Tüntető fogyatékosok

(A fogyatékosügy néhány politikai aspektusa)i

ESSZÉ

Bánfalvy Csaba

Szokatlan esemény volt a magyar társadalom életében az, ami 2002 decemberében
történt: fogyatékos emberek tüntettek a Parlament előtt, mert úgy vélték, hogy a kor-
mány nem tesz eleget társadalmi egyenlőségük biztosítása, az ezzel kapcsolatos törvény
megvalósítása érdekében. Olyan értelemben volt szokatlan ez a tüntetés, hogy olyanok
demonstráltak, akiktől ezt nem szoktuk meg. Azóta más fejlemények is vannak. Egy
fogyatékos személy pert nyert egy vendéglátó-ipari létesítmény ellen, mert nem volt
biztosított a mozgássérültek akadálytalan bejutása a kávéházba és közlekedése a kávé-
házon belül. Létrejött a kormányon belül egy olyan államtitkárság, amely (egyebek mel-
lett) a fogyatékos személyek törvényben előírt esélyegyenlősége felett hivatott őrködni.
Azaz: a fogyatékosügy kezd politikai dimenziókat nyerni.
A következőkben elsősorban nem azzal a kérdéssel kívánok foglalkozni, hogy igazuk
van-e a tűntetőknek vagy a pereskedő fogyatékosoknak (véleményem szerint igen), ha-
nem azzal, hogy milyenek általában véve a fogyatékosok politikai érdekérvényesítésé-
nek a feltételei, lehetőségei. Képesek-e artikulálni problémáikat, szervezetten fel tud-
nak-e lépni érdekeik védelmében és hogyan fogadja a társadalom egésze a fogyatékosok
politikai akcióit.
A fogyatékosügy politikai súlya, jelentősége – ha a kérdést leegyszerűsítjük – azon
múlik, hogy
1. a fogyatékosok helyzetének jellemzői hogyan hatnak a többi társadalmi csoportra,
2. ezek a társadalmi csoportok mennyire tekintik ezeket a jellemzőket politikailag
fontos kérdésnek, politikai jelentéstartalommal értelmezik-e azt, és
3. van-e olyan politikai tényező (párt vagy mozgalom), amelyen keresztül az állam-
polgárok kifejezhetik a fogyatékosüggyel kapcsolatos érdekeiket.

A hétköznapi bölcsesség szerint a fontos az, hogy az „egészség meglegyen”, vagyis a

köznapi gondolkodás a társadalmi esélyek, az életvitel, az életminőség szempontjából az
egészségi állapotnak kitüntetett jelentőséget tulajdonít. Miközben azonban a fogyatéko-
sok és az egészségkárosodottak száma több százezer fő, a közfelfogás, a politikai cse-
lekvés és a társadalomtudományi modellek nem számolnak ezzel a nagy számú népes-
séggel olyan értelemben, ahogy azt például a társadalmi struktúrában hagyományosan
értelmezett rétegekkel, szakmai csoportosulásokkal vagy nemzetiségi entitásokkal te-
szik.
Miközben a társadalmi jelenségek rafinált összefüggéseit modellezik a társadalmi
struktúra modellek (a TV nézési, az öltözködési és vásárlási szokásoktól a települési
jellemzőkön, a vallási csoportokhoz, politikai és egyéb szervezetekhez való tartozáson
keresztül a vagyoni és a tulajdoni helyzetig), alig van olyan társadalomtudományi struk-
túra felfogás, amelyik a társadalmi alap-struktúrát a benne élők orvosi-biológiai állapota
szerint értelmezné. Az egészségi jellemzők, vagy mint készen talált előfeltételek vagy
csak mint egyéb társadalmi tényezők következményei jelennek meg a csoportok vagy az
egyének jellemzőinek leírása során. Az egészségi állapot, mint struktúraalkotó fontos
dimenzió még leginkább a demográfiában van jelen (gondoljunk például a mortalitás, a
morbiditás, a várható élettartam vagy az átlag-életkor fogalmakra), ezt azonban gyakran
(még tantárgyként is) mesterségesen elszakítják az egyéb társadalomtudományi diszcip-
línáktól.
A magyarázat egyrészt az, hogy a társadalomtudományi konvenció a kompetenciáján
kívülinek tekint olyan aspektusokat, amelyeket más diszciplínák hagyományosan tar-
talmaznak. Eszerint: ami orvosi-biológiai az nem társadalmi, és fordítva.
A másik magyarázat az, hogy a biológiai jellemzőket az emberek és a szakemberek
egy része is gyakran társadalom előttinek, pre-társadalminak, a társadalom által készen
kapottnak értelmezi, és nem foglalkozik a biologikum társadalmi jelentésével. Az em-
bernek azonban nincsenek olyan biológiai jellemzői, amelyek ne társadalmiasultak len-
nének: a testfelépítéstől, az érzékelésig, a születéstől, a szaporodástól a halálig minden
biológiai jellemzőnk a “természet szocializálásának” és a “társadalom naturalizálásá-
nak” kettősségében áll fenn. A biológiai sajátosságok a társadalomban transzformáció-
kon mennek keresztül, egészen addig, hogy egyesek közülük fel is függesztődnek (ezért
például csak a társadalomban van fogyókúra vagy vegetarianizmus). Ebben a tekintet-
ben, témánk szempontjából az a fontos, hogy a fogyatékosság társadalmi jelenség abban
az értelemben is, hogy egyes állapotokat fogyatékosságokként minősítenek, de abból a
szempontból is, hogy fogyatékos lényeknek csak a társadalomban van tartós túlélési
lehetőségük.
A legfontosabb és legközvetlenebb ok azonban, amiért a társadalomtudósok tudomá-
nyos modelljeikben nem tekintik alapvető dimenziónak az egészségi állapotot, az, hogy
a társadalomtudományokat tipikusan nem a betegek és a fogyatékosok művelik foglal-
kozásszerűen, nem ők írják a szociológiai műveket, nem ők végzik a szociológiai vizs-
gálatokat, és nem is ők vannak politikailag döntéshozó pozíciókban, hanem az épek és
az egészségesek. A „tudományos mezőnek” és a „politikai mezőnek” tipikusan nem
tagjai a betegek és a fogyatékosok, vagy ha ritka esetekben ez mégis így van, akkor ez
az illető tudós tudományos modellalkotásán vagy politikusi tevékenységi prioritásain is
nyomot hagy. Nem csak abban az értelemben, hogy az egyéni életsorsok érzelmileg
belevetülnek a tudományos vagy politikai életműbe (pl. a betegekkel vagy a fogyatéko-
sokkal való szimpátia formájában), hanem inkább úgy, hogy az egyéni sorsból adódó,
ahhoz kapcsolódó ismeretek, tapasztalatok, szemlélet, szenzibilitás a tudományos, illet-
ve a politikusi szakmai munkában is érvényesülnek.

xxx

Az ezredforduló a korábbi történelmi korszakokhoz viszonyítva olyan időszakot rep-

rezentál, amelyben a fogyatékosügy problémáira egy sor tényező csillapítóan hat és
ezért a politika általában is kevésbé fogékony a fogyatékosok gondjait illetően. Minde-
nekelőtt, a szociális védőháló második világháború utáni kiépítése képes enyhíteni a
fogyatékos léttel járó anyagi deklasszálódást, kiszolgáltatottságot és társadalmi margi-
nalizálódást. Nemcsak a fogyatékosoknak járó segély és járadék, hanem az emellett
rendelkezésre álló egyéb segélyalapok (közlekedési, lakásbérleti támogatás stb.) is óv-
ják a fogyatékosokat attól, hogy éhezniük kelljen vagy hajléktalanokká váljanak.
A fogyatékos lét elviselése azért is viszonylag kisebb teher ma, mint korábban, mert
létrejöttek a fogyatékosokkal foglalkozó szociális intézmények (szövetségek, tanács-
adók stb.), és így a fogyatékosok nem érzik magukat teljesen perspektíva nélkülieknek
és magukra hagyottaknak. A fogyatékos emberek javuló iskolázottsága és az informáci-
ós szolgáltatások sokasága is elősegíti, hogy az érintettek racionalizálják gondjaikat, és
önálló megoldási stratégiákat dolgozzanak ki életvitelükkel kapcsolatban. Sajtó hírek

2
szerint a közeljövőben létrejön egy olyan weboldal, amelyik kifejezetten a fogyatékosok
ügyeivel kapcsolatos híreket, információkat, jogszabályokat tartalmazza majd, segítve a
fogyatékosok tájékozódását és egymással való kapcsolattartását.
Ezek a csillapító mechanizmusok sokáig képesek elejét venni annak, hogy a fogyaté-
kos lét katasztrofális egyéni és közösségi sorsproblémává és politikai gyúanyaggá vál-
jon.
A fogyatékosügy politikai megfogalmazódását az is hátráltatja, hogy a
fogyatékosügy nem egyforma mértékben érinti a különböző társadalmi csoportokat.
Tendenciaszerűen a társadalom hátrányos helyzetű csoportjaiból kerül ki a fogyatéko-
sok legnagyobb százaléka, az ezekhez a csoportokhoz tartozóknak nagyobbak – az élet-
viszonyaikból adódóan – a kilátásai arra, hogy fogyatékosokká, rokkantakká váljanak.
Nem szabad elfelejtenünk ugyanakkor azt sem, hogy mást jelent az, hogy a
fogyatékosügy objektíve milyen mértékben érinti az egyes személyeket és társadalmi
csoportokat, és megint mást, hogy az érintettek mennyire érzékenyek a fogyatékos lét
nehézségeire. Eltérőek az egyének és az egyes társadalmi csoportok a tekintetben, hogy
képesek-e alkalmazkodni sajátos élethelyzetükhöz, ki tudnak-e alakítani aktív alkal-
mazkodási stratégiákat, vagy csak passzívan elszenvedik a fogyatékos lét tényét és kö-
vetkezményeit. Nem mindig a fogyatékosság által legveszélyeztetettebbek vagy legin-
kább érintettek azok, akik a leginkább megszenvedik a fogyatékos létet, és az is lehetsé-
ges, hogy még a fogyatékos lét okozta hasonló veszteségek esetén is más-más politikai
artikulációt hoz magával a jelenség az egyes fogyatékos emberek és embercsoportok
esetében.
A fogyatékosügyet érintő politikai jellemzők között talán a legfontosabb (és a legke-
vésbé vizsgált) az, amit „szimbolikus uralomnak” nevezhetünk. Bourdieu szerint „a
jelképes uralom hatása (vonatkozzon bár etnikumra, nemre, kultúrára, nyelvre stb.) nem
a megismerő tudat tiszta logikájában érvényesül, hanem a habitust alkotó észlelési, érté-
kelési, cselekvési mintákon keresztül, amelyek a tudatos döntéseken, az akarati kontrol-
lon belül építenek fel egy önmaga előtt is mély homályba burkolózó rendelkezési vi-
szonyt. … Az alárendelt habitus (akár nemi, akár kulturális, akár nyelvi vonatkozásban)
… nem olyasmi, ami felfüggeszthető pusztán a szándék latba vetésével az öntudatra
ébredés felszabadító lendületében. … amikor a külső kényszer megszűnik, és megadat-
nak a formális szabadságjogok – választójog, tanszabadság, szabad pályaválasztás, be-
leértve a politikai karriert is –, az önkirekesztés … működteti tovább a korábban leple-
zetlen tilalmakat” (Bourdieu 2000, 46 és 48). A fogyatékosok esetében tipikusan az ta-
pasztalható, hogy az iskolai, családi stb. szocializáció során olyan mértékben bevésőd-
tek számukra a társadalmi helyzetüket konstruáló érték-, gondolkodási, viselkedési min-
ták, olyan mértékben bensővé teszik azokat, hogy a későbbi életükben „tudják a helyü-
ket” a társadalomban, elfogadják, meg sem kérdőjelezik a számukra sok szempontból
előnytelen pozíciót, hogy hátrányos helyzetük fenntartásához nincs is szükség nyílt kül-
ső tiltásokra, parancsokra, erőszakra.

xxx

Nem könnyű megmondani, hogy a fogyatékosügynek mikor, mekkora a politikai je-

lentősége. Nehéz eldönteni, hogy a kormányok és a választók mennyire érzik a jelen és
a jövő megítélésekor fontosnak a fogyatékosügy alakulását. A nemzetközi tapasztalatok
azt mutatják, hogy a fogyatékosok országonként mást-mást gondolnak arról, hogy a
fogyatékos létből adódó nehézségeknek mennyiben oka a kormány politikája, és hogy a
kormányok mennyire kötelesek törekedni a fogyatékosok társadalmi gondjainak felszá-

3
molására. Vannak országok, ahol a lakosság a fogyatékos létet alapvetően egyéni prob-
lémának és a társadalmi lét „normális” és sorsszerű gondjának tekinti, más országokban
viszont az emberek nagy része úgy vélekedik, hogy a fogyatékosok gondja kollektív és
nem csak egyéni gond, és a politikai vezetésnek (pl. a kormánynak) a politika alakításán
keresztül lehetősége és kötelezettsége van a fogyatékosok problémáinak kezelésében.
(Az olyan szélsőséges politikai viszonyulásról nem is beszélve, mint amilyen a fasiszta
országok példája, amikor a fogyatékosok sterilizálása, illetve megölése a hivatalos poli-
tika rangjára emelkedett. Ugyanakkor – és ez kevésbé köztudott – a fejlett demokráciák
némelyikében is aktívan és hosszú időn keresztül alkalmazták a fogyatékosok sterilizá-
lásának államilag jóváhagyott programját: az Egyesült Államokban, Virginia államban
például 45 éven keresztül, egészen 1972-ig folyt ez a program.)
Mindenesetre az megfigyelhető, hogy a kormányok és az egyéb politikai szereplők a
választások előtt demonstratívabban érdeklődnek a fogyatékosügy iránt, mint egyéb-
ként. Az is feltűnő, hogy politikusaink sokszor külső kezdeményezésekből ki nem tud-
ván maradni (külföldi diplomata látogatása valamelyik fogyatékosügyi intézményben,
nemzetközi fogyatékosügyi rendezvény, például speciális olimpia) vannak jelen fogya-
tékosok társaságában, intézményeiben. Szereplésüket (a ki nem zárható pozitív egyéni
meggyőződés mellett) ilyenkor nyilván a szavazók feltételezett szimpátiája is befolyá-
solhatja. Feltételezik, hogy az ilyen karakterű közszereplés elnyeri a lakosság szimpátiá-
ját.
Magyarországon a lakosság vélekedése a fogyatékosüggyel és a fogyatékosokkal
kapcsolatban azonban maga is ambivalens, nem egyértelmű. Mivel a fogyatékosügy
nemcsak magukat a fogyatékosokat, hanem családjukat, szűkebb környezetüket és az
egész társadalmat is érinti, feltételezhető lehetne, hogy a szélesebb társadalmi közeg
előbb-utóbb érdeklődést mutat a fogyatékosok helyzetének javításával kapcsolatban.
Mint ahogy azonban a politikai szociológiai vizsgálatok kimutatták, a nem közvetlenül
érzékelhető hatású, nem az egyéni döntés által befolyásolható, az egyén által pontosan
nem átlátott nagypolitikai kérdések – amilyen például a makroszintű társadalompolitika
alakítása – szinte semmilyen mértékben nem foglalkoztatják, vagy csak felszínes verba-
lizmusokra késztetik az egyes állampolgárokat. Mint Schumpeter írja: „... az egyéni
felelősségből fakadó ösztönző erők hiányában az emberek nem veszik figyelembe a
rendelkezésre álló nagyszámú és átfogó információt. Ez még akkor is így van, ha nem
egyszerűen csak eléjük teszik az információkat, hanem előadások, demonstrációk és
viták formájában megpróbálják az emberek számára használhatóvá is tenni őket. A tipi-
kus állampolgár a mentális teljesítmény alacsonyabb fokára esik vissza, amikor a politi-
ka területére lép. Érvelése és elemzései olyanok, amelyeket maga is infantilisnek tekin-
tene, ha a saját valódi érdeklődési területén belül találkozna velük. Újra primitívvé vá-
lik. Gondolkodásában az asszociatív és az affektív elemek dominálnak” (Schumpeter,
166).
A fogyatékosok (főleg a nem evidens fogyatékosok) ugyanakkor nagyrészt a társada-
lom olyan csoportjaiból kerülnek ki, amelyek kevéssé képesek arra, hogy érdekeiket
politikailag értelmezzék, artikulálják és képviseljék. A leginkább érintett, ugyanakkor
érzékenyen reagáló és érdekeit politikailag artikulálni és képviseltetni képes fogyatékos
csoportok (amilyenek a mozgássérültek) kisebbségben vannak a fogyatékosok populá-
cióján belül, és területi szétszóródottságuk is nehezíteti érdekeik szervezett országos
képviseletét.
Nem teszi könnyűvé a fogyatékosok számára az érdekreprezentációt, hogy a fogya-
tékosok szociális összetétele heterogén. A kor, a nem, az iskolai végzettség, a korábbi
munkahelyi pályafutás, vagyoni helyzet, az eltérő lakóhelyi adottságok stb. nehezítik a

4
közös, a fogyatékosok nagy részének érdekeit megfogalmazó politikai platform létre-
hozását.
Az is hátráltatja a „fogyatékosok pártja” vagy valami ehhez hasonló politikai mozga-
lom létrejöttét, hogy a fogyatékos létet senki nem tekinti identitása alapjának, ezt az
állapotot sok (főleg felnőtt korban fogyatékossá vált) fogyatékos szégyelli, és igyekszik
nem hangsúlyozni.
A fogyatékos-csoportok társadalmi gyengesége és szervezetlensége azzal is jár, hogy
a fogyatékosokkal kapcsolatos döntések a fogyatékos-társadalmon kívül születnek.
Vagy a döntéshozók egyéb döntéseinek fogyatékosügyi vonatkozásaiként, vagy a pro-
fesszionális és laikus segítők (gyógypedagógusok, szociális munkások, szülők stb.) el-
határozásaiként. Ez egyes fogyatékos-csoportok (értelmi fogyatékosok) esetében rész-
ben (de csak részben!) érthető, más esetekben egyszerűen abból következik, hogy a fo-
gyatékosoknak nincs, vagy csak alig van saját értelmisége. Mivel tipikusan a fogyatéko-
sok alacsonyan iskolázottak, kevés a diplomás vak, siket stb., aki képes lenne a
fogyatékosügyben meghatározó szerepet vinni.
A kívülről jövő érdekképviselet azonban gyakran ugyanakkora vagy nagyobb mér-
tékben jelenti az érdekképviselők, mint a képviseltek érdekeinek megjelenítését. Az
érdekképviselők között (a család mellett) a legfontosabb a fogyatékosokkal szakmailag
foglalkozó gyógypedagógus. A gyógypedagógus érdeke és ennek politikai megjeleníté-
se azonban nem teljesen ugyanaz, sőt sok esetben éppen ellentétes azzal, ami a fogyaté-
kosok érdeke.
A gyógypedagógusok számos karakterisztikus közös szociológiai jellemzővel írható-
ak le, amelyek révén ezt a világot jogosan nevezhetjük „gyógypedagógus-
társadalomnak”. Családi hátterüket tekintve legtöbb esetben a középosztályból kerülnek
ki és maguk is ahhoz tartoznak, viszonylag kevés közöttük a szakképzetlen fizikai dol-
gozók vagy a magasan kvalifikált vezető állású értelmiségi szülők gyermeke. Sokan
vannak közöttük olyanok, akiknek a szülei is hasonló területen dolgoztak (pedagógusok,
gyógypedagógusok, államigazgatásban, közigazgatásban dolgozók, egészségügyi kö-
zépalkalmazottak stb.). Túlnyomó többségben vannak közöttük a nők. Iskolai végzett-
ségüket tekintve felsőfokon kvalifikáltak, bár csak az iskolai hierarchia csúcsát jelentő
felsőoktatás középső sávjából kerülnek ki. A témánk szempontjából talán legfontosabb
jellegzetességük azonban az, hogy – bár környezetükben, esetleg családjukban gyakran
előfordulhatnak fogyatékos személyek, ami nem ritkán pályaválasztásuk fontos motivá-
ciója is – ők maguk nem fogyatékosak. (Másrészt elenyészően kevés az olyan fogyaté-
kos személy, aki gyógypedagógus.)
A gyógypedagógusok szociológiai terminusokban leírható társadalmi státusa sajátos
(egyebek mellett politikai) értékrendszert, viselkedési mintákat, aspirációkat is magával
von. Anélkül, hogy ennek részletes elemzésébe belemennénk, vagy minősítésére vállal-
koznánk, annyit kívánunk leszögezni, hogy ez az értékrendszer eltér a tipikus fogyaté-
kos csoportokétól. Nemcsak szociális státusok, de az ebből kinövő értékrendjük stb. is
inkongruens a fogyatékosokéval. Ennek következtében például a gyógypedagógusok
megítélései a gyakorlatukban felbukkanó személyek és csoportok problémái kapcsán
elvileg eltérhetnek és a gyakorlatban sokszor el is térnek a „problémát hordozó” szemé-
lyek és csoportok problémaértékelésétől. S, amint az a fentiekből következik, a gyógy-
pedagógusok nemcsak más jelenséget definiálnak problémaként, mint a „problémahor-
dozók”, hanem máshogyan is fogják fel a probléma mibenlétét, másféle mércével mérik
munkájuk eredményességét stb. Az eltérő szociális közeg, az ebből adódó különböző
értékek, elvárások sokszor megnehezítik a gyógypedagógusok és a gyógypedagógiai
munka rászorultjainak konstruktív egymásra találását. (Illyés (szerk.) 1984-90)

5
 Ráadásul az esetek jelentős részében a fogyatékosok nem is a maguk akaratából ke-
rülnek a gyógypedagógusok klienskörébe (hanem például beutalás révén), és ebben a
kliens és szakember közötti viszonyban csak kevés lehetőségük van intézményes kere-
tek között a viszonyok aktív alakítására.
A gyógypedagógus és a fogyatékos kapcsolatában nemcsak inkongruencia áll fenn,
hanem a gyógypedagógusok dominanciája és hatalmi túlsúlya a jellemző, olyannyira,
hogy időnként fennáll a veszélye annak, hogy a fogyatékosügy döntően nem a fogyaté-
kosokról, hanem a gyógypedagógusokról szól, nem a gyógypedagógusok vannak a fo-
gyatékosokért, hanem fordítva. A közgazdászok kínálati piacnak hívják az ilyen egyen-
súlytalansági helyzetet. Ez a témánk szempontjából például gyakran abban nyilvánul
meg, hogy olyan ellátási formák léteznek, amilyenre a gyógypedagógusokat képzik és
nem olyanok, amilyenekre a fogyatékosok szükséget támasztanak, a gyógypedagógiai
rendszer ellátási kapacitása és nem a rászorulók igényének nagysága szabja meg az ellá-
tás terjedelmét, az ellátó intézményrendszer struktúrája a gyógypedagógus képzés struk-
túráját és nem a fogyatékosságok megoszlási struktúráját követi stb.. A kereslet és a
kínálat fenti egyensúlytalansága egyszerre eredményez kielégítetlen szükségleteket és
gyógypedagógus hiányt egyes területeken (pl. a felnőtt vagy a halmozottan fogyatéko-
sok ellátása), valamint – más területeken – „túltermelést” a gyógypedagógus képzésben
(pl. a tiflopedagógia területén).
A fogyatékosügyben tehát a gyógypedagógiai szakmai, szervezeti, egyéni érdekek
kusza és ellentmondásos együttese létezik, amelyben a segítők és segítettek, az egyes
segítő csoportok (laikusok és profik), sőt az egyes fogyatékos-csoportok érdekei is sok
esetben diszharmonikusak – a segítők hatalmi fölénye mellett. Mindez a politikai érdek
artikulációnak és érdek reprezentációnak is akadálya.

Hivatkozások

Bourdieu, P. 2000: Férfiuralom. Budapest, Napvilág Kiadó

Illyés, S. (szerk.) 1984-1990: Nevelhetőség és általános iskola. I - IV. Budapest, OKI
Schumpeter, J.A. 1967: Two Concepts of Democracy. In.: Quinton, A. (szerk.) 1967:
Political Philosophy. Readings on Philosophy. Oxford, Oxford University Press. (J. A.
Schumpeter, Capitalism, Socialism and Democracy (1943): 21. és 22. fej.)

i
Szociális Munka 2003. 4. 62 – 66