülöttéről, aki immár több mint fél évszázada a
szemünk előtt menti meg a világot? Hogy szereti a kiadós reggeliket,
bánja, hogy oda a kiváló Berettája, és úgy tartja, a tökéletes nő a főzés
és a szerelem művészetét egyaránt bírja. És hogy sajnálja, ha ölnie kell,
de hazája szolgálatában megteszi. Gyanakvó természetű,
barátságtalan, és nem csupán az MI6 egyik legkiválóbb ügynöke,
hanem egyúttal a legmegbízhatóbb is.
A kiváló tollú francia író, Guillaume Evin hiánypótló művében életre
kel az Ian Fleming regényeiből és novelláiból jól ismert szmokingos
hős, megtudhatjuk, mit csinál, ha nem éppen vodka-martinit nyakal –
rázva, nem keverve. James Bond-rajongóknak kötelező életrajz.
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Guillaume Evin / Il étáit une fois… James Bond

Éditions de l’Archipel, 2020
34, rue des Bourdonnais, 75001 Paris

Copyright © L’ Archipel, 2020

Fordította Berki Éva

Hungarian translation © Berki Éva, 2020

Hungarian edition © Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest, 2021
Yves Derai ajánlásával
Fannynak, életem Bond-lányának
 Előszó

Hogyan lehet megírni egy kitalált személy önéletrajzát, aki a múlt

században pattant ki egy olyan angol reakciós regényíró fantáziájából,
akit a jelenkor megkövezne súlyos nőgyűlöletéért, önelégült
szadizmusáért és bevallott rasszizmusáért?
Lehetetlen küldetés? Kétségkívül. A 007-es ügynöknek szentelt
hetedik könyvemben mégis meg kellett kísérelnem, mintha egy
nyomozóönéletrajzíró lennék, aki az igazságot kutatja alanya életében.
Meg kellett próbálnom felvázolni minden idők leghíresebb kémének
portréját, aki az évtizedek során mitikus alakká vált, és aki egy
személyben testesíti meg a modern kori lovagot és sárkányölő Szent
Györgyöt.
Az 1950-es évek elején Ian Fleming ki akart törni kudarcba fulladt
házassága unalmából, ezért papíron megalkotta azt a titkos ügynököt,
aki pár évvel korábban szeretett volna lenni, amikor a Naval
Intelligence Divisionnél1 dolgozott John Godfrey ellentengernagy
mellett. Egy akcióra kész, cinikus és rideg férfit képzelt el, aki
meggyőződéses patrióta, kész az életét áldozni az angol királynőért,
megvesztegethetetlen, ellenállhatatlan, nem veti meg a testi örömöket
és a finom falatokat, mohón habzsolja a luxust és az utazásokat, a
veszélyben teljesedik ki, és mindig a penge élén táncol.
Fleming minden télen elvonult a jamaicai Goldeneye nevű
birtokára, és megírta éves Bond-regényét. Mindez tizenhárom évig
tartott. Főhőse sikere gazdaggá és híressé tette, de a 007-es kalandjai –
összesen tizennyolc küldetés – az egészségébe és házassága
boldogságába kerültek. „James Bond egyik kezével adott, a másikkal
elvett” – vallotta be egy nap keserűen Ann Fleming, a feleség.
James Bond nem létezik, ezt jól tudjuk. Ám a könyvek főszereplője
sokkal árnyaltabbnak tűnik, mint a képernyőn megjelenő megfelelője.
A legtöbb ember mégis csupán a filmeken keresztül, nem pedig a
könyvekből ismeri. Mit tegyünk? Hogyan haladjuk meg a

1
A brit haditengerészet hírszerző szolgálata.
megfilmesítéssel együtt járó problematikát? Milyen James Bond
„valódi természete”, feltéve, hogy tetőtől talpig kitalált személynek
tituláljuk?
Nulláról kezdtem neki a munkának, a leghitelesebb írásos
forrásokra hagyatkozva, vagyis Ian Fleming tizenkét regényére és két
novelláskötetére, valamint azokra a művekre, amiket Charlie Higson és
Steve Cole írt fél évszázaddal később Bond fiatalkoráról, és amelyek az
Ian Fleming Publications gondozásában jelentek meg – ez a vállalat a
James Bondhoz fűződő irodalmi jogok tulajdonosa.2
A 007-es ügynök jól jellemzi a korszakot, amelyben megszületett:
az előítéletek és az 1930-1960-as évek mentalitásának foglya, egy
összetett, sebezhető és lebilincselő lény, erős és fáradhatatlan, amilyen
sok férfi szeretne lenni. És akit annyi nő szeretne magának évtizedek
óta.

2
Az idézőjelek közötti mondatok Ian Fleming regényeiből származnak. Egyes dialógusok a
filmekből vagy a regényekből valók.
 1.
Szerencsés a játékban?

– A személyzetnek.
Hányszor ejtette ki James Bond e két szót, ami mindent elmond
eleganciájáról és szerencséjéről? Pár zseton a krupiénak, amelyek
azonnal el is tűnnek a zöld posztó nyílásában.
Bond ugyan nem megrögzött szerencsejátékos, de rendszeresen
látogatja a kaszinókat. Árnyalatnyi különbség. Az émelyítő légkör, ahol
a hideg dohány illata verejtékszaggal és alkoholbűzzel keveredik, az
elévült dekoráció, a hamis fényű pompa… Imádja ezeket az időn kívüli
helyeket, amelyek dekadenciába hajlanak. Az ember itt elveszti minden
valóságérzetét. Egyébként a kaszinókban soha sincs falióra, hogy a túl
sokat gondolkodó játékos is elveszíthesse időérzékét. A kaszinó mindig
a csodás önkívület helyszíne volt Bond számára. Ebben a filccel bevont
környezetben, ahol a szerencse mindig szeszélyes arcát mutatja, a
véletlen olyan, akár egy félrevezető és lenyűgöző szerető, mivel
sohasem lehet megszelídíteni.
„Egy olyan nő, akit tudni kell provokálni” – mondta neki valami
amerikai, amikor életében először játszott tizenöt évesen. James azóta
előszeretettel ismételgeti, hogy a szerencsének „szolgálnia kell az
embert, nem pedig irányítania”. A kaszinóban egyre nő a nyomás,
ahogy telik az idő. 23 óra után, amikor a nagyvadak már a zöld posztó
körül vedelnek, minden letisztul. A bakkaraasztal többnyire privát
szalonban trónol fenségesen, egy rézrúd mögött, és bársonnyal bevont
lánc zárja el a hozzá vezető utat. Itt lüktet a kaszinó szíve.
Bond szereti a rituálékat: ahogy az ügyes kezű krupiék
tüsténkednek, ahogy a bankos keze finoman, egy ujjal hozzáér a
kártyaosztó nyílásában megjelenő lapokhoz, ahogy a játékosok több óra
játék után elrévednek. Szereti beszívni e tömeg jellegzetes illatát,
aminek tagjai szmokingot, csokornyakkendőt és estélyit viselnek. Jól
szórakozik, miközben megfigyeli a szokásos állatvilágot: vagyonos
mágnások, fényes öltönyt viselő belgák, felékszerezett szláv nők,
spicces amerikaiak, furcsa, túl erős sminket viselő angol nők, no meg
persze egy halom kíváncsiskodó, bámészkodó, akik asztaltól asztalig
járnak, és itt-ott megállnak, hogy elcsípjék egy kockadobás izgalmát, a
vesztes idegességét vagy a győztes tovaszálló mámorát.
Bond az egyik bakkaraparti után otthagyott egy ezerötszáz eurós
zsetont, miközben lazán odavetette szokásos mondatát: „A
személyzetnek.” Mindenki mosolygott az asztal körül, tetszett nekik a
pasas stílusossága. Miközben zakója zsebébe süllyesztette a színes
zsetonokat, Bond észrevette az erotikus, sóvárgó pillantásokat,
amelyeket pár jelen levő, csinos nő vetett felé.
A rulett és a privát szalonok híveként James sohasem szűkmarkú a
kiszolgáló személyzettel. Lazán harminceurós borravalót ad a
ruhatárban, rámosolyog a portásra, akit az a megtiszteltetés ér, hogy a
keresztnevén szólíthatja, nagylelkű a recepcióssal vagy a bárban
dolgozó sommelier-vel, és sohasem felejt el adni pár zsetont a
krupiénak – még akkor sem, ha veszített. Bond a kaszinókban úgy érzi
magát, mint hal a vízben, különösen Royale-les-Eaux Splendide nevű
létesítményében. A világon semmiért sem hagyná ki a szezon utolsó
hétvégéjét a Cȏte d’Opale kicsiny, tengerparti üdülőhelyén szeptember
végén, amikor mindig nagy tétekkel játszanak, az utazási iroda és
Tengeri Fürdő Társaság kapuja nyitva áll, és hagyomány szerint
szárazsüteményt, kanapékat és bőséges pezsgőt kínálnak. Be kell
vallani, hogy a hely, amely Pikárdia fövenyes tengerpartjai és pays de
Caux szirtfalai között helyezkedik el, rendkívül bájos. Kénes vizéről
híres, ami jót tesz a májnak. Royale-les-Eaux háttérbe szorul ugyan az
elegáns és sznob Deauville és Le Touquet mellett, de az egykori
halászfalu az idő múlásával nagyon is megtalálta számítását.
Egy éve – játékemlékei néha összekeverednek a fejében, ezúttal
azonban minden részletre emlékszik – kitűnt a Splendide játékosai
közül. Bond rajong a Second Empire stílusú kaszinók barokk és elavult
légköréért, feltűnő, semmihez sem hasonlítható eleganciájukét.
Hasonlóképpen a mellettük lévő hotelekért. Royale-les-Eaux hotelét is
kedveli, ami a nizzai Negrescóra emlékeztet. A felfrissített,
újraaranyozott hotel megőrzött valamit hajdani pompájából. Persze
olyan, akár egy operettdíszlet, de takaros, kellemes a szemnek.
„Monsieur Maurice”, a luxusszálló főnöke, amihez a kaszinót
építették, rendkívül szívélyesen fogadta. Mennydörgő hangján még sok
szerencsét is kívánt neki a hallban, mindenki füle hallatára, amit Bond
nem pusztán udvariassági formulának, hanem megalapozott
bátorításnak vett. A pénztárban azonnal be is váltott ezerötszáz euró
készpénzt tíz zsetonra, majd odament az egyik bakkaraasztalhoz. Aznap
este magának játszott, kizárólag a saját pénzével. Nem szórhatja el a
szolgálat pénzét, hogy kielégítse dekadens vágyait. Londonban nem
viccelnek az ilyesmivel. Hírnevének köszönhetően könnyűszerrel
finanszírozza küldetéseit. Ha szüksége van valamire, csak kapcsolatba
kell lépnie a főhadiszállással, és
M, az MI6 vezetője szemrebbenés nélkül megadja.
Az osztó a hetes számot osztotta neki. Ez vajon jel? Majd
meglátjuk. A kezdőtét hétszázötven euró volt – ez hatalmas összegnek
számít. Bond először óvatos volt, szinte aggályoskodó. Minden
harmadik osztásnál habozott, hogy kiszálljon-e. Hogy megnyugtassa
magát, a szokásos klisékhez folyamodott: a kártyák nem emlékeznek, a
szerencse úgyis forgandó stb. De bosszantotta a dolgok menete.
Unatkozott. Ezért otthagyta az asztalt, és szétnézett a többi asztalnál.
Végül azonban – akár a bűnöző, aki visszamegy a tett helyszínére –
visszatért eredeti helyére. Meg kellett próbálkoznia valamivel. Őt is
meglepte merészsége, és egymás után háromszor nyert. A következő
osztásnál tizenkétezer euró volt a tét. Most mit tegyen? In extremis
megnyerte a kört. Már huszonnégyezer eurója volt. Ez bőven elég arra
az esetre, ha beütne a balszerencse. Úgy érezte, figyelik: ki ez a flegma
angol, aki úgy játszik, mintha csak egy londoni klubban „teázna”? Nem
tudta, most mi legyen. Vajon folytassa, és kísértse a szerencséjét? Vagy
hagyja abba, biztos nyereményével a zsebében? Folytatta, nyert még
valamennyit, de végül veszített egy nyurga, kis mellű nővel szemben,
aki ráadásul angol volt. Ez aztán mégiscsak sok, hogy valamelyik
honfitársa ellen veszít Franciaországban! A nőnek egy ásza volt, neki
két királya. Vége a szerencseszériának. Távozott, még így is nyolcezer-
hétszáz euró nyereséggel.
Kudarca ellenére úgy érezte, felejthetetlen lehetne az este.
Optimista volt, elképzelte, hogy legalább aznap este győztesként
távozik a szerencse útvesztőjéből, és hogy nem kell elherdálnia a
nyereményét. Tovább próbálkozott a játékkal, nyert is egy kicsit. Ekkor
ismerkedett meg vele. Pontosabban ekkor látta viszont a fehér Lancia
Flaminia Zagato Spydert vezető, ismeretlen szépséget, aki néhány
órával korábban hagyta le a Bentley-jét az úton. Erre a pillanatra
biztosan egész életében emlékezni fog. A nő ott állt az asztal mögött.
Harmincezer eurós bancót jelentett be. A bank, egy kövérkés férfi, nagy
szivarral a szájában, egy hetest fordított fel. És ő? Maximum egy ötöst
– gondolta Bond. A krupié egy négyest osztott neki. Vesztett! Most mit
csináljon? Suttogott valamit a teremfőnök fülébe. Bond hallotta a férfi
válaszát:
– Elnézést, madame, ez lehetetlen. Forduljon a pénztárhoz!
Talán elfogyott a pénze? Nem tudta kifizetni az adósságát?
Bárhogy is, nem játszhat többé sehol Európában. Kitiltják. Teljes
megszégyenülés.
Bond közbeavatkozott. Nemtörődöm módon bedobott két
tizenötezres zsetont az asztalra:
– A madame elfelejtette, hogy ma este együtt játsszunk.
Ki adna harmincezer eurót egy szép szempárért? Az asztal körül
senki sem hisz a kissé excentrikus angol szavainak. A játék azonban
folytatódik. A banco hatvanezer euró. Bond nem szállt ki, még akkor
sem, ha a tét kissé borsos volt a számára. Bejelentette: „la table
marche”, kitalálva a többi játékos reakcióját, akik szerencsére
egyetértettek vele. Az angol nő, aki az imént megkopasztotta, beszállt a
játékba. Bond egy ötöst húzott. Kétes lap. Most mit tegyen? Megállt.
Nem kért új lapot. A szivaros bank egy kilencessel megverte. A sors
kegyetlen iróniája: visszatért a startmezőhöz. Néhány perccel korábban
ő volt a király, most pedig szinte minden nyereményét elveszítette.
Kompenzációként a sors beszélgetéssel ajándékozta meg ezzel a nővel,
aki egyre jobban felkeltette érdeklődését. A szerencse egész egyszerűen
más arcát mutatta.
A Lancia rejtélyes sofőrje Teresa di Vincenso grófnő volt. Bond
hirtelen csalódott lett. Egy grófnő? Ez a társadalmi osztály valószínűleg
túl magas számára. Bond többnyire kerüli a nagyvilági nőket és azokat,
akikkel tele vannak a pletykalapok. De talán csak azért, mert nehezebb
őket elcsábítani… Bárhogy is, ezt a nőt épphogy csak megpillantotta
autója volánjánál, és máris égett a vágytól, hogy újra láthassa. Ezért
sétálgatott asztaltól asztalig a kaszinóban, hátha megpillantja. Tudta,
hogy megismeri csillogó, hosszú haját és csinos profilját. Később
persze a ragyogó kék szempárt is megjegyezte.
Nyitányként megdicsérte a nő vezetési stílusát.
 – Maga úgy vezet, mint valami angyal.
Azért csipkelődve megjegyezte, hogy sohasem előzte volna le, ha
nem hagyta volna magát. Csak egy pillanatra elkalandozott, ezért tudta
Teresa leelőzni a szűk úton, és lehagyni a kanyarokban. Azt persze nem
vallotta be, hogy ahhoz, hogy utolérje a fiatal nő autóját, ami
szélvészként előzte meg, egyszerűen megnyomta a piros gombot a
Bentley műszerfalán, és az autó egyből 190, majd 200 kilométer per
órára gyorsított. A bűvész nem árulja el egyből mutatványai titkát,
bármilyen csinos is legyen a nézője. Ez az elegáns nő érdekes módon
egyből megnyílt neki: bevallotta, hogy nem félti az életét, ezért
bárhogy is, lehagyta volna.ŐO bármire kész volt versenyautójával, míg
a férfi ragaszkodott földi létéhez. Quod erat demonstrandum! Bond
elmosolyodott. Tapasztalatból tudta, hogy a gyorsan vezető nők mindig
szépek és izgalmasak. Ez szinte természeti törvény.
Később, miután ittak pár pohárral a bárban, Bond természetesen
felment a szobájába. A nő a 45-ös lakosztály hatalmas ágyán heverve
várta. Csodás, aranyszínű hajkoronája volt, ami csodás fürtökben
omlott a vállára. Bond nem vetette rá magát egyből a nőre, hanem
előbb leült az ágy szélére. Meg akarta érteni, miért viselkedik így ez a
csinos lány (az úton, a kaszinóban, és nyilvánvalóan mindig, minden
körülmény között). Miért ilyen fesztelen, miért ilyen cinikus? Ő
azonban arra utasította, hogy hallgasson, és csak szeretkezzenek:
– Maga jóképű és erős. Legyen velem kegyetlen! Bánjon velem
úgy, mint valami utolsó utcalánnyal! Tegyen magáévá!
Bond teljesítette a nő kérését. Egy órával a hancúrozás után
kilopakodott a szobájából, és visszament a sajátjába. Nem bírta
elfelejteni, amit a nő suttogott neki.
– Ez maga volt a mennyország, James. Jöjjön vissza, amikor
felébredt! Még egyszer ki akarom próbálni.
A nő tehát elmerült a kéjben. Bondnak azonban be kellett vallania,
hogy sírni is hallotta. Visszament hozzá nyolc óra felé, amikor
finomabban és még hevesebben adta át magát neki. Utána azonban
durván elbocsátotta, akár holmi lakájt. Bond zavarba jött. Érezte, hogy
a nő el van veszve, gyötrődik és tanácstalan. Őszintén szeretett volna
segíteni rajta. „Hadd segítsek!” – mondta neki. Kár a gőzért. A nő
megint elhajtotta. Bond leverten eloldalgott. Kör, páratlan és passe –
gondolta magában.
 *

Habár a 007-es nem profi, gyakran nyer. No de mennyit? Bakkarában

akár hatvanhatezer eurót két nap alatt. Ez a hatalmas összeg arról
tanúskodik, hogy jól ismeri ennek a kissé ódivatú szerencsejátéknak az
elveit. Taktikája összetett, az egyenlőségeken alapul. James semmit
sem szeret annyira, mint tartani a bancót. Az angol rulettben is
megvannak a mániái: mindig megfigyeli az előzőleg kipörgetett
számokat, mielőtt leül valamelyik asztalhoz, pedig tudja, hogy minden
pörgetéskor ugyanakkora esélye van mindegyik számnak. Ugyanakkor
szereti nyomon követni az egyedi eseteket és a matematikai
érdekességeket. Nincs még egy ember, aki ennyire figyelné az
ismétlődéseket. Sohasem kerüli el a figyelmét, ha valamelyik szám
ugyanazon este alatt kétszer is felbukkan. Gyengéje a tucatok, amelyek
kettő az egyhez fizetnek.
Titka – ha egyáltalán van neki –, hogy tudja, hogyan legyen saját
szerencséje kovácsa. Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy hétből
hatszor nyert. Majdnem kilencezer eurót zsebelt be pár perc alatt.
Persze mint mindenki, ő is tudja, hogy hosszú távon csak a kaszinó
nyerhet, és hogy az elbizakodottak, akik szembe akarnak szállni a
statisztikákkal, gyakran a gatyájukat is elvesztik. Félix Leiter, a CIA-
nál dolgozó barátja megosztotta vele, hány százalék esély van a
nyerésre. A számok elég elkeserítőek. 5% a black jackben, 5,5% az
angol rulettben, 17% a bingóban, 15-20% a játékgépeken. Bárhogy is,
Bond szereti ezt. Ismeri a legtöbb játék finomságait, még a régi trente
et quarante kártyajátékét is.
Hát nem ő a legjobb bakkarajátékos az MI6-ben? M egyébként
pont ezért küldte Royale-les-Eaux-ba, hogy szembenézzen Le Chiffre-
rel, a szovjeteknek dolgozó, bűnöző bankárral, pedig objektíve
semmiféle tapasztalata nem volt a terepen. Persze Bondot nemcsak
azért választották, mert jól bánik a kártyával, hanem azért is – ezt ő is
jól tudta –, mert jók a megérzései, és minden helyzetben megőrzi a
hidegvérét. A döntő partinál minden eshetőséget számba vett. Tudta,
hogy a bank és a játékos esélyei nagyjából egyenlőek. Csak egy sorozat
tudja megtörni ezt a szép szisztémát úgy, hogy tönkreteszi a bankot
vagy megtöri a játékost. Pedig aznap este Le Chiffre-nek kellett vinnie
a bankot. A kezdőtét ötszázezer frank volt, vagyis nagyjából ötezer
font.
Kezdetben Le Chiffre nyert. Sokat. Aztán Bond megfordította a
tendenciát. Bakkarája lett, vagyis első két lapjának összege kilenc volt.
Ez legyőzhetetlen kombináció. Utána megint fordult a kocka: két kör
során tizenkétmilliót veszített, és mindent az utolsó körre tett fel.
Hiába. A bankos három lapjának összege kilenc, míg az övé hat volt. A
007-est elsöpörték. Tönkreverték. Már látta is lelki szemei előtt, ahogy
szánalmasan visszaoldalog Londonba, a veszteség keserű ízével a
nyelvén. Leiter barátja azonban megmentette: diszkréten adott neki
harminckétmilliót, hogy tudja tartani a következő bancót. A tékozló
amerikai csupán lefirkált pár szót egy papírra: „Marshall-terv. 32 millió
frank. Az USA üdvözletével.”
A 007-es tehát kapott még egy esélyt. Nem volt szabad elherdálnia.
Ez a harminckétmilliós banco volt a legnagyobb, amellyel 1950-es
deauville-i játéka óta próbálkozott. Royale-les-Eaux még nem látott
ilyet. Igazi vagyon volt a tét. Harmadik kártyája egy kör 9-es volt. A
mágikus kártya. „A szerelem suttogása, a gyűlölet suttogása” –
mondják a jövendőmondók. Bond sokáig emlékezett ellensége
viselkedésére. Az izzadság hatalmas cseppekben gyöngyözött a
homlokán. Le Chiffre 5-öst húzott. Így a bank lapjai csak 8-at értek.
Bond győzött. Hírnevet szerzett magának a játékban.
Innentől fogva, a háború előtt két hónapon keresztül be kellett
szivárognia a monte-carlói kaszinóba, ahol szemmel tartotta a
románokat, a láthatatlan tinta és a színezett szemüvegek bajnokait.
Virtuóz módon végezte a küldetést, még a játékban nyert egymillió
frankot3 is zsebre tehette. A legviccesebb, hogy e kaland után a
szolgálat úgy döntött, segít továbbfejleszteni kompetenciáját ezen a
területen, habár M a végletekig tiltakozott: erkölcsileg vitathatónak
ítélte ezt a kezdeményezést. Kisebb vagyont költöttek arra, hogy Bond
megtanuljon „csalni”: egy héten keresztül napi tíz órát vett Steffi
Espositótól, a manipuláció királyától. Hogyan kell viasszal megjelölni
az ászokat, hogy osztáskor kiessenek a pakliból, hogyan kell megjelölni
az erős kártyákat pengével, hogyan lehet kiszúrni a megvágott és a
kiszélesedő lapokat, hogyan kell kezelni a minitükröket, amelyeket egy
gyűrűre vagy egy pipa végére szerelnek fel. Ennek az intenzív
3
Körülbelül huszonkétezer euró.
kiképzésnek köszönhetően Bond megtanulta teljesen diszkréten a
tenyerébe rejteni a lapokat, és elsajátította, hogyan kell fél kézzel
emelni, mint az igazi svindlerek. Persze tudta, hogy sohasem lesz olyan
ügyes, mint Tiffany Case, Las Vegas felejthetetlen krupiéja, de pár
parti erejéig azt a benyomást keltheti. Például azonnal észrevette, hogy
az osztó „előkészítette-e” a játékot.
Jóval később, amikor James Sir Hugo Drax ellenfele, akit
bridzsben kell meglepnie, gyorsan észreveszi a tükröt, amelyet Drax a
Blades egyik szalonjában használ – ez London igencsak exkluzív
klubja, ahová M, illetve Nagy-Britannia elitje bejáratos. A klub egyik
rendszeres bridzsjátékosa Auric Goldfinger. Bond rájött, hogy Drax
csak akkor csal, amikor kiosztja a lapokat. A maga elé helyezett ezüst
cigarettatartóját tükörként használta. Egy bizonyos kézmozdulattal
mindent látott. Ebben a pillanatban feltűnően sokat beszélt, hogy
elterelje a figyelmet, és emlékezete elvégezte a munka többi részét.
Kivédhetetlen trükk. Bond beszámolt róla M-nek, majd Basildonnak, a
Blades igazgatójának. Vajon Drax lesz az első csaló, akit az első
világháború óta elkaptak? Basildon egyszerűen félreállíthatja ezt a
multimilliomost, akit a királynő lovaggá ütött anélkül, hogy
kockáztatná a Holdkelte nevű űrprogram leállítását, ami rendkívül
fontos Nagy-Britannia számára? Bondnak támadt egy egyszerű, ám
zseniális ötlete: Draxot a saját csapdájába csalja, diszkréten tudatja
vele, hogy lebukott, így a bűnös megmenekülhet a nyilvános
megszégyenüléstől, és mindenekelőtt felhagyhat a mutatvánnyal.
A Blades bridzsasztalánál a tétek hagyományosan emelkednek:
ötven font száz pontonként és játszmánként ötszáz fonttal több. Ilyen
tétekkel a helyzet gyorsan kiélesedhet. Bond tudta, hogy először
hagynia kell nyerni Draxot, hogy a férfi elbízza magát, és így még
nagyobbat bukjon. Úgy kellett tennie, mintha nem venné észre ellenfele
fortélyát.
– Mit szólna, Mr. Bond, ha növelnénk a tétet?
Drax arroganciája szórakoztatta, ugyanakkor rendkívül
bosszantotta is. El fogja hallgattatni ezt az embert. Bond azonban a
tűzzel játszott, mivel jelentős összegekről volt szó, legalábbis számára,
aki egy egyszerű köztisztviselő volt. És ha veszít? És ha elvéti? Háló
nélkül játszott. Az utolsó körnél Bond elfogadta a „tizenöt és
tizenötöt”, ami olyan látványos, mint amilyen hallatlan: százötven font
száz pontonként és ezerötszáz font játszmánként. Bond később
felidézte, hogy szinte szadista örömöt érzett, amikor a préda a neki
felállított csapda felé közeledett. A 007-es valójában megcinkelte az
osztást. Úgy készítette elő a játékot, hogy szándékosan hihetetlen lapok
jussanak Draxnak, amelyeket nem lehet visszautasítani. Csapdát állított
neki, amibe ellenfele vakon belesétált. Kontra és szubkontra. A
feszültség a tetőfokra hágott. Bond előtt még jobb lapok voltak, egy
nagy szlemm! Legyőzte ellenfelét. A megszégyenített Drax otthagyta
az asztalt. Borúsan odavetette az est győztesének:
– A maga helyében igyekeznék gyorsan elkölteni azt a pénzt,
commander4 Bond.
A 007-es körülbelül tizenötezer fontot zsebelt be, vagyis nagyjából
negyvenötezer eurót! A megcinkelt osztásban Ely Culbertson, az 1930-
1940-es évek nagy amerikai bridzsszakértője segített neki. Ezzel az
összeggel Bond nekilátott álmai megvalósításának: vett magának egy
kabrió Bentley-t, gyémánt nyakkendőtűket, ruhákat, kifesttette a
lakását, beszerzett több láda Taittinger pezsgőt, egy sor Henry Cotton
golfütőt, a többit pedig aranyba fektette, hogy ne alkoholra és nőkre
herdálja el.
Ugyanakkor nem csak Londonban csalnak gond nélkül. Bond Las
Vegasban, a szerencsejátékok paradicsomában is sokat tanult e téren.
Ahogy megállapodott a Shady Tree nevű gonosztevővel – a púpos,
nyak nélküli, széles mellkasú, vörös hajú és porcelánkék szemű
férfival, akivel a Maison du Diamant-ban ismerkedett meg –, ezer
dollárt, vagyis a maximumot tette meg egymás után ötször. Nem
meglepő, hogy egymás után ötször nyelt. Shady Tree azonban
megtiltotta neki, hogy újra játsszon, nehogy veszélybe sodorja a
küldetést. Ennek ellenére James odament a rulettasztalhoz, és ötezer
dollárt tett a pirosra: tudta, hogy nyerni fog. Bingo. „Piros 36-os, páros
és passe”. Bond nem tágított. Ötezer a feketére. „Fekete 17-es, páratlan
és manque”. Ekkor bukkant fel Seraffimo Spang. Erről a gengszterről
az a hír járta, hogy olyan gazdag, hogy Cadillacjei szélvédőjét a saját
szeme dioptriájának megfelelő üvegből készíttette el optikussal. Azt is
híresztelték, hogy vett magának egy Spectreville nevű fantomvárost,
amely még a vadnyugati korszakból maradt fenn. Mindent
helyreállíttatott a régi viszonyoknak megfelelően: deszkából ácsolt
4
A fregattkapitány megfelelője.
járdák, kocsma, fogadó, állomás. Itt szállásolta el az embereit. A
legkisebb részletekre is ügyeltek. Volt a városban egy 1920-as Torpedó
Stutz, zongora, mahagónibár csillogó rézzel, és még egy csodás, 1870-
es mozdony is síppal, rézkorlátokkal, kupolával, henger alakú kazánnal,
fekete szerkocsival és persze Pullman vagonnal, amelynek oldalai
drága fából készültek. Az utolsó körben Bond ötezret tett a pirosra. Túl
kockázatos? Nem gondolta annak. Biztos volt magában, Az eredmény?
„Piros 5-ös, páratlan és manque.” Nyert. Bond összeszedte a zsetonjait,
majd közömbösen odavetette a krupiénak:
– Köszönöm a partit.
Odament a pénzváltóhoz, hogy beváltsa a nyereményét. Húszezer
dollár készpénz. Elkészített egy háromezer dolláros borítékot, amelyre
a Universal Export, London, Regent Park, vagyis az MI6
főhadiszállásának címe került. Majd mivel teljesítette a feladatot,
elégedetten visszatért hotelszobájába. A turistákkal ellentétben, akik a
gatyájukat is elveszítették Vegasban, ő megtalálta a módot, hogy
meggazdagodjon a sivatagban. Ha azonban elmesélte volna a
környezetének, nagyképűnek gondolták volna.
Ha az a balszerencse éri, hogy egymást követik a sikeres esték,
Bond megfeledkezik az óvatosságról. Hiszen, mint mindenki más, ő is
szokott veszíteni. Kellemetlen érzés, de meg kell tapasztalni. Egy este a
Park Lane-en úgy játszott, „mint valami idióta”: már alkoholos
befolyásoltság alatt állt. A parti végén száz fontot, vagyis nagyjából
háromszáz dollárt veszített. Ez jelentős összegnek számít, persze nem
drámai.
Habár a világon minden kaszinó hasonlít egymáshoz, Bondnak
azért vannak kedvencei. A Bahamákon található Nassau kaszinója
például mindig nosztalgiára készteti. Pontosabban kellemes emléket
elevenít fel benne. Ez az intézmény – érdekes módon az egyetlen
engedélyezett kaszinó volt brit területen5 – különös zsetonpárbaj
helyszíne volt, ami néha eszébe jutott, és olyankor gúnyos mosolyra
húzta a száját.
Ekkoriban Nassauban ruletteztek (egy helyett két nullával), black
jackeztek (a ház 6-7 százalékot nyert), és chemin de fért játszottak (5
százalékos haszonnal). Két parti között lehetett vacsorázni és táncolni
egy dél-amerikai trió zenéjére. Bond egy bizonyos Emilio Largo
5
A Karib-térség csak 1973 júliusában vált függetlenné.
sarkában volt, aki a Spectre nevű, rendkívül nagy hatalmú és egyre
terebélyesedő bűnszervezet tagja, amellyel a 007-es már szembenézett.
Largo pompás, Palmyra nevű villával rendelkezett Nassauban, és
gyakran lazított a kaszinóban, ahol mintha elemében lett volna. Aznap
este Bond a bakkaraasztalnál találta az olasz férfit. Mögötte egy
rendkívül csábító fiatal nő, Domino ült csendesen. Bond észrevette,
hogy ellensége egyre tartja a bancót, és olyan szabályszerűen nyer,
mint ahogy a Rolexe ketyeg. Hallatlan, szinte gyanús szerencse. Mintha
Largo showmant játszott volna. Az őt figyelő tömeg megtapsolta
győzelmeit, és azt latolgatta, mennyit nyert. A hely vitathatatlan
kedvence volt. Láthatóan elégedett volt magával, hízelgett neki, hogy a
jelenlévők támogatják. Ezzel szemben a mellette ülő nő mogorvának,
elgondolkodónak tűnt. Szomorú arcával nem állt összhangban csodás,
fekete ruhája, amelynek négyszögletes dekoltázsát finom láncra fűzött
gyémánt hangsúlyozta.
Bondnak csupán ezer dollár volt a zsebében. A bank pedig már
nyolcszáz dollár volt. Megkísértette a szerencséjét annak ellenére, hogy
a statisztikák ebben a pillanatban nem kedveztek neki. Kedvenc
mottóját idézte: „A szerencse olyan kismadár, amely arra vár, hogy
befogják.” Vagyis tudta, hogy ha esélyt ad a szerencsének, örök
szövetségesévé teszi. Az első osztáskor a káró kilencest kapta. Kért egy
újabb lapot: pikk tízes. Bond nyer, ha Largo két lapja nem éri el a
kilencet. Largo hamisan csengő nevetést hallatott: Bond még most is fel
tudja idézni. Kör nyolcas és treff király. Veszített. Csak egy ponttal.
Largo megpróbált jó képet vágni a vereségéhez, és kiszólt a színfalak
mögé:
– Mit mondtam? Az angolok mindig olyan lapot húznak, amilyenre
épp szükségük van!
Bond összeszedte a zsetonjait, amelyeket egy kupacba rendezett.
Largo azonnal összeállt egy Mister Snow nevű játékossal, hogy tartsák
a bancót Bond ellen. Bond nyolcszáz dollárt tett a bankra. Largo és
Snow négyszáz-négyszázat. Bond megint csak győzött: hat az öt ellen.
Újabb győzelme ismét csak egy ponton múlt. Largo meghajolt és
távozott, de keserű nevetést hallatott. Bond belül mosolygott. Erezte,
hogy a férfi megsértődik, sőt bosszankodik. Snow egyedül folytatta.
Bond azonban visszavonult, és nyugodtan bejelentette: „la main passe”.
Largo erre visszavette a bankot, és kiterítette ezerhatszáz dollárját.
Bond jót szórakozott rajta: „banco”. Saját bankja ellen játszott. Be
akarta bizonyítani Largónak, hogy maga ellen is tud győzni. Bond
pszichológiai előnyére alapozva odaszúrt az ellenfelének. Közömbös
hangon azt mondta neki:
– Látható a fantom a feje fölött.
Largo arca eltorzult. Vicsorogni kezdett.
– Miről beszél?
– A vesztés fantomja – vetette oda Bond.
A két férfi közötti szóváltás rányomta a bélyegét az asztal körüli
társaságra. A fesztültség egyre fokozódott. A viccelődés eltűnt. Largo
megpróbálta visszaszerezni az irányítást, és a jettatura, a maffia jelét
mutatta kezével. Bondot azonban nem nyűgözte le.
– A maga fantomja az enyémmel szemben.
Largo megint megingott.
Bond kezében a treff tízes és a kör ötös volt. Vagyis összesen öt.
Határeset. Vajon kérjen még lapot vagy ne? Örök kérdés ebben a
helyzetben.
Magabiztos arccal nem kért több lapot, de nem mutatta meg, mi
van a kezében. Largo ezzel szemben nyílt lapokkal játszott. Nála is öt
volt. Ő is kérhetett új lapot. Ezt is tette. A pikk kilencest kapta. Így
összesen négy pontja lett. Bond megint csak nyert. Jó herceghez
méltóan azonnal Beluga royal kaviárt és egy üveg Clicquot rosé
pezsgőt rendelt három személyre, Dominót is meginvitálva. Amikor
felállt az asztaltól ragadozó mosollyal az arcán, laza hangon odavetette:
– A személyzetnek.

A szerencse gyakran nem a zöld posztós asztal mellett érte a kémet. A

Scaramanga nevű bérgyilkos eltalálta ugyan Derringer pisztolyával, de
a golyó elkerülte a belső szerveket. A veséje is érintetlen maradt. Bond
csodával határos módon megmenekült. Meg kellett volna halnia
mérgezésben, mivel a lövedéket kígyóméreggel vonták be. Egy lovat is
leterített volna. Egy helyi lakos azonban, aki felismerte a tüneteket,
azonnal beadta az antiszérumot. Néhány évvel korábban is hasonló
dolog történt. Amikor Rosa Klebb-bel került szembe a Ritz egyik
szobájában, Bond René Mathisnak köszönhette az életét. A SZMERS
magas rangú tisztjének cipőéle halálos lehetett volna, de francia barátja
azonnal kórházba vitte Bondot.
New Yorkban megmenekült egy levélbombától, amelyet
hotelszobájába rejtettek. Royale-les-Eaux-ban megúszta a neki szánt
bombát. Fájdalmas halált halt volna, ha a kaszinóban a gyilkos
meghúzza a derekához nyomott fegyver ravaszát, de ő a széke mögé
vetette magát. Az elhagyott villában, ahol Le Chiffre megkínozta, csak
a SZMERS emberének köszönhette, hogy életben maradt. Érdekes
módon Bondot nem iktatták ki annak ellenére, hogy Le Chiffre körül
szaglászott, és árulónak könyvelték el. Akkor is szerencséje volt,
amikor Jamaicán kiderült, hogy a meztelenül megkötözött Honey-t nem
falták fel a rákok, sőt hozzá sem nyúltak. A fiatal nőnek hajnalban
sikerült kiszabadulnia. Dr. No ugyanis nem tudta, hogy Crab Key
fekete rákjai a növényeket és az algát preferálják az emberi hússal
szemben.
Bond nemrégiben elkezdett pókerezni, pontosabban annak
legnépszerűbb változatába, a Texas Hold’embe fogott bele. Gyermeteg
játék, és a blöff jelentős szerepet játszik benne – ez azonban tetszik
neki. Az Eton College-ben töltött ifjú évei óta próbálta tökéletesíteni
pókerarcát. Mindig kivételes tehetséggel rejtette el az érzelmeit és
fékezte meg idegeit. Idővel azonban játékosként is kamatoztatta
képességét, átverve ellenfeleit, akik nem verbális jeleit kémlelték:
egyéjszakás partnereinek itt-ott bevetett pár hamis jelzést; izgatottságot
vagy magabiztosságot színlelt, de soha nem vitte túlzásba. Milyen
mámorító érzés!
Jamesnek egyszer valószerűtlen módon egy színsor volt a kezében:
ez minden pókerjátékos álma. A sor a pikk négyesből, ötösből,
hatosból, hetesből és nyolcasból állt. Még most is jól emlékszik rá:
ötöst és hetest osztottak neki, a flop lapjai között pedig egy hatos és
nyolcas rejlett. A pikk négyes csak a negyedik lap, a turn volt, így
nyugodtan mindent feltehetett az ötödik, utolsó lap felfordításakor,
amelyet a szakértők rivernek neveznek. Két utolsó ellenfele, akiknek
kapóra jött a river, bosszúsan vereséget szenvedett: az egyiknek bulija
volt három nyolcassal és két ásszal, a másiknak pedig három ásszal és
két hatossal, de ez az ismeretlen, szinte irreális kéz elsöpörte őket. A
harmadik játékost, akinek csak egy sima flösse volt, könnyedén
megverték. Bond, akinek royal flösse volt – egyes játékosoknak
negyven vagy ötven év játék után sem jön össze – azt gondolta, a
szerencse tényleg rámosolygott, de talán csak kompenzálta az évek
során elviselt szenvedés miatt.
Valójában a terepügynököket sohasem készítik fel a legrosszabbra.
James Bond a többiekhez hasonlóan nem gondolta, hogy ilyen sokat
habzik majd a szája. És sebhelyei, amelyeket minden reggel lát,
miközben felöltözik, állandóan emlékeztetik foglalkozása kemény
valóságára. Nem könnyű ez a OO-ás kódjel, amelyet ellenségei és a
szolgálatnál dolgozó riválisai is irigyelnek tőle.
A szívós ügynök megtanulta azonban, hogyan állja az ütéseket,
akár egy tapasztalt bokszoló. Viszont gyakran össze kell szorítania a
fogát. Az akció hevében képes elfeledkezni jobb válla égető
fájdalmáról, amelyet golyó ért. Még a szovjetek is megjegyezték a róla
írt jelentésben: „Ádázul küzd, és bírja a fájdalmat.” Ez elég nagy bók a
nyugati világ egy „dekadens” ügynökére nézve.
A kínzás élete része. Bond tudja, hogy a fájdalom parabolikus
görbét ír le: először a legrosszabb, aztán jön egy kis enyhülés, majd a
szenvedés újból az egekbe szökik, végül az idegek megadják magukat,
az ember elveszíti az eszméletét, és meghal. Már az első küldetése
során is aljas kínzást kellett kiállnia, ami jó időre padlóra küldte. Le
Chiffre mégiscsak meggyötörte! Borzalom. Meztelenül egy lyukas
székre ültették, és hóhérja féktelen szadizmussal támadt nemi szervére.
A férfi rotángpálmából készült szőnyegporolóval esett neki teste
legérzékenyebb pontjának. Elviselhetetlen fájdalmat élt át. Bond soha
nem fogja elfelejteni, hogy inkább a halált választotta volna. Vajon a
fájdalom csúcspontján az ember tényleg mazochista késztetést érez,
ahogy azt kollégái mesélték, akiket németek és japánok kínoztak meg a
háború alatt? Vajon lehetséges eksztázist megélni ilyen szélsőséges
körülmények között? Néhány évvel később Blofeld emlékezteti, hogy
ha a szenvedés túlmegy egy bizonyos ponton, azt már senki sem tudja
elviselni.
Bond a görcsök és kiáltások közepette nem ájult el Le Chiffre-rel
szemben. Férfiassága egyre fogyatkozott. Ha túléli – tűnődött magában
–, vajon megmarad férfiúi mivolta? Nem lesz örökre impotens? Le
Chiffre közömbösséget színlelt. A kegyetlen hóhér hagyta, hogy
áldozata kimerüljön, és félig öntudatlan állapotba süllyedjen. Amikor
James Bond úgy érezte, ütött az órája, egyetlen dologra gondolt: elég
időt akart nyerni, hogy kínzása abbamaradjon, ki akart tartani, hogy
áldozata ne legyen hiábavaló. Úgy tűnt, a szenvedés egy óra hosszat
tart. Az orvosok ritkán láttak olyat, hogy valaki ilyen hosszú ideig bírta
volna.
Két napba telt, míg Bond magához tért. Royale-les-Eaux egyik
klinikáján ébredt fel. Egy Londonból érkezett nővér volt mellette.
Kezelőorvosát a Duexiéme Bureau-ból küldték. A sokkolt, összetört
Bond elgondolkodott rajta, hogy amint visszamegy Londonba,
felmond. Mégsem tette meg. A hátán feküdt, és mozdulni sem tudott.
Csuklóját és bokáját kikötötték. Fehér lepedő fedte medencéjét és lábát.
Jobb karjára cirill betűt véstek. Ez a Szmerty spionam, vagyis „Halál a
kémekre!” orosz rövidítése. A SZMERS gyilkosának műve volt, aki
hidegvérrel lesújtott Le Chiffre-re, mivel az jelentős összeget vesztett.
Bond tehát magán viselte a lebukott kémek jelét, amelyet később
bőrátültetéssel tüntettek el: a felkarjából metszettek ki egy darab bőrt.
Teste az évek során borsos árat fizetett azokért a kockázatos
küldetésekért, amelyeket rábíztak. Az a dózis is halálos lehetett volna,
amelyet Rosa Klebbtől kapott Párizsban. Hat hónapba telt, mire az MI6
azonosította az oroszok által használt kábítószert. Fugu, vagyis
tetrodotoxin (TTX) volt. A szer arról a méregről kapta a nevét, amelyet
a japánok öngyilkosságra használnak. A TTX némileg a kurárméregre
emlékeztet, mert gyorsan megbénítja a központi idegrendszert. Az
áldozat általában a légzőrendszer bénulásába hal bele. Mathis, a
Deuxiéme Bureau-nak dolgozó barátja azonban gyorsan reagált, így
Bondot időben megmentették. A Francia mesterségesen lélegeztette,
míg meg nem jött a segítség. A másik döntő tényező az volt, hogy
mivel az orvos korábban Dél-Amerikában dolgozott, azonnal kurár
típusú méregre gondolt, így nem habozott, azonnal beadta neki a
megfelelő szérumot. Bond lába idővel beforrt. Ha úgy is ítélték, hogy
fizikailag kész folytatni a munkáját, James Molony, a szolgálat
neurológusa azt javasolta M-nek, hogy kímélje az ügynökét. „Az
emberi bátorságnak is van határa” – magyarázta tudományoskodva a
főnöknek. A bátorság ugyanis olyan érték, amely használattal egyre
fogy, és nem újul meg.
A 007-es nagyban kimerítette a fájdalomkvótáját, amikor dr. Nóval
került szembe Jamaicán. Miután cellába zárták a doktor búvóhelyén,
megpróbált megszökni a szellőztetőn keresztül. Szörnyű áramütést
szenvedett. Jobb keze súlyosan megégett, „ujjain vörös barázda
húzódott”. Útja a szellőztetőben hallatlan kínzásnak bizonyult. Szinte
emberfeletti erőt mozgósított, hogy nagy nehezen előrehaladjon az
átkozott csőben, kúszás közben már sem a lábát, sem a kezét nem
érezte. Hogy bátorságot merítsen, azt képzete – ami már az őrülettel
volt határos hogy egy repülőbaleset egyetlen túlélője. Pár nap a
kórházban, és helyrejön. Azt gondolta, a diagnózis nem lesz komoly:
csupán némi bőrfolytonossági hiány és kisebb égési sérülések, semmi
több. Valójában az agya csaknem beadta a kulcsot, és kis híján
odaveszett a fémcsőben.
Amikor Mister Big markába került, a székhez kötözött Bondnak
eltört a bal kisujja. Ti-Hi, a hóhérként eljáró véreb szadista
arckifejezéssel, örömteli nevetéssel csavarta ki. Később, még mindig
Jamaicán, Big búvóhelyén újra megkötözték. Vállából ömlött a vér. Big
különösen kegyetlen halált szánt neki: a zátonyok által szétzúzott testét
a vízbe lógatják, hogy felfalja egy cápa. Hasonló sorsot szántak Miss
Solitaire-nek is. Véres csali lesz belőlük. In extremis azonban
megmentette őket a Secatur nevű jacht tőkesúlya alá szerelt akna
robbanása, míg Bigre Bond szeme láttára lecsapott egy cápa. Édes
bosszú volt ez a megkínzott James számára, aki erős fájdalmakat élt át.
Egész testét sebek és vérömlenyek borították, és nem érezte bal karját,
amelyet megharapott egy tízkilós barrakuda: ez a hal az egyik
leggyorsabb tengeri lény, éles fogakkal ellátott állkapcsát pedig
kilencven fokban képes kitátani.
Az Egyesült Államokban, amikor a nemzetközi
gyémántcsempészetet próbálta lefülelni, Spang vérebei kínozták meg.
„Cipős” kínzásnak vetették alá: két zömök gorilla a földre teperte, és
szöges cipővel rugdosta. Hosszú percekig, szünet nélkül kínozták Bond
testét.
Évekkel később a 007-es Blofeld nyomába eredt Piz Gloria
bobpályáján, és az egyik kanyarban lejött a bőr a karjáról. Vérzett a
könyöke, és érezte, hogy a fagyos levegő megdermeszti fedetlen húsát.
És mit szóljunk Auric Goldfinger módszereihez? Amikor
megparancsolta fogdmegének, Oddjobnak, hogy vigye a „vallomások
kamrájába”, Bond tudta, hogy fájdalmas pillanatokat fog megélni, hogy
fizetni fog azért, amiért megpróbálta megölni. Amikor kétségbeesetten,
ösztönből rávetette magát a férfira, hallatlan erővel fejbe vágták, amitől
elveszítette eszméletét. Amikor nagy nehezen magához tért, egy
asztalon találta magát: csuklója és bokája az asztal négy sarkához volt
rögzítve. Elvakította valami fény, ami egyenesen az arcába világított,
de még előtte megpillantotta hóhérját, aki széken ült nem messze az
elragadó Tilly Mastersontól, aki szintén ki volt kötözve, és tekintete a
távolba révedt: valószínűleg bedrogozták. Amikor a 007-es kicsit
felemelte a fejét, észrevette, hogy az asztalon egy hasíték húzódik a két
lába között, egészen az asztal végéig, ahol egy körfűrész áll.
Goldfinger szadistán és mézesmázosan odavetette:
– Mr. Bond, ahogy sejtettem, nem jó szándékkal jött ide.
Goldfinger meghúzott egy kart, mire a fűrész felberregett. Hogyan
rövidítse le a szenvedését? Hogyan állja meg, hogy a fájdalom
közepette se beszéljen? Bond emlékezett, hogy egyik barátja, aki túlélte
a Gestapo kínzását, úgy próbált meg öngyilkos lenni, hogy
visszatartotta a lélegzetét, amíg el nem veszítette az eszméletét, hiszen
az embernek nincs mindig olyan szerencséje, hogy ciánkapszulára
haraphat rá.
Bond végig blöfföléssel próbálkozott: azt mondta Goldfingernek,
hogy két ártatlant készül megölni. Kár a gőzért. A milliárdos azt felelte,
a legkisebb kockázatot sem vállalhatja. Teste, ahogy Tillyé is, kétezer
fokon fog elégni az egyik kemencéjében.
– Hacsak nem beszél: ez esetben gyors halál vár magára. Ha
hallgat, lassan, borzalmas kínok között fog meghalni.
Borzasztó dilemma. És a fűrész percenként két centimétert haladt a
lába köze felé. Ez idő alatt Oddjob rávetette magát a 007-es testére.
Bond összeszorította a fogát, homlokán izzadságcseppek peregtek, és
belefolytak a szemébe. Amikor úgy érezte, semmit sem remélhet,
kifújta a levegőt a tüdejéből, megakasztotta légzését, és felkészült a
halálra, miközben a masszív koreai közömbös arccal tovább ütlegelte.
A halál néha megváltásnak tűnik. Bond a küldetésein többször
majdnem feladta. Készen állt, hogy belevesse magát ebbe a vég nélküli,
kifürkészhetetlen sötétségbe. Amikor dr. Shatterhand, alias Blofeld
foglyul ejtette a japán tengerparton álló középkori várkastélyában,
Jamest revolverrel a hátában egy fülledt levegőjű, kéntől bűzlő, kőből
épített szobába vezették. A háziúr által „kínzókamrának” nevezett
helyiségben kőtalapzaton álló trón uralta a teret, ide kötözték a brit
ügynököt. A kartámaszos ülőalkalmatosságot tapadós, vulkáni eredetű
sár borította. Amikor Bond felnézett, észrevette, hogy a mennyezeten
kör alakú nyílás található.
– Nos, 007-es ügynök, milyennek találja a felszerelésemet?
Blofeld, aki felfedte Bond kilétét, játszadozott vele. Bejelentette,
hogy gejzíren ül, amely negyedóránként ezerfokos sarat lövell ki
harminc méter magasra, mivel kőből készült kürtőbe terelték.
Bondnak csak tizenegy perce maradt a következő kitörésig.
Szörnyű halál várt rá. Kérlelhetetlenül ketyegett az óra. 11 óra 14
perckor morajlás hallatszott a mélyből. Bond egy perccel később
láthatta a gejzír kitörését. Egy szilárdnak tűnő sároszlop hallatlan
erővel tört fel a földből, majd bűzös sártócsákat hagyott maga után. A
bemutatóhoz nem kellett magyarázat. Ugyan ki állna készen ilyen
halálra? Korábban azonban James már készen állt, hogy hasonló
körülmények között az életét adja, amikor úgy döntött, hogy
megolvasztja a Holdkelte robbanófejét: tudta, hogy a rakéta őt is szét
fogja szaggatni. Az utolsó pillanatban Gálának mentőötlete támadt:
módosítani kell a rakéta giroszkópjainak beállítását, hogy a tengerbe
zuhanjon, amire mindenki számított, és ne London városára sújtson le,
ahogy Drax remélte.
Még mielőtt átélte ezeket a szélsőséges helyzeteket, Bond az évek
során minden lehetséges stresszhelyzetet megtapasztalt: hányinger,
hidegverejtékezés, szívdobogás, enyhe remegés. A fizikai rosszullét
tünetei szinte a terepügynök mindennapjainak részét képezik.
Majdnem otthagyta a fogát a Shrublands klinikán, ahová M pihenni
küldte. Hogyan gondolhatta volna, hogy ennyit fog szenvedni ezen a
nyugalmas helyen, távol a londoni problémáktól és nyugtalanságtól?
Hason feküdt valami műtőasztalra szíjazva, amit elektromotorhoz
kötöttek. Meg sem tudott mozdulni, orra és szája a fejnek kiképzett
mélyedésébe süppedt. Patrícia nővér negyvenöt kilós nyomást állított
be. A húzóerő adott pillanatban a hatvan kilót is elérte, de többet nem.
Fölötte már veszélyes lett volna. A gép működésbe lendült. Bondnak
olyan érzése támadt, mintha acélkezű óriások húznák a testét. A szíjak
megfeszültek, majd elernyedtek. Bond végül hozzászokott a
berregéshez és gerince húzódásához. Negyedóra múlva Patrícia
visszajött, és növelte a nyomást. A mutató hatvan kilót jelzett. A húzás
tényleg erőssé vált. A motor egyre hangosabban berregett. Öt perccel
később egy férfikéz bukkant fel, és megragadta a kart. Bond érezte,
hogy a gép felpörög. Felordított. Nagy nehezen felemelte a fejét, és
látta, hogy a mutató száz kiló körül jár. Feje visszahanyatlott a bőrre.
Szörnyen szenvedett. Az ismeretlen karján azonban megpillantott egy
vörös tetoválást. Egy hang azt suttogta: „Nem fogsz többet
kíváncsiskodni, barátocskám.”
Szörnyű volt a húzóerő. A szíjak szétmarcangolták sajgó testét.
Bond elájult. Nem volt eszméleténél, amikor Patrícia váratlanul
visszajött, hogy lerövidítse szenvedését. A nő in extremis megmentette.
Pulzusa nagyon alacsony volt. Szíve majdnem feladta.

Az évek során a 007-est mindig az mentette meg, hogy az emberi

testnek nincs emléke a szenvedésről, még ha magán is viseli jeleit (a
forradásokat a bal vállán, a plasztikai sebészet nyomát jobb kézfején).
Máskülönben otthagyta volna a fogát. És veszélyes küldetései között,
amelyek során mindig erőszakos hullámokon hánykódott, James
pihenhet, összeszedheti erejét. Ilyenkor felbecsülhetetlen londoni
szövetségesére támaszkodhat: a rutinra.
A különleges küldetések évente csak két-három alkalommal
találnak rá. Ideje többi részében irodai munkát végez akták és apróbb
bosszankodások közepette. Az MI6 főhadiszállásán Bond az átlagos
alkalmazott monoton ritmusát követi reggel tíztől este hatig. Napjai a
szokásos mederben folynak. Ebéd a menzán, gyakran Bill Tanner
vezérkari főnökkel, aki a legjobb barátja a szolgálatnál. Fejből ismeri a
menüt. Keddenként steak és kidney pudding. Esténként a barátaival
vagy játékteremben kártyázik, vagy szerelmeskedik három férjezett
szeretője egyikével. Hétvégente golfozik. Kilences hendikeppel
dicsekedhet, ami szép eredmény egy amatőr játékos esetén. Vagyis
kilenccel van a pár fölött. Az első ütéseknél mindig felidézi a kis
méhkasmintás labda bajnokainak mondását: „Sosincs késő megnyerni a
meccset”. Bond úgy gondolja, hogy egy jó és egy rossz golfütés között
ugyanannyi különbség van, mint egy csinos és egy molett nő között:
pár milliméter. A zöld füvön, golfütőjével a kezében jól jön a hidegvér.
Senkitől sem tart. Az aljas Auric Goldfingerrel szemben, aki tízezer
dollárt tett fel ellene (ez ma nyolcvankilencezer dollárnak felel meg),
Bond nem engedett a nyomásnak, pedig egy technikai szempontból
tehetségesebb játékost talán megzavarhatott volna a tét, és elvéthette
volna a kivitelezhető, sőt könnyű ütéseket. Jól szórakozott, amikor
látta, hogy ellenfele pszichológiailag akarja megtörni. Őt azonban
felvillanyozta a veszély, a fesztültség. Goldfmger végül veszített. Bond
néha azt gondolja, egy másik életben kamatoztathatta volna tehetségét.
A sandwichi St. Marks klub ügyvezetője, amelyet éveken át kitartóan
látogatott, gyakran ismételgette neki, hogy sok benne a potenciál. Csak
dolgoznia kell a drive-ján, aztán a profikkal is szembeszállhat.
A golfon kívül James autóversenyző is. Pontosabban a goodwoodi
pályán versenyzett (ez a Brit Királyi Légierő egyik régi támaszpontja
Dél-Angliában, ahol honfitársa, a legendás Stirling Moss majdnem
életét veszítette súlyos balesetben 1962-ben), valamint Silverstone-ban
és Albiban, Dél-Franciaországban. M egyébként autóvezetői
képességei miatt küldte Németországba, Nürburgring pokoli pályájára,
hogy iktassa ki a SZMERS egyik orosz ügynökét, Dimitrovot, aki azt
tervezte, hogy lelöki az útról és biztos halálba küldi Lancy Smith brit
pilótát, aki valódi nemzeti hősnek számított. Bond kitűnt Maseratijával.
A szakértők szerint azonban azoknak a merészeknek, akik először
versenyeznek Nürburgring pályáján, annyi esélyük van a túlélésre, mint
az első világháborúban a lövészárkokban harcolóknak. Tehát körülbelül
egy a nyolchoz. Olyan érzés lehetett nyaktörő sebességgel száguldani e
kanyarokban, mintha az ember pisztolygolyó volna. A 007-es nemcsak
hogy túlélte a borzalmas centrifugális erőt, hanem az élete árán is kész
volt megállítani az oroszt: az egyik kanyar bejáratánál ütközést idézett
elő két versenyautó között. Az ő kocsiját egy tölgyfa állította meg.
Dimitrov kocsija felrobbant a megsérült tartályból szivárgó benzintől,
miközben Bondnak sikerült kiszabadulnia a vezetőülésből. James még
a félig megégett oroszt is kirángatta a roncsból.
James erősen kötődik a kocsikhoz. Soha nem tudta volna
elképzelni, hogy meg kell válnia acélszürke, 1930-as Bentley 41Ó Litre
kabriójától, amelybe Amherst Villiers kompresszor volt szerelve, és
amelyet szinte új állapotban vásárolt még tizenéves korában. Odafigyelt
kincse karban tartására: évente egyszer átnézette. Az autót csakis
Cromwellre, a Bentley szakszerviz tapasztalt szerelőjére bízta, akinek
műhelye nem messze volt chelsea-i lakásától. Ha már a háború során
sikerült megőriznie a kocsit, nem fogja az első jött-ment szerelővel
tönkretetetni. Huszonöt lóerős versenyautója könnyedén elérte a 190
kilométer per órát, Marchal fényszórójának dupla fénysugara pedig
körülbelül másfél kilométeres távot világított be. Jamesnek a Bentley
előtt egy Aston Martinja volt, amelyet kölcsönbe kapott Max
nagybátyjától, aki később ráhagyta a kocsit, amikor James még
iskolába járt. Az Eton College-ban persze minden barátja csodálta.
Másfél literes lökettérfogatú sportautójával 110 kilométer per órával is
száguldott az angol vidéki utakon. Ez igencsak őrült dolog volt, mivel
ilyen fiatalon még nem szerezhetett jogosítványt.
A drága Bentley aztán egy nap megadta magát: Krebs, Drax
cinkosa többtonnányi papírtekercset engedett rá egy kamionról, hogy
ártalmatlanítsa Bondot. A büszke angolt egy szakadékba taszította.
Bond csak csodával határos módon menekült meg. E szomorú esemény
után egy 1953-as Mark VI kabrióval vigasztalódott: ez a Bentley másik
kedvelt modellje, amelyet kék bőrülése tesz jellegzetessé. Később
elcsábította egy Mark IV, amelynek büszke volt óriási kompressziójára,
és amelyet nagy csomagterű kétüléses járgánnyá alakíttatott.
Ha szó szerinti szabadsága nincs is, minden küldetés végén
eltávozást kap, ami olyan, mintha szabadságra menne, csak épp nem ő
választja meg az időpontot. Mivel nőtlen, nincs gyereke, és a szüleiről
sem kell gondoskodnia, ezek a véletlenszerű vakációk nem olyan
megterhelőek számára. Előfordul, hogy elmosolyodik, amikor felidézi
M telegramját, amelyet akkor kapott, amikor felszámolta Mister Big
hálózatát az Egyesült Államokban: „Két hét elváltozási engedély.”
Főnöke nyilvánvalóan „eltávozási engedélyt” akart írni. Bárhogy is, M
nyelvbotlása nem állt messze a valóságtól, mivel James csodás
ajándékkal lepte meg magát: a Solitaire nevű ékszerrel. Ez a gyönyörű,
huszonöt éves lány egy haiti kabaréban bukkant fel, majd a kábítószer-
kereskedő Mister Big karmai közé került.
Bond harminchét évesen nem dúskál a pénzben, de jól megvan: évi
ezerötszáz font fizetést kap (ez nagyjából egy köztisztviselő fizetésének
felel meg), amelyhez hozzájön egy ezerfontos, nem adóköteles
kiegészítés. Tehát nettó kétezer fontból él Londonban (ez ma
ötvenháromezer dollárnak felel meg), amiből bőven kijön, mivel
amikor a terepen dolgozik, annyit költ, amennyit csak akar: Őfelsége
katonájának korlátlan fedezetet biztosítanak. Egyébként sem
szándékozik túl sok pénzt parkoltatni a számláján. Mivel szakmájában
elég magas a halálozási arány, drágán megkeresett pénzét az utolsó
fillérig el akarja költeni, többé-kevésbé rövid távon. Néha eszébe jut ez
a keleti kém, Maria Freudenstein, aki szerencsés, ha legalább a tizedét
el tudja költeni az anyjától örökölt, csodás Fabergé-tojása árának,
amelyet a Sotheby’s aukcióján adott el. Szerfelett érdekes nő –
gondolta magában.
Maria kettős ügynök volt, aki beszivárgott a brit titkosszolgálathoz,
de valójában a KGB-nek dolgozott. A kommunikációs osztályon külön
projektet hoztak létre neki, amely a „Bíbor titkosítás” nevet viselte.
Sitrepeket (vagyis szigorúan titkos, a Sitrep nevű speciális aktába
kerülő ügyeket) kellett titkosítania, és napi hatszor elküldenie a CIA-
nek. Üzeneteiben valós tények és hamis állítások keveredtek, de a nőt
kellő ismeretek birtokában alkalmazták: tudták, mi a valódi küldetése,
vagyis hogy a Sitrepek tartalmát átadja a szovjeteknek, így könnyű volt
hamis információkkal rászedni az oroszokat.
Habár a kémnő kihallgathatott magánbeszélgetéseket a szolgálat
folyosóin vagy menzáján, nem volt eléggé csábos, hogy bárkivel
viszonyt folytasson a részlegen, ami kompromittáló lett volna. Így
viszonylag ártalmatlan maradt. Ennek a nőnek a profilja megerősítette
Bond előítéleteit, aki meg volt győződve róla, hogy „a társadalom rút
kiskacsája” állandóan bosszút forral: Maria Freudensteint nem áldotta
meg szép külsővel a sors (bőre enyhén pattanásos volt, küllemre
elhanyagolt, melle lapos), és természete valószínűleg igencsak nehéz
lehetett. Minden bizonnyal magányosan élt, és nem részesült sok
élvezetben. Röviden, biztosan kitartóan neheztelt a nyugati
társadalomra. Adott volt a felállás.
Ez a bizonyos Maria Freudenstein Párizsban született 1935-ben. Az
anyja az ellenállás tagja volt a háború során. Ő hívta életre a Tulipán
hadműveletet. Maria a Sorbonne-ra járt, majd tolmács lett a
nagykövetség egyik attaséja mellett. Utána anyja egykori ellenállásbeli
társai, akik valójában az NKVD-nek dolgoztak, megvezették, így
muszáj volt követnie Moszkva utasításait, hogy kikeveredjen az
útvesztőből, amibe került. 1959-ben megszerezte a brit
állampolgárságot, és a külügyminisztérium ajánlásával csatlakozott a
titkosszolgálathoz.
Maria Freudenstein azonban végzetes hibát követett el: egyéves
szabadságra ment, mielőtt elkezdte volna munkáját. Így azonnal
gyanúsnak bélyegezték. Ezt az időt a leningrádi kémiskolán töltötte,
míg Londonban magas szinteken kigondolták a Bíbor titkosítás
hadműveletet, hogy finoman csapdába csalják, de ő ne jöjjön rá, hogy
lebukott.
 2.
Egy Bondot
nem ejthetnek foglyul!

Bond negyvenöt évesen tudja, hogy automatikusan el fogja veszíteni a

00-ás kódjelet. Így csak körülbelül húsz veszélyes küldetése maradt,
alig több. Két izgalmas küldetés között, amikor nem ragad Londonban,
szeret szolgálaton kívül is nyomozósdit játszani. Azért utazik például
Jamaicára, hogy megtalálja egy bizonyos Oberhauser gyilkosát, aki a
síoktatója volt a háború előtt. A gyilkos boldogan élte világát, azt
gondolván, senki sincs a nyomában. Az ilyen szerencsés
megmenekülés azonban kivételesnek mondható.
James túl régóta él lassú tempóban. Márpedig katonaként nehezen
szokik hozzá a dolgok nyugodt folyásához. Jól tudja, hogy „a béke
megöli az embert”. Ki nem állhatja a nyugalmat, a tétlenség
nyomasztja, az unalom pedig rendkívül bosszantja. Szerinte ez „a
legrosszabb kínzás”. James ennek megfelelően kiforgatja a híres
mondást: Quos vult perdere Jupiter dementat (vagyis akit Jupiter el
akar veszejteni, annak előbb az eszét veszi el), és azt ismételgeti: „Akit
Jupiter el akar veszejteni, annak először unalmat küld a fejére”. Már
huszonöt évvel ezelőtt is minden áron élni akart, minden pillanatot ki
akart használni, és kész volt bajt hozni saját fejére, szándékosan
keresve a veszélyt. Gyakran meditál azon a mondáson, amit Max
nagybátyja mindig mondogatott, mielőtt meghalt volna
végelgyengülésben: „Nincs értelme azzal tölteni az időnket, hogy
megpróbálunk még több időt nyerni.”
Ez volt a lényeg: az adrenalin volt a fő üzemanyaga. Horatius carpe
diemjének személyre szabott változatát élte. Már akkor is őrült
kockázatot vállalt, amikor kamaszkorában Szardínián nyaralt egyik
anyai nagybátyjánál: beleugrott a Földközi-tengerbe egy jó tízméteres
szikláról annak ellenére, hogy a víz nem tűnt elég mélynek. És mindezt
miért? Hogy lenyűgözzön két helyi fiút, akik a strandon napoztak, és
akik egyébként nem érdekelték. Eltörhette volna pár csigolyáját, sőt
meg is halhatott volna, csak hogy bizonyítsa magának: sosem hátrál
meg az akadályok elől. Vajon honnan jött ez a mánia, hogy mindig a
penge élén akar táncolni? Miért nem akar soha nyugodtabb
tevékenységeket folytatni? Miért vonzza ennyire az erőszakkal,
veszéllyel és rejtélyekkel teli élet? Hiába próbál az eszére hallgatni
minden egyes alkalommal, hiába ígérte meg magának, hogy
lenyugszik: mágnesként vonzzák a bonyodalmak. Az oroszlánbarlang
felbecsülhetetlen érték számára.
Iskolaévei alatt egyik tanára, Michael Merriot, aki különösen
kedvelte, többször elmondta neki, hogy „vagy nagy hős, vagy nagy
bandita” lesz belőle. Vagyis mindent vagy semmit.6 A priori nem
valószínű, hogy hős lesz, mivel James mindig is utálta a dicséretet és a
rivaldafényt. Húsz évvel később is emlékezett rá, milyen magányos
volt, amikor díszvendégként meghívták a dúsgazdag Langton-Herring
nagyszabású estélyére, amelyet a palotájában rendezett. A férfi minden
összegyűlt barátja és ismerőse előtt megköszönte a fiatal Bondnak,
hogy fél évvel ezelőtt megmentette fia, Miles életét egy kitzbüheli
sítábor során. James rendkívül zavarban volt, amikor több száz kéz
egyszerre emelte felé pezsgőspoharát, és vidáman azt kiáltották: „James
Bondra!”
Bond sajnos gyakran nem túl izgalmas küldetéseket kap, mint
például Nassauban, ahol egy hétig nyomozott egy fegyverszállítmány
után, amelyet Castrónak és embereinek küldtek Kubába, és ami
Jamaicára és a Bahamákra futott be. Egy másik alkalommal, amikor
Franciaországban nyomozott a Shape7 egyik küldöncének halála után,
meg volt győződve, hogy reménytelen és elkeserítő küldetést kapott.
Hogyan találhatna bármit is, ha a NATO-országok biztonsági
szolgálatai semmire se jutottak? Egyre nehezebben viseli, amikor a
szolgálat hirtelen visszahívja Londonba a napi teendők elvégzésére,
miközben éppen terepen dolgozik. Emlékszik, hogy több hétig lázasan
várta, hogy a Z. állomás végre hozzájusson Blofeld rejtekhelyének
pontos címéhez a svájci biztonsági szolgálattól. Átkozta a svájciakat és
legendás lassúságukat. Szemmel láthatóan nem voltak kompetensek.
James ugyanakkor tudja, hogy minden véges. Hová rohanjon? Vajon

6
Az EON vállalat nevének is ez a jelentése (Everything or Nothing). 1962 óta ez a vállalt
gyártja az összes James Bond-filmet.
7
A Szövetséges Erők Európai Főparancsnoksága, a NATO műveleti stratégiai parancsnoksága.
nem a halál – legyen akár erőszakos, akár békés – az egyetlen
elkerülhetetlen dolog ebben a világban? Úgyis hamar el fog érkezni. Ha
belegondolunk, a kéméletben semmi romantikus nincs. Unalmas
pillanatok sorozatából áll, amelyeket rövid, stresszes időszakok
váltanak fel, amikor a mazochizmus versenyre kel a szorongással. Bond
hétköznapjai egyáltalán nem elképesztőek. És ha nem ölik meg vagy
nem balesetben hal meg, valami ocsmány betegség előbb-utóbb úgyis
magával ragadja, hacsak nem az öregkort jellemző hanyatlásba hal
bele. Csúnya kilátások.
Amíg ezt a végzetes napot várja, magánál tartja a pisztolyát – hogy
elkerülje a balszerencsét vagy talán szokásból –, még akkor is, ha az
irodában kell rostokolnia. A pisztoly a férfiasság és az erő
megnövelése, mondják a pszichológusok. A fegyver megnyugtatja, és
növeli az önbizalmát. Mielőtt elrepült Rómába, hogy találkozzon
Kristatosszal, bevallotta M-nek, hogy az iroda árnyékában végzett
munkája teljesen kiszipolyozza, amitől főnöke kikelt magából. M
rosszul viseli, ha ügynökei nem a terepen dolgoznak, ha aktákat
tologatnak ahelyett, hogy azt csinálnák, amire kiképezték őket. Ah! Az
adminisztráció bosszantó, de elkerülhetetlen feladat. A legnagyobb
csapás. Bondot úgy irritálja, akár valami hatalmas csalánkiütés. Dühbe
gurul, amikor meglátja a kellemetlen foltokat. Feljegyzéseket ír, ami a
napok és a hetek múlásával egyre keserűbbé teszi. Néha dögunalmas
jelentéseket kell kihámoznia, mint például a tudományos kutatással
foglalkozó részleg beszámolóját arról, hogyan használják az oroszok a
rákkeltő anyagot, amelyet egy szimpla vízipisztollyal fecskendeznek az
arcba. Garantált halál. Ideális, hogy leszedjenek egy olyan célpontot,
aki legfeljebb huszonöt méterre van, mondjuk egy lépcsőn vagy lejtőn.
Bondnak nem tesz jót a tétlenség. Persze a hétfők a legrosszabbak.
Ilyenkor minden arányát veszti. Az akták, amelyeket hétfőnként kap,
olyan nehezek, akár a malomkő. Hiába tartozik a nagy presztízsű 00
szekcióhoz, Jamest nem kímélik meg a neoncsövek alatt végzett terhes
munkától. Néha még ügyeletre is beosztják. Legjobban az éjszakai
műszakot utálja.
A 007-es igazából csak akció közben teljesedik ki, ez mindig is így
volt. Talán sorsa pár hónap alatt megpecsételődött, amikor még kamasz
volt.
 Apja neve Andrew Bond, anyjáé pedig Monique Delacroix. Apja
Glencoe-ból, Nyugat-Skóciából származott, anyja pedig Vaud
kantonból, Svájc francia részéből. Andrew tizenkét évesen internátusba
került. Soha nem is költözött vissza a családjához. Kémiát hallgatott a
St. Andrews Egyetemen. 1914-ben elszegődött a Brit Királyi
Haditengerészethez: fűtötte a patriotizmus, örült, hogy hazáját
szolgálhatja. Mindent túlélt: a csatákat és meg egy hajótörést is a jeges
Eszak-Atlanti-óceánban. A háború végén a Faithful, a brit flotta ékének
kapitánya lett. Az idő múlásával megkeményítették a próbatételek.
Jelleme azonban megváltozott. Instabil lett. A fegyverszünet után
Andrew a hatalmas fegyvergyártó cégnél, a Vickersnél helyezkedett el,
amelyet a 19. század végén alapítottak egy acélgyár átalakításával.
Munkaadójához hű kereskedelmi utazóként járta Európát, egyik helyről
a másikba utazott, zsonglőrködött a beosztásával, és megismerte a
bejárt országok szokásait és hagyományait. Ahogy ez lenni szokott, a
kissé puritán férfi egy szép napon megismerkedett a csábos, fiatal
Monique Delacroix-val, aki az egyik svájci iparmágnás lánya volt.
Andrew gondolkodás nélkül elvette ezt a csinos, elegáns lányt, de
utazásainak nem vetett véget. Vagyis semmilyen kompromisszumot
nem kötött a házasélet érdekében. A fegyverkereskedelem maradt az
első.
Ebből a frigyből született James 1920-ban, Zürichben. Hatéves
korára útlevelében mindenféle pecsét virított. A kisfiú már járt
Svájcban, Olaszországban, Franciaországban és Angliában. Ha
Andrew-nak állandóan mehetnékje is volt, Monique szeretett volna
letelepedni fiával. Először Londonban, Chelsea egyik negyedében
lakott. Majd Svájcba költözött Bázel környékére, a nagytetős faházak
közé. James az iskolában franciául és németül tanult, és hamarosan
folyékonyan beszélte e nyelveket. Már kis korában megtanult gyorsan
barátkozni és gyorsan búcsút mondani. Szerette a társaságot,
ugyanakkor már egészen kis korában is magányos farkas volt.
Andrew ritka szabadidejét feleségével és fiával töltötte, és szerette
fizikailag kimeríteni magát. Sokat sportolt: síelt, hegyet mászott,
lovagolt, vitorlázott. Megpróbálta magával vinni a családját is. James
az egyik jamaicai családi nyaraláson megtanult úszni, egy másik,
toszkán kiruccanás alkalmával pedig lőni és lovagolni. Anyja néha pár
napra hátrahagyja, hogy kettesben utazzon el apjával valamiféle
sportkalandra. Monique-nak ilyenkor mindig fájt a szíve. Jamesnek is,
és ő magára is vette. Ezekben a pillanatokban mindig kissé
elhagyatottnak érezte magát, mintha valami édes kölönc lenne,
amellyel nem tudnak mit kezdeni, de eldobni sem akarják. Jamest
rendszeresen rábízták anyja számtalan rokonainak egyikére. Amikor
Andrew hazatért, gyakran hozott magával apró ajándékot: táblás csokit,
ólomkatonát vagy képeskönyvet.
Családja apai ágon kisebb volt: csak Maxból és Charmianból,
Andrew bátyjából és húgából állt, akik mindketten egyedülállók voltak.
Az antropológus Charmian Bond sokat utazott távoli, gyakran
barátságtalan vidékekre. Amikor épp nem a grönlandi eszkimók és a
szaharai tuaregek között élt, Kent megyében, Canterbury mellett lakott
egy lehetetlen nevű kis faluban, Pett Bottomban. James nagynénjének
és nagybátyjának sem született gyereke. Charmian így elég
engedékenyen bánt unokaöccsével, akit nagyon szeretett. A művelt nő
kimeríthetetlen és szenvedélyes volt. Amikor Jamest rábízták,
mindenféle témáról mesélt neki. „Mindig szólt nála zene, a tűzön pedig
valamiféle egzotikus étel főtt” – emlékezett vissza a 007-es. A kis
James, akit Pett Bottomban úgy kényeztettek, mint sehol máshol,
bunkereket vagy rögtönzött gátat épített a patakban, a szabadban sétált,
figyelte a természetet. Charmian legkedvesebb nagynénje volt.
Koromfekete hajával, szürke színű szemével, finom, karcsú alakjával
James szépnek gondolta, még akkor is, ha túl fiatal volt, hogy ezt
egyértelműen megfogalmazza. Charmian egyszer azt mondta neki,
minden esélye meglenne rá, hogy boldogtalan legyen, hiszen úgy
cipelik Európán keresztül, mint valami „elkallódott bőröndöt”, de
szerencsére nem az. Jamest zavarba hozták ezek a szavak.
Azon a nyáron, amikor James tizenegy éves volt, Monique és
Andrew elmentek hegyet mászni az Aiguilles Rouges hegységbe, ami
az Alpok északi részében található, Chamonix felett, szemben a Mont
Blanc-nal. Jamest Angliába, Charmianhez küldték. Nagynénje eljött
érte a bázeli állomásra, és hogy megvigasztalja, egyből megígérte neki,
hogy amint lehet, elviszi moziba Canterburybe, és megnézik Allan
Dwan A vasálarcos című filmjét. Főszereplője, Douglas Fairbanks azon
kevés színész közé tartozott, akit a kisfiú csodált, és akivel néhány
évvel később megismerkedett egy gazdag hollywoodi producer estjén.
James elköszönt a szüleitől a peronon. Anyja két puszit nyomott az
arcára, ahogy az a kontinensen szokás, apja pedig hosszan
megszorította a kezét, ahogy a skótok teszik. James nézte, ahogy
távolodnak, és integetett nekik. Majd a két alak beleveszett a tájba.
Nem sokkal később – egy nappal a betervezett mozi előtt –, James
éppen a kertben ügyködött valamiféle rögtönzött szerkezeten, amikor
észrevette, hogy Charmian két egyenruhás rendőrrel tart felé.
– James, szörnyű dolog történt.
De hát mit csinált? Az a baj, hogy körtét lopott egy gyümölcsösből
az út végén? Be kell vallania: így volt. Hogy betörte egy elhagyatott
üvegház ablakát? Ez is igaz. De emiatt kijött a rendőrség Charmianhez?
Nagynénje könnyes szemmel azt hebegte: „a szüleid… a szüleid, a
szüleid.mire Jamest kirázta a hideg. Charmian az egyenruhások
szavába vágott, akik nem mertek beszámolni a részletekről, és elküldte
őket. Majd ő mindent elmond Jamesnek. Leültette maga mellé. Valami
balesetről beszélt. A tragédia körülményeit senki sem ismerte.
– Nem… nem fognak hazajönni.
James azonnal megértette, de nem tudta elhinni.
– Hogyhogy?
– Mindketten meghaltak. Lezuhantak. A hegy lábánál találtak rájuk
– felelte Charmian.
James összetört. Egész életében emlékezett rá, hogy abban a
pillanatban szeretett volna eltűnni, hogy ne kelljen ezt hallania. Két
évvel később meglepetésére gyakran a szüleivel álmodott, habár képük
kissé összemosódott a fejében. Sőt, egészen homályossá vált. Arcuk
vonásai kérlelhetetlenül kitörlődtek emlékezetéből. Az évek során
James megkeményedett, nem csak fizikai értelemben. Ezen a gyászos
napon, amikor árva lett, ráébredt, hogy csak magára számíthat, hogy
mindig egyedül lesz, hogy az élettől nem remélhet megnyugvást, és
csak a cselekvés űzi el komor gondolatait, amelyek vég nélkül gyötrik.
Ebben a baljós pillanatban, amikor befellegzett gyerekkorának,
megértette, hogy a lelki sérülések sokkal fájdalmasabbak, mint a testi
sebek.
És mára mi maradt neki a szüleiből? Nem sok minden. Emlék- és
érzelemfoszlányok. Akár a pillanatképek, de milyen értékes
pillanatképek! Még emlékszik a szombati mozidélutánokra az anyjával,
a zsúfolt termet megtöltő zsibongásra, ahol a tolldíszt viselő árusok
fonott kosárból kínálták a finomságokat. Monique mindig vajas zsemlét
adott neki, hogy legyen türelemmel. Imádta. Arra is emlékszik, hogy
apja ügyes tengerész volt. Amikor Andrew elvitte vitorlázni a La
Manche-on, mindig biztonságban érezte magát. Még látja maga előtt,
ahogy kiköt Hythe-ben, egy kis üdülőhelyen Kent mellett. Egy nap
azonban James elfelejtette a vitorlázás egyik alapszabályát: a
manőverek során tilos kilógatni a kezet a fedélzetről. A kikötőbe való
visszatéréskor összezúzta ujjait egy kötélütközőn. Ordított. Apja is, és
leidiótázta. Anyja azonnal meg akarta vigasztalni, de James
visszautasította: nem akarta, hogy úgy kezeljék, mint valami kisbabát.
Összetört, de büszkesége megmaradt.
– Már igazi Bond vagy – mondta neki Andrew nem sokkal a
baleset után, megborzolva a haját.
Visszagondolva, apja és anyja rendkívül hiányzott neki tizenéves
korában. Szemérmes, sőt titkolózó természete miatt ezen évek során
senkinek sem nyílt meg. A tragikus nyár után nagynénje lett a gyámja,
majd két év múlva megkezdte tanulmányait az Etonben, ahová apja
még gyerekkorában beíratta.
Ah! Eton! Egy külön világ. Mivel azonban „a világ nem elég” – ez
a Bond család mottója, „Orbis non sufficit” – James kihasználta a
viktoriánus oktatás előnyeit, de időben meglógott a kötelmek elől,
amelyet a szerencsés kiválasztottakra róttak. Habár az iskolában
sohasem teljesedett ki, ezt nem élte meg traumaként.
Maga az iskola lenyűgöző volt két kápolnájával – az egyik VI.
Henrik korabeli (a College Chapel), a másik a 19. század végén épült (a
Lower Chapel). Mérete is impozáns volt: a város felét elfoglalta. A
diákoknak állandóan egyik épületből a másikba kellett rohangálni, és
fennállt a veszély, hogy eltévednek a folyosó-, lépcső-, fő- és
oldalfasor-labirintusokban. Az iskolát meglehetős hírnév is övezte,
tudniillik itt képezték az ország elitjét – erről idővel mindenki meg is
győződött.
Amikor James elkezdett az Etonbe, ebbe az évszázados múltra
visszatekintő, Windsor melletti iskolába járni, nem vette jól az
akadályokat. Az állandó tumultus, a több száz kamasz fiú testszaga,
akiknek megindult a hormontermelése, felfordította a gyomrát. Az
éjszakát minden bentlakónak nyakig begombolt pizsamában kellett
töltenie, különben megbüntették őket. Nappal egyenruhát kellett
viselniük, ami fekete nadrágból, merev galléros, fehér ingből,
mellényből, kartonkemény nyakkendőből, az iskola jelvényével
díszített frakkból és cilinderből áll. James ezt elkeserítőnek, sőt
visszataszítónak találta. Micsoda groteszk maskara! Egy intézmény
értékét tényleg ilyen ócska hagyományokkal kell kinyilvánítani?
Reggelente Janet, egy öregasszony keltette, aki kelletlen teremtés
volt. Az étel, amelyet a Codrose étkezőben szolgáltak fel (a nevét Cecil
Codrose rektorról kapta, akit egyhangúan utálnak), ehetetlen volt,
ráadásul ki volt adagolva. A fiatalok a túléléshez arra kényszerültek,
hogy a börtöntöltelékekhez hasonlóan „menzázzanak”: a városban
bevásároltak élelmiszerből, amelyet a szobájukba vittek. Spórolt
pénzükből néha tudtak venni pi-rítóst uzsonnára. A menzán felszolgált
ételek kétségbeejtően ehetetlenek voltak: rágós húsból és száraz
tésztából készült pulykás lepény, kemény borsó, íztelen főtt burgonya.
Mekkora volt a kontraszt, amikor szünetben hazament Max
nagybátyjához vagy Charmian nagynénjéhez! Amikor náluk volt,
James el tudta felejteni az etoni moslékot, és házi kosztot kapott: sült
pulykát párolt répával, friss krumplival és zöldbabbal, majd finom
almás pitét.
Etoni manzárdszobája pöttömnyi volt, a sarkoknál csak térden állva
fért el. Kályhájába csak kétnaponta hoztak egy adag szenet. Telente a
szén nélküli napok fagyosak, nehezen elviselhetőek voltak. Éles
kontraszt Charmian Pett Bottom-i kis házával. Az egyedüli vigasz,
hogy a szoba elég világos volt, és csodás kilátás nyílt belőle a
környékre: a Temzére, és túlpartján a windsori kastélyra.
Amint megérkezett, James szerencsére összebarátkozott
szobatársával, Pritpál Sz. Nandrával, a kissé duci, indiai származású
fiúval, aki kiokosította az internátusi élet szabályairól. Ez a
maharádzsa-ivadék élvezte az élet örömeit, és szenvedélyesen szerette a
matematikát és a természettudományokat. Ő vezette be Jamest a
kódfejtés mesterségébe, amikor megpróbált kisilabizálni egy titkosított
levelet, amelyet Alexis Fairburn, az Eton egyik életveszélyben lévő
tanára küldött. Pritpál megtanította Bondnak, hogy mindig a
legszembeötlőbb jellel kell kezdeni, és a kontextusbeli anagrammát kell
keresni, vagyis meg kell tippelni a valószínű kifejezéseket, hogy le
lehessen szűkíteni a kutatás területét. Jamesnek tetszett, hogy
működésbe hozhatja szürkeállományát. Lenyűgözte Pritpált, amikor azt
javasolta, hogy a számokhoz nem betűk, hanem szavak vannak
rendelve. Később James Pritpálnak köszönhetően belevetette magát a
nullák és egyesek sorozatából álló bináris kódolásba. Pritpál a baráti
kártyapartik helyett mindig a Times keresztrejtvényét választotta.
Keresztrejtvényfejtői tehetsége az iskola falain túl is hírnevet hozott
neki. Sporttevékenységként az asztaliteniszt, a kampusz messze a
legkevésbé fárasztó sportját választotta.
Bond a Hong Kong-i Tommy Csunggal is megismerkedett. Az erős
testalkatú, száraz humorú fiú ügyesen kártyázott: többször nyert, mint
veszített, mivel a technikát merészséggel és szerencsével párosította.
– Végül is a kínaiak találták föl a kártyát, nem? – hangoztatta
előszeretettel. Csüng szerette a romit, de kedvence a chemin de fér és a
bakkara volt. Kis csoportjuk egyébként összeeszkábált egy hamis
asztallapot, amelyet egy szempillantás alatt fel lehet szerelni a meglévő
lapra, és így el lehetett rejteni a bankot és a kártyákat, mivel Etonben a
szerencsejáték szigorúan tilos volt, és mindenki tartott Codrose
meglepetésszerű ellenőrzéseitől és házkutatásaitól. Akár valami sunyi
smasszer, ez az alacsony, sápadt arcú, táskás szemű, kifejezéstelen
tekintetű férfi, aki mindig összehúzta bozontos szemöldökét, imádta
lebuktatni és szabályszegésen kapni a fiatal bentlakókat. A rektor
éjszakánként a folyosókat rótta, és nyakon csípte azokat, akik szökni
próbáltak. Hogy még jobban meglepje a bűnösöket, cukrot szórt a
parkettára, hogy az ropogjon a talpuk alatt.
James végül megkedvelt egy harmadik fiút is, Perry Mandeville-t,
aki kicsit idősebb volt nála, és vagyonos családból származott.
Szüleinek volt egy villája a Cumberland Terrace-on a Regent’s Park
mellett. James ezzel a géppuska-gyorsaságú, hányaveti fiúval vezetett
először jogosítvány nélkül, aki mindig rendkívül izgatott volt, és imádta
a lóversenyt (imádott fogadni a Windsortól egy köpésre lévő, Ascot
nevű lóversenypályán). Csodás látványt nyújtottak együtt, ahogy
lobogó hajjal, pilóta-napszemüveggel az orrukon száguldottak a kis
országutakon a szép kort megélt, a nagybátyjától örökölt, fekete-fehér
Aston Martinban, amit nem messze a kampusztól tartott elrejtve. Bond
azt is Mandeville-nek köszönhette, hogy csatlakozott a Veszély
Klubjához: ez a titkos csoportosulás egy maroknyi diákot fogott össze –
köztük Andrew Carltont, Mark Goodenough-t és Gordon Latimert –,
akik szerették izgalmassá tenni hétköznapjaikat.
 A klub segítségével a tagok levegőhöz jutottak. A többiekhez
hasonlóan James imádott az éjszaka leple alatt meglógni a tetőn
keresztül. Természetesen éjszakai szökéseit még élvezetesebbé tette,
hogy kijátszhatta Codrose trükkjeit. A csoport Mandeville vezetésével
minden héten a kampusz egyik lapos tetején találta magát. Nem
csináltak sok mindent azon kívül, hogy hosszasan „titkos” baráti
megbeszéléseket folytattak. A cél az volt, hogy mindenkinek sikerüljön
kiszöknie a szobájából, és észrevétlenül eljutni a találkahelyre. A
találkozónak gyakran akkor vetettek véget, amikor riadót fújtak. Ekkor
indult a visszaszámlálás, hogy észrevétlenül visszaérjenek az ágyukba.
James ezt a pillanatot kedvelte a legjobban.
Ezt a titkos klubbot azonban egy évvel később feloszlatták. Bond
ekkor nem volt jelen, éppen Mexikóban vakációzott. Mandeville
mindent megírt neki egy levélben, amelyen James akkorát nevetett,
hogy még a könnye is kicsordult. A klub utolsó csínytevése a szabotázs
előtt az volt, hogy Mandeville az éjszaka leple alatt bevitt öt birkát –
egy Eton melletti mezőről – az igazgató, Claude Elliott lakásába. A
lakásban kicsavarták a villanykörtéket, a birkák pedig a sötétben
bégettek, és nekimentek a drága bútoroknak. El lehet képzelni, hogyan
reagált Elliott, amikor a hosszú nap után fáradtan és a kápolna
imazsámolyán való térdepléstől elgémberedve hazament: érezte a
furcsa állatszagot, és hallotta a furcsa hangokat, de nem tudta
felkapcsolni a villanyt, csak kitapogatta a gyapjas bundákat. Nem tudta
mire vélni a dolgot. Mandeville-t azonnal kicsapták ezért az őrült
csínyért. Ő azonban igazi gentleman volt, nem árulta be bűntársait.
Apja a családot ért szégyen miatt Fettesbe, Windsortól hatszázötven
kilométerre lévő bentlakásos magángimnáziumba száműzte. James
egyszer meglátogatta ott.
James a tanulás szempontjából elég jól elboldogult az Etonben.
Persze nem akart kitűnő tanuló lenni, de éles elméjének,
életszemléletének és logikájának köszönhetően nagyon jól szerepelt.
Gyorsan be is tudta hozni az első kihagyott hónapokat. Egyetlen
gyenge pontja a latin volt, amit gyűlölt. Már attól is kirázta a hideg, ha
elképzelte, hogy középkori ősei Henrik király uralkodása alatt reggel,
délben és este is latint magoltak ugyanezen a helyen. Ezzel szemben a
francia meglepően könnyen ment neki, unalmasnak találta az órákat.
De hát végül is a francia anyja anyanyelve volt. James kitűnően beszélt
németül, csakhogy ezt a nyelvet nem tanították az iskolában. Fiatal,
német zsidó barátja, Freddie Meyer azonban hajlandó volt titokban
szinten tartani a tudását.
Az intézet több évszázados abszurd hagyományait nyomasztónak
találta: tilos volt pörgetni az esernyőt, az utcán enni, felhajtani a kabát
gallérját, a járda ezen vagy azon az oldalán menni… „És tilos máshogy
gondolkozni, mint a többiek?” James a rosszabb napokon értékes
szövetségesre lelt az iróniában és a szarkazmusban.
Bond megtudta, hogy a fegyelmet főként egyes tizenévesek
biztosították, akiket az etoni zsargonban popnak neveztek: ők
felsőbbrendű arckifejezéssel, többszínű mellényükben sétálgattak a
kampusz ösvényein. Így amikor egy végzős diák hívószavára („Fiiii-
úúúúk!”) gyülekezniük kellett, mindenkinek azon nyomban abba kellett
hagynia mindenféle tevékenységet, és oda kellett sietnie a gyülekező
helyszínére. Mivel Pritpál gyakran utolsóként ért oda, levegő után
kapkodva, mindig megbüntették. James jó barátként vállalta helyette a
büntetést. Az is gyakran előfordult, hogy közbeavatkozott, hogy
megvédje barátját, akit sokan az évfolyam hülyegyerekének tartottak.
Egyes diáktársai gonoszsága és aljassága miatt James kikelt magából.
A lelkész által biztosított keresztény körítés hidegen hagyta. Nem hitt a
bűnbocsánatban, csak a bosszúban, ha meg kellett büntetni valakit, aki
rosszat tett neki vagy a barátainak.
Az internátust dirigáló csapat „a Könyvtár” nevet viselte. Ez a
végzős diákokból álló egyesület testi fenyítést is alkalmazott a fiatal
lázadókkal szemben. Pritpál, akit gyakran elpáholtak, „operett-
Mussoliniknak” hívta ezeket a durva vadállatokat, akik
felsőbbrendűnek hitték magukat. A legkevesebb, amit mondhatunk,
hogy a gólyák felavatása nem az emberséget hozza ki az elkövetőkből.
A mindennapi kegyetlenkedések és megalázások közül messze nem az
volt a legrosszabb, amikor hátba vágták őket fémvonalzóval. Újabban a
Theo Bentinek nevű smasszer uralkodott, aki Codrose hozzájárulásával
meghonosította a rettegést a folyosókon. Ez a végzős diák igazi szadista
volt, aki élvezte, ha diáktársai szenvednek.
Hogy szelleme megmeneküljön, James újra- és újraolvasta a
klasszikusokat: A kincses szigetet, Sherlock Holmes kalandjait, A
dzsungel könyvét, a Salamon király kincsét. A fiatal Bond sokat
sportolt, hogy levezesse fölös energiáit: futott és evezett – amit
szigorúságáért szeretett –, valamint bokszolt, ahol fürgesége, kitartása
és ahogy az ütéseket fogadta, ámulatba ejtett mindenkit. A
csapasportok elég hamar feldühítették (főleg a krikett), de a futás
tökéletesen megfelelt introvertált természetének még akkor is, ha
csupán pozitív visszacsatolásul szolgált annak. Miközben rótta a
köröket, szabadjára engedhette a szellemét. Képességei és a rengeteg
edzés rendkívüli hosszútávfutót csináltak belőle. Hogy gyors-e?
Tagadhatatlanul. És kitartó? Természetesen. Az osztályfőnöke, Michael
Merriot, aki tornatanár is, érdekes potenciált vélt felfedezni benne. És
ennek a hórihorgas, ősz, torzonborz hajú férfinak a véleményét jobb
volt komolyan venni az Etonben, mivel fiatalkorában a Királyi
Haditengerészet színeiben versenyzett. Merriot részt vett az 1924-es
párizsi olimpián, ahol ezerötszáz méteren bronzérmet nyert. Habár
James megismerkedett a krikettel és az evezéssel is – ezek a sportágak
igencsak felkapottak voltak ebben az előkelő iskolában –, mindig
visszatért a futáshoz. Etonben egyszerű a képlet: kétfajta diák van, a
száraz és a vizes, vagyis azok, akik futnak, és azok, akik valamilyen
vízi sportot művelnek.
Amikor Bond elsőéves volt, Merriot bátorította, hogy vegyen részt
a Hellebore-kupán – a verseny a rosszarcú amerikai, Randolph
Hellebore nevét viselte, aki mecénásként tündökölt, többek között
azért, hogy bebiztosítsa fia, George helyét, aki két évvel idősebb volt
Jamesnél. A kupa elnyeréséhez igencsak eredeti háromtusát kellett
teljesíteni: lövészetet, úszást, futást. Hellebore fia pont ezekben a
sportágakban jeleskedett.
A versenyzők nem medencében úsztak (Etonben nem volt
medence), hanem a folyóban, aminek jeges volt a vize, és nyüzsögtek
benne az angolnák. James nem hátrált meg az akadály elől. Az első
kihívás: meg kellett szelídíteni az élővilágtól hemzsegő folyót, és ki
kellett bírni a dermesztő hideget. Amikor James az első edzése során
beleugrott a vízbe, a hideg megbénította. Mintha fejbe vágták volna.
Aztán fokozatosan összeszedte magát, és elkezdett erejét megfeszítve
úszni. Ekkor megértette, hogy teste hozzá tud szokni a környező
hőmérséklethez. Amikor ki akart kászálódni a vízből, és
megkapaszkodott a folyóparton, valaki arcon rúgta. Felnézett, és
George Hellebore-t látta maga előtt három cimborájával. Hellebore
először végigmérte, majd cukkolni kezdte:
 – Nem tán úszóleckénk volt?
George arra utasította, hogy versenyezzen, persze nem ellene
(hiszen ellene esélye sem lenne), hanem egy bizonyos Leo Butcher
ellen, akit Bond az Eton rézfúvószenekarában látott. Butchernek semmi
kedve sem volt úszni, de szemmel láthatóan neki sem volt választása.
Amikor beleugrottak a vízbe, Bond csapdát sejtett. De mi lehet az?
Biztos volt benne, hogy meg tudja verni Butchert úszásban. Akkor
Hellebore miért ragaszkodik ehhez az idióta versenyhez? Az amerikai
felfedte a játék lényegét: Butchernek és Bondnak víz alatt kell úszniuk.
Aki először vesz levegőt, veszít. Bond belement. Még mindig nem
tudta, hová akar George kilyukadni. Alámerült a gusztustalan, enyhén
sós vízben. Amikor feljött a felszínre, észrevette, hogy elsodródott,
távol került a folyóparttól. Butchert nem látta. Egyszer csak
megpillantotta a lábát, de a fejét még nem látta, falán történt vele
valami? Butcher végül feljött a felszínre, és mintha ki sem fulladt
volna, nyugodtan vette a levegőt. James rájött a titkára: a fiú trombitán
játszik. Zenész apja még kis korában megtanította, hogyan dolgozzon a
légzésén, így kevéssé atletikus felépítése ellenére meglepő
tüdőkapacitást fejlesztett ki. Hellebore erre akkor jött rá, amikor egy
nap elkezdte fojtogatni. Innen jött ennek a tisztességtelen versenynek
az ötlete, amivel csapdába akarta csalni Bondot.
Hellebore megakadályozta, hogy James kijöjjön a folyóból: a víz
alá nyomta a fejét. „Csak semmi pánik. Biztosan nem akar megölni” –
győzködte magát a fiú. Gyors mozdulattal megragadta támadója
csuklóját, és erősen meghúzta. Hellebore beleesett a folyóba. James
kihasználta a lehetőséget, hogy kikecmeregjen a partra, majd sár és sós
víz elegyét öklendezte fel. Ebben a pillanatban megjelent Croaker, aki
az iskola csónakjait tartja karban. A nagylelkű Bond azt mondta neki,
Hellebore azért esett be a vízbe, mert ki akarta húzni, amikor begörcsölt
a lába. Ekkor Hellebore és a bandája szégyenkezve visszavonult, Bond
pedig kifújta magát. Az öreg Croaker véletlenszerű közbeavatkozása
nélkül a helyzet biztosan elmérgesedett volna.
Elérkezett a nagy nap. Az első versenyszám a lövészet volt. James,
aki bizonyosan az egyik legfiatalabb résztvevő volt, egy hosszú csövű
Browning SA-22 puskával lőtt. Be kellett ismernie, hogy tetszik neki a
lőpor száraz lobbanása, kesernyés szaga. Tisztességes helyen végzett,
annál is inkább, mivel több mint három éve nem volt fegyver a
kezében. Hetedik helyezett lett. A versenyfelügyelő gratulált neki,
tehetséges lövésznek titulálta, akinek érdemes folytatnia. Ekkor
megjelent a lőtéren Georges Hellebore. Mindenkit lenyűgözött
ügyessége, nyugalma, és az is, ahogy ellazult, mielőtt meghúzta a
ravaszt. Könnyedén adta le a sorozatot. Vajon meg lehet verni ebben a
versenyszámban? Mindenki meglepetésére azonban Andrew Carlton,
akit kitartó edzésének köszönhetően a vízen legyőzhetetlennek
tartottak, ugyanannyi pontot ért el, mint Hellebore. A meccs döntetlen
lett, ex aequo.
A második versenyszám az úszás volt. Le kellett ereszkedni a
folyóágon, majd vissza kellett úszni árral szemben. Habár a víz aznap
nem volt annyira jeges, mint ahogy tartottak tőle, mégis bénítóan
hidegnek hatott. A könnyű leereszkedéssel szemben a visszaúszás
pokolian nehéznek bizonyult. Bond negyedikként ért célba. A döntőbe
nyolc fiú jutott be, köztük Hellebore és Carlton. A közönség csak ámult
és bámult. Az egyre idegesebb Hellebore-t három egymás utáni hibás
rajt után ki kellett zárni. Apja nyomására azonban a zsűri beleegyezett,
hogy elindulhasson, de büntetésből tíz másodperccel később. Az
ifjabbik Hellebore azonban félúton már be is hozta lemaradását, és
mintha ringbe szállt volna a győzelemért. A verseny szoros volt.
Hellebore a pluszidő nélkül biztosan játszva megnyerte volna. Így
azonban harmadikként futott be, a végeredmény pedig bizonytalan
maradt. Carlton a második helyen állt. A feszültség a tetőfokra hágott
az utolsó versenyszám előtt. Ha Carlton megelőzi Hellebore-t, övé a
trófea. A győzelemhez tehát Hellebore-nak elsőnek kell lennie
terepfutásban.
Harmadik versenyszám: terepfutás a Windsor Great Parkban. Bond
úgy döntött, kedvenc helyszínén felveszi a versenyt Hellebore-ral, aki
nyilvánvalóan azt remélte, elég a kupához, ha az elsők között végez
terepfutásban, mivel az első két számot úgyis megnyeri. Így azonban
egyre nagyobb nyomás nehezedett rá. A rajtvonalon Carlton szólt
Bondnak, hogy a pályabírókat az utolsó pillanatban lecserélték. Vajon
Lord Hellebore keze volt a dologban? Bárhogy is, George bandája
került a 7,5 kilométer hosszú pályára. A futók egyébként több helyen,
például az erdős dombokon nem voltak láthatók a közönség számára.
Így bőven volt lehetőségük szabálytalankodásra.
 Mivel James sokat edzett ekkora távon, tudta, hogy be kell osztania
az erejét, nem lőhet ki úgy, akár valami ágyúgolyó, és figyelembe kell
vennie minden paramétert (a nézőket, a versenyzőket, az időjárást, a
talaj minőségét…). Az óvatos Bond ezért a mezőny hátuljában
helyezkedett el Carltonnal és Hellebore-ral együtt. Fel akarta mérni az
ellenfeleit a távolból. Aztán egy akadályt kihasználva támadásba
lendült oldalról. A harmadik dombbal, a Parson-buckával szemben
Jamesnek csökkenteni kellett a sebességét. A pálya felét jelző csúcson
végre készen állt kijátszani ütőkártyáját. Megengedhette magának,
hogy kockáztasson. Amikor odaért Carlton mellé, felgyorsított, hogy
megnézze, hol van Hellebore. Szemmel láthatóan nem volt előtte. Bond
meg volt róla győződve, hogy ő vezeti a futamot. Az viszont zavarta,
hogy nem látja Hellebore-t. Vajon elesett? Megállt az egyik
domboldalon? Egyszer csak, miközben átkelt egy szoroson, amelyet két
töltés határolt, észrevette, hogy Hellebore pár méterrel előtte jár.
Azonnal összerakta a képet: az amerikai csalt. Lerövidítette az
útvonalat, és a turpisságba beavatott bírók szemet hunytak felette.
Hellebore azonban néhány másodperc múlva megállt: mintha szúrna az
oldala. James is lelassított, majd ismét felgyorsult. Teste fáradt. Egyre
gyengült. Azért nem adja fel. Ki kell tartania.
Amikor kiért egy tisztásra, észrevette, hogy Hellebore megint előtte
van. Ez a mesterkedés kezdett elviselhetetlenné válni. Ellenfele tehát
megint csalt. Ezúttal Bond visszafordult, hogy megvárja Carltont, és
figyelmeztesse közös ellenfelük stratégiájára. Most mit tegyenek?
Carlton azt javasolta, hogy törjenek előre, és tegyenek meg mindent,
hogy utolérjék Hellebore-t, akár csalás árán is. James megértette.
Átvágott a sarjerdőkön; valósággal égett a lábikrája, többször majdnem
elesett, de visszatért a csapásra. Ámulatára Hellebore megint jóval
előrébb járt. Vajon be tudja hozni lemaradását ilyen közel a
célvonalhoz? Bond szenvedett. Lába és mellkasa rendkívül fájt. Tüdejét
mintha satuba szorították volna. Előtte, az erdő szélén kirajzolódott
Hellebore alakja. A végső hajrában sikerült felgyorsítania – mintha
talált volna egy tartalék palack oxigént. Beérte ellenfelét. Amint meg
akarta előzni, Hellebore megpróbálta elgáncsolni. Bond azonban
kikerülte, és az élre tört. Egyszer csak azonban, amikor már végre az
élen járt, teste megálljt parancsolt. A világ elhomályosult körülötte.
Tántorogni kezdett. Lelassított. Pedig olyan közel a célegyenes…
Szörnyű volt, de nem tudott mit tenni. Bond imbolyogva haladt, és
kábán ért be a célegyenesbe. Győztesként esett össze. Merriot gratulált
neki, és Bond még meg bírta kérdezni, ki a második: Carlton az utolsó
métereken megelőzte Hellebore-t! George szégyenében elsírta magát az
apja előtt, akinek az arcára az undor kifejezése ült ki. Fia csak a
harmadik lett, mint afféle szánalmas vesztes. Az első Hellebore-kupát
tehát a szervező bánatára nem a feltételezett győztes nyerte. Jamesnek
volt bátorsága szembeszállni vele.
Miután a sportversenyen a képzeletét is túlszárnyalva meghaladta a
határait, a húsvéti szünetet Max nagybátyjánál töltötte Charmian
nagynénje társaságban. Max Skóciában élt, nem messze Keithlytől, a
Skót-felföld nyugati részén elhelyezkedő tanyától, egy mindentől távol
eső kis házban, amelyet klematiszok, lonc és futórózsa szőtt be. James
remélte, hogy jó egészségben találja nagybátyját. A szegény ember
sajnos azonban csak az árnyéka volt régi önmagának.
A rendkívül lesoványodott Max Bond rengeteget köhögött ezen az
esős tavaszon. Évek óta emésztette a rák, de még nap mint nap felvette
a küzdelmet a betegség ellen. Egyedüli elfoglaltsága a horgászás volt:
imádott e szenvedélyének hódolni, különösen a birtokát határoló
folyóban, amely tele volt pénzes pérrel, a pisztránghoz hasonlatos,
Atlanti-óceánból származó hallal. Max még arra is megkérte
Charmiant, hogy temessen el vele egy horgászbotot. Jamest lesújtotta
legyengült nagybátyjának látványa. Ő is meg fog halni, és még egy
Bonddal kevesebb lesz a családban? Emlékszik, amikor Max 1925-ben
elvitte a gyarmati vásárra Wembley-be. Nagybátyjának ekkor még a
rögbijátékosokhoz méltó széles válla, és úriemberhez illő fizimiskája
volt. Max fiatalkorában, még a háború előtt képzőművészeti oktatásban
részesült Németországban. Majd furcsamód beállt a titkosszolgálathoz,
nem teljesen önszántából. James ezt nem tudta. Meg akarta érteni.
– Tehát afféle kém voltál? Tényleg? – lelkesedett James.
– Tudod, azért nem egészen úgy volt, ahogy képzeled. A kémek
élete nem olyan izgalmas, és nincsen teli regénybe illő csapdákkal –
válaszolta Max rekedt hangon.
Hogyan magyarázza el egy tizenhárom-tizennégy éves kamasznak,
hogy reggeltől estig görcsben állt a gyomra? Maxot Franciaországban
szervezték be, amikor golyót kapott a lábába. Csúnya sérülés volt.
Egész életére megmaradt egy kis púp a térde felett. Miközben a
kórházban lábadozott, megismerkedett valakivel, aki azt tanácsolta,
hogy csatlakozzon hozzájuk, és folytassa a harcot más formában, ha
már folyékonyan beszél németül. Max elrévedt tekintettel mesélt
karrierjéről, mintha valami utazáson vett volna részt. A háború során
gyorsan előléptették századosnak. Megtanulta a kódolást, a jelszavak
használatát, a dokumentumhamisítást, a mérgezés és az álcázás
művészetét, a közelharc technikáit. Egyszer az ellenséges vonalak
mögé dobták. Bizonyos Herr Grumann-nak, vasútmérnöknek kellett
kiadnia magát. Feladata az volt, hogy listát állítson össze a német
vonatok közlekedéséről. Jelentett a kapcsolattartójának, aki visszatért
Franciaországba, és továbbította az információt a főhadiszállásra.
Később, amikor elárulta a fiúnak, hogy sohasem tanulta meg a
légycsalis horgászat rejtelmeit – hogyan kell összeszerelni a
horgászbotot, rögzíteni a csalit, egy csuklómozdulattal bedobni a vízbe,
majd hosszú percekig mozdulatlanul várni –, felfedte korábbi élete
árnyoldalát: börtönbe vetették. Négy német katona elfogta, amikor már
pizsamában lefekvéshez készülődött az egyik kis flamand hotelben.
Lebukott. Kíméletlenül egy teherautó platójára hajították, és egy
düledező erődbe vitték, hogy ott pusztuljon. Azt gondolta, valószínűleg
meg fog halni, de előtte megkínozzák. Szomorú vég. El kellett viselnie
a börtönőrök bántalmazását. Sikerült azonban meglépnie: körmével
kikaparta cellája dohos falát. A vakolat nedves volt. Mögötte nem kő
volt, csak lószőr-, szalma- és fakeverék. Minden el volt rohadva,
Maxnek így sikerült meglógnia az általa vájt résen keresztül. Hatalmas
helyiségben találta magát, amely az erőd ciszternája volt. Mielőtt
megszökött volna az ablakon keresztül, mindent elárasztott vízzel.
Odakint hideg éjszaka volt, és havazott. Talált egy széles
esővízelvezető csatornát, és belecsusszant – persze karját és lábát is
felhorzsolta. Senki sem szaladt utána, szabad volt. Amikor kijutott, a
folyó fölött átívelő hídról tarlórépát szállító uszályra vetette magát.
„Nem valami fényes szökés egy kém számára” – mondta huncut
mosollyal. De legalább életben maradt. Az erdőben húzta meg magát,
ahol apróvaddal, bogyókkal és gyökerekkel táplálkozott. Úgy élt, mint
valami törött lábú, üldözött vad, egyik helyről a másikra menekülve.
Végül egy csapat német dezertőr mentette meg. A sors fintora, hogy
németek elől menekült, és németek mentették meg.
 Néhány nappal azután, hogy Max, az MI6 egykori ügynöke úgy
kitárulkozott, mint még soha, szépen nyugodtan elszenderedett az
ágyában. Otthonában, az imádott skót földön hunyt el. James ekkor
elveszítette második apját is. Már csak ő maradt és Charmian.
Nagynénje jelentette be neki ezt a második halálhírt is, akárcsak apja
halálát. Mielőtt Max Bond szíve feladta volna a harcot, egyetlen, jól
hallható szót kiáltott az éjszaka közepén: „James!”

Miközben Max utolsó óráit töltötte ebben a világban, James néhány

kilométerrel távolabb rövid élete legveszélyesebb élményét élte meg
skót földön. Az ifjabbik Bond tudtán kívül átvette a családi stafétát. A
kaland és a kémkedés íze többé nem hagyta nyugodni.
Windsorból Londonba ment, onnan pedig hálókocsis vonatra szállt,
és a Skócia északnyugati részén található Fort Williambe utazott
Edinburghon keresztül. Hosszú útja során megismerkedett egy vörös
hajú fiúval, akinek – a kalauz figyelmét elvonva – segített bliccelni.
Red Kelly-nek hívták, mint valami kalózt. Érdekes módon ez a
bizonyos Kelly is Keithlybe igyekezett: Alfie nevű unokatestvérét
kereste, aki nemrégiben horgászás közben köddé vált.
Max szerint Alfie a Silver Fin tóhoz ment, ahol biztosan beleesett
egy szakadékba. Ráadásul ez a terület, amelyet fegyveres férfiak
védtek, immár egy bizonyos lord Hellebore tulajdonában állt, aki
amerikai nagybácsihoz méltóan két kézzel szórta a pénzt, hogy béke
legyen a földjén. Jamest megdöbbentette, és kíváncsivá tette a dolog:
mintha a Hellebore család a világ végére is követné, még ide is, a Skót-
felföldre, a hangák, páfrányok és sünzanótok közé, az egyetlen helyre a
földön, amelyet tényleg a magáénak érez.
Bond elhatározta, hogy elmegy Kellyvel a Silver Fin tóhoz.
Kiderült, hogy a tóban él egy különleges hal, az It’Airgid. Ez gael
nyelven ezüst uszonyt jelent, innen ered a Silver Fin elnevezés. Ennek a
skót lazacnak nincs párja: olyan erős és hatalmas, hogy a legenda
szerint lenyelt egy óriást, aki ki akarta fogni, majd egy esztendővel
később kiköpte az ír partokon.
Lord Hellebore kastélya nem csupán puritán, hanem baljóslatú is
volt. Ez a hatalmas erőd olyan benyomást keltett, mintha két
gránitkockát egymásba illesztettek volna. Az épület minden sarkában
torony állt. Egy szűk földnyelv kötötte össze a folyóparttal. Szögesdrót
vette körül, amire figyelmeztető táblát akasztottak: „Magántulajdon.
Belépni tilos! A birtokháborítókat lelőhetik!” A több méter magas
fémkerítésen állattetemek lógtak: nyulak, rókák, patkányok, hollók, sőt
egy mókus is. Egy erősen bomlásnak indult furcsa állattetem meredt a
két nyomozótanoncra. James észrevette, hogy a földet itt-ott felásták.
Valaki nyilván a kerítés alatt jutott be, a másik pedig eltüntette a lyukat.
Kellynek egyszer csak közeledő léptek zaja ütötte meg a fülét, mire
Jamesszel együtt a bokrok közé rejtőztek.
– Előjöhetnek, tudom, hogy ott vannak.
Az ismeretlen a domb tetejéről szúrta ki őket. Beszédbe elegyedtek.
James kihasználta az alkalmat, hogy jobban szemügyre vegye a férfit:
lapos orr, összezúzott bal fül, véres szem, whiskytől bűzlő lehelet. A
neve Mike Moran, a Húseltakarító. Bronxból, New Yorkból jött, de ír
származású. Leginkább nyomozóként dolgozott a Pinkerton
ügynökségnél, aminek a mottója: „Mi sohasem alszunk.” Lábához egy
bőr pisztolytáska volt szíjazva, ami gyöngyházmarkolatú Derringert
rejtett. Természetesen a fegyverkereskedő Lord Hellebore után
nyomozott, aki korábban az Egyesült Államokban élt. Mit tudunk róla?
Maud Hellebore – Randolph felesége, aki ikertestvérébe, Algar
Hellebore-ba volt szerelmes, mielőtt engedett volna Randolph
ostromának – nem hiszi el, hogy Algar tényleg meghalt. A pár
összeveszett. Szétköltöztek. Randolph elintézte a válást. Maud pedig az
ügynökséghez fordult, hogy kiderítse, mi történt valójában.
A trió hason fekve kémlelte a kastélyt látcsővel. Bond részletesen
leírta, mit lát: az erőd falán egy férfi beleönti egy vödör tartalmát a
tóba. Húscafatokkal kevert vérvörös lé ömlik a vízbe. A tó vize
megremeg, és felhabzik, mintha lenne valami a felszín alatt. James nem
tudta levenni a szemét a férfiról, akinek igencsak érdekfeszítő volt a
fizimiskája. Keménykalapot viselt, arca kerek és szederjes, szeme
üveges volt. Hajlott hátával és hosszú karjával járása gorillára
emlékeztetett.
Amikor leszállt az éj, Jamesnek haza kellett menni nagybátyjához,
nehogy aggódjon érte. Kelly is követte a példáját. A nyomozó magára
maradt. Másnap a fiatalok küldetésre indultak. Max kölcsönadta
Jamesnek a felszerelését: egy sátrat, egy kulacsot és egy kést, valamint
egy régi öngyújtót. De mi lett a Húseltakarítóval? James és Kelly nem
hallottak felőle. Már nem volt ott a táborhelye. Balról megkerülték a
kastélyt, ahol egy ösvényre leltek a növényzetben, majd egy tisztáson
lyukadtak ki. James észrevett valami csillogót a sarjerdőben. A
nyomozó távcsöve. Soha nem hagyta volna hátra.
Kellyt idegesség fogta el, ahogy Jamest is. A kaland izgalma
azonban felülkerekedett a félelmükön. Visszafordultak, és megint
távcsővel kezdték figyelni a komor épületet: látták, ahogy a megyei
rendőrség irányításával kihalásznak egy testet a vizesárokból. A
Húseltakarító volt az: James felismerte a lábára erősített pisztolyról,
amely a rátapadt sár alól is kitűnt. Egy hatalmas angolna jött ki a
szájából. James már értette, miért ilyen torz az arca, mintha letépték
volna. A hajából és a hasából is angolnák jöttek elő. James nem tudta
levenni a szemét erről a szörnyű látványról. Lord Hellebore
közömbösnek tűnt. Sőt, arca morbid csodálatról árulkodott. Bond tudta,
hogy a nyomozó szétszaggatott testének látványa örökre kísérteni fogja.
Kelly, aki korábban tolvaj volt, megmutatta Jamesnek egyik
kedvenc trükkjét: hogyan lehet elrejteni valamit cipőtalpban. Késével
akkora lyukat vájt a cipőtalpába, amibe belefért egy bicska. Kelly a
közelharchoz is tanácsokkal látta el. Hogy mi a titka? A test „puha”
részeit kell megcélozni: a szemeket, az orrlyukakat, a hónaljakat és
persze az alhasat. Emlékeztette a lényegre is: nem szabad félni attól,
hogy sérülést okozunk valakinek. Nagyon bátornak kell lenni ahhoz,
hogy ütésünkkel tényleg fájdalmat akarjunk okozni ellenfelünknek.
James tudta, hogy erre emlékezni fog.
Úgy döntöttek, hogy felmásznak valamelyik teherautó platójára,
majd bekúsznak a ponyva alá, hogy feltűnésmentesen be tudjanak jutni
az erődbe. Amikor sikerült, előjöttek rejtekhelyükről. Kelly vezette a
hadműveletet, James követte. A falnak lapulva haladtak, olyan
menedéket keresve, ahol nem vehetik észre őket, majd meglapultak egy
disznóólban, miközben ott voltak az állatok és a gané is. James
meglátta a gorillaszerű férfit, aki belerúgott az egyik malacba, ami a
rúgástól a falnak csapódott, és elpusztult. Kifelé egy kis
téglaépítményhez mentek. Odabent csapóajtóra leltek, amin túl
földalatti kőlépcsőn át egy elhagyatott pincébe értek. Rögtönzött
búvóhelynek használták, és ledőltek, hogy visszanyerjék az erejüket.
 Éjszaka fél egykor Kelly és James kimerészkedtek rejtekhelyükről.
Észrevettek egy fát, amelynek egyik ága szinte beért a kastély egyik
nyitva felejtett ablakán. Ezúttal James kezdeményezett. A fáramászás
gyerekjáték volt neki. Kelly azonban lezuhant, amikor egy elkorhadt ág
kettéroppant alatta. Nagyon megütötte magát, így visszakúszott a
rejtekhelyükre, hogy sínt eszkábáljon magának. James visszamászott a
fára. Egyedül maradt. Felhúzta magát egy ágra, amely veszélyesen
meghajlott a tó fekete vize felett. A vízfelszín alatt vagy ezernyi
angolna tanyázott.
Jamesbe belehasított, hogy teljesen egyedül van. Ha leesik, meghal,
senki sem fogja megmenteni. Abban a pillanatban, amikor az ág
megreccsent, James a fal irányába vetette magát, és nekicsapódott a
kőnek. Megpróbált megkapaszkodni egy bemélyedésben. Körme
beszakadt, tenyere vérzett. Hallatlan erőfeszítés árán sikerült elérnie az
ablakpárkányt. Innen bemászott egy helyiségbe. Szemét égette az
izzadság, halántéka lüktetett.
Bond bejutott. Egyelőre biztonságban volt, de vajon még meddig?
Hogy fog kijönni? És mit csináljon Kelly nélkül? És pontosan mit is
keres? James halványan érezte, hogy küldetése még nem ért véget.
Vajon egy szekrényben lel majd rá Aliié holttestére? Vagy egy fiókban
megtalálja az idősebb Hellebore vallomását? Ha legalább lenne valami
terve… Végül úgy döntött, a biztonság kedvéért kiutat keres, majd
szépen nyugodtan feltérképezi a helyet. Sziszegő hangot hallott, ezért
bemenekült a szomszédos helyiségbe, a konyhába. Kést ragadott, majd
egy folyosóra nyíló ajtón át távozott. A hang azonban egyre közeledett.
Lement a lépcsőn, megbotlott, beütötte a fejét, majd kábán elterült a
lépcső aljánál. Amikor felkelt, tapogatózott, és rábukkant egy
pincehelyiségbe vezető átjáróra. A helyiségből orrfacsaró bűz áradt.
Befőttesüvegek sorakoztak egymás mellett, amelyekben furcsa dolgok
úszkáltak. A másik oldalon ketrecek, középen pedig nagy műtőasztal
állt, rajta félbevágott disznótetem. Bond úgy érezte, menten rosszul
lesz. Ekkor két hatalmas, maszatos tenyeret érzett az orcáján. Elájult.
Amikor kinyitotta fél szemét, a laboratórium boncasztalán feküdt,
kikötözve. Egy szőke, kifejezéstelen arcú férfi tornyosult fölé, akinek
fémkeretes szemüvege mögött álmos szemeket pillantott meg. A férfi
erős német akcentussal beszélt. Perseus Friend volt a neve, a harmincas
éveiben járt, sápadt volt, és kopaszodott. Németországban született
orosz anyától és ír apától. Apja a német hadseregnek dolgozott az első
világháború során: halálos gázokat fejlesztett ki, a klórgáz és a szörnyű
mustárgáz szakértője lett, majd a fia az 1920-as években átvette tőle a
stafétabotot. A háborút követően apa és fia Japánba, Argentínába és
Oroszországba utazott. Perseus biológiára szakosodott, majd a vegyi
fegyverek szakértője lett. Az volt a célja, hogy halálos fegyvert
gyártson a betegségekből. A Friendek csodákat műveltek a szaratovi
laboratóriumban, így hírnevük Hellebore-hoz is eljutott, aki munkát
ajánlott nekik. Mielőtt azonban elindultak volna, az idősebb Friend
gyanús körülmények között életét vesztette: saját gázának esett
áldozatul. Ha összeesküvést sejtett – biztosan ki akarta iktatni a
Szovjetunió –, ezért azonnal elmenekült, és Skóciában talált
menedéket. Perseus olyasfajta ember volt, aki csak a munkájának él, és
nincsenek érzelmei. Monoton hangja tökéletesen illett
temperamentumához. Csodálta Hitlert. Szimpatizált a „felsőbbrendű”,
biológiailag kiválasztott fajról szóló elméletével. Mindent feláldozott a
genetika oltárán. Kísérleteihez emberi alanyokat szeretett volna, nem
pedig angolnákat. Itt, alagsori laboratóriuma súlyos ajtaja mögött, úgy
érezte, csapatával végre elérheti célját: véghez viheti a SilverFin
projektet.
James mögött megszólalt egy hang. Hellebore felismerte.
– Etonbe jársz, ugye?
James megpróbált hazudni, de nem ment valami jól neki. Azt
mondta, tréfából meg akarta ijeszteni George-ot álmában. Lord
Hellebore persze nem hitt neki. James igyekezett kizökkenteni, amikor
odavetette neki, hogy ismeri Alfie Kellyt. Hellebore-t mintha
megérintette volna a megjegyzés, de összeszedte magát. Az
angolnákról kezdett beszélni: lenyűgöző állatok, a Sargasso-tengerből,
az Atlanti-óceán északi részéből vándorolnak ide, Európa folyóiba.
Kegyetlen faj, a sajátját is kiirtja a túléléshez.
Bond kijátszotta ütőkártyáját. Azt mondta, tudják, hogy itt van,
kiszabadítják. „Tényleg?” Hellebore jót szórakozott ifjú foglya
kétségbeesett kísérletén. Kidüllesztette a mellét, és elmesélte történetét.
Amikor hazatért a flandriai lövészárkokból és csatamezőkről, erősebb,
merészebb harcosokról álmodott. Emberi kísérleteket akart végezni. De
hol találjon élő egyedeket? James kezdte érteni a borzalmas helyzetet.
Összeszedte magát, és megpróbált szökéstervet kiötölni.
 Közben a majomszerű férfi, bizonyos MacSawney elment a
helyiség végébe egy még nála is ocsmányabb teremtményért: háta
görbe, karja hatalmas, bőre sima és szürke, orra lapos, foga hézagos
volt, szemei olyan távol ültek egymástól, hogy szinte a fülénél voltak.
Ennek a félig állat, félig ember teremtménynek meg volt kötve a lába,
és egy puskacső lógott az oldalán. Randolph az ikertestvéréről kezdett
hadoválni:
– Mindig Algart tartották helyesebbnek.
Gúnyos kacajt hallatott, és felfedte morbid törekvéseit:
elmagyarázta Jamesnek, hogy mindig ott lesz azoknak, akik ki akarják
irtani a sajátjaikat. Mint valami igazi halálosztó. A háború mocskos
dolog, ahogy mondani szokták.
– És én, Randolph, kész vagyok profitálni belőle.
Ekkor Algart kérve fel tanúnak előadásba kezdett az endokrin
rendszerről. Tudományosan elmagyarázta Jamesnek az agyalapi mirigy
szerepét, ami kiválasztja a szükséges hormonokat. Az agyalapi mirigy a
növekedésért felel. Mi történne, ha az egyén fejlődése során
belenyúlnánk? Vajon megparancsolhatjuk a hormonjainknak, hogy
hosszabbítsák meg a csontunkat, és erősítsék meg az izmainkat?
Randolph és Algar korábban odavoltak a mirigyekért és szerepükért.
Dr. Friend hozzátette, mesterséges hormonokat gyártottak, hogy
kombinációjukkal szuperembert hozzanak létre. Ám a dózisok
növelésével Algar teste feladta a harcot. Eldeformálódott. Szellemileg
belerokkant. Anatómiája megváltozott: koponyája megnőtt, bőre
megkeményedett, hangszálai eltűntek. Szörny lett belőle.
Miközben előadta, hogy Algar kihúzta a vízből Alfie-t, akit
majdnem felfaltak az angolnák, James összefoglalta magában a
helyzetet: Hellebore és lökött orvosa szörnyű kísérleteket végeznek
ezen az égből pottyant tengerimalacon. „A két Hellebore közül nem az
az emberségesebb, amelyiket annak gondolnánk” – motyogta James.
Az angolnák felfalták a kastélyban végzett borzalmas kísérletek
maradványait, ami őket is átalakította. Kegyetlen, vérszomjas
gyilkosok lettek. Az egyszerű, ártalmatlannak tűnő angolna egyetlen
csepp vér látványától vérengző vadállattá változik.
Hellebore minden óvatosságról elfeledkezve felfedte démoni tervét:
át akarja ültetni az angolna tulajdonságait az emberbe, így megalkotva
egy nagyobb, erősebb katonát, aki ugyanakkor engedelmesebb is, és
vakon követi a parancsait. SilverFin nevű széruma hamarosan kész.
Utána elvitte Jamest a helyiség hátuljába, a lakattal lezárt
ketrecekhez. Az irgalmatlan bűzben Bond hatalmas disznókat pillantott
meg. Ezek a hormonokkal tömött állatok teljesen torzak voltak. Az
egyiknek nem volt szeme, a másiknak görbe volt a lába, a harmadiknak
aránytalan volt a feje. A sor végén James észrevett egyet, amelyik
szinte normális volt, rinocéroszhoz hasonlatos bőrét kivéve. Ez lenne a
pokoli sorozat utolsó példánya? Bondot leginkább az állat dühös
tekintete ragadta meg. A fiúnak az a kellemetlen érzése támadt, hogy
emberi indulatokkal teli disznó előtt áll, ami kész parancsra ölni. És
Alfie? Vajon mi lett vele? Jamesnek hányingere lett. Friend elárulta,
hogy az első injekció után meghalt. Nem bírta ki a szíve. Utána
felboncolták.
Az elborzadt James belerúgott elrablója sípcsontjába. Átrohant a
laboratóriumon, de az acélajtó elzárta az útját. Miközben MacSawney
nyugodtan közeledett felé, Bondnak átfutott az agyán, hogy beleveti
magát a semmibe. Öngyilkosság? Igen. Aztán meggondolta magát. Egy
belső hang – talán ugyanaz, amely annak idején lázadásra késztette
nagybátyját a börtönben – nem engedte, hogy feladja.
Amikor MacSawney már csak néhány centiméterre volt tőle,
rávetette magát: fejjel nekiment, a gyomorszáját célozva. MacSawney
összeroskadt, Bond pedig végigszaladt a lépcsőn. Amikor azonban meg
akarta ragadni az egyik falra szerelt baltát, a lépcső alatt bujkáló két őr
elkapta. Megint megkötözték. Hallotta, hogy Hellebore kiadja a
parancsot:
– Perseus, hozza a SilverFint!
A gúzsba kötött James ki volt szolgáltatva hóhérjainak. Nem tudta
megakadályozni, hogy a tű belemélyedjen a karjába. Kellemetlen
melegségérzet áradt szét benne, és egész teste felpüffedt. Az volt az
érzése, hogy menten felrobban. Szédült, de küzdött, és megpróbált
megszabadulni köteleitől. Az injekció végül elkábította, mire
kioldozták. Hányt, majd végül kirángatták a szörnyű laboratóriumból,
és börtönbe vetették.
Most mi legyen? Összeomlott a kőpadlón, és agya kész volt
bedobni a törölközőt. Tehát így fog meghalni? Nem, össze kell szednie
magát. Kell lennie egy kiútnak, de mi lehet az? „Egy Bondot nem
ejthetnek foglyul” – idézte fel nagybátyja másik kedvenc mondatát.
Először fel kellett mérnie a környezetét. Az egyetlen remény egy
acélrács volt a földön, ami egy nyílást fedett be: bizonyosan egy aknát.
De mit tegyen a ráccsal? Egyszer csak eszébe jutott: bicskája ott lapult
a cipőtalpában. Megforgatta a gumit. Úgy döntött, az ajtóval kezdi.
Nem sikerült kinyitnia, ezért visszatért a rácshoz. A rögzítőanyag,
amellyel a padlóhoz erősítették, réginek, morzsalékosnak tűnt.
Végtelen hosszú idő után sikerült teljesen kiszabadítania a rácsot.
Levette, és az akna nyitva állt. Vajon beleugorjon? Kockázatos, de
nincs választása. Mi van, ha angolnákkal van teli? Lehetséges, sőt
valószínű. De nem vérzik sehol, így elméletben nem támadják meg.
James leereszkedett a csatornába. A falnak támaszkodva több métert
csúszott, és be-behajlította a lábát, hogy kontrollálja a manővert.
Micsoda őrület! Talán még rosszabb, ha ott ragad az alján.
Lábát hamarosan szabadon lóbálta – véget ért az oldalfal. Vajon
milyen messze van még az alja? A teljes sötétségbe vetette magát. Egy
pillanat múlva jeges vízbe csobbant, akár valami torpedó. Feljött a
felszínre, nem veszítette el az eszméletét. Majd talált egy kiugró részt,
és kimászott a vízből. Víz alatti barlangba jutott. Meg kellett találnia a
kiutat. Miután többször alámerült, hogy ellenőrizze a víz alatti üreg
falait, talált egy járatot.
Még egyszer nagy levegőt vett, és elindult. Az alagútban úszva
rájött, hogy nem áll készen, ezért visszafordult. Nem tudta, milyen
hosszú az út. Először mentálisan fel kellett készülnie.
Becsomagolta a cipőjét: egyiket a nadrágjába, másikat az ingébe.
Dzsekijét otthagyta. Cipőfűzőjével az övéhez erősítette a két csomagot.
Persze így kolonccal kellett úsznia, de szabadabban tudott mozogni a
víz alatt, mintha magán hagyta volna a ruhát. Felidézte, amit Leo
Butcher tanított neki, és elvégzett pár légzőgyakorlatot, hogy kiürítse
tüdejéből a széndioxidot, és oxigénnel töltse meg inkább. Kitart,
ameddig tud, utána el fog ájulni. A fejét dugta be először az alagútba.
Etonben a szobájában – a szárazon – két percig is bírta egy lélegzettel.
A víz alatt azonban, a nyomással és az idegességgel nehezebb lesz
ugyanígy teljesítenie.
James először jól haladt, de aztán a csomagja beakadt valamibe. Az
alagút összeszűkült. James próbálta addig tartani a lélegzetét, ameddig
csak tudta. Egyre erősebb lett a nyomás. Tüdejét égette a széndioxid.
Ki kellett engednie némi levegőt. Továbbment, de nem látott semmit,
és imádkozott, hogy az alagút ne szűküljön tovább. Egyszer csak
érezte, hogy angolnák érnek a bőréhez. Ha kifúj némi levegőt, időhöz
jut, de vajon mennyihez? Nem tudta. Az alagút kissé tovább szűkült.
Már nem fordulhatott vissza. Most mit tegyen? Megpróbáljon
visszamenni, vagy nézzen szembe a sorsával, még ha meg is hal itt, az
angolnák között?
James úgy döntött, hogy továbbmegy, bármibe kerüljön is. Eddig
minden döntése kifizetődött. Már majdnem kint volt, amikor egyik
csomagja megint visszahúzta. Beakadt. Nem volt elég hely, hogy
karjával kiszabadítsa. Neki kellett feszülnie: a medencéjét ringatva
kissé hátrébb úszott, majd egy nagyot rúgott. Jaj! Falba ütközött! Egy
szikla. Vajon zsákutcába jutott? Akkor csapdába esett. Nem tehet
semmit, megfullad.
Miközben tépelődött, érezte, hogy egyre sötétedik a kép. Tudta,
hogy bármelyik pillanatban elájulhat. A legkönnyebb az lenne, ha
kinyitná a száját. Ekkor a tüdeje megtelne vízzel, és mindennek vége
lenne. Hirtelen fényt pillantott meg a feje fölött. Ott a kijárat, ő pedig
előre akart menni! Lendületet vett, és lassan felért a felszínre. Szabad
levegőre jutott! Végre! A vízből kikecmeregve hányt, de megmenekült!
Kelly mindeközben elkúszott a romos barakkhoz. Miután fabrikált
magának egy rögtönzött sínt, a kését szorongatva várt. Végre kinyílt a
csapóajtó, és megjelent James. Újra együtt voltak.
Bármelyik pillanatban megszólalhatott a vészcsengő. Hogyan
léphetnének meg? Kelly azt javasolta, szálljanak fel egy teherautóra, de
ezúttal a vezetőfülkébe. És James fog vezetni. Kelly tanácsára James
„ádáz mosollyal” az arcán kiszúrta a hangárban álló többi teherautó
kerekét. Miután az összes járművet szabotálta, felmászott egy nagy
Albionra. Vajon lesz elég ereje vezetni? Nem mondhatni, hogy nagy
tapasztalata lett volna: csak nagybátyja Aston Martinján gyakorolt.
Rátaposott a pedálokra, mire a jármű motorja felbőgött. Ugyan a
teherautó faltörő kosként két egymás utáni kaput is ledöntött, de még
hosszú út állt előttük Keithlyig, ráadásul meg kellett győzniük a
rendőröket. Az ő szavuk fog szemben állni Hellebore-éval.
James megállt egy pillanatra egy domb tetején, hogy szemügyre
vegye a kastélyt. Jobbról feltűnt egy Rolls-Royce, amely feléjük tartott.
Amikor balra nézett, észrevette, hogy onnan pedig egy teherautó
közeledik. Harapófogóba szorultak. Úgy döntöttek, Kelly elbújik a
rekettyésben, míg James átrohant a saras terepen. Terepfutás, akár az
Etonben, csakhogy most az élete a tét.
Az emberi test hihetetlenül ellenálló. Jamest meglepetésére roppant
energia járta át. Léptei ruganyosak és légiesek voltak. Egyszer csak a
Fekete mocsárhoz ért: ez volt a környék legveszélyesebb lápja. Mivel
tizenévesként könnyebb volt, mint egy kilencven kilós felnőtt, kevésbé
süppedt bele. Cipője megtelt sárral, és lehúzta, így James inkább
megszabadult tőle. Úgy döntött, mezítláb fog futni; annyi baj legyen, ha
a tüskék és kövek felsértik a talpát. És Hellebore? Vajon mi jár a
fejében? James megpróbálta megjósolni ellensége döntéseit. Biztosan
üldözni fogja. De talán időben odaérhet a faluba. Az is lehet azonban,
hogy Hellebore embereibe fut bele, akiket azért küldött utána autóval,
hogy átfésüljék a falut. Mekkora hiba lenne! Egyenesen az ellensége
karjába vetné magát. És a rendőrség nem fog hinni neki. Nem,
mindenáron meg kell állítani Hellebore-t! Meg kell akadályozni, hogy
véghez vigye a tervét, le kell rombolni a laboratóriumát. Hellebore-nak
hatalma és pénze is van. James pedig csak egy tizenéves, aki betört
valahová, és most szökésben van. Támadt egy ötlete: visszamegy a
kastélyba – Hellebore azon az egy helyen biztosan nem fogja keresni.
Irány a Silver Fin tó. Bond határozottan visszafordult.
Elesett, de felkelt. Eluralkodott rajta a fáradtság. Csillagokat látott.
Majd hirtelen a semmiből felhangzott az ismerős hang:
– Ott van!
Alig háromszáz méterre tőle ott volt Hellebore és egy maroknyi
ember. Bond folytatta az átkozott versenyt. Gyorsított. Egy láp feletti
ormon lyukadt ki, de nem volt nála a cipője. Mekkora hiba! Most
szüksége lenne rá. Közben érezte, hogy Hellebore vészjóslóan közelít.
Márpedig a fiához hasonlóan ő is sportoló volt. James nekivágott egy
követ, de a férfi kitért előle, majd egy másikat is, és az elől is kitért. Az
utolsó esélye az volt, hogy beleveti magát a lápba. Amint azonban
elrugaszkodott, Hellebore elkapta. Együtt estek bele a bűzös mocsárba.
Küzdöttek. Mindketten nehezen álltak talpra. Randolph megragadta a
karját, és lehúzta a sárba. Korbáccsal arcon csapta. James érezte, sebes
arca ég, és erősen vérzik. Hellebore azt üvöltötte, hogy meg fogja ölni.
Egyszer csak, akár valami látomás, megjelent egy ló: felágaskodott,
majd rúgott egyet a hátsó lábaival. Hellebore hanyatt esett.
 – Gyere! – James felismerte Wilder Lawlesst és lovát, Martinit. Ő
volt az a fiatal lány, akivel két napja ismerkedett meg, amikor lovagolni
indult, Kelly figyelmeztette, akivel az erdő szélén futott össze. De hová
menjenek? Keithlybe? Szó sem lehet róla. Wilder beleegyezett Bond
őrült tervébe: irány a kastély. Útközben megálltak a rejtekhelyen,
amelyet Kelly és James építettek az előző nap. Bond átöltözött, és
lenyelt egy megszáradt szendvicsvéget.
Ebben a pillanatban feltűnt George Hellebore vadászpuskával a
kezében. Bond rávetette magát, Wilder pedig gyorsan megragadta a
puskát. George azonban azt mondta neki, az ő oldalán áll, miközben
James a tarkóját öklözte. Bond szemügyre vette az ifjabbik Hellebore-t.
Lesújtottnak tűnt, és minden gyűlölet eltűnt a tekintetéből.
– Apám megőrült – tette hozzá a hóhér fia –, bármi áron meg kell
állítani.
James kezet nyújtott neki. George megszorította. Vajon blöfföl?
Nem, megesküdött, hogy az igazat mondja.
A parton csónak várta őket. George azzal jött ide. Vajon James
bízhat benne? Wilder hátramaradt, hogy biztosítsa a menekülési
útvonalat. A két fiú elhatározta, hogy mindent tönkretesznek a titkos
laboratóriumban. George a hátsó ajtón akart bejutni. Elővette a kulcsot,
amelyet apjától lopott el. James a távolból követte. És ha halálos
csapda?
Jamest kirázta a hideg, amikor ismét a komor hely fakó fényei alatt
találta magát. A két fiú elindult a páncélterem felé. Miközben George
összetörte az értékes szérumot tartalmazó tubusokat és kémcsöveket,
James összeszedte a papírokat, halomba rakta, és felgyújtotta őket.
Minden elégett. A két fiú akkor hagyta el a páncéltermet, amikor az
megtelt füsttel. A ketrecbe zárt disznókat feláldozták. De mi legyen
Algarral? James azt mondta, ki kell szabadítaniuk. Feltörték a lakatot,
és Algar kiszabadult börtönéből.
James megragadta a baltát, és betörte az összes akváriumot.
Undorító víz öntötte el a padlót. Egy angolna megszökött. A tartályok
felrobbantak, az asztalok megsemmisültek. Egyszer csak megjelent
Cleek MacSawney vadászpuskával a kezében, és rájuk szegezte a
fegyvert. James kihasználta az erős füstöt: megszökött, és George
mellett kötött ki a disznók ólja közelében. George franciakulccsal
leverte a lakatot. A szörnyű állat felröfögött, és úgy iramodott ki, akár a
bika az arénába. Szabadon kószált. Hét másik disznó is kiszabadult, és
nekirontottak MacSawney-nek. Röfögés, sivítás, dörrenések
hallatszottak. Végül tompa reccsenés, amit csönd követett. Ez a kép
később is kísérteni fogja Bondot: egy láb nélküli test látványa.
A „Veszély, robbanóanyagok!” feliratú ajtó előtt Jamesnek támadt
egy ötlete. Vigyék végbe a tervüket: gyújtsák fel az egész kastélyt.
George beleegyezett. Mindketten belehajítottak egy ballont a
lángtengerbe. Egy bomba sem lehetett volna hatékonyabb. A
kastélyban eluralkodott a pánik. A tudósok fejvesztve rohangáltak
összevissza. Csak Perseus Friend maradt, hogy a pokoli barlangban
lelje halálát.
Miközben a két fiú kifújta magát a szabad levegőn, James nem
vette észre, milyen ijedt George tekintete. Apja állt vele szemben,
puskával a kezében. Lord Hellebore azt üvöltötte, hogy újrakezdi
máshol, ahol elismerik zsenialitását. Talán Németországban?
Oroszországban? Azt mondta, a repülőgépe felszállásra készen várja.
Minden irat a fedélzeten. Lord Hellebore lövésre kész állapotba
helyezte a fegyvert. Pár másodperc múlva mindennek vége. Vajon
tényleg készen áll rá, hogy elpusztítsa fiát?
– Miért pazaroljam az időt a tökéletes fiú felnevelésére, ha
gyárthatok is egyet?
Amikor meg akarta húzni a ravaszt – miközben James a fegyvert
szuggerálta, és arra készült, hogy az utolsó pillanatban ugrik – zaj
hallatszott, ami elvonta Hellebore figyelmét. Az Algar által megmentett
kismalac volt az. Egyszer csak kiemelkedett valami a tó vizéből. Algar
a testvérére vetette magát. Két lövés dördült. Algart a hasán találta el a
golyó, de nem engedte el Randolphot, és magával rántotta, amikor
lezuhant. A két test eltűnt a folyóban. A víz tajtékozni kezdett. Az
Algar hasából szivárgó vér hatására egy csapatnyi angolna sereglett oda
a két testvérhez. A kiéhezett halak kíméletlenül belevájtak zsákmányuk
húsába. A lakmározás vérfürdővé vált. James testével eltakarta a
látványt George elől. Majd elájult, de érezte, hogy teljesítette a
küldetését. Mindennek vége.
Egy „dupla nullás” ügynök sem csinálhatta volna jobban. Gyakran
mondják, hogy az első küldetésért kell a legmagasabb árat fizetni.
 3.
M-ért és a királynőért

„Csak a munkájának él.” Bondot gyakran jellemzik így az MI6-nél. A

007-es ügynök keményen dolgozik, ugyanannyira szereti a munkáját,
mint a hazáját, mióta csak felvette a Külügyminisztérium, éppen a
második világháború kitörése előtt. Azóta kissé megöregedett. Apja
egyik barátja közbenjárására került a Brit Királyi Haditengerészethez.
Sir James Molony neurológus, aki gyakran megvizsgálta (majdnem
tucatszor) gyorsan levonta a következtetést, hogy James rendíthetetlen
patrióta, kész meghalni a hazájáért, a „drága Angliáért”. Ugyanakkor
legbelül félig britnek, félig svájcinak tartja magát. M egyébként
állandóan azt szajkózza, hogy az árvákból lesz a legjobb munkaerő.
Talán mert nincsenek elvárásaik, és nem reménykednek semmiben, így
nem csalódnak.
„M?” James még az idő múltával is jót szórakozik rajta, milyen
neveket adott a titkosszolgálat egyes hűséges alkalmazottainak.
Egyetlen betűvel illetik azt a férfit, aki valószínűleg a legfontosabb az
ország számára. Micsoda tipikus brit humor! Nem meglepő, hogy
Leiter nevű amerikai barátja állandóan viccelődik vele: „M vagy N,
nem is tudom.”
Bond ideje legnagyobb részét – ami szerinte túl sok – az MI6 fakó
és szürke főhadiszállásán tölti a Regent’s Parkban. Hetedik emeleti
irodájából látja a királyi park fáit. Márpedig jól tudja, hogy a természet
közelsége jót tesz az ember hangulatának. Az ajtajára egy apró, „00”
feliratú tábla van erősítve. Titkárnője a szomszédos irodában
tevékenykedik.
Bond sokáig egy magas, barna hajú titkárnővel dolgozott, aki
hozzáértő volt, és hűséges. Loelia Ponsonbynak hívták. Nem tudjuk,
pontosan miért, de James hétfőnként Lilnek hívta, amit a nő ki nem
állhatott. A többi napon egyszerűen Miss Ponsonbynak szólította. A nő
a 00-szekció mindhárom tagjával együtt dolgozott, de nem volt közülük
kedvence. Nem akart túlzottan kötődni egyetlen olyan férfihoz sem,
akit bármikor megölhetnek. Fennállt tehát a kockázata, hogy
vénlányként végzi, hacsak nem mond fel időben a szolgálatnál. Ám ez
a kalandos világ, amelyben évek óta dolgozott, továbbra is
ellenállhatatlanul vonzotta. A szolgálatnál dolgozó lányok feltételezett
előkelő származása miatt egy másik becenevet is ráragasztottak:
„Gyöngysor”. James néha küldött neki képeslapot a küldetéseiről. A
Velencéből küldött lap az íróasztalán kapott helyet: „Ismeri az 0 sole
mio című csodálatos áriát? Nagyon romantikus, mint itt minden. J. B.”
Egy reggel aztán kiderül, hogy Loelia Ponsonby, akiről Bond úgy vélte,
örök bútordarab, felmondott. Elhagyta a fedélzetet, hogy hozzámenjen
egy sótlan, de becsületes és gazdag férfihoz, aki a Baltic Exchange-nél
dolgozott.
Bondnak szerencséje volt: új titkárnője, Mary Goodnight a Brit
Királyi Haditengerészet női szolgálatánál dolgozott. A 007-es nem járt
rosszul a cserével: kék szem, hollófekete haj, telt, izgató ajkak,
tökéletes méretek, és a nyomában Chanel No. 5 illatfelhő. Az egész
szolgálat fogadott, hogy ki lesz szíve választottja. A 007-esnek jó
esélyei voltak, ahogy a 006-osnak is, de az utóbbi talán előnybe került.
Szakmai szempontból Miss Goodnight szemmel láthatóan hibátlan
gyöngyszem. Elődje tökéletes mása. Neki köszönhetően megjelent a
nőiesség az irodában (saját pénzéből vett egy csinos fogast, hogy a 007-
es fel tudja akasztani a zakóját), de mindenekelőtt nagyon hatékony
munkaerő: elsimítja a nehézségeket, csillapítja a feszültséget,
kiküszöböli az adminisztratív problémákat, „főnökét” a kifutópályánál
várja, amikor az visszatér küldetéséről, és minden út előtt ellenőrzi a
felszerelését. Egyszerű a képlet: Mary nélkülözhetetlen. Ezt Bond nap
mint nap érzi. Persze nem tud ellenállni a vágynak, hogy finoman
flörtöljön vele, és jelenlétében csak úgy ontja magából a szellemes
megjegyzéseket.
Eggyel fölöttük, a nyolcadik és egyben legfelső emeleten, a szűk,
padlószőnyeggel borított folyosó végén zöld, párnázott ajtó található,
amely a 12. számú irodát rejti. Mögötte pedig Sir Miles Messervy, alias
M.
A titkosszolgálat vezetője tiszta, szürke tekintetével figyeli a világ
történéseit. Ismeri az embereket, gyengeségeikkel és vágyaikkal együtt.
Gyakorlatias és erkölcsös férfi. Tudja, hogy eredményekre van szükség,
hogy „cége” értékét ez alapján határozzák meg. Néha feladja a
meggyőződéseit. Jobb, ha van terv, még ha az bizonytalan, primitív és
veszélyes is, mint ha egyáltalán nincs. Hát nem az a lényeg, hogy
megvédjék az Egyesült Királyság érdekeit Őfelsége nevében? Nem
hátrál meg az ötödik tengernagyi tisztség elől, így a titkosszolgálat
vezetője lesz, és dicsőségben úszik. M a kötelességtudat
mintapéldánya. Ha el is fogadta a parancsnoki kinevezést, soha nem
tervezett válaszolni a vele járó számtalan gratuláló üzenetre.
Az MI6 főnöke gyakran szenvtelen, habár néha váratlanul kitör
belőle a feszültség, amikor öklével az asztalra csap. Ilyenkor egy alapos
megfigyelő észreveszi – mint ahogy azt James megjegyzi –, hogy egy
apró ér gyorsan kezd lüktetni a jobb halántékán. M azonban a
legtöbbször módszeresen pipázik. A múló időtől és a kemény munkától
barázdák szabta kemény tengerészarca semmilyen érzelmet nem árul el.
A négy fal között persze megmutatkoznak rigolyái: például amikor
gondolkozik, forgatja a székét; eloltott pipája szárát rágcsálja, vagy
rátenyerel az íróalátétére, amikor egy lényeges dolgot jelent be.
Házon belül mogorvának és zsémbesnek tartják. Mintha a
keserűségtől mindig lefelé görbülne a szája, ami egyébként átható
tekintetében is tükröződik. Ha valaki be akar lépni hozzá, meg kell
néznie, milyen színű az ajtaja fölötti lámpa. Ha piros, semmilyen
körülmény között nem szabad zavarni, máskülönben pokoli haragra
gerjed. Feladata súlya ellenére néha kikapcsol, és megcsodálja a
londoni háztetőket és eget a panorámaablakon keresztül. Néha csak a
semmibe bámul, mintha máshol járna, arca ellazul, mintha elszakadt
volna a világ nyomorúságától és bajaitól.
M álma az volt, hogy a tengerparton éljen Plymouthban vagy
Bristolban. Ehelyett egy kis georgiánus stílusú udvarházban él, a
windsori erdő mellett. Csak egyféle nyaralást tud elképzelni: a
hampshire-i Test folyón horgászik pisztrángra két héten át. A
hétköznapok során algériai bort iszik, hogy ellazuljon – ezt a
tengerészetnél „dühítőnek” hívják, mert az ember dühös lesz, ha túl
sokat iszik belőle. Kis boroskancsóban hozzák ki neki a Blades
éttermében, ami a kedvenc vendéglője.
M fekete Rolls Phantommal közlekedik. Mindig hátul ül,
szögegyenes tartással, keménykalapban. Kemény, csücskénél behajtott
gallérja is hozzájárul a kifogástalan megjelenéséhez. A sofőrje neve
Smith. Korábban a Brit Királyi Haditengerészetnél szolgált. M gyakran
hazaküldi Smitht, ha túl pocsék az idő. A jóembernek tehát több a
szabadideje, mint a szolgálat bármely másik alkalmazottjának, mivel a
jégeső és a zivatar a londoni hétköznapok részét képezi. M-et sohasem
lepi meg a rossz idő: mindig van nála egy nagy, kék selyemkendő, ami
nagyon jól jön, ha esik.
Vörös bőrrel fedett íróasztalán két kosár áll, az egyiken „Bejövő”, a
másikon „Kimenő” felirat. A szolgálat összes aktája ezekben köt ki.
Szemben vele dohánytartója áll kagylóhéj talapzaton. Töltényhüvelyt
használ hamutálként, amelybe mindig lelkiismeretesen kihamuzza a
pipáját. Fekete telefonja mellett egy piros is helyet kapott, így
közvetlen kapcsolatban áll a Whitehall-lal, a Védelmi
Minisztériummal. Magas szinteken becsületes embernek tartják. Végül
is a sötét Prenderghast-ügy során, amikor egy homoszexuális
állomásvezetőt harminc év szabadságvesztésre ítéltek hazaárulásért,
beadta a felmondását. A Downing Street azonban nem fogadta el: nem
tudott lemondani egy ilyen munkaerőről. M-nek persze ez hízelgett, de
természetesen egy szót sem szólt róla.
M és Bond története régre nyúlik vissza. Bond egyébként viccesen
úgy érzi, mintha házasok lennének. El kell tehát válnia a főnökétől, ha
el akar venni feleségül valakit. Ha M kívül zordnak is tűnik, belül
nagyra becsüli a 007-est. Tudja, milyen sokat ér a dupla nullás. Ritkán
dicséri meg, így dicsérete még többet ér.
– Túllépte ugyan a küldetése határát – mondta neki a gyémántügy
után –, de jól állta a sarat.
Ez nála egy kitüntetéssel ért fel. A Scaramanga-ügy után írt
jelentésében szintén megdicsérte ügynökét ezért a „nehéz és veszélyes”
küldetésért, amely kimenetével teljesen meg volt elégedve. M tehát
végtelenül örült. Mielőbbi gyógyulást kívánt a 007-esnek, és azt
remélte, minél hamarabb láthatja, és meghallgathatja „részletes, szóbeli
beszámolóját”. Bond a lelke mélyén beismerte, hogy főnöke soha nem
dicsérte meg így, kivéve talán a Nagy Szlemm akció után, amikor
meghiúsította Goldfinger démoni tervét.
M egyszer „zseniálisnak” nevezte a 007-es elképzelését, miszerint
beszivárog az egyik Sotheby’s-árverésre, hogy leleplezze a KGB
vezetőjét Londonban. M szűkmarkúan használta az ilyen jelzőket. Egy
másik alkalommal Bond megtudta a franciaországi F. állomás
vezetőjétől, hogy a legendás 12. irodát elfoglaló férfi szerint James
képes „a láthatatlan elemet is érzékelni”. Különös dicséret, amelyet
Bond karrierje végéig ízlelgethetett. A nagy pillanatokban M kedves
hangon „Jamesnek” szokta szólítani. Ugyanakkor nem mindig jó jel, ha
M a keresztnevén, nem pedig kódjelén szólítja, mivel ez az informális
megszólítás nem munkára, hanem megoldandó személyes problémára
enged következtetni. Akkor pedig gyanakodni kell. A Holdkelte-ügy
mindig emlékezteti rá. Főnöke jóindulatának megvannak a maga
korlátái, és aztán állnia kell az ütéseket.
Ezzel szemben, amikor M gondterhelt, vagy csak aggódik valami
miatt, előfordul, hogy nem is köszön kedvenc ügynökének. Csak
fenyegetően utasítja, hogy üljön le, semmi több. Ilyenkor sem a
keresztnevén, sem a kódjelén nem szólítja meg. M nem szokott
teketóriázni. És ha James nem lát aktát az íróasztalon, azonnal aggódni
kezd, mert azt hiszi, a semmiért hívatták, vagy ami még rosszabb:
azonnal kirúgják. A beszélgetés lezárásához – de hát valóban
beszélgetés, ha csak az egyik fél beszél? – M nem használ sem
udvariassági formulákat, sem körülírást. Csak szűkszavúan odaveti:
– Ez minden, köszönöm.
Hasonlóképpen M egyetlen szava is elég hozzá, hogy Bond
megállapítsa, főnöke milyen hangulatban van. M kiválóan ki tudja
fejezni, ha bosszús, vagy ha szkeptikus. Egy olyan felkiáltás például,
mint a „Jó ég!”, azonnali figyelmeztetést küld a 007-esnek. M ugyanis
ritkán káromkodik, ha igen, az kimondhatatlan kétségbeesésének a jele.
Bond ilyenkor csak annyit felel: „Uram”. Egyszerű és egyenes
válasz. A 007-es minden gúnyolódás ellenére őszintén tiszteli, és
valószínűleg nagyon szereti főnökét, ezt a bonyolult jellemű embert.
Amikor dr. Fanshawe egyszer megszidta, amiért nem ismeri a
műkereskedelmet, Bond a segítségére sietett: lerövidítette a
megbeszélést, és elegánsan megkérte a látogatót, hogy távozzon.
Megköszönte neki, hogy elfáradt idáig, és felajánlotta, hogy a sofőr
elviszi. Megértette, hogy közbe kell lépnie, pedig nem az ő dolga volt a
vita lezárása. M biztosan hálás volt neki ezért a szokatlan
előzékenységért. M ugyanakkor a magánélet tekintetében nem hajlandó
kokettálni az alkalmazottjával. Nem szereti, ha Bond beszámol neki
hódításairól. Viktoriánus neveltetése miatt nem hajlandó az élet
jelentéktelen dolgaival foglalkozni. Mindig összehúzza a száját, amikor
megkérdezi, hogy a lány, aki kihúzta a slamasztikából, egy „régi
barátnője-e”. James már nem is figyel az éles hangszínre.
Amikor megszólal a piros telefon az irodájában8, Bond tudja, hogy
elvileg hamarosan kap egy küldetést M-től. Ekkor felkészül, hogy
felöltse páncélját.
– Igen, uram? Azonnal ott vagyok – feleli mindig.
Mint egy tengerészt, várják a fedélzeten. Csak egy emeletet kell
felmennie, hogy beavassák a részletekbe. Otthon, Chelsea-ben is
hasonló az elrendezés. Biztonságos, közvetlen összeköttetése van a
főhadiszállással. A szokásosnál hangosabban szólal meg a telefon,
amikor a szolgálattól keresik. „Bond” – mondja automatikusan, amikor
felveszi a kagylót. Ha azt az utasítást kapja, hogy azonnal legyen ott
egy rendkívül fontos tájékoztatón, James beugrik a kocsijába, és alig tíz
perc alatt ott terem a Regent’s Parkban. Amikor ő hívja az „irodát”,
formálisan mutatkozik be: „itt a 007-es” vagy „a 007-es a vonalban”.
Bárhogy is, amikor be kell lépnie főnöke irodájába, mindig izgul
kicsit. Soha nem tudja, mire számítson, ahogy azt sem, milyen
hangulatban lesz M. Nem szereti, hogy a főnöke sohasem figyelmezteti
előre, ha bemutatja valakinek. James mindig a helyszínen szembesül a
helyzettel, nem tud mentálisan felkészülni. Lehet, hogy M szadista
örömöt érez, ha meglepheti munkatársait? Lehet, hogy ő is gyűlöli az
adminisztrációt, és ezzel dobja fel kicsit magát? Bond inkább nem
akarja tudni. Csak azt szeretné, ha felhagyna ezzel a szokásával.
Bond néha számíthat az elbűvölő Moneypennyre, M hűséges
titkárnőjére, amikor szembe kell néznie főnökével. Senki sem képes
olyan ügyesen tompítani a dolgok élét, mint a már vagy tíz éve itt
dolgozó titkárnő, aki ráadásul tudja, hogy a 007-es nem érzéketlen
vonzerejével szemben, amit szívesen ki is használ. Ha nem lenne hideg,
szinte gúnyos a tekintete, ez a csinos, barna hajú nő nagyon is
kívánatos lenne. Vonzó ajka és imádnivaló orra van. Penny” – ahogy
James nevezi – odavan a 007-esért. Vajon szerelmes belé? Lehetséges,
sőt valószínű, de sohasem vallotta be neki. Egyszer, amikor Bond
kilépett főnöke irodájából, miután rendkívül fontos küldetést bíztak rá,
hevesen szájon csókolta. Rúzsa ekkor összekente az arcát.

8
A 007-es irodájában három telefon van egymás mellett: a fekete a külső hívásokhoz, a zöld a
belső hívásokhoz, és a piros, amelyen M-mel és a vezérkari főnökkel beszél.
 Bond időről időre átértékeli főnökével való kapcsolatát. A nehéz
török akció után az volt a benyomása, hogy M szándékosan fizettette
meg vele óvatlanságát. Mivel majdnem megölette magát (csak mint
általában), főnöke Jamaicára küldte, hogy kinyomozza két helyi
ügynök eltűnését. Ez egyfajta megszégyenítés: a trópusokra küldték
holmi banális küldetésre! Londonban egyből arra gondoltak, hogy
direkt távolítják el, mintha egy szerelmespár előre kigondolt szökése
lenne. James megsértődött. Végtére is ő nem magánnyomozó! Abban a
pillanatban, amikor elhagyta a Regent’s Park szentélyét, Bond „szívből
gyűlölte” a főnökét. Hetekkel később, amikor Honey-val és Quarrellel
– a tengerésszel, aki a jamaicai „idegenvezetője” volt a küldetés során –
majdnem otthagyták a fogukat Jamaica tengerpartján, a Crab Key
mocsárban, azt gondolta, hogy szívesen látná maguk között „a vén
rákot”.
M irodájában állva az ember azonban visszafogja magát. A 007-es
többször szeretett volna visszavágni vagy ellentmondani, de csak
magában dühöngött. Nagyon jól tudta ugyanis, hogy bizonyos
határokat nem szabad túllépni. Tudta, meddig mehet el. Azt várták tőle,
hogy teljesítse a parancsot anélkül, hogy megjegyzést fűzne hozzá vagy
kétségbe vonná. M nem viseli el, ha ellentmondanak neki. M egyébként
brutális is tud lenni. Amikor a 007-es depresszióba süllyedt felesége
erőszakos halála után, M nem teketóriázott dr. Molony előtt. Múlt
időben beszélt róla: persze, valaha ő volt a legjobb emberük, de már
nem számíthatnak rá, ennyi. Molony, aki nagyra értékelte Jamest,
megpróbálta megvédeni a főnöke előtt. Adni kell neki egy utolsó esélyt
– javasolta –, amely lehet egy nehéz, rendkívül veszélyes, a haza
számára kulcsfontosságú küldetés. Ha elterelik Bond figyelmét
gyötrelméről, talán meg lehet menteni saját magától, és egyben Nagy-
Britannia érdekeit is meg lehet védeni.
M először szkeptikus volt, de aztán belement ebbe a különös
pókertrükkbe. Mivel tudta, hogy mindig a nemzet érdekei a
legfontosabbak. Egy külső megfigyelő azt mondhatná, hogy folyton ez
jár a fejében, még a reggeli borotválkozás során is. Ezért nem szokása
kímélni beosztottjait. Vajon Bond túl nagy kockázatot vállalt, amikor
megpróbálta csapdába csalni Blofeldet a heraldika segítségével? Igen.
Ha a 007-est leleplezik, Blofeld eltörölte volna a föld színéről. Még ha
nem is leplezik le, ez a bűnözőgéniusz akkor is kiiktathatta volna,
miután már nincs a hasznára. Vagyis ebben a történetben Bond végig
mozgó célpont volt. A vezérkarban senki sem kételkedett benne.
Mindennek ellenére, mivel nem volt alternatíva, erre a szeszélyes tervre
hagyatkoztak. M igent mondott. Isten óvja a királynőt!
Eltérő természetük ellenére James bizonyos körülményektől
eltekintve értékeli, hogy M milyen határozottan kezeli az államügyeket.
Ezért tiszteli és engedelmeskedik neki. Tudja, hogy főnökének sohasem
remeg a keze. Ha szükség van rá, sohasem hátrál meg. Ha taszítja is
egy gyilkosság megrendelése, M nem habozik, amikor eljön a pillanat.
Hideg fejjel, szemrebbenés nélkül adja ki a parancsot, még ha tudja is,
hogy „piszkos munkáról” van szó. Márpedig James pont azért van ott,
hogy elvégezze a piszkos munkát. Hiszen végül mindig ő húzza meg a
ravaszt, vagy dönt úgy, hogy nem lő. És ő kockáztatja az életét az
ellenséggel szemben. Egyébként éppen ezt mondta, amikor először
találkoztak a National Gallery egyik ódon termében Q-val, az
ellátmányos részleg új vezetőjével, aki a felszerelésért és az
eszközökért felel. Tetszett neki a fiatalember fesztelensége és
pimaszsága:
– Merem azt állítani, hogy több kárt tudok okozni pizsamában a
laptopommal, mielőtt meginnám az első csésze Earl Greyemet, mint
maga egy év alatt a terepen.
– Akkor én mégis mire kellek?
– Néha meg kell húzni a ravaszt.
– Vagy nem, pizsamában ülve nehéz megítélni.
M mindezt jól tudja. Így meglepően jóindulatúnak mutatkozott,
miután irodájában megmenekült egy merénylettől, amelyet maga a 007-
es követett el! Bárki hadbíróság elé állította volna ezért az
bolondságért. M azonban nem így tett. A Japánba történő sátáni
küldetés véres epilógusa után, ahol Jamest halottnak nyilvánították, az
admirális felelősnek érezte magát az ügynökéért. Végül is ő küldte oda,
hogy túllépjen magánéleti gondjain. Az eredmény pedig az lett, hogy
legjobb 00-ás ügynöke egy évre eltűnt, majd furcsa állapotban tért
vissza. Az oroszok „agymosást” hajtottak végre rajta, miután elfogták
Vlagyivosztokban. A szemében a 007-es beteg volt, tehát nem felelt a
tetteiért. Jobb lenne segíteni neki összeszedni magát, mint kivonni a
forgalomból. M azt gondolta, fordított irányú agymosás is lehetséges,
így ügynöke újra önmagává válhat.
 A szolgálat főnöke vele született gyakorlatiasságával azonnal
kigondolt egy machiavellisztikus tervet: ahelyett, hogy Bondot legalább
húsz évre börtönbe küldte volna a megkísérelt merénylet miatt, úgy
döntött, inkább küldetés során essen el. Hősként, a neki kijáró
tisztelettel. Ha pedig véletlen sikerrel jár, lerója a tartozását. Ha leszedi
a kijelölt célpontot, az elegendő vezeklés szörnyű tettéért cserébe. Kár
lenne Bondot irodai munkára ítélni, ha dr. Molonynak sikerülne
„visszahoznia”. Éppen ellenkezőleg, Bond képességeinek teljes
birtokában rettenetes fegyver a küldetések során, valódi „ágyúcső” – ez
volt kedvenc kifejezése, amikor a haditengerészetnél dolgozott.
M tudja, hogy a nehéz döntéseket neki kell meghoznia. Mindig. Ez
a vezetők kiváltsága, mondják páran, míg mások szerint pedig nem
más, mint voltaképpen alávetettség. Bárhogy is legyen, tudja, hogy a
007-es bízik benne. „Mindig nekem kell eldöntenem, hogy az adott ügy
helyes-e vagy sem” – panaszkodik gyakran. Idővel azonban nyomni
kezdi a felelősség súlya. Néha még lelkiismeret-furdalása is van.
Például a Havelock-ügyben. Fájdalmas egy történet. Ez a szörnyű
Hammerstein hidegvérrel megöletett egy ártatlan, idős párt. Vajon M
bevetheti a szolgálatot, hogy megoldjon egy ilyen sötét, személyes
ügyet? 1925-ben ugyanis ő volt Havelockék esküvői tanúja Máltán.
Vajon ez gyors igazságszolgáltatás vagy bosszú?
M gyorsan tájékozódott. Érezte, hogy Bond megértette, ebben az
ügyben neki kell eljárnia helyette. Ügynöke lesz Havelockék barátjának
lesújtó kardja. Mivel törvényes lehetőség nem volt, a 007-esnek is „a
dzsungel törvényét” kellett követnie. Elkerülhetetlen volt a brutális
igazságszolgáltatás. A két férfi egy szempillantás alatt felmérte a
helyzetet. Amikor M odaadta neki a barátairól szóló mappát, Bond
észrevette, hogy jobb felső sarkában, ahol a „Top Secret” vagy „Ultra
Secret”9 felirat szokott szerepelni, nincs ott a piros csillagot ábrázoló
pecsét. Főnöke elővett egy piros bélyegzőpárnát, és rányomta a
következő feliratot: „Fór your eyes only.” Bond szó nélkül felvette az
aktát, és elfogadta a küldetést. A kocka el volt vetve. Bond később
megtudta, hogy ha M és a vezérkari főnöke egyszerre elhunyna,
minden „top secret” információ egy Háborús könyv elnevezésű
füzetben van, amelyet az utódjuk kap meg.

9
Japánul: gokuhi.
 Bond azért bízza rá magát szinte vakon a főnökére, mert tudja,
hogy mindig próbálja megvédeni, ahogy a többi terepügynököt is.
Miután a gyémántcsempészettel kapcsolatos amerikai küldetése végén
kiiktatta a két gyilkost, Kiddet és Wintet a Queen Elizabeth fedélzetén
lévő kabinjukban, tudta, hogy a szolgálat közbenjárására a rendőrség
nem fogja megemlíteni a nevét, amikor megtalálják a holttesteket. Nem
is aggódott miatta. Nem az a minimum, hogy mindent eltakarítanak
utána?
Mint minden munkamániás köztisztviselőnek, M-nek is megvannak
saját „rigolyái”: nem hajlandó szakállas férfit felvenni, vagy aki nem
beszél tökéletesen több nyelvet, és olyat sem, aki a kormány egy tagján
keresztül nyomást gyakorolhat rá. Nem csípi a túl elegáns, túl maníros
embereket sem, akik a szolgálaton kívül is „uramnak” szólítanák. Be
kell vallania, hogy azok is gyanúsak számára, akik túlzottan bíznak a
skótokban. M nem véletlenül angol. Ha Bond ereiben apai oldalról
csörgedezik is skót vér, M szerencsére árnyaltan látja a dolgokat.
„Végül is az anyja révén félig svájci, nem?” – győzködi magát.
Ráadásul 007-es ügynöke az angolon kívül folyékonyan beszél
franciául és németül is.
Ha M-nek nem is jutna eszébe halálba küldeni Bondot, mégis úgy
viselkedik, mint a japán császár, aki tudja ugyan, hogy a legnagyobb
érték a népe vére, mégis arra utasítja a kamikázéit, hogy zuhanjanak az
amerikai flotta anyahajójára. Egyszer azonban M tényleg a
legrosszabbtól tartott, amikor átadta neki az aktát. Scaramanga. Igazi
őrület, ha belegondol az ember. Egyébként sokáig habozott, hogy
elfogadja-e ezt az aktát, amelynek címlapján ezúttal az „Akció”, majd
az „M” betű szerepelt dőlten, zöld tintával. Hiszen ez az egyszerű
gesztus azt jelentette, hogy hivatalosan is elfogadja, bármibe is kerüljön
a szolgálatnak.
Menet közben M mindig ügyel rá, hogy ügynökét tökéletesen
tájékoztassák a küldetésről és annak minden részletéről. Nem akarja
hátba támadni vagy becsapni, mivel James nemcsak a szolgálat egyik
legbuzgóbb eleme, hanem az egyik legmegbízhatóbb alkalmazottja is.
Magától értetődik, hogy megvesztegethetetlen. Nem véletlenül vállalt
kezességet érte a miniszterelnök, hogy eljárhasson brit földön a
Holdkelte-ügyben. 1953 (vagy 1954) óta a Szent Mihály- és Szent
György-rend kitüntetését viseli – az embernek általában a
nyugdíjazásakor van része ebben a megtiszteltetésben. Bond
hivatalosan tagja ennek a rendnek, amelyet IV. György hozott létre
1818-ban. Kissé vicces, hogy a rendtagokat CMG-nek hívják, ami a
„Call me God” rövidítése. Commander Bond azzal is kérkedhet, hogy
az RNVR, a Royal Navy Volunteer Reserve, vagyis a brit tengerészet
önkéntes tartalékos egységének tagja. Mivel azonban évente legfeljebb
egyszer viseli a kitüntetését – a titkos ügynökök bankettjén a Blades
nagy szalonjában –, úgy érzi, nem dicsekedhet vele, ráadásul olyan,
mintha jelmezt viselne. Számára a medálok és szalagok, bármennyire is
csodálatosak, csak zavaróan fityegnek, és tönkreteszik az öltöny
eleganciáját.
Bond jól tudja, hogy a dicsőség tiszavirág-életű. És ezek a vacak
kitüntetések csak a meghosszabbítását célozzák. Micsoda vicc!
Micsoda önteltség! „Egy jól sikerült karrier csodás dolog – hallotta egy
híres színésznőtől –, de ha egy téli éjszakán fázunk, nem tudunk
hozzábújni.” Éppen ez az. A hírnév kissé megmelengeti a szívet, mint
egy pohár brandy a tűz mellett, de semmi több. Egy nap az ember a
csúcsra jut, és onnan csak lefelé vezet az út. Ez a természet kegyetlen
törvénye. Ez alól senki sem kivétel. Ráadásul a Scaramanga-ügy után
lovaggá akarták ütni, őt, „a skót parasztot, aki annak is érzi magát”.
Még mit nem! Nem akart ennyi pénzt kiadni hotelekre és éttermekre.
Lázadó énje ugyanakkor azt súgta a fülébe, hogy mókás lenne, ha az
Egyesült Királyság királynője kitüntetne egy skótot, és a ceremónia
során a vállához érintené kardját azt mondva: „Állj fel, Sir Bond!”
Mindent egybevetve elutasította ezt a megtiszteltetést. Egyébként tudta,
hogy M megérti, és nem fog megsértődni.
Habár nem egy írnok alkat, James mindig ír feljegyzéseket,
jelentést és beszámolót a rábízott ügyekről. Tudja, hogy az előzetes
dokumentáció elengedhetetlen a szakmájában. Amikor életében először
került szembe Marc-Ange Dracóval, az Union Corse fejével, azonnal
felidézte az emlékeit erről a félelmetes szervezetről, amely zsarolással,
csempészettel és prostitúcióval is foglalkozik, emellett harcban áll az
ellenséges bandákkal. Habár memóriája nem tökéletes, a kritikus
pillanatokban ritkán hagyja cserben. Hogy kivívja Draco tiszteletét,
James felidézte, nemrég két helyit öltek meg egymás után, Rossit
Nizzában és Jean Giudicellit, akik mindketten a vezetői pozícióra
pályáztak. Rommel kincsének sötét történetére is emlékezett, ami
elvileg Bastia partjainál süllyedt el. Mintha 1948 óta ez az ügy
foglalkoztatta volna az egész alvilágot. Vajon Draco is belekeveredett?
Hogy lenyűgözze a férfit, és megmutassa, bízhat benne, Bond spontán
megemlítette Crovani hidat – öreg kikötőhíd a Galéria nevű falu
közelében –, Argentella régi ezüstbányáját, és egyéb hasonló
meglepetésekkel is elő tudott rukkolni.
New York-i küldetésén, mikor is Mister Big kábítószer-
kereskedővel kellett szembenéznie, mohón rávetette magát egy könyvre
a voodoo-kultuszról, amelyet M javasolt neki. Hasonlóképpen, mielőtt
Piz Glorián találkozott volna ősellenségével, Blofelddel, belemélyedt a
heraldika tudományába a College of Arms segítségével. Megtanulta az
alapokat, hogy megtéveszthesse ellenségét. Még Sir Hilary Bray
családfáját is tanulmányozta: ő valóban a College of Arms szakembere
volt, és Bondnak magára kellett öltenie személyazonosságát, hogy be
tudja csapni a Spectre vezetőjét. Lelkiismeretesen bemagolta az
anyagot, mint az egyszeri egyetemista a vizsga előtt. Megtanulta a
középkori hagyományokat és szokásokat, megfejtette a népi
mítoszokat, megismerkedett a korabeli nyelvezettel. Egyik hosszú,
tanulással töltött estéjén tudta meg véletlenül, hogy Walt Disney a
Calvados megyei Isigny lordjának leszármazottja, még Hódító Vilmos
idejéből. Ezzel szemben kissé csalódott, amikor kiderült, hogy
családneve, a Bond jelentése valójában „földműves”, „paraszt”, sőt
„bugris”.
Ő a titkosszolgálat ásza. Az évek telnek-múlnak, de a jelentések
szerint Bond továbbra is a szolgálat leghatásosabb fegyvere. Kiváló
lövészként meglepő gyorsasággal rántja elő a fegyvert. Egy másodperc
alatt két lövést tud leadni. A zajból, a lövések ritmusából meg tudja
állapítani, hogy egy profi vagy amatőr kezében van-e a könnyű
gépfegyver. Amikor „gyilkos” módba kapcsol, rettenthetetlenül halad
előre, nem törődik vele, ha a feje fölött süvítenek a golyók. Azt is tudja
azonban, mikor kell fedezékbe vonulni. A szolgálat lőgyakorlatán a
fények szándékosan gyengék, a céltáblák pedig visszacsapódnak. Így
edzik az ügynököket a valós körülményekre, amelyekre a terepen
számíthatnak. És mit ad az ég, Bond mindig a zsűri dicséretével zárja a
gyakorlatot.
Mielőtt elindult a svájci Alpokba, hogy lecsapjon Piz Gloriára
Draco embereivel, szállodaszobájában a tükör előtt gyakorolta egy pár
vászonkesztyű segítségével, hogyan tud minél gyorsabban célozni.
Addig csinálta, míg elégedett nem lett az eredménnyel. Ilyen
maximalizmus, ilyen megszállottság jellemzi. Egy másik alkalommal,
amikor azt a parancsot kapta, hogy iktassa ki Francisco Scaramangát, a
félelmetes aranypisztolyos férfit, a hotelszobájában gondolkozott. Teste
öntudatlanul is beszélt hozzá: keze összeszorult, mintha fegyvert
markolna. Hirtelen felugrott az ágy széléről, megfogta a párnája alá
rejtett Walther PPK-t, kihúzta a tárat, és az ágyra ejtette a töltényeket.
Majd megcélozta a körülötte lévő tárgyakat. Észrevette, hogy gyakran
egy centiméterrel a cél fölé lő – talán mert a revolver kissé könnyebb
lett? –, és visszatette a tárat. Újrakezdte a szimulációt. Valóban ez volt
a gond. Megnyugodott, és visszatérhetett John Fitzgerald Kennedy
esszéjéhez, amelyet a történelem nagy alakjairól írt Profiles in Courage
címmel. Tudta, hogy készen áll szembenézni az élő célponttal. Egy
másik alkalommal velencei hotelszobájában arra edzett, hogy egymás
után kétszer-háromszor is gyorsan elő tudja rántani pisztolyát, persze
kibiztosítva. Így bizonyította magának, hogy mindig harcra kész.
7,65 milliméteres Walther PPK-ja megnyugtatja. Nagy gondot
fordít rá. Gyakran darabokra szedi, kifényesíti, letörölgeti, majd újra
összerakja, mielőtt meghúzná a ravaszt, hogy az eszköz sose hagyja
cserben. Pedig először habozott. Nagyon ragaszkodott régi kis
ultralapos Berettájához, amelyet gyakran az ingei közé rejtett. Ráadásul
M-től kapta a Holdkelte-ügy után zölddel írt kártya kíséretében: „Lehet,
hogy szüksége lesz rá.” Boothroyd őrnagy azonban meggyőzte.
– Azt hiszem, ennél egy fokkal jobbal állhatunk elő, uram. Hadd
mutassam meg!
A fegyvermester nem bírta megállni, hogy ne legyen gúnyos a
hangja, amikor értékelte Bond fegyverét, pisztolytáskáját és szíját. Ez a
vékony, csenevész férfi, akinek egyetlen érdekes vonása tiszta, szürke
tekintete volt, és akit M úgy mutatott be neki, mint a világ legkiválóbb
kézifegyverszakértője, kivédhetetlen módon érvelt. Szerinte a Beretta
női fegyver. „Nincsen igazi ütőereje.” Bár csinos kis darab ezért is
tetszik a hölgyeknek. Tompítóval azonban teherré válik, beleakad az
ember ruhájába. Nem túl praktikus. Az őrnagy tehát erősen lebeszélte
róla a komoly hadműveletek esetében. Vajon elmondták neki, hogy
Bond súlyosan megsérült a török expedíciója során, amikor pisztolya a
végzetes pillanatban csütörtököt mondott? Boothroyd a Walther
érdemeit azonban dicsérte: a finom ravasz ellenére „hatékony” pisztoly
.32-es kalibere miatt persze kissé nehezebb, mint a Beretta 2 5-őse, de
még így is ez az egyik legkönnyebb fegyver saját kategóriájában.
Ezenkívül – tette hozzá – a Waltherrel nagyon könnyű bánni: a japán
Ml4-gyel és az orosz Tokarevvel szemben a világon mindenhol lehet
lőszert venni hozzá.
A hajthatatlan szakértővel szemben – akiben M szemmel láthatóan
vakon bízott – Bond arra kényszerült, hogy végleg lemondjon üreges
markolatú Berettájáról, és ott azonnal fogadja el új szolgálati fegyverét.
Persze az előző modellhez hasonlóan ezen sem volt sorozatszám, hogy
ne lehessen azonosítani. Bondnak kellett hozzá pisztolytáska is:
tevebőrből készült Berns-Martin modellt kapott, amely könnyebben
kezelhető, mint amit előzőleg használt. A táska pontosan tíz centire
lógott a bal hónalja alatt. Bond így felszerelkezve akár tíz méterre lévő
célpontot is eltalálhatott hat tized másodperc alatt. Boothroyd az ilyen
felkészültséget követelő küldetésekhez habozás nélkül a Smith &
Wesson .38-ast javasolta, egy kakas nélküli, nagyon praktikus
revolvert, ami nem nyom sokat (alig 350 grammot), és csak öt lőszer
van benne. Bond azonnal ki is próbálta, amikor Jamaicára utazott, és dr.
No nyomába eredt.
Amikor James utazik, úgy alszik, hogy fegyvere és pisztolytáskája
a párnája alatt van. Napközben szereti érezni a hasához nyomódó
fegyver melegét. Néha azonban megszegi saját szabályait. Egyszer,
amikor Miamiba küldték, egy Olvasmányos Biblia című hamis könyvbe
rejtette pisztolyát, mint az álcázott prédikátorok a westernek idején,
akik akkor rántották elő a fegyvert, amikor keresztet kellett volna
vetniük. James egy .38-as kaliberű, rövid vagy lefűrészelt csövű Police
Positive Coltra, illetve közelharchoz használt, .38-as Detective Special
Coltra is lecserélhette volna Waltherjét. A nagy modellt, a .45-ös
hosszú csövű Coltot, amelyet Scaramanga is használ, már tesztelte az
amerikai gyártónál. Lenyűgöző fegyver, nagyjából százötven méterig
pontos. Amikor Kanadába küldték, nagyvadakra szánt, Savage 99F,
Weatherby 6x62 Scope ötlövetű ismétlőpuskát kapott. Ez egy ördögi,
rendkívül pontos fegyver (ötszáz méterig), amelyet nagyon könnyű
kezelni, mivel szuperkönnyű (alig három kiló). Gyerekkorában egy régi
légpuskával gyakorolt, amelyet attól a huligántól tulajdonított el, aki el
akarta páholni. Türelmesen szétszedte, majd összeszerelte a fegyvert, és
minden egyes fémdarabot gondosan lecsiszolt, kifényesített és
megtisztított. Majd nekilátott, hogy a puskatust saját ízlésére alakítsa.
Acélgolyókat tesztelt lövedékként. Tizenhat éves kora óta ügyesen bánt
a fegyverekkel.
Mióta a szolgálatnál dolgozik, James sohasem indul el
fegyvertelenül. Amikor küldetésre megy, mindig magával visz egy
speciális bőröndöt, amely tele van felszereléssel. A Q részleg a belső
falak, a bőr és a bélés közé ötven .25-ös kaliberű tölténytárat szokott
rejteni, valamint egy extralapos Wilkonson dobótőrt, tudva, hogy Bond
a bal alkarjához erősítve is hord egyet. A bőrönd fülével ki lehet nyitni
egy titkos rekeszt, amely egy ciánkapszulát rejt (Bond egyből bele is
dobta egy WC-be). A borotvahabos dobozban tekert hangtompító
rejlik. A bőrönd fedelében ötven aranyérem van, amiket a fedél
steppelését elcsúsztatva egy pillanat alatt ki lehet venni.
Ballonkabátjának felhajtásában mindig egy borotvapenge rejlik, mint
ahogy etoni szalonkabátja zakószárnyába is azt rejtett arra az esetre, ha
szembekerülne a „láthatatlan emberrel”, aki valójában Dan Nevin
kapitány volt, akinek Őfelsége parancsára meg kellett figyelnie Jamest
a távolból. Ezenkívül a 007-es egy álkulcs-készletet is mindig magánál
hord, amivel többször is ki tudott nyitni lakatokat.
Ezekkel a szükséges „kütyükkel” mindig jól szórakozik. És
ellentétben azzal, amit Q szokott mondogatni, próbál vigyázni magára.
Nem, nem viselkedik elkényeztetett gyerekeként, aki két kézzel szórja a
közpénzt. És igen, néha fel kell áldoznia tárgyakat, hogy életeket
mentsen, mondjuk a sajátját! Egyébként nehezen viseli, hogy a Q
részleg gazdasági tisztje mindig ironikus szavakkal támad neki, amikor
bemutatja az új felszerelést:
– Ez alkalommal vigyázzon rá, 007-es!10
Bond módszeresen és gondosan bánik a felszerelésével, amit
mindig ellenőriz, mielőtt elindul a küldetésére, és olyan lábbelit hord,
amelynek bőrorra acéllal van megerősítve. Ez mindig jól jön, ha
fenékbe kell rúgni valakit. Cipőjének forgó talpa egy kis rekeszt rejt,
amelyben kétélű kés lapul. Arról a mozgalmas nyárról maradt meg ez a
szokás, amelyet a skóciai Silver Fin tó mellett töltött kamaszkorában.
Ez olyan fortély, mely megmosolyogtathatja az embert, de nehéz
helyzetben megmentheti az életét. Amikor például Goldfinger
10
„Now, pay attention, 007!”
magángépén találta magát megkötözve, diszkréten elővette a pengét
rejtekhelyéről. Amikor elkezdett nyomozni a férfi után, Bond kissé
különös Jaguárt kapott, mivel saját kocsija éppen átalakításon volt a
titkosszolgálat autószerelő műhelyében. Az autó több extrával fel volt
szerelve, például egy gomb megnyomásával meg lehetett változtatni az
első és a hátsó fényszórók színét, acél lökhárítója volt, a vezetőülés alá
egy .45-ös hosszú csövű Coltot, illetve egy adókészülék jeleit fogni
képes vevőt rejtettek.
Bármit is gondoljon M, túlélési esélyét a terepen nagyban növelte
Q és embereinek találékonysága. A bátorsággal és kitartással kombinált
intelligencia, jó szimat, ravaszság minden bizonnyal fontos erények, de
némi technológiai támogatás mindig jól jön. Bahamai küldetése során,
amikor meg kellett hiúsítania a Spectre összeesküvését, megkérte
Félix Leitert, hogy adja kölcsön adó-vevő készülékét és Geiger-
Müller-számlálóját. Jó angolként csak csodálta, hogy az amerikai
ügynökök milyen jó minőségű felszereléssel dolgoznak. Amikor a CIA-
s barátai megmutatták neki felszerelésüket, Bond elámult: egy egyszerű
óráról kiderült, hogy két másodpercmutatója volt, amelyek segítségével
meg lehetett határozni az adott terület radioaktivitását.
Leiter sohasem volt felszerelés híján. Úgy tűnt, mindig nála van a
megfelelő kütyü, ami felé billenti a mérleget. Barátja tanácsára Bond
meghonosított egy leleményes kütyüt: Hoffritz borotvájának nyelében
kódokat, ciánt és pár tablettát rejtett. Ez a küldetését teljesítő kém
alapvető felszerelése. Hogy ellenőrizni tudja, hozzá nyúlt-e valaki a
távollétében, gondosan rá szokta illeszteni a márkajelzés Z-jét egy kis
z-re, amelyet a nyél forgó részébe vésett. Ha a két betű csak egy-két
millimétert is elcsúszik, azonnal tudja, hogy szobáját átkutatták.
James több alkalommal áldotta a különleges szolgálat Q
részlegének hatékonyságát, amely mindig ellátja a szükséges
felszereléssel. Kamaszként magának kellett összeállítania fegyvertárját.
Mielőtt elindult a Bahamákra, M megkérte, hogy vigyen magával egy
„XXX” sifrírozó gépet, amivel titokban és azonnal kommunikálhat a
főnökével. A szerkezetet bőrtok rejtette, mint a fényképezőgépet.
Bond egy ideje Syncraphone-t hord magánál: ezt a praktikus
eszközt nadrágja zsebébe rejti. A Syncraphone egy elemes, zsebóra
nagyságú műanyag vevőkészülék, és a főhadiszállással áll
összeköttetésben. Így bármikor el tudja érni a húsz kilométeres
körzetben található ügynököket. Csak egy telefonfülkét kell találnia, és
kérnie az irodát. Valójában a szolgálat minden vezető beosztású
munkatársának magánál kell hordania ezt az eszközt, hogy a lehető
leggyorsabban el lehessen érni őket.
Amikor külföldön dolgozik, és sürgősen kapcsolatba kell lépnie
Londonnal nyilvános vonalon, Universal Export-ügynöknek tetteti
magát. A vámkezelésen import-exportban utazó üzletembernek adja ki
magát. Amikor ez nem működik, a B tervhez folyamodik, és a
kensingtoni Transworld Consortium vezető beosztású munkatársává
avanzsál. Nehéz helyzetben szabad kezet kap. Amikor a Bahamákra
utazott a Spectre ügynöke, Emilio Largo nyomában, a nassaui
hatóságokon gazdag örökösnek adta ki magát, aki azért jött, hogy
ellenőrizze birtokait és ingatlanjait. Így inkognitóban maradt.
M mindezt jól tudja. Tisztában van vele, mennyit ér 007-es
ügynöke. Nem kételkedik bátorságában. Gyakran meg is kérdezi tőle,
mennyit bír elviselni. Bond szemrebbenés nélkül azt feleli, hogy
mindent képes elviselni, ha jó ügyet szolgálhat, és ha nincs más
választása. James idővel megtanult álarcot ölteni. Érzéketlenné vált.
Tudattalanul félretette emberi mivolta egy részét. Minden bizonnyal ez
a túlélés egyetlen módja az MI6 szolgálatának kegyetlen világában.
Néha azonban meginog a hite. James minden nehéz küldetés után
belefásul kissé a munkájába. Olyannyira, hogy komolyan
elgondolkozik a felmondáson. Miután Irma Bunt, Blofeld cinkosa
meggyilkolta a feleségét, hajszálnyira volt attól, hogy mindent
otthagyjon. Bond ekkor úgy bolyongott, akár valami zombi. Mindig
késett, összecsapta a munkáját, túl sokat ivott – legalábbis többet, mint
korábban –, túl sok pénzt veszített az új játéktermekben, és nem nagyon
érdekelte semmi. Vajon kockázatot jelentett a szolgálat számára? Ez is
megfordult M fejében. Milyen kár! Az MI6 egyik legjobb embere!
James Molony neurológus, aki régen gyakran megvizsgálta,
egyáltalán nem lepődött meg a titkos ügynök komor lelkiállapotán.
Szerinte a 007-es még mindig sokkos állapotban volt. Bond esete
őszintén szólva elég egyszerű volt: adott egy szívós, bátor agglegény,
akinek gyengéje a szebbik nem, egyszer aztán tényleg szerelmes lesz,
majd úgy dönt, elveszi a lányt, ami felforgatja egész életét. Házasságuk
után pár órával azonban elveszíti szerelmét: ellensége öli meg, akinek
hónapok óta a sarkában járt. Ami még rosszabb: a 007-es alig sérült
meg a támadásban, így a túlélők bűntudatát is el kellett viselnie azon
kívül, hogy elveszítette az egyetlen nőt, akit valaha szeretett. Ráadásul
úgy érezte, ő a felelős a katasztrófáért. Ezért súlyos neurotikus zavar
lépett fel nála, amiről tudták, hogy idővel enyhülhet ugyan, de
súlyosbodhat is. Molony szerencsére arra fogadott, hogy Bond helyre
akarja hozni az életét, hogy ki akar keveredni ebből. Az orvos így
meggyőzte M-t, hogy csupán a munkája, a kaland, a veszély és a
felelősség tudja meggyógyítani a 007-est. Mindössze valami veszélyes
küldetésre van szüksége.
Egy nap, amikor a 007-es bement főnöke irodájába, spontán
benyújtotta felmondását.
– Miről beszél? – kérdezte a főnöke szárazon. Majd elküldte
Japánba. Bond meghökkent. Mindenre számított, csak erre nem. De
folytatta a harcot, akár egy robot, amelyet a sokadik alkalommal is
megjavítanak. Kivételesen lemondott a három számjegyű jelzéséről a
777-es kódjel javára, amely a diplomataszekcióhoz tartozik.
Máskor James elképzeli a felmondólevelet, amelyet M-nek küld.
Rövid lesz és velős. „Uram! Kérem, fogadja el a mai naptól számított
felmondásomat.” A Tűzgolyó hadművelet óta az volt a feladata, hogy
elkapja Blofeldet vagy legalább a Spectre valamelyik tagját. Ez a vég
nélküli küldetés kezdte nyomasztani. Végtére is ez nem klasszikus
rendőrségi feladat? A legfőbb probléma pedig az volt, hogy egy
tapodtat sem haladt. Nem volt semmiféle nyom, amin elindulhatott
volna. Semmi sem derült ki sem Blofeldről, sem a bűnszervezetéről.
Bond persze tudatta a főnökével elégedetlenségét. De minden hiába.
Nem vették komolyan kérését, hogy mentesítsék a feladat alól. Így arra
kényszerült, hogy mindennek véget vessen, és sajnálatára lemondjon a
titkosszolgálat tekintélyes „dupla nullájáról”. Korábban is volt kedve
hozzá, hogy mindent otthagyjon, most azonban még sürgetőbbé vált az
érzés. Annyi baj legyen, ha kedves titkárnője könnyekben tör ki,
miközben lediktálja neki a szöveget. A fenébe ezzel a fantom
Blofelddel! És éljen a szabadság! Ezek a fogadalmak azonban, amiket a
mélyponton teszünk, ritkán állják ki az idő próbáját. James megint
összeszedte magát. Most még nem fog visszavonulni.
 4.
Felesküdött gyilkos,
tapasztalt profi

A 007-es cseppet sem empatikus a gengszterekkel és veszélyes

elemekkel, akiknek a nyomába szegődik. Akadnak azonban kivételek.
Például Enrico Colombo, egy igazi, stílusos „kalóz”, aki kalandokkal
teli, nyüzsgő és őrült életet alakított ki magának.
Persze attól még bűnöző, és nem is akármilyen: a földközi-tengeri
térség egyik legnagyobb csempésze. Egyszer a Tangerből jövő
amerikai cigaretták felét becsempészte Olaszországba. Hasonlóképpen
jár el az arannyal, a gyémánttal (közvetlen forrása van Sierra Leonéból
és Dél-Afrikából). Amikor gyógyszerhiány ütötte fel a fejét,
klórtetraciklint és penicillint csempészett. Még a szexkereskedelembe
is beszállt: szíriai és perzsa nőket szállított nápolyi bordélyházakba.
Sötét jellemébe azonban fehér is vegyül. Colombo a jó és a rossz között
lavíroz, egyfajta szürke zónában jár, ami tetszik Bondnak. Egy másik
életben valószínűleg barátok lehettek volna.
Bond imád macska-egér harcot játszani áldozataival, habár néha ő
válik zsákmánnyá. Még mindig maga előtt látja, milyen furcsán nézett
rá Scaramanga és bűntársa, Hendriks titkos találkozójuk befejeztével a
jamaicai Thunderbird hotelben: Bondnak az volt az érzése, hogy ő a
bifsztek, csak még nem tudja, hogy jól átsütve vagy véresen tálalják-e.
Küldetései során gyakran szemtől szemben találja magát a
gyilkosaival. Ismeri gúnyos félmosolyukat, amely tele van gőggel és
megvetéssel. Hozzá van szokva ezekhez a fenyegető arcokhoz, csúnya,
gyűlöletteli vicsorgásukhoz. Amikor nincs szerencséje, Bond tudja,
hogy időt kell nyernie, olyan nyugodtnak és közömbösnek kell
mutatkoznia, amennyire csak lehet, és lesnie kell a megfelelő alkalmat,
hogy „lecsaphasson, mint a villám”.11
Nem feltétlenül jó döntés halogatni a pillanatot, amikor lecsap a
kijelölt célpontra. James azonban néha saját habozása és pszichológiai
11
„So he strikes like Thunderball.”
okfejtéseinek áldozatává lesz. Scaramanga Thunderbirdjének hátsó
ülésén egy pillanatra elgondolkozott, nem lenne-e jobb most azonnal
kiiktatni „emberét”, golyót repítve a tarkójába, a Gestapo vagy a KGB
példáját követve. Pontos és azonnali végrehajtás lenne. Mégis
meggondolta magát. Először is, mert az aranypisztolyos gyilkos
felkeltette az érdeklődését, másodsorban, mert taszította a hidegvérű
gyilkosság (ez az átkozott lelkiismeret, ami elvileg a becsületére válik),
harmadsorban, mert így a sofőrt is le kellett volna szednie, illetve
negyedsorban, mert kellemes este volt, és a rádióban egy olyan dal
szólt, amelyet szeretett: az „After You’ve Gone” című. Ugyanakkor az
is eszébe jutott, hogy ezzel ellenszegül London parancsának, és
hatalmas butaságot követ el. Később másodjára is ugyanezen a hátsó
ülésen találta magát Scaramanga mögött. Tarkója egyértelműen
tökéletes célpont volt. Megteheti, hogy ezt a második, nem remélt
alkalmat sem használja ki? Ugyanakkor tudta, hogy négy felfegyverzett
férfi követi őket, tehát öngyilkos küldetés lenne. De talán ezt várja tőle
a szolgálat. Végül egyik alkalommal sem cselekedett, habár tudta, hogy
később megbánhatja.
Bond nem szeret gyilkolni, csupán a szakmájához tartozik. Megtesz
mindent, amit csak tud, amikor tud. Próbál megfelelni megterhelő
„dupla nullás” rangjának. Semmiféle szadista örömet nem érez, és a
halál számára a legvégső megoldás. Egy ilyen vállalkozás nem lehet
örömteljes. Már kamaszkorában többször szembe kellett néznie ezzel a
dilemmával, és tudta, hogy senkit sem lenne képes hidegvérrel
meggyilkolni. Mióta azonban hivatalosan is ölhet, nem érez
lelkiismeret-furdalást, amikor kegyetlenül ki kell oltania az életét
azoknak, akik akadályozzák a küldetését. Beszélhetünk egyébként
gyilkosságról ilyen körülmények között? Berlinben az orosz bérgyilkos
– Trigger – és a 272-es ügynök élete között kellett választania. Egyik
vagy a másik. Ilyen egyszerű. Bond rá akarta venni M-et, hogy
hivatalosan is megbízza ezzel a piszkos munkával. Főnöke, aki nem
volt hülye, hidegen csak ennyit felelt:
– Ki kell iktatnia ezt a gyilkost, mielőtt az kiiktatná a 272-est,
ennyi.
Ennyi. Ez az „ennyi” azonban Bond egész élete volt. A 007-es
engedelmeskedik a parancsnak. A 007-es engedelmeskedik. Őfelsége
felesküdött gyilkosaként néha ki kell iktatnia a célpontokat, mint ahogy
egy fertőtlenítőbrigádra rábízzák, hogy irtsa ki a rágcsálókat. Bond a
királynő hóhéra, aki M-től kapja a parancsokat. Vagy úgy is
mondhatnánk, hogy ő az a golyó, amelyet a haza lő ki az ellenségre.
Blofeld a „hétköznapi gyilkos” kategóriába sorolta, aki vakon, gépiesen
engedelmeskedik a tehetségtelen politikusoknak. A Spectre főnöke
vajon tévedett? Jamaicán, amikor a 007-es Mister Big birodalmának
megdöntésén dolgozott, acélbetétes cipőorrával jókorát rúgott egy
férfiba, akit cápacsapda fölé lógattak, megkötözve. A férfi szörnyű
sikollyal alámerült. Bond nem törődött vele. Megbosszulta Leiter
barátját, igazságot szolgáltatott. Úgymond gyorsított eljárással. Nem
bánta meg, és nem volt lelkiismeret-furdalása sem. Néha muszáj volt
így tennie.
Bond Francisco Scaramangával ellentétben – ő a legfélelmetesebb
bérgyilkos, akivel valaha is szembe kellett néznie – nem szereti így
leszedni a célpontját, még ha néha rá is kényszerül. Nem akarja
megtervezni a gyilkosságait, mint ahogy Bruno Kerim, az isztambuli
kapcsolattartója megtehetné. Az akció hevében hajtja végre a végzetes
tettet. Az észak-amerikai, úgynevezett „gyémántküldetés” során hat
embert ölt meg. Még a nevükre és a körülményekre is emlékezett. Nem
volt azonban büszke eredményére. Meg lett volna nélküle. Nem akarta
gyűjteni a „trófeákat”. Mégiscsak van lelkiismerete. Ugyanakkor nem
embereket, hanem ellenségeket gyilkolt – a demokrácia, a brit
birodalom és a királynő ellenségeit. Nem vonatkoztatott el, és nem volt
indulatos. Bárhogy is, tudta, az ellenségei nem hagynák ki az alkalmat,
hogy leszedjék. A történet minden alkalommal egy egyismeretlenes
egyenletre redukálható: ő vagy a másik. A kémek árnyékban folytatott
küzdelmében gyakran előfordul, hogy aki egyszer nyer, az máskor
veszít. És az érzelmek nem a gyalogoknak valók.
Bond jól ismeri az emberi test gyenge pontjait. Tudja, hol kell
megütni valakit, hogy a lehető leggyorsabban kiiktassa. Ha az ellenség
hátulról közelít, tudja, hogy a sípcsontot, a lágyékot, a gyomrot, a májat
és a torkot kell megcélozni. Ha a földre került, az ellensége
combartériáját kell célba venni. A közelharc tudományát mozgalmas
kamaszkorának kalandjai során sajátította el. Amikor először utazott
vonaton az osztrák Tirolban, Hitlerjugendek támadtak rá. Amikor a
bandafőnök fojtószorítást alkalmazott, James a lábára taposott, majd a
hasába könyökölt, végül pedig jobb tenyérrel beverte az állát.
Hasonlóan járt el Thoe Bentinckkel, az aljas etoni
kollégiumfelügyelővel szemben, aki megint el akarta kalapálni: bevitt
egy ütést a májra, kézéllel a nyakára suhintott, beleöklözött a veséjébe,
majd lábával a torkát célozta meg – az egész palettáját felhasználta.
James tudta magáról, hogy amikor dühös, félelmetessé válik.
Idővel ez az élsportoló, aki ugyanolyan jó a lövészetben, mint a
bokszban és a késhajításban, megértette, hogy erőre és ravaszságra is
szert kell tennie. Ez a kivédhetetlen koktél bárkit kiüt. Először el kell
terelni az ellenség figyelmét, majd a másodperc töredéke alatt bevinni a
végzetes csapást. A rendkívül tapasztalt ellenfelekkel szemben – akik
ádáz párbajokhoz szoktak, és alig hibáznak – nem szabad félni attól,
hogy kárt teszünk bennük. Ezt az értékes tanácsot Red Kelly adta neki
egy korábbi kalandjuk során, még a SilverFinnél. Bond néhány héttel
később elsajátította a dzsúdzsucu alapjait a Szakata nevű japántól, aki
valójában egy bűnbanda tagja volt; egy olyan bűnszövetkezeté,
amelybe be kellett szivárognia, hogy megússzon egy heves vihart
Mexikóban. Szakata emlékeztette ezen ősi japán harcművészet két
alapszabályára: a lehető leggyorsabban a földre kell kényszeríteni, vagy
meg kell bénítani az ellenfelet, hogy egyetlen veszélyes mozdulatot se
tehessen. A nagy testű, rugalmas japán megmutatta neki, hogyan lehet
megbénítani az ízületeket, és melyek az emberi test leggyengébb
pontjai. James kis időn belül megtanulta kikerülni vagy kivédeni a
támadásokat. Technikai palettája azonban korlátozott maradt. Amikor
szembe kellett néznie a másik kamasszal, aki belé könyökölt és a
veséjébe térdelt, tudta, még hosszú út áll előtte.
Jamesnek be kell vallania, hogy szereti a közelharcot. Egyébként
kollégái sem tudnak róla a szolgálatnál, de könyvet kezdett írni, amiben
összefoglalja a fegyver nélküli kézitusa módszereit. Akkor dolgozik
rajta, amikor ügyelnie kell az irodában, és a Túlélés címet akarja adni
neki. Legőrültebb álmaiban azt szeretné, hogy könyvét M
jóváhagyásával pedagógiai eszközként használják az új terepügynökök
kiképzése során. Amikor Goldfinger fenyegető hangon bejelentette,
hogy beszédre fogja bírni, bármibe is kerüljön, a 007-es lehajtott fejjel
nekirohant. A két férfi a földön kötött ki. James jobb karjával
megszorította a nyakát, bal karjával pedig a torkára nehezedett.
 Ujjával összeroncsolta a nyaki ütőerét. Érezte, hogy Goldfinger
teste lassan elernyed. A férfi nyelve kilógott a szájából, karja
élettelenül lógott. Kimúlt.
Egy dupla bourbon mellett Bond gyakran meditatív állapotba
került: vajon mi az emberélet ára? Néha eszébe jut a mexikói orgyilkos,
akit ki kellett végeznie, miközben az Egyesült Királyságba irányuló
drogkereskedelmet próbálta megfékezni. Bal keze élével ölte meg:
szörnyű ütést mért a torkára. Emlékszik, hogy stratégiai küldetés volt.
Mexikót elhagyva a kábítószer ezer fontot ért, Angliában azonban
hússzor többet hozott. Fel kell számolni ezt a feketepiacot, bármibe
kerüljön is – mondták neki Londonban. Megértette az üzenetet, és
megtette a szükséges radikális lépéseket. Bond néha eltűnődik rajta,
milyen vékony vonal választja el a jót a rossztól. Elöl ér véget a jó, és
hol kezdődik a rossz? A munkájában a viszonyítási pontok
homályosak. Vajon egy célpont tényleg kiérdemelte, hogy leszedjék?
Vajon elég, ha semlegesítik, vállalva a kockázatot, hogy később
visszatér? És hogy lehet tisztán ölni, vértenger nélkül? Gyakran eszébe
jut a borzalmas kép, amikor kamaszként látta, hogy valaki elvérzik a
filmszínház szőnyegén heverve, kezét a hasára szorítva. Emlékszik,
hogy ekkor azt érezte, a penge, amely elvette a szerencsétlen
mozigépész életét, voltaképpen a saját mellkasába fúródik.
Az akció hevében a viszonyítási pontok meginognak. Bond, a többi
dupla nullás kollégájához hasonlóan tudja, hogy ezekben a
pillanatokban ki kell kapcsolnia az agyát, és automatapilóta-üzem-
módba kell kapcsolnia. Scaramangával szemben tudta, hogy előbb-
utóbb az élete fog múlni egy tized másodpercen. Egyébiránt így is
történt. Amikor a bérgyilkos fának támaszkodva elakadt a mocsárban,
Bond közömbösen bejelentette, az a küldetése, hogy megölje, és ezt
meg is teszi. Érezte azonban, hogy bal keze ösztönösen megrándul.
Irtózott tőle, hogy hidegvérrel meggyilkolja a földre került áldozatát.
Ám a 007-es nem gyengülhetett el. London világos parancsot adott.
Hogy túljusson a viszolygásán, azokra gondolt, akiket Scaramanga
megölt. Nem szánhatja meg a legrettegettebb gyilkost a világon!
Közömbösnek, hidegvérűnek kell mutatkoznia előtte. Vagyis úgy kell
viselkednie, mint Scaramangának.
A végzetes pillanatban Jamesnek jégcsapnak kell lennie, olyan
könyörtelennek, mint ellenségei, akiket üldöz. Csak így biztosíthatja
saját túlélését. Bond a gyilkosokhoz hasonlóan egy áthatolhatatlan
„dzsungel” része, ahol normális embereknek nincs helyük. Vajon a
veszély felvillanyozza? Amikor lecsap, célpontjai minden bizonnyal
észreveszik, hogy a tetőfokra hág benne a feszültség és az izgalom.
Bond kegyetlen párbajt vívott a búvárral, aki erőszakosan megtámadta
Nassau kikötőjében. Kése pengéje széthasította ellensége
gumiruháját. A férfi pisztolyával a füle mögé sújtott, hogy kitépje
oxigénpalackja vezetékét. A víz egyszer csak feketévé vált, mintha
mindent füst árasztott volna el. A 007-es maszkját valami nyúlós anyag
borította be. A füst valójában támadója gyomrából jött. Amikor a férfi
kétségbeesésében újra lőni akart, hátba támadták. Bond csak egy
pillanatra látta a barrakuda acélfogait, ahogy széttépik támadóját. Tehát
egy nála is ádázabb szereplő jelent meg, hogy bevégezze a munkát. És
Piz Gloriánál, amikor megszökött Blofeld búvóhelyéről? Észrevett egy
neki háttal lévő őrt, aki az újságja fölé hajolt. Kész is volt a terve:
hirtelen mozdulattal kézéllel tarkón vágja. Amikor a férfi feje az
asztalnak csapódott, felé fordult. Bond adott neki egy jobbost a
Rolexével. Az ütés akkora volt, hogy odalett az óra számlapja. A férfi
összeesett, és szörnyethalt. Ez is gyorsított eljárás volt.
Az is előfordult, hogy kedvezőtlenül alakultak a dolgok. Egykori
szövetségesei áldozatul estek bizonyos akciók során: drágán
megfizettek érte, hogy kinek az oldalára álltak. Amikor dr. No
mechanikus „sárkányának” lángszórója kegyetlenül meggyilkolta
Quarrelt Crab Key-en, James úgy érezte, ő tehet róla. Alázatosan
bocsánatot kért barátjától, míg elszenesedett testét bámulta a bozótban.
Mivel keze meg volt bilincselve, szimbolikusan csak egy marék
homokot tudott barátja arcára szórni. Nevetséges gesztus volt, amely
nem hozta vissza Quarrelt, de biztosította, hogy halálát ne Anglia
dicsőségének a számlájára írja.
Később, amikor Tilly Masterton elmondta neki, milyen
viszontagságokon ment keresztül nővére, Jill, amikor Goldfinger
markába került, Bond megint saját magát hibáztatta. Még egy ember
meghalt miatta. És milyen szörnyű halállal! És mindez huszonnégy
órányi élvezetért egy csinos lánnyal. Még most is úgy érzi, hogy egész
életében lelkiismeret-furdalása lesz miatta. Goldfingernek az volt a
szokása, hogy minden hónapban új nőt pécézett ki magának.
Hipnotizálta őket, majd arannyal borított testüket fellógattatta koreai
sofőrjével. Goldfinger nyilván azért festette aranyszínre a lányokat,
mert így az volt az érzése, hogy a nemesfémet birtokolja. Az
alkalmazottnak azonban figyelnie kellett rá, hogy a hát közepét
szabadon hagyja, így az áldozat levegőhöz jusson, máskülönben
megfulladhatott. Miután Goldfinger kielégítette fantáziáját,
megparancsolta a koreainak, hogy távolítsa el a festéket, amelynek
gyantája eltömítette a pórusokat, majd adott ezer dollárt a lánynak,
hogy kotródjon el. Szegény Jill nem volt ilyen szerencsés. Tilly a
miami kórházban talált rá haldokló nővérére. Goldfinger ez alkalommal
nem óvatoskodott: Jill testét teljesen befedte arannyal, így a lány
megfulladt. Az aranypisztolyos férfi így bosszulta meg a kártyában
elszenvedett megaláztatást, illetve Jill és Bond viszonyát.
Mivel a 007-est gyakran meglegyinti a halál szele, néha morbid
elképzeléseken rágódik. Mindennapjai befolyással vannak hangulatára.
Amikor egyedül volt szobájában Scaramanga Thunderbird hoteljében,
végül azon kezdett tűnődni, vajon mi vár rá pár óra múlva. Lelki
szemei előtt látta a süvítő golyókat, amelyek a húsába fúródnak. Látta
maga előtt, ahogy összeesik, üvölt a fájdalomtól, majd örökre elhallgat.
Rémálma kimerítette idegeit: azt álmodta, hogy Scaramanga olyan
erődöt támad meg, amelyet ő maga véd. Ellensége hatalmas
aranyágyúval lőtt rá. A falakon áthatoló ágyúgolyók zajától felriadt.
Egy másik rémálma más helyszínen zajlott: dr. Shatterhand japán
„halálkertjének” fészerében kuporgott zsákok és szerszámok mögött.
Almait fantomok és démonok népesítették be. Egy küldetésen lévő
kémnek, akinek állandóan résen kell lennie, nem lehet nyugodt az
éjszakája. Egy másik alkalommal, amikor arra készült, hogy M
parancsára kiiktassa a Havelock házaspár gyilkosát, nem akartak
eltűnni a fejéből a szörnyű képek: látta, ahogy a fekete golyó kilő
fegyveréből, és a rózsaszín bőr irányába tart. Hirtelen ráébredt, hogy
olyasvalakit fog megölni, akiről semmit sem tud, és soha nem is fog.
Erre ítélte kódjele: képesnek kellett lennie parancsra, érzelemmentesen
lecsapni.
Néha azonban az embert megtréfálja a természete. Elárulja belső
énjét. Amikor például megpróbált megszökni dr. No búvóhelyéről a
szellőzőrendszeren keresztül, dühös lett, és elszégyellte magát, amikor
kiderült, hogy megfigyelik, akár egy kísérleti egeret. Hasra fordult, és
fejét a kezébe temette. Aztán elbátortalanodott, amikor a szempár,
amely a kémlelő ablakon keresztül figyelte pokoli útját, hirtelen
másfelé nézett. Bond gúnyos iróniát vélt felfedezni benne, mintha
gazdája tudná, hogy utoljára látja élve. Az biztos, hogy nem
emberfeletti kitartásához gratulált. Szinte örült volna neki, ha
arrogánsan megtapsolják.
A 007-es néha azon kapja magát, hogy elmerült melankolikus
gondolataiban. Vajon mit gondolt volna a heves, kissé idealista
fiatalember, aki annak idején volt, arról az érett, hideg és arrogáns
emberről, akivé vált? Amikor az Etonben kiderült, hogy tudtán kívül is
a hazát szolgálja Merriot professzor, az MI6 egykori ügynökének
szárnyai alatt, nem gondolta volna, hogy egy nap ennyire be kell
mocskolnia a kezét. Ha ugyanolyan alávaló eszközökkel (gyilkosság,
korrupció, árulás…) győzi le ellenségeit, mint amilyeneket ők
használnak, nem alacsonyodik le a szintjükre? Az ügy, amit szolgál,
vajon mindig igazolja a járulékos veszteségeket? Hogy menedéket
találjon e gondolatok elől, abba a nosztalgiába merül, amely
néhanapján kérlelhetetlenül rátör. Felvillanó képekben megjelenik
előtte gyerek- és kamaszkora. Amikor londoni irodájának ablakán
keresztül telente látja, hogy hullik a hó, mindig az jut eszébe, amikor
körülbelül tizenöt évesen Ausztriába utazott.
Kamaszként Hannes Oberhauser segítségével tanult meg síelni
Kitzbühel környékén. Ezt a csodás tájat akkor fedezte fel, amikor
osztálykirándulást szerveztek oda az egyik tavaszi szünet alkalmával. A
kiváló oktató, Oberhauser, az albergi Szt. Anton iskola – amelyet az
alpesi sízés fellegváraként ismertek – meghatározó alakja volt. Ez a
búzaszőke hajú, harmincas férfi mindig vidám volt. Amint felcsatolta
síléceit, olyan kecsesen és magabiztosan mozgott, mintha egy másik
dimenzióba került volna. Jamas küszködött. Legalábbis először. Sokat
esett, de mindig felállt. Még egy hálátlan sport – gondolta –, amelyben
a siklás öröme nem adatik meg a kezdőnek, aki a gyakorlás nagy
részében a hóban hempereg. James azonban kitartó volt, az oktató
pedig türelmes, így végül elérte az áttörést. Pár nap után elkezdte
élvezni a síelést. Kiderült, hogy tehetséges. Merészséggel párosult
egyensúlyérzéke lenyűgözte a tanárát. Hannes Oberhauser megkedvelte
ezt a fiatalembert, akinek szemmel láthatóan nem okozott gondot a
fegyelem. James egy reggel bevallotta, hogy olyan jó szeretne lenni,
mint oktatója. Oberhauser szórakozottan elmosolyodott, de nem
ábrándította ki.
Másnap az oktató csoportot – köztük Jamest – vitt a Hahnenkamm
csúcsra egész napos túrára. Komoly küldetés volt: a fiúkra meredek
lejtők vártak. Bond izgalmasnak találta, hogy dacolhat az elemekkel,
miközben betartja az alapvető biztonsági szabályokat. Nem mindenki
gondolkozott így. Páran fenegyereknek akartak tűnni: elloptak egy
üveg pálinkát, hogy lázadósdit játszanak a havas csúcsokon. Végül
vezérük, Miles Langton-Herring, egy elviselhetetlen, unalmas alak
elvétette az utat lefelé menet. Elnyelte a köd és a hó, James pedig úgy
érezte, segítenie kell rajta. Miles nem fogadta el a segítséget: fejbe
kólintotta társát, hogy hagyja békén. James azonban nem akarta
otthagyni. Ha valami baj történik vele, soha nem bocsátja meg
magának. Nagy erőfeszítés árán utolérte, pedig Miles jobban síelt, mint
ő. A baj csak az volt, hogy a lejtő egyre meredekebbé vált. A fiú
beleesett egy szakadékba, Jamesszel a nyomában. Miles törött lábbal,
az oldalán feküdt. Hogyan jussanak vissza a völgybe? Bond szokásához
híven improvizált: a léc egy darabjából sínt készített, osztálytársát a
hátára vette, majd végiglavírozott vele a veszélyes lejtőn, amíg
ideiglenes menedéket nem talált. Ott szánkóra kötötte a sebesültet, és
elindult a tábor felé. Egyszer a legrosszabbat sejtette. Látta, hogy
otthagyja a fogát a hegyen, a szüleihez hasonlóan. A két fiú
lavinaomlásba keveredett. Beborította őket a hó. James órák hosszat
ásta a kezével a tömör havat, hogy kijussanak.
És Miles? Bond eszméletlenül talált rá a kötél végén, amely
összekötötte őket, de még lélegzett. Üreget ásott, hogy abban
bivakoljanak napfelkeltéig. Eluralkodott rajta a fáradtság és elaludt.
Egy kórházban tért magához: Hannes Oberhauser talált rájuk, és
kimentette őket. Hogy helyrehozza a dolgot, oktatójuk megkérte
Merriotot, hogy James nála lábadozhasson pár napot. Így történt, hogy
Bond néhány napot a fenyőkkel teli tanyán töltött, amelyet Hannes és
felesége, Helga tartott fenn. James, akit megindított a családi tűzhely
melege, úgy megnyílt, mint még soha. Ennek a házaspárnak a jósága
könnyeket csalt a szemébe. Amikor útnak indult, Oberhauser csak
annyit mondott neki, mindig nyitva áll majd előtte az ajtaja.
Amikor James a távolból figyelte Tracy di Vincenzo grófnőt
Royale-les-Eaux tengerpartján, ahol Blofeld nyomában járt, akaratlanul
is elkalandozott. Több évtizedet visszament az időben, a
„homokozólapát és -vödör” korszakába. Arra gondolt, milyen finom és
meleg volt a homok a talpa alatt, hogyan csikorogtak a nedves
homokszemek a lábujjai között. Volt egy kagyló- és algagyűjteménye,
amelyet többi kincsével együtt az ablakpárkányon őrzött. Imádott
úszni, szeretett egybeolvadni a vízzel, és ideiglenes gátakat építeni,
hogy megállítsa a hullámokat. Az apró rákok az ujjai között
mászkáltak. Még mindig érezte a szájában a Cadbury csokoládé és a
szénsavas üdítő ízét. Majd minden egy szemvillanás alatt szertefoszlott.
Az édes múlt, amely egy pillanatra utolérte, ugyanolyan gyorsan eltűnt,
mint ahogy előbukkant emlékei mélyéről.
Bond a hidegháború „földalatti összecsapási” helyett a „rendes”
háború izgalmát részesíti előnyben, és ez az érzelmeivel is így van. A
múltnak nincs helye a szívében. Jól tudja, hogy ki kell űznie a
fantomokat a fejéből. Amikor öt évvel a Mister Big-ügy után
visszament a jamaicai Beau Désert-be, akaratlanul is Solitaire-re
terelődtek a gondolatai, majd szándékosan kiverte a fejéből, nehogy
meggátolja új küldetésében. Egy másik alkalommal ugyanitt, amikor a
bérgyilkos Scaramangával nézett szembe, belefájdult a szíve, ahogy
arra gondolt, mi történhetett a szépséges Honeychile Riderrel, akit
kimentett az alávaló dr. No karmai közül. Véletlenül tudta meg, hogy a
Crab Key-i eset után hozzáment egy philadelphiai orvoshoz, és
gyerekei születtek. Nem tudta azonban elképzelni egy üvöltő gyerekkel
az egyik, és egy bevásárlótáskával a másik karjában. Mindenesetre a
lány sohasem írt vagy küldött neki táviratot.
Amikor elmélkedik, James idegrendszere kimerül. A cselekvés
életben tartja, de utána mindig eljön a gondolkodás, a kétkedés és a
kérdések ideje, és ilyenkor ránehezedik a magány. Vajon kinek
önthetné ki a szívét? Hogyan vezesse le a stresszt? „Az egyedül töltött
éjszakák szörnyűek voltak.” Szerencsére egy olyan embernél, mint ő,
az önvizsgálat nem tart sokáig. Nem szabad a múlton rágódni. Az csak
eredménytelen és haszontalan időpocsékolás. El kell fogadnia a sorsát,
és előre kell néznie, bármi is történjen. Csak a jelen számít. Nem
szabad a jövőt fürkésznie. Végtére is egy titkos ügynökről van szó!
Örülnie kellene, hogy nem használtautó-kereskedő, nem újságíró
valami pletykalapnál, és nem biztosításokkal kell házalnia. Ezért nem
ragadta meg Japánban a Tanaka, a japán titkosszolgálat főnöke által
ajánlott lehetőséget, amikor az felmentette küldetése alól a szörnyű dr.
Shatterhand búvóhelyén: Bond nem adja fel.
Bondnak általában ambivalens érzései vannak, amikor minden
újrakezdődik. Egyszerre várja és fél a pillanattól, amikor M új küldetést
bíz rá, ami azt jelzi, hogy megint szolgálatképes. Amikor bemegy
főnöke irodájába, örül, hogy újra férfinak érezheti magát, habár tart a
következményektől. Kissé undorodik, amikor M bejelenti, hogy
„rutinmisszióra” küldi. Milyen szörnyű kifejezés! Ekkor úgy érzi, újra
el kell nyernie a titkosszolgálat vezetőjének bizalmát.
Vajon szokott félni? Igen, gyakran megesik. Hazugság lenne az
ellenkezőjét állítani. Soha nem magától értetődő, amikor ott kell
hagynia Londont és a Regent’s Park megnyugtató épületét. Távol ettől
a névtelennek tűnő erődtől elhagyatottnak érzi magát. Mindenesetre
tudja, hogy csak saját magára számíthat. Gyakran borzongás fut végig a
gerincén, hideg verejtékcseppek szántják végig a hátát vagy a fülét,
halántéka lüktet, tenyere izzadni kezd. Néha a gyomra jelez először:
összeszorul, és olyan keménnyé válik, akár egy biliárdgolyó.
Bondnak tapasztalata ellenére gyakran fizikai tünetei vannak:
hányinger kerülgeti, szédül, fullad és megbénul. Még mindig látja
magát, ahogy a rabokhoz hasonlóan lepedőkből összekötött kötélen lóg
az óceán felett, és ablakról ablakra vándorol a Queen Elizabeth
óceánjárón. Sem felfelé, sem lefelé nem nézett, kezére és lábára
koncentrált, és zökkenőmentesen haladt, de a nevetséges stratégia
ellenére többször majdnem feladta, mielőtt nagy zajjal betoppant a
gyilkosok kabinjába, akik ablaka szerencsére nyitva volt. Japánban
megborzongott az elképzelésre, hogy éjszaka mintegy nyolcszáz métert
kell úsznia, egészen dr. Shatterhand sziklafaláig, majd fel kell másznia
erődje falán, akár egy pók. Bond azonban túljutott félelmén, és
belevetette magát az ismeretlenbe.
Amikor dr. No nyomában járt Jamaicán, érezte, hogy feláll a szőr a
karján, amikor éjjel meg kellett küzdenie a mérges óriáspókkal, amit
kegyetlenül bedobtak kingstoni hotelszobájába. Amikor meglátta,
tudatában volt, hogy fél, és hogy nem fog tudni felülemelkedni ezen a
negatív érzelmen. Azon nyomban jeges veríték lepte el. Az ágyában
feküdt, és nem mozdulhatott, pedig agya ezerrel pörgött. Felidézte
természettudományos tanulmányait: tudta, hogy nem szabad
megmozdulnia. De vajon meg tudja állni, hogy ne söpörje le bőréről?
 A kéz nagyságú pók egyre mászott, elérte a combját, majd a hasát
és a szívét. Ha ott megcsípi, belehal. Jól tudta. Olyan biztos volt, mint
egy orvosi diagnózis. A szörnyű, szőrös állat egyre csak mászott, és
elérte a nyakát, ahol megállt egy pillanatra. Vajon miért? Itt akar
lecsapni? Nem csípte azonban meg, csak folytatta lassú haladását,
felmászott az arcára, és elhaladt a szája széle mellett. Borzalom. Majd
megállt a szemhéján és a homlokán, ahol lenyalta bőréről az
izzadtságcseppeket. Bond elkezdett reszketni. Érezte, hogy már nem
bírja sokáig a mozdulatlanságot. Bőre viszketett, annyira meg akart
szabadulni az állattól. Amikor a pók a hajáról a párnára mászott, tudta,
hogy most kell cselekednie. Úgy ugrott fel, akár egy sokáig
összepréselt rugó, a földre dobta a párnát, felkapcsolta a villanyt, és
nézte, ahogy pók felmászik a szőnyegre. Majd felvette a cipőjét, és két
ütéssel szétroppantotta a betolakodó ízeltlábút. A sárgás foltot látva
James a fürdőszobába rohant hányni. Körülbelül ugyanilyen borzalmat
élt meg, amikor néhány hónappal később egy barrakudával találta
szembe magát a Bahamák partjainál. Félelme a bőre pórusain keresztül
szivárgott. Ellenfele is biztosan megérzi – gondolta. A borzalmas
fogazató ragadozó hal végül csodálatos módon mégsem támadta meg.
Kamaszként rövid élete egyik legnagyobb félelmét akkor élte át,
amikor egy este bennragadt a londoni Highgate temető egyik
kriptájában. Perry barátjával egy etoni tanár halála miatt nyomoztak, és
amikor odamentek az egyik kőkoporsóhoz, a „holttest” azonnal
megmozdult. James halálra rémült. Még most is emlékezett rá: olyan
érzés volt, mintha belül a testében „egy jeges vödröt borítottak volna
ki”. A két barát valójában egy Theo nevű csavargót ébresztett fel, aki a
holtak között vert tanyát. Néhány hónappal korábban, amikor James
Szardíniára ment egy állítólagos grófot követve, aki egy évszázados
bűnszövetkezetet akart feléleszteni, szörnyű félelem lett rajta úrrá,
amelyet nem tudott leküzdeni: mészárlásnak lett szemtanúja. Egy
barlangban férfiakat és nőket lőttek halomra Thompson géppisztollyal,
amelyet a britek csak Tommy Gunnak neveznek. James a kegyetlen
mészárlás után rosszul lett a halál szagától és a felhalmozott holttestek
látványától.
Ezen első trauma óta, amikor csak meglát egy szétszaggatott vagy
megcsonkított testet, fulladni kezd, és hányinger fogja el. Amikor
lándzsájával átszúrta a Spectre egyik emberét a Bahamák partján,
megkönnyebbült. Amikor Mister Big hajója körül lopakodott,
tehetetlenül végignézte egy cápa- és barrakudaraj összecsapását. A
halak valójában azokért a húscafatokért küzdöttek, amiket a hajó
fedélzetéről dobált valaki. Bond a szörnyű vízi jelenet közepén találta
magát. Azt hitte, hogy ez alkalommal tényleg otthagyja a fogát. A vért
lakmározó halak teljesen megőrültek. Egy körülbelül tízkilós barrakuda
megsebezte a vállán, Bondnak mégis sikerült menedéket találnia egy
víz alatti barlangban.
Piz Glorián, Blofeld búvóhelyén hányingere lett, amikor arra
gondolt, milyen szörnyű halált halt az a férfi, akit lelöktek a saint-
moritz-i bobpályán felszerelés nélkül. Az ütések még akkor is
hatalmasak, ha az ember fel van szerelve, és ki van párnázva,
felszerelés nélkül pedig rettenetes kín lehet. Hasonlóan megdöbbent,
amikor a sípályás üldözés után látta, hogy a nyomában járó gyilkost
összezúzzák a hómaró hatalmas pengéi, sötétvörösre színezve a gép
mögött kiokádott havat.
És mit szóljon ahhoz a hátborzongató látványhoz, amelynek
Japánban, dr. Shatterhand halálkertjében volt szemtanúja? Bond furcsa
öngyilkosságot látott. Egy eltorzult, püffedt ember, akinek arca
feldagadt a mérgező növények szúrásától, a tóba vetette magát,
amelyben friss húsra éhes halraj falta fel. Minden bizonnyal piráják –
gondolta. Bond tudta, hogy a halak elharapták a férfi nyaki ütőerét.
Nem sokkal később meglátott egy másik férfit, aki egy kráter előtt állt,
majd hangtalanul belevetette magát valamiféle szürke, ragadós
folyadékba. Bond azonnal érezte a megégett hús rémes szagát.
Felettébb undorító volt.
Bond nem szokott tanácstalan lenni. Kezdeményező típus.
Osztálytársai már az Etonben is azt mondogatták, hogy egy igazi
„akcióhős”, amin mind jót nevettek. Jamesről az a hír járta, hogy bátor,
egyenes és nem habozik. Amikor Quarrellel elindultak Crab Key-re, dr.
No magánszigetére, alig várta, hogy eljöjjön a tettek ideje. A veszély és
a rejtély illata, a kaland izgalma, az érzés, hogy a jó ügyért küzd,
mindez rendkívül izgalomba hozta. Minden egyes küldetés után van
valami üzenete M számára. Be akarja bizonyítani, hogy neki más
elképzelése van a „pihenésről”. A 007-es nem viseli el, ha babusgatják
és kímélik, akár valami rokkantat. Nem kell sem a kivételezés, sem a
szánalom, ez a mottója. Kezeljék egyszerűen úgy, mint a jó ügynököt,
aki hatékony és hű az országához. Be kell vallania, lelke mélyén örült,
amikor egyből hadüzenetet küldtek neki, miután megérkezett
Jamaicára, hogy dr. No után nyomozzon. Mindenkinél jobban ki tudja
szagolni a fenyegetést. Úgy lubickol az akcióban, akár hal a Temzében.
Tisztelt kínaiak, lőjenek elsőként! – gondolta magában. Még hogy M
pihenni küldte!
Mindig is szerette az igazság e pillanatait. Az ember ilyenkor
pengeélen táncol, ahonnan bármikor lezuhanhat – életben maradhat, de
ott is hagyhatja a fogát. Amikor megcsapja a halál szele, a lét
felejthetetlen ízhez juttatja. Amikor felszállt az operettvonatra a
gengszterekkel, hogy elkezdődjön a Scaramanga által kigondolt
„szórakozás”, rendkívül fel volt pörögve. A világért sem mondott volna
le ezekről az adrenalinlöketekről. Vajon boldog volt? Igen, még ha
őrültségnek is hangzik ezt ilyen hidegen kijelenteni. Akár a
pókerjátékos, aki sok rossz osztás után végre elnyerhet mindent, de
azért nem lehet biztos benne. Úgy érezte, hogy Scaramangával
szemben – akit hat hete követett – optimalizálni kell az esélyeit az
elkerülhetetlen párbajuk folyamán. Ellensége aranypisztolya hosszú
csövének köszönhetően ügyesen és pontosan tud célozni. Bond Walther
PPK pisztolya azonban erősebb, és a meglepetés is a segítségére lehet,
amikor Scaramanga megtántorodik az első lövése után, mivel a 007-
esnek sikerült megszereznie egyik töltényét. Bond mindig rendkívül
izgatott, mielőtt akcióba lendül.
Terepen a 007-es mindig körültekintően jár el. Az éberség az
életbiztosítása, a rutin pedig gyorsan az ellenségévé válhat. Mivel
irtózik a véletlenektől, szeret mindent megtervezni, hogy ne függjön a
körülményektől. Blofeld nyilvánvalóan meg fog lepődni, amiért egy
genealógus egészen az Alpokig eljön egy egyszerű akta miatt, ezért
Bond mindent eltervezett. Két válasszal készült attól függően, hogy a
kérdezőnek van-e fülcimpája. Mivel az állítólagos grófnak nem volt, a
007-es azzal a magyarázattal állt elő, hogy de visu meg kell vizsgálnia.
Egy fényképet ugyanis retusálhatnak. Hogy véget vessen vendéglátója
vonakodásának, Bond azt is elmondta neki, ki kell nyomoznia a
hiányosságokat a Bleuville család Augsburgból Gdyniába való
költözését illetően. Azonnal előállt kérésével, hogy Blofeld kísérje el
ősei földjére, hogy megnézzék a helyi archívumokat. Ha már vele van,
könnyedén foglyul ejti.
 Ha a kaland rosszra fordul, kiszámíthatatlanná válik, és Bond
lebukik. Ezért a kényes küldetések során gyakran amfetamint használ,
hogy világosabban lásson és érzékeljen. Azért használ kábítószert,
hogy lesben tudjon állni, nem azért, hogy belője magát, mint valami
közönséges drogos.
Jamesnek van egy jelentős ütőkártyája: jó a megfigyelőképessége.
Semmi sem kerüli el a figyelmét. Ez az éleslátás, amely néha
paranoiássá teszi, veleszületett képesség. Kamaszként imádta titkon
megfigyelni az embereket, megpróbálta kitalálni, kik lehetnek az
öltözetük, kiejtésük és kinézetük alapján. Szeretett egész
élettörténeteket kiagyalni számukra. Most, hogy titkos ügynök, ez a
képesség gyakran megmenti az életét, hiszen így ellenfele előtt járhat
egy lépéssel, előre láthatja a tetteit, és józanul reagálhat. A Holdkelte-
ügy során azonnal észrevette Drax rejtekhelyén, hogy csak három
személyre terítették meg az étkezőasztalt: Drax és két bűntársa, Krebs
és Walter számára. Bond levonta a következtetést, hogy őt és Brandet
nem várták, mivel a sziklafal robbanása maga alá kellett volna, hogy
temesse őket. Vagyis visszatértük zavar egyeseket. A jamaicai 3 ½-es
szám alatti bárban azonnal észrevette, hogy Scaramanga fémszéken ült
lovaglóhelyzetben, hogy a támláját pajzsként használhassa. A gyilkos a
kezét a combján nyugtatta, mindössze néhány centiméterre pisztolya
markolatától. Így lehetetlen volt kiiktatni. Ami még rosszabb, hogy őt
kiiktathatták, mielőtt még előránthatta volna a fegyverét. Kész
öngyilkosság.
Amikor Japánban lépésről lépésre haladt dr. Shatterhand
„halálkertjében”, észrevette, hogy a tóba hulló faleveleket azonnal
lehúzta valami a mélybe. A víz nyilvánvalóan tele volt ragadozó
halakkal, amelyek lesték a legkisebb zsákmányt is. Amikor
megérkezett a svájci Piz Glóriára, hogy megpróbálja sarokba szorítani
Blofeldet, James észrevette, hogy szobaajtaján nincs kilincs.
Csöngetnie kellett, hogy kiengedjék. Azt is megfigyelte, hogy a szoba
közepén lógó csillár egyik kristálya szemgolyóra emlékezetet. Vajon
rejtett kamera van benne? Minden bizonnyal. Bond ettől a pillanattól
fogva tudta, hogy rendkívül ébernek kell lennie, mivel éjjel-nappal
figyelni fogják. Megérzését pár perccel később megerősítette, amikor
számba vette a tulaj körüli embereket: három korzikait, három németet,
három balkáni férfit (vajon bolgárok, jugoszlávok vagy törökök?) és
három szlávot számolt, meg persze három franciát a konyhában. Ez a
Spectre sejtjeinek tipikus összetétele.
Bond tudja, hogy élete kockáztatásával keresi a kenyerét, ezért meg
kell próbálnia olyan nagy figyelmet tanúsítani minden apró részlet
iránt, amely már túlzásnak hathat. Ezért nem jár lifttel (hiszen az
elárulja, hogy megérkezett), helyette mindig a diszkrétebb lépcsőt
választja. Hajszálakat rejt a fiókokba, vagy finom hintőporréteget szór a
szekrényajtókra, hogy észrevegye, ha átkutatták a holmiját, és átfűz egy
textilszálat a bőröndje zárján, amelyet mindig megvizsgál, ahogy
átalakított aktatáskáját is, hogy kiderítse, belenézett-e valaki a
távollétében. Néha még kifinomultabb módszert választ, amihez kissé
bonyolultabb előkészületre van szüksége. Alsóneműi között megjelölt
sarkú zsebkendők vannak, amelyeket bizonyos módon rendez el. A
bőrönd egy meghatározott szöget zár be a szekrény oldalával. Ugyanez
a helyzet díszzsebkendőjével vagy a Macleans fogkrémes tubusainak
elrendezésével. Vagyis minden holmijába egyszerű, de hatékony
csapdák vannak építve.
Bond természetéből adódóan irtózik a betöréstől és a behatolástól.
Kingstonban észrevette, hogy távollétében betört valaki a Blue
Mountainben lévő hotelszobájába. Vajon honnan tudta? Minden erről
tanúskodott: a zár körüli hintőpornyomok, illetve a bőröndjén lévő apró
karcolások nem kerülhették el egy olyan tapasztalt ügynök figyelmét,
mint amilyen ő. Egyből tudta, mihez tartsa magát. Az éjjel nem
felejtette el elbarikádozni magát a szobájában. Mindent bezárt, még ha
meg is fullad. Egy másik alkalommal, szintén Jamaicán, Scaramanga
hoteljében kigondolt egy berendezést, hogy megvédje a szobáját:
felállította bőröndjét az ajtó mögött, és három poharat tett rá. Ha az
éjjel meglátogatnák, az összetörő üveg zaja biztosan felébreszti.
Blofeld ultratitkos kutatóközpontjában, amely a svájci Piz Gloria
csúcson tornyosult, megtette a szükséges óvintézkedéseket, mielőtt
csatlakozott volna vendéglátójához a teraszon: kitépett egy tucat
hajszálat, ügyelve, hogy a fürdőszoba plafonjára szerelt kamera ne
lássa, és az asztalon hagyott papírjai közé helyezte őket. Amikor
később visszatért a szobájába, észrevette, hogy a hajszálak eltűntek.
Ösztönei nem tévedtek: szoros megfigyelés alatt állt. Az Orient
expressz fülkéjében a regényes Lektor-ügy során, illetve, amikor
Tatyjana Romanova nyugatra szökött, eltorlaszolta a bejáratokat, és
egész úton ébren maradt, miközben a lány a térdére hajtott fejjel pihent.
Ha a hotelszobákat állandóan megfigyelik, le is hallgatják őket.
Bond meg van győződve róla. Amint megérkezik egy ismeretlen, zárt
térbe, módszeresen átvizsgálja. Így jár el Scaramanga jamaicai
hoteljében is. Hol lehetnek elrejtve a poloskák? Persze az ágy fölött
lógó, hatalmas festmény fölött és a telefon alatt. A berendezést
vizsgálva Bond önkéntelenül is elmosolyodott. Mindig egy kis
mikrofont talált a fő kábelhez kötve. Persze ügyelt rá, hogy ne kösse ki,
nehogy gyanút keltsen. Amikor ezzel szemben neki kell átkutatnia egy
házat, tapasztalatból tudja, hogy a hálószobákkal és fürdőszobákkal kell
kezdenie. A lakók titkait általában ott találja.
Pontosan és lelkiismeretesen dolgozik, de óvatos is, még a
leghétköznapibb pillanatokban is, mint amikor Nassauban megnyerte a
kártyapartit Largóval szemben. Ekkor Bond figyelt rá, hogy
hüvelykujját a tenyerére hajtsa, amikor ellenfele kezet nyújtott neki:
nem szerette volna, hogy a férfi haragjában összetörje csontját.
Hasonlóképpen járt el Milton Krest milliomos jachtján, ahol azonnal
érezte, hogy macsót játszó férfival áll szemben. A satuszerű kézfogás
kivédéséhez Bond megfeszítette az izmait, hogy ne fájjon túlzottan a
szorítás.
Az elővigyázatosság, minden erény anyja, alapvető tulajdonság
azok számára, akik a szakmában akarnak maradni. Bond szereti
felidézni a kanadai lovas rendőrség egyik tisztjének jelmondatát: „Soha
ne küldjön embert oda, ahová golyót is küldhet.” Bond mindig
megpróbálja kihasználni a meglepetés erejét, megpróbál ott megjelenni,
ahol nem számítanak rá. Nem bízik a túl egyértelmű jelekben,
amelyeket minden kém ismer: félbehajtott újság az ember hóna alatt, a
gomblyukba tűzött virág, sárga kesztyű, álbajusz, furcsa jelszavak…
Ezek az ócska jelek mind elárulják az embert. Ezért ő mindig
márkajelzés és felirat nélküli ruhákat hord. Ilyen a tökéletes kém
gardróbja. Szeret beleolvadni a környezetébe. Régi disznóbőrből
készült Hermés bőröndje dupla fenekű, amelyben egy hangtompító és
harminc lőszer rejlik. Minden érzéke ki élesedik, amikor ismeretlen
helyen van. Ugyanez a helyzet Scaramanga birtokán. A küldetést
teljesítő ügynök számára a legfontosabb kérdés, hogy hol a kijárat.
 Egyszer, amikor nesztelen léptekkel haladt egy sötét raktárban,
ahol bűnözők tanyáztak, észrevette, hogy két hatalmas papírtekercs
között világít valami. Azonnal kiszúrta a csapdát, megérezte a „halál
illatát”. Sarkon fordult, mivel nem akarta az oroszlán szájába vetni
magát. Bond merész ugyan, de nem vakmerő. Vannak pillanatok,
amikor a halál nem játék. Hogyan is mondta kamaszkorában? Ó, igen:
érzi „az erdő hívását”, vagyis szereti a szorult helyzeteket, amelyek
megfűszerezik az életét. Küldetés közben azonban nem akar öngyilkos
lenni. Legalábbis még nem. Amikor Tracyvel a motorral felszerelt
gumicsónakon kötöttek ki, amely Royale-les-Eaux partja mentén
hajózott, Bond ódzkodott tőle, hogy késével kiszúrja a gumit, és aztán
úszva kelljen elérniük a partot. Ám az esetleges golyózápor
elrettentette, így csupán egy kicsit erősebben szorította a kését, hogy
megnyugodjon.
Néhány évvel korábban, amikor Jamaicára utazott, hogy a Karib-
térség angol titkosszolgálatának vezetője, John Strangways és
asszisztense, Mary Trueblood eltűnése után nyomozzon, James
észrevette, hogy gyümölcskosarat hozattak a szobájába. Gyanúsnak
tűnt ez a figyelmesség. Kiürítette, majd megrázta a kosarat.
Kiválasztotta az egyik gyümölcsöt – egy étvágygerjesztő nektarint –, és
a fürdőszobába vitte. Ott beletette a mosdókagylóba. Egy
ékszerésznagyító segítségével észrevett egy gombostűfej-méretű
bemetszést. Az összes többi gyümölcsöt is hasonlóképpen megjelölték.
Bond becsomagolta őket, és elvitette a kormányzóhoz elemzésre.
Kiderült, hogy mind mérgezett.
Egy ügynök sohasem túl óvatos és túl gyanakvó. Ez az egyik
mottója. Bond a „dupla nullás” részleg ügynöke, amelyet M néha
„kutatási szolgálatnak” hív. James szerint ez a szándékosan homályos
megfogalmazás nem sok mindenkit ver át. A „dupla nulla kiváló az ego
számára” – szereti ismételgetni. A kódjelzés első nullája azt jelenti,
hogy szolgálat közben gyilkolhat, a második pedig, hogy ez küldetés
közben már kétszer is megtörtént. Első áldozata egy japán kriptográfiai
szakértő volt, aki New Yorkban, a Rockefeller Center harminchatodik
emeletén törte fel a brit kódokat. Bond távcsöves Remington puskával
szedte le: a szomszédos felhőkarcoló negyvenedik emeletéről golyót
röpített a fejébe. Az egyik kollégája nem sokkal előtte ugyanilyen
fegyverrel lyukasztotta át az épület üvegfalát. A 007-es golyója ördögi
pontossággal hatolt át ugyanezen a lyukon, mintha kötött pályán
mozgott volna. A másik áldozat egy norvég kettős ügynök volt
Stockholmban, aki Németország javára elárulta Angliát. James késsel
végzett vele, hogy ne csapjon zajt. Sikerült a küldetés. Érvényesítették
a státuszát.
Így lett James „007-es”, a nagy presztízsű „dupla nullás” szekció
hetes számú ügynöke. Mivel ez a szám senkihez sem volt
hozzárendelve, felkínálták neki. Mindig is ez volt a szerencseszáma.
Most már engedéllyel gyilkolhatott az Egyesült Királyság nevében. Az
oroszok aktái szerint jelenleg csak három aktív „dupla nullás” dolgozott
az MI6-nél, mivel ez a részleg rendkívül sokba kerül az államkincstár
számára. Be kell vallani, hogy az orosz hírszerzés nagyon is jól
tájékozott. A 008-as bajba keveredett Kelet-Németországban, és csak
csodával határos módon menekült meg. James szerint kollégája, akit M
szintén nagyra becsül, a legígéretesebb munkatárs a szolgálatnál. Ami a
0011-est illeti, eltűnt Szingapúrban. Szó szerint elveszítették a nyomát,
ami aggasztotta a vezérkart, és pánikot keltett a szolgálaton belül.
Néhány hónappal korábban négy elit ügynök tűnt el szinte egyszerre.
Bill Fairbankst, vagyis a 002-est Scaramanga iktatta ki Bejrutban; nem
sokkal később a 009-est halálra késelte egy bérgyilkos ikerpár, akik
bohócnak álcázták magukat Kelet-Berlinben, a 003-asra pedig
megfagyva találtak rá Szibériában. Végül a 004-es tisztázatlan
körülmények között veszítette életét edzés közben a Gibraltár-sziklán.
A védelmi miniszter vérengzésről számolt be. M csak balszerencsét
emlegetett. Szerencsére az, hogy a 007-es még mindig életben volt,
meghazudtolta a statisztikákat. Immár ő viselte legrégebb óta a 007-es
kódjelet. És ha minden így folytatódik, egy nap ő lehet az egyetlen
túlélő 00-ás ügynök.
Habár a 007-es előre meg szokta tervezni a lépéseit – ahogy a
sakkbajnok megtervezi a stratégiáját –, előfordul, hogy improvizálnia
kell. Ez szakmája lényegéhez tartozik, a „dupla nullás” ügynök
hozzáadott értéke, mivel sohasem lehet mindent előre megtervezni, és
nem lehet mindent kézben tartani. Márpedig Bond kiválóan teljesít,
amikor a másodperc tized része alatt kell mobilizálnia neuronjait és
fizikai képességeit.
Gondoljunk a dr. No szigetén tett látogatására Jamaica partjainál,
vagy hogy milyen látványosan szökött meg Blofeld titkos
laboratóriumából a svájci Alpokban elhelyezkedő Piz Gloriánál! Crab
Key-n úgy döntött, beássa magát a homokba, hogy megmeneküljön dr.
No emberei elől. Honey-t is rávette, hogy kövesse a példáját. Ezekben a
pillanatokban nem gondolkodik, hanem cselekszik. Szinte ösztönösen.
Így elkerülték a géppuska lövését; kelepelésének jellegzetes hangja az
ardenneki ütközetekre emlékeztette. Később, amikor Quarrellel és
Honey-val a folyóban haladtak, bambusznád segítségével lélegeztek,
hogy No emberei ne vegyék észre őket. Hogy kényelmesen
lélegezhessenek, egyik kezükkel befogták az orrukat, míg a másikkal a
bambuszt tartották, amelyet a szájukba vettek. Figyelniük kellett,
nehogy beleigyanak a vízbe, ami szörnyű lázat okozhat. Amikor a
fenyegetés valószerűbbé vált, Bond átgondolta a tervét. A hátán feküdt
– továbbra is a bambusznád segítségével lélegezve majd egyszer csak
kilőtt, akár valami torpedó. Kiemelkedett a vízből, és közvetlen
közelről tüzelni kezdett. A felfegyverzett őr, akit a kollégái után
küldtek a rajtaütéshez, alámerült. Akár a fa, amelybe belecsapott a
villám.
Néhány évvel később, amikor Bond megérezte, hogy az események
felgyorsulnak a Piz Glorián, gyorsan felmérte arzenálját. Milyen
potenciális fegyverek lehetnek a szobájában? Ökle, lába, Gillette
borotvája és órája, a súlyos Rolex Oyster Perpetual, amelyet bokszerré
alakíthat. Egy ilyen helyzetben, lőfegyver nélkül a legkisebb erőforrás
is jelentős volt. Kivette tehát Gillette-je pengéjét, majd becsúsztatta
borotváját a nadrágjába, bal kezével fogva a nyelét. Nem sokkal
később, amikor az éjszakai síelés során majdnem elnyelte egy lavina,
miközben egyre gyorsult a lejtőn, hogy megmeneküljön Blofeld
orgyilkosai elől, ösztönösen megragadta a bokáját, ahogy azt ilyen
helyzetben javasolják, hogy le tudja venni síléceit, és afféle lándzsaként
használhassa, átszúrva az őt borító hóréteget. Sokan mások ilyen
helyzetben pánikba esnek, vagy megpróbálnak ellenállni a tomboló
elemeknek, ami persze teljesen felesleges. Neki azonban azonnal
bevillant az agyába Miles Langton-Herring, etoni osztálytársa javaslata,
akit húsz évvel korábban megmentett a sítúrájuk során. Ugyanez a
reflex tört elő, amikor őrült sebességgel, fejjel előre száguldott dr. No
alagútjában. Arra gondolt, hogy kiveszi a fogai közé szorított kést, és
felveszi a „műugró” pozíciót: kinyújtja karját, megfeszíti a testét,
behúzza a fejét. Elővigyázatossága ellenére 60 km/h sebességgel
csapódott a vízbe, több mint hét méter mélyre merült, és egy pillanatra
elveszítette az eszméletét.
Bond gyakran az ösztöneit követi. Idővel, tapasztalatai segítségével
tovább csiszolta ezt a veleszületett, gyors döntéshozatali módot, amely
többször is megmentette az életét. A Queen Elizabeth hajón is
improvizált: ágyneműjéből kötelet készített, mint egy tömlöcbe zárt
fogoly, így mászott ki az ablakán, hogy rajtaüssön a két gyilkoson, akik
az ő kabinja alatt tanyáztak. Hasonlóképpen, amikor Scaramanga
rajtakapta Mary Goodnighttel az éjszaka közepén a Thunderbird
hotelben, Bondnak volt annyi lélekjelenléte, hogy kitaláljon egy
regénybe illő történetet. Előadta, hogy a fiatal nő nem régóta a jegyese,
és azért jött, hogy elmondja, az anyja nagyon rosszul lett Londonban,
és be kellett vinni a sürgősségire. Goodnight vette a lapot, folytatta a
történetet, és nem követte el azt a hibát, hogy „James”-nek szólítsa.
Később, amikor Bond a folyóparton sétált éjszaka, eszébe jutott, hogy
felhajtja zakója gallérját, hogy ne lógjon ki fehér inge. Nem fog könnyű
célpontként szolgálni ellensége, Scaramanga számára, aki
nyilvánvalóan ott rejtőzködött valahol.
No búvóhelyén Bond spontán álnéven mutatkozott be: Bryce, John
Bryce, ornitológus a londoni Királyi Állattani Társaságnál. Úgy tett,
mintha az amerikai állatvédelmi egyesületet, az Audubont képviselné.
Ezt vajon honnan szedte? Valójában a „John Bryce” álnév már hosszú
évekkel ezelőtt is jó szolgálatot tett. Kamaszként is ezt használta,
amikor Etonben az oroszok által elrabolt professzor után nyomozott.
Mivel a John Bryce név kezdőbetűi megegyeznék az övéivel, könnyebb
lesz megjegyezni – gondolta. Azóta James úgy megszerette első
álnevét, mintha csak talizmán volna.
Amikor Honey-vel bekerültek ebbe az aranybörtönbe, Bond
minden lehetőséget kihasznált, hogy egy éles tárgyhoz jusson, amely a
későbbiekben fegyverként szolgálhat. Először arra gondolt, hogy
hívatja a manikűröst, és ellop egy ollót. Sajnos azonban a terv nem vált
be: az alkalmazott ollói és csipeszei a derekához erősített acélláncon
lógtak. Később, amikor vacsorát szolgáltak fel nekik házigazdájuk
csodás ebédlőjében, Bond szándékosan felborította pezsgőspoharát, és
a felfordulást kihasználva elrejtette kését kimonója bő ujjába. Később
némi tekergés árán sikerült a derekához csúsztatnia improvizált
fegyverét, ami így a hasához simult. Nagyjából ugyanekkor
megpróbálta megszerezni a doktor öngyújtóját. De hogyan fújja meg az
eszközt? Összekulcsolta az ujjait, és nemtörődöm beszélgetést színlelt
Honey-vel, miközben elemelte.
Az improvizáció titka, hogy az ember soha ne kedvetlenedjen el,
hogy az A tervről gond nélkül a B-re, majd a C-re, D-re, sőt E-re
váltson. És meg kell tanulni minden körülményt kihasználni, még ha
előnytelen is. Amikor dr. No foglyul ejtette a 007-est, egy páncélajtóval
felszerelt, kilincs nélküli cellába vetették. Egyetlen lehetősége a
szellőzőnyílás volt, ami szélesebbnek bizonyult a vállánál. Bond
ösztönösen érezte, hogy csak ezen keresztül szökhet meg. Amikor
azonban a székre felmászva elérte a rácsot, hátrazuhant, mint egy
kiütött bokszoló. A rácsba áramot vezettek. Amikor Bond úrrá lett
remegésén, azonnal újra próbálkozott, azt remélve, hogy már megszűnt
az áramellátás. Bingó! A rácsba kapaszkodott, és sikerült kitépnie két
rézdrótot a falból. Az egyikből a fémajtó segítségével hatalmas kampót
hajlított. A másikból egy méteres pálcát csinált, amelyet becsúsztatott
nadrágszárába. Megint felállt a székre, kitépte a szellőzőt, és
becsusszant a nyílásba. Az öngyújtó segítségével szemügyre vette a
szellőző falát és az útvonalat. A végén függőleges kürtőt látott,
ahonnan fény szűrődött be. Most mit csináljon? Bemászott, mintha
ágyúcsőbe mászna. Vakmerőnek tűnt, de úgy érezte, ez a szökés
legjobb útja. Válla a falhoz ért, meztelen lábával pedig az illeszkedések
egyenetlensége után kutatott. Elindult függőleges, fájdalmas,
végtelennek tűnő útján. Görcs állt a combjába és a lábikrájába.
Megégett kezével húzta magát, nedves lábával kaparta a falat. Néha
hosszú percekig nem mozdult, hogy megpróbálja ellazítani az izmait, és
kifújja magát. Kétszer visszacsúszott a nagy erőfeszítések árán elért
helyzetéből. Ezerszer feladhatta volna, de nem volt szokása feladni,
amíg maradt benne szusz.
Az évek során a természetévé vált az improvizáció. James nemcsak
optimalizálni tudja a rendelkezésére álló erőforrásokat, hanem gyorsan
mobilizálni is. Amikor a szükség úgy hozza, ez a gyakorlatias ember
képes gyenge lapjait döntő aduásszá változtatni. Leleményessége, amit
a vezérkari tájékoztatókon néha megmosolyognak, kiválóságra ítélte.
Amikor nem volt nála poloska, Bond kezdetleges erősítőt eszkábált
össze, hogy kihallgathassa, miről beszél Scaramanga a gonosztevőkkel
a szomszédos szobában. Ehhez pezsgőspoharat tett fejjel lefelé az ajtó
zsanérjához, majd fülét a pohár talpához tapasztotta. Érdekes eljárás, de
hatékony. Fiatalon kísérletezte ki, hogy a pohár ajtónak nyomva
felerősíti a hangokat. Így eléggé jól hallotta azokat, akik a szobában
beszéltek. Amikor elmenekült Piz Gloriáról, vizeletét használta
tintaként, ami láthatatlan marad az útlevél papírján, hacsak nem
közelítik fényforráshoz. Így lemásolta azon fiatal lányok listáját, akiket
Blofeld két lábon járó biológiai fegyverként akart használni. Nem
sokkal korábban, hogy ellássa Judy Havelockot, aki erősen vérzett,
kávéval kevert bourbonnal kitisztította a karját ért sebet, majd
kenyérbélből csinált rá szorítókötést. Mit számít, hogy a kézikönyvek
nem javasolnak ilyesmit. Megmentette a lány karját az amputációtól. És
ez volt a lényeg.
James intelligens és éles eszű. Mindig használja a
szürkeállományát, még a legstresszesebb pillanatokban is. Amikor
Goldfinger számára ismeretlen okból életben hagyta, e tény
segítségével próbálta megfejteni hóhérja motivációit. Aztán amikor
látta, hogy őre az ő nevében táviratot küld a Universal Exportnak,
reménykedni kezdett, mivel tudta, hogy M gyanúsnak találja majd: ha
egyik mondat sem tréfálkozó vagy semmitmondó, a nagyfőnök
biztosan rájön, hogy hamisított, és hogy titkos ügynökét elfogták.
Scaramangával szemben James érezte, hogy pszichológiai húzásra van
szüksége. Amikor először találkozott „célpontjával”, meglepettnek
tettette magát, és széttár karokkal Tiffyhez, a jamaicai bordély
tulajdonosához fordult:
– Ki ez? Valami diktátor? Munkanélküli artista?
Az volt a célja, hogy oldja a feszültséget, miközben megsérti a
gyilkos hiúságát, aki a jelentés szerint kamaszkorában megszökött apja
cirkuszából.
Ugyanakkor, miközben elbizonytalanította, Bond a bizalmába is be
akart férkőzni, azt sugallva, hogy nincs ellenére az esetleges társulás.
Scaramanga bekapta a csalit. Később, hogy enyhítse e félelmetes ember
gyanakvását, James a tipikus angolt játszotta, aki egy kissé naiv és
szórakozott. Céljai érdekében kifigurázta saját magát. Bond még ereje
fogytán sem felejt el gondolkodni. Amikor az alávaló dr. No
csatornájába ragadt, a 007-es felidézte, hogy ellensége nem tudja: a
túléléshez magához vett egy öngyújtót, egy kést és egy rézdrótot. Azt
gondolta tehát, hogy ki tud jutni, ha idegei nem adják fel a szolgálatot.
 A 007-es az ösztönei mellett az intuícióit is követi. Miután győzött
a kaszinóban Largo ellen, azonnal észrevette, hogy valami nem stimmel
a férfi és Domino kapcsolatában: a fiatal nő egy szóval sem vigasztalta
vagy bátorította patrónusát, amikor az megszégyenült a játékasztalnál.
Márpedig ha az embert a szerelme szeme láttára győzik le, az mély
sebet ejt. Bond ekkor kigondolta: csalinak fogja használni Dominót,
hogy megtudja, mikor viszik az atombombákat a Disco Volante, a
Spectre második jachtjának fedélzetére.
És mi a helyzet a Holdkelte-üggyel. A 007-es emlékszik, hogy élete
egy másodpercen múlt. Amikor megkötözött kézzel és lábbal fémvázas
székhez erősítették Gala Branddel együtt, Krebs, Drax szadista embere
forrasztólámpát lóbált meg előttük, amelyből baljós kék színű láng tört
elő. Bond ekkor megértette, miért nevezték a nácik Der
Zwangsmannak, vagyis a Vallatónak. Jamesnek volt elég lélekjelenléte,
hogy jól válaszoljon. Drax megkérdezte tőlük, figyelmeztettek-e
valakit, mielőtt elfogták őket. Ha Bond igennel válaszol, szinte biztos,
hogy megölik őket. Ha nemmel felel, nyernek egy kis időt. Drax, aki
megrészegült legyőzhetetlenségétől és kérlelhetetlenül működő
cselszövésétől, megnyílt a foglyoknak. Bevallotta, hogy valójában
Boche, Reichsdeutscher. Bond megpróbálta rákényszeríteni, hogy
hibázzon. Szándékosan ütődött bolondként kezelte, hogy provokálja. Ki
akarta ugratni a nyulat a bokorból. El akarta vonni a figyelmét, hogy
Drax megfeledkezzen az asztalra tett öngyújtóról. Jamesnek sikerült
odaaraszolnia, és meggyújtania a forrasztólámpát, hogy elégesse Gala
köteleit, majd a nő elégette az övéit.
Habár Bond rendkívül előrelátó és tapasztalt, néha előfordul, hogy
kicsúszik a lába alól a talaj. És ha az ember „dupla nullás” ügynök, a
kudarc gyorsan végzetessé válhat. Az egyetlen bizonyosság, hogy senki
sem tévedhetetlen a szakmájában. Bond kétszer is közel járt a halálhoz.
Amikor a Dreamy Pines motelben – amely a New York állam
északkeleti részén elhelyezkedő Adirondack hegységben, néhány
kilométerre nyugatra a Lake George-tól található – két gyilkossal nézett
szembe, Vivienné szerint meglepő felsőbbrendűség-érzésről tett
tanúbizonyságot, ami a helyzetet tekintve igencsak furcsának hatott. Ez
a férfi nyilván nem látott még gengsztereket dolgozni. Nem tudta, mire
képesek. Hogy lehetett ilyen biztos benne, hogy legyőzi őket?
Egyébként meg is lepték. Az egyik bandita nekivágta a televíziót,
amitől megtántorodott, majd elveszítette az egyensúlyát. Később más
hibákat is elkövetett: először is elvétette a célpontot. Nem sikerült
lábon lőnie az egyik férfit, így leszerelés helyett csak futásra késztette.
Egyébként hasonló szerencsétlenség történt vele nem sokkal korábban,
amikor Kristatos lábát célozta, de mellé lőtt. A golyó a földet érte, és
nagy port vert fel. A férfi elmenekült. Utána Bond nem ellenőrizte,
hogy a motelbeli gyilkosok megfulladtak-e a tó fenekén, amikor a vízbe
taszította autójukat. És ha hibázott volna? És ha meginog?
Gyakran ilyen kérdésekkel ostromolják. A 007-es néha nem elég
éber. Vajon elbizakodott? Kimerült? Fáradt? Nem tudná megmondani.
Mindenesetre néha túl gyorsan felfedi a lapjait. Az egyik estélyen,
amelyet Scaramanga rendezett hoteljében, nem tudott ellenállni a
kísértésnek, és bemutatta, milyen pontosan tud célozni, így
megerősítette ellenfele gyanúját. Hendriks,
Scaramanga szövetségese, nem tudta elképzelni, hogy a KGB
állítólagos tagja ekkora hibát kövessen el. És mindezt büszkeségből.
Micsoda ötlet, hogy szétlövi a táncos fején lévő ananászt, akár Teli
Vilmos! Így bukott le a 007-es. A hevessége lett a veszte. Japánban,
amikor az éjszaka leple alatt csendben beszivárgott Blofeld erődjébe, a
007-est úgy rászedték, akár valami zöldfülűt: a folyosó végén
kiszűrődő zene odavonzotta. Leskelődés közben nem vette észre, hogy
rázárul a csapda: a padló hirtelen megmozdult, és egy fekete lyukban
találta magát.
Az ilyen bizonytalan pillanatokban James elszégyelli magát. Nem
érzi magát méltónak kódjelére, amely hírneve alapja. A Holdkelte-
ügyben, amely a Londont fenyegető nukleáris robbanófejről kapta a
nevét, nem tudta elhinni, hogy olyan vak volt, mintha első küldetésén
lett volna: miért nem bízott az ösztöneiben, amelyek azt súgták a
Bladesben lezajlott bridzsparti után, hogy ne bízzon Draxben? Miért
nem volt óvatos, mint minden valamirevaló ügynök? A tengerészeti
térkép jelzéseinek fel kellett volna kelteniük a gyanúját. Rá kellett
volna jönnie, hogy meghamisították a koordinátákat. Négy évvel
később, amikor Auric Goldfinger és aranykereskedelme után
nyomozott, ugyanilyen szakmai vakságról tett tanúbizonyságot:
miközben átkutatta a milliárdos házát, észre kellett volna vennie a
világító fényeket, rá kellett volna jönnie, hogy felveszik. Ehelyett saját
szavaival élve csak „játszotta a hülyét, és vesztegette az idejét”. Csak
akkor világosodott meg, amikor valami furcsát érzékelt: az egyik
ruhásszekrényből zúgást hallott. Amikor kinyitotta az ajtót, három
tizenhat milliméteres filmet talált három különböző nyílásban. Szimata
nem csapta be, de már túl késő: fény fog derülni indiszkréciójára.
Valójában Bondnak van egy hatodik érzéke: megérzi a veszélyt,
mint egy vadállat. Megérzi, amikor követik vagy megfigyelik: ilyenkor
„szúr a tarkója”. Amikor Jamaicán Strangways fekete Sunbeam Alpine-
ját vezette Quarrel nevű kapcsolattartójával, azonnal érezte, hogy
követik, nem is kellett belenéznie visszapillantó tükrébe. Hogy
lebuktassák a követőt, letértek egy kis útra, megálltak, és lekapcsolták a
lámpát. Így kiszúrták a taxit, amelyben nem volt utas. Amikor az
Orient expresszen utazott Tatyjana Romanovával, kiszimatolta az
összeesküvést, de nem tudta megfejteni. El akarta hinni a fiatal nő
meséjét, de ösztönei azt súgták, hogy legyen résen. Néha veleszületett
bizalmatlansága paranoiába csap át. Nem tudja például, miért, de
ösztönösen nem bízik azokban, akik csokornyakkendőt viselnek.
Márpedig az Orient expresszre felszálló ismeretlenen pont az volt.
Számára ez az öltözködési stílus hiúságról, sőt bárdolatlanságról
árulkodik. A 007-es abban a tekintetben különbözik az átlagembertől,
hogy ahelyett, hogy elhessegetné, inkább megpróbálja igazolni
előítéletét.
Bond időről időre kikapcsol. Elfelejti az alapvető óvintézkedéseket,
amelyek életben tartják a kémeket. Amikor erre ráeszmél, vádolja és
ostorozza magát, ám e megkésett önkritika nem old meg semmit.
Ilyenkor leginkább önmagára dühös, és bosszankodik. Ez rosszul érinti
az egoját. Sohasem kellemes a „dupla nullások” számára, ha naivnak
bélyegzik őket. Így kételkedni kezd magában. Ez szintén nem hasznos
a kritikus pillanatok megoldásához. Amikor az aljas Rosa Klebb-bel
nézett szembe a párizsi Ritz lakosztályában, nem látta előre a végzetes
csapást. Így nem tudta kivédeni végső támadását, amikor a nő cipője
mérgezett hegyével belerúgott a lábába. Bond azonnal összeesett a
szőnyegen. Szerencsére Mathis, a francia titkosszolgálatnál dolgozó
kollégája a segítségére sietett, és rögvest kórházba vitette. James már
kamaszkorában is gyakran fejjel rohant a falnak, és nem vette a
fáradtságot, hogy megvizsgálja a helyzetet. Mialatt Mexikóban
vakációzott, majdnem az oroszlánok martaléka lett, amikor elment a
Lagrimas Negras szigetre, ahonnan elvileg senki sem távozik élve. A
fiú azonban hihetetlen bátorságának köszönhetően megálljt parancsolt
ennek.
A kudarc néha nyilvánvaló. Egyszerűen nem sikerül a küldetés.
Amikor ki kellett volna menekítenie egy magyart a hazájából, Bond –
akit direkt azért küldtek, hogy a V. állomás főnöke helyett felügyelje a
hadműveletet – nem tudta megvédeni a férfit, akit nyugatra kellett
volna csempésznie. A magyar otthagyta a fogát a határ menti
aknamezőn. Bond megszégyenülve tért vissza Londonba, hogy
beszámoljon erről a siralmas epilógusról. Legrosszabb emléke azonban
kétségkívül a Royale-les-Eaux-ban játszódó Le Chiffre-ügyhöz
kapcsolódik, amikor rájött, hogy Vesper Lynd, akibe szerelmes lett,
valójában a szovjeteknek dolgozó kettős ügynök. A lány inkább
öngyilkos lett, minthogy szemtől szembe be kelljen vallania kilétét,
mivel tudta, egykori munkaadói halálra ítélték. A 007-es nem tudta,
hogy miután elárulták, hogyan számoljon be egy ilyen fiaskóról a
Londonnak írt jelentésében. Végül ezeket a keserűséggel átitatott
szavakat használta:
– A szajha halott.
A kémek világának cselszövései közepette a nézők nélküli
színdarab minden szereplője sejti néha, hogy manipulálják, hogy
zsinóron rángatják, akár egy marionettet. Amikor kicsempészték
nyugatra Tatyjana Romanovát a Lektorért cserébe, Bond ezer kérdést
tett fel magának az Orient expressz fedélzetén zajló kalandja során. És
ha ez a lány átveri? Vajon kicsoda igazából ez az orosz? Haragudott
magára, amiért annyira belebolondult, hogy nem akart feláldozni három
napot, amelyet a társaságában tölthet. Fizikai vonzalma miatt fennállt a
kockázata, hogy elveszíti éleslátását. Vajon mindent kompromittál,
csak mert le akar feküdni ezzel a lánnyal? Ez tiszta őrület. Később, Red
Grant fegyverének fenyegetésével szemben Bond úgy átkozta magát,
mint még soha: mekkora bolond volt! Milyen elbizakodott! Hagyja,
hogy esküdött ellensége, a SZMERS győzzön négy éjszakáért cserébe,
amelyet ezzel a Romanovával tölt? Thank God, a történet vége
máshogy alakult. In extremis sikerült felülkerekednie.
A szórakozott pillanatok ellenére a 007-es bízik magában, ami néha
elbizakodottságba, sőt arroganciába csap át. Például megünnepelte a Le
Chiffre elleni győzelmét ahelyett, hogy az ellenség válaszlépésén törte
volna a fejét. Másik alkalommal ujjongott, amikor látta, hogy
Malinowski, akiről úgy sejtette, a KGB londoni vezetője, csatlakozik a
szovjet nagykövethez, miután otthagyta a Sotheby’s aukciós termét. Az
árverésre sikeresen beszivárgott. De tényleg ennyi az egész? Bond a
lelke mélyén szeret győzni, szereti, ha igaza van. Habár csupán az
egyik gyalog az óriási sakkjátszmában, amelyet a nagyhatalmak
játszanak, rendkívül elégedett, amikor leütheti az ellenség bábuit.
 5.
Rántotta és bacon

Bond ritkán jár szórakozni. Ideje és kedve sincs hozzá. Nagyon

kevésnek találja, amit a színház, a mozi, az opera, a balett és a
koncerttermek tudnak nyújtani neki. Utoljára két éve, Bécsben volt egy
előadáson, de csak a küldetés miatt, mivel oda is követte célpontját.
Bond nem túlzottan társasági ember. A felszínes kapcsolatok untatják.
Valósággal menekül a városi vacsorákról, fogadásokról, gálákról,
megnyitókról és koktélpartikról, vagyis minden olyan eseménytől, ahol
szmokingot kell venni, és az ember egyik kezében pezsgőspohár, a
másikban aprósütemény van. Ugyanannyira gyűlöli a közönséges
bulikat, mint az álságosan csillogó estélyeket. Ha arra gondol, hogy
egyesek küzdenek érte, hogy bekerüljenek az elitbe… Azt se viselné el,
ha valamilyen cím tapadna a neve elé vagy után. Sir James Bond.
Milyen nevetséges hiúság! Csupán „James Bond”. Őszinte és egyenes
név, talán kissé érdektelen, de legfőképpen anonim. Ez
felbecsülhetetlen előny ebben a mesterkélt és irigy brit elitben, amelyet
nyomasztónak talál.
James Londonban, a sikkes Chelsea negyedben12 él egy kicsi, de
kényelmes lakásban a King’s Roadon, amely egy fás parkra néz.
Lakása a földszinten van. Mint minden valamirevaló embernek, a
nappalija neki is zsúfolva van könyvekkel. Az egyik sarokban Empire
stílusú mahagóni íróasztal trónol. Hálószobáját fehér és aranyszínű
tapéta díszíti. Az ablak előtt súlyos, piros függöny lóg. Agyát egy szép,
kék damaszttakaró borítja. Az állótükör előtti ruhatartón a legtöbbször
egy kék öltöny lóg.
Vajon idő előtt agglegényéletbe kezdett? Az igazság az, hogy Bond
szereti a rituálékat. Sokáig meztelenül aludt. Ezt a szokást amerikai
küldetései során vette fel. Majd egy hongkongi látogatás alkalmával
áttért egy másik szokásra: hosszú, térdig érő, nagyapás hálóinget öltött,
amelyen nincs gomb, csak egy öv. Párnája alatt mindig ott rejlik csőre
12
Mint anyja, amikor még kisgyerek volt.
töltött pisztolya. Előírt ugyanis magának egy szabályt, amelytől nem
térhet el: azonnal ki kell cserélni az üres tölténytárat, hogy ne érhessék
meglepetések. Reggelente szeret hosszú, hideg zuhanyt venni, vagy öt
percenként váltogatja a meleg, szinte forró és a hideg, majdnem jeges
vizet. Küldetés előtt, és amikor ideje megengedi, szívesen vesz egy jó
kis fürdőt, majd alaposan megborotválkozik. Amikor felkel, negyedórát
tornázik, amibe mindig belevesz húsz fekvőtámaszt. A karhajlításokat
lassan hajtja végre, hogy hosszabb ideig dolgoztassa az izmait.
Hasizmait és a nyújtást sem felejti el.
Amikor hazamegy, kétszer csenget röviden, majd egyszer hosszan.
Skót házvezetőnőjének, May-nek jelez így. Ez a középkorú nő évek óta
babusgatja. Felszolgálja neki a breakfastet, amikor Bond csenget neki
reggel fél nyolc felé. Mindig gondoskodik róla, hogy tálcáján ott legyen
az aznapi Times. Ez az egyetlen újság, amelyet „főnöke” olvas, és
amelyet néha paravánként is használ, miután lyukat fúrt bele, hogy
észrevétlenül megfigyelhessen másokat. May specialitása a
zöldfűszeres rántotta. A „hagyományos” rántottát is tökéletesen készíti
amerikai baconnel. Bond ezt az ételt azóta szereti, amióta etonbeli
barátja, Perry Mandeville egyszer megkóstoltatta vele hajnalban,
miután James két orgyilkos elől és egy borzasztó autóbaleset elől is
megmenekült Londonban. Habár kimerült volt, és farkaséhes, életben
maradt. Miután megtörölte a száját, azt mondta barátjának:
– Életemben nem ettem még ilyen jót!
Bond felvette a szokást, hogy minden küldetés előtt és után (vagyis
rendszeresen) whiskyt vagy brandyt tölt feketekávéjába. Hogy ne
legyen lelkiismeret-furdalása, belemártogatja forró, vajas pirítósát, azt
gondolva, úgy biztosan nem árt meg. Mielőtt enged magának
fürdővizet, gyakran rágyújt az ágyban fekve egy szál füstszűrös Duke
of Durhamre, amely az egyik legkönnyebb cigaretta. Itt azzal nyugtatja
lelkiismeretét, hogy minimalizálja a kárt.
Igaz, hogy mióta visszatért a Shrublandsből, erről a sátáni
rehabilitációs klinikáról, ahová M küldte, aggódik az egészsége miatt.
Ebben a sussexi intézményben belesulykolták, hogy tökéletesen
egészségtelen életet él, hogy gyorsítja az öregedését, és hogy tudta
nélkül is két végén égeti a gyertyát. Amikor megérkezett, az általános
kivizsgálás eredménye lesújtó képet mutatott. Bond elolvashatta teljes
orvosi aktáját. Ezzel egy egész szolgálatot el lehetett volna keseríteni: a
160/90-es vérnyomás rettentően magas egy hozzá hasonló férfi esetén,
mája nem kitapintható, nyelve lepedékes, mintha megadta volna magát
az alkohollal átitatott évek súlya alatt. Joshua Wain, az orvos, aki
megvizsgálta, azt is megállapította, hogy jobb oldali csípő-keresztcsonti
ízülete kificamodott, jobb csípőcsontja előre van mozdulva. A ficam
egy fájdalmas, 1956-os expedíció emléke, amikor a bizonyos Heinkel
elől menekült. James persze semmit sem szólt róla. Nem fog
hadirokkantat játszani a fehérköpenyes idegen előtt.
Korábban az MI6 orvosa már megrendült arccal elmagyarázta neki,
hogy teste fáradt, korán elhasználódott, mivel kicsapongással teli,
fegyelmezetlen életet él, és hogy nagy szüksége lenne a pihenésre. Az
orvos szerint, aki hadseregnyi kémet vizsgált már, a 007-es ízületi
csomói alapján hamarosan reumás lesz. M azonnal vészjósló és
rosszalló szólamaival jött: Bond állapota arról tanúskodik, hogy
kicsapongó, természetellenes életet él. Ezt a lehető leggyorsabban
orvosolni kell.
Ha büszkesége miatt hallgatott is, Bondnak rendszeresen fájt a
tarkója, és begörcsölt a trapézizma. Vajon tényleg idő előtt
megöregedett? A legrosszabb, hogy miután két napot töltött a klinikán,
még rosszabbul érezte magát. Szeme fehérjéje besárgult, nyelve
ugyanolyan lepedékes maradt, és állandósult enyhe fejfájása.
Megnyugtatták, hogy ez normális, a szervezetnek meg kell szabadulnia
a toxinoktól. Az olimpiai formára még várnia kell. Bond szkeptikus
volt. Tévedett. M egyébként sem hagyott neki választást: ez a kúra volt
az ára, hogy a „dupla nullás” részleg tagja maradhasson. A nagyfőnök
„százszázalékos” formát követelt meg ügynökeitől.
A hely nyomasztotta, szinte klausztrofóbiássá tette: ezek a
középkorú emberek, főleg nők, vattával bélelt köntösben bolyongtak a
túlfűtött folyosókon szórakozott és lemondó arccal, mintha tudnák,
hogy a kezelés a saját javukat szolgálja, de csak rosszat gondolnak róla.
Mindezek ellenére Bond kitartott, felülemelkedett a hely iránt érzett
ellenszenvén. Esténként beérte zöldséglevessel, de óriási adag bolognai
spagettiről álmodott, amelyet némi chinatival öblít le. Articsókát és
fekete retket is ehetett – ezek szinte tökéletes élelmiszerek a szervezet
méregtelenítéséhez. A 00-ás szekció ügynöke nem pont ilyen ételeket
remél. Ha Regent’s Parkbeli kollégái látták volna, milyen egyszerű
ételeket eszik, hónapokig viccelődtek volna vele. Be kellett azonban
ismernie, hogy ez a drasztikus étrend meghozta a gyümölcsét. Pár nap
múlva úgy érezte, jobb formában van: elmúltak a fájdalmai, elmúltak
nyilalló fejfájásai, szeme kitisztult, szája tiszta, bőre friss és kisimult
lett. Mikor esett meg utoljára, hogy tíz órát aludt többször egymás
után? Öt kg túlsúlytól is megszabadult. Vérnyomása lement 130/80-ra.
Még csigolyái is mintegy varázsütésre megtalálták a helyüket. Be
kellett ismernie: három hét aszketikus élet után olyan megújultan jött
vissza Shrublandsről, mintha Saint-Malón lett volna tengervíz-terápián.
Úgy látszik, a tarkótól a térdig tartó finom masszázsok (főleg
amelyeket a csinos Patrícia Fearing adott bundakesztyűvel), a hátat
melegítő két hatalmas UV-lámpa, a forró fürdők és hideg zuhanyok
váltakozása, a hidroterápiás kezelések, a gerincnyújtások (kivéve az
utolsót, az borzalmas volt!) és a kiropraktikai kezelések tényleg
megszabadították a toxinoktól, amik évek óta mérgezték.
Persze minél többet gondolt rá, annál inkább arra jutott, hogy
leginkább a „Patricia-hatás” járult hozzá felépüléséhez. Az ápolónő
csinos, karcsú és izmos volt. Átlagos arcát telt ajak tette érdekessé, és
olyan nyugodt energiát árasztott, amely felkeltette a férfiak
érdeklődését. „Csodás nő” – sommázta Bond, amint átengedte neki
izmait és ínszalagjait. Pár masszázs után sajnálni kezdte, hogy a
félmeztelen páciens és a vonzó nő közötti kapcsolat nem vehet kevésbé
orvosi fordulatot. Egy nap, az utolsó nyújtó gyakorlatok után, Bond
csókot lehet a szájára. Szerencsétlen óvatlanság! Patrícia gyorsan
kiszabadította magát, arca égett, szeme pedig szikrákat hányt dühében:
– Amikor ez utoljára megtörtént – vágta hozzá –, a páciensnek az
első vonattal távoznia kellett!
Bondot figyelmeztették. Csak annyit tudott kinyögni, hogy
sajnálom. Utána bölcsen megvárta, amíg a nő egyértelműbb jelzéseket
küldött neki. „Szabadulása” estéjén állt bosszút. Amikor elhagyta az
átkozott Shrublands klinikát, az élet duplán kárpótolta: megkapta a
spagettit, amelyet annyira várt, valamint Patrícia testét, amelyre annyira
vágyott. A dűnék között történt, kis autójának kidomborodó párnáin.
Vajon a megvonások megtízszerezték a Miss Fearing erős és selymes
teste utáni vágyát? Talán a kezelés, amelyet az igazgató javasolt a
gyilkossági kísérlet után, amit a nyújtóasztalon szenvedett el, meghozta
a gyümölcsét? Dr. Wain megmondta az ápolónőnek, hogy nagyobb
gondot kell fordítani Mr. Bondra: „Pihenés, meleg és finom masszázs”.
Bondot leginkább a harmadik elem fogta meg.
Shrublandsi kényszerpihenője után James büntetést ró magára:
reggelente kecsketejből készült joghurtot és Energen kenyeret eszik.
Persze May aggódik miatta, aki szerint a titkosszolgálat ügynökének
tartalmasabb életre van szüksége. Felsóhajt, miközben a kötényébe törli
a kezét: mégis mit tehetne? Ha Mr. Bond rosszat akar magának, ő nem
ellenkezhet. Ennyi. Az ő problémája.
Bondnál a reggeli sokáig rituálénak számított. Természetesen
kedvenc ételét takarta. Megfogadta Charmian néni mondását, aki
állandóan azt ismételgette, amikor nála volt, hogy „a reggeli a
legfontosabb étkezés”. Korábban Londonban minden reggel két nagy
bögre feketekávét ivott cukor nélkül. A kávé az Oxford Street-i De Bry
üzletből származott. Élénkítő italához pontosan 3 perc 20 másodpercig
főzött lágytojást evett, amelyet mindig aranycsíkos, kék tojástartóból
fogyasztott el. Két vastag szelet, teljes kiőrlésű kenyérből készült
pirítóst is a gallérja mögé vágott, amelyeket gondosan megvajazott
(sötétsárga színű Jersey vajjal), illetve eper- és narancslekvárral és
hangamézzel ízesített. Asztalán ezüst kávéskanna díszelgett. A
ceremóniában néha bekövetkeztek apróbb változások: alkalomadtán
narancslevet ivott, vagy három tojásból készült rántottát evett baconnel,
de a két cukor nélküli kávé megmaradt. Azokon a reggeleken, amikor
valóban éhes volt, narancslekváros pirítóssal és nagy adag tejszínes
kávéval egészítette ki a menüt. Már kamaszként is szerette ennek a
keserű italnak az ízét, amely minden alkalommal azt az érzést keltette,
mintha „felkorbácsolná a vérét”. Miután magába töltött egy nagy adag
kávét, úgy érezte, jól kezdődik a nap. Ezzel szemben egy összecsapott
breakfast az egész napra kihathatott.
Amikor nem otthon van, és éppen Őfelsége két szép szeméért
kockáztatja az életét, minden máshogy zajlik. Bond ilyenkor vidáman
behozza a lemaradását, elfeledve mindent, amit megfogadott. Nem
lakomázik, de tudja a módját, hogyan jusson kulináris élvezetekhez,
amikor utazik. Már csak az hiányozna, hogy üres gyomorral ölesse meg
magát! Royale-les-Eaux-ban, amikor Le Chiffre nyomában járt,
libamájjal és amerikai módon elkészített homárral ajándékozta meg
magát reggelire. Vacsorára véres bélszínszeletet rendelt
articsókaszívvel és béarni mártással, amelyet 1943-as Taittinger
pezsgővel öblített le. Szerinte valószínűleg ez a „legjobb pezsgő a
világon”. Éjszaka a kaszinózás után gyakran baconös rántottát rendelt a
szobájába Veuve Clicquot pezsgővel. Volt, hogy a kaviár csábításának
engedett, amennyiben meleg pirítóssal szolgálták fel. Finomra vágott
hagymával és reszelt keménytojással fogyasztotta, aminek a sárgáját és
a fehérjéjét előbb gondosan szétválasztották. Strasbourgban, mielőtt
elindult megrohamozni Piz Gloriát, beugrott a Maison-Rouge hotelbe,
ahol libamájat rendelt pezsgővel.
A Goldfinger-ügy során, ami előbb Franciaországba, majd Svájcba
vezette, tejszínes oeuf cocotte és nyelvhal „molnárné módra” szerepelt
a menün, amellyel erőt gyűjtött. Amikor megállt Orléans-ban, fél órát
az állomás büféjében töltött, ahol érett, kicsit folyós camambert sajttal
fejezte be az étkezést. Utána Lyonban mértékletesebben evett (kolbász,
baguette, vaj és egy üveg máconi bor), de a látvány talán festőibb volt.
Végül Genfben savanyú káposztát kért saszlával, vagyis wallisi
fehérborral. Egy másik alkalommal Svájcban oeufs Gloriát rendelt
sajttállal.
James az Atlanti-óceán túlpartján is hű marad elveihez: ízletes
ételeket választ, de azért nem esik túlzásba. New Yorkban általában a
rákot tartármártással, a közepesen átsütött, faszénen készült
marhaburgert, a füstölt lazacot és a párolt marhaoldalast váltogatja. A
köretet illetően vagy sült burgonyát vagy brokkolit és avokádósalátát
választ. Az édesség általában karamellel leöntött fagylalt. Persze ha a
szükség úgy hozza, csirkés szendviccsel és Sanka kávéval vagy akár
sonkás-mustáros szendviccsel is beéri. Harlem szívében szeret kagylót
vagy marylandi sült csirkét rendelni baconnel és kukoricával.
Miamiban egyszerűbb a képlet: rákkoktél és szaftos, ananászos marha.
Jamaicán nem kísérletezik. Általában grillezett homárt rendel
olvasztott vajjal.
Isztambulban, amikor Bruno Kerim, az MI6 törökországi
kirendeltségének vezetőjére volt bízva, megkérték, hogy
alkalmazkodjon a helyi szokásokhoz, hogy senkit se bántson meg. Így
fóliában sült szardíniát evett, amely igazából nyers halra emlékeztette,
füstöltszalonna-ízű kebabot hagymával, illetve valamiféle
fokhagymaízű ragut. Hogy megvigasztalja magát, amint felszállt a
Párizsba tartó Orient expresszre, rávetette magát az előétel-kínálatra,
majd hússzeletet rendelt tagliatellével és egy üveg chianti broliót.
Hasonló gasztronómiai alkalmazkodás várt rá Japánban. Meggyőzték,
hogy kóstolja meg a helyi specialitásokat, hogy senkit se sértsen meg.
Ha a szakét szereti is, kissé meg kellett erőltetnie magát, hogy le tudja
nyelni a nyers polipot, homárt és fürjtojást. Nem úszta meg az
algalapokat sem, amelyeket rizzsel, szójacsírával, zabkásával, sonkás
omlettel és persze köbei marhával tálaltak; a békés kérődzőkről az a hír
járja, hogy sörrel itatják őket. Bond a fugut is megkóstolta: ebből a
nyers halból, amelyet minden japán imád, mérges tüskék állnak ki,
amikor elfogják. Húsa ritka különlegességnek számít, de mája és nemi
mirigyei gyorsan ható mérget tartalmaznak, amely elől senki sem
menekülhet. Ezért csak szakemberek készíthetik el. Bondot
megnyugtatta, hogy jó kezekben van.
Berlinben, amikor a 272-es ügynök Nyugatra szöktetésén
dolgozott, és várta az akció kezdetét, baconös rántottát készített
magának, amelyet vajas pirítósra halmozott. Miután körülbelül két órát
sétált a Wannsee tó partján, hogy elüsse az időt, az uzsonnaidőt az
egyik tóra néző étterem teraszán töltötte. Két adag füstölt heringet
rendelt tejszínnel és hagymakarikákkal, majd kétszer négy cent rövidet
és két pohár csapolt Löwenbráu sört ivott rá.
Bond otthon, Angliában is élvezi a gasztronómiát. A Holdkelte-
nyomozás során grillezett nyelvhalat evett sajtos pirítóssal. És persze
ott van a tojás minden formában: Benedek tojás, rántotta, buggyantott
tojás baconnel vagy magában. Bárhová megy, a tojásfogyasztással nem
fukarkodik.
Semmit sem szeret annyira, mint amikor VIP-ként kezelik.
Hízelgőnek találja. New Yorkban a Saint Regisbe jár, a Nagy Alma
legszebb éttermébe, amely a 5th Avenue és a 55th Street sarkán
található. Tudja, hogy ott mindig bőséges reggelit kap nagy adag
ananászlével, kukoricapehellyel és tejjel. Ha azt kívánja meg, sütőben
sült tojást rendel baconnel és dupla eszpresszóval, no meg persze az
elmaradhatatlan narancslekváros pirítóssal.
Velencében a Gritti Palace-ra esküszik. Amikor utoljára járt ott,
kétágyas szobában szállt meg az első emeleten, és persze azt gondolta,
majd oda viszi a csábos osztrák Lisl Baumot, akinek rövidre vágott,
hamvasszőke frizurája volt, és akivel két nappal korábban ismerkedett
meg Rómában. Fedősztorija szerint befutott író volt, ami járt bizonyos
előnyökkel. Az egész estét a Harry’s Barban, majd a Floriánban és a
Quadriban töltötte, és a másnapi terveken agyait. Felidézte, hogy római
találkozójukon kitartóan nézte a nőt, és amikor az felemelte a tekintetét,
ő rámosolygott. Majd a nő tekintete elvándorolt róla, és kissé távolabb
állapodott meg. Cigarettára gyújtott, és hátravetett fejjel kifújta a füstöt.
A 007-es érezte, hogy e mozdulattal mellére és a profiljára akarja
felhívni a figyelmet. Miss Baum végül a 68-as szobában várta a
Danieliben, amely ugyanolyan jó volt, mint a Gritti. James Tokióban
természetesen az Okurában szokott megszállni: ez egy modern nyugati
hotel a japán fővárosban. Eszébe sem jut máshová menni.
Párizsban mindig a Gare du Nord mellett található Terminus Nord
a főhadiszállása, amit azért szeret, mert van parkolója, és bőséges
svédasztalt kínál. Különösen szeret a Café de la Paix-ben, a Rotonde-
ban vagy a Dome-ban ebédelni. Ezek klasszikus, de ízléses helyek.
Amikor a nap végén jókedvre akar derülni, nincs jobb, mint a Harry’s
Bar a rue Daunou-n. Amikor tizenhat évesen először járt Párizsban, a
Continental Daily Mail tanácsait követve ide jött először. A taxisofőr
úgy értette „Sank Roo Doe Noo” (5 rue Daunou).
Emlékezetes este volt, amely során a kamasz mind a szüzességét,
mind a pénztárcáját elveszítette. Esténként Bond nem alkuszik meg. A
kivételes, de megfizethető helyeket szereti, mint a Véfour, a Caneton, a
Lucas Carton és a Cochon d’or. Majd átmegy a Pigalle-ra, hátha
történik valami. Gyakran semmi sem történik, de legalább megpróbálta.
Onnan gyalog megy haza a Gare du Nord-nál lévő hoteljébe, ahol
megpróbál nem túl sokat inni.
Otthon, Londonban mindig értékeli, ha meghívják a Bladesbe a cég
költségére. Nem véletlen, hogy M rendszeresen ott ebédel: grillezett
doveri nyelvhalat rendel, amelyet egy falat érett Stilton sajt követ. A
főnök néha beluga kaviárral és egy fél üveg 1934-es Mouton-
Rothschild borral kényezteti magát. James gyakran füstölt lazacot kér
előételnek, majd báránybordát zöldborsóval, újkrumplival, spárgával és
béarni mártással. Végül egy szelet ananásszal fejezi be az étkezést. Ha
nincs Tattigner pezsgő, 1964-es Dóm Pérignont kér. Persze egy ilyen
lakoma jelentősen eltér a tiszti étkezdétől, ahol megelégszik a grillezett
nyelvhallal, a nagy kevert salátával, egy darab brie-val és pár pirítóssal,
amelyet fél kancsó bordeaux-i fehérborral öblít le.
Bond különösen szereti a nagy játéktermek sikkes és elegáns
légkörét. Ezzel szemben megveti a Whitest, amelyet hangosnak és
sznobnak talál, és a Boddle-t, amelyet meggazdagodott vidéki
kisnemesek látogatnak, akik csak a fogolyvadászatról tudnak beszélni.
M a Senior nevű klub híve, amely a legjobb kiszolgálással dicsekszik
az egész világon, habár ott kissé túl sok szó esik a munkáról. Ezzel
együtt az MI6 főnöke a 007-eshez hasonlóan nem egy megrögzött
„clubman”. Csak munka miatt jár klubokba, amikor fontos személyt
kell meghívnia.
Bond küldetései idővel a rosszra szoktatják. Olyan világban kell
mozognia, amelybe nem tartozik igazán bele, a felesküdött gyilkos
mégis megkedvelte a luxust és a vele járó figyelmet. Nagyon tetszik
neki, amikor gazdag embernek tettetheti magát. Ha dúskálhat a
pénzben, az enyhíti a veszély fájdalmas emlékét, és elfeledteti vele,
hogy bármelyik pillanatban meghalhat. Azt gondolja, kell némi
kompenzáció az őrült kockázatokért cserébe, amelyeket vállalnia kell.
Jamaicán Bondnak tetszett a fogadtatás, amelyben a Blue Mountainben,
a sikkes kingstoni hotelben részesítették, ahol megszállt. Erkélyes
szobáját a kormányzói palota foglalta le. Reggel baconös rántottát evett
almával, mandarinnal, vörös banánnal, helyi lekvárral és
gujavadzsemmel, és persze Blue Mountain kávét ivott.
Amikor Miamiban volt, hasonlóképpen tetszett neki, hogy a
milliomos Junius Du Pont a Floridania legpazarabb lakosztályában
szállásolta el. Amint kilépett a repülőtérről, egy Chrysler Imperial várta
rejtélyes házigazdájával, egy kövérkés, Homburg szalmakalapot viselő
férfival, akivel már találkozott a Le Chiffre elleni emlékezetes partin
Royale-les-Eaux-ban, de egyáltalán nem emlékezett rá. Bili parti
vendéglőjében, egy nagyon felkapott étteremben ettek, amelyet mindig
megrohamoztak a vendégek. Kinek ne tetszene, ha a tengerparti Cabana
Club tizenkettedik emeletén ébredne? Lelki szemei előtt megjelent az
intézmény olimpiai uszodája. Ha egy hónapra meg akarna ott szállni, az
egész évi fizetése rámenne, mivel egy éjszaka kétszáz dollárba kerül
(mai áron ezernyolcszáz dollárba)! Amikor tizenhat évesen először
lépett amerikai földre, egy Cadillac Landaulette a Los Angeles-i
Hollywood Plazába, a filmipar szívébe vitte. Nem meglepő hát, hogy
James azóta a bolygó legelőkelőbb helyeit keresi.
Ezzel szemben egész életében rossz emléke lesz az isztambuli Pera
negyedben töltött éjszakáról, amikor egy veszélyes, sőt szutykos
hotelben, a Kristal Palasban szállt meg. A hotel varázslatos neve
varázslatos dolgokat ígért, de a varázsnak azonnal vége szakadt, amint
az ember belépett a hallba, ahol a pálmafákat légypiszok pöttyözte, a
keleti stílusú járólap megfakult, és a személyzet kevéssé volt
előzékeny. Törökországban a breakfast rituáléjáról is le kellett
mondania. Megelégedett a sűrű tejszínhez hasonló sötétsárga joghurttal,
zöld fügével és karamella ízű kávéval. Az Orient expresszen
tükörtojást, száraz barna kenyeret evett és cikóriakávét ivott. Márpedig
ha a reggeli nem jó, a nap sem lesz az – ez olyan biztos, mint hogy
Londonban minden harmadik napon esik az eső.
Őszintén szólva a mágnásélet tökéletesen megfelel a 007-esnek,
még ha be is kell ismernie, hogy pár pohár ital után felül szokott
kerekedni puritán oldala. Ekkor eltűnődik, vajon ez a könnyelmű élet
tényleg neki való-e. Van ennek értelme? Bárhogy is, kifinomult ízlése
néha óvatlanná teszi. James néha túl messzire megy. Semmiben sem
kételkedik. Soha. A BOAC-gépen, amelyet Goldfinger és fogdmegjei
eltérítettek, Bond egy üveg bourbont követelt jéggel, szódával és
cigarettával. Őrület! Még azt is elvárta, hogy eloldozzák a csuklóját.
Goldfinger meglepő módon beleegyezett, pedig ott helyben lelövethette
volna. Ehelyett koccintott vele.
Ha a 007-es elégedett is ezzel a könnyelmű élettel, nehezen éli
meg, hogy egyes irányíthatatlan megalomániásokat vagy veszélyes
paranoiásokat felvet a pénz. Amikor dr. No búvóhelyén raboskodott,
elkeserítette, hogy ezt a zavart elméjű embert milyen kifinomultság és
gazdagság veszi körül. Szinte felháborította ennek az instabil embernek
a szertartásossága, a manírjai. Erős késztetést érzett, hogy megfojtsa ezt
az aljas doktort fehér selyemből készült szalvétáival. Szíve mélyén
azonban tudja, hogy az igazság mindig legyőz mindenféle elnyomást.
Egyébként politikailag közel érzi magát a kubai Castro-párti
felkelőkhöz. London viszont gazdasági érdekei miatt csak a liberális
kormányokat támogathatja, amelyek a domináns réteget szolgálják.
Ezért Bond inkább elhallgatja véleményét.
Ellenségei aktáiban James úgy szerepel, mint elegáns férfi, aki
szereti a szép dolgokat, és a minőséget részesíti előnyben a
mennyiséggel szemben. Bondnak biztos, kikezdhetetlen ízlése van.
Nincs másik olyan ügynök a világon, aki képes lenne ilyen hibátlanul
megkötni a csokornyakkendőjét, ha szmokingot kell viselnie. Melyik
másik kém mondhatja el magáról, hogy szobainasával kivasaltatja az
öltönyét, miután behatolt a „célpont” hotelébe? Csak ő tudja ilyen
elegánsan kezelni barnás acélból készült cigarettatárcáját. Csuklóján
általában Rolex Oyster Perpetual karóra van, ami kissé nehéz ugyan, de
hatékony. Fiatalkorában a Mido Multiforta esküdött, amit egy
osztálytársa apja adott neki hálából, miután megmentette a fiú életét.
Ekkoriban Mido órája nagy szenzáció volt, mivel ez az 1935-ben piacra
dobott svájci óra volt az első, ami automatikus, antimágneses, vízálló és
ütésálló volt. Otthon Londonban gyakran sötétkék öltönyt és fehér inget
visel keskeny, fekete selyem nyakkendővel. Ha szórakozni megy,
Burberry esőkabátot terít a vállára. Bondot nem fenyegeti ízlésficam,
ami tönkreteszi az ember imázsát, vagy lebuktatja.
Munkája miatt gyakran bele kell olvadnia a környezetébe, és álcát
kell öltenie, hogy ne keltsen feltűnést. Amikor Mister Big nyomában
járt Amerikában, James ügyelt rá, hogy tovább finomítsa megjelenését.
Megfelelő külsőt öltött, habár szíve mélyén tudta, hogy csak álca:
egysoros, sötétkék öltöny, fehér nejloning lehajtott gallérral, brokát
nyakkendővel, díszzsebbel, válltöméses, tevebőr kabáttal, fekete
szalagos szürke kalappal, steppelt kesztyűvel és különleges
nyakkendőtűvel. Az egyetlen kiegészítő, amelyet megőrzött szokásos
gardróbjából, a mokaszinja volt. Sovány vigasz. Kanadában
ugyanennyire ügyelt a részletekre: amikor megérkezett, fekete-fehér,
halszálkamintás tweedzakót öltött fehér inggel és vékony
nyakkendővel. Egy másik alkalommal az Adirondack hegységben,
amikor az éjszaka közepén véletlen Vivienne moteljében kötött ki, a
fiatal nőt megtévesztette sikkes, de nem mesterséges stílusával. A 007-
es aznap este nagyon finom, fehér selyeminget viselt fekete, kötött
nyakkendővel és egysoros sötétkék zakóval, amely valamilyen könnyű
anyagból, valószínűleg lüszterből készül. Nem meglepő, hogy egy ilyen
férfi a női illatszerekről is képes társalogni, sőt meg tudja különböztetni
a Guerlain Fleurs des Alpes illatát egy Camay-terméktől.
Japánban – hogy meglógjon a kémek elől – helyi viseletet öltött,
így a tokiói állomáson beleolvadt a tömegbe: fehér pamuting, olcsó,
fekete nyakkendő kötött selyemből, fekete nadrág műanyag övvel,
fekete műanyag szandál és sötétkék nejlonzokni volt rajta. Este
sötétbarna jukatát vett fel, és Tanaka, a japán titkosszolgálat főnökének
tanácsára ügyelt rá, hogy jobbra, ne pedig balra kösse meg, ami
végzetes baklövés lett volna. Ráadásul Bondnak japánnak kellett
álcáznia magát, hogy észrevétlenül bejuthasson dr. Shatterhand
halálkastélyába, és végrehajthassa szinte öngyilkos küldetését. Ehhez
előbb fürdőbe ment. Ott először is a fejbúbjától a lába ujjáig
megmosdatták, majd speciális, elefántcsontból készült eszközzel
kisikálták a fülét. Bőre kerámia fürdőkádban tartós sötét színezetet
kapott. Haját japán stílusúra vágták frufruval. Szemöldökét gondosan
kezelésbe vették, hogy a halántéka felé hajoljon. Hosszasan
megmasszírozták, majd elaludt, azt gondolva, hogy egy „másik ember”
bőrében fog felébredni. Átalakulása végén új személyazonosságot
kapott: süketnéma fukuokai szénbányásznak adta ki magát, így nem
kell megszólalnia, és nem bukott le. Csak meg kell lengetnie a koszos
Csumbo de oshi, vagyis „süketnéma” feliratú lapot.
James az elejétől fogva tisztában volt vele, hogy ki kell vívnia
vendéglátója, Tanaka tiszteletét. Ezért meghajolt a helyi szokások előtt:
lótuszülésben ült le, jó képet vágott a gésákhoz, és komoly képpel
játszotta az ősi, kő-papír-olló játékot. Amikor háromból két partit
megnyert, Jamesnek az volt az érzése, hogy nem kellene megsérteni
Tanakát, ezért nem árulta el, hogy véletlenszerűen döntött. Azt a
magyarázatot adta, hogy mivel ellenfelét „sziklából és acélból
gyúrták”,13 feltételezte, hogy a papír jelét használja a legritkábban. És
valóban, Tanaka a követ és az ollót választotta leggyakrabban. A
japánnak hízelgett a válasz. Így nem veszített tekintélyéből a tehetséges
nyugatival szemben.
Svájcban, amikor a Piz Gloria hegycsúcsra követte Blofeldet,
kifinomult heraldika-szakértőnek adta ki magát, hogy átverje a Spectre
főnökét. James keménykalapban, esernyővel az egyik, a Timesszal a
másik hóna alatt repült Zürichbe. Tudta, hogy nevetséges, de teljes
mértékben magára öltötte Sir Hilary Bray személyazonosságát. Úgy
érezte azonban, talán kicsit túl messzire ment. A jó „álcának” mindig
természetesnek kell lennie. Döntött: eldobta a Timest, és vett helyette
egy Daily Expresst. Végtére is, egy olyan nemes, mint Sir Hilary, lehet
egy kissé faragatlan, sőt laza. A hegység megmászásához ódivatú, de
bő és kényelmes sínadrágot vitt magával. Úgy tervezte, hogy régi,
fekete pólót vesz fehér pamutingére. Estére két dupla soros, négy
gombos öltönyt vitt magával, amelyeknek hátul dupla hasítéka volt, és

13
A játékosok egyszerre fedik fel, hogy mit választottak: a követ, amely kicsorbítja az ollót; az
ollót, amely elvágja a papírt; vagy a papírt, amely becsomagolja a követ.
meg akarta villantani arany zsebóráját, amelyet a Bray család
fegyvereiből kovácsoltak. Hogy kiegészítse kissé divatjamúlt ruhatárát,
hosszú alsónadrágokat és vászon-pamut trikókat is becsomagolt. Ezzel
szemben szándékosan vadonatúj hótaposót választott. A bárban ügyelt
rá, nehogy túl sok whiskyt igyon, és lebuktassa magát. Ki tűrné el,
hogy a Címerhivatal szakértője minden este becsípjen? Kanadában,
hogy megbosszulja a Havelock házaspár halálát, akik kedvesek voltak
M számára, Bond megfogadta az egyik helyi kapcsolattartó tanácsát:
diópáccal itatta át a bőrét, hogy e természetes pigmentnek
köszönhetően napbarnítottá váljon, akár egy tapasztalt természetjáró.
Így nem keltett feltűnést a természetben.
Amikor Jamaicára megy, Bond úgy érzi, ismert terepen van. Itt
elegáns lehet, laza, és élvezheti az életet: gyakran lehet fehér ingben és
sötétzöld, leheletkönnyű öltönyben látni. A trópusokon szeret rövid ujjú
pamutingeket (különösen égszínkék árnyalatúakat) és bőrszandált
hordani: ezek utazó ruhatára elengedhetetlen kellékei a
vászonnadrággal egyetemben. Persze a „csetepaté” előtt régi, erős
szövetű nadrágot, sötét inget és tornacipőt ölt.
A terepmunka hátránya pont az, hogy a 007-es túl gyakran koszos,
borotválatlan, szeme karikás és izzadságszaga van. A pisztolycsövéből
áramló korditszagtól mindig hányingere lesz, biztosan azért, mert a
félelmet és a halált juttatja eszébe. Amint megszűnik a feszültség, hideg
zuhanyt vesz, hogy lenyugodjon. Húzóra megiszik egy pohár vizet,
átöltözik, és minél hamarabb tiszta inget vesz, hogy megpróbálja
visszanyerni emberi mivoltát.
Bond gesztusaiban és viselkedésében is elegáns és kifinomult.
Leiter Las Vegas-i kapcsolattartója azt mondta, egyből észrevenni,
hogy angol, mielőtt még kinyitná a száját. Ezt vajon bóknak szánta? Az
Adirondack hegység isten háta mögötti moteljében egyből lebukott: azt
mondta a defektjére, „I’ve got a puncture”, pedig egy amerikai kétség
kívül így fogalmazott volna: „I’ve got a flat”. Japán küldetése során
nem szúrták ki a pályaudvar peronján várakozó nők. Kapcsolattartója,
Tanaka rávilágított, hogy a nőkkel itt nem kell udvariaskodni, csak a
nagyon idősekkel. James egyébként Tanakát is megtévesztette: haikut
improvizált: tizenhét szótagú verset, ami rendkívül népszerű a japán
költészetben.
 Csak kétszer élsz:
amikor megszületsz
és a halállal szemben.

Bond egyértelműen brit, és nem csak az útlevele miatt, amely a

0094567-es számot viseli. Feje búbjáig angol. Nem bírja elviselni Drax
faragatlan modorát. Azon is csodálkozik, hogy M tolerálja a Bladesben.
A Lektor-ügy során, amikor beszélgetésbe elegyedett feltételezetett
kontaktjával az Orient expressz fedélzetén, Bond el volt hűlve, amiért a
Triesztben felszálló férfi minden mondatában „leöregemezte”.
Hajmeresztő! Szerinte ez illetlen bizalmaskodás. És micsoda akcentus!
Nagyon vidékies, kissé bárdolatlan. Bond azt gondolta magában, ez a
Norman Nash túl sokáig élt külföldön. Nem sokkal később, amikor
lehullottak az álarcok, és kiderült, hogy szövetségese Moszkva
zsoldosa, ráadásul a legrosszabb fajtából való, Bond tipikusan
angolosan, érzelmesen reagált, mint valami megsértett gentleman:
– Az ég szerelmére, ne szólítson „öregemnek”! – Nevetséges
megjegyzés egy ilyen drámai pillanatban.
Az egyetlen dolog, ami megkülönbözteti honfitársaitól, hogy utálja
a teát. Szerinte ez a szörnyű lötty a birodalom hanyatlásának egyik oka.
Mindig is jobban szerette a kávét a „kis csésze sárnál”, amelyet a
honfitársai örökösen fogyasztanak. Őszintén szólva James már
kamaszkorában sem értette, miért adóznak az angolok ekkora
hódolattal a tea time előtt.
Az angol királynő hű alattvalójaként Bond minden egyes
alkalommal, amikor beosztanak mellé egy kontaktot CIA-tól, tart tőle,
hogy egy izmos, kefefrizurás alak lesz, aki mindenáron be akarja
bizonyítani, hogy az angolok, valamint skót, walesi vagy ír kuzinjaik
inkompetensek. Utálja az amerikai limuzinokat, amelyeket „guruló
szalonnak” hív. Mindig meglepődik például, hogy Leiter barátja még
nem cserélte le fekete Cadillacjét mechanikus telivérre. Valójában
Leiter az egyetlen amerikai, akit kedvel. Ah! Leiter! Egy igazi
megszállott! Valójában olyan zsivány, akit nem érdekelnek a
protokollok és a hierarchia. Gyakorlatias, hatékony ember. A fenébe a
bonyodalmakkal és a formalitásokkal!
A kócos, szőke texasinak Jameshez hasonlóan jó humora van,
amellyel sokakat zavarba tud hozni. James Royale-les-Eaux-ban
ismerte meg, amikor Le Chiffre után nyomozott. Félix Leiter a CIA-t
képviselte. A francia Mathis azt mondta a 007-esnek: „Normálisnak
tűnik. Még jól jöhet.” A Chesterfieldet szívó amerikai valóban
tökéletesen játszotta a szerepét. Olyannyira, hogy főnökei újra össze
akarták hozni a győztes angol-amerikai duót, amikor Bond Mister Big
jamaicai kereskedelme után nyomozott. A két férfi között egész életre
szóló barátság szövődött. Bondnak majd’ megszakadt a szíve, amikor a
floridai Evergladesben megtalálta Leiter csúnyán megcsonkított,
gúzsba kötött testét. Barátját odadobták cápaeledelnek. A volt tengerész
túlélte ugyan az esetet, de elveszítette jobb karját és bal lába felét.
Acélkampót kapott karja helyére, akár Hook kapitány, aki egyébként a
skót James Matthew Barrie fejéből pattant ki. Ez azonban nem
akadályozta meg, hogy visszatérjen a terepre, és továbbra is
félelmetesen pontosan célozzon.
A rokkanttá vált Leiter ugyanakkor egy időre mégis otthagyta a
CIA-t, és csatlakozott Pinkertonhoz, a híres magánnyomozócéghez,
amely szlogenje azzal kérkedett, hogy „semmi fölött sem hunynak
szemet”. Utána azonban visszatért régi munkájához, így többször a
007-es barátja segítségére sietett, amikor az bajba került. Ő jelent meg
Kentuckyban, hogy megállítsa Goldfinger üzelmeit, aki ki akarta
rabolni a Fort Knoxot.
A tipikusan brit Bond bizonyos szempontból felsőbbrendűnek érzi
magát Anglia dicső, több mint tizenöt évszázados történelme miatt, és
akaratlanul is megítél másokat csinos kis szigete szokásai és
hagyományai tükrében. És persze amerikai „kuzinjaival” kezdi a sort.
Japánban azt felelte Kissy Suzukinak, aki azt hitte, az angolok és
amerikaiak ugyanolyanak: „Nagyon hasonlóak, de tökéletesen
különbözőek vagyunk.” Bondot érdekli a japán viselkedés, és nem érti,
egy ilyen erőszakos népnek hogyhogy nincsenek erőszakos kifejezései.
Teljesen összezavarja, hogy a japán nyelvben nincsenek sértések és
káromkodások.
– Nem meglepő, hogy az embernek nincs más választása, minthogy
öngyilkos legyen, ha megbukik egy vizsgán, vagy hogy levágja a
barátnője fejét, ha az idegesíti – mondta vendéglátójának, Tanakának,
nem ügyelve rá, nehogy megsértse.
És mit szóljon a gésapartikhoz, ehhez a japán kultúrában erősen
gyökerező hagyományhoz? Szerinte a nyugatiak számára halálosan
unalmasak. Az ilyen estek csak arra jók, hogy gyerekeket
szórakoztassanak valami bosszantó madame éber tekintete mellett.
Bond diszkrét arroganciája gyakran előítéletességbe csap át.
Szerinte minden francia „májproblémáktól” szenved, a magyarok
„buták, de engedelmesek”, miközben a németek „zseniálisak, de
idegbetegek”. Az oroszok, akik szeretnek sakkozni „flegma külsejük
mögött szent tűztől égnek”. A dicséret után azonban jön a végső döfés.
Bond elpanaszolja, hogy ez a nép csak a furkósbotból ért, a
„mézesmadzag egyáltalán nem hat rá” – szereti ismételgetni. Vajon
mazochisták, hogy ennyire szeretik, ha rosszul bánnak velük? Csak az
erőből és az alávetettségből értenek? A török tisztviselőket meg sem
szabad előtte említeni: „Ragyog ugyan a szemük, de rossz, kegyetlen
emberek, akik nem régen jöttek le a hegyről.” Nincs messze tőle, hogy
Bruno Kerimhez, az MI6 isztambuli kirendeltségének főnökéhez
hasonlóan úgy gondolja, a szolgalelkű törökök szeretik „a szidást és a
fenékbe rúgást”. Bondot mindig meglepi a karibiak kivételes
bágyadtsága. Szerinte a jamaicai személyzet sohasem elég pontos és
elővigyázatos, hogy bárki holmiját észrevétlenül átkutassák.
Bond gyakran kétes, nőgyűlölő gondolatokat fogalmaz meg, és
maró bírálatok hagyják el a száját. Utálja a női sofőröket, különösen, ha
két nő ül az autóban, és még jobban, ha négy, mivel ekkor be nem áll a
szájuk, és az út helyett csak egymásra figyelnek. Így halálos veszélyt
jelentenek a többi sofőrre nézve. Igazi sorscsapás! „Pszichologizáló”
szellemességei között akad még egy súlyos: Bond azt gondolja, minden
alacsony termetű ember kisebbségi komplexusban szenved. Mivel
gyerekkoruk óta nyilvánvalóan gúnyolódás és tréfák céltáblái voltak,
egész életükben úgy próbálnak kompenzálni, hogy egyre magasabbra
akarnak jutni a társadalmi ranglétrán. Napóleon, Hitler… Minden példa
ezt bizonyítja! Amint meglátta Auric Goldfingert, azt gondolta, ő sem
kivétel e szabály alól. Ezzel szemben Jamest csak ritkán befolyásolja
mások véleménye. Az állatokhoz hasonlóan figyel, szimatol, érzékel.
Szerinte csak az ér valamit, amit az ember önmaga állapított meg.
Sajnálja, hogy a legtöbb férfi és nő nem bízik az ösztöneiben, és inkább
arra hagyatkozik, amit mások mondanak vagy gondolnak. Ő közvetlen
tudást akar.
Flegmasága és maró humora nélkül ez a zord arcú, néha hallgatag,
enyhén fenyegető férfi nem lenne túl szeretni való. Jamest azonban
megmenti, hogy hallatlanul szellemes. Amikor Honeychile azt kérdezte
tőle, nem aggódik-e a felesége, hogy ilyen messze van, azt felelte:
– Nem vagyok nős. Egyedül a biztosítótársaságom ügyintézőit
érdekli a sorsom.
Száraz, rendkívül ironikus humora semmilyen körülmények között
nem hagyja cserben, még akkor sem, ha semmi kedve viccelni. Amikor
belép főnöke irodájába, James néha odaveti titkárnőjének, Miss
Moneypennynek: „Na ki fél a nagy gonosz M-től?” Amikor felfedte
személyazonosságát a két hosztesznek No rejtekhelyén, jót szórakozott,
hogy a formanyomtatványra M valódi nevét írta be, mint legközelebbi
rokona. Néhány nappal korábban, amikor azon bosszankodott, hogy
Jamaicára küldik érdektelennek tűnő küldetésre, Bond kifelé menet
odavetette a főnökének: „Mindig is rajongtam a madarakért.”
Hasonlóképpen nem bocsátotta meg M-nek a „pihenés” kifejezést sem.
Nem, nem napozni ment a trópusokra. Ezért ironikusan megjegyezte a
neki írt táviratban: „Kérem, tájékoztassa a fegyvermestert, hogy a
Smith & Wesson teljesen hatástalan a lángszórókkal szemben.”
Bond egyszer tényleg kijött a sodrából. Még emlékszik rá: dr. No
rejtekhelyén volt, és kiderült, milyen szörnyű sorsot szánt ez a
gazember Honeychilenek. Meztelenül a fövenyre akarta kötözni, hogy
felfalják a rákok. Ekkor válogatott szidalmakat zúdított rá: „Maga állat!
A pokol tüzében fog elégni!” Később az egyik szellőzőben Bond
észrevette, hogy egy kémlelőn keresztül figyelik, akár egy hörcsögöt a
ketrecben. Ekkor is szitkokat szórt: „Rohadjatok meg mindannyian!”
Bond, aki sohasem fukarkodik a szellemes megjegyzésekkel, a
barátait és az ellenségeit is imádja ugratni a kritikus pillanatokban.
Egyszer íjjal felszerelt csinos nő fenyegette. James nem jött zavarba,
csak gúnyosan odavetette:
– Tegye el az íjat és nyilat, Robina Hood! Utána mindent
elmagyarázok.
Egy másik alkalommal, amikor egy ügynöknő közbeavatkozott,
hogy megmentse az életét, és lecsapott az ellenfelére, lazán és
gúnyosan megjegyezte:
– Ha nem jelent volna meg, nem tudnám elvinni vacsorázni ma
este.
A szarkazmus nagyon hasznos fegyvernek bizonyulhat, mivel
megzavarja az ellenfelet. „Nagyon érdekes a kis előadása” – mondta
Goldfingernek, amikor az arra panaszkodott, mennyire unja, hogy Bond
örökké letapossa a virágágyásait. Ugyanez a Goldfinger ajánlott neki
olyan küldetést, amelyet nem utasíthatott vissza: megkérte, hogy
segítsen kirabolni Fort Knoxot, amire Bond azonnal rávágta, hogy
mindig is „milliomos” akart lenni. A 007-es még a komor pillanatokban
is elő tudja rántani száraz humorát, ami idővel védjegyévé vált. Amikor
az úszókat tájékoztatta, akik véres csatára készültek a Spectre emberi
ellen a Bahamákon, azt mondta nekik: „A felfelé álló lábak azt jelzik,
hogy kipurcantak.” Amikor Francisco Scaramanga azt kérdezte tőle,
érezte-e már a halál illatát, sötét tekintettel azt felelte: „Köszönöm, jól
ismerem ezt az illatot. Én az 1945-ös Berlin cuvée-t javaslom. De
gondolom, túl fiatal hozzá, hogy ismerje.”
Nem sokkal később, a karibi gyilkosnak, aki sérülten az egyik
banjanfának dőlt, azt parancsolta, hogy hajítsa el a tőrjét, ne pedig
dobja. Meg is magyarázta, hiszen fegyvert fogott rá:
– A mutatóujjam ma kissé izgága. Észre se veszem, és meghúzza a
ravaszt.
Bond még szorult helyzetben is a szavak királya, és ki tud térni egy
szellemes válasszal. Hogy visszautasítsa a párbajt, de ne sértse meg
Scaramangát, féloldalas mosollyal odavetette:
– Anyám nem örülne neki.
Kamaszkorában, amikor imádta az őrült kalandokat, egy temetőben
összezúzta támadója állkapcsát az egyik sírkővel, miközben azt
mormolta: „Omnia dentistry fugit” („Minden fog kiesik”).
Ezt a latin mondatot egy ártatlan hajléktalantól hallotta pár perccel
korábban, mielőtt a támadó lelőtte volna. Amikor szintén
kamaszkorában egy szardíniái titkos társaság merényletét kellett
lefülelnie, nem habozott, hogy végigmérje a felnőtteket, vagy hogy
dölyfösen visszaszóljon nekik. Amikor Ugo Carnifey azt mondta, hogy
„nagy bajt” hozott a fejére, James csak annyit felelt: „Örömmel.”
Néha azonban, amikor a 007-es nagyon szellemes akar lenni,
kudarcot vall. Új titkárnőjével, Mary Goodnighttal szemben nem állta
meg sokáig, hogy viccelődjön a nevével: „Jó éjt, Goodnight” – mondta
neki egy este búcsúzóul. A nő elmosolyodott, de főnöke nem győzte
meg. Amikor elküldték a Shrublands klinikára arra a hírhedt, deprimáló
rehabilitációra, Bond odavetette Moneypennynek, hogy inkább a túl
sok ivásba hal bele, mint hogy szomjan haljon. M titkárnője arra se
vette a fáradságot, hogy elmosolyodjon. Mielőtt elindult a Bahamákra,
azt mondta May-nek, aki egy felpúpozott hidegtálat készített neki,
amely homlokegyenest ellenkezett a rehabilitáció során kapott
étrendbeli javaslatokkal: „Majd a mennyországban lesz időnk a
kalóriákat számolgatni.” A házvezetőnője zavarba jött, nem tudta, mit
gondoljon.
Ennek az ápolt külsejű férfinak ugyanakkor van három gyengesége
vagy három hibája, ahogy rosszakarói, például a féltékeny férjek, a
felháborodott séfek vagy a megsértett szabók fogalmaznának: a nikotin,
az alkohol és a nők. Szép kis hármas. És a legveszélyesebb nem
feltétlenül az, amelyiket annak gondolnánk. Ismeretes, hogy James
sokat dohányzik. Túl sokat. Morland’snál veszi a cigarettákat a
Grosvenor Streeten. Ezeknek a cigarettáknak, amelyek a három
aranycsíkról ismerhetők fel, sokkal magasabb a nikotintartalmuk, mint
a hagyományos összetételűeknek, mivel török és balkáni dohány
keverékéből állnak. Bond az aranytárcájában tartja őket, amelyben
nagyjából ötven szál fér el. Soha nem válna meg Ronson márkájú,
fémből készült öngyújtójától, amely az idő folyamán patinássá vált, és
szinte a talizmánja lett. Próbálja napi húsz szálnál meghúzni a limitet,
amiből általában huszonöt lesz, néha pedig sokkal több. Ha küldetésen
van, nem szokott márkahű maradni. New Yorkban, Miamiban vagy a
Bahamákon Chesterfield King Size-t vásárol. Hogy kárpótolja magát,
napi három dobozzal szív el belőlük, vagyis alsó hangon hatvan szálat!
Pedig huszonöt évvel ezelőtt, amikor látta, hogy Max nagybátyja majd’
belefullad a köhögésbe, és kétrét görnyed a sokadik köhögési rohamtól,
James ünnepélyesen kijelentette: „Azt hiszem, én sohasem fogok
dohányozni.”
Amikor máshol van, és amikor a körülmények megkövetelik,
James alkalmazkodik. Emlékszik, hogy amikor visszatért svájci
küldetéséről, M jelenlétében vékony, fekete cigarettát szívott, ami
égette a nyelvét. Tanakával, M japán megfelelőjével Shinsei cigarettára
gyújtott: ebből egyes alkalommal enyhe „amerikai” ízt érzett ki. Mintha
csak 90 fokos alkoholt inna. Végül azonban hozzászokott, és amikor
érezte, hogy eljött az utolsó órája Blofeld rejtekhelyén, gondolkodás
nélkül elővett egy Shinseit, mélyen beszívta a füstöt, és csak akkor
oltotta el a cigarettát, amikor már ráégett az ujj ára.
 Ugyanilyen előzékeny volt Brúnó Kerimmel Isztambulban, aki
Diplomates cigarettával kínálta. Igyekezett mindig előtte meggyújtani
ezt a finom, illatos cigarettát. A Bank of England Nyomozói
Osztályának vezetőjétől – aki felfedte előtte a nemzetközi
aranykereskedelem csínját-bínját, aminek a középpontjában egy
bizonyos Auric Goldfinger állt –, Bond udvariasan elfogadott egy
Senior Service-t, amelyet ezüstdobozban kínáltak Jamaicán – hogy
kerülje a feltűnést, miközben belopózik Scaramanga Thunderbird
hoteljébe – gond nélkül rágyújtott egy Royal Blendre. Mindebből
kiderül, hogy amikor cigit kell szívni, a 007-es mindig készen áll, és
bizonyos kompromisszumokra is hajlandó. Igazából semmit sem szeret
annyira, mint sikeres küldetés után nemtörődöm módon elővenni egy
cigarettát a tárcájából, meggyújtani, és alaposan letüdőzni. Amikor
kifújja a füstöt, mindentől megszabadul: a gondolataitól és a gondjaitól
is. Úgy érzi, újjászületett. Így ünnepelte, ha fogalmazhatunk így, a
gyémántkereskedelem végét, miután lecsapott a Jack Spangot Sierre
Leonéba szállító helikopterre. Összeszámolva hatan haltak meg, de ő
megint csak megúszta. A cigarettája íze aznap felbecsülhetetlen volt.
James sokat iszik. Túl sokat. És gyakorlatilag mindent. Nem veti
meg az Americanót, és azt sem bánja, hogy az amerikai turisták
imádják a szesztilalom óta. Ha Velencébe megy, mindig úgy intézi,
hogy tudjon egyet inni a Flóriánban a Szent Márk téren. Rómában is
hasonlóképpen jár el, Párizsban pedig a Fouquet’s étterembe megy a
Champs-Élysées-n. Amikor letelepszik egy napsütéses teraszon a világ
legszebb sugárútján, mindig ezt a kellemes, ártalmatlannak tűnő
aperitifet rendeli, amely egy rész Martini Rossóból, fél rész
Campariból, citrom- vagy narancshéjból és minőségi buborékos
ásványvízből, például Perrier-ből áll. Persze váltogathatná az
élvezeteket, de mi mást inna? Komoly alkoholt, mondjuk vodkát,
whiskyt vagy gint? Az nem passzolna a helyhez. Borpárlatot vízzel? Az
nem lenne ideális. Egy pohár pezsgőt? Pernod-t? Talán, de azt inkább
barátok között. Amikor egyedül van, jobb, ha távol tartja magát tőle.
Így a Szajna mellett a szokásos Americanót rendeli. Már azon is jól
szórakozik, milyen ügyesek a pincérek, akik egyetlen
csuklómozdulattal kinyitják a Perrier-t. Érdekes módon csak itt,
Párizsban szokott rátörni a pajzánság. Miközben a koktélját
szürcsölgeti, gyakran álmodozik arról, hogy egy „igazi nővel” megy
randevúra, akit meghívhat a pavillon d’Armenonville-be. Odacsúsztat
neki ötvenezer frankot (ma nyolcszázötven dollárt), megkéri, hogy
aznap este Donatienne-nek vagy Solange-nak szólíthassa – kedve
szerint választana keresztnevet. Emlékezteti, hogy tavaly ismerkedtek
meg Saint-Tropez-ban, és hogy most visszaadja neki a pénzt, amelyet
akkoriban ő adott kölcsön. A vacsoránál bármit rendelhet. Bond gáláns
lenne vele, és józan maradna. Aztán ki tudja… Általában ebben a
pillanatban rángatja ki egy hang vagy dudaszó az álmodozásából.
Az Americano mellett kellemes pillanatokat tölt, de az igazi
aperitifek testesebbek. Hogy helyre tegye érzelmeit, szívesen iszik
whiskyt on the rocks. Kedvence a Haig & Haig, a legrégebbi made in
Scotland. Az Old Grand-Dad bourbontól is erőre kap, vagy akár a dupla
Old Grand-Dad bourbontől, de a szimpla whisky-szódát sem veti meg,
mint Harlemben Mister Big nyomában vagy Piz Glorián Blofeld
rejtekhelyén. Miután kis híján maga alá temette egy sziklafal, brandy-
szódát ivott.
Ha lelket akar önteni magába, nincs jobb, mint egy-két jókora adag
bourbon. A lazítás más lapra tartozik. Gyengéje a vodka-tonik, a gin-
tonik leszármazottja, amit annak idején a brit hivatalnokok ittak a
birodalom gyarmatain, mivel a tonikban lévő kinin segített a
gyomorbajokon, és a malária ellen is jó volt. Hogy egyedivé tegye,
Bond szeret hozzáadni némi Angosturát, amitől még keserűbb lesz.
Ugyanakkor a sima tonikkal is beéri. Amikor teljesen nyugodt, az
egyszerű brandy (ginger ale vagy bármi más) ugyanolyan elégedetté
teszi, mint a bourbon ásványvízzel, a gyömbérsör vagy a
megkerülhetetlen, örök whisky, természetesen Macallan, lehetőleg
tizennyolc éves.
A 007-es a leggyakrabban saját tervezésű koktélját issza, amely
ginalapú, és rendkívül keserű: három rész Gordon’s gin, egy rész
vodka, fél rész Kina Lillet és egy nagy citromhéj. Az egészet addig kell
rázni, amíg a shaker kívülről jeges nem lesz. Akkor pattant ki az ötlet a
fejéből, amikor pár évvel ezelőtt egy kulcsfontosságú bakkarapartiról
vitatkozott Royale-les-Eaux-ban. Vesper Lynd, aki asszisztensként
dolgozott a brit titkosszolgálat szovjetunióbeli kirendeltségének főnöke
mellett, és támogatta a Le Chiffre elleni küldetésben, megbabonázta.
Italt kellett elneveznie erről a hideg és távolságtartó, ugyanakkor
rettentően vonzó és ellenállhatatlan nőről, hogy mindig emlékezzen rá,
és mértéktelenül fogyaszthassa. Idővel szokásává vált, hogy bárhová
ment, ivott egy Vespert14. Persze fennállt a kockázata, hogy nem bírja
abbahagyni, és szörnyen másnapos lesz. Az ital mellett szól az is, hogy
segít enyhíteni a kínokat, és egy időre távol tartani sötét gondolatokat.
De csak egy időre.
Hogy rá ne unjon a Vesperre, gyakran vodka-Martinivel váltogatja.
Ez a szintén erős koktél a híres Martini dry változata, amelybe gin
helyett vodka kerül, vagyis három rész vodka és fél rész vermut (fehér
Martini), egy magozott olívabogyó és egy karika citrom. Ez az ital
azonnal levette a lábáról, és a kedvencévé vált, de csak ha felrázzák a
shakerben, nem pedig kanállal keverik meg. Így a jég megfelelően
feloldja a vermutot. James minden körülmények között megiszik egyet:
mielőtt a Las Vegas-i Tiarában játszik, a Ritz bárjában, mielőtt
rendezné a számlát az aljas Rosa Klebb-bel, vagy akár Piz Gloria
panorámabárjában, mielőtt összecsapna Blofelddel. M szerint ügynöke
karcos bundapálinkát iszik. De hát mit tehetne ő? Nem szoktathatja rá
erőszakkal az öreg Marsalára vagy az algériai borra, amelyet ő szeret.
Néha, ha a helyzet megköveteli, James képes módosítani kedvenc
koktélja receptjét. Amikor a csinos Solitaire saját elgondolás alapján
készített neki vodka-Martinit hat rész vodkából és egy rész Martiniból,
nem volt olyan udvariatlan, hogy visszautasítsa a löttyöt. Megitta,
megköszönte, és nem tett kellemetlen megjegyzést.
A lényeg, hogy Bond rendkívül nyitottan áll az alkoholhoz. Szereti
megismerni a helyi szokásokat és megtisztelni a vendéglátóit. Nincs
ennél jobb, ha az ember meg akar ismerkedni valakivel, és a cinkosává
akar válni. New Yorkban Leiter barátjával szívesen megissza a Cresta
Blanca nevű, kaliforniai vermutból készített, nem túl száraz Martinit.
Amikor Athénban száll át, rögtön két ouzót, ánizsból készült helyi
röviditalt rendel. Ha Franciaországban van, ízlelőbimbói megőrülnek.
Minden csábítja, legyen szó egy fél üveg bordeaux-iról, egy friss Anjou
roséról vagy a híres 1953-as Mouton-Rothschild pauillac borról. Ezt a
kivételes nedűt „centenáriuminak” nevezik annak ünneplésére, hogy
Nathaniel de Rothschild báró 1853-ban megvásárolta a területet. Bond
a kuzinját, az 1947-es évjáratot sem veti meg, ami tökéletes kacsasült
mellé. És végtére is nem kell Franciaországba mennie, hogy

14
A Vesper valójában Ivar Bryce, Fleming egyik barátjának agyszüleménye. Az író megkérte,
hogy segítsen koktélt kitalálni a főszereplőjének.
megkóstoljon egy Cháteau Angélust, amely kedvenc saint-émilionja.
Amikor Isztanbulban van Kerimmel, az ottani főnökkel, először rákit,
tejes kinézetű helyi italt gurít le, ami hasonlít az ouzóra, majd egy üveg
Kavakliderét kér az étele mellé, ami olyan, akár a fűszeres burgundi
bor. Olaszországban a Negronit szereti. Ez az ital, amelyet Negroni
báró népszerűsített az Années folles elején, az Americano és gin
keveréke: egy rész ginből (ofcourse, Gordon’s ginből), egy rész
Campariból és egy rész piros, Cinzano-stílusú vermutból és persze fél
karika narancsból áll. Amikor Bond Lausanne-ban járt Goldfinger
nyomában, szándékosan betért a La Bavariába, a legendás elzászi
söröző-étterembe, hogy legurítson egy Löwenbráut. Jamaicán gyakran
amerikai whiskyt iszik jéggel és szódával, míg a Bahamákon Collins
rumot (egy rész fehérrum egy citromkarikával, egy kávéskanál
kristálycukorral és Perrier-vel), Kubában pedig természetesen mojitót,
amit a régmúltban élt honfitársa, a kalóz Francis Drake népszerűsített,
amikor visszatért a Karib-térségből a 16. század végén.
Németországban hagyja, hogy elcsábítsa egy zamatos, moselle-i
rizling, a Piesporter Goldtröpfchen. Ennek a fehérbornak a neve azt
jelenti: „aranycsepp”. Japánban természetesen szakéval kényezteti
magát, persze ha 36,6 fokosan szolgálják fel, ahogy azt kell. Ez a
„nemzeti” ital rendkívül erős, Bond pedig kiemelkedően jól bírja. Egy
gésa szerint akár nyolcat is meg tud inni belőle, pedig csak a
szumóbirkózók képesek ekkora mennyiséget elfogyasztani anélkül,
hogy valami bajuk legyen tőle.
Habár nem vet meg egy üveg jól behűtött vodkát vagy egy jó nagy
adag bourbont sem, de Jamesnek be kell ismernie, hogy gyengéje a
pezsgő. Ez a buborékos ital minden körülmény között izgalomba hozza.
Nem meglepő, hogy személyes panteonjában helyet kap a Taittinger, a
Dóm Pérignon és a Bollinger. E három márka évszámmal ellátott
palackjai elegendőek a boldogságához. Utánuk következik a Veuve
Clicquot rosé és az 1950-es Pommery. De ki tudna ellenállni egy 1946-
os, 1953-as, 1955-ös vagy 1957-es Dóm Pérignonnak? Hogyan
maradjon az ember közömbös egy palack 1943-as Taittinger blanc de
blancs iránt? Ezek az évjáratok megannyi kulináris emléket idéznek fel
benne.
Bond mániákus, és nem szeret eltérni a rituáléitól. Szereti jól
megválasztott gyomorkeserűvel zárni a vacsoráját, mondjuk konyakkal,
ha lehet háromcsillagos Hennessyvel, vagy adott esetben valami
régebben főzött calvadosszal, mint amilyet Royale-les-Eaux-ban
kóstoltattak vele aznap este, amikor megismerte Tracyt. Ilyenkor
fennáll a kockázata, hogy spiccesen fekszik le aludni. Imádja ezt az
életérzést, még ha nem is túl professzionális. Végtére is – gondolja – az
éjszaka majd semmivé teszi a kihágásait. Vajon tényleg ezt hiszi? Néha
lelkiismeret-furdalása van, amikor tölt magának egy pohárral. A
másodiknál már kész felejteni, így kényelmesen folytathatja az ivást.
Amikor a Shrublands klinikára megérkezve elolvasta orvosi aktáját,
kíméletlenül szembesült az igazsággal: mindennap egy üveg 60-70
fokos alkoholnak megfelelő mennyiséget fogyaszt el. Borzalom! Nem
meglepő, hogy ilyen életmód mellett fáradt reggelente, hogy fejfájás
gyötri, és merevek az ízületei. Be kell ismerni: James idővel az
élvezetek rabjává vált. Ami még rosszabb, hogy mintha kissé
reménytelen eset lenne.
A nőkkel mindig is bonyolult volt a viszonya, még ha a látszat az
ellenkezőjét is sugallja.
 6.
A japán nők tudnak valamit

Vajon James Bond provokációból mondta, vagy hirtelen

őszinteségi roham tört rá, amikor egy nassaui vacsora után bevallotta,
hogy ha meg kellene házasodni, akkor légiutas-kísérőt venne el? A
finom vacsora utáni kellemes bágyadtságban tett érdekes vallomást a
helyi kormányzónak. Vajon komolyan beszélt? Bondnak mindig is „jó
humorérzéke” volt – kivált, amikor kényelmesen elterült egy puha,
rózsaszín díványon. Vallomása beszélgetőpartnerének kivetett csali
volt. Akitől hasonló vallomást vagy legalább némi pajzán indiszkréciót
várt cserébe, hogy feldobja az estét. Hozzátette, imádná, ha egy
elbűvölő, mosolygós, szolgálatkész, odaadó teremtmény kényeztetné és
babusgatná. Ha Félix barátja hallotta volna, nem jutott volna
magánszáma végére:
– Ha nem légiutas-kísérőt veszek el, akkor japán nőt választok. A
japán nők is tudnak valamit – vetette oda végül.
Bond valójában irtózik a gondolattól, hogy meg kelljen házasodnia,
attól pedig még inkább, hogy egy „unalmas rabszolgát” vegyen el. Ám
kifinomult csapdája működött: a kormányzó levette az álarcát, és
elengedte magát. A szerencse rámosolygott Bondra. A férfi tekintete
kigyúlt, és meglepő beszámolóba kezdett, amelyet James nem fog
elfelejteni.
A Bahamák kormányzója ugyanolyan udvarias, de sótlan típus,
mint amilyennel százszor találkozott: hűséges, becsületes, egyenes,
józan és igazságos. A brit gyarmatok tökéletes tisztviselője. Nassauban
marsallbot volt a kezében. Ha van egy kis szerencséje, egy-két év
múlva megkapja a Bath-rend nagykeresztjét – ez a lovagrend, amelyet
I. György király alapított a 18. században, a Térdszalagrend és
Bogáncsrend után következik a brit lovagrendek ranglétráján.
Bond egyébként nem szereti Nassaut. Túl sokan kérkednek
gazdagságukkal, túl sok a fellengzős ember, akik a pénz megszállottai,
és másról sem tudnak beszélni. Ezenfelül mindenféle gátlás nélkül
beszélnek a betegségeikről és háztartásbeli gondjaikról. Akik a szigeten
lévő villájukban töltik a teleket, gyakran lehangolóak: túl idősek, hogy
szerelmi kalandokba bocsátkozzanak, és túl jól neveltek vagy túl
óvatosak, hogy rosszat merjenek mondani a szomszédjaikra. A Harvey
Miller házaspár, akikkel egy, a kormányzó tiszteletére szervezett
vacsorán ismerkedett meg, tökéletesen példázza ezt a sótlan, unalmas
társaságot: a férfi kanadai, és földgázból gazdagodott meg, a nő angol,
és be nem áll a szája: a divatos előadásokról beszél, és hogy mit kell
megnézni, elolvasni vagy meghallgatni ahhoz, hogy az ember trendi
legyen.
Miután a Harvey Miller házaspár távozott, a kormányzó
négyszemközt beszélt a 007-essel az egyik barátjáról, bizonyos Philip
Mastersről – biztos kitalált név, gondolta Bond. Ez a Masters hozzá
hasonlóan a gyarmatokon szolgált. Karrierje elején Nigériába küldték,
ahol nagyra értékelték, különösen a bennszülöttek. A nőknél azonban
nem tudott labdába rúgni, mivel nagyon félénk volt, és nem eléggé
talpraesett. A sport szerelmese volt, nem érdekelték a társasági
események „érzelmi élete egészségtelen frusztrációkból állt, amelyeket
viktoriánus korabeli nagyapáink hagytak örökül”. A kormányzó
kifejezése megmosolyogtatta Bondot. Masterst utána a Bahamákra
küldték, ahol inkább a feketék, mintsem az ő világához tartozó, hasonló
neveltetésűek társaságát és barátságát kereste. Valójában ügyetlen
ember volt, aki nem boldogult az életben.
Masters az Imperial Airways, a BOAC ősének gépével ment vissza
Angliába. Amikor a légiutas-kísérő segített neki kicsatolni az övét,
heves érzelem kerítette hatalmába. Megismerkedtek.
Annyira elvesztette az eszét, hogy másra sem tudott gondolni. A nő
neve Rhoda Llewellyn volt – nyilván walesi származású. Rhoda az
egész út folyamán a kedvében járt, és rendkívül előzékeny volt vele.
Masters másnap meghívta vacsorára. Egy hónappal később a nő
felmondott, és összeházasodtak. Nem sokkal utána a Bermudákra
mentek, ahol Masters a kormányzó főtitkárhelyettese lett. A fiatal párt
nagyon szerették ott. A férfi minden erejével azon volt, hogy a felesége
bekerüljön az elit társaságba. A mézeshetek nagyjából fél évig tartottak,
majd megromlott a kapcsolatuk. Rhoda édes-keserű megjegyzéseket
tett, és a szerepek lassan felcserélődtek: Madame a hercegnőt játszotta,
és Masters pedig kepesztett, hogy kielégítse a nő szeszélyeit. Amint
hazaért a munkából, takarított, pakolt, hajtogatott. Ajándékokkal
halmozta el feleségét, de ezért le kellett mondania korábbi élvezeteiről
(a cigarettáról és az alkoholról). Masters a nő rabszolgája lett. Keresett
neki egy hobbit, egy elfoglaltságot, hogy ne unatkozzon. A golfra esett
a választása a Mid-Ocean Clubban. Elit hobbi elit társaságban. A nőt
hamarosan megismerték, és a klub férfi tagjainak üdvöskéje lett. Persze
egy helyi playboy karjaiban kötött ki, aki a Bermudák legnagyobb
kereskedőjének gazdag örököse volt. A viszonyt botrány és szóbeszéd
követte. A nő szándékosan megalázta a férjét. És mindenki tudott
félresiklott házasságukról.
Masters szíve szépen lassan összetört. Darabokra hullott, ami a
munkájában is éreztette hatását.
Most mi legyen? A kormányzót is értesítették az ügyről, aki úgy
döntött, öt hónapra Washingtonba küldi Masterst. Ez idő alatt Rhoda
folytatta viszonyát, amíg szeretője el nem hagyta két héttel Masters
visszatérte előtt. Az eszes nő felkészült erre a lehetőségre, és azonnal a
bűnbánó feleség szerepét kezdte játszani. A hirtelen bűnbánat azonban
nem hozta meg a kívánt eredményt. A klub tagjai, a hamiltoni
kereskedők elzárkóztak előle. Persona non grata lett belőle. Az
egyetlen megoldás, ha visszanyeri férjét, vagyis ha nagy békülési
jelenetet rendez. Masters hazatért. Engesztelhetetlennek és hidegnek
mutatkozott. Az volt a terve, hogy amíg egy év múlva el nem utazik, és
el nem válik feleségétől, nem szól hozzá egy szót sem. A nő a négy fal
közé szorult, és megadott időben kellett férjének felszolgálnia az
ételeket. Nyilvánosan úgy viselkedtek, mint a normális párok. A
könyörgés, a könnyek és az idegrohamok nem hatottak Mastersre;
kérlelhetetlen maradt. A nő nem érdekelte, nem indította meg többé.
Mintha elbarikádozta volna a szívét. Mielőtt elment, a nő könyörgött
neki, hogy gondoskodjon a megélhetéséről. Masters beleegyezett, hogy
otthagyja az autójukat és egy rádiós lemezjátszót, amelyet azért adott
neki, hogy lekösse vele magát, még a golfozás előtt. Hatalmas
megaláztatás volt azonban, hogy a két tárgy még nem volt teljesen
kifizetve. Még törleszteni kellett az adósságot. Masters úgy ment el,
hogy nem fizette ki a fennmaradó részleteket. A nőnek semmije sem
volt. Legyőzték. Masters bosszút állt rajta. Mivel a nő kicsit sem tudott
neki vigaszt nyújtani, azt akarta, hogy úgy szenvedjen, ahogy ő
szenvedett, és terve sikerült is.
 A kormányzó elmagyarázta Bondnak a quantum of solace
törvényét, vagyis a minimális vigasz elméletét: szerinte mindenkinek
szüksége van vigaszra, emberi melegségre. Ha két ember szereti
egymást, mindenen túl tudnak jutni, kivéve, ha minden emberi
érzelmük kihalt egymás iránt. Ha nincs több emberi melegség, ott kell
hagyni az egészet, és nulláról kell kezdeni. És ebben az íratlan
törvényben nincsenek kivételek.
A 007-es sejtette a történet végét. Masters többé nem volt önmaga.
Megszűnt lángolni benne a belső tűz. Kihunyt. Lelke megfeketedett.
Szíve elsorvadt. Szerelmi bánata és bosszúja kegyetlensége egész
életére maga alá temette. Végül visszatért Nigériába. Rhoda sokat
dolgozott. Egyesek megsajnálták, és először segítették anyagilag. Utána
megpróbálta folytatni egykori hivatását, de bezáródtak előtte az ajtók.
Mi lesz vele? Luxusprostituálttá válik? Valami csoda folytán a volt
kormányzó felesége, aki mindig is kedvelte, küldött neki egy jegyet
Jamaicára, hogy recepciósként dolgozhasson az egyik szép, kingstoni
szállodában, a Blue Hills Hotelben. És aztán egyszer egy gazdag
kanadai, aki ott szállt meg, beleszeretett, és hazavitte, hogy feleségül
vegye, akár egy tündérmesében. Az a hír járta, hogy azóta luxusban él.
Mielőtt elbúcsúztak volna, a kormányzó ravasz mosollyal az arcán
elárult még valamit Bondnak: ezt a Rhodát már Mrs. Harvey Millerként
ismerik. Bondnak tetszett ez a cinikus epilógus. A csavar a történet
végén zseniális volt.
A „dupla nullás” szekció többi ügynökéhez hasonlóan Bond úgy
gondolja, hogy agglegény marad, és nem lesznek gyerekei. Így ha
egyszer csak meghal – amire a szakmája miatt nagy esély van – senkit
nem hagy pácban, és senki sem fog sírni utána. Személyes holmijait
egy bútorraktárba viszik, majd a honvédelmi miniszter parancsára
szétosztják. Tudja, hogy M már megírta hivatalos gyászjelentését,
amely egy fiókban várja, hogy kiküldjék az ország összes
sajtóorgánumának, a Timesszal kezdve. Nyilván így kezdődik:
„Gyászjelentés: a honvédelmi minisztérium magas rangú tisztviselője,
commander James Bond nyomtalanul eltűnt, valószínűleg halálát lelte
egy hivatalos küldetés során” stb. Lehet, hogy azzal a sírfelirattal
végződik, amelyet Mary Goodnight javasolt egyszer: „Nem
vesztegetem azzal az időmet, hogy megpróbálom meghosszabbítani
életemet. Jól kihasználom azt az időt, ami megadatott.”
 Vajon Bond csak elnyomja a vágyát, hogy apa legyen? Nem, nem
szokott köntörfalazni. Szeretne gyerekeket, de csak ha nyugdíjba megy,
vagyis hamarosan. A fő gond az, hogy még nem találta meg a
megfelelő „anyát”. Amikor egyszer Tiffany Case-zel beszélgetett, aki
égett a vágytól, hogy az övé legyen, és szeretett volna családot alapítani
vele, így fogalmazott, elég ügyetlenül: „Azért nem házasodtam még
meg, mert egyedül jobban boldogulok.” Mekkora tuskó! Tiffany szíve
összeszorult, de az érzéketlen Bond persze nem vette észre. Ugyanazzal
a lendülettel folytatta, és azt magyarázta, hogy mellé nem való társ. A
tapintatosság sosem volt az erős oldala.
Tracyvel azonban más volt a helyzet. James a szíve mélyén érezte.
Hirtelen minden megvilágosodott, amikor Londonba indult a zürichi
repülőtérről. Két mozgólépcső között rájött, hogy ezzel a lánnyal együtt
tudna élni, egy párt alkothatnának, és még gyerekeik is születhetnének.
Olyan volt, mintha megvilágosodott volna. Miért is habozna? –
gondolta. Mindig is egyenes, őszinte volt a nőkkel. Így mindenféle
bevezetés nélkül feltette a kérdést:
– Tracy, szeretem magát. Hozzám jön feleségül?
– Igen, persze, magához megyek – vágta rá a nő gyorsan.
Válasza rendkívül meglepte. Tracy komolyan nézett rá. Úgy
csókolóztak, mintha az első alkalom lett volna. James azonnal fel is
ajánlotta, hogy házasodjanak össze a müncheni konzulátuson. Tracy
biztonságban megvárhatja a Vier Jahreszeiten hotelben, amíg ő bevégzi
a küldetését Angliában. A nő bólintott. Bond hozzátette, hogy utána
templomban is összeházasodnak majd Skóciában. Hirtelen minden
olyan egyszerűnek tűnt. Amikor Tracy elment, ő pedig ott maradt a
repülőtér bárjában, fontolóra vette gesztusa jelentőségét. Erezte, hogy
kellemes meleg járja át a testét. Bond megértette, hogy csodás nővel áll
szemben, akiben minden megvan, amit ő a szebbik nemben keresett.
Tracy elszánt, intelligens és szellemes volt. Inkább magányos típus
(nem volt körülötte egy seregnyi barát, akik mindent elrontottak volna),
önálló és őszintén szerelmes. What else?Ó, igen: az CWf?nevű
Guerlain parfümöt fújta magára – „the triumphant newperfume”,
hirdette a szlogen –, amely a jázmin, rózsa, írisz és szántál finom
keveréke volt.
Igen, Bond készen állt, hogy érte mindent feladjon. Ez a nő csodás
az ágyban, de nem csak ott – gondolta magában.
 A repülőn elaludt, és álmában Tracyt látta, akit ékszerek borítottak,
aranyló haját gyémánttiara ékesítette, egy inas pedig büszkén
bejelentette: „Commander és Mrs. James Bond!” Amikor pár héttel
később visszatért Zürichbe, James az egyik régiségkereskedőnél
jegygyűrűt és klasszikus arany karikagyűrűt vett. A jegygyűrű
fehéraranyból készült, és két gyémánt volt belefoglalva. Mindenben a
mértékletesség és az elegancia híve volt.
Bond a hőn áhított „igent” január 1-jén mondta ki a müncheni
angol főkonzul szalonjában. A lépcső alján Tracy Lanciája – ami
annyira izgatta Bond fantáziáját, amikor megismerkedtek – várta az ifjú
párt, az autó visszapillantóit fehér szalagokkal díszítették. Tracy
gondolkodás nélkül a volán mögé ült. A Kitzbühelbe vezető, forgalmas
úton Bond azt gondolta, jól tette, hogy egy ilyen nőt vett el, aki
szerelmes, de nem alávetett, akiből sohasem lesz trófea, de otthon
bezárkózó porcelánváza sem. Ösztönösen érezte, hogy egész életére
döntött. Az élet azonban sajnos nem sokkal később rendkívül kegyetlen
fordulatot vett.
Miután elhagyták München külvárosát, és egy benzinkúthoz értek,
egy élénkpiros Maserati kabrión megakadt Bond tekintete. Neki mindig
is jól működött a hatodik érzéke. Különösen meglepte a sofőr furcsa
külseje, pedig csak a sziluettjét látta. Nem így képzelne el az ember egy
fiatal nőt, aki ilyen autót vezet. Érdekes módon úgy tűnt, a Maserati pár
kilométeres távolságban követi őket. James látta a versenyautót a
visszapillantóból. Majd a Maserati felgyorsult, és üldözőbe vette a
Lanciát. Tracy megkérdezte, lerázza-e.
– Hagyjuk elmenni. Előttünk az örökkévalóság.
Majd hirtelen minden a feje tetejére állt. Durranás hallatszott. A
szélvédő berobbant. Bond hátrafordult, és a mögöttük lévő autóban egy
jellegzetes orrot és egy fegyvercsövet pillantott meg. A Lancia ide-oda
cikázott, letért az útról, majd nekicsapódott valaminek. Bond az
ütközés hatására elvesztette az eszméletét. Amikor magához tért, egy
közlekedési rendőr rázta finoman. Kinyitotta a szemét, és meglátta,
hogy Tracy a volánra borul, arcát véres haj borítja. Felnézett a motoros
rendőrre, és elrévedt tekintettel azt mormolta:
– Csak pihen egy kicsit. Hamarosan indulunk. Előttünk az
örökkévalóság.
 *

Bond összetett lény, kevéssé szimpatikus, de sokkal árnyaltabb, mint

amilyennek tűnik. Persze cinikus és nyers, de érzelmes is. Mindig is
félt az érzelmeitől. Kamaszként inkább a halál elől menekült, minthogy
szembe kelljen néznie a szapora szívveréssel. De tényleg olyan
érzékeken volt, mint amilyennek mutatkozott? Persze hogy nem! James
Etonben fedezte fel a szerelmet, de azt gondolta róla, hogy gyengeség.
El kellett fojtania. A lány neve Roan Power volt.
Mindig közvetlen kapcsolata volt a nőkkel: amikor először
találkozott Roannel, a fiatal szobalánnyal, aki az öreg Katey helyét
vette át Etonben, majdnem egymásnak ütköztek a szobája küszöbén. A
lány abban a pillanatban jött ki a szobából, amikor ő be akart lépni. Ez
a csinos, barna hajú lány, aki két-három évvel volt idősebb nála,
azonnal felkeltette az érdeklődését. Jamest lenyűgözte a lány
alabástromszínű bőre, igéző, fekete szeme és telt ajka. Roan ír volt, és
Tipperary megyéből, a sziget déli részéről származott; egy kocsis
lányaként látta meg a napvilágot.
– Gondolom, James Bondhoz van szerencsém. Sokat hallottam
rólad.
– Maga pedig… biztosan Roan. A fordítottja is igaz: én is sokat
hallottam magáról.
Jamesnek befellegzett. Nem bírta megállni, hogy nézze, ahogy a
lány sürgölődik. Őrült energiát bocsátott ki. Amikor kiment a szobából,
Jamest sóbálvánnyá meredve hagyta ott. Az élet ezentúl sokkal
vonzóbb lesz Etonben – gondolta magában a fiú. Életében először
tapasztalta meg, hogy egy lány belefészkelte magát a gondolataiba.
Vajon szerelmes volt? Nem tudta volna megmondani, bevallani meg
végképp nem, de már állandóan csak arra gondolt, mikor láthatja
viszont. Csak meg akarta pillantani. Amikor véletlenül összefutott vele
a folyosón, a lány mintha észre sem vette volna. Vajon túlzottan el volt
foglalva a munkájával? Egyébként is, mi értelme ennek az egésznek?
Tényleg azt várja, hogy a lány majd egyszer a szemébe néz? Nem,
mindez teljesen abszurd. James elhatározta, hogy elfelejti. Vége az
álmodozásnak. Ennyi.
A körülmények azonban hamarosan kikezdték határozott
fogadalmát. Egy délután, amikor a Temzén evezett, valaki odaszólt
neki a folyópartról. James felnézett. Roan volt az, zöld nyári ruhában,
és megkérte, hogy vigye el egy körre. James beleegyezett. Elkezdtek
beszélgetni. Roan jól érezte magát. Úgy találta „kapitánya” humoros és
szellemes is. Köntörfalazás nélkül kijelentette: „Mondok valamit,
James Bond. Tetszel nekem.” Nem nézték azonban jó szívvel, hogy
Bond a fiatal szobalánnyal kokettált. A Könyvtár tagjai az aljas
Bentinek vezetésével úgy gondolták, meg kell fizetnie az osztály
megszégyenítéséért. Hogy ejthetett foltot az iskola becsületén? Nem
„szűrheti össze a levet” büntetlenül egy szolgálóval – vágták a fejéhez.
Egyre jobban elmérgesedett a helyzet. Bentinek meg akarta büntetni
arcátlanságáért. James tudta, miben mesterkedik. Tudta, hogy ez a
szadista felügyelő pikkel rá, mióta visszatért az iskolába, és csak a
megfelelő alkalmat várta, hogy lecsaphasson. Akkor essünk túl rajta!
James elhatározta, hogy kiállja a lovaglópálcás próbát, ami abból állt,
hogy hajlított markolatú pálcával verték az áldozatot. Megtanulta
elviselni a fájdalmat, habár ez a büntetés sokkal keményebb volt, mint
amire számított. Tudta, hogy egyetlen esélye, ha a gondolataiba
menekül. Elképzelte, hogy Roannel van egy távoli vidéken, messze
innen, ahol kínzása egyre csak folytatódott. Előbb-utóbb úgyis bosszút
áll.
Néhány nappal később összefutott Roannal. A lánynak a fülébe
jutott, mi történt, és felelősnek érezte magát. Meghívta piknikezni a
parkba a következő vasárnapra. James habozott. Roan nem tágított. A
fiú végül elfogadta a bukolikus hangulatú randevúra való meghívást.
Kellemes, békés, napsütéses nap volt. A lány takarón üldögélt egy
tisztás közepén, mintha a vendégét várná. James azonban felé közelítve
észrevette, hogy a lány nincs egyedül. Egy másik fiú is volt vele. Roan
egyik ír barátja, Dandy O’Keefe, az iskola kertésze, aki szabadidejében
félelmetes késdobálóvá avanzsált. Bond megértette, hogy nem
maradhat kettesben Roannal. Elszállt a reménye.
Később bekopogott a lány ajtaján csupán azért, hogy
beszélgessenek, hogy kiönthesse a szívét valakinek, akit méltónak
tartott rá, hogy megossza vele legbensőbb gondolatait. Egész életében
emlékezni fog rá, hogy a fiatal lány „tompa élű fegyvernek” nevezte.
Furcsa kifejezés volt. Még hogy ő megsértsen vagy összezúzzon
valakit? Milyen furcsa gondolat! A lánynak azonban igaza volt. Bond
ösztönösen cselekedett, nem mindig gondolt bele tettei
következményébe, úgy ment előre, akár valami jégtörő az északi
sarkon. Le kellett csillapodnia, nyitnia kellett a többiek felé. Meg
kellett tanulnia jobban a szívére hallgatni. Nem volt mit tenni: amikor
Roannal beszélt, mindig úgy érezte, menten elájul. És ha a lány
egyetlen pillantással megbabonázta?
Aztán minden összeomlott, amikor megtudta, hogy Roan egy húron
pendül Dandyvel az angol király meggyilkolására szövődő őrült
tervben, amit élete kockáztatásával meghiúsított. Roan tehát az
ellenséges szovjetek zsoldjában áll. Ezzel a fiatal lánnyal szemben
azonban James teljesen összezavarodott. Hogy hazudhatna neki? Hogy
tudná csapdába csalni, hogy aztán a titkosszolgálat felgöngyölítsen
minden szálat? Hogyan szerezhetne tőle információt azokról, akik az
ügy mögött állnak anélkül, hogy őt veszélybe sodorná?
Ezekben a pillanatokban mindent megadott volna azért, hogy egy
normális iskolás lehessen, akinek egyszerűen beindulnak a hormonjai a
csinos lány láttán, és aki hagyja, hogy lerohanják az édes érzelmek.
James Bond azonban nem olyan volt, mint a kortársai. Szíve mélyén
tudta, hogy véghez kell vinnie ezt a pszichológiai manipulációt.
A lány szájon csókolta, és a fülébe suttogta a hadművelet nevét:
„Snow Blind”. A sejt minden tagja egy drágakőről kapta az álnevét.
Roan neve Gyémánt, Dandyé Smaragd volt. Főnökük az Ametiszt
névre hallgatott, ő pedig Rubinra. Felettük Obszidián állt, aki a
szilikátvegyületekben gazdag vulkanikus kőről kapta a nevét.
James érezte, hogy Roannel nem tud sokáig kettős játékot játszani.
Szerelmes volt belé. Ezért mindent elmondott neki. Azt gondolta,
megmentheti a lányt és hazáját is. Nem az volt az utolsó alkalom élete
során, hogy megpróbálta összeegyeztetni a lehetetlent, és fejjel ment a
falnak, hogy megoldja a dilemmákat. Ezzel elárulta Merriot belé vetett
bizalmát, és feneketlen szakadékba vetette magát egy tűzrőlpattant ír
lány szép szeme miatt, aki állandóan darlingnak szólította.
Kicsúszott a lába alól a talaj. Átkerült egy másik világba, ahol nem
volt többé megállás. Most mi legyen? Megszöktek a brit és szovjet
titkosszolgálattal a sarkukban. Roan elővette hamis, Isabel Downing
névre szóló útlevelét, kompra szálltak Doverben Calais irányába,
faképnél hagyták a szovjeteket, és a szabadban bolyongtak. Eljutottak
egészen Nancyig, majd Bázel következett, onnan pedig Tirol. Az út
végén megpihentek Hannes Oberhausernél.
 Ott, az alpesi legelők közepette, ahol jó szándékú emberekkel volt
körülvéve, James megértette, hogy rossz útra tévedt. Mégsem adhatja
fel etoni tanulmányait, hogy parasztfiú vagy alpesi túravezető legyen!
A Roannel való kapcsolata csupán illúzió, hiszen a lány gond nélkül
elárulta. Minden meg volt tervezve. A lány az egyik hegyi túra során
átadta az oroszoknak, akik egy kastélyba vitték, ahol Perseus Friend, a
SilverFin gonosz tudósának markában találta magát. A férfi túlélte a
sérüléseit, és egy új projektbe kezdett, amely ugyanolyan őrült volt,
mint az előző: káoszba akarta taszítani az Egyesült Királyságot, hogy
az összefogjon Hitlerrel a Szovjetunió ellen. Roant is végig rászedték.
Ki akarták iktatni. A lány azt hitte, hogy a kommunista ügyet szolgálja,
pedig a náciknak dolgozott. Milyen kár! Ráadásul azt állította,
„szerelmes” Jamesbe, de az ügy, amelyet véd, fontosabb, mint az
egymás iránti érzelmeik.
Jamesnek mindazonáltal sikerült megszöknie, és Roannek is vele
együtt. De aztán örökre elveszítette a lányt, aki közéjük vetette magát,
amikor a holtak közül visszatért Sedova ezredes rálőtt. Roan a karjai
között halt meg. Mielőtt örökre lehunyta a szemét, bevallotta Jamesnek,
hogy Dandy a férje volt. A neve tehát Roan Cullinan volt. Ezért
egyszerre volt oka szeretni és gyűlölni Jamest. „A szívnek vannak
érvei, miket nem ismer érvelő eszünk.”15 Mielőtt még betöltötte volna a
tizenhatot, James a saját bőrén tapasztalta meg, miről beszélt Pascal, a
zseniális filozófus.
Bond azt is megtanulta, hogy a barátság – a szerelemről nem is
beszélve – bizalmat ébreszt, amelyet elárulhatnak. Márpedig ő nem
akart szenvedni. Az évek csak teltek-múltak a tragikus kitzbüheli
események után. Ha testén be is hegedtek a sebek, szíve
megkeményedett, akár a gránit. Egy ilyen veszélyes szakmában vajon
lehet az embernek őszinte, csendes, hátsó szándék nélküli szerelmi
viszonya? Vajon hagyhatja, hogy elárasszák az érzelmek? Mielőtt
csatlakozott volna a titkosszolgálathoz, James már kamaszkorában is
kerülgette ezt a bizonytalan, csapdát rejtő mocsarat, amelyben az
érzelmek összekeverednek az érdekekkel. Felnőttként pedig igencsak
viharos lett az élete. Nem szerepelt többé a terveiben, hogy szerelmes
lesz. Ennek ellenére többször is megadta magát a gyengébbik nemnek.

15
Pödör László fordítása.
 *

Bond az a fajta nyugtalanító „sármőr”, aki inkább felizgatja, mintsem

elbűvöli a nőket. Sötétkék esőkabátjában, a szemébe húzott fekete
kalapjával, arca jobb oldalán végigfutó függőleges sebhelyével, illetve
beesett, kissé napbarnított arcával sötét, kissé kegyetlen benyomást
kelt, akár egy kalóz. Nagyon világos, kékesszürke szeme jeges, átható,
szinte gúnyos, de összességében lenyűgöző tekintetet kölcsönöz neki.
A nőket Hoagy Carmichael dzsesszénekesre emlékezteti, aki a Stúdió
Theatre-ben szerepelt Los Angelesben, amikor James életében először
járt ott az 1930-as évek közepén.
Először Gillian de Vries, Charmian néni barátja fogalmazta meg a
hasonlóságot. A tizenhat éves kamasz persze nem ismerte az énekest,
de megjegyezte a nevét. Megértette, ha Carmichaelhez hasonlítják, az
inkább bók, mintsem kritika.
Természetesen az orosz titkosszolgálat számára haszontalan
Bondot és Carmichaelt összehasonlítani. G. tábornok, aki alaposan
szemügyre vette a 007-es fényképét, amelyet a hivataltól kapott,
tudományoskodva levonta a következtetést, hogy a brit kémet három
szóval lehet jellemezni: határozottság, tekintély, kegyetlenség. Száját
kicsi felső ajak és széles, szép ívű, de kemény alsó ajak keretezi.
Rövidre vágott, fekete haja, amelyből kilóg egy tincs szintén fekete és
sűrű jobb szemöldöke fölött, valamint híres sebhelye is különleges
ismertető, amely segítségével a SZMERS ügynökei a végzetes
pillanatban megbizonyosodhatnak kilétéről. A körülbelül hét centiméter
hosszú seb annak a közelharcnak az emléke, amelyet Auric
Goldfingerrel vívott a repülőn. Az aranymániás szinte közvetlen
közelről lőtt rá, és a golyó az arcát érte. Ezzel szemben hajtincse, amit
egyesek nevetségesnek találnak, kamaszkora óta védjegye.
Mit gondolhatnak róla a nők? Vajon fogékonyak arra a hódító,
szinte ragadozó fényre, amely a szemében gyúl? Vajon biztonságban
érzik magukat e férfi mellett, akinek állkapcsa egyenes és határozott,
orra pedig egyenes vonalú és hosszúkás? Vajon tetszik nekik a jobb
szemöldöke feletti anyajegy? Nem tudjuk a pontos választ. Az biztos,
hogy észreveszik ezt a karcsú, jó felépítésű, 183 centi magas, 76 kilós
férfit, aki ruganyos, macskaszerű léptekkel jár. Vivienné Michelt
azonnal megfogta, amikor egymás szemébe néztek. A lányt
összezavarta a tekintély és a nyugodt férfiasság elegye. Gala Brand és
Domino is beismerték, hogy csábító, míg Honeychile Rider szimplán
jóképűnek titulálta.
James ugyanakkor semmit sem tesz, hogy megkedveltesse magát.
Nem játssza a szívtiprót. Inkább improvizál. Összességében elég
ügyetlen a női nemmel. Az előjáték untatja, ahogy a rituálék is. Jót
szórakozik rajta, hogy a szerelmi történetek mindig ugyanazt az ívet
követik: először izgalom, viharos csókok, szerelmes éjszakák, először
egyre több, majd egyre kevesebb, végül unalom és elválás. Ez az
örökös körforgás nem tetszik neki, főleg, mivel erőltetett,
elkerülhetetlen jelenetek kísérik: gyertyafényes vacsora, hazaút taxival,
csók az ajtóban, az utolsó pohár, az elő tengerparti hétvége, az első
komoly vita, szakítás az esőben… Tiffany Case-zel, az elbűvölő
gyémántcsempésszel szemben Bond bebizonyította, mennyire
tapintatlan. Amikor a Queen Elizabeth fedélzetén voltak romantikus
vacsorán, gúnyos utalást tett a lány és Seraffimo Spang kapcsolatára. A
négyszögletes Cartier karórát viselő Tiffany azonnal felállt, és
figyelmeztetés nélkül otthagyta:
– Hogy lehet ilyen gonosz?
Bond persze dühös volt, és átkozta magát, amiért ügyetlenségével
mindent elrontott, de nem sokkal utána megenyhült. Tapasztalatból
tudta, hogy csak a fizikai szerelem, a testi kontaktus tudja elsimítani az
ilyen nézeteltérést. Hogy bocsánatot nyerjen, Bond „drágámnak”
szólította a lányt, és sokkal figyelmesebbnek mutatkozott. Még ha kissé
hamisnak is hatott ez az egész, a fiatal nő értékelte. Legalábbis nem
beszélte le a folytatásról. A következő alkalommal a bárban szájon
csókolta. James nem volt elég óvatos. Elárulta Tiffanynak, hogy a
kormánynak dolgozik:
– Titkos ügynök?
– Egyszerű tisztviselő.
A nő is felfedte a múltját. A keresztnevével kezdte. Apja, aki dühös
volt, amiért nem fia született, elment, és beállt a
tengerészgyalogosokhoz, anyjának ezer dollárt és egy Tiffany
púdertartót hagyva. Mister Case 1945 elején elesett az Ivo Dzsima-i
csatában. A lány utána a munkájáról beszélt. Krupié lett belőle,
Renóban tanulta a mesterséget. Úgy tűnik, egy nő megnyugtatja a női
játékosokat. Végül a céljairól számolt be. Szeretett volna találni
magának egy férfit, és igazi kapcsolatban élni. Hát nem azt éneklik a
broadway-i kóristák: „Szomorú a férfiing nélküli szennyes?” A
csábításban jártas Tiffany küldetett Bond kabinjába egy tálat: negyed
üveg Bollinger és kistálnyi béarni mártás volt rajta bélszínszeletes
szendvics kíséretében. Ezzel meghódította a 007-est. Tiffany
bizonyította, hogy ért az ételekhez, és hogy kiváló humorérzéke van.
A kezdeti félreértésből furcsa kapcsolat alakult ki. Tiffany végül is
Jamesnél lakott egy ideg, pár hónap boldogság után azonban a férfi
elhagyta. Bond nem vallotta be, de hiányzott neki Miss Case. Le volt
lombozódva. Vajon beleszeretett ebbe a kreol bőrű lányba, aki sohasem
lakkozta a körmét, pont, ahogy ő szerette? Nem akart ezen a kérdésen
elmélkedni, annál is inkább, mert azonnal érződött a hatása a
szolgálatnál. Mogorvasága belengte a folyosókat, goromba volt a
kollégáival, ráadásul munkája is megsínylette a dolgot. Ez egy elit
ügynök esetében teljességgel elfogadhatatlan.
Dominóval Nassauban ugyanez az ördögi kör zárult be. James nem
bírta ki, hogy ne közölje véleményét a lánnyal, aki Emilio Largo, a
Spectre második emberének szeretője lett. Őszintén, de nagyon
diplomatikusan megmondta neki, miként vélekedik: „Gondolom, a
testét használta. Csodás eszköz lehetett.” Bond nem szereti a
félmegoldásokat. Még azt is hozzátette: „Maga szép, kívánatos,
provokatív, független, makacs, indulatos és kegyetlen.” Dominót
meghökkentette ez az őszinteség, mégis látszólag közönyösen fogadta
ezt a szókimondást. Ez a Bond tényleg furcsa alak. A meglepő bevezető
után a tűzzel játszva törték meg a jeget.
A 007-esnek tetszett neki Domino stílusa. Nem a flancolós nőcskék
közül való volt, akiket Bond utált: nem viselt sem karkötőt, sem gyűrűt,
sem fülbevalót, sem nyakláncot. Csuklóján csak egy fekete,
négyszögletes, elég férfias karóra volt. Lábán fehér bőrszandál.
Humorérzékről és szellemességről tanúskodott, amikor odavetette a
férfinak: „Gondolom, maga ugyanilyen hatással van a cvikkeres,
kékhajú öregasszonyokra.” Domino úgy vezetett, akár egy férfi.
Szemmel láthatóan élvezte a sebváltó kezelését. Amikor Bond látta,
milyen ügyesen kezeli zafírkék MG-jét, olyan gondolatai támadtak,
amelyeket M biztosan helytelenített volna: azt gondolta, Domino
vidám, kissé szemtelen arca biztosan állatiassá válik szeretkezés
közben. Elképzelte, hogy a lány heves és buja az ágyban. Biztosan
érzéki. Barna szeme, amelyet mintha aranyflitterrel szórtak volna be,
rendkívüli intenzitásról árulkodott. Orra kicsi volt, és egyenes,
leheletnyit fitos, álla határozott, állkapcsa vonala szabályos, ami
királynői kinézetet kölcsönzött neki. Bőre enyhén kreol, frizurája
Brigitte Bardot-módra kócos hatású, és arcát két gyermeki
mosolygödröcske díszítette. Igazi mestermű!
James mindig túl türelmetlen. De még ha gyorsnak is tűnik a
hódítása, nem játszadozik a nőkkel.
Nem ringatja őket illúzióba. Igen, előbb-utóbb elhagyja őket, mivel
Őfelségét, a windsori kastély nagyasszonyát szolgálja. Nem akar
senkihez sem kötődni. Szeretőnek tökéletes, de udvarlónak van hová
fejlődnie. Kissy Suzuki, a gyöngyhalász, aki annyi mindent tett érte,
amikor Japánba küldték – szállást adott neki, segítette és szerette –,
nyilvánvalóan ezért nem árulta el neki, hogy gyereket vár tőle, amikor
Bond visszatért a nyugati világba, Vlagyivosztokba. Kora és
neveltetése foglyaként a 007-es nehezen lép túl a szebbik nemhez
kapcsolódó előítéleteken. Rendszerint szexista, és szívesen szidja
azokat a nőket, akik belekeverednek a férfiak dolgába. Nem bírja
elviselni őket, mivel csak beleállnák az ember lábába, mint a szálka, és
hátráltatják. „Milyen ostoba!” – kiáltott fel hangosan az autójában,
amikor megtudta, hogy Vesper csapdába esett, és csalinak használják,
hogy őt elkapják.
Bond számára az előjáték felesleges időhúzás. Habár a fizikai
vonzalom elengedhetetlen előfeltétel, a folytatás olyan misztikus
alkímiára épül, amelyet egyáltalán nem ért. Először általában egy nő
szépsége, stílusa vagy megjelenése keríti hatalmába. Amikor például
Berlinben észrevette a csinos csellóművészt, érdekes érzés, szinte
kamaszkori nyugtalanság uralkodott el rajta, pedig alig látta. Kissé
nevetségesnek érezte magát.
Bondot elsősorban a szem és a száj, valamint az arcvonások fogják
meg. Amikor először nézett Miss Solitaire szemébe, a lány azonnal
megbabonázta. A csodaszép nőnek kék szeme volt, kékesfekete haja
pedig a vállára omlott. Arccsontja jellegzetes volt, ajka telt és érzéki,
orra egyenes és finom vonalú. Vonásaiból keménység és tekintély
áradt. Solitaire egy haiti kabaréban dolgozott médiumként, ott fedezte
fel Mister Big. A férfinak már elege volt, hogy idejét és energiáját
foglyai kínzására kell pazarolnia, így inkább a lány tehetségére
alapozott, hogy kiszedje belőlük az információkat. A finom, szinte
elegáns módszer tökéletesen illet e jósnő rendkívüli külsejéhez.
Az arc, de a tartás is számított. Bond éles szemét semmi sem
kerülte el. Solitaire fehér, matt selyemruhája első ránézésre megtetszett
neki, különösen görögös redői, amelyek vonzó nyakat engedtek láttatni.
Ékszerként gyémánt fülbevalót viselt gyémánt karkötővel a bal
csuklóján. Körme rövidre volt vágva, és nem volt kilakkozva. Bond
nem szereti a flancolást. Parfümje, amivel nem spórolt, szintén
felkeltette a férfi figyelmét: a Balmain Vent vert-jét, narancsvirág és
citrom keverékét fújta magára.
Solitaire igazi neve Simone Latrelle volt. A floridai St.
Petersburgba tartó vonaton kerültek közel egymáshoz. A hálókocsi
szűkössége kedvezett a testi kapcsolatnak. Bond és Solitaire nem
vesztegették az időt az ismerkedéssel. A lány átölelte. Hosszú, heves
csókot váltottak. Mivel Bond bal keze fel volt dagadva és el volt törve,
így csak a jobb kezét használhatta, amelyet a lány mellére tett, majd
megsimogatta a derekát. Itt megálltak. Kegyetlen frusztráció. „Mister
Big ezért is megfizet!” – kiáltott fel. És Mister Big valóban megfizetett.
Tatyjana Romanovával nagyjából ugyanez történt. Mintha villám
hasított volna belé. Amikor először látta meg Isztambulban a föld alatti
periszkóp lencséjén keresztül, megdöbbent a magas, táncos alkatú lány
láttán. Egy Romanov! Úgy festett, akár egy orosz hercegnő, legalábbis
ahogy ő képzelte: karcsú test, kecses mozdulatok, vékony, üde küllem.
Hullámos, vastag hajával, amely a válláig ért, és a vége begöndörödött,
olyan volt, akár Greta Garbó fiatalon. Arca egyszerre volt nyugodt és
félénk, orra egyenes, nagy szeme élénkkék. Ráadásul szája – amely
kissé talán túl nagy volt, de mindenképpen meglepő – telt volt és
érzéki. Sziluettje büszke mellkasával és feszes hátsójával mintha egy
ígéret lett volna. E két jellemvonás arra engedett következtetni, hogy
már megismerte a szerelem szenvedélyét. Amikor Bond másnap
találkozott vele, nem csalódott. Csábos külsején kívül olyan szláv
romantika áradt belőle, amelyet a 007-es elképzelni sem tudott. Még
mindig jól emlékezett rá. Aznap természetes santung ruhát,
nejlonharisnyát, a krokodilbőr cipőjéhez illő fekete övét és nyestprém
bundát viselt, amitől úgy festett, mint egy hercegnő, aki egy
tündérmeséből bukkant fel.
 Előző este, amikor visszatért szobájába a Krilencu nevű, bolgár
gengszter ellen vezetett büntetőexpedíciója után, Bond lezuhanyozott.
Amikor meztelenül az ágya felé közelített, suttogó hangot hallott:
– Szegény Mr. Bond, biztosan nagyon fáradt. Jöjjön, feküdjön le!
Be is mutatkozott:
– Tatyjana Romanova vagyok. A barátaimnak csak Tánya.
Bondot hipnotizálta a kék szempár. Érezte, hogy ég benne a vágy
ez iránt az ismeretlen nő iránt, aki a tudtán kívül belefeküdt az ágyába.
– Maga az egyik leggyönyörűbb nő a földön.
– Igazán? Szerintem túl nagy a szám.
– Pont megfelelő méretű. Legalábbis szerintem.
Ezzel hevesen megcsókolta a felkínált ajkat.
Mielőtt teljesen kicsúszott volna a kezéből az irányítás, Bond
megkérdezte a lánytól, hogy tényleg vele akar-e menni Angliába.
„Természetesen” – felelte a nő. A szeme nem hazudott. Őszinte –
gondolta Bond magában. Zavarba jött, mire a lány odahúzta magához,
és hevesen megcsókolta. A csók nem akart véget érni. A 007-es keze
szinte automatikusan vándorolt a csodás testen, amely a szükségesnél is
többet kínált neki.
Amikor Jamaica tengerpartján megismerkedett Honeychile
Riderrel, a rejtélyes kagylóhalásszal, olyan volt, mintha áramütést
kapott volna. Mintha valami jelenést látott volna. Ha Botticelli Vénusza
emelkedik ki a habokból, az sem lett volna rá ekkora hatással. Bond öt
órát aludt a száraz homokon, ki tudja, mi ébresztette fel, majd
megpillantott valamit a lombfüggöny mögött. Elhúzta a leveleket, és
átélte élete sokkját: egy szinte meztelen nő állt háttal neki. Derekát
széles bőröv díszítette, amelyről vadászkés lógott jobb csípőjére.
Őrülten erotikus látvány volt. Karamellszín bőre bársonyosnak tűnt.
Háta izmos volt, feneke kemény és kerek, mint egy fiúé. Lába hosszú
és vékony. Hamvasszőke haja hosszú, nedves tincsekben hullott a
vállára. Amikor megfordult, Bond megint meglepődött: kék szem,
napszítta, hosszú, szőke szempillák, telt, puha ajkak néztek vele
szembe. Makacs vonásai olyan emberről árulkodtak, akinek egyedül
kellett megvédenie magát. Az orra azonban el volt törve, mint egy
kokszolónak. Ezt szégyellte is, mert amikor meglátta, hogy egy férfi
figyeli, kezét automatikusan az arca, nem a melle elé kapta. Melle
csodás volt: barna és feszes, mint az egész teste.
 – Mit csinál maga itt? Nézi, ahogy kagylót keresek?
– Nem, csak nézelődök.
Bond felelősnek érezte magát Honey életéért. A lány elmesélte neki
szomorú történetét, hogy milyen viszontagságokat és kegyetlenséget élt
meg. Amikor dr. No emberei elkapták őket, mindenáron próbálta
megvédeni, megígérte neki, hogy kijutnak élve, még ha azt is gondolta,
hogy nem így lesz. Miután megmenekültek, megkérte Pleydell-Smitht,
a Gyarmati Hivatal ügyvivőjét, tegyen meg mindent, hogy Honey a
Jamaica Intézethez kerüljön. Őszintén szerette volna biztosítani a lány
jövőjét. El akarta vinni New Yorkba, hogy helyrehozzák törött orrát.
Gala Branddel más volt a helyzet. Vonzalma kimondatlan maradt.
Gala – igazából Galatea, nevét arról a cirkálóról kapta, amelynek
fedélzetén apja szolgált a születésekor – a nem túl csinos
rendőregyenruha alatt tökéletes méretekkel rendelkezett: 96-66-96, 168
centiméteres magassággal, és 54 kilós testsúllyal. Haja gesztenyebarna
volt, jobb mellét anyajegy díszítette. A bemutatkozó vacsora során
Bond alaposan szemügyre vette a yardnál dolgozó kollégáját, aki
segíteni fog neki a Holdkelte-küldetésben: felmérte hosszú, fekete
szempilláját, sötétkék szemét, telt ajkát, széles járomcsontját, amely
északi eredetről árulkodott. A nő sötétszürke, hosszú ujjú estélyi ruhát
viselt. Dekoltázsát kék színű kámea bross díszítette. Ujján apró
gyémántokkal kirakott gyűrű. Smink gyanánt csupán skarlátvörös rúzst
viselt. Gala túlzottan puritán külseje mögött nyilvánvalóan
szenvedélyes nő rejlett. Ez a rejtély felizgatta Bondot. Azt gondolta,
szívesen kalandba bocsátkozna vele. Az elkövetkező napokban a nő telt
kebleiről fantáziáit. Amikor Drax búvóhelyét megfigyelve spontán
fürödtek egyet, kihasználta az alkalmat, és csókot lopott Gálától, aki
mellette úszott. A fiatal nő kissé felhúzta magát, és világosan
megmondta, hogy nem csodálkozik:
– Bármilyen fontos is a munka, a titkosszolgálattól jövő
pasasoknak mindig van idejük a bagatell dolgokra.
Amikor mindketten kifeküdtek a partra, hogy megszárítkozzanak,
Bond nehezen verte ki a fejéből a nő idomait. Hogy gondolhatna a
Holdkeltére ilyen körülmények között? így amikor a küldetés végén
Gala elutasította, és visszament a jegyeséhez, Bond húzta fel magát
rettenetesen.
 A 007-es bizonyos értelemben Jill Mastersonnal állt bosszút. Vele
minden nagyon gyorsan ment. A Miamiból New Yorkba tartó vonaton
először kaviáros szendvicset ettek és pezsgőt ittak, majd mást is
megkóstoltak. Test a testhez ért. Az éjszaka folyamán Jill kétszer is
felébresztette, hogy szerelmeskedjenek. És hajnalban megint kétszer.
Fergeteges éjszaka volt: James megígérte neki, hogy sohasem felejti el.
Amikor megérkeztek New Yorkba, megint hosszasan csókolóztak a
peronon. Majd Bond otthagyta, és nem fordult vissza.
Amikor Japánba küldték, Mariko Icsiban részesítette élvezetben,
akinek a neve azt jelenti: egyes számú igazság. Ezt a tizennyolc éves
lányt, akinek szája olyan volt, akár a rózsabimbó, bizonyos értelemben
Tanaka, a japán titkosszolgálat vezetője „adta neki ajándékba”.
Bondnak japánná kellett válnia, hogy észrevétlen maradjon, és Tanaka
azt javasolta, hogy egy odaadó személy végezze a műveletet. Az
odaadás nyilvánvalóan azt jelentette, hogy Marikónak teljesítenie
kellett a „páciens” minden kívánságát, hogy az a lehető leginkább
élvezze a pillanatot. A 007-es enyhén szólva meglepett volt, amikor a
lány hozzányomta meztelen mellét.
James igazából nem akar érzelmeket, nem bír velük. Már érzett és
szenvedett Vesper és Tracy miatt. Túl sok ez egyetlen életre – gondolja.
Ezért kemény páncélt öltött magára, amely távol tartja a nőket a
szívétől, és megelégszik azzal, ha ágyba bújnak vele.
Álmai nője egyébként is elérhetetlennek tűnik. Jellemzőit egy
mondatban össze lehet foglalni: ugyanolyan jól készíti a béarni mártást,
mint amilyen jó az ágyban. Bond „aranyszínű hajat, szürke szempárt,
egy szentet is kísértésbe ejtő ajkakat, tökéletes testet és persze kiváló
humorérzéket, eleganciát és a kártyában való jártasságot” képzel maga
elé. No meg persze társasági készséget. Jamesre néha rátör a magány.
Ekkor olyan lányokkal vigasztalja magát, akik tetszenek neki, és akik
iránt nem közömbös. Ám ez a megrögzött agglegény tudja, hogy egy
nő sem tudja teljessé tenni.
Tudja, hogy előbb-utóbb mind elhagyják. Vesper öngyilkos lett,
Tracyt megölték. Mindkettő örökre elbűvölte, ráadásul a saját
hibájából. A szakmájában az embernek több élete van, de kettőnél
többször nehezen lesz szerelmes. Most már együtt kell élnie ezzel a
súllyal, vagy örökre el kell tűnnie.
 Vesperrel átmentek az összes fázison: először a vágyon, aztán a
szerelmen, majd a kapcsolat megromlásán és a bűntudaton. Royale-les-
Eaux-ban, a Le Chiffre elleni dönti parti után Bond tovább kísértette
szerencséjét. Ezért meghívta a Szovjetunióért felelős vezető
asszisztensét egy utolsó pohár pezsgőre a Le Roi Galant nevű
nightclubba, ami a kaszinó mellett található. A magáévá akarta tenni,
meg akarta szelídíteni a „hideg és arrogáns” szépséget. A nő távolinak,
szinte nyersnek tűnt. Mit számít? Van idejük.
Bondnak be kellett ismernie, hogy zavarba hozta a lány rövidre
vágott, hullámos, fekete haja, enyhén napbarnított bőre, csodásan ívelő,
telt és érzéki ajka, telt, de nem provokatív keble, karcsú, de nem sovány
alkata, alig sminkelt arca. Vesper nem fésülködött állandóan, ami
borzasztóan idegesíti Bondot egy nőnél. Körme sem volt kilakkozva.
Térdig érő, szürke nyersselyem ruhájában és lila szalagos
szalmakalapjában ez a csábos domborulatokkal rendelkező nő nem
maradt észrevétlen. Bond azonban eddig profiként viselkedett:
borzasztóan le akart feküdni ezzel a rádiószakértővel – aki tökéletesen
beszélt franciául de csak ha véget ért a küldetés.
Miután túlélte a legrosszabbat, és a SZMERS, a szovjet
kémelhárítás hadigépezetének egyik embere mentette meg, meg akarta
keresni Vespert. A nő virágot küldött neki a klinikára. De hát ő utálja a
virágokat! Nem szereti, ha dédelgetik és anyáskodnak fölötte. Kezdeti
vágyát azonban ki akarta elégíteni. De vajon megteheti? Nem rokkant
meg egész életére deréktól lefelé? Megpróbált időd nyerni, halogatta a
találkozót a fiatal nővel. Kórházba kerülésének nyolcadik napján
találkoztak újra. Vesper csodásan festett krémszínű selyemruhájában,
amit fekete öv fogott össze. Érdekes módon Bond ahelyett, hogy
elcsábította volna, neheztelésének adott hangot, és keserűséget öntött
rá. Vajon ez volt a taktikája? A lány sírt, ő megenyhült. A szerencsétlen
kezdetek után végül összemelegedtek.
Vesper szépen lassan elvarázsolta Bondot, aki azon kapta magát,
hogy a lány látogatásait várja. Baráti beszélgetéseik szerelmi vágyat
lepleztek. Ahogy gyógyult, annál inkább kötődött Vesperhez. Három
hét lábadozás után készen állt, hogy átadja magát a pillanatnak, hogy
megízlelje vele a pillanat hevét. A lány egy reggel bejelentette, hogy
szobát vett ki egy bájos tengerparti fogadóban, amelyet fenyők vesznek
körül. Bond a mennyországban érezte magát, és ezt meg is mondta
neki. A szobában átölelte, és szenvedélyesen megcsókolta. A lány
azonban kiszabadította magát az öleléséből. Ne most! – mondta. Bond
zavartan távozott a szobából. Szerelmes volt.
Őszintén szólva inkább elveszett. Sőt, összezavarodott. Már
kezdetben is kívánta a lányt, de arról is meg akart bizonyosodni, hogy
Le Chiffre aljas kezelése után működik-e még a férfiassága. Örült volna
neki, ha pár napra szeretők lesznek, majd gyengéden elválnak
Londonban. Ám rabul ejtették a szívét. Be kellett ismernie, hogy a lány
„a részévé vált.” Őszintén belészeretett. Vesper érzéki volt, rejtélyes,
ugyanakkor előzékeny, figyelmes és kellemes táraság. Bond tengernyi
kéjt sejtett. És ha elvenné? Őrültség, de miért ne?
Első éjszakájuk perzselő volt. A lány bebizonyította, hogy Bond
visszaszerezte képességeit. Férfiassága nem sínylette meg az
eseményeket. Születőben lévő szerelmük egén azonban gyorsan
megjelentek a felhők. Kapcsolatukat a kezdetektől fogva gyanakvás
jellemezte. Miért telefonált Vesper Mathisnak? Miért zárkózott be a
szobájába? Bond jól tudta, hogy „a kérdések hazugságra ösztönöznek”,
ahogy Kristatos mondta egyszer.
Aztán megjelent a fekete szemkötést viselő férfi. Félszemű volt,
állítólag svájci, a neve Adolph Gettler. Mintha Vesper ismerte volna.
Vajon félt tőle? Megint bezárkózott a szobájába, szörnyű migrénre
hivatkozva. James semmit sem értett az egészből. Másnap reggel holtan
találta az ágyában, haja lelógott az ágyneműről. Egy levél várt rá,
amelyen ez állt: Az én drága Jamesemnek.
Vesper az oroszoknak dolgozó kettős ügynök volt. Beleszeretett
egy lengyel férfiba, aki a Vörös Hadsereg Frakció tagja volt, és akit
elfogtak, majd megkínoztak az oroszok. Vespert megzsarolták:
megkímélik a férfi életét, ha átáll az ellenség oldalára. A nő elfogadta
az ajánlatot. Majd megismerte Bondot Royale-les-Eaux-ban. Amikor
megtudta, mit kellett a férfinak kiállnia munkaadója kezén, mindennek
véget akart vetni. De lehetetlen volt. Figyelmeztetésképpen kivégezték
a lengyel szeretőjét. Tudta, a SZMERS őt is kiiktatja, ha nem
engedelmeskedik. Vesper levelében bevallotta Jamesnek, hogy azt
szerette volna, ha megszöknek Dél-Amerikába, és családot alapítanak.
Egy szempillantás alatt lehullt a lepel. Bond megértette, miért tette ezt
Vesper. Azért ölte meg magát, mert szerelmük meghalt volna, ha egy
nap be kell vallania neki a szörnyű igazságot.
 – Biztosan meg tudnád menteni az életemet, de nem bírnék többet a
szemedbe nézni.
Ez a mondat még ma is kísérti.

Vesper halála megtörte Bondot, Tracyé pedig pár évvel később

tönkretette. Teljesen kialudt benne a kis láng, amely, így vagy úgy,
túlélte első szerelmi csalódásait. Ez a szentimentális lélek sokáig
bolyongott az éjszakában, majd munkájának köszönhetően, amelyhez
teljes elhivatottság kell, szép lassan összeszedte magát. Esze azt a
megoldást találta, hogy szívét-lelkét beleadja a Királyság védelmébe,
hogy elfelejtse a kínokat.
Tracy halála után kapott egy hónap pihenőt a szolgálattól.
Jamaicára ment, de rémálom volt. Halálra unta magát. Semmihez sem
volt kedve, minden színtelennek tűnt. Ezért inkább hazatért,
ugyanolyan leverten.
Depressziója előtt sohasem érdekelték a természet csodái. Tracy
halála után nyolc hónappal Mária királynő rózsakertjében meditált a
Regent’s Parkban. Úgy csodálta a fenséges rózsákat, mint valami
öregember. Csak a bot és a puha kalap hiányzott. Megrészegült finom
illatuktól, különösen a piros Super Star és a fehér Iceberg tetszett neki.
Mivel ő is tudta, hogy baj van, a bolygó összes orvosát felkereste.
Még egy hipnotizőrhöz is elment. Hiába. Mindenkinek ugyanazt
mondta: „Nem bírok aludni, nincs étvágyam, csak vonszolom
magam…” Mindenféle gyógyszert, erősítőszert, altatót, nyugtatót
kipróbált, de egyik sem volt eredményes. A hipnotizőr meglepő módon
azt javasolta neki, szedjen fel egy nőt, hogy bizonyítsa magának, még
mindig férfi. Mintha még nem próbálta volna meg! Volt olyan
szeretője, aki azt akarta, vigye el Párizsba, míg egy másik azt suttogta a
fülébe szeretkezés után: „Már jobban érzed magad, drágám?” Az
ágyterápia is kudarcba fulladt.
Hogy kirángassa ebből a nyugtalanító zsákutcából, M egymás után
két kényes ügyet is rábízott. Az első során majdnem megölték, a
másodikban pedig hatalmas hibát követett el, amely más ügynök
esetében végzetesnek bizonyulhatott volna. M eddig azt gondolta,
ügynöke hibátlanul dolgozik terepen, de e szörnyű sorscsapás óta
mintha kicsúszott volna a talaj a „dupla nullás” lába alól, és a
„katasztrófák specialistájává” vált.
M eljutott addig a pontig, hogy elgondolkodott rajta, megszabadul
tőle, mert veszélyezteti a szolgálat működését. Úgy intézi majd, mintha
meghalt volna az egyik küldetés során, vagy gyógyíthatatlan
betegségben szenvedne. Dicső múltja, a nemzetnek tett szolgálata,
képességei vagy kifogásai mit sem számítanak. Persze Bond megkapja
a nyugdíját, és nyilvánosan köszönetet mondanak neki. Utána segítenek
neki, hogy munkát találjon a magánszektorban, talán valamelyik
banknál. Szép kilátások. Szerencsére azonban James dr. Molony
segítségével kihúzta magát a bajból.
Az idő múltával újra 007-es lett belőle úgy, hogy észre sem vette.
 Bibliográfia

Ian Fleming regényei és novellái

1. Casino Royale (1952-ben írta és 1953-ban jelent meg) [Magyarul:

Casino Royal, Beholder, Budapest, 1998]
2. Live and Let Die (1953-ban írta és 1954-ben jelent meg)
3. Moonraker (1954-ben írta és 1955-ben jelent meg)
4. Diamonds are forever (1955-ben írta és 1956-ban jelent meg).
[Magyarul: A gyémánt örök, I. P. C., Budapest, 1990. Eredeti
megjelenés éve: 1956]
5. From Russia with Love (1956-ban írta és 1957-ben jelent meg)
6. Dr. No (1957-ben írta és 1958-ban jelent meg) [Magyarul: Dr. No,
Scolar, Budapest, 1999]
7. Goldfinger (1958-ban írta és 1959-ben jelent meg) [Magyarul:
Goldfinger, Fabula, Budapest, 1989. Eredeti megjelenés éve: 1959]
8. From Paris with Love (1959-ben írta és 1960-ban jelent meg)
For Your Eyes Only novelláskötet: From a View to a Kill, For Your
Eyes Only, Quantum of Solace, Risico, The Hildebrand Rarity.
9. Thunderball (1960-ban írta és 1961-ben jelent meg)
10. The Spy Who Loved Me (1960-ban írta, 1961-ben jelent meg)
11. In Her Majestys Secret Service (1962-ben írta, 1963-ban jelent
meg)
12. You Only Live Twice (1963-ban írta, 1964-ben jelent meg).
[Magyarul: Csak kétszer élsz, I. P. C., Budapest, 1990. Eredeti
megjelenés éve: 1964]
13. The Man with the Golden Gun (1964-ben írta, 1965-ben jelent
meg) [Magyarul: Az aranypisztolyos férfi, 1965]
14. Octopussy and The Living Daylights (1966-ban jelent meg)
Octopussy and The Living Daylights novelláskötet: Octopussy and
The Living Daylights, The Property ofa Lady, 007 in New York.

Charles Higson regényei James Bond

 fiatalkoráról

1. SilverFin (2005) [Magyarul: Ezüstuszony, Glória, Budapest, 2005]

2. BloodFever (2006) [Magyarul: Vérláz, Glória, Budapest, 2006]
3. Double or Die (2007)
4. Hurricane Gold (2007)
5. By Royal Command (2008)

Steve Cole regénye

Shoot to Kill (2014)

Anthony Horowith regénye

Trigger Mortis (2015)

az EON/MGM filmjei

Dr. No, Terence Young, 1962

Oroszországból szeretettel, Terence Young, 1963
Goldfinger, Guy Hamilton, 1964
Tűzgolyó, Terence Young, 1965
Csak kétszer élsz, Lewis Gilbert, 1967
Őfelsége titkosszolgálatában, Peter Hunt, 1969
Gyémántok az örökkévalóságnak, Guy Hamilton, 1971
Élni és halni hagyni, Guy Hamilton, 1973
Az aranypisztolyos férfi, Guy Hamilton, 1974
A kém, aki szeretett engem, Lewis Gilbert, 1977
Holdkelte, Lewis Gilbert, 1979
Szigorúan bizalmas, John Glen, 1981
Polipka, John Glen, 1983
Halálvágta, John Glen, 1985
Halálos rémületben, John Glen, 1987
A magányos ügynök, John Glen, 1989
GoldenEye, Martin Campbell, 1995
A holnap markában, Roger Spottiswoode, 1997
A világ nem elég, Michael Apted, 1999
Halj meg máskor, Lee Tamahori, 2002
Casino Royale, Martin Campbell, 2006
A Quantum csendje, Marc Foster, 2008
Skyfall, Sam Mendes, 2012
Spectre – A Fantom visszatér, Sam Mendes 2015
007 Nincs idő meghalni, Cary Joji Fukunaga, 2020
 Köszönetnyilvánítás

E szép projektért köszönettel tartozom Yves Derai-nak: az ő ötlete volt,

hogy megalkossam a „valódi” James Bond portréját. Köszönet Laurent
Perriot-nak a borítóhoz adott grafikai tanácsokért.