LOUIS BALDWIN

Különös diadalok
Fordította
Dobrás Zsófia

magyar könyvklub®
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Louis Baldwin: Triumph over the Odds
© 1994 by Louis Baldwin. All rights reserved.
Published by arrangement with Birch Lane Press,
a Division of Carol Publishing Group, Inc. USA.
Birch Lane Press Book, 1994

Hungarian translation © Dobrás Zsófia, 1997

Magyar Könyvklub, Budapest, 1997

Felelős kiadó Breitner Miklós igazgató
Irodalmi vezető Ambrus Éva
Felelős szerkesztő Gácsi Klára
Műszaki vezető Szilassy János
A borítót tervezte Gelányi Mariann
Műszaki szerkesztő Császár András
Szedte a Médiaprint
Nyomta a Graphisher Grossbetrieb Pössneck
Germany
Megjelent 14,4 (A/5) ív terjedelemben
ISBN 963 548 479 8
 Tartalom
Előszó
Mózes és az ő heves vérmérséklete
Kleopátra és a zsoldosok
Jézus és a hatalmasok
Mohamed és a mekkai koraisita törzs
Nagy Alfréd és a chippenhami ütközet
Galilei és az inkvizíció
George Washington és a Szükségerőd
Bonaparte Napóleon és Robespierre bukása
Simón Bolívar és Puerto Cabello
Gioacchino Rossini és A sevillai borbély
Samuel F. B. Morse és a távíró
Mary Godwin és Frankenstein
Walt Whitman és a Fűszálak
Abraham Lincoln és az 1858-as választások
Ulysses S. Grant és a civil élet
Fjodor Dosztojevszkij és a rulett
Pacal Cézanne és a maradiak
Georges Bizet és a Carmen
Mahátma Gandhi és a jogi pálya
Thomas Alva Edison és az "Ogden bébi"
Sigmund Freud és az Álomfejtés
A Wright fivérek és az eladási nehézségek
Pablo Picasso és Az avignoni kisasszonyok
Eugene O'Neill és az ital
Winston Churchill és Gallipoli
Harry Truman és a férfidivat
Walt Disney és a forgalmazók
Cole Porter és a zenés színpad
Billy Mitchell és a végtelen kékség
Clark Gable és a Broadway
Laurence Olivier és Az út vége
Humphrey Bogart és a szilánk
Mao Ce-tung és a Huszonnyolc Bolsevik
George Gershwin és a Porgy és Bess
Lucille Ball és a létra alsó fokai
Richard Rodgers és az Oklahoma!
Sidney Poitier és az Amerikai Néger Színház
Thomas Bradley és Los Angeles
Ronald Reagan és az 1976-os konvenció
 Előszó
A kudarc szóról rendszerint az összeomlás jut eszünkbe, pedig a kudarc nem
mindig végződik úgy, ahogy várnánk. Nem jelenti szükségképp a világ végét,
még az érintett egyén saját világának a végét sem. Bizonyos értelemben néha
csupán a kezdet.
A váratlan végkifejleteknek se szeri, se száma. A kötetben szereplő, mintegy
három évezredet átfogó történetek a sors és a balszerencse felett aratott diadalok,
a kudarc szorításában kivívott sikerek számos példáját mutatják fel. Egy
meglehetősen közkeletű és általában biztató jelenséget szemléltetnek.

Mózes és az ő
heves
vérmérséklete
Mózesnek fiatal korában, mai szóhasználattal élve, valóban minden bejött. Az
adott kor és hely összes elfogadott normája szerint sikeresnek volt tekinthető.
Heves vérmérséklete miatt, amit még nem tanult meg kordában tartani (főleg az
igazságtalanságot nem tűrte), mindent elveszített. A veszteség akkor bizonyára
lesújtónak tűnt.
Egyiptomi herceg volt, úgy tekintették, mint a fáraó leányának gyermekét.
Zsidó szülei csecsemőkorában a Nílus partján hagyták, egy olyan helyen, ahol
várhatóan rátalál a hercegnő, az egyiptomi hatóságok ugyanis a csecsemők
megöletésével kívánták megoldani a zsidó rabszolgák túlnépesedésének gondját.
A szülők nemhiába bíztak a hercegnő híres emberségében: amikor ráleltek a
kisbabára, a hercegnő nyomban rájött, miért került oda. Így aztán, mivel saját
fiaként nevelte fel, a gyermek a királyi család tagja, trónörökös lett. A már akkor
is igen fontosnak számító dicsőség, hatalom, hírnév és gazdagság várt reá.
A vér azonban talán valóban nem válik vízzé. A jelek szerint a fiatalember
leküzdhetetlen vonzalmat érzett a zsidók iránt, rendszeresen megfigyelte őket
munka közben. Az egyiptomi őrök és felügyelők persze úgyszintén figyeltek, s
egy szép napon, valamikor háromezer-kétszáz évvel ezelőtt (minél messzebb
megyünk vissza az időben, annál nehezebb a datálás) Mózes látta, amint egy
félreeső helyen egy egyiptomi hevesen ütlegel egy zsidót, és elfogta az indulat.
Arra még futotta önfegyelméből, hogy körülnézzen és meggyőződjön róla, nem
látja őket senki, de akkor már a vérmérséklete kerekedett felül, amikor oly
alaposan látta el az egyiptomi baját, hogy az belehalt az ütlegekbe. Továbbra is
szemtanúk nélkül, és felismervén, hogy amit elkövetett, főbenjáró bűn még (vagy
talán leginkább) egy trónörököstől is, gödröt ásott, belerakta a holttestet, és
homokkal betemette. Nem fogta el az aggodalom, mert a történteknek az
elnáspángolt zsidón kívül, aki szép csendben eloldalgott, nem volt más
szemtanúja.
Másnap azonban kiderült, mégiscsak van ok az aggodalomra. Ezúttal azt látta,
amint egy zsidó egy másik zsidót páhol. Miután ez esetben nemigen lehetett
tudni, melyikük oldalán áll az igazság, Mózes csupán harcképtelenné tette a
támadót, és megkérdezte tőle, ugyan mi okból veri felebarátját. Ki vagy te, szólt a
férfi, hogy ilyen kérdést teszel fel? Ki kérte, hogy bíráskodj? Most meg akarsz
ölni engem is ugyanúgy, mint tegnap az egyiptomit? Mózes eleresztette a férfit,
mivel beléhasított a félelem. Szóval kitudódott – igen gyorsan híre mehetett, hogy
megölt egy egyiptomit, mert ez a fickó teljesen természetesen említi. Egyiptom
egyszeriben veszélyes hellyé vált az elbukott trónörökös számára. Már a fáraó is
biztosan tud a gyilkosságról, katonái pedig nyilván elindultak a bűnös
felkutatására. A helyzet egyértelműen megérett a mielőbbi távozásra.
Mózes sietve hagyta el az országot. Menekülési útvonala nem ismeretes,
nyilván futott, amerre látott, a feljegyzésekből azonban tudjuk, hogy a Vörös-
tenger keleti partján, a midjániak földjén kötött ki. A kietlen Sínai-pusztaságban
vánszorogva egy kúthoz, kis oázishoz ért. Heves szomjúságát csillapítván
leheveredett egy árnyat adó fa tövében, de szendergéséből rövidesen a forráshoz
érkező nők hangjának vidám zsongására ébredt. Jól látta őket a fa tövéből – heten
voltak –, vizet mertek a kútból a vályúba, hogy megitassák apjuk juhait és
kecskéit, továbbá valószínűleg feltöltötték azokat a hatalmas vízhordó edényeket
is, melyekben az akkoriban szokásos módon az asszonyok cipelték haza a vizet.
Aztán Mózes látta, hogy a daloló-csevegő lányok egyszer csak riadtan kapják fel
a fejüket. Az énekszót zordabb hangok váltották fel, minthogy pásztorok érkeztek
a helyszínre, és nagy kiáltozás közepette elzavarták a lányokat a kúttól. Mózesnek
ismét azt kellett látnia, hogy az erős kegyetlenkedik a gyöngével, és úrrá lett rajta
az indulat. A pásztorok legnagyobb meglepetésére süvítő démonként rohant elő,
és cséphadaróként csapott le rájuk, némi leckét adva abból, milyen érzés azt
kapni, amit ők adni szoktak. Fentnevezett ifjak nem óhajtottak további okítást,
tehát szélsebesen kereket oldottak.
A hét hálás leányzó ezek után visszamerészkedett, és Mózes hathatós
közreműködésével megitatták az állatokat, majd sokkal dicsteljesebben, mint a
pásztorok, hazatértek. Páran azonban rövidesen visszatértek. Elmondták
Mózesnek, hogy az ő apjuk a midjániak főpapja (s talán egyben jeles politikai
személyiség). Az atyának feltűnt a leányok meglepően korai hazatérése, és
megkérdezte, mi az oka. Ők pedig elmondták, hogy a pásztorok szokásos
kedvtelésének ezúttal egy vándor vetett véget, aki ott pihent a fa tövében, és nem
volt rest közbelépni, távozásra késztetvén a betolakodókat. Hol van ez az ember,
kérdé az atya, azóta is a kútnál? Úgy vélitek, igen? Képesek voltatok e fáradt s
valószínűleg éhes vándort egyszerűen faképnél hagyni? Azonnal menjetek érte,
hívjátok ide, hadd vendégeljük meg legalább némi meleg étellel. Így történt hát,
hogy a leányok könyörögve kérték Mózest, tartson velük, ne utasítsa vissza atyjuk
szíves invitálását – különben ők nem is mernek újból a szeme elé kerülni.
Az egyedüllétet csöppet sem kedvelő és jövője miatt aggódó Mózest örömmel
töltötte el az események ilyetén alakulása. Hallgatott a leányok hívó szavára, és az
atya és a népes família meleg fogadtatásában részesült – mely családot annak feje
kétségkívül az ő jeles személyével óhajtotta kiegészíteni. Ugyanis arra kérte
Mózest, maradjon velük, legyen Szippora nevű leányának hites ura, juh- és
kecskenyájának gondos gazdája. Akár tetszett Mózesnek az ajánlat, akár nem,
semmiképpen sem volt más választása. Később az is kiderült, hogy az atya nem
több istennek hódol, hanem csak egyben hisz: Élben (a zsidók istenének régi
neve), Mózes tehát majd ismereteket szerezhet a szülőföldjén rabszolgasorban
sínylődő különös, elhivatott népről.
Így aztán Mózes közel negyven éven át ott is maradt. (Jelentőségteljes
mozzanat, hogy amikor Mózesnek fia született, a Gérson, "idegen" jelentésű nevet
adta a gyermeknek.) A fáraó meghalt, ám az örökébe lépő uralkodó sem tanúsított
az előzőnél nagyobb rokonszenvet Izrael gyermekei iránt. Ennek s a zsidók
egyiptomi elnyomatásának híre nyilván időről időre eljutott Mózeshez, de ahogy
teltelemúltak az évek, a régen talán megalázónak tűnő helyzettel fokozatosan
megbékélt, és így az egyiptomi események és viszonyok már nem érintették olyan
érzékenyen. Különben is épp egy zsidó árulta be, ráadásul pont az, akit ő mentett
meg az ütlegeléstől (ezt teljes joggal feltételezhette). Egyszóval Mózesnek nem
sok oka volt rá, hogy komolyan foglalkozzék a zsidók megmentésének
gondolatával.
Egy szép napon azonban kénytelen-kelletlen szembesült a problémával,
amikor is a nyájat terelgetvén felfigyelt egy lángokkal égő bokorra, mely furcsa
módon mégsem emésztődött el. Ahogy közel ment az égő bokorhoz, annak
belsejéből hangot hallott, mely a nevén szólította. Ő felelt, s a hang ekkor a
Zsidók Isteneként fedte fel magát, aki arra készült, hogy kimenekítse népét a
szolgaság földjéről. A hang ezek után tudatta a riadt Mózessel, hogy neki kell
elmennie Egyiptomba, és megmondania a fáraónak, hogy ő fogja onnan kivezetni
a zsidókat.
Mózes hüledezett. "Én? Ki vagyok én – hogy mondhatnék ilyesmit a
fáraónak?"
A hang erre azt felelte: "Meg fogod tenni, mert én veled leszek."
"De a zsidók azt fogják kérdezni, ki küldött engem – mit mondjak nekik?"
"VAGYOK, AKI VAGYOK. Mondd meg nekik, hogy »A VAGYOK« küldött
téged, őseik Istene, aki elvezeti őket a tejjel és mézzel folyó földre."
Aztán a hang egy darabig még győzködte Mózest, hogy azt tegye, amit
mondott, Mózes meg ellenkezett, hogy ő nehéz beszédű, és nem tudna elég
meggyőzően szólni a zsidókhoz, nem figyelnének rá, és kérte az Urat, küldene
inkább valaki mást. A hang végül is meggyőzte, és így Mózes, aki annak idején
trónörökösként csúfos kudarcot vallott, oly fényes pályát futott be, hogy a neve
jóval hosszabb időre fennmaradt, mint ha csak fáraó lett volna belőle. Az az
ember, aki hajdan nem tudott úrrá lenni heves vérmérsékletén, a történelem egyik
legnyughatatlanabb embercsoportját vezette negyven éven át, gondok és bajok
közepette, mégpedig úgy, hogy egyszer sem veszítette el a fejét (kivéve azt a híres
esetet a Sínai-hegyen, amikor a tízparancsolat a szó szoros értelmében eltört).
Olyan körülmények között, amikor Jób már rég kijött volna a sodrából, Mózes
hihetetlen toleranciáról és türelemről tett tanúságot. Bár úgy rendeltetett, hogy ő
maga nem léphetett be az ígéret földjére, népét mégis elvezette oda.

Kleopátra
és a zsoldosok
A Kleopátra név meglehetősen közkeletű volt az ókorban a Földközi-tenger
térségében. Nagy Sándor egyik leánytestvére a Kleopátra nevet viselte; és Platón
is említi egy korábbi makedónfai király ilyen nevű feleségét. A földközi-tengeri
térség legendáiban időről időre több Kleopátra is felbukkan, Egyiptom makedón
királynői között pedig még több akadt. Oly sok Kleopátra élt arrafelé, hogy arról,
akinek híre az azóta eltelt két évezredet átvészelte, nem is tudjuk bizonyosan,
hányadik volt a sorban: a VI. vagy a VII. Kleopátra. Sorszámától függetlenül ő
volt az a Kleopátra, aki tizennyolc éves korában, Kr. e. 51-ben került a trónra, és
tízéves öccsével, Ptolemaiosszal, pontosabban a kiskorúsága idején őt képviselő
régensekkel közösen uralkodott. Kleopátra szépsége, főleg a kései utókor
szemében, inkább mítosz, mint történelmi tény, a kor krónikásai abban
mindenesetre egyetértenek, hogy vonzó, sőt kifejezetten elbűvölő volt. Csáberejét
már csak azért sincs okunk kétségbe vonni, mert az adott időszak két leghíresebb
hadvezére és gyakorló nőfalója, Julius Caesar és Marcus Antonius egyaránt
ellenállhatatlannak találta. Igen művelt és felettébb határozott személyiség volt,
aki rendelkezett a képességgel, hogy adottságait kiválóan kamatoztassa az
érvényesülés érdekében. Időnként talán, a pillanatnyi cél érdekében, félénknek
mutatkozott, de egész bizonyosan nem volt kórosan szerény.
Pályafutása kezdetén ez lehetett a veszte. Kleopátra görög dinasztia
leszármazottja volt, melyet idegenek, először a görögök, majd később a rómaiak
helyeztek az egyiptomiak fölé. Apját, a XII. Ptolemaiosz néven uralkodó
Auletészt részben a közutálat, részben az alexandriai kormány intrikái
megfosztották trónjától, és arra kényszerítették, hogy Rómába menjen segítségért.
Rómában igen tekintélyes összeget kért kölcsön egy vagyonos rómaitól, s ez
utóbbinak csak úgy lehetett reménye pénze visszaszerzésére, ha újból Egyiptom
trónjára ülteti Auletészt. A terv végrehajtója a szomszédos Szíria kormányzója,
Aulus Gabinius volt, aki zsoldoshadserege élén bevonult Egyiptomba, és
visszaültette a trónra Auletészt, bár e tettével nem aratott osztatlan sikert.
Gabinius úgy igyekezett megszilárdítani Auletész hatalmát, hogy Szíriába
visszatértekor hátrahagyta főleg gall és germán zsoldosokból álló seregének
tetemes részét. Az elkövetkezendő évek folyamán ezek a "Gabinius-zsoldosok"
elegyiptomiasodtak, és rövidesen ők alkották az egyiptomi hadsereg igen nagy
befolyással bíró magvát. Kleopátra és öccse, Ptolemaiosz örökölte őket, és apjuk
Kr. e. 51-ben bekövetkezett halála után továbbra is élvezte támogatásukat. Az új
uralkodóknak persze minden támogatás jól jött, Kleopátra pedig nagy bölcsen úgy
akart némi népszerűségre szert tenni, hogy dinasztiájából elsőként sajátította el az
egyiptomi nyelvet. Ezenkívül részt vett egyiptomi vallási szertartásokon,
melyeknek az egyiptomiak igen nagy fontosságot tulajdonítottak. Az ezeken való
részvétele azért volt különösen nagy jelentőségű, mert az emberek vallásuk
értelmében isteni tulajdonságokkal ruházták fel a mindenkori uralkodót.
E buzgalmával Kleopátra valószínűleg túlment azon a határon, amit az
alexandriai görög uralkodó osztály még elnézett volna neki. Egy feljegyzés
szerint részt vett egy új szent bika felavatási szertartásán, a Nílus mentén
Alexandriától pár száz kilométerre délre fekvő Hermontisz városában. Egy ottani
sírfelirat szerint "a királynő, … az atyját szerető istennő (a »Kleopátra« jelentése
»atyját tisztelő«) Ámon hajóján evezett a Bikával Hermontiszba". Bár az evezőt
valójában egyiptomi férfiak fogták két marokra, a görögök megvetésétől kísért
egyiptomi állatbálványozásban való ilyetén aktív közreműködés nyilván sűrű
homlokráncolásokat és fejvakarásokat idézett elő az alexandriai politikai vezetés
felsőbb köreiben.
Eme körök amúgy is mind nyugtalanabbul szemlélték, hogyan szorítja
fokozatosan háttérbe Kleopátra az öccsét, Ptolemaioszt mint társuralkodót. A
merev egyiptomi hagyományok értelmében nő soha nem uralkodhat egyedül, s e
követelménynek addig, ha csak látszólag is, még a legerélyesebb királynők is
eleget tettek. Kleopátra viszont igen csekély hajlamot mutatott arra, hogy bárkivel
osztozzon a hatalmon, s a legkevésbé a fiú képviseletében fellépő régensekkel,
akik a társadalmi ranglétrán alatta álltak, politikailag pedig alárendeltjei voltak.
Következésképp uralkodói előjogainak biztosításában legerősebb kezű elődeit is
túlszárnyalta. Az általa veretett pénzérméken például kizárólag az ő képmása
szerepelt, mintha Ptolemaiosz nem is létezne; ilyen merészségre addig senki nem
vetemedett. Ráadásul azzal rontotta az új érmék hitelét, hogy csökkentette
nemesfémtartalmukat, értéküket pedig rájuk vésette, és ily módon feltalálta az
inflációt, ami a hitelező görögök körében nem aratott egyértelmű tetszést.
Mindezt az izgága régensek is igen nyugtalanítónak találták, és napról napra
sürgetőbbnek érezték, hogy megszabadítsák a birodalmat Kleopátrától, majd
pedig a jóval kezelhetőbb Ptolemaioszt helyezzék előtérbe.
 A feszültséghez hozzájárult, hogy Kleopátra röviddel trónra lépése után máris
egyszerre sértette meg a görögök és az egyiptomiak rómaiellenes érzületeit,
ugyanakkor magára haragította a félelmetes Gabinius-zsoldosokat is. Szíria
Bibulus névre hallgató új római kormányzója segítségre szorult, hogy meg tudja
védeni határait a keletről, Parthia felől leselkedő veszéllyel szemben, s azt
tanácsolták neki, forduljon bátran a Gabinius-zsoldosokhoz. A római
reménykedve küldte el két fiát, hogy béreljenek fel annyi zsoldost, amennyit csak
tudnak (előbb persze egyezkedjenek Kleopátrával), és erősítsék meg velük a
szíriai hadsereget. A Gabinius-zsoldosok azonban felettébb csekély hajlandóságot
mutattak arra, hogy otthonukat hátrahagyva egy zord római hadvezér szolgálatába
álljanak, s eme nézetük mellett a bármily erőteljes rábeszélés ellenére is
kitartottak. Nem tudjuk, mit tettek ekkor Bibulus fiai, kikeltek-e magukból, vagy
valamely más módon ragadtatták magukat tűrhetetlen viselkedésre – bizonyára
féltek üres kézzel hazamenni –, de azt tudjuk, hogy meggyilkolták őket.
Kleopátra bátorságból vagy kapkodásból, vagy mindkettőből, elrendelte a
gyilkosok letartóztatását, és elküldte őket Bibulusnak, hogy a rómaiak tegyenek
igazságot. Politikai ellenfelei álmodni sem merhettek pompásabb lehetőségről,
főleg miután birodalomszeme egyre növekedtek a feszültségek a gazdasági
problémák miatt. Akkor, Kr. e. 50-ben a királyi rendeleteket már Kleopátra és
Ptolemaiosz közösen írta alá, ami arra utalt, hogy a régensek hatalma erősödőben,
az övé pedig hanyatlófélben van, nem kis részben annak köszönhetően, hogy a
hazafias indíttatású gyilkosok kiadatásával maga ellen hangolta a közvéleményt.
A következő évben – nem teljesen egyértelmű, hogy pontosan mikor helyzete
annyira ingataggá vált, hogy el kellett hagynia Alexandriát, s a barátságosabb déli
vidékeken keresett menedéket. A bosszúra éhes Gabinius-zsoldosok
nyilvánvalóan oda is nyomába eredtek, úgyhogy Egyiptomban sehol nem volt
maradása, így azután a palesztinai tengerparti független városállamban,
Askelónban kötött ki. Körülbelül egy évig maradt ott. Más forrás nem számol be
róla, mennyire viselte meg őt a kudarc, de Lucanus Pharsalia című művében
(mely inkább irodalmi, mint történeti alkotás) azt írja, megháborodott.

Julius Caesar Kr. e. 48-ban érkezett Alexandriába. Kleopátra röviddel ez utáni

odaérkezését George Bernard Shaw a Caesar és Cleopatra című drámájában
érzékletesen ábrázolja: még akár igaz is lehet, hogy Kleopátrát szőnyegbe
csavarva csempészték be Alexandriába, Caesar színe elé. Bizonyára hamar szót
értettek, hiszen a jeles hadvezér kiválóan beszélt görögül, így nyelvi akadálya sem
volt, hogy Kleopátra nyomban és alaposan rabul ejtse. Azonnal egymásba
szerettek, s Kleopátra további tizenhét éven át uralkodott. Túlélte XIl.
Ptolemaioszt, XIII. Ptolemaioszt, XIV. Ptolemaioszt, Caesart és Marcus
Antoniust, csak a viperát nem.
 Jézus
és a hatalmasok
Galileai Jézus nevéhez valószínűleg a világtörténelem legnagyobb kudarcából
fakadó legfényesebb siker fűződik. Inkább hit, mintsem történeti hitelesség
kérdése, hogy ez a siker a szó szoros értelmében csak posztumusz volt, de olyan
éles az ellentét aközött, hogy eszméi élete során mennyire süket fülekre találtak, s
hogy azt követően milyen széles körben terjedtek el, és milyen tartós
népszerűséget vívtak ki maguknak, hogy története semmiképp sem maradhat ki
egy ilyen jellegű gyűjteményből.
Az ellentét egyik ironikus vonása, hogy eszméi a katolikus és a protestáns
egyház szigorú és merev intézményes keretei közt maradtak fenn. Gondolatait
rövid nyilvános fellépése idején olyan alapvetően felforgatónak tekintették,
amilyenek valójában voltak is, csekély számú hűséges követője pedig annyira
megriadt azok radikalizmusától, hogy letartóztatásakor tiltakozásukat úgy sodorta
el a szélvihar, mint a száraz falevelet. Pályafutása kezdetén az egyház politikai
intézményei nem sok figyelmet fordítottak rá, mert sokkal jobban tartottak barátja
és rokona, Keresztelő János radikalizmusától. Miután azonban Heródes hathatós
közreműködése révén Jánostól megszabadultak (az eset az ifjú Salome csábos
tánca kapcsán híresült el), a hatóságok kezdték egyre komolyabban venni azt a
másik vándorprédikátort, aki a jeruzsálemi nagytemplomnál szétcsapott a
pénzváltók között, és aki hol elnéző szánakozással, hol maró gúnnyal felelt
egyházi tisztségeket halmozó embertársai kérdéseire. Válaszai gyakran
személyeskedők voltak, amikor például köztiszteletnek örvendő méltóságokat
kígyónak, az ördög ivadékának, képmutatónak vagy olyan, kívülről fehérre
csiszolt síremléknek nevezett, mely belülről mocskos.
Mondott ő persze sok más egyebet is, főleg Isten és felebarátaink szeretetétől,
de a hatalmasokat jobban érdekelték a kánonra vonatkozó nézetei – mint például a
kelyhek megfelelő tisztán tartásáról, a tized pontos fizetéséről, a szertartásokkal
való bíbelődésről, no meg a szombaton végzendő mindennémű munka, így a
gyógyítás feltétlen elkerüléséről szólók. Ugyanakkor az efféle ügyek iránt ő maga
ijesztően érdektelennek, sőt közönyösnek mutatkozott, nem átallott odáig
elmenni, hogy a szertartásos cselekedeteknél erkölcsileg előbbre valónak
tekintette a szeretet gyakorlását – ráadásul arcátlanul az ő saját szentírásukból
idézett részletekkel bizonyította igazát. Ezen túlmenően a földi javak
birtoklásánál sokkal fontosabbnak ítélte az alázatosságot, s arra a meglepő
kijelentésre ragadtatta magát, hogy Isten szemében a szegények alkalmasint
értékesebbek a gazdagoknál.
A törvényes rendjük elleni inzultusokat még éles elméjének
megnyilvánulásaival is tetézte. Egy alkalommal például, miután szólt az
egybegyűlt tömeghez, az emberek kérdőre vonták, hogy ugyan ki adta neki ezt a
hatalmat. Erre ő úgy felelt, hogy előbb ők mondják meg, Keresztelő Jánosnak ki
adta a hatalmat. Az okosabbak rögtön felmérték, hogy döntés elé állította őket.
Összevitatkoztak: ha azt mondjuk, hogy János Istentől kapta a hatalmat, az
emberek majd megkérdezik, akkor miért üldöztük, ha pedig azt mondjuk, a maga
jogán lépett fel, még meg is kövezhetnek. Ezért aztán tétován úgy feleltek
Jézusnak: nem tudjuk. Jól van, vágott vissza Jézus, akkor én sem mondom meg,
kinek a nevében cselekszem. Egy másik, ennél híresebb esetben az emberek úgy
akarták csapdába csalni, hogy megkérdezték tőle, rendjén való-e, hogy a zsidók
adót fizessenek a rómaiaknak. Úgy okoskodtak, hogy ha igennel felel, akkor a
többi zsidó nem tiszteli többé, ha nemet mond, akkor ők ezt a függelemsértést
majd sietve jelenthetik a római helytartónak, Poncius Pilátusnak. Ő azonban csak
elmosolyodott, és elkért egy olyan pénzérmét, mellyel az adót kell fizetni.
Átadtak neki egy római pénzt, rápillantott, majd föltette a kérdést: kinek az
arcképe látható rajta. Nos, felelték feszengve, a császáré. Erre pedig Jézus úgy
válaszolt: akkor adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené.
Az emberek ezt feltehetően fogcsikorgatva vették tudomásul.
Ez az ember azonban jóval több volt eszes vitatkozónál. Mindenfelé híre ment
csodálatos gyógyításainak. A sánták, a vakok, a betegek, no meg azok, akik csak
hallani akarták őt, néha oly nagy számban ostromolták, hogy a Galileai-tenger
partjáig kellett hátrálnia, ott csónakba szállt, s a vízen ringatózva szólt az
egybegyűltekhez. Gyógyításai nemegyszer oly látványos eredményeket hoztak
(hiába vagyunk hajlamosak azt gondolni, hogy ma már meg tudjuk magyarázni),
hogy az emberek szemében nagy nyomatékot adtak ama nézetének, miszerint a
rítusoknál fontosabb a szeretet. A közfelfogás az ő szavait valóban sokkal
hitelesebbnek fogadta el, mint az intézmények képviseletében fellépő, utasítgató
szószátyárokét. Hatalma eredetének kérdése úgy vált egyre sarkalatosabb ponttá,
ahogy a teokraták aggodalma fokozódott. Jézus nemcsak azt állította, hogy
közvetlenül Istentől kapta a hatalmát, és Isten választott küldötte, hanem időnként
arról is említést tett, hogy egyedülálló kapcsolatban van Istennel – jóllehet
minden zsidó Isten fiának neveztetett, ő volt Isten Fia. A hatalom szemszögéből
nézve eszelős őrült volt, aki sok hívét elveszítette, amikor arról beszélt, hogy
vegyék magukhoz az ő testét és vérét, ám egyben olyan képzelgő, aki tömegeket
ragad magával, tehát fenyegetést jelent a törvényre és a rendre, a megfelelően
működtetett társadalom fennmaradására. Aligha lehet csodálni, ha a hatalom
különféle intézményei rendre előálltak a javaslattal, hogy meg kell szabadulni
tőle.
Erre ragyogó alkalom kínálkozott nyilvános működésének harmadik évében, a
zsidó húsvét ünnepségei során, amikor a zsidók Egyiptomból való, mintegy
ezerháromszáz évvel azelőtt történt kimenekülésére emlékeztek. Az ünneplő
tömeg kitörő lelkesedéssel fogadta a Jeruzsálembe érkező Jézust. Népszerűsége
miatt a hatóságok nem vállalták, hogy hívei szeme láttára tartóztassák le, ám
Iskarióti Júdás jóvoltából lehetőségük nyílt ezt éjjel, különösebb feltűnés nélkül
megtenni, miután az a hírhedett harminc ezüstpénz fejében elvezette a katonákat
az Olajfák hegyére, ahová Jézus elvonult imádkozni. Ott meg is találták, elfogták,
és az idős pap, Annás színe elé vitték kihallgatásra. Jézus azonban megtagadta a
választ a pap kérdéseire (a zsidó törvények értelmében nem volt köteles önmaga
ellen vallani), s a hirtelenjében összehívott tanáccsal szembeni engedetlensége
annyira kihozta a sodrából a pap egyik emberét, hogy az hatalmas ütést mért a
megkötözött Jézusra. Jézus mégis szelíd szóval kérte, hogy ha egyáltalán létezik
bizonyíték ellene, azt annak rendje-módja szerint mutassák fel.
E célból elvitték Kaifás főpaphoz, majd a sebtiben összehívott tanács
hozzálátott, hogy tanúktól szerezzen bizonyságot. A vallomások azonban
olyannyira ellentmondóak voltak, hogy Kaifás végül szinte könyörögve kérte
Jézust, vallja be, valóban ő-e a zsidók rég várt Messiása, az Isten Fia. Én vagyok,
felelte Jézus, ily módon oly közel kerülvén a zsidó törvények szerinti
istenkáromláshoz, hogy az istenkáromlással szembeni tiltakozásul és a tanács
ítéletének kicsikarása érdekében Kaifás megszaggatta a ruháját. Az egyhangú
ítélet nyomban meg is született: ez a bűnös rászolgált a halálbüntetésre. Jézust
pedig az éjszaka hátralevő részére az őrök kénye-kedvére bízták.
Másnap azután Poncius Pilátus elé hurcolták, mivel a halálbüntetéshez római
bíró jóváhagyása szükségeltetett. Pilátusnak az ügyben játszott szerepe olyasfajta
lehetett, mint amikor a fáradt, megviselt bürokrata idejét és energiáját kénytelen
rááldozni egy számára érdektelen, apró-cseprő helyi perpatvarra, mely neki csak
annyi kockázatot jelent, hogy ha hagyja kicsúszni a kezéből, ezzel magára
vonhatja Róma figyelmét. Derekasan el is játszotta a rá osztott szerepet, s miután
eléggé felületesen kihallgatta Jézust, és kinyilvánította, hogy az ügyben
semmiféle felelősséget nem vállal, végül is átadta őt katonáinak, hogy hajtsák
végre a halálbüntetés ama szörnyen kegyetlen és megalázó formáját, amit
keresztre feszítésnek nevezünk.
Jézus hosszú órákon át szenvedett a keresztfán, a bámészkodók gúnyolták,
szinte minden barátja cserbenhagyta, míg végül előtört belőle keserű, küldetése
reménytelenségét megfogalmazó híres jajkiáltása: "Én Istenem, én Istenem, miért
hagytál el engem?" Nos, aki történetesen épp látta mindezt, ugyan gondolhatott-e
egyébre, mint hogy lám, ilyen csúfosan végzi minden jelentéktelen bajkeverő.

Valóban bajkeverő volt, de aligha jelentéktelen.

Mohamed
és a mekkai
koraisita törzs
Mohamed 619-ben már ötvenedik évében járt. Tíz évvel korábban kapta az első
kinyilatkoztatást, hogy hirdesse Allah, az egyetlen és igaz Isten abszolút
kizárólagosságát. Mind ez idő alatt követői száma nem haladta meg a pár tucatot.
A mekkai koraisita törzsben, melyhez tartozott, de még saját nemzetségében, a
Beni Hászimban is majdhogynem számkivetettnek minősült, már amennyire ezt
az arab társadalom nagycsalád-koncepciója egyáltalán lehetővé tette. Szokatlan
gondolatai veszélyt jelentettek a mekkai Kábakőhöz, az Ábrahámnak és
Izmaelnek szentelt, de akkor már pogány bálványokkal zsúfolt nagytemplomhoz
zarándoklóknak köszönhetően igen virágzó idegenforgalmi üzletre. Mohamed
körülbelül akkora népszerűségnek örvendhetett, mint Jézus a jeruzsálemi
pénzváltók körében.
Elsősorban két ember érdeme, hogy átvészelte a nehéz időket. Az egyik
odaadó felesége és első híve, Khadídzsa, aki tekintélyes vagyonával, energiájával
és szerelmével támogatta és védelmezte. A másik a nagybátyja, Abu-Tálib, akit a
többség a Hászim nemzetség fejének ismert el. Bár Abu-Tálib soha nem fogadta
el unokaöccse tanításait, tiszteletben tartotta szilárd meggyőződését és
elhivatottságát. Egy napon felkeresték őt a koraisita törzs néhány más
nemzetségének vezetői, akik messzemenően érdekeltek voltak a Kába-kőhöz
kapcsolódó kereskedésben. Elpanaszolták, hogy Mohamed olyan tételeket hirdet,
melyek aláássák a Kába-legenda hitelét, s ez nem tesz jót az üzletnek. Ha pedig
azok széles körben elterjednek, még tönkre is tehetik őket. Ezenkívül még azt is
hangoztatja, hogy akik elutasítják tanításait – akár korábban, akár a jelenben; akár
a jövőben –, azokat Allah örökre kiátkozza, ami azt jelenti, hogy az ő összes
köztiszteletben álló ősük a pokol tüzén hamvad el. Azt mondták Abu-Tálibnak:
mi megtettük a magunkét, most rajtad a sor, hogy így vagy úgy elhallgattasd,
különben megtesszük mi – és talán még veled is ez történik.
Abu-Tálib hívatta Mohamedet, beszámolt neki a látogatásról, és könyörögve
kérte, tegyen lakatot a szájára. Mohamed azt felelte, nem mondhat le küldetéséről,
még ha a Napot és a Holdat kínálják is cserébe. Nem adhatja fel, míg az egész
világot meg nem nyeri Allah számára, vagy ő maga a harc áldozatául nem esik.
Nagyra értékeli nagybátyja támogatását, de jöjjön, aminek jönnie kell. Már
távozni készült, de a mélyen megrendült Abu-Tálib visszahívta, és megígérte,
hogy történjék bármi, ő mindig védelmezni fogja.
Így is tett. 619-ben a halálos ágyán feküdt – nem sokkal Khadídzsa halála után
–, amikor ismét felkeresték a mekkai hatalmasok képviselői, arra kérték, hívassa
Mohamedet, és próbálja meg olyan egyezségre bírni, ami neki és őnekik is
megfelelne. Mohamed azonban a legcsekélyebb hajlandóságot sem mutatta a
kiegyezésre, ellenben mindenkinek nyíltan tudomására hozta: "Nincs más Isten
Allahon kívül, és Mohamed az ő prófétája." A koraisita törzs vezetői, nem látván
a békülési szándék nyomát sem, elzárkóztak a további tárgyalásoktól. Abu-Tálib
úgy halt meg, hogy nem fogadta el az iszlámot, azaz az Isten akaratának való
alávetettséget, ezért feltehetően a pokolra került.
Mohamed úgy vélte, Mekka rövidesen nem lesz túl biztonságos számára, így
haladéktalanul egy nyolcvan kilométernyire délkeletre lévő falu felé vette az útját.
Fogadták a falu vezetői, akiket azonban nyomban meg akart téríteni. Amazok
gúnyt űztek belőle: ha Istennek valóban szüksége van küldöttre, hogyhogy nála
jobbat nem talált? Majd hozzátették: ha valóban Isten küldötte, oly magasan
fölöttük álló lény, hogy aligha érthetnek szót. Ha meg nem, akkor annyira alantas
lény, hogy azért nem érthetnek szót egymással. Mohamed fellépésének híre
futótűzként terjedt el a faluban, igen gyorsan jókora tömeg gyűlt össze kövekkel
felfegyverkezve, melyek szerte a világon a renitensek elüldözésének közkeletű
eszközei. Mohamed elmenekült a faluból, s egy közeli szőlőskert könyörületes
gazdái bújtatták.
Náluk ugyan biztonságban volt, de nyilván nem gondolta, hogy egy
szőlőskertben tölti élete hátralevő részét. Egyedül nem mert visszatérni Mekkába,
ezért üzeneteket küldött a környékbeli vezetőknek, védelmet kért tőlük, hogy
ismét a városba mehessen. Bár mindannyian bálványimádók voltak, egyikük
mégis védelmet ajánlott neki, nyilvánvalóan annak fejében, hogy felhagy a
térítéssel. Visszatértekor azonban Mohamednek azt kellett tapasztalnia hogy még
saját nemzetsége is, melynek élére időközben Abu-Tálib egy vele
szembehelyezkedő utóda került, ellene fordult. Mohamed szinte teljesen egyedül
maradt, kénytelen volt beérni azzal, hogy a város környékén időről időre
letáborozó beduinokat próbálta téríteni, nem sok sikerrel. Egyetlen vigasza az
lehetett, hogy a koraisiták legalább nemigen háborgatták, mert befolyását oly
csekélynek ítélték, hogy figyelemre sem méltatták. Mohamed persze tisztában
volt vele, hogy amint tanításainak érdemleges foganatja lesz, újból támadásba
lendülnek.
620-ban egy napon, a Mekkába látogatók táborában tett szokásos körútja során
szóba elegyedett a várostól mintegy négyszáz kilométerre északra lévő Jaszrib
nevű oázisból érkezett zarándokok hétfős csoportjával. Jaszribban öt kisebb törzs
élt, melyek közül három a zsidó vallást követte, kettő bálványimádó volt. A hét
zarándok ez utóbbiak közé tartozott, de tudtak arról, hogy zsidó szomszédaik a
Messiást várják, Mohamedről pedig az a benyomásuk támadt, hogy igen esélyes
erre a címre. Megígérték neki, hogy a következő év folyamán komolyan fontolóra
veszik az általa elmondottakat.
Az az év valószínűleg Mohamed legkeserűbb éve lehetett. Az iszlámnak rajta
kívül csupán alig egypár, elszórtan élő híve akadt. Nap mint nap szembe kellett
néznie a mérhetetlen közönnyel, gúnyolódással és zaklatásokkal. Nem csoda, ha
repesve várta a Jaszribból érkező zarándokokat, bennük volt minden reménye. És
ők állták is a szavukat. Elhozták magukkal öt újabb társukat, és a Mekkához
közeli hegyekben fogadalmat tettek, hogy – amint Mohamednek megígérték –
csak Allahot dicsőítik, felhagynak a tolvajlással, paráználkodással, a csecsemők
legyilkolásával és a káromkodással, továbbá minden igaz dologban
engedelmességet fogadnak Isten Küldöttének. Mohamed cserébe megígérte nekik,
hogy haláluk után a paradicsomba kerülnek. Amikor visszatértek Jaszribba, velük
tartott Mohamed csekély számú mekkai híveinek egyike.
622-ben a jaszribi újsütetű muzulmánok bálványimádó zarándokok népes
csoportjával tértek vissza Mekkába. Éjjel a Kába-kőnél tartott pogány szertartás
végeztével a hithűek maroknyi kis csapata fölment a hegyek közé, ugyanoda, ahol
egyszer már egybegyűltek. Mohamed csatlakozott hozzájuk, és megállapodásra
jutottak. Ha elmegy velük Jaszribba, és ott letelepszik, ők megvédik minden
ellenséggel szemben, ha kell, akár fegyverrel is. Mekkai híveit hasonlóképp
szívesen látják. Mohamed, aki nem sokkal korábban értesült egy
kinyilatkoztatásból, hogy a muzulmánok szükség esetén erővel is
megvédelmezhetik jogaikat, elfogadta az ajánlatot.
Miután a jaszribiak igaz hitük jelét adván sorra elhaladtak előtte és
megszorították a kezét, visszatértek a karavántáborba, és elvegyültek alvó társaik
között.
Másnap reggel néhány koraisita törzsi vezető megneszelte, mi folyik. Most,
hogy Mohamed a távozás gondolatával foglalkozott, hirtelen nagyon is szerették
volna visszatartani. Megvádolták a karaván vezetőit, hogy összeesküvést szőttek
vele, de a hitetleneknek persze fogalmuk se volt róla, amazok miről beszélnek,
így a koraisiták igyekezete hiábavalónk bizonyult. A Jaszribba visszatért
muzulmánokat barátságosan fogadták, még le is telepedhettek az oázis déli
részén.
Mohamed azonban ekkor még nem tartott velük. Talán abban a reményben
maradt Mekkában, hogy majd magával vihet néhány további muzulmánt, akiket a
családjuk addig visszatartott. Eközben a koraisita vezetők tanácsa arra a
következtetésre jutott, hogy új keletű problémájukat csak úgy tudják megoldani –
attól tartottak, hogy Mohamed Jaszribban egyre növekvő táborával sokkal
nagyobb veszélyt jelenthet számukra, mint korábban Mekkában –, ha a prófétát
egyszerűen megölik a szülővárosában. Hogy a felelősség ne egyetlen nemzetségre
háruljon, olyasfajta módszerben állapodtak meg, ahogy császárokat szokás
legyilkolni, azaz hogy minden nemzetség képviseletében egy-egy ember tőrt márt
Mohamedbe. Tereik azonban szervezőkészségük és titoktartásuk hiánya miatt
meghiúsult. Mohamedet figyelmeztették, és egy tanítványával együtt el menekült
a várostól mintegy öt kilométernyire délre lévő barlangba (nem északra, Jaszrib
irányába. Ezután három napig ott rejtőztek.
Jaszribba vezető útjuk bővelkedett megpróbáltatásokban, mivel kockázatosnak
tartották a karavánútra merészkedni. 622 nyarán egy napon, a hegytetőre érve
feltárult előttük a zöldben pompázó oázis látványa. Az érkezésüket már
türelmetlenül váró jaszribi muzulmánok elibük siettek, és lelkesen üdvözölték a
prófétát: "Eljött! Eljött!" A kimerült Mohamed a következő három-négy napon át
a városhoz közeli kis településen pihent hívei körében.
 A negyedik vagy az ötödik napon teveháton ment be Jaszribba. Útközben
számos család ajánlotta fel neki otthonát, de ő eltökélte, hogy addig marad a teve
hátán, míg Allah meg nem állítja a jószágot. Ez egy korábban datolya tárolására
szolgáló csűr előtt történt meg. A szomszédos épületből egy fiatalember jött ki, és
arra kérte Mohamedet, maradjon vele és családjával. Mohamed elfogadta az
ajánlatot, az ifjú muzulmán pedig bevitte a csomagját a házba. A próféta azt
kérdezte, kié a csűr. Megmondták neki, s miután az egyik tanítványától kapott
pénzen megvette azt a tulajdonostól, kérésére nyomban megkezdődtek az
újjáépítési munkálatok. Ez lett azután a világ első mecsetje. Jaszrib pedig attól
fogva Medina néven vált ismertté.

Nagy Alfréd
és a
chippenhami ütközet
A 860-as évek végén még kamaszkorú Wessexi Alfréd már tapasztalt katonának
számított.
Anglia akkor már egy emberöltő óta szenvedett a viking csapástól. A dán
vikingek különösképp erőszakosan a sziget középső részének keleti felében, ezen
belül a most Wales néven ismert félsziget jókora területén vetették meg a lábukat.
Ezek a portyázó nomádok rettegésben tartották Európát. A harcias,
könyörtelen dán kalózok a folyókat katonai útvonalként használva támadták meg
egyik várost a másik után, kétszer rabolták ki Párizst, kifosztották Sevillát, még a
mórokat is legyőzték Marokkóban. Anglia keleti partjai ellen valamivel 800 előtt
indították első, eleinte csak alkalomszerű, aztán egyre gyakoribb, de még
szórványos, viszont mindig sok pusztítást okozó rablótámadásaikat. A támadások
közkedvelt célpontjai a vidék monostorai voltak, mert ott könnyűszerrel nagy
mennyiségű nemesfémet és drágakövet zsákmányolhattak, továbbá helyben volt a
sok azonnali mártíromságra alkalmas szerzetes is. A szárazföld belsejében lévő
további monostorok kifosztásának lehetősége lehetett a legfőbb indoka ama
döntésüknek, hogy az alkalomszerű támadásokat teljes körű hódító hadjárattá
szélesítsék ki. 865-ben száz hajóból álló flotta hatalmas hadsereget hozott Anglia
keleti partjaira, és a dánok négy éven belül meghódítottak vagy uralmuk alá
hajtottak Anglia angolszász királyságai közül ötöt. Csak a sziget délnyugati
szegletében elterülő Wessex maradt sértetlen, ám mindenünnen ellenség vette
körül.
Ahogy telt-múlt az idő, és a dánok minden addiginál nagyobb fenyegetést
jelentettek, az ifjú Alfréd is fokozatosan egyre közelebb került az eseményekhez.
Apja, Wessex Ethelwulf nevű királya és három bátyja idejük java részét azzal
töltötték, hogy alkalmilag összetoborzott harcosokból álló csapataik élén
többnyire eredménytelen mentőakciókat indítottak a környező királyságok szász
védőinek megsegítésére. A kardnál a könyveket eredendően többre tartó Alfréd
azon kapta magát, hogy mind többször kíséri el őket. Az évtized végére már ő lett
a második a rangsorban, ugyanis rajta kívül már csak egy bátyja, Ethelred király
maradt életben a család férfi tagjai közül.
Ethelred életében a vallásos áhítat fontos szerepet játszott. 871 januárjának egy
csípős reggelén a sátrában Hallgatta a misét, miközben Alfréd türelmetlenül várta
a csatamezőn, ahol szász és viking harcosok néztek egymással farkasszemet, és a
szokott módon, erejüket harciasan fitogtatva készültek az összecsapásra. Amikor
Ethelredet egy hozzá menesztett futár figyelmeztette földi kötelességére, ő kurtán
azt felelte, hogy a misének még nincs vége, és "Istent nem hagyja ott az emberek
kedvéért". A csatamezőn azonban a dánok több jelét adták, hogy nem szívesen
várakoznak. Alfréd egyre növekvő aggodalommal szemlélte fokozódó
türelmetlenségüket. Neki és botcsinálta katonáinak amúgy is hegynek fölfelé
kellett harcolnia, nem akarta megadni az ellenségnek még azt az előnyt is, hogy
ők tehessék meg az első lépést.
Ezért belevágott egyedül. Amikor a dán pajzsok védvonallá zárultak –
általában ez jelezte a támadás kezdetét –, Alfréd is kiadta a parancsot szászainak,
hogy tegyék ugyanezt, s aztán hatalmas kiáltással előrecsörtetett, a csata egyik
krónikása szerint úgy, mint egy "vaddisznó". Mire Ethelred a mise végeztével
odaérkezett, a két sereg már javában vívta az elkeseredett és véres küzdelmet.
Többórányi szörnyű öldöklés után a dánok úgy ítélték meg, hogy a legkisebb
ellenállásba akkor ütköznek, ha kelet felé veszik az útjukat, úgyhogy arra kezdték
meg a visszavonulást. Az életben maradt szászoknak arra már nem futotta az
erejéből, hogy üldözőbe vegyék őket. Ez volt az ashdowni ütközet, melyet
követően a dánok egy szuszra mintegy harminc kilométert futottak, ugyanis
Readingig meg sem álltak.
Semmiképp sem ez a csata döntötte el a háborút. Bár rávilágított Alfréd
bátorságára és hadvezéri adottságaira, a dánokat nem rendítette meg. Két hét sem
telt bele, és Readingből már rajtaütésszerű támadásokat indítottak, sőt
délnyugaton, Wessex határától alig ötven kilométernyire még le is táboroztak.
Ethelred király és Alfréd megpróbálta bevenni ezt a tábort, de meghaladta az
erejüket. Visszavonulásra kényszerültek, s miközben felmérték veszteségeiket,
csak azzal vigasztalhatták magukat, hogy talán majd sikerül legalább
feltartóztatniuk a dánokat, és nem hatolhatnak tovább az ország belsejébe.
Ugyanazzal a problémával kerültek szembe, amivel George Washington
kilencszáz évvel később. A dán sereg hivatásos katonákból állott, míg a szász
csapatokat javarészt parasztok, továbbá mesteremberek, házalók és más effélék
alkották, akiket nem egykönnyen lehetett rábeszélni, hogy némi csatározás
kedvéért egy időre hagyják ott az ekét vagy a szerszámokat. Bár épp elég
késztetés volt számukra, hogy meg kell védeniük családjukat és földjüket, s ha a
szükség úgy hozta, harcoltak is keményen, ám a csata után eltünedeztek, tehát
minden egyes alkalommal mérhetetlenül sok időt és energiát emésztett fel
összetoborzásuk.
A következő fontos ütközetben ez valószínűleg sorsdöntő tényező lett. A
januári ashdowni csata után a szász hadsereg nyilván szétszéledt, ki-ki hazatért
Wessex falvaiba és városaiba. Ethelred és Alfréd március végén a sereg
maradékával támadta meg a dán csapatot. Hosszan tartó csatározás után a dánok
ugyan visszavonultak, de rövidesen már ellentámadásba is lendültek, és győztek.
Az ütközetről keveset tudunk; annyi bizonyos, hogy a szászok estére elvesztették
harci kedvüket, talán mert Ethelred király súlyos sebet kapott, és el kellett
hagynia a csatateret.
Április közepén halt meg, két kicsi fia még nem kerülhetett trónra, tehát nem
maradt más hátra, mint hogy a feladatra alkalmas, bár azt nem szívesen vállaló
öccse lépjen örökébe. Alfréd aggodalmait csak alátámasztották a keletről érkező
hírek, melyek szerint elképesztően nagy létszámú dán utánpótlás csapat szállt
partra, s már a readingi táborban várja, hogy mielőbb a tengerbe kergethesse
Wessex védőit. Lelkesedésének hiányára magyarázatot adhat az is, ami korábban
Kelet-Anglia királyával, Edmunddal történt, őt ugyanis a dánok állítólag a fához
kötözték, és céltáblának használták íjászlőgyakorlatukhoz.
Egyéb számba vehető lehetőségek híján Alfréd mégiscsak magára vállalta az
uralkodói felelősséget. Szerencsére a dánok a vártnál kevesebb csatát
kezdeményeztek, talán mert mindjobban felülkerekedett bennük az a szándék,
hogy a már meghódított többi királyságban megszilárdítsák hatalmukat.
Miközben a dánok ezzel foglalatoskodtak, Alfréd valahogy átvészelte a 871-es év
további részét, és az új helyzetet úgy próbálta meg kiaknázni, hogy a tél folyamán
összegyűjtött pénzt felajánlotta nekik váltságdíjként, ha megígérik, hogy harc
nélkül elhagyják Wessexet. Persze tisztában volt vele, hogy a békeígéret
valószínűleg csupán átmeneti, talán csak egészen rövid ideig tartó fegyverszünetet
jelent majd.
Mégis öt éven át tartott. Ez idő alatt Alfréd nem tétlenkedett. Biztosra vette,
hogy a dánok visszatérnek, és tudta, hogy az alkalomhoz méltó fogadtatás
előkészítése az ő feladata. Széltében-hosszában bejárta kicsiny országát, s
igyekezett olyan ütőképes hadsereget szervezni, mely reményei szerint majd
minden dán támadást ki tud védeni. Néhány part menti városban hajóhadat
szervezett, hogy valamelyest ellensúlyozza a dánok tengeri fölényét. Lázas
tevékenységének híre eljutott a dánok fülébe, akik kezdtek attól tartani, hogy talán
ő lesz kerek e világon az egyetlen ember, aki szembe mer és tud szállni a viking
hordákkal. Ezért úgy döntöttek, ezt nem nézik tétlenül.
876 tavaszán hatalmas erőkkel rohamozták meg Wessexet, a déli partok
mentén végig könyörtelenül pusztítottak és fosztogattak, még le is táboroztak.
Alfréd harcba szólította katonáit, és ostrom alá vette a betolakodók táborát. Bár a
táborba tengeri úton juthatott élelmiszer, tehát nem lehetett remélni, hogy az
éhezés megadásra kényszeríti a dánokat, Alfréd bizakodott a
nyughatatlanságukban. Nem is tévedett: a dánok nyárra már annyira nem bírták a
bezártságot, hogy fegyverszünetet kértek – no meg egy tekintélyes összeget annak
fejében, hogy kivonulnak Wessexből. Alfréd ráállt, és csapatait visszarendelte
annyira, hogy biztosítsa a dánok szabad elvonulását. A dánok azonban
megszegték az egyezséget, kitörtek a táborból, megtámadták a szászokat,
szétzilálták soraikat, és észak felé indultak. Alfréd azonban gyorsan csatarendbe
állította katonáit, utolérte a dánokat, visszakergette őket a táborba, és újabb
ostromot indított. A tél közeledtével a bezártságtól testileg-lelkileg kimerült,
valamint egy heves őszi vihar áldozatául esett száznál több hajójuk és több ezer
utánpótlásnak küldött katonájuk elvesztése miatt elkeseredett dánok megadták
magukat. Túszokat ajánlottak fel Alfrédnak annak jeléül, hogy a korábbi cselhez
nem folyamodnak ismét, és megígérték, hogy harc nélkül kivonulnak Wessexből.
És valóban elmentek mindenki, talán még saját maguk legnagyobb
megdöbbenésére is.
Ezúttal a fegyverszünet mindössze egy évig tartott. 877-878 telén Guthrum
dán király vezetésével érkezett az újabb hatalmas sereg, mely gyorsan benyomult
Wessexbe, és Chippenhamnél, Ashdowntól mintegy nyolcvan kilométernyire
nyugatra, egy jól védhető, folyóparti helyen ütötték fel táborukat. Miközben a
tábor számos dél felé irányuló támadásuk kiindulópontjául szolgált, a dán flotta a
Wessex-félsziget déli partjait vette ostrom alá. Ez a bekerítő hadművelet olyan
heves és váratlan csatába torkollott, hogy a szászok súlyos vereséget szenvedtek.
Az ország sok vezetője bizony sietve Franciahon felé vette útját.
Nem így Alfréd. Néhány hívével együtt ő a Wessex-félsziget északi
partszakasza mentén lévő erdős-mocsaras vidékre menekült, s egy krónikás
szerint ott bujdokolt "bánattal és keserűséggel a szívében, Somerset sötét erdei
mélyén". Ekkor már harmincadik évében járt. Egész felnőtt életét, tíz embert
próbáló évet töltött a dánoknak az országból való kiűzését, népe felszabadítását
célzó szüntelen küzdelem megtervezésével, megszervezésével, örökös harccal. E
hosszú, elkeseredett harc mégis megsemmisítő vereséggel, teljes kudarccal ért
véget. Vesztett.
Egy ma már híres történet szól lelki válságáról és nyomorúságáról, melyet ő
maga előszeretettel mesélt idősebb korában. A chippenhami vereség után nem
sokkal a kilétét rejtő álruhában, rongyos parasztgúnyában sétált az erdőben. Egy
tehénpásztor kunyhójához érve arra kérte a parasztasszonyt, hadd pihenjen meg
egy kunit odabenn, a tűznél. Az asszony azt felelte, semmi akadálya; ha szemmel
tartja a süteményt, és megforgatja, mielőtt odaégne. Alfréd ezt meg is ígérte, de
hamarosan a gondolataiba merült. Csak akkor kapott észbe, amikor az asszonyt a
pörkölődő sütemény szaga gyors cselekvésre késztette, berohant, megmentette
művét, aztán hirtelen haragjában a figyelmetlen vendéget hangos szóval
"semmirekellőnek" nyilvánítván, még annak orrára is koppintott. Ahogy Hamlet
mondaná. Wessex királya épp e szidásért tért be a házba. Az eseten nevetni
azonban csak jóval később tudott.
Ám leszűrhetjük belőle a tanulságot. A nagy bajban tanúsított türelem nem
csak a bajt csökkenti, hanem ami ennél fontosabb, időt ad az embernek arra, hogy
lelkileg és szellemileg talpra álljon. Az előző napi csapás a következő napon már
nem tűnik ugyanolyan súlyosnak. Alfréd is rövidesen összeszedte magát,
töprengeni kezdett rajta, mitévő legyen. Nem sokkal később már követeket
menesztett Wessex minden részébe, azt üzente a szász katonáknak, hogy harcra
készen várják hívó szavát. A kedvező válaszokon felbátorodva kidolgozta tervét,
majd hírnökök útján titkos találkozóra hívta mindannyiukat Chippenham
közelébe. 878 tavaszán ott csatlakozott tántoríthatatlan híveihez, és serege élén
elindult a dánok tábora felé. Chippenhamtól délre, a mai Edingtontól nem messze
csaptak össze a dánokkal. A szászok váratlan támadását órákon át tartó heves,
öldöklő küzdelem követte, majd sikerült szétzilálni a dánok hadállásait, utána
pedig visszakergetni őket északra. Chippenhambe. Az ugyan mindössze
huszonkét kilométeres út, de Alfréd és a szászok bebizonyították, hogy nem csak
elszántak, de kitartóak is. Az üldözőbe vett ellenséget alaposan megtizedelték, és
igen nagy mennyiségű lőszert is zsákmányoltak. A dán táborhoz érve azt
nyomban ostrom alá vették, és ezúttal az ellenség el volt zárva a tengertől. Az
éhezéstől legyengült és kimerült dánok néhány hét múltán feltétel nélkül
megadták magukat.
Alfréd e fényes diadal kapcsán megmutatta, hogy a bajba jutottakkal szemben
ugyanolyan türelmet tud tanúsítani, ahogyan a maga kudarcát elszenvedte. A
bosszúnak még a gondolata is távol állt tőle, sőt élelemmel, ruhával,
kötözőpólyával látta el a dánokat. E könyörületes bánásmód olyan mély
benyomást tett, hogy a pogány Guthrum, a dánok közül elsőként, de távolról sem
utolsónak, keresztény hitre tért. Mivel Anglia egyáltalán nem volt sűrűn lakott,
jutott hely bőven arra, hogy dánok és szászok békében élhessenek együtt a
szigeten. Alfréd gondoskodott róla, hogy ebbe bele is tanuljanak. Külön-külön
telepedtek le, a dánok elsősorban keleten, a szászok inkább nyugaton. Az
ellenségeskedés persze nem szűnt meg teljesen, de nem háborúztak többet. Alfréd
pedig, bár részben a további viking támadások elhárítását szolgáló védelem
kiépítésén fáradozott, végre szentelhetett időt a tudományoknak is. Bizonyosan
nem a kényszerűségből vállalt haditetteinek, hanem a tudományok iránti
mélységes vonzalmának köszönheti, hogy a brit uralkodók sorában egyedül ő lett
az, aki kiérdemelte a "Nagy" előnevet.

Galilei
és az inkvizíció
Az 1638-ban Itáliába látogató John Milton azt tapasztalta, hogy a tudósok
körében komoly elkeseredettség uralkodik, amiért "a tudományok kiszolgáltatott
helyzetbe jutottak". Firenzében elszomorította és felháborította őt e kiszolgáltatott
helyzet egy különösen figyelemre méltó áldozatának látványa. "Ott leltem rá s
kerestem fel a híres, immár megtört Galileit, kit az inkvizíció tart fogva, csak mert
másként gondolkodik az asztronómiáról, mint a gondolkodás bősz ferences és
dominikánus cenzorai."
Galileo Galilei életének ilyetén alakulását a független elme és az éles nyelv
igen veszélyes elegyének köszönhette, mert e kettő együttesen ádáz ellenségek
egész táborát gyűjtötte köréje. Autonóm gondolkodóként nem volt türelme az
adott korban és közegben elvárt, a hatalom kegyeit kereső polemizáláshoz. 1623-
ban például, az üstökösök természetéről és hőmérsékletéről szóló hosszadalmas
vita során ellenfele egy tekintélyes görög történetíróra hivatkozott, aki arról
számolt be, hogy babiloni katonák, nem tudván tüzet gyújtani, úgy sütöttek tojást,
hogy parittyájukba téve körbeforgatták. Galilei egy kísérletet hozott fel
ellenérvként: ő itáliai atlétákat bérelt fel, hogy pörgessenek nyers tojást
parittyában. A tojások azonban nemhogy megfőttek volna, hanem még a hevített
tojások is lehűltek. Miután a két eset között csupán annyi a különbség, vonta le a
következtetést Galilei, hogy más országbéliek a résztvevői, ellenfele nyilván arra
céloz, hogy a tojások azért főttek meg, mert babiloniak pörgették őket. Az
éleselméjűség megnyilvánulásai általában több ellenséget szereznek az embernek,
mint befolyásos barátot.
A tekintélybe vetett vakhittel szembeni lázadás ugyanolyan szervesen
hozzátartozott Galilei személyiségéhez, mint a tudományos kísérletek iránti
szenvedély. Ennek ékes bizonyítéka az a levél, amelyet a csillagász alig
harmincévesen, 1597-ben írt Johannes Keplernek. Ebben beszámol arról, hogy ő
már jóval korábban felismerte Kopernikusz feltevésének igazát, miszerint a Föld
és a többi bolygó kering a Nap körül, de eme nézetét sose merte nyilvánosság
előtt hangoztatni, mert akkor az ő munkáját is ugyanannyi megvetés sújtaná, mint
Kopernikuszét, "aki ugyan némelyek szemében múlhatatlan érdemeket szerzett
magának, a többség körében gúny és nevetség tárgya, mert bizony a bolondok
vannak többségben". Bár a bolondok nem voltak olyan nagy bolondok (és talán
nem voltak olyan sokan), mint Galilei vélte, de valóban rendelkeztek azzal az
emberi gyengeséggel, hogy nem láttak be olyan tényeket, melyek ütköztek a
meggyökeresedett nézetekkel – főleg ha a szemükben igen nagy tiszteletnek
örvendő Arisztotelésznek a szintén igen nagy tekintélynek örvendő Aquinói Szent
Tamás által továbbfejlesztett nézeteiről volt szó. Az ember által végzett
csillagászati megfigyeléseknek összhangban kell lenniük a szentírás
hagyományos értelmezésével és a "természet törvényével", s ha azoknak
ellentmondanak – ez volt a legnagyobb butaság az egészben –, akkor mindenképp
semmisnek kell tekinteni őket. Maga Arisztotelész is tiltakozott volna ez ellen.
 Galilei egész pályafutása során mindvégig küzdött e tévképzetek ellen, szerette
volna megóvni saját egyházát vezető szerepének efféle félreértelmezésétől.
Teleszkóppal végzett megfigyeléseiről szóló különleges beszámolói melyek a
Hold felszínének egyenetlenségéről, a napfoltokról, a Vénusz fázisairól, a Jupiter
holdjairól, a Szaturnusz felhőtakarójáról, a Tejút halvány csillagairól szóltak –, a
gördülékeny stílusban előadott fejtegetések olyan iskolapéldái, melyek hívek
elragadtatott táborát szerezték neki az európai tudósok körében. Ennél jóval
csekélyebb elragadtatással olvasták, viszont azok, akik tekintélyüket és posztjukat
a ptolemaioszi elgondoláshoz való ragaszkodásnak köszönhették, mely szerint a
világegyetem kering a mozdulatlan Föld körül – egyikük még arra sem volt
hajlandó, hogy belenézzen a távcsőbe, mondván hogy az ilyen megfigyelés
Istennek nem tetsző cselekedet, hiszen különben felruházta volna az embereket a
távolba látás képességével. Mivel e tételek buzgó hirdetői javarészt papok voltak
– a Milton említette ferenceseken és dominikánusokon kívül sok jezsuita is –,
támadásaikat is magától értetődően zömmel egyházi berkekben indították.
Dominikánus papok istenkáromló nézetek terjesztésével vádolták meg Galileit az
inkvizíció előtt, mivel ama feltevésének adott hangot, hogy a Föld valószínűleg
ugyanolyan anyagokból épül fel, mint a világegyetem egésze (ez szöges
ellentétben állt Szent Tamás elképzeléseivel); ezen túlmenően, Kopernikusz
híveként nem átallotta kétségbe vonni, hogy a Föld és az emberiség volna az a
középpont, mely körül a világegyetem forog.
Galileit saját sorsánál egyre jobban aggasztotta egyháza jövője. Szüntelen
reménye és törekvése arra irányult, hogy összebékítse a felhalmozódó új
tudományos kutatási eredményeket kora uralkodó teológiai nézeteivel. Kitartóan
ostromolta leveleivel a római egyházi vezetőket, igyekezett őket nyitottabb
gondolkodásra bírni, azzal érvelt, hogy a szentírás bizonyos részeit inkább
allegorikusan kell értelmezni, és nem szó szerint venni, felhívta a figyelmüket
annak veszélyére, hogy csak az egyház tekintélyét ássák alá, ha
megfellebbezhetetlen kijelentéseket tesznek. Akadtak ugyan támogatói a
Vatikánban; de mindig a kor legbefolyásosabb teológusa, a jezsuita bíboros,
Roberto Bellarmini mondta ki az utolsó szót.
Bellarminitől pedig mi sem állt távolabb, mint hogy egy olyan vitába
bocsátkozzon, mely hátráltathatná Róma reformációellenes harcát, főleg mivel a
vita tárgya nem egyéb, mint a puszta földi valóság egy lényegtelen elemére
vonatkozó tétel. Ezen túlmenően a szóban forgó tétel ember által végzett
megfigyeléseken és kísérleteken alapul, nem a Bibliából levont következtetés, és
ugyan ki merné kétségbe vonni, hogy Salamon isteni sugallatra beszélt arról, hogy
a Nap mozog, amikor felkel, majd lenyugszik? A bíboros okfejtése nyomán pedig
Kopernikusz nézeteit tévesnek kiáltották ki. Személyes kihallgatás során
figyelmeztette Galileit, hogy tartózkodjon e nézetek elfogadásától és
védelmezésétől, bár azt nem tiltotta meg neki, hogy mint puszta hipotézisről,
feltételezésről vitatkozzon róluk.
 Galilei visszatért Firenzébe, és tulajdonképpen háborítatlanul folytathatta
munkáját. 1624-ben, Bellarmini halála után három évvel utazott Rómába abban a
reményben, hogy érvénytelenítheti a bíboros rendelkezését – e reményét táplálta
az a tény, hogy az új pápa, VIII. Orbán megválasztása előtt barátja és támogatója
volt. A látogatás sorsdöntőnek bizonyult. Részben azért, mert Galilei nem eléggé
meggyőzően érvelt ama feltevése mellett; miszerint az árapály létezésének ténye a
Hold mozgását bizonyítja, továbbá nem sikerült elérnie a Bellarmini-ediktum
érvénytelenítését, viszont a pápa engedélyt adott rá, hogy megjelentesse a két fő
"világrendszerről", a ptolemaiosziról és a kopernikusziról szóló könyvét,
amennyiben nem foglal állást egyik mellett sem, és nem kérdőjelezi meg Isten
mindenhatóságát azáltal, hogy olyan értelmű utalásokat tesz, melyek szerint a
világban esetleg nem mindennek az isteni elrendelések volnának a mozgatórugói.
Galilei ismét visszatért Firenzébe, s ezek után nyolc éven át dolgozott a
világhírűvé vált, Párbeszédek a két legnagyobb világrendszerről című művén. A
könyv egy, a szerzővel szimpatizáló cenzor engedélye jóvoltából 1632-ben
megjelent, és Európa-szerte remekműként üdvözölték.
Természetesen azok fogadták lelkesen, akik Galileihez hasonlóan
túlhaladottnak tekintették az arisztotelészi dogmákat. A pápa arra vonatkozó
kikötése ellenére, hogy a könyv ne foglaljon állást egyik világrendszer mellett se,
a kopernikuszi világkép hívei mégis könnyedén értelmezhették a Párbeszédeket
saját nézeteik alátámasztásaként. Ennek legfőbb oka az volt, hogy Galilei, részben
a nyílt állásfoglalás elkerülése érdekében, amúgy is kedvelt írói módszerét, az
iróniát alkalmazta, melynek következtében mondandója csak az igazán értő
olvasó számára válik világossá. Könyvében például az arisztotelészi dogmákhoz
ragaszkodó Simplicio a tanokon alapuló megállapításokat magasztalja a
megfigyelésekből kiinduló következtetésekkel szemben. Így tehát Simplicio arra
biztatja diákjait, hogy fölösleges volna kitenni magukat a zord időjárás
viszontagságainak, ha alaposan meg akarják ismerni a természetet, hiszen a kellő
ismeretekre a könyvekből is szert tehetnek. Kopernikusz hívei persze élvezték e
csípős élceket, Arisztotelész követői viszont zúgolódtak.
Ez utóbbiak közé tartozott Orbán pápa is, aki becsapottnak érezte magát.
Galilei ugyan alaposan az irónia köntösébe bújtatta állásfoglalását, de mégiscsak
megszegte az erre vonatkozó tilalmat, ráadásul az ostoba Simplicio szájából
hangzanak el némely olyan okfejtések, melyeket Orbán az asztronómussal
folytatott eszmecseréje során fogalmazott meg. (Galileinek persze egyáltalában
nem állt szándékában ily módon gúnyolódni, de az irónia bizony nem
veszélytelen.) Az Orbán környezetében lévő Galileiellenesek e szikrákból lángoló
tüzet csiholtak, és 1632 őszén Galileinek haladéktalanul Rómába kellett utaznia,
hogy megjelenjen az inkvizíció előtt. A parancs annyira megrázta, hogy amúgy is
gyönge lábakon álló egészsége nagyon megromlott. Hiába igazolta három orvos
is, hogy a Rómába utazás az akkori állapotában végzetes lehet számára, a Vatikán
csupán decemberig adott neki haladékot, s ha akkor nem jelenik meg a Szent
Városban, láncra verve viszik oda. 1633 januárjában, továbbra is betegen és
legyöngülve indult a huszonhárom napos, igen fárasztó útra, és február közepén
érkezett meg. Megtehette volna, hogy Svájcba vagy Velencébe menekül, de ő
megmaradt hű katolikusnak, és legalábbis bizakodóbb pillanataiban – azt remélte,
fel fogják menteni.
Volt is oka a reményre. Barátaival egyetemben úgy vélte, hogy ha szó szerint
nem is, de a lényeget tekintve eleget tett Orbán kívánalmainak. Engedélyt kapott
rá, hogy a kopernikuszi világképet mint feltevést bemutassa, és legalábbis
módszertani szempontból így is tett. Híveivel együtt ő sem mérte fel, mennyire
hevesek Orbán indulatai, továbbá nyilvánvalóan sejtelmük sem volt annak az
aláírás nélküli, felettébb gyanús eredetű dokumentumnak a létezéséről, melyet
időközben csatoltak a vádirathoz, s amely leszögezi, hogy a Szent Hivatal 1616-
ban felszólította Galileit: egyszer s mindenkorra hagyjon fel ama nézet bármilyen
formában, szóban vagy írásban való hangoztatásával, illetve védelmezésével,
miszerint a Föld forogna a Nap körül. Mivel ez a megfogalmazás még az
elméletként való ismertetést is tiltja, továbbá miután ezt az iratot csakis ott a
tárgyaláson készültek feltárni, az inkvizítorok valójában már előre örülhettek a
sikernek.
Az efféle mesterkedések ellen az akkor már hetvenéves és beteg Galilei nem
volt felvértezve. Az áprilisban megtartott tárgyaláson ő csak a közel húsz évvel
korábbi eseményeket felidéző saját tanúvallomását, valamint a néhai Bellarmini
bíboros egy nem is teljesen egyértelmű levelét tudta felhozni a bizonyítékként
elővezetett, koholt dokumentummal szemben. Súlyos vereségét felmérve
elismerte ama vétkét, hogy a Párbeszédek írásakor, a hírnév csábításának
engedve, "nem kellő elővigyázatossággal és óvatossággal" járt el. Esetleg
kitarthatott volna a végsőkig az elvei mellett, de felismerte, hogy a küzdelem
alapvetően egyenlőtlen. Azonkívül sem az életkora, sem az egészségi állapota
nem tette lehetővé, hogy vállalja a kínzatásokat, melyekkel megfenyegették. És
még mindig hithű római katolikus volt.
Az utolsó, júniusi kihallgatáson nem a műveiről, hanem a nézeteiről faggatták.
Azt vallotta, hogy 1616 óta tévesnek tartja Kopernikusz elgondolását. E
kijelentésről ő és minden jelenlévő egyértelműen tudta, hogy nem állja meg a
helyét, de a tárgyalás addigra már rég puszta formalitássá degradálódott.
Életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, utasítást adtak a Párbeszédek
példányainak elégetésére, műveit betiltották, és elrendelték, hogy nyilatkozatát,
melyben végérvényesen visszavonja a szentírásnak ellentmondó nézetét a Föld
mozgásáról, olvassák fel minden egyetemen.
Galilei végképp összeomlott. Szertefoszlott minden reménye, hogy a hivatalos
egyházat valaha is el tudja vezetni a felismerésig, miszerint a szentírás különböző
részeinek értelmezése nem lehet a természetre és a világegyetem történetére
vonatkozó ismeretek kiindulópontja. Ő nem látott ellentmondást a tudományos
tények és a vallásos hit között, s mindaddig bízott benne, hogy kiveheti részét e
kettő összeegyeztetéséből. E törekvése azonban szörnyű kudarcba fulladt. "Ki ne
tudná – írta keserűen –, hogy a legnagyobb zűrzavar akkor támad, ha az Isten által
szabadnak teremtett elmét arra kényszerítik, hogy szolga módra
engedelmeskedjék egy másik akaratnak? Ha megtiltják nekünk, hogy higgyünk a
saját szemünknek, és azt kell látnunk, amit mások akarnak láttatni velünk? Ha
mindenféle hozzá nem értőket tesznek meg bíráknak, s ezeknek hatalmukban áll
kényük-kedvük szerint ítélkezni tudósok felett?"
Orbán valamelyest megenyhült, s az ítéletet, bár szintén életfogytiglanig tartó,
de házi őrizetre változtatta. Galileit először egy régi barátja, Siena érseke
felügyelete alá helyezték, aztán hazaküldték Firenze közelében lévő házába. Az
érsek biztatására ismét dolgozni kezdett, bár nem csillagászattal, hanem a fizika
és a mechanika kevésbé kényes témáival foglalkozott. Élete még hátralévő nyolc
éve végül is eredményes tevékenység és bizonyos fokú megelégedettség jegyében
telt el. Csalódásának fájdalma enyhült, bár teljes mértékben soha nem tette túl
magát rajta.
II. János Pál pápa 1980 őszén rendelte el a perújrafelvételt annak kivizsgálása
érdekében, hogy a tárgyaláson született döntést hivatalosan meg kell-e másítani.

George Washington
és a Szükségerőd
Az 1756 és 1763 között lezajló hétéves háború alapvető változásokat hozott az
Európát tartósan megmételyező hatalmi harcok nyomán létrejött
erőviszonyokban. Ami ennél fontosabb; a vezető szerepet játszó porosz király;
Nagy Frigyes szerint a háború egymilliónál is több polgár és katona életét
követelte. A kiváltó okok, így az uralkodók hatalmi és gyarmatosítási törekvései,
továbbá a széles körben elterjedt sovinizmus már több nemzedék óta
halmozódtak, és a tizen nyolcadik század közepére a helyzet olyannyira
pattanásig feszült, hogy egyetlen esemény lángra lobbanthatta Európát. Ez az
esemény 1754 májusában, az észak-amerikai vadonban, a virginiai csapatok
főparancsnoka, George Washington utasítására következett be. Ez a parancs,
ahogy később Voltaire fogalmazott; valóban "felgyújtotta" Európát. Emellett
események olyan láncolatát is elindította, melyek igencsak aláásták az ifjú
katonatiszt jó hírét.
Azt az utasítást kapta, hogy minden lehetséges módon kerülje az összetűzést,
semmiképp se adja le ő az első lövést. Anglia és Franciaország ugyanis
hivatalosan békét kötött, s ezt az Ohio-völgy birtoklásáért folyó rivalizálás
ellenére is meg akarták őrizni. Virginia akkori kormányzója, Robert Dinwiddie
épp e rivalizálás kapcsán bízta meg az Alexandriában tartózkodó Washingtont,
hogy körülbelül 150 fős csapatát vezesse el a vadon belsejében mintegy 300
kilométernyire lévő, stratégiailag fontos helyre, a mai Pittsburgh területére, ott
táborozzanak le; s ily módon akadályozzák meg, hogy a franciák ugyanezt tegyék.
Útban odafelé azonban Washington megtudta, hogy a franciák már elfoglalták a
területet az övénél nagyobb létszámú csapattal, s hogy meg is tudják védeni
magukat, felépítették Fort Duquesne nevű erődjüket. Washington katonáival nem
fordult vissza, kezdetleges utat vágtak maguknak a hegyvidéket borító erdőben,
az Ohio Társaság egy raktárépülete felé tartottak, melyet erőddé kívánt
átalakítani, míg az újabb parancsra és reményei szerint erősítésre várnak.
Abból az épületből soha nem lett erőd. Baráti indiánok hozták a hírt, hogy egy
francia csapat tart feléjük. A parancsnok talán megriadt, mert úgy döntött,
sebtiben erődöt épít Fort Duquesne-től mintegy hatvan kilométernyire délre, egy
síkságon, melyről jelentésében úgy számolt be, hogy "elragadó hely az
összecsapásra", bár az "erőd" – ami nem állt semmi egyébből, mint négyzet
alakban ásott árkokból és szekerekből, tehát joggal kapta a Fort Necessity, azaz
Szükségerőd nevű – a térség közepén állott, tehát minden oldalról könnyen meg
lehetett támadni. Az egyik indián törzsfőnök megvetően úgy emlegette az erődöt,
hogy "az a kis valami a mezőn", és azt javasolta Washingtonnak, hogy keressen
jobban védhető helyet. Az ifjú parancsnok azonban változatlanul elragadónak
találta.
Ráadásul egy határvidéki ember arról számolt be neki, hogy körülbelül
ötvenfős francia csapat tartózkodik a közelben, a hírt megerősítő indián pedig
inkább harmincra becsülte a létszámot. Washington negyven emberével együtt
azonnal felkerekedett, hogy csatlakozzon a hírt küldő tucatnyi katonához. Másnap
reggel, miután felfedezték a szurdokban letáborozott franciákat, az ő csapata és az
indiánok észrevétlenül körülvették őket. Észrevétlenül addig, míg Washington
egyszer csak egy hegygerincen találta magát, a franciák tekintetének össztüzében.
Megdöbbenésében és látva, hogy a franciák a puskáikért szaladnak, adta ki a
sorsdöntő parancsot, hogy nyissanak tüzet.
A franciák viszonozták a lövéseket, elsősorban Washington szem előtt lévő
csapatát vették célba, nem a szemközti hegygerincen sokkal ügyesebben
elrejtőzött indiánokat. A könnyen elragadtatásba eső Washington később az egyik
fivérének úgy írt az első átélt golyózápor süvítéséről; hogy volt "valami elbűvölő
abban a hangban". A varázslat azonban hamar megtört. Mivel a franciák tábora
még a Szükségerődnél is sebezhetőbb ponton volt, a csetepaté mindössze negyed
órán át tartott. Az életben maradt franciák puskájukat elhajigálva futottak, hogy a
virginiai katonák közt elvegyülve keressenek védelmet a halottakat és
sebesülteket már javában skalpoló indiánokkal szemben. A felfordulás közepette
több francia tiszt adott hangot jogos felháborodásának. Egyikük papírlapokat vett
elő egy táskából, és felettébb dühösen hadonászva, felettébb dühös, ám érthetetlen
szavak kíséretében lobogtatta meg azokat Washington orra előtt.
 Három vagy négy, egyformán alkalmatlan tolmács segítségével Washington
nagy nehezen mégiscsak megtudta, hogy tíz francia esett el, és huszonkettő adta
meg magát. A kapitányuk is meghalt. Az indulatosan bemutatott iratokban pedig
az állott, hogy birtokosuk nem elsősorban katona, hanem inkább diplomata,
követként jött azzal a megbízatással, hogy keresse meg az angolokat, legyen
segítségükre a béke fenntartásában, s egyben figyelmeztesse őket, hogy ne
hatoljanak be francia területre. Washington egyszerűen "arcátlannak" minősítette
ezt a megbízatást, és Dinwiddie-nek küldött jelentésében határozottan állította,
hogy ha a franciák valóban békés szándékkal jönnek, nyilván egyenesen hozzá
fordulnak. Az incidensről alkotott véleményével azonban kisebbségben maradt.
Bár akadtak védelmezői a kolónián, a többség, főleg a magasabb rangú tisztek
úgy ítélték meg, hogy ezzel gyorsította fel annak kirobbanását, amit azóta francia-
indián háborúnak, a hétéves háború amerikai előhírnökének és fő kiváltó okának
nevezünk – Dinwiddie hiába próbálta meg Londonba küldött jelentésében az
ügyet egyedül az indiánok nyakába varrni.
A franciák ellentámadására számító Washington a Szükségerődbe visszatérve
azt az utasítást adta katonáinak, hogy földbe vert cölöpökből emeljenek falat a
"kis palánkerőd" megvédésére. Washington úgy nyilatkozott, hogy odabenn
tartózkodó maroknyi csapata a nálánál háromszorta nagyobb sereg támadását is ki
tudja védeni, bár indián szövetségese gúnyosan megjegyezte, hogy a cölöpfal
kártyavárként omlana össze jól képzett és megfelelően felfegyverzett katonáknak
már az első támadására. Washington bizakodását táplálták a hírek, melyek szerint
rányomták a pecsétet főparancsnoki kinevezésérc, és rövidesen háromszáz főnyi
erősítést kap. Amikor a várt létszám egyharmada megérkezett, róluk kiderült,
hogy brit hivatásos katonák, akik mellett a külsőségekre nem sokat adó
amerikaiak kifejezetten slamposnak tűntek. A britek csapata egy skót kapitány,
McKay parancsnoksága alatt állott, aki miután a Koronától kapta megbízatását,
úgy vélte, az amerikai parancsnok illő hódolattal fogadja majd, ám csalódnia
kellett. Rövidesen mégiscsak kivívta magának Washington elismerését, mert
gyakorlatias, rátermett tisztnek bizonyult, és aztán kiválóan tudtak
együttműködni.
Az együttműködés azonban nem terjedt ki a kétkezi munkákra, mert a
kapitánynak nem volt felhatalmazása katonái fizetségének növelésére, márpedig
efféle feladatok végrehajtása esettre ezt írta elő a szabályzat. Így aztán amikor
Washington a tervezett út építésére kivonult katonáival, a britek kényelembe (a
kényelem bizony nagyon relatív fogalom) helyezték magukat az erődben. Amikor
pedig azzal a hírrel tértek vissza a munkából, hogy nyolcszáz francia katona és
négyszáz indián volt a nyomukban, úgyszintén kizárólag az amerikaiak láttak
hozzá a falak megerősítéséhez, miközben a britek pihenéssel gyűjtöttek erőt a
szabadság fájának ápolásához. De legalább ott maradtak. Az indiánok ugyanis
végképp megelégelvén azt, amit ők Washington erőszakosságának és makacs
önfejűségének neveztek, a sík vidékről inkább a nagyobb biztonságot adó
környező erdőkbe mentek. Bár Washington egyszer azt írta az indiánokról, hogy
"a győzelem kivívásában ők a világ legremekebb segítőtársai", eszük ágában nem
volt a fehérek civakodásának hősi halottjaivá válni.
1754. július 3-án reggel franciák jelentek meg a tisztáson, valószínűleg
véletlenül vetődtek oda, ők lepődtek meg a legjobban. Washington tűzparancsot
adott mindössze kilenc vadászpuskával felfegyverzett kis tüzérségének, aztán a
muskétások is csatlakoztak, az ellenség pedig sebesen visszahúzódott az erdőbe.
Ezek után Washingtonnak bőven kijutott ama bizonyos elbűvölő hangokból.
A fák közt megbúvó ellenség olyan golyózáport zúdított a tüzérekre, hogy
azok fegyverüket hátrahagyva menekültek, megtizedelte a muskétásokat, az
életben maradottak pedig kétségbeesetten kerestek viszonylag védett helyet a
folyamatos össztűz áldozatául eső emberek, lovak és egyéb jószágok üvöltése és
halálhörgése közepette. Washington a már akkor véráztatta földön meg-
megcsúszva, összegörnyedve rohant egyik emberétől a másikig, egyik állástól a
következőig. A franciák szinte megszakítás nélkül lőttek hosszú órákon át, és a
Szükségerődöt csak az mentette meg a teljes pusztulástól, hogy muskétásaik
sokszor célt tévesztettek.
Aznap estefelé a golyózáport heves felhőszakadás váltotta fel, amit
Washington "emberemlékezet óta a legiszonyúbb eső"-nek nevezett. A mezőre
lezúduló víz kikergette a katonákat a lövészárkokból, eláztatta a puskaporukat és
a fegyverüket. Valószínűleg már csak a sérült hordókból nem hivatalosan
szétosztott rum tartotta a lelket az emberekben. Sok más bajuk mellett még
nagyon éhesek is voltak, de semmi ennivaló nem akadt, mert Washington akkor is
ugyanazokkal az élelmezési gondokkal küzdött, mint aztán negyedszázaddal
később, a függetlenségi háborúban.
Szürkületkor a franciák tüzet szüntettek, és a mezőn túlról felhangzott a
kérdés: – Voulez-vous parler? – Válaszképpen Washington útnak indított egy
tolmácsot fehér zászlóval, ő pedig megragadta az alkalmat, hogy megszemlélje
veszteségeit. Embereinek egyharmada elesett vagy megsebesült, fegyver- és
lőszerkészletük siralmas állapotba került, az összes ló elpusztult, és nem volt
semmi élelmük. Mivel azt feltételezte, hogy a franciák tisztában vannak
reménytelen helyzetével, kellemes meglepetés érte, amikor a tolmács azzal a
hírrel tért vissza, hogy a franciák igen nagylelkű ajánlatot tettek. Ha a védők harc
nélkül átadják az erődöt, mindenki sértetlenül hazamehet.
A tolmács megemlítette, hogy a franciák parancsnoka annak a "követnek" a
fivére, aki Washington korábbi támadása során esett el. Ez épp elég indoknak tűnt
ama további feltétel kiszabásához, hogy az akkor fogságba került franciákat most
engedjék szabadon. Talán ez a feltétel altatta el Washingtonnak a franciákkal
szembeni örökös gyanakvását. Ha ez nem hangzik el, Washington és kicsiny
csapata talán nem sétál bele a csapdába.
A kapitány csavaros észjárású fivére ugyanis a megadásról szóló dokumentum
végéhez egy olyan zárókitételt csatolt, melyben azt írja, hogy ez a francia hadjárat
nem kívánja megzavarni a Franciaország és Anglia között fennálló
békeszerződést, csupán egy meghatalmazott francia követ meggyilkolását volt
hivatott megtorolni. A "gyilkosság" szó a dokumentumban másutt is előfordul.
Amikor tehát Washington aláírta a nyilatkozatot, egyben az ügyre vonatkozó
hivatalos álláspontot is elfogadta, nem csak a haláleset gyilkosságnak minősítését
ismerte el, hanem azt is, hogy mivel a szabad elvonulást a francia-angol
békeszerződésre hivatkozva biztosították, ebből az következett, hogy a francia
kapitányt és kilenc honfitársát jogtalanul ölték meg. McKay később azt írta, hogy
az Alexandriába vezető mintegy kétszázötven kilométeres úton Washington egy
árva szót nem szólt.
Amint a nyilatkozat megérkezett Párizsba, a francia kormány sietve
gondoskodott róla, hogy számos másolat készüljön belőle, a hatalmas felzúdulás
híre pedig nyilván eljutott az óceánon túlra is. Párizs szószegőnek kiáltotta ki
Londont, Londonban pedig mindenki Washington ostobaságát kárhoztatta. Senki
rá se hederített Washington mentegetőzésére, miszerint a tolmács "halálesetnek
vagy veszteségnek" fordította a "l'assassinat" szót, úgy vélték, alávaló módon
másra akarja hárítani a felelősséget. Szemére vetették azt is, hogy eljátszotta az
indiánok jóindulatát, pedig az ő segítségük nélkülözhetetlen a vadonban folyó
hadműveleteknél. Ezenfelül messzemenően alátámasztotta a brit hadvezetés ama
nézetét, hogy az amerikai katonák bátrak, de túl vakmerőek, jó szándékúak, de
nem elég megfontoltak.
Az elkövetkezendő néhány hónap folyamán, miközben a franciák alaposan
megvetették lábukat az Ohio-völgyben, Washington pedig minden erejével
megpróbálta kiköszörülni a hírnevén esett csorbát, Dinwiddie kormányzó eredeti
összetevőire szabdalta fel a virginiai hadsereget, és minden egységet önálló
parancsnokság alá helyezett. Washington főparancsnoki rangja ezzel
gyakorlatilag megszűnt. Felajánlották neki az egyik egység kapitányi tisztét, amit
ő, megalázónak tekintvén, felháborodottan és keserűen visszautasított, majd pedig
le is szerelt. Szomorúan és mélyen megbántva vonult vissza nem sokkal korábban
vásárolt Mount Vernon-i birtokára, s ott gazdálkodott.
1755 februárjában azonban a brit hadsereg főparancsnoka, Edward Braddock
azzal a megbízatással érkezett meg Virginiába, hogy vegye be a Duquesne-erődöt.
Két teljes, hivatásosokból álló ezredet bocsátottak rendelkezésére, és szükség
esetén annyi helyi katonát toborozhatott, amennyit akart. Miután körülbelül olyan
jól ismerte az Ohio-völgy vidékét, mint a Hold túloldalát, feltétlenül kellett neki
egy olyan segítőtárs, aki biztosan tájékozódik a terepen. Az emberei érdeklődtek,
és arról számoltak be neki, hogy a feladatra a legalkalmasabb jelölt egy virginiai
farmer, bizonyos George Washington nevű egykori katona.

Bonaparte Napóleon
 és
Robespierre bukása
1793 őszén Párizsban Maximilien de Robespierre hatalma csúcsán állott. A
radikális jakobinus párt vezéreként munkálta ki a mérsékeltebb girondisták
megbuktatását, és a francia kormány teljes egészében az ő jakobinusai kezébe
került. Létrehozták a hírhedt Közjóléti Bizottságot, megkezdődött a terror
rémuralma, másként gondolkodó honfitársaik ezreit küldték a guillotine alá, és
bénító rettegésben tartották az ország lázongó népét. Ez idő tájt történt, hogy a
következő tanácsot kapta fivérétől: "Ha egyszer szükséged lesz egy új emberre,
egy keménykezű, vasmarkú fiatal emberre, aki rendet teremt az utcán, akkor
jusson eszedbe ez a Bonaparte."
"Ez a Bonaparte", Bonaparte Napóleon őrnagy röviddel ezután már nemcsak
az utcai harcokban jeleskedett, hanem valódi ütközetben győzte le az angolokat
Toulonnál decemberben. Párizsba visszatértekor előléptették dandártábornokká,
egy egész hadtest parancsnokságát bízták rá, s az ő feladata lett Franciaország
délkeleti partján a Toulon és Nizza közti szakasz megerősítése. A hadműveletek
ellenőrzése végett a helyszínre utazott, Nizzában rendezte be főhadiszállását,
onnan ellátogathatott Genovába. 1794. július 28-án titkos, de törvényes
küldetéssel épp Genovában tartózkodott.
Eközben pártfogójának, Robespierre-nek már nem igazán mentek jól a dolgok.
A jakobinusok a politikai erkölcstelenség könyörtelen kurtásáért vívott harcukban
június és július folyamán a végsőkig fokozták a terrort. Robespierre július 26-án,
a nemzeti konventben elmondott, remekül felépített, de nem egyértelmű
beszédében mértéktartásra szólított fel mindenkit, de ellenfeleinek szigorú
megtorló intézkedéseket helyezett kilátásba. Nyilván ez a fenyegetés lehetett az
utolsó csepp a pohárban. Cselekvésre késztette már korábban is összeesküvést
szövő politikai ellenségeit, akik másnap együttesen fellépve követelték, hogy a
konvent rendelje el letartóztatását, ami meg is történt. Nagy titokban elhagyta
Párizst, de gyorsan elfogták. A letartóztatásakor támadt összetűzés során egy
pisztolygolyó az állán megsebesítette. Azonnal halálra ítélték, és bekötözött fejét
a guillotine július 28-án egyszer s mindenkorra megszabadította a fájdalmaktól.
Franciaországban az emberek akkori hangulatát aligha lehetett örömtelinek és
bizakodónak nevezni. Robespierre bukása után nehéz idők jártak híveire és
azokra, akiket a híveinek tekintettek. Ez vidéken még inkább így volt, hiszen ott a
régi ellenségek jobban elszigetelődtek, könnyebben meg lehetett találni őket, mint
Párizsban. Ezért aztán a Genovából Nizzába visszatérő Napóleont is nyomban
házi őrizetbe vették azzal a váddal, hogy Robespierre-rel és mindenféle genovai
merénylőkkel szövetkezett a Dél-Franciaországot védő fegyveres erők
falbomlasztására. Minden rangjától megfosztva, tétlenül kellett néznie, amint
átkutatják a holmiját, és elviszik hivatalos iratait. Később felkereste néhány közeli
barátja, és megpróbálta rávenni, hogy a segítségükkel meneküljön el, de ő
elutasította az ajánlatot annak biztos tudatában, hogy semmi bizonyíték nem szól
ellene, és mert úgy vélte, a szökését bűnösségének elismeréseként értékelnék.
Elgondolása messzemenően beigazolódott, amikor a konventben hajdani
korzikai földije fővádlói minőségében leginkább a saját irháját igyekezett
menteni, de rájött, hogy nincs mitől félnie. Minden vád alól felmentette
Napóleont, megesküdött az ifjú tábornok ártatlanságára és hazaszeretetére.
Letartóztatása után egy héttel Napóleon már szabad volt.
De feladatot nem kapott. Amikor a munkanélküli tábornok arról értesült, hogy
indulásra készen állnak a csapatok, melyek majd az angolok ellen harcolnak
Korzikán, Párizsba sietett, hogy őt nevezzék ki azok élére. Letorkolták,
elutasították, nem tartottak rá igényt. Két héttel később, a csúfos kimenetelű °
korzikai kaland után tehetetlen düh vett rajta erőt. Ha nem rá bízzák azt a
feladatot, amire nyilvánvalóan ő hivatott és a legalkalmasabb, akkor miféle jövő
várhat rá? Könyörgő leveleket írogatott még hatalmon lévő barátainak, de ezek az
emberek rá se hederítettek, még ha elismerték is, hogy a barátai, semmit nem
tettek az érdekében.
Az újjászervezett vezérkar sem számított igazán a szolgálataira. A nyugati
partvidéken, Vendée megyében kínáltak fel neki parancsnoki posztot, mely
messze esett attól, ahol a valódi események zajlottak, tehát nem lett volna módja
felhívni magára a figyelmet. Az engedetlenség vádjával is számolva nem fogadta
el az ajánlatot. Szeretett tüzérségénél fölöslegesnek ítélték, és áthelyezték az utált
gyalogsághoz. Nem foglalkoztatták, nem tartottak rá igényt, mégsem tágított
Párizstól.
A megélhetés költségei a sokszorosára növekedtek az öt évvel korábbi
forradalom kezdete óta. A katonaságtól kapott zsoldja szinte fabatkát sem ért.
Amíg tudta, támogatta belőle édesanyját és lánytestvéreit, és ő állta öccse
taníttatásának költségeit. Naponta csak egyszer evett. Eladta hintóját, átköltözött a
Szajna bal partjára, egy nyomorúságos odúba. Azon a tájékon senkinek nem szúrt
szemet egyre kopottabb egyenruhája, senki nem hiányolta az ahhoz dukáló
kesztyűt, amire már nem futotta a pénzéből.
Az egyik barátja időnként elvitte magával színházba, bár onnan általában az
utolsó felvonás alatt távozott, mert az akkori lelkiállapotában nem tudta elviselni
a boldog befejezést. Amikor az illendőség kedvéért megnézett egy-egy vígjátékot,
a harsányan hahotázó nézők között úgy ült, mint aki kardot nyelt. Mégsem
tekinthető ez teljes mértékben szerepjátszásnak. Szólnak feljegyzések arról, hogy
nagy ritkán megpróbált nevetni, de abból csak valami keserű grimasz lett. Olyan
könyveket olvasott, melyek megfeleltek búskomor hangulatának. Mélységesen
elkeserítette, hogy félreállították, fölöslegesnek érezte magát, bántotta, hogy
tétlenségre kárhoztatták.
 Nem tudta mivel kitölteni az idejét. Nem volt megfelelő otthona, ruhája, alig
került betevő falat, ahogy, teltek-múltak a napok, egyre közelebb sodródott ahhoz,
hogy végképp megfeledkezzenek róla, ami számára a halálnál is sokkal nagyobb
sorscsapás lett volna. Egy igen elkeseredett pillanatában azt írta: "Az élet csupán
egy unalmas álom, elillan, mire észbe kapunk." Joseph nevű fivérének szóló
levelében pedig: "Ha ez így megy tovább, el fogok jutni odáig, hogy nem lépek
félre az útból, ha egy kocsi közelít." A jelekből ítélve Désirée Claryhoz fűződő
rövid, de heves románca sem vidította fel.
1795 nyarán kisebb változás következett be a kormányban, új
hadügyminisztert neveztek ki, aki kezdeni akart valamit az olasz fronttal. A
kartotékok árnézésekor kiderült, hogy a körzetnek Napóleon a legkiválóbb
szakértője; és behívták a minisztériumba. Miután mindenkit lenyűgözött, milyen
alaposan ismeri a helyzetet, gratuláltak neki, és megkérték rá, hogy foglalja írásba
terveit, amit ő haladéktalanul meg is tett. Igazán nagyszabású tervek, mondták
neki, csakhogy nem kivitelezhetők. Elrakták az irattárba. Viszont azzal
jutalmazták Napóleont, hogy feladatot adtak neki a hadműveletben.
Mégsem kapta meg a posztot. A hadügyminisztériumban szép számmal
akadtak olyanok, akiket megriasztottak a felettébb rátermett ifjú tiszt nagyra törő
ambíciói. Mindenképp Párizs határain kívül akarták tudni, s ezért addig
mesterkedtek, míg sikerült elérniük, hogy újból vidékre küldjék. Ó pedig újból
visszautasította a megtiszteltetést. Így tehát az itáliai hadjáratra vonatkozó
terveivel együtt őt magát is sutba dobták.
Ám nem hosszú időre. Október elejére Párizs már forrongott az
elégedetlenségtől, az embereknek nem tetszett, ahogy a nemzeti konvent vezeti a
kormányt. Lázadás tört ki, mintegy harmincezer nemzetőr ostrom alá vette a
konvent épületét, melyet mindössze ötezer katona védett. Ez utóbbiak
parancsnoka az a Paul Barras vicomte volt, aki Toulonban látta, mire képes
Napóleon. Órákon belül Barras segédje lett, megbízatása arra szólt, hogy védje
meg a nemzetgyűlést minden támadóval szemben.
A kemény feladat fölélesztette Napóleon tüzérösztöneit. Ha meg akarja védeni
a konventet, ágysíkra van szüksége. Mivel ő maga az épület mielőbbi
megerősítésére összpontosította figyelmét, egy Murat nevű fiatal lovassági tisztet
kellett elküldenie egy mintegy tíz kilométernyire lévő fegyverraktárba, ahol
negyven ágyú és sok lőszer volt. Azon az október 4-i éjszakán Murat és
lovasokból álló csapata épphogy megelőzte a lázadók egy népes csoportját, az
utolsó pillanatban sikerült megakadályozniuk, hogy az ő kezükre kerüljenek a
létfontosságú fegyverek, melyeket aztán hajnalban adtak át, s így Napóleon még
idejében el tudta helyezni a stratégiailag megfelelő helyeken – a két mozsárágyú
csöve arra az utcára nézett, ahonnan a legnagyobb támadásra számított.
Aznap délután alaposan felfegyverkezett tömeg kezdett gyülekezni az utcán,
és fenyegetően közeledett az épülethez. Napóleon egy ideig türelmesen
várakozott, aztán egyszer csak kartácstűz alá vette a tömeget, újabb és újabb
golyó hasított a levegőbe, majd alig pár perc múlva már csak a halottak és
sebesültek maradtak a kövezeten. A döbbent és megzavarodott lázadó nemzetőrök
letették a fegyvert. A támadás kezdetétől számított egy órán belül már véget is ért
a lázadás.
Ennek az órának Napóleon volt a hőse. Úgy is felfogható, hogy ez az óra arra
rendeltetett, hogy kisebb megszakításokkal közel húsz éven át tartson.

Simón Bolívar
és Puerto Cabello
Simón Bolívarnak, a hadvezérnek sok megalkuvást és több súlyos vereséget
kellett elszenvednie, mire kiérdemelte az El Libertador, a Felszabadító nevet és az
angolok csodálatának ilyetén kifejezését, hogy ő "Dél-Amerika George
Washingtonja", legnagyobb emberi és katonai kudarca, legalábbis az ő
szemszögéből nézve, Puerto Cabello erődjének elvesztése volt pályafutása
kezdetén, 1812 nyarán.
Venezuela első képviseleti alapon működő kongresszusa egy évvel korábban
kiáltotta ki az ország függetlenségét, miután a Francisco de Miranda vezette
forradalmi erők győzelmet arattak a spanyolok felett. 1812 elejére azonban a
"győzelem" fénye igencsak megkopott. Addigra a hatvankét éves Miranda
diktátor lett, a hatalommal járó előnyök sokkalta jobban érdekelték, mint
Venezuela Első Köztársaságának megvédelmezése. Közvetlen munkatársai – így
az akkor harmincadik évében járó Bolívar is – egyre növekvő aggodalommal
szemlélték, hogy Miranda generalisszimusz milyen közönyösen reagál a spanyol
királypárti erők fenyegető lépéseire. A királyhű tengerparti városból, Coróból
indított, Domingo Menteverde parancsnoksága alatt álló spanyol hadsereg már a
felkelők új fővárosától, Valenciától alig százötven kilométernyire nyugatra fekvő,
a forradalmárok kezén lévő város, Barquisimento közelébe ért. Bár a
csapategység csupán körülbelül ötszáz főből állt. Monteverdét mindenki nagyon
merész és agresszív parancsnoknak ismerte. Továbbá arra is számítani lehetett,
hogy a vidéken senki se próbálja meg majd feltartóztatni, mert a parasztok
belefáradtak az őket sújtó gazdasági válságba – amiből nem láttak kiutat, miután a
spanyol blokád miatt nem tudták értékesíteni termékeiket, rohamosan nőtt az
infláció, és az elszegényedés már a nyomor határát súrolta.
A gazdasági válság azonban eltörpült a március 26-án bekövetkezett
természeti katasztrófa mellett. Azon a napon ugyanis a földrengésektől amúgy is
sokat szenvedő vidéket az addigi egyik legpusztítóbb rengés rázta meg. Több
tízezer áldozatot követelt, több százezren sebesültek meg, és városok egész sora
vált romhalmazzá. Az emberek még magukhoz se tértek a döbbenetből, ki-ki a
maga halottait gyászolta, de a királypárti politikusok és a papság képviselői máris
azzal kezdték vádolni a túlélőket, hogy támogatták vagy tétlenül nézték azt az
istentagadók forradalmát, mely kihívta maga ellen a Mindenható haragját, aki
ezért büntetni kényszerült őket. Mire Menteverde az egykori Barquisimento
romjaihoz ért, a nagy elkeseredettség közepette senkinek eszébe sem jutott
ellenállást tanúsítani. Valenciában, pontosabban annak maradványaiban annyira
felforrósodott a forradalomellenes hangulat, hogy a várost megvédeni hivatott
katonáknak már Menteverde érkezése előtt távozniuk kellett.
A valenciai események már csak azért is igen fájdalmasan érintették Bolívart,
mert azt remélte, sót kifejezetten számított rá, hogy őt bízzák meg a város
védelmével. Amikor Miranda ehelyett a Valenciától pár kilométernyire északra a
tengerparton fekvő Puerto Cabello védelmével bízta meg, ő ezt annak jeleként
értelmezte, hogy a hadvezetés nem tekinti elég rátermettnek. Miranda viszont ezt
a várost nyilván fontosabbnak tartotta Valenciánál, mert kikötőre volt szükség,
ahová a tengerentúlról remélt segélyszállítmányok befuthatnak. Ezenkívül a város
határában állott egy jelentős erőd, melyben nemcsak nagy mennyiségű fegyvert és
lőszert őriztek, hanem sok fontos királypárti foglyot is. Monteverde katonái pedig
már ijesztően közeledtek.
Miranda utasításának ez mindenképp az egyik lehetséges magyarázata, de az
sem kizárt, hogy a generalisszimusz nem sokat törődött a stratégiával, mert csak a
saját sorsa foglalkoztatta. Ahelyett, hogy ellentámadást indított volna Monteverde
jóval kisebb létszámú serege ellen, lassanként vonult vissza kelet felé, Caracas
irányába, miközben örökös gyakorlatoztatással egzecíroztatta katonáit. A
folytonos packázást sokan megelégelték, és dezertáltak. Ezenkívül rengeteg
élelmiszer- és lőszerutánpótlást elvesztett, amikor Monteverde északról és délről
bekerítette, így kénytelen volt a Caracasba vezető útvonal utolsó fontos városába,
Victoriába visszavonulni. Itt sem hagyott fel az örökös egzecíroztatással,
miközben a fiatalabb tisztek közül többen azon törték a fejüket, hogyan lehetne
leváltani.
Bolívar ez idő alatt Puerto Cabellóban füstölgött tehetetlen dühéhen, és
irodájában értesült Miranda dicstelen visszavonulásáról. Egy alkalommal üzenetet
küldött a generalisszimusznak azzal a javaslattal, hogy ő egy csapategységgel
hátba támadná Monteverde seregét, s ily módon arra kényszeríthetné, hogy
megossza a figyelmét. Miranda azonban rá se hederített. Sőt már Puerto Cabello
megvédése se érdekelte különösebben, Bolívar hiába hangoztatta, hogy nem volna
szabad olyan helyen őrizni értékes foglyokat, amit bármikor megtámadhatnak,
főleg miután épp e rabok teszik az erődöt az ellenség számára igazán vonzóvá. Az
erőd körül lévő védelmi pontok közül addigra több már el is esett, Bolívar
aggodalmai tehát joggal nőttek.
Ami végképp nem hiányzott neki, az a lázadás vagy az árulás volt, pedig az
mégis bekövetkezett. A foglyoknak sikerült rábeszélni az őrség egyik tisztjét s
annak néhány emberét, hogy segítsenek nekik átvenni a hatalmat az erődben. A
városban éppen a főhadiszállásán tartózkodó Bolívarnak június 30-án délben
jelentették, hogy az erődre kitűzték a királypártiak zászlaját. Alig néhány embere
volt vele, így semmit sem tehetett. Az erődből rövidesen lőni kezdték a várost.
Bolívar küldött egy kissé nevetséges üzenetet az erődöt bitorlóknak, melyben
amnesztiát ígért nekik, ha megadják magukat, de persze amazok is tökéletesen
tisztában voltak vele, hogy se katonája, se fegyvere. Az éjszaka folyamán tovább
lőtték a várost, és hajnali háromkor Bolívar Mirandának küldött üzenetet,
melyben leszögezte, hogy ő ugyan kitart, ameddig csak lehet, de ha Miranda nem
küld erősítést, a város mindenképp elesik. Választ se kapott.
A következő nap folyamán az erődből olyan hevesen lőtték a várost, hogy az
emberek menekülni kezdtek, és Bolívar jó néhány nem túlzottan hűséges embere
is velük tartott. A teljesen elszigetelődött Bolívar az életben maradt védőkkel
együtt július 6-án hagyta el a várost, hajón tette meg a százhatvan kilométeres utat
kelet felé, La Guairáig és a vele szomszédos Caracasig. Amikor Miranda Victoria
közelében lévő táborában a vereség híréről értesült, igen költőien fejezte ki
magát: – Venezuela szíve vérzik! – mondotta, majd a patetikus szavak után ismét
mélységes apátiába zuhant, aminek az volt az egyetlen előnye, hogy eszébe sem
jutott Bolívart a vereség miatt ráadásul még meg is büntetni.
Nem is lett volna rá semmi szükség. Bolívarnak épp elég büntetés volt, hogy
szünet nélkül kínozta az önvád. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy
jóvátehetetlen hibát követett el, amikor hagyta, hogy az erődben maradjanak a
királypárti foglyok a nagy mennyiségű élelemmel és lőszerrel egyetemben. E
baklövéshez már csak némi árulás kellett, hogy végzetessé váljon. Ezenkívül még
azért is kizárólag önmagát hibáztatta, amiért nem sejtett semmit a készülő
árulásról. Mirandának július 12-én írott levelében teljes egészében magára vállalja
a felelősséget a kikötő elvesztéséért, és lefokozását kéri. Választ nem kapott.
Miranda ugyanazon a napon jelentette be haditanácsának, hogy békét kért. A
következő két hét folyamán zajló tárgyalások közben szakított rá időt, hogy
megszervezze menekülését: La Guaira kikötőjében várja majd a hajó, fedélzetén
minden mozdítható értékével és vagyonával. Bár letargiája közepette is lázasan
készült az indulásra, valami mégis közbejött. Miután egész Venezuelát átadta
Monteverdének, és július 30-án megérkezett a kikötőbe, a hajó kapitányának
tanácsa ellenére úgy döntött, hogy a városban tölti az utolsó estét. Ez igen rossz
döntésnek bizonyult. Bolívarral az élen ugyanis többen gyanították, hogy szép
csöndben, de gyorsan kereket akar oldani, mely kísérletet ők szándékoztak
meghiúsítani. Akkor este, miután vele vacsoráztak, találkoztak La Guaira katonai
parancsnokával és a város több vezetőjével, s azt határozták el, hogy
letartóztatják. Ezt másnap reggel meg is tették, majd a közeli erődbe vitték.
Amikor Monteverde elfoglalta Caracast és La Guairát, az erőd parancsnoka az
odabenn raboskodó Mirandával együtt adta azt át neki. Miranda két ével később
egy cádizi börtönben halt meg.
 Monteverde a megkötött egyezmény minden pontját megszegte, minden
valamirevaló forradalmárt börtönbe csukatott, akit sikerült kézre keríteni. Bolívar
egy barátja házában rejtőzött mindaddig, amíg egy másik barátja, Francisco Iturbe
meg nem ígérte, hogy latba veti befolyását a diadalittas Monteverdénél, és
megpróbál kiutazási vízumot szerezni Bolívarnak, hogy elhagyhassa az országot.
Monteverde, aki Mirandánál jóval többre tartotta Bolívar Puerto Cabellónál
tanúsított hősiességét, először megtagadta a kérést. Iturbe személyesen vállalt
garanciát érte (e jó cselekedetét a Felszabadító évekkel később meghálálta).
Monteverde megenyhült, s ekkor Iturbe javasolta, hogy elhozná Bolívart. A
megbeszélés folyamán Monteverde hozzájárult a vízum kiadásához, elismervén,
hogy Bolívar fontos szerepet játszott Miranda letartóztatásában. Bolívar ekkor
tömören és velősen közölte, hogy nem a királlyal, hanem az országgal szemben
elkövetett árulása miatt működött közre Miranda letartóztatásában. Monteverde
visszavonta a vízumengedélyt. Iturbe tovább kérlelte. Monteverde ámuldozva és
vonakodva bár, de ismét engedett. Bolívar jó okkal és további oktalanság
elkövetése nélkül hagyta el Venezuelát.
Még a kikötőben a hajó irataival kapcsolatos valamilyen probléma miatt a rajta
lévő ruhán kívül minden személyes holmiját elvették. Ennek ellenére útra kelt
nyugat felé, Új-Granadába, a még mindig a lázadók kezén lévő Cartagena felé,
ahová kisemmizetten érkezett meg, s ahol csak annyit tudtak róla, hogy ő
veszejtette el Puerto Cabellót, mellyel döntően hozzájárult Venezuela újbóli
spanyol kézre kerüléséhez. Nem ez volt élete legfényesebb pillanata.
Ám a megpróbáltatások őt mindig továbblépésre sarkallták, Dél-Amerika
forradalmának pedig éppen ilyen vezérre volt szüksége. Most már nem csupán
Venezuela, hanem egész Dél-Amerika felszabadítását tűzte ki célul, mely
szándékában megerősítették a spanyol királypártiaknak a kiszolgáltatott
telepesekkel szemben elkövetett durvaságai. A nyugati lázadók támogatásával
szervezett hadsereg élén vonult be Venezuelába, Caracasig meg sem állt, és 1813
augusztusában felszabadította szülőföldjét. A következő tizenegy év folyamán
sorra vívta ütközeteit a spanyolokkal, s bár vereségeket is szenvedett – egy
alkalommal olyan súlyosat; hogy el kellett menekülnie Haitim –, fokozatosan
egyre több diadalt aratott.
Az utolsó, 1824-es legnagyobb diadal véget vetett a spanyolok uralmának Dél-
Amerikában. Az ezt közvetlenül megelőző években az a hír járta, hogy
Monteverde, valahányszor csak meghallotta a Bolívar nevet, márpedig sokszor
hallhatta, állítólag mindig elsápadt.

Gioacchino Rossini és
A sevillai borbély
Balszerencsés mozzanatok, körülmények és félreértések véletlen egybeesése
folytán Gioacchino Rossini A sevillai borbély című operájának bemutatója csúfos
bukás volt.
A bemutató 1816. február 20-án este zajlott. Rossini két hónappal korábban
írta alá a szerződést, melyben új opera komponálását vállalta a római Teatro Di
Argentína számára. A színház tulajdonosa, egy római arisztokrata, Francesco
Sforza-Cesarini herceg a család vagyonának jelentős részét áldozta színházára,
operaimádatára és a neki a legtöbb örömet szerző impresszárióskodásra. Addigra
már annyi pénzt elköltött, hogy Rossinit nem tudta olyan mértékben támogatni,
ahogy ezt mindketten szerették volna, hiszen a megfelelő énekesek és
munkatársak felkérésére, valamint a kellő számú próba biztosítására már nem
futotta.
A másik gondot a szövegkönyv okozta. Az elsőnek benyújtott librettót hosszas
töprengés után elutasították, mert a történetet nagyon elcsépeltnek tartották, ám a
másodikat is leginkább csak azért fogadták el, mert már nagyon szorította őket az
idő. Pedig ez utóbbi témája legalább annyira elcsépelt volt, mint az elsőé, hiszen
egy közismert francia darab, Beaumarchais A sevillai borbély című műve alapján
készült, és Mozart Figaro házassága című operájából vett át jó néhány figurát.
Ezenkívül még kísértetiesen emlékeztetett egy olasz zeneszerző, Giovanni
Paisiello szintén A sevillai borbély címet viselő, akkoriban igen népszerű
operájára is.
A Paisiello-problémát Rossini úgy oldotta meg, hogy a szerzőnek írott
levelében leszögezte: semmi szín alatt nem kíván versengeni egy nálánál
nyilvánvalóan tehetségesebb muzsikussal, eme szándékát pedig azzal szemlélteti,
hogy az egyik főszereplő neve után az Almaviva címet fogja adni művének.
Pontosabban szólva, ezzel Paisiello tiltakozásának valóban elejét vette, de a
problémát nem oldotta meg. Paisiello nagylelkűen úgy válaszolt neki, hogy az
ügy szóra sem érdemes (merthogy úgy gondolta, Rossini operája lesz az, ami
szóra sem érdemes). A már közkedvelt műnek azonban igen sok lelkes híve volt
Rómában, akik viszont már nem viselkedtek ugyanolyan elnézően és
barátságosan, mint a szerző.
Rossini csak január közepén kapta meg az Almaviva librettóját. 18-án fogott
hozzá a komponáláshoz, és a néhány korábbi operájából átvett részletek
felhasználásával elkészült teljes kéziratot három héttel később nyújtotta át a
színháznak, mindössze egyetlen nappal az első próba kitűzött időpontja, február
7-e előtt. Akkor jött közbe a váratlan, tragikus fordulat: Sforza-Cesarini a 6-áról
7-ére virradó éjjel meghalt. Kiderült, hogy a herceg vagyoni helyzete a vártnál is
ziláltabb, tehát az özvegy és a gyerekek az opera bevételére szorulnak.
E szempontból a premier nem sok okot adott nekik a bizakodásra. Az
előadáson – ahogy ma mondanánk – Murphy törvényei érvényesültek, Paisiello
hívei (és Rossini ellenfelei) népes táborának nem kis örömére, akik a
nézőközönség felét vagy még nagyobb részét tették ki. Rossinit már akkor
baljóslatú pfujolás és füttyszó (a nemtetszés kifejezésének olasz módja) fogadta,
amikor trombitaréz gombokkal ékes, halvány szürkésbarna ruhájában a
csembalóhoz avagy spinéthez lépett, mintha egy ilyen felcicomázott embertől
eleve nem lehetne elvárni, hogy meghallgatásra érdemes muzsikát produkáljon. A
függöny azért annak rendje-módja szerint felgördült.
Az első jelenet a nézőtérről hallható kitartó pusmogás-neszezés közepette, de
még minden különösebb probléma nélkül lement, a másodiknál viszont
elszabadult a pokol. A színpadra lépő Don Basilio megbotlott a süllyesztő
szélében, és hasra esett. Egy ideig meg se moccant, aztán valahogy
föltápászkodott. Az összes néző láthatta, hogy az arca csupa seb, és nyomban
eleredt az orra vére. Egy jelenlévő később úgy számolt be az esetről, hogy a
semmi együttérzést nem tanúsító közönség vagy legalábbis a közönség semmi
együttérzést nem tanúsító része "colosseumbeli elődjéhez hasonlóan örömét lelte
a vér látványában". A fülsértő hahotázás és rosszindulatú taps közepette többször
felhangzott a követelés, hogy a művész úr ismételje meg az iménti "produkciót".
A közönségnek az a része, mely tudatosan eltervezett fogásnak, a szerep
amolyan banánhéjon elcsúszós értelmezésének vélte a hasra esést, kiáltozással
vette védelmébe a többiek által élesen bírált színészt. Bár ez az ellentábor is
kivette részét az általános hangzavarbál, mondandójuk a leszavazott vélemények
sorsára jutott. Eközben a társulat, ha nyögvenyelősen is, de folytatta az előadást, a
nagyhangú ellendrukkerek pedig az örökös közbeszólást.
A Don Basilio balszerencsés színpadra lépése után nem sokkal következő
híres, a pletyka hatásairól szóló áriája kisebb szünetek közbeiktatásával hangzott
el, amikor az énekes vértől egyre inkább átitatott zsebkendőjével törölgette az
orrát. Ezen mozdulatait minden alkalommal a harcias zenerajongók bántó
kacagása, sértő bekiáltásai és a rosszindulat egyéb megnyilvánulásai kísérték. Az
ária épp csodálatos ívű tetőpontjához ért, amikor talán egy zenerajongó által útnak
indított macska jelent meg a színpadon, és kissé zavarodottan kapcsolódott be az
előadásba. Figarónak sikerült kitessékelnie a színpadról a jobb oldal felé, de
rövidesen felbukkant a bal oldalon, és egyenesen Bartolo doktor karjaiba
szökkent, aki pocakos létére oly ügyesen kapta el, mintha a kedvenc szórakozása
volna szökkenő macskák elkapdosása. Viszont kézben is tartani már nem sikerült
neki, úgyhogy rövidesen a szobalány Bertára hárult a nem kis riadalommal vállalt
feladat, hogy hasonló jártassággal hadonászva mentse meg magát az
összekarmolástól. Addigra már a közönség baráti és ellenséges része egységbe
forrva hahotázott, és a nevetőkórus mindaddig el sem csitult, míg az első felvonás
vége előtt meg nem jelentek a színpadon a szövegkönyv szerint esedékes
rendőrök. Végül ezek kapitányának sikerült kardjával végérvényesen
kiparancsolnia a színpadról a szereposztásban nem jelölt állatot.
 Eközben és a tervezettnél komikusabbra sikeredett egész előadás alatt Rossini
csak ült a csembalónál, szinte automatikusan végigjátszotta a darabot, látszólag
hidegvérrel tűrte az elképesztő hangzavart és a neki címzett támadások özönét. Az
első felvonás végén azért felállt, elszántan megtapsolta a sokat szenvedett, de
szilárdan kitartó színészeket. Amint az előadás véget ért, hazaosont olyan
észrevétlenül, ahogy csak lehetett. Otthon aztán olyan változtatásokon törte a
fejét, melyek esetleg javíthatnak az opera esélyein. Másnap este a további
megaláztatásokat elkerülendő, rosszullétre hivatkozva otthon maradt.
Pedig a második előadás, ha nem is átütő, de szép sikert hozott. A harcfiasok
nyilván igyekeztek a premieren kilőni a nyilaikat, és az aznapi közönség
érdeklődéssel figyelte az előadást. Az opera fogadtatása azonban ahhoz nem volt
elég lelkes, hogy sokáig műsoron tartsák: az évad végéig csupán hét alkalommal
adták elő Rómában, és ott öt évig nem állították újból színpadra. A sevillai
borbély azonban eredeti címét visszanyerve elindult hódító útjára az ország és
Európa többi részén.
A kritikusok általában fanyalogva fogadták. Angliában frivolnak ítélték a
zenéjét, s azt jósolták, hogy az opera hamarosan a feledés homályába merül. Egy
német kritikus gyengébbnek vélte Paisiello művénél, mondván, hogy nehézkes a
zenéje. Franciaországban is akadtak, akiknek Paisiello operája tetszett jobban,
mások szerint nincs benne elég jól énekelhető ária. Rossini zeneszerző kortársai
közül azonban sokan – köztük Beethoven, Berlioz, Brahms és Wagner – nagyra
becsülték. Wagner, aki különben nemigen kedvelte Rossini zenéjét, úgy
nyilatkozott A sevillai borbélyról, hogy az minden idők legremekebb vígoperája.
Az operabarátok zöme pedig, úgy tűnik, azóta is az ő nézetét osztja.

Samuel F. B. Morse
és a távíró
Azon az 1843. márciusi estén, amikor Samuel F. B. Morse a további életét
alapvetően meghatározó döntésről szóló híreket várta, joggal gondolhatott arra,
hogy meglehetősen sok kudarc és vereség jut neki osztályrészül.
Gyerekkorában képzőművész szeretett volna lenni. Édesapja egészen fia
húszéves koráig küzdött ezen ambíciók ellen, de az ifjú állhatatossága végül is
jobb belátásra bírta, és 1811-ben elengedte Londonba tanulni. A fiatalember ott
újabb ellenállásba ütközött, ezúttal a Királyi Művészeti Akadémia felvételi
bizottságáéba, melynek tagjai nem találták megfelelő színvonalúnak a munkáit.
Morse szomorúan, de nem csüggedve rendezkedett be a tevékeny és filléres
gondokkal nehezített életre. Két év múltán már pontosan ugyanazt mondhatta el,
amit a többi nyomorgó művész: "Majd egy éve nem vettem ruhát. Az öltönyöm
foszladozik, a cipőm orra kilyukadt, minden harisnyám a mama varrótűje után
kiált" – írta.
De rámosolygott, a szerencse. Végül is fölvették az akadémiára, és néhány
művére; is kezdtek már felfigyelni. Egy Herkulest ábrázoló agyag kisplasztikával
benevezett egy versenyre, és elnyerte az aranyérmet. A jelentős kiállításokon
általában legalább két festménnyel szerepelhetett. 1815-ben úgy döntött, megérett
rá, hogy odahaza Amerikában is befusson. Lehet, hogy ő megérett rá, de Amerika
még nem.
A gyakorlatias észjárású amerikaiak bizony nem fogadták lelkesen a kor
európai divatját követő, javarészt az ókori mitológiából merített témákat (A
haldokló Herkules, Jupiter ítélete feldolgozó, romantikus érzülettől hevített
festményeit. A csöndes érdektelenség oly válságos lelkiállapotba sodorta Morsét,
hogy édesapja egy barátjának írott levele tanúsága szerint attól tartott, hogy a fia
végképp búskomorságba süllyed, és felhagy a festéssel. Lehet, hogy az ifjú
művész eredetileg lenézte a portréfestést, egyszer csak mégis azon kapta magát;
hogy sorra megfestette fivérei, nagyszülei portréját, sőt az önarcképét is. Bár E;
művek nem voltak olyan nagyszabásúak, mint a Herkulest és Jupitert ábrázolók,
végül is egész jól sült el a dolog.
A következő tíz év alatt ugyanis beutazta New Englandet, New Yorkot, aztán
Dél-Carolinát, festette egyik portrét a másik után, és szépen megfizették érte.
Egyre szélesebb körben vívott ki magának elismerést a portréival, mert az akkor
divatosnál élethűbben festett. Az amerikai ízlésnek pedig nagyon is megfelelt,
hogy a képei úgymond megszólalásig hasonlítanak az ábrázoltra, ugyanakkor az
Európából magával hozott romanticizmus megakadályozta abban, hogy a
naturalisztikus felfogáshoz közelítsen. 1818-ra már olyan elismertségnek
örvendett, hogy azzal egy kétes értékű bókot is kiérdemelt, ami vitathatatlanul
ellensúlyozta amúgy sem túl jelentős kudarcát.
Nem sokkal korábban Sidney nevű fivérével együtt kifejlesztett egy
vízpumpát, amit a teljesítménye miatt tréfásan a következőképp definiáltak: "A
Morse-féle Duplafejű Óceánapasztó Özönvízfakasztó Szelepes Fémszerkentyű."
Egy hitelező jóvoltából elkészítették és eladták a masina sok kicsinyített mását
"utcai és kerti használatra", valamint egy tűzoltóautóhoz az eredeti nagyságú
változatot is. Ez utóbbit a Massachusetts állambeli Concord városa vásárolta meg,
s a helyi lap úgy írt róla, hogy a megvételre kínált többi gépnél jóval olcsóbb és
sokkal hatékonyabb: "Használata egészen csekély fizikai erő kifejtését igényli,
miközben igen nagy távolságra juttat el jelentős mennyiségű vizet." Amikor
azonban hivatalos próbának vetették alá, egy csepp víz nem sok, de annyi se jött
ki belőle, és Morse akkor Concordban élő menyasszonya nyilván eleget törte a
fejét, mire megfogalmazta Charlestownba küldött levelét, és sikerült tapintatosan
továbbítani a jelenlévők nem épp hízelgő megjegyzéseit, köztük azt a felemás
bókot, mely szerint: "Morse úr jobban tenné, ha megmaradna a festőecsetje
mellett, azzal inkább elboldogul."
 Valóban jól elboldogult, bár nem tette felhőtlenül boldoggá a festőecset
melletti kitartás, mert nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a portréfestés
semmi egyebet nem fog jelenteni számára, mint megélhetési költségei
előteremtésének lehetőségét. Ezzel együtt, miután fiatal feleségének halála véget
vetett rövid házasságának, és 1825-ben visszatért New Yorkba, ott rengeteg
megrendelés várta. Talán mert e portrék javarészt barátokról, köztük de Lafayette
márkiról, DeWitt Clinton kormányzóról és William Cullen Bryantról készültek,
az utókor az amerikai művészet történetének kiemelkedő alkotásai közt tartja
számon őket.
Viszont nem voltak túl sokan azok, akik megengedhették maguknak és igényt
is tartottak rá, hogy portré készüljön róluk. A magánmegrendelések száma
fokozatosan csökkent, és 1837-ben Morse már csak abban reménykedett, hogy a
kormánytól kap megbízást a Kapitólium rotundájának történelmi képekkel való
díszítésére. A Kongresszus abban az évben állított fel egy bizottságot azzal a
céllal, hogy válasszon ki négy művészt a feladatra, és Morse, aki akkor már a
Nemzeti Iparművészeti Akadémia elnöke volt, arra számított, hogy ezek egyike
lesz. Igencsak meglepődött, hogy amikor a bizottság hét művészt felkért
vázlattervek elkészítésére, ő nem volt közöttük, ahogy a négy végül kiválasztott
közé sem került be. A bizottság egyik tagja, John Quincy Adams úgy érvelt, hogy
a versenyben teret kell adni a külföldi művészeknek, mert azok jobbak az
amerikaiaknál, mire az Evening Postban megjelent egy éles hangú bírálat. Adams
azt hitte, hogy Morse írta ezt a levelet (melynek szerzője valójában Morse barátja,
James Fenimore Cooper volt). Amikor a négy felkért festő egyike Morse javára le
akart mondani a megbízatásról, Adams rávette, hogy vonja vissza ajánlatát.
Morsét megviselte a megaláztatás, amiért érthető módon Adamset okolta. Mint
írta: "Megölte bennem a festőt, és szándékosan tette."
Később viszont épp e kudarcban látta a siker csíráit, mivel ez terelte őt
másfajta tevékenység felé. Öt évvel korábban, rövid európai útjáról hazatérve, egy
hajó fedélzetén néhány ismerőssel együtt bekapcsolódott egy beszélgetésbe,
melynek során szóba került az akkoriban felfedezett elektromágnesség jelensége.
Morse megtudta, hogy az elektromosság vezeték segítségével (ez az elektronika
és a számítógépek kora előtt százötven évvel történt) pillanatok alatt eljuttatható
bárhová, ahol felhasználják. A vezeték hossza nem játszik szerepet, s mint ő
azonnal rájött, ez azt jelenti, hogy nagy távolságra lehet üzeneteket továbbítani,
melyek szinte ugyanabban a percben meg is érkeznek. Bár ez másoknak már
hamarabb eszébe jutott, ő a saját, eredeti ötletének vélte, és nagyon izgalmasnak
találta. A hazautazás hátralevő részében minden gondolata e körül forgott, lázasan
jegyzetelt és cserélt eszmét útitársaival. Mire a hajó New York kikötőjében
lehorgonyzott, az "elektromos távírászat" kifejezés már befészkelte magát az
agyába. A fejében megszületett tervekkel és rajzokkal több jegyzetfüzetet
megtöltött. Egészen felélénkült és felvillanyozódott.
 Kicsit lelohadt a jókedve, amikor a demonstrációs modell megalkotásának
gyakorlati problémáival került szembe. Például több kilométer hosszúságú
szigetelt huzalra volt szüksége, s mivel ilyet akkor nem lehetett kapni, kénytelen
volt rövidebb, nem szigetelt huzaldarabokat vásárolni, ezeket mind
összeforrasztgatni, majd végig körbetekergetni pamutfonállal. A következő öt év
folyamán, a festészet, az amatőr politika és a cifra nyomorúság világába tett
kitérők mellett sikerült létrehoznia az 1837-es demonstrációra szánt modellt. A
megjelent potenciális befektetők nagyszerűnek találták a masina alapötletét,
viszont nem elég megbízhatónak és kissé kezdetlegesnek agykivitelezését.
Nagyon élvezték a bemutatót, de a találmány piacra dobásába egy árva fityinget
nem óhajtottak befektetni. Morse összeomlott. Egy éven belül mind a két fő
tevékenységi körében meghiúsultak reményei, kudarcot vallott. Úgy döntött, a
távíróra összpontosítja figyelmét.
A következő öt év alatt Richard és Sidney nevű fivére némi segítségét
leszámítva annak ellenére sem sikerült semmi anyagi támogatást szereznie, hogy
a barátja, Alfred Vail az elsőnél meggyőzőbb demonstrációs modellt épített.
1838-ban, egy washingtoni kongresszusbeli meghallgatáson is bemutatta a Vail-
modellt, de ennek sem lett eredménye. Elutazott Angliába és Franciaországba is
befektetőket keresni, de ott sem járt sikerrel. 1842-ben nem kevés vesződséggel
három kilométernyi huzalt illesztgetett össze, és szintén nem kevés vesződséggel
tette vízállóvá úgy, hogy bevonta kátránnyal, szurokkal és gumival. Egy októberi
reggelen kievezett New York kikötőjéből, hogy a part és az irányítótorony között
elvezesse a drótot a tengerfenéken. Aznap este sikerült is üzenetet küldenie, és
másnap reggel a New York Herald bejelentette, hogy délben lesz a bemutató. A
délelőtt folyamán azonban egy hajó horgonya beleakadt a vezetékbe, és amikor a
matrózok felhúzták a fedélzetre, el is nyisszantották mint az útjukba került
akadályt. A parton összesereglett érdeklődők hangosan zúgolódva hallgatták
végig Morse mentegetőzéseit.
Röviddel ezután Morse valahogy szerzett annyi pénzt kölcsönbe, hogy el
tudott utazni Washingtonba, ahol Charles Ferris, New York képviselője
törvényjavaslatban indítványozta harmincezer dollár megszavazását az
elektromos távíró kipróbálására. A Kereskedelmi Tanács támogató ajánlással
nyújtotta be a javaslatot a Háznak, de miután ott épp a költségvetés megnyirbálása
zajlott, nem sok jövőt lehetett neki jósolni. Miközben Morse nap mint nap föl-alá
járkált a Kapitóliumban, jutott ideje alaposan szemügyre venni a nagyszabású
történelmi tárgyú pannókat, melyek megalkotásához a tehetségével szeretett volna
hozzájárulni. Miközben 1842 decemberéből 1843 januárja lett, egyre gyakrabban
és egyre izgatottabban járkált fel-alá a Ház galériájában. Az ülésszak végét
március 3-ában jelölték meg. A benyújtott javaslatot végül is február 21-én
kezdték tárgyalni az alsóházban. Csak egy hajszálon múlott, hogy kétnapos
idegtépő vita, akadékoskodás és módosítgatás után mégiscsak továbbították a
szenátusba. Talán nem véletlen, hogy a Mason-Dixon-vonaltól északra fekvő
államok álltak ki mellette egyöntetűen.
Mivel a szenátus napirendje már amúgy is túlzsúfolt volt, Morse megint
hosszú várakozásra ítéltetett. A februárból március lett. Március 3-án reggel
izgalmas nap elé nézett a szenátus várótermébe érkező Morse. Várt egész álló
nap, estig. Egy-két arra járó szenátor próbálta felkészíteni a rossz hírre: lehet,
hogy a javaslatot el se kezdik tárgyalni, s ha mégis, akkor se sok az esélye. Morse
végül már nem bírta tovább. Visszatért kis hotelszobájába, gondolni se mert rá,
hogy New Yorkba hazatérvén már megint csak kudarcról számolhat be, egy újabb
évnyi reménytelen küzdelemmel kell szembenéznie. A szálloda portáján
kiderítette, hogy miután kifizeti a számláját, és megveszi a jegyét New Yorkba,
összesen harminchét centje marad. Mégiscsak sikerült elaludnia, valószínűleg
kimerítette a feszültség.
Másnap reggel látogatója érkezett: a szabványügyi hivatal vezetőjének lánya.
Elmondta, hogy ő mindvégig aggódva figyelte a javaslat hányatott sorsát, és most
gratulálni jött. Amikor látta Morse arcán, hogy egy kukkot sem ért az egészből –
föl sem merült benne, hogy ő hozza a hírt –, beszámolt róla, hogy a szenátus az
utolsó pillanatban elfogadta a javaslatot, az elnök pedig aláírta.
Röviddel ezután Morse kölcsönkért ötven dollárt, és vett magának egy öltönyt.
Alaposan megnőtt a hitele.

Mary Godwin és
Frankenstein
Mary Godwin gyerekkora nem szűkölködött furcsaságokban. Édesapja, a
doktriner filozófus William Godwin minisztériumi állását hagyta ott, hogy
cinmagát a felvilágosodás eszméi hirdetésének szentelhesse, a család életére
pedig erőteljesen rányomta bélyegét, hogy folyvást az emberi jellem
tökéletesítésére és a szigorúan puritán életmódra törekedett. Mary mostohaanyja
mintha a Hamupipőke-történetből lépett volna elő (a félénk kislány legalábbis így
érezte). A családhoz tartozott még egy fogadott leánytestvér, akit hol a féktelen
jókedv, hol a hisztéria kerített hatalmába, és egy leány féltestvér, akit súlyos
melankóliája idővel öngyilkosságba sodort. A legnagyobb hatással azonban az
édesanyja, Mary Wollstonecraft volt rá, aki abba halt bele, hogy őt a világra
hozta, s ezzel egy tehetséges író és feminista pályafutása szakadt félbe. Mary
valójában soha nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy bár önhibáján kívül, de
ő okozta édesanyja korai halálát. Sok időt töltött a közeli temetőben lévő sírnál,
ott olvasgatott, elmélkedett, és saját bevallása szerint beszélgetett az édesanyjával.
 Ugyanakkor a veleszületett intelligenciával rendelkező kislányra serkentőleg
hatott az otthoni értelmiségi légkör is. Könyvek vették körül, hamar megszerette
az olvasást, főleg az okkult jelenségek érdekelték. 1805-ben, amikor ő nyolcéves
volt, a mostohaanyja rávette az édesapját, hogy alapítsanak elsősorban
gyerekkönyveket megjelentető kiadót. A vállalkozás nyereséget ugyan sosem
hozott, de igényes könyveket adtak ki – többek között Charles és Mary Lamb:
Shakespeare-mesék című művét és A svájci Robinson család első angol kiadását
–, otthonuk pedig irodalmárok gyülekezőhelyévé vált; megfordult náluk a két
Lamb, William Hazlitt, Robert Southey, Samuel Coleridge és William
Wordsworth is, akikkel a koraérett Mary könnyen hangot talált és sokat
beszélgetett.
Percy Bysshe Shelleyvel tizenhat éves korában ismerkedett meg. Az akkor
huszonegy éves költő rosszul sikerült házasságától szenvedett. Mary tizenhetedik
születésnapja előtt egy hónappal szöktek meg együtt, magukkal vitték a féktelen
jókedvű fogadott testvért, Claire-t, aki nagyon megfelelt nekik amolyan nem-sok-
vizet-zavar gardedámnak. (1816 végén, Shelley első feleségének öngyilkossága
után házasodtak össze.) 1816 májusában elutaztak Angliából a kontinensre, és
rövidesen egy, a Genfi-tóra néző bérelt házban rendezkedtek be. Claire, aki
tömérdek más nőhöz hasonlóan annyira lett fülig szerelmes a káprázatos Lord
Byronba, amennyire színtelen egyéniségéből tellett, s aztán a szeretője is lett, nem
tágított mellőlük, miután megtudta, hogy Byron úgyszintén a kontinensre készül,
sőt még meg is hívta magukhoz a költőt Genfbe.
Byron elfogadta a meghívást, és májusban egy John Polidori nevű fiatal orvos
társaságában érkezett meg, majd nyomban kibérelték a szomszéd villát. Shelleyék
ugyan, bármilyen hihetetlen, kezdetben rossz szemmel nézték Claire Byronhoz
fűződő kapcsolatát, de nem tehettek ellene semmit, és rövidesen annyira
megkedvelték Byront, az meg őket, hogy megbarátkoztak a kettejük viszonyával.
Az ily módon egymás közvetlen közelébe került öt ember között szoros,
bensőséges kapcsolat alakult ki. A nyár folyamán a környéken megforduló
turisták érdeklődését magukra vonták a botrányszagú életet élő hírességek, és
Angliába hazatérve izgalmas történeteket meséltek mindenféle orgiákról, a két
ház közti követhetetlen jövés-menésekről, mely kétes értékű népszerűséget
Shelleyék bosszankodva vették tudomásul, Byron pedig mogorva közönnyel tűrte.
Valóban zajlottak bizonyos jövés-menések; csakhogy egészen más
természetűek, mint amilyeneket a pletykaéhes és élénk fantáziájú turisták
képzeltek. A két nőt és a három férfit ugyanis az okkult jelenségek iránti közös
érdeklődés terelte össze esténként, melyet az akkoriban divatos gótikus
regényekről folyó eszmecserék még tovább fokoztak. Az esték tehát szeánszok
jegyében zajlottak, később pedig, amikor fantáziájuk már szárnyakat kapott,
kísértettörténeteket és rémmeséket adtak elő egymásnak. Minél
hátborzongatóbbak lettek a történetek, a résztvevők annál inkább föllelkesültek.
Claire-en egyre gyakrabban vett erőt a hisztéria, egy este pedig Shelley hirtelen
fölpattant, és félelmetesen kiabálva rohangált a házban, míg végül a többieknek
sikerült őt lefogni, az orvos lekötözte és betömte a száját, ezt követően pedig
Marynek egy teljes órán át kellett őt csitítgatni, csak akkor lehetett kioldozni.
Az eset annyira megriasztotta az érdekelteket, hogy úgy döntöttek, az egymás
rémisztgetésének valamilyen ártalmatlanabb módszerével kísérleteznek.
Megállapodtak, hogy mindannyian írnak egy-egy természetfölötti tárgyú
történetet. Az egyezséget azonban egyedül Mary vette komolyan. Ilyen kitartó
erőfeszítésre Claire-nek sem a tehetségéből, sem a türelméből nem futotta, a két
költő pedig más alkotó jellegű tevékenységgel volt elfoglalva. (Byron ez idő tájt
írta A chilloni fogoly, Shelley a Himnusz a szellemi szépséghez című versét.)
Polidori fel tudott mutatni egy Vámpír című elbeszélést, de fölmerült a máig is élő
gyanú, hogy lényegében az egészet Byron mondta neki tollba. Ami Maryt illeti,
benne buzgott az alkotókedv, de az egy ideig kézzelfogható formát nem öltött.
Más nem hiányzott, csak a megfelelő cselekmény és néhány figura, de azok
egyelőre valahol a tudattalanjában rejtőztek. Amikor Shelley reggelente
megkérdezte, hozzáfogott-e az íráshoz, ő csak nézett bánatosan, és csóválta a
fejét.
A megoldás kulcsát egy esti beszélgetés során lelte meg, amikor az élet
keletkezéséről és természetéről elmélkedtek. Byron és Shelley olyan jelenségekről
cserélt eszmét, mint a szerves anyag elektromosság útján történő életre keltése, a
téma fölelevenítése pedig önálló életet kezdett élni Mary álmaiban. Mint később
beszámolt róla, az kezdte foglalkoztatni, hogy "talán a holttestet is életre lehet
kelteni; galvanizálással értek már el ilyen hatást: talán a teremtmény
alkotóelemeit külön el lehet készíteni, aztán összerakni, és megtölteni éltető
erővel".

"Egész este erről beszélgettünk – írja Mary –, és már a boszorkányok órája is

elmúlt, mire lefeküdtünk. Párnámra hajtottam a fejem, de nem jött álom a
szememre, de azt se mondhatnám, hogy gondolkodtam. Akaratomtól függetlenül
ragadott magával a képzeletem, és a szokásos álombéli jeleneteknél sokkal
plasztikusabban kirajzolódó képek egész sorával ajándékozott meg. Lelki
szemeim előtt kristálytisztán jelent meg a tiltott tudományokat művelő sápadt
orvosdiák, amint az általa összeillesztett valami mellett térdepelt. Láttam az
iszonyatos emberszerű lényt, mely azután egy erős motor működésbe léptekor
kissé megrázkódott, majd alig érzékel hetűen; de mocorogni kezdett… [A diák]
alszik: de fölébred; kinyitja a szemét; és lám, a szörnyű teremtmény ott áll az
ágya mellett, széthúzza a függönyt, és lenéz rá vizenyős, sárga, de értelemről
árulkodó szemével."

Másnap reggel elmesélte álmát avagy látomását Shelleynek, és azt mondta, ennek
alapján talán meg tudja írni a novellát. Shelleynek tetszett az ötlet, s arra biztatta,
hogy ha a témát még egy kicsit jobban kifejti; akár egy regény is kikerekedhet
belőle. Súlyos kétségek közepette fogott hozzá az íráshoz, de miután néhány
fejezettel elkészült, s azokat a költők elolvasták, már Byron is lelkesen buzdította.
Szobájába zárkózva mindennap tíztől kettőig megállás nélkül dolgozott, az
unatkozó Claire legnagyobb bosszúságára. A piszkozattal 1817 tavaszán készült
el, és férje aktív szerkesztői közreműködésével május közepére készen állt a
letisztázott változat is. De vajon kiadható-e? Vajon el fogja-e olvasni bárki? E két
szempont figyelembevételével, az esélyek növelése érdekében és a nőírókkal
szembeni előítéletek elhárítása céljából a három író úgy döntött, hogy a műnek
név nélkül kell megjelennie, továbbá Byron, illetve Shelley úgy fogja átadni a
kiadójának mint "egy barátjuk" regényét. Augusztusban mindannyian hazatértek
Angliába.
Először Byron kiadója kapta meg a kéziratot, ő továbbította az
olvasószerkesztőnek, aki nem javasolta, mert túlzottan irreálisnak vélte. Ezután
Shelley juttatta el a maga kiadójához, aki nyomban visszadobta. A határozott
elutasítást tapasztalva Shelleyék azt látták célszerűnek, ha egy olyan, kevésbé
igényes kiadóhoz fordulnak, mely okkult tárgyú és egyéb, népszerűségre számot
tartó témájú könyveket jelentet meg. Így is tettek. Ez a kiadó tanúsított némi
érdeklődést a kézirat iránt, de az ügy előmozdítása érdekében Shelley kénytelen
volt a jogdíjból igen kedvező részesedést ajánlani neki. A szerződést
szeptemberben írták alá, és a Frankenstein 1818 márciusában meg is jelent.
Az első kritikák, ha jót írtak, akkor se túl jót, ha meg rosszat, akkor
borzasztóan lehúzták. Valaki "visszataszítóan vad"-nak nevezte a könyvet, egy
másik kritika szerint "egy rakás szörnyen undorító abszurditás" és "egy őrült
elmeszüleménye, amiből az égvilágon semmi nem sül ki", továbbá a szerző
személyéről nem derül ki, "vajon ugyanolyan őrült-e, mint a főhőse". (A "főhős"
persze Victor Frankenstein, nem a szörnyeteg.) Ez utóbbi kritika elismeri a könyv
egynémely részeinek erényeit, de "amikor azt mondtuk, hogy a Frankenstein
egyes lapjai megmozgatják az ember gondolatait és felborzolják idegeit, már
minden lehetséges érdemét, ha egyáltalán érdemről lehet beszélni, el is soroltuk".
Összegzésül azt írja, hogy a könyv "csak a sajnálatosan sekélyes ízlésű olvasónak
nyújthat élvezetet, csak az érzelmekre, nem az értelemre hat, minden ok nélkül
fölzaklat, és a szenzációhajhász irományok már amúgy is népes táborát
gyarapítja". Egy további kritika a könyv "számos hibája" mellett felismer
bizonyos "szépségeket", végül mégis arra a következtetésre jut, hogy "valójában
nem tudni, mi célból született meg".
Mary csalódását némiképp enyhítették a kiadótól érkező biztató hírek. A
könyvből rövid idő alatt a vármál több példány kelt el. Aztán kezdtek jobb
kritikák is napvilágot látni. Egy konzervatív folyóirat ugyan "szentségtörő"-nek,
de egyben szellemesnek, merésznek és remek íráskészségűnek nevezte a szerzőt.
Egy másik kritika szerint "nem mindennapi történet, mely a teremtő képzelet
szokatlanul gazdag világát tárja fel". Ez utóbbi elemzés különösen nagy örömöt
szerzett Marynek, ugyanis Sir Walter Scott tollából származott, aki úgy zárta
sorait, hogy jobban tetszett neki a saját regényeinél.
A Frankenstein ezt követően meghódította az olvasókat és a kritikusokat
egyaránt, hatalmas kasszasiker lett, mégis volt egy olyan eleme az akkori
fogadtatásnak, ami Mary Wollstonecraft lánya számára üröm lehetett az örömben.
Az összes kritikában, Scottét is beleértve, továbbá minden vele kapcsolatos
megjegyzésben benne rejlett az a feltételezés, hogy egy ilyen gondolatgazdag és
erőteljesen megformált horrortörténetet nő bizonyosan nem írhatott. Ez az nézet
még hosszú évekkel az 1831-es kiadás után is tartotta magát, pedig azon már az
általa választott Mary Shelley név szerepelt szerzőként. Hírneve azonban
tartósabbnak bizonyult az előítéletnél.

Walt Whitman
és a Fűszálak
1854 októberében egy akkor még névtelen ember, aki újságíró, nyomdászinas, ács
és költő volt egy személyben, petíciót nyújtott be Brooklyn város tanácsának,
mely "a rugalmasabb városirányítás érdekében és a vasárnapot érintő
megszorítások ellen" íródott. A tanács ugyanis nem sokkal korábban olyan
törvényt hozott, mely betiltotta a tömegközlekedési eszközök vasárnapi
üzemeltetését. Ez a vallási okokra hivatkozó rendelkezés leginkább a dolgozó
embereket sújtotta, akik elestek a lehetőségtől, hogy az egyetlen szabadnapjukon
parkokba vagy más szórakozóhelyekre menjenek kikapcsolódni. Nem volt abban
semmi meglepő, hogy épp utalt Whitman emelte fel a szavát az ellen, hogy a
puritán szellemiségű hatalom heti hat napon át napi tizenkét órás robotolásra
kényszeríti az egyszerű amerikaiakat, és még azt is elvárja tőlük, hogy az Istennek
szentelendő hetedik napon is tartózkodjanak az élet örömeitől. A helyzetre
jellemző és szintén nem meglepő, hogy ugyan a tanács eljuttatta a petíciót a
polgármesternek, és megjelent a helyi újságban is, de senki nem állt ki mellette. A
mazochista hitbuzgóság híveinek tábora nem korlátozódott az elitre.
A következő évben jelent meg a Fűszálak első kiadása, melyben Whitman
azoknak az egyszerű embereknek a védelmére kel, sőt felmagasztalja őket,
akikkel ő messzemenően azonosult. A fogadtatás paradoxona, hogy kizárólag az
irodalmi elit érdeklődését keltette fel a kötet. Whitman később némi túlzással úgy
jellemezte az egyszerű olvasók állásfoglalását, hogy azok egyetlen példányt sem
vettek meg. Az mindenesetre tény, hogy egyetlen profitérdekeltségű kiadó sem
tudott volna mit kezdeni a kézirattal. A hajdani nyomdász Whitman azonban
hajdani barátaihoz fordult, köztük James és Thomas Rome-hoz, akik ugyan
jogtudományi művek megjelentetésével foglalkoztak, mégis hajlandónak
mutatkoztak versei kinyomtatására, főleg miután a szerző felajánlotta aktív
közreműködését a betűszedésben, és a szükséges összeget is rendelkezésükre
bocsátotta. (Máig rejtély, honnan származott ez az összeg.)
1855 júliusában naponta megjelent a hirdetés a New York Tribune hasábjain,
mely a költő reményei szerint érdeklődő olvasók tudomására hozza, hogy már
kapható "Walt Whitman verseskötete, a Fűszálak, negyedrét alakban, ára 2 $". A
vékonyka kötet zöld borítója a kor szokásainak megfelelően gazdagon díszített
volt; mintegy száz oldalán tizenkét vers kapott helyet, melyek a szabad vers
formáját öltötték, s ily módon igencsak különlegesnek tűnhettek a viktoriánus
Amerika szigorúan szabályozott közegében. A kinyomtatott ezer példánynak talán
egyharmada készült vászonkötéssel, további néhány papírborítással, a többi
mindenféle kötés nélkül. Az eladott példányok számát messzemenően meghaladta
a tiszteletpéldányoké. A fogyásról szólván egy irodalomtörténész azt mondta,
hogy ez az amerikai irodalom történetének legnagyobb bukása.
Egy példányt ingyen megkapott Ralph Waldo Emerson, aki amolyan hősnek
számított Whitman szemében. A nagy ember lebilincselőnek találta a kötetet.
Nem csoda, hiszen Whitman a bevezetőben és a versek zömében lényegében
ugyanazt mondta, amit ő is mondott már évek óta, és még sok olyasmit talált a
kötetben, amit ő ugyan nem mondott, de mélységesen egyetértett vele. A
tiszteletpéldányért cserébe igen nagy megtiszteltetésben részesítette Whitmant, a
neki küldött levélben ugyanis azt írja a könyvről, hogy "a legrendkívülibb
terméke mindannak az ihletnek és bölcsességnek, amit Amerika eddig
létrehozott", és köszönti a szerzőt "egy nagy költői pályafutás kezdetén".
Whitman hónapokon át mindenhová magával vitte a levelet, részben azért, hogy
gyógyír legyen neki a mások megnyilatkozásai okozta sebekre.
Ez utóbbiak egyik példája a New Yorkban megjelenő, Criterion című,
meglehetősen sznob hetilap, mely "undorító mocsokhalmaz"-nak bélyegezte a
verseket, az Emerson lelkesedéséről szóló híreket pedig azzal intézte el, hogy
"egy rosszul értelmezett ajánlólevél már sokszor juttatott be alávaló fickókat jó
társaságba". Ez a kritikus nyilvánvalóan nem lehetett a Whitman megénekelte
egyszerű nép odaadó híve, és az sem túlzottan valószínű, hogy az a fajta ember
lett volna, aki valaha is képes a Fűszálakban oly gazdagon áradó, szabadon
hullámzó stílusban bármit alkotni, továbbá egészen bizonyosan nem tartozott
azok közé, akiket magával ragadott az első versben megfogalmazott költői
hitvallás:

Walt Whitman, egy nyers amerikai, kozmosz,

Békétlen, anyagias; érzéki, evő-ivó és nemző,
Nem érzelgős, nem áll férfiak vagy nők fölött,
sem tőlük külön,
Éppoly szerény, mint szerénytelen.
(Gáspár Endre fordítása)
 A könyvet ugyan a kutya se vette, de a kritikák nem voltak olyan rémesek. A
New York Tribune-ban Charles Dana elismerően nyilatkozott a versek formai
eredetiségéről, továbbá "egyes részletek erőteljességéről és sajátos szépségéről",
de elítélte "illetlen" nyelvezetét, mellyel kapcsolatban úgy okoskodott, hogy
Ádám és Éva beszélhetett ilyen módon, még mielőtt fölmerült a fügefalevél
szükségessége. A Putnam's Magazine-ben Charles Eliot Norton summásan "a
jenki transzcendentalizmus és a New York-i harsányság keverékének" nevezte a
verseket, mely szerinte a kifejezési formák olyan összevisszaságához vezet, hogy
"az amúgy megdöbbentő részletek teljességgel nevetségessé" válnak. John
Greenleaf Whittier állítólag a tűzre vetette a maga tiszteletpéldányát.
Elszomorítóan kevés kritika jelent meg – olyan kevés, hogy Whitman három
név nélkül, illetve álnéven közzétett kritika megírására szánta el magát ("Végre
egy amerikai énekmondó!"), mellyel csak az egy évszázaddal korábban szokásos
gyakorlatot követte. Danát is rávette, hogy adja közre Emerson levelét a Tribune-
ban, ám némileg elbizakodottan erről elmulasztotta előzőleg értesíteni Emersont,
aki ezt amolyan bocsánatos bűnnek tekintette. A Fűszálak 1856 őszén megjelent
második kiadásában ugyancsak közkinccsé tette Emerson levelét. Whitman
rettenetesen vágyott rá, hogy olvassák a verseit.
A második kiadás nem sok bevételt hozott, pedig az akkor rendkívül népszerű
kolumnista, Fanny Fern szabályos dicshimnuszt zengett róla. Ékes szavainak a
könyvesbolti forgalomban azért nem lett foganatja, mert amúgy nem arról volt
híres, hogy a költészetnek jelentőséget tulajdonított volna. A hölgy 1856 tavaszán
azt írta, hogy nem olvasta Whitman verseit, de megismerte Whitmant, a férfit – és
ó, azok a széles, izmos vállak és az a "mélyen zengő, öblös, mégis kristálytiszta"
hang. A férfi kétségkívül jobban értékelte e szavakat, mint a költő, akinek a
hangjára még mindig kevesen voltak kíváncsiak.
Whitman ugyanakkor színes egyéniség volt, nonkonformista versei pedig
állandó beszédtémává váltak az irodalmi elit összejövetelein. Ez kétségtelenül
hozzájárult, hogy nem feledkeztek meg róla, és a Fűszálak (zömmel ingyenes)
példányait kézről kézre adták. Részben ez ad magyarázatot arra a levélre –
minden költő ilyen levélről álmodik –, melyet 1860 februárjában kapott egy új
bostoni abolicionista kiadóvállalattól: "Tisztelt Uram! Szeretnénk megjelentetni
Walt Whitman költeményeit… Dolgozik újabb verseken? Vannak kész művei?
Lehetővé tenné, hogy elolvassuk? Ugye, ír nekünk?" – és így tovább. Whitman
persze írt nekik, és a Fűszálak sok új verssel kibővített harmadik kiadása néhány
hónap múltán napvilágot látott. Jóval több fogyott belőle, mint az első két
kiadásból, ahogy azután a további kiadásokból mindig egyre több fogyott. Az
olvasók lassanként megbarátkoztak vele.
1916-ban Henry B. Rankin a könyvében beszél egy Whitmannél híresebb
emberről, aki az elsők között kedvelte meg a költő műveit. Ez az olvasó a
Fűszálak verseit nagyra becsüli "elevenségük, frissességük, eredetiségük és
egyedülálló, új költészeti iskolát teremtő kifejezőeszközeik" miatt bár azt is
elmondja, hogy alig sikerült megmentenie a kötetet az azt "tisztítótűzbe vetni
készülő nők" kezéből. Ez az olvasó Abraham Lincoln volt.

Abraham Lincoln
és az
1858-as választások
1858 nyarán történt, nem egészen nyolc évvel az Egyesült Államok területén élő
minden rabszolga felszabadítását kimondó Tizenharmadik Kiegészítő Törvény
megszavazása előtt. A rabszolgaságot támogató demokraták nyomást gyakoroltak
a szövetségi kormányra, mely hajthatatlannak mutatkozott. 1854-ben egy
szenátusbeli demokrata vezér, az Illinois-i képviselő, Stephen A. Douglas
kiharcolta a Kansas-Nebraska Törvényt, mely hatályon kívül helyezte az 1820-as
Missouri-kompromisszumot, és a Mississippitől nyugatra új területeket biztosított
a rabszolgatartás számára. Három évvel később, 1857 márciusában a demokrata
többségű Legfelsőbb Bíróság minden tekintélyét latba vetve kiállt a
rabszolgaságot támogató álláspont mellett a Dred Scott-döntéssel, mely
alkotmányellenesnek nyilvánította a Missouri-kompromisszumot, és leszögezte,
hogy a szövetségi kormánynak egyetlen államban sincs joga betiltani a
rabszolgaságot. A döntés azt is kinyilvánította, hogy a helyi törvényhozásnak
mint a szövetségi kormány által létrehozott szervnek szintén nincs joga ehhez.
Ugyancsak 1858 nyarán történt, hogy Stephen Douglas Illinois-ban a
szenátusba való újraválasztásáért folytatott kampánya során felvette a harcot egy
akkor még az állam határain kívül ismeretlen politikus, az új republikánus párt
tagja, bizonyos Abraham Lincoln ellen. Nem sokkal ezelőtt Douglas jó néhány
republikánust maga mellé állított, mivel fellépett a rabszolgaságot támogató
kansasi demokraták összeesküvésével szemben. Bár Douglas vallotta a
"népszuverenitás" elvét, mely minden új területen vagy államban népszavazásra
bízta a rabszolgaság kérdésének eldöntését, de a rabszolgaságot támogató
alkotmány Kansasben annyira nyilvánvalóan manipulált "népszavazás" nyomán
jött létre, hogy ő emiatt nagy bátran elítélte. Ennek eredményeként a keleti
államokbeli republikánusok igyekeztek meggyőzni az illinois-i republikánusokat,
hogy támogassák őt újraválasztási kampányában.
Sok más illinois-i republikánushoz hasonlóan Lincoln sem üdvözölte ezt a
keletről jövő beavatkozást. A népszuverenitás elvének védelmében Douglas
időről időre kijelentette, hogy nem számít, "le- vagy megszavazzák-e a
rabszolgaságot". Lincoln erkölcstelennek tartotta ezt a cinizmust s a hátterében
meghúzódó elvet. A népszuverenitást az akkori értelmében ő legfeljebb
átmenetileg célszerű definíciónak fogadta el. A két, egymásnak alapvetően
ellentmondó és indulatokkal terhes társadalomfelfogós közti kényes egyensúlyt a
nemzet nem tudja sokáig megőrizni, ezért a rabszolgaság fenntartása súlyos
veszélyekkel jár. "Barátaim! – mondta jelölőbizottsága tagjainak. – Ez az ügy már
túl régóta húzódik. Itt az ideje hangot adni ezen gondolatnak, s ha az a sors
rendelése, hogy emiatt veszítsek, akkor az igazsággal együtt fogok elbukni."
Republikánus jelöltként mondott első beszédében "hangot adott ezen
gondolatnak", előrevetítvén, hogy "a belülről megosztott képviselőház nem
maradhat fenn. Meggyőződésem, hogy ez a kormány tartósan nem őrizheti meg a
félig rabszolga, félig szabad állapotokat. Nem szeretném, ha az unió felbomlana –
nem szerezném, ha a képviselőház elbukna –, hanem azt szeretném, ha a
megosztottság véget érne. Egységeset kell alkotnia vagy az egyik, vagy a másik
oldalra állva." Ahogy egy zúgolódó híve fogalmazott, ezen "eszelős gondolat
hangoztatása" állt azután kampánya középpontjában. Az emberek azonban nem
szívesen hallottak az ellentétek várható összeütközéséről. Sokkal kellemesebb
volt Douglas derűs beszédeit hallani, aki a kompromisszumba vetett hitéről szólt,
bár annak hitelét aláásta a következetlenség, hiszen a népszuverenitás általa
vallott elvét aligha lehetett összeegyeztetni a Dred Scott-döntés melletti kiállással.
Úgy tűnik, e következetlenség felett Lincoln minden erőfeszítése dacára
lényegében szemet hunytak.
Douglas nem becsülte le Lincolnt mint ellenfelet, "pártja erős emberének, a
nyugat legjobb hordószónokának" tekintette. Ám valóban tisztelte. A
függetlenségpártiak hangos nemtetszése közepette kijelentette, hogy "az összes
nyavalyás springfieldi függetlenségpárti közül Abe Lincoln a legtehetségesebb és
a legbecsületesebb". Viszont soha nem mulasztotta el élesen ostorozni Lincoln
szélsőséges álláspontját: "Mr. Lincoln nyíltan kimondja, hogy háborút akar,
szembefordítja egymással a feleket, szakot Dél ellen, a szabad államokat a
rabszolgatartók ellen uszítja, szerinte ennek a harcnak addig kell folytatódnia, míg
az egyik vagy a másik fél alul nem marad, és minden állam egyformán
rabszolgatartó vagy rabszolga-felszabadító nem lesz."
A sok más egyébbel tűzdelt szócsata, mely később a Nagy Viták nevet kapta,
folyt egész nyáron és az ősz elején. A két ellenfél ennek lázában utazta be
keresztül-kasul az egész hosszúkás államot annak két legtávolabbi pontja között,
az északi Connecticutbeli New Haventől egészen a déli virginiabeli Richmondig,
mely területen belül ugyanazok az ellentétek érvényesültek, melyek az egész
országot megosztották. A "magas zöldfülű" és az "apró óriás" szópárbajai
magukra vonták az illinois-i szavazók népes táborának érdeklődését és az ország
figyelmét. Országszerte az olvasók milliói értesülhettek a vitákról az újságokból.
Lincoln örült ennek, mivel részben az volt a célja, hogy megakadályozza Douglas
indulását az 1860-as elnökválasztáson. Ezért úgy igyekezett kiaknázni Douglas
álláspontjának nem egyértelmű mivoltát, hogy rendre arra ösztökélte, magyarázza
el, hogy a Dred Scott-döntés értelmében mi módon tudná bármely terület
feltartóztatni a rabszolgaság terjedését. Douglas egy ideig kitért a válaszadás elől,
de Lincoln makacs kérdezősködése eredményeként végül is oly módon felelt,
hogy a területi törvényhozás egyszerűen úgy szab határokat a rabszolgaságnak,
hogy nem hagyja jóvá az azt a területén belül támogató törvényeket. Ez a felemás
válasz Északon talán szerzett neki híveket vagy szimpatizánsokat, de a mélyebben
elkötelezett Délen végérvényesen tönkretette. Lincoln minden szónoki képességét
latba vetve igyekezett tágítani az ily módon keletkezett rést. Beszédei, ahogy a
Louisville Journal írta, "elemzők, erőteljesek és erélyesek" voltak, olyanok, mint
amit valaki szemléletesen "tomahawk" stílusúnak nevezett el.
A kampány során más témák is szóba kerültek – az országnak még nem
sikerült kilábalnia az előző évben kezdődött súlyos gazdasági válságból –, de
Lincoln mindvégig elsősorban a szabadság kérdését feszegette a viták során. "Ez
az a kérdés; mely napirenden lesz ebben az országban jóval az után is; hogy
Douglas bíró úr és szerénységem ajkát már rég nem hagyja el szó. Két alapelv
örök küzdelme ez… Az egyik az emberiség eredendő joga, a másik a felkent
királyok joga. (Ez utóbbi) elgondolás szerint: »te dolgozz, gürcölj, keress
kenyeret, s én majd megeszem«. Nem számít, hogy ez kinek a szájából hangzik
el, a királyéból, aki leigázza országa népét, s annak munkája gyümölcsében
dúskál, avagy az egyik emberfajt rabszolga sorba hajtó másik emberfaj mondja,
mindkettőben ugyanaz a zsarnoki elv érvényesül."

November 2-a volt a választások napja. Sajátságos módon Douglas nem a

népszuverenitás jóvoltából győzött – Lincolnra mintegy négyezerrel többen
szavaztak –, hanem mert a választókerületek határát úgy állapították meg, hogy az
neki kedvezett, azaz Illinois déli része az északival szemben elektori túlsúlyt
kapott. Lincoln barátja és társa, William Herndon egy levelében annak
tulajdonította a vereséget, hogy Lincoln nem alacsonyodott le a politikai
színjátékhoz, és mindent egy lapra tett fel: "Túl magasra emelte a mércét, ezért
zuhant le a mélybe." Maga Lincoln abban látta a kudarc okát, hogy Douglast a
legkülönfélébb politikusok támogatták, azt remélve, hogy Douglas majd hagyja
érvényesülni az érdekeiket.
Bármi volt is az ok, Lincolnt nagyon megviselte a kudarc. Kimerítette a több
mint három hónapon át tartó heves vitatkozás, az őt testileg és szellemileg
egyaránt igénybe vevő örökös utazgatás, a rengeteg nyilvános szereplés és a
riporterek szüntelen faggatózása. Minden erejét bevetette, mégis alulmaradt a
küzdelemben. Bármi volt is az ok, a vereség elcsüggesztette, lesújtotta. Sőt
ráment minden pénze is. "Hosszú időn át csak költöttem, és nem kerestem egy
vasat se – írta jelölőbizottsága egyik tagjának –, úgyhogy a szó szoros értelmében
filléres gondjaim vannak." Annak ugyan örült, hogy a kampány módot adott neki
nézetei kifejtésére, attól viszont tartott, hogy őrá majd senki nem fog emlékezni,
"a feledés homályába merül". A vereség fájdalma hívta elő belőle azt a híressé
vált mondatát, melyben a lábát alaposan megütő fiú esetével szemlélteti helyzetét:
"Nevetni nem tudott rajta, mert ahhoz túlságosan is fájt neki, de nagyfiú lévén a
sírást is röstellte volna." Egy másik levélben pedig azt írta a később esedékes
választásokról, hogy a jövőben sehol senkinek nem fogja keresztezni az útját.
Nehezebb és kevésbé nehéz napok váltogatták egymást. Egy barátja később
beszámolt róla, hogy amikor fölkereste, milyen végsőkig elkeseredett hangulatban
találta: "Nem láttam még embert ilyen szomorúnak. Megpróbáltam valamelyest
fölvidítani, de nem lehetett kizökkenteni búskomorságából."

1858. november végén, néhány héttel a választások után három Illinois-i újság tett
javaslatot arra, hogy 1860-ban Abraham Lincolnt tegyék meg republikánus
elnökjelöltnek.

Ulysses S. Grant
és a
civil élet
Ulysses S. Grant utálta a katonaéletet. Annál jobban szerette a feleségét. Hallani
sem akart róla, hogy a hadsereg kedvéért elszakadjon imádott hitvesétől.
A St. Louisból származó Julia Dent volt az egyetlen nő az életében, de soha
nem is vágyott másra. Zárkózott, eléggé visszahúzódó emberként mély,
bensőséges, tiszta érzelmektől áthatott kapcsolatra vágyott, s ezt megkapta
Juhától, aki számára a kiegyensúlyozottság nélkülözhetetlen feltétele és a zord
időkben vigasza volt. Pályafutása során később, ha viselkedése aggodalomra adott
okot, a társai mindig a feleségét hívták segítségül. Minden rendbe jött, ha Julia ott
volt vele.
1848-ban kötöttek házasságot, miután ő visszatért a szörnyű mexikói
háborúból, melyben szándéka ellenére kiváló katonának bizonyult. Élték a
hadsereg békeidőbeli unalmas és egyhangú életét a Nagy Tavak vidékének
különböző állomáshelyein. Grant hadnagy nem kedvelte ezt az életformát, de
lekötötte a felesége és a családja (1852-ben már két gyermekük volt). Egy ideig
nyugalomban éltek.
Ez az idő azonban rövidre szabatott. 1852 tavaszán teljes menetfelszereléssel
jelentkeznie kellett az oregoni vadonba induló negyedik gyalogsági ezrednél.
(Miután West Pointnál épp lovasként jeleskedett, ugyan hova máshová osztották
volna be, mint a gyalogsághoz.) Bár Julia meg ő egyformán rettegtek az
elszakadástól, abban mégis egyetértettek, hogy ez az út semmiképp nem való sem
nőnek, sem gyermeknek. Úgy egyeztek meg, hogy Julia és a gyerekek Grant
Ohióban élő családjánál várják ki, amíg ő valakit értük nem tud küldeni. Egy
tiszttárs évekkel később megható sorokban számolt be róla, mennyire sóvárgott
Grant a felesége és a gyerekei után, pedig a Columbia folyóhoz vezető út New
Yorktól a kehai parton lefelé, a Panama-szoroson át, majd a nyugati parton fölfelé
oly viszontagságos volt (a csapat egyharmada is odaveszett), hogy sose bánta meg
a döntésüket.
Az út során szállásmesteri feladatköre teljesen igénybe vette energiáit, de
miután megérkeztek Vancouverbe, már nem sok tennivalója akadt. Azt is hamar
fölmérte, hogy a hadseregtől kapott zsoldból valószínűleg nem tudja eltartani a
családját, mert a nyugaton elharapózott aranyláz felgyorsította az inflációt. Úgy
vélte, az egyetlen megoldás, ha valami mellékfoglalkozás után néz. A vidéken
épp élénkülőben volt a gazdaság, legalábbis némely jelek erre utaltak. Nem
alaptalanul számított rá, hogy egy kis szerencsével és sok találékonysággal szert
tehet annyi plusz jövedelemre, mellyel az addig megszokott szinten tarthatja
családja életszínvonalát. Evégből rengeteg egyéni kezdeményezéssel állt elő, ám a
szerencse vonakodott a kegyeibe fogadni.
Először néhány szintén vállalkozó kedvű tiszttel együtt krumplival
próbálkozott. Az élelmiszerárak rendkívül magasak voltak, a krumpli pedig olyan
népszerű, hogy e gumó termesztése és eladása biztos üzletnek tűnt. A buzgó kis
csapat földet bérelt a folyó mentén, s azt meg is művelte – aztán egy napon azt
kellett látniuk, hogy a megáradt folyó elmossa szinte az egész termésüket, s ők
nem tehettek ellene semmit. Egyetlen vigaszuk az lehetett, hogy a gyors
pénzszerzés reményében annyian fogtak krumplitermesztésbe; hogy az árubőség
következtében meredeken zuhantak az árak, tehát a Grant és Társai cég amúgy is
elesett volna minden haszontól.
Aztán újabb sokat ígérő lehetőség csillant fel. A San Franciscó-iaknak jégre
volt szükségük, amiben a Columbia-folyó bővelkedett. Lehetőségekben valóban
nem szűkölködött a vidék. Grant másokkal együtt beszállt egy üzletbe, mely száz
tonna jégnek a városba szállítására vállalt kötelezettséget, ám a hajó ellenszelet
kapott, és a megállapodott határidőnél jóval később ért célba. Megérkezése előtt
egy-két nappal többhajónyi jégrakomány futott be Alaszkából, és azt követően a
San Franciscó-iaknak már ingyen sem kellett jég.
Lényegében ugyanez történt a sertésügylettel is. Grant az egyik barátjával
fölvásárolt néhány disznót a környékbeli parasztoktól, hajón San Franciscóba
szállították a jószágokat, ám mire odaértek, sertés már a kutyának sem kellett.
Ezek után csirkével próbálkoztak. Arra ugyan lett volna kereslet, csakhogy a
szárnyasok valami fertőzést kaptak a hajón, s még ott, útközben mind
elpusztultak. Grant és néhány társa San Franciscóban járva azt tapasztalta, hogy a
város még nőtlen ifjai körében igény mutatkozik kisebbfajta szórakozóhely
rendszeres látogatására, ahol egyebek mellett biliárdozással múlathatják idejüket.
Miután e célra könnyen-gyorsan átalakítható, azonnal kibérelhető helyiséget is
leltek, megbíztak valakit, hogy üzemeltesse a létesítményt, míg őket a kötelesség
máshová szólítja. Átadták az illetőnek az épület átalakításához és a felszerelések
beszerzéséhez szükséges összeget, aztán visszatértek vancouveri állomáshelyükre.
Soha többé nem látták a megbízottjukat.
E nem végzetes, ám sorozatosan ismétlődő kudarcok legalább valamelyest
elterelték Grant hadnagy gondolatait a hadseregről és Julia utáni vágyakozásáról.
Viszont miután századossá léptették elő, csapattiszti minőségében átirányították
Kalifornia északi partjára; a Humboldt-öbölbe. Szállásmesteri munkaköre még
érdekelte valamelyest, de a csapattiszti feladatokban szemernyi fantáziát sem
látott. Ráadásul semminémű melléktevékenységre nem adódott lehetőség.
Annyira gyötörte a honvágy, hogy az italhoz menekült. Ebben persze akadt társa
bőven: a hivatásos katonatisztek sohasem bősz antialkoholizmusukról voltak
híresek.
Valójában azonban nem a nagy mennyiség, hanem az alacsony tűrőképesség
okozta a gondokat. Mivel nem bírta az italt, már a viszonylag csekély mértékű
alkohol elfogyasztása is károsan befolyásolta viselkedését. Ez különösen azért
nem bizonyult túlzottan szerencsésnek, mert felettébb bakafántos parancsnoka
haragudott rá, amiért nem mutatkozott a pucoválás odaadó hívének. Bár eme
összetűzés részletei máig tisztázatlanok, annyi bizonyos, hogy a parancsnok úr
ügyet kreált Grant iddogálásából, és ragaszkodott hozzá, hogy vagy lemond
önként, vagy ő följelenti kötelességmulasztásért. Bár a hadbíróság szinte
bizonyosan fölmentette volna Grantet, ő attól félt, hogy a tárgyalás csak újabb
éket ver Julia és őközé. Különben is torkig volt már a hadsereggel, úgyhogy
lemondott. A hosszúra nyúlt utazást követően egy árva fillér nélkül érkezett meg
New Yorkba, de édesapja gyorssegélye épp időben érte utol, így ki tudta fizetni a
szállodaszámlát, kiegyenlítette egyéb adósságait, és el tudott jutni Ohióba. 1854
tavasza volt ekkor.
Juliával és a gyerekekkel együtt rövidesen egy St. Louis közelében lévő, alig
huszonnyolc hektáros birtokra költöztek, melyet Julia kapott az apjától. Grant első
feladata az volt, hogy túladjon a faanyagon, ezzel pedig St. Louis utcáit járva
próbálkozott. Megalázó volt számára a házaló szerepköre; mivel a városban
rendre egykori katonatársaiba botlott, s ez őt igen érzékenyen érintette. De nem
adta fel, szívósan kitartott. Végtére is, legalább megint együtt vannak Juliával. Az
ivást is abbahagyta.
A következő két év folyamán szakadatlanul azon munkálkodott, hogy
jövedelmezővé tegye a birtokot. Kis házat épített a családnak, a földet bevetette
búzával, mely épp akkor hozott termést, amikor kitört az 1857-es mezőgazdasági
válság. A búzát nem lehetett eladni. Megint vetett, de 1858 júniusában olyan
rekordhideg volt, hogy az elvitte a termést, ő pedig olyan súlyosan megbetegedett,
hogy fél évbe telt, mire fölépült. Elkeseredésében 1859 elején eladta a birtokot, és
családjával együtt beköltözött St. Louisba, ahol betársult egy ingatlanügynök
cégébe. Hamarosan rájött, hogy nincs érzéke az ügynökösködéshez, mivel
rendszerint több költsége merült fel, mint amennyi jutalékra szert tett az
üzletkötésekkel. Jelentkezett egy meghirdetett mérnöki állásra, de nem vették fel.
Aztán az, aki megvette tőlük a birtokot, bejelentette, hogy nem tudja fizetni a
törlesztőrészleteket, úgyhogy Grant teljesen bevétel nélkül maradt. A vámházban
vállalt állás egészen addig kihúzta a csávából, míg az újonnan kinevezett
fővámtiszt meg nem érkezett, és Grant munkába állása után néhány héttel el nem
bocsátott egytől egyig mindenkit.
Ez betette a kaput. Grant rosszabbat el sem tudott képzelni, mint hogy apjához
forduljon állásért, mégsem látott más lehetőséget. Így aztán jobb híján beállt
tisztviselőnek az apja bőrkereskedésébe, mely az Illinois-i Galenában működött.
Bár ez az állás a társadalmi ranglétrán korábban elért posztjához képest igencsak
lecsúszásnak számított, ő mégsem tekintette lealacsonyítónak – ahogy később
Robert E. Lee is tapasztalhatta Appomattoxnál, Grant nem sokat adott a látszatra.
Persze egyáltalán nem ez volt az igényeinek és képességeinek megfelelő
foglalatosság, de Julia kedvéért s az ő biztatására elviselte. Ebben az időszakban
is figyelemmel kísérte az unió sorsát, amely vészesen közel került a felbomláshoz.
Nem volt ő abolicionista, bár felszabadította az egyetlen, valaha is a tulajdonát
képező rabszolgáját akkor, amikor égetően szüksége lett volna az eladásából
származó ezer dollárra. Ezzel szemben buzgó unionista volt. Sumter erődjének
bombázása után, amikor Lincoln önkénteseket toborzott. Ő elnökölt a Galenában
e felhívásra válaszként összehívott nagygyűlésen. Szerénységből nem vállalta el
az önkéntesekből álló egység parancsnoki tisztét, holott megválasztották.
Ugyanakkor kérelemmel fordult a hadügyminisztériumhoz, hogy nevezzék ki
hivatásos egység élére, de még választ sem kapott (felbontatlan levelét évekkel
később megtalálták). Ezután megpróbált kapcsolatba lépni George B. McClellan
tábornokkal, hajdani katonatársával és jó barátjával, ő azonban valamilyen oknál
fogva nem tudott a találkozóra időt szakítani. Egykori West Point-beli barátjával,
aki az idő tájt St. Louis parancsnoka volt, szintén kísérletet tett, de ő sem méltatta
válaszra. Egyre inkább úgy festett a dolog, hogy Grant a bőrkereskedésben tölti a
háború idejét.
Aztán Richard Yates, Illinois kormányzója egyszer csak azon kapta magát,
hogy ott van a nyakán egy felbomlófélben lévő önkéntes egység. Az emberek
eredetileg harmincnapos szolgálatot vállaltak, de annak letelte előtt csak arra
vártak, hogy felkérjék őket a teljes három év önkéntesként való végigharcolására.
Ugyanakkor egy végképp alkalmatlan ezredes parancsnoksága alatt felütötte fejét
a zűrzavar. A kormányzó egy barátjától tudta, hogy Grant szívesebben állna
hivatásosok élére, szerénységéből adódóan meg különben sem ajánlkozna a
probléma megoldására, ezért egész egyszerűen kinevezte az ezredesi posztra azzal
a megbízatással, hogy szedje ráncba a szétzilálódott egységet. Grant
engedelmeskedett. 1867 júniusában civil ruhában látott munkához, külseje egy
szikrányival sem volt tekintélyt parancsolóbb, mint amikor a faanyaggal házalt.
Mégis megregulázta seregét.
Két hónappal később előléptették dandártábornokká. És nem a
bőrkereskedésben töltötte a háborút.
 Fjodor
Dosztojevszkij
és a rulett
Fodor Dosztojevszkij jól ismerte a legkülönfélébb kudarcokat, hiszen szinte
egész felnőtt életét végigkísérték. Fiatal korában politikai összeesküvésben való
részvétel miatt halálra ítélték. Már fellépett a vérpadra, amikor kihirdették, hogy
kegyelmet kapott. Az enyhébb ítélet értelmében négy éven át végzett
kényszermunkát Szibériában, aztán további négy szörnyű éven át bakaként
szolgált az orosz hadseregben. Ezek után a nyomor évei következtek, amikor azért
küzdött, hogy folytathassa az írást, miközben rajta élősködő rokonai szüntelenül
ostromolták; a gátlástalan kiadók rendre kihasználták, a tömérdek hitelező örökké
a nyakára járt, s ő maga sem tudott bánni a pénzzel – ráadásul rendszeresen
ismétlődő, heves epileptikus rohamok súlyosbították helyzetét. Bár az 1846-ban,
alig huszonöt éves korában megjelent első regénye, a Szegény emberek kivívta a
kritika elismerését, az elkövetkezendő húsz év alatt született műveit többnyire
közöny vagy szembenállás fogadta. Hogy ebből mennyi tekinthető valóban
"kudarcnak", az képezheti vita tárgyát, de annyi bizonyos, hogy az élete
semmiképp nem nevezhető töretlenül sikeresnek.
A leglátványosabb kudarcát nem az irodalom területén vallotta, bár az kihatott
munkásságára is. Képtelen volt ugyanis sírrá lenni játékszenvedélyén, mint arról
erősen önéletrajzi ihletésű regényében. A játékosban is beszámol. Mivel e kudarc
oka a személyiségében gyökerező jellemhiba volt, föl sem merülhetett annak
lehetősége, hogy önerejéből leküzdhette volna. Segítség nélkül nem
boldogulhatott, megmenekülésének s segítőtársának története önzetlen
szerelmének révén legalább olyan látványos történet, mint az ő kudarcáé.
1866-ban jelent meg Bűn és bűnhődés című regénye, de számottevő elismerést
és jövedelmet csak évekkel később hozott neki. Szorongatott helyzetében
elképesztő szerződést írt alá egy Sztyellovszkij nevű kiadóval. Ha ugyanazon év
november 1-jéig nem adja át új regényét Sztyellovszkijnak, minden már elkészült
vagy a jövőben írandó művének szerzői joga egyszer s mindenkorra a kiadóra
száll. Szeptemberben valami baj támadt a szemével, az orvos figyelmeztette, akár
meg is vakulhat, ha nem kíméli, és azt javasolta, ne ő maga írjon, hanem diktáljon
valakinek. Egy környékbeli (Szentpéterváron élt ekkor) gyorsíróiskola igazgatója
a legjobb tanítványát, bizonyos Anna Sznyitkinát ajánlotta e feladatra.
Az elképzeléseket felülmúlóan sikeres választásnak bizonyult. A lány szülei
(az apa nem sokkal korábban halt meg) Dosztojevszkij minden művét olvasták, s
az írónak annyira lelkes hívei voltak, hogy az egyik szereplő nyomán
"Nyetocskának" becézték Annát. Anna is a rajongók közé tartozott, és boldogan
fogadta a lehetőséget, hogy a bálványozott írónak segíthet. Az első ilyen
alkalomkor azonban Dosztojevszkij, aki az előző este epilepsziás rohamon esett
át, nem érezte jól magát, és elviselhetetlen hangulatban volt. Állandóan
parancsolgatott, minden mondatot visszaolvastatott a lánnyal, a tempóját lassúnak
találta, szerinte túl sok hibát ejtett, végül pedig kitette a szűrét – bár azt is mondta
neki, hogy másnap jöjjön ugyanabban az időben. Anna tajtékzott dühében,
megfogadta, hogy többé be nem teszi a lábát a kibírhatatlan zsarnok lakásába.
Másnap reggelre azonban lecsillapodott, és lévén önérzetes teremtés, nézett elébe
az újabb megpróbáltatásoknak.
A következő három-négy hét során az író és írnoka, ha minőségben nem is,
mennyiségben kétségkívül eleget tett a Sztyellovszkij-szerződés
követelményeinek. Kettejük szempontjából viszont ennél fontosabb volt, hogy
Dosztojevszkij felmutatta barátságosabbik arcát is, és valamiféle érzelmi kötődés
alakult ki köztük. Annát legalábbis lenyűgözte a szeszélyes zseni, és
reménytelenül beleszeretett. Húga igyekezett a "reménytelen" szóra felhívni Anna
figyelmét, lebeszélni húszéves nővérét a negyvennégy éves, vagyontalan,
adósságban úszó, beteg és teljességgel megbízhatatlan férfiról. Azt viszont egyik
testvér sem tudta, hogy Dosztojevszkij hárpiatermészetű első felesége két és fél
évvel korábban bekövetkezett halála után már négy hölgy kezét kérte meg. Anna
érzelmein persze e tény ismerete ugyanúgy nem változtatott volna, mint a húga jó
tanácsa. Töprengeni különben is késő volt már. Amikor Dosztojevszkij közvetve,
egy kéziratlapok között váratlanul lelt gyémánt története mögé rejtőzve megkérte
a kezét, ő boldogan igent mondott. 1867 februárjában házasodtak össze.
Házasságuk első néhány hete maga a pokol volt Anna számára, mert
Dosztojevszkij mostohafia és sógornője körülbelül olyan kedvesen bánt vele, mint
Hamupipőkével az ő két mostohanővére. Anna édesanyja, aki nem ellenezte a
házasságot, de akkor rossz előérzetei támadtak, rábeszélte a lányát, utazzon el
külföldre a férjével, hogy az ádáz rokonok ne tehessék tönkre a kapcsolatukat már
a kezdet kezdetén. Az anya is hozzájárult a költségekhez, Anna pedig eladott
vagy elzálogosított bútorokat, ruhákat és egyéb ingóságokat. Ezek után Anna
előhozakodott az utazás ötletével. Jól van, felelte Dosztojevszkij nem túl lelkesen,
mehetünk, de csak két-három hónapra. Húsvét előtt indultak el, és több mint négy
év múltán tértek haza.
Az első négy hónap a válság időszaka volt. Dosztojevszkij egy sort sem írt.
Papírt-tollat csak Anna használt, aki férje életrajzírói későbbi nagy örömére
részletes naplót vezetett gyorsírással, hogy ki ne essen a gyakorlatból. Az ifjú
házasok először Drezdába mentek. Dosztojevszkij május közepén otthagyta
feleségét, hogy közelebbről megnézze a hamburgi rulettasztalokat. Bizonygatta,
hogy csak négy napig lesz távol, s annyi pénzzel tér vissza, hogy kifizetheti
minden adósságát, és beutazhatják fél Európát. Anna nem szívesen engedte el, de
nem tiltakozott. Naplójában azt írta erről, hogy Dosztojevszkijnek ez volt az álma,
s úgysem lett volna nyugta, míg be nem teljesül.
Körülbelül egy hét elteltével Anna levelet kapott. A férje minden magával vitt
pénzt elveszített, Anna legyen szíves utánaküldeni ennyit meg annyit abból, amit
nála hagyott. Bár szörnyű magányosnak érezte magát az idegen városban,
megtette, amit a férje kért tőle, sőt még csak nem is sürgette. Dosztojevszkij nem
is sietett. A postán érkezett és az elzálogosított óráért kapott pénz tíz napig tartott
ki. Az író a tizenegyedik napon, üres zsebbel bukkant fel Drezdában. Anna
boldog örömmel fogadta, pedig akkora összeget rulettezett el, amiből egy évig
megélhettek volna.
Az Anna édesanyjától kért összeg segítette át őket a nehézségeken, miközben
Dosztojevszkij előlegért (valójában már második előlegért) könyörgött annak a
Katkov nevű könyvkiadónak, akinek egy regénnyel tartozott, s csodák csodájára
kapott is nyolcvannégy Napóleon-aranyat (meg egy kísérőlevelet, melyben az állt,
hogy többre nem számíthat). A számlák kiegyenlítése után, július 4-én,
csütörtökön reggel a házaspár elindult Drezdából, s még aznap este megérkezett
Baden-Badenbe. A hőségben, piszkos vonaton megtett út megviselte az amúgy is
gyengélkedő Annát. Hatvanöt Napóleon-arany volt a vagyonuk. Baden-Baden
pedig, sajnos, felért egy Monte-Carlóval.
Másnap reggel Dosztojevszkij magához vett tizenöt aranyat, elment a közeli
kaszinóba, és ruletten elveszítette az utolsó fillérig. Nagy búsan engedett a családi
kasszát elméletileg kezelő Anna unszolásának, hogy naponta csak egyszer menjen
el játszani. Ugyanaznap délután mégis rávette Annát, hogy kísérje el a kaszinóba,
mert szeretné neki megmutatni, ám e látogatás újabb öt arany elvesztésével járt.
Másnap reggelre Anna megbetegedett, erre Dosztojevszkij felajánlotta, hogy
mellette marad, és ápolja, amennyire tudja. Anna ugyan örömmel fogadta az
ajánlatot, Dosztojevszkij nem sokkal később mégis engedélyt kért, hogy hadd
nézzen be a kaszinóba csak egy fél órára. Húsz aranyat hagyott ott a
rulettasztalnál, és este tizenegykor tért haza letörten. Másnap, 7-én, vasárnap,
mivel Anna jobban érezte magát, Dosztojevszkij már reggel, megkönnyebbülten
indult a kaszinóba, öt arannyal a zsebében. Hamar visszatért, és sűrű
bocsánatkérések közepette, de azért két aranyat magához véve ismét elment a
kaszinóba. Aznap még háromszor térült-fordult. Mire éjjel végül belépett az ajtón,
a családi kassza már igencsak megcsappant.
A hét folyamán Dosztojevszkijtől hol elpártolt a szerencse, hol melléje
szegődött. A szerencse 16-áig a kegyeibe fogadta, azon a kedd estén
százhatvanhat Napóleon-aranyat számlálhattak össze. Anna kérlelte, másnap
reggel utazzanak el Baden-Badenből. De nincs rosszabb szenvedélyes játékos,
mint a nyerésben lévő, és szerda estére a családi kassza már húsz aranyra apadt.
Ebből tizenkilencet vesztett el Dosztojevszkij csütörtök estére, majd pedig
elzálogosította azt a fülbevalót és melltűt, amit az esküvőre ajándékozott
Annának. Az így befolyt hat aranyat nyomban el is vesztette a rulettasztalnál. 19-
én, pénteken magához vette az utolsó aranyat és a házban lelhető összes aprót,
elzálogosította a jegygyűrűjüket, így száznyolcvan frankra rúgott a készlet,
melyből elvesztett százhetvenhetet, majd visszanyert annyit, hogy újból
száznyolcvan frankja lett, kiváltotta a gyűrűket, és diadalittasan tért haza
Annához, aki kifizette a lakbérhátralékukat.
Július végére a házaspár megint olyan szorongatott helyzetbe került, fogy a
lakbérfizetés elmulasztása miatt attól kellett tartaniuk, hogy kiteszik a szűrüket. A
hónap vége felé Dosztojevszkij nyolc frankért eladta a felesége szőrmebundáját,
és ebből adott neki kettőt ennivalóra; a többi hat frank elvesztése után hazament,
elvitte a két frankot is, és úgyszintén a kaszinóban hagyta. Néhány nap múlva
eladta a felesége több ruháját, s az ebből befolyt harminc frankot is szélsebesen
elvesztette. Az augusztus hónap nem hozott változást, azt leszámítva, hogy Anna
édesanyja és húga ismét küldött némi pénzt, s egyben tájékoztatta Annát, hogy az
elzálogosított bútort már ki kellett volna váltani, s a határidő lejártával a zálogház
most megpróbálja eladni. Dosztojevszkij nyakára hágott a pénznek, és halk
szitkok kíséretében mondott búcsút a bútornak. Három, a kölcsönkérés és más
hasonló ügyletek jegyében zajlott keserves hét után Annának nagy nehezen
sikerült rábeszélnie a férjét, hogy eredeti, bár nem túl határozott elképzeléseikhez
híven utazzanak el Svájcba. Augusztus 23-án indultak el, és összesen tizennyolc
frankkal a zsebükben érkeztek meg Genfbe. Dosztojevszkij ott kezdett el ismét
írni, A félkegyelmű első fejezetein dolgozott.
Genfben Annának korszakalkotó ötlete támadt. Tisztában volt vele, hogy a
férje az őt körülvevő emberek rosszallása és haragja dacára hosszú évek óta
szenvedélyes játékos. Úgy gondolta, hogy a szembeszegülés bizonyára nem
csökkenti, sőt inkább fokozza az ilyen mélyen beivódott szenvedélyhez való
ragaszkodást. Mi lenne, ha valaki ehelyett biztatná a játékra? Lehet, hogy épp
akkor menne el a kedve tőle?
Ezért azt javasolta férjének, tegye próbára a szerencséjét a közeli Aix-les-
Bains-ben. Úgy érvelt, hogy mivel az ember nem szokott egyhuzamban sokáig
nyerésben maradni, mindig csak egy bizonyos összeget vigyen magával, és jöjjön
el, amikor az elfogyott. Ezt ki is próbálta Dosztojevszkij – sikerrel. Aznap úgy
tért haza, hogy csak a játékra szánt pénz fogyott el, és aztán munkához látott.
1868 tavaszán ismét válságos időszakot élt át, mely valószínűleg imádott kislánya
tízhetes korában bekövetkezett halálával magyarázható, de viszonylag hamar
talpra állt, és folytatta az írást.
Miközben ide-oda utazgattak Európában, Anna időnként biztatta, hogy
próbáljon szerencsét a rulettasztaloknál, de mindig a megbeszélt összeget tegye
csak kockára. Dosztojevszkij engedett az unszolásnak, de egyre kevesebb
lelkesedéssel. 1871 áprilisában, útban hazafelé Oroszországba, Anna javasolta,
hogy próbálja ki Wiesbaden rulettasztalait. Dosztojevszkij elvesztett valamennyi
pénzt, de csak ímmel-ámmal játszott. Akkor már ugyanis leginkább azon
regényalakok megformálása kötötte le a gondolatait, melyek halhatatlanná tették
A Karamazov testvéreket.
Aztán többé már nem játszott.

Paul Cézanne
és a maradiak
Párizsban az 1860-as években nagy átalakuláson ment át a művészet. A fizika,
különösen az optika lendületes fejlődése lehetővé tette a fény és a színek beható
tanulmányozását, és sok fiatal festő lelkesen fogott bele egészen újszerű hatásokat
eredményező egészen újszerű módszerek kikísérletezésébe. A művészeti
intézmények normái ugyanakkor azon tizenkilencedik század eleji irányzatok
realista kompozíciói voltak, melyeket korunk művészettörténészei
neoklasszicistának, romantikusnak és naturalistának neveznek, és a konzervatívok
szokott módján, elutasítással reagáltak az új törekvésekre.
A hatvanas évek folyamán azonban időnként mégis kénytelenek voltak
engedményeket tenni. Ennek jegyében, korlátozott számban ugyan, de meghívtak
egy-két ifjú lázadót a hivatalos szalonok évente rendezett kiállításaira. A szalon
zsűrije egészen addig nagyvonalúnak mutatkozott, amíg csak egy-két szokatlan
kép tarkította a döntő többségben hagyományos művek seregszemléjét, de 1870-
ben a bírálóbizottság tagjai amolyan népességrobbanás előszelét érzékelték. A
hetvenes években a zsűrik ahelyett, hogy a megfelelő arányban engedték volna
bemutatkozni az új törekvéseket, bezárták a szalonok kapuit mindazok előtt, akik
nem győzték meg őket szilárd konzervativizmusukról.
Ennek következtében a felháborodott kirekesztettek többé föl sem ajánlották
képeiket a szalonok kiállításaira, és társaságot alapítottak a nem hagyományos
művészet évenkénti bemutatására. A kivételek közé tartozott Paul Cézanne, aki
tagja volt ugyan az új csoportnak, mégis évről évre benevezte néhány művét a
szalon kiállításaira, s persze évről évre következetesen el is utasították. Az az
ember, akit a modern művészet atyjának tekintünk, s akinek művei valójában
sokkal eredendőbben lázadók, mint zajosan tiltakozó társaié, kevésbé hevesen
szegült szembe a hagyományokhoz mereven ragaszkodó intézményrendszerrel,
mint tüzet okádó kollégái. Behódolás nélkül szeretett volna hivatalos körökben
elismerést kivívni magának, pedig e körök a nélkül ezt nem adták meg neki.
1874. április közepén a csoport kibérelt néhány helyiséget egy forgalmas
körúton, a rögtönzött galériában kiállították harminc művész munkáit, melyeket
egy hónapon át tekinthetett meg az érdeklődő nagyközönség. A kiállítás igen
nagy számú érdeklődőt, köztük sok kritikust is vonzott, a figyelem középpontjába
került. A látogatók véleménye meglehetősen egyöntetűnek bizonyult, hol
indulatos dühkitöréssel, hol gúnyos hahotával nyugtázták a műveket. A kritikusok
állásfoglalása is legfeljebb a becsmérlés és a maró gúny között ingadozott. Ez
utóbbi kategóriába tartozott annak a bizonyos Louis Leroynak az élcelődő írása,
aki először aggatta az "impresszionizmus" címkét a bemutatott művek többségére.
Leroy elmondta, hogy egy hagyományos stílusban alkotó festő társaságában járt a
kiállításon; és a barátjára oly mély impressziókat tettek a természet és más témák
ihlette impressziókból született lázadó művek, hogy elment a józan esze. A
kiállításon minden és mindeniki puszta "impresszióvá" vált számára, s amikor a
kritikussal együtt távozott, még a portásra is megjegyzést tett, akit lágy vonások
helyett olyan markáns arccal áldott meg a sors, mint amilyeneket némely
begyöpösödött akadémikus fest. A kritika a "L'Exposition des Impressionistes"
címet kapta.
A három kiállított Cézanne-festményt – Cézanne-t ugyan később már nem, de
akkor még impresszionistának tartották, és ő is annak tekintette magát –
különösen éles bírálatok érték. Még egy viszonylag haladó kritikus is, azok
egyike, akik felismerték Claude Monet, Edgar Degas és Pierre Renoir festményei
erényeit; epébe mártott tollal írt Cézanne-ról. A két tájképet hátborzongatóan
arcátlannak, egyszerűen tűrhetetlennek nyilvánította. A harmadik művet, a
Modern Olympiát, Manet híres Olympiájának ihletett átértelmezését
közfelháborodást keltőnek minősítette ez a kritika, alkotóját pedig elmebetegnek,
vagy legalábbis olyannak, aki idült alkoholizmusa hatása alatt keni föl a festéket a
vászonra.
A kiállítás bezárása után Cézanne visszatért a Marseilles-től északkeletre
fekvő Aix-en-Provence-ban lévő házába, és olyan higgadtan festett tovább, ahogy
ilyen fogadtatás után nem sok művész lett volna képes. Türelmes ember volt, hitt
benne, hogy idővel elismerik majd a tehetségét. Ezenkívül a humorérzéke segített
neki elviselni a legkeményebb ütéseket is. Júniusban azt írta Camille Pissarrónak,
hogy nemrég felkereste őt a helyi múzeum igazgatója, aki bevallotta, hogy azért
ment el a műterembe, mert nagyon nyugtalanították a lázadók párizsi kiállításáról
érkezett hírek, és Cézanne művei alapján akarta felmérni, mekkora veszélyt
jelentenek a festészetre. "Amikor pedig elmondtam neki, hogy az én műveimből
még nem tudhatja, mennyire szabadult el a pokol, és az igazi ördögök képeit kell
látnia Párizsban, hogy fogalma legyen a helyzet súlyosságáról, ő megnyugtatott,
miszerint az általam elkövetett merényletek láttán is érzékeli a festészet ellen
indított támadások erejét." Cézanne méltányolta az őszinteséget, és igyekezett
elmagyarázni, mit kíván kifejezni a festményeivel, úgyhogy az igazgató
aggodalmai végül eloszlottak, és végül baráti hangnemben köszöntek el
egymástól.
A lázadók csoportja egy év múltán, 1876. április közepén nyitotta meg
következő tárlatát Párizsban. Időközben már fölvállalták az "impresszionista"
címkét, és egyre határozottabb, sőt szigorúbb elveket kezdtek vallani. Ennek
következtében az 1874-ben még harminc fővel bemutatkozott festőcsoport egy
sokkal egységesebb stílust felmutató, tizenkilenc fős csoporttá zsugorodott.
Cézanne valamilyen, ma már alig tisztázható okból egyetlen képpel sem
képviseltette magát, talán azért döntött így, mert nem találta kiállítás céljára
alkalmasnak azt a galériát, melyet egy jó szándékú műkincskereskedő bocsátott a
művészek rendelkezésére. Azért változatlanul jó kapcsolatban maradt az
impresszionistákkal, ahogy ez a következő évben nyilvánvalóvá is vált.
Az 1877 tavaszán rendezett kiállításon Cézanne tizenhat vászna szerepelt,
mégpedig a galéria azon központi részén, ahová a figyelem rendszerint
összpontosul. A közönség ezúttal már kevesebb ellenérzéssel és több szimpátiával
fogadta a kiállított anyagot, főleg azokat a műveket, melyek nem túl radikálisan
szakítottak a bevett normákkal. A kedvezőbb fogadtatás részben annak a buzgó
oktató-nevelő tevékenységnek volt köszönhető, melyet nap mint nap, ingyen és
bérmentve folytatott egy nagy lelkesedéssel, ám szerény anyagiakkal felruházott,
Victor Choquet nevű vámtisztviselő és egyben gyűjtő, akinek a kedvenc festője
nem más volt, mint Paul Cézanne. Az ellenséges közhangulat oldásában elért
szerény sikereit azonban nem tudta kiterjeszteni Cézanne-ra, aki ezúttal is a
látogatók és a kritikusok élcelődésének céltáblájává lépett elő. Az egyik kritikus
elképesztően szánalmasnak s egyben nevetségesnek titulálta a műveket, melyek
annyi kompozíciós készséget sem árulnak el, amennyi egy pingáló kisgyerektől is
elvárható. Choquet, aki egyébként megvett néhány Cézanne-festményt, azon is
hiába igyekezett, hogy a gyűjtők érdeklődését felkeltse, ugyanis rajta kívül senki
más nem tartott igényt a vásznakra. Az impresszionisták művei amúgy is, ha
egyáltalán elkeltek, általában potom pénzért találtak új gazdára, de Cézanne képei
(Choquet-t leszámítva) a kutyának sem kellettek.
Cézanne-t ekkor, legalábbis egy időre, valószínűleg cserbenhagyta türelme és
optimizmusa. Aixbe hazatérve tovább festett – és még általa is hiábavalónak
tekintett, teljesen értelmetlen próbálkozásként, megszokásból minden évben egy
képet benevezett a szalon kiállításaira. Visszavonultan élt, magányából csak
közeli barátai – Choquet, Pissarro, Monet, Renoir és Émile Zola – látogatásai
zökkentették ki, a kritikusok és a közönség egyaránt megfeledkezett róla. Nem
küldött vásznakat kiállításokra, s amikor 1895-ben Párizsban ismét bemutatta
munkáját, szintén nem aratott sikert. Úgy-ahogy megélt örökségéből,
rendületlenül festett, és 1899-ben végre szerepelhetett a szalon kiállításán. Akkor
már a kritika és a közönség egyaránt elismerte. Képei iránt attól fogva valódi
igény mutatkozott. 1906-ban bekövetkezett halála előtt még számára is
beigazolódott, hogy a türelem rózsát terem.

Georges Bizet
és a Carmen
1874 őszén a párizsi Opéra Comique tulajdonos-igazgatójára, egy bizonyos
Camille du Locle nevű impresszárióra elég nehéz idők jártak. A színháznak az
előző három év folyamán lassan; de biztosan egyre apadt a közönsége és a
bevétele. 1874-ben már a tönk szélén állt, és csak az a hangversenysorozat
mentette meg a bezárástól, melynek keretében Verdi vezényelte Messa da
Requiem című művét. A megmenekülés sajátos jellegét egy kritikus úgy
fogalmazta meg, hogy épp egy halotti mise támasztotta életre az Opéra Comique-
ot.
Du Locle szorongva gondolt az 1875-ös év várható eseményeire. Akkoriban
bízta meg a tehetséges ifjú zeneszerzőt, Georges Bizet-t új opera komponálásával.
A próbák az ősz folyamán már korábban megkezdődtek, du Locle-t pedig a
librettó és a zene egyaránt aggodalommal töltötte el. Rettegett a tavaszra kitűzött
bemutatótól, amikor majd a finnyás párizsi közönség elé kerül a nem épp előkelő
környezetben játszódó mű, de eltökélt maradt, főként miután az idő rövidsége
miatt amúgy sem tehetett mást. Feszültségét állandó kötözködéssel próbálta
levezetni, nemcsak Bizet-t szidta, de a szövegkönyvírót, Ludovic Halévyt, az
énekeseket, a színpadi munkásokat, azaz mindenkit, aki csak hallótávolságon
belül került. A zenét is örökké ócsárolta, értelmetlen zagyvaságnak nevezte.
Zsörtölődése aligha javított a társulat tagjainak munkamorálján, akik amúgy is
zúgolódtak a nehéz partitúra miatt, féltek a szövegkönyv megszabta, addig példa
nélkül álló, a szereplőkre és a tánckarra egyaránt kötelező féktelen, vérbő
előadásmód követelményeitől, a cselekmény szokatlan közegétől. A darab végén
például a dohánygyárban dolgozó lányoknak férfi módra rá kellett gyújtaniuk a
színpadon, s ez nemcsak ellenérzéseket váltott ki belőlük, de a jelenet próbáit
rendre heves köhögőrohamok szakították félbe. Du Locle piszkálódása pedig csak
olaj volt a tűzre. Ha azt vette volna a fejébe, hogy mindenáron megbuktatja az
operát, akkor se tehetett volna ennél többet.
Bizet nagyon izgatott volt, mert pályája sorsdöntő állomásának tekintette ezt
az operát. Feszültségét még csak fokozta, hogy du Locle és mások folytonosan
változtatásokra ösztökélték. A zenekar azt akarta, hogy egyszerűsítsen a zenén,
mert azt képtelenség játszani; Bizet erre válaszképpen további próbákat iktatott
be, melyek során a zenészek rájöttek, hogy a zene igenis játszható. Amikor du
Locle a darab végének megváltoztatását kérte Bizet-től, és ő nem volt erre
hajlandó, a Comédie Française igazgatóját hívták el döntőbírónak. Ő nem
tulajdonított jelentőséget a kérdésnek, ugyanis az egész operát ellenszenvesnek
találta, az volt a véleménye, hogy csúfos bukás lesz, és a színház jó hírét
ugyanúgy aláássa majd, mint Bizet-ét. A rosszat sejtető megjegyzések hatására
Bizet dühödten változtatott az operán több helyütt is, számtalanszor átírta például
Carmen nyitóáriáját, a híres Habanerát.
A bemutatót 1875. március 3-ára tűzték ki. Februárban Bizet-t a becsületrend
keresztjével tüntették ki, de ez az elismerés már későn jött ahhoz, hogy
megnyugtassa. Nem kizárt, hogy tudott a pletykáról, miszerint azért kapta meg a
kitüntetést a premier előtt, mert a látványos fiaskó után komikus lett volna efféle
jutalom. Továbbá azt is bizonyosan tudta, hogy a becsületrend bármily ékes
szalagja sem óvja meg az aznap este a színházat várhatóan elárasztó vérszomjas
kritikusok hordáinak kegyetlen támadásaitól.
Végül eljött a rettegett nap. Az első felvonás rendben lement, a Habanera és a
szerelmi kettős némi tapsot is hozott, a végén pedig a szereplőket többször
visszahívták a függöny elé. Az első szünet alatt gratulálók serege árasztotta el a
színpadot, további sikert kívánva Bizet-nek és az előadás többi résztvevőjének. A
második felvonás elején felcsendülő torreádordal (melyet maga Bizet is a
közönség kegyeit kereső "csaléteknek" szánt), nagy tapsot aratott, de attól fogva;
ahogy az opera mindjobban eltért a korabeli konvencióktól, a lelkesedés
rohamosan alábbhagyott. A felvonás végén már csak gyér taps hangzott fel, a
szünetben alig néhányan mentek föl a színpadra, a harmadik szünetben még
kevesebben, annyira kevesen, hogy Bizet inkább kiosont, és a kiadójával föl-alá
járkálva sopánkodott azon, hogy micsoda szörnyűséget komponált. Többen is
megpróbálták felvidítani, de nem tudták megvigasztalni.
A következő néhány nap folyamán a különböző újságokban megjelent
kritikák, három-négy kivételtől eltekintve, mind elmarasztalták. Némely kritikus,
a jelek szerint legalábbis, mélységesen felháborodott amiatt, hogy az opera
kedvező színben tüntet fel egy igencsak kétes erkölcsű nőszemélyt, aki "féktelen,
arcátlan, gátlástalan, szégyentelenül érzéki, se ember, se Isten, de még az ördög se
szent előtte… alávaló ribanc". Kurtizánok és hűtlen asszonyok szerepeltek már
más operákban is, de ilyen pimasz némber egyikben sem. Egy különösen
indulatos hangot megütő tollforgató azt javasolta, hogy (Carment meg kellene
kötözni, egy korsó hideg vízzel leönteni, és kényszerzubbonyba bújtatni, hogy ne
tudja riszálni a csípőjét. Hogy ez mennyiben segítené elő a cselekmény
kibontakozását, azt nem árulta el, továbbá arra a kérdésre sem ad választ, hogy
kinek lenne a legnagyobb szüksége hideg zuhanyra.
A kevésbé vérszomjas kritikusok a kibírhatatlan, elviselhetetlen és más
hasonló jelzőkkel illették az opera dramaturgiai és zenei fogyatékosságait.
Egyikük szerint a partitúrának vannak ugyan figyelemre méltó részei, de a mű
egészében véve unalmas. Az opera nem egységes, nem végiggondolt,
szcenikailag és dramaturgiailag egyaránt silány. A zene disszonáns, színtelen,
jellegtelen, hiányzik belőle a természetes elevenség és egy csöppet sem dallamos.
(Igen, egy csöppet sem dallamos!) A konzervatívok túlzottan wagnerinek,
Wagner hívei túlságosan konzervatívnak bélyegezték (való igaz, hogy a mű
valahol a két irányzat között helyezhető el). A legélesebben azonban olyan
halhatatlan zeneszerzők alkotásaival állították szembe, mint Auber, Adam, Hérold
és Boieldieu.
Bizet-t bizonyára kevésbé érzékenyen érintették volna a vitriolos kritikák, ha
az opera a közönség körében népszerűvé válik, s így kasszasikert hoz. Bár az
Opéra Comique abban az évben negyvenöt alkalommal tűzte műsorára, mindig fél
házzal vagy szinte teljesen üres nézőtér előtt ment. Az utolsó előadások előtt du
Locle már tucatjával osztogatta az ingyenjegyeket. Nem tudni, miért, talán Bizet
iránti, addig titkolt együttérzésből, de valószínűbb, hogy más választása nem
lévén, műsoron tartotta az operát. Ennek következtében az érzékeny lelkületű
Bizet előadásról előadásra beigazolódni látta azt, amit a kritikusok a szemére
vetettek. Talán könnyebben viselte volna a kudarcot, ha az operát a premier után
szép csendben leveszik a műsorról.
Bizet egyik jó barátja a bemutató után néhány nappal találkozott a
zeneszerzővel az utcán, és megdöbbenve tapasztalta, milyen elkeseredett. Ő a
második előadást látta, melynek közönsége kedvezőbben fogadta az operát, s a
tőle telhető leglelkesebb szavakkal igyekezett ecsetelni a nézők reagálását. Bizet
figyelmesen, de mogorván hallgatta barátját, majd végül keserű megjegyzéseket
tett a lesújtó kritikákra. A barát, aki korábban oly sokszor hallotta Bizet-t lázasan
vitatkozni, mindent elkövetett, hogy fölrázza őt ijesztő apátiájából. Szidta a
kritikusokat, mint a bokrot, mert azt remélte, ezzel haragra gerjeszti Bizet-t, de ő
csak közönyösen hallgatott, s időnként jelét adta, hogy hálás az együttérzésért.
Aztán egyszer csak mélységes fájdalmát kifejező gesztus kíséretében azzal zárta
le a beszélgetést, hogy: Ugyan, talán mégiscsak nekik van igazuk.
Pár héttel később kiújult krónikus toroktályogja. Máskor mindig gyorsan
felépült, de akkor lelkileg, fizikailag egyaránt legyengült állapotban volt. – El se
tudod képzelni, milyen öregnek érzem magam – mondta egy látogatójának.
(Harminchetedik életévében járt.) Körülbelül két hónappal később, június elején
halt meg. A Carment még mindig szinte üres nézőtér előtt játszották.
A három-négy kedvező kritika nem bizonyult elegendőnek a
megvigasztalódására. Mégis különösen nagy balszerencse, hogy a halál elragadta,
még mielőtt Csajkovszkij 1875-1876 telén írott, jövőbe látó szavai nyomtatásban
megjelentek (melyeket Herbert Weinstock idéz Csajkovszkij életrajzában): "A
Carmen minden tekintetben remekmű… Meggyőződésem, hogy a Carmen tíz
éven belül a legnépszerűbb opera lesz szerte a világon."

Mahátma Gandhi
és a jogi pálya
Egyik életrajzírója, Louis Fischer szerint Mahátma Gandhi gyerekkorában a
legkevésbé sem mutatkozott tehetségesnek. Hatvanas éveiben írott önéletrajzában
maga Gandhi is úgy emlékezett vissza iskolaéveire, hogy csak nagy nehézségek
árán sikerült megbirkóznia a szorzótáblával, a tananyagon kívül szinte semmit
nem olvasott, és tanítójukat még társainál is többször hozta ki a sodrából.
Ráadásul elképesztően félénk volt: "Kivétel nélkül mindennap az utolsó
pillanatban érkeztem meg az iskolába, s amint a tanítás véget ért, már rohantam is
haza. Azért rohantam a szó szoros értelmében, mert féltem szóba állni bárkivel.
Folyton attól rettegtem, hogy gúnyt űznek belőlem." Az önbizalom ilyen fokú
hiánya felettébb meglepő, ha arra gondolunk, hogy ez a fiúcska később
szembeszegült az egész Brit Birodalommal.
Ifjúkori londoni tartózkodása sem járult hozzá önbizalma erősödéséhez. Népes
családja tagjai küldték őt oda tizennyolc éves korában, hogy jogi diplomát
szerezzen egy hároméves gyorstalpaló tanfolyamon. Továbbra is attól félve,
nehogy gúny tárgyává váljon, minden igyekezete arra összpontosult, hogy angol
úriember benyomását keltse. Az elegáns ruha, a keménykalap, a göndör hajjal
vívott reménytelen küzdelem, a tükör előtti hosszas vizsgálódás játszotta a
legfontosabb szerepet az életében. Szónoklattan-, tánc- és hegedűórákra járt, de
mindezek oly értelmetlennek bizonyultak, hogy elkeseredésében végül is
ráfanyalodott a jog tanulmányozására, abból a megfontolásból, hogy minél
hamarabb végez, annál gyorsabban térhet vissza Indiába. 1891 júniusában
valóban sikeres vizsgát tett, hivatalosan ügyvéd lett, és másnap már el is utazott
Angliából.
Ezzel a végzettséggel sokkal többre vihette volna, mint ahogy az valójában
történt. Már ha lett volna érzéke az olyasfajta joggyakorlathoz, ami Indiában
dívott. Angliában szerzett ügyvédi diplomájával előnyös helyzetbe került az
Indiában tanult ügyvédek, az úgynevezett vakilok között. Ám ő kuszának találta
az indiai jogrendszert, a jogi eljárásokat pedig áttekinthetetlennek. Azonkívül
mereven elhatárolta magát attól a bevett gyakorlattól, hogy felhajtót fizessen
megbízatások elnyerése érdekében, pedig minden rendű és rangú ügyvéd e
módszerhez folyamodott. Nem hallgatott senkire, jóakarói hiába győzködték,
hogy ha ilyen önfejű marad, csak felkopik az álla.
Aztán végül kapott egy polgári peres ügyet a bombayi bíróságon. Bár igen
egyszerű ügynek ígérkezett, neki az alperes képviseletét kellett ellátnia a
tárgyaláson, ami azzal járt, hogy keresztkérdéseket kellett volna feltennie a
felperes tanúinak. Gandhi később úgy számolt be az esetről, hogy "felálltam, de
belém fagyott a szó". Néhány percen át kétségbeesetten igyekezett összeszedni
magát, hogy legalább meg tudjon szólalni. "Szédültem, mintha forgott volna
velem az egész tárgyalóterem." Megszégyenülten ült le a helyére, megmondta
ügyfelének, hogy nem csinálja tovább, ajánlott neki egy másik ügyvédet, a díjat
pedig visszaadta. Később egy, az ő díjának közel kétszereséért felfogadott ügyvéd
simán megnyerte a pert.
Peres ügyvédi pályafutásának ez volt a kezdete, folytatása, egyben a vége is.
Féléves bombayi tartózkodása alatt egyetlen másik ügye akadt: egy szegény
gazda perét kellett előkészítenie, akinek elkobozták a földjét. Díjazás nem járt
érte. Gandhi kétségbeesetten próbált más megélhetés után nézni.
 Valamelyik újság álláshirdetési rovatában olvasta, hogy angoltanárt keresnek
napi egy óra adására. Meglehetősen jól beszélt angolul, a hirdetést pedig egy jó
hírű, közkedvelt bombayi iskola adta fel. Levélben gyorsan jelentkezett is, és
behívták személyes beszélgetésre. Amikor azonban az igazgató megtudta, hogy
nincs hivatalos tanári képesítése, már hallani sem akart a dologról. Gandhi hiába
magyarázta, hogy angol nyelvtudását még a latinismerete is erősíti, az igazgató
hajthatatlan maradt. "Tisztelt uram, ha önnek nincs diplomája, itt semmi
keresnivalója."
Gandhin, ahogy később fogalmazott, úrrá lett az elkeseredés. Miután
megvitatta a helyzetét bátyjával, aki négyszáz kilométernyire lévő
szülővárosukban, Rajkotban folytatott ügyvédi gyakorlatot, azaz vakil volt, arra a
szomorú következtetésre jutott, hogy Bombayben csak az idejét vesztegeti. Az
egyetlen haszna abból származott, hogy felismerte a gyaloglás előnyeit. A
közlekedési eszközöket kiiktatandó naponta gyalog tette meg az oda-vissza
másfél órás utat a bíróságig a tűző indiai napfényben. Akkor még nem tudhatta,
csak jóval később, hogy milyen hasznos lecke volt ez az egészsége és a politikája
szempontjából egyaránt.
Győzelmi menetnek aligha lehetett tekinteni a hazatérését. A következő
néhány hét folyamán abból élt, hogy mindenféle alkalmi munkákat vállalt a bátyja
kicsiny cégénél. E kellemetlen helyzetnél azonban sokkal megalázóbb volt akkori
nem túl jelentős, de nagyon is személyes összetűzése a brit imperializmussal.
Angliában megismerkedett egy épp szabadságát töltő, egyébként Indiában
szolgáló angol állami hivatalnokkal. Az azóta visszatért férfi időközben elég
fontos posztra került. Olyan munkakört látott el, hogy módjában volt támogatni
vagy akadályozni Gandhi
bátyja politikai ambícióinak érvényesülését, akinek viszont sajnálatos módon
előzőleg valamiféle nézeteltérése támadt vele. A fivér tehát Gandhit kérte meg,
hogy keresse fel az ő képviseletében. Gandhi tiltakozott. A fivér erősködött.
Gandhiban végül is győzedelmeskedett a bátyja iránt érzett mélységes hála és
őszinte szeretet, pedig amúgy tőle teljesen idegen volt, hogy latba vesse
"befolyását", különösen abban a közegben, ahol a "befolyást" minden másnál
előbbre valónak tekintették.
Így aztán nagy nehezen elszánta magát, és bejelentkezett az illetőnél. Az adott
időpontban azonban nemhogy meleg baráti fogadtatásban részesült volna, hanem
inkább rideg elutasításban. Rövidesen kiderült, hogy a barátság néha földrajzi
fogalom: India nem Anglia. Gandhi megpróbált közbenjárni a bátyja érdekében,
de azt a kurta választ kapta, hogy a fivérének is végig kell járnia a szokásos utat.
Gandhi nem szeretett volna megint üres kézzel hazatérni, ezért tovább érvelt. Az
illető távozásra szólította fel. Gandhi egyre csak sorolta a bátyja mellett szóló
érveket. Erre a tisztviselő helybeliekből álló szolgahadával minden teketória
nélkül kidobatta.
 Gandhi először tajtékzott dühében. Beadványban kért "elégtételt" a
tisztviselőtől, és perrel fenyegetőzött. Erre válaszolva az illető minősíthetetlen
magatartással vádolta Gandhit, és azt írta, tegyen, amit jónak lát. Gandhi
csüggedten tért vissza a bátyjához. Ketten együtt próbálták megtalálni a
visszavágás lehetséges módját, de végül is nem tettek semmit, mert egy kiváló
ügyvéd azt tanácsolta nekik, hogy ha továbbra is India ama részében szeretnék
megkeresni a kenyerüket, akkor maradjanak veszteg, és hallgassanak, mint a sír.
Emlékirataiban Gandhi később úgy fogalmazott, hogy lenyelte a sértést, de az eset
döntő hatással volt élete alakulására, bár akkor kizárólag a megaláztatás és a
keserű kudarc élményével zárult az eset.
Végezte számára érdektelen munkáját, s mind erősebben vágyott rá, hogy
kiszakadhasson a gyarmati India társadalmi és politikai életét megmételyező
álszent talpnyalás "méreggel átitatott" légköréből. Amikor tehát lehetősége nyílott
Dél-Afrikába menni, kapva kapott az alkalmim. Egy nagy cég keresett valakit, aki
jogi végzettséggel és angol nyelvtudással rendelkezik, és közreműködik egy
régóta elhúzódó per végigvitelében. A megbízatás legfeljebb egy évre szólt, és
tisztes javadalmazással járt. Mindemellett emelkedést jelentett a társadalmi
ranglétrán, amire az ifjú Gandhi még oly erősen vágyakozott, amilyen hevesen
aztán később elutasította azt. Bár ez azt jelentette, hogy feleségét és két
gyermekét népes családja gondjaira kellett bíznia, elfogadta az ajánlatot.
Hamar utolérte a csalódás. Dél-Afrika akkoriban se kedvelte jobban a "színes
bőrűeket", mint manapság. Durbanben, ahol a cég központja volt, őt amolyan
kraliként, másodrendű ügyvédként kezelték; bár a cég írástudatlan, de jó eszű arab
tulajdonosa nagyra becsülte intelligenciáját és szorgalmát. Durbanből Pretoriába,
a tárgyalás színhelyére utazása közben félúton csomagjával együtt kihajították a
vonatról, mert nem volt hajlandó elhagyni az első osztályú kocsit, minthogy a
jegye az első osztályra szolt. A jegynél viszont döntőbbnek bizonyult a bőrszín,
úgyhogy felöltő híján végigdideregte az igen zord afrikai felföldi éjszakát egy
állomáson. Kabátja ugyanis a bőröndjében maradt, amit az állomásfőnök egy
másik helyiségbe vitt. Gandhi később elmondta, hogy azért nem fordult az
állomásfőnökhöz, nehogy "újabb inzultusnak" tegye ki magát. Másnap reggel
fölszállt a következő vonatra, és olyan osztályú kocsiban folytatta az útját, ahová
ültették.
Mivel a vasútvonal még nem épült ki egészen Pretoriáig, az út hátralevő részét
postakocsin kellett megtennie. Lévén az egyetlen nem fehér bőrű utas, nem
foglalhatott helyet a kocsi belsejében; hanem a kocsis mellé, a bakra kellett ülnie
egy helybeli hottentotta szolgával egyetemben. Amikor azonban először
megálltak, a postakocsi-társaság egy képviselője, egy fehér bőrű férfi valamilyen
oknál fogva, talán mert dohányozni akart, vagy friss levegőt szívni, úgy döntött;
hogy felül a bakra. Utasította Gandhit, hogy üljön le a kocsis lába elé a deszkára.
Gandhi fölháborodottan tiltakozott a jogtalanság miatt, és nem engedelmeskedett.
A férfi megpróbálta leráncigálni; az ülésről le is húzta, de aztán Gandhi teljes
erejéből megmarkolta a korlátot, s el sem eresztette, miközben a férfi püfölte és
elmondta mindennek az engedetlensége miatt. Mielőtt azonban csontok törtek
volna, a többi utas a megtámadott védelmére kelt, a támadónak pedig tudomására
hozták, hogy Gandhinak ezek után a kocsi belsejében kell folytatnia az útját. A
harcias úr e javaslatot ugyan elfogadhatatlannak tartotta, annyi engedményt
mégiscsak tett, hogy Gandhi a helyén maradhatott, és a hottentottának kellett
leülnie a kocsis lába elé. Az út további részében semmi érdemleges nem történt.
Gandhinak Pretoriában sikerült egy asztalhoz ültetnie a peres feleket, és olyan,
mindkettejük számára kedvező kompromisszumot kivívnia, amivel ráadásul a per
végigvitelének költségeit is megtakarította. Ekkor ismerte fel, hogy a jogi pályán
ő igazából akkor boldogul, ha a tárgyalótermen kívül lehet megtalálni a
megoldást. Az ily módon elért eredményei azután némi elismerést is hoztak
számára jogászkörökben.
Ennél viszont fontosabb, hogy egy héttel a vasúti és postakocsis incidens után
gyűlésre hívta össze a Pretoriában élű indiaiak egy csoportját, és ott a faji
diszkriminációról beszélt. Ez az 1893-as beszéd jelezte, hogy pályája új irányt
vesz. 1896-ban rövid időre hazament, hogy magával vigye a családját, de ezt
leszámítva huszonegy éven át megszakítás nélkül Dél-Afrikában maradt. Amikor
1914-ben visszatért Indiába, hajdani félelmei és kudarcai már csak az emlékeiben
éltek, az angoloknak meg halvány sejtelmük sem volt arról, mennyi bajuk lesz
még vele.

Thomas Alva Edison

és az
"Ogden bébi"
Thomas Alva Edisont legnagyobb kudarca nem pályája elején, hanem annak
derekán érte. Egy korai találmánya, az elektromos szavazatszámláló nem
technikai, hanem kereskedelmi okokból bukott meg, mivel a Kongresszus és az
egyes államok vezetői attól féltek, hogy ha a szavazatok összeszámlálása túl
gyorsan lezajlik, kiiktatódik az a fázis, amikor a versenyfutás utolsó szakaszában
a véleményüket megváltoztató választók még befolyásolhatják a végeredményt. A
készülék idővel szabadalmat kapott, és az átmeneti elutasítás nem tántorította el
Edisont attól, hogy figyelmét számos más elképzelése megvalósítására
összpontosítsa.
Ogdensburgbeli bányájához, ahogy ő nevezte, az ő "Ogden bébi"-jéhez fűződő
kudarca viszont semmiképp sem tekinthető jelentéktelennek. Ez az óriási kőfejtő
közel egy évtizeden át kötötte le szinte minden figyelmét, ugyanis mint mindig,
ezúttal is teljes odaadással mélyedt el az őt izgató probléma megoldásában.
Ráment az egész vagyona, s bár csak rövid időre, de még el is adósodott. A
vállalkozás emberéleteket követelt, kis híján az övét is. Az egész Edison
ostobaságaként vonult be a történelembe.
Az indítóok az acélipar gazdasági viszonyaiban keresendő. A
szavazatszámláló kereskedelmi csődje után Edison megfogadta, hogy soha többet
nem akar feltalálni olyasmit, amire nincs igény. Az 1800-as évekre több olyasmit
feltalált, ami tömegeknek kellett. Továbbfejlesztette a telegráfot és a telefont,
megalkotta az első használható fonográfot, és kifejlesztette az első működő
izzólámpát; e teljesítményeivel méltán nyerte el a "Menlo Park varázslója" címet.
Akkor pedig azt sejtette meg előre, hogy az acéliparnak várhatóan egyre több,
főleg keleten kitermelt vasércre lesz szüksége. A közép-nyugat bővelkedett
gazdag érclelőhelyekben, és a szállítás a Nagy Tavak vidékén olcsón, vízi úton
történhetett, miközben a keleten lévő bányák egyre nehezebb helyzetbe kerültek.
A vasércben gazdagabb keleti lelőhelyeket már jóformán nem is sorolták a
számottevő és megbízható nyersanyagforrások közé. A még szóba jöhető bányák
is gyengébb minőségű, kevésbé gazdaságosan kitermelhető ércet, például
magnetitet adtak, mely általában legfeljebb egyharmad annyi vasat tartalmaz,
mint a hematit. Edison, akit már 1882-ben lenyűgözött a Long Island partjai
mentén, több kilométer hosszan elnyúló fekete magnetithomok-mező, meg volt
róla győződve, hogy gazdaságosan kinyerhető belőle a vas. Csak egy kis Edison-
féle lelemény kell hozzá.
1889-ben, miután több kisebb elektromos társaság beolvadása nyomán létrejött
az Edison General Electric, ő pedig milliomos lett, újonnan szerzett vagyonát az
Appalache-hegység magnetitlelőhelyeinek feltárásába fektette. Bányakutatói úgy
tájékoztatták, hogy New Jersey északi szegletében, nem messze Ogdensburgtól
van az a terület, ahol ők érdemleges mennyiségű magnetitet találtak. Edison el is
döntötte, hogy ez lesz nagyszabású vállalkozása színtere.
Az egész folyamat kulcsa a nagy lépték. A repesztést követően a hatalmas
tömböket hatalmas gőzmeghajtású markolókkal és darukkal kell kiemelni a
bányából, és hatalmas szállítószalagon kell eljuttatni a hatalmas kőzúzókba. A
hatalmas tömböket aztán kisebb méretű kövekre, majd kavics nagyságrím kell
zúzni, a kavicsot előbb durva, aztán finom homokká, végül porrá őrölni. Ezt a
port óriási tölcsérbe kell tölteni, hogy két erős elektromágnes közt hulljon alá,
melyek kivonják és a közelben elhelyezett tartályokba terelik a vasrészecskéket, a
por többi része pedig lehull az aljára, onnan el kell vinni és építőanyagként lehet
értékesíteni. A munkafolyamat során alkalmazott gépek legalább olyan sokba
kerültek, mint amilyen óriásiak voltak. A híres chicagói csatornahálózat
építésénél használt gőzmeghajtású markolót, az ország legnagyobb ilyen gépét
például darabokban szállították a helyszínre, és használtak egy olyan darut is,
melynek fesztávolsága nagyobb volt hatvan méternél. A munkások létszáma
rövidesen a négyszázas csúcshoz közelített.
 Edison elemében volt, amikor a szállítás problémáit megoldotta, átlábalt
kríziseken, alkalmi munkásaival osztozott a primitív életfeltételek és a munkából
adódó nehézségek elviselésében. Az egyik komoly probléma már az elején
fölmerült: kiderült ugyanis, hogy a végtermék, a vas-oxid-por túl könnyű, tehát
rakodás, szállítás közben számottevő része kárba vész, mert a légáramlatok
elsodorják. A veszteséget elkerülendő beiktatott egy utolsó munkafolyamatot,
melynek során hőkezeléssel és kötőanyag hozzáadásával kis, könnyen szállítható
tömbökbe préselték a port. Ez megoldotta a szállítás gondját, viszont sok fejtörést
okozott a dúsítókban folyó olvasztáskor. Ezt a problémát végképp nem sikerült
megoldania, pedig ez elengedhetetlen lett volna ahhoz, hogy a termék
versenyképes legyen.
Naponta adódtak gondok, s a megoldás mindig újabb gondokat szült. Az óriási
géppark nem győzte a hihetetlen megterhelést, valami mindig meghibásodott, és a
szó szoros értelmében megálljt parancsolt. Így például a százhúsz tonnás kőzúzó
nem különösebben kedvelte az acélszerszámokat, nevezetesen a véletlenül
beleejtett kőtörő kalapácsot sem. Összetört a talapzata, és az egész masina
használhatatlanná vált. Egy másik alkalommal az érc szárítására szolgáló harminc
méter magas torony dugult el. Edison és a telepvezető bemászott az alján lévő
szűk nyíláson, hogy kiderítsék, mi romlott el. Néhány másodperc múlva megszűnt
a dugulás, és százharminc tonnányi zúzott vasérc élve temette maga alá a két
embert. Szerencsére néhány munkás tudta, hol vannak, lázas ásásba fogtak, és
épségben kiszabadították mindkettejüket.
Edison kétségkívül egyrészt alábecsülte az iszonyú terhelést, amelynek a
gépek ki voltak téve, másrészt túlbecsülte azok erejét és tartósságát. A vártnál
hamarabb mondták fel a szolgálatot az emelők, a szállítószalagok, a kőzúzók, sőt
még az elektromágnesek is. Az időjárás és a rovarok nehezítették a munkát, ehhez
jött még az örökké szálló por. Ennek következtében a munkások még a gépeknél
is hamarabb elégelték meg a nehézségeket. Főleg a szakmunkásokat volt nehéz
ott marasztalni, így még több gond adódott a rakoncátlankodó gépekkel. Az egész
munkafolyamat riasztóan rossz hatásfokú és drága volt.
Minden Edison zsebére ment. 1892 nyaráig hétszázötvenezer dollárt fektetett
be, arról a százezer dollárról nem is beszélve, aminek egyszerűen nyoma veszett a
könyvelés hiányosságai miatt. Az év októberében Edison megvizsgálta, hogy az
általa bevezetett számos változtatás javított-e a végterméken. A nyers magnetit
körülbelül húsz százalék vasat tartalmazott, s a vizsgálat kimutatta, hogy a
tömbbe préselt porban negyvenkét százalék van. Ez azonban már a dúsítókba
eljuttatandó végtermék volt. A gazdagabb ércek, mint a hematit, már a
kitermeléskor hetven százalékot tartalmaznak. Mintha Edison lett volna Alice
Csodaországból, aki beveri a fejét a kemény mennyezetbe, de a varázslat elmarad.
1897-1898 telén a Bethlehemi Acélművek tízezer tonnára adott megrendelést,
s ez arra sarkallta Edisont, hogy a teljesítés érdekében közel egy éven át kemény
munkára fogja a telepet. Ogden bébi teljes kapacitással dolgozott a tél folyamán,
hogy porrá zúzzák a hegy kincsét, és elszállítsák a bethlehemi kohókba. Ám a
kemény tél nem kedvezett a munkának, egyre nőttek a költségek. Nemcsak az
volt a gond, hogy a hatalmas vállalkozás fölemésztette majd minden pénzét. Az
egész ország nagy gazdasági válságot élt át, az elmúlt években a keleti dúsítókban
a vasérc ára mintegy negyven százalékkal csökkent. A legfrissebb hírek szerint
többek között a Minnesotában lévő nagy Mesabi telepen a félelmetes John D.
Rockefeller olcsóbb módszereket dolgozott ki (például különlegesen kiképzett
vasúti kocsikat alkalmazott), s így juttatta el a gazdag középnyugati ércet a keleti
dúsítókba. S ha mindez még nem lett volna elég, amikor tovább ástak a hegy
belsejében, kiderült, hogy az ott lévő magnetit mind kevesebb vasat tartalmaz –
körülbelül a felét annak, amit eleinte találtak –, ami azt jelentette, hogy kétszer
annyi követ kell megmozgatni ahhoz, hogy a kívánt mennyiségű ércet
kitermelhessék.
Edison fizikai és anyagi erőtartalékai egyaránt kimerültek. Ama szörnyű télen
az egyik este – az egésznapi, törött alkatrészekkel, vízzel átitatott por miatt
elakadt szállítószalagokkal, leállt emelőkkel, elakadt csillékkel, elszakadt
kábelekkel, hidegtől dermedt emberekkel és gépekkel folytatott küzdelem után –
oly kimerülten érkezett meg kunyhójába, hogy erejéből már az ágyáig eljutni sem
tellett.
1890 októberéig tartott ki, sejteni lehetett, hogy megint nagyon kemény tél vár
rájuk. Az előző évi tapasztalatok fényében még az az ember is belátta a kudarcot,
aki amúgy sose törődött bele a kudarcba. Egy barátjának úgy mondta, hogy
"beletörött a bicskája". Több mint hárommillió dollárt vesztett, így a nagy kőfejtő
parlagon maradt. A géppark maradékának eladásából származó összeg épp csak
arra volt elég, hogy adóssághátralékát kifizesse. Némely más befektetők még
perbe is fogták Edisont, mert úgy vélték, nem kellően tájékoztatta őket.
Talán volt is némi igazuk, mert Edison nem tétlenkedett, amikor időnként
otthagyta a kőfejtőt. Már javában a mozgókép fejlesztése körül jártak a
gondolatai.

Sigmund Freud és az
Álomfejtés
Sigmund Freudnak azt mondta az édesapja, hogy soha semmire nem fogja vinni,
s a századforduló idején ez beigazolódni látszott. Bár a tizenkilencedik század
utolsó öt-hat éve Freud életének talán legtermékenyebb időszaka volt, nem zajos
támadások zárták le ezt a periódust, ezt követően inkább halk szitkozódások
tarkította fagyos csend vette őt körül.
 A termékeny időszak egyben megpróbáltatásokkal teli kemény munkát
jelentett. Freud körülbelül napi tíz órát töltött betegeivel, fennmaradó idejét pedig,
ahogy egy követője fogalmazott, "olyan intenzív szellemi tevékenységgel töltötte;
amire más aligha lett volna képes". Ez idő alatt fejlesztette a pszichoanalízist
terápiás eljárássá, ekkor dolgozta ki az elfojtásra és az ellenállásra vonatkozó
elméletét. Azt vizsgálta, hogy az előbbi miként hat a memóriára, s összekapcsolta
azt a felejtés köznapi jelenségével. Ő vonta be a neurózis tanulmányozásába a
szexuális élmények, köztük a gyermekkori szexualitás hatásának szerepét.
Ezenkívül ő vitte be a lélektan tudományába a forradalmi és igen sokat vitatott
Odipusz-komplexus fogalmát.
Ez a fogalom először az Álomfejtés című könyvében jelent meg. Az utókor ezt
tekinti főművének, írásművészete csúcsának, legjelentősebb tudományos
eredményének. Olyan alapos és körültekintő munka nyomán született meg, hogy
a számos későbbi kiadás mind lényegében azonos az elsővel. A könyv
ugyanakkor mintegy harminc hónapos, aprólékos gonddal végzett írás
végterméke, mely időszakra az állandó bizonytalanság és feszültség nyomta rá
bélyegét. Freud ugyanis szélsőséges lelkiállapotok közepette dolgozott, az egyik
nap mélységes elkeseredés vett rajta erőt, a másik nap pedig a bizakodás. Csak
sok-sok év elteltével tudott úgy nyilatkozni könyvéről, hogy "ilyen felismerés az
életben csak egyszer adatik meg az embernek".
Bizonytalanságérzetének megvolt a sajátos oka, abban az időben ugyanis
nagyon elszigetelődött. A Bécsben élő, szabadgondolkodó zsidót nem fogadta be
a mélységesen konzervatív szellemű intézmények irányította szakma. A Bécsi
Neurológiai Társaság ülésein fagyos pillantások és dermedt csönd közepette
fejtette ki nézeteit a neurózis szexuális aspektusairól. Az elszigeteltség persze
előnyökkel is járt, munkáját legalább azok a bírálatok nem nehezítették, melyeket
amúgy nem kerülhetett volna el.
Az álmok már régóta foglalkoztatták. Ahogy sok más egyéb, így a látnokok,
jósok, kuruzslók, jövendőmondók, misztikusok is, de ezek nem mint az okok és a
jelenség természete feltárására irányuló tudományos kutatómunka tárgyai. A
pszichológia eleve nem is tett kísérletet az álmok értelmezésére, mert azokat a
szertelen képzelet közvetlen behatások és közelmúltbeli emlékek kiváltotta
termékeinek tartotta, vagy egyszerűen a puszta véletlen művének. Az e témáról
írandó könyv ötlete bizonyosan már 1886-tól kezdve munkált Freudban, s az ezt
követő évek során annyi időt szentelt az adatok és a gondolatai rendszerezésének,
amennyit a körülmények lehetővé tettek. Jóval később azt írta, hogy a könyv
anyaga 1896 elejére lényegében együtt volt, megírása azonban 1899 nyaráig is
eltartott, és a mű csak 1900 elején jelent meg nyomtatásban. Részben
valószínűleg nagyon is személyes okból fogott a könyv megírásához. Úgy vélte,
segít kilábalni lelki válságából, ha kiírja magából a gondolatait. A témára
vonatkozó szakirodalom beható tanulmányozása további ösztönzést adott terve
megvalósításához, ugyanis a szakmában általánosan elterjedt nézet értelmében (ez
alól talán egyedül a második századi görög Artemidórosz volt a kivétel) az álmok
értelmetlen zagyvaságnak minősültek.
E nézetet ő a saját több száz páciense által szerzett tapasztalatai alapján
utasította el. Mint írta, az álmok – nem csak az ébredés után felidézhető
"manifeszt" (nyilvánvaló) tartalmuk, hanem a tudatalattiban rejtező "latens"
(lappangó) tartalmuk is – őt sajátos mechanizmus eredményei. A sűrítés miatt a
manifeszt álomtartalom a több jelentésréteget hordozó latens elemet csak tömören
összegzi. Az álombeli eltolás, azaz a pszichikai értékek átértékelésének
segítségével iktatja ki az álmodó a cenzúrát, mint például amikor a kislány
álmában a babája nyakát tekeri ki a bátyjáé helyett. Az álom úgy ábrázol, hogy az
elvont fogalmakat és viszonylatokat konkrét képekkel jeleníti meg, például
amikor valaki cselekvéseiben korlátozottnak érzi magát, azt álmodja, hogy
börtönben van, miután az álommunka nem tud mit kezdeni az absztrakciókkal. Az
eltolódással függ össze a szimbolikus ábrázolás, melynek segítségével az álmodó
elkerülheti a cenzúrát, tehát az erotikus képzeteket szimbólumokkal helyettesíti,
azaz például a kard, az esernyő stb. utal a férfi nemi szervre, a sütő vagy ajtóval
rendelkező szoba a nőire. Az utolsó ilyen mechanizmus a másodlagos
megmunkálás, ami felébredés után zajlik, amikor igyekszünk rekonstruálni az
álmot, s e folyamat (főleg analízis során) esetleg sokkal több mindent árul el, mint
maga az álom. E mechanizmusok mögött húzódik meg a vágyteljesülés iránti
igény, azaz álmunkban megvalósulni látunk olyasmit, ami egyébként képtelenség
vagy tiltott.
A könyvben egyaránt fellelhetők a zseniális felismerések és a vitatható
érvelések, leveleiben maga Freud is rendre feltárja súlyos kétségeit. Egy
alkalommal például elkeseredetten azt írta, hogy sületlenség az egész könyv – az
emberek egyszerűen aludni akarnak, és azért álmodnak, hogy ne kelljen
fölébredniük. Egy másik alkalommal pedig úgy nyilatkozott a könyvről, hogy
abban foglaltatik legfontosabb felfedezése, ez az egyetlen műve, mely
valószínűleg túl fogja élni őt. Végül is amikor a kézirat 1899 végén nyomdába
került, lényegében elégedett volt vele.
Az olvasók és a kritikusok azonban nem tették magukévá a lelkesedését. Az
első kiadás hatszáz elkészült példányából az első hat hét folyamán összesen
százhuszonhármat adtak el, az első két évben háromszázötvenegyet, és csak nyolc
év alatt fogyott el mind a hatszáz. A könyv megjelenése után másfél évvel Freud
egy levelében arról panaszkodik, hogy egyetlen orvosi vagy más tudományos
folyóirat sem méltatta egy kurta megjegyzésre sem. Egy bécsi újság közölt egy
rosszindulatú kritikát a könyvről a megjelenés után másfél hónappal, melynek
nyomán a városban egy árva példánnyal több nem fogyott már. A következő hat
vagy hét hónap folyamán két berlini újságban jelent meg róla kritika, melyek
ugyan nem rosszindulatúan, de nem is lelkesen szóltak a könyvről. Ennek
ismeretében különösen nevetséges a bécsi pszichiátriai klinika egyik
professzorának a hisztériáról tartott előadása során tett és széles körben elterjedt
megállapítása, miszerint: "Ezek a beteg elméjű emberek a megkönnyebbülést
keresik, s él e városban egy kolléga, aki a helyzetükkel visszaélve elméletet gyárt
belőle, hogy abból alaposan meggazdagodjék."
Freud a könyve iránt tanúsított szakmai közöny, sőt olykor gúnyolódás
ellenére is népszerű előadó maradt. Mégis jellemző az az eset, amikor az
előadásait egy ideje már látogató egyik diák valamelyik nap óra után odament
hozzá, s megkérdezte tőle, elkísérhetné-e hazáig, mert szeretne vele beszélni az
Álomfejtésről. Séta közben elmesélte, hogy írt egy Freud elméletével
homlokegyenest ellenkező tartalmú dolgozatot. Miközben erre készült,
megkérdezte tanárait, hogy olvassa-e el az "álmoskönyvet", de azt a választ kapta,
hogy kár volna rá az idejét fecsérelni. Most, hogy az előadások oly mély
benyomást tettek rá, már bánja, hogy hallgatott a tanáraira. Még jobban bánja,
hogy megírta a dolgozatát, de már késő, rövidesen megjelenik nyomtatásban.
Viszont biztosította Freudot afelől, hogy az elméletét azóta már ugyanolyan
megingathatatlannak tekinti, mint a római katolikus hittételeket – mely kijelentés
sokat árult el vallási hovatartozásáról és indítékairól, ám nem valószínű, hogy
Freudot különösképp felvidította.

A kiadó tíz évvel később jelentette meg másodízben az Álomfejtést. Freud

életében hat további kiadás látott napvilágot. Később a könyvet sok nyelvre
lefordították, köztük angolra, oroszra, spanyolra, franciára, svédre, magyarra,
csehre és japánra. 1900 vége felé Freud készített egy rövidebb változatot, melyet
többen vettek meg. Az időközben egy orvosi folyóirat állandó könyvkritikusává
avanzsált egykori diák rendre gúnyt űzött Freud könyvéből.

A Wright fivérek és az
eladási nehézségek
1905 januárjában az amerikai hadsereg műszaki fejlesztési és védelmi hivatala a
következő levelet kapta Wilbur és Orville Wrighttól, az Ohio állambeli
Daytonból:

Uraim!

Az elmúlt öt év folyamán végzett repülési kísérletsorozatunk azzal az

eredménnyel zárult, hogy sikerült mindennapi használatra alkalmas repülő
gépezetet alkotnunk. Ez a gép nemcsak nagy sebességgel halad a levegőben,
de sértetlenül földet is ér. 1904-ben összesen százöt repülést hajtottunk végre
kísérleti telepünkön, a várostól keletre eső Huffman-síkságon; és bár az idő
 rövidsége miatt a gép kezelésében még nem tehettünk szert kellően nagy
jártasságra, a mondott időszak végére mégis két alkalommal sikerült öt-öt
percen át addig köröznünk a térség fölött ötvenhat kilométeres óránkénti
sebességgel, míg a megtett távolság el nem érte a közel öt kilométert…
A számos egyenes vonalban, körben és S alakzatban, szeles időben és
szélcsendben végrehajtott próbaút tapasztalatai nyomán állíthatjuk, hogy a
repülés immáron a legkülönfélébb gyakorlati célokra alkalmazhatóvá vált, így
például háború idején hírszerzésre és üzenetek továbbítására is. Amennyiben
ez utóbbinak a lehetősége felkelti kormányunk érdeklődését, mi készséggel
állunk az ügy szolgálatába akár úgy, hogy szerződésben rögzített áron mi
készítjük el a kívánt tulajdonságokkal bíró gépeket, akár úgy, hogy
rendelkezésre bocsátjuk mindama tudományos eredményeinket és gyakorlati
tapasztalatainkat; melyekre a kísérletezés évei alatt szert tettünk,
szabadalmaink használati jogával egyetemben: minek következtében a
kormány e jogokkal felruháztatik.
Amennyiben Önöknek módjukban áll megbizonyosodni afelől, hogy
kormányunk érdeklődést tanúsít a fentnevezett ügy iránt, a mielőbbi
tájékoztatásért módfelett hálásak lennénk, ugyanis ez nagy segítséget nyújtana
a jövőre vonatkozó terveink kialakításához.

Ez a levél nem sokban különbözött attól az évi többtucatnyi, ugyanezen tárgyban

írott többitől, ami a hivatal postájával akkoriban érkezett. A válaszban sem volt
semmi szokatlan a kísérletekhez nem járulnak hozzá támogatásukkal, de
komolyan fontolóra veszik a gyakorlati célokra használható gép tárgyában
kötendő szerződés eshetőségét. Meglehet, a levél alapvetően formális volt, s aki
írta (Gillespie hadseregtábornok neve szerepelt aláíróként), nyilván nem olvasta
elég figyelmesen a Wright fivérek levelét, az érdektelenség mindenesetre annyira
felháborította a testvéreket, hogy egyértelmű elutasításnak tekintették a választ.
Azt viszont ők nem vették figyelembe, hogy mit von maga után a titkolózásuk,
amihez különösen Wilbur ragaszkodott.
Az akkor harminchárom éves, kevésbé aggályoskodó Orville általában
alávetette magát harminchét éves, nála erélyesebb bátyja akaratának, és
súrlódások nélkül tudtak együtt dolgozni. Ennek lett az eredménye az, hogy azt a
bizonyos százöt próbarepülést a motoros repülés iránti óriási érdeklődés közepette
is valóban a nyilvánosság teljes kizárásával hajtották végre. A versengésben
messze az élen jártak – erről ők meg voltak győződve, és az események később be
is bizonyították az igazukat –, főleg mert a felfelé szálló madarakkal végzett
alapos megfigyeléseik matematikai számításokba átültetése "háromtengelyű"
repülőgép megalkotásához vezetett, mely nem csak balra és jobbra tudott
fordulni, orral lefelé és fölfelé haladni, hanem saját hosszanti, menetirány szerinti
tengelyéhez képest meg is tudott fordulni. Ez utóbbi képessége, melyet zseniális
ötlet nyomán a szárnyak repülés közbeni egyik vagy másik irányba "csűrésével"
avagy döntésével értek el, lehetővé tette a kanyarodást a levegőben, ami
rendkívüli mértékben növelte a gép manőverezhetőségét. A Wright testvérek
repülőgépe e tekintetben egyedülálló, hiszen az első valóban kormányozható
gépet alkották meg.
Ha mindezt egyértelműen megfogalmazták volna levelükben, a hadsereg
nyilván sokkal élénkebb érdeklődést tanúsított volna. Csakhogy épp e
találmányuk késztette a fivéreket a titkolózásra. Ez a megoldás nem csupán
zseniális, de rendkívül egyszerű, ily módon könnyen lemásolható volt. Ötévnyi
fáradságos és szorgalmas kísérletezés eredményeként született meg az a gép,
amely nyilvánvalóan minden, a témában érdekelt irigy és csalafinta versenytársat
az utánzásra csábított volna. Ezzel magyarázható feltett szándékuk, hogy a gép
működési elvét csak valamely körültekintően megfogalmazott szerződés aláírása
után hajlandók feltárni. Figyelemre méltó az a körülmény, hogy a levélben szó
sem esik a hadsereg egy képviselőjének meghívásáról, aki repülés közben
figyelhetné meg a gépet.
Az, hogy Wilbur a hadsereg válaszát elutasításként értékelte, részben abbéli
aggodalmának tulajdonítható, hogy a kormány, amennyiben felismeri a gép
egyedülálló képességeit s az azokban rejlő lehetőségeket, egyszerűen kisajátítja
minden vívmányukat – a gépet, a terveket, a próbaeredményeket, mindent –
annak érdekében, hogy ők ne adhassák el más országoknak. Ily módon a fivérek
talán még némiképp föl is lélegeztek, úgy vélték, ezek után fordulhatnak
Angliához. Ezt meg is tették, kétezer-ötszáz dollárért kínálták fel megvételre
repülőgépüket, mely összeget a szerződés aláírását követően minden egyes
próbarepülésen bemutatott gépért kellett volna fizetni. (Azt remélték, hogy a
próbarepülések során nyolcvan és százhatvan kilométer közti távolságot tudnak
majd megtenni.) A britek azonban csekély érdeklődést tanúsítottak. Májusban azt
írták, hogy felkérik washingtoni katonai attaséjukat a bemutató repülés
megszervezésére. A Wright testvérek nyilvánvalóan elmulasztották egyértelművé
tenni, hogy a bemutatóra csak a szerződés aláírását követően hajlandóak sort
keríteni. A félreértés azonban lényegtelennek bizonyult, miután az attasé soha
nem lépett velük kapcsolatba.
Júniusban a Wright testvérek folytatták a próbarepüléseket, gépüket minden
addiginál hosszabb időre és magasabbra vitték fel – épp elég hosszú időre
(harminchárom perc alatt harminckét kilométert tettek meg) és épp elég magasra
(tizennyolc méterre) ahhoz; hogy magukra vonják egy helyiérdekű vasúti kocai
utasainak figyelmét. Mire a nyár a végéhez közeledett, a fivérek rájöttek, hogy a
munkájukat övező titkolózás már nem tartható fenn sokáig, és a potenciális
vásárlók feltehetően igényt formálnak majd a repülőgép alig hihető képességeit
igazoló, kézzelfogható bizonyítékra vagy szemtanúk vallomására. Ennek okából a
nyáron végrehajtott próbák során, különböző pontokról igen meggyőző
fényképfelvételeket készítettek az éppen repülő gépről, októberben pedig
bemutatót szerveztek, melyre tizenöt köztiszteletben álló daytoni polgárt hívtak
meg, akik fogadalmat tettek, hogy mindaddig titokban tartják a látottakat, míg a
fivérek e vállalt kötelezettségük alól föl nem oldják őket. Aznap Wilbur szállt fel
a géppel, mégpedig tizennyolc méter magasba, harmincnyolc percen át maradt
fenn a levegőben, miközben harmincnyolc kilométert tett meg. Az esemény híre
mégiscsak futótűzként terjedt, miután egy vasúti kocsi néhány utasa beszámolt
róla, hogy látta a repülőt és a Huffman-síkságon egybegyűlt embereket, az
újságok pedig szóra bírták az egyik titoktartást vállalt szemtanút, így aztán
másnap hatalmas tömeg jelent meg a gyakorlótéren – mely tömeg hoppon maradt,
ugyanis azt kellett tapasztalnia, hogy a Wright testvérek időközben szétszerelték
gépüket, s oly nesztelenül osontak el vele, mint besurranó tolvaj a zsákmányával.
Egészen 1908 májusáig, azaz harminc hónapon át nem is repültek újból.
Taktikai okokból történt visszavonulásuk után néhány nappal a testvérek,
miután nem kaptak semmi értesítést az angoloktól, levelet írtak a
hadügyminiszternek, William Howard Taftnak, aki persze továbbította azt a
katonai műszaki fejlesztési hivatalnak. E második levél ugyancsak szófukar volt,
semmiféle tájékoztatással nem szolgáltak benne a nem sokkal korábban végzett
próbarepülésekről, de arra vonatkozóan sem adtak magyarázatot, hogy repülések
egész sora miként maradhatott tökéletesen titokban ilyen hosszú időn át. A
fényképfelvételekről és a szemtanúkról sem tettek említést. Egyszerűen csak egy
ahhoz hasonló szerződést indítványoztak, amelyre az angolok oly óvatos
elővigyázatossággal reagáltak. A szerződés aláírását követően adnának át egy
gépet kipróbálásra, s a kialkudott vételár a bemutató után lenne fizetendő. A
hivatal egy hét múltán azt válaszolta, hogy a próbától egyelőre eltekintenek, de
örömükre szolgálna, ha a gép terveire és kivitelezésére vonatkozó információk
birtokába juthatnának, melyek alapján megítélhetnék, mennyire használható a
gyakorlatban. A Wright testvérek bizalmatlanságot eláruló válaszában azt állt,
hogy "no nem, uraim, önök mondják meg, mit várnak el egy ilyen géptől, és mi
majd az igények szem előtt tartásával gondoskodunk annak használhatóságáról".
A hivatal, miután sejtelme sem volt a repülőgépben rejlő lehetőségekről, aligha
lehetett abban a helyzetben, hogy megfogalmazza elvárásait. Következésképp a
válasz amolyan nesze semmi, fogd meg jól jellegű volt. A Wright testvérek pedig,
ahelyett hogy levelezés útján üzleti tárgyalásokba bocsátkoztak volna, inkább
hallgatásba burkolóztak.
A hallgatás csak az amerikai hadseregre vonatkozott, mert az angolokkal
folytatott párbeszéd gyümölcsözőbbnek bizonyult. Az angolok kitartottak
amellett, hogy az attasé rendelkezésükre áll a próbarepülés megtekintésére, de
szerződéskötési joggal nincs felhatalmazva. A Wright fivérek erre azt válaszolták,
hogy ha az attasé Daytonba látogat, kikérdezhet jó néhány szemtanút, ám a britek
a szemtanúk motoros repülésekre vonatkozó beszámolóiért egy lyukas garast sem
óhajtottak adni – következésképp íziben befejezettnek tekintették a tárgyalásokat.
Ezek után a franciákon volt a sor, akik sokkal fürgébben és készségesebben
reagáltak a Wright fivérek jelentkezésére. A hadügyminisztérium szakértőt
küldött a szerződés előkészítésére, melyet már január elején alá is írtak: ez egy
működőképes, reprodukálható repülőgép egymillió frankért való megvételéről
szólt. Ezen összeg negyven százaléka minden kikötés nélkül, azonnal fizetendő, a
többi két hónapra letétbe helyezendő. A francia kormány három hónap
időtartamra kizárólagos joggal rendelkezik a gépre és minden tervezési részletre
vonatkozóan (ez alól csak az Egyesült Államok kormánya volna kivétel abban a
csöppet sem valószínű esetben, ha érdeklődést tanúsítana). Úgy tűnt, a dolgok a
legjobb úton haladnak.
Aztán az egészből mégse lett semmi. A francia hadvezetés megpiszkálta a
szerződést, hátsó szándékoktól egyáltalán nem mentesen, valószínűleg ama
jobbára alaptalan reményektől indíttatva, miszerint a francia feltalálók már igen
közel járnak hozzá, hogy áttörést hajtsanak végre a repülés terén. Francia
tisztekből álló küldöttség jelent meg váratlanul Daytonban, követeléseik
lényegében arra vonatkoztak, hogy a kizárólagos jogok egy teljes évre és
harmincméteres gépülési magasságra terjedjenek ki. A testvérek hajthatatlanok
maradtak. Még az aerodinamika elismert szakembere, a párizsi születésű Octave
Chanute közbenjárása sem vezetett eredményre, az ügy megfeneklett. A Wright
testvéreket a kifizetett előleg sem derítette jobb kedvre.
Ezek után úgy gondolták, csak úgy juthatnak egyről a kettőre, ha valamelyest
kilépnek a nyilvánosság elé, a titkolózás pedig nem egyeztethető össze a
nyilvánosság kizárásával. Az 1905. októberi repülés tanúit feloldozták titoktartási
fogadalmuk alól, az ott megjelentek nevét tartalmazó listát eljuttatták a Scientific
American című folyóirathoz, mely rövidesen megjelentette a szemtanúkkal
készített meggyőző interjúkat. Massachusetts szenátorára, Henry Cabot Lodge-ra
oly nagy hatással volt a cikk, hogy azt javasolta a katonai műszaki fejlesztési
hivatalnak, küldjenek el egy megfigyelőt Daytonba, aki működés közben
szemlélné meg a repülőgépet. A hivatal írt a fivéreknek, akik azt válaszolták,
hogy bizonyítékkal szolgálnak, de repülési bemutatóval nem. Ez a levélváltás,
akárcsak a többi, hamvába holt.
Egy novemberi párizsi esemény azonban gondolkodóba ejtette a fivéreket. A
kormányozható léghajókkal végzett szenzációs kísérleteiről nevezetes fiatal brazil
Alberto Santos-Dumont több mint kétszáztíz méteres távolságot tett meg egy
motoros géppel. Bár ez a hír önmagában még nem aggasztotta volna a fivéreket,
az már nyugtalanította őket, hogy egyre közkeletűbbé vált a nézet, miszerint az
emberiség a levegő meghódításának küszöbén áll. E nézet széles körben való
elterjedése pedig valószínűleg azt vonja majd maga után, hogy mind több
figyelem irányul versenytársaikra, és mind kevesebb őrájuk.
A lépésváltás érdekében fordultak a kockázatos vállalkozásairól ismert Charles
B. Flinthez, aki korábban már szerepet játszott a tengeralattjáró és az automobil
fejlesztésében, és aki kiterjedt kapcsolatokkal rendelkezett az országhatáron belül
és kívül egyaránt. A következő mintegy harminc hónap folyamán az ő
segítségével és jó tanácsaival még számos csalódáson verekedték át magukat,
melyek betetőzése egy nyomasztó európai út volt 1907 nyarán és őszén. Nem
elég, hogy idejük java részét különféle francia, angol és német hivatalok
előszobájában, értelmetlen és hiábavaló várakozással töltötték, amennyi
nyilvánosságot egyáltalán kaptak, abban sem volt köszönet (többnyire csak a
"blöff" szót emlegették velük kapcsolatban). Ráadásul az egész hercehurca
fölöslegesnek bizonyult. Senki nem volt tisztában vele, hogy technikailag
mennyivel előbbre tartanak vetélytársaiknál, ők pedig érvényes szerződés híján
ezt nem merték föltárni. Egyetlen lehetőségük kínálkozott, amikor egy
köztisztviselő némi kenőpénz, nevezetesen ötvenezer dollár fejében hajlandó lett
volna tető alá hozni egy megfelelő szerződést. Wilbur nem szívesen, de ráállt
volna a dologra azzal a kikötéssel, hogy a hivatalnok közvetítői díját a
szerződésben állapítsák meg. Ebből se lett semmi.
Amerikába visszatérvén azonban a Wright fivérek arról értesültek, hogy az
Egyesült Államok hadserege mégiscsak tanúsít érdeklődést az iránt, amit ők
felkínáltak, miután az európai versenytársak elég riasztóan előretörtek. 1908
februárjában a hivatal előszerződést kötött velük, mely a következő szeptemberre
tűzte ki a bemutató időpontját. Flint hathatós közreműködése révén pedig
márciusban egy francia kereskedelmi szindikátus rukkolt elő hasonlóan kedvező
szerződéssel. Májusban a testvérek ismét a levegőbe emelkedtek az észak-
carolinai Kitty Hawknál és a Kill Devil Hillsnél, ezúttal kevésbé titkolván
eredményeiket. A legtöbb babért mégis az újságírók aratták le.
Először a francia bemutatóra került sor augusztusban. Wilbur még jóformán
ízelítőt se adott abból, amit a gépük tud, ám amikor az első kanyarodási manővert
végrehajtotta, az izgatott nézőközönségnek a lélegzete is elakadt. Nem az a
merev, óvatos, bizonytalan repülés volt ez, amilyet a többiektől láttak. A gép oly
magabiztosan mozgott a levegőben, mint a magasba törő madár. Miután Wilbur
szépen letette a gépet a földre, a tömeg odasereglett. Szertefoszlott minden kétely.
Csak a csodálat maradt. Később egy jelen lévő francia repülőről azt mesélték,
hogy alig hitt a szemének, s állítólag azt mondta: – A Wright testvérek
eredményeihez képest mi még csak gyerekcipőben járunk.
Eközben Orville odahaza az amerikai hadsereg számára tartandó, szeptember
elejére kitűzött bemutató előkészületein munkálkodott. Ez is látványos sikert
aratott, az egyik felszállás alkalmával a gép hatvanméteres magasságban,
hetvennégy percig repült. A bemutatók még több héten át folytak az Atlanti-óceán
mindkét partján, a sikersorozatot csak egy incidens zavarta meg: egy amerikai
repüléskor az egyik propeller hajszálrepedése miatt baleset következett be,
melynek egy nézőként ott lovagló fiatal katonatiszt esett áldozatául. De többé már
soha senki nem vonta kétségbe a Wright fivéreknek a repülés tudományában és
művészetében játszott vezető szerepét.
 Pablo Picasso
és Az avignoni
kisasszonyok
1907 késő tavaszán vagy nyár elején egy napon Pablo Picasso a párizsi
szobrászati múzeumban barangolt. Egy ajtóhoz érve benyitott, s egy afrikai
szobrászati kiállításon találta magát. Egy barátja számolt be róla, hogy még
évekkel később is elragadtatással ecsetelte, mekkora erővel hatott akkor rá a
primitív művészet. Igaz, szintén évekkel később egy interjúban még azt is tagadta,
hogy az idő tájt bármiféle afrikai művészeti alkotást látott volna, de az igazsághoz
és a művészethez már akkoriban is gyakorta ugyanolyan megátalkodott
fenegyerek módjára viszonyult, mint aztán egész életében.
1907-ben Picasso még a nyomorgó művészek népes táborába tartozott,
akiknek Párizs ismét egyet jelentett a forradalommal, bár ez a forradalom
nagyban különbözött az 1789-estől. A művészek közössége, részben a fotográfia
fenyegető megjelenése miatt, radikális újítások egész sorát vezette be. Picasso
művészete is alapvető változásokon esett át.
Egészen addig a korábbi normáknak megfelelő, figurálisnak, sőt
konvencionálisnak tekinthető műveket alkotott. Kék korszakában őszinte emberi
együttérzéssel ábrázolta az öregkori magányt, a szegénységet és a
kiszolgáltatottságot. Rózsaszín korszakában még szintén könnyen felismerhető
figurákat festett, harlekineket, bohócokat és a cirkusz más szereplőit ábrázoló
képeivel ragadta meg az élet oldottabb, derűsebb oldalát. Akkoriban viszont már
hónapok óta dolgozott egy hatalmas vásznon, melyen igen különös kinézetű,
fesztelen pózban ábrázolt aktok sorakoztak. Minél tovább módosítgatott a képen
az újabb és újabb vázlatok és akvarellek nyomán, a nőalakok annál
absztraktabbak és szögletesebbek lettek, egyre inkább Paul Cézanne híres
fürdőzőinek négyszögesített változatára emlékeztettek. Két arc pedig határozottan
a groteszk afrikai maszkok jellegzetességeit viselte magán.
Ha ezek a torzítások akár csak részben a fél évszázaddal korábbi, érzékien buja
aktokra utaltak, akkor meglehetősen zord válasz volt ez az előd művére, talán
valamelyest Picasso spanyol őseinek zordsága tükröződött benne. Ő maga az
Avignoni bordély címet adta képének, és mélységesen fölháborodott, amikor
hazug és álszent tapintattal átkeresztelték Az avignoni kisasszonyokra. A
festmény, mely valóban merészen, élesen és kihívóan szakított a művészi
gyakorlat minden általánosan elfogadott kritériumával, nyilván még az
elkötelezett lázadó Picassónak is okozott nyugtalan pillanatokat. Vajon hogy
fogadják majd? Mit fognak szólni hozzá, akik majd megnézik?
Amikor elkészült a mű, vagy legalábbis majdnem végleges formát öltött,
elkezdte mutogatni barátainak és művésztársainak, mindazoknak, akiktől
megértésre és biztatásra számított. A különc költőt, Guillaume Apollinaire-t, aki a
megkövesedett hagyományokkal szakítandó soha nem riadt vissza a
meghökkentéstől, szemlátomást meglepte a látvány. Miután magához tért, akkor
is csak egy meglehetősen közhelyszerű és felettébb óvatos megjegyzésre futotta
tőle, miszerint a kép minden bizonnyal forradalmi, továbbá hiányolta belőle az
érzelmeket, végül pedig bevallotta, hogy egyszerűen nem érti. Ha Picasso e
szavakat egy eredendően konzervatív művész szájából hallja, valószínűleg
elintézi magában a dolgot egy vállrándítással. Apollinaire azonban támogatta az
új törekvéseket, és azon kritikusok sorába tartozott, akik kiálltak az absztrakt
művészet és különösen a kubizmus első szárnypróbálgatásai mellett – sajátságos
módon Az avignoni kisasszonyokat ma épp ezen irányzat első igazán jelentős,
felbecsülhetetlenül értékes alkotásának tekintjük.
Legalább ilyen lehangoló tapasztalatokra tett szert Picasso, amikor a híres
testvérpárnak, Gertrude és Leo Steinnek mutatta meg a képet. Ők azt mondták
róla, hogy nem méltó a tehetségéhez, és semmiképp sem méltó arra, hogy ők
kritikát írjanak róla. Szemére vetették, hogy megingatta őket a korábbi munkái
alapján beléje vetett bizalmukban, s mint mondták, ha ezen az úton halad tovább,
azt teljesen el is fogja veszíteni. Picasso ezt követően egyre ritkábban fordult meg
Steinék szombat esti összejövetelein, és Gertrude róla szóló későbbi könyveiben
gondosan kerüli a kép megemlítését. Kétségkívül súlyosbította a helyzetet, hogy
Picasso egy estélyen véletlenül fültanúja lett Leo és Henri Matisse
beszélgetésének, melynek során számos sértő megjegyzéssel illették. Matisse, aki
Picassóban nyilvánvalóan vetélytársat látott, továbbá be akart férkőzni Steinék
kegyeibe, kijelentette, hogy Picasso gúnyt űz a modern művészet törekvéseiből, s
hogy ő, Matisse majd gondoskodik róla, hogy a gúnyolódó kolléga ezért alaposan
meglakoljon. A kettejük közti addigi baráti versengés ettől kezdve tartós
ellenségeskedésre váltott át.
Még Georges Braque, az absztrakt festészet másik jeles élharcosa is heves
kitörésekre ragadtatta magát, és nem épp szalonképes kifejezéseket alkalmazva
azzal vádolta meg Picassót, hogy elment az esze. Az emberi test ilyen végletes
eltorzításához csak a festészet módszereinek, kifejezőeszközeinek tudatos
felrúgása vezethet. Ezek a figurák szörnyetegek – szent ég, micsoda orrok!
Braque nem csak hogy kíméletlenül ócsárolta a képet, hanem még annyira föl is
zaklatta magát, hogy bezárkózott a műtermébe, és több napra önkéntes
némaságba burkolózott.
A La Revue Blanche hivatásos kritikusa kevésbé hevesen, de ugyanilyen
elítélően nyilatkozott. Ő a leereszkedő vállveregetésével tőrt mártott Picassóba.
Véleménye szerint a műve "érdekes", és javasolta, hogy tehetségét a karikatúra
terén bontakoztassa ki. A leginkább övön aluli ütés azonban valószínűleg André
Derain nevéhez fűződik, aki az "irtózatos" szóval illette a festményt, és azt
mondta, hogy "egy szép napon Picassót előtte fölakasztva találják majd meg".
Még a környékbeli boltosok is azt rebesgették, hogy Picasso megbolondult.
Egy Daniel-Henry Kahnweiler nevű gazdag német fiatalember akkoriban érkezett
Párizsba, s ott képtárat nyitott. Elsősorban Cézanne és Gauguin műveit kedvelte,
de kiállította a vadak néhány alkotását is, köztük Braque és Derain műveit.
Picasso új művéről egészen addig nem is hallott, míg egy barátja nem beszélt neki
egy szokatlan festményről. Kahnweilernek derengett, mintha már látta volna az
alkotó nevét valami kis galériában kiállított néhány rajzon. Nyomban feltámadt a
kíváncsisága, és haladéktalanul felkereste Picassót a műtermében. Az első és
legnagyobb megrázkódtatás Picasso szegénysége láttán érte. Később úgy
fogalmazott, hogy a művész "megdöbbentő hősiességgel" viseli el nyomorúságos
életkörülményeit. Ami pedig a festményt illeti, amit a barátja "kezdetleges"-nek
nevezett, rá nagy hatást tett, és igen jelentős művészeti alkotásnak tekintette.
Szerette volna megvásárolni Picasso más eladó képeivel egyetemben. A művét ért
kemény hangú bírálatok hatása alatt a festő azt mondta új pártfogójának, hogy a
kép még nincs készen, s ezért nem eladó. Több más művét azonban eladta
Kahnweilernek, köztük a képhez készített tanulmányokat és vázlatokat. Nem
sokkal Kahnweiler távozása után Picasso összetekerte Az avignoni kisasszonyokat,
és a műterem sarkában lévő halom tetejére hajította. Tizennyolc évig senki nem is
láthatta.
1925 nyarán egy barátja rávette, hogy szedje elő a festményt, mert egy neves
gyűjtő, Jacques Doucet érdeklődik iránta. Picasso műtermébe lépve Doucet-nak
ugyanaz volt a benyomása, mint annak idején Kahnweilernek, és a képről is
hasonlóképp vélekedett. Amikor megtudta, hogy eladó, fantasztikus összeget,
huszonötezer frankot kínált érte. A festő szélsebesen elfogadta az ajánlatot.
A festmény negyven évvel később már háromszázötvenezer frankot,
körülbelül hetvenezer dollárt ért. Jelenlegi értéke meghaladja az egymillió dollárt.

Eugene O'Neill
és az ital
"Egyikünk sem tehet arról, amit az élettől kap. Megkapjuk a magunkét, és még
meg sem értjük, és ha egyszer megkaptuk, attól fogva nem tudunk ugyanazok
lenni, akik voltunk. Végül minden elválaszt már attól, ahogyan élni szeretnénk, és
örökre elvesztettük valódi önmagunkat." (Vas István fordítása)
Mary Tyrone mondja ezeket az elkeseredett szavakat Eugene O'Neill Utazás
az éjszakába című drámájában. Ahogy azt e nagymértékben önéletrajzi darabból
megtudjuk, O'Neill meglehetősen szokatlan családba született, melyet lényegében
ugyanaz az átok sújtott, amiről Mary Tyrone (akinek alakjában az író saját
édesanyját mintázta meg) beszél. Az a valami, amit édesanyja az élettől kapott,
nem más, mint a morfiumfüggőség, mely egy műtét utáni gyógyszeres kezelés
nyomán alakult ki. Az élet szűkre szabta színész édesapja mozgásterét, aki ugyan
jól keresett, de örökös hiányérzettel küzdött. Mindig "komoly" szerepekre
vágyott, ezzel szemben több mint ötezerszer lépett színpadra a Monte-Christo
grófja Edmond Dantéseként, s ahogy a fia megjósolta, csak Eugene O'Neill
apjaként emlékszik rá az utókor. A whisky iránti erőteljes vonzalmát mindkét fia
örökölte, és ez csak fokozta bennük az apa egyeduralmával szembeni lázadó
hajlamokat. Az idősebbik fiú, az ifjabb James például azért kényszerült távozni a
Notre-Dame Egyetemről, mert erősen ittas állapotban egy hírhedt környékbeli
ringyóval az oldalán jelent meg az egyetemi bálon; negyvenöt éves korában halt
meg egy szanatóriumban, idült alkoholizmusa vitte a sírba. Eugene-t csak egy
hajszál választotta el attól, hogy ugyanilyen okból szintén tragikus véget érjen.
Katherine Hepburn állítólag egyszer úgy jellemezte az íreket barátjának,
Spencer Tracynek, hogy örökké zokognak. O'Neill, akárcsak az apja és az anyja, a
zokogás elől az italba menekült. Ugyancsak az ital oldotta fel a gátlásait is, és
ahogy az már mással is megesett, Princetonban, tanórán kívüli tevékenység
keretében teherbe ejtett egy csinos lányt, Kathleen Jenkinst. A saját ifjúkori
ballépéseire jól emlékező idősebb O'Neill óva intette a fiát attól, hogy feleségül
vegye a lányt, mivel a házasság hosszú távú elkötelezettséggel jár, amire Eugene
teljességgel alkalmatlan. A fiú nem hallgatott az okos szóra, 1909-ben megnősült,
majd nyomban el is hagyta a feleségét, s három évvel később elvált.
A baklövést követően még inkább az italhoz menekült. A hősiességből vállalt
esküvő után nem sokkal hajóra szállt, s apja anyagi támogatásával Hondurasba
ment aranyásónak. Aranyat ugyan nem talált, de ottani élményei szolgáltak
alapanyagul Jones császár című művéhez. Alig néhány hónap múltán maláriát
kapott, visszatért New Yorkba, s egy időre beállt apja színtársulatához. Bár
gyakorta furdalta a lelkiismeret, melynek támadásait azonban jobbára az ital
segítségével visszaverte, így végül is sikerült távol tartania magát feleségétől és
gyermekétől. 1910 elején apja akarata ellenére munkát vállalt egy Buenos Airesbe
tartó vitorlás hajón. A két hónapon át tartó út során ugyanolyan erős érzelmi
kötődés alakult ki benne a tenger iránt, mint amilyen az italhoz fűzte. Buenos
Airesben azonban körülbelül egy éven át inkább az utóbbinak szentelte magát,
mint később mondta, valószínűleg nincs olyan pad az ottani parkokban,
amelyiken legalább egyszer ne aludt volna. A céltalan őgyelgés és pénztelenség
eme időszakát csak rövid időre szakította meg azzal, hogy állást vállalt
valamilyen amerikai cég ottani kirendeltségénél, aztán pedig beállt tengerésznek
egy Dél-Afrikába tartó teherhajóra.
1911 tavaszán visszatért New Yorkba, de életvitele mit sem változott.
Kathleen el akart válni, s mivel abban az államban egyedül a házasságtörést
fogadták el indoknak, az író gondoskodott róla, hogy egy prostituálttal "tetten
érjék". Havi négy dollárért bérelt magának szobát a "Pap Jimmy" kocsmája fölött,
s nem túl meglepő módon több időt töltött az ivóban, mint a szobában, és a többi
bérlővel egyetemben ugyanolyan eltökélten és keményen ivott, ahogy az Eljő a
jeges szereplői. A tulajdonost, aki szokatlanul finom arcvonásai után kapta a
nevét, O'Neill az Anna Christie "Pap Johnny"-jaként így jellemezte: "Az ilyen
keskeny, sápadt, simára borotvált archoz, szelíd kék szempárhoz és fehér hajhoz
reverenda sokkal jobban illenék, mint a kötény, amit visel. Sem a hangja, sem a
modora nem rontja el ezt az összképet, ezért számít különleges embernek a kikötő
tájékán. Nyájas és udvarias. Mégis érezni lehet, hogy a szelídség maszkja mögött
cinikus, könyörtelen, szívtelen ember rejtezik." Jimmy kocsmájában lopni
lehetett, de verekedni sose.
O'Neill szobája hideg és kopár volt, egyetlen kis petróleumlámpa adott fényt,
és többnyire ketten laktak benne. A különféle élősködőkön kívül O'Neill e
luxusban mindig azzal osztozott, akinek történetesen akadt három dollárja abban a
hónapban. Olcsó whiskyn élt s azokon a tányér leveseken, amiket a lakók minden
délben ingyen kaptak. Ideje java részét alvással (vagy kijózanodással) töltötte,
fecsegett vagy énekelt a csaposokkal, céltalanul ődöngött a kikötőben, és
hosszasan időzött a Battery Parkban, mely a második számú kedvenc helye volt,
rögtön Jimmy kocsmája után. Meg a bordélyházak után. Miután e fényűzést
lehetővé tevő anyagi tartalékai júliusra elfogytak, egy Driscoll nevű, vörös hajú ír
óriással együtt Angliába indult. Driscoll kazánfűtőnek, O'Neill közönséges
matróznak állt be a New York nevű utasszállító luxusgőzhajóra. Az oda-vissza
útért ötvenöt dollár fizetség járt O'Neillnek.
Annak idején a vitorláson tett hajóút során beleszeretett a tengerbe, de ezen a
hajón a munka rémes és unalmas volt. Sőt megalázó is, mert sértette az önérzetét
a sznob utasok leereszkedő hangneme. Driscollt ugyan jobban megfizették, de az
ő munkája még szörnyűbb volt, mert a fűtőnek alkalmanként be kellett
kukkantania a szénaknába, ilyenkor a lezúduló szén néha oly alaposan fejbe
kólintotta, hogy rövid kényszerpihenőt kellett tartania. A legénység e két
legnagyobbra nőtt és legerősebb tagja a füsttől és a szénportól úgy feketéllett,
hogy aki nem szokott az efféle látványhoz, könnyen veszedelmes emberszabású
majmoknak vélhette őket. A szőrös majomban Mildredből, az unatkozó úrinőből a
fűtő Yank látványa váltja ki az irtózatot: – Micsoda mocskos állat! –, és aléltan
esik össze. O'Neill kedvelte Driscollt, tisztelte benne a megalkuvást nem tűrő,
szilárd egyéniséget.
Amint O'Neill visszatért New Yorkba, felvette negyven dollárral, a
hajókantinban elköltött összeggel csökkentett járandóságát, ismét beköltözött
Jimmy kocsmájába, melynek jellegét az Eljő a jegesben úgy fogalmazta meg,
hogy "Ez a Nincs Tovább Kocsma. A Tengerfenék Bár, a Végső Állomás
Kávéház, a Pokol Feneke Pince! Hát nem érzed a levegőben ezt a gyönyörű
nyugalmat? Onnan származik, hogy ez a végső kikötő. Itt már senkinek se kell
azon aggódnia, hogy hová megy majd innen, mert innen már sehová se lehet
menni." (Vajda Miklós fordítása) Ezt a "nyugalmat" zavarta meg a hír, hogy
Driscoll, a csupa erő Driscoll öngyilkos lett, egy luxushajóról a tengerbe vetette
magát.
Könnyen elképzelhető, milyen hatással lehetett ez a hír O'Neillre, akit a halál
gondolata amúgy is örökké foglalkoztatott, sőt vágyott a halálra. Élete és művei
ezt egyaránt alátámasztani látszanak. Mint életrajzírói, Arthur és Barbara Gelb
kimutatták, negyvenöt nyomtatásban megjelent darabjából huszonötben negyven
szereplő "hal erőszakos vagy nem természetes halált. Ezek közül kilenc lesz
öngyilkos. Huszonegy férfi, nő és gyermek lesz mérgezés, betegség, leszúrás,
fojtogatás, kaszabolás, vízbe fulladás, villamosszék, tűz vagy puskagolyó áldozata
a színpadon a nézők szeme láttára." Az És Lázár nevetett című darabnak csak az
első felvonásában huszonhét utalás történik a halálra.
Halálvágy vagy sem, tény, hogy O'Neill 1911 őszén öngyilkosságot követett
el. Az ilyen kísérleteket sokszor kudarcnak szánják, de úgy tűnik, ő valóban meg
akart halni, még ha az esetnek komikus oldala is volt. Veronai tablettákat gyűjtött
össze, mely gyógyszert akkoriban kis mennyiségben recept nélkül is lehetett
kapni, csak el kellett menni néhány környékbeli patikába. Amikor úgy vélte, hogy
a célra elegendő tablettával rendelkezik, fölment Jimmy kocsmája fölötti
szobájába, és bevette az összeset. Eszméletlen állapotban találtak rá a lenn ivóból
enyhén szólva kapatosan érkező barátai. A szanaszét heverő üres gyógyszeres
fiolák sejteni engedték, mi történt, a két ivócimbora pedig szerencsére nem volt
annyira részeg, hogy ne cselekedjen azonnal. Talpra állították, járatták, döntötték
belé a kávét, úgyhogy egy idő után magához tért. Mire a biztonság kedvéért
bevitték a Bellevue Kórházba, szinte teljesen rendbe jött. Megvizsgálták,
megállapították, hogy kitűnő egészségnek örvend, és hazaengedték. A két barátot
viszont benn tartották alkoholelvonó kúrára.
A gyors orvosi vizsgálat során nyilván nem derülhetett ki, hogy az egészségét
bizony aláásta az az életmód, amelyet folytatott. Édesapja ugyan 1912-ben
hazavitte New Londonba, hogy pihenjen néhány hónapot (olyasfajta pihenés volt
ez, amilyet az Utazás az éjszakába című drámájában ábrázol), mégis beteg lett, és
az év végén tüdőszanatóriumba került. Ott kezdte írni első darabjait.
Hét évvel később az első jelentős darabja, a Túl a látóhatáron méltónak
ítéltetett a Pulitzer-díjra. Negyven évvel később, 1953 decemberében, nem sokkal
a halála után Brooks Atkinson azt írta a New York Times hasábjain: "Egy
szellemóriás távozott el közülünk; legnagyobb drámaírónkat veszítettük el, a
színház világában tátongó űrt hagyott maga után."
Azt az űrt azóta is betöltik a darabjai.

Winston Churchill
és Gallipoli
1915 elején az egész Európát felszabdaló, véráztatta lövészárkok mentén
állóháború alakult ki. A brit kormány egyre több tagjának vált meggyőződésévé,
hogy az eseményeket csak egy nagy erejű, leginkább a déli fronton indítandó
támadás mozdítaná ki a holtpontról. Ezek közé tartozott az Admiralitás első
lordja, Winston Churchill is, aki 1914 decemberében feltette a kérdést: "Valóban
nincs más választásunk, mint hogy Flandriába küldjük csapatainkat szögesdrótot
csócsálni?"
Kétségkívül befolyásolta őt, hogy az Admiralitásnak nem sok lehetőséget
kínált a lövészárok-hadviselés. Churchillnek pedig lételeme volt a cselekvés, bár
emiatt néha bajba került. Az előző év októberében, Antwerpenben kijutott neki a
cselekvésből, ugyan nem mint a tengerészet vezérének, hanem mint közvetlen
felettese, Horatio Kitchener hadügyminiszter követének. A belga hadsereg és
mintegy nyolcezer brit katona kétségbeesetten próbálta megvédeni Antwerpent a
német előrenyomulástól, Lord Kitchener pedig a szívós és eltökélt Churchillnél
nem ismert alkalmasabb embert, aki képes lenne e szándék megvalósítására.
Churchill ugyan csak akkor kapcsolódott be az ütközetbe, amikor már
elkerülhetetlen volt a visszavonulás, de a szövetségeseket annyira mégis sikerült
megerősítenie, hogy időt nyertek. Az újabb összecsapás megelőzése fontos
vívmány volt, mert így a csapatok megmenekültek, megszállhatták a síkságot, és
megfosztották a németeket annak lehetőségétől, hogy megszállják a La Manche
csatorna kikötőit, ahonnan támadást indíthattak volna Anglia ellen. Mivel
azonban az időnyerést általában nem könyvelték el sikerként, Churchillt azzal
vádolták, hogy súlyos vereséget szenvedett, így éles bírálatok és komoly
szemrehányások céltáblája lett.
Ezért aztán csak hónapokkal később került megint abba a helyzetbe, hogy új,
merész és merőben szokatlan haditervvel álljon elő. Az orosz nagyherceg, Miklós
azonban önkéntelenül is a kezére játszott. 1915. januári táviratában a nagyherceg
olyan elterelő hadműveletben való részvételre kérte Kitchenert és Herbert Asquith
miniszterelnököt, mely arra kényszerítené Törökországot, hogy vonjon vissza
csapatokat a Kaukázusból. Mivel Kitchener és Asquith egyetértett abban, hogy
Oroszországnak nagy szüksége van segítségre, fontolóra vették Churchill délen
indítandó támadásának eshetőségét. Gallipolira gondoltak.
Ez a Törökország északnyugati csücskén az Égei-tengerbe benyúló keskeny
félsziget annyira alkalmasnak látszott a megtámadásra, hogy ennek a gondolata
azután is fennmaradt, amikor a nagyherceg már visszavonta javaslatát, miután a
törökök váratlanul vereséget szenvedtek az orosz határ közelében. A félsziget
valójában a Dardanellák északi partja. Az északkelet felé vezető szoros átjárót
biztosít a kis Márvány-tenger, Konstantinápoly, ily módon a Fekete-tenger és
annak számos orosz kikötője felé. Ha a szoros a szövetségesek ellenőrzése alatt
áll; szabaddá válik az út Oroszország felé, Törökországot elszakítják a
tengelyhatalmaktól, Ausztria-Magyarország pedig közvetlenül ki lesz téve a
balkáni front felől érkező támadásoknak, az ellenség haderejét elvonja a nyugati
frontról, így pedig hónapokkal; esetleg jó néhány hónappal rövidülhet meg a
háború. Berlinben a tengerészeti miniszter, Alfred von Tirpitz admirális (persze
London tudtán kívül) azt hangsúlyozta, hogy a Dardanellák elvesztése egyet
jelentene a háború elvesztésével. Mindettől Churchill felvillanyozódott.
Kitchener azonban nem villanyozódott föl egykönnyen. Semmi szín alatt nem
akart szárazföldi csapatokat bevonni a hadműveletbe. Churchill közvetlen
alárendeltje, Sir John Fisher tengernagy szintén határozottan állította, hogy a
tengeri haderő nem képes egymaga végrehajtani a feladatot. Az akkor
negyvenegy éves Churchill régóta perben-haragban állt a hetvennégy éves
Fisherrel, és annak ellenvetéseit figyelmen kívül hagyva, ugyanakkor az egész
haditanács támogatását maga mögött tudva utasítást adott a körzet tengerészeti
parancsnokának, Carden altengernagynak, hogy indítsa meg a támadást.
Carden február 19-én ezt meg is tette, de a zord időjárás mindjárt majd egy
hétig megállásra kényszerítette. 25-én újból támadott, közel kéttucatnyi
vezérhajójáról bombázta a csatorna mindkét partján lévő erődöket. A szorosok
bejáratánál elhallgattak a török fegyverek, a brit tengerészek rövidesen partra
szálltak, hogy felrobbantsák az erődöket, miközben a törökök sebesen vonultak
vissza. A helyzet biztatónak látszott. Carden lázban égett. Akárcsak Churchill.
A brit aknaszedő hajók azonban jóval tovább merészkedtek a csatornán, már
annak a szorosnak a közelében jártak, ahol e mondabeli Leander és később Lord
Byron tartotta híres úszógyakorlatait, amikor a még megmaradt török erődökből
rájuk nyitott zárótűz visszafordulásra kényszerítette őket. Az aknaszedők
meghátrálását követően pedig a török gyalogság kergette vissza hajóikra a partra
szállt briteket. Carden admirális idegösszeomlást kapott. Churchill nem.
Ez utóbbinak a meghátrálás felett érzett csalódásán sokat enyhített a görögök
március elején érkezett távirata, melyben hadosztályokat és tengeri támogatást
kértek egy Gallipoli ellen indítandó újabb támadáshoz. Ez lökést adott ahhoz,
hogy újra tervbe vegyék a visszatérést. Az eset ugyanakkor jellemző volt az egész
gallipoli hadjáratra, mivel a görögökkel való együttműködés gondolatát alig
huszonnégy óra múltán már el is kellett vetni, ugyanis az öngyilkosság határán
álló cár táviratban szögezte le, hogy semmiféle olyan akcióban nem hajlandó részt
venni, aminek következtében a görögök az oroszoknál hamarabb érhetnének
Konstantinápolyba.
Ennek ellenére Carden utóda, John de Roebeck altengernagy március 18-án
reggel mégis átfogó támadást indított. Délben két óra körül a törökök már közel
álltak a csatavesztéshez. Fegyvereik nagy része megsemmisült, távközlési
vonalaik zöme nem működött, alig maradt lőszerük. Ha a britek tudták volna,
milyen közel voltak a törökök ahhoz, hogy kapituláljanak, biztosan teljesítették
volna a feladatot. De nem tudták. Az események pedig épp ezen a ponton vettek
szörnyű fordulatot. A szorosban rengeteg volt az akna, a törökök pedig
elmulasztották közölni ezek hollétét. A flotta hat vezérhajója gyors
egymásutánban süllyedt el vagy vált más módon harcképtelenné a felrobbant
aknák miatt. A veszteségek láttán de Roebeck azonnal elrendelte a visszavonulást,
Londont pedig úgy tájékoztatta, hogy a szorost kizárólag tengerészeti akcióval
nem lehet bevenni. Tette ezt egy legénységi tiszt határozott tiltakozása ellenére,
aki állította, hogy a törököket gyakorlatilag már legyőzték, az újabb tengeri
támadással szemben már nem tudnák megvédeni a szorost. Londonban Churchill
ugyanilyen értelmű tiltakozása szintén süket fülekre talált. A háború után derült
ki, hogy a törökök ugyancsak úgy vélték, vereséget szenvedtek, ami igaz is volt.
Elképedve nézték a szövetségesek visszavonulását. Parancsnokuk később úgy
nyilatkozott, hogy egy újabb támadás végső vereségükhöz és Törökországnak a
háborúból való kilépéséhez vezetett volna.
Kitchener nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a szövetségesek
semmiképp sem szenvedhetnek megalázó vereséget egy olyan jelentéktelen
hatalomtól, mint Törökország; Churchillnek nem is kellett őt tovább győzködnie.
Gyorsan összeszedtek és útnak indítottak mintegy öt, franciákat és ausztrálokat is
magukba foglaló hadosztályt, melyek április közepén érkeztek meg a hadműveleti
területre. Eközben a megriadt németek ösztönzésére a törökök összevonták
mintegy hat hadosztályból álló védelmi erőiket, és várták a fejleményeket.
Amikor a szövetséges csapatok április 25-én megtámadták a félszigetet, komoly
ellenállásba ütköztek.
A következő körülbelül egy hét támadások és ellentámadások, állandó
hírközlési nehézségek és általános zűrzavar jegyében telt mindkét oldalon. A
konfliktus a nyugati fronton már kialakult patthelyzet létrejöttével fenyegetett, és
a terület tengerészeti parancsnokai úgy vélték, a Dardanellák tenger felőli újabb
megtámadása oldhatná meg a problémát. A közös elképzelésről de Roebeck
admirális haladéktalanul tájékoztatta Londont.
A távirat ügyében Churchill és Fisher május 11-én ült össze. Churchill
lényegében egyetértett a javaslattal, Fisher viszont semmiképp sem akart tengeri
akcióra engedélyt adni, míg a szárazföldön le nem győzik a törököket. Churchill
talán idővel felülkerekedett volna a vitában, ám a következő nap érkezett hír,
miszerint egy régi, de bevethető hadihajó elsüllyedt, annyira megijesztette Fishert,
hogy azonnal elrendelte a flotta legújabb és legerősebb hadihajójának, a Queen
Elizabethnek a területről való távozását. E döntés haragra gerjesztette Kitchenert,
és Churchillnek nyilván minden lehetséges eszközt latba kellett vetnie, nehogy
kenyértörésre kerüljön sor kettejük között.
A haditanács május 14-i ülésének sajátos színfoltja volt veszekedésük.
Kitchener árulásról beszélt, Fisher pedig hangoztatta, hogy ő kezdettől fogva
ellenezte az egész gallipoli kalandot. Churchill igyekezett a vitát az adott helyzet
megoldási lehetőségeinek keresése felé terelni, azt javasolta, hogy a Gallipolinál
lévő szövetségesek kapjanak megfelelő mennyiségű erősítést és tengeri
tüzérséget, hogy bevehessék a félszigetet. A dúló-fúló Fisher támogatása híján
azonban nem rendelkezhetett a kellő meggyőző erővel, és az ülés érdemi döntés
nélkül ért véget. Churchillnek azonban még aznap este sikerült megállapodnia
Fisherrel, hogy de Roebeck kapjon erősítést. Miután Fisher lefeküdt, Churchill
utólag még gyorsan hozzáírt a listához néhány tengeralattjárót, nyomban el is
küldte a listát Fisher irodájába, hogy már korán reggel kézhez kapja.
A lista megtoldása nyilván az utolsó csepp volt Fisher nem túl nagy
poharában, ugyanis Churchill még aznap délelőtt megkapta tengernagya hivatalos
lemondását, aki a levélben írottak szerint már útban volt Skócia felé. Fishert
ugyan még Londonban utolérték, és rávették, hogy jöjjön vissza egy
megbeszélésre a Downing Street 10-be, de Asquith és Churchill együttes erővel
sem tudta őt jobb belátásra bírni. Csak akkor lett volna hajlandó tisztségében
megmaradni, ha az egész tengerészet irányítása az ő kezébe kerül; és Churchillt
menesztik. Asquith inkább elfogadta a lemondását.
Ez a lemondás Churchill félreállításához vezetett. Őfelsége királyhű ellenzéke
megragadta az alkalmat, és közölték Asquithszel: szándékukban áll megvétózni,
hogy továbbra is a kormánya tartsa kezében a háború irányítását, talán még odáig
is elmennek, hogy bizalmi szavazást kezdeményeznek az alsóházban. Asquith
engedett a nyomásnak, és tárgyalásokat kezdeményezett koalíciós kormány
megalakítására. Az ellenzék Churchill fejét követelte. Churchill megpróbálta
kiengesztelni őket, de hajthatatlanok maradtak.
Május 26-án töltötte utolsó napját az Admiralitásban. Bár a gallipoli hadjárat
kisebb-nagyobb megszakításokkal még további hét hónapon át folytatódott, az
emberek többsége kudarcként könyvelte el. Az ellenzéki sajtó szinte kizárólag
Churchillt tette felelőssé, és a hadvezetés azon tagjai, akik eredetileg támogatták a
hadjárat gondolatát, rendre a számukra praktikus emlékezetkiesés tüneteit
mutatták. A tengerészet veszteségeit, a hadsereg megtorpanásait, a
kommunikációs zavarokat, a lőszerhiányt, a hadvezetés elégtelenségét, a több
ezer sebesültet és halottat – a hadjárat végére a szövetségesek oldalán ezek száma
elérte a negyedmilliót, az áldozatok közé tartozott a költő Rupert Brooke is –
mind az ő számlájára írták. Bármi baj történt, azt Churchillnek rótták fel. Majd
mindenki őt kárhoztatta. A kivételek egyike, Lloyd George azt írta Churchill
elmozdításáról, hogy az "kegyetlen és igazságtalan döntés volt. A Dardanelláknál
elszenvedett vereség nem annyira Mr. Churchill meggondolatlanságának, hanem
sokkal inkább Lord Kitchener és Mr. Asquith halogató taktikájának
következménye."
A tény, hogy e meglátás tökéletesen helytálló, igencsak megnehezítette az
egyébként béketűrő Churchill számára a szitokáradat elviselését. Violet Bonham
Carter, Asquith lánya és Churchill közeli jó barátja később elérzékenyülten
számolt be róla, hogy Churchill könnyes szemmel mondta neki: – Kész, nekem
végem. – Egy újság tudósítója, aki pár hétig nem látta Churchillt, meglepetten
látta, mennyire megváltozott. "Mintha éveket öregedett volna, sápadt, nagyon
elkeseredettnek látszik, nyilván szörnyen megviselte eltávolítása az
Admiralitástól." Maga Churchill többször is élete legfájdalmasabb eseményeként
emlegette a történteket.
Mint sejthető, emlékirataiban nem szabadkozik. Az idevonatkozó megható
részletből mégis messzemenő következtetéseket lehet levonni. Távozása előtt
néhány nappal felkereste őt Ford Kitchener, aki tisztában volt vele, mekkora
szolgálatot tett a tengerészet még idejében való megerősítésével, hiszen ennek
köszönhetően a háború kitörésekor az már készen állt a harcra. "Néhány általános
megjegyzést követően megkérdezte, eldöntött tény-e, hogy távoznom kell az
Admiralitástól. Megmondtam, hogy igen. Megkérdezte, mihez fogok kezdeni.
Fogalmam sincs, mondtam, még semmi nem dőlt el. Kedves szavakkal beszélt
közös munkánkról. Nyilvánvalóan nem sejtette, milyen közel állt hozzá, hogy ő is
az én sorsomra jusson. Távozóban még a rá jellemző, lenyűgözően emberi és
kifinomult stílusában annyit mondott: – Nos, történjék bármi, azt senki nem
vitathatja el magától, hogy a flotta készen állt." Churchillt mélyen megindította az
a "szívből jövő, kedves, baráti gesztus", hogy fölkereste őt. Valójában egyetlen
igazi támasza volt akkoriban: az ő hűséges és odaadó felesége, Clementine.
Körülbelül még fél éven át tagja maradt a kormánynak, pontosabban a
gallipoli hadjárat folytatásával megbízott Dardanellák Bizottságnak, de egyre
kevésbé tudott hatékonyan fellépni, befolyása csökkent, nem maradt tere a
cselekvésre. Elviselhetetlen helyzet ez minden hozzá hasonlóan tehetséges és
energikus ember számára. Tisztségéből novemberben mentették fel, amikor
Asquith az eredménytelenül működő bizottság helyett ismét felállította a Hadi
Tanácsot, melybe Churchillt már nem választották be.
Az Admiralitás korábbi első lordja gyakorlatilag munkanélkülivé vált. Hiába
fordult többször is Asquithhez, nem kapott semmiféle érdemleges
kormánymegbízatást. Végül úgy döntött, ismét beáll Európában harcoló régi
ezredéhez, előkelő édesanyja minden sopánkodása ellenére, aki nem tudta
elviselni a gondolatot, hogy többre hivatott fia a lövészárok-hadviselésbe való
száműzetésre kényszerül. Churchill azonban az adott körülmények között ezt a
száműzetést tekintette az egyetlen értelmes lépésnek.
Nem sokáig maradt egyszerű katona. Nagy tisztelője, Lloyd George, aki
Asquith utóda lett a koalíciós miniszterelnöki poszton, 1917-ben visszahívta a
kabinetbe, hadfelszerelési miniszterré nevezte ki, s ily módon lehetőséget kapott
rá, hogy több ezer tankkal segítvén a nyugati frontot, kimozdítsa a holtpontról az
ott folyó harcokat. Bár a háború után és a húszas évek folyamán sokáig még a
kormány tagja maradt, a harmincas években kiszorult a politikából, és tehetetlenül
kellett szemlélnie az angoloknak a német militarizmus újjáéledésével szemben
tanúsított közönyét. Miután azonban 1939 szeptemberében kitört a háború, ismét
ő lett az Admiralitás első lordja, 1940 májusában pedig felváltotta a megalkuvó
Neville Chamberlaint a miniszterelnöki székben.
 Adolf Hitlernek végre valódi ellenfele támadt, Churchill az angol történelem
leghíresebb miniszterelnöke lett. Soha ennyien nem köszönhettek ennyit egyetlen
embernek.

Harry Truman
és a férfidivat
Bár Calvin Coolidge az 1920-as évek elején még nem tartott ott, hogy nemes
veretű prózája eszközeivel fogalmazza meg a jelenséget, Amerikában az üzlet már
üzlet volt. Harry S. Truman pedig ebben a közegben az örök vesztes. Sokan már
fiatal korában annak tartották. Amikor Bessnek udvarolt, a lány édesanyja attól
rettegett, nehogy komolyra forduljanak a dolgok. Kétségkívül egyetértett azzal a
barátjukkal, aki később úgy fogalmazott, hogy Trumannél "kevesebb reményre
feljogosító férjjelölt nem is akadt széles e határban".
Truman a lehető leggyorsabban és leghatékonyabban szeretett volna
változtatni ezen az állapoton. 1915 elején, harmincéves korában, amikor már
nagyon megelégelte a családi birtokon való robotolást, látta meg felcsillanni az
Óriási Lehetőséget, bizonyos Jerry Culbertson nevű fickó ugyanis részesedést
kínált neki egy, az Oklahoma állambeli Commerce-hez közeli, a kansasi határtól
nem messze délre lévő ólom- és cinkbányában. A városban tett látogatás
meggyőző erővel hatott rá, mert mindenünnen azt hallotta, milyen nagy a kereslet
e két fém iránt a hadat viselő Európában. Biztos sikernek ígérkezett azon a
vidéken ólmot és cinket bányászni.
Truman komoly összeget, kétezer dollárt áldozott a vállalkozásra, és
hónapokon át az összes szabad idejét is rászánta, miközben a családi birtokon is
dolgozott. Mindhiába: a bányában egy gramm fémet se találtak. Aztán híre
merthogy az igazi ólom- és cinklelőhely nyolcvan kilométernyire északkeletre,
Picher város közelében van. Trumannek újabb kétezer dollárt kellett volna
befektetnie, de ekkora összeggel nem rendelkezett, és semmiképp nem is tudta
előteremteni. Akiknek viszont módjukban állt, és meg is tették, azok
meggazdagodtak a. Picher környéki bányákon.
A következő évben meghalt egy nagybácsi, aki saját birtokát és a családi
birtokból való ötvenszázalékos részesedését a Truman családra hagyta, melyet
Harry, özvegy édesanyja, továbbá egy fiú- és egy lánytestvére alkotott. Bár így
készpénzhez nem jutott, de több lehetősége nyílott annak előteremtésére.
Röviddel ez után Culbertson ismét felbukkant a láthatáron, és újabb ajánlattal
rukkolt elő. Ezúttal az olajüzlet kecsegtetett óriási lehetőségekkel a háború és a
nemrég feltalált belső égésű motorok jóvoltából. Culbertson azt magyarázta, hogy
hárman szállnának be az üzletbe, és mindhárman egyenlő arányban részesednének
a profitból. Az olajszakma egy öreg rókája, David Morgan Oklahoma keleti
részén lévő, mintegy hétszáz hektáros, olajat ígérő birtokát vinné be a
vállalkozásba; Culbertson a szakértelmét; Truman pedig ötezer dollár készpénzt.
Trumannek azonban nem volt pénze, ezért kölcsönt vett fel, öt ezerdolláros
váltó formájában, melyek mind tíz hónap múlva jártak le. Társai úgy fejezték ki
hitelképességébe vetett bizalmukat, hogy kikötötték, az édesanyjának
mindegyiket ellenjegyeznie kell. Miután ezt megtörtént, ő lett a cég pénztárosa,
Morgan az elnöke, Culbertson a titkára, s a játszma elkezdődött. Morgan nem
Oklahomába ment a társaság első próbafúrását végezni, hanem Louisianába, s ott
a Standard Oil már folyékonyarany-bányának bizonyult telepe
tőszomszédságában bérelt egy földterületet. Elvégezte a próbafúrást, ami az ő
szavaival élve "az egész környék legkiválóbb sós vizét" hozta a felszínre.
Oklahomában sem kedvezett neki a szerencse. 1918-ban Kansasben (miután
Truman felöltötte az uniformist, és elment Európába) Morgan ötvenöt méter
mélyre fúrt le, s mivel semmit nem talált, eladta a bérleti jogot egy másik
társaságnak, mely folytatta a fúrást, és hetven méter mélyről fel is tört az olaj.
Attól fogva, ahogy Truman később fogalmazott, "azon a százhatvan hektáros
területen minden lyukból olaj tört fel. Az lett a híres Tweeter olajmező."
Senkit nem lepett meg, hogy Culbertson időközben eladta a maga egyharmad
üzletrészét. Mire Truman leszerelt, a társaság feloszlott. Bár egyikük sem jutott az
adósok börtönébe, a cég jövedelmezőnek sem bizonyult, úgyhogy senki nem
bánkódott utána. A legkevésbé nyilván Truman sajnálta a dolgot, mivel
tüzértisztként szép zsoldot kapott, amivel takarékoskodott, így össze is gyűlt a
kezdőtőkéje háború utáni tervei megvalósításához. Két nagy és számára
egyformán fontos háború utáni terv körül forogtak a gondolatai.
Először is mindenképpen valami másból akart megélni, mint a gazdálkodásból.
Tisztességgel és kellő hozzáértéssel látta el feladatait a birtokon, de soha nem
szerette azt a munkát. Miután látott egyet-mást a nagyvilágból, távol állt tőle,
hogy beérje az isten háta mögötti földdarab megművelésével. 1919-ben harmincöt
éves volt, s a háború előtt megismerte annyira Kansast, hogy tudta, ott a városban
jobban érezné magát, mint vidéken. A másik, jövőbeni boldogságával éppolyan
szorosan összefüggő terve azt volt, hogy feleségül veszi Besst. Ezt júniusban meg
is tette.
Rövid nászútjukat követően Bess édesanyjának és nagyanyjának
Independence-ben lévő hétszobás családi házába költöztek. Körülbelül egy héttel
később Truman Kansasben véletlenül összefutott egy régi bajtársával, Eddie
Jacobsonnal. Az effajta találkozásokkor szinte kötelező a régi szép időkre való
emlékezés, és ők is több óra hosszat elevenítették föl közös katonaélményeiket.
Ezek közül soknak volt színhelye a kiképzőtábor kantinja; melyet ők vezettek.
Irányításuk alatt a kantin szépen gyarapította a hadsereg bevételét, melyből aztán
futotta sportpálya létesítésére és más olyan tevékenységekre, amikkel
büszkélkedni lehet. Megszületett az ötlet. Miért ne kamatoztatnák képességeiket
és tapasztalataikat? Miért ne nyitnának boltot Kansasben – mondjuk férfidivatáru-
üzletet, hiszen Jacobson már amúgy is foglalkozott ruhakereskedelemmel. Ő latba
vethetné ez irányú tapasztalatait a beszerzésnél, Truman a könyvelést végezné, az
eladásban pedig mindketten részt vennének.
Ehhez azonban tőke kellett; csak a szükséges induló árukészlet beszerzéséhez
körülbelül harmincötezer dollár. Jacobsonnak volt annyi megtakarított pénze,
hogy a nagyobbik hányaddal beszálljon, de Trumannek is elő kellett teremtenie
tizenötezer dollárt. Ezen összeghez úgy jutott hozzá, hogy eladta anyjának és két
testvérének a maga részét a családi birtokból. Mivel ily módon húszezer dollárra
tett szert, ebből ötezer dollárt módjában állt arra fordítani, hogy vegyen egy lakást
Kansasben, amit aztán kiadott. A cégtársak egy, a belvárosban, a híres
Muehlebach Szállóval szemben lévő üzlethelyiségre vonatkozó, öt évre szóló
bérleti szerződést írtak alá. Novemberre készen álltak. 29-én nyitották meg az
üzletet abban a reményben, hogy tódulnak majd befelé a vásárlók.
Nem is csalódtak. Rengeteg frissen leszerelt katona tért be hozzájuk, aki már
alig várta, hogy civil ruhára cserélje az uniformist, a háborúba készülő civilek
pedig náluk szerezték be a drága selyemingeket és alsóneműt. Mivel "Harry
kapitány" parancsnokként is népszerű volt a háború idején, a forgalmat fellendítő
törzsvásárlók derékhadát az ezredbéli fiúk alkották. 1920-ban a bolt árukészletét
kétszer töltötték fel, a tulajdonosoknak pedig szépen kamatozott a befektetett
tőke. Szerény megélhetési költségeiket leszámítva minden hasznot visszaforgattak
az üzletbe, folyton bővítették, szélesítették az árukínálatot. Nemcsak a pénzüket
adták bele, az idejüket sem sajnálták: napi tizenhárom órán át, reggel nyolctól este
kilencig tartottak nyitva heti hat napon át. A boltban akkora volt a nyüzsgés, mint
egy méhkasban, és egyre nőtt a bevétel.
A katasztrófa 1921-ben Warren G. Harding konszolidációs politikája nyomán
következett be. Az amerikai kézműipar támogatása és ösztönzése érdekében
bevezetett magas vámok súlyos következményekkel jártak a mezőgazdaságra. A
bőséges termés lenyomta a felvásárlási árakat, miközben a nélkülözhetetlen,
importból származó szerszámok ára az égbe szökött. Az így kialakult
mezőgazdasági válság azonban nemcsak a gazdálkodókat sújtotta, hanem azokat a
városi kereskedőket is, akiknek a forgalma, ha közvetve is, de nagymértékben az
ő boldogulásuktól függött. E kereskedők közé tartozott Harry Truman és Eddie
Jacobson, akik 1921 folyamán állandó árleszállításra kényszerültek, mert csak így
tudtak lépést tartani a mezőgazdasági felvásárlási árak negyvenszázalékos és a
mezőgazdasági bevételek ötvenszázalékos csökkenésével. Az Egyesült
Államokban abban az évben háromszor annyi kereskedő ment tönkre, mint 1919-
ben. A Truman-Jacobson-árukészlet becsült értéke 35.000 dollárról 1922
januárjára 10.000 dollárra esett vissza. Bármilyen furcsa, 1921 elején a korábbi
becslésekre alapozva igen kedvező ajánlatot kaptak a boltra, de ők azt nem
fogadták el.
 1922-ben már nem kaptak ilyen ajánlatot. Odáig jutottak, hogy az újabb
hitelezőktől fölvett pénzzel fizették ki a régi hitelezőket. 1921-ben Truman 5000
dollárért eladta a Kansasben lévő lakást, hogy lefizesse az előleget egy 13.800
dollárért kínált farmért: akkor pedig 5000 dollár kölcsönt kellett felvennie egy
banktól, hogy ki tudja fizetni a kamathátralékát. Mivel minden pénze a hitelezők
zsebébe vándorolt, ők ketten úgy ítélték meg, hogy az üzlet befuccsolt, tehát le
kell húzniuk a rolót. A csődeljárásnak azonban még a gondolatától is irtóztak,
ezért abban állapodtak meg a hitelezőkkel, hogy átadják még megmaradt
árukészletüket, adósságaikat pedig részletekben törlesztik. Truman úgy becsülte,
hogy a saját eredeti tőkéjét is beleértve összesen 30.000 dollárt vesztett a
vállalkozáson. Az üzlettársak azonban mindem fillér tartozásukat kifizették, még
ha tíz éven át nyögték is annak terhét.
Három kudarcba fulladt vállalkozás után Harry Truman hátat fordított az üzleti
életnek. Úgy vélte, a politikában, ami iránt mindig is érdeklődött, egy
szemernyivel sem lehetnek rosszabbak az esélyei. Néhány hónapon belül volt
esedékes a megyei bíróválasztás, és úgy döntött, belevág. A férfidivatüzletben
rendszeres vásárlója volt egy hajdani katonatársa, akinek a családja elég jó
kapcsolatokkal rendelkezett a politikai életben, és Truman elhatározta, hogy az ő
segítségét vagy legalábbis tanácsát kéri. Ezt az egykori bajtársat Jim
Pendergastnek hívták.
Winston Churchill harminc évvel később vallotta be Harry Trumannek, hogy
nagyon rossz véleménye volt róla, amikor legyőzte Franklin Rooseveltet. De
akkor, 1952-ben beismerte: "Alapvetően tévesen ítéltem meg önt. Azóta ön
mindenki másnál többet tett a nyugati civilizáció megmentéséért."

Walt Disney
és a forgalmazók
Walt Disney 1919-ben, tizenhét éves korában hagyta el szülővárosát, Chicagót,
és Kansas Citybe ment. Nem kifejezetten Kansas City volt az úti cél, de
mindenképpen el akart szabadulni Chicagóból, s még inkább abbahagyni az
üvegmosói és almapasszírozói munkát, melyet abban a zseléüzemben végzett,
ahol az apja dolgozott ellenőrként. Művészeti szakközépiskolába járt, s bár nem
mutatott fel olyan képességeket, melyek azt a reményt táplálták volna, hogy
Picasso örökébe lép, tanult eleget ahhoz, hogy ne gondolja: az üvegmosáson és az
almapasszírozáson kívül más foglalkozás nem is létezik.
Leginkább képek rajzolásából szeretett volna megélni. Első Kansas City-beli
állása mindjárt meg is erősítette abban, hogy jó úton jár. Ősszel egy kereskedelmi
filmstúdió vette fel gyakornoknak, a karácsony előtti reklámkampányban
segédkezett. Főleg mezőgazdaságigép-hirdetésekhez rajzolt háttérvázlatokat
október és november folyómán, ám a csúcsidőszak lejártával az ő állása is
megszűnt. Mindössze hetvenöt dollárt keresett, de nagyon élvezte a légkört és a
munkát egyaránt. Elsajátított néhány praktikus fogást is, melyekről a művészeti
iskolában nem is hallott.
Néhány hétig a helyi postahivatalban dolgozott, aztán további néhány hétig
egy másik illusztrátorral társult, majd ezt követően a Kansas City Film And
Companynél kapott állást. A cég hatvan másodperces animációs reklámfilmeket
készített, melyeket a helybeli mozik vetítettek. Ezek a filmek nem úgy készültek,
hogy a mozdulatokat megrajzolták, hanem kartonból vágták ki a figurákat, és a
mozgás illúzióját azzal keltették, hogy minden felvett kockánál egy kicsit
elmozdították a végtagokat. Disney rajzolói tehetségét ugyan nem tette próbára ez
a technika, de érdekelte az egész folyamat, az annak során felmerülő problémák
és megoldási lehetőségeik. Szerette volna az ötleteit kipróbálni, és a készülő
filmekben alkalmazni, de a kísérletezés nem fért bele a munkaidejébe.
Ezért a szabad idejét áldozta erre. Rávette a főnökét, hogy adjon neki kölcsön
egy kamerát, s esténként otthon kísérletezett. A következő néhány hónap
folyamán készült el első, egészen rövid animációs filmekből álló sorozata, mely a
Laugh-O-Gram (Kacagráf) címet kapta, és egy környékbeli moziban vetítették. A
bevételből rövidesen tudott venni magának egy kamerát, a kölcsönkapottat
visszaadhatta, és önállósította magát. Összeszedett némi tőkét, és szert tett néhány
alkalmazottra, akik nem fizetésért dolgoztak neki, hanem a lehetőségért, hogy
kitanulhassák a szakmát, s majd az esetleges profitból részesedjenek.
A Kacagráf társaság meglepően termelékenynek bizonyult. Rövid idő alatt hét,
egyenként hétperces animációs filmet készítettek el, ezek közé tartozott a Piroska
és a farkas, továbbá a Csizmás Kandúr feldolgozása is. A filmek New York-i
forgalmazója nyilván nagyon jól keresett az üzleten, de a Kacagráf sorozaton
szerzett hasznából egy fillér se jutott el Kansas Citybe. Disney, aki időközben a
cég tőkéjéből már kezdett fizetést adni munkatársainak, kénytelen volt mindenkit
elbocsátani. Lakását eladta, az irodában aludt a földre rakott párnákon. Ennyit a
Kacagráfról.
Bár a kudarc oka a forgalmazás volt, nem maguk a filmek, ez a helyzeten nem
sokat változtatott. Nehéz évek következtek. Később azt mondta, azért sikerült
átvészelnie ezt az időszakot, mert szereti a babot. A borbélynak rajzokkal fizetett,
melyek aztán a kirakatba kerültek. Valahogy megmaradt a kamerája, s azzal
potom pénzért, a büszke szülők nagy örömére gyerekekről készített filmeket.
Alkalmanként híradó-operatőrként is dolgozott. El kellett fogadnia fivére, Roy
anyagi támogatását, aki szerény nyugdíjat kapott a hadseregtől, s akkoriban épp
egy veteránkórházban lábadozott tüdőbajából. A környékbeli vendéglősök pedig
hitellel segítették, így időnként babon és kenyéren kívül más ételhez is
hozzájutott.
 Mégis elkészített két animációs filmet. Az egyik, melyet egy fogászati
kutatóintézet támogatott, a Tommy Tucker foga címet kapta. Amikor az őt
megbízó fogorvos telefonon értesítette, hogy megkapták a pénzt a filmre, s neki
be kellene mennie, hogy a részleteket megbeszélhessék, Disney kénytelen volt
elárulni, hogy egyetlen pár cipője a suszternél van (ahonnan mezítláb ment haza),
s arra kérte a fogorvost, legyen szíves inkább ő felkeresni. A fogorvos ezt meg is
tette. A másik film, az Alice Rajzfilmországban animált rajzokat kombinált élő
szereplővel, Alice-t egy igazi kislány játszotta. Bár a későbbi filmekhez képest ez
meglehetősen kezdetlegesnek tűnik, az ötlet újszerű volt, és a filmet vetítették is.
Érdemleges bevételt azonban akkor még nem hozott.
Disney 1923-ban úgy döntött, elmegy Kansas Cityből, s valahol másutt próbál
szerencsét. Úgy gondolta, az a valahol másutt csak Hollywood lehet. Nagy
nehezen rászánta magát, és eladta kameráját. Sorra végigjárta hitelezőit,
mindegyiknek törlesztett valamennyit tekintélyes összegű tartozásából. A
nagylelkű hitelezők adtak neki időt, míg újból talpra nem áll. Így aztán az év
júliusában a néhány ruhadarabját tartalmazó műbőr táskával a kezében és
negyven dollárral a zsebében fölszállt a Hollywoodba tartó vonatra.

A filmfőváros nem sok jóval ketyegtetett. Ez volt az az időszak, amikor a

korábban virágzó számtalan kis stúdiót sorra magukba olvasztották az olyan
tőkeerős óriások, mint a Universal, az MGM és a Paramount. Senki nem várta tárt
karokkal a messziről jött, önálló stúdiót alapítani óhajtó fiatalembert. Disney
felmérte, hogy ilyen irányú terveivel jó néhány évet, késett, ezért a Universalnél
próbálkozott. Számtalan ajtón bekopogott, de sehol semmiféle munkát nem
ajánlottak fel neki. Eközben látta, hogy a Félix, a macska és A bolond macska
című rajzfilmsorozatokat milyen óriási sikerrel verttik a mozik. Nem sokáig nézte
tétlenül, hogy őt még csak labdába se engedjék rúgni.
Rövidesen elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, akkor is belevág, és folytatja
a Kacagráf-sorozatot. Egy Charles Mintz nevű New York-i forgalmazó már akkor
is szerénynek számító összeget, ezerötszáz dolláros részesedést kínált föl neki az
Alice Rajzfilmországban sorozat újabb rövidfilmjei után. Walt és fivére, Roy
számításai szerint, ha nagyon összehúzzák a nadrágszíjat, ötszáz dollárból ki
tudnak hozni egy-egy filmet. Az első ötszáz dollárt akkor is valahogy elő kellett
teremteni. Egy nagybácsitól nagy nehezen kicsikarták az összeg felét, a másik
felének eredetére már senki nem emlékszik. Mindenesetre tény, hogy a pénzből
elkészült az első film, azt elküldték New Yorkba Mintznek, megkapták a
járandóságukat, amiből megadták a kölcsönt a nagybácsinak, és kifizették egyéb
tartozásaikat, sőt maradt annyi pénzük, hogy hozzáfoghattak a sorozat többi
darabja elkészítéséhez.
Disneyt azonban egyre inkább zavarták a filmek technikai fogyatékosságai, s
miután az egyes darabokat dobozba tették, és útnak indították New Yorkba, ő
mind több pénzt áldozott korszerűbb felszerelések beszerzésére és újabb
munkatársak bevonására, így a költségek állandóan emelkedtek. Rövid időn belül
elkészült és útra kelt New Yorkba hat film, de Mintz egyszer csak megjelent
Hollywoodban, és közölte, hogy az Alice nem akkora siker, mint ahogy várták, s ő
szeretné felbontani a szerződést. A testvérek, akik épp akkor fejezték be a sorozat
hetedik darabját, rávették Mintzet, hogy vigye magával New Yorkba, és adjon
neki esélyt. Mintz végül is hagyta magát meggyőzni, és kiderült, hogy ez a film
nemcsak az addigi legigényesebben kivitelezett darabjuk, de igen szépen hozott is
a konyhára. Mintz ennek hatására nem bontotta fel a szerződést, sőt megemelte az
egyes filmek utáni járandóságukat is.
1927-ben azonban Mintz mégis úgy ítélte meg, hogy az Alice már kezd egyre
kevésbé jövedelmezővé válni. Sógora, George Winkler rövidesen fel is bukkant
Disney kis stúdiójában, és utánpótlást kért. Disney ekkor állt elő egy olyan
sorozat tervével, melynek egy nyúl lenne a főszereplője – a rajzfilmesek azóta is
sokkal szívesebben választanak emberi tulajdonságokkal felruházott
állatfigurákat, mint a jóval nehezebben kezelhető emberalakokat. A
kézenfekvőnek tűnő Peter név helyett azonban tulajdonképpen véletlenül esett a
választás egy másik keresztnévre, s így született meg az új sorozat címe: Oswald,
a nyúl.
Minden érdekelt legnagyobb örömére az Oswald népszerűség és anyagi siker
tekintetében is messze fölülmúlta az Alice-t. A stúdió havonta készült el egy-egy
újabb filmmel, és Winkler majdnem minden hónapban odautazott New Yorkból,
hogy átadja a csekket Disneynek, és cserébe magával vigye a következő filmet.
Előfordult ugyan, hogy néha másra bízta ezt a rutinfeladatot, de csak oly ritkán,
hogy ez alig zavarta a Disney fivéreket. Winkler egyre inkább otthon érezte magát
a stúdióban, és nagyon is megkedveltette magát néhány fontos pozícióban lévő
munkatárssal.
Még ugyanabban az évben kiderült, mire megy ki a játék. Disney a feleségével
együtt New Yorkba ment, részben pihenni, de leginkább azért, hogy módosítsák a
stúdió és a forgalmazó Mintz közötti szerződést. Disney akkor 2250 dollárt kapott
egy-egy filmért, és 2500 dollárt kért. Erre 1800 dollárt ajánlottak neki. Miután
valamelyest felocsúdott, tiltakozásának adott hangot, minek nyomán kiderült,
hová akar kilyukadni Winkler. Közölték vele, hogy vagy beéri ennyivel, vagy fel
is út, le is út, ez utóbbi esetben pedig a legkiválóbb munkatársak nélküle is
elkészítik az Oswald-sorozatot, hiszen a szerződés érvényben marad.
A fölháborodott Disney nem fogadta el a megalázó feltételeket, a derék
forgalmazók pedig valóra váltották fenyegetésüket. Még jóformán ki se ért a
pályaudvarra, máris elszipkázták tőle munkatársai színe-javát és azt a
rajzfilmsorozatot, ami végre igazi sikert hozhatott volna neki. Feleségével együtt
a vonatra várva ugyan komolyan aggódott a jövő miatt, mégis azt táviratozta
Roynak, hogy "Minden rendben, indulunk haza", csak hogy a testvére legalább
még néhány napig ne aggódjon. Ő persze pontosan tudta, hogy a legkevésbé
sincsenek rendben a dolgok.
 Az utazás azonban, úgy látszik, jót tett háborgó lelkének. Volt ideje
gondolkodni és megfontolni felesége ötleteit. Mire Royjal találkozott, már
megfogalmazódott benne az újabb, rövidfilmekből álló sorozat terve. A
főszereplő egy egér lenne. Mortimernek fogják hívni.
Nem, nem Mortimernek. Mickeynek.

Cole Porter
és a zenés színpad
A kívülállók hajlamosak azt gondolni, hogy Cole Porter mindent megkapott az
élettől, csak fény, csillogás és gazdagság jutott neki osztályrészül. No igen,
valamikor az 1940-es években egyszer leesett a lóról, de tökéletesen felépült, és
az esés a karrierjét nem törte össze. Egész pályafutása töretlen sikersorozatnak
tekinthető. Amikor 1946-ban Hollywoodban elhatározták, hogy megfilmesítik az
életét – Porter szerepét Cary Grantre osztották, a címadó dal pedig a Night and
Day lett –, állítólag komoly gondot okozott, hogy legalább valami kis tragikus
mozzanatot, kudarcszerűséget találjanak a drámai feszültség megteremtése
érdekében. Igazán jó megoldást nem is sikerült lelni.
Emlékirataiban Porter tiltakozik e közfelfogás ellen, főleg azt a nézetet utasítja
el, miszerint az ölébe hullott volna a siker. Az életéről szóló filmről azt
nyilatkozta, hogy "szemernyi köze sincs a valósághoz". Ő maga úgy összegezte
pályáját, hogy harminckét zenés vígjátékot írt, melyek közül huszonnégyet lehet
valóban átütő sikernek tekinteni, és komponált mintegy ötszáz dalt, melyek közül
néhány valóban nagy népszerűségre tett szert, mint például a Begin the Beguine,
az I Get a Kick Out of You, az I've Got You Under My Skin, a My Heart Belongs
to Daddy, a Night and Day, a Wunderbar, a You're the Top stb.
Ezenkívül nyolc filmhez írt zenét, melyek nemcsak világhírűvé, hanem
mesésen gazdaggá is tették. Irving Berlin mellett ő lett az amerikai szórakoztató
zene másik koronázatlan királya. Mindezek mellett komponált zenét egy
klasszikus baletthez, melyet Within the Quota (A kvótán belül) címmel egy svéd
társulat színre vitt Európában és Amerikában. A darab nagy sikert aratott, bár
azóta a feledés homályába merült.
Ennek ellenére ő mindig kitartott amellett, hogy "kilenc kemény és
nyomorúságos éven át ő volt a zenei élet legszerencsétlenebb figurája". Az évek
száma vitatható – talán inkább tizenkettő, nem kilenc –, és bár e nyomorúság a
luxus netovábbjának tűnhetett minden hétköznapi ember szemében, ez az időszak,
ahogy életrajzírójának, Richard Hublernek beszámolt róla, emlékeiben mégis úgy
élt, mint kudarcok hosszú sorozata. Mint elmondta, a producerek évről évre
könyörtelenül visszautasították, közülük nem egy a pályáról is el akarta
tanácsolni. Charles Dillingham ellenszenvesnek találta a zenéjét, Florenz Ziegfeld
pedig nem átallott úgy fogalmazni, hogy "zenei próbálkozásai egyszerre
nevetségesek és szánalmasak".
Ez a valóban nem túl sikeres, nehéz időszak valószínűleg a See America First
(Meglátni Amerikát) New York-i bemutatójával kezdődött. Egy T. L. Riggs nevű
barátja által írt szövegkönyvre komponálta a zenét – vele akkor ismerkedett meg,
amikor rövid ideig jogot hallgatott a Harvardon. A dalszövegeket közösen írták.
Hiába költöttek rengeteget az előadásra, és hiába nyerték meg a főszerepre Clifton
Webbet, a darabot mindössze három hétig játszották, és a kritikusok kíméletlenül
lehúzták. Az egyik tollforgató, tudván, hogy a musical két szerzője nem
tartózkodik a városban, azt javasolta, hogy "oda menjenek vissza, ahonnan jöttek,
és maradjanak is ott örökre". Riggsnek valóban egy életre elment a kedve a zenei
pályától. Római katolikus hitre tért, pappá szentelték, és a Yale lelkészeként
tevékenykedett a továbbiakban. Porternek is sikerült annyira kedvét szegni, hogy
fogta magát, és beállt az idegenlégióba. Viszont a hátára szíjazva magával vitt egy
kis hordozható pianínót, hogy mindig legyen kéznél hangszer, ha netán valaki
zenére vágyik. Az első világháború vége felé Párizsban kötött ki, ott ismerte meg
Linda Lee Thomast, későbbi feleségét és legodaadóbb rajongóját.
Útban hazafelé New Yorkba, a hajó fedélzetén hozta össze a sors Raymond
Hitchcockkal, az amerikai zenés revük egy ünnepelt komikusával. Az egyik éjjel,
az étterem zongoráján Porter lejátszotta és elénekelte Hitchcocknak jó néhány
dalát. Hitchcock látszólag egykedvűen hallgatta végig a dalokat, majd
felajánlotta, hogy egytől egyig mindegyiket beleveszi 1919-es új, Hitchy-Koo
című produkciójába. New Yorkba érkezésüket követően pedig bemutatta Portert
Max Dreyfus zeneműkiadónak; aki olyan hírességeket indított el a pályán, mint
Vincent Youmans, Jerome Kern, George Gerswin – s bár ezt akkor még nem
lehetett tudni, idővel Cole Porter is gyarapította ezt a névsort.
Hitchcock új műsora óriási sikert aratott, és két évig ment, de Porter dalaira
jóformán senki nem ügyelt fel. Mindössze annyi történt, hogy Florenz Ziegfeld a
bemutató előtti napon felhívta Charles Dillinghamet, aki történetesen a
Hitchcock-revü producere volt, és felajánlott neki egy halom, másutt fölöslegessé
vált "virágjelmezt". Dillingham köszönettel elfogadta a ruhákat, Hitchcock pedig
megkérte Portert, írjon egy azokhoz illő dalt. Az ifjú muzsikus másnapra el is
készült az Old Fashioned Garden (Régimódi kert) című dallal, de az Porter
bánatára, egészen addig nem került bele a műsorba, míg egyszer jóval később egy
üresjáratot valahogy ki nem kellett tölteni. Attól fogva ez a virágjelmezben
előadott dalocska lett a műsor legnépszerűbb száma. A Régimódi kert jogdíjaiból
Porter idővel százezer dollár bevételre tett szert. (Egyedül Angliában bukott meg,
ahol boldog-boldogtalan kertészkedik, s Porter, nem lévén botanikus, a
dalszövegben egymás mellé nem ültethető virágokat fogott csokorba.)
Hiába vált népszerűvé a dal, megbízatások nem követték. Portor ismét
Európába utazott. Az év decemberében, Párizsban ő és Linda összeházasodtak.
Nagy társasági életet éltek, részben a fővárosban, részben a Riviérán, az évek
folyamán estélyeiken megfordult Anita Loos, Szergej Gyagilev, F. Scott
Fitzgerald, Irving Berlin, Mary Garden, Artur Rubinstein, Igor Sztravinszkij,
Grace Moore, Vincent Youmans, Pablo Picasso, George Gershwin, Noël Coward,
Moss Hart, Fannie Brice, Beatrice Lillie, Douglas Fairbanks, Mary Pickford és a
walesi herceg is. Tekintetbe véve a névsor sugallta igen mozgalmas társasági
életet, nehéz elképzelni, hogy Portor bármit is írt. Pedig így történt, s ő időnként
átruccant New Yorkba, és kínálgatta a dalokat minden producernek, aki hajlandó
volt meghallgatni. Akadtak ilyenek, de mind csak a fejét csóválta. Azt mondták,
túl komolyak, túl elvontak ezek a dalok, különben is él az előítélet minden hazáját
elhagyott művésszel szemben.
Aztán 1921 tavaszán Hitchcock táviratozott neki, hogy szívesen venné, ha
Portor zenét írna az évre tervezett új műsorához. Portor persze boldogan tett
eleget a kérésnek, majd amikor megnézte a philadelphiai bemutatót, azt kellett
tapasztalnia, hogy a huszonnégy dalból mindössze kettő került be a műsorba.
Természetesen épp az a kettő, ami a legkevésbé lógott ki a sorból, s így persze
nem is figyelt fel rájuk senki. Ezek után Lindával együtt visszatértek Európába,
beutazták Franciaországot, majd Olaszországba és Szicíliába mentek. Szicília
után Egyiptom, egy nyolc hétig tartó hajóút következett a Níluson. Portor egy
egész társulatot, színészeket, táncosokat és zenészeket vitt magával a fedélzetre,
hogy bármikor előadást rögtönözhessenek, ahol csak kikötnek.
Néhány évvel később, 1924-ben felkérték, hogy komponáljon zenét a
Greenwich Village Follies című produkcióhoz, de megint csupán két dala került
bele az előadásba. Emlékirataiban úgy fogalmazott; hogy ezúttal azért tért vissza
Európába, mert gyógyírt keresett mélységes elkeseredésére, a zene és a
történelem tanulmányozásától remélte, hogy az majd feledteti bánatát. Ekkor
Linda meg ő Spanyolországot járták be. Azt követően Olaszországba utaztak,
elmentek a milánói operába és minden más, operaházzal rendelkező olasz városba
(több olyan előadást láttak, mely felülmúlta a Scala-belieket). Portor az égvilágon
mindenbe belefogott az egyiptológiától a majongig, ami elterelte gondolatait a
komponálásról. A zenei stúdiumokat azonban sose hagyta abba.
1928-ban egy napon a homokban üldögélt a Földközi-tenger partján, és nézte a
hullámokat, amikor egy E. Ray Goetz nevű producer egyszer csak ott termett
mellette, és azzal a javaslattal állt elő, hogy írhatna zenét a Broadwayn
bemutatandó revüjéhez. Portor persze boldogan mondott igent az ajánlatra, s
ezúttal végre minden dala bele is került a produkcióba, mely átütő sikert aratott.
Attól fogva már igényt tartottak a zenéjére; s ahogy ő mondta később, többször
már nem is volt komoly oka az aggodalomra.

Billy Mitchell
 és a végtelen kékség
Az, hogy képtelenek vagyunk elnézőek lenni az ostobákkal szemben, azért lehet
probléma, mert nem is mindig ostobák. Talán többször azok, mint nem, de mégse
mindig. William "Billy" Mitchellből, az Egyesült Államok légierejének
apostolából szintén hiányzott e képesség, s ebből adódtak is gondok. Kitartóan
hangoztatott nézetei valóban csak halála után igazolódtak be fényesen, ilyen
értelemben tehát a siker elkerülte.
A szó másik, köznapibb értelmében viszont már fiatalon sikeres ember volt.
1912-ben, huszonkét éves korában már az Egyesült Államok hadseregének
vezérkarához tartozott, mégpedig annak legfiatalabb tisztjeként. Miután 1916-ban
kitanulta a repülést, őt tették meg a hadsereg kicsiny repülőscsapata
parancsnokának. Az első világháborúban amellett, hogy légi támadásokban vett
részt, mindig egyre nagyobb egységek parancsnoka lett. A háborúból ünnepelt
hősként, dandártábornokként tért vissza, ő volt az első számú esélyes a légierő
főparancsnoki posztjára. Ám csak helyettesnek nevezték ki, s ez jelezte a pályáján
bekövetkező fordulópontot, hiszen ezután sok küzdelem, vita és keserű csalódás
várt rá.
Erőteljesen hangoztatta, hogy a légierő nagy jövő előtt áll, sokkal fontosabb
annál, semhogy a hadsereghez és a tengerészethez csatolják. Független, önálló
katonai egységként kell működnie, és meg kell kapnia minden szükséges anyagi
támogatást. Az ország biztonságát csak olyan honvédelmi minisztérium tudja
garantálni, melyben a hadsereg, a tengerészet és a légierő együttműködik.
Javaslatát azonban nemcsak a vaskalapos intézményrendszer utasította el
mereven, hanem ami még ennél is nagyobb baj volt, annak legfontosabb
képviselője is, egy katonai rangban és népszerűségben is felette álló ember, a
hadseregtábornok, a "Vasöklű" John Pershing.
A kongresszus azonban elkezdett foglalkozni a dologgal. 1919 áprilisában a
hadügyminiszter, Newton D. Baker felkérte egyik helyettesét, Benedict Crowellt,
hogy hozzon létre a légierő problémáját kivizsgáló bizottságot, és terjesszen elő
javaslatot. A Crowellből, a hadsereg, néhány ezredeséből, egy
tengerészkapitányból és repülőgépgyártó cégek három képviselőjéből álló
bizottság júniusban nyújtotta be jelentését és javaslatát. Ez azonban eltűnt a
bürokrácia útvesztőiben, és soha senki nem hallott volna felőle, ha a katonai
ügyek házbizottsága repülésügyi albizottságának elnöke, New York képviselője,
Fiorello LaGuardia, a későbbi polgármester véletlenül és vadászösztönének
köszönhetően ki nem szimatolja. LaGuardia decemberben Crowell albizottsága
előtt azt vallotta, hogy Baker hadügyminiszter azzal a megjegyzéssel látta el a
jelentést, hogy nem ért egyet annak végkövetkeztetésével, s ezért az a
minisztérium irattárába került. És mi volt a jelentés végkövetkeztetése? Hogy a
kormány ismerje el a légierőt a hadsereggel és a tengerészettel egyenrangú, önálló
egységnek.
A két hónapon át tartó meghallgatások, melyek során mindkét fél részéről
sokan tettek tanúvallomást, köztük Mitchell, erőteljesen ráirányították a
kongresszus és a közvélemény figyelmét a légierő körül kibontakozott vitára.
Mitchell tanúvallomásában különösen ama árulásnak tekintett lépésével hívta ki
maga ellen a legmagasabb rangú aranypaszományosok haragját, hogy a civil
hatóságokhoz címezte mondandóját. Azon képviselők ellenszenvét is kiváltotta,
akik támogatták a tengerészet 1920-as törekvéseit, hogy függesszék fel a
kísérleteket, melyekkel azt vizsgálnák, hogy milyen károkat okoznak a
tengerjárókban a levegőből ledobott bombák. Egyes admirálisokat aggasztott az
ilyen kísérletek eshetőség, sokan mások viszont meg voltak róla győződve, hogy
ezek a hadihajók elpusztíthatatlanságát igazolnák. Egyikük úgy fogalmazott, hogy
vízilovat nem lehet megölni legyekkel. A tengerészeti miniszter, Josephus Daniels
kijelentette, hogy ő kész a hídon állni, miközben a hadihajót bombázzák.
Miután az első kísérleti bombázások során elsüllyedt egy torpedóromboló és
egy cirkáló a Cheasepeake-öbölben, már nem ismételte meg ajánlatát. A
kísérleteknek azon az 1921-es júliusi utolsó napján sem ajánlkozott, amikor egy
megállapodás értelmében elpusztításra szánt német hadihajó volt a célpont.
Daniels ugyan már nem mert volna a hajóhídra állni, de a Pennsylvania nevű
hadihajót készenlétbe helyeztette, hogy az végezzen a német hajóval, ha a légi
bombázás nem jár eredménnyel. Az Ostfrieslandot huszonhétezer tonnányi edzett
acél, három védőréteggel ellátott nyolcvanöt vízhatlan kamra óvta. Jütlandban
kibírta tizennyolc darab, harminc és harmincöt centiméteres bomba találatát,
átvészelte egy aknaszedő támadását is, majd méltóságteljesen elúszott. Még a
Pennsylvaniát is próbára teheti. Billy Mitchell és a kilencven kilogrammos
bombákkal felszerelt ideiglenes légi alakulat alighogy feltűnt, már el is
süllyesztette az Ostfrieslandot.
Még ugyanez év folyamán, majd 1923-ban is végeztek hasonló kísérleteket,
melyek során összesen három régi, de páncélzattal alaposan megerősített
hadihajót süllyesztettek el. A kísérletek valóban azt támasztották alá, hogy a
hadihajók sebezhetők, de a túlságosan fellelkesült Mitchell teljesen elavultnak
minősítette őket. Abban az országban, ahol már senki nem hitte, hogy a
demokráciát meg lehet védeni háborúval, s így a honvédelmi költségeket
kiskanállal mérték, Mitchell jelenléte elég nagy port vert fel, amikor különböző
aviatikai folyóiratokban és népszerű magazinokban folyton arra hivatkozott, hogy
egyetlen hadihajó megépítésének költségeiből száz repülőgépet lehetne gyártani, s
hogy a rendelkezésre álló összegeket inkább azokra kellene fordítani.
Mélységesen csalódott, hogy nem hallgattak rá azonnal, de az ő csalódása semmi
volt ahhoz képest, amekkora szörnyülködést ezzel kiváltott a
aranypaszományosok körében. A felbolydult admirálisok és tábornokok
féltékenységüket a szokásos módon enyhítették, és Mitchell egyszer csak azon
kapta magát, hogy megfigyelőként járja Európát. Hazatérése után fél évvel a
Csendes-óceánnál és a keleti parton lett megfigyelő. Ez utóbbi útja során, mely
pedig egyben nászútja is volt, jókora vihart kavart. Jelentette feljebbvalóinak,
hogy Hawaiiban a hadsereg és a tengerészet parancsnokai nem értenek szót
egymással, ezért nincs a szigetek megvédését célzó, összehangolt tervük, minek
következtében Hawaii teljes mértékben ki van szolgáltatva olyan agresszív tengeri
hatalmak támadásainak, mint Japán.
Miután 1924 júliusában visszatért csendes-óceáni útjáról, a különböző
folyóiratok hasábjain és kongresszusi meghallgatásokon töretlen lendülettel
ostorozta tovább a józan ész szavára hallgatni nem képes vaskalaposokat. A
következő tavasszal megfosztották ideiglenes dandártábornoki rangjától, és
elvesztette állását mint légierő-főparancsnokhelyettes. Röviddel ezután Mitchell
ezredest Washingtonból egy jelentéktelen posztra helyezték át a Texas állambeli
San Antonióba. A tengerészetnél lévő ellenfelei szemében San Antonio nyilván
isten háta mögötti zugnak tűnt, számára mégsem volt annyira távoli hely, hogy föl
ne figyelt s ne reagált volna következő nagy baklövésükre.
Szeptemberben a tengerészet látványos mutatványok egész sorával kívánta
meggyőzni az amerikai közvéleményt, hogy az öreg tengeri medvék mire
képesek. Bejelentették, hogy a hadsereg 1924-es világ körüli útja mintájára három
repülőgép-anyahajó egyvégtében teszi meg az utat San Franciscótól Honoluluig.
Ezenkívül a Shenandoah kormányozható zeppelin léghajómonstrum a szárazföld
felett fog megtenni négyezer-nyolcszáz kilométert, és leszáll a különböző államok
vásárain Ohióban, Iowában, Minnesotában, Wisconsinban és Michiganben. E két
látványos eseménysorozat volt hivatott bizonyítani a közvélemény előtt a
tengerészet erejét.
Szeptember első hete valóban látványosra sikerült, a dogok azonban nem a
terveknek megfelelően alakultak. Szeptember 1-jén a tengerészet kénytelen volt
közölni, hogy az egyik anyahajó műszaki hiba miatt nem indul el, de a másik
kettő útra kelt Hawaii felé. 2-án be kellett jelenteniük, hogy az egyik repülőgép a
vízen landolt a parttól négyszáznyolcvan kilométerre, a másiknak pedig nyoma
veszett. (Ez utóbbit később megtalálták, az is a vízen landolt.) 4-én kénytelenek
voltak közölni, hogy a mindössze tizenkét órája elindult Shenandoah Ohióban
heves viharba kerülvén lezuhant, tizennégy főből álló személyzete áldozatul esett,
közöttük az utat eleve veszélyesnek tartó, ezért ellenző kapitány is. 6-án pedig
szembesülniük kellett Mitchell nyilvánosságra hozott és mint mondta, alaposan
megfontolt közleményével, miszerint a baleset oka "a hadügyminisztérium és a
tengerészeti minisztérium honvédelmi vezető testületének szinte hazaárulással
felérő bűnös hanyagsága". Miután az egész nyilatkozatban az egyetlen
elfogadható szó a "szinte" volt, azonnal Washingtonba rendelték, és hadbíróság
elé állították azzal a váddal, hogy megszegte a haditörvények 96. cikkelyét, mely
minden olyan cselekmény büntetését elrendeli, ami a haderőre nézve bárminémű
hitelrontást eredményezhet. Napnál világosabb, hogy e cselekményt valóban
elkövette (mint sokan mások, akiket nem helyeztek vád alá), s a törvényt szem
előtt tartó bíróság egyebet nem is tehetett, mint hogy megbünteti. Így aztán őt
bűnösnek találván el is ítélték, öt évre lefokozták, és felmentették a szolgálat alól.
Egy hónappal később, 1926 februárjának első napján leszerelt.
Előadásaiban és írásaiban folytatta a küzdelmet, nem győzte hangsúlyozni,
hogy a japán militarista erők eltökélt szándéka megfosztani a tengeri hatalomtól
Amerikát annak csendes-óceáni partjain. Az amerikaiak többsége azonban már
nemigen figyelt oda érvelésére, mert az 1920-as évek végének békés jóléte
elnyomta bennük a korábbi aggodalmakat. Amikor 1929-ben kipukkadt a
buborék, és 1932-ben egy demokrata került a Fehér Ház élére, Mitchell
reménykedni kezdett, hiszen tevékenyen részt vett a párt választási kampányában.
A légierő is akkoriban vált meglehetősen nagy önállósággal és megnövekedett
presztízzsel rendelkező egységgé a hadseregen belül, és mindenki arra számított,
hogy Mitchellt fogják kinevezni légügyi miniszterré. Franklin Roosevelt azonban,
aki a tengerészethez fűződő korábbi kapcsolatai okán nyilván elfogult volt, nem
azt tette, amire mindenki számított.
Az amerikaiak pedig már aligha élvezhették tovább a békés jólétet, ugyanis
rájuk köszöntött a gazdasági válság. Annak erősödése nyomán Mitchellt az a
végzet érte utol, ami minden prófétát a saját hazájában. Rá se hederítettek. A
kiadóktól sorra kapta az elutasító leveleket. Azt mondták, az olvasókat már nem
érdekli a téma. Más problémáik vannak.
Mitchell nagyon szívére vette a dolgot. Ha túl tudja tenni magát ezen
valamelyest, szép öregkort érhet meg, s egyben azt is, hogy elképzelései fényesen
beigazolódnak. De 1936 februárjában, ötvenes évei derekán meghalt, így már nem
tudhatta meg, hogy – alig két és fél évvel később, Spanyolország felett mit
produkált a légierő.
Pedig az csak a kezdet kezdete volt.

Clark Gable
és a Broadway
Az ifjú Clark Gable sztár volt Houstonban. Első felesége és egyben ügynöke,
Josephine Dillon 1927-ben elintézte, hogy bekerüljön a város színtársulatához, s
így elsajátíthassa azon szakma alapfogásait, mely mellett akkor már
végérvényesen elkötelezte magát. A sikeres társulat hetente mutatott be új darabot
a houstoni Palace Színházban, és az akkori mércével mérve tisztességes gázsit
fizetett.
Gable körülbelül kilenc hónapig maradt a társulatnál. Az első három hónapban
másodfőszerepeket játszott heti hetvenöt dollárért, de miután a vezető színész
távozott, ő kapta meg a főszerepeket és a heti kétszáz dolláros gázsit. Az első
ilyen az ír matróz, Matt Burke szerepe volt O'Neill Anna Christie című
darabjában. Igazán neki való figura volt ez, egy csapásra be is futott vele
Houstonban. A következő fél évben ünnepelt sztár lett, autogramkérők
ostromolták, a hamvas süldő lányok és az agg matrónák egyformán rajongtak érte.
Josephine Dillon eközben New Yorkba ment, hogy az ismeretségi körébe
tartozó producerektől megfelelő szerepet szerezzen Gable számára. Josephine-t
őszinte szándékok vezérelték, amikor igyekezett Gable útját egyengetni, de egy
korábbi houstoni látogatása valószínűleg további ösztönzést adott neki ahhoz,
hogy férjét New Yorkba vigye, ugyanis arra gyanakodott, hogy egy Ria Langham
nevű tehetős özvegy készült kivetni a hálóját az urára. Az egyik producer barátja
valóban kínált neki megfelelő szerepet egy Machinal (Bajkeverő) című darabban,
melynek női főszerepét a kor népszerű színésznője, Zita Johann játszotta. Gable-t
boldoggá tette a Broadwayra szóló meghívás. Mint később mondta:
"Világéletemben arra a lehetőségre vártam, hogy ugyanazokat az utcákat
járhassam, ahol annyi nagy színész lépdelt." Ám miután megérkezett New
Yorkba, a házasságuk annyira megromlott, hogy kenyértörésre került sor köztük,
és Josephine visszatért Kaliforniába.
Gable a próbákra összpontosította minden figyelmét. Zita Johann, akinek
előzőleg afféle falusi Rómeóként írták le Gable-t, nagyszerűen együttműködő, jól
felkészült, megbízható, igyekvő és tudatosan játszó partnerre talált benne – bár
vezető színésznőként már megtehette, hogy kapcsolatukat megtartsa plátóinak.
Zita tisztában volt vele, hogy Gable elbűvölő, de őt azért nem vette le a lábáról.
Elismerte, hogy "zseniális", "szeretetre méltó", és érdekes módon "szórakoztató"
jelenségnek nevezte. Később is elevenen élt benne a kép, ahogy Gable minden
előadás előtt hosszasan időzött az öltözőben lévő tükör előtt, és fehér festékkel
fedte be két aranyfogát.
A darabot 1928 szeptemberében mutatták be a Broadwayra, a kritika
kedvezően fogadta, némi elismerés jutott Gable-nek is, az egyik tollforgató
például a jövőbe látott, amikor "erőteljesen férfias" karakterként jellemezte. A
darab három hónapig ment, egészen addig, míg át nem kellett adnia helyét a soron
következő bemutatónak. Ekkor Gable munka nélkül maradt, hiszen Josephine
Dillon már nem egyengette az útját. Ria Langham ugyan követte őt New Yorkba,
és minden tőle telhető támogatást megadott neki, de nem voltak olyan kapcsolatai,
melyek által Gable érvényesíthette volna a tehetségét. Bár Gable nem olyan alkat
volt, akinek a lába alól nehéz időkben kicsúszik a talaj – sőt Ria segítségével és
irányítása alatt öltözködés és modor tekintetében sokat fejlődött –, azért ő sem
kerülte el a kívül rekedtek sorsát, neki is végig kellett járnia a producereket, és
megalázó módon könyörögni szerepért. Igyekezett mindezt emelt fővel tenni, de
Riának elárulta, milyen nehezen viseli az örökös visszautasítást. Akkortájt bizony
sokszor jutott eszébe egyáltalán nem művészlélek – olajkutató – édesapja
kitartóan hangoztatott véleménye, miszerint a színészet nyámnyila alakoknak való
foglalkozás, ő pedig soha nem viszi semmire. Gable azt mondta Riának, hogy az
apjának nyilván igaza volt, talán jobban tenné, ha felhagyna a próbálkozással, és
inkább férfidivatáru üzletet nyitna.
De nem hagyott fel a próbálkozással, és 1929. nyár elején kapott is egy
szerepet. Mégpedig nem is akármilyet, hanem a George M. Cohan rendezésében
színre kerülő Gambling (Hazárdjáték) című darab főszerepét. A bemutatót azon
év őszén tartották Philadelphiában, de Gable-nek ezúttal sem volt szerencséje.
Valami történhetett, talán egyszerűen annak esett áldozatául, hogy Cohan nem
érte be a maga színfalak mögötti szerepkörével. A bemutató után ugyanis
fokozatosan úgy átírta a darabot, hogy az övé lett a főszerep, Gable pedig néhány
hét múltán már ismét az utcán találta magát.
Lelki válságát súlyosbítandó még a gazdasági válság is kitört. Szerény
befektetéseit elsodorta a történelem vihara. Kapott ugyan egy szerepet a Hawk
Island (Sólyom-sziget) című darabban, de annyira nem bízott a dologban, hogy a
négy hét folyamán, amíg a darab ment, ő rendületlenül járta a producerirodákat.
Kitartása eredményeként hozzájutott egy kis szerephez egy olyan darabban, amit
hamar levettek a műsorról, aztán egy másik jelentéktelen szerephez egy másik
darabban, mely nyolc hétig ment a Broadwayra 1930 tavaszán, de jóformán senki
nem egyelt fel rá.
Azaz valaki mégiscsak felfigyelt rá. Lillian Albertson, aki férjével, Louis
MacLoonnal együtt népszerű darabokat állított színpadra Los Angelesben, s
amennyire ilyen távolból lehet, nyomon követte Gable pályafutását. Három évvel
korábban már dolgozott vele rendezőként, és nem annyira Gable akkori
teljesítménye, hanem a benne rejlő lehetőségek keltették fel érdeklődését. Amikor
úgy döntött, hogy megveszi a Broadwayn igen sikeres The Last Mile (Az utolsó
mérföld) című darab jogait, hogy azt majd a nyugati parton vigye színre, nem
feledkezett meg Gable-ről, mert meg volt róla győződve, hogy abban egy igazán
őrá szabott szerep van. A történet egy börtönben játszódik, és arról szól, hogy a
halálra ítéltek egy csoportja szökni próbál. Neki a kulcsfigura, a főkolompos
Gyilkos Mears szerepét szánta.
A Broadwayn ezt a szerepet Spencer Tracy játszotta. Az időközben
összeházasodott Gable és Ria elment megnézni az előadást, és Gable-nek inába
szállt tőle minden bátorsága. Oly mértékben megriadt a kétségtelenül nagyon
nehéz szereptől és Tracy valóban nagyszerű alakításától, hogy visszautasította az
ajánlatot. A következő néhány nap folyamán Ria és a MacLoon házaspár minden
meggyőző erejét latba vetette. Gable végül nagy nehezen és súlyos kétségek
közepette, de beadta a derekát.
A darab San Franciscóban nem aratott sikert. Nem bukott meg, de nem lett
belőle esemény, észrevétlen maradt. 1930 júniusában a Los Angeles-i Belasco
Színházban is bemutatták, és ott rögtön siker lett. Gable számára visszatértek a
houstoni régi szép idők. A Gyilkos Mears szerepét erőteljesen formálta meg,
tudott kegyetlen, szinte brutális, sőt kifejezetten felkavaró lenni. Nyomban
ügynökre talált Los Angelesben, Minna Willis (a rámenős és remek
kapcsolatokkal rendelkező Hal Willis nővére) személyében, New York-i ügynöke
pedig a Broadwayre visszatérése reményében gyűjtögette neki a szerepeket.
Gable már alig várta, hogy visszamehessen oda, ahol korábban oly sok ajtón
kopogtatott hiába, s végre valóban befusson. Körülötte egész Hollywood
felbolydult, mert mindenkit lázba hoztak a hangosfilmre való átállás izgalmai. A
stúdiók képviselői a színházakat járva vadászták a hangszálaikat kellő erővel
rezegtetni képes színészeket, de Gable, akinek sem a némafilmmel, sem a
színházzal nem volt kellő tapasztalata, semmi egyéb iránt nem tanúsított
érdeklődést, kizárólag a Broadway vonzotta.
Minna Willis nem sokat törődött az érdeklődés eme hiányával, és szerzett neki
szerepet egy hangos westernfilmben, melyben egyebek mellett még lovagolni is
kellett. Gable őrültségnek tartotta ügynöke ötletét, mert mint mondotta: "lónak
még a közelében sem voltam, nemhogy ültem volna rajta." Kétheti intenzív
tanulás után azonban úgy ülte meg a lovat, mintha a nyeregbe született volna.
Rögtön az elején az egyik legnehezebb leckével kezdték, arra igyekeztek őt
megtanítani, hogyan kell hegyről lefelé vágtázni úgy, hogy ne dobja le a ló. A
filmforgatás megkezdése után nem sokkal a tréner a következő táviratot kapta
tőle: "A legelső feladatom az volt, hogy hegyről lefelé vágtázzak. Sikerült jól
megcsinálnom. Kösz, öreg."
Attól fogva gyakorlatilag mindent sikerült jól megcsinálnia.

Laurence Olivier
és Az út vége
1928 nyarán és őszén Laurence Olivier kényelmetlen kényelemben élt. A
kényelmet egyrészt az a kellemes főszerep adta, amit a Bird in Hand (Madár a
kézben) című, tartósan műsoron lévő darabban játszott, másrészt az, hogy
magánélete főszereplője s egyben szerelme, Jill Esmond Moore igent mondott
házassági ajánlatára, továbbá leendő anyósa, egy sikeres színésznő és producer
meghívta magukhoz vidéki házukba. E nagy kényelem közepette, a fülig
szerelmes leendő férj szerepében kizárólag azért érezte magát mégis
kényelmetlenül, mert saját ambíciói művészi pályája kiteljesítése felé hajtották.
Sok más feltörekvő ifjú színészhez hasonlóan ő is a nagy áttörésre vágyott, ami
egy csapásra sztárrá teszi. Az ő esete attól lett nem mindennapi, hogy amikor ez a
lehetőség megadatott neki, ott hevert a lába előtt, csak le kellett volna hajolni érte
és megragadni, ő észre sem vette.
Egy este, nem sokkal a Madár a kézben valamelyik előadásának kezdete előtt
a színfalak mögött futótűzként terjedt a hír, hogy Basil Dean ott ül a nézőtéren.
Dean vitatott személyiség, de mindenesetre befolyásos színházi producer és
impresszárió volt, ezért a társulat minden tagja, köztük persze talán a leginkább
Olivier, izgalomba jött, és a cél érdekében színészi képességei legjavát nyújtotta.
Ő is tudta; hogy Dean a Beau Geste című darab látványos előadását tervezi
Madeleine Caroll-lal a női főszerepben, mely lehetőségtől az ambiciózus színészt
egyszerre lelte ki a hideg s öntötte el a fonóság. Bár aznapi játékába mindent
beleadott, mégis arról kellett értesülnie, hogy Dean állítólag azt mondta: – Az a
bozontos szemöldökű fiú harmatgyenge.
Hónapokig nem történt semmi, aztán Dean egyszer csak mégis sürgősen
behívta meghallgatásra, melyre Olivier újból feléledő reményekkel és megritkított
szemöldökkel ment el. További hetek teltek el ajánlat nélkül, bár decemberben
behívták egy felolvasásra. Dean kétségkívül érdeklődött iránta, de azért valaki
jobbat keresett. Eközben Olivier úgy próbálta meggyőzni Deant, hogy mégis ő a
legjobb, hogy leszerződött R. C. Sherriff Journey's End (Az út vége) című
darabjának egy lényegében amatőr előadására.
Az út vége sorsa önmagában is a kudarctól kicsikart siker története. A
biztosítási ügynökként sem túl sikeres Sherriff sorra írta az eladhatatlan
darabokat. Az út vége már a hetedik ilyen műve volt, a londoni producerek és
befutott színészek mind egy emberként utasították vissza, részben mert a történet
a háborúról szól, nincs benne egyetlen romantikus jelenet, de még csak női szerep
sem. Olivier-nek nem voltak illúziói a darab jövőjét illetően, de a két tervezett
előadást s az azt megelőző háromhetes próbaidőszakot befektetésnek tekintette,
mert tudta, hogy Dean meg fogja őt nézni a megátalkodott, keményen ivó,
szétesőfélben lévő parancsnok, Stanhope kapitány csöppet sem romantikus
szerepében. Úgy ítélte meg, hasznára válhat ez a kis kitérő. Tulajdonképpen nem
is tévedett. Dean nem sokkal az után, hogy decemberben megnézte Olivier-t a két
előadásban, felkínálta neki Beau szerepét Madeleine Caroll partnereként.
A Beau Geste-et 1929. január végén mutatták be. Bár a mű némafilmként,
Ronald Colmannel igen nagy sikert aratott, a színpadi változatnak Dean
rendezésében is megvoltak a maga látványos mozzanatai. A különleges hatás
elérése és a csatajelenet hitelessé tétele érdekében például mordálynak kellett
elsülnie a nyílt színen, a halott Beau temetése pedig világvégeszerű hangulatot
árasztott, vagyis az eredmény a nevetségesség határát súroló, túldramatizált
produkció lett. Nem csoda, ha a kritika és a közönség egyaránt balfogásnak
minősítette. Olivier teljesítménye sem hozta lázba a kritikusokat, valamivel
fiatalabb kollégájáról, Jack Hawkinsról sokkal kedvezőbben írtak.
A csalódott Dean négyhét után levette műsorról a Beau Geste-et, helyette egy
keleti darabot mutattak be The Circle of Chalk (Krétakör) címmel. Olivier kapta a
férfifőszerepet, kínai herceget alakított, aki beleszeret egy rabszolgának eladott
gésába. A bemutató Olivier életének legszörnyűbb napja volt. A kínai lányt
alakító Anna May Wong korábban remekül bevált némafilmekben, de erőteljes
kaliforniai akcentusa egy szempillantás alatt megfosztotta a Krétakört joggal
elvárt keleties ízeitől. Olivier kiejtésével ugyan nem lett volna semmi baj, de
mivel még nem sikerült teljesen felépülnie hangszálgyulladásából, nem az jött ki
a torkán, amit ő elképzelt, s amikor dalra fakadt, bizony nemegyszer belecsúszott
a hamis hangok tartományába. A forgószínpadot működtető gépezet is csütörtököt
mondott, s a nézőknek előre nem tervezett látványosságban is része lett, amikor a
riksát toló epizodisták csoportja megbotlott, s ily módon kiröpítette az utast, egy
testes mandarint, aki a színpad szélén lévő lámpák közt egyenesen a zenekari
árokba csúszott. Ez a darab se sokáig ment.
A következő mintegy másfél év folyamán nem változott a helyzet. Úgy festett
a dolog, mintha Olivier a legendás Midász király ellentéte volna, minden arany
hamuvá porladt a kezében. Egy vígjátékról, amelyben együtt játszott Herbert
Marshall-lal és Edna Besttel, a kritikusok az "unalmas" és az "elviselhetetlen"
jelzőkkel nyilatkoztak. Három további rossz kritikákat kapott darab után
főszerepet játszott egy olyanban, mely az ítészeknek tetszett, de a közönség
kedvezőtlenül fogadta. Augusztusban New Yorkba utazott, hogy a Broadwayn
műsorra tűzött, Londonban már átütő sikert aratott, Murder on the Second Floor
(Gyilkosság a második emeleten) című darabban játsszon. A kritika ugyan
dicsérte az előadást, de mivel általában fél házzal ment, öt hét múltán levették a
műsorról. New Yorkban Olivier nem kaphatott más munkát, mert az amerikai
érdekvédelmi szabályok értelmében külföldi színész félévente csak egy szerepet
játszhatott.
Londonba visszatérése után decemberig kellett várnia, mire újabb szerepet
kínáltak föl neki egy olyan darabban; ami megint csak megbukott, bár ezúttal
legalább az ő alakítását általában elismerte a kritika. A tollforgatók kezdték
besorolni a jobb sorsra érdemes, ám balszerencsés színészek közé. Az 1930-as év
első fele is így telt el, egyetlen hivatásos színpadi fellépés nélkül. Játszott egy
amatőr előadáson, és jelentéktelen szerepeket kapott két angol hangosfilmben,
melyeket sebűben tákoltak össze csak azért, hogy eleget tegyenek a brit
kvótatörvény követelményeinek, ezek ugyanis a Hollywoodból behozott filmek
áradatát ellensúlyozandó előírták bizonyos számú angol produkció előállítását.
Amilyen gyorsan elkészült, olyan sebesen a feledés homályába is merült a The
Temporary Widow (Az ideiglenes özvegy) és a Too Many Cooks (Túl sok
szakács) című film.
Eközben egészen másképp alakultak a dolgok Az út vége című darabban
közreműködő színészek számára. Olivier-n kívül mindenki más hűséges maradt a
produkcióhoz, az egyéb szereplehetőségekről lemondtak, sőt még arra is kísérletet
tettek, hogy elegendő pénzt gyűjtsenek össze a darab üzleti vállalkozássá
tételéhez. Már kis híján feladták tervüket, amikor felbukkant a láthatáron egy
hóbortos producer a mesésen gazdag barátjával, a darabot bemutatták Londonban
1929. január közepén, mindössze egy héttel a Beau Geste sajnálatos bukása előtt.
Aznap este tizenkilencszer hívta ki a színészeket a közönség a függöny elé, a
másnapi kritikák pedig egyöntetűen lelkesedtek érte. Közel hatszáz előadást ért
meg a darab. Még ugyanabban az évben eljutott a világ minden tájára, huszonhét
nyelven játszották. Óriási siker lett a Broadwayn, akárcsak később a filmváltozat
is. Az a Colin Clive nevű fiatal színész pedig, aki a társulat egy másik tagja,
Maurice Evans biztatására átvette Stanhope szerepét Olivier-től, egy csapásra
befutott.
Addigra, 1930 nyarára Olivier, aki annak idején szerény sikert aratott a Madár
a kézben című darabban, már nem bízott benne, hogy a biztató kezdetnek valaha
is folytatása lesz. Annyira nagy súllyal nehezedett rá a kudarc terhe, hogy amikor
Noël Coward felkérte a férj szerepére a Private Lives (Magánéletek) című
darabban, ő nem vállalta a feladatot. Úgy vélte, hogy abban csak a két főszereplő,
maga Coward és Gertrude Lawrence jut igazán játéklehetőséghez. Attól tartott,
hogy a két tündöklő sztár mellett másodhegedűsként játszi egyenértékű a pálya
végét jelentő kegyelemdöféssel. Olivier ellenkezett, Coward viszont győzködte
arra hivatkozva, hogy a darab biztos siker, ő pedig annyi fiaskó után végképp
rászolgált, hogy része legyen benne. Nem elhanyagolható szempont volt a heti
ötvenfontos gázsi, mely szép summáról aligha mondhatott le a nősülés előtt álló
fiatalember. Végül is leszerződött, aztán júliusban Jill meg ő összeházasodtak.
A Magánéletek hozta meg a fordulópontot a pályáján. A próbák során
rengeteget tanult Cowardtól, a darab valóban óriási siker lett, és ráirányította
Olivier-re a londoni elitközönség figyelmét. Már három hónapja ment telt
házakkal a darab, amikor Coward ösztönösen ráérezve a lehetőségre, ősszel New
Yorkban is színre vitte (Olivier partnere, az inkább az anyai örömöket választó
színésznő helyett időközben Jill ugrott be). A darab azonnal meghódította a
Broadwayt, a nézőtéren pedig ott nyüzsögtek a hollywoodi stúdiók emberei, akik
imponáló küllemű és immár megfelelő orgánummal is rendelkező, ígéretes
tehetségek után kutattak. Olivier nemcsak a kívánt adottságoknak volt birtokában,
de kiválóan tudott bánni is a hangjával.
A következő év, 1931 tavasza már Hollywoodban köszöntött rá.

Humphrey Bogart
és a szilánk
A kritikus szerint "a fiatalember enyhén szólva alkalmatlannak bizonyult a
feladatra". A megfogalmazás az egyik legbefolyásosabb New York-i kritikus,
Alexander Woollcott tollából származott. Az így minősített fiatalember
Humphrey Bogait volt, és 1923-at írtak akkor.
A huszonnégy éves Bogart második színpadi szerepéről szólt a kritika. Először
japán inasként lépett színpadra, egyetlen mondata volt, és csapnivaló alakítást
nyújtott. Az említett második darabban valamivel nagyobb és inkább neki való
szerepet kapott, de nyilvánvalóan abban sem lehetett sokkal jobb. A lámpaláztól
annyira kiszáradt a torka, hogy az első felvonás alatt se szó, se beszéd, kiment
meginni egy pohár vizet, s faképnél hagyta a főszereplőt, Neil Hamiltont, akinek
így rögtönzéssel kellett megmentenie a helyzetet. A darabot néhány előadás után
levették a műsorról.
A következő darab viszont, a Meet the Wife (Találkozz a feleséggel) hét
hónapon át ment, Mary Boland és Clifton Webb játszotta benne a két főszerepet.
Bogartnak jó szerep jutott, egy rikkancsot alakított, s a szórványos belesülési
eseteket leszámítva elég jól oldotta meg ahhoz, hogy ki ne rúgják. Ám semmi jel
nem utalt arra, hogy valaha is ennél többre viszi. A közönség és a kritika
szemében egyaránt évekig igen szűk keretek között mozogtak gyöngécske és még
valamivel gyöngébb alakításai. Annak érdekében, hogy a pályán maradhasson és
legyen mit ennie, időnként beállt díszletmunkásnak. E munkakörben sem
remekelt igazán. Igaz ugyan, hogy jövendőbeli aráját akkor ismerte meg
közelebbről, amikor a lányra rádőlt egy díszletelem. Ezek után nem sokkal fel is
hagyott a díszlettologatással.
Alakításaira már csak azért sem figyelhetett fel senki, mert szinte kivétel
nélkül mindig csak egy-két szavas, abszolút jelentéktelen szerepeket adtak neki.
Az általa gyakorta látogatott 52. utcai bárban az irodalmi élet olyan jeles és
többnyire pityókás kiválóságai gúnyolódásának örökös céltáblája volt, mint
Alexander Woollcott, Heywood Broun, Mark Hellinger és Dorothy Parker. Mivel
ő maga is sűrűn a pohár fenekére nézett, nemigen zavarta a piszkálódás, annyira
biztosan nem, hogy az a mesterség fortélyainak alaposabb elsajátítására sarkallja.
Ha esetleg mégis tett volna ilyen lépéseket, akkor az máig hétpecsétes titok
maradt, mindenesetre a húszas évek folyamán szakmailag egy helyben topogott,
némi színt csak egy színésznővel kötött első házassága vitt az életébe, bár ez a
másfél éven át tartó frigy leginkább a kettejük munkahelye közti több ezer
kilométeres távolsággal jellemezhető. A válás után alig egy évvel Bogart újból
megnősült, ismét színésznőt vett feleségül, s ez a frigy némiképp sikeresebbnek és
hosszabbnak bizonyult.
Ezek után jött 1929, majd a következő két-három év, amikor Hollywood
gyakorlatilag kifosztotta a Broadwayt, elcsábítván az ottani színpadokról minden
épkézláb és megfelelő orgánummal bíró színészt a hangosfilmhez. Bogarttal az
történt, hogy a neki ígért szerepet végül is Charles Farrellnek adták, őrá pedig azt
a szerepet osztották, hogy a forgatási szünetekben artikulálni tanítsa Farrellt. Bár
többet fizettek neki, mint amennyit a Broadwayn valaha is keresett (heti
hétszázötven dollár volt a bére akkor, amikor egy vekni kenyér körülbelül tíz
centbe került, és pár száz dollárért már új autót lehetett venni), Bogart mégis
elégedetlenkedett, az elhamarkodott döntéstől azonban megóvta egy filmben
felkínált epizódszerep. A következő néhány hónap folyamán nyolc filmben
szerepelt, melyeket olyan sztárok fémjeleztek, mint Victor McLaglen, Spencer
Tracy, Bette Davis és Joan Blondell. Ezen időszak végéig sem jutott egyről a
kettőre. Ezek után pedig a sorsát a kezükben tartó nagy hatalmú urak úgy
döntöttek, megválnak tőle, mert ha eddig nem vitte semmire, nyilvánvalóan eztán
se fogja legalábbis filmszínészként biztosan nem.
Évekkel azelőtt, 1918-ban, nem sokkal a fegyverszünet megkötése előtt.
Bogart szolgálatot teljesítő matrózként tartózkodott a Leviathan nevű hatalmas és
akkor csapatszállítónak használt tengerjáró fedélzetén. Bogart talán tizenhetedszer
szelte át az Atlanti-óceánt, amikor egy német tengeralattjáró megtámadta a hajót,
egy gránát a közelében robbant fel, és egy szilánk a felső ajkába fúródott. Bár a
hajón az ügyeletes sebész a körülményekhez képest nagyon ügyesen varrta össze
a sebet, Bogart attól fogva mindig a szokottnál zártabb ajkakkal és némiképp
pöszén beszélt. E sajátosságot később az egyénisége részeként kezelték, de most,
1932-ben még csak hátránya származott belőle. A színpadon ennek nem volt
jelentősége, mert ott a színész még az első sortól is több méter távolságra van. A
filmnél viszont, ahol akár az egész vásznat betöltheti az arc s az egész mozit
egyetlen színész hangja, az ilyen apróság akár az illető pályafutása végét
jelentheti. A teljhatalmú nagyurak legalábbis erre hivatkoztak, amikor útilaput
kötöttek a lába alá. Bogart abban a reményben tért vissza New Yorkba, hogy a
filmszerepei legalább néhány ajtót megnyitnak előtte, s talán kap egy jó szerepet
egy jó darabban.
Nagyobbat aligha tévedhetett volna. A Broadwayn épp akkor tetőzött a válság.
Kapott ugyan szerepeket, de négy olyan darabban, melyeket egytől egyig rövid
pár hét után levettek a műsorról, pedig ő összesen öt hónapon át derekasan
végigcsinálta a próbákat. 1933. március 4-én este, néhány órával azelőtt
mutatkozott be egy premieren, amikor Franklin Roosevelt bezáratta az ország
összes bankját. A nézőtéren tíz ember ült. A darab körülbelül egy hétig ment, és
összesen mintegy ötven dollárt hozott a konyhára. Akkori feleségével, Helen
Menkennel együtt lassan végképp munka nélkül maradtak, mivel az egész
Broadway a csőd szélén táncolt (az év folyamán bemutatott százötvenkét
darabból százhuszonegy bukott meg). Bogartot korábban jómódú családja sem
tudta már támogatni – azelőtt vagyonosnak számító orvos édesapjának szinte
minden pénze elúszott a tőzsdekrach folyamán, s már egyre kevesebb betege tudta
kifizetni a számlát. Az ifjú pár az East Side egy lepusztult részén lakott egy
lepusztult lakásban, s Bogart úgy tett szert némi jövedelemre, hogy járókelőket
bírt rá egy-egy sakkpartira, s minden játszmáért egy dollárt kért. Szerencsére az
átlagnál jobban sakkozott, de a partik túl hosszúra nyúltak, vállalkozó kedvű
játékos pedig túl kevés akadt ahhoz, hogy így összegyűljön a kacsalábon forgó
vár ára.
1934 szeptemberében orvos édesapja meghalt, a fia pedig örökölte mintegy
tízezer dollárra rúgó adósságát és mintegy harmincötezer dollár értékű,
behajthatatlan számlákból álló gyűjteményét. Megvolt minden oka az
elkeseredésre. Aztán mégiscsak kapott egy szerepet egy úgyszintén könnyen
feledhető drámában, de ezzel sikerült átvészelni az időt a nagy áttörésig.
 Arthur Hopkins, a Broadway egyik producere Robert E. Sherwood The
Petrified Forest (Az elvarázsolt erdő) című darabjához keresett megfelelő
színészt, Duke Mantee, a gengszter szerepére. Bogart felhívta őt az irodájában, és
meghallgatást kért. Másnap a színházban, miután Bogarc felolvasott a szerepből
egy részt, Sherwood azt mondta Hopkinsnak, hogy gengszternek nem lenne jó, de
egy másik szerepben tudnák használni. A főszerepre kiszemelt Leslie Howardnak
azonban nagyon megtetszett Bogart fanyar-kesernyés hanghordozása.
Ragaszkodott hozzá, hogy neki adják a szerepet. Megígérte, hogy szükség esetén
segít neki a szerep megformálásában, de szerinte mindenképpen ilyen hangú
ember kell az adott figurához.
A darab a bemutatótól kezdve folyamatosan óriási sikert aratott. Bogart
szintén. A kritikusok ekkor fedezték fel maguknak először. Mentségükre legyen
mondva, valóban ez volt az első olyan szerepe, ahol egyáltalán lehetősége nyílott
megmutatni, mire képes az összeöltött ajkával. Még Alexander Woollcott is
csatlakozott a dicshimnuszokat zengők táborához. Ezen túlmenően Bogart annyit
keresett a szereppel, hogy ki tudta fizetni az apja és a saját összes adósságát, sőt
még amolyan biztonsági tartalékot is félre tudott tenni, amit azért tartott
fontosnak, hogy ne kelljen olyan szerepet elvállalnia, ami nincs ínyére.
Amikor a Warner fivérek megvették Az elvarázsolt erdő megfilmesítési jogait,
Leslie Howardot szerződtették le a főhős szerepére, Bogartnak pedig fölkínálták a
lehetőséget, hogy játssza el Duke Mantee-t. Bogart ezt magától értetődőnek
tekintette. Ám alighogy feleségével együtt Los Angelesben leszállt a vonatról,
máris kiderült, hogy a szerepet Edward G. Robinsonnak adták. Nem sok híja volt,
hogy elkeseredésében és dühében azonnal vissza nem utazott New Yorkba. De
eszébe jutott Howard ígérete, amit akkor tett neki, amikor a Broadwayn együtt
játszottak: ha a darabból egyszer film készül, abban Bogart lesz Mantee.
Táviratozott az éppen Skóciában nyaraló Howardnak. Válaszképpen Howard
egyből a Warner fivéreknek küldött táviratot, melyben közölte, ha azt akarják,
hogy megcsinálja a filmet, Bogarcnak kell játszania Mantee-t. A Bogart kissé
furcsán merev felső ajka és förtelmes pöszesége miatt még mindig
aggodalmaskodó filmcézárok tizenöt meghallgatás után nagy nehezen úgy
döntöttek, hogy mégis neki adják a szerepet.
Sok évvel később, amikor Bogart és negyedik felesége, Lauren Bacall kislánya
megszületett, a babának Leslie Howard keresztnevét adták.

Mao Ce-tung
és a Huszonnyolc
Bolsevik
1930-ban a Kína délkeleti részén fekvő Csianghszi tartomány (mely földrajzi
helyzetét tekintve hasonló az Egyesült Államok Tennessee államához) volt a kínai
Kommunista Párt legfőbb erőssége. A pártvezetőségen belüli vetélkedésből addig
rendre Mao Ce-tung került ki győztesen, de abban az évben két olyan esemény
történt, mely a bukásához vezetett.
Az egyik politikai volt. Kínai kommunisták egy csoportja akkoriban tért haza a
Szovjetunióból, ahol hosszú ideig tartó, intenzív átképzésben részesültek, s azzal
férkőztek be Sztálin kegyeibe, hogy segítették őt a Trockij vezette ellenzék
legyőzésében. Miután 1930-ban visszatértek Kínába, vezetőjük röpiratot tett
közzé, melyben a párt "bolsevizálására" szólított fel, s e nyílt állásfoglalást
követően a Huszonnyolc Bolsevikként váltak ismertté. Mao viszonylag
pragmatikus felfogásával szemben ők valóságtól elrugaszkodott álmodozóknak
számítottak, mert mint az a röpiratból is kiderül, az eszmei tisztaság oltárán
képesek lettek volna feláldozni még a forradalmat is, hiszen egy döntően
mezőgazdasági országban az ipari munkásság vezető szerepét hangoztatták.
Viszont a belpolitikai harcokhoz olyan jelentős támogatást kaptak külföldről,
hogy 1931 elején Mao legnagyobb bánatára ők vették át a párt irányítását.
A másik esemény katonai volt. A "csianghszi szovjet" Vörös Hadseregének
jelentős megerősödésétől megriadt Csang Kaj-sek 1930 végén hadjáratot indított,
hogy alkalmazva a "bekerítés és megsemmisítés" taktikáját, egyszer s
mindenkorra leszámoljon a párthadsereggel. Az első hadjárat során Csianghsziban
százezer Kuomintang-katonával megpróbálta bekeríteni a Vörös Hadsereg főbb
egységeit, s egyharmadára apasztotta a kommunisták létszámát. Mégis vereséget
szenvedett, mert Mao ezúttal is alkalmazta a túlerővel szembeni harcban máskor
is bevetett taktikáját. Ez abban állt, hogy valamelyest visszavonult, így az
ellenség előőrs csapatai előretörvén szétszóródtak és elszigetelődtek egymástól,
majd pedig ő külön-külön csapdába csalta azokat. Ezek után az egyes
elszigetelődött egységeket bekerítette, s ily módon már ütőképes csapataival
megsemmisítette. Miután Mao e taktikával visszaverte Csang Kaj-sek támadását,
nyomban üldözőbe is akarta venni a "Repülő Tábornokot" (egyik versében így
nevezi az örökké repülőn közlekedő Csang Kaj-seket), a viszálykodó pártvezetők
azonban nem támogatták elképzeléseit, tehát a Kuomintang-hadsereg lényegében
sértetlenül vonulhatott vissza. Ráadásul a Huszonnyolc Bolseviknak még azt is
sikerült elérnie, hogy Maót kizárják a Központi Bizottság vezetőségéből. E
befolyásos testület döntéseibe való beleszólási jog híján Mao egyre inkább
kiszorult a katonai hatalomból is.
A Repülő Tábornok eközben kétszázezer jól felszerelt katonából álló sereget
toborzott a Csianghsziban lévő ellenfelekkel való újabb összecsapásra. Tavasszal
indította meg a támadást, de a Mao oszd meg és győzd le taktikáját alkalmazó
vöröskatonák ismét meghátrálásra kényszerítenék. Ezúttal, úgy tűnik, jóval
messzebbre és gyorsabban kellett visszavonulnia. A hadjáratról szóló versében
Mao azt írta, hogy a vöröskatonák négyszáz kilométeren át kergették az
ellenséget, s az "föltekert szőnyegként gurult visszafelé".
A tajtékzó Csang Kaj-sek alig egy hónap múltán immár háromszázezer
katonával indította meg a harmadik hadjáratot. Csapatai egy részét ekkor is
előrevezényelte, s a védők ezeket ugyanolyan eredményesen morzsolták fel, mint
a korábbi támadások alkalmával. A kommunisták hatékony taktikájához még az is
hozzájárult, hogy a végsőkig elkeseredetten küzdöttek. Amikor a Kuomintang-
hadsereg októberben megint visszavonult, a vörösök egyik tábornoka azt mondta
Maónak, hogy ebben az ütközetben a kövér katonák lesoványodtak, a soványak
pedig a halálba hajszolták magukat.
Az 1931 nyarán zajló harcok idején a párt Sanghajban székelő Központi
Bizottsága, attól tartván, hogy túlságosan szem előtt van, úgy döntött, hogy
feloszlatja önmagát. A bizottság tagjai szétszóródtak a vörösök ellenőrzése alatt
álló különböző területeken, és Mao balszerencséjére az a katolikus papnak
álcázott ember, aki először bukkant fel Csianghsziban, a párthierarchiában fölötte
állt. Ezt a nálánál fiatalabb, de rendkívül erélyes és törtető embert Csou En-lajnak
hívták. Csou En-laj nem habozott visszavonni mindazt, amit Mao a hadviselési
taktikában és többek között a földreform terén létrehozott. A japánok akkor
szeptemberben foglalták el Mandzsúriát.
A Kínát fenyegető japán hódítás veszélye sokkal jobban aggasztotta Maót,
mint a Repülő Tábornok valaha is. 1932 januárjában, a japánok Sanghaj elleni
támadása után arról próbálta meggyőzni a pártot, hogy javasolják az erők
egyesítését Csang Kaj-seknek és minden, a japánok feltartóztatásában érdekelt
félnek. Áprilisban Csianghszi tartományi kormányát még arra is rábírta, hogy
üzenjenek hadat Japánnak. A nemzeti párt vezetői azonban egyik törekvésében
sem támogatták. Minthogy a japánok feltartóztatásában sem Moszkva, sem a
Huszonnyolc Bolsevik nem volt érdekelt, a párt sem állt mellé – főleg mert ez a
fasiszta Csang Kaj-sekkel való együttműködést jelentette volna.
Mao nyilván számított rá, hogy függetlenül a párt ideológiai álláspontjától,
semmilyen javaslata nem talál meghallgatásra, hiszen az 1931. november elején
tartott pártkongresszus őt hivatalosan is félreállította. A Huszonnyolcak befolyása
alatt álló kongresszus olyan határozatot fogadott el, mely élesen bírálta Mao
katonai tevékenységét és gazdaságpolitikáját egyaránt. Opportunizmussal,
pragmatizmussal, empirizmussal, sőt ideológiai torzulásokkal vádolták. (Egy
másik alkalommal, csak mert taktikai visszavonulást javasolt, "puccsistának"
bélyegezték.) A japán veszéllyel nem törődve a rugalmas gerillaharcmodort a
nyílt szembeszegülés katonai koncepciójával cserélték fel, és a mezőgazdaságot
érintő minden döntő átalakítást az ipari munkásság vezetőinek döntésétől tettek
függővé.
Az ugyanazon hónapban később tartott és sokkal inkább népképviseleti
alapokon álló Első Összkínai Tanácskongresszuson azonban a Maót támogatók
kerekedtek felül – elvégre egy évtizeddel korábban Mao alapította meg a pártot,
és valóban sok híve volt –, és a Huszonnyolcak maradtak alul. Maót választották
meg az Összkínai Tanácskormány Központi Végrehajtó Bizottsága elnökének, és
ismét ő lett a Csianghszibeli Első Fronthadsereg politikai népbiztosa. Ezenkívül
számos híve került népbiztosként különböző kormányhivatalokba. Mindez
hatalmi megosztottságot eredményezett: a vörösök árnyékkormánya és hadserege
Mao ellenőrzése alatt állt, a pártot viszont ellenfelei tartották kézben. Moszkva
bátorítására ez utóbbi végül is olyan határozatokat csikart ki a kongresszustól,
melyek a Huszonnyolcak ideológiáját és programját tükrözték.
Mao a hatalmi megosztottság közepette azzal együtt alárendelt helyzetben
maradt, hogy a kormány az ő befolyása alatt állt, mert a kommunizmusban a párté
a vezető szerep. Ez egyértelművé vált 1932-ben, Csianghsziban, mert ott ő a
párthierarchiában Csou En-laj alárendeltje volt. A nyílt konfrontálódást sokkal
célravezetőbbnek tekintő Csou En-laj eredménytelennek nyilvánította és elítélte
Mao gerillaharcmodorát. Véleményét alátámasztani látszott az Első
Fronthadsereg kudarca, amikor azon év elején nem sikerült bevenni egy fontos
várost, Kancsout, bár a vereség valószínűleg inkább az ő beavatkozásának és nem
az alkalmazott taktikának a számlájára írandó. A Huszonnyolcak aktív
közreműködése révén augusztusra sikerült ellenőrzése alá vonni az egész Vörös
Hadsereget. A következő másfél évre Mao politikai és katonai hatalmát,
befolyását tekintve egyaránt teljesen háttérbe szorult.
Amikor Csang Kaj-sek 1932-1933 telén megindította negyedik "bekerítő és
megsemmisítő" hadjáratát Csianghsziba, a Vörös Hadsereg jó néhány, Mao
legodaadóbb hívének számító parancsnoka megtagadta Csou En-laj nyílt
konfrontációs taktikája alkalmazását, s helyette Mao mozgékony manőverezési
stílusát vetette be. Bár Csang Kaj-sek támadását ezúttal is visszaverték, a
mélységesen felháborodott Csou En-laj magához ragadta Maónak az Első Front-
hadseregben betöltött politikai népbiztosi tisztét. Hívei eközben az írás és a szó
fegyverével vették fel a harcot Mao "jobboldalisága" ellen, főleg a földreformját
támadták, melynek során szerintük kesztyűs kézzel bánt a kisbirtokosokkal.
1933-ban kizárták a Politikai Bizottságból, s helyébe a Huszonnyolcak egyikét
választották be. Az év folyamán kénytelen-kelletlen egyezségre lépett
ellenfeleivel, akik ugyan legszívesebben északi-sarki expedícióra küldték volna,
de a valóban drasztikus lépések megtételétől visszatartotta őket Mao igen nagy
népszerűsége. Az első, számára valamelyest kedvező esemény 1934 januárjában
történt, amikor a Második Összkínai Tanácskongresszuson ismét a
Tanácskormány elnökévé választották. Rövidesen azonban világossá vált, hogy ez
csupán a létszám fölöttinek adott titulus. A csak nevében törvényhozó elnökség
többségét alkotó Huszonnyolc Bolseviknak hatalmában állt egyszerűen
meneszteni őt. Nyílt leszámolás helyett azonban azt a módszert választották, hogy
kitették őt a Népbiztosok Tanácsának elnökségéből, és utódát bírták rá arra, hogy
fogadtasson el egy határozatot, melyben elítélik a földreformprogram helytelen
végrehajtásáért.
 Eközben Csang Kaj-sek közel egymillió katonát mozgósított ötödik "bekerítő
és megsemmisítő" hadjáratára. A Vörös Hadsereg Mao heves tiltakozása ellenére
az első támadáskor belement a többé-kevésbé nyílt konfrontálódásba, holott az
ellenség hatalmas erőfölénye és ebből következő helyzeti előnye ez ellen szólt. A
vörösök katasztrofális vereséget szenvedtek, az ő intelme mégis pusztába kiáltott
szó maradt. Ahogy a hirtelen veszélyessé vált helyzet miatt – nemcsak Csang Kaj-
sek katonái leckéztették meg igen alaposan a Vörös Hadsereget, hanem a japánok
is legyőzték a kínai erőket a nagy faltól délre – fokozódott a riadalom a
párthierarchiában, Mao egyszer csak azt vette észre, hogy rá osztották a bűnbak
szerepét. Ismét arra hivatkozva, hogy súlyos következményekkel járó hibákat
követett el a hadvezetésben és a mezőgazdaságban, kirekesztették minden,
pártösszejövetelről, és nyilvánosan megszégyenítették. Annyira komolyra
fordultak a dolgok, hogy személyes biztonsága érdekében jobbnak látta elrejtőzni.
Augusztusban megtalálták, és házi őrizetbe vették. Azonnal kitört rajta a malária.
(Az a hír járta róla, hogy hajlamos a pszichoszomatikus eredetű és kellően
időzített betegségekre.) Egyszer egy barátja, aki bort és csirkét vitt neki, nagyon
búskomor hangulatban találta. Miközben felidézték a közös pártmunkával töltött
régi szép időket, Mao keserű kijelentéseket tett, úgy vélte, alulmaradt, és fájlalta,
hogy elveszett, amiért oly sokat küzdöttek.

A pártkorifeusok október elején már annyira pánikba estek Csang Kaj-sek

feltartóztathatatlan előretörése miatt, hogy Csou En-laj és más vezetők mellett
Maót is meghívták egy, a stratégia megvitatását célzó találkozóra. Úgy döntöttek,
hogy teljesen kivonulnak Csianghszi tartományból. A hónap végén meg is
kezdődött a hosszú menetelés. Aztán 1935 januárjában, mintegy hatszáz
kilométernyire nyugaton rendkívüli ülésre hívták össze az elérhető pártvezetőket,
ahol Csou En-laj beismerte, hogy sok igen súlyos hibát követett el, és kijelentette,
hogy attól fogva Mao nézeteinek elkötelezett híve lesz. Mivel nagy befolyással
rendelkezett, sokan csatlakoztak hozzá, így Maót megválasztották az újonnan
alakított Forradalmi Katonai Tanács elnökének, és ismét őt tették meg katonai
vezetőnek. Persze abban a kritikus helyzetben, amikor a kommunisták nagyon is
kétséges kimenetelű harcukat vívták, ez lényegében annyit jelentett, mint
kapitánynak lenni a Titanicon, amikor annak már a fedélzetét mossa a víz.
A hosszú menetelés körülbelül százezer emberrel indult Csianghsziból, és
körülbelül ötezren érkeztek meg Senhszibe. Háromszázhetven napig tartott az
erőltetett menet, ebből kétszázhetven napig mintegy tízezer kilométert
gyalogoltak olyan vidékeken, ahol jóformán járható út sem volt, tizennyolc
hegyvonulaton (ezek közül ötöt állandóan hó borít), huszonnégy folyón (sok
sebes folyásún) és hat, harcias bennszülöttek lakta területen keltek át. Az
elcsigázott menetelőket egész úton zaklatták Csang Kaj-sek gyalogosai, és
repülőkből is lőttek rájuk. Ehhez képest kellemes kirándulás lehetett az a
tizennyolcadik századi vándorlás, ami Tennessee-től délre kezdődött, majd
Texason és Új-Mexikón át haladt észak felé Colorado szikláin át, majd vissza
keletnek a Michigan-tóig tartott (az útvonal hasonló a hosszú meneteléséhez). A
megpróbáltatásokból Mao politikai és katonai hatalmában egyaránt
megszilárdulva került ki, elmozdítására többé nem tettek érdemleges kísérletet.

George Gershwin
és a
Porgy és Bess
Az 1920-as évek elején a Dél-Carolina állambeli Charleston közismert figurája
volt egy nyomorék koldus. Az őszülő, de amúgy tetőtől talpig szénfekete férfi egy
kerekekre szerelt és kecske vonta kis ládaszerűségben ülve rótta az utcákat. Ezt a
Samuel Smalls névre keresztelt férfit mindenki "Kecskés Sammy"-nek hívta.
Nyomorék mivolta nyilván szánalmat és könyörületességet váltott volna ki az
emberekből, de őt az állapota sem szerencsétlenné, sem alázatossá nem tette, sőt
valószínűleg a város legelvetemültebb lakói közé tartozott. Hosszú bűnlajstroma
volt a rendőrségen, rengeteg erőszakos cselekmény száradt a lelkén, többnyire
nőket támadott meg. Az utolsó feljegyzett esetben kis híján lelőtt egy nőt, ekkor
letartóztatták és börtönbe zárták. A tárgyalás előtt azonban eltűnt a börtönből,
aztán később egy közeli part menti szigeten elföldelve akadtak rá a holttestére.
A Kecskés Sammy utolsó napjai történetéről szóló újságcikk annyira
felkeltette egy charlestoni lakos, DuBose Heyward érdeklődését, hogy regényt
kerekített belőle, mely 1925-ben jelent meg Porgy címmel. Sammy testi hibája és
kecske vonta kocsija bekerült a műbe, de a jelleme igencsak megszépült. Porgy
ugyan alkalmanként nem riad vissza a csipkelődő rosszmájúságtól avagy a
rosszmájú csipkelődéstől, de amúgy szeretetre méltó figura, tragikus hősiessége
pedig nagymértékben hozzájárult a könyv óriási sikeréhez. Heyward felesége
közreműködésével átírta a könyvet, elkészítette belőle a valamelyest szelídített
színpadi változatot, melyet 1927 őszén mutatott be a Theater Guild (Színházi
Céh) New Yorkban. A darab nagy elismerést aratott, és egy évig ment telt házzal.
George Gershwin 1926-ban olvasta el a regényt, és nyomban megfogant benne
a zenedráma gondolata. Rögtön írt Heywardnak, és nem sokkal később találkozott
is vele Atlantit Cityben, ahol a történet zenés változatának elkészítéséről
beszéltek. Egyéb elfoglaltságaik miatt akkor semmi konkrétumban nem tudtak
megállapodni, csak abban, hogy amint lehet, újból találkoznak. Miután Gershwin
1927-ben megnézte a színdarabot, a korábbinál is jobban eltökélte, hogy operát ír
belőle – amint sikerül eleget tennie egyéb kötelezettségeinek…
Öt évvel később, 1932 márciusában újból írt Heywardnak, és válaszában
Heyward ismét tudatta, hogy örömmel áll rendelkezésére. Az igen elfoglalt
Gershwin azonban a munka megkezdésének időpontját 1933 januárjánál előbbre
semmiképp sem tudta hozni. Heyward 1933 szeptemberéig várt, akkor felhívta
Gershwint, és elmondta neki, hogy a Színházi Céh kért tőle engedélyt a Porgy
musicalváltozatának elkészítésére, melynek szerzője Jerome Kern és Oscar
Hammerstein, főszereplője pedig Al Jolson lenne. Heyward azt is elmondta, hogy
az egyik 1933-as bankcsőd őt is közvetlenül érintette, így pénzszűkében van,
mégsem venné szívesen, ha a Porgyból vígjáték, musical születne, sokkal jobban
örülne neki, ha népopera készülne belőle, mint ahogy azt Gershwin meg ő
tervezték. Ugyanakkor egy Jolson fémjelezte musical kétségkívül sokat hozna
neki a konyhára, ám ha Gershwin rövidesen elkezdene dolgozni az operán, ő
mégis elhárítaná a céh ajánlatát. Az elragadtatott Gershwin megígérte, hogy
haladéktalanul hozzáfog a munkához. Heyward nemleges választ adott a céhnek,
a Kern-Hammerstein-Jolson trió felhagyott a tervvel, és Gershwin elkezdte
ígéretét valóra váltani. Akkor valószínűleg még nem mérte fel, hogy két évet ígért
oda az életéből Heywardnak.
Az együttműködésre készülő felek már a kezdet kezdetén szembesültek egy
problémával. Heyward nem tudta otthagyni Charlestont, Gershwin pedig New
Yorkot. Azt a megoldást találták ki, hogy bevonták a közös munkába Ira
Gershwint, akit kevesebb kötöttség terhelt, utazhatott ide-oda közvetítőként, s aki
kiváló szövegíró lévén, érdemben hozzájárulhatott a munka sikeréhez. Ez így is
történt: például a híres, "It Ain't Necessarily So" című dal szövegét ő írta.
Októberre a munka már olyan előrehaladott stádiumban volt, hogy felkínálták
Gershwinnek a Metropolitan Operával kötendő szerződés lehetőségét, melynek
aláírásakor ötezer dollár előleget kapott volna. Gershwin nem élt a lehetőséggel,
mert attól tartott, hogy a Met az első évben talán három-négy, a továbbiakban
esetleg még kevesebb előadásban tűzné műsorra az operát. Úgy ítélte meg, hogy
egy népoperát a népnek, a lehető legtöbb embernek kell látnia. Még ugyanabban a
hónapban leszerződött a Színházi Céhvel.
A következő két év talán életének legintenzívebb munkával töltött időszaka
volt. Decemberben Heywarddal tett néhány rövid látogatást, majd 1934 nyarán
több hetet töltött a helyszínen, hogy magába szívja a charlestoni atmoszférát,
családokat, templomokat keresett fel, elment a legkülönfélébb helyekre, ahol a
környékbeli feketék szoktak találkozni egymássah figyelmesen hallgatta
beszélgetésüket és főleg az éneküket. Alaposan elmélyült a munkában – ahogy
később Heyward fogalmazott, "George számára ez inkább hazatérés, nem
felfedezősít volt". Július és augusztus folyamán a két alkotó egy, a várostól
körülbelül tizenhat kilométerre lévő szigeten álló kis házikóban dolgozott, ahol a
világ zaja előli menekülés árát a tikkasztó hőség és a szemtelenül csípős rovarok
elviselésével fizették meg.
Az ősz és a tél folyamán Heyward a két Gershwinnel egyetemben lázasan
munkálkodott a cselekmény vázának és főbb zenei motívumainak kidolgozásán.
Gershwin zongoráján sorra felcsendültek az azóta híres dallamok – a
"Summertime", az "I Got Plenty o' Nuthin", a "Bess, You Is My Woman Now",
az "It Ain't Necessarily So" –, és a szövegírók tolla sebesen szántotta a papírt.
Április közepére a munka már oly közel állt a befejezéshez, hogy meg lehetett
kezdeni az őszi bemutató előkészületeit. A színdarabváltozat rendezője, Rouben
Mamoulian elvállalta az opera megrendezését is. A két Gershwinnel együtt a nyár
folyamán rengeteget dolgozott, igazítottak a szövegkönyvön, összeállították a
szereposztást, elkészültek a díszletek, zenekarra hangszerelték a zenét, és
szeptember elején megkezdődtek a próbák. Gershwin már az első próbán
föllelkesült, pedig az egyáltalán nem ment jól. Csodálatosnak találta a muzsikát, a
hiúság és a szerénység sajátos elegye munkált benne, amikor azt mondta
Mamouliannek, képtelen elhinni, hogy ezt ő írta. Lelkesedésében a többiek is
osztoztak, mindenki meg volt róla győződve, hogy a Porgy és Bess hatalmas siker
lesz.
A próbák során problémák garmadájával kerültek szembe. A mű úttörő jellege
miatt számtalan előre nem látható gond támadt. Az egyik kulcsszerepet például
egy sokéves gyakorlattal rendelkező és egészen kiváló varietétáncos, John W.
Bubbles kapta, aki viszont nem tudott kottát olvasni, s bár a hangterjedelme
megfelelő lett volna, éneklési technikáját illetően riasztóan képzetlennek
bizonyult. Az "It Ain't Necessarily So" finom hajlításait például képtelen volt
megvalósítani. Gershwin már-már feladta a reményt, de Mamoulian szívósan
küzdött, s amikor az énekesek korrepetitora, Alexander Steinert előállt a zseniális
ötlettel, hogy dzsiggelő tánc adja meg Bubblesnak a ritmust, ezzel megvetették
egy emlékezetes alakítás alapjait. A másik gond abból adódott, hogy mindenképp
meg kellett rövidíteni a négy és fél órás operát. (Gershwin tisztában volt vele,
hogy ha még a közönségnek esetleg nem is túl hosszú, az énekeseknek minden
bizonnyal igen.)
1935. szeptember 30-án, Bostonban mutatták be az operát, s a nézőtéren jó
néhány zenei kiválóság foglalt helyet, köztük Cole Porter, Irving Berlin, Serge
Koussevitzky és Sigmund Spaeth. A közönség és a bostoni kritikusok
egybehangzó lelkesedéssel fogadták az előadást. Gershwin és munkatársai
rövidesen már New York meghódítására készültek. Amikor október 10-én ott is
bemutatták az operát, az ottani közönség a bostonihoz hasonló elismerésben
részesítette.
A kritikák azonban a legjobb indulattal is csak vegyesnek nevezhetők. Bár a
színikritikusok zömmel kedvezően szóltak róla, a zenekritikusokról – akiknek a
véleménye érthető módon közelebbről érintette Gershwint – ezt aligha lehetett
elmondani. Olin Downes meglehetősen ötlettelennek és sekélyesnek találta a
darabot, és nem tetszett neki, hogy hol az opera, hol az operett, hol a zenés
vígjáték világába tesz kitérőket. Lawrence Gilman azt írta, hogy az opera áriái
erőtlenek, lemennek a közízlés szintjére, és a mű zenei egység tekintetében
kívánnivalókat hagy maga után. Porgy és Bess duettje (Bess, You Is My Woman
Now) szerinte egyszerűen rémes. Virgil Thomson "szemfényvesztésnek"
minősítette az operát, és Downeshoz hasonlóan nem tudott megbékélni azzal,
hogy egyetlen műfaji kategóriába sem illeszthető be igazán: "Nem igazi népzene,
csak félig-meddig opera, erőteljes, de félresikerült mű… mesterkélt és
hevenyészve összetákolt." Samuel Chotzinoff, alá egyébként Gershwin rajongói
közé tartozott, szintén azt fájlalta, hogy "keverednek benne az egyes szórakoztató
zenei műfajok, ingadozik a zenedráma, a zenés vígjáték és az operett között".
Paul Rosenfeld azért bírálta, mert szerinte nem sikerült benne fenntartani a
hangulati egységet.
A fekete zenészek és kritikusok véleménye még ennél is lesújtóbb volt. Ralph
Matthews zenekritikus elégedetlen volt a zenével, hiányolta belőle a népzenéjükre
jellemző "temperamentumot, a lélek rezdüléseit megszólaltató dalokat", és az
egész művet "életidegennek" ítélte. Hall Johnson szerint "merev és mesterkélt" a
darab, bár a fekete színészek remeklése sokat javított az előadáson. Duke
Ellington kijelentette, hogy itt az ideje "lerántani a leplet Gershwin álságos
négerpártiságáról". Vagy ahogy Johnson fogalmazott, ez a mű "nem néger opera,
hanem csak négerekről szóló opera".
A kritikai visszhang éreztette a hatását a jegypénztáraknál, bár Gershwin
terjedelmes válasza október 20-án megjelent a New York Timesban. Az opera fél
házzal ment, százhuszonnégy előadást ért meg (míg a színdarabot
háromszázhatvanhétszer játszották), és mindvégig veszteséges maradt. 1936
januárjáig sem történt változás, ekkor három hónapra útra kelt a produkció. A
körút utolsó állomásán, Washingtonban tartott előadás mégis történelmi
jelentőségő volt. Egy évszázad óta először ültek együtt feketék és fehérek a
Nemzeti Színház nézőterén.
George Gershwin több előadásban már nem láthatta operáját. 1942
januárjában, a halála után négy és fél évvel Cheryl Crawford New Yorkban színre
vitte a Porgy és Bess rövidebb, feszesebb, pergőbb változatát. A forgalomba
hozott lemezek jóvoltából a zene időközben közismertebbé vált, a közönség és a
kritika ekkor már egyértelmű elismeréssel fogadta az előadást. Nyolc hónapig
ment a Broadwayn telt házakkal, majd hosszú és rendkívül sikeres körútra indult,
utána pedig újabb sorozat következett New Yorkban. A második széria már
nagyon is jövedelmező vállalkozásnak bizonyult, s némi vigasz, hogy a profit
jelentős része a Crawford-féle felújítás egyik befektetőjének, Rose Gershwinnek,
George és Ira édesanyjának pénztárcájába vándorolt.

Lucille Ball
és a létra
alsó fokai
Nagyon magas volt és nagyon sovány. Nem tudott játszani, és nem tudott
táncolni. Egyáltalán nem volt színpadra termett alkat. A színitanoda igazgatója azt
mondta elfogult édesanyjának, kár volna pénzt pazarolni rá, hogy
előadóművésznek taníttassa a lányát.
Lucille Ball azonban eltökélt, sőt elszánt volt – sokkal inkább az, mint a
tizenöt évesek zöme, de még annál inkább is az, mint a szórakoztatóiparban
tevékenykedő felnőttek döntő többsége. Nem számított, mi mindenre nem képes,
szívós kitartásával úgyis helyet szorít magának még az igazán ambiciózusok
között is. Ezenkívül volt valami a személyiségében, ami miatt irigység,
rosszindulat és gúny tárgya nemigen lett. Amikor pedig nagy ritkán ilyesmit
kellett tapasztalnia, sose törődött vele, mert minden figyelme arra irányult, hogy a
szórakoztatóipar szamárlétrájának soron következő fokára léphessen.
Ám az az első, 1927-től 1938-ig tartó évtized Thália legelszántabb papnőit is
próbára tevő időszak volt. New York állam északi részén lévő otthonából sokszor
indult útnak, hogy fölléphessen a világot jelentő deszkákra, de e kísérletek
leginkább arra tanították meg, hogyan álljon talpra, miután letaglózták. Bőven
kijutott neki a kiebrudalásokból és félreállításokból. Earl Carroll telt idomú,
felcicomázott hölgyei közül már kétheti próbaszereplés után kitették a szűrét.
Aztán összeszedte magát, és jelentkezett Ziegfeldnél. Ott bevették a Rio Rita
tánckarába, s miután több hétig próbált minden fizetség nélkül, a rendező
hazaküldte azzal, hogy jobban tenné, ha egyszer s mindenkorra kiverné a fejéből a
revüszínházat. És így tovább.
Az imitt-amott vállalt alkalmi munkákból jóformán a betevő falatra sem
futotta. Időnként a szó szoros értelmében egy lyukas garasa sem akadt. Ez olyan
mély nyomokat hagyott benne, hogy még jóval később is emlegette az általa
kidolgozott módszert, ami sokszor megmentette az éhhaláltól. Kávézókban
kiszemelt magának egy-egy vendéget, aki kávét és néhány fánkot rendelt
magának. Gyakran megesett, hogy az illető úgy ment el, hogy megitta a kávét, de
meghagyott egy fánkot, a borravalót pedig a tányér mellé tette. Lucy ilyenkor
gyorsan odaült az eltávozott vendég asztalához, rendelt magának egy kávét, amit
a borravalóból fizetett ki, és a drága nedűhöz elfogyasztotta az ott hagyott fánkot.
Voltak gondok a közlekedéssel is. Egy este például összesen négy centtel a
zsebében ért a metró bejáratához. Mint később elmesélte, egyetlen centet próbált
meg kérni az arra járóktól. Egy férfi felkínált neki tíz dollárt, de ő nem fogadta el,
hiszen ellenszolgáltatást kellett volna érte nyújtania. Azért mégis sikerült
valahogy hazajutnia.
A megpróbáltatások és a szórakoztatóipar teljhatalmú uraitól eredő
visszautasítások hosszú sora még a Lucyhoz hasonlóan derűlátó teremtéseket is
elkeseríti. Előfordult, hogy betelt nála a pohár, és még az öngyilkosság gondolata
is megfordult a fejében. Azt találta ki, hogy egy autó elé veti magát – a Central
Parkban, ahol életveszélyes sebességgel mennek a kocsik, és óriási a forgalom.
Megfigyelte, hogy bármennyire erőt is vesz rajta az elkeseredés, mindig keres
kibúvókat. Például nem mindegy, milyen autó elé veti magát, jobb lenne, ha az a
Central Parkon átrobogó végzetes jármű egy sofőr vezette elegáns limuzin lenne,
melynek a hátsó ülésen ülő tulajdonosa egy jóképű és még nőtlen fiatalember
volna. Ez a kibúvókeresés azt sugallta neki, hogy aznap mégsem kellene
megtennie. Talán majd máskor.
Valamelyest javult a helyzete, amikor egy divatcég modellként alkalmazta,
kabátokat mutatott be. Úgy gondolta, a kabátnak megvan az az előnye, hogy
eltakarja az idomok hiányát. Aztán az egyik kolléganője munkát kínált neki
reklámfotós férjénél. Mintha arca és alakja előnyére változott volna, rövidesen
egyre több felkérést kapott áruházi divatbemutatókra, sőt reklámgrafikusoknak és
fotósoknak is rendszeresen állt modellt. Hattie Carnegie-nél heti harmincöt dollár
fizetést kapott, de máshonnan is csurrant-cseppent némi jövedelem.
Ám ekkor egy más természetű problémával került szembe. A korábbi hiányos
táplálkozás aláásta az egészségét, nem győzte a foglalkozása diktálta szédületes
tempót. Egy napon Carnegie-nél összeesett, szörnyen fájt a lába és a hasa.
Azonnal orvoshoz ment. Kiderült, hogy ezt a súlyos kimerültséget az étkezése,
pontosabban a koplalása idézte elő, valamint az akut ízületi gyulladás. Az orvos
értésére adta, hogy csak a tartós pihenés, az étkezési szokásai megváltoztatása és
a gyógytorna hozhat javulást. Lucy ugyan a legkevésbé sem örült a hírnek, de
megfogadta a tanácsot, és hazautazott. Két évig New York tájékára sem ment, és
valóban megváltoztatta étkezési szokásait. Anyagi nehézségei ellenére sem
próbált meg még egyszer kávén és fánkon élni.
New Yorkba visszatérte után Hattie Carnegie ismét alkalmazta. Az egészségét
visszanyert Lucy csinosabb lett, mint valaha, és rövidesen minden addiginál
jobban befutott modellként. A lelke mélyén azonban továbbra is azt remélte,
előbb-utóbb elcsábítják a szórakoztatóiparba. Ez a csábítás 1933 nyarán vált
valósággá, amikor egy New York-i ügynök megemlítette neki, hogy a Goldwyn
egy készülő filmhez olyanokat keres, akiket előbb "plakátlányként" akarnak
kipróbálni. Lucy ezek után Chesterfield cigarettát reklámozott a falragaszokon, és
a hollywoodiaknak megtetszett. Azt kérdezték tőle, volna-e kedve Kaliforniába
menni. Micsoda kérdés!
Hattie Carnegie arra biztatta, hogy próbáljon szerencsét, kapott tőle néhány
ruhát és azt az ígéretet, hogy ha mégsem sikerülne a dolog, továbbra is lehet
modell nála. Alig egy hét múltán Lucy megérkezett Hollywoodba, és már alá is
írta a szerződést a Goldwyn stúdióval. Azt persze akkor még nem tudhatta, hogy a
nyílt elutasítások hosszú időszakát a csöndes félreállítás periódusa váltja fel. Ez a
semminél több volt, de elegendőnek alig nevezhető.

A régi filmek szerelmesei tanúsíthatják, hogy a harmincas évek elején készült

hollywoodi filmekben rendre ugyanazokat az arcokat lehet látni. Akkoriban a
különböző stúdiók leszerződtettek egy csomó embert, s az éppen szükséges
karaktereket többnyire közülük választották ki. A kor mozirajongói is szerettek jól
ismert arcokat látni a filmvásznon, a stúdiók pedig arra törekedtek, hogy eleget
tegyenek a jól ismert arcokra vonatkozó igényeknek. Az újonnan érkezett
ismeretlennek nem sok babér termett. A 22-es csapdájának tipikus esete volt ez.
Olyan sokszor kellett fölbukkanni a filmvásznon, hogy az ember arcát
megszokják a nézők, de az ismeretlen arcnak nem sok esélye volt a vászonra
kerülésre. Ebből az ördögi körből Lucynak a Broadwayn tett kezdőlépései után
nem sok esélye volt kitörni.
Az idő tájt az ország minden mozivásznán olyan sztárok arcát lehetett látni,
mint Beery és Dressler, Cooper és Garbo, Gable és Shearer, Huston és Crawford,
Fields és West. Lucille Ball arcát egyelőre alig ismerték. Azért Lucynak nem volt
rossz sora. Goldwyn-lány lett, s nem más választotta ki, mint Busby Berkeley, aki
később gyökeresen megújította a hollywoodi musicalt. Lucy abban az időben
keresett heti százötven dollárt, amikor huszonöt dollár már szép fizetésnek
számított, és az állampolgárok egynegyedének egyáltalán nem volt fizetése. Ám
azok a filmek, melyekben azon másfél év során játszott, amíg a Goldwynnek
dolgozott (ezek közül négy a Goldwynnél készült, további hatra más stúdiók
kérték ki), egytől egyig silányak voltak, s az ő nevét még csak ki sem írták.
Kezdett már valamelyest ismerős lenni a nézőknek, de csak egy nevenincs bájos
arc nézett le rájuk a mozivászonról.
A névtelenséget megelégelve Lucy szerződésbontást kért. Goldwyn harag
nélkül bocsátotta útjára, s azt mondta, sajnálja, hogy nem jól alakultak a dolgok.
Lucy gyorsan átszerződött a Columbiához a korábbi gázsija feléért, de ott több
esélye lehetett rá, hogy sikerül kikecmeregnie az örökös statisztaszerepekből. Ez
be is következett, mégsem került sokkal biztatóbb helyzetbe. Mivel akkor még a
Columbia nem tartozott az élvonalbeli stúdiók közé, be kellett érnie rövid
vígjátékok készítésével, a Három Nagy pedig nem engedte szóhoz jutni. Lucy
több statisztaszerep után 1935-ben végre egy Carnival (Karnevál) című, igen
silány filmben kapott aprócska szerepet, egy ápolónőt alakított. Tizenkilenc
filmben lehetett már látni, de ekkor tüntették fel először a nevét a stáblistán.
Mégsem ment sokra vele. A stúdió pénzügyi zavarba került, az ő szerződését
felbontották, s megint csak munkát keresett. Az RKO hajlandó volt őt alkalmazni,
de csak az előzőnél is alacsonyabb gázsiért. Az egyharmadát kapta annak,
amennyit a Goldwyn fizetett neki két évvel korábban, ráadásul visszakerült a
néma szereplők skatulyájába. Az első olyan filmben, amibe az RKO-nál bekerült,
a Roberta címűben annyi volt a dolga, hogy egy ruhakölteményben lépdeljen
lefelé a lépcsőn. E produkcióhoz rengeteg strucctollat aggattak rá, de a nevét nem
lehetett olvasni a stáblistán.
Valaki nyilván mégiscsak felfigyelt rá, mert leszerződtették, és beíratták az
RKO tanodájába. Itt végre valóban hozzáértő kezekbe került, Ginger Rogers
édesanyja, Lela avatta be a mesterség rejtelmeibe, valódi színpadon, valódi
közönség előtt játszhatott, s nagyon élvezte. Valószínűleg így jutott hozzá egy
kicsi szerephez, melyben legalább egy mondatot mondhatott a híres Top Hat
Cilinder) című Astaire-Rogers-film virágbolt-jelenetében. Agán valamivel
nagyobbacska szerep következett, ezúttal a nevét is körfák. Ennek a filmnek a
Metropolitan Opera sztárja, Lily Pons volt a női főszereplője, és játszott benne az
a tehetséges fiatalember, aki később Lucy jó barátja lett: Henry Fonda.
A szerep azonban csak nagyobbacska, de nem nagy volt. A következő néhány
év folyamán Lucy még mindig csak Hollywood előszobájában várakozott. Elég
szépen keresett, de továbbra is csak epizódszerepeket kapott, a jobb filmekben
egészen jelentékteleneket, a fiaskókban valamivel nagyobbakat. Már-már feladta
a reményt, amikor főszerepet kínáltak neki a New Jersey állambeli Princeton
színházában, egy zenés vígjátékban, mely az ottani bemutató után rögtön a
Broadwayre került. 1937 januárjában valóban bemutatták, de a férfi főszereplő,
Conway Tearle februárban meghalt, s a darabot levették a műsorról. Lucy
szorongva tért vissza az RKO-hoz, attól tartott, hogy a kis kitérő nyilván ártott a
stúdióban kivívott pozíciójának.
Visszatérése után nem sokkal mégis kapott szerepet a Stage Door
(Színészbejáró) című filmben, mely egy színészházban lakó, ambiciózus
lányokról szólt, s így az átlagosnál jóval több női szereplőt igényelt. A két sztár,
Ginger Rogers és Katherine Hepburn mellé a stúdió úgy válogatta ki a többi
szereplőt, hogy a szamárlétrán lejjebb várakozók között keresgélt. A három
érdemleges szerepre jelölt három reménykedő Eve Arden, Andrea Leeds és
Lucille Ball volt. A további négy női szerep igen gyors egymásutánban cserélt
gazdát, de Lucy állta a sarat. Az RKO módosította a szerződését, nagylelkűen
megemelte a fizetését, és egyre jobb szerepeket adott neki. Alakításai nyomán
felkérték egy népszerű rádióműsorban való részvételre. Humorérzékét remekül
kamatoztatta komikusként, és az átütő siker sem maradt el.
Persze ez még csak a kezdet volt. A folytatás, a valóban fényes karrier abban a
varázsdobozban várt rá, amit televíziónak nevezünk.

Richard Rodgers
és az
Oklahoma!
1923-ban Richard Rodgers válságos időszakát élte. A szövegíró Lorenz Harttal
együtt készítették el a költő Francois Villon híres balladáján alapuló, If I Were
King (Ha király volnék) című zenés vígjátékot. Rodgers nagyon jónak tartotta.
Talált egy vagy két producert, akik szintén jónak tartották, de egyetlen olyat sem
talált, aki hajlandó lett volna pénzt áldozni rá. Szemére vetették, hogy még csak
huszonegy éves, Hant is csupán huszonhat, nem várhatják el senkitől, hogy
kockáztasson két ilyen fiatal és tapasztalatlan művész kedvéért. (A mű amatőr
színpadi változata annyira felkeltette a Broadway egy impresszáriója
érdeklődését, hogy néhány évvel később támogatta a Rudolf Friml-féle változatot.
Az operett akkor The Vagabond King [A csavargókirály] címmel óriási sikert
aratott.)
Rodgers nem tagadhatta le az életkorát, de a tapasztalatlanság vádját
elutasította. Már több tucat zenés vígjátékot komponált. Igaz, hogy ezek amatőr
produkciók voltak, zömmel a diákévei alatt kerültek színpadra a Columbia
Collegeban és a Zeneművészeti Intézetben, de elegendő elismerést vívott ki
magának velük. Büszke lehet az intézetben, New York legkiválóbb
zeneiskolájában végzett munkájára is. Egy ideig a Shubert fivérek egyik utazó
varietétársulatának zeneigazgatója volt. Három évvel korábban Sigmund
Romberggel közösen komponálták a Broadwayn mérsékelt sikert aratott musical,
a Poor Little Ritz Girl (A szegény kis Ritz-lány) zenéjét. Rodgers a 22-es
csapdájában vergődött: hogy tehet szert az ember kellő tapasztalatra, ha a
tapasztalatlansága miatt nem adnak rá neki lehetőséget?
Aztán Rodgers hírét vette, hogy egy bizonyos producer anyagot keres
következő műsorához. Hart meg ő évekkel azelőtt megírtak egy musicalt Winkle
Town (Csigaváros) címmel, de sehová nem tudták eladni. Rodgers ezt vitte el
magával a producerhez, aki azt mondta, hogy a dalok talán megfelelők, de a
szövegkönyv nem. Rodgersnek ekkor az az ötlete támadt, hogy felajánlja először
csak a dalokat, a szövegkönyv nélkül – úgy gondolta, ez talán beválik amolyan
trójai faló taktikának. A bizonytalankodó producer arra kérte Rodgerst, játszaná el
a dalokat a barátjának, Max Dreyfusnak, egy igen jó nevű zeneműkiadónak.
Rodgers eleget tett a kérésnek. A meghallgatás után Dreyfus azt mondta a
producernek, hogy a zene értéktelen, s inkább Vincent Youmanst kellene
felkérnie. Az elképedt Rodgersbe még a düh is belefagyott.
Hant és ő elkeseredésükben újabb cselhez folyamodtak. Mivel az igazi zenés
vígjáték színpadra állítása igen költséges mulatság, olyan darabot írtak, melynek
osztrák születésű, öreg zeneszerző hőse kénytelen abból megélni, hogy más
műveket írjon át zenés színházak számára. Elkészült jó néhány dal, s hogy miért
nem még több, az már örök rejtély marad, de a megszületettek egyértelműen
alátámasztják eltökéltségüket. Az eltökéltség azonban nem bizonyult
elegendőnek. Bár Hart édesapjának sikerült rávennie egy befolyásos embert, Billy
Rose-t, hogy ezer dollárral támogassa a darab színrevitelét a Broadwayn, az csak
igen rövid ideig ment. A főszerepet egy fiatal, Fredric March nevű színész
játszotta, mégpedig remekül, a kritikusok mégis egy emberként húzták le a
darabot. A szitkozódók egyike, George Jean Nathan kritikán alulinak minősítette
a cselekményt. Rodgers és Hart megfogadta, hogy többé nem próbálják meg
ostromolni a Broadway falait gyönge zenés vígjátékutánzattal.
Ötven évvel később az emlékirataiban Rodgers 1924-1925 telét élete
"legrémesebb időszakának" nevezte. "Bármibe fogtam, bármerre indultam, nem
mentem semmire." Kottáival a hóna alatt végigjárta az összes létező kiadót és
producert, de hiába kilincselt, mindenünnen kitették a szűrét. A kudarcot már csak
azért is nehéz volt elviselni, mert amúgy virágzott a műfaj. Miközben neki csak
kitessékelés és elutasítás jutott osztályrészül, mások óriási sikereket arattak:
Rudolf Friml Rose Marie, Sigmund Romberg The Student Prince (A diákherceg),
George Gershwin Lady, Be Good! (Hölgyem, legyen jó!), Irving Berlin Music
Box Revue (Zenedobozrevü) című műve és egy újabb Ziegfeld-produkció mind
akkor futott. Amikor pedig Rodgers a megalázó tortúra után hazament, képtelen
volt végigolvasni a dicshimnuszokat, melyeket Vincent Youmans No, No,
Nanette című darabjának chicagói előadásáról zengtek. Eközben nagyon furdalta
a lelkiismeret amiatt, hogy a szülei nyakán élősködik, holott ők tartják el orvosi
egyetemre járó öccsét is. Elkeseredésében hetekig hozzá sem nyúlt a zongorához.
A kilátástalan helyzet egy döntést is megérlelt benne. Úgy vélte, elérkezett az
idő, hogy önbecsülése visszanyerése érdekében valami tisztes foglalkozás után
nézzen. Egy barátjától tudta meg, hogy egy visszavonulni készülő üzletember
keres valakit, akire rábízhatná a cégét. Az a kis cég valójában egyetlen ember
vállalkozása volt, aki gyermekruhával kereskedett. Ez azt jelentette, hogy
Rodgers maga intézné a beszerzést és az eladást, mellesleg rengeteget utazna.
Annyi elfoglaltsággal jár, hogy semmi másra nem jutna ideje, így talán a
Broadwayt és környékét is sikerül kivernie a fejéből. Kezdőfizetése pedig a
betanulása idején heti ötven dollár lenne, ami pontosan ötven dollárral több
rendszeres jövedelménél.
Rodgers kedvezi benyomást tett az üzletemberre, aki fel is kínálta az állást,
neki azonban hirtelen rossz érzése támadt. Meglehetősen feszengve, de azt kérte,
hadd aludjon egyet rá, és hadd adja meg a választ másnap reggel. Leendő
munkaadója kissé elcsodálkozott, hiszen remekül szót értettek egymással, de azért
hozzájárult. Rodgers kétségek közepette tért haza.
Aznap este felhívta az édesapjának egy színházi ügyvéd barátja, aki mindig
nagy figyelemmel kísérte pályáját, ő győzte meg annak idején az apát, hogy
engedje, hogy a fia a maga útját járja. Benjamin Kaye arról számolt be
Rodgersnek, hogy néhány fiatal, többségük a Színházi Céh epizodistája,
jótékonysági estre készül. Zeneszerzőt keresnek; és Kaye azt mondta nekik, ő
ismeri a megfelelő embert. Rodgers megköszönte a jó szándékot; de ő már
eldöntötte, hogy többé nem dolgozik amatőr produkcióban, sőt épp hátat fordítani
készül a zenei pályának. Állást kínáltak neki, amit el is akar fogadni. Kaye erre
azt felelte, hogy persze ő dönt, de csalódást fog okozni Theresa Helburnnek és
Lawrence Langnernek.
A két név gondolkodóba ejtette Rodgerst, és tovább beszélgettek. Helburn és
Langner a Színházi Céh ifjúsági társulatának két meghatározó személyisége volt,
és a jeles színészek azért vállalták magukra a produkció előkészületeinek
irányítását, hogy a befolyt pénzösszegből majd falikárpitot vegyenek a céh 52.
utcai új színházába. Tehát többről van szó, mint egyszerű amatőr előadásról.
Fiatal tehetségek, de hivatásosok lépnek fel, a céh támogatja az előadást, szinte
bizonyosan nem csupán telt ház lesz, de a nézőtéren sok befolyásos producer és
kritikus is ott fog ülni. Csak egy napig megy (délelőtt és este), de Rodgers mégis
egyre inkább úgy érezte, ez az egy nap döntő változást fog hozni az életében.
Másnap reggel nemet mondott a gyermekruha-kereskedői állásra.
A színházban rögtön gondok merültek fel. A műsor egyik valószínű
főszereplője irodalmi ambíciókkal megáldott színésznő volt, s mindenki magától
értetődőnek vette, hogy ő írja majd az összes dalszöveget. Rodgers viszont el sem
tudta képzelni, hogy Larry Harton kívül bárki mással dolgozzon, s akár a
műsorban való közreműködés lehetőségét is kockáztatva, ragaszkodott hozzá,
hogy Hart írja a dalszövegeket. A színésznő szerencsére nem erősködött, így az
összeszokott páros munkához láthatott.
Váratlanul újabb probléma támadt. Hartot egyáltalán nem hatotta meg, hogy a
céh támogatja az előadást, és egyáltalán nem volt hajlandó időt és energiát
fektetni a várhatóan megint keserű csalódást hozó vállalkozásba. Rodgers
rimánkodott, esdekelt, térden állva könyörgött neki, míg végül a társa nagy
nehezen beadta a derekát. Amint újból nekiláttak a közös munkának, Hart
aggályai is eloszlottak. Hiába, akit egyszer már magával ragadott a zene
varázslatos világa, nem tudja nélkülözni.
A két előadást 1925. május 27-én, vasárnap tartották meg a Garrick
Színházban, és mindkettő közönsége szűnni nem akaró vastapssal jutalmazta a
produkciót. Rodgers már másnap elintézte, hogy a következő néhány hét
folyamán sor kerüljön ismétlésekre, azokon a napokon, amikor a színházban nem
lenne más előadás. A közönség az ismétléseket változatlan lelkesedéssel fogadta,
és lassanként a kritikusok is felismerték, hogy nem mindennapi produkcióval van
dolguk, és elismerő kritikákat írtak. A színház ezek után folyamatosan műsorra
tűzte a produkciót, mely huszonöt héten át ment százhatvanegy előadásban. A céh
színháza pedig egészen csodálatos új falikárpitot kapott.
Néhány évvel később, amikor a pályájuk csúcsán álló alkotótársak egy
előadást tekintettek meg a céh színháztermében, a következőket mondták az új
kárpit láttán: – Nekünk köszönhetnek mindent – jegyezte meg Hart. Mire
Rodgers: – Nem, mi köszönhetünk nekik mindent.

A kárpit megvételéért rendezett előadás kései eredménye lett az Oklahoma! című

musical, mely egyrészt hosszan tartó, másrészt csak pillanatnyi kudarc volt.
A Színházi Céh a bevételt tekintve rémes előadások hosszú sora után, 1942-
ben csődbe ment. Helburn és Langner a kilábalás egyetlen esélyét Rodgers és
Hart közös musicaljében látta. Rá is találtak a megfelelő alapanyagra: Lynn Riggs
Green Crow the Lilacs (Zöldellnek az orgonák) című darabjára, melyet a céh
tizenegy évvel korábban már játszott. Kérésükre Rodgers elolvasta a darabot, s
mivel elbűvölte jellegzetes, déli hangulata, örömmel vállalta, hogy zenét
komponál hozzá. Viszont kiderült, hogy Larry Hart nincs szövegírásra alkalmas
állapotban. Oly gyakran nézett a pohár fenekére, hogy a rendszeres ivás már
alkoholizmussá fajult nála, s azt hajtogatta Rodgersnek, hogy a gyógyulás
érdekében mindenképp Mexikóba kell utaznia. Rodgers arra hivatkozva, amit
mindketten tudtak, nevezetesen hogy a barátja Mexikóban csak tovább inna, azt
javasolta neki, hogy inkább egy szanatóriumba menjen, s ott együtt
dolgozhatnának az Orgonákon. Hart erről hallani sem akart, mondván: neki
Mexikóba kell mennie. Rodgers erre azt felelte, hogy szövegíró nélkül nem
boldogul az Orgonákkal, s ha Hart nem vállalja, kénytelen valaki mást keresni.
Pontosan kire gondol, kérdezte tőle Hart. Oscar Hammersteinre, hangzott a
válasz. Jobbat nem is találhatnál, így Hart, majd hozzáfűzte a darab tervével
kapcsolatban elhangzott sok kétkedő megjegyzés közül az elsőt. Elmondta, hogy
szerinte a darab nem alkalmas rá, hogy jó musical születhessen belőle. Aztán
elutazott Mexikóba, és még rosszabb állapotban tért haza, mint amilyenben
elindult. 1943-ban halt meg tüdőgyulladásban.
Rodgers és Hammerstein együttműködése kezdettől fogva gyümölcsözőnek
bizonyult, részben mert Rodgers – nem úgy, mint Friml, Kern, Romberg és
Youmans – többnyire valóban Hammerstein szövegére komponálta a zenét, és
nem fordítva, részben mert a zseniális Hammerstein olyan szédületes tempóban
produkálta a kész szövegeket, hogy más annyi idő után még csak az alapötletnél
tartott volna. Szinte rögtön meg tudtak állapodni a rendező személyében is,
Rouben Mamoulianre gondoltak, akivel külön-külön, de mindketten dolgoztak
már. Helburn és Langner viszont, talán mert Mamoulian rendezte Gershwin
Porgy és Bess című művének 1935-ös remek, bár a bevételt tekintve sikertelen
előadását, arra hivatkozva ellenezte a dolgot, hogy az orosz származású
Mamouliantől nyilván távol áll az amerikai délen játszódó történet. Rodgers és
Hammerstein tökéletes egyetértését látva végül is hagyták magukat meggyőzni.
Ha emiatt támadt is köztük némi feszültség, az nyomban feloldódott, amikor az
alkotópáros lelkesen fogadta Helburnnek a koreográfus személyére vonatkozó
javaslatát, hiszen a fiatal, de nagyon tehetséges Agnes De Mille-ről volt szó.
Az előkészületek során is adódtak gondok, de az igazi probléma később merült
fel. Lehetetlennek bizonyult a darabot New Yorkban elfogadtatni. Rodgers és
Hammerstein, a főszereplőkkel, Alfred Drake-kel és Joan Robertsszel
egyetemben, minden létező estélyen részleteket olvasott fel és énekelt a darabból,
hátha végre valaki a teljesen érdektelennek mutatkozó vendégek közül
mentőangyalukká szegődik. Körülbelül akkora sikerük volt, mintha az
antialkoholista liga számára próbáltak volna gyűjteni.
Az először a nem túl szerencsés Away We Go! (Elmegyünk innen!) címet
viselő, majd Oklahoma!-ként bemutatott darabnak nem sok jövőt lehetett jósolni.
A Zöldellnek az orgonák veszteséges vállalkozásnak bizonyult. Mamoulian a
Broadwayn addig egyetlen musicalt rendezett, a szintén veszteséges 1935-ös
Porgy és Besst. Amihez Hammersteinnek köze volt a Broadwayn az azt megelőző
tíz évben, az mind anyagi csődhöz vezetett. Rodgers pedig, bár Larry Harttal
párost alkotva már eléggé befutott, egy másik szövegíróval, új felállásban szinte
ismeretlennek számított. Az érintett közreműködőkön kívül még maga a mű is
újszerű volt: a megszokott tánckar helyett népi tánc szerepelt benne, továbbá egy
meglehetősen kellemetlen figura (Jud Fry), sőt erőszak és gyilkosság is. A
produkcióban nem léptek fel sztárok, nagy nevek (Howard da Silva, Leleste
Holm, Joan McCracken, Bambi Lynn gyakorlatilag ismeretlen volt). A céh
képviselőinek mindenki azt mondta, hogy ha 83.000 dollárra van szükségük, azt
mástól kérjék.
Így is tettek. Helburn az MGM-hez fordult (mely már jóval korábban megvette
a céhtől a Zöldellnek az orgonák jogait), és 75.000 dollárért cserébe felajánlotta
az Oklahoma! minden esetleges profitjának felét, valamint további 75.000
dollárért a megfilmesítés jogát. Bár bizonyos értelemben a második összeg
biztosíték lett volna az elsőre, az üzlet nem jött létre. Nos, ha önök ennyire nem
bíznak az előadásban, felelte Helburn, mi lenne, ha visszavásárolhatnánk az
Orgonák jogait a musical New York-i bemutatója után? Erre az MGM ráállt,
azzal a kikötéssel, hogy a céh a bemutatót követő harminc napon belül vásárolja
vissza a jogokat. Bár a céh ezt valóban sietve, a bemutatót követő harminc órán
belül tette meg, és ez idővel igen sokat hozott a konyhára, a megállapodás miatt
Helburnnek pont akkor nem ütötte a markát egyetlen fillér sem, amikor a
legnagyobb szüksége lett volna készpénzre.
Amikor a Broadway egyik producere elmondta Harry Cohnnak, a Columbia
Pictures elnökének, hogy nemigen sikerül pénzt szerezni az előadáshoz, Cohn
kilátásba helyezte a Columbia támogatását, amennyiben Rodgers és Hammerstein
hajlandó megírni a filmforgatókönyvet. Ám még ő sem tudta meggyőzni a
Columbia vezetőit, hogy akár egy lyukas garast áldozzanak a vállalkozásra. Ezek
után Cohn a saját pénzéből fektetett be 15.000 dollárt, s a bizalmát kifejező
gesztus azt eredményezte, hogy jó néhány mentőangyal sietett a segítségükre.
Olyan kisebb összegekből tevődött össze az egybegyűlt 83.000 dollár,
melyekről azok, akik adták, szinte kivétel nélkül mind úgy gondolták, jótékony
célokra fordítják, de mindenesetre a bemutatóra 1943 márciusában először New
Havenben, majd Bostonban sor kerülhetett. Bár a közönség kedvezően fogadta az
előadást, a Broadway kémei egyöntetűen azt jelentették haza, hogy "Nem ez a
darab az, amire fényes jövő várna". Szájról szájra járt a mondás: "Se egy szép
lány, se egy poén, se szikrányi esély!"
Ezzel együtt a hónap végén bemutatták New Yorkban. Azon az első estén nem
telt meg a nézőtér – ez aztán hosszú évekig nem fordult elő még egyszer –, de a
jelenlévők az előadás folyamán egyre jobban megkedvelték a darabot, a végén
pedig vastapssal jutalmazták. Ám igen sok múlott a kritikusok ítéletén, ezért az
írók, a producerek és a főszereplők az egyik szponzor lakásán együtt várták a
híreket. Éjfélkor körülülték a rádiót, hogy meghallgassák azt a színikritikust,
akinek a műsora közismerten megbízható előrejelzéseket adott az izgatottan várt
bírálatokról. Az illető azt jósolta, hogy a darab aligha ér meg többet pár
előadásnál. Mindenki búnak eresztette a fejét.
Néhány óra múltán, amikor a reggeli lapok az első kritikákkal az utcára
kerültek, mégis napnál világosabbá vált, hogy az Oklahoma! nem egyszerűen
siker, hanem szenzáció.

Sidney Poitier
és az Amerikai
Néger Színház
"Tisztelt Roosevelt Elnök Úr! – kezdte kissé sután megfogalmazott levelét a
hadseregtől épp leszerelt fiatalember. – A Bahama-szigeteken születtem.
Szeretnék oda visszamenni, de nincs rá pénzem. Szeretnék Öntől kölcsönkérni
száz dollárt… meg fogom adni, és nagyon hálás lennék. Amerikai honfitársa:
Sidney Poitier." Harmincöt évvel később Poitier önéletrajzában azt írta: "Rá se
hederített."
Így aztán hiába kínozta a honvágy, nem ment vissza a Bahamákra. 1944-1945
telén New Yorkban maradt, és tavasszal, mire betöltötte tizennyolcadik életévét,
már tudta, hogy sose kapja meg azt a száz dollárt. A helyi Amsterdam News
álláshirdetései jóvoltából azonban sikerült valahogy megélnie, hiszen a számtalan
étterem valamelyikében mindig akadt számára mosogatásra váró edényhalom.
Egyszer az álláshirdetéseket böngészvén véletlenül megakadt a szeme egy másik
rovat közleményén: "Kisszínházi társulat színészt keres." Felkeltette érdeklődését,
mivel sejtelme sem volt róla, mit csinálnak a színészek, de gyanította, hogy
könnyebb munka lehet, mint a mosogatás. Egy-két nap múlva, amikor elment a
közleményben megadott címre, egy könyvtár alagsorában találta meg az Amerikai
Néger Színházat. Aki ajtót nyitott neki, azt mondta magáról, hogy ő a rendező,
majd behívta Poitier-t.
– Színész? – Igen, uram! – Föllépett már valahol? – Hát persze! – Hol? – Egy
csomó helyen, Floridában, Nassauban. – Na jó, itt a szövegkönyv, menjen föl a
színpadra, olvassa John szövegét a huszonhetedik oldaltól.
Poitier azonban nemcsak színpadon nem járt még, de színházat sem látott
belülről, nem tudta, mire való a szövegkönyv, fogalma sem volt róla, hogy kell
olvasni bármi álláshirdetésnél hosszabb szöveget, ráadásul olyan halk, dallamos
karibi tájszólással beszélt, amit Miamitől északra a kutya sem értett. Az első
mondat után kitessékelték a színházból azzal, fogy maradjon a mosogatásnál.
Ahogy nagy búsan elballagott, lelki szemei előtt annyi mosatlan edény sorjázott,
amennyi hátralevő életben várna rá. Nem, ő ebbe nem törődik bele. Másképp kell
leélnie az életét. Mondjuk színészként. De hogy fogjon hozzá?
Annyit biztosan tudott, hogy a tájszólásától meg kell szabadulnia. Ha azt
akarja, hogy megértsék a színházba járók, úgy kell beszélnie, ahogy az amerikai
fehérek, olyan kiejtéssel, mint Harry Truman. Őket kell hallgatnia, mégpedig
minél többet, de hogyan? Úgy nem lehet, hogy örökké a nyomukban jár és
hallgatózik. Aztán támadt egy ötlete, és az edényhalmok mosogatásával keresett
pénzéből vett egy kis rádiót. Fél éven át minden szabad percében ezt a rádiót
hallgatta. Mindent: híreket, meccseket, színházi közvetítéseket, még a reklámokat
és a vízállásjelentést is. A fél év elteltével a legjobb úton volt afelé, hogy
levetkőzze tájszólását, legalábbis annyira megszabaduljon tőle, hogy esetleges
közönsége megérthesse.
E kemény fél év alatt, ha épp nem rádiót hallgatott, akkor olvasott, főleg ezzel
töltötte az ebédidőt a munkahelyén. Valamelyik étterem egyik pincére sok-sok
órán át segített neki olvasni a Nem York Journal Americant, amolyan élő szótár
szerepét töltötte be. Poitier megható szavakkal ecseteli ehhez a szelíd zsidóhoz
fűződő kapcsolatát önéletrajzában: "Ez a halk szavú, vastag szemüveget viselő,
bozontos szemöldökű, deresedő hajú ember született pedagógus volt, hajlott kora
ellenére hosszú éjszakákon át tanítgatott… sose tudtam neki kellőképp
megköszönni, amit értem tett, mert akkor még nem mértem fel, mennyit segített
nekem az életem megváltoztatásában. Nem tudom, él-e még, valószínűleg már
nem, de csodálatos ember volt, s egy kicsit ő is benne van mindabban, amit
csinálok."
A fél év elteltével Poitier úgy vélte, érdemes újra próbálkoznia az Amerikai
Néger Színháznál. Másik helyen találta meg, ahol nagyobb színházterme,
színpada és jobb öltözői voltak. A rendezőt kereste, de hiába, viszont
megmondták neki, mikor lesz a következő meghallgatás. Amikor néhány nappal
később ismét odament, hetvenöt más jelentkező társaságában várakozott, akik
mind valamely színdarab példányát szorongatták a hónuk alatt, abból készültek
elmondani részletet. Nála nem volt semmi egyéb, mint a True Confessions (Igaz
vallomások) című folyóirat egy száma, így bevágott belőle néhány bekezdést.
Amikor rá került a sor, a meghallgatást vezető tanárnő rövid ideig, de türelmesen
hallgatta az igaz vallomásokat, aztán arra kérte, improvizáljon. Ő gyorsan
rábólintott, bár a leghalványabb sejtelme sem volt róla, mi az az improvizálás. A
pár szavas instrukcióból azonban hamar kitalálta. Tegyük föl, maga katona, és
egy dzsungelben van, mondta a tanárnő, gondolkodjon pár percig, és szóljon, ha
felkészült. Törte a fejét egy darabig, aztán úgy döntött, amúgy Jimmy Cagney
stílusában gépfegyverrel sorozza meg a képzelt sövényt. Ez valószínűleg egész jól
ment, de amikor az az ötlete támadt, hogy ellenséges golyótól hasba lőtten össze
kellene esnie, mindjárt eszébe villant, hogy a meghallgatásra az egyetlen jó
ruháját vette föl, azt pedig nem piszkolhatja össze a mocskos padlóra rogyással.
Ezért amolyan fekvőtámaszra emlékeztető pózban tartotta távol magát a földtől,
ami nem igazán halottra jellemző testhelyzet. Rendben van, köszönöm, mondta a
tanárnő, majd értesítjük.
Körülbelül egy hét múltán meglepő tartalmú levelet hozott neki a posta:
megbeszélésre várják a színházban. Persze elment, s ekkor felajánlották neki,
hogy háromhavi próbaidőre csatlakozhat a társulathoz, bár nem sok reményt
fűznek hozzá. Azt ő nem tudhatta, hogy akkor délután negyvenen feleltek meg a
követelményeknek, de ezek mind lányok voltak. A kellő számú fiút tehát az
elutasítottak közül kellett összeszedni, s mint kiderült, Poitier még eme listán is
sereghajtó volt. Őt ez egészen addig nem zavarta, míg rá nem jött, hogy a kiejtése
továbbra is ellenérzéseket vált ki a próbák során. Bár megtett minden tőle telhetőt,
a próbaidő elteltével útilaput kötöttek a lába alá, mondván: érdemleges fejlődést
nem tapasztaltak nála. Azt tanácsolták neki, válasszon inkább más pályát
magának.
Kétségbeesetten könyörgött, adjanak neki még egy esélyt, csak egy hetet.
Nem. Körülbelül egy hétig téblábolt búskomoran a mosatlan edények között.
Aztán újabb ötlete támadt. Megint elment a színházba, s azt mondta, hajlandó az
égvilágon minden olyan apró-cseprő feladatot elvégezni a többi diák helyett, amit
ők rendszerint elhanyagolnak, csak hadd folytassa a tanulást. Megsajnálták, s az
alku megköttetett. Eközben persze meg is kellett élnie valamiből, tehát olyan
állást keresett, ahol a munkaidő nem ütközött a tanítással. Így kötött ki a
textiliparban, közelebbről abban a varrodában, melynek tulajdonosa a nagy ő,
bizonyos Bella nagybátyja volt. Sikerült mindent elrendezni.
Már javában tartott a második próbaidő, amikor lázba hozta a Days of Our
Youth (Ifjúságunk napjai) című darab Liebman nevű figurája eljátszásának
lehetősége. A tanárnő azonban egy Harry Belafonte nevű külsőst hívott meg a
szerepre. Amikor társai szót emeltek Poitier érdekében, az a kompromisszum
született, hogy ő lesz a beugró. Aztán egy este Belafonte nem jelent meg a
próbán, és Poitier valóban beugrott helyette. A tanárnő erre a próbára meghívta
James Lightot, a Broadway egyik rendezőjét, aki az előadás után megkérte
Poitier-t, nézzen be hozzá a következő hétfőn. Poitier attól tartott, az alakítása
miatt majd megint azt a tanácsot kapja, hogy térjen vissza a mosogatásra váró
edényekhez.
Ám akkor hétfőn egy kisebb szerepet kínáltak föl neki a Lüszisztraté című
görög komédia Gilbert Seldes-féle változatában, melyet Light csupa fekete
színésszel akart színre vinni. Természetesen kapva kapott az alkalmon, s miután
belépett a színészszakszervezetbe, úgy érezte, már meg is vetette a lábát a pályán.
A próbaidőszakra úgy emlékszik vissza, mint "élete legszebb négy heté"-re, de a
bemutatón az ezerkétszáz néző láttán inába szállt a bátorság. Miután kituszkolták
a színpadra, ködös tekintettel bámult a nézőtérre ("Mama, mit keresek én itt?",
kiáltotta volna legszívesebben), aztán a harmadik mondatával kezdte a szövegét.
Sorstársa a színpadon erre azzal a mondattal felelt, amit Poitier első mondatára
kellett volna válaszolnia, ezek után pedig Poitier a hetedik mondatát adta válaszul.
Az addig meglehetősen egykedvű közönség tétovasága és zavara egy csapásra
döbbent, ám vidám hahotára váltott. Poitier és kétségbeesett társa folytatta a
produkciót: a kolléga a harmadik mondattal próbálkozott, erre Poitier a
tizenkettedikkel felelt, s ez így ment tovább, a közönség tapsától kísérve. Poitier
végül is elmondta minden mondatát, s pont annyi méltósággal távozott a
színpadról, amennyivel porig sújtva lehet. A darab végét és az ilyenkor szokásos
fogadást meg sem várva szökött el a színházból.
Élete "leggyötrelmesebb éjszakája" után másnap reggel belenézett az
előadásról megjelent tizenhárom kritikába. Mind könyörtelenül lehúzta a darabot,
de némelyik megdicsérte a Polüdoroszt alakító ifjú színészt, aki "fergeteges
humorral játszotta szerepét". A baj csak az volt, hogy ezt a produkciót nem
lehetett megismételni, s a következő három előadáson hagyományosabbra és
színtelenebbre sikeredett az alakítása. A darabot negyedszer már nem tűzték
műsorra.
A bemutatón azonban ott ült a nézőtéren John Wildberg, a Broadwaya akkor
igen nagy sikerrel játszott Anna Lucasta producere. Wildberg épp akkor készült
tájolni a darabbal, és telefonon azt kérdezte Poitier-től, volna-e kedve beugróként
velük tartani. Poitier igyekezett a telefonbeszélgetésből a fergeteges humort
kiiktatva igent mondani. Útközben több szerepet is betanult, s Philadelphiában
valóban be kellett ugrania. Ezúttal nem fagyott belé a szusz ijedtében, nem
zavarodott bele a szövegébe, sőt minden a lehető legjobban ment az egész hosszú
és sikeres turné alatt.
1949-ben tért vissza New Yorkba, s máris jelentkezett Kurt Weill Lost in the
Stars (A csillagokba veszve) című musicaljének egy szerepére. Hollywood
azonban Joseph L. Mankiewicz képében beavatkozott, és tízszer annyi gázsiért
kínált neki filmszerepet, mint amennyit a színházban kapott volna. A No Way Out
(Nem kijárat) című filmben nyújtott alakításának köszönhette a Cry the Beloued
Country (Kiáltsd, ez kedves vidék!) főszerepét, majd sok más egyéb mellett azt a
szerepet a Lilies of the Field (A mezők liliomai) című filmben, melynek
megformálásáért 1963-ban Oscar-díjjal jutalmazták.

Thomas Bradley
és Los Angeles
1969-ben írta a Newsweek Los Angelesben: "Mivel csupán néhány nap választ el
bennünket a választások május 27-én esedékes utolsó fordulójától, szinte
bizonyosnak tekinthető, hogy Tom Bradley, a vasúti hordár fia kiüti a nyeregből
Sam Yortyt, és ő lesz az ország harmadik legnagyobb városának első színes bőrű
polgármestere."
A feltételezés nem volt alaptalan. Az ötvenegy éves, daliás termetű,
megbízható ember benyomását keltő jelölt eséllyel szállt ringbe a kevésbé
megbízható ember benyomását keltő, ámbár a posztot akkor betöltő vetélytárssal,
aki az egy hónappal korábban tartott előválasztások során a szavazatoknak
mindössze huszonhat százalékát kapta (szemben Bradley negyvenkét
százalékával). Bradley ráadásul el nem kötelezett, viszont annál eltökéltebb ember
volt. Családja ugyan ellenezte, a középiskola elvégzése után, 1937-ben mégis Los
Angelesbe ment, ott egy ösztöndíjat elnyervén folytatott egyetemi tanulmányokat,
majd azt követően húsz éven át dolgozott a Los Angeles-i rendőrségnél, ám ez idő
alatt még két egyetemre járt, hogy jogi diplomát szerezzen. Bradley hadnagy
1961-ben úgy ítélte meg, hogy a faji előítéletek akadályozzák előbbre jutását,
ezért kilépett a rendőrség kötelékéből, és jogászként önállósította magát.
A jogi pálya hagyományosan ugródeszka a politikához. Két év múltán
egyharmadrészt feketék, egyharmadrészt fehérek és egyharmadrészt "egyéb"
származásúak lakta kerülete, a tizedik képviselőjének jelöltette magát a városi
tanácsi választásokon. Nyert, és ő lett a tanács első nem fehér tagja. Az első
négyéves ciklus során végzett munkája arról győzte meg választóit, hogy 1967-
ben ismét rá szavazzanak.
Persze a városban más is gyűjtögetett szavazatokat. Sam Yorty négy évre
szóló polgármesteri megbízatása 1965-ben járt le, és ő is arról győzte meg a
szavazati joggal rendelkezőket, hogy újabb négy évre válasszák meg. E második
ciklusban azonban kissé fejébe szállt a dicsőség, s az idő java részét világ körüli
utazásokkal töltötte, melyek során bőven tett igencsak vitatható nyilatkozatokat
külpolitikai témákban, többek között az Egyesült Államok vietnami kalandját oly
lelkesen és harciasan üdvözölte, hogy bírálói a "Saigoni Sam" gúnynevet aggatták
rá. Bár demokratának vallotta magát, 1968-ban mégsem állt ki Hubert Humphrey
mellett, hanem Richard Nixont támogatta. És talán mert oly keveset tartózkodott
otthon, három embere is vesztegetési ügybe keveredett. A róla kialakult kép
nyomán, miszerint hol ide, hol amoda csapódik, nyilván több híve akadt a
politikai skála két végpontján álló szélsőségesek között, de egyebütt a tábora igen
gyorsan apadt.
Mindeközben Bradley épp a nem szélsőségesek körében lett egyre népszerűbb,
elnyerte például a mintegy tízezer munkást tömörítő, önkéntes alapon működő
szervezet támogatását. Mivel a város lakosságának csak egyhatodát tették ki a
feketék, a bőre színe nem mindenütt jutott főszerephez. Az arcát például sem az
újság-, sem a tévéhirdetésekben nem lehetett látni, bár a város feketék lakta
részein plakátokon és a helyi újságok hasábjain előszeretettel közölték azt a
fényképet, mely a néhai ifjabb Martin Luther King társaságában mutatja, az
ugyanezen utcákat járó hangszórós autó pedig azt a jelszót tette közkinccsé, hogy
"Bradley szép!" Az őt népszerűsítő kampánynak valóban erőteljesnek kellett
lennie, mert a tanács tagjaként eltöltött hat év nem tette közismertté – mivel a
bármely testületben szorgosan végzett munka gyümölcse általában nem a hírnév.
A közvéleménykutatások adataiból az derült ki, hogy a kampány első fordulója
kezdetén csupán a szavazók hét százaléka ismerte név szerint.
 A meglepett, sőt elképedt Yorty azzal vádolta meg az első körben aratott
győzelme utáni napon, hogy "rasszista" kampányt folytatott. Azt hangoztatta: –
Én egy szóval nem mondtam az embereknek, hogy azért szavazzanak rám, mert
fehér vagyok. Bradley állandóan azt mondogatta az embereknek, hogy azért
szavazzanak rá, mert néger. – Bár Bradley épp a feketék, spanyolok, a liberális
fehér demokraták, republikánusok és függetlenek "józan szövetségét" hirdette
meg, Yorty úgy vélte, hogy a kampányt a továbbiakban faji-radikális alapokra
kell helyeznie. A Rotary Klub kertvárosi összejövetelén például arra
figyelmeztette hallgatóságát, hogy Bradley győzelme nyomán militáns feketék
vennék át a hatalmat a városházán, s ugyan le merné-e tartóztatni a rendőrség a
polgármester ilyen barátait és támogatóit? Heves kirohanást intézett a
választásokba illetéktelenül beavatkozni próbáló olyan politikusok ellen, mint
Edward Kennedy szenátor, akik mindenbe beleütik az orrukat, de még
indulatosabban fogalmazott a náluk titokzatosabb illetéktelenül beavatkozni
próbálókkal kapcsolatban, akik "ultrabalos radikálisok, más néven kommunisták".
Azt állította, hogy Bradleyt maga Gus Hall, az amerikai kommunisták fővezére
támogatja. E kijelentésből annyi volt igaz, hogy Hall nyilvánvalóan nem
támogatta volna Yortyt. A vádra válaszolva Bradley Ronald Reagannek az 1966-
os kormányzóválasztási kampánya során elhangzott riposztját idézte: – Amikor az
emberek rám szavaznak, elfogadják a nézeteimet – ami nem jelenti azt, hogy én
elfogadom az övéket. – Yorty kitartott amellett, hogy Bradley kommunistabérenc,
és a vörösök be akarják venni Amerika egy nagyvárosát. A város fehérek lakta
negyedeiben olyan álnok szövegezésű szórólapokkal töltötték meg a postaládákat,
hogy az emberek szavazzanak csak Bradleyre, s így a "feketék városává" teszik
Los Angelest. Yorty egyik reklámja ijesztő pózban ábrázolta Bradleyt, s mellette
a következő kérdés volt olvasható: "Biztonságban lesz a családod?" A polgárok
fejét pedig a plakátokra írott magvas jelszóval tömték: "Szeresd vagy hagyd el
Amerikát!"
E taktikával Yorty nyilván sok értékes szavazatot vesztett. Egy alkalommal
például döntően középosztálybeli fehérek előtt beszélt. Amikor előhozakodott a
Gus Hallra vonatkozó elméletével, bizony alaposan kifütyülték. A taktika viszont
bevált, amikor a város könnyebben félrevezethető s ezért a demagógia csapdájába
becsalható polgárainál vetette be, akiket az egész választásból annyi érdekelt,
hogy ki fogja azt megakadályozni, hogy Los Angeles az olyan félelmetes erők
kezébe kerüljön, mint a Fekete Párducok. Mivel a város még nem heverte ki az
1965-ös Watts-lázadások és az utánuk következő további felkelések utóhatásait,
az ördög falra festése könnyű sikernek ígérkezett, Yorty pedig e kísértésnek nem
tudott ellenállni. Bradley meglehetősen szelíd kampánya eközben jobbára a helyi
közügyekkel foglalkozott, melyek nyilván eltörpültek a vörös rémek és fekete
gonoszok megjelenéséről szóló riogatások közepette.
Így aztán Bradley kampánya kudarcba fulladt. Bradley később a "város
történetének legsötétebb fejezete"-ként emlegette Yorty kampányát, mely szerinte
kílment a jó ízlés határán. A város 1.100.000 szavazati joggal rendelkező polgára
közül 840.000, azaz hetvenöt százalék döntött úgy, hogy Yorty egy harmadik
ciklusra is kapjon lehetőséget, ötvenhárom százalékos többséggel. Talán az sem
lényegtelen, hogy még az iskolaszék két józan gondolkodású tagját is két olyan
ember váltotta fel, akik Yorty nézeteit vallották a magukéinak.

Négy évvel később, 1973-ban fordult a kocka. Az "Utazó Sam" oly alaposan
belevetette magát a kalandozásba, hogy összesen több mint egy évet töltött távol
hivatalától. Akkortájt már nem Watts, hanem a Watergate-ügy foglalkoztatta a
választópolgárokat, s emberük renoméját eléggé megtépázta a hír, miszerint a
kampányra gyűjtött adományokból Yorty segítőtársai ötvenezer dollár értékű
életbiztosítási kötvényt vásároltak neki. Azonkívül Bradley ekkor már nem hét,
hanem kilencvenöt százalékos ismertséggel indult. Yorty félelmekre építő
demagógiája ekkor már csődöt mondott. Bradley a szavazatok ötvenhat
százalékával nyert. Aztán 1977-ben újraválasztották. Akárcsak 1981-ben, 1985-
ben és 1989-ben.

Ronald Reagan
és az
1976-os konvenció
Az 1964-es Goldwater-botrány után tíz évvel a politikai inga lassan és óvatosan,
de a jelekből ítélve egyértelműen kezdett a másik irányba lendülni. Lyndon
Johnson nagyhatalmi törekvései még javában érvényesültek, de sem neki, sem
utódainak nem sikerült akár ezeket, akár a vietnami háborút oly módon
elfogadtatni, hogy úgymond távozáskor nyújtanák be a számlát, ugyanakkor a
politikai közélet egyre növekvő aggodalommal szemlélte mindezt. Élhet-e a
szövetségi kormány hitelből egyre növekvő adósságterhek mellett? Megéri-e
anyagi eszközökkel védeni az ország gazdaságát az OPEC olajáremeléseinek
inflációgerjesztő hatásával szemben? Eléri-e ez azt a mértéket, amikor már
kezelhetetlenné válik? Az ilyen és ehhez hasonló nyugtalanító kérdésekre az
emberek olyan világos válaszokat vártak, mint amilyen Ronald Reagan egyik
kedvenc fordulata volt: "A költségvetési hiány felelős napjaink minden gazdasági
problémájáért."
Ezért aztán 1974 nyarán, kaliforniai kormányzói megbízatása nyolcadik s
egyben utolsó évében barátai és politikustársai elkezdték latolgatni, milyen
esélyekkel indulna az 1976-os elnökválasztásokon. 1975 elejére, miután Richard
Nixon önmagát ütötte ki a nyeregből, s utóda a nem sok vizet zavaró Gerald Ford
lett, ezek az esélyek napról napra növekedtek. Fordról tudni lehetett, hogy nyilván
jelölteti magát, de a költségvetési hiány a további négy év felelőtlen fiskális
politikáját vetítette előre. Reagan emberei – Michael Deaver, John Sears, Lyn
Nofzinger és mások – ezért közvélemény-kutatásokat végeztettek, melyek
eredményei arra utaltak, hogy emberük komoly eséllyel indul a jelölésért, sőt az
elnökké választásért vívandó harcban.
Mintegy tíz-tizenötmillió rádióhallgatóhoz eljutó műsora, valamint az
egyszerre száznyolcvan újságban megjelenő állandó rovata ébren tartotta a
személye iránti érdeklődést, és előkészítette a talajt, hogy a tömegkommunikációs
eszközök kínálta lehetőségekkel élve meg lehessen valósítani az áttörést.
Biztató jelnek lehetett tekinteni, hogy sokan, köztük a vetélytársak is, erős
ellenfelet láttak benne. Ugyanezt támasztotta alá az a telefonhívás is, melyben
Ford már 1974 decemberében, amolyan elterelő hadműveletként posztot kínált
Reagannek a kabinetben, és hasonló ajánlat hangzott el a következő év tavaszán
is, amikor Reagan Washingtonba utazott. Ahogy teltek-múltak a hetek, a
Reaganre nehezedő nyomás is egyre nőtt. Bizonyos fokig a jobboldal ideológusai
sürgették, hogy ideje színt vallani. Az elmúlt tíz év folyamán az ő nézeteiknek
adott hangot, s íme itt a lehetőség, hogy végre pontot tegyen az i-re. A helyzet
megérett rá, hogy nyaltan állást foglaljon. 1975 novemberében Reagan megadta
az egyetlen lehetséges választ.

1976 első felében a jelölendők csatájától visszhangzott az egész ország, heves

viták zajlottak, de ezek nem fajultak odáig, hogy akár Fordnak, akár Reagannek el
kellett volna hagynia a küzdőteret. Július közepén, a jelölések ideje előtt egy
hónappal sokan lóversenyhez hasonlították a küzdelmet, melyben Ford legfeljebb
egy orrhosszal vezet. Reagan tábora ezen orrhossz miatti aggodalma jegyében úgy
döntött, hogy Ford liberális konzervatív, ide is, oda is kacsingató taktikáját a
maga eszközeivel önmaga ellen fordítja. Ha Reagant rá tudják venni, hogy az
eddigiektől eltérően már az elnökjelöltek állítása előtt bejelentse, milyen
színekben indul, valószínűleg sikerül Fordot hasonló lépésre kényszeríteni. Ha a
liberális oldalt választja, elpártol mellőle jó néhány konzervatív, vagy fordítva.
Így vagy úgy, de mindenképp szavazatokat veszít.
Reagan emberei viszont ekkor furcsa módon a saját csapdájukba estek. A
konvenció gyakorlatának estek áldozatául, mégpedig duplán, azaz egyrészt
érvényesültek a hagyományok, másrészt az történt, ami elnökjelölt állításakor
gyakorta megesik. Az ő konzervatív nyugati kormányzójuk jelölttársa
nyilvánvalóan liberális, persze mérsékelten liberális és egyben keleti szenátor kell
hogy legyen. Ez a szisztéma lépett működésbe, amikor Reagan szenátusbeli
pártfogója, Nevada képviselője, Paul Laxalt szenátortársát, Pennsylvania
képviselőjét, Richard Schweikert ajánlotta. Talán elhamarkodottan. Mint később
elmagyarázta, mindenki attól tartott, hogy bármelyik pillanatban nyilvánosságra
hozhatják, hogy Ford rendelkezik a jelöltséghez szükséges 1103 szavazattal,
minek következtében az addig ingadozók egyszer s mindenkorra elpártolnának
Reagantől. A döntés szempontjából kritikus körzet az északkeleti volt – New
York, New Jersey, Pennsylvania –, és Schweiker jelölésének épp itt kellett volna
legalábbis elodáznia a döntést.
Laxalt nagyra becsülte Schweiker intelligenciáját és jellemét, de a politikai
hovatartozásáról alkotott véleménye eltért a többségétől. Schweikert általában a
szenátus egyik legliberálisabb republikánusának tartották, részben a népjóléti
programokra leadott egykori szavazatai miatt, bár ő ezeket később legszívesebben
visszavonta volna. Reagan hajdani liberalizmusával ellentétben Schweikeré még
nem juthatott el a mélyen konzervatívok tudatáig, főleg azért, mert a társadalmi
kérdések zömében akkoriban még jóval baloldalibb nézeteket vallott, mint Miklós
cár, s így legjobb esetben is gyanúsnak minősült. Ha Reagan és tábora tanácsot
kért volna a kongresszusbeli konzervatívoktól, megtudhatták volna, mekkora
bakot lőnek. Ehelyett azonban arra kérték Schweikert, utazzon el Kaliforniába a
meghallgatásra, s miután ott megfelelt, erről értesítettek több washingtoni
konzervatívot. Észak-Carolina képviselője, Jesse Helms szenátor például, aki
Reagan lelkes támogatói közé tartozott, még arra is emlékezett, hogy este kilenc
óra öt perckor kapta a telefonhívást, mert élete addigi legnagyobb meglepetését
kellett átélnie. Illinois képviselője, Phil Crane elképedt, Tennessee képviselője,
Bill Brock azt hitte, valami szélhámos van a dologban, és sokan mások is arra
gyanakodtak, hogy valaki tréfát űz velük. Kentucky képviselője, Gene Snyder, aki
hitt a saját fülének, megjegyezte, hogy Reagan "eladta az utolsó tehenét, hogy
fejőgépet vegyen rajta". Ohio képviselője, John Ashbrook szenátor pedig úgy
minősítette a választást, hogy "életemben ennél nagyobb sületlenséget nem
hallottam", majd hozzátette: "egyikükben sem lehet megbízni".
Az ingadozóktól várták, hogy majd kedvezőbb irányba billentik a mérleg
nyelvét. Schweiker saját körzetében, Pennsylvaniában bizton lehetett számítani az
összesen százhárom szavazat döntő többségére. Mivel ily módon Pennsylvania
mutatná az utat, a többi északkeleti állam küldöttei köveznék a mintát. A
pennsylvaniai küldöttek vezetője azonban kilencven szavazatot, köztük a sajátját
is, Fordnak ígért, és Schweiker mondhatott bármit négyórás, kimerítő
telefonbeszélgetésük során, ő tántoríthatatlan maradt. Pennsylvania nélkül viszont
a többi küldöttségtől sem lehetett számítani elmozdulásra. Miután az események
ilyen kedvezőtlen fordulatot vettek – azaz sok konzervatív szavazatot veszítettek
anélkül, hogy cserébe liberálisokat nyertek volna –, Reagan támogatóinak az is
tudomására jutott, hogy Jesse Helms és néhány hozzá hasonlóan gondolkodó társa
amolyan sötét lóként New York képviselőjét, James Buckley szenátort készül
támogatni az elnökjelölt-állítás során. Buckleynak a cáréra emlékeztető
ideológiáját még mindig elfogadhatóbbnak ítélték, mint Schweiker attól igen
távol eső nézeteit, de Helms azt a magyarázatot adta a Reagan-csapatnak, hogy
Buckley a bizonytalankodók táborából valószínűleg mindkét oldalról több
szavazatot fog elvormi ahhoz, hogy bármelyik oldal többségre tehessen szert az
első fordulóban. Az első fordulóban Fordra szavazók közül esetleg sokan
pártolnak át Reaganhez a másodikban.
Ford és hívei persze örömmel fogadták ezt a forgatókönyvet. Ennek
megfelelően a kellő befolyással rendelkező New York-iak által nyomást
gyakoroltak Buckleyra. Buckley taktikai fogásként, egy nyilvánosság előtt tett
bejelentésében kiszállt a ringből, mondván: "Nem volt elég idő a potenciális
támogatás kellően hatékony és eredményes mozgósítására."
Eközben a Reagan-csoport előkészítette és megpróbálta el is fogadtatni azt az
új szabályt, mely előírta volna, hogy az elnökjelölésért induló minden személy
még a szavazás megkezdése előtt nevezzen meg egy jelölttársat. A Schweiker
miatt elvesztett szavazatok visszaszerzése érdekében tett kísérletet azonban
leszavazta a konvenció – bár csekély többséggel: 1180 nem szavazatot kapott
1069 igen ellenében. Schweiker felajánlotta, hogy kiszáll a ringből, de Reagan
erről hallani sem akart.
Már az első fordulóban Ford kerekedett felül, ő lett a jelölt. A közvélemény
egyöntetűen úgy ítélte meg, hogy ez volt Ronald Reagan hattyúdala, ezek után
nem lesz több esélye a politikai küzdőtéren, számottevő erők többé nem
támogatják. A pártban se szeri, se száma a fiatal "újkonzervatívoknak", akik már
alig várják, hogy a helyébe léphessenek. Arról nem is beszélve, hogy az 1980-as
választások idején Reagan már hatvankilenc éves lesz. Más szóval a politikában
többé nem rúg labdába.