SZEREPVERSEK RAKOVSZKY ZSUZSA HANGOK CÍMŰ KÖTETÉBEN

Kérdések a versek értelmezéséhez:

➢ Ki a megszólaló, mi derül ki a megszólalás helyzetéről és a megszólaló kilétéről?
➢ Mi a megszólalás témája, oka, célja? Elválaszthatóak-e ezek, elválasztja-e a megszólaló egymástól ezeket?
➢ Milyen közlésmódban, szövegfajtában szólal meg a megszólaló? Mi jellemző a beszédmódjára, stílusára?
➢ Melyik részben, részekben vált át a közlés költői nyelvre, mi ennek a jelentősége az adott részben?
➢ Hogyan áll össze a mondanivaló? (Milyen gondolati egységekre tagolható a szöveg, hogyan épül fel, milyen
utalásokat, motívumokat, képeket használ?)
➢ Melyik műnembe sorolható a megszólalás, milyen jellemzők alapján?
➢ Milyen érzéseink vannak a megszólalás hallatán?

A Hangok (1994) versciklus, amelyben különböző figurák szólalnak meg, többségükben nők:
➢ a megszólalók a 20. század vége városi szereplői: köznapi figurák félresiklott életekkel, akik
az őket körülvevő világgal gyakran valamilyen konfliktusban vannak
➢ a megszólalók többsége nő – Rakovszky Zyuzsa regényíró is, regényei is nő sorsokat,
történteket mutatnak be (A kígyó árnyéka, A hullócsillag éve)
➢ a megszólalók kilétére már a versek címei is utalnak, többféleképpen is:
‒ konkrét élethelyzeteket neveznek meg: Az özvegy, Öregasszony, Bukott diktátor, Narkomán,
Nők egy kórteremből
‒ ehhez olykor minősítő jelzőket tesznek: Kövér asszony a melegben, A csúf fodrászlány, A
szomorú feleség, A szép utasnő (Ária), Az elhagyott lány (Dal)
‒ olykor csak a helyzetet nevezik meg: Négy sör után, Bizonyos jelek
‒ van néhány jelképes cím: Jób, Próféta május havában, A hetedik év, A trónfosztott királynő
➢ a megszólalásaik monológok, amelyek egy-egy konkrét élethelyzeten keresztül egész
életfolyamatokat mutatnak be  így a monológ olyasmi, mint a puzzle: az egyes darabkákból
fokozatosan rajzolódik ki a megszólaló kiléte, jelenlegi élethelyzete és múltja
➢ a monológok az élményeik kibeszélései: valójában fecsegések, elcsépelt, közhelyes
frázisokkal, gyakran szószátyár terjengőssége, az élőbeszéd pongyolaságaival (közbevetések,
félbehagyott mondatok) – ugyanakkor mindegyikben vannak költőien szép részek
➢ a szövegek szaggatott mozaikképekből állnak: a jelen helyzet emlékeket hív elő és
bölcselkedésre késztet, a bölcselkedés visszatérő motívuma a szabály, a törvény, az igazság
➢ a lírai szövegeket az epika felé közelíti, hogy kirajzolódik belőlük az életek eseménysora; a
dráma felé közelíti, hogy a belső monológok gyakran egyoldalúan párbeszédesek
➢ a monológok az olvasóban ellentmondásos érzéseket ébresztenek: rokonszenv és ellenszenv,
együttérzés, szánalom és idegenkedés
[…] hogy én miért kezdtem el szerepverseket írni? Milyen költői problémára jelentett, ha csak
átmenetileg is, megoldást? Azt hiszem, elsősorban a lírai én megalkotásának nehézségeit hidalta
át. Amikor találtam egy szereplőt, akinek a szájába adhattam bizonyos fajta mondandóimat,
amikor behatároltam ennek a szereplőnek az életkorát, nemét, társadalmi helyzetét, akkor
egyszersmind adódott az a hang és szókincs is, amit ez a szereplő használ. Némelyik versben a
hagyományos költői témák „visszacsempészésének” szándéka is munkált: a részeg öregasszony
például a holdkeltéről beszél. De a legfontosabb mégis a hang megtalálása volt, egy hangé,
amelyre rátámaszkodhattam, és amelyre a verset ráépíthettem. Az első szerepversben, amit írtam,
a NARKOMÁN címűben a címben szereplő, drogos fiatal lány arról beszél, ami engem is sokáig
foglalkoztatott: hogyan küzdhetjük le a tulajdon életünktől való elidegenedést, hogyan nyerhetjük
(vissza) azt a gyermekkorunkból ismerős, megemelt tudatállapotot, amelyben úgy érezzük, egyek
vagyunk a Világmindenséggel – csakhogy ő érdesebb, kamaszosabb hangon beszél róla, mint én
tenném, és tőlem teljesen idegen élethelyzetben. A SZÁMŰZÖTT KIRÁLYNŐ illetve a KÖVÉR
ASSZONY MELEGBEN című versekben a korlátlan szubjektivitás, illetve könyörtelen, illúziómentes
objektivitás foglalkoztatott – az elsőt egy részeges öregasszony, a másikat egy zsarnoki
természetű bolti pénztárosnő képviseli, vagyis tőlem igencsak távol álló figurák. Olyan
emberekről mintáztam őket, akiket nem nagyon kedveltem, vagy éppenséggel féltem tőlük, és a
szerepvers arra is lehetőséget kínált, hogy belülről próbáljam „letapogatni” és megérteni őket, és
ez már egy lépés volt a próza felé. Rakovszky Zsuzsa: Énvers – szerepvers
http://mta.hu/data/dokumentumok/szima/szekfoglalok/Rakovszky_Zsuzsa.pdf
 NARKOMÁN
Na és helyette? Mondd, mi van helyette?
Ami másnak? Ahogy elnézem őket
utcán, buszon – gyanakvóak, gyűröttek –,
hát mit mondjak, nem úgy fest köztük egy se,
mint akit mindjárt szétvet az öröm, mert
nem szokott rá, vagy a boldog tudattól,
hogy hétből öt napon hajnali hattól
sajtot mérhet, írógépet püfölhet,
ágytálat hordhat… Persze, az eredmény:
megtérni este meghitt otthonomba
– másfél szoba panel – a balkonomra
muskátlit ültetnék, egyengethetném
a szőnyeg rojtjait… ott learatni
munkám gyümölcseit, na igen, az már
valami… Jó, van még más is: tavasz, nyár…
Meg csicseregnek a kismadarak – mi?
Meg szerelem. Az van még csak nagyon.
Pont én ne tudnám? Akkor kezdtem el.
Bámulod a plafont, nem érdekel
semmi, csak az a rohadt telefon,
hogy az szólalna meg… Hét óra, fél nyolc –
a nap az istennek nem érne véget.
Amire nézel, mint a sósav, éget…
Aztán egyszer csak azt mondtam, elég volt.
Hát így. De jó, mondjuk, viszontszeret,
vagy pláne elvesz, és? Pár hónap múlva, aztán
már csak minden szentévben nyúlna hozzám,
nem nő volnék – valami átmenet
a Szűzanya meg egy öreg hokedli
közt. Én ne tudnám? Otthon is csak ez ment.
Na és ha ezt sínylem most? Én fizessek
ezért is? Én akartam megszületni?
Talán magamtól csatlakoztam ehhez
a játékhoz? Mégis, mikor fogadtam
én el ilyen szabályt: kínlódni hatvan,
hetven évig, és közben jó, ha egy perc
öröm nagynéha? Én – mindegy, ha csaltam,
hát csaltam, ha más módja nincs: de most,
ha akarom, százból százszor pirost
vet a rulett itt a köztiagyamban…
És mit vesztek vele? A szép öregség?
Mikor a vízbe aprókat kavarva,
mint egy üvegvázát, magasra tartva
turbános teknőc-fejem, hogy a festék
le ne ázzon, a napi ötven hosszom
rónám szorgalmasan faltól-falig,
s nyolcvan fölött hetvennek még alig
néznék ki? Aztán – töppedt öregasszony,
protézis a pohárban, csillogó cső
etetget, a vénám körül merő kék-
zöld folt a bőr, mintha láng nélkül égnék,
zsugorodom – s sehol az ápolónő…
Baj, persze, semmi – majd élnek tovább a
génjeim vagy a tetteim – tudod kit
vigasztal ez? És élnek, jó, de meddig?
A kozmosz, olvastam, zuhog magába,
vagy tágul, nem mindegy? Ezt elviselni
tiszta tudattal? Azt, hogy nemhogy én, de
a Föld se lesz, meg ég se, hang se, fény se:
semmi, csak híg semmi, vagy sűrű semmi…
Idő se lesz. Idő különben sincsen.
Tudom, láttam: akkor. Ahogy a nap
elérte, a kehes konyhai csap
fénylett, mint egy madárfejű kisisten,
a csőrén kitüremlő, kicsi körtét,
a csöppet lassan érlelte a súlya,
a gyönge vízszár nyúlott vékonyulva,
de mielőtt elpattant – egy öröklét
múlt el, amíg néztem, és úgy éreztem,
hogy a világ megoldása bekattan:
hogy Isten: az öröm. Cseppben és csapban
ő csillog, és semmit nem tudsz, ha ezt nem.
Kötetben: Fehér-fekete; Jelenkor, Pécs, 1991
NARKOMÁN

Na és helyette? Mondd, mi van helyette?

Ami másnak? Ahogy elnézem őket
utcán, buszon – gyanakvóak, gyűröttek –,
hát mit mondjak, nem úgy fest köztük egy se,
mint akit mindjárt szétvet az öröm

[…] hétből öt napon hajnali hattól

➢a kiinduló kérdés és a megismételt „helyette”
➢a helyzet egy egyoldalú párbeszéd, amelyből csak az
egyik felet, a narkománt halljuk: egy fiatal lány, nő, a
kibontakozó monológból kiderül, hogy szerelmi
csalódása miatt kezdett drogozni
➢ a másik fél kilétére csak a lány kérdéseiből
következtethetünk: próbálja a narkóról lebeszélni a
lányt, tehát valaki jószándékú segítő (kezelőorvos,
terapeuta, barát) lehet, aki kérdéseivel a drog pusztító
voltáról akarná meggyőzni a narkománt
➢ a monológ így felfogható védőbeszédként is, alaptétele
a „drog nélkül élők életének sivársága és örömtelensége
➢ a kiinduló tétel bizonyítására ellenpéldaként bemutatja a
drogtalan létet: az ő ábrázolásában a munka mechanikus
robot, az otthon kispolgári pótcselekvések sora, a
szerelem kiszolgáltatott vágyakozás, a házasság
elidegenedés, a jövő pedig az öregségnek a testi romlás
elleni hiábavaló küzdelme
➢ a bemutatásban ott érezhető az irónia, amivel leértékeli
a józan életet  a narkomán ábrázolásában ez az élet a
bezártság, a monotónia világa, végeredménye pedig a
boldogtalanság
➢ a tágabb valóság, a kozmosz szintén múlandó („És
élnek, jó, de meddig?”)
➢ „Ezt elviselni tiszta tudattal?”: az örömtelen élettel áll
szemben az utolsó 3 versszak: a csap és vízcsepp
látványa és látomása ‒ „akkor” a drog hatására a „kehes
csap” „madárfejű kisistenként fénylik” a vízcsepp
lehullása az „örökkévalóság” élményét adja  a szűk
és bezárt anyagi léten való túllátás, az Isten és az öröm
fölfedezése – a narkomán szerint ezt adja a drog
(milyen érdekes: az „anyag” visz el az anyagin túli
létbe)
➢ beszédes a versforma is: a versszakok szabályos
ritmikájú négysoros egységek, a versmondatok viszont
feltűnően szabálytalanok, átnyúlnak a versszakokon 
jelzi a narkomán kitörési vágyát a szabályos életből
➢ a vers nyilvánvalóan nem a drog eszményítése, a lány
nem megoldást, csak pillanatnyi menekülést talál a
drogban
➢ a vers kapcsolatba hozható ciklus a többi női sorsot
bemutató versével: a narkomán épp az elől az élet elől
menekül a drogba, ami a többi versben megjelenik
sajtot mérhet, írógépet püfölhet,
ágytálat hordhat… Persze, az eredmény:
megtérni este meghitt otthonomba
– másfél szoba panel – a balkonomra
muskátlit ültetnék, egyengethetném
a szőnyeg rojtjait… ott learatni
munkám gyümölcseit, na igen, az már
valami… Jó, van még más is: tavasz, nyár…
Meg csicseregnek a kismadarak – mi?
Meg szerelem. Az van még csak nagyon.
Pont én ne tudnám? Akkor kezdtem el.
Otthon is csak ez ment.
Na és ha ezt sínylem most? Én fizessek
ezért is? Én akartam megszületni?
Talán magamtól csatlakoztam ehhez
a játékhoz? Mégis, mikor fogadtam
én el ilyen szabályt: kínlódni hatvan,
hetven évig, és közben jó, ha egy perc
öröm nagynéha?
[…] láttam: akkor. Ahogy a nap
elérte, a kehes konyhai csap
fénylett, mint egy madárfejű kisisten,
a csőrén kitüremlő, kicsi körtét,
a csöppet lassan érlelte a súlya,
a gyönge vízszár nyúlott vékonyulva,
de mielőtt elpattant – egy öröklét
múlt el, amíg néztem, és úgy éreztem,
hogy a világ megoldása bekattan:
hogy Isten: az öröm. Cseppben és csapban
ő csillog, és semmit nem tudsz, ha ezt nem.

Az első szerepversben, amit írtam, a NARKOMÁN címűben a címben szereplő, drogos fiatal lány arról
beszél, ami engem is sokáig foglalkoztatott: hogyan küzdhetjük le a tulajdon életünktől való
elidegenedést, hogyan nyerhetjük (vissza) azt a gyermekkorunkból ismerős, megemelt tudatállapotot,
amelyben úgy érezzük, egyek vagyunk a Világmindenséggel – csakhogy ő érdesebb, kamaszosabb
hangon beszél róla, mint én tenném, és tőlem teljesen idegen élethelyzetben. (Rakovszky)
 KÖVÉR ASSZONY MELEGBEN
Mit meg nem próbálnak az emberek!
Ma is mi volt? Bejön egy nő a boltba,
a karján háncskosár, abba pakolta
a holmit a műanyag kosár helyett,
mintha neki többet szabadna. „Mégis,
ezt hogy gondolja”, kérdem tőle, „drága?
Azt képzeli, hogy a szabály magára
nem érvényes talán? Hiába néz így.”
* folyékony kőbe süllyed, menten elnyel,
Milyen hőség van itt! Kisül a lelkem.
Ha összeér, mint a csalán a combom
úgy csíp, nyakig csalánban pácolódom
ebben az összeizzadt szűk köpenyben…
Igaz, én mégse kaphatom magamra,
ahogy a tanulólány szokta, egy szál
semmi kis bugyira – örökké ott áll
az ajtóban, hogy a fényt hátba kapja,
s a puszta rózsaszínje átdereng…
„Csak álldigálj, fiam” mondom, „felőlem!
Szülsz kétszer, és az lesz, ami belőlem,
belőled is: híg háj, csomós erek.”
* Dobhatja ki. Mikor majd széthasad,
Ez a szerencsétlen penészvirág
ma is kisírt szemmel jött be. „Te, nézz szét”
mondom neki, „hol látsz jobbat? A pénzét
neked hordja haza, neked csinált
két gyereket, ott a lakás, az autó…
A másik nő? Ne félj, azt is megunja,
ahogy téged megunt. Mindenki tudja,
ha nem bolond: a szerelem múlandó.”
Két hete nem esett… Micsoda nyár!
A bőr ragad, a vászon összefonnyad,
rohad minden puhán, mint egy kiolvadt
mélyhűtőben. A metszett cseh pohár-
készlet a Vasedény kirakatában,
ahogy nagy tűkkel dobálja a nap,
mint hajnali fejfájás, hasogat.
Az aszfalt szürke kelttészta. A lábam
azt hittem. A szűcsüzletben a keskeny,
hideg ezüstfejek szőrmekeretben
csak néztek rám ferde ezüstszemekkel…
*
Miért nem kell senkinek az igazság?
Mért gyűlölik? Ma is, egy nő mivel jön?
Zöld barackot kapott. „Addig örüljön”
mondom neki, „amíg zöld. Amit ott lát
a ládában – lángfoltos-sárga, nedvdús,
olyan hibátlan, mintha festve volna –
Ma még csak egy szeplő van rajta – holnap?
A fél gyümölcs rozsdás, halott üveghús.
és olyan piros a paradicsom, mint
nemrég egy dísztribün, másnap beomlik,
ráncos, mint egy öreg mell. Mintha csak
minden gömböt rajta külön kivéstek
volna piros kőből, olyan a málna,
aztán mikor kiborítja a tálba,
mit lát? Fehér penészt az összepréselt
szemek között. Mint ahogyan a nyár
ahogy jön, már megy is.” Én nem tudom, mért
rám néznek így. Nem én hoztam a törvényt.
Én csak elfogadom: ez a szabály.
KÖVÉR ASSZONY A MELEGBEN
„Csak álldigálj, fiam” mondom, „felőlem!
Szülsz kétszer, és az lesz, ami belőlem,
belőled is: híg háj, csomós erek.”
* Azt képzeli, hogy a szabály magára
Ez a szerencsétlen penészvirág
ma is kisírt szemmel jött be. „Te, nézz szét”
mondom neki, „hol látsz jobbat? A pénzét
neked hordja haza, neked csinált
két gyereket, ott a lakás, az autó…
A másik nő? Ne félj, azt is megunja,
ahogy téged megunt. Mindenki tudja,
ha nem bolond: a szerelem múlandó.”
[…] Ma is, egy nő mivel jön?
Zöld barackot kapott. „Addig örüljön”
mondom neki, „amíg zöld. Amit ott lát
a ládában – lángfoltos-sárga, nedvdús,
olyan hibátlan, mintha festve volna –
Ma még csak egy szeplő van rajta – holnap?
[…] Micsoda nyár!
A bőr ragad, a vászon összefonnyad,
rohad minden puhán, mint egy kiolvadt
mélyhűtőben. A metszett cseh pohár-
készlet a Vasedény kirakatában,
ahogy nagy tűkkel dobálja a nap,
mint hajnali fejfájás, hasogat.
Az aszfalt szürke kelttészta. A lábam
folyékony kőbe süllyed, menten elnyel,
azt hittem. A szűcsüzletben a keskeny,
hideg ezüstfejek szőrmekeretben
csak néztek rám ferde ezüstszemekkel…
Azt képzeli, hogy a szabály magára
nem érvényes talán?
[…]
Miért nem kell senkinek az igazság?
Mért gyűlölik?
[…] Én nem tudom, mért
rám néznek így. Nem én hoztam a törvényt.
Én csak elfogadom: ez a szabály.
Mit meg nem próbálnak az emberek!
Ma is mi volt? Bejön egy nő a boltba,
a karján háncskosár, abba pakolta
a holmit a műanyag kosár helyett,
mintha neki többet szabadna. „Mégis,
ezt hogy gondolja”, kérdem tőle, „drága?
nem érvényes talán? Hiába néz így.”
➢a beszédhelyzetre utaló elemek: cím, bolt, műanyag
kosár, számokérő megszólalás  a megszólaló egy
bolti eladónő  a cím nem a foglalkozását, hanem a
küllemét hangsúlyozza – MIÉRT?
➢ első megszólalása egy vevőhöz szól: némi igaza van,
mégis túlzó, provokatív kötekedésnek hat 
jelentéktelen az ügy és kihívó a modor – MIÉRT?
➢ a csillaggal is elkülönített további szakaszokban
váltakozik a saját közérzetére és a külvilágra való
reflektálás: a meleg miatt szinte kimenekülne a
testéből, de a külvilágban is csak a negatívumokat
látja – MIÉRT?
a külvilág embereket és tárgyakat jelent, egyikben
sem lát semmi jót: emberi kapcsolatai a tanulólány
(„szerencsétlen penészvirág”) és a vevők, egyaránt az
ingerültségét váltják ki – fölényes lekezelő a modora
(ld. megszólításai: drága, fiam); az utca
látványelemei kellemetlen érzékszervi hatásúak: tűk,
hasogat, szürke, süllyed, hideg fejek, ferde szemek
az asszony élete beszűkült, a bolti létre korlátozódhat,
ezért csinál minden jelentéktelenségből ügyet
➢ a saját bőrében és a tágabb környezetében sem érzi jól
magát  a versfelépítés azt üzeni, hogy a kettő
összefügghet: az önmagával elégedetlen asszony a
saját boldogtalanságát torolja meg a környezetén
➢ a tanulólány okításából kiábrándító élettapasztalat
derül ki: pénz, két gyerek, lakás, autó – ennyi az élet,
a szerelem és boldogság csak illúzió
➢ az utolsó részből derül ki, hogy zöldség‒gyümölcs
boltban vagyunk: a gyümölcs többnyire értéktoposz
 itt viszont a szépség romlandó, ezért álságos voltát
példázza, a női test asszociációival összekapcsolódva
‒ az asszony a saját nyomorúságát látja bele ebbe is
➢ a monológban visszatérő a szabályra, a törvényre és
az igazságra hivatkozás: a befejezésben ez általános
érvényűvé válik, és leleplezi az asszony fölényeskedő
kötekedésének okát is: ha ő kénytelen tudomásul
venni az élet könyörtelen szabályát, a testi-lelki
kiábrándulást, akkor a többieknek se legyen jobb

A SZÁMŰZÖTT KIRÁLYNŐ illetve a KÖVÉR ASSZONY MELEGBEN című versekben a korlátlan szubjektivitás,
illetve könyörtelen, illúziómentes objektivitás foglalkoztatott – az elsőt egy részeges öregasszony, a másikat
egy zsarnoki természetű bolti pénztárosnő képviseli, vagyis tőlem igencsak távol álló figurák. Olyan
emberekről mintáztam őket, akiket nem nagyon kedveltem, vagy éppenséggel féltem tőlük, és a szerepvers
arra is lehetőséget kínált, hogy belülről próbáljam „letapogatni” és megérteni őket. (Rakovszky)
 A TRÓNFOSZTOTT KIRÁLYNŐ
Legyenek átkozottak… Hogy ezt tették velem…
Igen. Volt énnekem szép lakásom, mindenem:
az a gyönyörű váza, az a két drága szőnyeg…
Most meg nézzen körül… de nem az én szégyenem,
nekem nincs bűnöm ebben. Minden annak a nőnek
a lelkén szárad. A bíróságon, tanácsnál –
mindenfelé csak az ő pártfogói ülnek.
Van egy kislányom, egy hétéves kis virágszál –
ő elvette tőlem, az én kis gyönyörűmet.
„Én, bírónő, hogy én? Egy szó ebből nem igaz!
A gyereket, hogy én, bezártam a fűtetlen
lakásba? Ezt meri hazudni, a ribanc?
Itt ez a gyönyörű kis nyaklánc – őneki vettem!
Meg kistáskát, tükörrel…” „Nézd, mit hozott neked
anyád!” így hívogattam, de ő, szegényke, csak néz
és bújna el előlem… az Isten verje meg
azt a nőt, amiért így megmérgezte a lelkét!
„Hogy én? Soha! Esetleg a szívem miatt talán… Rossz
a szívem… De különben? Soha! Már lánykoromban,
megmondhatja akárki, egy csöpp nem ért a számhoz,
borzadtam tőle. Ezt is csak az terjeszti rólam!”
A gépíró kisasszony! Senki és semmi nem
volt jó neki, csak a más asszony férje kellett!
Isten meg ne bocsássa, amit tett énvelem –
csak elnézem, hová juttatta azt az embert:
rendőrrel vitet el, hogy ezzel fenyegessen,
engem! nem, ez nem ő, ez tőle sose tellett,
az én jó férjemtől – hogy szeretett, Úristen!
„Csak azt nézd, tetszik-e”, azt mondja, „azt veszed meg,
amelyik tetszik, ne az árát nézzed, a pénz
nem számít!” Gyűrűt is vett, meg azt a drága brosstűt
– kis őz, rubin szemekkel –, rám költött egy egész
vagyont aznap… A ringlispílre is fölültünk…
Hogy sikogattam! És a hasamban mintha lepkék
repdestek volna… néha a föld zúgott fölöttünk,
talpunk alatt a felhők… és aztán nyert nekem még
egy sárga gipszlovat… Csak nevettünk és nevettünk…
Ez egy ősrégi fénykép… Itt láthatja, milyen szép
kislány voltam. Csodámra jártak… A nagyapámnak
a szeme fénye voltam! Mindig jött reggelenként:
„Gyere, kis csillagom, megnézzük a kacsákat!”
Mentünk, remegtem a fehér kartonruhámban,
még nedves volt a fű, a nap csak pár perce jött fel.
Egészen szőke voltam – el sem hinné, ha lát, ma
milyen vagyok… de minden sötétebb lesz idővel.
Most gunnyasztok a sárgás, lassan hűlő homályban,
körül, amim maradt: a kopasz padló, a két szék,
az ágy, csikkek sötét, kerek nyoma az ágyon,
fölötte, ott, ahol egy sudár angyal kísért két
göndör, kövér babát egy korhadt deszkaszálon
a vízmosás fölött, most fehér négyszög, a hűlt
helye – benyelte egy lyuk, akár a nagykabátom
(minek nyáron kabát?) vagy a váltás ágyneműt,
a piszkos ablakon át szivárgó, gyönge fényben
ülök, várok: a Nap bujkáló, sárga pont,
felleg-fényképezőgép nyílása, hogy bemérjen,
mozog egy felleg-arc előtt. Aztán a hold
a szürke plédbe éles lyukat éget. A lombok
sötét közén sugárzó vízfej fúrja magát át,
az ablakon parázsló kísértet les be, fojtott
vihogás emeli, míg elhagyja a párkányt,
inogva láthatatlan rúdján. Jeges befőtt
később, úszkál szivárgó levében tejfehéren,
majd egy szem altató, és lassan hátrál a köd
magas polcán, ahol többé már el nem érem.
Ma itt járt a hugom – többet nem engedem be.
Órákon át – de mintha a fogorvos fúrója
csiszolná az agyam, vagy mintha az én fejembe
átplántálnák a más szemét – csak mondja, mondja,
hogy a világ, hogy az majd mit szól – azt a világot,
amiről ő beszél, megtarthatja magának!
Az a világ igaz valómban sose látott,
az mindig csak merev szabály és puszta látszat
szerint ítél – nem, én már elég sokat megértem,
hogy tudjam: arra nincs út, ott csak az őrület van.
Ülök, várok, tudom: el fognak jönni térden,
hogy megkövessenek, vagy Nap és Hold felkel értem
– ami rajtam esett, nem maradhat bosszulatlan.
A TRÓNFOSZTOTT KIRÁLYNŐ
Legyenek átkozottak… Hogy ezt tették velem…
➢ a cím talányosabb, mint az eddigi címek – Igen. Volt énnekem szép lakásom, mindenem:
MIÉRT? MILYEN ÉRTELMET KAP A VERS VÉGÉRE? az a gyönyörű váza, az a két drága szőnyeg…
➢ felszólítással, felkiáltással indul a monológ, Most meg nézzen körül… […]
a szaggatott, kihagyásos közlései felindult
lelkiállapotra utalnak
➢ a megszólaló egy elvált asszony, monológjából fokozatosan
derül ki a története: a férje elhagyta egy másik nőért, a
gyereket is elvette tőle a bíróság (ivás és rossz bánásmód
miatt); jelenleg egy szinte üres lakásban él, elhanyagoltan,
rossz anyagi körülmények között; emberi kapcsolatai
nincsenek (húgát most marja el magától)
➢ a monológ, ahogyan a nő élete is nyilván, a sérelmén való […] de nem az én szégyenem,
rágódásról szól: újból és újból felmondja magának a vele nekem nincs bűnöm ebben.
esett dolgokat, és bizonygatja az ártatlanságát Minden annak a nőnek
➢ a mostani kifosztott állapotát a múltjával állítja szembe a lelkén szárad.
(nem tudjuk, mennyi idő telt el azóta)  a versben fontosak
az időviszonyokat jelző szavak: volt, most, van, ma
➢ a múltban minden volt: „szép lakásom”, hétéves kis
virágszál” gyerek, „jó férjem” – hogy tényleg szép volt-e a
múlt, vagy csak a jelen nyomorúsága és a sértettség szépíti
meg, az kérdéses
➢ a mostanra kiürült lakás tárgyainak „leltározásakor” feltűnő
a hiány (mi nincs) és a negatív jelzők: hűlő,
Most gunnyasztok a sárgás, lassan hűlő homályban,
kopasz, sötét, piszkos, gyönge, jeges
körül, amim maradt: a kopasz padló, a két szék,
➢ az őt körülvevő világ jelenségeibe a gyanakvását és a
az ágy, csikkek sötét, kerek nyoma az ágyon,
sérülését vetíti bele: a bujkáló Nap bemér, a hold éles
fölötte, ott, ahol egy sudár angyal kísért két
lukat éget, az ablakon fojtottan vihogó kísértet les be;
göndör, kövér babát egy korhadt deszkaszálon
ebben az elhanyagolt és ellenséges világban
a vízmosás fölött, most fehér négyszög, a hűlt
gunnyasztva éli monoton életét a vers énje
helye – benyelte egy lyuk […]
➢ különösen beszédes a falról hiányzó kép: egy angyalt
ábrázol, aki óvja a gyerekeket a korhadt pallón a vízmosás
fölött – a képet „benyelte egy lyuk”: „Hol azelőtt az angyal
állt a karddal, ‒ talán most senki sincs.” (Radnóti: Sem
[…] az én jó férjem – hogy szeretett, Úristen!
emlék, sem varázslat)
„Csak azt nézd, tetszik-e”, azt mondja, „azt veszed meg,
➢ a monológ háromszor idéz:
amelyik tetszik, ne az árát nézzed, a pénz
‒ a saját bírósági védekezése elhárítja a vele szemben
nem számít!” […] Csak nevettünk és nevettünk…
felhozott, nyilvánvalóan igaz vádakat: a gyereke […]
bántalmazását és az ivást Ez egy ősrégi fénykép… Itt láthatja, milyen szép
‒ a két szeretett férfi, a nagyapa és a férj szavai azt
kislány voltam. Csodámra jártak… A nagyapámnak
igazolnák, hogy ő is szerethető: „szeretett”, „nevettünk”, a szeme fénye voltam!
„szép kislány voltam”, „a csodámra jártak”, „a szeme
fénye voltam”
➢ a monológ alapérzése a sértett bosszúvágy – a vele Minden annak a nőnek
történteket igaztalan sérelemként éli meg, a saját a lelkén szárad. A bíróságon, tanácsnál –
felelősségét elhárítja (összeesküvés-elmélet, bűnbakképzés) mindenfelé csak az ő pártfogói ülnek.
➢ az utolsó három sorban megváltozik a hangnem: az eddigi […]
közönséges hang emelkedetté, pátoszossá válik, a A gyereket, hogy én, bezártam a fűtetlen
klasszikus tragédiák hősnőit idézi: az asszony önmagáról lakásba? Ezt meri hazudni, a ribanc?
alkotott képét érzékelteti: a saját szemében „királynő”, akit […] az Isten verje meg
megfosztottak a boldog élete királyságától, trónjától (cím!) azt a nőt, amiért így megmérgezte a lelkét!
[…]
A gépíró kisasszony! Senki és semmi nem
Az a világ igaz valómban sose látott, volt jó neki, csak a más asszony férje kellett!
az mindig csak merev szabály és puszta látszat Isten meg ne bocsássa, amit tett énvelem –
szerint ítél – nem, én már elég sokat megértem, csak elnézem, hová juttatta azt az embert
hogy tudjam: arra nincs út, ott csak az őrület van.
Ülök, várok, tudom: el fognak jönni térden,
hogy megkövessenek, vagy Nap és Hold felkel értem –
ami rajtam esett, nem maradhat bosszulatlan.
 JÓB
Ma éjjel, álmomban, megint utaztam.
Anyám, szegény, írt, hogy jöjjek azonnal,
a szívét panaszolta (vagy húsz éve halott már).
Valami rosszarcú idegen a vonatban
folyton engem lesett, látszott, hogy rosszat forral,
ócska kabátok közül sunyított rám,
egy kihalt állomáson leszálltam, vizet ittam,
az a gyanús alak meg eltűnt a csomagommal,
énnálam meg se pénz, se igazolvány…
Reggelre befagyott a konyhaablak.
Csak nem bírja, hiába, kifűteni a kis
rossz vaskályhám azt a köves hodályt sehogysem.
Pedig föltüzelem, legyen az rongydarab vagy
használt étolaj… Mindegy, nagyobb hideget is
értem én… Igaz, a barakkot az az ötven
ember csak belehelte… Hogy hányan ottmaradtak,
de hányan… Nem is értem, én hogy lehetek itt…
De engem mindig őrizett az Isten.
Csoda pedig – tíz év ott, a jéghideg pokolban,
a sarkkörön, napi hatvan deka kenyéren,
hetven kiló vagyok: ott nem nyomtam negyvenet sem.
Aztán itthon… Söpörtem, gyapjúbálákat hordtam,
a diplomámmal, és fáztam tovább a télen,
amennyi szénre kellett, még annyit sem kerestem.
De hányat elvittek, amíg én odavoltam!
Azokból egy se jött meg. Én mégiscsak túléltem…
Engem mindig megőrizett az Isten.
Igaz, szívós voltam mindig. Sokszor kiküldött
apám kaszálni, az út egy hegyen vezetett át,
hajnalban keltem és délre jó, ha kiértem…
Apám, ha csak tehette, csak földet vett, vagy erdőt
(…mert azé a haza…). És a fenyők közé gyümölcsfát
ültetett egyesével. Pedig mennyire kértem:
„Apám, hát mire jó ez?” (Ahogy megyek a nagy zöld
sötétben, mintha lámpák gyulladnának föl: ott állt
egy körtefa, gyümölccsel rakva. Máig sem értem…)
Meg pincérkedtem is. A vendégek szerettek.
Csinos kölyök voltam, pirospozsgás, pufók.
Emlékszem egy családra: lejöttek minden nyárra
a fürdőre. „A kislánynak mit hozhatok?”
kérdem az anyjától, ez a kis szemtelen meg
(szép kislány volt – az a fekete, hosszú copf,
egy kézben el se fért és leért a derekára)
odapattan elém, nagy mérges szemeket vet
rám – óriási, fekete szeme volt –
„Semmi kislány”, azt mondja, „kisasszony:
domniscoara!”
Egyszer később, a rozs közt, csókolóztunk is egyszer,
de semmi más… Igaz, nagyon nevette,
hogy milyen zöldfülű vagyok – pedig hát…
Még húsz se volt, szegény… Az ereit, zsilettel…
Mondták, volt valami férfi, hogy amiatt, de
én nem tudom… Előbb még elküldte nekem a
copfját…
Mikre vissza nem emlékszik az ember,
mikor már arra sem, hogy hova tette
a konyhában a bögrét, mikor öt perce ott járt…
A rádió fagyot mond. Ha így tart ez a tél,
kifagynak a síron a begóniák, pedig
milyen szépen megfogantak a nyáron…
Második feleségem volt… az első, az él
ma is, csak férjhez ment, szegény, hogy nem kapott
hírt
tőlem nyolc éven át… És ott van a kicsi lányom
sírja is… még egyéves se volt… Semmit sem ér
ez az új temetőőr. Mondják, nagyon iszik.
Mindig mindent magamnak kell csinálnom.
Én mindig hittem a reinkarnációban.
Egy médium – Kolozsvárott lakott,
és elmentem hozzá kíváncsiságból egyszer –,
az csak rámnézett, és mindent megmondott rólam:
hogy tíz évig leszek távol, élőhalott,
hogy másik országban, más városban öregszem
meg, mint ahol születtem (azt is megmondta, hol van
úgy nagyjából). Na és ő azt is megmondta, eddig
már hányszor és mi mindennek születtem,
sőt, még le is rajzolta egy füzetbe.
Még ma is őrzöm azt a papirost
a tárcámban, igaz, jól el is van rongyolódva:
ilyen voltam, mikor ősembernek születtem,
ilyen, mint római dajka, mint sisakos,
szakállas görög harcos… Mint francia vicomte a
múlt században, igen sok rossztettet elkövettem,
igen, és ezt a sok bűnt vezeklem le most –
így van. Másképp mi célja, vagy mi értelme volna?
JÓB
➢ két feltűnő különbsége az előző versekhez
képest: a megszólaló egy férfi; elfogadta,
belenyugodott az élete alakulásába
➢ a helyzet a hazautazás (toposz) és a temető mint
az emlékezés kerete – a vers nyitva hagyja, hogy
álom vagy valóság az út
➢ az emlékezés nem időrendben történik, az
emlékeket a láncszerűen összekapcsolódó
motívumok hívják elő: utazás, hideg, szívósság,
munka, kislány, megint a hideg, házasságok és
halott gyerek, temető ‒ a töprengés időről időre
visszatér a jelenbe, aztán újból a múltba
kalandozik
➢ a csapongó emlékekből összeáll az életút:
kényszermunka „tíz éve a jéghideg pokolban”; a
hazatérő diplomás alkalmi munkái; korábban a
munkában töltött gyerekkor (kaszálás a mezőn,
pincérkedés); szerelem a később öngyilkos
lánnyal; két házasság (válással és halállal
végződő), egyévesen meghalt gyerek 
leltárvers
➢ a nyitó eset, a vonatbeli kifosztottság a leltárvers
végére az egész kifosztott élet jelképévé válik 
ezért hat csattanóként a vers végén a
reinkarnáció kapcsán fölvetődő naiv kérdés:
igen, és ezt a sok bűnt vezeklem le most – / így
van. Másképp mi célja, vagy mi értelme volna? ‒
a monológ tehát valójában az élet értelmére,
pontosabban a szenvedés értelmése kérdez rá, de
a válasz megelőzi a kérdést, emiatt a kérdés
formális
➢ a cím bibliai ószövetségi alakot idéz: Jób
jómódú és boldog ember volt, de sorra mindenét
elvesztette, vagyona, családja, mindene odalett,
de a hite megmaradt, azután lassan mindent
visszanyert ‒ a monológban Jóbra emlékeztet a
„De engem mindig őrizett az Isten.” refrén is,
ami azonban itt inkább üres frázisként hat, mint
megélt hitként – MIÉRT?
Ma éjjel, álmomban, megint utaztam.
Anyám, szegény, írt, hogy jöjjek azonnal,
a szívét panaszolta (vagy húsz éve halott már).
Ma éjjel, álmomban, megint utaztam.
Anyám, szegény, írt, hogy jöjjek azonnal,
a szívét panaszolta (vagy húsz éve halott már).
Valami rosszarcú idegen a vonatban
folyton engem lesett, látszott, hogy rosszat forral,
ócska kabátok közül sunyított rám,
egy kihalt állomáson leszálltam, vizet ittam,
az a gyanús alak meg eltűnt a csomagommal,
énnálam meg se pénz, se igazolvány…
Mikre vissza nem emlékszik az ember,
mikor már arra sem, hogy hova tette
a konyhában a bögrét, mikor öt perce ott járt…
Még ma is őrzöm azt a papirost
a tárcámban, igaz, jól el is van rongyolódva:
ilyen voltam, mikor ősembernek születtem,
ilyen, mint római dajka, mint sisakos,
szakállas görög harcos… Mint francia vicomte a
múlt században, igen sok rossztettet elkövettem,
igen, és ezt a sok bűnt vezeklem le most –
így van. Másképp mi célja, vagy mi értelme volna?
Jób ekkor fölállt, megszaggatta köntösét, és
megnyírta a fejét. Azután a földre esve leborult, és
így szólt: Mezítelen jöttem ki anyám méhéből,
mezítelen is megyek el. Az ÚR adta, az ÚR vette
el. Áldott legyen az ÚR neve! Még ebben a
helyzetben sem vétkezett Jób, és nem követett el
megbotránkoztató dolgot Isten ellen.
Ha igaznak mondanám magamat, a szájam
kárhoztatna engem; ha ártatlannak: bűnössé tenne
engemet. […] Ha azt mondom: Nosza elfelejtem
panaszomat, felhagyok haragoskodásommal és
vidám leszek: Megborzadok az én mindenféle
fájdalmamtól; tudom, hogy nem találsz
bűntelennek engem. Jób könyve 1. és 9. rész