HÚGYCSŐBALERINA

(kisregény)

Komor Zoltán
2016

komor.blog.hu

Katapult Kortárs Alkotói Oldal

ISBN 978-963-12-5136-4
 „ Hozd ki azt, ami benned van, ne rejtegesd, szeresd, vállald
fel, dolgozz rajta, mutasd meg.”
Oravecz Nóra

A húgycsőbalerinám egy elvétett táncmozdulat miatt kesereg,

emiatt egész nap áttetsző nedvek csorognak a péniszemből. A
pirouette á lá seconde nem egyszerű dolog, és bár nem panasz-
kodhatom a méretre, a farkam belülről mégis szűkebb mint egy
táncterem, s ez is megnehezíti a táncosnő dolgát. Megpróbálom
valahogy jobb kedvre deríteni a hímtagom. Felteszem Csajkovsz-
kij Diótörőjét, ez általában megnyugtatja.
Szinte hallom apámat, amint rajtam nevet, miközben zseb-
kendővel a könnyeket törölgetem a húgycsőnyílásomról. Buzis
dolognak tartaná, hogy egy balerina táncos él a péniszemben.
Hisz azt is buzisnak tartotta, hogy szeretem a balett előadásokat.
Pedig mindig is rajongtam értük, de hallani sem akart róla, hogy
az ő fia balettelőadásokra járjon.
– Tudod miért nem járnak férfiak a balett előadásokra? – mor-
gott egy sör fölött, zsíros hajába túrva. – Mer' kis balerinák köl-
töznek a faszukba, azér'! Oda csak nők járnak! Ha egy fickó
beteszi oda a lábát, máris elkapja a pöcsfenét!
Hülye mese, legyintettem magamban, és tizenöt éves korom-
ban kiszöktem este otthonról, hogy megnézzem a Tűzmadarat.
Az előadás letaglózott, magába szippantott és azóta sem enge-
dett el. De másnap aztán begyulladt a fütykösöm – genny kez-
dett csorogni belőle, és elszédültem, amikor a kis sárga tócsában
egy néhány miliméteres elnyűtt balettcipőt fedeztem fel.
Sose mondtam meg apámnak, hogy igaza volt. Sose mentem
orvoshoz, hogy kioperáltassam a balerinát. Mert éreztem, akkor
apám győzne. Pedig végülis igaza volt. A könyvek szerint a húgy-
csőbalerina az Amazonas folyóban élő vámpírhal (Vandellia cirr-
hosa) rokona – ez a pici hal az emberi húgycsövön keresztül
felúszik, és a tüskéi segítségével belefészkeli magát a húgyve-

3
zetékbe. Vérrel és testszövettel tömi magát, a teste megnagyob-
bodik az elfogyasztott vérmennyiségnek köszönhetően. De amíg
a vámpírhal férfit és nőt egyaránt megtámad, addig a húgycső-
balerina (Ballerina cirrhosa) kizárólag a hímeket. Az operaházak
bársonyos székein át terjed – a hangos balett zene serkenti moz-
gását – és igen, igaza volt az öregnek, ezért nem járnak pasik
balett előadásokra. De sose fogom elmondani neki. Sose megyek
orvoshoz.
Minek is tenném – hamar összeszoktunk a kis táncosnővel. A
gyulladás megszűnt, és újra tudtam normálisan vizelni – igaz,
sokkal vékonyabb sugárban, mint azelőtt. Éjszakánként gyö-
nyörű zenét hallok kiszűrődni a hímtagomból, és kellemes bi-
zsergést érzek, ahogy gyakorol primadonnám – puha talpa alatt
kigyúlnak az öröm rózsái. És amikor már nem bírom tovább a jó
érzéseket, szinte kirobbanok – mint mikor egy bálna a levegőbe
lövell, a magasba spriccolok – a fehér folyam hátán pedig ott
egyensúlyoz kis táncosnőm, pliézik a folyam tetején, s forog
körbe, mint egy felhúzható játék. Ez a mi nagy pillanatunk, ilyen-
kor látjuk csak egymást – csókot dobok neki, ő elkapja – int, mi-
előtt eltűnne ismét a lyukban, én pedig arra gondolok, bárcsak
követhetném.
Álmaimban megragadom a farkam, és széthúzom – a makk
rajzfilmszerűen nyúlni kezd, mintha csak karamell lenne, a húgy-
csőnyílás pedig varázslatos barlanggá változik. Fejem eltűnik a
saját farkamban, és egy gyönyörű táncparkettre érkezem. Kö-
rülöttem tükrök. És ott vár ő. Gyönge kezét nyújtja felém, táncra
hív. És noha a valóságban nem tudok, álmomban én is gyönyö-
rűen táncolok.
Ismét tejet iszom és tojást eszem. Szükségem van a fehér-
jére. Minél többet lövelek ki, annál több ideig láthatom a szerel-
mem. Mindennap beszélünk – s bár csak pár szó jut minden
napra, ha összeadjuk, az évek során már órákat társalogtunk. Ő
is szeret. A kiszívott vértől és szövetdaraboktól folyton vörös aj-

4
kával puszikat küld felém. És egyre többet rágja a fülemet, va-
gyis a húgycsövemet a házasság miatt.
– De ahhoz be kéne mutatnom téged a szüleimnek… – hebe-
gem egy ejakuláció közben. Másnap reggel a következő sperma
kilövelésnél válaszol: – Mutass be kérlek!
– Tényleg szükség van erre? – kérdezem aznap este, a kö-
vetkező alkalommal, amikor a farkam huzogatom.
– Igen. Tudod, én egy régi módi lány vagyok – mondja a bel-
rina, majd visszabújik a péniszembe.
Hát legyen – döntöm el. Felhívom hát a szüleimet, és beje-
lentem, hogy megházasodom. Persze ragaszkodnak hozzá, hogy
megismerjék a lányt, illetve korholnak, amiért eddig nem beszél-
tem róla. Elhívnak tehát ebédre. Nagyon meglepődnek, amikor
egyedül állítok be. Mélyet sóhajtok, aztán az asztalhoz ültetem
őket. Megkérem őket, hogy figyeljenek. Aztán letolom a nadrá-
gom, és húzogatni kezdem keményedő hímtagom. Szótlanul, tá-
tott szájjal ülnek. Ekkor szólok nekik, hogy készüljenek, mert
már jön is a jegyesem. (Valójában persze nincs az ujján gyűrű,
de péniszgyűrűt tettem magamra néhány napja.) Rázkódni kez-
dek. A kirobbanó spermasugár szétfröcsköl – még az ebédre is
jut belőle. De jól látni, az ondósugár tetején ott piruettezik mi-
niatűr szerelmem, a legjobb formáját hozza, és bájosan integet
szüleim felé.
Anyám elájul, apám pedig zokog: – Tudtam, hogy egy buzit
nevelek – átkozódik.
A péniszemből aztán napokon át csorognak kedvesem köny-
nyei. Hiába is játszom neki a Diótörőt teljes hangerővel, csak
nem akar megnyugodni. Pedig mondom neki, nem számít, mit
gondolnak a szüleim, együtt élünk mi már, amíg világ a világ.
Együtt öregszünk meg. És próbálok nem gondolni rá, hogy egy-
szer talán impotens vén marha leszek és így nem lesznek többé
közös pillanataink. Összetartozunk. Holnap elviszem egy pap-
hoz.

5
 1
Álmomban ismét beszippant a saját farkam. Felágaskodik a sö-
tétben, nyúlni kezd és mint valami gigantikus anakonda, amely
kiakasztja állkapcsát, hogy elnyeljen egy bamba, patás teremt-
ményt, ami szar pillanatot fogott ki, hogy a folyóhoz merészked-
jen inni, szélesre tátja húgycsövét és bekapja a fejem. Éhes
torokként feszül és rángatózik, ahogy próbál lenyelni – pár pilla-
nat múlva már úgy érzem, zuhanok, mint Alíz abban a bizonyos
mesében, le, le a nyuszi üregébe.
Egy nyálkás alagútban térek magamhoz – a nedves barlang-
falat tapogatva haladok előre, talpam csúszkál a nyirkos forró
szövet-padlón. Tudom, a saját húgycsövemben járok, és hirtelen
elszorul a szívem, mert arra gondolok, drága húgycsőbalerinám
egyedül tengeti napjait ezen a kietlen helyen, a végtelen sötét-
ségben. Hogyan képes gyakorolni a tánclépéseket, amikor ilyen
csúszós itt a talaj?
Tovább araszolok a barlangos testben, majd egy hirtelen öt-
lettől vezérelve a zsebembe nyúlok, és egy gyufásdoboz karton-
sarkait tapintják ki ujjaim. Nem gondolkodom rajta túl sokáig,
ugyan mit keres nálam a gyufa, hiszen tisztában vagyok vele,
hogy álmodom, így akár lehet is nálam. Meggyújtok tehát egyet,
és hirtelen felragyog körülöttem a szövetfolyosó. Egy ideig bá-
mészkodom – no nem mintha olyan lenyűgöző lenne a látvány,
de azért mégsem mindennapos dolog, hogy az ember a saját
péniszében sétálgat. Persze apám erre biztos azt mondaná, mi-
lyen buzis dolog egy péniszben sétálgatni.
Hirtelen felszisszenek, ahogy a körmömre ég a gyufaszál. Ki-
ejtem a kezemből, az pedig halk sistergéssel kialszik a nedves
talajon. Átvillan a koponyámon, hogy óvatosabbnak kell lennem

6
– ha esetleg megégetem belülről a húgycsövemet, alighanem
kellemetlen élmény lesz holnap a pisilés, ráadásul égés elleni ke-
nőcsöt sem a legegyszerűbb bejuttatni ide. Ugyanakkor ez egy
álom, emlékeztetem magam, azzal újabb gyufát gyújtok, és foly-
tatom utam.
Telnek a percek – egyik gyufát égetem a másik után, még
kettő az ujjamra ég, és csak reménykedni merek, hogy kitart a
doboz, amíg el nem jutok… nos. Valahová. Némi büszkeséggel
állapítom meg, milyen hosszú a hímtagom. Persze sosem gon-
doltam, hogy panaszra lenne okom a méretével kapcsolatban,
de azért ez mégiscsak lenyűgöző. Mielőtt kialudna egy újabb
gyufaszál, hirtelen különös rajzra leszek figyelmes a barlang
falán. Majd egy másikra. A következő gyufa fényében látom
csak, hogy különböző tánclépések sematikus ábráit látom. Mo-
solyra rándul a szám. Drága balerinám, az én kis ősemberem –
megérintem a rajzot, ám a festék az ujjambegyemhez ragad.
Ekkor döbbenek rá, hogy vér. Nem messze pedig felfedezem az
apró harapásnyomot a falban.
Nem is értem, miért ijeszt ez meg – hiszen tisztában vagyok
vele, hogy a húgycsőbalerinák a vámpírhalhoz hasonlóan vérrel
és testszövettel táplálkoznak, ugyanakkor mégsem tudom elkép-
zelni szerelmemet, amint épp belőlem lakmározik. Hisz olyan tö-
rékeny, olyan légies – ha látnád, hogyan piruettezik, az utolsó
ami eszedbe jutna, hogy vért szürcsöl a farkadból. Persze lehet
csak az elvakult férfi beszél belőlem. A legtöbb pasi nem szívesen
gondol rá, hogy élete szerelme is szarik, fingik vagy ne adj isten
testszövetet zabál. Ettől én okosabb vagyok, veregetem meg
gondolatban a saját vállam. (Ráadásul hosszú a péniszem.)
Hirtelen szürcsölés és zihálás hangját hallom valahonnan elő-
ről a nyújtózkodó sötétből, ahová gyufám lagymatag fénye már
nem ér el. Káromkodom, ahogy újra a körmömre ég a gyufa, de
nem gyújtok újat – egy ideig fülelek csak a sötét űrben lebegve,
dobhártyámmal tapogatom az érkező neszeket: mocorgás, zihá-

7
lás, halk torokköszörülés, szürcsölés. Szürcsölés… Igen, van ott
valaki a barlang mélyén.
– Hahó! – szakad ki belőlem. – Én vagyok az!
De válasz az nem érkezik. Hirtelen jeges félelem jár át, pedig
tudom, hogy nem kell félnem, elvégre csak egy vérszopó bale-
rina az, az én drága vérszopó balerinám. Ekkor már súlyos kő-
tömbként présel össze a fekete űr, így hát gyufát gyújtok, és
megszaporázom a lépteimet. Nemsoká pedig egy guggoló alak
körvonalai derengnek fel előttem. Bár a hátát fordítja felém, fel-
ismerem, hogy a balerina az. A földön kucorog – az első gondo-
latom az, hogy talán fél, talán megijedt, amikor hallotta, hogy
valaki csakúgy betört otthonába, nem igazán lehet szokva láto-
gatókhoz, és jobb búvóhely híjján a földre kucorodott.
– Ne félj! – suttogom, és tétován felé lépek. – Ne félj tőlem,
csak én vagyok az!
És ekkor felém fordul. Én pedig rádöbbenek, hogy egyáltalán
nem bújkálni próbált, csupán táplálkozott. Ahogy fehér, porce-
lán-arcát felém fordítja, a gyufa fényében látom, friss, meleg vér
csorog végig az állán, csöpög rá hízott cseppekben vékony tes-
téhez simuló fehér ruhácskájára. Rám mosolyog. De amikor elő-
tűnnek a szájában sorakozó hegyes kis fogacskák, kétszeresen
is elsötétül a világ. Egyrészt a kezemben reszkető gyufa adja
meg magát. Másrészt elájulok. Pedig hát azt hittem, okosabb le-
szek ennél… Ráadásul ki hitte volna, hogy az ember álmában is
képes elájulni.

8
 3
– Nézd csak, felébredt apu!
Erre térek magamhoz. A mondat visszhangzik a nyirkos tér-
ben, betölti a szövet-aulát – ki hitte volna, hogy ilyen remek az
akusztikája a húgycsövemnek, ha nem élne már benne egy ba-
lerina, kiadhatnám koncertteremnek, vagy valami. Arra számítok,
hogy sötétség ölel majd körbe, amikor kinyitom a szemem, de
ehelyett egy petróleumlámpa lagymatag, álmosító fénye fogad.
Nézd csak, felébredt apu – ez a mondat cseng újra és újra a hal-
lójáratomban. A látásom még homályos: de figyelem balerinám
kecses körvonalát, ott áll, a kezében tart valamit – rázogatja,
puszilgatja, és mindegyre felém mutogat. Nézd csak. Felébredt
apu.
– Sajnálom… ahogy a szüleim viselkedtek – ez az első, ami
kibukik a számon. Ki tudja miért. Talán mert túl sokáig növeke-
dett a torkomban, keserítette a számat, de most, hogy végre ki-
mondtam… nos, nem változott semmi. De legalább kimondtam.
Homályos balerinám ekkor közelebb lép, érzem, a homlokomra
csúsztatja törékeny kezét – ujjai nedvességet hagynak bőrömön.
Vért? Vizeletet? Apró borzongás fut végig a gerincemen.
(Azt hittem, okosabb leszek ennél…)
– Semmi baj – motyogja, és talán mosolyog, talán kimutatja
rám hegyes kis fogait, amit az ájulás utáni köd még elfed, s hoz-
záteszi: – Mi majd jobb szülők leszünk.
És ekkor megélesednek körvonalai. Hirtelen tisztán látom, mit
is tart madárcsontú karjaiban. Egy pólyát. Vagy affélét. Ráné-
zésre egy pólyává hajtogatott balettruhát. És abban ott mocorog
valami, ami…
– Köszönj apunak! – biztatja balerinám a fehér csomagocskát,

9
én pedig hirtelen nagyon közel kerülök ahhoz, hogy másodjára
is elájuljak. De ami sok az sok, már így is szánalmasnak tűnhetek
kedvesem szemében. Ugyan nem mutatja jelét, kedvesen mo-
solyog rám. De valahol belül azt kívánom, bárcsak legalább le-
törölte volna csinos kis szájáról a vérem.
– Ő az én… A mi…?
– Ő a mi szemünk fénye – fejezi be a mondatot a lány. Szeme
valósággal csillagokat szór.
– De hogyan? – akadékoskodok, aztán eszembe jut, hogy ál-
modom, igen, ez még mindig egy istenverte álom, miért is ne
lehetne gyerekünk az álmomban. Így végül csak annyit kérde-
zek: – A karomba vehetem?
Balerinám egy pillanatig bizonytalanul méreget. Alighanem
mérlegeli, elég jól vagyok-e már, nem fogom-e kiejteni a kezem-
ből a gyereket. Szeretném azt mondani neki, hogy nyugi, ez nem
a valóság, ez csak egy álom, így ha elejteném, még akkor se
történne semmi – talán visszapattanna az ujjaim közé, mint va-
lami labda. A szép álmokban nem történhetnek tragédiák. (És
ugye ez egy szép álom?)
Ahogy átveszem a pólyát, felkészülök mindenre. Elhatározom,
hogy akkor sem esek pánikba, ha aprócska, hegyes fogai vannak
a csecsemőnek. Persze hogyan is lehetnének fogai. Elvégre ő
csak egy csecsemő. De mégis… félek kibontani a textíliából. Be-
bábozódott lárvaként táncol kezeim között a kis ruhacsomag, én
pedig egyszerűen rettegek kihámozni a posztóból.
– De csak egy kicsit adom – dorombol balerinám. – Mert éhes,
mindjárt meg kell szoptatnom.
Ez nem biztos, hogy jó hír, lehet vért szopik, gondolom, de
azért bárgyún vigyorgok, hogy oké, oké, sejtem én, hogy megy
ez egy csecsemővel. Feltűnik közben, hogy a kölyök csöndes, se
gügyögés, se sírás nem hagyja el a torkát.
– Biztos, hogy éhes? – kockáztatom meg.
– Persze, hisz látod, milyen kis nyugtalan. – Majd mintegy

10
mellékesen balerinám félrehúzza a pólyát, felfedve kisbabánk
arcát. Vagyis felfedné, ha kisbabánkban lenne arca. De csak egy
sima, fehér fej mered vissza rám – se száj rajta, se szemek. Szét-
vállnak ajkaim, egy sikoly készül felküzdeni magát a torkomon –
sok mindenre felkészültem, de erre itt nem. Ilyen nem történhet
egy szép álomban, ilyen nem történhet egy szép álomban, ezt
hajtogatom magamban, bárgyú mantrám eltévedt flipper golyó-
ként száguldozik agytekervényeim gödreiben, de nem talál célba,
nem ütközik azzal a ponttal, ahol hatást fejthetne ki. Balerinám
most elfordítja egy pillanatra az arcát. Tekintetét a földre süti.
Úgy viselkedik, mint akit rajtakaptak valamin. Mint aki lebukott.
Ezen felbátorodok. Tovább bontom a pólyát, egy arcot keresek.
Talán fordítva fogom és a tarkóját vizslatom.
– Most már jobb, ha ide adod, tényleg nagyon éhes… – A sza-
vak savanyú cukorkaként potyognak ki szerelmem száján. Az el-
veszett arc pedig továbbra sincs meg. Ahogy kihámozom a
pólyából a gyereket, hirtelen világossá válik, mit is tartok a ke-
zemben. Felrémlenek előttem az iskolai biológia órák. Ott ülök
megint az összefirkált padban, a körülöttem ülő kölykök pedig a
fóliáról kivetített ábrákon pukkadoznak – felül a hangzatos cím:
Az ember szaporodása. A tanár pedig, az a vastag szemüvegke-
retes, alacsony kis gnóm – te jó ég, hogy is hívták, – épp azt
mondja: – A hímivarsejt képezi a sperma sejtes állományát, ami
a teljes sperma tömegének mindössze 5%-a. Ezeknek átlagosan
80%-a életképes. A sperma maradék 95%-a a spermaplazma,
amely különböző járulékos nemi mirigyek váladékának elegye.
– Átveszem jó, most már nagyon éhes! – szinte sírva mondja
balerinám, törékeny keze megindul felém, vagyis az ondósejt
felé, a képtelenül nagy hímivarsejt irányába, amely kövér liszt-
kukacként vergődik és csapkod ostorával ujjaim között. A bale-
rinámra nézek és azt mondom neki: – Nyugalom. Ez csupán egy
rossz álom.
De a balerina nem hisz nekem, kövér könnycseppek buggyan-

11
nak ki szemgödreiből. Majd megváltoznak arcvonásai és düh köl-
tözik a pupillájába. Ekkor jövök rá, hogy csalódást okoztam. Nem
éppen ezt a reakciót várta tőlem. De mégis hogyan kéne visel-
kednie egy férfinak, amikor gyerek helyett egy gigantikusra nőtt
ondósejtet adnak a kezébe? Meg kéne hatódnia? Tényleg? Át-
adom neki a hímivarsejtet, viszont úgy döntök, nem hátrálok ki,
nem fogom visszaszívni a szavaimat. Sőt, tovább feszítem a húrt:
– Ez egy ondósejt – közlöm vele látszólag higgadtan.
– Én is jól tudom! – csattan fel balerinám, majd hátrálni kezd
a pólyát szorongatva. – Mégis mit vártál?
Fogalmam sincs, mit vártam – látom be.
– Másként hogy lehetne gyerekünk? – hüppög. – Hiszen alig
látjuk egymást… Hiszen…
Nem fejezi be a mondatot, de tudom, mire gondol. Hiszen ő
olyan aprócska én pedig olyan nagy vagyok. Hiszen ő csak egy
a húgycsövemben élő parazita.
(Ejnye, azt hittem, okosabb vagy ennél…)
– El sem tudod képzelni, milyen magányos voltam itt – foly-
tatja balerinám, csöppet sem nőiesen visszaszívva taknyát. (Ne
felejtsük, a lányok is kakálnak, a lányok is finganak, sőt, olykor
testszövetet is esznek.) – De akkor jött ő… Vagyis hát nem csak
ő, hanem sok millióan. Jönnek-mennek, tudod. De ő… más volt
mint a többi. Láttam rajta. Nagyobb volt és életerősebb a többi-
nél. Ebből egy zseni lesz. Azt gondoltam akkor. Egy zseni le-
hetne, de ha nem mentem meg, ez is csak elpusztul, kiszáradva
a hasadon, mint a többi millió. Nem hagyhattam.
– Hát magadhoz vetted – kerekítem le a történetet.
– Igen. És szoptattam.
– Mit csináltál?
– A testem egyből reagált rá. Amint a kezeim közé vettem.
Anyai ösztönök, vagy tudom is én. – És ekkor óvatos malőrrel
balerinám elkezdi kibontani vérfoltos ruhácskáját, hogy kiszaba-
dítsa mellét, hogy afféle demonstrációt tartson. – Szinte azonnal

12
megindult a tejem.
– De nincs is szája! – ellenkezem.
– Tudom… De. A tej. Jót tesz neki. Amikor magamhoz vettem
alig volt csak nagyobb, mint a többi, és most nézz rá! Valódi kis
Góliát!
Ezt úgy mondja, mintha tudnom kéne, mekkora is pontosan
egy hímivarsejt itt ezen a helyen. Fogalmam sincs. De elhiszem
neki, hogy a bepólyázott spermiumnál sokkal apróbb.
– Miért is ne hívjuk így? Góliát! Nekem tetszik. Neked nem? –
lelkesül fel az ötlettől párom.
– Nincs még neve? – Nem is tudom, miért kérdezem ezt most.
– Nem mertem neki adni. Tudod, a babona. Olyan hamar
meghalnak a hímivarsejtek. Attól féltem, ha nevet adok neki,
sokkal jobban fog fájni, mikor elpusztul. De most már biztos,
hogy nem pusztul el! Nézz csak rá! Góliát! – És azzal kiszabadítja
a balerina ruhájából az egyik mellét, kiűzve fejemből a következő
mondatot. Micsoda tökéletes mell. Akár egy alma. A bőr tejfehér,
a bimbó pedig rózsaszín, akár egy tündéri kis radír a ceruza
végén. Képtelenül szép és lányos – de mi más is illene egy ilyen
törékeny balerinához.
– Nyugalom, csak egy pillanatig fáj – motyogja szerelmem
Góliátnak, az albínó ebihal pedig riadtan próbál kicsusszanni
édesanyja (édesanyja… hogyan is lehetne az édesanyja) karjai
közül, amint az egyik hosszú, csontos ujját a sejttestbe szúrja.
Fogalmam sincs, érez-e fájdalmat Góliát, de gyanítom, hogy
nem, hiszen még agya sincs, ő csupán egy sejt, még ha kedve-
sem elmondása szerint zseni is, csupán érzékeli, hogy történik
vele valami. Balerinám kihúzza az ujját Góliátból, láthatóan mély
vájatot fúrt belé, amit most a mellbimbójával próbál beduga-
szolni. Valamit arról magyaráz, hogy így szokta tejjel itatni, és
hogy emellett spermaplazmával szokta kenegetni, ebből bőven
talál a barlangban, de igazából már nem figyelek oda teljes mér-
tékben a szavaira, mert hát, nos, nehéz ezt másképp megfogal-

13
mazni, de a látvány, amint gömbölyű kis melléhez szorítja élet-
képes spermiumomat beindít.
Ekkor hirtelen rázkódni kezd körülöttünk az alagút. A szövet-
padló nyúlni és duzzadni kezd. Riadtan pattanok fel.
– Beomlik! – szakad ki belőlem, mire balerinám jóízűen felka-
cag. Most látom csak, milyen távol kerültünk egymástól, így hogy
kinyúlt alattunk a padló. Ekkor eszembe jut, hol is vagyunk. Vö-
röslő képpel huppanok vissza a földre. Azt hiszem, ez egy olyan
helyzet, amikor képtelenség letagadni egy erekciót.
– Semmi gond – mosolyodik el balerinám. – Örülök, hogy…
jól érzed magad. – Mosolya még jobban beindít, és meglepeté-
semre, most a kivillanó éles fogak sem lohasztanak le. Ülünk.
Csendben. Figyelem, ahogy Góliát izgatottan ficánkol kedvesem
karjaiban, ahogy abból a szép kerek mellből tej csorog az ondó-
sejt fakó testébe.
– Góliát – motyogom magam elé, mintegy mellékesen. – Szó-
val fiú?
Balerinám felhúzza a szemöldökét, majd az egyik kezével
megemeli a hímivarsejt lecsüngő farkát.
– Persze, hogy fiú, te butus.
Mit is gondoltam. Nőstény hímivarsejt?
Ücsörgünk sosem múló erekciómban – a belarínám, a hími-
varsejtem és én. És most először érzem azt, hogy igen, van csa-
ládom. Mi bizony egy család vagyunk.
– Azt hiszem, szeretni fogom Góliátot – mondom.
– Jó – villantja rám ragadozó fogait kedvesem. – Az jó.
De aztán hozzáteszi: – Mától úgyis neked kell vigyázni rá.

14
 a
Azt hittem, okosabb leszek ennél. Mármint, hogy okosabban re-
agálok majd, ha egy nap a péniszemben élő miniatűr balerina a
kezembe nyom egy óriásira nőtt ondósejtet, és azt mondja: –
Tessék, itt a gyerekünk, mától te vigyázol rá.
De lássuk be, az ilyen helyzetekre nem készít fel az általános
iskolai biológia óra.
– Hogy mi? Kizárt dolog! – rögtön ez szakadt ki belőlem. Azt
hiszem, ennél tapintatlanabb nem is lehettem volna. Talán csak
ha felpattanok és a falhoz vágom Góliátot. Az a belső, meleg
érzés, ami az előbb átjárt szinte egy pillanat alatt elpárolgott.
Mondanom sem kell, az erekcióm még gyorsabban lohadt le. Az
alagút voltaképp egy szempillantás alatt összezsugorodott, olyan
erővel, hogy majdnem összeütköztünk az előbb még oly nagyon
eltávolodott kis balerinámmal. Azt hittem, pofon fog csapni, ha
közel kerülök hozzá, vagy még rosszabb, elvégre nem éppen
okos dolog felbőszíteni valakit, akinek fehér borotvapengék so-
rakoznak a szájában, de kedvesem ettől jóval nagyobb csapást
készült mérni rám. És jó ég, mennyire megérdemeltem. Ennyit
mondott csak: – Sejthettem volna. Te is olyan vagy, mint az
apád!
Szóval ennyi volt. És már ki is voltam ütve. Nesze neked hosz-
szú pénisz.

15
 5
– Csajkovszkij buzi volt, ez remélem világos.
Ismét tinédzser vagyok. A szüleimnek azt hazudtam, hogy
rock koncertre megyek, de valójában A hattyúk tavát néztem
meg. Kicsempészett szmokingom a hátitáskámban, összegyűrve
lapul – az jár a fejemben, apám vajon leveteti-e a hátamról a
táskát, hogy belenézzen. Ha előkerül a szmoking, nekem végem.
– De most komolyan! Nézz utána! Olvass utána! Szerintem
ezt még a lexikonok is írják! – Az öregem sör szagú leheletében
gonosz dzsinnek lakoznak. Ebben egészen biztos vagyok.
– Nem… Nem érdekel Csajkovszkij – motyogom magam elé,
de a szavaim képtelenek olyan pajzsott vonni az arcom elé, amit
át ne ütne apám szúrós tekintete.
– Tényleg? Ez érdekes – feleli apám. – Azt hittem Csajkovsz-
kijt hallgattál.
– Rock koncerten voltam – motyogom, felkészülve a követ-
kező kérdésre, ami minden bizonnyal az lesz, hogy na, és kik ját-
szottak? Nem fog ki rajtam. Jó előre felkészültem néhány banda
névvel. De a kérdés elmarad. Apám azt mondja helyette: – Akkor
jó. Csajkovszkij buzi volt. Ezt jegyezd meg. Hallatszik a zenéjén.
Szerinted miről fantáziált, amikor A hattyúk tavát szerezte?
– Hattyúkról… – motyogom.
Apám ezen jót kacag.
– Hattyúknak öltözött fiúkról – morogja. – Kis csinos fiúseg-
gekről, amint a színpadon ugrálnak. Szűk nadrágban, amiben ki-
dombodorik a farkuk.
Láthatóan részeg. Ilyenkor aztán nem tud megálljt parancsolni
a szájának. És már folytatja is:
– Vagy nincs is rajtuk gatya! Csak ilyen tütü, és ott csüng a

16
szőrös farkuk! És jól bedőlnek! Erre gondolt Csajkovszkij!
– De apa!
– Arra, hogy a farkuk a combjukhoz csapódik minden pördü-
léskor! Hogy előre dőlnek, és széthúzzák a farpofájukat! A segg-
lyukuk alatt csüngő herékre, arra, hogy szív alakú a
herezacskójuk!
De nem folytatja tovább. Egy kidagadó ér, mint törzsi dob lük-
tet a nyakán. A szemei vérben forognak. Nem tudom eldönteni,
mérges vagy fel van izgulva.
– Egyet mondok én neked – teszi hozzá. – A legtöbb ember,
ha azt mondanák neki, ott úszkál Csajkovszkij a zacsijában, ro-
hanna megdugni valakit, elvégre egy zsenit, egy zsenit azt nem
lehet elpazarolni, ugye?
Rövid csönd.
– De tudod, mit tennék én, ha valaki azt mondaná, hogy ott
úszkál Csajkovszkij a zacsimban? – Nehéz szavakat találni a vi-
gyorra, ami most apám szőrös képét hasítja ketté sosem gyó-
gyuló sebhelyként. – Rohannék a budira. Beleverni a vécébe.
Aztán le is húznám. Ott aztán eljátszhatná nekem a hattyú ha-
lálát.
Aztán még hozzáteszi: – Ugyanez áll minden fiúcskára, aki
Csajkovszkijt hallgat.
Ennyi volt a beszélgetés. És bár örülhetnék neki, hogy végül
nem vetette le a táskámat és nem nézett bele, hogy aztán elő-
húzza belőle és az arcomba vágja a szmokingomat, mégsem
érzem úgy, hogy megúsztam volna a dolgot. Egyenest a szo-
bámba mentem. Feltettem egy rock cd-t. De közben fülhallgatót
is dugtam a fülembe. Közben cikáztam fejemben a gondolatok.
Például, hogy vajon hány Csajkovszkij végezte már a vécében
vagy a lepedőn az évezredek során. (Hülye gondolat. Alighanem
több Csajkovszkij, mint ahány célba ért.) Vagy például, hogy
isten áldja a fülhallgatót. Vagy például, hogyha egyszer gyere-
kem lesz, szeretni fogom, akármilyen is lesz.

17
Szóval efféle marhaságok.

18
 s
– De miért nem maradhat itt Góliát? – kérdezem, hozzábújva
balerinámhoz. Kedvesem látja megkínzott arcom, úgy dönt nem
kaszabol tovább.
– Nem tudok gyakorolni, ha itt van! – fakad ki. – Szinte már
alig emlékszem a tánclépésekre, mert folyton vele foglalkozom!
Ledöbbenek.
– Szóval eddig az volt a baj, hogy egyedül vagy, most meg
már az a baj, hogy nem vagy egyedül! – vetem a szemére. –
Szép kis anya vagy te, mondhatom! Ha zavar a gyerek, lepattin-
tod!
Most rajta a sor, hogy elgyötört képet vágjon. Kövér könny-
cseppek futnak végig az arcán – ki tudja, ma már hanyadjára.
Hogy lehet ennyi könny egy nőben? Persze a művészek mások.
Nekik még vér helyett is könny kering az ereikben.
– Én balerina vagyok – suttogja. – Ha nem táncolok, megha-
lok. Érzem. De ettől még nem adnám oda. Viszont Góliát ki akar
jutni.
– Ki? De hová?
– A világba! – magyarázza balerinám. – Hisz erre van progra-
mozva! Ha csak egy pillanatra is leteszem, ha csak egy másod-
percre is magára hagyom, máris indul a kijárat felé. Alig tudom
megcsípni. A múltkor is, majdem elveszítettem… És el kell dug-
nom, valahányszor pisilsz, vagy ejakulálsz, nehogy magával
vigye az ár. Látnod kéne… Tudom, nincsenek szemei… Vagy
arca. Tulajdonképp semmije sincs. De mégis olyan vágyakozó.
Ahogy látja apróbb társait a szabadba áramolni…
– Lát… ő? – kérdezem, de kedvesem figyelmen kívül hagyja
a kérdésem.

19
 – Ilyenkor mondom neki, hogy ne sajnáld, kicsim, azok ott a
végzetükbe rohannak. De nem hisz nekem. Ki akar jutni…
– De odakinn meghalna! – csattanok fel. – Te is tudod!
Balerinám ekkor szorosan átölel, valósággal az arcomba leheli
a szavakat. Fémes vérszag kúszik be az orromon. Ez az én
vérem, emlékeztetem magam.
– Nem hiszem, hogy meghalna – suttogja. – Most már sem-
miképp. Most már elég erős. Kész felnőtt!
Ránézek Góliátra. Nehezemre esik úgy gondolni rá, mint fel-
nőttre. Persze mit tudok én az ivarsejtekről. Meg mégis mit
várok. Hogy szakállat növesszen?
– De mi lesz a szoptatással?
– Meg kell próbálnunk – folytatja szerelmem. – Nincs már
szüksége anyatejre. Kinőtt belőle. Segíts, jó? Ha nem is szereted
Góliátot, legalább értem tedd meg.
Mit mondhatnék erre? Semmit. Inkább megcsókolom. Ő pedig
visszacsókol. Nyelvem hegyes fogai között táncol, a saját szö-
vetdarabjaimat ízlelgetem. De már ez sem ijeszt meg. A nők ka-
kilnak, pisilnek, olykor a körmüket rágják, vagy visszaszívják a
taknyuk. Néha pedig a húgycsöved félig megrágott cafatjai szo-
rulnak a fogaik közé. Ez sok fickót zavarna, de én okosabb va-
gyok ennél.
– Megteszem – mondom. És már rég meg is feledkeztem róla,
hogy tulajdonképp ez az egész csupán álom. Illuzió. És a foga-
dalmamnak igazából nincs súlya. De ki vagyok én, hogy tönkre-
tegyem akárcsak az elképzelt boldogságot is. Amíg a szeretet
valós, nincsenek súlytalan döntések.

20
 v
Az apró porszemcsék keringőjét figyelem a reggeli fényben. Az
ablakon besütő napsugár ragyogásában szállnak – nem is por
talán, inkább szöszök, a textíliákból kihullt mikroszkopikus szö-
vet-darabkák – úgy keringenek egymás körül, mintha balett tán-
cosok lennének, mintha egy begyakorolt koreográfia szerint
mozognának. De ezek csak szöszök. Mégis, valahogy azzal az
érzéssel töltenek el, hogy minden rendben van az univerzumban.
Hogy minden működik, még a legapróbb részleteiben is végzi
minden és mindenki a dolgát. Vagy talán létezik egy Isten, ami
amellett, hogy árvizeket okoz épp egy távoli országban, vagy
aszteroidokkal kockázik, odafigyel arra is, hogy a hálószobám-
ban, a besütő reggeli fényben táncot járjanak a párnaszöszök.
És persze ott vannak az apró pontocskák. Az a sok kicsi-kicsi mo-
corgó sötét pötty, amit mindig látok, ha sokáig meredek magam
elé. Mintha ezek is begyakorolt tánclépések szerint lökdösődné-
nek. Régebben sosem tudtam eldönteni, hogy ezek az apró pon-
tocskák illuziók-e, rossz-e a szemem, azért látom-e őket, vagy
mindenki látja, csak nem foglalkozik már velük. Gyerekkoromban
azt hittem, talán túl jó a szemem, és az atomokat látom. Naiv
gondolat volt. Hogyan is lehetnék bármilyen szempontból külön-
leges. A zsenik többnyire a vécében végzik. Vagy leelőzik őket a
spermium-társak. Alighanem én is leelőztem néhány zsenit a fo-
gantatásomkor. Talán több Csajkovszkijt is.
Álom volt. Persze, hogy álom. Benéztem azért a paplan és a
párna alá, de sehol se találtam Góliátot. Mit is hittem. Jó lenne
elmesélni az egészet a kis húgycső balerinámnak, de mivel csak
pár szót tudunk mindig váltani, megőszülnék, mire a történet
végére érnék. Néha azt képzelem, ismeri a gondolataimat, és

21
akkor felesleges mesélnem. De akárhogy is nézzük, kis baleri-
nám a húgycsövemben él, nem pedig a fejemben. És most hagy-
juk azt, hogy a legtöbb férfi a farkában hordja az eszét.
Ezen jár az agyam, amikor az említett testrész hirtelen jelt ad
magáról. Nem, nem a reggeli erekcióra gondolok, azon már túl
vagyok, inkább a csípős érzésre, a félreérthetetlen jelre, hogy
irány a vécé. Kibotorkálok tehát a mosdóba, és felhajtom az ülő-
két. Nem is értem, miért hajtom mindig le – egyedül élek, nincs
nő, aki a fülemet rágná érte. A kis balerina biztos nem fogja. Ő
alighanem a farkamba ürítkezik. Nem szép gondolat, belátom,
de én elég okos vagyok. Tudom, hogy a nők is kakilnak és pisil-
nek. Olykor bele a farkamba. A lehajtott vécéülőke pedig a szép
jövő ígérete.
Ahogy vastag sugárban kirobban belőlem a húgy, ásítok. Ám
meglepetésemre egyszer csak elapad a folyam. Mintha elvágták
volna. De az inger kitart. Kellemetlen érzés – mint mikor fel van
fázva az ember, és folyton pisilnie kell, még akkor is, amikor már
nem jön semmi. És ekkor érzem, valami nagy megmozdul ben-
nem. Odabenn a húgycsövemben. És elindul kifelé. Ezzel együtt
a fájdalom csillagszórói is kigyúlnak. Nyögdécselni kezdek, az
öklömbe harapok. Ne már, hogy most szülök meg egy vesekövet.
Mély levegőt veszek, és nyomni kezdem. Mintha csak szülnék.
És ekkor valami fehér, viasz-szerű göb kezd kinyomulni a húgy-
csőnyílásomon.
– Te jó ég… – suttogom, és már le sem tudnék állni, a dolog
magától tolakszik előre. Pár pillanat múlva húgy-köpenyes asz-
teroidaként szakad ki farkamból a fehér göb, és placcs, a vécébe
pottyan.
– Góliát! – sikoltok. Ő az. A kávéskanál méretű fakó ebihal ri-
adtan ficánkol a sárga lében. Úgy tűnik, készül beváltani a zsenik
végzetét.
– A francba, a francba, a francba! – csuklóig a meleg húgyban
turkálok, próbálom elkapni Góliátot, mielőtt még hüvelycsator-

22
nának nézné a lefolyót, és el nem indulna petesejtet keresni a
csatornában. Többször is megcsípem, de kicsúszik a kezemből,
míg aztán be nem nyúlok a másik kezemmel is, és sikerül csap-
dába ejtenem két markom fogatában. Ahogy kiemelem, a vizelet
kicsorog ujjaim között, csak a ficánkoló Góliát marad ott.
Egy ideig bambán állok a porcelain csésze fölött. Húzogatom,
toszogatom a képzeletbeli fiókokat, dossziékat rendezek a feje-
men belül. Mégsem álom volt. Apa lettem.
Lassan széttárom a kezem, és Góliátra nézek. Nem tudom,
mit is mondhatnék. Végül csak annyit kérdezek: – Nos… Éhes
vagy?

23
 8
Egyszer réges-rég édesanyám kopogott a szobám ajtaján. Be-
jött, csókot nyomott a homlokomra, és annyit mondott: – Tudod,
amikor kislány voltam, imádtam A hattyúk tavát.
Majd kiszedte a szekrénybe gyűrt szmokingot, és kiment.
Másnap visszahozta kivasalva.

24
 9
Kifogytam a tejből, úgyhogy kénytelen voltam leugrani a sarki
boltba. A boltos furcsán nézett rám, amikor megkérdeztem, hogy
melyik hasonlít összetevők alapján a leginkább az anyatejre.
– Anyatejet nem árusítunk. Sose jutna át a minőségellenőr-
zésen – vágta a képembe, majd a kezembe nyomott egy zacskó
ultramagas hőmérsékleten hőkezelt löttyöt. Allergének. Ízfokozó.
Jó lesz.
Góliátot jobb híján az akváriumba tettem addig. Szépen el-
uszkált ott és a guppik sem kezdték ki.
Most itt állok a konyhában a tejjel és Góliáttal, és azon töröm
a fejem, hogyan lehetne egybe építeni a kettőt.
Eszembe villan kicsi balerinám. Ő az ujját használta. Apró mé-
lyedést ejtett Góliáton és abba folyatta a tejet. Kihúzok tehát egy
fiókot és a kezembe akad egy apró műanyag tölcsér. Talán túl
nagy, de megpróbálom a száját Góliátba fúrni. A hímivarsejt
előre-hátra csapkod ostorával, próbál meglógni a konyhaasztal-
ról, de aztán csak beletörődik helyzetébe. Közben azon imádko-
zom, hogy meg ne öljem. Nem tudom, mit gondolna rólam apró
balerinám, ha már az első nap kipurcanna a kezeim között a gye-
rekünk.
Amikor sikerül beléállítani a tölcsért, önteni kezdem a tejet.
Fogalmam sincs, mennyit kell adni egy gyereknek, úgyhogy csak
öntöm-öntöm – a fele úgyis kifolyik, és lecsorog az asztalra,
onnét pedig a konyhakőre. Annyi baj legyen, majd felmosom.
Góliát zseléteste elégedetten mocorog, úgy tűnik, bejön neki
az UHT cucc. Büszke vagyok magamra, eddig jelesre vizsgáztam
szülőségből. Eltekintve attól persze, hogy sikeresen beleszültem
a vécébe.

25
 Azon gondolkodom, elég-e a tej, vagy tehetek-e még valamit
a spermiumért. Később majd persze kiviszem a parkba, meg ál-
latkertbe, de csak ha hűl egy kicsit a levegő. Még napszúrást
kap itt nekem.
Az agyamba villan, mit mondott az én kicsi balerinám. Hogy
spermaplazmával kenegette – ami logikus is, hisz eleve az tartja
életben az ondósejteket. Erre még általános iskolából emlék-
szem. De hogy is hívták azt a szemüveges tanárt? No mindegy.
Úgy döntök, csinálok neki egy kis spermaplazmát. így legalább
van lehetőségem találkozni egy pillanatra a kis balerinámmal is,
legalább pár szóban közölni vele, hogy jól van a gyerek. A leg-
jobb lesz, ha meg is mutatom. Úgyse merném magára hagyni
Góliátot, még belemászna itt nekem a pirítósba. Letolom hát a
nadrágomat a konyha közepén, és húzogatni kezdem a farkam.
A fitymám hangos cuppogással küld puszikat a turmixgép felé,
ahogy jár a makkom körül. Leülök inkább egy székre, nehogy si-
keresen belelőjjem kedvesemet a turmixgép pengéi közé.
Már épp elsülni készülök, amikor csengetnek.
– A kurva életbe – sziszegem a hűtő monoton zúgásába, azzal
gyorsan felhúzom a nadrágom. Kivárok néhány szívverésnyi pil-
lanatot. A csengő csak nem akar elkukulni. Valószínűleg a postás
lesz.
– Megyek már, megyek! – Nincs időm kezet mosni, megtörlöm
hát tenyerem a nadrágszáramban, és reménykedem benne,
hogy senki olyasvalaki nem toporog az ajtó előtt, akivel kezet
kéne fogni. Ha meg igen, az végülis legyen az ő baja. Majd leg-
közelebb meggondolja, becsönget-e hivatlanul.
Elfordítom a kulcsot a zárban és kitárom az ajtót. Meglepeté-
semre nem egy arc, hanem egy jelvény tolakszik a látóterembe.
A nevemet mondják. Bólintok, hogy igen, én vagyok.
– Rendőrség.
– Igen, ezt már kitaláltam – felelem.
– Le van tartóztatva! – köpi a zsaru a képembe, a társa pedig

26
máris mögém kerül, és rákattintja a bilincset a csuklómra. Köz-
ben azért hozzáér a tenyeremhez, ami némi elégtételt is ad-
hatna, ha képes lennék gondolkozni. De tőlem csak ennyire telik:
– Ez… Ez valami félreértés lesz! Miért? Hogy? Miért?
– A vád családon belüli szexuális erőszak! – ezt úgy mondja,
mintha valami katonai indulót fújna. Majdnem a számra tolul,
hogy héka, nekem nincs is családom. Gyerekem, akit molesztál-
hatnék. Aztán eszembe villan Góliát. Tudnak róla, hogy a vécébe
pottyantottam? Létezik olyan, hogy erőszak egy spermiummal
szemben? És ha igen, honnét tudnak róla.
– Feljelentés érkezett, miszerint molesztálta a szüleit – segít
ki a zsaru, de csak hogy jó fejnek tűnjön. – A többit majd őrsön.
A szüleim… Hirtelen minden világossá válik. De nem ezen jár
az agyam, hanem valami egészen máson. Valamin, amit elfelej-
tettem. Valakin, a francba is. Góliát ott vár még mindig a kony-
haasztalon, kiterülve, elhízottan a tejtől. A picsába.
– Öö… nekem… egy pillanat, vissza kell mennem valamiért a
lakásba… Egy percet várjanak, kérem. Le tudná ezt addig venni?
– Megőrült?
– Csak egy perc… Az…
– Majd elhozzuk később, most velünk kell jönnie.
És már rángatnak is kifelé. Odakinn a szomszédok már össze-
gyűltek. Sápadt képpel mutogatnak rám. Szemgödreikben kérdő
és felkiáltójelek kapaszkodnak egymásba. Néhányan azt suttog-
ják: – Szülőmolesztáló…
A szó kilazult égőként pottyan a földre, és szilánkokra robban.
De nekem csak Góliáton jár a fejem. Hát milyen apa vagyok
én!

27
 j0
Csajkovszkij valóban homoszexuális volt, de titkolta nemi iden-
titását. Harminchét éves korában a látszat megőrzése miatt
megnősült, de egy hónap múltán már külön is költözött felesé-
gétől. Fogalmam sincs, miről ábrándozott A diótörő szerzésekor,
de alighanem arról, hogy összességében jó, hogy nem végezte
a vécében.
Vagy egy kibaszott konyhapulton.

28
 s
– Na kezdjük akkor szépen elölről.
– Fáradt vagyok.
– Majd pihen a cellában, bassza meg!
– Oké.
– Szóval családi vacsorára volt hivatalos…
– Ebédre.
– Jó. Szóval családi ebédre volt hivatalos a szüleihez.
– Így van.
– És el is ment.
– Igen, elmentem.
– Mi volt az ebéd?
– Fogalmam sincs. Nem jutottunk el odáig. Fasírt talán?
– Oké. Tagadja, hogy étkezés előtt felült a családi asztalra le-
tolt nadrággal és onanizálni kezdett?
– Nem tagadom, de…
– Tette mindezt szándékosan, a szüleit egy székre ültetve,
hogy végig nézzék a műsort.
– Igen, de…
– Szóval nem tagadja a szülőkkel szemben elkövetett szexu-
ális abúzust.
– Hol itt az abúzus?
– Úgy érti, meglátása szerint szülei aktív résztvevői voltak a
dolognak?
– Nem, de ez egy félreértés. Én csak el akartam élvzni, hogy…
– Szóval ejakulálni akart.
– Végülis igen, de…
– Korábban is fantáziált már a szüleiről szexuális értelemben?
– Mi? Dehogy is…

29
 – Ha átkutatjuk a számítógépét, nem fogunk meztelen fény-
képe ket találni a szüleiről?
– Jézusom, nem.
– Látta már meztelenül a szüleit?
– Mi? Azt hiszem, igen.
– Mikor?
– Nem tudom. Kisfiúként.
– Kisfiúként már a szüleit molesztálta?
– Dehogy molesztáltam! Ó, te jó ég, szó sincs erről! Apám
pontosan tudja, mit miért tettem, csak be akar mártani, mert
dühös rám.
– Tudja, ha ebédre hívnám magát, ön pedig rárecskázna a fa-
sírtra, én is pipa lennék.
– De ő nem ezért pipa.
– Hát miért dühös magára?
– Mert azt hiszi, homoszexuális vagyok.
– Miért?
– Mert egy balettáncos nőbe vagyok szerelmes.
– Aki férfi?
– Inkább afféle parazita.
– Tehát nő.
– És ő tud a… különös vágyairól?
– De… Á! Ez nem az, amit hisz, a francba is! Ha akarja, meg-
mutatom! Had mutassam meg!
– Mit csinál?
– Nézze, csak megmutatom…
– A kurva életbe, húzza fel a nadrágját, Jézusom!
– Jó.
– Zsaru komplexusa is van?
– Csak… Csak fáradt vagyok. Nézze, nekem haza kell mennem
megetetni a guppikat.
– Hagyjuk már azokat a szaros guppikat! És majd pihen a cel-
lában, bassza meg!

30
 y
Az apró porszemcsék keringőjét figyelem a reggeli fényben.
Gondtalanul röpködnek, táncolnak egymás körül a hideg rácsok
között, de csöppet sem érzem úgy, hogy az univerzum rendben
van. Valamiféle gonosz, mesterkélt terv része ez is, ha létezik
Isten, gondja van rá, hogy az árvíz katasztrófák, a meteor be-
csapódások mellett még a cellám is poros legyen – aprócska
káosz-sejtek kapaszkodnak egymásba, ezek alkotják a világ szö-
vetét, a tragédia élő szívként lüktet és pumpálja mindenkibe a
nyomorúságot.
Góliátra gondolok, aki talán épp most leheli ki egyszerű kis
lelkét a konyhapulton. És arra, hogy mennyivel jobban járt volna,
ha végül nem sikerül kihalásznom a vécéből, hanem mondjuk
megtalálja a csatornába vezető lefolyót. Akkor még most is élne
– hasítana előre a mocsokban, soha meg nem állva, bejárva
talán a város összes elrozsdált szennycsövét. Nem létező szemei
előtt ott lebegne egy absztrakt petesejt képe, amit bár sosem
érne utol, mégis célt adna nyomorult életének. Mert ez bizony
élet lenne – ugyanolyan, mint a tiéd, vagy az enyém, gázolsz
csak te is a szaron, hogy utolérd a saját petesejtedet, s kezdetét
vegye valami új, mert a jelenlegi állapot tarthatatlan és üres.
Félek beszélni a kis balerinámmal, bár tudom, nem húzhatom
a dolgot. Egyszer sem találkoztunk, amióta rám bízta a kölyköt,
most már biztos eszi az ideg, hogy mi van már velünk. Ráadásul
a rendőrség megzavarta legutóbbi randevúnkat, azóta pedig kel-
lemetlenül feszülnek golyóim – a be nem váltott ejakuláció ígé-
rete afféle csontszöveteket zabáló éhség. Az érzés, hogy éhezni
jöttél csak a világra, a halál pedig annyi, hogy már nem vagy
többé éhes.

31
 Nem, ez az univerzum el van cseszve – vécé-Csajkovszkijstúl,
mindenestül.
A priccsen ülök, próbálom kikerülni a tekintetemmel az össze-
szart klotyót, miközben magam izgatom, s ahogy kezem le és
fel jár a szerszámomon, próbálom kitalálni, két szóban hogyan
tudnám összefoglalni a helyzetemet kis balerinámnak. Hogy lé-
tezik-e két szónak olyan kombinációja, ami felvázolja előtte kilá-
tástalan állapotom, ugyanakkor talán meg is nyugtatja
valamilyen szinten.
Már épp elsülni készülnék, belerobbanni a fényes cellába, ami-
kor egyszer csak megjelenik a folyosón a cellaőr, és ezt kiabálja
személyes káosz-univerzumomba: – Látogatója jött!
– Bassza meg – hördülök fel, és már kapom is magamra a ga-
tyát, de nem elég gyorsan, így vendégem számára is világos,
mit művelek itt a priccs-magányban. Apám fancsali képpel bam-
bul rám a rácsokon túlról.
13
Állunk, nézzük egymást, a cellaőr meg elandalog. Most dü-
hösnek kéne lennem rá, vagy meg kéne játszanom a bűnbánó
fiút, de egyikhez sincs túl sok kedvem. Feszülnek a golyóim,
nincs vér az agyamban, és azt üzenem a tekintetemmel: értem,
mi folyik itt, értem, mit miért csinálsz. Beköltöztem a házadba,
hoztam magammal Csajkovszkijt, rávertem a fasírtra. Értem, mi
a hézag.
Meglepetésemre azt mondja apám: – Ki foglak juttatni innen.
Felhúzom a szemöldököm. Tudom, ez csak a felvezetője va-
laminek. Egy káosz-sejt mindjárt elrákosodik, csak várd ki, csak
várd ki.
– De meg kell szabadulnod attól a… attól – zárja rövidre az
öreg. Pia-gőzös leheletében apró gonosz dzsinnek tombolnak,
odébb rugdosság a fényben táncoló porszemcséket. – És mától
normálisan élsz!
Ismét kisfiú vagyok. A táskámban ott a gyűrött szmoking.

32
 – Az én fiam nem egy Csajkovszkij!
– Apa. Szerelmes vagyok. Egy lányba – mondom, közelebb
lépve a rácshoz. Hamar kiderül, hogy rossz ötlet volt, mert apám
megragad, és magához ránt. A hideg rács az arcomba nyomó-
dik.
– Lány? Úgy érted, egy kibaszott parazita! Egy buzi-bélyeg!
Oké, látom, ezzel nem megyünk semmire. Taktikát kell vál-
toztatnom, ha ki akarok jutni innét. Még mindig van rá esély,
hogy megmentsem Góliátot, de ha sokat makacskodom, össze-
dől minden. Okosabbnak kell ettől lennem.
– Fogalmam sincs, hogyan szabadulhatnék meg tőle – mon-
dom neki, és ez nem hazugság.
– Megmondom én! El kell kapni és kitekerni a kis kurva nya-
kát, amikor előmászik! Így kell megszabadulni tőle! – hörög a
képembe. – Összetörni a kis csontjait és lehúzni a vécén, így kell
megszabadulni tőle! Kiszívni, mint az átkozott kígyómérget egy
harapásból!
– Kiszívni? – Szörnyű balsejtelmem támad. Apám cigitől sár-
gult ujjai már a nadrágomnál matatnak.
– Hé…! – szakad ki belőlem, de az öreg szorosan a rácshoz
présel, leguggol és azt ordítja: – Meg ne mukkanj, te hülye buzi!
– A nadrágom pedig lecsúszik a bokámra.
Talán azt hiszed, furcsa dolog ilyen helyzetben egy erekció,
de megfeledkezel róla, hogy már két megszakított önkielégítésen
vagyok túl, a golyóim pedig valósággal lüktetnek. Így aztán nem
csoda, hogy egy méretes merevedés lengedezik most apám zsí-
ros arca előtt. Valamiféle gyűlölettel vegyes szánalommal néz
hímtagomra, a makkon csillogó nedvességre, majd harciüvöltést
hallatt: – Az én fiam nem lesz köcsög! – Azzal kitátja száját és
szájába veszi a szerszámom.
Úgy nyavalygok, mint egy kivert macska. Különös érzések ka-
varognak bennem, miközben apám a farkamon dolgozik a szá-
jával. A balerinámra gondolok. Arra, hogy ha most elélvezek,

33
azzal feláldozom életem szerelmét, akinek apám torka lesz a
végzete. Csak azért, hogy kijussak a dutyiból és megmentsem
a… fiunkat, a francba is! Kis balerinám vajon mit akarna? Felál-
dozná magát a gyerekünkért? Hisz a tánc fontosabb volt neki…
A francba. Miért kell döntenem kettejük között? És miért most,
amikor vér sincs már az agyamban? Fel vagyok ajzva, egy habzó
szájú állat vagyok, már az sem érdekel, hogy a saját apámba él-
vezek, csak élvezzek el. De a fiunk… De a szerelmem. A picsába.
Apám fogaz. Besárgult fogai sértik a bőröm. Viszont furcsa
lenne, ha az ember azt mondaná az apjának, ne fogazzon.
– Nem neveltem buzit! – hörög apám farokkal a szájában,
apró előváladék-buborékok pukkannak a szája szegletében, ké-
szül elnyelni a világ legcsinosabb, legtehetségesebb táncosnőjét,
és vele együtt minden zsenit, amit csak ki tudnak termelni go-
lyóim. Bocsáss meg szerelmem. Azt hittem okosabb leszek ennél.
Amíg a szeretet valós, nincsenek súlytalan döntések, tudom jól.
És akkor egy pillanatra megállnak a kavargó porszemek a le-
vegőben. Az árvízek, az aszteroidák is a távolban. Minden szü-
netel egy pillanatra. A káosz-sejtek nem osztódnak tovább, az
univerzum levegőt vesz. Csak hogy utána szétrobbanjon.
Gyűlöllek, apám – fut át fejemen a gondolat, miközben bele-
élvezek a torkába, miközben kibélelem fejét hímivarsejtjeimmel,
akik kórusban üvöltik: – Gyűlölünk! Inkább végeznénk a vécé-
ben, mint hogy te legyél az apánk! Inkább száradnánk ki egy
konyhapulton! Inkább megdöglünk most, hogy ne kelljen egy
olyan világban élnünk, ahol te koptatod a levegőt!
És velük együtt valami nagy is kiszakad farkamból – ez a
búcsú pillanata, tudom. Drága balerinám.
– Mehvann mehvann – gurgulázik apám, ragadozó-vigyorral
a szájára mutogat, amiről csorog a testmeleg fehér lé, és hirtelen
hányingerem támad a gondolatra, hogy szerelmem apám büdös,
ótvaros szájüregébe került. De még inkább amiatt, ami ezután
fog következni…

34
 Elárultam őt, tudatosul bennem. Ondósejtből milliárd van, be-
lőle csak egy. Próbálok kinyúlni a rácson, elkapni apám torkát,
megszorítani, kiköpetni vele, vagy ha kell, puszta kézzel feltépni
a torkát, a gyomrát, de hátraugrik és csak vigyorog rám. Kiélvezi
a pillanatot, mielőtt összeroppantaná szerelmem törékeny mad-
rácsontjait rohadó fogaival. Egyszer csak vér vegyül a szájából
kicsorgó ondóba. Egy hosszú, vörös csík, ami aztán rózsaszínre
festi az egész fakó folyamot. Szerelmem vére… De nem. Apám
arcán elhervad a vigyor. Értetlen képpel sandít rám. A kicsorgó
sperma rózsaszínről vörösre vált. Az öreg ekkor felordít. Én pedig
megpillantom csöpp balerinámat a torkában: ruhácskája csupa
mocsok, arca is csupa vér, már amennyit látni belőle – mert félig
a torokfalba fúrta, harap mindent, amit ér, tűhegyes kis fogai
tépik, szakítják a garatszövetet.
– Hehhd khii hehhed khii! – Visítozik artikulálatlan hangon
apám, megpróbál benyúlni a szájába, összerágni a betolakodót,
de hiába – már túlságosan hátul jár, a fogak nem érhetik el. Pró-
bál köhögni, de csak kirágott húspürét köp a tenyerébe. Szét-
cincált, elrágott, lepottyant nyelvcsapját. Majd kis táncosnőm
mélyebbre hatol – gondolom ezt onnét, hogy apám keze is lej-
jebb vándorol, az állától a torkához nyúl. Szinte látom magam
előtt, ahogy drága kis parazitám már a torokcsövön rágja kifelé
magát, kevéssel az ádámcsutka fölött. Az öreg ököllel üti a saját
nyakát, de ezzel csak a torokcsövét sérti meg. Hamarosan véres
lyuk nyílik a nyakában, és a lyukból előbújik a balerina. Rám mo-
solyog és meghajol. Majd egy ugrással a farkamon terem, és be-
küzdi magát összezsugorodott péniszembe.
Apám ezzel egy időben csontos térdére rogyik. Ahogy a nö-
vekvő vértócsába dől, még azt üzeni a tekintete: – Vertelek volna
inkább a vécébe.
Majd minden elcsöndesedik. Megkérkezik a cellaőr a váltással,
és a szájuk elé kapják a kezüket. Próbálják befogadni a látványt,
de az agyuk újra és újra kiveti magából, mint hibás jelet. Ott

35
állok én, letolt gatyával, apám pedig holtan fekszik előttem, a
rácson túl, egy vértócsában, aminek tetején, mint a madártej-
hab ott lebeg egy-két sperma-sziget.
– Baszki… – motyogja a cellaőr társának. – Baszki… Ez halálra
molesztálta az apját a rácson keresztül.

36
 4
– Szóval ott áll a fickó, letolty gatyával, a farkáról még csöpög a
trutymó. Előtte pedig, a rácson túl, vágod, ott fekszik az apja, a
saját faterja, pofával a vérben és a geciben, a szája meg még
tiszta mocsok. Erre ránézek a váltásra, és aszondom neki:
Baszki. Ez a görény halálra molesztálta az apját.
Részeg röhögés, a sörösüvegek koccanása – a cellaőr imádta
a szombat estéket, ezeket a hétvégi összeröffenéseket, főleg
ilyenkor, amikor végre akadt egy jó sztorija. Többnyire nem vol-
tak erősek a történetei, részeg randalírozók, akik telihányták a
cellát, egyszer meg egy szatír, aki nagy műsort rendezett a cel-
lában egy tekercs vécépapírral, de semmi extra. Eddig.
– Baszki. Hogy lehet valakit halálra molesztálni? – kérdezi
most valaki, a cellaőr meg a vállát rángatja.
– Halálra baszta a torkát… Nem semmi szerszámja lehet! –
teszi hozzá még valaki.
– Komolyan, mit nem adnék, ha olyan farkam lenne. Igazi
gyilkos szerszám. Tuti nem fecsérelném az apámra.
– És mond csak, lefoglaltátok a gyilkos fegyvert? – jön egy
nyerítve röhögés a szomszéd asztaltól egy szakállas palitól. Na-
gyon helyes, ott is figyelnek, summázza magában a cellaőr.
– Jó, de mi lett a taggal? Mármint a fószerral?
– Mi lett volna – motyogja a cellaőr, és rendel egy újabb kört.
De a szomszéd széken ülő fickó odasúgja, hogy ezt most ő fizeti.
– A szülőmolesztálás már önmagában elég ahhoz, hogy jó pár
évig élvezd a karcer hűvösét, de a halálra molesztálás… Nos,
amióta visszaállították két éve a halálbüntetést… Szóval nem vol-
tak elnézőek a taggal. De csodálod? Komolyan, el tudsz képzelni
súlyosabbat annál, hogy halálra baszod az apádat?

37
 – Hát… Ha esetleg utána még a hullával is etyepetyézett
volna.
– Azt már nem vártuk meg.
– No jó, és hogy fogadta?
– Fingom sincs, felfogta-e, mi fog történni vele. Szerintem ki-
csit megmakkant már addigra az ürge. Hiába beszéltél hozzá,
csak hajtotta a saját hülyeségét, mint ha csak imát mondana.
– Mit mondott?
– Hát hogy haza kell mennie megetetni a guppikat, vagy mi
a franc. – Megjön a sör, a cellaőr odébb tolja a korsót, és az
üvegből iszik egy kortyot. Hajnali kettő van. Ilyenkor már senki
sem iszik pohárból. – A kibaszott guppikat.
– Baszki.
– Hát ja. Egyébiránt meg álló nap csak rejszolt.
– A perverz köcsög. Képzelem miken járt az agya.
– Tudja a franc. A legtöbb halálraítélt egyébként ezt csinálja.
Rejszolnak agyba-szájba. Tudod, talán, hogy érezzenek még va-
lamit, vagy a franc se tudja. Addig se a kötélen jár az agyuk,
meg ilyenek. De ez a pali valahogy más volt…
– Nézted, haver? – szól közbe valaki a szomszéd asztaltól. A
cellaőr szúrós tekintetet lövell felé, latolgatja, lesz-e ma még
balhé, avagy sem. Őszintén remélte, hogy nem. Fáradt volt már
egy bunyóhoz.
– Nehéz baszki nem látni, amikor az a munkád, hogy vigyázz
a rabra. Na szóval. Ez a fickó inkább olyan mániákus arckifeje-
zéssel csinálta. Megbűvölve nézte a farkát és…
– Hát én is megbűvölve nézném, ha gyilkos szerszámom
lenne! Faszom. Kicsinálnám vele a tetves prostinegyedet. Én len-
nék a kibaszott Hasszétbaszó Jack.
– Na szóval olyan átszellemült képpel nézte, és motyogott.
– Motyogott?
– Ja. Mármint amikor elélvezett.
– Beszarok, ez tényleg végig nézte! – A szomszéd asztalnál

38
valakinek a torkán akad egy szem sós mogyoró. A cellaőr egyre
kevésbé érzi magát fáradtan egy verekedéshez.
– És mit mondott? – kérdezi valaki.
– Bocsánatot kért. Folyton csak bocsánatot kért.
– A farkától?
– Hát honnét tudjam?
– Talán a guppiktól.
Rövid csönd áll be az asztalnál – csupán egy pillanatnyi. Talán
mindenki egy akváriumra gondol, ami itt áll valahol a városban,
egy üres szobában, teli felfordult halakkal.
– Szóval aztán megsütötték a villamosszékben, gondolom –
szólal meg aztán valaki.
– Faszt. Nem használunk villamosszéket, nem a sötétkorban
élünk már baszki.
– Hát akkor?
– Felakasztottuk, ahogy civilizált embereknél szokás.
– Ó.
– Szóval akkor ennyi, gondolom… – toldja meg valaki, csak
hogy lezárja a történetet. De a cellaőr megköszörüli a torkát,
mély levegőt vesz és szóra nyitja a száját. Egész éjszaka erre a
mondatra készült. Nőtt a torkában, már napok óta, mint afféle
gombóc. Ezzel a mondattal most megnyeri a szombat éjszakát.
Ezt az egész igen emlékszünk rá, jó fej ürge volt, mert egyszer
olyat mondott, hogy… játékot: – Most jön a slusszpoén.
Székrecsegés, ahogy előre dőlnek társai. A szemgödrökből ki-
pottyanni készülnek a golyók, rá a sörfoltos asztallapra.
– A fickónak ugyanis volt egy utolsó kívánsága.
– Na és mi? Hogy etessék meg a kibaszott guppikat? – nyerít
fel a szakállas fickó a szomszéd asztalnál.
– Azt kérte – hatásszünet. – Hogy gatya nélkül akasszuk fel.
– Ne bassz. Pucér seggel?
– Jaja.
– Na és mi a faszért? Talán még a kötélen rángatózva is verni

39
akarta a pöcsét?
– Szerintem tudta, hogy nem is kell neki – magyarázza a cel-
laőr. – Az akasztás ejakulációhoz vezet.
– Ne bassz! – Mindenki egyszerre kapja fel a sörét az asztalról,
és iszik bele.
– Jaja. Fulladásos haláleseteknél mindig ez van.
– Szóval a pofa akart egy utolsót élvezni.
– Többet akart. Azt akarta, hogy nézzük végig. Előadásnak
nevezte. Az utolsó nagy balett előadásnak.
– Na ne! – A fejüket fogják, van aki dől a röhögéstől, van aki
a szája elé kapja a kezét, van aki rókázni készül, bár alighanem
csak a piától – mindegy, a sztorija átütötte a falat.
– És teljesítettétek a kívánságát?
– Lófaszt – röhög fel a cellaőr. – Nincs az a kurva ég. Kért
volna egy kibaszott sült libát, megkapta volna. Házimozi? Meg-
oldható. De nem gondolod, hogy hagyjuk az ilyesmit. Ott ült a
kivégzéskor egy csomó újságíró, a zsaruk és talán még maga az
anyja is. Utoljára még megmolesztálta volna a fickó… Hihetet-
len!
– Balett, bazdmeg – horkant valaki. – Nem csoda, hogy per-
verz volt. Csajkovszkij is buzi volt.
– Faszság.
– De, de, keres rá, fartúró volt a vén fasz!
A szomszéd asztalnál ekkor feláll a szakállas ürge. A cellaőr
ráemeli a tekintetét. Egy ideig mérlegeli, lesz-e balhé, vagy sem
– de a fickó csak a vécére sündörög. A cellaőr pedig visszatér
sikeréhez.
A szakállas férfi ökölbe szorítja zsebre tett kezeit. A vécére
menet még hallja, hogy egy részeg azt suttogja az elülő jókedv
felhőjébe: – Azért remélem, valaki megetette azokat a szaros
guppikat.
Aztán már el is tűnik a férfimosdó rozoga ajtaja mögött. A
Csajkovszkij megjegyzés kiverte nála a biztosítékot, érezte, ha

40
ott marad, abból bunyó lesz. Ő is szerette a balettet, és nem volt
buzi. Épp a múlt héten nézte meg A diótörőt harmadjára. Fel is
fázhatott a fűtetlen teremben, mert azóta csíp kicsit a pisilés. De
majd csak rendbe jön, ennyi kellemetlenséget simán megért az
előadás. Úgy dönt, ki sem jön addig a vécéről, amíg el nem hord-
ják magukat ezek a bunkók a kocsmából. Ha kell hajnalig ott
gubbaszt majd a budin. Talán még rejszol is egyet. Csak ne kell-
jen őket hallgatnia.

41
 g
Azt beszélik, ma este nagy műsor lesz, valamiféle balett előadás,
de fogalmam sincs, hogy fogunk elférni a nézőtéren, úgy értem
több millióan vagyunk. Van aki szerint az egész csak mítosz,
mese habbal, mint a Nagy Petesejt, de ezt leginkább a gyenge
és lassú egyedek rebesgetik, akiknek amúgy sincs semmi esé-
lyük, hogy találkozzanak a Teremtővel, így nekik nem nagyon hi-
szek. Izgatottan mocorgunk, egymást bökdössük az
ostorainkkal, és élvezzük a meleget. Remélem, ha el kell hagy-
nunk otthonunkat, nem fogunk fázni, és legalább egy ilyen kel-
lemes helyre érkezünk.
Nagyon meglepődnek aztán a kétkedők, amikor összeterelnek
minket és elindulunk a balett bemutatóra. A hitetlenek szó nélkül
úsznak utánunk, lustán, le-lemaradozva – én próbálok az élre
törni, felmérni, vagyok-e elég gyors, folyton csak azt súlykolják
belénk, hogy egyetlen befutó találkozhat csak a Teremtővel, ami
lássuk be elég szívás, tekintve, hogy több millióan vagyunk itt.
Esélytelen. Bár gyors vagyok, még mindig több százan ügetnek
előttem, az egyik arcul is csap a farkával. Kizárt dolog, hogy én
nyerjem a versenyt.
A balett előadás viszont mindenkinek szól – ezért is várják
olyan sokan. Ez valamiféle megelőlegezett vigasz-díj. Egyébként
fogalmam sincs, mi az a balett, de gondolom, ezzel a többiek is
így lehetnek.
Már a barlangban járunk. Elfoglaljuk helyeinket, és csöndben
várakozunk. Gondolatban persze mindenki az esélyeit latolgatja.
Nem irigylem a másodikat. Inkább lemaradok szándékosan, de
nem leszek második. Inkább én leszek a kétszázadik befutó, mint
a második. Képzelheted, milyen érzés, amikor pont előtted ér

42
célba valaki.
De csönd – kezdődik az előadás. Különös zene csendül fel. A
sejthártyám vele rezonál, egészen a sejtmagomig hatol. Gyö-
nyörű. És akkor feltűnik a balerina. Lábujjhegyen érkezik. De
mégis, olyan mintha repülne. Mintha néhány centivel a föld felett
járna. Aztán pörögni kezd, a ringlispíl sosem akar véget érni. Le-
döbbenünk. Szóhoz sem jutunk. Valaki felúszik a színpadra, azt
hiszi, máris megtalálta a Teremtőt, és készen áll rá, hogy belé-
hatoljon, hogy egyesüljön vele, de aztán valaki utánaered és le-
taszigálta onnét. A balerina mintha észre sem vette volna a
közjátékot – úszik tovább a légben, mint a szép jövő ígérete,
csukló-hajló sovány teste a világ minden szépségét odaígéri ne-
künk. Amikor már úgy érezzük, nem bírjuk tovább, hogy ennyi
szépséget nem visel el sejtmagunk, váratlanul véget is ér az elő-
adás. A balerina meghajol. Farkincáinkkal verjük a földet, de
együgyű csattogásunk szinte blaszfémia a gyönyörű zene után.
De a belarína örül neki. Megköszöni. És bejelenti, hogy indul a
verseny, de ne féljünk – elkísér minket az úton.
A következő, amit észlelek, hogy hasítunk a plazmában előre,
mint kilőtt puskagolyók, mellettünk pedig ott úszik drága baleri-
nánk, előre nyújtott kézzel, az utat mutatja. Nem mintha nem
lenne egyértelmű az irány: innen már csak előre lehet menni.
Nekem még mindig a muzsika jár a fejemben. A gyönyörű
zene. Arra gondolok, ha lehetőséget kapnék rá, én is hasonlót
szereznék. No ha nem is egészen hasonlót, annyira gyönyörűt,
annyira szépet talán mégsem, de azért mégiscsak… hasonlót. És
szinte már hallom is a fejemben… Apró katonákként felsorakoz-
nak a hangjegyeket. Hallom a melódiát, ami belőlem jön.
Hirtelen világossá válik előttem, hogy ezért a zenedarabért bi-
zony meg kell küzdenem. Ha nem én leszek az első, cseszhetem
az egészet. Nekem ezt a dallamot meg kell osztanom a Terem-
tővel, meg akarom mutatni neki, kiönteni, mintha csak a lelkem
lenne. Aztán majd ő eldönti, mihez kezd vele.

43
 Rákapcsolok. Ahogy gyorsulok, több társamat is fejen csapom
a farkincámmal, de nem érdekel. Bocs, srácok, van egy meló-
diám, nekem kell győznöm. Persze éppenséggel nekik is lehet
melódiájuk – ezért is hasít talán annyira az élvonal, amibe nagy
nehezen sikerül belekeverednem. De lemerem fogadni, hogy az
én muzsikám szebb, mint az övék.
Még mindig legalább ötvenen vergődnek előttem. A francba.
De nem adhatom fel. Hirtelen elfog a deja vu. Mintha lett volna
korábban egy életem, amikor túl könnyen feladtam a dolgokat.
Marhaság. Irány előre. Gyerünkgyerünkgyerünk! Mint a kilőtt
golyó, mint a hasító aszteroida, mint a gondolat – szinte ketté
válik előttem az ondóplazma. Oldalra nézek és megpillantom a
balerinát. Rám mosolyog, ami erővel tölt fel.
Egyszer az én muzsikámra fogsz táncolni, mondanám neki,
ha lenne szám. De mintha szavak nélkül is értene. Mert lassan
bólint felém. Én pedig kilövök. Lehagyok huszat. Lehagyok har-
mincat. Már csak négyen vannak előttem. Ketten. És… Már csak
egy.
A picsába, nem leszek második, nem leszek második!
Akkor maradj le egy kicsit – tanácsolja egy keserű belső hang.
– Inkább végezz a tizedik helyen, mint a másodikon.
Maradjon le a halál! – vágok vissza magamban, összeszedem
minden maradék erőmet, és az élre török. Előttem pedig már ott
a barlang kijárata és valami vakító világosság. Igen! Győzni
fogok! Győzni fogok!
Valósággal kirobbanok az alagútból, elsőként. A balerinával
együtt, aki csak egy pillanatra merítkezik meg a fényben, máris
visszacsusszan a járatba. Eddig tartott az utam, sok sikert, üzen
kecses mozdulatokkal, én pedig megköszönöm neki gondolat-
ban, hogy elkísért – de még inkább azt, hogy irányt mutatott az
életben, hogy elhozta a zenét.
Repülök. A melódia szól a fejemben és szárnyalok a levegő-
ben. Vagyis zuhanok. Hol vagyok? Merre kell most mennem?

44
Előre, mindig csak előre. Nagy placcsanással valami sárga, meleg
folyadékba érkezem. Itt kell vajon keresnem a Teremtőt? Ebben
a különös óceánban? Hé, Teremtő, hol vagy? Elhoztam a zenét!
Hamarosan megérkeznek társaim. Egymás után placcsannak
bele a sárga lébe. Kitör a pánik. Senki sem tudja, merre kell
menni. Mindenki azt hitte, ettől azért egyszerűbb a világ. Egy-
irányúbb, ha szabad így fogalmazni. Merre van az előre? Itt most
egy csomó irányba lehet úszni. Tolong mindenki körülöttem. Ez
nem lehet, nem azért hagytam le őket, hogy most itt feszengjek
közöttük. A kurva életbe, pedig már azt hittem, hogy nyertem.
Viszont legalább meleg van. De mi ez a robaj, ami elnyeli a mu-
zsikát? Áttetsző folyadék-zuhatag érkezik, a nyakunkba szakad,
és már ránt is le minket a mélybe, le a terméketlen sötétségbe.

45
 A szerzőről

Komor Zoltán 1986. június 14-én született Debrecenben. Jelen-

leg Nyíregyházán él. Írásai különböző pályázatokon (Irodalmi
Rádió, Napút, stb.) szerepeltek sikeresen és jelentek meg anto-
lógiákban. Emellett magyar („KULTer”, „Képírás”, „A Vörös Pos-
takocsi” „Prae”, „ÚjNautilus”, „Ezredvég”,) és amerikai („Kafka
Review”, „Bizarro Central”, „Bizarrocast”, „theNewerYork”, „Cali-
ban Online”, „Exit Strata”, „Thrice Fiction Magazine”, „The Drabb-
lecast Audio Fiction Podcast”, „Gone Lawn”, „Phantom Drift | A
Journal of New Fabulism”, „Wilderness House Literary Review”)
folyóiratokban publikált. 2010-ben jelent meg első könyve Mesék
Kaptárvárosból címmel. A Cédrus Művészeti Alapítvány 2013-as
Kortárs irodalmi alkotások pályázatán nívódíjas lett. A József At-
tila Kör tagja, a Katapult Kortárs Alkotói Oldal főszerkesztője.
2014-ben jelent meg első angol nyelvű Flamingos in the Asht-
ray című novellás kötete Amerikában, a Burning Bulb Publishing
kiadó gondozásában. Második angolnyelvű kötetét, a Tumour-
djinn-t az amerikai MorbidbookS adta ki 2014 decemberében.

komorzoltan@gmail.com

46