Csillagok

Reggel a nap felszáll, az égen útját járja,

Egész álló nappal nincsen neki párja.
Estefelé már egy üveg bort kibontok,
Figyelj, mert lehet ma valami fontosat is mondok!

A borospoharakat kint az asztalon hagytam,

A csillagok az égen már megcsillannak halkan.
Csillognak, mert látnak, látnak minden embert,
Még azt is, aki eddig megszületni sem mert.

Látják az embert, az erdőket, a fákat,

S látják a mezőkön legelésző nyájat.
Tanúi a világ mindenségének,
Elszenvedői az összes kegyetlenségének.

Látják a csecsemőt, a gyermeket, s az anyját

És ahogyan elhullajtja a virág a magját.
Látják a gazdagot és a legszegényebb koldust,
S a fák ágai közt szaladgáló játékos kis mókust.

Épülhet egy palota, kacsalábon forgó,

Vagy csupán egy szegényes nyikorgó kis kunyhó.
Össze is dőlhetnek, mind ahányan vannak
Ha a bennük lakók már a csillagok közt laknak.
Lenéznek és látják mit hagytak itt hátra,
Lelkület a sötétség gyújtja ott fent lángra.
Ezt kapjuk mi tőlük, egy pislákoló kis fényt,
Mint a ködös éjszakában egy maroknyi reményt.

Látnak mindent, de ha egyszer kihuny szemük fénye

Elpusztul majd eme világ minden gyáva lénye.
Pirkadni kezd, s a hajnal szárnyat bont az égen,
Örök körforgásként megy ez már oly régen.

Poharamban megcsillan a tiszta égbolt árnya,

Repülhet ott fent az is, akinek nincs szárnya.
Csillagok közt úszva, velük táncikálva,
Együtt lépnek majd át a titkos másvilágra.