Az Ősszel1850 októberében keletkezett.

A két költő (Homérosz és Osszián) szembeállításával két

költői magatartás, világszemlélet és természetesen két kor ütközik egymással. Homérosz a
verőfényes és életvidám antik görög világ jelképes alakjaként derűs, optimista olvasmányt kínál (a
vershelyzet a szobájában könyvespolca előtt tétovázó költőt mutatja). Osszián, kelta bárd pedig a
jelen létállapotához (elkeseredettség – „őszies”) jobban igazodó „ködös, homályos énekével” kínál
lelki rokonságot a vers költőjének.

A két költő szembeállítása azonban nemcsak az időszembesítés, hanem az

értékszembesítésszempontjából is fontos. Homérosz világa a szorgalmas és optimista reformkor
világával rokon, Osszián a jelen kiábrándultságának, értékveszteségének, a szabadságharc elvesztése
miatt érzett letargikus hangulatnak lírai megszemélyesítője.

Különös érdekessége a versnek, hogy az epikus művek esetében mindig figyelmes és az epikus hitel
szükségességét szem előtt tartó Arany Osszián költeményeit valós költői termésnek tekinti (bár a
költemények hitelességét sokan vitatták, mégis egyenrangúnak tekintették a költőjét Homérosszal).

Osszián a kelta–ír–skót mondavilág legendás költője, akinek nevét Európa-szerte James Macpherson
tette ismertté. Először 1760-ban jelentetett meg egy 15 versből álló gyűjteményt, majd 1762-ben a
Fingal és 1763-ban a Temora című angolra átültetett romantikus prózai eposzt. 1765-ben
gyűjteményes kötetben adta ki Ossziáni költeményeit, amelyeket a IV. század óta a szájhagyomány
őrzött meg. A rövid idő alatt hallatlan népszerűségre szert tett művekről a kortárs angol
irodalomtörténész és kritikus, Samuel Johnson minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy
irodalmi hamisítványok, de ez sem ártott a „kor lelkületét” kielégítő műveknek. Arany számára a
„trójai legenda” sem igazolt tény, hiszen Schliemann csak 1870-ben tárta fel Priamosz király várának
romjait.

Az Ősszel szimmetrikus szerkezetű költemény. Két nagyobb részből áll. A tíz strófa közül az első öt a
homéroszi világot, a második öt az ossziáni világot idézi meg.

A vers szerkesztési elvét az ellentét határozza meg. A nyitókép őszi hangulata után a nyári világ
(Homérosz) képei következnek. Az „ossziáni rész” kezdetét pedig a nyárbúcsúztató sorok jelzik. A
refrén szerepe is kettős. A homéroszi világ elutasítását erősítik meg a szakaszzáró sorok, a
visszahozhatatlan múlt ábrándképeit rombolják szét az első részben, míg a másodikban felerősítik az
egyes szakaszok hangulatiságát.