A Nyugat lírai öröksége

A Nyugat a 20. századi magyar irodalom meghatározó folyóirata volt, amely

1908. január 1-jén jelent meg Budapesten és Babits Mihály halálával szűnt meg
1941. augusztus 1-jén1. A folyóirat célja az irodalom nyugati szintre emelése
volt, így szembefordult a félfeudális ország epigonizmusba süllyedt
irodalmával. A Nyugat alapítói közé tartoztak többek között Babits Mihály,
Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső és Móricz Zsigmond 1. A Nyugat
nemzedékei közé sorolják azokat a szerzőket, akik a folyóiratban publikáltak és
az irodalom történetében meghatározó szerepet játszottak. Az első nemzedékhez
tartoznak többek között Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső és
Móricz Zsigmond2. A második nemzedékhez tartoznak többek között Illyés
Gyula, Németh László és Szabó Lőrinc2. A harmadik nemzedékhez tartoznak
többek között Ottlik Géza, Tamási Áron és Vas István3.

A Nyugat nemzedékei hozták a felszabadulás utáni magyar költészetbe a

leggazdagabb örökséget, a legtöbb fajta alkotómódszert, a legszínesebb,
legváltozatosabb formakultúrát. Stílustörekvéseik színképtartománya az
impresszionizmustól a szürrealizmusig terjedt, verselésmódjuk a laza, jambikus
versbeszédtől a zárt klasszikus formákig felölelte a magyar nyelv csaknem
minden ritmuslehetőségét. A Nyugat örökségének nevezhető hagyománykincs
mégsem elsősorban hangzást, formát, stílust jelképezett, hanem költői
látásmódot, szemléletben gyökerező rokonságot képviselt. E rokonság – a
felszabadulást megelőző szakaszban, a két háború között és a második
világháború alatt – egy humanista kultúridealizmusra épült. Akik a Nyugat
költőinek vallották magukat, hittek abban, hogy ha az egyetemes humanizmus
eszméi és erkölcsi parancsai testet öltenek a művészetben, akkor társadalmi
előfeltételek nélkül, vagy akár azok ellenére is ébren maradnak, ha kell: korokon
át az emberek lelkében. A Nyugat költői a teremtő gondolat, a kultúra értékeinek
megőrzését és terjesztését tekintették hivatásuknak úgy, ahogy Babits Mihály az
Ezüstkor című esszéjében megfogalmazta. Öntudattal vállalt
“elefántcsonttornyuk” nem a dekadens szépségkultusznak adott otthont, nem is a
valóságtól elforduló művészek gyülekezőhelyéül épült meg, hanem a magyar
hagyomány és az európai szellem végvára volt, ahová behúzódhattak, hogy
megtartó harcba kezdjenek a romlás ellen. A kultúraépítés jelszavait hirdették,
az emberi alkotószellem erejében bíztak: a művészetben inkarnálódó erkölcsi
tisztaságot fölébe helyezték a szociális igazságnak, az előbbi érvényesülésétől
várva az utóbbi megvalósulását.