V.

Szita Veronika

Theresia és a démonok

1
Róma, július 1o. kedd, 22 óra. Forum Romanum
A hold kerek képe még pufókabb lett, amint a
horizonton fölfelé ballagott, fényét nem homályosította el
az autók fényszórójának folyamatos villódzása, és a
csillagok is csupán pislákoló lámpásként hunyorogtak az
égbolton.
A sötétszürke jármű sokadszorra ment körbe a
Colosseum és a Forum mentén, időnként lelassított, mint
aki a látnivalókat szemléli, aztán mégiscsak fokozta a
sebességet, és eltűnt a forgatagban, hogy néhány perc
múlva ismét felbukkanjon.
A nyüzsgés váratlanul lanyhult, a gépkocsi vezetője a
Saturnus temploma mellett bekapcsolta a vészvillogót,
egészen a járdára húzódva megállt, villámgyorsan kiugrott
az autóból, fölnyitotta a csomagtartó tetejét, néhány
pillanatig babrált a karosszérián, lesunyt fejjel, alaposan
körbe kémlelt, készen arra, hogy időben visszacsapja az
ajtót, ha megzavarná valaki illetéktelen.
Csend volt. Erőlködve emelte ki a fekete zsákba
bugyolált nagyobbacska tárgyat, és az oszlopok melletti
beszögellésbe húzta. Várt néhány másodpercet, míg
lélegzete ismét egyenletessé vált, a kis kétkerekű kézi kocsit
a gondosan átkötözött motyója mellé helyezte, majd
gyorsan lezárta a csomagteret.
A különös alakú, hosszúkás, hengeres valamit az
aljánál megfogta, és átlendítette a keskeny résen, az
omladozó tégla, és a bokrok takarásába, utána dobta a
bőrönd húzására használatos kerekes kis szerkezetet, és
fütyörészve porolta le térdén a nadrágját, tenyerét
összeütögette, dörzsölgetve egymáshoz csapdosta, nehogy
egy porszem is bepiszkítsa a bőrét, majd mély,
megkönnyebbült sóhajjal huppant be a kormánykerék
mögé.

2
 A Forum bejáratánál az idegenvezető türelmetlenül
nézegette az óráját, nehezen vánszorogtak a másodpercek,
a látogatók ráérősen gyülekeztek, néhányan csak a nő
kifejezett felszólítására léptek a csoporthoz.
- Mindenki megérkezett az éjszakai túrára? -
kérdezte. – Akkor indulhatunk, ugye? Arra kérem önöket,
hogy ne maradjanak le, a kezükben lévő fáklyákat
gyújtsák meg, ennek fényénél, és a Holdvilágnál csodálatos
látványban lesz részük, megígérem. Akkor kövessenek, jó
szórakozást kívánok mindannyiuknak!
A vékony, cingár fiatalember üres kézzel ténfergett,
oldalazva kerülgette a lámpásaikkal foglalatoskodó,
izgatott idegeneket, gyorsan elvegyült közöttük, nem
tartozott senkihez, jelentéktelen külseje miatt észre sem
vették, némán követte a lépten-nyomon szájtátva
ámuldozó társaságot.
Leste az alkalmas pillanatot, hátrált néhány lépést,
megvárta, míg elhalványul a lámpa fénye, a viháncoló
hangok egyre távolodtak, már Castor és Pollux temploma
felől szűrődött fülébe egészen halkan.
Nekiiramodott a Via Sacrán, futólépésben, ugrásra
készen igyekezett a kilenc méter magas ion oszlopokkal
körbevett pszeudoperipteroszhoz. A talapzat mellől
elhúzta a fekete zsákot, alá tolta a kerekes kis emelőt, és
maga mögött vontatva a Vesta-szüzek palotájának udvara
felé haladt.
A már korábban fölfedezett, régészek által nyitva
hagyott résen átvonszolta különös terhét, egy bokor mellett
megállt, a fóliát lefejtette a csomagról, gondosan a sövény
alá gurította az emberi testhez hasonló, merev,
szoborszerű tárgyat, kicsit meg is igazgatta, majd mélyen
felsóhajtott.

3
 - Látod, Theresiám! Ez lett a vége a reqiebronak,
mohó voltál, miért akartad újra-meg újra megízlelni ezt az
édes mámort, a szívátverés gyönyörűségét? – suttogta
átszellemülten.
Leszakított egy gallyat, és söprő mozdulatokkal
haladva gondosan eltüntette maga mögött a nyomokat. A
kerekes szerkezetet visszahelyezte az elsuhanó autók
melletti tartóoszlopokhoz. Úgy támasztotta az út melletti
beszögellésbe, hogy könnyedén ki tudja majd emelni
onnan, ha dolga végeztével haza indul.
A Szent Úton a fáklyák fénye felé igyekezett vissza,
senki nem vette észre, amint a Mamertinus – börtönnél
elvegyült a csoportban.
Elmélyülten hallgatta az idegenvezetőt, maga elé
képzelte az egykori foglyokat, szinte érezte Szent Péter
közelségét, akit ide zártak be, és aki vizet fakasztott a
falból, hogy a megtérített börtönőröket, és a rabokat
megkeresztelhesse.
Egyhangú közönnyel ballagott az egymást ölelgető
párocskák mögött, lélegzete a Vesta szüzek házánál
gyorsult föl kissé, borzongani kezdett, emlékek tolultak
elméjébe, meg kellett ráznia a fejét, hogy elillanjanak a
hívatlan képek.

Róma, július 13. péntek, Alibi Bár

Az eső már éjszaka szemelni kezdett, a fák magasra
emelt ágaikkal nyújtózkodtak, élvezettel fürdőztek a
langymeleg párában, a bokrok néha megrázták magukat a
gyenge szellő érintésétől, a várost egészen beburkolta a
vastag felhőtakaró.

4
 Hajnalodott. Az Alibi bár ajtaján kilépő alak
megtorpant, néhány pillanatig gondolkozott, hogy
visszalépjen-e a szórakozóhelyre, vonzotta a kiszivárgó,
dallamos zene, lábai tiltakoztak, nem akaródzott elindulni
az egyre hangosabb égzengés közepette.
- Taxi, taxi! – rikoltozta különös, magas hangján.
Az utca néptelen volt, autók vakító fényszórója
süvített el mellette, egyiknek sem állt szándékában
lefékezni, és megállni. Bizonytalan léptekkel indult el,
lábait kissé megterpesztve próbálta az egyensúlyát
megtartani, szoknyája rátapadt altestére, dühösen kapta le
parókáját, és gyűrte bele a ridiküljébe. Az úttest szélén
reménykedve nézelődött, hátha meglát egy szabad jelzéssel
utasra vadászó, sárga színű járművet, néhány percig le-föl
járkált a járdaszegélyen, majd öklével a levegőbe csapva
gyalog indult haza.
Fortyogott benne a düh. Helena kihívó viselkedése
egészen kihozta a sodrából, hiába csitítgatta békítően,
párja mindenkivel kikezdett, harsány és közönséges volt
egész éjszaka. Kerülte a botrányt, elnézte szerelme
félrelépéseit, hiszen másnap, amikor az ital mámora
elillant, társa nem győzött elégszer bocsánatot kérni, ő meg
ilyenkor elégedetten ölelte magához a vörös hajzuhatagot.
Mindketten magányosak voltak, környezetük nem
értette meg a másságukat, szégyellték a női ruhába bújó,
vastag festékréteggel levakolt arcú fiaikat, kivetette
magából őket a családjuk.

Délfelé járt az idő, amikor fölébredt. Az ágyból a

hatalmas ablaktáblára látott rá, szeretett úgy kelni, hogy
arcát a bekandikáló napsugár cirógatja. Ásítozva
nyújtózkodott, a szobában félhomály volt, fejére húzta a
takarót, majd ijedten ült föl. Tekintete a mellette lévő,

5
érintetlen ágyneműre esett, párja helye üres volt, Helena
az éjszakát máshol töltötte. Visszahanyatlott a párnára,
nem akart gondolkozni, sóhajtozva leste a bejárati ajtót,
mikor hallja a matatást a záron.
A csengő berregése ugrasztotta talpra, valaki
folyamatosan, türelmetlenül tenyerelt rá. Idegessége
elmúlt, elmosolyodott, ráérősen húzta magára a köntösét.
- De sürgős lett hirtelen! – morogta elégedetten maga
elé, mégis elég hangosan ahhoz, hogy az a valaki a
lépcsőházban meghallja, és ráérősen tárta ki az ajtót.
- Jó napot kívánunk! – mondták az egyenruhás
rendőrök. – Itt lakik Marcello Ercoli úr?
- Amennyiben a barátnőmet keresik… - nem tudta
befejezni a mondatot, egyik férfi közbe vágott.
- Nézze, kérem, minket az ön nemi identitása nem
érdekel, nem e miatt vagyunk itt, kérem, öltőzzön föl,
velünk kell jönnie a kapitányságra!
- Uraim! Ennek semmi akadálya, de mondják már
meg, mi történt Helenával, baleset érte talán? – kérdezte
izgatottan.
- Igyekezzen felöltözni, vagy bevigyük ebben a lenge
ruházatban? – felelte krákogva, zavartan az egyik hatósági
személy.

- Foglaljon helyet! – mutatott az asztal túloldalán lévő

székre a nyomozó. – Megtenné, hogy elmeséli nekem
részletesen, merre járt az éjszaka, és mit csinált?
Természetesen örömmel venném, ha minden szavát
tanukkal is alátámasztaná.
- Felügyelő úr! Hol van Helena? Kérem, mondja meg,
mi történt a barátnőmmel? Hiszen róla van szó, nem igaz?

6
 - A barátnője, khmmm – krákogott a férfi -, szóval
Ercoli urat holtan találták ma reggel a Termini
pályaudvar közelében.
- Mi történt vele? Édes Istenem! Rosszul lett? Vagy
elgázolta valaki? Jogom van megtudni, mi történt! –
zokogott föl kétségbe esetten.
- Marcello Ercoli urat megölték, alaposan helyben
hagyták, majd kidobták a stazione Termini és a piazza dei
Cinquecento közötti részen. Elmondaná nekem, percről-
percre, mivel töltötte az éjszakát, merre járt, mit csinált, és
kivel találkozott?
- Hajnalban hazamentem – szipogta könnyeit
törülgetve a női ruhát viselő férfi –, és gyorsan elaludtam,
dolgozott bennem az ital. A kollégái még az ágyból
keltettek ki, fogalmam sincsen, mit akar tőlem, különösen
most, hogy a barátnőm meghalt – sírdogálta.
- Önben én most kit tiszteljek? Ugyebár a tisztességes,
becsületes neve Stefano Bolgrini?
- Igen, így vagyok anyakönyvezve, de mindenki
Ericának szólít.
- Jó. Akkor, kedves Erica, mondja el, mi történt az
éjszaka? Mert, ha informátoraimnak hihetek, és miért ne
tenném, önök csúnyán összevesztek a barátnőjével?
- Igen, nem tetszett, hogy Helena mindenkivel
kokettált. Már kora este megártott neki a Campari, ez nem
volt elég, még a Martinit is elfogadta, amit a szomszéd
asztaltól küldtek át, utána aztán már nem volt megállás –
csuklott el a hangja.
- Berúgott akkor, ha jól értem, elég korán?
- Felügyelő úr, ne higgye, hogy az én kedvesem egy
rossz életű perszóna lenne, csak tegnap nem bírt magával.
Engem piszkált, féltékennyé akart tenni azzal, hogy ott
vonaglott már akkor az asztalok körül, amikor még senki

7
nem táncolt, élvezte, hogy mindenki őt nézi. Igaz, a pasta
nagyon ízlett neki, két adagot is kért a felszolgálótól,
mindjárt jobban is lett, sajnos utána Chiantit fogyasztott,
ráadásul a Classico Riservát, így alaposan becsiccsentett.
Hajnali háromkor besokalltam, elegem lett, nem bírtam
tovább nézni, és otthagytam.
- Kikezdett netán másokkal?
- Igen, riszálta magát, meg dörgölődzött, az orrom
előtt csókolózott, le is kevertem neki egy nagy fülest.
Akkor meg átült a mellettünk lévő asztaltársasághoz, ezért
hazamentem.
- És valamelyik sarkon bevárta a barátnőjét, jól
kupán csapta, úgy ment az ágyikójába aludni, jól sejtem? –
kérdezte a nyomozó.
- Hogyan feltételez rólam ilyet uram? A légynek sem
tudnék ártani, Helenába meg szerelmes vagyok. Már azt
terveztük, hogy örökbe fogadunk egy kis bambinót
valamelyik afrikai árvaházból, ilyet ne is ejtsen ki a száján,
hogy én őt bántottam volna!
- Pedig nagyon úgy néz ki a dolog, hogy
szerelemféltésből meggyilkolta Ercoli urat, a tanuk ezt
erősítették meg, sőt. Ön az éjszaka folyamán meg is
fenyegette, hogy megöli. Vagy ez sem igaz?
- Ó, az csak amolyan szófordulat volt. Maga ugyan
miként reagálna arra, ha a szerelme a szeme láttára
másokkal hetyegne? Igaz, hogy kiabáltam vele, és
megütöttem, de amikor eljöttem, még nagyon is életben
volt. Az asztalok között keringett, kipécézett magának egy
gizda ficsúrt, még a nyakába is belecsókolt, akkor
ugrottam föl, és megalázottan távoztam. Megmondhatja
akárki, kérdezze csak meg, voltak ott elegen!
- Sajnos egyelőre itt kell tartanunk Stefano Bolgini úr,
a kollégáim lekísérik a fogdába, gondolkodjon el azon,

8
amit tett, vagy nem tett. És erőltesse meg az elméjét, hogy
látta e valaki bemenni hajnalban az otthonába, ha nem ön
követte el a bűncselekményt, csak feltűnt valakinek a
hazaérkezése. Nem mindennapi látvány Ön, amint valahol
megjelenik, biztosra veszem, akad szemtanú, aki emlékezni
fog a találkozásukra – mondta a nyomozó.

Róma, július 14. szombat, Hotel Minerva

Zora még lebegett az ébrenlét és az álom határán,
teste tiltakozott a kora reggeli fölkelés ellen, szemei
minduntalan lecsukódtak. A sűrű függönyön átszivárgó
napsugár minduntalan ásításra késztette.
Nagyokat nyújtózkodva gömbölyödött a széles
franciaágy másik oldalára. Paul, mélyen hortyogva az
igazak álmát aludta még, a lány átkarolta a férfi derekát,
szorosan hozzá simulva ugyanazt a pózt vette föl,
amelyben párja feküdt. Élvezte a lustálkodást, meg sem
moccant, nehogy a másikat fölébressze. Kis ideig hallgatta
a ritmikus horkantásokat, jókat mulatott a különös
hangok hallatán, egész lelkét átjárta a boldogság. Szerette
mondogatni magában, hogy itt mellette a férje fekszik,
akivel egy test, egy lélek, pocakjában pedig növekszik egy
aprócska kis élőlény, aki kettejük szerelméből jött létre,
egy pici sejt egyikükből, egy a másikból, és most kész kis
emberke rejtőzködik a szíve alatt.
El-elszenderegve húzta az időt, egyre sürgetőbben
érezte, hogy ki kellene mennie a mosdóba, amikor már
nem tudta tovább halogatni a fölkelést, széles mozdulattal
lendült ki az ágy szélére. Mint mindig, most is megszédült,
torkában a kesernyés nyál gombócként liftezett le-föl.
- Jól vagy, szívem? – hallotta meg a féltő hangot.

9
Sápadtan botorkált vissza a szobába, Paul már az ágyat is
kisimította, a színes takarót rádobta, és, alsónadrágban
állt a szekrény előtt.
A lány nem szerette gyengeségét mutatni, nem akarta
rosszullétével megrémiszteni a fiút. Attól félt, hogy
kiábrándul belőle a férje, ha látja öklendezéstől eltorzult
arcát, gyakran hallotta, amint a barátoknak öblös hangon
bizonygatta:
- Ez csupán egy más állapot, nem betegség, látjátok,
milyen szép lett tőle Zora?!
Szellős, lenge ruháját emelt le a fogasról, hányingere
múlóban volt már, kihasználta azt a néhány percet, míg
férje a fürdőszobában matatott, gyorsan bekapott egy
szem B6 vitamint, és eltüntette szemei alól a karikákat.
Megnyugodva nézegette magát a kis tükrében, arca ismét
ragyogott, határozott mozdulatokkal áthúzta még rajta a
púderes ecsetet, tekintete élettel telt meg, eltűnt róla a
reggelente menetrend szerint ismétlődő émelygés minden
nyoma.
- Ma merre megyünk? Melyik útvonalat válasszuk? –
kiabált be a férfinek.
- Te döntsél most, tegnap én cibáltalak el a Forum
Románumra, nagyon elfáradhattál, a Capitoliumban már
lelkifurdalásom volt, amiért annyit gyalogoltattalak.
- Ne, Paul, ne mondj ilyet, szívesen megnézem veled
még egyszer, nekem is nagyon tetszett, majd többször le
fogok ülni, és kényelmesebb cipőt veszek föl.
- Ma akkor is a te programodat fogjuk végig járni! –
jelentette ki a férfi, ellentmondást nem tűrő hangon.
- Akkor én a Pantheont választom, és üldögéljünk ma
is egy kicsit a Trévi kútnál, nem győzök betelni vele, képes
lennék napokig bámulni ezt a csodát, rendben? – lépett a
fürdőszoba ajtajához Zora.

10
 - Édesem, iktassuk még közbe a Scalinata di Spagnat,
a Spanyol lépcsőt is – lehelt a felesége feje búbjára egy
apró puszit Paul.

A Trévi kutat betonpárkányok, üldögélésre kialakított

emelvények fogják közre, megfáradt turisták pihennek
rajta. Aki türelmesen kivár néhány percet, elfoglalhatja az
éppen felszabaduló ülőhelyet, és elmélázgathat a
monumentális, márványból faragott szoborkölteményt
nézegetve. Zora lekuporodott a lépcső oldalsó részére, a
mellette lévők helyet szorítottak Paulnak is.
- Fontana di Trevi! – sóhajtotta a lány. – Mindkét
könyökét a térdére szorította, tenyerébe helyezte az állát,
úgy csodálta a robusztus műalkotást. A szökőkút alól
mámorosan, diadalittasan kilépő Óceán-t, a hatalmas
Neptun Istent, aki kemény kézzel irányítja kagyló-szekere
elé fogott tengeri lovait. Az egyik állat megbokrosodva
ágaskodik, az óriási alak igyekszik megzabolázni, a másik
szelíden tűri a zabla fogságát, így vágtatnak a sziklák
között hömpölygő vízen a paripák, akiket félig kiemelkedő
Triton alakok fognak közre.
A vízpára fátyolos ködöt varázsolt az elmélázva
pihenő turistákra, a teret bábeli hangzavar töltötte be. A
tömeg mögött ott strázsált a szokásos rendőrautó,
jelenlétével demonstrálva, hogy itt nincs helye semmiféle
rendbontásnak. A két egyenruhás csupán figyelte az
embereket. Ugrásra készen pásztázták a teret, ha netán
valakinek ingerenciája támadna a szökőkút habos vízébe
toccsanni, esetleg a sikamlós kövekre merészkedő
gyermekek túl bátrak lennének, azonnal közbe tudjanak
avatkozni.

11
 A zsebtolvajok messzire elkerülték ezeket a helyeket,
fölöslegesen pazarolták volna az idejüket, a hatóság nem
tűrte el, hogy bántódása essen bármelyik nemzet ide
látogató tagjának.
Zora csendesen szemlélődött, élvezte a sokadalmat, a
lezúduló víz látványa, a napfényben fürdő hófehér
márványon visszatükröződő harmatcseppek
elandalították.
Kis idő múlva megszomjazott. A táskájában
meglapuló kis palack már langyos volt, örömmel fedezte
föl a szökőkút jobb sarka mellett, a betonfalba épített
forrást, lehámozta válláról Paul karját, kedvesen
megpuszilta a férfit, fejével intett az ivóvíz előtt sorban
állók felé, és elindult.
- Foglald a helyemet, lécci, amíg visszajövök, neked is
hozok friss innivalót! – szólt visszafordulva.
Még látta, ahogyan férje elfészkelődött a két
férőhelyen, és kényelmesen hátradőlve, gyönyörködve
mosolygott, szerelmesen bámulta felesége lobogó haját.
A jéghidegen pezsgő csap előtt sokan álltak sorba, a
kezekben üres palackok várakoztak arra, hogy
tulajdonosuk megtöltse őket. A fiatal nő érezte, amint a
habos permet kezére hullt, sürgősen keresnie kellene
valami illemhelyet. Amióta a kis pocaklakó a szíve alá
költözött, a legváratlanabb pillanatokban jött rá a sürgető
érzés, és neki azonnal mennie kellett.
- Mindjárt bemegyünk valamelyik kávézóba –
gondolta magában.
Aztán eszébe jutott, hogy idefelé jövet, közvetlenül a
Trévi kúthoz vezető keskeny utcán látott egy mobil
toilettet. Még halkan meg is jegyezte, milyen furcsán fest a
diószínűre mázolt, kissé barokkos kis fülke a gyümölcsárus
és az ajándékárusok mögött.

12
 Gyorsan megfordult, nagy léptekkel fölszaladt a
lépcsőkön, és elindult balra, amerre az áhított kis bódét
sejtette. A rövidke utca közepe tájékán meglátta a
szerényen meghúzódó alkalmatosságot, boldogan
konstatálta, hogy jól emlékezett. Már majdnem futott,
annyira sürgőssé vált a dolog, mégis volt arra ideje, hogy
rácsodálkozzon az ajtó fölötti, faragott párkányra vésett
betűkre: TOI állt a feliraton, a többi pusztán sejthető volt,
nem nagyon lehetett kivenni. Ha mégis, valakinek kétsége
támadt, hogy minek a bejárata előtt áll, kissé lentebb, az
ajtó felső negyede tájékán megismétlődött a három betűs
szótag: TOI. A teljes szó itt sem volt olvasható, mintha
szántszándékkal kitörülték volna az utána következőket,
csak halvány lenyomat utalt az eredeti feliratra: LET.
Zora bedobta a nyílásba az egy eurót, minden erejét
összeszedte, hogy sikerüljön kirángatnia az ajtót.
Megkönnyebbülve sóhajtott föl, hogy mennyire tiszta
a kis fülke belseje. Hófehér ülőke patyolat tiszta lefolyóval,
mellette WC papír, kézmosó, fölötte kissé homályos
tükörrel. A lány elvégezte a dolgát, megkönnyebbülten
szemlélte magát, majd megnyitotta a vízcsapot. Belenézett
a tükörképébe, és elégedetten mosolyodott el. Ez volt az
utolsó mozzanat, amire még tiszta elmével emlékezni
tudott.

.*

Paul boldog volt. Nehezen adta föl a függetlenségét,

barátai egyre-másra elváltak, kétségei támadtak a
házasság intézményével kapcsolatban, úgy érezte, amint a
másik fél Isten előtt is magához kötötte a párját, az
érzelmek kihűlnek. Zora más volt. Ez a lány naponta meg

13
akarta hódítani a fiút, nem uralkodott fölötte, egyszerűen
csak szerette őt.
A kis pocaklakó váratlanul kopogtatott, érkezése
mindkettejüket meglepte, nem készültek még bővíteni a
kettejük alkotta kis közösséget, a lány csak napok
multával, nehezen, félve vallotta be édes titkát.
Kétség nem fért hozzá, hogy törvényesítik a
kapcsolatukat, de a szülőket mai napig nem avatták be az
örömteli eseménybe, azt tervezték, hogy haza érkezésük
után, mint ajándékot a nászútról, helyezik a jövendő
nagyszülők kezébe a titkot.
Róma! Erről álmodoztak, ide vágyakoztak, félévig
tervezgették az utat, spóroltak rá, és most itt vannak,
hárman. Ők, és az a kis apróság, akihez beszélnek,
dúdolnak neki, és elmesélik a látottakat, aminek ő is
részese.
Gyönyörködve nézte feleségét, amint a szőke
hajzuhatag meglibbent a langyos szellőben, a karcsú,
törékeny asszony mosolyogva visszaintegetett, és elvegyült
a sokadalomban.

Elmélázva csodálta Bernini művét, elképzelni sem

tudta, hogy miként volt képes emberi kéz ezt a csodát
megalkotni. A habos, köddé alakuló pára még
sejtelmesebbé tette a vágtázó lovakat, mintha szájukból
tört volna elő a zuhatag.
Kis idő múlva fészkelődni kezdett, soknak tűnt az idő,
amióta asszonya elment. Kutakodva vizslatta a forrás
körüli forgatagot, de Zorát nem látta.
Paul fölállt, szemei fölé, a homloka elé ereszt formált
keze élével, úgy kereste az ismerős kedves kis alakot a
tömegben.

14
 Ijedten indult el a forrás felé, minden arcot megnézett,
de feleségének nyomát sem lelte. Bizonytalansága ijedségbe
csapott át, föllépkedett a kút kávája melletti lépcsőkön, és
a téren kezdte el keresgélni szerelmét.
A nevetgélő turisták méltatlankodva húzódtak el
útjából, többször is körbejárta a teret, kétségbe esése a
percek múlásával egyenes arányban növekedett.
- De ostoba vagyok! – mondta később maga elé
motyogva. - A telefon! Csak fel kellett volna hívnom,
ahelyett hogy itt keringek, mint a vadlibák!
Zora mobilja nem csöngött ki, egy kedves olasz hang
tájékoztatta a férfit, hogy ez a szám pillanatnyilag nem
kapcsolható, próbálkozzon később.
Paul most már tényleg megrémült. Ilyen fordulatra
nem számított, párja nem szokta kikapcsolni a készüléket,
mindig azt mondogatta, hogy Murphy törvénye szerint a
fontos hívások olyankor érkeznek, amikor elérhetetlen
mások számára.
A férfi nem tudta, mit tegyen. A Hotelben a recepciós
biztosította arról, hogy szobájuk kulcsa a helyén van, senki
nem akarta elkérni. Ismét a téren kezdett el bóklászni,
lábujjhegyre ágaskodva vizsgálta az emberáradatot,
kereste a kedves kis arcot, értetlenül rótta a Trévi kút
körüli téren a métereket.
- Zorát elrabolták! – zakatolt fejében a gondolat. –
Magától el nem ment senkivel! Az ki van zárva, hogy saját
jószántából hagyta volna el a teret! – temette újra - meg
újra kezébe az arcát.
Paul ilyet még soha nem érzett. A tehetetlensége
keveredett a kétségbe esésével, amibe még jó nagy adag
rémület is bele került. Fogalma nem volt arról, hogy mi
történt az asszonyával, akinek pocakjában az ő gyermeke
növekszik.

15
 Jóval elmúlt már öt óra, amikor fáradtan, és remegve
a téren posztoló carabiniere kocsijához lépett. Az
egyenruhás férfi segítőkészen hallgatta az idegent, aki jól
beszélte a nyelvet, és szemmel láthatóan zavart, és
megrendült volt.
- Uram, azt mondja, innen a térről tűnt el a felesége?
– kérdezte a másik csendőr is hitetlenkedve. – Az szinte
lehetetlen, itt voltunk egész álló nap, semmiféle
rendbontást nem észleltünk – mondogatták.
Paul elkérte a rendőrség címét, csökönyösen
ismételgetve, hogy Zorát valaki foglyul ejtette. A hatósági
emberek megszánhatták a reszkető, falfehér turistát,
beültették autójukba, és a kapitányság elé hajtottak vele.
- Ide menjen be, fiatalember, és Pietro Zuccari
kapitányt keresse. Mondja neki, hogy mi hoztuk ide, hátha
ő tud önnek segíteni, mert higgye el, Rómában csak úgy
nem lehet eltűnni, akármilyen hatalmas is a város –
irányították a bejárat felé szolgálatkészen.
- Szerencsétlen flótás! – nézett utána egyikük – ezt is
jól megszívatja az asszonya!
- Én is megsajnáltam szegény embert, csupán azt
tudom elképzelni, hogy a nő hőgutát kapott, és eltéblábolt
valamerre, csak előkerül most már, nemsokára lemegy a
nap, ha csak…!
- Ha csak? Mire gondolsz? Mi jutott az eszedbe? –
kérdezte társa.
- Csupán az motoszkál az agyamban, hogy ki tudja,
nem egy kikapós menyecskéről van - e szó? Az emberi
természet kifürkészhetetlen, nem gondolod?

16
 - Uram, ne kiabáljon itt velem! – szólt rá a nyomozó
az előtte hadonászó férfira. – Ne viccelődjön, hogy a Trévi
kútnál eltűnt a felesége! Hogyan lehet fölszívódni annyi
ember között?
- Főkapitány úr, higgye el, csupán a forráshoz ment,
az alig pár méterre volt tőlem, láttam még, amint megtölti
a termoszt, aztán elkalandozott a tekintetem, ő meg már
nem volt sehol!
- Nem vagyok, főkapitány, de tudja mit? Mindegy is,
hogy én ki vagyok, azt mondja meg, hogy esetleg
összevesztek - e valamin, és netalán magára akart a hölgy
ijeszteni? Ez nem lehetséges?
- Uram, nászúton vagyunk, miért hagyott volna ott ok
nélkül?
- Nem mondtam, hogy ok nélkül! – ült vissza asztala
mögé a fiatal rendőr. Hajába túrt mindkét kezével, arcát
megdörzsölve, mint aki nagyon fáradt, és mélyet sóhajtott.
- Annyira valószerűtlen, amit mond, ne is haragudjon.
Ha rosszul lett volna a felesége, azt látnia és hallania kellett
volna, onnan elcipelni senki nem tudta, mert ezer ember
szeme láttára ezt képtelenség megtenni. A kollégáim
semmi rendbontást nem észleltek, még csak meg sem lökte
senki a másikat, akkor hová a csodába szívódott föl a neje?
A kolléganőm végig kérdezte a mentőket, senkit nem vittek
be arról a környékről, sőt, az ott posztoló kollégáim is
ugyanezt mondják. Ha csak…?
- Ha csak? – kapta föl a fejét Paul. – Mit akar ezzel
mondani?
- Arra gondolok, hogy együtt mentek el valahová, Ön
végzett a feleségével, és most ezzel a mesével akarja
magáról elterelni a gyanút! Én ezt tartom a
legvalószínűbbnek, mert még egy kismadár sem tudna
onnan észrevétlenül elrepülni, nem egy szőke bombázó! –

17
lökte arrébb a fotót, amelyről kedves kék szempár
mosolygott rá.
- Nyomozó Úr! Ha így lenne, akkor mit keresnék én
most itt?
- Ember, ne ordítozzon, én csupán azt mondom, hogy
valami nagyon nem stimmel a meséjében – mondta
csendesen Pietro.
- Főnök, a hotelból keresik – dugta be fejét egy
idősebb, őszülő rendőr.
- Halló! Igen, én vagyok. Nincs a szobájában? Nem is
látták reggel óta? Megnézték, és ott van a kulcs a
recepción? Értem – tette le a kagylót.
- Uram, az nem lehetséges, hogy ön elment valamit
megnézni, a felesége nem találta meg, ahol előzőleg voltak,
és most egymást kergetik?

Paul egyre türelmetlenebb lett. Jobb kezének öklével

az asztalra csapott, félig fölemelkedett, úgy mondta:
- Nem mentem sehová, érti? És van a világon mobil
telefon is, tudja? Órákig tárcsáztam a feleségem
készülékét, sajnos nem csörög ki, még csak be sincs
kapcsolva! Ha nem talált volna meg, ha elbolyongott volna,
gondolja, nem hívott volna föl?
- Nézze, én ebben a pillanatban nem tudok válaszolni
arra, hogy hol van a kedves felesége. Most menjen vissza a
hotelbe, reggelre biztosan előkerül az elveszettnek hitt
asszony is. Így szokott ez lenni, fiatal házasok, szeretnek
évődni a párjukkal. Az is lehet, hogy összetalálkozott régi
ismerőssel, akit nem akart önnek bemutatni, és most
nagyon jól érzik magukat. Szóval most menjen vissza a
szállásukra, aludja ki magát, és ha holnapra sem tér haza
a neje, akkor fáradjon vissza. Mindenesetre a bejelentését
rögzítettük, ha valamelyik kórházból jelentenek ezzel

18
kapcsolatban rendkívüli eseményt, azonnal fel fogom
hívni. Rendben van?
- Semmi sincs rendben! A feleségem terhes! Babát
várunk, nem kószálhat az utcán egész éjszaka! –
nyöszörögte a férfi.
- A házastársa felnőtt ember, akit nem köröztethetek
csupán azért, mert a kedves férjének hiányérzete van!
Nagykorú, aki arra sétál, amerre kedve van, kérem,
igyekezzen haza, hátha várja már a neje!
- Nem megyek haza, tudja! Ha maga a feje búbját
képes csak vakargatni, akkor majd én megkeresem a
feleségemet, nehogy véletlenül meg találja erőltetni magát
a fene nagy igyekezettől! És ne nyugtatgasson engem, nem
a maga szerelme hordja a szíve alatt a gyermeküket,
hanem az enyém, és tudja mit? Azon sem csodálkoznék, ha
ilyen hozzáállás mellett, egy nője sem vállalkozna erre! De
azért itt hagyok egy fényképet Zoráról, ha valaki látta
volna valahol, vagy kórházba került, tudják, hogy hozzám
tartozik! – dobta a levelezőlap nagyságú felvételt nyomozó
elé dühösen.

Amikor becsukódott az iroda ajtaja, Pietro bosszúsan

tette föl mindkét lábát a mellette lévő székre.
- Borzasztó, hogy egyesek mit meg nem engednek
maguknak! Szegény fickó, meg van rémülve, az asszony
meg valószínűleg nagyon is jól érzi magát – morogta maga
elé.
Sok mindent hallott már az emberi kapcsolatokról,
megtapasztalta az évek során, hogy a szerelemnél
képmutatóbb érzelem nem létezik.
- Na, jó, az már csak mondvacsinált lobogás, nem
igazi szenvedély, de ki tudja, kiben, mi lakozik? – dobta le

19
az asztalra az újságját. – Minden nagy lángolásnak ez a
vége, a csoda vigye el! Mert furcsa ám az emberi lélek.
- Pietro, te meg mit motyogsz itt? – csodálkozott rá a
társa.
- Csak magamban morfondírozok, bocsi, hangosan
gondolkoztam. – Megsajnáltam ezt a szerencsétlent, az az
érzésem, hogy rendesen megvezetik szegényt – nézegette a
színes fotót.
Hullámos szőke haj keretezte a rá mosolygó nő arcát,
vonásai kedvesek voltak, az egészen világoskék szempár
huncut fénnyel csillogott. A két kis grüberli játékossá,
csibészessé tette a lány tekintetét. Nem úgy nézett ki, mint
aki a nászútján szarvakat ragaszt a párja homlokára. A
nyomozó nagyot sóhajtott, elgondolkodva támasztotta neki
a naptárjának a képet.
- Keress magadnak egy barátnőt, nem maradhatsz
örökké egyedül! – válaszolta a másik.
- Jaj, Vincenzo, ne gyötörj mindig ezzel, naponta
mondod el tízszer, te is egyedül élsz, csak sóvárogsz a
feleséged meg a gyerekeid után, akkor meg mi értelme
lenne? Ezt a kiszámíthatatlan életformát nincs olyan
angyali türelmű nő, aki elviselné. Abba meg beledöglik az
ember gyereke, ha kettészakad a családja. Mit zaklatsz, te
is ezt csinálod! Na, menjünk haza, hunyjunk néhány órát,
holnap is nap lesz.

Róma, július 15. vasárnap 1o óra Forum Romanum

20
 A fiú boldogan szorongatta kedvese kezét, nagyokat
lóbált rajta, évek óta álmodott erről a pillanatról, hogy a
Via Sacrán sétálgasson.
Az ókori Róma szerelmese volt, mindent, amit tudni
lehetett, megtanult, fotókról, filmekről szerzett élmények
alapján ezerszer barangolt már álmodozva a romok
között.
Alig várta, hogy végre fölkeljen a nap, és a valóságban
is megérinthesse a Császárfórumok ősrégi maradványait.
- Itt van, látod? – mutogatta a lánynak a bokrok
szegélye mögül kibontakozó épületeket. – Siess egy kicsit,
lécci, Ester, kérlek, igyekezzünk!
- Denis! Egész nap bóklászhatsz, ne rángass, ha
kérhetlek, fuss, ha akarsz, majd utolérlek, negyven fok van
árnyékban!
- Foro Románo! – rikoltozta a fiatalember a
szembejövők arcába. Azok elnézően húzódtak félre, ő meg
váltogatva a lábait körbe nyargalászta az egészen sötét
bőrű, göndör hajú lányt.
- A Saturnus templom hatalmas ion oszlopai mellett
kanyarodtak rá a via Sacrára. A fiú váratlanul térdre
vetette magát, homlokát a kövekhez érintve tisztelgett a
rég elporladtak előtt, és áhítattal indult szerelme kezébe
kapaszkodva a romok közé.
- Ó, ez itt Castor és Pollux temploma, figyeld a három
megmaradt oszlop tetején a párkányt! Ester, ahol most
állunk, valaha Caesar szónokolt, ha jól emlékszem, itt
terjesztette elő az agrártörvényének a javaslatát. Érzed a
múlt érintését? – kérdezte.
Lassan haladtak, a fiú minden lépése percekig tartott,
az útjába eső összes követ tüzetesen megnézte, ragyogó
tekintete foglyul ejtette a pillanatokat, és mélyen
elraktározta a lelkében.

21
 Lábujjaival óvatosan érintette a kitaposott ösvényt,
ízlelgette, tapogatta a talpa alatt megbúvó évezredek
nyomait.
- Ez meg itt a Vesta-templom. Látod? Ebben a kör
alakú szentélyben őrizték Vestának, a családi tűzhely
őrzőjének a lángját, amely soha nem aludhatott ki.
- Miért kellett itt folyamatosan parázslani a tűznek? -
kérdezte a lány. – Hiszen az ókorban is ugyanilyen
klímában éltek a rómaiak. Vagy nem jól tudom?
- Mert a hagyomány szerint Romulus és Remus
szülőanyja maga is Vesta-szűz volt, tudod, patrícius
családok lánygyermekei közül választották ki a
szerencséseket, ők lettek a Vesta - kultusz papnői, ezért
nemcsak a szent tüzet őrizhették, hanem ők végezhették a
különféle szertartásokat is.
- És miért voltak érintetlenek? – faggatózott Ester
továbbra is.
- Mert szüzességi fogadalmat kellett nekik tenniük, ez
kötötte őket harminc évig a rendhez. Nagy tisztesség volt
ám kiválasztottnak lenni, ők a felső tízezerhez tartoztak.
Már ha a mai korba helyezed őket, így tudnám jellemezni
a kiváltságukat. Például kocsival jártak, állandó helyük
volt a cirkuszban, meg ilyenek. Sőt, saját fizetésük is volt,
amit természetesen elkölthettek. Szóval nagy
kiváltságokban részesültek, mindenki tisztelettel
viselkedett irányukban. Nem véletlenül volt ez a
legirigyeltebb foglalkozás a nők körében! – mesélte
élvezettel a fiú.
A lány figyelmesen hallgatta az előadást, itta a fiú
szavait. Szerelmes volt.
Az meg váratlanul leült az egyik kő szélére, és
nagyokat kortyolt az övére csatolt vizes flakonból.

22
 - Hú, de büdös van! – törülte meg homlokát. – Valami
madár, vagy macska teteme bomladozhat a közelben,
szörnyű!
Visszacsatolta a félig kiüresedett palackot a
nadrágszíjra, megtörülgette izzadt homlokát, és egy kőre
állva kukucskált befelé a kerítéssel leválasztott Vesta -
szűzek palotájának udvarába.
- Figyeld csak, Ester! Ezek a kőmaradványok a rend
dékánjainak, ők voltak a legfőbb Vesta-szűzek, a szobrai, a
legtöbbnek hiányzik a testről a feje – mutatott befelé.
A lány kíváncsian lépett párja mellé, az meg, hogy
jobban lásson, hátulról átölelve a derekát, magasra emelte.
A nő kis ideig mélyen behajolt a kerítésen,
figyelmesen, tüzetesen szemlélte az elé táruló romokat,
majd halkan felsikoltott.
- Istenem, olyan, mintha valaki feküdne itt oldalt a kő
mellett – szisszent föl rémülten a lány. - Menjünk innen!
Valaki van odabenn, én félek! – mondta elfojtott hangon.
- Te kis butuska! Itt legföljebb holt lelkek korzóznak,
azok is holdvilágtalan éjjeleken, amikor csak kísértetek
téblábolnak errefelé. Hogyan feküdhetne odabenn bárki,
amikor le van kerítve a terület a turisták elől? – háborgott
kissé bizonytalan hangon a fiú.
- Akkor nézd meg magad, én egy percet sem maradok
tovább! – mérgelődött Ester.
A fiú nagyot nyelt, mélyet sóhajtott. Megvárta, amíg
az idősebb párocska bekémlel a nyiladékon, majd néhány
követ egymásra pakolt, és fölkapaszkodott rá.
Lábujjhegyre emelkedve leselkedett a fal mögé. Először
nem látott semmi különöset, csak a bűz csapódott egyre
kíméletlenebbül az orrába, aztán meglátta a csupasz
lábfejeket.

23
 A látványtól hátrahőkölt, lecsúszott a magaslatról, a
lendülettől kis híján elesett.
- Á, biztosan elaludt valami kis szerelmes párocska, jó
bulinak gondolják a régmúlt romjain enyelegni – mondta
remegő hangon.
- Denis! Az a valaki, aki odabenn fekszik, már nem él,
ő maga is múlt idő, láttad a kicsavarodott bokáit! Így nem
képes tartani a lábát senki emberfia, mintha egy
rongybábut hajítottak volna oda! Szépen kérlek, gyere,
keressünk valaki hivatalos embert, mondjuk el neki a
gyanúnkat! – vonszolta a fiút maga után.
- Ester, ne hülyülj, hagyj békén! Én nem azért jöttem
ide, hogy rémekkel ijesztgessem magamat, meg téged,
szeretném bebarangolni a Forumot, nem akarom azzal
tölteni az időmet, hogy ide csődítek embereket, akik a
végén majd jól kigúnyolnak! – huzakodott a fiatalember.
- Márpedig a drót mögött valaki fekszik, és vagy nagy
bajban van, vagy már halott, mindenesetre életem végéig
lelkifurdalásom lenne, amiért meg sem próbáltam segíteni.
Szólunk, hogy nézzék meg, mi pedig megyünk tovább,
semmi közünk az egészhez! – jelentette ki határozottan a
nő.
Öt, hat fős társaság talpa alatt ropogott a kavics, a
tétován álldogáló Denis hirtelen feléjük fordult.
- Legyetek szívesek, nézzetek be a kerítés fölött, ti is
látjátok? – kérdezte zavartan.
Azok tekergették a fejüket, nagyon igyekeztek
meglátni azt a valamit, de csak az orrukat csavargatták.
- Borzalmasan büdös van, mi van odabenn? –
kíváncsiskodott a vörös hajú szeplős fiú.
- Na, várjál! - fordult felé Denis. – Fölemellek, úgy
nézz be egészen balra, a fal tövébe.

24
 Fölnyalábolta a fiatalembert, amennyire erejéből telt,
magasba tartotta. Az belekapaszkodott a fémkorlátba,
egészen behajolt, majd fölhorkantott:
- Atyaszentség! Ott tényleg valaki fekszik! Olyan,
mint akit odadobtak a fal mellé, egész ki van tekeredve a
teste! Tuti nem élő ember! Valaki menjen vissza a
bejárathoz, a jegypénztárnál hívnak segítséget – ugrott
megrendülten a földre a fiú.

A felügyelő hitetlenkedve szállt ki kocsijából a Forum

bejárata előtt, nagyokat krákogott, hunyorogva nézett
körbe. Megvárta, míg társai is megérkeznek, majd együtt
indultak befelé. Igyekeztek nem feltűnést kelteni, mintha
hivatalos küldöttség vonult volna a via Sacra kövein, olyan
volt a társaság. A Vesta - templom mellett kis csődület állt,
kíváncsi és rémült tekintetek keveredtek a közönyös
pillantásokkal.
- Jó napot! Önök jelentettek különös esetet? – nézett
rájuk a harmincas évei közepén járó, izmos, civil ruhás
nyomozó.
- Igen, mi vettük észre egyrészt a rothadó, bomló hús
szagát, és a kikandikáló lábakat is mi láttuk meg –
válaszolta Denis.
- De csak azért néztünk be ilyen nagyon benyomva a
kerítést, mert a barátom bele van szerelmesedve Rómába!
– magyarázkodott Ester. – Az ókori Rómába meg
különösen – tette hozzá.
- Mit beszélsz, hogy mi kárt tettünk volna a Foro
Romano Vesta templomában? – förmedt a lányra. -
Kérlek, ez a hasas benyomódás már akkor is ilyen volt,
amikor ide érkeztünk! Hogy mondhatsz ilyet, hiszen
nekem már az is tragédia lenne, ha egy ókori követ
összetörnék? Ez egy szentély számomra, és nálad jobban

25
senki nem tudja, hogy amit mondok, az betű szerint így
van! – mérgelődött a fiú.
- Nyomozó úr! – fordult Pietro felé a fiatalember -, ezt
a sérülést tuti akkor okozták, amikor illetéktelenek
átugrottak rajta, mert valahogyan be kellett jutnia annak,
aki a bokor alá hajította a holttestet.
A komoly fickó elmosolyodott, akkora volt a kontraszt
a látvány, és a félénken kiejtett szavak között.
- Kétségem van afelől, hogy odabenn valóban egy
emberi tetemet fogunk találni, de nagyon okosan
döntöttek, amikor értesítettek bennünket. Maguk
húzódjanak félre, később még beszélgetünk egy kicsit –
mondta.
Bizonytalanok voltak a szavai, miközben beszélt,
szaglósejtjei egyértelműen azonosították a jellegzetesen
édeskés, bomló hús szagát.
A dróthálót levágva, félre hajtva, óvatosan léptek be
az ódon udvarba. Egyikük azonnal vissza is fordult, kezét
szája elé tartva, rémült tekintettel köhögni, majd
öklendezni kezdett. A másik rendőr elővette a telefonját, és
a központot hívta, néhány perc alatt a hivatalos szervek
lezárták a területet.

A holttest az oldalára fordulva feküdt, bal keze a teste

alá szorult, kézfeje valahol a vállánál kandikált kifelé.
Arca a földhöz szorulva, egészen mélyen a talajba
nyomódott, a sötétbarna haj a koponyához tapadt.
A tetemen alig volt ruha, félig szakadt blúzából
kitüremkedett a melle, fehérneműje az egyik combját
eltakarta, a szeméremtájéka fedetlen volt. A mellkasa alatt
hatalmas szúrt sebet láttak, ami körül a bőr feketére
színeződött. A nyomozó hümmögött egy kicsit. Néhány
másodpercig szomorúan nézte az előtte kiszolgáltatottan

26
fekvő, eltorzult arcú teremtést, majd bal keze önkéntelen
mozdulatot tett, mintha gyengéden meg akarná cirógatni a
lányt, aztán mégiscsak meggondolta magát, nagyot
sóhajtott, és talpra állt.
- Szegény! Szinte gyermek volt még, nem lehetett több
húsz évesnél! Miféle szörnyeteg tehette ezt vele?– kérdezte
az egyikük, átcserélve a gumikesztyűjét.
- Pietro! – kiabált hátra a nyombiztosító – Az esti
fickó feleségének a személyleírása nem illik rá?
- Nem, az a nő szőke volt, és a haja a derekáig ért, ez
itt meg barna. Hála Istennek nem ő az! Remélem, már a
hotelben magyarázkodik a férjének. Rögzítsetek minden
nyomot, ahogyan szoktátok, kérlek benneteket, az utolsó
porszemet se hagyjátok figyelmen kívül! – mondta. -
Gyere, Carlo, itt már csak te tudsz segíteni, mi itt már nem
tudunk mit tenni! – intett a türelmesen várakozó, idősebb
férfi felé lemondóan.
- Persze, ha a nyomozó urak tanácstalanok, akkor
jöjjön a Carlo, bezzeg nem kellek máskor, csak ilyenkor
ráncigálnak elő! – morgolódott. - A hátam mögött meg
hentesnek csúfolnak, szép kis társaságba csöppentem
megint!
- Ha a tisztelt professzor úr hajlandó lenne végre
munkához látni, és megvizsgálná a holttestet, talán lenne
észrevétele, amivel megtisztelhetne minket! Arra várunk,
hogy megtudjunk valamit, akármilyen apróság is az, erről
a szerencsétlenről, amin elindulhatunk! – vágott vissza
dühösen Pietro.
- Professzor az öreganyád térde kalácsa, nem én!
Bár…- morfondírozott -, tulajdonképpen az is lehetnék.
Kevesen tudnak az élet utáni állapotban lévő emberi
testről nálam többet - mondta.

27
 - Dokikám, nem magadat kell itt most fényezni, sajnos
erre nincs időnk! – mordult rá a nyomozó.
- Mi van, ma mindenki bal lábbal kelt föl? – lépett
közelebb a holttesthez az orvos.
Leguggolt, figyelmesen emelgette az élettelen karokat,
alaposan megvizsgálta a testüregeket, a tetem egészét
szemügyre vette.
- Mit látsz? Mondd már! Minden szavad fontos a
számunkra! Nem sürgetni akarlak, csak mondd ki a
gondolataidat, avass be minket is! – kuporodott mellé
váratlanul a nyomozó.
- A hullamerevségnek nyoma sincsen, ami azt jelenti,
hogy legalább két napja halott, a tache noire de la
sclerotique kialakult.
- Én is szeretném megérteni, amit mondasz! –
méltatlankodott a nyomozó. – Jól van, na, senki nem
kérdőjelezi meg a tudásodat, mi több, nélküled semmire
sem mennénk, ne duzzogj már!
- Rendben van, de tartozol egy pohár sörrel a
múltkori sértegetésekért! – nézett az orvos a rendőrre. –
Ez a szaruhártya beszáradását jelenti, a szívműködés
leállta után két nappal alakul ki, nézd, szalonnabőrszerű
elváltozás látható a szemben!
- Hogy ennek még itt is van kedve sörről álmodozni!
Fene a gusztusát! – morgolódott Vincenzo.
- Sommer – Larcher féle halálfolt – válaszolta a doki.
- Carlo, hogyan magyarázzam el, ne az orvosi szlenget
használd, mi is szeretnénk érteni, amit mondasz! – kezdett
kiabálni Pietro! - Hozzávetőlegesen meg tudod állapítani a
halál időpontját? – kérdezte ingerülten.
- Ne sürgess, kérlek, ne türelmetlenkedjetek! Pontos
időpontot majd csak a boncolás után tudok mondani, most
azt biztosan kijelenthetem, a bomlás állapotából ezt a

28
következtetést tudom levonni, hogy négy, öt nappal ezelőtt
lehelte ki szegény pára a lelkét.
- Doki, szerinted, ide mikor kerülhetett? – kérdezte a
felügyelő.
- Az biztos, hogy nem tegnap éjszaka dobhatták le, a
csütörtöki eső már itt érte, nézzétek, alatta egészen nyirkos
a fű, kissé már meg is sárgult. A döglegyek lárvái kikeltek,
és nemcsak a testüregekben, hanem már mindenütt
ellepték a testet. Nem itt ölték meg, teljesen kivérzett
szegény, az elsődleges helyszín nem ez volt! A vágások
szélei tiszták, mintha gondosan letörülték volna róla az
összes szennyeződést, csak a haja maradt lucskos és
iszamós. Ezt a lányt alaposan lemosták, mielőtt ide került.
- Erőszak történt? – kérdezte a nyomozó.
- Nem Pietro, saját jószántából, önmagával tette ezt a
szörnyűséget!
- Ne haragudj már rám, Carlo! A minap balul sült el
egy meggondolatlan, viccnek szánt megjegyzésem, tudom,
alaposan megbántottalak! Ígérem, soha többet nem
kételkedek abban, amit mondasz, na, tessék,
megkövettelek! – sóhajtotta a felügyelő. - Ezt akartad,
nem? Akkor most már szent a béke, ugye?
- Na, ezt már szeretem, csakhogy kijött a szádon! Bár
jobban élveztem volna, ha ünnepélyesen, a kollégák előtt
teszed, én azonban nagyvonalú vagyok, és így is
megbocsátok. Persze egy időre csak – tette hozzá.
- Akkor bővebben is elmagyarázod, mi az, amit
feltétlenül tudnom kell? – okvetetlenkedett Pietro.
- Alapos részletességgel majd csak a boncolás után
tudok beszámolni, de azt biztosan meg tudom mondani
már most, hogy ez a szerencsétlen teremtés legalább öt
napja halott. Ezt mutatja a bomlás folyamata, a

29
hullamerevség megszűnése, és a bogarak, meg a lárvák
jelenléte, fejlettségi állapota – vette le szemüvegét az orvos.
- Ezt már elmondtad az előbb is, újabbat mondjál,
légy szíves! – kérlelte a férfi.
- Azt is határozottan állítom, hogy halála előtt
megkínozták, és meg is erőszakolták, mégpedig igen
kegyetlenül, nézd a combjai belső felületén a foltokat! Na,
akkor ő már az enyém, ha végeztem a boncolással, meg a
részletes, alapos labor vizsgálattal, értesítelek benneteket –
mondta.
- Ugye, azonnal hozzákezdesz? – kérdezte Pietro. –
Kérhetek soronkívüliséget, most kivételesen?
- Igen, rögtön felboncolom, és tüstént kereslek, ha
végeztem, nagyon különös esettel állunk szemben.
- Ezt meg hogy érted? – kapta föl a fejét a nyomozó
izgatottan.
- Úgy, hogy a szúrt seb a mellkason vágásban
végződik, mégpedig nagyon éles fémmel történt a
bemetszés. Nekem úgy tűnik, hogy megizzították a
szerszám élét, a pengét, mielőtt beledöfték a testbe, és kissé
még meg is forgatták benne, így az artériákban elzárta az
eszköz a vérzést. És azt is vélelmezem, de ezt ne vegyétek
készpénznek, hogy élt még a nyomorult, amikor mindezt
elkövették vele – sóhajtotta a halottkém.
- Tüzes késsel? – kerekedett ki a nyomozó szeme. –
Carlo, ha ma befejezed a vizsgálatokat, és megosztod
velem az észrevételeidet, mindenkit összetrombitálok a
kapitányságon, és ünnepélyesen megkövetlek a múltkori
otrombaságom miatt.
- Hát, kedves barátom, ha kell, két napig le sem
fekszek, de a bocsánatkérésedre igényt tartok. Bár az is
igaz, hogy engem is megviselt ez az ügy, szeretném, ha
mihamarabb rács mögött lenne ez a szörnyeteg, aki

30
mindezt elkövette. Hát akkor, emberek, minél előbb
vigyük be a kórbonctanra ezt a szegény lányt, előre
megyek, amire odaérnek, már beöltözködve várom
Önöket.
- Szeretnék beszélni a tanúkkal, aki rátaláltak az
áldozatra – lépett ki a fal takarásából az egyik férfi. -
Idehívná őket valaki?

A bámészkodó turisták lökdösődtek egy kicsit,

kérdezgették egymást, aztán csak csóválták a fejüket,
egyikük sem emlékezett rá, ki riadóztatta a kapunál a
jegyeladókat.
- Valaki meglátta a fekvő testet, hiszen kiszaladt a
kapuhoz, és elmondta a Forum bejáratánál, hogy idebenn
szörnyűség történt! Ne vicceljenek! Amikor megérkeztünk,
még itt voltak, egy tucat fiatal állt körülöttem, hogy
engedhették eltávozni őket? Kerítse elő valaki a
szemtanúkat, ők az egyetlen használható nyom, én még
ilyen lazaságot nem pipáltam! A helyszínelő kollégák meg
azonnal jelentsenek minden használható momentumot! –
mordult a kollégáira.
Kis ideig még figyelte a szorgoskodó technikusokat,
amint minden apró tárgyat, elemi szálat tasakokba
gyűjtögetnek, sorszámokkal látják el a bizonyítéknak vélt
dolgokat, kattogtatják a fényképezőgépeket, megjelölik a
helyszín különböző részeit, majd fáradtan elköszönt.

- Fiúk, mi a helyzet, megállapítottátok már, a holttest

személyazonosságát? – kérdezte Pietro.

31
 - Főnök, néhány perccel előtted érkeztünk, még arra
sem volt időnk, hogy bekapcsoljuk a számítógépeinket,
nemhogy az eltűntek adatait előbányásszuk – felelték.
- Márpedig minden egyéb bűncselekményt háttérbe
raktok, és mindenki, aki él és mozog, erre az ügyre
koncentrál, csak és kizárólag ezzel foglalkozik! – mondta a
felügyelő, miközben a laborosok szobája felé indult.
Újra - meg újra, valahányszor belépett ezekbe a
helyiségekbe, megilletődött. Az itt dolgozó kollégái tetőtől
talpig védőruhában voltak, lábukon fólia, kezükön
gumikesztyű, szájuk előtt maszk, a hajukat pedig, akár a
műtőkben szokás, sapka fedte.
Sokszor elmagyarázták neki, hogy erre azért van
szükség, nehogy a bizonyítékot beszennyezzék, és e miatt
az esetleges minta használhatatlanná váljon.
- Julia, hol tart? – lépett a számítógépen matató
nőhöz.
- Az ujjlenyomatot próbálom azonosítani, az áldozat
személyazonosságát szeretném megállapítani. Egy ideig
eltart még a keresés, az adatbázisban eddig nincs találat,
remélem, hamarosan pozitív kijelzés jelenik meg.
- Igyekezzen, amennyire csak tud! – nógatta főnöke.
- Valeria, magánál mi a helyzet? – lépett a másik
nőhöz.
- Jaj, főnök, még arra sem volt időm, hogy a kapott
anyagot berakjam a gépbe, nemhogy értékelni tudnám,
azonnal értesítem, ha találok valamit.

A férfi visszament a saját szobájába. A monitoron

már ott voltak az áldozatról készült fotók, a technikusok
nem tétlenkedtek. Figyelmesen nézegette egyiket a másik
után, próbált következtetni, ismerkedni a lánnyal, és a
helyszínnel.

32
 Elővette az eltűntekről készült képeket, összevetette a
holttesttel azokat, némelyiket külön csoportba tette, és
többször is kézbe vette.
- Ki vagy te? – kérdezte hangosan. - Segíteni akarok
neked, hogy megtaláljam, aki ezt tette veled, hogy békében
nyugodjál, árulj már el magadról valamit! – sóhajtozta.

Ezeket a pillanatokat nem szerette a munkájában,

gyűlölte, amikor még nem tudott elindulni a kevéske
nyomon, csak a meggyilkolt ismeretlen elkínzott arca
meredt rá vádlón, a kiindulópont nem látszódott.
Amikor már voltak adatai, élvezte a nyomozás
minden pillanatát, szerette használni a fantáziáját, és
kopóként ügetett az előkerülő információk után.
- Valakinek csak hiányzik a hozzátartozója! – dőlt
hátra a székén. Türelmetlensége egyre fokozódott,
titkárnője ilyenkor az orrát sem merte bedugni, nemhogy
fölösleges kérdésekkel zaklatni. Régóta dolgozott ezen a
helyen, ő főzte a kávét már húsz esztendővel ezelőtt is. A
széket többször kicserélték alatta, a státusza is
megváltozott, ő meg alkalmazkodott egyik főnökéhez is,
meg a másikhoz is.
Pietrot különösen szerette, egészen kisfiú volt még,
legalábbis Robertához képest, amikor ide került, nem
sokkal az egyetem befejezése után helyezték ebbe a
pozícióba.
Elődje váratlanul agyvérzést kapott, a Minisztérium
döntése volt, hogy fiatal, kezdő, agilis vezetője legyen a
kapitányságnak.
Az asszony mindig elérzékenyült, amikor az első
találkozásra visszaemlékezett. Egy bokréta virággal a
kezében érkezett a főnöke, sután tette le az asztalra a
csokrot, valamit makogott hozzá, zavarában megbotlott a

33
dossziék halmazában, napokig színét sem látta, mindent
egyedül végzett el.
Később persze feloldódott, és elmondta, nagyon
tartott attól, hogy a kora miatt az idősebb kollégák nem
fogadják el, a fiatalokkal pedig rivalizálnia kell, időbe telt,
míg belakta a kapitányságot.
A csinos lányok, különösen azok a kolléganők, akik
friss diplomával kerültek közéjük, igyekeztek elcsavarni a
fejét, Pietro el is vitte némelyiküket vacsorázni, ennél több
nemigen történt, arról tudott volna mindenki, hiszen árgus
szemekkel figyelték az eseményeket.
- Főnök, magának is kellene már egy ilyen kis lurkó! –
mondta neki Roberta, amikor kis unokája születését
ünnepelték. - Annyi széplány boldog lenne, ha a társa
lehetne, gyereket szülhetne magának.
A férfi fölhajtotta a pezsgőt, de nem válaszolt semmit.
Az asszony azt is később, a lányától tudta meg, hogy már a
kórházban meglátogatta őket a fiatalember, hosszan
üldögélt a kismama mellett, és gyönyörködött az
újszülöttben.
- Roberta! – dugta ki a fejét a felügyelő az ajtón –
Nem főzne nekem még egy csésze capuccinót?
- Már elkészítettem, arra vártam, hogy bemehessek –
felelte a még mindig elegáns, kontyos asszony.
- Akkor most hozza be, kérem!
A csészealjat egy aprócska tálcára helyezte, mellé
rakott néhány saját maga sütötte teasüteményt, egy
pohárka jéghideg ásványvíz kíséretében, és a fiatalember
asztalára tette.
- Köszönöm szépen, Roberta – nézett rá hálásan a
férfi.
- Hallom, milyen szörnyűséget követtek el a városban,
édes Istenem, mekkora pokolfajzat képes ilyen

34
gonosztettre? – sopánkodott az asszony. – Szegény anyja, a
szíve megszakad bánatában. A minap a női ruhában élő
fiatalember, ma meg egy újabb gyilkosság! Mivé fajul a
világ! A családját értesítették már? – hadarta egyszuszra.
- Sajnos még nem tudjuk, ki lehet az áldozat, egyetlen
eltűnt személy adata sem illik rá. Nem szerepel a
nyilvántartásunkban ilyen külsejű nő, így sajnos egy
helyben topogok – felelte a nyomozó.
- És ha nem is idevalósi? – húzta föl a szemöldökét az
asszony.
- Ezt hogy érti? Hogyhogy nem idevalósi? Az eltűnését
csak jelentette volna valaki, mert az egyértelmű, hogy
Rómában történt a gyilkosság.
- Főnök, akárhonnan is ide jöhettek egy kis
etyepetyére, lehet, hogy az ország másik részén jelentette a
családja, hogy nincs meg a lányuk, és fogalmuk sincsen
arról, hol lehet. Nekem sem számoltak be a lányaim, ha az
udvarlóikkal kirándulgattak, jó esetben is csak utólag
meséltek a kalandjaikról. Ha fölcsípte valahol a gyilkosát,
autóval néhány óra csupán, hogy Rómában legyenek.
- Bertuska! Ezt a szerencsétlent nem a Forum
Romanumon ölték meg, oda csak a tetemet vitték. Ha
idegenek lettek volna, azt nem meri a legvagányabb,
legelvetemültebb bűnöző sem megkockáztatni, hogy ide
szállítsa a holttestet, hiszen bárhol közúti ellenőrzésbe
futhat bele, ahol a csomagteret is megnézik a kollégák.
- Jól van, csak úgy eszembe jutott. Ízlett a kávé?
- A maga kávéja felülmúlhatatlan, a sütemény meg!
Elolvad a számban, az íze meg fenomenális! Egyszer
tényleg megtaníthatná nekem az elkészítését, annyiszor
szerettem volna megkérni rá, ilyet még az anyám sem tud
sütni! - harapott nagyokat az édességből a férfi. -
Roberta, elültette a bogarat a fülemben, kérem, küldje be

35
hozzám Luigit az országosan körözött, eltűnt személyek
adataival. És nagyon szépen köszönöm a capuccinót – tette
az asztalra a csészét.

Luigi Rulli szeplői a nagy igyekezettől lángoltak a

bőrén, nemcsak a haja, hanem szemöldöke és szempillája
is égővörös színben pompázott, erősen hangsúlyozva arca
halványságát.
- Jöttem, főnök, hívtál, itt vagyok! – mondta.
- Igen, szeretném megnézni az összes, országosan
körözött, eltűntnek nyilvánított lány fotóját, és összevetni
áldozatunkkal. Hátha nem is római illetőségű, ezért nem
tudjuk azonosítani.
- Máris betöltöm az állományt, és nézhetjük – felelte a
másik.
- Hát akkor lássuk! – mutatott a képernyőre Pietro. –
Akit mi keresünk, az mindenképpen húsz év fölötti, de
harminc alatti, és a haja színe barna. Így kellene szűrni.
- Egy másodperc, és megvan. Na, akkor, lássuk!
Összesen fönnakadt a rostán a kritériumoknak megfelelő
személyekből harminckettő. Szerintem még vegyük ki a
százhatvan centi alatti, és a százhetven cm fölötti lányokat,
meg a fekete és vörös hajúakat is, így már jóval
kevesebben vannak, mindössze kilencen maradtak –
összegezte az eredményt.
- Rendben, nézzük őket egyenként. Ez a nő túl húsos,
az áldozat vékony, ezt is elvethetjük, lássuk a következőt.
- Ez hasonlít egy kicsit, de ennek a haja hosszabb,
látod? – mutatta a nyomozó – ha kibontaná a lófarkat,
egészen a válla alá érne, ő sem lehet.
A negyedik fotó után izgatottan meredtek a rájuk
mosolygó arcra.

36
 - Ő lehetne akár az áldozat is! – mutatott a monitorra
Pietro. – Vesd össze ennek a nőnek az adatait a
meggyilkoltéval, mindent tudni akarok róla, csipkedd
magadat, kevés az időnk.
- Jó, már itt sem vagyok, repülök, szárnyalok! – felelte
Luigi.
- Vincenzo! Gyere be, légy szíves! – szólt ki a
felügyelő.
- Igen, mondd, főnök.
A nyomozó széket húzott a kolléga alá, mutatta, hogy
üljön le. Kettejük között bensőséges, baráti viszony
szövődött az évek során, gyakran múlatták az időt egymás
társaságában. Kapcsolatuk akkor mélyült el igazán,
amikor a felügyelő észrevette beosztottja váratlan magába
roskadását. A megcsalt férfi mellett állt egészen a válóper
befejezéséig, később pedig igazi jó barátokká váltak.
- Nézd ezt a képet, vesd össze a meggyilkolt nő
vonásaival, szerintem nagyon hasonlítanak.
- Valóban van közöttük némi egyezőség – felelte a
másik nyomozó. – Az ujjlenyomatokat ellenőriztük már?
- Tudod, hogy az eltűntnek nyilvánított személyről
nincsen másunk, csupán személyleírás. Erről a lányról
annyi tudható, hogy Nápolyban él, a szülei és a testvérei,
valamint a kedvese keresik. Állítólag munkából indult
haza, de nem érkezett meg.
- És a barátjáról mit tudunk? Ő nem lehet a hunyó?
- Mivel nem merült föl bűncselekmény gyanúja, nem
foglalkoztak vele túl sokat, abban reménykedtek, hogy
előkerül a szerettük. Eltűnése előtti napon, csúnyán
összeveszett a szüleivel is, meg a vőlegényével is. Most
viszont itt az ideje, hogy alaposan kikérdezzük a szerelmes
trubadúrt az elmúlt hetek eseményeiről. Intézkednél, hogy

37
az ottani kollégák vigyék be, és szállítsák át mihozzánk
tüstént?
- Megyek, főnök, egyébként én is azt vélelmezem, hogy
a két nő személyazonossága megegyezik. Nézd a
homlokukat, egyforma a domborulat, és a haj szélének
kezdete is ugyanaz. Az arc nem egybevethető, mert a több
napos bomlási folyamat megtette hatását, mégis vélek itt is
hasonlóságot. Lehet, hogy a szerető nagy bajba került
most?
- A szerelemféltés komolyan szóba jöhet mindig,
amikor az áldozat fiatal nő – felelte Pietro.
- Valóban, de neki nem kellett volna erőszakhoz
folyamodni, nem gondolod, főnök? Ő megkapta volna a
lányt brutalitás nélkül is.
- Ezt majd meglátjuk, mindenesetre várom a
hozzátartozókat – felelte a felügyelő.

Róma, július 16. hétfő

- Felügyelő úr! – dugta be a fejét a titkárnő az ajtón.
– Carlo van itt, és nagyon be akar jönni magához.
- Engedje már be, órák óta várok rá! Gyere, doki, ne
kávézzál, meg csemegézzél a süteményemből, dologidő
van! – kiabálta.
- Sajnálod tőlem, mi? Kevesebb jut neked! – évődött
az igazságügyi orvos szakértő, akit egymás között
közvetlen módon csak dokinak szólítottak, pedig a
legmagasabb megszerezhető végzettsége alapján
professzori rangot is kiérdemelt volna.

38
 - Nem szenvedek rangkórságban, íróasztal mögé meg
nincs kedvem ülni, én itt szeretek dolgozni, mert legalább
ezeknek a nyomorultaknak, akik előttem fekszenek, az
utolsó perceit ki tudom deríteni, és méltó tisztelettel
átadhatom őket a családjuknak – mondogatta, ha más,
magasabb beosztást kínáltak neki.
- Mit tudsz mesélni nekem, mit sikerült eddig
megállapítanod? – kérdezte a nyomozó.
- Nos, valamikor az elmúlt héten, úgy vélem, hétfőn, a
késő esti órákra tehető a halál beálltának időpontja, mi
több, ki merem jelenteni, hogy éjfélnél nem később, de
mindenképpen éjszaka. Kegyetlenül mészárolta le a tettes
a lányt, az is megállapítható, hogy kéjjel ölt a fickó, hiszen
többször is megerőszakolta áldozatát.
- Tehát szexuális motívuma van a cselekménynek.
Találtatok idegen személytől származó testnedveket?
- Pietro, te olyan szépen fogalmazol. Ez a lány
haldoklott, amikor a gyilkosa rámászott, és nagyon durván
bele hatolt. Az erőszak pedig nemcsak a nemi szervvel
történt, hanem segédeszközt is használt a tettes. Ezt
vélelmezem, illetve minden jel erre utal.
- Mi lehetett az elkövetés eszköze?
- Lándzsaszerű, szúró fegyverrel követte el magát a
gyilkosságot, ami ráadásul föl volt hevítve, az izzó fémet
döfte a nő mellkasába többször, egymás után, később
pedig, véleményem szerint akkor még élt az áldozat, a
vaginájába is. Feltehetően ezzel minden testnedvet
megsemmisített, és sem a DNS vizsgálathoz, sem az
azonosításhoz nem használhatjuk a váladékot. De azért
mindent átadtam a laborosoknak, hátha szerencsénk van,
és mégis maradt valami értékelhető benne.
- Carlo, te most azt akartad a tudtomra hozni, hogy a
lány hagyta magát, nem ellenkezett, amikor mindezt a

39
szörnyűséget elkövették vele? Hogyan tudta egyetlen férfi
véghezvinni élő emberi lényen, a gyilkosságot ily módon?
- Egyszerűen. Elkábította az áldozatát.
- Hogy mondod? – kerekedett ki Pietro szeme a
hallottak hatására le kellett ülnie.
- Találtunk a vérében ketamint, és elég nagy
mennyiségben droperidolt és fentanylt is kimutattunk, a
halothánt pedig nyomokban észleltük az elemzés során. A
toxikológia jelzett még barbiturát maradványokat is a lány
szöveteiben.
- Bővebben? – kérdezte a nyomozó.
- Ha azt szeretnéd, hogy a saját feltételezésemet
osszam meg veled, íme, ezt gondolom. Azt vélelmezem,
hogy a halothánnal elkábították, a ketamint és a
barbiturátot pedig csak később fecskendezték a testébe,
mégpedig nem egyetlen alkalommal. A droperidol és a
fentanyl csak élete utolsó órájában kerülhetett a vérébe.
- Miért ilyen sorrendben használta a tettes? – kérdezte
Pietro.
- Miután a halothan hatása elmúlt, és kezdett az
áldozat ébredezni, a ketamin azonnal kiütötte. Így már azt
tehetett vele, amit csak akart, tehetetlenné vált a nő,
egyébként elég megbízhatóan alkalmazható ez a szer,
biztosan azért választotta a gyilkos is felelte az orvos.
- És a másik két vegyület? Arról mit mondasz? –
kérdezte a felügyelő.
- Azokat beadva a beteg, bocsánat, az áldozat nincs
tudatánál, pontosabban az állapota nem éber, de nem is
eszméletlen, képes arra, hogy válaszoljon kérdésekre,
kommunikáljon. Egyébiránt olyan a test, mint egy darab
kőszobor. Mineralizációnak nevezzük ezt az állapotot.
- Carlo, a tettesünk egészségügyben dolgozhat?

40
 - Nem feltétlenül – felelte az orvos -, nem olyan nehéz
egy magatehetetlen embernek beadni az injekciót, még az
intravénást is bárki pillanatok alatt megtanulhatja,
különösen akkor, ha a test nem tiltakozik a mellészúrások
miatt, gyógyszerismerettel viszont feltétlenül kell, hogy
rendelkezzen.
- Vélelmezhetem, hogy nekrofil gyilkossal állunk
szembe?
- Ezt nem mondanám, mert a nekrofilnak halott
áldozat kell, ez a lány pedig nagyon is élt, miközben a fickó
kínozta.
- Mi motiválhatja a tettest, mit gondolsz? –
kíváncsiskodott tovább Pietro.
- A szexusa, gondolom. Csak akkor képes a
kielégülésre, ha közben kivégzi az áldozatát. Édes fiam!
Kapd el a fickót, hozd ide elém, és azonnal elmondok róla
mindent. Kielégítettem a kíváncsiságodat? Akkor mehetek
vissza, és elemezgethetem tovább a holttestemet? –
kérdezte.
- Menjél csak, és azonnal jelezd, ha találsz valamit. Ja,
és köszönöm a gyorsaságot – mondta a nyomozó.
- Még valamit mondani akarok neked, bármennyire is
valószerűtlen az egész – fordult vissza az ajtóból kissé
zavartan az orvos.
- Mondd, doki, ne kímélj, csak bátran, ki vele! – felelte
a fiatalember.
- A tetemen számos olyan, jellegzetesen erre jellemző
nyomot találtam…Vagyis, azt gondolom, hogy a halál
beállta előtt legalább egy hétig fogságban tartotta gyilkosa
szegény teremtést.
- Ezt mi alapján feltételezed? – meredt kikerekedő
szemmel az orvosra Pietro.

41
 - Az egész test felszínén hámsérülések vannak,
hánykolódásban, öntudatlan állapotban bekövetkezett erős
ütések borítják a bőrét. Ezek azonban napokkal a halál
előtt keletkeztek, a csikarások, és az egyéb sebek állapota
arra utal, hogy a sejtregeneráció folyamatos volt, a
szövetek már megújultak, a sérülések szélei sarjadzásnak
indultak, hegesedtek. Ez pedig, mint tudjuk, csak élő
szervezetben következik be. Aztán itt van még az egész
testet borító, hatalmas felületű ütésnyomok tömkelege.
Némelyik fekete, mások már lilák, ismét másikak pedig
sárgászöldek, ami azt jelzi, hogy különböző időpontban,
élő állapotban szerezte őket az áldozat.
- Borzasztó, amit mondasz, borzongok a szavaidtól!
Ha jól értem, akkor az első, és utolsó sérülés között egy hét
is eltelhetett?
- Talán még több is. Nyolc, és tíz nap között tippelem
az időintervallumot. Ja, és ha ez még kevés lenne, van még
valami! A múlt heti áldozat ruháján talált hajszál
kísértetiesen hasonlít arra, amit a mostani tetemen
izoláltam. Ugyanaz a színárnyalat, a hajvégeken a
vágásnyomok azonosak, és a hosszúságuk is megegyezik,
fura gondolatom támadt ezzel kapcsolatosan
- Carlo, kiről is beszélsz te most? Melyik lányról?
- Hát tudod, a Helena nevűről, akit tulajdonképpen
Marcelo Ercolinak hívnak. Ne tegyél, úgy, mintha nem
tudnád, miről van szó!
- Doki, te most azt adod a tudtomra, hogy őt ugyanaz
a tettes ölte meg? Ugyan már! Milyen összefüggés lehetne
egy vörös bombázó, és egy női ruhában flangáló férfi
között?
- Majdnem erről van szó. Igaz ugyan, hogy vele nem
bánt el ilyen kegyetlen módon a gyilkosa, de a fejemet

42
teszem rá, hogy az ő koponyájáról hullott le a bizonyíték
mindkettejük testére.
- De hát a fickó megölésével a barátját gyanúsítjuk, be
is ismerte a tettét, azt mondta, szerelemféltésből ölte meg
az élettársát.
- Akkor lehet, hogy nem mondott igazat – felelte az
orvos. – Hazudott.
- Figyelj, Carlo! Egészen biztos vagy abban, amit
feltételezel?
- Nem én vagyok benne biztos, a bizonyítékok
mondják ezt nekem. Másként hogyan került volna rá a
gyilkosunk hajszála? Hidd el, zsarukám, azonos a fickó.
Vagy legalábbis a holttesttel, mindkettővel kapcsolatba
került, legkevesebb fölé hajolt.
- Én ezt nem értem, valami hiba csúszott a
számításodba, doki! A Helenának nevezett fiatalembert
halála után néhány órával megtaláltuk, szabályosan
kihajították a nyomorultat az út szélére.
- Igen, tudom, őt is én boncoltam föl, és az ő
szervezetében is Halothánt mutatott ki a laboratóriumi
elemzés, ezt se feledd el! – mondta az idős férfi.
- Dokikám! Ez utóbbi hölgyet, ha nem csal az
emlékezetem, napokig tartották fogva, aztán pedig nemi
aktus közben élvezettel gyilkolták meg, majd elrejtették.
Éppen az imént mondtad mindezt.
- Valóban ezt mondtam, nehogy szenilisnek higgyél,
hogy kiment volna a fejemből! Valóban így történt.
A transzvesztitát azonban kíméletlenül agyonverték,
és rögtön megszabadultak a tetemtől – győzködte a
nyomozó kollégáját. - Miért tették volna mindezt így, ha
ugyanazon tettesről, vagy tettesekről lenne szó? Számomra
egyértelmű, hogy gyűlöletből ölték meg szegény
fiatalembert, az indíték pedig a hűtlenség, ami ezekben a

43
körökben meglehetősen gyakori. A féltékenység, ez a zöld
szemű szörnyeteg ilyen gyalázatos tettekre ragadtatja el
azt, akinek lelkébe befurakodik.
- Igazad van, Pietro, valóban féktelen dühvel
támadtak rá a nyomorultra. Gondolom, észrevette a fickó,
hogy átverték, és az áldozat nem is nő, csak annak látszik,
hát ezért tette vele, amit tett. Mint említettem volt, a
Halothant kimutatták a szervezetéből, de csak ezt. Azt
feltételezem, hogy a Ketamint azért nem fecskendezte már
bele, mert rájött a tévedésére. Éppen akkor, amikor bele
akarta döfni az injekciós tűt, meglátta, hogy azon a
bizonyos helyen kidomborodik a szerencsétlen,
magatehetetlen test lába között a nemi szerve. Nagyon
begurulhatott, és agyonverte mérgében. Sajnálom,
nyomozó! Én erre a következtetésre jutottam. – tárta szét
a karját az orvos.
- Érdekes, amit mondasz, Kolléga! Nem értek veled
egyet, de mindenképpen figyelemre méltó feltételezés, ezt is
a lehetséges verziókhoz sorolom mindenképpen.
- Felügyelő úr! Nápolyi kollégák vannak itt, és Önt
keresik – szólt be a titkárnő.
- Küldje be őket, Roberta, és kínáljon nekik a
megszokottak szerint frissítőt és kávét, ki mit kér. Előre is
hálás vagyok, amiért még mindig itt van, pedig régen lejárt
a munkaideje, köszönöm szépen, hogy nem hagy magamra
a nehéz helyzetekben.
- Foglaljatok helyet, kollégák, embert próbáló hőség
van, lazítsatok kicsit – mutatott a kanapéra és a fotelekre a
felügyelő.

44
 Paul zaklatottan érkezett vissza a hotelbe, végig az
úton abban reménykedett, hogy felesége kuncogva nyitja
majd ki az ajtót, valami ésszerű magyarázattal szolgál az
eltűnését illetően, nagyot szeretkeznek, és az aggodalom
olyan lesz, mintha meg sem történt volna. A bejáratnál a
londiner hajlongva köszöntötte, a recepciós pedig
szánakozva tárta szét a karját, azonnal tudta, üres a
szobájuk.
Zora holmijai a helyükön voltak, a pipere táskája,
fésülködő szettje, a fürdőszobában, a tükör előtt várták
tulajdonosukat, a szekrényben a ruhák hiánytalanul
sorakoztak a fogasokon.
- Istenem, hol keresselek? – sóhajtotta a férfi.
Az idő előre haladtával egyre jobban hatalmába kerítette
valami megmagyarázhatatlanul szörnyű érzés.
Ébren töltötte az éjszakát, arra is képtelen volt, hogy
az ágyba befeküdjön, csak ült a fotelben, leste az ajtót,
vagy fölpattant, és föl – alá sétálgatott. Néha fölkapta a
telefonját, és feleségének a számát hívta. Az automata
hang mindannyiszor tájékoztatta, hogy a hívott fél
pillanatnyilag nem elérhető, később próbálkozzon újra.
Reggel csak azért ment be az étterembe, hogy a
felszolgálóktól információt kapjon, a személyzet azonban
közönyös volt, valószínű fogalmuk sem volt az ő egyéni
tragédiájáról. Bekapott néhány falatot, inkább a kávét
töltötte magába, zsebébe tette azt a fotót, amelyiket
magánál tartott, bárhová is ment, és elindult.
Vitte a lába előre, gondolatok nélkül kószált az utcán,
minden kis beszögellésbe bekukkantott, a nap már
melegen sütött, amikor a Trevi kúthoz ért.
Az árusok éppen termékeiket rakosgatták ki a
pultokra, mindegyikükhöz odalépett, a fotót mutogatta,

45
hátha látta valaki az asszonyt. Azok jól megnézték a
mosolygós arcot, és ingatták a fejüket.
- Ó, uram, itt naponta több tízezer ember fordul meg,
hogyan emlékezhetnék egyetlenegyre? – kérdezte
valamelyikük.
A férfi elindult a Pantheon irányába, útközben
mindenkit megkérdezett, akiről úgy vélte, állandóan itt
tartózkodik. A bazársor végénél, mielőtt még átkelt volna
az úttesten, baloldalon száz méterre patikát látott meg,
reménykedve indult felé, hátha oda betért Zora.
A fiatal gyógyszerész éppen egy anyát és annak öt év
körüli kislányát próbálta ellátni, a nő sivalkodott, a
gyermek zokogott, homlokán jókora dudor éktelenkedett.
Amikor végre kifelé indultak, az eladó valósághűen
eljátszotta a történteket.
- Képzelje csak el, uram! Bejön ide egy kétségbe esett
anya a még kétségbeesettebb bambinóval, előadják itt
nekem, hogy a Fontana di Trevinél a kislány a köveken
megcsúszott, és belesett a vízbe, a homlokán fölszakadt a
bőr, és szinte azonnal föl is hupókosodott. Nézze, mennyi
vattát elhasználtam, lefertőtlenítettem, mondtam, hogy
ebcsont beforr, szemmel láthatóan felszíni kis sérülés az
egész, de csak rikácsolt itt nekem a nő, na, erre én meg
kihívtam a mentőket. Akkor meg azért veszekedett, hogy
neki nem kell rohamkocsi, hiába nyugtattam, hogy
fejsérülésnél minden esetben jobb az elővigyázatosság.
Ekkora patáliát csapni egy kis horzsolt seb miatt! –
méltatlankodott, hatalmas gesztusokkal kísérve
mondandóját.
Paul elmosolyodott, nem sok hiányzott hozzá, hogy
hangosan fölkacagjon, olyan groteszk volt a jelenet, aztán
szeme rátévedt a kezében szorongatott képre, és
összefacsarodott a szíve.

46
 - Fiatalember! Próbáljon meg a tegnapi napra
visszaemlékezni. Nem járt itt véletlenül ez a nő, esetleg
rosszullétre panaszkodva, vagy gyógyszert vásárolni? –
adta a fotót a férfi kezébe.
- Ó, emlékeznék rá, ilyen kedves arcot nem lehet
elfelejteni ilyen rövid idő alatt, sajnos nem járt nálam.
Megkérdezhetem, miért keresi őt?
- A feleségem – cirógatta meg a képet Paul -, nászúton
vagyunk, tegnap néhány percre leültünk a Trevi kútnál,
éppen annyi időre ment el mellőlem, hogy megtöltse a vizes
palackot, azóta nem láttam. Nyoma veszett, és én kétségbe
vagyok esve, állapotos ugyanis Zora. Így hívják őt –
magyarázta könnyeivel küszködve.
- Hát ez egészen érthetetlen! – hüledezett a
gyógyszerész. Hiszen a forrás ott van közvetlenül a
betonkáva mellett, még csak ki sem kell menni a térről.
- Mégis nyoma veszett – mondta kétségbeesetten a
férfi.
- Milyen különös! Épp az imént telefonált a barátom,
hogy a Forum Romanumnál egy meggyilkolt nő tetemére
bukkantak, elképesztő szörnyűség! Egyszerűen csak úgy
oda dobták a kerítés mellé, képzelje el! Uram, hová
szalad? Ne rohanjon el, nem akartam megijeszteni! –
kiabálta a távozó után.
Paul úgy érezte, kiesik a torkán a szíve, a navigációs
rendszer, amit a könnyebb tájékozódás miatt reggel a
zsebébe tett, alig bírta követni a sprintelőt. A Piazza
Veneziánál a Victor Emmanuel emlékművet elhagyva
balra indult, rákanyarodott a via dei Fori Imperialira, és
futott, ahogyan csak bírt.

47
 Azt már messziről látta, hogy a Forum bejárata előtt
kisebb csődület áll. Mentőautók és rendőrautók hívták föl
a gyanútlan járókelők figyelmét a rendkívüli eseményre.
A kíváncsiskodók egymás feje fölött próbáltak
leskelődni, amikor a kijáratnál fél tucat fiatal jelent meg,
és indult el megrendülten, a férfi hozzájuk lépett.
- Nem tudjátok, mi történt odabenn? – kérdezte Paul.
- Meggyilkoltak egy nőt, helyszínelnek éppen a
rendőrök – mondta egyikük.
- Ez borzasztó! – sopánkodott egyik leselkedő.
- Valóban szörnyű volt, ugyanis mi találtuk meg –
felelte a másikjuk.
- Igazándiból a bűzre lettünk figyelmesek, azt
mondják, napok óta itt feküdt már a szerencsétlen, a
véletlenen múlt csak, hogy mi rátaláltunk.
Paul kissé megnyugodott. Zora biztosan nem lehet,
mert ő tegnap tűnt el, a srácok meg azt állítják, hogy
oszladozó tetem van odabenn.
Alig fél óra ácsorgás után, megpillantotta az előző esti
nyomozót, akinél bejelentette felesége eltűnését.
Gondolkodás nélkül, idegesen lépett oda hozzá.
- Uram, elnézést! Ugye, emlékszik, tegnap este jártam
önnél, nyugtasson meg, kérem, hogy nem a feleségem
fekszik odabenn! – mondta kissé remegő hangon.
Pietro döbbenten nézett a férfira.
- Nyugodjon meg, nem ő az! Nem került elő a neje ma
reggelre sem? – kérdezte néhány másodpercnyi
gondolkodás után.
- Sajnos nem. Elnyelte a föld, nem tudok mást
feltételezni, senki nem látta, egyszerűen nyoma veszett –
válaszolta Paul.
- Fiatalember, ha ma sem jelentkezne a felesége,
kérem, reggel fáradjon be hozzám a kapitányságra –

48
mondta zavartsággal a hangjában a felügyelő, majd öles
léptekkel a kocsijához ment.
Paul megvárta, amíg a letakart holttestet elszállítják,
majd visszaindult a Trevi kúthoz. Ösztöne azt súgta, ott
történt valami, amit mihamarabb ki kell derítenie, és ha
rájön a titokzatos eseményre, Zorát is meg fogja találni.

Róma, július 17. kedd

A turistacsoport tagjai a Vatikánvárosból igyekeztek
a Castel Sant’ Angelo, felé. A szinte nyílegyenes úton
lassan bandukoltak, még az előző látnivalók hatása alatt
voltak. Az Angyalvár mágnesként vonzotta a látogatókat,
az ajándékárusok ki is használták a lehetőséget, két sorban
állították föl az út mellett a bóvlikkal teli kis kalyibákat.
Az alkalmi árusok a földre lepakolt termékeiket a
„polizia” szó hallatán egyszerűen fölnyalábolták, és arrébb
mentek, amikor később tiszta lett a levegő, ismét a többiek
közé telepedtek. Nem zavarták egymást, a foglalt hellyel
rendelkezők csendes belenyugvással tűrték meg maguk
között ezeket a zugárusokat. Nem vették el a kenyerüket, a
helyiek számára idegen dolgokat kínáltak eladásra.
A turistacsoport tagjai meg - megálltak a pavilonok
előtt, némelyikük vásárolt is. A vörös hajú, harmincöt év
körüli, szalmakalapos lány, messzire lemaradt tőlük, a
csecsebecsék között válogatott, hófehér, horgolt kis
napernyőre vágyott amilyet Velencében látott, de túl
drágának találta. Mostanra megbánta már, hogy nem adta
oda a tíz eurót a kínai fickónak, most aztán csekélyke olasz
tudásával mutogathatta az eladóknak, mit szeretne
vásárolni.

49
 Volt ott a szivárvány minden színére kipingált
esernyő, de amit ő keresett, azt nem tudtak mutatni neki.
Nemrég zárult le a válópere, elég viharosra sikeredett,
mély sebeket vájt a szívében párja lelketlen viselkedése,
szemérmetlen rágalmai, a hazugságok áradata testét-lelkét
kikezdték.
Gyógyulni vágyott, felejteni akart, társaságra volt
szüksége. Úgy gondolta, hogy egy kellemes kirándulás az
örök Rómában feledteti vele a magányát, és elűzi a
bánatát.
Társai már a Ponte Sant’ Angelo lejtős feljáróján
bámészkodtak, lelkendezésük idáig hallatszódott, amint
csodálták a gyönyörű hidat. Nagyot sóhajtott, és végre ő is
elindult.
Nagy lendülettel iramodott neki, hogy mihamarabb
utolérje a csoportját, fél szemével azért még az árusok
portékáit vizslatta, amikor tekintete megakadt egy fehér
pickupon, ami a bódék közti néhány méteres üres részen
parkolt.
A sofőr a volán mögött ült, a motor halkan duruzsolt,
az autó néhány métert előre gurult. Mögötte barokkos
kinézetű doboz vált láthatóvá, hivalkodó felirata TOI
elindította a biológiai szükséglet gondolatát.
A lány közelebb lépett, félénken szemlélte a gondosan
kivitelezett kis fülkét, csodálkozva figyelte, hogy a faragott,
párkányos ajtón lekopott mindkét felirat, és a teljes szó
első három betűje ismétlődik csupán. TOI, TOI.
A diószínűre festett ajtó előtt elmosolyodott, földerült
az arca, kotorászott a táskájában néhány pillanatig, az
eurót a nyílásba helyezte, majd mindkét kezével a
fogantyúba kapaszkodva kirántotta az ajtót, és belépett.
*

50
 - Lorenzo, a nyomszakértők a helyszínen találtak
valami érdemlegeset? Jutottatok előbbre az üggyel
kapcsolatban? Van valami, amiről még nem tudok?–
kérdezte a felügyelő társától.
- Hát nem sokat, főnök. Ujjlenyomatot sajnos, mint
már említettem, nem tudtunk rögzíteni, néhány töredéket
regisztráltunk csupán, kesztyűben dolgozott a bitang,
lábnyomot meg, ha volt is, az eső, és a szél eltüntette.
Találtunk néhány letört gallyat, amit biztosan az elkövető
teste szakított le, és egy fekete nylon zsák foszlányait,
pontosabban a tetem alatt egy aprócska, leszakadt
darabkát fedeztünk föl, nem tudom, használhatjuk-e, még
az sem biztos, hogy köze van az esethez. Ráadásul annyira
beszennyeződött az időjárás miatt, hogy legföljebb akkor
tudjuk értékelni, ha a nagyobbik része is megkerül –
mondta Lorenzo.
- A laborosok abban bíznak – folytatta a férfi-, hogy a
tetemen talált elemi szálak a tettesről kerültek a holttestre.
- Okkal reménykednek ebben?
- Főnök! – vette át a szót ismét Vincenzo -, Doki
néhány órája biztosan állította, hogy készen van a DNS
vizsgálat, kérlek, nézz utána, hogy mi is a valós helyzet.
- Miért, Carlo mit mondott neked? – csodálkozott
Lorenzo.
- Ő arra a következtetésre jutott, hogy az áldozaton,
és a transzvesztitán talált maradványok elemzésének
alapján egyazon elkövetőről beszélhetünk. Márpedig a mi
orvosszakértőnk nem szokott feltételezgetésekbe
bocsátkozni, különösen ilyen horderejű ügyeknél nem.
Amit kiejt a száján, az beton biztos. Neked nem szólt még
erről, Pietro? – nézett elgondolkodva főnökére.

51
 - Roberta! – Lépett az ajtóhoz Pietro -, ha
megérkeznek Nápolyból a vélelmezett hozzátartozók,
azonnal kísérje be őket – szólt ki a titkárnőnek, úgy téve,
mintha kollégája megjegyzését meg sem hallotta volna.
- Az imént telefonáltak ide a kaputól, már kísérik fel
őket, szerintem itt is vannak. Ó, igen, ők azok. Jó napot
Uraim, Isten hozta hölgyem, kérem, fáradjanak be, a
felügyelő úr már várja önöket. Erre tessék! – mutatta az
utat.
- Pietro Zuccari felügyelő vagyok, foglaljanak helyet.
Parancsolnak egy kis ásványvizet? – kérdezte.
- Köszönöm szépen, én nem kérek, le nem menne a
torkomon semmi, megőrülök a gondolattól, hogy az én
kislányommal baj történhetett. Kérem, azonnal mutassák
meg a fényképét annak, akiről a nápolyiak beszéltek, nem
bírom tovább ezt a szörnyűséges bizonytalanságot – sírta
az orrát fújkálva.
- Asszonyom, le tudná írni azt a ruházatot, amiben
utoljára látták a lányát?
- Ebben nem tudok segíteni, mert amikor elment
otthonról én még munkában voltam, így nem találkoztam
vele - felelte.
- És ön, fiatalember? Ha nem tévedek Margherita
barátjához van szerencsém. Meg tudja mondani, milyen
öltözéket viselt a szerelme az eltűnésekor? – fordult az
ujjaival zavartan babráló férfi felé.
- Az a helyzet, felügyelő úr, hogy előző este jól
összekaptunk, a kedvesem szakított is velem, így azt sem
tudom, kivel ment el, és mit vett magára aznap.
- Összevesztek? És mi volt a nézeteltérés oka?
Elmondaná nekünk? – kapta föl a fejét a nyomozó.
- Margherita szeretett kacérkodni, nekem meg ez nem
volt ínyemre. Tudják, szabad időmben, focizok, és a srácok

52
gyakran tettek megjegyzést a barátnőmre. Célozgattak,
hogy milyen jó nő, és mondogatták, hogy flörtöl
mindegyikükkel. Hát alaposan összeugrottunk, ő kiabált,
én vádaskodtam, ezért váratlanul sarkon fordult, és ott
hagyott. Akkor láttam utoljára, talán már soha nem
mondhatom el neki, hogy nem gondoltam komolyan, amit
a fejéhez vagdostam – törülgette szemeit a fiatalember.
- Amikor látta, hogy elmegy Margherita, maga mit
tett? – kérdezte Pietro.
- Beültem egy kiskocsmába, és borba fojtottam a
bánatomat – felelte.
- Egyedül múlatta az időt, vagy valaki esetleg tudná
igazolni, hogy tényleg az ivóban volt? – érdeklődött a
rendőr.
- Csak nem engem gyanúsít valamivel, felügyelő úr? –
háborodott föl a fiatalember.
- Csupán tájékozódom, ez a dolgom – felelte Pietro.
- Főnök, Carlo készen áll, akár indulhatunk is! –
dugta be a fejét Vincenzo.
- Egy perc még, és készen vagyunk – válaszolta. –
Most lemegyünk az igazságügyi orvos szakértőhöz – nézett
körbe -, ő meg fogja mutatni önöknek a holttestet. Arra
kérem mindannyiukat, alaposan nézzék meg, és ha ismerős
lenne, azt jelezzék nekem. Rendben van? Megértették,
amit elmondtam– kérdezte.
- Igen – hüppögte az asszony.

A barátságos orvos az előtérben várakozott, és

alaposan szemrevételezte az érkezőket.
- Jól vannak? Felkészültek erre a szomorú látványra?
– kérdezte.
- Igen, essünk túl rajta mihamarabb – hüppögött az
asszony.

53
 - Nos, akkor jöjjenek utánam! – kérte.
A csapóajtót tartotta, amíg mindnyájan bementek,
majd a zöld színű lepedővel letakart guruló asztalhoz
lépett. Fölemelte a takarót, és figyelmesen nézte az
arcokat.
- Kislányom! – sikoltotta a nő, két nyomozó kapta el,
hogy ne zuhanjon rá a holttestre.
- Margherita! – nyöszörögte a fiatalember is.
- Felismerik? Ő az eltűnt hozzátartozójuk? – kérdezte
Pietro.
- Drága gyermekem! Édes kislányom! – nyögte az
anya – Nem ártottál a légynek sem, szeretted az életet, ki
tehette ezt veled? – sikoltozta.
A sokat látott és tapasztalt nyomozókat mindig
megrendítették ezek a pillanatok, nehezen viselték el a
hozzátartozók fájdalmának látványát. Pietro kezei is
ökölbe szorultak, tehetetlen dühöt érzett, elszántsága
ilyenkor a végletekig fokozódott.

Nápoly, július 18. szerda délután

- Filippo! – veregette meg hirtelen kollégája vállát a
felügyelő - légy szíves, Teodoroval menjél le Nápolyba,
tájékozódjatok, kérdezősködjetek, mindent tudni akarok
Fernando Cosmaról, teljes környezettanulmányt kérek,
aprólékosan derítsétek föl, merre járt, kivel találkozott.
Füleljetek, mit mondanak az ismerősei, és hogy lehet – e
részese a barátnője meggyilkolásának? Szóval teljes
részletességre kiterjedő környezettanulmányt várok
tőletek!

- Jó napot kívánok! – lépett a bejárat előtt őgyelgő

férfihez Filippo -,Fernando Cosma urat keressük,

54
megmondaná, hol találjuk? Esetleg ide hívná, ha
megkérhetem?
- Mi dolga vele? Elég sokan lebzselnek mostanság
körülötte, nem hiányzik neki még maga is! – böffentette. –
Nem mehetnek be, ez egy zárt terület, csak az itt
dolgozóknak van odabenn keresnivalójuk, na, táguljanak!
Nincs itt semmi látnivaló! – kiabálta egyre hangosabban.
Teodoro minden idegsejtjeiben vibrált a feszültség,
dühösen kapta elő jelvényét és dugta az okvetetlenkedő
orra alá.
- Na, ide figyeljen, nagyokos! Ha hátráltatja a
nyomozást, elő állíthatom, mert jogom van hozzá, és akár
táncot lejtve is bemehetek, ha akarok. Letartóztassam,
vagy megmondja, hol találom az urat? – mérgelődött.
Az őr meglepetten habogott néhány elnézést kérő szót
– Ne haragudjanak felügyelő urak, nem
akadékoskodni akartam, csak az utóbbi időben igen
megnőtt az érdeklődés a Fernando iránt, úgy járnak ide a
népek megbámulni, mint valami bazári majmot, ezért
mondtam az előzőeket
- Jó, nincs semmi probléma, csak hívja ide, ha
lehetséges, vagy mutassa meg az irányt, merre menjünk, és
felejtsük el az előbbi kis affért – enyhült meg Filippo.
- Bemennek azon a tolóajtón, utána a folyosó végén
kimennek az udvarba, ott látni fognak egy tágas
csarnokot, na ott dolgozik a Fernando, onnan már
elirányítja önöket bárki.
A két nyomozó elindult a megadott irányba.
- Az Úrangyalát neki! – káromkodta el magát Filippo.
– Hát mi baj van ezzel a világgal, hogy ilyen szörnyűségek
megtörténnek!
Amint beléptek a zajos előtérbe, magukon érezték a
kíváncsi tekinteteket, sorra csendesültek el a

55
köszörűgépek, és a forgácsoló sivalkodása is elhalkult. A
munkavezető eléjük sietett, lekezelt mindkettejükkel, és
fontoskodva mondta:
- Á, a Nandi! Hát kérem szépen, én napok óta nem
láttam, ide nem tette be a lábát, beteget jelentett két hete,
néha beólálkodott, amióta meg tudom, hogy a Margherita,
szegény meghalt, a temetésig nem is bánom, hogy otthon
marad. Ez itt veszélyes munka, elég egy figyelmetlen
mozdulat, és nemcsak a hibázónak annyi, hanem a
körülötte dolgozónak is, hiszen, ha a munkaeszköz önálló
életre kel, teszem azt, kirepül a gépből, bizony, az sokba
kerülhet.
- Milyen ember a Cosma? – firtatta a nyomozó.
- Jöjjenek be az irodámba, ott nyugodtabb
körülmények között beszélgethetünk. Emberek! –
kurjantotta el magát. -, Dologra föl, nincs itt semmi
érdekes, ha lesz, ígérem, tudni fogják!
Az aprócska, üvegfallal leválasztott kis kuckó jó
hangszigetelő volt, és mindent látni lehetett, ami a
csarnokban történik.
- Foglaljanak helyet, megkínálhatom Önöket egy
pohár ásványvízzel? – szivélyeskedett.
- Köszönjük, az bizony, jól fog esni. Mondja, milyen
ember ez a Cosma? – kérdezték.
- Ó, a Fernando! Szegény ember, ekkora szörnyűség,
ami vele történt! Mert ugye, akárhogyan is volt, nagyon
szerelmes volt ő a Margheritába, hogyan is lehet ezt ép
ésszel elviselni!
- Hogyan volt, beavatna minket, mit ért ezen? –
kérdezték.
- Tudják, hogy van az, ha egy széplány szereti kelletni
magát mások előtt, riszálja a farát, bizony a férfiemberben
ilyenkor a zöld szemű szörny fölébred. Nem lehet ezért

56
hibáztatni szegény fiatalembert, akármelyikünk agya
eldurranna ilyen esetben.
- Hirtelen haragú a Cosma úr?
- Igen, végül is nápolyi férfi, melyikünk tűrné el az
agancsokat?
- Megkérhetem, hogy konkrétumokat mondjon, és ne
példálózgasson itt a levegőbe? Mondja el, amit tud, de
tényszerűen – fogyott el Teodoro türelme.
- Hát csúnyán összevesztek, na, ez az igazság,
mindenki tudja. Még meg is ütötte a lányt mérgében,
amiért a focisták előtt paráználkodott.
- Mit csinált?
- Az egyik labdarúgó, a Fernando cimborája oda
dobta Margheritának a mezét, az magára húzta, kicsit
később meg úgy táncolt végig a futballpálya szélén, hogy
fölhúzta a pólót a melléről. Hát ettől kattant be a fiú, ami
érthető is. Bár nem volt pucér a lány, semmi nem
látszódott belőle, hiszen a ruhájára kapta föl az oda
hajított dreszt, de mégis nagyon kacér és oda nem illően
viselkedett. Ezért a vőlegénye lekevert neki egyet,
megjegyzem, jogosan, az meg sírva elrohant. Na, azóta
nem látta senki.
- Ugye, viccel most velünk?
- Miért? Szórakoznék én az urakkal? Hogyan
feltételezhetnek rólam ilyet?
- Csak abból gondoltam, hogy természetesnek tartja,
ha egy gyenge nőt megüt valaki. Na, mindegy, ezt
mindenki maga döntse el a lelkében legbelül, beszéljünk a
munkatársáról inkább.
- Mondja, a kollégája, hogyan viselkedett itt a
munkában? Láttak rajta valami szokatlant?

57
 - Most, hogy így mondja, eléggé zavarodott volt,
nekiment mindenkinek, ha kellett, ha nem, káromkodott
meg kiabált, szóval fura volt.
- Agresszív ember amúgy?
- Nem, senkit nem szokott bántani, de mint említettem
Önöknek az imént, igazi nápolyi férfi, értik, ugye? – felelte
a művezető.
- Azt meg tudja mondani, most hol találnánk meg?
- Hát, vagy otthon van, vagy valamelyik kocsmában
búslakodik.
A két nyomozó minden föllelhető helyre
bekukkantott, amit a fiatalember vélelmezhető helyének
mondtak, senki nem tudta megmondani, hová tűnhetett a
férfi.

A Borghese kertben, ami egy óriási angolpark

valójában, az árnyas fák alatt szeretnek sétálgatni,
sziesztázni nemcsak a látogatók, hanem a szerelmespárok,
és a városban élők is. A sétányok közötti szobrok arra
késztetik a nézelődőt, hogy haladjon tovább az úton, még
szebb látnivaló tárul majd elé a következő kanyar után.
Munkások hada tartja rendben a területet,
észrevétlenül végzik a munkájukat, fel sem tűnik a villa
felé igyekvőknek, vagy a csupán szemlélődő látogatónak,
hogy karbantartás folyik a lombok alatt.

58
 A lehullott avart a munkagép utánfutójára pakolják,
a letört gallyak is a tetejére kerülnek, és elszállítják, így
biztosítva a kellemes környezetet, és a tisztaságot.
A férfi lendületesen dolgozott, élvezte a kellemes
környezetet, szerette beszippantani az üde levegőt. A
legyek hangosan duruzsoltak a füle mellett, ingerülten
hajtotta el őket. A pimasz bogarak döngése egyre
erősödött, széles mozdulatokkal dobálta a faleveleket a
platóra, sűrű fogú villája a következő emelésnél a
levegőben elakadt, leeresztette a szerszámot, és a földre
rakta.
Valamit meglátott egy kicsit bentebb, mintha a
hatalmas fatörzs mögött rikító színű tárgyat lobogtatott
volna az enyhe fuvallat. Elindult befelé, léptei egyre
lassúbbá váltak, amint egészen közel ért, megperdült a
tengelye körül, és zihálva inalt vissza járművéhez.
A vezetőülésre dobott kabátját többször leejtette, mire
reszkető kezeivel végre sikerült kikotornia a mobilját. A
főnöke számát hívta, türelmetlenül ismételgetve:
- Vedd már föl, végre! A rohadt életbe, vedd már föl!
A sokadik kicsengés után egy mérges hang kezdett
kiabálni.
- Itt vagyok, mi olyan sürgős, hogy nem várhatott
volna ebédidőig?
- Főnök, azonnal ide kell jönnie, itt fekszik a fák
tövében egy nő.
- Keltse föl, és végezze a dolgát tovább, nehogy már
ezt is nekem kelljen elintézni! Vagy tudja, mit? Hagyja
aludni, biztos nem volt szállása, és elnyomta a buzgóság, ne
tehetetlenkedjen mindig!
- Főnök! – suttogta – Ez a nő meghalt. Alig van rajta
ruha, és a feje egészen ki van bicsakolva, olyan fakó a
bőre, mint a hófehér fal, azonnal ide kell jönnie.

59
 - Ha megint valami ostobaság miatt citál oda, holnap
már nem lesz hol kapirgálnia, megértette? El ne
mozduljon onnan, míg oda nem érek! Maga balfék!

- Pietro, telefonon keresik! Hahó! Főnök, vegye föl a

telefont, sürgős hívása van!
- Itt vagyok már, ne kiabáljon, ha lehet, nagyon fáj a
fejem. Halló, tessék! Micsoda? Egy női holttest? Hol? Ezt
nem hiszem el, megint egy hulla? Igen, máris indulunk.
- Benny! Kapd össze magadat, szólj a többieknek is,
irány a Borghese park.
- Mi történt? – kérdezett vissza a megszólított.
- Ha én azt tudnám, hogy mi történik itt! Három nap,
két női hulla. Szólj Carlonak is, szükség lesz rá, azt hiszem
– felelte.
- Pietro, legalább azt mondd meg, melyik részre
menjünk, ne rohanj el addig, míg meg nem beszéljük,
hányan, és merre menjünk.
- Mindenkit szedjél össze, aki él és mozog, rossz
sejtésem van, remélem, nem igazolódik be, igyekezzetek.

A vastag fatörzstől tisztes távolságra ácsorogtak az

összecsődült munkások, némelyikük kezében tartotta
levett sapkáját. Az üdítő árus is ott hagyta a pavilonját, és
kíváncsian ágaskodott a többiek válla fölött.
A rendőrök láttán kettényílt a csoport, átengedve a
hivatalos szervet, és hátrébb húzódtak.
- Szent Isten! – kiáltott föl Pietro. – Uram, Atyám! Ez
borzasztó!

60
 A tetem láttán még a sokat tapasztalt gyilkossági
nyomozó is megrettent. A hályogos szemek a semmibe
meredtek, az elkínzott arc elé tartott kézen az ujjak vádlón
mutattak felé. A félig lecsupaszított testen ütésnyomok
váltak láthatóvá, szeméremdombja körül a combok
mindkét oldalán durva erőszak nyomai jelezték, hogy a
gyilkos kegyetlen és kíméletlen, aki semmilyen eszköztől
nem riad vissza. A legmegdöbbentőbb a nő mellkasán lévő
szúrásnyom volt, a seb szélei égettek voltak, a perzselt hús
szagát még mindig érezni lehetett..
- Két gyilkosság ilyen rövid idő alatt! – mondta maga
elé meredve, kételkedő hangon a férfi, és idegesen lépett
hátra néhány lépést. – Ez egy vadállat, egy szörnyeteg! De
elkapom, és azt a pillanatot megemlegeti a rohadék! –
kiabálta.
- Nem mondom, hogy szép napot – fordult az éppen
megérkező halottkém felé -, remélem, ez az utolsó alkalom,
hogy ilyen rettenetes ügyhöz riasztottalak – nyújtotta a
kezét Pietro.
Az orvos hosszan nézegette, vizsgálgatta a holttestet,
nagyokat nyögve, sóhajtozva vette elő misztikus eszközeit,
percek múlva emelkedett csak talpra.
- Szegény lány! Nagyon megkínozták, a halál
megváltás volt számára! Kapjátok el a disznót, minél
hamarabb rács mögé vele.
- Mikor ölhette meg? Tudod a halál hozzávetőleges
időpontját? – kérdezte a nyomozó.
- Körülbelül 24 órája történt a gyilkosság, a
hullamerevség még tart, a helyszínre valamikor az éjszaka
folyamán hozhatta, a lárvák már kikezdték, nézd, a
szájában, és az orrában, meg a szemüregében, csak úgy
nyüzsögnek, úgy vélem, éjfél magasságában tette ki, a

61
külső sérülések arra engednek következtetni, hogy őt is
napokig fogságban tartotta, és gyötörte.
- Napokig? – kapta föl a fejét Pietro. – Hol lehet fogva
tartani nőket úgy, hogy senkinek nem szúr szemet? És
hogyan viszi oda, hogy nem veszik észre sem a szomszédok,
sem a járókelők?
- Ezeket nektek kell megválaszolni – felelte az orvos. –
Még ma elvégzem a vizsgálatokat, mintákat veszek a labor
részére, és értesítelek az eredményekről.
- A másik áldozatról kiderült valami újabb, amiről
még nem informáltál? – faggatózott tovább a nyomozó.
- Még nem kaptam meg, hogy mit találtak a
hüvelyváladékban, egyáltalán azt sem tudom, használható-
e az ejakulátum, de az biztos, hogy kísértetiesen
hasonlít .ez az áldozat az előzőre.
- Biztosra vehetjük, hogy ugyanaz a tettes? – kérdezte
idegesen Pietro.
- Édes Fiam! Manapság semmiben nem lehetünk
bizonyosak, még akkor sem, ha úgy tűnik! Ne várd tőlem,
hogy jóslásokba bocsátkozzak, eléggé fölingereltelek a
minap a következtetéseimmel, amit belátom, helytelenül
tettem.
- Doki, nincs jó kedvem, ne dühítsél még te is. Tudod
nagyon jól, hogy mennyire fontos számomra minden
észrevételed, nem azért kérdezlek meg mindig, mit
gondolsz az adott esetről, hogy mondhassak valamit,
hanem azért, mert értékes számomra a válaszod.
- Nézd, Sherlock Holmes! Félig le van csupaszítva a
nő, az egész teste erőszakos közösülésről árulkodik, a
mellkasán ugyanaz a szúrt sérülés, itt még vadabbul
mártotta a lányba a dárdát, vagy valami ahhoz hasonló
fegyvert, az égésnyomok itt még egyértelműbbek, mint az

62
előző esetnél. A seb szélei megperzselődtek, egészen
feketék.
- Carlo! Arra tudsz következtetni, hogy a nemi szervét
is…? – nem fejezte a mondatot, csak nézett szomorúan az
orvosra.
- Azt szeretnéd tudni, vagyis finoman arra célzol,
nézzem meg, a behatolás is megtörtént-e az izzó tárggyal?
– kérdezte az.
- Igen, megkérnélek rá – felelte.
- Na, lássuk akkor! – térdelt le a halottkém. – Nézd,
Pietro, a szeméremdombon perzselődés látható, egészen
mély égésnyomokat látok a nagyajkak környékén, és igen,
igen! Sajnos megerősítem, azon feltételezésemet is, hogy
valóban fogságban volt a lány. A szépen rajzolt
bikinivonalon a fanszőrzet növekedése azt jelzi, hogy
legalább egy hete nem borotválták le. Márpedig ilyet egy
gondosan ápolt testrésszel a tulajdonosa csak akkor tesz,
ha valami megakadályozza ebben.
- Emberek! Nincs itt semmi látnivaló, széledjenek szét,
menjenek a dolgukra! – terelte a kíváncsiskodókat
távolabbra valamelyik helyszínelő.
- Alaposan csomagolják be a végtagokat, meg a fejet
külön is, nehogy nyomokat semmisítsenek meg! – mordult
a szállítókra az orvos.
- Fiúk! Bemegyek a kapitányságra, megpróbálom
kideríteni az áldozat személyazonosságát, ti itt fésüljetek át
minden négyzetcentimétert. Rostáljátok át a tetem
környékén a földet, minél nagyobb területet vegyetek
górcső alá, gyűjtsetek be mindent, ami a holttest közelében
megtalálható! – adta ki az utasítást a felügyelő.

63
 - Jutott valamire, Klara? – lépett a számítógép előtt
szorgoskodó nőhöz a felügyelő.
- Még keres a program, próbálja a nyilvántartásban
lévő ujjlenyomatok között azonosítani az áldozatét, hátha
szerencsénk lesz – felelte a technikus.
- Azonnal szóljon, ha talál valamit, és azt is jelezze,
legyen szíves, ha nincs semmi – mondta a férfi.
- Természetesen – válaszolta az.
A nyomozó kifelé indult, amikor az éles hang
megállította.
- Főnök, pozitív eredmény van! – szólt utána a lány.
Visszalépett, ő is a monitorra meredt. Erősen kifestett,
hivalkodó külsejű, meglehetősen szép arc nézett rá a
képernyőről.
- Angela Ortiz – olvasta az adatokat a nő. – Az elmúlt
évben hoztuk be utcai rendbontás miatt. Pontosabban
összeverekedett egy másik lánnyal, idebenn derült ki, hogy
a fiúját féltette, azért tépte meg a konkurenciát.
- Azt is tudjuk, ki volt a szerencsés fiatalember, akiért
két szépség is epekedett? És a másik, a rivális adatai is
kellenének – mondta a nyomozó.
- Igen, néhány perc múlva az asztalára teszem – felelte
sietve az, miközben le nem vette ujjait a billentyűről.
- Luigi! Pattanjatok ki erre a címre, és hozzátok be ezt
a macsó úriembert! – kérte kollégáját Pietro. – Ne
mondjatok neki semmit, csak kísérjétek be, a többit majd
megbeszéljük.
- Halló! – emelte föl az élesen csöngő telefont az
asztalról -, csak nem eredményt akarsz velem közölni,
dokikám? Igen, itt vagyok a helyemen, fáradj át hozzám,
várlak – mondta. – Roberta, kávét kérünk, jó erőset! –
szólt ki a titkárnőnek.

64
 - Nem lesz egy kicsit sok mára? – morgott az asszony
– Még majd infarktust kap itt nekem, annyi feketét iszik
minden nap! – zsörtölődött.
- Gyere, Carlo, mentsél meg, mielőtt még imádott
kolléganőm sarokba térdepeltet egy marék kukoricára,
parancsolj, foglalj helyet.
- Éppen csak átszaladtam a hírrel, megvan a
Margherita nevű áldozatban talált minták elemzése.
- Nocsak, ez jó hír, megosztanád velem, amit
találtatok?
- Ezért vagyok itt, na meg a finom kávéért, mert
ugyebár köztudott, hogy messze földön itt főzik a
legfinomabb frissítő nedűt
- Doki, ne csigázz, és ne udvarolj a titkárnők
gyöngyének, meglásd, még nyakon csíp, és akkor aztán
nem menekülhetsz a magányodba!
- Legalább a kávét ihassam meg nyugodtan! –
lázadozott a férfi – Roberta, hogyan lehet ezt a házsártos
fickót napról napra elviselni? Ha új állás kellene, mert
unja már jelenlegi munkaadóját, elsőként nekem szóljon,
tárt karokkal várom! – viccelődött szokása szerint a még
mindig vonzó asszonnyal.
A kollégák hosszú ideje nem tudták eldönteni, hogy a
két ember között érzelmek szövődtek – e, vagy csupán a
szokásos napi évődés zajlik.
- Na, akkor térjünk a lényegre. Szóval jól figyelj,
Sherlock Holmes, mert egyszer mondom csak el. A testen
talált hajszálak némelyike tövestől tépődött ki, találtunk
közötte olyat, ami nem az áldozattól származik. A
hajhagymákból, és a vaginából származó
szövetmaradványok DNS állománya egyazon ember
génjeit tartalmazza, és amint már beszámoltam neked
tegnap is, ugyanezen tettesről származnak a Marcello

65
Ercolin talált hajszálak is. Természetesen férfi az illető, és
nagyon rossz hír, hogy az adatnyilvántartásunkban nem
szerepel.
- Hát nem túl sok, de több a semminél. Carlo, a
vizsgálatok során találtatok még esetleg olyan nyomot, ami
a segítségünkre lehetne? A legújabb áldozatról mit tudsz
mondani?
- A toxikológia eredménye még nincs meg, és a mikro
nyomok elemzése is tart még. Amit biztosan mondhatok
neked, az eddigi vizsgálatok egyértelműen arra utalnak,
hogy az elkövető kézjegye azonos, vagyis a tettes ugyanaz.
- A helyszínen azt mondtad, őt is megerőszakolták.
Megerősíted ezt az információt?
- Mindent elmondtam, amit eddig találtunk, most
megyek vissza, és a boncolás után részletesen
tájékoztatlak. Egyébiránt most sok az elfoglaltságod? Mert
ha tudnál időt szakítani, a tetem vizsgálatánál szívesen
látlak.
- Hát nem szeretem beleütni az orromat a te
szakterületedbe, de ha ilyen szépen invitálsz, nem tudok
nemet mondani – állt föl a nyomozó.
- Magammal viszem a főnökét, remélem, nem fog
nagyon hiányozni, ha mégis, fáradjon át hozzám, van
kávéfőzőm, és én még kivételesen kedves is leszek Önhöz –
köszönt el a titkárnőtől az orvos.
- Roberta, Luigit kiküldtem egy úriemberért, ha
megérkeznek, szóljon át nekem, legyen olyan kedves! –
szólt vissza az ajtóból Pietro.

66
 Az igazságügyi orvos szakértő birodalma az épület
másik szárnyában, a laborok alatt helyezkedik el.
Misztikus, csendet, és tiszteletet parancsoló részleg, nem
szívesen lép be ide egyik nyomozó sem, pedig a kedves és
közvetlen Carlot, aki rendőrségnek ezt a részét vezette,
mindenki kedveli.
A felügyelővel atyai barátságba keveredtek, fiatal
kollégáját nagyra tartotta, az ingoványosabb
nyomozásokon biztos kézzel segítette.
Carlo felesége régen meghalt, elvitte a szörnyű,
gyógyíthatatlan kór, Pietro az idő tájt érkezett a
kapitányságra, azonnal összebarátkoztak. Mindketten
magányosak voltak, ha atyai érzések törtek föl benne, a
fiatalember boldogan tűrte a túláradó szeretetet.
Az utóbbi időben az orvos csodálkozva vette észre,
hogy ifjú kollégája szeretné összeboronálni a kedves
titkárnőjével. Kis ideig bosszankodott, néhány hónapja
azonban döbbenten, azon kapta magát, hogy otthonába
képzeli a kedves arcú, finom természetű asszonyt, tétova
mondatokkal, szelíd mosollyal figyelte annak minden
rezdülését. Várta az alkalmas pillanatot, amikor
megnyilvánulnak mindkettejük rejtett érzései.
- Vedd föl a műanyag kötényt, nehogy összevizezzelek,
és állj egy kicsit távolabb – mondta még mindig elmélázva,
miközben mosni kezdte a holttestet.
- Jól látom, hogy egészen megégett a melle is ennek a
szegény lánynak?
- Igen, nézd, pörkös a seb széle – felelte az orvos.
- Ez azt jelenti, hogy…?
- Igen, barátom, azt jelenti, hogy életben volt az
elkövetés pillanatában, volt még vérkeringése, és csak
remélni merem, hogy elegendő ketamint és barbiturátot

67
nyomott bele a tettes ahhoz, hogy ne érezzen semmit.
Bááár…!
- Mit akarsz mondani nekem, Carlo? Mert valamit
forgatsz a fejedben, ugye?
- Igen, az jár az eszemben, amióta ezzel a szörnyű
üggyel kell foglalkoznom, itt motoszkál az agysejtjeiben,
nem hagy nyugton a gondolat, hogy az áldozatok mindent
éreztek, csupán megmozdulni voltak képtelenek. Édes
fiam! Ne hagyd, hogy még több haláleset legyen, állítsátok
meg ezt a veszett állatot, borzasztó, amit cselekszik!
Doki, megkérhetnélek, hogy vizsgáld meg a szájüreget
és a nemi szerveket? – kérte megilletődötten a nyomozó.
- Kérlek, semmi akadálya, akkor kezdem ezzel. Nos, a
fogak között nincsen semmi érdemleges, de azért veszek
mintát a biztonság kedvéért, lássuk a genitáliákat, hátha
azok többet mondanak
- Óvatosan, csak finoman – suttogta Pietro.
- Hát igen. A hüvelyben hat óránál durva behatolás
nyoma látszik, biztosra vehető, hogy nem csupán emberi
szerv okozta ezeket a sérüléseket, égésnyomokat látok
mindenfelé, össze van a vulva kaszabolva, mintha pengét
forgattak volna meg benne.
- Nemi erőszak is történt?
- Felügyelő! Ez, amit itt látsz, az mind erőszak. Nemi
erőszak. Ejakulátumot ugyan nem látok, de a tüzes fém
hatására el is párologhatott, roncsolódhatott az ondó teljes
egészében. Ezért lehet száraz a vagina, és nézd!
Szűzanyám, ne hagyj el! – egyenesedett föl az orvos – itt, a
köldöknél nézd, egészen átdöfte, a túloldalig hatolt a
hegyes fém a testben. Szegény gyermek! Mivel érdemelte
ezt a szörnyűséget?
- Értékelhető nyomokat látsz? – kérdezte Pietro.

68
 - A laborosoknak mindjárt átküldök mindent, majd
ők elemzik, azonnal szólok, ha bármilyen eredményt
megtudok.
- Akkor én is visszamegyek a helyemre, keressük
egymást, rendben van?
- Édes fiam! – szólt az orvos a nyomozó után – Amint
vége ennek a borzalomnak, meghívlak egy kis barbecue
vacsorára téged is, meg a titkárnők gyöngyét is.
- Várom, értelek, doki – felelte a nyomozó.

- Ó, vendéget hoztál, Luigi? – lépett a szobájába

Pietro.
- Igen, főnök, Lancia úr mindenképpen találkozni
akart veled, erőszakoskodott, hogy hozzuk be, mi mást
tehettem volna, hagytam magamat meggyőzni, és tessék,
íme, itt vagyunk.
- Foglaljatok helyet, parancsol egy pohár vizet? –
kérdezte a fényesre zselézett hajú férfitől.
- Felügyelő úr, ne szórakozzanak itt velem, nem
mondaná meg inkább, hogy miért hoztak be? Nincs nekem
időm bájologni, ezer dolgom van, nem érek rá lopni a
napot, ha nincs mit mondania, mennék intézni az
ügyeimet. Ne kínálgasson itt nekem vizet, utoljára a
szülőanyám akarta belém diktálni, akkor is kiköptem.
- Látja, Mario, velem lehet beszélni – ült az asztal
sarkára a nyomozó -, meg tudná mondani, hol találom meg
Angela Ortizt? Tulajdonképpen nem magát, hanem őt
keresem, azt reméltem, tudja, hol találom. A maga babája,
úgy hallottam, ezért gondoltam, tudja, merre van ebben a
pillanatban?
- Napok óta nem láttam, de kerüljön csak a szemem
elé, megbánja még azt is, hogy a világra jött, mit képzel

69
magáról ez az ostoba liba, lehet engem csak úgy faképnél
hagyni? Tudom! Megemlegeti még azt a napot, amikor
lelépett mással! – kiabálta a fiatalember.
- Kedves Mario, ne fenyegetőzzön, mert még
komolyan találom venni, amit mond, és a későbbiekben le
szeretné majd harapni a nyelvét mindazért, amit most
összezagyvál.
- Az ügyvédem nélkül egy szót sem mondok többet,
mit képzelnek maguk énrólam? Egy árva szót sem szólok
többet - ismételgette -, csak úgy karon ragadnak, és ide
vonszolnak, ezt velem nem tehetik, azonnal az ügyvédemet
akarom! – követelőzött egyre hangosabban.
- Én csupán a menyasszonya tartózkodási helyére
lennék kíváncsi, ehhez pedig nincs szüksége ügyvédre.
Csak tudja tán, hol van a kedvese? Amint megmondja,
máris elmehet.
- Fogalmam sincsen róla, hogy az a cafka merre
császkál!
- Fiatalember! Esetleg, de ez puszta feltételezés
csupán, nem volt kettejük között nézeteltérés az utóbbi
időben?
- Szóval ide pofátlankodott, és bepanaszolt ez a rühes
kurva? Na de megfizet érte, kerüljön csak a szemem elé,
fog még ezért könyörögni! Ócska ribanc mindegyik,
kivakarja az ember a koszból, meg a szegénységből, és első
dolguk elárulni a jótevőjüket!
- Hogy használhat ilyen obszcén, csúnya szavakat
arra, aki kitartja magát, akit állítólag eljegyzett? –
kérdezte a felügyelő.
- Tán örüljek neki, hogy egy ilyen ostoba tyúkot
sodort utamba a végzetem? Hiszen egyebet sem tesz, mint
urizál, meg kényeskedik, a minap is azért vágtam pofán,
mert…- harapta el az utolsó szavakat a férfi.

70
 - Kifejtené bővebben ezt a verekedős ügyet? Mi
történt tulajdonképpen?
- Már kibékültünk! – bizonygatta gyorsan.
- Én mégis szeretném megtudni, mégpedig részletesen,
hogy mi történt azon az ominózus veszekedésnél?
- Na, jó, hát összevesztünk – rándította meg a vállát
dühösen a férfi –, nagy volt a pofája, kapott tőlem egy-két
maflást, éppen ideje volt már, és akkor mi van?
- Aztán mi történt?
- Felügyelő úr, mondja már meg, mit akar tőlem, nem
hiszem el, hogy az Angélának adott pofon miatt hozatott
be, egy nyakon csapás miatt nem erőlködne ennyire. Vagy
tán valamit hazudozott a menyasszonyom?
- Nézze, Mario! Én most kis időre kimegyek, mert
dolgom van, itt van néhány papírlap, részletesen, de olyan
alaposan, hogy még azt is tudni szeretném, mikor ment el
vizelni, szóval írja le, mit csinált, merre járt, és kivel
találkozott az utóbbi tíz napban?
- Felügyelő úr, elmondom én szóban, ne pazaroljuk
egymás idejét, csak árulja el végre, miről van szó? Hogyan
írhatnám le percnyi pontosan, hogy mikor, hol voltam,
nem kell nekem elszámolnom az időmmel, nincsen nekem
feleségem, aki számon kérné, meg naplót sem vezetek. De,
ha kérdez, őszintén fogok válaszolni.
- Hát jó, rendben van. Szóval hol van a
menyasszonya? Mert eljegyezték egymást, azt csiripelik a
verebek.
- Felügyelő úr, mondja meg végre, mi történt
Angelával, hiszen miatta hoztak be, nem igaz? Bemószerolt
valamiért? Annak a lánynak azt sem lehet elhinni, amit
kérdez, nem azt, amit állít. Hozassa ide elém, és a
szemembe mondassa vele, hogy nem kellek már neki,
esküszöm, nem tartom vissza, mehet, amerre a szeme lát.

71
 - Lancia úr! Az a helyzet, hogy Angela Ortiz nem fog
már soha, semmit mondani, sem önről, sem senki másról.
Az a szomorú valóság ugyanis, hogy az említett hölgy, az
ön menyasszonya elhalálozott, meghalt, megölték.
- Hogyhogy meghalt? Az nem lehet, éppen csak
meglegyintettem, úgy visongott, mint akit nyúznak, nagyon
is élt, teliordította az egész utcát, úgy átkozódott. Maga
engem csőbe akar húzni!
- A barátnőjét kegyetlenül megkínozták, meg is
erőszakolták, és megölték, utána pedig úgy hajították ki az
utcára, mint egy ócska, elhasznált rongydarabot – mondta
Pietro nagyon halkan.
- Kapitány, maga sem gondolja komolyan, hogy
nekem erőszakoskodni kell a lányoknál! Nem győzöm őket
elhessegetni, folyton a lábukat nyitogatják nekem,
akármelyiket megkaphatom. De én az Angelát szeretem,
igaz, gyakran civakodtunk, de utána édes ám a kibékülés.
- Uram, ön olyan közönyös, hogy az már fáj! – csapott
az asztalra a nyomozó. – Az imént közöltem önnel, hogy
meghalt a szerelme, maga meg olyan higgadtan, érzelemtől
mentesen mesélget itt nekem, hogy fölfordul a gyomrom
tőle.
- Mert nem hiszem el, hogy a menyasszonyom halott.
Maga engem csapdába akar csalni ezzel a morbid
helyzettel, egy szavát sem hiszem el.
- Akkor annak sincsen semmi akadálya, ugye, hogy
azonosítsa a holttestet? – kérdezte Pietro.
- Felőlem? - vonta meg a vállát a hátranyalt hajú
fiatalember - Akár indulhatunk is. Megnézem én, ha kell,
csak engedjen végre a dolgomra.
- Mario, milyen halaszthatatlan elfoglaltsága van
magának? Ahogyan én tudom, életében még egyetlen órát

72
sem töltött munkával, akkor meg hová siet? Talán a
nyomokat eltüntetni?
- Miféle nyomokról beszél itt maga? Semmi közöm a
barátnőm halálához, elég baj az, hogy meghalt, kereshetek
helyette másik lányt!
- Miért? Nem veszik körbe elegen a prostik? Annyi nő
tartja ki Önt, hogy csak rá kell mutatnia valamelyikre, és
máris betöltötte a hiányzó helyet.
- Én nem futtatok lányokat, szerelmes voltam a
barátnőmbe, még gyűrűt is vettem neki, hogy eljegyezzem,
hosszú idő kell, míg el tudom felejteni.
Pietro elnevette magát, olyan mulatságos volt a zselés
hajú ficsúr szájából elhangzó vallomás.
- Vannak Angelának hozzátartozói? Kit értesítsünk? –
kérdezte végül.
- Egy nővére, meg egy bátyja is van tudtommal, de én
ővelük még soha nem találkoztam. Tudja felügyelő úr, én
az ő szemükben nem kívánatos személy vagyok, fene a
fölvágós fajtájukat.
- Én meg azon csodálkozok, hogy maga ezen
csodálkozik! – nézett végig Pietro a férfin.- A szüleiről nem
beszélt? Egyáltalán hová valósi volt a barátnője?
- Pesaroban lakott azelőtt, biztosan ott élnek a
rokonai, ne haragudjon, nem lenne egyszerűbb, ha
kikeresné a nyilvántartásukból?
- Azt, hogy mit, és hol nézek meg, rám tartozik, maga
most tegye le a hátsóját, itt van a papír, meg a toll, nem
mondom el újra, hogy mindent, ami az utóbbi két hétben
történt pontosan írja le. Ellenőrizni fogom minden szavát,
jobb, ha tudja, hogy jelen pillanatban ön az első számú
gyanúsított.

73
 *

A kapitányság felbolydult méhkasra emlékeztetett,

mindenki, aki csak tehette, a helyén volt, és azon
igyekezett, hogy ötletével előremozdítsa az ügyet. A
gyilkossági csoport tagjai egy emberként álltak a főnökük
mellé, szétosztották a teendőket egymás között, és
mindenről informálták Pietrot, aki összefogta a nyomozást
is, meg a munkatársait is.
- Egy hölgy keresi a felügyelő urat, azt mondja,
nagyon fontos, és kifejezetten magát akarja – dugta be a
fejét a titkárnő.
- Igen, én vagyok – szólt a kagylóba a nyomozó. – Á,
Agnese, de régen hallottalak, mi van veled, úgy eltűntél,
mint szamár a ködben, pedig tartozol nekem egy finom
vacsorával, emlékszel? Megbeszéltük, hogy találkozunk,
felhívsz, hogy mikor felel meg neked, hát várhattam, hogy
a mobilom megcsörren, ennyit rólad! – próbált élcelődni a
férfi, hangja azonban idegesen vibrált. – Nem, ne
haragudj, nem szeretném, ha ide jönnél, nem tudsz segíteni
nekünk! – folytatta kis szünet után, kissé tétován. – Igen,
tudom, hogy profilozó vagy, illetve kriminálpszichológus,
vagy tudomisén mi, de megoldjuk az ügyet, nem kell ide
jönnöd, legalábbis e miatt nem.
- Már itt vagyok – szólalt meg a férfi háta mögött a
lágy női hang -, ne haragudj, ezért nem szóltam előre, hogy
jövök, úgyis elutasítottál volna, így meg nem tudsz
elzavarni.
A férfi szemében öröm szikrája villant, megölelte a
nőt, megadóan dörzsölte meg az állát, de még ellenkezni
próbált.

74
 - Agnese, nagyon kedves vagy, de jobb lenne, ha haza
utaznál, ez nem tartozik rád, és különben sem nőnek való
látvány, amiben részünk van.
- Hát először is: A Minisztérium kért föl, hogy
személyiség rajzot, úgynevezett profilt készítsek az
elkövetőről, és a főnökeid, meg az én vezetőim is jónak
látták, ha összefogunk, mert te a kriminológus szemével a
nyomok alapján következtetsz, én meg a motiváció, a
victimológia és pszichometria segítségével keresem a
tettest. Szóval ketten többre megyünk, mint te egyedül –
zárta le a vitát a nő. – Nem mutatnál be a kollégáidnak? –
kérdezte mosolyogva, belecsimpaszkodva a fiatal férfi
karjába.
- Kedves kollégák! Engedjétek meg, hogy bemutassam
nektek egy régi, kedves barátomat, egyetemi
csoporttársamat, akivel öt évig koptattuk a Harvard ódon
lépcsőit. És ha kérhetem, ne faggassátok arról, hogy
milyen haszontalanságokba rángatott bele az idő tájt.
Agnese Cesarini a neve, és vigyázzatok, mert lélekbúvár,
belelát a gondolatokba is. Szóval a hölgy bűnügyi szakértő,
mostanában, divatos szóval profilozónak nevezik, szóval
amolyan pszichozsaru.
- Kaphatnék egy pohár üdítőt? Mindegy, hogy mit,
csak hideg legyen. És mellé egy forró kávé egészen
boldoggá tenne – mosolyodott el a lány.
Inkább alacsonynak mondható, vékony, de sportos
teremtés volt, mozdulatai gyorsak, és váratlanok, sokan
szeleburdinak is nevezhették volna, arca kedves és
finoman formált, sötét szemei feltűnően csillogtak,
kiemelve egészen rövidre nyírt hajának szőkeségét.
- És a kollégáidat is bemutatnád nekem? -fordult a
férfi felé.

75
 - Hát akkor legyünk túl rajta, bár nem látom be, mit
keresel itt, miért küldtek a nyakamra a főnökeim –
berzenkedett egyre jobban a nyomozó. – Még ki sem hűlt a
holttest, már odafönn sorozatgyilkost emlegetnek, nem
tudom, minek alapján feltételezik, hogy Ted Bundy utóda
kelt életre itt Rómában. Odafönn úgy gondolják, segítség
kell, egyedül nem tudjuk megoldani az ügyet! Na,
mindegy, ha már egyszer itt vagy, hozott Isten!
- Pietro! Ha te kopogtattál volna az én ajtómon
váratlanul, nem ilyen fogadtatásban lenne részed, azt
hiszed, nekem nagy gyönyörűség volt ebben a kánikulában
ide autózni, és a nyugodt munkámat fölcserélni egy
pszichopata utáni hajszával?
- Üsse kavics, akkor gyere! Ez a hórihorgas itt
mellettem Lorenzo, a vörös hajú szeplős a Luigi, aki az
asztalnál matat a papírjai között, és úgy tesz, mintha
dolgozna, nos, ő a Giovanni, a köpcös kopasz meg
melletted Filippo. Vincenzo itt lebzsel, és bámul rád,
amióta csak betetted a lábadat. Mellékesen, a
helyettesemként viselkedik, kéretlenül és minden jogalap
nélkül, de a legszörnyűbb, hogy a barátomnak is kinevezte
magát. A későbbiekben, ha még maradni akarsz, majd
bemutatlak a laborosoknak is, a Dokit, Carlot meg úgyis
megismered nemsokára.
- Mit tudtatok meg eddig? Van már arról
elképzelésetek, ki lehet ez a szörnyeteg? Vagy nevezzem
inkább ragadozónak?– faggatózott, miközben kortyolta a
kávét.
- Agnese, hiszen még csak az áldozatokat tudtuk
azonosítani. És mi az, hogy ragadozó? Valóban egy gyilkos
vadállat, de a ragadozó az egy kedves kifejezés erre az
egyénre – horkant föl Pietro.

76
 - Jó, azért ne nyeljél le keresztbe, semmit nem
változtál, azonnal bekapod az ember lányát! – sértődött
meg a nő. – Ragadozónak nevezzük szakzsargonnal
azokat, akik elragadják lesből a nőket, és megkínozzák,
meggyilkolják a zsákmányukat. Nem jelentettek be eltűnt
személyeket? Van olyan gondolatom, hogy nem csupán
ennyi áldozat van!
- Agnese! Egészen úgy beszélsz, mint aki nem is élő
emberekről nyilatkozik. Ezek a lányok nem zsákmányok,
hanem áldozatok, akiket egy emberi mivoltából
kivetkőzött szörnyeteg kegyetlenül meggyilkolt, de előtte
meggyalázta tehetetlen testüket! És igen, keresünk
ismeretlen helyen tartózkodó lányokat, csak a
személyleírásuk nem egyezik! – kiabálta Pietro, öklével
nagyokat csapva az asztalra.
- Most miért dühöngesz? – kérdezte a lány. – Én csak
úgy beszéltem hozzád, ahogyan a kollégáimmal szoktam.
Nyilván a te köreidben is vannak kifejezések, amit
előszeretettel alkalmazol, és lehet, hogy én is húzgálnám rá
a számat, de biztosan nem kiabálnék veled miatta! –
mondta egyre sértettebben a nő.
Eddig annyit biztosan kijelenthetek, hogy az
áldozatok nem azonosak az eltűntnek nyilvánított
személyekkel. – szólt közbe váratlanul Filippo, tömzsi
termetével közelebb nyomakodva, szerette volna elsimítani
a vitát.
- Kiket jeleztek a hozzátartozók, hogy nem mentek
haza? – kérdezősködött tovább a lány, átnézve Pietron.
- Két turista eltűnését regisztráltuk, egyikük, egy
szőke szombaton tűnt el a Fontana di Trevinél, őt a férje
keresi, állítólag állapotos a hölgy, a másik nő meg már egy
hete nem adott magáról életjelet, de ő kreol bőrű,

77
afroamerikai. Ők biztosan nem az áldozatok. – válaszolta a
kis köpcös férfi.
- Ellenőriztétek az elmúlt két évben meggyilkolt
nőket? Nem feltétlenül Rómában történt eseteket értem ez
alatt, hanem országszerte. – lapozgatott Agnese a
jegyzetfüzetében.
- Mire gondolsz, bökd ki, mert én nem igazán értem,
miért kellene összefüggésbe hozni a megelőző időszakot a
mi tettesünkkel? – kérdezte lehiggadva Pietro.
- A módszere alapján meggyőződésem, hogy már ölt.
Első nekifutásra biztos, hogy nem ilyen karakteresen
kidolgozottan követné el a gyilkosságot, kellett, hogy
legyen ezt megelőzően is hozzá kötődő erőszakos
cselekmény. A sorozatgyilkos nem csak úgy azonnal azzá
válik, egy folyamat vezet el addig, míg holttestek
szegélyezik az útját. Minden gyilkosság után fejlődik, majd
egy idő múlva elveszíti a kontrollt, és kezd szétesni. Na,
akkor igazán veszélyes!
- Agnese! Mondd, mi a fészkes fenéből feltételezed te
is, hogy sorozatgyilkos garázdálkodik Rómában? –
kérdezte Pietro vészjósló hangon. – Két szerencsétlen lányt
valóban megöltek, a vizsgálatok arra engednek
következtetni, hogy a tettes azonos mindkettejük esetében.
De ne haragudj, sőt! Megbocsáss azért, hogy ezt mondom:
Lehetett mindkettejüknek az ismerőse ez a magából
kivetkőzött elmeháborodott, akinek csak az ingerküszöbe
alacsonyabb, mint a hétköznapi embernek. Nem
gondolod?
- Tulajdonképpen ennek is fennáll a lehetősége, én
mindenesetre abból a tényből következtetek, ahogyan a
tettet elkövették. Mert ugyebár az nem egy mindennapos
szexusra utal – felelte egyre nyugodtabban a lány, szája
sarkában mosollyal.

78
 - Végszóra érkeztél! – lépett az újonnan belépő elé
Pietro. – Agnese, ő Carlo, az orvosunk, ő meg itt Agnese
Cesarini, odafentről rendelték ki, mint profilozó
szakembert, hogy segítsen a nyomozásban, mert azt
feltételezik rólunk, hogy képtelenek vagyunk előrelépni,
megoldani az ügyet, hát ezzel gyakorolnak ránk nyomást.
- Szóval kollegina? Mindig örömmel tölt el, ha ilyen
csinos és kellemes megjelenésű hölgyeket rendelnek
mellém munkatársnak – csókolt kezet a férfi.
- Ó, nem szeretem a profilozó kifejezést, sokkal
inkább fedi a valóságot az, hogy a gyilkos személyiség
rajzát készítem el. A nyomozók elmondják, hogy milyen
volt a tetthely, hogyan követték el a gyilkosságot, és a sok
apró mozzanatból összeáll a gyilkos jellemzése –felelte a
lány. Hiába is gúnyolódsz, Pietro, igenis sokat tudok
ezekben a helyzetekben segíteni.
- Hát akkor foglaljuk össze, mit is tudtunk meg
mostanáig. Részletesen, mindent ismételjünk el, segítsünk
Agnesenek, hogy a victimológiát, és a gyilkos profilját
össze tudja állítani! – húzta maga alá a széket Pietro. –
Doki, te mit tudsz mondani nekünk? – kérdezte. – Úgy
elemezd az eddigieket, mintha először hallanánk, hogy a
pszichológusunknak minden apróságot tudomására
hozzunk.
Carlo is leült a többiek mellé, homlokáról az orrára
tolta a szemüvegét, és a keret fölött kandikált ki a
körülötte lévőkre.
- Szóval két holttestet szállítottak be hozzám az elmúlt
napok során. Mindkét tetem fiatal női test, erőszakos
bűncselekmény áldozatai lettek. Megállapítható, hogy a
lányokat feltehetően valamilyen kábító, vagy bódító
szerrel, az eddigi vizsgálatok szerint Halothánnal
cselekvőképtelenné tették, Ketamin injekciót és

79
barbiturátot többször adtak be mindkettejüknek, a
haláluk előtt pedig kegyetlenül megkínozták, és vagy
közvetlenül a gyilkosság előtt, de inkább azt gondolom,
hogy alatta, meg is erőszakolták őket. A hüvelyben hat óra
magasságában mély horzsolások és vágások vannak, a
behatolás durva, és rendkívül erőszakos volt, de sem élő
spermát, sem értékelésre alkalmas ondófolyadékot nem
találtam. Ennek valószínűsíthető oka az, hogy az izzó szúró
fegyver a nyomokat megsemmisítette, tönkre tette,
elpárologtatta. Biztosra vehető ugyanis, hogy a tüzes
eszközt, amellyel megölte őket, a nemi erőszaknál
segédeszközként alkalmazta. Síkosítónak nyoma sincsen,
kondom használatára sem utal semmi. Bevallom,
megfordult a fejemben, hogy a hímtagjával nem is történt
közösülés, ezt később elvetettem, hiszen vannak arra utaló
nyomok, hogy a tényleges behatolás megtörtént, ezért
érthetetlen, miért kellett neki az izzó fémet a lányok
hüvelyébe vezetni? A logikus magyarázat persze minderre
az, hogy a gyilkos konzekvensen gondolkozik, meg akarta
a személyére utaló nyomokat semmisíteni.
- Azt akarod mondani, hogy a fickó potenciájával baj
van, és ezért gyilkol? – kérdezte Luigi.
- Én pusztán azt mondom, ami a boncolás során
megállapítható volt.
- Doki! Mit ért azon, hogy közösülés történhetett a
gyilkosság alatt? – kérdezte Agnese.
- A lándzsa hegye úgy érte a mellkast, hogy a tettesnek
a nő fölött kellett lennie, mégpedig úgy, hogy a lány erősen
hátra hajolt. Vagy egy ágyon feküdt félig lelógó
testhelyzetben, esetleg egy székről hanyatlott le. Szerintem
másként a szúrás ilyen módon nem érhette volna. És ami
még nagyon fontos, mint már említettem, hogy a fegyver
föl volt izzítva, és újra-meg újra lesújtott vele a gyilkos.

80
 Halk morajlás futott végig a szobán, döbbent
tekintetek meredtek egymásra.
- Carlo, bővebben is elmondanád, hogy mit jelent az
izzó lándzsahegy? – kérdezték.
- Azt, hogy jó előre kitervelte a gyilkosságot a fickó,
mert azt biztosra vehetjük, hogy férfi a tettesünk. A
cselekmény előtt addig tartotta lángban, vagy parázson a
fémet, míg az izzani kezdett, és úgy döfött vele a nőkbe.
Nem is egyszer, a második áldozatba többször is. Ehhez
pedig, mármint az előkészületekhez idő kellett, nem is
kevés. Vagyis készült a tettére.
- Amikor ez történt, éltek még a szerencsétlenek? –
fordult Pietro az orvos felé.
- Igen, minden bizonnyal tudatában voltak annak,
hogy életük utolsó másodperceit élik. És a gyilkosuk
szemébe néztek a kivégzés során, ez is bizonyos – felelte.
Filippo szokása szerint izgett - mozgott, a fogvájót ki
nem vette volna a szájából, idegessége jele az volt, hogy
nyelve hegyével lökdöste a kis fapálcikát egyik oldalról a
másikra, miközben állkapcsa gyors, rágó mozdulatokat
végzett.
- Ha jól értem, akkor ez a szadista pszichopata még
nem fejezte be a művét, további áldozatokra is
számíthatunk - nézett szét maga körül.
- Ezt miből gondolod, Filippo? – kérdezte Carlo.
- A kéjgyilkos, ha megízlelte a gyilkolást, egyre
gyakrabban érez kényszert az ismétlésre. Mivel vannak
eltűnt személyek, akikről nincsen információnk a
tartózkodásukat illetően, meggyőződésem, hogy korántsem
az események végét látjuk. Szóval én félek, hogy a
következő napok kemény próbatételek elé fognak állítani
bennünket - válaszolta.
Agnese csendes mosollyal bólogatott.

81
 Pietro sóhajtva talpra állt, úgy folytatta a beszámolót.
- A nyomszakértők nem sok mindent találtak. Az első
meggyilkolt lány esetében talán még a lábára is műanyag
fóliát tekert a fickó, úgy közlekedett, és csak annyi ideig
volt a helyszínen, míg ledobta a testet. A turisták aztán
széttaposták azt a kevéske kis jelet is, ami még
megmaradhatott utána. A Borghese parkban szintén nem
nagyon volt rögzíteni való, mindössze néhány morzsányi
agyagot fedeztünk föl az áldozat közelében, és némi
gránitport. Sem ujjlenyomatot, sem említésre méltó egyéb
anyagot nem találtunk. Pontosabban rögzítettünk
ujjlenyomat töredéket, ami talán alkalmas lesz az
azonosításhoz, ha a tettes a kezünkbe kerül.
- És a holttesteken? Azokkal testi közelségbe került a
gyilkos, azokon sem volt semmi? – okvetetlenkedett Luigi,
szeplői szinte lángoltak arcán, miközben fontoskodott.
- Azokat alaposan letakarította, lesúrolta, még a
hajukat is megmosta – válaszolta a doki. – A hajszálakat,
amelyeket az áldozatok ruházatában, illetve a testükön
találtak a kollégák, egyenként megvizsgálták a DNS
laborban, de csak annyit tudunk, hogy azonos a DNS
állományuk, sőt. A minap holtra vert transzvesztita
gyilkosa is a mi tettesünk lehet, ezt támasztják alá az
eredmények. Sajnos a nyilvántartásunk nem tartalmazza
az elkövető adatait, így csak reménykedhetünk, hogy minél
hamarabb besétál a csapdába az ismeretlen – mondta az
orvos.
- Sajnos a genetika csak az utóbbi években fejlődött
arra a szintre, hogy a bűnüldözésben az archivált DNS
adatállományt fel lehessen használni az elkövetők
kiszűrésére, azonosítására, meglehetősen kevés a
rendelkezésünkre álló adat, így jelen esetben sincs pozitív
találat – sóhajtotta Vincenzo.

82
 - Hát akkor dologra fel, csípjük nyakon mielőbb ezt a
szadista kéjgyilkost – állt föl az asztal mellől Pietro. –
Mindenkitől teljes mellbedobást várok el, kérlek
benneteket, a legkisebb észrevételeteket is osszátok meg
velem.

Agnese a szék támlájára könyökölve figyelte a

nyomozókat. Szája sarkát rágcsálta elgondolkozva, néhány
percbe beletelt, míg rászánta magát, hogy a férfi mellé
lépjen.
- Mindabból, amit elmondtatok, én azt a
következtetést vonom le, hogy egy borderlain
személyiséggel állunk szembe, aki a szexusában
bizonytalan, a kényszeres cselekvések rabja, állapota pedig
fokozatosan romlik. Ez az ember egy erotikus-dramatikus
emocionális személyiségzavarban szenved, ezt a tünet
együttest vetíti ki a cselekményében – mondta Pietrora
nézve. - Tudom, hogy nem vagy elragadtatva a gondolattól,
hogy ide jöttem, de békélj meg a ténnyel, hogy szükséged
van rám. Azzal, hogy hárítasz, mindinkább nyilvánvalóvá
válik a sebzett érzelmi életed.
- Nem éppen most vártalak, de ha már itt vagy, örülök
neked – sóhajtott mélyet a férfi. - Tényleg, mit gondolsz a
gyilkosságról? – kérdezte.
- Úgy általánosságban kérdezed, vagy konkrétan a
mostani ügyről beszéljek? – kacsintott rá a nő.
- Legalább ne bosszantsál, hát persze, hogy ez az eset
érdekel, pontosabban az, hogy oszd meg velem a
gondolataidat. Alig mondtál két mondatot, máris az a fura
érzetem támadt, hogy többet tudsz a tettesről, mint amit
mi együttesen. Isten bizony, kisebbségi érzésben

83
szenvedek, amióta felbukkantál. De komolyan!
Ténylegesen leiskoláztál a beosztottaim előtt, oda a nem
létező tekintélyem!
- Rendben van, megkövetlek, te vagy a nagyobb is, az
erősebb is, és persze az okosabb is! – nevette el magát a
lány. - De kérlek, miután így körbe udvaroltalak, menjünk
el a Santa Maria Della Vittoria templomba, közben
mesélek neked – felelte Agnese.
A nyomozó döbbenten meredt a lányra, ő is elnevette
magát, végigsimította a tüskés, szőke fürtöket, majd
magához ölelte a karcsú alakot.
- Csak nem a bűneidet akarod meggyónni? Hiszen alig
néhány órája érkeztél, nem vétkezhettél olyan nagyon
súlyosat, hogy máris papot keressünk. Habár olyan
vehemensen érveltél, hogy azt tényleg nem ártana egy
tiszteletessel megbeszélned valami gyónás keretében.
- Pietro, kérlek, menjünk. Szeretnék valamit mutatni
neked.

A kocsiban a lány nem szólt semmit, halkan

dúdolgatott. Boldogan engedte át magát az érzelmeinek,
éveket pörgött vissza vele az idő kereke, ismét az a
szerelmes kis fruska volt, aki hagyta magát elvarázsoltatni
ezzel a morcos alakkal, akit a mai napig reménytelenül
imád. A via Barberini sarkán halkan felsikoltott.
- Csak egy másodpercre állj meg, hadd nézzem meg a
Fontana del Tritont! Ó, de gyönyörű! - csodálta Bernini
izomkolosszusát, a tengeristent, aki magasba lövelli a vizet.
Tritont, amint térdel egy kagylón, fejtetőn álló delfinek
emelik a magasba, miközben tengeri csigán keresztül fújja
a vizet szerteszét.
- Ha lezárjuk ezt az ügyet, szeretném végigbarangolni
Rómát, egy idegen szemével látni, úgy, mint aki életében

84
először jár itt. Rácsodálkozni minden szépségre,
felszabadultan, gondtalanul – sóhajtotta, miközben
visszahuppant az autóba.
A Via Barberini sarkán, a Santa Susanna templom
mellett állt meg Pietro. Kisegítette az autóból a lányt, és
mint akinek a keze véletlenül maradt a vállán,
rákanyarodott a via XX Settembre-re néhány métert
kellett csupán sétálni, hogy a keresett templom
bejáratához érjenek.

A Santa Maria della Vittoria gyertyafényben úszik a

nap minden percében, a hívek, és a turisták gondoskodnak
róla, hogy a pislákoló lángocskák soha ne aludjanak ki.
Káprázat és pompa vakítja el az ide látogatókat.
A Cornaro – kápolna egészen aprócska, a hatalmas,
barokk templombelső terében szinte elveszik, alig
észrevehető, közel kell merészkedni, hogy a néző el tudja
hessegetni a gondolatot, hogy nem egy színpadképet lát.
A márványszobor felülről kap valami rejtett
megvilágítást, mintha az égből áradna a dicsfény,
gomolygó felhőkre hanyatló, csodaszép arcú női alak fölé
göndör fürtű angyal hajlik, bájosan mosolyogva tartja
kezében az éppen kihúzott dárdát, mozdulata azt jelzi,
hogy ismét az elalélt testbe fogja döfni.
Avilai Teréz, hiszen Bernini róla alkotta meg a
szoborcsoportot, szenvedélyes extázisban vonaglik,
szemhéja lecsukva, ajkai kéjesen szétnyílva, az orgazmus
pillanatát éli meg hol fájdalom, és kín, hol meg a
szenvedély gyönyöre között lebegve.
Az angyal, aki az Isteni szeretet nyílvesszejével hasít a
nő szívébe, lobogó köntösben, mosolyogva, mégis

85
kegyetlenül tekint alá, a nézőtől függ, éppen milyen
megvilágításból szemléli a márványt, a fény játszik az
arcokon.
A szent dúsan redőzött ruhája finoman omlik alá, bal
lába lelóg a felhő széléről, kezével támaszkodik, hogy
megtartsa magát, szinte felkínálja testét, hogy ismét
átjárja a fájdalom és az Isten iránt érzett szerelem.

Pietro lábai földbe gyökereztek a márványszobor

előtt. Imádta szülővárosát, azért is jött vissza az egyetem
elvégzése után ide, hiába marasztalták Amerikában, a
szíve hazahúzta. Bernini művészete mindig is letaglózta,
ismerte minden alkotását, most mégis döbbenten meredt a
ragyogó műre.
- Szent Teréz extázisa! – nézett rá Agnese. – Ezt
szerettem volna neked megmutatni. Ugye, nemcsak nekem
ismerős a történet? – suttogta. - Figyeld meg az apáca
arcát! A tüzes nyílvessző az orgazmus pillanatában éri a
testét, szinte vonaglik a gyönyörtől. Az angyal keze
lendületben van, hogy ismét beledöfje a kéjesen élvező
testbe a tüzes nyilat.
- Orgazmus? Templomban vagyunk, édesem, ez
szentségtörés, amit mondasz! – felelte a férfi.
- Nem egészen! Az apáca emlékirataiban ehhez
hasonlatos kinyilatkozásokat tett, nézőpont, minek nevezed
a buja érzelmeket.
- Gyere, menjünk, dolgunk van – rándította meg
Pietro váratlanul a kezét. - Siessünk. Szóval Bernini. És
Szent Teréz. A tettesnek valami köze van a szobrokhoz,
ehhez a kompozícióhoz mindenképpen. Nem értem, miért
nem jöttem rá eddig, majd kiszúrta a szememet, olyan
kézenfekvő volt. Agnese, mit tudsz a szobrászt megihlető

86
apácáról? Hátha az alaptörténet a megoldás kulcsa.
Elmeséled?
- Nem túl sok, amire emlékszem, de utána fogok nézni.
Az biztos, hogy Spanyolországban, Avilában született, és
kolostorba vonult fiatalon. Később ő alapította a Sarutlan
Karmel rendet.
- Mi az a Karmel? Ne haragudj, nem vagyok túl
művelt az egyháztudományokban.
- A Karmel egy hegy. Az Énekek éneke 7. fejezetében
a 6. vers ír róla:” Tested fölött a fej olyan, mint a Karmel,
fejeden a haj, mint a bíbor, királyi fürtökkel ékesítve”. A
Szentírás ezt a helyet a női szépséggel hasonlítja össze,
amúgy Izrael északnyugati részén található, Haifa fölött.
Maga a név héber eredetű, „kerem” és El szavakból
tevődik össze, azt jelenti, hogy Isten szőlőskertje, erre a
tájra lehet eredeztetni a tejjel-mézzel folyó Kánaánt. Azt
tudod, hogy miért Kánaán? – kérdezte.
- Nem, sajnos ezt sem tudom, de te úgyis mindjárt
elmondod nekem, nem igaz?
Az ókorban Izraelnek ezen, az északnyugati részén
voltak olyan fák, amelyeknek kérgét, ha megvágták,
gyantamézet lehetett nyerni, ami ínségesebb években
táplálékul szolgált az embereknek.
- Miket nem tudsz te! Tényleg elhiszem, hogy
megrajzolod egy ismeretlen ember jellemrajzát, sőt még a
külsejét is.
- Zavarba hozol, ne tedd ezt velem! Te meg másról
tudsz sok mindent, amit én nem. Meséljem tovább? Szóval
ezen a bibliai tájon található Illés barlangja, a próféta
ugyanis itt védte a hitet, a remeték őt követve vonultak a
hegy belsejébe, itt alapították meg a rendet is. A Karmel-
rendet. Ezt az eszmét vitte tovább Szent Teréz.
- Róla mit tudsz? Az apácáról?

87
 - Keveset. Általánosságokat. Azt, hogy nemesi
családból származott, fiatal korában még hezitált a világi
örömök és a kolostor között, aztán az utóbbit választotta.
Egyre inkább a hit töltötte be az életét, később Istent a
vőlegényének tekintette, így is beszélt hozzá. Az a bizonyos
jelenet sok vitát kelt az emberek körében.
- Milyen vitát? – akadékoskodott Pietro, miközben
egyre szorosabban ölelte a lányt.
- Nem értették, ma sem értik, hogy mi az a
transzverberáció, sokan kételkedtek, mások meg
szenzációt láttak benne. Szent Teréz azt mondta, hogy
megjelent önkívületi állapotában egy mosolygó, aprócska
arkangyal, és tüzes nyilat lövellt a szívébe. Mindez akkora
gyönyörrel töltötte el, hogy minduntalan át akarta élni.
Nem a telefonod csörög?
- De igen, halló, igen itt vagyok. Szervusz, Carlo,
parancsolj velem. Valóban? Ez nagyon jó hír, fölcsigáztál,
remélem, ezzel előbbre fogunk jutni, fél óra múlva nálad
leszek, igyekezzetek akkor – mondta.
- Jó hír? – kérdezte a lány.
- Nem is tudom. Doki szerint mindkét holttest
ruhájában találtak festéknyomokat, és ismeretlen elemi
részecskéket.
- Pietro, én szeretném végigjárni a helyszíneket, friss
szemmel biztosan találok valamit, ami elkerülte a
figyelmeteket. Ha meg nem, akkor is tudok arra
következtetni, hogy miért éppen ide rakta ki a lányokat a
tettes. Szeretném a pszichometriát is megrajzolni, ehhez
pedig szükségem van arra, hogy az áldozatok
megtalálásának helyén szétnézzek.
- Jó, akkor menjünk, bár minden négyzetcentimétert
nagyító alá vettünk, addig is veled lehetek, amíg
szemlélődsz.

88
 - Ne kezdd újra! – nézett a férfire szelíden – Nem jött
össze eddig sem a dolog, a mi egyéniségünk olyan nagyon
eltérő, hogy egy hét után egymást öljük, te is tudod. A
kapitányságon, kis híján keresztbe nyeltél le, olyan
ellenséges voltál, mintha … - Nem fejezte be a mondatot,
néhány másodperc múlva folytatta csak - Maradjunk
barátok inkább, már annyiszor megállapodtunk ebben.
Ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Különben is, jól
megvoltál nélkülem, nem hiányoztam, nem hívtál, nem
kerestél, akkor nem értem, mi ez a hirtelen fellángolás –
felelte.
- Hová menjünk először? – terelte el a szót a fiú.
- Hol is találtátok a holttesteket?
- Az elsőt a Forum Romanum Vesta szüzek
udvaránál, a bokrok alatt, a másikat a Borghese parkban –
válaszolta.
- Nos, akkor feltételezhetjük azt, hogy az áldozatok
turisták voltak, azok meg ugyebár nem egyedül kószálnak
a nevezetességek között.
- De aki nincs egyedül, és eltűnik, azt a társai előbb,
vagy utóbb, mindenképpen keresik. Erre én is gondoltam
már, sajnos el kellett vetnem ezt a verziót, mert nem
érkezett a lányok eltűnéséről bejelentés – sóhajtotta a férfi.
- Ki érkezhet magányosan Rómába? Olyan
személyekre gondoljunk, akik annak ellenére, hogy
egyedül vannak, a műemlékeket végig járják. Ki jöhet
szóba? – gondolkodott hangosan a nő.
- Agnese! Az nem lehet, hogy a környezetnek, legyen
az akár munkahely, szomszéd, vagy bárki más, nem tűnik
föl, hogy hiányzik valaki. Rossz nyomon járunk, lehetetlen,
hogy az eltűnés titokban maradt volna.
- És arra nem gondoltál, hogy másik városból
ruccantak ide, keresik is őket, csak nem nálatok? – felelte.

89
 - Bővebben? Kifejtenéd ezt, hogy érted? – lett egyre
mérgesebb a férfi hangja.
- Úgy, hogy élhet az illető, mondjuk Triestben,
leugrott egy hétvégére, és nem érkezett haza. A
hozzátartozók keresik a családtagot, a helyi rendőrségen
regisztrálták is a bejelentést, de az is lehet, hogy a
szülőknek fogalmuk sincsen arról, hogy a lányuk hová
ment el, mert egy kiruccanásnak szánta csupán.
- Kedvesem, nézzél szét – válaszolta a nyomozó – nem
látsz magányosan bóklászó városnézőt, ide nem szokás
egyedül érkezni.
- Én is egyedül vagyok – mondta Agnese -, és ha
eltűnnék, beletelne akár egy hónap is, hogy keresnének.
- Viccelsz? – horkant föl a férfi.
- Pietro, tételezzük föl, hogy nincs tudomásod arról,
hogy ide jöttem, mert még nem értesítettelek, szerinted,
mikor kezdene el hiányolni bárki is? Mennyi időnek
kellene eltelnie, hogy feltűnjön valakinek, a hiányom?
Percekig csend volt, halkan, szomorúan hangzott a
válasz.
- Igazad van, országos körözést adunk ki, bekérem
minden eltűnési eset adatát, jól mondtad, hogy amit meg
tud vitatni egymással két ember, abból a kivezető út is
látszódni kezd. Amúgy hol szálltál meg?
- Még sehol, először veled akartam találkozni, nem
volt időm hotelt keresni, csúcsidőszak van, nem lesz
egyszerű olcsóbb szobát találni.
- Nem akarok tolakodó lenni, én önmagamat
kergetem a lakásomban, mit gondolsz, nem lenne jó helyed
az egyik szobámban? A többi helyiségen megosztoznánk.
- Nem túl jó ötlet, maradjunk abban, hogy ma
éjszakára elfogadom az ajánlatodat, mert már nemsokára

90
lemegy a nap, holnap meg majd keresek egy kis szállodát.
Természetesen, és csakis kizárólagosan baráti alapon.

Pietro lakása a Trastevere egy hangulatos kis

utcácskájában volt. Régi, ódon, festői házak, szűk
sikátorok között haladva jutottak el a kissé málló vakolatú
épülethez. Agnese otthon érezte magát azonnal, a
magasban kifeszített köteleken ruhák lengtek a langymeleg
esti szellőben, öreg nénike húzta éppen befelé a zsineget,
hogy a száraz holmikat beszedje.
A férfi intett az anyókának, az visszaköszönt, Agnese
is fölemelte a kezét, úgy érezte, haza érkezett, elégedett,
boldog sóhajjal lépett be az ajtón.
- Hát akkor érezd magadat jól! – nyitotta ki az egyik
szoba ajtaját a férfi. A szekrénybe nyugodtan
bepakolhatod a ruháidat, azonnal hozok tiszta ágyneműt
és törülközőt is, addig foglalj helyet.
A lány alaposan körbe nézett, nagyokat szippantott az
ismerős illatból, a múlt ismét hatalmába kerítette. Ezerszer
elmondogatta a tükörképének, hogy el kell felejtenie ezt a
férfit, a kettejük kapcsolatának semmi jövője nincsen,
érzelmei erősebbek voltak minden józan belátásnál.
Pietro nem akarta elhagyni Rómát, őt pedig
Milánóhoz kötötte a munkája. Mindketten ragaszkodtak
ahhoz, hogy a másik költözzön, mígnem megunták, a
folytonos civakodást, és a lány nem vette föl a
folyamatosan csengő telefont. Kis idő múlva a férfi már
nem próbálkozott.
- Ha van negyedóra türelmed, összeütök egy kis
Spaghetti alla Carbonarat, mi a véleményed róla? –
simogatta meg a férfi a nőt.

91
 - Hát, nem bánom, addig lefürödnék, ha nincs ellene
kifogásod – válaszolta a lány.
A fiatalember nagyot sóhajtott, sűrű, sötét haját
hátrasimította, szalonnát, tojást és spagettit készített a
munkaasztalra, a reszelt sajtot kis tálkába tette, a lobogó
vízben kifőzte a pastát, amikor Agnese frissen, harmatosan
mellé lépett, a tányérokon már ott gőzölgött az étel.
- Mit gondolsz? - nézett váratlanul a férfira – lesz még
áldozat? Aztán elmondom én is a véleményemet.
- Sajnos attól tartok, hogy nem ez az utolsó gyilkosság
ebben a szériában!
- Szériában? Ezt hogy érted?
- A tettes úgy működik, mintha muszáj lenne
elkövetnie a cselekményt, ne haragudj, rossz kifejezést
használtam. Finom a spagetti? – terelte el a szót.
- Igen, nagyon ízletes, nem is emlékszem, mikor ettem
ennyire finomat. A tészta se nem kemény, se nem szétfőtt,
pont olyan, amilyet szeretek, igazán nem gondoltam rólad,
hogy ennyire házias lettél.
- A szükség, bizony nagy úr. És te? Hogyan telnek a
napjaid? Gyerek, férj? Mesélj már! Hogy élsz?
- Igen, mint tudod, imádom a gyerekeket, de ahhoz
egy férj is kellene, hogy gólya kopogtasson nálam.
Gyakran szembesülök azzal, hogy az ágyamba
kéredzkedne egy - egy fickó, de csupán néhány éjszakára,
hiszen otthon feleség várja. Hát erre nem vagyok kapható,
nős embernek a családjánál van a helye, így egyedül élek.
És te?
- Mint látod, itt sem lakik feleség, és gyereksírást sem
hallasz, legföljebb valamelyik szomszédos lakásból, ha
véletlenül átszűrődik a hang. Ugyan, ki akarná a
rigolyáimat elviselni, és csak várni, várni, míg este
hazaérkezek. Te sem vállaltad, más meg valahogyan nem

92
talált rám, így egyedül élek, magányosan, mint a kivert
kutyák.
- Na, azért olyan nagyon ne szánjalak már, ugyan, kié
az a finom testápoló és sampon a fürdőszobádban?
- A mamáé. Elég gyakran ide utazik, mert szerinte a
koszból ki kell időnként vakarnia, pedig csak unatkozik
szegénykém egyedül. Akkor aztán hallgathatom, hogy a
barátnői közül kinek, hány unokája van már, csak az ő fia
él ilyen ágról szakadtan, szóval ne kombinálj, az ő holmiját
találod a szekrényben is, meg az ágynemű tartóban is.
- Jól van, na, csak évődöm veled!
- Kérsz még egy pohárka amarot?
- Nem - felelte a lány -, tudod, a vállamba szokott
szállni azonnal, már most is zsiborog a nyakam.
Pietro a lány mögé lépett, lágy mozdulatokkal
masszírozgatni kezdte a csuklyás izmot, lassan haladva a
nyakszirt felé.
Agnese váratlanul megfogta a férfi kezét, néhány
pillanatig a kulcscsontján hagyta egymáson pihenni a két
csuklót, majd lassan fölállt, és szembe fordult a férfival.
Hosszan nézett a zöldesszürke szemekbe, lágyan végig
simította a rakoncátlan sötét fürtöket, amik minduntalan a
férfi homlokába hullottak, karjai öntudatlanuk
kulcsolódva ölelték át a férfit.

Róma, július 19. csütörtök

- Bobby, ezért kár volt Rómába jönnünk, veszekedni
otthon is tudtunk volna, megmondtam, hogy nincs értelme

93
folytatnunk a kapcsolatot, te mész jobbra, én meg balra,
felejtsük el egymást – szipogta a nő
A férfi mérgesen ült az ágy szélén, majd dühösen
vetette magát vissza a párnára, fülére húzva a takarót,
abban reménykedett, ha nem hallja a szavakat, akkor azok
értelmüket vesztik.
- Elegem van már belőled! – kiabálta egyre
hangosabban a nő.
A másik megunta az értelmetlen civakodást, békítően
ugrott ki a szoba közepére.
- Liz, kérlek! Most mit követtem el? Csörgött a
telefonom, és én fölvettem, hidd el, már nincsen közöm
Judyhoz, arra kért, fizessem ki az autó biztosítását, mert
őt zaklatják miatta. Hallottad, mit feleltem, itt álltál
mellettem.
- Igen, hallottam. Hogy keresel egy internetes kávézót,
és azonnal átutalod a pénzt. Ha én nem tartozok valakihez,
ha a feleségem, meg a gyerekeim fontosak a számomra,
akkor nem fizetgetem a szeretőm kocsijának a költségeit.
Nekem ne dumálj, hogy szakítottatok, azt is tudja, hogy itt
vagyunk, és feljogosítottad arra is, hogy háborgathat
bármikor!
- Édesem, hidd el, nincs igazad! Hazamegyünk,
minden szálat elvarrok közte és köztem, soha többet nem
fordulhat elő, hogy belepiszkíthasson bárki az életünkbe! –
bizonygatta a férfi.
- Megígérted nekem, hogy szakítasz a múltaddal, de
ezek csak puszta szavak részedről, folyamatosan alázol
porig a lehetetlen nőügyeiddel! Mondd, Bob, tisztában
vagy azzal, hogyan éli meg egy feleség, amikor a férje
enyelegve beszél a telefonban a szerelmével? Egyáltalán! A
te lelkivilágod olyan, de olyan sivár, hogy esélyem sincs
megértetni veled, hogy a házasság egy olyan szövetség két

94
ember között, ahol harmadik félnek nincs keresnivalója!
Mi pedig hárman vagyunk az ágyban, te, és a nőd! Nehogy
már ezt meg kelljen értenem! Ennyire nem tarthatsz
ostoba libának! – dobálta az asszony a bőröndből az ágyra
a fehérneműjét.
- Drágám! Adj esélyt nekem, hogy bebizonyíthassam,
számomra csak a családom létezik. Jó, igazad van,
megértelek, meg fogom változtatni a telefonszámomat, és
kerülöm még a lehetőségét is, hogy összefussak a
múltammal. Ígérem!
- Én csak arra kellettem neked, hogy legyen kihez
hazajönnöd, ha meguntad a szeretőd körüli lebzselést,
vagy megsajnáltad a fiainkat, eleged lett a könyörgésükből,
és a sírásukból! – csuklott el az asszony hangja.
Liz összeszorított szájjal hallgatott, szemébe toluló
könnyeit törülgette.
- Gyere, kicsikém, megreggelizünk – ölelte át vállát a
férfi. – Azt mondtuk, hogy ma a Piazza Navona és a
Pantheon lesz az úti cél, délután meg a San Giovanni in
Laterano és a Santa Maria Maggiore templomok
következnek. Vegyél egy mély lélegzetet, azt mondtad,
megbocsátottál, én meg úgy fogok élni, hogy soha többet ne
legyen arra alkalom, hogy ilyen helyzetbe kerülj. Ígérem.

Az étteremben az asszony még néhány könnycseppet

letörült az arcáról, aztán a percek teltével szomorúsága is
múlni kezdett. Jó étvággyal szürcsölgette a capuccinót, és
nagyokat harapott az üreges zsömléből, a rosettából.
Imádta ezt a jellegzetesen olasz péksüteményt, amelynek
ropogós héja volt csupán, belseje sülés közben felfúvódott,
és a külső burok része lett.
- Kéred még az enyémnek is a felét? – kérdezte a férje.

95
 - Nem, elég volt, köszönöm szépen – felelte a nő. –
Akár indulhatunk is.
- Akkor mehetünk, arrivederci! A piú tardi! – köszönt
el a pincérektől jó hangosan, fitogtatva olasz nyelvtudását.

A Piazza Navona hosszan elnyúló tér a város szívében.

Mindkét oldalon éttermek és templomok szegélyezik,
közepén szökőkutak látványa bilincseli le a látogatókat. A
középső a Fontana dei Fiumi, a folyók kútja. A hatalmas
római obeliszk lábánál a szobrok a négy nagy folyót,
amelyek egyetlen, közös, meredek sziklazátonyból
ömlenek, a Gangeszt, a Nílust, a Dunát, és a Rio de la
Platat jelképezik.
A rómaiak szerint Nílus istenszobrának alakja
tiltakozó mozdulatával demonstrálja, hogy nem szeretné
látni Borromini alkotását, a Sant’ Agnese in Agone
bazilikát, Amerika folyamistene pedig arra készül, hogy
karjába kapja a templomot, ha az esetleg össze akarna
omlani.
- De gyönyörű! – sóhajtotta az asszony.
- Bernini Rómája! – válaszolta a férfi -, tényleg, a
maga nemében egyedülálló.
A téren festőművészek mutatják meg képeiket,
reménykedve abban, hogy felbukkan egy jó nevű gyűjtő,
vagy egy mecénás, aki révén a művész híressé válik.
- Liz, nézd meg ezt a színösszeállítást a balerinán! –
mutatott egy festményre Bob. – Egészen elképesztően
fenomenális! Megvehetem neked? Megengeded?
- Te ezt nem nekem, hanem önmagadnak szeretnéd,
ha szükségét érzed, hát rajta, vásárold meg, nekem nem
tetszik – felelte a nő, és átment a tér másik felére, ahol
éttermek sorjáztak egymás mellett.

96
 A nyitott teraszok telve voltak vendéggel, a frissen
elkészített ételek illata bejárta az ízlelőbimbókat, étvágyat
gerjesztett.
A tulajdonosok az árnyékoló ernyők külső része alá, a
sétálók közvetlen közelébe salátával, gyümölccsel, és
jéghidegen párálló italokkal teli tálcákat helyeztek.
Az asszony leült az egyik pad szélére, mellette fiatal
operaénekes párocska készülődött a produkcióra. Férje
csendesen telepedett le mellé, karjával átölelte a nő vállát,
és élvezte a perc varázsát.
Néhány méternyire tőlük szemtelen galamb tipegett a
pincér nyomában, kivárta azt a pillanatot, míg senki nem
figyel rá, villámgyorsan a tálca szélére szállt, és csipegetni
kezdte a káposztasalátát.
- Nézd, szívem, besegít a gerle a forgalomba, de
aranyos!
Gyorsan előkapta a fényképezőgépet, és kattogtatni
kezdett. A sürgölődő felszolgáló követte a jókat derülő
fotós tekintetét, kirántotta övéből a kendőjét, és hangos
szitkozódás, terebélyes karkörzések kíséretében hessegette
el a hívatlan kóstolót.
Elkapta a megdézsmált tálat, vitte máris befelé,
mutogatva mindenkinek a szárnyas miatt hiányossá vált
finomságokat.

Az énekesek bekapcsolták a magnetofont, arról szólt a

kísérő zene, és a szoprán betöltötte a teret. Liz lehunyt
szemmel élvezte a dalt, még a fejét is mozgatta a muzsika
hangjára, boldogság öntötte el a lelkét.
- Egy kicsit szeretnék még itt pihenni, olyan szép! –
nézett párjára.
- Természetesen, maradjunk. – mondta a férfi. – Lizzi,
mit gondolsz, amíg nézelődsz itt, és élvezed az előadást,

97
nem szaladhatnék el keresni egy netes kávézót, tudod,
amiről szó volt az imént, azt az ügyet lezárni végre.
Elutalom a biztosítási díjat, és kész, fájront, befejeződött,
nincs tovább. Megengeded? És előre is elnézést kérek,
amiért magadra hagylak néhány percre – csókolt kezet
feleségének, igazi úri ember módjára.
- Na, jó, menjél! – engedett az asszony. – De tényleg,
ez legyen az utolsó kötelék, mert nagyon besokalltam már,
különben sem én akartam minden újra kezdeni, hanem te.
Hát ehhez tartsd akkor magadat.
- Itt várj rám, jó? Aztán beülünk mi is egy kávéra,
vagy eszünk néhány falatot, míg visszajövök, döntsd el, mit
szeretnél, oké? – nyomott csókot a nő szájára.
Liz még látta, amint az éttermek melletti kis közben
eltűnik a férfi alakja.
Az énekesek magnója váratlanul sercent néhányat,
dörmögött, majd a kísérő zene elhallgatott.
- Lemerült az elem – mérgelődött az előadó,
összepakolászták a kellékeiket, és elsétáltak.

Liz kicsit még üldögélt, aztán elunta magát, és elindult

nézelődni. A képek bosszantották, elvették a kilátást a
látogatók elől, egy kaptafára készültek. Azonnal el is
szégyellte magát, eszébe jutott, hogy a nagy festők is itt
kezdték, még Caravaggiót is ily módon fedezték föl,
kiengesztelésként rámosolygott a legközelebbi művészre, és
elindult a tér túloldala felé.
A Fontana del Nettuno előtt hosszan állt, csodálta
Neptun isten hatalmas alakját, és elmerengve ült le a vizet
szegélyező betonkávára. A fülledt kánikulai hőségben jól
esett a vállára csapódó hideg permet, meg is borzongott
tőle.

98
 Amint pihent a szökőkút árnyékában szemei
álmodozva kószáltak, tekintete váratlanul megakadt egy
fehér pickupon. A teret elhagyó keresztutca sarkán állt a
kocsi, félig eltakarva egy kis bódét, ami jellegzetes
külsejével ingereket indított el az asszonyban.
Fölállt, kotorászott a táskájában, markában az egy
eurós fémpénzzel a bódé felé indult. Fölnézett az ajtóra,
hogy biztosan jól lát e, bólintott, a TOI felirat mellett az
elmosódott betűk még olvashatóak voltak LET
folytatódtak a betűk.
Liz a nyílásba dugta az aprót, nagyot rántott a
fogantyún, és belépett. Az aprócska fülke tiszta és
kulturált volt, kellemes illat áradt a kagylóból. Utolsó
gondolata a hála volt, amiért valakinek gondja van arra,
hogy az itt nézelődők ilyen körülmények között el tudják
végezni halaszthatatlan dolgukat.

Agnese sokáig hunyorgott, a tolakodó fénysugarak

ébredésre késztették. Bal karjával megtapogatta a mellette
lévő fekhelyet, üresnek találta, ijedten ült föl az ágyban.
- Jó reggelt, álomszuszék, hasadra süt a nap! - ölelte
magához a férfi. – Istenem, de hiányoztál! Nem volt olyan
nap, hogy ne azzal keltem volna föl, hogy ott állsz majd
váratlanul előttem, és soha többet nem válunk el
egymástól.
- Na, most már elég volt, futás öltözködni, vár
bennünket a munka, tudod, el kell kapnunk a gyilkost –
tért ki a férfi elől a lány.

99
 - Asztalon vár a finom reggeli, igyekezzél akkor! –
sóhajtotta Pietro –, frissen sült crostata di ricotta és hozzá
Caffelatte megfelel?
- Na, azt azért áruld el, légy szíves, honnan szerezted a
még meleg finomságot? – kíváncsiskodott a nő.
- Na, jó, nem fényezem magamat, a szomszéd néninek
ezt, azt megjavítgatok, tudod, öregecske már, nehezen
kezeli a modern masinákat, ő meg minden hajnalban
letotyog a közeli kis boltba, és hozza nekem a frissen sütött
túrós, meg egyéb süteményeket. Megneszelte, hogy itt
vagy, ezért két személyre vásárolt ma, nem győzöm eleget
köszöngetni a figyelmességét.
- Ma bemegyek az egyetemre, tudom, hogy nyár van,
lélek sem található ott ilyenkor, de hátha a portásoktól,
meg a könyvtárosoktól megtudok valamit sikertelen, meg
nem értett szobrászcsemetékről – mondta a lány.
- Nekem eszembe jutott a vallási fanatizmus is, a
szerzetesrendek között is szaglászni kellene. Egyik
nyomozót oda fogom küldeni, hátha jelentkezett náluk
gyanús fickó, ők azonnal kiszúrják az ilyesmit, hiszen
annyira eltér a tiszta gondolkodásmódjuktól a magából
kifordult szörnyeteg!
- Ne hidd! Az a borzasztó, hogy ezek a pszichopaták
képesek egészen úgy viselkedni, mint a normális emberek,
ha szembe találkoznál velük, eszedbe sem jutna, hogy
gyilkossal beszélgetsz. Konzekvensen gondolkodnak,
hosszan kellene figyelned ahhoz, hogy a valódi énjét
fölfedezd.
- Szerinted a mi tettesünk mitől vált gyilkossá? –
kérdezte a lépcsőn lefelé menet a nyomozó. - Hiszen
minden kisgyermek ártatlannak születik, nem
sorozatgyilkosnak.

100
 - Ez így van, a miliő, ami körbeveszi születése
pillanatától, az a meghatározó. Véleményem szerint durva,
agresszív apa, és a vallási fanatizmusba menekülő anya
lehetett az, ami kiváltotta belőle az elmebajt.
- Úgy érted, hogy skizofrén az illető?
- Azt nem tudom, hogy hasadt tudatú személyiséggel
van-e dolgunk, de az biztos, hogy pszichopata, akinek az
állapota minden nappal csak rosszabbodik.
- Nehogy már betegségre hivatkozva fölmentsünk egy
szörnyeteget! – horkant föl Pietro.
- Félreértesz! Én csak azt mondom, ha eddig ölt már,
és meg vagyok arról győződve, hogy nem ez az első ügye,
hosszabb idő telt el, míg újra kényszert érzett a
gyilkolásra. Most pedig már ketten fekszenek Carlo
bonctermében, félő, hogy egyre jobban szétesik a
személyisége, és naponta akár többször is késztetés fogja el
tette megismétlésére.
- Le tudnád írni nekem, milyennek képzeled el a
fickót? – kérdezte a férfi.
- Szerintem harminc körüli, cingár, nyápic alak, aki
az emberek szemébe nem nagyon néz, arrébb húzódik,
nehogy útjába legyen a körülötte lévőknek,
kisebbrendűnek érzi magát, az is biztos, hogy vagy a
művészetekben, vagy a vallástörténetben járatos,
mindenképpen erre utal az elkövetés módja.
- Mit gondolsz, egyszerűen csak betegség miatt torzult
személyiséggel, hasadt tudatú egyénnel, vagy kéjgyilkossal
van dolgunk?
- Pietro, túl sokat vársz tőlem. Az biztos, hogy
mindhárom jellemzés ráillik, hiszen erekciója kell, hogy
legyen az elkövetés pillanatában, és az is igaz, hogy
mindezt csak nagyon beteg lelkületű ember követheti el.

101
 - Akár diagnosztizálhatták, és kezelhették is a
betegségét, vagy mindez mostanság alakult ki, mi a
véleményed?
- Szinte kizárt, hogy szakembert fölkeresett volna
akár ő, akár a családja. Az persze lehetséges, hogy
évtizedekig lappangott a betegsége, és féken tudta tartani
az ösztöneit, valaminek a következtében váratlanul már
nem lett ura önmagának.
- Édesem – ölelte át a lány derekát a férfi -, te olyan
okos vagy! A környezete elől is rejtőzködik a fickó, vagy
tudhatnak a cselekményekről?
- Na, nem kell mindenkinek a tudomására hozni, hogy
veled aludtam! – bontakozott ki a lány az ölelésből. –
Lehetségesnek tartom, hogy a hozzátartozó, akivel él, vagy
akivel kapcsolatot tart, maga is terhelt, így nem
gondolnám, hogy feltűnő lenne a viselkedése. Amúgy, ezek
az emberek remek színészek, olyan szinten képesek álcázni
magukat, hogy első látásra elsétálnál mellette, eszedbe sem
jutna, hogy ő az elkövető.
- Átlagosnak tűnne?
- Igen. – felelte a nő. – Jelentéktelennek, akire ha rá is
nézel, a következő pillanatban már nem emlékszel az
arcára.
- Ezt kompenzálja a fickó a gyilkolással? – kérdezte a
nyomozó.
- Ez a kifejezés nem fedi éppen a valóságot, de
mindenképpen arra következtethetünk, hogy a nők rendre
visszautasították, sőt, kigúnyolhatták. Akár a sutasága
miatt, akár pedig azért, mert csődöt mondott a kritikus
pillanatban.
- Velem is előfordult már hosszú, és tartalmas életem
során, hogy a merevedésem kívánni valót hagyott maga
után, mégsem lettem közgúny tárgya, kijózanodtam,

102
nagyot nevettünk, és nem lett belőlem sem nőgyűlölő, sem
kéjgyilkos.
- Ez azért ennél bonyolultam. Minden egészséges
lelkületű férfi képes feldolgozni az élete során többször
előforduló ilyen negatív töltetű eseményeket, de a mi
gyilkosunk beteg személyiségű, egyre nagyobb
meggyőződéssel állítom, hogy sokszorosan terhelt
pszichopata, akinek személyisége egyre inkább esik szét.
Úgyhogy minél hamarabb elkapjuk, annál kevesebb
holttest marad mögötte.
- Olyan jó, hogy itt vagy, Agnese, tiszta, és világos
képet vázoltál föl, a kollégáknak is ugyanígy el kell
mondanod mindent, gyere, siessünk – fogta meg a lány
kezét a férfi, és mint kiskamasz, ugrálva szaladt mellette,
arca ragyogott a boldogságtól.

A harmincas évei elején járó férfi kétségbeesett és

ideges volt, ujjaival az asztalon dobolt, ki – be tette
dobozába a cigarettát, nem tudta, rágyújtson e, vagy
inkább fékezze indulatait.
- Jó estét, uram, miben segítsek önnek? – ült mellé kis
idő múlva Pietro.
- Eltűnt a feleségem – válaszolta.
- Elmesélné aprólékosan a mai napot attól a
pillanattól, hogy fölkeltek, de nagyon részletesen, ha
megkérhetem.
- A Navona térre mentünk, én elszaladtam, hogy
átutaljak bizonyos összeget, megegyeztünk, hogy megvár
az étterem előtti padon. Nem voltam távol fél óránál
tovább, maximum egy órát. Amire visszaérkeztem, Liz
nem volt sehol, körbe jártam az összes templomot, amit

103
tervbe vettünk, hogy megnézzük, nyoma veszett. És nincs a
szállodában sem, a mobilja pedig ki van kapcsolva. Ő ilyet
soha nem tenne, még éjszaka is a párna alatt tartja, hogy a
gyerekeink minden pillanatban el tudják érni, az
lehetetlen, hogy a telefonja ne működne.
- Mégis, mire gondol, hol lehet a felesége? – firtatta a
nyomozó.
- Nem tudom, ha tudnám, nem itt ülnék, egyszerűen
nyoma veszett.
A szobába beszivárgott néhány jegyzetfüzetes, civil
ruhás férfi, és egy kedves arcú, tüskésre nyírt hajú szőke
nő is az asztal mellé telepedett.
- Uram, szedje össze magát, és segítsen nekünk.
Szeretnénk az ön szemével látni, mindent, amire
emlékszik, mondja el, akár lényeges, akár nem. Látott e
valami szokatlant, mielőtt elment volna? – kérdezte az
újonnan érkezett nő.
- A festők voltak a téren, meg az éttermek teraszán a
vendégek, egy operaénekes pár, Liz ott üldögélt mögöttük,
élvezte a zenét. Jöttek-mentek a turisták, nem volt semmi,
ami szokatlan lett volna.
- Milyen volt a felesége? – kérdezte Pietro.
A férfi elővette tárcáját, és egy fotót tett a nyomozók
elé. Két kisfiú nevetett teli szájjal a kamerába, tarkójára
feltűzött hajú, mosolygós, barna nő fogta át a vállukat, és
ölelte féltőn magához őket.
- A családom mutatta a képet, a feleségem óvónő, két
gyermekünk van, ők azok.
- Lehetségesnek tartja, hogy a párja fogta magát, és az
ön tudta nélkül elment valakivel?
- Nem, az lehetetlen, Liz barátságos, ugyanakkor
tartózkodó is. Soha nem menne el idegennel.

104
 - Az nem lehet, hogy ismerőssel találkozott, és vele
szervezett valami programot?
- Nem. Ő ilyet soha nem tett volna. Saját jószántából
legalábbis.
- Ezt miként érti? –kérdezte tökmagot rágcsálva
Filippo. - Arra gyanakszik, hogy elrabolták a nejét?
- Igen, ezt gondolom. A föld nem nyelhette el, és
eltűnt, a mobilja meg, mint említettem, ki van kapcsolva.
- Pietro, légy szíves! – dugta be a fejét Lorenzo.
- Na, mire jutottál? – kérdezte a nyomozó.
- Az a helyzet, főnök, hogy senki nem látta az
asszonyt, elnyelte a föld. Nem ment vissza a hotelbe, elérni
sem lehet, bemérni sem tudom, hogy merre van, mert
néma a telefonja, üzemen kívül van helyezve. Nagyon
félek, hogy a következő áldozat nyomát kutatjuk
- Uram! – lépett vissza a szobába a nyomozó – most a
kollégák egyike rögzíti az ön bejelentését, kérdéseket tesz
fel önnek. Amint végeznek, visszaviszik a szállodába, itt a
névjegykártyám, ha bármi, érti? Bármi az eszébe jutna,
vagy jelentkezik a felesége, azonnal hívjon föl. Mi is
keressük önt, ha kiderítettünk valamit, vagy bármilyen
információhoz jutunk.
- Gyertek, kevés időnk van! – mondta társainak. –
Irány a Navona tér, mindenkit alaposan ki kell faggatni, a
pincértől az énekesekig, különös tekintettel a festőkre.
Rendben? Mutassátok meg a fotót, lehetetlen, hogy ne
látta volna valaki a nőt.
- Luigi! – szólt ki az ajtón a felügyelő, gyere be te is,
meg Antonio is. Na, akkor ti most átnézitek az elmúlt öt
évben történt gyilkosságokat, párhuzamot kerestek a
mostani eset, és az eddig felderítetlen bármelyik gyilkosság
között. Kizárhatjátok a közlekedési baleseteket,
mindazokat, ahol nem történt nemi erőszakra utaló

105
kísérlet, összefüggéseket keressetek, hasonlóságot,
elsődleges figyelemmel vizsgáljátok azokat az eseteket,
ahol bejelentették az áldozat eltűnését.
- Főnök, minket miért zársz ki az esetből? Mi is
mennénk a helyszínekre, büntetésben vagyunk? –
fortyogott a vörös hajú férfi.
- Ne lázongj, Luigi, még utóbb a szeplőid lángra
lobbannak! Pontosan azért rátok bízom ezt a bizalmi
munkát, mert a ti szemeteket nem kerüli el semmi,
másrészt van érzéketek a lényegre tapintani. Szóval
számítok rátok, és amit találtok, az rám tartozik, nem
kellene majd nagydobra verni, azonnal hívjatok, ha valami
gyanúsat leltek!

A két középkorú házaspár még fiatal korában

barátkozott össze, a feleségek barátnők voltak, a férfiak
pedig udvarlás közben ismerkedtek meg és lettek
bensőséges bizalmasai egymásnak. Egy évben kötöttek
házasságot, ezüstlakodalmukat ünnepelni érkeztek
Rómába. Régóta vágyódtak már megismerni a várost, ez
volt álmaik netovábbja, közösen állták a benzin költséget,
a campingben olcsó volt a szállás, tömegközlekedéssel
pedig mindenhová el tudtak jutni.
A Piazza del Popolo megtekintését kora délutáni
programnak szánták, elhúzódott a nézelődésük a Santa
Maria del Popolo templomban, elmúlt már öt óra is,
amikor beléptek a Porta del Popolon, és körbe sétálgattak
a díszudvaron. Az obeliszk előtt hosszan álldogáltak.
- Augusztus császár szállíttatta Egyiptomból Rómába
– mondta egyikük. – Ez Flaminius obeliszkje.

106
 - A hátad mögött van a Négy évszak, itt középen pedig
a Neptun a tritionok között szökőkút. Emez meg Roma
Tiberis és Anienis között olvasta az egyik nő a kezében
tartott irományból.
- Fiúk, én szeretnék fölkapaszkodni a dombra is,
jöttök velem? – csintalankodott valamelyik feleség.
- Megyünk utánatok, csak haladjatok – bólintottak.
Még megtöltötték az ivókútból a palackjaikat, nagyot
húztak belőle, és a park távolabbi része felé indultak. A
Pincio domb kelet felől zárja a teret, kanyargós, elég
forgalmas úton kell átkelni, hogy a tetején lévő,
mesterséges építményre fölkapaszkodjon a kíváncsiskodó.
A keskeny erdei ösvény varázslatos hangulatot
árasztott, az oszlopok tartotta betonkilátó korlátjának
támaszkodva csodálták Róma házainak bíbor és arany
színekben pompázó tetejét.
Órákon át gyönyörködtek a tájban, csodálták a
kilátást, minden épületet igyekeztek megtalálni odafentről,
egymásra licitálva találgatták, ki melyik utat, melyik
nevezetességet ismeri föl.
- Későre jár, lassan indulhatnánk – mondta egyikük
fáradtan.
- Nagyon megszomjaztam, alig várom már, hogy
leérjünk – felelte a másikuk.
Egymásba kapaszkodva ereszkedtek lefelé, nagyokat
sikkantgattak, mint a fiatalok, boldogok voltak. Már látták
az országutat, jobbról aprócska szökőkút fröcskölt.
- Megnézem, ivóvíz-e. – szaladt előre a kontyos nő.
Másodpercekkel később velőtrázó sikoltására
fordultak vissza társaik, és indultak a segítségére. A
bokrok takarásában egy lenge öltözékű nő feküdt,
szemmel láthatóan oda dobták, azonnal tudták, nincsen
benne élet.

107
 *

Pietro alatt csikorogtak a kerekek, amint a gázba

taposva vette a kanyarokat. Szirénájának hangja messzire
hallatszott, autók álltak az útjába, kerülgetnie kellett,
szitkozódva szlalomozott, míg végre rákanyarodhatott a
via di Ripettára. Még lendületben volt a jármű, amikor
kiugrott a kocsiból, és úgy vágtatott át az úttesten, hogy a
Pincio domb lábánál térdre esett. Helyszínelő kollégáival
egy időben érkezett, pedig a riasztást sokkal később kapta,
neki csak akkor szóltak, amikor biztossá vált, hogy
gyilkosság áldozatára leltek ismét.
Szíve a torkában verdesett, amikor nekiiramodott,
hogy lendületből fölszaladjon a domboldalon. Elég volt
egyetlen pillantást vetnie a mozdulatlan testre, hogy
följajduljon, mindkét kezével a térdére támaszkodva
zihált, arcán verejtékcseppek indultak a nyaka irányába,
néhány másodperccel később tarkóját markolta.
- Uramatyám, ne hagyj el, ez a harmadik már egy hét
alatt! Hát tényleg sorozatgyilkos garázdálkodik, és nem a
véletlenek űztek szörnyű tréfát velünk! – nyögte.
Megrendülten lépett hátrébb, átengedve a helyszínt a
helyszíni specialistáknak.

Luigi a győztesek mosolyával kopogtatott be a főnöke

ajtaján.
- Zavarok? – kérdezte egyre szélesebb mosollyal az
ábrázatán.

108
 - Nem, dehogyis, gyere csak be, foglalj helyet! Minek
örülsz ennyire? – nézett mérgesen beosztottjára. – Mi
mindannyian fogcsikorgatva tartjuk magunkat, te meg
vigyorogsz, mint pék kutyája a meleg zsömlére. Mi bajod
van?
- Pietro, ne haragudj, csak örültem annak, amit
találtam, illetve ennek nem lehet örülni, igazad van, egy
csomó olyan adat birtokába jutottam, ami esetleg előbbre
visz bennünket. Pontosabban nem is jól mondom, igazad
van, hiszen nem használható nyomokat, hanem olyan
haláleseteket fedeztem föl, ami vélelmezhetően a mi
tettesünk keze nyomát viseli.
- Luigi, az tény, hogy nem szónoknak, és nem is
írónak születtél, most már érthetően is elmondod, mit
találtál?
- Na, nézd, inkább mutatom – tette laptopját az
asztalra főnöke elé a férfi, egyre idegesebb lett, szeplői már
egybefolytak az arcán, haja lángra akart lobbanni, olyan
vörös volt.
- Lássuk! – mondta a felügyelő egyre nagyobb
kíváncsisággal a hangjában.
- Elsőnek ez a három évvel ezelőtti eset tűnt föl,
Ravennában egy mólón találtak rá a fiatal lányra. Félig
pucéron hevert, a kövek között találta meg egy halász, egy
nagyobb sziklának volt neki támasztva. A halottkém
szerint megerőszakolták, majd leszúrták, az elkövetés
eszköze soha nem került elő.
- Oké, de ez még nem jelenti azt, hogy ugyanaz a
tettes, te is tudod, hány nő esik szexuális gyilkosság
áldozatává. Gondolom, nem ez volt, ami föltűnt neked,
ugye?
- A körülményekre figyeltem föl. A nő elvált volt, két
kisgyereket nevelt egyedül, a volt férje jelentette be az

109
eltűnését, ugyanis éppen nála voltak az ikerlányok, amikor
haza vitte őket, az üres lakásban…- nem folytathatta,
főnöke összeráncolt homlokkal, dühösen mordult rá.
- Luigi, tudod, mit? Tőmondatokban, lassan beszélj,
rendben?
- Szóval nem tudta az anyjuknak leadni a kislányokat,
mert az asszony eltűnt.
- Hogyhogy eltűnt?
- Nem volt senki a lakásban. A férj egy ideig várt,
aztán magával vitte az ikreket, és amikor másnap sem
érkezett hír a feleségéről, bejelentette.
- A tettes nem került elő, gondolom.
- Először a férjet gyanúsították, elsősorban a nő szülei
vádaskodtak, hogy meg akarta a gyerekeket kaparintani,
ezért raboltatta el az asszonyt, de ugye neki alibije volt,
hiszen az apróságok éppen nála voltak.
- Tudjuk, hol található az egykori férj?
- Na de főnök! Itt ülnék, ha nem tudnék mindent a
családról? – önérzeteskedett a nyomozó.
- Egyéb? Látom a sunyi képeden, hogy ez nem
minden. Bökd ki végre, mi van még a tarsolyodban?
- Még egy esetet találtam, ez még az előzőnél is
gyanúsabb, mondhatnám különös.
Pietro hátradőlt a széken, állát dörzsölgetve nézett a
zöld szemekbe.
- Mit tesz Isten, az imént említett férj fogta magát, és
megnősült. Amikor kiderült, hogy a család gyarapodni fog,
mert az új asszonyka a férj által hozottak mellé szülni is
fog egyet, a jövendő, immáron háromszoros apuka
örömében kirándulni vitte a családot. Nem messzire,
csupán Riminibe, ha meg már ott voltak, miért is ne
rándulhattak volna el San Marinóba.

110
 - Luigi, én hátba váglak, ha tovább idegesítesz,
bizisten, behúzok egyet! – mordult nagyot a felügyelő.
- Szóval a kislányoknak pisilnie kellett, az apuka
elszaladt velük a bokrok közé, apropó, mondtam, hogy
mindez a városból a várba vezető szerpentinen történt?
- Nem, még nem említetted.
- Jó, akkor már tudod. A papa bevitte az ikreket a fák
mögé, a nő leült egy padra, és várt, várt. Amire visszaértek
a megkönnyebbült gyerekek, meg a férj, hűlt helyét
találták csak az asszonynak. Két nappal később találtak rá
Riminiben, hallod, főnök! Riminiben
- Kitalálom – szólt közbe Pietro. – Megerőszakolták,
leszúrták, és a tengerparton egy nagyobb sziklának
támasztva találtak rá.
- Úgy van. De honnan tudtad? Na, jó, ezt csak úgy
kérdeztem. Még annyit, hogy a halottkém szerint a halálos
döfés a behatolás alatt történt, és nem egyértelmű, hogy a
nemi szervvel történt a szexuális erőszak.
- Szép munka volt! – veregette meg Luigi vállát a
nyomozó, váratlanul jó kedve lett, úgy érezte, az alagút
végén már pislákol a fény, nagy lendülettel állt föl, és
hagyta magára kollégáját.
- Vincenzo, el kell mennünk Ravennába, gyere, sürgős
dolgunk van, menet közben mindent elmondok – szólt
barátjának Pietro.
- Agnese is velünk jön? – kérdezett vissza egy
cseppnyi csodálkozással a hangjában.
- Jobbnak látom, ha ő most itt teszi a dolgát a
többiekkel, az előbb adtam ki mindenkinek az utasítást,
hogy mit ellenőrizzenek, kinek, mi a feladata, mire
hazajövünk, a laboreredmények birtokában okosabbak
leszünk. Remélem.

111
 - Ki vezet? Te, vagy én, - kérdezte Vincenzo
vágyakozással a hangjában.
- Lásd, milyen jó szívem van. Odafelé tied a
Lamborghini, hazafelé majd meglátjuk – felelte
engedékenyen Pietro.
- Giovanni, ha megkérlek rá, értesíted a kollégákat az
érkezésünkről? Luigi elmondja, kit keresünk, mit
szeretnénk tudni, referálj az ottaniaknak mindenről, légy
szíves!

- Hozott Isten benneteket! – veregette meg a vállukat

az elébük siető kolléga. – De régen találkoztunk, van annak
már egy éve is, gyakrabban hívhatnák össze odafönn a
helyi kapitányságok vezetőit. Gyertek be, szusszanjatok
kicsit, és váltsunk néhány szót, mielőtt a szakmai dolgokra
térnénk rá.
- Sok munkátok van? – kérdezte Pietro.
- Akad, mindig előkerül néhány magával nem bíró
erős fiú, közlekedési balesetek is gyakorta előfordulnak,
szóval nem unatkozunk.
- És az élet elleni bűncselekményekkel mi a helyzet? –
kérdezte valódi kíváncsisággal a hangjában Vincenzo.
- Szerencsére gyilkosság azon az eseten kívül, ami
titeket érdekel, nem volt. Nem mondom, hogy
szerelemféltésből nem fordult elő, hogy a felbőszült férj
bikának képzelve magát agyon nem verte élete párját, de
azonnal föl is adta magát.
- Hát mi nem vagyunk ilyen szerencsések – felelték.
- Tulajdonképpen mire vagytok most kíváncsiak?

112
 - Szeretnénk kikérdezni Riccardo Morganti urat a
feleségeiről – felelte Pietro.
- Az egész ügy anyagát előkészítettem, tessék, itt van –
tette a vaskos dossziét római kollégái elé a helyi kapitány. –
Én most magatokra hagylak benneteket, hiszen csak
zavarnék az okvetetlenkedő kérdéseimmel, használjátok az
irodámat nyugodtan. Ha készen vagytok, természetesen
veletek megyek, és kíváncsi lennék minden apró kis
nüánszra, amit ti észrevesztek, mi pedig elsiklottunk
fölötte. Tessék, itt van még kávé, Cola, és egy kis szendvics
is, érezzétek otthon magatokat – csukta rájuk az ajtót.
- Találtál valami érdekeset? – kérdezte Vincenzo.
- Inkább csak tájékozódok, kérdéseim lesznek a
fickóhoz.

A Morganti - villa, ahogyan a szomszédok nevezik,

egy kétszintes ház volt, melynek földszinti része készült
csak el. Az emelet nemrégen épült, a falakat húzták föl, és
a tetőszerkezetet, a nyitott, üveg nélküli ablakokat vastag
fólia védte az időjárás viszontagságaitól, a szél itt - ott kárt
tett benne, alaposan megtépázta már.
Izmos, jól megtermett férfi mosta az autóját a
gépkocsi beálló előtt, érkezésükre ügyet sem vetett.
- Jó munkát! Pietro Zuccari vagyok, ő itt a kollégám,
Vincenzo Lazarro, a római rendőrségtől jöttünk,
szeretnénk néhány kérdést föltenni, ha nem zavarjuk –
mutatta jelvényét a nyomozó.
- De viccesek! Ez azt jelenti, ha zavarnak, akkor
veszik a kalapjukat, és elmennek? Hát uraim, nagyon
elegem van már a zaklatásukból, eddig a helyiek, most már
Rómából is ide jönnek. Mikor hagyják már abba, hogy
folyamatosan tépik föl a sebeimet, és a gyerekeknek is

113
elegük van már, elhihetik. Elvették a gyermekkorukat,
nem elég a tragédiánk? – kesergett.
- Morganti úr! Segítséget remélünk öntől, és abban
bizakodunk, hogy a feleségei – köszörülte meg a torkát
Pietro – szóval a meggyilkolt házastársai is nyugalmat
lelnek végre, ha elkapjuk a tettest.
- Hát jó, fáradjanak be, foglaljanak helyet, és
kérdezzenek.
A lakásban rend és csend volt. A szomszédos
szobában két hat év körüli kislány játszadozott, a televízió
halkan szólt, valami rajzfilmet sugároztak éppen.
- Megnőttek a lányok – törte meg a hallgatást
Vincenzo.
- Ó, igen. Már iskolások, nyolc évesek lesznek idén
karácsonykor.
- Elnézést, én azt hittem, sokkal fiatalabbak – mondta
a másik nyomozó.
- Azért tűnnek óvodásnak, mert egészen apró súllyal
jöttek világra, nagyon igyekeztek kifelé, tudják, ikrek.
Tulajdonképpen – hallgatott el egy picit –, tulajdonképpen
–, folytatta – ez volt az oka a válásunknak is.
- Ezt meg hogyan értsük?
- Engem hibáztatott az asszony mindenért. Szerinte én
tehettem a szülés idő előtti megindulásáról, meg a
fejletlenségükről is.
- És igaza volt?
- Már hogy lett volna igaza? Ha nem egy, hanem két
baba van a kismama pocakjában, gyakori, hogy minden
igyekezet ellenére a vajúdás elkezdődik. Sajnos Gabriele
ideges természetű volt, minden apróságon fölhúzta magát,
ez okozhatta a bajt. De ő mindenért engem tett felelőssé.
- Nem beszélték meg, hogy ez nem így van?

114
 - Ó, nem lehetett vele tárgyalni, a barátnői
telebeszélték a fejét, nekem dolgoznom kellett, a lányok
néhány hónaposak voltak, már azzal vádolt, hogy
megcsalom, pedig csak örökké fáradt voltam a folyamatos
álmatlanság kikészített. Egyszer aztán fogta magát, meg az
ikreket, és az anyjához költözött. Kezdetben azt mondta,
hogy csak néhány hónapra, míg nőnek egy kicsit a
csecsemők, később meg egészen idegenné vált számomra.
- Mikor váltak el?
- Hat évvel ezelőtt- felelte a férfi.
- És újra házasodott, jól tudom? – kérdezte a
nyomozó.
- Igen. 2oo4 év elején elvettem azt a lányt, akit a
feleségem elköltözése után ismertem meg – hangsúlyozta a
dátumot zaklatottan.
- Ne szaladjunk ennyire előre – kérte Pietro –
meséljen arról a napról, amikor az első felesége eltűnt.
- Nem igazán izgalmas történet, pénteken este elvittem
a gyerekeket, megbeszéltük, hogy vasárnap délután
telefonálok, és visszahozom őket. Sajnos órákon át hiába
vártam, nem érkezett haza, így fogtam a lányokat, és
magammal vittem az otthonomba. Amikor még másnap
sem jelentkezett a feleségem, bejelentettem az eltűnését, a
többit meg már tudják.
- Tett utalást arra az asszony, hogy mivel tölti a
szabad hétvégét? Nem említett találkozót valakivel?
- Ha jól emlékszem, pihenni akart, sétálni,
kikapcsolódni, és egy kicsit ellazulni. Tudják, hogy van az,
amikor egyszerre két cserfes szájat kell hallgatni a nap
huszonnégy órájában, jól esik egy kis csend.
- Lehetett valamilyen férfikapcsolata?
- Ezt sem gondolnám, Gabriele egészséges nő volt,
normális igényekkel, de az ikrektől erre nem lehetett

115
lehetősége, inkább csak valóban élvezni akarta a szabad
hétvégét.
- Könnyen barátkozott? Egyszerű volt a bizalmába
férkőzni, vagy zárkózott hölgy volt? Mert valakivel csak
elment – mondta a nyomozó.
- Ezt a kérdést sokszor föltettem magamnak, hogy
miként történhetett a tragédia, újra - meg újra azt
gondolom, illetve én biztos vagyok abban, hogy csupán
rosszkor volt rossz helyen szegény, a körülmények
áldozata lett.
- És a második felesége? – kérdezte Vincenzo.
Riccardo arcán patakzott a veríték, nehezére esett a
beszéd. Fél szemmel a másik szobát kukkolta, nehogy az
ikrek meghallják a beszélgetésüket.
- Mirandával a válásom után találkoztam, őt
megcsalta a férje, engem meg elhagyott a feleségem.
Kezdetben jókat beszélgettünk, később meg egymásba
szerettünk. Mindketten megégettük már magunkat,
hosszabb idő kellett, míg kialakult az egymás iránti
bizalmunk, akkor esküdtünk meg, amikor kopogtatott a
gólya az én soha meg nem születhetett kisgyermekemmel.
- Sajnálom, Morganti úr, őszinte részvétem a
történtek miatt. Kérem, ne értsen félre minket, szükségünk
van a segítségére, nem vájkálnánk a sebeiben, ha ezzel nem
mozdítanánk előre egy jelenleg futó nyomozást.
- Persze, kérdezzen csak, felügyelő úr, mindenre
válaszolok a legjobb tudásom szerint.
- Ugye, Riminiben tartózkodtak azon az ominózus
napon?
- Igen, a lányok kirándulni akartak, hegyet mászni, jó
ötletnek tűnt San Marino.
- Részletesen mondja el, amire emlékszik, ha lehet –
kérte Pietro..

116
 - Persze. Soha nem fogok egy pillanatot sem
elfelejteni. Szóval leparkoltunk a városban, és úgy
döntöttünk, hogy fölgyalogolunk a Titán hegyre, a
Tornyokba, a lányok várat akartak látni, hegyet mászni,
mi boldogok voltunk, teljesítettük a kívánságukat. Sajnos
nekik minduntalan pisilniük kellett, nem volt a közelben
illemhely, hát bevittem őket a fák közé, hogy
megkönnyebbüljenek. Miranda addig leült az út szélén egy
padra, ott várt minket. A gyerekek még néhány szál
virágot is szedtek, hogy megörvendeztessék a feleségemet,
sajnos a pad, ahol hagytuk, üres volt. Soha többet nem
láttam őt életben, csak megcsonkítva és megkínozva. Hát
ennyit tudok elmondani önöknek.
- Nem volt olyan személy, akinek a neve fölmerült
volna az ön gondolatában, akire sandán nézett a történtek
miatt? Nem gyanúsított senkit?
- Felügyelő úr! Engem tartott mindenki gyilkosnak,
még ma is elhúzódnak tőlem az emberek, a nők is messzire
elkerülnek, elég bizarr történet az, ha valakinek mindkét
párját meggyilkolják.
- Köszönjük szépen, hogy időt szánt ránk, ha valamit
megtudunk, jelentkezni fogunk – búcsúztak el a rendőrök.
Már a kapuban jártak, amikor Pietro váratlanul
visszafordult.
- Morganti úr! Hová tette a feleségei ruháit?
Visszakapta őket, vagy a rendőrségen vannak?
- A holmijaikból semmit nem adtak nekem, egyetlen
emlékem, hogy mindkettejük ékszereit megtarthattam,
szegény Gabriele, még a gyilkosság nyoma is rajta van a
kinyitható medalionon, egészen befestette a kislányaink
arcképét az édesanyjuk vére, nem volt hozzá erőm, hogy
letakarítsam. Na, meg olyan ez uraim, mintha azzal a
töredéknyi folttal, végképpen eltávolítanék mindent, ami a

117
gyermekeim anyjából megmaradt, így bele tettem egy kis
dobozkába, majd a lányaim eldöntik, lemossák-e.

- Lúzerek vagytok, nem fogjátok megtalálni az

elkövetőt, csak akkor, ha rajta kapjátok! Rejtőzködik, a
környezetének meg fogalma sincsen arról, hogy a látszólag
szerény, udvarias fiatalember egy kegyetlen kéjgyilkos! –
kiabálta a pszichológusnő. – Nem a megtalálási helyeket
kellene végigjárni, hanem az eltűnés helyein figyelni civil
ruhában egész nap.
- Agnese, mindent végig kérdeztünk, a legapróbb
zugba is bekukkantottunk, több ezer fotót böngésztünk
végig, mit keressünk még, ha nem egyetlen helyről tűntek
el az áldozatok! Azt mondtad használható profilképet
készítesz, ezzel szemben majdnem minden második
emberre ráillik az a személyiségrajz, amit elénk tettél!
- Mit tegyek még? Mondjam meg az illető nevét?
Esetleg azt is tudni akarjátok, milyen alsógatyát hord? –
förmedt a nyomozókra a lány. – Miért nem kéritek meg a
lakosságot, hogy adja át nektek az adott időben készített
fotókat?
- Azért, mert itt turisták járnak, a világ minden
tájékáról, kitől kérjünk filmeket és fotókat? Meg tudod
mondani? Igen, minden nevezetes helyre civil ruhás
nyomozókat küldök ki, de a Trévi kútnál ott voltak a
posztoló rendőrök, ketten is, és nem láttak semmit,
említésre érdemes esemény nem történt. Érted? Nem
történt semmi, amire fölkapták volna a fejüket, pedig
árgus szemmel figyelik az embereket. Sőt! Azt se felejtsd

118
el, hogy pár lépésnyire ott volt a férj is, és neki sem tűnt föl
semmi. Az égvilágon semmi!
- Akkor majd végig járom én, és kérdezősködök, meg
kutakodok, de képtelen vagyok arra várni, hogy hátha
meglátja valaki, és bejelenti, esetleg az ölbe tett karotokba
belesétál a gyilkos. Ha találok valakit, vagy valamit, majd
jelentkezek! – fordult sarkon, és kiviharzott a
kapitányságról.
- Főnök, ezt miért tűröd? – mordult egyet Giovanni. –
A belünket kihajtjuk, annyit dolgozunk, és ez a kis csitri
azt kiabálja, hogy tesze - toszák vagyunk, és várjuk a sült
galambot!
Pietro nem szólt semmit, nagyot rántott a
nadrágszíján, és ő is kifelé indult. Az ajtóból még
visszafordult.
- Ha keresnétek, a dokihoz mentem.

Agnese nehezen aludt el, reggel még hatot sem ütött az

óra, már talpon volt. Pietro helye üresen ásítozott, az
éjszakát nem töltötte az ágyban, valószínűleg iratokat
böngészett odabenn, és a helyszíneken keresett
szemtanúkat.
A biztonság kedvéért mindkét fényképezőgépét a
táskájába tette, a memória kártyákat kicserélte az előző
nap vásárolt öt gigásra. Némi csokoládét, és jeges teát is
bepakolt, jegyzetfüzetet, telefont, és a Pietrotól évekkel
ezelőtt kapott mini sokkolót, és könnygázsprayt is berakta
a táskájába.
Mustársárga Smart kocsija mindenütt derültséget
keltett, szerette aprócska járgányát, neki mindig akadt
parkolóhelye, a leglehetetlenebb zugokba is be tudott
nyomakodni, közeli családtagjaként beszélt az autóhoz.

119
 Amikor édesapjánál megállapította az orvos a
gyógyíthatatlan kórt, a legutolsó együtt ünnepelt
születésnapon kapta ajándékba, hatalmas masnival a
tetején. Pennynek nevezte el, minden mozdulata
bensőségessé vált, amint a karosszériához hozzáért.
- Hol kezdjük, Pennykém? Merre viszel elsőként? Mit
szólnál, ha mondjuk a Vaticanban fotózkodnánk?
Egyetértesz, ugye? Hát akkor gyerünk.

A Via d. Conciliazione közepe tájékán rájött, hogy

rossz helyen kezdte a megfigyelést. Hosszú sor kígyózott a
bejárat előtt, onnan nem tudna visszafordulni senki úgy,
hogy a társai ne vennék észre.
Öt óra felé járt az idő, amikor a Piazza di Spagna előtt
megállt. Fáradt, és elkeseredett volt. Egész nap
kocsikázott, több százszor elkattintotta a fényképezőgépét,
de semmi gyanús nem tűnt föl neki. Leült a léket kapott
bárka alakú szökőkút, a Fontana di Barcaccia szélére, és
bámulta a masni alakú lépcsősort.
Előtte magasodott a Sallustusi obeliszk, a szikrázó
napsütésben olyan volt, mintha neki támaszkodna a
Trinitá dei Monti templomnak. Háta mögött, a spanyol
követség előtt egyenruhás őr posztolt, amerre nézett,
mindenütt fiatalok napoztak, nevetgéltek. Sokáig
kattogtatta a gépét, most nem dolgozott, élvezte a délutáni
hangulatot. A hintók elé fogott lovak türelmét csodálta,
izgatottan leste, a farkuk alá kötött szükségzsákot, majd
amikor meglátta az egyik gyorsétterem logóját, éhes lett.
Gyorsan vett magának egy csomag rákfalatkát, ott helyben
megette, leöblítette kólával, és a gépi fagylalttal a kezében
újra a térre indult.
A kis utca egyik házának falán megpillantotta a
feliratot: Caffe Greco. Melegség áradt szét a lelkében,

120
Olaszország legrégibb kávézója előtt állt, rendszeres
vendég volt itt Goethe, Andersen, és kedvencei Elizabeth
Barreth-Browning költőnő, és a férje Robert Browning,
sőt, korábban Byron, Shelly és Keats is emelték a társaság
színvonalát.
- Istenem, lehet, hogy a Portugál szonettek némelyike
ebben a kávézóban született? – mondta hangosan.
Megette a fagylalt maradékát, és üldögélt egy
capuccino mellett a Grecoban. Nem mehetett tovább
anélkül, hogy ne szívja be ennek a helynek a levegőjét,
átszellemült arccal lépett ki a kis kávézó ajtaján.
Mindent lefényképezett, ezeket a pillanatokat csak
magának, a másik, a tartalék gépével. Még készített
néhány fotót, a zabot eszegető lovakról, akiknek a nyakába
tarisznyát akasztott a gazdájuk, és a teret is újra - meg
újra megörökítette.
Szeretett itt lenni, ezen a helyen randevúzgatott
évekkel ezelőtt Pietroval, a virágba borult lépcsősor tetején
üldögélve leste, hogy a tér melyik sarkán bukkan elő a fiú,
most ismét feltörtek lelkében az emlékek, fájó, égő sebek
szakadtak föl.
Mobilja egész nap néma volt, amióta rávágta a férfire
a kapitányság ajtaját nem beszéltek egymással.
Kezébe vette a telefont, hogy mégiscsak rácsörög a
nyomozóra, szokás szerint a büszkesége győzött, és
táskájába dobta a készüléket.
- Majd hív, ha fontos vagyok neki – gondolta -, este
pedig megszeppent kisfiúként áll majd elé, egy szál
rózsával a kezében, és viharos kibékülés lesz a kis
perpatvar vége.
Jóleső érzés töltötte el, alig várta, hogy haza érjen,
kétsége sem volt felőle, hogy Pietro már nagyon szenved
miatta.

121
 A fényképezőgépeket a kocsiba hajította, még egy
utolsó pillantást vetett a nyüzsgő emberáradatra.
A követség autói mellett fehér pickup parkolt, félig
takarva egy ismerősnek tűnő fülkét, Agnese érezte, hogy
tudatalattijában elindul a késztetés, sürgető érzés kerítette
hatalmába, azonnal pisilnie kellett. Táskáját előkapta,
kivett egy eurót, visszatette az ülésre a retikült, aztán
mégis meggondolta magát, és tétován ismét kezébe vette,
úgy indult a mobil illemhely felé.
A felirat az ajtón hivalkodott TOI, a többi három betű
megkopott, vagy leesett, de a nyoma jól olvasható volt
LET.
Megfogta a fogantyút, és kirántotta az ajtót, friss, üde
levegő csapott az arcába, megnyugodva lépett be az
illemhelyre.

Pietro ingerülten csapott az asztalra, idegei vibráltak

a dühtől.
- Vedd már föl azt a rohadt telefont, te ostoba liba! –
kiabálta. – Azt hiszed, azzal oldod meg az ügyet, ha
kikapcsolod a mobilodat?
Sokadszorra tárcsázta a lány számát, sikertelenül.
- Ne mérgelődj, főnök! – szólt át az asztalon Vincenzo
– kipukkadja magát, és reggel majd itt kuncsorog
mögötted. A vak is látja, hogy veszkődtök egymás után,
meglátod, kialussza a sértettségét, mégiscsak pszichológus,
ne aggódj fölöslegesen.
- Nehogy már a farok csóválja a kutyát, és az ügy
oldja meg saját magát! – mordult egyet Filippo, szájában
az elmaradhatatlan fogvájóval.

122
 - Igen, baromira ideges vagyok, mert nagyon jól
ismerem Agneset, a telefonját, ha nem is veszi föl, de
kikapcsolni nem szokta. Ha negyedóra múlva sem csöng ki
a készüléke, föltúrjuk a várost a mustárszínű Smart után.
- Milyen színűt mondtál, főnök? – kérdezte Vincenzo.
– Mustársárgát? A spanyol követség előtt láttam egy
órával ezelőtt egy ilyen autót, biztosan fölcsípett a csaj egy
jóképű madridi zsarut.
- Gyere, menjünk! – kérte sóhajtva, kissé
megkönnyebbülve a nyomozó.
A Piazza di Spagna előtt valóban ott állt a keresett
jármű, magányosan, elhagyatottan, ajtaja bezárva, az
ülésre hajítva két fényképezőgép, és egy napszemüveg.
Pietrora baljós érzések törtek, gyomrában a gombóc egyre
nagyobb lett, tehetetlennek és kétségbe esettnek érezte
magát.
Odalépett a követség előtt posztoló őrhöz, udvariasan
megmutatta az igazolványát, és sűrű elnézések közepette
kérdezősködni kezdett.
- Ne haragudj, kolléga, nem láttad véletlenül ennek a
Smartnak a tulajdonosát? Elég feltűnő jelenség a tüskés,
szőke hajával, meg a két grüberlivel az arcán.
- Nem, sajnos nem láttam, a járgány elég régóta ide
van beparkolva, még meg is néztük, hogy engedélye van
bárhol várakozni, de a sofőrt, azt nem láttam.
- Mióta vagy szolgálatban? – faggatózott tovább a
nyomozó.
- Na, várj, megkérdezem a kollégától, hátha ő
emlékszik valamire.
Néhány perc múlva fejét ingatva lépett vissza.
– Sajnos ő sem látta az említett hölgyet, bár az igazság
az, hogy akkora itt a forgalom, hogy a tömegben nem

123
tűnik fel egyetlen arc, mi az egész sokadalmat látjuk
egyben, nem külön - külön.
Pietro gyors léptekkel fölszaladt a lépcsőn, körbejárt
minden kis zugot, majd nem törődve senkivel először
dudálni kezdett, kisvártatva bekapcsolta a szirénát. Tudta,
hogy a lány meghallva a kocsija hangját, vagy a
rendőrautó riasztását, ha a környéken van, itt terem.
A percek vánszorogtak, a felügyelő kis idő múlva a
kollégái felé fordult.
- Fiúk, azt hiszem, Agnese rábukkant a gyilkos
nyomára, és most nagyon nagy bajban van. Segítsetek
nekem megtalálni őt, amíg nem késő, az én életem áll, vagy
bukik ezen, mert az ő sorsa az enyém is, gondolom, már
észrevettétek.

Agnese nyakába akasztotta a táskáját, mielőtt

fölrántotta a mobil toilet ajtaját Kellemes illatot érzett, a
hófehér ülőke kristálytiszta volt, megkönnyebbülten
végezte el a dolgát. Keze elindult a táskájában tartott
tisztasági kendő felé, félúton meggondolva magát,
mégiscsak a csap felé nyúlt.
Miközben elcsavarta, belenézett a tükörbe, és
mosolyogva fedezte föl, hogy az arca pirosra sült az egész
napos csavargás alatt.
- Jól be kell kennem krémmel estére – gondolta.
Mély levegőt vett, de nem fújta ki, annyira
meglepődött a vízsugár helyett kiáramló sziszegő hang
hallatán.

124
 - Valami nagyon nincs rendben ebben a kis
illemhelyben! - súgta egy belső hang -, mielőbb ki kell
innen jutnia!
Ki akarta nyitni a csapóajtót, de az nem
engedelmeskedett, nekiugrott oldalról, teste rúgóként
pattant vissza a falról. Kétségbe esetten cibálta a
fogantyút, hátha a kallantyú kiakadna, érezte, amint fogy
az ereje, ki kell fújnia a levegőt, és bele kell szippantania
abba a valamibe, ami betöltötte már az egész fülkét.

Zsigereiben érezte, hogy mozog alatta a talaj, feje

nekiszorult a falnak, az aprócska helyen összegörnyedten
feküdt, a rázkódás egész testét ide-oda lökte, tehetetlenül
és kiszolgáltatottan hevert a toilet padlóján, kábultan
visszacsukta a szemét.
Elméje lassan tisztult, tudta, hogy valaki kegyetlen
tréfát űz vele, megmozdulni azonban nem tudott, végtagjai
nem engedelmeskedtek akaratának. Bódultan feküdt,
időnként tért csak magához, kisvártatva arra riadt, hogy
megszűnt alatta a hintázás, szilárd a talaj alatta. Ismét
hallotta a sziszegő hangot, öntudatlan álomba merült.

Róma, július 21. szombat

Agnese nyöszörgő hangra lett figyelmes, még az álom
és ébrenlét mezsgyéjén botorkált, nehezére esett kinyitni a
szemét, csak szófoszlányok jutottak el füléhez.
- Istenem, ne hagyj el! – súgta valaki a háta mögött.
Meg akart fordulni, teste cserbenhagyta, nem
engedelmeskedett akaratának, bénán feküdt valami ágy
félén. Az idő összezavarodott körülötte, nem tudta, ébren
van – e, vagy alszik, leginkább e kettő között lebegett. Kis

125
idő múlva mozgást észlelt a szeme sarkából, mintha egy
árnyék surrant volna el.
- Ne rettegj, leányom, én vagyok. Nem hagylak el, ne
félj! – jutott el füléhez a kántáló hang.
Nem neki címezték a szavakat, akihez az ismeretlen
szólt, egyre inkább tiltakozott.
- Ne, uram, nem tudom, ki Ön, kérem, ne bántson,
nekem családom van!
- Elérkezett hát az annyira várt óra! Itt az ideje
annak, hogy végre meglássuk egymást! – folytatta az
izgatott, furcsa férfihang.
Agnese hallotta, hogy valaki fölemel egy nehéznek
tűnő tárgyat, erőlködve cibálja, kábult elméjével csak
lassan fogta föl, hogy egy tehetetlen emberi testet vittek ki
a helyiségből.
Kis idő múlva rémült kiáltozás, könyörgés és sírás
hallatszódott, majd hosszan elnyúló, iszonyatos halálsikoly
és hörgés hangjai szűrődtek be.

A lány érezte, hogy ernyedt teste nem tudja a biológiai

szükségletet szabályozni, maga alá piszkított. Tágra
nyitotta a szemét, vaksötét volt körülötte, kezdetben
megrémült, hogy elveszítette a szeme világát, aztán rájött,
hogy éjszaka van.
Mozdulni próbált, ujjai kissé megremegtek, karjait és
lábait azonban nem tudta fölemelni.
- Agnese, csak nyugalom, ne pánikolj! – mondogatta
magának. – Nyugi, Pietro már fölforgatta egész Rómát,
hogy megtaláljon, ne veszítsd el a józan eszedet, innen ki
kell jutnod!
- Van itt valaki? – nyöszörögte kicsit később.
- Én itt vagyok, igen – válaszolta egy elgyötört hang.
- Hol? – kérdezett vissza.

126
 - Itt, a fal mellett – felelte a másik.
- Én is itt vagyok – mondta egy akadozó nyelvű
ismeretlen.
- Engem Agnesenek hívnak. Ti kik vagytok?
- Az én nevem Liz – mondta egyikük.
- Az enyém meg Zora. És nagyon félek, nekem
kisbabám lesz, nagyon fáj a hasam, érzem, ahogyan
görcsbe húzódik a méhem minduntalan. El fogom veszíteni
a magzatomat! – szipogta.
- Tudjátok, hogy hol vagyunk? – kérdezte Agnese.
- Nem, fogalmunk sincsen róla – felelték majdnem
egyszerre mindketten.
- Ki hozott ide benneteket? – kérdezte a lány.
- Nem tudom, sírdogált Zora. Arra emlékszem, hogy a
Trévi kútnál üldögéltem a férjemmel, és bementem egy
mobil illemhelyre.
- Én is arra emlékszem, hogy pisilni kellett, semmi
többre – felelte a másik asszony.
- Láttátok már a fickót? Férfihangot hallottam, kit
vitt el innen?
- Mindig este jön, amikor már sötét van, Uramnak
nevezi magát, minket meg Theresiának szólít – mondták.
- És mit akar tőlünk?
- Megölni. Időnként elviszi valamelyikünket, és az a
valaki soha nem tér vissza.
- Halljátok? Autó zúg, most elmegy. A holttestet
tünteti el, érzem. Tudom – nyöszörögte Liz.
Agnese testét jéghideg veríték öntötte el. Hirtelen
tértek vissza az emlékei, reszketni kezdett. Maga előtt látta
a megkínzott holttesteket, eszébe jutott, a makacs
elhatározása, hogy mindenáron meg fogja találni a gyilkos
módszerét, tehetetlenül ugráltak gondolatai szerteszét.

127
 - Keresnek bennünket. Ne féljetek, én a rendőrségnek
segítek, kriminál - pszichológus vagyok, tudnak rólunk, a
férjeitek minden követ megmozgattak, hogy megleljenek
titeket.
- Akkor azt is tudod, hogy ki ez a vadállat, aki ide
cipelt bennünket, ugye?
- Nem! A személyét azt nem ismerjük sajnos, nem
hagy maga után nyomokat, amiből el lehetne jutni hozzá.
Kis ideig csak a szipogás hallatszódott.
- Figyeljetek. Ez a szörnyeteg azt képzeli, hogy mi
vagyunk Avilai Szent Teréz, ezért szólít bennünket
Theresiának. Önmagát meg az Úr angyalának tekinti… -
nem fejezte be a mondatot, megrettent, nem merte még
jobban halálra rémiszteni társait.
Agya zakatolni kezdett, hogy mikor avassa be ezeket a
szerencsétleneket a részletekbe, tudta, csak hárman együtt
tudják legyőzni fogva tartójukat, ha egyáltalán képesek
lesznek rá. Agnese minden erejét megfeszítve felülni
próbált, ernyedtek maradtak végtagjai, nem bírt
megmozdulni.
- Miért nem engedelmeskednek a lábaim? Valami
injekciót ad be nekünk? – kérdezte.
- Nem, azt nem, csak valami gázt fúj a levegőbe, ha
nagyon fickándozunk vagy kiabálunk. Éppen csak annyit,
hogy mozdulni ne tudjunk, élve akar minket – sírt föl
Zora.
- Rosszul tudod - válaszolta Liz -, én éreztem már
többször is, hogy elszédülök, aztán megszurkál, és akkor
veszítem el az eszméletemet is, vele együtt az akaratomat
is.
- Ha csendben vagyunk, és nem mozdulunk, akkor
békén hagy? – kérdezett vissza a lány.

128
 - Napközben nem szokott itt lenni, mindig este érkezik
- felelték a többiek.
- Akkor estig kell kiszabadulnunk innen – mondta
Agnese határozottan. – Addig össze kell szedni magunkat,
minden erőnket erre kell tartalékolni, mert innen ki kell
jutnunk.

Pietro megpróbált a fotókra koncentrálni. Mindenkit

berendelt, aki csak élt és mozgott a kapitányságon, olyan
volt az épület, mint egy fölajzott méhkas.
- Roberto, nagyítsd ki ezt a sarkot itt! – mondta a
szoftverfejlesztéssel foglalkozó kollégájának.
- Erre gondoltál? – kérdezte.
- Igen, van itt valami a takarásban, nem tudod
kiemelni még jobban?
- Megpróbálom, na, lássuk.
- Még, még, még – türelmetlenkedett a nyomozó.
- Ennél jobban nem megy, de azt hiszem, én már
látom, hogy mi ez. Egy sötét ruhás alak tartja a feje fölé a
napernyőjét, ami a fotózás pillanatában erősen
hátrabicsaklott a kezében. Annak látszódik a kerek ernyő
része, látod? A következő képen a távolban ismét ott a nő,
egy apáca, és íme! Ott a kezében az ismeretlen tárgy, az ad
ilyen furcsa árnyékot
- Nézzük a következőt. Kell lennie valaminek, ami
nem oda való! – kurjantott nagyot Pietro. - Figyeljetek!
Keressetek valamit, ami az előző képeken nem volt látható!
Bármit, ami feltűnik, mert az éppen lefotózott helyen nincs
keresnivalója!
- Mire gondolsz, Főnök? – kérdezte Luigi. – Mit
keressünk konkrétan?

129
 - Ha tudnám, hogy mit, akkor már nem itt
toporognánk. Mit tudom én, például egy autót, egy különös
fickót, vagy kettőt, nyissátok ki a szemeteket, és a
fantáziátok is működjön.
- Főnök! – lépett közelebb Filippo -, itt vannak ezek az
utcai árusok, nézd csak, nem hiszem el, hogy nem láttak
szokatlant. Futkároznak a színes, foszforeszkáló
karikáikkal, hihetetlen, hogy nem észleltek oda nem illő
eseményt.
- Kolléga! A dolgodra koncentrálj, hidd el, itt van a
szemünk előtt, csak annyira hétköznapi, hogy nem vesszük
észre.
- Ja, persze, a fától az erdőt – mordult a köpcös férfi
bosszúsan. – Turista éppen iszik, emez tátott szájjal
bámészkodik, amaz meg húszadszorra fényképezteti le
magát ugyanabban a pózban, nincs itt semmi különleges,
tévúton járunk, higgyétek el!
- Nem! Nem, és nem! Itt van az orrunk előtt, miért
nem vesszük észre? – üvöltözte Pietro.
- Ha ideges vagy, azzal nem haladunk előre egy
tapodtat sem, higgadj le, és próbáljuk meg elölről, lépésről
lépésre elemezni az elmúlt napok eseményeit – lépett mellé
Vincenzo.
- Nincs időnk rá! Agnese a karmai között van, a
megoldás kulcsa a fényképezőgépekben tárolt fotókon van!
Legalábbis ebben reménykedek – válaszolta a nyomozó.
- Figyelj, haver! Miből gondolod, hogy a fényképeken
van valami, és a tettest a lány megörökítette? Ha csak egy
aprócska kis sejtelme lett volna arról, hogy a gyilkost látja,
a spanyol követség előtt strázsáló kollégáknak jelezte
volna. Nem kiabált, senki nem erőszakoskodott vele,
rögeszmésen ragaszkodsz ehhez a képtelen ötletedhez!
- Vincenzo! Figyelj már rám!

130
 - Te figyelj inkább, most az egyszer! Elvesztegettük az
egész éjszakát fotók nézegetésével, nincs erre már időnk! –
szólt vissza türelmetlenül.
- Ülj le még egyszer, utoljára te is mellém, és együtt
nézzük végig a filmkockákat. Ha nem lelünk semmit, amin
elindulhatunk, kezdjük elölről, a Forum Románumtól, de
most helyezd a hátsódat egy fél órára nyugalomba! – húzta
barátja alá a forgószéket.
- Oké, te vagy a főnök! Azért figyelmeztetlek, nem én
vagyok szerelmes Agnese - be, nem az én szerelmem van
egy sorozatgyilkos karmai között, legfőképpen pedig nem
én szarakodok holmi pillanatfelvételekkel!
Pietro keskenyre szorította a száját, némán meredt a
képernyőre, igyekezett úgy tenni, mintha nem is hallotta
volna Vincenzo megjegyzését, a lány iránt táplált érzelmeit
évek óta kordában tartotta, bele törődött, hogy magára
hagyták.
Amikor megjelent a kapitányság ajtajában Agnese,
kiszabadult a szellem a palackból, túláradó érzelmei
elárasztották testét és lelkét egyaránt, felszínre törtek
elfojtott vágyai, de az ismételt elutasítástól tartva
fegyelmezetten tartotta a három lépés távolságot. Egészen
addig az éjszakáig, amikor a lány nem tudott már színlelni,
és ismét egymásra találtak.
- Haladjunk visszafelé! – javasolta váratlanul. – Hátha
így jobban feltűnik valami oda nem illő.
- Rendben van – válaszolta társa -, akkor kockáról
kockára mondd el te, amit látsz, és amit tudsz, én meg
hozzáfűzöm az észrevételeimet, én először fogom látni a
felvételeket, mindegyik újdonság a számomra.
- Ez az utolsó fotó. Nézd, a kocsija mellől kattintotta el
a gépet, itt a szökőkút, és itt a követség.
- Igen, látom, és mi van az ellenkező oldalon?

131
 - Sok minden nincsen, autók, és turisták – felelte a
másik.
- Azt mondtad, két gépet találtatok a kocsiban, a
másikon mi van?
- Ugyanez.
- De miért kellett kettő darab készüléket használnia?
Betelt ezen a memória?
- Jó kérdés, ezen még nem gondolkoztam el. Tudod,
mit? Tegyük egymás mellé a két sorozat képeit, hátha ez
lesz a megoldás kulcsa. Roberto, meg tudod oldani?
- Mit is szeretnél, főnök? Én mindent összevarázsolok,
csak mondd, mit tegyek!
A monitor percek alatt kettévált, egyik felén a
Spanyol lépcső egyik fotója, a másikon ugyanaz a felvétel
egy másik szemszögből, néhány perccel később.
A három férfi aprólékosan ellenőrizte minden kis
részletét a képeknek.
- Keressünk magányos férfit – mondta Vincenzo –,
olyat, aki biztosan idevalósi, nem idegen.
- Valamiért a lány elment a térről, kis ideig nem itt
tartózkodott, nézzétek, a via Condotti felé bóklászott –
mondta a szoftveres.
- Igen, több felvétel is van a Greco kávézóról, be is ült,
de ennek nem gondolom, hogy jelentősége lenne. Nagyon
szereti Elizabeth Barreth Browningot, a hely szelleme
ragadta magával, ezért ivott egy finom kávét, és fotózta a
helyiséget belülről is. Látod? Nem a vendégek, hanem a
falak és a tárgyak érdekelték, ez mellékvágány – felelte a
nyomozó.
- Igazad lehet, mint látom, meglehetősen jól ismered
őt, akkor nézzük tovább! – sóhajtotta Vincenzo. - Itt ismét
a Barcaccia szélén üldögél, látszik a szögből, hogy a
kőpárkányon pihengetve fényképez. Mehetünk tovább?

132
 - Állj! – kiáltott föl Pietro – vissza, menjél egy
kockával vissza!
- Mert? Mit látsz? – kérdezte társa.
- Nézd ezt a barna kis foltot a szélen! – felelte.
- Hol? Mit kellene látnom? –értetlenkedett Vincenzo.
- Ez a fehér pickup csak az utolsó képeken látszik,
eltelt másfél óra az első, és ezek között a felvételek között,
nézzétek, itt még nyoma sincsen – mutatott a képekre -,
emitt meg már jól látszik!
- Valóban itt van egy autó, ami nem sokkal Agnese
eltűnése előtt került a térre, de ez nem bizonyít semmit, jó
sok fotón itt van – mondta Roberto.
- Nagyítsd ki úgy, hogy csak a pickup látszódjon, légy
szíves.
- Vincenzo, szerinted mi az, ami a kocsi mögött van?
- Várj egy cseppet, mintha valamelyik felvételen
jobban látszódna. Menjünk vissza ismét az utolsó
felvételekhez – lett egyre izgatottabb a főnök.
- A sofőr a kocsiban ül – állapította meg a másik
nyomozó. – Feltűnő, hogy mozgásban van a jármű, és itt
tisztán megállapítható, hogy eltakar valamit, ami nem
szokott a téren lenni, de mi lehet az?
- Na, művészkém, most mutasd meg, mit tudsz, úgy
varázsold elő a rejtett részeket, hogy a titkot
megfejthessük – lépett melléjük most már Lorenzo is.
- Ez a legnagyobb, és legtisztább, amit ki tud hozni a
technika a homályból. Na, még egy picit élesítsünk rajta,
még egy cseppet világosítok, tessék, itt van! – dőlt hátra
elégedetten a technikus.
- Fiúk, mi lehet ez? Valami fabódé félének tűnik, a
csoda vigye el, pedig láttam már ilyet! – morgolódott a
hórihorgas férfi. – Mindenképpen mobil szerkezet lehet,

133
mintha kereke is lenne itt, alul, látjátok? Talán újságos
bódé, vagy fagylaltárus? Esetleg üdítőt osztogathat?
- Valami feliratfélét látok itt a felső harmadánál, OI,
vajon, mit jelenthet?
- Te főnök, engem egyszerűen csak a párizsi
kalandozásaimra emlékeztet.
Pietro kérdőn nézett társára.
- Nyögd már ki, mire gondolsz?
- Khm, khm! – krákogott zavartan Vincenzo.
- Az ég szerelmére, mondd már! – hördültek föl
mindannyian egyszerre.
- Ez pontosan úgy néz ki, mint egy mobil toilet. –
jelentette ki halkan a férfi.
Néhány másodpercig döbbenten meredtek a
képernyőre.
- Lehetséges, hogy beletrafáltál – mondta Roberto. - A
pickup jótékonyan eltakarja a kíváncsi tekintetek elől a
szerkezetet, de aki közel kerül hozzá, annak biztos elindul
a gondolata, hogy be kellene mennie. És inkább ide dob be
az egyszerű turista egy eurót, minthogy beüljön valamelyik
kávézóba, vagy étterembe.
- Próbáld a rendszámot kinagyítani – kérte Vincenzo.
– Ez az! Még egy kicsit élesíts rajta, kérlek! Hát jó, látom,
nem sikerült az egészet, de ez is több a semminél. Római,
az már első látásra biztosan megállapítható, ezen már
elindulhatunk, na, akkor keressünk fehér pickupokat!
- Méghozzá Ford Ranger típusút, az embléma tisztán
kivehető – bólogattak a többiek is.

- Főnök, öt ilyen autót találtam Rómában és a

környékén, ezek rendszámában szerepelnek a nulla és a

134
hetes számok - lépett be néhány perccel később Filippo a
szobába.
- Akkor nézzük meg őket egyenként – húzta közelebb
a székét kollégáihoz a nyomozást vezető Pietro.
- Az ötből kettő mindjárt kiesik, mert a tulajdonosuk
nem férfi, az egyikük ráadásul többgyerekes családanya, a
háztartása ellátásához használja az autót, a másik pedig
szintén egy hölgy tulajdona, sajnálatos módon
gyermekkorától tolókocsiban él, ő biztosan nem lehet a mi
tettesünk.
- És a férfiak?
- Fogtechnikus, egyetemi tanár és kertész. Ez utóbbi
nemrég házasodott, az asszony bögyös, igen
temperamentumos, mindenhová vele megy, biztos nem
oson el a háztáji mellől, neki az is elég, ha teljesíti, amit
otthon elvárnak tőle.
- Mi van a tanárral? – kérdezték egyszerre izgatottan.
- Rajta vagyok, főnök, egy kis türelmet kérek,
mindjárt hét óra lesz, lassan az egyetemen is elindul az
élet, megtudom.
- Nem érek rá várni, azonnal induljon valaki a
fickóért, és hozza be.
- A járőrök már a háznál vannak, most szóltak be,
hogy a szomszédok szerint külföldön tartózkodnak, a nyári
szabadságukat töltik, vagy konferencián vannak, mit
tudom én, miért utaztak el! – dugta be a fejét Giovanni. –
Különben is! Repülővel mentek, nem autóval, őket is
lehúzhatjuk a gyanúsítottak listájáról!
- Azonnal hívjátok föl telefonon őket, mindenképpen
beszélni akarok velük, mit akarsz Filippo?
- A professzor úr van a vonalban, főnök, tessék –
felelte az.

135
 - Hallo! Pietro Zuccari kapitány vagyok, elnézést
kérek a professzor úrtól, amiért kora hajnalban zavarom,
mindössze arra lennék kíváncsi, van - e Önnek egy fehér
színű, Ford Ranger típusú pickupja?
- Természetesen van, otthon áll a garázsban –
mérgelődött a távoli hang – ezért hívattak ki a
konferenciáról? Mi a gond vele?
- Hát, amennyiben benn áll a parkolóhelyén, akkor
semmi, megengedi nekünk, hogy a biztonság kedvéért
ellenőrizzük, hogy minden rendben van-e a ház körül?
- Igen, azonnal szólok a házvezetőnőnek, hogy engedje
be magukat, menjenek csak, amire odaérnek ő is a villánál
lesz.
- Köszönjük szépen – szívélyeskedett a nyomozó.
- Ha bármi rendkívülit észlelnek, kérem, azonnal
tájékoztassanak! – kiabálta messziről a férfi.

A többszintes, zöldövezetben álló villa ajtajában

negyvenes éveinek közepén járó asszony várta a
nyomozókat. Készségesen mutatta meg a kocsi feljárók
mögötti, süllyesztett garázsokat, mindhárom autó a helyén
állt, a fehér pickup is ott terpeszkedett mellettük.
Vincenzo körbe járta a járművet, lehajolt, hogy lássa
az alvázat, majd tenyerét egymáshoz csapdosva kihátrált a
helyiségből.
- Pietro, alaposan meg kellene vizsgálnunk a belsejét
is, meg rögzíteni a kerekekről és minden
négyzetcentiméterről a nyomokat. A nyakamat merem
rátenni, ezt az autót keressük.
- Miből gondolod? Láttál valamit? – kérdezte a
főnöke.
- A jobb első kerék mögé benyúltam, vizes volt, mint
amit nemrégen alaposan lemostak, a professzor

136
Kanadában van, valaki közlekedik a pickuppal. Azt kell
kiderítenünk, hogy ki.
- Asszonyom! – lépett a kapitány a nőhöz – nem adta
kölcsön senkinek a főnöke egyik autót sem?
- Nem - felelte az -, senki emberfia be nem tette ide a
lábát, amióta a gazdámék elutaztak. Miért
kérdezősködnek? Csak nem engem vádolnak valamivel?
Hiszen nekem még jogosítványom sincsen, ugyan, hogyan
vezetném?
- Ó, meg ne sértődjön! – veregette meg Lorenzo a
hölgy vállát. – Csak ellenőrizzük a gépkocsikat, valaki igen
nagy előszeretettel lopkodja el az ilyen típusú járgányokat,
szerettük volna tudni, hogy az Önöké, megvan – e. Na,
fiúk, akkor mehetünk is, itt minden a legnagyobb rendben
van.

A műteremnek berendezett szobában minden fény

egyetlen pontra irányult, egy lehanyatló női alakot
világított meg valahonnan fentről, mintha izzó napsugarak
nyalábja szóródott volna a mennyezetről egy láthatatlan
nyíláson keresztül a szoborra.
A szépen kidolgozott arcon erős érzelmek
hullámzottak, ajkai szétnyíltak, lehunyt szemei elrévülten,
mély extázisba merültek, fölé egy férfialak emelkedett,
kéjtől eltorzult ábrázata inkább volt félelmetes, mintsem
angyali.
Pedig a vállán szárnyakat viselt, dúsan redőzött
köntöse sejtelmesen omlott alá, kezében lándzsát tartva
uralkodott a vadítóan szép asszony fölött.
A szoba másik sarkában egyszerű kereveten egészen
fiatal férfi üldögélt. Fizimiskája megszólalásig hasonló volt

137
a műalkotás hímnemű tagjáéval, aki megformázta, az ő
képmásáról alkotta meg a durva vonásokat.
Valamit babrált az ujjai között, feszülten figyelt,
amint az aprócska tárgyat reszelgette. Néha ráfújt, mintha
a láthatatlan porszemeket távolítaná el a felületéről,
gyakran emelte magasba, hogy lássa, késznek mondható e
végre a szerkezet.
Váratlanul ugrott talpra, nagyot nyújtózkodott,
jókorát ásított hozzá, és a szobor elé állt.
- Én Uram – tekintett valahová fölfelé, - és Jegyesem!
– nézett a női alakra. - Elérkezett hát az annyira várt óra!
Itt az ideje, hogy végre meglássuk egymást, Szerelmem,
Uram! Itt az idő, hogy útra keljek – mondta. - Thereziám,
hamarosan ismét elandalítalak az én végtelen
szerelmemmel – búgta még, finom csókot lehelve
búcsúzóul.
Az ajtó nagyot koppant, amint becsapta maga mögött.

- Lorenzo, és Luigi, ti itt maradtok, megvárjátok,

amíg a nő elmegy, aztán essetek neki az autónak,
keressetek rajta nyomokat. Nem fogom számon kérni,
miként juttok be a garázsba, kutakodjatok, utólag majd a
professzor a beleegyezését fogja adni. Vincenzo, te velem
maradsz, Giovannit nem látta az asszony, ő követi amerre
megy, minden mozdulatát árgus szemekkel lesi! – adta ki
Pietro az utasításokat.
A két rendőrautó csendesen előre gurult, amikor
tisztes távolságba kerültek, beálltak egy kis mellékutcába,
gyalog lépkedtek vissza a villához. Giovanni a nő után
sietett, a megállóban állt meg mellette. Az asszonyra
vigyorgott, még kacsintott is hozzá. Az nem tudta, mit

138
tegyen, zavartan visszamosolygott. A férfi aztán már úgy
tett, mint akit jobban érdekel az újságban a sporthír
olvasása, nagyokat fújtatva méltatlankodott csapata
vesztes mérkőzésén, a buszon meg úgy tett, mintha
belemerülne gondolataiba, utolsó pillanatban ugrott le a
járműről, a megfigyelt észre sem vette, hogy követik őt.

- Vettünk a pickup kerekeinek belső felületéről

talajmintákat, a vezető ülésről jó néhány hajszálat sikerült
begyűjteni, rengeteg ujjlenyomatot rögzítettünk, kérdés
az, kinek a DNS-e rejtőzik a hajhagymában, és ki a
lenyomatok tulajdonosa – számolt be az eredményről
Luigi.
- Arra nem találtatok semmi utaló jelet, hogy a nőket
ezzel szállította volna?
- Nem, főnök, azt gondoljuk, hogy valami utánfutót
vontathattak vele, mert a vonóhorog frissen be van kenve
valami ragadós anyaggal, vettem belőle a labornak mintát,
olyan érzésem van, hogy ezzel a masszával akarta a
nyomokat elfedni a fickó.
- A holttesteket csak ki kellett szállítania a
helyszínekre, nem létezik, hogy valami nyoma ne lenne a
nőknek kocsi belsejében – morfondírozott a nyomozó.
- Biztosan van másik autója is, az is lehet, hogy a
tetemeket is a toiletben fuvarozza – felelte Luigi.
- Á, az nem lehet, túlságosan feltűnő lenne,
megérzésem szerint sima utánfutóval, vagy személyautóval
közlekedik. Azért ezt gondolom, mert ha rádob a
tetemekre némi kerti szerszámot, úgy járkálhat, és oda,
ahová csak akar – mondta Vincenzo – A kutya meg nem
kérdezi, hogy hová megy.
- Nem gondolnám – felelte Pietro. – A Forum
Románumra nemigen juthatott be autóval, itt a kerítésen

139
kellett átmásznia, vagy valahogyan átevickélnie. Szerintem
megállt az út szélén, és innen a vállán szállította a
holttestet, másként nem lehetséges. Csörög a telefonom,
bocsánat, föl kell vennem.
Nehezen halászta elő zsebéből a mobilt, minden
mozdulata idegesnek, és fáradtnak tűnt.
- Halló, szervusz, Giovanni, jó hírt mondjál, légy
szíves.
- Főnök, a nőnek van valami öccse, a szomszédok
nincsenek róla túl jó véleménnyel, azt mondják, habókos a
fickó, stukkókat készít, meg kerti szobrokat. Akinél most
vagyok, azt állítja, hogy az ő macskáját farkánál fogva
hajította át a kerítésen.
- Mit keresel ott, nem megbeszéltük, hogy követed az
asszonyt, de a legnagyobb titokban?
- Ne aggódj már, nem indult be a néni kocsija,
megjavítottam neki, illetve még mindig dolgozok rajta,
tudod, ezermester vagyok, belőle meg dőlnek az
információk.
- Nem tudod, hol lakik az öcsike?
- Azt nem, de gyorsan ki tudjuk szedni a nővéréből a
lakcímet. Bevigyem, főnök? – kérdezte lelkesen.
- Nem, maradj a helyeden, és figyelj! Ha fontos dolog
történik, szólj.
- Pietro, ez nem biztos, hogy jó döntés volt, ha
kiszedjük a fickó lakhelyét a nővéréből, el tudjuk kapni a
mocsadékot – mondta Luigi.
- A pickupt figyeljétek! Ha most behozatom az
asszonyt, és az öccse, ha ő a tettes, tudomást szerez róla,
akkor elijesztjük, meghalnak a lányok, biztosan megöli
őket, és menekülni próbál. A kulcsszó a pickup, este elköti
megint, az az érzésem, azt kell követnünk, elvisz
bennünket a helyszínre.

140
 - Miből gondolod, hogy ma is akcióba lép? – kérdezte
Vincenzo.
- Abból, hogy a professzor hét végén hazajön, addigra
hónapokra elegendő prédát kell összegyűjtenie, mert a
szállítóeszközhöz már nem fog hozzáférni.
- Főnök, lehetetlen, hogy amennyiben az öcsike a
gyilkos, a nővérkéje ne tudjon semmiről, nem kellene
mégiscsak lekapcsolnunk a nőt? Mi van, ha értesíti a
testvérét?
- Ne aggódjatok már ezen, biztos vagyok benne, hogy
az asszonynak sejtelme sincsen semmiről, elhitte, amit
mondtunk neki – felelte a férfi.

*
Róma, július 22. vasárnap
- Lassan pirkad – gondolta Agnese, ha egészen
kivilágosodik, talán lesz ereje fölkelni, oldódik a bénaság
testében, és akkor ki tudja találni a menekülés útját.
Zora halkan nyöszörgött, altestében egyre erősödött a
fájdalom, kétségbe esetten könyörgött a gyermeke életéért.
Mozdulni nem tudott, még ujjai sem engedelmeskedtek
akaratának, meg sem született babája életéért imádkozott,
ajkai közül csupán gurgulázó hangok törtek elő.
Liz tágra nyitott szemekkel, széttárt karokkal feküdt,
kábán meredt a semmibe. Az újonnan érkezett lány szavai
megnyugtatták, az a gondolat, hogy keresik őket, reményt
adott neki. Kisfiai arcát idézte föl magában, érezte, hogy
hamarosan véget ér a gyötrelme. Arra, hogy miként, nem
mert még önmagának sem válaszolni.
Agnese halk, sziszegő hangra lett figyelmes.
- Ó, Istenem csak ezt ne! – ez volt az utolsó gondolata,
ami elért még tudatáig.

141
 Agnesere minden tagja ólomsúlyként nehezedett,
képtelen volt megmozdulni, hallotta Zora ziháló lélegzetét,
és saját nyöszörgése is megdöbbentette. Kényszerítette
magát, hogy ne aludjon el ismét, de valahol az álom és az
ébrenlét mezsgyéjén tartózkodott.
A kábulat lassan oszlott, lebegett a saját teste fölött,
kívülről látta priccsre hajított, szánalmasan,
kiszolgáltatottan, tehetetlenül fekvő önmagát.
- Nem akarok elaludni, muszáj fölkelnem – suttogta.
- Segíts, kérlek, mentsétek meg a kisbabámat! –
könyörgött egyfolytában Zora.
- Liz! Lizzi! – szólongatta a másik nőt, aki nem
válaszolt. – Itt vagy még? Kérlek, jelezz, ha hallasz!
Apró, kapirgáló hangok értek el a füléhez, kissé
megnyugodott, hogy mindhárman életben vannak. A
kábulat ismét legyűrte, öntudatát veszítette.

Paul rettegése a napok multával fokozódott, a

városban a hírek gyorsan terjedtek, a megbecstelenített
holttestek rémhíre fölkorbácsolta az indulatokat.
Méregdrágán vásárolt egy rendőrségi frekvencián működő
rádiót az egyik taxistól, még a szállodában is ezt hallgatva
kísérte figyelemmel a nyomozók mozgását. Amikor
Giovanni jelezte kollégáinak, hogy Maria Bertolucci
szomszédait faggatja, azonnal a kocsiba vágta magát, és

142
leparkolt az utca elején. Megvárta, míg a nyomozó elmegy,
gyorsan a kerítéshez lépett.
- Hölgyem! – szólt be a sövény fölött – a barátom az
előbb telefonált, hogy valami autót reparál itt önöknél,
lehetséges, hogy elkerültük egymást? Úgy igyekeztem, a
lábamat szinte a nyakamba szedve futottam, borzasztó,
hogy elmellőztük egymást. Nem mondta, merre indul el?
- Ó, arról a kedves fiatalemberről beszél, aki segített
beindítani a kocsimat? Hát ő egy ezermester, pillanatok
alatt duruzsolni kezdett a motor az ujjai alatt. Mondtam is
neki, ha munkára van szüksége, beajánlom ismerősöknek,
néhány centet adnak neki. Jól jön az ilyen ínséges időkben
minden kis plusz pénz.
- Igen, mondta a barátom, hogy milyen kedvesnek
tetszett lenni vele – könyökölt a babérmeggy mellé Paul -,
olyan jó megállni ebben a rohanó világban, és néhány
emberi szót váltani egymással, ez az, ami a nagyváros
hátránya, hogy nem ismerik egymást még a szomszédok
sem.
- Ó, de jól mondja, fiatalember! Én is így érzek,
amióta az uram szegény agyvérzést kapott, én meg
nyugdíjba mentem, nagyon magányos vagyok.
- Ne tessék már ilyet mondani, hogy - hogy
nyugdíjasnak tetszik lenni? Ez vicc ugye? Hiszen alig
tetszik nálam idősebbnek lenni! – udvarolt a férfi,
miközben torkában zakatolt a szíve, és alig bírta
visszafogni magát, hogy azonnal ne a lényegre térjen.
- A barátja is mondta, hogy fiatalabbnak látszódok,
egy pillanatra a szomszédasszonyt megpillantotta, és
azonnal úgy reagált rá, hogy lenénizte. Pedig ő még
negyven sincsen.
- Tényleg? – húzódott a bejárathoz közelebb Paul. –
És miért olyan lestrapált szegény asszonyság?

143
 A nő is közelebb lépett, egészen a kapuig ment vissza,
látszott rajta, boldog, hogy végre pletykálkodhat kedvére,
suttogva kezdte mesélni.
- Egyedül él a szerencsétlen, nincs ki mind a négy
kereke. Valami professzornál dolgozik, amolyan mindenes
lehet, képzelje – lépett még közelebb -, szolgálónak mondja
magát, a munkaadóit meg gazdáinak.
- Senkije nincsen, azt tetszett mondani, biztosan azért
ilyen – bólogatott a férfi.
- Van egy öccse, de az is dilinyós. Még köszönni sem
tud, csak jön, hiába vagyok itt kinn, nehezére esne
megszólalni. Régebben még odavetettem neki egy-két szót,
de úgy tett, mintha süketnéma lenne, hát egy ideje nem
szólok hozzá.
- És mit tetszik gondolni, miért ilyen faragatlan?
- A nővére nevelte föl, ez egy szentfazék, valamelyik
apáca önéletrajzából mondogat idézeteket, nem is
csodálkozom, ha az öccse is ilyen fura szerzet.
- Nem tetszik tudni, mivel foglalkozik a fiatalember?
Ha ilyen környezetben nevelkedett, biztosan egyházi
berkekben él, talán szerzetes, netán pap lett belőle?
- Jaj, maga nagyon vicces fiú! – húzódott még
közelebb az asszony - Dehogyis lett belőle egyházi személy,
még csak az kellene! Örül a nyomorult, hogy nem hallja
ezeket a kenetes, értelmetlen mondatokat. Szobrokat
készít, úgy mondja a nővére. Kerti szökőkutakat, meg
mindenféle kőből faragott díszeket a házakra, állítólag
nagy művész. Lehetséges, hogy azért ilyen neveletlen, mert
művészlélek.
- Ó, én is régóta szeretném meglepni a feleségemet
valami szép vízköpővel, nemsokára lesz a házassági
évfordulónk, nem tetszik tudni, hol lakik a fiatalember?

144
 - Nem, azt sajnos nem tudom, de biztosan vidéken,
Róma mellett valahol, mert az zajjal jár, ha követ farag
valaki.
- Hát köszönöm szépen, akkor talán lassan megyek is,
a barátom már nagyon vár a kávéházban – mondta a férfi.
Az asszony sajnálkozva nézett utána, jól esett a
beszélgetés a sok magányosan eltöltött nap után,
váratlanul fordult meg, és indult a kijárat felé.
- Fiatalember! Fiatalember! – szólt Paul után.
- Az gyorsan visszalépett.
- Még májusban a férjem egy kicsit jobban volt, az
unokákat akarta látni, útközben egészen úgy tűnt, mintha
Mariat láttam volna egy elhagyatottnak tűnő villa
közelében. Még hátra is fordultam, az uram meg nem
győzött veszekedni, hogy az utat figyeljem inkább.
- Nem tetszik emlékezni, hol látta a
szomszédasszonyát?
- Hát az biztos, hogy Rómát már messzire elhagytuk,
nem autópályán mentem, talán Narni közelében volt, én
mindenesetre arra mentem.
- Köszönöm szépen – csókolt kezet a férfi.
- Ha van ideje, csak jöjjön, olyan jól elbeszélgettünk –
integetett a nő hosszan utána.

Paul beült a kocsijába, és Narni felé indult. Először

még arra gondolt, hogy telefonál a felügyelőnek, és
elmondja neki a gyanúját, aztán elszégyellte magát.
Lehallgatta a rendőrök beszélgetését, beleütötte az orrát a
nyomozásba, és az sem biztos, hogy ennek a műköves
fiatalembernek bármi köze lehet Zora eltűnéséhez. A
rádióban valami pickupot emlegettek, amihez esetleg a
professzor házvezetőnőjének köze lehet, amikor meg a

145
fiatalembert hozták szóba, meggyőződésévé vált, hogy a
tettes nyomára bukkant.
- A szobrászoknak modellre van szükségük,
lehetséges, hogy az ő felesége ehhez kell – gondolta
magában.
A tehetetlenség, és a várakozás a lehető legrosszabb,
legalább valamit tesz az ügy érdekében, még az is lehet,
hogy ő menti meg asszonyát a fogságból, mert abban biztos
volt, hogy Zora saját jószántából nem ment volna el
senkivel.

Többször is végig autózott a Terniig vezető útvonalon,

minden gyanús épület előtt megállt és körbe nézelődött, de
kőfaragó műhelyt, vagy ahhoz hasonló területet nem látott.
- Holnap újra végig járom az utat – mondta hangosan
-, de most már kérdezősködni is fogok. Valakinek tudnia
kell erről a fickóról, ha itt lakik a környéken.
Megpróbálta elhessegetni a gondolatot, hogy az
ismeretlen férfinek köze lehet a lányok elrablásához, az
órák múlásával rögeszméjévé vált, hogy ezt senki más nem
tehette. Dühe fokozódott arra a gondolatra, hogy a
rendőrség tehetetlenül toporog egy helyben, a kisujját sem
mozdítva csendben hagyja, hogy Zora valahol az
ismeretlenben bezárva legyen.

Hogy a hatóság teljes erőbedobással keresi az eltűnt

nőket, azt föl sem tételezte. Az pedig, hogy a felügyelő az
elrabolt lányok életét próbálja megmenteni a látszólagos
semmit tevésével, az eszébe sem jutott. Pedig Pietro
Zuccari még Paulnál is jobban rettegett. Nagyon jól tudta,
ismerve a szadista kéjgyilkosok módszereit, hogy abban az
esetben, ha az elkövető megérzi, hogy a nyomában vannak,
azonnal megöli az áldozatait, és menekül, ők pedig

146
kezdhetik elölről a nyomozást, miközben az egérutat nyert
pszichopata újabb nőket hálóz be.

Fernando Cosma képtelen volt lehunyni a szemeit, ha

egyetlen pillanatra elbóbiskolt, Margherita eltorzult arca
jelent meg előtte, a robusztus férfi ilyenkor zokogva
temette tenyerébe az arcát. Szerelmes volt a lányba, nem
értette, miért kacérkodik minden nadrágot viselő, fiatallal
és idősebbel egyaránt, mindegy volt számára, csak férfi
legyen az illető.
Aznap, amikor utoljára látták egymást, a férfi
csúnyán elveszítette a fejét, a lány alaposan kihozta a
sodrából. A focipálya szélén szaladt, boldogan kacagott,
miközben magára húzta a Floriantól elkapott dreszt. Nem
is értette, barátja miért rángatta le magáról a trikót, és
nagy lendülettel miért hajította a nő felé.
A férfi még ekkor is csak bánatot érzett, a fejét akkor
veszítette el, amikor a nézőközönség felmorajlott, ő pedig
földbe gyökerezett lábbal nézte, amint Margherita, mintha
zászlót emelne maga elé, fölrántotta a bő pólót, és
gyöngyöző nevetéssel szaladgált a pálya szélén.
- Ide, ide nézzetek! – sikongatta. – Na, mit láttok?
Semmit nem láttok!
Akkor telt be a pohár, elege lett. Oda szaladt
szerelméhez, hatalmas pofont mért annak arcára – Mi
vagy te? Egy utolsó ribanc? – kérdezte, és berohant az
öltözőbe.
Odabenn is hallotta a lány zokogását, és fogadkozását,
hogy ő soha többet nem akarja látni a fiút, ha beledöglik a
fájdalomba, akkor sem, ezzel vége közöttük mindennek.

147
 - Hát tényleg nem látsz többet! – sóhajtotta. A
televízió távirányítója után nyúlt, hanyatt vágta magát az
ágyon, és váltogatta a csatornákat.

A városban egyre többet suttogtak eltűnt lányokról,

megcsonkított holttestekről. A felügyelő minduntalan
kamerák kereszttűzébe került, pokolba kívánta a média
folyamatos zaklatását.
- Felügyelő úr! Hány nőt keresnek?
- Sorozatgyilkos garázdálkodik városunkban?
Mondjon valamit az áldozatokról!
- Felügyelő úr, gyanúsítanak valakit már? –
záporoztak a kérdések.
- Kérem, kérem! – fordult szembe a riporterekkel,
amikor már nem tudta elhárítani a kínos kérdéseket.
- Valóban történt gyilkosság Rómában, úgy véljük,
szerelemféltésből ölt az elkövető. A tettes a látókörünkben
van már, hamarosan rács mögé kerül, kérem, ne
hátráltassák a munkánkat, a nyomozás érdekében nem
tudok többet mondani, amint konkrét válasszal
szolgálhatok, sajtótájékoztatót tartunk.
- Igaz, hogy rettegni kell a lányainknak Rómában? –
kérdezte egyikük.
- Hölgyem! Senkinek nem kell félnie, legalábbis nem
jobban, mint bármikor, bárhol. Ismétlem, a nyomozás
érdekében nem mondhatok semmi érdemlegeset, közel
járunk az ügy megoldásához, amint tehetjük, tájékoztatót
hívunk össze. Most, ha nem haragszanak, mennem kell,
vár a munka,

- Szerelemféltés, mi? – ordított föl Fernando. –

Apuskám, ezt még te sem komolyan gondoltad!

148
 Földhöz csapta a televízió távirányítóját, magára
rángatta a ruháját, és elrohant.

- Figyelj, főnök, biztos, hogy okosan döntöttél? Miért

vagy ennyire biztos benne, hogy jönni fog a pickupért az
emberünk? – kérdezte Vincenzo. – Miért nem a nővérét
vesszük elő, és szedjük ki belőle az öcsike címét? Azt is
képtelen vagyok fölfogni, hogyan lehet anonim egy fickó
ma Rómában? Miért nincsen bejelentett lakcíme, ahol
megtalálható lenne?
- A nővére címe a hivatalosan nyilvántartott állandó
lakása, csak ez van, semmi más. – mondta Luigi.
- Ez a nő egy szentfazék, akinek soha be nem
magyarázod, hogy mivel gyanúsítjuk imádott kistestvérét.
Belőle aztán ki nem szedünk semmi érdemlegeset, a fickó
pedig szagot foghat, és meglép
- Értelek én, de elindulhattunk volna más nyomon is,
az jutott eszembe, hogy a professzorunknak ismernie
kellene a fiatalembert, hátha bejárása van a házába, nem
lenne egyszerűbb megkérdezni tőle?
- Kishaver, szerinted nem faggattam ki mindenről,
amikor telefonáltunk neki? Egyértelműen kijelentette,
hogy a házába senki idegen nem jár, a mesteremberek
pedig kizárólag akkor tevékenykedhetnek, ha otthon
tartózkodnak.
- Nem azt mondtátok, hogy stukkókat, és kerti
szobrokat készít a mi emberünk? Nézd azt a szökőkutat a
belső udvar közepén! Innen jól látod, ide állj. – mutogatott
a ház felé Vincenzo. - A nyakamat teszem rá, hogy ez a
gyilkosunk keze munkája.

149
 - Ez majd kiderül, de nem állítom, hogy nincsen
igazad. Tudod, mit? Foglaljuk össze, mi az, amit biztosan
tudunk, amire alapozhatjuk a vádakat – fordult társa felé
Pietro.
- Hallgatlak – felelte az.
- Nápolyban éltek, elég sanyarú körülmények között.
Tudjuk, hogy az asszony nevelte föl a fiút, a szülők nagyon
korán meghaltak, az apa iszákos, goromba fráter volt,
rettegésben tartotta a családját, akkor is részeg volt,
amikor elgázolta a kukás autó. A felesége nem sokkal rá
meghalt rákban, a gyerekek magukra maradtak, az
idősebbik, a lány lett a családfenntartó. Azt tervezte, hogy
kolostorba vonul, hogy miért, azt nem tudom még ebben a
pillanatban, valami történhetett, majd kiderül, hogy mi.
- Mire gondolsz?
- Nemi erőszakra – felelte.
- És? Aztán mi lett? Folytasd, légy szíves! – kérte a
másik.
- Rómába a kilencvenes évek elején jöttek, talán azért,
hogy a fiú itt járjon iskolába, vagy itt kapott állást az
asszony, mindenesetre elég jó a vélemény róla, nagyon
elégedettek vele. Zárkózottnak, megbízhatónak tartják,
kedvelik őt.
- Főnök, nem értem. Mi lehet az oka, hogy nem vele él
a testvére? És pláne jár az agyam, mert képtelenségnek,
lehetetlen, tartom, hogy senki nem tud róla semmit, ez
valahogyan nem áll össze a fejemben, hogy miként
lehetséges?
- Elvégzett az egyetemen két szemesztert, szobrász
szeretett volna lenni, de állítólag ő akarta a művészetet
megtanítani a tanárainak, és nem fordítva. Odáig fajult a
dolog, hogy az egyik oktatót nekilökte a falnak, és
természetesen kirúgták. Elvetélt művész a mi gyilkosunk.

150
 - A professzor erről nem tudhat? Kizártnak tartom,
akkora visszhangja lehetett a campuson, nem hiszem el,
hogy ne jutott volna el a fülébe – értetlenkedett Vincenzo.
- Kishaver! Ez már tizenöt éve történt, a régebben
végzett hallgatók, és az idősebb tanárok közül sokan
emlékeznek az esetre, de a fiú nevét már nem tudja senki.
Én is az iratokból olvastam, ahogyan a fickó nevére
rákerestem.
- Jó, de változatlanul az a kérdésem, hogy miért Szent
Teréz? És miért Bernini? Az eddigiek alapján ennek a
szörnyetegnek csak akkor áll föl a farka, ha ezt a szobrot
utánozza, nekem a szépérzékemet korbácsolja föl, ennek
meg a micsodáját. Ezen rágódok napok óta, hogy miért?
Mi történhetett?
- Mondtam az előbb, hogy az asszony kolostorba
akart menni, amolyan szentfazék életet él, a biblia az
egyetlen mű, amit olvas, van ilyen – felelte Pietro.
- Főnök, az én anyám is olvasgatja a bibliát, meg a
tied is, mégsem lettünk gyilkosok, sőt a férfiasságunk is
rendben van, az enyém legalábbis – válaszolta.
- Én meg azon agyalok, hogy Nicola Bertolucci néven
egyetlen kőfaragó sincsen Róma környékén nyílvántartva.
Pedig lakik valahol, és valamiből pénze is van, nem is
kevés! Csitt, figyelj, valaki jön! – rándította meg társa
karját a főfelügyelő.
A buszmegálló irányából ismerős női alak közeledett.
A forróságban furán hatott aprócska kalapkája, amit
egészen a feje búbjára biggyesztett, világos lila mintás
ruhája a térde és a bokája között végződött, kacsázó
léptekkel igyekezett a házhoz. A kapuban szétnézett,
megigazgatta karján a ridiküljét, és belépett. Első útja a
garázshoz vezetett, amikor meggyőződött róla, hogy a
pickup a helyén áll, megkönnyebbülten dúdolni kezdett.

151
Kihúzott néhány gyomot a leander bokor mellől, a
citromfa koronáját meglocsolta, és a gyep felé irányítva a
csövet, jó fél órán át esőztetett. Még ellenőrizte a bejárati
ajtót, megkerülte a házat, gondosan bezárta a kaput, és
elindult hazafelé. Néhány lépés után megfordult, körbe
nézett, nagyot sóhajtva keresztet vetett, és úgy ment
tovább.
- Gyanakszik – súgta Vincenzo.
- Inkább csak a bogár ült el a fülében, láttad,
mennyire föllélegzett, amikor mindent rendben talált?
- Főnök, az is lehet, ennek a nőnek mi lettünk
gyanúsak, és nem az öccse! Mindjárt töksötét lesz, ne
guruljak közelebb? – kérdezte a férfi.
- Ne, a ház előtt ég az utcai lámpa, és a
mozgásérzékelő is működik? Nézd, ott van fölszerelve, jól
fogunk látni.
Pietro szíve egyre gyorsabban vert, az óra mutatója
vánszorogva haladt előre, és nem történt semmi. Mellette a
kollégája elbóbiskolt, nagyokat hortyogva aludt, az ég alja
pirkadni kezdett, amikor megrázta barátja vállát.
- Mi? Mi van? – ijedt föl a másik – csak a szememet
hunytam le, itt van?
- Nem, Vincenzo, nem jött el, hajnalodik, már nem is
fog, menjünk vissza a kapitányságra – mondta keserűen.
- És akkor hogyan tovább? Mondd, főnök, most mit
tegyünk? – kérdezte a másik.
- Bevitetjük a nőt, és kiszedjük belőle bármi áron, hol
van az öccse.
- Hallo, Zuccari vagyok, négyen menjetek, és hozzátok
be Maria Bertoluccit. Ne mondjatok neki semmit, egyetlen
pillanatra se hagyjátok magára, és ügyeljetek, hogy a
mobilja nála legyen, de ne használhassa. Két ember
maradjon a házban, alaposan nézzen szét, keressenek a

152
fivére tartózkodására utaló nyomokat. Igyekezzetek! –
adta ki az utasítást.
- Figyelj, barátom! Régóta vagyunk egymás társai
jóban, rosszban, megoldjuk ezt az ügyet is, meglásd,
előkerül Agnese épségben, ne keseregj! El tudom képzelni,
mit érzel, életben van a lány, ennyi idő alatt nem végzett
vele, hetekig tartja fogva az áldozatát, elveszi az
akaratukat, csak aztán öli meg őket, ezt te is tudod.
- Vincenzo! És a többiek? A kegyetlenül meggyalázott
és megkínzottak hozzátartozói? Nekik mit mondjak?
Kapjuk el a rohadékot, amilyen gyorsan csak tudjuk,
indíts, menjünk.

*
Róma, július 23. hétfő
Paul kora reggel talpon volt, nem tudott aludni.
Minduntalan a felesége mosolya, szemérmes mozdulatai
jutottak az eszébe, a templomban elrebegett könnyes igen,
majd a nászút izgalmas pillanatai. A család előtt titkolták
a trónörökös érkezésének hírét, úgy tervezték,
hazaérkezésük után, mint ajándékot az utazásról közlik
majd az örömszülőkkel. Az esküvő előtt elmentek
nőgyógyászhoz, aki az ultrahangos készüléken mutogatta a
magzatzsákocskát, és annak tartalmát.
- Itt van a fejecskéje, nézzék, a gerincoszlop ez a kis
görbe gyöngysor, és a végtagok is tisztán kivehetőek. A
következő alkalommal már háromdimenziós felvételt is
tudok mutatni, azon már a gyermekük arcvonásai is
kivehetőek lesznek, várom önöket.
A férfi elérzékenyülve tette belső zsebébe Zora fotóját,
még ivott egy nagy pohár hideg vizet, és azzal az

153
elhatározással csapta be maga mögött a szobája ajtaját,
hogy estére nem egyedül fog vissza érkezni.

- Foglaljon helyet, asszonyom! – mutatott a szemben

lévő székre a főfelügyelő – helyezze magát kényelembe!
- Mit akarnak tőlem? Miért ráncigáltak ide éjnek
évadján, még azt sem engedték, hogy rendesen felöltözzek,
pongyolát tudtam a hálóingemre fölvenni, mert karon
ragadtak a maga emberei, és ide hurcoltak. Be fogom
panaszolni magukat, a professzor úrnak vannak magas
rangú ismerősei, engem mindenki rendes nőnek tart! –
méltatlankodott.
- Szemernyi kétségem sincs a felől, hogy Önnel
mindenki elégedett, és senkitől nem hallanék egy árva
zokszót sem önt illetően. Engem azonban az öccse érdekel,
semmi mást nem kérek, csak válaszoljon nekem őszintén.
- Az öcsém? A Nikola? – csodálkozott az asszony.
- Mondja, kérem – váltott témát hirtelen Pietro -, mi
az Ön családi állapota? Úgy értem, férjnél van, elvált,
özvegy, vagy hajadon?
- Miért? Az már büntetendő cselekmény, ha az ember
lánya nem köt házasságot?
- Nem, dehogyis, csak tudni szeretném.
- Nem mentem férjhez – felelte a nő -, túl sokat
vártam el a férfiaktól, nem akadtam rendes, istenfélő
emberre, aki hű társam lehetett volna.
- És a testvére? Ő megnősült? – kérdezte a nyomozó.
- A Nikola? Már miért kellett volna megnősülnie?
Nem lehet azt elkapkodni, fiatalka még, bőven van ideje
arra, hogy találjon egy rendes, tisztességes hajadont, aki
méltó társa lesz! – válaszolta.

154
 - Hölgyem! Tudom, hogy Ön nevelte föl a testvérét.
Mesélne nekem egy kicsit a szüleikről? Az életükről?
Tudja, amikor egy fiatal lány vállalja, hogy a megárvult
kisöccsének ő lesz a gyámolítója, az minden elismerést
megérdemel. Kíváncsi lennék az Ön életére. Elmondaná
nekem? – próbált közel kerülni a rémült asszonyhoz
Pietro.

A nő közelebb húzta a széket az asztalhoz, és előre

hajolva kezdte mondani a történetét. A nyomozó is rántott
egyet az ülőkén, ő is előre hajolt.
- Az apánk építkezéseken dolgozott, anyánk meg
szakácsnő volt egy étteremben, amolyan mindenes. Ha
kellett, mosogatott, ha meg a helyzet úgy hozta, főzött. Ő
volt a főszakács jobb keze. Ha az öreg nem itta volna el az
eszét, egészen szép életünk lett volna, de sajnos szerette a
torkán leeregetni az italt.
- Alkoholista volt?
- Azt nem mondanám, mert ha ivott egy hétig, utána
beteg lett, és esküdözött, hogy többet poharat a szájához
nem emel. Sajnos mindig újra kezdte.
- Olyankor durva is volt? Hát nem lehetett könnyű az
édesanyjának!
- Nem is akkor volt erőszakos, ha már részeg volt,
hanem akkor, amikor még csak dolgozott a fejében az ital.
Akkor aztán nekiment anyámnak, és mi is szaladtunk,
amerre láttunk.
- Önöket is bántotta?
- Nem, mert mi elfutottunk, de a mama, az kapott
eleget.
- A testvérét sem bántotta? – kérdezte a férfi.
- Szegény kis Nikola! Ha nem tudta elég gyorsan
szedni a lábait, bebújt az asztal alá, és onnan nézte végig,

155
mit tesz anyánkkal az apánk. Egyszer…- félbeharapta a
mondatot, elhallgatott.
- Mondja el nyugodtan, én aztán megértem, min
mentek keresztül – bátorítólag még a karjára is rátette a
kezét.
- Akkor már a mama betegeskedett, sokszor rádőlt a
bevetett ágyra, csak úgy, napközben is. Apám meg
hazadülöngélt, még csak az utca elején volt, mi már
hallottuk a borgőzös hangját, kezében meg lóbálta a félig
lévő pintes üveget. Anyám csak feküdt, nem bírt fölkelni,
na, akkor nem mertem egyedül hagyni, ott maradtunk a
szobában, a kis Nikola magával rángatott az asztal alá. És
akkor láttuk, hogy az öreg letolja a gatyáját, és nekiesett
anyánknak. Érti, ugye? Szegény csak jajgatott, szabadulni
akart, de az öreg újra meg újra beledöfte a szerszámát,
nem engedte ki maga alól, hiába vergődött a nyomorult.
Na, én még ilyen borzadályt nem láttam, ha tudná, milyen
undorító és gusztustalan volt, el is határoztam, hogy
bevonulok egy kolostorba, énhozzám férfi így nem fog
érni.
Az asszony hangja egyre izgatottabbá vált, az elfojtott
emlékképek felidézése felkorbácsolták labilis, gyermeteg
lelkét, száját keskenyre szorította, imára kulcsolt ujjai
kalimpáltak, amint kezei remegésén úrrá akart lenni.
- Mikor halt meg az apjuk?
- Nem sokkal ezek után gajdolt hazafelé, és a kukás
autó alá támolygott, ott a helyszínen szörnyet is halt.
- És az édesanyja?
- Ő néhány hónapig még élt, aztán elvitte a veséje,
vagy talán a szíve, mert mind a kettő beteg volt
szegénynek.
- Mi történt, amikor ketten maradtak a testvérével?

156
 - Valami távoli rokon el akarta vinni a gyermeket, de
ő azt mondta, hogy akkor elemészti magát, és olyan szívhez
szólóan zokogott, hogy úgy döntöttem, fölnevelem.
- Mennyivel fiatalabb Önnél?
- Kicsoda? – csodálkozott az asszony.
- Hát a testvére.
- Jaj, pontosan tizenegy év van miközöttünk, bizony
fiatalka volt még, amikor magamra vállaltam őt. Higgye el,
igen nehéz időszak volt.
- És inkább lemondott a kolostorról? Ez elismerésre és
tiszteletre méltó döntés volt.
- Sokat hánykolódtam álmatlanul, hogy mitévő legyek,
aztán azt gondoltam magamban, hogy élhetek én Istennek
tetsző életet fityula nélkül is, nem kell nekem Krisztus
menyasszonyának lennem ahhoz, hogy teljes szívemmel őt
szolgáljam.
- Rómába mikor költöztek? – kérdezte a nyomozó.
- Amikor kiderült, hogy Nikola igen tehetséges, akár
szobrászművész is lehetne belőle, úgy döntöttem, taníttatni
fogom. Nápolyban egy igen előkelő családnál szolgáltam…
- Szolgált?
- Hát nem jól mondtam, dolgoztam náluk, elég jól
megfizettek, és amikor elmondtam, hogy ide költözök,
beajánlottak gazdag családokhoz. És mondhatom, igen jó
sorom lett. Igaz, kezdetben egy kis kalyibában laktunk,
kinn a város szélén, de csak rövidke ideig, alig volt az fél
év, talán egy kicsivel több, nemsokára beköltöztünk egy kis
padlásszobába. Szegény anyám, álmában sem hihette,
milyen nagyra viszi a lánya, büszke lehet odafönn rám.
- Meghiszem azt, hogy büszkék magára! – hízelgett
Pietro. – Az öccsével mi lett?
- Beiratkozott az egyetemre. Fizettem a tandíját. Mert
kerestem annyit, hogy megtehettem. A gazdáim azt

157
mondták, hogy ne a szemétbe dobjam a maradékot, sőt,
noszogattak is, hogy vigyem haza, így ennivalóra nem volt
gondunk, a legfinomabb étkeket tehettem az asztalra. Meg
a ruházkodás sem volt probléma, mindent, amit már nem
hordtak, nekem adták. El is adogathattam belőle, maradt
még elég. Az akkori asszonyság igen nagylelkű volt velem.
- A mostani nem az?
- Á, ők maguknak valók. A nő csak a társaságért van
oda, meg az unokaöccséért, úgy kezeli, mintha a szerelme
lenne a fiatalember, az úr meg a kutatásainak él. De velem
igen rendesek, jól megfizetnek, igaz, dolgozok is
naphosszat, még a főzés, meg a kert is az én feladatom, ha
sokan vannak náluk, éjjel is ott kell maradnom, várni a
parancsaikat
- Kedvelik magát.
- Igen, én is azt hiszem.
- Maria! – nézett Pietro a nő szemébe – mi lett a
testvérével? Azt mondta, egyetemre iratkozott be.
- Igen, igen, beiratkozott, én meg fizettem a tandíját.
- Ezt mondta az előbb is, de be is fejezte a
tanulmányait?
- Ó, szerette volna a drágám, de ugye, mi szegények
vagyunk, hát kikezdték az ártatlant.
- Ezt hogy érti, kifejtené bővebben?
- Az én Nicolam mindig egy lépéssel a professzorok
előtt járt, többet tudott, mint ők. Akármelyik szobrot meg
tudta formázni, amit elé raktak, erre azt mondták neki,
hogy az plágium, vagy mi a franc, a lényege, hogy
tolvajnak nevezték. Ő meg bedühödött, életében el nem
vett senkitől semmit, még, hogy őt lopással
meggyanúsítani!
- Csak az életeket veszi el! – dünnyögte a fal másik
felén Vincenzo.

158
 - Pedig ha látnák, milyen gyönyörűségeket készített a
gazdáimnak! – folytatta az asszony – Igaz, nem mondtuk
meg, hogy ő a testvérem, mert attól féltünk, hogy akkor
fillérekkel kiszúrják a szemét, így gazdagon megfizették,
ők is, meg mások is.
- Sok szobrot faragott az öccse?
- Azok nem szobrok, hanem műalkotások, a
legfinomabb urak is dolgoztatnak vele, szabad bejárása
van a leggazdagabb professzorokhoz. Elhihetik, hogy
megbecsülik, mert már saját lakást is vett magának.
- Hol lakik most a testvére? – tette föl a kérdést a
váratlanul belépő Luigi.
- Hogyhogy hol van? Otthon alszik.
- De azt szeretnénk tudni, hol van az otthona, a címét
szeretném megtudni. A lakása hol van, ahol él?
- Azt nem tudom, én nem jártam nála még, ő szokott
engem megkeresni, és még pénzt is hoz mindig, hiába
mondom neki, hogy elég, amit én kapok.
- Csak meg tudja mondani, hol van az öccse! –
háborgott az újonnan érkező.
- Mondja meg neki, hogy nem tudom, honnan is
tudhatnám, mit akar ez itt tőlem? – siránkozott az asszony.
Pietro fölállt az asztal mellől és kiment.
- Bekapok pár falatot, ne tévesszétek szem elől,
minden mozdulatát árgus szemekkel lessétek! – mondta
társainak. – Bár nem hinném, hogy köze lenne ahhoz, amit
az elmeháborodott öccse elkövetett.

159
 Paul ismét Narni felé vette az irányt. Cívita Castellana
centrumában leparkolt, lépten-nyomon kérdezősködni
kezdett, nem tudnak-e kőfaragó mesterembert, esetleg
kerti szobrokat, szökőkutakat készítő kisüzemet ajánlani
számára.
- Házassági évfordulónk lesz a közeljövőben, ezzel
szeretném meglepni a feleségemet – magyarázta.
Az emberek a fejüket csóválták, akadt, aki szóba sem
állt vele, némán sietett tovább.
Narniba kora délután érkezett, itt is megállt, és
gyalogosan haladt a központi részen. Minden árust
megszólított, a buszmegállóban várakozókhoz odalépve
kért eligazítást.
Az egyik kereszteződésnél két Carabiniere figyelte a
forgalmat, segítőkészen hallgatták végig a fiatalember
kérdéseit.
- Ó, de jó, hogy Önöket megláttam, ha valaki tud
nekem tanácsot adni, azok bizonyára Önök lesznek.
- Parancsoljon! – szívélyeskedtek az egyenruhások -,
természetesen, ha tudunk, segítünk, csak mondja meg, mit
szeretne megtudni.
- A feleségem látott egy csodaszép kerti szobrot, a
tulajdonosok azt mondták neki, hogy itt, Narniban
készítette egy fiatalember, aki ezzel foglalkozik. Most lesz
a párom születésnapja, sőt, nemsokára a házassági
évfordulónk is, és útban van az első kisbabánk, úgy
gondoltam, föld alól is előkerítem a művészt, hogy
meglepjem az asszonyt a szökőkúttal. Gondolom, Maguk
sokfelé járnak, mindenkit ismernek is, el tudnak
irányítani, merre menjek. - Minden erejét össze kellett
szednie, hogy a hangja elcsuklását megakadályozza.
A csendőrök tanácstalanul, kérdőn néztek egymásra,
de csak vonogatták a vállukat.

160
 - Van itt valami építőanyag bolt, meg innen nem
messzire találja a növényárudát is, ott nézze meg,
szerintem, ott tudja megvásárolni – mondta egyikük –, én
ott szoktam a kerti növényeimet beszerezni.
- Az is lehetséges, hogy a városon kívül található a
kőfaragó műhely, nem láttak a környéken ilyen
tevékenységre utaló helyet?
A két egyenruhás fejét csóválta, kelletlenül köszönt el
tőlük, keserű szájízzel indult tovább.
- Próbálkozzon Terni felé, hátha ott lesz valaki, aki
eligazítja Önt – szóltak még utána.
Mielőtt elérte volna a várost, jobbra campinget jelzett
a tábla, balra pedig a keskeny bekötőút Amélia felé
mutatott. Hirtelen ötlettől vezérelve megállt, és a
kellemesen dallamos település felé vette az irányt.
Néhány kilométer után buja, leanderek szegélyezte
kerítést látott meg, kíváncsi lett, az út szélén, hogy ne
akadályozza a forgalmat, megállt. A bódító illatú bokrok
vastagabb törzsére állva próbált bekandikálni a zárt
udvarba. A sűrű ágak fölött takaros, gondozott gyepet
látott, középen, a gépkocsi lejárótól kissé jobbra hatalmas,
Ócean istent ábrázoló szobor emelkedett a magasba,
haragvó, feldúlt arcának látványa megrendítette a férfit.
Megbabonázva nézte a gyönyörű műalkotást, a szépen
kidolgozott izmokat, a lendületet, amely kőbe zárta a
mozdulatot.
Az emeletes házban csend volt, úgy tűnt, lakói
nincsenek otthon. Leugrott a fűbe, leveregette nadrágjáról
a koszt, és a bejáratot kezdte el keresni, úgy vélte, itt
eligazítják, merre keresse a szökőkút alkotóját.
A magas, zárt kapun csengő helyett kopogtatót látott,
a Bocca della Veritá nézett szembe vele. A kerek fej

161
homlokáról indult el a kallantyú, az arcot keretezve a
csapó kar a nyitott szájban foglalt helyet.
- Az Igazság Szája! – mormogta Paul. – Nahát! Csuda
ötletes!
Megfogta a fémet, és megdöngette a bejáratot.
Odabenn csend volt és nyugalom, a kolomp hangja
visszhangzott a fülében. Kis ideig ácsorgott, majd úgy
gondolta, körbe járja az épületet. Néhány méter után
rájött, hogy vaskos, kerítésszerű kőfal állja útját,
visszafordult, és ismét a kapuhoz ment.
Most már teljes erőből megrángatta a kopogtatót,
nagyot taszítva térdével az ajtón, ami a lendülettől lassan
kinyílt.

Később, sokkal később, amikor azok a szörnyű napok

emlékké szelídültek, gyakran visszagondolt ezekre a
pillanatokra. Újra - meg újra elcsodálkozott önmagán,
miért nem szólalt meg a vészharang zsigereiben, miért nem
merült föl a gondolat, hogy az ajtó néhány perccel előbb
még zárva volt, és inkább a felügyelő segítségét kellene
kérnie.
Elterelte figyelmét a különös jelzőrendszer,
elővigyázatossága cserbenhagyta.

Róma, július 24. kedd

162
 Valeria és Vittoria ikrek voltak, valamelyikük öt
perccel a másik után született, anyjuk elbeszélése alapján
olyan egyformák voltak, hogy amikor hat éves bátyjuk
levette a karszalagot mindkettejük csuklójáról, már nem
volt biztos, hogy ki kicsoda. Szüleik a fülbevalóikat kék és
zöld színben vásárolták, ennek alapján különböztették meg
őket csecsemőkorukban, de az, hogy eredetileg melyikük
volt Valeria, és ki volt Vittoria, az már soha nem derült ki.
Igazából nem is érdekelte őket, ha derültséget akartak
maguk körül, akkor mesélték csak el, zavarba hozva a
hallgatóságot.
Milánóból érkeztek Rómába, mindketten a barátjuk
kezét szorongatva léptek be a Colosseum kapuján. Jó
előre, Interneten, on-line lefoglalták a belépőjegyeket, ki
tudták kerülni az araszolgatva haladó emberáradatot,
azonnal be tudtak menni. Építészhallgatók voltak
mindketten, szerelmük az egyetemen szövődött, a fiúk az
évfolyamtársaik, Bernini Rómáját szerették volna
bemutatni a magukat flamandnak tartó, Lille- ből
származó fiatalembereknek.
Henri és Louis a nők mögött sétált, élvezték a
szembejövők csodálkozó tekintetét, halálosan szerelmesek,
és boldogok voltak.
- Na, mit szóltok Flavius amfiteatrumához? –
kérdezték szinte egyszerre.
- Ti most összebeszéltetek, ugye? – kérdezte egyik fiú
a huncutkodó csitriként viselkedő lányoktól.
- Ó, ez sokkal nagyobb, mint amit elképzeltem! –
kiáltott föl Henri.
- Édesem! – mondta Valeria -, ötvenezer ember fért el
ebben az arénában. Gondolj bele, még a nézőket ernyőkkel
is védték a napsütéstől és az esőtől. Itt vannak a Velarium
nyomai. Látjátok?

163
 - Gyengébbek kedvéért – sikkantotta Vittoria -, a
vitorlavásznakat tartó árbocok rögzítési helyét nevezik így.
Kifelé jövet tettek egy kis kerülőt, bekaptak pár falat
pizzát, szükségük volt egy kis pihenésre, na meg a jó nagy
adag fagylaltra. A nap már delelőn járt, amikor végre a
Via di San Gregorio mentén elindultak Constantinus
diadalíve felé.
A huszonegy méter magas építmény uralja a teret, a
fiatalok csendben közeledtek. Az építményt hófehér
virágok vették körül, bokorrá növekedtek a kellemes
éghajlat alatt, meghálálták a gondos kezek szorgosságát, és
a lágy, langyos esték esőztető locsolását.
- Hú, de kellemetlen szag van! – fintorogtak a lányok.
A magasabbik fiú kíváncsian, ágaskodva leselkedett a
virágágyások felé.
- Valami van a bokrok között – mondta -, mintha
aludna ott valaki.
- Henri, te megint képzelődsz, biztosan Hadrianus
császár téblábol itt méltatlankodva, amiért az ő nyakára
rakták Constantinus fejét, ez elegendő ok lehet arra, hogy
békétlenkedve ide settenkedjen, de útközben elfáradt, és
ledőlt néhány percre bóbiskolni.
- Ne szórakozzatok már velem, mondom, hogy van ott
valaki – erősködött csak azért is a férfi.
A lányok rosszallóan ingatták a fejüket, Henri
mérgesen indult el a virágágyások irányába. Néhány méter
után megtorpant, maga elé görnyedve öklendezni kezdett.
- Hívjátok a rendőrséget, egy meggyilkolt nő fekszik
odabenn! – nyöszörögte.
Viaszszürke arca eltorzult, kétség sem férhetett hozzá,
hogy igazat mond.

164
 - Maria, segíteni szeretnénk a testvérének, bajba
került, úgy gondolom, de ehhez tudnunk kellene, hol
találjuk! - lépett be a szobába ismét Pietro. - Hoztam
magának egy jó erős kávét, meg egy süteményt is,
gondoltam, megéhezett, délfelé jár már az idő.
- Csak a tejeskávét szeretem, meg se tudnék inni ilyen
förmedvényt – nézett föl az asszony. – Majd otthon
megeszem az ebédemet – tolta el magától a csészét. - Miket
hadovál itt össze?
- Az öccsét keressük, szeretnénk neki segíteni, nagy
bajban van.
- Miféle bajban? Beteg lett talán? A minap volt nálam,
és megígérte, hogy az Úrjézus születésének estéjén végre
elhozza nekem az Avilai Szent Teréz szobrot. Azt mondta,
már dolgozik rajta, és ha ő megígér valamit, azt be is
tartja. Nem volt annak semmi baja, még mondtam is neki,
hogy Nicola, soha nem láttalak még ennyire boldognak! Ő
meg körbe ugrált, úgy ölelgetett. Olyan étvággyal evett,
hogy csak na! Méghogy beteg! – mérgelődött a fejét
csóválva.
- Asszonyom, súlyos vádakkal gyanúsítjuk a testvérét,
kérem, mondja meg a címét!
- Ha tudnám, akkor sem mondanám meg, mit
képzelnek maguk! Az én Nicolam ártatlan, mint a ma
született bárány! Haza akarok menni, nincs joguk engem
itt tartani, megütik a bokájukat, azt megígérem –
rikácsolta egészen kivörösödve.
- Főnök! Telefon! – dugta be a fejét Filippo.
- Te is itt vagy már? Ma senki nem bírt aludni? Ennyi
tébláboló kollégát, ahelyett, hogy otthon durmolnának! –
morgolódott elégedetten a felügyelő.

165
 Jólesett neki az együttérzés, a kollegalitás, hogy
minden munkatársa egy emberként áll mellette, és segíteni
akar.
- Elmúlt tizenegy óra! – csóválták a fejüket a többiek
– ugyan hol lennénk! Szegény főnök, elveszítette az
időérzékét! – nevetgéltek egymásra kacsintva.
- Tessék, Zuccari! – szólt a kagylóba. – Mit mond?
Nem hiszem el!
Pietro hangja elcsuklott, sápadt lett, le kellett ülnie.
- Mi van Főnök? – kérdezték köré gyülekezve a
többiek.
- Megint egy nő. Ezúttal a Colosseum és Constantinus
diadalíve között, a virágágyásokban – felelte – Indulás,
menjünk!

A visító sziréna hangja élesen hasított a fülekbe,

megrettenve álltak meg a járókelők, és bámultak az
elsuhanó rendőrautók után. Amint elhúztak a Piazza
Bocca della Veritas, az Igazság szája tér előtt, Pietro
kiüvöltött az ablakon!
- Szólalj már meg, száj! Hány áldozat kell még ahhoz,
hogy némasági fogadalmadat megszegd?!
- Főnök – szólalt meg csendesen Vincenzo -, nyugodj
meg, elkapjuk.
- De mikor? Most kapjuk el, ne majd! Mit nem veszek
észre? Kiszúrja a szememet, én mégse látom! Mit csinálok
rosszul, mondd meg! – kiabálta.
Az autókkal a Colosseum oldalánál álltak meg, futva
igyekeztek a Diadalív felé, ahol rémült fiatalok csoportja
álldogált.

166
 - Ott van benn – mutatta egyikük -, nem mentünk
közel, és mindenkit eltereltünk innen, hogy segítsünk –
mondta a megszólalásig egyforma lányok egyike.
Pietro ráfelejtkezett a két azonos külsejű lányra, még
el is mosolyodott, lassan indult el a jelzett irányba.
Ólomsúlyként nehezedett lelkére a következő másodpercek
súlya, szíve egyre gyorsabban vert, dübörögve verdeste
mellkasát, úgy érezte, kiakad a zabolátlan pumpa.
- Nem Agnese – szólt hátra Vincenzo.
A felügyelő egy kicsit föllélegzett, azonnal el is
röstellte magát, hiszen a tőle néhány méternyire fekvő
halott teremtés után ugyanolyan kétségbe esetten aggódik
valaki, mint ő Agnese után.
A nő harminc év fölötti lehetett, loboncos vörös haja
szélesen terült el kibicsaklott nyaka körül, szalmakalapja,
mintha éppen ebben a pillanatban gurult volna le a fejéről,
karimájára dőlve himbálózott az enyhe fuvallatban.
A nyombiztosítók szorgalmasan fotóztak, a tetem
környezetét vizsgálták át, minden apró jelet begyűjtöttek.
- Gyere, doki, hallgatunk, mondd, mit gondolsz! –
engedték előre Carlot, aki néhány perccel lemaradva
érkezett.
- Na, lássuk akkor – mondta törvényszéki orvos. –
Szegény lány! Nem ilyen sorsot érdemelt.
- Mikor halhatott meg? – türelmetlenkedett Pietro.
- A szemlencse még nem homályos, nem alakult ki a
Sommer- Larcher féle halálfolt, de beállt a rigor mortis. A
máj hőmérsékletéből és az említett jelekből azt a
következtetést vonom le, hogy valamikor késő este, és éjfél
körül állhatott be a halál. Konkrétabbat majd a boncolás
után mondhatok.
Még pepecselt egy kicsit, mint aki reménykedik
abban, hogy életet tud varázsolni a tágra nyitott szemekbe.

167
 - Azt biztosan meg tudom mondani, hogy ide éjfélnél
nem később dobták le, a kora hajnal már itt találta.
- Ezt miből gondolod? – kérdezte Vincenzo.
- Amikor ide hozták, még nem alakult ki a
hullamerevség, akkor még tónustalanok voltak a végtagjai,
azért fekszik ilyen helyzetben, a test a környezet
körvonalaihoz igazodott.
- Nem itt ölték meg, ugye? – állította, semmint
kérdezte a felügyelő.
- Ugyanaz a tettes, ugyanaz a módszer –mondta Carlo.
- Elviheted, doki, a tied – nézett rá szomorúan a
nyomozó. Ne haragudj, ismeretlen Theresia, bocsáss meg!
– simogatta meg a holttest haját – Doki, minden
észrevételedre, eredményre elsőként tartok igényt.
Óvatosan vigyétek!
- Fiúk! – szólt a többiekhez – rögzítsetek mindent, a
legapróbb mikro nyom se kerülje el a figyelmeteket,
ellenőrizzétek magatok után is a helyszínt, hátha a másik
észrevesz még valami fontosat, én visszamegyek a
kapitányságra.

- Megnyugodott egy kicsit, Maria? – lépett a

kihallgató szobába Pietro.
Most nem a székre ült, az asztal sarkára telepedett,
hosszan masszírozva a tarkóját.
- Ugye, jól sejtem, hogy Ön, asszonyom, mélyen
istenfélő ember?
- Igen, de miért kérdez éntőlem ilyeneket?
- Segítenie kell nekünk. Őszinte leszek, bár nem
akartam megrémiszteni. Az előbb azért hívtak, mert egy

168
fiatal nő tetemét találták meg ismét. Ugye, hallott már
arról, hogy az elmúlt tíz napban több lányt is megöltek?
- Igen, beszélik, de nekem ehhez mi közöm? Én nem
bántottam senkit, még a lábasjószág nyakát sem bírom
elvágni, kaptam is anyámtól e miatt eleget.
- Az öccse. Róla beszélünk amióta csak behoztuk Önt
– nézett az asszony szemébe hosszan Pietro.
- A Nicola? – ámuldozott – Én édes Istenem, csak nem
őt ölték meg? Jaj, nekem! Miféle pokolfajzat képes bántani
az én testvéremet? – sivalkodta kántálva.
- Az áldozat egy fiatal lány, asszonyom! Mi azt
feltételezzük, minden jel arra utal, hogy a tettes, aki ezt a
gyilkosságsorozatot elkövette, az ön öccse. Ezért kérem,
adja meg a testvére tartózkodási helyét!
- Maga bolond! Miket beszél itt nekem? Még a
légynek sem árt az én Nicolam! Hogy mondhat maga ilyen
szörnyűséget?
- Kérem, adja meg a testvére címét, hogy tisztázni
tudja magát, és persze azért is, hogy megmentsünk
legalább három nőt. Mert ennyit biztosan elrabolt, és
fogva tart.
- Maguk nem tudják, mit beszélnek! Maguk
istentelenek! – kiabálta.
- Nézze meg ezeket a fotókat, Maria! Nézze! Ezeket a
lányokat nemcsak megölték, hanem kegyetlenül meg is
kínozták, a holttestüket pedig meggyalázták! – dobta az
asszony elé a nyomozó a szörnyű fotókat.
Az asszony bosszúsan meredt a nyomozóra, kissé
megcsóválta a fejét, mintha egy habókossal kéne
beszélgetnie.
- Hol van az öccse? Mondja meg, vagy
bűnrészességgel fogom megvádolni! – kiabálta a nyomozó.

169
 Az asszony összeszorította a száját, vagy nem tudott
semmit, vagy nem akart tudni semmiről, összekulcsolta
maga előtt a kezét, halkan mormogva imádkozni kezdett,
így jelezve, hogy részéről a beszélgetést befejezettnek
tekinti.

- Főnök! Gyere gyorsan! – szólt be a hórihorgas

Lorenzo. – Mozgást észleltek a professzor házánál.
- Taposs a gázba Alberto! – noszogatta a
gépkocsivezetőt. – Hol álljunk meg? – fordult hátra
Vincenzohoz.
- Szerintem a kis bekötő utca sarkán, onnan fölváltva
követjük majd, nem pucol el előlünk, az biztos. Itt lassíts,
és húzódj le az út szélére – mondta a hátsó ülésen
fészkelődő Filippo.
- Megérkeztünk, álljatok készenlétben, szólok, ha
indulhattok! – szólt a telefonjába a felügyelő.
- Ott van, nézd, főnök! Most állt ki a pickuppal, éppen
a garázs ajtaját csukja befelé, figyeljetek, mindjárt elindul!
- Megáll az eszem! – nyögte Pietro – nézzétek, ott a
kezében a távirányító, ez a fickó ki - be járkál a professzor
házából, egészen otthonosan viselkedik. Honnan a
csudából szerezte meg a kódokat? És miként fért hozzá a
riasztó adataihoz?
Kapjuk el most a rohadékot, kiverem belőle, hol
vannak a lányok, csak öt percre hagyjatok vele kettesben!
– fenyegetőzött Vincenzo.
- Kishaver! Higgadj le, mióta szoktál te verekedni? –
kérdezte Filippo.

170
 - Most el tudnám kezdeni, ne engedjük ki a
markunkból, kapjuk el! Amúgy meg, neked nem vagyok
kishaver, csak úgy mellékesen jegyzem meg.
- Fiúk! Hátha hazafelé tart, kövessük fölváltva.
A pickup kikanyarodott az útra, a kapu becsukódott
mögötte. A benne ülő fiatal férfi megigazította a
visszapillantó tükröt, és a lehúzott ablakba könyökölve
ráérősen zötyögött. A repülőtér felé haladt, a nyomozók
többször váltva egymást követték. Az egyik bekötőútnál
bekanyarodott, és megállt.
- Főnök! Lekanyarodott, gyertek, váltsatok
bennünket, nem tolathatok vissza – kérte az egyik
nyomozó.
- Itt vagyunk mögötte, álljatok meg, hogy kettőnk
között maradjon. Mi megfordulunk, ha a város felé indul
vissza, követjük, ha felétek, el ne szalasszátok! – mondta
Pietro.
Alberto olyan hirtelen fordult meg, hogy az autó
megpördült a tengelye körül.
- Itt állj meg, nyisd föl a motorháztetőt, majd én
kotorászok, mintha lerobbantam volna, ti meg húzódjatok
le, nehogy meglásson benneteket.
A felügyelő csípőre tett kézzel, széles terpeszállásban
állt a kocsi előtt, mélyen behajolva a motortérbe. Árgus
szemekkel figyelte, mikor bukkan föl végre a keresett
jármű. Szíve megint a torkában verdesett, ujjai remegtek,
levegőt is alig mert venni. Fél óra telhetett el, amikor
komótosan elhúzott mellette a fehér pickup, széles
talpakon vontatva egy sötétbarnára festett, takaros kis
bódét. Szeme sarkából is jól látta rajta a feliratot TOI,
kissé lentebb, ismét ott virított a három betű TOI.
Pietronak minden erejét össze kellett szednie, hogy ne
pattanjon vissza az autóba, és ne eredjenek utána.

171
Megvárta, míg eltűnik a kanyarban a vontatmány, előre
szólt a közelben várakozó Giovanninak, hogy vegye át a
követést, majd ők is elindultak.
A csend olyan mély volt, hogy egymás szuszogását is
hallották, Alberto kezei elfehéredtek, amint markolta a
kormányt, a felügyelőnek megfájdult a foga, erősen
szorította össze állkapcsát feszültségtől.
- Főnök! Mikor kapcsoljuk le? Megvárjuk, amíg
elindul a következő áldozatával, és követjük, vagy elég, ha
egy gyanútlan nő bele kerül a hálójába?
- Neked mi a véleményed? Ha követjük, azonnal ki
tudjuk szabadítani Agneset és a többieket, ha meg
elkapjuk most, akkor ki tudja, mikorra szedjük ki belőle a
lányok hollétét. Lehet, jobb lenne, ha mennénk utána.
- És ha meglát bennünket?
- Akkor bevisszük, az irányt, hogy a városból merre
menjünk, már akkor is tudni fogjuk.
- Mondd, kolléga, mi a helyzet? – kapta föl a
telefonját.
- Főnök, nem fogod elhinni, hol állt meg ez a
mészáros!
- Mondd már, ne csigázz!
- A Trévi kút és a Pantheon közötti bazársornál.
Leeresztette a bodegát vontató láncokat, félig eltakarja a
pickupnal az illemhelyet, ezt a szemetet!
- Figyeljetek! Álljon készenlétben mindenki, hogy egy
- két kilométernél tovább ne lássa ugyanazt az autót maga
mögött, rádió, telefon a kézbe, teljes odafigyelést kérek!
- Akció indul! – kiabálta kisvártatva, miközben a
helyszín közelében lévő la farmacia mellett megálltak
- Közvetítsetek, mit láttok! – kérte Vincenzo.

172
 *

Paul cipőjével tolta meg a robusztus kaput, óvatosan

lépett be az udvarba.
- Hahó! Van itt valaki? – kérdezősködött. Hangja
félénk volt, mint aki nem szeretné megzavarni mások
nyugalmát. Néhány lépést tett előre, meredten bámulta a
félelmetes, haragvó Istenség, Neptun, más néven Óceán
alakját.
Mögötte nagyot dörrenve becsukódott az ajtó,
megfordult, de már késő volt. Vállába injekciós tű
fúródott, még annyi ereje volt, mielőtt földre omlott, hogy
bele kapaszkodjon a támadója karjába.
Tehetetlenül, valahonnan messziről érezte, amint
megragadják a vállait, és vonszolják, hátában szúró
fájdalmat érzett, mozdulatlanul feküdt a számára
ismeretlen helyen.

Órák teltek el, amikor végre elméje tisztulni kezdett.

Az elmúlt fél nap alatt rémálmok gyötörték, hatalmas
alakok akarták ágas - bogas botjaikkal keresztüldöfni a
testét, merevvé és érzéketlenné váltak a végtagjai, mintha
a vérkeringés lelassult volna szervezetében, és ő maga is
egy lenne az ellenségesen vicsorgó, fölé magasodó
kőbálványok közül.
Alkonyodni kezdett, látta a mozgást a gépkocsi
feljárón, rémülten vette észre, hogy elmosódott árnyék
közelít felé. Védekezni akart, a fölé hajló, homályos arcra
rákiabálni, de ajkain csak bugyborékoló hangok buktak
elő. Vállába injekciós tű pumpált folyadék hatására
szédülni kezdett, majd néhány pillanattal később úgy
érezte, lebeg a saját teste fölött, látta, amint fizikai lénye

173
magasba emelkedik, valaki egy kocsi hátsó ülésére helyezi
az alélt alakot, igyekezett utolérni a rosszban sántikáló
fickót, attól tartott, ha nélküle indul el az autó, soha többet
nem leli meg önmagát. A szűk alagút előtte tátongott,
először nem mert közelíteni, belépni, másodpercekkel
később szédítő forgás szippantotta egyre mélyebben a
vakító fénybe. A túloldalon mintha az Igazság Szája
tátogott volna, hatalmas, kerek, sugárzó fej hívogatta,
mögötte Zora mosolygott. Megnyugodott, ellazult, hagyta
magát sodortatni a fénysugárral

Kis idő múlva ismét a testében érezte magát, lábainál

fogva durva kezek markolták meg, zsibbadó bokájánál
fogva a földre rántotta egy vigyorgó alak.
- Na, gyere csak! Te is Theresiát szeretnéd, ugye?
Nem osztozkodok veled, ő az enyém! – vonszolta egyre
bentebb, ahol már az elsuhanó autók zaját nem lehetett
hallani.
- Még egy kis koktélt kapsz most, ha visszafelé jövök,
megkapod a maradékot is, azzal aztán elrepülhetsz,
ahonnan már nem tudod, hogyan gyere vissza. Ne
rángatózzál, te! – kiabált az előtte fekvő, öntudatlan
izomrángásokkal küzdő, és a levegő után kapkodó
férfinek.
- Ki kért meg rá, hogy utánam gyere?! He? A sátán,
mi? Az küldött, hogy Theresiámat megszerezze, de
tévedett, mert őt senkinek nem adom, ő az enyém, én
tudom csak elandalítani az én isteni kegyelmem
segítségével – rúgott nagyot az alélt testbe.
Néhány méter után visszafordult, hogy még egy
injekciót pumpáljon a riválisának hitt fiatalemberbe,
amikor harsány hang szólította meg

174
 - Lerobbant a kocsija? – állt meg az úton egy
segítőkész közlekedő.
- Ó, csak a szükség kényszerített egy kis kitérőre,
köszönöm szépen, semmi baj, máris megyek tovább –
felelte, és valóban megkönnyebbült mosollyal szaladt az
országút felé, magára hagyva alélt áldozatát, vigyorogva
fordította el az indító kulcsot.

Letizia leterítette a kiöblösödő járdára a hatalmas ív

papírokat, széleit átlátszó ragasztóval az aszfaltra
rögzítette, a zsírkrétákat mellé borította. Szeretett
válogatni az élénk színek között, élvezettel keresgélte,
melyik képet rajzolja meg. A nap még ereje teljében
világított, a meteorológusok egy hétre előre száraz időt
jövendöltek, várakozással teli boldogságot érzett.
Caravaggio Szent Péter keresztre feszítése című
festménye elindította a fantáziáját, ha sikerülne az alakok
érzelmeit rávarázsolnia az aszfaltra, a turisták pénzt
dobnának a kis dobozkájába, és akkor ki tudná fizetni a
lakása bérleti díját több hónapra előre.
Közönsége mindig hálásan jutalmazta rajzait, ujjai
önállóvá váltak, szinte siklottak a papír fölött, a köré gyűlő
tömeg ovációval értékelte az életre kelt festményt. Napokig
elüldögélt egy-egy jól sikerült munka mellett, úgy tett,
mintha éppen abban a pillanatban fejezné be a művet,
előfordult, hogy éjfél felé, amikor elcsendesedett a város, és
hazaindult, közel száz eurót számolt össze aznapi
bevételként.
Neki fogott, hogy a kontúrokat fölskiccelje, ez volt
mindig a legnehezebb, nem téveszthette el a vonalakat.

175
Keze gyorsan mozgott, baljában tartotta az eredeti mű
mását, szemei ugráltak egyik pontról a másikra. Először a
Szent arcát rajzolta meg, ő a központi figura,
kétségbeesetten igyekszik kiszabadulni kínzói karmai
közül. Amikor a fejjel lefelé lógó Szent Péter alakját
megrajzolta, és a vonagló, erőlködő test izmait is
elkészítette, a szakáll keretezte arc életre kelt.
A turisták, akik a Pantheon felé, vagy éppen onnan
igyekeztek, döbbenten álltak meg mellette. Ilyenkor
mindig megnyugodott, fél szemmel a dobozkája felé
sandított, örömmel hallgatta a fémpénzek koppanását.
- De ügyes! – mondta egy középkorú úr a feleségének
– Nézd, angyalom, hogy erőlködik szerencsétlen, amint
gyilkosai meg akarják fordítani a bitófát, szinte érzem a
fájdalmat a zsigereimben.
- Hölgyem! – szólította meg Letiziát – Meg tudná
mondani, hol található ez a festmény?
- Természetesen – válaszolta -, a Santa Maria del
Popolo templomban, a Cerasi-kápolnában tekinthetik meg,
sőt Caravaggio másik főműve, a Szent Pál megtérése
közvetlenül mellette található.
- Ön festőművész? – folytatta a társalgást a férfi.
- Sajnos nem tudtam elvégezni a képzőművészeti
akadémiát a hazámban, igaz, szoktam arról álmodozni,
hogy egyszer csak lesz annyi pénzem, hogy a tandíjat ki
tudom fizetni, és akkor beiratkozom majd ismét.
- Senki nincs, aki patronálná Önt? – firtatta.
- Anyám, apám meghaltak a polgárháborúban, a
férjem meg az alkoholon kívül nem pártfogolt egyebet,
örülök, hogy el tudtam menekülni, és otthonra leltem itt a
kislányommal.
- Ő ilyenkor hol van? – kérdezte az asszony.

176
 - Egy öreg néninél lakunk egy aprócska kis szobában,
ő vállalja ilyenkor a felügyeletét. Neki jól jön a lakbér,
nekem meg a segítség. Rajtam kívül más nem venné ki a
sötét kuckót, ami kamra lehetett valamikor, így
mindketten jól járunk.
A bámészkodók egy ideig még nézegették a rajzot, a
házaspár külön-külön papírpénzt helyezett az apró fölé,
amikor néhány méter után a nő visszafordult, Letizia
megrémült, hogy visszaveszi az adomány egy részét, mert
soknak találja.
Az asszony egy láncot helyezett a markába,
összecsukta tenyerét, még az arcán is végigsimított.
- Adja oda a gyermekének, szerencsét fog hozni –
mondta.
Megnyugodott. Érezte, hogy jól döntött, amikor erre a
festményre esett a választása, föllélegzett.
A hőség nem csitult, a flakonjában lévő víz egészen
átmelegedett, megrázkódva tette le, amint belekortyolt.
Néhány perc múlva már olyan szomjas volt, hogy úgy
döntött, elszalad a Trévi kút oldalánál lévő jéghidegen
csobogó forráshoz, és megtölti az üveget. Fölemelkedett,
elgémberedett lábai alig akarták megtartani, néhány
pillanatig várnia kellett, míg a vérkeringés megindult
zsibbadt tagjaiban.
Szinte futva tette meg a kis távolságot, még arcát is
megmosta, hogy fölfrissüljön, nagyokat húzott a jóízű
nedűből, és visszaindult. Minden távol töltött perccel
kevesebb az aznapi bevétele, igyekeznie kellett.
A bazársor előtt odabólintott az ismerős árusoknak,
amint elhaladt mellettük, megakadt a szeme egy fehér
pickupon, ami éppen előbbre gurult néhány centit.
Mögötte aprócska kis fülke látszódott, a felirat láttán
megborzongott, úgy érezte, azonnal bepisil. Pár lépést

177
ment még, aztán úgy döntött, kifizeti azt az egy eurót, és
megszabadul kínzóan sürgető szükségletétől.
Odalépett az ajtóhoz, elolvasta a feliratot, és belépett.

- Megvan, főnök! – recsegte Pietro fülébe egy elfojtott

hang. – Belépett egy nő a toitoiba, éppen ebben a
pillanatban.
- Ne menjetek közel, csak füleljetek, kihallatszik-e
kiáltozás, segélykérés, akármi – válaszolta.
- Mintha mi sem történt volna, úgy járkál mindenki,
olyan, mintha nem is lenne odabenn senki – válaszolta
Giovanni. – Most, most!
- Mi történt? Az ég áldjon meg, mondd már! –
türelmetlenkedett a felügyelő.
- Főnök, éppen kiszáll az emberünk a pickupból,
rögzíti a vontatóláncot, és a budit az utánfutóhoz erősíti.
Most meg visszaszáll. Mit csináljunk?
- Induljatok lassan el, most mi követjük, amint
kigördül az útra, mögé állunk. – Alberto, cseréljünk
helyet, én vezetek! – szólt a gépkocsivezetőre.
- Miért, én nem tudom követni ugyanúgy, mint te?
Autóversenyző voltam, vagy mifene, ezért vettetek föl,
nehogy már ügyesebb legyél, mint én? Akkor mi a
búbánatot keresek az autóban, megmondanád?
- Jól van már, ne morogjál, igazad van, vezess te, csak
nagyon ideges vagyok, mindjárt szétrobbanok a
feszültségtől. Vigyázz, el ne téveszd, mert akkor a nyomát
bottal üthetjük.
- Pietro, nem olyan nehéz egy pickupot követni, ne
parázz már!

178
 - Alberto, kicsit kevesebbet dumálj, és jobban figyelj,
nézd, nem tudtál szorosan mögé állni, besorolt eléd egy
Audi, ne tetvészkedj, hanem nyomulj!
- Hát szép is lenne, ha a seggébe másznék, azonnal
kiszúrna, nem először csinálom, miért csesztetsz folyton?
Még soha nem lépett meg előlem senki emberfia –
mérgelődött a gépkocsi vezetője.
- Ez meg hová tart? Az iskoláját neki, mit csinál itt
előttünk? Giovanni, itt vagytok valahol? – kiáltotta el
magát a nyomozó.
- Itt vagyunk, főnök, előzzétek meg, átvesszük.
- Most észrevett bennünket, vagy irányt akar
változtatni? Kanyarodj be a következő utcánál jobbra, és
állj meg, légy szíves – mondta Pietro.
- Főnök, csak visszatolatott, és lekanyarodott jobbra,
úgy néz ki, visszamegy a professzor házához, mögötte
vagyok, de jó lenne, ha elénk kerülnétek – recsegett a
rádióból a mérges hang.
- Alberto, ugyanoda állj be, ahol előzőleg lesben
álltunk, tudod, a kis utcában, de lépj a gázpedálra, hogy
amennyiben nem oda tart, utol tudjuk érni. Giovanni,
merre vagytok? Biztos, hogy oda tart?
- Követem, főnök, tutira arra vette az irányt.
- Mi a rossebet akarhat ott? – sóhajtotta Filippo.
- Te főnök, csak nem itt tartja a nőket? – álmélkodott
Lorenzo.
- Fiúk, csigavér! Nem tudjuk, miért erre megy, majd
kiderül, inkább figyeljetek!
- Jön, nézzétek, ott van, most kanyarodott be a
sarkon, húzzátok le a fejeteket, azt higgye, hogy egy
parkoló kocsi van itt, mert ide lát, az bizonyos.
A pickup lassan haladt a villa felé, a kapu kinyílt, és
az autó begördült a bejárón. A fiatalember kiugrott

179
kinyitotta a másik tároló ajtaját, és kitolatott a homok
színű Ford Rangernel.
- Halló, központ! Ellenőrizzétek a következő
rendszámot – diktálta a számokat Pietro – kinek a
tulajdona a gépjármű? Hogyhogy a professzoré? Na, ezt
nem értem! Az öreg benne lehet ebben a szörnyűségben?
Hiszen nincs is Rómában, hogyan lehetséges, hogy ez a
szörnyeteg otthonosan mozog itt, és hozzáfér a
járművekhez? – kérdezte inkább önmagától, mint a
kollégáitól.
- Hát erre is választ kapunk hamarosan – felelte
Vincenzo.
A férfi az utánfutóról leakasztotta a bódét, a talpakon
gördülő szerkezetet maga után húzva a garázsok mögé
ment, ajtók csapódtak, valamit tett - vett, majd előreállt a
személyautóval. A pickupot a helyére pakolta, bezárta az
ajtókat, és elindult.
- Luigi, kérj erősítést, és házkutatási parancsot,
nézzétek át a professzor udvarának minden szegletét,
keressetek és rögzítsetek minden nyomot, ügyeljetek, hogy
ki ne hagyjatok semmit! – szólt a várakozó
munkatársainak a felügyelő.
- Te meg mutasd meg, mit tudsz, Alberto, de jól
vigyázz, mert ha eliszkol a tettesünk, utoljára vezettél
autót nálam!
- Gyanúsított, főnök, még csak gyanúsított! – mondta
nyugtatóan Vincenzo.
- Na persze, hivatalosan az, de számomra egy
kegyetlen sorozatgyilkos, semmiképpen nem emberi lény.
- Minden kisgyermek ártatlannak születik, mi lehet az
a kritikus pont, ami aztán meghatározza, hogy pszichopata
gyilkoló gép váljon belőle? – morfondírozott Pietro.
A felügyelő telefonja vijjogni kezdett.

180
 - Mondd! – szólt bele gyorsan.
Az emberünket lemeszelték a közlekedési kollégák,
most mit tegyünk? Odamentek, vagy várjuk meg, mi fog
történni? – kérdezte Angelo ingerülten valamelyik
nyomkövető autóból.
- Kapcsoljuk le, főnök, ha most megijed, bottal
üthetjük a nyomát, eliszkol, ki tudja, meddig bírják a
lányok, és hogy késlekedés esetén életben találjuk-e őket. A
nővére talán hatást gyakorol rá, és megered a nyelve, az is
lehet, hogy azonnal szavalni fog – mondta Luigi.
- Mindenki forduljon meg, elkapjuk – adta ki az
utasítást Pietro. – Nem ez volt a terv, de a véletlen
közbeszólt, lehet, jobb is így, legyünk túl rajta.
A szirénák fölharsantak, fékek csikorogtak, a civil
rendszámú rendőrautók körbe vették az éppen igazoltató
csendőröket. Egyikük a csomagtartó előtt állt, arra várva,
hogy a gépkocsivezető végre fölnyitja azt.
Pietro fölmutatta a jelvényét, bemutatkoztak.
- Kolléga, elnézést, hogy közbeavatkozunk, szeretnénk
megnézni a gépjármű belsejét, megengeditek? – kérdezte
udvariasan.
- Természetesen, parancsoljatok. Az úr iratai rendben
vannak, a gépkocsi is érvényes papírokkal közlekedik, még
a csomagteret akartuk ellenőrizni, és a professzor úr máris
folytathatja az útját.
- Professzor úr? – nézett össze a nyomozó társaival.
- Igen, személyesen Malfa doktor urat állítottuk meg,
általános közlekedési razzia van az utakon, szeretnénk
kordában tartani az esetlegesen szabálytalankodásra
vetemedő autósokat, ha ugyanis érzékelik, hogy az utakon
fokozott a rendőri jelenlét, az visszatartó erő.

181
 - Én is láthatnám azokat a nevezetes papírokat? –
vágott közbe egyre türelmetlenebbül az éppen odaérkező
Giovanni.
- Természetesen, fogalmazó úr, parancsoljon –
nyújtotta felé az igazolványokat a csendőr.
- Ó, én azt hittem, hogy a professzor úr sokkal
idősebb, te nem így emlékszel, Pietro? – kérdezte.
- Hát én a társasági lapokban találkoztam csak a
tanár úrral, valóban, ott sokkal idősebbnek tűnt, bár –
tartott kis szünetet, miközben lapozgatott -, manapság igen
nagy divat a ráncok eltüntetése, és egyéb fiatalító
praktikákat is bevetnek egyesek, de még így is különös a
nagy eltérés.
- Nyissuk ki azt a csomagtartót, segítenél, Luigi?
Annyira szeretném látni, mit tart benne egy ilyen nagy
tudású ember, akit oly sokan tisztelnek?
Társai köré gyűltek, kollégája kipattintotta a zárat, a
tető fölemelkedett. Összegörnyedt, tehetetlen női test
feküdt mozdulatlanul, szemmel láthatóan öntudatlan
állapotban a pótkerék mellé behajítva.
- Gyorsan hívjatok mentőt! – kiabálta a felügyelő.
- Nos, professzor úr, vagy nem tudom, hogyan is
szólíthatom Önt, felvilágosítana, mit keres az eszméletlen,
gúzsba kötött ifjú hölgy, az ön autójában? Egyáltalán
kinek a járműve ez itt, és kinek az iratait tartja a kollégám
a kezében, mert nekem az a gyanúm, hogy nem az öné.
A fiatal férfi egyre idegesebbnek tűnt, arca egészen
eltorzult, váratlan mozdulattal ugrott neki a mellette álló
nyomozónak, óriási lendülettel öklelte föl, és rohant be az
út melletti bokros részre.
Luigi egyensúlyát vesztve esett hanyatt, magával
rántva a mellette állókat is. Másodpercekbe telt, mire

182
előkapták pisztolyukat, de már csak az eléjük magasodó
fák árnyait látták.
- Gyorsan, utána! – kiabálta Pietro. – Hát ez nem
lehet igaz, nem léphet meg!
- Főnök, kérjünk erősítést, hozzanak ki kutyákat,
forró nyomon el tudjuk kapni a fickót, igyekezzen
mindenki!
- Gyalog nem juthat messzire, ti maradjatok itt, valaki
menjen be a kórházba a nővel, ha megérkezett a csapat
többi tagja, széledjetek szét, és keressétek. Rendeljetek ide
egy helikoptert, az bevilágítja a környéket, sajnos másként
nem fogunk látni, hiába van telihold. Vincenzo, te gyere
velem, nem tudok várni, amíg segítség érkezik!

Nicola Bertolucci megrémült, amikor meglátta az út

szélén hadonászó egyenruhásokat. Első gondolata az volt,
hogy rálép a gázra, és eltűnik az éjszakában, aztán
meggondolta magát, eszébe jutott, hogy fölkészült erre az
eshetőségre is, a kesztyűtartóban ott vannak a hamis
papírok, mindenki haptákba vágja magát, amint meglátja
az ismert tudós nevét.
Rálépett a fékre, lehúzódott az út szélére, és a kérésre
kiszállt az autóból. Az egyenruhások mély tisztelettel
bántak vele, nem is volt addig probléma, míg valahonnan a
vijjogó autók ott nem termettek.
Akkor tényleg megrémült, nem tetszett neki a civil
ruhás gúnyos hangja, egyre idegesebb lett, amikor meg a
langaléta alak elindult a csomagtartó felé, és kinyitotta,
bepánikolt.
A rémület és a félelem erőt vett rajta, kihasználta a
többiek megrendültségét, és kitört az őt körbe fogók közül.

183
 Nem volt nehéz földre taszítani azt a nyápic alakot,
elég volt belefejelni a mellkasába, az meg magával rántotta
a mellette álló egyenruhást.
Futni kezdett a bokrok takarásában, ismerte ennek a
vidéknek minden zegzugát, kisfiú korában egy összetákolt
kalyiba volt az otthonuk ezen a környéken.

Délutánonként, amikor az iskolából kiengedték, és a

nővére takarítani ment, itt nyargalászott a fák között. A
társai nemigen álltak vele szóba, különcnek tartották,
lenézték a nővére és a viskójuk miatt.

Az ipartelep szélénél hagyta a saját kocsiját, oda

kellene most eljutnia, ha ez sikerülne, üldözői bottal
üthetik a nyomát. Az iratokban a fotó a professzor
unokaöccsének a fényképe, ezt gyártotta bele előrelátóan
az igazolványba, majd elkapják azt, amire kimagyarázza
magát, ő régen elvegyül a társadalom nyüzsgésében.
Régóta tervezte, hogy Kanadába települ, ott nagyon
megbecsülnék az ő igényes munkáját, szobrai biztosan
meghoznák az áhított sikert.
Zihálva menekült, kis idő múlva elhalkult mögötte
üldözői hangja, egyenletes iramban vágtázott, átszelte
kétszer is az országutat, a távolban már látta a pislákoló
fényeket.
A kocsijára szinte ráesett, föltépte az ajtaját, egész
testében remegve indult el az autóval. A fényszórót nem
kapcsolta be, az ipartelepen átvágva akart egérutat nyerni.
A jelképes kaput simán kikerülte, és a város felé indult a
másik úton.

184
 Hallotta a távolból a szirénák vijjogását, kicsit
később, amikor a forgalomba visszakanyarodott a
szövevényes mellékutakról, besorolt a kocsisorba.
A Termini pályaudvar mögött megállt, fáradtan hátra
hajtotta az ülést, és mélyen elaludt. Éjfél is elmúlt, amikor
magához tért, megborzongott, eszébe jutott a késő esti
menekülés, ismét remegni kezdett. A városban minden
nyugodtnak tűnt, fiatalok sétálgattak a tereken, az
éttermek terasza zsúfolásig telve volt jó étvággyal
falatozgató turistával.
Megéhezett. A Navona téren a pizzéria teraszán
letelepedett egy asztalka mellé, a pincér hatalmas tálcán
tette le elé a tengeri finomságokkal dúsan megpakolt
tésztát, akkora adag volt, hogy egészen betakarta a
tányért. Az utolsó morzsáig bekebelezte az ételt, Nápoly
jutott eszébe, a kagyló illata gyermekkorát idézte föl
benne.

Harag töltötte el a lelkét, anyja tehetetlensége,

ahogyan tántorgó apjával bánt, és a nővére, aki az ágy alá
bújtatta ahelyett, hogy szembeszállt volna az erőszakos,
garázda férfivel. Öklével az asztalra csapott, a mellette
ülők odakapták tekintetüket, gyorsan úgy tett, mintha
véletlenül okozta volna a zajt.
Kis idő múlva kifizette a vacsoráját, és elindult az
autója felé. Az elmúlt órák eseményei a végletekig fokozták
lelkében az amúgy is hatalmas zűrzavart, megalázott
kisgyermeknek érezte ismét magát, akit bántani akarnak,
fülében csengett az egyenruhás megvető, cinikus hangja, és
a végén a menekülés megzavarta amúgy is zilált lelkét.

185
 Azt mondják, hogy a gyermekkorra, az egészen korai
évekre nem tudunk visszaemlékezni. Nicola szerette volna
tudata alá besöpörni azokat a szörnyű képsorokat, de azok
erősebbek voltak minden más érzelemnél. Újra -, és újra
átélte, amint lapít az asztal alatt, és a horgolt terítő
láncszemei közül kikerekedő szemekkel, tehetetlenül nézi,
amint apja leteperi az anyját, és dugattyúként mozog
fölötte.

Azon a télen szokatlan hideg tört Nápolyra, dideregve

húzódtak be a szoba fogságába a nővérével együtt, amikor
még jobban lehűlt a levegő, a konyhában vertek tanyát.
Az építkezéseken sem volt munka, reggel ugyan
fölvonultak a munkások, délig várták, hogy eláll az eső, a
munkavezető kora délután szélnek eresztette az
embereket.
Az apja minden bögrecsárdát útba ejtve dülöngélt
haza, a jajongó szélben nem hallották a borgőzös
gajdolást, a férfi váratlanul nyomult be a teafőző melegével
megenyhült konyhába. Anyja éppen a makarónit emelte át
a tálba, Maria, a nővére kockázott vele, nem volt idejük
elbújni. Apjuk a hokedlire ülve figyelte a gyerekeket.
- Nicola, ide gyere! – szólt oda a kisfiúnak.
Ő először megdermedt az ijedségtől, a hang azonban
szokatlanul kedves volt, félénken, oldalazva
engedelmeskedett. Apja fölemelte az ölébe, egyik karjával
átölelte a derekát, majd rámordult.
- Hadd nézzem a fütyülődet!
Anyja hátrafordult
– Ne kínozd a gyereket, nincs neki semmi baja,
engedd el! – mondta csendesen.
- Ne ugass bele mindenbe, az Angelonak most
metélték meg a fiát, mer’ betokosodott alatta a koszmó,

186
nem vették észre, az én fiamnak a fütykösével ne legyen
semmi baja, na, vedd elő, hadd lássam.

Emlékszik, ma is pontosan emlékszik arra a

rettenetre. Ő nem akart engedelmeskedni, ki akart
szabadulni az inas karok fogságából, vergődni kezdett,
majd rúgni, harapni, apja lerántotta róla a vékony
alsóneműt, fejjel lefelé lógott a csontos combokról. Érezte,
amint a férfi ujjai közé veszi az ő pisilőjét.
– Hú, de aprócska, hogy tud majd ezzel a parányi
szerszámmal döngetni? – mondta, vagy inkább kérdezte az
ittas férfi.
Aztán már csak a határtalan fájdalmat érezte, sikítani
kezdett, és teljes erejéből beleharapott apja vádlijába. A
férfi fölordított, még egy nagyot húzott hátra a kisfiú nemi
szervének bőrén, aztán ledobta a földre, mint egy darab
rongyot.
Ő zokogva szorította mindkét tenyerét a combjai
közé, vér csorgott le ujjain, a sarokba ment, ott
gubbaszkodott, még a nővére sem tudta kiimádkozni
onnan.
A szakadás a bőrén, ha nehezen is, de begyógyult, a
lelkében keletkezett seb azonban egyre mélyebb lett.
- Mozgasd minden nap előre - hátra, ha rákapsz az
ízére, hogy milyen jó, már nem kell majd nógatni, kivered
naponta akár többször is, elhiheted – vetette oda az asztal
sarkára könyökölve apja.
Egy ideig a fájdalomtól mozdulni sem mert, napokig
úgy járkált, mint aki piszkavasat nyelt. Minden vizeléskor
izzóan maró kínnal sikerült csak néhány csepp véres
folyadékot kipréselnie, duzzadt kis kukijához hozzáérni is
félt.

187
 Éppen csak bekerült a campusra, a lányok dongtak
körülötte, mint a darazsak, kellették, mutogatták
magukat. Theodora nem bírt magával, randevúzni akart
mindenáron, a Borghese Villát akarta látni.
A parkban meg napozni szeretett volna, csókolózni,
undorító volt a nyálas, tapadós ajkak cuppogása, amikor
meg a nyelve betolakodott fogai közé, öklendezve lökte el a
nőt.
- Neked meg mi bajod van? Meleg vagy? – kérdezte
dühösen a fiútól.
- Büdös a szád – felelte ő megalázottan, és eliszkolt.

Nem volt az ő férfiasságával semmi baj, otthon,

amikor elképzelte, hogy egy tiszta, ártatlan nőt ölel, aki
angyali szépségű testét először neki kínálja föl, hosszú ideig
erekcióban tudta tartani a lándzsáját. Neki olyan lány
kellett, aki Istennek tetsző életével, kelti föl a buja
vágyakat. Igazi szexuális élményben még soha nem volt
része, képzelgéseiben dögönyözött csupán.
Nővérétől kizárólag azt hallotta, hogy a szépség és a
szűziesség Avilai Szent Terézben testesül meg. Amikor
megpillantotta Bernini szobrát, úgy érezte, neki ilyen
lányra van szüksége, minél többször látta, annál mélyebb
szerelemmel csüngött az angyali szépségen. Elképzelte,
amint alatta vergődik egy asszony, lehunyt szemei és
kéjesen vonagló arca érinti az ő bőrét, izgalma a végletekig
fokozódott, kéjjel töltötte el már a gondolat is.
Észre sem vette, mikor indult el az autóval, a
Rómából kivezető út végénél a kék villogó lámpa látványa
térítette észhez. Gyorsan jobbra fordult a következő kis
utcánál, és kanyarogva indult el Narni felé.

188
 *

- Pietro! Állj meg végre, hasztalanul rohangászunk itt

az elemlámpák fényénél, csak időt veszítünk – mondta
Vincenzo bosszúsan -, menjünk vissza a többiekhez, várjuk
be a helikoptert, nem menekülhet a fickó, gyűrűbe fogtuk,
onnan nincs esélye meglépni.
- Igazad van, forduljunk vissza – felelte elkeseredetten
a másik. – Hogy lehet ekkora pechünk, hogy éppen
beleszaladunk a közúti razziába!
- Lorenzo, minden mozgatható embert vezényeljetek
az utakra, zárjátok le a környéket, itt kell lennie, nem
juthatott messzire! – utasította a többieket Pietro.
- Főnök, higgadj le, ne hibáztasd magadat, ismerlek,
ne szabadkozz, most dúl benned az önvád, pedig te nem
tehetsz semmiről, csak a véletlenek űztek velünk fura
játékot – nyugtatta barátját Vincenzo.
- Legyek nyugodt mi? Ne hibáztassam magamat, mi?
Hát ki az öreg Isten tehet erről az egészről, ha nem én? –
kiabálta szinte toporzékolva. – Ki engedte meg, hogy
Agnese csalimadár legyen, talán ti? És most miért tudott
lelépni ez a szemét? Mert én addig okoskodtam, amíg
megérezte, hogy a lába alatt ég a talaj! És akkor még ne
hibáztassam magamat!
- Megérkeztek a kutyások, és itt a helikopter is
nemsokára, indulhatunk! – mondta halkan Luigi.
A nyomkövető jószágok nyüszítve ágaskodtak,
izgatottan szimatoltak a levegőbe, tudták, hogy most akció
van, egyre feszültebben vártak a vezényszóra. Amikor
végre előre iramodhattak, leszegett orral nyomultak be a
bokrok közé, gazdáik alig bírták az iramot, amit a két eb
diktált.

189
 Pietro lihegve futott a nyomukban, képtelen lett volna
a kocsiban várakozni a hírekre, nem érzett fáradságot,
csak mérhetetlen aggódást.

Agnese váratlan felbukkanása ismét előhozta elfojtott

érzelmeit, úgy hitte, kigyógyult már a lány iránti
lángolásból, nem akart gondolni sem rá, aztán, amikor
ismét belépett az életébe, először a harag, és sértettség,
később pedig a szenvedély kerítette hatalmába.
Minden idegszála tiltakozott a reménytelen szerelem
ellen, többször kezdték újra, valami mindig messzire
taszította mellőle a nőt. Egy ideje lemondott már arról,
hogy ők ketten valaha is egy pár lesznek, de minden útjába
akadó fehérszemélyt hozzá hasonlított, a versenyt nem
nyerte meg senki, nem akadt vetélytársa a
pszichológusnőnek.

A távolban fakó fények világítottak, a kutyák arrafelé

húzták nyomozókat, valami ipartelep - féle lámpái
pislákoltak előttük.
- Ott húzhatta meg magát – gondolta a felügyelő,
kezét pisztolyára helyezve közvetlenül a kutyák mellé
futott.
A pajtaszerű épület előtt, a kövesúton a két okos állat
megállt, leültek a rendőrök lába mellé, orrukat magasba
emelve néztek kétlábú barátaikra, miközben halkan
nyüszítettek.
- Itt megszakadt a nyom – mondta egyikük.
- Igen, autó kerekeinek nyomát látom – felelte a
másik, elemlámpájával pásztázva a talajt. Villámgyorsan
hasra vetette magát, és megszagolta a földet. – Benzinszag!
– nemrégen itt gépjármű állt.

190
 - És ez azt jelenti, hogy nem tudjátok követni, merre
mehetett, ugye? – kérdezte reménykedve Pietro.
- Azt látom, hogy itt haladt befelé a földúton,
szerintem kissé távolabb az országútba csatlakozik ez a
bekötőút, de az is lehet, hogy megfordult, és visszafelé
haladt.
- Kizárt, hogy kimerészkedett volna a rendőröktől
hemzsegő részre, inkább gondolom, hogy elindult errefelé,
és szépen visszacsorgott a városba. A helyszínelők
vegyenek mintát a kerekekről, azonnal tudják meg, milyen
típusú autót keressünk – adta ki az utasítást.
- És most merre tovább? – kérdezte Vincenzo.
- Menjetek ki a szerető nővér lakásába, forgassátok
föl, valahol kell lennie egy kis utalásnak arra, hogy hol
lakik az öcsike. Ha kell, ássátok föl a pincétől a
mennyezetig, de cím nélkül ne kerüljetek a szemem elé. Mi
meg menjünk vissza a kapitányságra, és vegyük elő újra,
ha kell, nagyon keményen Maria Bertoluccit. Ha
kellőképpen ráijesztünk, csak elkezd énekelni, na, indulás.
Ha találtok bármit, azonnal értesítsetek.

- Maria Bertolucci, kérem, üljön le! – kínálta hellyel a

nőt Pietro.
- Most már haza akarok menni! – felelte az asszony –
Nincsen joga engem itt tartani, engedjenek el, mert
panaszt fogok tenni önök ellen.
- A kollégám azonnal haza viszi, néhány kérdést
szeretnék még föltenni.
- Nem mondok magának semmit! Az este nem lett
meglocsolva a professzor úr kertje, és a házat sem tudtam

191
ellenőrizni, ezt mind el fogom panaszolni az
asszonyomnak, majd ő elintézi magukat – szipogta a nő.
- Maria, maga be akart lépni a Karmelitákhoz, nem
tudom elképzelni, hogy képes asszisztálni ahhoz a sok
borzalomhoz, amit a testvére művelt. Mondja meg, hol
találjuk Nicolat, kérem! Mentse meg azokat a lányokat,
akiket fogva tart!
- Az én öcsém ártatlan, a bűn igen távol áll tőle, miket
karattyolnak itt össze? Akkor sem mondanám meg, hogy
hol van, ha tudnám, mit képzel maga?
- Nicola beteg, nagyon beteg, szeretnénk rajta segíteni,
ha tudnánk, hol keressük…
- Mi történt vele? Bántották talán? Egészséges volt
még tegnapelőtt, olyan jó ízűen ette a pastamat, azonnal
mondja meg, mi van a testvéremmel! – kiabálta a nő.
- Mondja, asszonyom, nem tűnt fel önnek, hogy soha
nem volt egészséges kapcsolata lányokkal Nicolának?
Hogy egyetlen nőt sem vitt föl bemutatni, és szerelmes sem
volt még soha?
- Igenis, van egy lány az életében, sokat beszél róla,
Thereziának hívják, ő az öcsém jegyese, azt mondta,
hamarosan meg fogom ismerni én is.
- Maria! – mondta csendesen Pietro -, azzal vádolom
Nicola Bertoluccit, hogy megölt öt fiatal nőt, és egy
transzvesztitát, három lányt pedig fogva tart. Az éjszaka
elkaptuk, amint a maga gazdájának a kocsijával éppen egy
újabb áldozatot fuvarozott a csomagtartóban, sajnos,
megszökött az ellenőrzéskor. Ne legyen bűntárs
sorozatgyilkosságban, Isten azt soha meg nem bocsátaná
magának.
- Nem igaz, hazudik! – sikoltotta az asszony- Ügyvédet
akarok! Azonnal hozzanak ide egy védőügyvédet, nélküle
nem szólok egy szót sem, van pénzem, hogy megfizessem!

192
 - Jó, de előtte mentse meg a lányokat! Mondja meg,
hol lakik az öccse!
A felügyelő lassan fölállt a székéből, kifelé bámult az
ablakon, háttal a nőnek, nagyon csendesen folytatta.
- Maria, ugye, magát az apja megerőszakolta, és a
testvére végignézte? Így volt?
- Miket zagyvál itt maga nekem? Nem bántott engem
senki emberfia, én Istennel kötöttem egyezséget, neki
ajánlottam a szüzességemet, még hogy az apám?
- Akkor mi történt? Beszéljen, kérem! – kérlelte a
nyomozó.
- Semmit nem mondok! – szorította össze az asszony a
száját.
Pietro taktikát váltott.
- Amúgy a professzorék megbíznak magában, ugye?
- Természetesen, hogyne bíznának – felelte.
- A házukat minden berendezéssel, festményekkel,
ékszerekkel együtt a gondjaira bízták, amikor elutaztak?
- Így szokták, tudják, nagyon ügyelek mindenre, baj
nem lehet – válaszolta a nő.
- Csak azért kérdezem, mert kíváncsi leszek, mit
szólnak a gazdái, ahogyan ön nevezi őket, ha tudomásukra
jut, hogy Nicola elkötötte a homok színű Ford Rangert, és
azzal furikázta a lányokat. Apropo, honnan van az
öccsének bejárása a házhoz? Úgy jár - kel az önre bízott
villában, mintha otthon lenne. Fontolja meg, segít nekünk,
vagy szégyenben marad?
- Főnök, légy szíves! – szólt be Vincenzo.
- Mondd, mi van? De az ütős legyen, mert már nagyon
ideges vagyok!
- A házkutatásnál a kollégák találtak apró kis fecniket
az asszony kézírásával Az egyiken Civita Castellana neve
van, mintha fontos lett volna, hogy följegyezze, ugyanezen

193
a cédulán telefonszám is van, most mérik be a kollégák a
frekvenciáját, ha be van kapcsolva, tudni fogjuk, hová
menjünk. És nézd csak, a fiókok mélyén, zsebkendőbe
takargatva ezeket az ékszereket találtuk – adta főnöke
kezébe a kis dobozkát.
- Azonnal szóljatok, ha megtudtok valamit, addig
visszamegyek – mondta Pietro.
- Maria, ugye, Civita Castellanaban lakik az öccse?
- Ki lakik ott?
- Az öccse.
- A Nicola? Bolond maga felügyelő úr! Mit keresne a
Nicola Civita Castellanaban?
- Ide, erre a papírra ez van fölírva, a maga keze írása,
ne tagadja. Milyen címet jegyzett föl?
- Innen szoktam a professzor úr kertjébe a virágokat
hozatni. Nekik van a legszebb leanderük egész
Olaszországban, hát ezért van fölírva. Miért, nem
szabadna innen vásárolni? Az asszonyom mindig elégedett
a színválasztásaimmal, és árat sem sokallják, mert kapok
engedményt, mint visszatérő vásárló.
- Maria! Ezeket az ékszereket honnan vette? – tolta a
nő elé a nyakláncot és a köves gyűrűt.
- Ez meg hogyan kerül magához? Maga bement az én
otthonomba, és ellopta az én kincseimet! Maga gyalázatos
gazember! – kiabálta, miközben igyekezett
megkaparintani a kis dobozkát.
- Ez a lánc egy halott lányé, akit az ön testvére
meggyilkolt, a gyűrű pedig egy másik nőé volt, aki szintén
halott már. Az öccse nemcsak kegyetlen mészáros, hanem
hullarabló is! – emelte föl a hangját a felügyelő.
- Kicsoda? Ki vette el az ékszereket a hullaházból? –
emelkedett föl félig az asszony.

194
 - Maria, én nem tudom eldönteni, hogy maga tényleg
ennyire hülye, vagy csak úgy csinál?
- Engem a felügyelő úr ne pocskondiázzon, azért mert
szegény vagyok, még érek annyit, mint akármelyikük!
Ezeket meg azonnal adja vissza, mert ezek az enyémek! –
sivalkodott türelmét vesztve a nő.
- Mondja meg, hol keressük az öccsét, ne vesztegessük
a drága időt, segítsen végre, értse meg a testvére skizofrén
pszichopata, veszélyes ember, mentse meg, mert ha ellenáll
a kollégáimnak le fogják lőni! Ugye, azt akarná, hogy
gyógykezeljék, és nem azt, hogy meghaljon? – kérdezte.
- Én nem hiszem el szavát sem! Azonnal engedjenek
haza! – kiabálta az asszony.
Pietro nem tudta leplezni indulatát, fogta az ékszeres
dobozkát, és kiment a kihallgató helyiségből.

Paul önmaga vacogására riadt föl, egész testét rázta a

didergés, fogalma sem volt arról, hol lehet. Időbe telt, míg
képes volt ólomnehéz szemhéját fölemelni, magára akarta
húzni a takaróját, végtagjai mozdulatlanok maradtak,
agyának illetékes része hiába utasította karjait, azok nem
engedelmeskedtek.
- Istenem, lebénultam – gondolta ijedten.
Kis idő múlva az jutott eszébe, hogy olvasta, vagy
hallotta egyszer valahol, hogy amikor a gerincoszlop még
az álom hatása alatt van, az agytörzsi rész pedig fölriad,
időlegesen bénultság jelentkezik.
Megnyugodva csukta vissza szemeit, bóbiskolt egy
kicsit. Amikor ismét magához tért, a csillagok
hunyorogtak feje fölött, a hold vigyorgott rá odafentről.
Elméje lassan kezdett tisztulni, eszébe jutott a buja, dús

195
leanderek közé elrejtett ház, a haragvó istenséget ábrázoló
szobor, és az idegen, aki orvul, hátulról támadta meg,
elkábítva, elvéve a tudatát.
A friss éjszakai levegőből nagyokat szippantott,
kényszerítette magát, hogy egyenletesen, mélyeket
lélegezzen. Már tudta, hogy ezzel elősegíti a méreganyag
miharabbi távozását sejtjeiből, és hogy hamarosan ismét
képes lesz megmozdulni.
Nem akart elaludni, félt az idegentől. Tudta, ha még
egy adagot kap a szerből, azzal nemcsak Zora halálos
ítéletét írja alá. Órák telhettek el, a felhők mozgását nézte,
végtagjait próbálgatta.
Amikor végre képes lett ujjait megmozdítani, pár
perccel később pedig a lábait is, megpróbált fölemelkedni,
de minduntalan orra bukott. Térdeire és könyökére
támaszkodva araszolgatott előre, amerre az elsuhanó
autók lámpájának a fényét látta. Lassan haladt, bőrén vér
serkent, fölszántotta a földön heverő éles kavics, erőt adott
neki, hogy a fények egyre közelebb vannak, már a
hangjukat is hallotta.
Amikor az út szélén elhallgatott egy gépkocsi motorja,
mozdulatlanná dermedt. Tőle távolabb indult nagy
léptekkel befelé valaki, hallotta az ideges mondatokat.
- Itt kell, hogy legyél, te átkozott, sátáni fajzat! –
motyorászta az idegen.
Paul még a lélegzetét is visszafojtotta, a háborgó alak
megunta a keresést, kifelé indult.
- Úgyse tudsz meglépni innen, eléggé kiütöttelek,
visszafelé majd, ha virrad, és hozom Thereziámat, akkor
elintézlek! – mondta.
A még mindig kábult férfi percekig nem mert
megmoccanni, pedig látta az eltávolodó autót. Félt, hogy

196
támadója mégiscsak meggondolja magát, és
visszakanyarodik befejezni a dolgát.
Egy idő után ismét kúszni kezdett, majd négykézlábra
emelkedve igyekezett a biztonság, az emberek közé.
Nagyokat lendítve magán haladt előre pár métert, sajnos
minduntalan arcra bukott, érezte, amint orra vére
keveredik a nyállal, ami zsibbadó szája széléről csorog
lefelé.
Nézegette a mellette elhúzó lámpák fényét, arra várt,
hogy elég ereje összegyűljön, és egy Róma felől érkező
jármű elé képes legyen kimászni.
Nagyobb autó közeledett, úgy érezte, itt az alkalom,
most, vagy soha. Nekilendült, átesett az út korlátján,
néhány lépést még bukdácsolt az országút közepén, mielőtt
elterült.
- Ember! Megbolondult? Meg akar halni? – kiabálta
elemlámpáját magasba emelve a megtermett, szakállas
fickó. – Beivott talán? Vagy mi baja van?
A telefon…hivja föl Zuccari felügyelőt …-nyöszörögte
a földről hasztalan igyekezettel föltápászkodni akaró alak.
- Mit mond? – nyúlt a hóna alá az idegen. – Na,
támaszkodjon rám, így ni, üljön ide mellém, lehúzódok az
út szélére, nehogy belénk trafáljon valaki.
- Telefon – nyöszörögte ismét a még mindig
zavarodott ember.
- Itt a telefonom, kit értesítsek?
- Rendőrség…Zuccari kapitány – hebegte alig
érthetően a láthatóan erősen vérző sérült.
- Az jó, én is őket akartam hívni. Tán csak nem
rendőr vagy, apuskám, na, mindegy, odafönt szereztem
egy jó pontot magamnak – dünnyögte, miközben a poliziát
tárcsázta.

197
 - Halló, kérem szépen, kapcsolná nekem Zuccari
urat? – mondta.
Kis csend lett a vonal túloldalán, bizonytalan hang
kérdezősködött.
- Ki keresi a felügyelő urat, csak ő tud segíteni
Önnek?
- Igen, azt hiszem, jó lenne, ha vele tudnék beszélni –
felelte szakállát dörzsölgetve a sofőr.
- Tessék, itt Zuccari – hallatszódott kisvártatva az
álmos, elgyötört hang.
- Kapitány úr, ne haragudjon, hogy zavarom, de az
eset igen bizarr, ugyanis az autóm elé mászott egy szemmel
láthatóan kábítószerrel teletömött férfi, és csökönyösen azt
ismétli, hogy önt hívjam föl.
- Adja akkor, hallgatom – hallatszott néhány
másodperc múlva a válasz.
- Zora, … itt vannak…!
- Hol, hol vannak? – üvöltötte Pietro.
- Terni Narni… Amélia – mondta megnyugodva
Paul, és elbóbiskolt.
- Hall engem? – ordította a kapitány.
- Igen, uram, itt vagyok.
- Helyileg hol van most Ön?
- Ronciglione és az autópálya között vagyok félúton,
Narni olyan nyolc kilométerre van tőlem.
- Kérem, álljon félre, és várjon meg, néhány perc
múlva ott vagyunk, és köszönöm, köszönöm Önnek, hogy
fölhívott.
- Igazán nincs mit – felelte inkább önmagának, mert a
vonal másik végén már nem volt senki.
- Nem tudom, ki vagy, engem Vittoriónak hívnak, ha
már ilyen jól összejöttünk, hogy miattad meghiúsul ez az
utam, hát legalább tudd, hogy ki vagyok. Bár, nem

198
gondolom, hogy hallod is, amit mondok – takarta be a
kabátjával a rejtélyes alakot.

A rendőrségi autók villódzó kék fénye megvilágította

a környéket. Az elől haladóból óriási lendülettel pattant ki
a civil ruhás férfi, kis híján elsodorta társát.
- Uram! – pofozgatta Paul arcát -, térjen magához,
hahó!
- Pietro, engedj már ide, hadd lássam! – tolta arrébb
egy idősebb, fehér köpenyes férfi.
- Doki, segíts, nincs sok időnk, ébresszétek már föl –
mondta könyörgő hangon a felügyelő. – Mondott valamit
magának? – kérdezte a gépkocsivezetőt.
- Értelmetlen mondatokat karattyolt. Az biztos, hogy
mindenáron Önnel akart találkozni, valamit az ön tudtára
akar hozni.
- Észre tudjátok téríteni? Mihamarabb beszélnem
kellene vele – nógatta az időközben megérkező
mentőorvost is a nyomozó.
- Sajnos nem tudjuk, mit injektáltak bele, a
toxikológiai vizsgálat eltart egy ideig, az biztos, hogy több
tűszúrás is van a vállán, meg a hátán, sőt. Itt, a mellkasán
is látok egyet.
- Zora…leander, sok, sok - sok virág…- nyöszörögte a
sápadt fiatalember. – Ócean, isten – alélt el ismét.
- Olyan helyet kell a környéken keresnünk, ahol
rengeteg leander van – mondta Vincenzo.
- Kishaver, itt amerre csak nézel, ezt látod – mordult
rá Pietro.
- Főnök, ha kell, minden házba bezörgetünk, csak ne
tétlenkedjünk itt fölöslegesen, látod, nem sok hasznát
vesszük, olyan kábult még.

199
 Paul minden erejét megfeszítve próbált
kommunikálni. Nagyokat lélegzett az arca elé helyezett
oxigénből, majd remegő ujjaival lehúzta a maszkot, úgy
préselte ki ajkai közül a szavakat.
- Amélia felé, bekötő út … - nyöszörögte elhaló
hangon.
- Főnök, nézd, a hátsó zsebében találtam, navigációs
rendszer, ha be volt kapcsolva, tudni fogjuk, hogy merre
járt, és hol állt meg. Várj, le van merülve, mindjárt
rákötöm a kocsim elektronikájára. Hé, Pietro, gyere!
Megvan, ez az utolsó hely, ahol még jelzett a navi, itt
kikapcsolták, siessünk.

*
Róma, július 25. szerda
Agnese egész testében vacogott, mintha a leghidegebb
tél lenne, úgy érezte. Magára akarta húzni a takarót, úgy
gondolta, az ágyában fekszik otthon, végtagjai nem
engedelmeskedtek. Elméje zavart volt, bénán hevert
valahol, fogalma sem volt róla, hol lehet, és hogyan került
ide.
Valahonnan oldalról nyöszörgést hallott, hörögve,
nehezen szedte a levegőt a mellette fekvő idegen.
Emlékezni akart, erőlködve próbálta kinyitni a
szemét, arcizmai bénák maradtak, képtelen volt fölnézni.
Nem tudta, mennyi idő telhetett el, amikor végre
zsibbadást érzett a lábában, mozgatni próbálta, később a
karjai is fájni kezdtek, sikoltani tudott volna a
gyötrelemtől.
Órák múlva, amikor ismét magához tért, képes volt
megmozgatni végtagjait, nyakizmaiba is kezdett

200
visszatérni az erő. Lassan oldalra fordult, szemügyre tudta
venni a helyiséget, ahol tartózkodott.
- Éjszaka van, csillagos az égbolt – gondolta. – Nem
lehet több, még éjfélnél, alacsonyan van a hold.
Karnyújtásnyira tőle valaki feküdt, akadozó
lélegzettel nyöszörgött. Agnese megpróbált felülni, erőtlen
teste visszahanyatlott, nem engedelmeskedett akaratának.
Szólni akart a szobában lévőkhöz, de csupán bugyborékoló
nyál csorgott le szája szélén.
Fékcsikorgásra riadt föl. Autó fényszórója világította
meg a szobát, rémülten szedte össze minden erejét, és
emelkedett félkönyékre. Ajtó csapódott, megremegtek a
falak, aztán csend lett ismét. A lány mélyeket lélegzett,
torkában verdeső szívére szorította a kezét, örömmel
észlelte, hogy ismét kezd ura lenni a testének.
Amikor végre sikerült felülnie, egészen előre dőlt,
szédült, amint hátra rakta a tenyerét, hogy megtámassza a
felsőtestét, ujjai közé akadt az összegyűrődött táskája
szíja. Kirángatta maga alól, eszébe jutott a könnygáz
spray, amit azon a szörnyű reggelen elővigyázatosságból a
ridikülbe rakott. Nehezen tudta elhúzni a zippzárat, csak
hosszas matatás után tudta ujjaival megmarkolni a
flakont.
Szorosan fogta, miután áthelyezte jobb kezébe,
mutató ujját ráillesztette a szórófej gombjára, és várt.
- Na, most már jöhetsz, te rohadék! – sziszegte
magában, és visszadőlt a fekhelyre. Tájékozódni próbált,
mélyeket lélegezni, hogy elméje egészen kitisztuljon. A
hangokból kikövetkeztette, hogy legalább hárman vannak
a szobában, emlékezett, hogy nemrég beszélt is velük,
csitítani szerette volna a mellette fekvőt, de nem mert
megszólalni.

201
 Emlékezett a többször hallott sziszegő hangra, ami
minduntalan kiütötte, eszméletlenné tette, nem akarta
elárulni, hogy kezd egészen magához térni, és képes már
megvédeni nemcsak önmagát, hanem a többieket is.
Lassan telt az idő, mintha a közelben valaki járkált
volna, léptek zaját vélte hallani.

A fény váratlanul hatolt a szemébe, nem számított rá,

hogy nyílni fog az ajtó, gyorsan lehunyta a szemét,
visszafojtotta lélegzetét, nehogy elárulja magát. A férfi
szétnézett a szobában, szemrevételezte az ott
tartózkodókat, végül Zora mellett állt meg.
- Ne rettegj, leányom én vagyok. Nem hagylak el, ne
félj! – mondta a rekedtes hang.
Zora nyöszörgött, majd akadozó nyelvvel könyörögni
kezdett.
- Ne bántson, kérem! Kisbabát várok, ne ölje meg a
gyermekemet, engedjen el, mit akar tőlünk? – dadogta.
- Thereziám, én vagyok!
Zora sikoltozni kezdett, Agnese kissé kinézett pillái
alól, még mindig mozdulatlanná merevedett, miközben a
férfi furcsa, kántáló hangon folytatta, és karjába emelte az
asszonyt.
- Én Uram, és Jegyesem! Elérkezett hát az annyira
várt óra! Itt az ideje annak, hogy végre meglássuk
egymást, Szerelmem, Uram! Itt az idő, hogy útra keljek! –
kántálta vékony női hangon a férfi.
Agnese gondolatai száguldoztak, nem tudta, hol van,
hirtelen úgy érezte, templomban fekszik, ahol a pap
áldozni készül, akkor szokták a szentséget így a karjukra
helyezve vinni. Megvárta, míg becsukódik az ajtó,
hosszabb erőfeszítésébe telt, míg végre fölállt.

202
 A fal mellett támaszkodva, kapaszkodva, mezítláb
lépkedett, mint a macska, nehogy zajt csapjon, és ismét
leterítse a sziszegő levegő. Kereste a kulcslyukat, a tömör
fa nem rejtett nyílást, mindenütt sötét volt, óvatosan
tapogatta ki a zárat, és nyitotta ki a nehéz ajtót.
Kezeit maga elé nyújtva próbált tájékozódni, talpát is
előre, a levegőbe emelve kereste az akadályokat, nehogy
zajt csapjon, és ismét az eszméletlenségbe zuhanjon. Itt
már megnyugodott, tudta, hogy ezen a részen már nem
áramlik bódító gáz.
- Itt kell lennie, úgyis megtalálom! – mondogatta
magában. – Pietro, ilyenkor nem vagy sehol, látod, ezért
hagytalak el mindig, mert soha nem voltál velem, amikor
kellettél volna! – gondolta keserűen.
Zora nyöszörgése a közelből hallatszódott, lépcsőbe
botlott a lába. Hátát a falnak támasztotta, úgy
araszolgatott fölfelé, a kanyarulatban félhomállyá szelídült
a sötétség, körülnézett. Még egy lépcsőfokot tett fölfelé, és
megdermedt.
Hirtelen megint nem tudta hol van, összezavarodott.
A látvány szürreálisnak, valószerűtlennek tűnt. Szemei
előtt Bernini szobra, a Szent Teréz extázisa emelkedett, a
magasból tündöklő sugarak világították be nemcsak a
szobrot, hanem az egész helyiséget is.
Zora a műalkotás előtt hevert, anyaszült mezítelenre
vetkőzött cingár férfi tett-vett körülötte. Úgy rendezgette a
tárgyakat, mintha színpadon éppen a kellékeket helyezné
el a megfelelő helyre, néha a magatehetetlen testhez lépett,
igazított rajta egy keveset, majd hátrált egy kissé, úgy
szemlélte megfelelő – e végre a rendezése.
A lány fészkelődött, megpróbált fölülni, a férfi
szelíden helyezte vissza az aprócska kerevetre a női testet
úgy, hogy annak feje, és haja lefelé lógjon. A szoba másik

203
sarkában nyitott kandallóban izzott a faszén, hegyes dárda
hevült vörösen benne, szikrákat szórva maga köré.
Agnese még mindig reszketett, nem merte hátát a
faltól elvenni, félt, hogy megszédül, és ismét önnön teste
foglyává válik, akivel bárki, legfőképpen ez a néhány
méterre tőle lévő elmeháborodott, azt tesz, amit akar.
Lassan araszolgatott fölfelé, mint egy árnyék, úgy
lapult meg a jótékony félhomályban. Minden mozdulat,
amelyet megtett, fokozta az erőt izmaiban, a vérkeringése
helyre állt, tudata kristálytisztán működött. Még föntebb
lépett, és szorosan meglapult egy oszlop mögött, készen
arra, hogy a megfelelő alkalommal nekiiramodjon, és
lefegyverezze a gyilkolásra készülődő szörnyeteget.

Nikola mindeközben egész testében átlényegült, karjai

fölé, a vállára szárnyakat erősített, úgy mozgott, és
viselkedett, akár egy éteri lény, aki a fellegekből szállt alá.
Az asztalhoz lépve kisminkelte arcát, szemeire csillámot
húzott egy finom ecset segítségével, majd az előtte heverő
nő arcát is végigsimította a púderes pamaccsal, egy kis pírt
is oda varázsolt az arccsontjaira.
Zora úgy érezte, ismét elájult, és csupán vizionál,
olyan valószerűtlen volt számára, ahogyan körülötte
repdesett ez a fickó, minduntalan megcirógatva a haját.
- Thereziám, mondd, vágyakozol-e énrám? – suttogta.
– Nyögdécselsz, szerelmem, érzed már a gyönyörűséget
ugye? Mondd, fölkészültél mindarra a csodára, amiben
részed lesz hamarosan?
Agnese ugrásra készen figyelt, igyekezett mélyeket
lélegezni, lassan, nehogy odabenn megneszeljék a
jelenlétét.

204
 A meztelen testű Nikola lecsupaszította Zora
mellkasát, a formás, keblek kiszabadultak a ruha
fogságából, bimbói a félelemtől reszketve meredeztek.
Megsimogatta a dús idomokat, a lány hánykolódni kezdett,
a férfi kéjesen nyúlt a fehérnemű után, azt is letépte, és
félre hajította.
Jobb kezének mutató ujját a vulvába illesztve
mosolygott, nyelve hegyével kéjesen nedvesítve meg
kiszáradt ajkait, miközben áldozata mind erőteljesebben
ellenkezett. A védekezéssel egyenes arányban kezdett a
férfi hímtagja emelkedni, amikor már a levegőben
ágaskodott a nemi szerve, hátra lépett a kandallóban izzó
lándzsáért, jobb kezével megmarkolta, és a lány bal
oldalához lépett.
A szerencsétlen rémülten hunyta le addig tágra
meresztett szemeit, mint aki nem akarja látni, ami ez után
következik.
Agnese kivárta a legalkalmasabb pillanatot, iszonyata
megsokszorozta erejét, és amikor a tüzes hegyű szúró
szerszámot a gyilkos magasba emelte, hogy lesújt vele
áldozata mellkasába, velőtrázó sikoltással nekilendült.
A fölajzott csődör néhány másodpercig nem fogta föl,
mi történik, ez elég volt ahhoz, hogy a gázsprayt az arcába
fújja. A férfi felhördült elejtette fegyverét, kezét szemei elé
kapta, úgy hátrált a szoba mélye felé.
A lány megingott, lába szára az izzó fémhez ért,
felüvöltött. Nikola a hang irányába lendült, a nő ismét
nyomni kezdte a flakon tetején a gombot egészen addig,
míg támadója acsarkodó szája megtelt a könnygáz és
paprika keverékével, és földre esett.

Agnese megfogta Zora kezét, és húzni kezdte fölfelé,

talpra akarta állítani. Amikor végre sikerült, átölelte a

205
derekát, egyik kezével a lányt támogatva, másikkal
önmaga egyensúlyát megtartva, a korlátba kapaszkodva
lefelé indult. Az udvaron csend és sötét volt, csak a hold
kövér képe, és a csillagok adtak némi fényt.
- Óvatosan, nehogy meghallja! – súgta a félig pucér
asszony fülébe -, ne félj, itt a kezemben a könnygáz, kap a
képébe, ha közelít, csak lélegezz szép lassan mélyeket,
mindjárt jobban leszel, és akkor elmenekülünk innen.
A leander és a buksus bokrok közé bújtak, a levelek és
a virágok eltakarták őket.
- Te ki vagy? – kérdezte reszketve a másik.
- Agnese a nevem, téged kerestelek, amikor elkapott
engem is, remélem, a barátom azóta rájött, hogy hol talál
minket, és mindjárt ideérnek. Mert ha nem…!- nem
fejezte be a mondatot, a vészjósló hangsúllyal kiejtett
szavak kétséget sem hagytak azt illetően, hogy az érzelem
végét fogja jelenteni, ha hamarosan nem érkezik a
megmentőjük.

- Ha néhány percig magadban tudnál maradni,

visszamennék Lizért is, mit gondolsz, itt hagyhatlak? –
kérdezte.
- Félek, ne menj el, kérlek, maradj mellettem! –
könyörgött.
A kapu előtt, a gépkocsi feljárón sötét színű autó állt.
- Nézd, néhány méterre tőlünk ott az autó, elkúszok
odáig, megnézem, nem fejtette- e nyitva az ajtaját? –
mutatott előre a lány.
Zora leült a földre, két karjával kitámasztotta a testét,
még mindig gyenge volt. Csendes beletörődéssel figyelte
sorstársát, amint az guggolva lépked a jármű felé, félúton
lehetett, amikor a ház ajtaja kinyílt, és a cingár alak

206
megjelent a lépcső legtetején. Megrettenve fordult vissza,
és menekült a virágok takarásába.
- Theresia! Merre vagy, szerelmem? – kurjongatta a
férfi.
Már felöltözködött, haja kócosan tapadt össze a feje
búbján, vékonyka alakját a háttérben világító előszoba
fénye kísértetiessé tette, vörösen égő szemei durcás
kisfiúvá varázsolták arcát.
- Istenem! – gondolta Agnese -, senki nem hinné róla,
hogy kegyetlen kéjgyilkos.
- Szerelmem! – lépett egy fokkal lentebb a férfi -,
gyere, ismerjük meg együtt a legbujább szenvedélyt! Vár
rád a requiebro, Theresiám, én készen állok!
Az udvaron váratlanul fények gyúltak, Nikola
fölkapcsolta a kinti világítást. Lassan botorkált le a
lépcsőn, szemeiből még mindig patakzottak a könnyek.
- Innen nem tudtok elmenekülni! Jobban jártok, ha
előjöttök, mert keservesen megbánjátok! – kezdett el
váratlanul kiabálni. Na, gyertek csak ide! – veregette meg
a combjait, mint aki házőrző ebeit szólongatja.
A két nő lélegzet visszafojtva lapult, moccanni sem
mert.
A fickó valahonnan elővett egy elemlámpát, azzal
kezdte el pásztázni az udvart. Jobb kezében baseballütőt
szorongatott, minden zugba bevilágítva derítette föl a
rejtekhelyeket.
A leanderek között meglátta az ijedt szempárokat,
lendülettel verte ki a felé irányuló szórófejes dobozt a
rövid hajú, szőke nő kezéből.
- Na, gyere, most légy olyan nagyon erős! – kiabálta.

Agnese testében magasra szökött az adrenalin,

fúriaként ugrott a férfi elé. Mint szumó birkózó kerülgette

207
támadóját, orrlyukai kitágultak, amikor nekiugrott a
vézna gyilkosnak.
- Engem nem fogsz megölni Te szörnyeteg! Ha harc,
hát legyen harc, és dögöljek meg védekezés közben,
semmint elkábítva meggyalázzál!
- Te rohadék! – nyekeregte Zora is, aki előkúszva
csimpaszkodott a hadonászó alak lábába.
- Mi van, kisfiú! – gúnyolódott a pszichológus – Nem
áll föl másként a kis dugaszod, csak akkor, ha megölöd a
lányokat? Te nyomorék! Azt hiszed, ettől vagy férfi? Te!
Te szánalmas kis csökevény vagy csupán, hároméves
kisfiú, nem férfi! Csutkapöcs! Hüvelyk Matyi! –
gúnyolódott.

A férfi megalázottan dermedt meg. Nagyot lendített a

lábán, arrébb hajítva a bokájába csimpaszkodó nőt, és
hatalmas harag kerítette hatalmába.
Hányszor kiabálták ezt neki gyermekkorában az
utcabeli kamaszok, ha együtt mentek a vizeldébe,
igyekezett utolsónak maradni, mert nemi szerve
folyamatos gúny tárgya volt. Pedig otthon az ágyban,
amikor a takaró alatt ketten voltak csupán, ő és az ujjai,
hatalmas duzzadmánnyá növekedve meredezett lábai
között a farka.
Nővére, egyszer rajta kapta amint játszadozott a
paplan takarásában. Kora reggel volt, a nap éppen csak
kimosolygott a horizont fölött, a lencseföldekre igyekezett
volna a lány, ő meg, a tíz esztendős fiúcska a hajnali
merevedés bűvöletében kézimunkázott, amikor Maria
lekapta róla a plédet.
Elszörnyülködve meredt öccse alsó testére, kezével
takarta el a szemeit, úgy menekült ki a konyhába. Később
szemrehányásokat tett neki, amiért ilyen mocskos

208
dolgokra ragadtatja el magát, úgy tett, mintha a fiú
elakadt volna a férfi és női nemi fejlődés között félúton,
nem tekintette hímneműnek, a nők közé meg nem
sorolhatta.
Nikola föltoluló emlékei hatására egy pillanatra
leszegett fejjel megtorpant. Agnese szemei keskenyre
szűkültek, száját összeszorítva lendítette előre a lábát,
pontosan oda, ahol a két comb között a herék
helyezkednek el.
A férfi sebzett vadként üvöltött föl, és térdre zuhant,
majd féloldalán fetrengve vonyított a fájdalomtól. Agnese
jobb cipőjét a férfi ágyékára helyezve ránehezedett a
lábára.
- Hol van a kocsi kulcsa? – sziszegte.
- Nem adom! – nyöszörögte az.
- Én most már ráérek várni, meglátjuk, ki adja föl
hamarabb? – felelte a nő, és sarkával nagyot taposott a
kényes testrészen.
- A lépcsőfeljáró melletti asztalkán van, nagyon fáj, ne
bánts! – könyörgött a földön fetrengő alak.
- Zora, van annyi erőd, hogy bemenjél érte, és közben
Lizt is kihozd? – nézett a még mindig erőtlenül üldögélő
lányra
– Én addig vigyázott erre a pszichopatára – mutatott
a nyögdécselő férfire.
- Igen, megkeresem – felelte, megpróbált talpra állni,
de ismét visszaesett. Agnese szemeibe könnyek tolultak,
amikor az asszony mászni kezdett az épület felé, és csak a
feljáró korlátjába kapaszkodva tudta talpra segíteni
magát.
- Kisapám, te csak akkor vagy nagy legény, ha
elkábítod az áldozataidat? Szembe nézni már nincs erőd,
mi? Meg ne moccanj, mert még vizelésre sem fogod tudni

209
használni többet a micsodádat, pedig nagy kár lenne, mert
a toitoidba rajtad kívül nem fog ezen túl más bemenni. Te
is csak akkor, ha fölajánlod jótékony célokra a sitten,
tudod, azoknak, akik téged köcsögnek fognak használni!-
nehezedett a talpára, amint a fekvő férfi szabadulni akart.

Liz és Zora nagy sokára került elő, a lépcsőn nem

tudtak lebotorkálni, egyik fokról a másikra ültek, így
csusszantak lefelé. Agnese figyelme egyetlen pillanatra
elkalandozott, Nikola azonnal kihasználta a lehetőséget,
elkapta a nő lábát, nagyot tekert rajta, földre rántva a
lányt. Talpra ugrott, és bokájánál fogva kezdte maga után
vonszolni áldozatát.
A kaput hatalmas erővel döngette meg valaki, a
következő pillanatban lövések csapódtak a zárba, és
fegyverét maga elé tartva Pietro rohant be, mögötte
Lorenzo lihegett.
- Itt a vége, engedd el a lányt, vagy a fejedbe eresztek
egy sorozatot! – kiabálta pisztolyát előre tartva.
Nikola lenyúlt, hogy maga elé emelje a nő testét
fedezéknek, a nyomozó hangjában volt valami vészjósló,
ami miatt meggondolta magát, és nem hajolt le mégsem. A
vijjogó rendőrautók szirénája egyre közelebbről
hallatszódott, a nyomozók ellepték a környéket.

Agnese ült a kocsi feljáró szélén, két karját maga

mögé téve a földre támasztotta, ezzel tartva meg elgyötört
testét. Amikor valamelyik rendőr fölsegítette, és végre
Pietro is átölelte, annak kezeit szorongatva bámulta az
udvar közepén magasodó, hatalmas Ócean szobrot.
Szorosan a férfi oldalához simult, vállára hajtotta a
fejét, úgy csodálta a haragtól szikrázó szemű, bömbölő

210
istenséget, akinek vonásain a rendőrautók kék fénye, mint
mennydörgő villámok, ide - oda cikáztak.
- Pedig nagy művész lehetett volna belőle! – mondta,
miközben a mentősök őt is ráfektették a hordágyra.

- Jó reggelt, főnök! – köszönt reggel Roberta, kezében

a kávés csészével, és a szokásosnál több teasüteménnyel. –
Hogy vannak a lányok? – kérdezte.
- Azt hiszem, kitisztultak már, mindhárman infúziót
kaptak, az orvosok szerint kielégítő az állapotuk.
- És a kismama? Nagyon aggódok miatta, róla mi hír
van? – kérdezősködött.
- Hát, Zora Agnese kezeit szorongatva ígérte meg,
hogy a kisbaba keresztanyja mindenképpen Agnese lesz.
Ami ugye azt jelenti, hogy készíthetem a keresztelőre az
ajándékokat is, meg a pénztárcámat is – felelte sugárzó
arccal a férfi.
- Tudtam, hogy nem véletlenül fogdosom Szent Péter
lábfejét, tudtam, hogy teljesíteni fogja ezt a kívánságomat
is! – törülgette az asszony a szemeit. - Akkor ez azt is
jelenti, hogy a magzatnak nincsen baja? – kérdezősködött
tovább.
- A nőgyógyász alaposan megvizsgálta az anyát is,
meg a babát is, ultrahanggal is megnézte, azt mondta, nem
lát rendellenességet. Persze, fokozottan felügyelni fogják a
terhességet, mindenesetre bizakodóak, de a jövő fogja
eldönteni, hogy lesznek e következményei az elmúlt
napoknak. Ó, de jól esik ez a kávé, soha nem ittam még
ilyen finomat! És ez a sütemény! Tudja, Roberta, meg kell

211
mutatni, hogyan kell elkészíteni – ropogtatta a finom,
vaníliás illatú édességet.
- Megbeszéltük, hogy meg fogjuk együtt sütni. Ezt a
kis adagot, amit becsomagoltam majd vigye be ennek a
kotnyeles lánynak, az Agnesenek, ez a másik kupac meg a
többi betegé, a termoszba citromos teát tettem, az való a
legyengült szervezetnek. Csak itt ne feledje, mert akkor
beárulom, hogy nem hallgat rám sose.
- A többiek? – kérdezte Pietro.
- Főnök! Már mindenki beszivárgott, az összes kolléga
a helyén van, magát várják.
- Akkor hozzák föl Nikola Bertoluccit kihallgatásra.
Vincenzo, te gyere be velem, a többiek tegyék a dolgukat.

A vézna, gyerekképű fiatalember rémülten

tekintgetett maga köré, fejét vállai közé húzva hagyta
vezetni magát. A szobában leült az alá tolt székre,
megbilincselt kezeit combjai közé szorítva meredt maga
elé.
- Jó reggelt kívánok! – lépett be Pietro. – Engem
Pietro Zuccarinak hívnak, a kollégám pedig itt mellettem
Vincenzo Granaroli, mi fogjuk önt kihallgatni. Szeretném,
ha válaszolna a kérdéseinkre. Azzal vádoljuk önt, hogy
megölt öt nőt, és egy férfit. Megértette, miért van itt?
A magába roskadt, cingár férfi vacogva üldögélt, nem
válaszolt.
- Nikola – fordult felé a felügyelő – ki volt az első lány,
az első Theresia?
A férfi megrezzent a név hallatán, lassan emelte föl
tekintetét.

212
 - Milánóban. Ő volt az én Theresiám – felelte
- Elmesélné nekünk részletesen, hogy mi történt? –
hajolt közelebb Pietro. – Magának már úgyis mindegy, egy
évvel több, vagy kevesebb, nem számít, az őszinte beszédet
pedig mindenképpen a javára fogják írni. Könnyítsen a
lelkén, segítsen megérteni nekem, miért kínozta, és ölte
meg a lányokat?
Lassan vánszorogtak a percek, a férfi szemeit
dörzsölgetve nézelődött, úgy tűnt, gondolatai másutt
vannak.
- Bertolucci úr! Maga hatalmas művész! –
fondorlatoskodott Vincenzo. – Én ilyen csodaszép
műalkotásokat, mint amiket maga készített, még soha nem
láttam. Kíváncsi lennék önre, kérem, ossza meg velem a
titkait, válaszoljon a kérdéseinkre. Szeretnénk megérteni
önt.

- Theresia egyetemi csoporttársam volt. Egy hónapig

kellett az ottani egyetemen, gyakorlaton lennem. Folyton
öregembereket nézegetett, azt mondta, hogy a ráncaik, a
barázdás arcuk lenyűgöző. Nekem meg az apámat juttatta
eszembe a sok nyálát csorgató vénség. Zsuzsánna és a
vének – mondta vontatottan.
- Beleszeretett a lányba? – kérdezte Pietro.
- Nem, ő nem volt Theresia, neki csak ezt a nevet
adták, de nem az volt. Ő nem! Ott találtam a műteremben
egyik társunkkal, pont úgy, ahogyan a kutyák szokták
csinálni, amikor összeragadnak. Undorító volt.
- Mi történt velük?
- Szakadékba zuhantak a kocsijukkal. Valami baja
lett a féknek.
- Nicola! Maga babrálta meg az autót, ugye? -
faggatózott Vincenzo.

213
 - Csak megreszeltem a vezetéket egy egészen picit.
Megtanultak hosszan repülni. És amikor leszálltak,
odalenn Theresia engem ölelt, nekem zihált, én lettem a
vőlegénye. Pont olyan volt, mint a szobor.
- Mi történt velük, Nicola? Hívta a mentőket? Ugye,
segített rajtuk?
- Igen. Jött az Úr Angyala, tüzes fénysugarakkal
bevonta őket.
- És a többi lány? Őket miért? Miért ölte meg őket? –
kérdezte Pietro.
- Megölni? Azt nem, én nem öltem meg senkit! Maga
ostoba! Hogyan is érthetné meg, mit éreztek az én
jegyeseim! – méltatlankodott.
- Segítsen, hogy értsem! Mondja el, Nikola!
Részletesen mondja el, és akkor mindannyian, akik itt
vagyunk, tudni fogjuk.
- Ha látták volna, mennyire vágyakoztak utánam!
Nyögtek és sóhajtoztak, némelyikük szántszándékkal
csapdosta magát a földhöz, hogy minél nagyobb fájdalmat
tudjon okozni önnön testének – mondta vonagló arccal a
fiatalember. – Mert semmi nem elég nekik, ez lett a
vesztük! Hogy újra -, meg újra akarták!
- Ezt meg hogy érti? – kérdezte Vincenzo.
- De ostobák maguk! Még ezt sem tudják? – bökött
feléjük a gyanúsított.
- Az előbb is mondta már, hogy mi a véleménye a
szellemi képességeinkről! Tanítsa meg nekünk, mi az, ami
elkerülte ez idáig a figyelmünket! – kérte türelmesen
Pietro.
- Nem olvasnak maguk? „ Mikor ez a fájdalom nincs
tetőfokán, akkor némileg enyhíteni lehet egy kis
önsanyargatással, s a lélek nem tudván, mit tegyen, ebben
keres megkönnyebbülést. Csakhogy ez sem fáj ám, s ha az

214
ember véresre ostorozza magát, azt is oly kevéssé érzi,
mintha nem is volna élet a testében. Mindenféle
fogásokhoz nyúl, hogy valami fájdalmat okozzon magának
Isten iránti szeretetből, azonban mindhiába: az előbb
említett lelki kín olyan heves, hogy én nem ismerek testi
fájdalmat, amely azt meg tudná szüntetni. Nem ez annak
az orvossága, ezek az eszközök nagyon is alacsonyan
járnak egy ilyen fenséges betegséghez viszonyítva” –
hadarta monoton, hangján a nyápic alak, mintha könyvet
olvasna föl.
- Hagyjuk ezt, nem ezt kérdeztem magától! – vágott
közbe Pietro. – A miértre vagyok kíváncsi, arra, hogy amit
tett, miért cselekedte! Mondja el részletesen, hogy hogyan
kezdődött, az első gyilkosságtól a tegnapi napig.
- „Az az egy még enyhíti valamennyire, és tűrhetővé
teszi az állapotát, ha Istenhez könyörög, adja meg neki az
egyetlen orvosságot, amelyet baja számára ismer,
tudniillik engedje meghalni, mert hiszen csak ily módon
juthat az ő egyetlen kincsének élvezetéhez” – kántált
tovább a gyanúsított.
- Maga most milyen mesét mond nekünk? – szakította
félbe Vincenzo.
- De ostobák Önök, Uraim! Tanulatlanok, és
műveletlenek! Még azt sem tudják, hogy Ezt Avilai Teréz
írta – mondta pökhendi, megvető hangon a fiatalember.

- De arról nem beszél a Szent, hogy meg kell kínozni a

magatehetetlen nőket! – vetette oda mérgesen Filippo.
- Mit tud maga? Méghogy nem mondta ezt! „Néha
azonban olyan heves a fájdalom, hogy még ezekben a
dolgokban sem tud enyhülést találni, s nem tehet ellene
semmit. A test meg van semmisülve, nem tudja mozgatni
se a lábát, se a kezét. Ha álló helyzetben érte, összeesik,

215
mint egy élettelen tárgy. Még csak lélegezni is alig képes.
Csak nyög, de azt is halkan, mert az erő elhagyta, de ezek
a gyönge hangok annál erősebb érzelmeket fejeznek ki.” –
folytatta monoton, egykedvű hangon, mint aki felolvassa a
szavakat, de értelmét nem tudja megfejteni.
Carlo csendesen, az utolsó mondatoknál surrant be a
helyiségbe, szomorúan ingatta a fejét, levette szemüvegét,
annak törlésével foglalta el magát. Huhukolta,
dörzsölgette, majd mély sóhajjal szólt közbe.
- Nekem nem tisztem beleszólni egy kihallgatásba, de
engedjétek meg, hogy föltegyek egy kérdést én is. Csak
úgy, kíváncsiságom kielégítése céljából. Szabad?
- Természetesen, kérdezzél csak, Doki, amit akarsz,
bármit. – felelte Pietro.
- Én arra lennék kíváncsi, miért döfte át azokat a
szerencsétlen nőket a fölizzított dárdával? Nem volt elég
megalázó, amit addig tett velük? Egyáltalán, beismeri,
hogy megölte őket?
- „Egy angyalt láttam a baloldalamon, testi alakban:
ami nálam ritkaság; mert bár gyakran jelennek meg
nekem angyalok, nem szoktam látni őket, hanem úgy
történik a dolog, mint abban a látomásban, amiről az
előbb beszéltem. Ebben az esetben azonban azt akarta az
Úr, hogy testi alakban lássam. Nem volt nagy, hanem
inkább kicsike, s nagyon szép; kipirult arca, úgy látszik,
arra vallott, hogy azon igen magas rangú angyalok közül
való, akik teljesen lángolnak a szeretettől. Ha nem
csalódom, keruboknak nevezik őket” – hadarta tovább,
mint aki attól fél, hogy félbeszakítják a mondókáját.
- A kérdéseinkre válaszoljon, legyen szíves! – kérlelte
ismét egyikük.
- „A nevüket ugyan nem szokták nekem megmondani,
azt azonban világosan látom, hogy az égben

216
kimondhatatlanul nagy a különbség egyes angyalok között.
Ez egy nagy arany dárdát tartott a kezében, amelynek
csúcsa, úgy láttam, kissé tüzes volt. Úgy tűnt föl előttem,
hogy többször beledöfte a szívembe, úgyhogy egészen
keresztül hatolt a belső szerveimen, s mikor visszahúzta,
úgy éreztem, mintha azokat magával rántaná, engem pedig
nagy szeretetre gyullasztott Isten iránt”. – folytatta
rezzenéstelen arccal a gyilkos.
- Fiatalember! Nézzen rám, ide, a szemembe! Megölte
a lányokat, erre nem biztatta Avilai Teréz! Ő jó volt, a
szegények és az elesettek támasza volt, maga meg
kegyetlen mészárosként kivégezte a lányokat! Tudja
egyáltalán, hogy mit tett? – vesztette el türelmét Pietro.
- „A fájdalom akkora volt, hogy azt a nyögést csalta ki
belőlem, amelyről az imént szóltam, viszont azonban ez a
borzasztó kín olyan végtelen gyönyörűséget okoz, hogy
lehetetlen volt azt kívánnom, hogy megszűnjék. A lélek
ilyenkor semmi mással nem éri be, mint magával Istennel.
A fájdalom nem testi, hanem szellemi, habár a test is
szenved bele, még pedig igen erősen. Valami
kimondhatatlan édes ömlengés ez Isten és a lélek között, és
én arra kérem Őt, ízleltesse meg azt az ő végtelen
jóságában mindenkivel…” – hát mindegyik ezt akarta
tőlem! Nem értik? Mindegyik Theresia ezért esdekelt, ezt
kívánta tőlem, nekem kötelességem volt eljuttatni őket oda,
ahová vágyakoztak! Nem tehetek arról, hogy nem értik
meg, pedig elég érthetően mondtam el!
Hosszú, néma csend lett a helyiségben, a sokat
próbált, kemény férfiak képtelenek voltak megszólalni.
A beesett arcú, vézna fiatalember diadalmasan
körbenézett, tekintetét hosszan pihentette a nyomozók
arcán, szája szegletében mosoly bujkált, majd lehunyta a
szemeit, rádőlt az asztalra, és mint aki befejezte a művét,

217
elégedetten, jóízűen elaludt. A nyomozók döbbenten
meredtek a hortyogó gyanúsítottra. Az ajtón halkan
kopogtattak, Luigi lépett be.
- Nézzétek, ezt a könyvet találtuk a holmija között,
gyakran forgatta, egészen viseltesek a lapok.
- Mi ez? – kérdezte a felügyelő.
- Szent Teréz Önéletrajza. Vastagon kiemelve azok a
részek, ahol arról elmélkedik az apáca, hogy miként
epekedik a fájdalom után, és hogyan juthat el az
elragadtatás állapotába. Hallgassátok, itt van a válasz
arra, hogy mi történik, ha valaki betű szerint,
félreértelmezi egy szent életű ember írását.
- Tudjuk, már felmondta nekünk az imént – felelték
szinte egyszerre.

Pietro nagyot sóhajtva az ablakhoz ment. Néhány

másodpercig az utcát nézte, az őrületes forgalmat figyelte,
majd szomorúan ment vissza a székéhez.
- Mindig lesznek emberek, akik saját szájízük szerint
értelmezik a legszentebb írást is, így lesznek az
angyalokból démonok – felelte Vincenzo.
- Vele mi lesz? – bökött a még mindig hortyogva alvó
felé Luigi? Ugye, nem úszhatja meg elmegyógyintézettel? –
kérdezte.
- Rómát megszabadítottuk ettől a szörnyetegtől, de őt
a saját démonjai élete végéig elkísérik. Remélem, soha
többet nem lesz arra lehetőség, hogy mások is
találkozzanak velük – válaszolta a felügyelő.

218