Professional Documents
Culture Documents
Jo Nesbo - Hóember
Jo Nesbo - Hóember
Címoldal
ELSŐ RÉSZ
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
MÁSODIK RÉSZ
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
HARMADIK RÉSZ
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Tizenkilencedik fejezet
NEGYEDIK RÉSZ
Huszadik fejezet
Huszonegyedik fejezet
Huszonkettedik fejezet
Huszonharmadik fejezet
Huszonnegyedik fejezet
Huszonötödik fejezet
Huszonhatodik fejezet
Huszonhetedik fejezet
Huszonnyolcadik fejezet
Huszonkilencedik fejezet
Harmincadik fejezet
Harmincegyedik fejezet
Harminckettedik fejezet
ÖTÖDIK RÉSZ
Harmincharmadik fejezet
Harmincnegyedik fejezet
Harmincötödik fejezet
Harminchatodik fejezet
Harminchetedik fejezet
Harmincnyolcadik fejezet
Jo Nesbø
Hóember
Sylvia olyan gyorsan futott, ahogy csak bírt. A fák felé tartott, oda, ahol
a legsűrűbben nőttek, minél beljebb a kezdődő alkonyatba. Az életéért
futott.
Nem fűzte be a csizmáját, így az mostanra tele lett hóval. Miközben
átverekedte magát az alacsonyabb, csupasz ágakon, baltát szorongató kezét
maga elé tartotta. A balta feje vöröslött a vértől.
Tudta, hogy a tegnap leesett hó odabenn a városban már rég elolvadt, de
idefenn a Sollitiogdán, alig fél órányi autóútra Oslótól, akár egészen
tavaszig megmaradhat. Ebben a pillanatban viszont semmi egyebet nem
kívánt jobban, mint azt, hogy bár sose költöztek volna erre az isten háta
mögötti helyre, ebbe a zsebkendőnyi vadonba a város legszélére. Mennyivel
szívesebben rohanna most a fekete aszfalton, ahol nem hagy nyomot maga
után, a városban, aminek a lármája elnyeli a menekülés hangjait és ahol
elrejtőzködhetne a nagy és biztonságot nyújtó embertömegben. Itt viszont
egészen egyedül van.
Nem.
Nem egészen.
Nyolcadik fejezet
Harmadik nap. Hattyúnyak
– Ez hatalmas volt!
Oleg izgatott hangja túlharsogta a zsír sercegését a kebab büfében, ami
tele volt a Spektrumban rendezett koncertről odaözönlő közönséggel. Harry
odabiccentett Olegnek, aki a kapucnis pulóverében izzadt mellette, és
továbbra is a zene ritmusára ugrándozva, megállás nélkül a Slipknot
tagjairól fecsegett, akiknek a nevéről Harrynak fogalma sem volt, mivel a
CD-borítóik meglehetősen kevés információt tartalmaztak az együttes
tagjairól, az olyan zenei magazinok pedig, mint a MOJO vagy az Uncut,
nem írtak az ilyen bandákról. Harry megrendelte a kaját és az órájára nézett.
Rakel azt mondta, hogy pontban tízkor itt lesz az ajtó előtt. Harry újra
Olegre pillantott. A srácból továbbra is ömlött a szó. Mikor kezdődött ez az
egész? Mikor lett tizenkét éves és döntötte el, hogy olyan zenéért fog
rajongani, ami a halál különböző fázisairól, valamint az idegenségről,
hidegségről és úgy általában a kárhozatról szól? Lehet, hogy nem ártana
aggódni, de Harry mégsem tette. Végül is valahol el kell kezdeni, a
kíváncsiságot ki kell elégíteni, a kölyöknek bele kell bújnia egy-egy
szerepbe vagy ruhába ahhoz, hogy rájöjjön, illik-e hozzá. Lesznek itt még
egyéb dolgok is. Jobbak és rosszabbak egyaránt.
– Neked is tetszett, ugye, Harry?
Harry bólintott. Nem volt szíve elárulni, hogy a koncert némi csalódást
okozott neki. Valójában nem tudta volna pontosan megfogalmazni, hogy mi
volt az, ami zavarta, lehet, hogy egyszerűen ez az este nem volt az igazi.
Alighogy megérkeztek a Spektrumban gomolygó tömegbe, azonnal érezte,
hogy rátör a paranoia, ami egyébként mindig a részegséget kísérte, de az
utóbbi években olykor a teljes józanság idején is felbukkant. Ahelyett, hogy
átadta volna magát a koncerthangulatnak, hagyta, hogy eluralkodjon rajta
annak az érzése, hogy valaki figyeli, és folyamatosan a körülöttük állók
arcát pásztázta.
– A Slipknot tényleg nagyon zsír – folytatta Oleg. – Ezek a maszkok
pedig állati jók, főleg az, amelyiknek olyan hosszú, vékony orra van. Olyan,
mint egy. mint egy.
Harry csak fél füllel hallgatta a hadarást és közben bízott benne, hogy
Rakel hamarosan megérkezik. A büfében a levegő egyre sűrűbb és
fullasztóbb volt, úgy érezte, mintha a zsír vékony rétegként rakódna a
bőrére és a szájára. Igyekezett nem tudomást venni a következő
gondolatról, de már ott volt, ott toporgott az utolsó kanyar előtt. Egy italra
volna szüksége.
– Az egy indián halotti maszk – szólalt meg egy női hang mögöttük. –
Amúgy a Slayer sokkal jobb volt, mint a Slipknot.
Harry meglepődve fordult hátra.
– A Slipknot főleg csak pozőrködik – tette hozzá a nő. – Folyton
ugyanazokat az ötleteket és üres frázisokat nyomja.
Csillogó fekete, testre simuló, bokáig érő kabátot viselt, ami nyakig be
volt gombolva. Csak a bakancsa orra lógott ki alóla. Az arca sápadt volt, de
a szemét kisminkelte.
– Nem gondoltam volna – mondta Harry –, hogy bejön magának ez a
zene.
Katrine Bratt arcán mosoly suhant végig. – Igazából épp most fejtettem
ki az ellenkezőjét.
A nő további magyarázat helyett a pult mögött álló férfihez fordult és
gesztikulálva értésére adta, hogy egy ásványvizet kér.
– A Slayer egy rakás szar – morogta Oleg alig hallhatóan. Katrine felé
fordult: – Te biztosan Oleg vagy.
– Aha – válaszolta Oleg barátságtalanul és feljebb rántotta katonai
nadrágját. Úgy tünt, maga sem tudja eldönteni, hogy mit gondoljon a fiatal
nő kitüntető figyelméről. – Honnan tudod?
Katrine elnevette magát. – Hé, te nem is úgy beszélsz, mint aki a
Hollmenkollenen nőtt fel! Csak nem Harrytól tanultad a keleti város-
részbeli akcentust? Oleg arcába szökött a vér.
Katrine halkan nevetett és finoman megérintette Oleg vállát. – Ne
haragudj, csak kíváncsi vagyok.
A fiú arcszíne olyan mélyvörösre váltott, hogy a szeme fehérje szinte
világítani kezdett.
– Ha már itt tartunk, én is kíváncsi vagyok – szólt közbe Harry,
miközben odanyújtott Olegnek egy kebabot. – Ha volt ideje koncertre
mászkálni, akkor feltételezem, rátalált a mintázatra, amit kértem magától,
Bratt.
Azzal beszédes pillantást vetett a nőre: Ne szórakozz a sráccal!
– Találtam valamit – válaszolta Katrine, és lecsavarta az ásványvizes
palack kupakját. – De mivel most elfoglaltnak tűnik, majd reggel
megbeszéljük.
– Annyira azért nem vagyok elfoglalt – közölte Harry, és egyszeriben
megfeledkezett a mindent elborító zsírról és fulladásközeli állapotáról.
– Bizalmas információról van szó, itt pedig iszonyú tömeg van – mondta
Katrine. – De ha gondolja, a fülébe súghatok néhány dolgot.
Azzal közelebb hajolt Harryhoz, akit a zsírszagon keresztül egy szinte
férfias parfüm illata csapott meg, majd megérezte a fülében a nő meleg
leheletét: – Az imént parkolt le egy ezüstszínű Passat odakinn. Egy nő ül
odabenn, aki igyekszik felkelteni a figyelmét. Ha nem tévedek, Oleg
édesanyja lehet.
Harry hirtelen felegyenesedett és az ablakon keresztül az autóra meredt.
Rakel a letekert ablakon keresztül bámult rájuk.
– Össze ne csöpögtesd nekem a kocsit! – szólt Rakel Olegre, amikor az
a kebabbal a kezében beugrott a hátsó ülésre.
Harry a lehúzott ablak mellett állt. Rakel egyszerű, világoskék pulóvert
viselt. Nagyon jól ismerte ezt a pulóvert. Az illatát és a tapintását, ahogy a
tenyeréhez és az arcához simul.
– Jó volt a koncert? – kérdezte Rakel.
– Kérdezd meg Oleget.
– Miféle együttes volt ez tulajdonképpen? – nézett Rakel a fiára a
visszapillantó tükörben. – Eléggé fura ruhákat viselnek az emberek a
környéken.
– Hangulatos dalok a szerelemről meg hasonlók – felelte Oleg és
Harryra kacsintott, amint az anyja pillantása eltűnt a tükörből.
– Köszönöm, Harry – mondta Rakel.
– Igazán nincs mit. Vezess óvatosan!
– Ki volt az a nő odabenn?
– Egy kolléga. Most kezdett nálunk.
– Tényleg? Pedig úgy tűnt, elég jól ismeritek egymást.
– Ezt meg honnan veszed?
– Csak mert... – kezdte Rakel, de azonnal el is hallgatott. Azután lassan
megrázta a fejét és elnevette magát. Mélyről jövő, de tiszta kacagással, ami
egyszene volt fegyelmezett és gondtalan. Azzal a nevetéssel, amibe egyszer
régen beleszeretett.
– Sajnálom, Harry. Jó éjt!
Az ablak visszazárult, és az ezüstszínű autó elhajtott.
Harry elindult a Brugatán, ami valódi vesszőfutásnak bizonyult, mivel
egymást érték rajta a kocsmák, amelyeknek nyitott ajtaján zene ömlött az
éjszakába. Azon morfondírozott, hogy megigyon-e egy kávét a Teddy's-
ben, de tudta, hogy az semmi jóra nem vezetne. Így aztán úgy döntött, hogy
továbbáll.
Hajnali fél négy volt, amikor Harry hullafáradtan bezárta végre maga
mögött a lakása ajtaját. Levetkőzött és beállt a zuhany alá. Igyekezett nem
gondolni semmire, csak hagyta, hogy a tűzforró víz átmasszírozza merev
tagjait és felolvassza átfagyott testét. Beszéltek Rolf Ottersennel, de csak
reggel fogják kihallgatni. Odafenn Sollihogdán már végeztek a szomszédok
kikérdezésével, nem laknak sokan arrafelé. A helyszínelők és a kutyák
azonban még mindig dolgoznak, és feltehetőleg az egész éjszakát fenn
töltik majd. Nagyon kevés idejük maradt, mert a nyomokat vagy betemeti a
hó, vagy ha olvadni kezd, akkor azért válnak használhatatlanná. Elzárta a
vizet. A fürdőszobát annyira belepte a gőz, hogy amikor letörölte a tükröt, a
pára azonnal újra lecsapódott rajta, amitől a vonásai eltorzultak, a teste
pedig furcsa, szétfolyó kontúrokat kapott. Harry épp a fogát mosta, amikor
megszólalt a telefon. – Harry.
– Stormann. A gombás ember.
– Egy kissé későn telefonál – jegyezte meg Harry meglepődve.
– Gondoltam, úgyis dolgozik.
– Hogyhogy?
– Benne volt a híradóban az az asszony a Sollihogdáról. Láttam magát a
háttérben. Megkaptam a teszt eredményét.
– Igen?
– Penészgombája van. Méghozzá egy elég nagyétkű rohadék. Versicolor.
– És ez mit jelent?
– Hogy minden elképzelhető színben létezik. Már ha egyáltalán észre
lehet venni. Egyben azt is jelenti, hogy további falakat kell kibontanom a
lakásában.
– Hm. – Harry élt a gyanúperrel, hogy ennél némileg több érdeklődést és
aggódást kellene mutatnia vagy legalábbis illene kérdeznie valamit, de
képtelen volt rá. Ezen az éjszakán nem ment.
– Akkor lásson hozzá.
Harry letette a kagylót és behunyta a szemét. Várta a kísérteteket,
akiknek elkerülhetetlenül fel kellett bukkaniuk, mivel már hosszú ideje nem
nyúlt az egyetlen orvossághoz, ami használt ellenük. Még az is lehet, hogy
ma éjjel új ismeretségre tesz szert. Szinte várta, hogy az asszony eljöjjön
hozzá az erdőből, felé döcögjön hatalmas, fehér, láb nélküli testével, mint
egy túlméretezett tekebábu, amin ott ül majd a feje a fekete szemgödrökkel,
ahonnan a varjak az utolsó ínig kivájták a szemgolyót és a lecsupaszított
fogsorral, ami fölül a rókák rég lerágták a húst. Ki tudja, lehet, hogy eljön, a
tudattalan működése teljességgel kiszámíthatatlan. Olyannyira, hogy
amikor Harry végre elaludt, azt álmodta, hogy a víz alatt fekszik egy
fürdőkádban és a buborékok tompa moraja mellett női kacagást hall.
A zománcon tengerifű nőtt, aminek a szálai utána nyújtóztak, mintha zöld
ujjak lennének egy fehér kézen, ami az övét keresi.
A reggeli fény szabályos négyszöget vetett a Gunnar Hagen bűnügyi
főfelügyelő asztalán heverő napilapokra. A címlapokról egytől egyig Sylvia
Ottersen mosolygott a nem túl változatos szalagcímek kíséretében:
„Meggyilkolva és lefejezve”, „Lefejezve az erdőben”, valamint – nemes
egyszerűséggel: „Lefejezve”.
Harry saját feje azóta hasogatott, hogy felébredt. Most óvatosan a keze
közé fogta és azon tűnődött, hogy ennyi erővel akár ihatott is volna, hiszen
akkor is épp ugyanilyen nyomorúságosan érezné magát. Legszívesebben
behunyta volna a szemét, de Hagen egyenesen rámeredt. Harry észrevette,
hogy a főnöke szája folyamatosan nyílik és záródik, olykor félrecsúszik,
egyszóval szavakat formál, amelyek azonban, mintha egy rosszul beállított
frekvencián fogná, csak módjával jutottak el Harryhoz.
– Ez pedig azt jelenti... – folytatta Hagen, amiből Harry ana
következtetett, hogy ideje lesz hegyezni a fülét. -...hogy az ügy mostantól
teljes előnyt élvez. Ami azzal jár, hogy természetesen azonnal kibővítjük a
nyomozócsoportot és.
– Kizárt – vágott közbe Harry. Érezte, hogy ennek az egyetlen szónak a
kiejtése is robbanásközeli állapotot idézett elő a koponyájában. – Elég, ha
vannak rendelkezésre álló emberek szükség esetére, de négyünkön kívül
egyelőre nem akarok mást látni a megbeszéléseken.
Gunnar Hagen elképedve bámult rá. A nyomozócsoport még a
legszimplább gyilkossági ügyek esetében is legalább tizenkét főből állt.
– A szabad gondolkodás és asszociáció módszere kisebb csoportban
jobban működik – tette hozzá Harry.
– Asszociáció? – fakadt ki Hagen. – És mégis mi van a hagyományos
rendőri munkamódszerekkel? Mint például a technikai nyomok, kihallgatás,
információgyűjtés, tippek ellenőrzése? Mi van az adategyeztetéssel? Egy
teljes csoportban.
Harry felemelte a kezét, hogy véget vessen a szóáradatnak. – Éppen
erről van szó. Nem akarok ezekbe belefulladni.
– Belefulladni? – Hagen hitetlenkedve meredt Harryra. – Akkor talán
olyasvalakinek kellene adnom az ügyet, aki úszni is tud.
Harry finoman masszírozni kezdte a halántékát. Tudta, hogy Hagen
számára is nyilvánvaló, hogy a gyilkossági csoportban Hole főtiszten kívül
pillanatnyilag nincs más, aki alkalmas volna egy ilyen volumenű ügy
nyomozásának vezetésére. Sőt azzal is tisztában volt, hogy a frissen
kinevezett bűnügyi főfelügyelő hamarabb áldozta volna fel feltűnően szőrös
jobb karját, minthogy elviselje a presztízsveszteséget, amit az okozna, ha az
ügyet a központi nyomozószervnek, a KRIPOS-nak kellene továbbadnia.
Harry felsóhajtott: – A normál nyomozócsoportok folyamatosan azért
küzdenek, hogy az adatok áramlásában valahogy a felszínen tudjanak
maradni. Hangsúlyozom, már szokványos ügyek esetében is ez a helyzet.
De ha ráadásul lefejezéssel rukkolnak elő a címlapokon. – Harry a fejét
csóválta. – Az emberek teljesen megőrülnek. Csak a tegnap éjszakai rövid
hír nyomán több, mint száz bejelentés érkezett. Maga is ismeri őket:
elborult alkoholisták, a szokásos féleszűek és néhány újabb pályázó.
Például akik szerint a gyilkosságot már János apostol megírta a Jelenések
könyvében. Eddig közel kétszáz telefon érkezett. Képzelje csak el, mi lesz
akkor, ha kiderül, hogy esetleg több holttest is van. Kell legalább húsz
ember, hogy feldolgozzák a hívásokat, hogy minden bejelentést
ellenőrizzenek és jelentést írjanak róluk. A nyomozást vezető tiszteknek
napi két órájuk megy el arra, hogy átolvassák a frissen beérkezett
anyagokat, további kettő, hogy koordinálják őket, és még kettő, hogy
összeszedjék és informálják a csapatot, valamint megválaszolják a
felmerülő kérdéseket. Újabb félóra kell arra, hogy kiszűrjék, mely
információk kerülhetnek a média elé a sajtótájékozatón, ami persze újabb
háromnegyed órát vesz el az életükből. És az a legrosszabb az egészben.
Harry arca grimaszba torzult, miközben sajgó állkapcsát nyomkodta.
–...hogy egy normál gyilkossági ügyben ennyi energiaráfordítás
feltehetőleg elég is lenne. Mert mindig van valaki, aki tud valamit, aki látott
vagy hallott valamit. Részletek, amiket nagy vesződségek árán
összeillesztünk, vagy valami varázslat, ami egy csapásra megoldja az ügyet.
– Pontosan – bólintott Hagen. – Éppen ezért.
– A probléma az – folytatta Harry –, hogy esetünkben nem ilyen ügyről
van szó. És nem ilyen gyilkosról. Ez a személy nem bízott meg senkiben, és
soha nem mutatkozott egyetlen tetthely közelében sem. Odakinn senki nem
tud róla semmit, úgyhogy a bejelentések az égvilágon semmiben sem
fognak segíteni, inkább csak akadályoznak majd bennünket. És ha netán
találnánk is odafenn valamiféle technikai nyomot, az csupán azért került
oda, hogy összezavarjon és félrevezessen minket. Vagyis, ez egy egészen
más játék.
Hagen hátradőlt a széken, egymáshoz illesztette ujjbegyeit és
elgondolkodva méregette Harryt. Úgy pislogott rá, mint egy álomittas
bagoly, majd ezt kérdezte:
– Vagyis maga úgy tekint az egészre, mint egy játékra?
Harry lassan bólintott, s közben azon tűnődött, vajon hova akar Hagen
kilyukadni.
– És milyen játékról lenne szó? Sakk?
– Nos – válaszolta Harry. – Én inkább vak sakknak nevezném.
Hagen bólintott. – Vagyis maga szerint klasszikus sorozatgyilkosról van
szó, egy hidegvérű elkövetőről, aki kifejezetten kiemelkedő intellektussal
bír, szeret játszani, továbbá rajong a kihívásokért?
Harry kezdte kapiskálni, mire célozgat a főnöke.
– Valaki, aki egyenesen annak a bizonyos FBI-kurzusnak a
tankönyvéből lépett elő? Olyan, mint az a pasas annak idején
Ausztráliában?
Olyan valaki. – a bűnügyi főfelügyelő csettintett a nyelvével, mintha
csak a szavakat ízlelgetné -. aki méltó ellenfél lenne a maga számára?
A szakmai hátterének ismeretében?
Harry felsóhajtott. – Én egészen máshogy közelítek a dologhoz, főnök.
– Valóban? Ne felejtse el, Harry, hogy a katonai főiskolán oktattam. Mit
gondol, miről álmodoztak a leendő tábornokjelöltek, amikor azokról a
hadvezérekről meséltem nekik, akik csupán saját erejükre támaszkodva
változtatták meg a történelmet? Talán arról, hogy a békében reménykedve
ülnek majd a babérjaikon, és az unokáiknak arról mesélnek majd, hogy bár
ők katonák voltak, de még csak meg sem tapasztalhatták, hogyan is
tudnának helytállni háború idején? Lehet, hogy ezt válaszolnák, ha
megkérdeznénk őket, de a lelkük mélyén másról álmodoznak. Arról, hogy
bárcsak kaphatnának legalább egyetlen lehetőséget. Ez pedig nem más,
Harry, mint az embernek az az erős szociális igénye, hogy hasznos legyen.
Ezért van az, hogy a Pentagon tábornokai azonnal a falra festik az ördögöt,
amint egy kínai petárda eldurran valahol a nagyvilágban. Szerintem maga
egyszerűen csak arra vágyik, hogy ez az ügy valami különlegesség legyen.
Annyira nagyon akarja, hogy már az ördögöt is látja.
– A hóembert, főnök. Emlékszik a levélre, amit mutattam magának?
Hagen felsóhajtott. – Én csak egy őrültre emlékszem, Harry.
Harry tudta, hogy most kellene feladnia. Hogy most kellene előrukkolni
a kompromisszumos javaslattal, amit már előre kigondolt. Megadni
Hagennek ezt a kis győzelmet. Ehelyett megvonta a vállát: – A jelenlegi
csoportfelállást akarom a továbbiakban is megtartani.
Hagen arca megkeményedett és zárkózottá vált. – Nem engedhetem meg
magának, Harry.
– Nem engedheti meg?
Hagen állta Harry tekintetét, de aztán mégiscsak bekövetkezett.
Kisiklott, elengedte a pillantását. Még ha csak a másodperc töredékére is,
de az is épp elég volt.
– Tekintettel kell lenni egy-két dologra – mondta Hagen.
Harry igyekezett ártatlan képet vágni, miközben alaposan megforgatta a
kést: – Tekintettel? Mire, főnök? Hagen a kezét tanulmányozta.
– Mégis mit gondol? A felettesekre. A sajtóra. A politikusokra. Amikor
három hónap múlva is itt állunk majd a gyilkos nélkül, mit gondol, kinek
kell majd számot adnia az osztályon alkalmazott munkamódszerekről?
Kinek kell majd elmagyaráznia, hogy azért állítottunk az ügyre mindössze
négy főt, mert a kisebb csoportok lényegesen alkalmasabbak a. – Hagen
úgy köpte a szavakat, mintha egy nyelve hegyére tapadt hajszáltól próbálna
megszabadulni: -.a szabad gondolkodásra, az asszociációkra és a sakkra? Ez
is eszébe jutott, Harry?
– Nem – válaszolta Harry és keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt. –
Én azon gondolkodtam, hogyan kerítsük kézre a fickót, és nem azon, hogy
hogyan fogok magyarázkodni, ha nem kapjuk el.
Harry tudta, hogy olcsó húzás volt, de mindenesetre célba talált. Hagen
kettőt pislogott. Azután kinyitotta a száját, de azonnal be is csukta. Harry
hirtelen elszégyellte magát. Miért kell folyton belehergelnie magát ebbe a
gyerekes vetélkedésbe, aminek semmi értelme, kizárólag csak arról szól,
hogy ő győzzön, teljesen mindegy, hogy ki ellen? Rakel egyszer azt
mondta, hogy Harry, ha befolyása lehetett volna rá, legszívesebben extra
hosszú középső ujjal jött volna a világra, amit folyton a magasba
mutogathat.
– Van a KRIPOS-nál egy pasas, Espen Lepsvik – mondta Harry. – Ő
eléggé tapasztalt a nagyobb nyomozások vezetésében. Beszélhetek vele,
hogy állítson fel egy csoportot, akik folyamatosan tájékoztatnak engem, de
ezenkívül a két csoport párhuzamosan, egymástól függetlenül dolgozik
majd. Maga pedig a bűnügyi igazgatóval együtt a sajtótájékoztatókat
intézni. Ez így hogy hangzik, főnök?
Nem volt rá szükség, hogy kivárja a választ, rögtön látta, ahogy a hála
fénye kigyúl Hagen szemében. Tudta, hogy ő nyerte a vetélkedőt. Amint
visszaért az irodájába, Harry azonnal felhívta Bjorn Holmot:
– Hagen beleegyezett, tehát mindent úgy csinálunk, ahogy mondtam. Fél
óra múlva megbeszélés az irodámban. Szólsz Skarrénak és Brattnak?
Letette a kagylót. Arra gondolt, amit Hagen mondott a tábornokokról,
akik mind meg akarják nyerni a maguk háborúját. Azután kirántotta a fiókot
és hiábavaló keresésbe kezdett egy Aspirin után.
Katrine Bratt a számítógép előtt ült, amikor Harry bedugta a fejét az irodája
ajtaján.
– Talált valami hasonlóságot?
– Semmi lényegeset – válaszolta Katrine. – Az összes nőnek kék szeme
volt, de ettől eltekintve külsőleg teljesen különbözőek voltak.
Mindannyiuknak volt gyereke és férje.
– Van egy hely, ahonnan kiindulhatunk – mondta Harry. – Birte Becker
orvoshoz vitte Jonast egy helyre, a király teheneinek a közelében. Ez
alighanem a királyi udvar lesz a Bygdoy-félszigeten. Maga pedig azt
említette, hogy az ikrek a Kon-Tiki Múzeumban voltak, miután végeztek
valami orvosnál. Szintén Bygdoyön. Filip Becker nem tudott semmit az
orvosról, de Rolf Ottersen talán segíthet.
– Felhívom.
– Utána jöjjön be hozzám.
Harry az irodájában fogta a bilincset, az egyik mandzsettát a saját
csuklójára erősítette, a másikat pedig nekiállt az asztal lábához csapkodni,
és közben elindította az üzenetrögzítőt. Rakel hangja arról tájékoztatta,
hogy az Oleggel a Valle Hovinra megbeszélt korcsolyázásra az egyik
haverja is velük tart majd. Teljesen felesleges üzenet volt, tudta, hogy a nő
csupán álcázott emlékeztetőnek szánta arra az esetre, ha Harry netán
megfeledkezett volna az egészről. Harry ezidáig soha nem feledkezett meg
egyetlen programról sem, amit Oleggel beszélt meg, mégsem zavarták ezek
az apró figyelmeztetések, amiket mások talán a bizalmatlanság jelének
tekintettek volna. Sőt, kedvelte őket. Mivel ezek világosan megmutatták,
milyen anya is Rakel. És mert úgy tudta tálalni őket, hogy közben nem
bántotta meg Harryt.
Katrine kopogtatás nélkül lépett be a szobába.
– Kicsit perverz – jegyezte meg az asztal lába felé biccentve, amihez
Harry hozzábilincselte magát. – De én bírom.
– Egykezes speedcuffing – nevette el magát Harry. – Csak egy hülye
szokás, mit még az Államokban szedtem fel.
– Ki kellene próbálnia a Hiatt új gyorsbilincseit. Nem kell azon agyalni,
hogy jobbról vagy balról lendítse, a mandzsetta így is, úgy is a csuklóra
csapódik, ha pontosan találja el. Akár egyszerre két szettel is gyakorolhat,
egy-egy bilincs mindkét csuklójára, és így azonnal két esélye van.
– Hm. – Harry kinyitotta a bilincset. – Mi a helyzet?
– Rolf Ottersen nem tudott semmiféle ellenőrzésről vagy orvosról
Bygdoyön. Ellenkezőleg: a háziorvosuk Baerumban rendel. Beszélhetek az
ikrekkel, hátha emlékeznek az orvosra, vagy végighívhatom a bygdoyi
rendelőket, hátha sikerül kiderítenem. Csak négy rendelő van. Tessék.
A nő egy sárga cetlit tett Harry asztalára.
– Nem adhatják ki a páciensek nevét – jegyezte meg Harry.
– Akkor beszélek az ikrekkel tanítás után.
– Várjon – mondta Harry, majd felemelte a telefonkagylót és beütögette
az első számot. A kagylóban egy erősen nazális hang közölte a rendelő
nevét.
– Beszélhetek Borghilddal? – kérdezte Harry. A rendelőben egyetlen
Borghild sem dolgozott.
A második számon az elsőhöz megtévesztésig hasonlító orrhang arról
tájékoztatta, hogy a rendelő csak két órán keresztül érhető el, ez az időszak
pedig már rég elmúlt.
Negyedik próbálkozására egy csicsergő, szinte nevető hang végre azt a
választ adta, amire várt:
– Hogyne. Én vagyok az.
– Hello, Borghild, én Harry Hole főtiszt vagyok az oslói rendőrségtől.
– Mikor született?
– Tavasz környékén, de most egy gyilkossági ügyről lenne szó.
Gondolom, olvasta a mai lapokat. Azt szeretném megtudni, hogy látta-e
Sylvia Ottersent a múlt héten?
A vonal másik végén csend lett.
– Egy pillanat.
Harry hallotta, hogy a nő feláll és elmegy a készüléktől, majd hamarosan
visszatért:
– Sajnálom, Hole úr, de a pácienseket érintő információk titoktartási
kötelezettség alá tartoznak. Szerintem ezzel a rendőrség is tisztában van.
– Pontosan. De ha nem tévedek, nem Sylvia a páciensük, hanem a
lányai.
– Az teljesen mindegy. Olyan információt kérnek, ami közvetve
felvilágosítást nyújt arról, hogy ki a betegünk.
– Emlékeztetném rá, hogy gyilkossági ügyről van szó.
– Én pedig emlékeztetném rá, hogy ehhez bírósági végzésre van
szükségük. Lehetséges, hogy egy kissé szűkszavúak vagyunk az átlaghoz
képest, ami a pácienseket érintő információkat illeti, de ez a dolog
természetéből adódik.
– A dolog természetéből?
– A speciális területünkre gondoltam.
– Ami pedig mi lenne?
– Plasztikai sebészet és speciális műtétek. Nézzen utána a honlapunkon:
kirklinikk.no.
– Köszönöm, azt hiszem, egyelőre elegendő információt kaptam.
– Ha így véli, akkor szívesen. A nő letette a kagylót.
– Nos? – kíváncsiskodott Katrine.
– Jonas és az ikrek ugyanannál az orvosnál voltak – közölte Harry és
hátradőlt. – Ez pedig azt jelenti, hogy végre van valami a kezünkben.
Harry érezte az impulzust, a remegést, ami mindig elfogta, amikor első
alkalommal kiszimatolta a bestiát. Az impulzus után pedig jött A Nagy
Megszállottság. Ami minden volt egyszerre: szerelem és dopping, vakság és
tisztánlátás, ésszerűség és őrültség. A kollégái is beszámoltak olykor
izgalomról, de ez más volt, sokkal több, mint az izgalom. Harry soha nem
beszélt senkinek a Megszállottságról és nem is próbálta kielemezni. Nem
merte. Csak azt tudta, hogy ez hajtja, ez az üzemanyag a munkájához.
Többet nem is kellett tudnia róla. Tényleg nem.
– És most? – kérdezte Katrine.
Harry kinyitotta a szemét és felpattant a székről. – Most elmegyünk
shoppingolni.
Fél tíz volt. A nap fénye megcsillant egy autó szélvédőjén, ami magányosan
haladt a Sjolyst Hotel mellett húzódó autópálya fölötti körforgalomban.
Bygdoyre, az idilli, vidékies félszigetre tartott, ami csupán öt percnyi
autóútra fekszik az oslói városháza főterétől. Csend volt, az utcákon alig
volt forgalom, és a királyi udvarhoz tartozó földeken nem voltak sem
tehenek, sem lovak. A keskeny járdák is kongtak az ürességtől, amelyek
nyaranta csak úgy hemzsegtek a strandra zarándokló fővárosiaktól.
Harry, miközben a dimbes-dombos vidék kanyarjain kormányozta az
autót, Katrinét hallgatta.
– Hó – mondta Katrine. – Hó?
– Azt csináltam, amit kért. Csak azokat az ügyeket vettem alapul, ahol
az eltűnt személy családos volt. Azután elkezdtem figyelni a dátumokat.
A legtöbb eset novemberben és decemberben történt. Ezeket kigyűjtöttem
és megnéztem a földrajzi szóródásukat. Többnyire a fővárosból tűntek el,
néhányan pedig az ország egyéb részéről. Azután eszembe jutott a levél,
amit maga kapott. Hogy a Hóember az első hóval bukkan fel. És hogy idén
aznap esett le az első hó, amikor a Hoffsveien voltunk.
– Igen?
– Megkértem a Meteorológiai Intézetet, hogy nézzenek utána az érintett
dátumoknak és helyeknek. És tudja, mi derült ki?
Harry tudta. És azt is, hogy már sokkal korábban rá kellett volna jönnie.
– Az első hó – mondta. – Azon a napon viszi el őket, amikor leesik az
első hó.
– Pontosan.
Harry a volánra csapott. – A rohadt életbe, hiszen teljesen egyértelműen
közölte velünk. Hány eltűnésről beszélünk összesen?
– Tizenegy. Minden évben egy.
– Idén pedig kettő. Megtörte a mintát.
– 1992-ben az első hó napján volt egy kettős gyilkosság Bergenben.
Szerintem ezzel kellene kezdenünk.
– Miért?
– Mert az egyik áldozat családos asszony volt. A másik pedig a
barátnője. Ráadásul van egy hullánk, egy helyszínünk és egy komplett
nyomozati anyagunk. Valamint egy gyanúsított, aki eltűnt és azóta sem látta
senki.
– Ki az?
– Egy rendőr. Gert Rafto.
Harry gyors pillantást vetett Katrinére. – Á, az az ügy. Nem ő volt az,
aki elemelt ezt-azt a helyszínekről?
– Legalábbis ez a hír keringett mindenfelé. Néhány tanú látta Raftót
bemenni az egyik áldozat, Onny Hetland lakásába néhány órával azelőtt,
hogy meggyilkolták. Ráadásul nyomtalanul eltűnt, amikor nyomozni
kezdtek utána.
Harry az utat bámulta, a lombjukat vesztett fákat a Huk Aveny mentén,
ami a tengerhez és a múzeumokhoz vezetett, amelyek a norvégok
legnagyobb hőstetteire emlékeztettek: egy nádhajóval megtett expedícióra a
Csendes-óceánon és az Északi-sark elérésére tett sikertelen próbálkozásra.
– Vagyis maga szerint elképzelhető, hogy nem is tűnt el annyira? –
kérdezte Harry. – Hogy évről évre felbukkan, amikor leesik az első hó?
Katrine vállat vont. – Azt gondolom, hogy érdemes lenne utánanézni a
dolognak.
– Hm, akkor talán kezdjük azzal, hogy segítséget kérünk Bergentől.
– Én nem tenném – jelentette ki Katrine röviden.
– Nem?
– A Rafto-ügy még mindig rendkívül kínos a bergeni kapitányságnak.
Akkoriban a nyomozás helyett abba fektették a legtöbb energiát, hogy jó
mélyre elássák az ügyet. Halálra voltak rémülve attól, amit esetleg
találhatnának. És amíg a pasas saját akaratából eltűnt is marad. – Katrine
egy nagy pipát rajzolt a levegőbe.
– Értem. Mit javasol?
– Hogy maga és én tegyünk egy kiruccanást Bergenbe és kutatgassunk
egy kicsit a saját szakállunkra. Végül is az akkori események egy mostani
gyilkossági ügy részei.
Harry leparkolt a víz közvetlen közelében álló négyemeletes téglaház
előtt, amit kikötő vett körül. Leállította a motort, de nem mozdult, hanem a
Frognerkilen fölött Filipstad kikötője felé bámult.
– Hogy került a Rafto-ügy a listájára? – kérdezte Katrinét. – Egyrészt
jóval régebbre nyúlik vissza az időben, mint amit kértem magától, másrészt
ezek nem eltűnési ügyek, hanem gyilkosságok.
Katrine felé fordult. A nő rendíthetetlenül állta a pillantását. – A Rafto-
ügy meglehetősen nagy port vert fel annak idején – válaszolta Katrine. –
Ezenkívül keringett akkoriban egy kép is.
– Egy kép?
– Igen. Az összes újoncnak megmutatták. Az ulrikeni gyilkosság
helyszínén készült és egyfajta tűzkeresztségnek szánták. Szerintem a
többséget annyira sokkolta az, amit a kép előterében látott, hogy a háttérrel
egyáltalán nem foglalkoztak. Vagy soha nem jártak odafönn a hegyen.
Mindenesetre volt ott valami, ami nem illett a képbe, valamiféle magaslat a
távolban. Csak a kép alapos felnagyítása után lehet látni pontosan, mi is az.
– És?
– Egy hóember. Harry lassan bólintott.
– Apropó, képek. – Katrine egy A4-es borítékot húzott elő a táskájából
és Harry ölébe dobta.
– Flesk!
A bergeni hanglejtés már ezen az egy szón is érződött. A vonal túlsó
végén jelentkező férfi, Peter Flesch, kissé kapkodó lélegzetű és kifejezetten
nagyhangú volt, ám igen szívélyesnek bizonyult. Készségesen elmesélte,
hogy alapvetően mindenféle apróbb antik holmival foglalkozik, de
elsősorban pipákra, öngyújtókra, tollakra, bőrmappákra és az íráshoz
szükséges kellékekre specializálódott. Használt és új termékekkel egyaránt
kereskedik. Többnyire törzsvásárlói vannak, akiknek az átlagéletkora a
sajátjával egy ütemben emelkedik.
Harry kérdésére a Kono levélpapírt illetően, őszinte sajnálkozással a
hangjában azt válaszolta, hogy már évek óta nem tartanak.
– Lehet, hogy egy kissé sokat kérek – próbálkozott Harry. – De mivel
főként törzsvásárlói vannak, nem emlékszik rá esetleg, hogy kik vásárolták
ezt a levélpapírt?
– Talán Nokken. Moller. És Kikkusaen. Nincsenek feljegyzéseink az
ilyesmiről, de az asszonynak nagyon jó a memóriája.
– Megtenné, hogy összeírják nekem az illetők teljes nevét, azt, hogy
milyen korúak lehetnek, esetleg a címüket, ha emlékeznek rá és elküldik
mailben.
Harryt ciccegés szakította félbe. – Nincsenek nekünk ilyen dolgaink,
hogy mail, fiam. És nem is tervezzük, hogy lesz. Adjon nekem inkább egy
faxszámot.
Harry megadta a kapitányság elérhetőségét. Habozott. Csak egy sugallat
volt. De a sugallatok soha nem jöttek csak úgy, véletlenül.
– Nem volt esetleg évekkel ezelőtt egy Rafto nevű vevőjük? – kérdezte.
– Egy bizonyos Gert Rafto?
– Vas-Rafto? – nevetett Péter Flesch.
– Hallott róla?
– Akkoriban az egész város tudta, ki az a Rafto. Nem, dehogy, sosem
volt az ügyfelünk.
Bjarne Moller főfelügyelő mindig úgy tartotta, hogy az egyetlen
lehetséges alternatíva elkülönítéséhez előbb az összes képtelenséget ki kell
zárni. Ezért nem szabad egy nyomozónak elkeserednie, hanem
ellenkezőleg: minden alkalommal örülnie kell annak, amikor egy-egy
nyomról kiderül, hogy mégsem visz közelebb a megoldáshoz. Különben is,
ez csak egy sugallat volt.
– Nos, mindenesetre köszönöm szépen a segítségét – mondta Harry. –
További szép napot.
– Rafto nem volt az ügyfelünk – folytatta zavartalanul Flesch. – Épp
ellenkezőleg: én voltam az ő vevője.
– Hogyan?
– Ahogy mondom. Olykor hozott néhány apróságot, limlomot. Használt
ezüst öngyújtót, aranyozott töltőtollat. Ilyesmit. Néha még vásároltam is
tőle ezt-azt. De ez természetesen még azelőtt volt, hogy megtudtam, honnan
származnak ezek a dolgok.
– Miért, honnan voltak?
– Erről nem hallott? Azokról a helyszínekről lopta őket, ahol nyomozott.
– De sosem vásárolt magától semmit?
– Rafto nem használt olyasmit, amit mi árulunk.
– Egyszerű levélpapírt sem? Végül is azt mindenki használ néha.
– Hm. Egy pillanat, megkérdezem az asszonyt.
Flesch a kezével letakarta a telefonkagylót, Harry azonban így is hallotta
a kiáltását, majd a némileg halkabb eszmecserét. Azután Flesch levette a
kezét a kagylóról és diadalmasan felharsant a bergeni dialektus:
– A feleségem szerint Rafto kapta meg a maradék papírt, amikor
felhagytunk az árusításával. Méghozzá egy félig szétesett, holland ezüst
tolltartóért cserébe. Micsoda memóriája van az asszonynak.
Harry letette a kagylót és tudta, hogy Bergenbe kell mennie. Vissza
Bergenbe.
Este kilenckor Oslóban a Brynsallé hatos számának második emeletén
még javában égett a villany. Vörös tégla és szürke acélborítású
homlokzatával a hatemeletes épület kívülről pont úgy festett, mint bármely
más irodaház. És többé-kevésbé belülről is, mivel a több mint négyszáz
alkalmazott zöme mérnök, IT-szakértő, szociológus, laboráns és fotós volt.
Mindazonáltal ezen a helyen a „A szervezett és egyéb súlyos bűnözés elleni
nemzeti hatóság” irodái kaptak helyet, amely korábbi elnevezésének
rövidítése okán továbbra is KRIPOS néven élt a köztudatban.
Espen Lepsvik éppen hazaküldte az embereit, miután még egyszer
átrágták a nyomozás aktuális állását. Csupán egy férfi maradt még ülve a
kopár, hideg neonfényben fürdő tárgyalóban.
– Ez nem volt sok – összegezte Harry Hole.
– Ez igazán takaros körülírása a semminek – értett egyet Espen Lepsvik,
miközben hüvelyk- és mutatóujjával lecsukott szemét masszírozta. – Mi
lenne, ha beülnénk valahova egy sörre, ahol elmesélheted, hogy ti mire
jutottatok az üggyel kapcsolatban.
Miközben Espen Lepsvik a városközpont felé hajtott, Harry
összefoglalta az eseményeket. A Justisenbe indultak, ami mindkettőjüknek
útba esett hazafelé. Miután Harry végzett a beszámolóval, beültek a
kocsmába, amit nem csupán a sörre szomjazó egyetemisták, hanem a még
szomjasabb ügyvédek és rendőrök is előszeretettel látogattak.
– Azon gondolkodom, hogy Skarre helyett Katrine Brattot viszem
magammal Bergenbe – mondta Harry és belekortyolt az ásványvízbe. –
Még egyszer átnéztem a
papírjait, mielőtt felmentem hozzátok. Nagyon új még, de a
dokumentumokból kiderült, hogy Bergenben már két gyilkossági ügyön is
dolgozott, amelyeknél, ha jól emlékszem, te vezetted a nyomozást.
– Bratt, aha. Emlékszem rá – vigyorodott el Espen Lepsvik és a bár felé
intett egy újabb sörért.
– Elégedett voltál vele?
– Átkozottul elégedett voltam vele. Átkozottul. ügyes. – Lepsvik
Harryra kacsintott, aki megállapította, hogy a másik tekintete már
kellőképpen eltompult a hosszú nap és a három sör után. – És ha nem
lettünk volna mindketten házasok, talán még be is próbálkoztam volna nála,
ki tudja?
Lepsvik felhajtotta a maradék sörét.
– Inkább azt szerettem volna megtudni, hogy szerinted mennyire stabil –
mondta Harry.
– Stabil?
– Igen. Van benne valami. nem is tudom, hogy fogalmazzak. Valami
szélsőségesség.
– Értem, mire gondolsz. – Espen Lepsvik lassan bólogatott, és
megpróbált Harry arcára fókuszálni. – Az aktája hibátlan. De – és ez
maradjon köztünk – hallottam akkoriban ezt-azt róla és a férjéről.
Lepsvik némi biztatást keresett Harry arcán, és bár nyomát sem találta,
azért folytatta:
– Valami... tudod, na... lakk és bőr. Szado-mazo cuccok. Biztos olyan
klubokba is járnak. Egy kissé perverz.
– Ez nem tartozik rám – közölte Harry.
– Nem, nem, persze. Rám sem! – Lepsvik védekezően maga elé emelte a
kezét. – Különben is, ezek csak pletykák. De tudod, mit? – Lepsvik
csukladozva felnevetett, majd az asztal fölött olyan közel hajolt Harryhoz,
hogy az érezte sörszagú leheletét: – Hát, az én nyakamra nyugodtan
rárakhatott volna egy pórázt.
Harry rájött, hogy lehetett valami a tekintetében, mert Lepsvik
hirtelenjében olyan arcot vágott, mint aki azonnal megbánta, amit mondott
és gyorsan visszahúzódott az asztal túloldalára. Majd némileg hivatalosabb
hangnemben folytatta:
– Ez a nő egyszerűen profi. Okos. Erős és elkötelezett. Olykor egy kissé
erőszakosan ragaszkodott hozzá, hogy segítsek neki néhány ügyben,
amelyek már rég le voltak zárva. De semmi szín alatt nem mondanám róla,
hogy instabil lenne, épp ellenkezőleg. Inkább egy kissé zárkózott és furcsa.
De vannak ezzel így mások is. Igen, szerintem ti ketten tökéletes csapatot
alkotnátok.
Harry gúnyosan elmosolyodott és felállt: – Kösz a tippet, Lepsvik.
– Hé, és mi lesz az ellenszolgáltatással? Valami tipp, javaslat tőled? Van
valami néha. közted és közte?
– Az én tippem az – mondta Harry és egy százast dobott az asztalra –,
hogy hagyd inkább a parkolóban az autódat.
Tizennegyedik fejezet
Kilencedik nap. Bergen
Harry még egyszer megnyomta a csengőt. Valahogy olyan volt ez, mint
kisfiú korában, amikor a nyári szünetben mindenki elutazott, és egyedül
csak ő maradt Oppsalon. Amikor Oysteinék vagy a többiek ajtaján
csengetett, abban reménykedve, hogy valami csoda folytán legalább az
egyikük otthon lesz, és nem a nagymamánál tölti a vakációt Haldenben, a
soni nyaralóban pihen, esetleg egy dániai kempingtúrán vesz részt. Egymás
után nyomogatta a csengőket, míg be nem látta, hogy már csak egy
lehetőség van hátra. Facipő. Akivel amúgy sem ő, sem Oystein nem
szeretett játszani, de aki árnyék módjára folyton ott volt a közelükben és
ana várt, hogy egyszer csak megváltozik a véleményük és ha ideiglenesen
is, de őt is beveszik a bandába. Feltehetőleg azért választotta Harryt és
Oysteint, mert kétségtelen volt, hogy nem ők a legnépszerűbb srácok a
környéken, és úgy saccolta, hogy ebbe a klubba jóval nagyobb esélye van
bekerülni, mint a többibe. Most pedig eljött a nagy lehetőség, mert már csak
ő maradt. Harry tudta, hogy Facipő mindig otthon van, mert a családja nem
engedheti meg magának, hogy elutazzanak és egyetlen barátja sincs, akivel
játszhatna.
Harry papucscsoszogást hallott odabentről, majd az ajtó résnyire kinyílt.
A nő arca felderült. Pontosan úgy, ahogy Facipő anyjának az arca, amikor
meglátta Harryt az ajtajukban. Soha nem hívta be a házba, csak Facipő után
kiabált vagy bement érte, ráförmedt, ráadta azt a csúnya anorákot és
kitessékelte az ajtó elé a lépcsőre, ahol Facipő lecövekelt és mogorván
bámult Harryra. És ő tisztában volt vele, hogy Facipő tudja.
Érezte a fiú néma gyűlöletét, miközben lefelé bandukoltak a trafikhoz.
De igazából nem bánta. Így legalább elment egy kis idő.
– Idar sajnos nincs itthon – mondta Vetlesen asszony. – De jöjjön be és
várja meg itt. Azt mondta, hogy csak sétál egy keveset.
Harry megrázta a fejét és azon tűnődött, vajon az asszony észrevette-e a
sötétségbe hasító kék fényt mögötte az úton. A fejét merte volna tenni rá,
hogy ez annak az ütődött Skarrénak a számlájára írható.
– Mikor ment el itthonról?
– Nem sokkal öt előtt.
– De hát az már órákkal ezelőtt volt – mondta Harry. – Mondta, hogy
mikor jön vissza? Az asszony a fejét rázta. – Azt hiszi, elmond nekem
bármit is? Még a saját anyjának sem mond semmit.
Harry megköszönte, és közölte, hogy később még visszanéz. Azután
leballagott a lépcsőn, majd végig a kaviccsal felszórt úton a kertkapuhoz.
Idar Vetlesent nem találták meg sem az irodájában, sem a Leonban, a
curlingklub pedig zárva volt. Harry behúzta a kaput maga mögött és a
rendőrkocsihoz ment. Az autó ablaka kinyílt.
– Kapcsolja ki a kék fényt! – szólt oda a sofőrnek és a hátsó ülésen
terpeszkedő Skarréhoz fordult. – Az anyja azt állítja, hogy nincs itthon, és
szerintem igazat mond. Maradjatok itt, hátha visszajön. Hívd fel az
ügyeletet és mondd meg nekik, hogy adjanak ki körözést ellene. De a
rádión egy hangot se, világos?
Harry visszaindult a városba. Útközben felhívta a Telenor központját,
ahol közölték vele, hogy Torkildsen már hazament és hogy Idar Vetlesen
mobiltelefonjának bemérését formális úton csak másnap reggel kérheti.
Letette a telefont és felhangosította a Slipknot Vennilionját, de rögtön rá is
jött, hogy pillanatnyilag nem bírja elviselni, ezért benyomta az eject
gombot, hogy kicserélje egy Gil Evans lemezre, amit a kesztyűtartó
legmélyéről bányászott elő. Miközben a lemezzel küzdött, a rádióban az
NRK 24 órás hírszolgálata jelentkezett.
– A rendőrség egy orvos után nyomoz. A harmincas éveiben járó
bygdoyi lakos kapcsolatba hozható a Hóember-gyilkosságokkal.
– A rohadt életbe! – bömbölte Harry, és a szélvédőhöz vágta Gil Evanst.
A CD-tok apró szilánkokra tört, a lemez pedig a lábtörlőre gurult. Harry
frusztráltan a gázra taposott és megelőzött egy tartálykocsit, ami a belső
sávban haladt. Húsz perc. Összesen húsz percbe telt. Mi a bánatért nem
adnak a kapitányságnak rögtön egy mikrofont és állandó adásidőt?
A kapitányság kantinja már kiürült estére, Harry mégis ott találta a nőt
az uzsonnacsomagjával egy kétszemélyes asztal mellett. Harry lezökkent a
másik székre.
– Kösz, hogy nem mesélte el senkinek, hogy elvesztettem a fejemet
Finnoyön – mondta Katrine halkan.
Harry biccentett. – Hová tűnt?
– Kijelentkeztem a szállodából és a háromórás géppel visszajöttem
Oslóba. Egyszerűen csak el akartam jönni onnan. – Katrine a teásbögrébe
bámult. – Én. sajnálom.
– Nincs semmmi baj – nyugtatta meg Harry, és a nő előrehajló, vékony
nyakát nézte, amit látni engedett feltűzött haja és az asztalon fekvő, remegő
kezét. Most egészen ásmilyennek látta. – Amikor a kemény srácok először
vesztik el a fejüket, akkor abba mindent beleadnak.
– Miért?
– Talán mert nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy elveszítsék az
önuralmukat. Katrine bólintott, de továbbra is a bögrére szegezte a
tekintetét.
– De maga is mindig olyan borzasztóan fegyelmezett, Harry. Sosem
veszti el az önuralmát?
Katrine felemelte a pillantását, Harry pedig arra gondolt, hogy biztosan
íriszének különlegesen intenzív ragyogása miatt tűnik a szeme fehérje
szinte kékesen csillogónak. A cigarettája után nyúlt. – Nekem már rengeteg
tapasztalatom van abban, milyen az, amikor az ember elveszíti a fejét. Ha
jól belegondolok, mást sem csináltam, csak erre edzettem. Önuralom terén
mondhatni fekete öves vagyok.
Katrine halványan elmosolyodott.
– Egyszer rutinos bokszolók agyi aktivitását mérték – folytatta Harry. –
Tudta, hogy egy meccs alkalmával többször is elveszítik az eszméletüket?
Egy-egy másodpercre. Valamiért mégis képesek talpon maradni. Ilyenkor a
testük, mintha tudná, hogy ez csak átmeneti, átveszi az irányítást és
egyenesen tartja őket addig, amíg vissza nem tér a tudatuk. – Harry kirázott
egy cigarettát a dobozból. – Én is elvesztettem az önuralmamat odakinn a
nyaralóban. Csak annyi a különbség, hogy ennyi év után az én testem
tisztában volt vele, hogy hamarosan visszatér a kontroll.
– De hogy csinálja? – kérdezte Katrine, és kisöpört egy tincset az
arcából. – Hogyhogy nem üti ki azonnal?
– Csinálja azt, mint a bokszolók: kövesse az ütést és ne küzdjön ellene.
Túlságosan sokáig úgysem tudja kizárni. Engedje be apránként, azután
pedig zsilipelje ki, mint valami víztározó, csak ne hagyja, hogy felgyűljön,
mert akkor áttöri a gátat.
Harry a szájába dugta a cigarettát.
– Tudom, hogy ezt már a főiskolán is elmondták magának a
pszichológia előadásokon. De az én személyes taktikám most jön: még ha
az elevenébe vág is a dolog, akkor is mindig tudatosítania kell magában,
hogy mit érez. És mindenkor fel kell mérnie, hogy az tönkreteszi-e.
– Oké – bólintott Katrine. – És mit csinál olyankor, amikor úgy érzi,
hogy tönkreteszi?
– Akkor keresnie kell egy másik munkát magának. A nő hosszasan nézte
Harryt.
– És maga mit csinált, Harry? Mit csinált, amikor azt érezte, hogy
tönkreteszi?
Harry finoman a filterbe harapott és érezte, ahogy a puha, száraz anyag
megcsikordul a fogai alatt. Arra gondolt, hogy Katrine akár a lánya vagy a
húga is lehetne, mert ugyanabból a fából faragták, mint őt magát. Kemény,
erős és tömör anyagból, nagy és mély repedésekkel.
– Elfelejtettem másik munkát keresni.
Katrine szélesen elmosolyodott. – Tudja mit? – mondta halkan. – Nem?
A nő kinyújtotta a kezét, kivette a cigarettát Harry szájából és előrehajolt az
asztal fölött.
– Szerintem.
A kantin ajtaja felpattant. Holm volt az.
– A TV2-n – zihálta. – Épp most megy a híradóban. Rafto és Vetlesen,
mindketten névvel és fotóval.
És ezzel kitört a káosz. Bár már este tizenegy óra volt, a kapitányság
előcsarnoka alig harminc percen belül csak úgy hemzsegett az újságíróktól
és fotósoktól. Mind arra vártak, hogy a nyomozást vezető Espen Lepsvik, a
gyilkossági csoport vezetője, a bűnügyi igazgató, a rendőrfőkapitány vagy
tulajdonképpen bárki lejöjjön és nyilatkozzon valamit az ügyben. Azt
morogták, hogy a rendőrségnek végül is tisztában kellene lennie a
felelősségével, hogy egy ilyen komoly, megrázó és nem utolsósorban
eladható ügyben megfelelően tájékoztassa a nyilvánosságot.
Harry az átrium emeleti korlátjánál állt és a sajtósokat figyelte, ahogy
nyugtalan cápaként köröznek odalenn, egymással konzultálnak, igyekeznek
segíteni és kicselezni egymást, blöffölnek és csalikat dobnak be. Hallott
valaki bármit? Lesz még az este folyamán sajtótájékoztató? Vagy legalább
improvizálnak valami rövidet? Vetlesen tényleg útban van már Thaiföld
felé? Közeledett a deadline, a határidő, a lapzárta, valaminek végre
történnie kell.
Valahol olvasta, hogy a deadline szó az amerikai polgárháborúból
származik, amikor is megfelelő kerítés híján, ami mögé az összefogdosott
hadifoglyokat zárhatták volna, egy kört rajzoltak a földre. Ezt a vonalat
hívták deadline-nak, és mindenkit, aki kilépett belőle, azonnal
keresztüllőtték. Pontosan ugyanez történt odalenn az előcsarnokban a
sajtósokkal is: a hírekért küzdőket foglyul ejtette a deadline, nem
mozdulhattak sehová.
Harry épp a tárgyaló felé tartott a többiekhez, amikor megszólalt a
telefonja. Mathias volt az.
– Meghallgatta az üzenetet, amit a telefonján hagytam? – kérdezte.
– Még nem jutottam el odáig, itt épp elszabadult a pokol – válaszolta
Harry. – Visszahívhatom később?
– Természetesen – mondta Mathias. – De Idarról van szó. Láttam a
hírekben, hogy keresik.
Harry átvette a telefont a másik kezébe. – Mondja gyorsan!
– Idar ma reggel felhívott és a carnadrioxidról kérdezett. Néha felhív,
hogy különböző gyógyszerekről tájékozódjon. A farmakológia sosem volt
erős oldala. Ezért aztán nem is foglalkoztam volna a hívásával
különösebben. Csak éppen a carnadrioxid erősen mérgező hatású
gyógyszer, úgyhogy gondoltam, nem árt, ha tudnak róla.
– Persze, természetesen – hadarta Harry a zsebeiben turkálva. Végül
ráakadt egy összerágott ceruzacsonkra és egy villamosjegyre. – Carna.?
– Carnadrioxid. A kúpcsiga mérgéből nyerik és rákos, valamint HIV-
betegek esetében alkalmazzák fájdalomcsillapítóként. Ezerszer
hatékonyabb, mint a morfium, de már a minimális túladagolás is azonnal
megbénítja az izmokat. A szív és a légzőszervek leállnak és azonnal
bekövetkezik a halál.
Harry jegyzetelt. – Oké. Volt még valami?
– Semmi. Eléggé stresszesnek tünt a hangja. Csak megköszönte a
segítséget és letette.
– Van valami ötlete, hogy honnan telefonált?
– Nincs. De az akusztika egy kissé furcsa volt. Biztos, hogy nem az
irodájából hívott. Úgy hangzott, mintha egy templomban vagy egy
barlangban lenne, érti?
– Értem. Köszönöm, Mathias, hívjuk, ha további részletekre lenne
szükségünk.
– Én csak örülök, ha a segítségükre...
Harry már nem hallotta a folytatást, mert időközben megszakította a
hívást.
A tárgyalóban a kis nyomozócsoport tagjai kávésbögréiket szorongatva
ültek, és arra vártak, hogy az egyre vészjóslóbban prüszkölő masina újra
teletöltse a kiöntőt. A kabátjaik a szék támláján pihentek. Skarre az imént
ért vissza Bygdoyről. Beszámolt a beszélgetésről, amit Idar Vetlesen
anyjával folytatott, aki egyre csak azt ismételgette, hogy az égvilágon
semmit nem tud és hogy ez az egész csak valami szörnyű félreértés.
Katrine Borghilddel, Vetlesen asszisztensével beszélt, aki ugyancsak
ennyit tudott mondani.
– Amennyiben szükséges, holnap kihallgatjuk őket – mondta Harry. –
Attól tartok, pillanatnyilag sokkal nagyobb problémával állunk szemben.
A másik három kikerekedett szemmel hallgatta, ahogy Harry
összefoglalta a Mathiastól hallottakat és a gyógyszert nevét felolvasta a
villamosjegy hátuljáról. Carnadrioxid.
– Szerinted így ölte meg őket? – kérdezte Holm. – Bénulást okozó
gyógyszerrel?
– Ez az! – rikkantotta Skarre. – Ezért rejtette el a hullákat. Mert ha a
boncoláskor kiderül, milyen gyógyszert használt, akkor a nyomok
visszavezetnének hozzá.
– Az egyetlen, amit biztosan tudunk – kezdte Harry –, az az, hogy Idar
Vetlesen elveszítette a kontrollt. És hogy amennyiben ő a Hóember, akkor
megtörte a mintát.
– A kérdés az – szólalt meg Katrine –, hogy most éppen ki a célpontja.
Mindenesetre valaki hamarosan meghal attól az anyagtól.
Harry megdörgölte az állát. – Kinyomtatta a listát Vetlesen
telefonbeszélgetéseiről, Katrine?
– Igen. Közben megszereztem a számokhoz tartozó neveket is és
Borghilddal közösen végigvettük. Zömmel a pácienseiről van szó. Volt még
két beszélgetés Krohnnal, az ügyvédjével, illetve az, amit az imént maga is
említett Lund-Helgesennel. És volt még egy a Popper Kiadóval.
– Ez összességében tényleg nem sok – állapította meg Harry.
Maradhatunk még kávét vedelve és a buta fejünket vakargatva ki tudja,
meddig. Vagy hazamegyünk és reggel ugyanilyen ostoba, de legalább
kipihent fejjel visszatérünk.
A többiek rámeredtek.
– Nem vicceltem – vakkantotta Harry. – Nyomás hazafelé!
– Itt vagy?
Eli Kvale meglepetten nézte a fiát, aki a konyhaasztalnál üldögélve
újságot olvasott. A háttérben a rádió zümmögött.
Először majdnem meg is kérdezte tőle, hogyhogy nem az apjával ül a
nappaliban, de aztán az jutott az eszébe, hogy miért ne jöhetett volna
Trygve a konyhába, ha beszélgetni akar vele. Azt leszámítva persze, hogy
ez nem így volt. Eli töltött magának egy csésze teát, leült és csendben nézte
Trygvét. Olyan helyes fiú volt. Azt hitte, hogy csúnyának fogja találni, de
tévedett.
Egy hang a rádióban azt állította, hogy a nők vezető pozícióba
kerülésének már rég nem a férfiak képezik akadályát, sokkal inkább az,
hogy a vállalatok nem képesek a törvényi előírásoknak megfelelő női
létszámot megtölteni. A dolgozó nők többsége ugyanis láthatólag betegesen
idegenkedik magasabb tisztséget vállalni, mert ott kritikának volna kitéve,
sokkal többet követelnének tőle, és nem volna senki, akinek elbújhatna a
háta mögé.
– Olyan ez az egész, mint amikor a gyerekek kisírják maguknak a zöld
pisztáciafagyit, utána pedig, amikor végre megkapták, prüszkölve
kiköpködik – tette hozzá a hang. – Elég bosszantó. Itt az ideje, hogy a
hölgyek felelősséget vállaljanak és egy kis bátorságot mutassanak!
Igen, gondolta Eli, itt az ideje.
– Valaki odajött ma hozzám az ICA-ban – szólalt meg Trygve.
– Igen? – kérdezte Eli és érezte, hogy a torkába ugrik a szíve.
– Azt kérdezte, hogy te és apa vagytok-e a szüleim.
– Nahát – mondta Eli könnyedén. Túlságosan is könnyedén. Úgy érezte,
hogy forogni kezd vele a konyha. – És mit válaszoltál?
– Hogyhogy mit válaszoltam? – nézett fel Trygve az újságból. –
Természetesen azt válaszoltam, hogy igen.
– De hát ki kérdez ilyesmit?
- Mi van veled, anya?
– Ezt hogy érted?
– Egészen elsápadtál.
– Semmi, édesem. Ki volt az a férfi?
Trygve visszbújt az újságjába. – Mondtam én egy szóval is, hogy férfi
volt?
Eli felállt, lehalkította a rádiót, ahol egy női hang éppen köszönetet
mondott a gazdasági miniszternek és Arne Stepnek a vitáért. Kinézett a
sötétbe. Odakinn néhány hópehely szállingózott a levegőben céltalanul,
saját akarat híján és mintegy fittyet hányva a nehézségi erőre. Csupán földet
akartak érni valahol, mindegy hol, utána pedig felolvadni és eltűnni. Volt
ebben valami szomorú.
Eli megköszörülte a torkát.
– Hogyan? – kérdezte Trygve.
– Semmi – válaszolta neki. – Azt hiszem, egy kicsit megfáztam.
A kinti hideg jótékonyan simogatta égő bőrét. Harry meg tudta volna
csókolni ezt a várost.
Amikor hazaért, megpróbált a mosogatókagylóba maszturbálni, helyette
azonban telehányta, majd a naptárt bámulta, ami egy szögön lógott a
konyhapolc alatt. Rakeltöl kapta karácsonyra két évvel ezelőtt. Képek
voltak benne hármójukról. Egy-egy kép minden egyes hónapnál, amikor
együtt voltak. November. Sárga falevelek és a halványkék ég előtt állva
Rakel és Oleg nevet rá. Az ég pontosan olyan kék, mint Rakel ruhája,
azokkal a kis fehér virágokkal, amit az első alkalommal is viselt. Úgy
döntött, ma éjszaka ebbe a világoskék mennyországba álmodja vissza
magát. Azután kinyitotta a konyhaszekrényt, csörömpölve félresöpörte az
üres kólásüvegeket – és ó, igen, ott álldogált hátul. Egy érintetlen üveg Jim
Beam. Harry sosem kockáztatta meg, hogy egyetlen korty ital se legyen a
lakásban, még a legjózanabb időkben sem. Mert tudta, mire volt képes,
hogy „anyagot” szerezzen magának, amikor először visszaesett. Mintha
csak halogatni akarta volna az elkerülhetetlent, lassan végigsimított a
címkén. Azután kinyitotta
az üveget. Mennyit kell még innia? A fecskendőn, amit Vetlesen
használt, piros lerakódás jelezte, mennyi mérget használt a férfi. Piros, mint
a cochenille. Én édes Cochenillém.
Nagy levegőt vett és felemelte az üveget. A szájához vonta és érezte,
ahogy a teste megfeszül, felkészül a sokkra. Azután ivott. Mohón és
kétségbeesetten, mintha mihamarabb maga mögött akarná tudni. A hang,
ami minden kortynál feltört a torkából, olyan volt, mint a zokogás.
Tizenhetedik fejezet
Tizennegyedik nap. Jó kírek
Oda érezte, hogy valami nem stimmel. Pedig már az adás végéhez
közeledtek és eddig minden úgy ment, mint a karikacsapás. Arve Stop
ragyogó volt, Bosse pedig kiválóan szórakozott. Stop kijelentette, hogy
azért tekintik elitistának, mert elitista. És hogy attól nem fognak kevésbé
emlékezni rá, ha egyszer-kétszer orbitális bakot lő.
– A legjobb történetek soha nem a nagy, könnyen elért sikerekről
szólnak, hanem a látványos vereségekről – magyarázta Stop. – Bár Roald
Amundsen érte el elsőként a Délisarkot, Norvégián kívül mindenki inkább
Robert Scott nevére emlékszik. Napóleon egyetlen győzelme sem olyan
emlékezetes, mint a Waterlooi veresége. Szerbia egész nemzeti büszkesége
egy olyan csatára épül, amit a törökök ellen vívtak 1389-ben a Rigómezőn,
és amely küzdelemben mellesleg a szerbek szenvedtek vereséget. És
gondoljanak csak Jézusra! Azt a férfit, aki állítólag győzedelmeskedett a
halál fölött, diadalmas alakként kellene ábrázolni. Ehelyett a keresztények
minden idők leglátványosabb vereségét részesítik előnyben: amikor a
kereszten függ és már csaknem feladta a küzdelmet. Mert a vesztesek
történetei mindig sokkal jobban megérintenek bennünket.
– Ezek szerint úgy tervezi, hogy olyan lesz, mint Jézus?
– Nem – válaszolta Stop és lesütött szemmel mosolygott, miközben a
közönség nevetett. – Én egy gyáva nyúl vagyok. A felejthető sikerekre
hajtok.
Hírhedt arroganciája helyett Stop ezúttal egy meglepően szimpatikus,
majdhogynem alázatos oldaláról mutatkozott be. Bosse megkérdezte tőle,
hogy a megrögzött agglegényévek után nem vágyik-e esetleg néha arra,
hogy állandó partnere legyen. És amikor Stop igennel válaszolt, majd
hozzátette, hogy csupán ezidáig még nem találta meg a megfelelő hölgyet,
Oda biztosra vette, hogy Stopre levelek ezrei várnak majd. A közönség
hosszú, szívből jövő tapssal jutalmazta a választ. Majd amikor ezt követően
Bosse drámai bevezetővel felkonferálta „az oslói rendőrség magányos és
folyton vadászó farkasát, Harry Hole nyomozót”, Oda meg mert volna
esküdni rá, hogy Stop arcán, amikor a kamera egy pillanatra ráirányult,
meglepetés látszik.
Bossénak láthatólag annyira tetszett a komoly kapcsolatot firtató
kérdésére kapott válasz, hogy megpróbálta tovább gombolyítani ezt a
fonalat és megkérdezte, hogy Harry, aki tudomása szerint szintén szingli,
nem vágyik-e egy nő után. Harry mosolyogva rázta a fejét. Bosse azonban
nem tágított és megkérdezte, hogy csak nem valaki egészen különlegesre
vár-e.
– Nem – hangzott Harry rövid válasza.
Az ilyen szűkszavú válaszok Bossét általában további kérdésekre
szokták sarkallni, de tisztában volt vele, hogy nem szúrhatja el az este
fénypontját. A Hóembert. Így aztán megkérte Harryt, hogy meséljen arról,
ami egész Norvégiát lázban tartja: az ország első valódi sorozatgyilkosáról.
Harry biccentett és mesélni kezdett. Furcsa, kitekeredett testtartásban ült a
számára túl kicsinek tűnő karosszékben, és rövid, szaggatott mondatokban
foglalta össze a történteket. Hogy az utóbbi években több olyan eltűnési
eset történt, amelyek között szembeötlő hasonlóságokat lehetett felfedezni.
Az eltűnt nők mindegyike párkapcsolatban élt, volt gyermekük, és soha
többé nem bukkantak fel. Még csak a holttestük sem került elő.
Bosse komoly arcot vágott, amivel nyilvánvalóvá kívánta tenni, hogy
pillanatnyilag az abszolút poénmentes zónában tartózkodnak.
– Ebben az évben Birte Becker hasonló körülmények között tűnt el a
fővárosból, Hoffban lévő otthonából – mondta Harry. – Közvetlenül ezután
meggyilkolták Sylvia Ottersent Sollihogdán, Oslo mellett. Ez volt az első
alkalom, amikor holttestet találtunk. Legalábbis egy részét.
– Mivel csak a fejét találták meg, igaz? – egészítette ki Bosse. Kellően
tényszerű a beavatottak számára és épp eléggé drasztikus a
beavatatlanoknak. Olyan profin csinálta, hogy Odának végigfutott a hátán a
hideg.
– Azután Bergen közelében megtaláltuk egy eltűnt rendőr holttestét –
folytatta Harry kizökkenthetetlenül. – A férfinek tizenkét évvel ezelőtt
veszett nyoma.
– Vas-Raftót – szúrta közbe Bosse.
– Gert Raftót – helyesbített Harry. – Néhány nappal ezelőtt pedig
rábukkantunk Idar Vetlesen holttestére Bygdoyön. Több holttestünk nincs.
– A maga számára mi volt a legmegrázóbb ebben az ügyben? – Oda
hallotta a türelmetlenséget Bosse hangjában, ami egyrészt nyilván annak
volt köszönhető, hogy Harry nem reagált a fejre vonatkozó végszóra,
másrészt pedig annak, hogy a gyilkosságokat egyáltalán nem mesélte el
plasztikusan, ahogy Bosse remélte.
– Az, hogy olyan sok év múlt el, mire felismertük, hogy összefüggés van
az eltűnések között.
Egy újabb unalmas válasz. A felvételvezető jelzett Bossénak, hogy
kezdjen el gondolkodni a következő téma átvezetésén.
Bosse egymáshoz illesztette ujjhegyeit. – Az ügyet azonban
felderítették, maga pedig hirtelen ismét hőssé vált, Harry. Milyen érzés?
Érkeznek rajongói levelek? – Lefegyverező, kisfiús mosoly. Kikerültek a
viccmentes zónából.
A főtiszt lassan bólintott és teljes összpontosítással megnedvesítette az
ajkát, mintha a válasz megfogalmazása valamiért különösen fontos lenne: –
Nos. Korábban, még az ősz elején kaptam egy levelet. De Stop úr erről
bizonyára többet tud mesélni nekünk.
Közeli Stopról, aki szelíden, kérdő pillantással néz Harryra. Két hosszú,
néma másodperc. Oda az alsó ajkába harapott. Mit akar ezzel Harry? Végül
Bosse ragadta magához a szót:
– Igen, Stop tennészetesen rengeteg rajongói levelet kap. És biztosan
felbukkannak körülötte groupie-k is. És mi a helyzet magával, Hole?
Magának is vannak lelkes hölgyrajongói? Vannak esetleg kifejezetten
rendőrgroupie-k is?
A közönség óvatosan nevetgélt. Harry Hole megrázta a fejét.
– Ugyan már – nyaggatta tovább Bosse. – Még sosem fordult elő, hogy
egy nőnemű újonc a testületből korrepetálást szeretett volna
testmotozásból?
A termen végre rendes nevetés futott végig. Méghozzá szívből. Bosse
elégedetten vigyorgott.
Harry Holénak arcizma sem rándult, helyette rezignált pillantást vetett a
kijárat irányába. Egy másodperc töredékéig Oda azt hitte, hogy fogja magát
és elhagyja a stúdiót. Helyette azonban a mellette ülő Stophoz fordult:
– Maga mit csinálna, Stop úr, ha Trondheimben egy előadása után egy
nő odamenne magához és azt mondaná, hogy ugyan csak egy melle van, de
szívesen szexelne magával? Meghívná egy kis korrepetálásra a szállodai
szobájába?
A közönség hirtelen elnémult, Bosse pedig szemmel láthatólag
megrökönyödött.
Egyedül Arve Stop tűnt úgy, mint aki szórakoztatónak találja a kérdést.
– Nem, egészen biztosan nem tennék ilyet. Nem mintha egy mell nem lenne
élvezetes, hanem mert a trondheimi hotelágyak borzasztóan keskenyek.
A közönség nevetett, de meglehetősen erőtlenül, mintha inkább csak
annak örülnének, hogy ez az egész nem lett még kínosabb. Felkonferálták a
pszichológusnőt.
A felnőttek játékairól kezdtek beszélgetni, Odának pedig feltűnt, hogy
Bosse úgy irányítja a dolgokat, hogy Harry kimaradjon a társalgásból.
Láthatólag úgy döntött, hogy a mai nem a kiszámíthatatlan nyomozó napja
lesz. Ezért aztán Arve Stop, akinek viszont láthatólag kifejezetten jó napja
volt, annál több időt kapott.
– És maga mit szeret játszani, Stop úr? – érdeklődött ártatlan arccal
Bosse, ami semmiképpen sem ártatlan hátsó gondolatát csak tovább
hangsúlyozta. Oda boldog volt, mert ezt a kérdést ő találta ki.
De még mielőtt Stop válaszolhatott volna, Harry Hole Stop felé hajolt,
majd hangosan és jól érthetően ezt kérdezte: – Hóembert épít?
És ez volt az a pillanat, amikor Oda úgy érezte, hogy valami nem
stimmel. Hole kihívó, dühös hanglejtése, agresszív testtartása. Stop
magasba szökő szemöldöke, és az arca, amint grimaszba rándul, ő maga
pedig szinte összezsugorodik. Bosse elnémult. Odának fogalma sem volt
róla, mi történik, közben viszont ösztönösen négy néma másodpercet
számolt meg, ami élő adás esetében egy örökkévalósággal ér fel. Azután
rájött, hogy Bosse nagyon is jól tudja, mit csinál. Mert bár kötelességének
tekintette, hogy a beszélgetés során megőrizze az udvarias hangnemet,
természetesen azzal is tisztában volt, hogy elsősorban a szórakoztatás a
feladata. Márpedig nincs is szórakoztatóbb annál, mintha dühös,
önuralmukat vesztett emberek élő adásban elsírják magukat, összeomlanak,
vagy egyéb módon tárják fel a hatalmas publikum előtt érzelmeiket. Ezért
aztán elengedte a gyeplőt és csak nézte Stopot.
– Persze, hogy szoktam hóembert építeni – válaszolta Stop, miután az a
bizonyos négy másodperc letelt. – Méghozzá a tetőteraszomon, az
úszómedence mellett. Olyanra formázom őket, hogy a királyi család egy-
egy tagjára hasonlítsanak. Azután pedig tavasszal boldogan végignézem,
ahogy az egész idejétmúlt társaság lassan elolvad és eltűnik a föld színéről.
Az este folyamán első alkalommal fordult elő, hogy Stop
megnyilatkozása sem nevetést, sem tapsot nem aratott. Oda arra gondolt,
hogy Stop bizonyára tisztában volt vele, hogy egy ilyen otromba
antiroyalista kijelentéssel soha nem fogja maga mellé állítani a közönséget.
Bosse eltökélten lecsapott a beálló csendre és felkonferálta a
popcsillagot, aki a legutóbbi nyílt színen történt összeroppanásáról fog
beszélni, azután pedig azzal zárja az adást, hogy elénekli a dalt az új
kislemezéről, amit különben csak hétfőtől játszanak majd a rádiók.
– Mi a franc volt ez? – érdeklődött Gubbe, a gyártásvezető, aki
közvetlenül Oda mögött állt.
– Lehet, hogy mégsem teljesen józan – vélte Oda.
– De az ég áldja meg, mégiscsak rendőr! – hitetlenkedett Gubbe. Ebben
a pillanatban Odába belehasított a felismerés, hogy ezért a rendőrért övé a
felelősség. Az ő telitalálata volt. – Ez a pasas egy valódi szenzáció –
suttogta.
A gyártásvezető nem válaszolt.
Miközben az ifjú popcsillag örökletes pszichés problémáját taglalta, Oda
az órára pillantott. Negyven másodperc. Túl komolyra sikerült ez így
péntek estére. Negyvenhárom. Bosse negyvenhat után közbeszólt: – És mi a
helyzet magával, Arve? – Bosse az adás vége felé mindig elkezdte a
keresztnevükön szólítani vendégeit. – Magának van bármiféle tapasztalata
pszichés, netán egyéb örökletes betegségekkel?
Stop elmosolyodott: – Nem, Bosse, azzal sajnos nem szolgálhatok. Ha
csak a teljes szabadságtól való függést nem tekintjük betegségnek. Mert az
valóban a családunk gyenge pontja.
Bosse a záró körökhöz érkezett, már csupán az volt hátra, hogy az
összes vendégen végigszaladjon és felkonferálja a dalt. Néhány zárszó a
pszichológusnőtől a játékokról. Azután:
– És most, hogy a Hóember már nincs közöttünk, bizonyára magának is
jut egy kis ideje a játékra, igaz, Harry?
– Nem – felelte Harry. Olyan mélyen belesüppedt a székbe, hogy hosszú
lába csaknem a popcsillagig elért. – Még nem kaptuk el Hóembert.
Bosse nevetve felhúzta a szemöldökét és a folytatást várta. A poént. Oda
fohászkodni kezdett, hogy jobb legyen, mint amit a felvezetése ígért.
– Én soha egy szóval nem mondtam, hogy Idar Vetlesen volt a Hóember
– folytatta Harry Hole. – Épp ellenkezőleg: minden arra utal, hogy a
Hóember még mindig szabadlábon van.
Bosse kuncogni kezdett. Ezt a fajta nevetést szokta alkalmazni, amikor
vendégei félresikerült humoros próbálkozásai felett próbált átsiklani.
– A feleségem nyugodt éjszakáinak érdekében remélem, hogy csupán
viccel – jegyezte meg hamiskásan.
– Nem – válaszolta Harry. – Nem viccelek.
Oda ismét az órára pillantott és tudta, hogy a felvételvezető mostanra
már a kamera mögött ugrál fel-le, és kezét a torka előtt húzgálva próbálja
jelezni Bossénak, hogy túllépte az adásidőt, és ha azt akarják, hogy az új
slágernek legalább az első refrénje elérje a vége főcímet és a stáblistát,
akkor most már tényleg annak kell következnie. De nem véletlenül
Bosse volt a legjobb. Tudta, hogy ez itt most fontosabb a világ minden
kislemezénél. Ezért aztán tudomást sem véve a felvételvezetőről,
előrehajolt a székén, hogy azok is értsék a dolog jelentőségét, akinek eddig
nem esett le, hogy miről is van itt szó: egy valódi telitalálatról. A szenzációs
bejelentésről. Méghozzá itt, nála, az ő műsorában. Hangjának remegése
majdhogynem valódinak hatott:
– Ezzel azt akarja mondani, Hole, hogy a rendőrség hazudott? Hogy a
Hóember továbbra is szabadlábon van és bármikor újra lecsaphat?
– Nem – mondta Harry. – Nem hazudtunk. Csupán néhány egészen új
momentum került napvilágra az ügyben.
Bosse megpördült a székén, Oda pedig mintha a felvételvezető „egyes
kamera” ordítását hallotta volna. És már fel is bukkant Bosse arca
közeliben:
– Úgy vélem, ezekről a momentumokról bővebben a híradó esti
kiadásában hallhatunk még. Bosse jövő pénteken visszatér. Köszönöm az
estét.
Oda összeszorított szemmel hallgatta a zenekar első taktusait.
– A jó életbe – hallotta a háta mögül a gyártásvezető suttogását. És aztán
még egyszer: – A jó kurva életbe. – Oda legszívesebben üvöltött volna a
boldogságtól. Isten hozott az Északi-sarkon, gondolta. Mi nem csupán ott
vagyunk, ahol az események történnek. Mi magunk vagyunk az esemény!
Huszonkettedik fejezet
Tizennyolcadik nap. Teszt
Reggel hét óra volt. A hajnali fény vastag felhőtakaró mögött rejtőzködött,
amikor Harry végigbaktatott a Frogner egyetlen tömbházának hetedik
emeleti folyosóján. Facipő résnyire nyitva hagyta a lakás ajtaját. Amikor
Harry belépett, Facipő, lábát a zöld dohányzóasztalon pihentetve, bal
kezében egy távirányítóval a díványon terpeszkedett. Mindkét hamutartó
tele volt csikkekkel. A tévé képernyőjén a kis mozaikdarabokká bomlott
képek visszafelé rohantak.
– Tényleg nem kérsz sört? – kérdezte Facipő a félig üres üveget
felemelve. – Mégiscsak szombat van.
Harry úgy érezte, hogy szinte látja a baktériumfelhőt a levegőben.
– Kösz, nem – válaszolta Harry és leült. – Nos?
– Hát, csak ez az egy éjszakám volt rá. – Facipő megállította a DVD-
lejátszót. – Normál esetben több napra van szükségem.
– De ez a pasas nem is profi pókerjátékos – jegyezte meg Harry.
– Nehogy azt gondold – ütögette meg Facipő a sörösüveget. – Jobban
blöfföl, mint a legtöbb kártyajátékos. Ez az a rész, amikor feltetted neki azt
az előre kitalált kérdést, amire azt feltételezted, hogy hazudni fog, ugye?
Facipő elindította a lejátszót, Harry pedig megpillantotta saját magát a
tévéstúdióban. Kissé szűk, hajszálcsíkos zakót viselt, alatta pedig egy fekete
pólót, amit még Rakeltől kapott. Diesel farmer és Dr. Martens bakancs.
Feltűnően kényelmetlen pózban ült, mintha a szék háttámlájából szögek
állnának ki. A kérdés meglepően visszhangosan csengett a tévé
hangszórójából: – Meghívná egy kis korrepetálásra a szállodai szobájába?
– Nem, egészen biztosan nem tennék ilyet – kezdte Stop, de a kép
hirtelen megfagyott, amikor Facipő megállította a lejátszót.
– És biztos vagy benne, hogy itt hazudott? – kérdezte.
– Teljesen – felelte Harry. – Rakel egyik barátnőjéről van szó. A nők
pedig ilyesmivel nem hencegnek. Mit nézel?
– Ha lett volna időm rá, hogy áttegyem számítógépre, most
kinagyíthatnám a szemét. Bár nem is olyan fontos. Így is láthatod, hogy
kitágult a pupillája. – Facipő lerágott körmű mutatóujjával a képernyő felé
bökött.
– Ez a stressz legklasszikusabb jele. És nézd az orrcimpáját, látod, hogy
kiszélesedik egy picit? Mind ezt csináljuk, amikor nyomás alatt vagyunk és
az agynak több oxigénre van szüksége. De ez még nem jelenti azt, hogy
hazudik, hiszen sokan olyankor is stresszesek lesznek, amikor igazat
mondanak. Sokan pedig még akkor sem lesznek azok, amikor hazudnak. Itt
például láthatod, hogy teljesen nyugodtan tartja a kezét.
Harrynak feltűnt, hogy Facipő hangja megváltozott: a recsegés eltűnt,
egyszeriben puhán, szinte kellemesen csengett. Harry a képernyőre
pillantott, Stop kezére, ami nyugodtan feküdt az ölében. A bal kéz a jobb
fölött.
– Sajnos, biztos jelek nem léteznek – folytatta Facipő. – Minden
pókerjátékos különböző. Ezért kell azt megtalálni, mit tesz az illető
másként, amikor hazudik. A különbségekre kell figyelni. Olyan ez, mint a
háromszögelés: két stabil kiindulópontra van szükség hozzá.
– Egy hazugságra és egy igaz válaszra. Elég egyszerűnek tűnik.
– Igen, a tűnik kifejezés valóban helytálló. Ha feltételezzük, hogy igazat
mond, amikor a műsor elején a lapról beszél, illetve arról, miért veti meg a
politikusokat, akkor a másik kiindulási pontunk is megvan. – Facipő
visszatekerte a felvételt, majd elindította. – Nézd!
Harry pedig meresztette a szemét, de úgy tűnt, nem látja, amit kellene.
Megrázta a
fejét.
– A keze – mondta Facipő. – A kezét figyeld.
Harry Stop barna kézfejét vizslatta, ami a szék karfáján pihent.
– Még mindig nyugodt – állapította meg.
– Igen, de most nem teszi egymásra, nem rejti el őket – nyugtázta
Facipő. – A rossz pókerjátékosok esetében klasszikus, hogy amikor gyenge
lapjuk van, nagyon gondosan odafigyelnek, nehogy valaki belelásson.
Amikor pedig blöffölnek, gyakran elgondolkodóan a szájuk elé teszik a
kezüket, hogy elrejtsék az arcvonásaikat. Mások úgy túlozzák el a blöfföt,
hogy felegyenesednek a széken vagy hátrafeszítik a vállukat, hogy
nagyobbnak tűnjenek, mint egyébként. Stop a rejtegetők közé tartozik.
Harry előredőlt. – És van.?
– Igen, van – bólintott Facipő. – És egész idő alatt megfigyelhető.
Leveszi a kezét a karfáról és elrejti a jobbját – gondolom, jobbkezes –,
amikor hazudik.
– Mit csinál, amikor a hóemberépítésről kérdezem? – Harry meg sem
próbálta leplezni az izgalmát.
– Hazudik – közölte Facipő.
– Mármint mikor? Amikor azt mondja, hogy általában szokott építeni,
vagy amikor a tetőteraszról beszél?
Facipő rövidke röfógést hallatott, amit Harry nevetésként értelmezett.
– Azért azt vedd figyelembe, hogy nem egy egzakt tudománnyal van
dolgunk – hangsúlyozta Facipő. – Ahogy már mondtam, ez a fickó nem
rossz kártyajátékos. Miután a kérdésed elhangzott, a keze pár pillanatig még
a karfán volt, mintha igazat akarna mondani. Közben egy kissé kitágult az
orrlyuka, vagyis feszült lett. Azután viszont meggondolta magát, elrejtette a
kezét és előrukkolt egy hazugsággal.
– Pontosan – bólintott Harry. – Ez pedig azt jelenti, hogy valami
rejtegetnivalója van, ugye?
Facipő egymáshoz préselte az ajkait, hogy kifejezze: a kérdés nem is
olyan egyszerű. – Azt is jelentheti, hogy inkább a hazugságot választja,
mert tudja, hogy úgyis át fognak rajta látni. Hogy elrejtse, hogy akár az
igazságot is megmondhatta volna.
– Ezt meg hogy érted?
– Amikor a profi kártyajátékosok jó lapokat kapnak, néha előfordul,
hogy úgy tesznek, mintha blöffölnének, hogy a tétet magasabbra tornázzák.
Épp csak annyira, hogy a tapasztalatlan játékosok azt higgyék, hogy
lelepleztek egy blöfföt és belemenjenek. Nekem úgy tűnik, hogy itt inkább
erről van szó. Egy blöffölt blöffről.
Harry lassan bólintott. – Vagyis szerinted azt akarja elhitetni velem,
hogy rejtegetnivalója van?
Facipő az üres sörösüvegre nézett, majd a hűtőre és egy nem túl
meggyőző próbálkozást tett rá, hogy felemelje méretes testét a díványról.
Felsóhajtott.
– Ahogy már mondtam, ez nem egy egzakt tudomány – ismételte. –
Megtennéd, hogy...
Harry felállt és a hűtőszekrényhez lépett. Csendben káromkodott.
Amikor felhívta Odát a Bosse szerkesztőségében, biztos volt benne, hogy
elfogadják az ajánlatát. És azt is tudta, hogy így zavartalanul kérdezhet
majd Stoptől, mivel ez a műsorszerkezet ezt teljes mértékben megengedi.
Ráadásul a kamera minden válaszadóról vagy közeli vagy úgynevezett
félalakos képet készít. Tökéletes kiindulási pont Facipőnek. És mégis
kudarcot vallottak. Ez volt az utolsó szalmaszál, az utolsó hely, ahol még
némi fény derengett. Minden más a sötétségbe vész. És talán az sok év is,
amit tapogatózással és a szerencsében, véletlenekben reménykedve
töltöttek.
Harry a katonás rendbe sorakoztatott sörösüvegeket bámulta a
hűtőszekrényben. A látvány különös és meglepő kontrasztot alkotott a
lakásban uralkodó káosszal. Habozott. Majd megragadott két üveget. Olyan
hideg volt, hogy szinte égette a tenyerét. Elengedte a hűtőszekrény ajtaját.
– Az egyetlen pont, ahol bizton állíthatom, hogy Stop hazudik – hallotta
Facipő hangját a díványról –, az az, amikor azt válaszolja, hogy a
családjukban nincs sem pszichés, sem örökletes betegség.
Harry a lábát a hűtő ajtajának nyílásába dugta. A gépből kiszűrődő fény
visszatükröződött a függöny nélküli ablaküvegen.
– Ezt ismételd meg! – kérte. Facipő pedig megismételte.
Huszonöt másodperccel később Harry már félúton dübörgött lefelé a
lépcsőn, Facipő pedig félig kiürítette a sörösüveg tartalmát, amit Harry
odahajított neki.
– És volna még valami, Harry – mormolta Facipő maga elé. – Amikor
Bosse megkérdezte, hogy valaki különlegesre vársz-e, nemmel válaszoltál.
– Böfögött egyet. – Jobb, ha nem kezdesz pókerezni, öreg.
Arve Stop egy hideg téli napon látta először Birte Beckert egy előadáson
Oslóban, amit egy rendezvényszervező iroda felkérésére tartott a Sentrum
Auditóriumban. Az a fajta motivációs tréning volt, amire a vállalatok azért
küldik el kimerült és nyúzott alkalmazottaikat, hogy az feltöltse és ezáltal
még keményebb munkára ösztönözze őket. Arve Stop tapasztalatai szerint
az ilyesfajta rendezvények előadói többnyire vagy üzletemberek voltak,
akik valami nem különösebben eredeti ötlettel vívtak ki bizonyos mértékű
sikereket, vagy kisebb sportágak aranyérmes sportolói, esetleg hegymászók,
akik élethivatásuknak tekintették, hogy magas hegyekre küzdjék fel
magukat, majd miután sértetlenül lejöttek, beszámolókat tartottak róla.
Az viszont mindannyiukban közös volt, hogy sikerüket különlegesen erős
akaratuknak és rendíthetetlen erkölcsi tartásuknak köszönhették. Motiváltak
voltak. Ennek pedig másokat is motiválnia kellett.
Arve Stop volt az utolsó előadó – ez állandó feltétele volt annak, hogy
egyáltalán elfogadja a felkérést. Így ugyanis azzal kezdhetett, hogy az előtte
szólókat pénzsóvár nárcisztikus bagázsnak titulálta, majd miután besorolta
őket az általa felállított kategóriák valamelyikébe, megállapította, hogy ő
maga bizony az elsőbe tartozik – vagyis egy kevéssé eredeti üzleti ötlettel
aratott sikert. Azzal folytatta, hogy azt a pénzt, amit a résztvevő cégek erre
a tréningre fordítottak, akár az ablakon is kiszórhatták volna, mert az
alkalmazottaik zöme abban a szerencsés helyzetben van, hogy nincs meg
bennük az az elismerés utáni beteges vágy, ami a pulpituson állók
mindegyikét gyötri. Őt magát is beleértve. Kifejtette, hogy esetében ez a
jellemvonás apja rovására írható, aki soha nem törődött vele igazán. Így
aztán kénytelen a szeretetet és a csodálatot másoknál keresni, és ha lenne
hozzá tehetsége, minden bizonnyal színész vagy zenész lenne.
Mire eljutott erre a pontra, a közönség elképedése rendszerint már
nevetésbe csapott át. És szimpátiába. És Stop azt is tudta, hogy végül
csodálatba torkollik majd. Mert odafenn állt és sugárzott. Sugárzott, mert
ahogy a hallgatói, ő maga is tisztában volt vele, hogy a sikert képviseli. És
az ember nem érvelhet a siker ellen, még ha a sajátjáról van is szó.
Kiemelte a szerencsét, mint a siker legfontosabb összetevőjét, bagatellizálta
a tehetségét és azt hangsúlyozta, hogy a norvég gazdaságban uralkodó
általános alkalmatlanság és lustaság az oka annak, hogy a sikerhez elég
ilyen középszerűnek is lenni.
Végül persze állva tapsoltak neki.
Ő pedig mosolygott, miközben pillantását egy barna szépségen
pihentette az első sorban, aki később Birteként mutatkozott be neki.
Azonnal észrevette, amikor a terembe lépett. Tisztában volt vele, hogy a
vékony láb és a dús keblek együtt általában szilikonra utalnak, de Stop
igazán nem volt ellensége a női test művi megszépítésének. Körömlakk,
szilikon – végül is hol itt a különbség?
Amikor a taps feldübörgött, fogta magát, leugrott a színpadról, az első
sorhoz lépett és nekiállt lekezelni a hallgatósággal. Teljesen idióta gesztus
volt, mintha valami amerikai elnök produkálná magát, de nem törődött vele,
imádta provokálni és megbotránkoztatni az embereket. Megállt a barna nő
előtt, aki kipirult, lelkes arccal pillantott vissza rá. Amikor kezet nyújtott
neki, a nő pukedlizett, mint valami királyi felség előtt, ő pedig érezte, ahogy
saját névjegykártyájának éles sarka a tenyerébe váj, miközben a nő
tenyerébe csúsztatja. A nő jegygyűrűt keresett a kezén.
A gyűrű matt volt. A jobb kéz pedig keskeny és sápadt, de meglepő
erővel szorongatta az övét.
– Sylvia Ottersen – mutatkozott be némileg buta mosollyal az arcán. –
Nagy csodálója vagyok, csak meg akartam szorítani a kezét.
Sylviával egy meleg nyári napon találkozott először Oslóban, a Taste of
Africa üzletben. A külsejében nem volt semmi figyelemreméltó. Viszont
házas volt.
Arve Stop felpillantott a falon lógó afrikai maszkokra és kérdezett
valamit, hogy a helyzet ne váljon még kínosabbá, mint amilyen már így is
volt. Ugyanis nem kerülte el a figyelmét, hogy a mellette álló nő
megdermedt, amikor Sylvia Ottersen megragadta a kezét. Maritának hívták.
Nem, Marite volt. Ő ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjenek ide, mert meg
akart mutatni Stopnek néhány zebrabőr párnát, amelyekről Marite – vagy
mégis Marita? – úgy vélte, hogy feltétlenül be kellene szereznie az ágyra,
amiből épp az imént keltek ki. Csak el ne felejtse majd a hosszú, szőke
hajszálakat összeszedni az ágyneműről.
– Zebránk már nincsen – sajnálkozott Sylvia Ottersen. – De mit
szólnának ehhez?
Az ablaknál álló polchoz lépett, a fény pedig ráesett hátára és fenekére,
ami nem is volt olyan rossz, ahogy Stop kivette. Barna haja azonban
unalmas volt, vékony szálú és élettelenül lógott.
– És az mi? – kérdezte a nőt M.
– Gnú utánzat.
– Utánzat? – fintorgott M., és hátradobta csillogó szőke haját. – Akkor
inkább megvárjuk, amíg újra kapnak a zebrából.
– A zebrabőr is utánzat – mosolygott rá Sylvia, ahogy a gyerekekre
szokás, amikor az ember arról világosítja fel őket, hogy a hold mégsem
sajtból van.
– Vagy úgy – húzta savanyú mosolyra a száját M., majd megragadta
Stop karját. – Köszönjük.
Stop nem volt odáig M. ötletéért, hogy együtt mutatkozzanak a
nyilvánosság előtt, az pedig még kevésbé volt az ínyére, ahogyan a nő a
karjába kapaszkodott. Utóbbit talán a nő is érzékelte, mert amikor kiléptek
az üzletből, elengedte a férfi karját. Stop az órájára nézett.
– Hűha – mondta. – Hamarosan kezdődik az értekezlet.
– Azt hittem, együtt ebédelünk. – A nő kissé meglepett arccal nézett rá,
amivel sikerült csalódottságát leplezni.
– Majd hívlak – válaszolta neki.
A nő hívta. Már harminc perccel azután, hogy lejött a Sentrum
színpadáról. A taxija épp egy hókotró mögött cammogott.
– Én ültem közvetlenül maga előtt – magyarázta a nő. – Csak köszönetet
akartam mondani az előadásért.
– Remélem, nem bámultam túlságosan tolakodóan – kiabálta túl
diadalmasan a hókotró fémlapátjainak csikorgását az aszfalton.
A nő halkan nevetett.
– Van valami terve ma estére? – kérdezte Stop.
– Hát – válaszolta a nő. – Semmi halaszthatatlan. – Kellemes hang,
kellemes szavak. A délután további részében fel-alá rohangált, s közben
arról fantáziált, hogy az
előszoba komódján fogja a magáévá tenni a nőt, akinek a tarkója a
Gerhard Richter-festményhez ütődik majd, amit Berlinben vásárolt. És arra
gondolt, hogy mindig a várakozás a legjobb az egészben.
A nő pontban nyolckor nyomta meg a kapucsengőt. Stop a lakás
ajtajában várta. Hallgatta az emelkedő lift zúgását. A vér a farkában
lüktetett.
Amikor az alak kilépett a liftből, Stop úgy érezte, mintha pofon vágták
volna.
– Maga kicsoda? – kérdezte.
– Stine – válaszolta a nő, és enyhe zavar ült ki mosolygó, húsos arcára. –
Én telefonáltam...
Stop tetőtől talpig végigmérte és egy pillanatig még el is játszott ezzel az
új lehetőséggel, mivel olykor megesett, hogy az átlagos vagy a kevésbé
attraktív is izgalomba hozta. De érezte, hogy alábbhagy az erekciója, így
félresöpörte a gondolatot.
– Sajnálom, de nem volt időm üzenetet küldeni magának – hazudta. –
Az imént telefonáltak rám egy sürgős értekezlet miatt.
– Értekezlet? – A nőnek nem sikerült lepleznie csalódottságát.
– Krízishelyzet van. Majd hívom.
Az ajtó mögött állva hallgatta, ahogy a lift ajtaja bezárul, akkor újra
kinyitotta az ajtót és kinézett. Azután nevetni kezdett. Egészen addig
hahotázott, amíg hirtelen belé nem hasított, hogy talán soha többé nem látja
újra a barna szépséget az első sorból.
Egy órával később látta újra. Megebédelt, majd vásárolt magának egy
öltönyt a Kamikázéban, amit azonnal magán is tartott. Azután kétszer
elsétált a Taste of Africa előtt, ami az utca kellemesen árnyékos oldalán állt.
A harmadik alkalommal benyitott.
– Máris visszajött? – mosolyodott el Sylvia Ottersen.
Ahogy egy órával ezelőtt, most is teljesen egyedül volt a hűvös,
félhomályos üzlethelyiségben.
– Tetszenek a párnák – mondta Stop.
– Igen, valóban nagyon szépek – simított végig a nő a bőrutánzaton.
– Mutatna nekem mást is? – kérdezte Stop.
A nő csípőre tette a kezét és félrehajtott fejjel nézett rá. Tudja, gondolta
Stop. Kiszimatolta.
– Az attól függ, hogy mit szeretne látni – felelte a nő.
Stop hallotta a remegést a saját hangjában, amikor válaszolt: – Szívesen
megnézném a puncidat.
És a nő hagyta megdugni magát a hátsó szobában, és még azzal sem
törődött, hogy az üzlet ajtaját bezárja.
Arve Stop szinte azonnal elment. Néha az átlagosak vagy kevésbé
attraktívak is piszkosul izgalomba hozták.
– Kedden és csütörtökön a férjem van az üzletben – mondta a nő,
amikor Stop indulni készült. – Szerda?
– Meglátjuk – válaszolta Stop, majd a bolt előtt konstatálta, hogy a
Kamikázéban vásárolt öltöny pecsétes lett.
Rakel és Harry a Fram nevet viselő vitorláshajó orrában álltak és egy csapat
japán turistát szemléltek, akik a kötélzetet és az árbocokat fényképezték, s
közben mosolyogva és bólogatva eresztették el a fülük mellett az
idegenvezető szónoklatát arról, hogy ez az egyszerű jármű nem csupán
Fridtjof Nansen szállítóeszköze volt az Északi-sark elérésére tett 1893-as
sikertelen próbálkozása során, hanem Roald Amundsené is, aki 191 l-ben
egy hónapot ráverve Scottra, az első ember volt, aki elérte a Déli-sarkot.
– Már megint az éjjeliszekrényeden felejtettem az órámat – mondta
Rakel.
– Elég régi trükk – jelentette ki Harry. – Azt jelenti, hogy vissza kell
jönnöd érte. Rakel Harry korlátra támaszkodó kezére tette a sajátját és
megrázta a fejét. – Mathiastól kaptam a születésnapomra.
Amit én elfelejtettem, gondolta Harry.
– Ma este ünnepelünk és rá fog kérdezni, ha nincs rajtam. És te is tudod,
hogy mennyire rosszul megy nekem a hazudozás. Megtennéd, hogy.
– Felviszem neked még négy óra előtt – ígérte Harry.
– Köszönöm. Én akkor még a munkahelyemen leszek, de tedd csak be
az ajtó melletti madáretetőbe. Ott.
Nem is kellett többet mondania. Mindig oda tette a ház kulcsát, ha Harry
azután ért oda hozzá, hogy ő már lefeküdt. Harry a korlátra csapott. – Arve
Stop szerint Amundsen ott szúrta el, hogy nyert. Szerinte az igazán jó
történetek a vesztesekről szólnak.
Rakel nem válaszolt.
– Hát, ez is egyfajta vigasz – szögezte le Harry. – Menjünk? Odakinn
havazott.
– Akkor most vége? – kérdezte Rakel. – Egészen a következő
alkalomig?
Harry gyorsan rápillantott, hogy megbizonyosodjék róla, hogy Rakel a
Hóemberről beszél és nem kettőjükről.
– Nem tudjuk, hogy hol vannak a hullák – felelte. – Bementem hozzá
ma reggel a cellájába, mielőtt visszajöttem Oslóba, de nem szólt egy árva
szót sem. Csak a levegőbe bámul.
– Szóltál egyáltalán bárkinek arról, hogy egyedül mégy Bergenbe? –
kérdezte Rakel váratlanul.
Harry megrázta a fejét.
– Miért nem?
– Nos – köszörülte meg a torkát Harry. – Mert benne volt a pakliban,
hogy tévedek. Ebben az esetben szépen csendben visszajövök, anélkül,
hogy mások előtt pofára esnék.
– Nem ezért. Biztos, hogy volt rá más okod is – mondta Rakel. Harry
rápillantott. Rakel sokkal szomorúbbnak tünt nála. – Őszintén szólva nem
tudom – válaszolta. – Valószínűleg abban reménykedtem, hogy mégsem
Katrine lesz.
– Azért, mert olyan, mint te vagy? Mert olyan lehetsz, mint ő?
Harry még csak arra sem emlékezett, hogy beszélt volna Rakelnek arról,
hogy milyen hasonlóak ők Katrinével.
– Olyan magányosnak és ijedtnek tünt – mondta Harry és érezte, hogy a
hópelyhek a szemét perzselik. – Mint aki eltévedt a szürkületben.
Ó, a francba! Pislogott és úgy érezte, mintha a sírás ökölbe szorított
kézként akarna utat törni magának a légcsövén keresztül. Muszáj még össze
is omlania? Összerázkódott, amikor Rakel meleg kezét megérezte a
tarkóján.
– Te nem ő vagy, Harry. Te más vagy.
– Más vagyok? – mosolyodott el halványan és eltolta Rakel kezét.
– Te nem gyilkolsz ártatlan embereket.
Úgy tünt, a hóvihar csak erőt gyűjtött, mert három órakor újra kövér,
pamacsos pelyhek söpörtek végig Ostland felett. A Basrum irányába
kanyargó E16-os utat szürke latyak borította.
Harry és Holm az autóút legmagasabb pontján, Sollihogdánál
rákanyarodott az erdei útra.
Öt perccel később már Rolf Ottersennel szemközt álltak az ajtó előtt.
Harry a férfi válla fölött Ana Pedersent pillantotta meg a nappali kanapéján.
– Csak egy pillantást vetnénk az istálló padlójára – mondta Harry. Rolf
Ottersen visszatolta szemüvegét az orrnyergére. Bjorn Holm gurgulázó
köhögésbe fogott.
– Csak tessék – mondta Ottersen.
Miközben az istálló felé gyalogoltak, Harry meg mert volna esküdni rá,
hogy a vékony férfi továbbra is a ház ajtajából figyeli őket.
A tőke ugyanazon a helyen állt, de a csirkéknek már nyoma sem volt, se
az élőknek, se a holtaknak. Egy hegyes végű ásó támaszkodott a falnak,
olyan, ami hólapátolásra biztosan nem alkalmas. Harry a szerszámokkal
borított táblához ment. A hiányzó balta körvonala a holttestek körüli
krétavonalakra emlékeztette.
– Nos. Úgy vélem, hogy a Hóember visszajött és megölte a harmadik
csirkét, hogy a padlódeszkára csöpögtethesse a vérét. Mivel nem fordíthatta
meg a deszkákat, azt a megoldást választotta, hogy vörösre festi őket.
– Ezt már a kocsiban is mondtad, de én még mindig nem kapiskálom a
dolgot.
– Ha vörös foltokat akar elrejteni az ember, akkor vagy eltávolítja őket,
vagy mindent vörösre fest. Szerintem a Hóember el akart rejteni valamit.
Egy nyomot.
– Miféle nyomot?
– Valami vöröset, amit lehetetlen eltávolítani, mert a kezeletlen fa
magába issza.
– Vért? Vérrel próbálta meg eltüntetni a vért? Ez az elméleted?
Harry fogott egy seprűt, és félresöpörte a tőke körül a fűrészport.
Leguggolt és érezte, ahogy Katrine revolvere, amit az övébe dugott, az
oldalához nyomul. Alaposan végigvizsgálta a rózsaszínben játszó padlót.
– Nálad vannak a képek, amik itt készültek? – kérdezte Holmtól. – Hol
volt a legtöbb vér? Úgy rémlik, a tőke környékén, valahol itt. Holm
előbányászta a képeket a táskájából.
– Tudjuk, hogy a legfelső réteg csirkevér volt – mondta Harry. – De
tegyük fel, hogy az első adag vérnek, ami ide folyt, volt ideje beszívódni a
fába, ami annyira megtelt vele, hogy a később ideömlő vért már nem bírta
magába szívni. Amire kíváncsi lennék, az az, hogy tudsz-e mintát venni az
első adag vérből, vagyis abból, amit a fa magába szívott.
Bjorn Holm hitetlenkedve pislogott. – Mi a fenét kellene erre
válaszolnom?
– Nos – köhintett Harry. – Az egyetlen lehetőség, amit elfogadok, az az
igen. Holm egy hosszan elnyúló köhögési rohammal válaszolt.
Harry visszaballagott a házhoz. Bekopogtatott, Rolf Ottersen pedig újra
ajtót nyitott neki.
– A kollégám itt marad egy darabig – mondta Harry. – Esetleg bejöhet
közben felmelegedni egy kicsit?
– Természetesen – felelte Ottersen kelletlenül. – Mit próbálnak már
megint előásni?
– Ugyanezt akartam én is kérdezni magától – mondta Harry. – Láttam
odabenn, hogy földes az ásó.
– Ja, hogy az? Az a kerítésoszlopokhoz kell.
Harry elnézett a sűrű, sötét erdő felé elnyúló hófödte földekre. Azon
tűnődött, hogy vajon mit akar bekeríteni Ottersen. Vagy kizárni. Mert nem
kerülte el a figyelmét a férfi szemében ülő rettegés.
Harry a nappali felé intett. – Látogatóba... – A kérdését a telefonja
szakította félbe.
Skarre volt az.
– Találtunk egy újat – közölte.
Harry az erdő felé bámult és érezte, ahogy a hatalmas hópelyhek
elolvadnak az arcán és a homlokán.
– Egy új micsodát? – kérdezte halkan, pedig már Skarre hangjából tudta
a választ.
– Egy új hóembert.
Kjersti Rodmoen, a pszichiáternő éppen akkor érte utol Knut Müller-
Nilsen főfelügyelőt, amikor az Espen Lepsvik kíséretében éppen elhagyta
az irodáját.
– Katrine Bratt megszólalt – közölte. – És szerintem ide kellene jönniük
a kórházba, hogy a saját fülükkel hallják, mit mesél.
Harminckettedik fejezet
Huszonegyedik nap. Medence
Skarre Harry előtt lépkedett a hóban, fák között vezető kis ösvényen.
A kora délutáni sötétség semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy a tél már
az ajtó előtt kopogtat. Fölöttük a Tryvann tévétorony, alattuk pedig Oslo
fényei pislogtak. Harry egyenesen Sollihogdáról hajtott fel ide, és abban a
hatalmas, kihalt parkolóban hagyta az autóját, ahol tavasszal az érettségizők
szoktak összegyűlni, hogy megtartsák az olyan obligát felnőtté válási
rituálékat, mint a tánc a tűz körül, a merev részegség elérése és a dugás.
Harry életének ezt a szakaszát a Nord-strand régi háborús bunkerének
tetején töltötte két cimborája, Bruce Springsteen és a gettóblasteren
üvölttetett lndependence Day társaságában.
– Egy túrázó bukkant rá – mondta Skarre.
– És miért érezte annyira fontosnak, hogy bejelentse a rendőrségen,
hogy egy hóembert talált az erdőben?
– Volt vele egy kutya is. Az. szóval. mindjárt meglátod.
Nyílt területre érkeztek. Egy fiatal férfi egyenesedett fel, amikor
észrevette Harryékat és feléjük indult.
– Thomas Helle vagyok az eltűnési ügyekkel foglalkozó osztályról –
mutatkozott be. – Örülünk, hogy itt van, Hole.
Harry gyanakodva méregette a fiatal rendőrt, de látta rajta, hogy
komolyan gondolta, amit mondott.
Harry látta a helyszínelő kollégákat a magaslat tetején. Átlépte a
narancssárga szalagot, Skarre pedig átbújt alatta. Egy ösvény jelölte, hogy
merre haladhatnak, nehogy tönkretegyék azokat a technikai nyomokat,
amelyeket sikerült megmenteni. Amikor a helyszínelők észrevették Harryt
és Skarrét, némán félrehúzódtak, de közben rajtuk tartották a szemüket,
mintha feszülten várták volna a reakciójukat.
– A rohadt életbe! – fakadt ki Skarre visszahőkölve.
Harry érezte, hogy a feje jéghideggé válik, mintha az összes vér
kiszaladt volna az agyából és csak a néma, halott ürességet hagyta volna
maga után.
Nem a részletek miatt, mert a meztelen asszony első pillantásra nem volt
nagyon helybenhagyva. Nem úgy, mint Sylvia Ottersen vagy Gert Rafto.
Ami ennyira megrendítette, az maga a hidegvérrel megszerkesztett
kompozíció volt. A holttest két hatalmas, egymásra helyezett és egy
fatörzshöz támasztott hógömb tetején ült, amelyek úgy festettek, mint egy
befejezetlen hóember. A nő teste is a fatörzshöz támaszkodott. A fejét egy
nyaka köré kanyarított acélhuzallal a fölötte lévő vastag ághoz erősítették,
nehogy lebillenjen. A kezét a háta mögött összekötözték. A halott csukott
szeme és szája békés kifejezést adott az arcának, majdhogynem olyan volt,
mintha csak álomba merült volna.
Első pillantásra az embernek az a benyomása támadt, hogy a holttesttel
szinte gondosan bántak. Egészen addig, amíg fel nem fedezte az öltéseket a
sápadt, meztelen bőrön. A szinte láthatatlan varróselyem alatt a sebszélek
szorosan feküdtek egymáson, csak a vékony, szabályos fugává feketedett
vér választotta el őket. Az egyik öltéssor ferdén haladt át a törzsén,
közvetlenül a melle alatt. A másik pedig a nyaka körül húzódott. Tökéletes
munka, gondolta Harry. Sehol egy elrontott öltés vagy egyenetlenség.
– Úgy néz ki, mint egy olyan absztrakt müvészizé – nyögte Skarre. –
Hogy is hívják?
– Installáció – mondta mögöttük egy hang.
Harry oldalra hajtotta a fejét. Igazuk van. Volt azonban valami, ami
megtörte a kifogástalan sebészeti beavatkozás illúzióját.
– A pasas darabokba vágta – állapította meg olyan hangon, mintha egy
erős kéz szorítaná a torkát. – Utána pedig újra összerakta.
– Pasas? – hökkent meg Skarre.
– Talán, hogy könnyebb legyen szállítani – vetette fel Helle. – Azt
hiszem, tudom, hogy ki ő, a férje tegnap jelentette be az eltűnését. Útban
van idefelé.
– Miből gondolja, hogy ő az?
– A férje talált egy szétvágott ruhát, amin égésnyomok voltak. – Helle a
holttestre mutatott. – Nagyjából ott, ahol az öltések vannak.
Harry igyekezett a saját légzésére koncentrálni. És most már azt is tudta,
mi az, ami megtöri a tökéletességet. A hóember nem volt kész. A hanyagul
odavetett, esetlegesnek ható, gyűrötten hullámzó acélhuzal miatt az egész
olyan lett, mint egy skicc vagy próbálkozás. A készülő mű első vázlata.
Vajon miért kötötte hátra a kezét, amikor az asszony már jóval azelőtt
meghalt, hogy idehozta? Ez is a vázlat része? Megköszörülte a torkát:
– Miért nem értesültem az ügyről korábban?
– Én jelentettem a felettesemnek, aki továbbította a bűnügyi igazgatónak
– mondta Helle. – Velünk csak annyit közöltek, hogy tartsuk a szánkat a
további utasításokig. Feltételezem, hogy ahhoz az. – Helle gyors pillantást
vetett a nyombiztosítók embereire -. anonim, körözött személyhez van
köze.
– Katrine Brattra gondol?
– Ezt a nevet most meg sem hallottam – szólalt meg egy hang mögöttük.
Megfordultak. A bűnügyi igazgató széles terpeszben állt mögöttük a hóban,
kezét ballonkabátja zsebébe süllyesztette. Hideg pillantású, kék szeme a
holttestet vizslatta. – Ennek kiállításon lenne a helye.
A fiatal rendőrtiszt hatalmas szemeket meresztett a bűnügyi igazgatóra,
akit láthatólag nem viselt meg a látvány és szinte fesztelenül fordult Harry
felé:
– Válthatnánk néhány szót, főtiszt? A kordonhoz sétáltak.
– Átkozottul nagy kutyaszorítóban vagyunk – közölte a bűnügyi
igazgató. Szemben állt Harryval, a pillantása azonban az alattuk elterülő
fényszőnyegen kalandozott. – Épp egy megbeszélésről jövök. Emiatt kell
most négyszemközt beszélnem magával.
– Miféle megbeszélésről?
– Ez nem olyan fontos, Harry. Az a lényege az egésznek, hogy hoztunk
egy döntést.
– Igen?
A bűnügyi igazgató a havat tapodta, Harry pedig egy pillanatig azon
töprengett, hogy figyelmeztesse-e felettesét arra, hogy épp a nyomokat
semmisíti meg.
– Úgy terveztem, hogy ma este beszélem meg ezt magával. Némileg
nyugodtabb körülmények között. Azonban ezzel az újabb holttesttel
sürgőssé vált az ügy. A sajtó néhány órán belül ki fogja szimatolni a dolgot.
Úgyhogy nincs annyi időnk, mint ahogy reméltük és a nyilvánosság elé kell
tárnunk, hogy ki a Hóember. Hogy hogyan sikerült Katrine Brattnak az
alkalmazásunkba kerülnie, és onnan munkálkodnia anélkül, hogy
észrevettük volna. A vezetőségnek természetesen vállalnia kell a
felelősséget. Végül is ez a vezetői lét lényege.
– Miről van szó tulajdonképpen, főnök?
– Az oslói rendőrség szavahihetőségéről. A szar lefelé folyik, Harry. És
minél magasabbról indul, annál jobban beteríti az egész testületet. Ha
alacsonyabb szinten álló személyek hibáznak, az megbocsátható. De ha az
emberek elveszítik a testület vezetőségének hozzáértésébe vetett
bizalmukat, és azt a hitet, hogy az egész mégiscsak
bizonyos ellenőrzés alatt áll, akkor elvesztünk. Feltételezem, tisztában
van vele, mi forog kockán, Harry.
– Nincs sok időm, főnök.
A bűnügyi igazgató pillantása a városról végre a főtisztre szegeződött:
– Tudja, mit jelent a kamikáze kifejezés?
Harry a másik lábára helyezte a súlyát. – Japánnak lenni, agymosáson
átesni és amerikai repülőgép-anyahajónak vezetni a repülőgépet?
– Egészen idáig én is ezt hittem. De Gunnar Hagen azt mesélte, hogy
maguk a japánok soha nem erre használták ezt a szót, az amerikaiak
kódfejtői értettek félre valamit. A kamikáze egy tájfun neve, ami a
japánokat megmentette egy csatában, amit a mongolok ellen vívtak a
tizenharmadik század környékén. Szó szerint azt jelenti, hogy „isteni szél”.
Egészen festői, nem igaz?
Harry nem válaszolt.
– Nekünk is egy ilyen szélre van most szükségünk- mondta a bűnügyi
igazgató. Harry lassan bólintott. Megértette. – Azt akarják, hogy valaki
vállalja magára a
felelősséget azért, mert alkalmazták Katrine Brattot és nem leplezték le
időben? Vagyis ezt az egész szart itt?
– Arra kérni valakit, hogy ilyen áldozatot vállaljon, nem túl hálás
feladat. Különösen akkor nem, ha az illető, aki kéri, ezzel a saját bőrét
menti. Mindeközben nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy itt sokkal
többről van szó, mint személyes sorsokról. – A bűnügyi igazgató pillatása
újra a városra siklott. – Hangyaboly, Harry. Folyton a hangyabolyról van
szó. Az erőfeszítést, a lojalitást, a gyakran értelmetlen lemondást mind csak
a hangyaboly teszi értékké.
Harry végighúzta a kezét az arcán. Árulás. Hátbatámadás. Gyávaság.
Megpróbálta lenyelni a dühét. Igyekezett meggyőzni magát róla, hogy a
bűnügyi igazgatónak igaza van. Valakit fel kell áldozni, a felelősséget olyan
mélyre kell tolni a hierarchiában, amilyen mélyre csak lehet. És valahol
tulajdonképpen még rendben is volt. Sokkal korábban is leleplezhette volna
Katrine Brattot.
Harry kihúzta magát. Különös módon szinte megkönnyebbült. Már jó
ideje érezte, hogy egyszer így fog végződni számára az egész, olyan régen,
hogy alapjában véve már rég elfogadta. Ahogy a kollégái végezték a Dead
Policemen's Societyből: fanfárok és mindenféle méltatás híján, csak azon
néhány beavatott megbecsülését élvezve, akik tudták, hogy valójában miről
is van szó. A hangyaboly.
– Értem – bólintott Harry. – És egyetértek. Várom az instrukcióikat,
hogy hogyan szeretnék, hogy történjen. Ettől függetlenül úgy gondolom,
hogy ezzel a sajtótájékoztatóval vámunk kellene néhány órát, amíg legalább
egy kicsivel többet tudunk.
A bűnügyi igazgató megcsóválta a fejét. – Nem értett meg, Harry.
– Elképzelhető, hogy van néhány új nézőpont az ügyben.
– Nem maga lesz kardélre hányva.
– Épp most nézünk utána a. – Harry megtorpant. – Mit mondott, főnök?
– Igen, valóban ez volt az eredeti elgondolás, de Gunnar Hagen nem volt
hajlandó belemenni ebbe. Ő lesz az, aki magára vállalja a felelősséget.
Ebben a pillanatban az irodájában ül és a felmondását fogalmazza. Csak
tájékoztatni akartam erről, mielőtt a sajtótájékoztató elkezdődik.
– Hagen?
– Egy jó katona – bólintott a bűnügyi igazgató és megveregette Harry
vállát. – Most megyek. A sajtótájékoztató nyolckor kezdődik a
nagyteremben. Rendben?
Harry a bűnügyi igazgató távolodó hátát nézte és érezte, hogy a
mobiltelefon rezegni kezd a kabátzsebében. A kijelzőre pillantott és
felvette.
- Love me tender! – jelentkezett be Bjorn Holm. – Az Igazságügyi
Orvostani Intézetben vagyok.
– Mit találtál?
– A fában emberi vér volt. A laboránsnő szerint sajnos teljességgel
lehetetlen, hogy ez alapján fel tudják állítani a DNS-profilt. A vércsoportot
viszont meghatározta, és szerinted mit találtunk?
Bjorn Holm szünetet tartott, majd miután belátta, hogy Harry nincs
megfelelő hangulatban a kvízjátékokhoz, gyorsan folytatta:
– Egy olyan vércsoportot, ami az emberek legnagyobb hányadát eleve
kizárja, hogy úgy mondjam. Százból kettőnek ha ilyen a vércsoportja, a
teljes bűnügyi archívumban pedig mindössze százhuszonhárom ilyen
személy van. Ha Katrine Brattnak ez a vércsoportja, akkor állati jó
bűnjelünk lenne rá, hogy ő vérezte össze Ottersen pajtáját.
– Nézess utána a központtal, náluk megvan a kapitányság minden
alkalmazottjának a vércsoportja.
– Komolyan? A mindenit, akkor máris kiderítem.
– De azért ne legyél nagyon csalódott, ha kiderül, hogy Katrine
vércsoportja nem B Rh negatív.
Harry türelmesen várta, hogy kollégája néma elképedése alábbhagyjon.
– Honnan a pokolból tudtad, hogy B Rh negatív?
– Milyen gyorsan tudunk az Anatómiai Intézetben találkozni?
Délután hat órakor a Sandvik Kórház alkalmazottainak a többsége már
rég hazament, Kjersti Rodsmoen irodájában azonban égett a lámpa.
Miután a pszichiáternő látta, hogy Knut Müller-Nilsen és Espen Lepsvik
jegyzetfüzetüket előkészítve, startra készen várják a beszámolóját, a
jegyzeteire nézett és belevágott:
– Katrine Rafto elmesélte nekem, hogy nagyon szerette az édesapját. –
Felpillantott a két rendőrre. – Még egészen kislány volt, amikor az újságok
bűnözőnek kiáltották ki az apját. Katrinét ez nagyon mélyen megsebezte,
megrémítette és összezavarta. Az iskolában bántották és kiközösítették az
újságcikkek miatt. A szülei nem sokkal ezután el is váltak. Amikor Katrine
tizenkilenc éves volt, az apjának két bergeni nő meggyilkolásával egy
időben nyoma veszett. A nyomozást felfüggesztették, de mind a rendőrség,
mind a nyilvánosság azon a véleményen volt, hogy Katrine apja ölte meg a
két nőt, majd maga is öngyilkos lett, miután rájött, hogy nincs számára
egyéb kiút. Katrine akkor és ott döntötte el, hogy maga deríti fel a két
gyilkossági ügyet és mossa tisztára az apja nevét.
Kjersti Rodsmoen felnézett. Egyik rendőr sem jegyzetelt, csak bámultak
rá.
– Bekerült a rendőrtiszti főiskolára – folytatta Rodsmoen. – A képzés
végeztével a bergeni kapitányság gyilkossági csoportjába került, ahol a
szabadidejében azonnal elkezdett az apja ügyeiben nyomozni. Egészen
addig, amíg rá nem jöttek, hogy miben mesterkedik és le nem állították,
Katrine pedig átkérte magát az erkölcsrendészetre. Eddig nagyjából
stimmel, nem igaz?
– Így van – erősítette meg Müller-Nilsen.
– Ügyeltek rá, nehogy újra az apja ügyéhez nyúlhasson, így helyette
hasonló ügyeket kezdett górcső alá venni. És miután több eltűnési ügy
jelentését átnézte, figyelemre méltó felfedezésre jutott. Nevezetesen arra,
hogy még évekkel az apja eltűnése után is érkeztek bejelentések nőkről,
akik hasonló körülmények között tűntek el, mint Onny Hetland és mint
maga az apja. – Kjersti Rodsmoen lapozott egyet. – De ahhoz, hogy innen
tovább tudjon lépni, Katrinének segítségre volt szüksége. Abban biztos volt,
hogy Bergenben süket fülekre talál, ezért úgy határozott, hogy olyasvalakit
kapcsol be a dologba, akinek van tapasztalata sorozatgyilkosokkal. Ennek
azonban természetesen úgy kellett történnie, hogy senki ne szerezzen
tudomást arról, hogy ő, Rafto lánya áll a dolog mögött.
Espen Lepsvik lassan csóválta a fejét, miközben Kjersti folytatta:
– Alapos előkészítő munka és vizsgálódás után Harry Holéra, az oslói
gyilkossági csoport főtisztjére esett a választása. Írt neki egy levelet a
titokzatos Hóember aláírással. Egyrészt, hogy felkeltse a figyelmét,
másrészt pedig, mert az eltűnési ügyekben több tanúvallomásban is
felbukkant a hóember motívuma. Ezenkívül az apja jegyzeteiben, amiket az
Ulrikenen elkövetett gyilkosság helyszínén készített, szintén szerepelt egy
hóember. Amikor az oslói rendőr-főkapitányság gyilkossági csoportjába
kifejezetten női nyomozót kerestek, Katrine megpályázta az állást és
behívták interjúra. Azt mondta, hogy az állást valósággal ráerőltették, még
mielőtt az interjún egyáltalán helyet foglalhatott volna.
Rodsmoen felpillantott, de miután a két férfi egy szót sem szólt, tovább
folytatta: – Katrine az első perctől kezdve azon munkálkodott, hogy
kapcsolatba kerüljön Harry Holéval és érdekeltté tegye a nyomozásban.
Mindazok alapján, amit Holéról és az ügyről tudott, nem esett nehezére
manipulálni a férfit és Bergen, valamint Gert Rafto eltűnése felé irányítania.
És Hole segítségével végre megtalálta az apját. Egy fagyasztószekrényben
Finnoyön.
Kjersti levette a szemüvegét.
– Nem kell sok fantázia hozzá, hogy megértsük, hogy egy ilyen élmény
könnyen komoly pszichés következményeket vonhat maga után. A nyomást
természetesen tovább fokozta, hogy Katrine három alkalommal is azt hitte,
hogy leleplezték a gyilkost. Először Idar Vetlesenről, majd egy... – Kjersti
rövidlátón a jegyzeteibe hunyorogott. – Egy bizonyos Filip Beckerről.
Végül pedig Arve Stopról. Csakhogy minden alkalommal kiderült, hogy
mégsem a megfelelő személyről van szó. Megpróbált maga kierőszakolni
egy vallomást Stopből, de feladta, miután kiderült, ő sem az, akit keres.
Amikor meghallotta, hogy megérkezett a rendőrség, elmenekült a
helyszínről. Azt mondogatta magának, hogy addig nem foghatják el, amíg
nem végez a munkájával, azaz le nem leplezi a bűnöst. Azt hiszem, nagy
biztonsággal kijelenthetem, hogy ettől az időponttól kezdve nagyon mély
pszichózisról beszélhetünk. Katrine visszament Finnoyre, miközben
számított rá, hogy Hole a nyomára fog bukkanni. És igaza is lett. Amikor
Hole megérkezett, Katrine lefegyverezte azért, hogy a férfi végighallgassa
és hogy instruálni tudja, milyen lépéseket tegyen a továbbiakban az ügyben.
– Lefegyverezte? – képedt el Müller-Nilsen. – Mi úgy tudtuk, hogy
ellenállás nélkül megadta magát Holénak.
– Azt mondta, hogy a szája sarkában lévő sebet Harry Hole okozta,
amikor ártalmatlanná tette őt – magyarázta Kjersti Rodsmoen.
– És hinnünk kellene egy pszichotikus személynek? – szólt közbe
Lepsvik.
– Már nem pszichotikus – jelentette ki határozottan Rodsmoen. –
Néhány napig még megfigyelés alatt tartjuk, utána azonban számítsanak rá,
hogy átadjuk maguknak. Természetesen csak abban az esetben, ha még
akkor is bűnösnek tartják.
Azt utolsó mondat egészen addig a levegőben lógott, míg Espen Lepsvik
előre nem hajolt az asztal fölött:
– Ezzel azt akarja mondani, hogy maga szerint Katrine Bratt igazat
mond?
– Nem tartozik a szakterületemhez, hogy bármiféle véleményem legyen
erről.
– És ha nem mint szakembertől kérdezem?
Rodsmoen elnevette magát: – Akkor úgy vélem, egyszerűen továbbra is
higgye azt, amit már most hisz, főtiszt.