2.

Szóbeli műveltség a magyar középkorban (a hősi epika, az eredetmondák, az orális magyar kultúra léte-
zésének vitatott kérdése)
• A fentiek kérdéskomplexuma rendkívül vitatott a magyarországi folklór (azaz szellemi néprajz), irodalom-
történet és történettudomány kutatói között. A kérdés akörül forog, hogy volt-e, ill. létezése esetén mi-
lyen nagyságrendű volt a lényegében nyom nélkül eltűnt magyar honfoglalás előtti, ill. középkori szóbeli
hősi epika és eredettörténetek.
• A 19. században például a magyar krónikairodalomnak a Szent László-kori fejezeteit tekintették egy naiv
eposz latin írásba foglalásának, később, a 20. század folyamán is mindenképpen szóbeli történetre vezet-
ték vissza a népkialakulást (csodaszarvas-monda, l. a magyar krónikairodalomban), a magyar törzsek meg-
szervezését, a fejedelmi család hatalomba kerülését még a honfoglalás előtt, amelyet a Turul-monda a
magyar krónikairodalom, valamint az Árpád-történetet pedig egy bizánci görög forrás hagyományozott
ránk, a honfoglaláskori eseményeknél (fehérló-monda) is orális hátteret véltek, ugyanígy számoltak ál-
lamalapítás-kori hősénekekkel is (Koppány-, Ajtony-Csanád-sztori stb.). Felmerült, hogy a részletező ma-
gyar oklevélelbeszélések, az ún. narratiók is hősénekek összefoglalói lennének a 11. század elején. Szent
László és a leányrabló kun templomi falképeken is megjelenő párharcát is szóbeli epikus alkotásra vezet-
ték vissza, szóbeli mintát feltételeztek a Toldi-monda mögött stb.
• Bizonyíték nem sok akad napjainkban sem, az mindenképpen igaz: a 11–16. század között számtalan igri-
cet, jokulátort, regöst említenek különböző forrásaink, ezeket tekinti a kutatás egy része a szóbeli epika
továbbadójának, míg a kételkedők egyszerű, a királyi-főnemesi udvarokban feltűnő bohócokat, mulatta-
tókat lát bennük. Érdemes arra is felhívni a figyelmet, hogy például a Szent László és a kun párharcának
minden elemét le tudták vezetni a nyugat-európai lovagi kultúrából, ez az álláspont persze heves ellenál-
lást váltott ki a néprajzkutatók között, akik eurázsiai hátterű nővisszaszerző mondának kiáltották ki. A
folkloristák napjainkban is igen messzi párhuzamokat is fel tudnak sorakoztatni (újabban a turulmondát,
az Árpád-ház eredetmondáját tekintették egy, a szibériai és amerikai népeknél is kimutatható ősmítosz
hazai lecsapódásának). Akárhogyan is áll a szóbeli epika és eredetmondák létezésének kérdése, ha volt,
akkor mindenképpen kötött, verses formájúnak kellett lennie, ezt még a szkeptikus vonal is hangsúlyozza.
• Néhány szót a kutatástörténetről: a naiv népi epika megjelenését nem kisebb alakok, mint Arany János, a
19. század második felének legjelentősebb költője vagy Négyesy László irodalomtörténész képviselték a
19. században (Négyesy tanítványa volt a Nyugat folyóirat számos szerzője), napjainkból mindenképpen
említendő Demény István Pál korán elhunyt erdélyi néprajzkutató, aki erősen kardoskodott egy nagysza-
bású szóbeliség megléte mellett, visszafogottabb Voigt Vilmos folklorista, és a tagadó álláspont képvise-
lője pl. a középkorkutató-germanista Vízkelety András, aki a László herceg és a leányrabló kun párviadalát
vezette vissza a lovagi irodalomra.
Thoroczkay Gábor