Az orosz romantika

Az orosz romantika körülbelül az 1820-as években bontakozott ki az Orosz Birodalomban. Legfőképp

abban tér el a nyugat-európai irányzatoktól, hogy míg nyugaton - a felvilágosodás és a forradalmak
után kialakult polgári társadalom értékeiben csalódott egyén - egzisztenciális válságának hatása járult
hozzá a kibontakozásához, addig keleten főként a társadalmi elégedetlenség és a cári feudalizmus
elnyomásának kétségbe vonása segítette kibontakozni az irányzatot. Ebből adódóan, nem csak úgy
tekint az emberre, mint általános individuumra, hanem mint társadalmi, történelmi és szociális
lényre. Az orosz romantika a nemzeti identitás megalapozásában is eltér a nyugati irányzattól.
Nyugaton a fentebb említett egzisztenciális kiábrándultság vezetett ahhoz, hogy az ember elkezdje
keresni az eredetét, nemzeti öntudatát, identitását, mint új mítoszt. Az oroszokban viszont az 1812-
es Napóleon elleni heroikus küzdelem ébresztette fel a nemzeti nagyság tudatát. Ennek
köszönhetően Oroszországban is létrejöttek különböző forradalmi mozgalmak, melyeknek hatására
az állam radikálisan lépett fel és rendőri besúgórendszert működtetett. Emiatt a nemzet szellemi
ereje különféle irodalmi körökben összpontosult. Jellemző még az orosz művészekre, irodalmárokra,
hogy - nyugati társaikkal ellentétben - nem polgárként, hanem arisztokrataként határozták meg
magukat. Illetve az első értelmiségiek az nemesség soraiból kerültek ki. Az orosz értelmiség
elutasította a polgári eszményeket és csak kulturális szinten kívánt “nyugatosodni”. Ettől függetlenül
volt olyan ágazat is, amely forradalmi eszméket hirdetett. Ennek ellenére az orosz társadalom
tradicionális konvenciói (patriarchátus, pravoszláv egyház hatása, hagyományok legmélyebb
tisztelete és követése) hatással voltak az értelmiségre. Ennek következtében, az új eszméket és
irányzatokat a legtöbb orosz művész és gondolkodó átértelmezte és úgymond “oroszosította”.

Az orosz romantika két legjelentősebb költője Puskin és Lermontov volt.