Benedek István: Hippokratés

1. Hippokratés esküje

„Apollón orvosra, Aszklépioszra, Hügieiára és Panakeiára, valamint minden istenre

és istennőre esküszöm, és tanúkul hívom őket, hogy ezt az esküt és szerződést
képességem és meggyőződésem szerint mindenestül megtartom. Tanítómesteremet
szülőmnek tekintem, vagyonomat megosztom vele, ha rászorul, tartozásomat neki
megfizetem, leszármazottait fitestvéreimnek tekintem, s ha kedvük van hozzá,
egyezség és fizetség nélkül megtanítom őket erre a mesterségre. Hasonlóképp
továbbadom a tanításokat és mind az egész tudományt gyermekeimnek, mesterem
gyermekeinek és minden tanítványnak, ha előzetesen írásban és esküszóval orvosnak
kötelezték el magukat, de senki másnak nem.
Betegeim életrendjét legjobb tudomásom és ítéletem szerint hasznosan írom elő,
tartózkodva mindattól, ami káros és ártalmas. Halálos szert még kérésére sem
szolgáltatok ki senkinek, sőt ilyen tanácsot sem adok, sem pedig nőnek magzatelhajtó
szert.
Tisztán és jámboran őrzöm meg tehát életemet, tanítom és művelem
mesterségemet. Kőmetszést nem végzek, átengedem az arravaló mesterembereknek.
Bármely házba lépek, a betegek hasznára leszek, tartózkodom mindenfajta
szándékosan kárt okozó jogtalanságtól, különösen pedig a nemi visszaéléstől, legyen
nő vagy férfi, szabad avagy rabszolga, akinek testi gyógyítását rám bízták. Bármit
látok vagy hallok kezelés közben vagy a gyógyításon kívül az emberek hétköznapi
életében, amit kifecsegni nem szabad, arról hallgatok, s mint orvosi titkot megőrzöm.
Ha ezt az esküt megtartom, és nem töröm meg, boldogan élvezzem életemet és
mesterségemet, legyen örök becsületem az emberek előtt, ha azonban megszegem, és
hamisan esküszöm, történjék mindennek az ellenkezője.”
Íme, Hippokratész esküje, ahogyan kétezerötszáz év óta száll orvosról orvosra,
nemzedékről nemzedékre.
Vannak elavult részei (például a kőmetszés elhárítása, minthogy ez akkoriban
önálló mesterség volt), de egészében azt az orvosi etikát tükrözi, amelyet ma is
magáénak vallhat minden orvos, különösen az, aki hivatásának érzi a mesterségét.
Időálló parancs: tiszteld mestereidet, oktasd tanítványaidat, az orvosok titkait őrizd
meg az orvosok számára, betegeid titkait ki ne fecsegd… legjobb tudásod szerint
gyógyíts, senkinek ne árts, helyzeteddel vissza ne élj. Egyszerű törvény ez,
megtartása elegendő ahhoz, hogy örök becsülést nyerj az emberek előtt; az eltelt
harmadfélezer év azt mutatja, nem is volt olyan könnyű megtartani.
Magyarra először Unghvárnémeti Tóth László fordította 1818-ban, a Hasznos
Múlatságok számára, aztán 1910-ben Hornyánszky Gyula filológus, aki nagyszerű
könyvet szentelt Hippokratész bölcseletének és orvosi munkájának.
 Csakugyan Hippokratésztől származik az eskü? Élt egyáltalán Hippokratész, az
„orvostudomány atyja”, vagy csak olyan mondabéli alak, mint állítólagos őse,
Aszklépiosz?
Hippokratész nem mondai, hanem történeti alak. Kósz szigetén élt, valószínűleg
időszámításunk előtt 460-ban született, és 377-ben halt meg. Orvosi családból
származott, nagyapját ugyancsak Hippokratésznek hívták, apját Herakleidésznek;
aszklepiádok voltak, vagyis orvos-papok, akik magukat Aszklépiosz orvos-isten
leszármazottjának tartották, mint ennek a rendnek minden tagja. Az orvosi tekintélyt
az „isteni” származás biztosította számukra. Az orvosok céhe – vagy ha tetszik:
szakszervezete – abban az időben így védte érdekeit…
De ha már Hippokratész nagyapja is neves orvos volt, hogyan lehet mégis ő az
„orvostudomány atyja”?
Varázslatból, babonából és népi megfigyelésből táplálkozott a kezdetleges
orvostudomány. De amikor Aszklépiosz szentélyei körül kikristályosodott az orvosi
rend, természetszerűleg egyre gyűltek azok a tapasztalatok, amelyeket a gyógyítás
során az orvosok szereztek. Varázslatra és babonára ott és addig van szükség, ahol és
ameddig az orvosi tudomány tehetetlen. Aszklépiosz valódi és ál-leszármazottai
egyre több hasznos tapasztalatot gyűjtöttek, egyre világosabb képet alkottak a
betegségekről és a természetes (varázslatmentes) gyógyítás előnyeiről. Varázsolni
könnyű, gyógyítani nehéz, viszont a varázslat hatástalan, míg a helyes gyógyítás
hatásos – ezt az alapvető tanulságot szűrték le évszázadok alatt Aszklépiosz jó
szándékú utódai. Ez vezette az orvostudomány lázadására Hippokratészt és kortársait.
Lázadást mondok, mert Hippokratész műve az orvostudomány lázadása volta
babona és a varázslat ellen. Az Aszklépiosz-sarj fellázadt az Aszklépiosz-ős ellen.
Az időszámításunk előtti 5. és 4. évszázada görög felvilágosodás kora: ekkor
működött a filozófus Démokritosz, ekkor terjesztette el Szókratész bölcseletét és saját
eszméit Platón, ekkor kezdte meg enciklopedikus munkásságát Arisztotelész, ekkor
működtek a nagy görög drámaírók, ekkor élte fénykorát az athéni demokrácia. A
Hippokratészek fellépése nem véletlen és nem váratlan: azt a világot, ésszerű,
tapasztalati, csodamentes és babonaellenes ión-görög gondolkodást honosították meg
az orvostudományban, amely Hellászban egyébként is otthonos volt már.
Hatásos lázadás volt, a varázslatból tudományt csinált.
Könnyű ezt így kimondani, és elkeresztelni Hippokratészt az orvostudomány
atyjának (amit kétségtelenül meg is érdemel). De legalább három dologról ne
feledkezzünk meg:
Először arról, hogy Aszklépiosz legyőzése nem jelentette bukását. Ami
magyarán annyit tesz, hogy a varázslatot és babonát kiirtani az orvoslásból
Hippokratésznek sem sikerült, utódainak sem: mai napig is elevenen él az
orvoslásnak ez a két ága, az aszklépioszi babonás-varázslatos gyógyítás és a
hippokratészi kísérleti-tapasztalati gyógyítás.
Másodszor arról, hogy 400 évvel időszámításunk előtt az orvosok
rendelkezésére álló ismeretanyag, vizsgálódási lehetőség, kutatási technika stb.
sokkal fejletlenebb volt, hogysem mai értelemben vett tudományra egyáltalán
gondolhattak volna. Az ókor tudománya – ide értve a sokat magasztalt egyiptomi és
indiai orvostudományt is – tiszteletre méltó volt, de szánalmas. Bármennyire divatos
is ma égig dicsérni az ókor orvosait, elmondani, hogy „már a régi görögök…”, „már a
régi rómaiak…”, „már a régi egyiptomiak…”, „már a régi hindu orvosok…” ezt is
tudták, azt is tudták – az igazság az, hogy rómaiak, görögök, indusok és egyiptomiak
együttvéve is végtelenül keveset tudtak a betegségekről, s azt is rosszul, gyógyítani
pedig jóformán semmit sem tudtak. Ezért ne feledjük, hogy Hippokratész az
orvostudomány atyja ugyan, de ez nem azt jelenti, hogy értett a betegségekhez,
hanem azt, hogy tömérdek elméleti és gyakorlati tévedéssel megtűzdelve lerakta
azokat az alapokat, amelyeken az orvosi varázslat orvosi tudománnyá fejlődött –
kétezer év múlva. Hippokratész nagyságát éppen az mutatja, hogy e kezdetleges
körülmények között a betegségek természetes magyarázatára, természetes
osztályozására, természetes gyógyítására gondolt. Eredményeit, kórtani elképzeléseit
és terápiás módszereit túlhaladta a tudomány, de orvosi etikája és orvosi szemlélete
maradandónak bizonyult.
Végezetül azt se feledjük, hogy a nagy jelentőségű alapkőletételt nem egyedül a
kószi Hippokratész végezte, hanem Kósz, Knidosz, Athén, Pergamon, Alexandria és
más görög városok orvosai együttesen – sokszor egymás ellenére –, akiknek irodalmi
alkotásait a ma Hippokratési Gyűjtemény (Corpus Hippocraticum) néven ismert
töredék őrzi. A gyűjteménynek 54 darabja ismeretes, közülük mindössze 6 származik
magától Hippokratésztől, a többi részben tanítványaitól, részben a Kósszal vetélkedő
orvosi iskoláktól. (Maga az Eskü talán még korábbi, az aszklepiádok ősi
eskümintája.) Hippokratész a nagy megújulási mozgalom vezéralakja volt,
tanítómestere és példaképe, egyben jelképe is: mintegy képviseli és fémjelzi mindazt,
ami a Corpus Hippocraticumban olvasható, még ha személy szerint nem ő írta is.

2. A Hippokratési Gyűjtemény szelleme

A Gyűjtemény leghíresebb darabja az Aforizmák, egymondatos megfigyelések-

megállapítások a betegségekről. Egy részük találó, más részük meglepő. Világhírű
lett az első aforizma: „Rövid az élet, hosszú a mesterség, elsuhan az alkalom, csalóka
a tapasztalás – ítélni nehéz.” Minthogy az „ars” szó művészetet is jelent, ezt a
mondást általában így idézik: „Rövid az élet, hosszú a művészet” – holott értelme
nem ez, hanem inkább ez: légy óvatos.
Néhány könyv az orvosi működés tisztességéről szól, az etikáról és illő
viselkedésről, s a régi (!) orvostudományról; több anatómiai töredék a szívről,
izmokról, csontokról, mirigyekről. Egy nagyobb tanulmány – amelyet személyesen
Hippokratésznek tulajdonítanak – a levegő, víz és lakóhely kórtani szerepét tárgyalja,
egy másik a szervezet nedveinek kórtani szerepét. Egyes betegségek rövid vagy
részletes leírását adja A betegségek három könyve, A belső bántalmak és A járványok
hét könyve – az utóbbi nemcsak a járványos betegségeket tárgyalja, korabeli
belgyógyászati kézikönyvnek tekinthető. Külön-külön tanulmány foglalkozik a fej
sérüléseivel, az ízületekkel, a törésekkel, a sebkezeléssel, az aranyérrel, a
sipolyokkal, a szem betegségeivel; nevezetes az epilepsziáról szóló monográfia,
amely élesen tiltakozik a „szent” betegség elnevezés és a démonikus szemlélet,
valamint babonás gyógyítás ellen. Egy töredék a még nem menstruáló leányok ideges
panaszait sorolja fel; több tanulmány a női természetről, terméketlenségről és
termékenyülésről, korai szülésről, nehéz szülésről, a csecsemőkor betegségeiről,
fogzásról szól. Az egészségtani könyvek a helyes étrendet, dietetikát, helyes
öltözködést és testmozgást ismertetik, néhány könyv a prognózis felállítására ad
gyakorlati tanácsokat.
Mint a felsorolás mutatja: az időszámításunk előtti 4. század körül a görög
orvosok érdeklődési köre igen gazdag volt. Ez a gazdagság azzal a látszattal jár,
mintha maga az orvostudomány is már fejlett lett volna. És minthogy az egész
keresztény középkor, sőt jórészt még a reneszánsz is Hippokratész meg Galénosz
munkásságára támaszkodott, ez a látszat mind jobban megszilárdult. Ma, amikor sem
Hippokratész, sem Galénosz tényleges orvosi tevékenysége (ide számítva
természetesen valamennyi ógörög iskolát) nem játszik szerepet a gyakorlati
orvoslásban, még mindig óriási a görög orvostudomány nimbusza: „Már a régi
görögök tudták…” Csakugyan sok mindenről tudtak a régi görögök, tárgyi tudásuk
mégis roppant csekély volt, és ez nem is lehet másként. Anatómia-élettan-
kórbonctan-kórtan a tudományos orvoslás alapja, ezek a stúdiumok pedig az ókorban
még gyermekcipőben is alig jártak; a Vesalius–Harvey–Morgagni–Pasteur névsor
jelzi szimbolikusan az orvostudomány valódi fejlődését. A hippokratészi
gyűjteményben vannak ugyan anatómiai és élettani tárgyú értekezések, de tartalmilag
oly kezdetlegesek, hogy alig vehetők számításba; a bonctani és élettani kutatás
kezdetének legfeljebb az alexandriai iskola működése tekinthető (Herophilosz és
Erazisztratosz), de ez is csak tapogatózás.
A hippokratészi iskola erősségét másutt kell keresni, nem a mai értelemben vett
tudományos megalapozásban. Nagyjából az alábbi tételekben foglalható össze a
Corpus Hippocraticum jelentősége:
1. Szembefordulás a természetfeletti erőkbe vetett hittel. Minden ősi kórtanban és
gyógyításban – miként a vallásban és a társadalmi ideológiában is – alapvető
szerepet játszott a mágikus-démonikus elem. Az aszklépioszi gyógymódnak
még a varázslat volta legfőbb eszköze, noha felhasználta a népi gyógyítás
tapasztalatait. Hippokratész (neve itt szimbolikusan értendő, az egész
„modern” szemlélet jelképeként) elutasította a varázslatot, démoni kóroktant és
mágikus gyógyítást.
2. A természet gyógyító erejének hangsúlyozása. Az emberi szervezet része a
nagy természetnek, amelyben bizonyos rend uralkodik. Maga a természet –
tehát a szervezet is – a rend helyreállítására törekszik. Minden betegség két
alapeleme: a páthos z és pónosz, vagyis a szenvedés meg a viaskodás: a
szervezet szenved a betegségtől, és küzd ellene. Az orvosnak az a dolga, hogy
a természet gyógyító munkáját, a szervezet betegség elleni küzdelmét segítse.
 3. Empíria. A természet és a betegség ismerete ne spekuláció, hanem megfigyelés,
tapasztalás és következtetés alapján történjék. A gyógyításnak ez a „baconi”
alapelve a történelem során többször megingott, amikor a „post hoc ergo
propter hoc” okoskodás olykor tévútra vezetett, vagy amikor a kísérleti tudás
elsőbbséget szerzett a tapasztalati tudással szemben, de végső soron minden
nehézségen mindig a megfigyelés, tapasztalás és következtetés segítette át az
orvosokat.
4. Klinikai leírás. A betegek kórlefolyásáról vezetett leírásból lehet következtetni
a kórformák és gyógymódok általános törvényszerűségeire. Hippokratész
iskolája vezette be először a kórlefolyás rendszeres észlelését.
5. Kórtani szemlélet. A népi gondolkodás mindenkor a szervezet alapelemeinek,
elsősorban a nedveknek hibás keveredésével hozta kapcsolatba, a betegségeket.
Ennek alapján állította fel Hippokratész iskolája a „humorálpatológiai”
szemléletet, amely a nedvek (főként a vér, nyák és epe) „diszkráziájával” –
aránytalan megoszlásával – magyaráz minden betegséget. Alapjában téves,
erőltetett és naiv elmélet ez, de nagyvonalú kísérlet a betegségek
kialakulásának természetes – szervezeten belüli – egységes értelmezésére.
6. Orvosi etika. Az orvosi működés alapja az erkölcsi tisztaság legyen. Tudásával
és emberségével kell az orvosnak betegét szolgálni, a jogos bizalmat önmaga
és mestersége iránt felkelteni és megőrizni.
Hogy Hippokratész gyógyító praxisa mennyire volt eredményes, ma már meg
nem ítélhetjük. Intuíciója és tapasztalata gazdag lehetett, noha elméleti ismerete és
gyógyító eszközeinek tára szegényes, kezdetleges. Nem a gyógyításban elért
eredményeivel, hanem az orvosi mentalitás és etika lerögzítésével őrizte meg
harmadfélezer éven át „az orvostudomány atyja” címet.