2022. 01. 08.

2:39 Franz Kafka: Az átváltozás

This is Google's cache of

ftp://ontologia.hu/Language/Hungarian/Crawl/MEK/mek.oszk.hu/00400/00416/html/18atvalt.htm. It is a snapshot of
the page as it appeared on 20 Dec 2021 20:24:36 GMT. The current page could have changed in the
meantime. Learn more.

Full version Text-only version View source

Tip: To quickly find your search term on this page, press Ctrl+F or ⌘-F (Mac) and use the find bar.

Jelentés az Akadémiának
Nagybecsű akadémikus urak!

Megtiszteltek felszólításukkal, hogy az Akadémia számára nyújtsak be jelentést

majomelőéletemről.

Ebben az értelemben sajnos nem tehetek eleget a felszólításnak. Csaknem öt év választ el

majomelőéletemtől, s noha ez
az idő naptárban mérve talán rövidnek tűnik fel, végtelen hosszú azonban,
ha végig kell vágtáznunk, ahogy én tettem,
helyenként kiváló emberek és tanácsok, tetszésnyilvánítás és
zenekari muzsika kíséretével, alapjában véve mégis
egyedül, hiszen, hogy a képen belül maradjak,
mindenfajta kíséret távol tartja magát a korláttól. Lehetetlennek bizonyul
ez a kísérlet, ha netán makacsul
ki akarok tartani eredetem, ifjúságom emlékei mellett. Éppen a minden makacsságról
való lemondás volt a
legfőbb parancs, melyet magamnak adtam; én szabad majomként hajtottam fejem az igába. Ily
módon
azonban mind megközelíthetetlenebbek lettek az emlékek is. Ha eleinte, már amennyiben az emberek
akarják,
lehetséges lett volna még a visszatérés ama nagy kapun át, melyet az ég boltoz a föld fölé,
hajszolt, űzött fejlődésem
által e kapu mind alacsonyabbá és szűkebbé vált; jobban s bezártabbnak éreztem
magam az embervilágban; csendesült
a múltamból utánam süvítő vihar; ez ma már csak sarkamat legyező
léghuzat; és az a messze lyuk, melyen át jön, s
melyen át én jöttem egykor, olyan kicsi lett, hogy ha erőm
s akaratom lenne rá egyáltalán, hogy visszafussak, a bundám
leszakadna, míg odaérnék. Őszintén szólva,
bármily szívesen hozakodom is elő efféle hasonlatokkal, őszintén szólva: az
önök majomelőélete, uraim,
már ha egyáltalán hagytak maguk mögött ilyesmit, nem lehet távolibb önöktől, mint tőlem
az enyém. Ám,
földönjáróknak, mindnyájunk sarkát csiklandozza valami: a kis csimpánzét éppúgy, mint a nagy
Achillesét.

Szűkebb értelemben azonban válaszolhatok talán kérdésükre, sőt igen szívesen teszem. Az első,
amit megtanultam, ez
volt: kezet adni; a parola nyíltságot tanúsít; manapság azután, pályafutásom
csúcspontján, amaz első parolához járulhat
még az egyenes szó is. Az Akadémia számára semmi jelentős
újdonságot nem mondok majd, s messze elmaradok attól,
amit várnának tőlem, s amit legjobb akarattal
sem mondhatok el - mindazonáltal nagy vonalakban utalhatok arra,
hogyan hatolt be az emberiségbe s
gyökerezett meg ott egy hajdanvolt majom. Ám az itt következőkből a
legjelentéktelenebb apróságot sem
mondhatnám el bizonyára, ha magamban tökéletesen bizonyos nem volnék, s ha
pozícióm a civilizált
világ nagy varietészínpadain rendíthetetlenné nem szilárdult volna.

Az Aranypartról származom. Idegenektől szerzett értesülésekre vagyok utalva a tekintetben,

hogyan fogtak el. A
Hagenbeck cég vadászexpedíciója - a cég főnökével egyébként azóta jónéhány üveg
finom vörösbort meg ittam - ott
lapult a parti bozótban leshelyén, amikor este a falkával inni futottam.
Lövés dördült; én voltam az egyetlen, akit
eltaláltak; két golyó ért.

Az egyik az arcomat; könnyű seb volt; maradt azonban utána egy nagy, kiborotvált piros sebhely,
amelynek undorító,
egyáltalán nem hozzám illő, valójában majom kitalálta nevemet köszönhetem:
Rőtpéter; mintha a rég kimúlt, itt-ott
ismert, Péter nevű betanított majomállattól csupán az arcomon levő
piros folt különböztetne meg. Ezt csak úgy
mellesleg.

A másik lövés csípőm alatt ért. Ez súlyos volt; következménye, hogy még ma is bicegek
valamelyest. Legutóbb ezt
olvastam ama tízezer szélkótya valamelyikének cikkében, akik az újságokban
nyilatkozgatnak rólam:
majomtermészetem mindmáig sem tűnt el egészen; ennek bizonyítéka, hogy ha
látogatóim jönnek, előszeretettel tolom le

webcache.googleusercontent.com/search?q=cache:WhFcQtMucUcJ:ftp://ontologia.hu/Language/Hungarian/Crawl/MEK/mek.oszk.hu/00400/00416/html/18… 1/5
2022. 01. 08. 2:39 Franz Kafka: Az átváltozás

nadrágomat, hogy a golyó ütötte lyuk helyét megmutassam.

Egyenként kellene ellőni a fickó valamennyi ujjacskáját,
mellyel a tollat fogta. Bizony az előtt tolom le a
nadrágomat, aki előtt akarom; nem lát ott senki mást, mint jól ápolt
bundát, és egy - válasszunk itt az adott
célra valami megfelelő kifejezést, mely azonban félreértést ne okozzon -, egy
bűnös lövés okozta
sebhelyet. Minden olyan nyilvánvaló; titkolni semmit sem kell; ha az igazságról van szó, minden
nagylelkű lény leveti a túlfinomult modort. Ám ha ez a firkász tolná le a nadrágját, ha látogatója érkezik,
hát bizonyára
más látványt nyújtana, és a józan eszének tulajdonítom, hogy meg nem teszi. De akkor
engem is hagyjon békén a
finomkodásával!

Ama lövések után - és voltaképpen itt kezdődnek emlékezéseim - ketrecben ébredtem a Hagenbeck
gőzös fedélközén.
Nem négyfalú rácsketrec volt ez; három fal inkább egy ládához erősítve; tehát a láda
alkotta a negyedik falat. Az egész
alacsonynak bizonyult ahhoz, hogy egyenesen állhassak, és keskenynek,
hogy leülhessek. Ezért behajlított, örökké
reszkető térdekkel guggoltam, méghozzá - mert eleinte
valószínűleg nem akartam, hogy bárki is lásson, és szerettem
volna, ha örökké sötétben vagyok - a láda
felé fordulva, miközben a rács rúdjai hátul a húsomba vágtak. Vadállatok
elhelyezésére, legalábbis az első
időkben, ezt a módot tartják a legcélszerűbbnek, és mai tapasztalataimmal nem
tagadhatom, emberi
szempontból csakugyan joggal.

Akkoriban azonban nem gondoltam erre. Életemben először nem volt menekvés; legalább is előre
nem; előttem ott volt
a láda, deszka deszka mellett. A deszkák között akadt ugyan egy hosszú rés, melyet
felfedezvén boldog és esztelen
vonítással üdvözöltem, ám ez a rés korántsem volt elég még csak a farkam
kidugásához sem, és egész majomerőmmel
sem tudtam kitágítani.

Mint később elmondották, szokatlanul csekély zajt ütöttem, amiből arra következtettek, hogy vagy
hamarosan kimúlok,
vagy, ha sikerül az első kritikus időt átvészelnem, igen jól idomítható leszek.
Átvészeltem ezt az időt. Tompa zokogás,
fájdalmas bolhakeresés, kókuszdió fáradt nyalogatása, a láda
falának ütögetése fejemmel, nyelvöltögetés, ha valaki a
közelembe jött - ezek voltak első foglalatosságaim
új életemben. Mindeközben azonban ez az egyetlen érzés: nincs
menekvés. Ma már persze csak emberi
szavakkal ismételhetem el a majomként érzett dolgokat, torzítok is
következésképpen, ám ha a hajdani
majomigazságot elérni nem tudom is, semmi kétség, hogy legalább egy irányban
van
emlékezéseimével.

Addig, ugye, annyifelé indulhattam mindig, s most semerre sem. Megrekedtem. Ha odaszögeznek,
szabad mozgásomat
azzal sem korlátozzák jobban. Mindez miért? Kapard véresre a lábujjaid közét, úgy
sem jössz rá az okára. Nyomd
magad hátul a rács rúdjához, hogy szinte kettéhasít, úgy sem. Nem volt
menekvésem, teremtenem kellett mégis, mert
anélkül nem élhettem. Örökké ez a ládafal - menthetetlenül
elpusztultam volna. De Hagenbecknél a majmoknak a
ládafal jut - így hát megszűntem majomnak lenni.
Tiszta, szép gondolatmenet ez, melyet valahogy a hasammal ötölhettem
ki, a majmok ugyanis a hasukkal
gondolkoznak.

Félek, nem értik meg pontosan, mit nevezek menekvésnek. Leghétköznapibb és legteljesebb
értelmében használom ezt
a szót. Szándékosan nem mondok szabadságot. Nem a minden irányban való
szabadság nagy érzésére gondolok.
Majomként ismertem talán, és megismertem embereket is, akik ez
után vágyódnak. Ami azonban engem illet, nem
kívántam sem akkor, sem most a szabadságot. Mellesleg:
a szabadsággal nagyon is sok öncsalás adódik az emberek
között. És amiképp a szabadság a
legmagasztosabb érzések közé számít, úgy a megfelelő megtévesztés is a
legmagasztosabb. Gyakran
láttam fellépéseim előtt a varietékben ilyen-olyan művészpárokat működni fent a trapézon, a
kupolában.
Lengtek, hintáztak, ugrottak, egymás karjába repültek, egyikük a hajánál fogva tartotta a másikat a fogai
között. - Ez is emberi szabadság! - gondoltam -, szabad akaratból végzett mozgás. - A szent természet
megcsúfolása!
Kő kövön nem maradna a majomtársadalom harsogó nevetésétől effélék láttán.

Nem, a szabadságot nem akartam. Csak menekvést. Jobbra, balra, mikor hogy; nem volt más
igényem; még ha
megtévesztés lenne is csupán e kivezető út; kis igény volt ez, a csalódás sem lehet
nagyobb. Továbbjutni, továbbjutni!
Csak ezt ne: itt állni felemelt karral, mozdulatlan, ládafalhoz szorítva.

Ma világosan látom: a nagy belső nyugalom híján sohasem szabadulhattam volna. És csakugyan,
talán mindazt, amivé
lettem, annak a nyugalomnak köszönhetem, mely ott a hajón az első napok múltán
eltöltött. A nyugalmat viszont
alkalmasint a hajón levő embereknek köszönhettem.

webcache.googleusercontent.com/search?q=cache:WhFcQtMucUcJ:ftp://ontologia.hu/Language/Hungarian/Crawl/MEK/mek.oszk.hu/00400/00416/html/18… 2/5
2022. 01. 08. 2:39 Franz Kafka: Az átváltozás

Vannak jó emberek, mindenek ellenére. Még ma is szívesen emlékezem súlyos lépteik dördülésére,
mely annak idején
ott visszhangzott félálmomban. Az volt a szokásuk, hogy mindent rettentő lassan
csináltak. Ha meg akarta dörzsölni a
szemét valamelyikük, úgy emelte fel a kezét, akár a lengő terhet.
Tréfálkozásuk durva volt, de szívből jött. Nevetésükbe
mindig veszélyesen hangzó harákolás vegyült,
mely azonban nem jelentett semmit. Örökké volt valami kiköpnivalójuk,
és nem számított nekik, hova
köpik. Folyton panaszkodtak, hogy bolháim átugrálnak rájuk; de sose voltak rám igazán
dühösek ezért; jól
tudták, hogy szőrömben bolhák tenyésznek, és a bolhák ugrálósak; belenyugodtak. Ha nem voltak
szolgálatban, olykor félkaréjban körém telepedtek; alig szóltak, csak odamordultak egymáshoz; ládákon
végigdőlve
pipáztak; térdüket csapkodták, ha csak mozdultam egyet; és néha fogott valamelyikük egy
botot, s megcsiklandozott,
ahol kellemes volt számomra. Ha ma meghívnának, utazzam azon a hajón,
bizonyára elutasítanám a meghívást, de
éppoly bizonyos, hogy nem csupán kellemetlen emlékeim
fűződnek ahhoz a fedélközhöz.

A nyugalom, melyre ezeknek az embereknek a körében szert tettem, mindenekelőtt visszatartott

bármiféle szökési
kísérlettől. Ma visszatekintve úgy látom, mintha legalábbis sejtettem volna, hogy
találnom kell menekvést, ha élni
akarok, ám ezt a menekvést nem szökés által érhetem el. Már nem
tudom, lehetséges volt-e a szökés, ám azt hiszem,
igen; majmok számára mindig lehetséges a szökés. Mai
fogaimmal már a közönséges dió felroppantásakor is vigyáznom
kell, akkoriban azonban csak idő kérdése
lett volna nyilván, hogy az ajtó zárját átharapjam. Nem tettem meg. Ugyan
mit nyertem volna vele?
Alighogy a fejem kidugom, elkapnak megint, és még rosszabb ketrecbe zárnak; vagy óvatlanul
más
állatokhoz, teszem azt az óriáskígyóhoz menekültem volna, és ölelésében adom ki párám; vagy ha sikerül
felszöknöm a fedélzetre, és átvetnem magam a korláton, egy darabig himbálózhatom az óceánon, s aztán
megfulladok.
Kétségbeesett vállalkozás.

Nem számítgattam így, ember módra, ám környezetem hatására úgy tettem, mintha ekképp
számítgatnék. Nem
számítgattam, viszont mindent a legnagyobb nyugalommal megfigyeltem. Láttam föl-alá járkálni ezeket az embereket,
mindig ugyanazok az arcok, ugyanazok a mozdulatok; gyakran úgy
tetszett, mintha csak egy ember volna. Ez az ember
vagy ezek az emberek tehát akadálytalanul
közlekedtek. Magasrendű cél derengett fel előttem. Senki sem ígérte, hogy
ha olyan leszek, mint ők,
felhúzzák a rácsot. Efféle, nyilvánvalóan képtelen fordulatokkal kapcsolatos ígéretet nem
tettek. Ha
viszont sikerrel járunk, az ígéret is megszületik utólag, épp ott, ahol korábban hiába vártuk. Mármost
ezekben az emberekben nem találtam semmi különösebben vonzót. Ha az imént említett szabadság híve
vagyok,
biztosan az óceánt választom ama menekvés helyett, mely ezeknek az embereknek a bánatos
pillantásában mutatkozott
meg számomra. Persze, már régebben figyeltem őket, mielőtt efféle dolgokra
gondoltam volna, sőt épp a felgyülemlett
megfigyelések vittek azután egy bizonyos irányba.

Olyan könnyű volt utánozni az embereket. Köpni már egy-két nap múlva tudtam. Kölcsönösen
egymás képébe
köpködtünk akkor; annyi volt csak a különbség, hogy én tisztára nyaltam utána az arcom,
ők a magukét nem. Pipázni
úgy pipáztam, mint egy öregember; s hogy a hüvelykemet is beledugtam a
pipa fejébe, az egész fedélköz ujjongott; csak
az üres meg a tömött pipa közötti különbséget nem értettem
sokáig.

A legtöbb bajom a pálinkásüveggel volt. Gyötört az a szag; teljes erőmmel kényszerítettem

magam; de hetekbe telt, míg
végre sikerült legyőznöm magam. Ezt a belső vívódásomat az emberek
érdekes módon komolyabban vették, mint
különben bármit rajtam. Emlékezetemben sem különböztetem
meg ezeket az embereket, volt azonban egy, aki mindig
eljött, egymagában vagy társaival, éjjel-nappal, a
nap legkülönbözőbb szakában; odaállt az üveggel, és tanított. Nem
értett engem, meg akarta fejteni létem
rejtélyét. Lassan kihúzta az üvegből a dugót, aztán rám pillantott, hogy lássa,
értem-e; megvallom, egyre
vadabbul, dúlt figyelemmel néztem; emberek közt ilyen tanulót senki tanító nem lel a föld
kerekén;
miután a dugó kint volt, szájához emelte az üveget; én, pillantásommal, akárcsak ő, egészen a gégémig;
bólint,
elégedett velem, és szájához emeli a flaskót; én, fokozódó megértésem fölötti elragadtatásomban,
vinnyogva vakarózom
széltében-hosszában, ahol érem; örül, szájánál a flaskó, húz belőle; én türelmetlenül
és kétségbeesetten utánozni
akarván, összerondítom magam ketrecemben, megint csak az ő nagy
megelégedésére; s most az üveget messzire
nyújtva magától, jókora lendülettel újra szájához emeli, s
tanszándékkal túlzón hátrahajolva egy hajtásra kiissza.
Elernyeszt a roppant vágyakozás, nem követhetem
immár, ernyedten lógok a rácson, míg ő, az elméleti oktatást
befejezvén, hasát dörzsölgeti, s vigyorog.

Most kezdődik csak a gyakorlati képzés. Nem merített-e ki már az elmélet is túlságosan? De igen,
túlságosan
kimerített. Sorsom része ez is. Mégis, ahogy csak tudom megragadom az odanyújtott üveget;
reszketve szedem ki
webcache.googleusercontent.com/search?q=cache:WhFcQtMucUcJ:ftp://ontologia.hu/Language/Hungarian/Crawl/MEK/mek.oszk.hu/00400/00416/html/18… 3/5
2022. 01. 08. 2:39 Franz Kafka: Az átváltozás

dugóját; ahogy sikerül, fokozatosan új erőre kapok; emelem az üveget, alig másképp
már, mint az eredeti kép; számhoz
viszem, és - undorral hajítom el, undorral, bár már üres, csak a szag
tölti meg, undorral dobom a földre. Tanítóm
szomorúságára, a magam még nagyobb szomorúságára; sem
őt, sem magamat nem engesztelem ki azáltal, hogy az üveg
elhajítása után sem feledkezem meg a
kifogástalan hassimogatásról és vigyorgásról.

Nagyon gyakran végződött így a tanítás. És tanítóm becsületére legyen mondva: nem volt rám
mérges; olykor
odanyomta az égő pipát a szőrömhöz, míg valahol, ahova csak nehezen értem el,
perzselődni nem kezdett, de aztán ő
maga el is oltotta jóságos nagy kezével; nem haragudott rám, belátta,
hogy vállvetve harcolunk a majomtermészet ellen,
s enyém a nehezebbik szerep.

De micsoda diadal aztán mind neki, mind nekem, amikor egy este, bámuló nagy sereg előtt - talán
valami ünnepély volt,
gramofon szólt, egy tiszt sétált el az emberek között -, amikor ezen az estén egy
óvatlan pillanatban felragadtam a
ketrecem közelében felejtett pálinkásüveget, és a társaság egyre
fokozódó figyelme közepette annak rendje és módja
szerint kiszedtem a dugóját, számhoz vittem és
habozás vagy fintor nélkül, megrögzött iszákos módjára, kerekre tágult
szemmel, lüktető torokkal
csakugyan mind egy cseppig kiittam; az üveget már nem kétségbeesett, de művészi
mozdulattal
elhajítottam; s elfelejtettem ugyan a hasam megsimogatni; ehelyett viszont, mert nem tehettem másként,
mert
valami erre ösztönzött, mert érzékeim bódultan kavarogtak, minden teketória nélkül "Hahó!"-t
kiáltottam, emberi
hangokban törtem ki, e kiáltással az emberi közösségben termettem, és a visszhang: -
Halljátok, beszél! - valósággal
csókolgatta verejtékben úszó testemet.

Ismétlem: nem az emberek utánzása csábított; azért utánoztam őket, mert menekvést kerestem,
nem más okból.
Azonkívül is: ez a győzelem még nem sokat jelentett valójában. Hangom nyomban
cserbenhagyott; hónapok múlva tért
csak vissza; ráadásul a pálinkásüveg iránti viszolygásom még erősebb
lett. De az irányt egyszer s mindenkorra
megjegyeztem.

Amikor Hamburgban átadtak az első idomítónak, hamarosan rájöttem, két lehetőségem van: az
állatkert vagy a varieté.
Nem tétováztam. Így szóltam magamhoz: vesd latba minden erőd, hogy a
varietéba kerülj; az a menekvés; az állatkert
újabb rácsos ketrec csak; ha odakerülsz, elvesztél.

És tanulni kezdtem, uraim. Ó, tanulunk ám, ha kell; tanulunk, ha menekülni vágyunk; tanulunk,
kíméletlenül. A magunk
kezébe adjuk a korbácsot; a legkisebb ellenállásra kegyetlenül lesújtunk. A
majomtermészet bukfencet hányva hanyatt-
homlok menekült belőlem, úgyhogy első tanítóm maga
csaknem majommá lett tőle, nemsokára abba kellett hagynia
tanításomat is, ideggyógyintézetbe került.
Szerencsére hamarosan kiszabadult.

Sok tanárt pusztítottam, sőt egyszerre többet. Amikor már biztosabb voltam képességeimet
illetően, a közvélemény
figyelemmel kísérte haladásom, jövőm felderengett, magam fogadtam tanítókat,
leültettem őket öt egymásba nyíló
szobában, és egyszerre tanultam mindőjüknél, szüntelen egyik szobából
a másikba ugrálva.

E haladás! Ahogy a tudás sugarai mindenfelől betörtek az ébredő agyba! Nem tagadom, boldoggá
tett. Bevallom
azonban azt is: nem becsültem túl magam, már akkor sem, hát még ma. E földön azóta is
páratlan erőfeszítéssel elértem
egy átlagos műveltségű európai ember színvonalát. Önmagában véve ez
semmi talán, annyiban viszont mégis valami,
hogy segített kikerülnöm a ketrecből, s lehetővé tette
számomra ezt a sajátos menekvést, az emberét. Ahogy mondani
szokás: belevágtam a sűrűjébe. Nem volt
más lehetőségem, előrebocsátva továbbra is: hacsak a szabadságot nem
akartam választani.

Ha most végigtekintek fejlődésemen s eddigi célján, nem panaszkodom, de elégedett sem vagyok.
Zsebre vágott
kézzel, borosüveg az asztalomon, így, félig fekve, félig ülve nézek ki hintaszékemből az
ablakon. Ha látogatóm jön,
fogadom, ahogy illik. Impresszárióm az előszobában; ha csengetek, jön és
meghallgatja, mi mondanivalóm van.
Majdnem minden este előadás: sikerem jóformán fokozhatatlan. Ha
késő éjszaka bankettekről, tudományos
társaságokból, kedélyes együttlétek után hazatérek, vár egy félig
idomított kis csimpánzlány, és elszórakozom vele
majom módra. Nappal látni sem akarom; tekintetében
ott ég ugyanis az idomított állatok eszelőssége; ezt csak én
látom, és nem bírom elviselni.

webcache.googleusercontent.com/search?q=cache:WhFcQtMucUcJ:ftp://ontologia.hu/Language/Hungarian/Crawl/MEK/mek.oszk.hu/00400/00416/html/18… 4/5
2022. 01. 08. 2:39 Franz Kafka: Az átváltozás

Egészében véve elértem hát, amit el akartam érni. Senki se mondja, hogy kár volt a fáradságért.
Egyébként nem
vágyom senki ember ítéletére, célom az ismeretterjesztés; jelentést adok csak; önöknek is,
nagybecsű akadémikus
uraim, jelentést adtam csupán.

Tandori Dezső fordítása

TARTALOM

webcache.googleusercontent.com/search?q=cache:WhFcQtMucUcJ:ftp://ontologia.hu/Language/Hungarian/Crawl/MEK/mek.oszk.hu/00400/00416/html/18… 5/5