Alexandre Koyré Tanulmányok A Tudományos Gondolkodás Történetéről

Alexandre
Royré
Tanulmányok a tudományos
gondolkodás történetéről
A lexandre Koyré
TANULMÁNYOK
A TUDOM ÁNYOS GONDOLKODÁS
TÖ R TÉ N ETÉ R Ő L
A Szegedi Tudom ányegyetem Filozófia Tanszék és a L’H arm attan Riadó
közös sorozata
Sorozatszerkesztő
Boros G ábor és Dékány A ndrás
A sorozatban m ár m egjelent:
Raymond Aron: D em okrácia és to talitarizm u s

G ottfried W ilhelm Leibniz: Újabb értekezések az em beri értelem ről
A L eibniz-C larke levelezés
Jean-Paul S artre: A lét és a sem m i
Frangois Guizot: Válogatott p o litik ai írások
Nicolas M alebranche: Beszélgetések a m etafizikáról és a vallásról
M aurice M erleau-Ponty: A látható és a láthatatlan
A lexandre Royré
TANULMÁNYOK
A TUDOMÁNYOS GONDOLKODÁS
TÖRTÉNETÉRŐL
L’HARMATTAN KIADÓ - SZEGEDI TUDOMÁNYEGYETEM FILOZÓFIA TANSZÉK

BUDAPEST, 2010
Az E u ró p a i U nió C u ltu re 2000 p ro g ra m tá m o g a tá s á v a l je le n t m eg . Oktatás és kultúra
Kultúra 2000
A fordítás a következő kiadás alapján készült:

Alexandre Koyré, Études d ’Histoire de la pensée scient\fique, Gallimard, Paris, 1973.
Fordította: Szigeti Csaba

Kontrollfordítók: Gulyás Péter, Kékedi Bálint, Láng Benedek, Sajó Sándor
© Editions Gallimard, 1973

© L’Harmattan Kiadó, 2010
© Hungarian translation: Szigeti Csaba, 2010
L’Harmattan France
7 rue de l’Ecole Polytechnique
75005 Paris
T.: 33.1.40.46.79.20
L’Harmattan Italia SRL
Via Bava, 37
10124 Torino-Italia
T./F.: 011.817.13.88
ISBN 978 963 236 075 1

ISSN 1786 4410
A kiadásért felel Gyenes Ádám

A kiadó kötetei megrendelhetők, illetve kedvezménnyel
megvásárolhatók: L’Harmattan Könyvesbolt
1053 Budapest, Kossuth L. u. 14-16.
Tel.: 267-5979
harmattan@harmattan.hu
www.harmattan.hu
A borítóterv Földváry Tamás, a nyomdai előkészítés Csernák Krisztina munkája.

A nyomdai munkákat a Robinco Kft. végezte, felelős vezető Kecskeméthy Péter.
TARTALOM
KUTATÁSI IRÁNY ÉS TERVEK 11
A MODERN GONDOLKODÁS 17
ARISZTOTELIZMUS ÉS PLATONIZMUS A KÖZÉPKORI FILOZÓFIÁRAN 25
A RENESZÁNSZ TUDOMÁNYOS HOZADÉKA 49
A MODERN TUDOMÁNY KEZDETEI. EGY ÚJ ÉRTELMEZÉS 59
A TUDOMÁNYOS KOZMOLÓGIA SZAKASZAI 83
LEONARDO DA VINCI, 500 ÉV UTÁN 95
NICOLO TARTAGLIA DINAMIKÁJA 111
GIAMBATTISTA BENEDETTI, ARISZTOTELÉSZ BÍRÁLÓJA 131
GALILEI ÉS PLATÓN 155
GALILEI ÉS A XVII. SZÁZAD TUDOMÁNYOS FORRADALMA 185
GALILEI ÉS A PISAI KÍSÉRLET: EGY LEGENDA ÜRÜGYÉN 199
GALILEI DE MOTU GRAVIUMÁRÓL: A KÉPZELETBELI KÍSÉRLETRŐL
ÉS HIBÁJÁRÓL 209
„TRADUTTORE-TRADITORE”. KOPERNIKUSZ ÉS GALILEI ÜRÜGYÉN 257
ESZTÉTIKAI BEÁLLÍTÓDÁS ÉS TUDOMÁNYOS GONDOLKODÁS 261
EGY MÉRÉSI KÍSÉRLET 273
GASSENDI ÉS KORÁNAK TUDOMÁNYA 303
BONAVENTURA CAVALIERI ÉS A KONTINUUMOK GEOMETRIÁJA 317
A TUDÓS PASCAL 343
A TUDOMÁNYTÖRTÉNET TÁVLATAI 369

A SZERKESZTŐ ELŐSZAVA
A kötetben összegyűjtött tan ulm ányok és esszék am a alapvető jelentőségű

k érd és különböző asp ek tu sait já rjá k körül, am elynek tanulm ányozása
A lexandre Koyrénak, a tudom ányos gondolkodás történészének legfon
tosabb m unkája volt: ez a m odern tudom ány nagy alapelveinek genezise.
Az e té m á n a k szentelt és egym ás u tá n m egjelentetett négy n ag y mű, a
Iíopernikusz-féle De revolutionibus első, kozm ológiai könyvének kom m en
tált fordítása,' a G alilei-tanulm ányok,1234a La Révolution astronom ique3 és
a Du m onde clos á l’univers infini4 m ellett ezt a tanulm ánygyűjtem ényt is
kétségtelenül kitüntetett hely illeti meg. Nem csak azért, m ert az em lített
négy kötetet szám os ponton kiegészíti, hanem a z é rt is, m ert lehetővé teszi,
hogy az intellektuális történelem különféle terü letei között term ékeny kap
csolatok szövődjenek, és a szerző m indeközben betekintést enged kutatá
sain ak és elem zéseinek m ódszerébe is. De m ár önm agában az is kiadásra
érdem essé teszi e kötetet, hogy a b en n e szereplő tanulm ányok m ost először
látn ak napvilágot könyvben, m ár legalábbis franciául, a nagy ré szü k pedig
igen nehezen fellelhető.
A cikkeket sorrendjét a tém ájuk, és nem a m egjelenésük szerint állítottuk
időrendbe. De az is igaz, hogy n éh án y elkerülhetetlen visszakanyarodástól
eltekintve Royré kutatásainak á ltalán o s pályája is ezt a kronológiai rendet
követte, hiszen a skolasztikus tudom ánytól elindulva végül Newtonhoz é r
kezett meg. A Principia szerzőjéről szóló cikkeket egy külön kötetben adjuk
közre É tudes newtoniennes cím m el. A jelen kötet valójában h áro m nagy
részből áll, ezek a középkori és a reneszánsz tudom ányról, G alileiről, illetve
1 N. Copernic, Des révolutions des orbes célestes, introduction, traduction et notes de

A. Koyré, Paris. Librairie Felix Alcan, 1934, VIII-154.
2 A. Koyré, Études galiléennes I.: A Vaube de la science classique; II. La Lói de la chute des
corps. Descartes et Gelilée; III. Galilee et la lói d ’inertie. Paris, Hermann, 1940, 3 fasc., 335.
3 A. Koyré, La Révolution astronomique. Copernic, Kepler, Borelli. Paris, Hermann, 1961,
525. („Histoire de la pansée”, III.)
4 A. Koyré, Du monde clos á Vunivers infini. Paris, Presses Universitaires de France, 1962,
279. (Trad, frangaise de From the closed World to the Infinite Universe, Baltimore, The Johns
Hopkins Press, 1957.)
8 ALEXANDRE KOYRÉ
a 17. század első felének néhány nagy gondolkodójáról szólnak (M ersenne,

Cavalieri, Gassendi, Riccioli, Pascal).56Néhány kisebb tipográfiai javítást és
a köteten belül ism ételten felm erülő tém ák bevezetőit leszám ítva m indent
cikk szövege pontosan m egfelel az eredetinek: a fordításokat úgy készítettük
el, hogy m indvégig Koyré gondolkodás- és m egszokott kifejezésm ódjának
m egőrzését tarto ttu k szem előtt.
Amellett, hogy összegyűjti a m odern tudom ány geneziséről szóló kiem el
kedő jelentőségű tanulm ányokat, a kötet a tudom ányos kutatás m ódszeré
nek m űködését is szem ünk elé tárja. Több szöveg különösen szem léletes
m ódon teszi láthatóvá a Koyré m unkásságát irányító alapelveket. A kötet
legelső tan u lm án y a ebben a tek in tetb en különösen világos és explicit.
Abban a szerző kifejti, hogy m indenekfelett ragaszkodik ahhoz a m eggyő
ződéséhez, hogy „az em beri gondolkodás egységes, különösen tekintettel
a gondolkodás legm agasabb re n d ű fo rm á ira” (a filozófiaira, a vallásira
és a tudom ányosra), és ez nagyrészt m egm agyarázza, hogy kutatásainak
evolúciója m iért az adott irányban zajlott.” A m odern tudom ány eredeté
nek tanulm ányozása után folytatólagosan a csillagászattól a fizikáig és a
m atem atikáig lép tovább, végigkövetve, hogy a tudom ányos gondolkodás
evolúciójának útján a transztudom ányos ideák hogyan fonódtak össze a
filozófiai, a m etafizikai és a vallási gondolatokkal. A korábban em lített h á
rom m ű és az itt összegyűjtött tanulm ányok nagy része an nak a bám ulatra
m éltó erőfeszítésnek a gyüm ölcse, am ellyel az em beriség egész intellektu
ális történetének az egyik legfontosabb forradalm át elem zi és értelm ezi.
Ahhoz, hogy „a (tudom ányos) gondolkodás fejlődését m agában a terem tő
aktivitás m ozgásában ragadjuk m eg”, ezt feltétlenül a lehető legnagyobb
hűséggel kell elhelyeznünk a m aga korában, és azt teljes összetettségében
kell elemeznünk, a maga bizonytalanságaival, hibáival és bukásaival együtt.
Az alábbi tanulm ányok a lehető legm eggyőzőbb m ódon illusztrálják azt az
elm élyültséget, am ellyel Koyré képes volt m unkába állítan i a m aga gondol
kodásának szabályait; lett légyen az alkalom erre egy szintézisre törekvő
tanulm ány, am ely egy életm ű nagy vonalait igyekezett feltárni, vagy egy
adott korszak tudom ányos k lím ájára, bizonyos filozófiai gondolatok h atá
sára irányuló kutatás, vagy pedig technikaibb jellegű vizsgálatok, amelyek
5 Természetesen ezek mellett az első és utolsó tanulmányban is betekintést nyerhetünk a

Koyré munkáját vezérlő elgondolásokba.
6 Lásd különösen Y. Beiaval e tém ában írott fontos cikkét (Critique, 1964, augusztus-szep
tember, 675-704.).
A SZERKESZTŐ ELŐSZAVA 9
szám os hivatkozásra tám aszkodva, aprólékos gonddal járn a k utána egy

pontosan m egfogalm azott kérdésnek.
E cso d álatra m éltó m ó dszertani lecke, no m eg ta rta lm i gazdagsága
révén Koyré műve m egérdem li, hogy olvassák és elm élyedjenek benne a
tudományos gondolkodás történetének specialistái, és - am i még fontosabb -
m inden olyan érdeklődő, akit foglalkoztat a gondolkodás története.
René Taton
KUTATÁSI IRÁNY ÉS TERVEK
K utatásaim kezdete óta az em beri gondolkodás egységébe v etett m eg

győződés vezetett, különös tekintettel a gondolkodás legm agasabb rendű
form áira. M indig is úgy tű n t szám om ra, hogy lehetetlen egym ástól elzárt
rekeszekbe osztani a filozófiai és a vallási gondolkodás történetét, hiszen
az előbbi m indig is beágyazódott ez utóbbiba, vagy azért, hogy kövesse,
vagy azért, hogy szem behelyezkedjen vele.
E k u tatási elvvé vált m eggyőződés term ékenynek m utatkozott a kö
zépkori és a m odern gondolkodás m egértésénél, m ég az olyan, látszólag
vallási elfogultságtól m entes filozófia esetében is, m int Spinozáé. De tovább
kellett m enni. H am ar be kellett látnom , hogy a tudom ányos gondolkodás
szerkezetének tanulm ányozását sem kerü lh etem meg.
A tudom ányos gondolkodás és az általa m eghatározott világkép egy
m ásra h atása nem csak az olyan rendszerekben m utatkozik m eg - m int
D escartes-nál és L eibniznél -, melyek nyíltan a tudom ányra tám aszkod
nak, h anem az ilyesféle törekvésektől látszólag idegenkedő tanításoknál
is, m int am ilyenek a m isztikus tanok. Am ikor rendszerben fogalm azódik
meg, a gondolkodás m agában foglal egy világképet, vagy pontosabban egy
világfelfogást, és ehhez viszonyítva helyezi el m agát: Böhm e m isztikája
egyszerűen érth e tetle n a Kopernikusz által létrehozott új kozm ológiára
való hivatkozás nélkül.
E m egfontolások vezettek el, vagy inkáb b vezettek vissza a tudom á
nyos gondolkodás tanulm ányozásához. Először a csillagászat történetével
foglalkoztam , m ajd k u ta tá sa im a fizika és a m atem atik a tö rtén e té n ek
terü letére irán yultak. Az egyre szorosabb kapcsolat, mely a m odern kor
kezdetén jött létre physica coelestis és physica terrestris között, a m odern
tudom ány kezdete.
A tudom ányos gondolkodás alakulása, legalábbis az általam vizsgált
időszakban, nem k ép ezett önálló folyam atot; éppen ellenkezőleg: igen
* Kivonat Koyré 1951 februárjában fogalmazott curriculum vitaejéből.

12 ALEXANDRE KOYRÉ
szorosan összekapcsolódott tudom ányon túli, filozófiai, m etafizikai, vallási

eszm ékkel.
A k o p ernikuszi csillagászat nem csak a „körök” új, takarékosabb e lre n
dezését hozza m agával, hanem egy új világképet és a lét új érzését is: a Nap
áthelyezése a világ középpontjába a fény m etafizikájának újjászületését
fejezi ki, és a Földet a csillagok ra n g já ra em eli - Terra est stella nobilis,
ahogyan Nicolaus C usanus m ondta. Kepler műve a kozm ikus rendnek egy
geom éter-Isten felelevenített eszm éjén alapuló új felfogásából ered, s a k e
resztény teológia Proklosz gondolkodásával történő egyesítése teszi lehetővé
a nagy csillagász szám ára, hogy m egszabaduljon a körm ozgás kísértésétől,
am i az ókori és középkori gondolkodásban (de m ég K opernikusznál is)
uralkodó volt. Ám ugyanez a kozm ológiai látásm ód az, am i m iatt Kepler
elutasítja Giordano Bruno zseniális, ám tudom ányos szempontból túl korán
jött sejtését, és amely Keplert egy véges szerkezetű világ határai közé zárja.
C sakugyan nem érthető m eg sem a csillagász, sem a m atem atikus műve,
ha nem látjuk, m iként hatja át a filozófus és a teológus gondolkodása.
A D escartes által végbevitt m ódszertani forradalom is a tudás új felfo
gásából ered. Az isteni végtelenség intuícióján keresztü l jut el D escartes
nagy felfedezéséhez, a végtelen pozitív jellegű fogalm ához, amely logikáját
és m atem atik áját m eghatározza. Végül a lét és a sem m i között közvetítő
lehetséges filozófiai - és teológiai - ideája teszi lehetővé Leibniz szám ára,
hogy túllépjen azokon az akadályokon, am elyek Pascalt m egállították.
E k u tatáso k n a k , am elyeket az École p ratiq u e des Hautes É tudes-ön
folytatott tan ítással párhuzam osan végeztem , lett a gyüm ölcse 1953-ban
egy tan u lm án y Paracelsusról s egy m ásik K opernikuszról, majd 1954-ben
a De revolutionibus orbium coelestium első - kozm ológiai tém ájú - köny
vének kiad ása bevezetővel, fordítással és jegyzetekkel, 1940-ben pedig a
G alilei-tanulmányok. Ez utóbbi m unkában m egpróbáltam elemezni a XVII.
század tudom ányos forradalm át, am i egyszerre volt forrása és eredm énye
an n ak a mély szellem i átalakulásnak, am ely gondolkodásunknak nem csak
ta rta lm á t, de kereteit is átszabta. Az antik és középkori gondolkodás véges
és h iera rc h ik u sa n elrendezett kozm oszának felcserélése egy végtelen és
egynem ű világegyetem m el a filozófiai és tudom ányos észjárás alapelveinek
átala k ításá t foglalja m agában és teszi szükségessé. Közte olyan alapvető
fogalm ak átalakítását is, m int a mozgás, a tér, a tudás és a lét. Igen egyszerű
törvények - m int a szabadesés törvénye - felfedezése ezért került hatalm as
gondolkodók oly sok erőfeszítésébe, m elyeket nem m indig koronázott siker.
így a tehetetlenség fogalm a, mely az ó- és a középkorban nyilvánvalóan

ab szurd volt, míg m a plauzibilisnek, sőt kézenfekvőnek tűnik, nem jelen
h etett m eg a maga teljes átláthatóságában G alileinél, csak D escartes-nál.
Mivel a háború alatt egyéb feladatok kötöttek le, nem szentelhettem annyi
időt az elm életi m unkának, am ennyit szerettem volna. 1945 u tán viszont új
kutatássorozatra vállalkoztam , am elyben Keplerből kiindulva vizsgálom
a nagy new toni rendszer kialakulását. E kutatások a Galilei életm űvéről
szóló m u n k áim folytatását képezik.
A k ísérleti m atem atizm us nagy alakjai, Newton elődei és k o rtársai, v a
lam int m aga Newton filozófiai és vallási gondolkodásának tanulm ányozása
elengedhetetlennek bizonyult e m ozgalom teljes értelm ezéséhez. Newton
filozófiai elgondolásai arról, hogy a m atem atika és az egzakt m érés m i
lyen szerepet játszik a term észettudom ányos m egism erésben, ugyanolyan
fontosak voltak v állalk o zásai sikere szem pontjából, m in t m ate m a tik a i
lángelm éje. Nem a kísérleti jártasság hiánya, h anem - Bacontői átvett -
tudom ányfilozófiájuk elégtelensége m iatt to rp an t m eg Boyle és Hooke az
optika problém ái előtt, s mély filozófiai nézetkülönbségek táplálták Huygens
és L eibniz szem benállását is Newtonnal.
E kutatások némely vonatkozását taglaltam a Chicago U niversityn ta r
tott kurzusaim on, a strasbourgi és a brüsszeli egyetem en, a Yale-en és a
H arvardon elhangzott előadásaim ban, v alam int a Tudom ányfilozófiai és
Tudom ánytörténeti Konferencián (Párizs, 1949) és a Nemzetközi Tudomány-
tö rtén eti Konferencián (Am szterdam , 1950). M ásrészt ilyen jellegű problé
m ákat tárgyaltam az École pratique des Hautes Études VI. tagozatán tarto tt
előadásaim ban: az átm enetet a „hozzávetőlegesség világából” „a pontosan
m egm ért világegyetem be”, a pontos m érés fogalm ának és tech n ik á in a k a
kidolgozását, olyan tudom ányos eszközök m egterem tését, melyek lehetővé
tették az átm enetet a kvalitatív tapasztalásból a klasszikus tudom ány kvan
titatív kísérletezésébe, végül az infinitezim ális szám ítás kezdeteit.
A tudományos gondolkodás története, am iként én felfogom és igyekszem
m űvelni, e gondolkodás előrehaladását a m aga terem tő tevékenységének
m ozgásában kívánja megragadni. Evégett lényegbevágó, hogy a tanulm ányo
zott m űveket visszahelyezzük a m aguk intellektuális és szellemi közegébe,
és szerzőik szellemi beállítódásainak, rokonszenveinek és ellenérzéseinek
függvényében értelm ezzük. Ellen kell álln i a kísértésnek, m elynek igen
sok tudom ánytörténész engedett, nevezetesen, hogy - a régiek g y ak ran
hom ályos, suta, sőt zavaros gondolkodásának befogadását m egkönnyíten
14 ALEXANDRE KOYRÉ
dő - m ai nyelvre fordítsuk m unkáikat. Ez világosabbá teszi ugyan, de el

is torzítja őket. Mi sem tanulságosabb, m int u g y an an n ak a teorém ának a
bizonyításait tanulm ányozni A rkhim édésznél és C avalierinél, Robervalnál
és Barrow-nál.
Ugyanilyen lényeges beépíteni egy tudom ányos gondolat történetébe azt
a módot, am iként felfogta és elhelyezte m agát ahhoz képest, am i megelőzte
és am i kísérte. Nem szabad alulbecsülni Guldin vagy T acquet Cavalierivel
és Torricellivel folytatott vitájának jelentőségét; veszélyes volna nem m eg
vizsgálni közelről, ahogyan W allis, Newton, vagy Leibniz tekintett saját
felfedezéseinek tö rtén etére, és figyelm en kívül hagyni az e felfedezések
által keltett filozófiai vitákat.
Végül, ugyanolyan gondosan kell tanulm ányozni a tévedéseket és a ku
darcokat, m int a sikereket. D escartes és Galilei tévedései, Boyle vagy Hooke
kudarcai nem csupán tanulságosak, hanem egyben feltárják a nehézségeket,
am elyeket le kellett győzni, az akadályokat, melyeken át kellett jutni.
Mivel m i m ag u n k is m egéltük gondolkodásm ódunk két vagy három
mély v álság át - az „alapok válságát” és a m atem atik ai „abszolútum ok
m egfogyatkozását”, a relativitás- és a kvantum elm élet forradalm át -, mivel
túl vagyunk régi eszm éink szétesésén és m egszenvedtük az új eszm ékhez
történő alkalm azkodást, elődeinknél alkalm asabbak vagyunk arra, hogy
m eg értsü k a régm últ válságait és vitáit.
Úgy hiszem , korunk különösen kedvez az ilyen kutatásoknak, valam int
az őket bem utató oktatásnak, m elyre A tudom ányos gondolkodás története
cím m el fogok sort keríteni. M ár nem a new toni eszmék világában élünk, sőt,
m ár nem is a maxwelliekében, és ebből következően képesek vagyunk ezeket
egyszerre kívülről és b elülről elgondolni, elem ezni a szerkezetüket, észre
venni gyengeségük okait. Ahhoz is jobban fel vagyunk szerelkezve, hogy
m egértsü k m ind a folytonosság összetételéről és a „form ák kiterjedéséről”
szóló középkori spekulációk értelm ét, m ind a m últ századi m atem atikai és
fizikai gondolkodásnak az érvelés új form áinak m egterem tésére irányuló
stru k tú rájá n ak fejlődését. Jobban m egérthetjük azt is, hogy e gondolkodás
m iért té r vissza saját érvényessége intuitív, logikai és axiom atikus alapja
in ak k ritik ai vizsgálatához.
Szándékom szerint n em fogok a XVII. század tanulm ányozására szo
rítkozni: e nagy korszak tö rtén etén ek az újabb időszakokat is m eg kell
világítania. A kifejtendő tárgyakat a következő tém ák szerint tárgyalom ,
bár a lista korántsem teljes:
a new toni rendszer; a new tonizm us kibontakozása és filozófiai érte l

m ezése (Kantig és Kantnál);
a m axwelli szintézis és a m ezőelm élet története;
a valószínűségszám ítás kezdetei és filozófiai alapjai;
a végtelen fogalm a és a m atem atik ai alapok problém ái;
a m odern tudom ány filozófiai gyökerei és a tudom ányos m egism erés
újabb értelm ezései (pozitivizm us, neokantianizm us, form alizm us, neo-
realizm u s, platonizm us).
Úgy hiszem , az általam vázolt m ódszert követve e kutatások éles fényt
vethetnek a XVIII. és XIX. századi nagy filozófiai rendszerek szerkezetére,
am elyek m indegyike a tudom ányos tudáshoz viszonyítva h atáro zza meg
m ag át, a k á r azért, hogy m agába építse, ak á r az é rt, hogy m eg h ala d ja .
E kutatások továbbá lehetővé teszik korunk filozófiai-tudom ányos forra
d alm án ak jobb m egértését is.
A MODERN GONDOLKODÁS*
Mi a m odern kor és a m odern gondolkodás? Valaha nagyon is jól tudtuk: a

m odern kor a középkor vége után kezdődött, pontosan 1453-ban; a m odern
gondolkodás pedig Baconnel vette kezdetét, aki végre a skolasztikus érvelés
sel szem beállította a tapasztalat és az egészséges em b eri értelem jogait.
Ez a kép nagyon egyszerű volt, de sajnos teljesen ham is. A történelem
nem h irtelen ugrásokkal halad előre, és az időszakokra és korszakokra való
egyértelm ű felosztások csak az iskolai tankönyvekben léteznek. M ihelyt
elkezdjük kissé közelebbről elem ezni a dolgokat, a határvonal, am it ko ráb
ban látni véltünk, eltűnik. A körvonalak elm osódnak, s egy sor érzék elh e
tetlen fokozat vezet vissza Francis Bacontői XII. századi névrokonához, s
XX. századi szakkutatók és -tudósok m unkái egym ás u tá n láttatják m eg a
m odern em bert Roger Baconben, és a későn érkezőt h íre s névrokonában;
„visszahelyezik” D escartes-ot a skolasztikus hagyom ányba és a m o d ern
filozófiát Szent T am ással kezdik. Á ltalában véve, a „m odern” szónak van
eg y á lta lá n értelm e? M indig, m in d en korban „m o d ern ek ” vagyunk, ha
nagyjából úgy gondolkodunk, m int a kortársaink, és kicsit m ásként, m in t
a ta n árain k ... Nos m oderni, m ondta m á r Roger B acon... Vajon többnyire
nem hiábavaló-e a szándék, hogy a történelm i fejlődés folytonosságában
bárm ifajta szakaszolást állapítsunk meg? Az így bevezetett diszkontinuitás
vajon nem m esterkélt-e?
Ugyanakkor ne éljünk vissza a folytonosság érvével! Az észrevehetetlen
változások idővel nagyon is tiszta különbözőségekhez vezetnek; a m agtól a
fáig nincsenek ugrások; és noha a színkép folytonos, attól még különbözővé
a színek különböznek egymástól. Bizonyos, hogy az em beriség szellem i
kibontakozásának története az éles felosztásokkal összeegyeztethetetlen
bonyolultságot m utat; gondolkodási áram latok századokon át folytatódnak,
egym ásba fonódnak, keresztezik egym ást. A szellem i és a csillagászati
* A tanulmány a Livre című folyóiratban jelent meg, Párizs, 4. évfolyam, új sorozat, 1930.
május, 1. szám, 1-4.
18 ALEXANDRE KOYRÉ
időrend n em esik egybe. D escartes teli v an középkori elgondolásokkal; s

egyébiránt n em szellem i k o rtársa-e Szent T am ásnak bárm elyikünk?
M indam ellett a korszakolás nem teljesen m esterséges. Nem lényeges,
hogy az egyes időszakok időrendi határai bizonytalanok, sőt keszekuszák; a
különbözőségek bizonyos távolságból grosso m odo igen tisztán m egm utat
koznak, s ugyanazon kor em bereinél találhatunk bizonyos családi vonásokat.
B árm ilyenek legyen is - bárm ily nagyok - a különbségek a XIII. és a XIV.
század em berei között, hasonlítsuk össze őket a XVII. század egymáshoz
képest mégoly különböző embereivel! Azonnal látható lesz, hogy ez utóbbiak
ugyanahhoz a családhoz tartoznak; „beállítódásuk”, „stílusuk” ugyanaz.
És e stílus, e szellem iség m ás, m int a XV. és a XVI. század em bereinél.
A Zeitgeist n em puszta képzelgés. S ha m ost m i vagyunk a „m odernek”
- valam int azok, akik nagyjából úgy gondolkodnak, m int mi -, akkor ebből
az következik, hogy a m odern eme viszonylagossága az ilyen vagy olyan
korszakok „m odernjeihez”, illetve a m últ intézm ényeihez és problém áihoz
viszonyított helyzetünk m egváltozását vonja m aga után. A történelem nem
változhatatlan, hanem velünk együtt változik. Bacon „m odern” volt, amikor
a gondolkodási „stílus” em pirista volt; m a m ár, a tudom ány egyre inkább
m atem atizált korszakában, m in t am ilyen a m iénk, nem az. Ma D escartes
az első m o d ern filozófus. E nnek az az oka, hogy m inden egyes történelm i
időszak, az előrehaladás m inden egyes m ozzanata ú jraírja a történelm et,
és újból m egkeresi a m aga elődeit.
Korunk szélsőségesen elm életi, szélsőségesen gyakorlati, de ugyanakkor
szélsőségesen történeti stílusa rajta hagyja bélyegét Bey új vállalkozásán
is.A Szövegek és fo rd ítá so k a m odern gondolkodás történetének szolgála
tában cím ű gyűjtem ényt, m elynek első négy kötete itt van előttem , akár
Modern gyű jtem én ynek is nevezhetnénk... H ajdanán - és e gondolkodási
stílusnak m a is van néhány m egkésett képviselője - egy „É rtekezést” vagy
egy „T örténetet” írtak volna, vagy legfeljebb szem elvényeket adtak volna
ki; az előttem lévő kiadvány viszont eredeti szövegeket tartalm az, melyeket
m int legnevezetesebbeket, legjelentősebbeket válogattak ki egy hatalm as
szövegkorpuszból.1
1 Textes et traductions pour servir ä Thistoire de la pensée moderne, sorozatszerkesztő

Abel Rey, a Sorbonne professzora. I.: Petrarca: A magam és mások tudatlanságáról, franciá
ra fordította J. Bertrand, az előszót írta P. de Nolhac; II.: Machiavelli: A fejedelem, fordította
Colonna d’Istria, a bevezetőt írta Paul Hazard; III.: Nicolaus Cusanus: A tudós tudatlanságról,
fordította L. Moulinier, a bevezetőt írta A. Rey; IV.: Cesalpino: Peripatetikus kérdések, fordí
totta M. Dorolle.
A dicséretes eklekticizm us szellem ében - ez is „korunk stílu sá n a k ”

jellem zője, mely m á r nem hisz a túlságosan tiszta különválasztásokban és
a túlságosan éles felosztásokban - a m odern kor kezdeteinek b em u tatását a
reneszánsz, sőt a pre-reneszánsz gondolkodókkal kezdik. P etrarca, M achia
velli, Nicolaus C usanus és Cesalpino annak a lassú, de mély forradalom nak
különböző aspektusait jelenítik meg, amely kijelöli a középkor végét és halá
lát. E négy gondolkodóban persze kevés a közös vonás, s valójában egyikük
sem m odern, P etrarca sem inkább, m int a többiek. Az arisztoteliánusok, a
skolasztikus logika elleni szidalmai, „hum anizm usa”, „augusztinianizm usa”
(különös dolog: a gondolkodás m inden m egújulásánál, m inden vallási re
akciónál m indig Szent Ágostonnal találkozunk) ellenére nem szabad szem
elől tévesztenünk, hogy ő alapjában véve m ennyire m aradi. Arisztotelész
ellen küzd: de hogyan? Mennyköveket hajigái a pogányra. Csak a z é rt ak ar
ja lerom bolni a tekintélyét, hogy helyére a keresztény tudom ányt és főleg
bölcsességet, a kinyilatkoztatás és a szent könyvek tekintélyét állítsa vagy
iktassa vissza. Küzd a skolasztikus logika ellen: de csak Cicero és a retorikai
logika érdekében a szem benállás szelleme m ozgatja, hiszen h a csodálja is
Platónt, ism erni nem ism eri, csak feltevései lehetnek róla. A tulajdonában
lévő, tizenhat dialógust tartalm azó szép Platón-kötet, am ire oly büszke volt,
szám ára m indig érth etetlen m aradt, sosem tudta elolvasni. A m it tud róla,
azt is Cicerónak köszönheti. M árpedig bizonyosan több filozófiai gondolat
van Arisztotelész egyetlen lapján, m int a teljes Ciceróban, s több logikai
finomság és mélység van a párizsi tanárok b arb ár latinjában, m in t Petrarca
jól elrendezett szép bekezdéseiben. Szem benállást még soha n em vezettek
rosszabbul, szenvedélyes csodálatnak m ég soha nem volt m éltatlan ab b
tárgya. A filozófiai gondolkodás szempontjából ez bukás és h á tra a rc . Csak
hogy ez a szem pont nem vetődik fel. Nem fontos, hogy a skolasztikus logika
kifinomult, nem fontos, hogy Arisztotelész filozófiája mély. P etrarca nem kér
belőlük, m ert m ár nem érti őket, m ert elege van belőlük, a kifinom ultsá
gukból és a m élységükből, de főleg abból, hogy szaktudom ányos jellegűek.
P etrarca - és jól tudom , m ennyi m egszorítással kellene k örülbástyázni ezt
a kissé nyers állítást -, végső soron P etrarca és az egész h u m an izm u s nagy
vonalakban vajon nem az egyszerű józan ész lázadása-e?
Az arisztotelizáló skolasztika bonyolult bizonyításai nem érdeklik, ezek
nem hoznak létre meggyőzést. Márpedig nem a meggyőzés-e a legfontosabb?
Mi m ásra szolgálhatna az érvelés, ha nem a n n a k m eggyőzésére, akinek
cím ezzük? M árpedig a szillogizm usnak e tekintetben jóval csekélyebb az
20 ALEXANDRE KOYRÉ
értéke, m in t a cicerói retorikának. Ez utóbbi hatékony, mivel világos, mivel

nem szaktudom ányos jellegű, hanem odafordul az emberhez, és arról beszél
neki, am i szám ára a legfontosabb: önm agáról, az életről és az erényről.
M árpedig ha m eg akarjuk valósítani az em ber végső célját, az üdvöt, ak
kor az erényt birtokolni, gyakorolni, szeretni kell, nem pedig elem ezni. És
az igazi filozófusok, vagyis az erény igazi tan ító i nem m etafizika órákat
ta rta n a k , nem hiábavaló, bizonytalan és h aszo n talan dolgokról beszélnek,
hanem : „Jobbá ak arják tenni azokat, akik h allg atják őket... Mivel többet
é r kegyes és jó ak arato t k ia la k íta n i bennük, m in t egy roppant nag y és
világos in tellektust... biztosabb dolog a jót a k a rn i, m int az igazat ism er
ni. Az előbbi dolog m indig dicséretre méltó, az utóbbi gyakorta bűnös és
nincs rá bo csán at...”. Jobb, ha „szeretjük Istent, m in t ha a m egism erésére
tö rek szü n k ”. Először is a m egism erése lehetetlen, azután meg „a szeretet
m indig boldog, míg az igazi m egism erés olykor fájdalm as...”. F élreértés ne
essék: a Szent Ágostontól való idézetek ellenére P etrarca tollát egyáltalán
nem a keresztény alázat vezeti; s e mondatok, m elyeket Damiani Szent Péter
is írh ato tt volna, nem azt jelentik, hogy bizalm atlan n ak kell len n ü n k az
em beri értelem m el szemben. De nem is ferences m isztikáról van itt szó,
az in tellektus leértékeléséről a szeretettel szem ben. Éppen az ellenkező
jéről: a középkori Isten-központúság felváltása ez az emberi nézőponttal;
a m etafizik ai és vallási problém a felváltása az erkölcsi problém ával; az
üdvösségé a cselekvés nézőpontjával. Ez m ég nem a m odern gondolkodás
m eg szü letése, de m á r an n a k kifejeződése, hogy „a középkor sze lle m e”
kim erü lő b en van és haldoklik.
Hasonló benyom ást kelt a nagy bíboros, Nicolaus Cusanus óriási élet
műve, am ely - aligha kell m ondani - nem a józan ész és a közönséges ész
reakciója. A skolasztika logikájának és nyelvezetének szaktudom ányos
jellege eg y általán nem riaszto tta m eg ezt a n agyszerű rendszerépítőt - de
nem is elégítette ki: nem vezet el a célhoz, am i term észetesen Isten m egis
m erése. Nicolaus C usanus hű m arad a m egism erés eszméjéhez, nem váltja
fel azt cselekvéstannal. Bizonyítani akar, nem m eggyőzni. Az ő logikája
nem re to rik a i logika. E g y általán nem szk ep tik u s - bárm it m o n d jan ak
is róla -, és A tudós tu d a tla n sá g inkább tudós, m intsem tudatlan, mivel
Deus m elius scitu r nesciendo. Egészen bizonyos, hogy régi neoplatonikus
tém ák térn ek vissza gondolkodásában, és E ck h ard t m esteren, Jo h annes
Scotus E riugenán, Szent Ágostonon és Pszeudo-Dionüszioszon keresztü l
Plótinosz ih lette ezt a nagy gondolkodót. Műve reakcióként tű n ik fel, de
az előrevivő mozgások, a reform ok m indig újjászületésekként, v isszaté

rések k én t jelennek meg. Noha an nak heves és őszinte vágya vezette, hogy
ú jraalk o ssa azt, am it a régiek elértek, C usanus bíboros sajáto san új és
m erész m űvet hoz létre.
Bizonyos tekintetben persze ő a „középkor” em bere. U gyanolyan Isten
központú ő is, m int bárki m ás, ugyanolyan m élyen - és term észetes módon -
hívő és katolikus. De túlságosan ism eri az em beriséget m egosztó dogm ák
kiküszöbölhetetlen sokféleségét, s a h it fo rm áinak viszonylagosságával
szem beállított term észetes vallás eszm éje az - szintén régi eszm e, de v an
nak-e teljességgel új eszmék? am i majd a m odern idők szellemi légkörének
a lényegét alkotja, benne tudatos és m eggyőződéses képviselőre talál.
Persze hiba volna m atem atizm usában valam i teljesen újat látni. A Szent-
h áro m ság belső összefüggéseinek m egvilágítását szolgáló m atem atik ai
an aló g iák , sőt egy isteni négyes egység lehetetlenségének m atem atik ai
bizonyításai, miként a Szenthárom ság helytállóságának bizonyításai m ind a
latin, m ind a görög skolasztikában közhelynek szám ítanak, a m atem atik ai
m egfontolásoknak tulajdonított szerep pedig hagyom ányosan m egvan az
augu sztin ián u s iskolában. A fény szerepe, a geom etriai optika, am ivel oly
nagy előszeretettel foglalkoztak az oxfordi és m ás neoplatonikusok - em
lékezzünk Witelóra és Freibergi Theodoricra - szinte term észetes m ódon
kívánja meg a világegyetem bizonyos m atem atizálását. Valójában D escartes
is az ágostoni hagyom ány örököse volt, és nem csak ebben, h an e m szám os
m ás tekintetben is. B árm ily m odernnek tűnjenek is szám u n k ra a bíboros
elgondolásai az egymásba olvadó m axim um ról és minimumról, vagy az egye
nesről és a körről, am elyek egybeesnek a m axim um ban és a m inim um ban,
ezek esetében nem tisztán m atem atikai, h an em teológiai alapokon nyugvó
érvelésekről van szó. Az ő dialektikus logikája még nem hegeli logika. Ám
nem ez a lényeges, hanem az a döntő, hogy a régi lineáris logika m á r nem
h at rá; hogy a régi, jól elrendezett és jól h ierarch izált világegyetem m ár
nem az övé; hogy a m etafizikai gondolkodás keretei - forma és anyag, aktus
és potencia - nála m ár elvesztették eleven tartalm ukat. Az ő világegyetem e
egyszerre egységesebb és kevésbé determ inált, dinam ikusabb, aktuálisabb.
A possest éppen azt a m egkülönböztetést tagadja, mely évszázadokon át a
világegyetem teista felfogásának alapját képezte. S még valam i: ha tan a
„m isztikus” is, a Bíboros bevallja ezt. Ez csak elmélet, neki errő l n in cs ta
pasztalata; am iről beszél, azt csak hallom ásból tudja, mások tapasztalatáról
szóló beszám olókat vesz alapul.
22 ALEXANDRE KOYRÉ
Niccolö Machiavellivel valóban egészen m ás világba kerülünk. A közép

kor m eghalt, ráadásul úgy, m intha soha nem is létezett volna. Valamennyi
problém ája: Isten, üdvösség, az evilág és a túlvilág kapcsolatai, igazságos
ság, a hatalom isteni alapja, m indez egyáltalán nem létezik Machiavelli
szám ára. Csak egyetlen valóság van, az állam é; egyetlen tény, a hatalom é.
És egyetlen problém a: hogyan erősíthető és őrizhető m eg a hatalom az
állam ban? Ám a m egoldás során nem kell, hogy nézőpontok, értékítéle
tek, erkölcsi m egfontolások, személyes javak stb. zavarjanak bennünket;
ezeknek a helyes logika szerint sem m i közük a m i problém ánkhoz. Milyen
gyönyörű Értekezés a m ódszerről rejlik a firenzei titk á r művében! Milyen
szép logikai, pragm atikai, egyszerre induktív és deduktív értekezés von
ható ki ebből a csodálatos m unkából; ím e valaki, aki össze tudja kötni a
tapasztalatot az értelem m el - teljesen m ásként, m int F. Bacon -, s aki szá
zadokkal megelőzve korát a legáltalánosabb esetben látja a legegyszerűbb
esetet! M achiavelli nem törekszik új logikára, egyszerűen h asználni kezdi
és - ebben D escartes-hoz hasonlítható - túllépi a szillogizm us kereteit:
elem zése, m int a d esc artes-i elem zés, konstruktív, dedukciója szinteti
kus. M achiavelli im m oralizm usaa egyszerűen a logika im m oralizm usa.
Abból a nézőpontból, am elybe belehelyezkedett, a v allás és az erkölcs
csak társad alm i összetevő. Olyan tényező, am it tudni kell felhasználni,
és am ivel szám olni kell. Ennyi. A politika i szám ításnál az összes politikai
összetevővel kell szám ot vetni: m ilyen szerepe lehet ebben az összeadásra
vonatkozó értékítéletnek? M eghamisítja - szubjektív módon - az eredményt?
Tévedésbe visz bennünket? Egészen bizonyosan; azonban a végösszegen
sem m iképpen sem változtat.
M int m ondottuk, ez egyfajta logika és egyfajta m ódszer. Ám az, hogy
- e ren d k ív ü li különállással és m eglepő lelki alkattal - ezt a m ódszertani
beállítódást egyáltalán ki lehetett alakítani, azt jelzi és juttatja kifejezésre,
hogy a középkor világa n em csak M achiavelli lelkében, h an em körülötte is
m eghalt, m éghozzá végérvényesen.
Ám ez nem m indenütt volt így. Nem m essze F irenzétől, a h íres és régi
padovai egyetem en a középkori ariszto telian izm u st - averroista form á
jában - m ég m esterségesen életben tarto tták , s fenn is m arad t egészen a
XVII. századig. Cesalpino Peripatetikus kérdései e szellem iség szép példája.
E m ű - vagy C rem onini hasonló m űveinek - tanulm ányozása jól m utatja,
hogy m ilyen erős ellenállást kellett legyőznie D escartes-nak, Galileinek, „a
m odern gondolkodásnak”, s hogy a középkori és antik világkép m ennyire
AMODERN GONDOLKODÁS 23
erősen m egszilárdult, „valósággá vált” az em beri tudatban. Cesalpino szá

m ára a kétely nem létezik. Az igazság teljességgel ben n e van Arisztotelész
m unkásságában, itt kell keresni. Olykor persze egy-egy részlet kiigazítha
tó, ilyen vagy olyan fiziológiai vagy fizikai észrevétel helyesbíthető, de a
lényeg m arad: a m etafizikai fogalmak kerete, a fizikai fogalmak kerete, a
világ egész gépezete és hierarchiája. Cesalpino persze nagyon intelligens;
elem zései, k o m m entárjai finomak és behatóak, különbségtevései mélyek.
A Kérdések tanulm ányozása még m a is h aszo n n al jár. De élet m á r nincs
bennük, és Cesalpino hűvös távolságtartása - m int mondja, m ásokra hagyja,
a n n a k vizsgálatát, hogy am it kifejt, vajon m egfelel-e a keresztény hitnek
és igazságnak, hiszen az ő m estersége csupán Arisztotelész m agyarázata
- nagy valószínűséggel álarc. Ám egyúttal az idők jele is: hogy felvehes
se és hordhassa ezt az álarcot, ahhoz bizony érezn ie kellett - ha mégoly
hom ályosan is - az elszakadást A risztotelésztől is. Neki egy m odern ta n á r
beállítódását kellett felvennie, történészi m unkába kellett fognia. Csakhogy
am i él, az nem tö rtén e ti tárgy; m i sem áll távolabb az igazságot kereső
em bertől, m int a n n a k a beállítódása, aki a „tö rtén eti” igazságot kutatja.
A kár akarja, ak á r nem , sőt ha egyáltalán nem a k a rja is, Cesalpino pontos
sága és finom sága m ár-m á r egy képzett írástudóé. A pedantéria lépett a
szellem helyére. Az építm ény még nagyon szilárd és hatalm as m éretű. De
m á r nem benne élünk.
ARISZTOTELIZMUS ÉS PLATONIZMUS
A KÖZÉPKORI FILOZÓFIÁBAN*
A középkor filozófiája bizonyos értelem ben teljesen új felfedezés. Nem is

olyan sok évvel ezelőtt még a legsötétebb színekkel festették le a teljes kö
zépkort: olyan szom orú korszakként ábrázolták, amelyben a tekintélynek
- a dogm a és Arisztotelész kettős tekintélyének - alávetett em beri szellem
tevékenysége képzeletbeli problém ákról szóló term éketlen vitákban m erült
ki. A „skolasztikus” szó még m anapság is egyértelm űen pejoratív jelentést
hordoz szám unkra.
K étségtelen, hogy e kép nem m inden részletében téves. Viszont nem is
igaz m indben. A középkor átm ent a mély b arb árság időszakán, a politikai,
gazdasági, szellem i barbárságon - e korszak nagyjából a VI. századtól a
XI. századig tarto tt; de ism ert különösen term ékeny időszakot is, a szel
lem i és m űvészeti élet p áratlan u l eleven időszakát, mely a XI. századtól
a XV. századig ta rto tt, s am inek egyebek közt a gótikus m űvészetet és a
skolasztikus filozófiát köszönhetjük.
M árpedig a skolasztikus filozófia - m ost m á r tudjuk - nagyszerű dolog
volt. A skolasztikusok bontakoztatták ki az európai filozófiai oktatást és
hozták létre term inológiánkat, m elyet m ég m ost is használunk. Ők voltak
azok, akik m unkásságukkal lehetővé tették a Nyugat számára, hogy vissza
nyerje az ókor filozófiai m űveltségét, pontosabban hogy kapcsolatba lépjen
vele. Hasonlóképp, a látszat ellenére valódi és mély folytonosság áll fönn a
középkori és a m odern filozófia között. D escartes és M alebranche, Spinoza
és Leibniz igen gyakran csak középkori elődeik m unkáját folytatták.
Ami pedig azokat a nevetséges és hiábavaló kérdéseket illeti, am elyek
ről a párizsi, az oxfordi és a kairói egyetem ta n á ra i és diákjai vitatkoztak,
vajon valóban annyival nevetségesebbek és hiábavalóbbak voltak-e, m int
am elyekről n apjainkban vitatkoznak? T alán e kérdések azért tű n n e k szá
m u n k ra nevetségeseknek, m ert nem jól értjük őket, vagyis m ert m i m ár nem
ugyanazon a nyelven beszélünk, nem látjuk a vitatott kérdések horderejét
* A tanulmány megjelent a Les Gants du Cielben, VI. köt., Ottawa, 1944, 75-107.
26 ALEXANDRE KOYRÉ
és im plikációit, sem an n a k a form ának a g y ak ran szándékoltan paradox

tartalm át, am elyben m egjelennek.
Mi nevetségesebb annál, m int azon elm élkedni, hogy hány angyal fér el
egy tű hegyén? Vagy azon, hogy az em beri intellektus a Holdban van-e vagy
m ásutt? Kétségtelen, de csak am íg nem tudjuk, hogy m i a tét. A tét pedig
an n ak a tudása, hogy a szellem , egy szellem i lény vagy aktus - például egy
ítélet - térbeli helyet foglal-e el, vagy sem ... Ez pedig m á r egyáltalán nem
nevetséges. Ugyanígy az em beri intellektus tekintetében. Hiszen a tét az
arab filozófusok különös tan áb a n annak a tudása, hogy a gondolat - az igaz
gondolat - individuális-e vagy sem . S ha csodáljuk L ichtenberget azért a
kijelentéséért, hogy inkább szeretne szem élytelen alakot h asználni, s nem
azt m ondani: gondolkodom , hanem azt, hogy: gondol bennem; ha elfogad
juk, vagy legalábbis vitatjuk a kollektív, egyszerre im m anens és az em beri
egyedet túlhaladó tudatról szóló durkheim i téziseket, akkor nem látom be,
hogy - odahagyva a Holdat - m iért ne tárg y a lh atn án k a nekik kijáró tiszte
lettel Avicenna és Averroés teóriáit az em beri értelem egységéről.
A középkori gazdasági és politikai b arb árság - m iként a nagy belga
történész, P iren n e szép m u nkáiból k iderül - jóval kevésbé abból ered,
hogy a germ án törzsek m eghódították a róm ai világot, m int inkább abból,
hogy m egszakadt a kapcsolat Kelet és a Nyugat, a latin és a görög világ
között, s ugyanez az ok - a kapcsolatok hiánya a hellén világgal - hozta
létre a Nyugat szellem i barbarizm usát. Amint e kapcsolatok újra feléledtek,
vagyis létrejött a kontaktus az antik gondolkodással, a görög örökséggel,
a középkori filozófia szárnyalni kezdett. Persze abban a korszakban, am e
lyikkel foglalkozunk, vagyis a középkorban, a Kelet - Bizáncon kívül - m ár
nem görög volt, h anem arab. így az arabok lettek a latin Nyugat tanítói és
mesterei.
Hangsúlyozom: tanítói és mesterei, és nem pu sztán - m iként oly gyakran
m ondják - kö zvetítők a görög és a latin világ között. Ha ugyanis a görög
filozófiai és tudom ányos m űvek első latin fordításai nem közvetlenül gö
rögből, hanem arabból készültek, akkor ez nem pu sztán azért történt, m ert
a Nyugaton nem volt m ár - vagy m ég - senki, aki tudott volna görögül, h a
nem inkább, sőt, talán főképp azért, m ert nem akadt senki, aki képes lett
volna m egérteni olyan nehéz könyveket, m int A risztotelész F izikája vagy
M etafizikája, vagy a k á r Ptolem aiosz A lm agesztje, s m ert Farabi, Avicenna
vagy Averroés segítsége nélkül a latinoknak ez sosem sikerült volna. Arisz
totelész vagy Platón m egértéséhez nem elég görögül tudni - gyakori tévedés
ARISZTOTELIZMUS ÉS PLATONIZMUS A KÖZÉPKORI FILOZÓFIÁBAN 27
ez a klasszikafilológusoknál -, hanem ism ern i kell a filozófiát is. A pogány

latin ókor nem ism erte.
Különös látni - és ezt kifejezetten kiem elném , m ert kiem elkedő jelentő
ségűnek tű n ik szám om ra, hisz jóllehet ism eretes, m égsem m indig szokás
m egjegyezni tehát különös látni, hogy a ró m ai em ber szinte teljesen
közömbös a tudom ány és a filozófia iránt. A róm aiakat a gyakorlati dolgok
érdeklik: a m ezőgazdaság, az építészet, a h áb o rú m estersége, a politika,
a jog, az erkölcs. K eressünk csak az egész klasszikus latin irodalom ban a
tudom ány nevére m éltó m unkát, egyet sem fogunk találni; am i a filozófiai
műveket illeti, azokból sincs több. Találunk Pliniust, vagyis egy anekdota- és
asszonyi pletykagyűjtem ényt; Senecát, avagy egy lelkiism eretes fejtegetést
a sztoikus erkölcsről és fizikáról a róm aiak h asz n álatára - azaz leegysze
rűsítve; Cicerót, vagyis egy dilettáns író em b e r filozófiai próbálkozásait;
vagy M acrobiust, egy elem i iskolai tankönyvet.
Valóban m eglepő, ha belegondolunk, hogy m iközben a róm aiak nem
hoztak létre sem m it, nem érezték szükségét a fordításoknak sem. Valójá
ban két vagy három Cicero által fordított dialóguson kívül - köztük van a
Timaiosz, de e fordításból szinte semmi nem jutott el hozzánk - sem Platónt,
sem Arisztotelészt, sem Eukleidészt, sem A rkhim édészt soha nem fordí
tották le latin ra. Legalábbis a klasszikus korban nem. S h a Arisztotelész
Organon)a és Plótinosztól az Enneaszok elkészült, végeredm ényben ez igen
későn történt, és keresztények m unkája volt.1
Kétségkívül hivatkozhatunk enyhítő körülm ényekre, a róm ai tudom á
nyos és filozófiai irodalom szűkösségét m agyarázhatjuk a görög nyelv erős
elterjedtségével: m inden „jó házban szü lete tt” róm ai m eg tan u lt görögül,
tan u lm án y o k at folytatott G örögországban... Úgy tu d ta k görögül, m in t
v alaha E urópában fran ciáu l tudtak. U gyanakkor ne túlozzuk el ennek az
elterjedtségnek a m értékét! A róm ai ariszto k rácia nem „görögösödött el”
teljesen, vagy legalábbis igen szűk körön tú l nem olvasott sem Platónt,
sem Arisztotelészt, m ég sztoikus kézikönyveket sem: valójában csak azt
olvasták, am it Cicero és Seneca írt.
Ám az arab világban a dolgok nem így történtek. Alig fejeződött be a
politikai hódítás, az arab-iszlám világ m eglepő hevességgel látott neki a
görög filozófia, tudom ány és civilizáció m eghódításának. M inden tudom á- 1
1 Az Enneaszokat Marius Victorinus fordította a IV., az Organont Boetius a VI. században.

A Plótinosz-fordítás elveszett; ami az Arisztotelész-fordításokat illeti, azok nagy része szintén:
a koraközépkor csak a Kategóriákat és a Topikát ism erte.
28 ALEXANDRE KOTRÉ
nyos, m in d en filozófiai m űvet vagy lefordítottak, vagy - ez Platón esete -

ism ertettek és parafrazeáltak.
Az arab világ a hellenisztikus világ örökösének és folytatójának érzi
és m ondja m agát. E rre jó oka van. H iszen a ragyogó és gazdag középkori
arab civilizáció - mely inkább reneszánsz, sem m int középkor - valóban a
hellenisztikus civilizáció folytatója és örököse.2Ezért játszhatta - a latin b ar
b árság szám ára - a tanító érdem teli szerepét, am i valóban neki jutott.
Kétségtelen, hogy az arab-iszlám civilizációnak ez a virágzása igen rövid
ideig tarto tt. M iután átadta a latin N yugatnak az összegyűjtött klasszikus
örökséget, az arab világ elveszítette sőt m eg is tagadta azt.
E n n ek m agyarázatához azonban nem szükséges a rra hivatkozni - m int
oly g y ak ran teszik ném et, sőt még francia szerzők is -, hogy az arab em ber
veleszületett ellenszenvvel viseltetik a filozófia irán t, hogy m egingatha
tatlan u l szem ben áll egym ással a görög és a szem ita szellem , hogy a kelet
szellem i áth ato lh atatlan a Nyugat szám ára - sok ostobaságot m ondanak a
Kelet-Nyugat tém ájáról... A dolgok sokkal egyszerűbben m agyarázhatók
az iszlám ortodoxia erőszakos re ag álásá n ak hatásával, am ely ortodoxia
nem m in d en ok nélkül vetette a filozófia szem ére a vallásellenes beállító
dást, s főleg a barbár, török, mongol (Spanyolországban berber) betörések
h u llám ain ak pusztító hatásával, melyek lerom bolták az arab civilizációt
és az iszlám ot fanatikus, a filozófiával szem ben ádázul ellenséges vallássá
alak íto tták át.
Valószínű, hogy ez utóbbi „hatás” nélkül az arab filozófia a latin sko
lasztikához hasonlóan alakult volna; hogy az arab gondolkodók meg tudták
volna ta lá ln i a válaszokat A1 Gazai (Ghazzali) k ritik á ira , „iszlam izálni”
tu d ták volna A risztotelészt... Nem volt rá idejük. A török és berber kardok
b ru tálisan véget vetettek a m ozgalom nak, és a latin N yugatra m aradt az
arab örökség összegyűjtésének feladata, egyidejűleg a görögségével, melyet
az arab o k adtak át neki.
F entebb h an g sú ly o zta m az a n tik örökség jelen tő ség é t és szerepét.
A filozófia, legalábbis a m i filozófiánk, teljes egészében a görög filozófiához
kötődik, a görög filozófiában felrajzolt vonalakat követi, az itt megelőlegezett
beállítódásokat valósítja meg.
Problém ái a létnek és a tudásnak a görögök által felvetett problém ái.
Még m in d ig érvényes a Szókratészhez in téze tt delphoi parancs: Gnóthi
Ld. R. Merz: Renaissance im Islam, Basel, 1914.

szeauton, ism erd meg önm agad, felelj a kérdésekre: ki vagyok? hol vagyok?
vagyis: m i a lét és mi a világ? s végül: m it teszek és m it kell tennem nekem ,
ezen a világon?
Aszerint, hogy milyen választ adunk egyik vagy m ásik kérdésre, vagyunk
platonikusok vagy arisztoteliánusok, vagy esetleg plótiniánusok. H acsak
nem sztoikusok vagy szkeptikusok.
A középkor filozófiájában - m ert ez valóban filozófia - könnyen fellel
jük az im én t em lített tipikus beállítódásokat. S m égis, általánosságban
fogalm azva, a középkori filozófia - és term észetesen a filozófus - helyzete
m eglehetősen különbözik az antik filozófia helyzetétől.
A középkori filozófia - legyen bár szó keresztény, zsidó vagy iszlám fi
lozófiáról - valójában egy kinyilatkoztatott valláson belül helyezkedik el.
A filozófus, egy kivételtől, nevezetesen az averroistától eltekintve, hívő. így
bizonyos kérdések szám ára eleve m egoldottak. M iként Gilson igen helyesen
m ondta,3az ókori filozófus gondolkodhatott azon, hogy vannak-e istene/c és
hányán vannak. A középkorban - és a középkornak köszönhetően ugyanígy
a m odern időkben sem - m ár nem tehetők fel hasonló kérdések. Kétségkí
vül elm élkedhetünk azon, hogy Isten létezik-e; pontosabban, hogy m iként
bizonyítható a létezése, de az Istenek sokaságának m á r nincs értelm e:
m indenki tudja, hogy Isten - aki vagy létezik, vagy nem - csak egyetlen
lehet. Továbbá míg Platón vagy Arisztotelész szabadon alakítja ki felfogását
Istenről, a középkori filozófus - általánosságban fogalm azva - tudja, hogy
Istene terem tő Isten, am ely elgondolást igen nehéz, vagy talán lehetetlen
m egragadnia a filozófia eszközével.4
Tud m ég Istenről, önm agáról, a világról, a sorsáról, sok m indenről,
am ire a vallás m egtanítja. Legalábbis tudja, hogy a vallás ezeket tanítja,
s e tan ítással szem besülve állást kell foglalnia róla. Ráadásul a vallással
szem ben igazolnia kell a m aga filo zó fia i tevékenységét; másfelől pedig a
filozófiával szem ben igazolnia kell a vallás létezését.5
Ez nyilvánvalóan rendkívül feszült és bonyolult helyzetet terem t. Egyéb
ként igen szerencsés módon, mivel éppen a filozófia és a vallás, az ész és a
hit közötti viszonyoknak ez a feszültsége és bonyolultsága az, am i a Nyugat
filozófiai kibontakozását táplálta.
3 Ld. É. Gilson: L’E sprit de la philosophie médiévale, 2 köt., Paris, 1932. (Magyarul: .4 kö
zépkori filozófia szelleme, Kairosz, 2000.)
4 így aztán tagadták is azok a középkori filozófusok, akik a leghűségesebben tartották
fenn a filozófia igényét a főhatalomra és az egyeduralomra, vagyis az averroisták.
5 Ld. Leo Strauss: Philosophie und Gesetz, Berlin, 1935.
30 ALEXANDRE KOYRÉ
És m égis... e teljesen új helyzet ellenére, m ihelyt egy filozófus-legyen

bár zsidó, m uzulm án vagy keresztény - a m etafizika központi problémáihoz
közelít, a Létezőhöz és a Létező lényegéhez, az ő Terem tő Istenében visz-
szatalál Platón Jóság-Istenéhez, Arisztotelész Gondolat-Istenéhez, Plótinosz
Egy-Istenéhez.
A középkori filozófiát a leggyakrabban úgy jelen ítik meg, m int am it
teljesen Arisztotelész tekintélye u ral. Ez kétségtelenül igaz, de csak egy
m eghatározott időszakra.” Ennek okát igen könnyű m egérteni.
Először is Arisztotelész volt az egyetlen görög filozófus, akinek vala
m ennyi m űvét - legalábbis m indazokat, am elyeket az ókorban ism ertek
-lefo rd íto tták arab ra és később latin ra. Ebben a m egtiszteltetésben Platón
nem részesült, ezért kevésbé volt ism ert.
Persze ez sem a véletlen műve. A risztotelész m u n kássága az em beri
tudás valóságos enciklopédiája. Az orvosláson és a m atem atik án kívül
m indent m eg találu n k itt: logikát - am inek kiem elt jelentősége van -, fi
zikát, csillagászatot, m etafizikát, term észettudom ányokat, pszichológiát,
etikát, politikaelm életet... Ne csodálkozzunk, hogy a későközépkorban,
melyet elvakított és agyonnyomott a tudás e h atalm as tömege, rabul ejtett
e valóban ren d k ív ü li intelligencia, A risztotelész vált az igazság m egje
lenítőjévé, az em beri term észet csúcsává és tökélyévé, a color che sanno
vezérévé, ahogyan D ante mondta. M indazok vezérévé, akik tudnak. S főleg
m indazokévá, akik tan ítan ak .
Hiszen ráad ásul Arisztotelész nem várt kincs a tanító szám ára. Ariszto
telész ta n ít és egyben könnyű tan ítan i, vitatkozni róla és kom m entálni.
így az tá n nem m eglepő, hogy m ihelyt bevezették az iskolában, azonnal
gyökeret vert (egyébként a logika m egalkotójaként m á r m indig is ott volt),
és sem m ilyen em beri erő nem volt képes kiűzni innen. A tilalm ak, az elíté
lések hatástalan o k m aradtak. Nem lehetett A risztotelészt anélkül elvenni
a tanároktól, hogy ne ad n án ak valam it helyette. C sakhogy D escartes-ig
sem m i, abszolúte sem m i sem volt, am it adhattak volna.
Platón ezzel szem ben rosszul tanítható. A párbeszédes forma nem iskolai
form a. Gondolkodása kacskaringós, nehéz felfogni, és gyakran előfelté
telez jelentős, következésképpen alig elterjedt tudom ányos ism ereteket.
A klasszikus ókor vége óta kétségkívül ezért nem tanulm ányozták Platónt
Grosso modo a XIII. század második felétől.

az A kadém ián kívül, ahol egyébként nem an n y ira tanulm ányozták, m int
in k áb b in terp retálták , vagyis átalakították.
M indenütt m áshol a kézikönyv helyettesíti a szöveget. A kézikönyv,
m in t a m i kézikönyveink, m eglehetősen eklektikus, szin k re tik u s, s fő
leg a sztoicizm usból és a neoplatonizm usból nyer ihletet. E zért van az,
hogy a történeti hagyom ányban Platón bizonyos m értékig neoplatonizált
m ódon jelenik meg. Nem csak az araboknál, akik igen gyakran keverik
össze Plótinosszal, de a latinoknál, sőt m ég a bizánci görögöknél is, akik
a neoplatonikus kom m entárokon vagy kézikönyveken k e resztü l látják.
Ugyanez a helyzet egyébként Arisztotelész esetében is.
És mégis, a neoplatonikus iratokon, Cicerón, Boétiuson, Ibn Gabirolon
(Avencebrol) s főleg és m indenekelőtt Szent Ágoston hatalm as és csodálatos
életművén keresztül fennm aradnak bizonyos tém ák, bizonyos beállítódások
- ezeket kétségkívül áthelyezte és átalakította az a vallási keret, am elybe
beilleszkedtek - , am elyek lehetővé teszik, hogy középkori platonizm usról
beszéljünk. Sőt, állíthatjuk, hogy e platonizm us, mely a XI. és a XII. szá
zadi középkori latin gondolkodás ösztönzője volt, nem tűnt el Arisztotelész
d iadalm as felléptével az Iskolákban.7 Valójában a legnagyobb keresztény
arisztoteliánus, Szent Tam ás és a legnagyobb platonista, Szent Bonaventura
pontosan egy időben éltek.
Fentebb m ondtam , hogy a középkor Platónt főként m ásodkézből ism erte.
Főként... de nem kizárólag. Hiszen b ár a M enőn és a PhaicLón XII. századi
fordítása szinte ism eretlen m aradt, a Tim aiosz, am it C halcidius fordított
le és látott el egy hosszú kom m entárral (a IV. században), m inden kézben
ott volt.
A Timaiosz a világ terem tésének története, vagy ha jobban tetszik, m í
tosza. Platón elm eséli benne, hogy a D émiurgosz, avagy a legfőbb istenség,
m iu tá n egy k ratérb an vegyüléket alkotott az Azonosból és a M ásból - am i
alk alm asin t annyit tesz, hogy az állandóból és a változóból -, ebből alkotja
m eg az egyszerre nyugalom ban lévő és mozgó Világlelket, az Azonos és a
Más két körét (vagyis a Zodiákus és az Ekliptika köreit), am elyek körfor
g ásuk révén m eghatározzák a Hold alatti világ m ozgásait. Az alsóbbrendű
isteneket, a csillagisteneket, a lelkeket a m aradék anyagból form álta meg.
Végül a térből kis három szögeket kim etszve Isten ezekből form álta meg
7 A tanok platonizáló tartalm a olykor az arisztotelészi terminológia álruhájában jelenik

meg.
32 ALEXANDRE KOYRÉ
az elem i testeket, ezekből az elem ekből pedig a valóságos testeket, a növé

nyeket, az állatokat, az em b ert, és e m u n kájában az alsóbbrendű istenek
segítették.
M itikus kozmogónia és égi m echanika, teológia és m atem atikai fizika
különös keveréke ez... E m ű figyelem rem éltó n ép szerű ség re tett szert;
az európai könyvtárak tele v an n ak a T im aiosz kiadatlan kézirataival és
k om m entárjaival.8 Ez ih lette a chartres-i iskola tanítását, v alam in t köl
tem ényeket, középkori enciklopédiákat, m űalkotásokat. Az alsóbbrendű
istenek képzete persze m egütközést keltett, de elég volt k icseréln i őket
angyalokra, hogy a Tim aiosz elfogadható legyen.
Keleten ugyanolyan nagy divatja volt a T im aiosznak, m in t Nyugaton.
M int n em ré g ib en Kraus k im u ta tta ,9 éppenséggel ez in sp irá lta az arab
alkím ia jó részét. így például Jabirnak - ak it m i Gebernek nevezünk - a
fémek átalak ításáról szóló ta n a teljes egészében a Tim aiosz m atem atikai
ato m izm u sára épül. A m ikor az alk im isták a fémek fajsúlyát próbálták
kiszám olni, látható módon a Platón ihlette m egfontolásokat vettek alapul.
T erm észetesen csekély sikerrel, de ez nem az ő hibájuk. Ma m á r látjuk,
hogy az eszm e jó volt.
A Tim aiosz kétségkívül nem tartalm azza az egész platonizm ust. Ugyan
akkor bem u tat belőle néhány alapvető tant, nevezetesen az Ideákat vagy
Form ákat, valam int az érzéki és az intelligibilis világ szétválasztásának
gondolatát: s valóban, a D ém iurgosz ezen örök m inták alapján szerkeszti
m eg a v ilág u n k at. Em ellett a Tim aiosz m egoldási kísérletet ad - az isteni
cselekvés révén - az ideák és az érzéki valóság közötti kapcsolatok problémá
jára. Érthető, hogy a középkori filozófusok ebben nagyon is elfogadható tant
láttak, amely összeegyeztethető a terem tő Isten képzetével. Megfordítva, azt
is m ondhatjuk, hogy a terem tő Isten képzete a Tim aiosznak köszönhetően
pontosabbá v ált és gazdagodott egy általa előre, az egész örökkévalóság
óta az ideák alapján kialakított tervvel.
Noha nem ism erte igazán jól, az arab világ m égis sokkal többet tudott
Platónról, m int a latinok. Különösen járatos volt a politikai tanításában. Mint
Strauss kiválóan m egm utatta, Farabitól fogva - aki a legkevésbé ism ert,
de talán a legnagyobb arab filozófus - Platón politikai tana tere t nyert az
arab gondolkodásban.
8 Ld. R. Klibansky: The Continuity o f the Platonic tradition, Londoin, 1939.

9 Ld. Paul Kraus: Jabir et les origines de Talchimie arabe, Kairó (Mémoires de l’Institut
d’Égypte), 1942.
M int ism eretes, Platón p o litik ai tana az eszm ényi v á ro sá lla m és az

eszm ényi városállam Vezetőjének kettős eszméjében csúcsosodik ki, a filo
zófus-királyéban, aki a Jó ideájáról, az intelligibilis világ örök lényegeiről
elm élkedik, és u ralo m ra viszi a Jó törvényét a V árosállam ban. F arabinál
az eszm ényi V árosállam az Iszlám Városává válik, a filozófus-király helyét
pedig a próféta foglalja el. Ez m á r Farabinál m eglehetősen világos, és ha
lehet, még világosabb Avicennánál, aki a prófétát-vagy az Im ám o t-filo zó
fus-királyként, Platón Á llam férfiakéul írja le. Semmi nem hiányzik itt, még a
barlanghasonlat sem, ahová a látó visszatér. A próféta, a filozófus-király - és
ezért áll az egyszerű filozófus fölött - olyan filozófus, olyan cselekvő ember,
aki - s erre nem képes a filozófus - le tudja fordítani az értelem intuícióját
a képzelet és a m ítosz nyelvére, am ely hozzáférhető az átlagos halandók
szám ára. A próféta - a filozófus-király - tehát a V árosállam törvényhozója;
a filozófus ellenben csak in te rp re tá ln i tudja a próféta törvényét és felfe
dezni benne a filozófiai értelm et; ez m agyarázza végső soron a filozófiai
gondolkodás és a - helyesen é rte tt - törvény összhangját.
Platón tanításának különös felhasználása ez, a hívők Vezetőjének egyed
u ra lm a érdekében. De m ég különösebb, hogy a platonizm us teológiai-po
litik ai felhasználása nem áll itt m eg: Avicenna profetológiáját később arra
h aszn álják fel, hogy a pápaság egyetem es te o k rá c iá ra való törekvéseit
tám ogassák vele. A ferences Roger Bacon hidegvérrel m ásolja le az arab
filozófust, teljes nyugalom m al alkalm azva a p áp ára azt, am it Avicenna az
Im ám ról m ondott. U gyanakkor ez elszigetelt eset m arad, és a róm ai jog,
valam int Cicero m ellett A risztotelész adja Európa politikai nevelését.
Az, hogy az Iszlám politikai gondolkodói Platón Á lla m a t, az európai
gondolkodók pedig Arisztotelész Politikáját használják, rendkívül különös,
és számos jelentős következm énye van; ám ennek vizsgálata túlságosan
m esszire sodorna.11’ Egyébként is, a platonizm ust és az arisztotelianizm ust
itt nem politikai tan ításo k k én t szándékozom szem ügyre v en n i, hanem
m etafizikai és erkölcsi tanításokként vagy beállítódásokként.
A platonizm usnak - vagy a neoplatonizm usnak - a vallási gondolko
dásra gyakorolt vonzereje, úgym ond, magától értetődő. Hogyan is lehetne
nem felism erni Platón mélyen vallásos ihletettségét? Hogyan leh etn e nem
m eglátni az ő Istenében azt, ak i nec fa llit nec fa llitu r, az ő Istenében, aki 10*
10 Ld. G. de Lagarde: La Naissance de l’esprit laique au déclin du MoyenAge, 2 köt., Saint-

Paul-Chateaux, 1934.
34 ALEXANDRE KOYRÉ
m aga a transzcendens Jó, a D ém iurgosz, aki a jó végett alakítja ki a világ-

egyetem et, és ak i igazán csak jót terem t, hogyan lehetne nem lá tn i benne
v alam i hasonlóságot a Könyv v allása in a k Istenével? A lélek keresztény
- vagy iszlám - tém ája állandó tém a a középkor gondolkodóinál, s találha-
tó-e szebb bizonyítás erre, m in t am it Platón ad?
Ami Plótinoszt, az utolsó nagy görög filozófust illeti, egy m isztikus lélek
hogyan ne törekedne arra, hogy azonosítsa a v allás transzcendens Istenét
a plótinoszi Eggyel, amely tú l van a Léten és a Gondolkodáson? így aztán
m inden miszticizmus, m ihelyt spekulatívvá válik, mihelyt el akarja gondolni
m agát, nem pedig csak m egélni, term észetes m ódon, sőt elkerülhetetlenül
Plótinoszhoz fordul.
Szent Ágoston platonikus könyvek olvasásán keresztül jutott el Istenhez.
Am int azt feledhetetlen oldalakon ő maga beszéli el, e könyvekből tanulta
m eg feldúlt és nyugtalan lelke - am elyet olyannyira felkavart a világban
uralkodó rossz látványa, hogy elfogadta a Rossz istenének, azaz egy go
nosz isten n ek a létezését a Jó istene m ellett -, hogy valójában csak egy
Isten létezik. A platonisták tan íto ttá k meg Szent Ágostont a rra , hogy Isten
m aga a terem tő Jóság, a tökéletesség és a szépség k im eríthetetlen forrása.
A platonikusok Istene - Szent Ágoston szerint ugyanaz, m int a keresztény
vallásé - az a jó, akit tudta n élk ü l is m indig keresett az ő szorongó szíve:
a lélek java, az egyedüli örök és m egváltozhatatlan jó, az egyetlen, aki
érdem es arra, hogy kövessék...
„Micsoda m indaz, am i nem örök”, ism étli Szent Ágoston, és szavainak
visszhangját a Nyugat soha nem fogja feledni. Tizenöt évszázaddal később
egy m ásik, ezúttal hevesen bibliaellenes gondolkodó, Spinoza, m ég m indig
Istenről beszél, m int az egyedüli jóról, am inek birtoklása örök és változ-
h atatlan boldogsággal tölti el a lelket.
Lélek - ez a platonikusok nagy szava, és m inden platonikus filozófia végső
soron m indig a lélekre összpontosít. M egfordítva, a lélekre összpontosító
valam ennyi filozófia platonizáló filozófia.
A középkori platonikust bizonyos érte lem b en elk áp rázta tja a lelke,
pu sztán az a tény, hogy rendelkezik vele, vagyis pontosabban az, hogy ő
m aga lélek. És am ikor a szókratészi előírást követve önm aga m egism eré
sét keresi, ak k o r a lelke m egism erésére törekszik, és ebben találja meg
boldogságát.
A középkori p latonikus sz á m á ra a lélek an n y iv al m agasabb rendű,
annyival tökéletesebb a világ többi részénél, hogy igazából e többi résszel
m á r össze sem m érhető. így a filozófusnak nem a világ és annak ta n u l

m ányozása, h anem a lélek felé kell fordulnia. Mivel itt, a lélek belsejében
lakozik az igazság.
Lépjünk be lelkűnkbe, lelkünk legmélyére, parancsolja Szent Ágoston, s
nagyjából ugyanezekkel a szavakkal találkozunk a XI. században Szent An-
zelm nél is, m in t ahogyan két évszázaddal később Szent B onaventuránál is.
Az igazság a lélek mélyén lakozik - ebben rá ism erü n k Platón tan ítására;
de a középkori platonikus szám ára az igazság m aga Isten, az örök igazság
és m inden igazság forrása, az értelem m el felfogható világ napja és fénye:
ím e egy újabb m ondat, egy újabb platonikus kép, am ely m indegyre v issza
tér a középkori filozófiában, s am ely nyilvánvalóvá teszi a platóni szellem
jelenlétét és a tőle való ihletettséget.
Az igazság Isten, tehát m aga Isten lakozik a lelkűnkben, közelebb a
lélekhez, m in t m i m agunk. E zért érthető a középkori platonikus vágya
lelkének m egism erésére, hiszen a szó teljes és tökéletes értelm ében lelke
m egism erése m á r szinte Isten m egism erése. D eum et anim am scire cupio
- sóhajt fel szent Ágoston -, Istent és a lelket, m ivel nem ism erhető m eg az
egyik a m ásik m egism erése nélkül. Noverim me, noverim te... m ivel - és
ez alapvető, döntő jelentőségű fogalom - a középkori platonikus sze rin t
inter Deum et anim am nulla est interposita natura; tehát az em beri lélek
szó szerint képm ás, Isten hasonlatossága. Valójában épp ezért van, hogy a
lélek nem ism erheti m eg m agát teljességgel."
Teljesen érthető, hogy egy ilyen lélek tulajdonképpeni értelem ben nem
egyesülhet a testtel. Nem képez vele elválaszthatatlan és lényegi egységet.
Persze kétségkívül a testben van benne, de úgy, ahogyan „a korm ányos a
h ajón”: p arancsol neki és irányítja, ám létezésében nem függ tőle.
Ugyanez elm ondható az em berről is. Az em ber ugyanis a középkori pla
tonikus szerint sem m i más, m int anim a im m ortalis m ortali utens corpore,
testbe öltözött lélek. Használja, de önm agában független tőle, s a test in
kább gátolja és akadályozza, m intsem segíti a cselekvésében. Az em b erre
sajátlagosan jellem ző cselekedetek, m int a gondolkodás vagy az ak a rás,
csakis a léleknek tulajdoníthatók. O lyannyira igaz ez, hogy a platonikus
szerin t nem m ondhatjuk, hogy az em ber gondolkodik, hanem csa k azt,
hogy a lélek gondolkodik és fogja fel az igazságot. M árpedig ebben a test 1
11 A lélek közvetlenül ismeri meg önmagát. Megragadja létét, de lényegét nem. A léleknek
nincs ideája önmagáról, mert ideája: Isten - magyarázza majd Malebranche.
36 ALEXANDRE KOYRÉ
sem m it nem segít neki. Épp ellenkezőleg: úgy helyezkedik el közbiil, m int
egy fátyol közte és az igazság között.12*15
A léleknek nin cs szüksége a testre sem a m egism eréshez általában véve
sem önm aga m egism eréséhez. Közvetlenül ragadja meg m agát. Persze nem
ism eri meg önm agát teljességgel és kim erítő m ódon a m aga lényegében,
ám ettől m ég a létezése, a tulajdon léte lesz az, am i szám ára a világon a
legbizonyosabb. Ez az, am it nem lehet kétségbe vonni. A lélek önm agára
irányuló bizonyossága, önm agának önm aga á lta li közvetlen m egism erése:
ezek rendkívül fontos, és ugyancsak platonikus m ozzanatok. így hát, ha
valaha szem betaláljuk m ag u n k at egy filozófussal, aki azt fejtegeti, hogy
valaki, akit m in d en külső és belső érzékelésétől m egfosztottak, azért még
ism erni fogja önm agát a m aga létében, a m aga létezésében, akkor ne kétel
kedjünk: ez a filozófus platonista, még ha az ellenkezőjét állítja is.'3
Ám ez m ég nem m inden. A platonista szá m á ra a lélek nem korlátozódik
önm aga m egism erésére. Önm agát m egism erve ugyanis, ha mégoly kevéssé
is, de Istent is m egism eri, m ivel az ő képm ása, bárm ily tökéletlen és bár
m ily távoli képm ás legyen, és a rááradó isteni fényben ism er m eg m inden
m ást is. L egalábbis m indent, am i általa m egism erhető, és am i egyáltalán
m egism erésre érdem es.
Az isteni fény, am i m inden világra jött em b ert m egvilágosít, az igazság
fénye, am i az Isten-igazságból árad ki, az id eák világának intelligibilis
napja, belenyom ja a lélekbe az örök ideák visszfényét, az Isten ideáivá
vált platóni id eák at, melyek nyom án Isten a világot terem tette; ideákat,
melyek a lenti világ változó és m úlandó dolgainak örök őstípusai, m intái,
m intapéldányai.
Következésképp nem ezeket a dolgokat itt - az érzéki világ tárgyait -
tanulm ányozva fogja a lélek m egism erni az igazságot. Az érzéki dolgok
igazsága nem b en nük, h anem az örök lényegekkel, Isten örök ideáival való
összhangjukban van. Az igazi tudás valódi tárg y a i az ideák, a tökéletesség
ideája, a szám ideája; feléjük kell fordulnia a gondolkodásnak, m iután
elfordult az érzékek szám ára adott világtól (a platonikus m indig vonzódik
a m atem atika irá n t és szám ára a tudás alaptípusa m indig a m atem atikai
12 A testetlen lélek ezért újra megleli képességeinek egészét. Egy kissé erőltetve a kifeje
zéseket, azt mondhatni, hogy a lélek úgy van bezárva a testbe, m int egy börtönbe. Önmagában
véve már-m ár egy angyal.
15 E képben term észetesen Avicennára ismerhettünk.
ismeret). Csak akkor fordul az érzéki világ felé, ha annak szépségében Isten
nyomát, em lékét, szim bólum át, term észetfeletti szépségét veszi észre.
Ha a lélek, vagyis az isteni képm ás köré szerveződik a középkori platoniz

mus episztem ológiai és m etafizikai felfogása, akkor e felfogás jut érvényre
a gondolkodás m inden egyes lépésében. E zért Isten létezésének bizonyí
tékai - a középkori m etafizika központi problém ája - e gondolkodásban
rendkívül jellem ző fordulatot vesznek.
A filozófus kétségkívül olyan bizonyítást fog használni, mely a Terem tő
létezését a terem tm ény létéből kiindulva állítja, vagy a világban uralkodó
rendből és célszerűségből következtet egy legfelső elrendező létezésére.
M ásként fogalm azva: a bizonyítások a k au zalitás és a célszerűség elvén
alapulnak.
Ám a középkori platonikus szerint e bizonyítékok nem m ondanak túl
sokat. Egy jó bizonyításnak egészen m ásképp kell felépülnie. Nem szabad
az anyagi és érzéki világból kiindulnia: ez a világ a platonikus szám ára
valójában alig létezik, s h a létezik is, csak abban a nagyon gyenge értelem
ben, hogy - igen távoli és tökéletlen módon - visszfényük valam i benne Isten
ragyogásából és dicsfényéből, azaz csak an n y ib an létezik, am ennyiben
szim bólum . Ha Istent az anyagi, m úlékony és véges világ terem tőjeként
fogjuk fel, az igen szegényes, túlságosan is szegényes felfogás.
Nem: az „istenérv” elnevezésre méltó bizonyítást sokkal mélyebb, gaz
dagabb és szilárdabb valóságra kell alapozni, vagyis a lélek vagy az ideák
valóságára. S m inthogy az ideák vagy visszfényeik a lélekben találhatók, azt
m ondhatni, hogy a középkori platonikus szám ára az Itinerarium in Deum
m indig a lelken h alad keresztül.
Egy platonista bizonyítás tökéletességi fokokon k eresztül történő bizo
nyítás, mely e lépcsőkből következtet a legfelső és végtelen tökéletességre,
am i a részleges és véges tökéletesség m ércéje és forrása.
Egy platonista bizonyítás az a m ár em lített bizonyítás, am ely az igazság
ideájának segítségével történik, s amely a töredékes, p artik u láris és részle
ges igazságok létezéséből következtet egy abszolút és legfőbb igazság, egy
végtelen igazság létezésére.
Abszolút tökéletesség, abszolút igazság, abszolút lét: a platonikus szerint
így ragadjuk m eg a végtelen Istent.
Egyébként Szent B onaventura azt tan ítja , hogy nem szükséges elidőz
n i e „lépcsőzetes” bizonyítékokkal: a véges, a tökéletlen, a viszonylagos
58 ALEXANDRE IÍOYRÉ
(a gondolkodás rendjében éppúgy, m in t a lét rendjében) közvetlenül m a

gában foglalja az abszolútot, a tökéletest, a végtelent. Pontosan ez az oka
an n ak , hogy bárm ily végesek vagyunk is, képesek vagyunk felfogni Istent,
és - a m in t azt Szent Anzelm m egtanította nek ü n k - bebizonyítani Isten
létezését az ideájából kiindulva. Elegendő valam elyest szem ügyre venni a
lelk űnkben meglévő istenideát, hogy rögtön lássuk: nem lehet, hogy Isten,
az abszolút és legfőbb tökéletesség ne létezzék. Léte, sőt szükségszerű léte
bizonyos értelem ben a tökéletességébe van foglalva, am i nem gondolható
el nem létezőként.
Vonjuk h át le a következtetést: a lélek elsődlegessége, az ideák tana, a
platóni in n átizm u st alátám asztó és m egerősítő illum inizm us, az eszm ék
valóságának halovány visszfényeként észlelt érzéki világ, az apriorizmus, sőt
a m atem atizm u s - e vonások együttese jellem zi a középkori platonizm ust.
F orduljunk m ost az arisztotelianizm us felé!

M ár m ondottam , hogy a középkor platonizm usa, Szent Ágostoné, Roger
Baconé vagy Szent B onaventuráé nem Platón platonizm usa volt; ahhoz
nagyon is sok hiányzott. Ugyanígy az arisz to te lian iz m u s, Averroésé és
a fo r tio r i Avicennáé, vagy - hogy csak a nyugati középkor filozófusairól
beszéljünk - Szent A lbertus M agnus, Szent Tam ás vagy Siger de B rabant
ariszto telian izm u sa szintén nem ugyanaz, m in t Arisztotelész filozófiája.
Ez egyébként rendjén való. Történeti létezésük során a tanok m ódosul
nak és változnak: m inden, am i él, alá van vetve az időnek és a változásnak.
Egyedül a halott és az elm últ dolgok m aradnak m eg változatlanul ugyanan
nak. A középkori arisztotelianizm us nem lehetett A risztotelészé, m ár csak
azért sem , m ert m ás világban élt; olyan világban, am elyben - m int fentebb
m ondtam - tu dták, hogy csak egyetlen Isten van és lehet.
Az arisztotelészi iratok - először Spanyolországon át, arabból fordítva,
majd a fordításokat közvetlenül görögből készítve - a XIII. században é r
keznek m eg a Nyugatra, vagy esetleg a XII. század vége felé.
1210-től az egyházi hatóság tiltja A risztotelész fizikájának olvasását,
vagyis tanulm ányozását. Biztos jele ez annak, hogy m á r eléggé hosszú ideje
ism ert volt ahhoz, hogy tan ításán ak végzetes h atása i érződjenek.
A tiltás h atásta la n m aradt: Arisztotelész ta n a in a k elterjedése együtt
já rt az iskolákéval, pontosabban az egyetem ekével.
Ez egy fontos tényről árulkodik: az a környezet, m elyben Arisztotelész
tan ai elterjedtek, nem ugyanaz, m int am elyik a középkori augusztinizm us
AMSZTOTELIZMUS ÉS PLATONIZMUS A KÖZÉPKORI FILOZÓFIÁBAN 39
p la to n ik u s ta n a it b eé p íte tte m agába; és az álta la keltett vo n zás sem

u g y an az.'4
Az arisztotelianizm us, m int az im ént m ondtam , az egyetem eken terjed
el. Tudásra éhes em bereknek szól. M indenekelőtt tudomány, m ielőtt b á r
mi m ás, ak ár filozófia lenne, és a tudom ányos tudás értéke, nem pedig a
vallásos beállítódással való rokonsága révén nyer teret.
A helyzet ennek épp az ellenkezője: az arisztotelianizm us m indenekelőtt
úgy jelen ik meg, m int am i összeegyeztethetetlen a jó keresztény vagy a jó
m u zu lm án szellemi beállítódásával. Az általa h irdetett tanok - egyebek
m ellett a világ örökkévalósága - világos m ódon ellentétesnek m utatkoznak
a kinyilatkoztatott vallás igazságaival,'5 sőt ellentétesek a terem tő Isten
alapvető felfogásával is. így az is igencsak érthető, hogy a vallási hatóság
vagy az ortodoxia m indenütt elítélte Arisztotelészt, és az is, hogy a középkori
filozófusok kénytelenek voltak Arisztotelészt interpretálni, azaz új irányban
átgondolni, amely összhangban áll a vallási dogmával. Ez az erőfeszítés
A vicennának'6 csak részlegesen, Szent T am ásnak azonban rem ek ü l sik e
rü lt: a Szent Tam ás által bizonyos fokig keresztényiesített A risztotelész a
nyugati oktatás alapjává vált.
De té rjü n k vissza az a risz to te lia n iz m u s szellem i b e á llító d á sá h o z :
m ondottuk, hogy ezt a tudom ányos tudás vágya, a tanulm ányozás szen
vedélye hajtja. Csakhogy nem a saját lelkét, hanem a világot - a fizikát,
a term észettudom ányokat tanulm ányozza... Az arisztoteliánus szá m á ra
ugyanis a világ nem az isteni világ hom ályos visszfénye, nem szim bolikus
könyv, am iből kibetűzhető - és ráadásul m ilyen rosszul! - az örökkévaló
dicsősége; a világ bizonyos értelem ben m egszilárdult. Ez egy „világ”, egy
természet, avagy természetek hierarchizált és jól elrendezett összessége, am i
nagyon stabil és nagyon zárt, és am i saját léttel bír, sőt, ezt a létet ö n m a g á
ban birtokolja. Egy középkori arisztoteliánus szám ára e létezés kétségkívül
Istentől szárm azik, Isten okozata, sőt Istentől lett teremtve; de a létezés, am it
Isten adott neki, am it egyszer m egkapott, az im m á r a világ, a term észet, a
terem tm ény a birtokában van. M ár nem Istené, hanem az övé.1456
14 Ld. G. Robert: Les Écoles et Venseignement de la théologie pendant la premiere m oitié du

Xlle siécle, 2. kiad., Ottawa-Paris, 1933.
15 Az igazat megvallva, az arisztotelianizmus összeegyeztethetetlen magának a kinyilat
koztatott vallásnak a fogalmával.
16 Egyébként előfordulhat, hogy az igazi, ezoterikus és a köznép elől gondosan elrejtett
tan Avicennánál - és ugyanez vonatkozik Farabira is - ugyanolyan vallásmentes, sőt vallásel
lenes, m int Averroésnél.
40 ALEXANDRE ROYRÉ
E világ - és e világ összes létezője - persze mozgó és változó, a kelet

kezésnek, az idő folyásának alávetett, ezért kétségkívül szem ben áll Isten
m ozdulatlan és idő feletti létével; de akárm ilyen mozgó és időbeli, a világ
m á r nem m úlandó, és m ozgása egyáltalán nem zárja ki az állandóságot.
Épp ellenkezőleg: azt m ondhatni, az arisztoteliánus szá m á ra m inél többet
változik, annál inkább ugyanaz: míg ugyanis az egyedek változnak, előtűn
nek és eltűnnek a világban, addig m aga a világ nem változik: a természetek
ugyanazok m aradnak. Épp ezért természetek. És ezért van, hogy a dolgok
igazsága a dolgokban van.
Az arisztoteliánus szellem - szem ben a középkori platonikussal - nem
fordul ösztönösen ön m ag a felé, h an e m term észetes m ódon a dolgokra
irán y u l. így a dolgok, a dolgok létezése a legbizonyosabb a szám ára. Az
em beri elm e elsődleges és sajátlagos cselekvése nem az önérzékelés, h a
nem term észeti tárgyak, székek, asztalok, m ás em berek érzékelése. Csak
egyfajta kerülővel, csavarral vagy érveléssel jut el önm aga m egragadásához
és m egism eréséhez.
Az arisztoteliánusnak kétségkívül van lelke, de ő m aga bizonyosan nem
lélek, hanem ember.
A szókratészi kérdésre: „ki vagyok?”, vagyis: „mi az em ber?”, az ariszto
teliánus egészen más választ fog adni, m int a platonikus. Az em ber nem testbe
zárt lélek, nem h alhatatlan lélek egy halandó testben: az arisztotelianizm us
sze rin t ez olyan felfogás, am ely széttördeli az em beri lény egységét. Az
em ber anim al rationale m ortale, eszes és halandó élőlény.
M ásként mondva, az em b er nem valam i idegen dolog a világban, és
- lélekként - nem végtelenül m agasabb rendű annál. Term észet más te r
m észetek között, olyan term észet, aki a m aga helyét foglalja el a világ h ie
rarch iájáb an . Kétségtelenül m eglehetősen kitüntetett helyet, de ez a hely
m égiscsak a világban található.
A m ennyire a platonikus filozófia a lélek fogalm ára összpontosít, annyira
az arisztoteliánus a term észetére. M árpedig az em beri term észet ugyanúgy
m agában foglalja a testet, m in t a lelket: a kettő egysége. Ebből következően
m in d en vagy m ajdnem m in d en em beri tevékenység, vegyes tevékenység;
és szinte valam ennyiben - tü stén t rátérek a kivételre - a test úgy lép fel,
m in t integ rán s, elengedhetetlen és szükségszerű összetevő. Testéről levá
lasztva az em ber m ár nem volna em ber, de angyal sem lenne. Ha csupán
lélek lenne, hiányos és tökéletlen lény volna. A platonikus tévedése abban
rejlik, hogy ezt nem érte tte meg.
Egyébként m i a lélek? Egy h íres definíció szerint az élet képességével

rendelkező rendezett test form ája. Ez a m eghatározás ragyogóan kifejezi a
lényegi összefüggést a form a, azaz a lélek, és az anyag, vagyis a test között
az em beri összetételben. Mi sem könnyebb egy platonista szám ára, m in t
k im u tatn i a lélek halhatatlanságát, hiszen a lelket kezdettől fogva m int
valam i teljes és tökéletes dolgot fogja fel17- ellenben mi sem nehezebb egy
arisztoteliánus szám ára. Szent Tamás is csak úgy tudta összhangba hozni n é
zeteit a vallás igazságával, hogy hűtlenné vált a történeti arisztotelianizm us
szelleméhez - vagy ha jobban tetszik, m egreform álta, és ezen a ponton (meg
m ásutt) átalak íto tta Arisztotelész arisztotelianizm usát -, s m inden egyes
lélekből egy-egy új szubsztanciális form át alkotott, amely anyag nélkül is
fennállhat.
De térjü n k vissza az em berhez és cselekvéseihez! Láttuk, hogy az em ber

term észeténél fogva kevert lény, lélek és test összetétele. M árpedig egy lény
m inden m űködésének összhangban kell á lln ia a term észetével. Nem lehet,
hogy az em ber sajátságos m űködése, a gondolkodás, a m egism erés ne járja
át egész term észetét, vagyis testét és lelkét egyszerre. Nem csak az derül
ki az em beri gondolkodásról, hogy az anyagi dolgok észlelésével - tehát az
érzéki észleléssel - veszi kezdetét, de az is, hogy ez az elem a gondolkodás
szükségszerű és szerves részét képezi.
Az arisztoteliánus szerint az érzékelhető terü lete az em beri m egism erés
tulajdonképpeni területe. Ha nincs érzékelés, nincs tudomány. Az em ber
persze kétségtelenül nem pusztán érzékel, hanem fel is dolgozza érzékleteit.
Em lékezik, elképzel, s m ár ezekkel az eszközökkel is felszabadítja m agát
az észlelt dolog tényleges jelenlétének szükségszerűsége alól. Ezt követően
az em beri értelem egy m agasabb szinten elvonatkoztatja az észlelt dolog
form áját attól az anyagtól, am elyhez e form a term észetes m ódon kötődik,
és ez az elvonatkoztató képesség, azaz az elvont gondolkodás képessége
az, am i lehetővé teszi az em ber szám ára a tudom ányos tevékenységet, és
egyben m egkülönbözteti őt az állatoktól. A tudom ány elvont gondolkodása
igencsak távol áll az érzékeléstől - de a kötelék fennáll közöttük (N ihil est
in intellectu quod non prius fu e r it in sensu...). E zért a szellemi lények hoz
záférhetetlenek az em beri gondolkodás szám ára, legalábbis közvetlenül,
17 Abból a célból, hogy a lélek szubsztanciális jelleget ölthessen, a középkori platonikus

szellemi anyaggal ruházza fel.
42 ALEXANDRE KOYRÉ
és csak érvelés útján érhetők el. Ez az összes szellem i létezőre érvényes,

beleértve az em beri lelket is.
így míg a platóni lélek közvetlenül megragadja önm agát, az arisztotelészi
lélek csak érvelés útján jut önism eretre; kauzális érveléssel, az okozatból
az okra, a m űködésből a cselekvőre következtetve. S ahogyan az ágostoni
lélek - Isten képm ása - önm agában birtokol vagy talál valam it, am i lehetővé
teszi szám ára Isten m egragadását, Isten ideájának - kétségkívül igen töké
letlen és távoli, de m égiscsak Isten ideája ez -, önm aga őstípusának és ere
detijének m egalkotását, úgy ez az ú t teljesen já rh a ta tla n az arisztoteliánus
szám ára, ő csak érveléssel, m éghozzá oksági érveléssel érheti el Istent, és
m utathatja ki, illetve bizonyíthatja a létezését.
Ily m ódon Isten létezésének valam ennyi bizonyítéka kauzális megfon
tolásokon alapul, és valam ennyi a dolgok, a külvilág létezéséből indul ki.
De még tovább m ehetünk: az arisztoteliánus csak Isten létezésének bizo
nyításával tesz szert Isten fogalm ára. Amint láttu k , a platonista szám ára
ez épp fordítva van.
Az arisztoteliánus Isten létezésének bizonyítékait m int a létezők első okál

vagy végcélját m u tatja be. És ezek az ananké szténai elvén alapulnak, va
gyis egy kauzális sor vég nélküli m eghosszabbításának lehetetlenségén,'8
an n ak lehetetlenségén, hogy vég nélkül m enjünk vissza az okozattól az
okhoz: meg kell álln i valahol, fel kell tenni egy okot, mely m aga m ár nem
szorul okra, m á r nem okozat.
Hasonló m ódon érv elh etü n k , h a nem ható-, h an e m céloksági sorozatot

szerkesztünk: valahol fel kell ten n i egy végső célt, egy önm agában vett célt.
Ugyanígy m egvizsgálhatjuk a kauzális viszony néhány sajátos aspektusát, a
mozgás k itü n tetetten fontos jelenségéből kiindulva. Az arisztotelianizm us
k eretein belül m in d en mozog, de sem m i sem önm agától mozog: m inden
mozgás előfeltételez egy mozgatót. Tehát mozgatótól mozgatóhoz haladva el
fogunk jutni az utolsó vagy az első, m ozdulatlan mozgatóhoz, am i egyszerre
nyilvánul meg a létezők első vagy végső céljaként. Végül pedig érvelhetünk
a létezők esetlegességéből kiindulva - Avicenna kedvelt bizonyítása - és
b eláttath atju k , hogy az esetleg es létezők so ro zata nem hosszabbítható 18
18 Természetesen egy jól rendezett sorozatról van szó, nem időbeli sorozatról; az előbbi
vel szemben ez utóbbi határtalanul meghosszabbítható. így a teremtés az időben bizonyít
hatatlan.
ARISZTOTEÜZMUS ÉS PLATONIZMUS A KÖZÉPKORI FILOZÓFIÁBAN 43
meg a végtelenségig, és hogy ezt a sort valahol hozzá kell kötni egy nem
esetleges, vagyis szükségszerű létezőhöz.1920
Jól látható, hogy az összes bizonyíték - kivéve talán azt, am elyik úgy m u
tatja fel Istent, m int a létezők végső célját, a legfőbb jót és a létezők vágyának
vagy szeretetének végső vagy első tárgyát - csak m int a világ okát m utatja
fel nekünk Istent, rá ad ásu l nem is szükségszerűen terem tő okát. Em lékez
zünk, hogy ez m ennyire elégtelennek tű n t a platonikus szám ára.
Kétségtelenül találkozunk arisztoteliánusoknál is olyan bizonyításokkal,
amelyek a tökéletesség és a létezés fokozataira épülnek. Ám m íg a plato
nikus bizonyos értelem ben közvetlenül u g rik át a relatívból az abszolútba,
a végesből a végtelenbe, az arisztoteliánus lépcsőfokokon át halad előre, és
a bizonyítás itt is a végtelen sorozat lehetetlenségén alapszik.
D uns Scotus, az Iskola tökéletes és kifinom ult logikusa - alapjában véve
sokkal platonikusabb, m in t hinni szokás - szintén úgy véli, hogy e bizo
nyítások nem érnek és nem érhetnek célba. A végesből kiindulva és a rra
az elvre tám aszkodva, hogy valahol m eg kell állni, nem bizonyítható egy
végtelen Isten léte. Kétségtelen, hogy A risztotelész is, Avicenna is így já r
el. Ám Avicenna egyrészt - m int Duns Scotus igen helyesen hangsúlyozza
- nem szigorú értelem ben vett arisztoteliánus; Avicenna hívő. M ásrészt
pedig - ak árcsak A risztotelész - kifejezetten egy örök világot feltételez:
valóban végtelen m ozgató kell ahhoz, hogy a mozgás örökké fenntartható
legyen. De ha a világ n em örök, hanem véges, akkor egy véges mozgató is
bőven elegendő. Végezetül, Avicennánál logikusabban, Arisztotelész a m a
ga mozgató Istenéből nem csinál terem tő Istent. Avicenna és Szent T am ás
is egy terem tő Istenből indul ki, s ezért is érkeznek m eg hozzá: lévén az
egyik m u zulm án, a m ásik keresztény, tu d ato san vagy sem , de átform álják
Arisztotelész igazi filozófiáját.21'
Azt hiszem , D uns Scotusnak igaza v an - csakhogy en nek nincs nagy
jelentősége. A középkori arisztotelianizm us nem A risztotelészé; u ra lta ,
átg y ú rta, átalak íto tta a terem tő Isten, a végtelen Isten vallási eszm éje.
Mégis eléggé hű m aradt m estere tanításához ahhoz, hogy szem beszegüljön
- m éghozzá hevesen - a középkori platonizm us elm életeivel.
19 Egyébként az avicennai bizonyítás olykor közvetlenül megy át az esetlegestől a szükség

szerűhöz. Jól tudjuk, sok platonizmus van jelen Avicennánál.
20 Ld. É. Gilson: „Les Seize Premiers Theoremata et la pensée de Duns Scot”, Archives et
d'Histoire doctrinale et littéraire au Moyen Age, 12-15. köt., Paris, 1938.
44 ALEXANDRE KOYRÉ
K étségkívül elfogadja az isteni szellem ben m eglévő örök id e á k -p la to -

nikus vagy neoplatonikus - felfogását. De ezek az ideák isteni ideák, nem
pedig a m i ideáink, és sem m ilyen fény nem jut el tőlük hozzánk. M egvilá
gosodásunkhoz n ekünk m egvan a saját fényünk, a m i emberi fényünk, az
értelem , am ely a m iénk. Persze ez is Istentől való, m in t egyébként m inden.
De ha m egengedik nekem ezt a képet: ez az érlelem nem egy tükör, amely az
isteni fényt tükrözi vissza, hanem lám pás, melyet Isten gyújtott fel bennünk
és im m á r a saját fényével világít. E fény bőven elegendő szám unkra ahhoz,
hogy bevilágítsuk - m egism erjük - a világot és eligazodjunk benne. Egyéb
ként éppen erre szolgál. Elégséges a rra is, hogy olyan érvelésekkel, m int
am ilyeneket az im ént vázoltunk, bizonyítsuk egy terem tő Isten létét. Arra
azonban nem elegendő, hogy valóságos ideát alkossunk róla; olyan ideát,
amely a platonista érveit - szám unkra legalábbis - érvényessé tehetné.
így az ideán keresztül történő bizonyítás - az anzelm i bizonyítás - jó
lenne egy angyal, vagyis egy tisztán sp iritu ális lény szám ára, egy olyan
lény szám ára, akinek birtokában volna Istennek am az ideája, melyet Szent
A nzelm előfeltételez. S zám unkra viszont, akik nem birtokoljuk, nem ér
sem m it.
Jól látható, hogy mindig ugyanaz a központi gondolat tér vissza: az emberi
term észet, az em beri gondolkodás, és ha az erkölcsöt vizsgálnánk: az emberi
viselkedés. Egy összetett lény term észete, gondolkodása, viselkedése, egy
lényé, ak in ek a lelke igen szorosan, m ajdhogynem szétválaszthatatlanul
összekapcsolódik a testével.
C sakhogy bárm ily különös, van egy pont, ahol az arisztotelianizm us
széttöri az em beri term észet egységét, egy pont, ahol a m esteréhez hűtlen
Szent T am ás vele szem ben helyreállítja az egységet.
Az arisz to te lián u s a gondolat mély tisztelője. Az igaz gondolaté, te r
m észetesen. M ásként m agyarázza, m int Platón: úgy m utatja be, m int am i
a p u szta érzékelésből kiindulva fárad ság o san , lassan form álódik meg.
Valójában a n n á l jobban becsüli. Az, hogy egy emberi, vagyis összetett lény
képes eljutni az igaz gondolathoz, képes elérni a tudományos, sőt metafizikai
igazságot: ez h a tá rta la n elragadtatással és ám ulattal tölti el.
A gondolat az arisztoteliánus szám ára ugyanis m agának Istennek a lénye
ge. Az ő istene, tudjuk jól, tiszta gondolat. Gondolat, mely önm agát gondolja,
m ert sehol m ásutt nem lel m ás, saját gondolkodásához m éltó tárgyat.
M árpedig az em berben a gondolat ugyancsak valam i isteni. Vagy m ajd
nem az. Az arisztoteliánus ugyanis hiába m utatja be a gondolatot az érzé-
kiből kiform álódóként, am int az im ént m ondtam , ha m indem ellett m eg

állapítja, hogy egy bizonyos ponton, egy bizonyos szinten m ár teljességgel
m aga mögött hagyta az érzékileg adottat. A gondolkodás - a filozófusé, a
m etafizikusé -, a gondolkodás, am ely m egragadja és m egfogalm azza a Lét
és az öntudatra ébredő Gondolkodás lényegi törvényeit, tisztán és m erő
ben szellemi tevékenység. De akkor m iként tarto z h at egy em beri lényhez?
Arisztotelész erre az alapvető kérdésre nem ad elég világos választ. Egy n e
vezetes helyen azt m ondja, hogy a cselekvő értelem (nouszpoiétikosz) tiszta
(amigész) és h alhatatlan (athanatosz kai apathész), elkülönült (khórisztosz)
és k ív ü lrő l érkezik hozzánk (ourathén).
Kom m entátorok nem zedékei küszködtek ezzel a szövegrésszel, a leg
különfélébb és legvalószerűtlenebb értelm ezéseket javasolva. Alapjában
véve csak két m egoldás lehetséges: A phrodiszioszi A lexandroszé, am it
- m ódosítva - az arabok vettek át, és Them isztioszé, am it - kidolgozva és
teljesen lekerekítve - Szent Tam ás tett m agáévá.
Rövidesen m egvizsgáljuk e két m egoldást; de előbb pontosítsuk, hogy
m i az a „cselekvő értelem ”!“'
Vitathatatlan, hogy gondolkodásunkban van egy aktív elem és egy passzív
aspektus. Ebből következően Arisztotelész két értelm et különböztet meg
b en n ü n k : cselekvő értelm et és elszenvedő értelm et. Az előbbi a tan ító é, az
utóbbi a tanítványé. Az első értelem az, am ely tan ít, a m ásodik az, am ely
tan u l; az első az, am elyik ad, a m ásodik az, am elyik kap.
Arisztotelész - Platónnál ellentétben, aki azt tanítja, hogy sem m it nem
tan u lh atu n k meg, am it m ár nem tudunk - azt mondja, hogy nem tudh atu n k
sem m it, am it nem tan u ltu n k meg. És azt is, hogy csak akkor ta n u lh a tu n k
m eg valam it, ha van valaki, aki előttünk m á r m egtanulta, tudja és átadja
n ek ü n k - ránk kényszeríti - ezt a tudást.
Ez az oka an nak, hogy a gondolkodást - am it Platón dialógusként é r
telm ez, a lélek önm agával folytatott dialógusaként, párbeszédként, am i
21 A „cselekvő intellektus” igen nehéz fogalom, s maga Arisztotelész is arra kényszerült,
hogy kifejtésekor egy hasonlathoz, vagy inkább analógiához folyamodjon: az igazság meg
ragadása az értelem által az érzéki észleléssel analóg valami, és az intellektus a tárgyával
szemben nagyjából úgy viselkedik, ahogyan a szem teszi a magáéval; az előbbi képesség sze
rinti megértés, ugyanúgy, ahogyan a szem képesség szerinti látás. Csakhogy ahogyan nem
elegendőek a szemek a látáshoz, és ahogyan a fény közbelépése nélkül semmilyen tényleges
(in actu) látás nem lehetséges, ugyanígy nem elég rendelkezni a „képesség szerinti tudást”
biztosító értelemmel ahhoz, hogy a tényleges megismerés végbemenjen. Szükség van még
egy sajátos összetevő, a cselekvő intellektus vagy az intellectus in actu közbelépésére vagy
cselekvésére, mely az emberi intellektushoz való viszonyában azt a szerepet játssza, mint a
fény a szemhez való viszonyában.
46 ALEXANDRE KOYRÉ
önm aga által, önm agában tá rja föl az igazságot, mely v eleszü letett - a
S ztag irita egy előadás m in tá já ra gondolja el. Olyan előadás ez, melyet
ö n m ag u n k n ak tartu n k , vagyis olyan előadás, am elyet a cselekvő értelem
ta rt az elszenvedőnek.
C sakhogy m ár tan ítv án y n ak lenni is m eglehetősen nehéz, megérteni
és felfo g n i a tudom ányok, a m etafizika igazságát, hát még m in d ezt saját
erőből k italáln i, felfedezni! Túlságosan nagy követelm ény ez az emberi,
tisztán em beri term észettől. E zért szükséges, hogy az előadás „kívülről”
érkezzen hozzánk.
Alexandrosz és Alexandrosz után Farabi, Avicenna, Averroes - olyan kü
lönbségekkel, melyeket túl hosszadalm as lenne m egvizsgálni22- ezért vélte
úgy, hogy ez a tanító, aki birtokában van az igazságnak - nem szükséges-e
ez ahhoz, hogy taníthasson? -, aki m indig is birtokolja, vagy arisztotelészi
kifejezéssel: aki m indig in actu van, nem része az em beri összetételnek.
„Kívülről” hat az emberre, az em beri (szenvedő vagy lehetséges, pathétikosz)
értelem re, és az em ber en n e k a hatásnak a függvényében gondolkodik,
azaz tan u l és é rt meg.
A cselekvő értelem nem az egyes em berek sajátja; egyedüli, egyetlen és
közös a teljes em beri nem re nézve. Az egyedhez valójában csak a tévedés
tartozik sajátlagosan hozzá: a tévedés az enyém vagy a tiéd. Az igazság nem
tartozik senkihez. Egy igaz gondolat önazonosan ugyanaz m indazoknál,
akik elgondolják. Ebből következik, hogy egyetlennek kell len n ie, mivel
am i többszörös, annak különbözőnek kell lennie.
Az „em beri értelem egységéről” szóló arab elm élet jól m egvilágítja, hogy az
igazság m iért egy m indenki szám ára, s hogy az ész szintén m iért egy. De
felm erül itt egy probléma: m i lesz az em beri lélekkel ebben az elm életben,
amely megfosztja őt a tulajdonképpeni értelem ben vett szellemi tevékenység
gyakorlásától? -E gy ilyen lélek sem m iképpen sem lehet h alh ata tlan , nem
létezhet testének halála u tá n .. ,23 Csakhogy Avicenna nem hajlandó elfogadni
ezt a következm ényt, vagy legalábbis nem teljes m értékben. A gondolkodás
valam i annyira isteni dolog, hogy a puszta tény, hogy az igazságot elgondolta,
22 Ld. R. P. M. Mandonnet: Siger de Brabant et Vaverroisme latin au XlIIe siécle, 2. kiad.,

Louvain, 1911.
23 A lélek, m iután a test „formája”, nem állhat fenn nélküle; az emberi értelem által vég
rehajtott, merőben szellemi aktusok létezése az egyetlen dolog, ami lehetővé teszi, hogy „el
különítetten” szemléljük. Csakhogy az arabok tanítása nyomán ezek az aktusok nem a lélek
aktusai.
m egragadta és m agáévá tette, hogy elérte az igazság tudását, az elszenvedő

értelm et megszerzett értelem m é alak ítja át. Ez az értelem pedig m egm arad
a test halála u tán, és a továbbiakban is - örökkön - azokat az igazságokat
gondolja, melyeket életében m agáévá tett.
L átjuk m ár: az iskola, a tudom ány és főképp a filozófia tan u lm án y o
zása vezet el m indenhez; elvezet a legfőbb boldogsághoz, mely m in d az
em b ernél, m ind Istennél a gondolkodás gyakorlásában áll; és elvezet a
h alh atatlansághoz is.2425
Az avicennai m egoldás láth ató an félmegoldás, egy olyan em ber m eg
oldása, aki fél levonni az általa lefektetett alapelvekből a következteté
seket. Averroés sem fogadja el. Az em beri értelem egysége vagy inkább
egységessége (az egész em beri n e m re nézve), a gondolkodás nem egyedi,
szem élytelen jellege szükségszerűen m agában foglalja a h alh ata tlan sá g
tag ad ását. Az em b eri egyed - m in t az összes többi állatfaj v alam en n y i
egyede - lényegénél fogva időbeli, m úlandó és halandó. Az em ber arisz-
totelészi m eghatározása - eszes és halandó élőlény - komolyan veendő, a
legszigorúbb, szó szerinti értelem ben. Akkor hát m i az ember? H allottuk:
eszes és halandó élőlény, olyan lény, aki a világban él, és aki a világban
cselekszik és teljesíti be sorsát. És m it kell a v ilág b an tennie? A válasz
e rre is formális: a legjobb, a lehetséges körén belül m aradva, tudom ányt,
filozófiát művelni. Mégpedig egyszerűen azért, m ert m iután a gondolkodás
a legm agasabb re n d ű tevékenység, ennek gyakorlása okozza a legtisztább
és legmélyebb m egelégedettséget.
Az averroizm us a szellemi élet elvilágiasítására, a vallási dogm a töb-
bé-kevésbé leplezett tagadására te tt igen erőteljes vállalkozás.23 Ám nem
m erü l ki ennyiben. Filozófiai nézőpontból az averroizm us m agában foglalja
a szellem i individualitás tagadását, és a platonizm us sokkal m élyebben
és sokkal veszélyesebben széttöri az em beri lény egységét. Még h a nem
is az em ber volt, hanem a lélek, aki gondolkodott és a k a rt a platonizm us
b an , de legalább az én lelkem volt, a lelkem, aki én m agam vagyok. Az
averroistánál m ár nem én vagyok és nem is a lelkem az, aki gondolkodik,
h an e m a cselekvő, szem élytelen, m indenkire nézve közös értelem az, am i
gondolkodik bennem...
Különös következm énye ez egy h u m an ista ta n n a k , am ely így végül
24 Természetesen egy személytelen halhatatlansághoz.

25 Szép könyvében, azAverroés et Vaverroisme-ban Ernest Renan azt mondta, hogy a zsidó
kon kívül Averroést senki nem vette komolyan. Ez teljes tévedés: az averroizmus elsődleges
jelentőségű szerepet játszott a középkorban és a reneszánszban.
48 ALEXANDRE ItOYRÉ
megfosztja az em bert attól, am i term észetét alkotja és m éltóságát m egala

pozza. M ennyire érthető, hogy Szent Tam ás fellázadt ellene! Nem csak a
hit nevében, am int oly g y ak ran m ondták, h an em az értelem nevében is.
Szám ára ugyanis az averroista filozófia nem pusztán istentelen filozófia,
hanem egyben - és talán főképp - rossz filozófia is.
Az arisztotelészi szöveghely által fölvetett problém a tom ista m egoldása
ezért ellenlépés is az arab m egoldásokra. E m egoldás az egyetlen, am elyik
az arisztotelészi kereteken belül lehetővé teszi az em beri összetétel, az
em beri szem ély egységének és individualitásának m egőrzését.
E m egoldás grosso m odo azt tanítja, hogy a cselekvés és az elszenvedés,
a cselekvő értelem és a szenvedő értelem elv álaszth atatlan egym ástól,
következésképpen ha az em b er gondolkodik, szükségszerűen birtokolnia
kell m indkettőt. M árpedig h a Arisztotelész azt mondja, hogy a cselekvő
értelem „k ív ü lrő l” érkezik hozzánk, nagyon igaza van, azzal a feltétellel,
hogy ezt úgy értjük, hogy közvetlenül Istentől jön hozzánk, hogy Isten az,
aki - m egterem tvén b en n ü n k e t - kö zü lü n k m indenkinek cselekvő értel
m et ad. Éppen ez az, am i szellem i terem tm ényekké tesz m in k et, és végső
elem zésben m eg m agyarázza esz ü n k tisz tá n érte lm i tevékenységét: az
öntudatot, a m etafizikai ism eretet, a filozófia létezését. És lelk ü n k spiri-
tualitása m agyarázza azt, hogy a lélek elkülöníthető a testtől, s am ikor ez
utóbbi m eghal, az előbbi h a lh a ta tla n u l fennm arad.
Az im ént m ondottam , hogy a tom ista m egoldás az egyetlen, am elyik az
arisztotelianizm us keretein belül lehetővé teszi a lélek sp iritu alitásán ak
és az em beri összetétel egységének m egőrzését. Talán pontosabb volna
azt m ondani, hogy túlcsordul az arisztotelianizm us keretein; Arisztotelész
(és Averroés) Istene, aki csak m agát gondolja, és aki nem tud a világról,
am it nem is terem tett, képtelen azt a szerepet eljátszani, am it Szent Tam ás
szán neki. A tom ista m egoldás egy terem tő Istent és egy tere m te tt világot
előfeltételez. Ugyanis szellem i individualitás, az em beri szem ély csak egy
ilyen világ b an lehetséges, ahol singula propriis sunt creata rationibus.
Arisztotelész Kozmoszában n em lehetséges. ím e a lecke, am it a középkori
platonizm us és arisztotelianizm us roppant különös története tan ít.
A RENESZÁNSZ TUDOMÁNYOS HOZADÉKA*
A reneszánsz tudom ányos hozadékáról beszélni paradoxnak, vagy akár

blöffnek tű n h et. Bár a re n e sz á n sz különlegesen term ék en y és gazdag
korszak volt, olyan korszak, am ely bám ulatos m értékben gazdagította a
világ eg y etem ről alkotott k é p ü n k e t, m égis v alam e n n y ie n tu d ju k , főleg
m anapság, hogy a ren eszán sz ihletettsége n em tudom ányos ih letettség
volt. A korszak - melyet joggal nevezünk a z irodalom és a m űvészetek
újjászületésének - civilizációs eszménye sem m iképpen sem tudom ányos,
hanem retorikai eszmény volt.
Különösen jellem ző az is, hogy a logika nagy m egújítására te tt kísér
let - Ramus logikájára gondolok - a rra irányult, hogy a k lasszikus logika
bizonyítási technikáját a m eggyőzés technikájával váltsa fel.
A reneszánsz közegét és szellem iségét m egtestesítő em b ertíp u s nyil
vánvalóan a nagy művész; de ugyanúgy, és ta lá n legfőképp az „hőm m é de
le ttre s”, az irodalm ilag képzett ember. Ők voltak a reneszánsz kezdem é
nyezői, hírvivői és „beharangozói”, valam int a m űvelt em berek. Ehelyütt
bátorkodom felidézni önöknek, am it Bréhier m ondott: a m űveltség szelleme
nem egészen - sőt egyáltalán nem - a tudom ány szelleme.
M ásrészt azt is tudjuk, és ez nagyon fontos, hogy a reneszánsz az ism eri
korszakokhoz képest a k ritik a i szellem m el legkevésbé m egáldott kor volt.
A legmélyebb és legdurvább babona korszaka ez, olyan kor, am elyben a mági
ába és a boszorkányságba vetett hit rendkívüli m ódon elterjedt és végtelenül
jobban szétáradt, m int a középkorban. Önök jól tudják, hogy az asztrológia
ebben a korban sokkal nagyobb szerepet játszott, m int az asztronóm ia
- a szegény rokon, ahogyan Kepler mondja -, s hogy az asztrológusoknak
hivatali állásuk volt a városoknál és a nag y u rak n ál. Ha m egnézzük e kor
irodalm i term ését, nyilvánvaló, hogy nem a klasszikusok fo rdításainak a
velencei nyom dákból kijövő szép kötetei hozzák a nagy könyvsikereket,
* A Quinziéme Semaine de Synthése-en tartott előadás (1949. június 1.) szövege, megje
lent a Quinziéme Semaine de Synthése: La Synthése, idée-force dans Involution de la pensée
című kötetben (Paris, Albin Michel, 1951, 30-40.).
50 ALEXANDRE KOYRÉ
h an e m a dém onológiák és a m ágiáról szóló könyvek; a m indenütt olvasott

nagy szerző C ardano, majd később Porta...
E szellem i állapot értelm ezése igen bonyolult, és itt nem is kívánom
m egkísérelni. Szerepet játszanak benne szociológiai és történelm i ténye
zők; de ugyanígy szám ba kell ven n i azt is, hogy a régi görög és latin nyelvű
irodalom újraelsajátításával és elterjedésével a reneszánsz m űvelt em berei
a legostobább m endem ondákat is elfogadták, h a azokat tiszteletrem éltó
klasszikus szövegekben találták.
Véleményem szerint azonban egy m ásik m ozzanatról sem szabad m eg
feledkeznünk. A reneszánsz nagy ellenfele filozófiai és tudom ányos szem
pontból az arisztotelészi szintézis volt, s azt m ondhatni, hogy nagy tette e
szintézis szétrom bolása volt.
Úgy tű n ik szám om ra, hogy az im ént felidézett vonások, a hiszékenység,
a m ágiába vetett hit stb. m ind e szétrom bolás közvetlen következményei.
M iu tán lerom bolta az arisztotelészi fizikát, m etafizikát és ontológiát, a
re n eszá n sz fizika és ontológia n élk ü l m aradt, vagyis an n a k lehetősége
n élk ü l, hogy előzetesen eldöntse, valam i lehetséges-e vagy sem.
M árpedig úgy tűnik, hogy gondolkodásunkban a lehetséges m indig
elsődleges a valóshoz képest, és a valós csak en n e k a lehetség esn ek a
m aradéka; an n ak keretein belül helyezkedik el vagy lelhető fel, am i nem
lehetetlen. Az arisztotelészi ontológia világában m érhetetlenül sok dolog
n e m lehetséges, rengeteg dologról tehát előzetesen tudjuk, hogy ham is.
M ihelyt ez az ontológia szétesett, és m ielőtt egy új ontológia, am it majd
csak a XVII. században dolgoznak ki, létrejött volna, sem m ilyen k ritériu m
n in cs an n ak eldöntésére, hogy az összefüggés, am it ilyen vagy olyan „tény
nyel” kapcsolatban elfogadunk, igaz-e vagy sem. E nnek pedig h a tá rta la n
hiszékenység az eredm énye.
Az em ber term észettől fogva hiszékeny élőlény; bevett dolog h in n i a
tanúbizonyságoknak, főleg ha m essziről vagy a m últból szárm azik; bevett
dolog h in n i becsületes és tiszteletre méltó em berek tanúbizonyságában,
olyan em berekében, akik valóban bizalom keltők. így a tanúbizonyságok
tekintetében mi sem bizonyosabban megalapozott, m int az ördög és a boszor
kányok létezése; m indaddig, am íg nem tudjuk, hogy a boszorkányság és a
m ág ia tevékenysége képtelenség, sem m i okunk nem h in n i e tényekben.
A középkori, az arisztotelészi ontológia szétrom bolása következtében a
ren eszán sz egy m ágikus ontológiába hullott vagy tért vissza, am ely onto
ló g iá n a k az ih letésére lépten-nyom on rálelü n k . Ha m egnézzük a nagy
rendszereket, a kor nagy szintézisre tett filozófiai kísérleteit, ak ár M arsilio

Ficinót vagy B ernardio Telesiót, sőt C ainpanellát, gondolkodásuk m élyén
m indig m ág ik us ontológiára találu n k . Még azokat is m egfertőzte a kor
szelleme, akiknek mintegy kötelességszerűen védelm ezniük kellett volna az
arisztotelészi ontológiát, így az averroistákat és a padovai alexandristákat;
és m ind Nifónál, m ind Pom ponazzinál u g y an erre a m ágikus ontológiára
és u g y an erre a démoni hatalm akba vetett h itre lelünk.
így, ha egyetlen m ondatban akarnánk összefoglalni a reneszánsz m en ta
litását, a következő megszövegezést javasolnám: m inden lehetséges. Egyedül
az a kérdés, hogy vajon a term észetfeletti erők közbelépése nyom án „lehet-
séges-e m in d en ” - ez volna a démonológia, am elyről Nifo oly terjedelm es és
nagy sikerű könyvet írt -, avagy vessük el a term észetfeletti erők m űködését,
m ondván, hogy m inden term észetes, s hogy m ég a csodás tettek is m agya
rázhatók a term észet működésével. A csodásnak e bűvös n atu ralizálásáb an
testesül m eg az, am it a reneszánsz „n atu ralizm u sán ak ” neveztek.
Persze h a a „m inden lehetséges” hiszékenysége az érem hátoldala, az
előlapot is érdem es szem ügyre vennünk. Ez az előlap pedig a h a tá rta la n
kíváncsiság, az éleslátás és a vállalkozó szellem, am i nagy felfedező utakhoz
és nagy leíró m unkákhoz vezet. Csak a következőket em líteném : A m erika
felfedezése, A frika és a világ körülhajózása. M indez bám ulatos m ódon
gazdagította a ténybeli ism ereteket, és még inkább táplálta a kíváncsiságot
a tények, a világ gazdagsága, a dolgok változatossága és sokasága irán t.
M indenütt, ahol a tények összegyűjtése és a tudás összegzése kielégítő
m értékű, m indenütt, ahol nincsen szükség elm életre, a XVI. század cso
dálatos dolgokkal állt elő.
Mi sem gyönyörűbb például, m int a nagy botanikai rajzgyűjtem ények,
m elyek m etszetei csodálatos éleslátásról teszn ek tanúbizonyságot. G on
doljunk csak D ü rer ra jz aira, G esner gyűjtem ényeire, A ldrovandi nagy
enciklopédiájára, ami m ellesleg tele van a növények m ágikus h atalm áró l
és tevékenységéről szóló történetekkel. E llenben hiányzik az osztályozó
elm élet, az összegyűjtött tények ésszerű osztályozásának a lehetősége:
alapjában véve nem lépnek túl a katalógus stádium án. De tényeket, és
gyűjtem ényeket halm oznak fel, botanikus k erte k et létesítenek, ásvány
gyűjtem ényeket alapítanak. H atalm as az érdeklődés „a term észet csodái”,
a varietas rerum iránt, s öröm üket lelik e változatosság érzékelésében.
Ugyanez m ondható el az utazásokkal és a földrajzzal kapcsolatban, s
ugyanez igaz az em beri test leírására és tanulm ányozására is. Ism eretes,
52 ALEXANDRE KOYRÉ
hogy m ár Leonardo boncolt, vagy pontosabban - hiszen m á r jóval előtte

m egtették - Leonardo volt az, aki rajzokat m ert készíteni róla, egyetlen m et
szetbe sűrítve m indazokat a részleteket, amelyeket több anatóm iai tárgyon
figyelt meg. És 1543-ban, e kétszeresen em lékezetes évben - ez Kopernikusz
De revolutionibus orbium coelestium a kiadásának a dátum a - jelenik meg
Vesalius nagy gyűjtem énye, a De fa b ric a corporis hum ani.
A tudósi hajlam is m eghozza gyüm ölcseit, ta lá n önkéntelenül; de ez
egyébként alig h a fontos. A nagy görög tudom ányos szövegeket, melyek
a m egelőző korban ism eretlen ek vagy alig ism ertek voltak, lefordítják,
kiadják vagy újrafordítják, újra kiadják Ptolem aioszt valójában csak a XV.
században fordítják le teljes egészében latinra, s m in t tudjuk, Ptolemaiosz
tanulm ányozása következtében teljesedett ki az asztronóm ia m egújulása.
A nagy görög m atem atikusokat is lefordítják és kiadják a XVI. században:
m indenekelőtt A rkhim édészt, azu tán Apollónioszt, Papposzt, Héront. Végül
1575-ben M aurolico m egkísérli rek o n stru áln i Apollóniosz elveszett köny
veit - olyan vállalkozás ez, mely egészen Ferm at-ig a nagy m atem atikusok
egyik fő törekvése lesz a XVI. század végén és a XVII. század elején. Az is
bizonyos, hogy az arkhim édészi m ű visszahódítása és elsajátítása az alapja
an n a k a tudom ányos forradalom nak, mely a XVII. században teljesedik ki,
m in t ahogy Apollóniosz elm élkedése a kúpgörbékről tette egyedül lehetővé
a Kepler által végbevitt asztronóm iai forradalm at.
Ha a tulajdonképpeni tudom ányos fejlődésre térü n k át, kétségkívül el
m ondhatni, hogy az a reneszánsz szellem mezsgyéjén és a tulajdonképpeni
reneszánsz m u n k álkodásának a m ezsgyéjén m egy végbe. Ettől m ég nem
kevésbé igaz, hogy az arisztotelészi szintézis szétrom bolása képezi ennek
előzetes és szükséges alapját.
B réhier em lékeztet arra, hogy az arisztotelészi szintézisben a világ jól
elren d ezett fizikai Kozmoszt képez, olyan Kozmoszt, am elyben m inden
dolog a helyén v an, a Föld különösen, a világegyetem középpontjában,
éspedig e világegyetem szerkezetéből következően. Nyilvánvaló, hogy le
kellett rom bolni e világfelfogást ahhoz, hogy a heliocentrikus asztronóm ia
kibontakozhasson.
Itt nincs időm felrajzolni az asztronóm iai gondolkodás történetét, ugyan
ak k o r szeretném hangsúlyozni azt a tényt, hogy e m ozgalm at filozófusok
kezdem ényezték. Bizonyos, hogy Nicolaus C usanus felfogása kezdte azt a
rom boló m unkát, m ely a jól elren d ezett kozmosz lebontásához vezetett,
u g y an a rra az ontológiai síkra helyezve a Föld és az Egek valóságát. A Föld
- m ondja stella nobilis, nem es csillag, s ez - ugyanúgy, m int a világ-

egyetem végtelenségének vagy inkább m eg határozatlanságának állítása -
ind íto tta el azt a gondolkodási folyamatot, am ely az új ontológiához, a tér
geom etrizálásához és a hierarchikus szintézis eltűnéséhez vezetett.
Az arisztotelészi fizikában és kozm ológiában - hogy m odernebb nyelvre
fordítsuk - a fizikai té r szerkezete határozza m eg a benne található tárgyak
helyét. A Föld a világ középpontja, m ert term észeténél fogva - vagyis m ert
nehéz - a középpontban kell lennie. A nehéz testek e középpont felé tartanak,
nem azért, m ert valam i van itt, vagy m ert valam ilyen fizikai erő ide vonzza
őket; azért m ennek a középpont felé, m ert a term észetük ide nyomja őket.
És h a a Föld nem létezne, vagy ha elképzelnénk, hogy m egsem m isült, s ha
csak egy kis darabka volna, am i m egm enekült volna a m egsem m isüléstől,
akkor e m egm aradt darabka azonnal a középpontba, m int az egyetlen neki
m egfelelő „helyre” igyekezne. Az asztronóm ia szám ára ez azt jelenti, hogy
a fizikai tér szerkezete és a saját term észetük határozzák meg a csillagok
helyét és m ozgását.
M árpedig épp a fordított felfogás tör utat m agának azokban a különféle
asztronóm iai rendszerekben, melyek szem ben álln ak az arisztotelészi fel
fogással, és am elyekben fokozatosan a fizikai nézőpont kerül a kozmológiai
nézőpont helyébe.
A m ennyiben a nehéz testek, m ondja K opernikusz, a Föld felé m ennek,
ezt nem azért teszik, m ert a középpont felé m ennek, vagyis a világegyetem
egy m eghatározott helye felé; egyszerűen azért m ennek ide, m ert vissza
ak a rn ak térni a Földre. A kopernikuszi érvelés egy m etafizikai realitás vagy
kapcsolat fölcserélését jeleníti meg egy fiz ik a i realitá sra vagy kapcsolatra,
egy kozm ikus s tru k tú ra fölcserélését egy fiz ik a i erőre. E zért bárm ennyire
tökéletlen legyen is a kopernikuszi asztronóm ia fizikai vagy m echanikai
szempontból, m égis azonosította a Föld fizikai szerkezetét az égitestekével,
u g y an a zt a k örm ozgást tulajdonítva nekik. Éppen ezzel dolgozta össze
egym ással a Hold alatti és a Hold feletti világot, és ezzel m egvalósította a
világegyetem et alkotó anyag vagy létezők azonosításának első szakaszát,
a n n a k a h ierarch ik u s szerkezetnek a szétrom bolását, am ely az arisz to te
lészi világot u ralta.
Nincs időm vázolni az asztronómia és a fizika kopernikuszi és ptolemaioszi
felfogása közötti küzdelem történetét. Két évszázadon át folyt ez a harc; az
érvek és ellenérvek egyáltalán nem voltak elhanyagolhatók, noha őszintén
szólva sem az egyik, sem a m ásik oldalon nem találu n k túlságosan erős
54 ALEXANDRE KOYRÉ
érveket. Ami itt elsőrendűen lényeges, az n em az asztronóm ia m int olyan

k ib o ntakozása, h anem az előrelépés a v ilágegyetem egységesítésében,
Arisztotelész h ierarch izált és stru k tu rált K ozm oszának felcserélése egy
ugyanazon törvények által u ra lt világegyetem m el.
Ebben az egységesítésben a m ásodik lép é st Tycho B rahe tette meg,
aki - b ár a geocentrikus felfogás híveként, de e nézetét nagyon is érvényes
fizikai é rv e k re építve - v alam i teljesen ú jat hozott az asztronóm iába és
általában a tudom ányba, nevezetesen a pontosság szellemét: pontosságot
a tények m egfigyelésében, pontosságot a m érésb en , pontosságot a megfi
gyelésre szolgáló m érőeszközök előállításában. Ez még nem a kísérletező
szellem, m in d azo náltal m á r a pontosság szellem ének a bevezetése a vi
lágegyetem m egism erésébe. A tychói m egfigyelések pontossága az alapja
Kepler m unkájának. Ahogy Kepler mondja: h a az Úr olyan megfigyelőt adott
nekünk, m in t Tycho Brahe, akkor nincs jogunk nem figyelembe venni nyolc
m ásodperces eltérést a m egfigyelései és a szám ítások között. Tycho Brahe
- ezt m ég m in d ig Kepler m ondja - végérvényesen lerom bolta a planétákat
hordozó és a Földet vagy a Napot körülvevő égi pályák felfogását, s ezzel
- jóllehet ő m aga nem vetette fel a problém át - rákényszerítette követőit az
égi m ozgások fizikai okainak vizsgálatára.
Itt nem kívánom bem utatni Kepler nagyszerű m unkásságát sem, e zavaros
és zseniális életm űvet, mely talán a legjobban képviseli a reneszánsz szel
lemiségét a tudom ányban, jóllehet időrendben későbbi e korszaknál: Kepler
nagy publikációi valójában a XVII. századhoz tartoznak. Az Astronomia nova
sive physica coelestis 1609-ből való, s az Epitom e Astronomiae Copernicanae
1618-tól 1621-ig jelent meg.
Kepler világfelfogásában az az elképzelés gyökeresen új, am ely sze
rin t a világegyetem valam en n y i részét u g y an azo k a törvények uralják,
és e term észettörvények szigorúan m atem atik aiak . Az ő világegyetem e
kétségkívül stru k tu rá lt, a Naphoz képest h ie ra rc h ik u sa n strukturálódó
világegyetem , am it a Terem tő h arm o n ik u san re n d ezett el, s aki m agát egy
roppant nagy szim bólum ként fejezi ki benne, de a szabályt, am it Isten követ
a világterem tésben, szigorúan m atem atikai vagy geom etriai megfontolások
határozzák meg.
Platón öt szabályos testét tanulm ányozva tám ad t Keplernek az a gon
dolata, hogy e testek együttese képezte a m in tá t, am ely alapján Isten a
világot tere m te tte , s hogy a bolygók Naptól való távolságának igazodnia
kell e szabályos testek egym ásba foglalásának lehetőségeihez. Az eszme
tipikusan kepleri: szabályosság és harm ónia van a világ szerkezetében, de

ez szigorúan geom etriai. Kepler platonikus Istene geom etrizálva szerkeszti
m eg a világot.
Kepler igazi Janus bifrons: m unkásságában - s ez rendkívül jellem ző -
egyaránt találu n k olyan bekezdést, mely m ég az U niverzum an im ista fel
fogását tükrözi, s olyant, am ely m ár teljesen m echanisztikus. Kepler, aki a
M ysterium C osm ographicum ot azzal kezdi, hogy a bolygók m ozgását azok
nak a lelkeknek az erejével m agyarázza, akik hajtják és vezetik e bolygókat,
az Építőmé ban azt mondja, hogy aligha kell lelkekhez folyamodnunk, amikor
az anyagi vagy fél-anyagi erők, m int a fény és a m ágnesesség tevékenysége
kielégítő m agyarázatot nyújt; a m echanika pedig éppen azért elegendő, m ert
a bolygómozgások szigorúan m atem atikai törvényeket követnek.
Ráadásul m iu tá n Kepler felfedezte, hogy a bolygók m ozgási sebessége
nem egyform a, h an e m időben és térben p erio d ik u s változásoknak van
alávetve, szem be kellett néznie az ilyen m ozgásokat kiváltó fizikai okok
problém ájával. E zért m eg kellett fogalm aznia - jóllehet tökéletlenül - a
vonzóerő első hipotézisét, egy m ágneses, és kétségtelenül n em teljesen
egyetem es vonzóerőét, am i azonban m égis eléggé távolra kiterjed, hogy
összekapcsolja a világegyetem testeit a Nappal.
Kepler képes volt a bolygómozgások valóságos törvényeit felfedezni;
de nem volt képes p o ntosan m egfogalm azni a m ozgás törvényeit, m ert
nem tu d ta eléggé k ite rje sz te n i - am i eg y éb k én t ro p p a n t n eh é z volt -
a té r g eo m elriz álását, és ennélfogva nem ju th a to tt el a m ozgásnak e
geom etrizálásból eredő új fogalmához. Kepler szám ára, aki ebben a kér
désben jó arisztoteliánus m aradt, a nyugalom nem szorul m agyarázatra.
E llenben a m ozgás m agyarázatra szorul, és erő kell hozzá. Kepler em iatt
nem juthatott el a tehetetlenségi törvény elgondolásához. M echanikájában,
akárcsak A risztotelésznél, a mozgatóerők sebességeket ho zn ak létre, nem
pedig gyorsulásokat; egy mozgás állandósága m agában foglalja egy mozgató
állandó tevékenységét.
Kepler kud arca kétségtelenül azzal m agyarázható, hogy egy jól elren
dezett világ eszm éjének u ra lm a alatt nem volt képes elfogadni egy vég
telen világegyetem eszm éjét. Mi sem jellem zőbb e tekintetben, m int az a
kritika, am it Giordano B runo intuícióival szem ben fogalm az meg. Bruno
bizonyosan nem tudós; pocsék m atem atikus - ha szám ítást készít, bizto
sak lehetünk abban, hogy téves lesz -, aki azzal akarja m egreform álni a
geom etriát, hogy bevezeti a „m inim a” atom ikus felfogását, s ugyanakkor
56 ALEXANDRE KOYRÉ
b árk i m ásn ál jobban érti - kétségtelenül azért, m ert ő filozófus hogy

a K opernikusz által véghezvitt asztronóm iai refo rm m agában foglalja a
s tru k tu rá lt és h iera rch ik u san elrendezett világegyetem eszm éjének teljes
és végleges odahagyását. így p áratlan vakm erőséggel m eghirdeti a végtelen
világegyetem eszm éjét.
Jó lleh et m ég nem képes fölem elkedni az im m á ro n végtelen térb en
önm agától lezajló mozgás fogalm ához - épp a z é rt nem , m ert nem m atem a
tikus, és nem ism eri a fizikát, az igazit, A rkhim édészét mégis eljut a tér
g eo m etrizálásán ak tételezéséhez és állításához, v alam in t a világegyetem
végtelen kiterjedéséhez, am i a XVII. századi tudom ányos forradalom elen
gedhetetlen prem isszája, a klasszikus tudom ány alapzata.
Különös látni Kepler ellenállását e felfogással szem ben. A kepleri vilá
got, am ely kétségtelenül sokkal kiterjedtebb, m in t az arisztotelészi koz
m ológiáé, sőt a k á r m int a kopernikuszi asztronóm iáé, még lehatárolja a
csillagos égbolt, am ely a köré a h atalm as üreg köré rendeződik, am elyet a
naprendszerünk tölt ki. Kepler nem fogadta el az égbolton túl kiterjedő teret,
sem a telített, vagyis általunk nem látható m ás csillagokkal benépesült tér
lehetőségét - úgy gondolja, ez alaptalan és tudom ánytalan felfogás volna -,
sem pedig az ü re s tér lehetőségét: egy üres té r nem lenne sem m i, vagy
inkább a létező sem m i volna. Nála m indig egy olyan világ dom inált, mely
a Terem tő kifejeződése, sőt az isteni Szenthárom ságé. így a Napban az Atya
kifejeződését látja, a csillagvilágban a Fiúét, s a fényben és az erőben, mely
a térb en a Nap és a csillagok között kering, a Szentiélekét. Éppen azért nem
tudta átlépni az arisztotelészi d inam ika határait, m e rt hű m aradt a határolt
és véges világ elgondolásához.
Kepler (és Bruno) a reneszánszhoz köthető; Galileivel bizonyosan és
végérvényesen kilépünk e korszakból. Galileiben sem m i olyan nincs, am i a
ren eszán szra jellem ző. A legerőteljesebben m ágiaellenes. Nem érez sem m i
öröm et a dolgok változatossága fölött. Ellenkezőleg: am i lázba hozza, az
a m atem atik ai fizika, a valósnak a geom etriaira történő - arkhim édészi -
redukciójának nagy eszméje. így geom etrizálja a világegyetem et, vagyis a
fizikai teret azonosítja az euklideszi geom etria terével. Ezzel lép túl Keple
ren - és ezért volt képes m egfogalm azni a m ozgásnak azt a fogalm át, mely
a klasszikus d in am ik a alapja. M ert b ár - valószínűleg óvatosságból - nem
foglalt állást eg y értelm űen a világ végességének vagy végtelenségének
problém ájában, Galilei világegyetem ét bizonyosan nem határolja az égbolt,
így azt is elfogadja, hogy a mozgás ugyanolyan stabil és tartós entitás vagy
A RENESZÁNSZ t u d o m á n y o s h o z a d é k a 57
állapot, m int a nyugalom állapota; elfogadja tehát, hogy nincs szükség a

mozgó testre ható állandó erőre a m ozgás m agyarázatához. Elfogadja a
mozgás és a té r viszonylagosságát, és így an n a k lehetőségét, hogy a geo
m etria szigorú törvényei alkalm azhatók a m echanikára.
Galilei ta lá n az első szellem, aki h itt abban, hogy a m atem atikai for
m ák ténylegesen m egvalósultak a világban. M inden, am i a világban van,
alá van vetve a geom etriai form ának; m inden mozgás m atem atik ai tö r
vényeknek van alávetve, nem csak a szabályos mozgások és a szabályos
formák - am ilyenek talán egyáltalán nincsenek is a term észetben -, hanem
a szabálytalan form ák is. A szabálytalan forma is ugyanolyan geom etrikus,
m int a szabályos; ugyanolyan pontos, m int ez utóbbi, csak bonyolultabb.
A tökéletes egyenesek és körök hiánya a term észetben nem ellenvetés a
m atem atik án ak a fizikában játszott döntő szerepét illetően.
Galilei ugy anakkor olyan em b erk én t jelen ik m eg előttünk, m in t aki
az elsők között érte tte meg pontosan a kísérlet term észetét és szerepét a
tudom ányban.
Galilei tudja, hogy a kísérlet - vagy h a m egengedik, a latin experim en
tum szót használom , hogy szem beállítsam pontosan a közönséges tapasz
talással, ami nem m ás, m int m egfigyelés -, az experim entum előkészítést
igényel; hogy az experim entum a term észetnek föltett kérdés, m éghozzá
egy egészen sajátos nyelven, a geom etria vagy m atem atika nyelvén. Tudja,
hogy nem elegendő m egfigyelni azt, am i van, azt, am i szokásszerűen és
term észetes m ódon jelenik meg a szem előtt. Tudja, hogy tudni kell m eg
fogalm azni a kérdést, és hogy rá ad ásu l tudni kell m egfejteni és m egérteni
a választ, vagyis alkalm azni az experim entum ra a m érés és a m atem atikai
interpretáció szigorú törvényeit.
Ugyancsak Galilei az, aki - legalábbis véleményem szerint - az első igazi
tudom ányos m ű szert m egszerkesztette vagy m egalkotta. M ondottam , hogy
Tycho Brahe m egfigyelési eszközei addig ism eretlen pontosságról tettek
tanúbizonyságot - csakhogy Tycho Brahe eszközei, m int az összes asztro
nóm iai eszköz Galilei előtt, m egfigyelési eszközök voltak. Legjobb esetben
is csak egyszerűen megfigyelt tények m érőeszközei, amelyek pontosabbak,
m in t am iket az elődök használtak. Bizonyos értelem ben ezek m ég szerszá
mok, míg G alilei m űszerei - és ez igaz m ind az ingára, m ind a távcsőre - a
szó legszigorúbb értelm ében m űszerek: az elm élet m egtestesülései. Galilei
távcsöve nem egyszerű tökéletesítése a „batáv” látcsőnek; m egszerkesztése
egy optikai elm életből kiindulva és egy bizonyos tudom ányos célra történt,
jelesül, hogy szem ünk elé tá rja azokat a dolgokat, m elyek szabad szemmel
láthatatlanok. Ez az első példa az anyagban m egtestesült elm életre, am i
lehetővé teszi a megfigyelhetőség határainak átlépését, a megfigyelhetőség
nek abban az értelm ében, am it az érzéki észlelés, a G alilei előtti tudomány
tapasztalati alapja jelent.
Azzal, hogy a fizikai valóság alapjának a m atem atikát tette meg, Galilei
nek szükségszerűen el kellett fordulnia a kvalitatív világtól, és a szubjektív,
vagyis az élőlény vonatkozásában relatív szférába kellett szám űznie az
arisztotelészi világot alkotó összes érzéki m inőséget. A törés tehát rend
kívül mély.
Galilei tudom ányának eljövetele előtt, több-kevesebb alakítgatással és
interpretációval persze, de az érzékeink szám ára adott világot fogadtuk el
valóságosnak. Galileivel és Galilei után szakadás állt be az érzékek szám ára
adott világ és a valóságos világ, a tudom ány világa között. E valóságos világ
a testek geom etriája, a m egvalósult geom etria.
Ezzel k ilépünk a tulajdonképpeni reneszánszból; ezen alapokra, Galilei
fizikájának alap jára, ennek d escartes-i értelm ezésére épül m ajd rá a tudo
m ány úgy, ahogyan mi ism erjük, a mi tudom ányunk, és e rre épülhetett rá
a XVII. század nagy és átfogó szintézise, am it N ewton teljesített ki.
A MODERN TUDOMÁNY KEZDETEI
EGY ÚJ ÉRTELMEZÉS*
A P ierre D uhem -féle hőskor óta bám ulatos energiával és tudással szép
szám ú m u n k á t szenteltek a középkori tu d o m án y tan u lm án y o zá sán ak ,
am it ennek köszönhető m á r igen jól ism erünk. T horndike és Sarton nagy
m űveinek m egjelenésével, és az elm últ tíz esztendőben Anneliese M aier és
M arshall Clagett ragyogó kutatásaival - nem beszélve egyéb m onográfiák
és tanulm ányok sokaságáról - rendkívüli m ódon kiszélesedtek és gazda
godtak a középkori tudom ányról és annak a középkori filozófiához (ennek
ism erete m ég nagyobb előrehaladást m utat) való kapcsolatáról, valam int
a középkori k u ltú ráró l általában szerzett ism ereteink.
S m égis, a m odern tudom ány kezdeteinek és a középkori tudom ánnyal
való k ap cso latának problém ája igen elevenen v itatott questio disputata
m aradt. M ind a folyamatos fejlődés, mind a forradalom hívei m egm aradnak
a m aguk álláspontja m ellett, és úgy tűnik, képtelenek m eggyőzni egymást.'
Véleményem szerint ennek sokkal kevésbé a tények, m int inkább m agának a
m odern tudom ánynak a lényege - s ennélfogva ez utóbbi bizonyos alapvető
jellem zőinek a viszonylagos jelentősége - k ö rü li egyet nem értés az oka.
Ráadásul am i egyesek szá m á ra fokozati különbségnek tű n ik , az m ások
szám ára a lényegi szem benállásként jelenik meg."
A folytonosság felfogása A. C. C rom bie-ban találja m eg legékesszólóbb
és legvégletesebb védelm ezőjét. Robert G rosseteste-ről írt ragyogó és tudós
könyve5 az egyik legjelentősebb h o zzájáru lás a középkori gondolkodás
történetéről való ism ereteinkhez az elm últ tíz év kiadványai között. Ez a
* A tanulmány kivonat a Diogéne-bői, 16. szám, 1956, Paris, Gallimard, 14-42.
1 Lásd például dolgozatomat Anneliese Maier Die Vorläufer Galileis im XIV. Jahrhundert
című könyvéről (Róma, 1949), ami az Archives Internationales d ’H istoire des Science-ban je
lent meg, 1951, 769. skk., valam int ennek változatát: „Die naturphilosophische Bedeutung der
scholastischen Impetus-Theorie” a Scholastikban, 1955, 32. skk.
2 így Crombie ú r fokozati különbséget lát abban, hogy a kvantitatív módszer felváltot
ta a kvalitatív módszert (Id. Robert Grosseteste..., 4., 25. skk.), míg szerintem ez egy lényegi
különbség.
5 A. C. Crombie: Robert Grosseteste and the Origins o f Experimental Science, 1100-1700,
XII-569., Oxford, Clarendon Press, 1953. - Ld. Még A. C. Crombie: Augustine to Galileo, XVI-
463., London, Falcon Press, 1952.
60 ALEXANDRE KOYRÉ
m u n k a kivételesen gazdag inform ációban, éppoly kiváló, m int am ilyen

m ély és kifinom ult értelm ezést ad, s főként nem csak an n a k m egm uta
tá s á ra tö rek szik , hogy a m odern tud o m án y m ély gyökere a középkori
talajb an található, h anem a rra is, hogy - legalábbis alapvető és lényegi
vonatkozásaiban - m ódszertani és filozófiai ih letettség ét tekintve a m o
d ern tudom ány középkori találm ány. Vagy, hogy C rom bie saját szavaival
éljünk (i. m. 1.):
A XVII. század tudom ányos m ódszerének m egkülönböztető j e g y é t -h a az antik

görög m ódszerrel vetjük össze - e g y részt az az e lk ép zelés adja, hogy egy e l
m életnek m iként kell kapcsolódnia az általa m egfigyelt és m agyarázni kívánt
tényékhez, m ásrészt az elm életalkotáshoz felhasznált és k ísérleti ellenőrzésnek
alávetett logikai eljárások sora. A m odern tudom ány igen n agy m értékben an
nak köszönheti sikerét, hogy ilyen induktív és k ísérleti m ódszereket használt,
am elyek eg y ü ttese n alkotják azt, am it gyakran k ís é r le ti m ó d s z e r n e k szokás
n evezn i. E könyv tézise a következő: e m ódszernek a szisztem atik u s, m odern
- legalábbis am i a kvalitatív szem pontokat illeti felfogása XIII. századi nyugati
filozófusoknak köszönhető. Ők azok, akik átalakították a görögök geom etriai
m ódszerét, és létrehozták belőle a m odern kísérleti tudom ányt.
Ellentétben görög, sőt arab elődeikkel, azért hozhatták létre - vallja Crombie -,
m ert az ésszerű m agyarázat keresése közben képesek voltak felhasználni a
m űvészetek és a m esterségek gyakorlati em pirizm usát, és így képesek voltak
tú llép n i m indkettő h atárain . Ráadásul - ism ét a görögökkel ellentétben - a
létezés sokkal egységesebb felfogását voltak képesek kialakítani. E nnél
fogva, am íg a görögök szám ára egym ástól elkülönített m egism erésm ódok
és különféle m eg ism erési típusok - fizika, m atem atik a és m etafizika -
különböző léttípusokhoz kötődtek, addig a Nyugat keresztény filozófusai
„itt lényegében m ó dszertani különbségeket láttak ” (i. m. 2.).
A m ódszertani problém ák jelentős szerepet játszottak a tudom ány k ri
tikus periódusaiban, am in t azt az újabb korban mi m ag u n k is láttuk. Nem
meglepő tehát, hogy ilyen kitüntetett helyet foglaltak el a XIII. században, egy
olyan korban, am ikor az arabból és görögből készült fordítások egyre növek
vő árad ata következtében a nyugati világnak az új tudom ányos és filozófiai
ism eretek m ár-m á r nyom asztó m ennyiségét kellett m agába olvasztania.
A tudom ányos m ódszertan által tárgyalt legfontosabb problém ák az elm éle
tek és a tények közti viszonyra vonatkoznak. Célja azoknak a feltételeknek
a rögzítése, melyeket az elm életnek ki kell elégítenie ahhoz, hogy elfogadott

elmélet lehessen, valam int olyan különböző m ódszerek létrehozása, amelyek
lehetővé teszik an n a k eldöntését, hogy egy adott elm élet érvényes-e vagy
sem. Másként fogalm azva, hogy középkori kifejezésekhez nyúljunk vissza,
a „verifikáció” és a „falszifikáció” m ódszereiről van szó.
Crombie szerint a XIII. század tudom ányfilozófusainak nagy érdem e
annak a belátása, hogy m ekkora fontosságú e „verifikáció” és e „falszifikáció”
számára a kísérleti módszer, amennyiben elválik az egyszerű megfigyeléstől,
amely az arisztotelészi indukció alapja. így ők voltak azok, akik felfedezték
és kidolgozták a m odern tudom ány „kísérleti m ódszerének” alapstruktúráit.
Őszintén szólva ennél többet fedeztek fel, jelesül egy tudom ányos elmélet
valódi jelentését és valódi funkcióját, és arra jöttek rá, hogy egy ilyen elmélet
„soha nem lehet bizonyos”, és így soha nem ta rth a t igényt szükségszerű
létre, vagyis nem lehet egyetlen és végérvényes.
Term észetesen Crombie nem azt mondja, hogy a középkori tudom ány (a
XIII. és XIV. századé) ugyanolyan jól és széleskörűen alkalm azta a kísérleti
m ódszert, m int a XVII. század. Kijelenti (i. m. 9. [a francia szöveg itt tévesen
a 19. oldalt adja m eg hivatkozásként - a ford.]):
A tapasztalati m ódszer bizonyosan nem állt k észen m inden részletéb en a XIII.

században, de m ég a XIV. században sem, és e m ódszert nem is m in d ig alkalm az
ták szisztem atikusan. E könyv tézise az, hogy ekkorra elegendő szám ú filozófus
értette és alkalm azta a k ísérleti tudomány szisztem atik u s elm életét ahhoz, hogy
végrehajtsák azt a m ód szertan i forradalmat, m ely a m odern tudom ány eredete.
E forradalom m al jelent m eg a nyugati latin világb an az elm élet és a m egfigyelés
közötti kapcsolat világos fogalm a, amelyen a tudom ányos kutatás é s m agyarázat
m odern felfogása és gyakorlati alkalm azása alap szik , m ódszerek világos együt
tese, m ely lehetővé teszi a fizikai problémák tárgyalását.
Ami a XVII. század tudom ányát és filozófiáját illeti, Crombie szerint ezek
nem m ódosították alapvetően a m ár létező tudom ányos m ódszereket. Csu
pán a kvalitatív eljárást váltották fel a kvantitatív eljárással, és a kísérleti
kutatáshoz új típusú m atem atikát kezdtek alk alm az n i (i. m. 9-10.).
E skolasztikus m ód szerh ez utólag hozzáadott legfontosabb fin om ítás a kvali

tatív eljárások felváltása kvantitatív eljárásokkal, m ely általán osan jellem ző a
XVII. századra. A sp e c iá lis m érőeszközök és m ű szerek m egsokszorozódtak és
62 ALEXANDRE KOYRÉ
pontosabbak lettek ;4 ellenőrző m ód szerek h ez folyam odtak, hogy elk ü lön ítsék a
lényegi tényezőket a komplex jelenségekben; szisztem atikus m érési m ódszereket
dolgoztak ki, hogy m eghatározzák a járulékos változásokat, és hogy a problé
m ákat m atem atikai formában fejezh essék ki. U gyanakkor m indez csak a már
létező eljárásokban történt előrehaladás volt. A XVII. század eredeti és jelentős
hozzájárulása az volt, hogy a k ísérlethez új típusú m atem atikai tökéletességet és
olyan, újfajta szabadságot társított, am ely abban állt, h ogy fizikai problém ákat
oldhattak m eg m atem atikai elm életek k el, m elyek közül a modern d in am ik a
elm életei a legbám ulatosabbak.
A XVII. század tudom ánya a m aga teljes eredetiségét h irdette, és úgy ítélte
m eg m agát, m in t am i alapvetően szem ben áll a középkori skolasztikával,
am it fel a k a rt forgatni. U gyanakkor (i. m. 2.):
A k ísérleti tudom ány logikai struktúrájának az a felfogása, am it olyan kiváló

tudósok védelm eztek, m int Galilei, Francis Bacon, D escartes és Newton, pontosan
az volt, am it a XIII. és a XIV. században kidolgoztak. U gyancsak m egörökölték
am a konkrét eredm ényeket, m elyekkel az egyes tudom ányok gazdagodtak ezen
időszak alatt.
L áthatjuk, hogy Crombie történeti elm élete - túl a tudományos gondolkodás

kibontakozásának a XIII. századtól a XVIII. századig tartó folytonosságáról
szóló általán o s elgondolásán - roppant érdekes álláspontot képvisel azzal
kapcsolatban, hogy a m ódszertan m ilyen szerepet játszott ebben a folya
m atban. Szerinte a XIII. századi gondolkodók először is olyan tudom ányos
m ó d szerre és olyan tudom ányfelfogásra tettek szert - jelesül a m atem atika
fe lh a sz n á lá sá ra az elm életek m egfogalm azásában, v alam in t kísérletek
alk alm az ására az elm életek „verifikációja” és „falszifikációja” céljából -,
am ely azonos a XVII. századival. A zután, b átra n alkalm azva e m ódszert
az egyes tudom ányos kutatásokban, ugyanolyan típusú tudom ányt hoz
tak létre, m in t Galilei, D escartes és Newton. Crom bie e roppant eredeti
állítás bizonyítására egy rendkívül érdekes történetet ad elő könyvében a
4 Crombie eredeti könyvében - Koyré fordításával szemben - az szerepel, hogy a műsze

reknek „mind a mérési tartománya, mind a pontossága megnőtt” („special apparatus and
m easuring instrum ents increased in range and in precision”) - a ford.
de m ethodo [módszerről] folytatott középkori vitákról, vagyis az induktív

logika kibontakozásáról (e területet a szakkutatók m eglehetősen elhanya
golták), v alam int egy szuggesztív és igen érdekes tan u lm án y t a középkori
optika fejlődéséről. Valójában Crombie inkább az optika terü le té re, m in t
sem a tulajdonképpeni fizik á é ra (vagy dinam ikáéra) hivatkozik elm élete
„verifikációjának” érdekében.
A középkori filozófusok m ódszertani vitái a görögök által rögzített m in
tát követik, és szorosan kötődnek ahhoz, ahogyan Arisztotelész tárgyalja a
tudom ány problém áját (az induktív és deduktív m ódszert) a M ásodik A na
litikában. M indezt a leggyakrabban az A nalitikákhoz íro tt K om m entárok
form ájában adják elő. S ugyanakkor e középkori K om m entárok, legalábbis
ném elyikük, és m indenesetre Robert Grosseteste szövegei (ő a Crombie által
elm esélt történet főhőse) a görög - vagy arab - m intákhoz képest világos
előrehaladást m utatnak. Idézzük m ég egyszer Crom bie-t (i. m. 10-11.):
Az a stratégiai manőver, am ellyel G rosseteste és XIII-XIV. századi követői m egte

remtették a modern kísérleti tudományt, abban állt, hogy egyesítették a gyakorlati
m esterségek k ísérleti beállítódását a XII. század i filozófia racion alizm u sával.
Úgy tűnik, G rosseteste v o lta középkor első írója, aki felism erte és tárgyalta
az indukció, va la m in t a kísérleti „verifikáció” és „falszifikáció” alapvető m ód
szertan i problém áját, am i akkor vetődött föl, am ikor a g eom etriai bizonyítás
görög felfogását a tap asztalat világára alk a lm a ztá k . Úgy tű n ik , ő alakította
ki elsők én t a k ísérleti vizsgálód ás é s a racio n á lis m agyarázat ren d szeres és
koherens elm életét, egy olyan elm életet, am ely a görög g eom etriai m ódszerből
m odern kísérleti tudom ányt csinált. A m ennyire tudjuk, követőivel együtt ő hasz
nált fel és illusztrált példákkal elsőként e g y ilyen elm életet konkrét problém ák
eredeti kutatásának részletein él. Ők m aguk m eg voltak róla győződve, hogy új
tudom ányt, és kü lön ösen új m ódszertant terem tettek. A XIII. és a XIV. század
kísérleti m unkájának nagy részét valóban egyedül ama cél vezette, hogy em e
k ísérleti tudom ány elm életét illusztrálják, s m inden m unkájuk e m ódszertani
szem pontot tükrözi vissza.
így például úgy tűnik, Grosseteste egyik legfontosabb és leggyümölcsözőbb

m ó dszertani eszm éje - am ely szerint a m atem atika tudom ánya gyakran
szolgáltathat m a gyarázatot valam ely em pirikus ism erethez a fizika tudo
m ányában - nála kezdetben tisztán episztemológiai felfogásként jelent meg,
s csak később alk alm az ta konkrét fizikai problém ák tanulm ányozásakor,
64 ALEXANDRE KOYRÉ
és illu sz trálta az optikából vett példákkal (ld. i. m. 51-52.). Ez valójában

egészen term észetes, m iu tá n az optikát (valam int az asztronóm iát és a
zenét) Arisztotelész a m athem atica m édiába, vagyis olyan tudom ányka
tegóriába sorolta be, am ely b ár elkülönül a tiszta m atem atikától, m égis
m atem atik ai tudom ány, am ennyiben tárgya - ellentétben a fizik a esetével
- m atem atikai módon tárgyalható (a mi alkalm azott m atem atikánk is ilyen).
De am i G rosseteste-et illeti, nála az optikához fordulásnak van egy sokkal
mélyebb jelentése is. Ahogyan Crombie többször is hangsúlyozza, s azt
hiszem , teljes joggal, „a platóni m etafizika... m indig is m agában hordozta
a m atem atik ai m agyarázat lehetőségét”. A neoplatonista Grosseteste - aki
szám ára a fény (lux) a terem tett világ „form ája” volt, am i „m egform álta”
a fo rm átlan anyagot, és szétterjedésével m egszülte m ag án ak a térnek a
k iterjedését - úgy gondolta, hogy „az optika az a kulcs, mely lehetővé teszi
a fizikai világ m egértését” (i. m. 104-105.), m ivel - m iként őelőtte m ár Ibn
Gabiről állította, és m ajd őutána Roger Bacon fogja állíta n i - Grosseteste
úgy h itte, „hogy m inden oksági behatás a fény m intáját követi”. így a fény
m etafizikája az optikát teszi meg a fizika alapjává, am i ily m ódon m atem a
tika i fizikává válik, vagy legalábbis válhat.
M indazonáltal a fizika m atem atizálásának e - lehetséges - tendenciája el
lenére Grosseteste nem megy túl messze előre a term észet geom etrizálásának
irányában. Éppen ellenkezőleg: gondos és világos m egkülönböztetést tesz
a m atem atik a és a term észettudom ányok között (azt m ondja például, hogy
a beesési szögek és a visszaverődési szögek egyenlőségének oka nem a
g eo m etriáb an rejlik, h an em a sugárzó energia term észetében). Mindig
hangsúlyozza a fizikai elm életek bizonytalanságát, szemben a m atem atikai
bizonyossággal - Crombie szerint még azt is állította, hogy m inden fizikai
ism eret csak valószínű5-, és a bizonytalanságot, am i m iatt a fizikai elm é
letek pontosságának tapasztalati verifikációjára szükség van.
„Tudom ányfelfogásában - mondja Crombie (i. m. 52.) -, am it Grosseteste
ugyanúgy A risztotelésztől tanult, m int a XII. század őt megelőző filozófu-
5 Ezt én túlzásnak tartom . A Crombie által idézett szövegrészben (i. m. 59., 2. jegyzet)
valójában Grosseteste csupán azt jelenti ki, hogy a természettudományokban minor certitudo
propter mutabilitatem rerum naturalium van, hangsúlyozva, hogy Arisztotelész szerint tudo
mány és m axim e dicta bizonyítás csak a matematikában létezik, míg a többi tudományban
van ugyan tudomány és bizonyítás is, de non maxim e dicta. Grosseteste-nek teljesen igaza
van, m iután Arisztotelész nagyon világosan elkülönítette azokat a dolgokat, amelyek szük
ségszerűen olyanok, amilyenek, azoktól a dolgoktól, amelyek csak az esetek többségében vagy
gyakran olyanok, amilyenek. így Grosseteste állításában semmi újdonság nincs és nem sza
bad a „probabilista” fizika tudományának bejelentéseként értelmezni.
A MODERN TUDOMÁNY KEZDETEI. EGY ŰJ ÉRTELMEZÉS 65
sai, kettős mozgás van az elm élettől a tapasztalatig és a tapasztalattól az

elm életig.” A M ásodik A nalitikához írt kom m entárjában G rosseteste azt
mondja: „Kettős út van a m á r létező ism erettől az (új) ism eretig, tu d n iillik
az egyszerűbbtől az összetettig és m egfordítva”, vagyis a h ató erő k tő l a
hatásokig és a hatásoktól a hatóerőkig. „Tudom ányosan egy tényt akkor
ism erü n k - véli -, am ikor a tényt le lehet vezetni azokból a jobban ism ert
korábbi hatóerőkből, melyek az okai voltak. Ez a valóságban azt jelenti, hogy
dedukciók rendszerének segítségével a tényt m ás tényekkel kötjük össze;
az ilyen eljárás illu sztrálása m egtalálható Euklidésznél az E lem ekben.”
A m atem atikában az egyszerűbbtől és jobban ism erttől az összetett felé
történő haladást „szintézisnek” nevezték, a bonyolultabbtól az egyszerűbbig
való haladást pedig „analízisnek”. De bizonyos értelem ben nincs lényegi
különbség e két eljárás vagy m ódszer között, m iután m ind a prem isszák,
m ind a konklúziók vitathatatlanok, szükségszerűek és ráadásul ö nm aguk
ban evidensek.
Egészen m ás a helyzet a term észettudom ányokban. Az egyszerű elvek
eg yáltalán nem evidensek, és nem is jobban ism ertek az adott összetett té
nyéknél. Pusztán az em pirikus indukció nem vezet el a vágyott célhoz: egy
u g rás van közte és a m agyarázó, oksági állítás között. Hogy ezt az ugrást
előkészítsük, az an alízissel és a szintézissel analóg m ódszert kell hasz
n áln u n k : a „felbontás és összetevés” m ódszerét. De ez nem elég: a k ísérlet
próbájának alávetve igazolnunk kell azoknak az elveknek (okoknak) a pon
tosságát, melyekhez az eljárás során eljutunk. E rre azért van szükség, m ert
„a felbontás” több m ódon is elvégezhető, és a m egm agyarázandó hatások
több okra vagy okok sorozatára is visszavezethetők (i. m. 82. skk.).
G rosseteste tehát úgy v élte, hogy a term észettudom ányokban ahhoz, h o g y m eg
különböztessük a valód i okot az egyéb leh etség es okoktól, egy verifik á ció s és
falszifikációs eljárásnak kell helyet kapnia az összetevés végén. Egy felbontással
és intuícióval nyert elm életnek - hangsúlyozta - lehetővé kell tennie, hogy deduk
cióval olyan k övetkeztetésekre ju ssu n k , m elyek tú lm en n ek az indukció alapját
képező eredeti tényeken. Amikor ugyan is az érv az összetevés elve szerin t, az
alapelvektől a konklúzió felé halad... akkor az a végtelen b e m ehet az a ltételnek
a középterm inus alá ren d elésével. Az ellen őrzött kísérleteket e követk eztetések
alapján rendezték el, a m ivel lehetővé vált a ham is okok k iszű rése.
Minden tudom ányos m ódszer m agában foglal valam ilyen m etafizikai alapot,
vagy legalább néhány axióm át a valóság term észetéről. Grosseteste két axióm ája
66 ALEXANDRE KOYRÉ
(m elyeket term észetesen a görögöktől örökölt, és amelyeket a term észettudom ány

m in d en - vagy m ajdnem m in d en - őt m egelőző vagy őt követő nagy k ép viselő
je m agáén ak vallott) a következő: az első a term észet u n ifo rm itá sá n a k elve,
tu d n iillik hogy a formák a m űködésükben m in d ig önazonosak. A hogyan a De
g e n e r a tio n e s te lla ru m cím ű m unkájában mondja: R es eiu sd e m n a tu r a e e u isd em
o p e r a tio n is secu n d u m n a tu r a m s u a m e ffe c tiv a e su n t. E rg o si se c u n d u m n a tu r a m
su a m non su n t eiusdem o p e ra tio n is effectivae, n on su n t eiu sdem n a tu r a e . Ennek az
elvnek az alátám asztására idézi A risztotelészt, D e G en era tio n e II.: Id e m sim ilite r
se h a b e n s n on est n a tu m f a c e r e n is i id em ; ’u gyan az az ok u gyanolyan feltételek
közepette csak ugyanazt a hatást válthatja k i’ (i. m . 8g.).
A m áso d ik axióm át, a gazdaságossági elvet, avagy a lex parsim oniae-l

szintén Arisztotelésztől kölcsönözte, aki pragm atikus elvet látott benne,
és középkori elődeihez és m o d ern követőihez hasonlóan G rosseteste is
olyan elvként használta, am ely nem csak a tudom ányban, de m agában a
term észetben is uralkodó:
A valóságra vonatkozó ilyen előfeltevésekből kiindulva G rosseteste m ódszere

abban állt, hogy különbséget tett a tapasztalat é s az ész alapján le h e tsé g e s okok
között. Dedukciókat vont le eg y m á ssa l versen gő elm életekből, elv etette azokat,
am elyek ellentmondtak akár a tapasztalati adatoknak, akár egy olyan elm életnek,
am elyről úgy gondolta, hogy m ár elfogadott é s a tapasztalat által m egerősített,
s az ilyen, tapasztalat által m egerősített elm életek et további jelen ség ek m agya
rázatára használta fel.
K ifejezetten e m ódszert a lk alm azta a k ü lön féle tudom ányos kérdésekről
szóló O p u sc u lá ib a n , m elyekben a kiindulási alapot adó elm életek n éh a erede
tiek, de többnyire régebbi szerzők től vette át őket, úgym int A risztotelésztől,
P tolem aiosztól vagy k ü lö n b ö ző arab term észetk u tatók tól. A c silla g o k é s az
üstökösök term észetéről szóló értek ezéseib en ” (i. m. 87.),
v alam in t a szivárvány term észetérő l és okáról szólóban, vagy an n a k az

okáról íro tt m unkájában, hogy bizonyos állatoknak m iért van szarvuk, jó
példákat találu n k erre.
Bár Roger Bacon valószínűleg soha nem volt jelen G rosseteste előadásain,
C rom bie őt tekinti az előbbi legjobb tanítványának. Jelesül ezt m ondja
(i. m. 139.):
Az a szerző, aki a legátfogóbb módon m eg értette, és aki a leg teljeseb b en k i

bontakoztatta G rosseteste felfogását a tudom ány term észetéről és elm életérő l,
Roger Bacon volt. Az újabb kutatások kim utatták, hogy tudom ányossága szám os
vonatkozásban egyszerű en az oxfordi é s a grosseteste-i hagyom ány folytatása,
jólleh et módjában állt m eríteni új, G rosseteste által nem ism ert forrásokból is,
m int például Alhazen O p tik á ja , s így nem csupán m egism ételte, de - legaláb b is
n é h a -k i is igazította G rosseteste optikai elm életeit. Máskor viszont jóval kevésbé
tökéletes elm életekkel cserélte fel őket.
így m íg a fény terjedésének (a species-e k megsokszorozódásának) elm életében
elfogadta Grosseteste magyarázatát, aki ebben a ina; önlétrehozó és újralétrehozó
folyam atát látta, s ugyan így elfogadta az általa felállított an alógiát a fény é s a
hang között, jelentősen tisztázta ezt az elgondolást, mondván, h ogy a fény nem
egy test áramlása, hanem pulzálása. Elfogadta Alhazen álláspontját is, aki cáfolta
a fény végtelen gyorsaságú terjedését. C sakhogy míg G rosseteste a szivárván y
kialakulását a fénytörések sorozatával m agyarázza „egy domború felhő k ö zeg é
ben”, addig Bacon - okkal hangsúlyozván az egyes esőcseppek szerepét, valam in t
em lékeztetvén arra, h ogy m inden eg y es m egfigyelő különböző szivárván yt lát6
- m eglehetősen szeren csétlen módon a fénytörést fényvisszaverődésre cse r é li.
Ami általános, logik ai-m ód szertan i álláspontját illeti, Roger Bacon e g y s z e r r e
hangsúlyozza a tudom ány m atem atikai é s k ísérleti vonásait.
Roger Bacon szerint a m atem atika a kapuja és a kulcsa a tudom ányoknak és
az evilági dolgoknak, s biztos ism eretet ad róluk. Először is m in d en k ategória
a m en n yiség ism eretétől függ, am it a m atem atika tárgyal, k övetkezésképp a
logika m inden kiválósága a m atem atikától fü g g ” (i. m. 143.).
Ám szerinte nem csak a logika, hanem a term észettudom ány is a m atem a

tikától függ, legalábbis nagym értékben (uo.), így Roger Bacon kijelenti:
M iként Averroes m ondotta F iz ik á ja e lső k ön yvéb en ,... a szá m u n k ra ism e r t

dolgok és a term észetben vagy abszolúte létező dolgok csak a m atem atikában 8
8 Ezt Aphrodisziaszi Alexandrosztól vagy Avicennától tanulta, ld. i. m. 158., 3. jegyzet,

vagy esetleg még Senecától.
68 ALEXANDRE KOYRÉ
ugyanazok; ezért csa k a m atem a tik á b a n ta lá lju k m e g a le g m eg g y ő ző b b , a

szü k ségszerű okokra alapozott b izonyításokat. Ebből n yilván való, hogy ha a
többi tudom ányban olyan bizonyosságra vágyunk jutni, m ely n em hagy sem m i
k étséget, és olyan igazságra, m elyben nem leh et téved és, akkor a m egism erést
a m atem atikára kell alapozni. Robert G rosseteste, L incoln püspöke, és Adam de
M arisco barát e m ódszert követte, s ha valak i leereszk ed n e az eg y es dolgokhoz,
a m atem atika erejét alk alm azva a különböző résztudom ányokban, látná, hogy
ezekben sem m i jelen tős dolog nem ism erszik m eg a m atem atika nélkül.”
Ezt könnyen beláthatjuk, ha rájövünk, hogy az asztronóm ia teljességgel

a m atem atik án alapszik, és csak m atem atik ai szám ításo k k al és okfej
tések k el ju th atu n k el - a n a p tá ri időpontok k iszám ításáb a n - a tények
m eghatározásához.
M ásrészt senki sem helyezte a kísérleti tudom ányt olyan m agas polcra,
m int Roger Bacon, aki nem csak ennek tulajdonította azt az előjogot, hogy
m egerősítse vagy m egingassa a deduktív érvelés következtetéseit (verifikáció
vagy falszifikáció), de am i sokkal fontosabb, olyan új és jelentős igazságok
fo rrásán ak tartotta, melyek m ás eszközökkel nem volnának felfedezhetők.
Valóban, kísérlet nélkül tudhatnánk-e bárm it is a m ágnesességről? Kísérlet
nélkül m iként volna lehetséges felfedezni a term észet titkait, s előbbre jutni
például az orvoslásban? Csak a kísérleti tudom ány egyesíti az érvelést és a
kétkezi m unkát, s ez teszi lehetővé, hogy olyan eszközöket és gépeket szer
kesszünk, amelyek az em beriségnek - vagy a kereszténységnek - egyszerre
ad n ak ism eretet és hatalm at.
De nem szükséges tovább folytatnom : m indenki ism eri Roger Bacon
bám ulatos m egsejtéseit - és bám ulatos hiszékenységét.
Sajnos itt nem elem ezhetem azt a fejtegetést, am elyet C rom bie ad a
középkori optikáról, v a la m in t arró l, ahogyan a középkor a szivárványt
m agyarázta: szakértő kalauzolásával eljutunk A lbertus M agnushoz (i. m.
197-200.), Witelóhoz (i. m. 213-232.), aki noha nem idézi őket, bizonyosan
ism e rte G ro sseteste-et és Roger Bacont, s a k i rá a d á su l a nag y oxfordi
gondolkodó neoplatonista fény-m etafizikájának m eggyőződéses híve volt,
m ajd végül Freibergi Theodorichoz (i. m. 232-259.), a középkori optika
legnagyobb elm életírójához, aki elsőként ism erte el az esőcseppekben a
fénysugarak kettős törését. Vissza kell térnem a m ódszertan történetéhez,
m elyben Crom bie G rosseteste követőiként m u tatja be azokat, akik en
nek induktív logikáját folytatják és továbbfejlesztik: D uns Scotust - ami
eléggé term észetes - és W illiam O ckham ot, am i viszont inkább meglepő.

O ckham ugyanis - Crom bie maga is hangsúlyozza ezt - „hevesen reag ált
kora a u g u sz tin iá n u s p lato n izm u sára”, m elynek R obert G rosseteste oly
buzgó híve volt.
Crom bie valóban úgy véli, hogy O ckham pozitivista episztemológiája
(amely szerin te kedvezett az em pirikus tudom ány kibontakozásának) a
Robert G rosseteste á lta l elindított m ozgalom nak úgym ond norm ális ki-
teljesedése, sőt a km éja volt. Grosseteste nézeteit összefoglalva azt m ondja
róla (i. m. 13.), hogy azt állította: a m atem atik a funkciója csupán az, hogy
leírja és összefüggésbe hozza a tényeket és az esem ényeket. A m atem atika
nem képes felfedni sem a hatóokokat, sem az egyéb okokat, amelyek vál
tozásokat idéznek elő a term észetben, m ert kifejezetten elvonatkoztat ezen
okoktól, melyek kutatása a term észettudom ány voltaképpeni feladata, azé a
tudom ányé, am elyben „m indenesetre az okok ism erete csak lökéletlen, és
csupán valószínű”. R áadásul a középkori tudom ányfilozófia intellektuális
(episztem ológiai) fejlődésének általános b em u tatásáb an , amiből fentebb
idéztem (i. m. 19.), Crom bie m árk ifejtette, hogy (i. m. 11.):
Azon erőfeszítésnek, h ogy érthetővé váljék, m iként kell haszn áln i az elm életei
a tények praktikus, korrekt szaktudom ányba ren d ezésére, a legfőbb eredm énye
annak m egm utatása volt, hogy a tudom ányban az eg y etlen „igazságkritérium ”
a logik ai koherencia é s a tapasztalati ig a zo lá s.7 A dolgok /mértjére vonatkozó
kérdést, am ire a szubsztanciákkal és az okokkal, a q u o d q u id est szavakkal vála
szoltak, fokozatosan felváltja a dolgok m ik é n tié r e vonatkozó tudományos kérdés,
m elyre egyszerűen a tények viszonyba ren d ezésév el válaszolunk, m indegy, hogy
m ilyen - logikai vagy matem atikai - eszk ö zzel, csak e célh o z vezessen.
Ami Ockham ot illeti, ő egyáltalán nem volt kísérletező, mégis a rra ösztö
nözte a term észetfilozófusokat, hogy a term észetet kísérletezéssel próbál
ják m egism erni. Hevesen bírálta az okság hagyom ányos felfogásait - nem
csu p án a célokokét, melyek szerinte p u szta „m etaforák”, de a hatóokok
elgondolását is - , és a m egism erést a tén y ek és az esem ények so rá n ak
puszta m egfigyelésére korlátozta. Ennélfogva a term észettudom ányok szá-
7 Ez Koyré szövegének pontos fordítása, az angol eredeti azonban másként szól: „Amaz
erőfeszítésnek, hogy m egértsük, hogyan hozzunk összefüggésbe tényeket elméletek segítsé
gével egy pontos gyakorlati diszciplína keretein belül, az lett a végső eredménye, hogy meg
mutatta: a tudományban az egyetlen »igazságkritérium« a logikai koherencia és a kísérleti
igazolás” - a ford.
70 ALEXANDRE KOYRÉ
m ára k észített gyakorlati program ja egyszerűen csak a megfigyelt tények

viszonyba állítását írja elő, „avagy a jelenségek m egm entését a logika és
a m atem atik a eszközével” (i. m. 175.). R áadásul könyörtelenül alkalm az
va tak arékossági elvét - a h íres „Ockham borotváját” - „a mozgás olyan
felfogását alakította ki, mely visszatér m ajd a XVII. század tehetetlenségi
elm életében” (uo.).
Úgy ju t el ide, hogy egyszerre veti el az arisztotelészi felfogást és az
impetus elm életét, úgy határozva m eg a m ozgást (i. m. 176.), „m int olyan
fogalm at, am elynek nincs valósága a m ozgásban lévő testen kívül”. Az a
quo m o ven tu r projecta? h íre s kérdésére úgy válaszol, hogy
egy ilyen [ti. hajító] m ozgásban a mozgató - m iután a m ozgatott dolog elvált az
eredeti m ozgatótól - maga a mozgó dolog lesz, s nem azért, m intha len n e benne
bárm ilyen erő: e m ozgató és a mozgatott dolog u gyan is nem különböztethető
m eg egym ástól. Ha Önök azt mondják, hogy m in d en új okozat magában foglal
egy saját okot, s hogy a helyváltoztató m ozgás e g y új okozat, akkor azt mondom,
hogy a helyváltoztató m ozgás nem új okozat..., h iszen nem egyéb, mint hogy a
test, am elyik m ozog, oly m ódon van a tér különböző részeib en , h ogy soha nincs
k izá ró la g e részek e g y ik é b e n , m ivel két, e g y m á sn a k ellen tm on d ó dologból
m indkettő nem lehet igaz.
Álljunk itt m eg néhány p illan atra, s m ielőtt továbbm ennénk a középkori

és a m odern tudom ány kapcsolatainak elem zésében, ahogyan ezt Crombie
bem utatja, nézzük m eg, tézise bizonyítottnak tekinthető-e? Be kell valla
nom, ezt erősen kétlem. Személy szerint m ég m esszebb m ennék: valójában
nekem úgy tű n ik , Crom bie k utatásainak m aga a ta rta lm a vezet el a közép
kori tudom ány fejlődésének, és e fejlődés a nim a m o trixá nak egy teljesen
eltérő, s bizonyos tekintetben ellentétes felfogásához.
Crom bie úgy véli, a középkori kísérleti tu d o m á n y eljövetelét - amelyet
az elm életnek a p ra xish o z való társítása m iatt szem beállít a görögök m e
rőben elm életi tudom ányával - a keresztény civilizáció cselekvő beállító
dása h a tá ro z ta meg, mely ugyanezért szem ben áll az antikvitást jellemző
passzivitással.8
8 Crombie hangsúlyozza a chartres-i iskola, Kilwardby stb. oktatásának gyakorlati irá
nyultságát.
Itt nem v itatn ám C rom bie-nak a scientia activa et operativa keresztény

kezdeteit illető felfogását. Valóban teljesen bizonyos, hogy a keresztény
- és a k á r középkori - hagyom ányban elegendő elem et találh atu n k , melyek
tartalm azzák a m unka (a kézzel végzett m unka) nem es eszméjét, és hogy
a terem tő Isten bibliai felfogása m intaként szolgálhat az em beri aktivitás
szám ára, és hozzájárulhat az ipar, sőt, a kereskedelem kibontakozásához
- m iként a p u ritánok esetében történt. U gyanakkor kissé m ulatságos felfi
gyelni arra, hogy az aktivista hajlam okat és a gyakorlat felé fordulást általá
ban a m odern szellem jellem zőjének szokás tartan i, akit evilági érdeklődése
szem beállít a középkori szellem világtól való elfordulásával, aki szám ára e
„siralom völgy” csupán az utazás és a m egpróbáltatások helye, ahol a homo
viatorn&k fel kell készülnie az örök életre. Következésképp a tudomány- és
filozóíiatörténészek szem beállították Francis Bacon és D escartes iparszerű
tudom ányát (ez utóbbi tette az em bert „a term észet urává és birtokosává”)
m ind a középkor, m ind a görögök szemlélődő eszményével. Bármiként álljon
is a dolog egyébként ezzel a felfogással - ez egyáltalán nem rám tartozik -,
bizonyos vagyok abban, hogy Crombie majd felism eri, hogy az általa idézett
példák ellenére a középkori kereszténységet sokkal jobban foglalkoztatta
a túlvilág, m in t az itteni, és a technológia irán ti érdeklődés kibontakozása
- m iként úgy tűnik, a teljes m odern történelem eléggé meggyőzően m utatja -
szorosan összefonódik a nyugati civilizáció elvilágiasodásával és azzal,
hogy az érdeklődés az eljövendő élettől a világban való élet felé fordult.
Ami engem illet, nem hiszem , hogy a m odern tudom ány m egszületése
és kibontakozása azzal volna m agyarázható, hogy a szellem az elm élettől
a p ra xis felé fordult. M indig is úgy gondoltam , hogy ez a m agyarázat nem
vág egybe a tudom ányos gondolkodás valódi fejlődésével, m ég a XVII. szá
zadban sem; úgy tűnik, m ég kevésbé vág egybe a XIII. és a XIV. században.
T erm észetesen nem tagadom , hogy feltételezett - és gyakran valóságos -
elfordulása ellenére a középkor, vagy pontosabban fogalmazva: bizonyos
szám ú, sőt igen nagy szám ú középkori szem ély elevenen érdeklődött a
tech n ik a irán t, sem azt, hogy m egajándékozták az em beriséget bizonyos
szám ú ugyancsak jelentős találm ánnyal, m elyek ném elyike valószínűleg
m egm enthette volna az antikvitást a b arb ár betöréseknek betudható ösz-
szeom lástól és széteséstől, h a m ár az ókorban m egalkották volna őket.9De
valójában az eke, a hám , a főhajtórúd és a hátulsó korm ány feltalálásának
0 Valójában az antikvitás összeomlása alapvetően annak köszönhető, hogy képtelen volt
megoldani a közlekedés problémáját.
72 ALEXANDRE KOYRÉ
sem m i köze a tudományos fejlődéshez. Az olyan csodák, m int a gótikus boltív,

az üvegablakok, a torony- és a zsebórák fo lio t-ja vagy kiegyenlítő csigája a
középkor végén nem a kapcsolódó tudom ányos elm életek fejlődésének az
eredm ényei, és ilyen fejlődést nem is segítettek elő. A kárm ilyen különösnek
tűnjék is, még egy oly forradalm i felfedezésnek, m int a tűzfegyvereké, sem
lett nagyobb tudom ányos hatása, m int am ekkora tudom ányos alapja volt.
Az ágyúgolyók lerom bolták a feudalizm ust és a középkori várakat, de nem
v álto ztatták m eg a középkori dinam ikát. Ha valóban a gyakorlati érdek
lődés volna - az általu n k elfogadott értelem ben vett - kísérleti tudom ány
fejlődésének szükséges és elégséges feltétele, akkor ezt a tudom ányt m ár
legalább ezer évvel Robert G rosseteste előtt m egalkották volna a róm ai
császárság, ha ugyan nem a róm ai köztársaság m érnökei.
A középkori optika története, ahogyan azt Crom bie elbeszéli, úgy tű
nik, m egerősíti az elm életek és a gyakorlati kivitelezések egym ástól való
kölcsönös függésével kapcsolatos kételyeim et - legalábbis a tudom ányos
technológia kibontakozásáig, am i egészen új keletű jelenség. T erm észete
sen lehetséges, b ár igen kevéssé valószínű, hogy az ism eretlen lángelm ét,
aki feltalálta a szem üveget, elm életi m egfontolások vezették; ugyanakkor
bizonyos, hogy e felfedezésnek sem m iféle h atása nem volt az optika tudo
m án y án ak fejlődésére a középkorban, ez utóbbi pedig - bárm it mondjon is
Roger Rácon - egyáltalán nem volt sem az optikai technológia, sem az optikai
eszközök m eg alkotásának a kiindulópontja.10 E llenben a XVII. században
a távcső felfedezésével az elm élet is fejlődésnek indult, m ajd ezt követte a
tech n ik a fellendülése.
S b ár Crombie azt állítja, hogy „a XIII. század m ódszertani forradalm a”
vezetett az új tudom ány m egszületéséhez, és általában is a m ódszertan volt
a tudom ányos fejlődés m otorja és m eghatározó tényezője, én nem hiszem ,
hogy ezt bizonyította volna. Még egyszer m ondom , úgy tűnik, éppen kuta
tá sa in a k eredm ényei ássák alá a tézisét.
Crom bie ténylegesen m egm utatta, hogy „a felbontás és összetevés h íres
m ódszere”, am it oly gyakran m int Galilei episztem ológiájának proprium át
á llíta n a k elénk (és am it R andall felfedezett a padovai arisztoteliánusok
10 Az optika semmilyen haladást nem mutat fel Freibergi Theodoric és Maurolico, vagy
gyakorlatilag (mivel a XVI. század előtt Maurolico munkái nem jelentek meg) Freibergi
Theodoric és Kepler között. Kepler optikája azonban - miként Vasco Ronchi kimutatta - nem
középkori elgondolásokon alapult, hanem „a középkori optika katasztrófájára” mutat rá, ld.
Vasco Ronchi: Storia della luce, 2. kiad., Bologna, 1952, francia ford.: Paris, 1956.
m u n k áib an “), egyáltalán nem volt „m odern” lelemény, hanem m á r a kö

zépkori logikusok jól ism erték, leírták és tanították a XIII., sőt a XII. század
óta. Ráadásul e m ódszer az analízis és a szintézis m ódszerére m egy vissza
(a resolutio és a com positio csak e görög kifejezések fordítása), am it a
görögök használtak, és am it A risztotelész írt le a M ásodik A nalitikában.
U gyanakkor ha ez így van - és Crom bie bizonyítása u tá n nehezen kétel
k ed h etü n k benne -, akkor úgy tűnik, hogy az egyetlen következtetés, am it
ebből a nagyon jelentős tényből levonhatunk, az, hogy az elvont m ódszer
ta n n a k viszonylag csekély h atása van a tudom ányos gondolkodás konkrét
fejlődésére. Úgy látszik, m indig is tu d ta m indenki, hogy m eg kell k ísérelni
a bonyolult összetételeket egyszerű elem ekre visszavezetni, s hogy felte
véseket (hipotéziseket) dedukcióval vagy a tényekkel való szem besítéssel
kell „verifikálni” vagy „falszifikálni”. Az em ber k ísértést érez, hogy Napó
leo n n ak a stratégiáról m ondott h íre s szavait alkalm azza a m ó d szertan ra
is: az elvek nagyon egyszerűek, az alkalm azásuk szám ít.
A tudomány fejlődésének története ezt a nézőpontot látszik m egerősíteni.
Crombie maga is elism eri, hogy Grosseteste „m ódszertani forradalm a” nem
vezette őt sem m ilyen jelentős felfedezéshez, még az optikában sem. Ami
pedig a term észettudom ányokat illeti általában, az egyes állatok szarvának
„okáról” adott grosseteste-i m eg h atá ro zá s - am ely teljességgel a „négy
ok” arisztotelészi felfogásán alapszik - igen kevéssé h asonlít arra , am it mi
tudom ánynak szoktunk nevezni, legyen b ár kísérleti vagy sem.
Nagyjából ugyanez a helyzet Roger Baconnel is: kísérletei (még azok is,
am elyek nem fantáziálások vagy nem m erőben irodalm iak) alig haladják
túl a G rosseteste-éit, de sem m iképp sem jelentenek forradalm i előrelépést
- ha egyáltalán bárm iféle előrelépést jelentenek - a görög tudom ányhoz
képest. Egyébként úgy tű n ik , a tudom ányos gondolkodás valóságos előre
lépése nagy m értékben független volt a m ódszertanétól.: Van m ódszer - de
nin cs m ó d szerta n -Jo rd a n u s de Nemore m unkáiban, s am i a XIII. századot
illeti, sem m i okunk azt h in n i, hogy P etru s Peregrinus - e korszak egyetlen
vérbeli kísérletezője - bárm ilyen m ódon G rosseteste-re tám aszkodott vol
n a .112 Még az optika terü le té n sem a m ódszertani m egfontolások határoz-
11 J. H. Randall, Jr.: „The Development of Scientific Method in the School of Padua”, Jour
nal o f the History of Ideas, 1940, Id. tőlem: „Galileo and Plato”, i. m. 1944.
12 Petrus Peregrinus és utána Roger Bacon hangsúlyozta, hogy a kísérletezőnek képesnek
kell lennie a kétkezi munka elvégzésére is. Egy olyan korban, amelyben a „mesteremberek”
nem képesek kivitelezni a tudós számára szükséges eszközöket, csakugyan ez a helyzet. így
Galileinek, Newtonnak és Huygensnek m aguknak kellett csiszolniuk a lencséket, tükröket
74 ALEXANDRE KOYRÉ
ták m eg a - Bacon, Witelo és F reibergi T heodoric m un k áib an m egjelenő

- előrelépéseket, hanem az olyan művek újbóli átvétele, m in t elsősorban
A lhazen Optikája, akire - nyilvánvaló okokból - nem h ath ato tt a Nyugat
„m ó dszertani forradalm a”.
Ő szintén szólva Crom bie nagyon jól tudja - bizonyosan jobban, m int
bárki m ás -, hogy „m ódszertani forradalm ának” igen korlátozott jelentősége
volt, s a m ódszertani viták folyam atos alak u lása nem já rt együtt a tudo
m ány párh u zam o s fejlődésével. Egészen odáig megy, hogy a tudom ányos
h alad ásn ak e hiányát azzal m agyarázza, hogy e kor filozófusai kizárólag
a m erőben m ódszertani tanulm ányoknak szentelték m agukat, am i maga
után vonta m ódszertan és tudom ány szétválását - így sem D uns Scotus,
sem W illiam Ockham nem érdeklődött igazán a tudom ány irá n t s ez a
szétválás igencsak kártékony volt a tudom ányra, miközben, úgy tűnik, nem
volt az a m ódszertanra.
Crom bie-nak bizonyosan igaza van: a túlzásba vitt m ódszertan veszélyes,
és igen g y akran, sőt többnyire term éketlenséghez vezet, a m ire elegendő
példát látu n k korunkban. Ami engem illet, m ég m esszebbre m ennék: úgy
vélem , a m ódszertan helye nem a tudom ányos kibontakozás kezdetén van,
liánéin, hogy így fogalm azzak, a közepén. Sem m ilyen tudom ány soha nem
kezdődött tractatus de rnethodó\a\, és soha nem haladt előre m erőben el
vont m ódon kidolgozott m ódszer alkalm azásával, a descartes-i Értekezés a
m ódszerről ellenére sem. Ez, m int m indannyian tudjuk, nem a tudományos
Esszék előtt, hanem után íródott, am elyeknek az előszavát képezi. Valójá
ban a descartes-i algebrikus geom etria szabályait kodifikálta. így m aga a
descartes-i tudom ány nem egy m ódszertani forradalom kiteljesedése volt,
m int ahogyan Galileié sem Robert Grosseteste „m ódszertani forradalm ának”
eredm énye. Ráadásul, m ég h a el is fogadjuk, hogy a m ó d szertan n ak döntő
hatása van a tudományos fejlődésre, paradoxonba ütközünk: egy lényegileg
ariszto telián u s m ódszertan - h árom évszázados késéssel - m egszül egy
lényegileg antiarisztoteliánus tudom ányt.
Végül, egyáltalán nem vagyok bizonyos abban, hogy fel lennénk jogosítva
G rosseteste logikai tan ítása vonatkozásában a „forradalom ” szó haszn ála
tá ra .'5 M int m á r jeleztem, Crom bie valóban m egm utatta a logikai gondol-
stb. Ugyanakkor idővel a tudomány és annak szükségletei hatására létrejön egy eszközgyártó
ipar, amely kiváltja ezt a „kétkezi m unkát”: az asztronómusok - néhány kivételtől eltekintve -
m ár nem maguk készítik asztrolábiumaikat.
13 Valójában - miközben hangsúlyozza a forradalmi aspektust - maga Crombie is elismeri,
hogy Grosseteste módszertana lényegében arisztotelészi.
kodás fejlődésének tökéletes és bám ulatos folytonosságát. A risztotelésztől

és görög - valam int arab - kom m entátoraitól Robert G rosseteste-ig, D uns
Scotusig és Ockham ig, a nagy itália i és spanyol logikusokig... és egészen
John Stuart Millig fennáll egy m egszakítatlan láncolat, melyben L incoln
püspöke az egyik legfontosabb láncszem , mivel ő tám asztotta fel és p lá n
tálta át e hagyom ányt a Nyugatra. M indazonáltal Arisztotelész logikáját és
m ó d szertanát ültette át, s m inthogy e logika és e m ódszertan az ariszto te-
lészi fizika és m etafizika szerves része, ezek tökéletesen összehangzanak
a középkor arisztoteliánus tudom ányával, de nem a XVII. századival, m ely
nem , vagy csak igen kevéssé volt az. Csakhogy G rosseteste m etafizikája
sem m iképpen sem arisztoteliánus; b ár jó adag arisztotelianizm ust hordozott
m agában, valójában lényegi aspektusait tekintve neoplatonikus m etafizika
volt, am i abhoz a problém ához vezet el m inket, hogy általában a filozófia
vagy m etafizika, és nem pusztán a logika vagy a m ódszertan m ilyen h a tá st
gyakorol a tudom ányos gondolkodásra.
Crombie hangsúlyozza - és öröm m el jelentem ki, teljesen egyetértek
vele-, hogy a platonizm us és a neoplatonizm us legalábbis elvben m indig
in d íttatást érzett a term észeti jelenségek m atem atikai tárgyalására, v a la
m in t arra, hogy így a m atem atikának a tudományok rendszerében sokkal
fontosabb szerepet tu lajd o n ítso n , m in t az arisz to te lian iz m u s. K iem eli
azt is - és ebben teljesen igaza van -, hogy Grosseteste fénym etafizikája,
m elyet leginkább ő tett m eg a fizika alapjának, az első szakaszt képezte a
term észet m atem atikai tudom ányának fejlődésében. Ebben is tökéletesen
egyetértek vele. Valóban úgy hiszem , Grosseteste itt tesz tanúbizonyságot
igen nagy eredetiségről (nem szabad elfelejtenünk, hogy a platonizm us és a
term észet m atem atizálása közötti term észetes összhang ellenére a neo p la
tonizm us végeredm ényben dialektikus és m ágikus, nem pedig m atem atikai
világfelfogást fejlesztett ki - az aritm ológia nem m atem atika), v a la m in t
egy olyan m élységű intuícióról, a m it csak a tudom ány m ai állapotából
visszatekintve lehet a m aga teljes horderejében értékelni. T erm észetesen
pontos kijelentés, hogy teljességgel idő előtti volt a fizika optikára történő
red ukálásának a kísérlete - ezt tette ugyanis -, s az egy Roger Bacont kivéve
senki nem fogadta el a nézőpontját. Szintén igaz, hogy az optika fejlődése
nem játszott m eghatározó szerepet a XVII. század fizikájának alakulásában,
s hogy Galilei nem az optikából m erített ihletet. M indam ellett - és eléggé
m eglepő, hogy ezt a tényt C rom bie nem em líti - D escartes nagy m űvét
A V ilág vagy É rtekezés a fé n y rő l cím m el látta el, jóllehet fizikája való-
jában nem az optika m in táját követte, s rá ad ásu l csak igen kevéssé volt
m atem atik ai. M in d en esetre a platonizm us volt az (és term é sz etese n a
püthagoreizm us), ami a XVII. században a m atem atikai term észettudom ányt
(és m ódszereit) ösztönözte, és szem b eállíto tta azt az ariszto telián u so k
em pirizm usával (és m ódszertanával). U gyanakkor Crombie, m int láttuk,
nem csak a platonizáló m atem atizm usnak, h anem még inkább a nom ina
lista és pozitivista hagyom ány em pirizm usának kívánja tulajdonítani ezt
az érdem et.
Még egyszer ismétlem, sajnos nem tudom elfogadni nézőpontját. Term é
szetesen nem kétlem , hogy a hagyom ányos arisztotelészi felfogás bírálata
(mely csúcspontját akkor éri el, am ikor O ckham m egtám adja a célokok
érvényességét, és m inden egyéb ok m egism erésének lehetőségét is tagadja)
fontos szerepet játszott, m egtisztítván azt a terü letet, ahol az tá n a m odern
tu dom ány felépülhetett, és eltörölvén bizonyos akadályokat, m elyek az
építkezést m egakasztották. Egyébként erősen kétlem , hogy valaha is pozitív
tényező lett volna a tudom ányos előrehaladásban.
Valójában sem Nicolaus O resm ius ragyogó m atem atik ai és kinem a
tik ai m u n k áin ak - melyek közvetlenül a nagy B radw ardinus ösztönözte
oxfordi Iskolából szá rm azn a k -, sem az álta la és Johannes B uridan ál
ta l kidolgozott im petus-elm életnek, sem a n n a k , hogy elfogadták a Föld
d iu rn ális m ozgásának lehetőségét, sem m i köze a nom inalizm ushoz vagy
a pozitivizm ushoz.
Ezt Crombie sem tagadja. Úgy véli, hogy a nom inalizm us legnagyobb
érdem e nem az im petus-eIm élet kidolgozásában áll, hanem abban, hogy
O ckham elutasította azt, egy olyan felfogás m ellett érvelve, am elyik sok
szakkutató szerin t'4hasonlít a tehetetlenség XVII. századi felfogására. Nem
gondolom, hogy ez az értelm ezés teljesen pontos, sem azt, hogy a Crombie
által idézett szöveg m egerősíti (vagy ak ár csak lehetővé teszi) ezt az értel
m ezést, am ely azonban szá m u n kra eléggé term észetes. S zá m unkra, akik
em lék szü n k D escartes látszólag hasonló m eg állap ítására, ak i kijelenti,
hogy n em tesz különbséget a m ozgás és a m ozgásban lévő te st között.
S zá m u n kra , akik m egfeledkezünk arról, hogy a mozgás D escartes szerint
is lényegénél fogva a nyugalom állapotával ellentétes állapot - Ockham
szerin t ez nem így van - , s ennélfogva - ellentétben O ckham állításával - 14
14 így újabban H. Lange: Geschichte der Grundlagen der Physik, I. köt., 159., München-
Freiburg, 1952; ld. Pierre Duhem: Études sur Leonard de Vinci, II. köt., 195.; és e tézissel
szemben Anneliese Maier, i. m. 1. jegyzet.
újhatás, olyan hatás, am ely ahhoz, hogy előálljon, nem pusztán egy okot,
h an e m egy tökéletesen m eg h atá ro zo tt okot követel meg. Úgy tű n ik , ha
m indezt em lékezetben tartju k , s ha nem vezetünk be Ockham szövegébe
olyasm it, am i nincs benne, ak k o r elism erjük, hogy abból lehetetlenség
olyan elgondolásokra következtetni, m int például az irány és a sebesség
m egm aradása, mely a m ozgás m odern felfogását foglalja m agában. Ekkor
nem tulajdonítjuk majd neki a tehetetlenségi elv felfedezését sem .
Nem tagadom, hogy m int A nneliese Maier m ondta, O ckham felfogása
továbbfejleszthető lett volna, és elvezethetett volna az állapotként elgondolt
mozgás felfogásához. Szám om ra elegendő leszögezni, hogy nem így történt,
s hogy a Venerabilis Inceptor szám os tanítványának egyike sem próbálta
meg. Ami, szerintem legalábbis, az elgondolás tökéletes term éketlenségét
bizonyítja. A nom inalista m ódszer valójában szkepticizm ushoz vezet, nem
pedig a tudomány m egújulásához.
A pozitivizm us a kudarc és a lem ondás gyerm eke. A görög asztro n ó m i
ából született meg, és legjobb kifejeződése Ptolemaiosz rendszere. A pozi
tivizm ust nem a XIII. század filozófusai gondolták el és bontakoztatták ki,
h an em a görög asztronóm usok, akik m iután kidolgozták és tökéletesítették
a tudom ányos gondolkodás m ódszerét - megfigyelés, hipotetikus elm élet,
dedukció és végül új m egfigyelések révén történő igazolás -, képtelenek
voltak m egérteni az égitestek valódi m ozgásainak rejtélyét, s ennélfogva
céljukat „a jelenségek m eg m en tésére” korlátozták, vagyis a m egfigyelés
adatainak m erőben form ális tárgyalására. Ez a tárgyalásm ód lehetővé tette
szám ukra, hogy érvényes előrejelzéseket tegyenek, de ennek az volt az ára,
hogy el kellett fogadniuk a m atem atikai elm élet és a m ögötte m eghúzódó
valóság végérvényes szétválását.'5
E felfogás - am ely egyáltalán nem előrevivő, m iként azt C rom bie hiszi,
h an em ellenkezőleg, a legm esszebbm enőkig h átráltató - az, a m it a XIV.
század pozitivistái m egpróbáltak ráerőszakolni a term észettudom ányra, s
akik e tekintetben m eglehetősen közel állnak a XIX. és a XX. századiakhoz,
akik csupán a beletörődést az önelégültséggel váltották fel. E hagyom ányos
kish itű ség elleni lázadásból vezette a m odern tudom ány, K opernikusztól
(akit Crombie eléggé m eglepő m ódon a pozitivisták közé sorol'6) Galileiig
15 Ilyen volt Proklosz és Szimplikiosz nézőpontja, amihez Averroés szorosan csatlakozott.
16 Ez a különös tévedés Kopernikuszt illetően az egyetlen valóban jelentős tévedés, amit
kitűnő könyvében Crombie elkövetett. Crombie Kopernikuszt élesen szem beállítja Galilei
vel, kijelentvén (i. m. 309.): „Ő [Galilei] nem akarta elfogadni Kopernikusz am a kijelenté
sét, amely szerint [elmélete] egyszerűen egy matematikai konstrukció, bár ez olyan nyilat-
78 ALEXANDRE KOYRÉ
és Newtonig, az arisztoteliánusok term éketlen em pirizm usa elleni forra

dalm át, am ely azon a m ély m eggyőződésen alapult, hogy a m atem atika
több a tények ren dezésére szolgáló form ális eszköznél: m aga a kulcs a
T erm észet m egértéséhez.
Voltaképpen az, ahogyan Crombie a m odern m atem atikai tudom ányt
ösztönző indítékokat elgondolja, nem áll ellentétben az enyémmel. így Galilei
episztem ológiai helyzetének kitűnő leírásáb an kijelenti (i. m. 309.):
Abból, hogy Galilei egy „hipotetikus állítá s” egzaktságát a k ísérleti igazolás és

az eg y szerű ség bevett k ritériu m ai alapján m érte fel, nyilvánvaló, h ogy célja
nem egyszerűen egy gyakorlati m ódszer kidolgozása volt, hogy „m egm en tse a
jelen ségek et”. Valójában arra törekedett, h ogy felfed ezze a T erm észet valóságos
szerkezetét, olvasson a V ilágegyetem igaz könyvében. Teljesen hely tá lló volt azt
állítani, hogy „az asztronóm usok kutatásainak legfőbb eredm énye puszta szám
adás volt az égitestek jele n sé g e ir ő l”. Ám a p tolem aioszi rendszerről írott bírála
tában egészen pontosan azt mondja, hogy „ha [Ptolemaiosz] e lé g e d e ttség g el tölt
is el egy pusztán aritm etikus csillagászt, egy filozófu s csillagászt n em elég ít ki.”
E llenben Kopernikusz nagyon jól m egértette, hogy ha a T erm észetre vonatkozó
téves feltevéseink k el m egm en th etjü k az ég i jelen ség ek et, akkor e z t m ég sokkal
könnyebben m egtehetjük igaz feltevésekkel. íg y nem csupán a gazd aságossági
elv pragm atikus alkalm azása m iatt kell az eg y szerű elm életet v á la szta n i. Maga
a T erm észet az, „aki nem szám os ok révén teszi azt, am it k evéssel is m egteh et”,
m aga a T erm észet rendelte el tehát a k opernikuszi rendszer h ely eslését.
Legalábbis ez volt Galilei nézőpontja, aki teljességgel meg volt győződve

a T erm észet m élyszerkezetének m atem atikai jellegéről. Valóban, m iként
Crom bie m ondja (i. m. 303-306.):
A tudom ányt mint viszonyok m atem atikai leírását tekintvén Galilei lehetővé tette
a m ódszertan számára, hogy megszabaduljon a túlzott empirizmusra törekvéstől,
am i az arisztotelészi hagyom ány legfőbb hibája volt, és az álta lá n o ssá g olyan
kozat, amely összhangban áll a nyugati asztronómusok véleményével a XIII. század óta; a
heliostatikus elmélet [Galilei számára] a természet pontos képe volt”. Ezt a tévedést egyébként
maga Crombie helyesbítette az Augustine to Galileo című könyvében (London, 1955. és 1956,
526.). A valóságban Kopernikusz soha nem tekintette úgy elméletét, mintha egyszerűen csak
matem atikai konstrukció volna, és soha semmit nem mondott, ami ilyen értelem ben lenne
interpretálható. Oslander, nem pedig Kopernikusz fejtette ki e nézőpontot a De revolutionibus
orbium coelestium első kiadása szám ára írott előszavában, 1545-ban.
hatalm ával ruházta fel a tudom ányt, am ely ettől m ég is szigorú kapcsolatban
maradt a tapasztalati adatokkal, s ezt a korábbi neoplatonikusok csak ritkán érték
el. Galilei elsőként jutott ide azáltal, hogy nem habozott felhasználni matem atikai
elm életeiben olyan fogalmakat, am elyekre sem m ilyen példát sem figyeltek - vagy
figyelhettek - m eg. Csupán annyit követelt m eg, hogy e fogalm akból a m egfigyelt
tények levezeth etők legyenek. íg y például nem lé te z ik sem abszolúte tökéletes
sík, sem az ü res, végtelen eultlid észi térben e lszig etelten mozgó test, s ugyan
akkor G alilei e fogalm akból elsők én t dolgozta ki a teh etetlen ség XVII. századi
elm életét. És, mondja, „csodálatom nak n in csen ek határai, am ikor látom , hogy
A risztarkhosz és Kopernikusz esetéb en eszü k h ogyan volt képes oly erőszakot
tenni érzékeik en , hogy m indezek ellen ére az ész vá lt a hitük vezetőjévé.”
Látható: a mód, ahogyan Galilei a helyes tudom ányos m ódszert elgondolja,

az ész elsőbbségét foglalja m agában az egyszerű tapasztalással szem ben,
az e m p irik u san ism ert való ság n ak ideális (m atem atik ai) m odellekkel
való felcserélését, az elm élet elsőbbségét a tényekkel szem ben. Csak így
leh etett tú lju tn i az arisztotelészi em pirizm us korlátain, és csak így vált
kidolgozhatóvá egy valódi kísérleti módszer. Egy olyan módszer, m elyben
a m atem atikai elm élet határozza m eg m agának a kísérleti k u tatásnak a
szerkezetét, vagy - hogy Galilei saját kifejezéséhez térjünk vissza - egy
olyan m ódszer, am ely a m atem atikai (geom etriai) nyelvet használja arra,
hogy m egfogalm azza a term észethez intézett kérdéseit, és értelm ezze a
válaszokat. Ez a módszer, m iközben a tap asztalatilag hozzávetőlegesen
ism ert világot a pontosság racionális Világegyetem ével cseréli fel, felveszi
a m érést, m in t alapvető és legfőbb kísérleti elvet. E m ódszer az, m elyet a
term észet m atem atizálására alapozva gondolt el és fejlesztett ki, ha nem
is m aga Galilei - akinek a kísérleti m unkássága gyakorlatilag értéktelen,
s aki kísérletező tudósi tekintélyét pozitivista szakkutatók fá rad h atatlan
erőfeszítéseinek köszönheti -, de a tanítványai vagy a követői. Ennélfogva
szám om ra úgy tűnik, Crombie kissé eltúlozza G alilei tudom ányosságának
„kísérleti” aspektusát, valam int a tapasztalati tényékhez fűződő kapcsola
tán ak szorosságát'7'5. Valójában Galilei m inden alkalom m al téved, am ikor a
kísérletbe kapaszkodik. Ugyanakkor úgy tűnik, Crombie nagyon is felismeri,
hogy az új ontológia gyökeres átalakulást hozott a fizikai tudományokban, sőt17
17 Ld. Tanulmányomat: „An Experiment in M easurement in the XVII'1' Century”, in:

Proceedings o f the American Philosophical Society, 1952,253-283., illetve később a jelen kötet
ben...[majdani oldalszámot beírni]
80 ALEXANDREKOYRÉ
m ég azt is, hogy a nagy firenzei h íres, látszólag pozitivista kijelentéseinek

nagyon speciális értelm ük van. E nnek m egfelelően így ír (i. m. 310.):
Galilei és m ás platonizáló m atem atikusok - m int Kepler - azzal hoztak alap

vető változást a tudom ányos ontológiában, hogy a való vilá g szubsztanciáját a
jelenségek leírására h aszn ált elm életek b en m eglévő m atem atikai entitásokkal
azonosították.
Valóban ez a legfőbb változás, am i a m ódszerek éppen ilyen jelentős át

alakulásához vezetett, am elyek külön kezelendők a tiszta m ódszertaniól.
M indenesetre Crom bie előszeretettel használja ez utóbbi szót, s ezért így
ír, „átnom inalizálva” Galileit (i. m. 305-306.):'8
Ez azt a fontos gyakorlati ered m én y t hozta, h o g y a fizik a v ilá g a m egn yílt a

m atem atika korlátlan felh aszn álása előtt. G alilei felszám olta az arisztotelészi
felfogás legsúlyosabb n eh ézség eit, m iszerint len n e egy, a m atem atika területén
kívül elhelyezked ő „fizikatudom ány”, és k ijelentette, hogy a szubsztanciák és
az okok, am iket az a risztotelészi fizika posztulátum okként tett föl, csak puszta
szavak.
Eléggé m eglepő tehát, hogy - m iu tá n Crom bie-tól m eg tan u ltu k , hogy a

m odern tudom ány, Galileié és D escartes-é, nem csak teljesen új érvelési
m ódokat h aszn ál (a lehetetlenből a valósra), de egy olyan ontológián is
alapszik, am ely teljességgel különbözik a hagyom ányos tudom ány ontoló
giájától, am ellyel szem behelyezkedik, s hogy a hagyom ány ellen vívott eme
harcn ak mély filozófiai jelentősége van - k utatásai végkövetkeztetéseként
ezt olvashatjuk (i. m. 318.):
A rengeteg eszköz ellen ére, m elyeket az új m atem atika hozott a XVII. századba,
a kísérleti tudom ány problém ái és logik ai szerk ezete ugyanaz m aradt modern
történ etén ek k ezd ete óta, a za z m in te g y n é g y é v szá za d d a l korábbtól fogva.
A kísérleti tudom ány elm életén ek története G rosseteste-től N ew tonig valójában
egy sor variáció az a riszto telészi tém ára, am ely szerin t a tudom ányos kutatás
célja igaz prem isszák fölfed ezése, hogy eljussunk a m egfigyelések bizonyított
ism eretéhez; bevetve a kísérlet új eszközét, és a m atem atikai hangnem be való
transzponálást. A kutató arra törekedett, hogy a propozíciók igazolt rendszerét
18 Az idézett Crombie könyvének hivatkozott helyén nem található.

ép ítse föl, melyben a legegyedibbnek a legáltalánosabbal való kapcsolata egy

szükségszerű kapcsolat következm énye.
Nyilvánvalóan Newton neve adja meg a kulcsot Crombie állításához. Crombie

valóban hisz Newton pozitivista felfogásában. Erről így ír (i. m. 317.):
M atem atikai m ód szere ugyanolyan m ódon kapcsolódott a m eg fig y elések h ez,

m in t A risztotelész latin k om m entátorainak „felső” m atem atik ai tudom ánya,
az a tudomány, m ely „okát [ra iso n ] adja valam ely dolognak, am elyről az alsó
tudom ány szolgáltat tényeket, ám e z e n alsó tudomány n em beszél a dolog oka
iról [causes]".
Newton célja - m egkülönböztetve a „m atem atikai ú tját” az „okok nyom o

zásátó l”, például a d in am ik a és az optika tanulm ányozását „a fény és a
töm egvonzás term észetének és m inőségének” tanulm ányozásától - az volt,
m in t Crombie em lékeztet rá, hogy m unkásságát m egszabadítsa kora két
legnépszerűbb tudom ányos ontológiájától, az arisztotelészitől és descartes-
itól, am elyekről úgy vélekedett, hogy azokat nem a jelenségekből vezették
le. Nem m intha Newton tagadta volna, hogy „a jelenségek valóságos okairól
folytatott vita” (i. m. 316.) a tudom ány illetékességébe tartozna, h anem egy
szerű en habozott azt állítani, hogy egyetlen esetben is tett volna ilyesm ivel
kapcsolatos felfedezést.
Ez igaz, ugyanakkor nem gondolom, hogy Crombie igazságot szolgáltat
am a nyers realizm usnak, am it N ew ton vegyített azzal a hittel, hogy a je
lenségek valóságos okai vagy ism eretlenek, vagy a lét egy olyan területéhez
tartoznak, mely túlm egy a fizikai léten. Ilyen például a szellem, vagy ilyenek
a szellemek, amelyek a vonzást és a taszítást okozzák, és amelyek valóságos
erők, amelyek a világ egységét és szerkezetét fenntartják, v alam int azok a
valóságos erők, melyek a testeket alkotó anyagok atom jait együvé kapcsolják
össze. Ezeket m atem atikailag kell tárgyalnunk, írja elő nekünk Newton,
s eközben ne foglalkozzunk valóságos term észetükkel. De m ásrészt szá
m o lnunk kell velük, hiszen ezek m ind valóságosak, és m eg h atáro zásu k a
tudom ányos kutatás lényegi célját képezi.
Crombie nem hiszi, hogy ez így lenne. Következésképp úgy véli, Galilei
és D escartes Platón ihlette, m atem atikai ontológián alapuló tudom ánya,
am ely a valóságos világ b ár részleges és ideiglenes, de valóságos m egis
m erésére tör, lehetetlen, sőt téves célt hajszol. Newton, aki m egtagadta az
A TUDOMÁNYOS KOZMOLÓGIA SZAKASZAI
M asson-O ursel az im ént m utatta be a világ azon elgondolásait, amelyek

szerin t em ber és világ o szthatatlan egységet alkot, nem különíthetők el
egym ástól, és szem be sem állíthatók egym ással. Bizonyos, hogy abban,
am it tudom ánynak - és kozm ológiai tudom ánynak - nevezünk, egészen
m ás beállítódással van dolgunk: itt szem ben áll egym ással a világban élő
em ber és a világ, amelyben él.
Ha a m ai előadás címét egészen szó szerint venném , és a tudományos koz
m ológiákról beszélnék, vagyis azokról, am elyek teljesen végigviszik a koz
mosztól való elkülönítést és vele együtt a kozm osz dehum anizálását, akkor
valójában nem sok mindent hozhatnék szóba: rögtön a modern korral kellene
kezdenem , valószínűleg Laplace-szal. Legfeljebb előtörténetként u ta lh a t
nék a görög asztronóm ia első korszakának, Szam oszi A risztarkhosznak,
Apollóniosznak, Ilipparkhosznak a felfogásaira. A kozmológiai felfogások
ugyanis, m ég azok is, melyeket m i tudom ányos felfogásoknak tekintünk,
csak nagyon ritk án - vagy szinte sosem - voltak függetlenek a nem tudo
m ányos, jelesül a filozófiai, a m ágikus és a v allási elképzelésektől.
A kozm oszelm élet Ptolem aiosznál, K opernikusznál, Keplernél, de még
N ew tonnál sem volt független ezektől az elképzelésektől.
A „tudom ányos kozm ológiákat” ezért tágabb értelem ben veszem , hogy
az o k n ak a gondolkodóknak a ta n a it is b ev o n h a ssam , a k ik re az im én t
utaltam .
A tudom ányos kozm ológiai elm életek szü k ség szerű en a görögökhöz
visznek vissza bennünket, m ivel jól látható, hogy a történelem ben először
G örögországban jelent m eg em ber és kozmosz szem beállítása, am i később
az utóbbi dehum anizálásához vezetett. Ez k étségtelenül soha nem vált tel
jessé, és a nagy m etafizikákban, m int a p latóniban és az arisztotelésziben,
m agán a kozmosz fogalmán belül az ezt átható tökéletesség, rend, harm ónia
eszm éivel találkozunk, és azt látjuk hogy az arányosság u ra lm á n ak pia-
* Az 1948. május 31-én a „Quatorziéme Semaine de Synthése”-en elhangzott előadás szöve
ge, Revue de Synthese (Paris, Albin Michel), új folyam, 29. köt., 1951. július-december, 11-22.
84 ALEXANDREKOYRÉ
tóni elképzelése m ind a kozm ikus, m ind az em beri és társad alm i rendre
kiterjed. Ezek teh át m ind egységesítő felfogások.
De számom ra m indenesetre úgy tűnik, hogy itt született meg a kozmikus
jelenségek m in t olyanok önm agukért való tanulm ányozása.
T erm észetesen feltehetjük a kérdést, hogy nem kellene-e m ég korábbra
v isszam ennünk az időben, és nem kellene-e a tudom ányos asztronóm ia és
kozmológia kezdetét Görögország helyett Babilóniába helyezni? Számomra
úgy tűnik, két okunk is van a rra , hogy ezt ne tegyük. Az egyik abból a tény
ből fakad, hogy a babilóniaiaknak soha nem sik erü lt m egszabadulniuk az
asztrobiológiától, am ire M asson-O ursel u talt az im ént - m íg a görögöknek
ez sikerült (egyébként feltehető, hogy az asztrobiológia Görögországban
nem kezdeti, h an em épp ellenkezőleg, késői jelenség, sokkal későbbi az
asztronóm ia kezdeténél). A m ásik ok ennél kevésbé történeti jellegű: annak
a függvénye, hogy m ilyen elképzelésünk van a tudom ány és a tudom ányos
m u n k a eszm éjéről. Ha ezen eszm ék szélsőségesen pozitivista és pragm a
tista felfogását fogadnánk el, kétségtelenül azt kellene m ondanunk, hogy
a babilóniaiak a kezdem ényezők. Tényleg m egfigyelték az eget, rögzítették
a csillagok helyzetét, és katalógusokat állítottak fel róluk, naponta felje
gyezvén a p lanéták helyzetét. Ha ezt Önök néhány évszázadon keresztül
gondosan elvégzik, végül olyan katalógusok lesznek a birtokukban, melyek
feltárják a bolygómozgások periodicitását és m egadják an n ak lehetőségét,
hogy az év m inden napjára előrejelezzék a csillagok és a bolygók állását,
am it látni is fognak m ajd, am ikor fölnéznek az égre. Ez igen fontos volt a
babilóniaiak szám ára, m ivel a bolygóállások asztrológia útján történő elő
relátásától függ a Földön bekövetkező esem ények előrelátása. Vagyis ha az
előrelátás és a m egjövendölés egyenlő a tudom ánnyal, akkor m i sem tudo
m ányosabb, m in t a babilóniai asztronóm ia. De h a a tudom ányos m unkában
főként elm életi m u n k át látu n k , és ha úgy h isszük - m in t én - , hogy nincs
tudom ány ott, ahol nincs elm élet, akkor k izárju k a babilóniai tudom ányt,
és kim ondhatjuk, hogy a tudom ányos kozmológia kezdeteit Görögországban
találjuk. Először ugyanis a görögök gondolták el és fogalm azták m eg az
elm életi tudás szellem i követelm ényét: m egm enteni a jelenségeket!, vagyis
m agyarázó elm életet alkotni a megfigyelt adatokra. Olyasvalam i ez, amit
a babilóniaiak soha nem tettek meg.
Nyomatékosítom a „megfigyelt” szót, mivel bizonyos, hogy a híres megfo
galm azás: szódzein ta phainom ena, első értelm e éppen ez: m egm agyarázni
a jelenségeket, m egm enteni őket, vagyis feltárn i a m ögöttes valóságot, a
közvetlenül adott látszólagos kuszaság m ögött feltárni a valóságos, re n d e

zett és értelem m el felfogható egységet. Nem csak arról van szó - m iként az
igen elterjedt pozitivista félreértés tan ítja hogy előrejelzések céljából az
adatokat számolás útján összekapcsoljuk egym ással, h an em valójában egy
mélyebb valóság táru l itt fel, am ely m agyarázatot ad a jelenségekre.
Ez igen fontos dolog, és lehetővé teszi, hogy m egértsük a szakkutatók
által g y ak ran figyelm en kívül hagyott lényegi kapcsolatot az asz tro n ó
m iai elm életek és a fizikai elm életek között. Ugyanis tény, hogy a nagy
felfedezések - vagy az asztronóm iai elm életek nagy fo rrad alm ai - m indig
összekapcsolódtak a fizikai elm életekben végbement felfedezésekkel vagy
változásokkal.
M égoly röviden sem ad hatom Ö nöknek elő e re n d k ív ü l izg a lm a s
és tan u lság o s tö rtén etet. E gyszerűen csak meg ak a ro m jelölni a valós
m atem atizálásának, vagyis az asztronóm us tulajdonképpeni m u nkájának
néhány szakaszát.
M int m ondottam , m indez azzal az elhatározással veszi kezdetét, hogy
a kusza felszín m ögött egy intelligibilis rendet fedezzenek fel. Platónnál
találju k az elm életi asztronóm ia követelm ényeinek és előfeltételeinek n a
gyon világos m egfogalm azását: a bolygók mozgásait szabályos és körkörös
m ozgásokra kell visszavezetni. E program ot szinte teljes egészében v ég re
hajtotta tanítványa, Eudoxosz, m ajd Kallipposz tökéletesítette; ők a bolygó
égitestek szabálytalan m ozgásainak helyébe a hom ocentrikus szférák jól
rendezett, azaz egym ásba dobozolt m ozgását állították.
Sokat gúnyolódtak - m o stan ság ritk á b b a n teszik - a k ö rk ö rö sség re
vonatkozó görög m ánián, vagyis azon a vágyon, hogy m in d en égi m ozgást
körm ozgásra vezessenek vissza. Ami engem illet, nem találom n ev etsé
gesnek vagy ostobaságnak. A tengely k ö rü li körm ozgás sajátos és igen
figyelem rem éltó m ozgásfajta, az egyetlen, am elyik egy véges v ilág b an
változás nélkül, örökösen folyhat, és éppen ezt keresték a görögök: valam it,
am i örökösen folyam atban van vagy ism étlődik. Az etern alizm u s nagyon
jellem ző a görögök tudom ányos szellem iségére. A görög elm életírók sosem
beszélnek a dolgok kezdetéről, vagy h a m égis, akkor nagyon tu d ato san
m itikus módon teszik. Ami azt az elképzelést illeti, amely szerint a körm oz
gás természetes m ozgás, napjainkban paradox módon m egerősítést nyert:
a Nap forog, a csillagködök forognak, az elektronok forognak, az atom ok
forognak, m inden forog. Hogyan is tagadhatnánk, hogy m indez v alam i
teljesen „term észetes” dolog?!
86 ALEXANDEEKOYKÉ
T érjü n k m ost vissza azo k ra, ak ik az égi m ozgásokat úgy próbálták

m egjeleníteni, m int egym ásba dobozolt egym áson belül forgó szférák kö
vetkezm ényét! Ez m eglehetősen jól sikerült nekik, egy jelenséget kivéve,
am elyet nem igen lehetett m egm agyarázni - fontos látni, hogy a görögök
m en n y ire törődtek egy jelenség igaz m agyarázatának szükségességével.
A bolygók fényességében bekövetkező váltakozásról van szó, hiszen ezek
olykor erősen ragyogtak, olykor nem , s ezt csak a Földhöz való távolság
változásaival tudták m agyarázni.
Ez egy új magyarázó elm élet kitalálását tette szükségessé, az úgynevezett
epiciklusok - és excentrikusok - elm életét, am it elsősorban az A lexandriai
Iskola, Apollóniosz, H ipparkhosz és Ptolemaiosz dolgoztak ki.
E kettő között egy ren d k ív ü li közjáték helyezkedik el. Egy elsőrangú
lángelm e, Szamoszi A risztarkhosz m agyarázó hipotézisként a Föld kettős
m ozgását teszi föl a Nap és önm aga körül. M eglehetősen furcsa, hogy nem
akadt követőre. Úgy tű n ik , csupán egyetlen tanítványa akadt. Plutarkhosz
ezt mondja: „Ezt A risztarkhosz m int hipotézist vetette fel, és Szeleukosz
m int igazságot erősítette m eg”. E szövegrész fontos, m ert m egerősíti a gö
rögöknek az igazság feltárása irá n t érzett vágyát, vagyis hogy elkülönítsék
a p usztán számításból adódó egyszerű hipotézist a fizikai szempontból igaz
hipotézistől.
A risztarkhosznak nem volt sikere, nem tudni, m iért. Olykor azt m ond
ták , hogy a Föld m ozgásának eszm éje tú lság o san erő sen ellentm ond a
görögök vallási felfogásának. Úgy gondolom, inkább m ás okok határozták
m eg A risztarkhosz sikertelenségét, m éghozzá m inden bizonnyal ugyan
azok, am elyek Arisztotelésztől és Ptolem aiosztól egészen Kopernikuszig
szem beszegültek m inden nem geocentrikus felfogással: ez pedig a Föld
mozgásával szembeni fiz ik a i ellenvetések győzhetetlensége. Mint mondtam,
szü kségszerű kapcsolat áll fenn a fizika és az asztronóm ia állapota között.
C sakhogy az ókori fizika szám ára a Föld (tengely körüli) körm ozgása a
térben úgy tű n t fel - és kellett feltűnnie -, m int am i v itath atatlan tényekkel
áll szem ben, és ellentm ond a m indennapi tapasztalatnak; egyszóval fizikai
lehetetlenségként. M ásvalami is akadályt gördített az arisztarkhoszi elmélet
elfogadása elé, tudniillik világegyetem ének m érhetetlen kiterjedése. Bár a
görögök feltették, hogy a világegyetem m eglehetősen nagy - sőt, igen nagy! -
a Földhöz képest, az arisztarkhoszi hipotézisben posztulált dimenziók mégis
túlság o san felfoghatatlanok voltak a szám ukra. Azért gondolom, hogy így
lehetett, m ert még a XVII. század közepén is szám os kiváló elm e szám ára
lehetetlennek tű n t ekkora dim enziók elfogadása. Azt is m ondták - és ez

teljesen ésszerű hogy ha a Föld forogna a Nap körül, ez látható lenne az
állócsillagok m egfigyelésekor; ha sem m ilyen p arallax is nem állapítható
meg, akkor ez annyit tesz, hogy a Föld nem forog. A nnak elfogadása, hogy
az égbolt olyan nagy, hogy az állócsillagok p arallax isa m egfigyelhetetlen,
ellentétesnek tű n t a józan ésszel és a tudom ányos szellem m el.
Az ú g y n ev ezett epiciklusok asztronóm iája a n ag y m atem atik u stó l,
Apollóniosztól ered, és H ipparkhosz, v alam in t P tolem aiosz fejlesztette
tovább. Kopernikuszig, sőt u tá n a is még hosszú ideig u ra lta a világot. Ez
volt az em beri gondolkodás egyik legnagyobb erőfeszítése.
Ptolemaioszról olykor rosszallóan nyilatkoztak, és le kívánták m inősíteni
elődeihez képest: úgy hiszem , ok nélkül. Ptolemaiosz m egtette, am it tehetett;
ha nem is ő találta ki, de kibontotta kora asztronóm iai eszm éit, s csodálatos
módon szám ította ki a re n d szer elemeit. És b ár elvetette A risztarkhosz
eszméit, ezt tudom ányos m egfontolásokból tette.
Vessünk egy pillantást a szóban forgó elm életre! Nagyon jól tudták, hogy
a bolygók nem m indig ugyanolyan távolságban vannak a Földtől; szükséges
volt tehát, hogy pályájukon a bolygók közeledjenek a Földhöz és távolodja
nak tőle. Ezen túl meg kellett m agyarázni m ozgásaik szabálytalanságait
is - olykor előre h aladnak, olykor m egállnak, olykor p edig hátrafelé m en
nek -, ezért azt képzelték, hogy a bolygók nem egy, h an e m két vagy három
kör m entén m ozognak, rátéve egy kisebb kört az első körre, vagy m agát a
nagy kört helyezvén egy kisebbre. A hordozó kört deferensnek nevezzük,
a hordozottat pedig epiciklusnak. Azt is m egtehetjük, egyszerűsítendő a
m echanizm ust, hogy a hordozó kört és a hordozott epiciklust felcseréljük
egyetlen körrel, mely azonban a Földhöz képest d ec en tralizá lt kör, vagyis
ha a Föld T pontban található, a nagy kör nem a Föld körül forog, hanem
egy hozzá képest excentrikus pont körül. Az égi m ozgások e két ábrázolási
módja tökéletesen egyenértékű, és egym ással kom binálható. Semmi sem
zárja ki például, hogy epiciklust helyezzünk egy ex cen trik u s körre (lásd
a következő oldalon).
A köröket eg y m ásra helyezve és eltérő seb esség ek k el forgatva b á r
m ilyen z á rt görbe felrajzolható. És kellő szá m b a n helyezve egym ásra
őket, felrajzolhatunk b árm it, am it akarunk: m ég egyenes vonalat is, vagy
elliptikus m ozgást. Nyilvánvaló, hogy olykor tekintélyes szám ú kört kell
felrajzolni, am i bonyolulttá teszi a szám ításokat, de ez elm életileg m indig
m egengedett.
88 ALEXANDREKOYRÉ
Az epiciklusok elm élete rendkívüli m élységű és erejű m atem atikai elgon

dolás, s a görög m atem atikusok m inden zsen ialitására szükség volt ahhoz,
hogy m egfogalm azzák.
Ebben az elm életben csak egyetlen nehezen elfogadható pont vagy dolog
van: hogy a körök szám a ne növekedjen a végtelenségig, Ptolem aiosznak
le kellett m ondania az egyenletes körm ozgás elvéről, vagy, pontosabban
fogalm azva, talált egy látszólagos eszközt arra, hogy összebékítse az elv
elfogadását tényleges követésének lehetetlenségével. Azt m ondta, azzal
oldható m eg a dolog, hogy a mozgás nem a kör középpontjához viszonyítva
egyenletes - a körök nem egyenletes m ódon forognak a középpontjukhoz
viszonyítva -, hanem egy bizonyos belső excentrikus ponthoz képest, melyet
ő ekvá n sn a k nevez.
Ez igen súlyos dolog volt, m ivel elhagyván az egyenletes körm ozgás
elvét, egyben o d ahagytuk a jelenségek fizikai m agyarázatát. Valójában
éppen Ptolem aiosztól fogva lelünk szakadékra a m atem atikai és a fizikai
csillagászat között.
Míg a filozófusok és az asztronóm usok továbbra is úgy gondolták, hogy
az égitesteket anyagi körpályák egyform a m ozgásai mozgatják, e koncep
ció fizikai értékét hangsúlyozva, addig a m atem atikus asztronóm usok erre
azt felelték, hogy a fizikai problém a nem rájuk tartozik, s hogy az ő céljuk
planéták helyzetének m eghatározása anélkül, hogy foglalkoznának azzal a
m echanizm ussal, mely ezeket a szám ításukkal m egadott helyükre vezérelné.
R észem ről úgy vélem , Ptolem aiosz a z é rt v állalja fel e szakadékot a
fizikai asztronóm ia és a m atem atikai asztronóm ia között, m ert ő hisz az
asztrológiában, és m ind asztrológiai, m ind gyakorlati szempontból valóban
felesleges tudni, hogy a bolygók fizikailag és valóságosan m iként érkeznek

m eg egy adott helyre. Az a tudás fontos, am ellyel kiszám ítjuk a helyzetüket,
hogy ebből levonhassuk az asztrológiai következtetéseket.
Nem szeretnék leragadni e problém ánál, annak ellenére, hogy fontos,
és hogy a kétféle asztronóm ia közötti széttartás nagyon sokáig fennm arad,
tulajdonképpen Kopernikuszig és Keplerig. A középkorban arab csillagászok
m egpróbálták igen ésszerű módon h ely reállítan i az egységet, szférákra
vagy testi körökre cserélve föl Ptolem aiosz pusztán m atem atikai köreit.
Ők követőkre találtak a keresztény világban. P euerbachra, a nagy asztro-
nóm usra utalok, ak in ek sikerült létrehoznia a bolygómozgások m odelljét
(anélkül, hogy e bolygómozgásokat egyenletes forgásokra sikerült volna
visszavezetnie), és viszonylag csekély szám ú anyagi szférával eljutott va
lam ennyi m ozgásuk m agyarázatához.
A nagy forradalom , amely kiűzte a Földet a világegyetem középpontjából
és szám űzte az űrbe, nem m ai történet, ám mégis roppant nehéz m egérteni
azokat az indítékokat, amelyek Kopernikusz gondolkodását vezérelték. Annyi
bizonyos, hogy részben fizikai in d íttatása volt. A ptolem aioszi asztrológia
képtelensége, hogy fizikai, m echanikai m agyarázatot adjon, am a neveze
tes ekváns, mely nem egyenletes m ozgást vezet be az egekben, szám ára
elfogadhatatlannak tűnt. Tanítványa, R haeticus azt m ondja erről, hogy az
új asztronóm ia nagy előnye abban áll, hogy m egszabadít az ekvánsoktól,
vagyis végre koherens képet ad a kozm ikus valóságról, nem pedig két külön
képet: egyfelől a filozófusokét, m ásfelől a m atem atikai csillagászokét, akik
m in dennek tetejébe egym ással sem érte tte k egyet.
Mi több, ez az új kép leegyszerűsítette a világegyetem általános szer
kezetét, éppen azzal m agyarázva m eg a bolygómozgások látszólagos sza
b álytalanságait - látják, m indig ugyanaz a tendencia: a valós intelligibilis
koherenciájának kutatása, m egmagyarázandó a puszta jelenség kuszaságát -,
hogy pu szta „ irre á lis ” látszatokra re d u k á lta ezeket. Ezek a látszólagos
szabálytalanságok (m egállások, visszafelé mozgások stb.) a leggyakrabban
valóban m ásodlagos effektusoknak bizonyultak, kiderült róluk, hogy a Föld
m ozgásainak az égbe történő kivetítései.
Ennek az elm életnek a harm adik előnye az, hogy szisztem atikus kapcso
lat m utatott meg az égi jelenségek között, a különböző bolygókra vonatkozó
látszatokat, vagyis megfigyelési adatokat (legalábbis egy részüket) egyetlen
tényezővel, tudniillik a Föld mozgásával m agyarázva. így ebből könnyebben
levezethetőkké v áltak az igazi és valóságos mozgások.
90 ALEXANDREKOYRÉ
Hogyan jutott el Kopernikusz a maga felfogásához? Igen nehéz megm on

dani, m ivel am it ő m aga m ond erről, az nem vezet el az asztronóm iájához.
Elm eséli, m ik én t talált olyan tanúbizonyságokra, m elyek szerin t a régi
szerzők a dolgokat m ásképp p róbálták m ag y arázn i, m in t Ptolem aiosz,
és éppenséggel azt javasolták, hogy a Napot tegyük meg az alsó bolygók
(Vénusz és M erkúr) m ozgásának középpontjává, am iből a rra a gondolatra
jutott, hogy ugyanezt a többi bolygóval is m eg lehet próbálni.
Ám ez egy olyasféle csillagászat m egalkotásához vezetett volna, amilyet
őutána Tycho Brahe fejlesztett ki. Egyébként különös látni, hogy ilyesmit
Kopernikusz előtt senki nem kísérelt m egtenni. Valami olyasmi ez, am inek
logikailag Ptolem aiosz és Kopernikusz között kellene elhelyezkednie. Ez
rám utat a rra , hogy a tudom ányos gondolkodás története nem teljességgel
logikus. Ahhoz, hogy alak u lá sát m egértsük, logikán kívüli tényezőkkel
is szám olnunk kell. A K opernikusz által végrehajtott nagy asztronóm iai
reform egyik - valószínűleg a legmélyebb - oka egyáltalán nem tudom á
nyos ok volt.
Részemről úgy gondolom, annak, hogy Kopernikusz nem állt meg a Tycho
Brahe-i stád iu m n ál - feltéve, hogy azt v alah a is elgondolta -, esztétikai
vagy m etafizikai oka volt: a h arm óniára vonatkozó m egfontolás. Mivel a
Nap a fény forrása, és a fény a legszebb és legjobb dolog a világban, ezért
Kopernikusz a világot terem tő és korm ányzó ésszel összhangban lévőnek
találta, hogy e fényforrás helye az általa bevilágítandó világegyetem kö
zéppontjában legyen. K opernikusz kifejezetten m ondja ezt, és úgy vélem,
semmi okunk arra, hogy ne higgyük el Nap-imádatát. Annál is inkább, mivel
a nagy csillagász, Kepler, aki valójában m egnyitotta a m odern asztronómiát,
még N ap-im ádóbb volt, m in t Kopernikusz.
Nem tehetem meg, hogy ne em lítsem Tycho Brahét, akinek asztronómiai
rendszere, m elynek K opernikusz előtt kellett volna m egjelennie, ez utób
bival pontosan egyenértékű, eltekintve attól a különbségtől, hogy Tycho
Brahe úgy gondolta: a Föld m ozdulatlan, és a Nap a körülötte forgó összes
bolygóval eg yütt a Föld körül forog.
Milyen okok kényszerítették ilyen visszalépésre Kopernikuszhoz képest?
Azt hiszem , két igen különböző m egfontolás kényszerítette rá: egyrészt
vallási m eggyőződése, am i nem engedte szám ára a S zentírással ellentétes
tanok elfogadását, m ásrészt fizikai nézőpontból an nak lehetetlensége, hogy
a Föld mozogjon. Ennek megfelelően fizikai ellenérveket hangsúlyoz e moz
gással szem ben, s ebben egyébként tökéletesen igaza van: a Föld mozgása
ellen felhozott fizikai érvek a XVII. század tudom ányos forradalm a előtt
cáfolhatatlanok voltak.
H átravan még, hogy Keplerről szóljak, akinek m unkássága szintén nem
teljességgel tudom ányos, és akit m élyen m egihletett a h arm ónia eszm éje,
m ely szerint a világot Isten a m atem atik ai h arm ó n ia törvényei szerint
szerkesztette meg. Kepler szám ára ez a világegyetem szerkezetének kulcsa.
Ami a Nap és a Föld egym áshoz viszonyított helyét illeti, ő term észetesen
kopernikuszi állásponton van, m éghozzá ugyanabból az okból, m int Koper
nikusz. Szám ára a Nap Istent jeleníti meg: a világegyetem látható Istene, a
terem tő Isten szim bólum a, aki m agát a terem tett világegyetem ben kifejezi,
és ezért a középpontban kell lennie.
Kepler e m etafizikai alapra építi rá tudom ányos életm űvét, mely m ind
szándékaiban, m ind eredm ényeiben m essze túlm egy K opernikuszon. Vol
taképpen a cél, mely Keplert vezeti, igen becsvágyó és igen m odern: helyre
ak a rja állítani (vagy pontosabban létre akarja hozni) a tudom ányos világ
felfogás egységét, az egységet fizika és asztronóm ia között. A lapm űvé
nek, a M arsról szóló nagy asztronóm iai m u n k án ak következő cím et adja:
Astronom ia nova aitiologétosz seu physica coelestis (Új asztronóm ia avagy
égi fizik a ).
A kepleri érvelést az oksági m agyarázat vezérli: ha a Nap a világ közép
p ontjában található, akkor a bolygómozgások nem csak g eom etriai vagy
optikai módon kell, hogy rendeződjenek hozzá képest - am in t ez Koper-
n ik u szn ál látható -, hanem fizikai és dinam ikai m ódon is igazodniuk kell
hozzá. így Kepler erőfeszítése azt célozza, hogy ne csak egy olyan asztro
nóm iai felfogásra találjon, mely lehetővé teszi a jelenségek elrendezését
és „m egm entését”, hanem egyben olyan felfogásra is, mely fizikai okokkal
m agyarázza az égitestek valóságos m ozgását a világban.
Az Astronomia nova előszavában ezért hangsúlyozza az égi és a földi
fizika egyesítésének szükségességét, hogy a Nap nem egyszerűen a világ
középpontja, és nem pusztán m inden rajta kívüli m egvilágítására szolgál
- m iközben a bolygók tőle függetlenül, önm agukban külön-külön teljes
m ozgató m echanizm usaikkal já rn a k -, hanem fizikai hatást kell gyako
ro ln ia az égitestek m ozgásaira.
Sajnálatos m ódon nin cs időm a rra , hogy alaposabban elm élyedjek a
kepleri gondolkodás stru k tú rájá b an , valam int tan ításán a k tech n ik a i ki
dolgozásában. Különös és m ulattató, hogy Kepler a nevét viselő törvények
levezetése közben kettős hibát vét - azokról a m indenki által ism ert törvé
92 ALEXANDREKOYRÉ
nyékről van szó, melyek szerin t az égitestek ellipszis alakú p ályán mozog
nak, és hogy a vezérsugaruk által súrolt terü le te k arányosak az idővel
de e tévedések olyan jól kiegyenlítődnek, hogy levezetésük épp e kettős
tévedésnek köszönhetően lesz pontos.
Valószínűleg az, hogy K epler kezdettől fogva új m egoldást a k a rt találni
a bolygómozgások problém ájára - egy égi fizikát, egy oksági asztronóm iát
(Aitiologétosz) - lehet az oka an nak, hogy m iu tá n rájött, hogy a M ars va
lóságos pályája ellipszis, nem próbálta m eg ezt az ellipszist körök elren
dezésével felírni, am i egyébként véghez vihető lett volna, h an em inkább
azon nyom ban h ely ettesítette a bolygókat hordozó vagy vezető szférák
vagy körpályák m echanizm usát, egy olyan m ágneses erő ötletével, amely
a Napból kiáradván vezérli a bolygómozgásokat.
Egy p illantást vetve az asztronóm iai gondolkodás fejlődésének egészére,
azt m ondhatni, hogy ez m indenekelőtt a jelenségek kuszasága m ögötti égi
mozgások rendezett valóságának a felfedezésére tett erőfeszítés volt. Ezt
elérendő, a görögök m indazt a m atem atikai és fizikai eszköztárat felhasz
nálták, am elyet koruk tudom ányos ism ereteinek állapota lehetővé tett a
szám ukra, vagyis a term észetes körmozgás eszméjét, amelynek következmé
nyeként a látszólagos m ozgásokat körm ozgások halm ozásával és egym ásra
helyezésével kellett m agyarázni. Végül Ptolem aiosz kudarca szükségessé
tette m ag án ak a fizikának az átalakítását, és az asztronóm ia Keplerrel, de
m ég inkább Newtonnal csak egy új fizikára alapozva lett sikeres.
E fejlődés áttekinthető a világegyetem dim enzióinak tanulm ányozása
felől is. M ondottam , hogy a görög világegyetem , a görög (és a középkori)
kozmosz véges volt; kétségkívül m eglehetősen tágas - a Föld m éreteihez
képest -, de nem eléggé tágas ahhoz, hogy egy mozgó s a Nap körül k erin
gő Föld elférjen benne. A csillagok alkotta világegyettem , avagy a látható
világegyetem szükségszerű végességének gondolata teljesen term észetes:
egy égboltot látunk, el tudjuk gondolni igen távolinak, de re tten tő en nehéz
elfogadni, hogy valójában n in cs égbolt, s hogy a csillagok ren d n élkül, ért
hetetlenül, egym ástól különböző és valószerűtlen távolságokban oszlanak
m eg a térben. Ez igazi intellektuális forradalm at előfeltételez.
A világegyetem végtelensége, sőt még a túlságosan nagy kiterjedése
ellenében felhozott érvek hordereje is igen nagy; ezért végig m egtalálhatók
az asztronóm ia egész történetében. így Tycho Brahe azt kifogásolja Koperni-
kusznál, hogy a rendszerében a Nap és a csillagok közötti távolság m inim um
a 700-szorosa lenne a Nap és a Föld közötti távolságnak, ez pedig szám ára
teljesen elfogadhatatlannak tűnik, és a (távcső híján végzett) megfigyelések

adatai egyáltalán nem igényelnek ekkora távolságot. Kepler, aki elfogadja a
Föld bolygómozgását, és ennélfogva kénytelen kiterjeszteni a világegyetem
dim enzióit, hogy m egm agyarázza az állócsillagok p arallaxisainak hiányát,
hasonló érvek alapján nem képes elfogadni a világ végtelenségét. Az ég
bolt, avagy a mi égi v ilág u n k az ő szá m á ra szükségszerűen véges m arad .
Az égbolt roppant nagy, átm érője hatm illiószor nagyobb a Föld á tm é rő
jénél, de véges. S zám ára a világ végtelensége m etafizik ai képtelenség.
R áadásul sem m ilyen tudom ányos m egfontolás nem kényszeríti a végtelen
világ elfogadására.
Szinte az egyetlen, aki elfogadta, Giordano Bruno volt, de Bruno ép p en
séggel sem nem csillagász, se nem tudós; ő m etafizikus, akinek a v ilágról
alkotott látom ása m egelőzte kora tudom ányát. Hiszen egyedül N ew tonnal
találja meg a világ a maga végtelenségének megerősítését, mégpedig egyfelől
kétségkívül tudományos érvek alapján, hiszen a klasszikus - a Galilei-féle -
fizika posztulálja a világegyetem végtelenségét és a valóságos tér azonos
ságát a geom etriai térrel, m ásfelől azonban teológiai érvek alapján.
LEONARDO DA VINCI, 500 ÉV MÚLTÁN*
„Időről időre az Ég küld nekünk valakit, aki nem csak em beri, hanem isteni
is, hogy szellem ének és értelm ének fensőbbségén k eresztü l elérhessük
az Eget” - kezdi Vasari Leonardo da Vinci életrajzát. Vasari kortársai is
így éreztek a nagy firenzei iránt, és valószínűleg a m i k o rtársain k is így
éreznek, m ég ha m ásként is adnának hangot a reneszánsz nagy m űvésze
és tudósa irán ti tisztelet, csodálat, hódolat érzésének.
Ez az oka annak, hogy 1952-ben, 500 évvel Leonardo da Vinci születé
se u tán az egész világon, Olaszországban, F ranciaországban, Angliában,
az Egyesült Állam okban szám os ünneplésre és m egem lékezésre, és nem
kevés összejövetelre k e rü lt sor, ahol m űvészek, történészek, tudósok és
a tu dom ány b arátai találk o ztak . E zekre nem csu p án a m egem lékezés
kedvéért k erü lt sor, h an em azért is, hogy összevessék nézőpontjaikat és
együtt m u n k áljan ak ki Leonardo da Vinciről egy jobb értelm ezést, egy
jobb értékelést arról, hogy az em beri szellem történetében m ilyen helyet
kell kijelölni szám ára.
M indig nehéz feladat egy nagy em ber történelem ben játszott szerepét
értelm ezni. M ondanom sem kell, hogy a nagy em ber is a korához tartozik;
és m égis - de hát éppen ezért nevezzük „nagy”-nak - nem tartozik hozzá,
vagy legalábbis nem teljesen, hanem túllép rajta és ő hagyja rajta a m aga
nyomát. Úgymond átform álja m últját és m ódosítja jövőjét.
Ahhoz, hogy egy „nagy em bert” pontosan elhelyezzünk, össze kell vet
nünk az elődeivel, a kortársaival és a követőivel, am i nehéz és bonyolult
feladat, s am i annál nehezebbé válik, m inél nagyobb szabásúak az általunk
tárgyalt em ber célkitűzései, gondolkodása és életm űve.
Ez m ég inkább em bert próbáló, am ikor Leonardóról van szó, egy olyan
egyetem es lángelm éről, akiből csak egy volt.
* Egy madisoni (Wisconsin) előadás kiadatlan szövege 1953-ból, angolból fordította D. K.

Mivel az angol eredeti nem hozzáférhető, a magyar fordítás a francia szöveg alapján készült
(a ford.).
96 ALEXANDRE KOYRÉ
R áadásul ebben az esetben szem besülünk egy sajátos és a m aga nem é

ben egyedülálló nehézséggel: nem csak egyetlen L eonardo da Vinci van,
h an em kettő.
Van egyfelől az a Leonardo da Vinci, akit „közéleti em bernek”, vagy
„külső” em bernek lehetne nevezni: az 1452. április 15-én született fiú - apja
Ser Piero da V inci-kam aszkorában, 14 vagy 15 évesen Verocchio tanítványa
lesz, vagy inkább inasa, majd később a társa.
Jóvágású fiatalem ber, csillogó és kivételes képességekkel m egáldva:
zenész, festő, szobrász, építész, m érnök, akit Lorenzo „Magnifico” 1481-ben
áteng ed ett Lodovico Sforzának, m ás néven II M orónak, M ilánó u ralkodó
ján ak . 1482-ben szegődött ez utóbbi szolgálatába, s m ajdnem húsz éven
k eresztü l szolgálta, egészen az uralkodó bukásáig, am ely akkor követke
zett be, m időn a fran ciák bevették M ilánót. L eonardo m int afféle „m in
den es” dolgozott neki: cerem óniam ester, látványosságok és ünnepségek
szervezője, m érnök és m unkafelügyelő, csatornák ásatója, erődítm ények
és v árá rk o k tervezője, festőként elk ész íte tte Lodovico szám ára en nek
sógornője, Isabella d’Este, valam int szeretői, C ecilia C allerani (1485) és
L u crezia C rivelli (1495) arcképét. De elsősorban és m indenekelőtt szob
rászk én t dolgozott éveken át F rancesco Sforza nag y m éretű lovasszobrán
- m éreteib en tú lh alad ja Donatello és Verocchio szobrait - , mely a rra volt
hivatott, hogy a világgal m egism ertesse a S forza-dinasztia h atalm át és
L eonardo dicsőségét.
Ő az az em ber, aki - m iközben II M orónak dolgozott - m egfestette A z
utolsó vacsorát és A sziklás M adonnái a Santa M aria déllé Grazie domonko
sainak, majd aki Firenzében, ahová u ra bukása után visszatért, m egfestette
A szent családot, n L é d á t,a .M o n a L isá lé sA za n g h ia ri csatát, és ezzel a kor
legnagyobb festőjének hírnevét vívta ki m agának.
Ez az em ber szolgálta Cesare Borgiát, m ajd 1507-ben visszatért M ilá
nóba, hogy ezúttal a fran ciák n a k dolgozzon, C harles d’A m boise-nak és
T rivulzio m arsalln ak . M ikor a franciák távoztával ő is elhagyni kénysze
rü lt a várost, Rómába m ent a Medicik, X. Leó pápa szolgálatába. Ő az, aki
fá rad tan , de nem m egtörve, a világ által legyőzve, de nem elkeseredve
1515-ben elfogadta Franciaország királyának, I. Ferencnek a m eghívását,
és élete utolsó éveit az Amboise m elletti Cloux-ban töltötte. Itt halt m eg
békésen 1519. m ájus 2-án.
ím e, a közéleti em ber vagy külső em ber, akit a XIX. század ám ulattal
tek in t kora legnagyobb képviselőjének, a h aso n líth atatlan m űvésznek és
kézm űvesnek, a szabad és terem tő egyéniség tökéletes példájának, kin ek

m űveiben m úlhatatlan tökéletesség és szépség nyilvánul meg.
U gyanakkor tragikus alak is, hiszen e külső em bernek és m űveinek
nehéz sors jutott. Néhány portréja eltűnt. Elvesztek Az anghiari csata h íre s
vázlatai is. Az utolsó vacsora egyre jobban tönkrem egy. F rancesco Sforza
nagy szobrát, az II C avallót soha nem öntötték ki; nem volt pénz a fém
m egfizetésére, vagy inkább a fém a fegyverekhez kellett. Ami az agyagból
k észü lt m odellt illeti, am it 1495-ban ott állíto ttak talap z atára , ahová a
bronz em lékm űvet kellett volna elhelyezni, nyom talanul eltűnt az eső és
T riv u lzio m arsall k ato n áin ak nyilai h a tá sá ra (a katonák a n y ilazáshoz
céltáblának használták).
B árm ily nagy em b er is, ez a közéleti em ber nem a teljes L eonardo.
Van egy m ásik is, a „belső” ember, a titkos ember. Az em ber, akit I. F erenc
tiszteletteljesen „Atyáin”-nak hívott, s akiről Leonardo halála u tá n húsz
évvel azt m ondta Benvenuto C ellininek, hogy nem csupán olyan em b er
volt, ak i m indenkinél jobban ism erte a szobrászatot, a festészetet és az
építészetet, de főként igen nagy filozófus is. Ez az em ber m eg szám lálh atat
lan árk u st írt tele filozófiai jegyzetekkel és tanulm ányokkal, s elborította
őket geom etriai, m echanikai, anatóm iai rajzokkal, m egírandó könyvek
és m egszerkesztendő gépek terveivel. Ez az em ber az, aki e jegyzeteket és
tanulm ányokat fordított írással jegyezte le, hogy az illetéktelen tek in tetek
elől elrejtse őket, és csak tükör segítségével legyenek kibetűzhetők, sőt
elrejtve őrizte és sohasem - vagy legalábbis igen ritkán - m utatta m eg őket.
így 1517-ben láthatta Antonio de Beatis, Aragon bíborosának titk á ra , aki
ezek u tá n jelentést írt u rá n ak , jelezvén neki, hogy e kéziratok igen szépek,
és közreadásuk nagyon hasznos lenne.
E papírokat soha nem adták ki. Ahelyett, hogy I. Ferencre h agyta volna
őket, aki legalább együtt m egőrizte volna az egészet, a halála előtt v é g re n
deletében Leonardo dom esticusára, tanítványára, titk á rára és b a rá tjá ra ,
F rancesco Melzire testálta. Melzi Itáliába vitte, és ugyanúgy, m int m estere,
szinte teljes titokban őrizte őket. H alála u tán az iratok az örököseire száll
tak, ak ik egy részüket elveszítették, m ajd végül am i m egm aradt, azt a XVI.
század végén eladták a spanyol udvar szolgálatában álló itáliai szobrásznak,
egy bizonyos Pompeo Leoninak.
E pap íro k tö rtén e te bonyolultabb és jóval h o sszad alm asab b a n n á l,
hogysem itt elm esélhetnénk. Felbukkannak Spanyolországban, később újra
Itáliában, mielőtt szétszóródnának Párizs és W indsor, Torino és M ilánó
98 ALEXANDRE KOYRÉ
között. A lényeg az, hogy - a festészetet tárgyaló kéziratos részek, melyek

a P árizsb an 1651-ben kiadott Trattato della P ittura alapjául szolgáltak,
az „A rundel” nevet viselő kézirat (T hom as Howard Lord A rundel vitte
h aza 1638-ban Spanyolországból A ngliába, ahol a n ém et antropológus,
B lum enbach 1788-ban látta), s néhány tudom ányos lap kivételével (ezeket
Libri em elte el az A rchives de l’In stitu t de F rance-ból és em lítette őket
1841-esA m a tem a tika tu d o m á n y története Itáliában cím ű m unkájában) -
m inden egyéb kézirat ism eretlen m aradt.
Csak a XIX. század utolsó negyedében fedeztek föl néhányat e kéziratok
közül nagy közkönyvtárakban, ahol békésen szunnyadtak századokon át.
Jean-P aul Richter (1888), Ravaisson-M ollien, Mac Curdy és m ások átírták,
lefordították és végül kiadták őket.
E közlések keltette h atás figyelem rem éltó volt. Leonardo személyisége
em berfeletti arányokat vett föl. A legnagyobb m odern szellem nek kiáltot
ták ki, a m odern tudom ányok és technika m egalapítójának, Kopernikusz,
Vesalius, Bacon és Galilei előfutárának, aki olyan csodaként jelent meg,
m int egy proles sine m atre a m odern világ kezdetén.
Majd a XX. század első éveiben a nagy francia tudós és kutató, Pierre
Duhem, akinek a középkori tudom ány újrafelfedezését köszönhetjük, kiadta
h íres m unkáját: Leonardo da Vinci, azok, a kiket olvasott, és azok, akik
olva stá k (1906-1913), m elyben m egpróbálta lerom bolni a fentebb jelzett
erősen m itikus L eonardo-képet, felváltva egy m ásik, szigorúan történeti
képpel.
Duhem könyve m inden m ai kutatás kiindulópontja, és m érhetetlen érde
m eihez m érve kevéssé fontos, hogy m iután kétszeres felfedezése elvakította
és elkápráztatta: a középkori tudom ányé egyfelől, és a középkori elemek
felfedezése Leonardo gondolkodásában m ásfelől, ez utóbbiról végső soron
különös és paradox képet fest. Egy olyan Leonardo képét, aki nem csupán
tudom ányos elme, de legalább olyan nagy tudós, m int D uhem maga: egy
olyan Leonardóét, aki a középkori hagyomány, s főleg a párizsi nom inalisták
utolsó gyüm ölcse, akiket gondosan tanulm ányozott, s akiket m egőrzött és
kézirataival átadott a XVI., sőt a XVII. század tudós férfiai szám ára. Ebből
az következett, hogy Leonardo m ár nem m int páratlan lángelm e jelent meg,
am ilyennek a XIX. századi szakkutatók látták. Épp ellenkezőleg, D uhem
felfogásában kapoccsá - a legfontosabb kapoccsá - vált a középkor és a
m odern kor között, ily m ódon állítva helyre a tudom ányos gondolkodás
fejlődésének egységét és folytonosságát.
A k ortárs tudósok, miközben számos középkori elem et elism ertek Leo

nardo da Vinci gondolkodásában (dinam ikájának, tudom ányfelfogásának,
a kísérletről és a m atem atikáról vallott felfogásának valóban m egvannak a
középkori megfelelői), nem fogadták el a D uhem által felvázolt képet.
Mi, akik a D uhem nyom án indult m ozgalom nak hála sokkal jobban
ism erjük, m in t am ennyire ő m aga ism erhette a középkor és a reneszánsz
gondolkodást, m egtanultuk: ahhoz, hogy L eonardo átitatódjék a középkori
hagyom ánnyal, nem volt szüksége arra, hogy elm élyedjen Albert de Saxe
vagy B radw ardine, Nicolaus Oresm ius vagy B uridan, Suisset vagy Nicolaus
C usanus kézirataiban és incunabuláiban, jóllehet néhányukat valószínűleg
olvasta vagy átfutotta. Valójában ez az A risztotelész-ellenes hagyom ány,
am ely a mozgó testben meglévő im petus, erő, m ozgatóképesség fogalm ára
alapozott dinam ika hagyom ányát állította szem be Arisztotelész din am ik á
jával', benne volt a levegőben. Még eleven hagyom ány volt, éppúgy m egta
lálható az egyetem i oktatásban, m int a népszerű, a nép nyelvén - különösen
olaszul - írt könyvekben; s ezek fontosságát és széleskörű elterjedtségét
m ostanság tudjuk csak felbecsülni.
Tudjuk azt is, hogy e hagyom ány visszakereséséhez a XVI. század tudós
férfiúinak, a B ernardino B aldiknak, C ardanóknak, T artag liák n ak vagy
B enedettiknek nem volt szükségük Leonardo k éziratainak a felkutatására:
könnyen m eg találh atták azt szép szám ú, ú jo n n an nyomtatott könyvben.
D uhem felfogása, jóllehet hangsúlyozza a tö rtén eti alak u lá s folyto
nosságát, azzal a paradox eredm énnyel járt, hogy Leonardót m in t korától
többé-kevésbé elszigetelt, későközépkori szellem et jelenítette meg.
Az újabb szakkutatók igyekeznek szorosabb kapcsolatot létesíteni Le
onardo és kora között. Kiemelik az im ént jelzett, a nép nyelvén született
technikai és tudományos irodalom létezését. Különösen azt hangsúlyozzák, 1
1 Arisztotelész dinamikája szerint minden kényszermozgás magában foglalja a mozgatott

testhez kötődő mozgatóerő folyamatos tevékenységét. Nincsen mozgás mozgatóerő nélkül -
válasszuk szét őket, és a mozgás leáll. így ha nem húzzuk vagy toljuk a kocsit, megszűnik
mozogni és megáll.
Igen szép elmélet, mely elég jól magyarázza a m indennapi élet jelenségeinek zömét, de a
legsúlyosabb nehézségekkel találja szembe magát, am ikor egy test tovább folytatja a mozgást,
holott nem tolja vagy húzza mozgatóerő; ilyen az íjból kilőtt nyíl, kézből elhajított kő.
Ezért van az, hogy az arisztotelészi dinamika kritikája mindig az a quo moventur projecta?
problémájára összpontosított. Mi mozgatja az elhajított tárgyat? A párizsi nominalisták ennek
magyarázatára fogadták el az impetus, azaz a mozgató által a mozgó testre átvitt mozgatóerő
elméletét, az erőét, mely megmarad a mozgó testben, ugyanúgy, ahogyan a meleg megmarad
a felhevített testben, és így bizonyos fokig belső mozgatóerő marad, folytatva hatását a testre
az után is, hogy az elvált első mozgatójától.
100 ALEXANDRE ROYRÉ
hogy az em beri testek boncolása m eglehetősen gyakori volt a XV. században

és a XVI. század elején. K apcsolatba hozzák L eonardo rajzait és technikai
találm ányait a korszak e kérdések iránti igen eleven érdeklődésével. Ebből
a szempontból e korszak jóval előrehaladottabb volt, m int ahogyan még
nem is oly rég hittük. Valójában a Leonardo rajzain ábrázolt számos gépezet
nem az ő elm eszülem ényének tűnik, hanem olyan tárgyak ábrázolásainak,
amelyek léteztek, láthatta és valószínűleg látta is őket m aga körül. E rőtel
jes ellenhatásként D uhem am a kísérletére, hogy Leonardót középkorivá
tegye és elm és ré g isé g b ú v árt csináljon belőle, m ás tudósok igyekeztek
közvetlenül visszakapcsolni őt a görögökhöz: A rkhim édészhez, aki iránt
Leonardo valóban mély érdeklődést m utatott, vagy Euklidészhez, akinek
m ódszerét teljesen nyilvánvalóan követni próbálta. Ami a többieket illeti,
ők hajlam osak arra, hogy elfogadják kortársainak véleményét Leonardóról:
uomo senza lettere, vagyis m űveletlen ember.
így cserélték föl a D uhem által rajzolt képet, m ely szerint Leonardo
m indent olvasott, és őt m indenki olvasta, egy olyan Leonardo képével, aki
semmit nem olvasott, és akit senki sem olvasott. Szám om ra úgy tűnik, Pierre
Duhem elm életének ellenhatásaként a kortárs tudósok túl m esszire mentek.
Valóban, Leonardo egy uomo senza lettere: ő m aga mondja, hozzátéve ugyan
akkor, hogy ezt ellenségei ragasztják rá, akikkel szem ben ő a tapasztalat
legfelsőbb jogaira hivatkozik. De mégis, mit jelent ez az egész? Azt hiszem,
sem m it, hacsak azt nem, hogy nem volt művelt em ber („hőmmé de lettre”),
hum anista; hogy hiányzott az irodalm i m űveltsége, sosem végzett egyetemi
tanulm ányokat, nem tudott görögül és latinul; nem tudta a Mediciek vagy
a Sforzák ud v arán ak, vagy az Akadémia tag jain ak virágos és választékos
itáliai nyelvét használni. M indez biztosan igaz. Valóban, írásainak legutóbbi
kiadója szerint nyelve egy toszkán földművesé vagy m esterem beré; nyelv-
helyessége po n tatlan, helyesírása kiejtés szerinti. Ez röviden azt jelenti,
hogy m indent önm agától tanult. De az autodidakta nem jelent tudatlant,
és az uomo senza lettere nem fordítható írástudatlan embernek: főként az
ő esetében nem . Vagyis nem kell elfogadnunk, hogy ha nem tudott latinul
írni, akkor olvasni sem tudott. T alán nem nagyon jól, de ha olvasni tudta
Ovidiust, m iként teljesen nyilvánvalóan m egtette, akkor sokkal kevesebb
nehézséggel olvashatott tudom ányos könyveket - geom etriát, optikát, fizikát
vagy orvoslást - olyan tém ákban, amelyeket tökéletesen jól ism ert. A tudo
mányos m u n k ák at tényleg könnyű elolvasni, feltéve, ha tárgyuk ism ert az
olvasó szám ára. Nehézségekkel irodalm i szövegek kapcsán találkozhatni.
Egyébként számom ra kérdés, hogy vajon mi - akiket átitat m ind akadém i

kus, m ind vizuális intellektuális hagyom ányunk tömege - m indig képesek
vagyunk-e elképzelni azokat a feltételeket, melyek közepette a tudás, vagy
legalábbis ennek egy bizonyos fajtája m egszerezhető, m ajd a rákövetkező
korszakokban - m elyek végül a m ién k h ez vezetnek el - továbbadható.
A nagy francia történész, Lucien Fébvre, aki oly sokat te tt a történelm i
tanulm ányok m eg ú ju lásáé rt F ranciaországban, k ita rtó a n hangsúlyozta
a különbséget a m i m entális stru k tú rá n k - vagy legalábbis a m i m entális
beállítódásaink, azaz a csendben olvasó és m indent v izu álisan elsajátító
n épek - és a középkor, sőt a XV. és XVI. század em berei között, akik han
gosan olvastak, ki kellett ejteniük a szavakat, és m indent vagy legalábbis
az általuk ism ert dolgok többségét a fü lü k ö n keresztül ta n u ltá k meg. Ezek
az em berek, ak iknek nem csak a hit - fid es -, de az ism eret - scientia - is
ex auditu jött, ezek az em berek m indaddig, am íg volt valaki, aki eleven
hangon m egtanította nekik, nem hitték, hogy egy könyvet el kell olvasniuk,
hogy m egtudják, m iről van szó benne..
így nem szabad aláb e csü ln i m in d azt, am it a fiatal L eonardo h a llo
m ásból m eg tanulhatott F irenzében - a firenzeiek m eglehetősen fecsegők
- Ficinóról és Picóról és az Akadém iai Iratokról anélkül, hogy valaha is ki
k ellett volna nyitnia a nagy fóliánsokat. Hallomásból eleget tu d h ato tt ezek
világfelfogásáról: szabadon választhatott platonizm us és skolasztika, m ágia
és herm etizinus keverékéből.
Még azokat a filozófiai és tudományos ism ereteket sem szabad alábecsül
nünk, amelyeket M ilanóban, a barátaival való com m erdum ával (kapcsolatá
val) szerezhetett M arlianitól, e h íres orvostól, s egy tudósdinasztia sarjától,
a m atem atikus Luca Paciolitól, egy terjedelm es aritm etik ai, algebrai és
geom etriai Sum m a szerzőjétől, aki egyébként olaszul, nem pedig latinul írta
m űvét, amit Leonardo 1494-ben Padovában megvásárolt. Vagy akár Nicolaus
C usanus híveitől és tanítványaitól, akik közül egyesek M ilánóban éltek,
m iként ma m ár tudjuk. Ők m egtehették volna, és bizonyosan m eg is tették,
hogy m egm utatják neki a jelentős szövegeket, és sokat m esélnek azokról a
középkori vitákról, amelyek a tiszta arisztotelészi dinam ika élharcosai és az
im petus-elm élel hívei között zajlottak, mely utóbbi elm életet m ind Nicolaus
C usanus, mind b arátján ak nagybátyja, Giovanni M arliani átvett.
Ők m ind b eszélhettek neki a világok egységé re és sokaságára vonat
kozó vitákról is: e kérdést hevesen vitatták a középkorban, és a közép
kori filozófusok teológiai m egfontolásból, hogy ne korlátozzák az isteni
102 ALEXANDRE KOYRÉ
m in d en h ató ság o t, A risztotelésszel és sequaceseivei szem ben a sokaság

tételét védelm ezték, vagy legalábbis a világok sokaságának lehetőségét.
Azt m ondták, hogy jóllehet valójában csak egyetlen egyet terem tett, Isten
annyi világot terem thetett volna, am ennyit akar.
E lképzelhetetlen, hogy Leonardo ne hallott volna ezekről a dolgokról,
még ha nem is olvasta e viták szövegét. Ami engem illet, azt hiszem , hogy
téves az a dilem m a, mely sze rin t L eonardo vagy „könyvm oly” volt, aki
csupán azt ism étli, am it olvasott, vagy egy ered eti vadzseni, ak i m indent
terem t és kitalál: ugyanolyan téves, m int a filozófus és tudós Leonardo,
vagy a tu d a tla n gyakorlati em b er egym ásnak ellentm ondó képei. E két
arckép n ap jain k m eghatározó feltételeinek a m últba történő kivetítéséből
ered. A nnyira hozzászoktunk ahhoz, hogy m in d en t az iskolában tanulunk
meg - a tudom ányt és a m űvészeteket, az orvoslást és a jogot -, hogy köny-
nyen m egfeledkezünk a következőről: a XIX. századig, sőt m ég később is, a
technikusokat, a m érnököket, az építészeket, a hajók és a gépek tervezőit,
nem beszélve a festőkről és a szobrászokról, nem az iskolában képezték,
hanem szakm ájukat a helyszínen, a m űhelyekben sajátították el.
E lfeledkezünk arról is, vagy nem értjü k eléggé jól, hogy éppen ezen
okoknál fogva Ghiberti, Brunelleschi vagy Verocchio műhelye egyúttal olyan
helyek is voltak, ahol az em berek rengeteget tanultak. U gyanannyit, ha
nem többet, m in t am ennyit napjainkban ta n u lu n k az iskolában: szám ítást,
perspektívát - vagyis geom etriát -, a kőfaragás és a bronzöntés m űvészetét,
a térképrajzolás, egy város m egerősítése m űvészetét, a bolthajtások meg
építésének vagy a csatornák ásásán ak m esterségét.
A h íre s m űhelyekben ta n u ló „m űveletlenek” egyáltalán n em voltak
tudatlanok, s b ár tudásuk főként em pirikus volt, egyetlen esetben sem volt
elhanyagolható. Ezért volt Leonardónak tökéletesen igaza, am ikor a tapasz
talat révén szerzett ism ereteit szem beállította h u m anista ellenlábasainak
könyvízű tudományával. Egyébiránt e műhelyek - különösképpen Verocchióé
- jóval tö bbet nyújtottak, m in t az olyan helyek, ahol egy hagyom ányos
jártasságot őriznek és ápolnak. Olyan helyek voltak ezek, ahol régi és új
problém ákat tanulm ányoztak, új megoldásokat vitattak meg és alkalm aztak,
kísérleteztek és mohón ta n u lták el m indazt, am i m ásutt történt.
Verocchio m űhelye nem m agyarázza m eg a leonardói csodát - sem m i
nem m agyarázza meg egy zseni csodáját -, ám ugyanakkor ez a m űhely
képezte őt, és adott szellem ének egy bizonyos irányt, am i a p ra x is és nem
a puszta elm élet felé terelte.
E gyakorlati irányultság m eglehetősen fontos a szám unkra ahhoz, hogy

m eg értsü k és értékeljük Leonardo da Vinci tudom ányos életművét.
Valójában ő so k k al inkább m érnök, m in t a tu d o m án y em bere, egy
m űvész-m érnök, term észetesen . H asonlóan V erocchióhoz, akit G eorge
Sarton Leonardói Szent Jánosnak nevezett el, hasonlóan Albertihez vagy
B runelleschihez, olyasféle szellem, akiben a reneszánsz egyik legjobb és
legvonzóbb m egtestesülését találja meg.
Leonardo, a reneszánsz em ber... Nem tú l egyszerű ez? Nem hangsú-
lyoztam -e én m agam a szem benállást L eonardo v alam in t a Quattrocento
m űvelt em berei és képzett tudósai között? Persze, ezt tettem , és kész vagyok
elfogadni, hogy L eonardo szelleme és életm űve bizonyos m értékig túllép
a reneszánszon, sőt szem ben áll vele. Főleg a reneszánsz szellem ének m i
tikus és m ágikus törekvéseivel áll szem ben, melyek Leonardóból teljesen
hiányoznak.
Azt is tudom, hogy m agát a reneszánsz fogalm át, bárm ennyire világosan
határozta is meg B urckhardt vagy Wölfilin, korunk tudom ányos elméi olyan
m élyreható bírálat alá vetették, hogy m ajdnem szétrom bolták. A reneszánsz
tipikus jelenségeit fedezték fel a középkor közepén és vice versa, igen sok
középkori elem et a reneszánsz gondolkodásában és életében.
U gyanakkor úgy tű n ik szám om ra, hogy a reneszánsz fogalma - a fö
lötte gyakorolt k ritik a ellenére - nem dobható ki, s hogy az általa jelölt
tö rténelm i jelenség valódi egységgel bír, jóllehet nyilvánvalóan összetett.
M inden történ elm i jelenség összetett, s az azonos vagy hasonló elem ek
különböző kom binációkban vagy összetételekben különböző eredm ények
hez vezetnek.
Ezért érzem m agam felhatalm azva an n ak fenntartására, hogy Leonardo
da Vinci, legalábbis bizonyos szem élyiségjegyeiben - ism étlem , egy zseni
soha nem tarto zik teljesen a korához - a reneszánsz em bere, sőt a n n a k
legjelentősebb és legalapvetőbb vonatkozásait jeleníti meg.
Beneszánsz em bernek tekinthető szem élyiségének erőteljes igenlése,
gondolkodásának egyetem essége, kíváncsisága, a látható világ közvetlen
és éles érzékelése, bám ulatos térintuíciója, valam int a lét dinam ikus aspek
tu sa irán ti érzéke m iatt. Akár azt is m ondhatni, hogy bizonyos tekintetben
az ő h u m an izm u sáb an - jóllehet ő m odern a tekintély és a könyvízű tudás
elvetésében -, nyilvánvaló közöm bösségében a világegyetem keresztény
felfogásával szem ben Leonardo szellem ében a re n eszá n sz ném ely igen
mély tendenciája találja meg a m aga kiteljesedését.
De té rjü n k vissza kiindulópontunkhoz! Leonardo, m ondottam , művészi

m érnök. K étségkívül egyike a legnagyobbaknak, akiket a világ valaha is
látott. A p r a x is em bere ő, vagyis olyan em ber, aki nem elm életeket, hanem
tárgyakat és gépeket szerkeszt, s aki többnyire így is gondolkodik. Ebből
következik szinte teljesen gyakorlatias b eá llító d ása a tudom ány vonat
kozásában, am i az ő szám ára nem elm élkedés tárgya, h anem cselekvési
eszköz.
Még a m atem atikában, azaz a geom etriában is - bár köszönhetünk neki
néhány m erőben elm életi felfedezést, m int a piram is súlypontjának m egha
tározását és néhány különös teorém át a félholdakról - beállítódása általában
a m érnöké: am it keres, azok gyakorlati m egoldások, m egoldások, melyek
a rerum n a tu ra e-ben m ech an ik ai eszközök segítségével m egvalósíthatók.
Ha e m egoldások nem m indig szigorúan helyesek, hanem csak közelítőle
gesek, úgy gondolja, ez nem lényeges, feltéve, hogy a praxis nézőpontjához
a legközelebb állók: csakugyan, m iért z a v a rn á n a k b e n n ü n k e t elm életi
különbségek, ha ezek oly jelentéktelenül kicsinyek, hogy sem em beri szem,
sem valam ely eszköz soha nem képes felfedezni? így Leonardo da Vinci
geom etriája a leggyakrabban dinam ikus és gyakorlati.
Mi sem jellem zőbb e tekintetben, m int a régi problém ának, a kör négy
szögesítésének tárgyalási és megoldási módja. Leonardo úgy oldja meg, hogy
végiggörget egy kört egy egyenes vonalon... elegáns és könnyű megoldás,
m elynek azonban sajnálatos módon sem m i köze a görög geom éterek által
fölvetett és tárg y alt problém ához. De a p ra x is szem pontjából m iért lenne
tilos nem bevett m ódszereket használni? M iért kellene korlátozni cselekvési
m ódjainkat és eszközeinket? Miért kellene egyenes vonalakat és köröket
h ú zn u n k és lenne tilos ez utóbbiakat végiggörgetni az egyeneseken? Miért
iktassuk ki vagy feledjük el a kerekek létezését? Csakhogy, ha Leonardo
g eo m etriája p r a k tik u s je lle g ű is, ettől m ég eg y általán n em em pirikus.
Leonardo n em em pirista. A nnak ellenére, hogy mélyen m egértette a meg
figyelés és a k ísérlet elsődleges fontosságát és döntő szerepét a tudományos
m egism erés m enetében, vagy talán éppen em iatt, sosem becsülte le az
elm élet érték ét. Ellenkezőleg, jóval a tap asz talás fölé helyezte, szerinte
ugyanis ez utóbbi legfőbb értéke éppen abban áll, hogy lehetővé teszi egy
jó elm élet kidolgozását. A m ár kidolgozott (jó, vagyis m atem atikai) elmélet
m agába szívja, sőt felváltja a tapasztalatot.
Ez az elm életi gondolkodás irán ti lelk esed és Leonardo tudom ányos
életm űvében sajnos ném iképp teoretikus m arad t. Nem volt képes átültetni
a gyakorlatba; nem tan u lt m eg elvontan gondolkodni. Ráérző képessége

csodálatos, de nem képes hibátlan dedukcióra az in tu itív e m egragadott
alapelvekből kiindulva. E zért nem tudja m egfogalm azni a testek esésének
gyorsulási törvényét, jóllehet képes m egérteni e m ozgásfajta valódi te rm é
szetét. így elvont elvként nem képes m egfogalm azni a h atás és ellenhatás
közötti egyenlőség elvét sem, am it elem zésében ösztönszerűen alkalm az
a testek ütközésének konkrét - vagy pontosabban félig konkrét - eseteire,
m elyeket rendkívüli pontossággal tárgyal, am i több m in t egy évszázadig
egyedülálló m arad.
Ugyanakkor létezik egy ism eretterület, ahol Leonardo gondolkodásának
ko n k rét jellege nem jelen tett hátrányt: ez pedig a geom etria. Leonardo
valójában született geom éter, és a térszem lélet tehetségének - am i re n d
kívül ritk a tehetség - a legm agasabb fokával ren d elk ezett. E tehetsége
tette lehetővé, hogy túllépjen az elm életi képzettség hiányán. N em csak
m indenféle problém ákat tárgyal a félholdakról, az alakzatoknak és a te s
teknek egym ásba alakításáról, a szabályos alakzatok m egszerkesztéséről
és a súlypontok m eghatározásáról, körzőket gyártva, hogy m eghúzza a
kúpgörbék szeleteit, h anem - m int m ár m ondottuk - sik erü l néhány valódi
felfedezést is tennie.
Ezzel együtt - és ez igen fontosnak tű n ik szám om ra - n ála a geom etria
uralja a m érnöki tudom ányt. így geom etriája a leggyakrabban egy m érnöké
és vice versa, m érnöki m estersége m indig egy geom éteré. Éppen ezért van
az, hogy m indazoknak tiltja e m esterség gyakorlását, sőt tanítását, akik
nem m értantudósok. „A m echanika - m ondja - a m atem atikai tudom ányok
paradicsom a.” A m echanika, vagyis - e szó jelentése a XV. század óta m eg
változott - a gépek tudom ánya, egy tudom ány - vagy m űvészet -, am elyben
Leonardo, a technikai zseni, rendkívüli képességet bontakoztatott ki. Mit
meg nem szerkesztett! H arci gépeket és gépeket a béke idejére, roham ko
csikat és m arkolókat, fegyvereket és d arukat, bom bákat és szövőgépeket,
hidakat és turbinákat, csavarhúzó eszközt és lencsecsiszolót, forgószínpadot
színházi előadásokhoz, nyom dagépet és súrlódás nélküli csapágyat, ö n m a
gukat mozgató járm űveket és hajókat, tengeralattjárókat és repülő gépeket,
gépeket, hogy az em berek m unkáját m egkönnyítsék és jólétük, hatalm u k
növekedjen. Ugyanakkor, őszintén szólva, e gyakorlati és haszonelvű m eg
fontolások - szám om ra úgy tűnik - nem játszottak alapvető szerepet sem
L eonardo szellem ében, sem tevékenységében. És ta lá n tévedtem, m ikor
gépek építőjének neveztem : a feltaláló pontosabb m egjelölés volna.
Valójában e csodálatos gépekkel kapcsolatban, m elyek rajzai kézira

tain ak m eg szám lálhatatlanul sok lapját töltik meg, m ég azt sem vehetjük
biztosra, hogy ak á r csak egyet is m egépített belőlük. Úgy tűnik, sokkal
jobban fo g lalk o ztatta terv ein ek kidolgozása, m in t kivitelezése. Sokkal
jobban érdekelte az em b eri szellem in telle k tu ális ereje, az, hogy e g é
peket képes elgondolni és k italálni, m in t az a valóságos hatalom , melyet
ezek n y ú jth attak volna az em bereknek, és a kivitelezést célzó gyakorlati
m egvalósítások. T alán ez volt a mélyebb oka an nak, hogy oly ritkán pró
bálta h aszn áln i saját találm ányait, vagy a k á r a m ásokéit: például D ürerrel
ellentétben, legalábbis a m aga szám ára, soha nem hasznosította korának
két nagy tech n ik ai találm ányát, a nyom dát és a m etszetet, jóllehet kitalálta
és tökéletesítette a nyom dagépet, s ő m aga vésett szabályos geom etrikus
testeket ábrázoló m etszeteket barátja, Luca Pacioli De divina proportione
cím ű könyvébe. És valószínűleg ugyanez az oka an n a k , hogy Leonardo
rajzai - m elyek az elm életi em ber képzeletének és nem a gyakorlati férfiú
k ísérleteinek m egtestesítői - annyira különböznek a XV. és XVI. századi
tech n ik a i gyűjtem ényeitől és m unkáitól. Míg ez utóbbiak vázlatok vagy
festm ények, Leonardo rajzai „tervrajzok”, a legelsők e nem ben.
Ehhez hasonlóan: am íg rendkívül nehéz a középkori gépeket rekonstru
álni, m elyekről csak leírások vagy rajzok m aradtak rán k , m i sem könnyebb,
m int Leonardo gépeit m egépíteni, vagy még pontosabban mi sem könnyebb,
m int m a m egépíteni őket. így például szép gyűjtem ényt épített meg Robert
Guatelis Leonardo m odelljeiből, ezeket 1952-ben az International Business
M achines Corporation kiállította, m ielőtt átadták volna a da Vinci-múzeum-
nak - L eonardo születési helyén. De erősen kétlem , hogy bárki, beleértve
m agát L eo n ard ó t is, az ő korában képes lett volna m egépíteni őket. Ez
egyáltalán nem csökkenti Leonardo zsenialitását, de valós m egvilágításba
helyezi: ő sokkal inkább technológus, m int technikus.
A m érn ö k Leonardo bizonyosan m inden idők egyik legnagyobb tech
nológusa. De m it m ondjunk a fizikus Leonardóról? A m odern szakkutatók
elődeik túlzásaival szembeni igazolható ellenhatásként a rra figyelmeztettek,
hogy L eonardo kifejezései gyakran hom ályosak és m eglehetősen gyakran
ellentm ondásosak; technológiája pontatlan; a fo rza fogalm a nála - hajtóerő,
mely a szabad testek m ozgásának oka - m itikus vagy poétikus. S valóban:
úgy h atáro zza m eg vagy írja le, m int ezen a világon, ahol m inden a létben
m egm aradni igyekszik, az egyedüli olyan entitást, am ely ezzel ellentétben
a m egsem m isülése és a h alála felé tart. A nehézkedés (gravitáció) fogalma
nála - am it olykor a mozgás okaként, olykor an n ak hatásaként m utat be

- inkonzisztens. A kutatók szintén hangsúlyozzák Leonardo felfogásának
ingadozását a testek (szabad) esésének gyorsulási m értékét illetően, am i
bizonyos szöveghelyeken a test által befutott röppálya htjával arányos, m ás
szöveghelyeken pedig az esés alatt eltelő idővel.
M indez term észetesen igaz. U gyanakkor nem szabad elfelejtenünk,
hogy ezek nehezen m egragadható fogalm ak és kérdések, s hogy például a
térhez viszonyított és az időhöz viszonyított gyorsulást könnyű összekever
ni. Olyan könnyű, hogy egészen Galileiig és D escartes-ig ta rto tt az ezzel
kapcsolatos zavar, akik ugyancsak m egszenvedtek vele, m ire kibogozták
e félreérthető fogalm akat.
Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy Leonardo írásai hosszú időszakot
fognak át, s nem tudjuk pontosan, hogy ez vagy az a szöveg m ikor íródott.
Nagyon is lehetséges, hogy az ellentm ondások és a m ódosítások nem inkon
zisztenciából, h anem fejlődésből, gondolkodása változásából, haladásából
erednek. M iért ne fogadhatnánk el - részem ről ez rendkívül valószínűnek
tű n ik hogy Leonardo kezdetben zavarosan gondolkodott - a gondolkodás
ugyanis m indig így kezdődik -, majd fokozatosan utat tört m agának a v ilá
gosság felé. Ha így volt, a kép igen m egváltozik, és L eonardónak kell tu laj
don ítan u n k azt az érdem et, hogy a nehézkedő testek esésének gyorsulását
illetően az igazi stru k tú rát m egértette, jóllehet - m int m á r em lítettem -
intuícióját nem volt képes m atem atikai term inusokkal kifejezni és nem volt
képes levezetni a pontos összefüggést az ilyesfajta mozgás alatt eltelt idő
és a m egtett út között. M indenesetre lehetséges, hogy sejtése m ég ebben
az esetben is alapvetően helyes volt.
Részemről azt hiszem, ez így volt. De bizonyítani nehéz, m ivel Leonardo
term inológiája valóban rendkívül hom ályos és következetlen - egy uomo
senza lettere terminológiája. Azt mondja például, hogy a zuhanó test által be
já rt út gúla m ódjára növekszik, de nem jelöli meg, hogy m ire u tal pontosan: a
gúla élére, térfogatára vagy m etszetére? Tényleg nagyon kár, hogy Leonardo
nem volt - m in t Duhem szeretné - a párizsi nom inalisták tanítványa. Ebben
az esetben rendelkezésére állt volna egy pontos és kifinom ult term inológia,
s én könnyedén kifejthettem volna, hogy m it ért ezen az állításon. Sajnos
azonban nem volt a követőjük, ahogyan nem volt Galilei előfutára sem, akitől
éppen a fo r z a vagy impetus m int a mozgás in h eren s okának az elgondolása
választja el. Galilei egy csapással szabadította m eg m agát és a fizikát ettől
az elgondolástól, s az inertiával helyettesítette azt.
M indam ellett egy filozófusnak vagy tudo m án y tö rtén észn ek igen é r

dekes L eonardót m in t fizikust tanulm ányoznia, az elm életi terepen való
m egkésettsége ellenére is.
A történésznek el kell ism ernie, hogy - b ár a tehetetlenség elvét nem
ism erte - L eonardo m egfogalm azta azokat a tényeket, m elyeket a mi szá
m u n k ra teljesen kézenfekvő m ódon az elv m ag áb an foglal, s am elyeket
csak az elv Galilei á ltali felfedezése után fogalm aztak m eg újra. Leonardo
volt tehát az egyetlen - több m in t egy évszázad a la tt -, aki az elm életi és
gyakorlati szakem berek - vagyis a tűzszerészek és a tüzérek - egyöntetű
véleményével szem ben azt állította, hogy egy ágyúgolyó röppályája folyama
tos görbe, nem pedig, m int hitték, két egyenes részből álló vonal, amelyeket
egy körív kapcsol össze. Hogy visszatérjünk a m á r em lített esethez, az üt
közés jelenségének tanulm ányozásához, Leonardo elsőként állította fel - és
ráadásul 150 év alatt egyedüliként - nem csupán azt az általános törvényt,
hogy két egym ásnak ütköző egyenlő test ütközés u tá n i sebessége, valam int
a beesési és a visszaverődési szögük egyenlő, h an e m azt is m egm utatta,
hogy ha két egyenlő test eltérő sebességgel közeledik egym áshoz, akkor az
ütközés után kicserélik a sebességüket. Ami a filozófusokat illeti, ők csak
csodálhatják és elem ezhetik azt a különleges képességet, am ely lehetővé
tette, hogy L eonardo ilyen következtetésre jusson, m iközben nem ism erte
azokat a prem isszákat, m elyeken e következtetések alapulnak.
Ha ezt tartju k szem előtt, közelebbről m egvizsgálva felfedezhetjük, hogy
nem csak a fizikus, de fizikája is több figyelmet érdem el, m int am ennyire
a közelm últban m éltatták, és hogy a m aga tökéletlenségében, sőt gyen
geségében - legalábbis intencióját tekintve - e fizika eredetibb, m int első
látásra tűnik.
Úgy látszik, hogy tétovázásaikkal, ellentm ondásaikkal és bizonytalansá
gaikkal együtt Leonardo szövegei folyamatos erőfeszítést m utatnak a fizika
m egreform álására, egyszerre próbálván azt dinam ikussá és m atem atikaivá
tenni. így a fo r z a felfogásának dialektikus jellege m agyarázható a rra irá
nyuló próbálkozásként, hogya causa efficienst és a causa fin a list a hatóerő
vagy erő fogalm ában egyesítve átalak ítsa a fizik ai ok ideáját, m ely erő
eltű n ik a hatásban, am it létrehoz, és am iben kiteljesül. Az is elképzelhető,
hogy a nehézkedés - am i a m ozgás forrása és h atása - fogalm ával kapcso
latos ingadozásait csak úgy érth etjü k meg, m int a r ra tett erőfeszítéseket,
hogy e fogalm at d inam izálja, v alam int hogy egybeolvassza a statikust a
d inam ikussal azáltal, hogy az egyikhez a nehézkedő test potenciális ener
LEONARDO DA VINCI, 500 ÉV UTÁN 10 9
giáját kapcsolja, a m ásikhoz pedig azt az energiát, am elyre a zu h an ó test

m ozgása révén tesz szert.
Ami a fizika m atem atizálására irányuló törekvést illeti - túl a ham vába
h u llt kísérleten, hogy levezesse az esés gyorsulásának törvényét, és túl az
ütközés törvényeinek elem zésében elért sikerén-, ebben Arkhimédész iránti
erős érdeklődése nyilvánul meg, akit többször idéz, és akinek kéziratait
egész életén át kutatta. Ez a törekvés még inkább m egnyilvánul a fizika
tudom ányának általános felfogásában, am elynek m intáját nyilvánvalóan
az euklideszi geom etria adta.
A fizikának Leonardo szerint az alapelvek és elsődleges állítások so
rozatával kell kezdődnie, s ezek alkotnák a későbbi fejtegetések alapját.
Tényleg csodálatos eszmény, és az is m arad.
Nem érzem szükségét annak, hogy kiem eljem a term észettudom ányok,
a geológia és a botanika területén kifejtet m unkásságát. Ez nagyon jól is
m ert és vitathatatlan. Nem lehet nem elám ulni rajzai pontosságán, művészi
m inőségén, éles látásm ódján, gyakran Vesaliust felülm úló tech n ik áján ak
lelem ényességén. U gyanakkor ki kell em elnem , hogy egész anatóm iai
m unkásságát egy nagyon pontos és m eghatározott cél vezérli: az em beri
test belső m echanikus szerkezetének a felfedezése, hogy hozzáférhetővé
váljon a közvetlen m egfigyelés, vagyis a látás szám ára.
Ezzel v isszatérünk ahhoz a kérdéshez, am it m á r boncolgattam ebben
az előadásban: hogy a látásnak és a hallásnak - visus és auditus - valam int
kettejük m int a tudás forrásai és eszközei közötti kapcsolatnak különböző
korokban és különböző k u ltú rák b an m ás és m ás a jelentőségük.
Úgy tűnik szám om ra, hogy Leonardóval, talán a történelem ben először,
az a uditus a m ásodik helyre szorul vissza, és a visus foglalja el az első
helyet.
Az, hogy az auditus a m ásodik szintre szorul vissza, a m űvészetek terü
letén az hozza m agával, hogy a festészet m űvészeti ágak hierarch iáján ak
csúcsára em elkedik. Ahogyan Leonardo gondosan elm agyarázza, ez azért
van így, m ert a festészet az egyetlen művészet, am ely képes az igazságra,
vagyis egyedül képes m egm utatni a dolgokat úgy, ahogyan azok vannak. De
a m egism erés és a tudom ány területén ez valam i m ást jelent, valam i sokkal
fontosabbat. Ez valójában a fid es és a traditio, a m ások tu d ásán ak felcseré
lése a személyes, szabad és kötöttség nélküli látásra és intuícióra.
Leonardo da Vinci nem fejlesztette ki azt a tudom ányt, am elyről álm o
dott. Nem is tu dta volna m egtenni. Túl korán jött, és igen csekély hatása
volt k o rtá rsa in a k és közvetlen követőinek tudom ányos gondolkodására.

M égis igen fontos helye v an az em beri gondolkodás történetében: m int
láttuk, neki köszönhetően és általa vált a technika technológiává, az emberi
szellem pedig a m egism erés egy olyan eszm ényéhez em elkedett fel, mely
egy évszázad m úlva Galileit és az Accademia dei Lincei tagjait vezérelte,
ak ik elu tasíto tták a tekintélyt és a hagyom ányt, és a dolgokat azoknak
ak a rták látni, am ik.
NICOLO TARTAGLIA DINAMIKÁJA
A dinam ika tö rténetében T artaglia m eglehetősen fontos helyet foglal el.

Meg kell azonban jegyezni, hogy a Nova Scientia' alapvetően hagyom ány
követő, és nem a Quesiti et Inventioni Diverse2sokkal előrem utatóbb eszméi
gyakorollak jelentősebb m értékű hatást a ko rtársak ra.
Az új tudomány, m iként T artaglia könyvecskéje bejelenti, a ballisztika
tudom ánya. Csakhogy ha kétségtelenül túloz is, am ikor önm agát annak
feltalálójaként állítja be - Leonardo da Vinci valójában jóval őelőtte foglal
kozott vele -, akkor sem tagadhatjuk, hogy ő volt az első, aki e „tudom ányt”
nyom tatott könyvben tárgyalta; és szintén elsőként vetett alá m atem atikai,
vagyis geom etriai tárg y alásn ak valam it, am i addig csak m erőben és egy
szerűen em pirikus „m esterség” volt. A Nova Scientia pontosan ez ért számít
h atárkőnek; T a rta g lia érdem ei pedig an n a k ellen ére tiszteletrem éltó k
m aradnak, hogy itt kifejtett elm életei teljesen tévesek: általán o sa n fogal
m azva a tudom ányok először m indig téves elm életekkel lépnek színre. Egy
elm élettel b írni ugyanis, m ég akkor is, ha az h am is, hatalm as előrelépést
(progrés) jelent az elm élet előtti állapothoz képest.
A N ova Scientia d in am ik ai alapvetése szinte teljességgel tradicionális.
Előadásm ódja azonban korántsem az. Valójában úgy tűnik, T arta g lia ke
rü ln i ak ar m inden, a k á r az általa használt fogalm akkal - term észetes és
kényszerű mozgás stb. - kapcsolatos, ak ár a vizsgálat jelenségek okaira
vonatkozó filozófiai vitát. így soha nem veti fel az a quo m oventur projecta?
kérdését, és nem em líti azokat a konkurens elm életeket - A risztotelészét
és az im petusét - , am elyek az övétől eltérő m ódon m agyarázzák a mozgató
ráhatását a mozgóra a kényszermozgás, vagy a nehéz testek önm aguktól való
(spontanée) gyorsulását a term észetes mozgás esetén. Modo geom etrico jár
el, am ikor kezdetben definíciók egy sorozatát adja meg, ezeket szuppozíciók
(axiómák) és közös ítéletek követik, am elyekből végezetül levezeti az új
* A tanulmány a La science au XVIr siécle, Colloque International de Royaumont, 1957.
július 1-4. című kötetben jelent meg, Paris, Hermann, 1960,93-116. E tanulm ányt részlegesen
közölte a Philosophisches Jahrbuch is, 1958 (Festschrift Hedwig Conrad-Martius).
1 Nova Scientia inventa de Nicolo Tarlalea, Velence, 1537.
2 Quesiti et Inventioni Diverse di Nicolo Tartalea, Brisciano, Velence, 1546.
tudom ány propozícióit. Ebből ered a m unka bizonyos csiszolatlan jellege.

De ez m inden bizonnyal T artag lia szándéka szerint való, aki kétségtelenül
em p irista a k a rt lenni - az ágyúk készítm ények, az ágyúgolyók repülnek és
a lá h u lln a k és aki m agát gyakorlati em bernek nevezi, nem filozófusnak.
Éppen az em pirikus adatok és az em pirikus fogalm ak - legalábbis am e
lyekről ezt hiszi - azok, amelyeket m atem atikai (geom etriai) tárgyalásm ód
n ak kíván alávetni, anélkül, hogy átm enne m agyarázó elm életbe, am i az
előbbiek és az utóbbi között kapcsolatot létesíthetne. Ebben áll a kísérlet
érdekessége. Pozitivizmus előtti pozitivizm usának bukása pedig jól m utatja
v állalk o zásán ak nehézségét, v alam int a születő tudom ányokat fenyegető
veszélyt, am it az „em píriához” fűzött túlzott bizalom hordoz m agában.
T artaglia „Új tudom ánya” nem értekezés de m otu, nem vizsgálja a konk
rét valóságban adott testek valam ennyi lehetséges mozgását; nem foglalkozik
a „könnyű” testekkel; elvonatkoztat a mozgás valóságos feltételeitől, jelesül
a közeg létezésétől és ellenállásától; csak az „egynem űen súlyos” testek
m ozgásával foglalkozik, tehát azokkal, „amelyek anyaguk súlyossága és
alakjuk m iatt m ozgásuk során nincsenek kitéve an n ak , hogy érzékelhető
ellen állásb a ütközzenek a levegő részérő l” (I., I. def.), am i gyakorlatilag az
ólomból, vasból, kőből vagy m ás hasonló anyagból lévő göm btesteket (B.
p., verso), m ásként m ondva az ágyúgolyókat jelenti.
Az „egynem űen súlyos testek ” e m eg h atáro zását követően a p illan at
k erü l definiálásra: „az, am inek nincsenek részei” (III. def.); m ajd az idő:
„a m ozgás és a nyugalom m érték e” (IV. def.); és a mozgás: „átrendeződés
(áthelyeződés), am it egy test tesz m eg egyik helyről egy m ásik h ely re”,
am ely az áthelyeződés h a tá ra i a „pillanatok”. E definícióhoz T arta g lia
hozzáfűz egy m egjegyzést, am ely szerint ném ely tudósok a m ozgás hat
fajtáját különböztetik meg, jóllehet Arisztotelész csak hárm at ism er; am i
őt, T artag liát illeti, csak helyváltoztató m ozgásokkal foglalkozik; in n en a
definíciója.
Az egynem űen súlyos testek helyváltoztató m ozgása vagy term észetes
m ozgás lehet, vagyis (VI. def.) „az, am it a testek bárm iféle kényszerhatás
nélkül tesznek m eg egy felsőbb helyről egy alacsonyabb helyre”; vagy kény
szerm ozgás (VIII. def.), tu d n iillik az, am it a testek „kényszerűen tesznek
meg, alulról fölfelé, fölülről lefelé, ide-oda, valam ilyen mozgatóerő h atására
(okán)”. így T artaglia szám ára - és ez annak ellenére fontos, hogy kétségkí
vül teljesen hagyom ánykövető állítás, m int azt nem sokára látni fogjuk- az
egynem űen súlyos test egyedüli és egyetlen term észetes m ozgása az, am i
NICOLO TARTAGLIA DINAMIKÁJA 1 13
lefelé tart, egy vízszintesen helyet változtató test m ozgása pedig ugyanúgy
kényszerm ozgás, m int azé, am elyik felfelé ta rt.
Ami az em lített m ozgatóerőt [forrását] illeti, T artag lia ezt úgy h atáro z
za m eg (XIII. def.), m int „bárm ilyen m esterséges gépezetet, am ely képes
kikényszeríteni vagy kilőni egy egynem űen súlyos testet a levegőbe”.
Az első szuppozíció azt m ondja, hogy egy m ozgásban lévő test által
kiváltott h atás (az ütközés) an n á l nagyobb, m in él gyorsabban halad; az
I. közös ítélet hozzáteszi, hogy egy egynem űen súlyos test a n n á l nagyobb
hatást gyakorol egy m ásik testre, m inél m agasabbról ütközik neki term é
szetes m ozgás által, m íg a IV. Közös ítélet azt fűzi m indehhez, hogy egy
kényszerm ozgástól vezérelt egynem űen súlyos test annál nagyobb hatást
fejt ki egy m ásik testen, m inél közelebb van ez utóbbi e mozgás k iin d u ló
pontjához (eredetéhez).
E szuppozíciókból és közös ítéletekből - és egy m eglehetősen különös
érveléssel, am i azon a tényen alapul, hogy egy m agasabbról (egy torony
csúcsáról) leeső test nagyobb erővel csapódik a földbe, m int az, am elyik
egy félm ag asságban lévő ablakból h u llik alá, és következésképpen az
előbbi gyorsabban halad - T artaglia levezeti (1. prop.), hogy „a term észetes
m ozgásban m inden egynem űen súlyos test a n n á l gyorsabban halad, m inél
inkább eltávolodik a kiindulóponttól (eredetétől) vagy m inél inkább közelít
az érkezési ponthoz (célhoz)”. Az a teljességgel term észetes m egfeleltetés,
am ely a kiindulóponttól való eltávolodást a beérkezési ponthoz való közele
déssel azonosítja, és am elynek majd Benedetti ism eri föl megtévesztő voltát,
m agában foglalja, hogy egy test, amely a világ középpontja felé indulna,
feltéve persze, hogy képes eljutni oda, akkor érkezne meg a legnagyobb
sebességgel, ha egy olyan csatornába h elyeznénk, am ely egy átm érője
m entén keresztülszeli a Földet. Voltaképpen a súlyos test m ozgása a világ
középpontja felé hasonló az utazóéhoz, aki egy vágyott hely felé siet:
M inél inkább közeledik e helyhez, annál inkább h alad és igyekszik előre; ah o

gyan a zarándokon látszik, aki távoli helyről jön; m in él közelebb van a célh oz,
annál inkább igyekszik előre m inden erejével, s annyival inkább, am en n yire
távolabbi helyről jön; így tesz a súlyos test; u g y a n íg y siet saját fészke felé, m ely
a v ilá g középpontja, és gyorsabban siet egy távolabbi helyről, in n en közeledve
gyorsabban siet.
11 4 ALEXANDRE KOYRÉ
De m it tesz a súlyos test, am ikor „fészkébe” ér? Vajon úgy érkezik meg,
m in t a h o n áb a /h a z á já b a v isszatérő zarándok? Vagy folytatja pályáját?
A N ova Scientia első kiadásában T artaglia nem felel e kérdésre. De a m á
sodik kiadásban (1550) határo zo ttan állást foglal a m egállás lehetőségével
szemben:
Az im ént utaltunk rá, [írja Tartaglia], hogy szám os fdozófus vélem én ye szerint
ha létezne egy Földet átfúró, annak oldalait összekötő és középpontját érintő
csatorna, m elyben eg y egyn em ű en súlyos test m ozoghatna, olym ódon, ahogyan
a fentebbiek kifejtették, e test hirtelen m egálln a, am ikor m egérkezne a közép
pontba. De ez a vélek ed és vélem én yem szerint helytelen .3 A n agy seb ességgel
beérkező mozgó test korántsem állna m eg a középpontban, hanem túlhaladna
e ponton, m inthogy k ényszerm ozgás hajtja, és a m iénkkel ellen k ező félgömbön
az ég felé törekedne, h ogy ezu tán v isszain d u ljon u gyan ezen középpont felé,
am elyen érk ezések or m e g in t csak k eresztü lh a la d n a olyan k én yszerm ozgás
által, am ely ezúttal m ifelénk szállítan á, és itt term észetes m ozgása révén újra
u gyanezen középpont felé ven n é útját, fokozatosan csökkentvén a seb ességet,
egészen addig, am íg v ég ü l valóban m eg á lln a a Föld középpontjában.
A súlyos testek m ozgásának általános szerkezetét így rögzítvén, T artaglia

ennek két m eglehetősen jelentős következm ényére hívja fel figyelm ünket,
am elyek szerint a) a súlyos test m ozgása kezdetén h alad a leglassabban
és a m ozgása végén halad a leggyorsabban; b) e test sebessége állandóan
változik, vagyis nem lehet azonos a pálya két különböző pillanatában.
T artag lia csak most, a II. propozícióban rögzíti, hogy:
M inden, egym ásh o z h a so n ló és egyform a eg y n em ű en sú ly o s test egyform a

seb esség g el4 hagyja el term észetes m ozgásának kiindulópontját, de oly módon
növekszik a seb ességü k , h ogy am elyik nagyobb teret fog átszeln i, az gyorsabban
fog haladni.
A lefelé haladó mozgás sebessége a b ejárt tér függvényében növekszik, bár

T artag lia nem m ondja ki, hogy azzal arányosan.
3 Tartagliának nincs különösebb oka „a véleményem szerint” fordulat alkalm azására, mi
vel az általa védelmezett álláspontot az impetus-dinam ika híveinek többsége osztja. Tartaglia
azonban meglehetősen hajlamos arra, hogy túlzott eredetiséget tulajdonítson magának.
' Tartaglia elkerüli azon nehéz kérdés felvetését, amely e sebesség nagyságát firtatná.
A kierőszakolt mozgás tulajdonságai gyökeresen ellentétesek a te rm é

szetes mozgás tulajdonságaival. így (III. prop.):
E gy egynem űen súlyos test annál lassabban halad, m in él inkább távolodik e re
detétől vagy m inél inkább közelít a kényszerm ozgás céljához.
Ebből ered az alábbi igen fontos következmény, am elynek alapján T artaglia

elutasítja a lövedék kezdeti gyorsulásának közhitét, amely elutasítás em ellett
a n n a k a tagadásán alapszik, hogy az ütközés ereje a szóban forgó lövedék
kilövési pontjától való távolodással növekszik:
Ebből nyilvánvaló, hogy egy egynem űen súlyos test pályájának bármely helyéhez
képest kényszerm ozgása kezdetekor rendelkezik a legnagyobb a se b e ssé g g e l és
a végén a legkisebbel; és ugyanilyen nyilvánvaló, h ogy m in él nagyobb az általa
befutandó tér, m ozgása kezdetekor an n ál gyorsabban fog halad n i (I. kor.).
Csakúgy, m int a term észetes m ozgásban, a kényszermozgás által mozgó test,

nem futhat ugyanazzal a sebességgel a pályáján két különböző pillan atb an
(2. következmény.); m ásrészt (a helyzet itt a term észetes m ozgásénak szi
g o rú a n a fordítottja) m inden hasonló és egyform a egynem űen súlyos test
a m ozgása végén egyenlő sebességgel halad, bárm ilyen volt is a sebessége
kezdetben.5
Ez egy fontos, bár túlságosan korai következtetést foglal m agában, mivel
m ég nem határoztuk m eg a kényszerm ozgás röppályájának alakját - egyéb
ként a kérdést T artaglia újra vizsgálja m unkája II. könyvében -, tu d n iillik
ha két testei ugyanolyan szögben, de különböző sebességgel lövünk ki, a
lassúbb test röppályája pontosan meg fog felelni annak a pályának, am it - egy
bizonyos pontból kiindulva, nevezetesen onnan, ahol a sebessége egyenlő
a lassúbb test kezdő sebességével - a gyorsabb ír le (1. ábra).
T érjü n k át m ost a kényszerm ozgást végző egynem űen súlyos test ál
tal leírt röppályája alak ján ak általános problém ájára! E nnek m egoldása
a n n á l is inkább nehéz T artag lia szám ára, m ert nem csupán elfogadja a
term észetes mozgás és a kierőszakolt mozgás ö sszeegyeztethetetlensé-
gének bevett tételét, de ráad ásu l m ég abszolút érvényt is tulajdonít neki,
m ás szavakkal h atáro zo ttan tagadja a „kevert” m ozgás lehetőségét, am ire
5 Itt Tartaglia még nem mondja meg, hogy milyen lesz ez a végsebesség, és nem hasonítja
a nyugalomhoz.
Nicolaus C usanus és Leonardo da Vinci oly nagy hangsúlyt fektetett. így

ezt olvassuk az V. prepozícióban:
S em m ilyen egynem űen sú ly o s test sem m ilyen idő-,vagy térközben sem lehet
m eg olyan összetett (kevert) m ozgást, am ely egyszerre k ierőszak olt és term é
szetes m ozgás.
i. á b ra . A z első te s t s e b e ssé g e (a g y o r s a b b é ) K -ban e g y e n lő

a m á s o d ik (a la s sú b b ) se b e s sé g é v e l C-ben
Valóban, h a ez tö rténne, a te stn e k úgy kellene m ozognia, hogy közben

folyam atosan növeli, ám ugyanakkor ugyanilyen folyam atosan csökkenti
sebességét. Ami teljesen nyilvánvalóan lehetetlen.
A levegőbe ferdén k ilő tt test röppályája teh át úgy jelen ik m eg, hogy
először egyenes vonalat ír le, az u tá n egy görbét (körívet), m ajd újból egy
egyenest (2. ábra).
2. á b ra
T artag lia megoldása, jól látható, teljesen m egfelel a hagyom ánynak, de,
b árm it m ondjon is, e m egoldás egyáltalán nem következik abból az elvből,
am it oly határozottan állított. Épp ellenkezőleg, a kevert m ozgás lehetetlen
ségéből egészen más röppályának kellene levezetésre k erü ln ie , m égpedig
hegyes szögűnek; a testnek egyenes vonalat kellene követnie egészen ad

dig, am íg el nem éri a m inim a sebesség pontját, am i kényszerm ozgásának
végét jelöli, majd vissza kellene h u llan ia egyenes vonalban és term észetes
m ozgással a földre (3. ábra).8
Valóban, m iért görbülne a röppálya lefelé? Ezt a kevert mozgás elm élete
képes m egm agyarázni, T artaglia azonban nem. Voltaképpen a lövedék las
sulása sem m iben sem érin ti a problém át, mivel nem a gyors kényszerm oz
gás, hanem egyáltalában a kényszerm ozgás az, am i összeegyeztethetetlen
a term észetes m ozgással; és m egfordítva, ha feltesszük, hogy az egyenes
vonalú mozgás egy adott pillanatban a tömegvonzás h atására elhajlik, hogy
következetesek legyünk, azt is fel kell tenni, hogy e hatás az egész út alatt
érvényesül és nem csak a végéhez közeledvén.
T artag lia lényegében tisz tá b a n van ezzel. Hozzá is illeszt m u nkája
II. könyvének II. szuppozíciójához (e szuppozíció éppenséggel azt állítja,
hogy m inden ferdén fellőtt súlyos test pályája először egy egyenes vonalú
részből, majd egy görbe részből [körszeletből] áll, s ehhez csatlakozik az
esés függőlegese) egy m egjegyzést, am ely kiigazítja a megelőző kijelentést.
Valójában, szigorúan fogalmazva, a szóban forgó röppálya nem rendelkezhet
egy tökéletesen egyenes vonalú résszel; a töm egvonzás következtében, am i
a súlyos testet folyam atosan a világ középpontja felé húzza, a pálya teljes
egészében görbe vonalú lesz. M indenesetre T artaglia e hatás olyan kicsinek
ítéli, hogy az általa okozott görbülés érzékeink szám ára fel nem fogható és
így nem vehetjük szám ításba. T ehát fel kell ten n ü n k , hogy a pálya valóban
egyenes és hogy a láthatóan görbe rész valóban körív.67
6 Az ágyúzás művészetének szentelt könyvekben ilyen röppályák jelennek meg az egész

XVI. században.
7 Érdekes megfigyelni, hogy a Nova Scientia címlapja egy ágyút ábrázol, amely látható
módon görbe röppályájú löveget lő ki.
A röppálya n yom vonalának T arta g lia á lta l bevezetett leeg y sz erű sí
tése nem elm életi absztrakció, h anem gyakorlati leegyszerűsítés. E zért
bizonyosnak látszik, hogy a röppálya nyom vonalának tüzérektől szá rm a
zó tradicionális leírását adott tényként fogadta el, és rákényszerült arra,
hogy elm életéb e bevezessen olyan elgondolásokat, például a kényszer-
m ozgás elgörbülését, am elyek lehetővé tették szám ára, hogy ne térje n el
a gyakorlat em berei által nyújtott tapasztalati adatoktól. Felteszi h át - az
I. könyv II. prepozíciójától fogva -, hogy a kényszerm ozgás ugyanúgy lehet
egyenes vonalú, m int görbe, és e mozgás lassu lását a bejárt út hosszának
függvényévé teszi (ld.fe n t), an élk ü l, hogy e n n e k az útnak az a lak já t is
figyelembe venné.8
Az ágyúgolyó röppályájának problém ájára alkalm azva e felfogás lehetővé
teszi an n ak állítását, hogy a kényszerm ozgás ugyanúgy követhet kör-, mint
egyenes vonalú pályát, és hogy a mozgás egészen addig kényszerm ozgás
m arad, am íg a golyó el nem kezd függőlegesen esni, vagyis a C pontig (ld.
az 5. ábra rajzát).
Itt, és nem a görbe csúcsán találh ató a m inim a gyorsasági pont, m ivel itt
m erü l ki és szű n ik meg a kényszerm ozgás (II. könyv, III. szup.). A m ax i
m ális lőtávolság, vagy hogy m agának T arta g liá n ak a kifejezéseit h a sz n á l
juk, „a legtávolabbi h atás” (II. könyv, IV. szup.) egy adott síkban történő
kilövésnél a kiindulópont és am a pont közötti távolsággal m érhető, ahol a
függőleges visszaesés m egkezdődik. Ez az ágyúcső emelésével változik,
és éppúgy függ az út egyenes vonalú, m int köríves részének hosszától. Ha
T artag lia következetes lett volna önm agához, fel kellett volna tennie, hogy
8 Valójában az /ra/?e£«s-dinamika elméletírói mindig is feltették (egyébként Arisztotelész-
szel összhangban), hogy a köríves mozgás a Földön kényszermozgás.
a kényszerm ozgásban m egtett út teljes h ossza m indig egyenlő önm agával,

b árm ilyen legyen is az ágyúgolyó kilövési szöge; am i lehetővé tette volna,
hogy kiszám ítsa a röppálya egyenes vonalú és köríves részének egym áshoz
viszonyított hosszát. A kényszerm ozgásról alkotott felfogásából azonban
ezt a - jóllehet közvetlen - következtetést n em vonta le; ta lá n m ert szám ba
vette elgondolásának m esterséges jellegét. Annyit mond, hogy a röppálya
köríves része annál nagyobb, m inél nagyobb a kilövés szöge, term észete
sen azt az esetet kivéve, am ikor a kilövés m erőlegesen fölfelé vagy lefelé
tö rtén ik (6. ábra).
Valójában ahhoz, hogy egy vízszintes kilövést függőleges eséssel kössünk

össze, elegendő egy kör negyede (IV. prop.), ahogyan a 7. áb rán látható.
A m ikor a kilövés (ferdén) a m ag asb a irányul, egy kör negyede n em
elegendő: az EF szegm ens tehát nagyobb lesz (V. prop.).
M egfordítva, am ikor a lökés ferdén lefelé irányul, a csatlakozó görbe
kisebb lesz, m int a kör negyede (VI. prop.).
Ebből - láthatólag elfelejtve, hogy m it m ondott az I. könyv IV. prepozí
ciójában - T artaglia a rra következtet (VII. prop.), hogy:
A v íz s z in te s sík alatti azon os h a jlá sszö g b en kilőtt e g y n em ű en súlyos testek

k én yszerm ozg á sá n a k röppályái a z o n o sa k leszn ek , k övetk ezésk ép p en p e d ig
arányosak a m egtett távolságokkal,
am i azt jelenti, hogy ebben az esetben a távolsági viszonyok egyedül a

kezdősebességektől függenek és ezekkel arányosak (8. ábra).
A VIII. és a IX. prepozíció, elm agyarázván, hogy ugyanez a (vízszintes)

távolság az ágyú két különböző b eá llításán a k is m egfeleltethető s hogy
e lőtávolság m inim ája a o - vízszintes lövés - és a go°-os em elkedés - a
függőlegesen elhelyezett ágyú - m egm utatja, hogy a legnagyobb lövés a
45°-os szöghöz kapcsolódik, am i éppen középen található, és egy ilyen lövés
h atása a tízszerese a vízszintes lövés hatásának. T artaglia m ég hozzáteszi,
hogy a röppálya egyenes része négyszer nagyobb lesz, m in t a vízszintes
kilövésnél.
A N ova Scientia folytatása (III. könyv) gyakorlati kérdésekkel foglalko
zik: m iként határozható m eg az irányzott céloknak m egfelelő távolság és
em elkedési szög stb., v alam in t itt kerül sor a szögm érő eszköz leírására,
am i egyébként igen közel áll R egiom ontanus kvadránsához. Ezek m inket
közvetlenül nem érintenek.
Könyve előszavában - a F rancesco M aria dalia Roverének, Urbino h er
cegének, róm ai p re fek tu sn ak és a velencei szenátus k apitányának írott
ajánlásban - T artaglia azt állítja, hogy kidolgozott egy elm életet, amelynek
segítségével egy adott lőtávolságból kiindulva, am it egy m eghatározott szög
alatti kilövésből tapasztalatilag szárm aztatunk, kiszám ítható egy ágyú vagy
egy m ozsárágyú lőtávolsága a csövek dőlésszögének függvényében. Mindezt
azonban nem publikálta, és &N ova Scientia IV. és V. könyve sohasem jelent
m eg nyom tatásban.
Ellenben 1646-ban T artaglia m egjelenteti a Quesiti et Inventioni diversét,
am elynek első két könyve egy ballisztikai tanulm ányt tarta lm az , amelyben
v isszatér a Nova Scientiáb an kifejtett elm életekhez, kiegészíti és olykor
m ódosítja azokat.
A d in am ik a szempontjából a legfontosabb és bizonyos tekintetben döntő

változtatás azon gyakorlati leegyszerűsítés elhagyásában áll, am elynek
alapján a kilőtt test röppályájának egyenességét állíthatta. Ennek követ
keztében T artaglia elveti az egyenes vonalú kényszerm ozgás létébe v etett
hiedelm et, legalábbis ha ez nem közvetlenül az ég felé vagy, ellenkezőleg,
a világ középpontja felé irányul. Egy szakállas puskából kilőtt golyó vagy
egy ágyúgolyó haladása nem tarta lm az egyenes vonalú részt, sem akkor,
am ikor a lövés (ferdén) felfelé vagy lefelé irányul, sem akkor, am ikor az
iránya vízszintes: a röppálya m indig teljes egészében görbe vonalú, és az
ágyúgolyó a kilövése első pillanatától ereszkedésbe kezd. T artaglia h ozzá
fűzi, hogy csupán azért nem képviselte ezt az elm életet a Nova scientiában,
m ert a közem berek szám ára is érthetően a k a rt fogalmazni. Meglehet, hogy
így van, ám az is m egeshet - és én így vélem -, hogy elgondolásai időközben
fejlődésen m entek keresztül (evolué).
Teljességgel hallatlan elm élet, és úgy tű n ik , tökéletesen ellentétes a
tapasztalattal. T artaglia beszélgetőtársa is - a Quesiti párbeszédes v ita
form ában íródott jelen esetben az urbinói F rancesco M aria herceg, e rő
teljesen tiltakozásba kezd.9Azt készséggel elism eri, hogy a felfelé és lefelé
irányuló mozgások m agától értetődő módon egyenes vonalúak. Az azonban
m ár hihetetlen , és a herceg nem is hiszi, hogy a kilőtt test sem m ilyen m ás
irányban és a röppálya sem m ilyen szakaszán sem mozog egyenes vonalban,
an n ál is inkább, hogy Veronában egy 20 fontos csatakígyóval [hosszú csövű
ágyúval] elvégzett kísérletek arró l tanúskodtak szám ára, hogy a golyó 200
lépés távolságra ért célba, am i azt jelenti, hogy egyenes vonalban repült.
Ha az előbbi ágyúcsövet m egem eljük, hogy nagyobb távolságra lőjünk, a
röppálya nagy valószínűséggel nem lesz teljesen egyenes vonalú, és a herceg
ezt m ég m eg is engedi. Ebből azonban csak a rra következtethetünk, hogy
az ágyú nem képes egy golyót 200 vagy 100 vagy 50 lépésnyire egyenes
vonalban kilőni.
Am ire T artaglia azt válaszolja, hogy a golyó nem hogy 50, de egyetlen
lépést sem fog m egtenni egyenes vonalban. Az ezzel ellentétes vélekedés
az em beri értelem gyengeségéből fakad,10am ely nehezen tudja m egkülön
böztetni az igazat a ham istól. T artaglia ezért m egkérdi Ő excellenciájától,
aki úgy hiszi, hogy a golyó útja egy részét egyenes vonalban teszi m eg, m íg
9 Quesito, III., 1. sk.

10 így m ár nem az érzékek, hanem az értelem felelős a tévedésekért.
a m aradékot görbe vonalban, hogy e golyó vajon mi okból és célból m enne

egyenes vonalban, röppályája m elyik részén és m eddig h alad n a így, és mi
az az ok, ami m iatt végül görbe vonalat követ, röppályájának melyik részén
és m elyik pontjától kezdődően teszi ezt? A herceg azt feleli, hogy a golyó
azon nagy sebességből kifolyólag h alad rövid ideig vagy kis távolságban
egyenes vonalban, am ellyel kilép a fegyver nyílásából; de később, az erő és a
sebesség kellő m értékének hiányában, a golyó fokozatosan lassulni kezd és
ereszkedésnek indul a Föld felé, am it addig folytat, am íg le nem hullik.
Gyönyörűséges válasz, ism eri el T artaglia; valóban a golyó sebessége
az, am i ellenszegül a röppálya elgörbülésének. A röppálya elhajlása pedig
a golyó a lassulásával növekszik, m ivel m inél gyorsabban halad a kény
szerm ozgással mozgó test, an n ál könnyebbé válik, és, következésképpen,
a n n á l egyenesebb vonalban szeli át a levegőt, hiszen m inél kisebb a test
súlya, a levegő an n ál könnyebben fenn tudja ta rta n i." Megfordítva: m inél
lassabban halad, a n n á l nehezebbé válik és e nehézkedés (gravité) által
a n n á l erőteljesebben vonzódik a Földhöz. A súlyos test ezen sebessége
függvényében való könnyebbé válásának ellenére az általa keltett hatásban,
vagyis a becsapódásban term észetes súlyának egészével m űködik közre,
am i sebessége következtében m ég m eg is növekszik, és ebből kifolyólag
an n á l nagyobb erővel fejti ki hatását, m inél gyorsabban halad, és fordítva.
A h erceg egyetért, de T artaglia tovább erősködik:
T együk fel tehát, h ogy a teljes utat vagy a teljes röppályát (átm enetei), am it az
em lített szerkezetből kilőtt golyónak m eg kell tennie avagy m egtett, az a b c d vonal
e g észe [ábrázolja]; ha leh etség es, hogy részein ek bárm elyike eg y en es vonalú,
akkor tegyük fel, h ogy ez az a b rész; ez két egyenlő részre oszlik e-vel; tehát a
golyóbis gyorsabban m egy át az a e szakaszon (a N o v a S c ie n tiá n k I. könyvének II.
propozíciója szerint), m in t az eb szakaszon. Márpedig a fentebb előadott okokból
a golyóbis egyenesebb vonalban halad a e szakaszon, m in t e b - n, am inek okán az
a e vonal egyenesebb lesz, m int az eb von al, am i leh etetlen ség , m ert ha m inden
a b vonal feltételesen teljesen e g y en es, en nek egyik fele sem lehet sem jobban,
sem kevésbé egyen es, m in t a m ásik fele, és ha az eg y ik fele egyen eseb b , m int
a m ásik, ebből szü k ség szerű en követk ezn e, hogy e m ásik nem volt egyen es,
következésképp az a b vonal nem volt egyen es. 1
11 A nehéz test gyors mozgás általi könnyebbé válása a természetes és a kényszerű impetus
összeegyeztethetetlenségéből fakad.
Ugyanezt az érvelést alkalm azva az ae ré sz re - am it k e tté o s z t/- az kö

vetkezik, hogy a röppályának nincs olyan része, bárm ilyen rövid legyen
is az, am elyik egyenes, és hogy teljes egészében görbe vonalú (9. ábra.) A
herceget azonban nem sikerült teljesen m eggyőzni. T artaglia m atem atikai
érvelésével a tapasztalat m egcáfolhatatlan tanúságtételét állítja szembe: a
golyóbisok közvetlenül a célpontba érkeznek be, am i nem történhetne így,
ha azok nem egyenes vonalban haladnának.
T artaglia válasza szerint a herceg érve egy tévedésből táplálkozik. Igaz
ugyan, hogy a golyót közvetlenül a célpont felé látjuk haladni, ám ez illúzió.
A golyó éppúgy nem mozog egyenes vonalban, ahogyan, [ha az ágyú vízszin
tesen céloz], a horizontális sík fölé sem em elkedik , hiszen ez lehetetlen.
É rzékeink azonban nem eléggé élesek és pontosak ahhoz, hogy el tudjuk
különíteni egy egyenes vonalú röppálya elejének igen enyhe görbületét;
ahogyan a nyugodt tenger is tökéletesen sík n ak tű n ik szám unkra, pedig
felszíne valójában egy gömb formájával bír.
A h erceg elfogadja az érvelést, jó lleh et T a rta g lia tézise továbbra is
különösnek tű n ik szám ára. Ezért aztán nem vonul vissza: m ég ha el is
fogadnánk, hogy egy vízszintesen kilőtt golyó ú tján ak teljes hosszában
eltér pályájától a nehézkedés m iatt, a m in e k h atásá t m ég legkedvezőbb
feltételek közepette végrehajtott kilövés során sem korlátozható, bizonyára
nem ugyanez az eset áll elő, am ikor ferdén szög alatt lövünk a levegőbe
és am ikor a nehézkedés kevésbé képes az eltérítésére. A ferde röppálya
bizonyosan ta rta lm a z egyenes részt.
T artaglia azonban fenntartja álláspontját. Ami lehetetlen, az lehetetlen;
a golyó csakis akkor halad egyenes vonalban, ha függőlegesen felfelé lőt
ték ki (vagy akkor, h a függőlegesen a Föld teh át a világ középpontja felé),
m inden m ás helyzetben görbét ír le. Bizonyosan igaz, hogy a nehézkedés
a n n á l kevésbé hat, és az elhajlás így a n n á l enyhébb lesz, m inél nagyobb a
cső em elkedése. M indenesetre soha nem lesz nullával egyenlő. Egy golyó
soha nem h alad h at egyenes vonalban „m ozgása egyetlen, m ég legcseké
lyebb részében sem ”.
E nnek belátása m ellett a golyó „könnyebbé válása” mozgási sebességé
nek és m ég inkább a kilövés ferde síkjának (em elkedésének) függvényében
nagy jelentőségű elm életi és gyakorlati következm ényekkel jár: egyrészt
pontosan ez ad m agyarázatot a röppálya gyakorlatilag egyenes vonalú ré
szének m eghosszabbodására a golyó sebességének és az ágyú em elkedési
szögének növelésével. Másrészt m agyarázatot nyújt a rra is, hogy m iért a
vízszintes kilövés bír a legkisebb hatékonysággal, és hogy következésképpen

m iért előnyösebb egy dom btetőn elhelyezkedő erődítm ény bom bázásánál
az ágyút n em ugyanezen a szinten (egy szom szédos dombon) elhelyezni,
hanem jóval lejjebb.
Az, hogy a gyakorlatilag vízszintesnek tek in th ető rész hossza a lövedék
sebességével arányos, an n ak a hasonlóságnak a közvetlen következménye,
amely az ugyanazon ferde szög alatt kilőtt testek röppályáit jellem zi, álla
pítja m eg T artag lia a N ova Scientiában. E m eghosszabbodás ferde kilövés
esetében finom abb vizsgálatokat igényel, am elyek a m érleg egyensúlyára
és súlypontjaira vonatkozó arkhim édészi tanokon alapulnak. Ez az egyen
súly ak k o r valósul m eg a legtökéletesebben, am ik o r két egyenlő testet
függesztünk föl a m érleg két egyenlő k a rjá ra (12.1. v.) (10. és 11. ábra).
o — S— O
Ebben az esetben a k ar vízszintes helyzetet foglal el, és a testeket „egyen-

lőségi helyzetben lévőknek” nevezzük. A szóban forgó testek ebben a hely
zetben a legnehezebbek, vagy, am i ugyanaz, a term észetes nehézkedés
akkor vonzza őket a leghatékonyabban a föld felé, am ikor egyenlőségi
helyzetben v an n ak . B illentsük ki a k art az egyensúly helyzetből úgy, hogy
elforgatjuk tengelye körül; az em lített testek ekkor abban a m értékben
válnak könnyebbé, am ilyen m értékben eltávolodnak e helyzettől, vagyis
am ilyen m é rté k b e n közelítenek a függőleges felé. Ugyanez érvényesül
az elhajlási sík esetében: az ebben a síkban elhelyezett test term észetes

nehézkedése annál kevésbé fejti ki h atásá t - e test a n n á l kisebb nyom ást
gyakorol a síkra m inél nagyobb az elhajlás. T artaglia tehát arra az általá
nos következtetésre jut, hogy „ha egy kiegyensúlyozott nehéz test elhagyja
az egyensúlyi helyzetet, akkor az e pozíciótól való eltávolodása során egyre
könnyebbé válik, és ez abban a m értékben fokozódik, am ilyen m értékű az
eltávolodása.” (12. ábra).
/2. ábra
Amiből következően, h a fogalm azhatunk így, egyrészről elfeledvén, hogy a

golyóbisok nincsenek egy mérleg k arjaira felfüggesztve, m ásrészről viszont
figyelembe véve azt, hogy szintúgy nincsenek az elhajló síkok által alátá
m asztva, T artaglia tovább megy, és a vízszintes m ozgást egybeolvasztja az
„egyenlőségi síkban” mozgó test vízszintes m ozgásával.
Am ikor egy fegyvert vízszintesen irányzunk be, a z t m ondhatjuk, hogy
a golyó itt egyenlőségi helyzetben van, és hogy ebből a helyzetből kilőve
nehezebb lesz, m in t akkor, ha a fegyver bárm ely m ás, a vízszintes iránytól
eltérő helyzetéből indítjuk. E setünkben a golyó h a la d á sa akadályozottabb,
m ag a a golyó pedig korábban kezd a lá h u lla n i, m in t a fegyver bárm ely
m ás helyzetében. M ásként fogalm azva és hogy a tü zérek n él használatos
kifejezéssel éljünk: sokkal rövidebb ideig tartja m eg „hirtelenségét” (il va
beaucoup moins longtemps „de but en blanc”), m int bárm ely más em elkedés
esetében, és ennél fogva kisebb h atássa l bír.
Amikor azonban ferde vonalon mozog (tehát „am ikor az egyenlőségi hely
zettől eltávolodik”), a golyóbis annál könnyebbé válik, vagy, am i ugyanaz, a
term észetes nehézkedés a n n á l gyengébben h at rá, m inél nagyobb m értékű

az elferdítés. Ebből következően pedig m inél nagyobb m értékű az elferdítés,
annál m esszebbre lövi ki ugyanaz az erő (ugyanolyan m ennyiségű lőpor) a
golyót, és an n ál hosszabb lesz a gyakorlatilag egyenes vonalúnak tekinthető
m ozgással m eg tett távolság, vagyis a röppálya azon része, am elyet a golyó
igen nagy sebességgel já r be - négyszer hosszabb 45°-os em elkedési szög
esetén, m in t vízszintes kilövésnél. Ám jól tudjuk, a röppálya érzékelhetően
kezd hajlani, h a a golyó sebessége maga is érzékelhetően csökken; ahogyan
azt is tudjuk, hogy a golyó falba csapódásának ereje attól a sebességtől függ,
am ellyel mozog. E m egfigyelések gyakorlati következm ényei világosak:
tegyük fel, hogy a gyakorlatilag egyenesnek tekinthető röppálya hossza
200 lépés v ízszin tes kilövésnél: e hossz 4g°-os em elkedési szögnél 800
lépés lesz. Tegyük fel m ásrészt, hogy az elérendő cél - a m iénkkel szom
szédos dom bra épített erőd - 60 lépésnyire van (légvonalban). Az általunk
vízszintesen kilőtt ágyúgolyó olyan nagy gyorsasággal fog az akadályba
ütközni, hogy m ég egyenes vonalban m egtehetne 140 lépést. Helyezzük
most az ágyút lejjebb: a távolság, melyet a golyóbisnak m eg kell tennie,
kétségkívül nagyobb lesz, tegyük fel például, hogy 100 lépés: am ikor majd
becsapódik a falba, elegendő gyorsasággal mozog ahhoz, hogy m ég 700-at
m egtehessen, és az ütközés erősebb lesz. Ugyanez áll elő, ha a dombon
elhelyezett ágyú távolsága a céltól 130 lépés, a síkon elhelyezkedő ágyúé
pedig 600 lépés. E llenben h a ez utóbbi 760 láb távolságra van, a vízszintes
lövés lesz az erősebb.
Ne gúnyo ló d ju nk ezeken az ab szu rd érveléseken: a m atem atik át a
mozgás tudom ányára alk alm azn i nagyon nehéz; am i pedig a m érleg-sém a
alk alm azását illeti ott, ahol sem m i keresnivalója, a XVI. század gondolko
dói, L eonardo da Vincitől kezdve egészen Keplerig m egindító és érthető
egybehangzósággal h asz n álták azt: valóban, m iért ne engednénk a kísér
tésnek, hogy k iterjesszünk egy olyan sém át a d in am ik ára, am ely olyan jól
bevált a statikában?
T artaglia újratárgyalja a görbe vagy egyenes röppálya problém át abban
a dialógussorozatban, am elyben Rodosz lovagja és Barletta perjelje, Gabriel
Tadino di M artinengo (Ques. VI., VII., VIII., IX. és X.) a beszélgetőtársa.
T artaglia m egism étli az urb in ó i hercegnek előadott érveit és hozzátesz
egy kiegészítő - és igen é ssz e rű - m agyarázatot a tü zérek tévedéséről,
akik m in d ah án y an vallják a célra kilőtt csapás „egyenességét”, holott tény,
hogy az irányvonal és az ágyúcső tengelye nem csupán nem azonos, hanem
szinte sohasem párhuzam os. így ha az történik - m árpedig ténylegesen

ez tö rtén ik hogy a golyó célba talál, ez nem azzal m agyarázható, hogy
egyenes vonalban halad az irányvonalat vagy egy ezzel párhuzam os vonalat
követve; h an em azzal, hogy az irányvonal és a golyó - görbe - röppályája
keresztezi egym ást, am iből következően egy, sőt esetleg két közös pontjuk
is van (15. és 14. ábra).
E
G
i) . és 14. á b r a
L áttuk, hogy T artaglia m akacsul és csökönyösen védelm ezi az elm életi

(g eo m etriai) igazságot a közfelfogás és a tü z é re k szám ára kézenfekvő
ta p a sz ta la tta l - és ál-ta p asztalattal - szem ben, am ire B arletta perjelje
m in d u n talan hivatkozik. Nyilvánvaló azonban, hogy célja egyáltalán nem
az ágyúm esterek beszám olóinak teljes egészében való elutasítása; és még
kevésbé azon tények tagadása, amelyek m egállapítását ugyanaz a tapasztalat
tette lehetővé a tüzérek szám ára, am ely biztosította azok kétségbevonha-
tallan ság á t és bizonyosságát. így például bizonyos, hogy ha ugyanazon
ágyúból egym ás után két lövést adunk le - az em elkedési szög és a töltet
változatlansága m ellett -, akkor a m ásodik m esszibbre visz, m in t az első;
m iként az is kétségtelen, hogy a lövés akkor csapódik m a x i m á l i s erővel
egy falba, ha egy bizonyos távolságba helyezkedünk tőle, sem túl közel, sem
túl távol a céltól. T artag lia így azt tekinti feladatának, hogy m agyarázatot
nyújtson szám u n k ra e tényekről. így a rra a - re to rik a i - kérdésre, melyet
Barletta perjelje tesz föl neki (Quesito, IV., 13. p., r):
„Ha ugyanabból a tü zérség i fegyverből két lövést adunk le egym ást követően,
ugyanolyan m agassággal, ugyanazon cél felé, egyform a töltettel, akkor a két
lövés vajon egyen lő lesz-e? ”,
m agabiztosan ezt feleli:
„Minden k étséget kizáróan egyenlőtlenek leszn ek ; a m ásodik lövés m esszibbre

visz, m int az első.” - „Mi okból?”,
kérdi a perjel, és T artaglia elm agyarázza:
„Rét okból. E lőször is, az első lövéskor a golyó n yugalom ban találja a levegőt,
m íg a m ásodik lövés idején a golyó nem csupán olyan levegőbe hatol, am ellett az
első alkalom m al kilőtt golyó teljesen felkavart, de e lev eg ő ekkor m ég ráadásul
az általunk m egcélzott hely felé törekszik és halad. M árpedig könnyebb egy már
mozgó és áttört dolgot m ozgatni és áttörni, m int eg y nyugalom ban és egyensúly
ban lévő dolgot. Következésképp a m ásodik lövéskor a golyó kevesebb akadállyal
találkozik, m in t az első idején, és így m esszebbre m egy, m int az első golyó.”
A m ásodik ok tech n ik a i jellegű: a puskapor első robbanása gyengébb lesz,

m int a m ásodiké: az első ugyanis egy nyirkossággal teli ágyúban zajlik
le, míg a m ásodik egy tökéletesen száraz fegyverben. Ugyanakkor téved
nénk, ha ebből a rra következtethetnénk, m ik én t a perjel teszi, hogy ha
lövéssorozatot ad u nk le, a lövések ereje folyton növekedni fog. Valójában a
gépezet fölm elegedése ellen h atást vált ki; rá ad ásu l a túl meleg gépezetben
a robbanás túl gyors lesz.
Az a T artag lia által elképzelt m echanizm us, am ely m agyarázatot ad a
második ágyúlövés röppályájának m eghosszabbodására, nem alkalm azható
a becsapódási erő váltakozásának problém ájára: voltaképp ez m ár az első
lövésnél m egnyilvánul... T artag lia így egy m ásik m echanizm ust képzel
el. H allgassuk m eg, m ilyen kérdést tesz fel n eki Signor Jacomo de Achaia
(Quesito, XVIII., 2 4 . 1., r):
S. J a c o m o : „A saját sz em eim m el tapasztaltam , hogy am ikor eg y ágyú val egy

falra tüzeltem és eg észen közel álltam a célh o z, akkor nem tudtam olyan erős
hatást okozni, mint am ikor k issé távolabb helyezkedtem el; m árpedig az Ön N o va
S c ie n tiá jában felhozott érvek alapján az ellentétének kellett volna bekövetkeznie,
m ert ezek szerint m in él inkább eltávolodik egy tü zérségi ágyúból k ilőtt golyó
a fegyver torkától, an n ál lassabbá válik és a n n ál többet veszít a seb esség éb ő l,
am i azt jelenti, hogy kevésb é gyorsan megy, é s am ikor kevésbé gyorsan megy,
kisebb hatást fejt ki. Megfordítva, amennyivel a hely, ahonnan a golyóbist kilőtték,
közelebb van a b ecsapódás helyéhez, annál nagyobbnak kell le n n ie a kifejtett
hatásnak, m ert e golyóbis a n n ál gyorsabb m o zg á ssa l m ozog, és m in d em ellett,
m iként az im ént m ondtam , tapasztalatból ú gy találom , hogy e z z e l ellen tétesen
áll a dolog. M egkérdem hát e n eh ézség okát.”
Egy G alilein edzett gondolkodó a tény tag ad ásáv al válaszolt volna. De

G alileik ritk á n a k a d n a k a történelem ben. T a rta g lia így - m in t őelőtte
D ulaert de Gand és Louis Coronei12- a n n a k elm agyarázására szorítkozik,
hogy a becsapódás erejének növekvése tökéletesen összeegyeztethető a
kilőtt tárgy sebességének csökkenésével, am in ek tényét a N ova Scientia
bizonyította.
Kétségtelen, m ondja, hogy m inden dolog, am i mozog, m ozgat valam i
m ást; így a lőpor bizonyos légerejével kilőtt ágyúgolyó, e légerővel együtt,
m aga előtt tol egy légoszlopot, mely levegőoszlop, am i egy fagerendához
hasonlítható, sokkal lassabban mozog, m in t a golyó, amely ennélfogva át
hatol és egész hosszában igen rövid idő alatt keresztülhalad rajta. Csakhogy
ha az ágyú a falhoz túl közel helyezkedik el, a légoszlop - am ely rendes
esetben kiterjed és szétoszlik egy bizonyos távolságra az ágyú torkától, de
az ágyúnak a falhoz m ért közelsége m iatt ezt nincs ideje m eg ten n i - az
előtt érintkezik a fallal, m ielőtt a golyóbis keresztülhaladna rajta; az oszlop
teh át visszaárad hátrafelé és ezáltal ellen állást fejt ki a golyó m ozgására
(úgy ékelődik a golyóbis és a fal közé, m in t egy párna); de h a az ágyút és
a falat egym ástól elválasztó távolság nagyobb, a golyónak elegendő ideje
van áth alad n i az egész oszlopon és anélkül becsapódni a falba, hogy a be
csapódás erejét a visszaforduló légoszlop gátolná, hiszen ezt a golyó m ár
m aga m ögött hagyta.
12 Vö. P. Duhem: Études sur Leonard de Vinci, III., Paris, 1913; M arshall Clagetl: The
Science o f Mechanics in the Middle Age, Madison, Wisconsin, 1939.
Jól látható: T a rta g lia kettős erőfeszítése, am ely a r ra irán y u lt, hogy
m eg p ró b álja a b allisz tik a i elm életet közvetlenül a ta p a sz ta la tra ép íte
ni, ám ugyanakkor igyekezett elvetni a m indennapi élet és a technikusi
gyakorlat zavaros „tapasztalatába” vetett túlzott bizalm at, nem vezetett
ered m én y re, és nem is vezethetett. Bár T artaglia elgondolásai m eghalad
ták korát, ő m aga nem bizonyult eléggé radikális gondolkodónak. Nem is
gyakorolt számottevő h atást kortársaira, és különösen azon tanai m aradtak
v isszh an g talan u l, am elyek szám ára a legbecsesebbek voltak. Miközben
u g y anis a Nova Scientiában kifejtet három osztatú röppálya elm életének
nagy sikere volt a XVI. században, sőt m ég később is, addig a Quesitiben
kifejtett elgondolások a teljességgel görbe vonalú röppályájáról egyáltalán
nem részesültek elism erésben. Senki, m ég az olyan m atem atikusok, m int
C ard an vagy B ernardino Baldi,13 akiknek lelkesedésére m égiscsak joggal
szám íthatott ezen elm élet, sőt G iam battista B enedetti sem, aki a hagyo
m ányt a m atem atikai filozófia szilárd alapjaival ütköztette, nem fogadta
el, de m ég csak nem is vitatta azt: B enedetti ugyan b írálja T artagliának a
Quesitiben közreadott ném ely vélekedését, de soha nem hivatkozik az itt
kifejtett általános elgondolásra. M indenesetre G.-B. Benedetti e szempontból
nem a leg k arakterisztikusabb példa - őt nem érdekli a ballisztika, és még
am ikor a dobás elméletét, Arisztotelész ellenfeleinek hagyományos tám adási
célpontját tárgyalja, akkor sem próbálja m eg az elhajított tárgy által leírt
röppályát m eghatározni -, C ardan, Baldi és m ások nem törődöm sége m ár
a n n á l jelentőségteljesebb: ebben m utatkozik m eg az az erő (puissance),
am i az em piriko-technicista hagyom ányt k ép v iseli. E nnek, és nem - m int
D uhem szeretné - Leonardo da Vinci hatását fedezhetjük fel náluk. Ám
ugyanebben az időben egy m ásik erő (puissance) is felszínre tör, m égpedig
azon törekvésé, am it Galilei gondolkodásának kellett kiteljesítenie ahhoz,
hogy tú lju ssu n k a hagyom ány képezte akadályon. 15
15 Vö.. Alexandre Koyré: /. B. Benedetti critique d ’A ristote, in: Mélanges E. Gilson, Paris,
1959, és ugyanitt a következőkben 131-154.
GIAMBATTISTA BENEDETTI, ARISZTOTELÉSZ BÍRÁLÓJA*
G iam battista Benedetti1egészen bizonyosan a legérdekesebb itáliai fizikus

a XVI. században, és az ő tö rtén e lm i szerepe a legjelentősebb: k étség
b ev o nhatatlan és komoly h atást gyakorolt az ifjú G alileire, aki De M otu
(A m o zg á sró l) cím ű érte k ezé séb en lép ésrő l lé p é sre az ő n y om dokain
halad.
Kétségtelen, hogy B enedetti nem törte át a középkori - és a reneszánsz -
tu d o m án y t a m odern tudom ánytól elválasztó h a tá rt; ez G alilei roppant
érdem e. Ám sokkal előbbre jutott a tudom ány m atem alizálásában, m int
m estere és közvetlen elődje, T artag lia, sőt A risztotelész ta p asz talati és
kvalitatív fizikájával tudatosan és átgondoltan szembeszegülve m egpróbált
Arkhimédész statikai tanításainak alapjaira felépíteni egy fizikát vagy - hogy
az ő kifejezését használjuk - a term észet m atem atikai filozófiáját.
K ísérlete nem vezetett sikerre, nem vezethetett, m ivel - Galileivel el
lentétben - képtelen volt m egszabadulni a mozgás okának, az impetusnak.
a zavaros elgondolásától: éppenséggel erre alapozza ugyanis dinam ikáját.
Ugyanakkor - és ez nem kis dicsőség - sikerült m atem atikailag bizonyítania
a quies m edia nem létezését és az ingam ozgás paradox folytonosságát. Egy
évezredes hagyomány ellenében eredm ényesen bizonyította, hogy két test,
am ennyiben azonos „term észetűek” vagy „egynem űek” (vagyis a fajsúlyúk
azonos), ugyanazzal a sebességgel esik alá, bárm ilyen legyen is e két test
egyedi súlya. Galileié az érdem , hogy általánosítani tudta B enedetti á llítá
sát és valam ennyi testre kiterjesztette, „term észetük” m egkülönböztetése
nélkül - és bár nem igaz, hogy az első lépés a legfontosabb, bizonyos, hogy
m egkönnyíti a m ásodik m egtételét.
* A tanulmány a Mélanges offerts á Étienne Gilson című kötetben jelent meg (Toronto-
Paris, Pontifical Institute of Medieval Studies, 1959, 351-372.).
1 Giambattista Benedetti Velencében született 1530-ban. Bár patrícius családhoz tarto
zott (amit sosem felejt el megemlíteni könyvei előzéklapján), 1567-ben „Savoya hercegének
matematikusa” lesz és marad egészen haláláig (1590). Benedeltiről Id. R. Bordiga munkáját
az Atti di Reale Instituto Venetában, 1925-1926; tőlem: Études galiléennes I. és II., Paris, 1939,
valam int Raffaele Giacomelli: Galileo Galileigiovane e ilsuo „De m otu”, Pisa, 1949.
Az Összes eukleidészi problém a m egoldása... cím ű könyvének elősza

v áb a n 2 alig huszonhárom évesen m utatja m eg először ragyogó geom éteri
tehetségét. A Gabriel de G uzm annak címzett ajánlólevélben Benedetti kifejti
h íres levelezőtársának, hogy Arisztotelész azon tana, am ely szerint a nehéz
testek gyorsabban esnek, m int a könnyűek, m égpedig súlyuk arányának
m egfelelően, két lényeges ponton korrig álásra szorul. Először is nem a
súly m in t olyan, h anem a mozgó test súlyának a környező közeghez m ért
többlete határozza m eg az esés sebességét; m ásodszor pedig e sebességet
nem a test egyedi súlya, hanem döntően a fajsúlya befolyásolja. De adjuk
át a szót m agának Benedettinek! Érdekes látni, ahogyan a fiatal geom éter
m ég suta gondolkodása hogyan talál kínlódások révén u tat a nagy felfede
zéshez, különösen, ha figyelembe vesszük, m ilyen tökéletes világossággal
és pontossággal kezeli e pro b lém ák at, am ikor húsz év elteltével ism ét
tárgyalja őket.3
M int Tartaglia a Nova Scientiában (1537-ben), Benedetti is csak a hasonló
form ájú és „egynem ű” testek m ozgásaival foglalkozik: „Fontold meg hát -
írja G uzm annak -, hogy egy test arányossága egy [másik] testhez ugyanaz,
m int egy erőé egy m ásikhoz (feltéve, hogy e két test egynem ű és ugyanolyan
fo rm ájú)” (Libri, III., XXV. irat, 258.). A szabadon eső testek sebességei
azonban nem ezt, h anem egy m ásik arányosságot követnek (i. m. 259.):
F elteszem tehát, hogy az azonos közegben és ugyanazon téren [át] m ozgó, egy
m áshoz hasonló, de eltérő h om ogen itású testek m ozgásain ak [sebességeinek]
aránya azzal az arán n yal azon os, am i e testek közegtől v a ló e ltérése [excés]
(tehát súlyosságuk vagy k ön n yű ségü k ) között áll fenn, feltév e, hogy e testek
h asonló formájúak. És v ic e v e rs a , vagyis az az arány, am ely a testek közegtől
2 Resolutio omnium Euclidis problematum aliorumque una tantumm odo circuli data
apertura, Venetiis, 1353.
3 A szóban forgó előszót 1554-ben Benedetti Demonstratio proportionum motuum localium
contra Aristotelem címmel újra kiadta (Velence, 1554), és ezt újraközölte G. Libri az Histoire
des Sciences mathématiques enltalie című munkájának III. kötetében, XXXV. irat (Paris, 1840,
258.). Minthogy Benedetti könyvecskéje rendkívül ritka, Libri kiadásából fogom idézni. - Úgy
tűnik, jelentősége ellenére Benedetti műve nem keltette föl kortársai figyelmét: sehol nem
idézik, legalábbis tudtommal. Ellenben Jean Taisnier-nél szemérmetlen plágium tárgya volt,
aki szó szerint és az ábrákkal együtt kiadta Opusculum... de natura magnetis... item de motu
continuo stb. című könyvében (Coloniae, 1562). Csakhogy, bármilyen furcsa, Benedetti heves
tiltakozása ellenére (a De Gnomonum umbrarumque solarium usu című könyvének beveze
tőjében, Torino, 1574), Stevin Taisnier-re (és nem Benedettire) utal, m int aki elsőként taní
totta, hogy a nehéz testek (az azonos fajsúlyú testek) eső mozgásukat egyszerre hajtják végre;
ld. Simon Stevin: Appendice de la statique, Oeuvres mathématiques, Leiden, 1634, 501.
GIAMBATTISTA BENEDETTI, ARISZTOTELÉSZ BÍRÁLÓJA 1 33
való eltérése között á ll fen n , ugyanaz, m in t a m ozgásuk között [fennálló] arány.

Ez a következőképpen bizonyítható:
Vegyünk egy e g y sé g e s bfg k özeget (például vizet), és h ely ezzü n k bele két
eltérő hom ogenitású, vagyis különböző fajtájú [göm b-]testet (1. ábra). T együk
fel, hogy d.e.c. test ólom ból van, az a .u .i. test fából, és hogy m indkettő nehezebb
eg y hozzájuk hasonló, de vízb ől álló testn él. E vízből álló göm btestek legyen ek
m és n jelűek. Vegyük a vilá g középpontját s-nek. Tegyük fel, h ogy a m ozgás a d
q u e m je h .o .x .k von al, é s az a qu o határ az a .m .d . von al..., [valam int hogy] m ind
kettő olyan kört alkot, am elynek középpontja egyb eesik a vilá g középpontjával.
Ekkor, ha az s.o és az s .x vonalakat ezek a qu o határáig m eghosszabbítjuk, e
határok által közrefogott vonalak egyenlők lesznek... Ezen felül tegyü k fel, hogy
a .u .i test középpontja az a .m .d . és a meghosszabbított s.o vonal m etszéspontjában
helyezkedik el, és a d.e.c. test [középpontja] s .x vonal m etszéspontjában [a.m .d-
vel]. Tegyük fel továbbá, hogy az a .u .i testtel egyenlő, vízből alkotott test m , és
hogy n [test] egyen lő d .e .c testtel. [Végül tegyük fel,] hogy d .e .c test nyolcszor
nehezebb, m int n, é s az a .u .i test kétszer [nehezebb], m int m.
Azt mondom tehát, h o g y d .e.c test m ozgásának aránya a .u .i test m ozgásához

(a feltett hipotézisben) m egegyezik azzal az aránnyal, am i d .e .c é s a .u .i testek
súlyainak n és m testektől való eltérése között áll fenn, vagyis a .u .i test m ozgá
sának ideje hétszer olyan h osszú lesz, m int az az idő, am i alatt d .e .c test [mo
zog]. Mivel A rkhim édész D e in s id e n tib u s cím ű könyvének III. propozíciójából
világos, hogy ha a .u .i és d .e.c ugyanolyan nehezek lennének, m in t m és n testek,
sem m iképp nem m ozogn án ak sem felfelé, sem lefelé, és ugyanezen [könyv] VII.
propozíciójából belátható, h o g y az annál a k ö z e g n é l [amelyben elhelyezkednek]
nehezebb testek lefelé tartan ak . K övetkezésképp a .u .i és c.e.d testek lefelé tar
tanak, és a nedvesség (vagyis a víz) a .u .i test m ozgására fele akkora, m íg d.e.c.
nyolcad akkora arányban fejt ki ellenállást. E bből következik, h ogy az idő, ami
alatt a.u .i. test középpontja áthalad az adott téren , hétszeres arányú (hétszer
hosszabb) lesz ahhoz az id őh öz képest, am i alatt d .e.c. test középpontja halad át
az adott téren (term észetes m ozgásról b eszélek , m ivel a term észet m indenütt a
legrövidebb utakat követi, v a g y is egyenes v o n a la k m entén cselek szik , hacsak
valam i m eg nem akadályozza ebben): ezért van az, m int ezt A rkhim édész fent
em lített könyvéből is levezeth etjü k , hogy a m ozgás mozgáshoz mért aránya nem
a .u .i és d.e.c nehézségének arányához igazodik, h a n em a .u .i m -hez m ért, és d.e.c.
n -hez m ért nehézségének arányával egyezik m eg. E tétel fordítottja kellőképpen
világos m agából e tételből.
Azt állítom tehát, hogy ha adott két ugyanolyan formájú és ugyanolyan faj
tájú test, [e testek] legyen ek bár egyenlők v a g y egyenlőtlenek, ugyanabban a
közegben egyenlő idő alatt m ozognak keresztül e g y egyenlő nagyságú téren. Ez
az á llítá s igen kézenfekvő, m ivel ha nem eg y en lő idő alatt m ozognának, akkor
különböző fajtájúaknak k ellen e lenniük vagy különböző közegeken át kellene
m ozogn iu k ..., ám m indez e llen tétes a h ip otézissel.
H ogy ezt világosabban m egm utassam , [tegyük fel, hogy] g és o két hasonló
(gömb alakú) és egyn em ű test, a .c pedig jelöljön eg y egységes k özeget (2. áb
ra); a b .d .f p .i.q és r.m .u .t jelö lésű határvonalak p e d ig legyenek s középponttól
2. á b ra
GIAMBATTISTA BENEDETTI, ABISZTOTELÉSZ BÍRÁLÓJA 155
egyen lő távolságra lévő körívek; p .i.q v o n a l pedig essen eg y b e [a m ozgás] az a

q u o , m íg r.m .u .t vonal annak a d q u e m határával. Most bebizonyítom , h o g y g és
o test a kijelölt téren át az em lített k özegb en egyenlő idő alatt mozog.
Legyen például o test m en n y iség éb en [térfogatában] g test n ég y szerese; a
fentebb mondottakból világos, hogy n é g y sz e r nehezebb is lesz, mint g (m ivel
ha m ennyiségében é s súlyában eg y en lő le n n e vele, sem m i k étség sem férh etn e
ahhoz, hogy e testek egyen lő idő alatt m ozognának). Most képzeletben felosztom
o testet négy egyenlő részre, egym áshoz hasonló (gömb alakú) [testeket alakítva
ki]. [E testeket] jelölje h k l é s n, m elyek középpontjait p .q vonalra ille sz te m oly
m ódon, hogy a távolság / és k között ugyan an n yi legyen, m in t a távolság l é s n
között. Ezután k .l von alat i pontban két egyen lő részre osztom ; ez a pont le sz a
közönséges tudom ány és A rkhim édész szerin t h k l n lestek közös súlypontja.
Ráadásul nyilvánvaló, hogy a h k l n testek m indegyike ugyan an n yi idő alatt
m ozog p .i.q [vonaltól] r.m .u .t- ig, m in t a g test... az ugyanabban a p illan atb an
útnak indított h k l n testek pedig eg y en lő módon m ozognak, vagyis u gyan an n yi
idő alatt, és a súlypontjaikon átm enő v o n a l mindig ugyanolyan távolságra lesz
r.m .u .t vonaltól.
Végezetül, ha képzeletben felosztjuk az o test középpontján és az i ponton
áthaladó vonalat két egyen lő részre... akkor ezen osztópont lesz a h k l n [testek]
és az o test közös súlypontja. M árpedig ha ezt a vonalat, am ely az em lített testek
erejéből kifolyólag m ozog, a p .q vagy e g y tőle m inden pontjában u gyan olyan
távolságra levő vonaltól útnak indítjuk, akkor a term észetes m ozgással m ozgó o
test ugyanannyi id eig fog m ozogni, m in t a h k l n testek, m ég p ed ig ugyanakkora
térben, mint am elyen e testek [keresztülhatolnak] (ami azért van így, m ert az o.i
vonal, amely m ár a m ozgás kezdetén koncentrikus kört alkotott m .u .r .t v o n a lla l,
m indvégig koncentrikus kört alkot v ele), ám ez a tér pontosan u gyanaz, m int
a m in a g test [hatol keresztül].
Ennek alapján m ost bizonyíthatom az em lített tétel eg y részét: tu d n iillik
azt, hogy ha adott két ugyanolyan ala k ú , de eltérő h om ogen itású és testü k b en
egyenlőtlen test, é s m indkettő n eh ezeb b , m int a közeg, am elyb en m ozogn ak , és
ha a kisebb test nehezebb fajtájú, m in t a nagyobb, de a nagyobb test n eh ezeb b ,
m in t a kisebb, akkor a fentebb kim on d ott tétel igaz lesz.
Vegyünk például két testet, m -et é s n - 1, amelyek azon os form ájúak, de eltérő
hom ogenitásúak, ezen felül pedig le g y e n e k egyenlőtlenek (m ivel ha eg y en lő k
volnának, sem m i k étség nem m erü ln e föl); e testek közül rn legyen a nagyobb,
de n test fajtája legyen nehezebb, m in t m testé; ugyanakkor m test legyen n e h e
zebb, mint n test, é s m indkettő n eh ezeb b , m int az a közeg, am elyben m ozognak.
Azt állítom tehát, hogy a tétel igaz. T együk Fel, hogy az első test, am it a.u.i jelöl,
egyenlő m testtel és formája is hasonló hozzá, de n test fajtájához tartozik. Ekkor
a .u .i és m testekre nézve az á llítá s tökéletesen nyilvánvaló; azonban a fentebbi
bizonyítás szerint n test m ozgása ugyanannyi ideig tart, m int a .u .i testé; az állítás
tehát e két test esetében is igaz.
E bből következik, h ogy a sebesebb m ozgás oka nem abban áll, hogy a gyor
sabb test nehézségében vagy könnyűségében eltér a lassúbb testtől (am ennyiben
a testek alakja azonos), h a n em valójában a testek n ek a közeg n eh ézség éh ez
és k önnyűségéhez viszon yított fajlagos különbözősége [d iffe r e n c e spécifiqu ej;
am i nem felel m eg sem A riszto telész, sem bárm elyik kom m entátora tan ítá
sának, am it alkalm am volt látni vagy olvasni, de azok tan ain ak sem , akikkel
b eszélgethettem .
G.-B. B enedetti sokszor hangsúlyozza elgondolásainak és felfedezéseinek

eredetiségét45,és nincs okunk a rra gyanakodni, hogy elferdíti az igazságot.
Elmélete, legalábbis ebben a form ában, valóban nem található m eg Ariszto
telész F izikájának ókori, középkori vagy m odern kom m entátorainál. Ennek
ellenére igaz, hogy e kom m entárokban kifejtett elm életek - például azok,
amelyek a mozgó test sebességét nem a hatóerőnek az ellenálláshoz való
geom etriai viszonyától (Sebesség = Erő /E llen á llá s), hanem az előbbinek
az utóbbihoz m ért eltérésétől (Sebesség = Erő - Ellenállás) teszik függővé -,
elég analógiát m utatnak B enedetti tanításával ahhoz, hogy összevet hetőek
legyenek vele, és hogy az arisztotelészi képlet lecserélését egy ark h im éd é
szi sém ára ne csupán a tö rtén e ti véletlen m űvének tekintsük, hanem egy
hosszú hagyom ány beteljesüléseként ism erjük fel.
*
A Resolutio onmiurn p roblem atum kiadása u tá n m integy h a rm in c évvel

Benedetti m egjelentetett egy tanulm ányokból, levelekből és rövid érteke
zésekből álló gyűjtem ényt (D iversarum speculationum m athem aticarum
et physicarum liber*, T aurini, 1585), am elynek fizikáról szóló része Ariszto
4 Talán egy kissé túlságosan is. így tudtunkra adja, hogy bár Tartaglia tanítványa volt,
Tartaglia nem tanított neki mást, csak Eukleidész első négy könyvét.
5 Itt nem ismertetem Benedetti gyűjteményének tartalm át, melyben sok érdekes dolog
található, m int például egy körbe írt négyszög átlóinak kiszámítása (15 évvel Viete előtt), egy
tanulmány folyadékok kiegyenlítődéséről közlekedőedényekben, a hidraulikus sajtó elmélete
(majdnem húsz évvel Stevin Wisconliche Gedachtnissenjének megjelenése előtt), vagy egy ki
tűnő leírás Kopernikusz világrendjéről: csak a dinam ikájára szorítkozom.
telész fizikája ellen intézett tám adások sorozatából áll. Ezek m egfogalm a
zása során B enedetti nem áll m essze Petrus R am us elliíresült állítá sán ak
h irdetésétől („m inden, am it Arisztotelész m ondott, téves”). Ezen felül a
gyűjtem ény ta rta lm a z egy dolgozatot, am ely kétségtelenül a v alah a írt
legjobb m unka az im petus dinam ikájáról. B enedetti ezen elm élet eltökélt
hívének nyilvánítja önm agát. M int összes elődje, kritikáját ő is főleg a h a
jítás arisztotelészi elm életére irányítja, ám radikálisabban fellépve, m int
oly sokan közülük, úgy ítéli meg, hogy ez az elm élet nem ér sem m it.
Ezt m ondja (i. m. 184.):
A F iz ik a VIII. könyvének végén A risztotelész ú g y ítéli m eg, hogy a m ozgásra

kényszerített és a mozgatójától elvált test azért m ozog, m ert bizonyos időn át az
őt követő levegő vagy víz mozgatja. Ez azonban nem lehet így, m ert az a levegő,
am ely, hogy elk erü lje az űrt, behatol a test á lta l elh agyott h ely re, n em csak
hogy nem tolja a testet, hanem ép p en séggel visszatartja. [Ilyen m ozgás során]
a levegő a test kényszere által visszalökődik, é s elválasztódik e lü lső részétől;
a test e kényszerének pedig ellen á ll. M inél inkább ö sszesű rű söd ik ugyanis a
levegő az elü lső részében, an n ál inkább m egritk u l a hátulsóban. M iután p e
dig e kényszer által m egritkult, a levegő nem en g ed i, hogy a test ugyanolyan
seb ességgel haladjon, mint a m ilyen n el elhajították; ugyanis m in d en cselekvő
szenved cselek v és közben. Ezért van, hogy am ik or a test magával vonja a lev e
gőt, a testet m agát a levegő visszatartja. M iután a levegőnek ez a m egritk u lása
nem term észet, hanem kényszer által való, a lev eg ő ellen á ll és a m ozgó tárgyat
m aga felé vonja; a term észet ugyanis nem szen v ed h eti, hogy e testek egyik e és
m ásika [vagyis a mozgó tárgy és a levegő] között űr legyen; e testek tehát m indig
egym áshoz kapcsolódnak, és m ivel így a m ozgó test nem tud elváln i a levegőtől,
seb essége béklyóba záródik benne.
Tehát nem a közeg reakciója m agyarázza a lövedék tartós m ozgását, hanem

épp ellenkezőleg: ez a reakció csak akadályozza e mozgást. Ami m agát a moz
gást illeti, legyen az természetes vagy kényszerített mozgás, m indig egy olyan
mozgatóerő m agyarázza, ami m agában a mozgó testben található. Valójában
„az első mozgatótól elvált test sebessége egyfajta term észetes benyom ásból
ered, egy olyan impetusból, am it a mozgó test m agába fogadott” (uo.).
Mivel minden súlyos test, amely term észetes vagy kényszerített m ozgással mozog,
magába fogad eg y im p e tu s t, a m ozgás egy benyom ását, oly m ódon, hogy elválva
a m ozgatóerőtő] m ozgását e g y ideig önm aga á ltal folytatja. Am ikor tehát a test
term észetes m ozgással m ozog, seb esség e szü n telen ü l növekszik; valójában a
benne lévő im p e tu s és im p re ssio szüntelenül gyarapszik, mivel folytonosan egye
sítve van a m ozgatóerővel. A m ondottakból az is következik, hogy, ha levesszü k
kezünket eg y kerékről, am elyet m ozgásba len d ítettü n k , akkor a kerék nem áll
m eg azon n al, hanem bizonyos ideig folytatja forgását. (I. m. 286.)
Mi ez az impetus, ez a mozgatóerő, a mozgás mozgó testben lévő, im m anens

oka? Nehéz m egm ondani. Egyfajta minőség, képesség vagy erő, am ely bele
nyomódik a mozgó tárgyba, pontosabban átitatja azt egyrészről a mozgatóval
való összekapcsoltságának következtében (ami birtokolja ezen impetusí),
m ásrészről pedig a mozgó tárgy m ozgásában való részvételéből kifolyólag.
Ugyanígy egyfajta habitus is, am ire a mozgó test tesz szert, m égpedig an
nál jobban, m in él hosszabb ideig van alávetve a m ozgatóerő h atásán ak .6
így például ha egy követ parittyával lövünk ki, m esszebbre megy, m intha
kézzel h ajítan án k el; ez azért van így, m ert a kő szám os körforgást végez a
parittyában, am i erőteljesebben „im presszionálja” a követ... (i. m. 160.).
Az igazi oka annak, hogy egy n eh éz test m esszeb b re vethető parittyával, mint
kézzel, a következő: am ikor a parittyában forog, a m ozgás az im p e tu s nagyobb
benyom ását hozza létre a n eh éz testben, m in t ha a kézben lenne; ily módon a
parittyából kiszabaduló test a term észettől v ezetve folytatja útját azon a vonalon,
am ely az utolsó általa m egtett fordulathoz csatlak ozik . És nem szabad kétségbe
vonni, hogy a parittya nagyobb im p e tu s t nyom hat bele a testbe, m ivel a szám os
körforgás következtében a test m ind nagyobb im p e tu s l fogad be. Ha azonban a
kéz forgatja a testet, akkor (bárm it mondjon is A risztotelész) nem e kéz lesz a
mozgás középpontja, a kör húrja pedig nem az átm érő fele.”
Ami annyit jelent, hogy a m ozgás körkörösségének, am ire Arisztotelész

hivatkozik, sem m i köze a kérdéshez. Egyébként pedig a körm ozgás olyan
6 Benedetti érvelése abszurdnak tűnhet számunkra; mindenesetre ha az impetus-dina

mika híveivel együtt a mozgatóerőt, m int minőséget gondoljuk el - vagy képzeljük el -, mely
qualitas motiva analóg például a hővel, akkor a látszólagos abszurditás eltűnik: világos, hogy
egy test annál forróbbá válik - annál jobban átitatódik hővel -, minél tovább van a tűz közelé
ben. Még a fiatal Galilei is így érvel De Motu című munkájában, aki jóval később, a De motu
impresso a motore translato című művében (Paris, 1652) a mozgás tartósságát a mozgó tárgy
ban ennek a mozgáshoz való hozzászokásával magyarázza; ez ellen teljes joggal tiltakozik G.
A. Borelli Theorica planetarum medicearum... című munkájában, Firenze, 1664, 57. o.
im petust vált ki a testben, am ely egyenes vonalú m ozgásra k ész te ti azt.

A helyzet a következő (i. m. 160.):
A kéz, am ennyire lehetséges, egy kört követve forog; a kéz e körm ozgása a kivetett
tárgyat is körm ozgás felvételére kényszeríli, jóllehet term észetes hajlandósága
alapján e test, m iután befogadott magába egy im p e tu s t, útját e g y en es vonalban
akarná folytatni, m int az alábbi ábrán látható (5. ábra), am elyen e je lö li e testet,
és az a.b, am ely az a .a .a .a körre húzott érintő, a szabadon maradó test m ozgá
sának egyenes vonalát.7
így az eg y en es von alat k övetve, az azon körvon alh oz (am elyn ek bejárására
a kéz vagy a parittya bírta rá) húzott érintőt követve fog m ozogn i a test, mely
im m ár szabadon, tehát „term észetes hajlandóságának”, vagyis a zo n im p e tu s
saját term észetén ek m egfelelő pályán fog m ozogni, am elyet a k örm ozgás adott
át neki. E gyenes vonalú m ozgását azonban nem fogja sokáig folytatn i, ugyanis
„ez az im p e tu s im p re ss u s folyam atosan csökken é s fokról fokra ú rrá lesz rajta
a nehézségtől való elhajlás, am i összekapcsolódik az erő által létreh ozott be
nyom ással (b elev eg y ü l), és n em engedi meg, hogy a .b vonal h uzam osabb ideig
egyenes legyen; igen gyorsan görbévé válik, m ert a szóban forgó te ste t két erő
mozgatja, am elyek egyike a belényom ódott kényszer, a m ásik p ed ig a term észet.
7 Idézi P. Duhem: Études sur Leonard de fin d , III. köt., Paris, 1913,216. o.
Ez ellen tétes T artaglia v élem én yével, aki tagadja, h ogy bármely test egyszerre
tudna m ozogn i term észetes és kényszerített m o zg á ssa l.8
B enedetti m agyarázata, am i egyébként m eglehetősen jól illeszkedik a h a

gyom ányba, joggal tűnhet eléggé zavarosnak. Őszintén szólva ezen nem
kellene túlság o san csodálkoznunk: az im petus fogalm a önm agában véve
zavaros. Lényegében ugyanis n em m ás, m in t a m indennapi tap asz talat
b an és a józan észben gyökerező elgondolás „tudom ányos” term in u so k ra
fordítása.
Valójában m i az impetus, afo rza , a virtus m otiva, ha nem - fogalm azzunk
így - az izom m unka és a lendület egyetlen szóban való megragadása? Nagyon
jól összehangzik a - valóságos vagy nem valóságos - tényekkel, am elyek
a középkori d in am ik a tap asztalati alapját képezik, különösen a k ilőtt test
kezdeti felgyorsulásának a „tényével”.; Hiszen nem kell-e idő ahhoz, hogy
az impetus a mozgó tárgyat a hatalm ába kerítse? Egyébként m indenki tudja,
hogy egy akadály átugrásához „lendületet kell v en n i”; hogy a talicska, amit
to lnak vagy hú zn ak, lassan indul el és sebessége fokozatosan növekszik:
lendületbe jön. És m indenki tudja - még a labdázó gyerekek is -, hogy ahhoz,
hogy a labda pontosan célba érjen, bizonyos - n em túl közeli - távolságot
kell a céltól felvenni: pontosan a z é rt hogy a labda lendületet veh essen 9.
Im petus, benyom ás, képesség vagy m ozgatóerő: valami, am i átm egy a
mozgatóból a mozgóba és am i - m iu tán behatolt a mozgó tárgyba, áthatotta
és b elényom ódott- felindítja [l’a ffecte] azt, szem beszegül más képességek
kel vagy erőkkel (ezért az impetusok. kölcsönösen akadályozzák egym ást
és csupán nehézségek árán képesek együttesen létezni a mozgó tárgyban),
m ég a term észetesekkel is. így a kényszerített m ozgás impetusa akadályozza
a term észetes nehézkedés hatását; m egakadályozza, hogy a nehéz testek
lefelé m ozogjanak vagy m ásképpen fogalm azva: könnyebbé teszi őket.
M indenesetre m eg kell jegyezni, hogy az im petus-felfogás B enedettinél
n ém ileg h atáro zo ttabb körvonalakkal bír, m in t középkori elődeinél. Ez
utóbbiaknál sokkal erőteljesebben hangsúlyozza az impetus lineáris jellegét,
8 Benedetti Tartagliának a Nova Scientiában (Velence, 1537) kifejtett elm életére utal,
amely szerint a kierőszakolt mozgás keveréke vagy keveredése a természetes mozgással szi
gorúan lehetetlen; ld. Nova Scientia, I. könyv, V. prop.
9 A középkor és a reneszánsz (de még a modern idők) tüzérei és lövészei valamennyien
hittek a golyó gyorsulásában a pálya elején; amiben nem teljesen tévedtek, mivel a lőpor be-
lobbanása által keltett gázok nyomása nem szűnik meg, am ikor a lövedék kilép a lövő szerke
zet torkán. De nem innen ered a gyorsulásba vetett hit, am i jóval a tűzfegyverek feltalálása
előtt keletkezett: az ókortól kezdve mindenki hitt a nyílvessző kezdeti gyorsulásában.
miközben - úgy tűnik - elutasítja a „forgó” impetus fogalmát, jóllehet másfelől

a szem ére veti A risztotelésznek, hogy még a term észetes és a kényszerített
mozgások osztályait is tévesen jelölte ki, és nem értette meg, hogy a körm oz
gás az egyedüli, ténylegesen term észetes mozgás és nem az egyenes vonalú,
am i soha nem teljes egészében term észetes; m ég a nehéz testek esésének
és a könnyűek felem elkedésének esetében sem (i. m. 184.):
A term észeti testek egyen es vonalú m ozgása fö lfelé vagy lefelé nem p r im o és
p e r se term észetes, m ivel a term észetes m ozgás állandó vagy jobban m ondva
m egszakítás n élk ü li, és nem leh et más, csak is körm ozgás, és sem m ilyen m ás,
az e g észh ez tartozó része sem bírhat másfajta term észetes m ozgással, m in t
am ivel m aga az egész is rend elk ezik , tfa a zo n b a n [egy ilyen rész] le v á lik és
elválasztódik az egészétől és szabadon m ozog, akkor spontán módon és a le g r ö
videbb utat követve a term észet által az egész szám ára kijelölt hely felé közelít.
Az em lített test ez utóbbi m ozgása nem p r im o é s p e r se term észetes [m ozgás],
m ivel ered ete egy, a test te rm észetév el e lle n té te s okban van, v a g y is abban,
hogy a [saját] helyén kívülre került, [máshová], ahol összeütközésbe kerül saját
term észetével. K övetkezésképp egy ilyen m ozgás csupán részleg esen é s nem
egészében term észetes. M árpedig egy test sajátos é s term észetes m ozgása az,
am elyik e test term észetéből szárm azik, és az eg y en es m ozgás esetéb en nem
ez a helyzet. E r g o ...'0
Benedetti im én t idézett érvelése látszólag az egyenes vonalú m ozgással

szem ben a kör- és a forgó m ozgás k itü n tetettség én ek állításához vezet.
Csakhogy, am in t láttuk, ez éppen az ellentéte an n ak , amit mond: a kéz vagy
a parittya körkörös m ozgása egyenes vonalú im petust visz bele a kivetett
tárgyba (i. m. 160.):
Ne m enjünk el ném án egy olyan hatás m ellett, am it ez a körülm ény á llít elő.
M inél inkább növekszik a forgó m ozgás se b e ssé g e , növelve a kivetendő tárgy
im p e tu s á t, annál inkább érezn i kell a kéznek, hogy a test a húron k eresztül m aga
felé húzza; voltaképp m in él nagyobb a m ozgás im p etu sá ., am ely belenyom ódik
a testbe, an n ál erősebb e test hajlandósága az eg y e n e s vonalú m ozgásra; a n n ál
nagyobb az a húzóerő is, am it a test kifejt, h ogy e m ozgást m egteh esse.
Benedetti itt kifejtett elmélete a tömegvonzásról Kopernikusztól való.

C sakugyan így általánosít (i. m. 287.):
M inden nehéz test, am ely vagy term észet, vagy k én yszer által m ozog, term é
szetes módon vágyik arra, hogy m ozgása egyen es von alú legyen; ezt világosan
felism erheljük, am ikor a karunkat forgatjuk, h ogy eg y követ parittyával k ilő
jünk; a húrok a n n á l nagyobb sú ly t v iseln ek és an n y iv a l (erősebben) húzzák a
kezet, m inél gyorsabban forog a parittya és m in él gyorsabb a mozgás; ez abból
a term észetes törekvésből ered, am ely a kőben h elyezk ed ik el és arra készteti,
hogy egyenes vonalú m ozgást vég ezzen .
Nem csupán a körkörös mozgás kelt egyenes vonalú impetust, és így egyfajta
cen tripetális erő t egy olyan testben, amely egy ra jta kívül eső pont körül
végez körmozgást; ugyanez történik a forgó mozgás esetében is. Mivel a forgó
mozgás nem m ás, m int a körben forgó testek részeinek önnön tengelyük kö
rü l való forgómozgásainak együttese: e részeket lin eáris impetus mozgatja,
és éppen ez m agyarázza, hogy az ilyen mozgás nem ta rt olyan sokáig tart,
m in t gondolnánk: a forgó m ozgások esetében nem term észetes m ozgással,
h an em kényszerített mozgások együttesével van dolgunk, am i ráadásuk
kettős kényszernek van alávetve (i. m. 159.; vö. D uhem , i. m. 216.).
Ha szabadok len n én ek , a malom kő egyes apró részeit n em forgó, hanem egyenes

vonalú mozgásra indítanák im p e tu s aik; a forgómozgás alatt e részleges im p etu sa k
m indegyike kényszerítve van, és beindulva lerontja önm agát.
Képzeljünk el egy vízszintes kereket, a lehető legszabályosabbat, és helyezzük
rá egy pontra; h assu k át forgó m ozgással, annyi erővel, am ennyivel csak tudjuk,
majd hagyjuk abba a forgatást; vajon m iért nem tart e forgóm ozgás örökké?
Ennek négy oka van.
Az első az, hogy az ilyen m ozgás nem term észetes a kerék szám ára.
A m ásodik abban áll, hogy a kerék, am ikor e g y m atem atikai ponton nyug
szik, a vízszin tes h elyzet fenntartásához szü k ség szerű en igényel egy m ásodik
pólust, am it valam ilyen testi m ech an izm u ssal kell m egvalósítani; ez súrlódást
eredm ényez, am ib ől ellen á llá s ered.
A harmadik ok a kerékkel összefüggő levegőnek tudható be, ami folyamatosan
fékezi, és ezáltal elle n á ll a m ozgásnak.
Lássuk m ost a negyed ik okot: v eg y ü n k szem ü gyre m inden egyes korporális
részt, ami annak az im p e tu s n a k a segítségével m ozog, am ely egy külső m ozgató
erő által belényom ódott. E résznek az egyenes vonalú m ozgásra van term észetes
hajlandósága, nem pedig a görbe vonalúra. Ha a mondott kerék kerületén lévő kis
rész különválna e testtől, nem k étséges, hogy bizonyos ideig egyen es vonalban
m ozogna a levegőn át; erre ism erhetünk rá a parittyák példájában, am elyekkel
köveket lövünk ki. E parittyákban a m ozgás im p e tu s a , am ely belenyom ódott a
k ivetett tárgyba, bizonyos term észetes haj landóság révén egyenes vonalú utat ír
le. A kilőtt kő eg y en es vonalú útba kezd, azt az egyen est követve, am ely az általa
korábban leírt kör azon pontjához húzott érintőjével esik egybe, am elyn él a kő
a körpálya elhagyásán ak pillanatában tartózkodott, am int ezt ésszerű feltenni.
U gyanez az oka annak, hogy m in él nagyobb eg y kerék, annál nagyobb az az
im p e tu s , am elyet a körvonal különböző részei kapnak; igen gyakran előfordul,
hogy a kerék m egállítása erőfeszítést igén yel tőlünk és neh ézségek b e ütközik;
valójában m in él nagyobb egy kör átm érője, k erü lete annál kevésbé görbe és
íg y az eg y en es vo n a lú im p e tu s m e g g y e n g ü l a körpálya által rák én yszerített
elhajlás által.
M inél inkább közelít tehát azon hajlandósággal összehangzó m ozgáshoz az
em lített körkerületen található részek m ozgása, am it a term észet nyújtott nekik,
é s am ely abban áll, hogy egyenes von alat követve m ozogjanak,
a n n á l nehezebb ellene hatni.
A szóban forgó problém ák (a körkörös és az egyenes vonalú mozgás kapcso

lata, a forgómozgás nem állandó m ivolta) v izsgálatára Benedetti visszatér
egy Paolo Capra de Novarához, Savoya hercegéhez írott levelében, amelyben
elm élete alapján a rra a tényre keres m agyarázatot, hogy a m otolla m iért
ta rtja m eg függőleges pozícióját, am ik o r (gyorsan) forog, és m iért dől el,
a m ik o r forgása m egszűnik. B enedetti term é sz etese n elfogadja e jelen
ség hagyom ányos m egközelítését, am ely szerin t a h atásu k b an egym ást
kölcsönösen akadályozó im petusok összeegyeztethetetlenek és a mozgó
test könnyebbé válik a nyugalom ban lévőnél, de m indezt a forgómozgás
kényszerített jellegére vonatkozó elgondolásaival egészíti ki, vagy inkább
v ilág ítja meg (i. m. 285-286.):
L eveleiben azt kérdezi tőlem, hogy eg y m alom kő egyszer már bein d ított m oz
gása örökké tarthatna-e abban az esetb en , ha ez a m alom kő, fogalm azzu n k így,
egy m atem atikai ponton nyugodna, és ha feltehetnénk róla, hogy tökéletesen
kerek és sima.
Azt felelem , hogy eg y ily e n m ozgás nem tarth atn a örökké, sőt m ég csak
túlságosan sokáig sem: m in d en ek előtt lefék eződ n e a levegő által, am i bizonyos
ellen állást fejt ki a m alom kőre; de túl ezen m eg fék ezi m agának a m ozgó tárgy
r é szein ek elle n á llá sa . Ha e g y sz e r e részek m á r m ozgásb a le n d ü ltek , olyan
im p e tu s s z a l bírnak, am ely e g y en es vonalú m ozgásra indítja őket; de m inthogy
egym ással összek ap csolód n ak és egym ásba folynak, a körm ozgásban kényszer
hatását szen ved ik el; egy ily en m ozgásban erőh atás által m aradnak e g y e sítv e .;
Mozgásuk m in él gyorsabbá v álik , annál inkább növekszik bennük e hajlandóság
az egyenes vonalú mozgásra, önnön term észetükkel annál ellentétesebb a körben
mozgás kényszere. Ahhoz tehát, hogy m egm aradjanak term észetes kapcsolatuk
ban, annak ellen ére, hogy a hajítás után saját hajlandóságuk az eg y en es vonalú
mozgásra törekszik,, az szü k ség es, hogy m indegyikük egyre jobban ellenálljon a
többinek, és m indegyikük, h ogy úgy mondjam, a n n á l elevenebben sodorja előre
azt, am i előtte van, m in él seb eseb b a forgóm ozgás.
A kör alakú testek részein ek egyenes mozgásra való hajlandósága eredm énye
zi, hogy eg y m otolla, am ely önm aga körül nagy se b e ssé g g e l forog, eg y bizonyos
időn keresztül szinte fü ggőlegesen marad vasból lévő alappontján, nem hajolva el
egyik oldal irányába sem a v ilá g középpontja felé. Egy ilyen m ozgásban ugyanis
e részek eg y ik e sem k izárólag és teljességgel a v ilá g középpontja felé irányul,
hanem sokkal inkább arra törekszik, hogy a forgásvonalra m erőleges mozgásba
kezdjen, ily módon egy ilyen test szükségszerűen fü ggőlegesen marad. És amikor
azt m ondom , hogy e részek n em vágynak teljesség g el a világ középpontja felé,
azért m ondom , mert az em líte ttek ellenére soha n in csen ek teljesen m egfosztva
ettől a hajlandóságtól, an n ak köszönhetően, h o g y a test m aga is e pont felé tö
rekszik. U gyanakkor igaz, h o g y m in él gyorsabb, a n n á l kevésbé törekszik e pont
felé, vagy m ásként fogalm azva: a szóban forgó test an n ál könnyebbé válik. Amit
jól mutat a n yílvessző vagy b árm ilyen egyéb g é p ezet példája: m in él gyorsabb a
nyílvessző a m aga kén yszerített m ozgásában, m in é l nagyobb hajlandósága van
az egyen es vonalú m ozgásra, m ásként kifejezve: m in él kevésbé hajlik el a világ
középpontja felé, úgym ond a n n á l könnyebbé v á lik ." De ha tisztábban akarod
látni ezt az igazságot, k ép zeld el, hogy e test, tu d n iillik a m otolla igen sebes 1
11 Benedetti érvelése szép példa a rra a fogalmi zavarra, ami a Galilei előtti dinamikában
uralkodott a tömegvonzás tekintetében. Hogy a motolla könnyebbé válik a gyors mozgás során,
ez a mi szám unkra túlságosan nyilvánvaló abszurditás ahhoz, hogy bárki is feltételezhesse:
mégis, amikor Benedetti ezt állítja, nem tesz mást, csak levonja általánosan elfogadott taná
nak helyes konklúzióját. A természetes és a kierőszakolt impetusok. - relatív vagy abszolút -
összeegyeztethetetlenségéből ered, hogy egy heves vízszintes mozgású test kevésbé súlyos,
mint ugyanez a test nyugalmi állapotban.
forgása közben ren geteg részre vagy szeletre oszlik szét; ekkor azt látnád, hogy
ezek nem ereszk ed n ek alá a zon n al a világ középpontja felé, h a n em , hogy úgy
mondjam, eg y en esen m ozognak a horizont felé. Ezt p ed ig (am en n yire tudom)
m ég soha sen k i sem vette észre a m otollánál.12 És e g y ilyen m otolla v a g y ilyes
féle egyéb test példája jól mutatja, hogy mely ponton tévedtek a peripatetikusok
a kényszerített m ozgást illető en , am iről úgy vélték, h ogy a levegő v isszah atása
váltja k i..., p ed ig a közeg valójában egészen m ás szerep et já tszik , tu d n iillik
ellen áll a m ozgásnak.
A közeg az arisztotelészi fizikában kettős szerepet tölt be: egyszerre ellenál

lás és mozgató; az im petus fizikája tagadja a közeg mozgató tevékenységét.
Benedetti hozzáteszi, hogy Arisztotelész még a közeg fékező hatását is kevés
sé értette meg és főként tévesen értelm ezte. Amit Arisztotelész n em igazán
értett meg, vagy pontosabban szólva egyáltalán nem vett figyelembe, az nem
m ás, m int a m atem atika szerepének jelentősége a fizika tudom ányában.
Ez szinte m indenütt tévedéshez vezetett; így a z tá n csakis a m atem atikai
filozófia „rendíthetetlen alapjaiból” kiindulva - am i ténylegesen azt jelenti,
hogy A rkhim édésztől és Platón ihletésétől vezérelve - leh etü n k képesek
Arisztotelész fizikáját egy jobb fizikával felváltani, azon igazságokra ala
pozva, am elyeket az em beri értelem önm agába tekintve ism er m eg.
Benedetti tökéletesen tisztában van vállalkozása jelentőségével. Még a
heroikus pózolást is m egtaláljuk n ála (i. m. 168. skk.):
Azt mondják, annyira bizonyos Arisztotelész nagysága és tek in télye, hogy nehéz
és veszélyes bárm it is írn i tanítása ellenében; nek em különösen, a k in ek e férfiú
bölcsessége m indig csodálatosnak tűnt. Mégis az igazságra való törekvéstől és az
igazság szeretetétőlh ajtva, am itől, ha élne, ő m aga is felh ev ü ln e..., n em átallom
kim ondani, hogy a közös érdek, am ely a m atem atikai filozófia ren d íth etetlen
alapjához fűz, arra kényszerít, h ogy különváljak tőle.
M inthogy m agunkra vettü k a bizonyítás terhét, annak b izon yítását, hogy
A risztotelész tévedett a term észetes lokális m ozgások k érd éséb en , azzal kell
kezdenünk, hogy néhány alapvetően igaz dolgot hozunk fel, m elyek et az értelem
önmagába tekintve ism er m eg:'3 első helyen azt, h ogy két bárm ilyen (nehéz vagy
könnyű), egyform a kiterjedésű és azonos alakú, de különböző anyagokból álló
12 Benedettinek igaza van: a körmozgás impetusának egyenes vonalúságát őelőtte soha

senki nem tanította.
15 Figyeljünk fel a platonista hitvallásra!
és ugyanolyan módon e lh ely ezett test egyazon k özegb en végzett term észetes
lokális m ozgásában azon arányosságot követi, am ely e két test n e h é z sé g e vagy
könnyűsége között áll fenn. Ami a term észettől fogva nyilvánvaló, ha m egfontol
juk, hogy a legnagyobb se b e ssé g vagy lassúság (m íg a közeg egyform a marad és
nyugalom ban van) csakis a k övetkező négy okból ered, tudniillik: a ) a nagyobb
vagy kisebb n eh ézség b ő l v a g y k ön n yű ségb ől; b) a form a k ü lön b özőségéb ől;
c) ennek az alaknak a h elyzetéb ől ahhoz az irányvonalhoz képest, am ely eg y e
n esen húzódik a körkerület és a v ilá g középpontja között; és vég ü l d ) a mozgó
tárgyak egyen lőtlen nagyságából. A m iből világos, hogy ha nem m ódosul sem az
alak (sem m inőségében, sem m en nyiségében), sem en nek az alaknak a helyzete,
a m ozgás a m ozgatóerővel á ll arányosságban, am i a sú ly vagy a k ön n yű ség. Ám
amit ugyanazon alak m inőségéről, m ennyiségéről és elhelyezkedéséről mondok,
azt mondom ugyanazon közeg e llen á llá sa tek in tetéb en . Az alakok nem azonos
vagy egyen lőtlen volta vagy k ülönböző elh elyezk ed ésü k nem elh anyagolható
m ódon változtatja m eg a szóban forgó testek m ozgását, m ivel a k icsin y alak a
nagynál könnyebben, a h egyes form a pedig a tom pánál gyorsabban választja
szét a közeg folyam atosságát. U gyan így a test, am ely a csúcsával előre m ozog,
gyorsabban fog m ozogni, m int az, am elyik nem íg y tesz. Tehát m inden alkalom
m al, am ikor két test ugyanakkora ellen állásb a ütközik, m ozgásuk arányos lesz
a m ozgatóerejükkel; és m egfordítva, m inden alk alom m al, am ik ora két testnek
egy és ugyanaz a n eh ézsége vagy a könnyűsége, és az őket érő ellen á llá so k kü
lönbözőek, kettejük mozgása fordítottan lesz arányos az ellen á llá so k k a l... és ha
eg y test u gyan azzal a n e h ézség g el vagy kön n yű séggel bír, de kisebb e llen á llá st
vált ki, m int egy m ásik, akkor ugyanolyan arányban lesz gyorsabb a m ásiknál,
am ennyire a felü lete a m ásik test felületénél kisebb ellen állást idéz elő... így
például ha a nagyobb test felü leté n e k aránya a kiseb b testéh ez kép est 4/3 , a
kisebb test seb esség e annyival le sz nagyobb a nagyobb testénél, am en n yivel a
n ég y es szám nagyobb a hárm asn ál.
Egy ariszto telián u s m indezt elfogadná, sőt el is kell fogadnia. De - teszi

hozzá Benedetti, húsz évvel korábban kifejtett elm életéhez visszatérve - van
m ég valam i, am it fel kell ten n ü n k , tudniillik (i. m. 168.):
hogy egy sú lyos test term észetes m ozgása k ülönböző közegekben arányos e
test súlyával ugyan ezen k özegek b en . íg y például, ha egy bizonyos n eh éz test
teljes súlyát a .i-v e 1 ábrázoljuk (4. ábra) és ha e testet bárm ilyen, nála kevésbé
sűrű közegbe helyezzük (m ivel ha sűrűbb közegbe h elyeznénk, nem súlyosabb,
hanem könnyebb volna nála, m int A rkhim édész m egm utatta), e közeg belőle az
e.i részt vonná le, oly módon, h ogy a súlynak csak a .e része hatna; és ha e testet
valam ilyen m ás, az előzőnél sűrűbb, de a testnél továbbra is ritkább k özegb e
helyeznénk, e közeg a fentebb m ondott testből az u .i részt vonná le és szabadon
m eghagyná az a .u részt.
a u e i
I----------------------1-------1— i
4. á b r a
Azt mondom, hogy egy test ritkább közegben vett seb essége ugyanezen test sűrűbb
közegben vett seb ességéh ez úgy aránylik egym áshoz, m in t a .e az a.a-h oz, am i
sokkal inkább összhangban áll az értelem m el, m int ha azt m ondanánk, h ogy a
sebességek olyanok lennének, m int u .i aránya e.i-hez, m ivel a seb ességek csa k is
a m ozgatóerőkkel arányosak (ha az alak ugyanaz m in őségéb en , m enn yiségéb en
és helyzetét tekintve). Amit m ost m ondunk, nyilvánvalóan egyb eh an gzik azzal,
am it fentebb írtu n k , m ivel k ijelen ten i, hogy két k ü lö n n em ű , de az alakot, a
nagyságot stb. tekintve azonos test seb ességein ek aránya ugyanabban a k özeg
ben egyenlő m aguknak a súlyoknak az arányával, ugyan az, m int k ijelen ten i,
hogy egy és ugyanazon test se b esség ei különböző közegekben arányban álln ak
a fentebb m ondott test súlyával e különböző közegekben.
Bizonyos, hogy a saját nézőpontjából B enedettinek teljesen igaza van. Ha

a sebességek arányosak a m ozgatóerőkkel és ha a m ozgatóerő (a súly) egy
részét sem legesíti a közeg hatása, csak a m egm aradó rész jön szám ításba, és
egyre sűrűbb és sűrűbb közegekben a súlyos test sebessége az aritm etik ai
sorozatot követve csökken, és nem , m iként Arisztotelész mondja, a m é rta n i
sorozatnak m egfelelően. De B enedettinek az arkhim édészi h idrosztatikán
alapuló érvelése nem pontosan ugyanazokból az alapokból indul ki, m int
Arisztotelészé: Arisztotelész szerin t a test súlya egyike a test állandó és
abszolút tulajdonságainak, és nem relatív tulajdonság, m int azt B enedetti
és a „Régiek” állítják. Arisztotelész szerint a test ez ért valam ilyen m ódon
teljes egészében hat a neki ellenálló különböző közegekben. B enedetti úgy
véli, Arisztotelész fizikája jól m egm utatja (i. m. 185.), hogy „nem ism eri a
testek súlyosságának vagy könnyűségének okát, am i a nehéz vagy a könnyű
test sű rű ség éb en vagy ritkaságában áll, valam int a közegek kisebb vagy
nagyobb sűrű ségében vagy ritk aság áb an ”. A sű rű ség és a ritkaság, ez h át a
testek abszolút tulajdonsága! A súly, vagyis a nehézség és a könnyűség csak

ennek szárm azékai. Ö nm agukban a testek nem „nehezek” és nem „köny-
nyűek”, csakis azon közeghez viszonyítva azok, am elyben elhelyezkednek.'4
A fa nehéz a levegőben és könnyű a vízben, m iként a vas nehéz a vízben és
könnyű a higanyban. És B enedetti, hogy elk erü ljü n k egy tévedést, amelyet
oly könnyű elkövetni, figyelmeztet, hogy különböző közegekben lévő ugyan
azon test súlyainak arányai nem követik a közegek sűrűségeinek arányait.
Ebből állnak elő szükségszerűen a sebességek egyenlőtlen arányosságai,
jelesül az ugyanolyan alakú vagy anyagú nehéz vagy könnyű testek sebes
ségei term észetes m ozgásukban ugyanabban a közegben egyáltalán nem
olyan arányosságot követnek, m in t am it Arisztotelész tulajdonított nekik;
„többek között ugyanis egy egyenlő súlyú kisebb test gyorsabban m egy”,
m ert a közeg ellenállása kisebb...
Benedetti szerint Arisztotelész valójában soha sem m il nem értett meg a
mozgásból. A term észetesből sem , de különösen a kényszerített mozgásból.
Ami az előbbit, vagyis az esés m ozgását illeti, A risztotelésznek „nem azt
kellett volna állíta n ia (a De Coelo első könyvének nyolcadik fejezetében),
hogy egy test a n n á l gyorsabban halad, m inél inkább m egközelíti m ozgásá
n ak célját, h anem sokkal inkább azt, hogy egy test an n á l gyorsabban halad,
m inél inkább eltávolodik m ozgásának kiindulópontjától”.
Valóságosnak tekinthetjük-e Benedetti szem beállítását? Vajon egy test,
am elyik távolodik kiindulópontjától (term inus a quo), nem közeledik-e
ugyanezen m ozgás által a célpontjához (term inus a d quem)? így hinnénk.
T artaglia is, aki d inam ikáját a testek term észetes vagy kényszerített moz
gása kiindulópontjának v izsgálatára alapozta, ezt írja: „Ha egy egynem űen
nehéz test term észetes m ozgással mozog, a kk o r m inél inkább eltávolodik
a kezdetétől (a kiindulópontjától), va g y minél inkább közeledik céljához,
an n á l gyorsabban h a la d ”.'5 Tegyük hozzá, hogy m aga B enedetti is távol
áll attól, hogy k iik tassa a nehéz testek m ozgása kapcsán a célpontnak, a
m ozgás term észetes céljának vizsgálatát: való jáb an am ikor az általam
idézett szem rehányással illeti Arisztotelészt és kijavítja, ezt írja: „A term é
szetes és az egyenes vonalú m ozgásban a benyom ás, a kapott im petustól
való áthatottság folyam atosan nő, m ivel a mozgó testnek önm agában van
14 Érdekes megfigyelni, hogy e tan megtalálható Marco Trevisanónál, a De Macrocosmo
című kiadatlan értekezésében; Id. G. Boss: A Fourteenth Century Cosmology, Proceedings of
the American Philosphical Society, XCVIII. köt. (1954), 50. sk., és Marshall Clagett: The Science
o f Mechanics in the Middle Ages, Madison (Wise.), 1958, 97.
15 Ld. Nicolo Tartaglia: Nova Scientia, I. könyv, II. és III. prop.
a m ozgató oka, vagyis a hajlam arra, hogy a természet á lta l rendelt helyre
ju tta ssa ö n m a g á t És néhány so rra l alább, a lefelé eső m ozgás m ech a
n izm u sát kifejtésénél B enedetti hozzáteszi: „Mivel a benyom ás abban a
m érték b en nő, ahogyan a m ozgás hosszabbá válik, a test folyam atosan
új im petust fogad m agába: valójában önm agában ta rta lm a z z a m ozgásá
n a k okát, a hajlam ot saját term é sz etes helyének v isszan y erésére, am in
a kényszer kívül helyezte.” Jól látható az is, hogy a lefelé eső m ozgás oka
B enedetti leírásában pontosan ugyanaz, m int A risztotelészében, tu d n iillik
a test term észetes indíttatása arra, hogy visszatérjen term észetes helyére.
Azt a m echanizm ust azonban, am elynek révén e m ozgás és e gyorsulás
m egvalósul, Benedetti az ímpeíMS-dinamikából vette át: a testet rendeltetési
helye felé azok az egym ásra következő impetusok tolják vagy szállítják,
am elyeket a mozgató ok folyam atosan kelt a testben a m ozgás során. Ezek
az im petusok a m ozgással és a m ozgásban születnek, abban a m értékben,
am ennyire a test távolodik kiindulópontjától. Kétségtelen, hogy ezzel egyi
dejűleg közeledik a célpontjához; azonban, bár T artag lia az ellenkezőjét
h itte, m atem atikailag e kettő egyáltalán nem u g yanaz.'6
Ami a kényszerített m ozgást illeti, ebből A risztotelész végképp nem
é rte tt m eg sem m it, hiszen nem látta be, hogy a felfelé ta rtó m ozgás lé
nyegileg k ényszerített jellegű, am ely mozgás rá a d á su l e g y á lta lá n nem
a szubsztanciális könnyűség hatásából következik, ugyanis ilyesm i nem
létezik in rerum natura, hanem egy olyan test közeg általi feltolulásával
egyenértékű, amely a közegnél, am elyben úszik, kevésbé súlyos (kevésbé
sű rű ). Ugyanígy nem látta be, hogy az ingam ozgást folytonosság jellem zi,
illetve hogy a k itérés és a visszalengés közötti nyugalm i p illa n at (quies
m edia) nem létezik; ahogyan nem vette figyelembe egy olyan m ozgás le
hetőségét sem, am ely egy egyenest követve végtelen ideig ta rth a t. Ami az
ingam ozgást illeti (i. m. 183.):16
16 A gyorsulás mechanizmusának felfogásmódja G.-B. Benedettinél ugyanaz, mint

Nicolaus Oresmiusnál; kl. P. Dühein: Études sur Léonard de Vinci, III. köt., 358. sk.; Le
Systeme du monde, VIII. köt., 299. sk., Paris, 1958. Ha a kiindulóponttól való távolodást ré
szesítjük előnyben a célponthoz való közeledéssel szemben, ez m ár m egtalálható Straton
de Lampsaque-nál és Johannes Philoponosnál; a középkorban Gilles de Rome-nál és Walter
Burley-nél; Id. P. Duhem: Le Systeme du monde, VIII. köt., 266. sk.; Anneliese Maier: An die
Grenze von Scholastik und Naturwissenschaft, 2. kiad., Róma, 1952,195. sk.; Marshall Clagett:
The Science of Mechanics..., 526. sk. Ami Tartagliát illeti, valójában egész dinam ikája a term é
szetes mozgások gyorsulásának elvére épül és a kierőszakolt mozgások lassulására a kiindu
lóponttól kezdődően. A leeső mozgás gyorsulásának arányát a megtett távolsággal kezdetben
Galilei átvette, majd mint lehetetlent elvetette. Erről ld. tőlem: Études galiléennes, II., A testek
esésének törvénye, Paris, 1939.
A F iz ik a VIII. könyvének 8. fejezetében A risztotelész azt m ondja, lehetetlen,

hogy valam i egyen es von alb an olykor az e g y ik irányba m ozogjon, olykor egy
m ásikba, vagyis hogy v ég ig fu sso n , majd visszatérjen a m ondott vo n a l mentén
anélkül, hogy a szélső pontokon nyugalm i állapotban lenne. Én ezzel ellentétben
azt állítom , hogy leh etség es. E kérdés vizsgálatáh oz képzeljünk el (5. ábra) egy
u .a.n kört, mely folyamatoson m ozog bármilyen irányban, akár jobbra, akár balra
pont körül; képzeljünk el eg y tetsző leg es b pontot is e körön k ívü l, é s e pontból

húzzunk két egyen es vonalat, b.u és b.n érintőket (tangenseket), am elyek u és n
pontban érintik e kört. Majd képzeljünk el e két vonal közé valahová egy másikat,
am i leh et u.n vagy c.d vagy e .f vagy g.h; vegyü n k v ég ü l a mondott kör kerületén
egy a pontot, és ebből h ú zzu n k eg y vonalat b pontig. Képzeljük úgy, hogy a.b
vonal a b pontban rögzített ám egyben mozgó is, úgy, hogy képes k övetni a pontot
annak o pont körüli körm ozgásában. Ekkor ez a vonal [a.b] olykor hol b.u-val, hol
b.n-nel fog egybeesni; hol b.u-tól halad b.n felé, hol b.n-től b.u felé, m in t ahogy ez
a bolygók irányainak és h alad ásain ak vonalával történik; következésképp u.a.n
kör olyan lesz, m int az ep icik lu s, b pedig m int a Föld középpontja. T ehát világos,
hogy am ikor b.a vonal eg y b e e sik b.u-val vagy b .n-nel, nem m ozd u latlan , mivel
ugyanabban a pillanatban v isszaford u l, és hogy b.n és b.u (csupán) egyetlen
ponton érinti a kört. Az is v ilá g o s, hogy a m ondott b.a vonal m in d ig m etszi u.n
vagy c.d vagy e .f vagy g.h vo n a la t egy t pontban. M ost képzeljük el, h o g y valaki
a t pontot követve m ozog e vonalak valam elyikén; v ilá g o s, hogy soha n em lesz
nyugvó állapotban, m ég ha a szélső pontok egyikén v o ln a is. A risztotelész v é
lekedése tehát h a m is.'7
Ami egy véges egyenesen a folytonos és végtelen sokáig tartó mozgást illeti,
azt elegendő r.x és o.a vonalak i m etszéspontjából áb rázo ln i az alábbi rajz
szerint (6. ábra):
6. á b r a
M iután feltettük, hogy o.a vonal forog a pont körül, am it rögzítettnek té

teleztünk, világos, hogy az x és c (a m etszéspont o.a és x .t között) közötti
távolság a végtelenig növekedhet, és hogy i pont m eghatározatlanul sokáig
közeledhet r ponthoz, de soha nem érheti azt el. M ozgása fokozatosan - és
m eg h atáro zatlanul - csökken, de soha nem ér célba vagy áll le.'8
Jól látható, hogy Arisztotelész elsődleges tévedése, az volt, hogy e lh a
nyagolta vagy inkább kizárta a geom etriai érvelést a fizikából és nem a
m atem atik ai filozófia rendíthetetlen alapjaira építette.
De m ég ezzel sem teljes Arisztotelész fizikai tévedéseinek a listája! Most
érk ezü n k el a legsúlyosabbhoz: az ű r tagadásához. B enedetti köntörfala
zás nélkül kim ondja: az ű r nem létének arisztotelészi bizonyítása nem ér
sem m it (i. m. 172.).
Jól tudjuk, hogy az ű r lehetetlenségét Arisztotelész az abszurditás érvével
bizonyította: az ű rb e n , vagyis m inden ellenállás h ián y áb an a mozgás vég
telen sebességgel zajlana. Csakhogy m i sem tévesebb ennél, véli Benedetti. 178
17 A quies media tagadása a középkorban megtalálható Francois de Meyronnes-nál és

Johannes Buridannál; kl. P. Duhem: Le Systeme du monde, VIII. köt., 272. sk.
18 Nicolaus Oresmius szerint egy véges távolságú mozgás meghatározatlanul meghosz-
szabbítható, feltéve, hogy az egymást követő egyenlő időközök alatt bejárt terek a felére csök
kennek; ld. Anneliese Maier, i. m. 214. sk.; Marshall Clagett: i. m. 528. sk.
Mivel adott, hogy a sebesség arányos a test relatív súlyával, vagyis a közeg
ellenállásával csökkentett - és nem azzal elosztott - abszolút súlyával, ebből
közvetlenül következik, hogy a sebesség nem fokozódik m eghatározatlanul
sokáig, és az ellenállás m egszűnésével a sebesség egyáltalán nem válik
végtelenné. „De hogy könnyebben m egm utassuk, képzeletben vegyük a
testi közegek egy végtelen sokaságát, am elynek egyike ritkább a m ásiknál,
m égpedig az azonosságtól kezdődően tetszőleges arányban, és képzeljünk
el egy q testet is, sűrűbbet, m in t az első közeg.” E test sebessége az első kö
zegben nyilvánvalóan véges lesz. Helyezzük az általunk elképzelt különféle
közegek bárm elyikébe, a sebessége kétségkívül nőni fog, de soha nem léphet
túl egy h atáro n . így a m ozgás az űrben tökéletesen lehetséges.'H
Milyen lesz azonban ez a mozgás? Vagyis m ekkora lesz a sebessége?
Arisztotelész úgy vélte, hogy h a a mozgás az űrb en lehetséges volna, ott
a különféle testek sebességeinek aránya ugyanolyan lenne, m int a telített
közegben. M egint csak tévedéssel állunk szem ben (i. m. 174.).
T eljesen elh ib ázo tt á llítá s. U gyan is a telíte tt k özegb en a k ü lső ellen állások
arányát ki kell vonni a súlyok arányából, és a m i m egm arad, az határozza meg
a seb esség arányát, am i, ha az ellenállások aránya m egegyezik a súlyok ará
nyával, n ullával is egyen lő lehet; ez az oka, h o g y a seb esség arányai az űrben
mások, m int a telített közegben, tudniillik: a kü lön féle testek (vagyis a különféle
anyagokból álló testek) se b e ssé g e arányos lesz abszolút fajsúlyúkkal, vagyis a
sű rű ségü k kel. Ami az u gyan azon anyagból álló testek et illeti, az űrben ugyan
olyan term észetes seb e ssé g ü k lesz,
am it a következő érvek bizonyítanak:
Legyen u gyan is két egyn em ű test o és g; és g leg y en o fele. V együnk két másik,
az előzőekkel egynem ű testet is, és jelöljük a -val, illetve e-vel, am elyek közül
m indkettő leg y en eg y en lő g - v e 1; k ép zeletünk révén gondoljuk el, hogy e két
test egy von al két szélső pontján helyezkedik el, é s a vonal középpontját jelölje i
(7. ábra); v ilágos, hogy i pont olyan súlyú, m int o középpont; a és e testek erejénél
fogva tehát i is ugyanolyan seb esség g el fog m ozogn i, m int o középpontja. De ha
a mondott a és e test a m ondott vonaltól elváln a, em iatt m ég nem változtatnák 19
19 A mozgás lehetségességét az űrben a Benedettiéhez hasonló érveléssel m ár Johannes

Philoponos állította.
m eg a seb esség ü k et, és m indegyikük olyan se b e ssé g ű lenne, m in t g . Tehát g

seb essége ugyanolyan, m int o -é .20
J O O O
0 a e g
7. á b r a
Mozgás az ű rb en, egynem ű testek egyidejű esése: im m ár nagyon m essze

kerültünk Arisztotelész fizikájától. De a m atem atikai filozófia rendíthetetlen
alapjai, az arkhim édészi tudom ány Benedetti szám ára állandóan jelenvaló
m intáj a nem engedi, hogy megállj on itt. Arisztotelész tévedése nem csupán
az volt, hogy nem tette föl az ű r lehetségességét a világban, hanem az, hogy
téves képet alkotott önm aga szám ára a világról, és erre alk alm azta a fizi
kát. A téves kozmológia - Benedetti kedvelte K opernikuszt, és valószínűleg
ezért hangsúlyozta az egész és a részek körm ozgásának term észeti jellegét
(ld .fentebb, i. m. 151.) -, tehát a finitizm usra alapozott kozmológia szolgál
Arisztotelész „term észetes helyről” szóló elm életének alapjául. Valójában
azonban „nincsen semmilyen test, legyen az a világban vagy a világon kívül
(nem fontos, hogy erről m it mond Arisztotelész), am elynek ne lenne meg
a m aga helye”. Világon kívüli helyek? M iért ne? „Szárm azna-e bárm ilyen
kellem etlenség abból, ha az Égen kívül egy végtelen test volna található?”
Kétségtelen, hogy ezt Arisztotelész tagadja, de érvei korántsem meggyőzőek,
különösen azok nem , am elyeket a világok sokaságának lehetetlensége, az
Ég változhatatlansága és m ég számos hasonló dolog m ellett hoz fel. Ism é
telten hangsúlyozza, hogy m indez abból következik, hogy Arisztotelész soha
sem m it nem értett m eg a m atem atikából. E nnek bizonyítéka a végtelen
valóságosságának a tagadása (i. m. 181.):
Úgy gondolja - de bizonyítás nélkül vagy an élk ü l, h ogy bárm ilyen érvvel szol
gálna - , hogy a kontinuum végtelen részei nem bírnak aktuális lé tezéssel, csu
pán potenciálisan vannak; am i azonban elfogadhatatlan a részéről, m ivel ha a
teljes egész és valóságosan létező c o n tin u u m a k tu á lisa n létezik, akkor ennek
valam ennyi része is aktuálisan van, h iszen bolon d ság azt hin n i, hogy a dolgok,
m elyek aktuálisan vannak, olyanokból tevődnek ö ssze, amelyek csak potenciá-
20 Eléggé mulatságos látni, hogy a Leonardo da Vinci által elképzelt ugyanezen „kísérlet”
őt teljesen ellentétes következtetésre vezette, mint Benedettit. Leonardo szerint két egymás
sal összekapcsolt test, A és B, együtt kétszer olyan gyorsan esik, mint a kettő külön-külön.
lisan léteznek. És azt sem szabad állítani, hogy e részek kontinuitása teszi, hogy
ezek csak leh ető sé g szerin t v an n ak , és m eg v a n n a k fosztva az aktualitástól.
Jelölje például a folytonos vonalat a.u ; osszuk fel e ponttal egyen lő részekre;
sem m i k étség, hogy a széto sztá s előtt a.e félh o ssz (jólleh et összek ap csolód ik
a m ásikkal, e.u-val) u gyanúgy aktuálisan létezik , m in t az egész a .u vonal, hár
az érzékek által nem k ü lön íth ető el attól. És u g y a n ezt állítom a .e félhosszáról,
vagyis az e g ész a .u vonal n eg y ed részérő l, sőt a nyolcadáról, az ezred érő l és
am elyikről tetszik. így a végtelen m egsokszorozhatóság nem kevésbé valóságos,
m int a véges; a végtelen a term észetb en a m aga aktualitásában és nem csupán
potenciális létezők én t található m eg; és az a k tu á lis végtelen t u gyanúgy jól fel
lehet fogni, m in t a potenciálisát.
A m atem atika m eg nem értése, am it B enedetti oly gyakran ró fel Arisz

to telészn ek , so k k al súlyosabb dolgot tá r e lé n k , tu d n iillik ez utóbbi
an tiinfinitizm usát. Ez m inden tévedésének végső forrása, m égpedig azon
tévedéseinek, am elyek a gondolkodás szerkezetét érintik.
M eg fo rd ítv a, végső so ro n a fin itiz m u s e lu ta s ítá s a m a g y a rá z z a
G iam battista B enedettinek az arisztotelészi ta n ítá ssa l és hagyom ánnyal
való szem beszegülését, és ez biztosít szám ára helyet m indazok között, akik
az em beriséget a régiek z á rt világából a m odernek végtelen világegyete
m ébe vezették.
GALILEI ÉS PLATÓN
Galilei neve elválaszthatatlanul összefonódik a XVI. századi tudom ányos

forradalom m al, az em beri gondolkodás egyik legmélyebb, ha nem a legm é
lyebb forradalm ával, m ióta csak a görög gondolkodás felfedezte a Kozmoszt.
Ez a forradalom gyökeres intellektuális „m utációt” foglal m agában, am inek
a fizika m odern tudom ánya egyszerre kifejeződése és gyüm ölcse.'
Olykor e fo rradalm at úgy jellem zik és eg y ú ttal m ag y arázzák , m in t
egyfajta szellem i felem elkedést, az em beri szellem alapbeállítódásának
teljes átalakulását: a cselekvő élet, a vita activa foglalja el az egészen addig
legmagasabb rendű életform ának gondolt theoria, vita contemplativa helyét.
Míg a m odern em ber u ra ln i akarja a term észetet, addig a középkori vagy az
ókori em ber főleg szemlélni akarta. A klasszikus fizika - Galilei, D escartes,
Hobbes fizikája, a scientia activa, operativa, m ely az em bert „a term észet
urává és birtokosává” ak a rta tenni - m echanisztikus irányultságát tehát
ezzel az u ralási, cselekvési vággyal kell m agyarázni, s pusztán és egysze
rű e n ennek az attitűdnek a k iára m lá sak én t kell tekinteni, vagyis a homo
fa b e r gondolkodási kategóriáinak a te rm é sz etre való alk alm azásak én t.2
A tudom ány D escartes-nál - és a fo rtio ri G alileinél - nem m ás (ahogy ezt
m ondani szokás), m int a m esterem ber vagy a m érnök tudom ánya.3
Bevallom, e m agyarázat szám om ra nem tű n ik teljesen kielégítőnek.
T erm észetesen igaz, hogy a m odern filozófia, m iként a m odern etika és
vallás is, jóval nagyobb hangsúlyt helyez a cselekvésre, a praxisra, m in t az
ókori vagy a középkori gondolkodás. Éppoly igaz ez a m odern tudom ány
ra is: a kartéziánus fizikára gondolok, és a n n a k csigákkal, kötelekkel és*
* A „Galileo and Plato” (Journal of the History of Ideas IV. évf, 4. sz., 1943. okt., 400-428.)
A magyar fordítás az eredeti angol szöveg felhasználásával készült.
1 Ld. J. H. Randall: The M aking o f the Modern Mind, Boston, 1926,220. sk., 231. sk.; ld. még
A. N. Whitehead: Science and the Modern World, New York, 1925.
2 E széles körben elterjedt felfogást nem szabad összekeverni Bergsonéval, aki szerint az
egész fizika, mind az arisztotelészi, mind a newtoni, végeredményben a homo fa b er műve.
3 Ld. L. Laberthonniere: Études sur Descartes, Paris, 1935, II., 288. sk., 297., 304.: „A dol
gok hasznosításának fizikája.”
em előkkel kapcsolatos analógiáira. Mégis, az im ént le írt beállítódás sok

kal inkább jellem ző Baconre, akinek a tudom ányok történetében játszott
szerepe nem em líthető egy lapon4 Galilei vagy D escartes szerepével. Az ő
tudom ányuk nem m érnökök vagy m esterem berek alkotása, hanem olyan
em bereké, az elm életeiknél kézelfoghatóbb dolgot nem igen építettek.5 Az
új ballisztika nem a tűzszerészek és a tüzérek révén jelent meg, hanem
éppen ellenükben. Galilei pedig a m aga m esterségét nem azoktól az em be
rektől tanulta, akik a velencei fegyvergyárakban és a hajóépítő telepeken
gürcöltek. Épp ellenkezőleg: ő tan íto tta nekik az övéket.6 Azonkívül ez az
elm élet egyszerre túl sokat és túl keveset m agyaráz meg. A XVII. századi
tudom ány csodálatos kibontakozását a technológia fejlődésével magyarázza.
U gyanakkor ez utóbbi végtelenül kevésbé volt látványos, m int az előbbi.
R áadásul ez az elm élet elfeledkezik a középkor tech n ik ai sikereiről. Nem
vesz tudom ást a hatalom - és gazdagságvágyról, am i egész története során
ösztönözte az alkím iát.
Más tudósok Galilei h arcára hivatkoznak a tekintély, a hagyomány, kü
lönösen Arisztotelész tekintélye és az arisztoteliánus hagyom ány ellen: ama
tudom ányos és filozófiai hagyom ány ellen, melyet az Egyház tartott fenn,
és am elyet az egyetem eken tanítottak. Hangsúlyozzák a megfigyelés és a
4 Bacon a modern tudományok előhírnöke, a buccinatoruk, nem pedig megteremtőik

egyike.
5 Descartes és Galilei tudománya természetesen rendkívül fontos a mérnök vagy a techni
kus számára; végső soron technikai forradalm at idéztek elő. Ugyanakkor ezt nem mérnökök,
nem technikusok teremtették meg és bontakoztatták ki, hanem elméletírók és filozófusok.
6 A „mesterember D escartes” a kartezianizm us Leroy által kim unkált felfogása (vö.:
Descartes social, Paris, 1931), melyet F. Borkenau az abszurditásig vitt Der Übergang vom
feudalen zum bürgerlichen Weltbild című könyvében (Paris, 1934). A kartéziánus filozófia és
a tudomány megszületését Borkenau egy új gazdasági vállalkozási formával magyarázza,
tudniillik a manufaktúrával. Borkenau könyvének kritikáját - a kritika sokkal érdekesebb és
tanulságosabb, mint maga a könyv - Id. H. Grossmann: „Die gesellschaftlichen Grundlagen
der mechanistischen Philosophie und die M anufaktur”, Zeitschrift fü r Sozialforschung, Pa
ris, 1935.
Ami Galileit illeti, őt a reneszánsz mesteremberek, tervezők, mérnökök stb. hagyománya
ihoz kapcsolja L. Olschki: Galileo und seine Zeit, Halle, 1927, újabban pedig E. Zilsel: „The
sociological roots of science”, The American Journal o f Sociology, XLVII., 1942. Zilsel kiemeli
azt a szerepet, amit a reneszánsz „szakképzett mesteremberei” játszottak a modern tudomá
nyos mentalitás kialakulásában. Természetesen igaz, hogy a reneszánsz művészeinek, mér
nökeinek, építészeinek stb. jelentős szerepük volt az arisztotelészi hagyomány elleni harcban,
s közülük néhányan - mint Leonardo da Vinci és Benedetti - megpróbáltak kifejleszteni egy új,
Arisztotelész-ellenes dinamikát. Ugyanakkor ez a dinamika, m int Duhem meggyőzően bizo
nyította, fő vonásaiban a párizsi nominalistáké volt, Johannes Buridan és Nicolaus Oresmius
impetus-dinamikája. És amikor Benedetti, aki messze Galilei legjelentősebb „előfutára”,
néhányszor meghaladja a „párizsi” dinam ika színvonalát, akkor ennek nem a mérnöki és a
tüzéri munkája az oka, hanem az, hogy tanulmányozta Arkhimédészt, és úgy döntött, a „ma
tem atikai filozófiát” alkalm azza a természet kutatásában.
GALILEI ÉS PLATÓN 1 57
kísérlet szerepét az új term észettudom ányban.7 Term észetesen tökéletesen

igaz, hogy a megfigyelés és a kísérletezés képezi a modern tudom ány egyik
legjellegzetesebb vonását. Kétségtelen, hogy Galilei írásaiban szám talan fel
hívást találunk a megfigyelésre és a kísérletezésre, és keserű iróniát azokkal
kapcsolatban, akik azért nem hisznek a szem ük tanúságtételében, m ert amit
látnak, az ellentétben áll a tekintélyek tanításával, vagy am i m ég rosszabb,
m ert nem ak a rn ak (m iként C rem onini) belenézni Galilei teleszkópjába,
félvén, hogy olyasmit látnak, am i ellentm ond hagyományos elm életeiknek és
meggyőződéseiknek. M árpedig éppen a távcső építésével és használatával, a
Hold és a bolygók megfigyelésével, a Jupiter holdjainak felfedezésével m ért
Galilei m egrendítő csapást kora asztronóm iájára és kozmológiájára.
Ugyanakkor nem szabad elfeledni, hogy a megfigyelés vagy a tapasztalat,
a közönséges értelem ben vett nyers tapasztalás nem játszott főszerepet - vagy
ha igen, úgy negatív szerepet, az akadályét - a m odern tudom ány m egala
pozásában.8Arisztotelész fizikája, de m ég inkább a párizsi nom inalistáké,
Buridané és Nicolaus Oresmiusé, Tannery és Duhem szerint sokkal közelebb
álltak a hétköznapi tapasztalathoz, m int G alilei és Descartes fizikája.9Nem
a „tapasztalat”, hanem a „kísérlet” az, am i kiem elkedően pozitív szerepet
játszott, jóllehet csak később. A kísérletezés a term észet m ódszeres k ikér
dezése, mely kérdezés előfeltételez és m agában foglal egy nyelvet, am elyen
m egfogalm azzuk a kérdéseket, valam int egy szótárat, amely lehetővé teszi
szám u n k ra a válaszok elolvasását és értelm ezését. Jól tudjuk, hogy Galilei
szerin t a görbékkel, körökkel és három szögekkel m atem atikai nyelven,
vagy m ég pontosabban geom etriai nyelven - és nem köznyelven vagy puszta
7 Legutóbb egy bírálóm barátilag a szememre vetette, hogy nem veszek tudomást Galilei
tanításának erről a vonatkozásáról (Id. L. Olschki: „The Scientific Personality of Galileo”, Bul
letin o f the History of Medicine, XII., 1942). Be kell vallanom, nem hiszem, hogy rászolgáltam
volna e szemrehányásra, jóllehet mélyen hiszem, hogy a tudomány a lényegénél fogva elmé
let, nem pedig a „tények” összegyűjtése.
8 E. Meyerson (Identité et réalité, 3. kiad., Paris, 1926, 156.) meggyőzően mutatja meg az
összhang hiányát a „kísérlet” és a modern fizika elvei között.
9 P. Duhem: La Systeme du monde, Paris, 1913,1., 194. sk.: „Valójában úgy tűnik, e dina
mika oly szerencsésen illeszkedik az általános megfigyelésekhez, hogy feltétlenül el fogják
fogadni mindenekelőtt azok, akik először bölcselkedtek az erőkről és a m ozgásokról... Ahhoz,
hogy a fizikusok hozzálássanak Arisztotelész dinam ikájának elutasításához és a modern di
namika megalkotásához, meg kellett érteniük, hogy a tények, melyeknek minden nap a tanúi,
egyáltalán nem egyszerű, elemi tények, amelyekre a dinamika alaptörvényeit közvetlenül
alkalmazni kell; hogy a vontatók húzta hajó menetét, az úton vontatott kocsi gördülését rend
kívül összetett mozgásként kell tekinteni; egyszóval, hogy a mozgás tudományának alapelve
ként egy olyan mozgó tárgyat kell - absztrakció révén - szemügyre venni, amely egyetlen erő
hatására végzi mozgását az űrben. Csakhogy dinamikájából Arisztotelész arra következtetett,
hogy ilyen mozgás lehetetlen.”
158 ALEXANDRE KOTRÉ
szim bólum okkal - kell szólnunk a term észethez, és így kell m egértenünk a
válaszait. A nyelv m egválasztását, a használatára vonatkozó döntést érthető
módon nem h atározhatja m eg az a kísérlet, amelyet épp e nyelv használata
tesz lehetővé; m ás forrásokból kell jönnie.
Más tudomány- és a filozófíatörténészek101szerényebben próbálták meg a
m odern fizikát m int fiz ik á t bizonyos m arkáns vonásaival jellemezni: például
azzal a szereppel, am elyet a tehetetlenség törvénye játszik. Igaz, ism étlem :
a tehetetlenségi elv k itü n te te tt helyet foglal el a klasszikus m echanikában,
ellentétben az ókorival. Ez a m ozgás alaptörvénye, m ely kim ondatlanul
u ralja Galilei fizikáját, s nyíltan D escartes-ét és Newtonét. Ám szám om ra
kissé felületesnek tűnik leragadni ennél a jellem zőnél. Úgy vélem, nem elég
p usztán e tényt kijelentenünk. Meg is kell érten ü n k és m eg kell m agya
rázn u n k : m egm agyarázni, hogy a m odern fizika m iért volt képes m agáévá
tenni ezt az elvet; m egérteni, hogy a tehetetlenségi elv, mely szám unkra oly
egyszerűnek, oly világosnak, oly kézenfekvőnek, sőt m agától értetődőnek
látszik, m iért és m iként tett szert az a priori igazság és m agától értetődőség
státuszára, míg m ind a görögök, m ind a középkori gondolkodók szerint egy
olyan test gondolata, am ely egyszer m ozgásba lendülve örökké folytatná
tovább a m ozgását, nyilvánvalóan tévesnek, sőt, ab szu rd n ak tű n t.“
Itt nem kísérelném m eg kifejteni azokat az indítékokat és okokat, m e
lyek a XVI. század szellem i forradalm át előidézték. Szem pontunkból ele
gendő, ha a m odern tudom ány m entális vagy intellektuális beállítódását
két (összetartozó) vonással írju k le. Ezek: i. a Kozmosz lerom bolása, s
következésképp m in d en e fo g alo m ra12 alapozott m egfontolás eltű n ése
a tudom ányból; 2. a té r g eo m etriz álása - vagyis a G alilei előtti fiziká
b an m eglévő, m inőségileg differenciált és kon k rét kozm ikus tér-felfo
gás helyettesítése az euklidészi geom etria egynem ű és absztrakt terével.
E két jellem ző jegy az alábbiakkal foglalható össze és fejezhető ki: a te r
m észet m atem atizálása (geom etrizálása), és - ennélfogva - a tudom ány
m atem atizálása (geom etrizálása).
10 Kurd Lasswitz: Geschichte der Atomistik, Hamburg und Leipzig, 1890, II., 23. skk.; E.
Mach: Die Mechanik in ihrer Entwicklung, 8. kiad., Leipzig, 1921, 117. skk.; E. Wohlwill: „Die
EntdeckungdesBeharrunggesetzes ”,Zeitschr(ftfür Völkerpsychologie undSprachwissenschaft,
XIV. és XV. köt., 1883 és 1884, és E. Cassirer: Das Erkenntnisproblem in der Philosophie und
Wissenschaft der neueren Zeit, 2. kiad., Berlin, 1911,1., 394. skk.
11 Ld. E. Meyerson, i. m. 124. skk.
12 A kifejezés természetesen megmarad, s Newton még mindig a Kozmoszról és annak
rendjéről beszél (ahogy beszél impetusról is), de egy teljesen új értelemben.
A Kozmosz felbomlása an n ak az elképzelésnek a lerom bolását jelenti,

am ely sze rin t a világ szerkezete véges és h ie ra rc h iz á lta n re n d e z e tt, a
világ m inőségileg és ontológiailag differenciált. Ezt egy nyitott, m eg h a
táro zatlan , sőt végtelen világegyetem elképzelése váltja fel, am ely szerint
a világot ugyanazon egyetem es törvények egyesítenek és u ra ln a k . Olyan
világegyetem ez, am elyben m inden dolog a Lét egyazon szintjéhez ta r
tozik, ellentétben a hagyom ányos felfogással, am ely m egkülönbözteti és
szem beállítja egym ással az Ég és a Föld két világát. Ég és Föld törvényei
összeolvadnak. Az asztronóm ia és a fizika egymástól függővé, sőt egyesítetté
és egységessé válik.'3Ez azt foglalja m agában, hogy a tudományos távlatból
eltű n t m inden olyan m egfontolás, am ely az értéken, a tökéletességen, a
h arm ó n ián , a jelentésen és a célszerűségen alapul.'4 Ezek eltű n n ek az új
világegyetem végtelen terében. Ebben az új világegyetem ben, a valósággá
lett geom etria világában lesznek érvényesek a klasszikus fizika törvényei,
és itt v áln ak alkalm azhatóvá.
Ism étlem , szám om ra a Kozmosz felbom lása tű n ik az em beri szellem
által elért vagy elszenvedett legm élyebb forradalom nak, m ióta a görögök
feltalálták a Kozmoszt. Ez a forradalom olyan mély, s oly m esszire vezető
következm ényei vannak, hogy az em berek századokon át - olyan ritk a ki
vételektől eltekintve, m int Pascalé - nem értették meg a jelentőségét és az
értelm ét, s még most is gyakran alábecsülik és félreértik.
E zé rt am it a m odern tudom ány alap ító in ak , köztük G alileinek m eg
kellett tennie, az nem a téves elm életekkel szem beni kritika és küzdelem
volt, s nem az, hogy kijavítsák vagy jobbakkal váltsák fel őket. Egészen m ást
kellett tenniük: le kellett rom bolniuk egy világot, és egy m ásikat kellett a
helyébe állítaniuk. M agának az em beri értelem nek a szerkezetét kellett
átalak ítan i, újrafogalm azni, m eg kellett reform álni fogalm ait, ríj módon
tek in ten i a Létre, kidolgozni a m egism erés új fogalm át, a tudom ány új
fogalm át - és a m eglehetősen term észetes nézőpontot, tu d n iillik a józan 15
15 Mint másutt (Études galiléennes, III., Galilée et la lói d ’inertie, Paris, 1940) megkísérel
tem bemutatni, a modern tudomány az asztronómia és a fizika eme egyesítéséből ered, ami
lehetővé tette, hogy az eladdig az égi jelenségek vizsgálatára használt matematikai kutatáso
kat a szublunái'is világ jelenségeinek vizsgálatára alkalmazzák.
14 Ld. E. Bréhier: Histoire de la philosophic, II. köt., I. fasc., Paris, 1928, 95. „Descartes
megszabadítja a fizikát a hellén Kozmosz lidércnyomásától, vagyis a dolgok bizonyos privile
gizált állapotának a képétől, amely kielégíti esztétikai kívánalmainkat... Nincs privilegizált
állapot, mivel minden állapot egyenértékű. így tehát semmi helye a fizikában a célokok kuta
tásának és annak a megfontolásnak, hogy mi volna a legjobb.”
észét egy m ásik nézőponttal kellett helyettesíteni, am ely egyáltalán nem

term észetes.13
Ez m agyarázza, hogy dolgok, törvények felfedezése, m elyek m a oly
egy szerű n ek és k önnyűnek tű n n ek , hogy kisgyerekeknek tan ítju k őket
- a m ozgástörvényeket, a testek esésének törvényét -, m iért követelt oly
hosszú, oly kemény, s g y ak ran hiábavaló erőfeszítést az em beriség leg
nagyobb szellemeitől, például Galileitől vagy D escartes-tól.'6 Úgy tűnik,
ez a tény m ár önm agában cáfolja azokat a m ai próbálkozásokat, melyek
csökkenteni, sőt tagadni a k a rják Galilei gondolkodásának eredetiségét,
vagy legalábbis fo rradalm i jellegét; e tény továbbá nyilvánvalóvá teszi azt
is, hogy a látszólagos folytonosság a fizika fejlődésében a középkortól a
m odern időkig (melyet C averni és D uhem oly energikusan hangsúlyoztak)
- illuzórikus.15*17T erm észetesen igaz, hogy m egszakítatlan hagyom ány vezet
a p árizsi n o m in alisták m űveitől B enedetti, Bruno, G alilei és D escartes
m űveihez. (Én m agam is hozzátettem egy láncszem et e hagyom ány tö rté
netéh ez.18) U gyanakkor D uhem ebből levont következtetése téves: egy jól
előkészített forradalom m égis forradalom m arad, és a n n a k dacára, hogy
fiatal korában Galilei (m int olykor D escartes) osztotta és tan íto tta Ariszto
telész középkori k ritik u sain ak nézeteit és elm életeit, a m odern tudomány,
vagyis az ő erőfeszítéseikből és felfedezéseikből született tudom ány nem
15 Ld. P. Tannery: „Galilée et les principes de la dynamique”, Mémoires scientifiques, VI.,

Paris, 1926, 599.: „Ha ítéletet akarunk mondani Arisztotelész dinam ikai rendszeréről, s ezért
elvonatkoztatunk azoktól az előfeltevésektől, melyek mai oktatásunkból származnak, vala
mint ha vissza kívánunk helyezkedni egy XVII. század eleji független gondolkodó szellemi
állapotába , akkor nehéz nem felismerni, hogy ez a rendszer sokkal jobban megfelel a tények
közvetlen megfigyelésének, m int a miénk.”
18 Ld. tőlem: Études galiléennes, II., La lói de la chute des corps, Paris, 1940.
17 Ld. Caverni: Storia del metodo sperimentale in Italia, 5 köt., Firenze, 1891-1896, külö
nösen a IV. és az V. kötet. - P. Duhem: Le Mouvement absolu et le mouvement relatif, Paris, 1905;
„De l’accélération produite p ar une force constante”, Congrés international de l’H istoire des
Sciences, III. ülés, Genf, 1906; Eludes sur Leonard de Vinci: Ceuxqu’il a lu etceux qui Font lu, 5
köt., Paris, 1909-1915, különösen a III. kötet: Les précurseursparisiens de Galilée. A folytonos
ság tézisét legújabban J. H. Randall, Jr. támogatta ragyogó tanulmányában: „Scientific Method
in the School of Padua”, Journal o f the History o f Ideas, I., 1940; Randall meggyőzően mutatja
be „a felbontás és összetétel” módszerének fokozatos kidolgozását a reneszánsz nagy logi
kusainak tanításában. Mégis, Randall maga állítja, hogy „egyetlen elem hiányzott Zabarella
megfogalmazásából a módszert illetően: nem követelte meg, hogy a természettudomány el
vei matematikaiak legyenek” (i. m. 204.); azt is állítja továbbá, hogy Cremonini Tractatus de
paediá\n „úgy hangzik, mint a nagyszerű arisztoteliánus racionális empirizmus hagyomá
nyának ünnepélyes figyelmeztetése a diadalmas matematikusok felé” (uo.). Voltaképpen épp
ez a „Zabarella logikai metodológiájához fűzött matematikai hangsúly” (i. m. 205.) az, ami
-vélem ényem szerint - a XVII. századi tudományos forradalom tartalm át aikotja, s ami - a kor
nézete szerint - meghúzza a h atárt Platón és Arisztotelész követői között.
18 Ld. Études galiénnes, I.: A Vaube de la science classique, Paris, 1940.
kö veti „Galilei párizsi előfutárainak” inspirációit; egyszeriben egy m ásik

szin tre helyezkedett - s e szintet szívesen nevezném arkhim édészinek. A
m o d ern fizika igazi előfutára nem B uridan, sem Nicolaus O resm ius, sőt
m ég nem is Johannes Philiponos, h an em A rkhim édész.'9
I.
A középkor és a reneszánsz tudom ányos gondolkodását, melyet m ostanság

k ezdünk egyre jobban m egism erni,1920 két szakaszra lehet osztani. Vagy in
kább, mivel a kronológiai rend csak igen hozzávetőlegesen kapcsolódik össze
e felosztással, a tudom ányos gondolkodás történetét grosso m odo három
szakaszra vagy időszakra oszthatnánk fel, melyek a gondolkodás h áro m
különböző típusához kötődnek: először az arisztotelészi fizika; m ajd az
im petus fizikája, m e ly -m in t m inden egyéb - a görög gondolkodással jelent
meg, és amelyet a XIV. század folyamán dolgoztak ki a párizsi nom inalisták;
végül a m odern, arkhim édészi vagy G alilei-típusú m atem atikai fizika.
Ezek azok a szakaszok, melyek fellelhetők a fiatal Galilei m un k áib an :
n em csak gondolkodásának történetéről vagy előtörténetéről áru lk o d n a k ,
nem csak a gondolkodását uraló és ösztönző indítékokról és m otívum okról,
de ezzel együtt - szerzőjük csodálatos intelligenciája által összetöm örítve és
úgym ond megvilágítva - meglepő és m élységesen tanulságos képet ad n ak a
G alilei előtti fizika teljes történetéről. Röviden vázoljuk fel ezt a történetet,
kezdve Arisztotelész fizikájával!
Arisztotelész fizikája term észetesen téves, és teljesen érvényét vesztette.
M indam ellett „fizika”, vagyis m agas fokon, jóllehet nem m atem atikailag
kidolgozott tudomány.21 Nem gyerm eki képzelgés, nem közhelyek elnagyolt
m egfogalm azása, hanem elm élet, vagyis olyan tan, mely term észetesen a
19 A XVI. század, legalábbis a második fele az az időszak, amikor befogadják, vizsgálják és

fokozatosan megértik Arkhimédészt.
20 Ezt az ismeretet alapvetően P. Dühein m unkáinak köszönhetjük (a fentebb - 17. láb
jegyzet - hivatkozott munkákhoz még hozzá kell tenni a következőket: Les Origines de la
statistique, 2 köt., Paris, 1905, és Le Systeme du monde, 5 köt., Paris, 1913-1917), valam int
Lunn Thorndike műveinek, ld. monumentális munkáját: History o f Magic and Experimental
Science, 6 köt., New York, 1923-1941. Ld. még F. J. Dijksterhuis: fVal en Worp, Groningen,
1924.
21 Az arisztotelészi fizika lényegénél fogva nem matematikai. Tévedés úgy jellemezni,
m int Dühein {De l’accélération produite par une force constante, 859. [Az állandó erő keltette
gyorsulásról]), aki szerint egyszerűen csak a miénktől eltérő matematikai képletre épül.
józan ész adataiból kiindulva rendkívül koherens és rendszerszerű tárgya

lásnak veti alá ezeket.32
Az elm életi kidolgozás alapjául szolgáló tények vagy adatok igen egy
szerűek, és a gyakorlatban m i ugyanúgy elfogadjuk őket, m in t ahogyan
A risztotelész. Még m indig m in d an n y ian „term észetesn ek ” találju k , ha
egy súlyos testet látunk „lefelé” esni. S ak á rcsa k Arisztotelész vagy Szent
T am ás, m élységesen elcsodálkoznánk, h a a z t látn án k , hogy egy nehéz
test - kő vagy bika - szabadon fölem elkedne a levegőbe. M eglehetősen
„term észetellenesnek” tű n n e , és a m agyarázatot valam ilyen rejtett m e
ch an izm u sb an keresnénk.
Ugyanígy, m ég m indig „term észetesnek” találjuk, am ikor azt látjuk,
hogy egy gyufaszál lángja „felfelé” lobban fel, és persze a serpenyőket is a
tűzre tesszük. M eglepődnénk és m agyarázatot keresnénk, ha azt látnánk
például, hogy a láng m egfordul és „lefelé” irányul. M inősíthetjük-e ezt a
felfogást, vagy inkább beállítódást gyerekesnek vagy együgyűnek? Talán.
Akár rá is m utathatunk, hogy m aga Arisztotelész szerint a tudom ány éppen
azzal kezdődik, am ikor m agyarázatot k eresü n k olyan dolgokra, melyek
term észetesnek tűnnek. M indam ellett, am ikor a term o d in am ik a elvként
jelenti ki, hogy a „hő” egy forró testből egy hideg testbe á ra m lik át, nem
pedig a hidegből a melegbe, akkor vajon nem egyszerűen a józan észnek azt
az intuícióját fordítja le, m ely szerint egy „forró” test „term észetes m ódon”
válik hideggé, míg a hideg „term észetes m ódon” nem válik forróvá? Sőt
am ikor kijelentjük, hogy egy rendszer töm egközéppontja a legalacsonyabb
helyzet elfoglalására törekszik, és m agától nem em elkedik fölfelé, akkor
m egint csak nem egy józan ésszel belátott intuíciót öntünk-e így szavak
ba, m éghozzá ugyanazt, am it az arisztotelészi fizika a „term észetes” és a
„kényszerű” mozgás m egkülönböztetésével fejez ki?223
Ráadásul az arisztotelészi fizika - hasonlóan a term odinam ikához - nem
éri be azzal, hogy egyszerűen a m aga nyelvén fejezi ki a józan ész im ént
em lített „tényét”, hanem áthelyezi azt, és a „term észetes” és „kényszerű”
mozgások közötti különbségtétel a fizikai valóság egészéről vallott elkép
zelés részévé válik. Ennek a felfogásnak a fő vonásai a következők: a) hit a
kvalitatív módon m eghatározott „term észetek” létezésében, és b) a Kozmosz
létezésébe vetett hit - egyszóval olyan rendezőelvek létezésébe vetett hit,
22 A tudományos gondolkodás m ai szaktörténésze gyakran nem értékeli kellőképpen az

arisztotelészi fizika rendszerszerű jellegét.
23 Ld. E. Mach: Die Mechanik, 124. skk.
m elyeknek köszönhetően a valóságos létezők együttese h ie ra rc h ik u sa n

ren dezett egészet alkot.
Egész, kozm ikus rend, harm ónia: e fogalm ak m agukban foglalják, hogy
a világegyetem ben a dolgok egy bizonyos m eghatározott rend szerint oszla
n ak m eg és rendeződnek el (vagy kell eloszlaniuk és kell elrendeződniük);
hogy elhelyezkedésük nem közömbös sem a dolgok, sem a világegyetem
szem pontjából; ellenkezőleg, m inden dolognak a m aga term észete szerint
m eghatározott „helye” van a világegyetem ben, am ely egy bizonyos értelem
ben a saját helye.24 Hely m inden egyes dolognak, és m inden egyes dolog a
m aga helyén: a „term észetes hely” fogalm a az arisztotelészi fizikának ezt
az elm életi követelm ényét fejezi ki.
A „term észetes hely” felfogása a rend tisztán statikus felfogásán alapul.
Valóban, ha m inden dolog „rendben” lenne, ak k o r m inden egyes dolog a
m aga term észetes helyén volna, és term észetesen ott is m ara d n a m ind
örökké. M iért is kellene elhagynia? Ellenkezőleg, m inden erővel ellenállna
an n a k , hogy kim ozdítsák onnan. E kim ozdítás csakis úgy lehetséges, ha
valam ilyen kényszer hat rá; ha pedig ilyen kényszer révén a test elkerül a
m aga „saját” helyéről, akkor a rra fog törekedni, hogy visszatérjen ide.
így m inden mozgás valam iféle kozm ikus rendezetlenséget foglal m a
gában, a világegyetem egyensúlyának kibillenését, mivel a m ozgás nem
m ás, m in t vagy a kényszer közvetlen hatása, vagy ellenkezőleg, a Lét erő
feszítésének a h atása, hogy ellensúlyozza a kényszeri, hogy visszaszerezze
elvesztett és m egzavarodott ren d jét és egyensúlyát, hogy visszavigye a
dolgokat a term észetes helyükre, azokra a helyekre, ahol m eg állh atn ak
és nyugalom ban lehetnek. Pontosan a ren d h ez való visszatérés az, am it az
im én t „term észetes” m ozgásnak neveztünk.25
Az egyensúly m egbillenése, v isszatérés a rendhez: teljesen világos,
hogy a rend szilárd és tartós állapotot jelent, mely arra törekszik, hogy
h a tá rta la n u l kiterjessze önm agát. Nincs te h á t szükség a nyugalm i álla
potnak, legalábbis a m aga saját term észetes helyén nyugalom ban lévő test
állap o tán ak m agyarázatára; a nyugalm at a test saját term észetes helye
m agyarázza, így például ez m agyarázza, hogy a Föld nyugalom ban van
a világ középpontjában. Ugyanígy nyilvánvaló, hogy a m ozgás szükség
24 Egy létező csak a „maga” helyén éri el kiteljesülését és válik valóban önmagává. Ezért
törekszik e hely elérésére.
25 A „természetes helyek” és a „természetes mozgások” fogalma magában foglalja a véges
világegyetem elgondolását.
szerű en átm en e ti állapot: egy term észetes m ozgás term észetes módon
akkor fejeződik be, am ikor eléri célját. Ami pedig a kényszerm ozgást illeti,
Arisztotelész túlságosan optim ista ahhoz, hogy elfogadja, hogy ez a nem
norm ális állapot hosszasan fennm aradhatna. R áadásul a kényszerm ozgás
olyan rendezetlenség, am ely további rendezetlenséget szül, és elfogadni
azt, hogy ez végtelenül fenn m arad h atn a, voltaképpen azt jelentené, hogy
feladjuk m ag án ak a jól elrendezett Kozmosznak az eszm éjét. Arisztotelész
tehát fenntartja azt a m egnyugtató hitet, hogy sem m i, am i contra naturam
possit esse p erpetuum .26
így, m iként az im ént m ondottuk, a mozgás az arisztotelészi fizikában
lényegénél fogva átm eneti állapot. Ugyanakkor szó szerint véve ez a kijelen
tés nem helytálló, sőt kétszeresen nem az. Tény, hogy a mozgás, b ár minden
egyes m ozgatott testre v o n atkozóan-vagy legalábbis a Hold alatti világban
lévő, tehát az általu n k tapasztalt mozgó tárgyak m ozgására vonatkozóan -
szükségszerűen átm eneti és m úlandó állapot, a világ egészét tekintve mégis
szükségszerűen örök, s ennélfogva örökké szükségszerű jelenség27- olyan
jelenség, am elyet nem tudunk m egm agyarázni anélkül, hogy felkutatnánk
eredetét és okát, a Kozmosz m ind fizikai, m ind m etafizikai szerkezetében.
Egy ilyen elem zés m egm utatná, hogy az anyagi Lét ontológiai szerkezete
nem teszi lehetővé szám ára a tökéletesség állap o tán a k elérését, melyet
az abszolút nyugalom fogalm a foglal m agában, és m eg láttatná velünk a
szublunáris testek átm eneti, m úlandó és változó m ozgásainak végső fizikai
okát az égi szférák folytonos, egyenletes és örök m ozgásában.28 M ásrészt,
pontosan fogalm azva a m ozgás nem állapot: a m ozgás folyamat, áram lás,
keletkezés, am elyben és am ely révén a dolgok m egalkotják, aktualizálják
és kiteljesítik ön m agukat.29 Tökéletesen igaz, hogy a keletkezés célja a Lét,
a mozgásé pedig a nyugalom . U gyanakkor egy tökéletesen aktualizálódott
létező rendíthetetlen nyugalm a valam i egészen m ás, m int egy magát mozgat
ni nem képes létező tehetetlen és súlyos m ozdulatlansága: az előbbi valam i
pozitív, „tökéletesség és actu s”, az utóbbi csak „priváció”. Következésképp
a mozgás - processus, keletkezés, változás - ontológiai szem pontból a kettő
között helyezkedik el. Ilyen a léte m indennek, am i változik, vagyis am inek
28 Arisztotelész: Fizika, VIII., 8, 215&.

27 A mozgást csak egy megelőző mozgás eredményezheti. Következésképp minden tényle
ges mozgás magában foglalja megelőző mozgások végtelen sorozatát.
28 Egy véges világegyetemben az egyetlen egyenletes mozgás, mely indefinit módon fenn
maradhat, a körmozgás.
29 Ld. Kurt Riezler: Physics and Reality, New Haven, 1940.
a léte a változás, a m ássá levés, és ami csakis a változásban és önm aga

m eg v álto ztatásáb an létezik. A mozgás h íre s arisztotelészi definíciója -
actus entis in potentia in quantum est in potentia -, am it D escartes majd
tökéletesen érth etetlen n ek talál, csodálatosan kifejezi, hogy a m ozgás a
léte - vagy actusa - m indennek, am i nem Isten.
Mozogni annyi, m in t változni, aliter et a liter se habere, változni ön
m agában és a többi dologhoz képest. Ez eg y részt m agában foglalja egy
viszony vagy egy összehasonlítás valam ely végpontját, am elyhez képest
a mozgó dolog léte vagy viszonya m egváltozik; s ez m aga u tá n vonja - ha
a helyváltoztatást vizsgáljuk3“ - egy rögzített pont létezését, am elyhez ké
pest a mozgó mozog, egy rögzített, m ozdulatlan pontot, am i nyilvánvaló
módon csak a világegyetem középpontja lehet. M ásrészt az, hogy m inden
változásnak, m inden folyam atnak a m egm agyarázásához szü k ség ü n k van
egy okra, azzal jár, hogy m inden m ozgásnak az előállásához szükség van
egy m ozgatóra, am ely m indaddig m ozgásban ta rtja a mozgó dolgot, amíg
csak a mozgás tart. Valójában a mozgás nem ta rtja fenn m agát úgy, m int a
nyugalom. A nyugalom nak - am i állapot vagy priváció - n in csen szüksége
valam ilyen ok m űködésére fen nállásának m agyarázatához. E llenben a
mozgás, a változás, bárm ilyen ténylegességbe (vagy pusztulásba) forduló
folyamat, sőt a folyam atos ténylegessé válás vagy pusztulás sem nélkülöz
heti valam ely ok m űködését. Vedd el az okot, és a mozgás m egáll. Cessante
causa cessat effectus,3‘
A „term észetes” m ozgás esetében ez az ok, ez a mozgató m aga a test
term észete, a „form ája”, mely a saját helyére törekszik vissza, és így fenn
tartja a mozgást. Vice versa, az a mozgás, m ely contra naturam , a mozgás
egész időtartam a alatt igényli a mozgatott testhez kapcsolódó külső mozgató
folyamatos m űködését. Vedd el a mozgatót, és a mozgás m egáll. Oldd el a
mozgó testtől, a m ozgás ugyanúgy m egáll. Jól tudjuk, A risztotelész nem
fogadta el a távolba hatást52; szerinte m inden m ozgásátvitel közvetlen érint
kezést foglal m agában. Az ilyen átvitelnek csak két fajtája van: a taszítás 3012
30 A helyváltoztatás - lokomóció jóllehet rendkívül fontos, mégiscsak a „mozgás”

(kinészisz) egyik fajtája, mozgás a tér birodalmán belül, szemben a megváltozással, azaz a
minőségen belüli mozgással, valam int a keletkezéssel és a pusztulással, vagyis a létezés tar
tományán belüli mozgással.
31 Arisztotelésznek teljesen igaza van. A változásnak vagy a keletkezésnek semmilyen fo
lyamata sem mehet végbe ok nélkül. Ha a mozgás a modern fizikában önmaga által áll fenn,
ez azért van, mert im m ár nem folyamat.
32 A test a természetes helye felé törekszik, de ez a hely nem vonzza.
és a húzás. Ahhoz, hogy m egm ozdítsunk egy testet, vagy húzni, vagy tolni
kell, m ás m ódja nincs.
Az arisztotelészi fizika ily m ódon csodálatos, tökéletesen koherens el
m életet alkot, am elyben, őszintén szólva, csak egyetlen hézag akad (azon
túl, hogy téves): az, hogy ellentm ond neki a hajítás m indennapi gyakorlata.
De egy teoretikus, aki m éltó e névre, nem hagyja, hogy a józan észből m e
rített kifogás m egzavarja. Ha olyan „ténnyel” találkozik, amely nem illik
bele az elm életébe, akkor a tény létezését tagadja. Ha pedig nem képes
tag ad n i, ak k o r m egm agyarázza. S A risztotelész e m indennapi ténynek,
a h ajítás tén y én ek - am i olyan m ozgás, am ely a „m ozgató” h ián y án a k
ellen ére is folytatódik -m ag y arázatáb an m utatja m eg, m ekkora zseni is
volt. Válasza abban áll, hogy az elhajított tárgy látszólag mozgató nélküli
m ozgását a környező közeg, a levegő vagy a víz reakciója m agyarázza.33
Maga az elm élet zseniális. Sajnos azonban (túl azon, hogy téves) tökéletes
lehetetlenség a józan ész nézőpontjából. Nem csoda, hogy az arisztotelészi
d in am ik a k ritik ája m indig u g y an a rra a questio disputatára tér vissza: a
quo m o vea n tu r projecta?
II.
H am arosan visszatérünk m ajd e questióra, de figyelm ünket előbb az arisz

totelészi d in am ik a egy m ásik ré szletére kell fo rd ítan u n k , nevezetesen
m indenfajta ű r és a vákuum ban végzett mozgás tagadására. Valóban, az ű r
e d in am ik áb an nem könnyíti m eg a mozgás folyam atát; épp ellenkezőleg,
teljességgel lehetetlenné teszi, m éghozzá igen mély okokból kifolyólag.
M ár m ondottuk, hogy az arisztotelészi d in a m ik a m inden testet úgy
szem lél, m in t am iben hajlam van arra , hogy a m aga term észetes helyén
legyen, és hogy ide térjen vissza, ha in n en erőszakkal kitérítik. E hajlam
m agyarázza egy test (term észetes) mozgását: e m ozgásfajta a legrövidebb
és a leggyorsabb úton viszi a testet a m aga term é sz etes helyére. Ebből
következik, hogy m in d en term észetes m ozgás egyenes vonalban m egy
végbe, és m inden test a lehető leggyorsabban h alad term észetes helye felé;
vagyis olyan gyorsan, am ennyire a közeg, am ely ellenáll a m ozgásának és
33 Ld. Arisztotelész: Fizika, IV, 8, 215a; VIII, 10,267a; De Coelo, III, 2, 301b. - E. Meyerson:
Identité et réalité, 84. p.
szem ben áll vele, engedi. Ha tehát sem m i sem lenne, am i a test útjában
álln a, ha a környező közeg sem m ilyen ellenállást sem fejtene ki a m ozgá
sára, m iközben átszeli (ez lenne az eset az űrben), akkor a test végtelen
sebességgel haladna „saját” helye felé.3435De egy ilyen m ozgás egyetlen
p illan atig tartan a, am i Arisztotelész szám ára - joggal - tökéletesen leh e
tetlen n ek tűnik. A következtetés nyilvánvaló: (term észetes) m ozgás nem
jöhet létre vákuum ban. Ami a kényszerm ozgást illeti, például a hajítást,
az ű rb e n végzett mozgás egyenértékű lenne a mozgató nélküli m ozgással;
nyilvánvaló, hogy az ű r nem fizikai közeg, és nem fogadhat be, nem adhat
át és nem tarth at fenn m ozgást. Ezentúl az űrb en (akárcsak az euklidészi
geom etria terében) nincsenek kitüntetett helyek vagy irányok. A vákuum ban
n in csen ek és nem is lehetnek „term észetes” helyek. Következésképp egy
ű rb e helyezett test nem tudná, m erre induljon, sem m ilyen oka n em lenne,
hogy inkább ebbe az irányba mozduljon, m int akárm elyik m ásikba, és így
eg y általán sem m ilyen oka nem lenne, hogy egyáltalán m egm ozduljon.
Vice versa, egyszer m ozgásba jőve nem lenne oka a m egállásnak itt vagy
ott, és így egyáltalán nem is lenne oka, hogy m egálljon.55Ezek m indegyike
teljesen abszurd.
Arisztotelésznek ism ét tökéletesen igaza van. Egy üres (geom etriai) tér
teljesen lerombolja a kozm ikus rend elgondolását: egy üres térben nem csak
hogy term észetes helyek nincsenek,36 h anem egyáltalán helyek sincsenek.
A v ák u u m gondolata n em egyeztethető össze a m ozgás v álto zásk én t és
folyam atként való értelm ezésével - sőt talán m ég az érzékelhető, „valósá
gos”, k o n k rét testek kon k rét m ozgásával sem, vagyis a m indennapi közös
tap asztalatu n k ban szereplő testek m ozgásával sem. Az ű r non-ens37; s egy
ilyen non-ensbe belehelyezni a testeket abszurd.38 Csakis geom etriai testeket
„helyezhetünk el” egy geom etriai térben.
A fizikus valóságos dolgokat vizsgál, m íg a m értantudós okfejtésének
tárgyai absztrakciók. Következésképp - tartja Arisztotelész - m i sem lehet
veszélyesebb, m int egybem osni a geom etriát és a fizikát, és tisztán geom et
riai m ódszert és érvelést alkalm azni a fizikai valóság vizsgálatára.
34 Ld. Arisztotelész: Fizika, VII., 5, 249b, 250a; De Coelo, III., 2, 301e.

35 Ld. Arisztotelész: Fizika, IV., 8, 214b, 215b.
36 Ha jobban tetszik, azt mondhatnánk, hogy az űrben az összes hely term észetes helye
m indenfajta testnek.
37 Az üres teret Kant Undingnek nevezte.
38 Mint tudjuk, ez volt D escartes véleménye, és Spinozáé is.
III.
Jeleztem m ár, hogy az arisztotelészi dinam ika, elm életi tökéletessége el
lenére - vagy talán épp ez ért - súlyos terh e t cipelt: im plauzibilis, teljesen
h ih etetlen és elfogadhatatlan volt a józan ész szám ára, v alam in t nyilván
valóan ellentétes volt a legközönségesebb m indennapi tap asztalattal. Nem
cso dálkozhatunk tehát, hogy az elm élet soha nem örvendett egyetemes
elism ertségnek, s hogy Arisztotelész dinam ikájának bírálói és ellenfelei
m indig szem besítették a józan ész am a megfigyelésével, am ely szerint egy
m ozgás akkor is folytatódik, m iután eredeti mozgatójától elvált. Az ilyen
m ozgás klasszikus példáit, a kerék tartós forgását, a nyílvessző repülését,
a kőhajítást m indig is felsorakoztatták ellene, H ipparkhosztól és Johannes
Philoponostól, Johannes B uridanon és Nicolaus O resm iuson át Leonardo
da Vinciig, Benedettiig és Galileiig.39401
Itt nem szándékozom elem ezni azokat a hagyományos érveket, melyeket
Johannes Philoponos óta4“ ism ételgetnek d inam ikájának hívei. Ezen érvek
grosso m odo két csoportra oszthatók: a) az első típusúak m ateriális term é
szetűek, és azt hangsúlyozzák, hogy m ennyire valószerűtlen az a feltevés,
am ely szerin t egy vaskos és nehéz testet - golyóbist, forgó m alom követ, a
széllel szemben repülő nyílvesszőt - a levegő reakciója képes lenne mozgatni;
b) a többi formális term észetű, és annak ellentm ondásosságát jelzik, hogy a
levegőnek kettős szerepet tulajdonítunk, tudniillik az ellenállás és a moz
gatás szerepét, valam int a rra is felhívják a figyelmet, hogy az egész elmélet
illuzórikus: csak átviszi a problém át a testről a levegőre, és ezért kénytelen
a levegőnek azt tulajdonítani, am it m ás testektől m egtagad, vagyis a külső
39 A középkori Arisztotelész-kritika történetéről ld. a fentebb idézett munkákat (Id. a

160. oldal 17. jegyzetét) és B. Jansen, Olivi: „Der älteste scholastische Vertreter des heutigen
Bewegungsbegriffs”, Philosophisches Jahrbuch (1920); K. Michalsky: „La Physique nouvelle
et les différents courant philosophiques au XVIe sie d e ”, Bulletin international de lAcadémie
polonaise des sciences et des lettres, Krakkó, 1927; S. Moser: Grundbegriffe der Naturphilosophie
bei Wilhelm von Occam (Innsbruck, 1932); E. Borchert: Die Lehre von der Bewegung bei
Nicolaus Oresme (Münster, 1934); R. Marcolongo: „La Meccanica di Leonardo da Vinci”, Atti
della reale accademia delle scienzefisiche e matematiche, XIX. (Napoli, 1933).
40 Joannes Philoponosról, aki, úgy tűnik, az impetus igazi feltalálója, Id. E. Wohlwill: „Ein
Vorgänger Galileis im VI. Jahrhundert”, Physicalische Zeitschrift, VII. (1906) és P. Duhem: Le
Systeme du monde, I.: miután nem fordították le latinra, Johannes Philoponos Fizikája hoz
záférhetetlen maradt a skolasztikusok számára, akik csak Simplicius rövid összefoglalójával
rendelkeztek. De az arabok jól ismerték, és úgy tűnik, az arab hagyomány - közvetlenül és
Avicenna fordításán keresztül - eddig nem sejtett mértékben hatott a „párizsi” iskolára. Ld.
S. Pines igen fontos tanulmányát: „Études sur Awhäd al-Zamän Abu’l Barakät al-Baghdähl”,
Revue des études juives (1938).
41 Érdemes emlékeztetni rá, hogy ez az abszurd hit, amit Arisztotelész is osztott és ta-
októl elvált mozgás fe n n tartásán ak képességét. Ha ez így van - teszik fel a

kérdést akkor m iért ne tennénk fel, hogy a m ozgató átad vagy belehelyez
valam it a mozgatott dologba, amely képessé teszi a rra , hogy mozogjon. Ezt
a valam it nevezhetjük dünam isznak, virtus m otivának, virtus impressának,
im petusnak, impetus im pressusnak, olykor fo rzá n a k vagy a k á r m ohónak,
és m indig úgy gondolnak rá, m int valam ifajta hatóképességre vagy erőre,
mely átm egy a mozgatóból a mozgó tárgyba, és am ely fö n n tartja a mozgást,
vagy jobban m ondva, am ely előállítja a m ozgást m in t saját okát.
Nyilvánvaló, m iként m aga Duhem is felismerte, hogy ezzel visszatértünk
a józan észhez. Az im petus-iizika hívői a m indennapi tapasztalat alapján
gondolkodnak. Nem világos-e, hogy erőfeszítésre v an szü k ség ü n k , erő
kifejtésére és elh aszn álására egy test m ozgatásakor, például egy szekér
m egtolásakor, egy kő elhajításakor vagy egy íj m egfeszítésekor? Nem vi
lágos-e, hogy ez az erő az, amely m ozgatja a testet, vagy inkább m ozgásra
bírja - hogy ezt az erőt a test a mozgatótól nyeri, s ez ért képes leküzdeni
az ellen állást (m int pl. a levegőét), és n ekirontani az akadályoknak?
Az im petus dinam ikájának középkori hívei hosszasan és sikertelenül
tag lalják az im petus ontológiai státuszát. M egpróbálják beilleszteni az
arisztotelészi osztályozásba, úgy in terp retáln i, m in t egyfajta/orm óí, vagy
habitust, vagy m inőséget, m int pl. a hő (H ipparkhosz és Galilei). E viták
csak ennek az elgondolásnak a zavaros, képzeletgazdag term észetét m u
tatják, am ely a józan ész közvetlen term éke, vagy - h a fogalm azhatunk
így - lecsapódása.
Mint ilyen, még az arisztotelészi álláspontnál is jobban összhangban van
a - valóságos vagy képzeletbeli - „tényekkel”, melyek a középkori dinam ika
tapasztalati alapját képezik; különösen azzal a jól ism ert „ténnyel”, hogy
m inden elhajított tárgy gyorsuló sebességgel indul, és valam ennyi idővel
azu tán éri el sebessége m axim um át, hogy elvált m ozgatójától.41 M indenki
nított (De Coelo, II. 6.), olyan mélyen meggyökerezett és egyetemesen elfogadott volt, hogy
Descartes maga nem merte nyíltan tagadni, és, mint gyakran tette, inkább megmagyarázta.
1630-ban ezt írja Mersenne-nek (AT., I., 259.): „Nagyon szeretném tudni azt is, nem tapasztal
ta-e, hogy egy parittyából kilőtt kő, egy puskagolyó vagy egy nyílpuska vesszője gyorsabban és
erősebben megy mozgása közepén, mint kezdetben, és nagyobb hatást okoz-e. Mert a köznép
ebben hisz, amivel azonban az én érveim nem békíthetők össze; és úgy találom, hogy azoknak
a dolgoknak, amelyeket megtaszítottunk, és amelyek nem maguktól mozognak, több erővel
kell rendelkezniük kezdetben, mint rögtön azután”. 1632-ben (AT., I., 259.), majd 1640-ben
még egyszer (AT., II., 37. sk.) kifejti barátjának, hogy mi igaz e hitben: „In motu projectorum
nem hiszem, hogy a lövedék valaha is kevésbé gyorsan megy az elején, mint a végén, az első
pillanattól fogva, hogy megszűnt a kéz vagy a gépezet lökése; de úgy hiszem, egy gyutacsos
puska csak másfél lábnyira távol egy faltól nem olyan hatású, m intha tizenöt vagy húsz láb
17 0 ALEXANDRE ROYRÉ
tudja, hogy egy akadály átugrásához „lendületet kell v en n i”; hogy egy hú
zott vagy m egtolt kocsi lassan indul el, és lassanként növeli a sebességét;
a kocsi is lendületet vesz, m ozgásm ennyiséget gyűjt. Ugyanígy m indenki
tudja - m ég a labdát hajító gyerek is -, hogy a cél erős eltalálásához bizonyos
távolságra kell helyezkednünk, nem túl közel, hogy a labda kellő mozgás-
m en n y iség et gyűjthessen. Az im petus fizik áján ak nem esik nehezére e
jelenség m agyarázata; ebből a nézőpontból tökéletesen term észetes, hogy
ném i időre van szüksége az im petusnak ahhoz, hogy „hatalm ába k erítse”
a mozgó tárgyat - ugyanúgy, ahogyan a hőnek is időre van szüksége ahhoz,
hogy szétterjedjen egy testben.
A mozgás am a felfogása, mely az impetus fizikájának alapjául szolgál, és
azt tám asztja alá, igencsak különbözik az arisztotelészi nézettől. A mozgás
m ár nem értelm ezhető a ténylegessé válás folyam ataként. Ugyanakkor még
m indig változás, és m int ilyen, egy erő vagy egy m eghatározott ok m űkö
désével m agyarázandó. Éppen az im petus az a belső ok, am ely létrehozza
a m ozgást, am ely viszont, converso modo, az általa keltett effektus. így
az im petus impressus állítja elő a m ozgást; ez m ozgatja a testet. De ezzel
egyidejűleg egy m ásik fontos szerepet is betölt: leküzdi az ellenállást, am it
a közeg szegez szembe a m ozgással.
M iután az im petus elgondolása zavaros és kétértelm ű, eléggé term é
szetes, hogy e két aspektus és funkció összekeveredik, valam int hogy az
tmpeíws-dinamika bizonyos hívei arra a következtetésre jutnak - legalábbis
bizonyos sajátos esetekben, m int az égi szférák körm ozgása, vagy általá
ban egy kör alakú test gördülése sim a felületen, vagy m ég általánosabban:
m inden olyan esetben, am ikor nincs külső ellenállás a m ozgással szemben,
m int a vacuum ban -, hogy az impetus nem gyengül, h anem „h alh atatlan ”
m arad. E szem lélet igen közelinek tűnik a tehetetlenségi törvényhez, tehát
nyira lenne, annak okán, hogy a golyó a puskából kilépve nem képes olyan könnyen hajtani a
levegőt, ami közte és e fal között van, és így kevésbé gyorsan kell mennie, mintha e fal kevés
bé közel lenne. Mindenesetre tapasztalatból eldönthető, hogy ez a különbség érzékelhető-e,
és én erősen kételkedem mindabban, amit nem én magam végeztem el.” Descartes barátja,
Beeckman ezzel szemben kereken tagadja a lövedék gyorsulásának lehetőségét és ezt írja
(Beeckman Mersenne-nek, 1630. április 30., Id. Correspondence du P. Mersenne, Paris, 1936, II.,
457.): „Funditores verő ac pueri omnes qui existimant remotiora fortius ferire quam eadem
propinquiora, certo certius falluntur.” Ugyanakkor felteszi, hogy valami igaznak kell lennie e
hitben és megpróbálja megmagyarázni: „Non dixeram plenitudinem nimiam neris impedire
effectum tormentorii globi, sed pulverem pyrium extra bombardam jam existentem forsitan
adhuc rarefieri, ideoque fieri posse ut globus torm entarius extra bombardam nova vi (simili
tandem) propulsus velocitate aliquamdiu cresceret.”
42 Ld. Galileo Galilei: De Motu, Opere, ed. Naz., I., 314. skk.
különösen érdekes és fontos m egjegyezni, hogy Galilei - aki a De M otuban

az ím peíws-dinam ika egyik legjobb kifejtését adja - határozottan tagadja
egy ilyen feltevés érvényességét, és igen erélyesen állítja az im petusnak a
lényegénél fogva m úlandó term észetét.
Nyilvánvaló, hogy G alileinek tökéletesen igaza van. Ha a m ozgást az
im petus hatásaként fogjuk fel, am ely a mozgás im m anens - és nem te rm é
szetes - oka, akkor elgondolhatatlan és abszurd nem elfogadni, hogy a m oz
gást létrehozó oknak vagy erőnek szükségképpen fogyatkoznia kell, m ajd
végül ki is kell m erülnie e létrehozásban. Sosem m ara d h at változatlan két
egym ást követő pillanatban, s ennélfogva az általa létrehozott m ozgásnak
szükségszerűen le kell lassulnia, m ajd m eg kell álln ia .42 Ez tehát egy igen
fontos lecke, am it az ifjú Galileitől tanulhatunk. Azt tanítja, hogy az im petus
fizikája, b ár összeegyeztethető a vákuum ba n végzett m ozgással, m égis,
Arisztotelész fizikájához hasonlóan összeegyeztethetetlen a tehetetlenség
elvével. Ez nem az egyetlen lecke, am it Galilei az im petus fizikája te k in te
tében előad. A második legalább annyira értékes, m in t az első. M egm utatja,
hogy - m in t Arisztotelészé - az im petus dinam ikája összeegyeztethetetlen
a m atem atikai m ódszerrel. Nem vezet sehova, zsákutca.
Az impetus fizikája igen keveset haladt előre az alatt az ezer év alatt, am i
Jo hannes Philoponost elválasztja Benedettitől. De ez utóbbi m u n káiban, a
fiatal Galileinél pedig m ég világosabban, összefogottabban és tudatosabban
h atáro zo tt erőfeszítést találu n k , hogy e fizikára a „m atem atikai filozófia”45
elveit alkalm azzák, nyilvánvaló m ódon az „em berfeletti A rkhim édész”4344
h atására.
Mi sem tanulságosabb, m in t e kísérletnek - vagy pontosabban e k ísé rle
teknek - és bukásuknak a tanulm ányozása. M egm utatják, hogy lehetetlen
m atem atizáln i, vagyis pontos, m atem atik ai elképzeléssé á ta la k íta n i az
im petus elnagyolt, hom ályos és zavaros elgondolását. Egy m atem atik ai
fizika m egalkotásához az arkhim édészi statika nyom vonalait kellett kö
vetni, ezt az elgondolást pedig teljesen el kellett v etn i.45 A m ozgás új és
ered eti fogalm át kellett k ia la k íta n i és kifejleszteni. Ezt az új fogalm at
köszönhetjük Galileinek.
43 Galileo Galilei: DeMotu, 300.

44 J.-B. Benedetti: Diversarum speculationem mathematicarum liber, Taurini, 1585, 168.
45 A terminológia továbbélése - az impetus szót Galilei és tanítványai, sőt még Newton is
használják - nem gátolhatja, hogy megállapítsuk az eszme letűntét.
IV.
A nnyira jól ism erjük a m odern m echanika elveit és fogalm ait, vagy inkább
an n y ira m egszoktuk őket, hogy m ár-m á r lehetetlen észrevenni azokat a
nehézségeket, melyeket a létrehozásukhoz le kellett győzni. Ezek az elvek
olyan egyszerűnek, olyan term észetesnek tűnnek, hogy nem figyelünk fel a
bennük foglalt paradoxonokra. Ugyanakkor a puszta tény, hogy az emberiség
legnagyobb és leghatalm asabb szellemeinek - Galilei, D escartes - keményen
m eg kellett küzdeniük azért, hogy m agukévá tegyék őket, jól m utatja, hogy
e világos és egyszerű fogalm ak - a m ozgás vagy a tér fogalm a - nem olyan
világosak és egyszerűek, m int am ilyennek látszanak. Vagy csak egy bizonyos
nézőpontból tiszták és egyszerűek, kizárólag egy bizonyos fogalom- és axió
m ahalm az részeként, am elyen kívül m ár egyáltalán nem egyszerűek. Vagy
talán túlságosan is tiszták és egyszerűek: olyan tiszták és olyan egyszerűek,
hogy, m int m inden alapfogalm at, ezeket is nagyon nehéz m egragadni.
A mozgás, a tér - próbáljunk m eg egy pillanatra elfeledkezni m indarról,
am it az iskolában tan u ltu n k ; próbáljuk m eg elképzelni, hogy mit jelente
nek a m echanikában! P róbáljunk m eg belehelyezkedni G alilei valam e
lyik k o rtársán ak , az arisztotelészi fizika fogalm aihoz szokott em bernek a
helyzetébe, aki ezt tan u lta az iskolában, s aki először találkozik a mozgás
m odern fogalmával. Miről is van szó? Valóban valam i m eglehetősen különös
dologról. Olyasvalam iről, am i sem m ilyen módon nem é rin ti a vele rendel
kező testet: m ozgásban vagy nyugalom ban lenni nem jelent különbséget a
m ozgásban vagy nyugalom ban lévő test szám ára, és sem m ilyen változást
sem okoz benne. A test m in t olyan teljesen közömbös m indkettő tekinte
téb en .4647Következésképp egy önm agában szem lélt m eghatározott testnek
nem tu lajdoníthatunk m ozgást. Egy test csak valam ely m ásik testtel való
viszonyában van m ozgásban, am elyről feltesszük, hogy nyugalom ban van.
M inden mozgás viszonylagos, így azt a két test egyikének vagy a m ásikának
is tulajdoníthatjuk, a d libitum A7
E zért a mozgás viszonynak tű n ik . De egyúttal állapot is; éppen úgy,
ahogyan a nyugalom egy m ásik állapot, teljesen és tökéletesen ellentétes
46 Az arisztotelészi fizikában a mozgás változással járó folyamat, és mindig hat a mozgás

ban lévő testre.
47 Következésképp egy adott test bármilyen számú különböző mozgással rendelkezhet,
melyek nem interferálnak egymással. Mind az arisztotelészi fizikában, mind az impetuséban
minden egyes mozgás interferál minden más mozgással, és olykor meg is akadályozza egy
másik létrejöttét.
az előbbivel, s m ellesleg m indkettő tartós állapot.** A m ozgás h íre s első

törvénye, a tehetetlenségi törvény azt tanítja, hogy egy m agára hagyott test
örökösen m egm arad a m aga mozgó vagy nyugalm i állapotában, s hogy erőt
kell alk alm azn unk ahhoz, hogy a m ozgási állapotot nyugalm ivá változ
tassuk, és vice versaA9 M indam ellett az örök tarta m nem tarto zik m inden
mozgásfajtához, hanem csak az egyenes vonalú egyenletes mozgáshoz. Mint
m indenki tudja, a m ai fizika azt állítja, hogy egy egyszer m ozgásba jött test
örökké megőrzi m ozgásának irányát és sebességét, term észetesen azzal a
feltétellel, hogy nincs kitéve valam ilyen külső erő hatásán ak .5" R áadásul
az arisztoteliánus ellenvetésére - mely szerint ő jól ism eri az örök m ozgást,
az égi szférák örök körforgását, tartó s egyenes vonalú m ozgással viszont
m ég soha nem találkozott - a m odern fizika így felel: term észetesen!, az
egyenes vonalú egyenletes mozgás tökéletesen lehetetlen, és csak az űrben
jöhet létre.
Gondolkodjunk el ezen, és akkor talán nem leszünk olyan k ím életle
nek az arisztoteliánussal, aki képtelennek érzi m agát ez addig ism eretlen
fogalom - a tartós, szubsztanciális viszony-állapot - m e g ra g a d á sá ra és
elfogadására. Ez a fogalom az ő szám ára ugyanolyan zavaros és lehetetlen,
m in t szám unkra a skolasztikusok balsorsú szubsztanciális form ái. Nem
m eglepő, hogy az arisztoteliánust m eglepte és összezavarta e m egdöbbentő
kísérlet, hogy a valóst a lehetetlennel m agyarázzák, vagy - am i ugyanaz
- hogy a valós létezőt a m atem atik ai létezővel m agyarázzák, m e rt m in t
m á r m ondottam , a végtelen üres térb en egyenes vonalban mozgó testek
nem valóságos térben mozgó valóságos testek, hanem m a tem a tika i térben
mozgó m atem atikai testek.
Ismétlem : an n y ira hozzászoktunk a m atem atikai tudom ányhoz, a m a
tem atik ai fizikához, hogy m ár nem érezzük idegennek a Lét m atem atik ai
m egközelítését, Galilei kijelentésének paradox m erészségét, am ely szerint
a term észet könyvét a geom etria betűivel írták .4849501 Szám unkra ez m á r eleve
48 A mozgás és a nyugalom ugyanazon az ontológiai szinten helyezkedik el; a mozgás

fennmaradása ugyanolyan magától értetődő lesz, ami nem szorul magyarázatra, m int előző
leg a nyugalom fennmaradása.
49 Mai kifejezésekkel: az arisztotelészi és az ímpeíws-dinamikában az erő mozgást állít
elő, míg a mai dinamikában gyorsulást.
50 Ez szükségszerűen magában foglalja a világegyetem végtelenségét.
51 G. Galilei: II Saggiatore, Opere, VI., 232.0.: „La filosofia é seritta in questo grandissimo
libro, che continuamente ci sta aperto innanzi a gli occhi (io dico l’universo), ma non si
puö intendere se prima non s’impara a intender la lingua, e conoscer i caratteri, ne’ quali é
scritto. Egli é scritto in lingua matematica, e i caratteri son triangoli, cerchi, ed altre figure
eldöntött ügy - ám Galilei k o rtársai szám ára nem volt az. E zért a Párbe
szédek a k é t legnagyobb világrendszerről igazi tárgya sokkal inkább a
m atem atik ai tu d om ánynak, a term észet m atem atik ai m ag y aráza tán ak
jogosultsága, szem ben a közfelfogás és az arisztotelészi fizika nem m ate
m atikai m agyarázatával, m in t a két asztronóm iai rendszer szem benállása.
Tény, hogy a Párbeszédek - m iként, azt hiszem , a Galilei-tanulm ányokban
bebizonyítottam - nem a n n y ira a tudom ányról szól, abban az értelem ben,
am it e szónak ma tulajdonítunk, m int inkább a filozófiáról - vagy, hogy
teljesen pontosak legyünk, és egy használatból kikopott, de hagyom ány
szentesítette kifejezést h asználjunk, a term észetfilozófiáról - , azon egy
szerű oknál fogva, hogy az asztronóm iai problém a m egoldása egy új fizika
létrehozásától függ. Ez pedig an n ak a filo zó fia i kérdésnek a m egoldását
im plikálja, hogy milyen szerepet játszik a m atem atika a term észettudo
m ány létrehozásában.
Az, hogy a m atem atikának milyen szerepe és helye van a tudom ányban,
valójában nem új keletű problém a. Épp ellenkezőleg: kétezer éven keresztül
volt tárgya a filozófiai elm élkedéseknek, kutatásoknak és vitáknak. Galilei
pedig tökéletesen tudatában volt ennek. E bben nincs is sem m i meglepő,
hiszen m ég egészen fiatal volt, am ikor a pisai egyetem előadásain tanára,
F rancesco Buonam ici azt tan íto tta neki, hogy a m atem atika szerepének és
term észetének „kérdése” alkotja az Arisztotelész és Platón közötti szemben
állás legfőbb tárgyát.52 N éhány évvel később, am ikor ta n á rk é n t visszatér
geometriche, senza i quali mezi é impossibile a intenderne umanamente parola.” Ld. Levél
Licetinek, 1641. január 11., Opere, XVIII., 293.0.
52 Buonamici hatalmas gyűjteménye (1011 lap in folio) felbecsülhetetlen forrás a moz
gás középkori elméleteinek a tanulmányozásához. Jóllehet a Galilei-kutatók gyakran emlí
tették, soha nem használták. Buonamici könyve meglehetősen ritka, ezért most bátorkodom
viszonylag hosszan idézni belőle: Francisci Bonamici, Florentini, e primo loco philosphiam
ordinariam in Almo Gymnasio Pisano profitentis, ű e Motu, libriX, quibus generalia naturalis
philosophiae principia summo studio collecta continentur (Florentiae, 1591), lib. X, cap. XI.
Jurene mathematicae ex ordine scientiarum expurgantur, 56.: „...Itaque veluti m inistri sunt
mathematicae, nec honore dignae et habitae propaideia, id est apparatus quidam ad alias
discplinas. Ob eamque potissime causam, quod de bono mentionem facere non videntur.
Etenim omne bonum est finis, is vero cuiusdam actus est. Omnis vero actus est cum motu.
Mathematicae autem motum non respiciunt. Haec nostri addunt. Omnem scientiam ex propris
effici: propria vero sunt necessaria quae alicui (?) quatenus ipsum et per se insunt. Atqui
talia principia mathematicae non habent... Nullum causae genus accipit... proptereaquod
omnes caussae definiuntur per motum: efficiens enim est principium motus, finis cuius
gratia motus est, forma et materia sunt naturae; et motus igitur principia sint necesse est.
At vero mathematica sunt immobilia. Et nullum igitur ibi caussae genus existit.” I. m. lib. I.,
54.: „Mathematicae cum ex notis nobis et natura simul efficiant id quod cupiunt, sed caeteris
demonstrationis perspicuitate praeponentur, nam vis rerum quas ipsae tractant non est
admodum nobilis; quippe quod sunt accidentia, id est habeant rationem substantiae quatenus
Pisába, egyik barátjától és kollégájától, Jacopo Mazzonitól, egy A risztote

lészről és Platónról szóló könyv szerzőjétől azt tan u lh atta, hogy „sem m ilyen
m ás kérdés nem ad alkalm at nem esebb és szebb elm élkedésekre..., m int
a n n a k firtatása, hogy vajon a m atem atika h asz n álata a fizikai tudom ány
b an, m in t bizonyítási eszköz, és m int a bizonyítás középső term in u sa, he-
lyénvaló-e vagy sem ; m ásként fogalm azva, előnyös-e szám unkra, vagy épp
ellenkezőleg, veszélyes és ártalm as.” „Jól ism ert - m ondja Mazzoni -, hogy
Platón úgy hitte, a m atem atika különösen megfelelő a fizikai kutatásokhoz,
ez ért folyamodik ő m aga is többször hozzá a fizikai rejtélyek m agyarázata
során. De Arisztotelész teljesen m ás állásponton volt, és Platón tévedéseit
a m atem atikához való túlságosan erős kötődésével m agyarázta.”55
L áth a tju k , hogy a kor tudom ányos és filozófiai tu d ata sz á m á ra
- Buonam ici és M azzoni csak a com m unis opiniól fejezi ki - tökéletesen
világos a szem benállás, vagy inkább a választóvonal az arisztotelészi és a
platóni észjárás között. Ha kiem elt státuszt követelünk a m atem atikának,
sőt ha valóságos értéket és döntő pozíciót tulajdonítunk neki a fizikában,
akkor platonikusok vagyunk. Ha ellenben a m atem atikában absztrakt tudo
m ányt látunk, tehát kevesebbre értékeljük, m int a fizikát és a m etafizikát,
m elyek a valóságos létezőt tárgyalják; különösen h a azt tám ogatjuk, hogy
a fizikának nincs szüksége sem m ilyen m ás alapra, m int a tapasztalatra, és
sublicitur et determ inatur quanto; eaque considerentur longe secus atque in natura existant.
Attamen non-nullarum rerum ingenium tale esse comperimus út ad certam m ateriam sese
non applicent, neque motum consequantur, quia tamen in natura quicquid est, cum motu
existit; opus est abstractione cuius beneficio quantum motu non comprehenso in eo munere
contemplamur; et cum talis sit earum natura nihil absurdi exoritur. Quod item confirmatur,
quod mens in omni habitu verum dicit; atqui verum est ex eo, quod res ita est. Huc accedit
quod Aristoteles distinguit scientias non ex ratione notionum sed entium.”
53 Jacobi Mazzoni, Caesenatis, in Almo Gymnasio Pisano Aristotelem ordinarie Platonem
vero extra ordinem profltentis, in Universam Platonis et Aristotelis Philosophiam Praeludia,
sive de comparatione Platonis et Aristotelis, Venetiis, 1597, 187. skk. Disputatur utrum
usus mathematicarum in Physica utilitatem vel detrimentum afferat, et in hoc Platonis et
Aristotelis comparatio. „Non est enim inter Platonem et Aristotelem quaestio, seu differencia,
quae tot pulchris, nobilissimis speculationibus scateat, út cum ista, ne in m inim a quidem
parte comparari posset. Est autem differentis, utrum usus mathematicarum in scientia
Physica tanquam ratio probandi et medius terminus demonstrationum sit opportunus, vel
inopportunus, id est, an utilitatem aliquam afferat, vel potius detrimentum et damnum.
Credidit Plato Mathematicas ad speculationes physicas apprime esse accomodatas.
Quapropter passim est adhibet in reserandis mysteriis physicis. At Aristotelem omnino
secus sentire videtur, erroresque Platonis adscribet amori Mathematicarum... Sed si quis
voluerit hanc rem diligentius considerare, forsan, et Platonis defensionem inveniet, videbit
Aristotelem in nonnullos errorum scopulos impegisse, quod quibusdam in locis Mathematicas
demonstrationes proprio consilio valde consentaneas, aut non intellexerit, aut certe non
adhibuerit. Utrumque conclusionem, quarum prima ad Platonis tutelam attinet, secunda
errores Aristotelis ob Mathematicas male rejectas profitetur, brevissime demonstrabo.”
hogy közvetlenül az észlelésre kell építeni, m íg a m atem atikának be kell

érn ie egy eg y szerű segédtudom ány m ásodlagos és kisegítő szerepével,
akkor arisztoteliánusok vagyunk.
Amiről itt szó van, az nem a bizonyosság - egyetlen arisztoteliánus sem
kételkedett soha a geom etriai állítások és bizonyítások bizonyosságában -,
hanem a Lét; de m ég a m atem atik án ak a fizikában való felhasználásáról
sincs szó - egyetlen ariszto telián u s sem tagadta, hogy jogunk van a m ér
hető m egm éréséhez és a m egszám lálható m egszám lálásához -, hanem a
tudom ány szerkezetéről és így a Lét szerkezetéről.
Ilyesféle v iták ra utal lépten-nyom on Galilei a Párbeszédek folyamán,
így egészen az elején az arisztoteliánus Sim plicio rám utat, hogy „ami a
term észeti dolgokat érinti, nin cs m indig szü k ség ü n k arra, hogy a m ate
m atikai bizonyítások szükségszerűségét k eressü k ”.54 Am ire Sagredo, aki
örömét leli abban, hogy fé lreérti Simpliciót, visszavág: „Term észetesen, ha
nem lehet elérn i. De ha képes vagy rá, m iért ne?” Persze. Ha a term észet
dolgaira vonatkozó kérdésekben lehetséges m atem atik ai szigorúsági! bi
zonyítást elérn i, akkor m ié rt n e próbálnánk meg? De vajon lehetséges-e?
Éppen ez a problém a, és G alilei a könyv m argóján összefoglalja a vitát,
m egfogalm azva, m ire gondol valójában az arisztoteliánus: „A term észetre
vonatkozó bizonyításokban - m ondja - nem szabad m atem atikai pontos
ságot keresni.”
Nem szabad. De m iért? M ert lehetetlen. Mivel a fizikai létező term észete
m inőségi és bizonytalan, n em felel meg a m atem atik ai fogalm ak szigo
rú ság án ak és pontosságának. M indig „többé vagy kevésbé” term észetű.
E zért, m ik én t az arisz to te liá n u s később e lm ag y a ráz za, a filozófiának,
am i a valós tudom ánya, nin cs szüksége a részletek taglalására, sem arra,
hogy szám szerű m eghatározásokhoz folyam odjon m ozgáselm életeinek
m egfogalm azásakor. M indössze annyit kell te n n ie , hogy felsorolja a fő
kategóriáit (term észetes, kényszerű, egyenes vonalú, körkörös), valam int
leírja az általán o s, m inőségi és absztrakt vonásait.55
A mai olvasót mindez valószínűleg korántsem győzi meg. Nehezen fogadja
el, hogy „a filozófiának” be kell érnie elvont és bizonytalan általánosítás
sal, és nem kell k ísérletet ten n ie pontos és k o n k rét törvények felállítására.
A m odern olvasó nem ism eri e szükségesség valódi okát, de Galilei kortársai
54 Ld. Galileo Galilei: Dialogo sopra i due Massimi Sistemi del Mondo, Opere, ed. Naz.,
VII, 38; id. 256.
55 Ld. Dialogo, 242.
nagyon is jól ism erték. Tudták, hogy a m inőség, ak á rcsa k a form a, nem
m atem atikai term észetű, s így nem tárgyalható m atem atikai term inusok
kal. A fizika nem alkalm azott geom etria. A földi anyag soha nem m utathat
pontos m atem atikai alakzatokat; a „form ák” soha nem „form álják m eg”
teljesen és tö k életesen. Mindig m a ra d eltérés. Az egekben p ersze m ás
a helyzet, következésképp m atem atik ai asztro n ó m ia lehetséges. De az
asztronóm ia nem fizika. Ez kerülte el Platón figyelm ét, ez volt Platón és
követői tévedése. H asztalan m egpróbálni, hogy m egalkossuk a term észet
m atem atikai filozófiáját. A vállalkozás eleve bukásra van ítélve, még m ielőtt
belefognánk. Nem igazsághoz, h an e m tévedéshez vezet.
„Az összes m atem atik ai finom ság - m ag y arázza Simplicio - igaz in
abstracto. De az érzékelhető és fizik a i anyagra a lk alm az v a ezek nem
m űködnek.”56 A valódi term észetben nincsenek sem körök, sem h áro m
szögek, sem egyenes vonalak. Tehát fölösleges m eg tan u ln i a m atem atikai
alakzatok nyelvét; a Term észet könyve - Galilei és Platón ellenében - nem
ezen a nyelven íródott. Valójában e nyelv nem csak h asztalan , de veszélyes
is: m inél jobban hozzászokik az elm e a geom etriai gondolkodás pontossá
gához és szigorúságához, annál kevésbé lesz képes m egragadni a Létező
mozgó, változó, m inőségileg m eghatározott változatosságát.
Az ariszto telián u s gondolkodó ilyetén beállító d ásáb an n in cs sem m i
nevetséges.57 S zerintem legalábbis tökéletesen jó zan n ak tűnik. Nem lehet
m egalkotni a m inőség m atem atikai elm életét - szól Arisztotelész ellenvetése
Platónnak -, sem a mozgásét. A szám okban nincsen mozgás. De ignorato
m otu ignoratur natura. Galilei k o rá n ak arisztoteliánusa m indehhez még
hozzátehetné, hogy a legnagyobb platonikus, m aga az isteni A rkhim édész58
soha nem volt képes m ást kidolgozni, csak statikát. D inam ikát azonban
nem . Csak a nyugalom elm életét, n em pedig a m ozgásét.
Az ariszto teliánusnak tökéletesen igaza van. L ehetetlen m egadni a m i
nőség m atem atikai dedukcióját. Jól tudjuk, hogy G alilei, majd valam ivel
később D escartes, ugyanezért volt kénytelen törölni a m inőség fogalm át,
szubjektívnek nyilvánítani, és szá m ű z n i a term észet te rü le té rő l.59 Ami
egyben azt is m agában foglalja, hogy kénytelen volt törölni az érzékszervi
58 I. m. 229., 423.
57 Mint tudjuk, ez volt Pascal, de még Leibniz vélekedése is.
58 Talán érdemes megjegyezni, hogy Arkhimédész teljes doxográfiai hagyománya szerint
ő philosophus platonicus.
59 Ld. E. A. Burtt: The Metaphysical Foundations o f Modern Physical Science, London and
New York, 1925.
észlelést m in t ism eretforrást, és kénytelen volt kijelenteni, hogy az értelm i

ism eret, sőt, az a priori tudás az egyedüli és egyetlen eszközünk a valós
lényegének m egragadására.
Ami a d in am ik át és a m ozgástörvényeket illeti, a posset csak az esse
révén lehet bizonyítani; a n n a k m egm utatásához, hogy le lehet fektetni a
term észet m atem atikai törvényeit, le kell őket fektetni. Nincs m ás mód, és
Galilei en n ek tökéletesen tu d atáb an van. M iután teh át m atem atikai meg
oldásokat adott konkrét fizikai problém ákra - a testek esésére, egy lövedék
m ozgására - , Simplicio a rra a belátásra jut, hogy „a term észet problém áit
m atem atika n élkül tanulm ányozni annyit tesz, m in t m egkísérelni olyas
valam it, am it lehetetlen m eg ten n i”.
Szám om ra úgy tűnik, m ost m ár m egérthetjük Cavalieri e fontos szö
vegének értelm ét, aki 1650-ban a következőket írja Specchio Ustorio című
művében: „Hogy m ilyen sokat hoz m agával a m atem atikai tudom ányok
ism erete, am it a piithagoreusok és a platonisták a fizikai dolgok m egérté
séhez elengedhetetlenül szükségesnek láttak, rem élem , h am aro san vilá
gossá válik a mozgás új tudom ányának közreadásával, am it a term észet
csodálatos bölcselője, Galileo Galilei ígért.”6"
É rtjük a platonista G alilei büszkeségét is, aki az Értekezések és bizo
nyításokban bejelenti, hogy ő „egy igen régi problém a kapcsán m ozdít elő
egy teljesen új tudom ányt”, és olyasmit bizonyít, am it addig senki nem
bizonyított, vagyis hogy a testek esésének m ozgása a számok törvénye alá
tartozik.6' A m ozgást a szám ok irányítják; az arisztotelészi ellenvetés végül
m egcáfoltatott.
Nyilvánvaló, hogy G alilei tanítványai sz á m á ra - m iként a vele egy-
korúak és a n á la idősebbek szám ára is - a m atem atizm us egyet jelent a
platonizm ussal. Következésképp, am ikor T orricelli azt m ondja, „hogy a
szabad m űvészetek közül csak a geom etria m ozgatja m eg és élesíti az el
mét, és teszi az Állam ékességévé békeidőben és védelm ezőjévé háborús 601
60 Bonaventura Cavalieri: Lo Specchio Ustorio overo trattatoDelie Settioni Coniche e alcuni

loro mirabili effetti intorno al Lume, etc, Bologna, 1632, 152. skk.: „Ma quanto vi aggiunga la
cognitione déllé scienze Matematiche, giudicate da quelle famosissime scuole de’ Pithagorici
et de’ „Platonici”, sommamente necessarie per intender le cose Fisiche, spero in breve sara
manifesto, per la nuova dottrina del moto promessaci dall’esquisitissimo Saggiatore della
Natura, dico dal Sig. Galileo Galilei, ne’ suoi Dialoghi...”.
61 Galileo Galilei: Discorsi e dimostrazioni matematiche intorno a due nuovescienze, Opere,
ed. Naz., VIII., 190.: „Nullus enim, quod sciam, demonstravit, spatia a mobile descendente
ex quiete peracta in temporibus aequalibus, eam inter se retinere rationem, quam habent
numeri im pares ab unitate consequentes.”
időkben”, valam int hogy „caeteris paribus a geom etriai gim nasztikán edzett
elm e egészen sajátos és virile erővel rendelkezik”82, nem csu p á n Platón
hűséges tanítványának bizonyul, hanem an n ak is vallja és h ird e ti magát.
Eközben hű tanítványa m arad m esterének, G alileinek, aki Felelet Antonio
Rocco filozófiai gya ko rla ta ira cím ű m űvében a r ra kéri ez utóbbit, hogy
ítélje meg ő m aga a két versengő m ódszer - a tisz tá n fizikai, em p irik u s és
a m atem atikai m ódszer - értékét, hozzátéve, hogy „egyúttal döntse el, ki
érvelt jobban, Platón, aki azt m ondta, hogy m atem atika nélkül nem lehet
filozófiát tan u lni, avagy Arisztotelész, aki ugyanennek a P latónnak a sze
m ére vetette, hogy túlságosan is elm élyült a geom etriában”6263.
Az im ént Galileit platonikusnak neveztem. Úgy hiszem , senki nem vonja
kétségbe, hogy valóban az.6-*Sőt, ő maga is ezt m ondja. A P árbeszédek első
lapjain Simplicio m egjegyzi, hogy Galilei, m atem atikus lévén, vélhetőleg
rokonszenvezik a püthagoreusok számokkal kapcsolatos spekulációival. Ez
lehetővé teszi Galilei szám ára, hogy kijelentse, m indezeket m inden értelem
h íján valóknak ta rtja , b ár egyúttal azt is mondja: „Tökéletesen jól tudom,
hogy a püthagoreusoknak volt a legtöbb érdem e a számok tudom ányában,
s m aga Platón is csodálta az em b er elm éjét, és úgy hitte, c su p á n azért
részesül az istenségből, m ert képes m egérteni a számok term észetét. Én
m agam is hajlam os vagyok fen n ta rtan i ezt az ítéletet.”65
62 Evangelista Torricelli: Opera Geometrica, Florentiae, 1644, II., 7.: „Sola enim Geo
m etria inter liberales disciplinas acriter exacuit ingenium, idoneumque reddit ad civitates
adornandas in pece et in bello defendendas; caeteris enim paribus, ingenium quod exercitatum
siti n Geometrica palestra, peculiare quoddam et virile robur habere solet: praestabitque
semper et antecellet, circa studia Architecturae, rei bellicae, nauticaeque, etc.”
63 Galileo Galilei: Esecitazioni filosofoche di Antonio Rocco, Opere, ed. Naz., VII., 744.
64 Galilei platonizmusát többé-kevésbé felismerte néhány mai tudomány- és filozófia
történész. így a Dialogo német fordításának elkészítője kiemeli a platóni hatást (a vissza
emlékezés tana), ami megmutatkozik a könyv formájában is (Id. G. Galilei: Dialog über die
beiden hauptsächlichsten Weltsysteme, aus dem italianischen übersetzt und erläutert von E.
Strauss, Leipzig, 1891, XLIX.o.); E. Cassirer: Das Erkenntnissproblem in der Philosophie und
Wissenschaft der neueren Zeit, 2. kiad., Berlin, 1911,1., 389. skk., hangsúlyozza, hogy Galilei
tudományeszménye platonikus; L. Olschki: Galileo und seine Zeit, Leipzig, 1927, Galileinél
„a Természet platonikus látomásáról” beszél stb. Számomra úgy tűnik, hogy E. Burtt vázolta
(The Metaphysical Foundations of Modern Physical Science, New York, 1925) a leghelyeseb
ben a modern tudomány metafizikai hátterét (a platonista matematizálást). Sajnálatos módon
Burtt nem volt képes felismerni a két (és nem egy) platóni hagyomány meglétét, a misztikus
spekulációkat a számokról és emellett a matematikai tudományokat. Ugyanezt a tévedést, ami
Burtt esetében bocsánatos bűn, követte el bírálója, E. W. Strong: Procedures and Metaphysics,
Berkeley (Cal.), 1930, ami az ő esetében halálos bűn. - A két platonizmus megkülönböztetésé
ről ld. L. Brunschvicg: Les Étapes de la Philosophie matematique, Paris, 1922, 69. skk., vala
m int Le Progrés de la conscience dans la Philosophie occidentale, Paris, 1937, 37. skk.
65 Dialogo, 35.
180 ALEXANDREKOYRÉ
M iként lehetett volna más vélem ényen az, aki úgy hitte, hogy a m atem atikai
tu d ásb an az em beri szellem m agának az isteni értelem nek a tökéletessé
gét éri el? Nem mondja-e, hogy „extenzíve, vagyis a m egism erendő dolgok
sokaságának tekintetében, am i végtelen, az em b eri szellem szinte sem m i
(még ha ezernyi állításra gondolunk is, hiszen a végtelenhez viszonyítva az
ezer olyan, m in t a nulla); ám de intenzíve - am ennyiben e kifejezés annyit
jelent, m int erősen, vagyis tökéletesen m egragadni egy adott á llítá st -, azt
m ondom , hogy az em beri szellem néhány állítást oly tökéletesen m egért, és
oly bizonyossággal rendelkezik felőlük, am ilyennel m aga a T erm észet ren
delkezhet. E fajtához tarto zn ak a tisztán m atem atikai tudom ányok, vagyis
a geom etria és az aritm etika, m elyekben az isteni értelem term észetesen
végtelenül több állítást ismer, azon egyszerű ok nál fogva, hogy az összesét
ism eri; de am i azt a keveset illeti, am it az em beri értelem m egragad, úgy
hiszem , ism eretü n k egyenlő az isteni ism erettel az objektív bizonyosság
tek in tetében, m ert sikerül m egragadnia szükségszerűségüket, am in túl,
úgy tűnik, nem létezhet nagyobb bizonyosság.”66
Galilei azt is hozzátehette volna, hogy az em beri értelem Isten oly tö
kéletes m űve, hogy ab initio birtokában van azoknak a világos és egysze
rű ideáknak, melyek egyszerűsége m aga az igazság biztosítéka, és hogy
p u sztán önm agához kell ford u ln ia, hogy m eg találja „em lékezetében” a
tudom ány és a m egism erés igaz alapjait, az ábécét, vagyis a n n a k a nyelv
nek - a m atem atik a nyelvének - az elemeit, am elyet az Isten által terem tett
T erm észet beszél. Itt található m eg a valóságos tudom ánynak, a valóságos
világ tudom ánynak igazi alapja - nem pedig egy olyan tudom ányé, amely
p u sztán form ális igazsággal rendelkezik, vagyis a m atem atikai okoskodás
és dedukció intrinzikus igazságával, olyan igazsággal, amelyet nem érintene
az, ha a T erm észetben nem léteznének az általa tanulm ányozott tárgyak.
Nyilvánvaló, hogy Galilei - ak á rcsa k D escartes - nem érte volna be a valódi
tudom ányok és tudás ilyen Ersatzával.
E tudom ányt, az igazi „filozófiai” m egism erést hirdeti Galilei, am i a Lét
lényegének m egism erése: „És én azt mondom, hogy ha valaki nem ism eri
fel önm aga révén az igazságot, lehetetlen, hogy bárki átadja neki ezt az
ism eretet. Valóban lehetséges tan íta n i azokat a dolgokat, am elyek se nem
igazak, se nem ham isak; de az igazat - am i a la tt a szükségszerű dolgokat
értem , vagyis azokat, am elyek nem lehetnek m ásként - m in d en átlagos
Dialogo, 128. skk.

szellem vagy önm aga révén tudja, vagy soha nem lesz képes m eg tan u ln i.”67
Valóban. Egy platonikusnak nem lehet m ás vélem énye, hiszen szerinte a
m egism erés nem más, m int m egértés.
Galilei m u n káinak szám talan utalása P latónra, a szókratészi bábásko
dásra, valam int a visszaemlékezés tanának ism ételt emlegetése nem felszíni
díszítmény, am ely mögött az a vágy lapul, hogy m egfeleljen az irodalm i
divatnak, am ely a Platón irán ti érdeklődés öröksége a reneszánsz gondol
kodásból. Nem is azt célozza, hogy m egnyerje az új tudom ány szám ára az
„átlagos”, az arisztoteliánus skolasztika szárazságába belefáradt és beleunt
olvasót, sem pedig azt, hogy Platón, Arisztotelész m estere és riválisa köpe
nyébe bújjon. Épp ellenkezőleg: ezek az utalások teljesen komolyak és így
is kell felfognunk őket. Hogy senkinek a legcsekélyebb kétsége se legyen a
filozófiai álláspontja tekintetében, Galilei hangsúlyozza:68
SALVIATI - „A szóban forgó problém a m egoldása m agában foglalja bizonyos

igazságok ism eretét, m elyeket Ön ugyanolyan jól ism er, mint én. D e m inthogy
Ön nem em lék szik rájuk, nem látja e m egoldást. íg y anélkül, h ogy tanítanám
Önt, h iszen m ár ism eri őket, csak az eszébe id ézem őket, s ezzel elérem , hogy
saját m aga oldja m eg a problém át.”
SIMPLICIO - „Szám talanszor m eglepődtem az Ön érvelésm ódján, am ely m iatt
azt kell h ig g y e m , h ogy Platón v élem én y ére h a jlik , m iszerin t n o s tr u m s c ir e
s it q u o d d a m re m in isc i; kérem , szabadítson m eg e kételytől, és árulja el saját
nézeteit.”
SALVIATI - „Amit Platón e vélek ed éséről gondolok, elm ondhatom szavakkal, de
tényekkel is. Az eddig felhozott érvekben m ár többször állást foglaltam a tények
révén. Most ugyanezt a m ódszert kívánom a lk a lm a zn i a jelenlegi kutatásokban,
am i példaként szolgálhat az Ön szám ára, és seg ítség év el könnyebben m egértheti
a tudom ány elsajátítására vonatkozó eszm éim et...”
A „jelenlegi” k utatás nem m ás, m int a m ech a n ik a alapvető állítá sain ak

levezetése. L áttuk, hogy Galilei úgy ítéli m eg, többet tett, m in t hogy egy
szerűen a platóni episztem ológia hívének vagy követőjének nyilvánította
volna m agát. Ráadásul úgy véli, hogy azáltal, hogy ezt az episztem ológiát
alkalm azza, hogy felfedezi a fizika igazi törvényeit, hogy Sagredóval és
67 Dialogo, 183.
68 I. m. 217.
Simplicióval vezetteti le őket, vagyis m agával a z olvasóval, azaz velünk,

„a tények révén” m u tatta m eg a platonizm us igazságát. A Párbeszédek és
az É rtekezések egy intellektuális tapasztalat tö rtén etét m ondja el - egy
bizonyító erejű tapasztalatét, hiszen az arisztototeliánus Simplicio bánatos
vallom ásával záru l, aki felism eri a m atem atika tanulm ányozásának szük
ségességét, és sajnálkozik azon, hogy ifjúkorában nem sajátította el őket.
A Párbeszédek és az Értekezések a Természet által beszélt nyelv felfedezé
sének, vagy inkább újrafelfedezésének a történetét m eséli el. Elm agyarázza
a T erm észet k ik érd ezésén ek m ódját, vagyis a tudom ányos kísérletezés
elm életét, m elyben a posztulátum ok m egfogalm azása és im plikációiknak
levezetése m egelőzi és vezeti a m egfigyelést. Ez is „tényszerű” bizonyíték,
legalábbis Galilei szám ára. Az ő szám ára az új tudom ány a platonizm us
kísérleti bizonyítéka.
GALILEI ÉS A XVII. SZÁZAD
TUDOMÁNYOS FORRADALMA
A m odern tudom ány nem úgy p attan t ki Galilei és D escartes agyából, m int
Athéné Zeusz fejéből: születésekor nem volt sem tökéletes, sem pedig teljes.
Ellenkezőleg, a descartes-i és a Galilei-féle forradalm at - am i m indennek
ellenére forradalom m arad - hosszú gondolati erőfeszítés készítette elő.
És mi sem érdekesebb, term ékenyebb és m egragadóbb, m in t en nek az
erőfeszítésnek, az em beri gondolkodásnak a története, am ely m akacsul
ugyanazokat az örök problém ákat tárgyalja, ugyanazokkal a nehézségekkel
találkozik, lélegzetvételnyi szünet nélkül ugyanazokkal az akadályokkal
küszködik, és lassan , lépésenként szerszám okat és eszközöket eszel ki,
vagyis új fogalm akat, új gondolkodásbeli m ódszereket, melyek idővel le
hetővé teszik továbblépést.
ffosszú és érdekfeszítő történet ez, túl hosszú ahhoz, hogy itt elm ond
ható legyen. S ugyanakkor, hogy a galilei-descartes-i forradalom eredetét,
fontosságát és jelentőségét m egértsük, nem árt legalább egy p illantást vetni
visszafelé, Galilei bizonyos k o rtá rsa ira és elődeire.
A modern fizika elsődlegesen a nehéz testek m ozgását tanulm ányozza,
vagyis a m inket körülvevő testek mozgását. Azon erőfeszítése, hogy a m in
dennapi tapasztalat tényeit és jelenségeit - a szabadesés tényét, a hajítás
ak tu sát - m egm agyarázza, a gondolkodás olyan m ozgását in d ítja el, amely
alaptörvényeinek m egalkotásához vezet. És m égis, a m odern fizika nem
ebből ered, sem kizárólag, sem alapvetően vagy közvetlenül. E redete nem
csak a Földön van, hanem ugy an an n y ira az egekben is. És az egekben
lelhető fel a tökéletessége és a célja.
Az a tény, hogy a m odern fizika előhangja és zárszava az egekben van,
vagy egyszerűbben szólva az, hogy a m odern fizika a forrását asztronóm iai
problém ák tan ulm ányozásában találja meg és e köteléket egész története *
* APalais de la Découverte-ben 1955. május 7-én tartott előadás szövege („Les Conférences
du Palais de la Découverte”, D sorozat, 37. sz.; Paris, Palais de la Découverte, 1955, 19.).
E szöveg angol nyelvű fordítása korábban megjelent („Galileo and the Scientific Revolution of
the XVIP" Century”; Philosphical Review, 1943, 333-348.).
során fenntartja, mély értelm ű és fontos következményeket foglal magában.

Nevezetesen m agában foglalja a kozmosz klasszikus és középkori felfogá
sán ak elhagyását - amely sze rin t az egy olyan Egész zárt egysége, amely
m inőségileg m eghatározott és h iera rch ik u san elrendezett, és am elyben a
különféle alkotórészek, így az Ég és a Föld különböző törvényeknek van
alávetve - és en n ek felváltását az U niverzum m al, vagyis a L étező nyitott
és végtelenül k iterjedt h alm azával, am it az ezt irányító alapvető törvé
nyek azonossága egyesít; kieszközli az Égi fiz ik a egybeolvadását a Földi
fizik á v a l, am i lehetővé teszi ez utóbbinak, hogy az előbbi által kidolgozott
hipotetikus-deduktív m atem atikai m ódszereket a m aga problém áira alkal
m azza és h aszn álja fel; m agában foglalja azt, hogy lehetetlen létrehozni
és kidolgozni egy földi fizikát vagy legalább földi m echanikát úgy, hogy
ezzel együtt ne fejlesszünk ki egy égi m echanikát. Ez m agyarázza Galilei
és D escartes részleges kudarcát.
A m odern fizika, vagyis am elyik Galileo G alilei m unkáival és m u n k á
ib an született m eg és Albert E isteinnél zá ru lt, a tehetetlenség törvényét
tek in ti legalapvetőbb törvényének. Jó okkal, m ivel, m iként a ré g i m ondás
ta rtja , ignorato m otu ign o ra tu r natura; s a m o d ern tudom ány a r ra törek
szik, hogy m in d en t „a szám m al, az alakkal és a m ozgással” m agyarázzon.
Valójában D escartes, és nem G alilei2 az, aki elsőként értette m eg ennek
fontosságát és értelm ét. S m égis, Newton nem tévedett teljes m értékben,
a m ik o r e felfed ezés érd em ét G alilein ek tu lajd o n íto tta. B ár való jáb an
explicit m ódon Galilei soha n em fogalm azta m eg a tehetetlenségi elvet,
m ech an ik ája im plicit m ódon ezen alapszik. C supán az, hogy tétovázott
levonni vagy feltenni saját, m ozgásról alkotott felfogásának végső - vagy
im plicit - következtetéseit, és az, hogy habozott teljesen és ra d ik á lisa n
elu tasítan i a tap asztalati adatokat azon elm életi posztulátum ellenében,
am it oly nagy gonddal dolgozott ki, akadályozta m eg abban, hogy m eg
tegye az utolsó lépést a görögök véges kozm oszától a m odernek végtelen
világegyetem éig vezető úton.
A tehetetlenségi elv nagyon egyszerű. Azt állítja, hogy a m agára hagyott
test addig m arad m eg nyugalm i vagy mozgási állapota ban, am íg ez az ál
lapot alá nem rendelődik valam ilyen külső erő hatásának. Más szavakkal,
egy nyugvó te st örökké n yugalom ban m arad, legalábbis h a n em hozza
m ozgásba v alam i. Egy m ozgásban lévő test pedig m indaddig folytatja a
2 Ld. tőlem: Études galiléennes, Paris, Hermann, 1939.

m ozgást és m egm arad egyenes vonalú és egyenletes m ozgásában, míg egy

m ásik külső erő nem akadályozza m eg ebben.3
A tehetetlenségi mozgás elve tökéletesen világosnak, nyilvánvalónak,
sőt kézenfekvőnek tű n ik szá m u n k ra. S zám unkra teljesen term észetes,
hogy egy nyugalom ban lévő test nyugalom ban m arad, vagyis ott m arad,
ahol van - ahol lennie kell -, és spontán módon m ozdul el, hogy m áshová
ju tassa önm agát. És ugyanilyen világos, hogy converso modo, h a egyszer
mozgásba hozták, folytatja m ozgását, m égpedig úgy, hogy ugyanabba az
irányba, ugyanazzal a sebességgel halad, m ert tényleg nem látjuk értelm ét,
sem okát ezek m egváltozásának. Ez szám unkra nem csupán plauzibilisnek,
de m agától értetődőnek is tűnik. Úgy vélhetjük, soha senki nem gondolta
m ásként. Még sincs így. Valójában az, hogy az em lített elgondolások nyilván
valónak és m aguktól értetődőknek m inősülhetnek, új keletű fejlemény. A mi
szám unkra éppen Galileinek és Descartes-nak köszönhetően rendelkeznek e
jellemzőkkel, m íg a görögök és a középkor nézőpontjából ezek nyilvánvalóan
téves, ha nem egyenesen abszurd felfogásoknak tűntek volna vagy tűntek is.
E tény csakis akkor nyerhet m agyarázatot, ha feltesszük vagy felism erjük,
hogy az összes „világos” és „egyszerű” fogalom, amelyek a m odern tudomány
alapját képezik, perse és in se sem nem „világosak”, sem nem „egyszerűek”,
hanem m int olyanok bizonyos fogalm i és axióm aegyüttes részét képezik,
am in kívül eg yáltalán nem m inősülhetnek „egyszerűnek”.
Ez lehetővé teszi, hogy m egértsük: m iért követelt az olyan egyszerű
és könnyű dolgok felfedezése, m int például a m ozgás alapvető törvényei,
am elyeket m a kisgyerm ekeknek tan ítan ak - és ők m eg is é rtik azokat -,
oly jelentős erőfeszítést, am ely gyakran nem is vezetett sik erre, az em
beriség legm élyebb és leghatalm asabb szellemeitől: ők nem egyszerű és
nyilvánvaló törvényeket fedeztek föl vagy alkottak meg, hanem létrehozták
és m egszerkesztették azt a keretet, amely e felfedezéseket lehetővé tette.
E nnek m egkezdéséhez az em beri értelem reform j át kellett véghez vinniük
és új fogalmak sorozatát kellett adniuk az intellektus szám ára; ki kellett
dolgozniuk a term észet egy új ideáját, a tudom ány egy új felfogását vagy
m ásképpen szólva: egy új filozófiát. Csakhogy szinte lehetetlen teljes való
jukban felm érni az akadályokat, amelyeket le kellett győzniük ahhoz, hogy
e törvényeket létrehozzák, valam int a bennük foglalt és általuk tartalm azott
3 Ld. Isaac Newton: Philosophiae Naturalis Principia Mathematica. Axiomata sive leges
motus: Lex I: Corpus omne perseverare in statu suo quiescendi vel movendi uniform iter in
directum, nisi quatenus a viris impresis cogitur statum illum mutare.
nehézségeket: m i ugyanis túlságosan jól ism erjü k azokat a fogalm akat és

elveket, am elyek a m odern tudom ány alapját képezik, vagy pontosabban
túlságosan hozzászoktunk azokhoz.
A mozgás (sőt a tér) Galilei-féle fogalma a n n y ira term észetesnek tűnik
ki szám u n k ra, hogy azt hisszük, a tehetetlenségi törvény a tapasztalatból
és a m egfigyelésből szárm azik, jóllehet nyilvánvaló, hogy senki soha nem
figyelt m eg tehetetlenségi m ozgást, azon egyszerű oknál fogva, hogy ilyen
m ozgás teljességgel és abszolúte lehetetlen.
Szintén an n y ira hozzászoktunk a m atem atika használatához a term é
szet tan u lm án y o zásáb an , hogy m á r nem érzék eljü k Galilei állítá sá n a k
m erészségét, ak i szerint „a term észet könyve geom etriai jelekkel íródott”,
ahogyan azon döntése paradox jellegével sem vagyunk tudatában, hogy a
m ech an ik át a m atem atika egyik ágaként tárgyalja, vagyis hogy a köznapi
tapasztalat valóságos világát egy hiposztazált geom etriai világgal váltsa
fel és a re álisa t a lehetetlennel m agyarázza.
Mint tudjuk, a modern tudom ány azonosítja a valós teret a geom etriaival,
a m ozgást pedig úgy fogja fel, m int tiszta geom etriai eltolódást (translation)
egy pontból a m ásikba. Ebből következően a m ozgás nem gyakorol sem m i
féle h atást a rra a testre, am elyik a mozgást végzi. Annak ténye, hogy egy
test m ozgásban vagy nyugalom ban van, sem m ilyen változást sem idéz elő
m agában a testben; akár m ozgásban, akár nyugalom ban van, a test m indig
azonos önmagával, így abszolút m ódon közömbös e kettővel szemben. Ennek
m egfelelően nem tulajdoníthatunk mozgást egy m eghatározott testnek, ha
e testet csakis önm agában véve tekintjük.
Egy test csak egy m ásik testh ez viszonyítva van m ozgásban, am ely
utóbbiról azt feltételezzük, hogy nyugalm i állap o tb an van. E zé rt tu laj
d o n íth atu n k m ozgást a két te st egyikének vagy m ásikának, a d libitum .
M inden m ozgás relatív.
Ugyanúgy, ahogyan a mozgás nem gyakorol hatást arra a testre, amelyhez
tartozik, egy adott mozgás sem m ilyen hatással sincs azokra a m ozgásokra,
am elyeket a szóbanforgó test ugyanabban az időben végezhetne. így egy test
m eghatározatlan számú mozgással lehet ellátva, amelyek tisztán geom etriai
törvényeknek m egfelelően kom binálódnak; és vice versa ugyanezen tör
vények alapján m inden adott m ozgás felbontható m eghatározatlan számú
m ozgási összetevőre.
M indennek feltevése m ellett a mozgás továbbra is állapotnak, tek in ten
dő, m íg a nyugalom egy m ásik, az előbbivel teljesen és abszolúte ellentétes
állapotnak, ebből következően pedig erőt kell alkalm aznunk egy adott test
mozgási állap o tának nyugalm i állapotúvá v áltoztatására és vice versa.
E nnek m egfelelően egy mozgási állap o tb an lévő test örökké k ita rt e
m ozgásban, ahogyan egy nyugalom ban lévő test k itart nyugalm ában, és
ahogyan nin cs szükség erőre vagy okra egyenletes és egyenes vonalú m oz
gásának fenntartásához, ugyanúgy nincs szükség a m ozdulatlan, nyugalm i
állapot fenntartásához.
Más szavakkal, a tehetetlenségi elv előfeltételezi: a) an n ak lehetőségét,
hogy egy testet elszigeteljünk egész fizikai környezetétől és hogy úgy te
kintsünk rá, m int am i egyszerűen a [térben helyezkedik el]; b) a tér olyan
felfogását, amely azonosítja azt az euklideszi geom etria egynem ű, végtelen
terével; és c) a mozgás és a nyugalom egy olyan elgondolását, am i állapotok
nak tekinti azokat és a lét ugyanazon ontológiai szintjén helyezi el mindkettőt.
A tehetetlenségi elv csakis e prem isszákból kiindulva tűnik nyilvánvalónak
vagy elfogadhatónak. Sem m i meglepő nincs abban, hogy e koncepciók n e
hezen voltak elfogadhatóak - sőt felfoghatóak - Galilei elődei és kortársai
szám ára; sem m i m eglepő nincs abban, hogy az arisztoteliánus ellenfelek
szám ára a mozgás viszonylagos, tartós és szubsztanciális állapotként való
értelm ezése éppen olyan homályos és ellentm ondásos, m int a skolasztika
hírhedt szubsztanciális formái a mi szám unkra; semmi meglepő nincs abban,
hogy Galileinek m ennyi hiábavaló erőt kellett elfecsérelnie, míg sikerült ezen
elgondolását kialakítania, ahogyan azon sem szabad csodálkoznunk, hogy az
olyan nagy szellemek, m in t Bruno, sőt Kepler törekvéseit nem koronázhatta
siker. A fentebb leírt koncepció még m a is nehezen fogható fel. A közfelfogás
- ahogyan m indig is az volt - még ma is arisztoteliánus és középkori.
Most vetn ü n k kell egy pillantást a m ozgás és a tér G alilei előtti és főleg
arisztotelészi felfogására. Term észetesen itt nem teszek k ísérletet a teljes
arisztotelészi fizika vázolására. Csupán néhány olyan jellem vonásra fogom
felhívni a figyelmet, am elyek szem beállítják azt a m odern fizikával.
Em ellett szeretném hangsúlyozni, hogy b ár gyakran nem ism erik el,
Arisztotelész fizikája nem az inkoherencia halm a, épp ellenkezőleg, egy
finom an kidolgozott és tökéletesen összefüggő tudom ányos elm élet, amely
nem csupán igen mély a filozófiai alappal rendelkezik, h an e m ráadásul,
am in t P. D uliem és P. T an n ery m eg m u tatta,4 összhangban áll, m ég pe-
4 Ld. Duhem: Le Systeme du monde, I. köt., 91. sk., Paris, Hermann, 1915; P. Tannery:
„Galilée et les principes de la dynamique”; Mémoires scientifiques, VI. köt., Paris, 1926.
dig sokkal inkább, m int Galileié, a köznapi értelem m el és a m indennapi

tap asztalattal.
A riszto telész fizikája az érzék i észlelésen alap szik , és p o ntosan ez
okozza azt, hogy h atározottan m atem atikaellenes. E fizikai elutasítja, hogy
geom etriai absztrakcióval cserélje fel a tapasztalat és a köznapi értelem
kvalitatív m ódon m eghatározott tényeit, és tagadja m ég a lehetőségét is egy
m atem atik ai fizikának, m égpedig a következő okokból: a) a m atem atikai
fogalm ak különnem űek az érzéki tapasztalat adataitól; b) a m atem atika
képtelen arra, hogy m egm agyarázza a m inőséget és levezesse a m ozgást.
A form ák és a szám ok időn kívüli b irodalm ában nin csen sem m inőség,
sem m ozgás.
Ami a mozgást (kinészisz), és főleg a lokális m ozgást illeti, az arisztotelé-
szi fizika ezt egyfajta változássorozatnak tekinti, szem ben a nyugalom m al,
am it, m ivel a mozgás célja és vége, állapotként kell szem lélni. Minden m oz
gásváltozás (aktualizáció vagy korrupció), következésképp egy m ozgásban
lévő test nem csak m ás testekkel való viszonyában változik, de egyúttal
m aga is változásfolyam atnak van alávetve. E zért a m ozgás m indig h atást
gyakorol a mozgó testre, ennélfogva h a a test két vagy több m ozgással van
ellátva, e m ozgások zavarják és béklyóba fogják egym ással, olykor pedig
összeegyeztethetetlenek egym ással. Ráadásul az arisztotelészi fizika nem
ism eri el an n ak jogát vagy lehetőségét, hogy azonosítsuk véges és jól elre n
dezett Kozm oszának teré t a geom etria terével, ahogyan egy test fizikai és
kozmikus környezetétől való teljes izolálhatóságát is tagadja. így egy konkrét
fizikai problém a tárgyalása során m indig figyelembe kell vennünk a Világ
rendjét és azt a létrégiót (a „term észetes” helyet), am elyhez az adott test
term észete révén hozzátartozik; m ásfelől pedig lehetetlen m egkísérelni is,
hogy e különböző területeket ugyanazoknak a törvényeknek, és különösen
ugyanazoknak a m ozgástörvényeknek vessük alá.
így a földi testek egyenes vonalú, m íg az égiek körvonalú m ozgást kö
vetnek, a nehéz testek aláhullnak, m íg a könnyűek felem elkednek; ezek
a m ozgások term észetesek, m íg egy nehéz test szám ára nem term észetes
felem elkedni, ahogyan egy könnyű szám ára sem az lehullani; csakis „kény
szer” által bírhatjuk rá a testeket, hogy e m ozgásokat végrehajtsák.
E rövid összefoglaló u tán is világos, hogy a változásfolyam atként (és
nem állapotként) szem lélt mozgás spontán és és autom atikus m ódon nem
hosszabbodhat m eg, a fen n m arad ásáh o z egy m ozgató vagy egy ok foly
tonos h a tá s á ra v an szükség, és a m ozgás azonnal abbam arad, h a azok
m egszűnnek hatást gyakorolni a m ozgásban lévő testre, vagyis am ikor a

szóban forgó test elkülönül a mozgatójától. Cessante causa cessat effectus.
Ebből nyilvánvalóan következik, hogy a tehetetlenségi elv által posztulált
m ozgásfajta teljességgel lehetetlen, sőt ellentm ondásos.
Forduljunk most a tényékhez! Már m ondottam, hogy a modern tudom ány
az asztronóm iával szoros kapcsolatban született m eg; eredete egészen
pontosan az azon fizikai ellenvetésekre való m egfelelés szükségében áll,
am elyeket a kor szám os tudósa szegezett szembe a kopernikuszi a sz tro
nóm iával. Ezekben az ellenvetésekben valójában nem volt sem m i új: épp
ellenkezőleg, még ha olykor enyhén m odernizált form ában is fogalm azzák
m eg azokat, am ikor például az ágyúgolyó kilövésével cserélik fel a kőha
jítást a régi érvekben, a lényeget illetően ezek ugyanazok az ellenvetések,
m in t amelyekkel Arisztotelész és Ptolemaiosz élt a Föld m ozgásának leh e
tőségével szemben. U gyanakkor igen érdekes és igen tanulságos látn i azt,
ahogyan Kopernikusz, Bruno, Tycho Brahé, Kepler és Galilei tárgyalja és
újratárgyalja ezen ellenvetéseket.5
A rá ju k aggatott gazdag ékítm ényektől m egfosztva A risztotelész és
Ptolemaiosz érvei a rra az állításra vezethetők vissza, hogy ha a Föld mozog
na, akkor ez a felszínen m utatkozó jelenségekre két tökéletesen m eg h atá
rozott módon gyakorolna hatást: i) e (körjm ozgás rettentő sebessége olyan
nagyfokú centrifugális erőt gerjesztene, hogy a Földhöz nem kapcsolódó
testek et m esszire kivetődnének; 2) ugyanez a m ozgás a Földhöz nem kötött
vagy tőle időlegesen elvált testeket - ilyenek a felhők, a m adarak, a leve
gőbe hajított testek, stb. - visszam aradásra kényszerítené. Egy toronyból a
m agasból lehulló kő ezért soha nem a torony lábához esne, és a fo rtio ri egy
m erőlegesen a levegőbe hajított kő (vagy kilőtt ágyúgolyó) soha nem esne
vissza arra a helyre, ahonnan m egindult, mivel esésének vagy repülésének
ideje alatt e hely „gyorsan eltávolodna alóla és m áshová k erü ln e”.
Nem kívánom kigúnyolni ezt az érvet. Az arisztotelészi fizika nézőpont
jából teljesen helytálló. E fizika bázisán olyannyira igaz, hogy cáfolhatatlan.
Megdöntéséhez m eg kell változtatnunk az egész rendszert és ki kell dolgoz
n u n k a mozgás új fogalm át: éppenséggel Galilei m ozgásfogalm át.
M int m eg m u tattu k , a m ozgás az ariszto telián u so k sze rin t a m ozgó
tá rg y ra hatást gyakorló folyam at, am ely a m ozgásban lévő testb en van
„ben n e”, abban helyezkedik el. Egy lehulló test A-ból B-be mozog, egy bi-
5 Ld. Études galiléennes, III.: Galilée et le principe d ’inertie (Galilei és a tehetetlenségi elv).
zonyos, a Föld fölött lévő helyről a Föld felé, vagy még pontosabban annak
középpontja felé. Azt az egyenes vonalat követi, amely e két pontot összeköti.
Ha e m ozgás alatt a Föld a tengelye körül forog, ehhez a vonalhoz (az A-ból
a Föld középpontja felé vezető vonalhoz) viszonyítva egy olyan mozgást ír
le, am elyben nem vesz részt sem e vonal, sem a Földtől elválasztott test.
Az, hogy a Föld mozog a la tta , nem gyakorolhat h atást a te st pályájára.
A test n e m szalad hat a Föld u tán , úgy követi a m aga ú tjá t, m in th a m i
sem tö rtén n e, mivel valóban nem történik vele sem m i. Még annak, hogy
A pont (a torony csúcsa) sem m arad m ozdulatlan, hanem részt vesz a Föld
m ozgásában, sincs sem m ilyen jelentősége a test m ozgására nézve: am i a
test kiindulópontjában végbem egy (m iután elhagyta azt), a legcsekélyebb
hatással sincs a viselkedésére.
Ezen elgondolás szá m u n k ra különösnek tű nhet. De egyáltalán nem
abszurd: éppen ilyen m ódon ábrázoljuk egy fénysugár m ozgását vagy te r
jedését. E su g ár nem vesz részt forrásának a m ozgásában. M árpedig ha a
test, m in tá n elvált a toronytól, m ár nem vesz részt ennek m ozgásában, egy
torony csú csáró l elhajított test valóban soha nem esik a lábához; és egy
függőlegesen a levegőbe k ilőtt kő vagy ágyúgolyó soha nem hullik vissza
oda, ah o n n an kiindult. Ami a fo rtio ri azt im plikálja, hogy egy m ozgásban
lévő hajó árbocáról lehulló kő vagy golyó sohasem esne az árboc lábához.
K opernikusz válasza az arisztoteliánus érvekre őszintén szólva m egle
hetősen gyenge: m egpróbálja bebizonyítani, hogy ez utóbbiak által szeren
csétlen m ódon levezetett következtetések igazak lehetnek „kényszerített”
mozgás esetén. Nem állják m eg azonban a helyüket a Föld m ozgásának ese
tében, és m indazon dolgokkal kapcsolatban, amelyek a Földhöz tartoznak,
m ivel ezek m ozgása természetes mozgás. Ez az oka annak, hogy az összes
ilyen dolog, a felhők, a m adarak, a kövek, stb. részt vesznek a m ozgásban
és nem m ara d n ak tőle vissza.
K opernikusz érvei igen gyengék. És m égis m agukban hordozzák egy
új felfogás csíráit, am it az őt követő gondolkodók fognak kibontakoztatni.
K opernikusz érvelései az „égi m ech an ik a” törvényeit alkalm azzák a földi
jelenségekre, és ez olyan lépés, amely im plicit módon bejelenti a kozmosz
régi kvalitatív, két különböző világra osztásával való szakítást. Ráadásul
Kopernikusz a szabadesésben lévő test látszólag egyenes vonalú pályáját
(jóllehet valójában egy görbét ír le) a Föld m ozgásában való részvételével
m agyarázza; szám unkra, m iu tá n e m ozgás közös a Földdel, a testtel és
m ivelünk m agunkkal, ez a m ozgás „nem létező”.
K opernikusz érvei a rra a m itik u s felfogásra épülnek, am ely sze rin t

„a Föld és a földi dolgok term észete közös”. A későbbi tudom ány ezt egy
fizikai rendszer, az ugyanazon m ozgásban résztvevő testek rendszerének
fogalm ával fogja felváltani; a m ozgás fiz ik a i és nem optikai re la tiv itására
fog tám aszkodni. M indez a mozgás arisztotelészi filozófiájának a bázisán
lehetetlen, és egy m ásik filozófia befogadását követeli meg. Ahogyan világo
sabban is látni fogjuk, e kérdéskör egészét illetően filozófiai problém ákkal
van dolgunk.
A fizikai vagy m ég pontosabban m echanikai ren d szer felfogását, mely
b u rk o ltan benne volt K opernikusz érveiben, G iordano B runo dolgozta
ki. Bruno zseniális intuícióval látta be, hogy az új asztronóm iának azon
nal szakítania kell a világ egy z á rt és véges módon való elgondolásával,
hogy ezt egy nyitott és végtelen U niverzum éval váltsa fel. Ami m agában
foglalja a szakítást a term észetes helyek, ennél fogva a nem term észetes
vagy „kényszerített” m ozgásokkal szem beállított „term észetes” m ozgások
fogalm ával. Bruno végtelen U niverzum ában, amelyben a tér arisztotelészi,
„burokként” való értelm ezését felváltja a „befogadóként” szem lélt té r pla
tóm felfogása, a „helyek” teljességgel egyenértékűek, és következésképpen
teljességgel term észetesek bárm ely test szám ára. Ott, ahol K opernikusz
különbséget tesz a Föld „term észetes” m ozgása és a dolgok „kényszerített”
m ozgása között a Földön, Bruno ezeket egybeolvasztja: m indaz, am i a Földön
tö rtén ik , feltéve, hogy a Föld mozog - m agyarázza -, tökéletes m egfelelője
an n ak , am i a tenger felszínén úszó hajón történik; és a FöldneA a m ozgása
sem m ivel sem bír kisebb hatással a Földön lezajló m ozgásra, m int a hajónaA
a m ozgása azokra a dolgokra, am ik a hajón és a hajóban vannak.
Az Arisztotelész által levezetett következtetések kizárólag akkor leh et
nének helytállóak, ha a mozgás eredete, tehát a mozgó test kiindulási pontja
kívül esne a Földön és nem lenne hozzá csatlakoztatva.
Bruno bebizonyítja, hogy a k iindulás helye önm agában véve sem m ilyen
szerepet nem játszik a mozgó test m ozgásának (az útvonalnak) a m eg h a
táro zásáb an , és am i ebből a szem pontból lényeges, az nem m ás, m in t a
viszony - vagy a viszony hiánya - e hely és a m echanikai ren d szer között.
Egy önazonos „hely” - horribile dictu - két vagy több rendszerhez tartozhat,
így például ha elképzelünk két em bert, az egyik egy hajóárboc csúcsán ül,
a hajó egy híd alatt halad át, s a m ásik em ber a hídon áll, akkor azt is elkép
zelhetjük, hogy egy bizonyos p illa n atb an e két em ber keze egyugyanazon
helyen van. Ha ebben a p illan atb an m indketten elejtenek egy-egy követ,
az em beré a hídon egyenesen a vízbe hullik, a m ásiké az árbocon követni

fogja a hajó m ozgását és (a hídhoz viszonyítva igen sajátos görbét írva le)
lehull az árboc lábához. E különböző viselkedés okát B runo azzal m agya
rázza, hogy m iután a m ásodik kő osztozott a hajó m ozgásában, fenntartja
önm agában azon m ozgatóerő egy részét, am i áthatotta.
így látju k , hogy B runo lecseréli az arisztotelészi d in a m ik á t a p á ri
zsi n o m inalisták im peíus-dinam ikájával. Úgy tűnik szá m á ra, e dinam i
ka elégséges alapot szolgáltat ahhoz, hogy kidolgozzon egy Kopernikusz
asztronóm iájához igazodó fizikát, am ely azonban - m ik én t a történelem
bebizonyította - téves volt.
Kétségtelen ugyanis, hogy az impetus koncepciója, az erőé vagy képes
ségé, am ely a m ozgásban lévő testet vezérli, és amely előállítja e mozgást,
majd e m ozgás által használódik is el, lehetővé tette, hogy B runo elutasítsa
Arisztotelész érveit, legalábbis közülük néhányat. M indem ellett azonban ez
az elgondolás nem tehette érvénytelenné az összesét, és m ég kevésbé szolgált
alapul a rra , hogy képes legyen elbírni a m odern tudom ány építm ényét.
G iordano Bruno érv ei nagyon éssz e rű e k n e k tű n n e k . M égis a m a
ga k orában nem váltott ki sem m ilyen h a tá st, sem Tycho B rahénél, aki
B othm annal vitázva fárad h atatlan u l ism étli, b ár ném ileg m odernizálva, a
régi arisztoteliánus ellenvetéseket, de m ég Keplernél sem , aki - b ár Bruno
hatott rá - kötelezve érezte m agát arra, hogy visszatérjen Kopernikusz é r
veihez, a nagy asztronóm us m itikus felfogását (a term észet azonosságáról)
felváltva egy fizikai felfogással, amely a vonzóerő fogalm án nyugszik.
Tycho Brahé nem ism eri el, hogy a m ozgásban lévő hajó árbocának te
tejéről aláhulló golyó az árboc lábához jut el. Épp ellenkezőleg, azt állítja,
hogy hátrafelé hullik, és hogy m inél nagyobb a hajó sebessége, annál távo
labb fog leesni. Ugyanígy a függőlegesen fellőtt ágyúgolyók nem térhetnek
vissza az ágyúcsőbe.
Tycho Brahé hozzáteszi, hogy ha a Föld úgy mozogna, ahogyan Koper
nikusz állítja, akkor nem volna lehetséges ágyúgolyót ugyanolyan távolra
lőni keletre és nyugatra: a Föld rendkívül gyors m ozgása - am elyben m aga
az ágyúgolyó is részesül - akadályozná ennek m ozgását, sőt lehetetlenné
tenné, hogy a szóban forgó ágyúgolyó a Föld m ozgásával ellentétes irány
ban haladjon.
Tycho Brahé nézőpontja különösnek tű n h e t szám unkra,, de nem szabad
elfeledni, hogy ő maga vélhetően teljességgel hihetetlennek tarto tta Bruno
elm életeit, sőt túlságosan antropom orfnak ítélhette azokat. Azt állítani,
hogy két, ugyanarról a helyről eső és ugyanazon pont (a Föld középpontja)

felé tartó test két különböző utat jár be és két különböző röppályját ír le,
csak azért, m ert az egyik egy hajóhoz kapcsolódott, a m ásik pedig nem , egy
arisztoteliánus szám ára - és a dinam ikában Tycho ezek egyike - azt jelenti,
hogy a szóban forgó test visszaemlékezik a hajóval való múltbeli társu lására,
tudja, hogy hová kell jutnia és rendelkezik a szükséges képességekkel ennek
m egtételére. Ami szerinte azt foglalná m agában, hogy a szóban forgó test
lélekkel bír; sőt különösen hatékony lélekkel rendelkezik.
R áadásul az arisztotelészi dinam ika nézőpontjából ugyanúgy, m in t az
im /jefus-dinam ika nézőpontjából két különböző m ozgás mindig akadályoz
za egym ást; és m indkét felfogás hívei bizonyítékként hivatkoznak a rra a
jól ism ert tényre, hogy az ágyúgolyó gyors m ozgása (vízszintes pályáján)
megakadályozza annak aláhullását és lehetővé teszi, hogy jóval tovább fenn
m aradjon a levegőben, m int akkor, ha egyszerűen csak leejtjük a lövedéket.6
Röviden, Tycho Rrahé nem tételezi fel a mozgások kölcsönös függetlenségét
- Galilei előtt senki nem tételezte föl -, így tökéletesen igaza van abban,
hogy az ezt im plikáló foglaló tényeket és elm életeket nem fogadja el.
A Kepler által elfoglalt pozíció érdekes és fontos. Minden m ásnál jobban
m egm utatja, hogy Galilei forradalm a m élyen a filozófiában gyökerezik.
M erőben tudom ányos nézőpontból Kepler - akitől, inter alia, a tehetetlenség
kifejezést kaptuk - kétségkívül kora egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb
lángelm éje; fölösleges hangsúlyozni kiem elkedő m atem atikai tehetségét,
am ivel csak gondolkodásának m erészsége ér föl. Egyik m unkájának m á r a
cím e i s -Physica coelestis7- kihívást intéz a kortársaihoz. És mégis, filozófiai
szem pontból sokkal közelebb áll A risztotelészhez és a középkorhoz, m int
Galileihez és Descartes-hoz. Ő még a kozmosz term inusaiban gondolkodik;
szerinte a mozgás és a nyugalom úgy áll egym ással szemben, m int a fény és a
sötétség, m int a lét és a léttől való megfosztottság. Következésképp az inertia
kifejezés az ő szám ára azt az ellenállást jelenti, am it a testek helyeznek
szem be a m ozgással, és nem azt - m int Newton szám ára -, am it a mozgási
állapotuk nyugalom ra vagy nyugalm i állapotuk m ozgásra való változtatásá
val szem ben tanúsítanak; m int Arisztotelésznek és a középkor fizikusainak,
neki is szüksége van egy okra vagy egy erőre a m ozgás m agyarázatához,
de sem m i ilyesm ire nem kell hivatkoznia a nyugalom m agyarázata során;
6 Ezt az általános hitet különösen a tüzérek osztják.

7 Astronomia novaAITIOAOrHTOS seu Physica coelestis tradita Commentaritis de motibus
stellae Martis, h. n., 1609.
m int az előbbiek, ő is azt hiszi, hogy a m ozgásban lévő testek, elválva a

mozgatótól vagy m egfosztva a mozgató erő vagy képesség hatásától, nem
folytatják m ozgásukat, h an e m épp ellenkezőleg, m egállnak.
így an n a k m agyarázatához, hogy am i m ozog a Földön, te h á t a testek,
m ég ha nem is kötődnek m ateriális kötelékekkel hozzá, nem k erü ln e k hát
rébb, legalábbis érzékelhető m ódon nem, és hogy a levegőbe feldobott kövek
a rra a helyre h u lln ak vissza, ahonnan feldobták őket; hogy az ágyúgolyók
ugyanolyan (vagy m ajdnem ugyanolyan) m essze repülnek el nyugatra,
m in t keletre - m indehhez fel kell tételeznie vagy le kell vezetnie egy olyan
valóságos erőt, am ely e testeket összeköti a Földdel és kényszeríti őket a
követésére.
Ezt az erő t Kepler valam ennyi anyagi vagy legalábbis földi test kölcsö
nös vonzásában fedezte föl, vagyis gyakorlatilag abban a vonzásban, amit
a Föld gyakorol a dolgokra. Kepler a dolgokat úgy képzeli el, m int amik
m eg szám lálh atatlan ruganyos lánccal kötődnek a Földhöz, és e láncok
húzóereje m agyarázza, hogy a felhők és a p árák , a kövek és az ágyúgolyók
nem m arad n ak m ozdulatlanok a levegőben, h an e m a m aguk m ozgásában
követik a Földet. Kepler sz e rin t az a tény, hogy e láncolatok m indenütt
m egtalálhatók, teszi lehetővé, hogy eldobjunk egy követ vagy kilőjünk egy
ágyúgolyót a Föld m ozgásával ellentétes irányban: a vonzás lán cai ugyan
olyan jól húzzák az ágyúgolyót kelet, m int nyugat felé, és ily m ódon hatásuk
(csaknem) kiegyenlítődik. A test (a függőlegesen kilőtt ágyúgolyó) valóságos
m ozgása term észetesen összetétel vagy keverék, am i a) a saját mozgásából
és b) a Földéből áll össze. De m inthogy ez utóbbi m inden test szám ára közös,
csak az előbbi szám ít. Ebből világosan következik (jóllehet Tycho Brahé
nem fogná fel), hogy am íg egy kelet felé és egy m ásik, nyugat felé kilőtt
ágyúgolyó ú tján ak hossza különböző, ha a világegyetem teréb en m érjük,
addig az ágyúgolyók útja a Földön egyforma vagy csaknem egyform a.
Ez m a g y arázz a, hogy az u g y an an n y i lő p o r keltette u g y an a k k o ra
erő m iért lőheti ki szinte ugyanolyan távolságra ellentétes irán y b a n az
ágyúgolyókat.8
így a Föld mozgásával szemben fölhozott arisztotelészi és tychói kifogások
elh áru ltak , és Kepler hangsúlyozza, hogy hiba volt a Földet egy m ozgásban
lévő hajóval azonosítani: valójában a Föld „m ágnesesen vonzza” az általa
8 Miután a test a természettől fogva tehetetlen, vagyis ellenállást fejt ki a mozgással szem
ben, Kepler ebből arra következtet, hogy a Földtől elvált testek egy kevéssé hátrébb kerülnek.
Ugyanakkor oly kevéssé, hogy ezt nem tudjuk észrevenni.
vitt testeket, míg a hajó sem m i ilyesm it sem tesz. E zért van szükség anyagi
kapocsra a hajó esetében, am i teljesen fölösleges a Föld esetében.
Ne időzzünk tovább e pontnál; világosan látjuk, hogy a nagy Kepler, a
m odern asztronóm ia m egalapítója, ugyanaz az em ber, aki h ird eti az anyag
egységét a világegyetem ben, és azt állítja, hogy ubi m ateria, ibi geom etria,
a m odern fizikatudom ány alapjának létrehozásában egyetlen és k itüntetett
okból kudarcot vallott: azt hitte, hogy a m ozgás ontológiailag m agasabb
szinten áll, m int a nyugalom .
Ha most, e rövid történeti áttekintés után G alileo Galilei felé fordulunk,
nem csodálkozunk, látván, hogy ő is hosszan, sőt igen hosszan v itatja az
arisztoteliánusok hagyom ányos ellenvetéseit. R áadásul tisztelettel tek in t
hetü n k arra a kiérlelt jártasság ra, amellyel a Párbeszédek a két legnagyobb
világrendszerről cím ű könyvében érveit elrendezi és előkészíti a végső
roham ot az arisztotelianizm us ellen. Galilei tisztáb an van feladata óriási
nehézségével. Nagyon jól tudja, hogy hatalm as ellenfelekkel áll szem ben: a
tekintélyelvvel, a tradícióval és - am i a legrosszabb - a köznapi értelem m el.
Fölösleges lenne bizonyítékokat felsorakoztatni olyan szellemek előtt, akik
képtelenek felfogni ezek jelentőségét. Fölösleges lenne elm agyarázni például
a különbséget a lin eáris sebesség és a forgási sebesség között (összekeve
résük az alapja az arisztotelészi és a ptolem aioszi fő ellenvetéseknek) azok
szám ára, akik nem szoktak hozzá, hogy m atem atikailag gondolkodjanak.
Azzal kell kezdenünk, hogy tan ítju k őket. L assan kell eljárni, lépésről lé
pésre, vitatni és m egint v itatni a régi és az új érveket, változatos form ában
előadni őket; m eg kell sokszorozni az érveket, új, találóbb érv ek et kell
feltalálni: a d árdát a levegőbe hajító és újra elkapó lovas példáját; az íjál
erősebben és gyengébben m egfeszítő és ezért a nyílvesszőnek kisebb vagy
nagyobb sebességet adó íjász példáját; egy mozgó szekéren lévő íj példáját,
ahol a szekér kisebb vagy nagyobb sebessége kiegyenlíthető a nyílvesz-
szőknek adott kisebb vagy nagyobb sebességgel. M eg szám lálh atatlan u l
sok egyéb p éld ára v an szükség ahhoz, hogy egym ás után elvezessenek
b e n n ü n k e t - vagy in k áb b G alilei k o rtá rsa it elvezessék - e p arad o x és
hihetetlen felfogásnak az elfogadásához, am ely szerint a m ozgás valam i,
am i m egm arad in se és p erse létében és nem igényel sem m ilyen okot vagy
erőt a fennm aradásához. Igen kemény feladat ez, m ert nem term észetes a
mozgást sebességekben és irányokban elgondolni az erőfeszítés (impetus)
és az elm ozdulás kifejezései helyett.
De valójában nem vagyunk képesek elgondolni a mozgást az erőfeszítés

és az im petus értelm ében; ezen a m ódon csak elképzelhetjük azt. így vá
laszta n u n k kell gondolkodás és képzelet között: gondolkodjunk Galileivel
vagy képzelegjünk a köznapi értelem m el. Mivel a gondolkodás, a tiszta
és nem vegyes gondolkodás, és nem a tap asztalat és az érzéki észlelés az
alapja Galileo Galilei „új tudom ányának”.
Galilei ezt nagyon világosan elmondja. így am ikor a mozgásban lévő hajó
árb o cáró l aláhulló golyóbis h íres példáját, G alilei hosszasan m agyarázza
a m ozgás fizikai viszonylagosságának elvét, a különbözőséget a testnek
a Földhöz és a hajóhoz viszonyított m ozgása között; majd anélkül, hogy
bárm ilyen utalást tenne a tapasztalatra, a rra következtet, hogy a golyóbis
hajóhoz viszonyított mozgása nem változik ez utóbbi mozgásával. R áadásul
am ik o r ariszto teliánus ellenfele, telve em pirista szellem iséggel, felteszi
neki a kérdést: „Végzett Ön kísérletet?”, Galilei büszkén jelenti ki: „Nem,
és nincs szükségem rá, és bárm iféle kísérlet nélkül állíthatom , hogy így
áll a dolog, m ivel nem lehet m ásként.”9
így a necesse m eghatározza az esset. A jó fizikus a priori jár el. Az elm é
let m egelőzi a tényt. A kísérlet fölösleges, m ert m inden kísérlet előtt m ár
a b irto k u n k b an van az ism eret, am it keresünk. A mozgás (és a nyugalom )
alapvető törvényei, törvények, m elyek az anyagi testek tér-időbeli visel
kedését m eghatározzák, m atem atikai term észetű törvények. Ugyanolyan
term észetű ek , m in t azok, am elyek m egszabják az alakzatok és a szám ok
viszonyait és törvényeit. Ezeket nem a term észetben találjuk meg és fedezzük
fel, h anem m ib en n ünk, a szellem ünkben, az em lékezetünkben, ahogyan
h ajd an Platón tanította.
És arisztoteliánus beszélgetőtársa nagy m egdöbbenésére Galilei em iatt
h ird eti, hogy képesek vagyunk m erőben és szigorúan m atem atikai bizo
nyítékokat adni a mozgás „tüneteit” leíró állításo k ra, és képesek vagyunk
k ib o n tan i a term észet tudom ányának nyelvét, kikérdezni a term észetet
m atem atik ailag m egszerkesztett kísérletekkel és elolvasni a T erm észet
nagy könyvét, am ely „geom etriai jelekkel” íródott.10
9 Valójában a kísérlet, amire a vitákban Kopernikusz és ellenfelei állandóan utalnak,
soha nem történt meg. Még pontosabban Gassendi végezte el 1642-ben Marseille-ben, s talán
Thomas Digges is mintegy hatvanhat évvel később.
10 Egy kísérlet kérdés, amit a term észetnek teszünk fel és amit megfelelő nyelven kell
megszövegezni. Galilei forradalma összegezhető e nyelv felfedezésében, abban a felfedezés
ben, hogy a matematika a fizikatudomány nyelvtana. A term észet racionális szerkezetének
eme fölfedezése képezte a modern kísérleti tudomány a priori alapját és adta meg lehető
összetételét.
A T erm észet könyve geom etriai jelekkel íródott; Galilei új fizikája a

m ozgás geom etriája, m iként igazi m esterének, a divus A rkh im éd észn ek a
fizikája a nyugalom fizikája volt. A m ozgás a p rio ri geom etriája, a te rm é
szet m atem atik ai tudom ánya... m iként lehetséges? M egcáfolták-e végül a
régi arisztotelészi ellenvetéseket a term észet platóni m atem atizálásával
szem ben? Nem teljesen. Persze a számok birodalm ában n incsen m inőség,
és ez ért kell G alileinek - csakúgy, m int D escartes-n ak - lem ondania az
érzéki észlelés és a köznapi tapasztalat kvalitatív világáról, és ez ért kény
telen felváltani azt A rkhim édész színtelen és absztrakt világával. Ami a
m ozgást illeti..., bizonyosan nem a szám okban van benne. És m égis, a
m ozgást - legalábbis az ark h im éd észi testek m ozgását az új tudom ány
végtelen és egynem ű terében - a számok, a leges et rationes num erorum
vezérlik.
A m ozgás alárendelődik a szám oknak; ezt m ég a régi platonisták leg
nagyobbja, A rkhim édész, az em ber feletti e m b e r sem tudta, és Galileo
G alileinek - m iként tanítványa és barátja, C avalieri nevezte, „a term észet
csodálatos búvárának” - adatott meg, hogy felfedezze azt.
Galileo Galilei platonizm usa nagyban különbözik a firenzei Akadém ia
platonizm usától, m iként a term észet általa kidolgozott m atem atikai fizikája
különbözik a neopütliagoreánus aritm ológiától. A filozófia történ etéb en
azo n b an nem csupán egy platonikus iskola létezik, és a rra a kérd ésre,
hogy vajon a Iam blikhosz és Proklosz által képviselt eszmék és u tak többé
vagy kevésbé platonisták, m int az A rkhim édész által vallottak, m áig nem
született válasz.
B árm iképp legyen is, itt nem fogom tárg y aln i e problémát. U gyanakkor
jeleznem kell, hogy Galilei kortársai és tanítványai, és maga Galilei szám ára
is az arisztotelizm us és a platonizm us közötti választóvonal tökéletesen
világos. Valójában úgy hitték, e két filozófia szem benállását a m atem atiká
ról m in t tudom ányról és a term észettudom ány m egterem tésében játszott
szerepéről kialakult különböző nézőpontok h atározták meg.
Ha az ő nyomdokukban a m atem atikát m in t segédtudományt szemléljük,
am ely absztrakciókkal foglalkozik, és így csekélyebb értékű, m in t azok a
tudom ányok - m iként a fizika -, amelyek a valóságos dolgokat tárgyalják;
ha azt állítjuk, hogy a fizikát közvetlenül az érzéki észlelésre és a tapaszta
latra lehet építeni: arisztoteliánusok vagyunk. Ha ellenben a m atem atikát
tekintjük a legfőbb értéknek, és kulcspozíciót tulajdonítunk neki term észet
dolgainak tanulm ányozásában - akkor platonisták vagyunk.
K övetkezésképp G alilei k o rtá rs a in a k és ta n ítv á n y a in a k , m ag án ak

G alileinek a galileánus tudomány, a galileánus természetfilozófia Platónhoz
való visszatérésként nyert értelm et és Platón győzelm eként Arisztotelész
felett.
Be kell vallanom , ez az értelm ezés tökéletesen ésszerűnek tűnik.
GALILEI ÉS A PISAI KÍSÉRLET
EGY LEGENDA ÜRÜGYÉN*
A pisai k ísérlet széles körben ism ert. Mióta Viviani elm esélte a történetét,
Galilei valam ennyi vagy szinte valam ennyi kutatója és életrajzírója - többé
vagy kevésbé híven - visszanyúlt hozzá és elism ételte. A m ai m űvelt em
ber szám ára Galilei neve is elválaszthatatlanul hozzákapcsolódik a ferde
torony képéhez.'
Galilei kutatói - és általában a tudom ánytörténészek - a pisai k ísérle
teknek nagy jelentőséget tulajd o n ítan ak , szokványosán G alilei életének
döntő m ozzanatát látják bennük: azt a pillanatot, am ikor Galilei nyíltan
kiáll az arisztotelianizm ussal szem ben, és m egkezdi nyilvános tám adását a
skolasztika ellen; ugyanilyen döntő m ozzanatot látnak benne a tudom ányos
gondolkodás történetének szempontjából: éppen a testek esésének a ferde
torony csúcsáról végrehajtott kísérleteivel m ér Galilei halálos csapást az
arisztotelészi fizikára és veti m eg egy új dinam ika alapjait.
L ássunk néhány példát az újabb tanulm ányok köréből! Előbb az olasz
szakkutatót, Angelo de Gubernatis urat idézzük. De Gubernatis ú r2elmondja,
hogy „Galilei Pisában indította meg hadjáratát Arisztotelész ellen, egyetem i
kollégái nagy m egrökönyödésére, különösen azért, m ert - ahogyan Nessi
(Nessi: Vita e commercio letterario di G. Galilei, Losanna, 1793) elbeszéli
- úgy döntött, hogy a pisai toronynál nyilvánosan, pisai tanárok és diákok
jelenlétében végez kísérleteket a nehéz testek eséséről és aláh u llásá ró l,
am elyeket többször m eg is ism ételt.”
Szinte ugyanezzel a felfogással találk o zu n k az angol kutató J. J. F ahie
ú r m űvében. M iután vázolta a fiatal G alilei m unkáját a pisai egyetem en,
ezt írja:3 „Ezen a ponton kell k ité rn ü n k a testek esésére vonatkozó h íre s
k ísérletek re, tekintettel arra, hogy ezek szorosan hozzákötődtek a pisai
ferde toronyhoz, Itália egyik legkülönlegesebb építm ényéhez. M ajdnem
* Tanulmány az Annales de FUniversité de Parisból, Paris, 1937, 442-453.
1 A „pisai kísérlet” története valóban beépült a köztudatba; megtaláljuk a tankönyvekben
és a kézikönyvekben is. így A. Cuvillier: Manuel de Philosophie, II. köt., 128., Paris, 1932.
2 Angelo de Gubernatis: Galileo Galilei, Firenze, 1909, 1.
3 J. J. Fahie: Galileo, his Life and Work, London, 1903, 24. sk..
kétezer évvel korábban Arisztotelész azt állította, hogy ha ugyanabból az

anyagból lévő két különböző súly ugyanolyan m agasságból hullik alá, a
nehezebbik a könnyebbik előtt ér a Földre, és esési sebességük arányban
áll a súlyukkal. A k ísérletet bizonyosan nem nehéz kivitelezni, m égsem
jutott senkinek sem eszébe az, hogy an nak elvégzése útján vizsgálódjon,
és ennek folyom ányaként ez az állítás elfogadottá vált a m ozgás tudom á
nyának axióm ái között A risztotelész ipse d ixit]ének köszönhetően. Galilei
most mégis a saját érzékeinél fellebbez Arisztotelész tekintélyével szemben,
és azt állítja, hogy - a jelentéktelen, a légellenállás eltérésén ek betudható
különbség ellenére - a testek egyszerre esnek le. Az arisztoteliánusok e
gondolatot kigúnyolták, m eg sem hallották. Galilei azonban nem hagyta
m agát m egfélem líteni, és úgy döntött, rákényszeríti ellenfeleit arra, hogy
úgy lássák a dolgot, ahogyan ő látja. így egy reggel, az egyetem összegyűlt
ta n á ra i és diákjai előtt fölm ent a ferde toronyba, fölcipelve egy tízfontos és
egy egy font súlyú golyóbist. Ezeket kitette a torony m ellvédjének szélére, és
egyszerre lökte le őket. E gyütt hullottak alá és egyszerre értek földet.”
Egy tizennyolc évvel később m egjelentetett és Galilei tudom ányos m un
kásságának szentelt tan u lm án y áb an 45J. J. Fahie ú r szinte szó szerint ism é
telte meg a történetét. U gyanakkor beillesztett egy részletesebb fejtegetést
G alilei kísérletén ek jelen tő ség érő l m ag án ak G alileinek és általáb an a
tudom ánynak a szem pontjából. Galilei szám ára e jelentőség abban állt,
hogy kísérletének elsöprő sikerét követően „jelentéktelennek tekintette a
légellenállást, m erészen kijelentette, hogy ugyanabból a m agasságból m in
den test egyszerre h u llik a földre”. ... Általában a tudom ány történetének
szempontjából pedig m indez azért bír fontossággal, m ert „ b á r... sem m ikép
pen sem Galilei volt a legelső, aki kételkedett A risztotelész tekintélyében,
kétségtelenül a legelső volt, akinek a szellem ére a kétely m ély és tartós
hatást gyakorolt. E nnek okát nem lehet föllelni. G alilei jókor jött, de főleg
új fegyverrel felvértezve érkezett: a tap asztalattal.”3 Végezetül pedig az
egyik m ai kutató, E. N am er ú r a pisai kísérletek pom pás, színes és eleven
elbeszélésével szolgál:6 „Galilei hihetetlen m erészséggel utasította vissza
Arisztotelészt a könyvtárak poros polcaira. Javaslata szerint a Term észet
nagy könyvét kell kinyitni és friss szem m el kell olvasni törvényeit...”. Mi
4 J. J. Fahie: „The Scientific Work of Galileo”, in: Studies int he History and Method of
Science, edited by Charles Singer, II. köt., Oxford, 1921, 215.
5 t/o., 216., 8. §.: Public experiments on falling bodies.
6 Emile Namer: Galileo, Searcher of the Heavens, New York, 1931, 28-29.
GALILEI ÉS A PISAI KÍSÉRLET. EGY LEGENDA ÜRÜGYÉN 201
u tán vázolta Galilei Arisztotelész-ellenes tám adásait és a kísérletre alapo

zo tt új tanokat (inga, m egdöntött sík stb.), N am er ú r így folytatja: „Amikor
Galilei m egtudta, hogy a többi ta n á r kételyeket fejtett ki az arcátlan újító
következtetéseit illetően, elfogadta a kihívást. Ü nnepélyesen m eghívta a
tekintélyes doktorokat és a teljes diákságot, m ás szóval az egész egyetem et,
hogy legyenek jelen az egyik kísérleten. De nem a szokványos keretek között.
Nem, az egyetem nem volt elég nagy a szám ára. A szabadba, a tág égbolt
alá, a katedrális h atalm as terére hívott m indenkit. E kísérletek szószékéül
pedig a C am panile, a híres ferde torony szolgált.
A pisai ta n á ro k , m in t m ás városok ta n á ra i, m indig is fe n n ta rto ttá k
- Arisztotelész tan áv al összehangzóan - , hogy egy adott tárgy esési sebes
sége arányos a súlyával.
Például ha egy száz font súlyú vasgolyót és egy m ásikat, amelyik csak egy
font súlyú, ugyanabból a magasságból ugyanabban a pillanatban engedünk
el, nyilvánvalóan különböző időpontban érnek földet és nyilvánvalóan a
száz font súlyú test é r elsőként földet, m ivel nehezebb, m int a m ásik.
E llenben Galilei azt állította, hogy a súlynak nincs sem m ilyen szerepe
az esési sebességben, és hogy m indkét test ugyanabban a pillan atb an ér
földet.
Egy ilyen régi és ilyen művelt város központjában elviselhetetlen volt
ilyen állításokat hallani; és úgy vélték, szükséges e fiatal ta n á r sürgős és
nyilvános m egszégyenítése, aki an n y ira bízik önm agában, és leckét kell
adni neki szerénységből, hogy élete végéig ne feledhesse el.
A hosszú bársony ruhába öltözött doktorok és m agiszterek azt hitték,
valam iféle falusi v á sá rra jöttek, otthagyták különböző elfoglaltságaikat és
elvegyültek a F akultás képviselői között, készen arra , hogy, bárm i legyen
is a kim enetele, kigúnyolják a jelenetet.
E tö rtén et ta lá n legkülönösebb pontja az, hogy m ielőtt a helyszínre
érkeztek, korábban senkinek nem jutott eszébe elvégezni a kísérletet. Ké
telkedni m erészelni valam iben, am it Arisztotelész m ondott, nem kevesebb
volt, m int eretnekség e korszak diákjainak szem ében. Sértés a ta n á ra ik ra
és rájuk nézve, olyan kegyvesztés, am ely k izárh atja őket az elit köréből.
Folytonosan figyelem m el kell lennünk ezen beállítódásra ahhoz, hogy a
m aga teljességében értékelhessük Galilei lángelm éjét, gondolatszabadságát
és bátorságát, és hogy felbecsüljük azt a mély álm ot, amelyből az em beri
tu d atn ak fel kellett ocsúdnia. Mennyi erőfeszítés, m ennyi h arc nem volt
elég egy egzakt tudom ány m egszületéséhez!
Galilei fölm ent a ferde torony lépcsőin, békésen és nyugodtan, a tömeg

nevetései és kiáltozásai ellenére. Jól értette en n ek az órának a fontosságát.
A torony tetején még egyszer teljes pontossággal m egfogalm azta a kérdést.
Ha a testek egyszerre érnek földet, győzelm et arat; ám ha különböző pilla
natban h u lln a k le, ez azt jelenti, hogy ellenfeleinek van igaza.
M indenki elfogadta a vita feltételeit. Azt kiáltozták: „Bizonyítsd be!”
Eljött a pillanat. Galilei elengedte a két vasgolyót. A szemek kim eredtek.
Csend. És látták, hogy a két golyó elindul, együtt hullik alá és együtt
esik le a földre a torony láb án ál.”
Az idézeteket és a példákat tetszés szerint szaporíthatnánk. Nem hisz-
szük, hogy e rre szükség volna. M iért volna jó fölöslegesen m egterhelni
ezt az előadást?7 Fölöslegesen, mivel az elbeszélésnek ugyanazon elemeit
találjuk m indenütt: az arisztotelianizm us nyilvános m egtám adása, a ferde
torony tetejéről végrehajtott nyilvános kísérlet, a kísérlet sikere, a két test
szim ultán esése, az ellenfelek m egdöbbenése, akik ugyanakkor a nyilván
valóság ellen ére k itartan a k tradicionális h iteik mellett; az egészet pedig
„feljavítja”, vagy ha jobban tetszik, kicsinosítja az adott szerző fantáziája
néhány többé-kevésbé sikerült részlet által. Valójában e részletek, amelyek
Fahie N am er u rak elbeszélését oly drám aivá teszik, m erőben és egysze
rűen az ő képzeletük szülem ényei, mivel az egyetlen m egbízható forrás,
amivel rendelkezünk, a Racconto istorico Vincenzo Vivianitól, m indezekről
em lítést sem tesz.
Ami az im éntiekben felidézett közös m ozzanatokat vagy elem eket illeti,
közvetlenül vagy közvetve m ind Viviani elbeszélésén alapulnak.
M árpedig, ahogyan egyebütt m ár W ohlwill kifejtette (és W ohlwill érve
ihez, am elyek tökéletesen elégségeseknek tű n n ek , hozzáteszünk m ég más,
szám unkra döntőnek tűnő érveket), Viviani elbeszélése a pisai kísérletekről
nem alapszik sem m in. A pisa i kísérlet - m ítosz.
Egyébként Viviani szövege8 a következő: „Ebben az időben (1589-1590) győ

ződött m eg arró l, hogy a term észet okozatainak vizsgálata szükségszerűen
m egköveteli a m ozgás term észetén ek igaz ism ereté t, az ignorato m otu
7 Mégis említsük meg L. Olschki úrtól: Galilei und seine Zeit, Halle, 1927.
8 Vincenzo Viviani: Racconto istorico della vita di Galilei {Opere, ed. Naz., XIX. köt., 606.).
ignoratur natura egyszerre filozófiai és köznapi axióm ájának m egfelelően;

így teh át az összes filozófus nagy m egrökönyödésére pontos kísérletek,
bizonyítékok és érvelések segítségével m egm utatta, hogy Arisztotelész szá
mos következtetése a m ozgás term észetéről téves; azok a következtetések,
amelyeket ez idáig tökéletesen világosaknak és kétségbevonhatatlanoknak
tartottak. így Galilei egyebek között azt állította, hogy az ugyanazon anyag
ból álló, de nem azonos súlyú és ugyanazon a közegen keresztü l haladó
testek sebessége e g y á lta lá n nem követi n eh é zség ü k a rán y át, am ik én t
Arisztotelész mondta, hanem m indegyikük ugyanazzal a sebességgel halad.
E z t ismételt kísérletekkel bizonyította, am elyeket a pisai torony tetejéről
végzett el a z összes többi ta n á r és filozófus és a z egész egyetem jelenlétében.
[Azt is bebizonyította], hogy különféle közegeken keresztül aláh u lló egy
azon mozgó test e közegekben vett sebességei nem e közegek sűrűségének
fordított arányát követik, m ert ebből nyilvánvalóan abszurd és az érzéki
tapasztalattal ellentétes következtetésekre ju tn á n k .”
Fölösleges hangsúlyozni, hogy Viviani igen m értéktartó és igen rövid
szövege jelentős bővülésben részesült utódai tolla nyom án. Kegyetlenség
lenne azonban hangsúlyozni tévedéseiket, fé lreértéseik et.9 Elegendő az
egyszerű szem besítés. Galilei kutatói kiszínezték és „kibontották” Viviani
elbeszélését, azt az elbeszélést, am iben ráad ásu l - W ohlwill kivételével -
senki sem kételkedett.10 És m égis... egy kis gondolkodás és józan ész, egy
kis történelm i tudás, és ném i fizikai ism eret elegendő, hogy b elássuk va
lószerűtlenségét, sőt lehetetlenségét. C sakugyan, am iként m á r Wohlwill
hangsúlyozta, túlságosan naivnak és tudatlannak kell lennünk az egyetemek
és az egyetem i em berek erkölcsét és szokásait illetően ahhoz, hogy felte
gyük, a tanárok gyülekezete a diákok csoportjának kíséretében in corpore
m egjelenik egy köztéren csakis azért, hogy részt vegyen egy nevetséges
kísérletben, am ire a legutolsó fakultás legutolsó seg éd tan ára h ív ta meg
őket. M ásrészt ahhoz, hogy „az összes filozófus” körében felháborodást és
megdöbbenést keltsünk, nem elegendő kétségbe vonni Arisztotelész tanítá
9 Úgy tűnik, senki nem értette meg annak a jelentőségét, hogy ugyanabból az anyagból
való nehéz testekről van szó. Pedig ez a legfőbb pont: valójában Pisában a fiatal Galilei úgy
hitte - miként Benedetti is -, hogy a különböző fajsúlyú és anyagú nehéz testek különböző
sebességgel hullanak alá. Igaza volt!
10 V. E. Wohl will: „Die Pisaner Fallversuche”, Mitteilungen zur Geschichte der Medizin
und Naturwissenschaften, IV. köt., 229. sk.; Galilei und sein K am pf fü r die Kopernikanische
Lehre, II. köt., Hamburg, 1926, 260. sk... A fentebb idézett munkák mind későbbiek Wohlwill
tanulmányánál.
sát. A helyzet az, hogy száz év óta m ást sem tettek. Ráadásul azok az érvek
és elgondolások,11 m elyekre Viviani utal és am elyek segítségével Galilei
A risztotelészt „következtetéseit” cáfolta, nem voltak teljesen ism eretlenek.
B enedetti12 m á r régen bem utatta és kifejtette őket; Galilei pisai tan árság a
idején p edig egy „filozófus”, Jacopo M azzoni nyugodtan ism e rte th e tte
ezeket an élk ü l, hogy csodálkozást vagy felháborodást váltott volna ki.1’
Sőt egy m ásik „filozófus”, B onam ici,'4 aki jó arisztoteliánusként szigorú
m egfigyelő volt, egyáltalán nem zavartatva m agát előadta hallgatóinak,
m ajd cáfolta az összes ellenvetést, am it évszázadok gondolkodói, de főleg
a p árizsi n o m in alisták szegeztek Sztagirita tan aiv al szembe.
Végezetül pedig: hogyan fordulhat elő, hogy ezt az oly jelentős, olyany-
n yira döntő, nyilvánosan végrehajtott k ísérletet kizárólag Viviani hatvan
évvel későbbi elbeszéléséből ism erjük? Hogyan fordulhat elő, hogy e nagy
visszh an g o t kiváltó esem ényről senki nem m ond egy szót sem ? Galilei
b arátai, de m ég ellenfelei sem beszélnek róla soha; sőt maga G alilei sem.
M árpedig m i sem valószínűtlenebb egy ilyesféle csendnél. Azt kellene
vélelm ezn ü n k , hogy Galilei, aki soha nem m u laszto tta el, hogy csupán
a képzeletében gyökerező k ísérleteiről valóban elvégzett kísérletekként
számoljon be nekünk,1’ gondosan eltitkolta előlünk egyik ténylegesen elvég
zett, dicsőséges kísérletét. Ez an n y ira valószínűtlen, hogy kom olyan nem
tehető fel. E csönd egyetlen lehetséges m agyarázata a következő: Galilei
azért nem beszél soha a pisai kísérletről, m ert soha nem hajtotta végre. Ami
az ő szám ára egyébként roppant szerencsés dolog. Mert ha végrehajtotta
volna, m egfogalm azva a szakírók által helyette is m egfogalmazott kihívást,
kísérlete visszafelé sült volna el.12345
11 Vincenzo Viviani Galileinek azokra a téziseire utal, amelyeket Pisában írt a mozgás-
ról - De Motu -, és műveinek I. kötetében adott ki. Ezekről az írásokról Id. P. Duhem: „De
l’accélération produit par une force constante”, in: II. Congres international de Philisophie,
Geneve, 1905, 807. sk.; E. Wohlwill: Galilei [...], ik., I. köt., 90-95., valamint tanulmányunkat:
„A l’aurore de la science moderne”, Annales de l’Université de Paris, 1935, 5. és 1936, 1.
12 Ld. J.-B. Benedetti: Diversarum speculationum mathematicarum liber, Taurini, 1585.
Vö. a fentebb hivatkozott munkákkal és P. Duhem: Études sur Leonard de Vinci, III. köt., Paris,
1919,214. sk.
13 J. Mazzoni: In universam Platonis et Aristotelis philosophiam praeludia, Venetiis, 1597,
192.sk.
14 F. Bonamici: De Motu, Florentiae, 1597, IV. könyv, XXXVIII. Fejezet, 412. sk.
15 Galilei kísérleteinek jellegéről ld. P. Tannery, „Galilée et les principes de la dynamique”
(Mémoires scient(fiques,\I. köt., 395. sk.), és korábban: Caverni, Storia del metodo sperim entale
in Italia, IV. köt., Firenze, 1895, 290., 350., és E. Mach, Die Mechanik in ihrer Entwicklung,
1921,125. sk.
Csakugyan: mi történt volna, ha - m int Viviani óta Galilei kutatói ism é

telgetik - valóban leejtette volna a ferde torony tetejéről a 10 és az 1 (vagy
a íoo és az 1) fontnyi két golyóbist? Különös, hogy - legalábbis ism ereteink
szerint - egyetlen szakíró, de m ég m aga W ohlw ill sem vetette föl soha
ezt a kérdést. Ami egyébként érthető: a kutatók hittek a kísérletben; úgy,
ahogy volt, elfogadták Viviani egész elbeszélését. A XVII. századi em berek
hitetlenebbek voltak, Talán m ég m ás kvalitásokkal rendelkeztek. B árm int
legyen is, ha Galilei nem végezte el a kísérletet Pisában, m egtették m ások.
Olyan eredm ényekkel, am elyek lia ism ertek lettek volna szám ukra, m eg
döbbentették volna a szakkutatókat.
Nem volt szükség arra, hogy m egvárják a Viviani-féle Racconto istorico
kiadását, an n ak felismeréséhez, hogy „m inden test ugyanolyan sebességgel
hullik alá”. Nem írta-e meg maga Galilei - a Párbeszéd a világ két legnagyobb
rendszeréről cím ű híres m űvében -, hogy „az 1, 10, 100 és 1000 font súlyú
golyók (szabadesésben) ugyanazt a 100 ölnyi teret egyszerre szelik á t”?'6 És
nem hiányoztak azok az em berek, akik ezt a kijelentést szó szerint vették.
így például Baliani egy rövid m unkájában, mely 1659-ben jelent m eg
(De m otu gravium ), hosszan fejtegeti, hogy ezt ő jóval Galilei előtt tudta
(B aliani soha sem m ulaszt el egyetlen a lk alm at sem, hogy ellen ő rizh e
tetlen elsőbbséget követeljen m agának), és hogy ő m ár 1611-ben Bocca
di Savonában végzett k ísérleteket, am elyek so rán különböző súlyú, sőt
különböző anyagú gömböket (viaszból és ólomból) ejtett le, és ezek azonos
sebességgel hullottak alá, v alam int „ugyanabban az oszthatatlan p illa n at
b an ”1617 estek a földre. így já rt el a jezsuita Niccolo Cabeo is.
Éppen Cabeo állításai, melyek szerint „m inden test ugyanolyan sebes
séggel esik alá”, indították Vincenzo Renierit, a pisai egyetem m atem atika-
professzorát a rra , hogy ellenőrizze az állítá s igazságát. És e rre a ferde
tornyot h asználta, amely olyannyira alkalm as volt a kísérletre.
„Alkalmunk adódott - írja tanárának, Galileinek18- kísérletet végezni két,
különböző anyagú súlyos testtel, ugyanabból a m agasságból ejtve le őket; az
16 G. Galilei: Dialogo sopra i due massimisistemi {Opere, VII. köt., 222.). Galilei azt állítja,
hogy elvégezte a kísérletet. Ugyanakkor nehéz elképzelni, hogy felvitt volna egy 1000 (!), de
akár még egy 100 font súlyú golyót is egy torony tetejébe.
17 Giovanni Battista Baliani: De motu gravium, Genova, 1639, előszó. Baliani meglehe
tősen érdekes magyarázatot ad. A mozgó anyag belső ellenállását valószínűleg Kepler nyo
mán tételezve ezt írja: „Gravia moveri iuxta proportionem gravitatis ad materiam, e tubi sine
impedimento naturaliter perpendiculari motu ferantur, moveri aequaliter, quia ubi plus est
gravitatis, plus pariter sit materiae.”
18 Vincenzo Renieri: Levél Galileihez, 1641. március 13. {Opere, XVIII. köt., 305.)
egyik fából, a m ásik ólomból készült, de egyform a nagyságúak; mivel egy

bizonyos jezsuita azt írta, hogy egyidejűleg esnek alá és ugyanolyan sebes
séggel érnek földet, s m ivel egy bizonyos angol azt állította, hogy Liceti írt
errő l egy questiót, am elyben m egadja m indennek okát. Végül úgy találtuk
azonban, hogy m indez teljesen m ásként van; valójában az ólomgolyó és a
fagolyó m ajdnem három öl különbséggel hullott le a katedrális tornyának
tetetjétől a földig. Végeztünk kísérletet két ólomgolyóval is, az egyik akkora,
m int a tüzérség szokványos ágyúgolyója, a m ásik m int egy muskétagolyó, és
azt láttuk, hogy am ikor a nagyobb és a kisebb ennek a toronynak a tetejéről
aláhu ll, a nagyobb egy jó karnyival m egelőzi a kisebbet.”
Niccolo Cabeót m indennek azonban nem sik erü lt meggyőznie. 1646-
ban Rómában kiadott egy kom m entárt Arisztotelész M eteorologicájárói,
am elyben ism ét h atáro zo ttan állította, hogy a különböző súlyú, de ugyan
olyan anyagú testek ugyanolyan sebességgel h u lla n a k alá és egyszerre
érnek földet. M indezt, mondja, szám os és gyakran elvégzett kísérletekre
alapozza.'9 Ami ellenfeleinek kifogásait illeti, akik a levegőnek késleltető
erőt tulajdonítanak, Cabeo úgy véli, ők nem tudják, m it beszélnek: a le
vegőnek nem gyakorol sem m iféle olyan hatást a sebességre, am i növelné
vagy csökkentené azt2" Ehhez hasonló állítások nem várathattak a válaszra:
ennek m egadására vállalkozott Cabeo hitsorsosa, a jezsuita Giam battista
Riccioli.
Alm agestum N óvum ában,21 m iután hosszan fejtegette, hogy m ennyire
nehéz egy döntő k ísérletet v égrehajtani egy olyan különleges kérdést ille
tően, am ilyen a nehéz testek gyors esése,22 Riccioli beszám ol a Bolognában,
a T orre degli Asinelliben végrehajtott kísérletekről. A pisaihoz hasonlóan
ferde torony különösen alkalm as volt e kísérletekre. Úgy tűnhet, teszi hozzá
a tudós jezsuita, hogy sajátosan ezért építették meg. Négyszer, 1640 m áju
sában, 1645 au g usztusában, 1648 októberében és végül 1650 januárjában
láttak m unkához, m egtéve a kívánt óvintézkedéseket. És úgy találták, hogy 1920
19 Niccolo Cabeo: In libros meteorologicos Aristotelis, Romae, 1646,1. köt., 97.

20 I. m. 68.: aerem nihil efficere in isto motu nec pro nec contra velocitatem. Cabeo látható
módon nem képes megérteni, hogy azok az emberek, akik abszurdként utasítják el a gyorsu
lás magyarázatát a levegő visszahatásával, miként hivatkozhatnak a levegőnek az esés sebes
ségére gyakorolt hatásával.
21 Riccioliról és kísérleteiről ld. Caverni: Storia [...], i. k., IV. köt., 282., 512., 390. és
passim.
22 Riccioli kifejti, hogy szinte lehetetlen közvetlenül megmérni az egészen kis időkülönb
ségeket, és feltételezi, hogy Cabeo túl rövid eséseket figyelt meg ahhoz, hogy feljegyezhesse,
mi történt. Almagestum Novum, Bononiae, 1651, II. köt., 387.
két agyaggömb, ugyanolyan kiterjedésű, egyikük üreges és csak tíz uncia,

m íg a m ásik tömör, húsz uncia súlyú, a torony csúcsáról ugyanabban a
p illan atb an leejtve különböző pillanatokban ért földre. És a könnyebbik
éppenséggel tizennégy lábbal m aradt h átra .13
E gyébként G alileinek sem m i szüksége nem volt R enieri és Riccioli kí

sérleteinek eredm ényeire ahhoz, hogy tudja, két „ugyanolyan anyagú, de
különböző kiterjedésű” test, am ely egy torony tetejéről hullik alá és „együtt
in d u l ú tjára”, soha nem m ozoghat „együtt” és soha nem képes „együtt” a
földre esni. Ezeket az eredm ényeket m á r ténylegesen előre látta.
Az az állítás, am ely szerint „m inden test azonos sebességgel hullik alá”,
az az állítás, am it nem értett meg sem Baliani, sem Cabeo, sem R enieri -
és sokan mások sem fogták fel -, szerinte a m ozgás absztrakt és alapvető
(fondam ental), az ű rb en történő esetére érvényes.34 A levegőben történő
m ozgásnál, vagyis telített közegben, an n á l a m ozgásnál, am ely nem te
k in thető m inden im pedim entum lól abszolúte szabadnak, tekintve hogy e
m ozgásnak le kell győznie a csekély, de sem m iképpen sem elhanyagolható
légellenállást, egészen m ás a helyzet. Galilei ezt teljes világossággal kifej
tette. Éppen ennek szentelte a Discorsi hosszú fejtegetését, am it R enieri
nem olvasott - vagy nem é rte tt m eg.35 Reneiri kísérleteinek eredm ényeiről
szóló levelére válaszolva G alilei a rra szorítkozott, hogy nagy m unkájára
utaljon, amelyben bizonyította, hogy nem lehet m ásként.
Csakhogy Galileinek a rra sem volt szüksége, hogy befejezze a Discorsi
m unkálatait, ahhoz, hogy tudja, mivel a légellenállás grosso modo arányos a
felülettel (így egy golyó esetében a sugár négyzetével) és a súly a térfogattal
(tehát a sugár köbével), a légellenállás egy m uskétagolyónál nagyobb lesz,
m in t egy ágyúgolyónál. M ár abban az időben tudta, am ikor P isában színre
lépett, am i egyáltalán nem meglepő: Benedetti m indezt m ár jóval őelőtte
kifejtette. 2345
23 Ld. Giovanni Battista Riccioli: Almagestum Novum, Bononiae, 1651, II. köt., 387.
24 Mások értették. így amikor Johannes Marcius (De proportione m otu, Pragae, 1639)
azt írja, hogy: „Motum quatenus a gravitate procedit eiusdem speciei seu gradus, eadem
celeritate ferri in omnibus, quantumvis mole, figura, pondera a se differant”, akkor jól tudja,
hogy ez csak minden impendimentum szabadnak előfeltételezett mozgására érvényes, vagyis
az űrben letajló mozgásra.
25 V. Renieri: Levél Galileinek 1641 m árcius 20.-án (Opere, XVIII. köt., 310. p.).
Ha feltehette - és vélhetően fel is tette hogy a súlyosabb és a könnyebb

testek m ás sebességgel esnek alá, m int am ivel Arisztotelész szerint a sú
lyukkal arányosan kellene esniük; ha előre látta, hogy a kevésbé súlyos
test (a m uskétagolyó) sokkal gyorsabban h u llik alá, m in t ahogy tennie
kellene - volt valam i, am it nem tehetett fö l, am i nem m ás, m in t a testek
szim u ltán esése.
És em e utolsó érv az, am i m iatt Galilei n em végezte el, m ég csak kép
zeletben sem , a pisai kísérletet.
Ez rövid előadásunk végkövetkeztetése. Ami a tanulságot illeti... vajon
nem kellene levonásának gondját az olvasóra hagyni?
GALILEI D E M O T U GUA U lU M A RÓ L
A KÉPZELETBELI KÍSÉRLETRŐL ÉS ARRÓL,
HOGYAN LEHET VISSZAÉLNI VELE*
A testek esésének törvénye, am ely m egkondította az arisztotelészi fizika

lé le k h a ra n g já t, két állítá st ta rta lm a z , m elyek b ár G alileinél szo ro sa n
összekapcsolódnak, függetlenek egym ástól, és ezért gondosan el kell kü
löníteni őket.
Az első az esési mozgás m atem atikai és dinam ikai szerkezetére vonatko
zik. Azt állítja, hogy ez a m ozgás a szám törvényének engedelm eskedik, és
hogy az egym ást követő (és egyenlő) időintervallum okban m eg tett terek ut
n u m eri impares ab unitate.' Más szóval, hogy egy állandó erő - ellentétben
azzal, am it Arisztotelész tanított - nem egyenletes m ozgást h a tá ro z meg,
h an e m egyenletesen gyorsuló m ozgást,2vagyis hogy a m ozgatóerő hatása
n em sebességet, h anem gyorsulást hoz létre.
A m ásodik hozzáfűzi, hogy esési m ozgásban - szintén A risztotelésszel
ellentétben - m inden test, nagy és kicsiny, nehéz és könnyű, vagyis b á rm i
lyen kiterjedésű és term észetű, elvben, ha nem is ténylegesen,5 ugyanazzal
a sebességgel hullik alá. Más szavakkal: az esés gyorsulása un iv erzális
k o n stan s.4
* A tanulmány megjelent: Revue d ’histoire des sciences et de leurs applications, Paris,

Presses Universitaires de France, XIII. köt., 1960, 197-245.
1 Az esés mozgásánál a gyorsulás az idővel arányosan nő, azaz úgy, m int a számok; az
egymást követő intervallumokban a megtett tér úgy nő, mint a páratlan számok, az esés meg
kezdése után megtett tér pedig úgy, mint a számok négyzete.
2 Végeredményben a testek esésének törvénye magában foglalja a tehetetlenségi törvényt,
vagyis a mozgás megmaradását. Jól tudjuk, az ilyen megmaradását Arisztotelész szerint lehe
tetlen: a mozgás magában foglalja egy mozgatóerő, a mozgó dologhoz kapcsolódó mozgatót: ez
utóbbitól különválva az előbbi leáll.
3 A légellenállást tekintetbe véve a nehéz és a könnyű testek esési sebességének egyenlő
sége csak az űrben jöhet létre.
4 Szerintünk - és m ár Kepler szerint is - a nehézkedés a földi vonzásra vezetendő vissza;
ez az „állandó” a súlyos testnek a Föld középpontjától való eltávolodásával változik. Galilei
szerint, aki nem tételezett vonzóerőt, a gyorsulási állandónak egyetemes érvénye van. Ezt az
állandót egyébként Galileinek az esés törvényéről adott dedukciója magában foglalja.
A két állítás közül az első rengeteg tö rtén eti tan u lm án y tárgya volt,5
a m áso d ik at viszont a tö rtén észek kissé elhanyagolták.6 E nnek ellenére
m eglehetősen érdekes, h a m ásért nem, egyrészt azért, m ert ragyogó pél
dáját nyújtja annak, ahogyan Galilei a képzeletbeli kísérleteket használja,
és ahogyan visszaél velük; m ásrészt m ert lehetővé teszi, hogy kicsit pon
tosabban lássuk, Galilei gondolkodása hogyan kapcsolódik közvetlen és
távolabbi elődeihez.
A képzeletbeli kísérletek, melyeket Mach „gondolatkísérleteknek” ne
vezett (G edankenexperim ente) s am elyek jelentőségére Popper ú r hívta
fel nem rég ib en a figyelmet, igen fontos szerepet játszottak a tudom ányos
gondolkodás történetében.7 M indez könnyen belátható: a valóságos kísér
leteket g yakran nagyon nehéz elvégezni, igen gyakran bonyolult és költ
séges berendezéseket követelnek meg. Ráadásul szükségszerűen bizonyos
fokú p o ntatlansággal s ennélfogva bizonytalansággal járn a k . Valójában
lehetetlen olyan sík felületet előállítani, am ely „igazából” sík, vagy olyan
göm bfelületet alkotni, am elyik „valóságosan” az. In rerurn n atura nincs
és nem lehet tökéletesen m erev test, m int ahogyan tökéletesen rugalm as
sincs; tökéletesen pontos m érés nem hajtható végre. A tökéletesség nem
e világról való; kétségkívül közelíthetünk hozzá, de nem érhetjük el. Az
em pirikus adat és a teo retik u s tárgy között m arad és m indig m arad n i fog
távolság, melyet lehetetlen átlépni.
Itt lép a színre a képzelet. Könnyedén törli el az eltéréseket. Nem za
v artatja m agát a valóság által rá n k szabott korlátoktól. „Valóságossá teszi”
az eszm ényit, sőt a lehetetlent. Olyan tárgyakkal dolgozik, am elyek elm é
letileg tökéletesek, és e tárg y a k at a képzeletbeli kísérlet játékába vonja.8
Tökéletes gömböket gurít tökéletesen sim a és tökéletesen kem ény síkokon;
tökéletesen merev, súlytalan em előrudakra függeszt fel súlyokat. Pontszerű
forrásokból sugároztatja ki a fényt, a testeket pedig örökös m ozgásra indítja
a végtelen térben. T ehetetlenségi mozgásban levő galileánus vonatkoztatási
ren d szerek et szinkron ó rá k k al állít be, és egyenként vetít fotonokat egy
5 Lásd legutóbb tőlem: Études galiléennes, II.: La lói de la chute des corps, Paris, Hermann,
1939.
6 A leggyakrabban arra szorítkoznak, hogy hivatkozzanak „a pisai kísérletre” - melyet
Galilei soha nem végzett el, és amelyről soha nem beszélt; ld. tőlem: Galilée et l’expérience de
Pise (Annales de l’Université de Paris, 1937, és a kötetben fentebb); Lane Cooper: Aristotle and
the Power o f Pisa, Ithaca, N. Y., 1935.
7 Ld. K. Popper: The Logic o f Scientific Discovery, XI. függelék, 442. skk., New York, 1959.
8 így közvetítő szerepet játszik a matematikai és a valóságos között.
GALILEI D E M O T U G R A V I U M Á .R Ó U A KÉPZELETBELI KÍSÉRLETRŐL É S ... 211
vászonra, amelyen egy vagy két rés található. Ezzel az eljárással tökéletesen
pontos eredm ényekre jut - am i egyébként nem z á rja ki, hogy legalábbis a
rerum n a tu rá hoz viszonyítva ezek olykor tévesek legyenek -, és m inden
bizonnyal ez az oka, hogy gyakran képzeletbeli kísérletek szolgálnak a nagy
term észetfilozófiai rendszerek legfőbb törvényeinek alapjául. így van ez
D escartes-nál, N ew tonnál, E insteinnél... és G alileinél is.
T érjü n k hát vissza Galileihez, nevezetesen a M atem atikai előadások
és levezetések első könyvéhez, am ely - m int a Párbeszéd a két legnagyobb
világrendszerről - három jelképes szereplő b aráti beszélgetése. Salviati
az új tudom ányt képviseli és G alilei szószólója; Sagredo a bona mens, az
iskolás előítéletektől m egszabadult és nyitott szellem , aki éppen em iatt
képes m egérteni és befogadni Salviati tanításait; m íg Simplicio k ita rt az
arisztotelészi tekintély uralta egyetem i hagyomány m ellett, ennek pozícióit
védi, egyébként nem túl hevesen.H
M iután ezt-azt m egvitattak,1'1a nehéz testek eséséről kezdenek beszélni.
Az arisztotelészi állítás, amely szerint a testek sebessége szabadesésben
arányos a súlyukkal, és fordítottan arányos a közegek - melyekben mozog
n ak - ellenállásával (innen ered a mozgás lehetetlensége az űrben) téves
voltát bizonyítandó, Galilei először Simplicióval, az arisztotelianizm us szó
csövével kifejteti e tételeket, majd Sagredo szavain keresztül egy valóságos
k ísérlet adataival, Salviati révén pedig egy képzelt kísérlet eredm ényeivel
ütközteti őket."
SIMPLICIO: Ha jól em lékszem , A risztotelész szem behelyezkedik n éh á n y antik

filozófus vélem ényével, akik m int a m ozgás előfeltételét vezették be a vákuum ot,
s Az első kettő nem csak jelképes szereplő, egyben valóságos személy is: Sagredo (1571-
1620) velencei, Salviati (1582-1614) firenzei, Galilei barátai, akiknek fenn kívánta tartani az
emlékezetét. Simplicio teljességgel jelképes. Kevéssé valószínű, hogy Galilei a nagy Ariszto-
telész-kommentátorra, Simpliciusra gondolva választotta volna a nevet; sokkal valószínűbb,
hogy arra akart utalni, az arisztotelészi szellem definíció szerint szimplifikáló; vagy a nevek
összehangzásával eljátszva azt akarta sugallni, hogy Simplicius szellemi utódai szimplifiká-
lók voltak.
10 Az anyagok összetartó és ellenálló erejéről szétszakításkor (ez a giornata prím a címe),
a vacuumró], a végtelen néhány paradoxonéról (az arisztotelészi kerékről), arról a kísérlet
ről, mely be kívánja bizonyítani, hogy a fény terjedése az időben megy végbe és nem a pilla
natban stb.
11 Ld. „Discorsi e Dimonstrazioni Matematiche Intorno a Due Nuove Scienze” (Opere di
Galileo Galilei, Edizione Nazionale, Vili. köt., Firenze, 1898), 105. sk., magyarul: Galileo Ga
lilei: M atematikai érvelések és bizonyítások két új tudományág, a mechanika és a mozgások
köréből, Budapest, Európa, 1986, 76. skk. A Discorsil soha nem fordították franciára, a követ
kezőkben in extenso idézek belőlük.
mondván, hogy az előbbi n em leh etség es az utóbbi n élk ü l. A risztotelész tagadja

ezt a nézetet, és éppen az ellen k ezőjét bizonyítja be: m int látni fogjuk, maga a
m ozgás a legsúlyosabb érv a vákuum ellen. G ondolatm enete a következő. Két
esetet v izsgál meg: először azt, amikor két különböző súlyú test azonos közegben
mozog, majd am ikor u gyan az a test különböző közegekben v ég zi m ozgását. Az
elsővel kapcsolatban felteszi, hogy azonos közegb en a különböző súlyú testek
különböző seb essé g g e l m ozogn ak , és seb esség ü k aránya m eg eg y ezik a súlyok
arányával, úgy, h ogy ha p éld á u l az egyik te st tíz sz e r n eh ezeb b a m ásik n ál,
tízszeres le s z a se b e ssé g e is .12*A m ásodik ese tb e n feltételezi, h o g y ha a test
különböző közegekben m ozog, seb essége fordítottan arányos a k özegek sűrű
ségével, tehát ha például a v íz tízszer sűrűbb a lev eg ő n él, tízszer gyorsabb lesz
a m ozgás a levegőb en , m in t a v íz b e n .15 Az állítá st e m ásodik e set bizonyítja, a
következőképpen: m ivel a vákuum áthatolhatósága v ég telen szer nagyobb még
a legritkább közegénél is, ha eg y mozgó test vala m ily en közegben adott idő alatt
bizonyos utat tesz m eg, u g y a n ezt az utat a vákuum ban p illan atszerű en futná
be,'4 a p illan atszerű m ozgás v iszon t leh etetlen , leh etetlen tehát az is, hogy a
m ozgás kedvéért vákuum ot vezessü n k be.
SALVIATI: Ez láthatóan a d h o m in e m érvelés, azok ellen irányul, akik szerint a
vákuum a m ozgás szü k ség es feltétele: hiába ism ern ém tehát el, h ogy m eggyőző,
sőt azt is, hogy a vákuum ban nem jöhet létre m ozgás, ez az érvelés nem zárja ki,
hogy abszolút értelem ben, a mozgásoktól fü ggetlen ü l létezh et v á k u u m .15 Mégis
hadd m ondom el azt, am it való szín ű leg az antik filozófusok is válaszoltak volna,
hogy lássuk mekkora A risztotelész érvelésének bizonyító ereje; azt h iszem , m a
gukat a feltételezések et is m eg leh et tám adni, és kid erü l, hogy e g y ik sem igaz.
Ami az elsőt illeti, erősen k étlem , hogy A risztotelész valah a is elv ég ezte volna a
kísérletet annak igazolására, hogy ha két követ, am elyek közül az e g y ik tízszer
súlyosabb a m ásik n ál, m ondjuk száz rőf m agasságban egyszerre elengedünk,
oly m értékben különbözne a seb esség ü k , hogy am ik or a nagyobbik földre ér, a
kisebbik m ég alig tett m eg tízrőfn yi utat.
SIMPLICIO: Pedig szavaiból az derül ki, hogy e lv ég e zte a kísérletet; így ír: «...
lá tju k , h o g y a sú ly o sa b b test...« . A lá tju k szó arra utal, hogy k ísérletezett.
12 A közegellenállást állandónak tételezve: VI = Pl : R és V2 = P2 : R

15 VI = P l : R; V2 = P2: R. E két képletet egyesítve ezt kapjuk: V = P : R. Mindig feltételezzük,
hogy P > R.
“ V = P : 0 = a > A sebesség az űrben végtelen. (V= sebesség; P= súly; R= közegellenállás.)
15 Jól ismert, hogy Galilei nemcsak a kicsiny inflnitezimális űrök létezését teszi föl - ez
magyarázza a testek összetartó erejét -, hanem a véges kiterjedésű űröket is, értsd azokat,
melyeket a szivattyú állít elő.
GALILEI D E M O T U G R A P I U M Á .R Ó L : A KÉPZELETBELI KÍSÉRLETRŐL ÉS ... 213
SAGREDO: Nos, Sim plicio uram , m agam is kipróbáltam , és tanúsíthatom , hogy

kétszáz rőf m agasból esv e eg y ágyúgolyó, am ely szá z, kétszáz vagy m ég több
fontot nyom, nem fogja egy tenyérnyivel sem m egelőzn i egy m uskétagolyó földet
érését, m ely csak egy felet nyom .'6
SALVIATI: Egyébként a tapasztalati lények ism erete nélkül is rövid és m eggyőző
érveléssel be lehet bizonyítani, m ennyire nem igaz, hogy a súlyosabb test gyorsab
ban mozog, mint a nála könnyebb, olyan testeket értve, melyeknek anyaga azonos,
egyszóval am ilyeneket A risztotelész em lít. Hadd kérdezzem m eg, Sim plicio úr,
elfogadja-e azt az állítást, hogy m inden zuhanó test a term észettől m eghatározott
seb ességgel rendelkezik, am ely csak valam ilyen újabb im petus hozzáadásával
növelhető, illetve csak vala m ily en késleltető akadállyal csökkenthető.
SIMPLICIO: K étségtelen, hogy valahányszor egy test egy és ugyanazon közegben
mozog, rögzített, a term észet által meghatározott seb ességgel rendelkezik, amely
csak valam ilyen újabb im petus hozzáadásával növelhető, illetve csak valam ilyen
késleltető akadállyal csökkenthető.
SALVATI: Ha tehát van két m ozgó testünk, am elyek term észetes se b e ssé g e nem
egyenlő, és a lassúbbat összekötjük a gyorsabbal, nyilvánvaló, hogy a lassúbb
akadályozza a gyorsabbat, ez utóbbi viszont növeli a lassúbb se b e ssé g é t. Ugye
Önnek is ez a vélem énye?
SIMPLICIO: Azt hiszem , balgaság lenne mást á llítan i.
SALVATI: Igen ám , de ha ez így van, az is igaz, hogy ha van egy n a g y kövünk,
am ely mondjuk n yolcegységn yi seb ességgel m ozog, egy kisebb p ed ig n égyegy
ségnyivel, és összekötjük, ketten együtt n yolcegységn yin él kisebb seb esség g el
fognak m ozogni: u gyanakkor a két összekötött kő eg y ü ttesen nagyobb, m int
az első, am ely n y olcegységn yi seb ességgel mozgott: ezek szerint a nagyobb kő
lassabban m ozog, m int a kisebb, am i ellentm ond az Ön alapfeltevésének. Látja?
Abból a feltevésből, hogy a két test közül a súlyosabb gyorsabban m ozog, arra az
eredm ényre jutottam , hogy éppen ennek kisebb a seb essé g e .'7
Simplicio teljesen elképed: h át nem nyilvánvaló, hogy ha egy kisebb kőhöz

egy nagyobbat adunk, a súly m egnő, így Arisztotelész szerint a sebesség is?167
16 Bevallom, erősen kétséges, hogy Sagredo valaha is elvégezte volna ezeket a kísérlete
ket; úgy tűnik, szisztematikusan elsőként G.B. Riccio és Mersenne végezte el; ld. tőlem: „An
Experiment in Measurement in: American Philosophical Society, Proceedings, Philadelphia,
1953; „Egy mérési kísérlet”, ld. kötetünkben lejjebb.
17 Érdemes megjegyezni, hogy ezt az érvet Galilei kifejtette m ár a fiatalkori De mohiban
(ld. Opere, V.I. 265.), valószínűleg 1590 táján, anélkül, hogy ebből a súlyos testek esésekor a
sebesség azonosságára következtetett volna.
De Salviati visszavág, kijelentve, nem igaz, hogy a kis kő, hozzáadva a nagy
hoz, m egnöveli a súlyt. V alójában18elengedhetetlen, hogy elválasszuk egy
m ástól a m ozgásban lévő súlyos testeket és ugyanezeket nyugalom ban.
SALVIATI: ...T együnk m érlegre eg y nagy követ: n em csak akkor n övek szik m eg
a súlya, ha egy m ásik követ rakunk rá, elég csupán egy gu zsaly kendert odahe
lyezni, m áris nehezebb lesz hat vagy tíz unciával, am ennyit a kender nyom , de ha
a kendert hozzáköti a kőhöz, é s bizonyos m agasságban elen ged i, hogy szabadon
esh essék , úgy gondolja, hogy m ozgás közben a kender rán eh ezed ik a kőre, és
növeli annak sebességét, vagy éppen bizonyos m értékig akadályozza, lassítja?19
Ha valam ilyen terhet viszü n k , érezzü k , hogy a vádunkra n eh ezed ik , magára
hagyva ugyanis m ozogna, é s ezt nekünk kell m egakadályoznunk; de ha akkora
seb esség g el m ennénk lefelé, m in t am ekkorával az adott súlyos test term észete
szerint zu h an n a, m iért érezn én k a súlyát, m iért n eh ezed n e ránk? Nem érti,
hogy ez ugyanaz, m intha olyasvalakit akarna m egseb esíten i egy lándzsával, aki
hasnoló, vagy m ég nagyobb se b e ssé g g e l m enekül, mint a m ilyen n el Ön üldözi?
Vonja le bátran azt a következtetést, hogy a szabad és term észetes e sé s során a
kisebb kő nem nehezedik rá a nagyobbra, következésképpen nem növeli meg
annak súlyát, m int nyugalm i állapotban teszi.
SIMPLICIO: És ha a nagyobbik követ tennénk a kisebbikre?
SALVIATI: Az utóbbi súlya csak akkor nőne m eg, ha a nagyobbik kő gyorsabban
m ozogna, valam elyest csök k en ten é a nagyobbik seb esség ét, ezért bár együ tte
sen m ég nagyobbak, m int a felső kő, m égis kisebb len n e a seb esség ü k , ez pedig
ellentm ond az Ön eredeti feltev ésén ek , Arra k ell tehát következtetnünk, hogy a
nagy és kis testek - ha fajsúlyúk azonos - egyform a seb esség g el m ozogn ak .30
Az, hogy Galilei a fajsúlyt em líti - m éghozzá egy olyan érvelésben, melyben
n in cs szerepe rendkívül különös. Sőt történetileg igen fontos: feltárja,
hogy m ilyen forrás ihleti a Galilei-féle érvelést, abban a szövegrészletben
is, am it az im ént idéztem, és abban is, am it alább idézni fogok. E forrás
pedig G iam battista B enedetti.21 1553 táján, Az összes euklideszi problém a
18 Ld. Opere, VIII. köt. 108. skk., magyarul: i. m. 78. sk.
19 Mulatságos megfigyelni, hogy Stefano degli Angeli később ezt a „frappáns” példát hasz
nálja fel a Ricciolival folytatott vitában; vö. tőlem: „De motu gravium ”, American Philosophical
Society, Transactions, 1955.
20 Ld. Opere, VIII. köt., 108., magyarul: i. m. 79.
21 G. Benedetti Galileire gyakorolt hatását értékelte m ár G. Vaillati (ld. „Le Speculationi
di Giovanni Benedetti sui Moto dei Gravi”, Scritti, 161. sk.; nemrégiben pedig R. Giacomelli:
Galileo Galilei giovane e il suo „De m otu”, Pisa, 1949.
GALILEI D E M O T U G R /M U M Á R Ó L - . A KÉPZELETBELI KÍSÉRLETRŐL ÉS ... 215
m egoldása22 Gabriel de G enzm annak szóló előszavában és ajánlásában,

m elyben a súlyos testek aláhullásának elem zésekor az arisztotelészit arkhi
m édészi sém ával váltja fel - Galilei, m in t nem soká lá tn i fogjuk, ugyanúgy
tesz -, Benedetti ezt írja:
Azt állítom tehát, hogy ha adott kél ugyanolyan formájú é s ugyanolyan fajtájú
test, [e testek] legyen ek bár eg y en lő k vagy eg y en lő tlen ek , ugyanabban a kö
zegben egyenlő idő alatt m ozognak keresztül egy eg y en lő nagyságú téren. Ez
az állítás igen kézenfekvő, m ivel ha nem egyenlő idő alatt m ozognának, akkor
különböző fajlájúaknak kellene len n iü k , vagy különböző közegeken át kellene
m ozogniuk.23
B enedetti - csakúgy, m int Galilei - m egállapítja, hogy a nagy és a kicsiny

súlyos testek (amelyek azonos term észetűek vagy fajtájúak, vagyis azonos
fajsúlyúak) egyszerre történő esése ellentétes A risztotelész tanításával.
Ebben vitathatatlanul igazuk van: Arisztotelész valóban azt tanította, hogy
a nagy kövek gyorsabban h ullanak alá, m int a kicsik.24 Felm erül azonban
a kérdés, vajon Simplicio nem tú l könnyen adja-e m eg m agát Salviati érve
lésének és hagyja zavarba hozni m agát egy paradox „kísérlet” által, amely
szerint egy m ásik liozzáerősítésével nehezebbé váló test lassabban vagy
ugy an ak k o ra sebességgel mozog, m in t az eredeti. Nem leh etn e-e, nem
kellene-e azt válaszolnia, hogy az esés elem zésekor Salviati m ellőz egy
alapvető, lényegi jelentőségű tényezőt, tudniillik a a m ozgással szem beni
ellenállást: valójában m inden m ozgás h atást és ellen állást foglal m agában;
és hogy ráadásul m agától értetődőként teszi fel, hogy a testek együttesének
súlya az együttes viszonylatában ugyanazt a szerepet tölti be, m int az egyedi
testé ennek az utóbbinak a viszonylatában. Vajon nem m ondhatta volna,
22 Restitutio omnium Euclidis problematum aliorumque una tantum modo circuli

apertura, Venetiis, 1558. J. B. Benedettiről ld. tanulmányomat: „Jean-Baptiste Benedetti,
critique d’Aristote”, Melanges offerts a Étienne Gilson, Paris, 1959 (és fent, 151-154.) [ld. je
len kötetben: Giambattista Benedetti, Arisztotelész bírálója - a szerb.], s m ár korábbról: az
Études galiléennes I. és II., melyben megtalálható a szerző bibliográfiája; ld. még Vaillati és R.
Giacomelli az előbbi jegyzetben hivatkozott munkáit.
25 Előszavát Benedetti külön kiadta, szintén Velencében, 1554-ben ezzel a címmel:
Demonstratio proportionum motuum localium contra Aristotelem', igen ritka, G. Libri újra
közölte az Histoire des sciences mathématiques en Italie III. kötetében (Paris, 1848,248. skk.);
az általam idézett rész a 249-250. oldalon található; fordításban idézem a 22. jegyzetben fel
tüntetett tanulmányomban [ld. jelen kötetben fentebb: „Giambattista Benedetti, Arisztotelész
bírálója” - a szerb.].
24 Ebben egyébként igaza volt.
hogy B enedetti „kísérlete”, m elyei Különféle m atem atikai ésfiz ik a i2526eszme-

fu tta tá so k cím ű könyvében m utatott be, és am elynek során két egyenlő (és
azonos anyagú) testet ejt le, először külön-külön, majd egy m atem atikai
vonalon összekötve, és a rra következtet, hogy sem m i ok nincs a rra , hogy
a m ásodik esetben ezek gyorsabbak legyenek, m int az elsőben (tehát hogy
együtt gyorsabbak legyenek, m int külön-külön) - kitűnő, de nem ér semmit
Arisztotelész ellenében?28 Valójában a szóban forgó két test k é t összekap
csolt test m arad és nem egyetlen; kötőfékkel összekötött két ló nem képez
egyetlen, k étszer nagyobb lovat, m int am ekkorák külön-külön, és a kettő
együtt nem fut kétszer olyan gyorsan, h a n e m ugyanolyan sebességgel
futnak, m in th a nem lennének összekötve. R áadásul még ha B enedetti két
testét egyetlen testnek tekintenénk is, valójában sem m i ok nincs a rra , hogy
gyorsabban haladjon, m in th a elszigetelten véve külön-külön haladnának;
sem az ű rb en , ahol a sebesség m indenképpen végtelen lenne, sem a telített
térben, m ivel itt kettős ellenállással lenne do lg u n k .27 M árpedig m iután a
sebesség arányos az erővel és fordítottan arányos az ellenállással, ugyanaz
lenne m indkét esetben.28
Ami pedig Salviati „kísérletét” illeti, Sim plicio ugyanígy azt felelhette
volna, hogy egy ágyúgolyóhoz rögzített szalm acsom ó szalm acsom ó m arad,
ahogyan az ágyúgolyó ágyúgolyó m arad. És ha a szalmacsomó lassan hullik
alá, am ikor a szalm acsom ó különáll, míg az ágyúgolyó gyorsan, ésszerű és
Arisztotelész tanításával sem m iképp sem ellentétes feltenni, hogy ha össze
lennének kapcsolva, az ágyúgolyó m egnövelné a szalm acsom ó m ozgását,
és ez utóbbi fékezné az ágyúgolyó m ozgását, jóllehet az együttes súlyuk
nagyobb, m in t az összetevőként szolgáló tárg y ak é és különösen az ágyú
golyóé: a szalm acsom óból és az ágyúgolyóból összetett együttes nem egy
súlyosabb ágyúgolyó. Az együttes nem term észeti tárgy. Sőt ugyanúgy, m int
a B enedettihez intézett feltételezett válaszában, Simplicio hozzáfűzhette
volna, hogy m ég ha - ellentétben a közfelfogással, a józan ésszel és Ariszto
telésszel - önfejűség is rávetíteni az együttesre azt, am i csak az összetevőkre
érvényes, szám olni kellene azzal is, hogy m iu tá n az együttes térfogata - a
golyóhoz viszonyítva - jobban m egnőtt, m int a súlya, az együttes mozgási
25 Diversarum Speculationum Mathematicarum et Physicarum Liber, Taurini, 1585.

26 I. m. 174.; Id. az előző oldalon hivatkozott tanulmányom at, 371., 2. jegyzet.
27 Ha valamilyen anyagból lévő rúddal összekapcsoltnak tekintjük őket, ez bizony ellen
állással járna a környező levegőre.
28 Két, kezükkel egymásba kapaszkodó ember nem hullik alá gyorsabban, sem ténylege
sen, sem Arisztotelész szerint.
GALILEI D E M O T U G R A U IU M Á .R Ó L -. A KÉPZELETBELI KÍSÉRLETRŐL ÉS ... 217
ellenállása is jobban m egnövekszik, m int a súlya, így tehát teljesen rendjén

való - és ism ételten összehangzik Arisztotelész dinam ikájával -, hogy ha a
mozgató erő aránya az ellenálláshoz csökken, a mozgás, vagyis a sebessége
szintén csökkenni fog.
M indezt Simplicio elm o n d h atta volna; vagy v alam i eh h e z hasonlót.
Némileg sajnálatos, hogy nem tette meg: ezzel világossá teh ette volna az
arisztotelészi álláspontot; an élk ü l, hogy m egerősítette volna. Hiszen a
m aga részéről Salviati - hivatkozva a tyúktojás és a kőtojás ném ileg más
összefüggésben is felhasznált példájára29 - azzal vághatott volna vissza,
hogy az ellenállás figyelembe vétele nem m enti meg a sebesség és a súly
arányosságának állítását, tekintettel arra, hogy ez az ellenállás, m iután a
szóban forgó testeknél - a tyúktojásnál és a kőtojásnál - hasonló, nem jön
szám ításba, a fentebb m ondott testek esésének sebessége egyáltalán nem
követi súlyaik arányát. Valójában ahelyett, hogy lassabban m ozogna, m int
a kőtojás, a tyúktojás m ajdnem olyan gyorsan mozog, m in t az előbbi, és
m ajdnem ugyanakkor ér földet, m int ez.
Ha az arisztotelészi d in am ik a abszurditásig menő egyszerűsítésében és

bírálatában, am it az im ént tárgyaltunk, Galilei nem szám olt a közeggel
szem ben kifejtett ellen á llássa l a lefelé hulló test m ozgásakor, ebből ne
következtessünk arra, hogy általánosságban nem ism erte volna ennek a
dinam ikában játszott szerepét. Éppen ellenkezőleg: az ellen állás erejének
viszonyaira vonatkozó arisztotelészi felfogás bírálata révén jutott el egy kép
zeletbeli kísérlet eszközével nem csak an n ak igazolásához, hogy a mozgás
lehetséges az űrben, de an n a k belátásához is, hogy az űrben m inden test
ugyanolyan sebességgel esik, és épp a közegellenállás m agyarázza, hogy
telített közegben ez nem így van.
Akkor vajon m iért nem beszélt róla eddig? T alán azért, m ert az ariszto
telészi din am ik át úgy m u tatta be, m int am i két fő axióm án alapul, neveze
tesen: a) a sebesség arányos a mozgatóerővel, és b) fordítottan arányos az
ellenállással. Úgy vélte, ezeket külön-külön bírálja,3" ta lá n a z é rt is, m ert
szokványos körülm ények között az ellenállás - a levegőé - m in im ális és
29 Ld. jelen tanulmányban alább.

50 Saját elmélete két tényezővel számol.
em iatt elhanyagolható. Valójában am ikor Simplicio, ahelyett, hogy előadná

S alviatinak azokat az érveket, m elyeket a m aga helyén kifejtettünk, a rra
szorítkozik, hogy az összes érv ellenére ő nem hiszi, hogy egy szem nyi
ólom ugyanolyan gyorsan hullik alá, m in t egy ágyúgolyó, akkor Salviati
erőszakosan k iro h an ellene.3'
SALVIATI: N yugodtam m ondhatott volna hom okszem et és m alom követ is. Nem
szeretn ém , Sim plicio úr, ha Ön is a sokakra jellem ező m ódszert követné, és a
b eszélgetést m ellékösvényekre terelve belekapaszkodna valam elyik állításom ba,
am ely csak hajszálnyira tér el az igazságtól, és e hajszál m ögé akarná rejteni
m ások tévedését, am ely oly vaskos, m int egy hajókötél. A risztotelész így ír: »Egy
száz rőf m agasból lezu h an ó, száz font súlyú vasgolyó földet és, m ielőtt egy egy
font súlyú egyetlen rőfnyit zuhanna«; én p ed ig azt állítom , h ogy egyszerre ér
nek földet; Ön elvégzi a kísérletet, és úgy találja, hogy a nagyobbik kétujjnyival
m egelőzn i a kisebbet, tehát abban a pillanatban, am ikor a nagyobbik becsapódik
a földbe, a kisebbik m ég kétujjnyira van a talajtól, m égis e m ögé a két ujj m ögé
akarná elbújtatni A risztotelész k ilen cv en k ilen c rőfjét azzal, h ogy csak az én
apró téved ésem ről b eszél, de m élyen hallgat a m ásik által elkövetett hatalm as
hibáról. A risztotelész kijelenti, h ogy a különböző súlyú testek azonos közegben
ú gy m ozognak (már am ennyiben m ozgásuk a súly függvénye), hogy seb ességü k
eg y en esen arányos a súlyukkal; olyan testek k el példálódzik, am elyeknél csak
a sú ly tiszta és abszolút hatása érvén yesü l, s elhanyagolja az egyéb tényezők,
például az alak vagy az igen kis részecsk ék szerepét, pedig ezektől fü ggően a
közeg nagym értékben m egváltoztathatja a súly hatását: az arany m inden más
anyagnál nehezebb, m égis, ha nagyon vékony lem ezt készítünk belőle, szinte csak
leb eg a levegőben , ugyanígy a kövek is, ha rendkívül finom porrá zú zzu k őket.
Ám ha továbbra is ragaszkodik eh h ez az általán os elvhez, bizonyítsa be, h ogy a
seb esség ek em lített aránya m inden sú lyos test esetén azonos és m egfigyelhető,
tehát hogy a húszfontos kő tízszer gyorsabban m ozog a kétfontosnál...
A közegellenállás tehát ténylegesen játszik bizonyos szerepet az esés sebes

ségének m eghatározásában; am ikor A risztotelész ezt állítja, nem teljesen
téved. M indam ellett igen súlyos hibát követ el, am ikor felteszi, hogy - egy
adott sú ly ú dolognál - a sebesség fo rd íto ttan arányos az ellen állással, 51
51 Discorsi, giornata prima {Opere, VIII. köt.), 110., magyarul: 79. sk.
GALILEI D E M O T U G R A V I U M in Ó L : A KÉPZELETBELI KÍSÉRLETRŐL ÉS ... 219
vagyis a közegek sűrűségével, am elyekben mozog. Olyan hiba ez, am ely

elfogadhatatlan következm ényekkel jár.
Valójában:32
SALVATI: ... ha tényleg igaz len n e, hogy egyazon test különböző fin o m sá g ú és
ritkaságú, egyszóval különböző áteresztők ép ességű közegekben - ily en például
a v íz és a levegő - való m ozgása során a lev eg ő b en annyival gyorsabban h a
ladna, m int ahogy a v íz sű rű ség e aránylik a levegőéh ez, akkor e n n ek eg y en es
következm énye len n e, h ogy m inden test, am ely a levegőben lezu h a n , a v ízb en
is lesüllyedne, m árpedig ez alapvető tévedés, h iszen sok olyan test van , am ely
a levegőben leesik , m íg a vízb en nem csak h ogy nem süllyed le, de m ég fel is
em elkedik.
Sim plicio nem igazán é rti Salviati érvelését; ráad ásu l jo g ta la n n a k véli,
tekin tettel arra, bogy Arisztotelész csak olyan testekkel foglalkozott, am e
lyek m indkét közegben (a vízben és a levegőben) lefelé m ennek, és nem
olyanokkal, amelyek az egyikben lefelé m ennek, és felfelé a m ásikban.
Szó szerint véve Simplicio ellenvetése kétségkívül eléggé gyenge. És
Salviati teljes joggal érezteti ezt vele, rám utatván, hogy rosszul védelm ezi
m esteré t. Valójában az t kellett volna Sim pliciónak m o n d an ia - m ik én t
rég ebben tette - , 3334hogy Arisztotelész fizikája nem m atem atikai fizika, és
ennélfogva nem kell szó szerint venni - m atem atikailag - a felhozott a rá
nyossági képleteket; ezek voltaképpen csak kvalitatívak és határozatlanok;
hozzávetőlegesek.54 G alilei term észetesen ezt nagyon jól tudja. De kétség
kívül úgy véli, hogy m iu tán a fizikatudom ány m atem atizálásának általános
problém áját m ár a D ialogóban tárgyalta,35 nem szükséges m eg v itatn ia a
Discorsiban. H ozzátehette volna, hogy az arisztotelészi ál-m a te m a tik a i
képletek nem tőle szárm aznak, és jóval őelőtte Arisztotelész kom m entátorai
32 I. m. 110., magyarul: 81.; ld. ugyanezt az érvet a De motuban (Opere, I. köt.) 263. sk.
33 Ld. Dialogo sopra i due m axim i systemi dei mondo, giornata prima {Opere, VII. köt.)
38.; giornata secunda, 242.
34 Simpliciónak alapjában igaza van: ha egy szigorúan kvantitatív sémával váltjuk fel
Arisztotelész fél-kvalitatív fogalmait, azokat a meghatározottságokat, melyekhez mindig hoz
zá kell tenni, hogy „többé-kevésbé”, azzal érzékelhetően meghamisítjuk az értelm üket; ld.
tőlem: Études galiléennes III., 120. skk., valamint legújabban G. J. Dijksterhuis: „The Origins
of Classical Mechanics”, in: Critical Problems in the History of Science, Madison, Wisconsin,
1959.
35 Ld. Dialogo, giornata prima, 38. sk.; secondo, 229. skk.; 242. skk.; terza, 423. sk.; Id.
még II Saggiatore {Opere, VI. köt.), 232. stb.
alkották m eg őket.36 Salviati így nekiáll egy „konkrét” példával bizonyítani

A risztotelész tézisének abszurd és ellentm ondásos következm ényeit.
T együk fel - m ondja Sim pliciónak37 hogy m eghatározott arányosság
áll fenn a víz - vagy b árm i, am i fékezi a m ozgást - testessége (corpulence)
és a levegő - mely kevésbé fékezi - testessége között, és ezt rögzítsük tet
szés szerint. Legyen - felel Simpicio -, tegyük föl, hogy tíz. T ehát - folytatja
Salviati - egy test sebessége, am ely lefelé h alad e két közegben, tízszer
lassúbb lesz a vízben, m in t a levegőben. Vegyünk m ost egy testet, amely
levegőben alászáll, de vízben nem - például egy fagolyót -, és jelöljünk
m eg v alam ilyen sebességet a levegőben való aláhulláshoz. Tegyük fel,
hogy a sebessége húszegységnyi - javasolja Simplicio. Tehát - következtet
Salviati - e testnek - Arisztotelész elm életével összhangban - kétegységnyi
sebességgel kellene alászállnia, nem pedig felfelé em elkednie, m int ahogy
teszi. Vica versa, egy test, am ely nehezebb, m int a fa, és a vízben kétegy
ségnyi sebességgel halad lefelé, a levegőben ezt húszegységnyi sebességgel
kellene tennie, vagyis a könnyebb fagolyó sebességével, am i ellentm ond
a sebesség és a súly arányosságára vonatkozó arisztotelészi tanításnak.
Egyébként a hétköznapi tapasztalat is bizonyítja, hogy Arisztotelész állítása
téves, és a vízben lefelé haladó testek sebességeinek aránya igen külön
bözik ezek esési sebességeinek arányától a levegőben: „így például38 egy
kőtojás a vízben százszor gyorsabban halad lefelé, m int egy tyúktojás, míg
a levegőben, [lefelé hullva] 20 ölnyi m agasságból nem lesz négyujjnyival
előrébb. Röviden, az ilyen nehéz test, am ely 10 ölnyi vízben h áro m órán át
m egy az aljáig, a levegőben egy vagy két érverésnyi idő alatt halad át, és58
58 A középkori bírálók is - és valójában m ár maga Arisztotelész is - a következő ellentmon

dásokat vagy megfontolásokat állították szembe ezzel: képletének megfelelően az erő egyen
lősége az ellenállással 1-es sebességet eredményez (V = P : R, P = R, tehát V = 1)*; márpedig
világos, hogy ha az ellenállás egyenlő a sebességgel, semmilyen mozgás nem következik be.
A képlet: sebesség = erő / ellenállás valami még abszurdabbat is magában foglal, tudniillik,
hogy m inden erő, legyen bárm ilyen csekély, mindig mozgást állít elő, olyan nagyot, mint a
vele szembenálló ellenállás. így - Averroes óta - olyan képleteket állítottak fel, melyek szá
molni akartak ezekkel a körülményekkel, például olyan képletet, amely a sebességet úgy
határozza meg, mint ami nem az erővel arányos, hanem az erő túlhatásával az ellenállás
ra - ez nagyon hasonló a Benedetti által átvett képlethez (ld. alább, 240. skk.); Bradwardine
pedig egy még bonyolultabb formában veszi át, amely modern nyelven fogalmazva egy loga
ritm ikus függvénynek felel meg; ld. fentebb, M arshall Clagett: Giovanni Marliani and Late
Medieval Physics, 129. sk., New York, 1941, és Anneliese Maier: Die Vorläufer Galileis im XIV
Jahrhundert, 81. skk., Róma, 1949.; Marshall Clagett: The Science o f Mechanics in the Middle
Ages, Madison, Wise., 1959. * V = sebesség; P = súly; R = közegellenállás
37 Discorsi, 111., magyarul: 80. sk.
38 Uo.
GALILEI D E M O T U G R A V IU M k R Ó L : A KÉPZELETBELI KÍSÉRLETRŐL ÉS ... 221
egy m ásik (így egy ólomgolyó) [10 ölnyi vizet] kevesebb, m int kétszeres idő
alatt tenne m eg [m int a levegőben történő esésnél].
Ebből az következik, hogy az arisztotelészi ellenvetés az űrben való m oz
gás lehetőségével szem ben, ami a sebességnek az ellenállás csökkenésével
arányos növekedésére épül, értéktelen: a sebesség az űrben egyáltalán
nem végtelen.39
A mozgás lehetőségét az űrben, és ugyanazokból az alapokból, tudniillik
az arisztotelészi „arányosság” kritikájából k iindulva, m int tudjuk, m á r
B enedetti állította. De Benedetti azt bizonyította - m in t majd Galilei is -,
hogy a súllyal egyenlőnek vagy azonosnak vett m ozgatóerőnek csökkennie,
nem pedig osztódnia kell az ellenállás értékével, am iből arra következtetett,
hogy az űrb en a testek a fajsúlyúkkal arányos sebességekkel h ullanak alá,
nem pedig - m in t G alileinél - m indegyik u gyanazzal a sebességgel. Azt is
érdem es m egjegyezni, hogy - anélkül, hogy m egnevezné - Sagredo hivat
kozik B enedetti tézisére, arra a tézisre, am elyhez - m int láttuk - Salviati
a hozzájárulását adja.4"
SAGREDO: ...Ö n v ilá g o sa n bebizonyította, h o g y az azo n o s közegben m ozgó,

különböző súlyú testek seb essége nem a sú ly u k k a l arányos, hanem egyen lő,
feltéve persze, h o g y anyaguk, vagy legalábbis a fajsúlyok azonos; azonban úgy
vélem , hogy az eltérő fajsúlyú testekre a szabály n em érvényes (m ert gondo
lom , Ön sem állítja, hogy egy parafa és egy ólom golyónak azonos a seb esség e).
M eggyőzően cáfolta azt is, hogy egyazon test se b e ssé g e különböző e llen á llá sú
közegekben a k özegek ellen állásával fordítottan arányos; ezek után szív esen
hallanék néhán y szót arról, hogy valójában m ekkora arányokat figyelh etü n k
m eg a m ondott esetekben.
Csakhogy jól tudjuk, Galilei éppen azt ak arja bebizonyítani, am i Sagredo

- és régebben saját m aga - szám ára h ih etetlen n ek tűnik, tu dniillik hogy
az ű rb en egy p arafa és egy ólomgolyó nem különböző, hanem ugyanolyan
sebességgel h u llik alá. És e teljességgel különleges tézisről - még több jog
gal, m int a testek gyorsulásának törvényéről az esés során - elm ondhatta 59
5 9 1. m . 112.
40 I. m. 122. Állandó - és roppantul tanáros - szokása Galileinek, hogy végigjáratja az
olvasót a gondolkodási szakaszokon, beleviszi őket azokba a tévedésekbe, melyeket maga is
elkövetett, majd kiszabadítja őket. Sagredo az, aki rendszerint a köztes fázist képviseli, és
Salviati képviseli azt, ahova eljutunk.
volna, hogy előtte senki nem védelm ezte.41 Bizonyítását érdem es közelről
elemezni. A nnál is inkább, m ert feltárja az ész já rásá t.42
SALVATI: ...E lőször m eggyőződtem róla, h ogy külön-külön m ind a két állítás
hamis: nem igaz, hogy különböző közegekben m ozogva egyazon test se b essé
geinek aránya m eg eg y ezik a közegek áthatolhatóságának arányával, valam int
sem , hogy azonos közegben a különböző sú ly ú testek seb essége ú gy aránylik
egym áshoz, m int a súlyuk (akkor sem , ha csupán fajsúlyok tér el); majd egyszer
re próbáltam figyelem be v en n i a két esetet, é s m egvizsgáltam , m i történik ha
különböző súlyú testeket m ás-m ás közegekbe h ely ezü n k . É szrevettem , hogy a
nagyobb ellen á llá st kifejtő közegekben nagyobb a seb esség ek k ü lönbsége, mint
az áthatolhatóbbakban. Ez a különbség olyan n a g y lehet, hogy ha a levegőben
zuhanva csa k n em egyform a seb ességgel m ozgó k ét test a vízbe kerül, az egyik
seb essége a m ásikének tízszeresét is elérheti, ső t az is előfordulhat, hogy egy
test seb esen zuhan a levegőb en , de a vízb en n em süllyed le, hanem lebeg, mi
több, e se tle g fel is jön a felszín re; vannak u g y a n is fafajták, vagy göbök vagy
gyökerek, am elyek nagy seb esség g el zu h a n n a k a levegőben, m íg a v ízb en egy
helyben leb egn ek .
Azon test em lítése, mely egyensúlyban m arad a vízben, egy olyan kitérőnek
(ami önm agában érdekes, és m ind Sagredonak, m ind Salviatinak lehetővé
teszi, hogy m eglehetősen különös kísérletekre hivatkozzanak a hidrostatikai
egyensúlyról és egyéb dolgokról) ad helyet, am ely m egtöri az érvelés m e
netét, ezért itt nem tárgyalom .4’ Kövessük h át Salviati beszám olóját:44
SALVIATI:... Láttuk, hogy a különböző súlyú m ozgó testek sebességkülönbsége a

nagyobi) ellen á llá sú közegekben sokkalta nagyobb, de mennyivel? Ha a higany a
közeg, nem csak az igaz, h ogy az arany gyorsabban süllyed, mint az ólom , hanem
ez az eg y etlen anyag, am i lesü llyed benne; az ö ssz e s többi fém és kő m ind felfelé
m ozog és ú szik , holott az aranyból, ólomból, rézb ő l, porfírból és a többi nagy
41 Az egy test vagy egy pont által megtett tér összeadásának szabályát egyenletesen gyor
suló (egyenletesen alaktalan) mozgásban ismerte a középkor, először Oxford, majd Párizs,
a XIV. század első felétől fogva; sőt Domenia Soto alkalm azta is az esés mozgására a XVI.
században. Ld. P. Duhem jól ismert munkáját: Études sur Léonard de Vinci, 3. köt., Paris,
1908-1913.; uő: Systeme du monde, VII. és VIII. köt. Paris, 1956 és 1958; valamint fentebb a 38.
jegyzetben hivatkozott munkák.
42 Discorsi, 113., magyarul: 83. sk.
45 Ld. jelen tanulm ányban alább: Függelék.
44 Discorsi, 116., magyarul: 87.
GALILEI D E M O T U G R A V IU M Á R Ó L : A KÉPZELETBELI KÍSÉRLETRŐL ÉS ... 223
fajsúlyú anyagból k észü lt golyó levegőb en végzett m ozgása között a különbség

szin te észreveh etetlen ü l kicsi; biztos, h o g y a száz rőf m agasról lezu h an ó arany
golyó m ég négyujjnyira sem előzi m eg a rézgolyót; e m eg fig y elés nyom án arra
a vélem ényre jutottam , hogy ha a közeg ellen állását teljesen m egszü n tetn én k ,
m inden test azonos seb esség g el zuhanna.
G alilei érvelése te h á t úgy jelenik m eg, m in t a h a tárh o z való közelítés.

A kétféle nagyságrendű sorozat, a közegek ellenállásának sorozata, m e
lyekben a súlyos testek mozognak, és sebességük különbségeinek sorozata
ö sszetartóan alakul: m inél erősebb az ellenállás, annál nagyobb a különb
ség; és megfordítva: am ennyire gyengül az előbbi, úgy csökken az utóbbi.4546
S züntessük meg az elsőt: m inden esély m egvan arra, hogy a m ásodikat is
eltű n n i lássuk.
T erm észetesen ez a bizonyítás logikailag nem kielégítő. És az arisz-
toteliánus nem teljesen téved, am ikor m in t ilyet nem fogadja el.48 Galilei
állítá sán ak bizonyításához egy k ísérletre lenne szükség. Ez azonban le
hetetlen: nem tu d u n k az űrben dolgozni. Galilei így a rra kényszerül, hogy
m egfordítsa az eljárást és bem utassa, hogy abból a hipotézisből kiindulva,
am ely szerint a súlyos testek esésének a sebessége az ű rb e n egyenlő, vissza
lehet ju tn i a valóságos kísérlet adataihoz; ráadásul m eg lehet m agyarázni
az ellenállás valódi szerepét a m ozgás tényleges késleltetésében. így foly
tatja tehát:47
Épp most azt kutatjuk, mi történik súlyukban nagyon különböző mozgó
dolgokkal olyan közegben, amelyben az ellenállás zéró, s am elyben tehát
m inden, e mozgó dolgok között fennálló sebességkülönbség egyedül a súlyok
egyenlőtlenségének tulajdonítandó. És m inthogy egyedül a levegőtől és
m inden más, mégoly vékony és alig ellenálló [engedő] testtől teljesen m entes
ü re s tér lenne képes érzékeink szám ára m egm utatni azt, am it kutatunk,
és m inthogy egy ilyen té r hiányzik, úgy járu n k el, hogy m egfigyeljük, m i
megy végbe ritkább és kevésbé ellenálló közegekben, összehasonlítva azzal,
am i m ás, kevésbé ritk a és ellenállóbb közegekben tö rtén ik . M árpedig ha
valóban úgy találjuk, hogy a különböző súlyosságú mozgó dolgok annyival
kisebb sebességgel bírn ak , am ennyire egyre kevésbé ellenálló [szó szerint:
45 Az arisztotelészi sémában ennek a különbségnek - mely arányos a lefelé hulló testek

súlyával és a közegek sűrűségével - változatlannak kell maradnia.
46 Annál kevésbé, m ert ellentmond Benedetti első látásra oly meggyőző elméletének.
47 Discorsi, 117., magyarul: 87. skk. - a fordítás a magyar kiadástól eltér.
egyre inkább engedő] közegben vannak, és ha végtére mégoly szélsőségesen

különböznek is a súlyukban, sebességeik különbsége a többinél enyhébb,
jóllehet nem [teljesen] ü re s közegben re n d k ív ü l kicsinynek bizonyul és
szinte m egfigyelhetetlennek, akkor úgy tű n ik szám om ra, egy igen valószí
nű feltevést m egtéve bizton h ihetjük, hogy a sebességük az ű rb e n teljesen
azonos lesz. Állapítsuk m eg tehát, mi tö rtén ik a levegőben, és hogy egy
m eghatározott felületű [alakú] és rendkívül könnyű anyagból lévő testet
vegyünk, képzeljünk el egy felfújt ballont: az a levegő [belül] ugyanabból
a levegő-közegből van, nem nyom sem m it, vagy igen keveset, m ert csak
igen kevéssé sű rített;4849súlya is csak nagyon kicsi, m int a pelyváé, amely
nem éri el az em lített ballon nagyságának m egfelelő ólomgolyó súlyának
ezredrészét sem. Csakhogy, ha ezeket [az ólmot és a ballont] leejtjük 4 vagy
6 rőfnyi [magasságból], ilyen térben úgy véli-e, Simplicio úr, hogy az ólom
előrébb ta rt majd, m int a ballon? Legyen biztos benne, hogy a sebessége
nem lesz három szoros, de m ég kétszeres sem.
M eglehet - feleli Simplicio - , 4Ühogy a m ozgás kezdetén, vagyis az első
4 vagy 6 rőfnél m indez úgy történik, ahogyan Ön mondja. M indam ellett
úgy érzem , hogy utána, hosszú ideig folytatva (a mozgást), az ólom maga
mögött hagyja (a ballont), nem csak hat a tizenkettőhöz arányban, de nyolc
vagy tízszeresen.
Salviati egyetért, sőt m ég rá is licitál:50 ha az esés elegendően hosszú
ideig ta rt, az ólom m egtehet 100000 m érföldet, míg a ballon csak egyet
jár be.
De ez sem m iképpen nem mond ellent a tézisének: épp ellenkezőleg, az a
tény, hogy a testek sebességei szabadesésben egyre jobban különböznek az
esés folyam án, igazolja elgondolását. Éppen ez történik akkor, ha a sebessé
gek különbségét nem a súlyuk okozza, hanem csak a külső körülm ényektől
függ, tu d n iillik a közegellenállástól; m indez teh át nem állh atn a elő, ha a
sebesség a lefelé haladó testek súlyosságától függene: M iután adott, hogy
[a nehézkedések] m indig ugyanazok, a b ejárt terek közötti arányoknak
u g y an azo k n ak kellene m a ra d n iu k , azonban azt látjuk, hogy a mozgás
folyamata során ez az arány m indig nő.
48 A levegő súlya nem kerül szóba, sem az, hogy annyival többet nyom, amennyivel sűrí-
tettebb: ezek olyasvalamik, amit mindenki feltesz. Ellenben csak csodálhatjuk - méghozzá
nem is kevéssé - Galilei leleményességét, ahogyan (természetesen képzeletbeli) kísérletét
összerakja, még ha az nyilvánvalóan nem is tarthat igényt a pontosságra.
49 Discorsi, 117.
50 I.m . 118
GALILEI D E M O T U G R A V IU M k R Ó L : A KÉPZELETBELI KÍSÉRLETRŐL ÉS ... 225
Galilei érve ravasz. Sőt, kissé lazának is tűnhet, am ely pusztán polem ikus
célzattal bír, vagyis a rra szolgál, hogy ellenfelét an n a k terepén re n d ítse
m eg - vagy hallgattassa el. Valójában jóval többről van szó. K étségkívül
ellenfele terepére lép - m inden k ritik ai érvnek így kell eljárnia -, de G alilei
gondolkodásában ezt nagyon kom olyan kell venni. Hiszen nem m ást vet
az arisztoteliánus (és hallgatólagosan B enedetti-Sagredo) szem ére, m in t
azt, hogy összeütközésbe került m inden tudom ányos m agyarázat ala p e l
vével, am ely szerint állandó okok állandó hatásokat idéznek elő. G alileit
az tölti el büszkeséggel, hogy ezzel ellentétben ő olyan tant alkotott, mely
m egfelel ennek.
Jól tudjuk, hogy az arisztotelészi dinam ikában egy állandó erő egyenletes
(uniformé) mozgást hoz létre. Egy test állandó súlya tehát nem lehet felelős
az esés gyorsuló m ozgásáért.5' De m enjünk tovább: tegyük fel, hogy gyor
suló m ozgást „okoz”: azaz legalább a különböző súlyok „okozta” sebességek
közötti viszonyoknak, és em iatt a bejárt terek közötti viszonyoknak szintén
állan d ó ak n ak kellene lenniük. Csakhogy valójában ez nem így van.
Egyébként úgy tűnik, Galilei esésről alkotott tanításával szemben ugyan
ezt az ellenvetést lehet tenni. Ugyanis ha benne a súlyosság első és közvetlen
h atása nem a mozgás, hanem a gyorsulás, és az esés sebességének növe
kedése csak m ásodlagos h atás5152, ez a gyorsulás, feltéve, hogy a különböző
testeknél - az ugyanabba a közegbe helyezett felfújt ballon és ólomgolyó
esetén - különböző, állandó m arad e testek tekintetében. Amiből az követ
kezik - vagy úgy tű n ik , az következik -, hogy a sebességek és a b e já rt terek
közötti aránynak szintén állandónak kell m aradnia.
Az, hogy Arisztotelész félreérti, Galilei (vagy Benedetti) pedig jól érti
az ellen állás szerepének a m ozgatóerő függvénye, m it sem v álto ztat az
alaphelyzeten: állandó tényezők nem hozhatnak létre változó h atásokat.
M árpedig éppen ezt m ondja Simplicio, a k in e k jó logikusként n in cs
szüksége Galilei érvének a rra a m agyarázatára, am ellyel most n ek ü n k
folytatnunk kell:53
SIMPLICIO: Rendben va n , de hadd folytassam az Ön gon d olatm en etét: ha a

különböző n eh é z k e d é sű testek sú ly k ü lö n b ség e n e m okozhatja s e b e s s é g e ik
51 E gyorsulás magyarázata az arisztotelészi dinamika crux a.

52 A sebesség gyorsulása és maga a sebesség csak a gyorsulás hatása vagy felhalmozó
dása.
arányának m egváltozását (m ivel a n eh ézk ed és nem változik), e z t az arányt a

közeg sem m ódosíthatja a legcsekélyebh m értékben sem , h iszen feltettük, hogy
m indig ugyanolyan.
Sim pliciónak, m int láttuk, tökéletesen igaza van: ha a közegellenállás

állan d ó érték k el bír - m ik én t A risztotelész feltette (és m aga G alilei is,
B enedettit követve, ezt tette egy m ásik összefüggésben) -, a két állandó
„ok” által létrehozott sebességek különbsége állandó m ara d . De éppen
ebben re jlik a tévedés: a közegellenállás nem állandó, h a n e m változó,
méghozzá éppen a mozgás sebességének függvényében. Salviati siet megma
gy arázn i:54
M indenekelőtt azt m ondom , hogy egy súlyos testnek term észetén él fogva van
eg y in h eren s princípium a [inherens irányultsága], hogy a súlyos testek 5’ közös
középpontja, vagyis földgolyónk középpontja felé mozogjon, állandóan és mindig
egy en lő en gyorsuló m ozgással, vagyis (oly m ódon), hogy eg y en lő időközökben
új sebességfokra és egy en lő kiegészítő nyom atékokra tesz szert. És ezt minden
olyan alkalom m al igazoltn ak k ell v en n i, am ik or m inden e s e tle g e s és külső
akadályoztatás el van távolítva, am elyek között van egy, am it n em tudunk meg
szü n tetn i, tudniillik a teli közeg akadályoztatása, am elyen a m ozgó dolognak át
kell haladnia, és am elyet félre kell tolnia. M árpedig jóllehet nyugodtnak, hígnak
és alig ellenállónak [engedőnek] tételezh etn én k , e közeg [a levegő] szem ben áll
a m ondott keresztező m ozgással, egyre kisebb vagy egyre nagyobb ellen állással,
aszerint, hogy lassabban vagy gyorsabban n y ílik m eg [tér ki], h o g y utat adjon
a m ozgó dolognak. így ez utóbbi, m ivel, m int mondottam, term észetén él fogva
folyam atosan gyorsul, a közeg folyam atosan erősödő ellen állásával találkozik,
és ez lassításnak és csö k k en ésn ek veti alá az új sebességfokok elnyerésekor,
m íg v ég ü l a seb esség elér e g y pontot, és az e llen á llá s egy olyan n agyságot, hogy
egyen sú ly alakulván ki közöttük, m inden gyorsu lás m egszű n ik .56
54 Uo., Id. De motu, 255. sk., illetve magyarul i. m. 89. sk. [Koyré elemzésének világossága
érdekében itt a Galilei-szöveg fordítása eltér a magyar kiadás szövegétől - a ford.]
55 A súlyosság természetének - a Párbeszédben hirdetett - nem ismerése nem akadályozza
meg, hogy ebben inherens elvet fedezzen föl a testeknél. Egyébként ez a gyorsulási állandó
elengedhetetlen feltétele.
56 Érdemes megjegyezni - de erre még visszatérünk -, hogy ha a gyorsulással szemben az
ellenállás arányos a sebességgel, tehát arányosan növekszik, értéke (vagy „sebessége”) fordí
tott arányban csökken, tehát a viszony az ellenállás és a gyorsulás között pontosan ugyanaz,
mint am it Arisztotelész az ellenállás és a sebesség között posztulál.
GALILEI D E M O T U G R A V IU M Á R Ó L : A KÉPZELETBELI KÍSÉRLETRŐL ÉS ... 227
E pillanattól fogva a szóban forgó mozgó dolog az aláhulláskor nyert

sebességgel „egyform a” és egyenletes m ozgással mozog.57 C sakhogy az
ellenállás növekedése nem a közeg term észetének a m egváltozásából ered,
h anem kizárólag azon sebesség növekedéséből, amellyel a közegnek - ol
dalirányban - ki kell térnie az aláhulló test útvonalából. H ozzátehetnénk,
hogy így m egőrződik az ok és az okozat arányosságának alapelve, és egy
ben m egm agyarázható, hogy egy állandó ok m ik én t idézhet elő változó
okozatot.
Galilei im ént idézett szövegrészlete igen érdekes és igen jelentős. Va
lójában nem csak a közegellenállás m ech an ik ai m agyarázatát m utatja be
- am i alapvető fontosságú elgondolás,58 és ezt nem csorbítja az a tény, hogy a
valóságos viszonyokra alkalm azva Galilei igen különös tévedést követ el59601-,
hanem azt is feltárja, am it én gondolkodása alapjául szolgáló axióm áinak
szeretnék nevezni. Ezek az axióm ák, am elyeket elm ulaszt világosan és
explicit módon megszövegezni, vagy nem sik e rü l m egfogalm aznia, vala
m iképpen m agukban az érvelésekben m egm utatkoznak.
A nehéz test... de tudjuk, hogy Galilei sze rin t, m iként B enedetti és Ar
khim édész szerint is, m inden test „nehéz”, s hogy nincsenek „könnyűek”,6"
így kiterjeszthetjük m inden testre vagy a te stre m int olyanra azt, am it a
nehézről m ond, és kijelenthető, hogy m inden te st „rendelkezik” egy belső
princípium m al, am elynél fogva egyenletesen gyorsuló m ozgással a Föld
középpontja felé törekszik.01 Más kifejezésekkel: a nehézkedés, am inek
57 Ld. alább, II. Függelék; Discorsi, 118., I. B. Cohen egy újabb könyvében (The Birth of
a New Physics, 117. skk, New York, 1960) azt az igen mély megjegyzést teszi, hogy a lefelé
irányuló „egyforma és egyenletes” tehetetlenségi mozgás az egyetlen tehetetlenségi mozgás,
mely Galilei fizikájában megvalósulhat.
58 Ezért van, hogy az összes későbbi vizsgálódás a közegellenállásról a testek mozgásában
részvizsgálat. Aligha fontos, hogy mint Newton megjegyzi (A természet filozófiájának mate
m atikai elvei, II., I. szakasz, A testek mozgásáról, melyek ellenállásba ütköznek sebességük
okán, scolion, I. köt. 254., Paris, 1759.), ama hipotézis, mely szerint a testeknek a sebességük
kel arányos ellenállása megfelel mind a matematikának, mind a természetnek, és valójában
„a közegekben, melyeknek nincs semmiféle tartóssága, a testek ellenállásai a sebességekkel
kétszeresen arányosak”, és nem úgy arányosak a sebességekkel, amiként Galilei hitte.
59 Ld. alább, II. Függelék.
60 Ld. már De motu, 360.: „Concludamus itaque, gravitatis nullum corpum expers esse,
sed gravia erse omnia, haec quidem magis, haec autem minus, prout eorum m ateria magis est
constipata et compressa, vel diffusa et extensa, fuerit.”
61 Akár azt is mondhatnánk, hogy a nehézkedés képezi a fizika i testet.
egyébként nem ism erjük a „term észetét”,02 m égis m eghatározható, m int

a testben inherent és vele ko-szubsztanciális „ok” vagy „elv”, tehát nem
csupán állandó ként, hanem m inden és bárm ilyen test szám ára ugyanazon
erőként. Éppen ezért állandó a gyorsulás értéke, am ely m inden tetszőleges
testre nézve ugyanaz, bárhol helyezkedjen is el - am i nem álln a fenn, ha a
nehézkedés külső erő, például vonzás h atása lenne.65 Ez végeredm ényben
szintén m agában foglalja, hogy az anyag, am iből a testek - legalábbis a földi
testek - felépülnek, m inden testben azonos és nem hordoz m inőségi különb
ségeket. Tehát egy test súlyossága (az űrben) szigorúan arányos az általa
tartalm azo tt anyag m ennyiségével. Némileg m egelőlegezve és G alileinek
kölcsönözve egy általa nem ism ert term inológiát, azt m ondhatjuk, hogy
G alileinél egy test töm ege és nehézkedése ugyanaz.626364
Sőt tovább is m ehetünk, és ism ételten m egelőlegezve elm ondhatjuk,
hogy Galilei szerint a tehetetlenségi tömeg és a súlytöm eg a lényegüknél
fogva azonosak, jóllehet ez az azonosság csak az ű rb en történő m ozgásban
jelenik meg, és nem abban, am elyik a telített térben m egy végbe, am int
ezt m indjárt látn i fogjuk. T ehetetlenségi tömeg? Galilei kétségtelenül nem
62 Ld. Dialogo {Opere, VII. köt.) 260. skk.:

SIMPLICIO. - La causa di quest’ effetto (a Föld részeinek mozgása lefelé) é notissima e
chiaschedun sa ch’ella gravita. Ma io non vi domando tel nome, ma dell’essenza della cosa:
della quale essenza voi non sapete punto piu di quello ehe voi sappiate dell’essenza dei movente
le stelle in giro, eccettuatone il nome, ehe a questa e stato posto e fatto familiare e domestico
per la frequente esperienza ehe mille volte il giorno ne veggiamo; ma non e che realmente női
intendiamo piu, che principio o ehe virtu sia quella che muove la pietra in giu, di quel ehe noi
sappiamo chi la muova in su, separata dal proiciente, o chi muova la Luna in giro, eccettoche
(come ho detto) i nome, ehe piu singulare a proprio gli abbiamo assegnato di gravita, doveche
a quello con termine piu generico assegnamo virtu impressa, a quello diamo intelligenza, o
assistente, o informante, ed a infinitri altri moti diamo loro per cagione la natura.
63 A nehézkedés magyarázatának és a róla szóló elmélet megalkotásának elutasítása a
forrása annak, hogy a galileizmus terméketlen marad az asztronómiai elméletben és hogy
Borelli kudarcot vall. Egy rossz elmélet még mindig jobb, mint minden elmélet hiánya, ld.
tőlem: Révolution astronomique, Borelli et la méchanique céleste, Paris, Hermann, 1961.
64 A tömeg = anyagmennyiség fogalmának története még eléggé homályos. Egyrészt alátá
maszthatnék azzal, hogy - legalábbis burkoltan - m ár Arkhimédésznél megjelenik; másrészt
azzal, hogy „kiterjedés x sűrűségeként való, valamint súlyként való meghatározása is: ez a
kísérletező mesterségének alapja. És - némiképp a magánvéleményem szerint - Keplernek
tulajdonítható e fogalom felfedezésének dicsősége. Valójában (megkülönböztetve a tömeget =
anyagmennyiséget = kiterjedés x sűrűséget, ami szerepet játszik a dinamikai viszonyokban
és állandó marad, a súlytól, amely nem) elsőként ő adta meg pontos meghatározását. Ez annál
dicséretesebb, mert a dinamikában Kepler még arisztoteliánus, ha eretnek módon is. A tömeg
fogalmának előtörténetéhez Ld. Anneliese Maier: Die orlaufer Gelileis im XIV Jahrhundert,
Róma, 1949. Max Jammer: Concepts of Mass, Harv. Univ. Press, 1961.
GALILEI D E M O T U G R A t 'l U M k R Ó h : A KÉPZELETBELI KÍSÉRLETRŐL ÉS ... 229
alk alm azza ezt a kifejezést,05 ám ettől m ég igaz, hogy érveléseiben m ind
u n ta la n e fogalm at írja körül.6566 Valójában a nehézkedés „inherens elvén”
kívül a Galilei-féle testnek van egy m ásodik belső elve - am ely szerinte
ugyanaz -, tu d n iillik a gyorsulásnak való ellenállás vagy lassulás, am it
elszenved vagy am inek engedelm eskedik07, am ely e (pozitív vagy negatív68)
gyorsulás nagyságával és a súllyal, vagy m ondjuk így, a töm eggel, vagyis
az általa tarta lm az o tt anyagm ennyiséggel09 arányos. A nyugodt és engedő
közeg ezért - és ezáltal - áll ellen a lefelé hulló test m ozgásának: a közeg
részeinek - G alilei a közeget tökéletes folyadékként képzeli el - sem m ilyen
összefüggésük nincs egym ással (sem m ilyen viszkozitásuk nincs), ellen
szegülnek az oldalirányú m ozgásnak, an n ál inkább, m inél nagyobb ez az
oldalirányú m ozgás, a mondott test esési sebességének függvényében; vagy
m ég pontosabban annyira, am en n y ire nagyobb a gyorsulása (átm enet a
nyugalom ból a mozgásba). Azt is m ondhatnánk: m inél nagyobb az aláhulló
test közegre gyakorolt hatása, annál nagyobb a közeg vagy a közeg részeinek
az ellenállása.70 Világos, hogy ez a reakció annál erősebb - a közegellenállás
an n á l nagyobb -, m inél sűrűbb, vagy am i ugyanaz, m inél nehezebb a közeg.
Végül világos, hogy egy lefelé hulló test annyival könnyebben győzi le a
közeg ellenállását, am ennyivel az ezt hajtó erő nagyobb, m ás kifejezéssel:
am ennyivel nehezebb; vagy még pontosabban, am ennyivel nehezebb, m int
65 A „tehetetlenség” (inertia) kifejezés Keplertől származik, és nála nagyjából az ellenté

tét jelenti annak, am it számunkra jelent, tudniillik a mozgatandó test ellenállását, inclinatio
ad quietem-et, Nicolaus Oresmiusszal szólva. A kifejezést én természetesen a mai értelemben
használom.
66 Egyébként fenntartható, hogy a tehetetlenség = mozgási ellenállás = törekvés a nyugal
mi állapotra képzete nem más, mint az arisztotelizmus egyik alapvető és lényegi elgondolá
sának kifejtése: valóban, miért kellene erő a testek mozgatásához, ha semmi nem állna ellent
a mozgatott testnek? És mozgató híján m iért nem állnának le, ha nem lenne bennük törekvés
a nyugalmi állapotra? Végül még tovább menve: mivel a mozgás egy képesség megvalósulása,
miként értelmezhető ez az utóbbi akkor, ha nem áll ellen semmi e megvalósulásnak?
Ezen túlmenően hozzátehetnénk, hogy a tehetetlenség mai képzete nem áll oly távol a
Keplerétől (vagy Arisztotelészétől), mint első látásra az imént mondottak alapján tűnhet:
m ert a tehetetlenség ellenállás a változásnak. Ld. Newton: Principes mathérnatiques de la
Philosophie naturelle, I. köt., Paris, 1759, 2.
67 A gyorsulásnak és nem a mozgásnak való ellenállásról van szó, mely utóbbival szemben
a test „közömbös” és ami megmarad. Éppen ezért van az, hogy amikor az esés folyamán a
gyorsulást közömbösíti a közeg külső ellenállása, a súlyos test egyenletes sebességgel foly
tatja a mozgást.
68 Nagyobb erő kell, hogy egy adott testnek nagyobb gyorsulást (gyorsabb mozgást) ad
junk; a gyorsulás arányos az erővel.
69 A gyorsulás így - adott erő esetén - fordítottan arányos a testek tömegével (súlyával),
melyekre hat.
70 Implicit módon az akció és a reakció egyenlőségének állításáról van szó. Egyébként az
ütközés kapcsán ezt m ár Leonardo da Vinci is állította.
a szóban forgó közeg. így láttuk, hogy milyen erős volt az ellenállás, am ikor
a levegő a felfújt ballon igen gyenge m om entumával állt szemben, és milyen
kicsiny volt, am ik or az ólom gömb nagy súlyával állt szem ben; ebből azt
a következtetést vontuk le, hogy ha a közeget teljesen m egszüntetjük, az
ebből szárm azó előny a ballo n n ál oly nagy lenne, az ólomgömbnél pedig
oly kicsiny, hogy sebességük egyenlő lenne. M árpedig ha elfogadjuk azt az
elvet, amely szerin t „egy közegben, mely az ű r vagy valam i m ás folytán”7'
nem tanúsít sem m ilyen ellen állást a m ozgással szem ben, akkor m inden
test ugyanolyan sebességgel h u llik alá,7172 akkor m eg tudjuk határo zn i az
ugyanabban és a különböző közegekben mozgó, egyform a és a különböző
testek sebességeinek viszonyát. M ásként fogalm azva: képesek vagyunk
- helyesen - m egoldani azt a problém át, am elynek arisztotelészi m egoldá
sáról k im utattuk, hogy téves.
Valójában azokban a m egfontolásokban, melyek azt célozták, hogy Galilei

igazsága felváltsa A risztotelész tévedését, a közeg szerepe érzékelhető
m ódon egy m ásik asp e k tu sb a n jelenik m eg elő ttü n k . H atása m á r nem
din am ik ai, h a n e m - m int B enedettinél - sta tik a i; vagy ha úgy tetszik,
hid ro statik ai. A közeg nem szem ben áll a lefelé hulló test m ozgásával,
hanem csökkenti an n ak súlyát.
Számot vet-e Galilei e változással, amely a közeg hatásán ak bem utatá
sában áll be? Nem m ond egy szót sem róla, és úgy té r át egyikről a m ásikra,
hogy nem áll m eg az átm enetnél. M indenesetre úgy tűnik, lehetetlen fölten
ni, hogy összekeverte volna e két kontextust.7’ Sokkal valószínűbb, hogy úgy
vélte, a kettő egym ásra épül; és bízott abban, hogy az olvasó m egkülönböz
teti őket. B árm int legyen is, azt mondja, hogy m egoldhatjuk a szóban forgó
problém át, h a m egfigyeljük, hogy a közeg súlya m ennyit von le a mozgó
dolog súlyából, am it [a súlyt] a mozgó dolog a n n a k eszközéül használ, hogy
utat nyisson a közegben és en n ek részeit eltérítse az útjából...74

72 A lefelé hulló testek gyorsulásával szemben fellépő ellenállás arányos a tömegükkel, de
a mozgatóerő, vagyis a súlyosságuk is; innen az egyenlő gyorsulás.
73 A légellenállás az inga és a lövedékek mozgásában tisztán mechanikai szerepet játszik,
lásd alább, 259-262.
GALILEI D E M O T U G R A V IU M k R Ó L -. A KÉPZELETBELI KÍSÉRLETRŐL ÉS ... 231
Mivel pedig köztudott, hogy a k özeg annyival csökkenti a benne lévő test súlyát,
am ennyi az ő azonos térfogatú részén ek a súlya, ha en n ek m egfelelő arányban
csökkentjük a m ozgó testek seb esség ét, a m e ly -fe lte v é sü n k sz e r in t-e lle n á llá st
nem mutató közegben m idig ugyanaz lenne, m ár el is értük a célunkat.
Különös érvelés,75 amely m egerősíti Galilei felfogásának azt az értelm ezését,

am it fentebb adtam : „a súly” a gyorsulás „oka”, vagy „indoka”. C sökkentsük
a testre ható „súlyt”: a gyorsulás és így a sebesség ugyanígy csökkenni fog,
feltéve, hogy az ellenállás, am ely szemben áll e súly hatásával, ugyanaz
m arad.
így például képzeljük el, hogy az ólom tízezerszer nehezebb, m int a levegő, m íg
az ébenfa csak ezerszer.76 Van két szubsztanciánk, am elyek e sé s i se b esség ei
ellen állás nélküli közegben egyen lők . De ha ez a közeg a levegő, az ólom seb es
ségéből elvon eg y részt a tízezerb ől, és az éb en éb ől egy részt az ezerb ől, tehát
tízet a tízezerb ől. K övetkezésképp míg ha a levegő lassító hatása m egszű n ik ,
az ólom és az ében egyszerre h u llik alá, akárm ilyen m agasságból, a levegőben
az előbbi elveszíti a tízezer egy részét a seb ességéb ől, az ében p ed ig tíz részt a
tízezerből.77 M ásként fogalm azva:, ha a m agasságot, ahonnan a két test elindul,
felosztottuk tízezer részre, az ólom az ébent tíz vagy legkevesebb k ilen c résszel
maga m ögött hagyva h u llik le a földre. Nem v ilá g o s-e , hogy az ólom göm b, m e
lyet egy 200 öl m agas toronyból ejtünk alá, 4 ujjnyival lehagyja az ébengömbüt?
Csakhogy az ében tízezerszer annyit nyom, m int a levegő, a felfújt ballon viszont
csak négyszer annyit. Következésképp a levegő az ében term észetes és inherens
sebességét egy résszel az ezerhez csökkenti, míg a balloné, m élyé akadályoztatás
nélkül ugyanaz len n e, a levegőb en egy rész a n égyh ez csök k en ést szenved el.
így am ikor az ébengolyó a torony tetejéről aláh u llva földet ér, a ballon csak e
75 Eme érvelés alapján, ha szó szerint vesszük, a sebességek arányosak a súlyokkal, mint
Arisztotelésznél - vagy Benedettinél. De valójában nem kell Galilei érvelését szó szerint ven
ni, mivel nem a „sebességről”, hanem a gyorsulásról van szó. Mai nyelven kifejezve, mint
ahogyan a 236. oldalon tettem, azt mondhatni, hogy egy súlyos testnek egy azt „könnyebbé
tevő” közegbe történő bemerítése, elkülöníti egymástól a súlyos test nehézkedési tömegét és
tehetetlenségi tömegét.
76 Discorsi, 119. skk., magyarul: 90. [Iíoyré elemzésének világossága érdekében itt a Gali-
lei-szöveg fordítása eltér a magyar kiadás szövegétől - a ford. ] Ismételten megjegyezzük, hogy
Galilei numerikus meghatározásai nem empirikus - hanem képzeletbeli - jellegűek.
77 Valójában a levegőbe merülve az ólom a súlyának tízezred részét, az ében egy ezrelékét
veszti el; az előbbi tényleges súlya tehát 10000-1 = 9999, a másodiké 1000-10 = 990, vagy a két
esetben a test súlyának csökkenése egyenlő a közegével (P - R, vagyis Súly - Ellenállás).
távolság három negyedét tette m eg. Az ólom tizen k étszer nehezebb, m in t a víz,
de az elefántcsont csak kétszer. E két szubsztancia seb essége, ha (mozgásukban)
egyáltalán nin csen ek akadályozva, egyenlő, a v ízb en az ólom nál eg y tizenketted
részben, az elefántcsontnál egyk etted részben csök k en . Végül ebből ered, hogy
am ikor az ólom a vízben 11 öln yit alám erül, az elefán tcson t csak hatot. Ezt az
elvet követve, azt h iszem , ú gy találjuk, hogy a k ísérlet a mi szám ításain k k al
jobban összeh an g zik , m int A risztotelészével.
Sem m i kétség: G alilei szám ítása sokkal jobban összehangzik a kísérlettel,

m in t Arisztotelészé. Feltéve m indenesetre, hogy a kísérletet végre is hajt
ju k és feltéve, hogy Salviati k erek szám ait - ezer, tíz e z e r-v a ló s szám okra
cseréljü k , am elyek az u g y an a b b an a közegben lefelé hulló különböző
szubsztanciák fajsúlyai közötti78 ténylegesen m egm ért, valóságos viszo
nyokat fejeznek ki. Olyan kísérletekről és m érések rő l van szó, amelyeket
Galilei m inden bizonnyal nem végzett el, és m ég csak nem is állította, hogy
elvégezte volna. Még m indig a képzeletbeli k ísérlet terepén vagyunk.
Szintén a képzeletbeli kísérletek teszik lehetővé, hogy m eghatározzuk a
különböző közegekben lefelé hulló testek sebességviszonyait, am it nem
a közegek különböző ellen á llá sa in a k összeh ason lításával teszünk m eg, hanem
úgy, hogy a m ozgó dolgok n eh ézség én ek a k özegek n eh ézségéh ez viszonyított
tú lsú lyátvesszü k szám ításba.79 íg y például az ón ezerszer nehezebb a levegőnél
és tízszer (nehezebb) a vízn él. Ha az ón [űrben m ért] abszolút se b e ssé g é t ezer
részre osztjuk, akkor a levegőb en , am ely ebből e g y ezrednyi részt von el, az ón
999 seb esség i fokozattal m ozog, ám vízben csu p án 900-al, u gyan is a v íz egy
hatod, m íg a levegő csupán egy ezred n yi részével csökkenti az ón n eh ézségét.
Ha azonban a v ízn é l k issé súlyosabb testet v eszü n k , am ilyen például a tölgyfa,
és belőle egy olyan golyót k észítü n k , amely, teg yü k fel, 1000 drachm a, m íg a
vele azonos térfogatú víz 900, a lev eg ő pedig 2 drachm a, akkor v ilá g o s, hogy ha
az abszolút seb essé g e [a tölgyből k észü lt gömbnek] ezer fokú, ez a levegőben
lulencszáznyolcvan n yolc [fokú] le sz , de a levegőben csak ötven, u g y a n is a víz a
neh ézség ezer fokából eltöröl k ilen cszázötven et, é s csak ötvenet h a g y m eg. Egy
78 Galilei ugyan nem fajsúlyokról beszél, ahogyan M. Crew és Salvio a Discorsi fordításá
ban mondatják vele (Dialogues Concerning Two New Sciences by Galileo Galilei, translated
from the Italian and Latin into English by M. Crew and A. de Salvio, Evanston and Chicago,
1939.), de a jelentés világos.
79 Discorsi, 120.
GALILEI D E M O T U G R A L IU M Á R Ó L : A KÉPZELETBELI KÍSÉRLETRŐL ÉS ... 233
ilyen szilárd le si tehál m ajdnem húszszor gyorsabban m ozogna a levegőben,

m int a vízb en , m iu tán adott, h ogy n eh ézség én ek többlete a v íz é h e z képest a
sajátjának a huszada. C sakhogy itt m eg kell jegyezn i, h ogy csak azok az anya
gok tudnak lefelé haladni a v ízb en , am elyek [specifikus] n e h é z sé g e nagyobb
(m int a vízé), s am elyek ennélfogva több százszor n eh ezeb b ek a lev eg ő n él. így
ahhoz, hogy kik u tassu k a v ízb en és a levegőben való se b e ssé g e ik arányát, je
lentős tévedés n élk ü l feltehetjük, hogy a levegő nem von le sem m it az abszolút
n eh ézség nyom atékából, s en n élfo g v a az ilyen testek abszolút se b e ssé g é b ő l
sem . így m iután m egtaláltuk azt a többletet, am ellyel sú lyu k a v íz é h e z képest
rendelkezik, kijelen th etjü k , hogy levegőb en való se b e s sé g ü k a v íz b e n való
seb ességü k k el ugyanolyan arányban áll, mint teljes sú ly u k a sú lyn ak a vízhez
viszonyított többletével. Például ha egy elefántcsont golyó 20 unciát nyom s az
azonos térfogatú v íz 17-et, akkor az elefántcsont se b esség e a levegőb en a vízben
való seb ességéh ez képest 20 a 3-hoz lesz.
Galilei „h id ro statikai” érvelése m eglehetős hűséggel követi B enedettiét.

Voltaképpen csak a párbeszédes form ában, a stílus eleganciájában, a pél
dák szám ában és változatosságában különbözik tőle: m ert b ár B enedetti az
ű rb en és az ellenálló közegben az esés sebességének problém áját taglalva
fajsúlyról beszél, és Galilei szinte m indig röviden csak nehézséget említ,
példái a leg g y ak rab b an m égis a fajsúlyra történő h ivatkozást foglalják
m ag u k b an , rá ad ásu l úgy, hogy m indez az olvasó szá m á ra is világossá
válik. Csakhogy m íg ugyanazt az u tat követik, és érveléseikben ugyanazt
a sém át használják - az arkhim édészit -, B enedetti és Galilei érezhetően
eltérő következtetésekre jut. Míg az előbbi, m int m á r m ondottam , azt ál
lítja, hogy a nagy és a kicsiny, a nehéz és a könnyű, de ugyanolyan anyagú
vagy specifikus nehézségű testek ugyanazzal a sebességgel h u lln ak alá,
s hogy a különböző specifikus nehézségű testek nem csak a telített, de az
ü res közegben is eltérő sebességgel hullnak alá, G alilei fe n n tartja, hogy a
sebességük az űrben ugyanaz. Miként m agyarázandó ez a különbség? Vajon
az előbbi egyszerű tévedéséről v an szó? Vagy valam i m ásról?
Először idézzük Benedettit!80
80 G. Benedetti: Resolutio omnium Euclides problematum (Libri, id. hely, 259. skk.); vö.
fentebb, a 23. jegyzetben idézett tanulmányom 353. skk. Írásához Benedetti mellékel egy raj
zot, melyet feleslegesnek tartok itt újraközölni.
F elteszem tehát, hogy az azonos közegben és ugyan azon téren [át] m ozgó, egy
m áshoz hasonló, de eltérő hom ogenitású testek m ozgásainak [sebességeinek]
aránya azzal az aránnyal a zon os, am i e te ste k k özegtől való e lté r é se [excés]
(tehát sú lyosságu k vagy k ön n yű ségü k ) k özölt á ll fenn, feltéve, h o g y e testek
hasonló form ájúak. És v ic e v e r s a , vagyis az az arány, amely a testek közegtől
való eltérése között áll fenn, u gyanaz, m int a m ozgásu k között [fennálló] arány.
Ez a következőképpen bizonyítható:
V együnk egy eg y ség es b fg közeget (p éld áu l vizet), és h elyezzü n k bele két
eltérő hom ogenitású, vagyis különböző fajtájú [göm b-]testet (1. ábra). T együk fel,
hogy d.e.c. test ólomból van, az a.u .i. test fából, é s hogy mindkettő n eh ezeb b egy
hozzájuk hasonló, de vízből álló testnél. E vízb ő l álló gömbtestek leg y en ek m és
n jelűek. Vegyük a világ középpontját s-nek. T együ k fel, hogy a m ozgás a d quem -
je h .o .x .k vonal, és az a qu o határ az a.rti.d v o n a l..., [valamint hogy] m indkettő
olyan kört alkot, am elynek középpontja eg y b eesik a világ középpontjával. Ekkor
ha az s.o é s az s .x vonalakat ezek a qu o h atáráig m eghosszabbítjuk, e határok
által közrefogott vonalak eg y en lő ek leszn ek ... E zen felül tegyük fel, h ogy a.u .i
test középpontja az a .m .d és a m egh osszab b ított s.o vonal m etszéspontjában
helyezkedik el, és a d .e.c test [középpontja] s .x vo n a l m etszéspontjában \a.m .d-
vel]. T együk fel továbbá, hogy az a .u .i testtel eg y e n lő , vízből alkotott test m , és
hogy n [test] egyen lő d .e.c testtel. [Végül teg y ü k fel,] hogy d.e.c test nyolcszor
nehezebb, m int n, és az a .u .i test kétszer [nehezebb], mint m.
i
i. á b ra
GALILEI D E M O T U G R A V IU M kR Ú L : A KÉPZELETBELI KÍSÉRLETRŐL ÉS ... 235
Azt m ondom tehát, hogy d .e .c test m ozgásán ak aránya a .u .i test m o zgásáh oz

(a feltett hipotézisben) m egegyezik azzal az aránnyal, am i d .e.c é s a .u .i testek
súlyainak n és m testektől való eltérése között á ll fenn, vagyis a .u .i test m ozgá
sának ideje hétszer olyan h osszú lesz, m int az az idő, am i alatt d .e.c test [m o
zog]. Mivel A rkhim édész D e in s id e n tib u s cím ű könyvének III. propozíciójából
világos, hogy ha a .u .i és d .e .c ugyanolyan n eh ezek lennének, m int m é s n testek,
sem m iképp nem m ozognának sem felfelé, sem lefelé, és ugyanezen [könyv] VII.
propozíciójából belátható, hogy az annál a k özegn él [amelyben elhelyezkednek]
nehezebb testek, lefelé tartanak. Következésképp a .u .i és c.e.d testek lefelé tar
tanak, és a ned vesség (vagyis a víz) a .u .i test m ozgására fele akkora, m íg d .e .c
nyolcad akkora arányban fejt ki ellen állást. Ebből következik, hogy az idő, am i
alatt a .u .i test középpontja áthalad az adott téren , h étszeres arányú (h étszer
hosszabb) lesz ahhoz az időhöz képest, am i alatt d .e .c test középpontja halad át
az adott téren (term észetes m ozgásról b eszélek , m ivel a term észet m in d en ü tt a
legrövidebb utakat követi, vagyis egyen es von alak m entén cselek szik , h acsak
valam i m eg nem akadályozza ebben): ezért van az, m int ezt A rkhim édész fent
em lített könyvéből is levezethetjük, hogy a m ozgás mozgáshoz m ért aránya nem
a .u .i és d.e.c nehézségének arányához igazodik, h an em a .u .i m -h e z m ért, és d .e.c
n- hez m ért nehézségének arányával egyezik m eg. E tétel fordítottja kellőképpen
világos m agából e tételből...
Ebből következik, h ogy a sebesebb m ozgás oka nem abban áll, h ogy a gyor
sabb test nehézségéb en vagy könn yű ségéb en eltér a lassúbb testtő l..., hanem
valójában a testek n ek a k özeg n eh é z sé g é h e z é s k ö n n y ű ség éh ez v iszo n y íto tt
fajlagos különbözőségében.
Egyszóval, am ikor Benedetti Arisztotelésszel felteszi, hogy a lefelé haladó

test „m ozgatóereje” arányos a súlyával, akkor szerinte nem a szóban forgó
test egyedi súlyáról, hanem specifikus súlyáról van szó. Sőt, m ivel A rkhi
médész szerint ez a súly csökken a közeg h atására, amelybe belem erül, csak
a m egm aradó súly, a test specifikus súlyának többlete a közeg specifikus
súlyához képest az, am i szám ításba jön, és a specifikusan különböző testek
különböző többletének viszonyai határozzák m eg sebességük arányait. így
az adott közegben lefelé haladó test súlyának csökkennie, nem pedig osz
tódnia kell a közegellenállással; vagyis e közeggel egyenlő töm egű súllyal
kell csökkennie.8' A sebesség tehát S/4ly/- E/llenállás/ és nem S : E, a különböző 81
81 Aritmetikai és nem geometriai viszony.

testek sebessége pedig ugyanabban a közegben súlyaiknak a közegéhez

képest vett többleteinek viszonyában Si/ebesség/: Sa/ebesség/ = (S/41y/-E /llenál]ís/) :
(S2/úiy/—E/iienánás/)’82 Pontosan úgy, ahogyan Galilei m agyarázta.
B enedetti teh át jó okkal jegyezte meg, hogy felfogása „nem felel meg
Arisztotelész tan ításának”. Vajon ugyanígy hozzátette volna-e, hogy ráadásul
nem felel meg „egyetlen kom m entátorának sem , ak ik et volt érkezése látni
vagy olvasni; vagy akikkel párbeszédet folytathatott”? Term észetesen sem
m i okunk kételkedni a szavahihetőségében. S egyébiránt elm élete a m aga
egységességében tényleg nem egyezik m eg a Sztagirita egyetlen kom m en
tátoráéval sem. Annyi bizonyos, hogy az esés ta n á t illetően m eglehetősen
hasonló dolgok találhatók Johannes Philoponusnál, különösen Arisztotelész
F izikájához írt Kommentár)ában, amely könnyen hozzáférhető volt.8’ M ind
am ellett bizonyos középkori kommentátorok, Arisztotelész dinam ikáját igen
erőteljes k ritik án ak vetve alá, belátták an nak szükségszerűségét, hogy egy
test sebessége nem E /rő / : E /llenállás/, hatóerő és ellenállás viszonyától
függ, hanem az előbbi többletétől az utóbbi felett.84 U gyanakkor igaz, hogy
Johannes Philoponus nem hivatkozik A rkhim édészre; s hogy a középkoriak
nem alkalm azzák felfogásukat az esési m ozgásra.
H arm inc évvel később a Különféle m a tem a tika i és fiz ik a i eszm efuttatá
sok cím ű gyűjtem ényében85 Benedetti visszatér a kérdésre, és azt mondja,
hogy:
m inden alkalom m al, am ikor két test ugyanakkora ellen á llá sb a ütközik, m oz
gásuk arányos lesz a m ozgatóerejükkel; és m egfordítva, m inden alkalom m al,
am ikor a két testn ek eg y és ugyanaz a n eh ézség e vagy a könnyűsége, és az őket
Pontosabban: P(-vel jelölve a test súlyát J és Pm m -mel a közegét, O > St/ t/e b e s s é g / l m
és /e b e s s é * /?
C 2 X «, C
° /e b e s s é * / ?
1. c
-'ebesség/ * '“’/eb e sség / ?
(P*7- P,) (P2?- Pm), pontosabban Pt-vel jelölve a test súlyát és Pm-
mel a közegét, Sr,t/ebesség/ P —, *i - P1 m ®/ebesaég/? *^ /e b e s s é « / ? ^ /e b e ssé g / • S /e b e s s é g / (P P?) (P ?“ P )•
Johannes Philoponus kommentárja, melyet először 1535-ben nyomtatott ki Velencé
ben (görögül), megjelent latinul 1539-ben, 1546-ban, 1550-ben, 1554-ben, 1558-ban és 1569-
ben. Egyébként Galilei idézi is a De motuhnn (i. m. 284.) (az űrben történő mozgás tárgyá
ban ld. alább, i. m. 254.): „Tanta est veritatis vis ut doctissimi etiam viri et Peripatetici huius
sententiae Aristotelis falsitatem cognoverunt, quamvis eorum nullus commode Aristotelis
argum enta diluere potuerit... Scotus, D. Thomas, Philophonus...”
84 Ld .fentebb, 28. jegyzet.
85 Diversarum Speculationum Mathematicarum et Phipicarum Liber (Taurini, 1585), 168.
skk. A lefelé hulló testek sebességeinek elemzésekor Benedetti csak a mozgatóerőket veszi
számításba, mivel olyan természetes mozgatóról van szó, mellyel a test semmilyen saját ellen
állást nem állít szembe. Nem ugyanarról van szó, mint a kierőszakolt mozgásoknál: ezekben
a közeg külső ellenállásához hozzáadódik a test belső ellenállása a mozgásnak (értsd a súlyé
az emelkedésnek vagy az oldalirányú áthelyezésnek).
GALILEI D E M O T U G R A V IU M kK Ó h : A KÉPZELETBELI KÍSÉRLETRŐL ÉS ... 257
érő ellen á llá so k külön b özőek , kettejük m ozg á sa fordítottan lesz arán yos az
ellen állások k a l.86
Ugyanakkor vigyázat: ezt ne Arisztotelész értelm ében vegyük! Valójában:
eg y súlyos lest te r m é sz e te s m ozgása kü lön b öző k ö zeg ek b en arán yos e test

súlyával ugyan ezen közegekben. így például ha eg y bizonyos nehéz test teljes
súlyát w.í-vel ábrázoljuk (4. ábra) és ha e testei bárm ilyen, nála kevésbé sűrű
közegbe helyezzük (m ivel ha sűrűbb közegbe h elyezn én k , nem súlyosabb, ha
nem könnyebb voln a nála, mint A rkhim édész m egm utatta), e közeg b elő le az
e.i részt vonná le, oly m ódon, hogy a súlynak csak a .e része hatna; és ha e testet
valam ilyen m ás, az előzőnél sűrűbb, de a testn él továbbra is ritkább közegbe
helyeznénk, e k ö zeg a fentebb mondott testből az u .i részt vonná le és szabadon
m eghagyná az a .u részi.
a u e j
1-------- ------------- 1----- 1— 1
2. á b r a
Azt m ondom , h o g y e g y test ritkább k özegb en v ett se b e ssé g e u g y a n ezen test

sűrűbb k özegb en v ett se b esség éh ez ú gy a rán y lik , m in t a .e az a .« -h o z , am i
sokkal inkább összh an gb an áll az értelem m el, m in t ha azt m ondanánk, h ogy a
sebességek olyanok lennének, m int u .i aránya e.í-hez, m ivel a seb ességek csakis
a m ozgatóerőkkel arányosak (ha az alak ugyanaz m in őségéb en , m enn yiségéb en
és helyzetét tekintve). Amit most m ondunk, n yilván valóan egyb eh an gzik azzal,
am it fentebb ír tu n k , m ivel k ijelen ten i, hogy k ét k ü lön n em ű , de az alakot, a
nagyságot stb. tek in tve azonos test seb esség ein ek aránya ugyanabban a k özeg
ben egyenlő m agu k n ak a súlyoknak az arányával, ugyanaz, m int k ijelen ten i,
hogy egy és u gyan azon test seb ességei különböző közegekben arányban állnak
a fentebb m ondott test súlyával e különböző közegekben.
M indez nem egyezik m eg Arisztotelész tanításával. De Arisztotelész az, aki

téved, nevezetesen am ikor feltételezi, hogy a súlyosság és a könnyűség a test
egym ással szem benálló és magához a testhez tartozó m inősége. Valójában
nin cs ebben sem m i: m inden test súlyos, többé vagy kevésbé; elsődleges
m inőségük sű rű vagy ritka voltukban áll; a könnyű testek nem m ások, m int
86 Itt Koyré nem adja meg az idézet helyét - a ford.

egy n álu k nehezebb közegben elhelyezkedő kevésbé nehéz testek, vagy

pontosabban: sűrűbb közegekben elhelyezkedő „ritkább” testek.87 M árpe
dig legalább gondolatban képesek vagyunk változtatni a közeg sűrűségén
vagy ritk a sá g á n és így a (közeghez viszonyítva) súlyos testet könnyűvé
alakíthatjuk és megfordítva. A közeg sűrűségét módosítva képesek vagyunk
m ódosítani egy adott test sebességét is a különböző közegekben. Ez utóbbit
növelni tu d ju k azáltal, hogy egyre ritkábbá tesszük a közeget. Ugyanak
kor a sebesség m ég az ű rb e n sem lesz végtelenné - am i érvényteleníti az
arisztotelészi ellenvetést az ürességben lefolyó m ozgásról. Ellenkezőleg: az
ű r az, am ib en a különböző fajsúlyú testek különböző sebességgel hullnak
alá, saját sebességekkel. Valójában:
a telített közegben a külső ellen állások arányát ki kell vonni a súlyok arányából,
és am i m egm arad, az határozza m eg a se b e ssé g arányát, am i, ha az ellen á llá s
ok aránya m egegy ezik a súlyok arányával, n u llával is egyen lő lehet; ez az oka,
hogy a se b e ssé g arányai az űrben m ások, m in t a telített közegben, tudniillik: a
különféle testek (vagyis a különféle anyagokból álló testek) seb esség e arányos
lesz abszolút fajsúlyúkkal, vagyis a sű rű ség ü k k e l.88
Ellenben az ü rességben az ugyanabból az anyagból álló testek sebessége

ugyanaz lesz, legyenek e testek nagyok vagy kicsik: egy ágyúgolyó nem
hullik alá gyorsabban, m in t egy puskagolyó.
Benedetti érvelése h ib átlan n ak tűnik, és így az a következtetés is, am elyre

jut - ezeket egyébként m egtaláljuk a fiatal Galileinél. Ha a közeg valóban
„elvesz” a ra jta keresztül mozgó testek súlyából; rá a d á su l h a az ugyan
akkora k iterjed é sű , de különböző term észetű , vagyis fajsúlyú testeknél
különböző százalékot vesz el belőlük - b ár az „elvett” súly abszolút meny-
nyisége ugy an az -, s így a különböző sebességek, m elyekkel ugyanabban
a közegben aláh u llan a k , arányosak lesznek a különböző súlyok különböző
túlsúlyával ez utóbbihoz képest (S/ebesség/i = S /úly/i = E /lle n á llá s/ és S/
ebesség/2 = S/úly/2 - E /lle n á llá s/), vajon nem következik-e, hogy a közeg
hatásán ak m egszüntetésével, tehát a testek ű rb e való helyezésével súlyuk
87 I. m. 174., és fentebb a 65. jegyzet.
88 C’est-á-dire si les forces mouvantes étaient égales aux résistances.
GALILEI D E M O T U G R A V IU M K R Ó L : A KÉPZELETBELI KÍSÉRLETRŐL ÉS ... 239
és sebességük azonos mennyiséggel növekszik, és így eltérő eredm ényekhez

ju tu n k ? Épp ezt m ondja a fiatal Galilei a De m oíuban:89
ugyanaz a mozgó dolog különböző közegekben hullva alá, am i m ozg á sa i se b e s

ség ét illeti, ugyanazt az arányt követi, m int azok a többletek, am elyek k el súlya
m eghaladja e közegekét; így ha a mozgó dolog sú lyossága 8 volt, é s az azonos
térfogatú közeg n eh ézség e 6, akkor seb esség e 2; és ha egy m ásik k özeg azonos
térfogatú egységén ek n eh ézség e 4, akkor seb esség b en n e 4. Ebből k övetkezik,
hogy a sebességek eg y m á s között olyan arányban állnak, m int 2 a 4-h ez; és nem
a közegek vastagsága vagy sű rű ség e szám ít, m iként A risztotelész k íván ta m eg.
Hasonlóképp nyilvánvaló a válasz egy m ásik kérdésre is: m ilyen arányt követnek,
am i a seb ességü k et ille ti, egyen lő töm egű, de egyen lőtlen súlyú m ozgó dolgok
ugyanabban a közegben [mozogva]? - E mozgó dolgok seb ességei úgy aránylanak
egym áshoz, m int a többletek, am ivel súlyuk e k özegét túlhaladják; két azonos
térfogatú, de sú lyosságukban egyen lőtlen m ozgó dolog egyik én ek sú lya legyen
8, a m ásiké 6, m íg a közeg azonos térfogatának n eh ézség e legyen 4: az egyik
seb essége 4 lesz, a m ásiké 2. Tehát e seb ességek a 2 és a 4 közötti arányt követik,
és nem a súlyosságuk között fen n állót, vagyis a 8 és 6 közöttit.
Galilei hozzáteszi, hogy az általa kifejlesztett felfogás lehetővé teszi a kü

lönböző közegekben lefelé hulló - vagy fölfelé mozgó - testek sebességei
közötti arányok kiszám ítását, és így következtet:90
E zek tehát a m ozgó dolgok m ozgásainak arányaira vonatkozó e g y e te m e s sza

bályok, legyen ek akár ugyanolyan fajtájúak vagy nem u gyanolyan fajtájúak,
m ozogjanak bár ugyanabban a közegben vagy különböző k ö zeg ek b en , lefelé
vagy fölfelé.
Ugyanakkor Galilei figyelm eztet rá, hogy a tapasztalat egyáltalán nem iga
zolja e szabályokat: a könnyű testek sokkal gyorsabban h u lln ak alá, m int
kellene - sőt a mozgás kezdetén gyorsabban h ullnak, m int a n ehezek -,
am i egyébiránt, m iközben a megfigyelt tények és az elm élet közötti ellent
m ondás m agyarázatát adja feladatunkul, egyáltalán nem az elm élet téves
89 Ld. De motu, 272. sk. [Koyré elemzésének világossága érdekében itt a Galilei-szöveg
fordítása eltér a magyar kiadás szövegétől - a ford.]
90 Vö. De motu, 272. sk.
voltát im plikálja: az eltérések egy pótlólagos tényező m eglétét és hatását

im p lik álják ...9'
Galilei „szabályai” - jól láttu k , hogy ezek B enedetti szabályai - Galilei
sz á m á ra éppúgy, m in t B enedetti szám ára, a m ozgás leh ető ség ét im pli
kálják az ürességben: a testek az ürességben véges sebességgel hullnak;
és különböző sebességekkel. Arisztotelész tévedése abban állt, hogy úgy
fogta fel, a nehézség és a könnyűség nem végső m inőségek, h a n e m csak a
testek relatív tulajdonságai, am elyek a testek saját sűrűségei és a testeket
körülvevő közegek sűrűségei közötti arányokat fejezik ki. Főként pedig
abban, hogy geom etriai és nem aritm etikai arányosságként értelm ezte a
m ozgatóerő és az ellenállás viszonyát. Ebből jutott a rra a következtetésre,
hogy az ürességben a sebesség végtelen lenne.92
H iszen a geom etriai arányokban szü k séges, hogy a kisebb m en n y iség annyi
szor m egsokszorozódjék, h o g y m eghaladja e g é sz adott nagyságát. Szükséges
tehát, hogy a mondott m en n y isé g valam i legyen , és nem sem m i; csak u gyan , az
önm agával m egszorzott se m m i nem halad túl sem m ily en m en n y iség et. Mindez
azonban nem szü k séges az aritm etik ai arányokban: ezekben eg y szám állhat
ugyanolyan arányban egy m á sik szám m al, m in t a szám a sem m iv el... íg y a 20
a 12-höz olyan, mint a 8 a o-h oz. Ezért, ha a m ozgások valóban, m ik én t Arisz
totelész gondolta, ugyanolyan geom etriai arányúak, m int (egy k özeg) finom
sága (egy m ásik) fin om ságú h oz, akkor okkal következtethetünk arra, hogy az
ü rességb en nem lehet m ozgás az időben; csak u gyan , [a mozgás] ideje a telített
közegben nem állhat ugyanolyan arányban, m in t a telített közeg fin om sága az
ü resség finom ságához viszo n y ítv a , m ivel az ü r e ssé g finom sága a se m m i. De ha
a gyorsaságok aránya nem geom etriai, hanem aritm etikai, akkor n em jutunk
abszurd következtetésre.
Ténylegesen ez az eset.95
91 De motu, 275.: „Sed anim advertendum est quod m agna hic oritur difficultas: quod
proportiones istae, ab co qui periculum fecerit, non observari comperientur. Si enim duo
diversa mobilia accipiet quae tales habeant conditiones út alterum altero duplo citius feratur,
et ex tu rri deinde dimittat, non certe velocius, duplo citius, terram pertinget: quin etiam sin
observetur, id quod levius est, in principio motus praeibit gravius et velocius erit. Quae quidem
diversitates et, quodammo prodigia, unde accidant (per accidens enim haec sunt) non est hic
locus inquirendi. Visendum enim prius est, cur motus naturalis tardius siti n principio.”
92 I. m. 278. sk. [Koyré elemzésének világossága érdekében itt a Galilei-szöveg fordítása
eltér a magyar kiadás szövegétől - a ford.]
93 I. m. 281. [Koyré elemzésének világossága érdekében itt a Galilei-szöveg fordítása eltér
a magyar kiadás szövegétől - a ford.]
GÁLI LEI D E M OTU G/L4L7Í/AÍÁRÓL: A KÉPZELETBELI KÍSÉRLETRŐL ÉS ... 241
Ezért van, hogy a mozgó dolog az ürességben ugyanúgy mozog, mint a telítettben.
M árpedig a telítettben a m ozgó dolog ama arány alapján mozog, am ely a sú ly o s
ságának többlete és a közeg sú lyossága között, ahol m ozog, fennáll, é s u gyan így
az ü rességb en a súlyosságának az ü resség sú lyosságáh oz viszonyított többlete
alapján; és m inthogy az ü resség a sem m i, a m ozgó dolog súlyosságának többlete
az üresség súlyosságához képest (egyenlő lesz) a teljes súlyosságával; gyorsabban
fog m ozogni (m int a telített közegben), a teljes súlyosságának arányában. Valóban
sem m ilyen telített közegben nem mozoghat ilyen gyorsan, tekintettel arra, hogy
a mozgó dolog súlyosságának többlete a közeg sú lyosságához képest kiseb b lesz,
m int a m ozgó dolog teljes súlyossága; így a se b e ssé g e szintén kisebb lesz.
így a mozgó dolgok sebességei nem lesznek sem végtelenek - am i abszurd

volna sem egyenlők. Ellenkezőleg, e sebességek a testek fajlagos súlyos
ságának felelnek meg: egy test, m elynek fajlagos súlyossága 8, 8-as sebes
ségfokkal fog lehullani, s am elynek fajlagos súlyossága 4 ,4-gyel. E llenben
az azonos fajlagos súlyosságú testek egyszerre h u lln ak alá.94
Úgy gondolom, fölösleges hangsúlyozni: a fiatal Galilei, jól látható, m inden

részletében elfogadta Gianbattista Benedetti tan ítását.95 Egyébként ez utóbbi
egyáltalán nem képtelen tanítás. Csakugyan tegyük fel, hogy a nehézkedést
a földi vonzás, egy m ágneses vonzásfajta okozza (vagy egyszerűen a kettő
közötti „hasonlóság”). Ekkor sem m i m eglepő nin cs abban, hogy bizonyos
testeket a Föld erősebben vonz, m int m ásokat - am i „nehezebbé” teszi őket
-, s hogy em iatt különböző sebességgel h u lln ak alá, miközben a m ozgás
sal ugyanakkora ellenállás feszül szembe. Azt m ondhatnánk teh át, hogy
egy test tehetetlenségi töm ege és a nehézkedési tömege nem egyenlő.96
K étségkívül ellenem vethetik, hogy Galilei a súlyosságot nem a vonzással
m agyarázza, h anem úgy tekinti, m int a testek nek a sűrűségükhöz kötődő,
sőt ezzel azonos term észetes tulajdonságát; am i tökéletesen pontos. így
nem is tulajdoníthatom Benedettinek a gravitáció vonzáselm életét: csupán
példaként ajánlottam annak m egm utatására: egyáltalán nem szükségszerű,
hogy a testek az ürességben ugyanazzal a sebességgel hulljanak; épphogy
94 I. m. 283.
95 Kétségtelen, hogy Galilei nem hivatkozik rá, de a leszárm azás nyilvánvaló.
96 Vö. fentebb, 62. jegyzet.
m egtehetik különböző sebességekkel.97 R áadásul hozzátehetnénk, hogy

B enedetti nem ism erte a tehetetlenségi tömeg fogalm át, ahogyan a testek
in h ere n s ellen állását sem a gyorsulással szem ben, sőt a „term észetes”
m ozgásban a m o zg á sn a k való ellenállást sem, és em iatt nem tu d ta sem
elkülöníteni az előbbit a gravitációs töm egtől, sem azonosítani a kettőt.
Ami, ism étlem , pontos; és éppen ez m agyarázza, hogy míg a De m ohiban
Galilei egy B enedettiével teljességgel analóg érveléssel dolgozik, addig
a Discorsiban (de m á r a Párbeszédben is) teljesen eltérő következtetésre
juthatott. C sakugyan, h a a lefelé haladó testben n em tételezünk a ráható
erővel szem benálló belső ellen állást,98 ha - m int Arisztotelész - csak külső
ellenállásokkal szám olunk és egyszerű arányosságot teszünk fel a sebes
ségek és a m ozgatóerők között, akkor csak a m ozgatóerő változásával kell
foglalkoznunk. Az aritm etik ai érvelés ekkor teljesen érvényes. Benedetti
és a fiatal Galilei felfogása m egállja a helyét és szükségszerű.
Ha ellenben - m int Galilei teszi a fentebb idézett szövegrészben - feltesz-
szük, bár kim ondatlanul, hogy az aláhulló test rendelkezik egyfajta belső
ellenállással állapotának m egváltozásával, vagyis a gyorsulással szemben,
ráadásul ha ezen ellenállásról feltesszük, hogy arányos a tömegével, tehát
abszolút súlyával, közvetlenül eljutunk - a belső ellenállásra alkalm azva
a geom etriai arányosság Arisztotelész által még a külső ellenállás kapcsán
tételezett viszonyát - azon tézishez, am elynek értelm éb en a súlyos testek
egyszerre h u lln ak alá.99 R áadásul a geom etriai arányosság ism ételt beve
zetése a din am ik ai sém ába nem áll meg itt: am ennyiben a testek esését
im m á r nem csupán az űrben, de ellenálló közegekben tanulm ányozzuk,
teh át a külső ellenállás szerepét és hatását is vizsgáljuk, akkor im m á r nem
szorítkozunk an n a k m egállapítására, hogy ez a m ozgatóerő aritm etik ai
csökkenéseként jelenik meg. Pontosabban nem egy azonos értékű, m inden
testet jellemző, azok lefelé hulló m ozgásának sebességét érintő aritm etikai
csökkenésre következtetünk, h an e m a m ozgatóerőnek ezt a csökkenését a
változatlanul m aradó belső ellenálláshoz való viszonyában határozzuk meg,
és ezen - geom etriai - viszony révén határozzuk m eg az előálló sebességet.
97 Benedetti, aki az eső mozgás gyorsulását az új impetus folyamatos létrejöttével, a
súlyával „magyarázta”, joggal tehette föl, hogy a nagyobb fajsúlyú (sűrűbb) testek erősebb
impetusokat nemzenek.
98 A természetes mozgásban ez az „erő” egylényegű a testtel. Nem úgy a kierőszakolt moz
gásokban: a testek belső ellenállást állítanak szembe az erővel - a mozgatóerővel -, mely kí
vülről hat rájuk.
99 Mivel mind a mozgatóerő, mind a belső ellenállás arányos a test (abszolút) súlyával,
kapcsolatuk, vagyis a gyorsulás állandó. Ebből következik, hogy g egyetemes állandó.
GALILEI D E M OTU G/I/IF/L'A/ÁRÓL: A KÉPZELETBELI KÍSÉRLETRŐL ÉS ... 243
Vagy pedig, am i ugyanaz, azon arány függvényében határozzuk m eg, am i a

kérdéses test közegellenállással csökkentett súlya és abszolút súlya között
áll fenn; vagy, am i szintén ugyanaz, azon arán y n ak m egfelelően, am i a test
közegben tekintett m ozgatóereje és űrben tek in tett abszolút m ozgatóereje
között áll fenn; vagy, m odernebb kifejezésekkel, azon arányt követve, am i a
tényleges (közegben m ért) súlya és a tehetetlenségi tömeg között áll fenn100
így a fokozatosan egyre ritkább közegekben aláhulló testekkel szem besze
gülő, folyam atosan csökkenő ellenállások sorozatának a végén - az űrben
- egy m inden test szám ára azonos, és nem eltérő sebességet találu n k . De
csakis azért találu n k rá erre , m ert ebből in d u ltu n k ki.
Galilei állítása a súlyos testek egyidejű eséséről, ahogyan az eddigiekben a

Discorsi előadta, ha szem ügyre vesszük, csak a prio ri érveléseken és képze
letbeli kísérleteken alapszik.101 Eddig a pontig n em volt dolgunk valóságos
kísérlettel, és a Galilei által jelzett szám adatok egyike sem ténylegesen
elvégzett m érésekre utal. Ezt term észetesen nem vetem a szem ére; épp
ellenkezőleg, dicsőségét és érdem eit éppen ab ban látom, hogy képes volt
lem ondani a rendelkezésére álló eszközökkel gyakorlatilag m egvalósítha
tatlan kísérletekről, am elyek egyáltalán nem elengedhetetlenek, am it az is
bizonyít, hogy nélkülük is elboldogult. Tényleg m iként valósítható meg esés
az ürességben a légszivattyú feltalálása előtt?102*És am i a telített közegben
végzett kísérleteket illeti, hogyan lehet pontosan m egm érni egy torony tete-
100 Adott fajsúlyú test sebessége adott közegben a „(test súlya - a közeg súlya) : a test súlya”
viszonnyal határozható meg, vagy a külső ellenállás erejének többletével a belső ellenállás
hoz képest.
1
( ^ /ú ly / ^ / ú l y / ) ‘ ^ / ú l y / = ( n “ 1 ) • n v a g Y ( E ~ E /|lenáU ás/külsö • E /llen áu ás/b elsö
n
Erő
F /o rc e / =
Ld.fentebb, 62. jegyzet.
101 Galilei azért adta fel a De rnotu - benedettiánus - felfogását, mert rájött, hogy nem
fér jobban össze a tapasztalattal, mint Arisztotelészé? Meglehet, és úgy látszik, az általam
fentebb idézett szöveg (fentebb, 97. jegyzet) ezt jelzi. Másrészt világos, hogy a mozgásmegma
radás felfedezése és az, hogy a mozgatóerő sajátlagos és első hatásaként a mozgás helyett a
gyorsulást veszi (a tehetetlenség elve), nem lehet, hogy ne késztette volna a korábbi elképzelés
feladására.
102 Sőt még utána is. Egy évszázadot kellett várni, hogy a kísérletet - Atwoodnak köszön
hetően - valóságosan is elvégezzék.
jéről ledobott testek közti kicsiny eltéréseket a pontos óra feltalálása előtt?'“3
És - a felvázolt elm és m ódszerek e llen é re1"4 - m iként végezhető el a levegő
sú lyán ak vagy sűrűségének pontos m egm érése? H iszen ha e m ódszerek
nem pontosak - Galilei ezt éppoly jól, vagy még jobban tudja, m int bárki -,
csak igen csekély értékűek vagy egyáltalán nem használhatók.
T erm észetesen szó sincs arról, hogy Galilei elhanyagolhatónak vagy
lényegtelennek tekintené a kísérlet szerepét. Világos, hogy csak a kísérlet
szolgáltathat szám adatokat, melyek nélkül a term észetről való ism eretünk
részleges és tökéletlen m arad. Az is bizonyos - m int Galilei ezt fentebb kellő
világossággal kifejtette -, hogy egyedül a kísérlet képes feltárni, hogy azon
szám talan [ok] közül, amelyek m indegyike alkalm as egy bizonyos okozat
keltésére, m elyik m űködött közre ténylegesen az adott esetben.105 Sőt, am i
kor a term észet alaptörvényeiről van szó - am ilyen az esésre vonatkozó
ahol elvileg elegendő a tiszta érvelés, m ég itt is egyedül a kísérlet biztosít
h at arró l, hogy m ás, általunk előre nem látott tényezők nem gátolják meg
alk alm azásu k at, és hogy a dolgok érzékelhető világunkban, in hoc verő
aere, m egközelítőleg úgy zajlanak le, ahogyan a következtetéseink alapját
alkotó arkhim édészi geom etria világában lezajlanának. Továbbá abból a
nézőpontból, m elyet pedagógiainak nevezhetnénk, sem m i nem helyettesíti
a k ísérletet: ez m u tatta meg, hogy az arisztotelészi tan nem felel m eg a
valóságnak, és - belső ellentm ondásai m ellett - ez győzte m eg Simpliciót
az elm élet ham isságáról. A súlyos testek egyidejű esésének Galilei-féle
ta n a pedig an n y ira új és első p illa n tá sra oly ellentétes a tényekkel és a
közfelfogással, hogy csak kísérleti m egerősítés teheti elfogadhatóvá. Két
ségtelen, hogy az előítéletektől m entes és művelt szellem ek szám ára - őket
képviseli Sagredo - a Galilei által felhozott érvek és „kísérletek” elegendőek.
De a többiek szám ára? A többieknek valam i m ás kell: tu d n iillik valóságos
kísérlet.
így ne csodálkozzunk túlságosan, ha azt látjuk, hogy Galilei kísérleti
bizonyítékot keres tan ításáh o z, és csak ám u ln i leh et lelem ényességén,
105 G. B. Riccioli „emberi órát” használt kísérleteihez, ld. tőlem: „Egy mérési kísérlet”, a
kötetben alább.
104 Eszerint a levegőt úgy lehet megm érni (ld. Discorsi, 121. skk.), hogy meghatározott
levegőtömeget kényszerítünk egy már levegővel teli térbe; a súlytöbblet megfelel a levegő
többletének.
105 A Saggiatore horgonygyűrű példája a klasszikus példa. A kísérlethez folyamodás
a klasszikus tudomány matematizálásának gazdagságában gyökeredzik: erről Descartes
sem mondott mást, mint Galilei; ld. tőlem: „Galílée et Descartes”, Congres international de
Philosophie, Paris, 1937.
GALILEI D E M O T U G R A V IU M ka Ö h : A KÉPZELETBELI KÍSÉRLETRŐL ÉS ... 245
am ellyel - mivel közvetlen kísérletet végezni lehetetlen - a term észetben

rálel egy jelenségre, am ely helyesen értelm ezve és - valljuk m eg - ném ileg
„korrigálva” közvetett m egerősítésként szolgálhat. E jelenség az ingam ozgás,
am elyben felfedezte vagy felfedezni hitte az izokronizm ust."’6
SALVIATI: Két, a lehető legkülönbözőbb súlyú testtel végzett k ísérlet, am ikor

ugyanabból a m agasságból lehullajtjuk őket, h ogy m egfigyeljük, se b e s sé g ü k
eg y en lő -e, ném i n eh ézséget jelent. U gyanis ha a m agasság tekintélyes, a közeg,
am elyen a lefelé hulló test im p e tu s á n a k át kell hatolnia és am elyet oldalirányba
ki kell térítenie, sokkal nagyobb akadályt állít a könnyebb test kis im p e tu s a , m int
a nehezebb erőteljes im p e tu s a elé. így nagy távolságnál a könnyű [test] hátrébb
marad; és amikor [az esés] kis m agasságból [történik], kételkedhetünk abban,
hogy valóban van-e különbség, h iszen ha volna is, m egfigyelhetetlen len n e. Arra
is gondoltam , hogy többször ism ételn i kell az e sé st kis m agasságból é s ö ssze
kell kötni [értsd: összegezn i] a nagyon kis időkülönbségeket, m elyek a súlyos
és a könnyű [test] célba ér é se között fen n álln ak , m elyek összeadva n em csak
m egfigyelhető, de könnyen m egfigyelhető időt adnak ki. E m ellett h ogy a lehető
leglassúbb mozgásokat is vizsg á ln i tudjam, am elyek esetében a k ö zeg ellen á llá s
csak igen kevéssé módosítja az egyszerű nehézkedéstől függő hatást, az a gondo
latom támadt, hogy a mozgó tárgyakat a vízszin tes síktól igen kevéssé elem elkedő
lejtős síkon engedem alá. M ivel az, hogy m i történik az eltérő súlyú testek k el,
ugyanolyan jól m egállapítható a ferde, m int a fü ggőleges síkon való m ozgásból
kiindulva.1“7 Ezen túl azonban m eg akartam szabadulni az ellen á llá stó l, am i a
szóban forgó mozgó dolgoknak a mondott lejtős síkkal való érintkezéséből eredhet.
Végül tehát vettem két golyót, az egyik et ólom ból, a m ásikat parafából (az előbbi
több m int százszor nehezebb az utóbbinál), és m in d egyik h ez hozzákötöttem két
4 vagy g öl hosszú, egyen lő finom ságú, a m agasban rögzített fonalat.108Majd m iu
tán m indkét golyót eltérítettem a m erőleges síktól, és ugyanabban a pillanatban
útjukra engedtem őket, e golyók, azon kör kerülete m entén haladva, am elyet az
106 Discorsi, 128. skk., magyarul: 99. sk. [Koyré elemzésének világossága érdekében
itt a Galilei-szöveg fordítása eltér a magyar kiadás szövegétől - a ford.\ Úgy tűnik, az inga
izokronizmusa általánosan elfogadott a XVII. század elején; sőt Baliani elvként állítja fel.
Galileit az tünteti ki, hogy ő megkísérelte bebizonyítani. Balianiról Id. S. Moscovici: „Sur
l’incertitude des rapports entre expérience et théorie au XVIIe siécle”, Physis, 1960.
107 A szabadesés felcserélése a lejtős síkon történő mozgással Galilei egyik dicsősége. Lej
tős síkon végzett kísérletekkel ellenőrizte az esésről szóló törvényének érvényességét; ld. fen
tebb tőlem: Études galiléennes, II., és tőlem: „Egy mérési kísérlet”, a kötetben lejjebb.
108 Discorsi, 128.: „...ciascheduna di loro ho attaccata a due sottili spaghetti eguali”: itt a
kétszálú ingáról van szó, melynek feltalálását szokványosán az Accademia del Cimentónak
tulajdonítják: ezt tehát vissza kell szolgáltatni Galileinek.
egyen lő hosszúságú fonalak m int e kör sugarai írtak le, tú llép tek a függőleges
síkon és ugyanazon az úton tértek vissza; és m iután több m int százszor m eg is
m ételték az odam enetelt és a visszatérést, érzékelhetővé vált, hogy a nehéz golyó
oly jól követi a könnyű idejét, hogy nem száz, de ezer rezg ésb en 109 sem előzte
m eg a m ásikat a legcsekélyebb pillanatra sem , olyannyira, m intha tökéletesen
egyform án haladtak volna. Ezzel együtt észlelhető, hogy a közeg hatása, bizonyos
ellen állást állítva szem be a m ozgással, jóval korábban csökkenti a parafa, m int az
ólom rezgéseit, de ezek et nem teszi többé vagy kevésbé gyakorivá; ellen k ezőleg,
m ég ha a parafa által leírt ívek csak öt vagy hat fokosak is, é s az ólom éi ötven
vagy hatvan fokosak, ugyanabban az időben írják le ezeket.
Simplicio nem m inden ok nélkül zavarba jön e paradox színezetű bizonyí

tás h allatán : csakugyan, m iként jelenthető ki, hogy két golyó ugyanazzal
a sebességgel mozog, am ikor ugyanazon idő alatt az egyik egy öt, a m ásik
pedig egy hatvan fokos ívet ír le? Nem világos-e, hogy az óloingömb sokkal
gyorsabban megy? Kétségtelen. De e nagyobb sebességnek sem m i köze a
golyó súlyához, legalábbis közvetlenül nem ; a sebesség a m agasság függ
vénye, ah onnan a test aláh u ll. A bizonyíték erre az, hogy felcserélhetők a
szerepek, vagyis a parafagöm bbel leírh a tu n k egy 50, és az ólomgolyóval
egy 5 fokos ívet: ezt azonos idő alatt teszik meg, m inthogy ugyanabban az
időben egyenlő íveket írn a k le - az ívek legyenek bár öt vagy ötven fokúak -
azon a hosszon, am elyekre leengedtük őket. Salviati így válaszol:"0
SALVIATI: És m it szó ln a , Sim plicio úr, ha a len gésid ő akkor is m egegyezn e,

am ikor a parafa h arm in c fokra távolodik el a fü ggőlegestől - tehát hatvanfokos
ívet ír le - , az ólm ot p ed ig csak kétfoknyira távolítanánk el a középponttól, azaz
négyfok os ív m entén m ozogna? Ekkor nem a parafa le n n e sokkal gyorsabb?
M árpedig a kísérlet ezt bizonyítja. Figyelje csak meg: ha az ólom ingát kezdetben
például ötvenfoknyira távolítjuk el a fü ggőlegestől, majd elengedjük, százfokos
ívet ír le, de mivel nem tér v issza pontosan a k iin d u lási h elyzetb e, a következő ív
m ár valam ivel kisebb lesz, és további, nagyszám ú lengés után v ég ü l nyugalomba
jut. M indegyik len gés pontosan azonos idő alatt m egy végbe: a kilencvenfokos
éppúgy, m int az ötven-, h ú sz-, tíz- vagy négyfokos, h iszen eg y en lő idők alatt
egyre kisebb íveket ír le. H asonló, sőt ugyan ez a jelen ség játszódik le az azonos
h osszú ságú szálon függő parafa inga esetéb en is, azzal a kü lön b séggel, hogy
100 Felvethető, hogy vajon Galilei valóban megfigyelt-e ezer lengést az ingáján?
',0 Discorsi, 129., magyarul: 100-101.
GALILEI D E M O T U G R A V I U M ÁRÓL: A KÉPZELETBELI KÍSÉRLETRŐL ÉS ... 247
kisebb szám ú len g és után jut nyugalm i helyzetbe, m ert - könnyű lévén - k ev és
bé tudja legyőzn i a lev eg ő ellenállását; ezzel együ tt m inden len gés - legyen az
nagy vagy k icsi - pontosan ugyanakkora idő alatt zajlik le, és ez az időtartam
m egegyezik az ólom len g ési idejével. így tehát igaz, h ogy az ólom annyi idő alatt
fut be egy ötvenfokos ívet, m int a parafa egy tízfokosat, a parafa tehát ekkor
lassabban m ozog, m in t az ólom; m ásrészt azonban a fordítottja is áll, h iszen a
parafa ugyanakkora idő alatt végez ötvenfokos len gést, m in t az ólom tíz- vagy
halfokosal: tehát két különböző időpontban sz e m ü g y re véve a b eren d ezést,
egyszer azt kaptuk, h ogy az ólom gyorsabb, eg y szer p ed ig azt, hogy a parafa.
De ha ugyanezek a m ozgó testek azonos íveket azonos idők alatt futnak be, nagy
biztonsággal állíth atju k , hogy seb esség ü k egyen lő.
A bizonyítás befejeződött;“ 1 a súlyos testek egyidejű esésének törvénye

kim ondatott; az érz é k i valóságban m egfigyelt elhajlások könnyen m a
gyarázhatók a légellenállással, am ely a gyorsabb m ozgásoknál nagyobb,
és am elyet a nehéz testek könnyebben legyőznek, m in t a könnyűek. Az
ellenállás term észetesen - ezt m indig is tudtuk - a mozgó dolgok alakjától
is függ, amelyek többé vagy kevésbé lehetnek képesek áthatolni a környező
levegőn és szétválasztani a z t."2 Az ellenállás függ végül a felületük sim a
vagy érdes textúrájától, és am i m inden tek in tetb en hasonló, a kiterjedő-
111 Az inga izokronizm usának tézise - melyet a Dialogo m ár tárgyalt különböző össze
függésekben, úgy is, m int egy materiális inga mozgását (giom ata seconda, 257.) és úgy is,
mint lefelé történő mozgást egy kör kerületén {giomata quarta, 474. sk.) - itt úgy jelenik meg,
mint ami kizárólag a kísérleten alapszik. Ugyanígy a Discorsi giornata quartán (277. sk.),
ahol az imént általam em lített meggondolásához Galilei csak a következő megjegyzést fűzi:
miután a légellenállás arányos a mozgó dolog sebességével, lassító hatása (a nagy és kis len
gésekre) a lassú és sebes mozgásoknál ugyanaz lesz, és így nem hat ki ezek tartam ára. De a
giornata prima és quarta viszonylag népszerűsítő szinten helyezkedik el: olaszul is íródtak.
Az izokronizmus igazi, vagyis matematikai levezetése a giornata terzában található; és ez
latin nyelvű. A következő állításokra épül (VI. köt., VI. prop., 221. sk.): 1. Az idő, mely alatt egy
súlyos test lefelé haladása egy függőleges kör átlója mentén és a legalacsonyabb ponton átm e
nő összes húr hosszán - ugyanannyi; 2. A lefelé haladó mozgás ideje két egymást követő húr
mentén kevesebb, mint egy mentén. Ebből az következik, hogy a lefelé haladó mozgás a ke
rület hosszán m axim a sebességgel zajlik le, és ideje mindig ugyanannyi. Csak csodálhatjuk
Galilei bizonyításának eleganciáját és leleményességét, mivel ha - miként később bizonyította
- a kerületen a lefelé haladás nem a leggyorsabb, és nem zajlik le egyenlő idők alatt, ezekkel
a kiváltságokkal a ciklois rendelkezik - az sem kevésbé igaz, hogy - a XVIII. század nyelvén
szólva - a „tautochron” görbe és a „brachistochron” görbe egy és ugyanazon görbe.
1,2 A légellenállásnak köszönhetően az erre a Földre hulló testek teljesen nem, csak rész
legesen és közelítőlegesen felelhetnek meg az esés matematikai törvényének; a) a levegő
hidrostatikus hatása következtében, ami a belémerült testeket „könnyebbé teszi”, a nehéz
kedési tömeg nem azonos a tehetetlenségi tömeggel, a nehéz testek gyorsabban hullnak alá,
mint a könnyűek; b) a közegellenállás a gyorsulási sebességgel együtt növekedve nem állandó,
hanem növekvő; a lefelé haladó mozgás így nem „egyenletesen”, hanem „egyenetlenül” gyor
sul, és egy bizonyos időpontban vált át egyenletes mozgásba. Ebből következik, hogy minden
síiktől. Valójában a m echanikai ellenállás a test felülete és a súlya közötti

arány függvénye; m árpedig ez kisebb a nagy, m int a kis testek esetében,
és ez m ag y arázza - a kérdést Sagredo valam ivel korábban feltette, és most
tér rá vissza m iért hullt gyorsabban egy ágyúgolyó, m int egy puskagolyó.
Ismétlem: a test súlyának ehhez sem m i köze.
Á llíthatnánk, hogy az inga izokronizm usa, am it Galilei oly erősen hang

súlyoz, n em szükséges a bizonyításhoz, és hogy elegendő lenne leszögez
ni, hogy a két golyó, a parafa és az ólom, egyform a m agasságból indulva,
pályájuk végére, vagyis a m erőleges síkhoz egyenlő idő után érkezik. Ami
kétségtelenül igaz. De Galilei szerint a szóban forgó izokronizm us nem
csupán nag y felfedezést jelent, am ire teljes joggal büszke, de elm élet és
kísérlet szinte tökéletes egybeesésének ritk a esetét is képviseli. Ezen túl
pedig m ódot ad arra, hogy: a) a lehetséges m értékben k iiktassuk a m ásod
lagos okok zavaró hatásait (itt a légellenállást), melyek m egváltoztatják a
tanulm ányozni kívánt elsődleges tényezők hatásait, valam int b) összegzé
sükkel m egfigyelhetővé tegyük azokat az apró hatásokat, melyek elszige
telten véve nem rögzíthetők. M árpedig ez v itath atatlan u l rendkívül fontos
dolog, lényegi tökéletesítés, és nem lenne tú lzás forradalm inak nevezni a
kísérleti technikában. Ez a tökéletesítés m essze túlm utat azon, am it Galilei
azzal tett, hogy a szabadesést a lejtős síkon zajló eséssel cserélte fel. Értjük,
m ekkora é rté k et tulajdonít neki. És a vágyat is, hogy felhasználja.
Ám az elm élet és a kísérlet eme egybeesése tényleg valóságos-e? Más
szavakkal: a kísérlet bizonyíthatja-e az inga izokronizm usát? Vagy legalább
képes-e m egerősíteni az elm életi bizonyítást? Sajnos nem. Mivel az inga nem
izokron, ah ogyan M ersenne kísérletileg m eg tu d ta állapítani (és Huygens
elm életileg bizonyítani). M árpedig ha az eszközök, m elyeket M ersenne
közegben, nevezetesen a levegőben is létezik egy m axim ális sebesség, amit szabadesésben
a test nem képes túllépni, bármilyen magasságból esik, és bármennyi ideig tart aláhullása.
Ugyanakkor mesterséges eszközökkel, így ágyúgolyóval ez túlléphető. Galilei ez utóbbi sebes
ségeket természetfölötti sebességeknek is nevezi (ld. Discorsi, 275-278.)
Meglehetősen mulattató megállapítani, hogy Galilei fizikája, miközben a gyorsulással vált
ja fel a mozgást, a változással szembeni ellenállást pedig a mozgó testen kívülről azon belülre
viszi át, olyan következtetések elfogadására jut, melyek az arisztotelészi fizikában képtelensé
gekre vezettek (ld.fent, 13. jegyzet). Nevezetesen hogy: a) minden erő, legyen bár minimális,
bármilyen nagy (tehetetlenségi) ellenállásnál mozgást hoz létre, és hogy b) az erő és az ellenál
lás egyenlősége olyan mozgást eredményez, melynél a sebesség egyenlő, vagyis állandó.
GALILEI D E M O T U G R A V Iü M A R Ó L : A KÉPZELETBELI KÍSÉRLETRŐL ÉS ... 249
h aszn ált, különböznek Galilei eszközeitől, és pontosabbak, m int az utóbbi

eszközei, az sem kevésbé igaz, hogy a nagy és a kis lengések közötti id ő tar
tam eltérése elégséges módon érzékelhető, s ennélfogva nem lehet, hogy
nem m utatkozott m eg azoknál a lengéseknél, am elyeket Galilei vizsgált.
Mit tett hát? „Kijavította” a kísérletet, képzeletében m eghosszabbította és
k iik tatta a tap asztalati eltérést. H ibázott, am ikor így tett? Egyáltalán nem.
A tudom ányos gondolkodás ugyanis n em a tapasztalatot követve, hanem
azt m egelőzve fejlődik.
Vessünk m ost egy p illantást visszafelé! A jelen tanulm ányban az arisztote-

lészi dinam ikát m egpróbáltuk alapvető axióm ájával jellem ezni: egy m oz
gásban lévő test sebessége arányos a m ozgatóerővel és fordítottan arányos
az ellenállással (S/ebess6({/= E/r5/:E/|leiiá|14s/), ennélfogva egy állandó erő állandó
közegben egyenletes mozgást hoz létre . Ezt szem beállítottuk a klasszikus
d in am ik a alapvető axióm ájával, mely szerint b ár a m ozgás m egőrződik a
mozgó dologban, egy állandó erő nem egyenletes, h anem gyorsuló m ozgást
hoz létre. Benedettin és a fiatal G abiéin keresztül követtük az arisztotelészi
d in am ik a k ritikáját, a kritikát, am ely m iután az arisztotelészi sém át (S7
ebesség/= E/rő/:E/llcnállás/) az arkhim édészivel helyettesítette, végül a következő
sém ához jutott: a gyorsulás a m ozgatóerővel egyenesen arányos... a (külső
és belső) ellenállással pedig fordítottan arányos: Gy/orsulís/= E/rí/: E/1|enállás/,
vagy Gy/orsulás/= E/r6/:E/||en4]lá8/kttlsS+E/]len4llá8/bels6. Az, hogy a képlet hasonlít az
arisztotelészihez, senkinek a figyelm ét nem kerü lh eti el.
De nézzük m eg közelebbről- vagy m agasabbról! Nem analógiát, h a
nem form ai azonosságot találunk e két képlet között. Valójában a m ásodik
az elsőből szárm azik hozzáadással és helyettesítéssel: a belső ellenállás
hozzáadásával a külső ellenálláshoz; a m ozgásnak a gyorsulással történő
helyettesítésével. A belső ellenállás hozzáadása a külső közegéhez nem
változtatja m eg az arisztotelészi d in am ik a szerkezetét: úgy lehet te k in
teni, hogy ezt az előbbi m agában foglalja. Kepler dinam ikája is a mélyen
arisztotelészi ih letettség ű d in am ik a:"3 a sebesség itt m indig arányos az
erővel, és állandó erő egyenletes m ozgást hoz létre. Ezzel szemben a mozgás
1,3 Kepler szerint a mozgás valójában úgy áll szemben a nyugalommal, mint a fény a sötét
séggel; ld. tőlem: Études galiléennes III.
helyettesítése a gyorsulással teljes felforgatást jelent; ez m á r nem a régi

dinam ika m ódosítása, h an e m an nak egy m ásik k al való felcserélése.
És m égis... Arisztotelész m iért tételezte, hogy a mozgás (vagy a sebesség)
arányos a mozgatóerővel? M ert úgy fogta fel, m in t változást, kinésziszt, mint
olyan folyamatot, melyben a mozgó tárgy soha nincs ugyanabban az állapot
ban (semper aliter se habet), és úgy gondolta, hogy m inden változás egy ok
posztulálását követeli meg, sőt egy olyan okét, am ely arányos az okozattal.
Ebből szükségszerűen következik a mozgás arányossága a mozgató okkal, és
ennek hiányában a leállása. Nincs és nem lehet mozgás m ozgatóerő nélkül:
sine causa non est effectus, és: cessante causa, cessat effectus.
A galileán u s fizika, a klasszikus fizika a m ozgást m ár nem változásnak
tekinti, h an em - legalábbis am ikor egyenletes - valódi „állapotnak”." 4 En
nek m egfelelően eltarth at és m egőrződhet „ok” nélkül: mozgató híján vagy
elválva tőle a mozgó dolog tovább folytatja m ozgását. Ellenben a gyorsulás
változás: a mozgó test itt valóban nem m arad ugyanabban az állapotban: se
habet liter et aliter. A gyorsulás is vele szigorúan arányos „okot” vagy „erőt”
igényel; és tovább nem m egy végbe, ha ez utóbbinak a hatása m egszűnik.
Sine causa non est effectus; cessante causa quidem cessat effectus.
Ha kép letein k b en a viszonylag konkrét term in u so k at, S/ebesség/ és Gy/
orsuiás/’ seb esség et és gyorsulást elvontabb és lényegibb te rm in u sra , k-ra
(kinészisz) cseréljük, m ind Arisztotelész, m ind Galilei szerint a következőt
kapjuk: k = E/rő/: E/llená]|4s/. Ami filozófiai szem pontból m élységesen kielégítő
eredm énynek tűnik.
FÜGGELÉK
A megelőző oldalakon m egpróbáltam leírn i G alilei eljárását: a képzelet

beli kísérlet m ódszerét együttesen használta a valóságos kísérlettel, sőt
az előbbit ré szesítette előnyben. A leíráson tú l az eljárás jogosságának
igazolását is m egkíséreltem . Valójában rend k ív ü l term ékeny m ódszer ez,
mely - képzeletbeli tárgyakban testesülve m eg - lehetővé teszi az elméleti
követelmények konkretizálását és az érzéki valóságot az általa nyújtott tiszta
modelltől való eltérésként értelm ezi."5 U gyanakkor be kell vallani, hogy
1,4 Miközben nem használja e szót, amelyet - mint tudjuk - Descartes-nak köszönhetünk.
115 Ily módon közvetítő szerepet játszik a tiszta gondolkodás és az érzéki tapasztalás
között.
GALILEI D E M O T U G liA V I U M lR Ó L : A KÉPZELETBELI KÍSÉRLETRŐL ÉS ... 251
nem veszélytelen, és hogy a konkretizáció túlzott m egkísérlése, am elynek

g y ak ran nem tudunk ellenállni, olykor kellem etlen tévedésekhez vezet,
v alam int olyan állításokhoz, melyeket a valóság kitartó an cáfol. Sajnos meg
kell állapítani, hogy Galilei nem m indig kerülte el a veszélyt!
Nem fogom előszám lálni az összes esetet, am ikor a nagy firenzei en g e
dett e kísértésnek; csak két példa felidézésére szorítkozom ; m ind a kettő
m eglehetősen találó. A „hidrostalikai” kitérő b en "6 - mely az eséselm élet
kifejtésébe ékelődik és ez ért nem elem eztem e m u n k a tö rzsrészé b en -
Sagredo felidézi, hogy sót tett egy üvegedénybe, m ég m ielőtt vízzel töltötte
volna m eg (ebből következően az edény nehezebb, sós vizet ta rta lm a z az
alján, és könnyebb édes vizet a tetején), és sikerült egy ólom m agocskákkal
n eh ezített viaszgöm böt egyensúlyban tarta n ia félm agasságban b elem e rít
ve, am ivel kivívta b arátai csodálatát. Salviati, rálicitálva kifejti, hogy a sós
vizű vagy édesvizű edényben a folyadéktartalom sós vagy édes v ízzel való
növelésével a golyót le és fel tudjuk m ozgatni - és kétségkívül ezzel még
nagyobb csodálatot vívhatunk ki. E zután, arra a tényre (?) alapozva, hogy
ugyanezeket a hatásokat állíthatjuk elő négy csepp forró víz hozzáadásával
hat liter hideg vízhez - vagy m egfordítva -, arra következtet, hogy a víz nem
rendelkezik semmilyen viszkozitással és nem tanúsít semmilyen ellenállást
(csak m echanikait) részeinek szétáradása vagy elkülönülése ellenében, és
hogy az ellenkezőjét tanulm ányozó filozófusok súlyosan tévednek. Sagredo
egyetért. Mégis, ha ez így van, m iként lehet, hogy a káposztaleveleken akár
m eglehetősen nagy kiterjedésű vízcseppek is m egform álódhatnak, és hogy
a víz egyben m arad , ahelyett, hogy szétfolyna és szétperegne? Salviati
bevallja, hogy nem tudja m egm agyarázni. M indam ellett bizonyos, hogy
ez egy külső ok és nem egy belső erő hatása, és e rre egy „igen h atáso s”
kísérleti bizonyítékkal szolgál.
Valójában,“7
ha a víz részei, m elyek csep p et képeznek, belső ok alapján á lln án ak együ vé,
sokkal könnyebben tennék egy olyan közeggel k örülvéve, am elyben e részek
nek kevesebb hajlam uk len n e a lá szá lln i, mint a levegőben; tu d n iillik bárm ely
folyékony anyagban, am ely nehezebb, m int a levegő; például a borban. íg y ha
bort öntenénk a v ízcsep p re, a bor m egm aradna fölötte, anélkül, h o g y a belső 167
116 Discorsi, giornata prima, 113. sk., magyarul: 83.

117 I. m. 115. sk., magyarul: 86. sk. [Koyré elemzésének világossága érdekében itt a Galilei-
szöveg fordítása eltér a magyar kiadás szövegétől - a ford.]
viszk ozitás m iatt összetapadó víz részei szétváln án ak egym ástól. D e ez nem így
történik: ugyanis m ihelyt a ráöntött folyadék eléri a vizet, a v íz a n élk ü l, hogy
m egvárná, m íg e folyadék (a hor) érzék elh etően fölébe em elk ed n e, szétpereg és
szétárad ez alatt, ép p en séggel vörösborról van itt szó. E hatás oka tehát külső;
talán a környező levegőb en található. Mert tén y leg esen [olvasd: igazából] nagy
ellen tét figyelhető m eg a v íz és a levegő között, m in t azt egy m á sik kísérletben
m egállapítottam ; tu d n iillik eg y kristálylom bikot, m elynek n y ílá sa olyan szűk
volt, m int egy szalm aszál vastagsága, m egtöltöttem v ízze l... és lefelé fordítottam
a száját. M indam ellett sem a v íz, jóllehet, ig en nehéz, és a lk a lm a s arra, hogy
alászálljon a levegőben, sem a levegő, jóllehet igen könnyű, é s igen hajlamos
felfelé em elkedni a vízben, nem végzett ennek m egfelelő mozgást: az előbbi nem
hullott alá és nem lépett ki a (palack) száján, az utóbbi nem em elk ed ett felfelé és
nem lép ettb e a palackba, hanem m indkettő m ak acsu l és konokul m egm aradt (a
maga helyén). Viszont am ikor ezt a nyílást egy vörösbort tartalm azó kancsóhoz
érintjük (és a vörösbor alig, csak érzék elh etetlen ü l kevésbé sú lyos, m int a víz),
azon n al látjuk, hogy la ssa n vörös sávok in d u ln ak felfelé a v ízen k eresztü l, és
a v íz u g yan ezzel a la ssú sá g g a l lefelé m eg y a boron k eresztü l, a n élk ü l, hogy
ö sszev eg y ü ln én ek e g y m á ssa l, m íg v ég ü l a lom b ik teljesen m e g te lik borral,
a víz pedig m ind leszáll a kancsó aljára. Mit m ondhatunk é s m ily en érvekre
hivatkozhatunk, ha nem arra, hogy a víz és a levegő között ö sszeférh etetlen ség
áll fenn, am it nem értek, de am i talán ...
Bevallom, osztozom Salviati tanácstalanságában. Tényleg nehéz m agyará

zatot k ín áln i az im ént felidézett meglepő kísérletre. Annál inkább, m ert ha
ism ét m eg tennénk úgy, ahogyan le van írva, azt látnánk, hogy a bor felfelé
megy a (vízzel töltött) kristálypalackban, és a víz lefelé megy a (borral teli)
kancsóban; de nem látnánk, hogy a víz és a bor tisztán és egyszerűen helyet
cserél egym ással: keverék létrejöttét lá tn á n k .1'8
M ire kell ebből következtetni? Fel kell-e ten n ü n k , hogy a vörösborok
a XVII. században olyan tulajdonságokkal rendelkeztek, m elyekkel a mai
borok m á r nem , és amelyek folytán az olajhoz hasonlóan nem keveredtek
össze a vízzel? Vagy feltehetjük, hogy Galilei, aki bizonyosan soha nem
1,8 Salviati állításához közelebbi eredményekre jutnánk, ha a kristálypalackra az egyet

len nyílás helyett kettőt tennénk, mindegyikbe beletennénk egy szalmaszálat vagy kis csövet,
az egyiket (A) a palack belsejébe, a másikat (B) kifelé vezetve. Ekkor azt látnánk, hogy a bor
A csőből a palack tetejére megy és a víz a kancsó aljára, a bor fenn összegyűlik és a víz alul.
Sajnos ebben az esetben is keverék jönne létre; ráadásul palackját Salviati egy nyílással, és
nem kettővel látja el; és nem toldja meg szalmaszállal.
GALILEI D E M O T U G R A U IU M A R Ó L : A KÉPZELETBELI KÍSÉRLETRŐL ÉS ... 253
te tt v izet a bo rába - a bor szerin te „a napfény m eg testesü lése” soha

nem végezte el ezt a kísérletet, hanem m iután h allott róla, képzeletében
rek o n stru álta, vitathatatlanként téve föl a víz és a bor lényegi és teljes ösz-
szeegyeztethetetlenségét? - A m agam részéről úgy vélem, hogy az utóbbi
föltételezés a helytálló.
II. - Az, hogy a közegellenállásnak a mozgó dolog m ozgásában nincs
állan d ó érték e, h an e m e m ozgás seb esség én ek függvényében és ezzel
arányosan növekszik, egy sor paradox színezetű következm énnyel jár, és
ezeket Salviati nagy gyönyörűséggel fejti ki beszélg ető társain ak ."9
SALVIATI:... M árpedig m inden habozás n élk ü l állíto m , hogy n in cs olyan nagy

gömb, sem olyan nehéz anyag, hogy a mégoly finom közeg ellenállása ne csökken
tené a gyorsulást, és a m ozgás folyamata során ne csökkenne ennek e g y e n le te s
sége; erre nagyon világos példát találunk m agában a tapasztalatban. Valójában...
sem m ilyen se b e ssé g , m ely a m ozgó dolognak adható, nem leh et oly a n nagy,
hogy e dolog ne fogadná be és a közeg akadályozása ne vonná m eg tőle; tegyük
fel, hogy egy tü zérség i ágyúgolyó lefelé m ozog [hull] a levegőben [a m agasból],
m ondjuk 4 öln yiről, például tíz se b esség i fokot elé r v e és hogy ezzel a se b e ssé g
gel ér a vízbe. Ila a víz ellen állása nem volna k ép es a mondott ágyú golyón ál a
mondott im p e tu s l leállítan i, ez növekedne, vagy legalábbis fenn m aradna a víz
aljáig, de nem látjuk, hogy így történne. E llenkezőleg: a víz, jóllehet csa k egy-két
ölnyi mély, oly m ódon gátolja és gyengíti, hogy az ütközés a folyóággyal vagy a tó
fenekével igen gyenge lesz. Tehát világos, hogy ha a víz ilyen rövid úton is m eg
tudta fosztani a golyót a seb esség étő l, akkor a zt sem fogja m eg en g ed n i, hogy
visszanyerje azt, m ég ezer ölnyi m élységben sem . Tényleg, m iként ten n é le h e
tővé eln yerését 1000 ölnél, ha 4-n él elvonja? D e k e ll-e több? Nem látju k -e, hogy
az ágyúból kilőtt golyó hatalm as im p e tu s á t m en n y ire lecsökkenti n éh á n y ölnyi
víz közbelépése, annyira, hogy így becsapódva se m m i kárt nem okoz a hajóban?
Maga a levegő, jóllehet igen könnyen átengedi (a m ozgást), m ég ha ig e n súlyos
is, egy mozgó dolog esésén ek seb ességét nem k ev éssé csökkenti, am in t erről
könnyen m eggyőznek bizonyító erejű kísérletek. U gyanis ha egy nagyon m agas
toronyból puskalövést adunk lefelé, a golyó gyen géb b en ütődik a földbe, m ini ha
a puskát csak 4 vagy 6 öl m agasból sütnénk el; nyilván való jeleként a n n ak , hogy
az im p e tu s, m ellyel a golyó k im egy a (puska)csőből, miután a torony tetejéről 19
119 Discorsi, giornata príma, 156. sk., magyarul: 107. sk. [Koyré elemzésének világossága
érdekében itt a Galilei-szöveg fordítása eltér a magyar kiadás szövegétől - a ford. ]
kilőttük, aláhullása során a levegő miatt csökkenésbe fog. Következésképp az

esés, bármilyen magasból történjen is, nem elegendő a |golyó] számára ahhoz,
hogy újra rendelkezzék azzal az impetus szál, amelytől a levegő közvetlenül az
után megfosztotta, hogy azt bármilyen módon a rendelkezésére bocsátották.
Ugyanígy a kár, amit egy falban egy 20 ölnyi távolságról kilőtt golyó tesz, nem
hiszem, hogy függőleges esés esetében is előállna, függetlenül az esés magas
ságától. Úgy vélem, hogy a nyugalomból induló természetes mozgó dolog gyor
saságának van határa, és hogy a közegellenállás egyenletességre kényszeríti [a
mozgását], melyben aztán megmarad.
Az idézett hosszú szövegrész Galilei gondolkodásának szép példáját adja

m űködésében és alkalm azásában: a képzelet ereje... és vigyázatlansága; a
képzelet felhasználása... és visszaélés vele. Van-e szebb és mélyebb meg
fontolás, m int azok, melyek oda vezettek, hogy leszögezze: az esés gyorsuló
m ozgása nem követi - és nem követheti, csak a z űrben, a m atem atikai tör
vényt, melyet ő állított fel, m íg m inden m ás közegben eltér ettől, és végül
egyenletes m ozgássá alakul át, m ivel a sebességet a lefelé hulló test és a
körülvevő közeg term észete (súlyviszonya) h atáro zza meg? Nevezhető-e
a sebesség a szóban forgó közegben e test „term észetes sebességének”?
Van-e lelem ényesebb érvelés, m in t az amely egy adott m eghatározott kö
zegen áthatoló testnél levezeti an n ak lehetetlenségét, hogy „term észetes”
sebességét túllépje és később visszanyerje azt, am itől a közegellenállás,
lassítva m ozgását, m egfosztja? Vannak-e találóbb kísérletek, m int azok,
melyek - Galilei szerint -téz isé n ek kísérleti bizonyítékát szem léltetik és
szolgáltatják?
És mégis: m ég ha v itath atatlan is, hogy a testek a levegőben gyorsab
ban h u lln ak alá, m int a vízben, és m indent egybevetve haladás közben
m ozgásuk lassul, ezt a m egfigyelést általános törvénnyé em elhetjük-e és
kijelenthetjük-e, hogy ritkább közegből sűrűbb közegbe átm enve egy test
szabadesésben lassul m ozgásában? Egy ilyen átm enetei lehetetlenségéből
nem következhet-e a leállás szükségessége? Valójában Galilei példájában
- vagy „kísérletében” - nem csak 4, hanem 1, fél, negyed ölről ejthetnénk
le a golyót, és így a levegőben m egtett útja során szert tehetne nem csak
tíz, hanem öt, egy, fél sebességfokozatra, és így tovább a végtelenségig. Ha
a sebességnek a vízben m indig kisebbnek kell len n ie a levegőben történő
mozgás sebességénél, végül végtelenül kicsi lehet és eléri a zérót. Miként
érheti el egy súlyos test, ólomból vagy aranyból a m aga „term észetes sebes
GALILEI D E M O T U G R A V IU M k V p L : A KÉPZELETBELI KÍSÉRLETRŐL ÉS ... 255
ségét” a vízben? Nem világos-e, hogy-m eglepő m ódon - Galilei összekeveri

a „sebességet” és a „gyorsulást”, és hogy - m ég m eglepőbb m ódon - az
ágyúgolyóról szóló példájában, am it néhány ölnyi víz leállít, nem törődik
az ütközés és a h id ro sta tik a i elle n állá s h a tá s a közötti különbséggel,
am elyeket olyan világosan elkülönített egym ástól? M ásrészt pedig még
ha tökéletesen bizonyos is, hogy egy ágyúgolyó sebessége és így impetusa
sehol nem olyan nagy, m in t am ikor kim egy az ágyúcső torkán, és hogy az
áthaladás 20 ölnyi levegőn elegendő a mozgása lefékeződéséhez; h a ugyan
ilyen bizonyos az is, hogy egy levegőbe függőlegesen kilőtt golyó valam ilyen
m agasságot elérve majd e m agasságból visszahullva, soha nem té r vissza
a földre a k iindulási sebességével, levonható-e ebből az a következtetés,
am it Galilei levont? T u d n iillik hogy e golyó sebessége (és így impetusa)
valam ilyen m agasságból, aho n n an aláhull, m ég ha ez a m agasság többszö
rösen nagyobb, m int az, am it elérhet, am ikor függőlegesen kilövik, soha
nem lesz egyenlő azzal a sebességgel, am ellyel elhagyja az ágyúcső torkát?
Világos, hogy ez nem áll. Ugyanakkor G alilei szerint ez tö rtén ik . Miért?
Mert azt hiszi, hogy az ágyúgolyó sebessége „term észetfölötti” sebesség,
mely m essze túlhaladja azt, am it egy súlyos test szabadesésnél elér, még ha
a Holdról is dobták le.120 És hogyan m utatja ki a golyó sebességének „ter
m észetfölötti” jellegét? Éppenséggel a lefelé irányított lövés kísérletével; az
ágyú- vagy puskagolyó lelassul, amíg m egteszi az utat a torony m agasából
fentről lefelé. Ez nem á llh a tn a fenn akkor, h a a kiinduló sebesség kisebb
lenne, m in t az esés végsebessége.
Még ha Galilei nem is m ondja ki, ám hallgatásából könnyen feltehetjük,
ez a feltétele levezetése érvényességének, am ely szerint a víz ellenállása
helyrehozhatatlanul fékezi a beléhulló golyót, és a légellenállás a puska-
120 Discorsi, giornata quarta, 275. sk.: „Quanto poi al perturba mento procedente
d’alFimpendimento del mező, questo e piu considerabile, e, per la sua tanto moltiplice
varieta, incapace di poter sotto regole ferme esser compreso e datone scienza; atteso ehe, se
női metteremo in considerazione il solo impendimento ehe arreca l’aria a i moti considerati
da női, questo si trovera perturbargli tutti, e perturbargli in modi infiniti, secondo che in
infiniti modi si variano le figure, le gravita e le velocita de i mobili. Impero il contrasto fattogli
dall’aria; la quale anco im pedira piu i mobili, secondo ehe saranno men gravi: talche, se bene
il grave descendente dovrebbe andare accelerandosi in duplicata proporzione della durazion
dei suo moto, tuttavia, per gravissimo che fusse il mobile, nel venir da grandissim e altezze
sara tale 1’impendimento dell’aria, ehe gli torra il poter crescere piu la sua velocita, e la
riddura a un moto uniforme ed equabile; e questa adequazione tanto piu presto e din minori
altezze si ottera, quanto il mobile sara men grave... De i quali accidenti di gravita, di velocita,
ed anco di figura, come variabili in modi infiniti, non si puo dar ferma scienza: e pero, per
poter scientificamente trattar cotal materia, bisogna a strar da essi, e ritrovate e dimostrate le
conclusioni astratte da gl’impendimenti, servir cene, nem praticarle, con quelle limitazioni
che 1’esperienza ci verra insegnando.”
golyót, am it lefelé lövünk k i.121 Az ü re ssé g b en - ahol az esési sebesség

nem ism er h a tá rt - egy lefelé k ilőtt golyó nem fékeződne; ellenkezőleg,
kiin d u ló sebességéhez folyam atosan hozzáadódna az esés norm ális gyor
su lá sá n a k sebessége. És ugyanígy, vagy m ajdnem ugyanígy lenne, ha -
ahelyett, hogy lefelé lőnénk ki „term észetfeletti” sebességgel, am it a lőpor
ro b b an ása ad m eg - a rra szorítkoznánk, hogy olyan sebességgel hajítsuk
el, am it a k aru n k k a l adhatunk: m ondjuk például tíz ölnyit m ásodpercen
ként. Világos, hogy a - nagyon gyenge sebességgel arányos, így m ajdnem
zéró - légellenállás nem tudná m egakadályozni, hogy a földre a kiinduló
sebességnél ne nagyobb sebességgel érkezzen meg; és ne nagyobbal, m int
am it szab ad esésb en nyerne. M árpedig a k ísérlet azt bizonyítja, hogy a
m ozgás ténylegesen lassul; tehát azt, hogy az ágyúgolyó és a puskagolyó
sebessége term észetfeletti.
Azt m ondtam , hogy a k ísérlet bizonyítja... de nem bizonyította, azt
kellett volna m ondanom , bizonyítaná. Bizonyítaná... ha elvégezték volna.
Csakhogy, m iként Galilei a Discorsiban, melyből hosszan idéztem a prím át,
a g io m a ta quartáb&n becsületesen m egvallja, hogy nem végezte el.122 De
biztos az eredm ényben. Amit m inden további n élkül értünk: am inek meg
kell tö rtén n ie, m egtörténik; és am i nem történhet meg, nem történik meg.
M árpedig egy súlyos test sebessége - m ég ha a Holdra h ullana is le -, láttuk,
nem léphet át egy bizonyos h atárt. Az ágyúgolyó lassulása bekövetkezik.
A k ísérlet csak m egerősítheti a levezetést.
G alileinek, jól tudjuk, igaza van. A jó fizika a priori jön létre. Mégis,
ahogy az im én tiekben m ondtam , óvakodni kell a tú lzo tt konkretizáció
gyarlóságától - vagy kísértésétől - és nem szabad hagyni, hogy a képzelet
vegye át az elm élet helyét.
121 I. m. 278. sk.: A tűzfegyverek lövedékeit, magyarázza Salviati, más kategóriába kell beso
rolni, mint a hajítógépeket, a nyílvesszőket stb., ennélfogva „l’excessiva e, pervia di dure, furia
sopranaturale con la quale tali proietti vengono cacciati; ehe bene anco fuora d’iperbole mi par
ehe velocita con la quale vien cacciata la palla fuori d’un moschetto o d’una artigleria, si possa
chiam ar sopranaturale. Impero che, scendendo naturalmente per l’aria, non si andra accrescendo
perpetuamente: ma quello ehe ne i cadenti poco gravi si vede in non molto spazio accadere, dico
di ridursi finalmente a un moto equabile, accadera ancora, dopo la scesa di qualque migliara di
braccia, in una palla di ferro o di piombo; e questa terminata ed ultima velocita si puo dire esser
la massima che naturalmente puo ottener tal grave per aria: la qual velocita io reputo assai minor
di quella ehe alia medesima palla viene impressa dalia polvere accesa.”
122 1. m. 279.: „Io non ho fatto tale esperienza, ma inclino a credere ehe una palla d’archibuso
o d’artigleria, cadendo da un ’ altezza quanto si voglia grande, non fara quella percossa ehe ella
fa in una muraglia in lontananza di poche braccia, cioe di cosi poche, che’1 breve sdrucito, o
vogliam dire scissura, da farsi nell’aria non basti a levar 1’eccesso della furia sopranaturale
impressagli dei fuoco.”
„TRADUTTORE-TRADITORE”
KOPERNIKUSZ ÉS GALILEI ÜRÜGYÉN
A m últ klasszikus tudom ányos és filozófiai m űveinek fordítására szükség

van. Sőt, ez elengedhetetlen. De azzal a feltétellel, hogy e fordítások h i
bátlanok és pontosak legyenek. Mivel ha nem azok, ha ráad ásu l k ritik a
nélkül használják a történészek a tekintélyt övező hírnév m iatt, ezek si
ralm as következm ényekkel járhatnak. A tévedés tényleg rosszabb, m in t a
tudatlanság. Tényleg, b ár akárm ilyen szöveg fordítása m eglehetősen nehéz
vállalkozás, a nem a m i korunkhoz tartozó tudom ányos m űvek fordítása
eléggé súlyos és többletkockázattal jár: önkéntelenül a mi felfogásainkkal
és a m i gondolkodási eljárásain k k al váltjuk fel a szerző teljesen különböző
felfogásait.
Ez egyáltalán nem képzelt veszély. Épp ellenkezőleg, igen m űvelt em
berek sodródtak bele. így egy évtizeddel ezelőtt, am ikor K opernikusz De
Revolutionibusknak szövegével küszködtem,' nem kis m egdöbbenéssel álla
pítottam meg, hogy a nagy csillagász h alhatatlan művének kitűnő ném et for
dításán ál a fordító a m u n k án ak ezt a cím et adta:12 Über die Kreisbewequnqen
der Himmelkörper, am i azt jelenti: Az égi testek (corps) töm egm ozgásá
ról. M árp ed ig K opernikusz könyvének cím e: De revolutionibus o rtiu m
coelestium, am i azt jelenti: ’Az égi bolygók forgásáról’.
Világos, hogy a ném et tudós nem megfontolt szándékkal változtatta m eg
a kopernikuszi címet. Világos, hogy azt gondolta, pontosan fordít. Mivel
nem h itt az égi orbes létezésében (K opernikusz hitt benne), önkéntelenül
és anélkül, hogy számolt volna vele, a testre (corps) cserélte a bolygót (őrbe),
és ezzel m egham isította a kopernikalizm us egész értelm ezését.
N em régiben egy szerencsés véletlen folytán - a véletlen jót tesz a dol
goknak - felfedeztem egy hasonló, sőt m ég súlyosabb hibát, m ivel ezú ttal
G alileiről van szó.
1 Kopernikusz: Az égi pályák körforgásairól.

2 Nicolaus Copernicus aus Thorn, Ueber die Kreisbewegungen der Weltkörper, 1879.
A Discopi e dim onstrazioni m atem atiche inform a a due nuove scienze

angol fordítása - m elynek cím e egyébként Dialogues Concerning Two New
Sciences - , 3 a harm adik nap kezdetéből a következő fordítást adja:
My purpose is to set forth a very new scien ce dealin g w ith a very ancient sub
ject. T here is in nature perhaps nothing older than m otion, con cern in g w hich
the books w ritten by p h ilo so p h ers are n eith er few nor sm all; n ev erth eless,
I have discovered by e x p e r im e n t som e properties of it w h ich are worth know ing
and w h ich have not hitherto been observed or dem onstrated. Som e superficial
observations have b een m ade, as, for in sta n ce, that the free m otion of a heavy
fa llin g body is continuously accelerated; but to just what exten t this acceleration
o ccu rs has not yet b een announced; for so far as 1 know, no one has yet pointed
out that the distances traversed during equal intervals o f tim e, by a body falling
from rest, stand to one another in the sam e ratio as the old num bers b egin n in g
w ith unity.
It has been observed that m issiles and projectiles d escribe a curved path of
som e sort; however, no one has pointed out the fact that this path is a parabola. But
th is and other fact, not few in num ber or le ss worth know ing, I have succeeded
in proving; and what I con sid er more im portant, there have been opened up to
this vast and most ex c e lle n t scien ce, of w h ich my work is m erely the b eginning,
w ays and m eans by w h ich other m inds m ore acute than m in e w ill explore its
rem otest corners.
Csakhogy Galilei szövege (Discorsi e Dim ostrazioni, G iornata terza, Opere,

Ed. Naz., vol. VIII, 190.) ezt mondja:
De subiecto vetu siissim o n ovissim am prom ovem us scien tiam . Motu nil forte
antiq u iu s in natura et circa earn volum ina n ee pauca n ee parva a philosophis
conscripta reperiuntur; sympto-matum tam en quae complura et scitu digna insunt
in eo, adhuc inobservata, necdum indem onstrata, com perio. Leviora quaedam
adnotantur, ut, gratia ex e m p li, n atu ralem m otum gra v iu m d escen d en tiu m
co n tin u e accelerari; v eru m , iuxta quam propor-tionem eiu s flat acceleratio,
proditum hucusque non est; nullus en im , quod sciam , dem onstravit, spatia a
m obile descendente ex q u iete peracia in tem poribus aequalibus, earn inter se
retin ere rationem, quam habent num eri im pares ab unitate conseq u en tes. Ob
3 Galileo Galilei: Dialogus két új tudományról.

.TRADUTTORE-TRADITORE”. KOPERNIKUSZ ÉS GALILEI ÜRÜGYÉN 259
servatum est, m issilia, seu proiecta lin ea m qualitercunque curvam designare:

veru n tam en , earn esse parabolam , nem o prodidit. H aec ita esse , et alia non
pauca n ee m inus scitu digna, a me dem onstrabuntur, et, quod pluris faciendum
censeo, aditus et accessus ad am plissim am praestantissim am que scientiam , cuius
h i nostri labores erunt elem enta, recludetur, in qua in gen ia m ea perspicaciora
abdilores recessu s penetrabunt.
Nem csoda, hogy az em pirista és kísérletező Galilei legendája oly erősen el
terjedt Amerikában. Mivel sajnos az am erikai szakkutatók, még a legjobbak
is, Galileit, vagy legalább is a Discorsit az angol fordítás nyom án idézik.
ESZTÉTIKAI BEÁLLÍTÓDÁS
ÉS TUDOMÁNYOS GONDOLKODÁS
Panofsky ú r nem veszi rossz néven tőlem , rem élem - szinte ez az egyetlen
szem rehányás, amivel a kiváló történészt illetem ha azt mondom, tévedett,
am ik o r tan u lm ányának ezt a cím et adta: Galilei m int m ű vészetkritiku s'.
Túl szűkös ez a cím, m ég sejtetni sem e n g e d i, figyelem rem éltó m űve va
lódi tárgyát, és vele együtt jelentőségét és roppant fontosságát. Legalább
egy alcím m el el kellett volna látni: E sztétikai beállítódás és tudom ányos
gondolkodás Galileo Galileinél.
Valójában Panofsky ú r nem szorítkozik arra, hogy tájékoztasson m inket
G alilei ízléséről, kedvteléseiről és értékítéleteiről az irodalom és a képző
m űvészet tárgyában; ahogyan m űve nem korlátozódik G alilei esztétikai
beállítódásának rendkívül mély és alapos elemzésére sem, bem utatva annak
tökéletes egységét és koherenciáját: ennél sokkal többet tesz. Pontos egybe
esést m utat ki a nagy firenzei esztétikai és tudományos beállítódása között,
és ezzel nem csak sajátosan éles fényt sikerül vetnie Galilei szem élyiségére
és m u nkásságára, de komoly előrelépést tesz a Kepler és Galilei szem élyes
és tudom ányos kapcsolatára vonatkozó questio vexata m egoldása felé.
Galilei művészeti ideái, ízlése és irodalm i preferenciái nem ism eretlenek.
Tudjuk például, hogy rendkívül csodálta Ariostót és mély ellenszenvet érzett
Torquato Tasso iránt. M indezt azonban nem vették komolyan - talán azért,
m ert a Cigolihoz (1612. június 26-án) íro tt levél, am elyben kifejti esztétikai
elgondolásait, és am ely csak egy XVII. századi m ásolatban m ara d t ránk,
hosszú ideig apokrif híréb en állt, és m ég most is sokan an n ak tartják . Ha
viszo n t Panofskyval egy etértésb en au ten tik u sn ak tek in tjü k - és fényes
bizonyítása után nem hiszem , hogy tehetnénk m ásként -, rá ad ásu l h a nem
feledkezünk meg arról, hogy Galilei soha nem változtatta m eg esztétikai
vélem ényeit és beállítódását, nem kerü lh etjü k meg, csekély jelentőségű
dolognak minősítve.*
* A tanulmány a Critique-ben jelent meg, 1955. szeptember-október, 835-847.

1 Erwin Panofsky: Galileo as a Critic o f the Arts, La Haye, Martinus Nijhoff, 1954. In-4°,
41 o. + 16 metszet.
Ellenkezőleg: szám olnunk kell vele és ugyanannyi figyelemm el, mint

tisztelettel kell tanulm ányoznunk. „Nem m agyarázhatjuk a Considerationi
al Tassát a történelm i körülm ények hatásával, hiszen ebben az időben szá
mos tekintélyes em ber hom lokegyenest ellenkező nézeteket vallott. De nem
hagyhatjuk figyelmen kívülsem , m int holm i ’ifjúkori tévelygést, melyet az
egyoldalúan tudományos beállítódás racionalizm usa táplált.’ Ezt a különös
ítéletet m egkísérelhetnénk, ha nem is visszájára fordítani,2 de legalábbis
átala k ítan i, úgy, hogy a két tag kom plem entaritását állítjuk. Ha Galilei tu
dom ányos beállítódására úgy tekintünk, m in t am i befolyásolta esztétikai
ítéletét, esztétikai beállítódása ugyanígy tekinthető úgy, m in t am i befolyá
solta tudom ányos m eggyőződéseit. Vagy pontosabban azt állíthatjuk, hogy
m ind a tudom ány em bereként, m ind m űvészetkritikusként ugyanazoknak
a m eghatározó tendenciáknak engedelm eskedett.” (I. m. 20.)
M árpedig ezek a „m eghatározó tendenciák”, Galilei szem élyiségének
jellemző irányultságai nem pusztán individuálisak voltak. Egy olyan eszmei
m ozgalm at tükröznek, am elyet felettébb félreism ernek a kutatók. így, hogy
csak az egyik legnagyobbra és legtekintélyesebbre, H. W ölfflinre utaljak, ő
a Grundbegriffe der Kunstgeschichtében3 a XVII. század stílusát úgy mutatja
be, m in t am i erőteljesen szem ben áll az é re tt reneszánsszal. Valójában
-jeg y z i m eg Panofsky- a nagyjából 1590 és 1615 között kibontakozó reakció
nem az érett reneszánsszal, hanem a század m ásodik felének m anieriz
m usával állt szemben. Ez a reakció sokkal közelebb érzi m agához az érett
ren eszán szt, m int közvetlen elődeit, és benne igyekszik ú jra m egtalálni az
értékeket, „am i jól m egfigyelhető egy fiatalem ber szellem ében, aki apja
elleni lázadásában nagyapja tám ogatására , szám ít” (i. m. 15.).
„Az 1564-ben született Galilei - folytatja Panofsky - tan ú ja volt a m anie
rizm us elleni lázadásnak, és nem nehéz látni, melyik oldalra állt. Barátja,
Cigoli F iren zéb en po n to san u g yanazt a szerep et játszo tta, m int Rómá
b an C aracci és D om enichino. Ráadásul b aráti kapcsolat fűzte Monsignor
Giovanni Battista Agucchihoz, az előbbiek közeli barátjához, egy esztétikai
és történelm i elmélet atyjához ..., amely elm élet nyom án A nnibale Cavacci,
az érett reneszánsz nagy m estereinek tanulm ányozásához visszafordulva,
a festészet m űvészetét m egm entette m ind a durva naturalizm ustól, m ind
2 Az idézeten belüli idézet N. Leótól való: Torquato Tasso, „Studien zur Vorgeschichte des
Seicentismo”, Bern, 1951,260.1.
5 München, 1915. (Magyarul: H. Wölfilin: Művészettörténeti alapfogalmak, ford. Mándy
Stefánia, Corvina, Budapest, 1969.)
a csalárd m anierizm ustól, és a szép ideáljában sikerült létrehoznia eszm e

és valóság szintézisét” (i. m. 16.)
M árpedig, m iként Panofsky igen helyesen em lékeztet rá (i. m. 4.), „a
nagy csillagász fizikus olyan légkörben nevelkedett, am ely sokkal inkább
volt hum an ista és művészeti, m int tudom ányos irányultságú. Egy jól ism ert
zenész és zeneteoretikus fiaként k itűnő m űvészeti és iro d alm i nevelést
kapott. A legtöbb latin klasszikust k ív ü lrő l tudta. Ő m aga nem csak köl
tői m űveket szerzett - m ind a komoly nem ben, mind barátja, a szatíraíró
F rancesco Berni vaskos stílusában -, de több hónapot, sőt több évet töltött
Ariosto m agyarázatával, akinek, úgy érezte, az olasz írásm űvészet köszön
hető, és az Orlando fu rio so és Tasso Gerusalemme liberatá ján ak részletes
összehasonlításával”: ezen értekezés az előbbi lelkes dicsérete és az utóbbi
kegyetlen csepülése. Kitűnő rajzolóként „tökéletes ízléssel szerette és fogta
fel a ra jz n ak alárendelt m űvészeteket”, és ha h ih etü n k életrajzíró in ak ,
N. G herardinak és V. Vivianinak, ifjúkorában többet foglalkozott a festészet,
m int a m atem atika tanulm ányozásával.
Függetlenül attól, hogy ez utóbbi állítá s m egbízható-e, annyi bizonyos,
hogy esztétikai és m űvészeti téren G alilei egyáltalán nem d ilettán s, ah o
gyan k o rtársai sem így tekintettek rá. Épp ellenkezőleg. Am ikor például
Galilei barátja, a festő Cigoli Rómában vitába keveredett a szobrászat vagy
a festészet m agasabb rendűségét illetően - m indig is divatos tém a volt, és
azóta is az -, Galileit kérte meg arra, hogy szolgáljon érvekkel saját m ű
vészete m ellett. Különös látni, hogy a G alilei által hivatkozott érvek teljes
egészükben analógiát m utatnak azokkal, amelyeket egykor L eonardo da
Vinci alkalm azott, és amelyeket G alilei bizonyosan nem ism erhetett. Azért
talál rá ju k bizonyos értelem ben önm agától, m ert ugyanúgy, m in t h íre s
elődje, érveléseit arra alapozza, hogy a látás magasabb ren d ű a tap in tásn ál
- és a festészeti szimbolizáció a szobrászati im itációnál.
Galilei azonban nem csupán abban m utatkozik klasszikusnak, hogy a
festészetet a szobrászat elé helyezi, h an e m abban is, ahogyan ízlésítéleteit
m egfogalm azza a festőművészet terü le té n belül. Amit védelm ez, az az érett
reneszánsz világossága, légiessége, a szép elrendezés; am it m egvet, az a
m anierizm us túlzása, különcködése, kitekertségei, allegorikussága és m ű
fajkeveredése. Galilei ezen preferenciái és ellenérzései m egvilágító erővel
h atn ak Torquato Tassóról írt bírálatával kapcsolatban, am elyben ren d re
„a v izu ális m űvészetből vett képeket” h asz n ál (i. m. 17.). „A Considerationi
al Tasso olvasásakor - írja Panofsky (uo.) -, világosan m eg értjü k , hogy
szám ára a két költő közötti választás nem csupán szem élyes és életbevágó
jelentőségű dolog, h anem olyasmi, am i túllép egy p u sztán irodalm i vita
h atárain . Szerinte különbözőségük sokkal kevésbé a költészet két szem
benálló felfogását jeleníti m eg, m int inkább két an titetik u s beállítódást a
m űvészettel és általáb an véve az élettel szem ben.” Véleménye szerint „az
allegorikus költészet (Tasso Gerusalemme liberatájábari), am ely arra kény
szeríti az olvasót, hogy m inden dolgot m int valam i m ásra tett távoli utalást
értelm ezzen, bizonyos festmények perspektivikus „ trü k k jeire” emlékeztet,
amelyeket „anam orfózis” néven ism erünk. Az ilyen kép, hogy m agát Galileit
idézzük, em beri alakot m utat, ha oldalról és egy m eghatározott nézőpont
ból nézzük, de ha szem ből látjuk, ahogyan szokványosán és term észetes
módon tesszük m ás festm ényekkel, sem m i m ást nem ad ki, csak vonalak és
színek labirintusát, am iből - ha serényen szorgoskodunk - , folyók, partok,
felhők, vagy különös és valószínűtlen alakzatok hasonm ásai alakulhatnak
ki b en n ü n k .” Galilei szerint az allegorikus költészet ugyanígy, legalábbis
am ennyiben sikerül „az erőfeszítés legcsekélyebb m értékét is elk erü ln ie”,
arra kényszeríti a term észetes, eredetileg jól látható és szem ből szemlél
hető n arráció t, hogy „egy allegorikus értelem hez igazodjék, am ely csupán
hom ályosan látható és csak im plicit m ódon van jelen” és a rra bír rá, hogy
„szertelen m ódon teletöm jük azt fan tasztik u s, v aló szerű tlen , valam int
tökéletesen fölösleges lelem ényekkel” (i. m. 13.). U gyanakkor Galilei nem
csupán Tasso allegorikus m ódszerének és a perspektivikus anamorfózisnak
az összevetése révén állítja párhuzam ba az Orlando fu rio so (befejezve 1513
körül) intencióit a reneszánsz klasszikus m űvészet, m íg a Gerusalemme
liberata szellem ét (befejezve 1545 táján) a m a n ie riz m u s törekvéseivel.
A Consideratione legelején olyan kifejezésekkel írja le a Tasso és Ariosto
stílusa közötti kontrasztot, amelyek szinte változtatás nélkül alkalm azha
tók Raffaello (a F olignói M adonna) és V asari4 (A szeplőtelen fogantatás)
egy-egy festm ényére... sőt Giorgione vagy Tiziano bárm ely m unkájának
összehasonlítására Bronzino vagy Froncesco Salviati bárm ely m unkájával.
Valójában - írja Galilei - „Tasso elbeszélése sokkal inkább hasonlít egy
intarsiára (berakásra), m int egy olajfestményre. Ugyanis mivel egy intarzia
különféle színű kis falem ezekből áll, e kompozíció szükségképpen száraz,
rideg, kerekdedség és dom borulat n élküli alakokat m utat. Egy olajfestm é
nyen viszont a körvonalak lágyan feloldódnak, és egy szín m inden nehézség
4 Panofsky közli ezek reprodukcióját.

nélkül átmegy egy m ásikba, a kép (a festmény) m aga is lággyá, kerekdeddé,

dom borulatokban gazdaggá, és erőteljessé válik. Ariosto árnyal és kerek-
dedre m intáz... Tasso darabkákkal dolgozik, szárazon.” (I. m. 17.)
Egy ezzel teljességgel analóg beállítódásra, a világosság, a m értékletesség
és „a műfajok elkülönítésének” - tudniillik egyfelől a tudományé, másfelől a
vallásé és a művészeté - jelentőségét hangsúlyozó „klasszikus” beállítódásra
ism erünk rá Galilei tudományos m unkásságában. Az akár püthagóreus, akár
bibliai num erológiával valam int a teo- és antropokozm ikus analógiákkal
és szim bolikával szem beni ellenérzése, am elyeket azok az ellenfelei alk al
m aznak, akik „a M edici-planéták felfedezésével a hetes szám kitüntetett
érték ét állítják szem be, de ugyanígy azok hirdetői is, akik azzal igazolják a
négyes számot, hogy az Isten, a világegyetem és az em ber négyes lényegét
(Szellem, Lélek, T erm észet és Anyag vagy Test) tükrözi; továbbá az azzal
szem beni ellenérzése, hogy az asztronóm iában vagy a fizikában an im ista
elképzeléseket fogadjanak el: ez az ellenszenv szigorú párhuzam ot m utat
ádáz ellenkezésével az irodalm i és festészeti m an ierizm u st illető ellen
érzésével, am inek jelentőségét és m élységét oly helyesen m u tatta m eg
Panofsky. Galilei ezen „klasszicizm usa” ném i fényt vethet a K eplerhez
fűződő kapcsolatának rejtélyére.
„Tudjuk (még akkor is, ha alig értjü k meg) - írja Panofsky (i. m. 20.) -,
hogy Galilei nem csak első írásaiban, de m ég az 1632-ből való Párbeszéd
a két legnagyobb világrendszerről - mely könyv egész hátralevő életére
áldozattá , az utókor szám ára pedig a szellem i szabadság szim bólum ává
tette - cím ű m űvében sem tud Kepler alapvető csillagászati felfedezéseiről,
aki pedig re tten th etetlen fegyvertársa volt a kopernikuszi rendszer elis
m ertetésében és kollégája az Accademia dei Lincein, és akihez a tisztelet
és a kölcsönös bizalom kapcsolata fűzte.
E roppant zavaró tény m agyarázatához, valljuk be, nem elegendő a rra
hivatkozni, hogy G alilei nem ism erte Kepler m u n k ásság át. Igen nehéz
elh in n i, hogy Galilei soha nem szerzett tudom ást a „híres birodalm i m a
tem atik u s” m unkáiról, akinek ráadásul a győzelm et köszönhette a „Me
dici-planéták” felfedezésével kapcsolatos sorozatos vitákban. Valójában a
Kepler N untius Sidereusa által szolgáltatott tám ogatás, és még inkább a
m u n k ája során G alilei által használt eszköz, a távcső elm életének kepleri
kidolgozása billentette végül az ő javára a m érleget. Ráadásul bizonyos,
hogy a kepleri felfedezéseket a galileánusok ism erték és elfogadták. így
Bonaventura Cavalieri Specchio Ustorio című m űvében (1632-ben) elmondja,
hogy Kepler „m érhetetlen ra n g ra emelte a kúpszeleteket, am ikor világosan

bebizonyította, hogy a bolygók keringési pályái nem körök, hanem ellip
szisek”; és m á r húsz évvel később „úgy em legették az ellipsziseket, m int
egyetem esen ism ert dolgokat, és m int m egfelelő választ a K opernikusz
eredeti elm életében m egoldás nélkül m arad t kérdésekre.” E rről nem más,
m int az Accademia deiLincei alapítója, Frederico Cesi 1612. július 12-én írja
Galileinek: „Keplerrel együtt úgy hiszem , pontos körökbe kényszeríteni a
bolygókat olyan, m intha a k a ratu k ellenére egy m alom kőhöz rögzítenénk
őket... Önhöz hasonlóan én is tudom, hogy sok mozgás nem koncentrikus,
sem a Földhöz, sem a Naphoz viszonyítva ... s talán egyik sem az, ha pályájuk
valóban elliptikus, ahogyan Kepler állíto tta” (i. m. 22.).
És Panofsky következtetése - aki jó okkal em eli ki a Cesiliez írott levél
jelentőségét (úgy tűnik, ez elkerülte Galilei szakkutatóinak és életrajzíró
inak figyelmét) - szám om ra v itath atatlan n ak tű n ik (i. m. 25.): „Legalább
1612 óta, vagyis csupán h árom évvel az Astronom ia nova m egjelenése után
és húsz évvel a Párbeszéd m egjelenése előtt G alilei ism eri Kepler első és
m ásodik törvényét. Nem az ezekről való ism ereteinek a hiánya áll annak
hátterében, hogy nem látszik tudom ást venni róluk.. És m eg kell kérdez
nünk: m iért tesz így?”
E „m iért?”-et firtató kérdésre W ohlwill Galileo Galilei u n d sein K am pf
f ü r die copernicanische L ehre cím ű m űvében (II köt., 88. o.) azt válaszolta,
hogy G alilei szám ára, aki jól tudta, hogy a kopernikuszi ren d szer olyan
nehézségeket tartalm az, amelyek megoldása elengedhetetlen, ha a naprend
szer igaz asztronóm iájának rangjára kívánjuk azt em elni, de aki m inden
valószínűség szerint nem h itt a kepleri m egoldások végérvényességében,
nem csupán e tisztán tudom ányos cél eléréséről volt szó, hanem arról is,
hogy „m inden gondolkodó lény szám ára világossá kell tenni, hogy a Föld
kettős m ozgásának (kopernikuszi) felfogása m agasabb rendű, m int a ha
gyományos világfelfogás.” Én az Études galiléennes-ben azzal próbáltam
m egm agyarázni Galilei hallgatását a Párbeszédben, hogy e m u n k a - mely
olaszul íródott, nem pedig latinul, és a művelt em berekhez szólt, akiket meg
kívánt n y ern i a kopernikuszi ügynek, nem pedig a szakem berekhez - vita
irat volt, filozófiai polém ia, sokkal több, m int egy asztronóm iai értekezés.
Álláspontom védelm ében utaltam arra, hogy rendszerét m aga Kopernikusz
- és ez Ptolem aioszra ugyanígy érvényes - nem fejtette ki konkrét valósá
gában (a Föld pályájának excentrikussága a Naphoz képest, a bolygópályák
száma és elrendeződése, stb.), hanem a legegyszerűbb form ájában állította
elénk - a Nap a középpontban, a Nap körül körökön mozgó bolygók. Olyan

form ában tehát, am elyről Galilei pontosan tudta, hogy h am is. És hangsú
lyozhattam volna azt is, hogy ha Galilei asztronóm iai - nem pedig általános
filozófiai - m u nkát a k a rt volna írni, neki is, csakúgy, m in t Keplernek az
Astronom ia N órában, nem két, hanem három nagy v ilágrendszert kellett
volna tanulm ányoznia. Ekkor ugyanis nem tehette volna m eg, m int ahogy
m egtette, hogy teljesen m ellőzi Tycho B rahét...
Panofsky m indezzel azt veti szembe, hogy Galilei a Párbeszédbe m eglehető

sen nehéz dolgokat is belevett, és további bonyolult tém ákat is tárgyalhatott
volna an élkül, hogy attól kellett volna félnie, túlságosan zavarba hozza
olvasóját. R észem ről úgy vélem, Panofsky félreism eri a nehézségi fokok
különbségét azon dolgok, amelyeket a Párbeszédben Galilei m egvitat - ilyen
a mozgás új fogalm a -, és azon dolgok között, am elyeket m ellőz, valam int
alábecsüli a kepleri törvények m eghökkentő jellegét. M indenesetre elism e
rem , hogy a fenti m agyarázatom elégtelen, mivel ha m agyarázatot is nyújt
a Párbeszéd hallgatására, nem m agyarázza m eg Galileiét.
Panofskynak tehát igaza van, am ikor felteszi, hogy itt v alam i m ás, m é
lyebb dologról van szó, és e tárgyban idézi E instein m ondatát: „Az, hogy a
Kepler által végrehajtott döntő előrelépés sem m ilyen nyom ot nem hagyott
Galilei m unkásságán, groteszk illusztrációját nyújtja annak, hogy az alkotó
szellemek g yakran egyáltalán nem befogadó készek egym ással szem ben.”
Abban is igaza van, hogy nem éri be a befogadó készség egyszerű hiányával
és a kepleri felfedezések figyelmen kívül hagyásában G alileinél a hallga
tólagos elutasítás kifejeződését látja, „ezeket egy olyan eszközzel zárta ki
elm éjéből, m elyet az autom atikus eltávolítás eljárásán ak nevezhetnénk,
k iz á rta m in t olyasm it, am i összeegyeztethetetlen volt a gondolkodását
valam int képzeletét uraló elvekkel.” (I. m. 24.)
Ami végeredm ényben azt jelenti, hogy azon egyszerű oknál fogva u ta
sította el a kepleri ellipsziseket, hogy ezek ellipszisek ... nem pedig, m int
lenniük kellene, körök.
Az összes kutató ism eri a Párbeszéd legelején találh ató h íres szöveg
részt, m elyben Galilei kifejti a körm ozgás inherens tökéletességét. Olyan
mozgás ez, „am elyben a test a term észetes céltól állandóan eltávolodik és
állandóan egy term észetes cél felé mozog, ezért a távolodás és a közeledés
m indig egyenlő erejű”; ennek következtében nem m utat sem lassulást, sem
gyorsulást, h anem egyenletes, következésképp örök folytonosságra képes,
am i egyenes vonalú és folyam atosan lassuló vagy gyorsuló mozgásnál nem

tö rtén h et meg.
Szintén m in d enki ism eri azokat a nem kevésbé h íre s szövegrészeket,
am elyekben Galilei azt állítja, hogy lehet, hogy az egyenes vonalú mozgás
arra szolgált, hogy a (világ) anyagát a helyére vezesse, ám ennek végeztével
„az anyagnak vagy m ozdulatlannak kell m arad n ia, vagy körm ozgást kell
v ég eznie”, v alam in t azt, hogy „egyedül a körm ozgás lehet term észettől
sajátja azon term észetes testeknek, am elyek a világot alkotják és a lehető
legjobban elrendezettek; az egyenes vonalú m ozgás ezzel szem ben akkor
rendelődik hozzá a term észet által a világ testeihez és azok részeihez, ha
a szám ukra előírt helytől eltérő helyen tartózkodnak.”
M indenki ism eri e szövegrészeket, és senki sem tudja bizonyos rossz
szájíz nélkül olvasni őket, annyira anti-galileiánusnak tűnnek. Nem tudjuk
elfogadni, hogy komolyan hirdette ezeket az arisztotelészi, az új tudomány,
az ő tu d o m án y án ak szellem ével, a té r geom etrizálásával és a Kozmosz
lerom bolásával annyira szembenálló sekélyes tanokat.. Mint ahogy képtele
nek vagyunk elfogadni azt is, hogy Galilei bárm ely m ás indoktól vezérelve
tan íto tta az esési m ozgás korkorossdgdtJM rfteszedben, m int tréfából vagy
a m isztifikálás vágyától: hiszen nem ő m aga bizonyította-e, hogy a hajítás
röppályája parabola? Jól tudjuk, hogy a körm ozgás k ísértése rendkívül
erősen hatott Galilei szellem ére ... De mi m égis lázongunk, és tom pítani
igyekszünk e m eglepő állítások jelentőségét, m egpróbáljuk „értelm ezni”
és „m egm agyarázni” őket.
Panofsky nagy érdem e, hogy távol tartja m agát az ilyen eltévelyedésektől;
m iután szokatlan módon közelít Galileihez, neki sikerül - ha bátorkodhatom
így kifejezni m agam -legyőznie a róla alkotott hagyom ányos elképzelés
kísértését. Panofsky képes a szóban forgó szövegeket at their face value,
vagyis betű szerint m egragadni, és leírni, hogy egész egyszerűen „Galilei
szám ára lehetetlen volt a naprendszert ellipszisek kombinációjaként láttatni.
Ahogyan mi a körre csakis az ellipszis speciális eseteként tudunk tekinteni,
Galilei sem lett volna képes nem úgy érezni, hogy az ellipszis deformált kör;
olyan form a tehát, am elyben a „a tökéletes re n d et” m egzavarja az egyenes
vonalúság betörése; olyan forma, amely ugyanebből kifolyólag nem hozható
létre olyan mozgás által, am it ő egyenletes m ozgásként fogott fel; és tegyük
hozzá, olyan forma, am it az érett reneszánsz éppen olyan határozottan vetett
el, am ilyen h atáro zo ttan a m anierizm us befogadta” (i. m. 25.).
M ár-m ár azt m ondhatjuk, jóllehet Panofsky nem m ondja ki - talán még a
„m ár-m ár” kifejezést sem kellene használnunk hogy Galileiben ugyanaz

a leküzdhetetlen ellenszenv m unkált az ellipszissel szem ben, m in t am it
az anam orfózis ellen éb en érzett; a kepleri asztronóm ia pedig sz á m á ra
m an ierista asztronóm ia volt.
Részem ről úgy vélem, Panofsky ú rn ak teljességgel igaza van, am ikor han g
súlyozza, hogy a körm ozgás ideája m ilyen kitüntetett szerepet játszott Ga
lilei gondolkodásában. Például em lékeztet rá, hogy - ism étlem , L eonardo
de Vincivel meglepő összhangban - G alilei a lelkes vagy az em b eri test
sajátlagos m ozgását a végtagok forgatásában látja „hom orú vagy dom bo
r ú ” kapcsolódási pontjaik körül, és e m ozgásokat is „körök és epiciklusok
re n d szeré re” vezeti vissza, míg ellenben Kepler azt állítja, hogy „m inden
izom az egyenes vonalú mozgás elve alapján m űködik”5, és tagadja, „hogy
Isten bárm ilyen örök és nem egyenes vonalú mozgást létesített volna, melyet
ne egy szellemi elv vezérelne” (i. m. 26.). Ellenben én azon tűnődöm , hogy
vajon ugyanilyen joggal m ondhatjuk-e: „ellentétben Galileivel és m egelőle
gezve a Galilei u tán i fizikát, [Kepler] az egyenes vonalú és nem a körm oz
gást tekintette kitü n tetett m ozgásnak a testi [fizikai] világ te k in tetéb en ”.
Egyfelől az egyenes vonalú mozgás k itü n tetett jellege az anyagi világra
nézve a hagyományos fizika (az arisztotelészi fizika) egyik alapvető tézise:
a körm ozgás azért természetes az égbolton, m ert a szférák és az égitestek
éppenséggel nem anyagiak, vagy legalábbis anyaguk egészen m ás, m in t a
m i szublunáris világunkban. Csakhogy am ikor a m odern fizika - am elynek
m egalapozásához m indketten, Galilei és Kepler erőteljesen és oly különböző
m ódon járultak hozzá - az egyenes vonalú mozgás abszolút előjogát hirdeti,
ezt egészen más értelem ben teszi, m int a birodalm i m atem atikus. Kepler
szám ára az egyenes vonalú mozgás kitüntetettsége fejezi ki a terem tett világ
relatív - de szükségszerű - tökéletlenségét és végességét: az olyan m ozgás,
am ely egyenes vonalú, egyenletes és örök, szigorúan lehetetlennek m inősül;
a m odern fizika szám ára e kitüntetettség pedig éppen abban áll, hogy a
végtelen világegyetem ben ez a p a r excellence örökkön tartó m ozgás.
A rról se feledkezzünk m eg, hogy b á r Kepler tényleg le tu d ta győzni
„a körm ozgás k ísértését”, ez m égsem sikerült teljes egészében: a bolygók
m ozgása, bár m ár nem a „term észet” és nem is a „lélek”, h anem egy külső
5 Érdemes megjegyezni, hogy míg Galilei a lelkes test tagjainak mozgásairól beszél (te
hát kinematikáról), Kepler az ezeket előállító izm okkal foglalkozik (tehát dinam ikával). Pon
tosan ugyanígy van az asztronómia vonatkozásában.
mozgató révén áll elő, szerinte - csakúgy, m int Galileinél - nem centri
fugális erőkből ered... Végül ne feledjük, hogy am ikor Kepler a köröket
ellipszisekre cseréli fel, azt nem önkényesen teszi, én nem is azért, m ert
valam ilyen különleges szeretet fűzi ehhez az oly különös görbéhez: ha
nem m e rt nem tehet m ásként. Kepler professzionális csillagászként lép
fel, aki szakem bereknek ír - és nem , m int Galilei, a m űvelt em bereknek -,
így szem ben ez utóbbival ő nem hagyhatja figyelm en kívül az em pirikus
adatokat, vagyis azokat a teljességgel pontos m egfigyeléseket, am elyekkel
Tycho B rahé szolgált. A m ozgások konkrét elm életét kell m egadnia, nem
pedigáltalános elm életét.. És b á r p áratlan intellektuális m erészséggel úgy
dönt, hogy az égbe nem -körkörös m ozgást visz befi, ezt csak az u tán teszi,
hogy m egpróbált a hagyom ányhoz alkalm azkodni, és ez lehetetlennek bi
zonyult. Kétségtelenül p o stfa ctu m jött rá a rra , hogy az ellipszis elfogadása
csodálatos egyszerűsítést visz be a bolygómozgások rendszerébe, s hogy
egy elliptikus röppálya sokkal jobban összehangzik e mozgások dinam ikus
felfogásával - az övével -, m in t egy körm ozgásokból összeálló röppálya, és
hogy egy ilyen röppálya - éppen a m aga tökéletlenségében - sokkal jobban
illik a mozgó, időbeli és változó világhoz, m int a göm bform a felsőbbrendű
tökéletessége. De ezt csak utólag ism erte fel. Mivel csakúgy, m int Galilei
- vagy inkább még kevésbé, m in t ő -, sohasem vonta kétségbe a körmozgás
m agasabb rendűségét, és csakúgy, m int Galilei, ő sem volt képes soha az
ellipszisben m ást látni, m in t deform ált kört. Ahhoz, hogy a bolygók moz
gásának elliptikus pályát tulajdoníthasson, a rra kényszerült, hogy egyfajta
„librációt” tulajdonítson n ekik, am ely a rád iu szv ek to ru k ra hat, és saját
m ozgatókat feltételezzen, am elyek beteljesítik rajtuk e librációt. Kizárólag
a Nap m ozgató tevékenységének h atása alatt a bolygók köröket írn án a k le.
Saját m ozgatóik tevékenysége téríti el őket a helyes úttól.
Egyébként Panofsky ú r ezt nem vonja kétségbe: „Kepler és b arátai nem
kevésbé erősen kötődnek a kör és a gömb ideális felsőbbrendűségének hi
téhez, m in t Galilei. Ugyanúgy, m int Galileié, a kepleri U niverzum mindig
m egőrizte egy véges és középponttal rendelkező gömb alakját - szerinte ez
az Istenség képm ása Keplert m agát pedig „titokzatos ré m ü le t” fogta el a
„h atár és középpont n élk ü li” végtelenség brunói gondolatának hatására.
Panofsky nem „m odernizálja” Keplert. Épp ellenkezőleg. Azt írja (28.): „ha
’m odernnek’ a lélek anyagból való kiiktatását tekintjük, ide értve az égitestek
6 Valójában ezt m ár Tycho Brahé megtette. De csak egyetlen üstökös esetében.

anyagát is, akkor Kepler jóval közelebb állt a reneszánszban h atáro zo ttan
újjáéledő klasszikus anim izm ushoz, m int Galilei; és h a bizonyos szem pont
ból, m éghozzá nagy jelentőségű esetekben közelebb jutott az igazsághoz
[m int Galilei], ez nem azzal m agyarázható, hogy kevesebb előítélete volt,
h an e m hogy előítéletei m ás fajtájúak voltak.”
Ami kétségkívül igaz; ugyanakkor nem hiszem , hogy teljesen az lenne.
Szám om ra úgy tű n ik , Keplernek nem csak m ás előítéletei voltak, m in t Ga
lileinek, hanem valójában több volt neki, m int az utóbbinak. Vagy h a jobban
tetszik: olyan „előítéleteket” őrzött m eg sőt erősített fel, amelyeket Galilei
elhagyott vagy amelyek m ár csak halványan éltek szellemében. Ilyen példá
ul az irtózat a világegyetem végtelenségétől: ellentétben Keplerrel, Galilei
sem m i ilyesmit nem tanúsított. Galilei világát, am ely ennek ellenére véges
m arad t, nem h atáro lta le a csillagokat hordozó égbolt, m int Keplerét. Ez a
világ m ár nem vagy nem teljesen a Kozmosz. És m indenekelőtt - szem ben
Keplerrel, aki a Napban az Atya, az égboltozatban a Fiú, az őket elválasztó
térben pedig a Szentlélek képmását és m ajdhogynem m egtestesülését látta -,
Galilei szám ára a világ egyáltalán nem a terem tő Három ság kifejeződése.
M árpedig - és itt térü n k vissza Galilei K eplerrel szembeni attitűdjéhez
és Panofsky kitűnő elem zéseihez -, nagyon valószínű, hogy Kepler szim
bolikája és a kozm oteológiai érvelés h asz n á la ta Galileiből ugyanolyan
ellenszenvet váltott ki, m int am ilyet Torquato T asso idézett elő benne. És
ugyanígy hatott rá Kepler anim izm usa, amely a N apnak mozgató lelket tu
lajdonított, am inél fogva ez önm aga körül forog, és, m int egy nagyon gyors
forgószél, m ágneses vagy kvázi-m ágneses m ozgatóerőt bocsát ki m agából,
am ely elragadja a bolygókat és m aga körül hajtja őket. Galilei szám ára ez a
m ágikus felfogáshoz való visszatérést jelentette; ugyanúgy, ahogyan az is,
hogy Kepler újra m eg újra a vonzás fogalm ának segítségéhez folyamodott,
am it egyetlen Galilei-követő sem fogad majd el.
Sajnálatos, hogy Galilei nem volt képes különbséget tenni a kepleri tan
m atem atikai ta rta lm a és „fizikai” szubstruktúrája között. Ugyanakkor nem
te h etü n k szem rehányást: a tartalom és a form a összetartozónak tűnik, s
m ag án ál Keplernél az elliptikus röppályák elfogadása egy d in am ik ai fel
fogással fonódott össze, amely a m aga részéről egy asztrális, de legalábbis
szoláris an im izm u sra tám aszkodott.
Nem kevésbé igaz, am ikor Panofsky azt m ondja, hogy „ez egyike a törté
nelem legnagyobb paradoxonjainak: ott, ahol G alilei haladó em pirizm usa
m egakadályozta őt abban, hogy különbséget tegyen ideális form a [a köré]
és m ech an ik ai folyamat között, és ezért m ozgáselm életét a körkörösség

égisze alatt tarto tta, Kepler „konzervatív” idealizm usa lehetővé tette, hogy
ő m egtegye ezt a distinkciót és ezzel m ozgáselm életét m egszabadítsa a
körmozgás k ísértésétől.” (29.)
Úgy hiszem , elm ondhatjuk, hogy a paradoxon m ég ennél is mélyebb:
elődei tiszta k in etim atik áján ak az égi d inam ikával történő kepleri felcse
rélése, a világegyetem tudom ányos egységességének nagyszabású eszméje,
v a g y - hogy m ag án ak K eplernek a kifejezéseit használjuk - az égi fizika és
a földi fizika azonosítása kétségkívül a világ „szublunáris” és „asztrális”
részre tö rtén ő k ettéosztásának kopernikuszi lerom bolásán alapszik. Ám
nem kevésbé jelentős alapot nyújtott m indehhez, hogy Kepler hű m aradt a
mozgásfolyam at hagyom ányos, arisztotelészi felfogásához.
Valójában éppen azért, m e rt hű m aradt e felfogáshoz, am ely szerint
m inden folyamatos mozgás szükségszerűen egy mozgató szintén folyamatos
hatását foglalja m agában, kellett a világ anyagi egységességének, azaz a
Földnek a bolygókhoz, következésképp a bolygóknak a Földhöz való hasoní-
tásának felvetnie szám ára a kérdést - amelyből az összes többi következik: a
quo m oventur planetae? Mi forgatja a bolygókat? Csakhogy m iután a mozgás
arisztotelészi elm életét elutasította Galilei eljutott a mozgás állapotként
való értelm ezéséhez és a tehetetlenségi elv felfedezéséhez, m elyet kiter
jesztett a körm ozgásra, vagy pontosabban: m elynek érvényességi köréből
nem zárta ki e mozgást, nem kellett feltennie ezt a kérdést. M iután hosszan
elm élkedett az a quo m oventur projecta? problém áján, m egelégedett azzal
a válasszal, a m ire jutott: a nihilo.
Az em beri gondolkodás útjai különösek, előreláthatatlanok, illogikusak;
az egyenes ú tn á l jobban kedveli a kanyarokat. Nem tehetünk jobbat, m int
átvesszük Panofsky csodálatos m unkájának következtetését: „talán pontosan
azért, m ert Kepler egy lényegénél fogva m isztikus kozmológiából indult ki,
de ezt volt ereje kvantitatív állításokra re d u k áln i, lett képes ugyanolyan
„m odern” csillagásszá válni, m in t am ilyen m odern fizikus G alilei lett. A
m inden m iszticizm ustól m entese, de purista és klasszicista elfogultságokra
hajlam os G alilei, a m odern m ech an ik a atyja, az asztronóm ia területén
inkább felfedező volt, m int dem iurgosz.” (I. m. 31.)
A p u rizm u s veszélyes dolog. És Galilei - egyébként eg y általán nem
egyedi - péld ája jól m utatja, hogy sem m it sem szabad eltúlozni. Még a
világosság követelm ényét sem .
EGY MÉRÉSI KÍSÉRLET*
Am ikor a történészek m egpróbálják a modern tudom ány' lényegét és szer

k ezetét m eg h atáro zn i, a leg g y ak rab b an e m p irik u s és k o n k ré t jellegét
hangsúlyozzák, szem ben a klasszikus és középkori tudom ány absztrakt
és könyvízű jellegével. A m egfigyelés és a kísérlet erőteljes - és diadalm as
- hadjáratot vezet a hagyom ány és a tekintély ellen: szokás sz e rin t ezt a
hagyományos képet kapjuk a XVII. század szellemi forradalm áról, amelynek
a m odern tudom ány egyszerre a gyökere és a gyüm ölcse.
E kép egyáltalán nem téves, éppen ellenkezőleg: tökéletesen nyilván
való, hogy a m odern tudom ány m érhetetlenül, sőt, m inden m érték en túl
kiterjesztette a világról való ism eretünket, és m egnövelte a „tények” - m in
denféle tény - szám át, a felfedezések, megfigyelések és összegy űjlés révén.
R áadásul a m odern tudom ány egyes megalapítói is pontosan így látták és
fogták fel önm agukat és saját m unkásságukat. G ilbert és Kepler, Harvey
és Galilei - valam ennyien a kísérlet és a közvetlen m egfigyelés bám ulatos
term ékenységét m agasztalták, szem beállítva az ab sztrak t és spekulatív
gondolkodás m eddőségével.2
Mégis, legyen bárm ekkora a venatores által felfedezett és összegyűjtött
új „tények” jelentősége: pusztán egy bizonyos szám ú „tény” felhalm ozása,
vagyis egy megfigyelésből és kísérletből származó adatgyűjtem ény m ég nem
tudom ány: a „tényeket” rendezni, értelm ezni, m agyarázni kell. M ásként
* „An Experiment in Measurement”, Proceedings of the American Philosophical Society,

97. évf., 2. szám, 1955. április.
1 A „modern tudomány” kifejezést arra a tudományra használom, amely a XVII. és a XVIII.
században alakult ki, vagyis arra az időszakra, amely nagyjából Galileitől Einsteinig tart. E
tudományt olykor „klasszikusnak” nevezik, szembeállítva a m ai tudománnyal; nem követem
e szokást, és a „klasszikus tudomány” megjelölést a klasszikus világ, főként a görögök tudo
mánya számára tartom fönn.
2 Ld. például W. Whewell: History o f the Inductive Sciences, 3. kötet, London, T. W. Parker,
1837; E. Mach: Die Mechanik in ihrer Entwicklung, historisch-kritisch dargestellt, Leipzig,
F. A. Brockhaus, 1883, 9. kiad., Leipzig, F. A. Blockhaus, 1933; franciául a következő címmel:
La Méchanique, a 4. német kiadás fordítása, Paris, A. Hermann, 1904., angolul: The Science of
Mechanics, Chicago, Open Court, 1883; ötödik kiadás: La Salle, Open Court, 1943.
fogalm azva: a tények ism erete csak akkor válik tudom ánnyá, ha azokat
elm életileg is feldolgozzuk.
M ásrészt a megfigyelés és a tapasztalat - a nyers, józan észnek megfelelő
m egfigyelés és tapasztalat értelm ében véve - csak nagyon csekély szerepet
játszott a m odern tudomány kiépülésében.’ Sőt azt m ondhatnánk, hogy ezek
voltak a legfőbb akadályok, m elyekkel a m aga útján szem betalálta magát.
Nem a tapasztalat, hanem a kísérlet segítette növekedését, és m ozdította
elő a győzelm ét: a m odern tudom ány em pirizm usa nem a tapasztaláson,
h anem a kísérletezésen alapszik.
Bizonyára szükségtelen itt hangsúlyoznom a különbséget „tapasztalat”
és „kísérlet” között. U gyanakkor kiem elném a kísérletezés és az elm életal
kotás közötti szoros kapcsolatot. Ezek ugyanis korántsem szem ben állnak
egym ással, hanem összefonódnak és kölcsönösen m eghatározzák egym ást,
s az elm élet pontosságának és kifinom ultságának növekedésével növek
szik a tudom ányos kísérletek pontossága és kifinom ultsága. M inthogy egy
k ísérlet - am in t Galilei oly szépen m egfogalm azta - a term észetnek feltett
kérdés, tökéletesen világos, hogy az a tevékenység, amely e kérdésfelte
véshez vezet, am a nyelv kim u n k áltság án ak függvénye, melyen ez a kérdés
m egfogalm azódik. A kísérletezés teleologikus folyamat, m elynek célját az
elm élet h atáro zza meg. A m odern tudom ány „aktivizm usa”, am it Bacon
oly helyesen vett észre - scientia activa, operativa -, és oly m élységesen
félreértett, csak a m ásik oldala a tudom ány elm életi fejlesztésének.
Hozzá kell tennünk továbbá - és ez határozza m eg a m odern tudom ány
jellem ző v o n á s a it-, hogy elm életi kutatásaihoz a m atem atikus gondolko
dásm ódját veszi át és fejleszti tovább. Ez az oka, hogy „em pirizm usa” toto
coelo különbözik az arisztotelészi hagyom ányétól:34 „a term észet könyve
geom etriai jelekkel íródott” - h ird ette Galilei -, am i azt foglalja m agában,
hogy célja elérése érdekében a m odern tu d o m án y n ak az arisztotelészi
tudom ány hajlékony és félig kvalitatív fogalm ait m erev és szigorúan kvan
titatív fogalm ak rendszerével kell felcserélnie. Ez annyit jelent, hogy a
m odern tudom ány úgy építi föl m agát, hogy a józan ész (és az arisztotelé-
3 Mint m ár Tannery és Duhem felismerte, az arisztotelészi tudomány sokkal jobban

összehangban áll a közönséges tapasztalattal, mint Galileié és Descartes-é. Ld. P. Tannery:
„Galilée et les principes de la dynamique”, in Mémoires scientifiques, VI. köt., 400. sk. Toulouse,
E. Privat, 1926; P. Duhem: Le Systeme du monde, I. köt., 194-195., Paris, Hermann, 1913.
4 Az arisztoteliánus hagyomány egyfajta empirizmust állít szembe Galilei dinam iká
jának elvont matematizmusával. Az arisztoteliánusok empirizmusáról ld. J. H. Randall, Jr.:
„Scientific Method in the School of Padua”, Journ. Hist. Of Ideas, I. évf.,1940,177-206.
szi tudom ány) kvalitatív, vagy pontosabban vegyes világát a valósággá lett
geom etria ark h im édészi világára cseréli, vagy - am i pontosan ugyanez - a
hozzávetőlegesség világát, a m indennapi élet világát a m érés és a pontosság
u n iv erzu m ára cseréli.. Ez a felcserélés autom atikusan azt im plikálja, hogy
m indent, am i nem vethető alá pontos m érésnek, k iz á ru n k a világegyetem
ből (vagy relativálunk).56
A m ennyiségi pontosság ku tatása, a pontos szám adatok felfedezése,
azon „számok, súlyok, m értékek” felfedezése, m elyek segítségével Isten a
világot m egszerkesztette: ez képezi és határozza m eg a m odern tudom ány
kísérletein ek szerkezetét. E folyam at nem esik egybe az általános é rte
lem b en felfogott kísérletezéssel: sem az alk im istá k , sem C ardano, sem
G iam battista Porta - de még G ilbert sem - szám szerű eredm ényeket keres.
A világot ugyanis sokkal inkább m inőségek halm azán ak tekintik, m intsem
nagyságok együttesének. Valójában a minőség összeegyeztethetetlen a mérés
pontosságával.0 Mi sem jellem zőbb e tekintetben, m in t az, hogy Boyle és
Hooke (m indketten elsőrangú kísérletezők, akik ism erik a pontos m érés
értékét) tisztán kvalitatív tanulm ányt készítenek a spektrum színeiről. Mi
sem m utatja jobban Newton p áratlan nagyságát, m in t az, hogy képes volt
tú lm en n i a m inőség területén és behatolni a fizikai valóság terü letére, va
gyis oda, am i kvantitatív módon m eghatározott. De tú l azokon az elm életi
(konceptuális) és pszichológiai nehézségeken, m elyek m egakadályozzák a
szigorú m atem atikai ideák alkalm azását az észlelés és a cselekvés világára,
a pontos m érések tényleges m egvalósítása olyan tech n ik ai nehézségekbe
ü tk özött, m elyekből, attól ta rto k - m iu tá n p re cízió s m ű szerek k el teli
zsúfolt és általuk u ra lt világban élünk -, igen keveset fogunk föl. Még a
történészek, akik - m in t I. B ernard Cohen professzor rám utatott - a m últ
döntő jelentőségű kísérleteit igen gyakran nem úgy m utatják be, ahogyan
akko rib a n végrehajtották őket, h an em ahogyan m ost végezzük el őket a
lab o rató riu m ain k b an és az iskoláinkban, nos, m ég ők sincsenek teljesen
5 Ez csak az úgynevezett „egzakt” tudományokra (fizikai-kémiai) áll, szemben a „termé

szettudománnyal” vagy a történettudománnyal (melyek észlelésünk és életünk „természetes”
világával foglalkoznak), amelyek nem vetik el - és talán nem is vethetik el — a minőséget,
hogy a „hozzávetőlegesség” világát felcseréljék a pontosan m egm ért világgal. Mindenesete a
pontos mérések sem a botanikában, sem a zoológiában, de még a fiziológiában vagy a bioló
giában sem játszottak szerepet; fogalmaik még mindig az arisztotelészi logika nem matema
tikai fogalmai.
6 A minőséget elrendezhetjük, de nem mérhetjük meg. A minőségre alkalmazott „hozzá
vetőlegesség” egy skála felállítását lehetővé teszi, de azt nem, hogy pontos mérést alkalm az
zunk.
tudatában, hogy a m odern tudom ány hőskorában a kísérletezésnek milyen

valóságos feltételei voltak, következésképpen m i volt az igazi értelm e.7
Éppen a tudom ány kísérleti m ódszerei létrejöttének történetéhez kívánok
adalékkal szolgálni az alábbiakban, ahol m egpróbálom felvázolni a kísérleti
m érésre tett első tudatos vállalkozástörténetét. Egy egyetem es állandó, a
testek szabadesésekor jelenlevő gyorsulási állandó m éréséről van szó.
M indenki ism eri a szabadesés törvényének, Galilei új dinam ikája első
m atem atikai törvényének tö rtén elm i jelentőségét, amely egyszer s m in
denkorra leszögezte, hogy „a m ozgás a szám törvényének van alávetve”.8
E törvény előfeltételezi, hogy a nehézkedés, jóllehet egyáltalán nem lényegi
tulajdonsága a testeknek (amelyeknek ráadásul nem ismerjük a természetét),
mégis egyetem es tulajdonságuk (m inden test „nehéz” és nincsenek „köny-
nyűek”); ezen felül m inden egyes testnél változatlan és állandó tulajdonság.
Galilei törvénye csak e feltételekkel érvényes (a vákuum ban).
U g yanakkor a G alilei-törvény fizikai p lau zib ilitá sa és m atem atikai
eleganciája ellen ére is nyilvánvaló, hogy nem ez az egyetlen lehetséges
törvény.9 R áadásul nem v ákuum ban vagyunk, h an em levegőben, nem az
absztrakt térben, hanem a földön, am i ráadásul talán még mozog is. Teljesen
világos, hogy kísérletileg igazolni kell a törvényt, valam int azt is, hogy al
kalm azható a m i terünkben lehulló testekre, in hoc vero aere. M int ahogyan
elengedhetetlen a gyorsulás (g) konkrét érték én ek a m eghatározása is.
Ism eretes, hogy Galilei - m ivel közvetlen m éréseket nem tudott vég
re h ajtan i - a szabadesést re n d k ív ü li lelem énnyel egyfelől a ferde síkon
lezajló m ozgásra, másfelől az ingam ozgásra cserélte fel. Joggal ism erjük
el hatalm as érd em ét és zseniális éleslátását, m elyeket az sem csorbít, hogy
két téves előfeltevésre épített.10 De joggal v ilág ítu n k rá a rendelkezésére
álló eszközök m egdöbbentő és szánalm as szegényességére is.
7 Ld. I. B em ard Cohen: „A Sense of History in Science”, ^ mer. Journ. Physics, 18. évf. (6.
sorozat), 343. sk., 1950.
8Ld. Galileo Galilei: Discorsi e Dimostrazioni matematiche intorno a due nuove scienze,
Opere, Edizone Nazionale, 8. köt., 190., Firenze, 1898.
9 G. B. Baliani is javasol egy törvényt, amely szerint a megtett utak ut numeri és nem
ut numeri impares; Descartes és Torricelli annak a lehetőségét tárgyalják, hogy az utak az
időhöz viszonyítva köbösen, nem pedig négyzetesen arányosak; a newtoni fizikában pedig a
gyorsulás a vonzás függvénye, és így nem állandó. Sőt, m int maga Newton sem mulasztotta el
megjegyezni, a vonzás fordítottan négyzetes törvénye egyáltalán nem az egyetlen lehetőség.
10 Galilei kísérletei a következő előfeltevéseken alapulnak: a) egy ferde síkon guruló golyó
mozgása ekvivalens az ugyanazon síkon (súrlódás nélkül) lecsúszó testével; b) az ingamozgás
tökéletesen izokrón. Mivel ez az izokronizmus az esési törvény következménye, az előbbi kí
sérleti megerősítése megerősítené az utóbbit. Sajnos a lengés egymást követő periódusainak
közvetlen mérése lehetetlen: egyszerűen azért, mert nincs óra, mellyel megmérhetnénk. Ga-
Ő maga így m ondja el m odus procendi]él
Kerestünk egy körülbelül tizen k ét rőf hosszú, fél r ő f széles, három ujjnyi vastag
lécet, illetve deszkát, hosszában (az éle mentén) ren d k ívü l egyenes, ujjnyi széles
csatornát vájtunk, gondosan m egtisztítottuk és m egcsiszoltu k , majd a a lehető
legfinom abb, tök életesen gömb alakú és sima bronzgolyót gu rítottu n k le. A léc
egyik végét rögzítettük, a m ásikat pedig tetszésünk szerint egy- vagy kétrőfnyire
a vízszintes fölé em eltük, és, m in t korábban em lítettem , hagytuk, h o g y a golyó
végigguruljon a csatornában; gondosan megmértük a teljes mozgáshoz szükséges
időt (mindjárt m egm ondom , hogyan); a kísérletet szám talanszor m eg ism ételv e
m eggyőződtünk róla, hogy a futási idők soha m ég a p u lzusütés tized részév el
sem térnek el egym ástól. M iután a kísérletet sokszor elvégeztük, és az eredm ény
m indig ugyanaz volt, úgy in téztü k , hogy a golyó csupán a csatorna n egyed részén
gurulhasson le; ism ét m egm értü k a m ozgáshoz szü k ség es időt, é s m egállap í
tottuk, hogy a leh ető legpontosabban fele az előzőn ek . A k ísérleteket különböző
részutakkal is elvégeztü k , a teljes út m egtételéh ez szü k séges időt előbb a fél,
majd a kétharm ad és a három negyed úthoz szü k séges idővel hasonlítottuk össze,
valam int m ás osztásokkal is; a m éréseket legalább százszor m eg ism ételtü k , és
m indig az volt az eredm ény, hogy a m egtett utak úgy aránylanak egym ásh oz,
m int idők n égy zetei, és ez igaz, akárhogyan rögzítsü k is a sík, ille tv e a csator
na (ahol a golyó legu ru l) v íz sz in te sse l bezárt szögét; sőt azt is a lk a lm u n k volt
m egfigyelni, h ogy a különböző hajlásszögek esetén a m ozgáshoz sz ü k sé g e s idők
pontosan úgy aránylanak egym ásh oz, mint azt a Szerző egy későbbi tételében
állítja és bizonyítja.'2 Az időt p ed ig a következő m ódszerrel m értük: felak asz
tottunk egy nagy, v ízze l teli dészát, amelyből a fen ek éb e illesztett csövecsk én
keresztül vékony sugárban csordogált a víz; a kicsorgó v izet poharakba fogtuk
fel mindaddig, am íg a v izsgált m ozgás (a teljes csatorna vagy a n n a k e g y része
mentén) tartott; az így összegyűjtött vizeket időről időre megmértük eg y rendkívül
pontos m érlegen, súlyaik különbségei és arányai m egadták az időkülönbségeket
liléi tehát - s ezért csak csodálhatjuk kísérleti zsenijét - a közvetlen mérést két különböző (de
egyenlő hosszúságú) inga mozgásával váltja ki, melyek ingasúlyai, jóllehet különböző ampli
túdójú lengéseket végeznek, mégis ugyanabban a pillanatban érik el egyensúlyi helyzetüket
(azaz a görbe legalacsonyabb pontját). Ugyanez a kísérlet olyan ingákkal, melyek ingasúlyai
különbözőek, bizonyítja, hogy a (mind egyedileg, mind specifikusan) nehéz és könnyű testek
ugyanazzal a sebességgel esnek. Ld. Discorsi, 128. sk.
11 Ld. Discorsi, Giornata terza, 212. sk. Magyarul: Galieo Galilei: M atem atikai érvelés
és bizonyítások két új tudományág, a mechanika és a mozgások köréből. Európa, Budapest,
1986, 196-197.
12 Az aláereszkedés sebessége arányos a dőlésszög szinuszával. Vö. uo., 215, 219.
és -arányokat, éspedig, m in t em lítettem , olyan pontosan, hogy sok-sok m érés

eredm énye között nem volt lé n y eg es eltérés.
Egy „sim a és egyenletesre csiszolt” gerenda-vájatban guruló bronzgolyó!

Egy v íztartály kis lyukkal, m elyen keresztül a víz kifolyik és összegyűlik
egy kis p o h árb an , hogy aztán lem érjék, és így m érjék a legördülés idejét
(E nnél m ár Ktészibiosz róm ai vízórája is sokkal jobb eszköz volt!): a téve
dések és a pontatlanságok fo rrásain ak m icsoda halm ozása!
Nyilvánvaló, hogy Galilei kísérletei teljesen értéktelenek: po n tatlan sá
gukat éppen eredm ényeik tökéletessége bizonyítja.13
Nem m eglepő, hogy G alilei, ak i k étség k ív ü l teljesen tu d a tá b a n volt
m indennek, am ennyire csak lehet, kerüli (például a Discorsiban), hogy a
gyorsulás konkrét értékét m egadja; és m inden alkalom m al, am ikor megad
egyet (m int pl. a Párbeszédekben), az nyilvánvalóan téves. A nnyira téves,
hogy M ersenne atya képtelen volt eltitkolni m eglepetését: „[Galilei] felteszi
- írja P eiresc-n ek '4-, hogy egy golyó száz rőfnyit zu han öt m ásodperc alatt,
am iből az következik, hogy csak 4 főrnyit h u lla n a 1 m ásodperc alatt, bár
bizonyos vagyok abban, hogy nagyobb m agasságból is földet érn e.”
A négy rő f - am i még két lábnyi sincs'5 - valójában kevesebb, m int a
valódi érték fele; és nagyjából a n n a k az értéknek is a fele, am it M ersenne
atya m egállapított. U gyanakkor abban, hogy a Galilei m egadta számok
d u rv án pontatlanok, nincsen sem m i meglepő, épp ellenkezőleg: az lenne
a m eglepő és a csodálatos, ha nem lennének azok. A m eglepő az, hogy
M ersenne, ak in ek a kísérleti eszköztára nem volt sokkal gazdagabb, m int
Galileié, m ennyivel jobb eredm ényeket tudott elérni.
így a m odern tudom ány kezdetben m eglehetősen különös, sőt paradox
helyzetben találja magát. Alapelve a pontosság; azt állítja, hogy a valós a
lényegénél fogva geom etriai, és ennélfogva szigorú m eghatározás és m érés 15
15 A modern történészek, akik ahhoz szoktak, hogy Galilei kísérleteit az iskoláink labo
ratórium aiban a diákok okulására előadva látják, úgy fogadják ezt a meglepő leírást, mint
evangéliumi igazságot, s még magasztalják is Galileit azért, hogy így nemcsak az esés törvé
nyének empirikus érvényességét állította fel kísérletileg, de magát a törvényt is (számtalan
más szerző mellett Id. N. Bourbaki: Éléments de mathématique, 9, első rész, IV. könyv, I-III.
fejezet, Történeti jegyzet, 150.) / ’’Actualités scientifiques et industrielles”, 1074. sz., Paris,
Hermann, 1949. / Ld. 1. függelék.
14 Marin Mersenne: Levél Peiresc-hez, 1655 január 15.-én; ld. Tamizey de Larroque: La
Correspondan.ee de Peiresc, 19. köt., 112., A. Picard, 1892; ld .Harmonie universelle, I. köt., 2-5.,
85., 95., 108., 112., 114., 156., 221., Paris, 1636.
15 Afirenzei rőf-G alilei kétségtelenül ezt használta-2 0 ujj, vagyis 1 láb és 8 ujj. A firenzei
láb egyenlő a római lábbal, ami 29,57 cm.
tárgya (vice versa a m atem atikusok, m int Barro és Newton, a geom etriában
a m érés tudom ányát látják'6); felfedezi és (m atem atikailag) képletbe foglalja
a törvényeket, melyek lehetővé teszik egy test helyzetének és sebességének
levezetését és kiszám ítását röppályája m inden egyes pontján és m ozgása
m inden pillanatában - ám ezeket képtelen felhasználni, m ert nincs eszköze
valam ely p illan at m eghatározására, sem a sebesség m érésére. M árpedig e
m érések híján az új dinam ika törvényei ab sztrak tak és üresek m aradnak.
Ahhoz, hogy valóságos ta rta lm a t adjunk n ek ik , elengedhetetlen, hogy
legyenek időm érő eszközeink (a tér könnyen m egm érhető), vagyis organa
chronoura vagy, ahogyan G alilei nevezte, orologiira, m ás szavakkal, m eg
bízható ó rák ra lenne szükség.161718
Az idő persze közvetlenül nem mérhető, csak valam i más révén, m elyben
m eg testesülni látjuk. Ez vagy a) egy állandó és egyenletes folyamat, m int
például az égi szféra állandó és egyenletes m ozgása, vagy a víz állandó és
egyenletes áram lása Rtészibiosz vízórájában;'8 vagy b) egy olyan folyam at,
am ely b ár nem egyenletes önm agában, de m egism ételhető vagy autom a
tik u san m egism étlődik; vagy c) egy olyan folyam at, amely bár nem azonos
m ódon ism étlődik meg, m egvalósulására ugyanannyi idő szolgál, és így a
ta rta m atom ját vagy egységét nyújtja.
Galilei az ingam ozgásban talált ilyen folyam atra. Egy inga, feltéve te r
m észetesen, hogy m inden külső és belső akadályt (mint a súrlódás vagy
a légellenállás) elhárítottunk, valóban az idők végezetéig újraterem ti és
ism étli lengéseit. Sőt még in hoc vero aere, am ik o r mozgása folyam atosan
lassul, és am ikor nincs két olyan lengés, mely szigorúan véve azonos lenne,
e lengések periódusa állandó m arad.
16 Ld. Isaac Barrow: Lectiones Mathematicae, 1664-1666-ból (The Mathematical Works

of Isaac Barrow, D. B., ed. by W. Whewell, Cambridge, C. N. P., I860,) 216. sk. Isaac Newton:
Philosophiae naturalis principia mathematica, előszó, London, 1687.
17 Jól ismert a XVI. és a XVII. század óráinak pontatlansága; a precíziós órák a tudományos
fejlődés melléktermékei (Id. Willis I. Milham: Time and Timekeepers, N. Y., Macmillan, 1923;
L. Defossez: Les Savants duXVIIe siécle et la mesure du temps, Lausanne, ed. Journal Suisse
d’horlogerie, 1946), ugyanakkor megszerkesztésüket általában azzal magyarázzák, hogy meg
kellett oldani a földrajzi hosszúság problémáját, vagyis a hajózás gyakorlati szükségleteinek
nyomásával, amelynek gazdasági jelentősége Afrika körülhajózása és Amerika felfedezése
után jelentősen megnőtt (ld. pl. Lancelot Hogben: Science fo r the citizen, 2. kiad., 235. sk.,
London, G. Allen and Unwin, 1946). Anélkül, hogy tagadnám a gyakorlati szükségletek vagy a
gazdasági tényezők jelentőségét a tudomány fejlődésében, azt hiszem, ez a magyarázat, amely
a baconisták és a marxisták praxis sál szembeni és theoria melletti érveit kombinálja, leg
alább 50%-ban hibás. A pontos időmérő eszközök megszerkesztésének indokai magán a tudo
mányos fejlődésen belül helyezkedtek el, és ma is ott keresendők. Ld. erről tanulmányomat:
„Du monde de l’á-peu-prés ä l’univers de la précision”, Critique, 28. sz., 1946.
18 Ld. leírást in: H. Diels: Antike Technik, 3. kiad., Leipzig, Teubner, 1924.
Vagy Galilei saját szavait idézve:19
E lőször is v e g y ü k é sz r e , h o g y m in d e n in g á n a k adott, elev e m eg h a tá ro zo tt

lengésideje van, olyannyira, hogy nem lehet a term észetes periódusától eltérő
mozgásra kényszeríteni. Fogjon csak m eg egy kötelet, am elyre súly van akasztva,
és próbálja m eg tetszése szerin t növelni vagy csö k k en ten i a len gések frekven
ciáját: hiábavaló fáradság.
Egyébként e nagy felfedezést Galilei nem úgy tette - m iként Viviani nyo
m án a kézikönyvek m ég m a is m agyarázzák20- , hogy a pisai székesegyház
nagy csillárján ak lengését figyelte volna, és érverésével összehasonlítva
állapította volna meg, hogy azok izokrónok, h an e m különösen lelem ényes
kísérletek révén, (két ugyanolyan hosszú, de különböző súlyú felfüggesztett
testtel - parafa és ólom - 21 ellátott inga lengéseit hasonlította össze), m in
denekelőtt pedig m egfeszített m atem atik ai gondolkodás révén. M iként
Salviati mondja:22
Lássuk csak, hátha az ingáink segítségével választ kapunk a felvetett kérdésekre.

Az első így hangzott: valóban ig a z-e, hogy egyazon in ga m inden eg y es len gése
- függetlenül attól, hogy a kitérés nagy, közepes vagy parányi - pontosan ugyan
annyi idő alatt m eg y végbe? Hadd hivatkozzam arra, am it Akadém ikusunktól
hallottam , aki világosan bebizonyította, hogy egy test eg y adott kör ö sszes húrja
m entén szükségkép p en pontosan ugyanakkora idő alatt fut végig, függetlenül
attól, mekkora ívh ez tartozik a húr, legyen az akár száznyolcvan fokos (ekkor a
húr a teljes átm érő), száz-, hatvan-, tíz-, kétfokos, félfokos vagy csak négy szög
percnyi, feltéve, h ogy m inden eg y es húr a kör le g a lsó pontjában végződ ik .
Ha m árm ost a h ú r m entén végzett mozgás helyett a körív m entén végzett

ereszkedést tekintjük, akkor a kísérletek azt m utatják, hogy - feltéve, hogy 10
10 Ld. Galileo Galilei: Discorsi, 141. Magyarul: 112.

20 A pisai székesegyházban három évvel az után helyezték el a híres csillárokat, hogy
Galilei a városba érkezett; abban az időben, amikorra Viviani a felfedezést teszi, a pisai szé
kesegyház kupolája még csupasz és üres volt. Ld. E. Vohlwill: „Über einen Grundfehler aller
neueren Galilei-Biographien”, Münchener medizinische Wochenschrift, 1905, és Galilei und
sein Kam pf fü r die Copernicanische Lehre, I. köt., Hamburg und Leipzig, L. Voss, 1909; R.
Giacomelli: „ Galileo Galilei Giovane et il suo „De motu”, Quaderni di storia e critica della
scienza, I. köt., Pisa, 1949.
21 Ld. fentebb, 7. jegyzet.
22 Ld. Galileo Galilei: Discorsi, 159. Magyarul: 110.
az ív nem haladja m eg a 90 fokot - ezek m ind egyenlő idő alatt m ennek vég
be, ám ezek az idők hosszabbak a húr, m in t az ív esetén. Ez pedig a n n á l is
inkább figyelemreméltó, m ert első p illantásra úgy gondolnánk, hogy ennek
épp az ellenkezője igaz. Mivel ugyanis a két mozgás végpontjai azonosak, s
m ivel a két pont közötti legrövidebb út az egyenes, az látszana ésszerűnek,
hogy a mozgás e vonal m entén m enjen végbe a legrövidebb idő alatt. Ez
azonban nem áll fenn, m inthogy a legrövidebb idő - s következésképp a
leggyorsabb m ozgás - az, amelyet a n n a k az ívnek a m entén h ajtu n k végre,
am elynek ez az egyenes vonal a húrja.
Ami a különböző hosszúságú szálakra felfüggesztett ingák lengési idejét
illeti, ezek úgy aránylanak egym áshoz, m in t a szálhosszak négyzetgyökei,
vagy, m o n d h atn án k , a hosszak közötti arán y egyenlő az idők négyzetei
közötti aránnyal. E zért ha valaki az egyik inga lengési idejét úgy szeretné
beállítani, hogy kétszerese legyen a m ásiknak, akkor négyszer olyan hosszú
felfüggesztést kell alkalm aznia. Hasonlóképp, ha az egyik inga felfüggesz
tése kilencszer hosszabb, m int a m ásiké, akkor ez utóbbi három kilengést
fog végezni az első inga m inden egyes kilengése alatt. Ebből következik,
hogy a felfüggesztésre használt szálak hosszai olyan (fordított) arányban
á lln a k egym ással, ahogyan az azonos idő alatt végrehajtott kilengések
szám ain ak a négyzete.”
C sak csodálni lehet Galilei gondolkodásának m élységét, mely m ég a téve

désében is m egnyilvánul: az inga lengései term észetesen nem izokrónok,
a kör pedig nem a leggyorsabb esés útja. Á m -X V III. századi term in u so k at
használva - Galilei szerint a „brachistochron” görbe, és az a görbe, am elyen
a lengések ugyanazon idő alatt végbem ennek (ez a „tautochron” görbe),
ugyanaz az útvonal.33
M eglehetősen különös, hogy m iu tá n felfedezte az inga izokronizm usát
- m inden m ai kronom etria alapját - , b ár m egpróbált kronom étert alkotni, 23*
23 Mivel az aláereszkedés az összes húron egyenlő, és mivel a (kör)ív mentén a mozgás

gyorsabb, mint a húron, ésszerű volt Galilei ama feltevése, hogy az aláereszkedés az ív mentén
a lehető leggyorsabb, és hogy az inga mozgása - ennek következtében - izokron. Hogy mégsem
így van, azt kísérletileg Mersenne fedezte föl 1644-ben (ld. Cogitata Physico-Mathematica,
Phenomena Ballistica, Parisiis, 1644, propositio XV, septimo, 42.), elméletben pedig Huygens,
aki 1659-ben bizonyította, hogy az aláereszkedés „tautochron” útvonala nem a kör, hanem
a ciklois (ugyanezt fedezte föl tőle függetlenül Lord Brounker 1662-ben). Azt, hogy a ciklois
egyúttal a leggyorsabb ereszkedés („brachistochron”) görbéje is, J. Bernoulli bizonyítot
ta 1696-ban, valamint tőle függetlenül -B ernoulli feladványára adott válaszként - Leibniz,
L’Hőpital és Newton.
sőt e felfedezés alapján24 m ech an ik u s ingaórát szerkeszteni is, Galilei a

saját kísérleteiben soha nem alkalm azta az ingát; úgy tűnik, ez elsőként
M ersenne aty án ak jutott eszébe.
Valójában M ersenne expressis verbis nem m ondja ki, hogy az ingát a
nehéz testek aláereszkedési idejének mérési eszközeként használta azokban
a kísérletekben, m elyeket az H arm onie universelle-ben [Egyetemes har
mónia] leírt25, de m iután ugyanebben a m unkájában aprólékos leírást ad a
félkörös ingáról és hangsúlyozza különféle felhasználásait az orvoslásban
(az érverés seb ességváltozásainak m eghatározására), a csillagászatban
(a Hold és a Nap fogyatkozásainak m egfigyelésekor), stb.,26 gyakorlatilag
nem csak az bizonyos, am it ezen túl az H arm onie universelle egy másik
passzusa is m egerősít, hogy haszn ált ingát, de az is, hogy ennek az ingá
n ak a hossza h áro m és fél láb volt.27 Való igaz, hogy M ersenne szerint egy
24 Ezt az órát, vagy még pontosabban ennek szabályozó központi m echanizmusát Viviani
szerkesztette meg, v. o Lettera di Vincenzio Viviani al Principe Leopoldo de’Medici intorno al
applicazione del pendolo all’orologio, in: Galileo Galilei: Opere, Ed. Naz. 19. köt., 647. sk.; ld
még E. Gerland - F. Traumüller: Geschichte der physikaliscen Experimentierkunst, 120. sk.,
Leipzig, W. Engelmann, 1899; L. Defossez, id.h., 113. sk.
25 Ld. Harmonie universelle, I. köt., 132. sk., Paris, 1636.
28 Uo., 136.: „Bármint legyen is, az órának e használati módja szolgálhat a Nap és a Hold
fogyatkozásainak megfigyelésére, mivel a fonál lengéseivel megszámlálhatok a szekundok
(míg valaki más a megfigyeléseket végzi), és meg lehet jelölni, hány szekund telik el az elsőtől
a második, majd a harm adik stb. megfigyelésig.”
„Hasonlóképp használhatják e módszert az orvosok arra, hogy felismerjék, mennyivel
lesz gyorsabb vagy lassabb betegeik pulzusa különböző órákban és napokon, és a harag és
más szenvedélyek mennyire gyorsítják vagy lassítják az érverést; például, ha három láb hosz-
szú fonál kell ahhoz, hogy megjelöljük a mai pulzus tartam át egy lengéssel, s ha ugyanehhez
holnap már kettő lengés kell, azaz egy oda-vissza lengés, vagy ha esetleg nem kell több, mint
egy háromnegyed lábnyi ahhoz, hogy az inga egyszer kilengjen a pulzus egy verése alatt,
akkor bizonyos, hogy a pulzus gyorsabban ver.”
27 I. m. 200., 9. korollárium: „Amikor azt mondtam, hogy a 3 és fél lábnyi fonál jelöli ki a
szekundokat az oda-vissza lengéssel, akkor ezzel egyáltalán nem voltam az ellen, hogy meg
rövidítsük a fonalat, ha túl hosszúnak találjuk, és ha mindegyik lengése kissé tovább tart egy
szekundnál, am int olykor különféle közönséges vagy különleges órákat követve megfigyel
tem: például ugyanannak a közönséges óraszerkezetnek, melynek egy teljes óráját gyakran
3600 lengéssel m értem egy 3 és fél lábnyi fonállal, más alkalomm al nem volt ilyen hosszú
az órája: elegendő volt ugyanis 3 lábnyi fonalat venni, hogy a mondott óraszerkezetnél 900
lengést hajtson végre negyed óra alatt. Egy kifejezetten a szekundok megjelölésére kialakított
kerék alakú óraszerkezeten pedig azt tapasztaltam, hogy a mintegy 2 és fél lábnyi fonál a
mondott szekundokkal egyenlő lengéseket tett. Ez egyáltalán nem gátolja meg, hogy megfi
gyeléseink igazak és pontosak legyenek, mivel elegendő tudni, hogy a szekundok, melyekről
beszéltem, egyenlők-e az én 3 és fél lábnyi fonalam lengéseinek időtartamával. Ha ugyanis va
laki fel tudja osztani a napot 24 egyenlő részre, akkor könnyen megláthatja, hogy szekundom
túl hosszú-e, s ha igen, mennyivel hosszabb a kelleténél. A Cogitata Physico-Mathematica,
Phenomena Ballistica 38. sk. oldalain elbeszélt későbbi kísérleteihez Mersenne egy csupán
három láb hosszú ingát használt. Észrevette, hogy a három és féllábnyi kissé túl hosszú, jólle
het a különbséget gyakorlatilag nem lehetett érzékelni, ld. Cogitata, 44.
ilyen hosszúságú inga periódusa felel meg pontosan az „első mozgó egy
m ásodpercének”28.
M ersenne „több m int ötvenszer m egism ételt” kísérleteinek eredm ényei
teljesen egybevágóak: egy zuhanó test három lábat tesz meg fél m ásodperc
alatt, tizenkét lábat egy, negyvennyolcat kettő, száznyolcat három , és száz
negyvenhetet három és fél m ásodperc alatt. Ez m ajdnem kétszer (80 %-kal)
több, m int a Galilei által m egadott számok. M ersenne tehát ezt írja :29
„De am i G alilei k ísérlete it illeti, képzelni sem tudom , honnan szá rm a zik az a
nagy eltérés, ami itt Párizsban és a környékén e lő á ll az esés idejét illető en , ami
m indig sokkal k evesebbnek tűnt nálunk, m int nála: nem m intha e g y ily nagy
em bernek azt kívánnám a szem ére vetni, hogy csek ély gondja volt a kísérleteire:
de én ezeket többször elvégeztem különböző m agasságokból, szám os jó ítélő
k épességű szem ély jelen létéb en , és ezek m in d ig ugyanúgy követték egym ást.
Ezért ha a rőf, m elyet G alilei használt, csak eg y é s kétharm ad láb, v a g y is húsz
ujjnyi királyi láb (am it m i Párizsban használunk), akkor bizonyos, hogy a golyó
több m int száz rőfnyit h u ll alá öt szekundum alatt.”
Valójában - m agyarázza M ersenne - „Galileinél száz r ő f ’ egyenlő 166 2/3-dal

a „m i” lábunkból3031.M ersenne „több m int ötvenszer m egism ételt” kísérletei
azonban teljesen m ás eredm ényeket adtak. Ezek szerint öt szekund alatt
egy nehéz test nem 100, h an em 180 rőf vagy 300 láb utat tesz m eg.
M ersenne nem m ondja, hogy valóságosan lehullajtott nehéz testeket
300 láb m agasról: ehhez a következtetéshez úgy jutott, hogy a „kétszeres
arán y t” alkalm azta a rendelkezésére álló kísérleti adatokra. Ugyanakkor,
m ivel ezek az adatok a z t „bizonyítják”, hogy egy nehéz test h á ro m láb
m agasból fél szekund alatt h u ll alá, 12-ről egy szekund alatt, 48-ról kettő,
108-ról három és 147-ről h áro m és fél alatt3' - tökéletes összhangban a két
28 „Az első mozgó dolog szekundja” az az idő, amely alatt az első mozgó dolog” (vagyis az
egek vagy a Föld) egy szekundnyit elfordul.
29 Ld. Harmonie universelle, I. köt., 86.
50 Valójában az a láb, melyet Galilei használt, rövidebb (29,57 cm), m int a királyi láb
(32,87 cm), melyet Mersenne használt. A vonatkozó adataik közti különbség tehát jóval na
gyobb, mint amekkorát ez utóbbi feltételezett.
31 Valójában Mersenne egyfelől 110, nem pedig 108 lábat kapott, másfelől pedig 146 és 1/2-
et. Mersenne azonban nem hisz abban, hogy a pontosság elérhető kísérlettel - a rendelkezé
sére álló eszközöket figyelembe véve ebben tökéletesen igaza van -, s ezért feltette, hogy joga
van kiigazítani a kísérleti adatokat, hogy az elmélethez igazítsa őket. Ismét tökéletesen igaza
van, persze csak addig, amíg a kísérleti hibahatáron belül marad (márpedig ő belül marad).
Mondanunk sem kell, hogy a tudomány azóta is Mersenne eljárását követi. Ld. 2. Függelék.
szeres arán n y al M ersenne felhatalm azva, sőt kötelezve érzi m agát annak
m egállap ítására, hogy egy nehéz test 166 és 2/3 lábról csak 3 és 18/25-öd
szekund alatt, nem pedig 5 alatt h u llik alá. R áadásul - teszi hozzá - Galilei
szám ai azt eredm ényeznék, hogy egy nehéz test fél szekund alatt m indössze
egy rőfnyit h u lln a alá, és 4 rőfnyit (vagyis nagyjából 6 és 2/3 lábnyit) egy
szekund alatt, 12 láb helyett, am ennyit valójában zuhan.
M ersenne kísérleteinek eredm ényei - az általa kapott számok, melyekre
igen büszke, és am elyeket a rra h asznál, hogy kiszám olja az időtartam ot,
am ely a la tt a testek m inden lehetséges m agasságból (sőt a Holdról és a
csillagokról is)5*aláhullanak, v alam int a különféle ingák hosszát egészen a
30 m ásodperces p erió d u sú ak ig -k étség k ív ü l előrelépést jelentenek Galilei
eredm ényéhez képest. U gyanakkor m agukban foglalnak egy m eglehető
sen zavaró következm ényt, am ely nem csak a józan ésszel és a m echanika
alapvető tanításával áll szem ben, hanem m agának M ersenne-nek a szá
m ításaival is: nevezetesen azt, hogy a zu h an ás a kör kerületén gyorsabb,
m in t függőlegesen”55.
Úgy tű n ik , ezt a következm ényt M ersenne legalább jó p á r évig nem
vette észre (m iként senki m ás sem ). M indenesetre az 1644-es C ogitata
P hysico-M athem atica előtt nem em líti, m elyben ism ét az esés törvényét és
az inga tulajdonságait taglalva, jóllehet kissé gyengébb form ában, de újra
kim ondja, a nagy és a kis lengések nem -izokróniájával együtt.52*54
M iután kifejtette, m ilyen különös, hogy egy 3 lábnyi inga (most ilyet
h asz n ál a korábbi 3 és fél lábnyi helyett) a fél lengést pontosan fél szekund
a la tt teszi m eg (vagyis három lábnyit halad lefelé), és a szabadesésben
aláh u lló testek 12 lábat tesznek m eg egy szekund alatt (am i ugyanúgy
3 lábat jelent fél szekund alatt), pedig m ár az H arm onie universelle szám í
tásai szerin t egy fél lengés ideje alatt a fél átm érő 11/7-ét kellene m egtennie
(ti- 33/7-et, avagy 5 lábat),55 így folytatja:
...ez egy igen nagy n eh ézség et foglal m agában, m iv el m indkét dolgot szám os
m egfigyelés erősíti m eg, jelesü l, hogy a testek csak 12 lábnyit h u lln ak alá füg
g ő leg esen , valam in t, hogy a 3 lábnyi inga C-től B-ig fél szekund alatt száll alá:
52 Ld. i. m. 140.. Számításaiban Mersenne - akárcsak Galilei - felteszi, hogy a gyorsulás

értéke egyetemes állandó.
55 A golyó ugyanolyan gyorsan megy lefelé a negyed körön, mint a sugáron, ha a sugár 3 láb,
vagy még gyorsabban, ha a sugár 3 és fél láb.
34 Ld. Cogitata Physico-Mathematica, Phenomena Ballistica, 38. és 39.; lásd 3. Függelék.
35 Ld. i. m. 41.
am i csak akkor történhet m eg, ha [az inga] gömbje C-ből B-be u gyan an n yi idő
alatt m egy alá a kerületen, m int egy hasonló gömb az AB fü g g ő leg esen . Mivel
azonban ez utóbbinak 5 lábat k ellen e alá h u lln i, m íg a gömb C-től B -be m egy,
nem látok sem m ilyen m egoldást.
Persze feltételezhetnénk, hogy a testek gyorsabban hullnak alá, m in t aho

gyan eddig véltük, de ez ellentétes volna m inden megfigyeléssel. M ersenne
tehát kijelenti, hogy vagy azt fogadjuk el, hogy a testek függőlegesen ugyan
olyan sebességgel h ullnak alá, m int am ilyennel a körön ereszkednek le,
vagy azt, hogy a levegő nagyobb ellenállást tanúsít a lefelé irányuló, m int a
ferde m ozgással szemben, vagy pedig végezetül azt, hogy a testek szabad
esésben egy szekund alatt több, m int 12 lábat szelnek át, és több, m in t 48-at
kettő alatt. Csakhogy m ivel nehéz a zuhanó test talajba ütközése keltette
han g idejét pontosan m eg állap ítan i, a k érd ésre vonatkozó v alam e n n y i
m egfigyelésünk teljes m értékben hibás.36
Nehéz lehetett M ersenne-nek elism ernie, hogy mégoly gondosan végzett
kísérletei hibásak, valam int hogy hosszú szám ításai, s a kísérletein alapuló
táblázatai m ind értéktelenek. És m égis elkerülhetetlen volt. Újra be kellett
látnia, hogy a pontosság nem valósítható meg a tudományban, és eredm ényei
csak közelítőlegesen érvényesek. Ezért nem meglepő, hogy az 1647-ből való
Reflexiones Physico-m athem aticae cím ű m űvében egyrészt m egpróbálta
kísérleti m ódszereit tökéletesíteni - az inga szárát s a lefele zu h an ó testet
(hasonló ólomgömbök) egy kézben tartotta, ily m ódon biztosítva m ozgásuk
kezdetének egyidejűségét,37 és ingáját egy falra rögzítette, ezzel biztosítva
a m ozgások végének egyidejűségét az inga fa ln a k ütődése á lta l keltett
h an g ján ak és a talajra leeső test h an gjának az egybeesése révén. M ásrészt
m egpróbálta meglehetősen hosszasan elm agyarázni, m iért nem bizonyosak
az eredm ények,38 am elyek egyébként korábbi vizsgálatainak eredm ényeit
erősítik meg: a test 48 lábnyit hull alá nagyjából két szekund a la tt és 12-t
egy szekund alatt. Mégis - hangsúlyozza M ersenne - lehetetlen pontosan
m eg határozni annak az ingának a hosszát, m elynek lengése pontosan egy
szekundnyi, és szintén lehetetlen h allás útján érzékelni a két h an g pontos
56 Érdemes megjegyezni, hogy Mersenne a kísérleteiben a test becsapódásának pillanatát

nem a látáson, hanem a halláson keresztül határozza meg; ugyanezt a módszert követi később
Huygens, kétségtelenül Mersenne hatására.
37 Ld. Reßexiones Physico-Mathernaticae, 18, 1647, 152. sk.
38 Ld. i. m. 19. 155.: De variis difficultatibus ad funependulum et casum gravium
pertinentibus.
egybeesését. Néhány ujjnyival, sőt egy lábnyival több vagy kevesebb nem
jelent sem m ilyen különbséget. Ebből a rra következtet, hogy be kell érnünk
közelítésekkel, am inél nem k ív án h atu n k többet.
Nagyjából M ersenne kísérleteivel egy időben, de attól teljesen függetle
nül, tudós jezsuiták egy csoportja az A lm agestum novum h íres szerzőjének,
Giambattista Riccioli atyának39a vezetésével - aki különös módon nem ism er
te M ersenne m unkásságát - szintén a szabadesés kísérleti kutatását végezték
Itáliában, összekötve azt a g értékének kísérleti m eghatározásával.
A tudom ánytörténészek nem becsülik túl sokra Ricciolit40- am iben nincs
teljesen igazuk. El kell ism erni, hogy nem csupán sokkal jobb kísérletező,
m in t M ersenne, de sokkal intelligensebb is, aki a pontosság érték ét és
jelentését h a tártalan u l m élyebben m egértette, m int D escartes és Pascal
barátja.
Riccioli 1640-ben, am ikor a bolognai Studium filozófiatanára volt, fo
gott abba a kutatássorozatba, am elynek itt rövid ism ertetését adom .4' Ki
szeretném em elni, m ilyen alapossággal és milyen m ódszeresen gondolta
ki a kísérleteket. Sem m it sem ak a r eleve m agától értetődőként elfogadni, s
jóllehet szilárdan m eg van győződve Galilei levezetéseinek érvényességé
ről, először is m egpróbálja m egalapozni, vagy jobban m ondva verifikálni
hogy pontos-e az ingalengések izokronizm usának tézisét; m ajd azt, hogy
a Galilei által az inga hossza és a periódusa között (a periódus a hosszúság
négyzetgyökével arányos) felállított kapcsolatot m egerősíti-e a tapaszta
lat; végül pedig m egpróbálta a lehető legpontosabban m eghatározni egy
inga periódusát, abból a célból, hogy ezzel az esés sebességének kísérleti
kutatásához h asználható időm érő eszközre tegyen szert.
59 E kísérletekről beszámol az Almagestum Novum, Astronomiam veterem novamque

complectens observationibus aliorum et propriis, Novisque Theorematibus, Problematibus ac
Tabulis promotam... auctore P. Johanne Baptista Riccioli Societatis Jesu..., Bononiae, 1651.
A műnek három kötetesnek kellett volna lennie, de csak az első jelent meg, az is két részben.
Ez az „első kötet” is valójában 1504 oldal (folio).
40 Riccioli természetesen Kopernikusz-ellenes, és nagy műveiben - Almagestum Novum
(1651) és Astronomia Reformata (1665) - érvet érvre halmoz, hogy Kopernikuszt cáfolja, ami
persze sajnálatos, de egy jezsuita esetében egészen természetes. Ugyanakkor nem leplezi Ko
pernikusz és Kepler iránt érzett nagy csodálatát, és rendkívül pontos és becsületes összefog
lalását adja az általa bírált asztronómiai elméleteknek. Óriási műveltsége van, és munkái,
különösen az Almagestum Novum, páratlan információ-források. Ezért is annyira meglepő,
hogy nem ismerte Mersenne munkáit.
41 Ld. Almagestum Novum, 1 (1), II. könyv, XX. és XXI. fejezet, 84 sk., valamint 1 (2), IX.
könyv, IV, 2,384. sk. Riccioli kísérleteiről beszámoltam az 1949-es párizsi CongrésInternational
de Philosophie des Sciences-on.
R iccioli először is egy m egfelelő ingát k ész ít: eg y fém ből k ész ü lt
göm bingasúlyt függeszt egy fém hengerhez kötött lá n c ra .42 A fém henger
szabadon forog két, szin tén fémből lévő foglalatban. K ísérleteinek első
sorozatában m egpróbálta igazolni azt, am it G alilei az inga periódusának
állan d ó ság ára vonatkozóan állított, m egszám lálva az ingalengéseket egy
adott időn belül. Az időt egy vízórával m érte, és Riccioli a kísérletezés és
a m érés em p irikus feltételeinek mély m eg értésérő l tanúskodva kijelenti,
hogy e két folyam atot: a vízóra kiürülését és ú jratö ltő d ését kell időegy
ségnek v en n i. Az első kísérletso ro zat e red m én y ei m egerősítik G alilei
állításait.
A m ásodik kísérletsorozat - melyekhez Riccioli két ugyanolyan súlyú, de
különböző hosszúságú („m agasságú”) ingát h asz n ál, jelesül egy és két láb
hosszúakat - m egerősíti a Galilei-féle négyzetgyökös viszonyt. A lengések
szám a adott időegységen belül rendre 83 és 60.43
M ersenne valószínűleg itt meg is állna; n em így Riccioli. Ő nagyon jól
tudja, hogy m ég a v ízó ra m egfordítására épülő m ódszerét használva is
távol állu n k a valódi pontosságtól. A pontossághoz m áshová kell tek in te
nünk, tu d n iillik az égre, az egyetlen valóban pontos horologiumra, mely
e világban létezik, a term észetadta organa chronoura, az égitestek és a
szférák m ozgásaira.
Riccioli teljesen átlátta Galilei felfedezésének hatalm as jelentőségét: az
inga izokronizm usa lehetővé teszi egy pontos időm érő m egvalósítását. Az,
hogy a nagy és kicsi lengések ugyanannyi idő a la tt m ennek végbe, an n ak
lehetőségét foglalja m agában, hogy m ozgását olyan hosszan fenntartsuk,
am íg csak ak arju k , a norm ális és spontán la ssu lá st például azzal akadá
lyozva meg, hogy bizonyos számú ütés u tá n 4445új lendületet adunk neki. így
akárm en n y i időatom felhalm ozható és egym áshoz adható.
U gyanakkor világos: ahhoz, hogy az ingát precíziós időmérő eszközként
h asz n álh assu k , p o n tosan m eg kell h a tá ro z n u n k p erió d u sán ak értékét.
Riccioli fá ra d h a ta tla n türelem m el szentelte m ag át ennek a feladatnak.
Célja egy olyan inga m egszerkesztése volt, m elynek periódusa pontosan
egy m ásodperc.43 Sajnos m inden erőfeszítése d ac ára ezt a célt soha nem
volt képes elérni.
42 Ld. Almagestum N ovum , 1 (1), II. könyv, XX. fejezet, 84.

43 Ld. no., XXI. fejezet, VIII. prop., 86.
44 Az ingának ez a meglökése egyáltalán nem könnyű és hosszas gyakorlást előfeltételez.
45 Mint látni fogjuk, Riccioli nem elégszik meg olyan könnyen, mint Mersenne.
E lőször is vesz egy nagyjából egy font súlyú, 3 (róm ai)4" láb és 4 ujjnyi
„m agas” ingát. A vízórával való összevetés kielégítő: 900 lengés negyed óra
alatt. Ezek után Riccioli rátér a napóra általi igazoláshoz. Hat egymást követő
ó rán k eresztü l, reggel 9-től délután 3-ig szám lálja a lengéseket (Francesco
M aria G rim aldi atya segédletével). Az eredm ény katasztrofális: 21706 lengés
21 660 helyett. Ráadásul Riccioli rájön, hogy kitűzött célja szempontjából
m aga a nap ó ra sem rendelkezik a szükséges pontossággal. Egy m ásik ingát
készít és „kilenc jezsuita atya segédletével”4647 újrakezdi a szám lálást; ezúttal
- 1642. áp rilis 2-án - 24 egym ást követő ó rá n át, déltől délig. Az eredm ény
87998 lengés, míg a szoláris nap csak 86640 m ásodpercből áll.
Riccioli ezek u tán szerkeszt egy h a rm a d ik ingát, m eghosszabbítva a
felfüggesztő láncot 3 láb és 4,2 ujjnyira. És hogy a pontosságot még inkább
m egnövelje, úgy dönt, időegységként nem a szoláris, hanem a sziderikus
napot veszi. Számolni kezd az oroszlán farkának átvonulásától a meridiánon
(1642. m ájus 12-én), a következő átvonulásig, 13-án. Újabb kudarc: 86999
lengés az előre várt 86400 helyett.
C salódottan, de m ég nem legyőzötten, Riccioli úgy dönt, tesz egy negye
dik próbát egy negyedik ingával, mely ez ú tta l kissé rövidebb, csak 3 láb
és 2,67 ujjnyi m éretű.48 Ám ezúttal m ár n em róhatja 9 tá rsá ra a lengések
szám lálásának sivár és fárasztó m unkáját: csak Zénón és F.M. Grimaldi atya
m arad h ű hozzá m indvégig. Háromszor, h á ro m éjen át, 1645. m ájus 19-én
és 28-án, v alam in t jú n iu s 2-án szám lálják a lengéseket a (Szűz csillagkép)
K alászán ak m erid ián o n való átvonulásától az A rktúrusz átvonulásáig.
Kétszer a szám 3212, h arm ad jára 3214, 3192 m ásodpercre4950.
Úgy tű n ik , Ricciolinak ezen a ponton elege lesz. Elvégre ingája, melynek
periódusa egyenlő 5 9 ,3 6 '-al, tökéletesen h a sz n álh ató eszköz. A lengések
szám át könnyű átszám ítani m ásodpercekre, rá a d á su l ezt előzetes szám í
tásokat ta rta lm a z ó táblázatok is m egkönnyíthetik.90
46 Egy róm ai láb 29,57 cm-rel egyenlő.

47 Ld. Almagestum Novum, i. m. 86. Az atyák nevei megérdemlik, hogy megóvjuk a fe
ledéstől, m int a tudomány iránti odaadás tiszteletre méltó példáit. íme (Id. i. m. 1 (2), 386.):
Stephanus Ghisonus, Camilius Rodengus, Jacobus M aria Palavicinus, Franciscus Maria
Grimaldus, Vicentius Maria Grimaldus, Franciscus Zenus, Paulus Cesarus, Franciscus
Adurnus, Octavius Rubens.
48 Ld. uo., 87.
49 Ld. i. m. 85.; minthogy az ingamozgás nem izokrón, Riccioli kísérleti eredményeinek
finom egybehangzása csak úgy magyarázható, ha feltesszük, hogy ingáival kicsi és gyakorla
tilag egyenlő lengéseket hajtott végre.
50 Riccioli e táblázatokat az Almagestum Novum, 1 (1), II. könyv, XX. Fejezet, XL prop, 387.
oldalán adja meg.
Ennek ellenére Ricciolit igen nyugtalanítja, hogy nem járt sikerrel. Ezért
m egpróbálja k iszám ítan i egy olyan inga „m agasságát”, am ely pontosan
i m ásodperc alatt tesz meg egy lengést, és úgy találja, hogy egy ilyen in
g án ak g láb és 3,27 ujjnyinak kell lennie.3' Egyszersm ind bevallja, hogy
ezt az ingát nem szerkesztette meg. M ásrészt bizonyos, hogy szerkesztett
sokkal rövidebb ingákat, hogy az időtartam ok m érésében nagyobb tökéle
tesség re tegyen szert. Az egyik 9,76 ujjnyi 3o”- a s periódussal, egy m ásik
m ég rövidebb, 1,15 ujjnyi, periódusa csupán 10”.
„Ilyen ingát használtam - írja Riccioli -, hogy m egm érjem a nehéz testek
term észetes esésének sebességét az ugyanezen 1645-ös évben a T orre degli
Asinelliben, Bolognában m egvalósított kísérletek során.”3"
M ármost, nyilvánvalóan lehetetlen egy ilyen gyors lengésű ingát úgy
haszn áln i, hogy a lengéseit számoljuk; kell találn i valam ilyen eszközt ezek
összesítésére. M ásként fogalmazva, szerkeszteni kell egy órát. Amit Riccioli
a kísérleteihez m egszerkesztett, az ténylegesen egy óra, méghozzá a legelső
ingaóra. Mégis nehéz lenne őt úgy tekinteni, m in t egy nagy órásm estert,
m in t Huygens és Hooke előfutárát. Ó rájának valójában nem volt sem r u
gója, sem m utatója, sem szám lapja, voltaképpen nem is m echanikus óra
volt, hanem em beri.
Hogy összesíthesse ingája ütéseit, Riccioli igen egyszerű és igen elegáns
eszközt eszelt ki. Rávette két m u n k atársá t és barátját, „akik n em csak a fi
zika, de a zene irá n t is fogékonyak voltak, hogy szám oljanak: un, de, tre...
(bolognai dialektusban, ahol ezek a szavak rövidebbek, m int az olaszban),
tö k életesen szabályosan és eg y en letesen , ah o g y an azok szoktak, akik
zen ed arab o k előadását vezénylik, oly módon, hogy m inden egyes szám
kim ondása egybeessen az inga egy lengésével”33. Ezzel az „órával” hajtotta
v égre m egfigyeléseit és kísérleteit.
A legelső kérdés, am it Riccioli tanulm ányozott, a „könnyű” és a „nehéz”
testek viselkedésére vonatkozott.34Ugyanolyan vagy különböző sebességgel
h u lln ak alá? Nagyonfontos és igen vitatott kérdés ez, melyre, m in t tudjuk, a
régi és a m odern fizika különböző válaszokat adott. Míg az arisztoteliánusok
úgy tartották, hogy a testek an n á l gyorsabban esnek, m inél nehezebbek,
B enedetti azt tan íto tta, hogy m inden test, legalábbis az azonos term észetű
51 Ld. uo., és 1 (2), 384.
52 Ld. uo., és 1 (1), 87.
53 Ld. uo., és 1 (2), 384.
54 Riccioli, korához képest száz év késéssel, még hitt a „könnyűségben” m int független
minőségben, mely összefüggésben áll és ellentétes a „nehézséggel”.
(vagyis ugyanolyan fajsúlyú) testek ugyanazzal a sebességgel esnek alá. Ami

a m oderneket illeti, m int Galilei és Baliani - akiket a két jezsuita, Vendelinus
és N. Cabeo követ -, ők azt tanították, hogy m inden test, bárm ilyen a term é
szete vagy a súlya, m indig azonos sebességgel esik alá (a vákuum ban55).
Riccioli egyszer s m in d en k o rra meg ak a rja oldani a problém át, s 1645.
augusztus 4-én m unkához lát. Egy agyagból és egy papírból készített azonos
m éretű, de különböző súlyú, k rétával bevont (ti. hogy a mozgás a fal síkján,
v alam in t a b ecsapódás a fö ld re érkezéskor könnyebben m egfigyelhető
legyen) göm böt dobott le a T o rre degli A sinelli csúcsáról, am ely épület
különösen alk alm as az effajta kísérletekre,56 és kellőképpen m agas - 312
róm ai láb - ahhoz, hogy a sebesség különbségei érzékelhetők legyenek.
A kísérletek eredm ényei - s ezeket Riccioli íg-ször m egism étli - vitatha
tatlanok: a n ehéz testek gyorsabban esnek alá, m in t a könnyűek. A könnyű
testek esésben m utatkozó lem arad ása - am i a golyók súlyától és terjedel
m étől függően 12-től 40 lábig változik - m égsem m ond ellent a G alilei által
kidolgozott elm életnek: a légellenállással m agyarázható, és Galilei ezt előre
látta. M ásrészt a m egfigyelt tények teljességgel összeegyeztethetetlenek
Arisztotelész elm életével.5758
Riccioli tökéletesen tisztáb an van m un k áján ak eredetiségével és érté
kével. Ennek megfelelően kigúnyolja a „fél-em piristákat”, akik nem tudják,
hogyan kell v égrehajtani egy valóban meggyőző kísérletet, és például azért
állítják - vagy tagadják -, hogy a testek ugyanolyan sebességgel esnek
alá, m ert képtelenek pontosan m eghatározni a pillanatot, am ikor a test a
földhöz csapódik.56
A m áso d ik problém a, am it Riccioli tan u lm án y o z, m ég fontosabb. Ki
ak arja d eríten i azt az arányt, am ellyel a zu h an ó testek m ozgása gyorsul.
Ez, m iként G alilei tanítja, „egyenletesen egyenetlen” (egyenletesen gyor
suló) m ozgás, vagyis olyan m ozgás, amely so rán a m egtett u ta k ut numeri
impares ab unitate, vagy am in t Baliani gondolja, olyan mozgás, melyben az
utak term észetes számok sorozatát képezik. Ami a sebességet illeti, vajon
az esés időtartam ával vagy a m egtett úttal arányos?59
55 Ld. i. m. 387.
56 A Torre degli Asinellinek függőleges falai vannak, és tágas, sík téren áll.
57 Ld. i. m. 388.
58 Uo. és 1 fi), 87.
59 Ld. uo. Érdemes megjegyezni, hogy Riccioli a régi skolasztikus terminológiát hasz
nálja, és teljesen helyesen azonosítja az „egyenletesen egyenetlen” (uniformiter difformis)
mozgást az egyenletesen gyorsuló (vagy lassuló) mozgással.
Grimaldi atya segítségével Riccioli készít néhány azonos m éretű és súlyú

golyót krétából, s m iután m egállapította - m egm érve az esési időket a Torre
degli Asinelli különböző em eleteiről hogy a golyók esése Galilei törvényét
követi00, áttér ennek az eredm énynek az igazolására (mi sem jellem zőbb
m in t az eljárásnak ez a m egfordítása). A golyókat előzetesen kiszám ított és
m eghatározott m agasságokból ejti le, e célra Bologna összes kellőképpen
m agas tornyát és tem plom át felhasználva - nevezetesen a Szent Péter, a
Szent Petronio, a Szent Jakab és a Szent Ferenc tem plom éit.6'
Az eredmények m inden részletben egybevágnak. Valójában összhangjuk
oly tökéletes, a golyók által m egtett út (15, 60, 135, 240 láb) olyan szigorúan
erősíti meg Galilei törvényét, hogy teljesen egyértelm ű: a kísérletezők annak
igazságáról m ár az előtt meg voltak győződve, m ielőtt a próbába belekezdtek.
Végső soron ez nem is olyan m eglepő, mivel a törvényt az ingával végzett
kísérletek m ár m egerősítették.
Ám még ha elfogadjuk is - am in t el kell fogadnunk -, hogy a d erék atyák
valam elyest korrigáltak a m érések tényleges eredm ényein, m indam ellett
el kell ism ernünk, hogy ezek az eredm ények m eglepően pontosak. Ösz-
szehasonlítva őket Galilei, sőt M ersenne durva közelítéseivel, határozott
előrelépést jelentenek. Közvetlen m egfigyeléssel és m éréssel lehetetlen
jobb eredm ényekre jutni, és csak csodálhatjuk Zénón, G rim aldi és Riccioli
atyák (valamint m unkatársaik) türelm ét, lelkiism eretességét, energiáját és
az igazság irán ti szenvedélyét, akik anélkül, hogy m ás időmérő eszköz állt
volna a rendelkezésükre, m in t az em beri óra, am ivé önm agukat változtat
ták, képesek voltak m eghatározni a gyorsulás érték ét, vagy pontosabban
a súlyos test által a levegőben m egtett út hosszát a szabadesés első m ásod
percében, am i 15 róm ai lábbal egyenlő. Ezt az érték et egyedül Huygens
- aki az általa feltalált m echanikus órát használta, vagy pontosabban olyan
közvetett m ódszereket alkalm azott, melyeket m atem atikai zsenije révén
fedezhetett fel és haszn álh ato tt órájának m egszerkesztésére - lesz majd
képes pontosabbá tenni. 601
60 Elmeséli, hogy 1629. óta töprengett a problémán, és az 1, 5, 9,27, arányt azelőtt fogadta
el (felettesei engedélyével), hogy 1634-ban elolvasta Galileit. Érdemes megjegyezni, hogy Ga
lilei olvasása előtt az igen művelt Riccioli nem azonosította az uniformiter difformis mozgást
az eséssel.
61 Ld. i. m. 387. A kísérletek 1640 és 1650 között folytak.
Igen érdekes és tanulságos tanulm ányozni a nagy holland tudós modi

procedendi]ét, akinek zseb- és falióráinkat köszönhetjük. Ezen eljárásmódok
elem zése révén tanúi lehetünk, hogyan alakulnak át a még em pirikus, vagy
M ersenne-nél és Ricciolinál félig em pirikus kísérletek valóban tudományos
kísérletezéssé. Ez az elem zés n ek ü n k is m egtan ít valam i nagyon fontosat:
a tudom ányos kutatásban a közvetlen m egközelítés sem m iképpen sem a
legjobb, és nem is a legkönnyebb; az em pirikus tényeket csakis elm életi
k erü lő ú ttal érh etjük el.
Huygens úgy vág bele m unkájába, hogy (1659. október 21-én) m egism étli
M ersenne utolsó kísérleteit, am iként azokat M ersenne 1647-es Reflexiones^
leírja. Még egyszer kénytelenek vagyunk hangsúlyozni a b irto k áb an lévő
k ísérleti eszközök ijesztő szegényességét: egy falhoz rögzített h ú ro s inga,
m elynek súlya egy ólomgömb, és egy m ásik ugyanolyan göm b szintén
ólomból, m elyet ugyanabban a kezében tart; a két gömb érkezésének egy
idejűsége - az egyik a falhoz, a m ásik a talajhoz - az ütközések keltette két
han g egybeesésével határozható meg. Különös, hogy m iközben pontosan
ugyanazt az eljárást használja, m int M ersenne, Huygens jobb eredm ényeket
kap: szerinte a test 14 lábat esik alá.62
1659. október 23-án Huygens m egism étli a kísérletet. E z ú tta l olyan
in g át h aszn ál, m elynek fél k ilengése nem fél m ásodperccel, h an e m 3/4
m ásodperccel egyenlő. E nnyi idő alatt az ólomgömb 7 láb 8 ujjnyit esik
alá. Ebből az következik, hogy 1 m ásodperc alatt nagyjából 13 láb és 7 1/2
ujjnyit esik alá.63
1659. novem ber 15-én Huygens tesz egy h arm ad ik próbát. E zúttal vala
m elyest tökéletesít eljárásán: az ingatestet és az ólomgömböt egy fonálra
rögzíti (ahelyett, hogy ugyanabban a kézben tartan á), am elynek elvágása
62 Ld. Huygens: Oeuvres, 17, La Hayne, M, Nijhof, 1932, 278. : „II. D. 1 Expertus 21 Oct.
1659. Semisecundo minuto plumbum Ex altitudine 3 pedum et dimidij vel 7 pollicum circiter.
Ergo unius secundi spatio ex 14 pedem altitudine.”
63 Ld. Ch. Huygens: Oeuvres, 17, 278. : „II. D. 2. Expertus denuo 23 Oct. 1659. Pendulum
adhibui cujus singulae vibrationes 3/2 secundi unius, unde semivibratio qua usus sum erat
3A.” „Erat penduli longitudo circiter 6. p. 11 unc. Sed vibrationes non ex hac longitudine sed
conferendo eas cum pendulo horologij colligebam. Illius itaque semivibratione cadebat aliud
plumbum simul e digitis demissum ex altitudine 7 pedum 8 unc. Ergo colligitur hinc uno
secundo casurum ex altitudine 13 ped. 7 V6 und. Fere.
Ergo in priori experimento debuissent fuisse non toti 3 ped. 5 poli.
Sumam autem uno secundo descendere plumbum pedibus 13. unc. 8. Mersenne 12 ped.
Paris. Uno secundo confici scribit. 12 ped. 8 unc. Rhijnland. Ergo Mersenni spatium justo
brevius est uno pede Rhijni.”
Egy rajnai láb egyenlő 31,39 cm-rel.
engedi el őket. Azonkívül pergam enhártyát helyez a falra és a talajra, hogy

elkülönítettebbé tegye a hangok észleleteit. Az eredm ény nagyjából 8 láb 9
1/2 ujj. U gyanakkor Huygens kénytelen beism erni - éppúgy, m in t őelőtte
M ersenne -, hogy eredm énye csak közelítőlegesen érvényes, m ert az esés
m agasságának 3 vagy akár 4 ujjnyi eltérését az álta la használt eszközök
kel nem lehet m egkülönböztetni: a hangok egybeesőnek tűnnek. Ebből az
következik, hogy ily módon nem jutunk pontos m éréshez. Ám Huygens egé
szen m ás következtetést von le ebből. Éppen ellenkezőleg: amíg M ersenne
lem ond a tudom ányos pontosság eszm éjéről, Huygens a kísérlet szerepét
az elm élettől nyert eredm ények igazolására szű k íti le. Már elegendő, ha
ezek nem m ondanak ellent egym ásnak, m int például abban az esetben,
am ikor a m egfigyelt számok tökéletesen összeegyeztethetőek a kör-inga
m ozgásának elem zésekor levezetett szám okkal, vagyis nagyjából 15 láb
7 1/2 ujj m ásodpercenként.64
Látni fogjuk, hogy az ingam ozgás elem zése valójában még jobb ered
m ényeket ad.
M ár em lítettem , hogy a m odern tudom ány paradox helyzetben v an szüle

tésének idején: pontos m atem atikai törvényekkel rendelkezik, m elyeket
leh etetlen alk a lm a z n i, m ivel a d in am ik a alap v ető m ennyiségének, az
időnek a m érése nem valósítható meg.
Úgy tű n ik , ezt senki nem érezte erősebben, m in t Huygens, és bizonyo
san ez volt az oka, nem pedig olyan gyakorlati m egfontolások, m in t hogy jó
órák szükségeltetnek a hajózáshoz - jóllehet korántsem hagyta figyelm en
64 Ld. i. m. 281.: „ II D. 4. 15. Nov. 1659. Pendulum AB semivibrationi im pendebat 3/4

unius secundi; filum idem BDC plumbum B et glandem C retinebat, deinde forficubus filum
incidebatur, unde necessario eodem temporis articulo globulus C et pendulum moveri
incipiebant. Plumbum B in F palimsesto impingebatur, ut clarum sonum excitaret. Globulus
in fundum capsae GH decidebat. Simul autem sonabant, cum CE altitudo erat 8 pedum et 9 V2
unciarum circiter. Sed etsi 3 quatuorve uncijs augeretur vel dim inueretur altitudo CE nihilo
minus simul sonare videbantur. Adeo ut exacta mensura hoc pacto obtineri nequeat. At ex
motu conico penduli debebant esse ipsi 8 pedes et 9 V2 unciae. Unde uno secundo debebunt
peragi a plumbo cadente pedes 15. unc. 7 V2 proxime. Sufficit quod experientia huic mensurae
non repugnet, sed quatenus potest eam comprobet. Si plumbum B et globulum C inter
digitos simul contineas ijsque apertis simul dimittere coneris, nequaquam hoc assequeris,
ideoque tali experimento ne credas. Mihi semper hac ratione minus inveniebatur spatium
CE, adeo ut totius interdum pedis differentia esset. At cum filum secatur nullus potest error
esse, dummodo forfices ante sectionem immotae teneantur. Penduli AB oscillationes ante
exploraveram quanti temporis essent ope horologij nostri. Experimentum crebro repetebam.
Ricciolius Alinag. 1. 9 secundo scrupulo 15 pedes transire gravia statuit ex suis experimentis.
Romanos nim irum antiquos quos a Rhenolandicis non differre Snellius probat.”
kívül a kérdés gyakorlati vonatkozását85 hogy m á r tudom ányos pályája

legelején ezen alapvető és előzetes probléma m egoldásának szentelte magát:
nevezetesen az óra tökéletesítésének, vagy inkább egy tökéletes kronom éter
m egszerkesztésének.
1659-ben, ugyanabban az évben, am ikor az im ént bem utatott m éréseket
végezte, elérte célját, s m egszerkesztett egy tökéletesített ingaórát,6566 am e
lyet a rra haszn ált, hogy m eghatározza a kísérleteiben alkalm azott inga
lengésének pontos értékét.
A tudom ányos m űszerek történetében Huygens órája nagyon jelentős
helyet foglal el: ez az első eszköz, mely m ár m egszerkesztésében az új di
nam ika törvényeit testesíti meg. Ez az óra nem em pirikus próbálgatás (trial
a n d error) eredm énye, hanem körkörös- és rezgőm ozgások m atem atikai
szerkezetének aprólékos és finom elméleti tanulm ányozásának a gyümölcse,
így az ingaóra tö rténete jó példa a rra , hogy a tu d ato san választott kerülőút
értékesebb, m in t a közvetlen út.
Huygens valóban tökéletesen tisztáb an volt azzal, hogy - a m in t azt
M ersenne m á r felfedezte - az inga nagy és kis lengései nem ugyanannyi
idő alatt m en n ek végbe. Tehát ahhoz, hogy tökéletes kronom étert szer
kesszünk, a következő szükséges: a) m eg h atáro zn i a valóságos izokron
görbét; és b) m eg találn i a m ódját, hogy e vonal m entén, ne pedig egy kör
k erü letén m ozgassuk az ingatestet. Tudjuk, hogy Huygens m indkét prob
lém át sikerrel m egoldotta (b ár ahhoz, hogy ez sikerüljön neki, teljesen új
geom etriai elm életet kellett kidolgoznia).67 M egvalósított egy tökéletesen
izokron m ozgást, a ciklois görbéjét követő m ozgást; sőt, ciklois ingáját
sik erü lt egy órába is beillesztenie.68
Im m ár m ódjában állt, hogy Riccioliéhoz hasonló kísérletekbe fogjon, az
övénél végtelenül jobb felszereléssel - m echanikus órával az em beri helyett
s ezért sokkal több eséllyel a rra , hogy pontosságot érjen el. Ám soha nem
65 Miután tengeri nemzethez tartozott, Huygens tökéletesen tudatában volt, mekkora ér-
téke és jelentősége van egy jó kronométernek a hajózásban, m int ahogy a tengeri óra feltalá
lásának pénzügyi vonatkozásaival is tisztában volt. Tudjuk, hogy óráját megpróbálta szaba
dalm aztatni Angliában. Ld. L. Defossez: i. m. 115. sk.
66 Első ingaóráját Huygens 1657-ben szerkesztette meg; ez m ár görbe tartóágakat tartal
mazott, a (hajlékony) inga izokronizmusát biztosítandó, m égis e tartóágakat még nem a ma
tematika határozta meg, hanem a próbálgatás (trial and error) empirikus módszere alapján
lettek megszerkesztve. Huygens csak 1659-ben fedezte fel a ciklois izokronizmusát és azokat
az eszközöket, amelyekkel a ciklois mentén mozgathatta az inga lengőjét.
67 A geometriai görbék evolútáiról van szó.
68 Ld. L. Defossez: i. m. 65.; R. Hooke kortárs kísérleteiről Id. Louise P. Patterson:
„Pendulums of Wren and Hooke”, Osiris, 1952, 10., 277-322.
EGY MÉRÉS] KÍSÉRLET 295
próbálkozott ezzel, ugyanis az ingaóra m egszerkesztése egy sokkal jobb

eljárást adott a kezébe.
Valójában nem csupán a ciklois m entén végzett mozgás izokronizm usát
fedezte fel, hanem - am it M ersenne a kör esetében próbált felfedezni (si
kertelenül) - m ég azt is, hogy m ilyenkapcsolat v an azon idő között, m ialatt
egy test a ciklois hosszán alászáll, és azon idő között, am íg esése a cikloist
generáló kör átm érőjén végbemegy: ezek az idők úgy viszonyulnak egy
m áshoz, m int a félkörív az átm érőhöz.6970
Ha tehát meg tudnánk alkotni egy olyan (ciklois) ingát, m elynek lengése
pontosan egy m ásodperc, akkor képesek lennénk m eg h atáro zn i egy nehéz
test - az inga átm érője m entén végbemenő - alász állásán a k pontos idejét.
Innen pedig - m ivel a m eg tett út arányos az idő négyzetével - képesek
volnánk kiszám ítani az esés távolságát egy m ásodperc alatt.
Egy ilyen inga hossza - am elynek m ellesleg nem kell ciklois-ingának
lennie, m ert, m iként Huygens jelezni fogja M oraynak,7“ egy közönséges
(függőleges) inga kis lengései gyakorlatilag ugyanannyi idő a la tt m ennek
végbe, m int a ciklois ingáé - könnyedén kiszám ítható, m ihelyst sikerült
m eghatároznunk egy adott ciklois inga periódusát.
De voltaképp nem szükséges azzal foglalatoskodnunk, hogy egy ilyen
ingát ténylegesen m egépítsünk, m ert a huygensi képletnek:
_ 47t 2r 2l vagy T _
36002
általános értéke van, és g érték ét úgy határozza meg, m in t a bárm ilyen,

általunk haszn álható inga hosszúságának és sebességének a függvényét.
Valójában Huygens egy m eglehetősen rövid és gyors ingát használt, mely
nek hossza csupán 6,18 ujj volt, s amely órán k én t 4964 oda-vissza lengést
69 Ld. Ch. Huygens: De vi centrifuga (1659), Oeuvres 16, La Haye, M. Nijhof, 1929,276.
70 Ld. Ch. Huygens: Levél R. Morey-nek, 1661. december 30., Oeuvres completes, publiées
par la Societé Hollandaise des Sciences, 3, La Haye, M. Nijhof, 1890, 438.; „Nem gondolom,
hogy szükséges volna egyenlővé tenni az inga mozgását a ciklois részei által, hogy meghatá
rozzuk ezt a méretet. Elegendő, ha csak nagyon kis kilengésekkel mozgatjuk, amelyek elég
jó közelítéssel őrzik meg az időközök egyenlőségét; továbbá elegendő, ha egy olyan óra se
gítségével, amely m ár jól jár, és amely be van állítva a ciklois révén, kikutatjuk, hogy milyen
hosszú ingára van szükség ahhoz, hogy kijelöljünk például fél szekundot.”
végzett. Ebből Huygens arra következtetett, hogy a g értéke 51,25 láb (vagyis
981 cm), és ez az az érték, am it azóta is elfogadunk.71
E tö rté n e t teh át, m ely elm eséli, m ik én t h a tá ro z tá k m eg az állandó
g y o rsu lást, m eg leh ető sen különös ta n u lsá g g a l jár. L áttu k G alileinek,
M ersenne-nek, Ricciolinak egy kronom éter m egszerkesztése érdekében
tett erőfeszítéseit, hogy képesek legyenek az esés sebességének kísérleti
m érésére. L áttuk Huygens sikereit ott, ahol elődei zátonyra futottak, majd
pedig azt, hogy épp e sikerek m iatt lem ond arról, hogy a tényleges k ísérle
tet végrehajtsa. E nnek oka pedig, hogy órája úgym ond önm agában m érést
képez: p erió d u sán ak m eghatározása m ár sokkal finomabb és pontosabb
kísérlet, m int m indazok, amelyeket M ersenne és Riccioli valaha is elgondolt.
Huygens kerü lő ú tjának - am ely végül rövidebb útn ak bizonyult - értelm e
és értéke teh át világos: nem csak a jó kísérletek alapulnak elm életre, de
m ag u k az eszközök, amelyek lehetővé teszik ezek m egvalósítását, szintén
nem m ások, m in t a testet öltött elm élet maga.
71 Ld. Ch Huygens: Oeuvres, 17, 100.: „Mat getal van de dobbele. slaegen di het pendulum
ln eer uyr doen moet, gegeven sijnde, quadreert het selve, en met et quadraat divideert daer
mede 12312000000. ende de quotiens sal aenwijsen de lenghde van het pendulum. Te weten
als men de twee laetste cijffers daer af snijt, soo is het resterende het getal der duijmen die het
pendulum moet hebben; de 2 afgesnedene cijffers beteijckenen, het een, de tienden deelen van
een duijm die daer noch bij moeten gedaen werden, het ander, de lOOste deelen van een duym,
van gelijcken daer bijte doen. Rhynlandse maet.
Bij exempel Een horologe te maecken sijnde diens pendulum 4464 dobbele slagén in een
uijr doen sal, het quadret van 4464 is 19927296, waer mede gedeelt sijnde 1231000000, komt
6/18 ontrent. Dat is 6 duijm 1/10 en 8/100 van een duijm. Indien het getal van de heele duijmen
m eer is alsl2 soo moet het door 12 gedeelt w erden om te weten boe veel voeten daer in sijn.”
FÜGGELÉK
M. M ersenne: H arm onie universelle, Paris, 1636, 111. sk.:
Itt nagyon pontosan kell előadnunk am a kísérleteket, m elyeket e tárgyban el

végeztünk, hogy követhető legyen, m it mutatnak. M iután öt királyi láb m agas
ságot választottunk, s m iután kivájattunk és lecsiszoltattu n k egy síkot, többféle
d őlésszöget adtunk neki, hogy eg y ólom golyót é s eg y teljesen kerek fagolyót
végigguríthassu n k a síkon: ezt szám os különböző helyről tettük m eg, különböző
dőlésszögekben, m iközben egy m ásik, ugyanolyan alakú és súlyú golyó hullott
aló öt láb m agasból a levegőben. Úgy találtuk, hogy m iközben em ez m erőlegesen
ötlábnyit esett, am az m in d össze egy lábnyit esett a tizen ö t fokos ferde síkon,
holott tizenhat ujjnyit kellett volna.
Huszonöt fokos ferde síkon a golyó egy és fél lábat esik , holott két láb eg y ujj
egy harm adot kellen e esnie. H arm inc fokoson két lábat esik két láb és 1/23-ot
kellene esn ie, m iközben hat lábat tesz m eg a levegőb en , ehelyett két láb 1/2-et
esik a síkon, és csak 5 lábat a levegőb en . 40 fokos ferde síkon három láb két ujj
és 1/2-et k ellen e esn ie, ám a nagyon pontos k ísérlet csak két láb k ilen c ujjat
ad. U gyanis am ikor a golyót két láb tízujjnyi távolra tesszü k a sík szélétő l, a
függőlegesen m ozgó golyó esik le elsők én t, am ikor két láb nyolcujjnyi távolra
tesszük a síkon, utolsóként esik le, és am ikor két láb kilencujjnyi távolra tesszük,
a golyók pontosan ugyanakkor esn ek le, anélkül, h ogy zajukat m eg tudnánk
különböztetni.
N egyvenöt fokos síkon három lábat és k ev éssel több, m int 1/2-et k ellen e
esn ie, de csak három lábnyit esik, nem pedig három láb 1/2-et, és a m ásik golyó
sem esik öt láb 3/4-et a levegőben.
Ötven fokos síkon három láb tízujjnyit kellene m eg ten n ie, de csak kettőt és
kilencujjnyit tesz m eg. Ezt több alkalom m al nagyon pontosan m egism ételtü k ,
félve a tévedéstől, mert ugyanazon idő alatt 3 lábat, va gyis 3 ujjnyival többet esik
45 fokos ferde síkon: am i igen különösnek tűnik, m ivel an n ál gyorsabban kell
esn ie, m in él ferdébb a sík. És m égsem m egy gyorsabban 50 fokos síkon, m int
40 fokoson: m eg kell jegyezni, h ogy e két ferde sík egyform án távoli a 43 foktól,
am i a két szélső sé g között középen van, tu d n iillik a fü g g ő leg es vonal végtelen
ferdesége és a vízszin tes között. M indenesetre, ha tekintetbe v esszü k e csodás
effektust, azt m ondhatni, hogy azért történik így, m ert m iután a golyó m ozgása
túl erőszakos 50 fokos ferdeségnél, nem gurulhat és futhat a síkon, am i többszöri
felpattanásra készteti. Ebből pedig ugyanannyi nyugalom , m int felpattanás kö
vetkezik, m iközben a fü g g ő leg esen leeső golyó m in d ig előre halad az útján. Ám

ezek az ugrások nem fordulnak elő 40 -es ferd eségn él, és csak 45-nél kezdődnek,
addig ugyanis a golyó seb essége m indig úgy nő, hogy m indig gurul ugrás nélkül:
m árpedig am íg három láb tízujjnyit tesz m eg ötven fokos ferde síkon, 6 1/2-et
tesz m eg a levegőb en , pedig csak ötöt kellene.
Azt is kikísérleteztü k , hogy am íg a golyó 3 láb 10 ujjat tesz m eg 50 fokos ferde
síkon, 6 láb 1/2-et a levegőb en , holott csak öt lábat kellen e m eg ten n ie. 4 0-es
ferdeségnél m in teg y 7 lábat tesz m eg a levegőb en , m ialatt 3 láb 2 1/2 ujjnyit a
síkon; de a m egism ételt k ísérletnél 50-es ferdeség esetén 3 lábat tesz m eg a síkon,
jóllehet u gyan ez előfordul 2 láb g ujjal. M indez m egm utatja, m ilyen nehezek
ezek a k ísérletek, m ivel igen n eh éz észreven n i, h ogy ha két golyó közül az egyik
m erőlegesen esik , a m ásik ferde síkon, m elyik esik le elsőként. M indam ellett
ezekhez m ég hozzáteszem m aradék kísérleteinket, m elyeket 60 és 65 fokos ferde
síkon végeztünk: a sík szélétől 2 láb és 9 ujj vagy 3 láb távolságra h elyezett golyó
ugyanakkor esik le, m int az, am elyik öt láb m agasból m erőlegesen hull alá, pedig
4 1/3 lábat k ellen e esn ie 60-as síkon, és 4 1/2 lábat 65-ösön. 75-ös síkon 4 láb 10
ujjnyit kellene m egten n ie, és a k ísérlet csak 3 1/2 lábat ad.
Lehet, hogy ha a síkok nem akadályozzák jobban a mozgó dolgokat, mini
a levegő, akkor nem azon arányok szerin t esn ek , am elyeket kifejtettünk: de a
kísérletek nem adnak sem m i biztosat, különösen a 45 fokon túli ferdeségekről
nem, mivel az út, melyet a golyó en n él a ferdeségnél m egtesz, szinte azonos azzal,
am it 50, 60 és 65-ös síkon m egtesz; 75-ön pedig csak fél lábbal többet.
M ersenne m ég azt is megengedi m agának, hogy kétségbe vonja, hogy Galilei

ténylegesen elvégzett néhány, a nagy tudós által em lített kísérletet. Azokra
a ferde síkon végzett kísérletekre utalva, m elyeket Galilei a D ialógusban
elbeszélt (tehát nem azokra a kísérletekre, m elyeket én a Discorsiból idéz
tem), ezt írja (H arm onie universelle, 112., t. corr.):
Kétlem, h ogy G alilei úr elv ég ezte volna az esés k ísérlete it síkon, h iszen ezekről
egyáltalán nem beszél, és az általa megadott arányok gyakran ellentm ondanak a
kísérletnek. Bárcsak többen próbát tennének ugyanezekkel a különböző síkokkal,
teljes k örü ltek in téssel, hogy lá ssá k , k ísérleteik m eg feleln ek -e a m iein k n ek , és
elegendő fény vonható-e ki belőlük, hogy Teorém át alkothassunk a ferde esések
seb ességéről, m elyek a súly különböző hatásai révén m érhetők m eg, ugyanis a
súly annál erőseb b en csapódik b e, m in él ferdébb a sík a horizonthoz kép est és
m inél közelebb áll a fü ggőleges vonalhoz.
2 .1. m. 86-87.
De ami G alilei kísérleteit ille ti, képzelni sem tudom , honnan szárm azik az a
nagy eltérés, am i itt Párizsban é s a környékén e lő á ll az esés idejét illető en , ami
m indig sokkal kevesebbnek tűnt nálunk, m int nála: nem m intha eg y ily nagy
em bernek azt kívánnám a szem ére vetni, hogy csek ély gondja volt a kísérleteire:
de én ezeket többször elv ég eztem különböző m agasságokból, szám os jó ítélő
képességű szem ély jelen létéb en , és ezek m indig ugyanúgy követték egym ást.
Ezért ha a rőf, m elyet G alilei használt, csak egy é s kétharm ad láb, vagyis húsz
ujjnyi királyi láb (am it m i Párizsban használunk), akkor bizonyos, hogy a golyó
több, m int száz rőfnyit h u ll alá öt szekundum alatt.
Ezt feltéve G alileinél a száz rőf 166 2/3-ot tesz ki a m i lábunkban, de több mint
ötvenszer m egism ételt k ísérletein k annak kim ondására kényszerítenek, hogy
a golyó 5” esetén 300 lábat tesz m eg, vagyis 180 rőfnyit, vagyis m in teg y kétszer
többet. Ily módon száz rőfnyit avagy 166 2/3 lábat 3” 18/25 alatt k ell m eg ten n ie,
am i 3”, 43’”', 2o””-at tesz ki, nem pedig 5”-t; m ivel bizonyítottuk, h o g y eg y körül
belül fél fontot nyomó ólom gömb és egy 1 1/2 uncia súlyú fagolyó 48 lábról 2” alatt
esik le, 108-ról 3” alatt és 147 lábról 3” 1/2 alatt. M árpedig 147 láb 88 1/5 rőfnek
felel meg; és ha valak i elég ed etlen ezzel, inkább e lő á llh a t azzal, hogy túl kevés
teret adtunk m eg a m ondott időkre, mint ennek az ellenkezőjével; szá ztíz lábról
ugyanis a súly éppen 3” alatt esett le, de mi 108-at vettü n k , hogy beszabályozzuk
az arányt; és az em ber nem kép esek időkülönbséget m egfigyelni aközött, hogy
valam i 110 vagy 108 lábról esik le. Ami a 147 láb m agasságot illeti, fél láb híja van,
am inek xxvan , m iután a súly 3 lábat tesz m eg fél m ásodperc alatt; é s követke
zésképpen 27 lábat 1” 1/2 alatt, 48 lábat 2” alatt, 75-öt 2” 1/2 alatt, 103 lábat 3” és
147 lábat 3” 1/2 alatt, am i nagyon jól megm utatkozik a kísérletein k b en , 192 lábat
esik 4” alatt és 300-at 5” alatt, m íg Galileinél csak 166 lábat vagy 100 rőföt tesz
ki, e szerint 1 rőföt kell m eg ten n i fél másodperc alatt, 4-et 1” alatt, a m i csaknem
6 2/3 lábat tesz ki 12 helyett, am it a súly tén ylegesen m egtesz lefelé.
3. M. M ersennus: Cogitata Physico-M athematica. Phenom ena ballistica,

Parisii, 1644. Propositio XV. G rattium cadentium velocitatem in natione
dup licata te m p o ru m au g e ri p ro b a tu r ec p e n d u lis c irc u la rite r m otis,
ipsorum que pendulorum m ultifarius usus explicatur, 38-44.
Certum est secundo filum a puncto C ad B cadens tem poris in su m ere tantundem
in illo casu, quantum in su m it in ascensu a B ad C per circum feren tiam BHFD;
sit enim filum AB 12 pedum , docet experiantia globum B tractum ad C, inde ad B

spatio secundi minuti recidere, & alterius secundi spatio a B versus D ascendere.
Si vero AB trium pedum fuerit, hoc est p raeced en tis subquadruplum , spatio
dim idij secu n d i a C descendet ad B, & aequali tem pore a B ad D vel S perueniet;
ad D si filum & aér nullum afferant im p ed im en tu m , cüm im petus ex casu C in
B im p ressu s sufficiat ad prom ouendum globum pendulum ad D punctum .
Globus igitur spatio secu n d i percurret d im id iam circum ferentiam CBD, &
aequali tem pore a D per B versus C recurret; donec hin c inde vibratus tandem in
puncto B quiescat, siue ab aeris & fili resisten tiam vnicuique cursui & recu rsu i
aliquid detrahentem , siue ob ip siu s im petus naturam , quae sen sim m inuatur,
qua de re postea. Nota vero globum plum beum vn iu s vnciae
I_______ ---------- --------- ^ ________

T V B Z M
F io. 1
filo tripedali appensum , non prius quiescere postquam ex puncto C moueri coepit,
qüm trecen ties sexagies per illa m sem icircu m feren tiam ierit; cu iu s postrem ae
vibrationes ä B ad V sunt adeo in sen sib iles, vt illis n u llu s ad obseruationes vti
debeat, sed alijs m aioribus, q u ales sunt ab F, vel ab H ad B.
Certum est tertio filum AP fili AB subquadruplum vibrationes su as habere
cele rio res vibrationibus fili BA; e ssé q u e filu m AB ad PA in ratione duplicata
tem porum quibus illorum vibrationes perficiuntur, atque adeo tem pora habere
se ad filorum longitudines vt rad ices ad quadrata; quapropter ipsae vibrationes
sunt in eadem ac tempora ratione.
Sexto,filum tripedale potest alicu i iustö videri lon giu s ad secundum m inu
tum qualibet vibratione notandum , cum enim in lin ea perpendulari AB graue
cadens citiu s ad punctum B peru en iat, quam vbi ex C vel D per circum ferentiae
quadrantem m ovetur, quandoquidem AB lin ea b reu issim e ducit ad centrum
g ra u iu m , & tam en ex o b serv a tio n ib u s g ra u ia cad en tia trip ed a le d u n ta x a t

in le r u a llu m ab A ad B se m ise c u n d o , & 12 p ed es se c u n d o c o n ficia n t, illu d
illu m tripedale m in u s e sse debere videtur: Iamque lib. 2. de causis sonorum ,
corrollario 3. prop. 27 m onueram eo tem pore quo pendulum descendit ab A, vel
C ad B per CGB, posita perpendiculari AB 7 partium , graue per planum horizonti
perpendiculare partes vndecim descen d ere.
Quod quid em d ifficu lta tem in s ig n e m co n tin et, c u m v tru m q u e m u ltis
o b servation ib u s com p rob atu m fu erit, n e m p e grau ia p e r p e n d ic u la r i m otu
d uodecim solum m odo p ed es spatio se c u n d i, globum e tia m circu m feren tia e
quadrantem , cu iu s radius tripedalis, ä D ad B sem isecu n d o percurrere; fieri
tam en nequeunt nisi globus ä C ad B per circum ferentiae quadrantem descendat
eodem tempore quo globus aequalis per AB: qui ciim p ed es 5 p erp en d icu lariter
descendat eo tem pore quo globus ä C ad D peruenit, nu lla m ih i solutio videtur;
n isi m aius spatium a graui p erpendiculariter cadente percu rri dicatur quam
illu d quod hactenus notaueram , quod cu m an vno quoque p ossit obseru ari, nec
v lla velim m entis anticipatione praeiudicare, nolui d issim u la re nodum , quem
a liu s, si potis est, solu at. Vt vt sit o b se r u a lio pluries iterata d ocet trip ed a le
filu m n on gen tesies spatio quadrantis horae vibrari, ac co n se q u e n te r horae
spatio 3600: quapropter si per lin eam perpendicularem graue 48 p ed es spatio
2 secundorum exacte percurrat, vel faten d u m est graue a eq u ali tem p ore ab
ea n d em altitu d in e per circ u li q u ad ran tem , ac per ip sa m p erp en d icu la rem
cadere, vel aerem m agis obsistere grauibus perpendiculariter, quam oblique per
circum ferentiae quadrantem descen d en tib u s, vel graue plures quam 12 pedes
se cu n d i spatio, aut plusquam 48 duobus secu n d i d escen d ere, in eo fe fe lisse
observationes, quod allisio , grauium ad pauim entum aut solum ex audito sono
indicata fuerit, qui cu m tem pus aliquod in percurrentis 48 pedibus in su m at,
quo tam en graue non am plius d escendit, augendum vid etu r spatium a grauibus
perpendiculariter confectum .
Septimo, globus B ex C in B cad en s paulo plus tem p oris quam ab E, & ab
E quam G insum it, adeout fila duo eq u a lia , quorum vn u m a C, aliud a G suas
vibrationes incipiat, quod a G incipit, 36 propem odum uibretur, dum quod a C
incipit 35 Duntaxat vibratur, hoc est v n a m vibrationem lu cretu r quod a G cadit,
a quo si quam libet vibrationem in cip eret, & aliud su am q u am lib et a puncto
C, lon ge citius illa m vibrationem lu craretu r. Quanto vero b reuiori tem pore
globus leuior, verbi gratia suberis, su a s vibrationes, faciat, quantoque citius
vibrationum suarum periodum absoluat, lib. 2. de ca u sis sonorum prop. 27 &
alijs harm onicorum nostrorum locis rep eries.
D u o d ecim o , p en d u lo ru m istoru m v ib r a tio n e s p lu rib u s v sib u s adhiberi

p ossunt, vt tractatu de horologio vn iversali, & harm onicorum tum Gallicorum
i. 2. de motibus, & alijs pluribus locis, tum Latinorum etiam 2. de causis sonorum
a prop. 26. ad 30. dictum est-
... T antum addo m e p o ste a d ep reh en d isse fili trip ed a lem lon gitu d in em
sufficere, quae sua qualibet vibratione m inutum secundum notet, cum praedictis
lo cis p ed ib u s 3 Vi v su s fu erim : sed cum v n u sq u isq u e deb eat e x p erir i, cum
horologio m inutorum secu n d o ru m ex a c tissim o , filum quo d ein cep s in suis
vtatur obseruationibus, non est quod hac de re pluribus m oneavi: adde quod
in m ech an icis filum illud siu e tripedale, siue pedum 3 Vi satis exacte secunda
repraesentet, vt experiantia cinuictusfateberis: h in e in soni velocitatereperienda,
quae secu n d o 230 h ex a p ed a s tribuit, h oc filo v su s su m , quo m ed ici possint
explorare varios sin g u lis diebus aegrotorum , sanorum que pulsus.
GASSENDI ÉS KORÁNAK TUDOMÁNYA*
Gassendiről beszélni kora tudományához való kapcsolódásai vonatozásában

először is bűvészm utatványnak tűnik. És igazságtalanságnak. Valójában
Gassendi nem nagy tudós, és a szó szigorú értelm ében vett tudom ány törté
netében elfoglalt helye nem igazán jelentős. Világos, hogy nem hasonlítható
kora nagy, hírn eves szellem eihez - egy D escartes hoz, egy Ferm at-hoz, egy
Pascalhoz, sőt egy Robervalhoz vagy egy M ersenne-hez sem . Sem m it nem
talált fel és sem m it nem fedezett fel, s am int Rochot úr, aki n em gyanúsít
ható gassendizm us- ellenességgel, egy napon rájött, hogy Gassendi-törvény
nem létezik. Még téves törvény sem.
A helyzet m ég ennél is súlyosabb. Mivel különös, hogy úgy tűnik - vagy
van -, hogy A risztotelésznek ádáz ellenfelének, Galilei elszá n t hívének
a szám ára idegen m ara d t a m odern tudom ány szellem e, nevezetesen a
tudom ányt éltető m atem atizáció szelleme. Ö nem m atem atikus, és ezért
nem m indig érti m eg Galilei érvelésének pontos értelm ét (így a testek esési
törvényének bevezetését); ráad ásu l úgy tűnik, szenzualista, em pirizm usa
pedig m egakadályozza abban, hogy belássa az elm élet és különösen a m a
tem atikai elm élet kiem elkedő szerepét a tudom ányban; e z é rt egészében
és szándékoltan antiarisztoteliánus fizikája ugyanolyan kvalitatív m arad,
m int Arisztotelészé, és szinte soha nem lép túl a nyers tap asztalás szintjén,
hogy felem elkedjék a kísérletezés szintjére.
De ne le g y ü n k tú l szig o rú ak , és leg y ü n k azon, hogy e lk e rü ljü k az
anakronizm ust! Mivel, ha szám unkra ugyan Gassendi nem is nagy tudós,
kortársai szem pontjából m égis az, sőt kiem elkedő, v etélytársa D escartes-
n ak és egyenlő vele.'
* E tanulmány a Tricentenaire de Pierre Gassendi, 1655-1955, Actes du Congres c. kötetben
(Paris, Presses Universitaires de France, 1957,175-190.) található. A Centre International de
Synthese „Journées gassendistes” ülésszakán 1955. április 23-án elhangzott előadás bővített
változata megjelent a Pierre Gassendi, sa vie et son oeuvre című gyűjteményes kötetben (Paris,
Albin Michel, 1955, 60-69.).
1 Valójában Descartes hatása a kortársaira nem volt nagyon nagy. „A párizsi akadémia”,
vagyis a Mersenne köré csoportosult tudósok köre főleg Descartes ellenfeleiből tevődött ösz-
sze. Ld. R. Lenoble: Mersenne ou la naissance du mécanisme, Paris, 1946.
M árpedig egy szaktörténésznek m indig szám olnia kell a k o rtársak vé

leményével; m ég h a az utókor hatályon kívül helyezi is ítéletüket. Olykor
k étségtelenül tévednek; ellenben jól látnak olyan dolgokat, melyek a m i
figyelm ünket elkerülik. Egyébként am i G assendit illeti, kortársai csak félig
tévedtek: ő valóban D escartes vetélytársa, sőt bizonyos tekintetben győztes
vetélytársa volt, és igen jelentős h atást gyakorolt százada m ásodik felére.2
Még az olyan, n ála - tudom ányos szem pontból - sokkal szélesebb látókörű
szellem ekre is, m in t például Boyle és Newton.
Ha kevéssé já ru lt is hozzá - egy-két kivételtől eltekintve, m elyekről a
későbbiekben szólni fogok - a m odern tudom ány tényleges kibontakozá
sához, tett v alam i sokkal fontosabbat: ontológiát szolgáltatott a tudom ány
szám ára, vagy pontosabban teljessé tett egy ontológiát, am ire an nak szük
sége volt. Valójában ha, m int egykor m ondottam , a m odern tudom ány Platón
visszavágása, úgy ez győzelmes visszavágás, és Platón nem teljesen egyedül
győzött. Az a szövetség, am i Platón és D ém okritosz között köttetett - am i
kétségtelenül term észetellenes szövetség, de a történelem még sok ehhez
hasonlót látott - felforgatta Arisztotelész birodalm át, és éppen a démokritoszi
(vagy epikuroszi) ontológia, am it úgy m ódosít, hogy eltünteteti belőle a
clinam en és az esszenciális nehezék fogalm át, de m egőrzi an nak lényegét,
tu d n iillik az atom ot és az űrt, az, am it Gassendi a XVII. századnak ad és
ezt állítja h ad ren d b e a Sztagirita ellen. G assendi esete éppen azt m utatja
m eg, hogy a tudom ányos gondolkodás történetében, főleg az olyan kreatív
és k ritik ai szakaszokban, m int a XVII. század, vagy m int a m iénk is, lehe
tetlen elválasztani a filozófiai gondolkodást a tudom ányos gondolkodástól:
áth atják és kölcsönösen befolyásolják egym ást; elszigetelni őket egym ástól
an n y it tesz, m in t a rra ítélni m ag u n k at, hogy sem m it ne értsü n k m eg a
tö rténelm i valóságból.
Valójában a XVII. század tudom ányos forradalm a, am it Galilei kezde
m ényezett, és am elynek mély értelm e a valóság m atem atizálásában állt,
D escartes-tal - am in t gyakori a történelem ben - túlhaladt legitim célján.
Elköteleződött ahhoz, amit egykor így neveztem: „geometrizálás a végsőkig”,
és m egpróbálta visszavezetni a fizikát a tiszta geom etriára, nem ism erve
el az anyagi valóság külön sajátosságait. E nnek következtében az anyag és
a té r azonosítása egym ással lehetetlen fizikához vezetett. Ez a fizika nem
2 Egészen bizonyosnak tűnik, hogy Bernier és barátja Abrégé de la Philosophie de Gassendi

című művének köszönhetően (Lyon, 1678, 1684) a XVII. század végi becsületes ember sokkal
gyakrabban gassendista, mint kartéziánus.
tu d ta m egm agyarázni - bár D escartes m egtette, de m ilyen áron? - sem a

testek rugalm asságát, sem sajátos sű rűségüket, sem az ütközés dinam ikai
szerkezetét. Ami pedig még ennél is súlyosabb: m int Newton is m egm utatja
m ajd, ez a fizika, am elyik a világban csak kiterjedést és m ozgást tételezett,
an élk ü l, hogy m egsértené saját alapelveit, nem tehette m eg, hogy világ-
egyetem e testeit ne fűzze túlságosan erősen össze.
Nos, Gassendi éppen az anyagnak és a térnek a k arté z iá n u s „kiterje-
d és”-ben történt azonosítása ellen tiltakozik, attól fogva, hogy tudom ást
szerez róla; k étségtelenül nem in d íto tt olyan heves tám ad á st D escartes
fizikája, m int episztem ológiája és m etafizikája ellen: 1645-ben, vagyis
kevéssel D escartes Filozófiai alapelvek cím ű m u n k áján ak m egjelenése
u tá n azt írja André Rivet-nek, hogy kiábrándult azokból az em berekből,
ak ik ilyen szándékot tulajdonítanak neki, vagy akik erre ösztönzik, m ert
nem szokása tám ad n i azokat, akik nem tám adnak.3 De ebben és sok más
levélben nagyon tisztán vázolja szem benállását a k arte zian izm u s lényegi
tézisével, tu d n iillik szem benállását a fizikai anyagnak a g eom etriai ki
terjedésével való azonosításával. így például ugyanabban a Rivet-hez írott
levélben, am elyre az im ént u taltam 4: „Nem szükséges felidézni az egyes
pontokat; hiszen az alapelvek után: hogy az anyagi világ végtelen, vagy
m ik én t finomítja, m eghatározatlan; hogy önm agában teljesen teli és nem
különül el a kiterjedéstől; hogy a lokális helyzetváltoztatásokra alkalm as
apró töredékekre m orzsolható fel, az ű r közbeékelődése n élk ü l; és m ás
ilyesfélék - ki ne látná, hogy m indez m ennyi nehézséget és ellentm ondást
von m aga után? Nem m intha a szerző nem lenne képes vagy n em próbálna
m eg illúziókat kelteni vagy belem enekülni a m aga finom ságaiba; ám míg
a tudatlanok és a h iú elm ék hagyják sodortatni m agukat a szavakkal, ad
dig az igazsághoz ragaszkodó és m egfontolt em berek nem to rp a n n a k meg
e ponton, odahagyják a kongó szavakat, kutatásaikban csak m ag u k ra a
dolgokra ügyelnek.”
G assendi a d e sc a rte s-i „telítettség i ta n ítá s s a l” h a tá ro z o tta n állítja
szem be az „atom ok” és az „ű r” létezését. De nem szorítkozik csak is erre.
1646-tól kezdve n ek itám ad a hagyom ányos ontológiai a la p ja in a k , am it
D escartes, talán anélkül, hogy szám olt volna vele, A risztotelésztől örö
költ, és ami, m in t ez utóbbit is, a sem m ivel azonosított ű r tagadásához
3 Ld. R. Descartes: Oeuvres, kiad. Adam és Tannery, vol. IV., 153.

* Ibid. Az itt közölt részletet B. Rochot fordította le Les Travaux de Gassendi surÉpicure et
sur l ’a tomisme c. könyvében, Paris, 1944, 124., 172. jegyzet. Az ő fordítását idézem.
vezette. A hagyom ányos ontológia a létezőt kettéosztja szub sztan ciára és

attrib ú tu m o k ra. De, veti föl m á r az Anim adversiones in decim um librum
Diogenis L a ertii-ben5 G assendi - egészen bizonyosan e szöveg ösztönözte
Pascal-t. Noéi atya nevezetes m egtám adására igazolható-e ez a felosz
tás? Valójában „sem a Hely, sem az Idő nem S zubsztancia, és m ég csak
nem is Akcidens, m égis m in d k ettő valam i, és nem sem m i; ezek ugyanis
éppenséggel nem mások, m in t az összes szubsztancia és az összes akcidens
helye és id eje”.6
Az ű r tagadásához vezető descartes-i érvelés valójában csak az arisz-
totelészi ontológia függvényében érvényes: m iu tá n az ü res té r sem nem
szubsztancia, sem nem anyag, nem lehet m ás, m in t a sem m i, és a semmi,
mivel teljesen nyilvánvalóan nem rendelkezhet attribútum okkal, nem lehet
m érések tárgya; a térfogat, a távolság nem m érh eti a sem m it, a dim enzi
óknak valam i dim enzióinak kell lenniük, vagyis egy szubsztancia és nem
a sem m i dim enzióinak.
Világos azonban, m ondja S yn ta g m á jában G assendi - am elyben kidol
gozza és kibontja az Anim adversionesben csak röviden jelzett tém ákat -,
hogy ezekbe a nehézségekbe egy előítélet folytán bonyolódunk bele, amit
a p erip atetik u s iskola töltött az elm énkbe, tu d n iillik , hogy m inden dolog
vagy szubsztancia, vagy akcidens, és hogy „m indaz, am i nem Szubsztancia
vagy Akcidens, az nem -entitás (non-ens), nem -dolog (non-res) vagy teljes
sem m i {nihil). M árpedig m ivel ... a Szubsztancián és az Akcidensen túl a
hely vagy tér, az idő vagy ta rta m valódi entitások és dolgok {rés) világos ...
hogy egyikük sem sem m i {nihil), csak a [szó] peripatetikus értelm ében, de
nem a valódi értelm ében. E két entitás [idő és tér] m inden mástól elkülönült
dologi fajtát képez, és a Hely és az Idő oly kevéssé lehet Szubsztancia vagy
Akcidens, ahogyan a Szubsztancia és az Akcidens lehet Hely vagy Idő”.7
Ebből következik, hogy a té r geom etrizálása egyáltalán nem vonja m a
ga után az anyagét; ellenkezőleg, arra kényszerít m inket, hogy ez utóbbit
gondosan m eg k ü lönböztessük a tértől, am elyben található, és saját tu
lajdonságokkal ru h ázzu k fel, tu d n iillik a m ozgékonysággal - am it nem
5 Az Animadversiones csak 1649-ben jelent meg nyomtatásban, de 1646 előtt íródott. 1646-
ban a kézirat Lyonba kerül, egy másolat marad Párizsban.
6 Ld. Animadversiones, 614. (az 1649. évi kiadásban).
7 Ld. Syntagm a Philosophicum (Opera Omnia, I. köt., 184a, Lyon, 1658). Gassendi kifeje
zetten - és igen rosszindulatúan - kijelenti, hogy Descartes érvelése csak egy arisztoteliánus
számára érvényes (i. m. 219b).
tu lajd o n íth atu nk a térnek, am i szükségszerűen m ozdulatlan, az áthatol-

hatatlansággal, am i (D escartes ellenére) nem vezethető vissza az egyszerű
és m erő kiterjedésre: a tér m int olyan, sem m ilyen ellenállást sem tanúsít a
test benyom ulásával szemben; végül a diszkontinuitással, am i m egszabja
a testek feloszthatóságának h atárait, m íg ez sincs m eg a szükségszerűen
folytonos térnél.
G assendi ontológiája kétségkívül sem nem új, sem nem eredeti - m int
m á r m ondottam , ez az antik atom izm us ontológiája. U gyanakkor ez nem
csak azt tette lehetővé a szám ára, hogy olykor olyan eszm éket fogadjon be,
am elyeknek később nagy sikere lett, m int például a fény korpuszkuláris
felfogása, am it őszintén szólva, nem hasznosított (m ajd Newton teszi meg),
h an em azt is, hogy túllépjen Galilein a tehetetlenségi elv m egfogalm azá
sáb an és Pascal-on a légnyomás jelenségének értelm ezésében.
E llenem vethetnék, hogy túlságosan szigorú vagyok P ierre G assendi
tulajdonképpeni tudományos m unkásságával; hivatkozni kellene asztronó
m iai m u n k áira, az elvégzett vagy újra elvégzett kísérletekre, és a belőlük
levont következtetésekre; az általa m egfogalm azott, ám ki nem aknázott
elgondolásokra- például a különbségtételre atom ok, korpuszkulák, m ole
k u lák között -, am elyeket helyette m ások fejlesztettek teljessé.
Nem tagadom, ítéletem szigorú. Sajnos, ez a történelem é. E szerint vitat
hatatlan, hogy nem szorítkozott asztronóm ia oktatására a Collége Royal-ban,
egyébként egyensúlyt tartva a két vagy három rendszer, a ptolem aioszi, a
kopernikuszi és a Tycho Brahé-féle rendszer között, melyek között még inga
dozott a tudom ányos tudat, valam int m egírta a nagy csillagászok - érdekes
és hasznos - életrajzát, de vérbeli csillagász is volt, m ondhatni hivatásos,
és csak tisztelettel tekinthetünk türelm ére, am ellyel egész életén át tan u l
m ányozta az eget és gyűjtötte az égi jelenségek m egfigyeléseit. így például
- és ez m u n k ásságának csak csekély része - m egfigyelte a napfogyatkozást
Aix-ben 1621-ben, Párizsban 1630-ban, ism ét Aix-ben 1639-ben, Párizsban
1645-ben, D igne-ben 1652-ben, P árizsban 1654-ben, és a holdfogyatkozást
D igne-ben 1623-ban Aix-ben, 1628-ban ism ét D igne-ben, 1633-ban, 1634-
ben, 1636-ban, 1638-ban Párizsban, 1642-ben, 1645-ben, 1647-ben és egy
utolsó alkalom m al Digne-ben 1649-ben; m egfigyelte a bolygókat, különö
sen a S zaturnuszt, az égitestet, am ely sajátosan a z é rt érdekelte, m ert azt
h itte, vannak mellékbolygói, a Hold takarását a M arsnál stb., sőt sikerült
- és m ár-m á r egyedüliként, H arriot-val - tudom ányos m ódon m egfigyelni
1631. novem ber 7-én a M erkúr átvonulását a Napkorong előtt,8 am it 1629-

ben Kepler jelen tett be.9
Szintén végzett kísérleteket, sőt még m éréseket tartalm azó kísérleteket
is; így - egyébként M ersenne-t követve - m egm érte a hang terjedési sebes
ségét, am it 1 473 lábban határozott meg m ásodpercenként. Noha ez a szám
túl nagy - a pontos szám 1 038 láb -, a tévedés nem túl súlyos: ne feledjük
a pontos m érések és m egfigyelések nehézségeit egy olyan korban, am ikor
nem voltak jó órák, és nem tu d ták m érni az időt.10 Gassendi kísérletei oda
vezettek, hogy leszögezze, a hang, legyen b ár m ély vagy m agas, ugyanazzal
a sebességgel terjed; ellenben tökéletesen felism erte fizikai term észetét,
mivel - m in t m inden m inőségnek - saját atom i hordozót tulajdonított neki
és nem a levegő rezgéseit ta rto tta alapjának; egyébként azt tanította, hogy
a hangot nem a levegő viszi m agával, és hogy terjedését - m iként a fényét
sem - nem befolyásolja a szél.11
8 Ld. Mercurius in Sole visus et Fenus invisa Parisiis anno 1631, Paris, 1632, Opera Omnia,
IV. köt., 499. és folyt. -Gassendi csillagászati munkásságáról ld. J.-B. Delambre: Histoire de
Gastronomie moderne, II. köt., 335. és folyt., Paris, 1821, valam int Pierre Humbert: UOeuvre
astronomique de Gassendi, Paris, 1936, ebből való a következő idézet (4.): „Senki nem vizs
gálódott ennyi lelkesedéssel és kitartással. Semmi, ami az égben történik, ami felbukkan
itt, nem kerülte el a figyelmét. Napfoltok, Holdhegyek, a Jupiter mellékbolygói, eklipszisek,
okkultációk, átvonulások: őnála mindig volt látcső, a tanulmányozásukra; bolygóállások,
hosszúságok és szélességek, időpont: nem vált meg az órától, hogy ezeket meghatározhassa.
Igazából nem fedezett föl semmit: a Jupiter rendszeres megfigyelőiéként nem vette észre a sá
vokat; a Szaturnuszról készült aprólékos rajzai nem mutatják meg a gyűrű valódi természetét;
a Nap körüli forgásról vagy a Hold librációjáról csak megerősítette a /korábbi/ felfedezéseket.
De valamennyi megfigyelése tanúsítja módszeres szellemét, a pontosságra való gondját, fi
nom kutatómunkáját, ami kortársai fölé helyezi őt.”
9 Gassendi érdeme annál is nagyobb, hogy Kepler m unkásságát szinte egyáltalán nem is
merték Franciaországban; csak 1645-ben beszél róla Ismael Bouillaud Astronomia Philolaica
című munkájában (Paris, 1645), amelyben bár elveti Kepler égi dinam ikáját és átveszi - elég
gé szerencsétlenül megváltoztatva - a bolygók elliptikus pályájára vonatkozó tanát. Ami
Gassendit illeti, erről rövid összegzést ad Syntagma Philosophicumában (Lyon, 1658, ld. Ope
ra Omnia, I. köt., 639. sk.); pontosabban vázolja a Kepleren át magáévá tett mechanizmust
- mágneses vonzás és taszítás hogy megmagyarázza a bolygópályák elliptikusságát, nem
ismerve fel az asztrofizika m atematikai szerkezetét, s úgy tűnik, ennek újító jellegét nem
ragadta meg. Elfogadta a kepleri előrejelzéseket is, anélkül, hogy foglalkoztatták volna azok a
törvények, amelyeken alapultak, és talán anélkül, hogy tudatosította volna, a Merkúr átvonu
lásának a megfigyelésével döntő megerősítéssel járul hozzá a kepleri felfogáshoz.
10 Ld. tanulmányomat: „An Experim ent in Measurement”, Proceedings o f the American
Philosophical Society (és fentebb Egy mérési kísérlet, 263-302.). Egyébként úgy tűnik, Gassendi
nem tulajdonított túl nagy értéket a mérések pontosságának: így a Syntagm ában (I. köt., 351a)
hivatkozik az esés gyorsulásának értékéről kapott eredm ényekre Galileinél - 180 láb 5 má
sodperc alatt - és Mersenne-nél - 300 láb -, anélkül, hogy az egyik vagy a másik mellett állást
foglalt volna.
11 Számolni kell még a kísérletezés feltételeivel is, és Gassendi mentségére meg kell je
gyezni, hogy Borelli és Viviani, e két igazi tudós és páratlan kísérletező, akik a hang terjedési
sebességére a majdnem pontos számot megadták (1077 láb másodpercenként), ugyanerre az
eredményre jutottak.
Hogy Galilei m ozgástörvényeinek a kísérleti m eg erő sítését m egadja

- és hogy egyúttal hatályon kívül helyezze azokat a törvényeket, am elyeket
M ichel Varrón óhajtott bizonyítani egy nagyon elegáns k ísérletet képzelt
el, sőt m eg is valósított. Tudjuk, hogy Galilei szerint az esés sebessége a rá
nyos az eltelt idővel; Varrón szerint a m egtett térrel. Azon következtetések
között pedig, am elyeket Galilei saját dinam ikájából vont le, volt egy külö
nösen meglepő - és am elyet lehetetlen Varrón dinam ikájából levezetni -,
tu d n iillik az, hogy egy függőlegesen álló kör h ú rja in és az átm érője hosz-
szán aláhulló testeknek ugyanannyi időbe kerül, am íg elérkeznek az esés
végpontjára. K étségkívül lehetetlen közvetlenül m eg m érn i a m eg tett utak
idejét. De m iként Gassendi helyesen értette meg, eltek in th etü n k a m éré
sektől: Galilei teorém ája azt foglalta m agában, hogy az ugyanabban az
időben A, B és C pontból induló testek ugyanabban a pilla n a tb a n érkeznek
D pontba (AD jelöli az átm érőt, m íg BD és CD pedig a függőlegeshez képest
ferde húrok). Gassendi tehát készített fából egy kereket, am elynek átm érője
m integy két rőf (12 láb), üvegcsövekkel szerelte fel, és ezekben kis golyókat
h u llajto tt alá. Az eredm ények tökéletesen m egerősítették G alilei tan át, és
hatályon kívül helyezték Varronét, m egm utatván, hogy ez utóbbi elgondo
lása nagyban eltért a kísérlettől.12
1640-ben Gassendi kísérletsorozatra vállalkozott a m ozgás m egőrző-
déséről, amely a mozgó hajó árb o cán ak tetejéről leejtett golyó m ozgásá
n a k esetét igyekezett vizsgálni. E kísérletről századok óta vitatkoztak, és
többnyire érvként hivatkoztak rá a Föld mozgása ellenében.13Valójában, ha
12 Ld. Syntagma, I. köt., 3506.

13 Az Études galiléennes című könyvemben (Paris, 1939,215.) azt mondtam, hogy ezt a kí
sérletet legelsőként Gassendi végezte el. Valójában nem így van, a szóban forgó kísérletet őelőt-
te m ár többször végrehajtották. Lehet, hogy m ár Thomas Digges megtte, aki Perfit Description
o f the Celestiall Orbes című írásában ezt függelékben közölte 1576-ban apja, Leonard Digges
Prognostication Everlastinge ofRighte Good Effecte c. könyvében, s azt mondja, hogy az aláeső
vagy a levegőbe feldobott és a Föld felé mozgó testek úgy tűnnek szám unkra, mintha egyenes
vonalban mozognának, ugyanúgy, ahogyan egy mozgásban lévő hajó árbocának a tetejéről
egy matróz által leejtett ólom az esése alatt követi az árbocot és a tövénél hull le, s úgy tűnik
szám unkra, hogy egyenes vonalban mozog, jóllehet egy görbét ír le. - Mind a Prognosticon
Everlastinge-et, mind a Perfit Description-^ újra kiadta M. F. Johnson és S. Larkey úr, „Thomas
Digges, The Copernican System and the Idea of the Infinity of Univere in 1576”, Huntington
Library Bulletin, 1935; ld. még F. R. Johnson: Astronomical Thought in Renaissance England,
Baltimore, 1937, 164. Mindenesetre hangsúlyozandó, hogy Thomas Digges nem beszél ennek
a kísérletnek az elvégzéséről, de úgy hivatkozik rá, mint valami magától értetődő dologra.
- Másodszor, mint jeleztem, Galilei azt írja Ingolinak, hogy elvégezte a kísérletet. De nem
mondja meg, hogy hol, mikor, és mivel ellentmond ennek a Párbeszéd ben, a kétely fennáll.
Ellenben a francia mérnök, Gallé bizonytalan keltezésű, de 1628 előtti kísérleteiről fel kell
tennünk, hogy valóságosak voltak, ahogyan Morin kísérleteiről is 1634-ben. Gallé kísérleteit
Froidemont (Fromondus) írta le és vitatta Ant-Aristarchus, sive Orbis terrae immobilis liber
a Föld mozog, ism ételgették Arisztotelész és Ptolem aiosz óta, egy függőle
gesen a levegőbe felhajított test nem eshet vissza a rra a helyre, ahonnan
felhajították, egy torony tetejéről lehajított golyó soha nem eshet a torony
lábához, de „visszább m a ra d ”, úgy viselkedvén, m int egy hajó árbocának
tetejéről leejtett gömb, am ely a tövéhez esik le, h a a hajó m ozdulatlan, és
„visszább m ara d ”, leesvén a hajófarra, ha a hajó mozog; vagy a vízbe, ha
a hajó túl gyorsan halad. E rre az érvelésre, am it Tycho Brahé újított fel, a
kopernikánusok és személy szerint Kepler úgy válaszolnak, hogy term észeti
különbséget állítanak fel a hajó és a Föld esete között: a Föld, mondják,
m agával ragadja a súlyos (földi) testeket, m íg a hajó egyáltalán nem így
tesz. így egy torony tetejéről leejtett golyó a tövéhez fog esni, m ert a Föld
egy kvázi m agnetikus vonzással vonzza m agához, m íg ugyanez a golyó egy
m ozgásban lévő hajó m agas árbocáról aláhullva el fog térni, m ivel a hajó
nem vonzza. Csak Bruno, v alam in t term észetesen Galilei olyan merész,
hogy a „visszam aradás” tényét m agát tagadja, és azt állítsa, hogy egy hajó
m agas árbocáról aláhulló golyó - legyen a hajó ak á r m ozdulatlan, akár
m ozgásban lévő - m indig az árboc tövéhez h u ll le. Galilei, aki az Ingolinak
írott levelében (1624-ből) kétszeres fölénnyel gúnyolódik ezen, és általában
az arisztoteliánus fizikusokon, m ondván: a) végrehajtotta azt a kísérletet,
am it ők nem végeztek el; és b) csak az u tán végezte el, hogy előre látta az
eredm ényét a Párbeszédek a k é t legnagyobb világrendszerről cím ű m űvé
ben, éppen ott, ahol a szóban forgó érvet vitatva nyíltan m egm ondja, hogy
soha nem próbálta meg elvégezni a kísérleteket. Ráadásul hozzáteszi, hogy
sem m i szükség az elvégzésére, mivel egy jó fizikus bárm iféle kísérlet nélkül
m eghatározhatja, hogy az adott esetben m iként viselkedik a golyó.
unicus c. könyvében (Antverpiae, 1631) és Vesta sive Ant-Aristarchi Vindex, Antverpiae, 1634.
C. de Waard szerint, akitől átveszem ezen információkat (ld. Correspondance du P. Marin
Mersenne, Paris, 1945, II. köt., 74.), kísérleteit Gallé az Adrián végezte el, amikor „lehullajtott
egy ólomtömböt egy velencei gálya magas árbocának tetejéről; a tömb nem az árboc tövé
hez esett, hanem eltért a hajófar felé, azt a látszatot keltvén, hogy igazolja a ptolemaioszi tan
híveit.” - Ami Morint illeti (ld. Correspondance du P. M arin Mersenne, Paris, 1946, III. köt.,
359. köv. és folyt.), Responsio pro Telluris quiete... (Parisiis, 1634) c. kötetében felidézi, hogy a
Szajnán végezte el, és megerősíteni látta Galilei kijelentéseit, „először ám ulattal, másodjára
csodálattal, harm adjára nevetéssel”. Mivel, mondja Morin, a kísérlet nem bizonyít semmit a
Kopernikuszt követők javára: valójában az az ember, aki az árboc tetején a kezében tartja a
követ, átadja a kőnek a saját mozgását, és annál jobban adja át, amennyivel gyorsabban mozog
a hajó. A követ tehát a valóságban előrefelé dobták, ezért m arad vissza. De ha a hajó egy híd
alatt megy el, és ha e hídról egy m ásik követ ejtünk le ugyanakkor, mint az előző követ, egé
szen másként viselkedik, a hajófarra esik le. Ezzel az érveléssel - amelyet szó szerint Brúnótól
másol, de látható módon nem érti (ld. La cena de le Ceneri/A hamvazószerdái lakoma/, III., 5,
Opere italiane, Lipsiae, 1830,1. köt., 171., idézem az Études galiléennes-ben, III., 14. és folyt.),
Morin megerősítve érzi magát geocentrikus hitében.
G alileinek egészen nyilvánvalóan igaza van: b árki szám ára, aki m egér
tette a m odern fizika mozgásfogalmát, ez a kísérlet tökéletesen haszontalan.
És m ásoknak? Éppen azoknak, akik m ég nem értették meg, és meg ak a rják
érteni? Szám ukra a kísérlet döntő szerepet játszhat. Nehéz m egm ondani,
hogy önm aga vagy csupán mások szám ára vállalkozott Gassendi 1640-ben
azokra a k ísérletekre, am elyekre az előbbiekben u taltam . Valószínűleg a
„m ások” szám ára, azok szám ára, ak ik n ek a teh etetlen ség i elv k ísérleti
bizonyítékát ak a rta átadni. De talán a m aga szám ára is, hogy m egbizonyo
sodjon, ez az elv nem csak in abstracto érvényes a képzelt terek űrjében,
h an em in concreto is - a mi Földünkön, in hic vero aere, ahogyan G alilei
m ondotta.
B árm int legyen is, ezek tökéletesen sikerültek; M arseille-ben, d’Alais
Ő rgróf segítségével szervezett is egy nyilvános bem utatót, amelynek a k o r
ban nagy visszhangja volt. íme a leírá sa :'4 „m iután G assendi ú r m indig is
oly kíváncsian k ereste a filozófia által szám ára felvetett spekulációk igaz
ságának kísérleti igazolását, és m iután az 1641. esztendőben M arseille-ben
tartózkodott, egy gályán volt látható, am ely sebesen futott ki a tengerre e
h erceg p aran csára, ak it inkább szeretete és a széles körű m űveltsége tett
h íressé, m int a születésével járó nem esség; am ikor egy kő hullott alá az
árboc tetejéről, m íg a gálya a lehető leggyorsabban hajózott, nem hullott
m áshova, m in th a ugyanez a gálya m ozdulatlanul á llt volna; ak ár m egy
vagy nem megy, a kő m indig az árboc m entén a tövéhez és u g y an arra az
oldalra esik. E k ísérlet d’Alias őrgróf ú r és nagyszám ú személy jelenlétében
történt, akik tanúi voltak, és sokaknak, akik nem látták , ez valam i paradox
dolognak tűnik; am i m iatt Gassendi ú r szerzett egy értekezést De m otu
impresso a motore translato cím m el, am it ugyanebben az évben Du Puy
ú rn a k írott levél form ájában láttu n k tőle.”
Csakhogy e „levélben”, vagyis a De motu impresso a motore translato b an '5
G assendi nem szorítkozik arra, hogy ism ertesse G alilei érveléseit, hozzá
kapcsolva a m arseille-i kísérlet leírását, am elynek elem zésében a m ozgás
valóságosságának és a sebesség m egm aradásának (Galileitől való) elveit
alkalm azza; sikerül túllépnie G alilein, és egyszerre szabadul meg a körkö-
rösség kísértésétől, valam int a nehézkedés iránti m egszállottságtól, és sike- 145
14 Ld. Recueil de Let trés des sieurs Morin, de La Roche, De Nevre el Gassend et suit deVapologie
du sieur Gassend touchant la question De motu impresso a motore translato, Paris, 1650, előszó;
ld. tőlem: Études galiléennes, 215. skk. Az 1641-es dátumot egy évvel előbbre kell hozni.
15 Paris, 1642; vagy Opera Omnia (Lyon, 1658), III. köt., 478. skk.
rü l m egadnia a tehetetlenségi törvény pontos képletezését. Igen, e törvény

(Galileitől való) korlátozása a vízszintes m ozgásokra haszontalan; elvben
m inden irán y u gyanannyit ér, és a képzeletbeli terekben, a világon kívüli
üres terek b en , ahol kétségtelenül nincs sem m i, de ahol lehetne valam i,
a „mozgás m inden lehetséges irányban m egfelel a vízszintesnek, és nem
gyorsul fel, nem lassul le, teh át soha nem szű n ik m eg.”'6 Ebből Gassendi
igen józan értelem m el [bon sens] a rra következtetett, hogy ugyanígy van a
Földön, a m ozgás m int olyan m egőrződik a m aga irányában és sebességé
ben, és h a voltaképpen a dolgok m ásként zajlanak, ez azzal m agyarázható,
hogy ellen állásb a ütköznek (például a levegőbe), és a Föld vonzása m iatt
eltérülnek.
A világon kívüli képzelt terek teljesen nyilvánvaló módon nem képeznek
kísérleti tárgyat; a testek sem , am elyeket Isten ide helyezhetne. Egyébként
Gassendi számot vet ezzel, am i a becsületére válik. Kegyetlenség lenne azon
ban e ponton kiem elni és hangsúlyozni G assendi érvelésének szembeszökő
összeegyeztethetetlenségét szenzualista és em pirista episztemológiájával,
am it h ird etett, és amely egyébként epikuroszi örökség -a z atom okkal és az
ű rrel együtt. Nem az episztem ológiája, am i csak m egrontotta és meddővé
tette gondolkodását, hanem az atom izm us intelligens felhasználása tette
Gassendi szá m á ra lehetővé, hogy m egelőzze R obert Boyle-t Toricelli és
Pascal légnyom áskísérleteinek értelm ezésében.
E k ísérletek rő l, beleértve a Puy de D őm e-ét, am elyről Auzout révén
szerzett tudom ást, G assendi hosszan beszám ol az Anim adversiones egyik
függelékében; majd m iu tán - Bernier-vel - újra elvégezte őket egy dom
bon Toulon m ellett (1650-ben), újra elbeszéli, és újra m egvitatja ezeket a
S yntagm á b a n .1617
A lég n y o m ásm érési k ísé rle tte l fe ltá rt ta p a sz ta la ti tény önm agában
véve m eg leh ető sen egyszerű: m indössze a higanyoszlop változásainak
m egállapításaiból áll (egy Torricelli-csőben) a m agasság függvényében,
ahol az eszköz elhelyezkedik. De helyes értelm ezése m á r egyáltalán nem
egyszerű: valójában m agában foglalja a különbségtételt a létrehozott oko
zatban (effet p ro duit) két tényező h atása között - és így két különböző
fogalom kidolgozását -, tu d n iillik a hig an y t kiegyenlítő légoszlop súlya
és elasztikus nyom ása között. M árpedig, m ég h a e két fogalom a kezdettől
16 Ld. tőlem: Études galiléennes, 294-309.; és Opera Omnia, III. köt., (1658), 495.1b.
17 Ld. Animadversiones in Decimum librum Diogenis Laertii, Lyon, 1649; és Syntagma
Philosophicum, in Opera Omnia, I. köt., 180. skk.
GASSENDI ÉS KORÁNAK TUDOMÁNYA 31 3
jelen van a kísérletezők elm éjében - Toriccelli beszél a levegő összesűrí

téséről, összehasonlítva a gyapjúbáláéval a két tényező h a tá sa távolról
sincs világosan elem ezve. Egyébként ezen elem zés elvégzése nem könnyű
dolog, m iként Roberval példája jól m utatja, akit m egzavart az, hogy egé
szen kicsiny levegőm ennyiség - egy cseppnyi - szinte sem m it nem nyom,
de bevezetve a T orricelli-csőben képződő ű rb e érzékelhető m ódon lejjebb
szállítja an n ak szintjét. Ami Pascalt illeti, őt léprecsalta és félrevezette a
levegő a cseppfolyós anyagokhoz való besorolása (amely k o rán ak szokvá
nyos eljárása volt); ő a hidrostatikából vett elgondolásokkal, vagyis a súly
kiegyenlítődéssel m agyarázta az ű r m egjelenését a higanycsőben. És bár a
légnyom áskísérletek (egy hegycsúcsra felvitt hólyag kiterjeszkedése, stb.)
értelm ezésében - am it A folyadékok egyensúlyáról és a légtöm eg súlyáról
szóló értekezéseiben találu n k - világosan m egjelöli a levegő összenyom ó
dását a talaj szintjén és a an nak ritkulását a hegytetőn, az is ugyanúgy
igaz, hogy ezek az Értekezések - m iként a cím ük jelzi - tisztán h idraulikai
észjárásúak; és a tanulm ányozott jelenségek fogalmi elem zése nem haladja
túl a Torricelli által m ár elért színvonalat.
Gassendi szá m á ra pedig éppen az atom ista ontológia te tte lehetővé,
hogy egy lépést tegyen előre, s könnyen felfoghatóvá tegye a levegő tágu
lásán ak (kiterjeszkedésének) és sűrűsödésének (összenyom ódásának) a
jelentőségét, v alam int azt, hogy ugyanaz a levegőm ennyiség (ugyanolyan
szám ú részecskével, te h á t ugyanolyan súllyal), sű rű ség e vagy tágulási
állapota szerint, re n d k ív ü l sokféle nyom ást gyakorolhat. G assendi ezen
kom presszióban és a belőle eredő nyom ásban látja m eg a barom etrikus
kísérlettel feltárt jelenség lényegi tényezőjét, és elsődlegesen aerodinam ikai
analógiákkal igyekszik m agyarázni azt (egy ágyúban vagy egy Ktészibiosz-
pum pában ö sszesűrített levegő nyom ását veszi alapul). A légoszlop súlya,
préseli az alsó rétegeket, és ez a nyomás viszi fel a higanyt a csőben. Ezzel
a súly tényezője is m eg találja helyét, a közvetlen ok közvetett okká lesz; a
ténylegesen közvetlen ok pedig nem m ás, m int a nyomás.'*
M indez jelentős dolog, kétségtelen, hogy nagyon is az. És m égis a
G assendi által kifejtett erőfeszítés eredm énye, összevetve a szereppel,
am it játszott, a hatással, am it gyakorolt, igen csekély. A m int azonban az
elején m ondottam , ő nem tudósként hatott és foglalt helyet a tudom ányos
gondolkodás tö rténetében, hanem filozófusként, jelesül úgy, m in t aki fel-18
18 Ld. Syntagma Philosophicum, 207-212.

tám aszto tta a görög atom izm ust, és ezzel kiteljesítette azt az ontológiát,
am elyre a tudom ánynak a XVII. században szüksége volt.'9Ezt kétségkívül
nem legelsőként tette - Bériqard, Basson és mások m ár előtte m egtették -, és
azt m ondhatjuk, hogy az atom izm ust is olyan jól alkalm azta a XVII. század
fizikája és m echanikája (még azok is, m int D escartes, akik elvetették az
atomokat és az űrt, és a kontinuum fizikáját kívánták megalapozni, valójában
rákényszerültek korpuszkuláris felfogások felhasználására), hogy Lucretius
és E pikurosz közvetlen h atása is elegendő lett volna an n ak elfogadására.
Az sem kevésbé igaz, hogy senki nem m utatta be az atom isztikus felfogást
olyan erővel és senki nem védte az ű r m eglétét legkülönbözőbb form áiban
- a földi világon belül és kívül - olyan k itartással és állhatatossággal, m int
G assendi; ennélfogva senki sem já ru lt hozzá nála jobban a szubsztancia
és az attrib ú tu m , a po ten cialitás és az a k tu a litá s fogalm aira alapozott
klasszikus ontológia lerom bolásához. Valójában, am ikor az ű r létét hirdeti,
vagyis am ikor realitást tulajdonít olyasm inek, am i „sem szubsztancia, sem
attrib ú tu m ”, Gassendi rést üt a hagyom ányos kategoriális rendszeren; rést,
melyen keresztül végül a rendszer elszivárog.
Ezzel m indenki m ásnál erősebben járu l hozzá a fizikai létnek a tiszta
m ech an izm u sra való redukálásához, m indazzal, am ivel ez jár, tu dniillik
a v ilág n ak a tér és az idő autonom izálásából és végtelenítéséből követke
ző végtelenítésével, valam int az érzéki m inőségek szubjektivizálásával.
Ami m eglehetősen paradox helyzetet eredm ényez, hiszen őszintén szólva
G assendi nem h itt sem az egyikben, sem a m ásikban: szerinte a tér vég
telensége nem vonja m aga u tán a valóságos világ végtelenségét, m ivel az
atom ok teljes szám a a m aguk összeállásában nem lehet nem véges; és az
atom ok tu lajdonságainak visszavezetése „súlyra, szám ra, m é re tre ” nem
akadályozta m eg abban, hogy k ísérletet tegyen egy atom isztikus alapon
nyugvó kvalitatív fizika kidolgozására úgy, hogy olyan atomokat posztulált,
am elyek specifikusan az érzéki m inőségek létrehozásáért felelősek, tehát
fénylő és hangzó, forró és hideg atom okat stb. Ami olykor - így a fény atomjai
esetében - oda vezetett, hogy b á r igen távolról és hibás érvek alapján, de
m egelőlegezte a fény newtoni felfogását (a korpuszkuláris elméletet), olykor
- így a h an g n á l - a hanghullám ok létezésének tagadását eredm ényezte.
Azt hiszem , néhány szóban össze tudom foglalni az elm ondottakat: az
ókori atom izm usra Gassendi egy olyan fizikát kívánt alapozni, am ely még
ls Ld. B. Rochot: Les Travaux de Gassendi sur Épicure et sur l’a tomisme, Paris, 1944.
kvalitatív fizika. Az ókori atom izm us m egújítása - vagy feltám asztása -

filozófiai alapot, olyan ontológiai alapot adott a galileiánus és k artézián u s
forradalom által képviselt m odern tudom ánynak, am ely egyesítette azt,
am i eddig nem tűnt egyesíthetőnek, tudniillik D ém okritosz atom izm usát
Platón m atem atikájával; e két áram lat egyesítése hozta létre, m int tudjuk,
a m atem atikai fizika new toni szintézisét.
BONAVENTURA CAVALIERI ES
A RONTINUUMOK GEOMETRIÁJA
B onaventura Cavalieri m unkásságának hom ályossága a m atem atikai gon

dolkodás k utatóinak körében m e g in g a th a ta tla n u l szilárd h írn é v re tett
szert.1
Távol áll tőlem, hogy fellázadjak e hagyományos értékelés ellen: Cavalieri
m u n k ásság a ténylegesen és v itath atatlan u l homályos, olvasni nehéz, és
m eg érten i m ég nehezebb.2 Mégis azon tűnődöm , hogy az a kínos érzés,
am i m in d en k it áthat, m iközben ködbe és hom ályba lem erülve m egkísérli
a Geom etria Indivisilibus continuorum nova quadam ratione p ro m a ta 3
vagy az E xercitationes G eom etricae sex* tanulm ányozását, vajon v aló
ban go n d o lko d ásának5 egyébként elk erü lh etetlen és korának m egfelelő
hom ályosságából fakad, vagy inkább abból, hogy Cavalieri képtelennek
bizonyul a rra, hogy megfelelő világossággal fejezze ki magát és értekezzen:
C avalieri nagyon rosszul ír,6 és vég eláth atatlan m ondatai olykor, sőt igen
* Tanulmány az Hommage ä L uden Febure kötetből (Paris, Colin, 1954, 319-345.).

1Maximilien Marie: Histoire des sciences mathématiques et physiques, IV. köt., Paris,
1884, 90. „Úgy vélem, munkáinak elemzése megmutatja, hogy Cavalieri megérdemelné
az elismertséget; az pedig, hogy ebből oly kevés jut neki, hitem szerint az ő hibájából fa
kad. Valóban, ha homályossági díjakat osztanánk ki, szerintem kétségtelenül ő vinné el az
aranyérmet. Egyáltalán nem lehet olvasni őt; m induntalan rejtvényfejtésre kényszerít.” Ld.
M. Cantor: Vorlesungen über die Geschichte der M athematik2, 2. köt., Leipzig, 1900, 833.; ld.
még Léon Brunschwicq: Les Étapes de lap Philosophie mathématique, Paris, 1923, 162., aki
egyúttal Cavalieri védelmezője is; valam int Gino Loria: Storia delle mathematche, Milano,
1950,425. ’La Geometria degli indivisibili passa, e non a torto, per una delle opere piu profonde
ed oscure ehe annoveri la letteratura matematica.”
2 El kell ismerni, hogy a XVII. század első felének valamennyi matematikai munkáját
nehéz olvasni és nehéz megérteni archaikus nyelvezetét a Descartes-nak és követőinek kö
szönhető és ma megszokott szimbolika hiánya miatt.
3 Bononiae, 1635; 2. kiad., i. m. 1657. Ez utóbbit idézem.
4 Bononiae, 1647.
5 Egy eredeti gondolat kezdetben mindig homályos; a gondolkodás nem világosságról vi
lágosságra halad: a homályosságban születik, sőt a zavarosságban, és innen halad a világos
ság felé.
6 Az igazat megvallva, az általános vélekedéssel ellentétben a XVII. századi emberek
mind - két vagy három kivétellel, mint Galilei és Torricelli - rendkívül rosszul írnak: Guldi
vagy G. a Sancto Vincente, sőt Borelli vagy Riccioli messze állnak attól, hogy stilisztikai m in
taképül szolgáljanak. Ami Cavalierit illeti, később hozok tőle néhány példát.
gy ak ran igazi rébuszok.7 Ez a rra sarkallja, vagy legalábbis a rra ösztönzi

a szakkutatót, hogy egy olyan nyelvre (az infinitezim ális szám ítás nyel
vére) fordítsa át azokat, am ely nem C avalierié, és am ely az övétől igen
különböző felfogásokból kiindulva alak u lt ki, am inek folytán nem m indig
pontosan tükrözi a gondolkodását, sőt m ivel leegyszerűsíti, gyakran el is
hom ályosítja azt.8
Ezzel szem ben szám om ra úgy tű n ik , h a m egtesszük a szükséges erő
feszítést, hogy m egbarátkozzunk Cavalieri stílusával - és stílus alatt nem
csak az észjárását értem , de az írásm ódját is, am inek során bizonyítási
tech n ik áját tanulm ányozzuk, am i m egadja az in abstracto gyakran rosz-
szul definiált fogalm ak konkrét jelentését, és am inek során m indenekelőtt
v isszah ely ezzü k őt a saját korába, tu d n iillik egyfelől Kepler, m ásfelől
T o rricelli közé (órájuk kifejezetten hivatkozik) -, egy m egfelelően zárt
és tudatos gondolkodást látu n k kirajzolódni, am ely egyúttal kellőképpen
érth ető szám unkra ahhoz, hogy C avalierinek igen tiszteletrem éltó helyet
biztosítson a m atem atik ai gondolkodás nagy képviselői között. De csak
azzal a feltétellel, hogy nem értelm ezzük ham isan.9
7 Matematikatörténetében Abraham Gotthelf Kästner {Geschichte der Mathematik, III.

köt., Göttingen, 1799, 207.) Cavalieri egyik „posztulátumát” idézve írja: „Ich bekenne dass
ich dieses Postulat nicht verstehe, das zweyte, welches von ähnlichen Figuren, spricht, auch
nicht.”; M. Marie: Histoire des sciences mathématiques et physiques, IV. köt., 80., idézi Cavalieri
teorémájának megfogalmazását egy parallelogramma négyzetei alkotta összességnek egy két
háromszög alkotta négyzet összességéhez való viszonyáról (lásd alább 5. ábra), és még ráli
citál: „Azt hiszem, nem csodálhatni, ha elmondom, többször elolvastam ezt a rébuszt, mielőtt
megfejtettem volna az értelm ét.”
8 M. Marie: Histoire des sciences mathématiques, IV. köt., Paris, 1884, 75. sk.: „...hogy tö
mören fogalmazhassunk, módszerének kifejtése során hozzávetőlegesen azokra az eljárások
ra támaszkodtunk, amelyek később alakultak ki Roberval, Fermat és Pascal sorozatos erőfe
szítése nyomán.” A múlt m unkáinak megvilágítására használt nyelv problémája rendkívül
súlyos, és nem hoz magával tökéletes megoldást. Valóban, ha megőrizzük a vizsgált szerzők
nyelvét (terminológiáját), azt kockáztatjuk, hogy megértetlenül hagyjuk, ám ha fölcseréljük a
miénkre, akkor kiforgatjuk magából.
9 Cavalieri félreértelmezése a főművének címével kezdődik, Geometria continuorum
indivisibilibus nova quadem ratione promota, amit szokványosán vagy lerövidített latin cím
mel - Geometria indivisibilibus - idéznek, vagy e rövid cím lefordításával: A láthatatlanságok
geometriája (így már J.-F. Montucla: Hiostoiredes Mathématiques, II. köt., Paris, VII. függ., 39.;
Michel Charles: Apercu historique sur Vorigine et le développement des méthodes en géometrie,
Brüsszel, 1837,57.; és Pierre Boutroux: Les Principes de Vanalyse mathématique, II. köt., Paris,
1919, 268., és Gino Loria: Storia déllé matematice, 425.), s ezzel vagy az értelmezhetetlenség,
vagy a nyilvánvaló félreértés vétkét követik el. Valójában Cavalieri művének a címét értel
mesen csak így lehet lerövidíteni: Geometria... continuorum, A folytonosságok geometriá
ja..., mivel az indivisibilibus szó ablativus és nem genitivus. Mulatságos megállapítani, hogy
Kastner, aki, mint mindenki, elköveti az általam jelzett félreértést, meg is hamisítja Cavalieri
könyvének címét, indivisibiliumra cserélve az indivisibilibust. Ld. A. G. Kastner: Geschichte
der Mathematik, Göttingen, 1799,205.: X. Geometria Indivisibilium. Geometria indivisibilium
Nyilvánvalóan lehetetlen itt felvázolni a XVII. század elején a m atem a

tikai gondolkodás egyébként m ég m eglehetősen rosszul ism ert állapotát.
E periódus grosso m odo a görög geom etria recepciójának lezáru lásáv al és
az azon való továbblépés első kísérleteivel jellem ezhető.
A 20-as években szinte m indenütt m egjelennek az infinitezim ális m ód
szerek alkalm azási kísérletei konkrét geom etriai és dinam ikai problém ák
m egoldására, e kísérletek ösztönzőjéül pedig m inden valószínűség szerint
Jo h an n es Kepler Stereom etria doliorum a szolgált.10 Ism eretes azonban,
hogy m atem atikai m un k áib an ő - ez egyszerre oka és ára a sik erén ek -
teljesen érzéketlennek m utatkozik (k o rtársai többségének m egfelelően)
azokra a logikai aggályokra, am elyekbe A rkhim édészt ütközött, és a rra
kényszerítették, hogy nehézkes és terjedelm es a d absurdum bizonyítá
sokhoz folyamodjon: Nicolaus C usanus {divinus m ihi Cusanus, m ondja)
kontinuitási elvére tám aszkodva Kepler pillanatnyi habozás n élkül hajtja
végre a határátm enetet, világosan és egyszerűen azonosítva egy görbét
végtelenül rövid egyenesek összegével (sornme) (egy kört egy végtelenül sok
végtelenül rövid oldalakból álló sokszöggel), és an n ak területét végtelenül
sok és végtelenül vékony téglalapok összegével (a kör területét végtelenül
keskeny háromszögek végtelenjének összességével); egy gúla vagy egy forgó
henger térfogatát végtelenül sok és végtelenül sim a hasábok összegével,
egy göm bét végtelen sok kúp összegével, m ivel ezek alapjai végtelenül
kicsiny körök."
Szám om ra úgy tűnik, hogy pontosan e logikai barbarizm us ellen - am it
törvényi és elvi szintre em el m ajd G regorius a Sancto V incente a görög
continuorum nova quadam ratione promota, Authore F. Bonaventura Cavalerio, Mediolan.

Ord. Jesuatorum S. Hieronymi, D. M. Mascarellae, Pr. Ac. In almo Bonon. Gymn. Prim.
Mathemativorum Professore. Ad illustris et reverendis. D. D. Joannem Ciampolum. Bonon.
1655. Q u a rt.-AKästner javasolta dátum hibás: a Geometria continuorum 1635-ben jelent meg
és 1657-ben adták ki újra.
10 Johannes Kepler: Nova stereometria doliorum vinariorum imprimis Austriaci... Accessit
StereometriaeArchimedeaeSupplimentum, Lincii,MDCXV;ld. Opera omnia, IV. köt., Frankfurth
und Erlangen, 1863. Kepler hatása mellett minden bizonnyal számolnunk az arkhimédészi
mű megértésen vagy félreértésen nyugvó hatásával, valamint a középkori kinem atikai hagyo
mánnyal. Bármint legyen is, szinte ugyanakkor dolgozza ki munkáját Bartholomaeus Soverus
(Tractatus de recti et curvi proportione, Padova, 1630), Gregorius a Sancto Vincente (munkái
javarészt kiadatlanok maradtak, közülük csupán az Opus geometricum de quadratura circuli
et sectionum coni látott napvilágot a szerző életében, Antverpiae, 1647), és végül Cavalierié.
11 J. Kepler: Stereometria doliorum, Opera, kiad. Frisch, IV. köt., 557. sk. Ism eretes, hogy
Keplert erősen támadta egy igen jelentős rövid munkájában Alexander Anderson (Vindiciae
Archimedis, Parisiis, 1616).
geom etria „kim erítési m ódszerének” kínos félreértelm ezésében,'2 és am i

az ak tu álisan végtelenül kicsiny (differenciálisán rögzített) elem '5leibnizi
fogalm ához vezet el - irá n y u lt C avalieri kísérlete. A végtelenül kicsiny
kepleri fogalm át, a geom etriai tárgy eme konstitutív elem ét, m ivel végtelen
csekélysége ellenére ugyanannyi dim enzióval bír, m int a szóban forgó tárgy,
szem beállítja az oszthatatlanéval, am ely nem végtelenül kicsiny, és am ely
ről habozás nélkül és nyíltan kijelenti, hogy eggyel kevesebb dim enzióval
rendelkezik, m int a vizsgált tárgy.'4 így G uidin'5 alapvető bírálata, amely
12 Gregorius a Sancto Vincente: Opus geometricum, 51. Ld. H. Scholz: Wesshalb haben
die Griechen die Irrationalzahlen nicht ausgebaut, Kantstudien, XXXIII., 1928, 50. és 52.
Gregorius a Sancto Vincente azért alkotta meg a „kimerítési módszer” - értelmetlen - kifeje
zést, hogy vele jelölje meg Eudoxesz és Arhimédesz módszereit.
13 Leibniz - aki bizonyosan maga is jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy értelmetlennek
lássa Cavalieri művét - az oszthatatlan kifejezést úgy használja, hogy aktuálisan végtelenül
kicsiny elemként értelmezi azt félre, és Cavalierinek is a kifejezés ezen a módon való alkal
mazását tulajdonítja. Ld. Theoria motus abstracti {Leibnizens Matematische Schriften, ed.
C. I. Gerhardt, Abt. II. Bd 2, Halle, 1860, 68.): Fundamenta praedemonstrabilia, § !: Dantur
indivisibilia seu inextensa, alioquin nec initium nec fin is motus corporisve intelligi potest.”
Ezek az inextensa nem matematikai pontok, hanem olyan entitások, melyeknek a részei
„indistantes, cujus magnitudo est inconsiderabilis, inassignabilis, m inor quam quae ratione,
nisi infinita ad aliam sensibilem exponi possit, m inor quam quae dari potest: atque hoc est
fundam entum Methodi Cavalierianae, quo ejus veritas evidenter demonstratur, út cogitentur
quaedam út sic dicam rudimenta seu initia linearum figurarumque quaelibet dabili minora.”
A leibnizi félreértelmezés minden bizonnyal azzal magyarázható, hogy Leibniz - ellentétben
Cavalierivel - dinamikai és nem geometriai problémákkal foglalkozik. Következésképpen
vissza kell térnie a continuum - a mozgási pálya - infltezimális elemekből, sebességekből és
pillanatny idő alatt zajló áthelyeződésekből való összetételének problémájához. Ezért - ami
nagyjából ugyanazt jelenti - arra kényszerült, hogy Cavalieri módszerét kiterjessze nem csu
pán az alakzatok, de az egyenesek összehasonlítására, vagyis egy olyan területre, ahol ezek
alkalmazhatatlanok, így tehát a continuum elemzésébe kénytelen volt bevezetni azokat a vég
telenül kicsiny elemeket, amelyektől Cavalieri meg akart szabadulni. Leibniz ugyanezen a
módon tárja fel Cavalieri elgondolásának határait és az annak elhagyására indító, jelentős
okokat.
14 Gyakran megjegyzik, hogy Cavalieri sehol nem határozza meg, mit ért oszthatatlanon.
így legutóbb Carl B. Boyer: The Concepts o f the Calculus, New York, 1939, 117.: „Cavalieri at
no point of his book explained precisely what he understood by the word indivisible, which he
employed to caracterise the infinitesimal elements used in his method. He spoke of these in
much the same manner as had Galileo in referring to the parallel lines representing velocities
or moments as making up the triangle and quadriteral.” Ez teljességgel helytálló. Ugyanak
kor nem szabad elfelejteni, hogy az oszthatatlan fogalmának hosszú története van, és hogy
tekintélyes helyet foglal el a compositio continuiról folytatott középkori vitákban, ama viták
ban, amelyek számunkra m ár nem, de Cavalieri és kortársai számára részletesen ismertek
voltak. Ráadásul abból, ahogyan Cavalieri használja, nagyon világosan kitűnik, hogy egy test
oszthatatlanja felület, egy felületé egy vonal, egy vonalé pedig egy pont. - Éppen ebben áll
Cavalieri gyenge pontja: miként Torricelli megjegyezte, vagy nem alkalm azható vonalak egy
mással való összehasonlításában, vagy szükségessé teszi a pontok közötti különbség lehetősé
gének elismerését, vagyis a végtelenül kicsiny elem ismételt bevezetését
15 Paulus Guldinus, S. J.: Centrobaryca, I. könyv, Vindoboniae, 1635; II. könyv, i. m.
1640; III. könyv, i. m. 1641; IV. könyv, i. m. 1642. Cavalieri bírálata a II. könyv előszavában
olvasható.
BONAVENTURA CAVALIERI ÉS A RONTINUUMOK GEOMETRIÁJA 321
lényegében azonos R obervaléval,'1* és am ely azt veti C avalieri szem ére,

hogy vonalakat pontokból, felületeket vonalakból, és te ste k e t síkokból
(felületekből) ak a r összeállítani, ahelyett, hogy Kepler nyom án egynem ű
infin itezim ális elem eket h asz n áln a, nem áll szilárd alapokon; ráad ásu l
a kifejezés legszigorúbb jelentésében véve egy értelem m el ellentétes ál
lításon (contresens) nyugszik, mivel ellentétben áll Cavalieri legm élyebb
szándékaival, és éppen azt rója fel neki, amivel Cavalieri m in d en erővel
szem beszegül és am iről büszkén h ird ette, hogy elkerülhető.17
16 G.-P. de Roberval: Levél Torricellineh, 1647, in Opere di Evangelista Torricelli, III.

köt., Faenza, 1919, 487. Ld. H. G. Zeuthen: Geschichte der Mathematik im XVI. und XVII.
Jahrhundert, Leipzig, 1903, 257.: „Sogar nach der genaueren Erklärung in den Exercitationes
erregten Cavalieris Begriffsbestimmungen Widerspruch. So verstanden ihn Roberval und
andere dahin, als ob die Flachenraume selbst die Summen der unendlich vielen Paralle
len darstellen sollten, als ob demnach eine Grösse von 2 Dimensionen aus unendlich vielen
vor einer bestehe. Das sagt Cavalieri allerdings nicht, er verursascht aber insofern selbst
Missverständnis, weil seine Bezeichnung der parallelen Sehnen als „unteilbar” anzudeuten
scheint, dass sie selbst unendlich kleine Teile der Flachen sein sollen. Die Exercitationes
enthalted freilich einen Beweis dafür dass sich die Summen der unendlich vielen Sehnen
wie die Flachen verhalten; dies ist aber ziemlich allgemein gehalten. Si trifft die wichtige
Voraussetzung, dass die Sehnen, deren Anzahl ins unendliche wachst, überall die gleichen
Entfernungen haben sollen, nur indirect hervor.” Zeuchen kétszeresen téved: a) az „osztha
tatlanok” közötti azonos távolság feltétele nem abszolút - csak az alakok egyenlőségének ese
tére érvényes, és b) ezeknél az eseteknél ezt Cavalieri egyértelműen megjegyzi; ld. alább az
56. jegyzet. Ráadásul az oszthatatlan kifejezés egyáltalán nem foglalja magában a végtelenül
kicsiny elemek felfogását, éppen ellenkezőleg, annak kizárását implikálja.
17 Különös megfigyelni, hogy Guldin értelmezését Cavalieri felfogásáról a matematikai
gondolkodás modern szakkutatói szinte kivétel nélkül elfogadták, azok is, akik egyetérte
nek Guldin bírálatával, és azok is, akik mentő körülményeket keresnek Cavalieri védelmére,
így A. G. Kästner a Geschichte der Mathematikban (Bd III, Göttingen, 1799, 215.) azt mond
ja: „dass des Cavalierus Methode nicht geometrisch ist, weil sich Flachen nicht aus Linien
zusammensetzen lassen u. s. w. weiss man jetzo zugänglich.” - J.-F. Montucla: Histoire des
mathématiques, II. köt., 38.: „Cavalieri úgy képzeli el a kontinuumot, mint am i végtelenül sok
elemből tevődik össze, amelyek annak végső elemei vagy a felbontás végső határai; e felbon
tást pedig úgy végezhetjük el, hogy az alakzatokat folytonosan egymással párhuzam os szele
tekre osztjuk fel. Cavalieri e végső elemeket nevezi oszthatatlanoknak, és abban az arányban,
ahogyan növekednek vagy csökkennek, keresi az alakzatok mértékét vagy egymás közötti ará
nyaikat. Nem tagadható, hogy Cavalieri kifejezésmódja kissé durva a geometriai kifejezéshez
szokott fül számára. Ha e kijelentésmódon keresztül ítéljük meg, azt m ondhatjuk, hogy úgy
tekinti e testet, mint ami egymásra halmozódó felületek végtelen sokaságából tevődik össze,
a felületeket úgy, mint amik hasonló módon felgyűlt vonalakból alakul ki, stb. Nem nehéz
azonban összebékíteni e nyelvezetet az épelméjű geometriával, ha úgy értelm ezzük, hogy mit
érzett meg először Cavalieri, jóllehet a szóban forgó műben nem adta elő. Csak a későbbiekben
tette meg, amikor 1640-ben Guldin nekitámadt. Ekkor mutatta be az egyik Exercitationes
mathematicae-ben (sic!), hogy módszere nem más, mint a régiek leegyszerűsített kimeríté
si eljárása. Valójában e felületek, e vonalak, amelyeknek kapcsolatait és összegeit vizsgálja,
nem mások, mint Arkhimédész beírt vagy körbeírt parallelogrammái vagy kicsiny szilárd
elemei, amelyek oly nagy számban vannak jelen, hogy az őket körülvevő alakzathoz m ért kü
lönbségük kisebb, mint bármely adott nagyság”; i. m. 39.: „Úgy kell tekintenünk e felületeket,
e vonalakat, amelyeket Cavalieri az alakok elemeit megtette, mint azoknak a felosztásoknak
a végső elemeit, amikről fentebb beszéltem, és ez elegendő mértékben helyesbíti Cavalieri
nyers és a szigorú geometriával ellentétes kifejezésmódját.” - M. Marie: Histoire des sciences
C sakugyan, Cavalieri egyáltalán nem állítja össze a vonalat pontokból,

a síkot vonalakból'8: m iután, akárcsak Guldin, (és Keplernél sokkal inkább)
járatos a compositione continuiról lefolytatott középkori vitákban, tökélete-
mathématiques etphysiques, IV, 70. sk. „Cavalieri módszere csak pontos eredményekre vezet
het, de alapeszméjét igen körülményesen adja elő. Cavalieri úgy tekinti a testeket, mint amik
egymásra halmozott felületekből állnak, a felületeket úgy, mint amik egymás mellé helyezett
vonalakból tevődnek össze, a vonalakat pedig úgy, mint amik egymás mellé helyezett pontok
ból épülnek fel; és egyszerre véve figyelembe a megmérendő tárgyat összetevő elemek számát
és azok kiterjedését, jut el e tárgy megméréséhez. Bár e felfogás abszurd, igazsága helyreál
lítható, érvelései pedig pontossá tehetőek, ha az oszthatatlanoknak visszaszolgáltatjuk azt a
dimenziót, amelytől Cavalieri elvonatkoztatott. Ezek az egymásra halmozódó felületek nem
mások, mint közös hosszúságú részek, amelyektől elvonatkoztathatunk; az egymás mellé he
lyezett vonalak trapéz alakú felületek, amelyek ugyanígy rendelkeznek egy közös felülettel;
végül az egymást követő pontok azonos hosszúságú kis vonalakká állnak össze. E módszer
hibája, ha van, csupán abban áll, hogy a kifejtésére használt kifejezések pontatlanok; az iga
zi geométerek magában a módszerben sohasem csalódtak.” - A. Wolf: A History o f Science,
Technology and Philosophy int he Sixteenth and Seventeenth Centuries, London, 1935, 206.:
„This procedure gave the impression that regarded a line as composed of a infinite number os
successive points, a surface as made up of an infinite num ber of lines, and a solid o fan infinite
number of surfaces, such points, lines and surfaces being the indivisibles in question. This led
to much misunderstanding and criticism of Cavalieri. For the elements into which volumes,
areas, or lines are resolved by continual subdivision must themselves be volumes areas or
lines respectively. Cavalieri was probably well aware o fit und used his indivisibles simply as
a calculating device.” - Carl B. Boyer: The Concepts o f the Calculus, 122.: „Cavalieri did not
explain how an aggregate of elements without thickness could make up an area or volume,
although in a number of places he linked his idea of indivisibles with ideas of motion... in hol
ding that surfaces and volumes could be regarded as generated by the flowing of indivisibles.
He did not, however, developpe this suggestive idea into geometrical method.”; i. m. „Cavalieri
conceived of a surface as made up an indefinite number of equidistant parallel lines of a solid
as composed of parallel equidistant planes, these elements being designated the indivisibles
of the surface and of the volume respectively.” Ugyanakkor Boyer felismeri, hogy Cavalieri
el kívánja kerülni a határátm eneti eljárást (amit „kimerítési módszernek nevez”); ld. i. m.
123.: „He... appears to have regarded his method only as a pragmatic geometrical device for
avouding the method of exhaustion; the logical basis of this procedure did not interest him.
Rigor, he said, was affair of philosophy rather than geometry.” Boyer a 241. oldalon visszatér
az Exercitationes geometricae-ra, ahol Cavalieri tényleg nem mond semmi ilyesmit.
,8 Jóllehet, miként Léon Brunschicq kitűnően megfigyelte (ld. Les étapes de la Philosophie
mathématique, 2. kiad., Paris, 1922, 165.), Cavalieri „nem állt ellen (Guldinnek adott válaszá
ban) annak a kísértésnek, hogy „a közönséges [vulgaire] képzeletet terepére helyezkedjen,
nem vigyázva arra, hogy a hasonlatok nyilvánvaló darabossága és pontatlansága szükségsze
rűen gyanússá teszi az oszthatatlanok kalkulációját”, és hogy amikor ebből következően a fe
lületeket a szálakból kialakított vásznakhoz, a testeket pedig párhuzamos lapokból összeálló
könyvekhez hasonlítja, igazolja gyanakvásunkat. Valóban, leírja ezt a szerencsétlen mondatot
(Exercitationes geometricae, 3., 4. §), amely oly nagyfokú meg nem értés forrásául vagy ürü
gyéül (ld. 17. jegyzet): „Huic m anifestum est figuras planas nobis ad instar telae parallelis filis
contextae concipiendas esse: solida vero ad instar librorum qui parallelis folijs coacervantur”,
ügyelve arra, hogy kijelentse: ad instar, és hozzáteszi (i. m. 4., 5. §): Cum vero in tela sunt
semper fila et in libris semper folia numero finita, habent enim aliquam crassitem, nobis in
figuris planis linae, in solidis vero plana numero indefinita seu omnis crassitiei experta, in
utraque methodo supponenda sunt. His tamen utim ur cum discrimine, na m in priori methodo
illa consideramus ut collective, in posteriori vero ut distributive comparata.” E két módszer
különbözőségéről lásd alább, 357-360. [MAGYAR SZÁMOK!!!]
sen tisztáb an van azzal, hogy ez lehetetlen: egyébként ped ig nem éppen ez
a lehetetlenség áll a végtelenül kicsiny elem torz képzetének mélyén?'9
C avalieri gondolkodási eljárása analitikus és nem szintetikus eljárás:
nem a pontból, a vonalból, a síkból indul ki, hogy egy lehetetlen összeadás
sal eljusson a vonalhoz, a síkhoz, a testhez. Épp ellenkezőleg, a testből, a
síkból, a vonalból indul ki, hogy bennük m eghatározó, sőt konstitutív - de
nem összetevő - elem ként m egtalálja a síkot, a vonalat és a pontot. R áadá
sul ezekhez a konstitutív és m eghatározó elem ekhez nem a határátm enet
e ljárásán ak segítségével jut el, progresszíven és eg észen a szétoszlásig
csökkentve a kiiktatandó és rekonstruálandó dim enziót, vagyis nem úgy,
hogy egészen addig bontja le a testet, am íg az „végtelenül” sík nem lesz, és
nem úgy, hogy egészen addig szűkíti a síkot, am íg az „végtelenül” keskeny,
és egészen addig kicsinyíti a vonalat, am íg az „végtelenül” rövid nem lesz:
épp ellenkezőleg, ezekre az „oszthatatlan” elem ekre egyszerre lel rá, m ég
pedig úgy, hogy az adott geom etriai tárgyakat egy ra jtu k keresztülhaladó
sík vagy egyenes segítségével darabolja fel.
Éppen az oszthatatlanok használata a végtelenül kicsiny elemek helyett
szolgál a rra Cavalieri gondolkodásában, hogy m egszabaduljunk a h a tá r
átm en eti eljárástól a m aga összes nehézségével vagy m ég pontosabban
logikai lehetetlenségével együtt, és azt a geom etriai intuícióval váltsuk 19
19 Ezért Guldinnek, aki a szemére vetette, hogy Keplert plagizálja, Cavalieri azt feleli
megbántottan, hogy az ő oszthatatlanjai kiválóbbak, mint a kepleri „kicsiny testek”. Ld. Kep
ler: Opera omnia, kiad. Frisch, IV. köt., In Stereometriam Doliorum Notae Editoris, 657.: „Ad
haec /a plágium vádja/ Cavalerius in libro quem inscripsit Exercitationes Geometricae sex /
Bonon., 1647/, respondens Guldinus, inquit, hic declarare videtur se libros dictae geometriae
accurate legere non potuisse. Si enim eos, quacongruebat diligentia, examinasset, tunc
quoque potuisset anim advertere quam diversa sint utriusqué methodi fundamenta. Keplerus
enim ex minutissimis corporibus quodammodo majora componit, iisque utitur tamquam
concurrentibus, ubi ipse hoc tantum dico, plana esse út aggregata omnium linearum
acquidistantium, et corpora út aggregata omnium planorum pariter aequidistantium. Haec
autem nemo non videt quam sint inter se diversa.” A szóban forgó szövegrész az Exercitationes
III., I. fej., 180. oldalán található. Cavalieri azzal folytatja (i. m. 181.), hogy felfogását szem
beállítja Galileiével: „Attamen ne debita erga tantum Praeceptorem per Galileum... haec
duo sustinere: Nempe continuum ex Indivisibilibus componi et subinde lineam ex punctis
ijsque numero infinitis.” Ami Cavalieri és Kepler viszonyát illeti, sem mi okunk nincs arra,
hogy ne higgyünk az előbbinek, amikor azt állítja, hogy a Stereometria doliorum-ot csak az
után ismerte meg, miután m ár kigondolta és kifejlesztette a maga elméletét (ld. a Geometria
continuorum előszavát), és csak arra használta, hogy problémákra leljen benne (az új, a régi
ek által nem ismert megszámlálhatatlan test, melyeket Kepler fedezett föl), örömmel látván,
hogy módszerei nem csak azt tették számára lehetővé, hogy újra eljusson Kepler (és Arkhi
médész) eredményeihez, hanem még újat is talál. Valójában Cavalieri felfogása és módszerei
egyenes ágban Galileitől származnak. Minden valószínűség szerint a Stereometria doliorum
tette lehetővé Cavalieri szám ára, hogy saját elgondolásait tisztázza és tudatosítsa eredetisé
güket és szembenállásukat Kepler elgondolásaival; ezeket tehát nem Kepler ihlette.
fel (am it C avalieri m esteri kézzel használ), am elynek legitim itása nem
tű n ik m egkérdőjelezhetőnek; és pontosan az o szth atatlan fogalm a teszi
lehetővé, hogy m egőrizzük azoknak az in finitezim ális m ódszereknek az
összes előnyét, am elyekről Kepler igazolta, hogy sokkal term ékenyebbek
és sokkal gazdaságosabbak (általánosság, a bizonyítás egyenes útja), m int
a hosszúra nyúló ám szűk érvényességű arkhim édészi bizonyítások.20
Ne vezessen félre bennünket Cavalieri term inológiája! Amikor Cavalieri
egy geom etriai alakzat „összes vonaláról” (omnes lineae) és „összes síkjáról”
(omnia p la n a ) beszél21 és ezeket egyenértékűeknek nyilvánítja az alakza
tokkal, eg y általán nem kíván e vonalakból vagy e síkokból „összegeket”
(somme) k ialak ítan i.22 Épp ellenkezőleg, kijelenti, hogy elem ek m eghatá
rozatlan (végtelen) szám ú összessége (ensemble) általában m aga is m eg
h atáro zatlan (végtelen) és hogy a hasonló összességek így nem hozhatóak
kapcsolatba egym ással. M indam ellett úgy gondolja, hogy ez az állítás nem
bír egyetem es érvénnyel, és hogy egy, a continuum term észetére vonatkozó
vélekedésből, am ely azt teszi fel, hogy a continuum ban (egy felületen) csak
vonalak vannak, vagy am ely azt állítja, hogy vannak ott m ás dolgok is, m int
vonalak, nem tudjuk nem felism erni an nak nyilvánvaló és kétségbevonha
tatlan tényét, hogy ezek m indenütt m egtalálhatók és átszelve egy felületet
valam ennyivel találkozunk. Úgy véli, lehetetlen tagadni egy adott felület
20 Bizonyításainak összehangzása Arkhimédész bizonyításaival - és általában a görög

geometriával - Cavalieri szerint módszerének érvényét bizonyítja. Az arkhimédészi techni
kák használatával, mondja, minden levezethető: de milyen hatalm as munka lenne ez!
21 Ld. Geometria continuorum, II. könyv, I. és II. dif., 99., idézve alább, 342., 1. jegyzet.
[MAGYAR SZÁMOK!!!]
22 H. G. Zeuthen: Geschichte der Mathematik im XVI. und XVII. Jahrhundert, Leipzig,
1903, 256. sk.: „Der grosse Fortschritt bei Cavalieri besteht darin, dass er allerdings in
durchauss geometrischer Form - und übrigens in engem Anshluss an Keplers Darstellung der
von ihm gebrauchten Integrale - einen abstracten und allgemeinen Begriff aufstellt, der mit
dem spateren analytischen Begriff des bestimmten Integrals genau zusammenfallt, und dass
er sodann diesen Begriff einer allgemeinen Behandlung unterzieht. Sein Fundamentalbegriff
ist „die Summe aller parallelen Sehnen in einer geschlossenen Flache” oder kürzer „alle”
diese Sehnen. Er weiss zwar dass diese Summe unendlich, und dass das Verhältnis zwischen
zwei solchen Summen im allgemeinen unbestimmt ist; allein dies Verhältnis erlangt einen
bestimmten Grenzwert, wenn die beiden Flachen zwischen denselben beiden Parallelen
eingeschlossen sind, und wenn die parallelen Sehnen, deren Summe in Betracht kommt,
auf denselben zu diesen Grenzstellungen parallelen und gegenseitig äquidistanten Geraden
abgeschnitten werden. Das Verhältnis wird dann das nahmliche wie das zwischen den beiden
Flachen, innerhalb deren die Sehnen abgeschnitten werden.” Semmi ellenvetésnek nincs he
lye a nagy dán szakkutató esetében, kivéve azt, hogy Cavalieri soha nem beszél Grenzwert-ről
(határérték), sem „összegről” [somme], csak összességről [ensemble] (<congeries, Cantor ú r
terminusával összetorlódás, Geschichte der Mathematik, 2. kiad., Bd II, Leipzig, 1900,835., így
fordítva: Gesammtheit) vagy halm azatról (aggregatum). A Zeuthen használta „összeg” és „ha
tárérték” term inus tipikus és jellemző Cavalieri gondolkodásának jóindulatú félreértésére.
(alakzat) egyenértékűségét valam ennyi vonalával és lehetetlen kétségbe

vonni, hogy egy idom valam ennyi vonalának együttese és egy m ásik alakzat
valam ennyi vonalának együttese közötti viszony ugyanaz, m in t am i ezek
között az idomok között fennáll. M ásként fogalm azva tagadnia kellett a két
alakzat összehasonlításának a lehetőségét, am i nyilvánvalóan képtelenség.2’
E m egállapítás igazolja az o szthatatlanok24 használatát, és lehetővé teszi
szám unkra, hogy az idomok közötti viszonyok tanulm ányozását felcseréljük
az elem eik között fennálló viszonyokéval, feltéve, hogy az elem ek között
egyértelm ű és kölcsönös m egfeletetést [correspondance] tudunk létesíteni.25
Lényegében erre szolgál a regula com m unisnak nevezett m ódszer.
25 A Geometria continuorum (100.) második könyvének első teorémája azt jelenti ki, hogy
egy alakzat „minden vonalából” illetve egy geometriai test „minden síkjából” előálló összes
ség olyan nagyság [grandeurs, lat. magnitudines], amelyről feltehetjük, hogy meghatározott
arányban áll egy másik alakzat vagy egy másik test analóg összességével: „Quarumlibet
planarum figurarum omnes lineae recti transitus et quarumlibet solidorum omnia plana,
sunt magnitudines inter se rationem habentes.” A meglehetősen zavaros bizonyítás annak a
lehetőségén alapszik, hogy egy adott alakzat összevethető egy másiknak egy részével; ebben
az esetben az első vonalainak együttese a másik vonalainak együttesével a rész-egész viszo
nyában áll. Mindenesetre Cavalieri egy igen fontos scholiumot illeszt a mondott teorémához
(111.): „Scholium. Possetforte quis circa hanc demonstrationem dubitare, non recte percipiens
quomodo indefinitae numero lineae, vel plana, quales esse existimari possunt, quae a me
vocantur, omnes lineae, vel omnia plana talium, vel talium figurarum possint ad invicem
comparari: Propter quod inuendum mihi videtur, dum considero omnes lineae, vel omnia
plana alicuius figurae, me non numerum ipsarum comparare, quem ignoramus, sed tantum
magnitudinem, quae adaequatur spatio ab eisdemlineis occupato cum illi congruat, et, quoniam
illud spatium terminis comprehenditur, et ideo e tearum magnitudo est term inis eisdem
comprehensa, quopropter illi potest fieri additio, vel substractio, licet num erum earundem
ignoremus; quod sufficere dico, út illa sint ad invicem comparabilia: Vel enim continuum
nihil aliud est praeter ipsa indivisibilia, vel aliud, si nihil est praeterindivisibilia, profecto si
eorum congeries nequit comparari, neque spatium, sive continuum, erit comparabile, cum
illud nihil aliud esse ponatur, quam ipsa indivisibilia: Si vero continuum est aliquid aliud
praeter ipsa indivisibilia, fateri aequum est hoc aliquid aliud interiacere ipsa indivisibilia,
habemus ergo continuum disseparabile in quaedam, quae continuum componunt, num e
ro adhuc indefinita, inter quaelibet enim duo indivisibilia aequum est interiacere aliquod
illius, quod dictum est esse aliquid in ipso continuo praeter indivisibilia, quae enim ratione
tolleretur a medio duarum,a medijs quoque caeterarum tolleretur; hoc cum ita sit comparare
nequiibimus ipsa continua, siue spatia ad inuicem, cum ea, quae colliguntur, et simul collecta
comparantur, scilicet quae continuum componunt, sint numero indefinita, absurdum autem
est dicere continua terminis comprehensa non esse ad inuicem comparabilia, ergo absurdum
est dicere congeriem omnium linearum siue planorum, duarum quarum libet figurarum
non esse ad inuicem comparabilia, non obstante, quod quae colliguntur, et illam congeriem
componunt sint numero indefinita, veluti hoc non obstat in continuo, siue ergo continuum ex
indivisibilibus componatur, siue non, indivisibilium congeries sunt ad inuicem comparabiles,
et proportionem habent.”
24 M. Cantor (/oc. cit.) azt mondja, hogy az oszthatatlan kifejezés e szövegrészben tűnik fel
legelőször. Valójában megtaláljuk m ár a 98. oldalon.
25 Az általam itt használt term inus nyilvánvalóan nem Cavalierié. De úgy hiszem, jól illik
a gondolkodásához, ld. alább, 332.
A regula fogalma - így kellene fordítani: irányító - igen fontos szerepet

játszik Cavalieri gondolkodásában, m iként M. Cantor helyesen rám utatott.2”
A sík (zárt) idom okra vagy a geom etriai testekre vonatkozóan úgy kerül
definiálásra, m int az az egyenes vagy az a sík, am ely érintője az em lített
alakzatnak vagy az em lített testnek egy csúcsnak (vortex) nevezett pontban;
e regulával párh u zam osan vezethetünk (szám talan) m ás egyenest (vagy
sík felületet), am elyek egyike (vagy az egyik sík) alkotja a szem benálló
érintőt (tangens opposita)2’’. A szóban forgó alakzat vagy a test így két p á r
huzam os egyenes vagy két párhuzam os sík között helyezkedik el, amelyek
közrefogják azt.
Ha m ost - hogy legelőször csak a legegyszerűbb esetet nézzük, tehát
a síkidom okét (a testek esete egyébként szigorúan analóg) - párhuzam os
síkokat fektetünk a két szem benálló érintőn keresztül, és az elsőtől kiindul
va - am ely a regula m entén helyezkedik el -, egy vele párhuzam os, mozgó
síkot csúsztatunk (vagy m ég pontosabban: fo lya tu n k, C avalieri valójában
a flu ere szót használja) egészen addig, am íg az egybe nem esik a tangens
oppositán keresztülhaladó síkkal, akkor a mozgó sík a m aga transitusában
egym ás u tán keresztül fog h alad n i a szóbanforgó alakzat összes vonalán,
és a velük való m etszése által m eghatározza az összesét.28
28 Ld. M. Cantor, i. m. 834.

27 Ld. Geometria compositorum, 3., E dif.: „Regula appellabitur in planis recta linea cui
quaedam lineae ducuntur aequidistantes, et in solidis, planum cui quaedam plana ducuntur
aequidistantia, qualis in superioribus est recta linea, vel planum, cuius respectu sum untur
vertices, vel opposita tangentia, cui vel utraque vel alterum tangentium aequidistat.”
28 I. m. II. könyv, I. dif., 99-100.: „Si per oppositas tangentes cuiuscunquae datae planae
figurae ducantur duo plana inuicem parallela, recta, sive inclinata ad planum datae figurae,
hinc inde indefinite producta; quorum alterum moveatur versus reliquum eidem semper
aequidistans donec illi congruerit: singulae rectae lineae, quae in toto motu sunt communes
sectiones plani moti, et datae figurae, simul collectae vocentur: Omnes linae talis figurae
sumptae regulae una earundem , et hoc cum plana fuerint recta ad datam figuram: Cum vero
ad illam sunt inclinata vocentur: Omnes lineae ejusdem obliqui transitus datae figurae, re
gula pariter earundem una”; II. dif.: „Si proposito quocunque solido, ejusdem opposita plana
tangentia regula, quacunque ducta fuerint hinc inde indefinite producta, quorum alterum
versus reliquum moveatur sem per eidem aequidistans, donec illi congruerit: singula plana,
quae in toto motu concipiuntur in proposito solido simul collecta, vocentur: Omnia plana
propositi solidi sumpta regula eorundem una.” I. m. 104., Appendix: „communes sectiones
talis moti sive fluentis plani, et figurae”. Ld. Exercitationes geometricae, 4. Érdekes idézni
A. G. Kästner kommentárját, Geschichte der Mathematik, III., 206-207.: „Folgendes ist die erste
Definition dieses Buches: Eine ebene Figur wird durch zwo parallele Ebenen begranzt welche
auf ihre Ebene senkrecht oder shief stehn; Eine dieser Ebenen bewege sich gegen die andre
im m er sich selbst parallel; Von dem D urchschnitte der bewegten Ebene mit der Ebene der
F ig u r, fallt ein Theil innerhalb der Figur, wird nun die Bewegung fortgesetzt bis die bewegte
Ebene auf die ihr gleich anfangs parallele unbewegte fallt, se nennt C. die Linien welche nach
und nach der bewegten Ebene und der Figur gemein sind, zusammen: Alle Linien dieser Figur,
eine derselben als Regel (pro regula) angenommen. Eben so was sagt die zweyte Definition
A geom etriai alakzatok ugyanabban a viszonyban álln ak egym ással,

m in t az őket alkotó elem ek összességei. M indazonáltal ha ahhoz, hogy
m egállapítsuk e viszonyokat, az összességeket a m aguk teljességében kel
lene figyelembe vennünk, akkor az új m ódszer m in im ális, vagy egyenesen
sem m ilyen előnnyel sem bírna a régihez képest. Cavalieri nagy felfedezése
éppen an n ak felism erésében áll, hogy h a képesek vagyunk egy állandó
és m eg h atáro zott viszonyt m egállapítani az összességek korrespondáló
elem ei között - am ely viszony nem egy összesség összes (tous) elem ét köti
össze egy m ásik összesség összes elemével, hanem legelőször is az egyik
összesség „m inden egyes” elem ét egy m ásik összesség „m inden egyes”
elemével - akkor joggal vihetjük át vagy terjeszthetjük ki az összességekre,
teh át az alakzatokra a m aguk egészében az azok elem ei között m egfigyelt
viszonyokat.
M árpedig m iként határozhatók meg ezek a korrespondáló elemek? Ez az
oszthatatlanok m ódszerének legfőbb problém ája. A legegyszerűbb esetben,
am ikor a kérdéses alakzatok ugyanazzal a m agassággal rendelkeznek, úgy
von einer Ebene die sich selbst parallel durch einen Körper bewegt, bis sie mit einer anderen
unbewegten Ebene die den Körper begranzt zussammenfallt, die Ebenen welche sie nach und
nach mit dem Körper gemein hat, heissen: alle Ebenen desselben, eine, etwa die ausserte für
Regel genommen. Zwey Postulate: Das erste: Congruentium planar. Figurar. Omnes lineae
sumtae una earundem út regula communi sunt congruentes et congruentium solidorum
omnia plana, sumto eorum uno út regula communi pariter sunt congruentia. Er citirt dazu
die beyden angeführten Definitionen, da die Definitionen nichts von Congruenz sagen, so be
kenne ich dass ich dieses Postulat nicht verstehe, das zweyte welches von ähnlichen Figuren
spricht, auch nicht.” - Az, hogy Cavalieri a mozgó sík fogalmát használja az omnes lineae
figurae-ból előálló congeriesek meghatározására, rendkívül ügyes lépés. Egyáltalán nem
szükséges ugyanis: kiindulhatnánk egy egyenes összes pontjának (omnia puncta) elgondolá
sából; majd merőlegest állíthatnánk az összes [tous] és minden egyes [chacun] pontra, amint
egyébként Cavalieri meg is tett (ld. Geometria continuorum, 101-102.: omnes abscissae). De ha
így járunk el, kétségkívül nem kerülhetők ki a viták a kontinuum összetételéről, és kitesszük
magunkat annak a korántsem alaptalan vádnak, hogy vonalakból kívánunk síkot előállítani.
A mozgó sík nem létesíti az alakzatot: keresztülmegy rajta és mozgása, amelybe a kontinuum
fogalma m ár eleve benne foglaltatik, átmetszi az összes vonalat, anélkül, hogy kihagyná va
lamelyiket és anélkül, hogy meghagyná azok egybeesésének lehetőségét; így tehát a mozgás
biztosítja az alakzat vonalainak kölcsönös különállását, és voltaképp ez vezeti be azt a járu
lékos dimenziót, amelyről azt állították bírálói, hogy Cavalieri nem foglata bele az osztha
tatlanjaiba. Azt m ondhatnánk, hogy a mozgó sík csak vonalakat talál az alakzatban, mivel
ő hoz magával minden egyéb többletet. - Elgondolkodhatunk azon, hogy valamely alakzat
„összes vonala” fogalmának meghatározásánál Cavalieri m iért folyamodik a síkhoz és nem a
vonalhoz, holott ezek átm enete (transitus) az alakzaton keresztül definiálhatná az oszthatat
lanokat. M. Cantor (i. in. 842., ld. alább 353., 1. jegyzet) Cavalieri azon vágyával magyarázza,
hogy jó előre így biztosítsa elhíresült állításának intuitív alapjait a háromszög és a parallelog
ram m a szögei közötti viszonyról. Ez lehetséges, de egyszerűbb feltenni, hogy Cavalieri egész
egyszerűen elfogadta a legáltalánosabb módszert, ami egyaránt alkalmazható a lineáris vagy
sík, egyenes vagy görbe oszthatatlanok eseteire, ám a gyakorlatban, mivel csak sík alakzatok
kal foglalkozott, kész volt az egyenes transitusát alkalmazni.
járu n k el, hogy a m egszokott módon párhuzam os vonalak közé helyezzük

azokat, vagyis ugyanazt a regulát alk alm azzuk rájuk és ugyanazt a szem
benálló érin tő t.29 Ebben az esetben a mozgó sík az, am i a transitusa révén
m eg határozza - és egym áshoz rendeli - a korrespondáló elem eket.
Azt v árh atn án k , hogy Cavalieri a geom etriai alakzatok egyenlőségének
tanulm ányozásával kezdi vizsgálatait. De kétségkívül úgy véli, ez túlságo
san egyszerű eset. Csak érintőlegesen tárgyalja és csupán a m eglehetősen
szokatlan idomok kapcsán; így a Geometria continuorum ban akkor, am ikor
m egalapozza a félholdak egyenlőségét a görbe három szögekkel és eze
két az egyenes oldalú három szögekkel, vagy az Exercitationesben akkor,
am ikor b em utatja egy kör egyenlőségét egy ennek deform álásával kapott
erősen íves alakzattal, vagy akkor, am ikor az egészen form átlan idomokat
tanulm ányozza.30
Mivel nem törődik az egyenlőséggel, Cavalieri rögtön rátér az arányosság
tanulm ányozására. így például két (ugyanolyan m agasságú) parallelogram
m ánál, am elyek közös regulával rendelkeznek, vagyis am elyeknek alapjai
a p árhuzam osok egyikén helyeződnek el, és a szem benálló oldalak a m á
sikon, m inden, az alapokkal párhuzam os vonal a két parallelogram m ában
korrespondáló (homológ) szeleteket m etsz ki, am elyek aránya állandó, és
egyenlő az alapok egym ás közötti arányával. Ebből az következik, hogy a
29 A regulát tehát ekkor nevezzük regula commwn/snak, és a mozgó sík pedig egyetlen
transitusszal szeli át a két alakzatot.
30 Ld. az ábrát a 350. oldalon és azokat, amelyek a Geometria continuorumban a 485. olda
lon, és az Exercitationes Geometricae 4. oldalán találhatók (ld. az alábbi ábrát).
a c
parallelogram m ák (a felületek) ugyanabban az arányban állnak egym ással,

m int az alapok.3'
Cavalieri rajza a legegyszerűbb esetet m utatja be. De nyilvánvaló - any-
nyira nyilvánvaló, hogy Cavalieri nem is törődik a m egfogalm azásával -,
hogy a szóban forgó parallelogram m ák AG és CH oldalainak p árh u zam o s
sága nem érin ti a problém át, és hogy az alapjaikkal alkotott szögek egyen
lőségének vagy egyenlőtlenségének sincs jelentősége. Az egyetlen dolog,
am i szám ít, nem m ás, m in t DE és El aránya, am ely egybeesik GM és MH
arányával (1. ábra). Ebből jut T orricelli majd arra a következtetésre, hogy
m ég csak annak sincs jelentősége, hogy az oldalakat egyenesek alkotják,
és azok helyettesíthetők körökkel vagy bárm ilyen görbékkel.
/. á b r a
A p arallelo g ram m ák korrespondáló (homológ) o szth ata tlan ja i állan d ó

hosszúságúak. De ez egyáltalán nem szükségszerű, és Cavalieri b em u tat
ja n ek ü n k két olyan alakzat esetét, ahol a korrespondáló elem ek változó
h o sszúságúak, ám en nek ellen ére egym áshoz arán y u k állandó m ara d :
ha BR és HD aránya m egegyezik AM és ME arányával (BR az AM alappal
p árhuzam os vonalak egyike), az ACM és CME alakzatok aránya m aga is
m egegyezik ezzel5“ (2. ábra).
31 Geometria continuorum, II. könyv, V. Theorema, V. prop., 117. E teoréma bizonyításakor

Cavalieri felhagy a mozgó síkok technikájával és egyszerűen azt mondja: húzzunk egy tetsző
leges párhuzamost (kiemelés tőlem).
32 Lm. IV. Theorema, IV. prop., 115.: „Si duae figurae planae, vel solidae, in eadem altitudine
fuerint constitutae ductis autem in planis rectis lineis, et in figuris solidis ductis planis
utcumque inter se parallelis, quorum respectu praedicta sumpta sit altitudo, repertum fuerit
ductarum linearum portiones figuris planis interceotas, esse magnitudines proportionales,
homologis in eadem figura semper existentibus, dictae figurae erunt inter se, út unum quolibet
eorum antecedentium ad suum consequens in alia figura eidem correspondens.” Vegyük észre,
2. ábra c
Hasonló megfontolások ugyanilyen szerencsésen és hatékonyan alkalm az

hatók bonyolultabb esetekre, például egy ellipszis és egy kör területe közötti
a rá n y m eg h atá ro zá sá ra. Valójában elegendő venni egy kört, am elynek
átm érője egyenlő az ellipszis egyik tengelyével. Ha a kört és az ellipszist
párhuzam osok közé helyezzük, m egállapíthatjuk, hogy a mozgó sík (vagy
annak transitusa) a két alakzat m indegyikében olyan lineáris korrespondáló
elem eket határoz meg, am elyek m indig - akárhol is helyezzük el a regulái -
olyan arányban állnak egym ással, m int a kör átm érője és az ellipszis m ásik
tengelye. A területek közötti viszonyt ugyanígy határo zzu k m eg.33
Világos, hogy a „regula com m unis”tech n ik ája nem alkalm azható m in
denütt és m indig: legalábbis közvetlenül nem , nevezetesen akkor, amikor,
lévén különböző dim enzióból valók, a tanulm ányozott alakzatokat nem
helyezhetjük párhuzam osok közé. Ugyanakkor, ha szokásos módon h e
lyezzük el azokat és segédvonalakat húzunk, vagyis kiegészítő alakzatokat
alak ítu n k ki, a keresett viszonyok m eghatározhatók a szóban forgó technika
szukcesszív alkalm azásával. így, hogy visszatérjünk a parallelogram m ák
tanulm ányozásához, levezetjük, hogy: a) azok, am elyeknek ugyanaz az
alapja, olyan arányban á lln ak egym ással, m int a m agasságaik; és b) azok,
am elyeknek különböző alapja és m agassága van, az alapjaik és a m agas
ságaik „összetett” arányában álln ak egym ással.34 Most á tté rü n k a hasonló
alakzatokra. A háromszög esetében (3. ábra) a bizonyítás egyszerű: elegendő
egym ásba illeszteni ACB és EDB három szögeket és m eghúzni a CE vonalat.
hogy a sík alakzatok tanulmányozásakor Cavalieri egy párhuzamos vonalat használ és nem
síkot, am it csak a testek összehasonlításánál alkalmaz; vegyük észre azt is, hogy egy tetsző
leges elempár elemei közti arányból következtet az összességek arányára; végezetül pedig
vegyük észre, hogy Cavalieri rajza igen kis valószínűséggel erősíti teorém ájának igazságát.
53 Ld. i. m. III. könyv, IX. Theorema, X. prop., 211.
34 I. m. II. könyv, V. Theorema, V. prop., 117.: „Parallelogramma in eadem altitudine
existentia, inter se sunt, út bases; et quae in eadem basi, út altitudines”; VI. theorema, VI.
prop., 118.: „Parallelogramma habent rationem compositam ex ratione basium et altitudinum
juxta easdem bases sumptam.”
ACB és ECB három szögek így megfelelő helyzetbe kerültek ahhoz, hogy
összehasonlítsuk őket, ahogyan ECB és EDB három szögek is. Ily m ódon
a rra az eredm ényre jutunk, hogy a hasonló alakzatok aránya m egegyezik
a korrespondáló vonalaik négyzetének arányával.55
). ábra C
Az általános eset bizonyítására Cavalieri a félholdakat használja fel, am e

lyeket először görbe három szögekkel feletet m eg, majd egyenes vonalú
három szögekkel, végül pedig összehasonlítja őket egym ással.56A Cavalieri
által h aszn ált eljárás egyenértékű a tanulm ányozott idomok folyam atos
deform álásával; így nem csoda, hogy a m ai szakkutatók igen g y ak ran tu
lajdonítják neki ez utóbbi m ódszer felhasználását.57
4. ábra
35 Ld. M. Cantor, i. m. 836.

38 Geometria continuorum, II, XV. Theorema, XIV. prop., 127. sk. Érdemes idézni a teoréma
I. korolláriumát, „quia... figurae planae similes ostensae sunt esse in dupla ratione linearum ,
vel laterum homologorum, quae aequidistant regulis utcunque sumptis, potet easdem esse in
dupla ratione quarumvis homologarum.” Cavalieri bizonyítása túlságosan hosszú ahhoz, hogy
itt felidézzük. Jó összefoglalója található, lerövidítve, H. G. Zeuthennél, i. m. 257. sk.
37 így J. F. Montucla, im., 41.; H. G. Zeuthen, i. m. 258.
A korrespondáló (oszthatatlan) elemek fogalm a elsődleges szerepet ját

szik Cavalieri gondolkodásában, aki hangsúlyozza an n ak szükségességét
is, hogy a tanulm ányozott alakzatoknak csakis a „homológ” elem eit állítsuk
viszonyba egym ással. Valóban, nem elég egyirányú és kölcsönös hozzáren
delést létesíteni a tanulm ányozott idomok oszthatatlan elem ei között: az is
elengedhetetlen, hogy ezek az elem ek „homológak” legyenek, vagyis hogy
a szóban forgó alakzatokban „korrespondáló” pozíciót foglaljanak el: m ás
szavakkal, hogy ugyanazt a szerepet játsszák azok struktúrájában. Valójában
ha eltekintünk ettől az alapvető követelm énytől és nem homológ elem e
ket állítu n k viszonyba egym ással, paradox, vagyis hibás eredm ényekhez
ju tu n k .38 Arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy a regula technikájának
alk alm azása (tehát az összehasonlított alakzatok korrespondáló elemeit
kijelölő mozgó síké) alárendelt a homológia feltételeinek.
így am ikor egy három szögnek az azt kiegészítő parallelogram m ához
való viszonyát tanulm ányozzuk (a parallelogram m ában átlóval kim etszett
két három szög közötti arányosságot), vagy, am i ugyanaz, am ikor m eg ak a r
juk határozni egy három szög terü letét, figyelembe vesszük, hogy a mozgó
sík az összekapcsolt h áro m szö g ek b en m eghúzza HE és NH vonalakat,
amelyek, bár így egyértelm ű és kölcsönös hozzárendelés fűz őket össze,
egyáltalán nem k o rrespondálnak egym ással (nem homológok). Ellenben
HE és BM vonalak, am elyek kölcsönösen ugyanolyan távolságra vannak
AFC és CDF három szög alapjaitól és csúcsaitól, korrespondálnak egym ással
(homológok39) (5. ábra).
38 Ld. Exercitationes Geometricae, Exerc. Tertia, cap. XV, 238.: „In quo solvitur quaedam
difficultas, quae contra indivisibilia fieri poterat, licet eam Guldinus non aimadvertit”: Le
gyen HDA és HDG két, ugyanolyan magasságú, de különböző alapú egyenes vonalú három
szög. A második háromszögben minden HD-vel párhuzamos vonal, így például MF és LE
korrespondál egy, a HD-vel az első háromszögben párhuzamos vonallal, így például KB-vel és
IC-vel. Úgy tűnik, ebből arra kellene következtetni, hogy az első háromszög vonalainak ösz-
szessége egyenlő a második vonalainak összességével, és így HDA egyenlő HDG-vel. Cavalieri
azonban azt válaszolja A H-ba való transitusának alapján, hogy KB és IC vonalak non equaliter
distent inter se ac duae MF és LE; ezek tehát nem korrespondáló vagy homológ vonalak (238.
sk..). A „regula communis” technikája azonban másrészről, meghatározva IL, KM vonalakat,
lehetővé teszi a módszer korrekt használatát.
H
Egyenlőségük így m agában foglalja a szóban forgó három szögek egyenlősé

gét és an n ak tényét, hogy egy három szög terü lete (vonalainak összessége)
pontosan egyenlő egy olyan parallelogram m a felének területével, amelynek
alapja és m agassága egybeesik a három szögével.4“
Most tovább m eh etü n k , és nem csupán az AFC három szögben és az
AFCD p aralelo gram m ában az AF-től a CD-ig mozgó sík á lta l4' húzott vagy
kim etszett (oszthatatlan) vonalak összességét, h anem a vo n alak ra emelt
39 Geometria continuorum, II., XIX. Theor., XIX. prop., 146.: „Si in parallelogrammo
diameter ducta fuerit, parallelogrammum duplam est cujusuis triangulorum per ipsam
diametrum constitutorum.”
40 Ebből az következik (corrolarium I, 147.), hogy „in unoquoque expositorum triangu
lorum sumptis duobus qlateribus lateribus, fieri potest sub illi sin eodem angulo parallelo
grammum cuius triangulum sit dimidium.” Cavalieri bizonyítása az alábbi alakzat elemzésére
épül, amelyben AB = BC-vel, következésképp CEA háromszög RT vonala egyenlő RS-sel (= AC
felével) + ST-vel, és CÉG háromszög TV vonala SV-vel (= AC felével) - ST-vel. Legyszerűsített,
de pontos kifejtése megtalálható Zeuthennél, i. m. 260.
A B C 41*
41 Igaz, Cavalieri nem beszél kifejezetten mozgó síkról, de előfeltételezi a regula fogal
mában.
334 ALEXANDRE KOYKÉ
négyzetek által alkotott összességeket is szem ügyre vehetjük.42 Ezen ösz-

szességek egyike nyilvánvalóan parallelopipedon lesz (négyszögletes h a
sáb), a m ásik pedig egy olyan gúla, am elynek négyzetes alapja egyenlő
a p arallelo p ip ed o n év al. L ehetséges bizo n y ítan i, hogy hogy e m ásodik
összesség aránya az elsőhöz egyenlő lesz 1/3-m al.43
Bár szigorú geom etriai nézőpontból nyilvánvalóan nem hordoz sem m i
újat - valójában m indenki tudja, hogy egy gúla egyenlő az alapjára épülő
hasáb harm ad áv al - ezen állítás Cavalieri m unkásságában igen jelentős
helyet foglal el, és nem m ulasztja el h an gsúlyozni fontosságát és azon
h alad ás tényét, am ely általa kiteljesülhet.44 Ebben tökéletesen igaza van.
42 A IX., X., XI., XII., XIII. teoréma (120-125.) vezeti be a parallelogramma összes négy
szögének (omnia quadrata) fogalmát, és azt állapítja meg (XI. prop.), hogy „quorumlibet
parallelogramm orum omnia quadrata... habent inter se rationem compositam ex ratione
quadratorum dictorum laterum (bases) et altitudinum ”, valamint hogy (XIII. prop.) „similium
parallelogramm orum omnia quadrata... sunt in tripla ratione laterum homologorum”.
45 XXIV. Theorema, XXIV. prop.: „Exposito parallelogrammo quocumque, in eoque ducta
diametro, omnia quadrata parallelogrammi ad omnia quadrata cuiusvis triangulorum per
dictam diam etrum constituorum erunt in ratione tripla.” A XXII. Teoréma (150.) bizonyítja,
hogy ez a viszony állandó minden parallelogrammánál. M. Cantor úgy véli (i. m. 842.), hogy
Cavalieri e teoréma megsejtetése miatt határozza meg láthatatlanjait a tanulmányozott alak
zatot metsző mozgó síkkal - és nem vonallal: „ Man könnte die Frage aufwerfen, wesshalb
eine solche Entstehungsweise der durch eine sich fortschiebende Gerade vorgezogen ist?
Cavalieri aüssert sich nicht darüber aber vielliecht bestach ihn, dass diese Auffassung ihm
gestattete, den Satz von dem Verhältnisse der Gesammtheiten von Quadraten der Geraden des
Parallellogrammes und des halbsogrossen Dreiecks den Sinnen naher zu bringen. Besitzt die
fliessende Ebene welche man senkrecht zu den gegebenen Figuren sich vorstellen darf, die
Gestalt eines Quadrates derjenigen Geraden, durch welche sie just hindurch geht, so bilden
alle diese Quadrate über dem Parallelogramme ein Parallelopipedon, über dem Dreiecke eine
Pyramide, welche, da beide Körper von gleicher Höhe und gleicher Grundfläche sind, ein
Drittel des Parallelopipedons an Rauminhalt besitzt.” Egészen nyilvánvaló, hogy ez lehetséges.
Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a szóban forgó teoréma bizonyításában Cavalieri egyál
talán nem él annak lehetőségével, hogy a négyzetek összességeinek viszonyát hozzáférhetővé
tegye az érzékek számára. Épp ellenkezőleg, levezetése a sík alakzat tanulmányára épül.
44 Ld. Exercitationes Geometricae, Ex. Quarta, 142. skk. - J. F. Montucla (i. m. 39-40.) na
gyon jól jellemzi Cavalieri Geometriájának ezt a „második” részét, jóllehet az első jellemzése
kívánnivalót hagy maga után (természetesen beszámítva az eredendő félreértelmezést): „Az
oszthatatlanok geometriája két részre osztható: az első tárgya az alakzatok összehasonlítása
Állítása ugyanis, am it kiterjeszt a 2 felsőbb h atványaira,45 túlhaladva ezzel

a tulajdonképpeni geom etria keretét, és am inek hangsúlyozza általános
érvényességét, pontosan egyenértékű, m iként Z euthen helyesen állítja,46
az integrálszám ítás alapképletével (ami ebből állt elő)
( Rx 2 d x = 7 űÁ és az általánosítása: f f x n d x = —
■'0 Z n+l
Egy síkidom valam ennyi négyszögének fogalm a (om nia quadrata), am it

Cavalieri előbb általánosít az összes parallelo g ram m ára (omnia paralle
logramma), sőt később m inden hasonló alakzatra (omnes fig u ra e sim iles))7
egymással az egyenlőség vagy egy olyan állandó arány segítségével, amely a hasonló elemeik
között fennáll. Az olasz geométer ezzel foglalkozik első könyvében és a második könyv egy
részében. Saját módszerével vezeti le az ugyanolyan alapú és ugyanolyan magasságú paral
lelogrammák, a háromszögek, a hasábok, stb. egyenlőségét vagy arányait. Mindez visszave
zethető a következő általános állításra: Minden alakzat, amelynek elemei az alaptól a csúcsig
egymáshoz hasonló módon növekednek vagy csökkennek, azonos arányban áll egy ugyan
olyan form ájú alakzattal, ha annak ugyanaz az alapja és ugyanolyan a magassága.
Az oszthatatlanok geometriájának második része azzal foglalkozik, hogy meghatározza e
végtelen vonalak vagy növekvő vagy csökkenő síkok összegének viszonyát az ezekhez hason
ló számú, homogén de egymással egyenlő elem összegével. Mindezt egy példával világítjuk
meg. Cavalieri szóhasználatát követve egy kúp az alaptól a csúcsig végtelen számú csökkenő
körből tevődik össze, míg az ugyanolyan alapú és ugyanolyan magasságú henger egyenlő kö
rök végtelenjéből tevődik össze. Akkor lehetjük meg a kúp alapjául a hengert, ha felfedjük a
kúp összes csökkenő, végtelen számú köréből alkotott összeg viszonyát a henger egymással
egyenlő, és szintén végtelen számú köréből alkotott összeghez.. A kúpban az alaptól a csúcsig
csökkenő körök, mint a négyszögek, aritm etikai haladásúak. Más testek más haladást követ
nek... A módszer általános tárgya a kapcsolat kijelölése a növekvő és csökkenő haladás össze
ge, valam int az egyenletes haladás összege között; ez utóbbit egyalakú, ugyanolyan alapú és
ugyanolyan magasságú alakzat képezi.”
Már mondottam, hogy Cavalieri soha nem beszél „összegekről”, hanem mindig csak
együttesekről vagy aggregátumokról.
45 Legelőször a Centuriae di varii problemi per dimostrare l’Uso et la facilita dei
logaritmi nella Gnomonica, Astronomia, Geográfia, Bononiae, 1640. kötetben bukkan fel.
Az Exercitationes (243-244.) ezt mondja: „Cum enim praecipue fusum parabolicum animo
circumvoluerem, animadverti illius mensuram haberi posse, si in proposito quocumque
parallelogrammo ducto diametro, sumptoque pro regula quolibet illius latere, patefieret ratio
omnium quadrato-quadratorum parallelogrammi ad omnia quadrato-quadrata cuiuslibet
factorum a diametro triangulorum. Quaerens ergo huiusmodi proportionem eam quintuplam
esse tandem cognoui. Recolens autem ex mea Geometria lib. 2, prop. 19 omnes lineas dicti
parallelogrammi esse duplas omnium linearum dicti trianguli, omnia quadrata ex Pro. 24
esse tripla omnium quadratum eiusdem, ne hiatus mihi relinqueretur inter quadrata, et
quadratoquadrata, animum applicui ad detegendam quoque rationem omnium cuborum
parallelogrammi ad omnes cubos dicti trianguli, eamque quadruplam adiueni. Ita út denique
non sine magna admiratione comprehenderim omnes lineas esse duplas, et omnia quadrata
esse tripla, omnes cubos esse quadrupla, etc. Ex quibus arguebam omnes quadratocubos esse
sextuplos, omnes cubocubos octuplos [Cavalieri vagy a nyomdász téved, amikor octuplosV tesz
a septuplos helyére], et sic deinceps iuxta naturalem ordinem num erorum ab unitate deinceps
expositorum.”
46 H. G. Zeuthen, i. m. 261.
47 Ld. Geometria continuorum, II. könyv, Theorema XXII, corrolarii, 153. sk.
szám os lelem ényes alk alm azásn ak nyit teret,48 am elyek ugyanakkor elvi
szinten nem hoznak sem m i újat. Ami a lineáris elem ek, a négyzetek, a koc
kák stb. in teg rálását illeti, nem ugyanez a helyzet. M indenekelőtt lehetővé
teszi Cavalieri szám ára, hogy egyszerű és könnyű m egoldást adjon a rra
a problém ára, hogy hogyan határo zzu k meg a kúp és a hasáb térfogatát
és felületét: a csúcstól való távolsággal a felületeik (oszthatatlan) elemei
egyszerű (aritm etikai), m íg a térfogataiké kétszeres (geom etriai) arányban
nőnek. Ebből az következik, hogy a felület egyenlő lesz a korrespondáló
parellelopipedon (henger) felével és a térfogat a h arm ad áv al.49
Még érdekesebbnek tű n ik szám om ra a szóban forgó integrálok felhasz
n á lá sa a síkbeli problém ák m egoldására. A négyszögek progresszióból
vont összesség teszi lehetővé C avalieri szá m á ra, hogy egy csap ásra és
ren d k ív ü l elegáns m ódon végrehajtsa a klasszikus parabola négyszöge
sítését50 (6. ábra)
Elegendő bekeretezni a parabolát, vagy még pontosabban ennek egy szeletét

egy olyan parallelogram m ával, am elynek alapja egy, a parabola a csúcsán
átm enő egyenes, és észrevenni, hogy eme alap és a parabola között m eghú
zott vonalak (például NM) arányosak a parabola átm érőjétől (például CN-től)
48 Ld. például II. könyv, th. XXVIII, amely az „omnia quadrata parallelogramm i ad omnia
quadrata trapezii” viszonyát tanulmányozza; th. XXXIII, mely bizonyítja, hogy miután adva
van két (bármilyen) síkidom, a belőlük kiindulva létrehozott szilárd testek közötti kapcso
lat olyan lesz, mint „omnia quadrata earum dem figurarum ” kapcsolata; a III. könyv I. th.
„omnia quadrata portionis circuli, vel Ellipsis, ad omnia quadrata parallelogrami in eadem
basi, et altitudine cum portione constitui” viszonyával foglalkozik; problema I, prop. VIII. a
mikéntjét tanítja annak, ahogyan „a dato circulo, vel ellipsi portionem abscindere per lineam
ad eiusdem axim, vel diam etrum ordinatim applicatam, cuius omnia quadrata ad omnia
trianguli in eadem basi, et altitudine cum ipsa portione habeant rationem datam” stb.
49 I. m. II. könyv, Corrolarii IF generalis, J. Sectio IX, 185.
50 I. m. IV. könyv, Theorema /., prop. /., 285.: „Si parallelogramm um, et triangulum fuerint
in eadem basi, et circa eundem axim, vel diam etrum cum parabola; parallelogrammum erit
parabolae sesquialterum, triangulum autem erit eiusdem parabolae subsesquitertium.”
m ért távolságuk négyzetével, hogy levonjuk a következtetést, am ely szerint

azon vonalak összessége (om nes lineae), amelyek a CÉH „hárm as vonalat”
(trilineum ) alkotják úgy aránylik a CMGH p arallelogram m aszegm enst ki
alakító vonalak összességéhez, m in t 1 a 3-hoz. Ebből az következik, hogy
a parabola szeletének területe egyenlő a korrespondáló parallelogram m a
2/3-ával.
Még egy lépés, és - m iután rendkívül érdekes m ódon változtat tech n i
káján, tudniillik úgy, hogy elhagyja a mozgó sík egybeesésének követel
m ényét az általa m eghatározott oszhatatlan elem m el a tanulm ányozott
alakzat síkján - Cavalieri kiterjeszti az oszthatatlan fogalm át a görbe vonalú
elem ekre, így például a kör koncentrikus vonalaira, a kört pedig m in t az
összes koncentrikus vonalat (omnes circumferentiae circuli) fogja fel. Mindez
lehetővé teszi a görbevonalú síkidom ok tanulm ányozását, m égpedig nem
csupán úgy, hogy (oszthatatlan és görbevonalú) elem eiket hasonló alak
zatok analóg elem eihez rendeljük hozzá - tehát például korrespondenciát
állapítunk meg két kör „vonalai” között - de azáltal is, hogy egym áshoz
n em hasonló síkidom ok hom ológ elem eit rendeljük egym áshoz - teh át
például korrespondenciát állap ítu n k m eg a kör és a három szög vonalai
között - sőt olyan görbevonalú alakzatok között is m egtesszük m indezt,
am elyek stru k tú rája teljességgel különböző. E gyszerre m erész és finom
érveléssel így C avalieri eljut oda, hogy átm enetet létesítsen az a rk h im é
dészi spirál és a klasszikus parabola között51 (7. ábra). Nem nehéz látnunk,
hogy Cavalieri szerkesztm énye egyenértékű a görbe „legördítésével” vagy
„széthajtogatásával”.52
51 VI. könyv, th. IX, prop. IX, 437.: „Spatium comprehensum a spirali ex prima revolutione
orta, et prima linea, quae initium est revolutionis, est tertia pars prim i circuli.”
52 J. F. Montucla: Histoire des mathématiiques, 41.: „Képzeljünk el egy kört, a belsejében
egy spirállal és ezt a kört rendeljük CAa háromszöghöz, melynek alapja a kerület és hossza az
a sugár, amely a középpontban érinti a spirált. Ha minden köztes kerülethez hasonlóképp hoz
zárendelünk Aa alappal párhuzamos egyenes vonalakat, a spirális görbe átalakul parabolikus
ívvé, melynek csúcsa C-ben lesz...”. Ld. az alábbi ábrát a következő oldalon.
Az oszth atatlanoknak m in t a tanulm ányozott idomok korrespondáló

elem einek a koncepciója az oszthatatlanok „m ásodik” m ódszerével kezdi
m eg diadalm enetét, am inek kifejtésére Cavalieri a Geometria continuorum
VII. könyvét szenteli.
E VII. könyv előszavában Cavalieri az olvasókra bízza annak m egítélését,
hogy vajon az o szthatatlanoknak a hat előző könyvben kifejtett m ódszerét
olyan k étségtelen bizonyosság jellem zi-e, am ely megfelel a m atem atika
m éltóságának; Cavalieri term észetesen ezt hiszi, de számol azzal, hogy
m ódszere alapfogalm ai: „az összes vonal” és az „összes sík” habozásra in
dítják k o rtársait és szám ukra ezek „hom ályosabbaknak tűnnek a tem etői
sötétségnél”. És bár e benyomás nyilvánvalóan m egtévesztő, különösen, ha
m egfontoljuk, hogy hogy az oszthatatlanok egyáltalán nem a kontinuum ot
összeállító elem ekként szolgálnak, azt sem tagadhatjuk, hogy a kifejtés
em e m ódját m in d a filozófusok, m ind a geom éterek hom ályosabbnak és
„durvábbnak” látták, m int am en n y ire lennie kellene.53
53 Geometria continuorum, 1, VII., 482., In quo quaecumque in antecedentibus Libris

methodo indivisibilium demonstara fu ere, alia ratione, ab eadem independente, breviter
ostenduntur. Praefatio: „Geometriae in sex prioribus Libris, per eam quam indivisibilium
methodum non incongrue appellamus, hactenus promotae, talis fuit, qualis hucusque videri
potuit, structura, nec non talia, qualia iacta sunt fundamenta. Illa quidem adeo firma, atque
Valójában a szóban forgó fogalm ak, tu d n iillik az „összes vonal” és az

„összes sík” egyáltalán nem nélkülözhetetlenek. Tökéletesen m egvagyunk
inconcussa, esse docuit, útvelut adamantina summorum ingeniorum tamquam arietum ictibus
pulsata ne minimum quidem nutantia agnoscerentur. Hoc enim Mathematicarum dignitati,
ac summae certitudini, quam prae omnibus alijs hum anis scientiis, nemine philosophorum
reclamante, ipse sibi vindicarunt, maxime conuenire manifestum est. An id ego sufficienter
praestiterim aliorum iudicio relinquam , unicuique enim haec perlegenti ex anim i sui
sententia iudicare licebit. Haud quidem me latet circa continui compositionem, nec non circa
infinitum, plurima a philosophis disputari quae meis principiis obesse non paucis fortasse
videbuntur, propterea nempe haesitantes quod omnium linearum, seu omnium planorum
conceptus cimerijs veluti obscurior tenebris inapprehensibilis videatur: Vel quod in continui
ex indivisibilibus compositionem mea sententia probatur: vel tandem quod unum infinitum
alio maius dari posse pro firmissimo Geometriae sternere auserim fundamento, circa quae
millibus qui passim in scholis circum ferentur argum entis, ne Achillea quidem arm a resistere
posse existimantur. His tamen egp per ea, quae lib. 2, prop. 1. ac illius scholio praecipue
declarata, ac demonstrata sunt, satisfieri posse diiudicavi: quoad conceptum enim omnium
linearum , seu omnium planorum informandum, facile hoc per negationem nos consequi
posse existimaui, ita nemper út nulla linearum, seu planorum excludi intelligatur. Quoad
continui autem compositionem, manifestum est ex praeostensis ad ipsum ex indivisibilibus
compendum nos minime cogi, solum enim sequi continua indivisibilium proportionem, et e
converso, probare intentum fuit, quod quidem cum utraque positione stare potest. Tandem
vero dicta indivisibilium aggregata non ita pertractauim us út infinitatis rationem, propter
infinitas lineas, seu plana subire videntur, sed quatenus flnitatis quandam conditionem,
et naturam fortiuntur, út propterea et augeri et dim inui possint, út ibidem ostentum fuit,
is ipsa prout diffinita sunt accipiantur. Sed his nihilom inus forte obstrepens Philosophi,
reclamabuntque Geometrae, qui purissimos veritatis latices ex clarissimis h aurire fontibus
consuequam sic obijcientes. Hic dicendi modus adhuc videtur subobscurus, durior quam par
est euadit hic omnium linearum seu omnium planorum conceptus, quapropter hunc tuae
Geometriae seu Gordium nodum aut auferas, aut saltem frangas, nisi dissoluas. Fregissem
quidem fateor, o Geometrae, vel omnino a prioribus libris sustulissem, nisi indignum facinus
mihi visum fuisset nova haec Geometria veluti mysteria sapientissimis abscondere viris;
út, his fundamentis, quibus tot conclusionum ab alijs quoque ostensarum veritates adeo
mire concordant, alicuius industria melius forte concinnatis, huiusce nodi exoptatam illis
dissolutionem aliquando praestare possint. Interim qualiscunque mea fuerit illius tentatta
dissolutio, ipsum tamen in praeseenti libro, nouis alijs denuo stratis fundamentis, quibus
ea omnis, quae indivisibilium methodo in antecedentibus Libris iam ostensa omnis, quae
indivisibilium methodo in antecedentibus Libris iam ostensa sunt, alia ratione ab infinitatis
exempta conceptu comprobantur, omninoe medio tollendum esse censui. Hoc vero praecipue
a nobis factum est, tum út apud eos, quibus nostra haec indivisibilium methodus minus
probabitur, non indigne nostram hanc de continuis doctrinam Geometriae titulo insignari
claruis elucestat; tum etiam út appareat, quod non levi ratione ducti, cum possemus cuncta
per indivisibilium methodum praeostensa, tantum per huius Libri fundamenta demonstrare,
illam quoque methodum tanquam nouam et consideratione dignam, fuimus prosequuti.
Nodum vero ipsum, cui negotium facesseret, non inaniter in praecedentibus Libris relictum
esse, quinimo nos ipsum alicui Alexandro aut frangendem, aut iuxta scrupolissimi cuiusque
Geometrae vota dissoluendum, merito reseruasse, non inepte quispiam iudicavit.”
e term in u s nélkül, és ahelyett, hogy az összességeket úgy fognánk fel, m int

am ik egy síkidom vagy egy test m inden vonalából vagy m inden síkjából
á lln ak össze, hogy ebből ezután m agára a síkidom ra vagy a testre követ
k eztessü n k , lerö v idíthetjük az érvelést, és a vonalából vagy a síkokból
közvetlen következtetés útján is eljuthatunk a síkidom okhoz vagy a testek
hez.54 Valójában elegendő ezen síkidom akat (e testeket) m eghatározatlan
szám ú, egym ással párhuzam os (egyenlő távolságú) vonalak (vagy síkok)
hasonló hálójára felm etszeni. Egy síkidom (test) így m eghatározott elemei
közötti viszony egy m ásik idom korrespondáló elem eivel lehetővé teszi a
következtetést - pontosan úgy, m in t az első m ódszer alkalm azása során -
az alakzatok közötti viszonyra m agára.55
A VII. könyv első teorém ája (mely m ég m a is Cavalieri nevét viseli) azt
hird eti, hogy „az olyan, két p árhuzam os közé elhelyezett síkidomok, am e
lyekből tetszőleges, az em lítettekkel párhuzam os vonalak egyenlő szeleteket
vágnak ki, m aguk is egyenlőek lesznek”. És ugyanez áll fönn a testeket
illetően, kivéve azt, hogy itt vonalak helyett síkokat h aszn álu n k .56
54 M. Cantor, i. m. 842., a következőképpen jellemzi a két módszer közötti különbséget:
„Es gibt zwei Methoden der Indivisilien welche zwar beide non jenen Geraden und Ebenen
Gebrauch machen, aber in verschiedener Weise; die erste Methode benutze sie vereinigt,
collective, die zweite einzeln, distributive. Innerhalb zweier m iteinander zu vergleichender
Figuren muss die Entfernung der als unter einander gleich nachgewiesenen Geraden in der
einen wie in der anderen Figur dieselbe sein, aber davon dass die Indivisibilien einer Figur der
Bedingung gleicher gegenseitiger Entfernung unterworfen waren, ist keine Rede. Die Geraden,
in Übereinstimmung mit de mim ersten Werke Vorgetragenen, auch Durchschnittslinien der
gegebenen ebenen Figur mit einer im Flusse begreiffenen Ebene, planum motum sive fluens.”
Ismétlem, semmilyen ellenvetés sem merül fel Cantorral szemben... kivéve, hogy félreértel
mezi a második módszer jelentőségét Cavalieri munkásságának szellemi kiépülése tekinteté
ben, és hiányolja az életmű tartalm ának szellemi kiépülését.
55 I. m. III. könyv, th. /., prop. /., 484.: „Figurae planae quaecunque in eisdem parallelis
constitutae, in quibus ductis quibuscunque eisdem parallelis aequidistantibus rectis lineis,
conceptae cuiuscumque rectae lineae portiones sunt aequales, etiam inter se aequales erunt:
Ex figurae solidae quaecunque in eisdem planis parallelis constitutae, in quibus, ductis
quibuscunque planis parallelis aequidistantibus, conceptae cuiuscunque sic duc ducti plani
in ipsis solidis figurae planae sunt aequales, pariter inter se aequales erunt. Dicantur autem
figurae aequaliter analogae tum planae, tum ipsae solidae inter se comparatae, ac etiam
juxta regulas lineas, seu plana parallela, in quibus esse supponuntur, cum hoc fuerit opus
explicare.” Ld. Exercitationes Geometricae, 3. sk.
58 Exercitationes Geometricae, I. De priori methodo indivisibilium, VI. §, 4.: „Sint enim ex.
Gr. Duae quaecunque figurae planae ABCD, EFGH, in ijsdem parallelis IK, LM, constitutae,
eorum autem altera, út LM, sum atur tanquam regula parallelorum in eisdem figuris nu
mero indefinita ducibilium, quorum aliquae in figura, ABCD sint, NO, BD, PQ, etc. Et in fi
gura EFGH, ipsae, RS, FH, TV, etc. Nunc ergo dipliciter possumus comparare lineas Figurae
ABCD, ad lineas figurae EFGS, nempe vel collective hoc est comparando aggregatum ad
aggregatum vel distributive sc. Comparando singillatim quamlibet rectam figurae, ABCD,
cuilibet rectae figurae, EFGH, sibi in directum existenti. Iuxta priorem rationem procedit pri
or methodus, comparat enim ad invicem aggregata omnium linearum planarum Figurarum,
et aggregata omnium planorum solidorum, quotcunque illa sint. At iuxta priorem se habet
N yilvánvalóan igazságtalan eljárást követett a történelem , és követnek

a kutatók m indm áig, am ikor a m ásodik m ódszer alkalm azását leszűkíti az
egyenlőség esetére. Világos - és Cavalieri expressis verbis kim ondja -, hogy
jelentősége ugyanolyan általános, m in t az első m ódszeré, és m indaz, am i
levezethető, vagy am it levezetésre k erü lt az elsővel, bizonyítható a m áso
d ik k al is. A Geometria continuorum VII. könyve valójában e párhuzam os
bizonyítások egy sorozatát m utatja be, pontosan parab o lák ra vonatkozó
tételekig kiterjedően.
Úgy tűnik, az oszthatatlanok „m ásodik” m ódszere tökéletesen megerősíti
azt az értelm ezést, am it Cavalieri gondolkodásáról szándékoztam adni: e
m ódszer alapvető eljárása explicit m ódon abban áll, hogy egy egyértelm ű
és kölcsönös kapcsolatot létesítsen a tan u lm án y o zo tt tárg y a k hom ológ
(oszthatatlan) elem ei között.57
posterior methodus comparat enim singulas lineas singulis lineis, et singula plana singulis
planis, ijsdem in directum constituis. Utraque autem tradit suam regulam generalem ad fi
gurarum mensuram comparandum, quarum prior talem profert.” - VII. §, 5.: „Si in duabus
quibuscunque figuris planis, etiam non in eadem altitudine existentibus omnes lineae unius
figurae, cuidam signatae regulae parallelae mente descriptibiles, et collectine sumptae,
fuerint aequales omnibus lineis alterius figurae, cuicunque signate regulis parallelis, mente
descriptibilibus, etcollective sumptis; etiam ipsae figurae erunt aequales et e contra. Út in
schemate nu. 5, si sint aequales, RS, NO, út et FH, BD, nec non TV, PQ et reliquae, etc. Collective
sumptae; etiam ipsae figurae ABCD, EFGH érint aequales. Immo universaliter quamcumque
rationem habuerint omnes lineae ad omnes lineas, eandem habebunt, et ipsae planae figurae.
Similiter in solidis, si omnia plana unius fuerint aequalia omnibus planis alterius, sumptis
ijsdem quibuscunque regulis, etiam ipsa solida erunt aequalia: et si omnia plana habuerint
quamcunque rationem inter se, eandem habebunt et supponantur figurae solidae, et fuerint
aequalia plana, RS, NO; FH, BD; TV, PQ et reliqua etc., etiam ipsae figurae ABCD, EFGH, erunt
aequales: vel quamcunque illa collective sumpta habuerint rationem, eandem et ipsae figurae
solidae retinebunt.”
57 I. m. VIII. §, 5.: „Posterior methodus paulo strictiorem affert, et est huiusmodi. Si in
duabus quibuscunque figuris planis in ijsdem parallelis constitutis, quorum altera sit regula
singulae lineae cum singulis lineis in directum existentibus, communique regulae parallelis,
collatae, fuerint aequales; etiam ipsae figurae erunt aequales. Immo universaliter quamcunque
rationem communiter habuerint dictae lineae singillatim sumptae, eandem habebunt et ipsae
figurae. Sic in solidis in plana unius communi regulae aequidistantia fuerunt aequalia planis
alterius eidem regulae aequidistantibus, etiam ipsa solida erunt aequalia: et quamcunque
rationem communiter habebuerint inter se, eandem habebunt et ipsa solida, quae tamen
supponimus esse in ijsdem oppositis tangentibus planis, quorum alterum sit eorum communis
regula.” - IX. §: „Ex his duabus unica regula generalissim a construi potest, quae erit totius
dictae Geometriae compendium, nempe huiusmodi. Figurae tam planae quam solidae, sunt
in ratione omnium suorum indivisibilium collective, et (si in ijsdem reperiatur una quaedam
communis ratio) distributive ad invicem comparatorum.”
Egy C avalieri m u n kásságáról szóló átfogó tan u lm án y ezen a ponton

fogna hozzá m ódszere, vagy m ég pontosabban m ódszerei alkalm azásának
elem zéséhez, a térgeom etriai problém ák tárgyalásához, különös tekintettel
a forgástestek felületének és térfogatának m eghatározására, és a Guldinnel
folytatott, végtelenül tanulságos vitájának vizsgálatához. M inderre itt nincs
lehetőségem . U gyanakkor rem ényeim szerin t eleget elm ondtam ahhoz,
hogy a nagy olasz geom éter gondolkodásának egész eredetisége és teljes
mélysége m egm utatkozzon, ahogyan an n ak az erőfeszítésének az értéke
is, hogy elk erü lje az in finitezim ális jellegű érveléseket (végtelen kicsiny
elem, h atárátm enet), felváltva ezeket a végesen nyugvó érvelésekkel.
F iatalkorom ban a differenciál- és integ rálszám ításn ak szentelt ku rzu
sokon az volt a szokás, hogy egy test derivátum át felületként, egy felület
derivátumát vonalként m utatták be nekünk: így nem hiszem, hogy túlzottan
eltorzítom C avalieri gondolkodását, am ikor a r r a célzok, hogy az általa
alkalm azott „o szthatatlanok” összehasonlítással nyert derivátum fajták,
tö rekvései p e d ig a r ra irá n y u ln a k , hogy m e g á lla p ítsa a d erivátum ok
prim itív függvényei közötti kapcsolatokat, és m eg h atáro zza m agukat e
függvényeket.
A TUDÓS PASCAL*
Pontos képet kialakítani Pascal szem élyiségéről és tudom ányos m u n k ássá

gáról nehéz, sőt talán lehetetlen. Valójában e m unkásság javarésze elveszett;
e rre a sorsa jutott a nagy Értekezés a kúpokról, am irő l M ersenne beszél
Cogitata Physico-Mathematicá]ában, és amelynek H uygensnek dicséri a
kiválóságát;1nincs m eg az Értekezés a z űrről sem, am in ek csak az elősza
va - és néhány töredéke - m aradt rá n k ,1 sem a M echanikai értekezés, am i
teljes egészében eltűnt.
Ami Pascal személyiségét illeti, hagiográfiájában a n n y ira eltorzult, hogy
ren dkívül nehéz részrehajlás nélkül tárgyalni; ma m égis m egpróbálkozom
vele, vállalva annak kockázatát, hogy Pascal-ellenesnek neveznek.
U gyanakkor világos, hogy csak nagyon gyors, nagyon rövid és nagyon
felületes áttekintést adhatok Önöknek. Míg a fizikus Pascal meglévő m u n
kássága valóban tömör és m indent összevéve néhány kísérletből áll, amelyek
közül a Puy de D őm e-ban elvégzett a leghíresebb, v a la m in t a h id ro statik a
kidolgozásának, vagy pontosabban rendszerezésének szentelt kisebb é rte
kezésekből, m atem atikai m unkássága,3 még arra red u k álv a is, am i rá n k
m ara d t belőle, m eglehetősen terjedelm es és főleg változatos, m iu tá n el
* A Colloque sur Pascalon 1954 novemberében tartott előadás szövege. Megjelent a Blaise
Pascal, l’homme et l’oeuvre kötetben, Paris, Les Éditions de Minuit, 1956, 260-285. („Cahiers
de Royaumont, Philosophie”, n° 1).
1 Ld. R. M. Mersenne: Cogitata Physico-mathematica, Paris, 1644, előszó: Unica pro
positione universalissima, 400 corollariis arm ata, integrum Apollonium complexus est; levél
Constantin Huygensnek, 1648 március, Oeuvres completes de Huygens, I. köt., 83.: „Ha az Ön
Arkhimédésze önnel tart, megmutatjuk neki az egyik legszebb geom etriai értekezést, amit
valaha is láttott, és amit a fiatal Pascal nemrég fejezett be.” Az Adresse á lAcadémie Parisienne
című Írásában (1654) Pascal megjegyzi: „Conicorum opus completum et conica Apollonii et
alia innum era unica fere propositione amplectens; quod quidem nondum sexdecimum aetatis
annum assecutus excogitavi, et deinde in ordinem congessi.”
2 Ez az Értekezés az űrről című munka, amelyet/lz űrt érintő újabb kísérletek (Expériences
nouvelles touchant le vide) (1647-ben) bejelent, úgy tűnik, csak 1651-ben készült el. Az 1651.
július 12-én M. de Ribeyre-nek írott levelében Pascal azt mondja, befejezett egy értekezést,
amely megmagyarázza, „mi a valódi oka az összes jelenségnek, am it az űrtől való iszonynak
tulajdonítottak”.
3 Ma Pascal tudományos munkássága könnyen elérhető az Oeuvres completes második
kiadásában, Bibliotheque de la Pléiade, Paris, 1954.
sődlegesen konkrét problém ák tanulm ányozásából és m egoldásából áll.

így részletes elem zése m eglehetősen hosszú és m eglehetősen nehéz lenne;
legalábbis szám unkra. Bizonyára jóval kevésbé volt az Pascal kortársai
szám ára, m ert Pascal k ortársai, m int m aga Pascal is, olyan előnnyel bírtak
hozzánk képest, amelyet nem hagyhatunk figyelm en kívül. Úgy tudták a
geom etriát, ahogy mi m á r nem tudjuk. Mi ellenben kétségkívül sok más
dolgot ism erü n k , amelyek ta lá n fontosabbak, term ékenyebbek és hatéko
nyabbak, m int például az algebrát és az infinitezim ális szám ítást, am it éppen
akkortájt dolgoztak ki. Ebből ered velük szembeni felsőbbségünk, ami abban
áll, hogy könnyedén oldjuk m eg azokat a problém ákat, am elyek kezelése
nekik an n y i m unkájukba és fáradságukba került. Sajnos ez a felsőbbség
nekünk nem jó sem m ire - épp ellenkezőleg - akkor, ha a történelem ről
és az ő gondolkodásuk m egértéséről van szó. Ellentétben velük, mi nem
tudunk érv eln i „a Régiek m ódján”, vagyis a görögökén, sem „a Modernek
m ódján”, vagyis grosso m odo Cavalieri vagy Ferm at nyom dokain haladva:
nem értjü k például, hogy 1658-ban Pascal m iért vélte szükségesnek, hogy
„a Régiek m ódján” bizonyítsa a parabola és a spirál egyenlőségének tételét,
amelyet ő Robervalnak tulajdonít, és b ár Cavalieri és T orricelli, az előbbi
m eglehetősen nehézkes, m íg az utóbbi nagyon elegáns módon egy ideje
m ár kidolgozta azt, az ő n evüket Pascal m eg sem em líti. H acsak éppen
azért nem - sit venia verbo -, hogy kisebbítse T orricelli tekintélyét, Pascal
ta n á rá n a k és barátjának, R obervalnak a rém ét, s hogy ism ételten igazolja
az oszthatatlanok geom etriájának m ódszertani jogosultságát4; a m ódszert
egyébként használta is.
Pascal szerint - m int egyébként Cavalieri és T orricelli szerint is - az
egyetlen valóban igaz és szép geom etria a görögök geom etriája. Szám unkra
m ár nem ez a helyzet. Mit teszünk, am ikor XVII. századi geom éterek, köztük
Pascal tan u lm ányozására vállalkozunk? A pascali érvelést lefordítjuk a mi
m agunk nyelvére, felírunk néhány algebrai form ulát, egy vagy két integ
rált - azt a m űveletet, am elyre Pascal különleges figyelm et fordít, m iként
4 Az „oszthatatlanok geometriája” kifejezés kétértelmű. Bonaventura Cavalieri művé

nek címe valójában Geometria indivisibilibus continuorum nova quadam ratione promota,
Bononiae, 1635, ami azt jelenti: A folytonosságok geometriája, értekezés... az oszthatatlanok
eszközével, és nem: az oszthatatlanok geometriája. De ahogyan a kifejezést Pascal használ
ja, úgy használom én is. Ld. tanulmányomat: „Bonaventura Cavalieri et la géometrie des
Continus”, in: Éventail de Vhistoire vivante, Hommage a Lucien febvre, I. köt., 319. skk., Paris,
1953, valam int fentebb, 317-342.]
A TUDÓS PASCAL 345
Nicolas B ourbakb m egjegyzi, akinek m atem atikai zsenialitásához a tudo

mány történetének igen mély ism erete társu l és az a benyom ásunk, hogy
m egértettük. Valójában szó sincs erről, m ivel am ikor képletekre fordítjuk át
Pascalt, akkor gondolkodását mélyen eltorzítjuk, sőt kifordítjuk, e gondolko
dás lényegét éppenséggela képletek elutasítása alkotja. E zért az elutasításért
Pascal drág án m egfizetett, hiszen ennek következtében m u laszthatta el ő
maga m egtenni a két nagy felfedezést, teh át egyfelől a binom inális képlet
kidolgozását, am elyet N ew tonnak, m ásfelől pedig a differenciális form ula
m egalkotását, am elyet Leibniznek hagyott meg. Ők e felfedezésekre csak
utána és kétségtelenül neki köszönhetően juthattak.
M iként m agyarázható a képletek ezen elutasítása? Végeredm ényben bi
zonyosan a pascali zseni sajátosságaival. A m atem atikatörténészek szerint a
m atem atikusi szellem nek grosso modo két típusa van: tu d n iillik a geom éter
és az algebrista; eg y részt van n ak azok, akiknek m eg v an a tehetségük,
hogy térb en lássanak, „azáltal, hogy erősen m egfeszítik a képzeletüket”,
ahogyan Leibniz mondja: ők képesek vonalak sokaságát végigkövetni és
anélkül szem lélni, hogy ezek viszonyai és kapcsolatai összezavarodnának56;
m ásrészt pedig van n ak olyanok, ilyen például D escartes, akik a képzelet
ezen és bárm ely m ás erőfeszítését tú lzo tta n fárasztó n ak találják, és az
algebrai fo rm ulák gyém ánttisztaságát részesítik előnyben. Az előbbiek
szerin t a szerkesztés, m íg az utóbbiak sze rin t az egyenletek ren d szere
biztosít kulcsot bárm ely problém a m egoldásához. D esargues és Pascal az
első típushoz tartozik, D escartes és Leibniz a m ásodikhoz. Az előbbiek
szerint egy kúpszelet térb eli jelenség, és egy egyenlet csak elvont és távoli
m egjelenítés; az utóbbiak szerint egy görbe lényege éppen az egyenlet, és
térbeli alakja csak egészen m ásodlagos és olykor h aszo n talan kivetülés.
Léon B runschvicq írt néhány m esteri oldalt az algebrista D escartes és a
geom éter Pascal szem benállásáról, ahol D escartes a m ódszer, a m indenütt
érvényes, m indenre és m indenhol alkalm azandó m ódszer képviselőjeként
áll szemben Pascallal, a módszerek, a részleges és speciális, egyes és konkrét
5 Ld. Nicolas Bourbaki: Éléments de mathématique, IX, 148., XX. jegyzet: „Hála hasonlít-
hatatlan nyelve varázsának, Pascal megteremti a tökéletes világosság illúzióját”, Paris, 1949.
6 Mersenne atya a Constantin Huygenshez írott levelében (idézve a tanulmány 1. jegyze
tében.]) „az ad 3, 4 lineas pappusi helyének problémájáról, amit állítólag nem oldott meg des
Cartes úr teljes kiterjedésében”, született pascali megoldásról értekezve azt mondja, hogy
ehhez „vörös, zöld és fekete, stb. vonalak kellenének, hogy elkülönítsük a megfigyelések nagy
sokaságát...”.
esetekre alkalm azandó módszerek alkalm azójaként lép fel; m indenki ismeri
e tanulm ányokat, így a továbbiakban nem fogom ezt hangsúlyozni.7
A pascali beállítódás szám unkra szokatlannak tű n h et, ám valószínűleg
kevésbé ritk a, m int hin n én k . így Paul Montéi ú r a kellő pillanatban idéz
te n em ré g H enri P oincaré szavait, aki ezt írta (D escartes-ot tárgyalva):
„A m ódszer, mely a felfedezést u niform izált szabályok alkalm azására szű
kíti le és egy kitartó em berből nagy geom étert csinál, nem igazán terem tő
m ódszer.”
S zeretném hozzátenni, hogy a pascali beállítódás, a tulajdonképpeni
geom éteri beállítódás a XVII. században jóval term észetesebbnek szám ít
és jóval elterjedtebb, m in t D escartes-é;8 ez utóbbi a hagyom ányhoz való
viszonyán keresztül sokkal mélyebb újítást és sokkal radikálisabb szakítást
képvisel, m in t Cavalieri vagy D esargues újításai. A XVII. század szám ára
éppen D escartes, az algebra, és az algebrai geom etria az, am i nehéznek,
különösnek, és érth etetlen n ek tűnik.
Am i P asca lt ille ti, v e le sz ü le te tt g e o m e tria i látá sm ó d já t bizonyo
san fö lerő sítette az a m atem atik ai o ktatás, am ib en részesü lt, algebra-
e lle n e ssé g é t pedig tovább m élyítette D e sc a rte s-ta l szem beni, állandó
ellenségessége.
Az ig azat m egvallva Pascal m atem atikai iskolázottságáról alig tudunk va

lam it. M adam e P érier hagiografikus elbeszélését nem vehetjük komolyan.
T allem an t des Réaux alapján u g y anakkor elfogadhatjuk azt a feltevést,
am ely szerin t a tizenkét éves Pascal képes volt - a m aga gyönyörűségére -
olvasni E uklidészt és gyorsan túljutott belőle az első hat könyvön. Ez m ár
ö n m ag áb an is eléggé szép és m eglehetősen ritk a dolog ahhoz, hogy ne
érezzü k tú llicitálásán ak szükségét.
A nélkül, hogy ta rta n u n k kellene a tévedéstől, feltehetjük, hogy Pascal
nem állt m eg E ukleidésznél, s hogy ifjúkorától fogva mély ism eretekre tett
szert a görög g eo m etriáról, A rkhim édészből, Apolloniusból, Pappusból,
akinek neve felbukkan m unkásságában, éppenséggel a parabola és a spirál
egyenlőségének bizonyításában: ez a n n á l is inkább valószínű, m ivel atyja,
É tienne Pascal e geom etria jó ism erője volt. A görög geom etriától Pascal
D esargues-hoz jut el.
7 Ld.. Léon Brunschvicq: Blaise Pascal, Paris, 1953, 127. skk. 158.
8 Ld. Nicolas Bourbaki, i. m. 153.
A TUDÓS PASCAL 347
Hajlok arra gondolni, hogy D esargues személyes érintkezésen keresztül

hatott rá. Valójában nem hiszem , hogy bárki, m ég egy olyan zseni is, m int
P ascal, képes lett volna m eg érten i és befogadni a nagy lyoni geom éter
gondolatait és m ódszereit a B rouillonproject d ’une atteinte a u x événements
des rencontre du cone avec un plan (A kúp és a sík találkozásainak esem é
nyeit érintő előzetes terv) egyszeri elolvasásával - am it m eglehetős joggal
k ereszteltek el a XVII. században így: E lőadások a z árnyékvilágból -, s
ezt főleg képes lett volna olyan gyorsan m egtenni, hogy 1640-ben előad
h assa a Párizsi A kadém ián (P. M ersenne akadém iáján) az Essay p o u r les
coniques-ol (Esszé a kúpokról), am elyben D ésargues ihletése nem csupán
nyilvánvaló, de azt m aga Pascal is fennen h ird ette.910Következésképp azt
hiszem , Pascalban D esargues igazi tanítványát láth atju k Ami egyébként
m indkettőjük dicséretére válik.
De térjü n k vissza az Esszéhez! A teljesen desargues-i dolgok m ellett itt
találju k meg az I. és a III. lem m ában a h íres „Pascal-tételt”, am ely szerint
egy kúpba beírt hatszög ellentétes oldalainak m etszéspontjai egy egyenes
vonalra illeszkednek. E tétel kétségkívül különlegesnek számít, amelyből ki
indulva Pascal az elveszett Értekezésében - legalábbis ezt mondja M ersenne,
an élkül, hogy e tételt idézné - e vonalak teljes elm életét kifejleszti.
A beírt hatszög neve m isztikus hatszög, és Pascal azt állítja, hogy m inden
egyes kúpszelethez kapcsolódik egy m eghatározott „m isztikus hatszög”, és
m egfordítva, m inden egyes hatszöghöz egy m eghatározott kúpszelet.
E nagyon szép felfedezés egészen véletlenül őrződött m eg szám unkra,
tu d n iillik Leibniz m ásolatában, akinek 1675-ben Pascal jegyzetei a kezében
voltak. Leltárt készített róluk, néhány lapot lemásolt, és balszerencsénkre az
ered eti feljegyzéseket visszaadta jogos tulajdonosának, Étienne Périer-nek.
E papirosok Pascal összes geom etriai m unkáját tarta lm az ták , am elyeket
előbb az Essay pour les coniques, majd 1654-ben az Adresse á lAcadém ie
Parisienne jelentett be.'"
E m unkagyűjtem ény bizonyosan nem az Értekezés a kúpokról, am iről
M ersenne beszélt, de hozzávetőlegesen megfelel annak. Leibniz m egítélése
szerin t, am it egyébként a Traité su r la génération des sections coniques
(Generatio Conisectionum) [Értekezés a kúpszeletek létrehozásáról] általa
9 Ld. R. Taton: „Essay pour les coniques” de Pascal, Revue d ’histoire des Sciences, t. VIII.,
fasc. 1., 1955,1-18.
10 Ld. Leibniz levele Étienne Périer-hez, 1676 augusztus 30, in Pascal: Oeuvres completes,
Bibliothéque de la Pléiade, 2. kiad., 63. sk. és Adresse a lAcadémie Parisienne, i. m. 71. skk.
megőrzött néhány lapja is m egerősít", ezek désargues-i ihletésű értekezések,

és Leibniz a róluk szerzett benyom ás alapján azonnali k iadásukat sürgeti:
azt írja, látott m egjelenni olyan m unkákat - bizonyosan La H ire m u n k áit-,
am elyek ugyanilyen ihletettség nyomát viselik m agukon és Pascal művét
m egfosztanák az elsőségétől.
Leibniz ítélete határozott: Pascal D esargues tanítványa és m unkájának
folytatója. M árpedig Pascal történeti kutatói rendszerint nem törődnek a
kapcsolattal a két geom éter között, vagy egészen inkorrekt m ódon mutatják
azt be. Például Émile Picard (akit Jacques C hevalier ú r szívesen idéz Pascal
Összes m ű vein ek k iad ásá b an 12134) úgy m utatja be Pascalt, m in t azoknak a
projekciós m ódszereknek a feltalálóját, „am elyeket a múlt században olyan
ragyogóan követett Poncelet és Chasles”; így P ascalnak szentelt legutóbbi
m űvében P ierre H um bert'3 azt is azt m ondja, hogy bár Pascal D esargues
folytatója, de hozzáadta a m aga zsenijét. Részem ről úgy hiszem , inkább ezt
kellene m ondani: Pascal D esargues-ból él - és b ár érthetőbben fogalmaz és
rendszerező képessége jobb, szövegei ugyanis, szem ben D esargues írásai
val, világosak, a nagy terem tő zseni, a geom etria új form ájának felfedezője
D esargues, és nem Pascal.
Pascal m atem atikai m unkásságának m ásodik időszaka 1652-1654 tájára
tehető, és az aritm etikai három szögről szóló m unkák köré csoportosítható.
Pascal ekkor fekteti le - együttm űködve Ferm at-val és függetlenül Galilei
től, aki m egelőzte őket ezen az úton - a valószínűségszám ítás alapjait. Úgy
tű n ik , legalábbis egy időre felhagyott a geom etriával.
Ami az aritm etikai három szöget illeti, ennek felfedezését olykor Pas
caln ak tulajdonítják, holott nagyon régi dolog. Moritz C antor szerint az
araboktól v ettük át. M eglehetősen hasonló alakban találjuk m eg Michael
Stifelnél 1543-ban, T artagliánál 1556-ban és, közelebb Pascalhoz, Stevinnél
1625-ben, H érigone-nál 1632-ben.'4
Pascal igen tiszteletrem éltó érdem e - paradox módon - abban áll, hogy
elforgatta a három szöget a csúcsa körül és ezzel, legalábbis elvben, átala
kította egy végtelen négyzetté, amelyet egym ással párhuzam os, vízszintes
és függőleges vonalak végtelen szám ú „cellává” osztanak fel. Ami a tu
11 I. m. 66. skk.
12 I. m. 58.
13 Ld. Pierre Humbert: Cet effrayant génié, L’Oeuvre scientifique de Blaise Pascal, Paris,
1947, 19., 54., 47.
14 Ld. Moritz Cantor: Vorlesungen über Geschichte der Mathematik, Bd II, Leipzig, 1900,
454,445.
A TUDÓS PASCAL 349
lajdonképpeni értelem ben vett három szögeket illeti, ezeket azok az átlók
létesítik , am elyek az em lített felosztások korrespondáló p o n tjait kötik
össze egym ással; ezek az átlók képezik az egym ást követő három szögek
„alapjait”.
Az így létrehozott négyzetben az első sorban található vagy „elsőrangú”
cellák csak az í-es szám ot tartalm azzák; a m ásodik sor egyszerű szám o
kat; a h arm ad ik sor a három szög szám ait, a negyedik a g ú lá k szám ait,
és így tovább. Pascal keze alatt, aki egy sor rendkívül érdekes és különös
kapcsolatot fedez fel a cellákba beírt szám ok között (aszerint, hogy a cel
lák m ilyen helyet foglalnak el az „alapokban” és a táblázat „párhuzam os”
[vízszintes] és „m erőleges” [függőleges] „rangsorában”) az „aritm etikai
három szög” lelem ényes eszközzé válik és hatékonynak bizonyul a kombi
nációk és a valószínűségek problém áinak m egoldásában. Pascal egyebek
m ellett (m indenesetre Hérigone, sőt T artaglia nyom án) bebizonyítja, hogy
az „alapok” m egm utatják szám unkra a binom egész szám ú hatványainak
együtthatóit.
M ár csak fel kell kutatni az alapokat alkotó szám ok belső összefüggését
és szerkezetét, és ebből meg kell határozni az általán o s képletet. De Pascal
nem ezt teszi. A nti-algebrizm usa, idegenkedése a képlet iránt, am iről m á r
beszéltem , elfedi ezt a nagy felfedezést. Nem találja m eg a form ulát, m ert
nem keresi.'5
Ezzel szem ben, mivel kereste, m egtalálta - kétségkívül mások u tá n - az
általános megszövegezést, vagy még pontosabban a szabályt, amely lehetővé
teszi, hogy m eghatározza m tárgyak kom binációinak szám át p -rő l p -re .'6
Mivel ugyanehhez az időszakhoz tarozik, végül em lítsük m eg a Traité
du tria n g le a rith m étiq u e-kel (Értekezés a z a ritm e tik a i h á ro m szö g rő l)
egyidejű - vagy talán valam ivel korábbi - nagyon érdekes, igen rövid é rte
kezést, a Som mation des puissances num ériques-et (A számok hatványainak
összegezése)'7, am elyben Pascal, Ferm at-hoz és Roberval-hoz hasonlóan,
a szám tani haladvány hatványainak összegzését vonalak vagy síkidomok
„összegzésével” veti össze, ahogyan azt az oszthatatlanok geom etriája tette,
és így közvetlenül átviszi az aritm etik ai diszkontinuum te rü le té n nyert
eredm ényeket a geom etriai kontinuum területére. 1567
15 Nem keresi, nem úgy, mint majd Wallis az Arithmetica Infinitorumában, aki geometriai
számításokra használja fel a „háromszöget”.
16 I. m. 442. skk.
17 Potestatum Numericarum Summa, Oeuvres completes, 166-171.
350 ALEXANDRE K.OYRÉ
így ír: „Azok, akik oly kevéssé jára to sa k az oszthatatlanok tanában,

könnyen felism erik, m ilyen hasznos e felfogás a görbe felületek m eghatá
rozására. Valóban, a különféle nem ű parabolák közvetlenül négyszögűvé
tehetők és végtelen sok m ás görbe m egm érhető. Ha tehát folytonos meny-
nyiségekre kívánjuk alkalm azni, e módszer segítségével, am elyet a számok
körében találtak ki, kidolgozhatjuk a következő szabályokat...”. E „szabá
lyok”, am elyeket nem idézek, az alábbi általános elvhez vezetnek:
„Ugyanazon hatványok összege úgy viszonyul a náluknál közvetlenül na
gyobb hatványhoz, ahogyan az egység a nagyobb hatvány kitevőjéhez.”'8
Túl a két nagyságrend - az a ritm e tik a és a geom etria - leleményes és te r

m ékeny összehangolásán, am ik et a klasszikus hagyom ány m akacsul e lk ü
lönített egym ástól (jóllehet ez az összehangolás kevésbé eredeti, m int ahogy
ren d szerin t állítják), e rövid értekezésben található az a híres-nevezetes
szövegrész a különböző nagyságrendek közötti kapcsolatokról, am elyben
olykor a pascali gondolkodás legm élyebb intuícióját kívánták felism erni,
azt az intuíciót, am ely éppúgy alapjául szolgál m atem atikai, m int filozófi
ai, sőt teológiai gondolkodásának. ím e a szövegrész, m ely az Értekezés a
szám ok h a tvá n ya in a k összegezéséről konklúziója és közvetlenül követi az
im ént idézett in teg rálási szabályt'9:
„Nem térek ki m ás esetekre, m ert nem itt van a tanulm ányozásuk helye,
elegendő lesz az előző szabályok felállítása. A többi nehézség nélkül felfedez
hető, ha arra az elvre tám aszkodunk, amely szerint a folyam atos nagyságok
ban, tetszőleges szám ú, bármilyen nem ű nagyságot hozzáadva a legfelsőbb
fa jtá jú nagysághoz, nem a d u n k hozzá sem m it. így a pontok sem m it nem
adnak hozzá a vonalakhoz, a vonalak a felületekhez, a felületek a testekhez,
vagy, hogy szám okban beszéljünk, am in t egy aritm etik ai értekezéshez
illik, a gyökök nem tesznek hozzá sem m it a négyzeteikhez, a négyzetek a
köbökhöz, és a köbök a többszöröseikhez, stb., úgyhogy m int n u llák at ki
kell ik tatn i az alacsonyabb rendű m ennyiségeket. Azért fogalm aztam meg
ezen m egjegyzéseket, am elyek ism erősek leh etn ek az oszthatatlanokkal
foglalatoskodók szám ára, hogy rám u tassak a rra a sohasem eléggé csodált
kapcsolatra, amelyet az egységre törekvő term észet az egymástól a lehető
legtávolibbnak tetsző dolgok között felállított. E kapcsolat bukkan fel ebben 189
18 I. m. 170., 171.
19 I.m . 171.
A TUDÓS PASCAL 3 51
a példában, amelyben azt látjuk, hogy a folytonos nagyságok terjedelm ének

kiszám ítása a num erikus hatványok összegzéshez kötődik.”
K étségkívül csodálatos szövegrész, de vegyék észre, hogy Pascal ezt
mondja: „Azért fogalm aztam m eg e m egjegyzéseket, amelyek ism erősek
lehetnek az oszthatatlanokkal foglalatoskodók szá m á ra”, így e m egjegyzé
sek nem m ások, m int m eglehetősen banális és m inden m atem atikus által
- használja vagy sem az oszthatatlanokat - jól ism ert dolgok m egszövege
zése. Az, hogy nem növelünk m eg egy vonalat, h a hozzáadunk egy pontot,
nem növelünk m eg egy síkot, ha hozzáadunk egy vonalat, vagy egy testet
egy sík hozzáadásával, benne foglaltatik a geom etria öröktől fogva ism ert
form ális elveiben, és sem m i izgalm at nem vált ki a geom éterben, hacsak
nem a kontinuum általános problém ája vetődik föl.20 Ami a n um erikus
hatványok (a számok) és az oszthatatlanok (a folytonos nagyságok) ösz-
szegzése közötti kapcsolatot illeti, ez kétségkívül jóval kevésbé ism ert és
jóval újabb dolog, azonban ez képezi Ferm at és R oberval m unkásságának
alapját, akiknek h atása, úgy tűnik, D esargues befolyásának helyére lépett
Pascal gondolkodásában. Megismétlem, Pascal zsenije megszövegezéseinek
a világosságában és nem új elvek felfedezésében m utatkozik meg.
Pascal m atem atikai zsenije utoljára - de teljes ragyogásában - a [később
róla elnevezett] csigának (a konchoidnak) szentelt m u n k áib an csillan fel.
Pascal visszatérésének története, aki a „tűzéjszakától” (1654. XI. 23.-a) fogva
elhatározottan elfordult a világtól és a tudományoktól, Istenen kívül feledve
m indent - jól ism ert: 1657-ben, m eséli M arguerite P érier21, Pascal, heves
fogfájástól gyötörve, „rádöbbent arra , hogy az enyhüléshez le kell kötnie
m agát valam ivel, am i nagy ereje révén olyan erősen vonzza az agyba az
életszellem eket, hogy elfordítja gondolatait a betegségéről. E zért gondolt a
csigavonalra vonatkozó, hajdan P. M ersenne által felvetett kérdésre,, am ire
soha senki nem volt képes választ találni, és am i m indaddig elkerülte Pascal
figyelmét. Olyan erősen gondolt az alakzatra, hogy végül m eg találta a meg
oldást és m inden, vele kapcsolatos bizonyítást. Ezen eleven foglalatoskodása
20 Ebben az esetben, fejti ki Pascal, az elvet nem betű szerint kell venni, mivel bizonyos,
hogy ha elveszünk egy pontot egy vonalból vagy térből, elveszünk valamit, s ez hézagot ered
ményez. E viszony nagyon jól átvihető az Isten és a teremtmény viszonyára, és tulajdonítható
ez utóbbinak, aki nem képes hozzáadni semmit az isteni cselekvéshez, a teljesség megóvására
képtelen, vagy ellenkezőleg, pontszerű hézagot képez.
21 Ld. Mémoire sur la vie de M. Pascal écrit par Mile Marguerite Périer, sa niece [Emlékirat
Pascal úr életéről, írta unokahúga, Marguerite Périer], Oeuvres compeles, 40.; ld. még La vie
de M. Pascal écrite parM m e Périer, sa soeur [Pascal úr élete, írta nővére, Mme Périer], i. in. 19.
skk.; ld. az idézett Guerrier-gyűjtemény névtelen jegyzetét, i. m. 174.
352 ALEXANDRE ItOYRÉ
elfordította őt a fogfájásától, s m iu tá n a m egoldás fellelése u tán m á r nem

gondolkozott tovább a problém án, úgy érezte, m eggyógyult betegségéből.”
M indenesetre „erről nem írt sem m it és nem tett sem m it e felfedezésével,
h aszo n talan n ak és fölöslegesnek látta és nem a k a rta m egtörni a vallásról
íro tt műve buzgó m unkáját.” M iután azonban Roannez herceg k itartó u n
szolása m eggyőzte arról, hogy az ateisták és a libertinusok ellen folytatott
küzdelem szem pontjából „hasznos lenne m egm utatni nekik, hogy többet
tu d u n k náluk m indenről, am i a geom etriához tarto zik , és am i bizonyítás
tárgya lehet”, ahogyan an n ak is tanujelét adhatjuk szám ukra, hogy önm a
gunknak a hitbéli kinyilatkoztatás alá való rendelése nem a tudatlanságból
ered, hanem ellenkezőleg, azon alapul, hogy m indennél jobban ism erjük az
értelem h atá ra it és a bizonyítások értékét, Pascal úgy döntött, hogy kiadja
felfedezéseit és egy versenyt h ird et m eg a tárgyban.
1658-ban Pascal Amos Dettonville álnéven körlevet intézett az európai
m atem atikusokhoz, a rra szólítván fel őket, hogy találjan ak m egoldást hat
- igen nehéz - kérdésre, am elyek a konchoid szeletének terü le té re és súly
pontjára, az alapja és a tengelye körül forgó konchoidszelet által kialakított
forgástestek súlypontjaira vonatkoznak, és két, egy negyven és egy húsz
pisztolos (aranypénz) díjat ajánlott fel a versenyzőknek. A díj elnyerésének
feltételeit egy m ásodik levélben rögzítette.
A díjak összegét Carcavynál letétbe helyezte, annál a Carcavynál, akihez
a v etély társak n ak el kellett küldeniük beadványaikat.
M arg u erite P érier tö rtén ete nagyon szép. Sajnos kevéssé valószínű.
Ugyanis m ég ha feltesszük a kínzó fogfájás epizódját, továbbra is teljesen
hihetetlen , hogy Pascal húsz évvel később v áratlan u l visszaem lékezik a
M ersenne által 1636-ban feltett k érdésre, és hogy soha nem elm élkedett az
időszak igen divatos görbéjének, a konchoidnak a tulajdonságain, am ellyel
D escartes, Ferm at, Torricelli, és főleg ta n á ra és barátja, Roberval foglalko
zott.22 Ráadásul M arguerite Périer elbeszélése tarta lm az egy m eglehetősen
súlyos pontatlanságot: azt állítja, hogy Pascal „tizennyolc hónapban kötötte
ki a h atárid ő t”. Valójában Pascal, aki saját bevallása szerint több hónapon
keresztül dolgozott azoknak a problém áknak a m egoldásán,23 am elyeket
22 Ez vitát gerjesztett Torricelli és Roberval között, aki nagyon igazságtalanul plágium

mal vádolta meg az olasz tudóst. Pascal ezt a vádat újítja fel 1658-ban az Histoirede la roulette
ben /A hengerkarika története/.
23 Ld. Problemata de cycloide, proposita mense junii 1658, Oeuvres completes, 180.: „Quum
ab aliquot mensibus, quaedam circa cycloidem, ejusque centra gravitatis, m editarem ur, in
propositiones satis arduas et difficilies, út nobis visum est, incidimus.”
A TUDÓS PASCAL 353
v ersen y re írt ki, első körlevelét 1658 jú n iu sáb an k ü ld te el, a válaszok

beérkezésének határidejét pedig ugyanezen év október i-ében kötötte ki.
Ami, h a levonjuk a postai szállítás idejét, legfeljebb h árom hónapot ad a
v ersen y társak n ak . Éppen ezért nem csodálkozhatunk azon, hogy John
W allis, ak i 1658. au g u sztu s 18-án küldte Carcavyhoz az első választ, a
h atárid ő m eghosszabbítását kérte, vagy legalább azt, hogy október 1. a
po stára adás dátum a legyen, ne a válaszok beérkezéséé, ellenkező esetben
a verseny feltételei túlságosan kedveznek a francia m atem atik u so k n ak ,
főleg a párizsiaknak. Pascal ezt elutasította. A Reflexions sur les conditions
des p r ix attachés a la solution des problem es concernant la cycloid-ban
(M egjegyzések a konchoidra vonatkozó problém ák m egoldásához kötődő
feltételekről) (1658. október 7-i körlevél, mely bejelenti a verseny lezárást,
m eglehetősen gőgös és barátságtalan hangnem ben), a határidő m ódosításá
n ak elutasítását azzal a különös m egfontolással igazolta, hogy ha m ásként
tennénk, akkor „még azok is, akik elnyerhették volna a díjakat azáltal, hogy
az elsők között voltak, akiknek m egoldását október í-jéig kézhez kaptuk,
sem élvezhetnék teljes bizonyossággal saját sikerüket, m ivel m ás, időben
a d íjazottakat megelőző m egoldások, m egkérdőjelezvén azok értékét, b á r
mely napon beérkezhetnének, és, néhány alig ism ert város polgárm esterei
és h ivatalnokai O roszország mélyéből, Tatárországból, K okinkínából és
Japánból kiszoríthatnák őket.”24Jól látható, hogy Pascalnak nem volt sem m i
kedve h atv an pisztolja elveszítését kockáztatni, és szilárd a n eldöntötte,
hogy m egnyeri a saját versenyét.
A kedvezőtlen feltételek ellenére a verseny nagy érdeklődést váltott ki:
Sluse azt írta Pascalnak (1658 július 6.-a), hogy az első kérdést régóta m eg
oldotta, a többi túlságosan nehéznek tű n ik szám ára; Huygens, aki szintén
nehezeknek találta a kérdéseket, négyet m egoldott közülük;25*C hristopher
W ren nem oldott m eg egyet sem, ellenben kiegyenesítette a konchoidot -
am ely így a m ásodik kiegyenesíthető görbe volt -, és úgy találta, ennek
24 Ld. Réflexions sur les conditions des prix attachés a la solution des problemes concernant
la cycloide, Oeuvres completes, 185. Pascal hozzáteszi (i. m.): „Nem én rendelkezem a dicsőség
gel: azt csakis kiérdemelni lehet; nincs közöm hozzá; csupán a díjak kiosztását szabályozom,
és m iután e díjak bőkezűségem [liberalité] adományai, teljes szabadságomban [liberté] áll el
rendezni a verseny feltételeit. így állítottam fel őket; senkinek nincs oka panaszra; semmivel
nem tartozom sem a németeknek, sem a moszkovitáknak; e díjakat egyedül a franciáknak is
felajánlhattam volna, míg másokat csakis a flamandoknak, vagy azoknak, akiknek akarom .”
25 Az első hármat és a hatodikat. A másik kettőre nem talált megoldást, így nem pályázott
a díjra. Ugyanakkor a verseny az ő számára fontos következményekkel járt: ráirányította a
figyelmét a cikloisra, melyről 1659-ben bebizonyítja, hogy „tautochrom” görbe.
hossza a négyszerese az ezt alkotó kör átm érőjének. W allis m eglehetősen

hosszú írá st küldött el, am elyben a Pascal által felvetett összes problé
m á n a k n ek iv eselkedett, és m eglehetősen nagyfokú elm ésséggel fogott
tárgyalásukba. Sajnos nagy ügybuzgalm ának közepette több szám ítási, sőt
m ó d szertan i hibát is elkövetett, am elyekből néhányat, de nem az összest,
később kijavított.26Ezen felül még egy jezsuita, Lalouére atya, a Toulouse-i
Kollégium tan ára küldte el egy iratát, am elyet - ok n élkül - m éltónak gon
dolt a díjra.
Közvetlenül a M egjegyzések után Pascal kiadott h áro m írást a verseny
tö rtén etére vonatkozóan, és kifejtette azokat az okokat, am elyek m iatt a
díjakat nem kerültek odaítélésre27, m ajd 1658 decem berében a De Carcavi
ú rn a k szóló levelében fejtette ki eredm ényeit és az ezekhez vezető m ódsze
reit. 1659-ben kiadta a Lettres de A. Dettonville contenant quelques-unes de
ses inventions engéom etrie (A. D ettonville levelei, melyek néhány geom et
riai felfedezését tartalm azzák) cím ű gyűjtem ényét, am ely egyebek között
m agában foglalja a h íres Traité des sinus des quarts de cercle-t (Értekezés
a körnegyedek szinuszairól), am i L eibnizet a differenciálszám ítás felfede
zésére ösztönözte, A spirális és parabolikus vonalak egyenlőségéről szóló
bizonyítást „a Régiek m ódján”, és A zulichem i Huygens úrnak szóló levelének
keretei között egy bizonyítást (de a M odernek módján) arról, hogy „a csiga
görbéi term észettől fogva m indig ellipszisekkel egyenlők”, amelyek igazi
ellipszisek a m eghosszabbított vagy m egrövidített konchoidok esetében, és
egyenes vonalakba ellapuló ellipszisek a közönséges konchoidok esetében.28
28 Wallis átdolgozta írását és 1659-ben kiadott egy Tractatus de Cycloide című munkát. De
soha nem bocsátott meg Pascalnak.
27 L ’H istoire de la roulette (A csigavonal története), október 10-e; Récit de Vexamen et du
jugement des écrits proposes pour les prix proposés sur le sujet de la roulette, oz Von voit que
ces p rix n’ont pás été gagnés parce que personne n ’a donné la véritable solution des problémes
(A csigavonal tárgyában javasolt díjakra felajánlott írások megvizsgálásának és megítélésé
nek története, melyből kitetszik, hogy e díjakat azért nem nyerték el, m ert senki nem adott
igazi megoldást a problémákra), november 25-én; Suite de l’histoire de la roulette, ou Von voit
le procédé d ’une personne qui s’était voulu attribuer Vinvention des problémes proposés sur ce
sujet (A csigavonal történetének folytatása, melyből kitetszik egy olyan személy eljárása, aki
megának akarta tulajdonítani a tárgyról javasolt problémák kitalálása), 1659 január 20.-ára
keltezve. A két utóbbi szöveget R. Lalouere ellen írta, akit .1 hengerkarika történetétől fogva
Pascal azzal vádolt, hogy Robervalt plagizálta.
28 Ld. „Az összes Csiga görbe vonalainak m érete”, Dettonville ú r levele a zilchemi Huygens
úrnak, Oeuvres completes, 340. Pascal szövege megérdemli, hogy teljes terjedelmében idéz
zük: „Eme összes dologban... látható, hogy miként a csigavonal alapja közelít az alkotó kör
kerületéhez, úgy lesz az ellipszis kis tengelye, amely egyenlő ezen alappal, kisebbé a nagy
tengelyhez képest; és hogy amikor az alap egyenlő a kerülettel, vagyis a csigavonal egyszerű,
az ellipszis kis tengelye teljesen semmivé lesz; és ekkor a (teljesen összelapuló) ellipszis görbe
vonala ugyanaz, mint egy egyenes vonal, tudniillik a nagy tengelye. És ebből ered, hogy a esi-
A TUDÓS PASCAL 355
A pascali finomság, találékonyság, virtuozitás e tanulm ányokban káprázatos.

Ügyesen dolgozik, anélkül, hogy egyenlővé tenné a Régiek és a Modernek
m ódszereit. Kikényszeríti a csodálatot, és Huygens, aki ugyanakkor a sze
m ére veti, hogy „egy kissé túl m erész m ódszert alkalm az, am ely túlságosan
eltávolodik a geom etriai pontosságtól” (Huygens a „Régiek” m ódszereinek
híve és nem szenvedheti a „M odernek” m ódszereit, vagyis az oszthatat
lanok használatát), m égis azt írja, „hogy alig várja a n n a k tanítványának
neveznie önm agát, aki olyan kim agaslót alkott egy tudom ányban”. Ugyan
akkor tévedünk, am ikor oly gyakran, például Ém ile Picard-hoz hasonlóan,
Pascal e m u n k áját „az in teg rálszám ítás legelső m u n k á in a k ” nevezzük.
K étségtelenül igaz, hogy „Pascalnak a csigavonalról íro tt m u n k ájáb an ”
találjuk meg „rendkívül elm és geom etriai form ákban azokat az alapvető
eredm ényeket, amelyek m egegyeznek azzal, am it a m ai geom éterek görbe
vonalú integráloknak és kettős integráloknak neveznek”, s hogy „e m ód
szer hatékonyságának m egm utatására elegendő u taln i egy ellipszis ívének
a m eghosszabbított vagy m egrövidített ciklois-ívvel való egyenlőségéről
szóló szép teo rém ára”; az is kétségtelen, m int m ár m ondtam , hogy nagyon
könnyű Pascal érvelését az infinitezim ális szám ítás nyelvére lefordítani.
T agadhatatlan azonban az is, hogy am ikor így já ru n k el, csupán egy fordí
táshoz jutunk, és hogy Pascal érvelése a lényegét tekintve geom etriai marad.
E tekintetben a „karakterisztikus három szög” „esete” re n d k ív ü l jellemző:
„karakterisztikus” Leibniz szerint, ám egyáltalán nem az Pascal szám ára:
Pascal ugyanis nem a viszonyban gondolkodik, h anem a tárgyban, és ezért
m ulasztja el m egtenni a leibnizi felfedezést, ahogyan néhány évvel korábban
elm ulasztotta m egtenni a new tonit.
Említettem, hogy Pascal a Modernek módszereit, vagyis az oszthatatlanok
geom etriáját h aso n líth atatlan virtuozitással és eredetiséggel alkalm azza.
E llenben e m ódszer általa nyújtott értelmezése szám om ra kiábrándítónak
tűnik. Úgy látszik, Pascal nem értette m eg Cavalieri felfogásának mély é r
telm ét, akinél egy geom etriai tárgy „oszthatatlan” elem ei kevesebb dim en-
gavonal görbéje ebben az esetben maga is egy egyenes vonallal egyenértékű. Ezért tudattam
mindazokkal, akiknek e számítást elküldtem, hogy csigavonalak görbéi a természetüknél fog
va mindig ellipszisekkel egyenlőek, és az egyszerű görbe csodálatos egyenlősége egy vonallal,
amire Wren úr rátalált, hogy úgy mondjam, esetleges egyenlőség, amely abból ered, hogy
ebben az esetben az ellipszis egy vonalra korlátozódik. Amihez de Sluse úr azt a szép megjegy
zést fűzi, hogy ebben a természet rendjét kell csodálnunk, amely nem engedi meg, hogy egy
egyenes vonalat görbének találjunk, csak miután m ár feltételeztük egy egyenes egyenlőségét
egy görbével.”
zióval b írn ak , m int m aga a tárgy29, m íg Roberval álláspontját, am ely szerint

a tárg y és az o szth atatlan elem ek ugyanannyi dim enzióval rendelkeznek,
és am ely Cavalieriéhez képest értelm etlen, a De Carcavi úrhoz szóló levél
h íre s és csodált szövegrészlete úgy jellem zi, hogy általa „m indaz, am i az
oszthatatlanok igazi szabályaival levezethetők, a Régiek szigorával és m ód
ján is igazolható; így az egyik m ódszer csak a beszédm ódban különbözik a
m ásiktól: am i nem sérth eti az értelm es em bereket, h a em lékeztetjük őket
arra , m it értü n k ezen”.
„És ezért, folytatja Pascal, m in d en fe n n ta rtá s n élk ü l haszn álo m az
aláb b iak b an az oszthatatlanok nyelvét am inek során vonalak összegéről
vagy síko k összegéről...a rendezett elem ek összegéről beszélek, b ár m indez
nem tű n ik g eo m etriainak azok szám ára, akik nem értik az oszthatatlanok
ta n á t és azt képzelik, a geom etria elleni vétek, ha a síkot m eghatározatlan
szám ú v o n n allal fejezzük ki; am i csak intelligenciájuk hiányosságából
fakad, m ivel m indezen sem m i m ást nem kell érte n ü n k , m int m eg h atá
rozatlan szám ú derékszögű három szög összegét, [...?], am ely bizonyosan
egy síkot alkot”.
Röviden tehát Pascal igen nagy tehetségű m atem atikus, akit kora ifjúsá
gában - szerencsére - D esargues képzett vagy legalábbis mély hatást gyako
rolt rá, és akit érett korában - balszerencséjére - m élyen áthatott Roberval
gondolkodása.30 Egészen bizonyos, hogy kora egyik legelső geom etristája,
an élk ü l, hogy u g y a n a rra a polcra helyeznők, m in t a három m atem ati
kai zsenit, akikkel a XVII. századi F ranciaország büszkélkedhet, jelesül
D escartes, D esargues és Ferm at.
F o rd u lju n k m ost a fizikus Pascal felé! Ő sokkal jobban ism ert, m in t a

m atem atikus, és okkal: m íg Pascal m atem atikai m űvei a mi szám unkra
m eglehetősen nehézkesek, a fizikus Pascal m űvei egyáltalán nem azok.
M in d u n talan kiadták és újranyom ták őket. M inden rendes em ber ism eri a
Nouvelles Expériences touchant le vide (Az ű rre vonatkozó új kísérletek) és
L a Grande Expérience de l’équilibre des liqueurs (A folyadékok egyensúlyá
nak Nagy Kísérlete) elbűvölő elbeszéléseit; gyakran és helyesen elm ondták,
hogy ezek a tudom ányos irodalom ékkövei, am elyekben csak csodálhatjuk
29 E kérdésről lásd jelen tanulmány 4. jegyzetében hivatkozott tanulmányomat.

30 Nehéz tárgyszerű ítéletet alkotni Robervalról, akinek a munkássága félreismert és
részben kiadatlan (vagy elveszett). Mindenesetre bizonyosnak tűnik, hogy tagadhatatlan te
hetsége ellenére nem volt elsőrangú. Pascal bizonyosan sokkal kiválóbb volt nála.
A TUDÓS PASCAL 357
az előadás világosságát, a gondolkodás szilárdságát, a m űvészetet, am ivel

a kísérleteket, egyiket a m ásik u tán bem utatja az olvasónak.
Van valam i m ágikus Pascal stílu sáb an , és ugyanazok a gondolatok,
m elyeket m ásoknál m egtalálunk, különböző fordulatokat vesznek, am ikor
n ála olvassuk ezeket. M ersenne három vagy Roberval egy zavaros oldalát
Pascal tíz sorra csökkenti, és az a benyom ásunk, hogy e tíz sor teljesen
m ás. Kísértést érzü n k arra, hogy a Boyle-Mariotte törvényre hivatkozván
kijelentsük, hogy a gondolkodás sűrűsége fordítottan arányos az írás meny-
nyiségével vagy terjedelm ével.
M indenesetre tartok attól, hogy e stílusm ágia valam elyest eltompítja k ri
tikai érzékünket, és meggátolja, hogy Pascal szövegeit tarta lm i szempontból
tanulm ányozzuk. Próbáljunk m eg tehát részrehajlás nélkül belekezdeni az
elemzésbe! M indenki ism eri^z űrre vonatkozó új kísérleteket-, engedelmük-
kel m égis idéznék belőle néhány részletet, anélkül, hogy belem ennék e m ű
m egjelentetését kiprovokáló körülm ények történeti elem zésébe3':
„E kísérletek története, írja Pascal, a következő: nagyjából négy éve
Itáliáb an kipróbálták, hogy egy üvegcsőbe, m elynek egyik vége nyitott, a
m ásik h erm etikusan lepecsételt, higanyt öntöttek, majd ujjal vagy m ásként
bedugaszolták a nyílást és a csövet a horizontra m erőlegesen helyezték el,
a bedugaszolt nyílással lefelé, belem erítve két vagy h áro m ujjnyi m ásik
higanyba, am ely egy félig higanyt, félig vizet tartalm azó edényben van; h a
az edény higanyába még mindig alám erített nyílás elzárását m egszüntetjük,
a higany - látható módon üres teret hagyva a cső tetején - alászáll az alsó
részbe, de ugyanez a cső egy bizonyos m agasságig m egőrzi önm agában
ugy an azt a higanyt. És ha egy kicsit m egem eljük e csövet, addig, hogy a
nyílása, amely m ég az im ént az edény higanyában ázott, kilépve e higany
ból, eljut a víz szintjére, a cső higanya a vízzel együtt m agasba szökik és
e két folyadék összekeveredik; de végül az egész higany alászáll és a cső
vízzel telítődik.
E kísérletről Rómából tudósították M ersenne atyát, a párizsi ferencest, aki
1644-ben nyilvánosságra hozta F ranciaországban a tudósok és a kíváncsis
kodók nem kis ám ulatára, így közlése m indenfelé ism ertté vált; én m agam
Petit úrtól, az Erődítm ények Intendánsától értesültem róla, aki m agától
R. P. M ersenne-től szerzett tudom ást a kísérletről. Mi együtt elvégeztük azt 51
51 Ld. Oeuvres completes, 362. sk. Az ű r történetéről Id. Cornells de Waard szép tanulm á
nyát: L’Expérience barométrique, ses aritécédents etses applications, Thouars, 1936.
Rouenban, a m ondott Petit ú r és én, ugyanúgy, ahogyan Itáliában hajtották

végre, és pontról pontra úgy találtu k , ahogyan e vidéken lezajlott, anélkül,
hogy b árm i újat felfedeztünk volna.”
Pascal elbeszélése két hiányosságot tartalm az. Egyrészről ugyanis nem
áru lja el, hogy „a p árizsi tudósok és a kíváncsiskodók”, akik m egpróbálták
Párizsban újra elvégezni T orricelli kísérleteit, n em voltak sikeresek, és en
nek egy bizonyos fontos oka van: a párizsi üvegm űvesek képtelenek voltak
olyan üvegcsövekkel szolgálni, amelyek eléggé ellenállóak ahhoz, hogy
kiállják a h áro m láb higany nyom ását; a roueni üvegm űvesek kiválóbbak
voltak a p árizsiak nál, a „fúvóka” (a cső), am it P ierre Petit rendelt tőlük,
ellenállt. így (Pascallal együtt) Pierre Petit volt az első, ak in ek sikerült
Franciaországban a „Torricelli-űr” előállítása. M ásrészről pedig nem osztja
meg velünk, hogy az a kísérlet, amelyet Pierre Petit-vei végzett el, és amelyre
többé-kevésbé a sajátjait is alapozta, a neves olasz tudóstól szárm azik.
E kétszeres hallgatás okát eléggé nehéz m egérteni. M indenesetre fel
tételezhető, hogy Pascal nem a k a rta m egsérteni vagy bosszantani párizsi
b a rá ta it azzal, hogy n y ilv án o san elh íre sz teli a k u d arcu k at; egyébként
ők sem m iképpen nem voltak felelősek a b alsik eré rt. Em ellett feltehető
en úgy vélte, elegendő új és ered eti kísérletet talá lt ki és hajtott sikerrel
végre ahhoz, hogy ne legyen szükséges önm aga felm agasztalására azon
a cím en, hogy (Petit-vei) elsőként neki sik e rü lt egy régit véghezvinni.
De mivel m agyarázható T orricelli e névleges m eggyilkolása? Pascal azt
m ondja nekünk, vagy pontosabban azt állította M. de Ribeyre-nek (1651.
július 16-án), hogy ebben az időszakban, vagyis 1646-ban és 1647-ben nem
tudta, hogy a szóban forgó szerző Torricelli volt, s m iután érte sü lt erről,
soha nem felejtette el elm ondani. M indenesetre be kell vallani, hogy ez
a tu d atlanság legalábbis eléggé meglepő, tek in tettel arra, hogy Chanut-
höz íro tt levelében Petit kifejezetten hivatkozik a „T orricelli-kísérletre”,
és D esnoyers-nek készített N arration\ában, m egvédendő Pascal - relatív
- elsőbbségét M agni igényeivel szem ben az abszolút elsőségre, Roberval
b etű rő l b etű re leírja T orricelli nevét.32
De hagyjuk ezt! Folytassuk és egészítsük ki az elbeszélést! A kísérletek,
amelyeket Petit ővele együtt hajtott végre, bőségesen elegendőek voltak arra,
hogy cáfolják az ű r lehetetlenségének vagy az ű rtő l való iszonyat hagyomá- 52
52 Oeuvres de Blaise Pascal, kiad. Brunschvicq-Boutroux, I. kötet, 323. sk. (P. Petit levele
Chanut-höz), valam int II. köt., 21. és folyt. (Roberval első elbeszélése Desnoyers-nak).
A TUDÓS PASCAL 359
nyos tanát. De nem já rta k sikerrel a hagyom ány híveinek m eggyőzésében,

így Petit távozása u tá n Pascal elhatározza, hogy ezúttal egyedül végez el
egy sor különféle és új kísérletet, hogy a leghitetlenebbeket m eggyőzze, és
végérvényesen lerom bolja a régi és m akacs előítéletet.
Petit, de m ég in k áb b Pascal k ísérlete i figyelem rem éltó v isszh an g o t
v álto ttak ki, és ez utóbbinak m egérdem elt hírnevet szereztek. De 1647
őszén Varsóból kapott egy július 24-i keltezésű levelet, am elyben P ierre
Desnoyers, egy francia, aki követte ide M arie de G onzague-ot, beszám olt
„egy P. Valeriano M agni nevű kapucinusról, aki kiadott egy filozófiát, am ely
bizonyítja, hogy az ű r m egtalálható a term észetben.” E levél kézhezvétele és
P. Magni „filozófiája”53, amelyben m agának tulajdonítja azt a dicsőséget, hogy
elsőként ő bizonyította az ű r létezését, és látott saját szem ével L ocum sine
locato, Corpus m otum successive in vacuo, Lumen nulli corpori inhaerens,
a rra késztette Pascalt, hogy kiadja a Nouvelles expérience-t (Új kísérletek);
a m aga részéről Roberval egy N arrationi (Elbeszélés) küldött D esnoyers-
n ak , amelyben, tiltakozva Magni követelőzései ellen, akit azzal vádol, hogy
egyszerűen plagizálta Torricellit, elbeszéli fiatal b arátja m unkáit.34
Rövid m u n kájának cím ében azt mondja, hogy a kísérleteket „többféle
hosszúságú és alakú csövekben, fecskendőkben, fújtatókkal és szívócsövek
b en ” hajtotta végre: „különböző folyadékokkal, m int higany, víz, bor, olaj,
levegő, stb.”Azt is elm ondja, hogy rövid m unkája egy „kivonat”, am elyet
egy, „ugyanerről a tárgyról szóló, nagyobb értekezés” előzetesének szánt.
„Az olvasónak” szóló ajánlás a rra figyelm eztet, hogy „a körülm ények je
lenleg nem engedik m eg egy teljes É rtekezés kiadását, am ely új k ísérletek
sokaságát adja az ű rre vonatkozóan, valam int tisztázza a belőlük levont
következtetéseket”,35 és ebben a kivonatban ak arta elbeszélni a lényeget,
„am elyben előzetesen látható az egész m unka váza”.
33 Demonstratio ocularis Loci sine locato, corporis succesive moti in vacuo, lum ini nulli
corpori inhaerentis, stb., Varsaviae, dátum nélkül: (a mű engedélyezése 1647 július 16.-i kel
tezésű). Magni a művét kiegészítette egy Altera pars Demonstrationis ocularis de Possibilitate
vacui című írással; e két rövid munkát egyesítette Admiranda de Vacuo cím alatt, Varsaviae,
dátum nélkül (1647).
34 A Roberval által megfogalmazott plágium vádja nem kevéssé megalapozott; am i Pas
calét illeti (M. de Ribeyre-hez 1651. július 16-án írott levelében), amikor magát tünteti fel, az
állítván, hogy Magni őt plagizálta, teljesen kiagyalt. Mindent egybevéve, Magni a Roberval
vádjára adott feleletében (1648. szept. 5-én) elismeri Torricelli szellemi tulajdonjogát, de
fenntartja saját maga eredetiségét; kl. C. de Waard, i. m. 125. sk.
35 Pascalt az akadályozta meg Értekezésének kiadásában, hogy még nem írta meg. Valójá
ban csak 1651-ben fejezte be (ld. a jelen tanulmány 2. jegyzetét), de nem adja ki. Florin Périer
szerint „ez az értekezés elveszett, vagy mivel igen szerette a rövidséget, lecsökkentette két kis
Értekezésre” Afolyadékok és a légtömeg súlyának egyensúlyáról.
Az igazat m egvallva „az egész m unka váza” egyáltalán nem jelenik meg
a Nouvelles Expériences-ban (Új Kísérletek). Kétségtelen, hogy az Értekezés
célja an n ak kim utatása volt, hogy az űrtől való iszonyatnak tulajdonított
hatások valójában a környező levegő nyom ásának (vagy súlyának) tudhatok
be. Csakhogy a Nouvelles Expériences ennek tárgyalását teljes egészében
m ellőzi, és egyedül és kizárólagosan az ű r létezésének bebizonyítására
vállalkozik. E bizonyítás két lépésben történik meg: először is létrehozunk
egy „látszólag ü re s” [vide en apparence] teret; m ajd m egm utatjuk, „hogy a
látszólag ü re s teret nem tölti ki sem m ilyen, a term észetben ism ert anyag,
am i bárm ilyen módon érzékelhető lehetne”. Ebből a rra következtethetünk,
„hogy ha nem m utatható ki egy ilyen anyag léte, amely kitöltené”, akkor
valóságosan ü res, „kifogyva m inden anyagból”.
Pascal nyolc alapvető kísérletet ír le: kísérletek fecskendővel; fújtatóval és
egy 46 lábnyi üvegcsővel; kísérletek elágazó szívócsővel, am elynek hosszabb
szára 50, a rövidebb 45 láb hosszú; kísérletek vízzel töltött, 15 lábnyi csővel,
amelybe egy kötelet helyezünk és amelyet egy higannyal töltött m edencébe
m ártu n k ; egy újabb kísérlet fecskendővel; és két kísérlet egy olyan szívó
csővel, am elynek a hosszabb szá ra 10 láb, a m ásik 9 V2 láb, belem ártva két
higannyal leli edénybe. Ezek a roppant lelem ényes kísérletek jól m utatják,
hogy a term észet: a) korántsem tanúsít leküzdhetetlen ellen állást az űr
m egképződésével szem ben, csak korlátozott ellen állást m utat; b) olyan
erő, am ely kissé nagyobb a n n á l, amellyel a víz 31 láb m agasból aláfolyik,
elegendő a létrejöttéhez; rá a d á su l pedig a term észet nem áll jobban ellent
nagy ű r létrejöttének, m int kicsinyének; és c) az egyszer előállt ű r tetszés
szerint m egnövelhető, anélkül, hogy bárm i az útjába állna. Az em lítettek
közül csak a két leghíresebbet, a harm adik és a negyedik k ísérletet idéz
nénk fel, am elyekben Pascal elm ondása sze rin t egy 46 és egy go lábnyi
üvegcsövet használt. Idézzük a leírást:
3. „Egy 46 lábnyi csövet, m elynek egyik vége nyitott, a m ásik herm eti
kusan elzárt, m egtöltünk vízzel, vagy inkább - hogy jobban legyen látha
tó - vörösborral, majd ebben az állapotban bedugaszoljuk és felemeljük,
a h orizontra m erőlegesen ta rtju k , az elzárt szájával lefelé egy vízzel teli
edénybe m erítve körülbelül egy lábnyi m élyen; h a a berekesztett nyílást
m egnyitjuk, a bor a csőben alászáll egy bizonyos m agasságra, am ely 32 láb
az edényben lévő víz felszínétől m érten, k iürül és érzékelhetetlenül elkeve
redik az edényben lévő vízzel és elválván az üveg tetejétől, egy körülbelül
tizen h áro m lábnyi látható ű rt [vide en apparence] hagy m eg, amelyben,
A TUDÓS PASCAL 361
úgy tű n ik , sem m iféle test nincsen. És ha m egdöntjük a csövet, m inthogy

a csőben a bor m agassága an n ál kisebb lesz, m in él nagyobb a m egdöntés,
a bor visszatér 32 láb m agasságig; és végül h a 32 láb m agasságig döntjük
meg, teljesen m egtelik, annyi vizet fogadva m agába, m int am ennyi bort
kiadott magából: jól látható, hogy 13 láb fölött a tetején teli van b orral, és az
érzékelhetetlenül m egfestett víz m egtölti a m arad ék alsó 13 lábnyi részt.”
4. „Egy elágazó szívócsövet, m elynek hosszabb szára 50 láb, a rövidebb
45, m egtöltünk vízzel, és a két elzárt végét belerakjuk két, körülbelül egy
lábnyi mély vízzel teli edénybe, úgy, hogy a szívócső m erőleges legyen a
horizontra, és az egyik edényben lévő víz felszíne öt lábbal m agasabban
legyen, m int a m ásik felszíne: ha ebben az állapotban m egnyitjuk a két nyí
lást, a hosszabb szár nem vonz magához vizet a rövidebből, sem az edényben
lévő vízből, ellentétben az összes filozófus és kézm űves véleményével; de a
víz m indkét szárban alászáll a két edényben, azok vízfelszínétől szám ított
ugyanazon a m agasságig, m int előbb em lített csőben. De ha a szívócsövet
m egdöntjük m integy 30 lábbal, a hosszabb szá r magához vonzza azt a vi
zet, am i a rövidebb szár edényében van; és h a e m agasság fölé visszük, ez
abbam arad, és m indkét oldal kifolyik, m indegyik a maga edényébe; és ha
alávisszük, a hosszabb szárban a víz m agához vonzza a rövidebb szárból
a vizet, m int korábban.”
A szöveg m éltó Pascalhoz. U gyanakkor n éh án y p illanatra feledkezzünk

m eg arról, hogy Pascalról van szó! Tegyük fel, hogy egy névtelen szöve
gével vagy egy ism eretlen névvel szignált szöveggel van dolgunk. Ekkor
nem tesszük-e fel a kérdést, hogy a szóban forgó szerző valóban elvégezte
azokat a kísérleteket, m elyekről beszél, és h a elvégezte, akkor pontosan és
teljesen írta le őket? Tegyük fel e kérdéseket Pascalnak!
46 lábnyi üvegcsövek... m ég m a is ig en n eh éz ilyeneket g y á rta n i.
S jóllehet Roberval azt állítja, hogy káprázatos m esterséggel elkészítették
- m in denestre Roberval 40 lábnyit m ond - , igen kevéssé valószínű, hogy
a XVII. századi üvegm űvesek, ak ár m ég ro u en iak is, képesek lettek volna
egyet is elkészíteni. Ezen felül egy 15 m éteres csövet nem könnyű dolog
kezelni - e felvilágosítás ism ételten Robervaltól való -, még ha hajóárbocok
hoz rögzítjük is.36 Hogy a pascali kísérletekben feltételezett m ozgatásokat
elvégezzék, szükség van állványzatokra, em előszerkezetekre, egyszóval
36 Első Elbeszélés Desnoyers-nek. Roberval elbeszélése gyakran gazdagabb a részletekben
- sőt a tényekben mint a Nouvelles Expériences.
sokkal hatékonyabb és bonyolultabb ipari berendezésre, m int am ilyeneket

a hajóépítő m űhelyek rendszerint használtak. H iszen sokkal könnyebb egy
hajóárbocot beékelni a helyére, m int a Pascal által előírt m ódon mozgatni
egy elágazó szívócsövet, m elynek hosszabb szára 50 láb... N ém ileg m eg
lepő, hogy Pascal nem ad sem leírást, sem rajzot. Nem szolgál kielégítő
m agyarázattal Pascal azon tájékoztatása, am ely szerint ezek a kísérletek
sok gondot okoztak neki, és sok pénzébe kerültek, ahogyan Roberval azon
állítása sem, hogy Pascal igen elm és készülékeket szerkesztett. Szeretnénk
több pontos adatot e készülékekről és arról a m ódról, ahogyan a csöveket,
v alam int a nagy, 50 m éteres szívócsövet ténylegesen elkészítették
É rtsük m eg jól: nem akarom azzal gyanúsítani Pascalt, hogy az általa
leírt - vagy a Roberval által elbeszélt - kísérleteket nem hajto tta végre,
jóllehet a XVII. századi tudom ányos irodalom teli van kivitelezhetetlen
kísérletekkel. M ersenne atya - aki ezekben a dolgokban kevésbé hisz, m int
a XIX. és XX. századi szakkutatók - teljes joggal vonta kétségbe Galilei
h íres kísérleteit a testek szabadeséséről és m egdöntött síkon való m ozgá
sukról; Viviani m esélte el azt a - m indenestül k italált - kísérletet, am it a
fiatal Galilei hajtott végre P isában, ágyúgolyókat dobva le a Ferde Torony
tetejéről; a Stefano Angelivel folytatott vitájában Borelli hűvösen hivatkozik
olyan kísérletekre, melyek eredm ényei - ha elvégezték őket - összezavar
ták őt; és am i m agát Pascalt illeti, az Értekezés a fo lya d éko k egyensúlyáról
tarta lm az egy sor olyan kísérletet, amelyek gondolatkísérleti jellegét m ár
Robert Boyle - okkal - hangsúlyozta.37
M indebben nincs sem m i rendellenes. Ahogyan az im ént m ondottam , a
XVII. századi tudom ányos irodalom - és nem csak a XVII. századi - teli van
fiktív kísérletekkel, és igen tanulságos könyvet írh atn á n k az el nem végzett
és kivitelezhetetlen kísérletek szerepéről a tudom ányban.
De m ég egyszer ism étlem , nem akarom azt állítan i, hogy Pascal nem
végezte el azokat a kísérleteket, am elyekről azt állítja, hogy elvégezte őket:
azonban úgy hiszem , kijelenthető, hogy nem olyanoknak írta le, ahogyan
elvégezte őket, és nem olyanoknak m utatja be az eredm ényeket, ahogyan
a szeme elé tá ru lta k. Valamit egészen bizonyosan elrejtett előlünk.
C sakugyan, am ikor Galilei Z hscorajának h a tá sá ra Rómában Gasparo
Berti végrehajtotta az első k ísérletet az ű rrő l38- B erti egy 10 m éter hosszú
37 Ilyen annak az embernek a kísérlete, aki egy csövet tám aszt a combjára, húsz láb mé-
lyen a vízfelszín alatt tartva.
38 Ld. Cornells de Waard, i. m. 101. skk.
A TUDÓS PASCAL 363
ólomcsövet használt, mely egy széles üvegfejben végződött és hozzá volt

rögzítve a saját háza hom lokzatához m egállapították, hogy - am int Galilei
m ondotta - a víz egy b eh atáro lt m agasságon m egáll; de m egállapítottak
valam i m ást is: tu d n iillik azt, hogy e víz elkezdett bugyogni. Ez teljesen
term észetes jelenség volt: a vízben felbomlott levegő buborékok alakjában
kiszökik; am i másfelől eléggé kellemetlen m ind az ű r élharcosai, m ind Berti
szám ára: az ű r tagadói hasonló érveléssel állíth a ttá k , hogy a víz fölötti tér
csak látszólag üres, valójában teli van levegővel és vízgőzzel.
Kizárt, hogy a buborékképződés jelensége ne állt volna elő Pascal csö
vében: ez elkerülhetetlen, és am ikor 1930-ben a Palais de la Découverte-
ben m egism ételték Pascal kísérletét (és ez az alkalom m u tatta m eg látható
módon, hogy m ilyen nehéz egy 15 m éter hosszú üvegcsövet beszerezni; ezt
végül elvetették és egy 2,35 m éteres csővel helyettesítették), látható volt,
hogy a víz, m éghozzá elég hevesen, buborékolni kezdett.
E lk erü lh ette-e ez a jelenség Pascal figyelm ét? Nem h iszem - egyéb
ként, h a ezt feltételeznénk, azzal lesújtó ítéletet m o n d an án k a kísérletező
Pascalról -; an nál is kevésbé, hogy a buborékképződés jelensége nem az
egyetlen fontos jelenség, am ely a csőben előáll: a levegő (és a vízgőz) nyo
m ása következtében a vízoszlop lejjebb száll és ezen alászállás m értéke
nyolcvan óra alatt eléri az 1,50 m étert.39
De m ég ennél is többről van szó: Roberval, aki 1647-ben nem csupán
h a tá ro z o tta n Pascal m elle tt foglalt állást M agnival szem ben, hanem a
Desnoyershez intézett Első elbeszélésében (1647 októbere), am elyben Pascal
kísérleteiről olyan pontosításokat és k iterjesztéseket ad, am ikkel Pascal
m aga szolgált, Pascal valam ennyi következtetését elfogadta, 1648-ban h ir
telen meggondolja m agát. Ő m aga 1647-ben nagyon kevés kísérletet hajtott
végre (higannyal). Ez u tá n megnövelte a k ísérletek szám át, és észrevette,
hogy a kis légbuborékok felm ennek, végig a higannyal teli csövön. Ezek
vajon a cső falaiba akadó levegőből erednek, vagy a hig an y b an sűrített
állapotban meglévő légtartalom ból? Aligha fontos. M indenesetre világossá
vált, hogy nem tehető fel a látszólagos üresség azonossága a valóságos űrrel.
És m iközben a. M ásodik elbeszélésben leírja Pascal kísérleteit a vízzel és a
borral, Roberval hozzáteszi, hogy azok, akik ezekben segédkeztek - Roberval
m aga nem volt jelen Rouenban nem tehették m eg, hogy ne lássák a cső-
58 E jelenségek - a buborékképződés és a szintcsökkenés - még sokkal hangsúlyosabb a

bor esetében, mint a víznél. Ami a szívócsövet illeti, elkerülhetetlenül légdugó képződik a
csúcsánál.
ben felfelé szálló kis légbuborékokat és növekedésüket e felszökés alatt. E

jelenség m agában foglalja a levegő összepréselhetőségét és tágíthatóságát,
am i m in d en elképzelhetőt m eghalad.40
Szerintem a következtetés magától adódik: Pascal nem adta meg elvégzett
vagy elképzelt kísérleteinek teljes és pontos elbeszélését; am i sajátos fényt
vet Noéllel folytatott vitájára, és érezhetően módosítja a hagyományos Pascal
képet, az eszes és óvatos kísérletező képét, akit a történeti közm egegyezés
szem beállít a D escartes nevű javíthatatlan aprioristával. Nem, Pascal nem
Bacon h ű tanítványa, és nem Boyle első kiadása.
V annak légbuborékok a vízben, sőt a higanyban? Szép dolog! Pascal
sz e rin t en n e k sem m i jelentősége. Oly helyesen, oly tisztán képzelte el
elv ég zett - vagy el nem végzett - k ísérleteit, hogy m élyen m egragadta
belőlük a lényeget, tudniillik az egym ást kölcsönösen egyensúlyban tartó
folyadékok kölcsönhatását (Pascal szerint a levegő is folyadék).4' Kár, hogy
a felh aszn ált folyadékok - a bor, a víz, az olaj, a higany - nem tökéletesek,
nem folytonosak, és nem egynem űek, levegőt tarta lm az n ak , és ez a leve
gő beleütközik a csövek falába. A kitáguló levegő tölti m eg a „látszólagos
ű r t”? Ez igaz, de nagyon zavaró. Ám ha sikerülne kiküszöbölni, s ha olyan
folyadékokat h aszn álhatnánk, melyek ezt nem tartalm azzák, úgy a kísérlet
fényt d eríten e a látszólagos ű r és a valóságos ű r azonosságára. Hiszen, bár
következtetéseiben Pascal nem állítja kifejezetten ennek létezését - csupán
u tal rá B. P. Noelhez és M. Le Pailleurhöz íro tt leveleiben - , világos, hogy
teljesen m eg volt győződve róla. Az a definíció, am it erről az Noéi atyának
szóló levélben ad - jóllehet kétségkívül igaza van abban, hogy egy definíció
nem ítélet, és azt mondja: egy dolog általam adott bárm ilyen neve elvileg
nem hozza m agával létezésének á llítá sá t -, elegendőképpen bizonyítja
m indezt. Nem m ondjuk, „hogy az olyan tere t nevezzük üresn ek , am ely
h o sszú ság g al, szélességgel, m élységgel ren d elk ező és m o zd u latlan , és
képes befogadni és ta rta lm a z n i ugyanilyen hosszúságú és alakú testet; és
ezt nevezzük szabályos testnek [solides] a geom etriában, am iben csak az
absztrakt és anyagtalan dolgokat vizsgáljuk”; hacsak nem hiszünk valóságos
létezésében, és b ár Noéi, atya form ai hibát követ el, ebben egyáltalán nem
tévedett. Pascal egészen egyszerűen nem ak arja idejekorán ellőni összes
40 Ld. DeuxiemeNarration, Oeuvres, kiad. Brunschvicq-Boutroux, II. köt., 328. Roberval e
megjegyzése kegyetlenül rosszindulatú.
41 1647-ben, miként az 1647. november 15-én Florin Périerhez írott, Puy de Dome-ban
kivitelezett barometrikus kísérletéről szóló levele bizonyítja, valamint az, hogy ebben az idő
szakban kísérletezett az űrrel az ürességben, m ár teljesen a birtokában volt doktrínájának.
A TUDÓS PASCAL 365
puskaporát: tarta lé k b an hagy egy Értekezési, am ely m ajd a várt bizonyí

tá ssa l szolgál és egyúttal a folyadékok egyensúlyának elm életén keresztül
m egm agyarázza az okot, am iért az ű r a csövekben előáll. M indezek előtt
pedig nem akarja a kétely magvát elh in ten i az egyszerű lelkekben, ugyanis
ép pen ellenkezőleg, a rra kell előkészíteni őket, hogy befogadják a leendő
érveket; ahogyan fegyvereket sem kíván adni ellenlábasai kezébe.
Közülük a leghíresebb, szomorú m ódon és v itathatatlanul a leghíresebb
R. P. Noel a Jézus Társaságból, aki m iután elolvasta a Nouvelles Expériences-t,
egy levelett in tézett Pascalhoz, m elyben, kissé vegyítve a régiek érveit és
a k artézián u s felfogást - és hangsúlyozva a fény terjedését a látszólagos
ű rö n keresztül - , a hagyományos ta n t védelm ezte, azt a feltevést javasolta
elfogadásra, hogy „Torricelli csöveinek látszólagos ű rjé t az a tisztított leve
gő tölti ki, amely az üveg kis p ó rusain át hatol be”. Ez azonban balul ütött
ki: Pascal válasza, egy csípős és udvariasan ironikus m esterm ű - a Vidéki
levelek (Lettres provinciales) előzetese -, m ódszertani és fizikai leckét ad
La Fleche alprovinciálisának. Egyebek m ellett Pascal azzal vág vissza a
szegény jezsuitának, hogy valójában nem ism erjük a fény term észetét, és
az a definíció, am it a fényről Noel atya ad, és am ely szerint „A fé n y fényes
testekből összetvődő sugarak fénylő mozgása, vagyis fényesség”, körbenforgó
voltából kifolyólag egyáltalán nem jelent sem m it; így tehát nincs jogunk azt
állítan i, hogy a fény csak a telített közegben terjed, az űrben nem; valam int
abból, hogy egy hipotézis m agyarázza a vizsgált jelenséget, nem következ
teth etü n k e hipotézis igazságára, m ivel ugyanazokhoz a jelenségekhez m a
gyarázatok sokasága tartozhat, és ugyanazok a jelenségek a legkülönfélébb
okokból jöhetnek létre. így például az égi jelenségeket egyaránt m agyarázta
Ptolem aiosz, K opernikusz vagy Tycho Brahé hipotézise.
Noélnek h allg atn ia kellett volna. B alszerencséjére - és a m i szeren
csé n k re - válaszolt, és e feleletre készült Pascal káprázatos Le P ailleur
ú rh o z szóló levele42, a kím életlen és erőszakos vita e felülm úlhatatlan fő
m űve. A szegény Noéi atyát szó szerint a saját levében teszik fel főni, hogy
tökéletesen nevetségessé válva fortyogjon és rotyogjon. Az olvasó nem tudja
elfojtani a nevetését, és azzal a benyom ással fejezi be az olvasást, hogy míg
P ascal egy zseni, Noel atya teljességgel ostoba, és hogy azok a m etafizikai
ellenvetések, am elyeket az ű r eszm éjével szem ben felállít, ugyanolyan
értéktelenek, m int a fényről adott definíciója vagy a csőben a higany (vagy
42 1648-ban; Id. Oeuvres completes, 377-391.

a víz) felfelé h alad ására adott, a „mozgó k önnyűség” h a tá sá ra hivatkozó

m agyarázata...
Pascal egészen bizonyosan zseni, és R. P. Noéi ugyanilyen bizonyossággal
nem az; távol áll ettől. E bben sem m i kétség, m int ahogy a fizikus Pascal
felsőbbségét illetően sincs e szegény m egkésett skolasztikushoz képest. És
mégis, am ik o r azt írja: „E tér, m ely sem nem Isten, sem nem teremtmény, sem
nem test, sem nem szellem, sem nem szubsztancia, sem nem akcidens, és ami
továbbítja a fé n y t anélkül, hogy átlátszó volna, am i ellenáll ellenállás nélkül,
am i m o zd u la tla n és mégis szá ll a csőben, am i m in d en ü tt van és sehol, s ami
m indent tesz és sem m it nem tesz, stb.” - biztos, hogy valóban nevetséges és
ostoba? És Pascal válasza, aki hallgat a „sem Isten, sem terem tm ény” fordu
latról, ü rü g y ü l azt hozván fel, hogy „az istenségre vonatkozó m isztérium ok
túlságosan szentek ahhoz, hogy vitánkban m egszentségtelenítsük ezeket”,
m intha egy dogm atikus k érd ésrő l lenne szó, és nem tisztán m etafizikai
problém áról; és ezt írja: „Sem test, sem szellem. Igaz, hogy a té r nem test,
sem szellem , de tér; ahogyan az idő sem test, és nem szellem, hanem idő;
és am iként az idő van, nem e dolgokból /testb ő l, szellem ből/ van, úgy az
ü res tér leh et anélkül, hogy te st vagy szellem lenne. Sem szubsztancia,
sem akcidens. É rtsük jól e szót, szubsztancia, am i vagy test, vagy szellem;
ebben az értelem ben a tér sem szubsztancia, sem akcidens; de tér, ahogyan
ugyanebben az értelem ben az idő sem nem szubsztancia, sem nem akcidens,
hanem idő, m ivel ahhoz, hogy legyen, nem szükséges szubsztanciának vagy
akcidensnek len n ie” - e válasz valóban olyan csodálatra méltó? Vajon Pascal
nem kezeli túl nagyvonalúan, túl könnyedén azokat a súlyos m etafizikai
problém ákat, am elyek k o rán ak nagy szellem eit foglalkoztatták? M inden
esetre bizonyos, hogy am ikor m indezt G assendinél olvassuk, akitől Pascal
kölcsönözte, sokkal kevésbé csodáljuk. Sőt egyáltalán nem.
Ellenben am ikor Noéi atya kifogásaira m ásoknál rátalálu n k , ezek egy
általán nem tű n n e k nevetségeseknek. H iszen az, am it Noéi atya mond,
pontosan az, am it D escartes, Spinoza és Leibniz állít, akik valam ennyien
v ersen g en ek az ű r ta g a d á sá b a n , és nagyon kom olyan fölvetik - ahogy
Newton is - egy tér (ami, úgy értve, ahogyan Pascal felfogta, nem lehet
terem tm ény) és az Isten kö zö tti lehetséges kapcsolatok problém áját; e
problém ára term észetesen különféle válaszok adhatók, ám a problém át
m agát valam ennyien teljes komolysággal kezelték.
U gyanazt az ellenvetést, am ely szerint a fény áthaladása a „látszólagos
ű rö n ” k eresztü l kizárja egy „valóságos ű r” lehetőségét, nem nevetjük ki,
A TUDÓS PASCAL 367
am ikor 1luygens tollából olvassuk; és ugyanígy nem találjuk nevetségesnek

azokat a XIX. századi fizikusokat, akik - Youngtól és Fresneltől kezdve és
olyan érvekkel, amelyek analógiát m u tatn ak Noéi atya m egfontolásaival,
aki ezért aféle előfutárnak mutatkozik - egy fényhordozó étert posztulálnak,
hogy m egm agyarázzák a fény áth alad ását „a látszólagos ű rö n ”. A pascali
szóm ágia veszélyes dolog, am inek nagyon nehéz, de annál inkább szüksé
ges m in denáron ellenállni. E m ágia ugyanis történeti tévedéseket gerjeszt
b en n ü n k , ig aztalan és következetlen ítéletekhez vezet.
De m ár bőven túlléptem a rendelkezésem re álló időt és abba kell hagy
nom , an élk ü l, hogy rá té rn ék a k á r L a G rande Experience de l ’équilibre
des liqueurs-re (A folyadékok egyensúlyának Nagy Kísérlete), am elynek
aprólékos és pontos m egszervezése - m ég ha e kísérlet gondolatát m ások
su g allták is neki, jelesül D escartes, aki előre látta a pozitív eredm ényt,
vagy R. P. M ersenne, aki kételkedett abban, hogy bárm ilyen eredm énnyel
já rn a - Pascal tagadhatatlan érdem e m arad és egyben vitathatatlan tanú-
bizonysága kísérleti zsenijének; ak á r a Traités de l’é quilibre des liqueurs
et de la pesanteur de la masse de fa ir-re (Értekezések a folyadékok egyen
súlyáról és a légtöm eg súlyáról), am i összefoglalja - és kétségtelenül ki is
egészíti - az elveszett Traité du vide-et43 (Értekezés az űrről), s am i Pascalt
új aspektusból láttatja, szervezőként és rendszerezőként.
Kevés valóban új elgondolásra lelh etü n k ezekben az É rtekezésekhez,
talán egyetlenre egyre sem; nincs is bennük; am ikor olvassuk, könnyen
m egjelölhetők (így já rt el Pierre Boutroux) az egyes szövegrészeknél azok a
források, amelyekből m erített vagy amelyek megihlették: Stevin, M ersenne,
T orricelli. De a leírt kísérletek sokasága és változatossága, m in t az „űr az
ű rb e n ”, az a csodálatos rend, am elyben a - m ind valóságos, m ind képzelt
- tények m eg jelen n ek és egyetlen gondolat, nevezetesen a fo ly a d é k o k
egyensúlya függvényében elrendeződnek, amely egyensúly m aga a virtuális
m u n k a elvén alapszik -, és hidraulikus prés feltalálása, Pascal technoló
giai lelem ényességének e szép példája, am iről sem m iképpen sem szabad
m egfeledkeznünk, egy csillogó eredetiségű életm űvet formál, am ely m éltán
kap helyet a tudom ány nagy klasszikusai között.
M indenesetre a rendszerező szellem , am inek Pascal az Értekezésekben
oly szép példáját adja, jár ném i veszéllyel. Ugyanis a levegő folyadékok közé
való besorolása (egyébként ebben az időszakban megszokott; D escartes
45 Ld. a jelen tanulmány 2. és 39. jegyzetét.

is nagyon híg folyadéknak tek in ti a levegőt), m ásk én t fogalm azva a pne

u m atik a b eso ro lása h id ro sta tik á b a a rra v ezeti P ascalt (jóllehet ahhoz,
hogy m egm agyarázza egy hegy csúcsára felvitt ballon tág u lását, am i a
m agassággal együtt változik, a legnagyobb vagy kevésbé nagy légnyom ást
vesz számításba), hogyne különböztesse meg tisztán (ami egyébként eléggé
nehéz, és m ajd R. Boyle nagy érdem e lesz) a levegő nyom ását és a súlyát,
vagy am i ugyanaz, ne tegyen különbséget egy gáz elasztikus és egy folya
dék nem elasztikus nyom ása között, végül oda torkollik a levegő súlyával
m agyarázza azokat a jelenségeket, am elyeket a levegő nyom ása vált ki.
A TUDOMÁNYTÖRTÉNET TÁVLATAI
Guerlac ú r nagyon szép előadása - egyszerre csodálatos survey m adártávlat

ból a történelm i haladásról általáb an és a tudom ánytörténetről különösen,
valam int annak a módnak a kritikája, ahogyan eddig művelték - a legjobbkor
jön. Ugyanis jó, ha - m iután rengeteg időt és erőfeszítést szenteltünk a tudo
m ánytörténet konkrét problém áinak a m egvitatására - m agunkhoz térü n k
vissza, és szaktörténészekként m agunkat tesszük „kérdésessé”. Kövessük
hát Guerlac úr delphoi parancsát; kérdezzük meg: „Mi a történelem ?” E szó,
m iként em lékeztet rá m inket, sajátosan az em beri történelem re, az emberi
m últra vonatkozik. De kétértelm ű: egyrészt jelöli m in d an n ak együttesét,
am i m ielőttünk történt, m ásként fogalmazva a m últ tényeinek és esem énye
inek együttesét - ezt nevezhetnénk „objektív történelem nek” vagy „elm últ
ak tu alitásn ak ” -, m ásrészt jelöli azt az elbeszélést, melyet róla a történész
készít, elbeszélést, melynek ez a m últ a tárgya. Res gestae és historia rerum
gestarum . Csakhogy a m últ, éppen m ert elmúlt, örökre m egközelíthetetlen
m arad szám unkra: szétfoszlott, m á r nincsen, nem érinthetjük meg, és csak
m aradványaiból és nyom aiból, m ég jelenlévő rom jaiból kiindulva - m u n
kákból, em lékm űvekből, dokum entum okból, melyek elszöktek az idő és az
em berek romboló tevékenysége elől - kísérelhetjük meg a rekonstruálását.
De az objektív tö rtén e le m -am it az em berek tesznek és szenvednek e l-ig e n
kevéssé törődik a történészek történelm ével; hagy fennm aradni szám ára
értéktelen dolgokat és könyörtelenül elpusztítja a legfontosabb dokum en
tum okat,' a legszebb m űveket, a legnagyszerűbb em lékm űveket.2 Amit a
történelem m eghagy belőlük - vagy am i m egm arad -, csekély töredéke
an n ak , am ire szükség volna. E zért a történeti rekonstrukciók m indig bi-
* A közlés eredeti szövege válaszként hangzott el Henry Guerlac előadására az oxfordi
konferencián 1961 júliusában. Angol fordítása a Scientific Change... kötetben jelent meg (ki
ad. A. C. Crombie, London, 1963, 847-857.). H. Guerlac előadása ugyanitt a 797-817. oldalon.)
1 így a preszókratikusok, Demokritosz írásait... Ellenben Diogenész Laertiosz megőrző
dött.
2 Kétségtelen, hogy olykor a pusztításoknak és a katasztrófáknak köszönhetünk töredéke
ket... így az ékírásos táblákat a sivatagi homok őrizte meg számunkra, míg ma m úzeum aink
ban tönkremennek; a tengeralatti régészet csodálatos görög szobrokat fedez fel.
zonytalanok, sőt kétszeresen bizonytalanok... Szegény kis hozzávetőleges

tudom ány, ahogyan R enan nevezte a történelm et!
Ráadásul e rekonstrukciók m indig részlegesek. A történész nem m esél
el m indent, még azt sem, am it tud vagy tudhatna - m iként tehetné? Tristam
Shandy jól m utatja, hogy ez lehetetlen - csak azt, am i fontos. A történész
tö rtén e lm e, a historia rerum g esta ru m nem ta rta lm a z z a az összes rés
gestae-1, csak azokat, melyek m éltók a rra , hogy m egm eneküljenek a fele
déstől. A történész történelm e tehát kiválasztás eredm énye. Sőt kétszeres
kiválasztásé.
A res gestae kortársainak és közvetlen követőiknek - vagy közvetítőinek -,
a jelen történészeinek vagy a m últ őrzőinek a kiválasztásáról van szó, akik
évkönyveikben, lejegyzéseikben és em lékirataikban rögzítik azokat a té
nyeket, amelyek az ő szá m u kra fontosnak tűnnek és m éltónak arra, hogy
fe n n ta rtsá k és átadják a leszá rm azo ttaik n ak , ak ik azokat a szövegeket
m ásolták le, amelyek az ő szá m u kra m egőrzendőnek tűntek; és szó van
a történész kiválasztásáról, aki később felhasználja ezeket a megörökölt
anyagi dokum entum okat, és aki többnyire nem ért egyet a k o rtársak k al
vagy követőikkel az általu k - neki - közvetített - vagy nem közvetített -
szövegek értéke és a tények relatív jelentősége tekintetében.
De ez még sem m i. M ert panaszkodik a rra a korlátra, hogy nem ism eri a
tények egész halm azát vagy azoknak az eseményeknek a dátum át, melyeket a
kortársak elhanyagolhatóknak ítéltek, de amelyek az ő szám ára elsőrendűen
fontosnak tűnnek; vagy nem rendelkezik azokkal a szövegekkel, amelyek
az ő szám ára alapvető értékűek, és am elyekről az utódok úgy ítélték, hogy
nem érdem es m egőrizni őket szám u n k ra.’
A történész a történelem re a m aga korának érdek- és értékskáláját vetíti
rá: és korának eszméi - valam int saját eszm éi - nyom án vállalkozik a törté
nelm i rekonstrukcióra. Éppen ez az oka annak, hogy a történelem m egújul,
s hogy mi sem változik gyorsabban, m in t a m egváltoztathatatlan m últ.
A történelem - a történészek történelm e - h alad ásáró l adott nagyon
szép összefoglalójában G uerlac ú r rá irán y ítja a figyelm ünket ennek ki-
szélesedésére és elm élyülésére a m odern időkben; főleg a XVIII. század 3
3 A kortársak azt jegyzik le, ami közvetlenül érinti őket, vagyis az eseményeket; a lassú
és mély folyamatok kicsúsznak az ujjaik közül. Ráadásul az események közül sok az olyan,
melyeknek a megtörténtük pillanatában semmi jelentőségük vagy fontosságuk, csak később
előálló következményeikben, hatásaikban válnak fontossá; ilyen például a nagy emberek szü
letése, egy technikai találm ány megjelenése stb.
A TUDOMÁNYTÖRTÉNET TÁVLATAI 3 71
óta.4 Az érdeklődés a ko ráb b an ism eretlen , félreism ert vagy m ellőzött

életszférák ra és időszakaszokra irányul: a dinasztikus és p olitikai tö rté
nelem rő l átm egy a népek, az intézm ények, a társadalom és a gazdaság
tö rtén etére, az erkölcsök, az eszm ék, a civilizációk tö rtén etére. A felvi
lágosodás h atásá ra a történelem „az em b eri szellem k ib o n tak o zásán ak ”
tö rtén etév é válik: gondoljunk C odorcet-re, akit Guerlac ú r fu rcsa m ód
elfelejtett m egem líteni. T erm é szete se n a XVIII. század az az időszak,
am ik o r a tudom ánytörténet - a h alad á s e terü leten v ita th a ta tla n és lá t
ványos - független szakágként jelen tk ezik .5
Szinte ezzel egy időben vagy kevéssel később, főként a ném et filozófia
h atásá ra a történelem egyetem es m agyarázó móddá válik. Sőt m eghódítja
a term észet világát is! A szabály: „A m últ m agyarázza a jelen t”, kiterjed a
kozmológiára, a geológiára, a biológiára. A fejlődés fogalma kulcsfogalom m á
válik, annyira, hogy a XIX. századot m éltán keresztelték el így: a történelem
százada. Ami a tulajdonképpeni értelem ben vett történelm et, az em beri
történelm et illeti, fejleményei a XIX. és a XX. században m egrázóak voltak,
és továbbra is azok: a holt nyelvek m egfejtése, a rendszeres ásatások, stb.
ezredéveket tettek hozzá a m últról való ism eretünkhöz. Sajnos m in d en
érem n ek két oldala van; m iközben kiterjed és gazdagszik, a történelem
szakosodik és feldarabolódik, m egoszlik és még további részek re oszlik;
az em beriség történelm e helyett a n n a k szám talan történelm ével ren d el
kezünk, részleges és egyoldalú történelm ekkel; egyöntetű szövet helyett
különválasztott szálakkal; eleven szervezet helyett m em bra disjectával.
Éppen a nagy történelm i diszciplínák túlzott szakosodását és ellen sé
ges szeparatizm usát veti szem ére G uerlac ú r a m odern „történelm eknek”
- vagy a tö rtén észeknek -, különösen pedig a tu d o m án y tö rtén etn e k és
történészeinek. Mivel ezek - és ők - azok, akik m ásoknál inkább vétkesek
az im én t em lített két főbűn elkövetésében, gőgös elszigetelődési politikát
alk alm aztak a szom szédjaikkal szem ben, egy elvont beállítódást v álasz
tottak m aguknak - G uerlac ú r ezt „idealistának” nevezi -, nem szám olva
azokkal a valóságos körülm ényekkel, melyek közepette a tudom ány m eg
született, élt és kibontakozott. Ugyanis, h a Montucla és K ästner, D elam bre
és W hew ell óta a tudom ánytörténet ragyogó utat járt be, m egújította régi
tudom ányfelfogásunkat, fe ltá rta sz á m u n k ra a babilóniai tu d o m án y t, s
4 Ellentétben azzal az elterjedt vélekedéssel, amely szerint antihistorikus lenne, a XVIII.

század a mi historiográfiánk kezdete.
5 Mint a művészettörténet az előző században.
m a a kínait, feltám asztotta a középkori és az arab tudom ányt; ha Auguste

C om te-tal - egyébként sik ertelen ü l - m egpróbált b e é p ü ln i a civilizáció
történetébe, valam int D uhem m el és B runschvicq-kal m egpróbált társulni
a filozófiatörténettel (ezzel a m ajdnem annyira „elvont” tudom ányszakkal,
m in t ő m aga), addig T an n ery vélem énye ellenére m égis távoli tudom ány
m aradt, az általános vagy társadalom történethez fűződő kapcsolat nélkül
(ahová m ég a technika- és technológiatörténet k erülőútján keresztül sem
érkezett el). így - kétségkívül tévesen, de nem m inden látható ok nélkül - a
tulajdonképpeni történészek elhanyagolták.
Tehát Guerlac ú r úgy véli, hogy a tudom ánytörténet, am ely az utóbbi
időben kiépítette kapcsolatát nem csak az eszme - , h an e m a filozófiatörté
nettel is, m indam ellett túl elvont, túl „idealista” m aradt. Úgy gondolja, hogy
túl kell lépni ezen az idealizm uson, fel kell számolni a tények elszigetelését,
m elyeket a m aguk történelm i és társad alm i kontextusában kell leírni, és
nem szabad saját és független (ál-)valóságot tulajdonítani nekik, valam int
m indenekelőtt vissza kell utasítani az - önkényes és m esterséges - elkülöní
tést tiszta tudom ány és alkalm azott tudomány, elm élet és gyakorlat között.
Vissza kell nyerni a tudom ányos tevékenység valóságos egységét - cselekvő
gondolkodás és gondolkodó cselekvés -, kibontakozásában hozzákapcsolva
azokhoz a társadalm akhoz, melyek életet adtak neki és táplálták - vagy
m egbéklyózták -, v alam int ahhoz a történelem hez, m elyre a m aga részé
ről hatott. Csak így k erü lh e ti el az egyre fenyegetőbb feldarabolódást és
találh atja m eg saját egységét vagy találh at vissza saját egységéhez. Legyen
egyetlen tudom ánytörténet, ne a különböző tudom ányok - és technikák -
elkülönült történelm ének puszta és egyszerű egym ás m ellé pakolása.
Igen nagy m értékben egyetértek Guerlac barátom m al - egyébként úgy
gondolom , egy csónakban evezünk - a túlzott szakosodásra és feldara-
bolódásra vonatkozó kritikáját, valam int e szem léletm ód történelem m el
kapcsolatos következm ényeit illetően. Valamennyien tudjuk, hogy az egész
több, m in t a részek összessége; hogy a helytörténeti m onográfiák sora nem
adja ki egy ország történelm ét; s hogy egy ország történelm e nem töredéke
egy általánosabb történelem nek - azokra az újabb k ísérletek re gondolok,
am elyek az elbeszélés tárg y áu l tágasabb egységeket tesznek m eg, ilyen
például a m ed iterran eu m történelm ének m egírása a p a rt m enti vidékek
elkülönített történelm ei helyett, stb. Szintén valam ennyien tudjuk, hogy
az a felosztás, amelyet a különféle em beri tevékenységek között teszünk,
elszigetelve őket egym ástól, hogy elkülönült területeket, elkülönült tö rté
nelm i tárgyakat nyerjünk, m eglehetősen m esterséges, és a valóságban ezek

egym ást feltételezik, áthatják egym ást és egyetlen egészet képeznek. De
m i a teendő? Nem vagyunk képesek anélkül m egérteni az egészet, hogy ne
különböztessünk m eg benne aspektusokat, ne elem eznénk részleteiben...6
a rekonstrukció, a szintézis később jön. Ha eljön... am i nem gyakori, ha
B urckhardt teljesítm ényeinek utóbbi m egújítási kísérleteit véleményezzük,
valam int azokat, melyeket a civilizációtörténet varázserejű neve alatt kínál
nak nekünk. Az egym ás m ellé pakolt történelm ek nem ad nak ki egyetlen
történelm et... Egy m atem atikatörténet, egy asztronóm ia-, egy fizika-, egy
kém iatörténet és egy biológiatörténet nem ad ki egy tudom ánytörténetet;
sőt a tudományokét sem ...7 Ami kétségkívül sajnálatos; annál sajnálatosabb,
m ert a tudományok áthatják egym ást és egyik a m ásikra tám aszkodik. Leg
alábbis részben. De ism étlem , m i a teendő? A szakosodás az előrehaladás
bánatpénze; az anyagok bőségéé; ism ereteink gyarapodásáé, melyek egyre
inkább túllépik az em beri lények kapacitásait. így senki nem képes m ár
m egírni a tudom ányok, sem egyetlen tudom ány történetét... A kísérletek
még m ostanság is bőségesen ezt bizonyítják. De ez m indenütt ugyanígy van;
senki nem írh atja m eg az em beriség történetét, sőt m ég E urópa történetét,
a vallások vagy a m űvészetek történetét sem .8 M int ahogyan m a senki nem
dicsekedhet azzal, hogy ism eri a m atem atikát; vagy a fizikát; vagy a kémiát;
vagy az irodalm at. M indenütt árad m inden. Ez súlyos problém a - bőség,
túlságos szakosodás. Ám ez nem m ent fel m inket. És am i engem illet, nem
ism erem a m egoldást.
T érjünk m ost át a m ásodik szem rehányásra, m elyet G uerlac ú r nekünk
címez, és am ely szerint „idealisták” vagyunk, nem törődünk az ún. tiszta
és az alkalm azott tudom ány közötti kapcsolattal, és ezért félreértjü k a tu
domány m int történelm i tényező szerepét. Bevallom, nem érzem m agam
bűnösnek. E gyébiránt a m i „idealizm usunk” - e rre m ég egyszer tüstént
visszatérnék - valój ában ellenhatás a modern tudományok értelm ezési - vagy
félreértelm ezési kísérleteire: sciantia activa, operativa m int a technika fej
lődése. Amikor m agasztaljuk és dicsőítjük a m odern em ber - a felemelkedő
polgárság - tevékenységének gyakorlati és hatékony jellegét, szem beállítva
(i Gondolkodásunk elvonatkoztató és analizáló. A valóság egy, de a különböző tudomá

nyok, melyek különféle aspektusokból tanulmányozzák - fizika, kémia, elektromágnesesség-,
az elvonatkoztatás termékei.
7 Az építészet, a szobrászat, a festészet stb. mellé pakolt zenetörténet nem ad ki egy mű
vészettörténetet.
8 Egyiküket sem.
ezt a szemlélő passzív beállítódásával, m int am ilyen a középkori vagy az

ókori em ber volt, vagy am ikor „m érnöki tudom ányként” jelöljük m eg és
ítéljük el azt, am i a siker keresésével váltotta fel az értelm i belátást, s am ikor
a képesség ak arásán ak hübriszéve 1m agyarázzuk az elfordulást a theoriátói
a p ra xis érdekében, hogy az em berből „a term észet u ra és birtokosa” le
gyen, ahelyett, hogy tisztelettel eltelt elm élkedő lenne, akkor m indezzel
nem teszü n k hozzá a problém ához sem m it: m indkét esetben a tudom ányos
gondolkodás term észetének ugyanarról a félreértésérő l van szó.
R áadásul m egkérdem , hogy G uerlac ú r k ita rtá sa a tiszta és az alk al
m azott tudom ány közötti kapcsolat és a tudom ány m in t történelm i tényező
szerepe dolgában vajon - legalábbis részben - nem a jelenlegi vagy leg
alábbis m odern állapot visszavetítése-e a m últba? Csakugyan bizonyos,
hogy a tudom ány szerepe a m odern társadalom ban az utóbbi évszázadok
b an folyam atosan növekedett, s m a egyre döntőbbé válva hatalm as helyet
foglal el. Az sem kevésbé bizonyos, hogy az a lk a lm a z o tt tudom ánnyal
való kapcsolata több, m int szoros: az atom fizika nagy „eszközei” üzem ek;
és autom atizált üzem eink nem m ások, m int a m egtestesült elm élet, m int
egyébként hétköznapi életünk számos tárgya a m inket szállító repülőgéptől
egészen a m agnetofonig...
K étségtelenül m indez nem teljesen új jelenség, hanem egy bizonyos
előrehaladás kim enetele. Egyre gyorsuló előrehaladásé, m elynek kezdetei
m esszi m ögöttünk vannak. így világos, hogy a m odern asztronóm ia történe
te elszak íth atatlan kapcsolatban áll a teleszkópéval, s általában a m odern
tudom ány nem érth e tő m eg szám os m egfigyelésre való és m érőm űszer
m egszerkesztése nélkül, melyek előállítását - m iként D aum as ú r rá m u ta
tott - a XVII. és a XVIII. század óta a tudós és a tech n ik u s együttm űködése
valósította m eg.9 V itathatatlan, hogy észrevehető párhuzam osság áll fenn
az elm életi kém ia és az ipari kém ia fejlődése között, az elektrom osság
elm élete és alk alm azása között.
U gyanakkor ez a kölcsönhatás az elm élet és a gyakorlat között, ahogyan
az előbbi áth atja az utóbbit és vice versa, a gyakorlati problém ák m egol
d ásán ak elm életi kidolgozása - és a háború alatt és u tán láttuk, m eddig
9 Ez az együttműködés egy teljesen új ipar megjelenését és kibontakozását hozta m a

gával, a tudományos eszközök iparát, mely döntő szerepet játszott - és játszik még most is - a
technológia szcientifikálásában, s amelynek jelentősége nem m erül ki a tudományok terüle
tén megvalósult fejlődés növekedésében, különös tekintettel a kísérleti tudományokéra. Csak
ugyan, az atomfizika kibontakozása lehetséges lett volna-e a számítógépek - és a fotográfia
párhuzamos kibontakozása nélkül?
lehet elm enni úgy tű n ik , a lényegénél fogva m odern jelenség. Az ókor

és a középkor kevés példát nyújt erre, ha eg yáltalán nyújt, tú l a napóra
feltalálásán és A rkhim édész révén annak az elvnek a felfedezésén, mely a
nevét viseli.'" Ami az ókori technikákat illeti, biztonsággal feltehető, hogy
még Görögországban is v alam i egészen m ásról volt szó, nem „alkalm azott
tudom ányról”. B ám ulatba ejtő az is, hogy tem plom okat és palotákat, sőt
katedrálisokat tudtak építeni, csatornákat tu d tak ásni és h id ak at emelni,
ki tudták fejleszteni a kohászatot és a keram ikát anélkül, hogy olyan tudo
m ányos ism eretek b irtokában lettek volna, am ely túlm utat az alapfogal
m akon. A tudom ány nem szükséges egy társadalom életéhez, egy kultúra
kibontakozásához, egy á llam vagy egy B irodalom kiépüléséhez. Voltak
nagy b iro d alm ak és gyönyörű civilizációk (gondoljunk P e rz siá ra vagy
Kínára!), melyek teljesen vagy m ajdnem teljesen m egvoltak nélküle; m int
ahogy voltak m ások (gondoljunk Rómára!), m elyek m iután m egkapták az
örökséget, sem m it vagy m ajdnem sem m it n em tettek hozzá. Nem szabad
túlérték eln ü n k a tudom ány m int történelm i tényező szerepét: a m últban,
ott, ahol ténylegesen létezett, m int G örögországban, vagy a prem odern
nyugati világban, jelentéktelen volt.“
Ez el- vagy visszavezet bennünket a tudom ány m int társad alm i jelenség
problémájához és a tudom ányt lehetővé tevő és a kibontakozásába belejátszó
társadalm i feltételekhez. Hogy ilyen feltételek voltak, teljesen nyilvánvaló,
s ebben teljesen egyetértek Guerlac úrral. De ennek vizsgálatához, m int
korábban hangsúlyoztam ,1012 nem kellenek-e évek? A tudom ány m egszüle
téséhez és kibontakozásához, am int m ár Arisztotelész kifejtette, szabad
idővel rendelkező em berek kellenek; de ez m ég nem elegendő: szükséges,
hogy a leisured classes tagjai között m egjelenjenek olyan em berek, akik a
m egelégedettségüket a m egértésben, a theoriában találják m eg; szükséges
még, hogy a theoriának, a tudom ányos tevékenység gyakorlásának értéke
legyen a társadalom szem ében.'3 M árpedig ezek egyáltalán nem szükség-
szerű, hanem nagyon ritka dolgok, és tudtom m al csak k étszer valósultak
meg a történelem ben. Mivel, b ár A risztotelészt bosszantja, az em ber nem
a term észeténél fogva lelkesedik a m egértés öröm éért; hát m ég az athéni
10 Hozzátehetjük még Eupalinosz híres csatornájának példáját.

11 Neugebauer úr hangsúlyozza a tudósok csekély szám át az ókorban.
12 Ld. tanulmányomat, in: Scientific Monthly, t. LXXX, 1955,107-111.
15 A harcoló arisztokráciák lebecsülik a tudományt - így Spártában sem kedvelték; de
még a „megszerző” társadalm akban is, mint Korinthoszban. Úgy vélem, fölösleges újabb pél
dákat felhozni.
em ber. És a kis és a nagy társadalm ak általában az elm életi em bernek csak

a m erő b en érdekm entes, igen csekély, legalábbis kezdetben tökéletesen
h aszo n talan tevékenységét fogadják e l.'4 Hiszen jól kell látni, hogy az el
m élet - legalábbis közvetlenül - nem vezet el a gyakorlathoz; és a gyakorlat
- legalábbis közvetlenül - nem szüli m eg az elm életet. Épp ellenkezőleg, a
leggyakrabban elfordul tőle. így nem az egyiptom i földm érők, akik felta
lálták a geom etriát, m érték föl a Nílus völgyének mezőit: hanem a görögök,
ak ik sem m i hasznosat nem m értek föl; a földm érők beérték a receptekkel.
U gyanígy nem a babilóniaiak, akik hittek az asztrológiában, s ezért szük
ség ü k volt a bolygók helyzetének k iszám ítására és előre látására az égben,
am in t n em régiben Van der W aerden ú r figyelm eztetett rá, dolgozták ki a
bolygómozgások egy ren d szerét'5; h anem ism ételten a görögök, akik nem
h ittek benne; a babilóniaiak beérték azzal, hogy egyébként roppant ta lá lé
kony szám ítási m ódszereket - inkább recepteket - találjanak ki.
Úgy tű n ik , ebből az következik, hogy b ár jól m eg tudjuk m agyarázni,
m iért nem született meg és fejlődött ki a tudom ány Perzsiában vagy Kínában
- e nagy bürokráciák, m iként N eedham ú r fejtegette, ellenezték a független
tudom ányos gondolkodást'6 -, és b á r pontosan m eg tudjuk m agyarázni,
hogy m iért születhetett meg és bontakozhatott ki Görögországban, m égsem
tudjuk m egm agyarázni, hogy ténylegesen m iként történt m indez.
Az is hiábavalónak tű n ik szám om ra, hogy az állam vagy az agora tá r
sadalom szerkezetéből vezessük le a görög tudom ányt. Athén nem m agya
rázza m eg Eudoxont; sem Platónt. Ahogyan S zürakusza nem m agyarázza
m eg A rkhim édészt; vagy Firenze Galileit. Részemről azt hiszem , ugyanígy
van a m odern időkben, sőt k o runkban is, a tiszta tudom ány és az alk al
m azott tudom ány közeledése ellenére, am iről az im ént beszéltem . Nem a
XVII. századi Anglia társad alm i szerkezete m agyarázza Newtont, hogyan
I. M iklós Oroszországa sem deríthet fényt Lobacsevszkij m unkásságára.
Ez a vállalkozás tökéletes agyrém lenne, ugyanolyan agyrém , m in th a m eg
14 Csak gyakorlati következményei vannak annak, am ire Hierón fölkéri Arkhimédészt.

S ez utóbbit a hadigép - legendás - feltalálása miatt dicsőíti a hagyomány. És Louvois-tól egye
dül gyakorlati eredményeket várt a Királyi Tudományos Akadémia, s ez hozzájárult ez utóbbi
hanyatlásához.
15 Gyakran elfelejtjük, hogy az asztrológiát csak a bolygók helyzete érdekli az égben, és
az általuk kialakított alakzatok.
16 Még ma is csak „gyakorlati” eredményeket keresnek a kutatók, és ha olykor elméleti
kutatásokra - fundam ental research - szánják magukat, csak annyiban, amennyiben alkal
m azásokra várnak belőle. Az elméleti gondolkodók a maguk irányában igen gyakran Bacont
követik és utánozzák, amikor igyekeznek meggyőzni a társaságokat, hogy az elméleti kutatás
előbb-utóbb „kifizetendőnek” bizonyul.
a k a rn á n k jósolni a tudom ány vagy a tudom ányok eljövendő fejlődését a

társad alm i szerkezet vagy a társadalm i szerkezetek, társa d alm u n k vagy
társad alm ain k függvényében.
Úgy gondolom, ugyanígy áll a helyzet a tudom ány gyakorlati alkalm a
zását illetően: a tudom ány term észete és fejlődése nem ezekkel m agyaráz
ható. Voltaképpen azt hiszem (és ha ez idealizm us, kész vagyok hordozni
egy idealista szégyenét és elviselni Guerlac barátom szem rehányásait és
kritikáit), a tudom ány - korunké éppúgy, m in t a görögöké - a lényegénél
fogva theoria, az igazság kutatása, s ebből áll és állt m indig saját élete,
im m anens története, és szakkutatói csak a saját problém ái, a saját története
függvényében érth eti meg.
Sőt azt hiszem , ez a tudom ányok, a tudom ányos gondolkodás történel
m ének a nagy jelentősége az általában vett történelem szám ára. Mivel ha
az em beriség - m iként Pascal m ondotta - csak egyetlen em ber, a k i m indig
él és m indent m egért, akkor a tudom ány történetét tanulm ányozva a saját
tö rtén e tü n k k e l, saját in telle k tu ális ö n é le tra jz u n k k a l foglalkozunk. És
szintén ezért olyan érdekfeszítő es egyúttal olyan tanulságosan; feltárja
az em b eri szellem et ab b an , am iben a legfelsőbb, a sz ü n te le n , m indig
kielégíthetetlen és m indig m egújuló keresésben, az előle m in d ig elillanó
cél keresésében: e cél az igazság kutatása, itinerarium mentis in veritatem .
Csakhogy ez az itinerarium nem eleve adott; és a szellem nem egyenes úton
halad előre. Az igazság felé vezető út teli van csapdákkal, tév u tak k al, és a
bukások ugyanolyan gyakoriak, m int a sikerek. Egyébként a bukások néha
ugyanolyan feltáróak és tanulságosak, m in t a sikerek. Hibát követnénk
el, ha nem törődnénk a tévedések tanulm ányozásával - a szellem rajtuk
keresztü l halad az igazság felé. Az itinerarium m entis in veritatem nem
egyenes út. Kanyarokat és fordulókat tesz, zsákutcákba keveredik, hátrafelé
halad. És nem egyetlen, hanem több útról van szó. A m atem atikusé nem
kém ikusé, nem a biológusé, sem a fizikusé... Az összes utat követni kell
a m aguk konkrét valóságában, vagyis adott történeti elkülönültségében,
és bele kell nyugodni a tudom ányok történeteinek m egírásába, m ielőtt a
tu dom ány történetét m egírhatnánk, am iben az előbbiek feloldódnak majd,
m in t ahogy a m ellékfolyók feloldódnak egy folyamban.
M egírható-e valaha is? Ezt csak a jövő fogja tudni.
A kötet, m elyet az Olvasó a k ezében tart, b ev ezetést nyújt a francia
tudom ányfilozófia k iem elk ed ő alakjának, a M agyarországon
sajnos kevéssé ism ert A lexandre Koyré gondolkodásába. Ezek
a tanulm ányok, m elyeknek középpontjáb an a késő középkor
és a k o ra újkor tu d om ányos fo rrad a lm á n a k vizsgálata áll, a
K opernikusz előtti gondolkodási re n d sze re k logikájának mély
m e g értésé rő l tan ú sk o d n ak , s a különböző tudom ányos teóriák
m ögött álló filozófiai alap o k at bontják ki.
Az orosz szá rm a z ású A lexandre Koyré (1882-1964) egyetem i

ta n u lm á n y a it N ém etországban végezte E d m u n d H usserllel és
a m a te m a tik u s D avis H ilb erttel. Később P á riz sb an , az École
P ratique des H autes É tu d es en Sciences Sociales-on tan íto tt.
Nevét m a a CNRS e g y ik kutatóközpontja v iseli.
ISBN 978 965 256 075 1
O
o
i€,
armattan
Cs|
7 8 9 63 2 3 607 5 1

Alexandre Koyré Tanulmányok A Tudományos Gondolkodás Történetéről

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Alexandre Koyré Tanulmányok A Tudományos Gondolkodás Történetéről

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Alexandre

Raymond Aron: D em okrácia és to talitarizm u s

L’HARMATTAN KIADÓ - SZEGEDI TUDOMÁNYEGYETEM FILOZÓFIA TANSZÉK

A fordítás a következő kiadás alapján készült:

Fordította: Szigeti Csaba

© Editions Gallimard, 1973

ISBN 978 963 236 075 1

A kiadásért felel Gyenes Ádám

A borítóterv Földváry Tamás, a nyomdai előkészítés Csernák Krisztina munkája.

KUTATÁSI IRÁNY ÉS TERVEK 11

ARISZTOTELIZMUS ÉS PLATONIZMUS A KÖZÉPKORI FILOZÓFIÁRAN 25

A RENESZÁNSZ TUDOMÁNYOS HOZADÉKA 49

A MODERN TUDOMÁNY KEZDETEI. EGY ÚJ ÉRTELMEZÉS 59

A TUDOMÁNYOS KOZMOLÓGIA SZAKASZAI 83

LEONARDO DA VINCI, 500 ÉV UTÁN 95

NICOLO TARTAGLIA DINAMIKÁJA 111

GIAMBATTISTA BENEDETTI, ARISZTOTELÉSZ BÍRÁLÓJA 131

GALILEI ÉS PLATÓN 155

GALILEI ÉS A XVII. SZÁZAD TUDOMÁNYOS FORRADALMA 185

GALILEI ÉS A PISAI KÍSÉRLET: EGY LEGENDA ÜRÜGYÉN 199

GALILEI DE MOTU GRAVIUMÁRÓL: A KÉPZELETBELI KÍSÉRLETRŐL

„TRADUTTORE-TRADITORE”. KOPERNIKUSZ ÉS GALILEI ÜRÜGYÉN 257

ESZTÉTIKAI BEÁLLÍTÓDÁS ÉS TUDOMÁNYOS GONDOLKODÁS 261

EGY MÉRÉSI KÍSÉRLET 273

GASSENDI ÉS KORÁNAK TUDOMÁNYA 303

BONAVENTURA CAVALIERI ÉS A KONTINUUMOK GEOMETRIÁJA 317

A TUDÓS PASCAL 343

A TUDOMÁNYTÖRTÉNET TÁVLATAI 369

A kötetben összegyűjtött tan ulm ányok és esszék am a alapvető jelentőségű

1 N. Copernic, Des révolutions des orbes célestes, introduction, traduction et notes de

a 17. század első felének néhány nagy gondolkodójáról szólnak (M ersenne,

5 Természetesen ezek mellett az első és utolsó tanulmányban is betekintést nyerhetünk a

szám os hivatkozásra tám aszkodva, aprólékos gonddal járn a k utána egy

K utatásaim kezdete óta az em beri gondolkodás egységébe v etett m eg­

* Kivonat Koyré 1951 februárjában fogalmazott curriculum vitaejéből.

szorosan összekapcsolódott tudom ányon túli, filozófiai, m etafizikai, vallási

így a tehetetlenség fogalm a, mely az ó- és a középkorban nyilvánvalóan

dő - m ai nyelvre fordítsuk m unkáikat. Ez világosabbá teszi ugyan, de el

a new toni rendszer; a new tonizm us kibontakozása és filozófiai érte l­

Mi a m odern kor és a m odern gondolkodás? Valaha nagyon is jól tudtuk: a

időrend n em esik egybe. D escartes teli v an középkori elgondolásokkal; s

1 Textes et traductions pour servir ä Thistoire de la pensée moderne, sorozatszerkesztő

A dicséretes eklekticizm us szellem ében - ez is „korunk stílu sá n a k ”

értéke, m in t a cicerói retorikának. Ez utóbbi hatékony, mivel világos, mivel

az előrevivő mozgások, a reform ok m indig újjászületésekként, v isszaté­

Niccolö Machiavellivel valóban egészen m ás világba kerülünk. A közép­

erősen m egszilárdult, „valósággá vált” az em beri tudatban. Cesalpino szá­

A középkor filozófiája bizonyos értelem ben teljesen új felfedezés. Nem is

és im plikációit, sem an n a k a form ának a g y ak ran szándékoltan paradox

ez a klasszikafilológusoknál -, hanem ism ern i kell a filozófiát is. A pogány

1 Az Enneaszokat Marius Victorinus fordította a IV., az Organont Boetius a VI. században.

nyos, m in d en filozófiai m űvet vagy lefordítottak, vagy - ez Platón esete -

Ld. R. Merz: Renaissance im Islam, Basel, 1914.

És m égis... e teljesen új helyzet ellenére, m ihelyt egy filozófus-legyen

Grosso modo a XIII. század második felétől.

7 A tanok platonizáló tartalm a olykor az arisztotelészi terminológia álruhájában jelenik

az elem i testeket, ezekből az elem ekből pedig a valóságos testeket, a növé­

8 Ld. R. Klibansky: The Continuity o f the Platonic tradition, Londoin, 1939.

M int ism eretes, Platón p o litik ai tana az eszm ényi v á ro sá lla m és az

10 Ld. G. de Lagarde: La Naissance de l’esprit laique au déclin du MoyenAge, 2 köt., Saint-

m aga a transzcendens Jó, a D ém iurgosz, aki a jó végett alakítja ki a világ-

m á r össze sem m érhető. így a filozófusnak nem a világ és annak ta n u l­

Ha a lélek, vagyis az isteni képm ás köré szerveződik a középkori platoniz­

K utatásaim kezdete óta az em beri gondolkodás egységébe v etett m eg

a new toni rendszer; a new tonizm us kibontakozása és filozófiai érte l

az előrevivő mozgások, a reform ok m indig újjászületésekként, v isszaté

Niccolö Machiavellivel valóban egészen m ás világba kerülünk. A közép

erősen m egszilárdult, „valósággá vált” az em beri tudatban. Cesalpino szá

az elem i testeket, ezekből az elem ekből pedig a valóságos testeket, a növé

m á r össze sem m érhető. így a filozófusnak nem a világ és annak ta n u l

Ha a lélek, vagyis az isteni képm ás köré szerveződik a középkori platoniz

(a gondolkodás rendjében éppúgy, m in t a lét rendjében) közvetlenül m a

E világ - és e világ összes létezője - persze mozgó és változó, a kelet

19 Egyébként az avicennai bizonyítás olykor közvetlenül megy át az esetlegestől a szükség

kiből kiform álódóként, am int az im ént m ondtam , ha m indem ellett m eg

megfosztja az em bert attól, am i term észetét alkotja és m éltóságát m egala

E skolasztikus m ód szerh ez utólag hozzáadott legfontosabb fin om ítás a kvali

4 Crombie eredeti könyvében - Koyré fordításával szemben - az szerepel, hogy a műsze

Az a stratégiai manőver, am ellyel G rosseteste és XIII-XIV. századi követői m egte

Az a szerző, aki a legátfogóbb módon m eg értette, és aki a leg teljeseb b en k i

Ám szerinte nem csak a logika, hanem a term észettudom ány is a m atem a

m u n k áib an “), egyáltalán nem volt „m odern” lelemény, hanem m á r a kö

és Newtonig, az arisztoteliánusok term éketlen em pirizm usa elleni forra

Galilei és m ás platonizáló m atem atikusok - m int Kepler - azzal hoztak alap

Valóban ez a legfőbb változás, am i a m ódszerek éppen ilyen jelentős át