Villamos

Sidney Keyes emlékének

Halad a villamos, hörög,

kínjában tántorog szegény,
fürtben csüngünk a sárga állat
apadozó villany-tején.
Egy afrikai ház emelkedik a mélyből,
fehéren, gömbölyűn, mint tengerből a
lány,
a fű az ablakok nyitott ajkáig ér föl,
kis szalamandra ül a fotel hajlatán.
Ott bent fürdőszoba, csempe és bakelit,
polcán terepszinű sisak úgy őrzi feslő,
s lassan penészedő bélését, szíjait,
mint teknősbéka holt tetemeit a teknő.
Mindig utat javítanak.
A kövek szinte talpig érnek
a ritka lépcső-rács alatt,
s hogy a villamos egyre ráng,
közelcsúsznak az elefánt-
bőrű, gyűrött aszfalt-lepények.
S mint aki hirtelen egy babérfában ébred,
és érzi bőrnemű, fekete lombjait,
úgy roppantják körül a ház falát az éjnek
hatalmas ágai. Itt járt a fiu, itt.
Szatyorban egy cafatnyi hús,
átüt a vörösbarna lé,
s egy könyv: A dialektikus…
már haladunk a híd felé,
a rendőrsíp véknyan sivít,
lent idegen uszályhajó
hordozza apró házait,
tetők, muskátli és a szélben
csíkos zsebkendő a kötélen,
s a matrózok égszínű blúza,
mintha olasz kisváros úszna –
Éjjel indultak el. A ház fala derengett,
különben semmi fény. Az ösvényen, elől
terepjáró sulyos talpa vágja a rendet,
reccsen a sarju-fa, a fű hersegve dől.
Mögötte az a pár tompított zaju gép,
nagy, néma bivalyok óvatos csörtetése –
a benzin sem zubog, de forró szaga még
emlékezik a nap émelyítő hevére.
Fordul a híd, lejtősödik,
nekilódul a szédület,
feszülj kéz, görcsösülj izom,
ott fent a budai hegyek,
egy pillanat, futnak az ívek,
s nem nyujtózhat a megfeszített
szem megváltó hajlatukon –
Nézte, hogy olvad el a ház az éjszakában
mint egy kristálydarab, ha tenger görgeti.
Összecsapott a lomb, elől szürke lapály
van,
reszelős fűcsomók. Holdfény, tűz, ugrani
–
Kiszakad innen az, aki
nem markol most. Szakadna ki!
Fullasztó testek, testre test,
micsoda mozgó hullahegy!
Elbukott. Por szitál, szemcsésen ül a
szájra,
felsír a fék, akár a kés,
körül a hold, s a fű borotvaéles árnya,
tántorodás, émelyedés,
egyedül, egyedül, a kezek szétterülnek,
nem tart tovább már, ami tart,
a szív alatt a föld remegve, rángva lüktet,
és omlik, mint a gyönge part –
 Október
Most már félévig este lesz.
Köd száll, a lámpa imbolyog.
Járnak az utcán karcsú, roppant,
négy-emeletnyi angyalok.
S mint egy folyó a mozivászon
lapján, úgy úsznak át a házon.
Acetilén fényében ázik
az útjavítás. Lenn a mélyben,
iszamos, hüllő-hátu cső,
pára gyöngyösödik a kérgen,
s a városon, mint vér a gézen,
általszívódik a nyirok.
Vékony tűz nyüszít, sustorog,
mellette kucsmás, birka-bundás,
mint a makk-ász, guggol a munkás,
fölötte hengerhasu gépek,
rájuk irva: „Consolidated…”
S egy fa. Akár a régi csap,
csöpörésznek a targalyak,
szalad, olajjal töltekezvén
a gép gömbölyű béka-testén,
majd a bundára ér a csepp,
s fölsír a tűz: megérkezett.
Neonfény lobban és lehull.
A vizes kőre rácsorog.
Valaki, messze, úgy vonul,
hogy a köd kilométer-odva
énekét tompán sokszorozza –
hallani, amint tántorog.
 Város, télen
Fölülről látni ezt az udvart,
az apró, öt ház udvarát,
mindig fölülről és haránt,
mint egy képet, mely távlatába,
mint multat, mely önmagába,
bárhonnan nézed, visszaránt.
Az udvaron drót és talicska,
vasalatlan kerékcsomó.
A csúcsos háztetőkre ritkán,
reszelősen hintve a hó.
A tájék, hátrébb, elhaló.
Az őrülteknek, rákosoknak
kórháza szögletes szügyét
feszítve mozdul, s visszatorpad,
az alkonyat odvába olvad,
az ég alján, odalehellve,
borzong egy jegenyefa lelke,
s a kémények az esti ködnek
felelve, lassan füstölögnek.
Az alkony kék pillanatát
átvágja most egy fény-nyaláb,
s a fellegek közt úgy dereng fel
a kék és rózsaszín november,
mint egy tavasz.
mint egy tavasz. És estelig
az esztendő emlékezik.

Füst, füst. Nagy, ezüst potrohán

hordozva puffadt homlokot,
kristálycukrot és sávba oldott
pergamen-lámpával a boltot:
a kávé-gép zubog.
Zubog, remeg, s vigan sipolja
az induló mozdony jelét,
akárha a kinti sötét
suhogó nagy terein át
vinné falatnyi vonatát,
és vele sértetlen repülne
a fulladt, langyos-szagu fülke.
Ajtó csapódik szárnyasan.
S harangoz, szögnyelvű haranggal
egy Betlehem s két kamasz-angyal.
Tornacipős, kucsma-fejű
pásztor a pult előtt kiált,
ott szólongatja Máriát,
a bundáról szerteszalad
a kávészagnak nekidőlve
az a hóverte-puli-szag,
s a gép hasán feltündökölve
villámló foltokban keringnek
a kabátra-vett férfiingek –
szusszan a kávé s „Szálljatok
le betlehemi angyalok”.
Mögöttük vékony, olvadó
fényszálban szitál be a hó.

A hó, a hó.
Az öt háznak térdéig ér.
Fekete a függőleges,
és minden vízszintes fehér.
Fehérrel megvasalt kerék
az udvaron, s egy ferde rönkő
hátrahökken, végigremegve,
hogy görcsös testén ott simul
a fehérség égbeli teste.
A kovácsműhely felzihál.
Szikrát vet a piros lehellet,
hiába fojtja egyre lejjebb
az éj lágyszálú pelyhezése,
kicsap, kilángol megtetézve,
és fátylon át és éjen át
lüktet parázsló szívverése –
de oldalt, hol a fény nem érte,
nézd, nézd, az egy-szál tujafát:
felszökkenő, roppant bozontja
a fél-eget magára vonta,
s most csupa örvény és taraj
dermedő hullámaival,
fehér habok tajtéka rajta,
s az éjszakát úgy üti által
a megfagyott szökőkutak
mozdulatlan extázisával.
 Egy pályaudvar átalakítása
Valószínűtlen,
hogy mégis föld van itt alul, holott ős-zárvány képződésű volt itt az
útburkoló kiskockakő. De úgy látszik, a kő alatt, a kábel alatt, a kényes nyirokérrendszerek
alatt (e pulzáló berendezések) mégiscsak föld van itt alul, mindenek ellenére föld.

Most éppen kráter. Vagy nagyműtét. Egy állatkerti, ritka nagyvadé, kábítással,
nagyműszerekkel. Állatbelsők tornyai. Mert lebenyenként szedik szét ezt a testet. Különrakják
a májat és vesét. Durván-pontos mozdulatok a mészárlás s a gyógyítás között.

A seb környéke érzékeny. Elkínzott házak, hámlásuk, mint egy másodlagos kórtünet,
bágyadt villamosok bukdosása az elkötött erekben, az összefércelt csatlakozások, a
süppedékes kőhiány, azok a duzzadt vágány-varratok. És a növények, a végképp védtelenek,
akiknek szárát szemétvödörbe-dobáskor eltörik, mint Jézus lábát (szinte) keresztről-levétel
után, a növények poros rémületükben.

Középen pedig a működés. Az exkavátorok, a fixplatósok. A gépkezelő odafent, mint

egy függőben maradt pilóta. Citromsárga gumiruhában gödrökbe mászó űrhajósok. A lárma
tűrhetetlen torlaszai közt katasztrófák nyugalma, fejvesztett közöny. Egy drótcsomón
plasztikszatyor. (Az ételcsomagok a világon. Papír, műanyag, egy-egy kendervászon-darab. A
textúrák, a bogok és kötések. Bizony, feleim, emitt, amott.) És milyen különös sapkák! Talán
bálnavadászok fejfedői, egy szertartás álarcai. S az óriási munkakesztyűk, e kézutánzó,
absztrahált kezek.

Itt lesz a központi létesítmény. Itt lesz a csarnok. Itt aszparágusz, információk. Itt lesz
a… látod? Fent, ahol még üresek most a légköbméterek, fent, fent a nem-levő. Még átlátszó,
még elvitatható. Túlságosan sok szél fúj rajta át. De egy jó lencse már rögzítené. A kellő
fényerőnél. Hiszen oly keskeny réteg zárja el, oly keskeny réteg attól, hogy legyen. Így már-
már látni éleit fent, a biztos és a kétes közti térben, így már-már elbeszélhető, amint beúszik a
képbe e visszájára fordult csökkenés (homályos, nagy hajótest), lételőtti, beláthatatlan
emeleteivel.

Te emlékszel még, ugye, a mozdonyforgató dobra? Terméskő-ellipszisben végződött

akkor a pályaudvar, az ellipszis fejében ott volt az acéldob. A mozdony ráállt és megfordult
vele, mint egy táncoló elefánt. Még ott a régi, sárga állomásépület, avult, de működő
nosztalgiákkal. A gőzbodor mögötti lámpák, esőben a hajnal. És a sínek meg a talpfák éjszaka
(ezt fentről nézd, a hídról), ezek a derengő, mennyei lajtorják a vízszintes végtelenbe.

De fordulj vissza. Nézd meg mégegyszer az építési területet. (Úgy értem: a történés
táblái közt próbálj meg visszatalálni arra, amely jelenlétnek nevezhető.) Aztán tekintsd meg a
Vérmezőt. És fölötte a Várat. A gyakorlott sebesültek nyugalmát. Figyeld meg őket
(visszamenőleges viszonylataikban is), azután – még világosabban – vedd szemügyre azt a
hajlatot, ahogyan a földtani teknő a domb tövében elhelyezkedik. Így. Most éles a kép.

Ugye, emlékszel, amikor befejezték? Te ott voltál, amikor véget ért? Te ott voltál a
megnyitáson is még? Tágas lett. Versenyképes. A mozgólépcső-torkolatok ugyan nem
egészen… de mindegy. Vágányvezérlés. Épületegyüttes. Csomópont.

Ugye, emlékszel a citromsárga gumiruhára? Az ételcsomagokra a világon? A kétes és a

biztos közti térre? Ugye, emlékszel a Vérmezőre? A földtani teknőre a domb alatt? A
visszamenőleges viszonylatokra? Az átalakításra? Az épületegyüttesre? És az átalakításra? A
légikikötőre? Emlékszel-e arra a városra?

Te ott voltál a megnyitáson?

 Hazafelé
A gépmadár
a teljes levegőt kavarja már,
mégis, eszem nem ér nyomába.
Bámulja csak
a tagolatlan arcokat,
mik tagolatlan, tenyeretlen
nagy felföldekről vallanak,
s minduntalan megtér a ráncos
európai hazába.
Hol minden hajlat ismerős,
s fülünkbe folyik a tenger,
s tele minden domb, bokor
az aprólékos szerelemmel,
hol szemvakító, hupikék
gömb támasztja a rózsafákat,
s a déli oszlopcsarnokok alatt
duplaszárnyú vitorlák cicáznak,
hol forradásos városok,
mint vén fák ágaznak a tájon,
s kő-csontvázukat mutogatják
szikár templomok.
Nem kivánom
már a kövérebb földeket,
föléri itt az ismeretlent
a földbesüllyedt ismeret.
Palotányi tudás kiálló
hegyén botol a láb –
mint földi darázs fészke, befelé
nő körülöttem a világ.