MUNKÁCSY GYULA HALÁLÁRA

 
A magas, nyurga termet megjelenése mögött bezárult az ajtó, a széken ült
már, és rövid köszöntés után gyorsan beszédbe is fogott. A megkomponáltan
zárt arc előbb lassan, majd gondolatmenete előrehaladtával szinte
lélekszakadva kereste a szavakat. Céduláihoz nyúlt, hosszúkás dobozban
sorakoztak a kissé megsárgult papírszeletek, szemüvegét átcserélte
olvasószemüvegre, majd vissza, ahogy az előadás és az idézés üteme
megkívánta. Kezdetét vette a csoda, amit sem azidőben, az 1970-es
években, sem azután, soha, senkitől nem tapasztaltam: előttünk szülte meg
egy-egy európai filozófus gondolatrendszerét, a foganástól a bábaasszony
kezéig végigkövethettük a folyamatot, in statu nascendi kézbe foghattuk az
újszülöttet. Hogy mi a diszkurzív gondolkodás, azt nem könyvekből kellett
megtanulnom. Volt, aki "élőben" tanúsította, hogy "közös java mindenkinek
a gondolkodás" (Hérakleitosz). Hogy igenis el lehet jutni egyről a kettőre,
ha valódiak a premisszák. Hogy nem kell beleszédülni olyan gyorsan
ideológiák mocsarába, hiszen minden eszmét vagy eszmerendszert megelőz
a gondolkodás. Az igazi gondolkozás pedig ellenőrizhető, levezetéseiben
lépésről lépésre nyomon követhető.
        Néha a hosszan leomló hajat félre kellett simítania, hogy a bajusz és
szakáll fölött trónoló szigorú szempár a maga komolyságában érvényesüljön
és figyelmünk útját megszabja. Ugyanolyan kemény, kényelmetlen széken
ült, mint mi, kockás ing, pulóver vagy mellény volt rajta, nem emlékszem
pontosan rá, csak arra, hogy kissé lógott rajta a ruha, megjelenése nem
annyira arisztotelészi vagy platóni, inkább szókratészi volt.
        Valóban, csak a legnagyobbakkal állt elénk. Marxizmust nem oktatott.
Két szemináriumára jártam be: az egyiket Francis Bacontól Kantig tartotta,
a másik egy kimondottan Kant-szeminárium volt. Tudtuk, hogy jól ért a
görögökhöz, különösen a neoplatonizmushoz, de mintha a racionalizmus és
empirizmus párviadalának kétszáz éves küzdelme érintette volna a
legsúlyosabban: Descartes és Spinoza, Leibniz és Hume, Locke és Kant, de
az utána jövők is, egészen Heideggerig. Mivel nem voltam filozófia-szakos,
külön megtiszteltetés volt, hogy Pascal-referátumra kért föl magyar-francia
szakosként, jeligés pályázatomat pedig díjazásra javasolta Malebranche és
Maine de Biran taglalása miatt. Később, a pascali Gondolatok első teljes
fordítású megjelenése (1978) után az általa szerkesztett Filozófiai
Figyelőben a Pascal-fordításokról írt dolgozatomat is közölte.
        Néhány szót válthattunk egy-egy órája után, de kapcsolatunk akkor és
azután is igazi mester és tanítvány kapcsolatává mélyült. Nagy várakozással
veselkedtem neki az egyetemnek, de a valóban ajándék öt év mellett csupán
három tanárt tudtam számon tartani, mint akiknek köszönhetően tudásban és
emberségben is kamatozhatott egy vidékről a fővárosba érkezett fiatal élete:
Németh G. Béla volt az egyik, Török Endre a másik, és ő, Munkácsy Gyula
a harmadik.
        Harmadéves koromban kizártak a KISZ-ből. Mikor megtudta, hogy
miért és milyen módon tették ezt a marxizmus nevében, kereste a
találkozást velem. Egyik alkalommal, spontán módon, felhívott az egyetem
negyedik, legfelső emeletére, ahol a madár se járt. Együtt róttuk a téglalap
alapon elterülő folyosó különböző szakaszait, oda és vissza. A
beszélgetésről régebben feljegyzést készítettem; most ebből idézek:
        " - Nézze, akik magával ezt csinálták, maguk tudják, miért csinálták.
Én marxistának vallom magam, de ilyet sohase csinálnék. Mi most például
szépen elbeszélgetünk egymással. Kicseréljük a gondolatainkat, mert jó
szembesíteni eszmét eszmével... Én megkövetem magát az egyetem
nevében... Remélem, nem sikerül a tervük, hogy magát innen kitegyék.
Itt megállt. Lecsüggesztette fejét, keze a szakállán.
        - De ha nem haragszik... - folytatta mélyen eltűnődve, de határozottan
nyomva meg a szavakat, mint aki nagyon biztos abban, amit most mondani
készül.
        - Ha nem haragszik... ezek ezt a stílust a jezsuitáktól vették. Ahol
hatalom van, nem számít a zászló színe. A lelkiismereti kényszert nem a
kommunisták találták ki, hanem már jóval előbb a középkori egyház.
        Ezek a mondatok felráztak huszonkét éves korom naivságából. Ehhez
fűzte hozzá szinte folytatásszerűen a másik professzor, Németh G. Béla:
        - Nézze, itt már nem is az ideológia diktál, hanem a nyers hatalom. Ők
éppúgy nem marxisták, mint maga. De ők vannak hatalmon, és azt tesznek,
amit akarnak.
        A harmadik professzor, Török Endre szava is pontos volt:
        - Nézzétek, Gyerekek, az intézményesített bűnösség korát éljük. A
hatalmi intézményektől jó messze maradni. A politika érvénytelen terület.
De a tudomány se ejtsen foglyul benneteket. Ennek a világnak árvízi
csónakosokra van szüksége. Nem tudós, hanem tudó emberekre!"
        Most, hogy az előzőek után harmadik professzorom is lehunyta
szemét, egyre többet gondolok egy-egy mondatukra, melyek mint vakító,
súlyos üstökösök tűnnek elő az emlékezet nagy világegyetemében.
        Fölérek a budapesti bölcsészkar első emeletére. A teremben már
nagyban trécselnek a filozófia-szakos hallgatók, téblábolva egy széket
keresek, táskámból könyvet, jegyzetlapot veszek elő. Magas, nyurga ember
lép be az ajtón, elhalkul a zsivaj, az ötven év körüli, szikár férfi leül,
szemüvege még szorosabbra vonja élesen komoly, töprengésekben
megfegyelmezett arcát, melyet egy-egy váratlanul feltárulkozó mosoly -
kőből a virág - hirtelenül a fekete-fehér képből színesre váltja át,
érvényesülni engedve a sok szót nem kérő, odaadó értelem
megnyilatkozását.
        Nagyon figyelek, mint aki tudja, hogy ez a tanár ritkán publikál,
könyvet egyáltalán nem ad ki, nem akarja bepiszkítani sem magát, sem
legfőképp a gondolkodást, melynek becsületét meghaladhatatlannak tartja.
A folyosón suttogják, hogy felesége is magas pedagógusi állást tölt be, a
külvárosban élnek és nevelik fiaikat. Én leteszem a diogenészi lámpást,
hiszen őérte már érdemes volt Mosonmagyaróvárról Budapestre jönni, és itt
ülni a gamálieli lábaknál.
        Descartes-ról szól az óra. Az álomból indul ki, melyet meg is örökített
egyik írásában. Megy a templom felé, de nem ér el oda, mert viharos szél
téríti el egyszer erre, másszor arra. Azután a harminc éves háború, a kályha
melege melletti töprengések, a cogito ergo sum, a res extensával és a res
intensát összekötő Deusszal. Igaza volt Pascalnak, aki azt mondta:
Descartes-nak csak azért kellett az Isten, hogy egy pöccintést adasson vele a
világnak.
        A cédulák kiemelődnek, majd visszatérnek a helyükre, a sor a végére
jut, a szülés befejeződött, a sebészprofesszor feláll és távozik. Csak az
akadozó hanglejtés, a dadogást is vállaló műtét emléke kitörölhetetlen. De
hát hogyan is olvastam ezidőben Simone Weilnél? - "Zseni az, aki az
igazsághoz ragaszkodik, akkor is, ha nem jutna tovább a puszta
dadogásnál..."
        Ott látom őt az Izabella utcában, az áthelyezett egyetemi
dolgozószobában, majd az Akadémia székházában, kandidátusi védésemnél,
őrzöm hangját telefonkagylóban is, megfontolt, tagolt beszédét, mely soha
sem erőlködve préseli ki a gondolatokat, hanem a gondolatok viszik őt
könnyedén. Nem némult el ez a hang most sem, hogy földi élete lezárult.
        S ha lehetséges, látni-hallani szeretném őt az igazak feltámadásakor.

                                                         
                                              Reisinger János

Budakalász, 2009. március 9.