MICHAEL BLAKE

A szent út

EURÓPA KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST, 2002
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
© 1988 by Michael Blake Michael Blake: The Holy Road
This translation published by arrangement with Villard Books,
a division of Random House, Inc.
© 2001 by Michael Blake

Hungarian translation © Sóvágó Katalin, 2002

MINDEN HARCOSNAK, AKI MEGHALT, ÉS AKI MÉG ÉL...

Marianne-nak,
Quanah-nak,
Monahsetah-nak
Lozennek
 I. FEJEZET
A skalp vörös volt és dús, ám a hosszúsága tette igazán kü-
lönlegessé. A leghosszabb hajzat volt, amit valaha láttak, olyan hosszú,
hogy tulajdonosának egy másik harcos nyakában ülve kellett
felkötöznie a sátor tartórúdjára. Ha nem kötik olyan magasra, a haj a
földet söpri, és a sátor lakóinak folyton félre kellett volna húzniuk, ami
nem kívánt, hétköznapi bosszúsággá silányította volna az irigyelt
győzelmi jelet.
Még így is mellmagasságig ért, morogtak is miatta Szélfútta Haj
feleségei attól a perctől, hogy elfoglalta a főhelyet a tágas otthonukban
lógó skalpok sokaságában. Csak az orruk alatt morogtak, és kizárólag
akkor, ha a férjük nem hallotta, mert tudták, hogy a nyílt
méltatlankodás fölösleges bajt okozna. Valamint nem is lett volna
tisztességes olyan férjjel szemben, aki számos egészséges gyermeket
nemzett, lankadatlan szorgalommal gondoskodott róla, hogy a családja
mindig bővében legyen az élelemnek, és köztiszteletben álló, első
harcosa volt a mindközönségesen Kemény Pajzsok néven ismert elit
osztagnak, annak a harci különítménynek, amely a tábor és a
táborlakók védelmezését tekintette legszentebb kötelességének.
Kifogásolhatták, hogy a családi sátor túlságosan közel áll a vízhez,
panaszkodhattak a gyerekek alvási szokásaira vagy egy ünnep
előkészületeire, de a fehér asszony skalpjával kapcsolatos aggályaikat
megtartották maguknak. Semmi közük nem volt hozzá, hol mutogatja a
férjük a trófeáját, amelyet tisztességes harcban szerzett, és amelyért
elcsúfulással fizetett.
Nem volt köze hozzá a falunak sem; Szélfútta Haj feleségeihez
hasonlóan a közösség is elhallgatta a véleményét a skalpról. Ám a ki
nem mondott szavak tovább mélyítették a szorongást, amelyet
egyenletesen növeltek bennük a hosszú évek.
A fehér asszony skalpjának jelenléte a táborban folyamatosan
emlékeztette őket a furcsa, kifürkészhetetlen fenyegetésre, amely
elhatalmasodott az életükön. A legrosszabb fajta fenyegetés volt, amit
egy népnek el kell viselnie, láthatatlan iszonyat, amely megzavarja az
álmot, összekuszálja a tiszta gondolkodást, és néha a legbátrabb szívet
is végigborzolja a félelem kis hullámfodraival, hogy vajon mit hoz a
holnap.
 Még Szélfútta Haj sem volt védett ellene. Lelke, a valaha volt
legtisztább komancs lélek legmélyebb tárnáiban időnként nyugtalanító
visszhangok keltek. Mindig jól aludt, de egy év óta
megmagyarázhatatlan módon felriadt éjszakánként, és mikor hunyorgó
szeme kirajzolta a parázs tompa fényében a hosszú, rőt hajú skalpot,
akkor azon gondolkozott, ugyan hány fehér embert kell még megölnie,
hogy megvédje az egyetlen életet, amelyet ismer?
Mardosta az agyát, hogy nincs felelet a kérdésre. Csak miután
meggyőzte magát, hogy nem fontos a válasz, mert az ő egyedüli
felelőssége, hogy férj, apa és félelem nélküli harcos legyen, csupán
akkor fordulhatott az oldalára, és engedhette vissza magához az álmot.

II. FEJEZET
Tíz Medvének is bajai voltak az alvással, holott hosszú életében
ilyesmi alig fordult vele elő. A szorongás, amely ráakaszkodott a
csapatra, súlyos teher volt a kortól amúgy is egyre gyöngülő
öregember vállán.
Már nem tudott lovagolni; ha költözött a tábor, kénytelen volt
saroglyán vitetni magát, mintha málha lenne. Miután túlélt fél tucat
feleséget, akik közül az utolsó a tavasszal halt meg, a lányaira szorult,
hogy meglegyen a főtt húsa, és ne aludjon ki a tüze. Szemére, amely
olyan jól szolgálta sok-sok télen át, szürkületi köd borult, és Tíz Medve
tudta, hogy ez már nem lesz világosabb, csak sötétebb. Könnyen
elfáradt, s nappal is elbóbiskolt a tanácskozások között, amelyeken
vitás ügyekben ítélkezett, panaszokat hallgatott meg, útmutatásokat
adott, vagy a külvilágból érkezett hírekkel foglalkozott. Mind
kevesebbet beszélt, szívesebben elmélkedett a mások beszédén,
mielőtt rövid, velős formába öntötte volna bölcsességét. Ahogy
romlott a látása, úgy élesedett a hallása; olyan éles lett, hogy ugyanúgy
hallotta a mások szavait, mint a szelet a bólogató fűben vagy az eső
dobolását a sátra falán. Kezdett figyelni az örök szózatra a puszta nyelv
mögött, ami képessé tette arra, hogy belehallgasson egy emberbe,
hallja a szívét, a tüdejét, a vérét.
Véletlenül talált rá az összpontosításnak erre a csodálatos
adományára, amikor azon erőlködött, hogy ébren tudjon maradni
eszmecsere közben. Már egy ideje az történt vele, hogy a beszélgetés
kellős közepén törvényszerűen elveszítette a fonalat, ami annyira
elszomorította, hogy szeretett volna meghalni, csak ne kelljen többször
ilyen szégyent elviselnie. Ám hiába akart szabadulni az élet
kíméletlenségétől, nem bírt végezni magával.
Ha egy emberöltővel korábban akar távozni, egyszerűen
megtagadja, hogy fölkerekedjen a táborral. Lebontották volna a sátrát,
és őt otthagyták volna egy csupor vízzel és egy tálka étellel. Nap
perzselte, szél szikkasztotta volna töppedt húsát; egy idő után hanyatt
dőlt volna, hogy sose keljen föl ismét, azzal a megnyugtató gondolattal,
hogy hamarosan visszaolvad anyjába, a földbe.
Most fényűzésnek tűnt az ilyen halál. Úgy álmodott róla, mint a fiú a
harci dicsőségről, vagy a lány a saját családról. Ám akármennyire
szerette volna megfogni a halál kinyújtott kezét, el kellett hárítania. A
nemzedékek között, amelyet komancs életében ismert, a mostani
jelentette a legnagyobb erőpróbát. Minden más korban elérkezett,
majd elmúlt volna az ideje, és felváltotta volna valaki más, ahogyan
azóta történt, amióta a komancsok megjelentek a földön. De most
mintha lassult volna az élet nagy kereke, és hogy fordul-e tovább vagy
megáll, azt senki sem tudhatja. Az egész komancs élet függött egy
hajszálon, s amíg ez így lesz, addig Tíz Medve is megparancsolja fáradt
tüdejének, hogy lélegezzen. Ha ma kezdené hosszú útját a csillagok
között, népe szétszóródna, mint pelyva a forgószélben. Így hát maradt,
és figyelmesen hallgatta azoknak a vérét, akik elébe járultak.
Mikor a nap lefelé indult az égen, egyik unokája, Keresgélő,
rendszerint átjött egy tálka bogyókkal kevert bölényhússal, amelyet
maga zúzott péppé. Ha szép idő volt, Tíz Medve szövetdarabba takarta
az ételt, fogta sétabotját, és kiállt hallgatózni a sátra ajtónyílásába,
várva, hogy csendesedjen a nyüzsgés. A kellő pillanatban ráhajtotta
roskatag termetét a botra, és nekivágott a napsütötte prérinek, hogy
keressen egy gyér facsoportot a tábor közelében, egy forrás, tavacska
vagy patak partján.
Senki sem háborgatta kószálásaiban. A tábor tudta, hogy Tíz Medve
szert tett valamiképpen „a vér hallásának" képességére, és az adomány
épen tartásához arra van szüksége, hogy ne zavarják. Nem tartották
vissza, ha látták, amint merev léptekkel távolodik, mert tudták, hogy
bizonyosan most is elmerül súlyos és titokzatos elmélkedéseibe.
 Senki se hitte volna, hogy Tíz Medve elsősorban egy magányos
zugot akar, ahol zavartalanul szunyókálhat. Ám mire odaért a béke
helyére, a szundikálás gondolata általában átadta helyét az
álmélkodásnak, hogy vén lába már megint ilyen messzire el tudta hozni
a táborból!
Ha szerencsés volt, kis nyárfapagonyra talált egy patak partján. A
nyakában függő varázsszeres zacskót morzsolgatta, vagy pipázgatva
hallgatta a nyárfalevelek között muzsikáló szellőt és a víz örök
csörgedezését. Időnként hanyatt dőlt, mint egy holttetem, nézte a
felhőket, amennyire láthatta, és megnyitotta elméjét mindennek, ami
bekéredzkedett.
Az a skalp Szélfútta Haj sátorában... senki sem szereti. Én se
szeretem. De ki a hibás? Nem Szélfútta Haj. Nem a komancsok. Nem a
komancsok lőttek elsőnek. A fehér asszonynak puskája volt, amelyik
kétszer lőtt. Kilőtte Szélfútta Haj szemét. Szélfútta Haj meg elvette a
skalpját, hazahozta, és felakasztotta a sátrában. Joga van hozzá.
Harcos.
Vergődő Madár nem szereti. Már nem is jár Szélfútta Haj sátrába.
Békét akar. Hogy lehetne béke? Ha most felkelnék... Nem kelek föl, jól
vagyok itt a földön, ha most felkelnék és elnéznék a négy égtáj felé,
talán meglátnám őket. Nem, nem akarom látni őket, itt nem. Pedig ott
vannak valahol. Vannak keleten és nyugaton, északon és délen.
Körülöttünk vannak. Mindennap közelebb vannak.
Ez az ország jó. Megad mindent, amire szükségünk van. Kitart egész
nyáron. De hova megyünk, ha meghalnak a levelek? Hová menjünk,
hogy ne jussunk közelebb hozzájuk? Hogy is felejthetted el, öregember!
Hát a nagy gödörbe. Ott születtél. A komancsok idén télen is leszállnak
a földbe, ahogy eddig tették. Ott lesznek a kajovák, és a csejennek is.
Meg a bölény. Föld, víz és tér mindenkinek, egy olyan helyen, ahová
még nem tette be a lábát fehér ember. Alszunk majd, miközben a hó
megnő a sátrak mellett. Keresgélő hoz nekem nyalánkságokat, és
táplálja a tüzemet...
Ezek az égen köröző ölyvek... talán keselyűk. Talán két keselyű, azt
akarják eldönteni, hogy lecsapjanak-e. Ha lecsapnak, behunyom a
szememet, és mozdulatlanul fekszem. Megvárom, amíg földet érnek,
várok, amíg közeledni hallom tollaik surrogását. Akkor majd felülök, és
jól megijesztem őket. Ha!
 Már nem látom őket. Ölyveknek kellett lenniük. Még ezen a földön
sem járt fehér ember. Ó, remélem, nem is fog. Ám Szélfútta Haj skalpja
azt mondja, hogy fog. Mit lehet itt tenni? Jöhet egy forgószél, és
elviheti azt a skalpot a csillagokon túl. Talán akkora forgószél is van,
amelyik elviheti az egész fehér népet. Bár én sose láttam akkorát. Talán
van egy ének, amelyet el lehetne énekelni, egy tánc, amelyet el lehetne
táncolni. Kell lennie valaminek. A kajovák mindig erősködnek, hogy
csatlakozzunk a naptáncukhoz; talán velük kéne táncolnunk idén
nyáron. Jó emberek, jó barátok, de túlságosan babonásak. Hogyan
bízhatnánk meg a szertartásaikban?
A föld melegíti a hátamat. Szeretem a földet. Nincs jobb a földnél.
Puha a hátam alatt. Kezem és lábam olyan a földön, mint a tollpihe.
Úszom? Emelkedem? Álmodom? Halódom? Fontos ez?... Mit csinálok?
Mindig ugyanaz történt. Tíz Medve elméje addig viaskodott a
válaszért kiabáló kérdésekkel, amíg kimerült. Akkor az öregember
megadta magát az álomnak, és néha csak a szürkületi hűvösség
ébresztette föl a szunyókálásból. Hasra fordult, vállához húzta ráncos
kezét, és minden erejét összeszedve négykézlábra vergődött.
Megemelte az egyik lábát, letette, majd a küszködéstől reszketve
föltápászkodott.
Néhány percig mozdulatlanul állt, ismerkedett az elemekkel, várta,
hogy felocsúdjon. Azután visszaindult a faluba, határozottabb
lépésekkel, mint mikor jött, abban bízva, hogy lesz ereje minden
fejleményhez, amely a távollétében történt. Visszafelé azt gondolta: Tíz
Medve vagyok, aki még mindig a földön jár, a legvénebb mind között!,
de ugyanakkor azon is tűnődött, várja-e valami jó harapnivaló, ha majd
hazaér.

III. FEJEZET
Tíz Medve táborában senkit sem rendített meg annyira a rőt skalp,
mint Vergődő Madarat. Olyan lehetőségek tompa késével döfködte
fáradhatatlanul, amelyekre nem akart gondolni. Annyira nyomasztotta,
hogy azt testvérei el sem képzelhették, és még jobban elidegenítette
népétől. Nem csoda, ha Vergődő Madár hosszú arca még jobban
megnyúlt a skalptól, és úgy is maradt. Neki a skalp a bosszúról és a
megtorlásról mondott régi mesét, amelyből sose sült ki semmi új,
márpedig az újdonság volt az egyetlen, amire Vergődő Madár igazán
éhezett. A Farkasokkal Táncoló érkezése óta eltelt években ennek az
éhségnek a hatására tette le a hagyományos varázslói hivatását, és
vállalkozott önként a komancs államférfi folyamatosan bővülő
szerepére.
Vergődő Madár ugyanannyi időt töltött a táboron kívül, mint a
táborban. Népes családjával utazgatott az óriási komancs terület
határain belül és kívül, járt szertartásokra, tanácsokba, évszakhoz
kötött ünnepekre, kereskedelmi találkozásokra.
Kétszer utazott messze keletre, hogy tárgyaljon a Washington nevű,
távoli helyről érkezett, furcsa ruházatú, szőrös szájú megbízottakkal.
Egyedül képviselte a hatalmas komancs nemzetet az eredménytelen
megbeszéléseken, és mivel nem volt felhatalmazása a népe nevében
szólni, félrehúzódott, beérte azzal, hogy hallgathat, figyelhet, és
megtanulhat minden lehetőt a nagyobb világról.
Meglepő módon a fehér emberek így is odamentek hozzá, és bár ő
kurtán közölte, hogy nincs mondanivalója, a tárgyalások végeztével az
ő nyakába akasztottak egy súlyos ezüstérmét annak az arcmásával, akit
úgy neveztek, hogy a Nagy Fehér Atya.
A hazatérő Vergődő Madarat és családját a falujából való izgatott
csapat fogadta csatára készen. Messziről észrevették az egyenletes
villogást, amelyet ékszerről, vagy rosszabb esetben fegyverről
visszaverődő napfénynek néztek. Gyorsan hozták pónijaikat, és állig
fölfegyverkezve vágtattak ki a prérire, a betolakodó elé. Az egyik fiatal
férfi megeresztett egy nyílvesszőt, amely Vergődő Madár fejétől
ujjnyira süvített el, csak azután ismerték fel a hazatérőt.
Attól a naptól fogva, hogy Vergődő Madár megérkezett, Tíz Medve
falujának népe a legbecsesebb kitüntetésnek tekintette a medált.
Hozzátartozott Vergődő Madár öltözékéhez, és nem volt szem,
amelyet ne kápráztatott volna el a fehér nép törzsfőnökének
dombormívű arcmását viselő fémkorong. Ha Vergődő Madár otthon
tartózkodott, az érme gyakran lógott a sátra előtti pajzstartó állványon,
mágnesként vonzva az arra járók tekintetét.
Több volt ez egyszerű kíváncsiságnál. A női skalphoz hasonlóan,
amely Szélfútta Haj sátrának tartóoszlopán lengett, az érem a
határaikon ólálkodó fenyegetésre emlékeztette a komancsokat.
Megriadtak tőle, és már nemcsak a fehérektől szorongtak, de Vergődő
Madártól is. Közéjük tartozott, mégis mindig túlnézett a táboron. A
medál még idegenebbé tette, és ez rögtön feltűnt rajta.
Ám ez nem csökkentette a tekintélyét. A medál viselője megmaradt
Tíz Medve egyik legbizalmasabb tanácsadójának, aki az öregember
mellett ült minden tanácsban és szertartáson. Az utazások a
messzeségbe olyan éleslátással és tudással ajándékozták meg az
egykori varázslót, amellyel rajta kívül senki sem bírt. A tábor határait
meghaladó kérdéseknél az emberek magától értetődően fordultak
Vergődő Madár felé.
Ezzel együtt pusmogtak róla, és noha a kételkedés sohasem ért el
hozzá, az ember, akit a hajdani Dunbar hadnagy „príma koponyának"
nevezett, tudta, hogy ez a szomjúhozás a jövőre eltávolítja az élettől és
a néptől, amelyet szeret.
Vergődő Madár nem tudta, mi jön. Annyit tudott, hogy
elkerülhetetlen az összeütközés a fehér néppel; ha pedig az
bekövetkezik, akkor ott akart lenni, hogy minden rendelkezésére álló
eszközzel segíthesse népét. Talán az életébe fog kerülni, de nem
aggódott. Hozzákötötte magát a választott úthoz.
Bölcsen úgy döntött, hogy nem emlegeti a jövőt, és azt, amit
hozhat. Elvégezte a komancs mindennapi kötelességeit: szerzett húst,
látogatóba járt a feleségével, beépítette magát hat gyermekének
életébe, nyitva tartotta a sátor leffentyűjét mindenki előtt, akinek
tanácsra volt szüksége, és naponként imádkozott a Nagy Titokhoz.
Tudta, hogy a nyakában lógó tárgy szavak nélkül is beszél helyette.
Vergődő Madár mindenkinél jobban értette az ezüstérem és a
Szélfútta Haj sátrában rejlő vörös skalp jelentését. Tökéletes képet
adtak együtt a komancsok balvégzetéről: a Síkság Urainak nevezett nép
megosztott volt, és kételkedett.

IV. FEJEZET
Sátruk általában kissé távolabb esett a főtábortól, amelytől
félrehúzódott, de nem szakadt el. A sátor lakói komancsként éltek, és
el is fogadták őket komancsnak. Sírtak a temetéseken, habzsoltak a
lakodalmakon, úgy osztoztak a veszélyben, a nevetésben és a
mindennapi élet időtlen ütemében, mintha nemzedékek fűznék őket a
szabadok szilaj népéhez.
 Gyakorlatlan szem meg se tudta volna különböztetni a félreeső
sátor lakóit a többiektől. Pedig a különbség mélyre eresztette a
gyökereit. Farkasokkal Táncoló, Álló Ököl és gyermekeik - Kígyófogó,
Ballagó és Csendes - komancsok voltak minden tekintetben, kivéve a
vérüket. Vérük annyira elütött a komancs erekben lüktető vértől, mint
az égbolt színe a földétől. Szélfújta magok voltak egy másik világból,
amelyek megfogantak az éltető komancs rögben, erőssé és har-
monikussá nőttek rajta, olyan természetesen simulva a tájba, mint a
síkság füve. Mégis megváltoztathatatlanul mások voltak, és az
elhúzódás talán annak volt a közvetett elismerése, hogy van egy árok,
amelyet nem lehet áthidalni.
De úgy is fogalmazhatunk, hogy akkora volt az árok, amekkora távot
meg kellett tenni Farkasokkal Táncoló sátráig. A két fehér felnőttet és
gyerekeiket feltétel nélkül befogadták, és ennyi év után senki sem
gondolt rájuk fehérként.
Vagy legalábbis büszkélkedni lehetett a család különlegességével, és
ezt a büszkeséget a tíz tél sem kezdte ki. Farkasokkal Táncoló réges-rég
rálépett a harcos útjára, feltétel nélkül eleget téve mindennek, amit a
komancs férfiúság elvekben és készségekben követel. Nyoma sem volt
benne annak az önimádatnak, ami átka az ifjúságnak; magától
értetődő, rendíthetetlen odaadással szentelte magát a szolgálatnak.
Nagy bölényvadász volt, és ha vadat ejtett, a hús mindig megtalálta az
utat a szegények, az öregek, a betegek tüzeihez, mielőtt elért volna
Farkasokkal Táncolóhoz.
Az emberek furcsállták, hogy mennyi szabadságot ad a feleségének,
de senki sem vitathatta kötésük tartósságát, közösségi szellemükhöz
pedig nem fért kétség. Ha Farkasokkal Táncoló hébe-hóba vizet hozott,
vagy segített a sátorbontásban, vagy vigyázott a gyerekekre, miközben
felesége látogatóba ment a barátnőihez, akkor az az ő dolguk volt és
senki másé.
Ha Ballagó, a lányka, ahelyett hogy megült volna az anyjával,
követni akarta az apját annak tábori útjain, azzal nem volt semmi baj.
És ha a legidősebb, Kígyófogó, a fiú, segíteni akart az anyjának az irha
cserzésében, azzal sem volt semmi baj. Azt se ítélte el senki, ha
Farkasokkal Táncoló hevederben hordozta Csendest, a picit. Persze
ugratták érte, sűrűn megeresztettek olyan apró szúrásokat, hogy „De
jó anyja vagy annak a lánynak", ám abban sem volt rosszindulat. Az
emberek elvárták, hogy Farkasokkal Táncoló családja különbözzön, és
nem panaszolták fel a hóbortjaikat. Az ő szokásaik mindig is furcsák
lesznek egy kicsit, és ebben nincsen semmi kivetnivaló.
Az az igazság, hogy szertelenebb hóbortokat is elnéztek volna
Farkasokkal Táncolónak és családjának, mégpedig olyan okból, amely
előbbre való volt mindennél. Farkasokkal Táncolónak nem volt párja a
harcban, számtalanszor bizonyította erejét és megbízhatóságát, amely
vetekedett Szélfútta Hajéval.
Nagyon is helyénvalónak tűnt, hogy három nyárral ezelőtt magának
a nagy Szélfútta Hajnak az ajánlásával nyert beavatást a Kemény
Pajzsok előkelő társaságába.
Az új beavatott még abban az évszakban bizonyította vitézségét,
amikor egy hajnalon, zsákmányt és skalpokat remélve, megtámadta a
tábort egy nagy ute csapat. Farkasokkal Táncoló, Szélfútta Haj és még
öt Kemény Pajzs fedezte a falusiak menekülését a két-háromszoros
túlerővel szemben. Egy Kemény Pajzsnak az utolsó leheletéig kellett
küzdenie, és azon a reggelen a hét komancs rendkívüli elszántsággal
harcolt az ellenséggel, sorra verték vissza az uték támadásait, noha
valamennyien sebet kaptak. Egyikük sem hátrált egy tapodtat sem.
Miután a falu zömének sikerült elmenekülnie a csatatér közeléből,
számos harcos visszatért, hogy megfordítsa a harc állását, és elűzték az
utéket.
Mire a csata véget ért, tizenöt ute harcos feküdt holtan a földön.
Félig kiloccsant agyvelővel hevert köztük egy komancs is, az
Asszonyszív nevű nagydarab, nyájas Kemény Pajzs. A táborban és
népében karcolás sem esett.
Attól kezdve a nép egyik legerősebb védelmezőjének tekintette
Farkasokkal Táncolót, ő pedig megfelelt ennek az elvárásnak. Mindig az
elsők között kapott fegyverhez, és az utolsók között tette le. Feltétlen
hűséggel ragaszkodott a csapathoz, és akkor se firtatták, mit érez,
amikor a vörös hajú skalp megérkezett a táborba, mert Farkasokkal
Táncoló is részt vett a rajtaütésben, amelyben szerezték. Ott állt Szél-
fútta Haj mellett, amikor az asszony felkapta a kétcsövű puskát és
elsütötte. Látta, amikor Szélfútta Haj átvetődött a lőporfüstön, és
lebunkózta az asszonyt. Látta, amikor a padlón heverő test fölé hajolt,
és lenyúzta a fejbőrét. Farkasokkal Táncoló olyan harcosként tért
vissza, aki már a részese volt a skalp históriájának.
 A barátaival együtt koplalt a mexikói hadjáratban, amikor
egyfolytában kergették őket a mexikói katonák. Átkelt a tetőző, nagy,
sáros folyón, amelynek áradata majdnem elsodorta. Korgó gyomorral
bukdácsolt hazafelé, végignézte, amikor derék pónija lefeküdt az
ösvényre, és meghalt. Testvéreivel lopakodott be a fehér ember
magányos házába a komancs ország peremén, abban a reményben,
hogy talál valamit, akármit, ami ehető. Lőttek rá, és ő visszalőtt.
Segített megostromolni a házat, segített megölni mindenkit, aki a
házban tartózkodott. Elnyargalt egy lopott lovon, és reggelre kelve
látta, hogy üldözik őket. Futott a többiekkel, hogy mentse az életét, a
toronymagas sziklákat megmászva menekült át a síkságra. Majd pedig
harcostársaival együtt vándorolt egy hétig a szikkadt lapályon, hogy
késő éjszaka bevergődhessen a fogyó hold alatt a táborba.
Farkasokkal Táncoló számára a Szélfútta Haj sátrában felfüggesztett
skalp csupán egy volt a balsikerű mexikói portya emlékei között.
Gyakran ült alatta, mert sűrűn látogatta Szélfútta Hajat. Mindenki
tudta, hogy úgy vannak egymással, akár a testvérek.
Farkasokkal Táncolót, mint minden komancsot, ugyancsak
aggasztotta a zsugorodó sáv, talán még az indiánoknál is jobban, mert
több veszítenivalója volt. Ám a skalp egymagában semmit sem
jelentett neki.
A felesége rettegett miatta.

V. FEJEZET
Állhatatos szerelemmel szerette Farkasokkal Táncolót. Köztük is
voltak nézeteltérések, mint minden férfi és nő között, de Álló Ököl
többnyire nagyon szerencsésnek tartotta magát, amiért ilyen figyelmes
és hűséges férjre talált. Ez egymagában is elég lett volna, de Álló Ökölt
még külön tekintéllyel is felruházta a férje vitézsége.
Ráadásul Farkasokkal Táncoló tökéletes ütközőként fogta fel a
felesége indulatait, mert Álló Ököl folyton átesett a ló másik oldalára,
hol tűzforró volt, hol jéghideg, és gyakran el is gondolkozott, ugyan
mire jutna, ha a férje nem szeretné hangulatainak kiszámíthatatlan
hullámverésében is.
Ám annak ellenére, ami összekötötte őket, Álló Ököl tudta, hogy
egyetlen olyan dolog van, ami nélkül nem élhet, mégpedig a
gyermekei. Természetének nyers éleit a gyermekek gömbölyítették le.
Az anyaság fonta össze jellemének tarka szálait, és kovácsolta egységes
személyiséggé, aki korábbi kételyeitől és félelmeitől megszabadultan
járta az élet útját.
Nehéz elhinni, hogy Kígyófogó a kilencedik teléhez közeledik.
Csakugyan ilyen régen szakadt volna ki belőle? És lehetséges, hogy aki
olyan gyámoltalannak jött a világra, ma már cseperedő férfi?
Magasabb és erősebb az összes korabeli fiúnál, és semmit sem felejt el,
amit megtanul. Kíváncsi agyába bogáncsként ragad bele minden adat.
Elsőszülöttjük nem sietett megmutatni magát, ezért sokáig nem
tudtak nevet adni neki. Élete első évében olyan kétkedő arcot vágott,
mintha tisztában lenne önnön sebezhetőségével. Amikor csecsemő
volt, csodálták finom szálú, szőke hajáért, fehér bőréért, és nem is egy
ember vetette föl a gyakorlatias javaslatot, hogy nevezzék Fehér
Fiúnak. Mulatságos gondolat volt, a tábor egy ideig tréfálkozott rajta. A
szülők nem sértődtek meg a csipkelődésen, és a faggatásokra azt
felelték, amit Vergődő Madár mondott elsőnek: „Várjuk meg, mi
történik!"
A gyerek hihetetlen gyorsasággal fejlődött; amikor először jött fel
születésének holdja, ő már állt gyönyörű, pufók lábán, amely
hamarosan ide-oda repítette a táborban és a puszta füves peremén.
Egy nyári délelőtt úgy totyogott haza a sátorba, hogy fiatal siklót
markolt két pici kezével. Anyja nem szerette a kígyókat, de nem volt
szíve lehűteni a fia örömét, aki ettől fogva boldogan csucsujgatott
minden ártalmatlan kígyót, amelyet csak talált.
Egyetlenegyszer veszett össze az apjával, mert Farkasokkal Táncoló
megölt egy csörgőkígyót, amely nem volt hajlandó távozni a sátor elől.
Fia napokig duzzogott, és attól fogva Farkasokkal Táncoló kénytelen
volt óvatosan elszállítani a sátor közeléből a mérges kígyókat.
A fiú lankadatlan hévvel rajongott ezekért az állatokért, és máig
képes volt leugrani a pónijáról, ha karikázni látott valamit a fűben. Egy
vadász összpontosításával osont vágyának csúszó-mászó tárgya után, a
megfelelő pillanatban két ujja közé csípte a farkát, és fölkapta a földről.
Ha a kígyó barátságosan viselkedett, a gyerek magával vitte, és gyakran
lehetett úgy látni lovaglás közben, hogy egy kígyófej vagy -farok
kandikál ki a nadrágja szárából vagy az inge alól.
 Nem egészen két év múlva megszületett a második gyermek, egy
leány. A komancsok, akik addigra napirendre tértek Kígyófogó bőrének
szokatlan fehérsége fölött, ismét meghökkentek, amikor egyetlen szál
hajat sem találtak a kisleány fején. Újszülött haj nélkül ugyanolyan
képtelenség, mint az égbolt csillagok nélkül. A közéjük érkezett lény
furcsasága kifogyhatatlan tápot adott a beszélgetéseknek.
A szülők ismét Vergődő Madárhoz fordultak, aki megint azt a
megnyugtató tanácsot adta:
- Várjuk meg, mi történik!
Akárcsak az első gyereknél, a másodiknál is elhalasztották a
névadást. Közben a kislány fején is megjelentek a rendkívül selymes,
világos hajszálak. Ez a tény és az idő múlása véget vetett a vad
feltételezéseknek.
Az újonnan jött, noha kisebb és kevésbé vasgyúró volt a bátyjánál,
szintolyan gyorsan és a maga módján erőteljesen növekedett. Ő is
korán kezdett járni. Amit nélkülözött erőben, azt bőségesen pótolta
feltűnő céltudatossággal, amely egész jellemét meghatározta.
Attól kezdve, hogy elbírta a lába, félelem nélkül császkált a faluban,
és rendszeresen beállított az ismeretlenek sátrába. Ezekre a soha be
nem jelentett kóborlásokra a legsajátosabb időpontokban került sor,
és hamarosan megszokott látvány lett Álló Ököl, amint, sarkában a
fiával, sátorról sátorra jár, a kislányát keresve.
Noha többször megintették, hogy kérjen engedélyt a kiruc-
canásaihoz, az önfejű gyermekről lepergett a pirongatás, és egy enyhe
téli napon szüleinek legkomiszabb félelme vált valóra, amikor
fölfedezték, hogy a kislány nincsen sehol! Miután kétszer is átkutatták
a falut, minden épkézláb férfi és fiú lóra ült, majd kirajzott a táborból a
prérire. A tábortól több mint mérföldnyire találtak rá a gyermekre, aki
elszántan baktatott a füves pusztán.
Akkor sem volt hajlandó megállni, amikor a lovasok utolérték,
mindössze egy ingerült pillantásra méltatta őket, mielőtt ismét
előreszögezte volna világoskék szemét. Majd mikor az egyik férfi
nevetve megkérdezte: - Hát te hová mész? - a totyogó kisgyerek annyit
válaszolt kurtán: - Ballagok!
Hangosan méltatlankodott, mikor az egyik harcos fölkapta a földről,
és egyfolytában nyivákolt, amíg vissza nem értek a táborba. Akkor lett
a neve Ballagó.
 Az Izgő-Mozgó is illett volna hozzá, mert csak azt szerette, ha
mozoghat. Szívesen segített az anyjának, és értett hozzá, hogy
elfoglalja magát. Egész délelőtt elvolt egy babával és egy játék sátorral.
Ám ha az apja kiment könnyíteni magán, Ballagó is el akarta kísérni,
Farkasokkal Táncoló pedig olyan lágyszívű volt a gyermekeivel
szemben, hogy alig bírt bármiben is nemet mondani nekik.
Ballagó nyughatatlanságát cseppet sem csökkentette az idő, és
ahogy nőtt, úgy lett egyre konokabb, aki foggal-körömmel
ragaszkodott az igazához. Ha az anyja figyelmeztette, hogy a lány, az
legyen lány, és tudja, hol a helye, Ballagó rávágta: - Én komancs
vagyok, anya, a komancsok pedig ott lehetnek, ahol akarnak!
Ha lehurrogták, Ballagó csökönyösen duzzogott, amíg ismét alkalma
nem nyílt akaratának érvényesítésére. Olyan keményfejű volt, hogy
életének nyolcadik nyarára úgyszólván nem maradt hely, ahová ő is el
ne kísérte volna az apját és Kígyófogót.
Álló Ököl harmadik gyermeke, egy kislány, a második nyarához
közeledett, és eddig semmiféle sajátosságot sem mutatott, kivéve az
elutasító zárkózottságot, ami a bátyját is jellemezte az első években.
Nem volt se gyáva, se vakmerő, se vezető, se követő, láthatólag beérte
azzal, ha magába ihatja a körülötte pergő-forgó életet. Talán
megilletődött bátyjának és nővérének egyéniségétől. Vagy talán lassan
fejlődött. Esetleg a vérében volt az elővigyázatos megfigyelés.
Csendesnek hívták.
Férjéhez hasonlóan Álló Ököl sem akarta erőltetni a gyermekeit.
Adott nekik biztonságot, támaszt, anyai szeretetet. A sorsukat nem
szabhatta meg. A gyerekeknek maguktól kell megtalálniuk a sorsot,
amelyet a Nagy Titok rejt.
Anyaként abban lelte a legnagyobb örömét, hogy a gyerekei
egészségesek, boldogok, szépen gyarapodnak. Még mindig velük aludt,
és a vérét hordozó, melegen szuszogó három test közelsége volt
számára a gyönyörűségek gyönyörűsége, a remény és a megváltás.
De az anyaság jelentette a legnagyobb félelmét is, ugyanazt az
eszelős félelmet, amelyet valamikor réges-régen, Dunbar hadnagy
felbukkanásakor élt át. Első életét süldő lányként veszítette el, amikor
a komancsok magukkal vitték. Hogy komancs életét is elveszítheti, ez
olyan lidércnyomás volt, amelytől se éjszaka, se nappal nem
szabadulhatott.
 A balvégzetű mexikói rajtaütés után nem parancsolhatta vissza a
tudata alá a szorongást. Farkasokkal Táncoló már harcolt a fehérekkel.
Szélfútta Haj lenyúzta a fehér asszony skalpját. Álló Ököl nem bújhatott
el a következtetés elől, hogy elkerülhetetlenül szaporodni fognak a
kapcsolatok. Mi lesz, ha a fehérek meglátják? Mi lesz a gyerekeivel?
A feje annyira zúgott a lehetőségektől, hogy néha majd' elájult a
zümmögéstől. Amióta a férfiak éjnek évadján megjöttek Texasból,
külön megpróbáltatás lett minden nap. Ha gyerekei faggatták a
fehérekről, annyit válaszolhatott: - Semmi közünk a fehérekhez, azért
nem megyünk a közelükbe. Semmi közük hozzánk.
Néha azt álmodta, hogy elveszítette a gyerekeit. Egyszer volt egy
iszonyú álma, amelyben katonák rohanták le a tábort, és öltek
mindenkit, akit értek. Álló Ököl kirohant a prérire, maga után
vonszolva a gyermekeit, de az üldözők csak jöttek. Amikor megállt és
visszanézett, minden katonának vörös szeme volt, és mindegyik lángot
fújt. Akkor a tulajdon kezével vágta el félelemtől hisztérikus
gyermekeinek torkát. Majd ugyanazzal a késsel döfte magát szíven.
Hanyatt esett, és akkor rádöbbent, hogy még nem halott. Nem bírta
kinyitni a szemét, csak feküdt, miközben körülötte paták dobogásától
vibrált a föld, hallotta a rárohanó katonák üvöltését, fegyvereik
dörgését. Annyira sírt, hogy egész teste fürdött a könnyekben.
Zokogva ébredt, és lázasan tapogatózott a gyerekei után, hogy
élnek-e még. Magához ölelte őket, és akkor nyugodott meg annyira,
hogy elálljanak a könnyei.
De aludni még így sem bírt.

VI. FEJEZET
Álmodozónak tekintették a ménesben átrévedezett hosszú napok
óta, és noha neki ez tökéletesen megfelelt, a véleményeket
megosztotta. Voltak, akik pipogyának és puhánynak tartották.
Ugyanilyen sokan elnézték lassú fejlődését, és védelmükbe vették,
mert olyan kivételesen értett a lovakhoz, amit a törzs nem
nélkülözhetett.
Ám életének huszonegyedik nyarán Mosolygós egyre nehezebbnek
találta, hogy kövesse az elmosódó utat, amelyen eddig járt. Arról
ábrándozott, hogy elfoglalja helyét a harcosok között, néha még úgy is
látta magát, amint a Kemény Pajzsok körében ül. Bár arra aligha volt
esélye, hogy valaha is bejusson az elit csapatba.
Mosolygós elsőnek ismerte volna be, hogy nagyon alatta van a
mércének. Nála négy-öt ével fiatalabb fiúk már többször jártak
veszélyes portyákon, sokuk dicsőséget is szerzett magának. Mosolygós
egyetlen nagyobb hadjáratban vett részt, a balvégzetű mexikói
portyában, és nem volt más érdeme, mint hogy életben maradt. Ez
éppannyi szégyenkezésre, mint büszkeségre adott okot. Akármibe
fogott, mindennek vegyes eredménye lett.
Igaz, hogy egymaga kötött el tizenkét pompás lovat az állig
felfegyverzett őrök orra előtt. De az is igaz, hogy nem tudta a
találkozás pontos helyét, mert nem figyelt eléggé Szélfútta Haj
utasításaira. Ennek következtében rossz helyen várakozott a lovakkal,
miközben a főcsapat zömének gyalogszerrel kellett kiverekednie magát
egy mexikói csapdából. Az egész ütközetet elkerülhették volna, ha
Szélfútta Haj a kellő helyen van a kellő időben, és a fiú
összeborzongott, ha arra gondolt, hová jutott volna, ha a harcosoknak
nem sikerül átvágniuk a mexikói hálót!
Meg is mondta Szélfútta Haj, amikor a többiek előtt leteremtette:
- Mit érünk száz lóval, ha nincsenek harcosok, akik megüljék őket?
Te többet törődsz a lovakkal, mint az emberekkel! Nem tudlak
használni!
Érezni Szélfútta Haj haragjának ostorát, az is épp elég volt
megaláztatásnak, de hogy barátja és pártolója, Farkasokkal Táncoló is
tanúja legyen a ledorongolásnak, az valósággal megsemmisítette
Mosolygóst. Az ember, akit egykor Hat Nagynak szólított, aki olyan
jóságos volt Mosolygóshoz, kénytelen volt tétlenül végighallgatni,
amint a legnagyobb tisztelettel övezett harcos lekapja a tíz körméről a
fiút. Farkasokkal Táncoló semmit sem tehetett vagy mondhatott fiatal
barátjának védelmében, mert Szélfútta Hajnak igaza volt. Mosolygós
bajt okozott mindenkinek.
A hazaút heteiben egyfolytában a balfogásain emésztette magát.
Hogyan állíthatná helyre megtépázott hírét? Mit tehetne? Hol kezdje?
Kibuggyant szeméből a könny, amikor az elcsigázott tartalék lovakat
őrizte, miközben tőle félmérföldnyire fegyvertársai az életüket
kockáztatva ostromolták a fehér ember házát, ahol Szélfútta Haj
elvette az asszony skalpját.
 Azóta két hónap telt el, de Mosolygós már alig gondolt a vörös hajú
skalpra vagy a fehér emberek érkezésének lappangó veszedelmére.
Volt neki épp elég baja, ráadásul egy része teljesen igazságtalan
okokból!
Hát nem biztatták, hogy foglalkozzon csak a lovakkal? Hát nem adta
oda fiatal életét a népe és az állatok szolgálatára? Egyedül hozzá
fordultak, ha csíkózott egy kanca, ha egy jó bölényvadász póni
lesántult, ha csereberélni kellett. Nem tőle várták, hogy találja meg a
dús legelőt és a jó tenyészméneket? Nem tette gazdagabbá egész
népét?
Ez sem számított. Elveszítette Szélfútta Haj jóindulatát. A tulajdon
szülei a füle hallatára elmélkedtek, hogy a fiuk ugyan meddig
szándékozik még a sátrukban lakni. Az anyja egyfolytában azt firtatta,
nem akadt-e még meg a szeme valakin, az apja örökösen
panaszkodott, hogy amíg Mosolygós nem szerez magának nevet, addig
feleséget sem fog szerezni.
Bár a harcosok voltak olyan emberségesek, hogy nem rekesztették
ki, a mexikói rettenetes rajtaütés sokszor elmesélt történeteibe sose
foglalták bele Mosolygós tetteit. Kihagyták. Mintha ott se lett volna.
De még a keserűség sem változtatta meg. Megmaradt a kedves
Mosolygósnak, aki barátságos cimbora volt minden körülmény között,
a fiúnak, aki nem haladt és nem hátrált. Mosolygós, az csak Mosolygós
volt Tíz Medve falujában.
Legendás lovasnak tartották, de mi haszna volt belőle? Puszta
látványosságnak tekintették a csodákat, amikre képes volt a ló hátán.
Nem volt családja, akinek vadásszon, és miközben a velekorú ifjak az
életüket kockáztatták a köz javáért, Mosolygós megült a táborban,
kenegette a lovakat, vagy csikókat segített a világra.
Az sem számított, hogy olyan kellemes egyéniség. A lovak iránti
rajongását kivéve sose mutatkoztak benne az ifjúságra jellemző
szenvedélyek. Ami persze nem azt jelentette, hogy híján lett volna az
érzéseknek. A remények és a vágyak forróbban izzottak benne, mint a
legtöbb emberben, csak nem volt szokása kimutatni őket.
A magas, jóképű fiatalember világéletében palástolta érzelmeit.
Miközben a tábor némán marcangolta magát a fehérek miatt,
Mosolygós a saját titkos kínzócölöpjén vergődött. Nagy fáradsággal
takargatta a szenvedését, mert olyan volt az, mint egy betegség.
Hirtelen és érthetetlenül szerelmes lett.
Életének leghatalmasabb eseménye volt a reménytelen szerelem.
Nappal sokszor kellett kirázni a fejéből a gondolatát, miközben valami
másra próbált figyelni. De az éjszaka sokkal rosszabb volt. A takaró
alatt hánykolódva próbálta visszaverni a képek ostromát, amelyek
elrabolták az álmát.
Volt, amikor nem bírt megmaradni az ágyban a látomásoktól.
Pokrócot tekert magára, kitámolygott szüleinek sátrából, és
elbukdácsolt a vaksötétben a lovakhoz. Ott legalább nem látta senki,
ha a fűben fetreng; beszélhetett magában, nyüszíthetett is, ha úgy
tartotta kedve, bámulhatta bús szemmel a csillaghímes égboltot, amíg
annyira kimerült, hogy néhány órára elveszíthette az öntudatát.
Rejtély, hogyan esett ebbe a csapdába, amelyből nincs menekülés!
Egész életében ismerte a lányt, mégsem érzett iránta semmit addig a
végzetes délutánig, amikor megállt Tíz Medve sátránál, hogy váltsanak
néhány szót az öregember lovainak állapotáról. Tíz Medve fiúkora óta
pártolta a félszeg Mosolygóst, aki oly sokat tudott a lovakról, és
csendes napokon eltöltöttek egymással néhány percet. Keresgélő egy
ilyen napon hozott át a nagyapjának egy tálka húspépet.
Köszöntötte Tíz Medvét, letérdelt a tűz másik oldalán, és egyetlen
pillantással, amely nem tartott egy-két másodpercnél tovább, a feje
tetejére állította Mosolygós világát. Csak egy félénk pillantás volt a
pillák alól, de egyenesen Mosolygósnak szólt, és sújtott, mint a villám.
Abban a pillanatban változott át alig tizenöt nyarat látott, nyápic
lányból bénító bűverőt árasztó, titokzatos asszonnyá.
Mosolygós, akinek nem voltak udvarlói tapasztalatai, ettől fogva
egyfolytában őt űzte, aki ott volt minden gondolatának alján. Ha
tehette, kémlelte Tíz Medve sátrát, hátha a lány bemegy, hogy ő is
bemehessen. Ki nem hagyott volna egy napot, hogy benézzen az
öregemberhez, és mindannyiszor majd' kiugrott a szíve, amikor
megközelítette a sátor ajtaját.
Családja a tábor túlsó végén lakott, ezért Mosolygós kihasznált
minden ürügyet, hogy az innenső irányba mehessen, hátha meglátja
Keresgélőt egy pillanatra. Ácsorgott a vízhordó ösvény mentén,
hozzácsapódott más ifjakhoz, akiket szerelmes szívük hozott oda, és
váratlanul elkezdett járni azokra az összejövetelekre, amelyeken
Keresgélő is ott lehetett.
Mindhiába. Ahányszor benézett Tíz Medve sátrába, mintha ellene
esküdtek volna az ég és a föld erői, mert a lány sose volt ott.
Egyetlenegyszer látta egy villanásra, mielőtt beleolvadt volna a tábor
jövés-menésébe a csípőig omló, fényes fekete haj, a hosszú ruha, a
mokaszinos láb. Mosolygós megbabonázva bámult utána, kezéről,
lábáról, karjáról, bőrének szagáról, ujjainak érintéséről, hangjának
csengéséről álmodott.
Mindössze kétszer látta a vízhordó ösvényen. Keresgélő mindkét
alkalommal az anyjával volt, és a fiú rögtön el is fordult, ahogy
észrevette, mert rá sem mert pillantani. A földet szemlélte, vagy egy
gallyat, és kimondhatatlanul ostobának érezte magát. Keresgélő ott
ment el a közelében. Mosolygós erre az alkalomra várt, mégsem tudott
cselekedni, csak kínozta magát. Ha pedig gyűjtött annyi bátorságot,
hogy ránézzen anya és lánya távolodó alakjára, attól még rosszabb lett.
Nem látott mást, csupán hiú ábrándjának lehetetlenségét.
Ugyanilyen rossz volt a táncban vagy olyan szertartásokon, amelyek
mindenkit összehoztak. A nyilvánosság eleve kizárta a kapcsolat
lehetőségét. Annyit tehetett, hogy fürkészte a lángokon át az
arctalanná mosódott lánycsoportot az árnyékok között.
Időnként szívből kívánta, hogy bár ne nézett volna rá a lány, mert
életének összes nyűge semmi volt a mostani szorultsághoz.
És mi lesz, ha Keresgélő ismét ránéz? Ha beszédbe elegyednek? Ha
megérintik egymást? Leküzdhetetlen akadályok tornyosultak előtte. A
lány apja, Szarvas Antilop, Tíz Medve fia volt, azonkívül Kemény Pajzs.
Mosolygós apja kézműves volt, mestere az íjkészítésnek, de semmi
másnak. Ilyen családok nem szoktak összeházasodni.
Borzasztóan megakadt a kátyúban. Úgy rémlett, minden erejére
szüksége van, hogy naponta fölkeljen, járkáljon, beszéljen, aztán
elaludjon. Szélfújta pozdorja volt, akinek az parancsolt, hogy egyszer
véletlenül összenézett egy lánnyal.
Ennek ellenére is erőt adott neki a dolog, mert annyira
megkeményítette, hogy ahhoz foghatót Mosolygós még nem
tapasztalt. Álmodó szíve volt, az álmodás pedig szent dolog, amelyet
meg kell védelmezni. Az a szomorú, magányos szív nem várt módon a
legsötétebb pillanatokban is megnőtt és megerősödött, ha arra
gondolt, hogy védenie kell az álmát. Furcsa módon nem is volt fontos,
hogy nem beszélgetnek, meg sem érintik egymást. Keresgélő már úgyis
benne volt, Mosolygós a szívébe rejtette, mint a vakító tisztaság
gyönyörű álmát. Ezt senki sem veheti el tőle. Mit érdekelte őt Szélfútta
Haj skalpja, vagy hogy jönnek a fehérek! Azt se bánta volna, ha a föld
megnyílik, és elnyeli az egész tábort, mert tudta, hogy neki még akkor
sem esne baja, hogyha hanyatt-homlok kellene alábucskáznia az űrbe;
őt még akkor is megvédené a gubó, amelyet maga köré szőtt egy
lányból, akit Keresgélőnek hívnak.

VII. FEJEZET
Minden közösség fogékony a különleges hatásokra, és ez alól Tíz
Medve faluja sem volt kivétel. Vergődő Madár áttérése a politikai élet
szélesebb országútjára űrt hagyott maga után a csapat lelki életében,
amelyet azóta betöltött a Bagoly Látnok nevű titkolózó, talányos
ember.
Sok szempontból ugyanolyan komancs volt, mint a többiek. Boldog
házasságban élt, amelyből két mutatós lánya született. Az átlagosnál
jobb eredményekkel folytatta a varázslás és gyógyítás mesterségét,
szívósan építette ki a jövedelmező praxist, amely nagyrészt
mentesítette a vadászat időt rabló fáradalmai és a portyázások
veszedelmei alól.
Ám Bagoly Látnok nem elsősorban a varázslással foglalkozott: az
csak járuléka volt az ő valódi hivatásának, a jóslásnak. Bagoly Látnok
olyan mágikus erővel idézte meg a jövőt, hogy időnként valósággal
leigázta a tábort.
Tevékenységét az otthona mellett fölvert sátorban fejtette ki. Senki
sem tudta, mi lehet ott, mert még senki sem járt benne. Olyan ijesztő
erő lakozott abban a sátorban, hogy az elfojtotta a gyerekekben a
természetes kíváncsiságot. Egyik se volt olyan bátor vagy vakmerő,
hogy fölemelje a leffentyűt és bekukkantson. Senki sem tudhatta,
milyen halk imákat kántál, milyen bűvös eszközöket használ, milyen
varázslatokat űz Bagoly Látnok. Gyerekkora óta a
legkiismerhetetlenebb tagja volt Tíz Medve csapatának, és minél több
jóslata vált valóra, annál sűrűbb fátyollal szőtte körül a titok.
 A bagolyról mindenki tudott. Az volt az egyetlen a külön sátorban,
amit láttak az emberek, és ritka megjelenéseit érdemes volt szemmel
tartani, mert Bagoly Látnok azután mondta legszenzációsabb
jövendöléseit, hogy nyilvánosan tanácskozott szárnyas familiárisával.
Bagoly Látnok rendszeresen megjósolta az aszályos nyarakat, nehéz
szüléseket, a szokatlan időjárást. Persze nem mindig lett igaza, de
számos sikerének fényében könnyű volt elfelejteni a tévedéseit, főleg
azokat, amelyek nem bírtak túlzott jelentőséggel.
Különösen értett az előjelek fejtéséhez, amelyek között egy sem
volt olyan látványos, mint a rejtélyes patkány. Kevéssel azután, hogy
Szélfútta Haj bejelentette, Mexikóba megy a Kemény Pajzsok számos
tagjával, és minden épkézláb férfi csatlakozhat hozzájuk, egy reggel,
mintha az égből pottyant volna, ott termett a tábor közepén egy
döglött patkány, amelynek felhasított hasából kitüremlettek a zsigerei.
Szélfútta Haj úgy gondolta, hogy a patkányt egy elszálló ölyv vagy
bagoly ejthette el. Farkasokkal Táncoló és a Kemény Pajzsok többi
tagja készséggel elfogadta a magyarázatot. Tíz Medve megszemlélte a
patkányt, és fölvetette, hogy talán egy baleset következtében fordultak
ki a belei. Vergődő Madár csak legyintett a patkányra, mint alantas
dologra, amire gondolatot sem érdemes vesztegetni. Ám ettől nem
szűnt meg a szóbeszéd, és a különböző feltételezések madárrajként
repkedtek a sátrak fölött.
A falu egyik kutyája elrohant a döglött patkánnyal, mielőtt Bagoly
Látnok alaposabban megvizsgálhatta volna, ám ő megbízott egy
kikiáltót, aki este végigjárta a tábort, és invitálta a kíváncsiakat, hogy
aki felvilágosítást akar, jöjjön az első hullócsillag idején a varázslói
sátorhoz.
Sok szem kémlelte az eget azon az éjszakán, és miután az első csillag
fellobbant és lehullott, az emberek összegyűltek a mondott helyen.
Érdekes módon a sátorban nem égett tűz. Az emberek nyugtalankodni
kezdtek, találgatták, egyáltalán ott van-e Bagoly Látnok. A sátor
leffentyűje hirtelen fölcsapódott, és kilépett a varázsló. Az emberek
hallgattak. A Látnok fején jól láthatóan kirajzolódott a híres bagoly.
Néhányan levegő után kaptak, amikor a madár forgatni kezdte a fejét.
- Ismerem a patkány jelentését! - jelentette ki Bagoly Látnok. -
Jöjjetek vissza két alvással később, és akkor majd megmondom, jó-e
vagy rossz!
 Visszasiklott a sátorba, leengedte a leffentyűt. A tömeg zavartan
oszlott szét. Két nap múlva valóságos tömeg várakozott Bagoly Látnok
varázslói sátra előtt. A talányos sátorban égett a tűz, a sokaság egy
emberként fojtotta vissza a lélegzetét. Néhány percig árnyékok
repdesése kötötte le a közfigyelmet. Majd láthatatlan kezek fölcsapták
a leffentyűt. A nézők közelebb tódultak, lázasan nyújtogatva a
nyakukat, hogy jobban lássák az előttük kibontakozó fantasztikus
képet.
A sátor bejáratát kitöltötte egy nagy darab vászon, amelyet hátulról
megvilágított a lángok fénye. A semmiből ott termett egy ember,
akinek körvonalaiban Bagoly Látnokot vélte fölismerni mindenki. Ám
mielőtt erről megbizonyosodhattak volna, az ellenző mögött feltűnt
egy másik árnykép, egy félreismerhetetlen bagoly. A madár a fejét
forgatta, törzse úgy lappadt és tágult, mintha lélegezne. Mereven,
gépiesen mozgott, ám ez senkiben sem keltett gyanakvást, épp
ellenkezőleg! A nézőközönséget megbabonázta az ernyő mögött zajló
cselekmény, amelyhez foghatót még senki sem látott.
Miközben a bagoly illegett, varázsigék hangzottak fel, amelyeket
mintha az ember mondott volna, bár a hang különbözött Bagoly
Látnokétól.
- Nagy Titok! - kántálta a hang. - Szóljál szolgádhoz! Szólj nekem a
felhasított patkányról! Az emberek tudni akarják, mit jelent. Az
emberek félnek. Engedd, hogy megértsék, Nagy Titok! Ők csak téged
akarnak szolgálni!
Háromszor megismételte a kérést. A bagoly minden alkalommal
forgolódott. Hosszú csend következett, amelyben a két árnyalak
mozdulatlanná merevedett. Majd a komancsok megdöbbenésére a
bagoly lassan, kimérten, hatásosan széttárta szárnyait. Ezt is
megismételte háromszor, akkora nyomatékkal, hogy abból mindenki
megérthette, mindjárt történik valami.
És amikor megtörtént, annak elsöprő hatása lett. A nézők
felhördültek az iszonyattól. Több gyerek elszaladt, és ketten
eszméletlenül estek össze, amikor a bagoly árnyalakja megszólalt.
Nem mintha bármit is értettek volna belőle, mert a beszéd
valamiféle alvilági keveréke volt a szédületes gyorsasággal váltakozó
fejhangú rikácsolásoknak, fojtott röffenéseknek, súlyos sóhajoknak. A
lény alig egy percig beszélt, azután ismét széttárta szárnyait, és egy
végső, fülrepesztő rikoltással eltűnt az ernyőről.
Eltűnt az ember is. A sokaság némán állt, és percekig hűdötten
bámulta a fekete vásznat. Mielőtt bárki mozdulhatott volna, zajos
kaparászás hallatszott, és általános megdöbbenésre Bagoly Látnok
kúszott elő a sátorból. Lerogyott a földre, majd üggyel-bajjal föltérdelt.
- A Titok szólott - hörögte. - A felhasadt patkány... rossz jel... sok
puska Mexikóban... halál nagy vízben... egy skalp jön... egy vörös skalp!
Bagoly Látnok arcra esett, és lihegve elnyúlt a földön, meg se bírt
mozdulni.
A legközelebb álló emberek először nem mertek segíteni, mert azt
hitték, hogy haldoklik. Ám Bagoly Látnok tovább lélegzett, és amikor a
fejét is fölemelte kissé, azok, akiknek volt hozzá bátorságuk,
föltámogatták, és a családi sátorhoz vitték a szétszóródó tömegen át.
Bagoly Látnok órákig vergődött lázas önkívületben, mielőtt elaludt
volna, hogy csak másnap alkonyatkor ébredjen föl.
Az emberek az élménytől kimerülten szállingóztak hazafelé, agyuk
zsúfolásig megtelt a felejthetetlen képekkel, amelyek még hosszú
órákig nem hagyták aludni a tábort.
Szélfútta Haj is azok között volt, akik későn tértek nyugovóra. Nem
intézte el egy vállrándítással Bagoly Látnok mutatványát, épp
ellenkezőleg, ugyanolyan mélyen megrendült, mint a többiek. De fel is
bőszült a fejleményeken. Rámordult feleségeire és gyerekeire, majd
bevette magát a Kemény Pajzsok sátrába, ahol egy órát töltött
magányos szemlélődéssel. Dühöngött, hogy így felborulhasson az oly
rég tervezett, fontos portya kényes egyensúlya! Bagoly Látnoknak van
hatalma, az kétségtelen. De mi van az ő hatalmával? Azt elvetik, csak
mert egy bagoly beszélt? A komancsok akaratát söpörje félre egy
látványos jövendölés?
Még azon az éjszakán hívta a Kemény Pajzsokat, és amikor
összegyűltek, Szélfútta Haj szívéből szólt hozzájuk, megmondta, hogy
nem kételkedhet Bagoly Látnok szavainak igazságában, de nem is
nyugodhat meg bennük. Bagoly Látnok szólhat a Titokkal, de nem
vezethet a célra egy nyílvesszőt. Még sose forgott ütközetben, és
Szélfútta Haj, noha beismeri, hogy keveset ért a mágiához, tudja,
hogyan kell vezetni az embereket a háborúban. Ez a mestersége. Majd
sorra megkérdezte a tüzénél ülő férfiakat, akarnak-e jönni ezek után.
 Mindenki akart. Két nappal később kilovagolt a sereg a csípős
szélben, otthagyva rokonokat és barátokat, akik aggódva és
reménykedve néztek utánuk.
Miután a viharvert csapat hazavergődött, kiderült, hogy a jóslat
szóról szóra beteljesedett. Sok puska volt Mexikóban, túlságosan sok.
Három jó harcos fúlt bele a megáradt vízbe. A skalp ott lógott Szélfútta
Haj sátrában. Iszonyú pontossággal jövendöltetett meg minden. Bagoly
Látnok befolyása szempillantás alatt a tízszeresére nőtt, és amikor két
hónappal a csapat hazatérése után körbejárta a tábort a kikiáltó,
mindenki félretette, amivel foglalatoskodott, és ment a varázslói
sátorhoz. Ezúttal Szélfútta Haj állt a tömeg élén, idegesen babrálta
kilőtt szemének helyén az összevarrt rést, és a többiekéhez hasonló
aggodalommal várta Bagoly Látnok megjelenését.
Ezen az estén a varázsló nem tanácskozott a bagollyal az ellenző
mögött. Viselkedéséből, szavaiból hiányzott a szenzáció. Teljesen
tárgyilagos volt, ám a közönség ezt sem bánta. Csüggtek minden
szaván.
- Nem egészen öt alvás múlva barátok jönnek északról - közölte. -
Különös történetet hoznak.

VIII. FEJEZET
Négy nappal Bagoly Látnok jóslata után utazók hosszú sora tűnt föl
a délutáni láthatár keskeny fénysávjában, akiknek érkezését baljós
égzengés tompa moraja jelezte.
Szélfútta Haj és családja délre látogatott, a harcos egyik feleségének
rokonaihoz; Farkasokkal Táncoló és két idősebb gyereke vadászni ment
keletre, különben mindenki a táborban tartózkodott, és most
kitódultak barátaik, a déli csejennek üdvözlésére.
Mivel Tíz Medve népe csakis a legtávolabbi zugaiban táborozott
annak az óriási térségnek, amelyben a komancsok hazája is volt, a
látogatások, főleg a csejenneké, rendkívüli eseménynek számítottak.
Alighogy fölfedezték a jövevényeket, ünnepi hangulat uralkodott el a
táboron.
Az emberek rohantak a sátrukba, hogy kicsinosítsák magukat. Sietve
fogadóbizottságot szerveztek, hogy ellássák a becses vendégeket
mindennel, ami kell: alkalmas táborhellyel, friss vízzel, legelővel az
állatoknak.
Miután fölverték az új sátrakat, amúgy istenigazából elkezdődtek a
látogatások. Szokás szerint most is az ifjúság járt elöl a jó példával.
Kezdeti félszegségüket legyőzve a két törzs gyermekei hamarosan úgy
futkostak és fickándoztak, mintha világéletükben ismerték volna
egymást. A felnőttek követték példájukat. A csejennek egzotikus színt
hoztak a tábor hétköznapjaiba, s az elszigetelt komancsok élvezték a
változást.
A látogatók általában magasabbak, szikárabbak voltak ven-
déglátóiknál. Ruhájuk és holmijuk ugyanúgy különbözött a
komancsokéitól, mint imáik, tabujaik és humoruk. Bár volt egy
visszataszító tulajdonságuk, mégpedig az, hogy a pletyka szerint kutyát
ettek. De mivel még egyetlen komancs se látta őket ilyen barbár
foglalatosság közben, sietve kiverték fejükbői a furcsa hóbortot, hogy
nyugodtan örülhessenek annak, ami jön.
A csejennek vezére, egy fejedelmi alkatú, elegáns, középkorú férfi,
aki a Farkasirha névre hallgatott, rögtön látogatást tett Tíz Medvénél.
Kétszer találkoztak az évek során, s rövid ismeretségük újraegyesüléssé
avatta ezt a pillanatot. Farkasirha és csapata nyugat felé tartott,
mexikói kereskedőkhöz, és engedélyt kértek, hogy a komancsok
mellett táborozhassanak néhány napig, mert itt bőségesen volt víz és
vad. Tíz Medve megerősítette, hogy így van. Az öregember ahhoz is
ragaszkodott, hogy Farkasirha és legvitézebb harcosai jöjjenek át
vacsorára, amire Vergődő Madár külön sátra lesz az alkalmas hely.
A Vergődő Madárnál tartott lakoma volt az utolsó este, amikor az
egész tábor sokáig maradt ébren. Gyerekek és felnőttek túlságosan
izgatottak voltak az alváshoz. Sok új emberrel kellett találkozni, és
indián összejövetelekre jellemző módon tüstént elkezdődött a
cserebere, amelynek csak a csejennek távozása vetett véget. Az
emberek nekiláttak a töltekezésnek, és egyfolytában ettek. Az első
estén a kikiáltó fél tucat komancs vacsorameghívást tett közzé.
A két törzs rangos férfiai ide-oda jártak a traktákon. Jól szórakoztak,
noha keveset ettek, és takarékoskodtak energiájukkal. Az igazán fontos
lakomák, amelyeket nem szabad elmulasztani, még csak ezután
következnek. A Kemény Pajzsok vendégül látták csejenn megfelelőiket,
a Kutyakatonákat, akik Farkasirhával lovagoltak. Ezt követte az
összejövetel Vergődő Madárnál, ahol kicserélték a fontos
értesüléseket. Lakomaként jelentették be, de mindenki tudta, hogy
magas szintű tanácskozás lesz.
Mint várni lehetett, a két harcos közösség találkozásából igazi duhaj
dínomdánom kerekedett, ahol teli torokból előadott adomák
záporoztak harcokról és vadászatokról, dúsan fűszerezve vidám és
gyakran sikamlós történetekkel. Utána majdnem egyórás szünetet
tartottak, hogy mindenki felkészülhessen a találkozásra Vergődő
Madár sátrában.
A komancsok jöttek elsőnek. A legbefolyásosabbak a tűzhöz
telepedtek, Vergődő Madár és Tíz Medve mellé. Utánuk addig
áramlottak be a szépen megfésült, beolajozott hajú komancs férfiak,
amíg a sátor dugig megtelt, valamennyien pompás, gyöngyhímzéses
mokaszinban, lábszárvédőben és ingben, skalpfürtjeiken, kezükön és
fülükben szikrázó fémdíszekkel. Csendesen ültek vagy álldogáltak, és
legföljebb halk mormolásukat lehetett hallani, miközben várták vendé-
geiket.
Röviddel azután, hogy az utolsó komancs is beszuszakolta magát a
sátorba, megérkeztek a csejennek.
Egyenként jöttek Farkasirha vezetésével, és bár a komancs férfiak is
lenyűgöző látványt nyújtottak, a csejennek túlragyogták őket. Mintha
fellegekből alászállt, isteni küldöttség sorjázott volna be a közösségi
sátorba: arcukra a fenség ragyogó rézszín maszkja borult, minden
mozdulatuk az erő szépségét sugározta. A tizenkét jövevény ama
kevesek közé tartozott, akik megérték a csejenneknél az élet delét.
Kibírták vad földjük összes viszontagságát. Betegségeket és baleseteket
legyűrve léptek át az ifjúságból az érett korba. Diadalmaskodtak a
vadászat veszedelmein, és valamennyien sokszor győztek a csatában. A
komor, magabiztos férfiakban, akik azon az estén bevonultak, a
legnemesebb vér hordozóiban sűrítve testesült meg a csejenn élet
lényege. Más társadalomban talán túlzás lett volna isteneknek nevezni
őket, ám a saját világuk nem ismert nagyobb embereket.
Amikor Farkasirha belépett, Tíz Medvét föltámogatták, és az
öregember, noha bizonytalanul állt a lábán, örömtől ragyogó arccal
üdvözölte vendégeit, akiknek nyájasan kínált helyet a tüzénél. Elővette
a tokból a pipáját, és a mély csendben elkezdődött a füstölés.
Szokatlan módon kint is csönd volt, bár az ilyen fontos összejövetelek
általában vonzották a fülelőket, akik a sátorfalaknál szorongtak, hátha
meghallják, mi történik bent. Ám ezen az estén kihalt maradt Vergődő
Madár sátrának környéke. Az embereket kifárasztotta az evés, a
vendégeskedés meg a nyűgös gyerekek, akik nem kerültek idejében
ágyba.
Ennek ellenére is eljöttek volna, ha van mit hallani, bár csalódtak
volna, mert a tanácskozás nem beszéddel folyt. A két törzs ismert
néhány szót egymás nyelvéből, és mindkettőben akadtak emberek,
akik beszéltek spanyolul, de annyira nem, amennyi fontos
közlendőkhöz szükséges, így magától értetődően folyamodtak ahhoz
az idiómához, amelyet folyékonyan beszéltek mindannyian: az ujjak,
kezek, karok muzsikájához, a jelek művészi nyelvéhez.
Azon az estén egyvalaki lapított a gyűlés sátora mellett, és őt sem a
kíváncsiság hajtotta. Mivel a szomszédságban téblábolt, látta a csejenn
küldöttség érkezését, és azzal az elgondolással oldalgott közelebb,
hogy ha kilesi a gyűlést, talán egy időre megszabadul a
nyomorúságától. Több lakomán is részt vett, de arra sehogy sem bírt
bejutni, amelyet Keresgélő apja adott. A tűzön is átgázolt volna, csak
láthassa a lány arcát, és mi sem lett volna egyszerűbb, mint belépni és
tisztelegni Szarvas Antilop családjánál. De a bátorság cserbenhagyta.
Ha megmutatta volna az arcát, mégoly vastag maszk sem álcázhatta
volna vérző szívének reménytelen lángjait.
Miközben Mosolygós a sátor körül szerencsétlenkedett, hátha
meghall valamit, ami eltereli figyelmét a boldogtalanságáról, észrevett
egy szilánknyi fényt. Az egyik varrat fölfeslett egy kicsit, és amikor a
szerelmes ifjú a réshez hajolt, szemtől szembe láthatta a tűz mellett a
legjelesebb férfiakat.
Tíz Medve éppen étellel kínálta vendégeit.
- Ha van még hely a hasatokban - mutatta jelekkel az öregember -,
akkor jó szívvel adjuk.
- Nem - hárította el Farkasirha udvariasan. - Bőkezűségetek
degeszre tömte a csejennek hasát. Vannak köztünk, kik már járni is alig
bírnak.
A sátor felragyogott a mosolyoktól. A két törzsfőnök fesztelenül
diskurált néhány percig a mexikóiakkal folytatott cserebere esélyeiről.
Az összegyűlt harcosok szenvtelenül hallgatták a bevezetést, tudván
tudva, hogy a megbeszélés lényege még hátravan, és amikor Tíz
Medve hanyagul megkérdezte, milyen a vadászat mostanában csejenn
földön, szélesre tárta a zsilipet az aggasztó hírek áradatának.
Farkasirha eddig keresztbe tett lábbal ült, ám most felállt, hogy
mindenki lássa, amit mondani akar.
- Testvérünk, a bölény, mindent megadott, amire szükségünk van. A
fű jó, a bölények számosak, ámde különösen viselkednek. Egyre
ritkábban gyűlnek össze nagy csordákba. Úgy viselkednek, mint a
hangyák, amelyeket felriasztottak a bolyból. Úgy viselkednek, mint akik
eltévedtek.
- Miért van ez? - kérdezte Tíz Medve.
Farkasirha úgy hallgatott el, mint akinek fáj valamije. Aztán kurtán
jelezte:
- A fehérek elárasztják országunkat.
Súlyos csend volt a sátorban. Farkasirha ezt hallgatta néhány percig,
mielőtt folytatta volna:
- Úgy nőnek ki a földből, mint eső után a fű. Csak a baj van, ahová
nézünk. Ezért vagyunk most itt. Azt reméljük, hogy a bajok egy része
elmúlik, mire hazatérünk.
A komancsok összenéztek, de csak az értetlenséget látták minden
arcon.
- Mesélj nekünk ezekről a bajokról - kérte Tíz Medve.
- Mindenütt fehér vadászok táboroznak. Apró csoportokban jönnek,
de messze hordó puskáik vannak, amelyekkel annyi bölényt ölnek meg
egy óra alatt, mint amennyit mi egy hét alatt ejtünk el.
- Megölitek ezeket az embereket? - kérdezte Tíz Medve.
- Megölünk annyit, amennyit bírunk. Nem könnyű a messze hordó
puskák ellen lovagolni. Egy csapat a feleségem fivérének táborából
hatot ölt meg egy rajtaütésben, de annak is rossz vége lett. A fehér
emberek a foltos betegségben szenvedtek, és a harcosok elhozták a
fertőzést a táborba, ahol az sokakat megölt. Feleségem fivére is
belehalt. Csapatunk megölt néhányat e szőrös szájú vadászok közül,
ám ahányszor ezt tesszük, ők katonákat küldenek, hogy üldözzenek
minket... a saját hazánkban! Két erőd van keleten, országunk szélén.
Mielőtt eljöttünk, megtudtuk, hogy újat építenek.
Tíz Medve összevonta a szemöldökét. - Miért teszik?
 - A földünket akarják - felelte Farkasirha. - Már bent is vannak végig
a Vörös folyótól keletre. Négyszögletes házakat csinálnak sárból, hogy
azokban lakjanak.
- Hallottam már ezekről a négyszögletes házakról - szúrta közbe Tíz
Medve. - Azt mondják, hogy ezeket a házakat nem lehet elmozdítani,
és nincs bennük levegő.
- Én csak távolról láttam őket, és egyhez sem értem hozzá. Ezek a
fehér emberek késekkel hasogatják a rögöt, és megnyúzzák a földet.
Lyukakat fúrnak, magokat ültetnek, és megeszik a zöld dolgokat, amik
nőnek a lyukakból...
Az egyik csejenn harcos mondott valamit Farkasirhának.
- Ahol megjelennek, kidöntik a fákat - folytatta a törzsfőnök. -
Darabokra vágják a fákat, a földbe szúrják, és drótokat feszítenek
közéjük...
- Éneklő drótot? - kérdezte Tíz Medve.
- A drót nem énekel, csak ott van.
Most egy másik csejenn mormolt valamit. Farkasirha újabb képeket
rajzolt a levegőbe.
- Ha megöljük a földnyúzókat... a katonák azért is űzőbe vesznek.
Ismét megszólalt egy harcos. Farkasirha figyelt, bólogatott. Majd
komancs hallgatóihoz fordult.
- Népünkből néhányan takarókat cserélnek színes vízre, amit a fehér
emberek csinálnak. Mindenki más néven hívja. Én bolond víznek
hívom.
- Tudok róla - mondta Tíz Medve. - Az az a víz, ami égeti a torkot, és
megvadítja az embereket.
- Igen. Ne engedd be a táborodba, mert az emberek attól kezdve
csak azt akarják inni. Elfáradnak és összeesnek, vagy annyira
megbolondulnak, hogy azt se tudják, kicsodák... verekszenek...
- Indián az indiánnal?
- Indián az indiánnal. Néha emberhalál is esik. Hallottam egy férfiról,
aki a feleségét adta oda egy fehérnek, csak hogy kapjon még a vízből.
Az emberek megbetegszenek, ha isszák, de ha jobban lesznek, újra inni
akarnak. Ne engedd, hogy néped hozzájusson ahhoz a vízhez. Mindig
bajt okoz.
A komancsok hüledező hitetlenkedéssel ültek. Farkasirha harcosai
közül egyszerre többen ostromolták a törzsfőnököt, hogy beszéljen
még. Farkasirha forgatta fejét, egyszerre próbált hallani mindenkit.
Aztán kezét fölemelve csendet kért, és újra jelezni kezdett Tíz
Medvének.
- Hallottál már a szent útról?
Tíz Medve hátranézett harcosaira, akik dermedten ültek és álltak
mögötte.
- Nem - válaszolta végül. - Mi az a szent út?
Farkasirha egy darabig töprengett, aztán megfordult és intett egy
harcosnak, aki a közelében ült. A harcos felállt, a törzsfőnök leült.
A komancsok jól megnézték ezt a harcost, aki még a csejennek közül
is kimagaslott. Sűrűn gyöngyözött mokaszint és lábszárvédőt viselt,
csövescsontból fűzött mellvértje a derekáig ért, a nyakában vastag,
kalapált rézkorong lógott, hajában hatalmas medvekarom himbálózott.
Súlyos szemhéja, finom, vékony szája, hosszú, egyenes orra volt. Ám
öltözékében az az elöl nyitott, testhezálló kabát volt a legfeltűnőbb,
amit a fehér katonák viselnek: az elején rézgombok sorakoztak, a
vállára arany szövetpántokat varrtak.
- Sebes vagyok - jelezte. - Ma este elszívtam a pipát. Szavaim igazak.
Mosolygós nem vette észre, hogy a lába megmacskásodott, és nem
zavarta a szemerkélő eső. Még Keresgélőt is elfelejtette. Kisfiúként
leskelődött néha a főnöki tanácskozásokon, de csak azért, mert nem
akadt jobb dolga. De a hajdani gyerekcsíny váratlanul súlyos
jelentőséggel telt meg. Megigézve nézte a két törzs legvitézebb
harcosainak eszmecseréjét.
Az új beszélő némasága még jobban kiemelte a kezek és karok
beszédének fölényes biztonságát. Talán az okozta, hogy a leskelő fiú
sohase figyelt még igazán, vagy talán mert igazi mestert látott,
mindenesetre valósággal megbabonázták a tökéletes, elegáns
mozdulatok, amelyekkel Sebes kibontotta történetét:
- Tavaly, amikor megolvadt a hó, fehér emberek jöttek az országba
hosszú néző üvegekkel. A fehérek azt mondták, hogy utat építenek,
amelyen egy tüzes vasszekér fog vontatni kerekes ládákat. Mi nem
akartuk, hogy ilyen út vágjon keresztül országunkon. Testvérem, én és
néhány harcos lerohantuk az egyik táborukat. Megöltük mindet,
elvettük a hosszú üveget, és megpróbáltuk látni, amit a fehér emberek
néznek vele, de hiába. Semmit se láttunk.
 Attól kezdve fehér katonák kísérték a néző üveges embereket, és
nagyon nehezen tudtuk elűzni őket. Amikor idén kisarjadt a fű, a
kauktól hallottuk, hogy épül a tüzes szekér útja. Azt mondták, hogy sok
fehér ember építi, és az út a mi vadászmezőink felé tart.
Sok éjszakán át égtek a tanácstüzek, mire eldöntöttük, hogy hadat
viszünk az út ellen. Száz harcosból álló nagy csapat indult el keletre,
amikor a pónik kövérek voltak. Meg akartuk állítani az utat. Szívünk
erős volt. Harcolni akartunk a tüzes szekér ellen.
Öt alvás után megtaláltuk a tüzes szekér útját. Sok fehér ember
építette...
- Hogy néz ki ez az út? - szakította félbe Tíz Medve.
- Két kötél egymás mellett. Vaskötél. A fehér emberek, akiket
láttunk, belekalapálták ezt az utat a földbe. Úgy döntöttünk, hogy
elűzzük ezeket a fehéreket, és mögéjük kerültünk, hogy reggel, amikor
támadunk, szemben legyenek a nappal. Ezt tettük, és ők szétszóródtak
a prérin. Két skalpot szereztünk, de néhányuknak messze hordó
puskája volt, és mi visszavonultunk.
Már ismét támadni akartunk, amikor vágtában érkezett keletről két
felderítő. Ezek a felderítők látták, hogy valami közeledik a vaskötelek
útján. Nem tüzes szekér, hanem olyan szekér, aminek nincs oldala.
Kerekei voltak és egy fogantyús botja, amelyet két fehér ember hajtott
olyan mozdulatokkal, ahogy a madarak emelgetik a fejüket ivás
közben. Egy harmadik fehér ember ült ezen a dolgon.
Láttuk, amint átjön egy dombon, majd lerohan oda, ahol mi ültünk
lovainkon. A két hajtó ember legurult a földre, és elfutott. Lovaink
annyira megijedtek, hogy ugrálni kezdtek. Nehéz volt féken tartani
őket.
A harmadik ember nem futott el. Lejött a dombon, egyenesen állva
a furcsa szekérben. Fekete ruhát viselt. A nyakában két, keresztbe tett
ezüst lógott. Leemelte a nyakából az ezüstöt, és azzal hadonászott,
miközben közeledett. Egy fekete valamit húzott ki a ruhája alól, azt a
dolgot, amit a fehér emberek úgy hívnak, hogy „könyv". Ezeket a
dolgokat a feje fölé tartotta, és szavakat kiabált, amelyeket nem
értettünk. Ez az ember nem hajtotta a kis szekeret, ezért annak
elfogyott az ereje. Megállt előttünk, és az ember lelépett róla.
Sok edzett harcos nem is akart ránézni erre az emberre. Nem volt
húsa. Viaszfehér volt a bőre, pengevékony az orra, és a szeme
kidülledt, akár a békáé. Hadonászott, rikoltozott és fel-alá járkált.
Rászögezte a keresztet az emberekre, akik megijedtek.
Aztán elesett a fűben. Fetrengeni kezdett a földön. Sok furcsa
hangon beszélt, és a szeme befordult a fejébe, hogy csak a fehérje
látszott. Nyál folyt a szájából. Mindenki láthatta, hogy háborodott,
mert valamilyen szellem van benne. Az ilyenekkel szemben a
leghatalmasabb harcos is erőtlen. Elvágtattunk, szinte meg se álltunk,
amíg haza nem értünk.
Vergődő Madár, aki lenyűgözve hallgatta Sebes különös történetét,
fürgén felállt. Odakint rákezdett az eső.
- Megfejtette valaki, hogy ki volt ez az ember?
-Tanácskoztunk mindenkivel, aki tud valamit a fehérekről -
válaszolta Sebes. - Talán egy fehér pap. Lehet, hogy a tüzes szekér útja
valamiféle szent út. Az emberek a fehér ember szent útjának hívják.
- És a tüzes szekér az a dolog, amit a fehér ember úgy hív, hogy
„vonat?" Azt láttátok?
- Kétszer - felelte Sebes. - Szörnyű lármát csap, és páncél borítja.
Semmi sem hatol át rajta. Megpróbáltuk kihúzni az utat a földből, de
sok ember kell hozzá, hogy egyetlen darabját eltávolítsuk. És a fehérek
mindig visszateszik. Még mindig keressük a módját, hogy legyőzzük a
tüzes szekeret, de nehéz harcolni vele.
Leengedte a karját, végighordozta tekintetét a tűznél ülő
komancsokon, aztán leült. Csönd lett Vergődő Madár sátrában.
Néhány percig csak az esőt lehetett hallani, amely kitartóan kopácsolt
menedékük irhákkal borított kúpján.
Tíz Medvének már lekonyult a feje, de most fölkapta, és az erős
karokra támaszkodva föltápászkodott.
- Hallottuk beszédedet - jelezte. - Sajnáljuk a csejenneket a
bajaikért. Mit fogtok tenni?
Farkasirha fölemelkedett a válaszhoz.
- Miként lehet harcolni olyan ellenféllel, amely mindenütt ott van?
Olyan ellenséggel, amelynek fegyvereihez senki sem ért, olyan
ellenséggel, amely napról napra számosabb, akármennyit öljünk is
meg? Senki sem válaszolhat ezekre a kérdésekre, ám mi harcosok
vagyunk, és egy harcos egyetlen feladatot ismer, mégpedig azt, hogy
megvédje népét és hazáját. Lehet, hogy mire legközelebb leesik a hó,
már a csontjainkat is szétszórják a prérin, de egyikünk sem fél a
haláltól.
Leült. Tíz Medve bólintott. - A komancsok sem. Ki tudja, milyen
sorsra tartogat a Titok? Ám ha csejenn futárok érkeznek táborunkba,
és a segítségünket kérik, akkor segíteni fogunk minden időben.
Harcoltunk már egymás oldalán, és segítjük a csejenneket, ha arra
kérnek. Nincs ellenség, akitől a komancsok félnének.
Hunyorogva tekintett vendégeire, és futólag arra gondolt, hogy
lehet-e állva elaludni. - Szívünk örül, hogy régi barátokat láthat a
táborban. Ez mindenkit boldoggá tesz. Most esik az eső, és én már
szeretnék takaró alatt lenni a sátramban. Jó éjszakát.
Az ülők felálltak. Az állók mocorogni kezdtek, első ízben azóta, hogy
elkezdődött a tanácskozás. Mosolygós elhátrált a sátortól, és
beleolvadt a sötétségbe.
Ám továbbra is figyelte a tanácskozás résztvevőit, akik olyan
nemtörődöm léptekkel távolodtak a zuhogó esőben, mintha fényes
napsütésben sétálnának. Mosolygóst is hidegen hagyta az arcán
folydogáló eső, noha bőrig ázott.
Úgy olvasta az éjszakában eltűnő harcosok szavait, mintha először
tenne ilyet. Úgy nézte őket, mintha először találkoznának. Mintegy
varázsütésre hullott le róla a régi álmodozó, bele a lábánál gyűlő
pocsolyába. Hirtelen eloszlott a zűrzavar, és Mosolygós tudta, hogy
nem kell azon emésztődnie többé, mit is tegyen.
Keresgélő miatt se gyötrődött. Érzései változatlanok maradtak, de
már nem volt beteg a szerelemtől.
Valami erő öntötte el, olyan hatalom, amely eltörölte a múltat, és
megszabta a jövőt. Mosolygós már csak egyet akart: részt venni abban
a tanácskozásban, amelyet kikémlelt. Ha majd fegyverbe szólítják őket,
ő akar felkapni a legerősebb pónira, hogy azon vágtasson a csatába.
Gyermekeket akart nemzeni, gondoskodni akart róluk. Attól az
éjszakától kezdve Mosolygósnak egyetlen, sorvasztó vágya volt.
Harcosként akart meghalni.

IX. FEJEZET
Még harmat ült a füvön, amikor a csejennek elindultak nyugat felé,
akár egy apró hajókból álló flottilla, amely lassan úszik a lapos,
végtelen óceánon. Távozásuk után tüstént összeültek a rögtönzött
tanácsok. Tíz Medve táborának népe örült a látogatóknak, ennek
ellenére alig várta, hogy ő is meghányja-vesse, milyen
következményekkel járhatnak a csejennek országában esett dolgok.
Bár a csejennek messze északon tanyáztak, országuk nem volt
idegen a komancsok számára. Néhányan jól ismerték, sokan legalább
egyszer jártak a földjén távoli utazások során. Most, hogy megrohanták
a katonák, a bölényvadászok és a telepesek, mindenkinek az volt az
első kérdése, hogy nem a komancsok lesznek-e a következők. Ugyan
északon laktak a kajovák is, ütközőként a csejennek és a komancsok
között, ám ez csekély vigaszt jelentett az iszonyú hatalomhoz képest,
amelyet a csejennek úgy neveztek, hogy szent út.
Az út, az utazói, lehetséges jelentése túlságosan érthetetlen volt
ahhoz, hogy megegyezés születhessen a vég nélküli gyűlésezéseikből.
Sok harcos nem volt hajlandó elhinni, hogy a fehérek egyáltalán
fontolóra vehessék a megszállást; sok tábortűznél forgott a szó arról,
milyen gyorsan elpusztítanák a fehéreket, ha bolondságukban csak
meg is próbálnák bitorolni a komancs földet! Főleg a katonákat! A
katonák nem tudnak lovagolni. Nem lőnek jól, nagy, amerikai lovaik ha-
mar kifulladnak. Ha idejönnek a katonák, valószínűleg hamarabb
vesznek szomjan, mint hogy a komancs harcosok megölhetnék őket!
Az idősebb férfiak hidegebb fejjel mérlegelték, amit a csejennektől
megtudtak. Vergődő Madarat és kortársait születésüktől harcosnak
nevelték, második természetük volt a küzdés, mégis, koruk és
tapasztalataik folytán gyakorlatiasabban nézték a világot. Ám köztük
sem volt egyetértés. Költözzenek nyugatabbra? Menjenek háborúba a
csejennekkel? Hajtsanak a szóra, amikor legközelebb ismét futárt
küldenek a fehérek, meghívással tanácskozásra? És sok más kérdés is
fölmerült, de nem tudtak megegyezni. Hogyan is lehetne egyezség ab-
ban, amit nem értenek?
Vergődő Madár sok sátorban elszívta a pipát azon a napon, olyan
sokban, hogy mire hazatért, nem is tudta, nem lesz-e beteg a túlzott
pipázástól. Otthon mindenki aludt. Émelygését a fekvés sem
enyhítette. Gyomra kitartó hullámokban háborgott, úgyhogy
hamarosan kiment, hátha a friss levegő megszünteti a hányingerét.
Sátra mögött már a préri kezdődött, és az éjszakába meredő
Vergődő Madár hirtelen úgy érezte, mintha ő lenne az egyetlen ember
a világon. Hogy lehet ez? Itt a lába alatt a föld. Szemét megtöltötték a
csillagok. Feleségei és gyerekei jóllakottan alszanak. A táborban nincs
betegség. Az idény gazdag zsákmányt adott, és nincs okuk azt hinni,
hogy ez ne lenne tartós. A komancsok ellenségei messze vannak, és ha
ostobaságukban közelebb merészkednének, bizonyosan megvernék
őket. Legyőznék még a fehéreket is, az összes puskájukkal és népükkel,
ha idejönnének. Miből gondolják, hogy jöhetnek? Mit akarhatnak a
komancsok országától, kivéve talán, hogy átalmehessenek rajta? Minél
többet gondolkozott Vergődő Madár, annál inkább úgy látta, hogy
népe felkészületlensége a kihívásra jelenleg sokkal aggasztóbb annál,
amit a fehérek jelenthetnek.
Mégse a dohányzás betegítette meg. A szív betegsége ette bele
magát. A táborban rajta kívül senki sem ismerte a fehér ember
beszédét, és ő sem gyakorolta a szavakat, amelyeket akkor csikart ki
Farkasokkal Táncolóból és Álló Ökölből, ha szükség volt rá. Ők
beszélték a szavakat, de tudták róluk, hogy a fehérnek született
házaspár lenne az utolsó, aki közösködni akarna a fajtájával.
Abból ítélve, amit Vergődő Madár hallott, a fehér ember beszéde
zűrzavaros volt. Sok ígéretet tettek a csejenneknek és a kajováknak,
amelyekből egyet sem tartottak meg. Még ígért ajándékaik is nagy
ritkán találták csak meg az utat az indiánokig.
Aki a fehérekkel akar tárgyalni, annak felkészültnek kell lennie.
Valamennyiük között Vergődő Madár volt a leginkább felkészült, holott
ő sem tudott szinte semmit a fehérek útjairól. És ha tudna? Számítana,
ha okosabb lenne, mint az összes fehér együttvéve?
Nem számítana, állapította meg Vergődő Madár csüggedten. A
komancsok abban sem értenek szót, mit jelent egy feltépett hasú
döglött patkány a tábor közepén. Akkor miként foghatnának össze
azzal a furcsa néppel szemben, amelynek a száma légió, a ruhája,
szokásai, fegyverei, étele, gépei pedig akár a nap és a hold mögötti
tartományból is származhatnának? Vergődő Madár egyszerűen nem
látott rá módot, hogy a komancsok azok maradhassanak, akik voltak.
Nem tudta elképzelni, hogy a komancsok, vagy akármelyik más nép,
összefognának a fehér fenyegetés ellen, márpedig egység nélkül
bizonyosan végük.
Azon az éjszakán, miközben magányosan ácsorgott a sátra mögött,
elhatározta, hogy soha többé nem engedélyezi magának ezt az
émelygést. A komancsok helyzetén ugyanúgy nem változtathat, mint
ahogy nem nyúlhat föl az égbe, és nem tologathatja ide-oda a
csillagokat. De azért még megteheti, ami a hatalmában áll, hogy
szolgálja népét, feleségeit, gyermekeit és önmagát. Nem fogja tűrni,
hogy megnyomorítsa a kétely, mert akkor nem szolgálhat senkinek.
Nem a családi sátorban aludt azon az éjszakán, hanem a szomszéd
sátorba vonult vissza, amely csak az övé volt, ahol a fehérektől kapott
békeérem függött. Gyomra háborgása megszűnt, s hamarosan elaludt.
Szörnyű álmot látott, amelyben a bölény eltűnt, visszament a földbe,
amelyből nőtt, nem volt testvére többé se a komancsoknak, se
másnak. Az indián nép bolyonghatott éhségtől haldokolva, siratva
szüntelenül rokonát, a bölényt, amely elhagyta őket.
Reggel a gyerekek, akik nem győzték kivárni, berontottak a sátorba.
És miközben boldog kupacban hemperegtek az apjukon, Vergődő
Madár még erősebben tudta, hogy nincs az a földi hatalom, amely
letéríthetné az útjáról. Mindent el fog követni, hogy kézben tarthassa,
ami jön. Az irányításnak szenteli minden tapasztalatát és bölcsességét.
Történjék bármi, nem hagyja cserben a karok és lábak hálóját, amelybe
most esett. Vergődő Madárnak ez éppen elég volt.

X. FEJEZET
Mosolygóst nem kínozta lidércnyomás. Hetek óta nem aludt ilyen
mély, üdítő álommal.
Amikor Vergődő Madarat lebirkózták a gyerekei, ő már réges-rég
talpon volt. A reggel nagy részét a lovai mellett töltötte, azon
tépelődve, miként aknázhatná ki a legjobban a gazdagságát. De
gyönyörűek!, mélázott, miközben ide-oda kígyózott a ménesben. Az
összes ló ismerte és bízott benne. Ahogy járkált közöttük, gyöngéden
megsimogatva egy-egy csillogó hátat, a pónik rányihogtak, vagy lustán,
elégedetten kifújták orrlikaikból a port. Mosolygós kimondhatatlanul
szerette őket, de ma reggel nem ezen a szereteten töprengett, hanem
azt próbálta eldönteni, melyiket nélkülözhetné.
Valamikor békét keresett a lovaknál, akik élő pajzsként védték, ha
kételkedett magában. De most nyoma sem volt benne kételynek.
Fegyvereket látott lovainak sokaságában, és mielőtt a nap delelőre
hágott, állig fölfegyverkezve tért vissza a táborba.
 Mosolygósból hiányzott mindennemű körmönfontság,
kereskedőként, alkudozásnál sose volt olyan fifikás, mint mások,
akiknek ez a vérében volt. Sose kívánt többet a tisztességes
ellenértéknél, és ugyanettől vezérelve választotta ki a fél tucat zömök
pónit, amelyekkel délelőtt visszament a faluba.
Három pónit kikötött az apja sátra elé. A másik hárommal
keresztülvágott a táboron, és megkereste a sátrat, amelyben Szarvas
Antilop nővére, a frissen megözvegyült Gébics Asszony lakott. Amióta
férje odaveszett a mexikói portyán, Gébics Asszony a mások irgalmára
szorult, ennélfogva eszményi jelölt volt arra, hogy Mosolygós
megkaphassa, amire szüksége van.
Otthon volt két gyerekével, és láthatólag örült Mosolygósnak.
Lenyírt haja, karjának friss vágásai mutatták, hogy még mindig gyászol.
Kedvére volt az ajánlat, Mosolygós tudta, hogy helyesen döntött.
Mindenki tudta, hogy az ő lovai a legkülönbek. Gyöngyszem volt
mindahány, és ezekből ő most hármat ajánlott az elszegényedett
özvegynek, kettőt anyagokért, egyet a munkáért. Gébics Asszony
boldogan bizonygatta, hogy a sátor, amelyet Mosolygós kíván,
holdtöltéig elkészíthető. Bőven van irhája, és noha néhány rúd
hiányzik, azokat is játszva beszerezheti.
A hazatérő Mosolygós a sátor előtt találta a szüleit. Kíváncsian
szemlélték a pónikat, amelyeket fiuk kipányvázott a földbe ütött
cövekekhez.
- A te pónijaid? - kérdezte az apja.
- Nem, apám, a tieid.
- Az enyéim? Hogyhogy?
- Szeretném elcserélni őket egy íjra és egy készlet nyílra.
- Íj? Nyílvessző? Neked? - kérdezte az apja.
- Messze hordó kőrisfa íjat akarok és vagy húsz nyílvesszőt.
Mosolygós apja a fejét vakarta. - Húsz nyílvesszőt...? Az sok, fiam.
Errefelé nincs kőris. Egy-két alvásnyi időt kellene mennem, hogy
találjak.
- Azért kínálok három jó pónit egy helyett.
A férfi kíváncsian félrehajtotta a fejét.
- Miért akarsz íjat és nyilakat?
- Minden férfinak kell ilyesmi a sátrába.
- Miféle sátorba? - vágott közbe az anyja.
 - Gébics Asszony készít nekem egy sátrat.
Mosolygós anyja a férje elé lépett.
- Hogy lehet neked külön sátrad? Ki fogja rendben tartani? Ki készít
ételt neked... és ruhát?
- Esetleg majd én - felelte Mosolygós konokul.
- Esztelenség! - mondta az apja. - Hogy fogsz...
- Hogy lehetne sátrad asszony nélkül? - vette át a fonalat az anyja.
- Lesz asszonyom.
- Ki?
- Nem tudom... majd valaki jó.
- Ki fognak nevetni! - figyelmeztette az anyja. - Hogy egy felnőtt férfi
sátorral, de család nélkül!
- Hadd nevessenek - mondta Mosolygós. - Komancs férfi vagyok. Azt
teszem, amit akarok. Sátrat akarok, és lesz is sátram. Apám, elfogadod
a pónikat, amiket ajánlok, vagy vigyem át őket Poros Archoz?
- Poros Archoz! - kiáltott az apja. - Hiszen az ő nyilai nem ütnek át
semmit!
- Megegyeztünk? - kérdezte Mosolygós.
- Türelmesnek kell lenned... egy kőrisfa íj időbe kerül.
- Türelmes leszek.
Otthagyta hüledező szüleit, és néhány perccel később Bagoly Látnok
sátorleffentyűje előtt állt. Megmondta a nevét, és várt.
Hosszúnak tűnő idő után kinyílt az ajtó, és görnyedten előbújt a
vágott szemű jós. Egy szót se szólt, csak állt, mereven nézte
Mosolygóst, és várta, hogy a lovakhoz értő fiú közölje, mi járatban van.
- A harcos ösvényére lépek - mondta ő egykedvűen. - Mutass utat.
Bagoly Látnok ugyanolyan rezzenéstelenül bámulta látogatóját,
majd a napra pillantott. - Gyere vissza, amikor az árnyék a sátram
másik oldalára ér - mondta, majd lehajolt, és visszabújt a sátorba.
Mosolygós egy másik pónival tért vissza. Ismét bejelentette magát,
ismét megjelent Bagoly Látnok. Kifejezéstelen pillantást vetett a fiatal
aranyderes csődörre, amelyet Mosolygós hozott, és a családi sátorba
invitálta a fiút.
Senki se volt otthon. Mosolygós leült a sátor közepén égő apró
tűzhöz, oda, ahol Bagoly Látnok helyet mutatott neki. A jós nem kínálta
pipával. Mozdulatlanul ült, hosszú haja kibontva omlott a vállára, a
szeme keskeny volt, mint az olyan emberé, akit bármelyik percben
elnyomhat a buzgóság.
Hosszú hallgatás után alig észrevehetően megmozdult a szája. -
Mondd el, hogyan történt.
Mosolygós elmesélte az esős éjszakát Vergődő Madár sátra mellett.
Elmesélte, miben egyezett meg Gébics Asszonnyal, és milyen üzletet
kötött az apjával. Majdnem feltárta Keresgélő iránti érzéseit, de aztán
úgy döntött, hogy ezzel csak megzavarná Bagoly Látnokot.
Nem nagyon lehetett megállapítani, mit művel a jós. Becsukódott a
szeme, amikor Mosolygós magyarázni kezdett, és csukva maradt,
miután a fiú elvégezte a beszédét.
Ám közben is magasra tartotta a fejét, mintha valamiképpen átlátna
leengedett szemhéján. Mosolygós összerázkódott, amikor a pillák
fölpattantak, és a jós kerek golyószeme úgy meredt rá, mintha
mögötte nézne valamit. Bagoly Látnok révült fahangon beszélt, de
olyan parancsolóan, hogy az kizárt mindenféle kételyt:
- Utazz el a kajovák földjére. Keresd meg a titkok helyét, a nagy
szirtet, amelynek oldala csapinósan lejt a földig, a szirtet, amelynek
sziklaarca olyan, mintha medvekarom véste volna. Patak fut a tövében,
és megkerüli. Ott rejtsd el lovaidat, holmidat, és hátulról kapaszkodj föl
a titkok helyére. Ülj a szélére, ott, ahol a szikla a patakba zuhant. Ne
egyél. Ne igyál. Csak imádkozz. Erősen imádkozz. Kérd a Titkot, hogy
tárja föl sorsodat. Ha látsz valamit, jöjj el hozzám, és mondd meg, mi
volt az.
Bagoly Látnok megremegett. Pillái lecsukódtak, majd megint
résnyire nyitotta a szemét. - Hallottál - szólt fojtottan. - Készülj és
menj. Azt a pónit hagyd, ahol van.
Mosolygós nem vesztegette az időt. Megkérte hüledező anyját,
hogy készítsen össze egyheti alvásra való élelmet, aztán fogta régi íját,
nyílvesszőit, és kiszakította három kedvenc póniját a méneséből.
Annyira csak egy dologgal törődött, és úgy sietett, hogy búcsúzásra
nem is vesztegette az időt. Nem gondolt másra, mint hogy kövesse
Bagoly Látnok utasításait, és mikor az apja megkérdezte, mikor jön
haza, annyit válaszolt: - Nem tudom.
Majd fölpattant egy almásszürke pónira, lószőr pányvára fogta a
másik kettőt, és kifelé indult a táborból. Az emberek észrevették, hogy
elmegy, de senki sem szólt a fiúhoz, aki mereven bámult északkeleti
irányba.
Ám egyvalaki követte a tábor pereméig, ahol addig állt és nézett
utánuk, amíg az ifjú és a lovai porszemekké töpörödtek a pusztában.
Rég szerette volna, hogy Mosolygós rávesse a szemét vagy szóljon
hozzá. Rég nem bírt másra gondolni, és a szíve egész délelőtt ugrált a
hírre, hogy Gébics Asszony sátrat épít neki, az apja íjat készít neki, és ő
bezárkózott Bagoly Látnokkal.
Nem tudta, milyen küldetésben jár Mosolygós. Csak azt tudta, hogy
ha egy férfi elhagyja a tábort, nincs rá biztosíték, hogy vissza is tér.
Hunyorogva bámulta a fekete pontokat a messzeségben, amíg el nem
tűntek a látóhatár mögött. Egész idő alatt abban reménykedett, hogy
valamilyen csoda ismét megnöveli a lovakat és a lovast, aki feléje
vágtat majd, ahelyett hogy távolodna. De elment, ő pedig szidhatja
magát, amiért ilyen félénk. Újabban bizonytalan az élet, mindennap
történik valami, ki tudhatja, mit hoz a holnap? Most aztán nem tehet
mást, mint vár, és reméli, hogy a fiú visszatér. Megfogadta, hogy akkor
majd ő is tesz valamit.
De mostantól sír előtte minden. Könnyes szemmel bámulta a
mokaszinját, és az az eszeveszett gondolata támadt, hogy fölpattan
apjának egyik pónijára, és Mosolygós után nyargal. Ám amikor ismét
fölnézett, és látta, hogy Mosolygós igazából elment, összeszedte
magát, és borúsan visszatért a táborba. Semmi értelme gyászolni egy
elszalasztott lehetőséget. Akár haza is mehet, és elkészítheti
nagyapjának a húspépet.

XI. FEJEZET
Szélfútta Hajat nem nagyon érdekelte a rokonság. Ha rajta múlik,
nem fecséreli az időt az emberekre, még azokra se, akikkel a vér fűzte
össze. Ám nem futhatott meg a kötelesség elől. Tudomásul vette, hogy
felelős harcosként ápolnia kell a kapcsolatokat a feleségein és
gyerekein kívüli szélesebb családi körrel, és időnként hosszabb
utazásokra kell indulni az otthoni táborból. Ha tehette, kerülte a
kiruccanásokat a síkságon elszórt falvakba, ám feleségei agyafúrtak
voltak. Évente többször is gondosan álcázott csapdákat állítottak híres
férjüknek, és ha ezek egyszer összecsapódtak, ritkán lehetett
szabadulni belőlük.
Így került sor a mostani utazásra is, a déli útra, amelyet az egyik
felesége kért, amikor együtt háltak valamikor hónapokkal ezelőtt, egy
hópaplanos éjszakán. Azóta felesége vigyázott, hogy mindig akkor
emlékeztesse, ha Szélfútta Haj jókedvében volt, és ő végül megígérte,
hogy mennek, amint visszatér Mexikóból.
Kísérleteit, amelyekkel megpróbálta kimanőverezni magát a rokoni
kötelességek alól, rendkívüli módon megnehezítette, hogy Földet
Seprő Varkocs volt a kedvenc - a legfiatalabb és legszebb - felesége.
Rajongott a férjéért, és ritkán jött ki a béketűrésből. És különben sem
kellett az ország másik végébe menni, mert az asszony családja délen
sátorozott a Mézevő csapattal.
Földet Seprő Varkocs apja komancs volt, az anyja mexikói rab.
Szélfútta Haj kedvelte mindkettőt, főleg az apát, aki köztiszteletben
álló harcosa volt ugyanannak az elit alakulatnak, ami megfelelt az
otthoni Kemény Pajzsoknak.
Amit Szélfútta Haj nem kedvelt, a rokonlátogatás unalmas voltán
kívül, az a táj volt. Túlságosan bővelkedett fákban és dombokban.
Szélfútta Hajat idegesítették a fák és a dombok, mert megszokta, hogy
a szemhatárig lásson.
De leginkább azért volt kellemetlen a Mézevőkhöz menni, mert
olyan közel laktak a fehérekhez. A fehérek fertőzését, amely lassan
ette bele magát a komancs birodalom testébe, főleg délen lehetett
érezni, és bár a csapat, amelyet Szélfútta Haj meglátogatott, a
legnagyobbnak és legerősebbnek számított a megmaradt Mézevők
között, még mindig apró volt az északi közösségekhez képest.
Az örökös összetűzések a fehérekkel horzskőként koptatták
rongyosra a közösség hajdani szilárd szövedékét. A táborban túl sok
volt az öreg és a nyomorék. Évről évre fogytak a harcos férfiak, és
kevés volt az ifjú, aki a helyükbe lépjen. Nagyon sokat megöltek a
fehérek által „lovas vadászok"-nak nevezett martalócok, vagyis azok az
állig fölfegyverzett, gyilkos bandák, amelyek a komancs határon
portyáztak, indiánokat keresve, hogy lemészárolhassák őket. Ölték a
komancsokat minden rendelkezésükre álló eszközzel, és hajlamo-
sabbak voltak forrásokat mérgezni vagy messze hordó puskával szedni
le az indiánt a lova hátáról, mint kiállni szemtől szemben.
 Nagyon értették, hogyan kell elrejtőzni a fás-dombos keleti vidéken,
ezért nehéz volt megölni őket, kivéve a ritka alkalmakat, ha nyílt
terepen tartózkodtak, de ha ott találták őket, akkor lóhalálában és
porfelhőben menekültek.
A lesvetés volt az erősségük, és ha egy komancs osztag véletlenül
belebotlott egy ilyen lesben lapító különítménybe, akár az utolsó szálig
ott veszhetett. A fehéreknek mindig voltak puskáik, mindegyiknek több
puskája volt, és mintha sose fogytak volna ki a töltényből. Végül mindig
csak a szomorú hírekkel kellett visszatérni a táborba, szomorú hírekkel
az özvegyeknek és az árváknak, ami okot szolgáltatott, hogy újabb
csapatok induljanak a harcba. Sose lett vége a megtorlás és megbánás
örök körének, amely ugyanúgy széttörte az élet örömeit, ahogy a
repedt tükör darabolja föl a képet.
Ez a komor kép fogadta Szélfútta Hajat a Mézevőknél. Még be se
tette a lábát a táborba, már hallotta az asszonyok gyászos
jajveszékelését. Egy vadászó csapatot sirattak, amely zsákmány híján
kénytelen volt keletebbre merészkedni, mint szeretett volna, és akkor
lepték meg őket, amikor a lovaikat itatták egy folyócskánál. A szőrös
szájú komancsvadászok beszorították őket egy meredek marthoz, ahol
a harcosoknak minden fedezék híján kellett védekezniük. A nyolcfős
csapatból négyet megöltek, de valamennyien ott halnak meg, ha nem
takarják el sűrű felhők a holdat annyi időre, hogy a túlélők
elmenekülhessenek.
Már az is elég szomorú, hogy elveszítenek négy harcost, ám volt
még valami, ami különösen keserűvé tette a vereséget. A holttesteket
nem hozták vissza, márpedig okvetlenül vissza kell hozni őket,
különben lelkük mindörökre röghöz kötötten, zavarodottan fog
bolyongani.
Különösen vérlázító volt a tonkavák jelenléte, akik a komancsok
legádázabb ellenségei közé tartoztak. A tonkavák, akiket réges-rég
leigáztak a fehérek, megszokták, hogy pénz ellenében a komancsok
ellen vezetik elnyomóikat. Nemcsak megölték a komancsokat és
elvették a skalpjukat; az is köztudott volt róluk, hogy megeszik az
ellenségeiket. Az élve elfogott komancsokat egészben vetették
máglyára, majd feketére sült húsukat fölfalták a tonkavák.
A holtak között volt Szélfútta Haj szélesebb rokonságának egyik
tagja, egy sógor is, így az északról jött nagy harcosnak, ahelyett hogy
megpihenhetett volna az út végén, tanácsról tanácsra kellett járnia.
Azzal mindenki tisztában volt, hogy egy csapatnak ki kell lovagolnia és
vissza kell hoznia a tetemeket, méghozzá minél előbb, ám a csapat
összeállítása szokás szerint kemény diónak bizonyult. Mert nem
mindegy, hogy mekkora lesz, kik lesznek a tagjai, meddig tart a vállal-
kozás. Még jobban megnehezítette a dolgot a Mézevő tábor siralmas
állapota.
Az emberek örültek, hogy Szélfútta Haj részt vesz a tanács-
kozásaikon. Megnyugtatta őket a híres harcos jelenléte, ám az otthoni
rang itt nem volt érvényes. Ha az lett volna, akkor Szélfútta Haj
villámgyorsan megszervezi és elindítja a csapatot. Így azonban
félrehúzódva kellett hallgatnia a megfogyatkozott és megfáradt
Mézevők vitatkozását a sovány erőforrások beosztásáról.
Három átveszekedett nap után elindult végre a mindössze tizenkét
harcosból - köztük két, csaknem járatlan fiúból - álló mentőosztag.
Szélfútta Haj is velük lovagolt, teljes jogú tagként.
Makrancos Ló, a dicsőségben eltelt élete delén álló harcos vezette a
kis csapatot. Kérte, hogy Szélfútta Haj mellette lovagoljon, ám még e
két jeles harcos jelenléte sem szította fel a többiek hevét. Ez nem régi
vágású komancs had volt, állig fölfegyverzett falanx, amely legázolt
mindent, ami az útjába állt, hanem csekélyke csoport. Mindössze hat
puskával nyomultak be a vitatott területre, s nem a győzelem volt a
céljuk, hanem a túlélés.
Azok közül, akik elmenekültek a fehér lovas vadászok elől, senki sem
emlékezett pontosan az összecsapás színhelyére, ahol a tetemek
maradtak. Vaktában lovagoltak, és minél keletebbre értek, annál
dimbes-dombosabb és erdősebb lett a vidék, Szélfútta Haj pedig egyre
jobban idegeskedett. Hogy ne üssenek zajt, csak végszükségben volt
szabad használni a puskát. Az állatokat nyíllal kellett elejteni, és az
óvatos Makrancos Ló ragaszkodott hozzá, hogy táborozáskor ne gyújt-
sanak tüzet.
Nem történt kellemetlen esemény. A negyedik nap reggelén a kis
csoport megközelítette az ütközet helyét.
Két harcost kiküldtek, hogy kutassák át a folyó két partját. A
derékhad elrejtőzött. Délben a felderítők azzal tértek vissza, hogy
megtalálták a helyet. Fehér emberek vannak ott: két szőrösszájú,
hosszú, fehér kabátban, hat kék kabátos katona őrzi őket. Két szekerük
van, és néhány sátrat vertek föl a lassú folyó partján. A kék kabátos
katonák nem építettek sáncokat. A sátraik körül lebzselnek, legelő
lovaikat nem őrzi senki.
Azt nem állapíthatták meg a felderítők, hogy mit keresnek ott a
hosszú, fehér kabátot viselő emberek. Két tüzet raktak a folyó partján.
A tűzön két nagy kondérban forrt a víz. Úgy tűnik, a fehér kabátos
emberek főzhettek, mert amikor a felderítők látták őket, ide-oda
járkáltak, és fakanalakkal kevergették a zubogó vizet.
Száz yarddal a különös táboron túl a felderítők rábukkantak egy
szekérre. Olyan közel osontak, hogy megállapíthatták, miszerint itt
estek el a komancs harcosok. A szekeret ponyva takarta, de a
felderítők így is látták a saroglyában a két pár mokaszinos lábat.
A Mézevők és híres északi barátjuk azonnal tanácskozni kezdtek,
elemezve a begyűjtött adatokat. Egy darabig azon vitatkoztak, mi
célból táborozhatnak azon a vérfagyasztó helyen fehérek, főleg az a
két fehér kabátos, akiket a katonák védelmeznek. Csak nem
lakomáznak? A gyűlölt tonkavákat utánoznák? Talán a legyilkolt
harcosok erejét akarják kiszívni? Valamilyen sötét, ismeretlen
varázslatot űznek? Szélfútta Haj tudta, hogy a fehér varázslók néha
fehér kabátot viselnek, és úgy okoskodott, hogy valamilyen
megmagyarázhatatlan okból a halottakat próbálják feltámasztani.
Ám ez csak feltételezés volt, és mivel senki sem értette, ezt a szálat
gyorsan elejtették, inkább azzal foglalkoztak, miként szerezhetnék
vissza barátaik és rokonaik maradványait. A fiatalabbak támadni
akartak, hogy minél több skalpot szerezzenek, ám ezt Makrancos Ló és
Szélfútta Haj egyaránt ellenezte. Emlékeztették a többieket a küldetés
indítékára, és rámutattak, hogy esztelenség lenne szükségtelen
kockázatot vállalni. Már így is épp elég veszedelem környékezi őket,
mit sem nyernének, ha még többet zúdítanának magukra.
Az volt a tervük, hogy elriasztják a fehéreket, elijesztik őket annyi
időre, amíg összeszedhetik bajtársaik maradványait, azután
visszamenekülnek nyugatra.
A csapat két legifjabb tagja, akik gyors, erős pónin ülnek, fölmegy
folyás ellenében a parton, átkel a vízen, majd visszalopakodik, és
megállnak a derékhaddal szemközt. Itt várják, hogy jelt adjon az egyik
harcos, aki feltűnő ügyességgel utánozza az eszegető fogoly hangját.
Akkor a fiúk kitörnek túlparti rejtekükből, és takarókat lobogtatnak a
fehérek őrizetlen lovai felé, hogy lekergessék őket folyás iránt.
Ugyanakkor a tíz harcos nyilakat lő a fehérek táborába, és torkuk
szakadtából rikoltoznak mellé, abban a reményben, hogy a fehérek
többszörösének hiszik a támadó erőt. Majd megjelennek a parton, és
úgy tesznek, mintha űzőbe akarnák venni a fehéreket. Ha sikerül
eléggé megfutamítani őket, fokozatosan lemaradnak, és visszatérnek a
parton, hogy teljesíthessék igazi feladatukat. Az üldöző harcosok akkor
már elsüthetik puskájukat, ha akarják, de addig nem szabad lőni, csak
ha elkerülhetetlen!
A terv tökéletesen bevált. Amikor a nap megközelítette a
szemhatárt, elhangzott a jel, és a fiúk előrobbantak a túlparti bozótból.
Az amerikai lovak zöme fejvesztve menekült folyás iránt. A következő
pillanatban a derékhad iszonyú üvöltésben tört ki. A két fehér kabátos
ember fölkapott egy pányvás tetejű szekérbe. Ügyetlenek voltak, és
nehézkes kapaszkodásuk közben az egyik nyilat kapott a lábikrájába.
Visítva hanyatlott hátra, miközben társa eszeveszetten hajszolta a
lovakat. A katonák annyira meglepődtek, hogy mindössze néhány
lövést eresztettek meg a támadás irányába, aztán lóra pattantak,
némelyikre ketten is, úgy nyargaltak a szekér után, amely vadul
robogott lefelé a parton.
Három harcos űzte a csekély fehér csapatot. A fiúk, akik
megijesztették az amerikai lovakat, eltűntek folyás irányában, így
maradt hét harcos, köztük Szélfútta Haj és Makrancos Ló, hogy
átkutassák a furcsa tábort a parton.
A tüzek még mindig égtek, a nagy fekete fazekak még mindig
rotyogtak. A férfiak belenéztek a hatalmas üstökbe. A habos vízben
felismerhetetlen dolgok darabjai és foszlányai kavarogtak. Feltúrták a
sátrakat, találtak egy emelőnek használható, vastag rudat, amellyel
felborították az üstöket.
Lábujjhegyen szökkentek hátra, amikor a tűzforró víz és az, ami
benne volt, kizúdult a parti homokba. Puskák ropogtak a távolban, de a
komancsok oda se néztek, mert nem bírták levenni a szemüket arról,
ami előttük hevert. A bográcsokból kigurult két emberi fej, amelyekről
már csaknem lefőtt a hús, és gőzölögve megültek a lapos part sötét
homokjában. Pár pillanatig a harcosok mozdulni se bírtak a
megrendüléstől, ám amint elmúlt a vérfagyasztó lelet döbbenete,
többen is térdre estek a homokban, és rázendítettek a halotti énekre.
Mások a fehér ember táborán töltötték ki a dühüket. Szinte oda se
néztek a lovakat elijesztő fiúkra, akik három elfogott állattal
közeledtek.
Szélfútta Haj és Makrancos Ló fölpattantak pónijaikra, és vágtában
indultak a lovatlan szekérhez. Lerántották a ponyvát, és igazolást nyert,
amit már gyanítottak: két komancs harcos fejetlen, oszló hullája feküdt
a szekérben.
A komancsok húsz perc alatt pokrócba kötötték a tetemeket és a
testrészeket, földobták a vérfagyasztó csomagokat az amerikai lovak
hátára, és komoran elindultak fölfelé a folyó mellett.
Az első kanyarnál nagy tűz maradványait vették észre a túlparton.
Átgázoltak, hogy megnézzék. Az üszkön egy harmadik komancs harcos
elszenesedett, félig megevett hullája hevert. Mindenütt a tonkavák
nyomai.
A harmadik holtat ugyanúgy becsomagolták, mint a többit, és az
esetleges üldözéstől tartva késő éjszakáig lovagoltak, csupán egy-két
órával hajnal előtt álltak meg.
A csapat sikerrel járt. Négy tetemből hármat visszaszereztek, lovat is
loptak, az egyik katonai sátorban egy teli lőszeresládát találtak, senki
sem veszett oda. Ettől függetlenül kevés szó esett a szomorú, hosszú
hazaúton. Nem adomáztak az összecsapásról. Nem volt nevetés,
tréfálkozás, dicsekvés. Senki se mondta ki, ami a szívén volt, mert
minden szív üres volt. Holtat vinni haza sose jó. És kevéssé dicsőséges
megfutamítani néhány fehér embert, akik, bár ezt Szélfútta Haj és
bajtársai nem tudhatták, azért merészkedtek ki a terepre, hogy
beszerezzenek néhány bennszülött koponyát tudományos vizsgálat
céljára. A bográcsból kiborult halálfejek még jobban lesújtották a
harcosokat. Ebben már olyan elképzelhetetlenül ocsmány
erkölcstelenség tükröződött, ami dacolt minden magyarázattal.
A szótlan, hosszú hazaúton a Mézevő táborba Szélfútta Haj bátor
gondolatokkal próbálta vigasztalni magát. Egy komancs harcos nem fél
semmitől. A komancsok megbecsülik a halottaikat. A komancsok úgyis
megmaradnak, mert semmi sem pusztíthatja el a lelket, amelyet a
Titok táplál... a komancsok lelkét.
Sokszor elmondta ezt magának, de csekély vigaszt talált benne. A
holtak érkezésétől ismét elkezdődött a gyász a Mézevőknél. Szomorú
homály ereszkedett a táborra.
 Noha sose álltak közel egymáshoz, Szélfútta Haj különösen sajnálta
a sógorát, akinek tetemét nem sikerült visszaszerezni. De az a
csüggesztő, lerázhatatlan gondolat okozta neki a legnagyobb
gyötrelmet, hogy a Mézevők meggyengültek, és háborgott a gyomra az
érzéstől, hogy ő is része ennek a gyengeségnek.
Miután látta, miként roskaszt tehetetlenné oly sok embert a gyász
és az iszonyat kettős csapása, már csak otthon akart lenni. Rögtön a
mentőosztag hazatérését követő napon összeszedte családját, és
elindult északra.
Egész úton emésztette magát, s mire a táborhoz értek - néhány
órával azután, hogy Mosolygós ellovagolt -, mindenki láthatta
körülötte a fekete felhőt. Amikor tudomást szerzett a csejennek
látogatásáról és bajaikról a fehérekkel, hírnököt küldött az összes
Kemény Pajzs sátrához, hogy sürgősen jöjjenek tanácsba.
Szélfútta Haj úgy döntött, hogy háborút kell indítani a fehérek ellen,
mielőtt késő lenne. Szenvedélyes beszédben érvelt egy nagy sereg
mellett, amely a csejennek országába lovagol, és segít nekik elűzni a
fehéreket. Senki se tudta hozzá hasonló hévvel hirdetni a harc
szükségességét, és aligha kétséges, hogy a Kemény Pajzsok boldogan
ugrottak volna a szavára.

XII. FEJEZET
Ám senki sem lovagolt a csejennek országába, mert még azon az
estén megérkezett Farkasokkal Táncoló, és olyan híreket hozott,
amelyek mindent megváltoztattak.
Szürkületkor tűnt föl a tábor, nagyjából akkor, amikor összeült
Szélfútta Haj tanácsa. A gyerekeken kívül Farkasokkal Táncolót is hét
vadász kísérte, akárcsak Szélfútta Hajat. Nem jöttek örömmel és
kacagással. Még az otthon látványa sem derítette fel őket.
Két hétig voltak oda, gyakorlatilag eredménytelenül. Elmentek
messze északra, a kajovák vadászmezeire, de nem találtak nagy
csordákra, csupán apró szórványokra, ám azok olyan ijedősek voltak,
hogy még a legjobb bölényvadász pónik is alig bírták követni őket.
Nyolc edzett vadásznak mindössze két bölényt sikerült ejtenie, abból is
egyet megevett Farkasokkal Táncoló és csapata, miközben hiába
kutattak további zsákmány után. Két irhával tértek haza. Vezetéklovaik
három szarvast hoztak, amelyeket a hazaúton lőttek, mert nem bírták
volna elviselni, hogy semmi se bizonyítsa fáradozásukat.
A falu szélén Farkasokkal Táncoló, Kígyófogó és Ballagó fogták az
egyik szarvast, elváltak barátaiktól, és megtették a hosszú kerülő utat a
tábor túlsó végében a félreeső sátorig. Könnyebb lett volna
keresztülvágni a táboron, jó lett volna megtakarítani néhány percet,
mert kimerültek és lehangoltak voltak mind a hárman. Ám Farkasokkal
Táncoló inkább megkerülte a falut, mert senkit sem akart látni,
senkivel sem akart beszélni. Azt akarta, hogy Álló Ököl legyen az első,
akihez szól. Azt akarta, hogy a felesége füle legyen az első, amely hallja
a szavát, mert úgy érezte, túl sok lenne az asszonynak, ha nem az ő
szemébe nézve szerezne tudomást a lesújtó hírről.
Álló Ököl és Csendes a sátor előtt várták őket. Az asszonynak az
utóbbi napokban lett a szokása ez a szürkületi várakozás, hátha
meglátja őket sötétedés előtt. Mindig ideges lett, ha egy hétnél
hosszabb időre mentek el.
Táncra perdültek, ő és a kislány, sivalkodtak és rikoltoztak a lovasok
láttán. Azok is kurjongattak válaszul, miközben egy utolsó futásra
ösztökélték fáradt lovaikat.
Álló Ököl néhány perccel később már magához ölelhette Kígyófogót
és Ballagót. A gyerekek alig álltak a lábukon a fáradtságtól, és mikor
Kígyófogó kibökte: - Nem volt semmiféle vad, anya -, Álló Ököl ránézett
a fiú feje fölött a férjére, és látta az arcán azt a görcsös mosolyt, illetve
inkább fintort, ami nem volt jellemző Farkasokkal Táncolóra.
- Nincs bölény - mondta Farkasokkal Táncoló, és gyorsan megrázta a
fejét. Nem bírta a felesége tekintetét, inkább elfordult, hogy levegye az
egyetlen árva szarvast a vezetéklóról. Minden más alkalommal hagyta
volna még néhány percre a húst, ám most félt többet mutatni az
arcából. Megkönnyebbülten hallotta, amint Álló Ököl betereli a
gyerekeket a sátorba.
Nézte a halódó nappali fényt, és amióta az emlékezetét tudta,
először szeretett volna másutt lenni. Rosszul érezte magát tőle, és
azóta, hogy véletlenül rábukkant kajova barátjának, Felleget Verőnek
táborára, sokadszor töprengett el, hogy nem tarthatná-e meg magának
mégis, amit tud. A teherhordó póni sörényére hajtotta a fejét, és
hosszan, szomorúan sóhajtott. Az ő ideje elfogyott. Meg kell mondania
a feleségének.
 A legtöbb nőhöz hasonlóan Álló Ökölnek is kísérteties érzéke volt a
férjében lejátszódó változások megérzéséhez. Rögtön tudta, hogy baj
van. A férfi kerülte a tekintetét, és alig szólt közbe, amikor a gyerekek
ismét előadták az általuk „üres vadászatnak" nevezett vállalkozás
kalandjait. Álló Ököl időnként vetett rá egy röpke pillantást, és
ugyanazt a csüggedt mosolyt látta, amelyet mintha ráfestettek volna a
férje arcára. Az asszony idegei pengtek tőle.
Amikor a gyerekek végre elaludtak, Álló Ököl kiment a sátorból,
hogy kirázzon néhány takarót. Délután már kirázta őket, de egyedül
akart lenni pár percig. Valami jött, de hogy mi, azt nem látta. Férje
talán másik feleséget akar. Talán betegség vájkál benne. Álló Ököl nem
tudott elképzelni ennél rosszabbat. Megacélozta magát, visszabújt a
sátorba.
Farkasokkal Táncoló a tűznél ült, de csak a szeme sarkából pillantott
rá a feleségére.
Az asszony nem bírta tovább. Elébe állt keresztbe font karral, és
nézte.
- Mi történt? - kérdezte halkan.
- Ülj le - mutatott a férfi a tűz mellé.
Álló Ököl leült és várt. Farkasokkal Táncoló pillantása ide-oda ugrált.
- Mi? - kérdezte megint az asszony.
- Felleget Verő volt ott kint. Láttam.
- Jól van?
- A lelke zaklatott. Minden kajováé az.
- Miért?
Farkasokkal Táncoló ismét a tüzet bámulta. Aztán fölnézett, és
igyekezett nyugodtan beszélni.
- Fehér katonák jönnek a kajovák országába. Sok fehér katona.
Álló Ököl szeme tágra nyílt. Egyébként nem mozdult. Mintha még a
lélegzést is abbahagyta volna.
- Erődöt építenek a nagy Varázsoromnál.
Álló Ököl csak pislogott. Még ekkor sem bírt szólni és mozdulni.
Begubózott a megrendülésbe. Mintha a világ omlott volna keskeny
vállára. Annyira tehetetlen volt a súly alatt, hogy még olyan kicsiség
sem telt tőle, mint egy könnycsepp.
- A fehérek azt akarják, hogy a kajovák vonuljanak be szűk helyekre,
és lakjanak ott. Ígérik, hogy etetik az embereket, és gondot viselnek
rájuk, ha bemennek ezekre a rezervátum nevű helyekre, és nem
háborúznak többé. Mert ha nem ezt teszik, mondják a fehérek, akkor
háborút indítanak a kajovák ellen.
A feleségére tekintett, hogy mit szól ehhez, de csak azt a holt
szempárt látta, amellyel sokszor találkozott a hullák arcán, ahogy a
pillanatba belemerevedett szemgolyóval néznek föl az
örökkévalóságba.
Farkasokkal Táncoló is szédelgett, de még nem játszotta végig a
hírnök szerepét. Folytak belőle a szavak, és noha igyekezett minél
visszafogottabban fogalmazni, nem változtathatta meg az igazságot.
- Vannak itt más fehérek is, akiket úgy hívnak, hogy „ügynök".
Beszélni akarnak. Azt mondják, hogy barátok akarnak lenni, meg
akarnak védelmezni minden törzset. Azt mondják, minden jó lesz, ha az
emberek bejönnek. Felleget Verő elszívta velem a pipát. Szavai igazak.
Álló Ököl remegő szájjal kinyögött néhány szót.
- Mit fog tenni Felleget Verő?
- Nem tudja.
Az asszony végre megmozdult. Lehajtotta a fejét, a szája vonaglott.
Majd gépiesen fölemelte az arcát, és ismét megszólalt:
- Mi mit fogunk tenni?
Farkasokkal Táncoló megcsóválta a fejét.
- Nem tudom.
Tápászkodni kezdett. Az asszony egy rándulással életre kelt.
- Ne hagyj itt! Ne hagyj most el!
Farkasokkal Táncoló átlépte a tüzet, megfogta a felesége karját,
fölemelte.
- Mi mindig egyek leszünk - súgta, miközben gyengéden odaterelte
Álló Ökölt az ágyhoz, amelyen a gyerekek aludtak. Fölemelte a takarót,
alábújtatta Álló Ökölt. Az asszony behunyt szemmel tapogatózott a
kicsinyei után. Farkasokkal Táncoló az ágy mellé térdelt.
- Aludj a gyermekeinkkel - szólt halkan. - Én is veled leszek, de most
meg kell mondanom a Kemény Pajzsoknak a hírt.
- Szélfútta Hajnál vannak - motyogta az asszony csukott szemmel.
Elfordította, beletemette arcát az ágy és a gyerekek ismerős
szagába. Nem hallotta a férje halk lépteit. Azt sem hallotta, ahogy
csattant a sátor leffentyűje, amikor Farkasokkal Táncoló kilépett az
éjszakába. Akkor már messze járt, elszakadt a félelemtől és a
zűrzavartól, elsüllyedt a pici világba, amelyben csak az ágy létezett, és a
lényecskék, akiknek ő adott életet. Pillanatok alatt megadta magát az
egyetlen biztonságosnak érzett hely mákonyának, és miközben zuhant
az öntudatlanságba, elképzelt egy olyan álmot, amely átviszi őt és kicsi
világát a hosszú úton az örökkévalóságba a csillagok mögött.
Farkasokkal Táncoló elsőnek Vergődő Madarat akarta értesíteni, ám
útban a sátrához több harcossal találkozott, akik rögtön
nyugtalanságának okát firtatták. Amikor azt felelte, hogy tanácsot kell
összehívni, természetesen megkérdezték, miért, így Farkasokkal
Táncolónak el kellett mondania, hogy fehér katonák vannak a kajovák
országában.
A riadó tűzviharként rohant végig a sátrakon. Mire Farkasokkal
Táncoló fölkeltette Tíz Medvét, a kajovák országában tartózkodó
fehérekből kék katonák sarjadzottak, akik mindjárt körülveszik a
tábort!
A tábor minden zugából áradtak Vergődő Madár külön sátrába a
harcosok. Asszonyok és gyerekek nyüzsögtek riadt értetlenséggel. A
Kemény Pajzsok abbahagyták saját gyűlésüket, hogy kiderítsék a
felbolydulás okát. Mire Tíz Medve és Farkasokkal Táncoló
benyomakodott Vergődő Madár külön sátrába, olyan zűrzavar fogadta
őket, amiről a kívülálló azt hihette volna, hogy mindjárt leszakad az ég.
Szerencse, hogy még élt Tíz Medve, mert a neki járó tisztelet
lehiggasztotta a tűzbe jött harcosokat annyira, hogy fegyelmezhetők
legyenek. Félrehúzódtak, hogy Tíz Medve elfoglalhassa a díszhelyet a
tűz mellett, majd követték a példáját azok, akiknek jutott egy
talpalatnyi föld állásra vagy ülésre. Helyfoglalás közben fokozatosan
lelohadt a lázas izgalom. Tíz Medve elővette a pipáját, és bölcsen várta
a csendet, hogy majd akkor engedélyezze a tanácskozás elkezdését.
Aztán továbbadta a pipát, és mire az az első kört megtéve visszatért
az öregemberhez, a zajongás is elhallgatott. Tíz Medve átnézett a
tűzön Farkasokkal Táncolóra.
- Mondd el, mit hallottál.
Farkasokkal Táncoló elmesélte találkozását Felleget Verővel. A
hallgatóság rögtön jobban kezdett figyelni, ahogy elhangzott a nagy
harcos neve. Ám mire Farkasokkal Táncoló befejezte történetét, a
sátrat csaknem szétvetette a feszültség. A fiatal harcosok ordítottak,
hogy még az éjszaka elindulnak a harci ösvényen a fehérek ellen. Lázuk
ragályos volt, hevességük senkit sem hagyott hidegen.
De amikor Szélfútta Haj emelkedett szólásra, mindenki elnémult. A
fiatal harcosoknak minden bátorságuk ellenére sem volt igazi
tekintélyük. Ennek a harcosnak azonban volt, és mindenki hallani
akarta, mit mond.
Szélfútta Haj megtanulta, hogy az igazi erőhöz nem szükséges
kiabálni. Bár hangja őrizte jellemző lobbanékonyságának árnyalatait,
szinte suttogásig tompította beszéd közben; mozdulatainak csiszolt
eleganciája éles ellentétben állt ijesztően elrútított arcával. Ám a fél
szeme is lángolt, emlékeztetve mindenkit, aki látta, hogy Szélfútta Haj
nem tűr zabolát.
- Tudtuk mind, hogy a fehérek erre jöhetnek. A csejennek, ma a
kajovák... holnap a komancsok. A komancsok mindig visszaverték az
ellenséget. Ennyi mondanivalóm van.
A nyilatkozatot harsány éljenzés fogadta, amely gyorsan elhalt. Más
erős férfiakat is meg kellett hallgatni. Vergődő Madár szokása szerint
ülve maradt, és az első kör főembereinek címezte szavait.
- Amit Szélfútta Haj mond, az igaz - kezdte. - A komancsok
visszaverik ellenségeiket, és könnyekre fakasztják őket. Ám ezek nem
uték vagy paunik. Ez az ellenség más. Ha az uték és a paunik
megszégyenülnek, akkor hazatérnek, és sokáig nem jönnek vissza.
Minden egyes fehér katonának, akit megöltünk, kettő állt a helyébe.
Minden komancs tudja, hogy bolondság harcolni, ha nem győzhetsz.
Vergődő Madár elhallgatott. Komor sötétség ereszkedett a gyűlésre.
- Vergődő Madár jól beszél - mondta Szarvas Antilop. - De nézzétek,
mit csinálnak a fehérek a bölénnyel. Másnak látják a komancsokat? Én
azt mondom: nem.
Felugrott egy Vörös Kabát nevű Kemény Pajzs.
- A fehérek egy dolgot mondanak, aztán másikat tesznek! -
ordította.
A sokaság utat adott a tűzhöz nyomakodó Tejútnak. A bús képű
harcos, noha ötvenhez közeledett, még mindig életerős férfi volt.
- Mindez a beszéd igaz! - mondta, a levegőt püfölve öklével. - Az
összes komancs meghalhat, ha nagy háborút indítunk ezek ellen az
emberek ellen. Tejút nem fél a haláltól. A gyerekeimért aggódom. Nem
akarom, hogy éhesen kóboroljanak. Nem akarom, hogy belehaljanak az
ínségbe. Tejút nem bánja, ha fehér katonákat kell ölni, csak annyit
kérdezek: mennyit még?
Több mint egy órán át léptek előre a férfiak, hogy kimondják, ami a
szívükben van, és minden ékesen szóló nyilatkozatban, akármely út
mellett kardoskodott is a beszélő, feketén gomolygott a szorongás.
Miután úgy tűnt, hogy szólott minden férfi, aki a sátorban
tartózkodott, felállt Farkasokkal Táncoló.
- Nincs sok mondanivalóm Farkasokkal Táncoló nevében. Testvérei
beszéltek helyette ma este. Farkasokkal Táncoló nem fél a komancsok
ellenségeitől. Szereti a komancsokat, és biztonságot kíván nekik.
Tíz Medve felé fordult, de megtorpant. Az öregember feje
lecsuklott. Szemét behunyta. Mintha aludt volna. Farkasokkal Táncoló
attól félt, hogy ha kérdezne valamit, Tíz Medve esetleg nem válaszolna.
Egy hosszú percig tétovázott. Ám minden tekintet rajta függött.
- Mi van Tíz Medve lelkében?
Tíz Medve nem felelt. A sátorban mindenki visszafojtotta a
lélegzetét. A törzsfőnök lassan fölemelte a fejét. A földre tenyerelt
nyűtt kezével. A körülötte ülők a segítségére siettek: karok emelték föl
és támasztották meg a törzsfőnököt, majd visszahullottak.
Tíz Medve köhögött.
- Régóta gondolkodom. Jó lenne arra ébredni holnap, hogy a
fehérek visszamentek a földbe... vagy a nap elégette őket.
Nevetés hömpölygött végig a sátoron, valamivel oldottabb lett a
gyűlés hangulata.
- Nem gondolom, hogy elmennek. Azt se gondolom, hogy a
komancsok megszűnnek komancsként viselkedni. Itt minden férfi
elmondta, ami a szívében van. Nincs egy lelkünk, és ez se nem jó, se
nem rossz. Minden férfi eldönti, mi neki a legjobb, úgy, ahogy mindig is
volt.
Kinyújtotta vékony karját, és megrázta ujjait. - Neked mi a legjobb,
Szélfútta Haj?
- Szélfútta Haj erős szívű harcosok csapatát vezeti a kajovák
országába. Megnézzük, mivel segíthetünk rajtuk. Ha azt akarják, hogy
harcoljak, harcolni fogok.
Tíz Medve bólintott Vergődő Madárnak.
- Én is meglátogatom a kajovákat. Ha a fehérek harcolni akarnak,
harcolni fogok. Ha tárgyalni akarnak, fülem nyitva áll szavaikra.
 Szélfútta Haj harsány és egyértelmű támogatást kapott, ám Vergődő
Madár álláspontját is egyetértő mormolás kísérte.
Tíz Medve Farkasokkal Táncolóra szögezte üveges pillantását.
- Én vadászni megyek - mondta ő határozottan. - Kevés étel van itt.
Egy harcosnak húst kell szereznie.
Tíz Medve bólogatott, mintha helyeselne. Aztán lassan elindult a
tekintete, és addig ment, míg rá nem talált Bagoly Látnokra. A varázsló
egész este hallgatott, de most felállt. Amit az arcából ki lehetett volna
olvasni, azt elrejtette a lebocsátott szemhéj.
- Csupán a Titok tudja sorsunkat. A Titok nem kész arra, hogy
szóljon. A táborban maradok, és figyelek. Ha a Titok bármit szól, el
fogom mondani.
Bagoly Látnok szavai, noha nem voltak egyértelműek, épp megfelelő
befejezést jelentettek a gyűléshez, amely nem termett válaszokat,
csupán nyilatkozatokat. Az éjszakába elsorjázó férfiakon kevéssé
látszott az a részeg vidámság vagy erős bajtársiasság, ami az egység
jele.
Nem sok harcos tért haza akkor úgy, hogy már tudta, mit akar. Vagy
ide hajlottak, vagy oda, ám hiba lett volna gyengeségnek tekinteni
bizonytalanságukat.
A tudat, hogy hozzájuk is elérkezett a közös végzet, erőt adott nekik.
Már nem dermedtek bele a félős várakozás karmaiba. A fehérek
egyértelmű kihívást intéztek hozzájuk azzal, hogy rázúdultak a
szomszédságra, márpedig minden komancs harcost arra neveltek, hogy
megfeleljen a kihívásoknak. A végeredmény egyelőre nem is volt olyan
fontos, mint a kiállás. A tábor összes harcosa fölkészült a tettre. Abban
a percben a komancsok bíztak az erejükben.

XIII. FEJEZET
A Varázsormot ugyan még sose látta, de többször megfordult a
közelében, és tudta, hogy valahol a kajova terület keleti határán van,
ahol furcsán elrajzolt halmok füzére emelkedik ki a füves pusztaságból.
A legnagyobbnak tartott Varázsorom lankás oldalait jellegzetesen
kidomborodó tető zárta le.
Mosolygós nem kételkedett benne, hogy meg fogja találni. Sohasem
érzett magabiztosság borult rá palástként, amikor száron vezetett
pónijaival kilovagolt a táborból. Talán a cselekvés szabadsága volt ez.
Élesebbnek tűnt a szeme, a füle, a szaglása; éles körvonalakkal
gyűrődött a magasba a föld minden fodra, és a szél a leggyengébb
szagot is elhozta az orrának. Külön érzékelte még a pónik
patadobbanásait is, holott máskor mindig összefolytak a fülében.
Mosolygós a negyedik nap délutánján érkezett el a különös
dombokhoz. Többször is átkelt egy sekély, kanyargós patakon, mintha
számára felfoghatatlan lények irányítanák, és egyszer csak ott állt egy
hosszú, széles lejtő tövében, amelyen néhány satnya tölgyfa nőtt. A
lejtő ormán gömbölyű dudor rajzolódott az égre.
A furcsa magaslat alján lustán kígyózott a patak. Mosolygós a domb
tövében megbéklyózta a lovait, teleitta magát hűvös patakvízzel, majd
elindult egy szál ruhában, kezében egy marék zsályával és két
kovaszilánkkal.
Sütött a nap, és olyan könnyű volt a mászás, hogy Mosolygós szinte
nem is lihegett, mire fölért a csúcsra. Itt nem nőttek fák, és az orom
ugyanolyan sima volt, amilyennek a távolból látszott. Majd olyan
hirtelenséggel tűnt el a talaj, mintha leszakították volna. Mosolygós
lekukkantott a mélybe, és látta, hogy a meredély egyenes és nyaktörő,
akár egy igazi szirtfal; százötven láb hosszan zuhant a tövében kígyózó
patakig.
Amikor oldalról vette szemügyre, megállapította, hogy a szikla olyan
barázdált, amilyennek Bagoly Látnok mondta: mintha medvekarom
hasogatta volna végig.
Mosolygóst sose vonzották a magas dolgok. Ha nagy néha
felmászott egy nyárfára, forogni kezdett a gyomra, és a tagjai azonnal
elgyöngültek. Akárcsak most. Ahogy állt a szakadék szélén, érezte,
hogy a gyomra felkapaszkodik a torkába, és a térde reszket. Ám ez futó
benyomás volt csupán, és lepergett róla, amikor a lelkét fölragadták az
égbe.
Alatta olyan dicső szabadságban nyújtózott a préri, hogy Mosolygós
egy pillanatra azt hitte, nem is a földön áll. A szél fürge kis örvényeket
kavart mellette. Mély csönd maradt a nyomán, mintha a fiú a világ
tetejére érkezett volna. Magától értetődően emelte könyörgésre
karját.
Ugyanakkor a szemét is behunyta, és rögtön szédülni kezdett. Attól
félve, hogy megtántorodik és lezuhan, hátrált, és könnyedén
leereszkedett a földre. Percekig feküdt, és mereven bámulta az eget.
Hátát nyomta a föld, felette óriási volt az ég. Rövid élete során először
gondolt arra, hogy annyit kell tudnia a létről, hol az ő helye a föld és az
ég között.
Az önkívület elmúltával feltápászkodott, és munkához látott. Az
orom szélének közelében megtisztított egy apró foltot, tépett néhány
marok száraz füvet. Aztán addig csapkodta egymáshoz a két kovát,
amíg az egyik szikra meggyújtotta a füvet. Mikor már apró lángok
kígyóztak rajta, fellobbantotta a szorosan összecsavart zsályát, majd
végighúzta magán, a feje búbjától a lábujja hegyéig, hogy megtisztuljon
a Titok előtt. Ezután lábát keresztbe téve leereszkedett a földre. Bagoly
Látnok ugyancsak fukarkodott az utasításokkal. Annyit mondott neki,
hogy üljön le, és várjon. De Mosolygós nem értetlenkedett, nem félt és
nem nyugtalankodott. Tudta, hogy ott van, ahol lennie kell.
Másnap délben már kibírhatatlanul szomjazott. Órák óta küzdött a
vágyával a víz után. Azt hitte, belehal, ha nem ihat. Majd az akaraterő
valamely csodája folytán egyszer csak csökkenni kezdett a szomjúság,
és addig csökkent, míg olyan magától értetődő tulajdonság lett belőle,
mint az, hogy lélegzik vagy érez. Ugyanez történt az éhségével. A
második estére az is összeolvadt vele, annyira, hogy észre sem vette.
Teste, amely föllázadt a rákényszerített mozdulatlanság ellen,
szüntelenül kínozta. A kezdeti enyhe kényelmetlenség lázként
hatalmasodott el rajta. Mindene lüktetett, fájt, görcsölt, húzódott,
rángott, hasogatott. Izzó tűk döfködték vállát, gerincét, térdét,
medencéjét. Még mintha a feje is tűzbe borult volna, és egy darabig
várta, mikor győzi le a fájdalom.
Aztán az is eltűnt. Amikor harmadszor esteledett be az ormon, a
csillagok olyan közel jöttek, hogy lecsipegethette volna őket, és a
fölkelő holdat is úgy szakíthatta volna le az éjszakai égről, mintha almát
tépne az ágról. Elképzelte, amint a földön gurigázik a holddal. Ez maga
volt a menny, és Mosolygós annyira örült neki, hogy nem harcolt az
álmosság ellen, inkább szelíden kérlelte, ne jöjjön közel, miközben ar-
ról révedezett, hogy talán örökre megmaradhat ilyennek.
Maga se tudta, aludt-e azon az éjszakán. Valószínűleg igen, mert
hosszabb időszakok kiestek. Amikor madárkiáltást hallott, és látta,
hogy a nap fölkel, megértette, hogy még mindig benne van a tegnap
elnyert béke. Nem szomjazott, nem éhezett. Nem panaszkodott a test,
amely az alig észrevehető elmozdulásokat leszámítva ugyanabban a
helyzetben volt órák, sőt talán napok óta.
De valami megváltozott. Résnyire nyitotta a szemét, s meg-
állapította, hogy a föld bőre életre kelt. Mozgott.
Elfordította a fejét és a gerincét, előbb erre, aztán arra. Az egész
domb irhája mozgott. Egykettőre megfejtette, mi okozza: varjak
hemzsegtek a mélyben, rengeteg varjú. Mögötte a lankán az összes
tölgy feketéllett a nagy madaraktól. Fölhallatszott a hangjuk, a rekedt,
karistoló károgás.
Mosolygós tudta, hogy ez csak álom lehet. A varjak elleptek minden
talpalatnyi helyet. A föld csak nagy néha villant elő a peckesen illegő
madarak tengeréből, mint mikor a kőmező visszaveri a fényt.
Mosolygós nézte ezt az elképesztő madárgyülekezetet, és azon
töprengett, mi lehet a céljuk. Azért jöttek, hogy rajta lakmározzanak?
Vele akarnak kapcsolatot teremteni? Mutatni akarnának valamit?
Netán átkerült a Varjú népbe? Ott is kell maradnia?
A pánik peremén egyensúlyozott, amikor hirtelen szárnyrepesést
észlelt a szeme sarkából. Elfordította a fejét. Mozgolódás támadt a
legközelebbi tölgyfán. Az egyik varjú kitárta szárnyait, nehézkesen
fölrebbent. Az elsőt követte a második, majd a harmadik. Az egész fa
életre kelt, ahogy a varjak fölrugaszkodtak a légbe.
A földről is felszökkentek a madarak. Az ég elfeketedett. Varjak ezrei
szólongatták egymást.
Mosolygós hűdötten bámulta őket. Nem tudta, mennyi idő telt el
azóta, hogy a madarak fölszálltak. Azt se tudta, mitől kell hátraszegnie
a fejét és az égre tekintenie, de mikor megtette, látta, hogy a varjak
óriási tölcsért alkotnak a feje fölött. A madárfelleg lustán körözött, a
varjak titáni, üres oszlopa a végtelenségbe nyúlt.
Mosolygósnak eszébe jutott, hogy a varjak a hiedelem szerint
közvetlen kapcsolatban állnak a holtakkal. Akkor ő most meghalt?
Kinyújtotta a karját, hogy élő-e még, és elképedésére maga is
fölemelkedett a földről. Lábát még mindig keresztbe vetve szállt a
magasba, és a varjúfelhőhöz érve ő is keringeni kezdett, ugyanazzal a
lomha kígyózással csavarodott fölfelé az égbe. Minél magasabbra ért,
annál gyorsabban forgott. Végül már eszelősen pörgött a térben.
Zökkent egyet. A földön ült ismét, de annyira összezavarodott, hogy
hanyatt esett. Valami tömörnek, élőnek csapódott a háta. Érezte,
amint az a keresztcsontja alá fúrja magát, és hirtelen fölemeli, ő pedig
csúszik valamin, amit ismer. Egy meghitt szagot is érzett.
Szemvillanásnyi idő alatt véget ért a csúszás, és Mosolygós egy
vaskemény húsú ló hátán találta magát.
Keze a sörényre hullott. Az állat szőre feketén csillogott, akár az
ónix. Hátrafordította a fejét, mintha azt nézné, ki ül a hátán.
Koromfekete bogarú, sötét szeme kifürkészhetetlenül meredt lovasára.
A csődör a következő pillanatban eget rázóan fölnyerített. Kirúgott,
táncolt, eszeveszetten forgott, hogy levesse lovasát. Úgy
hányta-vetette magát, mint a mélység szörnyetege, föl-alá nyargalt a
dombon. Mosolygós mindeközben olyan hanyagul ült rajta, mint az az
ember, aki sátra fonott háttámaszának dőlve élvezi a nyugodt pipázást.
A domb tetején a fenséges ló váratlanul abbahagyta a forgolódást,
és megint rásandított lovasára. Hosszú sóhajjal fölemelte és
visszaengedte szép fejét, mintha egy föl nem tett kérdésre válaszolna.
Szétvetette mellső lábait, lehorgasztotta a fejét, és úgy vágódott ki
hátrafelé, akár a nyíl.
Abban a pillanatban Mosolygós látószöge megváltozott. A
messzeségből látta magát a hatalmas vasparipán, amely hátrálva
robogott a szirt tetejére vezető hosszú lejtőn.
Szempillantás alatt visszakerült a lóra, a hátáról tekintett föl a
lejtőre. Leereszkedésükkel fölszaggatott földkoloncok hullottak vissza
porként a talajra. Az állat ismét összeszedte az erejét, ágaskodott, úgy
dobálta a fejét, mint a csődör szokta támadás előtt. Gyorsuló
horkantással szedte a levegőt.
Hogy hátulról, elölről vagy alulról jött-e az erő, azt Mosolygós meg
nem mondhatta, de úgy repültek föl az oromra, mintha puskából lőtték
volna ki őket, bár a ló nem is látszott mozogni. Láthatatlan hatalom
repítette őket, és minél közelebb kerültek a tetőhöz, annál erősebb
lett. Fölszálltak a magasba a szakadék fölött, és olyan könnyedén
rúgtattak az égbe, mint a sas, amely a légáramlattal viteti magát.
Ám az ég nem ég volt, mert hemzsegtek benne az ellenségek. Pauni
lovasok támadták őket halálos ütésre emelt buzogánnyal. Mosolygós
és hátasa pengeként hasítottak beléjük, és a paunik szélfútta
porfelhőként göndörödtek félre az útjukból. Gyalogos uték rohantak
feléjük, egyik kezükben késsel, a másikban véres skalpokkal. Azok is
összeestek. Szertefoszlott a mexikói lándzsások ezrede, mint amikor a
kéz hessenti el a füstöt.
Aztán szekerek jöttek. Kék kabátos katonák térdeltek mögöttük,
puskáik füstje apró felhőként állt a szélcsendben. Ló és lovas a
szekerekhez érve felszökkent az égbe, a mélyben hagyva a fehér
katonákat. Döbbenetes volt nézni, hogy fúródnak a magasba a
lövedékek, miként ürülnek ki, hogy megkezdjék hosszú hullásukat, és
lepattogjanak a fedezékbe iszkoló katonák fejéről.
Amikor Mosolygós lenézett, a fehérek mennydörgő puskájának
sötét száját látta. Egyenesen ebbe a fekete pofába rohantak bele a
lovával. Nyargaltak az irdatlan csőben, amelyben ezüstösen derengett
a huzagolás.
A távolban robbant valami. Óriási, kerek golyó süvített feléjük.
Narancsszínben virágzó tűz hajtotta, amely vízként tört meg a cső
oldalán. A becsapódás pillanatában Mosolygós lehunyta a szemét, és
nagy meglepetésére nem érzett semmit. Nem nyitotta ki a szemét,
valamiért mégis látott. A csőben repültek, a szétrobbant golyó
fémszilánkjai között. Volt olyan szilánk, amely narancsszín-fekete porrá
omlott. Mosolygós érezte az ízét. Olyan ízű volt, akár a föld.
Föld volt a szájában. Csikorgott a foga alatt. Megpróbálta kinyitni a
szemét, de csak az egyiket sikerült. A másik az orom ismerős földjéhez
tapadt. Alig néhány lábnyira volt a szakadéktól.
Hangokat hallott, vidám emberi hangok kiáltoztak szavakat,
amelyeket nem értett. Halk fröcskölés is hallatszott. Előrébb vonszolta
magát, és lekukkantott. Szekerek álltak a patak partjain. Kék kabátos
katonák álltak a szekerek mellett. Emberek pancsoltak a patakban,
bőrük hófehéren villogott a napsugárban.
Mosolygós a szakadék peremén egyensúlyozva próbálta eldönteni,
hogy álmodik-e, amikor egy légy szállt a szemére. Amikor odacsapott,
hogy elkergesse, a karján végignyilazott a fájdalom. Megállapította,
hogy egész teste sajog, dagadt nyelve porszáraz, és ájulás kerülgeti az
éhségtől.
Pár lábnyival hátrább vonaglott a szakadék szélétől, és megpróbált
felállni, de nem bírta a lába. Többszöri kísérletezés után végre sikerült
föltápászkodnia. Néhány tántorgó lépés, és arcra esett. Mivel túl
gyenge volt a járáshoz, kinyújtotta a lábát, testéhez szorította két
karját, lassan legurult a lejtőn, és egy zökkenéssel megállt az ormot
szegélyező patak partján nőtt fűzfa tövében. Belemászott a hűvös
vízbe, és csaknem egy óráig áztatta magát, hol hason fekve, hol
hanyatt. Bevizezte cserepes ajkát, vizet fröccsentett szikkadt nyelvére.
Felállás előtt engedélyezett magának néhány korty patakvizet.
Bukdácsolva törtetett az aljnövényzetben a lovaihoz, amelyeket
megbéklyózva hagyott a füves pusztán. Gyöngén matató ujjaival nagy
nehezen kiemelt egy darab szárított húst az úti tarisznyából. Apró
falatokat harapott, az utolsó cseppig kiszívta belőlük a húslét, csak
aztán nyelte le őket.
Ismételten megpróbált fölvergődni az egyik pónira, de ha sikerült,
rögtön esett is le a másik oldalon. Teljes órát kellett pihennie, mielőtt
újabb kísérletet tehetett.
Lefelé hajlott a nap, mire meg bírt maradni a póni hátán. Dél felé
lovagolt, a sörénybe kapaszkodva gyönge kezével. Több órával
napszállta után forrásra bukkant egy vízmosás torkában. Lebukott a
lóról, a hátára fordult, és úgy aludt, mint aki föl sem akar ébredni
többé.
Az egyik lova ébresztette föl, amely puha szájával bökdöste a
bordáit.
Mosolygós teleitta magát, elrágott fél tucatot a csíkokban szárított
húsból, és ment tovább dél felé. Sokkal jobban érezte magát, és alig
várta, hogy hazaérjen. El akarta mesélni Bagoly Látnoknak, mit élt át a
Varázsormon. A látnoknak bizonyosan lesz mondanivalója a varjakról, a
lóról, a Mosolygós előtt elhulló ellenségről és a fehér emberekről a
patakban.
Persze az is lehetséges, hogy a jós visszaborzad, mert azt hiszi, hogy
Mosolygós elvesztette az eszét. Az bizony lehet, gondolta a fiú,
miközben körülötte ellapult a vidék. Darabokban van az eszem. A
lovaglás talán összerázza.
Könnyen lehet, hogy az ifjúnak, aki harcos akart lenni, többszörösen
meghasadt a tudata. Ám amint hazafelé lovagolt az arcát legyező
szélben, egy gondolat kiemelkedett az örvénylő összevisszaságból. Ha
rátalál a veszély, azt okosabb lesz egy koromfekete lovon fogadni. Ha
nem lel ilyet, lopnia kell az ellenségtől. Jós nélkül is tudta, hogy
mostantól fekete lóra lesz szüksége a hosszú, boldog élethez.
 XIV. FEJEZET
Elsőnek Vergődő Madár szedte a sátorfáját. Feleségei össze-
csomagolták a háztartást, és lebontották a sátrakat, miközben Vergődő
Madár egy csoport középkorú harcossal tárgyalt, csupa szolid, jó nevű
emberrel. Erdei Nyiladék és Nagy Íj, Szürke Lábszárvédő és Sziget,
Madárfőnök és Poros Arc azért jöttek el a tanácskozósátorba, mert
Vergődő Madárhoz hasonlóan ők sem voltak bizonyosak abban, hogy a
háború lenne a megoldás. Mindahányan harcoltak a fehér emberrel,
akárcsak apáik és nagyapáik. Egyikük sem félt a háborútól, ám tudatuk
mélye ugyanazt a kétkedő magot rejtette, amely gyökereket eresztett
Vergődő Madárban. Talán nem is lehet visszafordítani a kitartó fehér
áradatot, ha pedig így van, akkor talán valamennyiük túlélését
szolgálná, ha legalább kapcsolatba lépnének vele. Sem Vergődő Madár,
sem a többiek nem tudták, mit tartogathat egy ilyen kapcsolat. De ki
mondhatná meg, milyen erős a sodor, milyen formájú köveket rejt a
víz, amíg bele nem gázoltunk a patakba? Ez a gondolat hozta össze
Vergődő Madarat és a többi érett korú harcost.
Akik azon a délelőttön eljöttek, kivétel nélkül támogatták az
államférfi álláspontját. Ők is összecsomagolták holmijukat, családjukat,
és mire a nap felszívta a reggeli párát, Vergődő Madár hosszúnak
ígérkező tartózkodásra indult a férfiakból, asszonyokból, gyerekekből,
kutyákból és pónikból álló menetoszlop élén a kajovákhoz.
Szélfútta Hajnak ugyancsak zsúfolt reggele volt a tábor túlsó végén a
Kemény Pajzsok sátrában. Hűséges Kemény Pajzsai, akiknek számát az
Acél Kabáthoz, Bal Kézhez és Hajnalt Hallgatóhoz hasonló, ígéretes ifjak
is gyarapították, megfogadták, hogy minden erejükkel és vitézségükkel
szolgálni fogják a vállalkozást. Szélfútta Haj szíve átmelegedett ennyi
zajos tettvágytól. Csak előjött az erő, amely ott rejtőzik minden
komancsban! De hát így is szokott ez lenni. Ezek a harcosok délután
visszatértek otthonukba, hogy rendezzék a család ügyeit, számba
vegyék a lovakat, fegyvereket, és végrehajtsák az épséghez és
győzelemhez szükséges szertartásokat.
Másnap reggel Szélfútta Haj vezetésével negyven komancs férfi
indult vonalban keletnek. Évek óta nem állt össze ekkora had;
mogorvasága, amely mentes volt az ilyen kivonulásokra jellemző
izgalomtól, híven tükrözte, mennyire komolyan veszik az ellenséget.
Azt remélték, hogy találkoznak a fehér katonákkal, és mint Szélfútta
Haj fogalmazott, „egyenesen fején találják" az ellenséget.
Neves bölényvadászok, Magányos Ifjú, Vörös Hold és Tollas Lándzsa
kíséretében Farkasokkal Táncoló is elhagyta a tábort azon a reggelen,
mert egy tisztességes csordát akart találni valahol nyugaton.
Jól kellett volna éreznie magát. A nap a hátát sütötte, két idősebb
gyereke között lovagolt, ügyes társai és családjaik fényes kedvükben
voltak.
Ám előző nap összevesztek Álló Ököllel, és ennek feszültsége
kitartott még ma is, amikor Farkasokkal Táncoló felpattant a pónija
hátára, és keserű sértődöttséggel ellovagolt.
A veszekedés a gyerekek miatt kezdődött. Kígyófogó és Ballagó
ismét el akarta kísérni az apját. Ehhez egyik szülőnek se fűlt a foga, ám
a gyerekek megmakacsolták magukat, és dacosan felszólították őket,
hogy mondjanak egy okot, amiért otthon kellene maradniuk.
Farkasokkal Táncoló nem válaszolt a kihívásra. Részéről ő nem látott
okot, ám nem akarta hátba támadni a feleségét, és inkább hallgatott.
Ezt a hallgatást Álló Ököl árulásnak értelmezte. Ha a férje támogatni
akarná, megszólalna. Legalább érvényesíthetné apai tekintélyét, és
közölhetné a gyerekekkel, hogy ne vitatkozzanak, itthon kell
maradniuk! Ehelyett a feleségére hárította a döntés felelősségét, ami,
a fehér katonákról, a rezervátumokról és a háborúról esett beszéddel
tetézve már túl nagy teher volt Álló Ökölnek.
Rárivallt a gyerekekre: - Hát menjetek apátokkal, ha annyira
akartok! - majd buzgó tűzpiszkálásba fogott.
Kigyófogó és Ballagó boldogan rohant ki a sátorból, otthagyva
Farkasokkal Táncolót, hogy egyedül nézzen szembe dühös feleségével.
- Gyere velünk - kérte a férfi.
Álló Ököl fagyosan pillantott rá, de nem szólt.
- Gyere velünk - ismételte Farkasokkal Táncoló. - Belefáradtam már,
hogy sose látom a feleségemet. - Botor módon azt hitte, az utolsó
mondatával kiengesztelheti az asszonyt.
- Nem tehetem - felelte Álló Ököl olyan hangon, mint akit arcul
csaptak. - Minden férfi elment a táborból, több a munka, ha nincsenek
itthon. Vigyázni kell a gyerekekre, segíteni kell az embereknek. Az
asszonyoknak kétszer annyit kell dolgozni. Nem könnyű.
- Nem... az asszonyi munka valóban nem könnyű. Gyere velünk.
 - Nem tehetem. Nem akarok. Itthon maradok Csendessel. Menjetek
csak annyi időre, amennyire akartok.
Egész este egymást marták, és a harag másnap reggelre sem szűnt
meg. A veszekedés nem hagyott helyet a szeretetnek vagy a
megértésnek. Abban a tüskés hangulatban végezték az
előkészületeket, amely eltávolítja egymástól a férfit és a nőt. Meg sem
érintették egymást, és ha semmiképpen sem kerülhették meg a
beszédet, néhány kurta szóra szorítkoztak.
Miután a csomagok a lovakra kerültek, és a gyerekek felültek a
pónijukra, Álló Ököl megölelte őket, jó vadászatot kívánt a férjének, de
alig nézett rá. Aztán kézen fogta Csendest, és eltűnt a sátorban.
Farkasokkal Táncoló olyan sötét kedvvel lovagolt ki a prérire, hogy
még Bagoly Látnok nevetséges kivonulása sem derítette föl. A jós
családja gyalogszerrel tartott a pusztába, az asszonyok és a gyerekek
edényeket vittek, nyilván azért, hogy édes bogyóval gyűjtsék tele őket.
A nagy ember megalázottan baktatott mögöttük egy tarisznyával. Más
körülmények között Farkasokkal Táncoló szívből jövő hahotára fakad a
feleségei járszalagján vonszolt jövendőmondó megszégyenülésén, de
most csak a saját keserűségére kellett gondolnia, így hát anélkül
lovagolt tova, hogy még egy pillantást fecsérelt volna a balsorsú
látnokra.
Álló Ököl mogorván gubbasztott a sátorban, és azon tépelődött,
nem volt-e túl rideg a férjéhez. Nem tudta eldönteni. Minden
lelkierejére szüksége volt, hogy ne engedjen a könnyek kísértésének.
Pedig a könny a legjobb, ha tisztára kell mosni valamit. De nem
engedhette el magát.
Észrevette a pónit, amelyet a férje kötött ki a sátor elé. Megfordult
a fejében, hogy milyen könnyű lenne lóra pattanni Csendessel, és a
család után vágtatni. Ám ezt sem tehette.
Hol erre hajlott, hol arra. Egyelőre szinte még egy olyan aprósághoz
se volt ereje, hogy egyik lábát a másik elé tegye. Csak azért várta a
délutánt, mert tudta, hogy az este meghozza az álmot és a szabadulást.
Tíz Medve semmit sem tudott a félreeső sátorban élő házaspár
siralmas perlekedéséről, mégis érzett valamit abból a fásultságból, ami
Álló Ökölt nyűgözte. Látta délelőtt Farkasokkal Táncolót, amint
ellovagol a vadászokkal, és a távozásuk után furcsa, érthetetlen csönd
lett a táborban. Mintha megszűnt volna a közösség, csupán néhány
férfi maradt otthon, azoknak a többsége is hozzá hasonlóan öreg és
elesett. Persze volt jó sok asszony és gyerek, de mintha egyszer csak
láthatatlanná változtak volna.
Senki sem hordott vizet, senki sem hozott fát. Mintha senki sem
dolgozott volna kint. Lefelé indult a nap. Az emberek eltűntek a
sátrakban.
Tíz Medve visszatért sátrába, pipára gyújtott, és azon gondolkozott,
mi lehet a baj. Nem az, hogy az összes férfi elment, hanem az, hogy
különböző irányba mentek, különböző okokból. Népe megosztottsága
szemmel is látható, és minél többet töprengett ezen Tíz Medve, annál
inkább igazolva látta félelmeit. A fehérek fenyegetése, noha még távol
vannak, máris megbontja a komancsokat, és Tíz Medve semmit sem
tehet ellene.
Annyira fölzaklatták ezek a gondolatok, hogy ki kellett mennie a
sátorból. Szerette a mindennapok egyhangúságát, főleg azt, amikor
megérkezett Keresgélő, de most úgy döntött, változtat a renden.
Távolságra, friss levegőre, napfényre és magányra volt szüksége, mert
ha nélkülöznie kell őket, lassan elporlad.
Az öregember a kétségbeesett elszántságtól reszketve föl-
tápászkodott, megragadta a botját, és kifelé indult a táborból.
Tekintetét a láthatárra szögezte, és elhatározta, hogy addig megy,
ameddig aszott lába bírja.
Amikor Keresgélő átjött ebéd után a húspépes tálkával, és nem
találta a nagyapját, úgy döntött, hogy ő is változtat a napirendjén.
Egész délelőtt kellemetlenül érezte magát. A tábor nem olyan volt,
mint egy otthon. Senki sem akart beszélni. Senkinek sem volt kedve
semmihez, még a munkához sem. Gépiesen mímelték a tevékenységet.
Keresgélő viszketett tőle, mint mikor fürödni kell.
Nagyon számított rá, hogy láthatja a nagyapját. Amikor egyedül állt
a halottian csendes, üres sátorban, támadt egy ötlete. Maga se tudta,
miért kell olyat tennie, mint még soha, de meg kellett keresnie a
nagyapját. Meg kellett találnia.
Délután lelt rá. Tíz Medve egy vén szikomor csupasz gyökereinek
támaszkodva, szétvetett lábbal ült egy lassan folydogáló patak
homokos, lapos partján.
 Pillái megrezzentek, amikor meghallotta unokája suttogását: -
Nagyapa! - Mire megmozdulhatott volna, Keresgélő
összegömbölyödött mellette, és az öregember kiálló bordáihoz simult.
- Mi az?
- Meg kellett találnom téged, nagyapa. Arra gondoltam, hogy bele is
halnék, ha nem találnálak meg.
- Miért, lányom, mi a baj?
- Megijedtem. Nem tudom, miért. Veled akartam lenni.
Tíz Medve közelebb húzta magához, és megnyugtatóan simogatta.
- Nem fogsz meghalni.
- Nem, ha veled vagyok. Maradhatok itt?
Az öregember elmosolyodott a gondolattól, hogy a gyereknek van
szüksége rá. Jó érzés volt.
- Tíz Medvével maradsz - mondta. - Maradj csak, ameddig tetszik. Itt
senki sem fog háborgatni.
Az öregember és a lány, akiket széles szakadékkal választott el a kor
és a tapasztalat, azzal az egyszerű mozdulattal szólították magukhoz az
elérhetetlen békét, hogy egymásba kapaszkodtak a kristálytiszta patak
partján. Tíz Medve nyugtalansága elmúlt, és Keresgélőből is elillant az
érthetetlen szorongás.

XV. FEJEZET
A harminchat fegyveres vadász napok óta úton volt. Még a
vezetőjük se tudta, hogy merre járnak. Még egyikük sem hatolt be
vadászat közben ilyen mélyre a komancsok országába, és minden
egyes mérfölddel nőtt bennük a bosszúvágy. Egyetlen közös kívánság
égette őket: vörösre akarták festeni a földet azoknak a vérével, akik
miatt évtizedek óta késik a határvidék megzabolázása. Hívták őket
atyafiaik, a kereskedők, állattenyésztők, gazdák, akik települések
hosszan elnyúló füzérében laktak a keleti komancs határon, és a
vadászok sietve válaszoltak a hívásra.
A banda összes tagja zabolátlan életet élt, és ha valaki csak futólag
is betekinthetett volna az előéletükbe, az arra a következtetésre jut,
hogy ritka ocsmány fajzatokkal áll szemben. Volt, aki simán áthágta a
törvényt, ha úgy tartotta kedve, volt, aki örökös szellemi sötétségben
kuksolt, másokat a vérszomj hajtott, végül voltak látnok eszelősök,
mint a vezér, egy hórihorgas, fekete szakállas ember, aki alkalmanként
kárhozatról prédikált levegőtlen, kopár építményekben, ha eljött a
szombatnap.
De annál, akik voltak, ahonnan jöttek, és ahogy éltek, sokkal inkább
jellemző volt rájuk az, ami összehozta őket. Akkor ugrottak, mikor az
őket fialó civilizáció alkalmat és engedélyt kínált az ölésre.
Ha nem lett volna dolguk, a harminchat ember alighanem egymás
torkának esik. A korlátlan mennyiségű szesz, amelyet a többség az
indulás óta nyakalt, nyegle sértegetésekkel, zűrzavaros félreértésekkel
engedte volna szabadjára néhányak gyilkos természetét. Ám a
küldetésnek köszönhetően csak a prédával törődtek, amely a prérin
várta őket. Bár a banda nagy része alkoholos ködben imbolyogta át a
napokat, nem volt veszekedés, nem került sor erőszakra.
Figyelték a vidék minden változását, lestek, mikor látják meg a
zsákmányt, hogy űzőbe vehessék és megölhessék.
Ha éjszaka letáboroztak, őröket állítottak, nem gyújtottak nagy
tüzet, és halkan beszéltek, akárhányszor csókoltak is bele a mindig
kéznél levő flaskákba. Kerülték a súrlódást még a beszédjükben is,
habár civilizáltabb helyen, például egy bejáratott ivóban okvetlenül
szabadjára engedik acsarkodó durvaságukat. A vacsorázás, pipázgatás,
fegyvertisztítás közben elmondott történetek kevés kivétellel azokból a
dús tapasztalatokból merítettek, amelyeket a vérengzés
mesterségében szereztek a mesélők.
Meséltek támolygó emberekről, akik a kezükben viszik a kifolyt
beleiket, bőrből meredező, szilánkosra törött csontokról, széthasított
koponyákról, amelyek bepillantást kínálnak a zúzott agyba, átvágott
erekből spriccelő vérről, inak vékony szálain himbálózó végtagokról,
szétrobbanó arcokról, dinnye nagyságú becsapódásokról, nyüszítő
esedezésekről irgalomért, mindezt roppant gusztussal és jó kedéllyel.
Minden vadásznak az volt a legfőbb célja, hogy minden elképzelhető
formájában űzhesse a mészárlást, és e szívükön melengetett vágy meg
is kapta a beteljesülés lehetőségét, amikor napokig tartó kutatás után
fölfedeztek egy derekas nagyságú falut.
Az egyik oldalvéd látta meg a sátrak csúcsait, amikor a falutól nem
egészen félmérföldnyire áthaladt egy sűrű szilfaligeten. Figyelte
néhány másodpercig, és megállapította, hogy a célpont sík terepen
van, két patak összefolyásánál. Aztán visszanyargalt a derékhadhoz,
abban a biztos tudatban, hogy nem vették észre.
A hórihorgas vezér, akit mindenki „kapitánynak" szólított, holott
soha életében nem volt katona, sebesen a szilfásba vezette hadát, és
egy katonai távcsövön át megállapította, hogy senki sem vette észre a
jelenlétüket. Pónik bóklásztak az indián falu előtt, de nem volt ménes.
A kapitány percekig pásztázta a falut, de így is alig néhány alakot észlelt
a sátrak előtt.
Nyilvánvalóan fogalmuk sincs a vészről, amely mindjárt lesújt!
Tizenkét embert választott, hogy kerüljenek a falu mögé, ott
vegyenek föl harcállást, és öljenek meg annyi menekülő ellenséget,
ahányat bírnak. Harminc percet kapnak, hogy elfoglalják a helyüket,
mielőtt a derékhad megtámadná a falut.
- Aztán, vadászok, aki szíverősítőt akarna, most tegye! - zengte
ünnepélyesen a vezér, mire számosan sietve szájukhoz emelték
butykosukat.
- Aztán barmokra ne vesztegessétek a golyót! - intette őket a
kapitány. - Elébb a népet. Na! - morogta, és belekotort a
nyeregtáskájába. - Ehun egy fényes új Colt. - Két kézzel tartotta a
magasba a pisztolyt, úgy forgatta emberei előtt, mintha színaranyból
lenne. - Ezt az kapja, aki elsőnek skalpolja meg valamelyik pogány
söpredéket. - Kacsintva hozzátette: - Kopasz csecsszopók nem
számítanak ám!
A bömbölő hahotát, amely az ilyen szellemességeket követte,
elfojtották a tenyerek. A vadászok pípesen kapták a szájukhoz a
kezüket, nehogy a kellemes szellő elvigye a becses vadhoz a röhögés
hangjait.
- Na, emberek, indulás! - rendelkezett a kapitány. A tizenkét
kiválasztott libasorban elhagyta a pagonyt. Amikor elhallgatott a
bőrnyergek nyiszorgása és a patadobogás, a hórihorgas vezér kihúzta
magát a nyeregben, és krákogott.
- Fiúk, én bibliás ember vagyok. Citálhatnám nektek az írást, mert
nagyon ándungom van hozzá. Csak úgy bugyog itt bennem, amit
teendők vagyunk! De azt hiszem, annyit kell csak mondanom, hogy
ki-ki nézze meg még egyszer a fegyverét! Még egyszer nem árthat, és
nagyon nem szeretném, ha bárki is azért maradna ki a muriból, mert
nem szuperál a fegyvere.
 A vadászok leugrottak lovaikról. Meghúzták a szíjakat, kiürítették,
újratöltötték lőfegyvereiket. Kovakövön súrlódó pengék ütemes
karistolása töltötte meg a pagony csendjét, miközben a köszörűsök
némán átkozták a vánszorgó időt.

XVI. FEJEZET
Elsőnek egy Piros Ruha nevű tizenkét éves lány, Keresgélő húga
vette észre őket. Szüleinek sátra előtt játszott babáival és egy parányi
sátorral, amikor a prérire vetett, véletlen pillantás figyelmeztette, hogy
baj van. Vonal alakú, hosszú porfelhő közeledett a táborhoz.
Mikor felállt, már látta, hogy vágtató lovasok verik föl a port. Piros
Ruha sikoltozni kezdett, körülbelül annyi eredménnyel, mint az egér,
amely sivít, mielőtt felkapnák a karmok. A kiszolgáltatott tábor máris
visszhangzott a patkódobogástól és a lovasok vérfagyasztó
üvöltözésétől.
Piros Ruha a rémülettől dermedten roskadt a földre, arcát a röghöz
szorította, és befogta a fülét. Néhány perccel később puska dördült, és
a kislány életét kioltotta a tarkójába fúródó lövedék.
Mire Piros Ruha meghalt, a tábor rémült lakói fejvesztve
menekültek. Mindenfelé emberek estek össze, a támadók pisztollyal és
puskával lőttek mindenre, ami mozgott, és az egész falu meghalhatott
volna az első rettenetes hullámban, ha a lovas vadászok nem olyan
kapzsik; ám azok nem bírták megállni, hogy ne nyúzzák le azonnal
áldozataik fejbőrét, és ne fosszák ki az indián otthonokat.
Néhányan leugrottak lovaikról, és tüzeltek az indiánokra, akik még
megbújtak a sátrakban; mások azon veszekedtek, ki lőtte ki a végzetes
golyót. A hórihorgas vezért egyszerre több felől ostromolták véres
üstököket lobogtató vadászok, akik mind a fényes új Coltra formáltak
igényt.
Szarvas Antilopnak sikerült túlélnie az első lövöldözést. Amikor a
tábor túlsó vége felé nyargalt, látta, amint két harcos, Pajzs és Tejút a
lovak torkát vágják át, azzal a kétségbeesett szándékkal, hogy a
tetemekből épített torlasz mögül védekezve biztosítsanak néhány
percet az asszonyoknak, gyerekeknek, öregeknek a menekülésre.
Szarvas Antilop vállát akkor fúrta át egy lövedék, amikor bevágódott
az összeroskadt pónik mögé. Mikor felocsúdott, látta, hogy mindkét
barátja halott. Földi életének az a furcsa dobolás volt az utolsó
tapasztalata, amikor a golyózápor felszaggatta a húsát.
Álló Ököl az első lövésre felkapta Csendest, és rohant a cölöphöz,
amelyhez Farkasokkal Táncoló kikötötte a neki szánt pónit. Csendest
feldobta a ló nyakára, hátulról fölpattant az állatra, és az oldalát
rugdosva hajszolta a préri felé.
Alig száz yardot tett meg, amikor előbukkant a tizenkét lovas
vadász, akiknek el kellett állniuk a menekülők útját, és lőni kezdtek rá.
A póni teljes sebességgel nyargalva változtatta az irányt,
félreszökkenve a fehér füstgomolyok elől. Álló Ököl, akinek valahogyan
sikerült megmaradni a lányával a ló hátán, rábízta magát a rémült
állatra.
Nem találták el őket, és talán egérutat is nyerhetnek, ha észre nem
veszi őket három lovas vadász, akik nagy kelletlenül félbeszakították
fáradozásaikat, hogy elvégezzék az újratöltés unalmas, de szükséges
munkáját. Ahogy meglátták a menekülő vadat, tüstént korbácsot adtak
a lovuknak.
Mikor Álló Ököl meglátta üldözőit, ráhajolt Csendesre, s a
legsebesebb vágtára ösztökélte a pónit. Nem akart hátranézni, de az
ördögi üvöltéstől csak megfordította végül a fejét.
Ugyanabban a pillanatban ért a póni egy alig néhány láb széles
árokhoz, amely keresztülszelte a prérit. A megriadt állat egy töredék
másodpercig tétovázott ugrás előtt, ezért kissé megbillenve ért a túlsó
partra. Lovasai nagy ívben repültek le róla.
Álló Ököl esés közben sem engedte el a lányát. Felpattant, magához
szorította Csendest, és futásnak eredt, minden percben várva a
puskagolyót. Ehelyett hirtelen körülvették a szőrös szájú, vigyorgó
fehér emberek, akik a rég elfelejtett nyelven karattyoltak, azon
vitatkozva, ki érdemli a skalpolás dicsőségét. Ez a kedélyes vitatkozás
mentette meg Álló Ököl és lánya életét.
A hórihorgas vezér, aki a közelben adta meg a kegyelemlövést egy
másik menekülő indiánnak, észrevette, hogy három embere körülvesz
egy ellenséget, és odarúgtatott, hogy megnézze, mi a helyzet. Lovasai a
közeledő kapitány felé fordultak, amitől a nap rásütött Álló Ököl fejére,
rőt lángot lobbantva a haján.
- Várjunk csak, emberek! - parancsolta a kapitány.
 A hórihorgas leugrott a lováról, és kérdőn meredt Álló Ökölre.
Pisztolyát lövésre tartva, gyanakodva előrelépett. Álló Ököl behunyta a
szemét, férjére és gyerekeire próbált gondolni a halála pillanatában.
Helyette azt érezte, hogy fölemelik egy tincsét. Amikor kinyitotta a
szemét, a kapitány besüppedt szürke szemgolyóit látta. A vadász úgy
meredt rá, mintha a nézéssel akarná féken tartani. Az ujjaira köpött,
eldörgölte nyálát Álló Ököl karján, majd egy nyomkövető detektív
mozdulatával lejjebb tűrte az asszony nyakán a ruhát, és rámeredt a
melle fölötti bőrre.
- Iszen ez fehér!
Megilletődve hátrált, végigmérte a nőt, miközben agya eposzi
képeket hömpölygetett önmagáról.
- Asszem, ennek Christine Gunthernek kell lennie!
Most már a vadászok is leszálltak a nyeregből. Buta némaságban
ácsorogtak kapitányuk mögött. Álló Ököl hunyorgott.
- Maga Christine Gunther?
Több mint tizenegy éve hallotta utoljára ezt a nevet, akkor, amikor
először jött el hozzájuk Farkasokkal Táncoló, amikor Vergődő Madár
kérlelte, hogy emlékezzék az anyanyelvére, amikor félönkívületben
feküdt a sásban egy gyors futású vízfolyás mellett, és az jutott eszébe,
amint az anyja kiáltja a nevét.
Nem a szőrös szájú embernek válaszolt. Összezavarodott
állapotában mindössze egy rég eltemetett emléket visszhangozott,
amikor kinyitotta a száját, és végiggörgette a nyelvén a hangokat:
- Christine.
- Mindenható Atyaúristen, ez ő! - pihegte a kapitány.
Levette kalapját, és a melléhez szorította.
- A Teremtő vélünk van a mai napon, emberek.
A pillanat áhítatától megilletődött három lovas vadász, akik nemrég
még azon vetélkedtek, ki oltsa ki az asszony életét és nyúzza le rőt
skalpját, ugyancsak leemelte a kalapját, és alázatosan szorította a
melléhez.
Álló Ököl értetlenül meredt rájuk, és akkor vérfagyasztó sejtelem
suhant át rajta; most fogta föl, hogy ami következik, rosszabb lehet a
halálnál, amit néhány perce bizonyosra vett. Gyorsabban lélegzett,
válla rázkódni kezdett, és szívszaggatóan zokogni kezdett, záporként
ontva a könnyeket.
 Sikított és csapkodott, mikor gyengéden ki akarták venni a kezéből
Csendest, és csupán akkor ernyedt el a szorítása, miután megértette,
hogy nála hagyják a kislányt, ha fölszáll egy lóra.
Amikor a gyilkos jelöltek keze, amely Álló Ököl barátainak vérétől
vöröslött, udvariasan fölemelte a fehér nyeregbe, az asszony ismét
átadta magát a gyásznak, olyan vigasztalhatatlanul, hogy két vadásznak
kellett támogatnia két oldalról.
Egytől egyig a vérüknek tekintették, a mérhetetlen bánatot múló
elmebajnak vették, ami tulajdonképpen érthető, ha azt nézzük, hogy
végre megszabadult komancs rabtartóitól. Senkinek sem fordult meg a
fejében, hogy azért olyan zaklatott, mert mészárszéket lát az otthona
helyén.
Ott kellett várnia, fél kézzel befogva a lánya szemét, amíg
megmentői különösebb ceremóniázás nélkül halomba dobálták az
ismerős férfiak, asszonyok, gyermekek tetemét és holmiját. Előtte
vonszolták végig a földön Piros Ruhát és Gébics Asszonyt, Acél Kabát,
Bal Kéz, Hajnalt Hallgató, Magányos Ifjú, Tollas Lándzsa feleségeit,
gyermekeit, és még hány és hány embert, akiket csak a ruhájukról, egy
jellegzetes sebhelyről, vagy egy szokatlan ékszerről lehetett fölismerni.
Asszonyokat, akikkel együtt táncolt és énekelt, akiknek segített
nehéz szüléseknél, akiket vigasztalt a bánatban. Gyerekeket, akiket úgy
szeretett, mint a sajátjait. Férfiakat, akik megosztották a férjével a
veszélyt és az örömet. Úgy hurcolták őket, mint a döghúst. Álló Ököl
látta péppé vert arcukat, porban gyűrődő beleiket, felhasított tagjaikat,
mellkasukat.
Miután felgyújtották a kupacokat, a vadászok ellovagoltak keletnek,
és vitték magukkal a mesés győzelmi díjat. Álló Ököl vitézül megpróbált
egyetlen dologra gondolni, hogy abból merítsen erőt: Farkasokkal
Táncoló, Kígyófogó és Ballagó még mindig él. Ám ebből a gondolatból
elkerülhetetlenül következett az a másik gondolat, hogy nem látja őket
soha többé.
Azt hitte, sose fogja abbahagyni a sírást, és mire lement mögötte a
nap, egész lénye elzsibbadt. A rossz álom, amelytől egész komancs
életében rettegett, semmi volt a valósághoz képest.
Az asszony, akit Álló Ökölnek hívtak, ugyanúgy semmivé lett, mint
akik füstté váltak. Ám miközben Csendest ringatva virrasztotta át első
hosszú éjszakáját annak, amit a hórihorgas kapitány a szabadulásának
nevezett, irigyelte azokat, akik holtan hevernek a táborban.
Még fel se jött a nap, amikor útra keltek, mert nagyon sietős volt
visszaérniük keletre, a fehér települések biztonságába. Álló Ökölnek
folyton az járt a fejében, hogy megkaparintja az egyik vadász puskáját,
és kiloccsantja az agyvelejét, vagy egy kést ránt ki a tokjából, és azzal
vágja el a torkát, de erről persze szó sem lehetett, amíg itt a kislány.
A nagy amerikai ló minden lépéssel mélyebbre vitte a nyomorúság
feneketlen szakadékába, amelyet csakis a remény tett volna
elviselhetővé, de Álló Ököl egyelőre a legtörékenyebb reménybe sem
kapaszkodhatott. Egyre idegenebb lett a táj, és őt sötét
reménytelenséggel várta a jövő, amely ellen nem volt ereje tiltakozni.

XVII. FEJEZET
A fűtengerből nézve olyan sima volt a világ, akár a felhőtlen ég, a
szemhatár pedig olyan hosszú, egyenes, amilyet csupán a Titok
alkothat.
Mosolygós életének minden napján ezt a nagyszerű képet látta,
amely mindig megrendítette egyszerű fenségével. Egyedül volt a
mérhetetlenségben, amitől egyszerre érezte magát nagynak és
kicsinek. Ettől a félelem és a rettenthetetlenség különös elegye öntötte
el a lelkét.
Ám amikor ezen a napon a pónija hátáról kémlelte a haza vezető
végtelenséget, valami megzavarta a képet. Valami, ami apró volt, de
félreérthetetlen. Szinte észre se lehetett venni azt a vékony, fekete
füstoszlopot, ami a szemhatáron pöndörödött az égnek. Ferde
piheként dőlt meg, mert fújta a szél.
Annyira nem volt helyénvaló a füst, hogy Mosolygós percekig
bámulta. Nem hitte, hogy a fű égne, ahhoz túl csendes az idő, de még
ha ez történt is volna, a préri tűz széles sávon elharapózna. A füst egy
helyről szállt föl, és ez valamilyen érthetetlen okból rossz érzést keltett
Mosolygósban. Noha a fekete tölcsér többórányira volt lóháton,
nagyjából a tábor irányába esett. A fiú vágtázni kezdett, abban
reménykedve, hátha megcsalják a sejtelmei. Pónijai pihentek voltak,
vágta közben ugrott egyikről a másikra. Ha eléggé felgyorsít, szürkület
előtt megérkezhet a táborba.
 Már lefelé hajlott a nap, és a füstoszlop régen eltűnt, amikor
megközelítette a falut. Nem értette, miért nem látja a sátrak csúcsait a
sötétedő égen. A tábor előtt egy természetes földsánc emelkedett.
Amikor Mosolygós átkelt rajta, már látta, mi történt.
Első pillantásra nem tűnt valóságosnak. A tábor eltűnt, fél tucat
füstölgő szemétkupac maradt a helyén. Emberek bóklásztak a vastag
füst és por szürkületi homályában. Mások csoportokban bújtak össze a
tábor peremén, görnyedten, mintha fáznának. Kevesen figyeltek föl
Mosolygósra, és aki látta, az is élettelen szemmel bámult rá. Maroknyi
póni ácsorgott a falu mögötti pataknál. Az emberekhez hasonlóan ők is
összebújtak, mintha egymásnál keresnének menedéket jóval az után is,
hogy a veszély elmúlt.
A fekete szemétkupacok nagyobbnak bizonyultak, mint Mosolygós
gondolta, és közelebb érve látta, hogy hullák, amelyek zömmel már
hamuvá égtek. Ezekből gomolygott a fekete füstoszlop. Most már csak
csontszilánkok maradtak, a sátoroszlopok csúcsa, egy-két főzőedény és
a máglyák forrósága. Ekkor fogta csak föl, hogy a falut és népét
elpusztították.
Fölegyenesedett pónija hátán, hogy újra megszemlélje a túlélőket.
Meglepte, milyen kevés köztük a férfi. Ahová nézett, mindenütt
csapzott asszonyokat és gyerekeket látott. A halottak zömmel
felismerhetetlenné égtek, de azok, amelyek megőriztek valamit emberi
formájukból, vitathatatlanul nők vagy gyerekek voltak. Egyszerűen
nem hitte el, hogy a férfiakat nem gyilkolták le. Ismét végigjártatta
tekintetét a túlélőkön, ezúttal figyelmesebben.
Az egyik gyászos asszonycsoport laza kört alkotott. A körben egy
arcra borult alak hevert. Közelebb lovagolt, és megismerte Bagoly
Látnok családját. Az alak széles terpeszben feküdt a körben, két karját
kitárta, orrát a földhöz nyomta. Bagoly Látnok volt.
- Meghalt? - kérdezte higgadtan Mosolygós.
Madárasszony a férjére nézett. Figyelte egy darabig, mielőtt
visszatért volna a pillantása Mosolygóshoz.
- Elmélkedik.
- Mi történt? - kérdezte Mosolygós. - Hol vannak a férfiak?
- Elmentek.
- Van itt férfi?
Madárasszony tétován körülnézett.
 - Tíz Medve itt van... Nem tudom, hol. Ő él.
Már besötétedett. Mosolygós elvágtatott, az öregember nevét
kiáltozva. Mocorgásra figyelt föl az egyik homályos csoportban, és egy
panaszos leányhang belemondta a csendbe: itt!
Tíz Medve még föl se tápászkodott, amikor Mosolygós már le is
ugrott a pónijáról.
- Mi történt? - lihegte.
- Lovas vadászok - felelte Tíz Medve.
Vágott az esze, mint rendesen, csak épp olyannak látszott, mint aki
most próbálja összeszedni magát a gyomorszájára kapott ütés után.
- Hol vannak a férfiak?
- Nagyon kevesen maradtak itt. Én nem voltam a táborban. Bagoly
Látnok se.
- Hányan haltak meg?
- Talán a fele. Nem tudom, hányan nem haltak meg.
Összerándult. Mosolygós az öregember felé hajolt.
- Megsebesültél?
- Nem - válaszolta Tíz Medve, és váratlanul olyan szomorúan nézett
föl a kérdezőre, hogy Mosolygós legszívesebben elsírta volna magát,
holott ez nem szokott megesni vele.
- Hová mentek a férfiak?
- Vergődő Madár északra vitt némelyeket a kajovákhoz. Fehér
katonák vannak ott.
- Igen, láttam őket.
- Szélfútta Haj nagy csapatot vitt keletre, skalpokat szerezni.
Farkasokkal Táncoló nyugaton vadászik... Van ennivalód? Mindenki
éhes.
- Nem sok - mondta Mosolygós, visszafordulva a pónijához. -
Odaadom, amim van.
Leemelte a póniról a szárított húsos tarsolyt, felhajtotta a
leffentyűt, és odakínálta Tíz Medvének. Amikor az öregember keze
eltűnt a tarisznyában, újabb kezek nyúltak ki a sötétségből, és
Mosolygós megállapította, hogy az egyik kéz Keresgélőé.
Régen gondolt a lányra, de a felismerés, hogy Keresgélő életben
maradt, szélesre tárta szívének ajtaját. A régi érzés, amely berontott,
semmit sem veszített forróságából, furcsa módon mégis megváltozott.
 Még mindig őt tartotta a leggyönyörűbb lánynak. Szájának
metszése, tartása, nyúlánk alakja, hangjának csengése és még sok-sok
tulajdonsága továbbra is csorbítatlan hatalommal bírt Mosolygós
fölött. Ám most másképp látta. Talán a Varázsormon szerzett
élmények, talán a katasztrófa kijózanító hatása miatt. Bármi okozta is,
Mosolygósban vitathatatlanul megváltozott valami. Egyenesebbnek,
magasabbnak, erősebbnek, fegyelmezettebbnek, megbékéltnek érezte
magát. Szenvedélyéből elpárolgott minden vizenyő, és ő még mé-
lyebben szerette és csodálta Keresgélőt. Ám most nincs idő szerelmi
álmokra.
- Apám és anyám itt van? - kérdezte Tíz Medvét.
Az öregember lenyelte, amit rágott. - Úgy vélem, meghaltak -
mondta.
Mosolygós nem hördült fel, nem is sírt. Tíz Medve azt erősítette
meg, amit már sejtett. Noha szívét összeszorította szüleinek halála, a
komancsok tudomásul vették, hogy az élethez hozzátartozik az
elmúlás. Állt a kuporgó túlélők között, és csupán a hallgatása mutatta,
hogy gyászol.
Megszólalt egy hangocska, amely még vékonyabbnak tűnt a
csöndben.
- Itt vagyok, bátyám.
A hang Nyúlé volt, a legkisebbé Mosolygós öccsei és húgai között.
Az ifjú lehajolt, belefúrta pillantását a homályba.
- Nyúl...? Hol vagy?
Kinyúlt a sötétből egy kezecske. Mosolygós megragadta. Fél térdre
ereszkedett, és két kézzel megfogta Nyúl keskeny vállát.
- Hogy menekültél meg?
- Elbújtam a fűben, mint egy prérifarkas! - büszkélkedett Nyúl. -
Elvitték Álló Ökölt. Láttam őket. Elvitték Csendest is, azt a kislányt.
- De téged nem vittek el.
- Nem, mert nem láttak. Én eltűntem.
Mosolygós megfogta öccse tarkóját, és az arcához szorította a kisfiú
fejét.
- Ügyes voltál, kicsi fivér.
- Veled maradhatok?
- Igen - felelte Mosolygós. - Velem maradsz.
A másik térdét is a földre engedte, és megint Tíz Medvéhez fordult.
 - Nagyapa, el kellene mennünk innen.
- Igen - helyeselt az öregember -, nyugaton biztonságos. A
kanyonok elrejtenek. De neked kell vezetned, Mosolygós. Te vagy az
egyetlen, aki segíteni tud.
A fiú, aki nagyon értett a lovakhoz, a hosszú éjszaka hátralevő részét
azzal töltötte, hogy fel-alá járkált a vérmezőn, összeszámolta a
túlélőket, és megállapította, hogy szinte egyetlen családot sem irtottak
ki az utolsó szálig.
Három asszony és két gyermek súlyosan megsebesült. Bagoly
Látnok ennek ellenére tovább hasalt, és valószínűleg így is maradt
volna, ha Mosolygós nem önti le egy fazék hideg vízzel. A varázsló
megtette, amit tehetett, ám egy asszony és egy gyermek így is átlépett
hajnal előtt az árnyékvilágba.
Amikor megvirradt, Mosolygós csapattá szervezte a meg-
maradtakat. Nyúlt és a fiúkat két csapatra osztotta: az egyiknek a
lovakat kellett befognia, a másiknak át kellett fésülnie a prérit apróvad
után. Nyúl csoportjának sikerült összeszednie tizenhét pónit, a másik
hat prérityúkkal és majdnem egy tucat vadnyúllal tért vissza, úgyhogy
mindenkinek jutott pár falat étel.
Mosolygós utasította a lányokat, hogy Keresgélő vezetésével
kutassák át a romokat, hátha találnak olyasmit, aminek hasznát vehetik
a nyugati úton. A lányok sikerrel jártak, sok hasznos felszerelést
szedtek össze az utazáshoz.
A lovas vadászok nem végeztek olyan alapos munkát, mint első
látásra tűnt. Keresgélő és barátnői délre összegyűjtöttek majdnem
húsz jó sátoroszlopot, nagy kupac főzőeszközt, két sátorra elegendő
bölényirhát, sőt még néhány fegyvert is, köztük két működő puskát,
amelyek valamiként elkerülték a támadók figyelmét.
Délután fölrakták a lovakra, amit kirostáltak a tábor hamujából,
több saroglyát készítettek Tíz Medvének és a sebesülteknek, és
elindultak. Mindenki megkönnyebbült, hogy szabadulhat a fájdalmak
helyéről.
Tíz Medve az oldalára fordulva, ősz fejét a karjára hajtva rázatta
magát mozgó ágyán. Már nem emésztette magát azon, hogy csak a
véletlen mentette meg a lovas vadászoktól. Kezdett halványodni a
mészárlás és a gyújtogatás ocsmánysága, amely elpusztította Tíz
Medve közösségét. A hely, amelyet később úgy emlegetnek, hogy Ahol
A Vadászok Szíveket Égettek, már nem tartozott a jelenhez. Az ütés
ereje a távolság növekedtével annyira csökkent, hogy mire feltűnt a
láthatáron a kanyonok országának szélét jelentő hosszú, sötét vonal,
már át is lehetett tolni az emlékek birodalmába.
A mozgás egyszerű cselekménye célt adott a népnek, amely
elveszítette mindenét. Különös és kellemes módon Tíz Medve még
erősebbnek is érezte magát, miközben felült a saroglyán, hogy
köszöntse az alkonyt.
Gyönyörű nap ez a nap!, gondolta. Miként lehet mégis ilyen rút?
Semmire sincs magyarázat, vén, elnyűtt ember.
Ne gondolkozz így!, pirongatta magát. Fülelj a tüdődre. Hallod? Mi
lesz, ha a szemed megtelik éjszakával? Mi lesz, ha elfogy a füled?
Hallod azt a tüdőt? Nem fűrészel, nem siheg. Dolgozik. A Titok azt
akarja, hogy élj, ha öreg vagy, ha nem. Örülj neki.
Hálát kell adni azért, hogy jó jött ki a rosszból. Tíz Medve ezzel az
elhatározással felült, és pipát tömött, aztán eszmélt csak rá, hogy
semmiképpen sem gyújthatja meg a döcögő saroglyán. Azért csak nem
tette el a pipát, s tovább gondolkozott. Mit számít, fölviszi-e szavaimat
a Titokhoz a füst? Ez most különleges idő. Szívem igaz. A dolgok,
amelyeket gondolok, eljutnak oda, ahova kell.
Hátraszegte a fejét, hogy lássa a körülötte szétszóródott
asszonyokat, gyerekeket.
Csupa jó ember, gondolta. Tudják, hogyan kell élni, amikor nehéz az
élet. Nem adják fel. Keresgélő elöl van valahol, próbálja megtalálni
Farkasokkal Táncoló nyomát. Örülök, hogy az a fiú vele van, a Nyúl.
Kemény, mint a csont. Nagyon használható fiú.
Mintha mozgást látott volna elöl. Reménykedett, hogy Keresgélő
jön vissza. De már megint lóvá tette öreg szeme. A közelben senkin
sem látszott, hogy valamit is észrevett volna. Tíz Medve hátradőlt, az
eget nézte, és úgy döntött, hogy majd jön az unokája, ha jön. A sorsot
senki sem befolyásolhatja.
A felhők füstpántlikákat fűztek az alkony sötétedő bíborába. Futólag
eszébe jutott, hogy nem azoknak a fortyogó fekete oszlopoknak a
maradványait látja-e, amelyeket tegnap bámultak füzes rejtekükből, ő
és Keresgélő. A bánattól fáradtan, tudatos elhatározással terelte át a
gondolatait egyetlen életben maradt unokájának jó tulajdonságaira.
Keresgélőnek nem maradt más rokona, mint ő. Mégis felvidult, ha arra
gondolt, milyen elszántan és bátran viselkedett az a lány, aki
elveszítette apját, anyját, és minden testvérét.
Nem panaszkodik, tűnődött az öregember. Nem gondol magára.
Ragaszkodott hozzá, hogy előremenjen felderíteni. Nem kétlem, hogy
megtalálja Farkasokkal Táncoló nyomát. Ért minden asszonyi
munkához, de megüli a póniját is. Olyan tartása van, akár egy
harcosnak. Most azt teszi, amit egy harcosnak kell. Ilyennek kell lennie
a komancs nőnek. Mindenhez ért. És még csinos is. Ember legyen a
talpán az az ifjú, aki szemet akar vetni rá.
Tíz Medve az utolsó fényt nézte a keleti égen, és Mosolygósra
gondolt. Itt is talált valamit, ami a szívét vidítsa a keserűségben.
Egy fiatalember, gondolta, aki egy szál maga utazik idegen
országban, halaszthatatlan küldetésben! Ez a fiú egyik napról a
másikra megváltozott! Senki se hitte róla, hogy képes lenne bármire is!
Én se. Most mégis közelebb jutunk minden mérfölddel a biztonsághoz,
mert egy mihaszna suhanc kiállt, és átvette a vezetést. Hogy
tévedhettem ekkorát? Azért nem tartottam sokra, mert nem láttam.
Nem hallottam a vérét, mert nem vettem a fáradságot, hogy
odafigyeljek.
- Senki sem tud semmit - motyogta fennhangon az öregember.
Önmagát gúnyolva göcögött, majd ismét az utat nézte.
Miért csodálkozom ennyire ennek a két fiatalnak az erején?,
csóválta a fejét. A komancsok erősek. A komancsok kibírnak mindent. A
gyermekeink rá a bizonyíték. Mosolygós a bizonyíték. Rátalál Szélfútta
Hajra meg a többi férfira, és visszahozza őket hozzánk. Minden megvan
benne. Már csak feleség kell neki. Keresgélő... Keresgélő és Mosolygós.
Képzelhető ennél tökéletesebb pár? Ó, mit tudsz te erről, vénember?
Azt se tudod, tetszenek-e egymásnak. Maradj ki ebből. Minek
álmodozol? Na, mindenesetre remélem, hogy Mosolygós nem öleti
meg magát. Nem érdekel, ki mit gondol vagy mond! Az se érdekel, ha
nincs közöm hozzá! Azt gondolhatom, amit gondolni akarok, és azt
gondolom, hogy olyan pár lenne belőlük, amelyre csak büszkék
lehetnének az emberek!
 XVIII. FEJEZET
A kajovák országa nem volt olyan titokzatos, mint a komancsoké.
Semmi sem lehetett magasztosabb a komancs füves puszta
égsátorához hasonló simaságánál, vagy a mély kanyonok hatalmas
útvesztőinél, amelyekben elfértek volna egész civilizációk. Bővelkedett
a legváltozatosabb hosszúságú és szélességű vizekben, a folyóktól,
amelyeken minden évszakban életveszedelem volt az átkelés, az apró,
titkos forrásokig, olyan terepen, ahol senki sem számított a
létezésükre.
De még így is csodálatos volt a kajova ország, bőségesen áldott a
csodás víz valamennyi formájával, ringó fűtengerrel, amely fölött a
másutt nem mindig tapasztalható önállóság szelleme szállt. Hasonlóan
déli szomszédaihoz, nagysága és változatossága folytán a kajovák
országa is elment volna külön földrésznek.
Vergődő Madár mindig olyan felszabadultnak érezte magát itt, mint
aki hazatér, főleg ezen az utazáson, a népes küldöttség élén.
A sors iróniája, hogy szinte nagyobb megbecsülésnek örvendett a
kajováknál, mint a tulajdon népénél. Persze a kajováknál is előfordult
széthúzás, de akkor is gyakorlatiasabb emberek voltak a
komancsoknál. Az utóbbi években sokkal többet érintkeztek a
fehérekkel, mint hatalmas, de elszigetelt déli szomszédaik. És ez a
kapcsolat nem is volt mindenben rossz.
Számos kajova harcos sátrában lógtak fehér skalpok, számos kajova
asszony nem ejtette ki többé az apák, férjek, fivérek nevét, akiket a
fehér puskagolyók küldtek át a Tejút mögé. Ám a kajovák kereskedtek
a fehérekkel. Elmentek nagy tanácsokba, ahol a megbízottaknak
nevezett szőrösszájúakkal tárgyaltak. Kajova harcosok kezet fogtak
fehér katonákkal, akikkel már találkoztak, vagy majd találkoznak az
örökös csatározásokban.
Egyik sem szívelte túlságosan a keletről jött fehér bőrűek hadát, akik
olyan furcsán viselkednek, de a kajovák legalább tudtak róluk valamit.
És senki sem tudott többet, mint Felleget Verő, aki jelen volt
úgyszólván minden síksági megbeszélésen, amelyet a fehérek kértek,
és dicsőséggel harcolt minden összecsapásban. Ennek a kivételes
magasságáról híres harcosnak a falujába tartott Vergődő Madár.
 Felleget Verő tábora díszvendégnek járó megbecsüléssel fogadta
Vergődő Madarat és küldöttségét. A kajovák ragaszkodtak hozzá, hogy
a jövevények a táboruk mellett verjenek sátrat, egy irigylésre méltó
helyen, amelyhez közel volt a víz, a tűzifa, a legelő. Utána elkezdődött
a vendégjárás és lakomázás. Töltekezés és beszélgetés közben voltak
lóversenyek, amelyeken szokás szerint a komancsok győztek,
szerencsejáték sátorról sátorra, és mivel nemrég tűnt fel a tábortól
északra egy nagy bölénycsorda, mindennapos vadászat, amely ellátta a
falut friss hússal.
Ám Vergődő Madár az örökös tevékenység örvényében sem
feledkezett el utazásának céljáról. Sátrainak a falu közepén jelöltek ki
helyet, néhány lépésre Felleget Verő otthonától, ami lehetővé tette,
hogy a két harcos a szomszédokhoz illő fesztelenséggel folytathassa
megbeszéléseit.
Alaposan kihasználták az alkalmat; Vergődő Madár ittlétének első
két napján ritkán lehetett külön látni őket. Éjjel-nappal tanácskoztak az
égető gondokról a két törzs jeles harcosaival.
Hamarosan napirendre kerültek a fehérek, és Vergődő Madár
megállapíthatta, hogy a kajovák érzései híven tükrözik népének
álláspontját. Voltak, akik, mint ő és Felleget Verő, nem zárkóztak volna
el a további kapcsolatoktól, míg mások mereven ellenezték őket.
Számos kajova, főleg a hordómellű, agyafúrt Fehér Medve köré
tömörülő, összetartó csoport egyszerre hajlott mindkét irányba. Ha
békés szelek fújdogáltak, azt is siettek kihasználni. Hadüzenet esetén
alig várták, hogy harcolhassanak. Fehér Medve és hívei komancs
megfelelőikhez hasonlóan úgy vélték, hogy háború és béke
összetartozik, mint ahogy az időjárás körforgásában is követi egymást a
jó és a rossz idő.
Ám Felleget Verőt és Vergődő Madarat nagy befolyással ruházta föl
az összefogás. A józanságukról híres főemberek következetesen a
fehérekre terelték a megbeszéléseket, éreztetve a néppel, hogy a
kérdés időszerűbb, mint valaha, és az lenne a jó, ha békés eszközökkel
lehetne megoldani.
De miután két napig tárgyaltak szokatlan részletességgel, a két
harcosban is megkopott kissé az elszántság. Vergődő Madár, aki
hivatalos ajándékul kapta a medálját, sose folytatott valódinak
tekinthető tárgyalást a fehér emberrel. Felleget Verő sok fehérrel
találkozott a tanácskozásokon, de ezek sose mentek túl a barátság
semmire sem kötelező ígérgetésén, és a tíz tél óta folytatott
találkozókon sose futott össze kétszer ugyanazzal az emberrel. Bőséges
tapasztalatai ellenére Felleget Verő nem ismerte igazán a fehér
embert.
Vergődő Madár látogatásának harmadik reggelére a barátok
visszaérkeztek oda, ahonnan indultak. Felleget Verő sátrában ültek, és
elszántan próbáltak életet lehelni egy igazság szerint már haldokló
tanácskozásba. Találkoztak az összes vezető harcossal, felderítettek
minden ösvényt, amelyen döntésre juthatnának. A leggyakorlatiasabb
ötlet az ingadozó Fehér Medvétől származott, aki azt javasolta,
lovagoljanak nagy erőkkel a hatalmas Varázsoromhoz, mutassák meg
magukat, aztán várják ki, mi lesz.
A két barát ismételten megvitatta a javaslatot, amely nem sokat
ígért. Túl nagy a valószínűsége, hogy a fehér katonák tüzet nyitnának a
fegyveres harcosokra, meghiúsítva a tárgyalásokat, amelyek talán még
alkalmat adnának a békülésre.
A lehangoló elemzés végeztével Felleget Verő pipára gyújtott.
Ide-oda járt közöttük a pipa, miközben kedvetlenül hallgattak. Egyik se
tudta, mit mondjon.
Végül Vergődő Madár szavakat adott közös vélekedésüknek.
- Gondolkoztam... Erre a kérdésre, hogy mit tegyünk, nem mi
adhatjuk meg a választ.
- Én is erre gondoltam - vallotta be Felleget Verő. - Talán olyan
kérdés ez, amelyre csupán a Titok válaszolhat.
- Igen - helyeselt Vergődő Madár. Tekintete tehetetlenül járt
körbe-körbe a tágas sátorban. - Ám semmi sem tárult fel. Néha azon
töprengek, gyermekeinek tekint-e még minket a Titok?
- Ezen én is töprengek.
Visszasüppedtek a reménytelen hallgatásba, ám a következő
pillanatban megtörte a sátor csendjét egy kiáltás, amelyet ordítások
követtek gyors egymásutánban, és mire a barátok felugrottak, már
olyan hangzavar volt, mint egy riadónál.
Lázas nyüzsgés fogadta őket, amikor kibújtak a sátorból. Férfiak
pattantak lovukra. Asszonyok terelték a gyerekeket a sátrakba.
Rikoltozás hasogatta a leget.
 Vergődő Madár és Felleget Verő felugrott a lovára. Sikerült
kihüvelyezniük a porból és az üvöltésből, mi okozza a zenebonát:
- Fehér ember a prérin! Fehér ember jön!
Vergődő Madár és Felleget Verő a sűrű füstfelhőket követve
kivágtatott a táborból. Alighogy elhagyták a falut, olyan hihetetlen
látvány fogadta őket, hogy meg kellett állniuk.
Feketébe öltözött, magányos fehér ember ült egy öszvér vonta
szekéren, és a magasba nyújtotta két kezét. Tucatnyi harcos
örvénylette körül, és ordítottak, ahogy a torkukon kifért.
Amikor közelebb nyargaltak, látták, hogy Fehér Medve pónija
meglöki a betolakodó öszvérét. A harcos bömbölt valamit, amit
Vergődő Madárék nem értettek, aztán megütötte a fehér embert az
íjával. Az izgalom tárgya leesett a bakról, és nagyot puffant a földön.
Esés közben lerepült a fejéről a széles karimájú, fekete kalap.
Vergődő Madár és Felleget Verő meglátta, amit mindenki látott. A
fehér ember sima, csupasz feje majdhogynem tükörként verte vissza a
napot! A füle fölött és a tarkóján volt csak haja, olyan rövid, mint a
nyúl szőre. A harcosok hitetlenül hátráltak. Ennek a fehérnek nem volt
skalpja!
- Megölöm ezt a kísértetet! - bődült el Fehér Medve, és nyílvesszőt
húzott elő a tegezéből.
Mielőtt a húrra illeszthette volna, Felleget Verő megfogta a karját.
Fehér Medve haragosan nézett rá, hogy miért avatkozik bele, ám
mielőtt szavakkal tiltakozhatott volna, Felleget Verő az arcába vágta:
- Nagy harcosok nem vesztegetik a nyilat a fűben vacogó egérre!
Vergődő Madár alig vette észre Fehér Medve és Felleget Verő
összekoccanását. Úgy ült a póniján, mint akit megigéztek, és a fehér
embert bámulta, aki a kalapja után inalt, és a fejébe nyomta. Elég kicsi
volt embernek, és valamit viselt szakállas arcán, amit még sose látott
Vergődő Madár: két apró korongot, amelyek mintha üvegből lettek
volna, és törékeny drótváz tartotta őket a jövevény szeme előtt.
A fehér ember visszabaktatott az öszvéréhez, megragadta a szárat,
és várta, majdnem úgy, mint egy gyerek, hogy mi lesz most? A
komancsnak fogalma se volt, ki lehet ez, vagy hogy mi szél hozta a
kajovák országába. Nem katona volt, de nem is olyan jelenség,
amilyennek Vergődő Madár a fontos követet képzelte. Persze
eltévedhetett, ám Vergődő Madárnak volt egy olyan érzése, hogy nem
ez a helyzet. Szemének tüzébe panaszos reménykedés vegyült, és
Vergődő Madár, miután néhány percig tanulmányozta ezt a jelenséget,
úgy döntött, hogy az érkező senkinek sem akar rosszat.
Olyan váratlanul csapott le a megvilágosodás villáma, hogy tetőtől
talpig beleborzongott. Hiszen neki van egy hatalmas fegyvere, és ez az
az alkalom, amikor használhatja!
Amióta Farkasokkal Táncoló és Álló Ököl házasságot kötött,
egyfolytában azon nyaggatta őket, hogy tanítsák meg a fegyver
használatára. Évek óta gyakorolta titokban, ismételten ellenőriztette
tudásának pontosságát a kelletlen házaspárral, akik a félreeső sátorban
laktak. Nem lehetett bizonyos benne, mennyire emlékszik, és milyen
szabatos a kiejtése, de a következő pillanatban már le is ugrott a
póniról, és gázolt a fűben az emberke irányába.
A kajova és komancs harcosokat elnémította Vergődő Madár
közeledése. Valamiből ők is rájöttek, hogy ez a fehér ember
ártalmatlan. Vergődő Madár, akit valamennyien finom modorúnak
ismertek, nem nőtt középtermetűnél magasabbra, de a fehér mellett
valóságos óriásnak tűnt. A fekete ruhás emberke olyan vakarék volt,
hogy a legzabolátlanabb képzelet sem hihette ellenségnek.
Vergődő Madár magabiztossága megizmosodott, amikor közelről
vethetett egy pillantást az idegen arcára. A parányi lény legalább ötven
telet láthatott, noha áradt belőle az ifjonti ártatlanság. Miközben
kiejtette az első szavakat, amelyeket életében először intézett egy
fehér emberhez, arra kellett gondolnia, hogy egy fiúhoz beszél.
- Én - mondta, könnyedén megkocogtatva mellkasát - Vergődő
Madár.
Úgy ragyogott föl a fehér ember arca, mint mikor elvonul a felhő a
nap elől. Száját olyan széles mosolyra húzta, hogy még a szeme is
mosolyogni látszott.
- Én - kezdte fényes, magas hangon, és Vergődő Madarat utánozva a
melléhez nyomta a mutatóujját -, én... Lawrie Tatum. Barát, barát.
- Barát - bólintott Vergődő Madár, mert ezt a szót ismerte. -
Hmmm... hol?... honnan?
- Iowai vagyok - felelte Lawrie Tatum pattogó szabatossággal, ami
jól illett az apró testében feszülő, rejtett energiához. - De ahonnan
jöttem, az Washington.
 A Washington szót ugyancsak ismerte Vergődő Madár. - Khrm! -
morogta, és megint bólintott. - Washington! - A nyakában lógó
békeéremre mutatott.
Lawrie Tatum boldogan bólogatott. - Úgy van... csak az az ember. Az
enyém a város... Washington.
- Hmmm... Washington.
- Én... Lawrie Tatum a barátod akar lenni. Lawrie Tatum és Vergődő
Madár... barát.
Azzal valahol Vergődő Madár derekának magasságában előrelökte
kezecskéjét.
Vergődő Madár már látta egy gyűlésen a fehér embereknek ezt a
mozdulatát. Még egyszer belenézett Lawrie Tatum szemébe, amelyben
nem rejtőzött árulás, azután ő is az idegen felé nyújtotta bronz kezét.
A két kéz összekulcsolódott. Lawrie Tatum vigyorgott, Vergődő
Madár hitetlenkedve bámulta a saját hosszú, elegáns ujjai között a
tésztás nyúlványokat.
Néhány harcos, köztük Felleget Verő lecsusszant a pónijáról, és
közelebb húzódott. Amikor Vergődő Madár bizalommal megfogta a
fehér ember kezét, a megdöbbenés meg a kíváncsiság még közelebb
hozta őket.
Ott is maradtak több mint egy órán át, a prérin, a lovas harcosok
gyűrűjében, és hallgatták Vergődő Madár beszélgetését a semmiből
odacseppent, incifinci látogatóval.
Fontos dolgokat hozott tudomásukra az az első beszélgetés,
amelynek foltvarrott takaróját jelekből, Vergődő Madár kezdetleges,
sohasem próbált angolságából és a harcosoknak szóló, kurta
fordításokból férceltek.
A Washingtonból jött Lawrie Tatum békét és barátságot akar
szerezni az indiánok és a fehérek között. Felajánlkozik a kajováknak és
a komancsoknak, hogy, mint mondta, „megbízottja" legyen azoknak az
indiánoknak, akik szeretik a békét. Több módon szolgálja azokat, akik
békét akarnak: szállít élelmet, ruhát, gyógyszert, oltalmazó és közvetítő
lesz a katonaság és a kormány előtt, és vezeti azokat, főleg a fiatalokat,
akik rá akarnak lépni, ahogy Lawrie Tatum fogalmazott, „a fehér ember
útjára". Lawrie Tatum afféle szent ember, sokan mások is tartoznak a
kultuszához, akiknek a neve kvéker, és azért szóródnak szét
országszerte, hogy keressék a törzsek barátságát. Egy felesége van, sok
gyereke, azok közé tartozik, akik lyukakat fúrnak a földbe, magot
tesznek a lyukba, és megeszik, ami kikelt.
A harcosok elmerülten hallgatták ezeket a kinyilatkoztatásokat,
amelyeket Vergődő Madár tolmácsolt. Sokan elhúzták a szájukat a
gondolatra, hogy Lawrie Tatum védené meg őket akármitől, ám a
beszélgetés túlnyomó részében a síkság szabad emberei feszülten
figyelték az eszmecserét.
Egyre több lett a kérdés, amelyek között akadt gúnyolódó és kihívó
is. A harcosok zöme haszontalannak és bárgyúnak tartotta az ajánlatot,
hogy lépjenek a fehér ember útjára. Vergődő Madár és a kvéker is
érezte, hogy Lawrie Tatum küldetésének mélyebbre ható boncolgatása
nem a nyilvánosságra tartozik. Nem is a préri a megfelelő hely. Itt csak
állhattak. Nem ültek le, nem szívták el a pipát.
Amikor a kérdések egyre fenyegetőbbek lettek, Felleget Verő azt
mondta a maga szilárd, parancsoló modorában:
- Beviszem ezt a fehér embert a táborba.
Meglepett és némileg csúfondáros rikoltozás csapott fel a
tömegből, ám Felleget Verőt nem lehetett eltántorítani, ha egyszer
elhatározta magát, és ő elhatározta, hogy alaposabban akarja
tanulmányozni ezt a Lawrie Tatum nevű embert. Visszakézből elfojtott
minden ellenállást.
- A fehér ember az én vendégem! - közölte. - A sátramban fog
aludni, és nem esik bántódása!
Lawrie Tatum fölkapaszkodott a szekerére, és a kajova harcosok
többségének kíséretében bedöcögött a faluba, ahol már alig várták a
nők, a gyerekek és az öregek.
A kajova törzsfőnök megparancsolta, hogy az övé és Vergődő
Madáré között verjenek föl egy apró sátrat. Lawrie Tatumnak értésére
adták, hogy ide tegye a holmiját, és itt aludjon az éjszaka.
Percek alatt elkészült a kis sátor. Az idegen holmiját leszedték a
szekérről, és a sátorba vitték. Ételt és vizet adtak neki. Vergődő Madár
és Felleget Verő letelepedett a kis emberrel átellenben, figyelték,
hogyan eszik és iszik. Lawrie Tatum dicsérte az ízletes ételt és a finom
vizet, különben kínos csend uralkodott közöttük, amelyet percenként
törtek meg a kíváncsiskodók.
A falubeliek egész délután folyamatosan karattyolva nyüzsögték
körül az új sátrat és lakóját. Gyerekbandák ugráltak a fehér szekéren,
Felleget Verő kénytelen volt kijönni és rájuk förmedni, hogy
maradjanak csöndben és táguljanak. Ezt többször meg kellett
ismételnie, de a gyerekek nem vonultak vissza hosszabb időre. Ahogy
Felleget Verő leült, kintről máris hallatszott a fojtott sutyorgás, amiből
elkerülhetetlenül zabolátlan kurjongatás és nevetés lett. Felleget Verő
egy ideig szórakozottan hallgatta Vergődő Madár és Lawrie Tatum ku-
darcba fulladó társalgási kísérleteit, aztán dühösen felpattant, hogy
rövid időre ismét elkergesse a gyerekeket.
Még a Felleget Verő jóvoltából gyerekmentesen eltelt néhány
percet is megzavarták a betolakodók. A sátor borítása mögül, amelyet
a hőség miatt föl kellett tekerni, folyton előbújtak a fejek, a kíváncsi
szemek; szakadatlanul áradtak a jeles harcosok, akik valamilyen más
ügyre hivatkozva próbálták kikémlelni, mi folyik a sátorban. Az irhán
látszott a fülelők árnyéka, a sátor többször megingott, amikor egy
láthatatlan tolakodó elvesztette az egyensúlyát és nekidőlt.
Végül a bosszús házigazdák vendégükkel sétára indultak, ám ebben
megakadályozta őket a tömeg, amelynek száma addig nőtt, hogy azt
lehetett hinni, az egész tábor őket kíséri.
Vergődő Madár és Felleget Verő belátta igyekezetük hiába-
valóságát, és visszatértek a sátorba. A két indiánnak és a fehér
embernek csupán alkonyatkor nyílt alkalma egy kis zavartalan
beszélgetésre, mert akkor, a legkotnyelesebbjét kivéve, a falubeliek is
hazatértek.
Felleget Verő ismét pipára gyújtott. Lawrie Tatum, bár nagyon nem
szívesen, ugyancsak részt vett a füstölésben, és fakóbb lett minden
szippantástól.
Most, mikor végre nem zavarták, Vergődő Madár gondolatai
mindegyre visszatértek a kérdéshez, amely azóta nem hagyta
nyugodni, hogy a csejennektől először hallott a fehér ember „szent
útjáról". Mivel nem ismerte eléggé a fehér nyelvet, hogy
megfogalmazza a kérdést, azzal a szóval kezdte, amit tudott, hátha ez
majd elvezeti ahhoz, ami valójában érdekli.
- Vonat? - kérdezte, és feszülten nézett Lawrie Tatumra.
- Vonat?
- Uh. - Vergődő Madár bólintott.
- Nos, igen - hebegte vékony hangján Lawrie Tatum. - Mi van a...
vonattal?
 Vergődő Madár a szavakat kereste, amelyek folyton elrepültek. -
Fehér ember vonata - szólt végül.
- Öhö... - A fehér ember az arcán levő szőrt simogatta. - Te... -
bökött Vergődő Madárra - szereted vonatot?... Nem szereted?... Te...
mész vonaton?
Vergődő Madár a fejét rázta. Nem értette a szavakat, de azt
nagyjából felfogta, hogy nem közeledik a lényeghez. Még egyszer
összeszedte magát.
- Vonat út? - kérdezte.
- Igen, értem... vonat út - felelte a kvéker.
- Szvent?
- Szvent?
- Szvent?
Lawrie Tatum arca felragyogott. - Szent? Ezt kérdezed? - emelte
pillantását az égre.
- Szent. Vonat út szent?
Lawrie Tatum megrándult. - Nem egészen értem, mit kérdezel -
mondta esdeklőn.
- Minden fehér ember út... - kezdte Vergődő Madár, és nagy kört írt
le a két karjával - minden fehér ember út szent?
- Hogy szent-e a fehér ember útja?
- Hmm - bólintott Vergődő Madár.
Lawrie Tatum néhány percig töprengett, és minél többet
töprengett, annál jobban felfogta ennek a kérdésnek a mélyenszántó
voltát. A komancs azt kérdezte, igaz dolgokat kínál-e a fehér ember, és
erre a kvéker felfogása szerint egyetlen válasz létezett.
- Igen - felelte határozottan. - Hiszem, hogy az. A fehér ember útja
szent.
- Hmmm - morogta Vergődő Madár.
A kérdés és a válasz horderejét még vizsgálat tárgyává kellett
tennie, de egészében elégedett volt az eszmecserével.
Lawrie Tatumnak is voltak kérdései. Tudni akarta, hol lakik Vergődő
Madár, hányan élnek a falujában, nős-e, vannak-e gyerekei. Amikor
Vergődő Madár megmondta, hogy három felesége van, Lawrie Tatum
szeme kerekre nyílt, és fölemelte három ujját, hogy jól értette-e.
Vergődő Madár bólintott. Enyhe aggodalom suhant át a kvéker arcán.
- Feleségek rossz? - kérdezte Vergődő Madár.
 - Nem - felelte Lawrie Tatum. - Fehér embernek van egy... egy
feleség... nem több.
Vergődő Madár bólintott, bár meghökkentette a gondolat. Hogyan
virágozhat egy nép ilyen szigorú megszorítás mellett? Érthetetlen.
Ez a téma is úgy szakadt félbe, mint a többi. A szavak és jelek
korlátozottsága folytán nem lehetett mélyebbre ásni, és a
továbbiakban az egyszerű kérdésekre szorítkoztak.
Lawrie Tatum eleve rámenősebb volt; Vergődő Madár hiába próbált
kifürkészni olyan fontos dolgokat, mint a bölények, az erőd, és hogy
miként járhatnák a komancsok és kajovák a fehér ember szent útját,
fejtegetéseit gyakran félbeszakította az emberke csökönyös
kíváncsiskodása.
Tudni akarta, hogy Vergődő Madár és Felleget Verő pártolják-e a
békét az indiánok és fehérek között. Ezt Vergődő Madár lefordította
Felleget Verőnek, aki fölkacagott, és azt mondta: - Ha nem pártolnánk,
ennek az embernek a teste már kint feketedne a fűben! - Az indiánok
nevettek, Lawrie Tatum értetlenül bámulta őket.
A kvéker tudni akarta, hogy vezérek-e, mire Vergődő Madár azt
felelte, hogy Felleget Verő törzsfőnök, de ő nem az. Az ő csapatát egy
Tíz Medve nevű ember vezeti, egy öreg, bölcs ember, akinek rossz a
szeme.
Ám minél többet kérdezgette egymást Vergődő Madár és Lawrie
Tatum, annál inkább belátták kölcsönös hiányosságaikat, és az, ami
beszélgetésnek indult, gyakorlatias módon hamarosan átváltott a
szókincs bővítésébe. Teljes órán át fordították a sátorban és a
személyükön található tárgyak neveit komancsra, kajovára és angolra.
Mindhármukban égett a tudásvágy, és talán egész éjszaka
folytatódnak a leckék, ha be nem toppannak az indián feleségek, akik
ellentmondást nem tűrő hangon követelték, hogy férjeik oszlassák fel a
gyűlést, és jöjjenek haza, mert a gyerekeik hiányolják őket.
Vergődő Madár és Felleget Verő Lawrie Tatum értésére adták, hogy
biztonságban van. Azután kezet ráztak vele, és jó éjszakát kívántak.
A komancs végighallgatta feleségei beszámolóját a nap ese-
ményeiről. Játszott, megnézte a gyerekeket, általában igyekezett
eleget tenni férji és apai kötelességeinek. Ám a szíve nem volt ott
annál, amit csinált. Feje majd' szétrobbant a nyugtalanító
gondolatoktól, a fehér Lawrie Tatumtól a bevésésért rimánkodó, új
angol szavakon át a sűrű lehetőségekig, amelyek kivirágzottak a
tudatában. A takaró alá bújt, de még mindig túlságosan izgatott volt az
alváshoz, ezért inkább kivárta, amíg a sátorban mély álomba merülnek
a többiek, és akkor kiosont, hogy lázas gondolatai szabadon vágtázhas-
sanak.
Telihold volt. Vergődő Madár behúzódott sátrának koromfekete
árnyékába, és azon töprengett, minő kifürkészhetetlen titkot rejthet
alig néhány lépésre a fehér ember sátra.
Meglepetésére hirtelen mozdult a leffentyű, és a következő
pillanatban Lawrie Tatum lépett ki az apró sátorból a kék holdsütésbe.
Nem viselt kabátot, szoros ingének ujjait könyékig feltűrte. Már nem
volt a szeme előtt a két kerek üveg, és cipő se volt a lábán. Gyanakodva
körülnézett, és amikor látta, hogy egyedül van, fölemelte egyik kezét,
amelyben mintha egy arasznyi botocska lett volna, a másikban meg
talán egy kulacs. Megbillentette a kulacsot, és vékony vízsugarat öntött
a különös botra.
Vergődő Madár nem ismerte ezt a szertartást, ám kíváncsiságát
hamarosan felváltotta a döbbenet, mert a fehér ember szája hirtelen
bekapta a botot, és vad sikálás kezdődött odabent.
Vergődő Madár leginkább még arra tudott gondolni, hogy Lawrie
Tatum nyilván valamiféle - bár mindennemű szentségnek és
előkelőségnek híján levő - megtisztulási szertartást végez. Talán egy
gonosz lény lakozik a szájában.
Miután a fehér ember többször megismételte a műveletet, kihúzta
a szájából a botot, és megrázta. Lawrie Tatum a szájához emelte a
kulacsot, körbeforgatta a vizet a szájában, előrehajolt, a földre köpte.
Majd elfordult, olyan hanyagul, mintha csak vizelt volna, és visszabújt a
sátorba.
A látvány végleg elvette Vergődő Madár álmát. Ez a meg-
magyarázhatatlan viselkedés még jobban elmélyített és körülrajzolt
minden különbséget indiánok és fehérek között. Ült a holdárnyékban,
ahonnan Lawrie Tatum bizarr tevékenységét figyelte, és lassan
elpárologott belőle a részeg ujjongás felhője, amelyen egész délután
lovagolt.
Mert semmi az adatcsere és az egymás mellett élés lehetséges
módjainak meghatározása a szakadékhoz képest, amely a két fajta
szokásai között ásít. Vergődő Madár ezzel a felismeréssel tért vissza az
ágyába.
Kevés pihenés jutott neki, az is inkább szakaszos nyúlálom volt, mint
igazi alvás. Reményei kihűltek, de nem haltak meg. Lebegett a tudat
furcsa, borzongató félhomályában, és arra gondolt, hogy bár bölcsebb
lenne lassabban haladni, mégis izgalmas a kilátás, hogy holnap megint
beszélhet Lawrie Tatummal.
Honnan sejthette volna, hogy másnap nem látja Lawrie Tatumot?
Arra se számított, hogy Farkasokkal Táncoló egyik vadásztársa áll majd
a sátra előtt a vacogtató szürkületben.
Magányos Ifjúé volt a fáradt hang, amely szólongatta. Amikor a
komancs államférfi fölnézett a jövevény arcába, rögtön tudta, hogy
rettenetes dolog történt.
Vergődő Madár küldöttsége sátort bontott, összeszedte,
megpakolta lovait, és mire Lawrie Tatum napkelte után fél órával
kióvakodott a sátrából, a komancsok régen távoztak.
Lawrie Tatum először teljesen zavarba jött, annyira bizonyosra
vette, hogy a Vergődő Madár nevű ember ott lakott azon a folton,
amely most csupasz. Amikor meglátta Felleget Verőt, tisztázni próbálta
a helyzetet, és a szó meg a jelbeszéd, valamint a pantomim néhány
görcsös perce után gyanúja igazolást nyert. A komancs, akit Lawrie
Tatum olyan értelmesnek és józannak hitt, egyszerűen szedte a
sátorfáját és elvonult, valószínűleg haza, egyetlen búcsúszó és
eljövendő találkozások ígérete nélkül.
Nem mintha Lawrie Tatumot nem figyelmeztették volna. Mindenki,
aki valaha tárgyalt indiánnal, arra intette, hogy ezekben nem lehet
bízni - hogy az indián észjárást megérteni körülbelül olyan könnyű,
mint kihüvelyezni az élet értelmét, és a szavukra adni annyi, mintha a
félsivatagban gazdálkodó paraszt várná aszályban az esőt.
Ezekre a figyelmeztetésekre gondolt Lawrie Tatum, miközben ismét
ránézett a csupasz földre, amelyet nemrég Vergődő Madár sátra foglalt
el. Még mindig kedvelte a komancsot, és nem volt szokása hátrálni,
legyen szó akár a sovány kukoricáról az otthoni zsebkendőnyi
parcellában, akár az ambiciózus békepolitikáról, amelyet a kormány
reményei szerint Lawrie Tatumnak és a kvékerek hadának kell
kimódolnia.
 Valahol mélyen mégis berzenkedett. Ahogy bámulta a Vergődő
Madár sátra helyén maradt kört, Lawrie Tatum nem szabadulhatott a
gondolattól, hogy valamiképpen a bolondját járatták vele.

XIX. FEJEZET
Jellegzetes lovassági egység volt; sok zöldfülű, néhány nagyszájú
veterán, akikben megvan a konokság ahhoz, hogy a hadseregben
akarjanak karriert csinálni, és egy parancsnok, akinek még csak
három-négynaponta kell borotválkoznia.
A komancsok seregéről szóló jelentések először felvillanyozták a
katonákat, hiszen szabadulást ígértek a foglalkoztatás taposómalmából
és néhány tiszt örökös szekatúrájától, akik személyi hűbérüknek
tekintették a sivár helyőrséget. Csak a legmegátalkodottabb lógósok
nem próbálták bemanőverezni magukat a csapatba, és noha nem
búcsúztatták őket harsonák, amikor elindultak a pusztaságba, a csapat
rózsás kedvében volt.
Ám az akció fénye hamarosan napvilágra hozta a számos
hiányosságot. Igyekvő úrifiúnál alig érettebb, pihés arcú parancsnokuk
szándékoltan pontatlan parancsot kapott: távol kell tartania a
martalócokat a polgárok tulajdonától, anélkül hogy harcba
bocsátkozna velük, hacsak azok nem lőnek rájuk. Az egyértelműség
hiánya azonnali kételyt ébresztett a fiatal hadnagyban, ami vírusként
fertőzte meg a csapatot.
Mintha ez nem lenne elég, az erődparancsnok olyan egyént osztott
be a hadnagy mellé, hogy vezesse, törjön neki utat és lássa el
tanácsokkal a komancs hadviselést illetően, aki jobb lett volna
sipistának, mint felderítőnek.
Kinézetre megfelelt a szerepnek. Szarvasbőr nadrágot, flanelinget,
tollas katonai kalapot, mokaszint, ezüstkarikákból fűzött karperecet
viselt. Igazság szerint öltözetének nagy részét, akárcsak fegyverzetét,
előző foglalkozásában rabolta össze, amikor a polgárháború után a
déliek sok más katonájához hasonlóan a texasi határ mentén ragadta
meg a bűnözésre és egyéb gazemberségekre kínálkozó, bőséges
alkalmakat.
Ám ez nem látszott rajta, amikor lassú, megfontoltan vontatott
orrhangon felajánlotta szolgálatait az erődparancsnoknak. Légből
kapott életrajzának stratégiai pontjain egy-egy hajmeresztő
pontossággal célzott bagólé gejzírt lövellt a közeli köpőcsészébe,
amitől az erődparancsnok rögtön elhitte minden szavát. A két koszos
tonkava, akik némán támasztották a hátsó falat, ugyancsak igazolni
látszottak a felderítő szavahihetőségét, és noha szokatlanul magas
tarifát szabott meg szolgálataiért, az erődparancsnok nem akart
elszalasztani ilyen értékes embert néhány dollár miatt.
A felderítő a katonák hiszékenységére számított, és amikor meglátta
a fiatal hadnagyot, akit szolgálnia kellett, reményei az égig szárnyaltak.
Sem ő, se tonkava segédei nem jártak még a komancsok országában,
viszont a hadnagy sehol sem járt, mert csak nemrég érkezett Texasba.
Simán becsapta a parancsnokot is, de a jóhiszemű hadnagyocskát
annyi lesz lóvá tenni, mint templomot rabolni.
A svihákság ennek ellenére is lelepleződött volna, mert egy veterán
őrmester kezdettől gyanította a csalást, és szóvá is tette gyanúját a
hadnagynak. Ám a fiatal tiszt nem hallgatott őrmesterének
megérzéseire, mert a felderítő és a tonkavák, amint fölvették a
nyomot, minden fáradság nélkül követték a nagy komancs sereget.
Az úgynevezett felderítők persze nem a jártasságuknak kö-
szönhették sikerüket, hanem kizárólag a fortélyos, időtlen
stratégiának, amellyel Szélfútta Haj csalogatta a vesztébe az ellenséget.
Figyelték az oszlopot attól a pillanattól, hogy kilépett az erődből, és
valahányszor a szőrösszájúak megtorpantak az ösvényen, harcosok
mutatták meg magukat nekik, nehogy abbahagyják az üldözést.
Az útvonalat Szélfútta Haj jelölte ki, úgy, hogy a fehér embereknek a
legmostohább vidéken kelljen keresztülvágniuk, hátha
összeroppannak. Az első este egy annyira lúgos vizű pataknál találta
őket, amelyből a lovak nem is voltak hajlandók inni, míg a katonák
többszöri próbálkozás után is nagy erőfeszítéssel bírták csak lenyelni a
sáros lét.
Miután egy teljes napot mentek szikkadt, fátlan terepen, a második
estén a katonák négykézláb vájkálták egy kiszáradt patakmederben a
homokot, hogy hozzájussanak néhány korty enyhén sós, iszapos vízhez.
Ekkor már a hadnagy is kénytelen volt kérdést intézni a vezetőjéhez,
aki biztosította, hogy másnap déltájban tiszta patakhoz érnek. A csapat
ezt úgy fogadta, mint az isteni igét, noha egy szó se volt igaz belőle: a
felderítőnek sejtelme sem volt, hol keressen vizet.
 Miközben a hadnagy a sátrában vacsorázott, bejött a rangidős
őrmester, és figyelmeztette, hogy a harci szellem lanyhul, és a lovak
hamarosan használhatatlanok lesznek, ha nem kapnak enni és inni. A
hadnagy, akinek ugyancsak fogyatkozott a türelme, emlékeztette az
őrmestert, hogy ő nem vak, nem is süket, szükségtelen közölni vele,
milyen rosszul állnak.
Az őrmester, aki megszokta a tisztek pocskondiázását, nem
sértődött meg a letorkoláson. Engedélyt kért, hogy folytathassa, és
rátért látogatásának igazi céljára:
- Azok a komancsok, uram... szerintem az orrunknál vezetnek
minket. Már megbocsásson, uram, de amennyire én látom, ez az
összes felderítő csak azt tudja, hogy kell whiskyt inni.
- Őrmester! - csattant föl a hadnagy ingerülten -, ezeket az
embereket az erődparancsnok fogadta fel. Azt akarja mondani, hogy a
parancsnoka nem tudja, mit művel?
- Egyáltalán nem, uram - felelte az őrmester türelmesen -, de az az
alak, aki felderítőnek nevezi magát, segget csinál a szájából, már
elnézést a kifejezésért, uram. Szerintem az még azt se tudja, hol
vagyunk.
A hadnagy bőszen nézett föl a tábori asztalról. - Most már elég,
őrmester!
- Igenis, uram.
Miután az őrmester távozott, a hadnagy ugyan elgondolkodott
alárendeltjének aggályain, de gyorsan vissza is parancsolta a tudata
alatt motoszkáló kételyeket. Szívesebben hitte azt, hogy a hadsereg,
amelyet szolgál, mindent jobban tud.
Korán tért nyugovóra, biztosra véve, hogy holnap találnak vizet.
A felderítő és tonkava társai sokáig fennmaradtak azután is, hogy a
tábor már elaludt, és utolsó palack whiskyjük mellett megállapították,
hogy esélyeik fogynak, ha pedig rosszabbra fordulnak a körülmények,
jobb lesz felvenni a nyúlcipőt. Abban reménykedtek, hogy a komancs
harci osztag szokásához híven elpárolog, itt pedig egy-két napi meddő
üldözés után elrendelik a visszavonulást az erődbe. Ám a nyom túl
tiszta és forró volt ahhoz, hogy a katonák feladják.
A felderítő, aki maga se tudta, melyik lenne a megfelelő pillanat az
elszelelésre, azt mondta az álmossággal küzdő tonkaváknak, úgy
számítsanak, hogy éjszaka távoznak. A fizetést már felvették, semmi
sincs, ami itt tartsa őket. Úgy tervezte, alszik néhány órát, aztán
észrevétlenül kioson a nyavalyás táborból.
A komancsok nem aludtak ezen az éjszakán. A patakmeder
közelében tartottak tanácsot, és úgy döntöttek, hogy az ellenség
eléggé kimerült a támadáshoz. Szélfútta Haj két legjobb harcosát
küldte kémkedni a táborhoz, és mikor azok azzal tértek vissza, hogy
minden csendes, a lovak hat őrzője közül öt alszik, Szélfútta Haj
mindenkinek megmondta, hogy készüljenek az éjszakai támadásra.
Egy órával hajnal előtt dobhártya-hasogató vijjogás törte szét a
nyugodt éjszakát; Szélfútta Haj vezetésével, pokrócokat lobogtatva,
puskából lövöldözve majdnem húsz harcos vágtatott át a táboron,
amelyet a legteljesebb fejetlenségbe taszítottak.
Nem azért jöttek, hogy a katonákkal harcoljanak, egyenesen a
lovakhoz tartottak, amelyeket halálra rémített a rájuk zúduló csapat.
Ágaskodtak, bokkoltak, forogtak, kitépték a földből a nehéz
vascövekeket, amelyekhez pányvázták őket. A megriadt állatok
szerteszét nyargaltak, volt, amelyik visszafelé csörtetett a
patakmederben fölvert sátrakon át. A lobogó pányvák végén a vadul
csapkodó vascövekek összehasogatták a sátorvásznat, és súlyosan
megsebesítettek több katonát.
Szélfútta Hajnak és harcosainak sikerült összeterelni sok rémült
lovat, és hajtani kezdték őket a patakmederben, ahol egy másik tucat
harcos várta őket.
Egy percig sem tartott a hadművelet. A komancsokon legföljebb
karcolások estek, az ellenség elveszítette lovainak csaknem felét.
Hirtelen sokkal hihetőbbnek tűnt, hogy a szőrösszájúakat is el lehet
pusztítani, és Szélfútta Haj már-már engedett a kísértésnek, hogy
lerohanja a tábort, mielőtt azok ott összeszedhetnék magukat. Ám a
rögtönzött tanácsban meggyőzte ujjongó harcosait, hogy várjanak még
egy alvást, várják meg, hogy a fehérek halált álmodjanak. Akkor sokkal
könnyebb lesz megölni őket.
A harcosok első üvöltésére a felderítő és tonkava segédei tettre
váltották a tervüket, és mire a táboron átgázoló komancsok eltűntek a
lovak után keleti irányban, a három gyanús vezető felkapott saját
hátasaira, és repültek nyugatnak.
A felfordulásban egyetlen katona sem vette észre, hogy vezetőik
elhagyták őket, a későbbi kapkodásban pedig, amikor egyszerre
próbálták megszervezni a védelmet és rendbe szedni a tábort, senki
sem bajlódott a számolással. Jóval napkelte után eszméltek rá, hogy a
három egyén, akikre az életüket bízták, nem fog visszatérni. Csupán a
veteránok színezgették egymás között, mit tennének a gyávákkal, ha
még egyszer kézre keríthetnék őket.
Bár munkáltatóik nem vették észre a felderítők távozását, annál
inkább észrevette őket a három harcos, akiket Szélfútta Haj azért
küldött a tábortól nyugatra, hogy figyeljenek emberre-állatra, amely
abba az irányba menekül.
A három szökevény annyira szeretett volna minél távolabb kerülni a
harctól, hogy vakon hajszolták lovaikat a sötétben. Úgy tervezték, hogy
majd ha kivilágosodik, nagy ívben visszatérnek kelet és a biztonság
felé.
Ám a terv röviddel azután összeomlott, hogy keleten megjelent a
rózsaujjú hajnal. Az egyik tonkava hátranézett és látta, hogy mögöttük
negyedmérföldnyire akkor bukkan föl egy domb tetején három
árnyalak, olyan lovasok, akiken nincs kalap. A menekülők riadtan
megálltak, és épp latolgatni kezdték volna, várják-e be a veszedelmet,
vagy fussanak előle, amikor meghallották a nyílvessző furcsa, pirregő
sivítását. A következő pillanatban a nyíl belefúródott az egyik tonkava
derekába. Az indián fojtott hörgéssel előreesett, aztán lefordult a
lováról.
A felderítő és megmaradt segéde megpördültek lovaikkal. Alig
néhány yardnyira a táncoló pónija hátán ülő fiatal komancs éppen
előhúzta tegezéből a második nyílvesszőt.
Visszafordultak, mert rikoltozást hallottak. A három komancs
vágtában közeledett. A megmaradt tonkava lova oldalába vágta a
sarkát. A felderítő előrántotta puskáját a tokból, de még célba se vette
a fiatal komancsot, amikor iszonyodva kellett megállapítania, hogy
késő. A fiú már fölajzotta az íját. A felderítő hallotta a húr pendülését,
látta az elröppenő nyilat, amely átfúrta a gégéjét. Torkához kapva
hanyatt zuhant le a lováról, és még élt addig, hogy egy pillantást
vethessen a gyilkos csodálkozó arcára.
Mosolygós igazán nem számított rá, hogy egy fehér emberrel és két
tonkavával fut össze a hajnali prérin. Amikor leszállt az éjszaka,
felhagyott Szélfútta Haj követésével, ám amikor lövöldözés ébresztette
a sötétben, felpattant a pónira, és nyargalt a hang felé. Szerencsére
előbb látta meg a fehér embert és a tonkavákat, mint azok őt. Olyan
ösztön parancsára, amelynek létezéséről sejtelme sem volt, vesszőt
illesztett a húrra, és kilőtte. Attól fogva csupán képekre emlékezett: a
fehér ember puskájára, a lovát rugdosó tonkavára, barátainak
csatakiáltásaira, táncoló pónijára, a második nyílra, amely olyan lassan
haladt a cél felé, hogy Mosolygós azt hitte, álmodik.
Hajnalt Hallgató vetett egy pillantást a fűben heverő hullákra, majd
rábámult Mosolygósra. Még így is, hogy látta, amit látott, nehezen
tudta elhinni a lovakhoz értő fiúról, hogy ő ölt meg két ellenséget.
- Honnan jöttél? - kérdezte érdesen, miután csak kénytelen volt
hitelt adni a saját szemének.
- Titeket követtelek - felelte Mosolygós.
Éles rikoltásra kapták föl a fejüket. A távolban Acél Kabát és Repülő
Héja ünnepelte ellenségük halálát. Késeik pengéje villogott a hajnali
fényben, ahogy kaszabolták és döfködték a gyűlölt tonkava hulláját.
- Hol van Szélfútta Haj? - kérdezte Mosolygós tompán. Hajnalt
Hallgató intett a fejével. - Arra.
- Látnom kell.
- Odaviszlek. - Hajnalt Hallgató felmordult, odalépett a halott
tonkavához. Kihúzta övéből kézi szekercéjét, leköpte a tetemet, aztán
lesújtott. A balta feje elmerült a tonkava oldalában.
Mosolygós a halott fehér emberre pillantott. Végigjártatta
tekintetét a hullán, majd ugyanannak az ösztönnek a parancsára,
amely halált hozott a felderítőre, kivonta tokjából a nyúzókést.
A hadnagy és csapata késő délutánig várták a száraz patakmederbe
vájt sáncok mögött a támadást, amely nem jött. Bizonyosra vették,
hogy az indiánok visszatérnek, ám a kemenceforró, halott szélcsendet
órákig nem törte meg se hang, se mozdulat. Háromkor a hadnagy
felültetett tizenkét embert a legjobb megmaradt lovakra, és kiküldte
őket. A felderítők egy óra múlva jelentették, hogy nem láttak és nem
hallottak semmit. Az indiánok eltűntek.
A hadnagy, igen helyesen, úgy döntött, hogy összeszedi csapatát, és
visszaviszi őket az erődbe, mielőtt szomjan halnának. Nekivágtak a
hosszú, tikkasztó hazaútnak, a csapzott, csüggedt katonák fele
gyalogszerrel. Két ember meghalt, egy majd út közben követi őket, és a
hadnagy, noha keményen törte a fejét, semmit sem tudott kiagyalni,
ami a jelentésében jó fényt vet rá.
 De leginkább azon dühöngött, ami Lawrie Tatumot is bosszantotta.
A hadnagy azért lovagolt ki, hogy megfenyítse és szétkergesse egy
félszemű vadember buta, primitív, bennszülött bandáját. Eleve nem is
álltak egy szinten, erre az indiánok űznek csúfot belőle. Megölték az
embereit, ellopták a lovait, majd elillantak a pusztában, nem hagyva
más jelentenivalót a hadnagynak, mint a kudarcot.

XX. FEJEZET
Farkasokkal Táncoló nagyon meglepődött, amikor Keresgélő és Nyúl
belovagolt a táborába. Éjszakai viharból érkeztek, bőrig ázva,
kimerülten, mint a hajótöröttek, akiket csodamód partra vet a tenger,
és a menekülés története, amit hoztak, nem cáfolt rá érkezésük
drámaiságára.
Ahogy meglátta őket, Farkasokkal Táncoló rögtön tudta, hogy nagy
baj van. Miközben zsibbadtan hallgatta a beszámolót a pusztításról és
következményeiről, az a fajta változás játszódott le a lelkében, amely
csak a halált hirdető megrendüléshez hasonlítható.
Mire a lány és a fiú befejezte, Farkasokkal Táncoló kettéhasadt.
Egyik része még a világban élt, vigasztalta gyerekeit, készülődött az
éjszakai menetre, és azt latolgatta, mit tehetnek, hogy megmentsék,
ami maradt a közösségből.
Hústól-vértől különvált másik része tehetetlenül úszott és
hánykolódott, mint holttetem az örökké változó folyó árjában.
Megszűnt a múlt és a jövő, a jelen furcsán kiürült, elszállt belőle szó,
érzés, gondolat. Elszakadt a lába a földtől, áramlatba taszították, hol
kormány nélkül sodródott az ég és a föld között.
Kívülről semmit sem mutatott ebből. A három nap során, ami
Keresgélőnek és Nyúlnak kellett, hogy visszavezessék őket oda, ahol Tíz
Medve és a túlélők meghúzódtak, a harcos mindennapi kötelességeibe
kapaszkodott: kijelölte az útvonalat, minden alkalmat megragadott,
hogy vadat ejtsen, segített más családoknak a cipelésben, vigyázott
gyerekeikre, és állandóan figyelte, nincs-e jele ellenségnek.
Ám belülről Farkasokkal Táncoló már nem tudta, hol van. Annyira
megzavarodott, hogy még ő sem talált rá szavakat. Lelki
gyökértelenségének az a mélységes egykedvűség volt az egyetlen jele,
amely a gyerekeire is átragadt. Tekintetük eltompult, mintha szemük
mélyén eloltották volna a tüzet. Úgy járkáltak és beszélgettek, mint a
többiek, de közben árnyéklény lett belőlük, három kísértet, akik se
nem jöttek, se nem mentek, egy helyben maradtak, akármit tettek
vagy mondtak is.
Az életben maradás sokat követelt, és miután megtalálták Tíz
Medvét meg a támadás túlélőit, Farkasokkal Táncoló és társai minden
erejükkel azon munkálkodtak, hogy feltámasszák, ami a népből
maradt. Noha a vadászok málhás lovai meg voltak pakolva hússal és
nyersbőrrel, itt nem volt elegendő vad, tehát először is el kellett
költözni.
A következő napon kivonultak a síkságra, abban a biztos tudatban,
hogy Vergődő Madár és Szélfútta Haj gyakorlott szeme képes lesz
követni a csapájukat. Mivel nagyon kevés volt a ló, zömmel gyalog
utaztak. Kétnapi menetelés után megérkeztek egy vízben gazdag
helyre, ahol valaha már táboroztak. A szívek szárnyra keltek, mert
mindenfelé dúsan, frissen húzódott a bölények nyoma.
Annyi idő nem volt, hogy hosszú útra induljanak a fényes hegyekbe
rezgőnyárfáért, szerencsére néhány mérföldnyire dús ligetekben nőtt a
jegenye meg a szil, amely elég fiatal fát adott az új sátrak
tartóvázaihoz. Az asszonyok és a lányok éjjel-nappal dolgoztak, addig
dörgölték a nyersbőrt, míg minden izmuk fájt, hogy meglegyen a
szükséges borítás, és néhány nap múlva új falu emelkedett a síkságon.
Akkora bőségben találtak bölényt, ami már-már a régi szép időkre
emlékeztetett, amikor egy férfinak, ha húst akart, alig néhány
mérföldet kellett lovagolnia a sátrától. Ám az állatok, amelyektől a
síksági népek megélhetése függött, olyan furcsán viselkedtek, mintha
ők is szétszórattak volna. Mindenesetre a bőséges húsnak éltető
hatása volt az új táborra, úgyhogy mire Vergődő Madár és Szélfútta Haj
ugyanaznap megérkezett, a falu már feltűnően jól berendezkedett.
Egy héttel később minden arra vetődő vándor erős komancs tábort
látott volna, ahol talán kevesebb a ló, mint másutt, viszont a
sürgő-forgó lakosság dúskál az ennivalóban és a vízben. Ám ha ugyanaz
az utazó képes lett volna lekaparni a mázat Tíz Medve helyreállított
falujának képéről, rátalált volna egy hajdani szorosan szervezett
társadalom roncsára. Alaposabb vizsgálat után a képzeletbeli vándor
megdöbbent volna a szellemi törésvonalakon, amelyek megosztották a
komancsokat.
 Tíz Medve táborának tagjai annyira belemerültek a közösség
újjáépítésébe és a lét fenntartásába, hogy nem is foglalkoztak a
marcangoló, nyomasztó kérdésekkel, legalábbis kezdetben nem.
Ha arra gondolt, amit a jövő hozhat, Tíz Medve úgy látta, hogy
minden utat, amelyre léphetne, eltorlaszol a vénség.
Törzsfőnökségének hosszú ideje alatt nemhogy nem kereste a háborút,
de nem győzte felhívni a figyelmet a pusztításaira. Ám most, miután
ennyi telet élt meg, efféle kérdésekben alig maradt befolyása.
Ugyanilyen tehetetlennek érezte magát a béke ügyében. Ha egy
texasi lovas rablóbanda ekkora vérfürdőt rendezhet a komancsok
között, mi lesz majd, ha szőrös szájú katonák öntik el a prérit,
kerekeken gördülő, messze hordó puskáikkal? Olyan apró szemű porrá
zúzzák a komancsokat és minden tudományukat, hogy fénypászmában
lehet csak látni őket, mielőtt leülepednek a földre.
Élete során semmit sem tanult a fehér emberről. Fél kezén össze
tudta számolni, hányszor látta őket. Hogyan kössön békét olyan
néppel, amellyel sohasem találkozott? Hogyan találkozhatna vele?
Hogyan beszélhetne hozzájuk? Hogyan értené meg őket? Ennyi erővel
arról is álmodozhat, hogy fölnyúl a holdért, és leszakítja örökkévaló
pányvájáról.
Tíz Medve annyit tehetett, amennyit most tett: ült a lombsátor
alatt, amelyet a sátra mellett építettek neki, nézegette, amit ködös
szemével látott, és csipegette a tálból a húspépet, amit Keresgélő
hozott. Az élvezetes délutáni kirándulásoknak vége szakadt, az
öregember úgy döntött, hogy ami kevés értéke még van a hátralevő
életének, azt úgy használhatja a legjobban, ha fülel az emberek vérére.
Több délutánt töltött el így, és hasznos következtetésekre jutott. A
tábor lakóit minden buzgólkodásuk ellenére koloncként húzta le a
bánat. Dolgoztak, de a hagyományos jókedv nélkül, ami könnyebbé
teszi a munkát. A gyerekek játszottak, de nem volt a játékukban öröm.
Az asszonycsapatok a szokásos nevetgélés nélkül hozták a vizet,
készítették ki a nyersbőrt, főzték a közös ételt. A harcosok összeültek
rögtönzött tanácskozásokra, de hiányzott a férfias vakmerőség.
Vergődő Madár, aki mindig hajlott a zárkózottságra, gyakorlatilag
megnémult, amióta visszatért a kajovák országából. Az a szokása, hogy
előrenézett, hajszolta a cselekvésre, ám Tíz Medve mostanában mindig
egyedül látta. Ha elég közel jött a köszöntéshez, például egy
alkalommal, amikor a törzsfőnök elé guggolt, hogy kurtán érdeklődjön
Tíz Medve egészsége iránt, az öregembernek alkalma nyílt áthatolni a
kín álcáján, amelyet Vergődő Madár a többiekkel együtt viselt.
Szikrákat látott mögötte, és a vér harsogását hallotta, olyan erővel,
hogy csengett tőle a füle. Ebben a néhány másodpercben, amíg
Vergődő Madár előtte ült, Tíz Medve meggyőződött róla, hogy az
egykori varázsló a gondolatok mély örvényében forog. Azt nem tudta,
mire gondolhat, de meg volt győződve, hogy Vergődő Madár
hamarosan megint elhagyja a tábort.
Néhányszor eljött Szélfútta Haj is, és ugyanilyen felületesen
üdvözölte a törzsfőnököt. A texasi vadászok megölték két feleségét,
ötöt a hét gyermek közül, akiket nemzett, ám a nagy harcos nem is
említette családjának pusztulását. Terveiről sem beszélt a rövid
találkozások során, de az öregembernek nem is nagyon kellett
hallgatnia a harcos vérére - ismerte Szélfútta Hajat, ennyiből is tudta,
mit fog tenni. Szélfútta Haj harcolni fog, mint a sarokba szorított puma.
Már csak az a kérdés, hogy mikor ugrik és mekkora erővel.
Farkasokkal Táncoló vérét volt a legnehezebb hallani. Tíz Medve
csak találgathatta a harcos szenvedésének mélységét. Egyetlenegyszer
állt meg Tíz Medve sátra előtt, akkor is alig szólt, csak becsúsztatta a
leffentyűn a bölénycombból kanyarított, legjava húst. Tíz Medve
üldögélt, pipázott, és mikor összeakadt a pillantásuk, Farkasokkal
Táncoló azt mondta: - Ez a tied, nagyapa - majd visszahúzódott.
A következő napokban Tíz Medve mindössze kétszer látta, hogy
Farkasokkal Táncoló vadászni indul. A többi időt a sátrában töltötte,
gyerekei folyton a sátor előtt lézengtek, mert sehova se mentek az
apjuk nélkül. Kígyófogó már nem futott a kígyók után, Ballagó nem
mozdult az apja mellől. Játszottak a többi gyerekkel, de csak akkor, ha
azok jöttek oda hozzájuk, és Tíz Medve nem látott Farkasokkal
Táncolónál sok látogatót.
Mindezt az öregember a kor közönyével nézte. Tudomásul vette,
hogy jöjjön, aminek jönnie kell, és a texasi lovas vadászok támadása
óta megszűntek önemésztő tépelődései a jövő felett, egyszerű
kíváncsiság váltotta fel őket, hogy ugyan mi jöhet még. És semmi sem
érdekelte annyira, mint hogy mi történik az átellenes sátorban.
Ez a sátor volt minden öröme, amit meghagyott az élet. Az új sarjúra
emlékeztette, amely a tűz után előbújik a kopaszra perzselt prériből.
Hálás volt, amiért ilyen közel lehet hozzá, és ennek a nézegetése volt
az egyetlen boldogsága.
Rendes időkben elképzelhetetlen lett volna ilyen család, de a
katasztrófa különös csoportosulásokat eredményezett. Számba se
lehetett venni a törvényeket, amelyeket azok hárman megsértettek az
összeállásukkal. Régebben nem tűrtek volna ilyet, a Tíz Medve
közelében élőkhöz hasonló páros a kiűzetést kockáztatta volna, amivel
a közösség a legocsmányabb bűnöket büntette.
Ám idő és törvény a feje tetejére állt, így senki sem emelt kifogást
Mosolygós, Keresgélő és gyerekpótlékuk, Nyúl együttélése ellen. A
körülmények mindhármukat megfosztották a családjuktól.
Keresgélőnek gondviselőre, Mosolygósnak segítőre volt szüksége.
Közösen építettek valamit a semmiből, s nem szégyenfoltnak, hanem a
komancs szívósság büszke jelképének tekintették őket. Az erkölcs
legszigorúbb őre is elfogadta a szentesítetlen kapcsolatot, hiszen a lány
nagyapjának, a tiszteletreméltó és feddhetetlen Tíz Medvének sem
volt ellene kifogása. A fiatal pár zavartalanul élhette az életét.
Keresgélő most is naponta hozta az ételt a nagyapjának. Nyúl ki-be
járkált Tíz Medve sátrában, és a legtöbb estén Mosolygós is átjött
egy-két órára, hogy az öregembernek legyen társasága, hallgatta a hősi
regéket és a mulatságos adomákat.
Pezsdítő ital volt Tíz Medvének ez a különös hármas. Utolsó
feleségének halála óta először érezte, hogy tartozik valahova. Üldögélt
a lombsátor árnyékában, zsongította keserűségét a körülmények
alkotta, új család közelségével. Jó jön ki a rosszból, gondolta gyakran.
Mindig így történik. Mi jön legközelebb? Ki tudja? Jó hely ez a
lombsátor, ezt tudom. Vergődő Madár, Szélfútta Haj, Farkasokkal
Táncoló... számít, hogy mit gondolnak? Gyűjtik az erőt a döntéshez. Ha
majd döntöttek, eljönnek hozzám, és beszélnek velem. Addig is, örülök
ennek az árnyéknak. Ettől az enyhe szellőtől épp tökéletes. Csak nem ő
jön?... Hogy hiányzik a fiatal szemem.
- Keresgélő?
- Én vagyok, nagyapa.
 XXI. FEJEZET
A három harcos, akiknek tettein népük élete múlhatott, valóban
döntésre jutott, úgy, ahogy Tíz Medve várta, és ugyanazon a napon
eljöttek hozzá, hogy elébe tárják terveiket.
Tíz Medve épp erről álmodott az éjszaka, így nem is csodálkozott,
amikor kora reggel megjelent az ajtajánál Vergődő Madár, és beszélni
akart vele.
Némán elszívtak egy pipát. Amikor elfogyott a dohány, Tíz Medve
ügyesen kiverte a hamut a láng nélküli tűzbe, és félvállról odavetette: -
Sokat gondolkodtál.
Vergődő Madár mosolygott. - Igen, nagyapa. Azóta gondolkozom,
hogy visszajöttem Felleget Verő táborából.
Ezután feltárta, mi történt látogatása idején a kajováknál,
részletesen leírta találkozását a Lawrie Tatum nevű fehér emberrel,
különös hangsúlyt helyezve a kvéker ajánlatára, hogy védelem és
támogatás járna mindazoknak, akik szeretik a békét, és hajlandók
elindulni a fehér ember „szent útján".
Miután befejezte ezt a lenyűgöző történetet, Vergődő Madár
elővonta a saját pipáját, és néhány csipet dohányt tömött a pipa
öblébe.
- Szívtál pipát ezzel az emberrel? - kérdezte Tíz Medve.
- Elszívtuk a pipát.
- Igazak voltak a szavai?
-Semmi sem mutatta, hogy nem azok. Elhatároztam, hogy
visszamegyek oda, megkeresem Lawrie Tatumot, és beszélek még vele.
Tíz Medve bólintott, aztán elmerült gondolataiba. Csendesen
füstöltek, egymásnak adogatva Vergődő Madár pipáját.
- Nem értem... - szólalt meg végül Tíz Medve. - Ez a fehér ember
szent útja... hogyan léphetnének a komancsok egy olyan útra, amelyen
sohasem jártak... hogyan léphetnének egy olyan útra, ahol minden új
és idegen? Akkor miként maradhatnának komancsok? Hogy
lehetnének boldogok?
Vergődő Madár tűnődve szívta a pipát, és hosszú füstbodrot
pöffentett Tíz Medve sátrának tetőnyílása felé.
- Nem tudom, nagyapa. De látni akarom ezt a Lawrie Tatumot
megint, és beszélni akarok vele. A kérdésed jó. Sokat elmond. Róla
azonban eszembe jut egy másik kérdés, amely ugyanolyan jó lehet.
Arra gondolok, hogy minden nyárral kevesebb lesz a bölény. A fehér
katonákra gondolok, akik az országba jönnek. Ezekre a lovas
vadászokra gondolok, akik kiéhezett farkasok módjára törtek rá
táborunkra, megölték asszonyainkat, gyermekeinket, porig égették
otthonainkat. Ha ezekre a dolgokra gondolok, azon tűnődöm, mi lesz,
ha folytatódnak. Azt kérdezed, miként lehetne rálépnünk erre a szent
útra, én pedig azt kérdezem... miként lehetne nem rálépnünk?
- Ah! - kiáltotta Tíz Medve, és visszaadta a pipát. - A te kérdésed is
jó. Nagyon háborgatja a lelkemet. Mikor mész - hogy is mondtad? -
ehhez a Lóri Tédamhoz?
- Napkeltekor indulunk. Te is velünk jöhetnél.
- Én? Nem, nem... Elvagyok én itt, de ha visszajössz, és azt mondod,
hogy ez a Lóri Tédam jó ember, és minden ígérete igaz, és hogy egy
magamfajta öregember boldog lehet ezen a szent úton, akkor talán
elmegyek.
Vergődő Madár elmosolyodott, és tápászkodni kezdett.
- Ki megy veled? - kérdezte Tíz Medve.
- Aki akar.
- Azért ne vidd el az egész falut - figyelmeztette az öregember. -
Ezek a lovas vadászok visszajöhetnek.
- Nem, nagyapa - nyugtatta meg Vergődő Madár. - Nem teszek ilyet.
A nap delelőre hágott, Tíz Medve éppen letelepedett a
lombsátorban Keresgélő húspépjével, amikor látta, hogy Szélfútta Haj
magabiztos alakja közeledik hosszú léptekkel.
- Beszélhetek veled, nagyapa? - kérdezte tisztelettel a félszemű
harcos.
- Mindig szeretek beszélni Szélfútta Hajjal.
- Nincs nálam a pipám.
- Nálam sincs. Az enyém a sátorban van.
- Idehozhatom.
- Nem szükséges - mondta Tíz Medve, és arrébb húzódott, hogy
helyet csináljon a lombsátorban. - Szélfútta Haj szíve mindig igaz.
Gyere, ülj le.
Szélfútta Haj letelepedett az ember mellé, akit egész életében
ismert, és rögtön a tárgyra tért.
- Nagyapa, ami történt, azt meg kell bosszulni.
 - Mindig így volt - helyeselt Tíz Medve. - Bár nem értek valamit. -
Félretette a tálkát. - Apád harcolt a fehérekkel, előtte az ő apja
ugyancsak harcolt. Te harcoltál a fehérekkel. És akkor úgy tűnik, hogy
ennyi tél után, amelyeknek sokaságát szinte számba sem lehet venni,
nem járt más eredménnyel a harc, mint hogy még több fehér embert
hozott ránk. Minden harc után kevesebb a komancs. Nem kellene
megkeresnünk az ösvényeket a béke útjához?
Szélfútta Haj olyan sokáig meredt a falura, hogy Tíz Medve fölvette
a tálkát, és tovább eszegetett. A harcos még akkor is maga elé bámult,
amikor megszólalt:
- Más vagyok, mint aki voltam, nagyapa. Öregszem, és jobban
szeretem a békét. Szeretek Földet Seprő Varkoccsal és a gyerekeinkkel
lenni. De ettől még harcos és Kemény Pajzs maradok. Az leszek akkor
is, mikor meghalok. Sohasem lesz béke, ha az ellenség akkor ölhet meg
minket, amikor neki tetszik, ha büntetlenül gyújthatja fel a sátrainkat,
lophatja el a lovainkat. Ez nem béke. Békét nem lehet kötni, amikor az
egyik erős, a másik gyenge. Mindkettőnek erősnek kell lenni. A fehérek
addig öldökölnek minket, amíg a komancsok nem lesznek többé... ha
engedjük nekik. Miként engedhetném, hogy rajtunk torozzanak, és
dobálózzanak a csontjainkkal? Egy komancs nem tehet ilyet.
Újra csend lett a lombsátorban. Mintha a csend betöltésére küldték
volna, hirtelen jött nyári szellő keltette életre a száraz leveleket az
ágakon. Aztán ismét megszólalt Tíz Medve:
- Már öreg vagyok, és az emberek azt gondolják, hogy bölcs vagyok.
Nem vagyok. Nem tudom, melyik útra lépjünk. Annyit tudok, hogy öreg
szívem örül Szélfútta Haj szavainak.
- Köszönöm, nagyapa.
- Mikor mész?
- Futárokat küldtem Fehér Medvéhez azzal az üzenettel, hogy a
komancsok háborút visznek a fehérek ellen. Hogy mikor jön el, azt nem
tudom. Nagy csapatot szervezünk a legvitézebb komancsokból és
kajovákból. Aztán elmegyünk.
- Ne vidd magaddal az egész falut.
- Nem, nagyapa, nem teszek ilyet.
Tíz Medve nézett utána, ahogy elmegy. A harcos alakja rég
elmosódott és tovatűnt, amikor az öregember még mindig Szélfútta
Hajról gondolkozott. Olyan erősen gondolkozott, hogy megeredtek a
könnyei. Lehajtotta a fejét, és miközben könnyeivel áztatta a lába
melletti port, rájött, hogy gyászol. Szélfútta Hajat meg fogják ölni, és az
ő elmúlásával letörik a komancs vitézség legerősebb, leggyönyörűbb
virága. Szélfútta Haj után nem lesz semmi.
Néhány órával később az oldalán heverve figyelte a délután
árnyékait, ahogy megkezdik hosszú kúszásukat a nyitott ajtóban. Ekkor
két láb jelent meg a sátor bejáratánál, és felcsendült Farkasokkal
Táncoló hangja:
- Nagyapa! Itt vagy?
Tíz Medve ülő helyzetbe tornászta magát. - Igen, igen! Gyere be,
Farkasokkal Táncoló!
A magas harcos, sarkában két gyerekével, bebújt a leffentyűn.
Félszegen ácsorogtak.
- Üljetek le nálam! - biztatta őket Tíz Medve. Farkasokkal Táncoló
szó nélkül mutatta a fiának és a lányának, hova üljenek. Letelepedtek,
a gyerekek szorosan az apjuk mögött.
- Van egy kis dohányod? - kérdezte Tíz Medve. - Az enyém majdnem
elfogyott. Úgy tűnik, ma mindenki engem akar látni.
- Természetesen, nagyapa. Füstölhetünk az én pipámból.
Farkasokkal Táncoló előhúzta a pipáját a gyöngyös tokból, és
körülményesen tömni kezdte. Tíz Medve fölhasználta a néhány percet,
hogy megfigyelje az arcát. Nagyon aggasztotta, amit látott.
Farkasokkal Táncoló szemének fehérje vörösre színeződött. Arcát
barázdák szántották, és a szája olyan volt, mintha örökösen
lebiggyesztené. A haja fésületlen volt, az arca mosdatlan, és az ujjai,
amelyekkel a dohányt tömködte a pipa öblébe, szélütötten remegtek.
Amikor befejezte a tömést, tiszteletteljesen átnyújtotta a pipát Tíz
Medvének, aki meggyújtotta a dohányt az apró tűzből vett üszökkel.
- Két jó gyermeked van - jegyezte meg, átnyújtva a pipát a tűz fölött.
- Igen - helyeselt Farkasokkal Táncoló. - Szerencsés apa vagyok.
A gyerekek némán bámulták keresztbe vetett lábukat. Farkasokkal
Táncoló nem szólt többet. Tíz Medve annyira sajnálta a három
szomorú embert, hogy beleborzongott.
- Alszol? - kérdezte Farkasokkal Táncolót.
A kérdés mintha fölrezzentette volna a letargiából a harcost. Úgy
bámult át a tűz felett, mintha először hallana ilyet.
 - Nem tudom - felelte. - Ébren, alva... nehéz különbséget tenni
közöttük.
Révetegen meredt Tíz Medvére. A törzsfőnök egy percig attól
tartott, hogy Farkasokkal Táncoló arca mindjárt széthasad.
- Ó, nagyapa... - súgta elakadó lélegzettel a férfi. Behunyta a szemét,
feje előrecsuklott, álla a mellét érte.
- Kígyófogó! Ballagó! - szólította őket Tíz Medve csaknem súgva. A
gyerekek fölnéztek. - Ismeritek Nyulat, Mosolygós öccsét?
Kígyófogó bólintott. Húga követte példáját.
- Nincsenek barátai mostanában. Ott lakik szemben. Miért nem
mentek át? Nézzétek meg, otthon van-e.
A két gyerek az apjára tekintett. Az meg se moccant.
- Menjetek! - sürgette őket Tíz Medve gyöngéden. - Mulassatok egy
kicsit!
A gyerekek tétován tápászkodtak.
- Menjetek! - bátorította őket az öregember. - Menjetek!
A fiú és a lány elfordult, kiment. Tíz Medve ismét a harcost nézte,
aki összetörten, lehunyt szemmel ült.
Farkasokkal Táncoló továbbra sem mozdult. A törzsfőnök arra
gondolt, hogy ez a legyőzött mozdulatlanság mindent elmond a
szenvedéséről. Átnyúlt a tűz fölött, és rátette pergamenszerű tenyerét
a két kézre, amelyek ernyedten pihentek a látogató ölében.
- Farkasokkal Táncoló! - súgta.
Farkasokkal Táncoló lassan fölemelte a fejét, és tompán bámult Tíz
Medvére.
- Örülök, hogy eljöttél hozzám - mosolygott az öregember. - Mi van
a szívedben?
- Én csak várok.
- Mire vársz?
- Várom, hogy Szélfútta Haj megindítsa a háborúját a fehérek ellen.
Vele fogok lovagolni.
- Hmmm - dünnyögött az öregember.
- Aztán tovább lovagolok - folytatta nyomatékosan Farkasokkal
Táncoló.
- Hogyhogy? - Tíz Medve hirtelen nem értette.
- Vissza akarom szerezni a családomat.
- De az nem lehetséges.
 A beszélgetés egyszerű ténye mintha felüdítette volna Farkasokkal
Táncolót. Arcába visszatért a fény, és apró szikrák lobbantak a
szemében.
- Egyedül én mozoghatok a fehérek között úgy, hogy ne vegyenek
észre.
- De te komancs vagy.
Farkasokkal Táncoló ravasz kis félmosolyra húzta a száját.
- Az igaz - mondta -, de a bőröm színe nem változott.
Tíz Medve arca megfeszült. Még sose hallott ilyen eszeveszett
ötletet.
- De hogy fogsz beszélni? Hogy fogsz enni? - Végigmérte Farkasokkal
Táncolót. - Úgy nem nézhetsz ki, ahogy most.
- Nem is fogok.
Tíz Medve tekintete lecsúszott a pislákoló tűzre. Nem hallatlan
dolog, hogy emberek állatokká változzanak, vagy állatok emberekké,
de ezt nem tudta elképzelni, amit most mondott Farkasokkal Táncoló.
Nem fért a fejébe, hogy egy komancs miként változhat fehér emberré.
Berontottak a gyerekek, Nyúl is velük volt.
- Apa - pihegte Kígyófogó -, Nyúl tudja, hol lehet kígyókat találni a
patak mellett! Sok kígyót! Meg akarja mutatni nekem!
- Akkor menjél - mondta Farkasokkal Táncoló. - Vidd a húgodat is.
Kígyófogó kituszkolta a sátorból Nyulat és Ballagót. Rohantak a
patakhoz, halkuló örömüvöltés kísérte őket.
- A gyerekeiddel már beszéltél erről? - kérdezte Tíz Medve.
- Nem.
- Hova teszed őket?
- A táborban maradnak.
Tíz Medve a fejét csóválta.
- Mindig úgy gondoltam, hogy az egy szülő is jobb, mint a semmi
szülő - mondta.
- Kettő lesz, mire visszajövök. Az a legjobb.
- Nem látom, hogyan sikerülhetne - makacskodott Tíz Medve. - Én
csak két komancs gyereket látok, akiknek se anyja, se apja.
- De nagyapa...! - Farkasokkal Táncoló előrehajolt. Tíz Medve a
támadás óta nem érzékelt a hangjában és a szemében ennyi
élénkséget. - Még élnek! Ha meghaltak volna, mennénk tovább. Nem
haltak meg, de csak bánatot okoz, ha kimondják a nevüket. Így nem
lehet élni. Ismerem a fehéreket. Meg tudom csinálni. Vissza tudom
szerezni a feleségemet. Vissza tudom szerezni Csendest. Talán
belehalok, de így, ahogy most, nem élhetünk.
Megint az a ravasz mosoly suhant át az arcán. - Bár talán sikerül,
nagyapa... talán együtt lehetünk ismét.
Egy pillanatra vásott fiúnak tűnt. Tíz Medve göcögött a vak-
merőségén.
- Talán igen - mondta az öregember -, talán igen. Ki vagyok én, hogy
azt mondjam, nem sikerül? Nem vagyok én a Titok.

XXII. FEJEZET
Miután Vergődő Madár távozott a legkövetkezetesebb bé-
kepártiakkal, Szélfútta Haj háborúja került a figyelem középpontjába.
Tíz Medve tábora másról sem beszélt. Most is volt vitatkozás, de
általában felvillanyozta a kedélyeket a szabad, őszinte beszéd a
háborúról a fehérek ellen.
Ám egyedül a beszéd nem ránthatta ki az embereket a fásultságból,
amelyhez hozzászoktak. Hiányzott a szikra - az a jel vagy esemény,
amely fellobbanthatta volna a harci ösvényhez szükséges lázat. A bánat
súlya alatt roskadozó faluban nem volt elég gyúanyag. Leginkább még
északról számíthattak hajtóerőre - onnan fog jönni Fehér Medve. Ám
neki még Vergődő Madár távozása után egy héttel sem volt nyoma, és
a háborús beszédek lanyhulni kezdtek.
Szélfútta Haj egyre keserűbb lett. Bár a legtöbb harcos egyetértett
abban, hogy háborúzni kell, többségük konokul kerülte a lángoló
szándéknyilatozatot, ami felrázta volna a tábort. Szélfútta Haj, látva,
hogy egyedül az ő buzgalma nem fogja kiugrasztani az embereket a
sátrakból, mérsékelte a háborús buzdítást. Ha folytatja a korteskedést,
és a beszéd nem szüli meg a tettet, a háború gondolata nem válik
valóra, az ő tekintélye viszont zuhanásnak indul.
A kajovák csak nem jöttek, és a nagy harcos egyre mogorvább lett.
Kurtán, epésen beszélt, esténként nem látogatta bajnoktársait, hanem
visszahúzódott a sátrába, ahol emésztette magát a sorvadó
lehetőségeken, és azon töprengett, hogy elhagyta talán a Titok a
komancsokat? Majdnem egy hónap telt el azóta, hogy északra küldte
futárait. Szélfútta Haj arra gondolt, hogy ha még sokáig marad a
tespedő táborban, üszkös dühe lobot vet és elemészti.
Egy napon, amikor robbanásig feszült benne a nyugtalanság, futár
érkezett a lélegzetelállító hírrel, hogy jönnek a kajovák! Délután
feltűntek a lovasok, akik hosszú vonalban közeledtek északról, és egy
órával később a szörnyű szenvedéseket kiállt komancs tábor ujjongva
fogadta a komor arcú kajovákat, akik a félelmetes Fehér Medve
vezetésével, csaknem nyolcvanan belovagoltak a táborba.
Az állig fölfegyverzett lovasok a háború lángvörösére és feketéjére
festették magukat; volt, aki tetőtől talpig vörös-fekete volt. Pónijaikat a
villám és a jégverés jelképeivel díszítették. Miközben a menet
átkígyózott a táboron, Tíz Medve lelkesen nyüzsgő népe között, a
kajovák arcáról egy pillanatra sem tűnt el a győzni akaró férfiak
harciassága.
Estig, sőt késő éjszakáig nyomtalanul elillant félelem és kétely. A
falu emlékezett a győzhetetlenségére, amelyet emberöltőkön át
élvezett.
A nagy hadoszlop hátvédjében asszonyok és gyerekek hatalmas
csoportja hozott mindent, ami egy átmeneti táborhoz kell. A kajovák
Tíz Medve faluja mellett verték föl sátraikat.
Most mintegy mellesleg folyt a lakomázás és a vendégjárás, mert a
két tábor átadta magát a lázas ábrándozásnak a háborúról a fehérek
ellen, amely dicsőséget hoz a harcosoknak, és bosszút áll egy egész nép
nevében - egyenesen a fehérek szívére mérik a taglócsapást, ami olyan
súlyos sebet ejt rajtuk, hogy örökre elmegy a kedvük a betörésektől!
Az asszonyok újult buzgalommal dolgoztak, hogy embereik ne
szenvedjenek hiányt semmiben, ha majd csatába indulnak.
Gyerekcsapatok játszottak háborúsdit a prérin, a harcosok csoportjai
rendszeresen találkoztak, hogy fáradhatatlanul magasztalják
érdemeiket, és összehasonlítsák tapasztalataikat a fehérek elleni
harcban.
Szürkület táján az asszonyok és a gyerekek az utolsó simításokat
végezték a hatalmas máglyán, amely a tábor közepén fog égni, míg a
vezérek, Szélfútta Haj, Fehér Medve és még egy tucatnyian, köztük
Farkasokkal Táncoló, meglátogatják Bagoly Látnokot.
 A varázsló vakondtúrásból való, csipetnyi földet adott mindegyik
férfinak, utasítva őket, hogy hintsék a friss rögöt pónijuk sörényére,
mielőtt megtámadnák az ellenséget. Azután váratta őket egy darabig a
sátra előtt, amíg a Titokkal tanácskozott.
A varázslói sátor irháján megjelent az ember meg a bagoly
árnyalakja, és hosszú, érthetetlen párbeszéd kezdődött. A harcosok,
noha semmit sem értettek, csüggtek minden szón, amíg alvilági,
zűrzavaros rikácsolás közepette el nem tűnt az ember és a bagoly.
Néhány perccel később előkerült a kimerült Bagoly Látnok, és rövid
beszámolót tartott.
- Két fehér erővel találkoztok. Az elsőt el kell engednetek. Csak a
másodikat támadjátok meg. Ha megtámadjátok az elsőt, végromlást
hoztok magatokra. Támadjátok meg a másodikat, és sok fehért fogtok
megölni. Támadjátok meg a másodikat, és tietek lesz a győzelem.
Szilaj éljenzés harsant. Bagoly Látnok visszabukdácsolt a sátrába, az
izgatott harcosok pedig rohantak otthonaikba, hogy felkészüljenek a
férfias virtus táncára, amely hamarosan elkezdődik.
Leszállt a sötétség. Tíz Medve, népének szeme láttára, néma imába
merült, majd egy izzó gallyat érintett a máglya szélén az aprófához.
Amikor lángok nyaltak a levegőbe, szikrazáport küldve a fekete éjszakai
égbe, négy kajova zenész - akik keresztbe vetett lábbal ültek körül egy
dobot - verni kezdte a baljós ritmust, amely közeledő égzengésként
morajlott végig a falun. A halk dobolás egyre erősödött, makacs
lüktetése belevette magát a várakozó harcosok vérébe.
Nem bírva ellenállni a dob hatalmának, elsőnek Hajnalt Hallgató és
egy Siető Farkas nevű fiatal kajova lépett be az üres körbe. Fölváltva
emelgették a lábukat, tökéletes összhangban a dob döngésének
visszhangzó vibrálásával.
Sorra álltak be a harcosok a körbe, amely hamarosan megtelt
táncosokkal. Egy testként mozogtak az ellenállhatatlanul ismétlődő
dobszóra.
Az ütem alig észrevehetően gyorsult, felgyújtotta a táncosokat.
Néhányan fel-felrikoltottak, és a hang mintha nem a szájukból, hanem
zsigereik rejtett zugaiból jött volna.
Nem annyira látható, mint érezhető jelre, a kajovák abbahagyták a
dobolást, amit a várakozó komancsok folytattak pillanatnyi zökkenő
nélkül; új kezek és új lábak emelték új magasságokba a dübörgés
rapszódiáját. Több csoport is verte a dobot, és ahogy az egyik átvette a
másikról a ritmust, egyre lázasabbá fokozódott az eksztázis.
A táncosok követték a dobosokat, akik tévedhetetlen biztonsággal
vezették őket a mennyei önfeledtségbe, oda, ahol nincs többé hívság.
A harcosok átváltoztak a névrokon állatokká. Kihúzták késeiket,
lándzsáikat rázták, megfeszítették íjaikat, és becserkészték az
ellenséget. Megsuhogtatták buzogányukat, és porba zúzták az
ellenséget, kaszabolták, megskalpolták, át- és átdöfték lándzsájuk
hegyével. Közben a csatakiáltások is élesebbek, hangosabbak lettek.
Ezen a szertartáson, amely inkább jelmezes főpróba volt, mint tánc,
minden harcos eljátszotta a sorsát.
Időnként elhallgattak a dobok, azt az egyet kivéve, amelynek komor
dübörgése jelezte a kezdetet. Újra kezdődött a kör. És megint. És
megint.
Órák teltek el. Néhány harcos visszavonult, mások összeestek,
élettelen testüket rokonaik vonszolták ki a körből.
A többség táncolt tovább, ismeretlen tartományokig tágítva
állhatatosságuk határait, kiárasztva magukból minden csepp energiát,
hogy elnyerjék a győzhetetlen tisztaságot.
Halványultak a csillagok, amikor az önkívület elérte csúcspontját. A
fáradtságot nem ismerő komancs és kajova dobosok együtt
serkentették a versengő erőt a tagokban, amelyeknek izmait
törhetetlen akarat mozgatta. Pörgő-forgó testek viharzó tengerévé
folytak össze a harcosok, hangjuk betöltötte az éjszakát, az üvöltések,
nyögések, sivítások, vijjogások egyetlen földet rázó bömböléssé
olvadva ugrottak neki az égnek.
A harcosok mögött a széles körben hajladozó nők biztató, éles
trillázással omlottak bele a hangok és mozdulatok vulkánkitörésébe,
amely szíveket és elméket eggyé forrasztva szította a földi béklyóktól
szabad erőt, hogy átszellemülve egyesüljön a világteremtő
hatalommal.

XXIII. FEJEZET
Azon az éjszakán Mosolygós is a nagyszerű csapattal táncolt.
Senki sem kérdezte, hogy ilyen jelentéktelen valaki mit keres a
harcosok között. Régebben elképzelhetetlen lett volna. Ám most más
idők jártak. Még olyan sihederek is beállhattak a harcosok közé, mint
Kígyófogó. Mindenki becses volt, mindenkinek örültek.
Ugyancsak kellett hozzá a bátorság, hogy Mosolygós elinduljon a
dobszóra, de mihelyt ott állt a körben, minden dobbantással
határozottabb lett a lépése, és mire az első tánc a csúcspontjára
hágott, a fiú teste már gondolkozás nélkül engedelmeskedett a
zenének, a tűznek és a táncnak.
Ő is ama harcosok között volt, akiket még akkor is a körben tartott a
révület, amikor végleg elhallgattak a dobok. Órákon át táncolt, ám a
teste átkelt azon a keskeny küszöbön, amely elválasztja a
kimerültséget a megújulástól. Mosolygós egyáltalán nem fáradt el, sőt
repülni tudott volna. Lába könnyen perdült, vére nem ismert gátat a
száguldásban, feje tiszta volt, mint a felhőtlen nap. Az elragadtatás
magától értetődő természetességgel vezette tekintetét a külső kör
felé, ami mérhetetlen örömöt szerzett neki. Mikor a dobolás elnémult,
akkor is abba az irányba nézett.
Keresgélő egész éjszaka figyelt, és mikor látta, hogy a fiú feléje
tekint, felragyogott arcán az a szemérmes, csukott ajkú mosoly, amely
fellobbantotta annak idején a boldogtalan szerelmet. Ám ez a mosoly
most meghatározhatatlanul más volt. Szemérmességébe meghitt
mindentudás keveredett, ami még jobban megbabonázta a fiút.
Mosolygós és Keresgélő többször is megérintették egymást, de csak
véletlenségből, úgy, ahogy az egy fedél alatt élő emberek szokták. Nem
háltak együtt, nem ölelgették egymást, nem bújtak össze, még egymás
kezét sem fogták meg. Sok dologról beszéltek, de csak futólag
említették kölcsönös érzéseiket. Mindebből tévedés lett volna arra
következtetni, hogy csak azért laktak együtt, mert így volt kényelmes.
Fiatal pár nem lehetett boldogabb, mint Mosolygós és Keresgélő. Az
sem számított, hogy nem értek egymáshoz, mert kaptak az élettől az
egyesülés reménytelen ábrándjai helyett egy csodálatos, új álmot;
annak a hullámain vitették magukat testetlen könnyedséggel, abból
tértek nyugovóra. Az éjszaka volt a legnehezebb, mert úgy zúgtak a
fejükben az egymásról szőtt gondolatok, hogy reszkettek, ha eszükbe
jutott a kezdeményezés.
De most Keresgélő valami különöset érzett, miközben nézte a fiút a
táncban. Nem tudta, mit jelent, csak azt, hogy részegítő. Sose képzelte
volna, hogy ennyire büszke lehet egy férfira. Mosolygós az utolsó
percig táncolt, de jóval előbb észrevetette magát mozgásának
ellenállhatatlanságával. Önfeledten járta egész éjszaka az
összeroppanás keskeny párkányán. De nem esett le róla. Egyike volt a
keveseknek, akik azzal a fáradhatatlan, rettenthetetlen bátorsággal
adták át magukat a táncnak, amelyet az igazi harcos a csatában tanúsít.
Ez a kipróbált harcosok figyelmét is fölkeltette, és gyarapította az
elismerést, amelyet Mosolygós a két ellenség megölésével szerzett
magának. Keresgélő, ha kételkedett is valaha, most már bizonyosra
vette, hogy Mosolygós képes lesz megadni azt a biztonságot, amelyet
minden komancs nő elvár egy férfitól.
Szárnyalt a szíve a büszkeségtől, ahogy nézte, milyen merészen
foglalja el a körben a helyét Mosolygós, abban a mokaszinban,
lábszárvédőben, ellenséges skalpokkal szegélyezett harci ingben,
amelyet Keresgélő varrt a tulajdon kezével! Meghitt kapcsolatban állt
még az íjjal és a tegezzel is, amit a fiú viselt a hátán egész éjszaka.
Amikor Mosolygós először vadászott neki, egy nagy pumát ejtett, és
maga hozta a táborba. Keresgélő megnyúzta az állatot, és a bőréből
olyan íjtartót és tegezt készített, aminek nem akadt párja a táborban.
Dicsérték is a szépségét meg a különlegességét.
Oly nagy volt Keresgélő boldogsága, hogy nem is bírt sokáig nézni a
fiúra. Otthagyta, hadd társalogjon a harcosokkal, és visszarohant a
sátrukhoz, hogy még egyszer ellenőrizze a holmikat, amelyeket a
másnapi veszélyes útra készített össze Mosolygósnak.
Ugrott egyet a szíve, mikor meghallotta Mosolygós lépteit, ennek
ellenére tovább rendezgette a fiú ágyát, és friss vizet töltött egy tálba.
Csupán ezután érzett magában annyi higgadtságot, hogy ránézzen.
Mosolygós feketére mázolta az arcát, és vörös félköröket festett a
szeme alá. Ez illett a tánc világához, de itt kellemetlenül hatott.
- Megijesztesz!
Mosolygós megérintette az arcát. - A festék?
- Félek tőle.
Az ifjú elvigyorodott, bólintott. - Az jó - mondta -, mert akkor talán
az ellenség is megijed tőlem.
Elvette Keresgélőtől a tálat, leült a lánnyal szemközt, és vizet
fröcskölt az arcába.
- Elfáradtál? - kérdezte Keresgélő, nyújtva a törlőt.
- Igen, jól érzem magam.
 Miközben a szemét törülgette, hallotta, hogy a lány azt mondja: - Te
voltál a legjobb.
- Én csak táncoltam - vonogatta a vállát Mosolygós.
Keresgélő váratlanul megsértődött, olyan okokból, amelyeket az
újdonsült harcos nem értett.
- Márpedig nekem az a véleményem, hogy te voltál a legjobb! -
mondta kihívóan, és felállt. - Jó éjszakát!
Mosolygós tehetetlenül figyelte a lányt, ahogy megkerüli Nyúl
ágyát, és durcásan bebújik a saját takarója alá.
Szerette volna megkérdezni, mi baj, de a lány elfordította az arcát.
Csak a tarkója látszott. Az ifjú ledörgölte az arcáról a festéket,
levetkőzött, betakarózott, s a holnapra próbált gondolni.
Ám nem tudta láncba fűzni a gondolatokat. A néhány lépésre fekvő
lány folyton szétszakította őket. Mosolygós épp azon kezdte volna
törni a fejét, honnan vegye a bátorságot, hogy odamenjen hozzá,
amikor takarók suhogtak.
A következő pillanatban Keresgélő állt az ágya mellett a pislákoló
tűz félhomályában, és olyan furcsán nézett le rá.
- Veled akarok hálni - közölte nyomatékosan, és mielőtt Mosolygós
felelhetett volna, egy rántással lehúzta magáról a ruhát, ledobta, és a
fiú mellé feküdt. Teljes hosszúságában kinyújtóztatta madárhúsú
alakját, és elfészkelte magát Mosolygós mellén.
- Na! - sóhajtotta. Karját a fiú alá dugta, és még közelebb simult. -
Így kell ennek lennie.
Mosolygós érezte a suttogó száj leheletét, amely nedvesen legyezte
a vállát. Érezte a bőr illatát. Érezte a nyúlánk test tapadását, és ennél
csodálatosabb érzés nem is volt a világon.
- Boldoggá teszel - súgta. - Nem kell nekem senki, csakis Keresgélő.
Szorosabban átölelte a lányt. Keresgélő ajka az ő vállát súrolta.
Puhán osonó, szabad keze megpihent a fiú mellén, és Mosolygós azt
hitte, mindjárt fölrepül az ágyról.
- Kisbabát akarok - mormolta Keresgélő.
Lábát a fiú combjai közé fúrta, és Mosolygós agya megszűnt
működni a tapintások özönében. Teste ellazultan olvadt bele a
lányéba. Összecsavarodott kígyópárként vonaglottak a takaró alatt, az
ösztönök markolászó, gyűrűző, hullámzó ünnepén. A kezdők
félszegségét fölperzselte a láz, és Keresgélő még jajgatva is azt
követelte, hogy a fiú ne hagyja abba. De Mosolygóst akkor már nem
kellett biztatni. Aztán letarolta őket a robbanás, olyan tökéletesen,
hogy belekábultak.
Néhány perc múlva Mosolygós arrébb henteredett, de a lány nem
mozdult. Csillogó szemmel bámult a magasba, válla, melle zihált.
A fiú révülten nézte, miközben egy sűrű, feketén fénylő hajtincset
morzsolgatott.
- Azt hiszem, megvan - ámult Keresgélő.
- Mi?
- A baba.
Mosolygós értetlenül bámulta.
- Honnan tudod?
- Másnak érzem magam.
- Talán meg kéne csinálnunk még egyszer.
Keresgélő ránézett, és elmosolyodott. - Az jó lenne - mondta.
- Úgy hallottam, vannak, akiknek sokszor kell csinálni, hogy
meglegyen a baba - nevetett a fiú.
Keresgélő tekintete fölcsúszott az árnyékos tartóoszlopokra.
- Vissza kell jönnöd - parancsolta.
Mosolygós hanyatt dőlt. A szeretők együtt nézték a semmit.
- Néha a harcosok is meghalnak - mondta halkan.
- Mindennap imádkozni fogok a Titokhoz - vágta rá a lány. -
Egyfolytában imádkozom a Titokhoz, amíg távol leszel!
Még néhány percig beszélt, mire észbe kapott, hogy a férje elaludt.
Keresgélő kinyújtózott, betakarózott szeretkezésük erős, termékeny
szagába, révetegen, álmosan bámult a Titok arcába, és a változáson
álmélkodott, amely valahol a teste mélyén játszódott le.
Aztán ő is elaludt, mint akit fejbe vertek, és meg se mozdult
pitymallatig. Amikor fölébredt, Nyúl ragyogó, kíváncsi szemébe nézett.
Valamikor éjszaka a fiúcska közéjük furakodott.
- Hát te mit csinálsz itt, kicsi fivér? - kérdezte Keresgélő álmosan.
- Magányos lettem. Mostantól így alszunk?
- Hol a bátyád?
Nyúl elfordult, és rázni kezdte alvó fivérét.
- Mosolygós, ébredj föl! Mosolygós!
Amíg Keresgélő ételt és felszerelést csomagolt, Mosolygós
kiválasztott a méneséből három remek pónit, és munkához látott a
sátor előtt: varjújelképeket festett a szívós kis almásderesre, amellyel
megjárta az utat a Varázsoromig és vissza.
Délelőtt átjött Farkasokkal Táncoló két szomorú gyerekével, és
megkérdezte a lányt, vigyázna-e rájuk, amíg ő nem lesz itt. Keresgélő
rögtön megsajnálta őket, és megígérte, hogy gondot visel Kígyófogóra
és Ballagóra.
Farkasokkal Táncolóval és néhány edzett harcossal együtt
Mosolygóst is beosztották a menetoszlop előőrsébe. A férfiak
elmentek, hogy egy utolsó megbeszélést tartsanak bajtársaikkal.
Amíg ők távol voltak, Kígyófogó és Ballagó olyan fásultan
gubbasztottak, mint az elítéltek, és akkor sem élénkültek fel, amikor
néhány óra múlva a falu zajos kiáltozással búcsúztatta több mint száz,
szeretett harcosát, akik ellovagoltak a prérin.
Ezúttal maradtak otthon harcosok, köztük számos Kemény Pajzs. A
tábor biztonságban volt. Keresgélő örült, amikor Nyúl, Kígyófogó és
Ballagó kiment tojást keresni, mert így egész délután zavartalanul
ábrándozhatott Mosolygósról.
A gyerekek még alkonyatkor sem jöttek vissza. Keresgélő aggódni
kezdett. Sötétedés után megérkezett Nyúl, de egyedül. A lány szíve
összeszorult a félelemtől.
- Hol van Kígyófogó és Ballagó?
- Elmentek - válaszolta közömbösen a kisfiú.
- El? Hova?
- Farkasokkal Táncoló után.
- Mi? - csattant föl Keresgélő. - Mikor mentek el?
- Ó, régen!
- Miért nem szóltál?
- Megígértették velem, hogy senkinek sem szólok, amíg be nem
sötétedik.
Keresgélő a szájához kapta a kezét, és meredt szemmel bámult a
semmibe, miközben agya a rémítő lehetőségeket őrölte.
- Gyalog mentek? - kérdezte hirtelen felcsillanó reménnyel.
- Nem, nem, vittek pónikat... és ételt is.
Nyúl figyelmét a tűz fölött függő üst vonzotta magához.
- Kaphatok valamit enni?
Ám nem feleltek neki, és mikor megfordult, hogy miért nem kapott
választ, már csak Keresgélő hátát láthatta, aki éppen kibújt a sátorból.
 XXIV. FEJEZET
Mivel az anyja is kajova volt, gyerekkorában gyakran ellátogatott a
Varázsorom országába, és majdnem olyan jól ismerte, mint a saját
hazáját.
Vergődő Madár az anyjára gondolt, mikor elhaladt a nagy szirt
mellett. Már nem nagyon emlékezett rá, de azt még tudta, hogy vidám
természete volt. Hirtelen látta maga előtt, ahogy a nevetéstől kétrét
görnyedve hallgat egy mulatságos történetet.
Vergődő Madár életének nyolcadik nyarán ölték meg, sokakkal
együtt, mikor a paunik lerohanták azt a tábort, ahol látogatóban jártak.
Innen a szirt tetejéről el is lehet látni addig a faluig. A lakosok többsége
elment, hogy bölényeket szakítson ki az idény első nagy csordájából,
ám az anyja otthon maradt, egy haldokló nagynénit ápolni. A paunik
mindenkit megöltek, levágott fejüket főzőedényekbe tették, majd
sorba rakták a fazekakat a tábor előtt, vérfagyasztó köszöntésül a
hazatérő vadászoknak. A támadást hasonlóan brutális kegyetlenséggel
torolták meg két év múlva, ám ez nem enyhítette Vergődő Madár
veszteségét.
Különös, hogy a keserű emlékezés jókedvű anyjának halálára a
kellemesebb képek füzérét idézte föl benne. A szirt tetején történt,
hogy először húzott be a takarója alá egy lányt, aki otthagyta egy
hitvány ember miatt, majd attól is elvált. Ott, ahol kanyarodik a patak,
abban a tölgyesben ejtette el az első szarvast. Innen egy-két
mérfölddel délebbre hagyta le egy szoros lóversenyben a síkság
legkülönb pónijait. És ott elöl, pár mérfölddel arrébb vágta le első
ellenségét, borzongatóan közel útjának céljához.
Sokat jelentett neki a térség, amelyhez oly sok szállal fűződött az
élete, ám a kajova nemzet még annál is sokkal fontosabbnak tekintette
a nagy Varázsormot és környékét. Itt vert a szíve annak a területnek,
amelyet uraltak emberemlékezet óta. Ésszel fölfoghatatlan volt, hogy a
fehérek épp itt vessék meg a lábukat. Hogy ő, Vergődő Madár komancs
harcos egy olyan fehér képviselőt látogasson meg, aki látótávolságra él
a szent szirttől, ez olyan elképesztő, hogy még akkor sem hitte el,
amikor feltűnt a fura deszkaláda, amelyet a fehérek „ház"-nak hívnak.
 Egy domb tetején emelkedett. Vergődő Madár olyannak látta, mint
egy nagyon szögletes, nagyon fehér sziklát. Fehér kerítését kihegyezett
végű, összekötözött lécekből készítették. A ház mögött növények
zöldelltek egy nagy földdarabon. A zöld tömegben takaros, egyenes
sorokban nőtt a kukorica nevű valami, amihez időnként a komancsok is
hozzájutottak a távoli nyugati törzsekkel folytatott kereskedelemből.
A ház előtt hosszú, árnyékos veranda húzódott. A verandán fehér
emberek várakoztak, akik között katonai kabátot viselők is voltak.
Arcuk elmerült a napvető árnyékában. Amikor elindult fölfelé, Vergődő
Madár látta, hogy a parányi Lawrie Tatum üdvözlésre emeli a kezét.
Ám ez a mozdulat kevéssé nyugtatta meg Vergődő Madarat. Pár
lépésre Lawrie Tatum házától fegyveres katonák lézengtek mindenféle
szekerek mellett, és ennyi fehér között, ha még a verandaiakat is
hozzászámítjuk, a kvéker semmivé töpörödött.
Ugyanakkor Vergődő Madár fokozottan érezte, hogy ő komancs, és
miközben fölfelé lovagoltak, a szakadék olyan irdatlannak tűnt a két
fajta között, amit sohasem lehet áthidalni.
Egyedül valószínűleg képtelen lett volna idáig jönni. Noha nem
tudta, mit gondolnak a többiek e semmihez sem fogható pillanatban,
bátorságot merített ama bölcs, erős harcosok társaságából, akik
körülvették. Felleget Verő, Kis Hegy, Sasfej és Poroszka jött a
kajováktól, Nyeregben Ülő, Pajzs, Nagy íj és Erdei Nyiladék a
komancsoktól.
A legérthetetlenebb helyzetben, amellyel valaha szembesítette őket
az élet, a harcosok szövetsége ünnepélyes egybeforrottsággal
közeledett a tornáchoz, és mikor a kis kvéker mennyei mosollyal
nyújtotta a kezét, Vergődő Madár nem utasította vissza.
Megtörténtek a bemutatások. Vergődő Madár és békeszerető
bajtársai, noha nem tudták, ki kicsoda és milyen rangú a szőrös szájú
polgárok és katonák összevisszaságában, megrázták az összes fehér
kezet. Ezután letessékelték őket a tornácról a domb tövébe a tágas
sátorhoz, amelyet nekik vertek föl egy árnyas helyen.
Míg mentek a tanácskozás helyére, Vergődő Madár fürge esze lázas
gyorsasággal osztályozta a fejében röpködő adatokat, ám amikor
letelepedtek a nagy katonai sátorban, belátta, hogy fölöslegesen
erőlködik, mert úgyse állapíthatja meg, milyen szerepet játszanak a
különös emberek, akikkel találkozni fog.
 Miközben pipára gyújtott, majd átadta Felleget Verőnek,
szenvtelennek látszó pillantása lecsapott a fehérek viselkedésének
minden árnyalatára, hogy abból következtessen a kilétükre. Elsőnek az
alakzatra figyelt föl, bár ez egyébként is olyan nyilvánvaló volt, hogy
nem lehetett nem észrevenni. Az ember, aki ismerte az indián
szavakat, az egyik oldalra ült, a többiek két sorban helyezkedtek el: a
másodikban egy nagyszámú csoport, de az elsőben csak ketten, egy
katona és egy civil.
Lawrie Tatum a szőrösszájúak második sorában húzódott meg,
amiből Vergődő Madár rögtön levonta a következtetést, hogy a nyájas
kvékernek nincs akkora hatalma, mint ennek a kettőnek az első sorban.
A civil egész arcát elborította az őszbe csavarodott, sűrű szakáll,
amelyben sötét, nedves barlangként tátongott a szája. Bőre - már ami
keveset látni lehetett belőle - betegesen vörhenyes volt, a szeme apró,
és húsos, rücskös orr meredezett alatta, amely mintha nem is az
arcából nőtt volna ki, hanem utólag ragasztották volna oda. Hasa
repedésig kitöltötte az inget, ujjai vaskos csonkok voltak, és harákolva
szedte a levegőt, mintha megakadt volna valami a torkán.
A másik fehérnek, a katonának makulátlanul sima bőre volt,
egyenruhája ugyanolyan feszes, mint az alakja, gombjai, csíkjai még a
sátor félhomályában is aranyként ragyogtak. Sötéten fénylő haja
sisakként borult a fejére, egyik merev tekintetű, világoskék szeme
befelé bandzsított. Fogait feltűnően vékony ajak rejtette, és a mellette
ülő emberétől élesen eltérő, hosszú, hegyes rókaorra volt.
E részletek együttesen csendes fölényt sugároztak, ám volt még egy
jellegzetessége a katonának, amelyet Vergődő Madár és társai
fontosabbnak találtak az összes többinél. Bal kezén három ujj helyett
három egyenetlen hosszúságú, dühös csonk leskelt a kabát kézelője
alól.
Még döbbenetesebb módon az ujjmaradványok hangot adtak! A
délutáni tárgyalás során, mintha a katona szívétől kaptak volna titkos
jelzést, szabálytalan időközönként furcsa zörgéssel súrolták egymást.
Bár hogy ez a roncsolt ízületek hangja volt-e, vagy talán a bőré, azt
senki sem tudhatta. A furcsaság mély hatást gyakorolt az indián
küldöttségre, mert növelte a vékony, kancsal katona rejtélyét, és bár a
fehéreknek továbbra is Mackenzie maradt, a síkság bennszülött népe
ettől a naptól úgy hívta, hogy Rossz Kéz.
 Amikor véget ért a füstölés, amelyben tisztelettudóan részt vett az
összes fehér ember, felállt a Hatton nevű fehér civil, és tartott egy
beszédet, amely a fáradságos tolmácsolás folytán majdnem egy órát
vett igénybe. Hatton elmagyarázta, miszerint őt a Nagy Fehér Atya
küldte Washingtonból, hogy békét keressen az indiánokkal, majd
általában felvázolta, mit várhatnak a komancsok és a kajovák a
megegyezéstől.
Sorra vette az ajánlat elemeit. Bevezetőként társzekérrel ígérte az
ajándékokat, amelyeknek hihetetlen választékában szerepelt a dohány,
a ruhanemű, a főzőedények, a fegyverek, a tükrök, a szövet, a
földművelés kellékei, a cukor, a kávé, az építőanyagok, cukor a
gyerekeknek, fésűk az asszonyoknak, kalapok a férfiaknak. És ezzel
még nincs vége, mondta Hatton, a fehér civilizáció bőségszaruja
kifogyhatatlanul ontja a javakat.
Valamint Washington felajánl egy hatalmas darab földet, amelynek
a neve rezervátum, és a kajovák meg a komancsok örökké tartó birtoka
lesz. Ezen a helyen ők és családjaik békésen fölkészülhetnek, hogy
rálépjenek a fehér ember útjára, arra az útra, amely nyitva áll Isten
összes rézbőrű gyermeke előtt.
Mindenkinek, főleg a gyerekeknek, biztosítják az oktatást. A
törzsfőnökök rangja megmarad. Az ennivalót, beleértve a friss
marhahúst, fejadagok formájában szolgáltatják. Az emberek
táborozhatnak a hagyományos csoportok szerint. Közelükben majd
katonák fognak állomásozni, azzal a kettős feladattal, hogy fenntartsák
a rendet az indiánok között, és megóvják őket a fehér betörésektől. A
feladatra máris mozgósítottak tolmácsokat, ügynököket, kereskedőket
és másokat, akik készek az asszimilálódó indiánok jólétén munkálkodni.
A békeszerető emberek egyetlen mozdulattal hozzájuthatnak
mindeme dolgokhoz. Azok, akik hozzáérintik a tollat a „lajstrom" nevű
dologhoz, szabadon élhetik az új életet, amelyben senki sem fog
éhezni, és senkit sem támadnak meg ellenségek.
Mindezt a kajovák és a komancsok néma figyelemmel hallgatták, és
a gyászos csönd még azután is tartott néhány percig, hogy Hatton
befejezte. Ekkor fölállt Felleget Verő, és a fehéreknek kínosan nyaktörő
fejtartással kellett fölnézniük csaknem hét láb magas termetére.
- Hallottam ezt a beszédet - kezdte. - Jó ezt hallani, és örülök, hogy
megfogtam kezeteket.
 Amikor ezt lefordították, a fehér küldöttek, beleegyezést érezve,
elismerően mosolyogtak egymásra. De mikor Felleget Verő folytatta, a
mosolyokat fokozatosan lehervasztotta a felismerés, hogy korai volt az
öröm.
- Felleget Verő csak egy ember - folytatta a kajova. - Nekem csak egy
hangom van, de úgy gondolom, nincs szükségünk arra, amit ti akartok
adni nekünk. Szeretem az országomat. Itt nyugszanak mindenfelé
őseim csontjai. Megad nekünk mindent, ami kell. A kajova nép örül,
hogy ezen a földön jár. Miért kellene lemondanunk valamiről, amit
ennyire szeretünk? Nem látom az okot, amiért nekem vagy népemnek
el kellene dobnunk ennyi boldogságot.
A fehér arcok kiürültek. Egyesek idegesek lettek, és a két sor
egyfolytában fészkelődött.
Miután Felleget Verő leült, felállt Vergődő Madár, akit képzeletében
az égig, sőt annál is följebb repített ez az emelkedő mozdulat. Az
elégedettség, amelyet akkor érzett, mikor leszállt a pónijáról Lawrie
Tatum háza előtt, egész délután nőtt. Most, mikor végigtekintett a
fehéreken, akikhez mindjárt szólni fog, lelke kitágult és fölemelkedett a
szőrösszájúak feje fölé. Veleszületett kíváncsiságát felváltotta a
kőkemény elszántság, hogy pontosan azt mondja, ami komancs
szívében van:
- Felleget Verő úgy beszélt, ahogyan én beszélnék. Szavai jók,
szívem örül, hogy hallja őket. Úgy szeretem országomat, mint gyermek
az anyját. Úgy szeretem a népemet, ahogy egy apa szereti a fiát. Kint
születtem a síkságon, és ott akarok meghalni.
Halvány mosolyt látott a szakáll között, amely csaknem teljesen
eltakarta Lawrie Tatum arcát, de ezt a támogatást alig lehetett
észrevenni. Vergődő Madárból olyan folyékonyan patakzottak a
szavak, mintha valaki más beszélne helyette, és a fehér emberek előtt
állva azt képzelte, hogy az, amit mond, bűvös páraként leng a
hallgatóság fölött.
- Jó, hogy a Nagy Atya Washingtonban békét akar. Örülök, hogy
barátsággal foghatom meg a fehér emberek kezét, mert én is békét
akarok. De nincs szükségünk arra, amit kínáltok. Nekünk arra van
szükségünk, hogy a fehér emberek hagyjanak békén. Nekünk arra van
szükségünk, hogy a fehér emberek hagyják abba a bölény öldösését.
Sokszor hallottam, hogy a fehér ember mindennél jobban szereti a
pénzt. Akkor talán megértitek, ha azt mondom, hogy a bölény a mi
pénzünk. Mit éreznének a fehér emberek, ha minden pénzüket
elvennék? A bölényt a Nagy Titok adta nekünk, hogy legyen ételünk és
ruhánk. A bölény több mint pénz... ő a testvérünk... mindannyiunk
vérrokona. Ha elveszik tőlünk, a szívünk is vele megy. Ennek abba kell
maradnia, hogy béke lehessen közöttünk.
Hatton meghatalmazott ide-oda mozgatta tekintélyes farát, és
krákogott.
- A Nagy Atya és minden népe számos nyárral ezelőtt elrendelte,
hogy a Vörös folyótól délre senki sem vadászhat bölényre.
- Akkor úgy kell lennie, hogy a Nagy Atya ígéretei sem erősebbek,
mint a többi fehér emberé, mert országunkban több a vadász, mint
valaha. Nehéz megölni őket, mert messze hordó puskáik vannak, de
megtesszük, amit tudunk. Mivel tartja vissza a Nagy Atya azokat az
embereket, akiknek megtiltotta, hogy országunkba jöjjenek? Még sose
láttam, hogy megbüntették volna őket.
Vergődő Madár szavait nem lehetett válasz nélkül hagyni. A
beszédét követő csendben Rossz Kézre szegeződött minden tekintet.
Mielőtt lágy, vékony hangján megszólalt volna, bal kezének roncsolt
ujjpercei a furcsa zörgést hallatták.
- Katonáim nem lehetnek ott egyszerre mindenütt - mondta
közömbösen.
Vergődő Madár ugyanolyan keményen viszonozta Rossz Kéz
pillantását. Szeme se rebbent, miközben lefordították neki a választ.
- Amit a katonák vezére mond, az igaz - mondta. - A kajovák és a
komancsok országa hatalmas. A texasiak országa is nagy, de ha egy
harcosunk megöl egyetlen sovány tehenet, hogy enni adjon éhező
gyerekeinek, katonák szállnak nyeregbe, és űzőbe veszik, hogy
megbosszulják azt a fehér embert, akinek egy silány tehene elveszett.
A ti fehér vadászaitok engedély nélkül jönnek. Megölik a
bölényeinket... annyit, hogy számba sem lehet venni... olyan sebesen,
ahogy bírják, lehúzzák a bőrét, kivágják a nyelvét, a többit otthagyják
rothadni a síkon. Ha ez történik, egy katona se nyergel, és nem fújja
meg a trombitát.
Rossz Kéz meg se moccant Vergődő Madár beszéde közben, olyan
mozdulatlan volt, hogy az indián küldöttség, amelynek imponált
harcoshoz méltó tartása, még annyit se látott, hogy akár a pilláját
megrebbentette volna. Ám e higgadt felszín alatt indulatok gyűrűztek,
amelyek újra kitörtek a roncsolt ujjak kattogásában.
- Szóljatok nekem, amikor rájuk találtok, és én katonákat küldök,
hogy megbüntessék őket.
- Mi hasznunk lenne abból, ha egy-két alvásnyi időt lovagolnánk,
hogy szóljunk neked? A vadászok rég elhagynák táborukat, mire
megjönnének a katonáitok. Ezeket az embereket azelőtt kell
megfékezni, hogy belépnének az országba.
Rossz Kéz megrázta a fejét.
- Az nem az én mesterségem - mondta. - Katona vagyok, nem
politikus.
Vergődő Madár elfordította a fejét, és lenézett Hattonra. Ám a
meghatalmazott is a fejét csóválta.
- Nincs felhatalmazásom megakadályozni embereket abban, hogy
oda menjenek, ahova akarnak.
Vergődő Madár Hattonról Rossz Kézre nézett, majd vissza, de több
szó nem jött.
- Ifjaink annyi vadászt ölnek meg, amennyit csak tudnak - közölte. -
Amíg ezek az emberek kérés nélkül elveszik a pénzünket, addig baj
lesz. Ennyi mondanivalóm van.
A következő órákban sorra álltak föl a harcosok, hogy szóvá
tegyenek teljesítetlen ígéreteket, míg viszont a fehérek hasonló
csökönyösséggel tértek vissza béketervükhöz, amely minden szabad
mozgástól megfosztaná az őslakókat. Majdnem besötétedett, mire
véget ért a gyűlés.
Semmi lényegeset nem értek el, bár már magának a találkozásnak a
ténye is némi előrelépést jelentett. A megfeneklett küldöttségek
mindenesetre nagy kézrázással búcsúzkodtak a katonai sátor előtt.
A harcosok keveset szóltak, miközben követték Lawrie Tatumot a
domb tetejére, a lovaikhoz. Úgy határoztak, hogy mivel feljött a hold,
inkább elindulnak, mintsem a fehérek közelében táborozzanak. Bár ezt
így egyikük sem mondta ki, éheztek a nyitott térre a fojtogató sátorban
lezajlott, kimerítő tárgyalások után.
Lawrie Tatumon nem látszott, hogy elégedetlen lenne a
megbeszéléssel. Szokott lelkesedésével szorongatta végig az indiánok
kezét, értésükre adva, hogy nagyon örül az eljövetelüknek, és ezután is
elkövet mindent a barátságukért.
 Miután Vergődő Madárral is kezet rázott, félrevonta a komancsot,
és betuszkolta az általa „ház"-nak nevezett helyre. Vergődő Madár
döbbenten állapította meg a küszöbön túl, hogy egyetlen lépés egy
zavarba ejtően idegen világba juttatta.
Mereven állt a deszkapadlón, lassan forgatta a fejét, szeme lassan
itta az érthetetlen, elképesztő csodákat. Ebben a ládában lakott Lawrie
Tatum, és Vergődő Madár összeborzongott a négy fal, a padló és a
mennyezet rémítő látványától.
Nehéz elhinni, hogy ember ellehessen ilyen helyen. A kvéker
teljesen be volt zárva ebbe a ládába. A levegő nem mozgott, és bár az
ablaknak nevezett dolgok beengedték a holdfényt, teljesen
szükségtelennek látszottak. Alig néhány lábnyira volt az egész világ! Ki
akarná csak nézni, amikor olyan könnyű benne lenni, mint lélegezni?
Asztalok és székek álltak a szobában, mintha egy túlságosan
megnőtt gyerekre várnának. A deszkapadló nagy részét eltakarta egy
nehéz, puha szövet. A tűz vasládában rejtőzött, ahol nem lehetett
benne gyönyörködni. De azoknak a szőrösszájúaknak az arcmásai
voltak a legiszonyúbbak, amelyek a falakon lógtak. Vergődő Madár
egy-két rémült szívdobbanásig azt hitte, ezek élőlények, amelyeknek az
arcát valamiképpen felvarázsolták Lawrie Tatum ládájának a falaira. Az-
tán arra gondolt, hogy megölt ellenségeket ábrázolhatnak, de
rádöbbent, hogy Lawrie Tatum nem tudna megölni nagyobb élőlényt
egy nyúlnál... esetleg egy szarvasnál.
Még elviselhetetlenebbé tette a látomások ködét a kis fehér ember
lázas izgése-mozgása. Amint belépett a dobozba, tüstént beszélni és
hadonászni kezdett, abban a hiábavaló igyekezetben, hogy minden
tárgyat megmagyarázzon egy olyan embernek, aki nemhogy nem látott
még effélét, de sejtelme sem volt a létezésükről. Ami keveset Vergődő
Madár a leírásból megjegyzett, azt is kiverte a fejéből a kapkodás,
amellyel a kvéker odaterelte vendégét a túlsó falhoz, egy sötét, magas
ládához, amely előtt ugyanolyan színű szék állt.
A házigazda leült a székbe, és kinyitotta a ládát. Ennek a belsejét
papírok töltötték meg, amelyeket a láda tetejébe faragott lyukakba
dugdostak. A kvéker lenyúlt, megfogott valamit, és kihúzott egy kisebb
ládát. Kotorászni kezdett benne. Vergődő Madár félbeszakította a
keresgélést, és megkérdezte, mi ez a magas láda.
 - Ó! - csipogta Lawrie Tatum, és buzgón fölnézett. - Bocsáss meg...
íróasztal... ez íróasztal. Itt csinálunk szavakat.
Vergődő Madár csupán egy helyeslő mordulásra volt képes, mert
továbbra sem tudta, mi lehet az. A kvéker apró tokokat tett az
asztallapra, és nézegetni kezdte őket. A tokokban dróton függő
üvegkorongok voltak, amelyeket Vergődő Madár megilletődve bámult.
Lawrie Tatum váratlanul visszafordult hozzá.
- Az ember... az öreg... Tíz Medve... Tíz Medve.
- Aha - horkantott Vergődő Madár.
- A szemére! - buzgólkodott Lawrie Tatum, és rámutatott a sajátjára.
- Tíz Medve... szemére.
- Aha - felelte Vergődő Madár, és a szeméhez emelte az ujját.
- Messze lát - kérdezte Lawrie Tatum, és előbb kinyújtotta csővé
görbített ujjait, majd az arcához rántotta -, vagy közel?
Megismételte a mozdulatot. Vergődő Madár megfogta a kvéker
kezét, és egy rántással kiegyenesítette a karját.
- Ezzz - mondta, és megrázta a fejét.
- Aha, közellátó! - vigyorgott Lawrie Tatum.
Visszafordult az asztalához, és tovább keresgélt.
A komancs és kajova harcosok messzire lovagoltak azon az éjszakán
a drága prérin, mire találtak egy homoksávot egy meredély tövében,
ahol ledőlhettek aludni néhány órára.
A takaróba bugyolált Vergődő Madár a tarisznyáját használta
párnának, de nem bírt aludni az agyában zsúfolódó szavaktól és
képektől. Jólesett Tíz Medve meglepetésére gondolni, amely
szarvasbőrbe csomagolva bújt meg a feje alatt, ám ahogy a csillagok
narancsszín nyomait nézte az égen, a meglepetés ugyanúgy
jelentőségét vesztette, mint a többi élmény.
Valamennyit háttérbe szorította egyetlen, mindent elsöprő kérdés,
amely régóta nyugtalanította a fehérekkel kapcsolatban. Azt hitte,
egyszerű választ kap rá egy ilyen közvetlen találkozástól, mint
amilyenre ma került sor a kvéker házánál. Erre most száz lehetséges
válasz pörög az agyában, de a kérdés továbbra is ott van a tudatában,
súlyosan, kitartóan imbolyog, akár az inga.
Miként mondhat le Lawrie Tatum, egyáltalán bárki, akinek van
szabad akarata, a napról, a csillagokról, a szélről, miként veheti
semmibe magát a földet, hogy egy ládában aludjon, egyen, nevessen,
sírjon, fürödjön, füstöljön és szaporodjon?
Örülök, hogy nekem álmomban se fordult meg a fejemben ilyesmi,
gondolta Vergődő Madár.
De aztán azt gondolta: Most, hogy láttam, talán álmodni fogok róla.
Az rossz lenne.
Behunyta a szemét, és igyekezett kiverni a fejéből az álom
lehetőségét.

XXV. FEJEZET
A lidércnyomás eljött viharban és jó időben. Jött egészségben és
betegségben, jött minden álommal.
Volt egy láda egy ládában, és emberek raboskodtak a láda
belsejében. Az emberek a ládában aludtak. Gyakran a ládába ürítettek
és vizeltek. Áporodott levegőt szívtak be, és köhögtek tőle, mert nehéz
volt megszűrni.
A láda egyik oldalába apró négyszöget vágtak, és üveget metéltek
formára, hogy beleférjen a lyukba. Kintről vékony vastüskék tartották,
hogy ne nyílhasson ki az üveg.
Az átellenes falból egy nagyobb négyszöget vágtak ki, azután
befedték egy hasonló formájú, padlóig érő deszkadarabbal. Erre a
deszkára kerek fémbütyköt erősítettek, amelyen apró lyuk volt.
Esténként, amikor a nap elbújt a föld alá, kimért lépések hangzottak föl
a ládában levő láda mellett, majd fém csikorgott a fémen. Valami
elfordult, kattogott, és attól fogva akárhogy tekergették a gombot, a
deszka nem nyílt ki.
Ismét felhangzottak a lépések, amikor a napfény kezdte
megmutatni a világot. Fordult, kattogott a fém a fémen, aztán megnyílt
a deszka, és a lidércnyomás elérte rémítő csúcspontját egy
kifejezéstelen arcú fehér ember vagy asszony alakjában.
De nem is attól volt olyan iszonyú a rossz álom, hogy eljött minden
éjszaka, hanem attól, hogy nem álom volt. Minden igazi volt benne, és
minél több lett a lidérces éjszaka, annál jobban félt Álló Ököl, hogy az
agya már nem tud különbséget tenni a valós és a valótlan között. Néha
mosolygott a sors iróniáján, és ha ezt tette, őrizői együtt érzőn
csücsörögtek ezen a szegény asszonyon, akit annyira tönkretett az élet-
hossziglani megpróbáltatás, hogy már akkor is mosolyog, amikor nem
kéne!
Nappal kiengedték őket, és Álló Ököl igyekezett minél többet
dolgozni a kertben, a nagy láda mellett, amelyben lakott. Bár mindig
figyelték, ha a kertben tartózkodott, rabtartói gyakran eltávolodtak
annyira, hogy fojtottan komancsul szólhasson Csendeshez.
Megtölthette orrát földi dolgokkal, miközben buzgón járt a keze, hogy
virágokat és zöldségeket csalogasson ki a zsíros televényből.
Tapasztalatlansága ellenére is feltűnő sikerrel járt, és a darabos
Jacksboro település polgárai körében, akiket a túlélésen kívül semmi
más nem érdekelt, hamarosan bevett társalgási téma lett Guntherék
kertje, amely pompássá kivirult Christine, az egykori fogoly keze alatt.
Ám Christine még több szóbeszédre adott okot, mint a ker-
tészkedésben mutatkozó tehetsége. Egy ilyen szokatlan - és hírhedt -
személy jelenléte folyamatos izgalomban tartotta a falut, és nap nem
telhetett el úgy, hogy valaki ne hozza szóba a másik világból közéjük
pottyant asszonyt: ruháját, bőrének színét, hadonászását a ritka
pillanatokban, amikor megszólalt, a vad gyereket, aki egy pillanatra se
mozdult el mellőle. Eme dolgait és még sok mást részletesen taglaltak
minden egyes órában. Nem lehettek volna kíváncsibbak egy oroszlánra
se, amelyet ketrecbe zártak a falu közepén.
Ám amikor már a harmincadik napja tartózkodott közöttük, változás
történt. A futó megjegyzések és lapos pletykálkodások átadták a
helyüket egy sokkal nyomósabb kérdésnek, amely felfűtötte és
megosztotta a lakosságot. Egyre inkább nyilvánvaló lett, hogy
Christine-nek bajai vannak a beilleszkedéssel, és a jacksborói nép
körében meghasonlás támadt ennek a beilleszkedésnek a kilátásait
illetően.
Számos polgár hitte, hogy az asszony előbb-utóbb elfogadja fehér
örökségét; meggyőző érveléssel bizonygatták, hogy senki se tudhatja,
mikor tér vissza a nyájhoz valaki, aki huszonöt évig élt a vadak között.
Isten segedelmével és az Ő bárányainak irgalmából gyorsan
megtörténhet a beolvadás. Az Úr elvette, az Úr visszaadta. Ez elég
bizonyság minden hívő embernek, hogy Christine közéjük tartozik.
Ám alapos megfigyelés után majdnem ugyanennyi telepes arra a
következtetésre jutott, hogy az asszony megátalkodott pogány,
fajtájának szégyene, mindennemű közösségi érdem nélkül, akit tehát ki
kell űzni.
Egyesek amellett kardoskodtak, hogy őrültekházába kell zárni, noha
a kormányzó idelátogató képviselője ékesszólóan fejtegette, hogy
Christine Gunther magához térítése mindennél fontosabb, mert ez
reményt ad más rabok családjainak, akik egyfolytában bombázzák
segítségért a kormányzó hivatalát. Arra is emlékeztette Jacksboro
lakosait, hogy országos visszhangja lenne, ha elvesztenék a Christine
Gunther gyógyulásáért vívott háborút. Azt a benyomást kelthetné,
hogy a texasiak nem viselnek gondot a saját véreikre.
Noha a kormányzói vélemény nem sokat nyomott a latban, a
jacksboróiak azóta kevesebbet emlegették, hogy Christine-t el kellene
rekkenteni egy elmegyógyintézetbe. Ugyanakkor mindenféle vad terv
született. A komancsok maroknyi gyűlölője rámutatott, hogy az
asszony már kétszer próbált megszökni, tehát okosabb lenne lakat alá
tenni. Egy asszonycsoport, azzal a meggondolással, hogy a kemény
munka sietteti a gyógyulást, felvetette, hogy legyen Christine-ből afféle
falu cselédje, aki felváltva dolgozik a házaknál. A vállalkozó
üzletemberek csoportja azt javasolta, hogy a megszabadított
hírességét és konokságát kihasználva csináljanak belőle idegenforgalmi
látványosságot. Építenének neki és a porontyának egy háromfalú
kunyhót, a negyediket nyitva hagynák, hogy látni lehessen őket,
megszabott nyitva tartási idő szerint, bőséges szünetekkel, a
magánélet sérthetetlensége és az emberség nevében.
Mivel ezen elgondolások egyike sem talált túlzott támogatásra, a
falusiak, nem lévén más választásuk, tovább nézték, miként próbálják
Guntherék visszaidomítani rég elvesztett rokonukat a tisztes
keresztyén viselkedés elveihez.
Mivel a legtöbb rokon, akiket Christine kislányként ismert, már
meghalt, a hatóságok egy unokatestvér és az ő kiterjedt, viszonylag
jómódú családjának őrizetére bízták. Az ujjongás, amellyel Guntherék
fogadták, megdöbbentően hamar elmúlt. A kellemes hálószoba,
amelyet egyenesen neki rendeztek be vasággyal, porcelán mosdótállal,
amely Németországtól idáig bírta az utazást, halvány rózsaszínre
festett tükörasztallal, két flakon újonnan vásárolt szagos vízzel, három
túlméretezett ruhával feltöltött sifonérral és a szobán körbefutó,
vidám szalagdísszel, Christine jacksborói tartózkodásának második
napjára kiadta a páráját.
Az ágyból a földre rángatta a matracot; a szagos vizet kiöntötte; a
ruhákat takarónak használta; a mosdótálat megtöltötte a pántlika
rongyaival, az öltözőasztal - a becses óvilági örökség - összetördelt
lábaival, és a szoba közepére tolta a vasállványon, majd tüzet gyújtott
benne. Az idős Gunther a füstszagot érezve az ajtóhoz rohant, de nem
tudott bemenni. Miután hiába kopogtatott, majd dörömbölt, Álló Ököl
szűkszavú rokona a vállával törte be az ajtót. Unokatestvére, ölében
Csendessel, keresztbe vetett lábbal kuporgott a szoba közepén, és úgy
imbolygott a lángoló mosdótál előtt, mint egy tébolyodott.
Az első családi vacsorán, amelyre az ebédlőben került sor, amikor
Gunther szertartásosan szeletelte a sültet, kuzinja átvetette magát az
asztalon, elragadott egy darab húst, és a szájába tömte.
A nyilvánosság előtt székelt és vizelt, mosakodni kizárólag a közeli
patakban volt hajlandó, időnként minden átmenet nélkül rikoltozott,
szólni alig szólt, és néhány nap alatt az őrületbe kergette a Gunther
családot. Már egy perc se volt, amelyben ne kellett volna válságtól
tartani. A gyerekek panaszkodtak, milyen fárasztó örökösen vigyázni
„Christine kuzinra", a feleség kötélidegei szálazódni kezdtek, és a
kuzen, aki erényesen vállalta a rokonát, nem bírt aludni a hiábavaló
töprengéstől, hogy miként térhetne vissza az élet az épeszűség útjára.
Az idős Gunther a képességeit meghaladó probléma láttán,
családjának buzgó támogatásával magasabb fórumhoz folyamodott. A
magasabb fórum néhány nap múlva meg is jelent egy Tooey nevű
sápatag, finnyás férfiú alakjában, akit a környék legdelejesebb
prédikátorának tartottak.
A határozott és mézes szavú Tooey tiszteletes megnyugtatta a
kizökkent Guntheréket, hogy nincs ok az aggodalomra, mert miközben
megtanítja Christine-t az angol nyelv alapjaira, belecsepegteti a
Szentírás alapjait is - márpedig az olyan hathatós eszköz, amelyben
feltétlenül megbízik.
De mire véget ért az „oktatás" második napja, Tooey tiszteletes a
végletekig volt kénytelen feszíteni szűkös képzeletének határait. A
gondjaira bízott nő az égvilágon semmit se értett abból, amit tanított
neki. Amikor a tiszteletes már bizonyosra vette, hogy küszöbön az
áttörés, a tompa eszű teremtmény visszahullott a dünnyögő-röfögö
idiómába, az egyetlen nyelvbe, amelyet beszélt. Tooey végül Istenhez
fordult, abban a meggyőződésben, hogy az ima kenete okvetlenül
felgyújtaná Guntherék rokonában az értelem fényét. Teljes húsz percig
próbálta magyarázni, mit akar, beszélt, hízelgett, mutogatott, hogy
végül kiütött a haja tövén a verejték, és parányi csermelyekben
kígyózott a tiszteletes homlokán, úgyhogy a céltudatos prédikátornak
szüntelenül az arcát kellett törölgetnie, miközben Álló Ökölt próbálta
felkészíteni a találkozásra a Mindenhatóval.
Az elcsigázott Tooey tiszteletes, attól félve, hogy mindjárt kitör rajta
is az elmebaj, végül térdre roskadt, és kellemes meglepetésére
makrancos báránya is követte a példáját. Isten vékonypénzű embere
sápadtan mosolygott nagy szemű tanítványára, fölemelte a fejét,
behunyta a szemét, és gyászosan kántálni kezdte a miatyánkot. Szinte
azonnal ráborult a melegség palástja. Lehullottak róla a világi
nyugtalankodások, mihelyt beburkolózott az Úr igéjébe, és mint ez
gyakran megesett vele, ha nyája szomorodott szívű juhai mellett vé-
gezte pásztori teendőit, egyik csontos keze fölemelkedett, hogy vigaszt
nyújtson társának az imádságban.
Ám a pásztori kéz, amely megérintette Álló Ökölt, bombát
robbantott. Az asszony felpattant, hosszú, fülsértő visításától
megzörrent a zárt ablak üvege, majd leguggolt és lassan hátrálni
kezdett, sziszegő komancs káromkodások özönét zúdítva a
szemtelenkedőre.
Tooey tiszteletes tátott szájjal feltápászkodott, és elkövette azt a
végzetes hibát, hogy a béke jeleként fölemelt kézzel a nő felé indult.
Alig néhány láb választotta már csak el őket, amikor azt látta a
duruzsoló prédikátor, hogy a leendő konvertita még mélyebben
leguggol, és vicsorít. Aztán vadállati üvöltéssel támadott, egyszerre két
ököllel sújtva le Tooey tiszteletes göthös mellkasára.
Az ütés ereje fölemelte a prédikátort a földről, és a túlsó falhoz
csapta, olyan erővel, hogy villámok cikáztak a szeme előtt. Lecsúszott a
padlóra, mint egy zsák, és amikor ismét teleszívhatta kiürült tüdejét
levegővel és fölnézett, iszonyú látvány tárult a szeme elé.
 Christine őrjöngő dühvel esett a vaságynak, felváltva rugdalta és
rázta, olyan ördögi erővel, hogy a vasváz ide-oda lengett. Tooey
tiszteletes valamennyi szőrszála rémült vigyázzba vágta magát a
felismeréstől, hogy az asszony fegyvert akar szerezni!
Négykézláb végigaraszolt a padlón, felkapta Bibliáját, és rák módjára
hátrált a menekülést kínáló ajtóhoz, amelyet halálos rémületére nem
tudott kinyitni! Bezárták!
- Segítség! - bégette Tooey tiszteletes. - Nyissátok ki az ajtót! Isten
nevében nyissátok ki az ajtót!
A halálra rémült prédikátor szerencséjére Gunther kuzen és családja
a zenebona első hangjára az ajtónál termett. A tiszteletes kirepült a
megnyíló ajtón, és arcra esett a folyosón az elszörnyedt família előtt,
akik szolgálatkész hangzavar közepette segítették álló helyzetbe
pipaszár alakját.
A tiszteletes nem válaszolt az aggodalmas megjegyzésekre, csak
visszanézett a nyitott ajtóra, ahol rémületének tárgya még mindig a
konok vaságyon töltötte ki a dühét.
- Zárjátok be az ajtót! - parancsolta. - Kulcsra!
Új hullámban zúdultak rá a kérdések, hogy hogy van.
- Jól vagyok! - felelte Tooey, fölemelt kézzel csendre intve
Guntheréket. Majd egy pontra szögezte tekintetét, valahol a riadt
família feje fölött, és réveteg, ugyanakkor ellentmondást nem tűrő
hangon kijelentette:
- Ez az asszony gyógyíthatatlan hülye.
Tooey tiszteletes csődje kiábrándította Guntheréket a csoda útján
történő gyógyításokból, és haszonelvűbb gondolatokra serkentette
őket. Ismét visszatértek annak a tervnek egy módosított változatához,
hogy legyen Christine a falu cselédje, ám mivel Álló Ökölnek fogalma
sem volt róla, hogy kell rendben tartani egy ládát, és még olyan elemi
dolgokat se tudott megtanulni, hova kell kiönteni a serblit, ez is akkora
kudarcnak bizonyult, hogy a hazatért Gunthert végül már egyetlen
jacksborói sem engedte be még az előkertjébe sem, nemhogy a
házába!
Az emberek kerülőt tettek, hogy ne kelljen találkozniuk a családdal.
A helyi lelkész megkérte őket, hogy az illendőség kedvéért az utolsó
padba üljenek Isten házában, és a család savanyúan
engedelmeskedett. Guntherékhez már nem jártak látogatók, csak az
ugrott be hozzájuk, akinek muszáj volt. Hosszú, eseménytelen
jacksborói léte során a család először érezhette magát kirekesztettnek.
Kétségbeesetten szerettek volna megszabadulni az üszögtől,
amelyet meggondolatlanságukban maguk öleltek a keblükre, és amikor
Gunther kuzen felesége fölvetette, hogy férjhez kéne adni valakihez,
rájöttek, hogy erre nincs is tökéletesebb jelölt a házasulandó kort rég
meghaladott, féleszű Axel Strunknál, aki pár mérföldnyire éldegélt az
anyjával.
Végeztek némi felderítést az együgyű Axel anyjánál, és magasba
szárnyaltak a remények, amikor Gunther kuzen diszkrét puhatolózását
szívből jövő lelkesedés fogadta. Az élete végéhez közeledő
öregasszonynak régi álma volt, hogy halála előtt házasembernek
láthassa a fiát, és amikor Strunkék pár nap múlva eljöttek vizitbe,
rögtön kezdetét is vette az udvarlás.
Sajnos, Guntherék az első alaposabb szemlénél kénytelenek voltak
belátni a leendő vőlegény siralmas voltát, és ettől ismét
elszontyolodtak.
Axel sűrű, sárga üstöke ellenállt a fésülési kísérletnek. A ruhája
tűrhetően rendes volt, viszont két ballábas bakancsot viselt, ami
félreérthetetlenül utalt állapotára. Bár a kezét nemrég mosták meg,
kabátjának kurta ujja elárulta, hogy karja meglehetős idő óta nem
került kapcsolatba tisztítószerrel.
És még ha nem vesszük is a higiéniát, magának Axelnek a leglényege
bőven indokolta, hogy a család reményei szárnyaszegetten hulljanak
alá. Közel ülő, apró szeme kiugró, csontos eresz, sőt valóságos polc alól
kandikált, az álla vaskos kaptafa. „Harangozott az orrával", ahogy jó
falusiasan mondják, és olyan óvatos, apró léptekkel csoszogott, ami a
hajlott kor sajátja. Lapáttenyerét ernyedten lógatta, és legföljebb akkor
szólt, ha gyerekesen megörült valaminek, vagy egyszerű utasításokra
válaszolt.
Aki ránézett, látván láthatta, hogy egy Axelhez hasonlóan csökött
egyén képtelen lesz bárminemű udvarlásra. Az sem volt elképzelhető,
hogy házassági ajánlatot tegyen, még ha az ötlet összhangban lenne is
titkos vágyaival.
Ám a kétségbeesett Guntheréket az udvarló teljes alkalmatlansága
sem tántoríthatta el a céljuktól. A rövid kolláció után sikerült kapkodó
és nem is leplezett manőverezéssel hármasban hagyniuk Axelt,
Christine-t és az asszony magának való porontyát a tornác egyik
lócáján. Amikor a bábuk helyükre kerültek a táblán, Guntherék
visszavonultak a házba, hogy egy ablakfüggöny mögül kísérjék
figyelemmel a fejleményeket.
Álló Ököl a hátában érezte a pillantásukat, de nem zavarta a
leselkedés. Itt a lócán legalább megszabadulhatott ezeknek a
lehetetlen fehéreknek a folytonos, bőszítő jelenlététől. Itt zavartalanul
gondolkozhatott és álmodozhatott. Axel nem zavarta. Tíz Medve
tábora nemhogy nem közösítette ki, de teljességgel elfogadta a
gyengeelméjűeket, és nem volt abban semmi különös, ha valaki
elüldögélt valamelyik ártalmatlan és kiszámíthatóan viselkedő „lassú"
mellett.
A magányban elmélkedhetett a titkáról is, és megengedhetett
magának egy rejtett mosolyt. Bár nehezen állta meg, hogy ne
vigyorogjon, sőt ne hahotázzon a fehérek égbekiáltó ostobaságán.
Csodálatos módon minden eszébe jutott a hosszú lovaglás közben,
amikor fogolyként hozták magukkal a texasi vadászok. Gondolta is,
hogy az ilyen könnyű és hiánytalan emlékezés nem az ő érdeme lehet,
hanem a Nagy Titok adománya.
Voltak szavak, amelyeket még mindig nem értett, ám a lényeget az
első pillanattól felfogta. Tudta, kicsodák Guntherék, tisztában volt a
falu társadalmi-politikai megosztottságával. Arra nem számított, hogy
Tooey tiszteletes megérinti, de már akkor tudta, kicsoda, és miért jön,
amikor még nem is találkozott vele. Azt is tudta, miért van itt a
mellette ülő lassú.
Titka tette lehetővé, hogy kibírja a fogságot, mindig előbbre járjon
egy lépéssel a rabtartóinál, hogy nyelvét, sőt egész lényét felhasználja
az álcázáshoz, és még most, ebben az ónos nyári hőségben se veszítse
el a reményt.
 Eltelt több mint egy óra. A lankadatlanul leselkedő Guntherék
szörnyülködésére az összeültetett pár egy árva szót sem váltott, sőt rá
se néztek egymásra. Csendes néha kérdezett valamit röviden az
anyjától, de ez volt minden, és valószínű, hogy boldogan üldögéltek
volna akármeddig, ha történetesen Axel be nem nyúl egyik
lapátkezével a nadrágzsebébe, amelyben üveggolyóinak derekas
gyűjteményét tartotta.
Mérhetetlenül szerette az üveggolyókat; már attól, hogy
összedörgölheti őket, fenyegetőnek látszó, foghíjas vigyor ült az
ábrázatára. A halk koccanások fölkeltették Csendes érdeklődését.
Előbb a zsebre pillantott, majd Axelre. A gügye önelégülten bólintott.
Boldog gurgulázással fölemelte otromba termetét a lócáról, és
lecsoszogott a rövid lépcsőn az udvarra. Keresett a tornác tövében egy
csupasz földdarabot, és egyik ballábas bakancsával gondosan
letaposta.
Csendes akkor már a tornác korlátjára hasalva leste, mit művel a
gügye. Axel letérdelt, és tenyere élével rendkívüli gonddal egyengette
egy-két percig a talajt. Amikor kielégítően elsimította, ökölbe szorította
a kezét, majd váratlanul előrebökte mutatóujját, mintha rugós pengét
pattintana ki, és kört rajzolt a fáradságosan előkészített földre. Miután
befejezte a kört, hátradőlt, hogy jobban lássa munkájának
eredményét, és mivel tetszett neki, a keze ismét eltűnt a zsebében, de
olyan óvatos mozdulattal, mintha egy törékeny virágot keresne.
A korláton hasaló kislány lenyűgözve figyelte, amint Axel behunyja a
szemét, hogy kizárjon minden zavaró tényezőt, miközben ujjai a
kincsek barlangjában kutattak. Csendes nem is látta az üveggolyókat,
amikor Axel kihúzta a zsebéből az öklét. Ám amikor megnyíló ujjai a
földre rajzolt körbe ejtették a tökéletesen gömbölyű, színes kavicsokat,
Álló Ököl lánya úgy jött végig a tornácon, majd le a lépcsőn, mint akit
megigéztek. Állt Axel mellett, fénylő, zöldesbarna szeme ide-oda járt a
varázsgömbökön. Axel befogta a hüvelykujjával az egyik golyót, és a
legígéretesebb lehetőséget kereste a pályán.
Amikor kinézett egy közeli cirmost, leguggolt, tekintete többször
ide-oda járt az ütő és a célpont között, aztán gurított. A golyó
átcikázott a lapos terepen, és hangos koppanással kiütötte a nagyobb
gömböt a körből az el nem egyengetett földre.
Axel rikkantott. Csendes összecsapta a kezét, és néhány
szökkenéssel utolérte a golyót. Vigyázva fölemelte a fűből, egy
pillanatig elbűvölten bámulta, majd visszaszökdécselt Axelhez, és
elhelyezte lapáttenyerében a golyóbist.
Most már Álló Ököl is a korlátra támaszkodott, és figyelte Axel
készülődését a következő dobásra. Ekkor a gügye kizökkent az
összpontosításból. Előbb a mellette álló kislányt nézte, majd a golyót,
amelyet finomkodó mozdulattal kiemelt a hüvelykujja görbületéből, és
odakínálta Csendesnek.
Fogsága ideje alatt Álló Ökölnek először melegedett át a szíve,
amikor Axel maga mellé állította az ő lányát, gyengéden ráhajlította
Csendes hüvelykujját az üveggolyóra, és tapasztalatainak tárházát
szélesre nyitva segített neki, hogy kiválassza a legvalószínűbb
célpontot. Habár Csendes első kísérleténél a golyó találat nélkül
szökdécselt át a körön, Axel boldogan rikkantott, és megcirógatta a
lányka vállát, mintha, kiskutya lenne.
A délután minden malőr nélkül ért véget. A tornácról Álló Ököl
filozofikusan figyelte a két versenyzőt, akik egyenrangú ellenfélnek
bizonyultak; egyik meccset játszották a másik után, akkora örömmel,
aminél már nem számít, ki a vesztes és ki a nyertes.
Ettől fogva Axel egy napot se hagyott volna ki. Gyakran még
sötétben fölkelt, hogy megtegye a mérföldeket, amelyek elválasztották
Álló Ököltől és Csendestől. El se mozdult mellőlük, és aki látta játék
vagy munka közben az elégedett hármast, azt hihette volna, hogy nem
napok, hanem évek óta ismerik egymást.
Guntherék nagy örömmel nézték mindezt, mert azt még a
legfelületesebb szemlélő is láthatta, hogy a féleszű férfi, az egykori
fogoly és a gyermek kötődnek egymáshoz. Bizonyos szempontból jobb
volt ez a házasságnál, ami a család maradék érzelmi energiáját is
elhasználta volna.
Egyfajta család jött itt létre, ami feltétlenül üdvös hatással volt
Christine-re. Axel Strunk jelenléte lehiggasztotta Guntherék tomboló
gyámoltját, a család föl is hagyott az újraidomítási kísérletekkel, és
engedte, hogy rokonuk élete lanyhán csörgedezzen az evés, az alvás, a
munka és a játék hétköznapi medrében.
Mindenki boldog volt, kivéve Álló Ökölt, ám ő, a szerephez híven,
amely kibírhatóvá tette rabságát, eltitkolta érzéseit, amelyekbe csupán
Csendesnek engedett bepillantást. Amikor szürkületkor fordult a
zárban a kulcs, mindig odaültek a nyugatra néző ablakhoz, és figyelték
a nap tüzes távozását.
A jacksborói érkezést követő rettenetes napokban Álló Ököl
elmagyarázta a lányának, mi a célja ennek a szertartásnak. Valahol
ugyanez a nap süt le Csendes nővérére, fivérére, apjára, ezért fontos,
hogy szép álmokat kívánjanak nekik minden alkonyatkor. Ilyen módon
együtt maradhat a család.
Csendes gyakran kérdezte anyját, mikor jön ide Farkasokkal
Táncoló, és mikor viszi már el őket, amire Álló Ököl mindig ugyanazt
felelte:
- El fog jönni, kislány - súgta.
- Holnap?
- Talán holnap.
Azután kibámult az ablakon, és azon töprengett, botorság-e
reménykednie. Időnként az jutott eszébe, hogy a férje meghalt, vagy
olyan súlyos sebet kapott, amitől nem jöhet. Ám sose tűrte sokáig a
reménytelenséget, és amikor sötétségbe fulladt a nap, behunyta a
szemét, és elképzelte, hogy a családja együtt van ismét.

XXVI. FEJEZET
Néhány tölgyfán és csökött mesquito-cserjén kívül semmi sem
szakította meg a rövid barna fűvel benőtt, hosszú és lapos völgyet,
amelynek közepén keskeny ikervájat mutatta a fehér ember útját. A
főcsapat felderítői éjszaka leosontak a völgybe, és megállapították,
hogy az utat sűrűn használják.
A völgy szélein dombok vállai dudorodtak. A legnyugatibb halom
tetején, a jegenyenyárfák, szömörcefák és tölgyek sűrűjében várta a
prédát a komancsok és kajovák nagy serege.
 Napkelte után felderítők érkeztek keletről, és jelentették, hogy
fehér emberek léptek az útra, és közelednek. Azonnal tanácsot hívtak
össze. Felidézték Bagoly Látnok intését, úgy döntöttek, hogy
bántatlanul átengedik a néhány katonát meg az egyetlen szekeret,
majd rögtön ki is küldték a felderítők friss osztagát, hogy figyeljék,
jön-e másik fehér csoport.
A kikémlelt fehérek, noha megkegyelmeztek nekik, nagyon közel
haladnak majd el mellettük, és a várható közelség izgalomba hozta a
harcosokat. Valamennyit arra nevelték születése óta, hogy csatákban
kockáztassa az életét, amelyről tudta mind, hogy véges, bármelyik perc
az utolsó lehet.
Hogy ki esik el, nem tudható, de valószínű, hogy az ifjabbak között
lesznek, akik nem térnek haza. A fiatalok sokszor bolondosak.
Dicsőséget akarnak, tetszeni akarnak a lányoknak. Nem félnek a
haláltól, mert a fiatal nem hiszi el, hogy őt is megölhetik. Suhancok
voltak, akik lovagoltak néhány portyán, és elvont gondolat volt
számukra az élet végessége. Sebezhetetlenségnek képzelték az
ifjúságot.
Mégis volt bennük valami talányos remegés, amely gyakran
nekihajtotta őket a veszélynek. A remegéssel adott jelt magáról az a
furcsa feszültség, amelyről nem volt szabad tudomást venni. Nem
figyelhettek oda a testükben föl-alá zörömbölő félelemre, mert aki
túlságosan törődött vele, az biztosan meghalt. Minden fiú összeszedte
a harci szellemét, abban reménykedve, hogy talán életben marad.
A Szélfútta Hajhoz, Acél Kabáthoz és Fehér Medvéhez hasonló
férfiak, akik ütközetek százaiban forogtak, nagyjából ugyanezt érezték,
noha a minden elképzelhető körülmények között folytatott harcokkal
eltelt évek alig észrevehető lüktetéssé csökkentették a csata előtti
remegést. A tapasztalat arra tanította őket, hogy a halál, amellyel
minden összecsapásban szembekerültek, olyan hirtelen és
kiszámíthatatlan, hogy megengedhetetlen fényűzés félni tőle.
Bal Kéz, Forgószél, Hajnalt Hallgató és Kis Holló, csupa jeles harcos,
akik megérték az érett kort, feladataik miatt sem töprenghettek
halandóságukon. Az ő felelősségük volt a haditerv megvalósítása, a
fiatalok összegyűjtése a döntő pillanatokban, az elterelő hadműveletek
végrehajtása visszavonulás esetén.
Délelőtt feltűnt a vörös keresztes, kis ekhós szekér. Fél tucat lovas
katona kísérte. A fiatalokat csupán a vezető harcosok ismételt intései
tartották vissza.
Még így is kész csoda volt, hogy ellenálltak az egyetlen szekér és a
jelentéktelen kíséret kísértésének. Percek alatt megölhették volna az
összes fehért, és annyi idő sem kellett volna, amennyit egy nyúl
megnyúzása igényel, hogy skalpjaikat a harcosok lándzsáin lengesse a
szellő! Ám a fehérek bántatlanul elvonulhattak, holott a fegyelmezett
csöndben még a kerekek nyikorgása, a lovak horkantása és az
odavetett szavak is fölhallatszottak a fás dombtetőre.
Miután eltűnt a lassan haladó zsákmány, bedübörgött keletről egy
felderítő az izgalmas hírrel, hogy elindult az úton a második fehér
csoport, az, amelyikről Bagoly Látnok azt mondta, hogy sikerrel
megtámadhatják!
Húsz-egynéhány katona haladt az élen. Utánuk szőrös-szájúak
hajtottak tucatnyi nagy szekeret, púposan megrakva sárga kukoricával.
Hátul mindössze három kék kabátos katona kísérte a tizenöt jó lovat.
Szélfútta Haj, Fehér Medve és tucatnyi társuk gyorsan kidolgozták az
egyszerű haditervet. Elsőnek a kis ménest támadják meg, hogy
elcsalják a főcsapatot. A katonák valószínűleg űzőbe veszik a maroknyi
harcost, akik el akarják hajtani az állataikat. Amint eltávolodnak a
szekerektől, lecsap Szélfútta Haj egy népes osztaggal, és elvágja őket a
szekéroszloptól, amelyet ilyen módon senki sem véd Fehér Medve és a
többi harcos mindent elsöpörő rohamától.
Arról nem szóltak, hogy valami félresikerülhet. Se Szélfútta Haj, se
Fehér Medve nem ment még csatába azzal a gondolattal, hogy valami
félresikerülhet. Küzdöttek már kínos nyugtalansággal meggondolatlan
csetepaték előtt, ám ma nem mocorgott bennük ilyesmi. Páratlan
harcosok, vitéz bajnokok voltak, és amint a haditerv megszületett,
szabadjára engedték időtől finomra csiszolt ösztöneiket, amelyek eddig
eljuttatták őket.
Ahogy a tanács feloszlott, a harcosokat rejtő domboldal
megélénkült, és elkezdődtek a végső előkészületek. Azok, akik nem
gyászoltak, megigazították vagy felújították magukon és pónijaikon a
festéket. Ágyékkötőre és mokaszinra vetkőztek, hogy semmi se
akadályozza mozgásukat. Hajukat beolajozták, és a megfelelő szögben
feltűzött, megfelelő számú tollal díszítették. Többször is megérintették
a skalpfürtökbe font amuletteket, hogy biztosan ül-e hajukban a szür-
kemedve párharcban szerzett karma, az égből puszta kézzel elragadott
sólyomkarom, a sátorba berontó farkas tépőfoga. Előre-hátra léptettek
a csatalovakkal, ágaskodtatták őket, forogtak velük, kanyarították őket
minden irányba, mert a lovasnak, aki hamarosan az életét fogja
kockáztatni, tudnia kell, egészséges-e a hátasa.
Néhány lovat lecseréltek. Az ékességeken elvégezték az utolsó
simításokat: kiegészítették őket, vagy elvettek belőlük. A lándzsák
kézből kézbe vándoroltak. Lecserélték a legfontosabb fegyvereket, és
még a végpercben is változtattak az egységek összetételén a harcosok,
akik megérzéseik parancsára álltak át egyik csoportból a másikba.
Farkasokkal Táncoló örült, hogy az ő megérzése hallgat, mert nem
akart változtatni. Fehér Medve csapata kizárólag kajovákból állt, de
nem kifogásolták, hogy velük lovagol. A hajtók könnyű skalpot kínáltak,
ám mindenki megértette, hogy a világos bőrű komancs nem skalpokat
akar, hanem valami mást, amit csak a kocsisoktól kaphat meg.
Sajnos a körülmények nem nagyon segítettek, hogy megőrizhesse a
harchoz nélkülözhetetlen céltudatosságot. Legjobb tehetsége szerint
igyekezett baglyot mázolni kék festékkel Mosolygós mellére és hátára,
de még ekkor is erőlködnie kellett, hogy ne engedje szerteszét szaladni
a gondolatait.
Nehéz úgy öldökölni az ellenséget, hogy közben egy fontosabb
küldetés miatt emészti magát. Ráadásul itt voltak örökösen zavaró
tényezőnek a szófogadatlan gyerekei, akik utánajöttek, hogy
koloncként lógjanak a nyakán. Kezdeti dühe már lehűlt, de azóta is
bele-belenyilallt a bosszúság, hogy folyton velük kell törődnie,
ugyanakkor vigyázva arra is, hogy az, amit a gyerekekért tesz, ne rontsa
a hadjárat sikerét. Még a harci előkészületek zűrzavarában is
mindegyre föl kellett néznie, hogy lássa őket egy villanásra a fák között,
ahol egy maroknyi idősebb fiúval a tartalék lovakat őrizték.
 Farkasokkal Táncoló egyetértett bajtársaival. Háborúban semmi
keresnivalója egy nőnek, pláne egy kislánynak és a kilencéves
bátyjának. De abban is egyetértettek, hogy most már úgyse tehetnek
semmit, így a gyerekek maradhattak, azzal a hallgatólagos feltétellel,
ha Farkasokkal Táncoló felel érte, hogy a gyerekei ne legyenek láb
alatt. Így hát ahelyett, hogy néma igézéssél erősíthette volna
bátorságát, percenként bámult föl a dombra, vagy attól remegett,
hátha mégsem sikerül visszaszerezni a feleségét és a lányát, illetve
azon töprengett, mi lesz, ha meghal a csatában.
Szorongása úgy elillant, mintha elfújták volna, amikor hirtelen
felbukkant három visszatérő felderítő. Hosszú vágtában suhantak végig
a völgyön, korbáccsal verték tajtékos lovaikat, hogy a pónik
fölrúgtassanak a lejtőn, és izgatottan jelentették, hogy jön mögöttük az
ellenség, amelynek továbbra sincs sejtelme az ő ittlétükről. A csapat
majdnem hangtalan ujjongásban tört ki; száz ember pattant lóra, és
ki-ki elnyargalt a csoportjához.
Miközben felszökkent pónijára, Farkasokkal Táncoló még látta egy
pillanatra az égszínkék baglyot a vörösre mázolt lábú-törzsű-arcú
Mosolygóson, aki a lovát noszogatta a fák alatt.
Elfoglalta helyét a fák mögött rejtőző kajovák vonalában, miközben
barátjának, Mosolygósnak rendkívüli átalakulásán töprengett. Néhány
yardnyira Fehér Medve széles háta látszott egy terebélyes szilfa alatt,
más harcosok között, akikkel előrement, hogy jobb betekintése legyen
a csatatérre.
A nagy harcos hirtelen megfordította hatalmas fejét, és vé-
gigjártatta tekintetét a mögötte állókon. Vastag ajkú, széles szája
kinyílt, és egy nevet vakkantott komancs nyelven. Farkasokkal Táncoló
előrelovagolt. Fehér Medve mellől félreállt az egyik harcos, hogy
Farkasokkal Táncoló beférjen.
- Lovagolj velem - jelezte a kajova.
Farkasokkal Táncoló bólintott.
Fehér Medve elvigyorodott, és tovább mutogatott.
- Vannak itt fiatal kajovák - intett hátrafelé a fejével -, akik
megbolondulnak a harcban. Mi öregebbek vagyunk. Együtt kell
maradnunk.
 Farkasokkal Táncoló örvendezve felmordult, ám mielőtt ékesebben
szóló választ is adhatott volna, suttogva megszólalt Fehér Medve egyik
helyettese. Minden szempár az ő előreszegezett ujját követte.
Fehér katonák bukkantak elő a völgy túlsó végén. Nem voltak
oldalvédjeik. Farkasokkal Táncoló huszonegy főt számolt össze, úgy,
ahogy a felderítők mondták.
A katonák mögött feltűntek az öszvérek, majd néhány perc múlva a
nyitott szekerek sora. Kilenc nagy szekér döcögött a völgyben, és
Farkasokkal Táncoló szíve felvidult, mikor látta, hogy széles hézag
választja el a trént a hátvédben baktató kis ménestől. Négy katona
hajtotta a csellengő lovakat, de egy emberrel több csak akkor számít,
ha az az ember nagyon jó. A fehérek megtettek minden tőlük telhetőt
a támadás sikere érdekében.
A katonák még nem értek a kajovák elé, amikor Fehér Medve
lesiklott lováról, és befogta a póni bársonyos orrlikait, nehogy
nyerítsen. Csapata követte példáját. Lassan forduló csavarként
feszültek a harcosok izmai, amikor elvonultak alattuk a katonák.
Halálos csend volt a lejtőn, a fák között.
Mikor megérkezett az első szekér, éles fütty hasított a csendbe.
Farkasokkal Táncoló előrehajolt, a kis ménest figyelte, amely még
hátrább járt. Hallotta a harcosok rikoltozását. Pillanatok alatt
előbukkantak, és neki a lovaknak! Néhány állat kitört, ám a katonák
voltak olyan fegyelmezettek, hogy együtt tartsák őket a rohamozó
maroknyi harcossal szemben. Amikor a komancs harcosok a
szekerekhez értek, a lovakat terelő katonák tüzet nyitottak. A
komancsoknak cikcakkozniuk kellett, nehogy eltalálják őket.
Ám volt egy harcos, aki nem bocsátkozott elterelő hadműveletbe,
csak vágtatott egyenes vonalban, dühösen korbácsolva a lovát.
Százyardnyira az ellenségtől általános megdöbbenésre felállt vágtató
lova hátán, majd mintha nem érné be ezzel a rendkívüli mutatvánnyal,
még egy pokrócot is lobogtatni kezdett a feje fölött. Farkasokkal
Táncoló felvillanó kék színfoltot látott a vörös háton, és akkor értette
meg, hogy a lovas Mosolygós.
Vágtában közeledett a trén mellett a főcsapat, hogy segítsen a
hajcsároknak. Amikor elhagyták a szekereket, újabb füttyentés
hallatszott. Szélfútta Haj és a komancsok rémítő vijjogással
lehömpölyögtek a lejtőn, hogy hátba támadják a katonákat.
Ám ezt Farkasokkal Táncoló és a kajovák alig vették észre. Mert
amióta a katonák otthagyták a szekereket, minden szempár csak
azokat nézte, ragadozó, hideg elszántsággal.
Fehér Medve megfordult és elbődült: - Bátor férfiak előre, gyávák
hátra! - A kajovák harsány üvöltéssel kirobbantak a fedezékből, és
lerontottak a dombról.
Farkasokkal Táncoló és Fehér Medve egyszerre értek a völgybe.
Farkasokkal Táncoló látta a szeme sarkából, amint egy felbukfencező
póniról leröpül a lovasa. Nem tudta, hogy megbotlott-e a póni, vagy a
szórványos puskaropogásban kapott-e golyót. Azt se tudta, mi történik
följebb a völgyben. Az arca mellett sivító szél, a földet kapáló, hosszan
kinyúló testű póni patadobogása és az előtte tomboló, fejvesztett
kavarodás, amelyet a lova füle között láthatott, elnyelte a tűzfegyverek
mély dübörgését.
A szőrösszájúak többsége a nyeregből leugorva a szekerek
fedezékéből lődözött, de annyi volt az, mint beleköpni a jégesésbe.
Néhány hajtó a nehézkes társzekerektől és a rémülettől
összegabalyodott igavonóktól remélte, hogy megmenekülhet a halál
elnyeléssel fenyegető hullámának iszonyatától, de csak vergődtek,
mint vízilovak a mocsárban.
Farkasokkal Táncoló látta, de nem érzékelte őket. A harcról is alig
volt tudomása. Már nem érezte maga alatt a pónit, nem hallotta
bajtársainak rikoltását. Hallotta, de nem fogta föl a füle mellett
elröppenő golyó magas, fémes sivítását, mert minden érzékszerve egy
olyan embert keresett, aki olyan termetű, mint ő.
Másodpercekkel előbb ért a szekerekhez, mint a mögötte rohamozó
harcosok töretlen vonala. Rálőtt az egyik ellenségre, aki éppen bebújt
volna az egyik stráfkocsi alá. Mielőtt másodszor lőhetett volna,
meglátta a prérin, amit keresett. Megfordult a fortyogó
embertengerben, átvágott a vijjogó-lövöldöző kavarodáson, és nyílként
repült a nyakigláb fehér ember után, aki a nehéz társzekérrel próbált
menekülni.
 Száz yard választotta el a zsákmánytól. Csaholni kezdett, mint a
nyulat üldöző prérifarkas, mire a magas ember megfordult a bakon.
Tisztán látszott a szeme fehérje. Farkasokkal Táncoló lövésre emelte a
puskáját, de mielőtt meghúzhatta volna a ravaszt, zsákmánya
menekülőre fogta.
Átvetődött a stráfkocsi oldalán, de ügyetlenül fogott földet,
kifordult a bokája. Farkasokkal Táncoló egyetlen lövéssel megölhette
volna, ám ő inkább átdobta a puskát a másik kezébe, hosszú szárú
buzogányt rántott elő az övéből, és még nagyobb sebességre sarkallta
a pónit.
Hanyagul meglendítette a buzogányt, és lesújtott a kocsis feje
búbjára. Nem erőből ütött, mert a koponya nem hasadt szét, ahhoz
viszont elegendő volt a csapás, hogy a hajtó elájuljon. Ahogy
összerogyott a fűben, Farkasokkal Táncoló már szökkent is le a
pónijáról. Megfordította a kocsist, és vetkőztetni kezdte, először az
inget és a kabátot hámozva le róla.
Megragadta az egyik csizma sarkát, és észrevette, hogy a törött
bokacsont átszúrta a bőrt. Amikor egy erélyes rántással letépte a
csizmát, a hajtó sikoltva magához tért. Más helyzetben Farkasokkal
Táncoló okvetlenül megöli, de ez a fehér ember tehetetlen volt, és neki
különben sem kellett más, csak a másik csizma és a nadrág. A csizma
alig akart lejönni, és mikor áthúzta a nadrágot a csupasz csonton, a
hajtó megint felsikoltott, és vergődve próbált elmászni.
Farkasokkal Táncoló, akinek még mindig nem volt sürgős megölnie a
hajtót, fölemelte a földről a könnyű gyapotszövet kabátot, beledugta a
karját az ujjába, és megállapította, hogy tökéletesen illik rá. Maga elé
tartotta a nadrágot meg az inget, és látta, hogy azok is jók lesznek. Épp
a csizmát próbálta volna fel, mikor meghallotta maga mögött Fehér
Medve jellegzetes, mély hangját, ahogy parancsokat vakkant.
Néhány yarddal arrébb a lebunkózott kocsisnak sikerült fel-
tápászkodnia, de csak azért, hogy rögön meglasszózzák. Két lovas
kajova vonszolta a szekerekhez. Fehér Medve mellette lovagolt, és a
pálcájával ütlegelte.
 Mögöttük véget ért a csata. A harcosok felszökkentek a szekerekre,
és elvágták a hámot. Voltak, akik körbe-körbe táncoltatták a lovukat,
és rikoltozva lobogtatták a skalpokat, amelyeket szereztek.
A tartalék pónikat leterelték a völgybe. Kígyófogó és Ballagó
csendesen ült a lován, a diadal utórezgései közepette. Följebb a
völgyben, ahová Farkasokkal Táncoló már nem látott el, még mindig
szóltak a fegyverek, de már gyérült a ropogásuk. Farkasokkal
Táncolónak futólag eszébe jutott, hogy vajon sikerült-e Szélfútta
Hajnak végeznie a katonákkal.
Ha sikerült, ha nem, úgy tűnt, nincs semmi baj. Farkasokkal Táncoló
magához szorította a hajtó ruháit, visszapattant a lovára, és elkocogott
arra, ahonnan jött. Amikor elhaladt a trén mellett, látta, hogy sok
öszvér holtan esett össze a hámban. A fűben hevertek a hajtók hullái,
amelyeket már levetkőztettek és felhasogattak. A felgyújtott
szekerekből fekete füstfelhő gomolygott.
A kajovák az egyik szekérnél gyülekeztek. Két fehér embert, akikben
még pislákolt az élet, rákötöztek egy-egy szekérkerékre, és éppen meg
akarták sütni őket, a gúnyosan hujjogó harcosok nagy gyönyörűségére.
Amikor tüzet fogott a fa, a balszerencsés fehér emberek panaszosan
zokogva könyörögtek kegyelemért, és Farkasokkal Táncolót, aki évek
óta nem hallott fehér beszédet, megdöbbentette, milyen jól érti a sza-
vakat. Odakocogott a várakozó gyerekekhez, és fölrúgtattak a lejtőn,
hogy minél előbb indulhassanak keletre.
Búcsúzásra nem volt idő. Mindenki tudta, hogy Farkasokkal Táncoló
egyetlen dolgot akar: visszaszerezni a feleségét és a gyerekét.

XXVII. FEJEZET
Szélfútta Haj észbontóan közel jutott ahhoz, hogy megölje a
katonákat. Parancsnokuk visszavonulást rendelt el a minden oldalról
szorongatott kék kabátosoknak, és ők valamilyen csoda folytán
egyenesen nekihátráltak a völgy szájában tornyosuló hatalmas
görgetegszikláknak. Az ősi kövek természetes erődjéből a mindenre
elszánt katonáknak sikerült visszaverniük Szélfútta Hajat és
megmenekülni a biztosnak tűnő haláltól.
 Miután a katonák bevették magukat a sziklák közé, a komancsok,
tartva a puskáiktól, visszavonultak lőtávolon kívülre, és a délután
hátralevő részében beérték azzal, hogy magukra vonták a fehér
emberek tüzét, hátha elfogy a lőszerük.
Amikor Fehér Medve megérkezett a kajováival, a vezérek
tanácskozni kezdtek, hogy mi legyen a következő lépés. Volt szó róla,
hogy megrohanják és legázolják a katonákat, ám ezt Szélfútta Haj
ellenezte. Túl sok komancs harcost veszíthetnének, mert a fehéreknek
van fedezékük, ahonnan jó a kilövés. Hat embere már megsebesült,
kettő súlyosan. Az első rohamban meghalt az ifjú Bal Kéz, akinek testét
föltették a lova hátára.
Az ostrom ötletét ejtették, mert bizonyos, hogy még több katona
jönne a forgalmas úton, és végül elhatározták, hogy abbahagyják a
harcot. Egy órával napszállta után nesztelenül távoznak, hadd
szenvedjenek a katonák egész éjszaka a bizonytalanságtól.
A csapat sokáig lovagolt, és csak másnap délben álltak meg hosszú
pihenőre a prérin. Még mindig töretlen volt a győzelmi lelkesedés, és
bár néhány kimerült harcos elszundított, a többiek a tüzek mellé
telepedtek, és pipázva elevenítették fel a történteket.
A kajovák egyetlen embert sem veszítettek, viszont tizenhárom
skalpot szereztek. A komancsok csupán hármat, ám valamennyit
harcoló emberektől, így mindkét csapat elégedett volt győzelmük
jeleivel.
A beszélgetés mindegyre visszatért Mosolygós tetteihez. El-
kápráztatott mindenkit, aki látta, így elsőnek választhatott a lopott
állatokból. Volt a lovak között egy roppant sebes futású, koromfekete
kis herélt. Mosolygós úgy ült rajta a visszaúton, mintha összenőttek
volna.
Csupán egy embert emlegettek többször a nap hősénél, aki a sors
fintora folytán valahol a prérin aludta álmát, amikor bekövetkezett a
támadás a gabonaszállító szekerek ellen. Ennek ellenére Bagoly Látnok
nevét ejtették ki a legsűrűbben a hazafelé lovagoló harcosok. Az ő
jóslatának köszönhető, hogy oly sok fehér ember meghalt, a katonák
megszégyenültek, míg az indiánok viszonylag csekély veszteséget
szenvedtek. A harcosok egyetértettek abban, hogy Bagoly Látnok
csakis a Nagy Titok képviselője lehet, mert egyszerű utasításai győ-
zelemmel ajándékozták meg őket, és elhárították a katasztrófát.
Azt azonban még Bagoly Látnok sem jósolhatta vagy álmodhatta
volna meg, hogy valójában mekkora katasztrófát sikerült elkerülni,
legalábbis egyelőre, a fehérek által Great Salt Prairie-nek nevezett
helyen.
A kis csoport, amely bántatlanul vonulhatott el Szélfútta Haj és
Fehér Medve előtt, felbecsülhetetlen fontosságú személyt kísért a
közönséges kórházi szekéren. Mert a spártai alkalmatosság bakján, a
lovakat hajtó katona mellett az Egyesült Államok valamennyi szőrös
szájú, kék kabátos katonájának főparancsnoka ült: Sherman tábornok.
Ha Bagoly Látnok nem szól, Sherman tábornokot bizonyosan
megölik, levetkőztetik, megskalpolják, feldarabolják, az pedig totális
háborúhoz vezetett volna. Az egyesült fehér nemzet bősz haragja
gőzkalapácsként zúdult volna a komancsok és kajovák fejére.
Az ember, akit megkíméltek, hallgatag volt, mint a csuka, és epe
folyt az ereiben. Ő vezette be a „felperzselt föld" stratégiáját, amellyel
térdre kényszerítette a Konföderációt. Arcát forradásokkal szántotta
fel a háború, apró szeméből senki sem olvashatott ki mást, mint ádáz
kegyetlenséget. Az volt a legfőbb célja, hogy jelenlétében a politikusok
reszkessenek, az alárendeltek lábujjhegyen osonjanak, a közrendűek
pedig, legyenek civilek vagy katonák, a porban csússzanak az őrjöngő
alázattól. Ő volt a legkeményebb, legbriliánsabb tábornok, akit valaha
kitermelt az Egyesült Államok hadserege.
A sorsszerű reggelen, amikor hajszál híján úszta meg a halált,
Sherman tábornok egy szót sem szólt alantas útitársához, mert nem
volt mit mondania. A vidék olyan kietlen volt, mint az egész texasi
határ.
Silány, gondolta Sherman, miközben fogai között szivarral maga elé
bámult. Akárcsak a többi része. Mióta is vagyok itt? Majdnem három
hete. Mit is ellenőrzők? A szűkre szabott költségvetésemet? Mit is
hallgatok? Tönkrement parasztokat, parlagi Jancsikat, akik a kezüket
tördelve siránkoznak védelemért. Mitől? Nyilazó, félpucér emberektől,
akiket ott látnak minden fa mögött. Szolgáltam az elnökkel. Békét akar.
Egy iszákos, aki békét akar. Ki nem akar békét? Azért harcolunk.
Katonának jobb volt. Átkozott indiánok! Egyet se láttam. Akkor is ki kell
takarítanom a vidéket, olyan sebesen, mintha én parancsolnék. Akkor
ezek az alakok abbahagyják a kárpálást, és a hadsereg foglalkozhat
végre más dolgokkal. Átkozott, istenverte fertály! Ki akar itt lakni?
Sherman tábornok a Richardson-erődből indult az új Sill-erődhöz,
bár megpróbálta lebeszélni mindenki, akinek volt bátorsága a
beszédhez. Az utat a kíséret megduplázása sem tette volna
biztonságosabbá, s nem is egy tiszt javasolta óvatosan, hogy a
tábornok utazzon a gabonaszállító trénnel, amely ugyancsak a
Sill-erődbe tartott.
Ám Sherman félvállról vette a veszélyt, és a torkáig ugrott az epe,
amikor meg merték kérdőjelezni azt az elhatározását, hogy csekély
kísérettel és korán akar indulni. Nagyon szerette volna ellenőrizni a
hatalmas vállalkozást, és már alig várta, hogy miután annyit ebédelt
kétes tisztekkel isten háta mögötti erődökben, ismét Mackenzie
ezredes társaságában lehessen.
Mackenzie fura pók, az kétségtelen - nőtlen, savanyú, és hajlamos
rá, hogy alkalmatlan időpontokban kapjon dührohamot. Viszont a
harctéren messze különb a többi tisztnél: ért a parancsoláshoz,
megbízható, és úgy üldözi az ellenséget, akár a borzeb. Sherman
tábornok úgy hiányolta Mackenzie ezredes tehetségét, mint egy korty
friss levegőt.
Másnap éppen rohamtempóban reggeliztek, hogy a tábornok minél
előbb megnézhesse az új építkezést, amikor olyan eréllyel kopogtatott
be egy tiszthelyettes, hogy a tábornok és az ezredes felugrott. Most
érkezett egy fáradt, rémült lovas osztag, jelentette a tiszthelyettes, ők
hozták a hírt, hogy a trént lemészárolták. Nem egészen egy óra múlva
a két tiszt a helyszín felé nyargalt, majdnem ötven lovas katona kísére-
tében.
Érkezésükkel egy időben jelent meg Great Salt Prairie-en egy nagy
csoport felháborodott civil egy Floyd nevű településről. Ide való volt
azoknak a szerencsétlen kocsisoknak a többsége, akiknek felpüffedt
holtteste a déli napon feketedett. Mivel még senkit sem temettek el,
Sherman tábornok alaposan megnézhette a szekérkerékre kötözött,
szem nélküli, szénné égett hullákat. Néhány percig guggolt a vigyorgó
tetemek előtt, majd közölte, hogy szólni óhajt a civilekhez és a
katonákhoz.
A tábornok tudatta komor hallgatóságával, hogy ezt az
impertinenciát személyes sértésnek tekinti, és amíg ő ennek a
hadseregnek a tábornoka, addig a bűnösök megbüntetését tekinti első
feladatának. Nincs oly súlyos vezeklés, amely jóvátehetné az aljasul
elpusztított ártatlanok halálát. Addig kobozzák el az indián vagyont,
amíg a kormány utolsó cső kukoricája is megtérül!
Néhány nappal később Sherman tábornok, miközben arra készült,
hogy újabb száz mérföldet utazzon a végállomásig, majd ott átszálljon
egy Washingtonba, keletre tartó vonatra, meggyújtotta a szivarját, és
odasúgta Mackenzie ezredesnek:
- Ahogy visszaérek, elkezdem megdolgozni az elnököt.
- Igen, uram.
- Tartsa készenlétben a csapatait.
- Igen, uram.
- Amint szabaddá teszem a terepet, rögtön indul ez után a népség
után.
- Mindenben szolgálatára állok, uram. Készenlétben leszünk.
- Le kell már zárni ezt a dolgot.
- Igen, uram.

XXVIII. FEJEZET
A dicsőséges hadsereg Vergődő Madár jövetele után néhány nappal
érkezett haza, de miközben a mulatózok táncolásától és lakomázásától
visszhangzott a tábor, az, aki olyan ügyesen szólott népe nevében,
meghúzódott a külön sátorban, és éjjel-nappal mogorván bámult a tűz
lángjaiba.
Feleségei ételt és italt hoztak, időről időre a gyerekek is bedugták a
fejüket, hogy vessenek egy pillantást az apjukra, egyébként békén
hagyták. Még sohasem látták ennyire feldúltnak. Ha a feleségei
megkérdezték, mi baj, mindig ugyanazt válaszolta:
- Gondolkodom.
 Lelkiállapota gyötrelmes ellentéte volt annak a részeg ujjongásnak,
amellyel a washingtoni fehér emberekhez beszélt. A jó érzés akkor
kezdett eltűnni, amikor felébredt a ládáról szóló lidércálomból, és mire
véget ért a komor hazaút első napja, az öröm is elpárolgott. Émelygés
maradt a helyén, amely beszivárgott a vérébe, és gyökereket eresztett
benne.
Magányát újra és újra felhasították a szavak, amelyeket mondott, és
egyszer-kétszer majdnem szét is oszlatták a reménytelenség felhőjét. A
szavak igazak voltak, olyan igazak, mint mikor először mondta őket. Ám
az idő és a távolság lehetőséget adott Vergődő Madárnak a
gondolkodásra, és ha tárgyilagosan nézte a megbeszélést, egyetlen
elkerülhetetlen következtetésre juthatott. Ez kiabált Hatton
fészkelődéséből és Rossz Kéz halott szeméből. Ez nyilvánul meg abban,
hogy arcátlanságukban rabszolgaságot kínálnak a szabad népnek.
A fehérek nem nyugtalankodtak; ők teljesen jól érezték magukat a
bőrükben. Ha Vergődő Madár nagyon erősen gondolkozott, láthatta,
hogy minden rezzenésükből, minden szavukból - még Lawrie Tatum
izgatott karattyolásából is - csorog az önelégült fölény. A fehérek úgy
viselkedtek, mintha tudnának valamit, amit ő nem. Vergődő Madár, ha
leszállt szorongásának mélységeibe, helyesen feltételezte, mit tudnak a
fehérek: azt, hogy a komancsok és a hozzájuk hasonlók halálra vannak
ítélve.
Férfiak, akik ugyancsak a jövőbe tekintettek, olyan férfiak, mint
Szürke Lábszárvédő és Sziget, alkalmanként benéztek egy pipára és
beszélgetésre, ám Vergődő Madár majdnem három napon át ült
háborítatlanul a külön sátorban. Mire előjött, Fehér Medve már
hazavitte a kajovákat. Első útja Tíz Medve sátrába vezetett.
Az öregember jókedvében volt, és testben is jól érezhette magát,
mert majdnem egy mozdulattal állt föl Vergődő Madár hangjának
hallatán.
- Már vártalak! - kiáltotta derűsen, amikor Vergődő Madár bebújt a
nyíláson. Kitárta két karját, megölelte az utazót, és a tűzhöz vezette.
- Mit műveltél? - kérdezte az öregember.
- Gondolkoztam.
 - Ah! - bólintott Tíz Medve, és a szeme kerekre nyílt. - Sok alvásidő
telt el, amióta visszajöttél. Ez a gondolkodás fontos és fárasztó
lehetett... hm?
- Kemény gondolkodás volt. A sátramban kellett maradnom, hogy
elvégezhessem.
Tíz Medve pipára gyújtott.
- A falu boldog volt. Az emberek szeretnek győzelmet ünnepelni...
főleg a fehérek fölött. Az ifjaknak szükségük van rá, hogy jó érzéssel
gondolhassanak magukra, a nők és a gyermekek örülnek, hogy
majdnem mindenki visszajött.
Vergődő Madár komoran pöfékelt, aztán visszaadta a pipát.
- Én más ösvényre léptem - mondta.
- Igen... mesélj róla. Szeretném hallani.
Vergődő Madár az elején kezdte, semmit sem hagyott ki az
utazásból és a fehérekkel történt találkozásból. Tíz Medve ritkán szólt
közbe, de kénytelen volt megkérni, hogy ismételje el a fehérek
ajánlatának részleteit, mert nehéz volt elhinnie. Ám többnyire
elmerülten hallgatta Vergődő Madár történetét. Az egykori varázsló
nem titkolta ama meggyőződését, hogy valamennyien pusztulásra
vannak ítélve. Tíz Medve sokáig szortyogtatta a pipaszárát, mielőtt
megszólalt volna.
- Hogyan tehetné meg bárki, amit a fehérek akarnak? - kérdezte az
öregember. Ezt a térdének mondta, és mikor fölemelte a fejét,
Vergődő Madár ugyanazt a panaszos hitetlenséget látta a szemében,
ami az ő szívében lakozott.
A látogató lesütötte a szemét, csücsörített, és megrázta a fejét.
- Hogyan mondhatnánk le az országunkról? - hitetlenkedett Tíz
Medve. - Hogyan várhatnak el ilyet a fehérek?
- Nem gondolom, hogy kérdésed számítana a fehéreknek - felelte
Vergődő Madár. - Az országunkat akarják, és ha nem adjuk, elveszik
tőlünk.
- De ahhoz meg kell ölniük az összes komancsot.
Vergődő Madár nagyot sóhajtott. Pillantása úgy járt ide-oda Tíz
Medve sátrában, mintha utoljára látná. Végül megállapodott a vele
átellenben ülő öregemberen, és amikor megszólalt, szavai súlyosak és
komorak voltak az igazságtól.
- A fehéreknek annyi lőszerük és annyi katonájuk van, hogy százszor
is megölhetnek minden komancsot.
Tíz Medve keményen törte a fejét, de az ilyen dolgot nehéz volt
felfogni.
- Láttad azt a sok lőszert és katonát?
- Nem.
- Miből tudhatod, hogy hatalmukban áll megtenni?
- A szemük mondta.
Tíz Medve tudta, hogy Vergődő Madár avatott olvasója a szemek
mögött rejtőző jeleknek, és nem kételkedett abban, hogy az igazat
hallotta. Az öregember behunyta a szemét, hátrahajtotta a fejét, és a
gyerekkora óta ismert imával fordult a Nagy Titokhoz.
Ne hagyj el minket, Titok, gondolta. Komancs gyermekeidnek
védelemre van szüksége. Szánj meg minket, Minden Dolgok Teremtője!
Ne hagyj el minket!
Amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy Vergődő Madár őt nézi.
- Tanácskoznunk kell - közölte Tíz Medve.
- Hmmm - morogta a látogató.
Tíz Medve valami furcsát vett észre Vergődő Madár kezében. Még
sose látott ilyet.
- Mi az? - kérdezte.
Vergődő Madár a kis tokra nézett, amelyet Lawrie Tatumtól kapott.
- Tíz Medvének - nyújtotta a tűz fölött a tokot Vergődő Madár.
Miközben Tíz Medve az ismeretlen tárgyat forgatta, Vergődő Madár
megkerülte a tüzet, és letérdelt az értetlenkedő törzsfőnök mellé.
- Miféle bőr ez? - találgatta Tíz Medve. - Durva.
- Talán tehén... nézd. - A tok szélére mutatott. - Ki lehet nyitni,
nagyapa.
Tíz Medve enyhén remegő ujjakkal fölpattintotta a tokot, és
rámeredt a drótok és üvegek törékeny összességére.
- Lawrie Tatum megbízott mondta, hogy feltehetnéd az arcodra.
Tíz Medve fölkapta a fejét.
 - Minek?
- Újjá teszi a régi szemet.
- Mi?
- A fehérek, akiknek rossz a szemük, ilyet tesznek az arcukra.
- Miféle fehérek?
- Mindenfélék. Még a fiatalok is.
Tíz Medve óvatosan megfogta a drótot, és a szeme elé tartotta a
furcsa tárgyat.
- Az asszonyoknak is használ?
Vergődő Madár gondolkozott egy darabig.
- Még nem láttam fehér asszonyt.
Tíz Medve alaposan megvizsgálta a pápaszemet, de nem talált
benne semmi ismerőset, amiből következtethetett volna a
működésére.
- Hogy dolgozik? - kérdezte.
- Karja van, ami kitárul. - Vergődő Madár a szemüveg után nyúlt. -
Segíthetek, nagyapa?
- Igen, igen.
Vergődő Madár két kézre fogta Lawrie Tatum ajándékát, és egy
sebész szabatosságával széthajtotta a szárait. Megfordította a
pápaszemet, és Tíz Medve arcához emelte.
- A karok a fülre támaszkodnak, az üveg a...
Tíz Medve fölkapta a kezét, megállítva Vergődő Madár mozdulatát.
- Nem okoznak fájdalmat? - kérdezte az öregember. Vergődő Madár
arca elborult az aggodalomtól. - A fehéreknek nem.
Egy darabig tehetetlenül bámulták egymást... Azután Tíz Medve
belenyugvón intett.
- Ó, tedd csak fel. Nem félek tőle.
Vergődő Madár ismét előrehajolt, és a pápaszem finoman
megállapodott Tíz Medve arcán. A sátor elsötétedett az alkonyatban,
és az öregember, aki maga se tudta, mit kellene látnia, maga elé
emelte egyik kezét.
- Ó! - kiáltotta.
 Két kézzel kapott az arcához. A szemüveg Vergődő Madár lábára
pattant.
- Borzasztó! Elmosódott a kezem! Mindig látom a kezemet!
- Messze látásra való! - magyarázta Vergődő Madár sietve. - Ki
kellene mennünk. Hadd segítselek föl, nagyapa.
Tíz Medve hagyta, hogy Vergődő Madár feltámogassa. Kissé
szégyenkezve totyogott az ajtóhoz, némán korholva magát, amiért
ekkora kalamajkát csinál holmi közönséges fehér mütyürből. A
fehéreknek vannak hasznos tárgyaik, köztük egészen díszesek, de nincs
bennük semmi a csodából, amire Vergődő Madár utalt.
Mindenképpen a korához és rangjához való ildomossággal akart
viselkedni, ezért tűrte, hogy Vergődő Madár az arcára illessze a fehér
találmányt. Úgy gondolta, majd tesz egy-két udvarias megjegyzést, ha
érdekes színeket vagy különös mintákat lát. Nem számított rá, hogy
egy lovon ülő sihedert fog látni a tábor szélén, és rá is fog ismerni!
- Hogy került ide Napfiú? - kiáltotta.
- Nézz jobbra - javasolta Vergődő Madár.
- Az ott Vidraprém Öv. Valami lovakat vezet.
- Nézz balra.
- Madárasszony kiráz egy takarót...
Tíz Medve lehúzta az arcáról a szemüveget, és megilletődött
tisztelettel nézte.
- Ügyes fortély... de miként teszik be az embereket a korongokba?
És honnan tudják, milyenek az emberek, akiket látok?
- Nem érted, nagyapa...
- Nem.
- Tedd föl.
Tíz Medve szót fogadott barátjának.
- Minden, amit látsz, itt van a táborban. Napfiú most ment erre a
lován. Vidraprém Öv befelé vezette az állatait. Madárasszony kirázott
egy takarót. Ha átnézel a korongokon, új lesz a szemed.
Tíz Medve, ezúttal segítség nélkül, az orrára és a fülére illesztette a
szemüveget, majd sorra vette a tárgyakat és az élőket. Közben fogta a
drótkeretet, és föl-fölemelte a lencséket, hogy az elmosódó képeket,
amelyeket a szeme közvetített, összehasonlítsa azokkal, amelyeket az
üveggel látott.
Mélységes nyugalom lett úrrá Tíz Medvén, miközben ide-oda
fordította szürke fejét. Nem emelgette többé a lencsét, és hosszú ideig
csak az új szemén át nézett. Végül odafordult Vergődő Madárhoz. A
szemüveg úgy ült az arcán, mintha évek óta viselné.
- Igazad van... A szemem új. Megtartom ezt a dolgot.
- Jól van, nagyapa.
Az öregember tovább nézegetett. Még mintha a háta se lett volna
olyan görbe, amióta tisztán látta a falut. Erősebbnek, egyenesebbnek
tűnt a szemüvegtől. Annyira belemerült a nézésbe, hogy amikor
megszólalt, inkább mintha csak magának mondta volna:
- Tanácskoznunk kell arról, amit mondtál.
- Igen, nagyapa.
- Még ma este beszélnünk kell…

XXIX. FEJEZET
Mosolygós jóval több időt töltött volna a sátrában, ha nincsenek a
többiek, de alighogy megérkezett, sorra jöttek a látogatók egy pipára,
vagy hogy elhívják hazulról, és miután egy teljes napon és éjszakán át
háborgatták őket, úgy döntöttek, ő és Keresgélő, hogy rábízzák Nyúlt
az egyik nagybácsira, felszedik a sátrat, és arrébb vándorolnak a
tábortól, oda, ahol békén hagyják őket.
Annak a napnak az alkonyatán tértek haza, amikor Tíz Medve
megkapta az új látás csodáját, és alig kezdték el a kicsomagolást, mikor
hallották, hogy estére fontos tanácskozást hirdet a kikiáltó.
Épphogy meggyújtották a tüzet, amikor Szélfútta Haj hangja
csendült fel a bejárat előtt, és a nagy harcos, Mosolygós
megdöbbenésére, be is jött a sátorba!
- Ma este ülj a Kemény Pajzsok közé - rendelkezett Szélfútta Haj. - A
legbátrabbaknak mindig együtt kell ülniük.
 Mosolygós annyira elhűlt, hogy szólni se tudott. Szélfútta Haj
félszájjal mosolygott, kinyújtotta a kezét, és megpaskolta Mosolygós
vállát.
- Valaki majd idejön, és elhoz.
Azzal megfordult, és kibújt a leffentyűn.
Mosolygós és Keresgélő egész életükben ismerték Szélfútta Hajat.
Úgyszólván naponta látták, ha a táborban tartózkodott. Tudták
életének történetét, most mégis némán álltak, mintha tagló sújtotta
volna őket, és bármelyik pillanatban eszméletlenül roskadnának a
padlóra.
Szokás szerint Keresgélő találta meg elsőnek a nyelvét.
- Ülj a Kemény Pajzsokhoz! - fordult Mosolygós felé. - Ez meg mit
jelent?
- Nem tudom.
- Azt akarja Szélfútta Haj, hogy Kemény Pajzs legyél?
- Talán.
- Azt akarja, hogy hozzájuk ülj.
- Igen - felelte az ifjú. - Mindenesetre készülnöm kell.
- Segítek! - ajánlkozott Keresgélő izgatottan, és a tarisznyáért
ugrott, amely Mosolygós holmiját tartalmazta. - Miről lesz a
tanácskozás?
- Vergődő Madár akar beszélni valamiről - felelte Mosolygós, és a
tűzhöz telepedett.
Keresgélő, miközben megfésülte, beolajozta a haját, és előkereste
az új mokaszint, amelyet nemrég készített a férjének, egyfolytában
kérdezgette, de Mosolygós, aki pedig annyira szeretett beszélgetni,
csupán egyszavas válaszokat adott. Látnivalóan nyomasztotta valami.
- Rendben vagyok? - kérdezte, és felállt.
- Olyan vagy, mint egy harcos.
Mosolygós valamiért mégse látszott jókedvűnek. Arca megrándult,
lesütötte a szemét, és egy darabig töprengett, mielőtt ismét fölemelte
volna boldogtalan tekintetét.
- Nincs semmim a skalpfürtömre!
 Keresgélőt sokkal jobban aggasztotta a férje szomorúsága, mint a
skalpfürt. Meg akarta ölelni, aztán mégse tette. Mosolygós járkálni
kezdett.
- Az a fehér ember, akit megöltem... el kellett volna vennem a
gyűrűit. Mintha lett volna neki egynéhány.
- Fehér ember gyűrűje? - dünnyögte Keresgélő gúnyosan. - Miért
akarsz ilyen rondaságot a hajadba, mikor kint áll az a fekete paripa?
- Lovat nem köthetek a skalpfürtömre! - nevetett Mosolygós.
- De egy darabját igen - torkolta le Keresgélő. - Egy darabját igen.
Mosolygós levágott egy vastag csomót a fekete ló farkából, amelyet
Keresgélő belefont a skalpfürtjébe. A halántékáról leomló lószőr eleven
talizmánként folyt végig a hátán a tomporáig. Ahogy föl-alá járkált,
mint boltosnál a kuncsaft, amikor kipróbálja az új öltönyt, Reszkető Kéz
hangja szólította kintről.
Keresgélő a férje után ment, mikor az elindult a sátor
leffentyűjéhez.
- Beszélhetsz, ha akarsz - emlékeztette.
- Miért beszélnék?
- Az emberek azt akarják.
Mosolygós nem egészen fogta föl, hogy neves ember lett belőle.
Olyan gyorsan történt minden. Értetlenül bámult a feleségére, de
Keresgélő csak mosolygott.
- Nem fogok elaludni - közölte tárgyilagosan. Az ifjú kibújt a
sátorból, a lószőr feketén lengett mögötte.
Tíz Medve sátra már megtelt harcosokkal. Mosolygós úgy érezte,
álmodik, amikor helyet szorítottak neki a Kemény Pajzsok között, úgy,
hogy alig néhány ember választotta el Szélfútta Hajtól!
Még sohasem ült egy tanácskozás első sorában, és amikor
leengedte karját keresztbe tett lábára, a megvilágosodás szikrája
pattant benne. Magába itta a jelenetet, és rádöbbent, mi fog történni.
Bár a tanácskozás még nem kezdődött el, szokatlan némaság
uralkodott a sátorban. Tíz Medve, akinek egyik oldalán Vergődő
Madár, a másikon Szélfútta Haj ült, a maga személyében képviselte a
szembeszökő választóvonalat. A sátort kettéosztották a két harcos
követői, ennek ellenére minden arcon ugyanaz a nyugtalanság látszott.
A tanácsokban mindig előfordult nézetkülönbség, néha indulatos
szavak is csattantak, ám Mosolygós előbb megértette, mintsem egy szó
elhangzott volna, hogy ebben a tanácskozásban egészen mások lesznek
a törésvonalak.
De még ez a rendkívüli feszültség is elhalványodott a bizarr látvány
mellett, amelyet Tíz Medve nyújtott. Minden férfi tett egy suttogó
megjegyzést az arcán levő furcsaságra, azt a hírt pedig, hogy a fehérek
világából származik, addig adták tovább egymás között a harcosok,
amíg tudomást nem szerzett róla mindenki.
Mosolygós a térdét nézte, aztán a kezét, az ujjait, a csuklóját.
Először tűnt föl neki ujjainak elegáns görbülete, csuklójának
csodálatosan rugalmas mozgása. Hüvelykujján domború ér futott
végig, és ahol a legjobban kiemelkedett, látszott benne a vér kitartó
lüktetése.
Hirtelen egységes egésznek érezte magát, megvilágosodtak előtte a
kapcsolatok, amelyek személyiséggé teszik. Egy volt Tíz Medve tüzének
imbolygó lángjaival, mert azok is az életért lobogtak, akárcsak az ő
szíve, lelke, teste. És hozzá hasonlóan a tűz is ki van szolgáltatva a szél
és a víz, a nap és a levegő kajánságának, mert mindkettejüknek a Titok
ad életet.
A tanácsülés előtti percekben Mosolygós döbbenetes átalakulása
elérte csúcspontját, és mire az első pipa másodszor körbejárt, a fiú, aki
értett a lovakhoz, levedlette a kényelmetlenül szorossá vált régi bőrt.
Érzékelése áttolódott önmagáról a környezetére. Már nem volt
szégyenlős, és mikor Tíz Medve szóláshoz készülődött, Mosolygós
minden érzékével fölkészült a figyelésre.
Tíz Medve tudta, hogy a sátorban érezhető feszültség a lába alatti
láthatatlan repedésből ered, a nyiladékból, amely elválasztja Szélfútta
Hajat meg Vergődő Madarat és a követőiket. Ez zavarta, de ahogy
ránézett az összegyűlt harcosokra, szája és szíve egyesült, és egészen
bizonyosra vette, hogy ha nem is egyesítheti a szemben álló
pártfrakciókat, szavai magasan szárnyalnak a hétköznapi nyűgök fölött,
mert a Titok érintette meg őket.
Némán végigjártatta tekintetét a sokaságon. Az első kör végeztével
rövid időre felemelte az arcát, majd beszélni kezdett.
 - Együtt vagyunk - mondta. - Jó a komancsoknak, ha együtt
lehetnek. Mindig hatalmasabbak vagyunk ilyenkor.
Beszéd közben is mozgott, szeme ide-oda járt, sorra megkeresve
mindenkit, aki körülvette.
- Láthatjátok arcomat - folytatta -, és láthatjátok ezt a tárgyat,
amelyet az orromra tettem. Talán különösnek találjátok, de ne féljetek
tőle. Varázseszköz ez, mert ezzel olyan tisztán láthatlak benneteket,
mint ahogy ti láttok engem.
Szavainak bizonyságául találomra kiválasztott harcosokat a
sátorban, megnevezte őket, elmondta, milyen ékességeket viselnek.
- De nincs szükségem erre a dologra, ha azt kell látnom, hogy a
sátramban ülő férfiaknak két lelke van. Az egyik lélek békét akar, a
másik lélek háborút. Ez a két lélek zavar engem, mert a háború és a
béke nem ülhet meg egymás mellett, és a szívem meghasad, ha
megosztottnak látom a komancsokat.
Tudunk a szekerek megtámadásáról és az ottani nagy tettekről -
folytatta, Szélfútta Hajnak címezve szavait. - Ám Vergődő Madár egy
másik ösvényen járt, és erről még beszélnie kell. Meg kell hallgatnunk,
mi a mondandója.
A törzsfőnök leült, Vergődő Madár fölállt. Ő is végigjártatta
tekintetét a gyülekezeten, de amikor beszélni kezdett, a Kemény
Pajzsok és a velük rokonszenvező harcosok felé fordította az arcát.
Minden szépítés vagy elfogultság nélkül beszámolt a találkozásról a
fehérekkel, gondot fordítva a résztvevők bemutatására: megmondta
nevüket, részletesen leírta külsejüket.
Ám ahogy rátért Hatton ajánlatának lényegére, a Kemény Pajzsok
fészkelődni kezdtek, és Szélfútta Haj egyre megvetőbb vigyorra húzta a
száját. Amikor Vergődő Madár ott tartott, hogy komancsoknak és
kajováknak egy körülkerített területen kellene lakniuk, Szélfútta Haj
nem bírta tovább.
- Zárd a komancsot ólba, és a komancs meghal!
Vergődő Madár elengedte a füle mellett az epés megjegyzést.
Fölemelt kézzel csendet kért, és folytatta:
- Úgy gondolom, Rossz Kéz és katonái nem is bánnák, ha dacolnánk
velük. Úgy gondolom, boldogok lennének, ha háborút indíthatnának
ellenünk. De nem jönnek ide, hogy ellopják lovainkat, takaróinkat vagy
fegyvereinket. Ők csak azt akarják, hogy komancs vér áztassa a prérit.
A fehér emberek pénzt adnak a katonáiknak, hogy tegyék meg ezt.
Megint közbevágott Szélfútta Haj.
- Ha Rossz Kéz idejön, lehet, hogy az ő vére áztatja a földet. Az
megeshet bármely fehér emberrel, aki országunkba merészkedik. Kész
vagyok megölni annyit, amennyit kell!
Helyeslő morgás és dünnyögés támadt Szélfútta Haj körül. Vergődő
Madár megvárta, hogy elhaljon, csak azután folytatta:
- Nem gondolom, hogy minden fehér rossz... Nem kell megölni
mindet.
Gúnyos kiáltások csaptak föl a tűz másik oldalán, de csak annyit
értek el, hogy még jobban megacélozták Vergődő Madár akaratát.
Ujjával Tíz Medvére bökött, és felemelte a hangját:
- A fehér ember, aki tudja, hogyan kell megújítani a szemet... akit
Lawrie Tatumnak hívnak... az ő szíve jó. Ő csak szolgálni akar minket...
és a kajovákat is. Segíteni akar minket, és gondot akar viselni ránk.
- Gondot akar viselni ránk! - ordította Szélfútta Haj, és fölpattant. -
Zárd a komancsot az ólba, és a komancs meghal! Mit mondasz erre,
testvér?
Csend követte Szélfútta Haj kitörését, és minden szempár Vergődő
Madárra szegeződött, aki fenségesnek és rendíthetetlennek látszott a
körülötte támadt csöndben.
- Egyetértek - felelte halkan.
Szélfútta Haj dölyfösen horkantott.
- Hogy akarnál meghalni, testvérem? - kérdezte Vergődő Madár.
- Mint minden férfi! Harcosként!
- Hát a feleséged és a gyerekeid? Ők hogyan haljanak meg?
Apátlanul? Éhezve? Elhagyatottan?
- Ólban? - vágott vissza Szélfútta Haj.
Vergődő Madár most mindenkinek címezte a szavait:
- Én nem akarom, hogy a gyerekeim meghaljanak. Azt akarom, hogy
felnőjenek.
 - És mit akarsz, mit egyenek? A fehér ember kétszersültjét, amitől a
fog megpuhul, és kihull? - Szélfútta Haj kitárta karját. - Én azt akarom,
hogy a gyerekeim bölényhúson nőjenek fel!
Szórványos éljenzés hangzott fel a sátorban. Szélfútta Haj ismét
Vergődő Madárra vetette félelmetes tekintetét.
- A komancs harcosok megvédik az országukat, és mindent, ami
benne van. Megvédik testvérüket, a bölényt. Mit művel Vergődő
Madár? Ül a fehérek lábánál, mint egy gyerek. Megfogja az ellenség
gyönge kezét, miközben rokonai harcolnak és meghalnak. Szennyes
vagy a fehér emberektől! Úgy beszélsz, mint egy asszony... mint egy
gyáva!
A két harcos egymásnak ugrott volna, ha nem tartja vissza őket
Mosolygós villámgyors megjelenése. Amióta a fiatalember nemrég
rátalált önmagára, képes volt gondolkodás nélkül mozogni, és rögtön
fölemelkedett, mihelyt Szélfútta Haj kirohanása elérte a csúcspontot.
Most terpeszben állt a harcosok között, és megmarkolta az ingüket.
- Nem verekedhettek! - ordított rájuk. - Nagyapánk sátrában nem!
Ne hozzatok szégyent rá!
A harcosok belátták Mosolygós szavainak igazságát. Ahogy hűlni
kezdett bennük az indulat, lenéztek Tíz Medvére. Az öregember maga
volt a testet öltött derű. A verekedni vágyó férfiak restelkedve
sandítottak egymásra, majd elnézést kértek Tíz Medvétől.
- Bocsáss meg, nagyapa - mondták csaknem egyszerre. Tíz Medve
úgy viselkedett, mintha semmit sem hallott volna, és oda se nézett,
amikor Szélfútta Haj lehajolt hozzá.
- Ne neheztelj, nagyapa, de a sátradban nagyon fojtós a levegő ma
este. Jó éjszakát.
Azzal az egyszemű harcos kisietett. A Kemény Pajzsok követték.
Ezek után a tanács is feloszlott, ám Szélfútta Haj számos hívével
ellentétben a békepártiak között nem uralkodott egység. Hallgatva
távoztak, két-három fős kis csoportokban, és nem szóltak Vergődő
Madárhoz, aki végül kettesben maradt Tíz Medvével.
Az öregember, orrán a pápaszemmel, békésen folytatta a pipázást.
Vergődő Madárnak számos ötlete volt a búcsúzásra, de aztán mindet
elvetette, beérte egy kurta jó éjszakáttal, és egyedül lépett ki az
éjszakába.
Senkitől sem számíthatott vigasztalásra. Elvitte sebzett szívét a
külön sátorba, ahol sokáig virrasztott, és elszántan próbálta egységessé
tenni megtört szellemét. Álma a működőképes kapcsolatról a
fehérekkel romokban hevert. Elveszítette legkövetkezetesebb híveinek
támogatását, azokét a férfiakét, akik eddig bíztak a
kezdeményezéseiben. Még rosszabb, hogy szégyenben maradt, és
ezentúl nem várhatja, hogy bárki is meghallgassa a szavát.
Lelke a nyomorúság elől a múltba menekült, ahol lehetett emlékezni
dicsőséges, nehéz vadászatokra, hajszálon múlt menekülésekre, sikeres
védekezésekre, ellenségek hadára, ahogy fúrnak a komancs harcosok
áradata elől. A hősi emlékek írt jelentettek bánatára, és eszébe
juttatták a főszerepet, amelyet nemzedéke életében játszania kell.
Igaz, hogy mindig is kíváncsi volt arra, mi van a táboron túl, és olyan
utakat keresett, amelyek biztonságosabbá teszik népe életét. Ám az
emlékek, amelyektől balzsamot remélt, azt mondták, hogy
világéletében harcos volt. Pipázott az éjszakában, és megint hallotta
Szélfútta Haj érdes szavait, olyan sokszor hallotta, hogy kezdte azt
hinni, van abban igazság, amit régi barátja mondott. Lehet, hogy túl
gyorsan tette le a fegyvert. Lehet, hogy önáltatásból dobta el harcos
szívét. Lehet, hogy elfelejtette védelmezni országát, és mindent, ami
benne van, főleg a bölényt. Lehet, hogy a gyávák ösvényére lépett.
Nyugtalanul fölállt, és ekkor nagy erővel tudatosodott benne, hogy
még mindig él.
A lábam, gondolta, a karom, a kezem, a lábam - mind megvan, de
alig használom őket. És a szívem... hol volt a szívem? Nem a népemmel
van-e a szívem, mint akkor volt, amikor Hattonnal és Rossz Kézzel
találkoztam? Itt van... mindig is itt lesz.
Néhány perccel később futárokat hívatott, hogy vigyenek üzenetet a
kajovákhoz, az arapahókhoz és a csejennekhez. Felébresztette a
kikiáltót, és utasította, hogy pitymallatkor tegye közzé: Vergődő Madár
sereget szervez mindazokból, akik jönni akarnak. Ez a sereg a bölényért
fog odavágni, amely nélkül a szabad népnek nincs élete. Kiégeti a
prériből a mételyt, amely el akarja pusztítani az állatot.
 XXX. FEJEZET
Nem tudta megszokni a fehér ember ruháit, pedig már napok óta
viselte. Szorították az ízületek találkozásánál, dörzsölték, horzsolták,
szúrták.
De mi volt ez az ingerültség, amelyet az idegen ruha okozott, a
gondolatok prése mellett? Fojtogatta és facsarta az ébrenlét minden
percében, és még álmában se volt nyugta tőle. Akármennyit pihent, az
ébredés nem hozott megújulást. Szellemét annyira kimerítette a
manőverezés az idegen világban, hogy időnként aludni se bírt.
Azt hitte, hogy az asszony megtalálása lesz a legkönnyebb része a
küldetésének. Nem volt az. A fehér ember, aki fehér embernek tettette
magát, hamar belátta, hogy nem kérdezősködhet a felesége után, ha
egyszer a fehér nevét sem ismeri. Márpedig a név ismerete nélkül
kizárólag a szerencsében bízhatott.
A kukoricaszállító trén mellett haldokló emberek, a kegyelemért
könyörgő kiáltásaikkal szélesre tárták az emlékezés rég lelakatolt
ajtaját. Álló Ökölhöz hasonlóan a férje is meglepően könnyűnek találta
anyanyelvük megértését és használatát. Ám az is eszébe jutott, milyen
hatalmas a fehér ember országa. Elvihették a feleségét keletre is, a
megszámlálhatatlan falu és kisváros valamelyikébe. A lovas vadászok
meg is ölhették őt és Csendest. Talán megkaptak egy fehér betegséget,
amitől meghaltak, és beásták őket a földbe. Minden átmenet nélkül
törtek rá az ilyen gondolatok, és ugyanazzal az erővel kellett elfojtani
őket, mint a tüzet a pokróccal. Azzal az egyetlen lehetőséggel nem
kínozta magát, hogy Álló Ököl a fehérek között akarna maradni. Ez
olyan elképzelhetetlen volt, hogy sose gondolt rá.
Nehéz volt levágnia a haját, de még nehezebb volt a fiáét. Kígyófogó
sírva fakadt, ami nem volt szokása, mikor a kés marokszám metélte le a
haját. Egész nap hüppögött, aztán pedig mogorván magába zárkózott,
akkor beszélt, ha beszéltek hozzá. Ha az apja a nevén szólította, azt
válaszolta: - Kígyófogó nincs itt. Ő elveszett.
Ballagó örökösen nyavalygott: - Apa, nem érzem jól magam!
Farkasokkal Táncolónak jelenleg kisebb gondja is nagyobb volt
gyerekeinek nyűglődésénél. Azóta, hogy elkezdte ezt a színjátékot,
örökösen magán érezte a fehérek szúrós pillantását. Akárhova ment,
úgy figyelték, mintha pőrén közlekedne a fehérek világában.
Az első napokban éjszaka utaztak, hogy ne kelljen találkozniuk
fehérekkel. Egy paraszt istállójából loptak nyergeket a lovaikra. A
lopást csak akkor fedezték fel, mikor ők már jó messze jártak.
Ám minél mélyebbre hatoltak az ellenség országába, annál
fontosabb lett ruhát szerezni a gyerekeknek. Vándorlásuk negyedik
napján Farkasokkal Táncoló elrejtette fiát és lányát egy magas
dombon, aztán nyeregbe pattant, és lelovagolt a domb tövében
elterülő településre, annyi magabiztossággal, amennyit elvárhattak
tőle. Az unalomig gyakorolta a régi nyelvet, és a halott hajtó egyik
nadrágzsebében talált egy köteg fehér papírpénzt.
Ahogy a település kezdetleges házai között léptetett, szöveteket
vett észre egy ablakban. Arra fordította a pónit. Leugrott a nyeregből,
megigazgatta a ruháját, leporolta a kabátját, és bement.
A boltos, egy rőt szakállú, alacsony ember gyanakodva sandított rá,
de nem szólt. Farkasokkal Táncoló egy-két percig böngészett a
polcokon, gyakorolta, mit fog mondani. A potrohos kereskedő rajta
tartotta a szemét az idegenen. Errefelé ritka madár az idegen. Néha
bajt jelent. Ennek a haját mintha nem ollóval vágták, hanem késsel
nyiszálták volna le, és a bőre felégett, mintha elaludt volna a napon.
Iszákosokkal megesik az ilyen, és az iszákosoknak soha sincs pénze. Ez
az ember nem úgy nézett ki, mint egy részeges, és nem is árasztott
alkoholszagot, de valahogy olyan tétova volt minden mozdulata, akár
egy árucikket babrált, akár a polcokat bámulta. Mire a különös
kuncsaft megállt a szerény ruhakészlet előtt, a boltos eleget látott.
Kijött a pult mögül, és odament Farkasokkal Táncolóhoz.
- Segíthetek?
Farkasokkal Táncoló lassan elfordította a fejét, és lebámult a
boltosra. Látta a fejében a szavakat, de félt, hogy a nyelve nem fogja
tudni, mit kell tenni. Amikor megszólalt, nem a szájából látszottak jönni
a szavak, hanem valahonnan mélyebbről, és a kereskedőt kilelte a
hideg a baljós, érctelen hangtól.
- Ruha kell.
 A rőt szakállú ember egy darabig nem találta a nyelvét, és amikor
végre sikerrel járt, a szavai egymásba botlottak.
- Ruha... ö... igen... kinek kell ruha?
Farkasokkal Táncoló pillantása nem engedte el a fehér embert.
- Fiú - mondta lassan. A szó megállt a kettejük közötti levegőben. -
És lány.
A kereskedő, aki még sose találkozott ilyen emberrel, úgy állt, mint
a sóbálvány. Szívesen elfordult volna, de nem szabadulhatott az idegen
igézetétől.
- Fiú és lány - ismételte gépiesen. - Mennyi idősek?
Farkasokkal Táncoló tekintete felcsúszott a potrohos ember arcáról,
és belerévedt a semmibe. A számokra nem gondolt. Lázasan kutatott
utánuk, de kiürült az agya.
Pár másodperc múlva ismét lenézett a boltosra, és a bordáihoz
emelte a kezét.
- Fiú - mondta - ilyen. - Lejjebb engedte a kezét, hajszálnyival derék
fölé. - Lány ilyen.
A boltos reszkető kézzel turkált a készletében. Sikerült találnia egy
gyapjúinget és -nadrágot, meg egy világos, kockás ruhát, amelyek
megfeleltek Farkasokkal Táncolónak.
A megrökönyödött boltos magához szorította a ruhákat, futva
megkerülte a pultot, gyorsan letépett egy darab csomagolópapírt, és
belegöngyölte az árut. Éppen átkötötte zsineggel, amikor fölnézett, és
látta, hogy Farkasokkal Táncoló közeledik. A kuncsaft szeme teljesen
kifejezéstelen, ugyanakkor mégis könyörtelen volt, és a boltos egy
iszonyatos pillanatig szarvasnak képzelte magát, amely bénán várja a
pumát.
Valahogyan sikerült megcsomóznia a zsineget. A másvilági alak felé
tolta a csomagot, és cuppogva próbálta benedvesíteni cserepes száját.
Noha tiszta és az évszakhoz képest hűvös idő volt, a kövér ember arcán
kiütött a verejték.
- Nahát akkor legyen, mondjuk... három dollár.
Farkasokkal Táncoló tekintete a zsebére siklott, amely a papírpénzt
rejtette. Egyik kezével kihúzta a zseb száját, a másikkal kiemelte az
összetekert bankókat. Nem emlékezett, hogy néz ki a hármas, abban
reménykedett, majdcsak eszébe jut. Megfontoltan leválasztott egy
papírpénzt, és a pultra helyezte.
Ismét fölemelte fenyegető pillantását, hátha talál valami támpontot
a rőt szakállú ember arcán, de csak annyit látott, hogy a boltos kerekre
nyitja a szemét.
- Még... - susogta. - Kérem.
Farkasokkal Táncoló legöngyölgetett még egy bankót, és lassan
letette a pultra a másik mellé.
A boltos nem szabadulhatott a gondolattól, hogy az idegen átnéz
rajta. A pult előtt álló embernek pont olyan mozdulatlan szeme volt,
mint egy farkasnak. Halál ólálkodott a mélyén.
A kereskedő szíve dübörögni kezdett. Lélegzése felgyorsult.
- Uram - hápogta -, honnan jön maga?
Farkasokkal Táncoló ráérősen pislogott. A boltos visszahőkölt a
nyomasztó, hátborzongató szavaktól: - Messzi... távolból.
A tátott szájú, izzadó kereskedő most már bizonyosra vette, hogy
olyan jelenség áll előtte, amelyet nem ért. Hátrálni kezdett, ám a fal
megállította.
A pulton heverő csomag felé intett a fejével, és kiáltani akart, de
csak hadaró suttogás jött ki a száján:
- Vigye... odaadom ingyért... vigye... vigye!
Farkasokkal Táncoló békés, gyilkos pillantása a csomagra hullott,
majd még egyszer felkúszott a pult mögött reszkető ember arcára. A
boltos úgy kapaszkodott a polcba, mint egy vízbefúló.
- Vigye... - hörögte. - Semmi... nem tartozik semmivel.
Farkasokkal Táncoló a spárga alá csúsztatta két ujját, felkapta a
csomagot, és az ajtóhoz indult. Alakja néhány lépés után eltűnt a
reggeli fény vakító robbanásában.
Beletelt néhány percbe, mire a falhoz tapadó kereskedő, akit a
gutaütés kerülgetett, összeszedte magát. Az ajtóhoz sietett, bezárta,
leengedte a rolettát, aztán tántorogva bemenekült a hátsó szobába, az
ott tárolt cserépflaskához, és délre a sárga földig leitta magát.
Farkasokkal Táncoló és frissen kicsinosított gyerekei akkor már a
következő település felé tartottak.
 Több mint egy hétig keresgéltek sikertelenül. Mivel a kér-
dezősködéssel elárulta volna magát, Farkasokkal Táncoló abba a
sovány reménybe kapaszkodott, hogy hátha meglátja a feleségét.
Beszélt néhány emberrel, miközben faluról falura jártak, és
folyékonyabb lett az angolsága. De ahogy egyik hiábavaló nap követte
a másikat, úgy fogyott a reménysége.
Viszont a helyiek mindenütt felfigyeltek a furcsa, sötét bőrű
emberre és a két szótlan, mezítlábas gyerekre. Úgy tűnt, már csak idő
kérdése, hogy lefüleljék őket, mert minden napra jutott valamilyen
balszerencsés esemény.
Megpróbáltak enni egy zsúfolt vendéglőben, de mikor Kígyófogó
először kóstolt marhasültet, rögtön ki is köpte az első falatot, és azt
kiáltotta komancs nyelven: - Ez pocsék, apa!
Mivel Ballagót nem lehetett rábeszélni, hogy ne a nyilvánosság előtt
székeljen, valahányszor rájön a szükség, Farkasokkal Táncolót gyakran
felelősségre vonták dühös polgárok, hogy miért nem neveli meg a
gyerekét.
Egy rekkenő reggelen, amikor éppen megérkeztek egy több száz
lakosú mezővárosba, járdán álló asszonyok sipítozása ütötte meg a
fülüket. Jókora csörgőkígyó karikázott a járda és az úttest
találkozásánál tátongó rés mellett, nyilvánvalóan menekült. Mielőtt
Farkasokkal Táncoló megmoccanhatott volna, Kígyófogó már le is
ugrott a lováról. Elsőnek érkezett a nagy kígyóhoz, amelyet általános
elképedésre ügyesen fölcsippentett a farkánál fogva, a másik kezével a
fejét ragadta meg, de olyan hanyagul, mintha tengerit hántana,
kétszeres gyűrűben a nyakára csavarintotta a hüllőt, és visszaszállt a
nyeregbe.
Kígyófogónak olyan sürgős volt megnyugtatnia a csúszómászót,
hogy miközben gyengéden simogatta a csörgőkígyó hátát, észre se
vette, milyen következményekkel járt ez az ő köznapi cselekedete,
amíg az apja oldalba nem bökte, hogy induljon. Csupán akkor látta,
hogy körülöttük sóbálvánnyá merevedett a maroknyi fehér ember. A
csörgőkígyókat mindközönségesen gyilkos férgeknek tartották,
amelyeket az ember ott irt, ahol ér. Annál nagyobb volt a bámészkodók
megdöbbenése, hogy ez a fiú csak úgy fölkap egy ilyen hüllőt, és
megsimogatja, mint egy cicust. Tágultak is villámgyorsan a furcsa
hármas közeléből.
A fehér ember pénze gyorsan elfogyott. Már napok óta nyúlból,
mókusból és más apróvadból álló, sivár étrenden éltek, amikor
megérkeztek egy Vernon nevű, népes településhez.
Gyerekeihez hasonlóan Farkasokkal Táncolót is megviselte a
kutatás, amely napról napra kilátástalanabbnak rémlett. Belefáradt,
hogy folyton arra kell figyelmeztetnie a fiát és a lányát, ne úgy
viselkedjenek, ahogy nevelték őket. Undorodott a fehér ember
ruhájától, a fehér ember vidékétől, a fehér ember mocskos falvaitól, a
fehér ember ronda útjaitól, a fehér ember földjétől, ahol nem éltek
vadállatok. De legfőképpen a színleléstől undorodott. Szennyesnek
érezte magát tőle. Még egyszer engedelmeskedve a gyomorkeverő
kényszernek, figyelmeztette a gyerekeket a megfelelő viselkedésre, és
azzal a gondolattal vezette be őket Vernonba, hogy ha itt sem találják
Álló Ökölt, örökre lezárják a dolgot, és hazatérnek.
A kisváros pereme és a zagyva stílusú építményekkel szegélyezett
főutca feltűnően néptelen volt. Félúton jártak a sáros utcán, de még
nem találkoztak senkivel. Ekkor Farkasokkal Táncoló nagy tömeget vett
észre a település túlsó végén. Megállította póniját, fülelt a távolban
zümmögő hangokra. Valami különös dolog zajlott, ami megszakította a
hétköznapok ütemét.
Közelebbről sem lett világosabb, mi történik, bár már a sokaság
szélén jártak, amelynek élénksége valahogy úgy letompult. Lovas
férfiak verődtek kis csoportokba, a gyerekek csapatosan felgallyaztak a
stráfszekerekre, de voltak, akik céltalanul ténferegtek a figyelem
középpontjának tűnő, furcsa építmény előtt ácsorgó sokaságban.
Kereskedők is nyomakodtak a tömegben, italt, legyezőt árultak, de
ők is olyan visszafogottak voltak. Farkasokkal Táncolónak az jutott
eszébe, hogy olyanok, mint a játszó gyerekek; félnek fölemelni a
hangjukat, nehogy felébresszék a közelben alvó rémet.
Hangosabb lett a fojtott zümmögés, mert egy kis csoport fölment a
dobogó lépcsőjén, és szembefordult a nézőkkel. Egyikük, egy hatalmas
termetű, fekete bőrű ember, mozdulatlanul állt, miközben a többiek,
akik fehérek voltak, mindenféle előkészületekkel sürgölődtek.
 Előlépett egy fehér ember, aki fémcsillagot viselt a mellén, ránézett
a kezében tartott papírra, és rövid beszédbe kezdett, amely
elnémította a közönséget.
A csillagos embert hamar felváltotta egy másik ember, fekete ruhás,
aki ugyanolyan színű könyvet szorongatott. Miközben beszélt, egy
gerendáról lógó, vastag kötél hurkos végét a fekete ember nyakába
vetették és megszorították. A fehér ember, aki ezt tette, pár lépést
hátrált, megragadott egy emelőt, és a csillagos ember intésére
lenyomta a hosszú rudat.
A fekete bőrű ember lezuhant, és amikor a lába már csak néhány
ujjnyira volt a földtől, a kötél megfeszült. Amikor zuhant, a tömeg
felhördült, de mikor hangos roppanással kitört a nyaka, a közönségnek
elállt a lélegzete. A fekete ember élettelenül lógott, néhányan
éljeneztek, mások tapsoltak, és néhány perc múlva már fesztelenül
fecserésztek barátok és szomszédok, miközben a dobogó alatti
árnyékban néhány komor képű ember matatott a fekete bőrű hulla
körül.
Felfoghatatlan gyorsasággal játszódott le az egész, de ahogy
Farkasokkal Táncoló a képtelen jelenetet nézte, eszébe jutott, hogy ezt
akasztásnak hívják. Undorítónak találta, hogy férfiak, asszonyok és
gyerekek harc nélkül öljenek meg egy embert, és ösztönösen a saját
gyerekeihez fordult, akik hamuszürke arccal ültek a lovukon. Abban a
pillanatban határozta el Farkasokkal Táncoló, hogy haza fognak menni.
De mielőtt megmozdulhatott volna, rendkívüli dolog történt. A szél,
amely reggel óta hol elült, hogy feltámadt, mintha maga se tudná, mit
tegyen, most elhatározásra jutott egy hatalmas lökés formájában,
amely kivetette a gyerekeket a nyeregből, és majdnem földhöz
teremtette Farkasokkal Táncolót is.
Egy töredék másodpercig látta gyerekeit, amint a lovaikat kergetik,
de a következő pillanatban már föl is egyenesedett. Alatta a póni
forgott és táncolt, a levegő megtelt a szeméttel, amit a közönség
eldobált.
Abban a pillanatban, amikor sikerült megfékeznie a pónit,
érthetetlen módon elült a szél. Amikor Farkasokkal Táncoló fölnézett, a
levegőben még mindig szállingózott a szemét, a tömeg hüledezve
próbálta összeszedni magát, és a gyerekek utolérték a pónijaikat.
Farkasokkal Táncoló ugyanúgy meghökkent, mint a többiek, és épp
azon tűnődött, vajon honnan jöhetett ekkora szélroham, amikor
megrázta egy újabb széllökés.
Ismét pörögni kezdett a szemét, és Farkasokkal Táncoló pónijának
fejére ráborult egy nyomatott újságpapír. Mielőtt az állat tombolni
kezdett volna, Farkasokkal Táncoló ösztönösen lekapta a szeméről a
papírt, és már majdnem eldobta, amikor a pillantása a papírra esett.
Egy asszony rajzolt képe bámult rá. Az asszony Álló Ököl volt, és
Csendes ült az ölében.

XXXI. FEJEZET
Farkasokkal Táncoló teljes három napig töprengett, hogy mit
tegyen. Tanulmányozta a feleségét és a lányát ábrázoló rajz alatti
cikket, állandóan azt olvasta, hátha megérti. Csak hát tizenegy éve
olvasott utoljára. A nevek, helyek, események összevisszasága
konfettiként pörgött az agyában, és keveset értett abból, amit
elolvasott. Bár ebben nem volt biztos, jó okkal feltételezte, hogy az
írásban nem esett szó Álló Ököl tartózkodási helyéről. Mivel nem volt
más lehetősége, mint kockáztatni a leleplezést, elhatározta, hogy
cselekedni fog.
Miután megfürödtek és kicsípték magukat a lehető legjobb külszín
érdekében, délután belovagoltak Vernonba, és megkötötték pónijaikat
a városi békebíró irodája előtt.
Farkasokkal Táncoló még egyszer, suttogva figyelmeztette
Kígyófogót és Ballagót, hogy maradjanak szorosan mellette, és egy szót
se szóljanak. Azután fölhágott a göcsörtös deszkapallóra vezető néhány
lépcsőfokon, és kopogtatott.
Az ajtó kinyílt, és egy loncsos külsejű fehér ember értetlenül
megkérdezte: - He?
- Látni akarom a békabírót - közölte Farkasokkal Táncoló. Ahogy
kicsúszott a száján, máris tudta, hogy hibázott valamiben, de sehogy se
jött rá, hogy kell ezt helyesen mondani.
- Várjon! - mondta az ember, és visszavonult az iroda sötétségébe.
 A békebíró, aki lábát az asztalra polcolva, a székét hátradöntve
élvezte a finom rágódohányt, kérdőn sandított a helyettesére.
- Vóna itt egy illető, két gyerekkel, hogy a békabírót akarná látni.
Kopogott...
Titulusának sajátos ejtését hallva a békebíró abbahagyta a rágást,
mikor pedig tájékoztatták, hogy a látogató kopogott a közhivatal
ajtaján, ahelyett, hogy csak úgy bejött volna, annyira föltámadt az
érdeklődése, hogy visszazökkentette négy lábra a széket. Valami
különöset orrontott.
Határvidéki kollégáitól eltérően a vernoni békebíró folyamatos
éberséggel figyelt minden érdekes apróságra, ami keresztezhette az
útját. Jól látta el a hivatalát, amelybe ismételten újraválasztották, de az
volt az igazi ambíciója, hogy elsajátítsa azt, amit ő „a kriminalitás
tudományának" nevezett. Intellektuálisabbnak tartotta magát az
átlagos határvidéki rendőrnél, és azzal büszkélkedett, hogy
százmérföldes körben ő az egyetlen, aki előfizet a The Police
Gazette-re. Az utolsó betűig elolvasott minden számot, a
tapasztalatszerzés lázában itta magába a bűn leghajmeresztőbb
válfajait. Olyan becses volt számára a folyóirat, hogy lakat alatt tartotta
példányait, amelyeket mások kizárólag a tulajdonos szeme előtt
olvashattak.
A békebíró átcsoportosította szájában a bagót, és tovább rágott.
Összekulcsolta ujjait az asztal lapján, és rövid időre elrévedt.
- Küldd be őket - mondta végül, de rá se nézett a helyettesére,
annyira lefoglalta az elemzés.
A következő percben belépett Farkasokkal Táncoló, sarkában
gyerekeivel. Megállt az asztal előtt, és a törvény emberére szegezte
nyugtalanítóan merev komancs pillantását.
A békebíró ravaszul hunyorogva nézett az ismeretlen jelenségre.
- Mit tehetek magáért?
Farkasokkal Táncoló belenyúlt a fehér ember ruhájának zsebébe, és
kivette a gyűrött újságpapírt.
- Őt keresem.
Széthajtogatta a papírt, elsimította a békebíró asztalán, és rábökött
cserzett ujjával Álló Ököl képére.
 - A fehér fogoly.
A békebíró előrehajolt, és hosszan bámulta a rajzot. Persze hallott
az újságban szereplő asszonyról, de néhány plusz másodpercet akart,
hogy gondolkodhasson. Az előtte álló ember nem volt mindennapi
jelenség, és a békebíró, aki sohasem volt rest fényt deríteni a
sötétségre, máris forgatta fürge agyában a feltételezéseket. A
legnyilvánvalóbb magyarázat úgy szólt, hogy az ember az asztal másik
oldalán valamiféle családtag. De volt valami furcsa az illetőben, hogy a
békebíró úgy döntött, szőrmentén megejt egy felületes kihallgatást.
- Christine Gunthert - mondta a létező leghanyagabb hangon. - Mit
akar vele?
- Meg akarom találni... Christine Gunthert.
- Aha... És maga ki?
Farkasokkal Táncoló, ahogy belépett, rögtön észrevette a békebíró
asztalának egyik sarkán a szétszórt töltényeket. Felcsapódott az
agyában egy szó, mint egy hatalmas tábla.
- Patron... Gunther.
A békebíró szeme még jobban elkeskenyedett.
- Patron? Ez a neve?
- Igen - felelte békésen Farkasokkal Táncoló.
- Na és kicsoda maga? A testvére?
- Igen.
A feltűnően szótlan gyerekek egyike hirtelen az asztalhoz lépett, és
fölkapta a békebíró egyik revolverét. A kislány, aki nem lehetett több
hét-nyolc évesnél, hanyagul a szoba közepére ballagott, gyakorlott
könnyedséggel lóbálva a revolvert, leguggolt, és a tussal rácsapott egy
kövér skorpióra. A rovar nem múlt ki az első ütéstől, mire a kislány újra
odavágott, akkora erővel, amit ki se nézni ekkora gyerekből. Aztán
fölállt, az asztalhoz ment, pontosan oda tette a revolvert, ahonnan
elvette, majd visszaállt a fiú mellé.
Gyűltek a bizonyítékok, és bár egyelőre korai lett volna a
következtetés, a békebíró gyanította, hogy olyanokkal van dolga, akik
valami ismeretlen traumát éltek át, a legsúlyosabb fajtából. A kislány
viselkedése nyugtalanító volt, az apa félkegyelműre valló magaviselete
még nyugtalanítóbb. A tapasztalt békebíró még sose találkozott ilyen
ragadozószerű jelenséggel, mint ez az ember, aki Patron Gunthernek
nevezte magát, és ha nincs a két gyerek, simán elhitte volna, hogy a
látogatója sorozatgyilkos.
- Honnan jött?
- Keletről.
- Közelebbről honnan keletről? - firtatta a békebíró.
Farkasokkal Táncoló vadul pörgő emlékezete megtorpant egy St.
David's Field nevű helyen, ott, ahol a polgárháború idején megpróbált
véget vetni az életének.
- Tennessee.
A békebíró füttyentett.
- Messzire van hazulról.
- Nagyon messzire hazulról.
A szavak olyan távoliak, olyan dermesztően hidegek voltak, hogy
valósággal átdöfték a húst. A békebíró visszahőkölt, és megpróbált
emlékezni, hogy okozhat-e tébolyt a trauma. Felállt, hogy a szeme egy
magasságban legyen Farkasokkal Táncolóéval.
- Elveszített valakit? - kérdezte nyersen.
- Igen.
A békebíró furmányosan sandított a mozdulatlan gyerekekre.
- A feleségét veszítette el?
- Igen.
A békebíró most már egészen bizonyosra vette, hogy a fifikás
kérdezősködés elvezeti az igazsághoz. Előrehajolt.
- A komancsok miatt veszítette el?
Farkasokkal Táncoló először pislogott. Törte a fejét, mit is feleljen
erre, majd hirtelen ötlettel arra fordult, amerre a fehér ember vezette.
- Igen.
- A neve nem Patron Gunther, igaz?
- Nem.
- És meg akarja találni Christine Gunthert?
- Igen... meg akarom találni.
A békebíró úgy érezte magát, mint aki most nyitott föl egy nehéz
kombinációs zárat. Boldogan figyelte, hogyan kattannak a helyükre a
fejében a fogaskerekek, és maga is elámult, hogy ilyen egyszerű
megoldást talált erre a szövevényes rejtélyre!
Még sose találkozott „bosszúállóval", holott ezek elég közismert
jelenségek voltak. Többször tanulmányozta eseteiket, amelyeket a
határvidéken szétszórt kollégáktól hallott. A bosszúállókat nehéz volt
lefülelni az általános részvét miatt, amely a portyázó komancsoknak
áldozatul esett családokat övezte. Lelkileg annyira össze voltak
zavarodva, hogy szinte sose lehetett tudni, mi a tulajdonképpeni
szándékuk. Épp ez tette őket veszedelmessé.
A fürge elméjű békebíró megállapította, hogy az irodájában
tartózkodó látogatók tökéletesen megfelelnek a sablonnak: gyilkos
tekintet, szaggatott, darabos beszéd, a barbár brutalitástól megnémult
gyerekek. A békebíró emlékezett esetekre, amikor a kiszabadított
rabokat meggyilkolták. Egy tizenegy éves fiúnak az agyát loccsantotta
ki egy bosszúálló, aki nemcsak az indiánokat akarta kiirtani, de
mindenkit, akinek köze volt hozzájuk. Hajdani foglyokat többször is
elraboltak, és kínzásokkal próbálták kicsikarni belőlük fogságban
tartott családtagok hollétét. Sőt még az a hírhedt eset is eszébe jutott
a békebírónak, mikor egy bosszúálló, akinek egész családját kiirtották a
távollétében, házasodási téveszméktől hajtva kitartóan kurizált egy
tizennégy éves lánynak!
Mély szánakozás töltötte el az irodájában álló, megtört család iránt,
ugyanakkor ujjongott - szakmailag -, hogy közvetlenül találkozhat egy
bosszúállóval. Még tovább gyarapodik a kriminalisztikai tapasztalatok
lexikonja! Ám egy magasabb rendű szempont a háttérbe szorította
ezeket az érzelmeket. Az eskü, az szent. A törvényt és a rendet fenn
kell tartani, márpedig egy bosszúálló jelenléte egyértelműen fenyegeti
a békét. Ilyen egyének kezelésére erős kezet parancsol az íratlan
szabály. A bosszúállók megfékezésének legjobb módja, ha mozgatják
őket, és ebben az esetben is ezt a kipróbált technikát kell alkalmazni.
Miközben a békebíró ezen elmélkedett, Farkasokkal Táncoló
gondolatai egészen más pályán mozogtak. Elhatározta, hogy ha meg
kell ölnie a fehéreket, a csillagos emberrel kezdi. Reményei szerint
olyan gyorsan el tudja vágni a torkát, hogy lecsaphat a másikra, arra,
aki ajtót nyitott, még mielőtt az észbe kapna. Már feszültek is az izmai,
és amikor a békebíró megkerülte az asztalt, Farkasokkal Táncoló keze
alig észrevehetően elindult az övébe szúrt nyúzókés felé.
Amikor a békebíró fölemelte a kezét, és rátette az ő vállára,
Farkasokkal Táncoló ujjai összezárultak a markolaton. Ha a kéz
nehezebb, ha a pillantás kevésbé jóindulatú, a kés egyetlen rántással
átszelte volna a békebíró nyakát. Ám a kéz könnyedén nyugodott
Farkasokkal Táncoló vállán, és a szempárban nem volt rosszindulat.
- Nem tudom, ki maga - kezdte a békebíró -, és nem is kell
megmondania. Nem tudom, mit érez, de szeretném, ha megértené,
hogy nagyon, de nagyon sajnálom, amiért ilyen szomorúság érte.
Farkasokkal Táncoló szeme résnyire szűkült ezektől a szavaktól,
amelyeket hallott, de nem értett. Talán a saját döcögő angolsága tette,
hogy fogalma sem volt, miről beszél a csillagos ember.
A békebíró sem értette a látogatóját. Megértés helyett értetlenség
látszott rajta, és összehúzott szeméből a hirtelen halál leselkedett. A
békebíró válla libabőrös lett a rémülettől, és egy töredék másodpercig
azt hitte, elszámította magát. Ám az idegen szemében váratlanul
kialudt a gyilkos fény, mire a békebíró vállán is elsimult a libabőr.
Felsóhajtott.
- Fogja a gyerekeit és üljön lóra, mert el kell távolítanom a városból.
Magam kísérem ki.
Elengedte Farkasokkal Táncoló vállát, megfordult, lekapott a szegről
egy széles karimájú kalapot, kifelé indult az irodából, de megtorpant,
mikor látta, hogy bosszúállója nem mozdul.
- Jöjjön már, barátom... menjünk.
Az ajtónál Vernon békebírája gyorsan hátranézett, és elégedetten
nyugtázta, hogy az idegen szófogadóan terelgeti a gyerekeit.
Némán lovagoltak, amíg a várostól majd' mérföldnyire meg nem
érkeztek egy elágazáshoz.
A békebíró az északkeletnek kanyarodó ösvényre mutatott. - Na,
emberek, maguk erre fognak menni.
Farkasokkal Táncoló értetlenül nézte. A békebíró közelebb léptette
a lovát.
- Hadd mondok magának valamit, miszter... csak egy kis tanácsot
adnék. Kutyának nem kívánnám, ami magával történt, de ebből, amit
csinál, semmi nem sül ki. Magának gondot kell viselni ezekre a
gyerekekre. Keresnie kell magának egy feleséget... elölről kell kezdeni
az életet, he?
Farkasokkal Táncoló bólintott.
- Ami meg Christine Gunthert illeti... azt fel kell adnia. Abból semmi
jó nem sül ki. Mármost, hogy megfogadja-e a tanácsomat, az a maga
dolga, de ha nem fogadná meg, arra az esetre volna egy
figyelmeztetésem. Ahogy most itt hagyom magát, rögtön üzenek
Jacksboróba a szervnek, hogy figyeljenek egy emberre, aki két
gyerekkel utazik. Ha odamegy, csak baja lesz belőle.
Fogta a szárat, és hessegető kis mozdulatot tett Farkasokkal Táncoló
meg a gyerekei felé.
- Úgyhogy csak menjenek. Sok szerencsét!
Farkasokkal Táncoló engedelmesen elindult. A békebíró
visszafordult a vernoni útra.
Mikor már nem lehetett hallani őket, Kígyófogó és Ballagó az apjuk
mellé rúgtatott.
- Mi volt ez? - kérdezte a fiú. - Mit mondott a fehér ember?
Farkasokkal Táncoló visszanézett a vernoni útra. A békebíró már
majdnem eltűnt.
- Nem tudom. Szerintem megzavarodott. Mintha attól tartott volna,
hogy azért akarjuk megtalálni anyátokat, mert bántani akarjuk.
A gyerekek néhány pillanatig felháborodottan meredtek rá, aztán,
hosszú idő óta először, elmosolyodtak.
- Miért gondolja ezt? - kérdezte Ballagó.
- Nem tudom - felelte Farkasokkal Táncoló.
- Gyagyás volt! - nevetett Kígyófogó. - Minden fehér ember ilyen
gyagyás, apa?
- Meglehet.
Ballagó kerek kék szeme reménykedve nézett Farkasokkal
Táncolóra.
- Most már tudod, hol van anya?
- Egy Jacksboro nevű helyen.
- Odamegyünk?
 - Mihelyt találunk valakit, aki meg tudja mondani, merre van.
- Hogy tudnak megmaradni a fehérek, ha egyszer ilyen gyagyások? -
elmélkedett fennhangon Kígyófogó.
- Nem tudom - felelte Farkasokkal Táncoló.
- Ez teszi őket olyan veszedelmessé?
- Én már nem ismerem a fehér embereket - magyarázta Farkasokkal
Táncoló -, de úgy gondolom, a válasz a kérdésedre az, hogy igen.

XXXII. FEJEZET
Megpendült egy húr, és visszhangzott bele a déli síkság, mintha
láthatatlan óriásharangot kondítottak volna meg, mert nem volt
szabad tábor a prérin, ahol ne hallották volna Vergődő Madár hívását.
Farkasirha csejennjei, Fiatal Kutya arapahói, Felleget Verő és Fehér
Medve kajovái, és más, kipróbált harcosok sokasága, akiket tűzbe
hozott, hogy fegyvert foghatnak a létüket fenyegető, legnagyobb
veszedelem ellen, lángoló lelkesedéssel válaszoltak a hívásra.
A csapat, útközben kóbor harcosokkal is erősödve, széles hullámban
áradt észak felé; csaknem ezren voltak, mire megközelítették a
vadászmezőket, ahova önző nemtörődömséggel hatoltak be a fehér
vadászok. Ész nélkül iszkolt fedezékbe minden, ami öldöklő forgószelük
útjába került. A véderő létszáma messze meghaladta az eddigi
tapasztalatokat, és csak kevesen merték elképzelni, hogy ilyen
egységfront is létezhet.
Mivel maguknak élelemre, a póniknak legelőre volt szükségük, a had
nem egy tömegben lovagolt, hanem kisebb osztagokban. Futárok
kötötték össze őket, jelentették a legapróbb változásokat, azzal a
sietséggel, amelyet a harcosok szinte számba se vehető sokasága
követelt.
Még Bagoly Látnokot is elkapta a történelmi sereglés izgalma.
Vergődő Madár felhívásában rögtön megérezte, hogy fordul a szél, és
miközben harcosok százai áradtak Tíz Medve táborába, Bagoly Látnok
másra sem bírt gondolni, mint hogy ki kell verni a fehéreket a bölény
országából.
 Tudván, hogy bizonyosan tanácsot kérnek tőle, a jövendőmondó
visszavonult rejtelmes sátrába. Amikor a harcosok végeztek a lázas
előkészületekkel, a Látnok sátrához járultak, ahol ismét hallották a
rémületes, érthetetlenül hadaró társalgást, amelyet a varázsló
folytatott a baglyával.
Miután eltűntek az ismerős árnyképek, ég felé tárt karral
előtántorgott a sátorból a verejtékben fürdő, kimerült próféta.
- A Titok a bűzösborzokról beszélt! - sivította. - Nem szabad bántani
őket. Ha így lesz, a fehérek kiűzetnek!
A harcosok a siker ígéretétől mámorosan rajzottak körül a jóst, aki a
karjukba omolva úgy kiáltotta, mintha ezek lennének utolsó szavai:
- Bagoly Látnok veletek lovagol... veletek hal!
A komancs jövendőmondó szavának állt. Vergődő Madár oldalán
vezette a Tíz Medve táborából induló népes csapatot, köztük Szélfútta
Hajat és Kemény Pajzsait.
A félszemű harcos az elsők között volt, akik felajánlották
szolgálataikat; alig kezdte járni a tábort Vergődő Madár kikiáltója, ő
már be is toppant a külön sátorba.
- Szélfútta Haj és Kemény Pajzsai veled lovagolnak - jelentette ki.
- Boldoggá teszed szívemet - felelte Vergődő Madár.
Azóta a vetélytársak alig szóltak egymáshoz, ám nem maradt más
nyoma a meghasonlásnak, ami elválasztotta őket. Békétlenségük
eltemetkezett az egyesítő, közös ügy alá egy olyan ifjú parancsára, aki
mintha tetőtől talpig átváltozott volna.
Amióta elindultak, a harci öltözékében pompázó Vergődő Madár
egy öreg tábornok hűvös határozottságával vezette a hadat. Ő
határozta meg az új útvonalat, amely egyesíti a szétszórt erőket a
vadászmező peremén. Ő tanácsolt titoktartást, éjszakai lovaglásokat,
kis tüzeket, és összecsapás helyett szökést, ha fehér katonákkal
találkoznának. Ő javasolta, hogy felderítők vetélője hozza-vigye
óránként az üzeneteket közte és a csejennek, arapahók és kajovák
között. És Vergődő Madár jelentette ki, hogy a had addig nem vonul
vissza, amíg meg nem tisztítja a vidéket, tartson akármeddig.
 Kevéssel a hatalmas had újraegyesülése után, egy napon, amikor a
prérin a felhővilág foltos árnyékai csúszkáltak, Vergődő Madár
fölemelte a kezét, mire ezer harcos állította meg a póniját.
Északról négy felderítő repült feléjük, és a had minden harcosa
tudta, hogy ilyen sebesség fontos hírt jelent. Valami történt.
Egy Kék Teknős nevű komancs leszökkent a pónijáról, és Vergődő
Madárhoz rohant.
- Elöl... - zihálta - a föld tele van sötét buckákkal! Némelyik
rózsaszín csíkos!
- Miféle buckák ezek?
- Nem mentünk olyan közel, hogy jól lássuk. Talán halott bölények.
- Sok? - morogta Vergődő Madár.
Kék Teknős bólintott, majd elfordította az arcát, és úgy mondta:
- Igen - felelte. - Sok.
Kék Teknős azért fordította el a tekintetét, mert maga se tudta,
hihet-e a szemének. Nem hihetett az elméjének, amikor az
megmondta, mit talált a szeme a prérin. Olyan irdatlan volt, hogy még
most is, amikor Vergődő Madárnak jelentett, azon tépelődött, nem
látomása volt-e.
Másfél órával később, amikor a szövetséges haderő megérkezett a
helyre, amelyet Kék Teknős leírt, nem volt egyetlen harcos, aki ne azt
érezte volna, hogy megőrült. Többségük látta már a fehér vadászok
munkáját, de ez meghaladta a felfoghatóság határait.
A töretlen síkon megszámlálhatatlan sokaságban feküdtek a holtak.
Ameddig a szem ellátott, a szilaj, fenséges bölények teteme borította a
prérit. Első pillantása elképzelhetetlennek rémlett, hogy a Titkon kívül
más is véghezvihette ezt a halálos aratást. Ám ahogy Vergődő Madár
és tollas fejű harcosai nekivágtak a vérengzés tengerének, felismerték
annak a népnek a munkáját, amellyel harcolni akartak. Így csak a fehér
ember tud ölni. Néha még a nap is elsötétedett a tetemekről felcsapó
madárfellegektől. Fültépő csárogásuk elnyelte az ezer póni
patadobogását.
A préri padlatán a négylábúak csaholtak, morogtak, csattogtatták
fogaikat; a kisebb ragadozók iszkoltak az egyik tetemtől a másikhoz,
hogy pár percnyi zabálás után onnan is elkergessék őket a nyüzsgő
prérifarkas- és farkasfalkák. Mintha az egész állatvilágot megőrjítette
volna a bölény tragédiája.
Hamarosan olyan átható lett az oszló hús bűze, hogy kemény
harcosok, olyan férfiak, akik elviseltek sebet és nélkülözést,
önkéntelenül az arcukhoz kapták a kezüket, hogy kizárják magukból ezt
a szagot. Mintha a levegő változott volna bűzzé.
Csak amikor már gyérültek a tetemek, akkor fékezett le a bánat
láthatatlan, érthetetlen koloncát vonszoló sereg. Voltak, akik a prérin
bóklásztak, ott próbálva szabadulni a ködtől, amelyet a látvány
taglócsapása borított értelmükre. Voltak, akik zsibbadtan összeültek
két-három fős csoportokba, és sok ilyen csoportban egyetlen szó sem
esett addig, amíg fakulni nem kezdett a fény. Másutt elhangzottak
fojtott mondatok, de azt nem lehetett beszélgetésnek nevezni.
A harcosok többsége külön-külön keresett magának kis helyeket,
hogy ott töprengjen a szívükre zúdult csapáson, és megnyissa magát a
gyásznak. Tüzet csiholtak, pipára gyújtottak, imákat mondtak, a
Titokhoz könyörögve, hogy szabadítsa meg őket nyomorúságukból.
Mindenfelé férfiak ültek keresztbe vetett lábbal, karjukat az ég felé
nyújtva, összeszorított ajkuk mögé zárva legbelső gondolataikat.
Voltak, akik megtántorodtak, összeestek, s fékezhetetlen zokogásban
törtek ki, életükben először és utoljára.
Szürkületkor apró tüzek százai hunyorogtak a hatalmas prérin, és
egy órával később, amikor sötétbe burkolózott a magányos síkság, egy
szomorú szívű férfi fölemelte szavát, és énekelni kezdte halotti énekét.
Mások is csatlakoztak hozzá, és hamarosan bús hangok százai zengték,
miként éltek, és hogy szeretnének meghalni. Többször elismételték az
egyszerű, rövid siratókat, majd az énekesek, abban a megnyugtató
tudatban, hogy a Titok tudomásul vette könyörgésüket,
lehorgasztották a fejüket, és elnémultak.
Vergődő Madár sem gyászolt kevésbé, mint a többiek, ám agya
egész éjszaka a vezetéssel járó felelősséget zúgta, és kevéssel hajnal
előtt már a félszáz harcosból álló, rendkívüli tanácsban elnökölt.
Amikor a férfiak leültek, Vergődő Madár fölállt, hogy köszöntse őket. A
pipa nem járt körbe, de senki sem gondolt a dohányzásra.
 - Láttuk, amit nem lehet látni - sóhajtott Vergődő Madár. - Egy
szörnyeteg jár földünkön.
A harcosoknak pillájuk se rebbent, úgy hallgatták.
- Még sose harcoltam szörnyeteggel. Egész éjszaka azon
töprengtem, lehetséges-e ilyesmi. Szörnyeteggel harcolni, ehhez
bizonyosan a legerősebb férfiak kellenek, a legbátrabb szívek, olyan
férfiak, akik nem félnek meghalni... olyan férfiak, mint mi.
Egyetértő mormolás hullámzott végig a hallgatóságon.
- Van itt olyan férfi, aki fél a haláltól?
Nincs!, zúgta a kórus a virradatnak.
- Van közöttünk harcos, aki fél a haláltól?
A pitymallati fényben ismét felharsant a kórus, hangosabban és
magabiztosabban.
- Akkor harcolnunk kell ezzel a szörnyeteggel!
A harcosoknak épp ezekre a szavakra volt szükségük. Nyugtalanul
fészkelődtek a földön, helyeslően dünnyögtek és morogtak. Néhányan
felpattantak és azt üvöltötték, hogy semmibe veszik az ellenséget,
legyen bármilyen számos. Áradni kezdtek a harcosok a prériről,
villámsebesen óriás gyűrűbe fogták a tanácskozókat.
- Körültekintően kell harcolnunk ezzel a szörnyeteggel, ha le akarjuk
győzni - folytatta Vergődő Madár. - Éjszaka kell harcolnunk vele,
amikor alszik.
- Igen, igen, éjszaka! - felelték hallgatói.
- A szörnyetegnek sok része van. Egyszerre mindig csak egy kicsit
kell megölnünk. Ölnünk kell, akkor és ott, ahol érjük! Halál testvérünk
gyilkosaira!
Fölösleges lett volna folytatnia a jelbeszédet, mert a tanácskozásban
elszabadultak az indulatok... Minden harcos felpattant. Voltak, akik
táncra perdültek és énekeltek. Mások rohantak a prérire a lovaikért...
Vergődő Madár nyugodtan állt a felbolydulás közepén. Nem tudta,
mi fog történni most, nem is akart gondolni rá, de ebben a percben jól
érezte magát. Követőinek szíve újra vert.
 XXXIII. FEJEZET
Ugyanezen a délutánon a nagy sereg nyomkeresői rátaláltak az első
vadásztáborra. A tulajdonképpeni tábort nem látták, de a fehérek
hosszú csövű, messze hordó, bölényölő puskáinak távoli dörgése
elárulta a létezését. A felderítők az utasításoknak megfelelően
visszanyargaltak a fősereghez, ahol a vezérek hamarosan összeültek
tanácskozni.
Még senki se látott tíz-tizenkét fősnél népesebb fehér
vadászcsapatot, és a táboraikat sohasem erősítették meg. Nehéz,
messzire hordó puskáik jelentették a legnagyobb gondot. A harcos
esetleg nem is látta a fehér embert, aki lőtt rá, csak a nagy puska
tompa dörrenését hallotta, és a következő pillanatban már halott is
volt. Néhány ilyen puskával nagy erőket is vissza lehet verni. Ám egy
éjszakai támadás gyakorlatilag hatálytalanította ezt a fenyegetést.
Miközben a férfiak ezeket a dolgokat hányták-vetették a körben,
kiviláglott, milyen bölcs Vergődő Madár stratégiája. Néhányan ugyan
megpendítették, hogy nem alantas dolog-e álmában megölni az
ellenséget, ám őket azonnal figyelmeztették, hogy a fehérek nem
egyszerűen ellenség, inkább métely, és a mételyt, mint valamennyien
tudják, minden elképzelhető eszközzel irtani kell.
Vergődő Madár, aki sohasem feledkezett meg a diplomáciai
tapintatról, azt javasolta, hogy minden törzs válasszon tizenöt férfit az
első hullámba. Ezzel az egész tanács egyetértett. A támadást a hajnal
előtti órára időzítették, és amikor a nap lesüllyedt a szemhatár mögé, a
harcosok befejezték a tanácskozást, visszatértek követőikhez, abban a
biztos tudatban, hogy mire a nap fölkel, a gyűlölt bölényölők vére
áztatja a prérit.
Éjfél körül egy hatvanöt harcosból álló osztag, valamint Vergődő
Madár, Szélfútta Haj, Fiatal Kutya, Felleget Verő, Farkasirha és Fehér
Medve, akiket rangjuk fölmentett a sorshúzás alól, nyíllövésnyire
megközelítették a vadászok táborát.
Órányi várakozás után visszatért két felderítő, és jelentették, hogy a
mocskos táborban nyolc fehér ember tartózkodik, akiknek mindegyike
alszik, az őrt is beleértve. Két szekér áll a tűz közelében, egyébként
nincs látható akadálya a támadásnak.
Néhány ifjú izgatottan rikkantott, ám az idősebbek pirongatása
azonnal beléjük fojtotta a hangot. Csupán a had szervezője adhat jelt a
támadásra, és Vergődő Madár mozdulatlanul ült a póniján.
Mint minden igazi hadvezér, aki semmit sem akar a véletlenre bízni,
ha katonáinak élete forog kockán, Vergődő Madár úgy határozott,
hogy még néhány percet vár. Lehet, hogy a felderítők motoszkálása
felpattintotta egy rossz alvó pilláit. Vergődő Madár időt akart adni a
tábornak, hogy visszasüllyedhessen a lehető legmélyebb álomba.
Ám még a legfortélyosabb parancsnok sem számíthat az élet
parányi véletlenjeire, és ez Vergődő Madárral sem volt másképp. Meg
se fordult a fejében, hogy az egyik vadásznak fogfájása lehet, az meg
még kevésbé, hogy az illetőt nem holmi hatodik érzék, hanem a lüktető
állkapcsa riasztja föl, kevéssel a felderítők távozása után. Arra sem
számított Vergődő Madár, hogy egy fájós fognak ilyen végzetes hatása
lehessen rá, harcosaira és mindazokra, akik a sikerükért imádkoznak.
Ha megsejti, talán arra a következtetésre jut, hogy gyászba borult az ég
a komancsok és a síksági szabad népek fölött.
Az illető, akinek fájós foga kulcsszerepet játszott egy egész nép
végzetében, napok óta kínlódott. Vadásztársai megtették érte, amit
tehettek, délután még kirántani is megpróbálták egy
puskagolyó-öntővel a gennyes zápfogat, de csak annyit értek el, hogy
letörtek egy darabot.
A szenvedő igyekezett néhány rendes korty whiskyvel
visszacsalogatni az álmot, de aztán, miközben ült és bámulta az oszló
bőrtől és vértől büdös tábort, hirtelen ötlettel úgy döntött, hogy
ellovagol Adobe Wallsba.
Lógó orral tette, hiszen egy csomó pénzt veszít rajta, de hát
túlságosan fájt a foga. Fogta Sharps puskáját, fölnyalábolta hálózsákját,
és pár perc múlva már lovagolt is észak felé a prérin.
Fél mérföldet ment, mikor puskaropogást hallott hátulról.
Megfordult. A tábortűz tűhegynyire zsugorodott a távolban, és noha
ilyen messziről nem észlelhetett mozgást, a lövöldözésből tudta, hogy
a tábort megtámadták.
 A puskatűz váratlanul félbeszakadt, és egy másik hang hömpölygött
a prérin. A vadász haja égnek állt, amikor az agya azonosította a
kísérteties hangot. Az indiánok ősi, borzalmas vijjogását hallotta.
Megfordította a lovát, és még akkor is rugdosta az oldalát, amikor az
már hosszú vágtában nyargalt.

XXXIV. FEJEZET
A bölényölőnek, aki a legtovább élt, sikerült megeresztenie egy
lövést, mielőtt a fejét kettéhasította egy fejsze. A többiek jóformán
meg se mozdulhattak, máris halottak voltak.
A harcosok ellepték a tábort, és a holtakat kivéve mindent
felgyújtottak. A lován ülő Vergődő Madár ennek ellenére igen kevéssé
volt elégedett. A felderítők bizonyosan nyolc fehér embert számoltak
össze, ám itt csak hét feküdt holtan. Sietve átkutatták a prérit az eltűnt
ellenség után, de senkit sem találtak. Vergődő Madár tudta, hogy
sietniük kell, mert hátha a hiányzó vadász valamiként megszökött, és
fölveri a fehéreket!
Húsz perccel a támadás után az ezer harcos rázúdult a sötét
síkságra, hátha lerohanhatnak újabb, mit sem sejtő táborokat. Észak
felé még több halott bölényt találtak, viszont kevés olyan embert, akik
megölték őket. Másnap délre mindössze egy nemrég elhagyott táborra
sikerült rábukkanniuk, és most már bizonyosra vették, hogy elterjedt a
hírük. A sereg továbbnyargalt, abba a reménybe kapaszkodva, hogy
mégis sikerül lecsapnia a menekülő vadászok elszigetelt csoportjaira.
A fogfájós embernek, körültekintően váltogatva az eszeveszett
nyargalást a rövid pihenőkkel, sikerült tartania órányi előnyét a
hatalmas haddal szemben. Fölvert egy tábort, akik semmibe vették a
tanácsát, és kelet felé menekültek, ahelyett hogy őt követték volna
Adobe Wallsba. Rajtuk kívül senkivel sem találkozott, így hát a fáradt
lovát sarkantyúzó, fájó állkapcsú ember úgy vélte, hogy a többi
kompánia kint lehet a vidéken vagy „a Wallsban" lazsál.
Feltételezése igazolást nyert, mikor alig pár mérföldnyire céljától
belebotlott három fehér emberbe. Ketten egy kezdetleges szekér
bakján rázatták magukat, a harmadik lovon jött. Noha még nem
mutatták be őket egymásnak, a fogfájós felismerte a szekéren ülő
szakállas, elegáns emberekben a Rath fivéreket, a határvidéki
bölényipart pénzelő gazdag, energikus vállalkozókat. Ugyancsak
ismerős volt neki a lovas, a testvérek ügyvezető igazgatója Adobe
Wallsban.
A három ember döbbent csendben hallgatta a vadászt, aki majdnem
otthagyta a fogát. Megrémítette őket a pogány sereg híre, amely
nyilvánvalóan mindent le akar gyilkolni, ami az útjába akad.
Ám a Rath testvéreknek többet jelentett az indián fenyegetés a
puszta testi sértésnél. Született kereskedő létükre magától értetődően
azon kezdtek töprengeni, hogyan tudnák minél jobban megvédeni
beruházásaikat.
Néhány szót súgtak egymásnak, majd lemásztak a szekérről. Az
igazgató is leszállt a nyeregből, és rövid megbeszélést tartottak a túlélő
vadász hallótávolságán kívül. A préri magas füvében számos gyors
döntés született. A bölénymészárlás szünetében sok vadász verődött
össze Adobe Wallsban. Legalább huszonöt puska van ott, sőt az is
lehet, hogy harminc, de ha megtudnák, hogy vademberek hada
közeledik feléjük, a többség alighanem megugrana. Az pedig
kiszolgáltatná a Rath fivérek tulajdonában álló kocsmát, szállodát és a
húsfeldolgozót.
Hogy megvédjék a birodalmat, amelynek felépítésén oly sokat
fáradoztak, s amely feneketlen bőségszaruként ontotta nekik a
gazdagságot, a Rath fivérek összeesküvést szőttek megbízható
igazgatójukkal.
Néhány perccel később a vadász, akit kellően megnyugtattak, hogy
begyulladt zápfoga Adobe Wallstól távolabb kaphat megfelelő ellátást,
lovat cserélt az igazgatóval, és a Rath testvérek társaságában elindult
kelet felé.
Az igazgató visszafordult Adobe Wallsba, azzal a feladattal, hogy
végrehajtsa a tervet, amely szavatolja munkáltatói jövedelmező
vállalkozásának biztonságát. „A Wallsban" egyik vadásznak sem szabad
elárulni, hogy az életük veszélyben forog. Ám ezen az éjszakán a
fortélyos eszű igazgató jóvoltából a telepnek mégis föl kell készülnie a
támadásra, amely nem maradhat el.
 Az igazgató bizakodott. A terv egyszerű volt és nagyszerű. Azt is
bizonyosra vette, hogy nincs az a nyilakat szóró, sivalkodó vad horda,
amely meg ne futamodna, ha ennyi puska ropog a vállalkozás nemrég
alapított telepének erős sáncai mögött.

XXXV. FEJEZET
Vergődő Madár és harcosai tíz mérföldre járhattak az Adobe Walls
nevű helytől, amikor jelentést kaptak a telep létezéséről. Ekkor hosszú
tanácsot tartottak, és alaposan megvitatták a felderítők nyugtalanító
híreit. Úgy tűnik, rátaláltak a szörnyeteg fejére, ám úgyszólván minden
a támadás ellen szólt.
Aggasztóan sok bölényvadász volt a helységben. A felderítők
huszonnyolc fehér embert számoltak össze, és mindnek messze hordó
puskája volt, olyan puskája, amellyel kényelmesen lehet lövöldözni a
síkságon emelkedő, nagy sárházak takarásából. A telep egy kopár
teknőben állt, ahol semmi sem álcázhatta a támadást. A házak
fedezékétől úgy százyardnyira négy fehér ember táborozott egy szekér
mellett. Ők könnyű célpontot nyújtanának, de ez volt az egyetlen, ami
a támadás mellett szólt.
Ám az ezer harcos mögött becsukódott egy ajtó, és már nem volt
visszaút. Senki sem tiltakozott a támadás ellen, bár mindenki tudta,
hogy emberek fognak meghalni a puskáktól, amelyek akkora üregeket
tépnek a húsba, mint egy ivótök, és nem lehet sok esélyük a
győzelemre. Hadiösvényre léptek, a sereg léte és küldetése magasabb
értelmet nyert. Most már nem hőkölhetnek vissza attól, ami szent
kötelességgé magasztosult. Csak azt kellett eldönteni, miként támadják
meg a szörnyeteg fejét. Vergődő Madár stratégiája olyan egyszerű és
egyenes volt, hogy pár percnyi vitatkozás után el is fogadták.
Egy tömegben rohamozva, teljes erővel lecsapnak a célpontra,
hátha összeomlik a súlyuktól. Nem a sötétben támadnak, hanem a
napnak háttal, az első, kápráztató sugarakkal álcázva magukat.
Vergődő Madár és fél tucat válogatott harcosa azokat gázolja le, akik a
szekér mellett táboroznak a nyílt terepen, a fősereg megrohanja a
vadászok erődjét. Kivárják a hajnal előtti órát, csupán akkor veszik föl
hadállásaikat, így minden harcosnak bőven marad ideje pipázni,
imádkozni, felékesíteni magát a harcra és elénekelni a halotti éneket.
Azt már sohasem tudhatjuk meg, hogy ezek a döntések változtattak
volna-e a végeredményen, ám az az egy biztos: egyetlen harcos sem
hallotta azt a lövést, amely hajnal előtt fölverte Adobe Walls teljes
lakosságát.
Az igazgató szokásánál korábban feküdt, hogy bizonyosan ébren
legyen akkor, amikor mások alszanak, mint a bunda. A lövés az ő
pisztolyából dördült el, amelyet, ahogy elsütött, nyomban vissza is
dugott a tokjába. A vadászoknak, akik bambán, álomittasan
kérdezősködtek, az igazgató megmagyarázta, hogy „szállodájuk"
mestergerendája adta a hangot.
A vadászok, a gerenda megroggyanásától tartva, készségesen
nekiláttak, hogy az igazgató mindenre kiterjedő utasításainak
megfelelően aládúcolják a plafont. Hajnalhasadás előtt, amikor az
értelmetlen munka a befejezéshez közeledett, néhány munkás - köztük
azok, akik a szabad ég alatt táboroztak - visszabújt az ágyába, ám a
többség az igazgató megnyugvására tovább kopácsolt, vagy kávé mellől
osztogatta a tanácsokat a dolgozóknak. Az igazgató ugyan remélte,
hogy a szekeresek maradnak, de minden lelkifurdalás nélkül nézte,
amikor eltávoztak a sötétségbe. Kapacitálta őket, hogy ne menjenek,
ha mégse hallgattak rá, akkor maguk ásták meg maguknak a sírjukat.
Kevéssel napkelte után minden tevékenység félbeszakadt Adobe
Wallsban, mert olyan különös hang hallatszott, mintha sokaság
mennydörögne a távolban. A szemek tüstént rátapadtak a résekre és
repedésekre, amelyeken ki lehetett lesni. Olyan hihetetlen látvány
fogadta őket, hogy a lélegzetük is elállt.
Tőlük több száz yardnyira indián lovasok tengere hömpölygött le a
hosszú lankán, olyan egységben, olyan szép mozgással, mint az óceán
feltartóztathatatlan hulláma.
Annyira döbbenetesek voltak, hogy az Adobe Wallsban tartózkodó
emberek elsőre nem is értették, mi közük lehetne nekik ehhez az
áradathoz. Megállt körülöttük az idő, miközben agyuk hitetlenkedve
próbálta kihüvelyezni az üzenet értelmét.
 Ám amikor egy töredék másodperc elteltével újra elindult az idő, a
bámulók gépies gyorsasággal reagáltak. Nem retteghettek, még csak
nem is félhettek attól, ami rájuk akart zúdulni, annyi idejük maradt,
hogy az eszközök után kapjanak, amelyek megmenthetik őket a biztos
haláltól. Eszeveszett sietséggel, furcsa szótlansággal ragadták meg
bölényölő puskájukat, amelyeknek hosszú csövében rejtőzött a
megváltás.
Vergődő Madár az emberi hullám taraján rohamozott, csípőjének
támasztva a vízszintesen tartott hosszú, tollas dárdát, amelyet a
közelharchoz választott. Megnyomta térdével a póni vállát, a kis ló úgy
kanyarodott a szekér felé, hogy egy pillanatra sem esett ki a ritmusból.
A görbe fémpántokat csak félig ponyvázták le, és a közeledő Vergődő
Madár látta, hogy emberek mocorognak a szekérben és a szekér alatt.
Az utolsó yardoknál lelassult az idő. Kiválasztott egy ellenséget, és
fölemelte dárdáját. Akkor a levegő elhomályosodott a fehér füsttől, és
ő úgy érezte, szétszakad a füle az össztűz ropogásától.
A legtöbb állat biztosan megugrott vagy elkanyarodott volna, ám a
póninak, amely Vergődő Madarat vitte a harcba, nem volt párja. Kissé
megrázkódott, amikor a lökéshullám megcsapta szügyét, nyakát és
fejét, ám hajszálnyit sem tért el az iránytól, és a következő pillanatban
csaknem teljes sebességgel vágódott a szekérnek. Vergődő Madár
dárdájának hegye belefúródott a puha emberhúsba, és ő kirepült a
nyeregből. Amikor a földhöz csapódott, néhány ujjnyiról az arcába
lőttek.
A pisztolygolyó letépte az egyik fülcimpáját, ám csatalovához
hasonlóan Vergődő Madár is annyira megszokta a küzdelem ősi
forróságát, hogy meg sem érezte, ami történt, és mielőtt a fehér
ember másodszor lőhetett volna, pisztolya már a támadó markában
volt, akinek élesre fent kése belehasított a kocsis derekába, majd
fölvágta a hasát. Vergődő Madár ráült a vonagló ellenség mellére,
hosszú hajánál fogva fölrántotta a földről a fehér ember fejét,
körbekanyarította a bőrt a hajvonalon, és letépte a skalpot.
Az övébe gyűrte a vérző fejbőrt, kimászott a szekér alól, és a
pónijához rohant, amely engedelmesen várta, bár idegesen
toporzékolt az Adobe Wallsból mennydörgő nagy, bölényölő puskák
hangjától. Vergődő Madár fölvetődött a póni hátára, és vágtatott az
ádáz küzdelembe.
Lovas harcosok élő pányvája suhogott a település körül, igyekeztek
magukra vonni a tüzet azokról, akik a két főépületet ostromolták.
Vergődő Madár ide-oda vágtatott a házak között, és mindkettőnél
ugyanazt tapasztalta. A harcosok, noha minden erejükkel döngették a
vastag ajtókat, nem tudtak betörni, viszont a nagy puskák sorra
szedték le az embereket.
Vágtában közeledett két vállalkozó szellemű harcos, vonszolva
maguk után annak a szekérnek a leszerelt rúdját, amelyet Vergődő
Madár megtámadott. Fölkapták, mint egy faltörő kost, azzal döngették
az ajtót, ám mostanra a fehérek is találtak megfelelő lyukakat,
amelyekből lődözhettek, és a bejáratnál hullani kezdtek a harcosok.
Vergődő Madár hátrapillantott, és látta, hogy a körben is hullanak.
Holtak és sebesültek hevertek a porban. Lovasok törtek ki párosával,
hogy szent kötelességüknek eleget téve elszállítsák testvéreiket a
csatatérről.
Amikor Vergődő Madár látta, miként lövik le az egyiket a lováról,
miként zuhan rá arra az emberre, akit megmenteni próbált, tudta,
hogy ki kell vonnia csapatait. Megfújta sas csontjából faragott sípját,
vágtázva megközelítette valamennyi harcosát, hogy hallják a jelt, és
percek alatt sikerült végrehajtatnia a visszavonulást.
Ahogy elkezdődött a manőver, Vergődő Madár fölrúgtatott ziháló
pónijával a hosszú lejtőn az összpontosítási körletbe, ahol addigra sok
halottat és sebesültet gyűjtöttek össze. Megállt a környék egyetlen fája
alatt, onnan próbálta számba venni a holtakat, miközben sorra
csatlakoztak hozzá a lovasok. Húsznál megállt. Nagyon sokat kellett
volna számolnia, talán háromszor húszat is.
- Felgyújthatjuk a házakat - jelezte Fehér Medve.
- Tilos a tűz! - közölte Bagoly Látnok.
Keresztbe font karral ült a póniján. Vergődő Madarat, ahogy
ránézett, elöntötte az epe. Átfurakodott a körülötte álló embereken, és
Bagoly Látnok mellé irányította a póniját.
- A te hatalmad hamis! - förmedt rá.
 - Az én hatalmam a Titoktól való! - förmedt rá Bagoly Látnok.
- Nézd a halottainkat! - ordította Vergődő Madár. - Ki áll a
helyükbe? Azt mondtad, meg fogjuk ölni az összes fehért! Négy
skalpunk van!
- Valamelyik csejenn megölt egy bűzösborzot! - vágott vissza a jós. -
Hallottam!
- A te hatalmad semmirevaló! - mennydörögte Vergődő Madár. - Te
is semmirevaló vagy! Ki kellene űzni!
Éppen meg akarta ütni Bagoly Látnokot a korbácsával, amikor a
távolban eldördült az egyik nagy puska, és alighogy Vergődő Madár
megpillantotta a füstöt, már hallotta is a jellegzetes füttyöt.
A golyó visszapattant egy közeli fáról, és eltalálta Bagoly Látnok
mellét, aki hanyatt zuhant le a pónijáról. Ami rövidebb távról ölt volna,
épp csak elkábította a jövendőmondót. Egy darabig feküdt a hátán,
aztán ülő helyzetbe tornászta magát, és rogyadozva feltápászkodott.
Mintha villám sújtotta volna a harcosokat. Riadtan kavarogtak
vezérük körül, és Felleget Verő kimondta, amit mindenki gondolt:
- A vadászoknak olyan puskájuk van, amelynek lövése megkerüli a
tárgyakat!
Alig hagyták el ezek a szavak Felleget Verő száját, amikor
felmennydörgött egy másik puska. A Látnok kilyukasztott homlokú
pónija térdre esett.
- Nincs puska, amely ilyen messzire tudna lőni! - kiáltotta Fehér
Medve. - Talán olyan puskájuk van, amit még tegnapelőtt sütöttek el!
Ám ezt csak néhányan hallották, mert Vergődő Madár és a többiek
akkor már távozóban voltak.
A nagy hadseregnek nem volt sok hátra; addig állt fent, amíg
megadta a végtisztességet halottainak. Azután törzsi csoportokra
hasadt, és a megrendült indiánok szétszéledtek a prérin.
Egyesekben még maradt annyi harciasság, hogy lecsapjanak a keleti
településekre, amelyeket tűzbe-vérbe borítottak heteken át. Mások
nyugatra és északra indultak, bölények megmaradt szórványait
keresve. Vergődő Madár, a csüggedt harcosok népes csapatának élén,
egy déli utat választott, amely majd hazaviszi őket.
 XXXVI. FEJEZET
Széles és könnyen járható volt a jacksborói út. Használták is
derekasan, úgyhogy Farkasokkal Táncolónak lehetőleg ki kellett térnie
az emberek elől, ami lelassította őket, viszont épp megfelelt
Farkasokkal Táncoló terveinek. Kapkodással semmit sem nyerhetnek,
viszont sokat veszíthetnek. Azt a benyomást akarta kelteni, hogy ők
hárman teljesen szokványos okból vannak úton. Szörnyű
következményei lennének, ha valaki gyanút fogna, és értesítené a
gyanújáról a vernoni békebíró kollégáját.
Noha mindössze hatvan mérföldet kellett megtenniük attól az
útelágazástól, ahol búcsút vettek a törvény emberétől, háromszor
táboroztak le, és háromszor aludtak, mire a vernoni indulástól
számított negyedik nap reggelén megérkeztek Jacksboro peremére.
Tekintettel gyerekeinek gyakori szófogadatlanságára, amely olyan
jól tükrözte öröklött konokságukat, Farkasokkal Táncoló annyiszor
emlékeztette őket a feltétlen engedelmesség fontosságára, hogy
mindkettő tiltakozott.
Még akkor is azt súgta nekik komancs nyelven, amikor ellovagoltak
a faluszéli házak előtt:
- Ne feledjétek, egy szót se!
Egyik gyerek se nézett rá. Savanyúan bámultak maguk elé, mint
akiket halálosan elfárasztott az örökös nyaggatás.
- És azt tegyétek, amit mondok!
- Apa - lamentált Kígyófogó -, nem tudok gondolkozni, amikor
beszélsz. Folyton beszélsz.
- Csak keressük már meg anyát meg a bubát, és menjünk haza! -
tódította Ballagó. - Most folyton csak beszélünk.
Két lovas bukkant elő ügetésben a kanyarból.
- Csönd! - sziszegte Farkasokkal Táncoló.
A lovasok közeledtek, már látszott, hogy férfiak. Farkasokkal
Táncoló gépiesen ellenőrizte a puskáját a tokban.
Amikor fölnézett, meglátta az egyik férfi mellén a fénylő csillagot.
Összeszorult a szíve. Néhány perc múlva megtudja, beváltotta-e a
fenyegetését a békebíró. Kétségbeesetten imádkozott, hogy ne kelljen
megölnie a lovasokat, mert akkor nagyon kevés ideje maradna, hogy
megkeresse a feleségét és a lányát. Lehajolt a pónija mellett, úgy tett,
mintha a hevedert ellenőrizné, és megmarkolta a puskatust.
A csillagos ember a kalapja karimájához emelte a kezét, miközben ő
és a társa lassítás nélkül elkocogtak. Farkasokkal Táncoló mérhetetlen
megkönnyebbülésére az egyenletes patadobogás fokozatosan halkult.
- Ne nézzetek utánuk! - súgta komancsul a gyerekeknek.
Már nem hallatszott a lódobogás, és ezzel eltűnt a legfélelmetesebb
akadály, amely veszélyeztethette a sikert. Kő esett le Farkasokkal
Táncoló szívéről, aki úgy érezte, maga a Titok sietett a segítségére. Ám
miközben azt próbálta eldönteni, bekanyarodjon-e egy mellékútra vagy
sem, új kétségek kezdték gyötörni. És ha zárt ajtók mögött tartják az
asszonyt és a gyereket? Lehetnek valamilyen érthetetlen okból egy
másik településen is, mérföldekre innen. Talán betegek. Talán meg-
haltak.
Mégis befordult a mellékútra, és amikor előbukkant a kanyarból,
úgy hullott le róla a szorongás béklyója, ahogy a reggeli párát szívja föl
a tüzes napsugár.
Százyardnyira három ember közeledett a letaposott földúton: egy
apró gyerek egy nagydarab, csoszogó férfi és egy nő között. A gyerek a
nő kezét fogta, és a világ összes fehér ruhája sem leplezhette, hogy
komancsok.
Farkasokkal Táncoló felüvöltött: - Utánam! Meg ne álljatok! - és
rohamozó harcos volt megint, aki éles vijjogással ugratta vágtába a
lovát.
Amikor Álló Ököl megfordult a hangra, egy pillanatra megzavarodott
a vágtató fehér ember látványától, és ösztönösen hátrálni kezdett az út
szélének biztonsága felé. Ám a férfi az ő nevét rikoltozta kománcs
nyelven, és akkor Álló Ököl már tudta, hogy ki az. Fölkapta Csendest, és
az út közepére ugrott.
Férje hosszú vágtában közeledett, és amikor a ló nyaka mellett
lehajolva a kezét nyújtotta, Álló Ököl keményen megvetette a lábát, és
ugyancsak nyújtotta a karját. Farkasokkal Táncoló marka bilincsként
zárult a felesége felkarjára. Álló Ököl sima, széles ívet írt le a
levegőben, és egyenesen a ló hátára, a nyereg mögé érkezett.
Abban a pillanatban a póni megugrott. Álló Ököl félrecsúszott,
majdnem leesett. Miközben az egyensúlyát próbálta visszanyerni,
elengedte Csendest. A kislány lebucskázott a póniról, és elhasalt az
úton.
Az érthetetlen események viharától elbambult Axel Strunk úgy állt,
mint a cövek, de látva, hogy Csendes négykézláb sivalkodik a porban,
rémülten felbődült, és cammogva elindult felé. Ám alig néhány
dülöngélő lépést tehetett, amikor akkora ütést kapott a hátára, hogy
elterült az út szélén. Fölnézve két gyereket látott, egy fiút és egy lányt,
lóháton. Vágtattak a férfi után, aki elragadta Álló Ökölt, és közöttük ló-
gott, egy-két lábnyira a föld fölött, az ő kis barátnője.
Axel, aki nem tudta felfogni, mi történt, sírva ült az út szélén.
Számos polgár látott részleteket a szöktetésből, ám akárhogy
kapacitálták Axel Strunkot, az képtelen volt bővebb információkkal
szolgálni a bizarr balesetről.
Ahogy egyre több kíváncsi tódult a helyszínre, kiderült, hogy nem
tájékoztathatják a helység békebíráját, mert ő most távozott hivatalos
ügyben egy közeli településre. Logikusnak tűnt, hogy ezek után
Guntherék házához menjenek, és így esett, hogy személyesen Gunther
kuzen fogadta az aggódó falusiak kisebb csapatát, akik felhágtak a
tornácára, maguk előtt tolva a bánatba borult, mit sem értő együgyűt.
Gunther kuzen sem járt több szerencsével, amikor érthető
beszámolót akart kicsalogatni Axel Strunkból, mert az csak ült a padon,
és zokogott a tenyerébe.
Nyilvánvaló, hogy Christine kuzint és gyermekét elrabolták, bár nem
derült ki, hogy ki tette és milyen okból. Az emberrablásnak csupán az
utolsó felvonását lehetett látni, és a szemtanúk azt bizonygatták, hogy
egy fehér férfi és két fehér gyerek volt az elkövető. Ám a fültanúk
ugyanolyan bizonyosak voltak benne, hogy egy indián
félreismerhetetlen üvöltését hallották.
Mielőtt megszervezhették volna a mentőexpedíciót, a leendő
kutatóknak tudniuk kellett volna, mit keresnek, és harminc perc is
eltelt, mire híre ment, hogy egy „bosszúálló" elrabolta Christine
kuzent. Ebből parázs vita kerekedett, hogy mennyire okos dolog
összeakaszkodni egy futóbolonddal, és Gunther kuzen, ahogy ezt
hallgatta, egyre szórakozottabb lett, míg végül egészen visszavonult
valami álmatag, üdvözült ragyogásba. A buzgó, kitartó ima csodát tett:
megszabadította őt és családját az elviselhetetlen kolonctól.
- Igen - helyeselt -, egy bosszúálló nem olyasvalaki, akivel érdemes
ujjat húzni.
A tétlenkedés indokainak litániája addig tartott, amíg egy asszony,
megtörve eddigi hallgatását, megcsóválta a fejét, és a csend egy ritka
abroszára föltálalta az elkerülhetetlen következtetést, amelyet eddig
senki se mert kimondani:
- Ha még nem haltak meg, holtak lesznek, mire utolérnék őket. Én
nem engedem, hogy a férjem ilyesmiért ölesse meg magát!
Aznap tehát nem szerveztek mentőexpedíciót, és a hazatérő
békebíró, a történteket összefoglalva, józanul visszhangozta
választóinak érzelmeit:
- Á, én egy perc időt se pazarolhatok rá, hogy megpróbáljam
visszahozni őket. Ami engem illet, sokkal jobban meg is vagyunk
nélkülük.
Hetekbe telt, mire végigszivárgott a határvidéken a szenzáció, hogy
az egykori híres foglyot elrabolta egy bosszúálló, de hamarosan el is
párolgott. Az élő Christine Guntherről még lehetett beszélni, de a halál
gyorsan lefokozta a tűnt idők egyik talányos emlékévé.

XXXVII. FEJEZET
Más határvidéki csetepatékhoz hasonlóan az Adobe Walls-nál
lezajlott küzdelem sem keltett túlzott izgalmat a Sül-erődben. Arról
elég sok szó esett, hogy a szabad törzseknek sikerült ilyen nagy erőket
mozgósítaniuk, ám hogy ezt a sok száz harcost legyőzhette egy kis
csoport civil vadász, az még inkább igazolta a meggyőződést, hogy a
síksági vad társadalmak szétrombolása és leigázása törvényszerű.
Mackenzie ezredes nyugodtan munkálkodott tovább, annak a hatalmas
vállalkozásnak szentelve kimeríthetetlen energiáját, amely katalizátora
lesz a gyökeres változásoknak.
 Rendszeres telegráfos kapcsolatban állt Sherman tábornokkal, aki
ritkán mulasztott el kifejezést adni folyamatos megbotránkozásának a
Great Salt Prairie-n lezajlott mészárlás fölött, miközben folyamatosan
tájékoztatta a Sill-erőd parancsnokát a washingtoni politikai széljárás
összes fontosabb változásáról.
Az elnök még mindig ragaszkodott a megbékéléshez, ám a tábornok
nem kételkedett benne, hogy ez megváltozik. A nagyszabású kvéker
terv minden jó szándéka ellenére sem járt jelentős eredménnyel, és
nincs az a mégoly magas állású politikus, aki sokáig megengedhetné
magának, hogy közpénzekből finanszírozzon meddő próbálkozásokat.
Mackenzie tábornoknak nem az egyébként igen nagy örömmel
fogadott kéthetenkénti sürgönyökből kellett megtudnia, hogy az
asszimilációs terv nem működik. A bizonyíték itt volt az orra előtt.
Elvben nagyon respektálta Lawrie Tatumot. A kis kvéker határtalan
eltökéltséggel volt megáldva, és egy csontot kikaparó terrier
konokságával veselkedett neki a lehetetlen feladatnak. Becsülete olyan
tiszta volt, akár a hite, és Mackenzie tábornok igazán nem találhatott
hibát semmiben, amit Lawrie Tatum eddig véghezvitt. Építtetett
iskolát, szerzett kvéker tanítót az indián gyerekeknek, ácsoltatott
karámokat az állami szarvasmarhák számára, kidolgozta a
kereskedelmi útvonalat, amelyen az árucikkek eljutottak a kantinba, és
még előadásokat is tartott mindennap a földművelésről.
Ám Lawrie Tatum naivsága idegesítő is tudott lenni, és Mackenzie
tábornokkal elég gyakran megtörtént, hogy képtelenül nevetségesnek
találta a tükrös fejű, hadonászó emberkét. Egészen olyan volt, mintha a
megbízott egy nagy mulatságot szervezett volna, amelyre nem jött el
senki. A tanulók létszáma a nulla és a négy-öt fő között ingadozott, a
földművelési előadások gyakran elmaradtak, mert senki sem látogatta
őket, a kantinba járó bennszülöttek többségének nem volt
cserélnivalója, csak lebzseltek az árnyékos tornácon, és alamizsnát
koldultak.
Lawrie Tatum, akár egy erdei doktor, naponta járta öszvérén a
környék táborait, szolgálva és oktatva a vadembereknek azt az
elenyésző hányadát, amely rálépett a fehér ember szent útjára.
 Ám egész erős kvéker hitére szüksége volt, hogy folytatni tudja az
örökös reménytelenségben. Azok között, akik lajstromba vetették
magukat, nem voltak vezetők, csak öregek, betegek, opportunisták és
gyengeelméjűek. Csak a csellengők válaszoltak a hívására. Még Lawrie
Tatum is tudta, hogy hiába erőlködik, amíg a kajova és a komancs
nemzet magja szabadon grasszálhat.
Nyár végén vetette az első hullámot a változás földrengése, amikor
Mackenzie ezredest előléptették dandártábornokká, és ugyanakkor
keletre is berendelték a nagy vonalakban „megbeszélésnek" nevezett
célból. Bár a tábornok nem tudhatta pontosan, miért hívatják, a
washingtoni hosszú úton meggyőződése lett, hogy a hadsereg a
jövőben tevékenyebb szerepet vállal a vad törzsek kérdésében.
Mackenzie tábornok egy hetet töltött a fővárosban. Estéi
gyötrelmes vesszőfutások voltak a társaságban, amiben sosem lelte
örömét. Az estélyeken és jótékonysági összejöveteleken nyüzsögtek a
főtisztek, és Mackenzie tábornokot, aki sose értett a politikához vagy
az intrikáláshoz, nyomasztotta tábornoktársainak fölénye.
Még kínosabban érezte magát a nők társaságában. Talán, mert
annak idején kizárólag nagynénik nevelték, úgy, mint egy kislányt,
felnőtt korában menekült mindentől, aminek köze volt a női nemhez.
Évekig nyugtalankodott, hogy konok nőtlensége akadályozni fogja
az előrelépésben, de most már a vállán a csillag, amelyet nem
vehetnek el a suttogó félreszólások, vagy az éjszakai beszélgetések az
ágyban a férj és feleség - vagy szerető - között.
A tábornokság a lelki nyugalom mellett tisztánlátással is
megajándékozta, így a temérdek régi seb ellenére napközben teljes
összpontosítással tudott figyelni a fontos politikai megbeszéléseken.
A purparlék a washingtoni tartózkodás utolsó napján csúcsosodtak
ki, amikor egy összejövetelen, amelyen jelen volt Sherman tábornok,
jobbkeze, Sheridan tábornok és még négy magas rangú tiszt,
Mackenzie tábornok találkozott az elnökkel.
Kezdetben Mackenzie tábornok még el is hitte, hogy a találkozásnak
nincs különösebb jelentősége. Az elnök és tábornokai úgy viselkedtek,
mintha nem is rangos emberek lennének, csak régi ismerősök. Egy
darabig ugratták egymást, és még amikor a tárgyra tértek, valahogy az
se tűnt fontosnak. Csak fokozatosan kezdett derengeni az új
tábornoknak, hogy ha az ember a hadsereg főparancsnokával tárgyal,
ott a téma, minden kordiális felhang mellett is, kizárólag életbe vágó
lehet.
Feszülten figyelte Sheridan beszámolóját a határvidéki ügyek
állásáról, amelynek során a tábornok egyszer csak felé fordult, ezzel a
megdöbbentő felszólítással: - Mackenzie tábornok, legyen szíves, adjon
egy első kézből való jelentést az elnöknek!
A vakrémület villáma futott végig az új tábornokon, de abban a pár
pillanatban, ami a leküzdéséhez kellett, Mackenzie edzett elméje már
ki is dolgozta a tervet. Tiszta, tömör és tárgyilagos lesz. És nem próbálja
rejtegetni a nyomorékságát. Ha a csonkok rákezdenek a fura
kattogásra, márpedig ez több mint valószínű, akkor jobb lesz, ha az
elnök nemcsak hallja, de látja is őket.
Azzal Mackenzie tábornok az asztallapra helyezte alkarját, úgy, hogy
látni lehessen mindkét kezét, és tömören ismertetni kezdte helyszíni
tapasztalatait. Bevezetésében mély tisztelettel adózott a kvéker
megbízottak tevékenységének, mielőtt vázolta volna erőfeszítéseik
siralmas eredményeit. Beszámolt a kukoricaszállító trénnél történt
mészárlásról, és még néhány vérlázító esetről, amelyekről a
közelmúltban szerzett tudomást. Befejezésül röviden, de drámaian
összefoglalta az Adobe Wallsnál vívott küzdelmet.
Amikor a csonkok rákezdtek idegesítő kopácsolásukra, az elnök
tekintete megkereste a hang forrását. Mackenzie kellő szünetet
tartott, hogy a főparancsnok pillantása nyugodtan visszavonulhasson,
és attól kezdve senkit se zavart a sajátos torzulás.
Az elnök, aki figyelmesen hallgatott, hátradőlt székében és a
levegőbe meredt, mielőtt az újdonsült tábornokra szögezte volna
pillantását.
- Mit gondol ezekről a bölényvadászokról? - kérdezte kertelés
nélkül.
Mackenzie ismét meghökkent.
- Mint fajtáról, uram?
 Mindenki nevetett, és az elnök még akkor se bírta abbahagyni a
göcögést, mikor azt mondta: - Azt csak elképzelni tudom, milyenek
lehetnek fajtának! Mint egy rossz álom!
A tábornokok úgy kacagtak, hogy folyt a szemükből a könny, és
amikor a hahotázás kuncogássá-pukkadozássá halkult, az elnök újra
Mackenzie-re emelte fátyolos tekintetét.
- Vagyis, hogy arról mit gondol, hogy ott vannak.
- Azt, uram, hogy ez törvényellenes.
- Tesz valamit a törvény betartatására?
- Véleményem szerint, uram, a törvényt betartatni lehetetlen.
- Hogyhogy?
- Uram, a bölényipar népszerű és jövedelmező. Kissé emlékeztet az
aranylázra. Ebben a városban minden jobb étterem bölénynyelvet tart
a menüjén.
- Így van - helyeselt az elnök -, és méregdrágán adja.
Csend volt a szobában. Az elnök két kézzel dörgölte a szemét.
- Nos - engedte le a kezét -, a hadseregnek meggyőződése, hogy a
békepolitika kudarcot vallott.
- A legtöbb szempontból, uram - szólt közbe Sherman. Az elnök
fölállt, jelezve, hogy a megbeszélésnek vége. - Dolgozzanak ki egy
alternatívát, és akkor majd kitűzünk egy újabb időpontot.
- Van alternatívánk, uram.
Az elnök egy darabig állt, aztán visszaereszkedett magas támlájú
székébe.
- Akkor halljuk.
- Igazából - magyarázta Sherman - inkább változat, mint alternatíva,
uram.
- Jó, jó.
Sherman rámutatott a mellette ülő disznószemű emberre. - Mivel
Sheridan tábornok a szellemi atya, hadd mondja el ő.
- Helyes - dörmögte az elnök.
Úgy ismerte Sheridant, mint aki mesterien érti, hogyan kell halálra
szorítani a gyengülő ellenséget. A tábornok elképzelését az
„indiánkérdés" tisztázására ugyanebben a bordában szőtték. Az elnök
gyorsan belátta, hogy a terv okos, egyszerű, és ami a legjobb,
politikailag leleményes. A kvéker ügynökök megviszik a síkság
táborainak az egyértelmű üzenetet: harminc napon belül mindenki
köteles bejelentkezni a rezervátumokba. Aki nem teszi,
ellenszegülőnek minősül, kockáztatva, hogy az Egyesült Államok
hadserege üldözőbe veszi és megbünteti. A nagyközönség azt fogja
hinni, hogy a kormány olajágat kínál minden békeszerető
bennszülöttnek, ugyanakkor óva inti a javíthatatlanokat. Amit Sheridan
tábornok nem egészen öt perc alatt ismertetett, az józan, működőké-
pes megoldást kínált a krónikus kellemetlenségre. Az elnök körüljárta
gondolatban, de nem talált jó okot, hogy visszautasítsa.
- Milyen hamar tud mozgósítani? - kérdezte Mackenzie-t.
- Egy hét alatt, uram. Sheridan felbátorodva előrehajolt.
- Ha hozzátehetnék valamit, elnök úr...
- Igen?
- Amikor kézbesítik az ultimátumot... nem volna-e ésszerű meghívni
a kompromisszumra leginkább hajlandó vezetőket Washingtonba?
Tapasztalatból tudjuk, hogy egy fővárosi utazás kijózanító hatással bír
még a legkezelhetetlenebb kacikákra is. Az időzítés pedig egyenesen
előnyös lehet.
- Kiváló ötlet! - mondta az elnök, miközben újra kikelt a székből. -
Idehozatunk néhányat.
Ranald Mackenzie csillagokkal és csatára felövezve tért vissza
Washingtonból. Haladéktalanul összehívta a kvéker ügynököket, és
utasította őket, hogy általuk taktikusnak tekintett módszerekkel
tolmácsolják a déli síkság törzseinek a hadügyminisztérium
ultimátumát. Azután kvártélyának tornácán gubbasztva nekilátott,
hogy kidolgozza a haditervet. A tábornok stratégiájának az óvatos és
aprólékos tervezés volt az egyik jellemzője. Szenvedélye a részletek
iránt már többször megajándékozta a győzelemmel. Nem ismert
fáradságot, ha a vademberek leigázására kellett szőni a hálót.
Sheridan mintha magától értetődőnek tekintette volna, hogy itt
háború lesz. Mackenzie nem nagyon ismerte a keleti utazás előtt, ám
Washingtonból azzal a benyomással távozott, hogy Sheridan tábornok
tudja, mit beszél. Rövid, de emlékezetes párbeszédet folytattak,
amikor a Fehér Házból távozva keresztülvágtak a Pennsylvania
sugárúton.
- Jól szerepelt, tábornok! - dicsérte Sheridan. - Főleg az tetszett,
amit arra a szamár kérdésre válaszolt, a bölényvadászokkal
kapcsolatban.
- Köszönöm.
- Az elnök akkora ügyet csinált ebből a bölényvadászatból. A
Kongresszus fele - vagy legalábbis a képviselőnek fele - folyamatosan
„a bölények lemészárlásáról" nyafog. Szerintem nincs is olyan nap,
amikor az elnököt meg ne rohannák valami kérelemmel, hogy mentse
meg a bölényt. Ördög vigye a bölényt! Ezek az emberek időt,
fáradságot és pénzt takarítanak meg a hadseregnek. Megölik az indián
menázsit. Nincs bölény, nincs indián, nincs probléma. Pofonegyszerű.
- Úgy gondolja, nem is lesz szükség hadjáratra?
- Természetesen szükség lesz hadjáratra! - felelte Sheridan
kedélyesen. - Lesznek megátalkodottak... és azoknak majd utána kell
járnia.

XXXVIII. FEJEZET
Vergődő Madár volt az egyetlen, aki felfogta, mit jelent az Adobe
Wallsnál elszenvedett vereség. Noha neki is ugyanúgy fájt a szíve, mint
a többieknek, azoknak a komancsoknak a vezére, akik megpróbáltak
túllátni a szemhatáron, visszavonhatatlanul eldöntötte, mihez fog
kezdeni abban a percben, ahogy megérkezik a táborba.
Ám egyelőre azt ismételgette a fejében egy konok hang: „Menj
nyugatra! Szerezz ennivalót!"
A tábortól többnapi járásra elkanyarodtak nyugat felé, és alig
néhány órai lovaglás után találkoztak Szélfútta Haj csapatával. A
megmaradt Kemény Pajzsok megvitatták, érdemes-e továbbmenni a
hadiösvényen, majd elvetették az ötletet, és hazafelé fordították a
lovaikat.
Amikor a két csoport vezetője kibékült a préri közepén, a felhőtlen
ég alatt, rövid időre helyreállt a testvériség. Szélfútta Haj is érezte,
hogy a falu éhes lesz, és bár az elszenvedett szörnyű veszteségeket
sohasem tehetik jóvá, az étellel legalább megtöltik az üres gyomrokat,
és egy kis könnyebbséget szereznek a szíveknek.
Mintha két régi, megbízható ismerős tanácskozott volna, nem pedig
ugyanannak a tábornak a lakói, akik egész életükben ismerték egymást.
Jobb volt így, mert ez legalább átmenetileg felfüggesztette az
ellenségeskedést a két csoport között. Ráérősen pipáztak, fesztelenül
diskuráltak, még egy kis tréfálkozás is esett, ami hozzátartozott az ilyen
megbeszélésekhez.
Vergődő Madár, Szélfútta Haj, sőt még Bagoly Látnok is
elnevetgéltek rajta, hogy repült le a lováról a jós, és amikor Vergődő
Madár hajlandó volt azt mondani: - Azt hiszem, mégis jó a hatalmad...
hiszen élsz - valami megbékélésféle is létrejött. A tanács rég tapasztalt
bajtársias légkörben oszlott fel, és a két csoport közös céllal lovagolt
nyugat felé.
A hatalmas bölénycsordák földjéről úgyszólván eltűnt a vad, ám egy
teljes napi lovaglás után sikerült egy több száz fős csordát találniuk. A
bölények sok mérföld hosszan széthúzott vonalban rejtőztek a
bozótosban egy széles patak partján, mintha hóhéraik elől
bujkálnának, és amikor a harcosok felriasztották őket, nem csordában
menekültek, hanem összevissza, mint egy rémült madárraj.
Annyit ejtettek el a hatalmas állatokból, hogy minden vezetéklovat
megrakhassanak irhával meg hússal, és az asszonyok, akik máskor a
fejüket csóválták volna a trehány trancsírozáson, nem panaszkodtak,
amikor hazatért a megalázott sereg. A tábor napok óta a maradékokat
élte föl, a hús érkezése megtette a remélt hatást.
Ám a tele bendő sem ellensúlyozhatta a gyászt. Huszonkét harcos
maradt a lejtőn Adobe Walls fölött, tízen kaptak olyan súlyos sebet,
amelytől, ha éppen nem halnak bele, nyomorékok lesznek életük
végéig. Már húsosztás közben felharsant a jajgató sirató a holtakért
meg a sebesültekért, és ahogy fakult a napvilág, úgy lett egyre
sötétebb a közös gyász.
Nem volt olyan sátor, amelyet megkímélt volna a fájdalom. Akik
családtagjaikat veszítették el, vigasztalhatatlanok voltak, és még az
sem adott enyhülést, ha levágták a hajukat, és meghasogatták
tagjaikat.
 Szürkületkor, amikor még nem is tetőzött a gyász, észrevettek a
prérin egy magányos közeledőt. Az öszvérháton ülő kis kvéker
balszerencséjére elsőnek dühös ifjak értek oda hozzá, akik figyelmen
kívül hagyva fölemelt kezét, a béke és barátság komancsul elmondott
szavait, megvetően lerántották hátasáról a kopasz emberkét.
A sors kegyéből az ifjak veszekedni kezdtek, és gorombán lökdösték
egymást, miközben azt igyekeztek eldönteni, kinek van jussa az utolsó
csapáshoz. A perpatvart kihasználva Lawrie Tatum megpróbált
eliszkolni a fűben. Néhány szemfülesebb fiú ráugrott, a földhöz
szorították a lábát, és a mellére térdeltek. Fején akkorát rántottak,
hogy megreccsent a nyaka, és egy fiatal harcos könyörtelen arca hajolt
föléje. Fém villant a napsugárban, egy penge belehasított Lawrie
Tatum halántékába, és elindult a tarkója felé. A kvéker éppen rá-
döbbent, hogy élve fogják megskalpolni, amikor a kés megállt, és őt
hirtelen elengedték.
Behunyta a szemét, hátha úgy jobban érti, mi történt, és mikor
kinyitotta, Szélfútta Haj komor, egyszemű arcát látta. A harcos némán
bámulta pár percig. Majd megjelent Vergődő Madár arca is, és Lawrie
Tatum akkor már tudta, hogy megmenekült.
- Kell neked ez a siralmas lény? - kérdezte Szélfútta Haj.
- Ühüm - morogta Vergődő Madár.
- Jobb lesz, ha a sátradban tartod... jobb lesz, ha vigyázol rá. Ha
kijön, ezek az ifjak megölik. Ha meglátom, én ölöm meg.
A táborban még át kellett manőverezni magukat a késsel hadonászó
özvegyek és a gúnyolódó, köveket hajigáló gyerekek csapatán. Jó pár
lövedék eltalálta Lawrie Tatum fejét, mire sikerült betuszkolni Vergődő
Madár családi sátrának menedékébe. Miközben Vergődő Madár
feleségei borogatást tettek megszabdalt, vérző koponyájára, majd
bekötözték, a házigazda megpróbálta elmagyarázni az összetört
kvékernek, hogy húzza meg magát, amíg kiszöktethetik a faluból.
Ám Lawrie Tatum nem azért kockáztatta az életét, hogy a küldetése
kudarcba fúljon, és Vergődő Madár hüledezésére azt kezdte mondani,
egészen tűrhető komancs nyelven:
- Visz Tíz Medve - könyörgött. - Te... Tíz Medve... én... beszél most.
- Most?
 - Igen... most.
Néhány perc múlva az öreg törzsfőnök, aki most már az ébrenlét
minden percében viselte a pápaszemet, életében először fogott kezet
fehér emberrel.
Vergődő Madár, aki félt átvinni a kis megbízottat a külön sátorba,
kihessegette családját. A három ember a földre telepedett. Vergődő
Madár pipáját szívták, és amikor negyedszer indult volna el a kör, a
kvéker megrázta a fejét. Tekintete néhány percig csúszkált a földön,
azután Vergődő Madárra pillantott, majd Tíz Medvére, majd ismét
Vergődő Madárra.
- Én beszél - bökött a mellére kurta ujjával. - Most én beszél.
Vergődő Madár és Tíz Medve döbbenten összenézett. Miből
gondolja ez a verejtéktől és szutyoktól retkes kis ember, akinek állára
és nyakára rákérgesedett az alvadt vér, aki olyan a bepólyázott fejével,
akár egy koldusbotra jutott potentát, és akinek meggörbült keretű
pápaszeme csálén áll az orrán, hogy csak úgy belovagol a táborukba, és
rögtön Tíz Medvével akar beszélni?
Ám Lawrie Tatum szemében félreismerhetetlen lánggal lobogott az
elrendelés. Halasztást nem tűrő küldetése átcsillant nevetséges
külsején. Vergődő Madár és Tíz Medve föltámadó kíváncsisággal
intettek, hogy szóljon.
A kvéker tömören és érthetően összefoglalta az új ultimátumot.
Harminc napon belül minden komancs köteles bejelentkezni a
rezervátumba, vagy viselnie kell a fehérekkel folytatott háború
következményeit. Azt is kifejtette, hogy bár ő személyesen iszonyodik a
háborútól, semmivel sem akadályozhatja meg, és rámutatott, hogy
értelmetlen lenne fegyvert fogni a fehérek ellen. Azzal fejezte be, hogy
igazat szólott.
Vergődő Madár elképedten meredt rá.
- Mindenkinek be kell mennie? - hitetlenkedett.
- Igen.
- Egy hold alatt?
- Igen.
Ezután elhallgattak. Tíz Medve elővette a pipáját, megtömte, és
füstölni kezdett a csöndben.
 - Egy hold nem elég - jelentette ki Vergődő Madár.
- Egy hold - ismételte Lawrie Tatum tehetetlenül. - Egy hold.
Vergődő Madár a látogatója felé hajolt.
- Lesznek komancsok, akik harcolni fognak.
- Te... megállítod őket.
- Nem, Vergődő Madár nem tudja.
- Ha te mész... nép követ.
- Egyesek... talán. Minden férfi maga dönt. Nem Vergődő Madár
dönt.
A csalódott kvéker másfelől próbálkozott.
- A bölény...- kezdte ünnepélyesen. - Bölény elment.
Vergődő Madár szeme kitágult. Tíz Medvéé is.
- Elment! - kiáltotta Vergődő Madár. - Hova?
- Vonatok.
Lawrie Tatum sóhajtott. Vergődő Madár a fejét törte, hogy mit
jelenthet ez.
- Keletre - segített a kvéker.
Az irány nem sokat jelentett Vergődő Madárnak, aki még mindig a
vonatra rakott bölényeken töprengett. - Mennyi vonat? - kérdezte.
- Ó - pihegte Lawrie Tatum -, nem tudom. Sok, sok, sok.
Mindennap. Minden éjjel.
- A bölények a prérin halnak meg - szögezte le Vergődő Madár. -
Nem a vonatokon.
A kvéker bírt a komancs nyelv alapjaival, de most inkább egyszerű
jelekre váltott át, úgy értette meg Vergődő Madárral és Tíz Medvével,
hogy nem az egész bölényről beszél. Csak a nyelvét és az irháját vitték
el keletre a vonatok.
Tíz Medve kivette a szájából a pipát, és mondott valamit, amit
Vergődő Madár gyorsan lefordított.
- A bölény nem hal meg. A bölény szent.
Lawrie Tatum csücsörített, és halkabbra fogta a hangját.
- Komancsok nem esz... nincs étel. Komancsoknak jönni kell.
Megint Tíz Medve beszélt, és Vergődő Madár fordított.
 - Beszélünk... tanácsban... ma este. Tíz Medve nem megy. A prérin
született. A prérin hal meg.
Vergődő Madár az öregemberre pillantott. Tíz Medve folytatta.
- Tíz Medve öreg - mondta Vergődő Madár. - Túl öreg fehér ember
szent útjához.
- Vergődő Madár? - kérdezte Lawrie Tatum. - Vergődő Madár
bejön? Érint toll?
Noha már elszánta magát, Vergődő Madár nem talált magában elég
erőt, hogy bevallja, mit döntött. - Talán - felelte.
A kvéker porig volt sújtva. Idelovagolt a messzeségből az ellenséges
földön, az életét kockáztatta, hogy tolmácsoljon egy ízléstelen
ultimátumot. A kérésére kapott válasz messze alatta maradt
reményeinek, és amikor megpróbálta szavakba foglalni az ajánlat
utolsó részét, annyira bizonyosra vette a visszautasítást, hogy nyoma
sem volt benne a szokott tűznek.
- Gyere Washington.
Vergődő Madár arca megrándult.
- Washington?
- Nagy Fehér Atya akar... találkoz komancsok.
- Kivel? - kérdezte Vergődő Madár.
- Te - felelte Lawrie Tatum. Majd a törzsfőnök felé biccentett. - És
Tíz Medve.
- Vergődő Madár... Tíz Medve... megy Washingtonba? Találkozni a
Nagy Fehér Atyával?
- Igen.
Vergődő Madár lefordította az elképesztő meghívást az
öregembernek, ám Tíz Medve rövid gondolkozás után megrázta a fejét.
- Tíz Medve azt mondja, nem. Nem tud lovon ülni. Nem tud
gyalogolni olyan messze.
- Jön vonat - vágta rá Lawrie Tatum.
Vergődő Madár ismét beszélt Tíz Medvével, ami után a törzsfőnök
első ízben címezte szavait közvetlenül Lawrie Tatumnak:
- A fehér emberek megölik a komancsokat - mondta. - Nem, nem,
nem! Nagy Fehér atya mondja nem! Nem... nem.
 - Megfogják a komancsokat... ketrecbe teszik.
- Nem! - mondta a kvéker szenvedélyesen. - Vergődő Madár, Tíz
Medve megy Washington. Csinál öt, hat, hét alvás. Jön haza.
Vergődő Madár fordított. Az öregember fölemelte a pipáját.
Meggyújtotta a tűzből vett parázzsal, és elmerülten pöfékelt.
Aztán a térdére fektette, és miután befejezte a Vergődő Madárnak
szóló feleletet, jóindulatúan pillantott Lawrie Tatumra.
- Tíz Medve azt mondja, szereti új szemeket, amiket Lawrie Tatum
ad neki. Akarja, hogy új szemek lássák, mit csinálnak fehér emberek. Ő
jön.
- Vergődő Madár? - kérdezte a kvéker elfúló lélegzettel.
- Vergődő Madár jön.
- Csodálatos! - kiáltotta Lawrie Tatum angolul. A két komancs
kérdőn bámult rá, mire sietve hozzátette komancsul: - Jó... jó!
Néhány pillanatig tapintani lehetett a sátorban az izgalmat. Aztán
Tíz Medve kimondta hátsó gondolatait.
- Vonat biztonságos? - kérdezte Vergődő Madár.
- Igen, nagyon biztonságos.
- Nem öl komancsot?
- Nem! - felelte a kvéker. A nyomaték kedvéért belenyúlt a
nyeregtáskájába, és kivette a fekete könyvet, amelyet imádott. Egyik
tenyerét a könyvre fektette, a másikat fölemelte, és ide-oda ingatta a
fejét.
- Nem öl komancsot.

XXXIX. FEJEZET
Tanácsot hívtak össze a Lawrie Tatummal folytatott sorsdöntő
tárgyalás estéjén, talán a legvalószínűtlenebb tanácsot, amelyre valaha
sor került.
Miközben sorjáztak be a harcosok, kintről változatlan erővel
hallatszott a nők és a gyerekek jajveszékelése, de a férfiak, akik
beszuszakolták magukat Tíz Medve sátrába, akkor is ugyanilyen
mogorvák lettek volna, ha nem keseríti a kedvüket a gyász. Helyet
foglaltak, és a pipa olyan néma csöndben tette meg az első kört, hogy
ki-ki hallotta a szomszédja lélegzését.
Végül Tíz Medve maga elé helyezte a pipát, és föltápászkodott.
Feljebb tolta orrán a pápaszemet, és szomorúan nézett a gyülekezetre.
- Hallgassatok meg, bátor szívű komancs férfiak! Örül a szívem,
hogy lát benneteket. Büszkeség tölti el, hogy ilyen derék harcosokat lát
együtt.
Hangját elfojtotta a felindulás. Halálos csend lett. A törzsfőnök a
lábát bámulta, amíg összeszedte magát:
- A kis fehér megbízott ember arra kérte Tíz Medvét és Vergődő
Madarat, hogy tegyék meg a nagy utazást keletre. Washingtonban a
Nagy Atya találkozni akar velünk, és meg akarja fogni a kezünket. Azt
mondtam neki, hogy elmegyek. Vergődő Madár ugyanazt mondta.
Gyakran gondolkoztam rajta, vajon hogyan élnek a fehér emberek a
világban, és látni akarom. Talán tíz alvásidőre meglátogatjuk a fehér
népet, aztán visszajövünk.
Ez az utazás lesz az én utolsó utam. Ha visszajöttem, itt hagyom ezt
a gyönyörű földet, amelyet olyan sokáig jártam, és átkelek a
csillagokon, hogy azokkal legyek, akik előttem voltak itt. Már nagyon
várom, hogy átmehessek a csillagokon. Megtettem életem körét. Jó
életem volt. A szívem jó. A magam nevében ennyit mondhatok.
Egyetlen hang sem hallatszott, amikor a segítő karokra támaszkodva
leült. Csak néhány másodpercnyi volt a csend, de mintha örök idők óta
tartott volna.
Aztán fölállt Vergődő Madár.
- Láttam, amit láttatok - kezdte. - Testvéreink holtan fekszenek a
földön. Harcoltam azzal, amivel ti harcoltatok. Nem féltem a harctól.
Nem féltem a haláltól. Elvettem egy fehér ember skalpját. A sátramban
lóg... de Vergődő Madár nem próbál tovább harcolni a fehér ember
fegyverei ellen. Értelmetlen. Még több harc még több halált... még
több sírást jelent.
Olyan hosszú szünetet tartott, hogy megtölthesse a sátrat a kinti
fölcsapó zokogás.
- A kis fehér ember azt mondja, a bölényt megölik, hogy a fehér
emberek megkaphassák a nyelvét. Talán varázslatot űznek testvéreink
nyelvével. Talán szertartásokhoz használják. Nem tudom. Hamarosan
semmi sem marad, ami megtöltse feleségeim és gyerekeim gyomrát.
Jobban akarom, hogy feleségeim s gyerekeim éljenek, mint amennyire
harcolni akarok.
Mielőtt elmegyek Washingtonba, odamegyek, ahova a fehér ember
kéri, kezembe veszem a tollát, és megérintem a papírt, amely azt ígéri,
hogy nem lesz több háború. Követni fogom „a szent utat". Ezt fogom
tenni reggel.
Senkit se kérek, hogy jöjjön velem. Itt minden férfi harcos. Minden
férfi ismeri a szívét. Nem haragszom senkire, aki nem ért egyet azzal,
amit teszek. A szívem jó.
Szélfútta Haj azonnal emelkedni kezdett, amint Vergődő Madár
leült, de álltában nem volt sürgős beszélnie. Királyian állt néhány
percig, látó szemének pillája sem rebbent, majd könnyedén a mellére
tette az öklét.
- Szélfútta Haj szívében nincsen keserűség - kezdte. - Lelkünk
választhat más utakat, ám minden szívben van egy rész, amely mindig
egyforma lesz. Egész életemben harcos voltam, és nem fogok
megváltozni. Én nem halok meg, mint minden más.
A fehérek sokat elvettek tőlem. Elvették testvéreimet, feleségeimet,
gyerekeimet. Most engem akarnak elvenni a földtől, amelyen járok.
Talán most megölnek, és ha ezt teszik, hát legyen. Én nem fogom meg
a kezüket. Felkötve tartom a pónijaim farkát a háborúra.
Ezt a higgadt, megfontolt nyilatkozatot mondta el Szélfútta Haj a
csöndben, amely akkor sem szakadt meg, hogy ő visszaült a földre.
A tanács még egy-két percig nem moccant, majd ugyanolyan
váratlanul és érthetetlenül, ahogyan a halpad változtat irányt, a férfiak
fölálltak és kimentek. Senki sem beszélt, mert nem volt mit mondani.
Minden harcos egyedül tért vissza a sátrába.

XL. FEJEZET
Főleg a fiatal férfiakat zaklatta föl a hír. Egész életükben arról
álmodtak és azon iparkodtak, hogy bizonyíthassák érdemüket, ám az
események szédítő sebességű zuhogása, amely a tanácsban
csúcsosodott ki, megtagadta tőlük a teljes élet lehetőségét. Ha nem
lesz bölény, ki tud vadászni? Vagy mivel táplálhatja a családját?
Egyáltalán, miből lesz családja? Ha nincs ló, amit el lehet lopni, miből
tehet szert gazdagságra a férfi? Hogyan szerezhet dicsőséget, ha nem
lesz ellenség, akit le lehet győzni? Akkor pedig miként jutnak majd be a
fiatal harcosok a Kemény Pajzsok közé? Hogy léteznek majd a Kemény
Pajzsok? Mit tehet az ember a „rezervátumban" azon kívül, hogy nézi,
amint a nap felkel, aztán lemegy? Ezek a kérdések gyötörtek minden
ifjút, ezektől szenvedett Mosolygós.
Amikor belépett a sátrába, Keresgélő megkérdezte, mi történt, de ő
nem válaszolt. Lelkét mindenfelől szorongatták az igenek és a nemek.
Váratlanul furcsán zűrzavaros érzés lett komancsnak lenni.
Megállt, háttal a feleségének, és kifonta a hajából a lószőr fekete
zuhatagát. Eltette az ékességet biztonságos helyre, egy tarisznyába,
majd a tűzhöz lépett, és leült, de még ekkor sem szólt.
Keresgélő türelmesen várta, hogy a tűzhöz jöjjön, mert érezte, hogy
nem szabad sürgetnie. Mosolygós szemközt szokott ülni, de ma este a
lány mellé telepedett, mintha felajánlaná magát. Keresgélő ebből
tudta, hogy most már kész a beszédre.
- Mondjad - szólt halkan.
Mosolygós elmondta az ultimátumot, amelyet Lawrie Tatum hozott
a tábornak, és elismételte, amit Vergődő Madártól és Szélfútta Hajtól
hallott a tanácsban.
- Te mit fogsz tenni? - kérdezte Keresgélő.
- Kemény Pajzs vagyok. Harcolni fogok.
Azt remélte, hogy felesége helyeselni fog, ám Keresgélő hallgatott.
Mosolygós a buckára pillantott, ahol a baba növekedett a ruha alatt, és
könnyedén megsimogatta.
- Talán be kellene menned - súgta. Keresgélő a fejét rázta.
- Biztos?
- Igen.
Ráérősen oldalra dőlt, és a férje ölébe hajtotta a fejét. Mosolygós
alvó öccsét nézte a tűzön túl.
- Elküldöm Nyulat Vergődő Madárral - mondta.
- Nem fog menni - vágta rá Keresgélő.
 Mosolygós nem vitatkozott, mert tudta, hogy a lánynak igaza van.
Nyulat semmivel se bírhatná rá a távozásra.
- Mit mondott nagyapa? - kérdezte Keresgélő.
- Találkozni fog a Nagy Fehér Atyával.
A lány fölemelte a fejét.
- A Nagy Fehér Atyával?
- Igen.
- Hol fog találkozni vele?
- Egy Washington nevű helyen.
- Mikor?
- Úgy hiszem, holnap indulnak. Azt mondja, meg fog halni, mihelyt
hazatér.
Keresgélő meg se mozdult, ám a férje érezte, ahogyan megfeszül a
teste.
- Látnom kell - súgta.
Fölállt, és mivel ősz közeledtével hidegebbre fordult az idő, takarót
vetett a vállára, és rácsavarta törékeny alakjára.
Kifelé indult, aztán megtorpant, és visszanézett Mosolygósra.
- Lehet, hogy nála maradok ma éjszaka.

XLI. FEJEZET
Annyira elhatalmasodott rajta a fáradtság, hogy súlytalannak érezte
a testét. Olyan volt, mintha felhőben lebegne a föld felett, és ha
átsodródott az öntudatlanság meleg homályába, látta magát, amint
könnyedén szárnyal fölfelé, és ettől nem bírt elaludni.
De az öregember tudta, hogy nem egyedül a fáradt test okozza az
álmatlanságot; sokkal inkább a szellem az, ami megfosztja a pihenéstől.
Szelleme valami meghatározhatatlan energiától sercegett. Föltűntek a
semmiből összefüggéstelen eszmék, képek, szavak, sőt jelenetek,
átlebegtek elméjének kapuján, és Tíz Medvének tehetetlenül kellett
néznie őket.
Időnként átcsúszott - maga se tudta, mennyi időre - az álom
szürkületi küszöbén, de mindig fölriasztotta valami, utoljára egy szédítő
képsor a gyerekkorából. Ekkor szelíd leányhangot hallott, amint azt
suttogja: „Nagyapa!" Gondolatban látta a szót megformáló sima,
bársonyos ajkak mozgását.
A suttogás néhány másodpercre elhallgatott, majd megismétlődött.
Belefúródott Tíz Medve fejébe, mint egy távolról jött hívás.
Amikor a suttogás mellett a beszélő leheletét is érezni vélte, Tíz
Medve arra gondolt, hogy talán mégis ébren lehet. Pillái megremegtek,
fölpattantak. Egy sötét alakot látott, és mivel az oldalán feküdt, azt se
tudta, férfi-e vagy nő, de úgy tetszett, hogy van még valaki a sátorban.
- Nagyapa?
Ugyanaz a hang. Tíz Medve most már bizonyos volt benne, hogy egy
lányé. Felmordult, a könyökére támaszkodott, kinyitotta csontos
markát, amelyben a pápaszemet szorongatta.
A szárakkal matatva az orrára illesztette a csodálatos eszközt.
Unokája fénylő szeme nézett le rá.
- Nagyapa!
- Keresgélő?
- Jól vagy?
- Nehezen alszom ma éjszaka.
- Akkor nem zavarlak...
- Nem, nem! - intett az öregember. - Semmi bajom. Maradj még
egy kicsit. Terítsd le a takaródat, heverj le, beszélgetni fogunk.
Belefáradtam már abba, hogy aludni próbálok.
Keresgélő tette, amit Tíz Medve mondott. Leterítette az irhát,
ráfeküdt, és ő is felkönyökölt, mint a nagyapja a tűz túlsó oldalán.
Olyanok voltak, mint két könyvtámasz.
- Szereted a hűvöset? - kérdezte Tíz Medve.
- Igen... Elmész abba a Washingtonba?
- Igen.
- Nem félsz, hogy megölnek?
- Neeem! - nevetett Tíz Medve. - Vendég leszek. Még a fehérekről
se gondolom, hogy megölnék a vendégeiket. Még sose hallottam, hogy
ilyet tennének. Féltesz, unokám?
 - Nem kéne veled mennem? - kérdezte Keresgélő. - Gondot
viselhetnék rád.
- Lesz nekem elég segítségem. Vergődő Madár jön. Azt hiszem,
Felleget Verő is. Meg még néhány csejenn és arapaho.
- Ők majd készítenek neked húspépet? - kérdezte csalafintán
Keresgélő.
- Nem! - felelte Tíz Medve, és megint nevetett. - De készíthetsz egy
kicsit, hogy elvihessem.
Keresgélő szeretete a nagyapja iránt a lány egyetlen más érzéséhez
sem volt fogható. Senkit és semmit sem szeretett ennyire tisztán és
önzetlenül. Révetegen bólogatott. Bármit megtett volna a nagyapjáért.
- Ha majd az elfogy - mondta Tíz Medve kedélyesen -, akkor ki
leszek szolgáltatva a fehér ember ételének. - Mulatságos
fontoskodással felvonta a szemöldökét. - Akármi legyen is az.
Ezen nevetgéltek egy darabig, aztán Keresgélő kibökte:
- Én félnék megenni a fehér ember ételét.
- Én viszont kíváncsi vagyok rá - nyugtatta meg Tíz Medve. -
Különös... annyi telet éltem, olyan sok évszak van mögöttem - és még
mindig fúrja az oldalamat a kíváncsiság. Nagyon érdekel, mit láthatok
Washingtonban ezekkel az új szemekkel.
Megint nem tudott ellenállni az örök kísértésnek, és körbejártatta
tekintetét a sátorban, azon ámuldozva, milyen élesek a fények és az
árnyak, amelyek körülveszik őket. Miközben bámészkodott, ismét
hallotta Keresgélő suttogását:
- Ne menj még át a csillagok között.
Az öregember hátranézett. Kinyújtotta a karját, és megpaskolta
unokája kezét.
- A Titok régóta hív. Felelnem kell.
- Inkább maradj velünk.
Tíz Medve mosolygott.
- Egy napon együtt leszünk mind.
Ez nem látszott megnyugtatni Keresgélőt.
- Szereted a Titkot? - kérdezte az öregember.
- Igen.
 - Én mindig szerettem a Titkot. A születés meg a halál között ott az
élet, és én egész életemben közel próbáltam maradni a Titokhoz.
Csupán két pillanat van, amikor az ember valóban egy a Titokkal: a
születés és a halál...
Kinyújtotta a karját, és ledőlt a földre.
- Anyám mesélte, hogy könnyen jöttem ki. Úgy gondolom, az életből
is ugyanolyan könnyen megyek ki. - Suttogássá tompította a hangját,
mint egy összeesküvő. - Már alig várom!
Keresgélőnek mosolyognia kellett nagyapja lelkesedésén. Az
öregemberből áradó melegség mindig eloszlatta az ő aggodalmait.
- Rúgkapál még az én dédunokám?
- Kicsit - felelte Keresgélő. - De keményeket rúg. Biztosan fiú.
- Ha keményeket rúg, akkor valószínűleg lány.
Keresgélő fölnevetett, pedig Tíz Medve csak félig tréfált.
- Komolyan gondoltam. Anyádnak te voltál az egyetlen lánya, és ő
mindig azt mondta: „Keresgélő rúgta a legkeményebbeket."
- Én?
- Igen.
Keresgélő félrehajtotta a takarót, és végighúzta a kezét a hasán.
Megnyomta a dudort, de nem kapott választ.
- Alszik - pillantott a nagyapjára.
Tíz Medve az unokája hasát nézte, aztán az arcát. Keresgélő ásított.
- Eldöntötte Mosolygós, melyik úton fog járni? Rálép a fehér ember
szent útjára?
- Kint marad.
Tíz Medve bólintott.
- Gondoltam is, hogy ezt fogja tenni. Tartsatok össze... sose
tudhatjátok, mikor lesz szükségetek egymásra.
- Össze fogunk tartani, nagyapa - ígérte Keresgélő, és lenyelt egy
újabb ásítást.
- Jól érzed magad? - kérdezte Tíz Medve.
- Igen, nagyapa - felelte a lány, és behunyta a szemét.
- Akkor aludj itt ma.
- Igen, nagyapa - dünnyögte Keresgélő.
 De Tíz Medve továbbra sem bírt aludni. Az orrán hagyta a
pápaszemét, miközben ide-oda csúszkált fény és árnyék között, mert
így bármikor láthatta virágarcú, alvó unokáját, akit annyira szeretett.

XLII. FEJEZET
Másnap délre távoztak mindazok, akik úgy döntöttek, hogy Vergődő
Madárral mennek. A falunak több mint fele indult el északnak, a
kajovák országa és az ismeretlen jövő felé. Sok fiatal volt közöttük.
Voltak özvegyasszonyok, pár özvegyember, tucatnyi kiváló harcos,
családostul. Tíz Medve volt az utolsó; saroglyája a menetoszlop végén
rázkódott a gyűrött rögökön.
Különös némaság övezte a fájó, keserű elvonulást; csak nagy ritkán
hallatszottak a legszomorúbb hangok, egy fojtott, meggyötört kiáltás
vagy elcsukló zokszó. Az emberek, akik maradtak, szótlanul ténferegtek
a távozók között, reszkető kezüket nyújtogatva rokonok, barátok után.
És amikor mindenki elment, a többiek hűdötten próbáltak visszaállni a
mindennapok munkájába. Majd' megszakadt a szívük, és folyton a
könnyeiket törülgették.
Meglepődésére még Szélfútta Haj is elsírta magát, majd abban a
reményben, hátha kitisztul a feje, fölpattant egy pónira, és
mérföldeket nyargalt a prérin, mielőtt megállt volna egy földtaraj
tetején.
Ott leugrott a lóról, tüzet gyújtott, és némán pipázott az esővel
fenyegető, szürkülő ég alatt. Nehéz volt nézni, hogy ilyen sok ember
elmegy. Szélfútta Haj szíve tudta, hogy nemigen látja őket viszont. Azt
is tudta, hogy távozásukkal megtört a komancsok hatalma a
birodalmuk felett.
Ám ahogy bámulta a prérit, amelyre itt-ott még nyilaztak az utolsó
téveteg napsugarak, kezdett enyhülni az elválás fájdalma, és átadta a
helyét a töprengésnek, hogy miként védhetné meg Szélfútta Haj a
hazáját.
Hetven vitéz harcos követi, de sohasem lesznek elegen, hogy
megküzdhessenek a sok katonával. Amikor az első esőcsepp
szétfröccsent a homlokán, Szélfútta Haj rájött, hogy úgy lesz a jó, ha
folyton mozognak. Az örökös helyváltoztatással talán megzavarhatják a
katonákat.
De addig is felderítőket kell kiküldeni, hogy figyeljék a szőrös szájú
katonákat, a falu pedig igyekezzen annyi húst szerezni, hogy átvészelje
a telet. Az ennivaló létfontosságú, főleg hogy a bölény annyira
megritkult. Üres hassal nem lehet sokáig harcolni, és ha a gyerekek
sírni kezdenek éhségükben, akkor senki sem hall meg semmi mást.
Kitartóan esett az alacsonyan járó felhőkből, amikor Szélfútta Haj
visszatért a táborba. A nedvesség és a hideg a sátraikba űzte a szomorú
komancsokat. Az élettelen falu közepére kormányozta póniját, és
egy-két percig ült a lován. Nem hallott beszélgetést, nevetést, még
gyerekbőgést se, csak az eső zuhogott gyászosan. Szélfútta Haj arra
gondolt, hogy minél előbb rázza le magáról a falu a fásultságot, annál
több esélye lesz a túlélésre.
Fél óra múlva, amikor a tábor utolsó harcosa is besorjázott a
sátrába, Szélfútta Haj szólásra emelkedett. Útmutatásért esengve
fordultak felé az arcok.
- Hallgassatok meg, testvérek! - mondta csendesen. - Ettől a perctől
kezdve belülről kifelé kell fordítanunk magunkat. Minden harcosnak
össze kell szednie a bátorságát. Vitézségbe kell öltöznünk, mert ettől a
perctől csak azért élünk, hogy megvédjük a hazánkat.
Rajtam kívül már csak hárman maradtunk Kemény Pajzsok. De én
nem válogatok köztetek, hogy pótoljam, akiket elpusztítottak.
Mostantól ti mind, és mindenki, aki csatlakozik hozzánk, úgy fog
harcolni, mint egy Kemény Pajzs.
Éppen azt magyarázta, hogy terve szerint a tábor északnyugat felé
indul húst keresni, amikor feltépték a sátor leffentyűjét, és megjelent
egy csomó ázott, asszonyi fej. Mindegyiknek iszonyodó volt az arca, és
mind ugyanazt sikították:
- Fehér emberek! Fehér emberek a tábor előtt!
A harcosok egymás lábát taposva törtettek ki a sátorból, és a sárban
csúszkálva igyekeztek a lovaikért. Szélfútta Haj szokása szerint a sátra
elé kötötte a póniját, így elsőnek pattant lóra. A félszemű harcos nem
várta meg, amíg kialakul a csapat, maroknyi társának kíséretében
kivágtatott a táborból abba az irányba, amelyet a rémült nők mutattak.
 Alig lehetett látni, olyan vastag pászmákban zuhogott az eső a füves
pusztán. Ám a tábortól félmérföldnyire földerengett Szélfútta Haj előtt
négy elmosódott kísértetlovas.
Keményen oldalba rúgta a póniját. Az árnyalakok éppen kezdtek
élesebb körvonalakat ölteni, amikor Szélfútta Haj megrántotta a zablát,
és hátracsúszott a póni hátán. A ló a lucskos földbe vágta hátsó patáit,
és csúszva fékezett. Mögötte is megtorpantak a harcosok, azt
fürkészve, mi az ott százyardnyira az esőben, ami megállítja Szélfútta
Hajat.
Azok az alakok nem futottak el, és nem jöttek közelebb, csak álltak,
tökéletesen mozdulatlanul. Szélfútta Hajnak egy pillanatra az a rémítő
gondolata támadt, hogy talán csakugyan kísértetek. Körvonalaik
párásan csillámlottak az esőben.
A harcos visszaparancsolta a tarkójában mocorgó félelmet,
elindította a póniját, és ahogy közelebb ért, rögtön látta, hogy ezek az
alakok nem szellemek. Fehér ruhákat viseltek, ám amikor Szélfútta Haj
pillantása megállapodott az elsőn, aki mintha férfi lett volna, a vonások
hirtelen összeálltak arccá. Félreismerhetetlen szempár kémlelt a fehér
ember kalapjának csöpögő karimája alól.
Farkasokkal Táncoló volt.

XLIII. FEJEZET
Mindenki régen várt, jó előjelnek vette, hogy visszatértek, akiket
halottnak hittek.
De a kezdeti lelkesedést hamarosan felváltotta a kétely és a
találgatás. Hogyan dönt Farkasokkal Táncoló? Bevonulhat-e a
rezervátumba? De miként maradhatna kint? Mit fog tenni, ha majd a
fehér katonák üldözik őket, ami bizonyosan bekövetkezik? Úgy tűnt,
Farkasokkal Táncoló zsákutcába került. Néhányan arra a
következtetésre jutottak, hogy jobb lenne, ha távozna.
Álló Ököl még annál is zárkózottabb volt, mint amilyennek azelőtt
ismerték, és noha tekintetbe vették, mekkora megrázkódtatás lehetett
számára a fehér rabság, voltak, akik megkérdőjelezték komancs
feddhetetlenségét.
 A legijedősebbek, akik örökösen az életüket és a hasukat féltették,
ránéztek Farkasokkal Táncoló gyerekeire, és hárommal több éhes
szájat láttak.
Csendes csúnyán köhögve, magas lázzal érkezett haza, de Bagoly
Látnok, aki nagyon értett az orvosláshoz, hamar kigyógyította. Ennek
ellenére voltak, akik szerint oktalanság volt beengedni a táborba
olyasvalakit, aki a fehér ember betegségét hozta.
Farkasokkal Táncoló és Álló Ököl - csekélyebb mértékben a gyerekek
is - megérezték az alig észrevehető változást a tábor viselkedésében.
Farkasokkal Táncoló attól fogva érezte, hogy a falusiak meglátták a
fehér ruhában. Az emberek meghökkenéssel vegyes értetlenséggel
méregették, és néhány percig még azt is alig hitték el neki, hogy
komancsul beszél.
A gyanú és az ellenségeskedés még estére sem oszlott el
maradéktalanul, amikor tanácsot tartott Szélfútta Hajjal és egy tucat
harcossal. Röviden beszámolt utazásáról, és bár a férfiak jóízűen
nevettek a kaland komikus részletein, néhányan határozottan úgy
festettek, mintha feszélyezné őket, hogy Farkasokkal Táncoló közöttük
ül.
Szélfútta Haj szólt a fehérek ultimátumáról, elmondta, hogy
Vergődő Madár távozott a fél faluval, mire Farkasokkal Táncoló annyit
felelt egyszerűen és rendíthetetlenül, hogy ő Kemény Pajzs. Ennek
ellenére bizonyosra vette, hogy némelyeknek, akik látták a fehér
ember ruháiban, nehezükre esik másmilyennek látni. A sors fintora,
hogy egyetlen harcos volt, akinek a testvéri érzelmeiben nem
kételkedhetett, mégpedig Szélfútta Haj.
Barátnőinek szomorúságára Álló Ököl konokul hallgatott
elrablásáról és fehér fogságáról. A legtapintatosabb kérdezősködésre is
azt felelte:
- Erről nem akarok beszélni. Itthon vagyok.
Ő is fehér ruhát viselt, amit egyesek sehogy se akartak elfelejteni. Ez
először bántotta Álló Ökölt, de a férjéhez hasonlóan ő sem érezte soha
a feltétel nélküli elfogadást, és hamarosan levonta a következtetést,
hogy csak az folytatódik, ami azelőtt volt. Egyik felismerés vezetett a
másikhoz, és érkezésük után néhány nappal sohasem tapasztalt
békesség töltötte el Álló Ökölt. Túlságosan komancs volt, hogy fehér le-
hessen, túlságosan fehér volt, hogy komancs lehessen, és semmit sem
tehetett ellene. Olyasmitől, amin nem változtathat, fölösleges félni, és
harcolni sem érdemes ellene.
Amióta megbeszélték, hogy kint maradnak, mert nincs más
választásuk, még erősebben kapaszkodtak egymásba és a gyerekeikbe.
Jöjjön rájuk, aminek jönnie kell. Mindketten érezték a változást a törzs
viselkedésében, és mindketten ugyanarra a következtetésre jutottak.
Nem érdekelte őket, ki mit gondol. Nekik elég volt, hogy komancs
módon élhetnek.
Persze aggódtak a gyerekekért. A barátok és játszótársak
megfogyatkoztak, ám ezt se Kigyófogó, se Ballagó nem látszott bánni,
mint ahogy a falu mozgósítása sem izgatta őket túlságosan.
Farkasokkal Táncoló és Álló Ököl egyformán rettegett, hogy ez az út
szenvedésbe és nyomorúságba vezethet, de abban egyetértettek, hogy
jobb a családnak együtt, mint külön. Majd elkövetnek mindent, hogy
megkíméljék a kicsiket a rossztól, de nem áltatták magukat. A halál ott
vár a prérin minden pillanatban.
Minél többet beszéltek ezekről a dolgokról, annál közelebb kerültek
egymáshoz. Kígyófogó és Ballagó hallottak az ultimátumról és a
fenyegetésről, de nem sokat kérdeztek, és a család egységesebb volt,
mint valaha.
Amikor a falu elindult északnyugatra a bölények után, már múlóban
volt az aggályoskodás. A család, amelynek sátra mindig is félreeső
helyen állt, ugyanúgy végezte a dolgát, mintha nem lenne tudomása
szörnyű kiúttalanságáról, és a jelenlétük, ahelyett hogy gyanakvást
ébresztett volna, egyszer csak erősíteni kezdte az önbizalmat.
Mire találtak egy több ezer fős bölénycsordát, és annyi húshoz
jutottak, amivel az egész falu kibírhatta a telet, már senki sem
gyanakodott Farkasokkal Táncolóra és családjára. Addigra mindenki a
fehér katonákról beszélt, akik jönni fognak, és örökös tanácskozás
töltötte ki a tábor életét.
Mivel azonban nem ismerték a fehér kultúrát, csak találgatásokkal
tölthették ki a hézagokat. Milyen fegyvereket hozhatnak a katonák?
Hány kék kabátost küldhetnek ide? Jó lovasok lesznek? Jó felderítőik
lesznek? Hajlandóak lesznek harcolni? A találgatásokból
elkerülhetetlenül ugyanaz a név vetődött föl, amelyet olyan sűrűn
emlegettek férfiak, nők és gyerekek, mintha egy ismerősüké lenne.
Háborúban a fehérek mindig egy embert kövérnek, abban pedig
egyetértett a falu, hogy valószínűleg a Rossz Kéz nevű fehér fogja
vezetni őket. Ám mivel senki sem tudta, miféle ember, ezért senki sem
tudhatta, mire képes. Még Farkasokkal Táncoló se tudott róla semmit.

XLIV. FEJEZET
A síkság védői nem gondoltak Mackenzie tábornok magánéletével.
Az indiánok nem latolgatták, hogy van-e felesége, mit szeret enni,
melyek voltak ifjú életének fényei és árnyai. Őket az a gyakorlati kérdés
érdekelte, hogy milyen bátor lehet, mennyire fortélyosnak és
elszántnak mutatkozik a csatatéren.
Megdöbbentek volna, ha tudják a választ.
A csatatéren Mackenzie tábornok maga volt a megtestesült erő és
kitartás. Rendületlenül állta a legförtelmesebb időjárást, a legrázósabb
terepet, a legnagyobb nélkülözést, bosszantó akadályocskáknak
tekintette őket, amelyek megnehezítik, hogy térdre kényszerítse az
ellenséget. Noha menetelései végletes erőfeszítést igényeltek, ő pedig
hajlamos volt az érthetetlen dührohamokra, sokan szerettek volna
alatta szolgálni, mert Mackenzie neve egyet jelentett a sikerrel.
E köztudott dolgokat leszámítva a nyalka tiszt egyénisége
megmaradt titoknak. Létének felszíne alatt sötéten, dühösen
örvénylett a kínok folyója, ám azt senki se látta azon az emberen kívül,
akinek életét lankadatlan kegyetlenséggel dirigálta. A kín volt Ranald
Mackenzie egyetlen és állandó társa. A kínnal evett és aludt, ürített és
álmodott. Az kísérte minden percben, csupán éjszaka engedte el rövid
szundításokra.
Az arca ép volt, de az egyenruha alatt, a sebhelyek indái között a
fájdalom titkos világa lüktetett. Kezének csonkjai semmik voltak ahhoz
az ágas-bogas villámhoz képest, amely a bal mellizmot és a bordákat
hálózta be csápjaival. Minden lélegzet belenyilallt a kusza vadhúsba és
a bordatörések forradásaiba.
 A medencéjébe és a térdébe ágyazott ólomdarabok a legparányibb
mozdulatra hozzásúrlódtak a csonthoz, és gyötrelmes időjósként
viselkedtek. Kétszeresen eltört vállcsontja sokszor úgy fájt, mintha a
csontba és a porcok közé foglalt késpenge metélné lovaglás közben.
Évek óta nem volt nyugodalma. Sokszor olyan bősz hullámokat
vetett benne a kín, hogy kénytelen volt ledőlni valami priccsre, mielőtt
felvonultatta volna akaraterejének acélos tartalékait a húsát
marcangoló ördögök ellen.
Kezdetben kísérletezett fájdalomcsillapítókkal, de csak a
legerősebbek hatottak, azokat meg nem szedhette, mert az agya túl
kótyagos lett volna tőlük a kötelességteljesítéshez. A testét kínzó,
förtelmes támadások ellen a tiszta, metsző értelem volt az egyetlen
fegyvere, amelyet arra edzett, hogy küzdje le a fájdalmat. Lóvá tette az
orvosokat az évenkénti felülvizsgálatokon, és bár legközelebbi
munkatársai tudtak sérüléseiről, ember nem sejthette, minő
gyötrelemben telnek a mindennapjai.
Az lett az élete értelme, hogy legyőzze a fájdalmat. Minden egyes
perc az anyag és a szellem harca volt a győzelemért. Ez fűtötte minden
tettét. Akár csatát vezetett, akár az ágyból kelt föl, az mind egy-egy
életre-halálra szóló kihívás volt a percenként megfeszített
akaraterőnek, a szellem győzelme az anyag fölött.
Személyesen ellenőrizte, kellően gondozzák-e a gyakorlótér szélére
ültetett szilfákat, és a katonák megbotránkozására, akik morogva
hozták a vizet a patakról, megkövetelte, hogy rendszeresen öntözzék
őket. Ezenkívül nem volt az életében semmi, amit kedvtelésnek
lehetett volna nevezni. Alig ivott, egyedül hált, tartózkodott a
szerencsejátékoktól, nem dohányzott, és nem voltak barátai. A
gyönyörök hajszolása idegen volt tőle.
Szenvtelensége abban látszott a legjobban, ahogy a Washingtonba
készülődő indián vezetőkkel viselkedett. Kétszer találkozott velük,
elszívta velük a pipát, egyszer vadhúst is evett velük. Mackenzie egyik
találkozáskor sem beszélt sokat. Az a diplomatikus félmosoly volt az
egyetlen erőteljesebb megnyilvánulása, amellyel a szellemes tréfákra
reagált. Egy öreg komancsról megállapította, hogy feltűnően intelligens
 ember, imponált neki, hogy egy másik, fiatalabb komancs egész jól
bírja az angol nyelvet, de ebben ki is merültek az érzelmei.
A tábornok nem látta értelmét, hogy társalogjon egy csomó
vademberrel, akik az elnökhöz tartanak. Ez nem tartozott a
munkájához, és Rossz Kéz őszintén örült, amikor a tizenkét fős
bennszülött küldöttség elindult a keleti vasútállomás felé. Miután
semmi sem zavarta többé, nyugodt lélekkel elvégezhette a hadjárat
tervén az utolsó simításokat.
Alig várta, hogy csatába mehessen. Amióta Sherman tábornok
felszabadította az utakat, az erődbe áradt a provízió és a lőszer.
Törzskarának harci szelleme megközelítette a száz százalékot, és a
bakák között is akadtak veteránok.
Ám az a tudat volt a legjobb, hogy ha egyszer elindul a csatára kész
hadoszlop élén, rögtön kezesebb lesz a fájdalom. Még sose
gondolkozott a lehetséges kapcsolaton, de a hadjáratokban mindig
enyhült a kínszenvedés.
Váratlanul csillapodott azon a napon is, amikor az indián küldöttség
elindult a nyitott szekereken kelet felé. Délután Mackenzie tábornok
minden részletre kiterjedő parancsokat fogalmazott, amelyeket
telegráffal elküldetett messze délre, a Richardson-erődbe.
A parancsok egy Bradley nevű fiatal századosnak szóltak,
ugyanannak az embernek, akit néhány hónapja, még hadnagy korában
annyira csúffá tett Szélfútta Haj. Bradleyt megedzette, hogy hajszál
híján sikerült megúsznia a katasztrófát, és nagyon büszke volt rá, hogy
közvetlenül Mackenzie tábornoktól kap utasításokat.
Bár a parancsok szokványos felderítést rendeltek el az indiánok
földjén, ennél sokkal többről volt szó. Bradley századosnak nagy
erőkkel, több mint száz emberrel, egy teljes hónapig, tehát a szokott
hét-tíz napnál sokkal hosszabb ideig kellett átfésülnie a vidéket. Nem
hurok alakban kellett mozogniuk, hanem hullámként, hosszú átlóban
folyamatosan törekedve észak felé.
A parancs egyértelműen előírta, hogy az indiánokkal való csatározás
szigorúan kerülendő, kivéve persze, ha azok lőnek elsőnek. Kergetni
sem szabad őket. A parancs többször hangsúlyozta, hogy a
századosnak a lehető legbékésebben kell levezényelnie a felderítést.
 Ám Bradley százados megértette, hogy küldetésének igazi célja a
vadak tapintatos terelése észak felé, Fordike tábornok északnyugatról
és Mackenzie tábornok keletről közeledő erői elé. Az egyszerre három
oldalról szorongatott ellenszegülők egy folyamatosan szűkülő körbe
kerülnek, ahonnan nem lesz menekülés, és az ellenállás könnyen
megsemmisíthető.
Senki sem akart hosszú háborút.

XLV. FEJEZET
Amikor megrándult a szerelvény, a különleges utasok a
különkocsiban óriási erőfeszítéssel próbálták visszaparancsolni a
rémületüket. Tekintetük ide-oda cikázott, és a vagon visszhangzott az
ismeretlentől rettegő emberek nyögéseitől.
Megdelejezte őket az ablakok előtt elsuhanó táj, és a hatalmas
gépezet, amely másvilági erővel vontatta őket a síneken. Ha egyedül
vannak, valószínűleg kiugranak az első nyíláson, de fehér kísérőik
folyamatos nyugtatgatásának és fesztelen viselkedésének hatására
megültek egy helyben, olyan merev tartással, mint akik nyársat
nyeltek.
Mindenesetre feltűnően gyorsan megszokták az idegen
szállítóeszköz sebességét és mozgását; attól kezdve képesek voltak
figyelni a számtalan rejtélyre, amely körülvette őket. Bevezették őket a
vasúti árnyékszék használatába, sikertelenül próbálták megtanítani
őket az időmérésre, és bemutatták nekik az íróeszközök csodáját.
Hamarosan megízlelték a fehér ember ételét, és telefüstölték a vagont
a fehér ember kézzel sodort cigarettájával.
Amíg megtették az első hosszú útszakaszt a prérin, nem hagyták el a
vonatot, mert a határvidéki települések veszélyeztették volna testi
épségüket. Amikor Kelet-Missouriban először engedték meg nekik,
hogy kinyújtóztassák tagjaikat egy nagyobb helység peronján,
bekövetkezett az a különleges jelenség, amelyre annál gyakrabban
került sor, minél keletebbre vitte őket az utazás.
A korai óra ellenére a peront zsúfolásig megtöltötték a fehér
emberek, akik az ő érkezésüket várták. Ahogy Vergődő Madár, Tíz
Medve és barátaik kiszálltak, a tömeg hátrált a pillanatnyi
megilletődéstől, majd lassan előreóvakodott, hogy lássa
képzelgéseinek megtestesüléseit.
A kíséret felkészítette a tizenkét egzotikus embert az átkelésre a
Mississippin, ám ahogy elindultak a hídon, az egyik csejenn, név szerint
Üres Szarv egészen bizonyosra vette, hogy bele fognak esni a vízbe.
Vérfagyasztó kiáltással felpattant, és csapkodni kezdte a vagon
deszkaburkolatát a fejszéjével, hátha meg tudja ölni a szörnyeteget,
mielőtt lerántaná őket a mélyvízi halálba. Megfékezték, mielőtt
különösebb kárt tehetett volna, de a híd után Üres Szarv valósággal be-
gubózott a megalázottságba.
Valamilyen okból a feltollazott prérilakók kísérői közül senkinek sem
jutott eszébe, milyen hatással lesz gyámoltjaikra, ha majd egy
alagútban kell átmenni egy hegy alatt a teljes sötétségben, és mire
eszükbe jutott, már késő volt.
A szerelvény talán félórája kapaszkodott egy alacsony hegyláncon,
az indiánok közül többen elbóbiskoltak. Akkor a vonat leírt egy éles
kanyart, és eltűnt egy hosszú alagút fekete pofájában. Egy teljes percig
rikoltozó indiánok rohangáltak a szuroksötétségben, akkora
hangzavarral, amely elnyelte a mozdony dübörgését.
A hatvan másodpercnyi örökkévalóság után tompa, de egyre
erősödő fény szivárgott be a vagonba, és már kint is voltak. A legtöbb
indián rögtön magához tért, ám egy Lecsapó Sas nevű arapaho még
mindig a padlón feküdt, súlyos állapotban. Hosszú teste remegő
labdává gömbölyödött, és kudarcba fulladt minden kísérlet, amellyel
megpróbálták felállítani. A következő állomásnál kénytelenek voltak
leszállítani az összeroppant arapahót, aki még akkor sem volt hajlandó
kibújni a képzelt anyaméhből. Leszállt Üres Szarv is, aki mereven
elutasította, hogy továbbutazzon, otthagyva a várható csodákat tíz
bajtársának, akik megrendültek, de nem hátráltak.
Közöttük érdekes módon épp a legöregebbet rázta meg a
legkevésbé az új világ. Tíz Medve éppen szundított, amikor a vonat
berobogott az alagútba, és bár fölverte a ribillió, az öregember, aki az
utazás első percétől feltűnően higgadtan viselkedett, arra az egyszerű
következtetésre jutott, hogy átaludta a naplementét. Miután ismét
lehetett látni, alig egy pillantásra méltatta a tombolás
következményeit, és percekig észre se vette Lecsapó Sas
összeroppanását, mert a távolodó alagutat bámulta derűsen a
pápaszemén át.
Keresztülmentünk egy hegyen, gondolta. Úgy volt megcsinálva, hogy
kinyissa a testét ennek a fa- és vaskígyónak, amelyben utazunk. A
fehéreknek hihetetlen varázsereje van.
Pár perccel később leült mellé Vergődő Madár, és elmesélte, mi
baja történt Lecsapó Sasnak. Tíz Medve rásandított a pápaszeme
kerete fölött.
- Talán egy szellem költözött bele.
- Azt hiszem, megijedt - válaszolta Vergődő Madár. - Valaki hallotta,
amint azt kiabálja, hogy megölték a napot.
- Süt - mutatott rá Tíz Medve.
- Lecsapó Sas lelke nem látja. Nem tud mozogni.
- Ki kell szállnia ebből a dologból - mondta csipetnyi lenézéssel Tíz
Medve.
Vergődő Madár sebesen bólogatott.
- Kiteszik a következő állomáson.
- Hogy jut haza? - kérdezte Tíz Medve.
- Megvárnak egy vonatot, amelyik nyugat felé megy, és felteszik rá.
Tíz Medve a szemközti ülést bámulta.
- Szegény ember - sóhajtotta a csendben, majd egy perc múlva
hamiskás mosollyal fordult Vergődő Madárhoz. - Megint át kell mennie
a hegy alatt.
Vergődő Madárnak sikerült megállnia, hogy fölnevessen, ám a válla
görcsösen hullámzott.
- Megyünk még át hegyek alatt? - érdeklődött Tíz Medve.
Vergődő Madár jókedve elpárolgott. Nem gondolta, hogy más
alagutak is jöhetnek.
- Nem tudom - válaszolta.
- Szeretném tudni, hogy víz alatt is átmegy-e ez a dolog. Jobb lenne,
ha szólnának, hogy bezárhassuk ezeket a nyílásokat. Különben bejön a
víz, és mind megfulladunk.
 Vergődő Madár az ülése szélére csúszott, és buzgón nézegetett, a
kis kvékert keresve a vagonban.
- Lawrie Tatum tudni fogja - felelte szórakozottan.
- Ó, hagyd már békén egy kicsit - korholta Tíz Medve. - Úgyis csak
fehérül akarsz beszélni.
- És ha bejön a víz? - vitatkozott Vergődő Madár.
- Ez a dolog sok víz fölött ment át - mordult rá Tíz Medve
elutasítóan. - Ha belemegy a vízbe, a fehérek idejében becsukják.
Biztosan egyik se akar megfulladni. Mennyi van még Washingtonig?
- Lawrie Tatum azt mondja, még egy alvás.
- Ez a legnagyobb fehér falu?
- Lawrie Tatum azt mondja, nagyobb lesz, mint bármi, amit eddig
láttunk. Azt mondja, szemünk sok olyan dolgot lát, amelyek nem is
tűnnek valóságosnak.
- Hiszek neki - bólogatott Tíz Medve ünnepélyesen, és föltette
mokaszinját az alacsony lábtámaszra.
Az öregember elővette a tokból a pipáját.
- Füstölnünk kéne szegény Lecsapó Sasért.
- Ühüm - helyeselt Vergődő Madár.
- Remélem, Washingtonban jobb az étel - mondta Tíz Medve, és
egy csipet dohányt tömött a pipa öblébe. - Annyi varázslatuk van,
mégse tudnak jó húst csinálni. Rágós, és tele van zsírral.
Vergődő Madár némán bólintott.
- Átszalad a belemen - zsémbelt Tíz Medve.
- Az enyémen is - sóhajtott Vergődő Madár.

XLVI. FEJEZET
Az évszakhoz képest szokatlan, örökös esőzést nem számítva, amely
lucskosra áztatta a déli síkságot, Szélfútta Hajnak és az
ellenszegülőknek kedveztek az előjelek. Szerencséjük több kisebb
bölénycsordához vezette őket, és bár a hús szárításához tábort kellett
verni, annyit szereztek, amennyi elegendő lesz a télre.
 Bolyongásuk közben mindenfelé vándorokkal találkoztak, akik
ugyanúgy gondolkoztak, mint ők; ahogy fogytak a napok, amelyek
elválasztották őket a határidőtől, úgy nőtt Szélfútta Haj hada. Komancs
táborok lakói - Antilopok, Májevők, Gyakran Költözők - csatlakoztak
hozzájuk, és népes csoportokban jöttek a kajovák, csejennek,
arapahók.
Mivel itt harcosok százait kellett vezetni, Szélfútta Haj örökösen
tanácskozott. Tíz alvással a határidő lejárta előtt fél tucat osztagot
szerveztek válogatott harcosokból, és elküldték őket a komancs terület
különböző pontjaira, hogy figyeljék a szőrösszájúak erődjeit.
Szélfútta Haj és tanácsadói arra számítottak, hogy a hadsereg délről
próbálja megszorítani őket, és valószínűnek tűnt, hogy az első
ellenségek a Richardson-erőd nevű helyről érkeznek. Bagoly Látnok,
akinek tekintélye megrendült, de korántsem sem omlott össze,
sziklaszilárdan kijelentette, hogy a katonák délről jönnek.
Három Kemény Pajzsot - Farkasokkal Táncolót, Mosolygóst és Kék
Teknőst - jelöltek ki arra, hogy járják meg a hosszú utat a
Richardson-erődig. Nagy távolságot kellett megtenniük, nehéz volt
észrevétlenül meglapulni a katonák orra előtt addig, amíg
kikémlelhetik a mozgásukat, de leginkább a csökönyös eső nehezítette
meg a dolgukat.
A szirtfalról leereszkedni a legszebb időben is fokozott éberséget
kívánt, de az egy hete tartó felhőszakadás annyira síkossá tette a
meredek ösvényt, hogy a lovakat állandóan az elesés fenyegette. A
lovasoknak örökösen le kell szállniuk, hogy a pónik ne csússzanak el,
vagy visszanyerjék az egyensúlyukat. Feleúton Kék Teknős leugrott a
lováról, megcsúszott, és belezuhant volna a szakadékba, ha nem
kapaszkodik bele a póni farkába.
Az idilli patakocskák vágtató, fortyogó folyókká dagadtak.
Farkasokkal Táncoló és Mosolygós az egyik átkelésnél lecsúszott a
lováról, mert a vastag fatörzs, amelyet kikerülni próbáltak, hirtelen
megpördült, és egyszerre találta el a két pónit. A harcosok és hátasaik
negyed mérföld hosszan viaskodtak a sodrással. Csodálatos módon
sikerült szárazra vergődniük, és csatlakoztak Kék Teknőshöz. Ám
Farkasokkal Táncoló elvesztette az élelmét, és attól fogva a két főre
méretezett adagot háromfelé kellett osztani.
Megérkeztek a fehér ember erődjének közelébe, és elszörnyedve
látták, hogy nagyon kevés lehetőségük lesz a kémkedésre. Még egy
sűrű tölgyes volt a legjobb leshely, de a folytonos eső miatt onnan is
csak töredékes képet alkothattak az ellenség mozgásáról.
Minden fa minden leveléről eső csöpögött, elnyelve a leghangosabb
robaj kivételével minden hangot, ami az erődből jött. Három napot és
három éjszakát gubbasztottak a bőrig ázott, vacogó felderítők a tölgyek
alatt a lovaikkal, és ették a fogyatkozó szárított húst.
Túl lehangoltak voltak a beszélgetéshez, ha mondtak valamit, annak
általában a feladathoz volt köze. Küldetésük harmadik napjának delén
Mosolygós megkérdezte, nem kellene-e megpróbálniuk, hátha
szerezhetnének fehér ruhát. Ráadnák Farkasokkal Táncolóra, és akkor
bemehetne a fehérek közé.
Kék Teknős igen helyesen rámutatott, hogy nagyon kockázatos
lenne fehér ruhát szerezni. Amikor Farkasokkal Táncolóra néztek, hogy
mit szól hozzá, ő csak annyit vakkantott:
- Nem kell több fehér ruha! -, aztán föltápászkodott a guggolásból,
és kiment az esőbe.
A negyedik nap reggelén, amikor a köd pár száz lábnyira fölszállt, és
a nap hősiesen próbált áttörni a homályon, katonák hosszú oszlopa
indult el az erődből.
Pár perccel később ágak recsegtek a komancsok mögött. Tőlük alig
néhány yardnyira jókora szarvasbika állt. Az állat oldala zihált, és
amikor elfordította a fejét, hogy hátranézzen, puskalövés törte meg a
csendet.
Golyó sivított át az agancsok között. Amikor a szarvas megugrott,
eldördült a második lövés. A komancsok látták, hogy két civil ruhás,
puskás fehér ember közeledik a fák alatt. A fehér vadászok is
megláthatták őket.
Szerencséjük volt a felderítőknek, hogy amint észrevették az
erődből kiforduló katonákat, tüstént összeszedték fegyvereiket, és
felkészültek az indulásra. Azt tervezték, hogy egy-két napig árnyként
követik a hadoszlopot, majd hazasietnek és beszámolnak róla.
 De már nem volt idő, hogy árnyékul szegődjenek bármihez. A
vadászok abban a pillanatban lőni kezdtek rájuk, amikor Farkasokkal
Táncoló, Mosolygós és Kék Teknős felpattant a lovára. Addig
nyargaltak a liget szélén, amíg el nem fogytak a fák. Még egyiküket sem
találták el a vadászok, és ha a katonák most látják meg őket, az ellen
sem tehernek semmit.
Amikor felhangzott a közeli pagonyban a fegyverropogás, az oszlop
megállt. Bár Bradley századost nem zavarta túlságosan a hang. A száraz
patakmederben lezajlott első, balszerencsés találkozás óta többször
összecsapott az indiánokkal, egészen más eredménnyel. Komancsok és
kajovák számos kis csoportját legyőzte, létszámfölényével hengerelve
le őket, fél tucat harcost ölt meg. Balkezes, hiszékeny parancsnokát föl-
váltották egy agyafúrt csapattiszttel, és amióta a fiatalembert
előléptették századossá, fölényes magabiztosság töltötte el. A
közelmúlt tapasztalatai arra tanították, hogy ha megteszi a szükséges
óvintézkedéseket, megőrzi a józanságát, és két lábbal áll a földön, száz
emberével egy egész indián nemzetet sarokba szoríthat.
Megismerkedett Mackenzie tábornokkal, akit igen nagyra becsült.
Még őt is szerette volna túlszárnyalni harciasságban, és
megtiszteltetésnek tekintette, hogy szerepet kap a síkság
megtisztítására indított hadjáratban. Meg se rezzent, miközben a
szemét összehúzva próbálta fölfedezni, mi okozza a lármát az erdőben.
Lovasok kis csoportja robbant ki a fák közül. Fölvágtattak az onnan
több száz yardnyira emelkedő domb tar tetejére vezető lejtőn, és a
százados elégedetten látta, hogy felderítőinek hidegvérű vezetője, egy
Cox nevű, egykori lovas vadász már föl is emelte távcsövét, hogy
kövesse a menekülők útvonalát.
- Komancsok? - vetette oda.
- Azok hát, százados - felelte Cox, még mindig a szeméhez szorítva a
távcsövet. - Hárman. Megláttak minket... azér' futnak, mint a
szemmelvert.
- Helyes - mondta a százados hidegen. - Épp ez a cél.
A felderítők vezetője hirtelen leengedte a messzelátót, hunyorogva
nézett a lovasok után, majd ismét fölemelte.
- Hát itt egyen meg engem a fene!
 Átadta a távcsövet Bradley századosnak.
- Az egyik akkurát olyan, mint egy fehér. Nézze csak, százados.
Bradley csak azt láthatta, amint a három komancs megérkezik egy
domb tetejére. Az egyik, egy nyírott hajú, aki magasabbnak tűnt
társainál, véletlenül épp hátrapillantott, mielőtt eltűntek volna az
emelkedő mögött. Ránézésre elment volna indiánnak, de a százados,
ahogy látta arcának metszését, kerek szemét, hajlamos volt
egyetérteni a felderítőjével.
- Valószínűleg dezertőr - vélekedett, visszaadva Coxnak a távcsövet.
- Hallottam mán, hogy páran vannak náluk fehér emberek, de még
sose láttam egyet se.
- Én se - mondta a százados.
- Hát nem akarnék a bőriben lenni, amikor elkapjuk - göcögött Cox.
- Nem - mondta a százados, és megfogta a kantárt. - Bőre se lesz,
ha egyszer elkapja a hadsereg.

XLVII. FEJEZET
Észbontó, hihetetlen jelenetben találták magukat a küldöttség
tagjai, amikor megérkeztek a fehér nemzet szívébe.
Noha bennszülött látogatók évek óta megfordultak Washingtonban,
nem lehetett megszokni őket; a peronon hemzsegtek a
kormánytisztviselők és a civilek, akik szerettek volna egy pillantást
vetni az „indián probléma" másvilági megtestesüléseire.
Mivel addigra hozzáedződtek, hogy megbámulják őket, az emberek,
akik csejennek, arapahónak, kajovának s komancsnak nevezték
magukat, fokozott méltósággal, merev arccal kígyóztak a tolakodó
fehérek között, és kizárólag egymáshoz szóltak nagy ritkán, akkor is
halk mormolással. Amerre vonultak, elnémultak a fehérek, a csendben
csupán az ékszerek csengtek halkan, és a mokaszinok surrogtak, ami
még drámaibbá tette a szabad emberek megjelenését.
Az állomás előtt valami élőképféle fogadta őket, ami dacolt a
megfejtéssel. A mélyben kalapot viselő tömeg várakozott egy hosszú,
kövekből rakott lejtő két oldalán. A kövek egy úthoz vezettek, amelyen
szekerek közlekedtek. A lejtő és a tömeg között szorosan egymás
mellett álló rendőrök kettős sora kéklett. A tömeghez hasonlóan,
amelyet kordában kellett tartaniuk, a rendőrök is fölfelé bámultak.
Kifejezéstelen szemük majdnem eltűnt furcsa, egyforma kalapjuk
széles karimája alatt.
Ahová néztek a látogatók, mindenütt fehér házak álltak, némelyik
olyan magas, hogy a fellegeket karcolta. A nap még megvolt a rossz,
büdös levegőben, de a föld eltűnt. A természetből csak az elszórt, zöld
oszlopok maradtak, a fák, amelyek egyenes vonalban nőttek a fehér
ember sok-sok útjának két oldalán.
Miután röviden elmagyarázták nekik a lépcső rendeltetését, a
harcosok elindultak. A lépcső alján számos nyitott szekér várakozott,
amelyeket csillogó szőrű, jó lovak vontak. Az indiánok felkapaszkodtak
a fogatokba, és azok elindultak. Amerre mentek, leállt a forgalom,
utánuk fordultak az emberek, így érkeztek meg szállásukra, egy olyan
helyre, amit a fehérek úgy hívtak, hogy hotel.
Itt megmutatták nekik a szobát, ahol fehér emberek tömték a
hasukat, és mellesleg tájékoztatták őket, hogy a fehér embernek van
egy szerkezete, amely megmondja neki, mikor egyék. Mint kiderült, a
szerkezet, amelyet a fehér emberek fölszereltek falakra, fölállítottak az
utcákon, sőt a zsebükben hordoztak, sokkal többet mond meg nekik,
mint hogy mikor egyenek: azt is megmondja, mikor keljenek föl és
mikor aludjanak. Előírta, hogy mikor szabad látogatni, mikor kell dol-
gozni, mikor lehet pihenni.
Senki sem értette, mi szükség egy ilyen dologra. Ezt Tíz Medve
határozta meg a legtömörebben, amikor megkérdezte Vergődő
Madártól: - Hogy lehet ember az ember, ha egy vasból és üvegből való
körnek a rabszolgájává teszi magát?
A látogatóknak, akiket törzsek szerint külön lakosztályban helyeztek
el, megmagyarázták a bútorok használatát, a vízöblítéses árnyékszékek
rendeltetését, az ágy rafinériáit, az ablakok nyitását-csukását, és az
eljárásokat, amelyekkel szólíthatják a hotel személyzetét.
Amikor a fürdőkádnak nevezett dolgot mutatták meg nekik, a
síksági emberek döbbenten nézték a tavat, amely varázsütésre
keletkezett a szemük előtt. De ugyanennyire elszörnyedtek, amikor a
kádból kihúzták a dugót, s a víz eltűnt a tó fenekén feketéllő, gonosz
lyukon át. Lent a lyukban nyugtalanító hangokat adott valami, ahogy
nyeldekelte a vizet. Senki sem akart egy ilyen fajzat fölött fürödni, de
azt se akarták, hogy kijöjjön, ezért egész tartózkodásuk alatt késsel döf-
ködték a lyukat, illetve betömték ronggyal, és rendszeresen figyelték,
hogy a lyukban tanyázó akármicsoda ad-e életjelt.
Vergődő Madár és Tíz Medve, mivel ők csak ketten voltak, a hotel
hátuljában kaptak egy kisebb, de pompás lakosztályt, amely szalonból,
hálószobából, árnyékszékből és fürdőszobából állt.
Amikor Tíz Medve elnyújtózott az egyik ágyon, Vergődő Madár
töviről hegyire átkutatta az összes szobát. Reszketett az izgalomtól,
nemcsak azért, mert ennyi csoda volt a keze ügyében, hanem mert
tanulhatott is. Kifejezőkészsége javult minden alkalomtól, amikor fehér
szavakkal beszélhetett, és bár viszonylag keveset értett, öröme telt a
haladásában. Ösztönösen tudta, hogy a szavak birtoklása növeli erejét
a tárgyalásokon, ha majd visszatér a rezervátumba. A szavak ismerete
nélkül a komancs ugyanúgy ki lenne szolgáltatva a fehér embernek,
mint a fehér ember az óráinak. Aki a fehérek elképesztő világában akar
manőverezni, annak először is a nyelvet kell elsajátítania, és Vergődő
Madár buzgón nekilátott a tanulásának.
Járt szobáról szobára, és mohó érdeklődéssel nézegette a fehér
ember találmányait, a fürdőszoba szerelvényeitől az ajtók fölötti,
legyező alakú felülvilágító ablakokig. Ő is félt a fürdőszobától, és
megdöbbent az idő fogalmától, de egészében mély hatást gyakoroltak
rá a fehér kultúra vívmányai.
Kifárasztotta az utazás, de el sem tudta képzelni, hogy pihenjen.
Rövid idő múlva kezdődik a washingtoni séta, és Vergődő Madár alig
várta, hogy közelebbről lássa a hatalmas, idegen várost, amely
lüktetett az emberi tevékenységtől.
A hálószobába visszatérve látta, hogy Tíz Medve ugyanúgy hanyatt
fekszik az ágyon, ahogy hagyta. Az öregember eltakarta szemét az
alkarjával. Másik karját kinyújtotta maga mellett, ujjai gyöngéden
tartották a drága szemüveget.
 Mély csend volt a szobában. Vergődő Madár bámulta mentorának
mozdulatlan alakját, és egy pillanatra attól tartott, hogy Tíz Medve
távozott a világból.
Az öregember szája hirtelen kinyílt.
- Mikor is jönnek ezek az emberek?
- Hamarosan - felelte Vergődő Madár. - Velünk tartasz?
- Nem. - Tíz Medve leemelte a karját az arcáról, és felült. - Pihenni
fogok. Testem még mindig úgy ugrál, mint az a bolond szerkezet,
amellyel idejöttünk.
- Vonat - mondta Vergődő Madár angolul.
- Vonat - ismételte Tíz Medve. Visszadőlt. - Aludni fogok. - Jól van,
nagyapa.
Vergődő Madár közelebb lépett az ágyhoz.
- Betakarjalak? - kérdezte szeretettel.
- Igen, az jó lenne.
Vergődő Madár széthajtogatta az ágy végébe helyezett pokrócot, és
gyengéden ráterítette az öregemberre.
- Aludj jól, nagyapa.
Tíz Medve nem válaszolt. Már a félhomályban lebegett, és nem
tudta, igazi-e Vergődő Madár hangja, vagy csak az álom része.
Átváltozóban volt valamivé... egy nagy madárrá... talán sólyommá vagy
sassá: fölszárnyalt, lecsapott, az égig repült, onnan nézte a világot. A
fehér világ volt, mert tisztán látta a házakat, a vonatokat és az utak
mindent behálózó, sötét csápjait.
Közelebb ereszkedett a földhöz, szélsebesen repült egy nagyváros
felé. Egy ideig utcák fölött szállt, amelyek fehér emberektől
fuldokoltak. Kecses ívben fölszárnyalt, és amikor megint lenézett, azt
látta, hogy a fehér emberek rovarokká változtak, és fegyelmezett
önkívületben nyüzsögnek az utcáikon.
Mikor még magasabbra emelkedett, a város átváltozott vö-
röshangya-bollyá. A hangyaboly körül egyre szélesedő körökben
terpeszkedett a sivárság, mert a hangyák mindent letaroltak.
Akármilyen magasra repült Tíz Medve, a rovarváros nem tűnt el, sőt
észrevehetően növekedett, mintha őt üldözné.
 Eltalálta egy fénydárda, és Tíz Medve fölébredt. Délutáni ferde
napfénypászma kúszott az ágyon. Az öregember ásított, nyújtózkodott,
felült. Frissnek érezte magát. Nyugtalanította az álom, amelyre tisztán
emlékezett, de valami pezsdítő lehetett a repülésben, mert mozogni
szeretett volna tőle.
Bárcsak repülhetnék még, gondolta, és felállt. Szomjas volt,
odament egy öltözőasztalhoz, és ivott egy magas edényből, ami egy tál
mellett állt. A fehér ember vize úgy nézett ki, mint a víz, de nem volt
íze.
Visszatette a kancsót az öltözőasztalra, és hirtelen megrémült.
Olyan volt, mintha a fehér ember világában, ebben a hotel nevű helyen
megszűnt volna az élet. Egyetlen hang sem hallatszott, kivéve annak a
gépezetnek az idegesítő kattogását, amelyik megmondja a fehéreknek,
hogy mit tegyenek.
Tíz Medve az ablakhoz ment, abban reménykedve, hátha emlékszik,
hogy kell kinyírni. Kiakasztotta a kallantyút, két kézzel feltolta az
ablakot, és mélyen beszívta a rossz szagú levegőt.
Lélegzés közben lehunyta a szemét, és amikor ismét kinyitotta,
magas kerítéssel körülvett, nagy zöld négyszöget látott a mélyben. A
zöld sáv közepén víz volt.
Tíz Medve visszament a szobába, és meghúzta a falra akasztott,
puha kötelet. Nem tudni, miként hívja ez a kötél a fehér embereket, de
tény, hogy néhány perc múlva kopogtattak, és amikor Tíz Medve ajtót
nyitott, egy fehér fiú állt a folyosón, testhez simuló ruhában, amelyet
arany gombok díszítettek.
- Parancsol, uram? - kérdezte barátságosan.
Tíz Medve intett neki, hogy jöjjön be, megfogta a csodálkozó fiú
könyökét, és a nyitott ablakhoz vezette.
- Tíz Medve - mondta komancsul, mutatóujját a mellére szögezve,
majd az ablak alatti zöldre mutatott.
- Tessék? - értetlenkedett a fiú.
- Tíz Medve - kezdte elölről az öregember, megismételve a
mozdulatot. - Megy! - bökte ki, mert eszébe jutott az angol szó, ami a
mozgást jelenti. Újból az ablakra mutatott.
A fiú arca felragyogott. - Ó! - kiáltotta. - Le akar menni a kertbe!
 Tíz Medve sokáig üldögélt a medence mellett. A víz zöld volt,
poshadt ízű, és kövér aranyhalak laktak benne. Túl a kerítésen a város
lármázott, kíváncsi fehér emberek időnként megbámulták, vagy
kérdezősködni próbáltak, de mindent összevéve a környezet sokkal
különb volt a fojtogató ládáknál, amelyekben olyan boldogan laknak a
fehérek.
Még mindig volt nála néhány azokból az elképesztő pálcikákból,
amelyeknek a piros vége lángra lobban, ha megfelelően dörgölik őket,
így hát megtömte a pipáját, pöfékelt az alkonyatban, és felidézte a
délutáni álmot.
Tíz Medve hitt az álmokban, és úgy magyarázta, hogy ez az álom
arra inti: a következő napokban sasként kell viselkednie. Magasan fog
szállni az összejövetelek és beszélgetések felett, amelyeket a fehér
emberrel folytatnak. Ha magasról nézheti ezeket a dolgokat, talán
kikerekedik egy igazabb kép a fehérekről. Az a legjobb, ha sas leszek,
döntötte el Tíz Medve.
Amikor a kert elmerült az árnyékokban, az ismerős hangokat
hallotta. Megfordult és látta, hogy harcostársai jönnek le a hotel hátsó
lépcsőjén. Ők is jobban szerették a kertet. Ledőltek a medencénél Tíz
Medve mellé, és különböző dolgokat meséltek a washingtoni sétáról.
Napszálltakor jött Lawrie Tatum meg más fehér emberek, és szóltak,
hogy az óra szerint ideje enni.
De senki se volt éhes, és Vergődő Madár megkérdezte, hogy nem
kaphatnának-e inkább fát a tűzrakáshoz. Lawrie Tatum meghökkent,
de azt mondta, várjanak, majd pár perc múlva visszatért, hogy lehet
tüzet gyújtani, de csak azzal a feltétellel - és ezt többször hangsúlyozta
- ha kis tűz lesz!
Többen a harcosok közül elővették úti elemózsiájuk maradványait.
Ült a küldöttség a pici tűz körül, és merőn bámulta a lángokat.
Körbejárt a pipa, és megették a szárított hús utolsó csíkjait.
Persze minden gondolat hazafelé szállt. Fennhangon tűnődtek, hogy
mi lehet a rokonokkal és barátokkal, akik beköltöztek a rezervátumba.
Hogy boldogulnak a fehér ember szent útján?
Mivel pedig valamennyien harcosok voltak, a beszédnek
előbb-utóbb azokra kellett terelődnie, akik kint maradtak harcolni, akik
ugyancsak barátok és rokonok voltak. A küldöttség hosszasan
latolgatta, hogy ennyi jó harcosnak milyen esélye lehet a fehér
katonákkal szemben. Minél tovább beszélgettek, annál szilárdabban
hitték, hogy ilyen hős harcosoknak, mint az ellenszegülők, okvetlenül
győzniük kell, és mire néhány küldött ásítozni kezdett, már azt taglalták
lelkesen, hogy talán a bölény is visszatér.

XLVIII. FEJEZET
Hat nappal az ultimátum lejárta után Bradley százados katonáit
megtámadta egy vegyes összetételű, jól fölfegyverzett csapat.
A támadásra néhány perccel hajnal előtt került sor, és noha
visszaverték, négy közkatona elesett, hat megsebesült. Az ellenségből
hetet öltek meg. A százados bizonyosra vette, hogy több indián halt
meg, de ő csak azokat a hullákat vette számba, amelyeket megtaláltak.
Az ellenséges sebesülteket nem számolták. Jelentéktelenebb tiszt
talán kísértésbe esett volna, hogy szépítse a jelentését, de Bradley
kapitány ritka madár volt. A száraz tényekre szorítkozott a hivatalos
jelentésben, amelyet a csata befejezése után alig egy órával körmölt
Mackenzie tábornoknak.
Éjszaka a csapata egy kis völgyben táborozott, mesquito-cserjékkel
benőtt, dimbes-dombos vidéken. Azért választották a völgyet, amelyet
a legmélyebb pontján nőtt nyárfákról vettek észre, mert jókora, tiszta
vizű forrást találtak benne.
Ezt nem említette a jelentésében, de Bradleyt elfogta a
nyugtalanság, ahogy letáboroztak. Az előző napokban egyre több
indián nyomot találtak, zömükben frisseket. Az ellenszegülőket nem
látták, de a százados, miután ilyen mélyre vezette csapatát az
ellenséges területen, fokozottan éber volt.
Katonai szempontból a széles vízmosás nem a legjobb, de nem is
legrosszabb hely volt arra, hogy ott éjszakázzanak. Bradleyben
ellentétes érzelmeket keltett, aminek szorongó émelygés lett a
következménye. Sötétedés után megparancsolta a hajtóknak, hogy
tereljék közelebb a táborhoz a lovakat és az öszvéreket. Miután ez
megtörtént, fél tucat további embert rendelt ki a ménes őrzésére.
Pótlólagos tüzeket rakatott, amelyeket egész éjszaka táplálni kellett.
Megkettőzte az őröket, akiknek nem óránként, hanem negyedóránként
kellett jelezniük az őrmesternek.
Bradley százados még ilyen óvintézkedések mellett sem tudott
aludni, és az éjszaka nagy részét azzal töltötte, hogy ellenőrizte a
tábort. Éppen az őröktől tért vissza, amikor legalább félszáz vijjogó
vadember robbant ki a feketeségből, és megtámadta a ménest.
Bradley százados az ezt követő kavarodásban is megőrizte a
hidegvérét. Elrendelte, hogy csak huszonöt katona szálljon lóra, és
siessen a drága ménes védelmezőinek segítségére. Miközben az egész
vízmosás puskaropogástól visszhangzott, megparancsolta, hogy
csatárláncok fejlődjenek fel a tábor két oldalán, és utasította a Gatling
kezelőit, hogy fordítsák keletnek a fegyvert.
A fiatal parancsnok nem számított a hajnali támadásra, még
kevésbé volt fogalma az indián haditervről. Ám a néhány összecsapás
óta volt érzéke a bennszülött ellenséghez. Legtöbb tiszttársánál sokkal
jobban megértette, hogy az indiánok ellen ösztönös hadvezetésre van
szükség. Olyan földön, ahol úgyszólván semmi sincs az őstermészeten
kívül, minden parancsnoknak az a dolga, hogy amennyire lehet,
olvadjon bele a tájba. Bradley az első csőd után megtanulta, hogy
egyetlen emberben bízhat, az pedig ő maga, és ehhez minél jobban
„oda kell figyelnie" az ellenségre és a vidékre. A százados figyelt is
hónapokon át, és bár azt nem lehet állítani, hogy megértette volna a
természet nyelvét, nyitott volt iránta, és ösztönösen reagált rá.
Bradley százados az elméleti alapokat elhanyagolva szervezte meg a
védelmet, és ez volt a szerencséje, mert épp a szabályoktól való
eltérésnek köszönhetően sikerült kivédenie bennszülött ellenségének
megdöbbentően fortélyos stratégiáját. A ménes megrohamozása
csupán elterelő hadművelet volt. Az igazi támadás néhány perccel
virradat után következett be, amikor több mint kétszáz harcos
mennydörgött elő keletről, hogy lerohanja a tábort, és egy lelket se
hagyjon életben.
Bradley százados maga sem értette azt a higgadtságot, amellyel
utasította katonáit, hogy akkor lőjenek, amikor az indián támadó
hullám belül lesz a száz yardon. Parancsára egyszerre dördültek el a
puskák, tüzes jégesőt zúdítva az indiánok első sorára, ami megtörte a
lovasroham lendületét. Miközben a puskások újratöltöttek, és az
ellenség megpróbálta rendezni sorait, a Gatling gyilkos lövedékeket
záporozott a csatatérre. Nem egészen egy perc alatt bedöglött, ám
ennyi idő alatt is súlyos kárt okozott a rendezetlenül visszavonuló
ellenségnek.
Ezután az indián orvlövészek több mint egy órán át lövöldöztek a
táborra, de a tüzelés ereje egyre lanyhult, és délelőttre már bizonyos
volt, hogy az ellenség eltávozott.
Annyi volt a veszteség a három sorkatona és a tiszt halálán kívül,
hogy elpusztult jelentős mennyiségű készlet, és azt is kizárólag a
balszerencse okozta. Egy eltévedt ellenséges golyó eltalálta az egyik
öszvér hátára szíjazott lőporos hordót. Az őrjöngő állat belerohant a
sátrakba, és többet felgyújtott.
A teljesen és részben megsemmisült sátrak közül kettő a
szállásmesteré volt, így odaveszett egy nagy adag élelem. Bradley
százados azzal fejezte be Mackenzie tábornoknak szóló jelentését,
hogy ha nem kapnak utánpótlást, vélhetőleg hamarosan vissza kell
vonulniuk.
Kedve támadt belefoglalni a jelentésbe az érdekes epizódot, hogy a
vadakkal együtt egy fehér ember is megtámadta a lovakat, de aztán
úgy döntött, hogy nem tartozik a tárgyhoz, és kihagyta ezt a
furcsaságot, amit a ménes őrzői közül többen alátámasztottak. Viszont
beleírta, hogy bár kénytelen megválni bizonyos számú katonától, akik
visszakísérik a sebesülteket a Richardson-erődbe, ő kint marad a
terepen, és folytatja küldetését, amíg lehetséges, vagy amíg nem kap
más utasítást.
Amikor két jó lovas, két tonkava nyomkereső társaságában elindult
a jelentéssel keletre, Bradley a csata utózöngéinek és a vizsgálat céljára
összegyűjtött indián tetemeknek szentelte energiáit. Volt négy
komancs, két kajova és egy csejenn, amiből logikusan adódott a
következtetés, hogy az ellenszegülők szövetségre léptek.
A tonkavák követelték a hullákat, és noha Bradley százados ezt
megtagadta, mégis sikerült elcsórniuk egyet. A többi hatot hagyták,
ahol voltak. Bradley százados eltemettette a maguk halottait,
összeszedetett minden használható tárgyat, azután visszavezette
hadoszlopát a prérire. Bár tudta, hogy aznap nem jut messze, meg
akarta mutatni az ellenségnek a szívósságát.
Miközben rézsútos vonalban haladtak nyugatnak, elvonult a vihar,
amely pillanatnyilag az utolsó volt a zivatarok végeláthatatlan
sokaságában. A megváltozott idő híven tükrözte a fiatal százados
lelkiállapotát. Kiváló volt a harci szellem, újult buzgalommal
teljesítették a parancsokat. A támadás mindössze hat állatot szakított
ki a ménesből, és bár a fejadagokat a felére kellett csökkenteni,
valószínű, hogy a csapat még két hetet tölthet komolyabb veszteségek
nélkül a terepen.
Három nappal később, amikor a csapat a Staked Plains nagy
sziklakerítésével határos dombvidéken kanyargott, a századost ismét
pompás kedvre derítette hírnökeinek visszatérése.
A Sill-erődből hoztak választ, amelyet Mackenzie segédtisztje írt alá,
de nyilvánvalóan a tábornok diktálta. Az új utasítás nyugtázta Bradley
százados jelentésének vételét, és elrendelte, hogy menjen északkelet
felé, ahol találkozni fog a Belknap-erődből kiküldött élelmiszer-szállító
trénnel. Amint feltöltötte készleteit, folytassa a délről indított
söprögetést. Útközben találkozni fog a hadoszloppal, amely Mackenzie
tábornok parancsnoksága alatt perceken belül kivonul a Sill-erődből.
És ami a legjobb, a segédtiszt kézjegye alá került egy utóirat is,
amely ekképpen szólott:
„A tábornok a legnagyobb elégedettségének ad kifejezést a
jelentésében ismertetett ütközet eredménye fölött. Valamint
megerősíti mindazon kezdeményezését, amelyet az ellenséges erőkkel
történt összecsapást követően foganatosított."
Ezt az utóiratot Bradley százados felolvastatta a saját segédtisztjével
a másnap reggeli névsorolvasáson. A sorállomány éljenzéssel fogadta a
felolvasást, és mire früstök után elindultak északkelet felé, már el is
felejtettek minden nélkülözést. A hadjárat alapjait lerakták, most már
csak be kell indítani. Bradley százados nem kételkedett benne, hogy
csakis teljes győzelem lehet a vége.
 XLIX. FEJEZET
Noha megmaradt a küldöttség legtekintélyesebb tagjának, Tíz
Medvét tudatos tartózkodása eltávolította a többiektől. Az öregember
kilátójából nézve még Vergődő Madár is valahol a mélyben
tüsténkedett, miközben a síkságok látogatói átestek a fárasztó
washingtoni programon.
Minden napot zsúfolásig megtöltöttek találkozásokkal, fo-
gadásokkal, városnézésekkel, amelyeknek mindegyikét gondosan
megtervezte a fehér hivatalnokok hada. A cél az volt, hogy
összeroskadásig bombázzák a békeköveteket a fejbe verő élményekkel.
Washington évtizedek óta elképesztő sikerrel gyakorolta ezt a vértelen
hadviselést. Kevés indián akadt, aki ne abban a meggyőződésben
hagyta volna el a fővárost, hogy máris legyőzte őket a kultúra,
amelynek nagysága, energiája, technológiája és étvágya mellett az
övék sehol sincs.
A kormányhivatalokban szervezett összejöveteleknek a fe-
lejthetetlen erődemonstráció volt a célja. A préri embereit minden
esetben végigvezették egy elképzelhetetlenül grandiózus középületen,
mielőtt egy túlzott pompával berendezett szobában találkoztak volna
vendéglátóikkal.
Szenvedélyes szóváltásokra került sor a belügyminisztériumban,
ahol számos kényes kérdést tettek föl a rezervátumi életről, és a
hadügyminisztériumban, ahol Vergődő Madár kioktatta Sherman
tábornokot, hogy az idősebbnek minden esetben joga van elvárni
bizonyos mértékű engedelmességet a fiatalabbról. És a megbeszélések
szüneteiben természetesen evészetek folytak, és varázseszközöket
mutattak nekik, amelyek csakugyan háttérbe szorították a hivatalos
tárgyalások lényegét.
A fehérek megadták Tíz Medvének a tiszteletet, ami a kornak jár, de
ezt leszámítva nem nagyon törődtek vele. Az öregember örült a
mellőzésnek, mert kevés mondanivalója volt a háborúról vagy a
békéről, és gyakran még a legnagyobb horderejű tárgyalásokon is
elbóbiskolt.
 Nem mintha a komancs törzsfőnök unatkozott volna. Szen-
vedélyesen érdeklődött a fehér civilizáció iránt, csak azért mutatkozott
közömbösnek, hogy a saját fontosabb dolgaival törődhessen.
Washingtoni tartózkodásuk harmadik napján, amikor a városi
vízművet tekintették meg, hátramaradt, hogy kifaggassa az igazgatót,
miközben a küldöttség többi tagja lóversenyre sietett. A hatalmas
turbinasor mellett, amely a vizet szivattyúzta azoknak, akik ezt
megengedhették maguknak, Tíz Medve tolmácsa angolra fordította a
komancs szavakat a közmű igazgatójának, egy kövér, nyájas,
pirospozsgás embernek, aki szerette a munkáját, és annyira figyelt az
öregember mondanivalójára, hogy még a tenyerét is a füléhez tartotta.
- Amikor a szemét felgyűlik a táborunkban, mi elmegyünk - közölte
Tíz Medve.
- Aha...
- Fehér emberek egy helyben maradnak.
- Aha.
- Hova megy ez a szemét?
- Ah! - kiáltotta az igazgató. - Jó kérdés! Mr. Tíz Medve szeretné
látni?
Tíz Medve azonnal bólintott. Néhány perccel később nyitott hintó
vitte őket a város peremére.
Még messze jártak a szemétteleptől, amikor Tíz Medve fölfigyelt rá,
hogy az ég színe megváltozott, anélkül hogy ezt valamilyen időjárási
tényező indokolta volna. A távolban fekete füstoszlopok-nyúltak az ég
felé. Összefolytak, aztán ellapultak összefüggő, vastag szőnyeggé,
amely elhomályosította a napot.
Mindenféle szállítóeszköz torlaszolta el a szemétlerakóhoz vezető
utat, púposan megrakva hulladékkal, és amikor végre a hintó is
bejutott a telepre, Tíz Medve parázsló szemétdombok között találta
magát, amelyeknek mindegyikéből kitelt volna több sátor.
- A füst itt marad? - kérdezte Tíz Medve.
- Nem, nem! - tiltakozott az igazgató. - Az elmegy... eltűnik. Bár
tulajdonképpen úgy is fogalmazhatunk, hogy mindig itt van. A telep
folyamatosan nyitva tart.
- Túl sok a füst - mondta Tíz Medve szórakozottan.
 Mivel minden szavát lefordították, az igazgató az odavetett
megjegyzés hallatán az égre nézett, és percnyi eredménytelen
elmélkedésbe merült.
- Nos - kezdte komolyan -, egy idő után valóban túl sok lesz a füst. A
lakosság az elkövetkező huszonöt-harminc évben várhatóan
megduplázódik.
Amikor ezt lefordították neki, Tíz Medve kérte, hogy ismételjék meg,
de mikor újra hallotta, még akkor sem volt bizonyos benne, hogy nem
a füle csalta-e meg.
- Kétszer ennyi fehér ember?... Huszonöt tél múlva?
- Igen - erősítette meg az igazgató -, de már dolgozunk alternatív
megoldásokon. Egyelőre nincsenek meg hozzá az eszközeink, de a
jövőben a hulladékot valószínűleg elássuk.
- A földbe? - kérdezte Tíz Medve felháborodottan.
- Hát... igen.
- A föld él.
Ezt nem egészen értette az igazgató.
- Hát... ühm... igen - hebegte -, de akkor is tenni kell valahova.
Egy darabig hallgattak. A hintó fürgén gurult velük a város felé. Tíz
Medve behunyta a szemét, ám amikor fehér házigazdái azt hitték, hogy
talán elszundított, az öregember fölkapta a fejét, és felpattantak a
pillái.
- Nem láttam se bélsárt, se vizeletet. Azt hova teszitek?
Az igazgató olyan hitetlenkedő és merev pillantással bámult rá, hogy
Tíz Medve már attól tartott, pillanatnyi őrületbe taszította a
kérdésével. Ám a következő percben hálás mosolyra nyílt az igazgató
pici szája.
- Köszönöm, Mr. Tíz Medve, nagyon köszönöm, hogy megkérdezte!
- mondta.
Az igazgató hálálkodása szívből jött. Életének minden napján arra
vágyott, hogy valaki megkérdezze tőle azt, amit most Tíz Medve
kérdezett. Vágya nem teljesülhetett, mert az emberi salakanyag
kezelése nem az a téma, ami számot tarthat a közérdeklődésre. De
most itt van egy ember, aki tudni akarja. Bánta is az igazgató, ha ez az
ember morog beszéd helyett, ha állatbőrben jár, ha saskarmokat és
sastollakat tűz a hajába! Boldog volt, hogy mást is foglalkoztat a
kérdés.
A mindössze hat hónapja üzembe helyezett csatornarendszer volt az
igazgató életének koronája. Mohón ecsetelni kezdte a műszaki
jellemzőket, ám alig néhány mondat után a tolmács megadóan
fölemelte a kezét, és megmagyarázta az igazgatónak, hogy ebből szinte
semmi sem fordítható le komancs nyelvre.
- Kérdezze meg Mr. Tíz Medvét, megengedi-e, hogy megmutassam
neki a rendszert.
A tolmács fordított, meghallgatta a választ, visszafordult az
igazgatóhoz.
- Azt mondja, nagyon örülne neki.
Alig értek vissza az igazgató hivatalába, már úton is voltak ismét.
Néhány perc múlva befordultak egy széles sugárúrra, amelyet óriási
házak szegélyeztek, és Tíz Medve hüledezve hallotta, hogy minden
ilyen házban egyetlen család lakik.
Félúton megálltak egy üres szekér mögött, amely nyilvánvalóan azé
a két nagydarab, hallgatag emberé volt, akik a kocsiút közepén
tevékenykedtek. Egyikük vastag vasrudat vitt a vállán. Amikor
megálltak, akkor látta Tíz Medve, hogy közöttük egy nagy vaskorong
van, amely teljesen belesimul a kövezetbe.
- Székelt már vízöblítéses toalettben, Mr. Tíz Medve? - kérdezte az
igazgató.
- Igen.
- És látta-e, hogyan tűnt el a széklet, amikor ön meghúzta a láncot?
- Igen. Lement egy lyukon, és nem jött vissza.
- Helyes. Nos tehát... - Az igazgató találomra kiválasztott egy
udvarházat, és rámutatott. - Ha ön abban a házban tartózkodna,
használná a toalettet, és meghúzná a láncot, akkor a széklete eltűnne
egy csőben. A cső ide hozná le a székletét.
Tíz Medve értette az igazgató magyarázatának részleteit, de nem
tudta összerakni őket, és attól félve, hogy kihagyott valamit, örökösen
a tolmácsra pislogott.
- Kérem, uraim, emeljék föl a csatornanyílás fedelét - rendelkezett
az igazgató olyan hangon, mintha egy csodálatos ékkövet mutatna.
 Az egyik ember beillesztette a vasrudat a korong alá, majd imponáló
erővel addig emelte a súlyos fedelet, hogy a társa megragadhassa.
Közösen félregurították az óriási vaskereket, és az utcán ott maradt egy
lyuk.
Tíz Medve lekukkantott a lyukba. A bélsár összetéveszthetetlen
bűze csapta meg az orrát. Ugyanakkor mozgó víz hangját is hallotta.
Az igazgatóra pillantott. A fehér ember mindentudóan mosolygott,
mintha egyetértene az indiánnal, majd nagy karlengetéssel mutogatni
kezdte a gazdagok házait.
- Minden házban van egy ilyen cső, és minden cső ebbe a nagyba
torkollik.
- Egy folyóba - vélte Tíz Medve.
- Pontosan! - felelte az igazgató boldogan. - Csináltunk egy folyót,
hogy elvigye testünk salakanyagát.
Tíz Medve mélyebben belenézett a lyukba.
- De hova folyik? - kérdezte.
- Ahá! - kiáltotta az igazgató, és sokatmondón fölemelte ujját. -
Mindjárt megmutatom!
Visszaültek a hintóba, mentek néhány saroknyit, majd befordultak
kelet felé egy útra, amely párhuzamos volt a Washingtont átölelő
mogorva folyóval, és ezen az úton elrobogtak a vigasztalan elővárosig.
A hintó megállt a folyópart elkerített szakaszán. Tíz Medvét
elkísérték a kerítés ajtajáig. Az igazgató kulcsot dugott a zárba. Pár
lépést kellett csak tennie Tíz Medvének, hogy megláthassa azt a négy
irdatlan csövet, amelyek szennyvizet okádtak a folyóba.
Bár itt orrfacsaróan büdös volt, Tíz Medve úgy állt, mint akit
megigéztek. Nagy sokára fölnézett az igazgatóra, és a Potomacra
mutatott.
- Ez is egy bélsárfolyó?
- Nem, ez a folyó csak a szennyvizet viszi el.
- Hova?
- Az óceánba.
- A nagy vízbe, amelyik örökké tart?
- Igen.
 Tíz Medve nézte, merre megy a folyó. Aztán a zubogó csövekre
nézett, majd elgondolkozott.
- Mi fog történni, ha a nagy víz megtelik bélsárral?
- Jaj, ugyan már! - göcögött az igazgató. - Az óceánt nem lehet
megtölteni.

L. FEJEZET
Tíz Medve még ébren volt, amikor Vergődő Madár visszatért. Pipa
mellett megbeszélték a nap eseményeit.
Vergődő Madárnak tetszett a lóverseny. A komancsokhoz
hasonlóan a fehér emberek is nagyon izgatottak lettek, amikor futottak
a lovak, bár egyesek leplezetlenül mérgelődtek vagy búslakodtak, ha
elveszítették a tétet. Az indiánok egyetértettek abban, hogy sok más
jellel együtt ez is azt mutatja, mennyire nincs büszkeség a fehérekben.
- Te mit tettél, nagyapa?
- Mutattak nekem egy folyót - felelte Tíz Medve.
- Azt a nagy folyót, amit láttunk?
- Nem, ez a föld alatt van. A szőrösszájúak csinálták. Azt hiszem, az
egyik ága ez alatt a ház alatt fut, ahol most ülünk.
Vergődő Madár szóhoz sem jutott a döbbenettől.
- Tudod, mit visz a folyó? - kérdezte Tíz Medve.
Vergődő Madár zsibbadtan rázta a fejét.
- A fehér ember trágyáját.
Vergődő Madár eltátotta a száját, és az arcából kifutott a vér.

LI. FEJEZET
Elutazásuk előtt két nappal találkoztak a tábornokokkal a
hadügyminisztériumban. Miközben a küldöttség kisorjázott és lefelé
indult a lépcsőn a kocsisorhoz, amely délutáni fényképezkedésre vitte
volna őket a város egyik legjobb fotográfusához, Tíz Medve megállt egy
erkélynél.
 A kőkorlátos erkélyről beláthatta az elterpeszkedő várost, és
miközben megtöltötte szemét a fehér burjánzás bizonyítékával,
beléhasított a kérdés, amely rég lappangott a gondolatai alján.
Egy magas rangú, fess, ropogósra vasalt ezredes kísérte a
küldöttséget a kijárathoz. Mikor észrevette a magányosan álldogáló
öregembert, melléje oldalazott, és méltatta a fenséges kilátást.
Tíz Medve értetlenül bólogatott, aztán eszébe jutott: Talán ez a
katona tudja.
Intett az egyik tolmácsnak, hogy jöjjön oda, és megkérte, fordítsa le,
mit mondott az ezredes.
- Igen - felelte az öregember. - Még sose láttam ekkora falut.
Az ezredesre, majd a tolmácsra pillantott.
- Van valami, amit nem értek - mondta.
- Talán én segíthetek - ajánlkozott az ezredes.
- Láttam, hogyan lakomáznak a fehér emberek azokban a
szobákban, ahol pénzt fizetnek. Láttam, hogy sok húst esznek. Ezt
látom a fizetős szobákban. A családok is húst esznek a sátrukban?
- Igen - bizonygatta az ezredes. A város felé intett. - Csaknem
minden házban, amelyet itt lát, van egy szoba a hús és más ételek
főzésére.
Tíz Medve kétkedve sandított a hatalmas településre.
- De én senkit se látok, aki vadászna. Nem látom, hogy vadat
hoznának. Hogy csinál húst a fehér ember?
- Levágjuk - felelte tárgyilagosan az ezredes.
- Levágják?
- Leöljük az állatokat egy nagy házban.
- Hol van ez a nagy ház? - kérdezte Tíz Medve.
Az ezredes észak felé mutatott a városon túl.
- A legnagyobb ott van - mondta.
- Oda akarok menni - közölte Tíz Medve.
Az ezredes és a tolmács tanácstalanul összenézett.
- De ma délután szeretnék elkészíteni az arcképét - érvelt az
ezredes.
 - Az engem nem érdekel! - morogta Tíz Medve, egyre abba az
irányba nézve, amit az ezredes mutatott. - Én azt akarom látni, hogy
csinál húst a fehér ember.
Az ezredes otthagyta Tíz Medvét a tolmáccsal, és eltűnt a
hadügyminisztérium irodáiban, ahol átadta a látogató kérését.
Húszpercnyi hivatali manőverezgetés után eldőlt, hogy teljesítik Tíz
Medve kívánságát.
Az ezredes elszörnyedésére senki mást nem sikerült rábeszélni a
kíséretre, így egy óra múlva neki kellett robognia a város utcáin a
tolmács és az öreg komancs társaságában a hatalmas vágóhíd felé,
amely a legtöbb hússal látta el Washingtont.
Alkonyati árnyak kúsztak a földön, mire Tíz Medve fogata megállt az
ólak útvesztője előtt, amelyekbe az elítélteket zsúfolták.
Az ólak között út vezetett, amely sötét, nehézkes, csaknem
ablaktalan épületek csoportjánál ért véget. Ennek az úrnak az elején,
vérpermettől pirosló ruhában két bús képű ember várt a látogatókra.
- Maga Bascom ezredes? - kérdezte búsan az egyik.
- Igen, ő pedig vendégünk, Tíz Medve, és a tolmácsa, Mr. Mclntosh
- felelte az ezredes.
A kérdező biccentett, majd megfordult, és elindult a komor épületek
felé.
- Van valami különösebb kívánsága? - szólt hátra a bús ember.
- Nem hinném - felelte Bascom ezredes.
- Most jelenleg cocákat csinálunk - mondta az ember.
Bascom ezredes nem válaszolt a megjegyzésre.
Tíz Medvének fogalma sem volt róla, miként csinálhatja a fehér
ember a húst, és egyáltalán nem számított arra, amit az ólakban látott.
Még sose látott ennyi összezsúfolt állatot, és még sohasem találkozott
ehhez fogható nyomorúsággal.
Több ólban felismerte azokat a négylábúakat, amelyeket a fehér
ember igen nagy becsben tartott, és úgy hívott, hogy „tehén". Számos
rekeszbe azokat a kisebb termetű, szőrtelen négylábúakat zárták,
amelyeket a fehérek „disznónak" hívnak. Aztán egy olyan karámhoz
érkezett, amelyben lovakat tartottak, és itt meg kellett állnia.
Döbbenten meredt a szomorú állatokra. Tíz Medve evett néhányszor
lóhúst, de kizárólag azért, hogy ne haljon éhen. Felfoghatatlan, hogy
létezik fajta, amelyik képes megölni és felfalni a lovakat, még ha ilyen
szerencsétleneket is.
Az állatok viselkedéséből nyilvánvaló volt, hogy hamarosan megölik
őket. A disznókhoz és a tehenekhez hasonlóan a lovak is tudatában
látszottak lenni a sorsuknak. Sötét bánattal lógatták a fejüket, amely
csaknem a földet érte, és akkor mozogtak, ha a többi állat meglökte
őket. Volt, amelyiknek eltört a lába, néhánynak a farán, oldalán,
szügyén iszonyú vágások tátongtak, mintha már trancsírozni is kezdték
volna őket.
A legerősebb állatok egy pillanatra se maradtak nyugton,
szüntelenül tipródtak a bokáig érő mocsokban, nyerítettek,
horkantottak, bőgtek, visítottak, és a szemük csaknem kifordult a
rettegéstől.
Tíz Medve egész életében állatokat ölt, de úgy tekintett rájuk, mint
a testvéreire, és ezeket sajnálta, mert a falujában látott ilyen arcokat,
amikor egy gyereket elvitt valami betegség, vagy egy harcos nem tért
vissza a portyáról, vagy egy anya belehalt a szülésbe. Ugyanezt az
árvaságot látta a férfiak arcán, akik hazatértek az Adobe Wallsnál vívott
küzdelemből, azoknak az arcán, akik látták a bölénynemzet halálát a
prérin.
És az ólakban ugyanazt kérdezte az összes tehetetlen szempár: Hol a
Titok? Hogy érhet véget így az élet?
Amikor annak a hatalmas ládának a bejáratához közeledtek, amely a
legnagyobb volt a mogorva épületek között, a bús ember megállt, és a
ház végére mutatott. Tíz Medve alig hallotta Mr. Mclntosh
tolmácsolását, mert ő már látta, mit mutat az ember, és azt figyelte
feszülten.
Két oldalán zárt, hosszú lejtő emelkedett ki a ketrecekből, és egy
lyuknál ért véget, ami fent volt a láda oldalán. Az ösvényen a disznónak
nevezett állatok haladtak egyesével. A lejtő két oldalán álló emberek
hajtották őket vastag botokkal. A fehér emberek dühösen ordítva
verték az állatokat, ám ez a durva noszogatás belefulladt a vaskos,
gömbölyű disznók fülsértő visításába, amelyek tolongva, vergődve,
meg-megugorva tiltakoztak az ellen, ami úgyis jönni fog.
 Bascom ezredes nem akart bemenni. Mr. Mclntosh se. Rövid vita
következett, amelynek végén eldöntötték, hogy Tíz Medvének úgyse
kell tolmács ahhoz, amit látni fog.
Az öregember követte a két vérfoltos embert a vágóhídra.
Bementek az ajtón, felkapaszkodtak a lépcsőn egy futóhídra, ahonnan
átfogó képet nyerhettek arról, mi folyik a mélyben.
Ám azt, amit Tíz Medve látott, nem lehetett egy pillantással átfogni.
Nem is lehetett felfogni, még később se, annyira bizarr volt. A képek,
amelyek egymásba fűződtek az öregember szeme előtt, olyan élesek és
valószínűtlenek voltak, mintha álmodná őket.
A természetes fény, amely bejött a fal tetején vágott apró, szögletes
ablakokon, úgy veszített az erejéből, ahogy mélyebbre merült a
barlangszerű helyiségben, míg végül belefulladt a sárga, lidérces
izzásba, amelyet az egymástól egyforma távolságra fölszerelt
falilámpák árasztottak.
A megfulladt fényben kalapos emberek mozogtak. Vörössel
csíkozott ruhát viseltek, amelyen itt-ott elővillant egy fehér folt, és a
büntethetetlenség fontoskodásával végezték gyászos munkájukat.
A háromszintes padló túlsó végén emberek csapkodták gépiesen a
disznók testét, leszelték az állatok fejét és lábát, amelyeket gyakorlott
ügyességgel dobtak hatalmas fadézsákba.
A következő szinten Tíz Medve három embert látott, akik éppen
beleztek egy kurta lábú, lógó fülű állatot. Az egyik munkás felvágta a
disznó hasát, és hosszú késének gyors csapásaival az utolsó zsigereket
is kimetszette az üregből.
A csapat másik tagja megragadta az állat hátsó lábát, és
odapördítette a síkos vaspadlón egy csúszdához. Megrúgta fényes,
fekete csizmájával, mire a nehéz test lebucskázott a csúszdán a
trancsírozók közelébe. A harmadik ember a zsigereket tologatta egy
olyan eszközzel, amilyet Tíz Medve még sose látott. A belszervek
csimbókban leplaccsantak a padlóról egy nagy kádba, amelyet félig
megtöltöttek a korábbi disznók zsigerei.
Pontosan az öregember alatt, a munka harmadik és legmagasabb
szintjén két nagydarab fehér ember várakozott egy vaspadlón, egy
másik csúszda két oldalán. Az ő ruhájukon nem látszott fehér folt. Bár
külön burkolatot is viseltek, ruhájukat, akárcsak a padlót, amelyen
álltak, egyenletesen elborította a vér.
Az ember, aki vékony, kissé hajlott pengéjű kést tartott a kezében,
fölnézett a csúszda tetején sötétlő két munkásra, és bólintott. Fém
kondult, puffanás hallatszott, és egy visszhangosan, fülsértően
sivalkodó, eleven disznó csúszott le a padlóra, ahol a két nagy fehér
ember várta. Az egyik fehér ember a fülénél fogva hátra rántotta az
őrjöngő állat fejét, a másik átvágta a torkát. Sugárban lövellő vér
áztatta az emberek mellét. A következő pillanatban már vitték is a még
rángatózó testet a csúszdához, amely eljuttatja a disznót a belezőkhöz.
Tíz Medve másodszor is végignézte a folyamatot, és meg-
döbbentette, milyen olajozott simasággal dolgoznak a fehér emberek.
Mintha nem is érzékelték volna a környezetet, a rengeteg vér és hús
büdösséget, áldozataik velőtrázó visítását, a lidércfényt és a fullasztóan
rossz levegőt.
Lebucskázott a csúszdán a harmadik disznó. Az ember hátra akarta
húzni a fülénél fogva, hogy hozzá lehessen férni a késsel, de az állat
hirtelen csapott egyet a fejével, méghozzá olyan erősen, hogy
kirántotta fülét az ember markából, aki elesett.
Váratlanul nevetés hallatszott, és amikor Tíz Medve megfordult,
látta, hogy az az ember nevet, aki fölvezette őt a lépcsőn. Valamit
kiabált. Az elesett ember fölnézett a padlóról, és egy ujjal mutatott
valamit, amit Tíz Medve a harag jelének vélt.
Az ember társa elkapta a disznót, és megpróbálta lefogni. Az, aki az
ujját mutatta, bőszülten lekapott a falról egy másik kést.
Tíz Medve mellett még harsogóbb lett a hahota. A dühös fehér
ember végigrohant a padlón, haragos szavakat ordított a rúgkapáló
disznónak, és beledöfte kését az állat pofájába, majd addig szurkálta és
kaszabolta, míg a disznó egész teste vért okádott.
Valamilyen okból ez az ember úgy bánt az állattal, mint az
ellenségével. Tíz Medve ekkor kezdett szédülni az összefolyó
hangoktól, szagoktól, képektől. Ellökte magát a palló korlátjától, és
csak a mokaszinját figyelve lement a lépcsőn.
Amikor kiért, épp csak egy futó pillantást vetett Bascom ezredesre
és Mclntosh tolmácsra. Igyekezett mindig csak a lábát nézni, miközben
elmentek az ólak mellett, mert ahányszor fölpillantott, mindig ugyanaz
történt. Az állatok arca, szőrének színe, remegő orrlikaik összefolytak
tarka hullámokba, mint az üstben rotyogó étel tetején a zsírkarikák.
Távozóban Tíz Medve megkérdezte, nem mehetnének-e gyorsabban
a lovak, és amikor a szellő legyezte az arcát, a látása is kitisztult.
Egyetlenegyszer szólalt meg visszafelé menet, akkor is Bascom
ezredes kérdésére válaszolt. Az ezredes látta az öregemberen a
megrendülést, és feltételezte, hogy nyilván a modern civilizáció újabb
vívmánya rázta meg ennyire, hiszen indiánként hozzá van szokva a
vérhez és a halálhoz.
- Most már látta, hogy csinál húst a fehér ember - mondta
meglehetős önelégültséggel. - Mit szól hozzá?
Tíz Medve nem nézett Bascom ezredesre, az arca előtti levegőnek
címezte a választ.
- Nem hiszem el - mondta.
Amikor este beszélgetett Vergődő Madárral, Tíz Medve
megpróbálta leírni, hogyan csinálnak húst a fehér emberek, de a
látottak annyira arcul csapták életének alapelveit, hogy nem talált
megfelelő szavakat.
Vergődő Madár iszonyodva hallgatta. A vér látványa, a halál szaga,
az ellenség könyörtelen megölése hozzátartoztak az életéhez, de ami a
fehér ember vágóhídján történt, az megrémítette, és amikor Tíz Medve
a trancsírozókról beszélt, félbe kellett szakítania az öregembert.
- Nem használják föl az egész állatot? - kérdezte rekedten.
- Talán a felét. A többit kidobják.
- Láttad ezt?
- Igen, láttam. Nem is imádkoztak.
- Nem imádkoztak?
- Nem. És az egyik fehér ember megtámadta az egyik állatot...
mintha ellenség lenne.
Ezt már nem értette Vergődő Madár. Megfordult a fejében, hogy
talán valamilyen őrület támadhatta meg Tíz Medvét. A magas kor
gyakran ajtót nyit az átváltoztató szellemeknek.
- Az a fehér ember nyilvánvalóan eszelős volt - vélekedett. - Abban
bizonyos vagyok - felelte a törzsfőnök.
 - Nincs ennek a fehér ember szent útjának semmi értelme. Nem let-
tem volna meglepve, ha komancsokat is láttam volna a szomszédos
ólakban.
- A fehér ember nem eszi meg más emberek húsát, nagyapa.
- Azt ki tudhatja? A bélsárfolyóról nem tudtunk. A helyről, ahol a
húst csinálják, nem tudtunk. Nem akarok többet megtudni a
fehérekről. Haza akarok menni.
- Holnap találkozunk a Nagy Fehér Atyával.
- Persze hogy találkozunk. Leülök vele, és meghallgatom szavait. De
nem lesz mit mondanom. Haza akarok menni.
A küldöttség másnap kora délután érkezett a Nagy Fehér Atya
rezidenciájába. Éjszaka erősen lehűlt az idő, a harcosok takarót
csavartak magukra, annak a csuklyája alól kémlelték a Fehér Háznak
nevezett helyet, amelynek mérete nagy hatást gyakorolt rájuk.
Különböző méltóságok csatlakoztak hozzájuk, miközben végigmentek a
fehér kultúra pompás ékességeivel díszített hatalmas szobákon és
folyosókon.
Végül bevezették a síkság embereit az óriási terembe, ahol a Nagy
Fehér Atyával kellett tanácskozniuk. A szoba közepén egy olyan hosszú
asztal állt, hogy több ló kitelt volna belőle, és a széknek nevezett
tárgyak vették körül. Az asztal fölött azok az üvegfák villogtak,
amelyeket a fehérek szerettek a mennyezetre erősíteni, és a szoba két
végén nagy tüzek lobogtak.
A harcosokat az asztal egyik végére ültették. Tíz Medvét tisztelték
meg a legnagyobb székkel, amellyel átellenben egy másik szék várta
üresen a Nagy Fehér Atyát.
A fennmaradt székeket számos civil és néhány magas rangú
katonatiszt foglalta el. A terem falai mellett a fehér ember fekete bőrű
rabszolgái álltak, mintegy tucatnyian, és miután mindenki felkészült,
kísérőinek seregével bevonult maga a Nagy Fehér Atya. A fehérek
felálltak, ám a komancsok, kajovák, csejennek és arapahók ülve
maradtak, mert úgy gondolták, a felállás valamiféle titkos szertartás,
amit fehérek akkor végeznek el, ha vezérükkel találkoznak.
A Nagy Fehér Atya nem egészen olyan volt, amilyennek várták, mert
noha ábrázatát rendkívül dúsan benőtte a szőr, és a szeme szokatlanul
apró volt, egyébként mindenben olyannak tűnt, mint a többi fehér
ember. Az azonban bizonyos, hogy hihetetlen hatalommal bírt. Keze
egyetlen intésével elérte, hogy a fehérek visszaüljenek székükre, és
amikor beszélni kezdett, követői úgy hajoltak előre, mintha az életük
múlna minden egyes szaván.
A Nagy Fehér Atya utasítására a küldöttség tagjait felállították és
sorba rendezték az ablakok előtt. Ezután a Nagy Fehér Atya elindult a
sor előtt, mindenkivel kezet fogott, és néhány üdvözlő szót mondott. A
béke súlyos érmeit akasztotta a férfiak nyakába, és ezek az érmek az ő
arcmását viselték. Vergődő Madárnál látta, hogy a komancs már viseli
az ő egyik elődjének ábrázatával ékes medált, és ezen a Nagy Fehér
Atya igen örvendezett.
- Íme, egy ember, aki tudja, mi a béke - mondta.
- Én mindig szerettem a békét - erősítette meg Vergődő Madár.
- És hogy hívják önt, uram? - kérdezte a Nagy Fehér Atya.
- Vergődő Madár.
- Aha, Vergődő Madár...
A Nagy Fehér Atya kezet rázott Vergődő Madárral, és a nyakába
akasztotta a második érmet. Miután végzett a sorral, visszatért az
asztalfőre. A küldöttség tagjai ugyancsak elfoglalták székeiket.
Egy láthatatlan jelre előreléptek a fekete bőrű rabszolgák, hogy
kávét töltsenek nagy, fehér csészékbe, és elhelyezzenek minden férfi
előtt egy vastag, sötét cigarettát, amelynek szivar volt a neve. A
rabszolgák visszaálltak a falhoz, és a Nagy Fehér Atya beszélni kezdett,
kifejezve háláját „indián gyermekeinek", amiért ilyen messzire eljöttek,
csak hogy vele találkozzanak, valamint reményét, hogy látogatásuk
kellemes és tanulságos volt. Sokáig beszélt a béke szükségességéről, és
biztosította vendégeit, miszerint a béke és a virágzás egyedül azon
múlik, hajlandók-e elfogadni a rezervátumok új világát s annak számos
előnyét. Befejezésül mindenkit arra biztatott, hogy szóljon, mert ő kész
meghallgatni a szívek beszédét.
A törzsek tagjai több mint egy órán át felváltva adtak hangot a faji
ellentéteknek; aggályaikat a Nagy Fehér Atya szülői jóindulattal ütötte
el, mindegyre visszatérve ama leghőbb vágyához, hogy biztosíthassa
gyermekeinek jólétét.
 Vergődő Madár tette föl a legkellemetlenebb kérdéseket, hosszasan
sorolva a feltételeket, amelyek nélkül nem lehet sikeres az átmenet a
rezervátumi létbe, többek között azt, hogy védjék meg őket a fehérek
támadásaitól, biztosítsák számukra a korlátolt szuverenitást, a
vadászati jogokat, és rendesen tanítsák meg nekik, miként kell a szent
úton járni.
A Nagy Fehér Atya ismételten kijelentette, hogy sose hagyja cserben
azokat a gyermekeit, akik megígérik, hogy jól viselkednek. Vergődő
Madár kérdései, akárcsak testvéreié, belefulladtak a közhelyekbe.
Tíz Medve volt az egyetlen, aki még nem szólt. Egész délután
békésen üldögélt, figyelmesen, de egykedvűen hallgatta a
beszélgetéseket, és a Nagy Fehér Atya, noha szeretett volna már
túlesni ezen a programon, kíváncsi lett az öregemberre.
- A legidősebbet még nem hallottuk - mutatott Tíz Medvére. - Pedig
én szeretném tudni, mit gondol.
Tíz Medve megfogta székének karfáit, és álló helyzetbe tornázta
magát.
- Te meghívtál minket Washingtonba, és mi elfogadtuk. Megfogtad
kezünket, ajándékokat adtál nekünk, nagylelkűen gondoskodtál
szükségleteinkről, senki sem bántott minket. Mi sose hívtuk a fehér
embert országunkba, de ő azzal együtt is eljött, és nem vadat keresett,
amit elejtsen, hanem embert, akit megöljön. Nem a komancsok lőttek
elsőnek... a fehér ember lőtt.
Hogy miért akarja országunkat a fehér ember, azt én nem tudom.
Amije van, már az is több az elégnél. Nem értem, miért akar a fehér
ember megölni mindent a mi országunkban, miért akarja szegénnyé
tenni. Ha a komancsok ellenállnak, a fehér ember azt mondja, hogy
rosszul viselkednek, és meg kell büntetni őket.
Mi sose próbáltuk elfoglalni a ti országotokat. Sose akartunk többet
annál, hogy hagyjanak minket békén. Ti nem akarjátok teljesíteni ezt a
kívánságot. Inkább azt akarjátok, hogy dobjunk el mindent, amit
szeretünk, menjünk be lakni szűk kis helyekre, viseljük a ruháitokat,
együk az ételeteket, imádkozzunk a ti istenetekhez. Azt akarjátok, hogy
veletek járjunk azon, amit ti úgy hívtok, hogy szent út. Én nem teszem
ezt.
 Amikor Tíz Medve szünetet tartott, hogy megnedvesítse száját egy
korty kávéval, látta és hallotta, hogy a fehérek fészkelődnek a
székükön. A Nagy Fehér Atya volt az egyetlen, aki nem mozdult, és
nem fordította el tekintetét a beszélőről.
- Én a prérin születtem - folytatta Tíz Medve -, ahol szabadon fúj a
szél, és semmi sem töri meg a nap sugarát. Ott születtem, ahol
nincsenek kerítések, és szabadon lélegzik minden. Ott akarok
meghalni. Inkább bolyongok a prérin, és eszem ganajt, mintsem a fehér
ember rezervátumában lakjak.
Leült. Néhány másodpercre csönd lett. Majd felállt a Nagy Fehér
Atya.
- Egy költő van önök között - mondta, megkeresve pillantásával Tíz
Medvét. - Gyönyörűen beszélt. Köszönöm, hogy megajándékozott vele.
És azt is köszönöm, hogy eljött a házamba. Gyors és kellemes hazautat
kívánok mindnyájuknak.

LIII. FEJEZET
A fehérek, akik mindig gondot fordítottak a tartós benyomásokra,
azzal lepték meg a küldöttséget, hogy elutazásuk előestéjén
átköltöztették őket egy még fényesebb hotelbe, ahol a megbízottak,
tolmácsok és számos washingtoni méltóság részvételével bankettet
adtak a tiszteletükre egy különteremben. Vacsora előtt külön
megajándékozták a vadakat a gázláng látványosságával: bejött két
fekete ember, sorra járták a lámpákat, és egy szikra segítségével tüzet
lobbantottak fémcsövekből.
Egyenesen döbbenetes, milyen kordiális kapcsolatba kerültek
indiánok és fehérek! Alig néhány nap után annyira összemelegedtek,
hogy felváltva ültek a vacsoraasztalnál. Beszélgettek, és Fehér Medve
többször megfigyelte, hogy a fesztelenség már eljutott a kölcsönös
tréfálkozásig.
Nem talált ebben semmi kivetnivalót. Mi lehet jobb a békénél és a
jóakaratnál? Ám ugyanakkor mintha eltávolodott volna a többiektől,
hogy a messzeségből figyelje őket. Már nem érdekelték az emberek
dolgai. Csak az az egyszerű, hatalmas vágy éltette, hogy hazamehessen.
 Amikor az evés végén megjelent egy fehér pap, Tíz Medve még
mohóbban vágyott a préri után. A pap hosszan beszélt, gyakran
hivatkozva a fekete könyvre, amely a fehér emberek szerint a Titok
utasításait tartalmazta. Tíz Medve figyelmesen hallgatta, és másokkal
együtt arra a következtetésre jutott, hogy sok értelmes dolog van a
könyvben. Mindazonáltal a pap külseje és beszéde végleg
megerősítette az öregember azon meggyőződését, hogy a szent útra
nem szabad rálépni.
Noha ez tulajdonképpen már nem számított, mégis megosztotta
gyanúját Vergődő Madárral, amikor este visszavonultak lakosztályukba.
Vergődő Madár sokban egyetértett azzal, amit a pap mondott a
testvériségről, a szerető szomszédságról, és hogy nem szabad lopni,
meg elcsábítani a más feleségét.
- Igen - helyeselt Tíz Medve -, a szavak jók. De ő nem szívta el a
pipát. Nem ismerte el a Titkot. Ezeket meg kell tenni.
- A fehérek másképp teszik - felelte Vergődő Madár rezignáltan.
- Azt gondolják, hogy a Titok egy könyvben lakik. Még egy bolond is
tudja, hogy a Titok mindenütt ott van. A fehérek azt mondják, hogy
szeretik a Titok parancsait, de amennyire én látom, semmit sem
tesznek meg abból, amire a Titok utasítja őket. Szerintem a fehérek azt
hiszik, hogy ők a Titok.
A szíve mélyén Vergődő Madár is egyetértett, de azzal, ha elismeri,
hogy a fehérek rosszul látják a világot, nem segített volna a népének,
hogy jobban tudjon alkalmazkodni a rezervátumi léthez.
- Valószínűleg igazad van, nagyapa - sóhajtotta -, de a fehérek nem
fognak megváltozni.
- Nem - válaszolta Tíz Medve szomorúan -, nem változnak meg. És
én sem változom. Most aludni akarok. Az alvás elhozza a holnapot, és
holnap indulunk haza.
Tíz Medve kedvére valónak találta az ágyat. Vergődő Madár, aki
jobb szerette a padlót, mert az közelebb volt a földhöz, az esti
szertartásnak megfelelően félretolta a szőnyegeket, hogy helyet
csináljon a deszkán a takaróinak.
Az egyik szőnyeg alatt egy szúette foltot talált, körülbelül akkorát,
hogy két ember elfért volna rajta egymás mellett. A fa annyira
elkorhadt és megrepedezett, hogy helyenként a fény is átsütött rajta. A
fehér emberek arra használták a szőnyeget, hogy eltakarják ezt a
csúnyaságot, ám Vergődő Madárnak így is megfelelt. Már belefáradt a
tökéletes felületekbe, és boldogan terítette szét a takaróját a szuvas
folton. Bár hideg éjszaka volt, és sok minden nyomta a lelkét, azonnal
sikerült álomba parancsolnia magát.
Tíz Medvének nem ment ilyen könnyen. Most se tudta kikapcsolni a
szellemét, mint azon az estén a tanácsban, amikor faluja örökre
kettészakadt. A szellem zabolátlanul csapongott az összefüggéstelen
gondolatok között, és csak azért csalogatta az öregembert az álom
küszöbére, hogy visszarántsa.
A bosszús Tíz Medve megparancsolta szellemének, hogy kizárólag a
hazai tájakat lássa, de még így is zavarta valami, és mikor kinyitotta a
szemét, rájött, hogy a falon égő lángocskák nem hagyják aludni. A
padlóra tette a talpát, feltápászkodott. Sorra járta a lángokat,
kinyitotta az üveg ajtócskákat, és egyetlen fújással eloltotta a
bosszantó lángokat.
Most már sokkal jobban érezte magát az ágyban. A szellem lelassult
a sötétségben, és az öntudatlanságba hulló Tíz Medve a prérit látta
határtalan dicsőségében. Hullámzott a fű, magasan állt a nap, kéklett
az ég, és a messzeségben legelésző bölények sötétlettek. Azt is látta,
hogy valami közeledik.
Először pötty volt, de nagyon sebesen jött, és hirtelen egy sas arca
töltötte be Tíz Medve látómezejét. Kemény szemével mereven nézte
Tíz Medvét, de az öregember nem félt.
A következő pillanatban a lábát szétvetve ült a sas hátán. A nagy
szárnyak meglendültek, átemelték őket a földi felhőkön.
Álomszerű hirtelenséggel nyújtózott el fölöttük az örök feketeség.
Villogó csillagok gyúltak rajta, annyi csillag, hogy az el sem képzelhető,
annyi, ahány porszem pörög a délutáni napsugárban. A csillagok
elborították Tíz Medvét, mint a hóesés.
Aztán kialudtak.
 LIV. FEJEZET

Két nappal később Vergődő Madár és Lawrie Tatum fölszállt egy

nyugat felé induló vonatra.
A komancs, noha felgyógyult, és a testében nem esett kár, még
akkor sem tért magához megrendüléséből, amikor helyet foglalt a
vonaton.
Mivel nem értette, hogyan menekült meg, nem tudta elfogadni, ami
történt. Miként találta meg az orra azt a repedést a deszkán, amelyen
át annyi oxigént szívott be, hogy nem hatott rá a gáz? Miként is volt,
hogy akkor leltek rá, és vonszolták ki a szobából, amikor, mint a
fehérek mondták, már csak percek voltak hátra az életéből?
Miként lehet, hogy Tíz Medve teste néhány vagonnal mögöttük
fekszik a padlón, a fehér ember egy ilyen haláldobozába zárva? Miért
nem teljesült egy öregember alázatos kívánsága, aki a prérin szeretett
volna meghalni? Hogy engedhette ezt a Titok?
Vergődő Madár még sose érezte magát ilyen tehetetlennek. Nem
bírta elviselni ezt az állapotot, de nem volt ereje változtatni rajta. A
múlt elment, a jövő fenyegető, a jelent fásult percenként adagolják.
Zakatolt a vonat, és ahogy forogtak a kerekei, elkezdődött a
gyógyulás csodája. A tudattól, hogy nyugatra megy, Vergődő Madár
lelke előreszállt, és mire átkeltek a Mississippi folyó hídján, a messzire
látó komancs ráeszmélt, hogy majdnem ép megint.
Talán azért gyógyult meg, mert új céltudatosság pezsgett benne. A
komancsok, ha tudják, ha nem, az ő személyében elnyerték legfőbb
oltalmazójukat. Vergődő Madár a legalkalmasabb arra, hogy átsegítse
őket a változás küzdelmein. Akkor is megteszi, ha mindent föl kell
áldoznia érte. Az életét is odaadja.
Ő lesz a híd, és rajta kel át a népe a jövőbe, annyi biztonsággal,
amennyit Vergődő Madár lelke és teste adhat.
 LV. FEJEZET

A sikertelen rajtaütés Bradley százados hadoszlopa ellen káoszba

taszította az ellenszegülők táborát. Tíz Medvéről, akinek halálát a
rezervátumban ki-be járó kémek hozták hírül, rövidebb gyásszal
emlékeztek meg, mint amivel jobb időkben megtisztelték volna. A
kapkodásban, amellyel menekülés közben próbálták megszervezni a
védelmet, kétségbeesett küzdelemmé változott minden nap, és a gyász
olyan fényűzés volt, aminek hosszasabban senki sem engedhette át
magát.
Keresgélő és Álló Ököl lenyírta a haját, mindketten meghasogatták
karjukat és lábukat, ám kevés volt a vágás, és nem is olyan mély, mint
lehetett volna.
Bagoly Látnok kitartóan hangoztatta, hogy Tíz Medvét a fehérek
gyilkolták meg valamilyen varázsszerrel, ám indulatait hamarosan
lelohasztotta, hogy el kellett látnia a sok sebesültet, akiknek
valahogyan sikerült elmenekülniük a támadás után. Minden sátorba
jutott valaki, aki ápolásra szorult, és a varázsló mást se csinált hetekig,
mint ráolvasott, írelt, sőt még műtéteket is végzett, miközben családja
tűvé tette gyógyfüvek után a prérit.
Másokhoz hasonlóan Farkasokkal Táncoló családja is szövetkezett
Mosolygóséval. Csak így tehettek eleget a megnőtt követelményeknek.
Közösen főztek, takarítottak, ételt és vizet szereztek, gondoskodtak a
kimerült férfiakról, Kígyófogóról, Ballagóról, Csendesről és Nyúlról.
A gondoskodás és a védelem kockázatokkal járó, jól körülhatárolt
kötelességén kívül a harcosok vállára szakadt a döntések sokasága,
amelyeket a bujkálás és a menekülés örökké változó körülményei
között kellett meghozni. A fehér csapatmozgások miatt csak azért
vertek tábort, hogy egy-két nap múlva már bontsák is le. Titáni feladat
volt ellátni az összes tábort étellel és tüzelővel, amelyet mintha
sohasem sikerült volna tökéletesen teljesíteni. Ráadásul hatalmas
energiába került visszatartani egyes harcra szomjazó ifjakat az őrjöngő
ámokfutástól.
Voltak, akik bevonultak a rezervátumba, de csalódottan tértek
vissza, és volt néhány kemény harcos, aki összecsomagolta családját,
ingóságait, rálépett a fehér ember szent útjára, és soha többé nem
látta őket senki.
Amit a komancsok és szövetségeseik leginkább nélkülözhettek
volna, az az eső volt, amitől még nehezebben legyőzhetővé lettek az
akadályok. Sose akart elállni, és mikor már hetek óta zuhogott, a nép,
amely első lakója volt ennek a földnek, azon kezdett gondolkozni, nem
tévesen feltételezték-e, hogy csak őket hagyta el a Titok, mert úgy
látszott, hogy az egész világot elnyeli az özönvíz.
A pónik csüdig merültek a felpuhult préri sarába. Az emberek sose
száradhattak meg, s annyira kiázott a bőrük, hogy legnagyobb
megpróbáltatásuknak ezt az idejét majd nemzedékek fogják úgy
emlegetni, mint „ráncos kezű üldözést".
Az örökös vándorlás a nehéz körülmények között ugyanúgy
elhasználta a tárgyakat, mint az embereket. Messze volt még a futás és
a harc vége, de a menekülők máris gyakran kényszerültek arra, hogy a
szabad ég alatt háljanak. Egy ideig nagy népszerűségnek örvendett a
mondás, hogy „kegyetlenség felébreszteni egy embert addig, amíg
meleg a pocsolyája", ám a tréfa hamar megkopott. Túlságosan
keményen kellett küzdeni a derűért. Minden nap külön győzelem volt e
komor lelkeknek, akik azért éltek, hogy dacoljanak.
Ám ha megkérdezték volna az ellenszegülőnek bélyegzett népet,
egyhangúan azt válaszolják, hogy ádáz elszántságuk olyan szellemi
magaslatra emelte őket, amelyen még sohasem jártak. Mindenki
magában gyászolta a harcosokat, akik elestek az első, sikertelen
támadásban. Panasz nélkül kutattak étel és takarmány után. A vizes
hidegben sokan megkapták a köhögős betegséget, ám a védekezés
összeszorított fogú légkörében erről se vettek tudomást.
Álló Ököl, Keresgélő és Földet Seprő Varkocs, Szélfútta Haj felesége
maguktól lettek vezetői annak az asszonyi falanxnak, amely rendben
tartotta és költöztette a tábort. Valahogyan a sárban és az esőben is
tudtak gyereket csitítani, ételt készíteni, fedelet és meleget adni,
szempillantás alatt tábort verni és bontani. Megszervezték és
fenntartották az élet látszatát, abban a halvány reményben, hogy a
harcosok, akiket épp eléggé elcsigázott a soha nem szűnő hajsza az
élelem után, így majd módot találnak a fehér katonák legyőzésére.
 Bradley százados csapatainak hathatós visszavágása arra
kényszerítette Szélfútta Hajat és legszűkebb körét, hogy függesszék föl
a további támadások tervét. A fehérek gyorsan lövő puskái túlságosan
hatalmas erejűek voltak. Tizenhat harcos veszett oda az ütközetben,
amelyben egyetlen skalpot sem szereztek, és amelyben egyetlen
pillanatra állították meg az ellenség előrenyomulását.
Rossz Kéz sok száz kék kabátossal érkezett a csatatérre.
Északkeletről csaptak le, miközben Bradley százados csekélyebb erői
délről közeledtek kitartóan. A harmadik sereg északnyugatról
támadott, de őket szerencsére feltartóztatták a nagy csejenn és
arapaho csapatok.
Szélfútta Haj tábora napról napra kétségbeejtőbb helyzetbe került.
Tudták, hogy nem szökhetnek meg végleg a fehér katonák elől, és nem
is harcolhatnak ellenük eredményesen. A megtévesztésekkel, hamis
nyomokkal épphogy késleltethették a szőrösszájúak haladását. A
harcosok egyetértettek abban, hogy a legjobb, amit tehetnek, ha
lőtávolon kívül maradnak addig, amíg a katonák kifogynak a lőszerből
vagy az élelemből, vagy mindkettőből. Előbb-utóbb el kell hagyniuk az
országot.
Ám még ez a stratégia is összeomlott egy ritkaságszámba menő,
száraz éjszakán, amikor Farkasokkal Táncoló, Mosolygós és Kék Teknős
azzal tértek vissza egy hosszú felderítésről, hogy húsz-egynéhány
szekér közeledik keletről, nyilvánvalóan készleteket hoz a katonáknak.
Farkasokkal Táncoló azt mondta, hogy nem látott messze hordó
puskát, és kevés katona kíséri a trént.
Ugyanezen az éjszakán, szokatlanul rövid tanácskozás után Szélfútta
Haj parancsot adott a táborbontásra. A fehérek egyetlen utat hagytak
nyitva a harcosok előtt. Keletre kell menniük, meg kell támadniuk a
szekereket. Ez a legjobb, és, mint minden harcos tudta a szíve mélyén,
az egyetlen esélyük.

LVI. FEJEZET
Valamikor régen, harcos életében Szélfútta Haj ismételten a halál
közelébe került ugyanazon a mexikói portyán, és hazatérése után
tanácsot kért egy öregasszonytól, akinek az volt a híre, hogy jó
szerencsére tudja változtatni a balszerencsét.
Amikor az öregasszony meghallotta, hogy Szélfútta Haj újabban
vaseszközökkel eszik, azt tanácsolta, hagyjon föl ezzel a szokással.
Szélfútta Haj szigorúan betartotta, amire intették, és évek óta nem
érintett a fehér ember vaskanalától tisztátalan ételt.
Még a ráncos kezű üldözés káoszában is utánanézett, hogyan
készítik az ételét, ám az egyik átmeneti táborban, egy nyárfás rejtekén,
mérföldekre a szekéroszloptól, a tabut megsértették.
Különösen zűrzavaros reggel volt. A táborveréssel egy időben a
férfiak már készültek is a csatára, és Szélfútta Haj, miközben a
harcosokat próbálta megszervezni, a nagy kapkodásban elfogadott és
felhabzsolt egy tálka sűrű húslevest. Néhány perccel később Földet
Seprő Varkocs hozta a második reggelit. Szélfútta Haj kinyomozta,
honnan származott az első, és azt kellett látnia, hogy ételét jókora
vaskanállal merték ki a fazékból. Okvetlenül meghalt volna, ha aznap
délelőtt ő vezeti kétszáz harcosát, ezért savanyúan kellett néznie,
amint eltűnnek keleti irányban, hogy megtámadják a szekéroszlopot.
Mivel igyekeztek mérsékelni a veszteségeket, egyszerre minden
oldalról csaptak le rájuk, megfutamították az öszvérrel vont
stráfkocsikat, megöltek több katonát, és végeztek néhány öszvérrel is.
A nehézkes szekéroszlop egy közeli folyóhoz menekült volna, hogy a
víz védje a hátát, de a harcosok gyorsan körülfogták és megállásra
kényszerítették akkor, amikor már csak egy rövid szakasz választotta el
a célponttól.
A fehérek szoros gyűrűbe állították szekereiket, és sáncot kezdtek
építeni nedves földből. A komancsok és a kajovák, követve Szélfútta
Haj utasítását, hogy éhséggel, szomjúsággal és idegháborúval őröljék
fel a fehéreket, nagy kört alkotva, lesből lövöldöztek rájuk.
Ám az egyszerű terv hamarosan megbicsaklott.
Egykor szabályosan végrehajtották volna az ostromot, de most,
hogy a bölény meghalt, a hadsereg üldözte őket, és a családoknak
kevés ennivalója volt, a harcosokat örökösen kínozta a tettvágy.
Egyiküknek sem tetszett, hogy veszteg kell maradnia, főleg a
fiataloknak nem, és amikor Mosolygós váratlanul megindította fekete
lovát a szekérgyűrű felé, mennydörgő éljenzés kísérte.
Mosolygós közel ügetett, hogy magára vonja az ellenség tüzét.
Akkor a ló fölágaskodott, aztán visszadobbant a földre, és hatalmasat
szökkent. Ló és lovasa ágyúgolyóként süvített a szekerekről ropogó
puskatűzbe.
A szekerektől félszáz yardra Mosolygós koncentrikus körpályára állt,
és bemutatót tartott abból a lovas művészetből, amelyről híresek
voltak a komancsok. Megmarkolta vágtázó lova sörényét, lesiklott az
állat oldala mellett, két lábbal toppantott a földön, és felszökkent a
magasba, mielőtt visszaereszkedett volna a ló hátára. Ezt a döbbenetes
mutatványt többször megismételte, aztán elkanyarodott, és
visszanyargalt oda, ahonnan jött. Fölállt a ló hátán, leguggolt, átdobta
magát az állat egyik oldaláról a másikra, átsiklott a nyaka alatt, megint
fölállt a hátára.
Noha ezzel a tudással senki sem vetélkedhetett, a vakmerő
bemutató csak annak a hosszú hagyománynak volt a folytatása,
amelyet Mosolygós előtt vakmerő harcosok nemzedékei adtak át
egymásnak. Mindig jó volt ilyet tenni: növelte a fegyvertársak
bátorságát, megzavarta az ellenséget, és arra kényszerítette, hogy
pazarolja a lőszert. Amikor Mosolygós megállt, hogy ziháló lova
kifújhassa magát, szíve és szelleme kimondhatatlan egységben forrt
össze. Ereiben úgy dübörgött a vér, mintha óriási dobot vernének. A
préri megtelt az ellenállhatatlan, ősi hívással, és hirtelen olyan
átlátszók lettek a szekerek, mint az ellenségek, akik a látomásban, a
nagy Varázsoromnál jelentek meg előtte.
Mosolygós újra megtámadta a szekereket, ám ezúttal nem
kanyarodott el. Komancs bajtársai nem hittek a szemüknek.
Mosolygós, aki oldalra siklott a fekete ló hátáról, keresztül akart menni
az ellenségen!
A fekete ló átszökkent az egyik szekéren, miközben Mosolygós az
oldalán függött. Fehér emberek futottak előlük, amikor földet értek. A
ló keresztülnyargalt a körön, átugrott egy másik szekeret, és
visszavágtatott a prérire.
 Harcostársai eget rázó rikoltozással fogadták Mosolygóst. Az üvöltés
nem halkult. Berohant Mosolygós fülén, és lángba borította a testét. A
fekete ló megpördült hátsó lábain, és megint rohamozott. Ezúttal
Mosolygós nem álcázta magát, hanem a lova hátán ülve rohant az
ellenséges tűzbe. Ismét átugrottak egy szekeret, átrepültek a terepen,
amelyet a fehérek foglaltak el, átugrottak egy másik szekeret, és addig
nyargaltak a prérin, amíg vissza nem értek oda, ahonnan jöttek.
Mosolygós fején ronggyá lőtték a tollakat, egyik mokaszinjának orra
hiányzott, mindkét kantár elszakadt, ám a ló és a lovas testét nem
érintették a fehérek lövedékei.
Mosolygós hatalma és varázsa lázba hozta a szekérgyűrűt körülvevő
kajovákat és komancsokat. Az ifjakat már nem lehetett visszatartani, és
még a veteránok is tudták, hogy valamit tenni kell. Mosolygós
támadása fehér izzásig hevítette büszkeségüket. Izgatottan vitatkozni
kezdtek, mit kellene tenni, és hamarosan rájöttek, hogy semmit sem
tehernek, amíg nincs itt az ellenállás lelke.
Futárokat küldtek a táborba, és nem egészen egy óra múlva
Szélfútta Haj, balsejtelmeit leküzdve, válaszolt a hívásukra.
- Legázoljuk őket! - bömbölte, míg fel-alá ügetett a harcosok sorai
előtt. - Addig gázoljuk le őket, amíg meg nem halnak!
A trén parancsnoka, látva, hogy az indiánok teljes erővel támadnak,
fedezékbe parancsolt mindenkit. Utasította a civileket és a katonákat,
hogy oldalfegyvereket használjanak, ha az indiánok áttörik a védelmet,
ám volt köztük egy Arbuckle nevű hajdani bölényvadász, aki nem volt
hajlandó krumplipuskával pufogtatni, amikor itt a kezében a világ
legjobb mordálya. Bebújt az egyik stráfkocsi alá, onnan lőtte a kö-
zeledő hordát, azok között is az elsőt, akinek az a nagy és lelógó
sastollas koszorú volt a fején.
Már kettőt leszedett a nyeregből, csak azt nem bírta eltalálni,
amelyiket akarta. Amikor az indián roham átzúdult a feje fölött,
Arbuckle hátraarcot csinált a szekér alatt, hogy azokat lője, akik
bejutottak a körbe.
Hirtelen kettévált az emberek meg a lovak tömege, és Arbuckle
meglátta kiszemelt prédájának hátát. Meghúzta a ravaszt. A sastollas
harcos megrándult, a keresztcsontjához kapott, előredőlt, aztán eltűnt.
Arbuckle csak egy kicsit volt csalódott, amiért nem lőhetett másodszor.
Tudta, hogy elsőre is eltrafálta.

LVII. FEJEZET
Elsőnek Farkasokkal Táncoló és egy Senkire Sem Hallgató nevű
harcos ért oda Szélfútta Hajhoz. Közösen leemelték a pónijáról, és
miután elhagyták a szekérgyűrűt, Farkasokkal Táncoló maga mögé
ültette a halálosan sebesült harcost.
- Nem harcolok többé! - kiáltotta Farkasokkal Táncoló, és amikor
otthagyta a csatát, hogy visszavigye Szélfútta Hajat a táborba, Tíz
Medve egykori falujának legtöbb lakója követte őket.
Fehér Medvének és kajováinak is elegük lett a csatából. Néhány ifjú
kajova és komancs ugyan szürkületig zargatta lesből a szekérgyűrűt,
ám a főerő elhagyta a csatateret. Utolsó kétségbeesett reményük sem
vált valóra. Ha a fehérek még Szélfútta Hajat is meg tudják ölni, akkor
nincs értelme a küzdelemnek.
A félszemű harcos még élt, amikor az átmeneti táborhoz értek vele,
ám a gerincébe csapódott lövedéktől nem tudta mozgatni a lábát, még
csak nem is érezte.
Miközben vitték, hogy ágyba fektessék, Farkasokkal Táncoló Bagoly
Látnokért kiáltott.
- Nem! - parancsolta Szélfútta Haj. - Engem ne kuruzsoljanak! Nem
akarok így élni! Most meghalok. Hagyjatok meghalni!
Leültették, egy háttámaszt tettek mögé. Így elvolt addig, amíg feljött
a hold. Akkor behunyta a szemét, álla a mellére csuklott, és kilehelte a
páráját.
Egyetlen dolgot kért élete végóráiban: azt, hogy rejtsék el a testét az
ellenség elől. Miután meghalt, földi maradványait elvitték a táborból,
eltemették egy mély gödörbe, földet húztak rá, majd gondosan
álcázták kövekkel és bokrokkal.
Nem öltek sírján pónikat, és csupán néhány használati tárgyát
temették mellé, amelyeket barátai kapkodtak össze. Földet Seprő
Varkocs levágta a haját, és meghasogatta a húsát, de ő volt az
egyetlen, aki gyászolt. A többieknek nem volt ideje rá.
 Hírt kaptak, hogy újabb hadoszlop közeledik, ezúttal keletről. Egyes
családok már elindultak a rezervátumba, sokan mások most
készülődtek. Azok, akik továbbra sem akartak menni, nem tudták, hogy
mit tegyenek. Mindenfelől jöttek a fehér katonák, akik ellen reményük
sem lehetett a harcra. Ha itt maradnak, elpusztítják őket. De hova
mehetnek?
A tanács, amely Szélfútta Haj temetése után ült össze, úgy döntött,
hogy egyetlen lehetőség maradt. Nyugatra kell menekülniük, mielőtt a
katonák utolérnék őket, meg kell mászniuk a nagy sziklasorompót, át
kell kelniük a senki földjén, le kell szállniuk a Nagy Gödörbe, és el kell
rejtőzniük.
Ám csupán akkor remélhetik, hogy elrejtőzhetnek, ha kicsúsznak a
szorító hurokból. Azon az éjszakán, amikor Szélfútta Haj átment a
csillagok felett, örökösei - háromszáz férfi, nő, gyermek - majdnem ezer
pónit hajtva, lázas sietséggel elindultak nyugatra, hogy minél előbb
eltűnhessenek szem elől.

LVIII. FEJEZET
Lawrie Tatumot és Vergődő Madarat a végállomáson egy nagy,
rugós szekér várta, hogy azon vigyék Tíz Medve tetemét a Sill-erődbe.
Utazásuk második napján, déltájban Lawrie Tatum megemlítene,
hogy kitalálta, hova lehetne temetni Tíz Medvét, hogy az méltó legyen
hozzá. Egy díszhely a telepi temetőben, az lenne a legjobb megoldás.
- Nem a Sill-erődbe - felelte határozottan Vergődő Madár.
- Hát hol?
- Prérin... a régi módon. Te mégy Sill. Én... Tíz Medve megy prérire.
Lawrie Tatum egy darabig próbálta jobb belátásra bírni a barátját,
emlékeztette, milyen sok dolguk van a rezervátumban, de Vergődő
Madár nem engedett. Szétváltak, Lawrie Tatum észak felé kocogott az
öszvérén, Vergődő Madár délnek, aztán nyugatnak, a komancsok
országába.
Hallott a szüntelen felhőszakadásokról, de bár a talaj még iszapos
volt, Vergődő Madarat derült ég fogadta. A nap fényesen sütött,
ropogós szél fújdogált, a két öszvér simán elboldogult az úttalan síkon.
 Minél mélyebbre hatolt Vergődő Madár a hazájába, annál kevésbé
értette, hogyan zárulhattak le a szabadok útjai. A vidék olyan volt, mint
mindig: óriási, örökké változó, és üres. Nehéz elhinni, hogy betörtek a
fehérek, és katonáik űzik Vergődő Madár barátait.
Egy patakhoz ért, amely folyóvá duzzadt a közelmúlt esőitől. Nem
próbált átkelni rajta, inkább követte, bízva benne, hogy a Titok elvezeti
a megfelelő helyre.
Mindössze két táborozás után elérkezett a tökéletes helyre, egy
nyárfákkal övezett, gyönyörű tisztásra, ahol magasra nőtt a fű a puha
földön.
Ahogy állt és nézte a tisztást, csattogást hallott, majd mozgás
hirtelen hullámai törtek meg a feje fölött. Ösztönösen lebukott. A
következő pillanatban két alacsonyan szálló aranysas suhant át a
tisztás felett. Nagy testük egyszerre csapott föl a magasba könnyed
eleganciával, majd leereszkedett az egyik nyárfa csúcsára.
Vergődő Madár el se tudta hinni, hogy a sasok ilyen közel jöttek
hozzá. Nézte, hogyan tájékozódnak, ide-oda fordítva a fejüket, és akkor
megértette, hogy amióta elvált Lawrie Tatumtól, a Titok irányította a
lépteit.
Egész délután a temetési állványt építette. A sasok éberen figyelték.
Amikor mindennel elkészült, félrehúzta a deszkaládát, kiemelte az
öregember tetemét, és egy takaróra helyezte.
Tíz Medve már megmerevedett, úgyhogy Vergődő Madár nem sokat
szépíthetett rajta, de azért utoljára még megnézte. Ahogy az
öregember kezéhez érkezett a pillantása, döbbenten látta Tíz Medve
ujjai között a fehér ember szemüvegét. Először ki akarta rántani a
kezéből az idegen eszközt, aztán meggondolta magát. A kéz és a
szemüveg olyan jól megvolt egymással. Ugyanazzal a finomsággal
simultak össze, amit Vergődő Madár oly sokszor megfigyelt, amikor Tíz
Medve még élt.
Begöngyölte az öregembert a takaróba, erősen odakötözte az
állványhoz, majd hátralépett, és ellenőrizte, jól csinált-e mindent.
Ezután néhány csipet dohányt szórt áldozatul a levegőbe, és el akart
menni.
 Ám a teste nem mozdult. Vergődő Madár dermedten állt, és
próbálta megfejteni, mi történik vele.
Talán még itt kell állnom egy kicsit, gondolta.
Feltámadt a szél, fütyörészett a temetési állvány lábai között.
Vergődő Madár hallgatta a kísérteties muzsikát, és tulajdonképpen
most fogta fel, mitől búcsúzik. Hátranézett, és a fehér ember szekere
hirtelen több lett szekérnél. Az élet volt, amely őt várta, és Vergődő
Madár iszonyodó bizonyossággal döbbent rá, hogy sose lesz jó élete a
szekerek világában. Ismét ránézett a szélben imbolygó temetési
állványra, a jegenye csúcsán üldögélő két sasra, és megértette, hogy az
országtól búcsúzik, amely az élete volt.
Megremegett a gyomra. Gyönyörű ország... mondta magának, a
leggyönyörűbb... és úgy zúdult rá a bánat, mint az árvíz. Átáztatta a
bőrét, elnyelte a szívét, és Vergődő Madár arra ocsúdott, hogy a földön
fekve zokog.
Megtörölgette az arcát, a szekérhez tántorgott, és felkapaszkodott a
bakra. Lehorgasztotta a fejét, mikor a gyeplőért nyúlt, és akkor nézett
csak föl, amikor már megfordult és kifelé tartott a tisztásról.
Sok mérföldet hajtott azon az éjszakán, mielőtt letáborozott.

LIX. FEJEZET
A megmaradt komancs és kajova ellenszegülők egyetlen nagy
tömbben mozogtak, minden általuk ismert taktikát fölhasználva, hogy
elillanhassanak az üldöző katonák elől. Bár egy hatalmas ménes,
szétszerelt sátrak, asszonyok, gyerekek, öregek fékezték haladásukat,
az ellenség hetekig nem tudta megközelíteni őket. Naponként
kockáztatták az életüket, amikor a katonákat zaklatták, és
megpróbálták elterelni a figyelmüket. Mérföldeket hátráltak
megduzzadt folyók mentén. Ha elállt az eső, tüzeket gyújtottak, jó
messze haladásuk útvonalától. Kisebb és nagyobb osztagok igyekeztek
tőrbe csalni a katonákat, vagy lesből lövöldöztek rájuk. Mesterségesen
megnehezített saroglyák elé fogták pónijaikat, és mérföld hosszú hamis
csapákat hoztak létre.
 Halált megvető bátorsággal fényes nappal csaptak le Rossz Kéz
ménesére, és bár csak néhány állatot sikerült elkötniük, a támadás
miatt sok ló kitört és elbitangolt a lucskosra ázott prérin. Csekély
veszteséget szenvedtek, ám Rossz Kéz olyan kitartóan üldözte őket,
hogy ismételten fel kellett aprózniuk a csapatot; két-három fős
csoportokban tudtak csak elmenekülni.
Más alkalommal Farkasokkal Táncoló és Fehér Medve csapata
szembefordult Rossz Kéz felderítőivel, és a hadoszloptól
hallótávolságra megtámadta őket. Megöltek két tonkavát, egy oszázst,
és simán végeztek volna a többiekkel is, ha Rossz Kéz oda nem küld az
első lövés hallatán egy mentőosztagot. Farkasokkal Táncoló és Kék
Teknős vonult vissza utolsónak, és csak azért úszták meg, mert
állandóan cserélgették öt vezetéklovukat; felváltva ugrottak át az
egyikről a másikra.
Igazi összecsapásra nem is kerül sor, mert minden harcosnak az volt
a legfőbb gondja, hogy ne engedjék a kék kabátosokat a falu közelébe.
Ám hogy eddig még megmenthették családjukat és barátaikat a
haláltól vagy a fogságtól, ez olyan csoda volt, amelyre, ezt mindannyian
tudták, nem lettek volna képesek a Titok segítsége nélkül.
Bagoly Látnok azt mondta, hogy ha elérik a Nagy Gödröt, talán
megszabadulhatnak kínzóiktól. Am ez minden nappal
valószínűtlenebbnek tűnt. Kipróbálták az összes harcmodort, az összes
fortélyt, de továbbra sem tudták lerázni Rossz Kezet és katonáit. Még
ha odaérnének is a nagy sziklasorompóhoz, akkor sem mászhatnak
meg úgy, hogy föl ne fedezze őket a hadsereg. Tovább üldöznék őket a
síkságon, és onnan simán követhetnék a komancsokat az ősi téli
menedékbe.
A pusztulással fenyegető holtpontról akkor zökkentek ki az
ellenszegülők, amikor feltűnt a sziklasorompó. Más körülmények
között feltétlenül örülnek az időváltozásnak, de a hirtelen eltakarodó
felhők rákényszerítették őket a cselekvésre. Keletről Rossz Kéz
hadoszlopa szorongatta őket, délről Bradleyé, és a prérit fürdető
napsugár egyetlen lehetőséget hagyott. Fényes nappal kell a
sziklasorompóhoz menekülniük, amit bizonyosan meglát a mögöttük
nyüzsgő tengernyi katona.
 A harcosok hajnal előtt dolgozták ki a kétségbeesett tervet. Elöl a
gyerekek, köztük Nyúl, Kigyófogó és Ballagó terelte az ezer pónit a
prériből felszökkenő, mogorva sziklafal irányába. Őket követték a nők
és a gyerekek, saroglyán vonszolva a nélkülözhetetlen holmikat.
A harcosok több osztaga tüzet nyitott az ébredező táborra, hogy
elterelje a katonák figyelmét. Főerejük vakmerően odaállt a menekülő
falu és a katonák közé, hogy őket üldözzék.
Az orvlövészek nem sok időt nyertek. A fehér ember nyomkeresői
hamar fölfedezték a ménest és mögötte a falut. A szőrösszájú
hadsereg, amelytől már csak alig néhány óra választotta el őket,
bőszen vetette magát utánuk.
Farkasokkal Táncoló, Fehér Medve, Mosolygós, Kék Teknős és
honfitársaik hátrálva harcoltak. Egyszer fedezékből lődöztek a
katonákra, máskor oldalról színleltek támadást.
Ám egy idő után meg kellett érteniük, hogy nem tartóztathatják föl
a hadat, és riadtan látták, hogy a földön, amelyen hátrálnak, egyre
több az eldobott sátorfa, főzőedény meg a mindenféle vegyes holmi. A
nők lelassultak!
És a teljes vereség küszöbén megkapták a rég várt segítséget; a
Titok az utolsó percre időzítette a kinyilatkoztatást.
A falut alig egy mérföld választotta el a harcosoktól, amikor viharos
gyorsasággal lehűlt a levegő. Néhány perccel később egyenletes szürke
hullám emelkedett ki a baljós sziklafal mögül, és lehömpölygött a
természetes torlasz oldalán.
A harcosok tudták, hogy most már van esélyük. Megvetették a
lábukat, úgy várták a rohamozó kék kabátosokat, akik már majdnem
lecsaptak rájuk, amikor megeredt a csípős jeges eső. Pár perc múlva
rájuk zúdult a vihar. Rossz Kéz nem tehetett mást, visszavonulót
fújatott, és nézhette, miként tűnik el a zsákmány a jégben és a hóban,
amely olyan sűrű volt, hogy Mackenzie hamarosan nem látott tovább a
lova fejénél.
LX. FEJEZET
Miközben barátaik és rokonaik az életükért küzdöttek a síkságon,
Vergődő Madár és vezértársai szívét másfajta kétségbeesés
marcangolta a rezervátumban.
 Az ultimátum hatására a rezervátum megtelt riadt emberekkel,
akiknek fogalmuk sem volt, miként kell járni a szent úton. Az egykori
szabad vándorok semmit sem tudtak a fehér ember kultúrájának
alapjairól, és noha a síksági vad nép életét hasonlóan kemény
törvények szabályozták, számukra ugyanolyan idegenszerű volt egy
központi hatalomnak engedelmeskedni, mint születésnapot ünnepelni.
Az emberek nem szoktak hozzá, hogy ugyanazon a helyen
táborozzanak, gyakran más törzsek vagy családok közelében. A
Vergődő Madárhoz és Felleget Verőhöz hasonló főemberek a gondok
örökös áradatában vergődtek.
Miközben a közegészségügy alapjait próbálták lerakni, ítélkezniük
kellett a legelőkön viszálykodó szomszédok pöreiben. Ha az anyákat
akarták meggyőzni, hogy engedjék kezeltetni gyermekeiket a fehér
orvosokkal, magukra zúdították a varázslók haragját. A gyerekeket
elvinni is elég nehéz volt Lawrie Tatum iskolájába, de még nehezebb
volt bent tartani az osztályban. Az ifjakat folyton arra intették, hogy ne
járjanak ki vadászni a rezervátumból, de semmit sem ajánlottak nekik
helyette. Azok, akik dacoltak az ultimátummal, rendszeresen
belopóztak a rezervátumba rokonokat látogatni, ami fokozta a
nyugtalanságot. És noha a rezervátum lakóinak szigorúan tilos volt
szeszes italt árusítani, máris akadtak, akik részegeskedésbe fojtották
nyomorúságukat.
Zűrzavar, bizonytalanság és félelem lakott a rezervátum minden
sátrában. A komancsok, akárcsak a többi törzs, alig száz-egynéhány
mérföldes úttal a szó szoros értelmében átkerültek az emberiség egyik
korszakából a másikba, és noha Vergődő Madár sok gondra számított,
azt ő sem várta, hogy ennyi követelést támasszon az átmenet.
Az egykori varázslót elszigetelte távolba tekintő természete. Egyedül
beszélte a fehér ember nyelvét, egyedül rendelkezett annyi tudással és
befolyással, ami biztosíthatta, hogy épségben és baj nélkül járhassák
meg a szent utat.
De már a rezervátumi tartózkodás kezdetén rájött, hogy a szent út
nemcsak az indián népet zavarta meg. Mintha zavarban lettek volna a
fehérek is. Néhány napi hivatalos tárgyalás után kénytelen volt levonni
a következtetést, hogy úgyszólván minden fehér másképp értelmezi a
szent utat. Émelyítő erővel üldözte a felismerés, hogy a fehérek nem
tudják működtetni a rendszert, amelyet kitaláltak. Kevesen tartották
be elveit, és Vergődő Madárnak az lett a sorsa, hogy hosszú, magányos
harcot indítson ez érthetetlen hatalmak ellen.
Az első fejadag-osztó napra csupán az ígért tehenek fele érkezett
meg az éhes indiánokhoz, és azok sem hízott marhák voltak, hanem
csont és bőr, félholt jószágok. Vergődő Madár azonnal panaszt emelt,
de senki sem tudta megmondani, hol csúszott be a hiba. A teheneket
nem lehetett visszaküldeni, és nem lehetett kicserélni. Az embereknek
ezekkel kellett boldogulniuk. A végén, cseppet sem irigylésre méltó
módon Vergődő Madár kényszerült arra, hogy méltányosan osszon
mindenkinek egy darab semmit.
A bolond víz riasztó mennyiségben találta meg útját a sátrakba.
Vergődő Madár hangosan tiltakozott a katonai és polgári hatóságoknál.
A Sill-erőd parancsnoka azt felelte, hogy neki nincs felhatalmazása
betiltani a szeszkereskedelmet, és a kérdést Mackenzie tábornokkal
kell megvitatni, aki, mint tudjuk, hadjáraton van.
A civil, a whiskyt árusító üzlet gazdája átíratta a tulajdonjogot
másra, aki valahol messze lakott, és amikor Vergődő Madár a
főhivatalnokhoz fordult, az is azt felelte, hogy nem illetékes az alkohol
árusításának felfüggesztésére.
Lawrie Tatum osztozott Vergődő Madár felháborodásában, de
miután a megígért árucikkek ismételten elmaradtak, a whisky pedig gát
nélkül zubogott, Vergődő Madár rövidesen kénytelen volt változtatni a
kis kvékerről kialakult véleményén. Az embernek, aki védelmezőnek,
közbenjárónak, őrzőnek ajánlkozott, annyi hatalma se volt, hogy
teljesítse vállalt feladatait.
Azért voltak sikerek is. A kvéker iskolája kezdett megtelni, bár a
gyerekek nem a modern tudományra éheztek, hanem az iskolásoknak
járó ennivalóra. A rendeletet, amely az egész rezervátum területén
betiltotta volna a vallási szertartásokat, a táncot, az éneklést és a közös
ünnepeket, visszavonták, miután Vergődő Madár semmiféle
felelősséget nem vállalt a vérontásért, amit egy ilyen bolond
intézkedés eredményezett volna. A komancsok és kajovák országából
áradó menekülteket meg kellett védeni a túlbuzgó katonáktól, és
Vergődő Madárnak nyaggatással, hízelgéssel és erőszakoskodással si-
került kicsikarnia az ezredestől, hogy menlevélfélét kaphasson
mindenki, aki nem harcolt a kormány ellen.
Ezek a győzelmek, bármennyire fontosak voltak a túléléshez, nem
sokat nyomtak a latban, és amikor Vergődő Madár esténként bebújt a
sátrában a takaró alá, nem akart mást, mint nyugalmat, amire
teste-lelke kétségbeesetten áhítozott. Ám mivel a holnapot okvetlenül
össze kellett kuszálnia valami másnak, Vergődő Madarat kerülte az
álom; csak feküdt, és megpróbált felkészülni arra, amit tennie kell.
Akármennyire igyekezett fegyelmezni a gondolatait, nehogy
elkóboroljanak a rettegett irányba, sohasem alhatott el úgy, hogy
előzőleg ne kellett volna emésztenie magát azokért, akik valahol még
mindig küzdenek a katonákkal. A reményvesztettek számából ítélve,
akik egyre nagyobb csoportokban tűntek föl a rezervátum küszöbén,
gyorsan közeledett az idő, amely véget vet a harcnak, ám Vergődő
Madár szívében, akármennyire várta is, hogy vége legyen a háborúnak,
minden éjszaka új folyamot hömpölygetett a keserűség. Szerette a
népét, és különösen szerette azokat, akik dacoltak a fehér ember
hadseregével.
Rezervátumi élete vesződséges nappalaiban sohasem kért semmit.
Ám éjszakánként az álom küszöbén hangtalanul kiáltott a Titokhoz,
hogy mentse meg a pusztulástól azokat, akik még mindig harcolnak.

LXI. FEJEZET
Két délutánnal az iszonyú égiháború után Tíz Medve falujának éhes,
félig megfagyott túlélői betámolyogtak egy kitaposott bölénycsapáson
a nagy kanyonba. Energiájuk utolsó morzsáival az elcsigázott
ellenszegülők sátrat vertek, és elaludtak, abban a megkönnyebbült
tudatban, hogy végre olyan helyre értek, ami bevehetetlen.
Az élelemszerzés volt a legsürgetőbb feladat. Másnap reggel a
legjobb erőben levő harcosok kis csoportja, köztük Farkasokkal
Táncoló, Mosolygós és Kék Teknős vadászni indult. A hatvan mérföld
hosszú, több mérföld széles kanyon a bölény kedvenc telelőhelye volt.
A vadászok két óra alatt rátaláltak egy pár száz fős kis csordára egy
oldalkanyonban. Elejtettek egy tucat állatot, és a hevenyészett falu
estig ette a húst, majd korán visszavonult egy újabb hosszú, gyógyító
alvásra.
Pontosan hajnal előtt egyetlen távoli puskalövés ébresztette
Farkasokkal Táncoló sátrának lakóit, ám a család, azt gondolva, hogy
egy korai vadász lehet, megfordult a takarók alatt, és aludt tovább.
De néhány perc múlva Farkasokkal Táncoló és Álló Ököl mégis
kiment a sátor elé a hidegbe, mert további lövések estek. A
félhomályban mintha valami kavarodást láttak volna a tábor elején.
Farkasokkal Táncoló felszökkent a legközelebbi pónira, Álló Ököl
rohanva hozta a sátorból a puskáját. Ekkor odarúgtatott hozzájuk Kék
Teknős.
- Fehér katonák a kanyonban! - rikoltotta.
Farkasokkal Táncoló rámeredt a feleségére és a gyerekeire.
- Fussatok! - parancsolta. - Hol van Kígyófogó?
- A póniknál! - felelte Álló Ököl rémülten.
- Fussatok! - ismételte a férfi. - Máris!
Emberek inaltak Farkasokkal Táncoló és Kék Teknős mellett, ahogy a
két harcos a falu eleje felé vágtatott. Farkasokkal Táncoló észrevette a
kanyon sziklapárkányain a lövöldöző harcosok árnyalakját, és mikor a
menekülők megritkultak, már csak harcosokat látott, lovasokat és
gyalogosokat, akik kétségbeesetten lőtték a mindent elárasztó
ellenséget.
Sok száz kék kabátos katona közeledett a táborhoz. Fél mérföldre a
szőrösszájúak nagy lovascsapata éppen befordult egy oldalkanyonba,
de Farkasokkal Táncolónak nem volt ideje gondolkozni. Ő és Kék
Teknős a hozzájuk csatlakozott harcosokkal akkor értek a tábor szélére,
amikor a katonák támadtak.
A harcosok olyan sebesen lövöldöztek, ahogyan csak bírtak, ezzel
lelassították a támadást, de nem állíthatták meg a katonákat. Most
már csak időt akartak nyerni. A komancs lovasok továbbra is tüzelve
hátráltak a falun át, folyamatosan ellenőrizve, hol tartanak a nők és a
gyerekek, akik most kapaszkodtak föl a kanyon oldalában. A kanyon
fenekén, egy futtában tartott, üvöltő-rikoltozó tanácsban úgy
döntöttek, hogy ha folytatni akarják a harcot, fedezéket kell keresniük,
azzal megkezdték a visszavonulást.
Ám amikor Farkasokkal Táncoló megfordította a póniját, hogy
meneküljön, a saját nevét hallotta a puskatűz ropogásában.
Visszafordult és látta, hogy Kék Teknős egyedül áll, a magasba emelve
egyik karját. Mellette összeesett póni vergődött.
Ellenséges lövedékek szántották a földet Kék Teknős körül. Amikor a
harcos futásnak eredt, Farkasokkal Táncoló elindította a lovát.
Alig ért oda a ló nélkül maradt harcoshoz, amikor egy golyó eltalálta
a mellét, és kijött a hátán.
Farkasokkal Táncoló megroskadt. Kék Teknősnek sikerült mögéje
kapaszkodni. A fiatalember átkarolta sebesült barátja derekát,
megfordította a pónit, aztán megeresztette a kantárt.
Éppen kiértek a faluból, és Kék Teknős lázasan keresett búvóhelyet,
amikor felbukkant mellette Mosolygós. Intett, hogy kövesse, és
előrevágtatott.
Farkasokkal Táncoló még eszméletén volt, amikor Kék Teknős és
Mosolygós leemelték a pónijáról, majd elindultak vele a kanyon
peremére vezető, meredek csapáson. Száz yard után, ott, ahol
kiszélesedett az ösvény, letették terhüket, hogy kiszuszogják magukat.
A szőrösszájúak lerohanták a tábort, a felgyújtott sátrakból sötét füst
gomolygott.
Bugyborékolásfélét hallottak, visszafordultak sebesült bajtársukhoz,
és elszörnyedve látták, hogy a Farkasokkal Táncoló mellén ütött lyuk
adja a hangot. A golyó átfúrta a tüdejét. Habos vér buggyant ki a
száján, és a szemére szürke hártyát vont a halál.
- Vigyázzatok a feleségemre... - zihálta vértől csukladozva. - ...a
gyerekeimre.
- Felviszünk a tetőre! - erősködött Mosolygós.
Ő és Kék Teknős fölemelték bajtársukat, de alig néhány lépés után
rájöttek, hogy az ember, akit visznek, meghalt.
Mivel nem akarták, hogy holtteste az ellenség kezébe kerüljön, a két
fiatal harcos addig keresgélt a kanyon oldalában, amíg talált egy
temetésre alkalmas rést. Beékelték Farkasokkal Táncoló tetemét a
hasadékba, majd földdel és kövekkel tömték be a nyílást. Amikor a
lezárt sírt megfelelően álcázták bokrokkal, Kék Teknős és Mosolygós
tovább kapaszkodott a csapáson.
A kanyon peremére érve látták, hogy majdnem az egész falunak
sikerült elmenekülnie. Asszonyok, gyerekek, harcosok szóródtak szét a
kanyonnal határos síkon. Voltak, akik összebújtak kis csoportokban,
mások tévetegen bolyongva keresték családtagjaikat. A sebesülteket
egy csoportba hordták, és Bagoly Látnok megtette értük, amit tudott.
Mosolygós percek alatt megtalálta Keresgélőt. Kábán gunnyasztott
Álló Ököl és a lányai mellett, máskülönben sértetlen volt. A kisebbik
lány, a Csendes, az anyja ölében sírt, a Ballagó befogta a fülét.
- A baba? - kérdezte Mosolygós a feleségétől.
- A babának nincs baja - nyugtatta meg Keresgélő.
- Láttad Farkasokkal Táncolót? - kérdezte Álló Ököl.
Mozdulatlanul ült, ölében a gyermekkel, ám a pillantása eszelős volt
a szorongástól, és Mosolygós egy darabig nem tudott mást tenni, mint
pislogott.
- Láttad? - ismételte Álló Ököl, mintha az ifjú nem hallotta volna.
- Meghalt - felelte Mosolygós.
Álló Ököl nem látszott felfogni a választ.
- Láttad Kígyófogót? A pónikkal volt.
- Nem - felelte Mosolygós, de abban a pillanatban izgatott kiáltozás
csapott fel körülöttük. Odanézett, hát egy kis ménes,
harminc-egynéhány póni kocogott feléjük. Ahogy fölállt, látta, hogy
magányos, véres arcú fiú hajtja őket.
- Ott jön - mondta Mosolygós.
A fiúnak vérzett az arca, egyébként sértetlen volt, de rettenetes hírt
hozott.
- A katonák elfogták a ménest! - zihálta. - Ellopták őket!
Mosolygós és harcostársai a kanyon szélére rohantak, hogy
lehetséges-e ilyen dolog, és döbbenten látták, hogy a kék kabátos
katonák visszavonulnak. Déli irányban hagyták el a kanyont, és
miközben Mosolygós bámulta a kígyózó sokaságot, valamit meglátott
mögöttük a prérin.
 A nagy távolságtól olyanok voltak, mintha légiónyi hernyó araszolna
a síkságon, de Mosolygós rögtön tudta, hogy azok a komancsok lovai.
Azt is tudta, hogy vissza kell szerezni őket. Lovak nélkül tehetetlenek.

LXII. FEJEZET
Mackenzie tábornok lefújta a csatát, mert egy kivételével minden
célját elérte. Az ellenszegülőket nem semmisítette meg, bár erre szólt
a parancsa, de minden más téren jelentős győzelmet aratott a nagy
kanyonban.
Ritkán imádta ennyire a katonáit, mint mikor a kanyon csatáját
figyelte. Az a sok száz ember a rettenetes vihar után még képes volt
egész éjszaka lovagolni az ellenséges tartomány fagyos szívében, hogy
szétverhesse az ellenséget, és porrá égethesse a városát!
Ám miközben déli irányba masírozott Rossz Kéz serege, a tábornok
leginkább azon örvendezett, hogy Bradley századosnak sikerült
elfognia az egész ménest, azt a majdnem ezer lovat, amelyeket épp
most terelnek el őelőtte a katonák. Az indián ló nélkül annyi, mint a
szekér kerék nélkül. Nem kétséges, hogy ezzel a bennszülött ellenállás
utolsó fontos góca is megsemmisült. A sok régi seb jobban fájt a
hidegtől, de még ez se ronthatta el a tábornok boldogságát, akit egyre
növekvő számú mérföldek választottak el a megtört ellenségtől.
Még nem döntötte el, mi legyen az óriási ménessel, ám ez is gyors
és gyökeres elintézést nyert, amikor délután jelentették neki, hogy
ötven-hatvan harcos kíséri az oszlopot.
A felderítőket utasították, hogy keressenek egy olyan kanyont,
aminek nincs kijárata, akkorát, hogy elférjenek benne az indián pónik.
Nem egészen egy óra alatt rá is bukkantak egy alkalmas helyre,
amelyet az egyik oldalon magas fal, a másikon meredek lejtő határolt,
és Rossz Kéz megparancsolta, hogy ide tereljék be a pónikat.
Több mint száz ember parancsot kapott, hogy vegyék körül a
ménest. Tucatjával álltak közöttük a lőszeresládák, és amikor a délutáni
árnyék hosszúra nyúlt a fagyos földön, a katonákat utasították, hogy
kezdjék meg a tüzelést.
 A mészárlás forrpontján a puskások meginogtak. Egyesek eldobták a
fegyvert, néhányan hánytak, de a kidőlteket rögtön felváltották
pihentekkel. A hánykolódó, sikoltozó massza gyorsan apadt, és mire
kialudt a napvilág, megszűnt a mozgás a katlanban, amelyet kétszeres,
sőt helyenként háromszoros rétegben töltöttek meg a holtak.
Mackenzie éppen vacsorázott, amikor egy vegyes összetételű,
civilekből és tonkavákból álló csoport jelentette, hogy az ellenszegülők
eltűntek, megerősítve a tábornok gyanúját, hogy a lovak miatt jöttek.
Ezen az éjszakán Rossz Kéz olyan édesdeden és békésen aludt, mint
még soha.
Szórványos és tehetetlen bandák elcsellenghetnek a prérin még egy
darabig, de a déli síkság meghódítása gyakorlatilag befejeződött.

LXIII. FEJEZET
Nem egészen két héttel a kanyon csatája után a Sill-erődtől
nyugatra eső síkon a harcosok védőkísérete fogadta a komancsok és
kajovák egykori nagyszerű szövetségének rongyos, kiéhezett, koldus
túlélőit.
Ugyanezen a délutánon százötvenhat férfi, asszony és gyerek -
többségükben Tíz Medve egykori táborának lakói - komor menete
vonult el a faarcú katonák sorfala mellett. Köztük volt Fehér Medve,
Mosolygós, Nyúl, Keresgélő, Bagoly Látnok családja és Szélfútta Haj
özvegye, Földet Seprő Varkocs. Ott volt Álló Ököl, Kígyófogó, Ballagó és
Csendes is, jól eltemetve a kapun bevonuló csoport mélyén.
Álló Ököl először megtagadta, hogy beköltözzön a rezervátumba,
mondván, hogy inkább meghal a gyerekeivel együtt, mintsem
megismétlődjön a jacksborói élmény. A többi asszony egyhangúlag
megfogadta, hogy inkább megölik magukat, mint odaadják gyerekeiket
a fehéreknek. Végül Álló Ököl is engedett, úgy döntött, hogy inkább él
rab indiánként, mint szabad fehérként.
Vergődő Madár és követői kérés nélkül is őrizték Álló Ököl titkát, ám
ez még a legcsekélyebbnek bizonyult az egykori varázsló bajai között.
Amikor a hajdanvolt ellenszegülők sátraiban híre ment, milyen
körülmények között halt meg Tíz Medve, Vergődő Madár tekintélye
megrendült. Bagoly Látnok mindenkinek elmondta, aki odafigyelt, hogy
Tíz Medve azért halt meg, mert Vergődő Madár belehabarodott a
fehérekbe és gyanús varázslataikba. Innentől nem sok kellett, hogy
személyesen Vergődő Madarat tegye felelőssé a komancs életforma
összeomlásáért. Attól kezdve szakadék választotta el a két embert.
Nem szóltak egymáshoz, és kerültek minden kapcsolatot.
A rezervátum lakói két táborra oszlottak. Az egyik hallgatott
Vergődő Madárra, a másik nem, és az örökös összekoccanások
hamarosan a mindennapok részévé lettek.
Az új lakosok renitenciáját talán le lehetett volna győzni, de
ragaszkodásukat a szabad kóborláshoz már nem. Alighogy
megérkeztek, látni lehetett rajtuk, hogy nem fognak nyugton maradni.
A harcosokat, főleg a fiatalabbakat nem lehetett lebeszélni arról,
hogy ha kedvük támad, kijárjanak vadászni és portyázni. Akárhogy
figyelték őket, csapataik rendszeresen átlépték a kijelölt terület
határát. Ebből olyan bizonytalanság keletkezett, ami előrevetítette a
fehérek rendszerének csődjét.
Vergődő Madár, mintha nem lett volna elég dolga, örökösen útban
volt az egykori ellenszegülők sátrai és az erőd között. A komancsok
ritkán hajlottak a békülésre, a katonákat ritkán lehetett meggyőzni,
hogy lazítsanak a szabályokon, ám Vergődő Madár nem adta fel. Meg
volt győződve róla, hogy elsősorban az ő személye akadályozza meg,
hogy vérontásba torkolljon a pártok villongása.
Ahogy a tárgyalások hetei hónapokká nyúltak, úgy aludt ki Lawrie
Tatumból a vidám elszántság. Vergődő Madárhoz hasonlóan ő is a
középút embere volt. Helytelenítette az egykori ellenszegülők
viselkedését, és hamarosan szembefordult azokkal, akik odakint
maradtak. Azt mondta, hogy azt, aki nem tud alkalmazkodni a
szabályokhoz, meg kell büntetni.
Ugyanakkor elveszítette a befolyását is a fehér hatóságokra. Nem
volt hatalma hozzá, hogy jóvátegye a rosszat. Annyit tehetett, hogy
panaszkodott, majd két hónappal az utolsó nagy csata után
csalódottan lemondott, és visszatért családjához Iowába.
Egy Parsifel nevű csendes, önelégült ember érkezett a kis kvéker
helyett, aki tökéletesen tehetetlen volt. Vergődő Madár hamarosan
megértette, hogy az ő ügyük képviseletének még a látszatát is elvitte
magával a kopasz emberke, az ő egykori barátja.
Egy hónappal később, egy viszonylagos szélcsendben Rossz Kéz
összes katonáját kivezényelte a felvonulási térre a kvártélya elé, és
miközben a katonák gyülekeztek, Vergődő Madarat és Parsifel
megbízottat Rossz Kéz házába hívták tanácskozásra.
- Kormányom úgy döntött, hogy megbünteti azokat, akik felelősek a
támadásért, ami nyáron érte a hadsereg kukoricaszállító szekereit -
közölte Rossz Kéz.
- Sokan meghaltak - mondta Vergődő Madár.
- A kormány csak az élőket akarja megbüntetni - felelte Rossz Kéz
humortalanul.
- Mi a büntetés? - kérdezte Vergődő Madár.
- Börtön.
- Mennyi ideig?
- Az attól függ.
Hosszú csend lett. Vergődő Madár valamilyen módot keresett, hogy
elhárítsa a fenyegető katasztrófát, de csak arra volt képes, hogy újabb
kérdéseket tegyen föl.
- Kit büntetnek meg?
- Aki bűnös.
- De honnan tudod, ki az?
- Vergődő Madár menjen ki, és mondja meg a bűnösöknek, hogy
álljanak elő.
- Azt nem teszik - felelte Vergődő Madár határozottan.
- Menjünk ki! - mondta Rossz Kéz, és felállt.
Ahogy Vergődő Madár megjósolta, egyetlen ember sem lépett elő.
Rossz Kéz megismételte a kormány parancsát, de továbbra se mozdult
senki.
- Nem hagytok választást - mondta Vergődő Madárnak, majd egyik
tisztjéhez fordult, s megparancsolta, hogy válasszon ki a harcosok közül
huszonötöt.
- Várj! - vágott közbe Vergődő Madár. Rossz Kéz visszahívta a
tisztjét.
 - Az embereknek, akik mennek, el kell vinni a családjukat - szögezte
le Vergődő Madár.
- Jól van - egyezett bele Rossz Kéz.
- Harc lesz, ha a családok nem mennek.
- A családok mennek - erősítette meg Rossz Kéz, és a kezét
nyújtotta, amit Vergődő Madár elfogadott. - Jól van, százados...
- Nem! - mondta Vergődő Madár.
Farkasszemet nézett Rossz Kézzel, majd végighordozta tekintetét a
harcosokon.
- Én választom ki őket.
Vergődő Madár megtett mindent, ami tőle telt. Megrögzött
bajkeverőket választott, és erős fiatalokat, akik csekély felelősséggel
bírtak, hogy őket küldjék a fehér ember távoli börtönébe.

LXIV. FEJEZET
Bizonykodtak, hogy megakadályozzák az emberek elhurcolását a
börtönbe, de nem váltották tettre a szót. Azokat, akiket kiszemeltek a
büntetésre, elszállították keletre, és csak a könny maradt utánuk.
Bagoly Látnok volt a leghangosabb azok között, akik még mindig
szembe akartak szállni a fehérekkel, de ő Vergődő Madárra irányította
a mérgét. A bagollyal folytatott bősz tanácskozás után, egy túlfűtött,
nyilvános előadáson bejelentette: - Vergődő Madár áruló! Ilyen ember
nem élhet! Vergődő Madár hamarosan meghal!
Gyorsan terjedt a jóslat, ám Vergődő Madáron, miközben számos
közfeladatában buzgólkodott, nem lehetett látni, hogy fölzaklatta-e a
prófécia.
Pedig Vergődő Madár megváltozott. A szeme észrevehetően
elkerekedett, mintha valamilyen belső ütés örökre beledermesztette
volna a csodálkozásba. Az emberek olyan kínosan érezték magukat, ha
ránéztek az arcára, hogy a többség arra számított, rövidesen
beteljesedik a jóslat.
 Négy nappal azután, hogy a láncra vert deportáltak kelet felé
indultak, Vergődő Madár a reggeli kávéját itta, amikor heves rosszullét
fogta el. A fájdalom egész nap fokozódott, és kora estére elemésztette.
Noha Bagoly Látnok nem is volt a közelben, széles körben hitték,
hogy valamiként ő módolta ki Vergődő Madár halálát.
Vergődő Madár hívei talán meg is gyilkolták volna Bagoly Látnokot,
de erre nem volt szükség. Mindenki tudta, hogy az a komancs, aki a
tulajdon vérét öli meg, hamarosan meghal maga is. Azoknak, akik
Bagoly Látnok elmúlására vártak, nem kellett sokáig várniuk.
Három nappal később a jövendőmondót holtan találták ágyában, és
Vergődő Madáréhoz hasonlóan az ő halála titok maradt.

LXV. FEJEZET
Két év múlva, amikor kiszabadultak a régi spanyol börtönből azon a
nyirkos helyen, amit a fehérek Floridának hívnak, Mosolygós,
Keresgélő, elsőszülöttjük és Nyúl visszatértek a Sill-erődbe. Néhányan,
például Fehér Medve, már nem térhettek vissza, mert meghaltak
harmadnapos hideglelésben.
Távollétükben a rezervátumból kikopott minden lázongás. Egyesek
fehér házakban laktak, és legalábbis részben mindenki fehér ruhát
viselt. Még gyakorolták a régi szokásokat, egyébként kevés dolog
emlékeztette a hazatérőket a régi szabad életre.
Miután sátrat emeltek nekik, Keresgélő látogatóba indult a kisfiával
és Nyúllal, Mosolygós pedig kilovagolt egy kölcsönkért pónin a nagy
Varázsoromhoz.
Felkapaszkodott a szirtre, ahogy egykor tette, abban a réges-réginek
tűnő életben. Ezúttal nem jöttek a víziók, mert ahogy kitekintett a
megváltozott vidékre, csak a leigázott nép ínséges táborait látta a
dombok tetején és a patakok mentén a bozótosban.
Mosolygós megfordult és nyugat felé nézett. Lángolt az ég, a nap a
szemhatáron ült. Az ország még megvolt, hatalmasan és üresen. Már
csak a csontok voltak benne: a harcosoké, a bölényeké és az ő kedves
lovaié.
 Lenézett a hasadozott szirtre, és egy pillanatig arra gondolt, milyen
kevés erőfeszítés kellene ahhoz az egy lépéshez a semmibe. Aztán
ismét fölemelte a tekintetét, és a sátrat kereste, amely új otthona lesz.
Valaha a széles világ volt az övé, most egy sátor az erőd alatt,
szegényes sátrak sokaságában. El sem tudta képzelni, hogy folyton
ugyanarra a helyre kelljen visszatérnie, pedig hamarosan visszatér.
Nem volt más hely, ahová mehetett...