A Krisztus-impulzus és az éntudat

fejlődése
7 előadás, 1909. okt. 25. – 1910. máj. 8., Berlin

Impresszum
Tartalom
 A bodhiszattvák szférája
 A karma törvénye
 Krisztus belépése az emberiség fejlődésébe
 A Hegyi beszéd
 A mikrokozmosz és a makrokozmosz közötti megfelelések
 A lelkiismeret keletkezése
 Visszapillantás és előretekintés. Az új Krisztus-esemény. A lelkiismeret továbbfejlődése.
 –

A bodhiszattvák szférája
Berlin, 1909. október 25.
[A bodhiszattvák mint az emberiség nagy tanítói, szerepük az emberiség előrehaladásában. A
lelkiismeret megjelenése az emberben a történelem során. Az Atlantisz utáni hét korszak
összefüggése. Buddha és Apollón. A szellemi világban található magasabb szférák. Krisztus és
a 12 bodhiszattva.]

Ma, ezen a közgyűlésen az a feladatom, hogy az emberiség egy magasrendű témájáról

beszéljek. Miután az antropozófiáról szóló előadásokban egyébként azon fáradozunk, hogy egy
inkább a fizikai síkban gyökerező alapra építsünk, ma a magasabb világokhoz tartozó dolgokról
szeretnék szólni.

Engedjék meg, hogy előzetes megjegyzésként még egyszer utaljak a következőre. Hozzá kell
szoknunk ahhoz, hogy az emberiség magasabb rendű dolgairól is úgy beszéljünk, hogy nem
elégszünk meg a magasabb világból származó tények egyoldalú közlésével, vagyis hogy
mintegy általában definiáljuk a bodhiszattvák fogalmát, akikről ma szó lesz, majd ismertetjük,
hogy mi a missziójuk, hanem itt is hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy az absztrakt kifejtéstől
tovább menjünk a konkréthoz. Kíséreljük meg, hogy az ilyen magasrendű témát is, mint amilyen
a bodhiszattváké, olyan eszmékkel és érzésekkel hassuk át, amelyekre az élet mélyre nyúló és
szeretetteljes szemlélete alapján teszünk szert, miáltal a tényeket nem pusztán tudomásul
vesszük mint közléseket, hanem bizonyos fokig meg is értjük azokat. Ezért ebben a
vizsgálódásban is alulról szeretnék felemelkedni, azt a célt tartva szem előtt, hogy a bodhiszattva
fogalmát és vándorlását az életen át egy kevésbé sematikus ábrázolásban némileg jellemezzem.
Hogy mi egy bodhiszattva, azt tulajdonképpen egyáltalán nem érthetjük meg, ha valamennyire
nem mélyedünk el az emberiség fejlődésmenetében, és ha nem idézünk fel magunknak
egynéhány dolgot, amit az egymást követő években itt hallhattunk. Elevenítsük most fel, ahogy
az emberiség előrehaladt. A nagy atlantiszi katasztrófa után az emberiség végigment a régi
indiai kultúra korszakán, amelyben a nagy risik voltak az emberiség tanítói. Azután jött az
ősperzsa kultúra korszaka, az egyiptomi-káldeus kultúra korszaka, majd a görög-latin kultúra
korszaka egészen a mi időnkig, amely az Atlantisz utáni kor ötödik kultúrkorszaka. Ezeknek a
kultúrkorszakoknak abban van a jelentőségük, hogy az emberiség életformáról életformára való
továbblépése fejeződik ki bennük.

Mert hiszen nemcsak az halad előre, amit rendszerint a külső történelem keretében mutatnak be,
hanem ha a hosszabb időtartamokat is szemügyre vesszük, átalakul és megújul minden érzület
és érzés, minden fogalom és eszme is az emberiség fejlődése folyamán. Mi értelme lenne az
újraszületés, a reinkarnáció eszméjét képviselnünk, ha nem tudnánk, hogy ez így történik a
világban? Tulajdonképpen miért kellene újra és újra földi testbe lépnie a lelkünknek, ha
mindannyiszor nem tapasztalna meg valami újat is, és nem érezhetné és élhetné át magában ezt
az újat? Hogy az emberek képességei, a lelki élet finomságai is ismételten újjá alakulnak,
megváltoznak, ez azáltal lehetséges, hogy a lelkünk nem egyszerűen mint valami lépcsőn
lépeget felfelé egyik fokról a másikra, hanem mindig alkalma nyílik arra, hogy Földünk
életviszonyainak átalakulása során kívülről valami újat fogadjon magába. A lelkünk nem pusztán
mulasztásai, karmikus vétkei által vezettetik inkarnációról inkarnációra, hanem mivel
életviszonyaiban Földünk mindig megváltozik, azért mód van arra is, hogy lelkünk újra és újra
kívülről felvegyen magába valami újszerűt. Ennek következtében halad előre a lélek
inkarnációról inkarnációra, de éppen úgy kultúrkorszakról kultúrkorszakra.

Mármost ez a lélek nem haladhatna előre, nem fejlődhetne, ha azok a lények, akik már eljutottak
egy magasabb fejlődésre – tehát valamilyen fokon túlléptek az emberiség átlagfejlődésén -, nem
gondoskodnának arról, hogy földi kultúránkba mindig belefolyjon valami új. Más szavakkal: ha
nem tevékenykednének azok a nagy tanítók, akik magasabb fejlődésük következtében
élményeket és tapasztalatokat tudnak szerezni a magasabb világokból, és ezeket le is hozzák a
földi kultúrélet színterére. Mindig voltak a Föld-fejlődés idején – és ma csak az Atlantisz utáni
fejlődésről beszélek – olyan lények, akik az emberiség tanítói voltak, akiknek megnyíltak a
magasabb érzékelési források és akarati lehetőségek. Csak úgy érthetjük meg az emberiség
ilyen tanítóinak lényét, ha tisztázzuk, hogy maga az emberiség miképpen halad előre.

Tegnap és ma két kitűnő filozófiai és ismeretelméleti előadást hallhattak önök kedves

barátunktól, Dr. Ungertől az énről és az én viszonyáról a nem-énhez. Gondolják csak el, hogy
amit tegnap és ma emberi szájból, az emberi gondolkodásból fakadóan hallottak, azt
ugyanebben a formában 2500 évvel ezelőtt is hallhatták volna? A Földön sehol nem lett volna
lehetséges, hogy a tiszta gondolkodás formájában beszéljen valaki például az „énről”. Tegyük
fel, ha 2500 évvel ezelőtt meg akart volna testesülni valaki a földi létben, aki megtestesülése
előtt elhatározta volna, hogy abban a sajátos formában, amit hallottak önök, az énről beszéljen:
nem tudta volna megtenni. Mert félreismeri a valóságos haladást és a kultúrfejlődésen belüli
változásokat az, aki azt hiszi, hogy 2500 évvel ezelőtt ilyesmiket hallhatott volna emberi szájból.
Hogy lehetőség nyíljon erre, ahhoz nem elegendő egy individualitásnak pusztán elhatároznia
magát, hogy emberi testben testesüljön meg, hanem még az is hozzátartozik, hogy Földünk
fejlődésében egy olyan emberi test jelenjen meg, amelyben már egy olyanná alakult agy is
található, hogy az igazságok – melyek a magasabb világokban egészen más módon léteznek –
ezen az agyon belül azzá tudjanak formálódni, amit „tiszta gondolatoknak” nevezünk. Azt a
formát ugyanis, amelyben tegnap és ma Dr. Unger az énről előadást tartott, a tiszta gondolatok
formájának nevezzük. 2500 évvel ezelőtt egyetlen emberi agy sem létezett – ez teljesen kizárt
volt -, amely eszköze lehetett volna annak, hogy ezeket az igazságokat ilyenféle gondolatokban
fejezzék ki.

Azok a lények, akik Földünkre le akarnak ereszkedni, mindenkor csakis olyan emberi testeket
használhatnak, amelyeket maga ez a Föld létrehozott. De Földünk a különböző
kultúrkorszakokban mindig más és másféle testeket hozott létre, mindig másmilyen
organizációval. Csak az Atlantisz utáni 5. kultúrkorszakunkban vált lehetővé az, hogy tiszta
gondolatok formájában beszéljünk, mivel maga az emberi nem most már olyan testeket alakít ki,
amelyekben tiszta gondolatok képződhetnek. A görög-latin korban egy efféle ismeretelméleti
vizsgálódásra még nem lett volna mód, mert akkor még nem létezett egy olyan „készülék”, egy
olyan eszköz, amely ezeket a gondolatokat emberileg érthető nyelven megformálja. Az Atlantisz
utáni 5. kultúrkorszak feladata éppen az, hogy fizikai organizációja tekintetében fokozatosan
olyan eszközzé alakítsa az embert, hogy tiszta gondolatokként azok az igazságok is le tudjanak
áramolni, amelyeket más korokban egészen másmilyen formákban fogtak fel, mint amilyen a
tiszta gondolat formája.

Nézzünk egy másik példát. Amikor ma az ember a jó és a rossz kérdéséhez közeledik, amikor
ezt vagy azt meg kellene tennie, vagy éppen nem szabadna megtennie, olyankor azt mondja,
hogy bizonyos belső hang szólal meg benne, amely teljesen függetlenül valamely külső
törvénytől így beszél hozzá: ezt meg kell tenned, ezt nem szabad megtenned! – Aki odafigyel e
belső hangra, az meghall abban valamilyen impulzust, egy ösztönzést, hogy adott esetben
valamit megtegyen, másvalamit pedig ne. Ezt a belső hangot „lelkiismeretnek” nevezzük.

Ha úgy véljük, hogy az emberiség fejlődésének egyes korszakai mégiscsak hasonlítanak

egymásra, akkor ismét azt hihetnénk, hogy lelkiismeret mindig is létezett, amióta csak emberek
élnek a Földön. Ez azonban tévedés. Történelmileg úgyszólván kimutatható, hogy az emberek
egyszer csak elkezdtek beszélni a lelkiismeretről. Ez a kor egyértelműen megállapítható: a két
görög tragédiaíró, Aiszkhülosz, aki időszámításunk előtt a VI. században született, és Euripidész,
aki az V. században született, élete közé esik. Korábban nem találkoznának önök azzal, hogy a
lelkiismeretről beszéltek volna. Még Aiszkhülosznál sem található meg az, amit belső hangnak
mondhatunk, hanem csak arról volt szó nála, ami egyfajta asztrális képként jelent meg az ember
számára: olyan látomások léptek fel, amelyek mint bosszúálló lények környékezték meg az
embert: a fúriák, vagy erinnüszök. De egyszer eljött az az időpont, amikor a fúriák asztrális
észlelését felváltotta a lelkiismeret belső hangja.

Még a görög-latin korszakban is, amikor az emberiség nagy részénél még fennállt a homályos
asztrális érzékelés, képes volt valaki észlelni azt, hogy – amennyiben valamilyen
igazságtalanságot cselekedett – környezetében asztrális alakokat teremt minden
igazságtalanság, amelyek őt félelemmel és rettegéssel töltötték el az elkövetett jogtalanság
miatt. Akkoriban ezek voltak a nevelők, az ösztönzők. Amikor pedig az emberek az asztrális
tisztánlátás utolsó maradványait is elveszítették, az efféle észlelés helyébe a lelkiismeret
láthatatlan hangja lépett, azaz, ami eleinte kívül volt, az behúzódott a lélekbe, és ott azon erők
egyike lett, amelyekkel most már a lélek rendelkezett.

Ez azért következett be, mert az emberiség, vagyis az a külső eszköz, „készülék”, amibe az
ember megtestesül, a fejlődés folyamán megváltozott. Ötezer évvel ezelőtt az emberi lélek
semmit sem érzékelhetett volna a lelkiismeret hangjából. Ha valami jogtalanságot tett, akkor a
fúriákat észlelte. Abban az időben ezen a módon tanulta meg a lélek azt, hogy viszonyt alakítson
ki a jóhoz és a rosszhoz. Azután újra és újra megtestesült, míg végül egy olyan testbe született
bele, amely már olyanfajta organizációval rendelkezett, hogy a lélekben megjelenhetett a
lelkiismeret képessége. Az emberiség jövőbeli korszakában megint másmilyen képességek
lépnek fel, a lélek kifejeződésének másféle formái alakulnak ki.

Már gyakran hangsúlyoztam: aki valóban megérti az antropozófiát és nem helyezkedik

dogmatikus álláspontra, az nem fogja azt hinni, hogy az a forma, amelyben ma az antropozófia
kifejeződik, valami örök jellegű, amely így is maradhatna az egész jövőbeli emberiség számára.
Nem ez a helyzet. 2500 év múlva ezek az igazságok többé már nem lesznek közölhetők ebben a
formában, hanem más formákban öltenek alakot, ama eszköznek megfelelően, ami akkor fog
létezni. Ha ezt figyelembe veszik önök, akkor tisztában lesznek azzal is, hogy minden
korszakban más módon kell az emberekhez szólni, és hogy az emberi képességekhez igazodva
a nagy tanítóknak is mindig másféleképpen kell megnyilatkozniuk. Ez azonban annyit jelent,
hogy az emberiség e nagy tanítóinak időről időre, korszakról korszakra maguknak is fejlődniük
kell! Látunk így korszakokat, amelyeken az emberiség keresztülmegy, és mintegy felette ott
találjuk az emberiség nagy tanítóinak előrehaladó fejlődését is. És ahogyan az ember bizonyos
fokokon végighaladva valamilyen fordulóponthoz érkezik el, úgy a nagy tanítók is bejárják a
fejlődés bizonyos fokozatait, amelyeken ők is fordulópontokhoz érkeznek el.

Gondoljanak csak arra, amit már gyakran elmondtunk: mi most az Atlantisz utáni kultúrfejlődés 5.
korszakában élünk. Ez az 5. korszak bizonyos vonatkozásban a 3. korszak, az egyiptomi-
káldeus időszak megismétlése. A 6. korszak hasonlóképpen a második, az ősperzsa korszak
megismétlése, míg a 7. korszak az első, az ősindiai idők megismétlése lesz. Így nyúlnak át
egymás fölött a korszakok. A 4. korszaknak viszont nem ismétlődik meg; ott áll középen,
úgyszólván egymagában. Mit jelent ez? Azt, hogy amit az emberek a görög-latin időkben
végigcsináltak, azt csak egyszer csinálták végig egyetlen kultúrkorszakban. Nem mintha abban
csak egyszer testesültek volna meg, hanem azt csak egyetlen formában élték át. Amit ellenben
az egyiptomi-káldeus korszakban csináltak, az a mi korszakunkban megismétlődik, ezt tehát
kétféle formában élik át. Vagyis van olyan fejlődésfok, amely valamiféle krízist jelent, miközben
más korszakok olyanok, hogy bizonyos vonatkozásban hasonlítanak egymásra, és ha nem is
ugyanazon a módon, hanem más formában, de megismétlődnek. Fejlődvén az ember az
Atlantisz utáni korban, végigcsinál bizonyos számú inkarnációt az indiai időkben, és inkarnációk
másik sorát majd a 7. kultúrkorszakban, amelyek hasonlítani fognak egymásra. Ugyanez lesz a
2. és a 6., illetve a 3. és az 5. korszak esetében. Közöttük van a 4. kultúrkorszak, ez nem fog
megismétlődni, középen áll. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy az embernek ezt a korszakot csak
egyszer kell végigcsinálnia. Nem úgy értve, hogy csak egyszer testesül meg a 4. korszakban,
hanem hogy abban olyan inkarnációk sorát végzi el, amelyekre semelyik azutáni inkarnációja
sem fog hasonlítani. Vagyis az ember egy leereszkedésben és egy felemelkedésben vesz részt:

Fejlődésükben az emberiség nagy tanítói is végigjárnak egy leereszkedést és egy felemelkedést,

és az egyik korszakban teljesen másmilyenek, mint a másik korszakban.

Mivelhogy az Atlantisz utáni első korszakban az embereknek teljesen másféle képességeik

voltak, mint a későbbiekben, azért teljesen más módon kellett őket tanítani is. Minek köszönhető,
hogy korunkban a bölcsességek logikailag tömör módon a tiszta gondolkodás formájába is
öltöztethetők? Ez annak a körülménynek köszönhető, hogy a mai időkben a Föld-fejlődésen belül
éppen a tudati lélek lett az emberiség alaptulajdonsága a továbbfejlődés során. A görög-latin
időszakban az értelmi vagy kedélylélek (ford: kedélylélek = a lélek érzelmi állapota) volt az
alaptulajdonsága, az egyiptomi-káldeus korban az érző lélek, az ősperzsa kultúrában az érző
test (asztráltest), az ősi Indiában pedig az étertest – ezek kifejezetten kultúrfejlődési tényezők
voltak.

Ami számunkra a tudati lélek, az volt az ősi Indiában élők számára az étertest. Ezért ők egészen
más módon fogták fel és értették meg a dolgokat. Ha önök tiszta gondolkodással fordultak volna
egy indiaihoz, abból ő egy szót sem értett volna. Számára mindez úgy hangzott volna, mint
aminek semmi értelme nincs. A nagy tanítók sem oktathatták a régi indiaiakat olyan módon, hogy
a tiszta gondolkodás formájában adták volna elő a dolgokat számukra, vagy hogy szavakban
fejtették volna ki. Egy nagy tanító például rendkívül keveset beszélt az ősi Indiában, mert azon a
fokon, ahol akkoriban az étertest állt, az embernek nem volt fogékonysága az olyan szavak iránt,
amelyek gondolatot foglalnak magukban. Ezért annyira nehéz a mai ember számára elképzelni
azt, ahogy egy ilyen tanítás folyt. Rendkívül keveset beszéltek, és inkább csak a hangzás
színezetében, abban a módban, ahogyan egy szót kiejtünk, ismerte fel a másik lélek azt, ami
ekkor a szellemi világból kiáradt. De nem is ez volt a fődolog. A szó úgyszólván csak egyfajta
„megérintés”, „megpendítés”, szimbólum volt, hogy kapcsolat jöjjön létre a tanító és a másik
ember között. A legrégibb indiai időkben a szó nem sokkal volt több annál, mint amikor mi
megkongatunk egy harangot, megadván a jelet, hogy valami megkezdődik. Ez volt a
kristályosodási pont, ami köré nem meghatározható, finom szellemi áramlások szövődtek,
melyek a tanítótól a tanítvány felé áradtak. Mindenekelőtt azonban arról volt szó, hogy milyen a
tanító a maga legbensőbb személyiségében. Nem az volt a lényeg, amit egy tanító mondott,
hanem a lelki minősége; mert ez egyfajta sugallatként átment a tanítványra. Mivel az embernek
különösképpen az éterteste volt kifejlődve, azért megfelelő módon éppen az étertesthez kellett
viszonyulni. Az ember sokkal jobban megértette a ki nem mondottakat, azt, amilyen egy tanító
személyisége volt, mint a szavakban kimondottakat. Mert hogy a szavakban kifejezetteket
megértsék, arra az embereknek még elő kellett készülniük a későbbi kultúrkorszakok folyamán.
Ezért egyáltalán nem is volt szükséges, hogy a régi indiaiak nagy tanítóinak valamelyike
különösen kifejlesztett értelmi vagy tudati lélekkel rendelkezzen, mert ez az akkori kor számára
teljesen használhatatlan eszköznek bizonyult volna.

Valami egyéb viszont szükségesnek mutatkozott az ottani nagy tanító számára is: a tanítónak a
saját éterteste fejlődésében a többiek fölött kellett állnia. Ha ugyanazon a fejlődési fokon állt
volna, mint a többiek, akkor különösebben nem is hathatott volna rá; a magasabb világból nem
hozhatott volna neki semmilyen tudást és üzenetet, a fejlődés semmilyen impulzusát nem tudta
volna átadni. Mert tulajdonképpen az emberek számára azt kellett elhozni, amibe majd csak a
jövőben kell belenőniük. Az indiai tanítónak azt kellett magában mintegy megelőlegeznie, amit a
többiek csak az ősperzsa kultúrkorszakban vehettek fel magukba. Amit a perzsa kor
átlagemberének már az érző test (az asztráltest) által kellett befogadnia, azt az indiai tanítónak
az étertestébe kellett lehoznia. Vagyis egy ilyen tanító étertestének egyáltalán nem volt szabad
úgy működnie, mint a többi ember étertestének, hanem úgy kellett működnie, ahogyan az érző
test működik majd a perzsa kultúrában. Ha egy mai értelemben vett szellemi látó odalépett volna
egy nagy indiai tanítóhoz, azt mondta volna neki: Miféle étertest ez? – Mert egy ilyen étertest úgy
nézett ki, mint később egy asztráltest a perzsa korban.

De egy ilyen étertest nem minden további nélkül volt képes úgy működni, mint a későbbi
asztráltest. Az akkori időben ez nem történhetett meg valamiféle előrehaladó fejlődés által. Ez
csak úgy volt lehetséges, hogy egy olyan lény, aki egy fokkal már magasabban állt, mint a
többiek, ténylegesen leereszkedett és megtestesült egy emberi organizmusban, de ami
tulajdonképpen nem volt neki való, vagyis nem volt megfelelő a számára, amibe azonban csak
azért húzódott bele, hogy mások képesek legyenek őt megérteni. – Ez a lény külsőleg bizonyára
úgy nézett ki, mint a többiek, de belül egészen másmilyen volt. Teljes illúzió és tévedés lenne, ha
valaki egy ilyen személyiséget a külseje alapján akarna megítélni. Mert miközben egy
mindennapi embernél a külső megfelel a belsőnek, egy ilyen tanítónál nem esik egybe a külső a
belsővel. Úgyhogy itt azzal a ténnyel találkozunk, hogy látjuk az ősi indiai népet és ezen ősindiai
nép körében látunk egy személyiséget, akinek a maga számára nem lett volna szükséges, hogy
leereszkedjen, de aki leereszkedett egy bizonyos szintre, hogy a többieket taníthassa. Teljesen
önként jött le és testesült meg emberi alakban, de belül egészen másmilyen volt.

Ennélfogva ő egy olyan személyiség is volt, akinek nem volt köze azokhoz a sorsokhoz,
amelyeket a normális emberek élnek át. Egy ilyen tanító testben élt ugyan, de számára csak
külsőleges volt a sorsa, nem azonosult ezzel a sorssal, ő pusztán csak úgy lakott benne ebben a
testben, mint valami házban. És ha a test meghalt, számára a halál is egészen más esemény
volt, mint a többi embernek; a születés szintén, és a születés és a halál közötti élmények
ugyancsak. Ezért is tevékenykedhetett másféle módon egy ilyen személyiség ebben az emberi
szervezetben, a testben.

Képzeljük most el, hogyan használta például az agyát egy ilyen individualitás. Mert ha az
asztráltesttel is érzékeltek akkoriban az emberek, mégis az agyat, amely ugyan még másképp
volt szerveződve, úgy használták, hogy – mint valami szerszámmal – megfigyelték vele azokat a
képeket, amelyekben észleltek. Tehát kétféle embertípus volt: az egyik úgy használta az agyát,
mint egy szokásos emberlény; és volt a tanító típusa, aki egyáltalán nem ugyanezen a módon
használta az agyát, hanem azt bizonyos vonatkozásban kihasználatlanul hagyta. A nagy
tanítónak nem kellett az agy minden részét kihasználnia. Ő úgyszólván már tudta azokat a
dolgokat, amiket a többi ember csak úgy tudhatott meg, ha az agy szerszámát alkalmazta.

Így ami egy nagy tanítót jellemzett, az nem tekinthető valóságos, igazi földi inkarnációnak, nem
egy ember valódi, tényleges inkarnációja volt, mint egyéb esetekben, hanem tulajdonképpen
olyan valami volt, ami egyfajta kettős természetet mutatott: ebben az organizációban valamilyen
szellemi lény lakozott benne. Léteztek ilyen lények az ez utáni perzsa időkben, az egyiptomi
időkben stb. is. Mindig úgy történt, hogy individualitásukkal mintegy kiemelkedtek ennek az
emberi organizációnak a területén túlra, vagyis nem oldódtak fel abban. Ennek következtében
kerülhettek abba a helyzetbe, hogy hatással legyenek a többi emberre azokban az ősi időkben.
És ez addig a korig így is zajlott, amikor a görög-latin korszakban egy alapvető válság lépett fel
az emberiség fejlődésében.

A görög-latin időkben különösen az értelmi vagy kedélylélek működött, amely fokozatosan

megkezdte kifejleszteni belső képességeit. Miközben a megelőző korban a fődolog,
mondhatnánk, kívülről folyt bele az emberekbe – ahogy ezt a fúriák példáján láthatták, amikor a
bosszúálló alakokat az ember maga körül észlelte, nem pedig saját magában hordozta -, úgy a
görög-latin korban bekövetkezik az, hogy az emberben belülről mintegy szembeáramlik valami a
nagy tanítókkal szemben. Ezzel most egészen új viszonyok jelennek meg.

Korábban tehát leereszkedtek lények a magasabb világokból, és olyan helyzetet találtak, hogy
azt mondhatták: Nem szükséges teljesen belemennünk az emberi organizációba, mert így is ki
tudjuk fejteni a szükséges hatást, amikor a magasabb világokból lehozzuk az emberek számára
mindazt, amit még nem tudnak, és azt beléjük csepegtetjük. – Ekkor a tanítókkal még semmit
sem áramoltattak szembe az emberek. Ha azonban a nagy tanítók ezt a politikát akarták volna
továbbfolytatni, akkor a 4. korszaktól kezdve az történt volna, hogy lejön közülük valaki,
valamelyik területen megkezdi működését, de most talált volna a Földön valamit, ami ott fönt
egyáltalán nem is létezik! Amíg a Földön az emberek a bosszúállókat, az erinnüszöket látták, a
tanítók még eltekinthettek mindattól, ami a Földön van. De most lent valami egészen új jelent
meg az emberekben: a lelkiismeret. Ezt fent nem ismerik, így a tanítóknak nem volt módjuk arra,
hogy fent megfigyeljék. Ez valami új volt, amivel most szembetalálkoztak azok, akik onnan fentről
jöttek.

Más szavakkal: az Atlantisz utáni kultúra 4. korszakában tehát szükségszerűvé válik, hogy ezek
a tanítók ténylegesen leereszkedjenek az emberiség fokáig, és ezen az emberiségfokon belül
megismerjék azt, ami magából az emberi lélekből szembedobog felfelé, a szellemi világ felé.
Most kezdődött tehát az az idő, amelyben többé már nem volt folytatható, hogy a tanítóknak
semmilyen részük ne legyen az emberi képességekben. És most tekintsük azt a sajátos lényt,
akiről a maga földi inkarnációjában mint Gautama Buddha beszélünk.

Gautama Buddha korábban olyan lény volt, aki az adott kultúrkorszak földi testébe mindig meg
tudott testesülni anélkül, hogy rászorult volna arra, hogy ebben az emberi organizációban
mindent felhasználjon. Ennek a lénynek nem volt szüksége arra, hogy valódi emberi inkarnációt
éljen végig. Most azonban egy fontos fordulópont lépett fel a bodhiszattva számára is, az a
szükségszerűség ugyanis, hogy megismerje az emberi organizáció mindenféle sorsát a földi
testben, amibe a bodhiszattvának most teljesen be kellett húzódnia. Ezzel valami olyat kellett
megtapasztalnia, ami csakis földi testben volt megtapasztalható.

Mivel azonban egy magasabb individualitás volt, azért elegendő volt számára egyetlen
megtestesülés is, hogy valóban megtapasztalja mindazt, ami ebből az emberi testből
kibontakozhat. A többi ember számára a dolog úgy áll, hogy az Atlantisz utáni kultúrfejlődés
negyedik, ötödik, hatodik és hetedik korszakában fokozatosan kell kialakítaniuk belső
képességeiket. Ezzel szemben Buddha ebben az egyszeri inkarnációjában mindent át tudott élni,
ami abban fejlődéslehetőségként benne rejlett. Amit az emberek „lelkiismeretként” majd ki
fognak alakítani magukban, és ami egyre nagyobb jelentőséghez fog jutni bennük, azt a maga
csíraformájában mintegy előrelátta, amikor inkarnációját Gautama Buddhaként élte. Ezért tudott
ez után az inkarnáció után rögtön ismét felemelkedni az isteni-szellemi világba, és nem volt
szüksége később még egy második inkarnációt végig élni. Amit bizonyos területen az emberek
önmagukból ki fognak fejleszteni az eljövendő korszakokban, azt Buddha ebben az egyetlen
inkarnációban mint nagy irányító erőt volt képes megmutatni számukra. Ez ama esemény által
történt, amire „a bodhifa alatt üléssel” szoktak utalni. Akkoriban – Buddha sajátos missziójának
megfelelően – a részvét és szeretet tana nyílt meg előtte, amit a „nyolctagú ösvényben” foglalt
össze. Ez a nagy emberiség-etika – amit az emberek saját tulajdonukként csak az
elkövetkezendő kultúrák folyamán fognak megszerezni – mint valami alaperő belehelyeződött
Buddha lelkületébe, aki annak idején leereszkedett és bodhiszattvából buddhává lett, azaz egy
ténylegesen magasabb fokot hajtott végre magában. Mert e leereszkedésében mindezt
elsajátította.

Kissé vázlatosan tekintve ez az a nagy esemény, amit a keleti kultúrában mint „a bodhiszattva
buddhává válását” jelölik. Amikor ez a bodhiszattva, aki korábban még sohasem inkarnálódott
ténylegesen, 29 éves lett, belevillant Szuddhódana fiába, teljesen megragadta őt a bodhiszattva
individualitása, aki korábban még nem teljesen vette őt birtokába, majd átélte magában a részvét
és szeretet nagy emberiségtanát.

Ez a bodhiszattva, aki azután buddhává lett, miért éppen ebbe a népbe inkarnálódott? Miért nem
például a görög-latin népbe?

Ha ennek a bodhiszattvának valóban az Atlantisz utáni 4. kultúrkorszak buddhájává kellett

lennie, akkor valami jövőbeli dolgot kellett elhoznia. Manapság az ember a tudati lelke
segítségével, ha az kifejlődik benne, éretté válik arra, hogy fokról fokra és már saját magából
fakadóan megismerje azt, amit Buddha nagy kezdetként hozott. Abban az időben tehát, amikor
az emberek még csak az értelmi vagy kedélylelket fejlesztették ki magukban, Buddhának már a
tudati lelket kellett kialakítania. Neki tehát úgy kellett felhasználnia az akkori agy fizikai eszközét,
hogy legyőzte azt, de egészen más módon győzte le, mint ahogy a görög-latin kultúrkorszakig
eljutó ember. Buddha számára ugyanis a görög-latin agy túlságosan kemény lett volna. Abban
csak az értelmi lelket tudta volna kialakítani; de neki a tudati lelket kellett kifejlesztenie. Ezért egy
olyanfajta agyra volt szüksége, amely még puhább maradt. Azt a lelkiséget, amelynek később ki
kellett fejlődnie, egy olyan eszközben, egy olyan agyban kellett alkalmaznia, amely korábban
jellemezte az emberiséget, de amely ekkor még szokásos volt az indiai népben.

Itt tehát egy ismétlődést is megfigyelhetünk. Buddha megismétel egy korábbról származó emberi
organizációt egy későbbi lelki képességgel kötve össze. Eddig a fokig az emberiség
fejlődésében végbemenő fejlemények szükségszerűek voltak. De Buddhának az volt a feladata,
hogy az időszámításunk előtti VI-V. században már a tudati lelket merítse bele az emberi
organizációba.

Mint egyedi személy azonban nem vehette a teljes feladatot magára, nem tudta mindazt
véghezvinni, ahogyan ez a tudati lélek az 5. korszaktól fogva majd helyesen kifejleszti magát. E
feladatnak csak egy részét hordozta sajátos missziójaként. Azt a feladatot ugyanis, hogy elhozza
az emberiségnek a részvét és szeretet tanát. A többi feladatnak az emberiség egyéb, hasonló
tanítói szentelték magukat. Az ebbe a részbe foglalt emberiség-etikát, a szeretet és a részvét
etikáját viszont Buddha kezdte meg, ami azután tovább rezgett a világban. Az emberiségnek
azonban ezenkívül egyéb képességek egész sorát kellett még kifejlesztenie a jövőben: például a
gondolkodás tiszta formájában tudni gondolkodni, kikristályosodott gondolatokban plasztikusan
gondolkodni, egy gondolatot tiszta gondolatként a másikhoz illeszteni. E képesség kialakítására
nem terjedt ki a Buddha-misszió. Csak annak kifejlesztésére irányult, ami az embereket
odavezeti, hogy önmagukból fakadóan megtalálják a nyolctagú ösvényt.

Így az emberiség egy másik tanítójának kellett megjelennie, akiben egészen másféle
képességek voltak, és aki a szellemi élet teljesen más áramlatát hozta le a magasabb, a szellemi
világból ebbe a világba. Ennek a másik személyiségnek az volt a feladata, hogy elhozza azt, ami
ma az emberiségben mindenekelőtt mint a logikus gondolkodás képessége bontakozik ki
fokozatosan. Meg kellett tehát jelennie egy olyan tanítónak is, aki lehozza mindazt, ami ahhoz
szükséges, hogy a logikus gondolkodás formáiban tudjuk magunkat kifejezni; mert a logikus
gondolkodás szintén csak az idők folyamán fejlődött ki az emberben.

Amit Buddha nyújtott, azt az értelmi vagy kedélylélekbe kellett beleáramoltatni. Ennek az értelmi
léleknek azáltal, hogy középen áll az érző lélek és a tudati lélek között, teljesen különös
sajátossága az, hogy a dolgokat nem ismétli meg keresztirányban. Ahogy az ősindiai korszak a
7. korszakban, az ősperzsa a 6. korszakban stb. meg fogja ismételni magát, és ahogy a 4.
korszak egymagában áll, egyedül, úgy áll az értelmi lélek is egymagában, egyedül. Az
intellektuális képességeink számára való erők, amelyeknek a tudati lélekben kell csak
létrejönniük, az értelmi lélekben még nem fejlődhettek ki. De jóllehet csak később kell fellépniük,
már korábban meg kellett őket alapozni és ösztönözni.

Más szavakkal: az impulzust a logikus gondolkodás számára előbb kellett megadni, mint azt az
impulzust, amit Buddha hozott a lelkiismeret vonatkozásában. A lelkiismeretet a 4. korszakban
kellett beépíteni az emberbe. A tudatos tiszta gondolkodást az 5. korszakban kell a tudati
lélekben majd kifejleszteni, de ezt mint csírát már a 3. kultúrkorszakban el kellett vetni ahhoz,
hogy ma szárba szökkenhessen. Ezért annak a másik nagy tanítónak az volt a feladata, hogy az
érző lélekbe oltsa bele azokat az erőket, amelyek ma logikus gondolkodásként mutatkoznak
meg. Így könnyen elképzelhetjük, hogy e tanítónak még nagyobb mértékben kellett különböznie
a mindennapi embertől, mint amilyen mértékben Buddha különbözött az átlagembertől! Az érző
lélekben valami olyat kellett kezdeményeznie, ami akkoriban alapjában véve egyetlen emberben
sem volt megtalálható. Az emberek még semmit sem tudtak kezdeni a fogalmakkal, mindazzal,
aminek kifejlesztése várt rájuk. Annak a személyiségnek tehát a feladata az volt, hogy bizonyos
erők csíráját helyezze el, de magukat ezeket az erőket még nem volt szabad és nem is lehetett
alkalmaznia. Ez nem ment volna. Ennélfogva egészen másféle erőket kellett neki felhasználnia.

Ma reggel az „Antropozófiáról” tartott második előadásban kifejtettem, hogy a látáshoz

hasonlóan az érző lélekben is olyan erők működnek, amelyek tulajdonképpen csak egy
magasabb fokon válnak tudatossá, amikor is mint gondolkodási erők nyilatkoznak meg. Ha tehát
egy ilyen nagy tanítószemélyiségnek sikerülhetett ezt az érző lelket úgy ösztönöznie, hogy abba
a gondolkodás erői körülbelül ugyanúgy belenyomuljanak, ahogyan a gondolkodás öntudatlan
módon a látó aktusban érvényesül – anélkül, hogy az ember erről számot tudna adni -, akkor
véghezvitte ez a személyiség azt, hogy később ezek az erők magasabb fokon már
felhasználhatók legyenek. De ez csak egyféle módon volt lehetséges. Ahhoz hogy az érző lelket
ösztönözze és hogy abba a gondolatszerűt úgyszólván beleoltsa, ennek az individualitásnak
valóban egészen más módon kellett hatnia akkoriban: nem fogalmakban kellett tanítania, hanem
a zenén keresztül! A zene olyan erőket ad át, amelyek az érző lélekben kiváltják mindazt, ami
logikus gondolkodássá válik; feltéve persze, hogy ez a tudatban majd felemelkedik és a tudati
lélek kidolgozza. Ez a különös zene egy lényből, egy hatalmas lényből áradt ki, aki így – a zene
által – tanított.

Ezt önök furcsának találhatják, és talán azt hiszik, hogy ilyesmi nem is lehetséges. Ez azonban
mégis így volt. A görög-latin idők előtt éppen Európa tájain létezett egy ősrégi kultúra a népek
körében, amely visszamaradt az olyan tulajdonságok tekintetében, amelyek főképpen Keleten
fejlődtek ki. Mivel ezeken az európai vidékeken az embereknek egészen másképp kellett
fejlődniük, azért ők kevésbé tudtak gondolkodni, alig hordozták magukban az értelmi vagy
kedélylélek erőit. De érző lelkük éppen aziránt volt fogékony, ami egy olyanfajta sajátos zene
impulzusából származott, amely a mi mai zenénkhez nem is igazán hasonlít. Ezzel Európában
visszajutunk egy olyan korba, ahol egy ősi – mondhatnánk úgy is – „zenei kultúra” létezett, ahol a
„dalnokok” nem csak tanítók voltak, miként azokban az időkben, amikor ez a dolog már
dekadenciába jutott, hanem ahol egy varázslatos muzsika áradt végig az egész európai
térségen. A 3. kultúrkorszak idején létezett egy mélyen zenei kultúra Európában, ahol különös
módon fogékony volt a zenei hatásokra azoknak a népeknek az érzülete, amelyek csendben
várakoztak arra, amire majd csak a későbbi időkben lesznek hivatottak.

E hatások az érző lélekre hasonló módon történtek, ahogy a szemre gyakorol hatást a
gondolkodási szubsztancia ismét csak az érző lélekben. Az érző lelket kellett megmunkálni,
benne kellett kialakulnia annak a tudatnak, amely magasabb fokon, a tudati lélekben mint logikus
gondolkodás nyilatkozik meg. – Mármost ahogy minden tudat a fény régióiból ered, éppúgy a
zene és az énekszó is. Ezért a zenén keresztül, amely így lehatott a fizikai síkra, az érző
léleknek megvolt az a tudatalatti érzése: a zene azokból a régiókból jön, ahonnan a fény
származik; a zene, az ének a fény szférájából való!

Az európai kultúrterületeken volt tehát egy ősi tanító – sőt, ősrégi tanító, aki ebben az
értelemben egy ősrégi dalnok volt, minden régi dalnokság (Bardenschaft) vezetője. Ő a fizikai
síkon a zenén keresztül tanított, és ezt úgy tette, hogy hatására megnyilatkozott valami az érző
léleknek, ahhoz hasonlóan, mint amikor a Nap jön fel és fénylik. Ami erről a nagy tanítóról
megőrződött a külső hagyományban, az később továbbélt a görögöknél – akik nyugat felől
befolyása alá kerültek, mint ahogy kelet felől más módon voltak befolyásolva -, és összefoglalták
az Apollónról szóló nézeteikben. Apollón egy napisten és egyidejűleg a zene istene is. Apollón
alakja azonban visszavezet az előidőknek ehhez a nagy tanítójához, aki az emberi lélekbe
belehelyezte azt a képességet, ami ma mint logikus gondolkodás jelenik meg.

Az emberiség e nagy tanítójának egyik tanítványát szintén a görögök nevezték el. Ez egy olyan
tanítvány volt, aki kétségkívül egészen sajátos módon lett tanítvány. Hogyan lehetett valaki
ennek a lénynek a tanítványa? A következőképpen.

Azokban az időkben, amelyekben a leírt módon kellett működnie, ezt a lényt természetesen az is
jellemezte, hogy nem oldódott fel az ember fizikai organizációjában, azaz több volt annál, mint
amilyenek a földön jövő-menő fizikai emberek. A szokásos érző lélekkel rendelkező ember
felvehette ugyan magába a zenei hatásokat, de nem tudta volna azokat másokban felébreszteni.
Itt egy magasabb individualitás volt jelen, aki aláereszkedett, és csak látszatként létezett mindaz,
ahogyan kívül élt.

Az Atlantisz utáni 4. kultúrkorszakban, a görög-latin időkben viszont szükségszerűvé vált, hogy

ez az individualitás leereszkedjen úgymond már egészen az emberi fokig, és az emberben
található minden képességet felhasználja. De noha úgyszólván minden képességet felhasznált,
mégsem tudott teljesen leereszkedni. Mert hogy elérje azt, amit az imént említettem, vagyis hogy
megteremtse ezt a „keresztbe hatást”, ahhoz olyan képességekre volt szüksége, amelyek
túlnyúltak annak mértékén, ami az emberi organizációt az Atlantisz utáni 4. korszakban
jellemezte. – Hiszen a zenei hatásokban már mindaz benne rejlett, ami majd a tudati lélekben
lesz. De ez abban az időben még nem létezhetett egy olyan személyben, akiben még csak az
értelmi vagy kedélylélek gyökerezett meg. Ezért ennek az individualitásnak, miután megtestesült
ebben az alakban, valamit ismét vissza kellett tartania. A 4. korszakban úgy kellett
megtestesülnie, hogy bár kitöltötte az egész embert, de ebben az emberben, aki itt élt, mégis
csak volt valami, ami túlnyúlt rajta. Tudott valamit a szellemi világról, amit nem volt képes
felhasználni. Olyan lelke volt, amely túlterjedt ezen a testen.

Emberileg tekintve volt abban valami tragikus, hogy annak az individualitásnak, aki a 3.
kultúrkorszakban nagy tanítóként működött, egy olyan alakban kellett ismét megtestesülnie,
amely a lelkében önmagán túlnyúlt, de nem tudta alkalmazni ezeket a mindennapi mértéket
meghaladó lelki képességeket. Ezért a megtestesülésnek ezt a módját „Apollón fiának” nevezték,
mert ami korábban jelen volt, az most nem közvetlenül, hanem nagyon áttételes módon testesült
meg, – tehát „a fiának” nevezték, aki mint lélek magában hordozta azt, amit a misztikában
rendszerint a nőiség szimbólumával fejeznek ki. Ez azonban úgy volt meg benne, hogy nem
tudta teljesen magával hozni, mivel az egy másik világban tartózkodott. A saját lelki-női oldalát
egy másik világban hordozta magában, ahová nem volt bejárása, ahová azonban elvágyódott,
mert saját lényének egy része volt ott. A megtestesült korábbi nagy tanítószemélyiség rendkívüli
belső tragikumát a görög mítosz csodálatosan rögzítette egy névben, amit az újra megtestesült
Apollónnak, avagy „Apollón fiának” adott. Ez a név: Orpheusz.

Orpheusz és Eurüdiké mítoszában a lélek e tragikumát nagyszerű módon ábrázolják. Eurüdiké

korán elszakad Orpheusztól. Egy másik világba kerül. Orpheusz leszáll az árnyak birodalmába.
Annyi képessége még van, hogy az alvilág lényeit zenéjével meghassa. Megkapja az engedélyt,
hogy Eurüdikét ismét magával vigye. De nem szabad visszanéznie, mert a pillantás belsőleg
halálos számára, vagy legalábbis kárt okoz neki, ha visszanéz arra, ami ő volt korábban, és amit
most nem vehet fel magába.

Apollón Orpheusszá válásában ismét a bodhiszattva – ha keleti nevet akarunk alkalmazni –

egyfajta leereszkedését látjuk, aki buddhává lesz! És így az ilyen lények egész sorát
említhetnénk, akik korszakról korszakra mint az emberiség nagy tanítói jelennek meg, és akik
legmélyebb leereszkedésük során – amikor buddhává lesznek – valami egészen különöset élnek
át. A buddha átéli azt a boldogságot, hogy az egész emberiséget inspirálhatja. Így az a
bodhiszattva, akit külsőleg az „Apollón” név őrzött meg, átélt valami individuálisat: neki éppen az
individualitást, az én-tulajdonságot kellett előkészítenie. Átéli az én tragikumát, azt, hogy ez az
én nincs teljesen vele, ahogyan ez az emberi tulajdonság ma már az emberek birtoka. Az ember
törekszik felfelé a magasabb énhez. Ez előképe annak, ami Görögország számára a buddha
vagy bodhiszattva – Orpheuszban van megfelelő módon.

Ezzel a részleteket tekintve eljutottunk az emberiség e nagy tanítóinak valamilyen

jellemzéséhez, és most már tudunk valamire gondolni az ilyen fogalmak esetében. Ha
összefoglalják, amit az imént mondtam, azt fogják látni, hogy mindig olyan lényekről beszéltem,
akik meghatározott módon kifejlesztették magukban például az érző lelket, az értelmi vagy
kedélylelket és a tudati lelket mint belső képességeket, mint olyan képességeket, amelyeknek
belülről kell az emberekbe beköltözniük. Mivel csak ezt az időszakot tekintjük át, egyelőre csak
ez a két lény van előttünk: az érző lélek kiművelői. De sok ilyen lény létezik, mivelhogy az ember
belső oldala lassanként, fokról fokra előrehalad.

Azzal, ami úgyszólván az ember bensejét ragadja meg, hasonlítsunk most össze egy másik
lényt, azon oknál fogva, hogy tulajdonképpen azt kell mondanunk: ha mindig jönnek tanítók, akik
a fokozatosan továbbfejlődő belső képességeket szellemi táplálékkal látják el a felsőbb
régiókból, akkor egyéb individualitásoknak is lenniük kell, akik egy másik munkát végeznek el,
ami már mindenekelőtt magának a Földnek a változására vonatkozik, és mindarra, ami
korszakról korszakra továbbalakul. Ha a 4. kultúrkorszakban Buddha az értelmi lelket mintegy
belülről ragadta meg a tudati lélek által, akkor a másik oldalról kívülről is meg kellett ragadni ezt
az értelmi lelket. Szükséges volt valamit kívülről hozzá közelíteni. Ennek a lénynek azonban
máshonnan kellett jönnie és egészen más módon kellett tevékenykednie.

A korábbiakban jellemzett tanítónak, amikor odaállt az emberek elé, bele kellett öntenie az
emberi bensőbe mindazt, amit a magasabb szférákból hozott. Ő tanító volt. Mit kellett tennie egy
olyan másik lénynek, aki úgyszólván a Földet vitte előbbre, hogy az nemzedékről nemzedékre
továbbfejlődjön. Neki nem pusztán valami bensőt kellett befolyásolnia, nem csak az emberhez
kellett odafordulnia, hogy benne ezt vagy azt a képességet kifejlessze, hanem neki mint lénynek
földi lényként kellett leereszkednie. Ekkor nem csupán az értelmi lélek tanítójaként, hanem az
értelmi lélek formálójaként kellett fellépnie. Olyan valakinek kellett megjelennie, aki magát az
értelmi lelket formálja, aki a 4. korszak e lelkének mintegy a közvetlen kifejezése volt, annak a
kitüntetett korszaknak, amely középen helyezkedik el. Ennek a lénynek teljesen máshonnan
kellett jönnie. Neki magába az emberi természetbe kellett belehúzódnia, abban kellett
megtestesülnie. Ha a bodhiszattva az emberi bensőt alakítottá át, e lény az egész emberi
természetet alakította át. Csak ő tette lehetővé, hogy a tanítók alkalmas talajt találhassanak a
jövőben. Ő olyan volt, aki átformálta a teljes emberi lényt!

Emlékezzünk arra, hogy az emberi lényben a különböző lelkek beleépülnek az egyes testekbe:
az érző lélek az érző testbe, az értelmi vagy kedélylélek az étertestbe és a tudati lélek a fizikai
testbe. Ahol a tudati lélek a fizikai testbe épül bele, ott található a bodhiszattvák hatása, ott
ragadják meg az embert az egyik oldalról. Ahol az értelmi vagy kedélylélek működik egészen az
étertestig, ott egy másik lény ragadja meg az embert egy másik oldalról a 4. korszakban. Mikor
történt ez?

Ez abban az időben történt, amikor az ember étertestét közvetlenül kellett megragadni, amikor
az a lény, akit mint názáreti Jézust közelebbről ábrázoltunk, a János-keresztelő pillanatában a
fizikai testét elhagyta. Amikor Jézus teste alámerült – és amikor egyúttal bekövetkezett valami,
amit mint „sokkot”, „megrázkódtatást” írtunk le -, akkor ennek a személyiségnek az étertestébe
beleereszkedett a Krisztus-lény.

Ez az individualitás, aki a másik oldalról jön, és teljesen másféle természete van. Miközben a
többi nagy vezető individualitás esetében bizonyos vonatkozásban magasabban fejlett
emberekkel volt dolgunk, olyan emberekkel, akik legalább egyszer átélték az emberiség sorsát,
addig ezt nem mondhatjuk el a Krisztus-individualitásról. Mert mi a legalsó része ennek a
Krisztus-lénynek? Alulról felfelé nézve: az étertest. Vagyis ha egyszer az ember a szelleménje
segítségével az egész asztráltestét át fogja alakítani és már bele fog hatni az étertestébe, akkor
ebben az étertestben egy olyan elemben fog dolgozni, amelyben Krisztus már akkoriban
ugyanezen a módon munkálkodott. Krisztus a leghatalmasabb impulzust adta, amely a jövő
irányában hat, és amihez az ember csak akkor jut el, ha tudatos módon nekikezd étertestének
megmunkálásába.

Amikor az ember az életét végigjárja, a születéstől vagy fogantatástól eljut a halálhoz, azután a
haláltól egy újabb születéshez. A halál után, az új születéshez vezető úton először
keresztülmegy az asztrális világon, azután azon, amit a devaháni világ alsó részének nevezünk,
majd a devaháni világ felső részén. Ha európai kifejezéseket akarunk használni, úgy a fizikai
síkot a kis világnak, vagy az értelem világának nevezzük, az asztrális síkot az elementáris
világnak, az alsó devahánt égi világnak, a felső devahánt az értelem világának (Vernunftwelt). És
mivel az európai szellem csak fokozatosan küzdi fel magát oda, hogy nyelvében a megfelelő
valóságos kifejezésekre tegyen szert, azért az, ami a devaháni világ fölött helyezkedik el, egy
vallásos színezetű kifejezést kapott, és úgy hívják, hogy „a gondviselés világa”; ez ugyanaz, mint
a buddhi sík. Ami e fölött van, azt az ősi tisztánlátás ugyan át tudta tekinteni, és az ősi
hagyományok átadták az emberiségnek; az európai nyelvek alapján azonban nem tudtak neki
nevet adni, mert csak ma küzdi fel oda magát a látó. Úgyhogy a gondviselés világa fölött
található még egy világ, ami számára teljesen szabatos és megfelelő módon még nem adható
név az európai nyelveken. Az valóban ott van, csak a gondolkodás még nem terjed odáig, hogy
azt jellemezni tudja. De nem is adható valamilyen tetszés szerinti név annak számára, amit
egyébként Keleten „nirvánának” neveznek, és „a gondviselés világa” felett található.

Azt mondtam, az ember a halál és az újabb születés között feljut egészen a felső devahánig,
avagy az értelem világáig. Ott olyan magasabb világokba lát bele, amelyekben ő maga nincs
benne, és látja a felette álló lényeket ezekben a magasabb világokban működni. Miközben az
ember a fizikai síktól a devaháni síkig terjedő világokban tölti el életét, úgy egy bodhiszattva-lény
számára az a normális, hogy felhatol egészen a buddhi síkig, amit Európában a gondviselés
világának neveznek. Ez jó szó, mert ennek a síknak az a feladata, hogy gondviselően, a világot
terv szerint korszakról korszakra előrelátóan irányítsa.

Mi következik be, ha a bodhiszattva – mint Gautama Buddha – keresztülment a

megtestesülésen? Ha elért egy bizonyos fokot, feljut a következő síkra, a nirvána síkra. Ez az ő
következő szférája. Ezzel jellemeztük a bodhiszattvákat, akik azután buddhákká válnak, hogy a
nirvána síkra behatoljanak. Minden, ami az emberi bensőn így dolgozik magában ebben a
bensőben, az egy olyan szférában él, ami felnyúlik egészen a nirvána síkig.
De másik oldalról hat bele az emberi természetbe egy olyan lény, mint Krisztus. Egy másik oldal
felől belehat azokba a világokba is, ahová a bodhiszattvák felemelkednek, amikor elhagyják az
emberiség régióját, hogy megtanulják ott mindazt, amivel azután az emberiség tanítói lehetnek.
Ekkor lép elébük felülről, egy másik oldalról Krisztus lénye. Ekkor ők Krisztus tanítványai. 12
bodhiszattva veszi körül Krisztust, és általában nem beszélhetünk többről, mint 12-ről, mert ha a
12 bodhiszattva teljesíti misszióját, akkor a földi lét ideje is véget ér.

Krisztus egyetlen egyszer volt itt fizikailag, és ezzel véghezvitte a Földre való leereszkedést,
megérkezést, és az onnan való felemelkedést. Ő máshonnan jött, és ő az a lény, aki középen áll
a 12 bodhiszattva között, akik ott magukba fogadják mindazt, amit le kell hozniuk a Földre. Két
inkarnáció között a bodhiszattva-lények így emelkednek fel egészen a buddhi síkig. Eddig a
buddhi síkig terjed a teljes tudatosságuk, ahol a Krisztus lény tanítóként lép elébük. A buddhi
síkon találkoznak a bodhiszattvák és Krisztus. Ha az emberek majd továbbfejlődnek, és
kibontakoztatják magukban azokat a tulajdonságokat, amelyeket a bodhiszattvák beléjük
csepegtetnek, akkor egyre érettebbé fognak válni arra is, hogy maguk is felhatoljanak ebbe a
szférába. Egyelőre azonban csak arról van szó, hogy az emberiség megtanulja megérteni a
következőt: a názáreti Jézusban inkarnálódott, azaz emberi alakban jelent meg a Krisztus-lény,
és hogy ezen emberi alakon kell előbb áthatolnunk, hogy a Krisztus-individualitás igazi lényéhez
eljussunk.

Krisztushoz így 12 bodhiszattva csatlakozik, akiknek elő kell készíteniük és tovább kell építeniük
azt, amit Krisztus kultúrfejlődésünk legnagyobb impulzusaként hozott el. Ekkor megpillantjuk a
Tizenkettőt és középen a Tizenharmadikat. Ezzel felemelkedtünk a bodhiszattvák szférájába, és
beléptünk 12 csillag körébe, melyek közepén a Nap található, amely megvilágítja és melegíti
őket, ahonnan azt az életforrást kapják, amelyet azután le kell hozniuk a Földre. Hogyan
mutatkozik meg a Földön annak képmása, ami ott fent történik?

A Földre levetítődve ez úgy jelenik meg, hogy azt mondhatjuk: Krisztus, aki a Földön élt, a Föld-
fejlődésnek egy olyan hatalmas impulzust hozott, hogy a bodhiszattváknak egyrészt elő kellett
készíteniük az emberiséget erre az impulzusra, másrészt ki is kell építeniük ezt az impulzust,
amit Krisztus a Föld-fejlődésnek adott. Ez a Földön mint kép úgy mutatkozik meg, hogy Krisztus
a Föld-fejlődés közepén áll, a bodhiszattvák pedig az ő előhírnökei és egyúttal utódai, akiknek
Krisztus munkáját az emberiséggel meg kell értetniük.

Így kellett számos bodhiszattvának előkészítő tevékenységet folytatnia, hogy az emberiséget

éretté tegye Krisztus befogadására. Az emberiség azonban bár éretté vált arra, hogy Krisztus
megjelenjen köreiben, de még sokáig nem lesz érett arra, hogy mindent megértsen, érezzen és
akarjon abból, ami a Krisztus. És ahogy több bodhiszattvára volt szükség ahhoz, hogy az
embereket előkészítsék Krisztus számára, éppen úgy sokan szükségesek ahhoz is, hogy
megmutassák az emberiségnek mindazt, aminek Krisztusból bele kell áradnia az emberiségbe.
Mert Krisztusban annyi minden rejlik, hogy ahhoz az emberek erőinek és képességeinek egyre
nagyobbakká kell válniuk, hogy őt teljesen megérthessék.

A mai képességeinkkel csak alig-alig lehet őt megérteni. Magasabb képességek fognak az

emberiségben életre kelni, és minden ilyen újabb képességünkkel Krisztust új fényben fogjuk
látni. És csak ha a Krisztushoz tartozó utolsó bodhiszattva is elvégezte a maga munkáját, fogja
az emberiség teljesen érezni, hogy ki és mi Krisztus. Akkor az emberiség már egy olyan
akarattal lesz átitatva, amelyben maga Krisztus él. Krisztus a gondolkodáson, érzésen és
akaraton keresztül be fog húzódni az emberi lényekbe, és az emberiség Krisztus külső
kifejeződése lesz a Földön.

A karma törvénye
Berlin, 1909. december 22.
[A szellemtudomány módszere és szemléletmódja. A múlt, jelen és jövő szellemi összefüggései
a karma törvénye alapján. Az élet első felében meglevő tulajdonságok átalakulása az élet
második felében. A karma törvényének figyelembe vétele a nevelésben. Karmikus hatások földi
életről földi életre. A betegség hatása a következő inkarnációra.]

A mai vizsgálódást olyan szemlélődésnek szeretném szentelni, amelyek az antropozófusokat a

szó tágabb értelmében érdekelhetik, és amelyek arra szolgálhatnak, hogy azok számára, akik
már hosszabb ideje részt vesznek ezeken a Zweig-estéken, ezt vagy azt a dolgot pontosabban
megvilágítsák.

Mindenekelőtt hasznos lesz ismételten emlékezetünkbe idézni, hogy a szellemtudományban

nem egyszerűen arról van szó, hogy ezt vagy azt mint elméletet, mint tant általánosságban
ismerjük, hanem hogy újra és újra egyre pontosabban és behatóbban foglalkozzunk a megfelelő
kérdésekkel és életrejtélyekkel. Valaki talán azt mondhatná: Amit a szellemi kutatás alapján az
élet szempontjából az embernek legfőként tudnia kell, az kényelmesen feljegyezhető lenne – ha
mindent bele akarunk foglalni – egy kb. 60 oldalas kis füzetecskében, és azután mindenki ezt a
60 oldalas füzetecskét elsajátíthatná; így mindenkinek lenne belátása az ember lényéről, a
reinkarnációról és a karmáról, az emberiség és a Föld fejlődéséről, és ezzel a belátással
végighaladhatna az életen. És aki ezt szeretné, az talán még hozzátehetné: Hát akkor az
antropozófiai mozgalom tulajdonképpen miért nem tesz úgy, hogy a lehető legtöbb példányban
elterjeszti a világban ezeket a legfőbb szempontokat, amivel mindenki magáévá tehetne
bizonyos felfogást mindezekről? Miért viselkedik ez a mozgalom úgy, ami eleinte igen
különösnek tűnik, hogy hetente egyszer összehívja azokat, akik a szellemtudománnyal kívánnak
foglalkozni, hogy mindig újból megfogalmazza, ami 60 oldalon is kényelmesen leírható lenne?
Mit mondhatnak újra és újra ezek az antropozófusok – kérdezhetné valaki – minden egyes héten
az embereiknek?

Nos, talán megfelel korunk bizonyos elképzeléseinek, hogy az ember a szellemi kutatás
vonatkozásában is egy efféle rövid vázlatot hordjon a mellényzsebében, hogy ilyen módon
tegyen szert a legfontosabbakra. De ez olyasmi, amire állandóan emlékeznünk kell, hogy
tudniillik a szellemi kutatásban nem érhetjük be egy ilyen „vázlat-tudással”, és hogy alapjában
véve nem a tudásról van szó, jóllehet a szellemi kutatás tudásból, megismerésből áll, vagyis
hogy nem elég általános frázisokban látni a szellemi kutatás lényegét, hanem az egészen
meghatározott ismeretekben kell.

De ismét csak nem elegendő ezeket az ismereteket – mintegy a mai kor szellemében – általános
meggyőződésként elsajátítanunk, és azután meg is elégednünk ennyivel. Mert nem arról van
szó, hogy pusztán szert tegyünk egy ilyen meggyőződésre és tudjuk: az ember nem csak
egyszer él, hanem léteznek olyan ok-okozati összefüggések, amelyek átmennek az egyik életből
a másikba, létezik reinkarnáció és karma. A szellemi kutatás voltaképpeni üdve, gyógyító ereje
nem az, hogy ezeket mint tanokat terjessze, hanem hogy különösen a részleteket illetően újra és
újra behatóan és bensőségesen foglalkozzon ezekkel a tanokkal, és engedje ezeket
folyamatosan hatni a lélekre. Mert alapjában véve semmit se ér az a meggyőződés, ami elhiteti
velünk, hogy az ember nem csak egyszer él a születés és a halál között, hanem többször él; van
reinkarnáció és karma stb. Az ezekben a dolgokban való hit alapjában véve még nem sokat ad
az embernek. Egy olyan ember lelke, aki nem tudja, hogy létezik reinkarnáció és karma, az élet
valódi mélységei tekintetében igazából nem sokban különbözik egy olyan ember lelkétől, aki tud
mindezekről. Antropozófiai értelemben a lelkünk csak akkor lesz másmilyen, ha újból és újból
nem csupán általánosságokkal foglalkozunk, hanem inkább azokkal a sajátos mélységekkel,
amelyeket a szellemi kutatás elmondhat nekünk. Ennélfogva az kívánatos, hogy az antropozófiai
felfogás vonatkozásában az életnek ezt vagy azt a részletét is egyre jobban megértsük. Ám
semmire sem elég, ha csak általánosságban tudunk arról, hogy van egy nagy sorstörvény, amely
kapcsolatot teremt egy ember múltbeli tettei, múltbeli érzései, gondolatai és a jelenbeli és
jövőbeli élményei között. Csak akkor válik a szellemtudomány az élet részévé, ha ezeket az
általános tanokat alkalmazni tudjuk az élet egyes tapasztalataira, ha képesek vagyunk egész
lelkünket egy olyan látószögbe helyezni, amivel az életet új módon szemléljük.

Ezért ma először is az élet egyes részleteire vonatkozóan kell kissé megvizsgálnunk a karma
törvényét, a nagy sorstörvényt. A karma törvényének nézőpontjából áttekintjük azokat a
dolgokat, amelyeket önök közül többen már ismernek, de amelyeket a karma látószögéből is
egyszer végig kell gondolnunk.

A „karma” általában annyit jelent, hogy a szellemi világban fennáll egy összefüggés aközött, ami
ma történik, vagy a jövőben fog megtörténni, és ami a múltban esett meg. De nem különösebben
helyénvaló a karma vagy a sors törvényét az okság törvényének nevezni, és azután a külső
világban előforduló ok és okozat törvényéhez hasonlítani. Ha összehasonlításra törekszünk a
nagy sorstörvényt illetően, akkor mindig arra is figyelnünk kell, hogy ez az összehasonlítás mint
ilyen helytálló legyen, hogy valóban azt szemléltesse, amit a sors törvénye fejez ki.

Vegyük hasonlatként a következőt. Van két vízzel teli edényünk, és ezenkívül két fémgolyónk,
amelyek szobahőmérsékletűek. Beledobjuk az egyik golyót az egyik edénybe: a víz olyan
maradt, amilyen volt. Most fogjuk meg a másik golyót, és miután felhevítettük, dobjuk a másik
edénybe. A víz benne felmelegszik! Miért lett a víz a második edényben melegebb? Miért nem
az elsőben? Azért lett melegebb, mert maga a golyó, mielőtt a vízbe került volna, egy változáson
ment keresztül, és a hevítés általi változásnak volt a következménye a víz felmelegedése.
Fellépett egy esemény, ami egy másik esemény következménye volt, tudniillik a hevítésé. Ami
tehát a megelőző időben élmény, cselekvés volt, az összefügg azzal, ami a jelenben vagy a
jövőben élményként, jelenségként felénk közelít.

Ha a múlt, jelen és jövő közötti szellemi összefüggések törvényét ezen a módon szemügyre
vesszük, úgy ezt megerősítve találjuk már a mindennapi életben is, abban az életben, amely
körülöttünk zajlik, és amelyet ha akarunk, megfigyelhetünk, még ha sokáig nem is fejlesztettünk
ki magunkban semmiféle szellemi látó képességet. Mert aranyszabályként kell mindenkor
megállapítanunk: jóllehet a szellemi világ valamely törvénye csak szellemi látó megfigyeléssel,
csak a szellemi kutató által igazolható ténylegesen, de egy ilyen törvény külső megerősítésekkel
is mindig alátámasztható lesz számunkra a külvilág élményei alapján. Mindenesetre hogy
igazolva találjuk a karma törvényét az életben, hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy már a külső
életet is egy kissé pontosabban figyeljük meg, mint ez rendszerint történik. Mert az emberek az
életet többnyire nem látják azon túl, mint ameddig – képiesen fogalmazva – az orruk ér. Ami
valamivel ezen túl található, azt ők már nem észlelik. Aki azonban a külső életet mélyebben
figyeli meg, az a születés és a halál között az emberi létben itt is, amott is megfelelőképpen
igazolva fogja látni a karma törvényét.

Tartsuk magunkat lehetőleg a konkrét dolgokhoz, vegyük a következő esetet. Egy ifjú ember
életének 15. évében valamilyen esemény következtében elszakad eddigi életútjától. Mondjuk,
szülei helyzeténél fogva 15. évéig tanulhatott, de 15 évesen arra kényszerül – talán azért, mert
az apa a vagyonát elveszítette -, hogy kereskedői pályára lépjen. Ő tehát az egyik életpályáról
elkerül és egy másikhoz sodródik. Természetesen nem arról van szó, hogy az egyik élethivatást
értékesebbnek tartsuk, mint a másikat, hanem arról, hogy változás következik be az életben, ha
ilyesmi történik. Ha az életet a ma szokásos, materialista értelemben tekintjük, valószínűleg
semmi jelentőségteljeset nem fogunk keresni az ember életében egy ilyen esemény hatására, és
nem is fogunk találni valami affélét benne. Aki viszont ezt pontosabban megfigyeli, az
észreveheti, hogy egy ember, aki így egy másik foglalkozásba belecsöppen, kezdetben – a
változás miatt, amit neki az új hivatás nyújt – örömet, rokonszenvet érezhet a hivatása iránt,
úgyszólván érdeklődéssel belenő abba. Később azonban felléphet valami különös dolog nála.
Lelki élményei, a hivatását illető szimpátiái és antipátiái 18-19. évében másféle alakot ölthetnek.
Megszűnhet a foglalkozása iránt érzett öröme, és egészen másképp kezdhet viszonyulni a
szakmájához. Bizonyos módon tanácstalanul nézzük azt, ami azután egy ilyen ember lelkében
végbemegy, ha sohasem hallottunk még az antropozófiáról.

Mi történt itt? Az történt, hogy egy ember tizenöt éves korától, amikor egy új foglalkozásba
kezdett, érdeklődéssel merült bele ebbe a foglalkozásba. Kezdetben ez az érdeklődés
visszaszorította azokat az érzéseit és lelki hangulatait, amelyek akkor fejlődtek ki, amikor ez az
ember még egészen mást csinált. De később eljön az az idő, amikor már annál nagyobb erővel
kezdi őt ismét áthatni. Éppen úgy, ahogy egy rugalmas testet megnyom az ember – egy darabig
nyomhatja, de azután az anyag annál erősebben visszapattan -, bekövetkezhet az, hogy az az
érdeklődés, amit egy ideig háttérbe szorítottak, most egészen különösen kitör. Így azután 18-19
évesen felszínre bukkan mindaz, ami érzésekben, hangulatokban belenyomódott a lélekbe
három évvel ama változás előtt; tehát 18-19. évében előtör az, ami 11-12 évesen nyomódott bele
a lélekbe. És csak akkor ismerjük ki magunkat igazán ennek az embernek az életében, ha így
szólunk: a 15. évvel az élet egy csomópontja következett be, és olyan események lépnek fel
ezen időpont után, melyek hatásukban kifelé éppúgy sok évvel később jelentkeznek, mint ahogy
okaik sok évvel e csomópont előttiek.

Gondoljunk arra, hogy az életben mennyire segíthetünk egy embernek lelkiállapota és

nehézségei tekintetében, ha abban a helyzetben vagyunk, hogy megkérdezzük: hol van egy
efféle lelki csomópont ennek az embernek az  életében? – Ez nagyon finom módon rejtőzhet
valahol. Ha azonban egy ilyen csomópontra bukkanunk, akkor utánaszámolhatunk, és éppúgy
felfedezhetünk egy szellemi hatást több évvel ez után az életcsomópont után, mint ahogy egy
okot is az előtt pár évvel. Így jutunk el a karmáról való szemlélethez. A megismerés tovább segít
bennünket az életben, és így szólhatunk: az ilyen okok és okozatok egy ember életében
bizonyos időközök alapján összefüggnek, úgyhogy ezek az életben valamilyen időponthoz
igazodnak; és ha ezen időponttól előre- vagy visszaszámolunk, akkor megtalálhatjuk az ok és az
okozat összefüggését.

Valamit természetesen elfedhet egy másik esemény. Jöhetne például valaki és azt mondhatná: a
példa, amit említettél nekünk, nem megfelelő. Éppen azt tapasztaltam egy fiatalembernél, hogy
nem ez történt vele. – Persze, már magam is tapasztaltam, hogy ketten biliárdoztak, amikor
éppen elhaladt mellettük a pincér, és meglökte azt, aki éppen soron volt, és a golyó egészen
más irányba gurult, mint ahová egyébként gurult volna. Ettől azonban az okság törvénye nem
lesz téves, hanem csak másféle viszonyok jelentkeztek. De ilyenkor meg kell gondolnunk, hogy a
törvényt sohasem ismerjük meg, ha nem vonatkoztatunk el azoktól a dolgoktól, amelyek a
törvényt megzavarják. Felléphetnek másféle körülmények is a 15. év után, amelyek a törvényt
keresztezik. A törvényeket nem azáltal ismerjük meg, hogy az életet pusztán megfigyeljük,
hanem azáltal, hogy először a helyes módon összegyűjtjük az élet eseményeit. Mert az életben
állandóan meg vannak zavarva a dolgok, ezért nem mutatkoznak meg olyan könnyen a
törvények. Mégis csak akkor szabályozhatjuk az életet, ha a törvényeket úgy ismerjük meg,
ahogyan azoknak érvényesülniük kell. Ha ismerjük a részleteket, akkor ennél a fiatalembernél,
aki az élet ilyen töréspontján ment keresztül, azt mondhatjuk: a nevelő feladata, hogy erre most
ügyeljen.

Itt lesz a karma számunkra élettörvény, itt jelentkezik az, amikor a törvényt az életben
alkalmazhatjuk, és csakis így válik hasznavehetővé. Egy ilyen eset során csak most válhatunk a
gyermek tanácsadójává, akinek többé már nem adhatjuk azt, amit idáig adtunk neki. De csak
akkor tehetjük ezt meg, ha ismerjük ezeket az összefüggéseket, ha tudjuk, hogy mi hiányzik
ennek az embernek, és léphetünk közbe és fejthetünk ki hatást éppen ott, ahol az életben az
adott hiány jelentkezik. Ha erről nem tudunk, akkor a fiatalember tanácsadói sem lehetünk. Mert
csak akkor válik a karma törvénye az élet vonásává, csak akkor tanulja meg az ember, hogy
tanácsadó legyen az életben, ha a karma törvényét élettörvényként tekinti.

Természetesen nemcsak ilyen összefüggések fordulnak elő az életben, hanem a születés és a

halál között még egy másik módon is megmutatkozik a karma törvénye. Így érdekes
összefüggés áll fenn egy ember élete első felének és második felének élményei között, bár ezt
nem veszik észre az emberek. Például valaki megismerkedik egy emberrel, de még fiatalon
szem elől veszti, mielőtt egy bizonyos életkorba jutna. Vagy megismerkedik valakivel egy
későbbi életkorban, ennélfogva nem ismeri annak ifjúságát; vagy ha talán ismeri is ifjúkorát,
elfelejti, ami sok évvel ezelőtt történt. Az élet kezdetét és végét szemügyre venni mindazon
esetekben, amikor erre módunk van: ez a karma törvényének legszebb igazolódását nyújtaná
már a születés és a halál közötti létben.

Itt talán emlékeznek önök arra, amit a nyilvános előadásokban mondtam például a haragról, ami
ifjúkorban mint nemes harag mutatkozik meg. Akkoriban jellemeztük, hogy egy ifjú ember még
nem tudja megítélni azt az igazságtalanságot, ami a környezetében lejátszódik; intellektusa még
nem elég érett ahhoz, hogy egy megtörtént igazságtalanságot teljesen átlásson. De a bölcs
világvezetés gondoskodik róla, hogy már legyen érzés-ítéletünk, mielőtt még értelmi ítéletre szert
tehetnénk. Gyermekkorban az igazságtalanságok láttán egy jó emberben – ha megvannak erre
a képességei – egyfajta nemes harag tör fel, ami egyszerűen egy érzésként jelentkezik, és ami
az egyetlen, amivel a lélek az igazságtalanságot érzékelheti. Ekkor még nem érett az ember
arra, hogy az intelektussal átlássa az igazságtalanságot. Ha azonban egy ember jellemében
megtalálható ez a nemes haragszerű indulat, akkor bizonyára figyelembe kell vennünk. Mert amit
valamely igazságtalansággal szemben így átélünk érzés-ítéletként, az megmarad a lélekben. Az
ifjúkornak ez a nemes haragja átjárja a lelket, de az élet folyamán átalakul. Ami pedig az élet
során így átalakul, az egy másik alakban ismét megjelenik az élet második felében: a
szeretetteljes szelídségre és áldani tudó érzelmi hajlamban mutatkozik meg. Az ifjúságnak, az
élet első felének nemes haragja tehát átváltozik, és a későbbi életben mint szeretetteljes
szelídség, mint áldani tudó érzület jelenik meg. És nem könnyen fogjuk felfedezni – ha minden
egyéb meg is egyezik és semmi sem zavarja a dolgot -, hogy az ember életének második
felében ez a szeretetteljes, áldani tudó szelídség jelen van, ha nem öltött alakot az ifjúkorban egy
nemes haragban, az esztelenséget, ostobaságot, visszataszító dolgokat elutasítva az életben.
Így egy karmikus összefüggést találunk a mindennapi életben, amit ha egy képbe öltöztetnénk,
azt mondhatnánk: az a kéz, amely az élet első felében nem tudott ökölbe szorulni egy nemes
haragban, az élet második felében nem könnyen lesz képes áldást osztani.

Az ilyen dolgokat mindenesetre csak az tudja megfigyelni, akinek az életmegfigyelései, mint

mondtam, valamivel tovább terjednek, mint ameddig éppen az orra ér. De ez a mindennapi
életben nem jellemző az emberekre. Egy egészen triviális példán mutatnám meg, mennyire
kevéssé hajlanak az emberek arra, hogy az efféle dolgokat az életben megfigyeljék.

Már gyakran említettem: akik bensőséges életmegismerésre akarnak szert tenni, hogy éppen az
okkult lelki viszonyokban elmélyedhessenek, azok számára rendkívül előnyös, ha egyebek
között nevelőként tevékenykednek néhány éven keresztül. Ilyenkor egészen más módon kerül
kapcsolatba az ember a lelkekkel, mint a szokásos iskolapszichológia útján, amely rendszerint
teljesen értéktelen is a lélek megismerése szempontjából. A lélek megismerését akkor
sajátíthatjuk el, ha a lelket nemcsak megfigyeljük, hanem ha mások életét évről évre
felelősségteljesen nekünk kell irányítanunk. Mert ekkor megtanulunk egyre finomabban
megfigyelni is. Évekig tartó nevelői működésem alatt nemcsak azokat a gyerekeket figyelhettem
meg, akiket rám bíztak nevelés céljából, hanem különböző családoknál alkalmam adódott arra,
hogy más gyerekeket is megismerjek, és nemcsak a legkülönbözőbb életkorokból valókat,
hanem olyanokat is, akiket úgyszólván az első pillanattól láttam, amikor a világba léptek.

Mintegy 25-30 évvel ezelőtt az orvostudományban – amelynél talán már önök is megfigyelték,
hogy ötévenként mindig megváltoztatja felfogását arról, hogy mi számít „egészségesnek” az
ember számára – bizonyos ideig egy egészen különös szemléletet hangoztattak. Azt ugyanis,
hogy az erőtlen gyermekekre különösen erősítő hatással lenne az, ha három-, négy-, ötéves
korban naponta egy jó pohárnyi vörösbort adnának nekik. Láttam gyerekeket, akik megkapták
ezt a pohár bort, és olyanokat is, akik nem kapták meg. Várhattam a megfigyelésemmel – mert
magától értetődő, hogy az orvostudomány először „tévedhetetlen”, vele szemben kijelenteni
valamit a mindenkori jelen előítéletei ellenére nem sokat használna -, a megfigyeléseimmel tehát
várhattam. Nos azok a két és öt év közötti gyerekek, akik akkoriban erősítésül megkapták
naponta a pohár vörösborukat, most 25-27 éves fiatalemberek, és – figyelemmel kísérve a
dolgokat, hogy itt majd megmutatkoznak egy efféle szemlélet hatásai – úgy találtam, hogy
mindazok a gyerekek, akiknek adtak vörösbort, „sajtkukacok” lettek, az asztráltestük izeg-mozog,
nem sokat tudnak azzal mit kezdeni, nem tudják, hogy miképpen ismerjék ki magukat az
önkéntelenül mozgolódó lelki életükben. Ellenben azok, akiket akkoriban „sajnos”, mint mondták,
nem tudtak erősíteni egy pohár vörösborral, most egészen szilárd természettel rendelkeznek,
akik nem annyira fészkelődőek az asztráltestükben, vagy az idegrendszerükben, ha materialistán
fejezzük ki magunkat.

Fennáll tehát egy ilyen összefüggés is az életben. Ez triviális ugyan, nem illusztrálja
különösebben a karmát, mégis olyan, amin látjuk, hogy az élet megfigyelése nem terjedhet
pusztán odáig, ameddig az orrunk ér, hanem hogy szélesebb időszakaszokat kell áttekintenünk,
és hogy nem elegendő, ha csak megállapítjuk: ez vagy az az eszköz így vagy úgy hat. Mert amit
itt indítványoznak, azt a valódi megfigyelő csak sok év elteltével ítélheti meg. Valójában csak a
nagy életösszefüggések, és mindaz, ami arra tanít bennünket, hogy keressük ezeket a nagy
életösszefüggéseket, világosíthat fel arról a módról, ahogyan az okok és okozatok az emberi
életben összefüggnek. Azon kell lennünk, hogy a tulajdonképpeni lelki tulajdonságokra
vonatkozóan is egybevessük az élet távolabb álló jelenségeit. Akkor a karma törvényét már a
születés és a halál között is észlelni fogjuk, és nagyon gyakran rábukkanhatunk arra, ahogy a
későbbi életkor eseményei összefüggnek az élet első felében átéltekkel.

Emlékezzenek még arra is, amit a tisztelet, áhitat missziójáról mondtam, vagyis annak
fontosságáról, amikor a tisztelet érzésével nézhetünk fel valamilyen lényre, valamilyen
jelenségre, egy olyanra, amit még nem értünk, amit éppen azért tisztelünk, mert még nem
nőttünk fel az értelmünkkel hozzá. És mindig szívesen idézem fel azt, hogy mennyire szép,
amikor az ember így szólhat magához: gyermekként hallottam egyszer egy különösen
tiszteletreméltó családtagról, akit rendkívül tiszteltek. Én még nem láttam, de egy mély tisztelet
élt bennem e személy iránt. Amikor azután egyszer eljött az alkalom, eljutottam ehhez a tisztelt
családtaghoz. És a legbensőségesebb, szent tisztelettel helyeztem a kezemet szobája
ajtókilincsére, ahol ennek ennek a nagyformátumú személyiségnek kellene megjelennie!

Az ilyen áhítatos tisztelet érzésének hálás lesz az ember a későbbi életében, mert roppant sokat
köszönhet valaki annak, ha élete első felében felnézhet valakire. Ez különösen fontos mindenki
életében. Már találkoztam emberekkel, akiknek felhívták figyelmüket a szellemi-isteni iránt való
áhítatos tisztelet érzésére, de amire azt válaszolták: én ateista vagyok, én nem tudok tisztelni
semmilyen szellemit. – Az ilyen embereknek azt mondhatjuk: nézz egyszer a csillagos égre! Meg
tudnád alkotni? Tekints erre a bölcsességteli építményre, és gondold meg: itt elmerülhet az
ember az igazi hamisítatlan tisztelet érzésében! – Sokan vannak a világon, akikhez nem nőttünk
fel az értelmünkkel, de akikre mély tisztelettel felnézhetünk. És különösen az ifjúkorban sokan
vannak olyanok, akikre tisztelettel tekinthetünk fel, anélkül, hogy képesek lennénk őket
megismerni.

Ez a tisztelet az élet első felében ismét csak átalakul az élet második felében egy egészen
különös élettulajdonsággá. Már mindannyian hallottunk olyan személyekről, akik azáltal,
amilyenek: valóságos jótétemények a környezetük számára. Egyáltalán nem szükséges valami
különöset mondaniuk, egyszerűen csak jelen kell lenniük. Olyan, mintha egész lényükön
keresztül valami láthatatlan áramolna ki belőlük, és a többi léleknek megnyilatkozna. Egész
mivoltuk jótékonyan és boldogítóan hat a környezetre. Minek köszönhetik az ilyen emberek azt
az erőt, hogy lelki tulajdonságaikon keresztül jótékony hatást gyakorolnak a környezetükre?
Annak a körülménynek köszönhetik, hogy ifjúkorukban átélhették a tisztelet élményét, hogy
életük első felében sokszor felnézhettek valakire. Az élet első felében átélt tisztelet átalakul azzá
az erővé, hogy boldogítóan és jótékonyan hassunk észrevétlen módon az élet második felében.

Itt ismét egy karmikus összefüggésre bukkantunk, amely a születés és a halál között világosan
és érthetően kifejeződik, amennyiben észrevesszük. Alapjában véve igazi karmikus érzésből
fakadt az, amikor egyik művének mottójául Goethe ezeket a szép szavakat választotta: „Amire
ifjúkorunkban vágyódunk, öregségünkben bőségesen megkapjuk.” – Persze, ha csak rövid távú
összefüggéseket figyelünk meg az életben, akkor gyakran beszélünk kielégítetlen kívánságokról;
de ha a nagy összefüggéseket tekintjük, nem ez a helyzet.

Az itt ábrázolt dolgokat megint csak áttehetjük az igazi életgyakorlatba. És lényegében csak az
válhat valódi nevelővé, aki az életet szellemtudományosan is áttekinti. Mert az élet első felében
olyat fog adni az embernek, amiről tudja, hogy az majd az élet második felében felhasználható
lesz. Manapság semmit sem tudnak annak felelősségéről, amit azok vesznek magukra, aki
mindenfélét belenevelnek az ifjú emberekbe. De ma olyannyira megszokottá vált lenézően
beszélni ezekről a dolgokról, a materialista gondolkodásban úgyszólván magas lóról beszélnek e
témáról. Szeretném ezt a most említett állítást szemléltetni egy kis tapasztalatommal, amit itt
Berlinben a köreinkben szereztem.

Jött ide egyszer egy látogató, olyan valaki, aki úgy hitte, hogy ha egyszer, egyszer az életben
végighallgat egy vagy két gyűlést, akkor megítélheti az itteni dolgokat. Különösen az ilyenfajta
emberek a hasonló szellemi mozgalmakról, mint amilyen a miénk is, efféle módon igyekeznek
ítéletet alkotni, hogy azután „szakszerűen” leírhassák a dolgokat. Akik ma újságcikkekkel töltik
meg a világot, kifejezetten azt hiszik, hogy ezen a módon megítélhet valamit az ember. Egyszer
elmennek, aztán már tudják is, miről van szó. – Ez az említett látogató le is írta, és nagyon
különös volt, amikor egy amerikai folyóiratban a mi Zweig-gyűlésünkről olvashatott az ember.
Természetesen a leírás igen sajátságos volt. De mint mondtam: amit szellemtudományosan
valóban meg akarunk ragadni, azt egy efféle módon nyilván a legkevésbé sem lehet elsajátítani,
hanem tisztában kell lennünk azzal, hogy csak akkor lépünk be a spirituális életbe, ha megvan
bennünk az az akarat, hogy a részleteket is valóban átéljük és végigcsináljuk.

Ezt az egészet csak azért meséltem el, hogy jellemezzem az illető látogató ítéletét, hogy mit
tapasztalt, amit nem is tartott titokban. Ez a látogató azt mondta: a szellemtudományban az nem
tetszett neki, hogy mindent rendszerez; felosztja a világot fizikai világra, asztrális világra,
devaháni világra és így tovább. Miért kell ezt csinálni, mindent ennyire részekre osztani? – Ennyit
látott ő meg egy vagy két előadásból. Milyen elborzasztó hatással lett volna rá, ha még a többi
felosztást is hallotta volna! Ez a személy úgy vélte, hogy a dolgokat nem így kell nézni, hanem
„általánosságban” kell beszélni a szellemi világról, miért is kell mindent túlrészletezni?

Így beszélnek ma a nevelés területén, így beszélnek az élet minden területén, és lényegében
véve így beszél a mai tudomány is. Az élet önkényes megfigyeléséből kifolyólag összevissza
beszélnek az emberek, nem pedig az élet egyes jelenségeinek tárgyszerű kutatása alapján
szólnak. Ezért mindazokra, akik a világot valóban megfigyelik, annyira rettenetesen hatnak az
ilyen jellegű reformok és programbeszédek, melyeknek hatása olyan az emberre, amit
valamilyen kínzó fizikai fájdalomhoz hasonlíthatnánk. Csak kézbe kell vennünk egy átlagos
tudományos könyvet. Ebben a megfigyeléseket mégoly lelkiismeretesen fejtegethetik is, mégis
az a mód, ahogy a dolgokat ábrázolják, egyszerűen félelmetes, mert semmi fogalmuk nincs arra
vonatkozóan, hogy hogyan kell a jelenségeket megfigyelni. Így mindenféle embert
megcsodálnak, akik ezt vagy azt teljesen önkényesen, mert éppen az jut az eszükbe, a világba
kikiabálják.

Fontos tehát, hogy az antropozófusok elsajátítsák azt a tudatot, hogy az életet egészen a
részletekbe menően figyeljék meg azokkal a módszerekkel, amelyeket a karma és egyéb
élettörvények adnak a kezünkbe az élet gyakorlata számára. Ezért a nevelés kérdésére
vonatkozóan is csak akkor remélhetünk áldást az emberiség eljövendő fejlődése szempontjából,
ha az antropozófiai szemlélet behatol a nevelés alapelveibe. A karma olyan valami, ami szilárd
támaszt nyújthat a neveléssel kapcsolatos minden életmegfigyelés számára is.

Végtelenül lényeges tudnunk, hogy a nevelésben a jelenségek karmikusan összefüggnek. Ez a

következő felfogásmódban is tetten érhető: Ha egy gyermek helyesen fejlődik, annak ilyennek
vagy olyannak kell lennie. Ezt vagy azt tartom a magam részéről fontosnak az életet illetően. –
És most azt gondolja az ember, hogy a gyermek egy zsák, és mindent bele lehet tömni, amit
éppen helyesnek vélünk. Így a saját lényünket véssük bele a gyermekbe, önmagunk szimpátiáit
és antipátiáit. Ha tudnánk, hogy ez mit eredményez karmikusan, akkor másképp látnánk a
dolgot. Látnánk, hogy amit így a gyerekbe mint valami zsákba beletömködünk, karmikusan
odavezet, hogy ez az embert elhervasztja és kiszárítja, a gyereket idő előtt megvéníti, és éppen
lényének középpontját öli meg.

Ezért egy gyermek nevelése során úgyszólván indirekt módon kell hozzá közelednünk, amikor
úgy gondoljuk, hogy ezt vagy azt a tulajdonságot el kell sajátítania. Ilyenkor nem arról kellene
gondoskodnunk, hogy egyik vagy másik tulajdonságot belecsepegtessük, hanem először inkább
a szükségletet kell kiváltanunk benne e tulajdonság iránt, a vágyat kelteni fel a gyermekben,
hogy e tulajdonságot elsajátítsa. Itt tehát egy fokkal vissza kell lépnünk. Ha tudjuk, hogy ez vagy
az az étel jót tesz a gyereknek, azt nem szabad ráerőltetnünk, hanem inkább arról kell
gondoskodnunk, hogy először ráérezzen annak ízére, úgyhogy már ő maga kívánja meg az ételt.
A vágyat és a kívánságot kell szabályoznunk, hogy a gyermek saját magából fakadóan akarja
azt, ami számára jó. Ez egy másfajta módszer, mint az, hogy mindenfélét belepakoljunk, mint
valami zsákba, sőt azt mondjuk: mindent tegyünk bele! – Ha tehát először a szükségleteket
szabályozzuk, akkor eltalálunk a gyermek életmagjához, és azután látni fogjuk, ahogy mindez az
élet második felében karmikusan beteljesedik, amennyiben az ember életörömöt, életerőt
sugároz ki magából, úgyhogy ez az ember az élet második felében nem fonnyadt és száraz lesz,
hanem eleven marad lényének középpontjából fakadóan.

Ha így tekintjük a karma törvényét, azt fogjuk mondani, nem elég, ha egy könyvecskébe felírjuk
magunknak: létezik a karma törvénye, a korábbinak és a későbbinek az összefüggése -, hanem
a karma törvényének nézőpontjából kell közelednünk az egész élethez. Csak akkor jut igazi
alakjához az antropozófia, ha belebocsátkozunk az élet egyes részleteibe, de ehhez azzal az
akarattal is rendelkeznünk kell, hogy újra és újra munkához lássunk, azaz, sohase szakadjunk el
megint tőle. Időt kell találnunk arra, hogy az élet jelenségeit az antropozófia nézőpontjából
tekintsük.
Mindez néhány szempont volt ahhoz, hogy a születés és a halál közötti életen belüli
összefüggést megmutathassuk. A karma törvényét mindenesetre követhetjük a születésen és
halálon túl menően is, ami szintén a többiekkel való együttlét lesz, avagy a másokkal
összefonódó élet. Amit ma a születés és halál közötti életünkben tapasztalunk, azt hozzá kell
kötnünk azokhoz a dolgokhoz is, amelyeket korábban éltünk át, vagy a későbbi életben élünk át.
Itt megint csak számtalan részletet említhetnénk. Most szeretném annyival beérni, hogy
karmikus nézőpontból megvilágítom az élet egy fontos kérdését, amennyiben a karma átnyúlik
egyik életből a másikba, mégpedig az egészség és betegség kérdését, különösképpen az
utóbbit.

Ha valakit valamilyen betegség ér, azt hihetné, hogy a karma értelmében ezt kell mondania:
megérdemeltem, ez a sorsom! – De pusztán ezzel egyáltalán nem jellemezzük mindig helyesen
a karma törvényét. Egy betegség esetén tisztában kell lennünk azzal, hogy szellemileg felfogva
tulajdonképpen miben rejlik annak lényege. Ilyenkor jól tesszük, ha először is azt vizsgáljuk meg,
hogy miben áll például egy fájdalom lényege. Ebből kiindulva azután átmehetünk a betegség
szellemi megértéséhez.

Miben áll a fájdalom lényege? Vegyünk most egy teljesen külső fizikai fájdalmat, például azt,
amikor az ujjunkat megvágjuk. Miért fáj ez? Sohasem tisztázhatjuk szellemileg a fájdalom
lényegét, ha nem tudjuk, hogy ezt a fizikai ujjat áthatja egy éteri ujj és egy asztrális ujj.
Amilyennek mutatkozik a fizikai ujj, ahogyan meg van formálva, ahogy folyik benne a vér és az
idegek szétágaznak, mindezt az éteri ujj formálta meg. Ez az alakító, és ma még mindig ő
gondoskodik arról, hogy az idegek a megfelelő módon legyenek elrendezve, a vér helyesen
folyjon és így tovább. Amit az étertest ebben megformál, azt az asztráltest működteti amely az
egészet áthatja. Hogy miért fáj nekünk, ha az ujjunkat megvágjuk, azt egy külsőleges
összehasonlítással szeretném megvilágítani.

Tegyük fel, önöknek kedvenc időtöltése, hogy minden nap egyszer a virágukat megöntözik a
kertben, ez bizonyos örömet okoz maguknak. De egyik reggel az öntözőkannájuk tönkre ment,
vagy ellopták, és így nem tudják a virágukat meglocsolni a kertben. Ezért most szomorúak. Ez
nem fizikai fájdalom. De a kedvenc időtöltésük elmaradása miatt a fizikai fájdalomhoz hasonlót
éreznek. Mivel nincs meg az eszközük, nem tudnak végezni egy tevékenységet. Ami itt külsőleg
hiányzik és ezért csak egy morális fájdalmat idézhet elő, az fizikai fájdalommá válhat a
következő miatt.

Az étertest és az asztráltest arra vannak berendezkedve, hogy az ujjat olyan módon tartsák
rendben, amilyen az most. Az éter-ujjat és az asztrál-ujjat sohasem vághatom le. Ha az ujjamat
megvágom, akkor az történik, hogy az éter-ujj nem tud megfelelően beavatkozni. Megszokta az
ujj helyes kapcsolatát, és ez a kapcsolat most megzavarodott, éppen úgy, ahogy korábban a
tevékenységem, amikor a kertben locsolni akartam. Az asztráltest és az étertest tehát nem tud
bekapcsolódni, és ez az asztráltestben hiányként, azaz fájdalomként jelenik meg. A megszokott
tevékenységek nem működnek, a szokott módon nem képesek beavatkozni, ami az
asztráltestben mint fájdalom lép fel. Abban a pillanatban azonban, amikor az étertest és az
asztráltest már nem tud megfelelően közbelépni, egy nagyobb erőfeszítés is bekövetkezik.
Ahogy a mi esetünkben, amikor a kertet öntözni akarjuk, erőfeszítésbe kerül öntözőkannát
keresni, vagy efféle, úgy most az asztráltestnek és az étertestnek is nagyobb erőfeszítést kell
ráfordítania arra, hogy a dolgot ismét rendbe hozza. Ez a fokozottabb tevékenység, amit itt rá
kell szánni, a tulajdonképpeni gyógyítás. Ekkor a szellemi egy energikusabb tevékenységre van
felszólítva, és ez nem más, mint a gyógyítás. Hogy az ember szellemi részei intenzívebb
tevékenységre kényszerülnek, ez idézi elő a gyógyulást. Minden betegség azon alapul, hogy az
ember fizikai testében vagy akár étertestében levő valamilyen rendellenesség miatt a szellemi
részek nem tudnak a szokott módon közbelépni, úgymond akadályoztatva vannak ebben, és a
gyógyulás a rendellenességgel szembeni fokozottabb ellenálló erőre való felszólításban áll. A
betegség mármost vagy úgy zajlik le, hogy meggyógyulunk, vagy pedig belehalunk. Tekintsük
mindkét esetet karmikus oldalról.

Ha a betegség úgy végződik, hogy egészségessé válunk, akkor a szellemi részeinkbe, melyeket
a korábbi inkarnációkból hoztunk magunkkal, akkoriban olyan nagy életerőket tudtunk
belehelyezni, amelyek valóban képesek most gyógyítóan beavatkozni. És ha visszapillantunk a
korábbi inkarnációinkra, azt mondhatjuk: akkoriban nemcsak arra voltunk képesek, hogy a
testünkről megfelelő módon gondoskodjunk azáltal, amivel az életben általában rendelkezünk,
hanem még egy tartalékalapot is magunkkal hoztunk, amit most ki tudunk emelni a szellemi
életrészeinkből.

De tegyük fel azt, hogy meghalunk. Mi történik akkor? Akkor azt kell mondanunk: ha kísérletet
tettünk a gyógyulásra, akkor nagyobb erőket is kellett magunkban felébresztenünk. De ezek nem
voltak elegendőek, nem voltak megfelelőek. Erőket mozgósítani azonban, hogy azok
intenzívebben érvényesüljenek, sohasem haszontalan dolog. Ehhez valójában nagyobb
erőfeszítéseket kellett tennünk. Ha a jelenlegi életben nem is jutottunk abba a helyzetbe, hogy
szervezetünk valamelyik területén helyreállítsuk a rendet, akkor is legalább erősebbé váltunk.
Hiszen ellenállást fejtettünk ki. Csak ez nem volt elegendő. De ha nem is volt elegendő, mégsem
ment veszendőbe, amit ekkor erőkben mozgósítottunk. Ez átjön velünk a következő
inkarnációba, és az illető szerv erősebb lesz ahhoz képest, mint ha nem kaptuk volna meg a
betegséget. És azután képesek leszünk arra, hogy azt a szervet, ami ebben az életben idő előtt
a halálba vitt, később majd különös erővel és szabályszerűséggel alakítsuk ki.

Kedvező hatás fog tehát akkor is fellépni, ha a betegség mostani kezelése nem vezethetett
gyógyuláshoz. Ebben az esetben is egy betegségben karmikusan valami olyat kell látnunk, ami a
következő életben előnyös módon kiélhető. Az eljövendő életben ugyanis ilyen vagy olyan
irányban különös erőre teszünk szert azáltal, hogy egy betegséggel megküzdöttünk, még ha
nem is győztük le. Csakhogy azt mégsem mondhatjuk: talán éppen az a jó, ha a betegséget
engedjük érvényesülni, hiszen ha a betegséget igazán átéljük és nem avatkozunk be
gyógyítólag, akkor a bensőnkben az erők megerősödnek, és a karma annál inkább
beteljesedhet. – Ez értelmetlenség lenne. Éppen arról van szó, hogy a gyógyulást úgy folytassuk
le, hogy a lehető legkedvezőbben tudjanak közbelépni a kiegyenlítő erők; vagyis hogy mindent,
ami csak lehetséges, megtegyünk a gyógyulásért, teljesen függetlenül attól, hogy a gyógyulás
bekövetkezik-e, vagy sem. A karma mindig az élet barátja, sohasem az élet ellensége.

A karma törvénye, ahogy az egyik életből a másikba átnyúlik, ezáltal az életet erősítőként jelent
meg egy sajátos példán bemutatva. Így azt mondhatjuk: ha ebben vagy abban a szervünkben
különösen erősek vagyunk, az egy olyan előző életre utal, amelyben ez a szerv, amely most igen
erős bennünk, egyszer különösen beteg volt. Akkoriban nem tudtuk teljesen meggyógyítani. De
ehhez erőket mozgósítottunk, amelyek most ezt a szervet különösen erőssé formálták. – Látható
tehát, ahogy az egyik életből a másikba átnyúlnak események, tények, ahogy a lényünk magva
egyre erősebb és erősebb lesz, ha a megfelelő módon tudatosítjuk, hogyan tehetjük azt
erősebbé. És ezen a módon a karma törvénye segítségével mindinkább szellemi lényünk
magvának eleven megértéséhez juthatunk el.

Ezzel választ kapunk arra a kérdésre is, hogy miért jövünk össze olyan sokszor? – Azért gyűlünk
össze annyiszor, mert nemcsak a megismerésünket akarjuk bővíteni, amikor tanításokat
fogadunk be, hanem mert a tanítások, ha helyes módon közlik és sajátítják el őket, a benső
lényünket egyre erőteljesebbé és ellenállóbbá teszik. Szellemi életnedvet öntünk a dolgainkba,
amikor összejövünk és antropozófiával foglalkozunk. Ezáltal az antropozófia nem egy elmélet,
hanem egy életital, egy életelixír, amit újra és újra a lelkünkbe töltünk, és amiről tudjuk, hogy a
lelket egyre erősebbé, egyre szilárdabbá teszi. Ha pedig az antropozófia többé már nem az lesz
az emberek számára, ami manapság a külső világ értetlensége miatt, ha egyszer belenyúlik
majd az egész szellemi életünkbe, akkor az emberek látni fogják, hogy az életben való
boldogulás – a fizikai életé, az egész külső életé is – attól a megerősödéstől függ, ami az
antropozófiai szemléletmód által és az antropozófiai átélés során szerezhető meg. El fog jönni az
idő, amikor az ilyen antropozófiai gyűlések a legfontosabb erősítőszerek lehetnek az emberek
számára, és amikor onnan kijönnek, azt mondják: az egészségünket, az erőnket az életben
annak a körülménynek köszönjük, hogy a tulajdonképpeni benső lényünkben, a lényünk
középpontjában mindig újból megerősítjük magunkat! – Csak ha azt érzik az emberek, hogy az
egyes vizsgálódásokban megadja nekik az antropozófia azt, ami egészen a fizikai testig
erőteljessé és egészségessé teszi őket, csak akkor fogják megérezni az antropozófia e
küldetését. És akik ma antropozófiával foglalkoznak, azok tekintsék magukat úttörőknek az
antropozófia mint életerősítő szempontjából! Csak akkor lesz igazi az antropozófia, és csak
akkor szerezhető meg a helyes ellenállás mindazzal szemben, ami ma oly sokféleképpen
életgyengítő hatású.

Végezetül még valamire felhívnám a figyelmet. Nincs, amit manapság gyakrabban

emlegetnének, mint az „örökölt hajlamok” kifejezést. Aki ma az „örökölt hajlamok” kifejezést nem
veszi a szájára minden héten legalább háromszor-négyszer, tekinthető-e az művelt embernek?
Egy művelt embernek mindenképp tudnia kell legalább azt, hogy a tudós orvostudomány már
megállapította, mi számít az emberi életben örökölt hajlamnak. Aki nem mondja olyankor, amikor
ez vagy az az ember nem tud mit kezdeni saját magával, hogy az illető örökölte az erre való
hajlamot, az nem is művelt ember, hanem valami egyéb, és ezek között az egyebek között talán
egy antropozófus. Itt kezdődik az, amikor a mai élet tudománya nemcsak elméletileg jár tévúton,
hanem már az életben is kezd kárt okozni. Itt van a határ, ahol az elmélet közel kerül a
morálishoz, ahol már immorálissá válik az, ha téves elméletet állítanak. E téren az életerő, az
életbiztonság éppen attól függ, hogy a valóságot ismerjük meg. Mert aki a helyes szellemi
szemlélet alapján megerősíti, erőteljessé teszi magát a lelkében, egy életelixírhez juttatván
magát, az mi mindenre lehet képes!

Amik öröklődés útján kerülnek az emberbe, azok a fizikai testben, vagy legfeljebb az étertestben
történő öröklődések. De a helyes életszemlélete folytán egyre erősebbé és erősebbé teszi magát
az ember a tulajdonképpeni benső lényében, és legyőzheti azt, ami örökölt hajlam benne, mert a
szellemi, amennyiben a helyes módon működik, képes arra, hogy a testit kiegyensúlyozza. Aki
azonban a maga szellemi benső lényében nem erősödik meg, aki azt mondja: a szellemi csak a
testiség produktuma, az – mivel nem rendelkezik erős bensővel – ki van szolgáltatva az örökölt
hajlamoknak, és nála ezek károsan fognak érvényesülni.

Egyáltalán nem csoda, hogy amit ma örökölt hajlamoknak neveznek, annyira félelmetes hatású,
mivel elhitetik az emberekkel az örökölt hajlamok erejét, és elveszik tőlük azt, ami ellene hatna.
Kinevelik az örökölt hajlamban való hitet, és azután a szellemi világszemléletű embertől is
elveszik a legjobb harcmódot az örökölt hajlam ellen. Kitalálják az örökölt hajlam
mindenhatóságát, és ezáltal lesz hatása. Nemcsak hamis nézetek vannak erről, ami életellenes
és kicsavarja kezünkből a fegyvert, hanem itt egy olyan elmélet kezdődik, ami teljességgel
materialista világszemléleten alapul. Itt kezd belejátszani a materialista világszemlélet a
morálisba, ami nem csupán elméletileg hat tévesen, hanem már immorális is. Ez nem intézhető
el azzal, hogy pusztán azt mondjuk: Akik ilyen állításokat tesznek, azok tévednek. Nem kell túl
szigorúan megróni azokat, akik ilyen elméleteket felállítanak. A tudomány egyes képviselőit itt
sohasem szabad megsérteni, akiknek ez a véleményük; jóindulattal megérthető ez úgy is, hogy
nekik ilyen tévedésekhez kell jutniuk. Mert egyikük nem tudja magát kiszakítani a tudományos
tradíciókból; a másiknál is megbocsáthatónak találhatjuk, mert van felesége és gyereke, és talán
fonák helyzetbe kerülne, ha nem az uralkodó szemléletekhez igazodna. – Az egészre mint
korjelenségre mégis fel kell hívnunk a figyelmet, mivel itt a tudomány nemcsak téves elméleteket
kezd terjeszteni, hanem olyan, az életet szolgáló eszközöket vesz ki az ember kezéből,
amelyeknek szellemi világszemléletként erővel kellene megtölteniük az életet, és amelyek
egyedül képesek arra, hogy azzal a hatalommal szemben, amelynek egyébként le kellene
győznie az embert, vagyis a fizikaisággal – felvegyék a harcot. Ez a fizikaiság csak addig
ellenállhatatlan hatalom számunkra, amíg nem alakítunk ki a szellemiségünkben valamilyen erőt
vele szemben. Ha kialakítjuk ezt az erőt magunkban, akkor felnő bennünk egy harcos bármiféle
fizikaisággal szemben.

Ezt nem remélhetjük máról holnapra. De akik a dolgokat igazi értelmükben megértik, azok
fokozatosan elsajátítják a szellemtudományos felfogást azokra a jelenségekre vonatkozóan is,
amelyekkel szemben az ember először tehetetlennek bizonyul. Ami itt nem egyenlítődik ki egy
életben, az kiegyenlítődik az életek összességében. És ha megfigyeljük az egyes életet, éppúgy
a megtestesülésről megtestesülésre haladó életet, akkor a karma törvénye, helyesen értve, nem
egy olyan törvény lesz számunkra, amitől el kell tekintenünk, hanem egy olyan, ami vigaszt és
erőt fog adni nekünk, és egyre erősebbé fog tenni bennünket. A karma törvénye az élet erejének
törvénye, és mint ilyet is kell felfognunk. Nem arról van szó, hogy bizonyos absztrakciókról
tudjunk, hanem hogy az életben a részletek területén is spirituális életigazságokat kövessünk, és
hogy sohase fáradjunk el a szellemi megismerés kiművelésében, amikor áthatjuk magunkat a
szellemi kutatás egyes igazságaival.

Ha ezt önök szem előtt tartják, akkor antropozófiailag a helyes értelemben fognak élni. Akkor
tudni fogják, hogy miért nem elégedünk meg azzal, hogy ezt vagy azt a könyvet elolvastuk,
hanem az antropozófiát szívügynek tekintjük, amivel nem szűnünk meg foglalkozni, amihez
mindig újból szívesen visszatérünk, és amiről tudjuk, hogy minél gyakrabban térünk vissza
hozzá, annál gazdagabbá tehet bennünket az élet irányában.
 Krisztus belépése az emberiség
fejlődésébe
Berlin, 1910. február 2.
[Az én bevonulása az emberi lénybe a lemúriai korban. Ugyanekkor történt az ún. luciferi
befolyás, amelynek következményei: egoizmus (asztráltest), tévedés és hazugság (étertest),
betegség és halál (fizikai test). Leküzdésük és átalakításuk a Krisztus-impulzus által.
Leereszkedés az anyagba az arany-, ezüst-, vas- és a sötét korszakban. Krisztus mint példakép
és erő. A Hegyi beszéd. A Káli Júga letelte után fellépő új emberi képességek lehetővé teszik a
Krisztushoz való újszerű kapcsolódást.]

Egyik múltkori fejtegetéskor úgy fogalmaztam, hogy az evangéliumok mindegyikében a Golgota

nagy titka egy-egy sajátos oldalról kerül bemutatásra. Felhívtam a figyelmet arra, hogy a Márk-
evangélium a Golgota rejtélyét, Krisztus Jézus titkát nagy kozmológiai összefüggések alapján
ábrázolja, míg a Máté-evangélium e rejtély történeti alakulását egy népből kiindulva magyarázza,
mégpedig az óhéber népből. Nyomon követtük, ahogy nemzedékről nemzedékre Ábrahám ideje
óta fokozatosan fejlődnie kellett az óhéber népnek, hogy azután kiteljesedésként létrehozza azt
az emberlényt, aki magába fogadhatta Zarathustra, vagy Zoroaszter individualitását. Láttuk, hogy
az óhéber nép minden tulajdonsága – amelynek fokról fokra egyre intenzívebbé kellett
formálódnia, ahogy nemzedékről nemzedékre alakult – a fizikai öröklődés elvén alapult. Éppen
ezzel jellemezhettük az óhéber nép küldetésének különbségét más népek küldetésétől. Az
óhéber nép missziója abban volt, hogy bizonyos tulajdonságokat kellett átörökítenie, amelyeket
az ábrahámi kor legrégibb generációitól egészen Jézusig éppenhogy a fizikai öröklődés útján
kellett fokozottan átörökíteni.

A Máté-evangélium azonban még sok egyéb titkot magában rejt, miként a többi is. Ha e tél
folyamán néhány kipillantást is végzünk, perspektívákat is nyitunk az evangéliumokban, az
legfeljebb csak ösztönzést adhat a megértéshez. Mert hogy az evangéliumokat teljes egészében
megértsük, ahhoz egy szinte soha véget nem érő szellemi munka szükséges. Ma egy egészen
meghatározott oldalról fogjuk megvilágítani először a Máté-evangéliumot, amihez
hozzákapcsoljuk az ilyen tanok bizonyos gyakorlati alkalmazását is, ahogyan azokat e távlatok
alapján követhetik a ma az antropozófiai szellemi mozgalomban résztvevők.

Ha egyfajta visszapillantást teszünk egynémely dologra azokból, amiket az évek során tanultunk,
akkor elmondhatjuk, hogy az emberiségnek az a fejlődése, ahogy azt szellemtudományosan
ábrázoltuk, különböző válságokon megy keresztül, eljut fontos csomópontokhoz, majd egy ideig
egyenletesen halad, azután ismét egy lényeges csomóponthoz érkezik, és így tovább. Gyakran
hangsúlyoztuk, hogy egy ilyen legfontosabb csomópont az emberiség földi fejlődésében az az
idő, amikor időszámításunk kezdetén megjelent a Krisztus-impulzus. Ha ettől kezdve korokat
átugorva visszafelé haladunk, egy lényeges időponthoz érkezünk, amire mindig újra utalni
szoktunk. Ha az atlantiszi korszakon is áthaladunk és visszajutunk a lemúriai korba, ott azt az
időpontot találjuk, amikor az ember lényébe elültetődött az emberi énre való legelső hajlam.
Ha valamit meg akarunk érteni, akkor a szavakat egészen pontosan kell használnunk. Pontosan
meg kell különböztetnünk például azt, ami ekkor, a régi lemúriai korban történt, amikor azt
mondjuk: akkoriban lett belehelyezve az emberlénybe az énre való legelső adottság csíra, – és
amikor azt mondjuk: a Golgotai Misztérium idején kezdődött el az az időszak, az a korszak,
amikor az emberiség teljesen tudatára ébred ennek az énnek. – Jelentős különbség van aközött,
hogy az ént csak hordozza az ember, mint olyan valamit, ami benne adottságként működik, vagy
hogy már tudatosítja is azt, hogy rendelkezik ezzel az énnel. E kettőt szigorúan meg kell
különböztetnünk egymástól, különben nem jutunk dűlőre a fejlődés valóságos törvényeivel.

Tudjuk, hogy az én elültetése az emberben beleágyazódik a Föld összfejlődésébe. A Föld

végighaladt a Szaturnusz-, a Nap- és a Hold-korszakon, és csak ezután nyerte el azt az alakját,
amilyen ma. A Szaturnusz-korszakban a fizikai testre való képesség alapozódott meg, a Nap-
korszakban az étertestre való képesség, a Hold-korszakban az asztráltestre való képesség, és
ehhez jött a Föld-korszakban az énre való képesség. A Föld-fejlődésen belül az énre való
képesség a lemúriai korszakban jelent meg. Ebben a lemúriai korszakban azonban még valami
más is történt. Az ugyanis, amit mi mindig luciferi befolyásnak neveztünk.

Abban a korban tehát egyfelől szert tett az ember az én csírájára, amely arra volt rendelve, hogy
az elkövetkezendő földi korszakok folyamán mindinkább kifejlődjön, másfelől pedig az
asztráltestbe beoltódott a luciferi befolyás. E luciferi befolyás következtében viszont megváltozott
az ember egész lénye, tehát az emberben mindaz, ami erőkben, elemekben az étertestet és a
fizikai testet addig jellemezte. Ezáltal a lemúriai korban az egész ember másmilyen lett, mint
amilyen akkor lett volna, ha semmiféle luciferi behatás nem éri. A lemúriai időkben tehát az
ember kétféle módon is megváltozott. Egy leendő én-lénnyé vált, illetőleg egy olyan lénnyé,
amelybe belekerült a luciferi princípium. Ha a luciferi princípium nem jött volna, attól az én-
behatás még mindenképp bekövetkezett volna.

Mi történt az emberi lényben annak hatására, hogy a luciferi befolyás érvényre jutott a lemúriai
korban?

Amikor egy ilyen témát erről vagy arról az oldalról ábrázolunk, olyankor – nagyon kérem önöket –
ezt sohase vegyék úgy, mintha ezzel már mindjárt mindent el is mondtunk volna a dologról;
hanem ez mindig csak egy-egy nézőpont kiragadása lehet. Az évek során sokat beszéltünk arról,
hogy mi minden történt a luciferi hatásnak köszönhetően a fejlődés folyamán. Minderre most is
tekintettel kell lennünk, de ezt ezúttal nem ismétlem meg. Ma csak egyetlen szempontot fogok
kiemelni, amely egy bizonyos oldalt jellemez. Ez a szempont pedig az, hogy az ember e luciferi
befolyás hatására korábban jutott el egy fejlődésfokhoz, mint ahogy az tulajdonképpen elő volt
írva számára, és ahogy a bölcs világvezetés úgyszólván tervbe vette. A luciferi befolyás
következtében ugyanis az ember mélyebben ereszkedett bele lényének – a Föld korábbi
megtestesüléseiből átörökölt – részeibe, az asztráltestébe, az étertestébe és a fizikai testébe,
vagyis ezekkel szorosabban összefonódott, mint ha nem történik meg a luciferi befolyás. Az
ember az énjével úgyszólván közelebb maradt volna a szellemi világhoz, énjével még hosszabb
ideig érezte volna magát a szellemi világ tagjának, ha a luciferi hatás nem eredményezi azt, hogy
ez az én mélyebben húzódjon be az asztráltestbe, az étertestbe és a fizikai testbe.
Mondhatnánk, a luciferi befolyás következtében az ember mélyebben belenyomódott a Földbe a
lemúriai kor idején.
Megadhatjuk azt az időpontot, hogy – ha nincs luciferi befolyás – mikor ereszkedett volna le az
ember a Földre, avagy a fizikai anyagba ilyen mértékig, szemben azzal, ahogy ez valójában
történt a lemúriai korban a luciferi befolyás eredményeképpen. Ez az időpont az atlantiszi
korszak közepén lett volna. Más szavakkal: ha nem jött volna a luciferi hatás, akkor az embernek
a Földre való leereszkedéssel az atlantiszi kor közepéig várnia kellett volna. De a luciferi hatás
miatt ez előbb következett be.

Ezáltal viszont egy szabad, a saját impulzusaiból cselekvő lénnyé is változott. Mert ha egyébként
az atlantiszi kor közepéig megőrizte volna magát a szellemi világtól való teljes függőségében,
akkor addig nem is tudott volna ő maga választani jó és rossz között, sohasem fejleszthetett
volna ki magában szabad impulzusokat, hanem csupán lelki ösztönökből fakadóan cselekedett
volna, vagyis olyan erők alapján, amelyeket az isteni-szellemi lények ültettek el a lelkében. De a
luciferi lények megszerezték neki azt a lehetőséget, hogy korábban, mint egyébként, választani
tudjon jó és rossz között, vagyis ne pusztán az isteni-szellemi világrend törvényei vezessék
ösztönösen, hanem ő maga döntsön, és önmagát tegye meg egyfajta törvényszerűséggé.

Ezt a tényt mély értelműen fejezi ki számunkra a bűnbeesés leírása, ami egy nagyszerű
imaginációban nem egyebet ábrázol, mint azt, amit most fejtegettem. Ezt az Ótestamentumban
úgy fejezik ki, hogy azt mondják: az isteni-szellemi lények beleoltották az emberbe az élő lelket.
– Ha ez az élő lélek pusztán ilyen maradt volna, akkor az embernek várnia kellett volna, amíg ezt
az élő lelket, azaz a még kifejletlen ént az isteni-szellemi lények később éretté teszik már arra is,
hogy dönteni, választani tudjon. Ám jönnek most a luciferi hatások, amit a Biblia kígyóként
ábrázol. Ezáltal eléri az ember azt, hogy ne pusztán ösztönösen kövesse Jahve vagy az Elohák
befolyását, hanem maga döntsön jóról és rosszról. Az ember egy olyan lényből, akit addig
irányítottak és vezettek az isteni-szellemi lények, most egy olyan lénnyé vált, aki maga tud
dönteni.

A Biblia is teljesen világosan tudatja, hogy a kígyó, vagyis a luciferi lények az ember
döntésképességét tették lehetővé. Majd pedig elhangzanak a Bibliában a szavak az istenek
részéről: az ember olyan lett, mint egy miközülünk! – azaz az istenek közül. Vagy ha ezt
radikálisan akarjuk kifejezni: az ember a luciferi befolyás által elsajátított valamit, ami mindaddig
csak az isteneknek volt fenntartva. Az isteneknek megvolt a képességük dönteni jóról és
rosszról, de ez a képesség nem volt meg azokban a lényekben, akik az istenektől függésben
álltak.

A luciferi befolyás következtében az ember döntésre képes lény lett, csakhogy egy olyan lény,
aki ezt az isteni tulajdonságot túl korán fejlesztette ki magában. Ily módon a luciferi hatás folytán
belekerült az emberi természetbe valami, aminek még váratnia kellett volna magára az emberi
fejlődésben az atlantiszi kor közepéig. Mármost elgondolhatjuk, hogy az ember teljesen más lett
volna, ha a leereszkedés az anyagba csak az atlantiszi kor közepén megy végbe, hiszen akkor a
lelke érettebben vett volna részt ebben a leereszkedésben. Az ember érettebb lényként érkezett
volna le az anyagba. A fizikaiba, az éteribe és az asztrálisba is más tulajdonságokat vitt volna
bele, és egészen másképp lett volna képes választani a jó és a rossz között. Azáltal, hogy a
lemúriai kortól az atlantiszi kor közepéig az ember dönteni képes lénnyé tette magát a jó és a
rossz vonatkozásában, egyúttal rosszabbá is változott, mint amilyen egyébként lett volna, és egy
kevésbé tökéletes állapotba került. Mert az atlantiszi kor közepéig az egész időt sokkal
szellemibb módon csinálta volna végig, így azonban azt materiálisabban tette meg. Ebből most
az következett, hogy ha az ember nem kapja meg azt, amit az istenek az atlantiszi kor közepére
szántak neki, akkor teljesen lezuhant volna.

Mit adtak volna az embernek az atlantiszi kor közepén, ha egészen addig ösztönös formában
vezették és irányították volna őt a szellemi-isteni lények?

Azt adták volna neki, amit – miután a luciferi befolyás egyszer már bekövetkezett – a Golgotai
Misztérium által kapott! Az ember a Krisztus-impulzust az atlantiszi kor közepén kapta volna
meg. Most azonban, minthogy a luciferi befolyás végbement, az embernek olyan sokáig kellett
várnia a Krisztus-impulzusra, mint amennyi idő telt el a luciferi hatás és az atlantiszi kor közepe
között. Amennyi idővel előbb lépett az emberhez Lucifer az atlantiszi kor közepe előtt, annyival
később jött a Krisztus-impulzus. Így annak, hogy az ember a maga istenhez hasonlatosságát
korábban szerezte meg, mint kellett volna, a Krisztus-impulzus késleltetése volt a
következménye. Mert az embernek előbb még mindenen keresztül kellett mennie, ami földi
karmájában jelentkezett számára mindazzal kapcsolatban, ami rossz belekerült a luciferi
befolyás révén. Ezt előbb úgyszólván ki kellett egyenlítenie az emberiségnek.

Az embernek várnia kellett nemcsak arra, amíg a luciferi hatás olyan lénnyé teszi, aki már
választani képes jó és rossz között, hanem arra is, amíg a Föld-fejlődés folyamán fellép mindaz,
ami ennek a luciferi hatásnak lesz majd a következménye. Ezt tehát ki kellett várni. Csak ezután
szállhatott le a Földre a Krisztus-impulzus.

A világ bölcs vezetése szerint az embernek nem kellett volna örökre nélkülöznie azt, ami a
luciferi hatás révén létrejött, hanem az atlantiszi kor közepén kellett volna megkapnia.
Mindenképpen ilyenné kellett volna válnia. Mindenesetre az a forma, amilyenné a luciferi
befolyás következtében lett az ember, a másik esetben nem jött volna létre. – Az ember
Lucifertől nemcsak a szabad választást kapta meg mindazzal kapcsolatban, ami összefügg a
szellemi dolgokkal, hanem azt a képességet is, hogy lelkesedni tudjon a jó, a nemes, a nagy és
a bölcs iránt. Mi emberek ma olyanok vagyunk, hogy nem pusztán hidegen, józanul, ridegen
dönthetünk a jó és a rossz között, hanem képesek vagyunk fellelkesülni is a szép, a fennkölt, a jó
és bölcs iránt. Ez abból származik, hogy az asztráltestünkbe belekerült valami, ami egyébként
csak az énbe, az ítéletalkotó énbe került volna bele, ha azt az atlantiszi kor közepén kapja meg
az ember. Mindazt tehát, amit érzelmekben, idealizmusban, lelkesültségben magunkban
hordozunk a jó, a magasrendű ideálok iránt, annak a körülménynek köszönjük, hogy az
asztráltestünkbe belejutott valami még azelőtt, hogy az énünkben az istenhez hasonlatosságból,
Krisztus befogadásából részesültünk volna.
A lényeges azonban az, hogy ennek az istenhez hasonlatosságnak, istennel azonosságnak,
annak a lehetőségnek, hogy az ember a jót önmagában megtalálja, az emberhez egyszer
mindenképp el kellett érkeznie. Amennyiben a luciferi befolyás nem történik meg, akkor ez az
impulzus az atlantiszi korszak közepén jött volna el. Most azonban abban a korszakban érkezett,
amelyben Krisztus Jézus élt és tevékenykedett.

A Krisztus-impulzus révén tehát az emberbe behúzódott az a tudat, hogy az énjében hordoz

valamit az isteni szubsztanciából, az isteni lényből. Ezen alapul az Újszövetség minden mélyebb
kijelentése is, hogy az ember az én-lényébe felveheti az istenit, és hogy ez az isteni működik
benne, és így választhat jó és rossz között. Ezért úgy fogalmazhatunk: a Krisztus-impulzus
befogadása az emberi bensőbe megadta az embernek azt a lehetőséget, hogy azt mondja: a
saját létezésem megismerésében, a jóról és a rosszról való döntéseimben én vagyok magamnak
a zsinórmérték.

Ha tehát visszapillantunk a kereszténység előtti időkre, így kell szólnunk: ahogyan akkoriban
még nem volt jelen az az impulzus, amely az embert valódi választani képes lénnyé teszi jó és
rossz között, úgy e kereszténység előtti időkben a jó és rossz közötti választás, a jóra, szépre és
igazra vonatkozó ítélet és megismerés szükségképpen fogyatékos volt, és olyan jellegű, amely
tulajdonképpen nem származhatott az ember legbensejéből. A Krisztus-impulzus eljövetele előtt
az embernek még nem volt lehetősége arra, hogy a saját legbenső lényéből fakadóan döntsön
jóról és rosszról. A kereszténység előtti korban a valódi jóra, a valódi igazra, a valódi szépre
vonatkozó döntés csak oly módon történhetett, hogy egyes személyiségek, mint amilyenek a
bodhiszattvák voltak, az idők folyamán lényük egy részével felnyúltak az isteni-szellemi világba,
tehát a jóról és rosszról való döntést tulajdonképpen nem az emberi természet legmélyéről
szerezték, hanem az isteni világokból. Az isteni-szellemi lényekkel való kapcsolatuk révén
jutottak hozzá, és azután szuggesztív módon belefolyatták az emberi lélekbe. A kereszténység
előtti korokban ilyen vezető nélkül az emberek mindig csak fogyatékos döntéseket hozhattak a
jóról és rosszról. Ha ezek a vezetők a saját szívükre hagyatkoztak volna, nem is tudtak volna
semmit. Csak azáltal, hogy a lélek mélységeibe ereszkedtek le, de ami még nem volt
odaajándékozva az embereknek, vagyis azáltal, hogy ők a saját én-lényükből kimentek az ég
birodalmaiba, jutottak azokhoz az impulzusokhoz, amelyekre az embernek szüksége volt, hogy a
jóról és rosszról való fogyatékos döntés e korában a jót előkészítően mégiscsak
meggyökereztessék a Földön.

Így a kereszténység előtti korszakban az ember olyan lény volt, aki az istennel való azonosságot
még nem eléggé érett tulajdonságok formájában sajátította el, vagyis olyanokkal, amelyek még
egyáltalán nem voltak alkalmasak arra, hogy hordozzák az istenhez hasonlatosságot.
Ennélfogva mindent, amit az ember tett a lemúriai kortól kezdve, rosszabbul, fogyatékosabban
tette, mint egyébként tette volna. A luciferi befolyás következtében a kereszténység előtti korban
mindenekelőtt azt tette rosszabbul és fogyatékosabban, ami saját magára vonatkozott.
Asztráltestét, étertestét és fizikai testét, amelyek egyébként szellemibbek maradtak volna, ha
nem érvényesül a luciferi befolyás, azáltal, hogy mindez így történt, rosszabbul, materiálisabban
alakította ki. Így azonban mindenféle baj is megjelent az emberi életben, amelyek az idők során
kifejlődtek, hosszú idő alatt felhalmozódtak.

A lemúriai kortól a Golgotai Misztériumig megjelent a baj, a rossz a fizikai testben, az étertestben
és az asztráltestben. Az asztráltestben nagyfokú egoizmus bontakozott ki, az étertestben
kialakult a tévedés lehetősége, amikor valamit meg akarunk ítélni, és a hazugság lehetősége. Ha
az ember az isteni-szellemi lények befolyása alatt maradt volna, és impulzusaik alapján
ösztönösen cselekszik, akkor sem tévedésbe nem eshetne, sem hazugság nem vezethetné
félre, ha ma ismereteket akarna szerezni a körülötte található világról. Így azonban a hazugságra
való hajlam és a tévedés veszélye belekerült az emberi fejlődésbe. És mivel a szellemi mindig
oka, előidézője a fizikainak, és mivel a luciferi befolyás és annak következményei inkarnációról
inkarnációra mindinkább beleették magukat az étertestbe, azért a fizikai testben is megjelent a
betegség lehetősége. A betegség a fizikai testben lévő rossz, ami e fejlődés hatására került bele.
De még valami lényeges is bekövetkezett. Ha az ember nem lett volna kitéve ezeknek a
hatásoknak, ha nem engedi ezeket hatni magára, akkor egy olyan tudata sem alakult volna ki,
hogy amikor a fizikai test lehull róla, valami egyéb történik, mint az élet puszta átalakulása. A
halál tudata nem jelent volna meg. Mert ha az ember kevésbé mélyen ereszkedik le az anyagba,
és a szálakat, amelyek összekötik őt az isteni-szellemivel, nem szakítja szét, akkor jól tudná,
hogy a fizikai burok levetésével csak a létezés egy másik formája veszi kezdetét. Nem tekintené
azt az általa kedvelt lét elveszítésének, bevégződésének. – Minden dolog tehát a fejlődésben
más arculatot kapott volna.

Mivel az ember mélyebben szállt le az anyagba, ezáltal szabadabbá és függetlenebbé tette

ugyan magát, de fejlődését fogyatékosabbá is tette, mint amilyen az egyébként lett volna.

Mindazt, ami az emberben torz, fogyatékos lett, a Krisztus-impulzus újból meggyógyítja. Csak ne
kívánjuk, hogy ez lényegesen rövidebb idő alatt, mint ahogyan kifejlődött, avagy éppen máról-
holnapra, meggyógyuljon. A lemúriai korszaktól a Golgotai Misztériumig nagyon hosszú idő telt
el. Lassan és fokozatosan, megtestesülésről megtestesülésre fejtve ki hatást, kibontakozott az
egoizmus, a tévedés és a hazugság, a betegség és a halálérzet. Azáltal, hogy a Krisztus-
impulzus is már hatást fejt ki az emberiségben, ezek a tulajdonságok az ember felemelkedő
fejlődésében ismét vissza fognak változni. Azokkal a képességeivel, amelyekre lent szert tett, az
embert visszavezetik a szellemi világba. Sőt, ez gyorsabban is történik meg, mint ahogy a
leereszkedés ment végbe. De ne kívánjuk, hogy azáltal, amit a Krisztus-impulzus segítségével
felvehet magába, az ember képes lesz egy vagy két inkarnáció alatt az önzését legyőzni, az
étertestében úgy meggyógyulni, hogy többé már semmi veszély ne fenyegesse a hazugság és a
tévedés terén, és hogy a fizikai testében egészséges legyen. Ez csak lassan és fokozatosan
történhet meg. De egyszer mindez megtörténik.

Éppen úgy, ahogy a luciferi befolyás révén az ember lefelé lett vezetve ezekhez az említett
tulajdonságokhoz, a Krisztus-impulzus révén ismét felfelé lesz vezetve. Az önzés át fog változni
önzetlenséggé, a hazudozásra való hajlam igazlelküséggé, a tévedés kockázata az ítélet
biztosságává és igazságává. A betegség pedig egy annál nagyobb egészség megalapozásává
válik. Azok a betegségek, amelyeket legyőztünk, egy magasabb egészség csíráivá lesznek. És
ha a halált idővel úgy fogjuk fel, hogy a halál a Golgotán a halál előképeként, mintaképeként hat
a saját lelkünkben, akkor a halál is elveszti fullánkját. Az ember tudni fogja, hogy miért kell időről
időre a fizikai burkát levetnie, hogy egyre magasabbra hatoljon a megtestesülések folyamán. Ami
azonban különösképpen a Krisztus-impulzusnak köszönhető, az az, hogy lökést adott
helyrehozni mindazt, ami az emberi megismerést és az emberi megfigyelést illeti, azaz az ember
tudását a világról.

Már mondtam, hogy az ember jobban belebonyolódott az anyagba, a három testében

fogyatékosabbá tette magát, mint amilyen lett volna, ha nem éri a luciferi befolyás. Ezáltal az az
ösztönzés ragadta magával, hogy egyre mélyebben ereszkedjen le a materiális létezésbe, és
egyre alaposabban beleszövődjön a puszta anyagba. Ez történt különösen a megismerésével.
De ez is csak lassan és fokozatosan ment végbe. A luciferi hatás fellépésekor nem mindjárt
süllyedt le az ember olyan mélyre, hogy mögötte úgymond minden kapu bezárult volna a
szellemi világ felé. Az ember még sokáig kapcsolatban volt a szellemi világgal, ahonnan
származott, és ahol egész lényével még ott maradt volna, ha nem jön a luciferi befolyás. Az
ember még sokáig részese maradt ennek a szellemi világnak, még sokáig érezte, ahogyan
finomabb szellemi ösztöneibe az isteni-szellemi világ sugarai belehatnak. Még hosszú időn
keresztül úgy cselekedett, hogy annak ösztönzése nem csupán emberi volt, hanem olyasmi,
mintha az istenek működtek volna mögötte. Ez különösen a legrégebbi időkben volt így. Csak
lassan eresztették le az embert az anyagiságba, és ezzel azután el is veszítette az isteniről való
tudatát.

Így azután az emberiség azon szellemi áramlatai és világszemléletei, amelyek tudtak ezekről a
dolgokról, mindig utaltak arra, hogy volt egy régi korszak, amikor a luciferi hatás folytán az ember
valamennyire már belesüllyedt ugyan az anyagi létezésbe, de még nem olyan mértékig, hogy ne
hatott volna benne erősen ez az isteni befolyás. Az emberiség fejlődésének ősi koraiban ezt a
korszakot „aranykornak” nevezték. Ez nem a fantázia szülötte, hanem az aranykor egy olyan
kifejezés, amit azok használtak, akiknek a régebbi időkben még volt sejtelmük arról, hogy
létezett egyszer az emberiségnek ez az ősrégi korszaka, amit az imént leírtam. Ez az aranykor,
amit a keleti filozófia kifejezésével „Krita Júgának” hívnak, a leghosszabb ideig tartott mindazon
korszakok előtt, melyeket még bemutatok.
Majd az aranykor után jött az úgynevezett ezüstkor. Ekkor az ember már jobban letaszítódott a
fizikai világba. De mindez lassan és fokozatosan történt. Még most sem záródtak be teljesen a
szellemi világ kapui. Az embernek még voltak olyan jelentős pillanatai, melyekben egy álomszerű
tisztánlátás során észlelte az ösztönei mögött működő isteneket. Ebben az ezüstkorban ugyan
már nem nevezhető többé az ember az istenek társának, de még érzékelte azt, hogy az istenek
mögötte állnak. Ezt a korszakot a keleti filozófia kifejezésével „Treta Júgának” nevezzük.

Ezután jött az a korszak, amely már belenyúlik az Atlantisz utáni korba; utolsó nyúlványai
átterjedtek a történelmi időkbe, amikor még mindig képesek voltak néhányan a régi álomszerű,
homályos tisztánlátásra. De a tudat a szellemi világról, ahonnan kinőtt az ember, ebben a korban
már csak egyfajta emlékként létezett, amennyi megmaradt a korábbi inkarnációkból. Ez olyan
volt, mint amikor ma önök az ifjúságukra, a gyermekkorukra, illetve a jelenlegi életkorukra
gondolnak. Gyermekkorunkban közvetlenül átéltük a gyermekkori élményeinket; ugyanígy még
közvetlenül élték át az emberek az isteni-szellemi világot a Treta Júgában. Abban a korszakban
viszont, ami ezután következett, és amit vaskornak is neveznek, már inkább csak bizonyos
emlékezés volt erre. Ezt hasonlíthatjuk ahhoz, ahogy a felnőtt ember néz vissza a
gyermekkorára. Mert önök nyilván azt mondják: én átéltem a gyermekkoromat, az nem volt álom!
Így volt ebben a harmadik korszakban is, ahol még tudták az emberek: a korábbi időkben mi
átéltük az istenivel való kapcsolatot, de ez mostanra már csak emlék számunkra. – Leírtam már
részletesen, ahogy az ősindiai kultúrában továbbhatott az emlékezés az atlantiszi korra. Mivel ez
az emlékezés még fennállt, ezért tudták akkoriban a szent risik a maguk nagy isteni tanításukat
hirdetni. Ezt a vaskort a keleti filozófia „Dvapara Júgának” nevezte.
Ezután jön el az a korszak, amelyben az isteni-szellemi világra való emlékezés már eltűnik,
amikor a maga megismerésével és szemléletével az ember teljesen kihelyeződik a fizikai
világba. Ez a kor időszámításunk előtt, Krisztus Jézus születése előtt 3101-ben kezdődik, és a
keleti filozófia kifejezésével „Káli Júgának”nevezik, a sötét kornak, mivelhogy ekkor az ember a
szellemi világgal való minden kapcsolatát elveszítette, és teljesen összenőtt a fizikai világgal.
Nyomatékosan megjegyezném, hogy e kifejezéseket most kisebb időszakaszok jelölésére
használom; de kiterjeszthetjük őket nagyobb időegységekre is. A koroknak tehát olyan felfogása
alapján beszélek, ahogy azok először kisebb korszakokat fejeznek ki, amely szerint a Káli Júga,
miként az indiai filozófia tanítja, időszámításunk előtt 3101-ben vette kezdetét. Ekkor készül elő
az a kor, amelyben az embereket arra tanítják, hogy csakis azt lássák meg, ami – mint valami
fátyol vagy burok – eltakarja az isteni-szellemi világot előlük, és amelyben ők csak a külső
fizikailag érzékelhetőt észlelik. Bár a Káli Júga kezdetén még számosan voltak, akik beleláttak,
vagy emlékezni tudtak az isteni-szellemi világra, de a normális emberiség számára
megkezdődött most az a korszak, amikor már csak a fizikailag érzékelhetőt képes az ember
észlelni.

Ilyen volt az emberek leereszkedése egészen a Káli Júgáig. A Káli Júga a legmélyebbre való
leereszkedés korszaka. Ekkor kellett érkeznie annak az impulzusnak, hogy ismét
felemelkedjenek. Ezért jött az újbóli felemelkedés impulzusa, a Krisztus-impulzus éppen a Káli
Júgában, a sötét korszakban!

A Krisztus-impulzust a Jahve-, vagy Jehova-vallás készítette elő. Mert az embert korábbi

döntései fogyatékosságára a Jahve-vallás figyelmeztette. A régi lemúriai kortól a Sínai-hegyen
történt kinyilatkoztatásig eltelt idő annak korszaka volt, amikor az ember bár maga tudott dönteni
jóról és rosszról, de másfelől tévedésbe is esett a jót és rosszat illetően, és egyre inkább
belevitte a Földbe azt, amit a Bibliában bűnnek neveznek. A bűn belemaródik a földi életbe. Az
ember elsajátította ugyan az istennel való azonosságot, de ezt olyan tulajdonságok számára
vette igénybe, amelyek egyáltalán nem voltak érettek az istennel való azonosság számára.
Minek kellett most történnie?

Először is meg kellett mutatni az embernek, hogy mit kíván tőle az istenség, amennyiben
öntudatos énné kell válnia. Ezt a sínai-hegyi kinyilatkoztatás által tárták elé, a tízparancsolat
közlésével. Ekkor hallották az emberek Mózestől: amit eddig létrehoztál magadban a jót és
rosszat illetően, az torz, fogyatékos. Én megmutatom neked, hogy hogyan hangzottak volna a
törvények, ha te nem ereszkedtél volna le, és a jó és rossz közötti választásodban nem a
fogyatékos tulajdonságaidat használtad volna fel! – Így viszonyul a Sínai-törvény, a
tízparancsolat ahhoz, amivé vált az ember. Úgyhogy a szellemi világból lehangzott számára az,
ami a helyes lett volna, azzal szemben, amit mint torzat és korlátoltat kialakított. Mint valamiféle
vastörvény áll itt a tíz parancs, mint egy fáklya, amely megmutatja az embernek azt, hogy
milyenné nem vált. Ezért alá kell vetnie magát ennek a törvénynek, mindennel együtt, ami lett az
emberből. Ezt a tíz parancsot kezdetben nem adhatta volna az ember saját maga önmagának,
mivelhogy döntésében, a saját törvényadásában nem megfelelővé, fogyatékossá vált. Ezért a
tízparancsolatot egy inspirátortól, Mózestől kellett megkapnia, azaz egy felülről származó isteni
sugallat útján. Ezek a parancsok azonban úgy voltak megfogalmazva, hogy mind az énre
irányultak. Azt mondták ki az embernek, hogy hogyan kell egy énnek viselkednie, ha az
emberiség célját keresztül akarja vinni.

Mózes tízparancsolatáról 1908. november 16-án tartott előadásomban kifejtettem a részleteket.

Ott megmutattam, hogy az énnek először is hogyan kell viselkednie a szellemi világ irányában
(az első három parancsolat), milyen magatartást tanúsítson embertársaival szemben tetteiben és
cselekvéseiben (a következő parancsolatok), és hogyan viszonyuljon saját érzületéhez (az utolsó
parancsolatok). Az én nevelését, kultúrálódását fejti ki ez a tíz parancs. Ez annak előkészítése
volt, hogy saját bensejében maga az én tanuljon meg önmagának impulzusokat adni, azt
követően, hogy a Káli Júgába, a sötét korba beleereszkedett.
Az embereknek először felülről meg kellett mutatni egy törvényt. De aminek azután az én saját
törvényévé kellett válnia. Ez pedig csak úgy válhatott ilyenné, ha az én felveszi magába a
Golgota nagy példaképét, vagyis amikor az én azt mondja magának: ha a lelkembe egy olyan
gondolkodást fogadok be, ahogy az a lény gondolkodott, aki a Golgotán feláldozta magát, ha egy
olyan érzületet fogadok be magamba, ahogy az a lény érzett, aki a Golgotán feláldozta magát,
és ha egy olyan akaratot fogadok be, ahogy az a lény akart, aki a Golgotán feláldozta magát,
akkor fogja a lényem saját magában megtalálni a döntésképességet, fogja az istennel
azonosságot egyre jobban kifejleszteni magában, és azontúl már nem pusztán követni fog
valamilyen külső törvényt, mint amilyen a tízparancsolat is, hanem egy belső impulzust fog
követni az énem: a saját törvényét!

Így Mózes először egy törvényt állított oda az emberek elé, Krisztus azonban egy olyan mintakép
és erő számunkra, amit a lelkünknek be kell fogadnia magába, hogy önmagát
kibontakoztathassa. Ezért kellett Krisztus Jézusnak az emberben mindent a legbensőkig
elmélyítenie, mindazzal, ami szellemi impulzusként megjelent, lehatolnia az emberi lélek
legmélyére, egészen magáig az énig. Ez csak úgy történhetett meg, ha megértjük a következőt,
amit Krisztus Jézus impulzusként árasztott szét a világban:
Az ember beleereszkedett a sötét korszakba, a Káli Júgába. E sötét korszakot megelőzően az
emberek beleláttak a szellemi világba valamilyen tompa, homályos szellemi látással. Ekkor
nemcsak a fizikai test eszközei szolgálták őket, hanem amikor a szemükkel, fülükkel stb.
megfigyelték a fizikai világot, akkor mindenütt egy szellemi is megjelent számukra a virágok,
növények, kövek stb. körül. Ezek az emberek tehát gazdagok voltak a szellemit illető
megfigyeléseikben. Az ősi időkben ajándékba kapták a szellemit. Most, a sötét korszakban
koldusokká lettek a szellemit illetően, mert többé már nem kapják meg ajándékba a szellemit.
Szűkölködők lettek a szellemiben. Mindinkább eljött a Káli Júga, amikor az embereknek azt
kellett mondaniuk: a régi időkben minden másképp volt; ott még megajándékoztak bennünket a
szellemivel, az emberek fel tudtak tekinteni a szellemi világba, bőségben részesültek a
szellemiből, akkor még hozzáférhető volt számukra az égi birodalmak. Most azonban az
emberek letaszítódtak a fizikai világba. Bezárultak a szellemi világ kapui az emberi érzékek előtt,
és a fizikai test semmilyen észlelést nem nyújt az ég birodalmairól.

De Krisztus így szólt: ragadjátok meg az ént ott, ahol most meg kell ragadnotok, akkor az ég
birodalmai közel kerülnek hozzátok. Mert a ti énetekben fognak megnyílni! Ha a szemetek
megnyílik a külső-érzékelhető fény mögötti szellemi fény felé is, ha a fületek a fizikai hang
mögött meghallja a szellemi hangot, ha felemelitek magatokat Krisztushoz, akkor magatokban
meg fogjátok találni a mennyek országát! Boldogtalanok voltak mindazok, akik a sötét korszak
folyamán szegények lettek, koldussá váltak a szellemben. Most boldogokká lehetnek, miután
eljött a Krisztus-impulzus, vagyis hogy az emberi énbe behatolhatott Krisztus, az a lény, aki hírt
adott nekik a szellemiről, az ég birodalmairól. Ily módon az ember szellemben való
elszegényedése tekintetében a legfőbb krisztusi kinyilatkoztatás így szól: mostantól boldogok
lehetnek azok, akik könyörögnek a szellemért, és akik többé már nem kapják ajándékba a
szellemet az ősi látás folytán; mégis boldogok lehetnek ők mostantól, ha befogadják magukba a
Krisztus-impulzust. Mert akkor énjük fejlődése révén övék lehet a mennyek országa!

Nézzük most az étertestet, amely a fizikai test alakítója. Mi jött bele? – A fizikai testben csak a
betegség nyer kifejeződést. Maga a fájdalom először az étertestben van, és az étertest fájdalma
egy későbbi inkarnáció során a fizikai testben a betegségben fejeződik ki. Most azonban valami
olyan jött a világba – így mondhatta Krisztus Jézus -, ami által a bensőben egy impulzus
támadhatott arra, hogy a fájdalom az étertestből fokozatosan kikerüljön. A Krisztus-impulzust
befogadván most boldogok lehetnek azok, akiknek étertestében már gyökeret vert a fájdalom,
mert van bennük valami, ami által megtalálhatják magukban a szenvedésből kivezetőt, a belső
vigaszt, a belső Paraklétoszt, (vigasztaló, tanító, irányító szellem) a belső vigasztalót!

Mi lett a luciferi befolyás hatására az asztráltestből? Fogyatékosabbá vált, mint korábban volt.
Megkapta ugyan azt a lehetőséget, amit jó tulajdonságként ábrázolhattunk, hogy a jó és a nagy
iránt fellelkesüljön, az igaz, a szép és a jó fennkölt dolgai iránt lelkesedést érezzen. De itt azt is
számításba kell vennünk, hogy az ember a Föld dolgai iránt csakis a szimpátián és antipátián
keresztül viszonyul. Aki viszont befogadja a Krisztus-impulzust, az meg fogja tanulni lecsillapítani
az asztráltestét, amely a fizikai testet érzelmekre ragadtatja a Föld dolgai iránt, megtanulja az
asztráltestét a szellem uralma alá helyezni, és ezáltal lesz ő boldog. Az válik boldoggá, aki az
asztráltestét mértékletessé, higgadttá teszi a földi dolgok vonatkozásában, és fölöttük éppen
ezáltal nyer uralmat. Mert ha érzelmekben, szimpátiában vagy antipátiában fellobban a földi
dolgok iránt, akkor éppen azt játssza el, amik azok lehetnének számára. Ha viszont az
asztráltest a szellem uralma alá kerül, ha az ember mértéktartóvá válik a földi dolgok irányában,
akkor könnyűvé válik számára a földi lét.
Tekintsük most az érző lelket, amely az asztráltestben fejt ki hatást. Az érző lélekben még egy
tompán működő ént találunk, amely még nem igazán nyilatkozott meg, ezért a legrosszabb
egoizmust fejleszti ki a szenvedélyek terén. Ily módon az én még sokáig olyannyira beleragad az
érző lélekbe, hogy kifejleszti a legönzőbb egoizmust. Így azután híján van annak a vágynak is,
hogy a többi ember ugyanabban részesüljön, mint amiben ő. Az egoizmus elhomályosítja az
igazságosság iránti érzéket, mert az én mindent magának akar. Ha azonban most az én a
Krisztus-impulzus követője lesz, akkor olyanná válik, aki vágyódik az igazságosságra mindazon
lények között, akik körülöttünk vannak. Boldogok azok lesznek, akik érző lelkükben vágyódnak
az igazságérzetre, mert ők kielégíttetnek. Képesek lesznek a Földön és az egész világon olyan
állapotokat előidézni, amelyek valóban új szellemben és a lélek mélységeiből fakadóan
megfelelnek az igazságosság viszonyainak.
Emelkedjünk most tovább az értelmi vagy kedélylélekhez. Ez az a része az embernek, amely
saját magunkon túlmenően még inkább érvényesíti mások elismerését, de nemcsak
igazságérzetként működik, mint az érző lélek, hanem együttérzésként, mások fájdalmának és
örömének valódi átérzéseként. Aki magába fogadja a Krisztus-impulzust, az nemcsak azt éli át,
amit ő érez, hanem átéli azt is, amit a másik én érez. Alámerül a másik énbe, és ez boldoggá
teszi a saját értelmi vagy kedélylelkét. Boldog az, aki együttérzést fejleszt ki magában, mert csak
a másik ember lelkébe való ilyen beleélés által ösztönzi a másik embert arra, hogy az is beleélje
magát az ő lelkébe. Eléri, hogy a másik lélek együtt érezzen vele, ha ő maga együttérzést
sugároz ki. Boldogok az együttérzők, mert velük is együtt éreznek!
Ezzel már látják is, hogy miután egy ideje előrehaladtunk ezeknek az összefüggéseknek a
tárgyalásában, egészen más módon vagyunk képesek a Máté-evangélium e szavait – amit
főként a Hegyi beszédben találunk összefoglalva – az emberi természet és az emberi lény
mélyéből megérteni. A Hegyi beszéd minden mondata az ember kilenc részének valamelyikére
vonatkozik. Ezt a következő alkalommal bővebben kifejtem. A Hegyi beszédnek megvilágosítóan
a szellemi szemünk elé kell lépnie, mint Krisztus Jézusnak azon cselekedete, hogy ami Mózes
régi törvényében foglaltatott, azt teljesen bensővé tette, teljesen belső impulzussá változtatta.
Ezáltal az ember énje tevékennyé válik, hiszen az énnek hatékonnyá is kell válnia az ember
lényének mind a kilenc része irányában. Mert ha az énünk a Krisztus-impulzust felveszi magába,
akkor képes lesz hatást gyakorolni az emberi lény kilenc részére. Így látjuk, mennyire mélyen
igaz az, amit itt egyszer már említettünk, hogy Krisztus a Káli Júgában képessé tette az ember
énjét arra, hogy találjon a fizikai világban valamit, ami felvezetheti a szellemi világba, az ég
birodalmaiba. Krisztus az ember énjét ismét a szellemi világ részesévé tette.

A régi Szaturnusz-korszakban a fizikai test közvetlenül a szellemi világból származott, onnan lett
véve. Még teljesen a szellemi világon belüli volt, mivel akkoriban a fizikai test még szellemibb
volt, de még nem rendelkezett tudattal, amivel elválaszthatta, megkülönböztethette volna magát
a szellemi világtól. A Nap-korszakban társult hozzá az étertest, a Hold-korszakban az asztráltest,
és csak a Föld-korszakban vált lehetővé a világban, hogy az én-fejlődés során végbemenjen az
elszakadás az isteni-szellemi anyaöltől. Ennek volt következménye az, hogy ezt az ént ismét
vissza kellett vezetni, és hogy az Istennek le kellett ereszkednie egészen a fizikai síkig, és a
fizikai síkon meg kellett mutatnia az embernek, hogy miképpen találhatja meg vissza az utat az
ég birodalmai felé.

Következésképpen, ami a Krisztus-impulzus által történt, az valami rendkívül fontos esemény

volt. De kérdezzük most meg: tudta minden ember, aki abban az időben élt, amikor Krisztus
Jézus tevékenykedett a Földön, hogy akkor egy ennyire fontos esemény zajlik? Gondoljuk meg,
hogy a nagy történetíró, Tacitus a keresztényekről mint egy szinte ismeretlen szektáról ír. Csak
száz évvel később beszél a keresztényekről, hogy elterjedt egy szekta Róma mellékutcáiban,
amelynek egy bizonyos Jézus a vezetője, és amely őt követi. A Krisztus-esemény után még
hosszú ideig azt hitték az emberek Rómában, hogy Jézus a kortársuk, mintha ő éppen most
lépett volna fel. Röviden: az emberiség fejlődésében történhet valami fontos dolog, anélkül, hogy
a kortársak bármit is észrevennének belőle. Sőt, a legfontosabb el is mehet az emberek mellett,
ha nem képesek arra, hogy megértést tanúsítsanak iránta. Akkor azonban az emberiség nem éli
át ezt a legfontosabbat, és e legfontosabbra vonatkozóan elszárad és elsorvad. –
„Változtassátok meg gondolkodásotokat, mert elközelgett a mennyek országa!”, ezt hirdette
Keresztelő János és maga Krisztus Jézus. Ezzel figyelmeztették azokat, akiknek volt fülük a
hallásra, hogy valami fontos történik. Hogy az ember semmit sem tud egy nagy jelentőségű
dologról a világban, az még nem bizonyíték arra, hogy az nem is létezik.

Akiknek ma meg kell fejteniük az idők jeleit, azok tudják, hogy ma mi történik. Azoknak rá kell
mutatniuk egy eseményre, egy bár nem különösképpen látványos, mégis döntő eseményre. Nem
fér hozzá kétség, hogy éppen a mi korunkban bontakozik ki valami végtelen fontosságú dolog!
Ahogy akkoriban Keresztelő János Krisztusra utalt, és ahogy Krisztus a mennyek országa
eljövetelére, az énre utalt, úgy manapság egy másik döntő eseményre kell felhívni a figyelmet.

Krisztus testben csak egyszer ereszkedett le a Földre. Testben időszámításunk kezdetén

tartózkodott a Földön. Világfejlődésünk bölcs vezetése szerint az embereknek nem kell
újralátniuk Krisztust fizikailag megtestesült emberként, de nem is lenne szükséges őt így
újralátniuk. Mert testben nem fog újra eljönni Krisztus. Mégis az emberek egy új kapcsolatáról
kell beszélnünk Krisztushoz. Miért? Azért, mert az a korszak, amit sötétnek nevezünk, a Káli
Júga, véget ért éppen a mi korunkban, a XIX. század végén. A XX. század elejével pedig egy új
korszak veszi kezdetét, amelyben az emberek új képességei készülnek elő, olyan képességek,
amelyek a sötét korszakban elvesztek. Lassan és fokozatosan készülnek elő ezek az új
képességek. Oly mértékben kell megalkotni ezeket az új képességeket, hogy olyan egyének
jelenjenek meg, akik azokat már természetes képességükként hordozzák magukban. Ezek a
képességek 1930 és 1940 között különösen megmutatkoznak emberek bizonyos hányadánál, és
ezen új képességek révén az emberek bizonyos részénél fellép majd a Krisztushoz való új
kapcsolódás.

Ezzel valami lényegesre utaltunk az emberiség fejlődésében. A szellemtudomány azért van itt,
hogy az emberekben érzéket fejlesszen ki ezek iránt az új képességek iránt, amelyek az emberi
világban megmutatkoznak. Nem azért van a szellemtudomány a világban, mert egyes emberek
örömüket lelik a szellemi kutatás eredményeinek terjesztésében, hanem mert szükséges a
szellem megismerése ahhoz, hogy az emberek megértsék a századunk első felében történő
dolgokat. Mert csak azáltal, amit a szellemtudomány adhat az embernek, lesznek képesek
felfogni, ami a XX. század első felében fog végbemenni. Ha pedig szellemileg meg tudják
ismerni a majd akkor történteket, akkor képesek lesznek arra is, hogy az eseményeket ne
tévesszék össze a téves magyarázataikkal. Hiszen azáltal, hogy a materializmus egyre inkább
terjed, belenyúlik a szellemi világszemléletekbe is, és azokban különösen rossz hatást fejt ki. Ez
oda is vezethet, hogy az emberek nem fogják megérteni azt, amit szellemileg meg kell
ragadnunk, valóban a szellemben felfogniuk, és az emberek a szellemit az anyagi világban
fogják keresni. Mivelhogy századunk első felében a Krisztushoz való újszerű viszonyulásnak kell
megjelennie, azért a következő évtizedekben, amíg az esemény bekövetkezik, állandóan
hangsúlyoznunk kell, hogy hamis messiások, hamis Krisztusok fognak fellépni, akik hivatkozni
fognak azokra, akik a szellemtudomány területén is csak materialisták képesek lenni, és akik a
Krisztushoz való új viszonyt csak úgy tudják elképzelni, hogy testben fog megjelenni. A hamis
messiások egy csoportja ezt majd kihasználja és azt mondja: Krisztus ismét testben lesz itt!

Az antropozófiai bölcsességnek azonban elő kell készítenie azt a kapcsolatot, amelyet tisztán
emberi képességekkel kell megszereznünk századunk első felében. Ezzel rendkívül
megnövekszik az antropozófiai törekvés felelőssége, amennyiben a szellemtudomány felkészít
egy eseményre, amely be fog következni, és amelyet vagy meg fognak érteni, mert a
szellemtudományt magukba fogadják az emberi lelkek, és ez termékenyítően hat majd az
emberiség további fejlődésére, vagy pedig megértés híján az az esemény elmegy az emberiség
mellett, amennyiben az emberek elutasítják magukban azt az eszközt, amivel ez az esemény
felfogható lenne: a szellemtudomány eszközét. Ha viszont az emberek a szellemtudományt
annyira visszautasítanák, hogy semmi sem maradna belőle, akkor arról sem tudnának semmit,
hogy ez a bizonyos esemény megtörtént, vagy pedig azt hamisan értelmeznék. Ennek az
eseménynek a gyümölcse elveszne az emberiség jövője szempontjából, és ezáltal az emberiség
rendkívüli nyomorúságba zuhanna.

Ezzel rámutattunk az emberek új viszonyára Krisztushoz, mint olyan valamire, ami az emberi
lélekben viszonylag rövid idő múlva kicsírázik.

A Hegyi beszéd
Berlin, 1910. február 8.
[Az óhéber nép missziója Jézus testének előkészítése volt. Salamon jelentősége e folyamatban.
Krisztus szerepe az emberi én kifejlődésében. Az ősi időkben álomszerű-eksztatikus szellemi
látással, az énjéből kilépve került az ember kapcsolatba a szellemi világgal; Krisztus földi
megjelenésétől kezdve az embernek az énjével, teljes éntudattal kell és lehet kapcsolatot
találnia a szellemi léttel. A Hegyi beszéd egyes mondásai a boldogokról a Krisztus-impulzus
hatását ábrázolják az ember kilenc tagolású lényére. Az éteri Krisztus érzékelése a 20.
századtól kezdve. Materialista messiáshitek, álmessiások.]

Mai vizsgálódásunk tárgyát az utóbbi alkalommal már megemlítettem. Ma még egyszer utalnom
kell arra a jelentős dokumentumra, amely a Hegyi beszéd mondatait tartalmazza, hogy azután
innen egy pillantást vessünk jelenünkre és az emberiség legközelebbi jövőjére.

A Máté-evangélium Hegyi beszéde csak úgy érthető meg, ha egész szellemében ragadjuk meg
és az egész emberiség fejlődésének szelleméből fogjuk fel. Ha újból röviden áttekintjük, amit
már az előző alkalommal lelkünk elé állítottunk, hogy az ember ősi homályos szellemi látása
fokozatosan visszaszorult, hogy az emberi képességeknek, az emberi megismerésnek
mindinkább a fizikai síkra kellett korlátozódnia, és hogy ennek következtében az ember
kapcsolatát a szellemi világgal a fizikai sík valamilyen eseményével meg kellett alapozni. Ha
mindezt áttekintjük, akkor megértjük azt is, hogy annak az isteni-szellemi lénynek, akit mint
magasrendű naplényt, mint Krisztust írtunk le, egy olyan korban, amikor szemléletükben az
emberek már leszűkültek a fizikai világra, éppenhogy fizikai testben kellett megjelennie. Ez abból
az okból történt, hogy az emberek mintegy elbeszélhessék ezen isteni-szellemi lény életének
lényegét olyan kifejezések és szavak segítségével, amelyek a fizikai síkra vonatkoznak. Mert
nem csupán arról van szó, hogy az egész emberiséghez viszonyítva azok a kevesek, akik
Krisztus Jézust testileg szemlélhették és figyelhették meg, e tapasztalatukhoz a fizikai síkon
jutottak, hanem arról is, hogy amit így Krisztus Jézusról elbeszélhettek, azok olyanfajta leírások,
amelyek teljességgel visszaadják a fizikai síkon megtörtént eseményeket.

Mindarról ugyanis, amit korábban más isteni-szellemi lényekről kellett elmesélnünk, nem
mondhatjuk, hogy az elbeszélés, amely a fizikai sík szavaival történt, teljesen lefedte a
valóságos eseményeket. Amit a magasabb isteni lényekre vonatkozóan előadtunk, azt úgy kell
tekinteni, hogy a szavak csak utalások voltak, de ami történt, csak úgy érthető meg, ha valaki a
szavakat alkalmazni tudja a magasabb sík folyamataira is. Krisztus Jézus életét azonban,
ahogyan lejátszódott, mindenki megértheti, amennyiben az elbeszélteket képes a fizikai sík
folyamataiban megragadni. Ebben a tekintetben azt mondhatjuk: a Krisztus-lény teljesen
leereszkedett egy fizikai megtestesülésbe, leereszkedett egészen a fizikai testben való élet
szintjéig. Ennek be kellett következnie, mert az emberi képességek akkorra már olyan jellegűvé
váltak, amilyenné, és mert abban a korban az emberi énnek mint olyannak tudatosítania kellett a
saját lényét, hogy az emberiség fejlődése a megfelelő módon tovább haladhasson.

Láttuk már, hogy a palesztinai események legjelentősebb közvetítője a régebbi individualitások

sorában Zarathustra, vagy Zoroaszter volt. Hogy azonban ő az lehetett, aminek abban az időben
lennie kellett, ahhoz egy olyan testnek kellett létrejönnie, amely mint valami kivonat mindent
magában foglalt, amit egy nép magában hordozott, egy olyan nép, amelynek az emberiség
számára olyanfajta képességeket kellett adnia, amelyeket a fizikai öröklődésen keresztül kell
közvetíteni. Azt tekintettük az óhéber nép legfőbb vonásának Ábrahámtól Jézusig, hogy
nemzedékről nemzedékre bizonyos képességek fejlődtek ki benne, amelyek apáról fiúra, fiúról
unokára, és így tovább, fokról fokra öröklődtek, míg azután a maguk legmagasabb és
legalkalmasabb kifejlettségükben megjelentek abban a testben, amely Ábrahámtól Salamonon át
Jézusra öröklődött, aki Zarathusztra hordozója volt. Még sok minden tartozik ahhoz, hogy
vizsgálódásaink során, amelyeket az elkövetkezőkben továbbszövünk, abban a helyzetben
legyünk, hogy az óhéber nép egész misszióját minden részletében értsük. Mert ehhez
hozzátartozik, hogy fokozatosan valóban belássuk: nemzedékről nemzedékre egyre
tökéletesedniük kellett azoknak a tulajdonságoknak, amelyekre Jézus testének szüksége volt.
Ezt a testet világtörténelmi elhivatottságára olyannyira képessé kellett tenni, amennyire csak
lehetséges. Ez csak úgy válhatott ilyenné, ha mindaz, ami a salamoni Jézus testéhez tartozott,
eme képességek tekintetében a lehető legtökéletesebbé fejlődik.

Tudjuk, hogy az ősrégi idők óta minden emberi testben tevékenyen működött az emberi
természet négy része, a fizikai test, az étertest, az asztráltest és az én; illetve hogy a jövőben
tevékennyé válik bennünk a szellemén, az életszellem és a szellemember. De ezt nem szabad
úgy elképzelnünk, mintha itt hirtelen mintegy megszűnne valamelyik tevékenység, például az
asztráltest tevékenysége, és hogy a későbbi ne lenne előkészítve a korábbiban. Bizonyos
vonatkozásban minden későbbinek a korábbiban már valamennyire elő kell készülnie. Bár az
ember saját erőből ma még nem dolgozhat úgy magán, hogy például az életszellem is
különösebben kifejezésre jutna benne; de más, isteni-szellemi lények már dolgoznak az
emberben egy olyan jellegű tevékenységgel, amit az életszellem tevékenységének
nevezhetnénk. Ez érvényes a szellemember vonatkozásában is. A názáreti Jézus teste, vagy
inkább emberi organizációja mind a hét részének tehát ama tulajdonságok tekintetében, amelyek
itt számításba jönnek, tökéletessé kellett válnia. De ez egy egészen különleges előkészítést is
igényelt. Ez az előkészület csak sejtetni engedi, hogy tulajdonképpen milyen titkokat rejt
magában az emberiség és a Föld fejlődése.

A názáreti Jézus testének ama tökéletessége érdekében a csírát gondosan elő kellett készíteni.
Láttuk, hogy az Ábrahámtól Salamonig, vagy Dávidig tartó időben az első periódus éppen úgy
munkálkodott a nemzedékeken, mint ahogy egyébként az egyes embernél a születéstől a
fogváltásig tartó időszakban a fizikaiság kerül kidolgozásra. A fejlődés mögött tevékenykedő erők
úgy vitték végbe e munkát, hogy egy bizonyos időben ténylegesen megjelent Jézus egy elődje,
aki már magában foglalta a hajlamot a lehető legtökéletesebb képességekre, amelyek azután
megjelentek abban a jézusi testben, amely Zarathusztra hordozója lett. Jézus egy elődjében
tehát úgyszólván fennállt az az adottság az emberi természet mind a hét részének helyes
kifejlesztésére. Más szavakkal: ha a názáreti Jézus elődjeinek során végigtekintünk, akkor
találunk egy olyan elődöt, aki már magában foglalta a hetes tagoltságú emberi természet
csíráját, még ha nem is olyan tökéletességben kialakulva, mint amilyenné a názáreti Jézus
testében vált, de az erre a tökéletességre való adottság megvolt benne. Ha nem is a külső
hagyományban kifejezve, de ismerték ezt a tényt az óhéber titkos tanok is. Tudták, hogy élt
egyszer egy ember, akiről elmondható, hogy teljesen kiemelkedő módon működött benne a hét
emberi rész. Ennélfogva az óhéber titkos tanok beavatottjai is ténylegesen utaltak a názáreti
Jézus ezen elődjére, akivel kapcsolatban tudták: ebben az elődben a hét emberi részt teljesen
különleges módon kell tekintenünk.
Így ennél az elődnél az ént „Itiel”-nek nevezték – az „Itiel” körülbelül annyit jelent, hogy
„erőbirtokos” -, hogy ezzel utaljanak arra, hogy ebben az elődben az énnek azzal az erővel,
azzal a merészséggel kellett rendelkeznie, amely, ha öröklődik a nemzedékeken át, a megfelelő
én-hordozóvá válhat ama magasrendű lény számára, akinek azután újra meg kellett jelennie a
názáreti Jézusban. – Azután annak az elődnek az asztráltestét „Lamuel”-nek nevezték. Ezzel
nagyjából egy olyan asztráltestet jelöltek, amely olyanná fejlődött, hogy a törvényt, a
törvényszerűséget nem csupán magán kívül létezőnek érezte, hanem mint, amit saját magában
hordoz.

Az előd étertestét „Ben Jake”-nak nevezték. Ez annyit jelent: olyan étertest, amely lehetőség
szerint magában át lett dolgozva, és valamilyen tökéletességben bizonyos vonásokat vehetett fel
magába. Ennek az elődnek a fizikai testét pedig „Agur”-nak nevezték, mert ennek az elődnek a
fizikai tevékenysége, a képessége a fizikai síkon abban állt, hogy összegyűjtötte mindazt, ami az
ősi hagyományokban létezett. Az „Agur” annyit jelent: „gyűjtő”. Ahogy majd azáltal, ami Jézus
testében végbemegy, a világ minden ősi tana összetalálkozik, úgy ennél az elődnél ez mint
képesség már kifejlődött az ősi dokumentumok összegyűjtése által.

Ahogyan az atma, vagy szellemember dolgozott ebben az elődben, azt „Jedidjah”-nak nevezték,
amely szó körülbelül azt jelenti, hogy Isten kedveltje, mert az isteni-szellemi lények szeretete
úgyszólván különös gondossággal dolgozott benne a szellememberre való e képességen. És
ami mint buddhi, vagy életszellem hatott bele ebbe az elődbe, arról azt mondták: ebben az
elődben egy olyan életszellem működik, hogy az egész nép tanítójaként léphessen fel, és így
kiáraszthassa az egész népre mindazt, amit ez az életszellem tartalmaz. Ezt úgy hívták, hogy
„Kohelet”. Végül ennek az elődnek a manaszát, vagy szelleménjét úgy nevezték, hogy
„Salamon”, ami annyit jelent, hogy „belső egyensúly”, mert azt mondták, hogy egy ilyen
szelleménnek magában kell foglalnia a képességet arra, hogy belsőleg lezárt legyen, önmagán
belül egyensúlyban legyen.

Így ebben az elődben, akit rendszerint a „Schelomo”, „Schlomo”, vagy „Salamo” néven
említettek, megvolt a három fő elnevezés: Jedidjah, Kohelet, Salamo; és a négy mellék
elnevezés: Agur, Ben Jake, Lamuel és Itiel. Az utóbbi nevek a négy burkot jelentik, míg a három
első név az isteni bensőt jelöli. Az óhéber titkos tanokban hét neve volt ennek a személyiségnek.

És ha később az emberek, maguknak a zsidóknak bizonyos szektái nem voltak mindenben

elégedettek Salamonnal – joggal vagy jogtalanul, azt itt ne vizsgáljuk -, az azzal magyarázható,
hogy Salamonban magasrendű, egészen nagy és jelentős képességek voltak, amelyeket azután
az adott cél érdekében tovább kellett adnia. De az egyes embernek a fejlődés bizonyos fokán a
külső életében nem mindig kell kifejeznie azt, amit képességként át kell örökítenie az utódokra;
és talán éppen amiatt, mert magasrendű erők vannak benne, inkább ki van szolgáltatva annak a
lehetőségnek, hogy hibázik ezen erők irányában, mint az az ember, akiben nincsenek efféle
erők. Amit Salamonnál morális hibaként említhetnénk, az nem áll ellentmondásban azzal, amit
az óhéber titkos tanok Salamonban láttak, hanem ellenkezőleg: éppen e képességéhez
viszonyítva merülhet csak fel a Salamonban jelentkező hiányosság kérdése.

Az óhéber titkos tanok így rápillantottak Jézus egy elődjére, akinek jelentőségével teljesen
tisztában voltak az óhéber nép egész küldetését illetően. Ami ebben a személyiségben
adottságként jelen volt, meggyökerezett azután lefelé, és megjelent a világban akkor, amikor
szükség lett rá a világtörténelmi folyamatban. Ez olyasmi, ami megfejtetheti velünk, hogy miféle
törvényszerű titkok rejtőznek az emberiség fejlődése mögött.

Ha így az óhéber nép missziója főképpen abban állt, hogy mintegy beleoltódjon a vérbe, a fizikai
öröklődésbe mindaz, aminek a szellemi világból le kellett áradnia az emberiség képességeibe e
népen keresztül, úgy éppen Keresztelő János és a názáreti Jézus fellépésének idején az
emberiség már odáig jutott, hogy ezen tökéletesített tulajdonságokon keresztül felvegye magába
azt az impulzust, hogy ismét megkezdje felemelkedését a szellemi világba, vagy más szavakkal
mondva: hogy magába fogadja a Krisztus-impulzust. Ezért utaltunk arra, hogy az előkészítés
folytán mennyi minden volt szükséges az emberiség fizikai fejlődésén belül egy olyan burok
megalkotásához, amely a Krisztus-lényt magába zárhatta.

Ezzel talán érezzük és érzékeljük az emberiség missziójában a haladás radikalizmusát is a zsidó

népnek egészen a fizikaiságba belevitt isteni küldetése által, átéljük, ahogy az isteni a
legmélyebben belekerül a fizikai anyagba, azért, hogy e fordulópont alapján az emberiség annál
inkább ismét felemelkedhessen a kifinomult fizikaiságon keresztül a szellemibe. Mert éppen ettől
az időtől kellett megindulnia a felemelkedésnek a szellemibe. E felemelkedéshez azonban
szükséges volt egy olyan impulzust adni az emberiségnek, amely mindent, amit az
emberiségnek akarnia és elvárnia kell a világfejlődéstől, valóban az embernek abba a
legmélyebb középpontjába juttat el, amit énnek nevezünk. Az ember legmélyebb bensejébe
kellett ennek az impulzusnak Krisztus által behatolnia. Krisztus testéből egy olyan impulzus
beszélt, amely az emberi természet legmélyebben levő lényéhez fordult. Ezen impulzus hatására
mármost minek kellett megváltoznia?

Ami ezen impulzus előtt jött, az olyan volt, hogy mindazt, ami az embereket ténylegesen
boldoggá, vagy istennel telítetté tette, bizonyos módon kívülről kapták és kívülről várták. Ha a
világtörténelmet nem pusztán a külső dokumentumok alapján tekintjük, hanem aszerint, amit a
szellemi írások nyújthatnak, akkor így kell szólnunk.

Visszapillantunk az ősi időkbe, amikor az ember a szellemi lények birodalmába azáltal

emelkedett fel, hogy felébredt benne – többé vagy kevésbé normális módon – a szellemi látás
képessége. De ez a szellemi látó képesség álomszerűen működött, miközben az emberben az
isteni-szellemi erők hatottak, és ilyenkor az énje el volt nyomva benne. Ekkor az ember többé-
kevésbé az énjén kívül létezett. De ahogy az ember ezt az ént normális állapotában még nem is
tudatosította annyira, mint a későbbi időkben, létezett egy olyan korszak is, amikor az ember
még teljesen kívül volt önmagán, teljesen kívül volt az énjén, miközben a szellem működött
benne és felvitte a szellemi világba. Ilyenkor egészen átadta magát vagy a külső isteni-
szellemiségnek, vagy a lelkében levő isteni-szelleminek. De az eksztázisnak, a szellemmel
telítettségnek ama pillanataiban nem volt képes tudatosítani önmagát. Ezért éppen annak kellett
eljönnie, hogy a szellemihez az ember a saját énjéből fakadóan tudjon kapcsolatot találni, és
ebből kiindulva pedig saját lényének legmélyebb magvát már átitassa az a tudat: én
hozzátartozom egy isteni-szellemi birodalomhoz.

Ez csakis azáltal történhetett meg, hogy Krisztus itt élt a Földön, lényét beleáramoltatta a földi
létbe, és hogy az emberi én áthathatta magát Krisztussal mint példaképpel. Így az ember már azt
mondhatta: most az énemmel vagyok a szellemi birodalomban, a mennyek országában,
amiképpen az emberek korábban a mennyek országában még énjükön kívül voltak. „Közel került
(eljött) a mennyek országa!”, ez volt az új tan. Ehhez meg kellett változnia az ember lelki
állapotának, a gondolkodásának, hogy ne higgye többé azt, hogy az ember csak az énen kívül,
vagyis csak az eksztázis állapotában vihető fel a szellemi világba, hanem hogy teljes éntudatával
is megteremtheti a kapcsolatot a mennyek országával.

Hogy ennek meg kellett történnie, azt még abból is láthatjuk, hogy az évezredek folyamán az ősi
tisztánlátás egyre torzabb lett. Az ősi időkben az ember eksztatikus állapotban felemelkedett a jó
isteni-szellemi hatalmakhoz, belépett isteni-szellemi hazájába. A kereszténység
megalapításának idején még megmaradt valami az eksztatikus állapotokból, de ilyenkor, amikor
az ember önmagán kívül került, az többé már nem a jó szellemi hatalmakhoz, hanem a rossz, a
gonosz szellemi hatalmakhoz vezette el. Ez általában a nagy különbség e két fejlődésszint
között. Amikor az ember az ősrégi időkben az én elnyomásával – amit ma médiumos állapotnak
nevezhetnénk – álomszerűen felemelkedett a szellemi világba, akkor a jó szellemi lényekkel
került közösségbe. Ez azonban megváltozott abban a korban, amikor az embernek már az én
révén kellett kapcsolatot találnia a mennyek országával. Ha most valaki eksztatikus állapotot
keresett és fejlesztett ki magában, az a „megszállottsággal” volt egyenértékű, amely az embert a
gonosz, a számára ellenséges szellemi hatalmakhoz taszította. Így Krisztus Jézus fellépésének
idején éppenhogy azt kellett hirdetni jótékony tanként: nem helyes, hogy énetek kizárásával
kíséreltek meg olyan állapotba jutni, amelyben a szellemi világot észlelhetitek; hanem a helyes
most az, hogy lényetek legmélyén keressétek a kapcsolatot az isteni-szellemi birodalmakkal!

Lényegében ezt a tant foglalja magába a Máté-evangélium Hegyi beszéde. Ezt úgy írhatnánk
körül, hogy a régi korszakokban egy álomszerű szellemi látás létezett, és ekkor az ember
eksztázis révén került fel a szellemi világba. Akkoriban gazdag volt a szellemi élete, nem
szűkölködött a szellemben, mint ami bekövetkezett arra az időre, amikor a kereszténységet
megalapították. Ha az ember a régebbi korokban át volt hatva a szellemmel, azzal, amit a
görögök „pneumának” neveztek, akkor felragadtatott az isteni-szellemi világba. Most viszont nem
mondhatta Krisztus: istennel telítettek azok, akik ilyen eksztatikus állapotok révén lesznek
gazdagok a szellemben! – Mert az ilyeneket éppenhogy meg kellett gyógyítani, mint
megszállottakat. Ezért beszéltek korábban a megszállottak gyógyításáról. Most azt kellett hírül
adni: eljött az idő, amikor istennel telítettek azok lesznek, akik mára szűkölködőkké váltak a
szellemben, vagyis az olyanok, akik már nem tudnak felemelkedni az eksztatikus, az álomszerű
szellemi látó állapotokig; de az ilyenek most arra szólíttatnak fel, hogy a mennyek országát saját
magukban keressék, az énjükből fakadóan.

Amikor az ember korábban elmerült a földi fájdalomban, a földi szenvedésben, akkor – minthogy
a lényében létezett egy olyan állapot, amellyel el lehetett őt ragadni az isteni-szellemi világba –
csak fel kellett idéznie magában ezt a fajta állapotot. Nem kellett elviselnie a szenvedést, hanem
ha fájdalom érte, előidézhette azt az állapotot, amelyben szellemmel, avagy istennel telített lett,
és egy bizonyos állapotban, az énjétől való megszabadultságban, gyógyulást találhatott a földi
szenvedésekre és fájdalmakra. De Krisztus Jézus óta ennek az ideje is lejárt. Mostantól istennel
telítettek csak azok lehetnek, akik már nem képesek arra, hogy a szenvedésben a segítséget
kívülről tapasztalják meg, hanem saját énjük megerősítése által a bensőjükben keresik az erőt,
vagyis akik a Paraklétoszt (a Vigasztalót) a bensőjükben találják meg. Istennel telítettek azok,
akik a szenvedést nem űzik el maguktól az Istenhez való eksztatikus felemelkedés által, hanem
akik magukra veszik a szenvedést, és kibontakoztatják az én erejét. Ezáltal saját magukban
találják meg a Vígasztalót, azt, amit később „Szent Szellemnek” neveztek, amely éppen az énen
keresztül nyilvánul meg.

Még Buddha sem hirdette a szenvedés hordozását, hanem a szenvedéstől való megszabadulást
vallotta, minden földi vágyakozás levetésével együtt. Hat évszázaddal Krisztus Jézus előtt
Buddha egyenesen a létezés utáni szomj gyötrelmes következményének nevezi a földi
szenvedést. Hatszáz évvel később a Hegyi beszéd második mondásában Krisztus kijelenti, hogy
a szenvedéstől nem kell ilyen módon megszabadulni, hanem a szenvedést hordozni kell,
elviselni, mert az egyfajta erőpróba, amivel az én kifejleszti azt az erőt, amely már benne
magában található: a belső segítséget, a pártfogót, a Vigasztalót. A Hegyi beszéd második
mondása szó szerint utal a „Paraklétoszra”, a Vigasztalóra. Csak a dolgokat helyes módon kell
olvasni. Korunkban éppen az a feladat, hogy abból, amit számunkra a szellemtudomány nyújt, a
jelentőségteljes és nem kevésbé szellemtudományos írásokat megtanuljuk olvasni.

A harmadik a következő. Amikor a régi időkben az ember át tudta hatni magát azzal, ami az
eksztázisból fakadt, amit a görögök „pneumának”, szellemnek neveztek, olyankor őt ösztönösen
vezették az útján. Minden impulzus, cselekvés, szenvedély, hajlam és vágy, röviden mindaz, ami
az ember asztráltestében van, ösztönösen működött. Ez elvezette az embert a Jóhoz, ha képes
volt felemelni magát a jó szellemi lényekhez. De ekkor még nem is kellett a belső erőt, a
szenvedélyeket, hajlamokat stb. az énből kiindulva megfékeznie, megtisztítania és egyensúlyba
hoznia. Most azonban eljött az idő – és ezt ismét Krisztusnak kellett hírül adnia -, amikor az
emberek, ha megzabolázzák, megtisztítják, higgadttá teszik asztráltestük szenvedélyeit,
ösztöneit, vágyait: önmaguk által érik el azt, ami a jelenlegi emberiség célja, és amit azzal
érzékeltethetünk, hogy utalunk a fejlődés nagy folyamataira.

A fejlődés e folyamatát gyakran a következőképpen ábrázoltuk. Az ember a régi Szaturnuszon

kezdte a létezését, folytatta a Nap- és Hold-létezésen át, majd a Földön megkapta az énjét. De
csak akkor érheti el ténylegesen földi küldetése célját, ha egyrészt tudatosítja magában az énjét,
másrészt ha megfékezi, kiegyensúlyozza magában azt, ami még a Hold-korszakban került bele
az asztráltestébe. A Krisztus-impulzus révén azok lehetnek istennel telítettek, akik a hajlamaikat,
a vágyaikat megzabolázzák, kiegyensúlyozottá teszik az asztráltestben. Így önmaguknak
köszönhetően eltalálnak a Földhöz. – A Hegyi beszéd harmadik mondata azt mondja – amit
tulajdonképpen mindig helytelen szóval szelideknek fordítanak, – hogy akik hajlamaikat,
vágyaikat és szenvedélyeiket higgadttá, kiegyensúlyozottá teszik, azoknak sorsa az lesz, hogy
megkapják, vagy úgy is mondhatjuk, örökölni fogják a Földet.

Így a Hegyi beszéd három első mondata a maga teljes világtörténelmi jelentőségében áll
előttünk. Ami a fizikaiságban még lehetséges volt a fizikai test sajátos kidolgozása által az
emberiség ősi korszakaiban, hogy tudniillik az emberek tisztánlátó-álomszerű állapotban még
érzékelték a szellemit, az kifejeződött a Hegyi beszéd első mondatában a fizikai testet illetően,
amely azonban mostanra elszegényedett a szellemmel való telítettség tekintetében. Az étertest
vonatkozásában, amellyel a szenvedés tudatossá válik – még ha ez először az asztráltestben is
tudatosodik -, arra utal, hogy az embereknek saját magukban kell kifejleszteniük az erőt, hogy
támaszt találjanak magukban a fájdalom elviselésére, amit erőpróbaként hordoznak. Aztán az
asztráltesttel kapcsolatban azt említettük, hogy ösztönei, szenvedélyei stb. megfékezésével és
megtisztításával saját bensejében találja meg az ember azt a szilárd erőt, amelynek segítségével
valódi énné válhat, és saját sorsaként vehet részt a Föld küldetésében.

Ha most már magát az ént tekintjük, tudjuk azt, hogy ez az én munkálkodik az úgynevezett érző
lélekben, értelmi lélekben és tudati lélekben. Hogy az én tevékeny az érző lélekben, azt jelenti,
hogy az érző lelket átszellemiesíti. Ezáltal az ember számára fontos dologgá válik a külső
világban az, aminek éppen a kereszténység által kellett elterjednie: az igazságosságot kiárasztó
testvéri szeretet. Amit egyébként az érző lélek csak a fizikaiságban érez, a szomjúságot és
éhséget, azt a kereszténység által meg kell tanulnia a szellemire vonatkoztatva éreznie: éhséget
és szomjúságot a leghatalmasabb igazságosság iránt. Akik az ember középpontját az énben
találják meg, azoknak azáltal, hogy önmagukon dolgoznak, az érző lelkükben ki fog elégülni a
vágyuk a mindenben érvényesülő földi igazságosság iránt. Istennel telítettek azok lesznek, akik a
Krisztus-impulzus hatására megtanulják szomjazni és éhezni az igazságosságot, úgy, ahogyan a
fizikai táplálékra szomjaznak és éheznek, mert a bensőjükben található szilárd erő segítségével
saját magukban telítődnek e tulajdonsággal, amennyiben ezen az igazságosságon dolgoznak a
világban.

Nézzük most az értelmi lelket! Többször hangsúlyoztuk: amíg az érző lélekben még csak
bizonytalanul tartózkodik az én, addig az értelmi lélekben ragyog fel először a tulajdonképpeni
emberi én, hogy azután teljesen tudatossá legyen a tudati lélekben, és csak ott váljon tiszta
énné. Itt tehát valami egészen különleges figyelhető meg. Az emberi én, az, amiben mi emberek
megegyezünk, amit mindenki magában hordoz, felfénylik az értelmi lélekben. Bárhol is
találkozunk egy emberrel a világban, ő azáltal ember és hozzánk hasonló, hogy az értelmi
lelkében egy én ragyog. Embertársainkkal azáltal alakítunk ki helyes kapcsolatot, hogy éppen az
értelmi lélekben valami felragyog, ami arra sarkall bennünket, hogy azt, amit megkapunk,
kivigyük a külvilágba. Kifejlesztünk valamit az értelmi lélekben, amit úgy árasztunk ki a
környezetbe, hogy az ismét visszaáramoljon hozzánk. Ezért a Hegyi beszédben egyetlen
alkalommal előfordul az, hogy a mondat alanya az állítmánnyal megegyezik: istennel telítettek,
vagy boldogok azok, akik kibontakoztatják magukban a szeretetet; mert a szeretet kiárasztása
által szeretetet kapnak vissza. – Egy ilyen szellemi dokumentum végtelen mélységeit látjuk meg
abban, hogy mondatkapcsolatában is ilyen részletekig megérthető, feltéve, ha az évek során
fokozatosan elsajátítjuk azt, amit a szellemtudomány adhat az ember és a világ megismerése
érdekében. A Hegyi beszéd ötödik mondatát egyáltalán nem érthetjük meg a többihez való
különbségében, melyeknek mind más az állítmánya, mint az alanya, ha nem tudunk e
mondatnak az értelmi vagy kedélylélekre való utalásáról.

Most nézzük az én munkáját a tudati lélekben. Úgyszólván csak itt lesz tiszta az én, és tudja
önmagát teljesen tudatossá tenni. A Hegyi beszéd nagyon szépen fejezi ki magát, amikor azt
mondja: Csak az énben válik lehetővé az, hogy az isteni szubsztancia megjelenjen az ember
számára. Istennel telítettek azok, akik tiszták a vérükben, vagy szívükben – ez az én
kifejeződése -, vagyis akik semmi mást nem engednek magukba, csak a tiszta énszerűséget,
mert abban meg fogják ismerni Istent, mintegy látni fogják abban Istent!

Ezután érkezünk el a Hegyi beszédben oda, ami már a szelleménre, az életszellemre és a

szellememberre vonatkozik. Itt az ember már nem tevékenykedhet pusztán önmaga által, hanem
mostani fejlődésfokán az isteni-szellemi világhoz kell fordulnia, amely éppen Krisztusnak
köszönhetően összekapcsolódott a Földdel. Most kell az embernek énjével feltekintenie a
megújult isteni-szellemi világra. Ahogyan korábban az énen keresztül bekerült az emberiségbe –
és még ma is benne van – a viszály és a diszharmónia, úgy a Krisztus-impulzus által szét kell
áradnia a Földön a békének. És akik felveszik magukba a Krisztus-impulzust, békességre
törekvők lesznek az emberi természetnek abban a részében, amely szelleménként csak
fokozatosan fog kifejlődni bennünk a jövőben. Ezáltal pedig új értelemben „Isten fiai” lesznek,
mivel lehozzák a szellemet a szellemi birodalomból. Istennel telítettek azok, akik békét és
harmóniát hoznak a világba; ezáltal Isten fiai ők! – Mert így kell azokat nevezni, akiket belsőleg
valóban betölt a szellemén, amelynek békét és harmóniát kell szétárasztania a Földön.

De világosan kell látnunk azt is, hogy mindabból, ami a Földön kifejlődik, a korábbi időkből
megmarad valami maradvány a későbbi időkben is. Ez a maradvány bizonyos értelemben
ellenséges azokkal szemben, akik csíraként mindig előlegezik a későbbi korokat. Így ami a
Krisztus-impulzust hordozza, az ugyan már bele van helyezve az emberiség fejlődésébe, de nem
egy csapásra valósul meg, hanem úgy, hogy közben annak maradványa is még fennáll, amit az
emberiség korábbi fejlődése hozott. Ezért szükséges, hogy akik ezt a Krisztus-impulzust először
megértik, szilárdan helyt is álljanak annak talaján, bensőleg egészen járja át őket ez az erő. Ha
pedig belülről áthatja őket az az erő, amely a Krisztus által hozott magból kel ki, és ha szilárdan
kitartanak annak talaján, akkor éppen a magukban kifejlesztett állhatatosság ereje
következtében egy újabb értelemben válnak istennel telítettekké. Istennel telítettek azok, akik a
Krisztus vezetése alatt álló új világrend képviseletében üldöztetést szenvednek azoktól, akik még
a régi világrendhez vonzódnak! – A Hegyi beszéd utolsó mondata közvetlenül utal magára a
Krisztus-impulzusra, amikor az apostoloknak azt mondja: Istennel telítettek vagytok, ti, akik
legfőként ki vagytok jelölve arra, hogy Krisztus nevét képviseljétek a világban.

Látható, hogy a Hegyi beszédben a nagy kozmológiai – és emberiség – tanokból közvetlenül a

kereszténység alapjai fogalmazódtak meg, és hogy mindenhol történik utalás a bensőnek arra az
erejére, amelynek magában az énben kell megtalálnia a középpontját.

Ezt kell teljesen megértenünk. Arra kell ráébrednünk, hogy nem azok az igazi értelemben
keresztények, akik azt hiszik, hogy a kereszténységet valamilyen dogmatikus részletkérdésben
kell keresniük, hanem éppen azok igazi értelemben keresztények, akik megértik a következő
alapelv jelentését: Változtassátok meg lelki állapototokat,vagy gondolkodásotokat, mert a
mennyek országa egészen az énig ereszkedett le! – Azokat mondhatjuk igazi értelemben
kereszténynek, krisztusinak, akik ebben látják a lényeget, és akik még azt is belátják, hogy ami
igazi értelemben krisztusi, azt másképp kellett mondani időszámításunk kezdetén, és másképp
kell mondanunk ma!

Sajnálatos félreértése a kereszténységnek, ha valaki azt hiszi, hogy amit a két évezreddel
ezelőtti kor szavaival jelöltek mint keresztény dolgot, az azóta semmit sem fejlődött tovább. A
kereszténységet halott kultúráramlatnak kellene tekintenünk, ha ma is ugyanúgy kellene
beszélnünk, mint kétezer évvel ezelőtt. A kereszténység élő valami! Fejlődik és mindig tovább
fog fejlődni. És ahogy igaz az, hogy a kereszténységnek abban a korban kellett kezdődnie,
amelyben az emberek teljesen belenyomódtak a fizikaiságba, és egy isteni lény emberré vált egy
emberi testben, éppúgy igaz az is, hogy a mi korunkban az embereknek meg kell tanulniuk
felemelniük magukat oda, hogy a kereszténységet és magát a Krisztus-lényt már egy magasabb
szellemi nézőpontból értsék meg. Mit jelent ez?

Amennyire igaz, hogy a régi álomszerű tisztánlátó erők elvesztek, és Krisztus idején többé már
nem jelenthettek istennel telítettséget ezek az erők, amelyek az ősi értelemben voltak
szellemmel telítettek, hanem már csak azok jelenthettek, amelyek önmagukban találják meg a
mennyek országát, annyira igaz hogy azután az énnek ezzel a teljes tudatával az emberek ismét
felemelkedjenek a szellemi világba, és új erők és képességek fejlődjenek ki bennük. Ahogy
Keresztelő János idején eljött az az idő, amikor az emberek éppen azokat a képességeket vitték
válságba, amelyek a fizikai síkra vezetnek le, úgy korunkban az egyik legfontosabb időhöz
érkeztünk el. Krisztus előtt 3101-ben kezdődött az, amit sötét korszaknak neveznek, ami Krisztus
megtestesülésének idején jutott tetőpontjára, és a XIX. század végén fejeződött be. A Káli Júga
1899-ben véget ért, és egy olyan korszak felé haladunk, amelyben természetes módon olyan új
erők és képességek fejlődnek ki az emberekben, amelyek már mostani századunk első felében
világosan és észrevehetően jelentkezni fognak. Ezeket az új erőket és képességeket kell
megértenünk. Hogy ismét lehetséges a szellemihez való felemelkedés, azt különösen azoknak
kell belátniuk, akik felfogták a szellemtudomány feladatát. Mert az 1930 után következő fontos
időkben lesznek olyan emberek, akik természetükből fakadóan képesek lesznek magasabb
erőket kifejleszteni magukban, amelyek által majd láthatóvá válik az, amit étertestnek nevezünk.
Éteri tisztánlátó erők fognak kifejlődni az emberek bizonyos hányadánál.

Kétféle dolog lesz akkor lehetséges. Vagy megy tovább korunk materializmusa, és ekkor ha
mutatkoznak is ilyen erők, az emberek nem fogják megérteni, hogy feljuthatnak a szellemi
világba, hanem a szellemi világot félre fogják érteni, ezáltal el fogják fojtani magukban azokat az
erőket. Ha ez történne, akkor ez még nem jogosítana fel senkit sem arra, hogy az 1940-es évek
végén az emberek így szóljanak materialista lelkületük alapján: na látjátok, milyen fantasztikus
próféták voltak a XX. század kezdetén! De semmi sem teljesedett be! – Mert ha az új
képességek mégsem jelennek meg, az nem lesz cáfolata annak, amit most mondunk és kell is
mondanunk, hanem csak annak lesz bizonyítéka, hogy az értetlen emberiség ezeket a
képességeket csírájában elfojtotta, és ezáltal elveszített valamit, amit birtokolnia kellene, ha
fejlődése során nem akar elszáradni és elsorvadni. Ez az antropozófia nagy felelőssége. Az
antropozófia annak a szükségszerűségnek felismeréséből származott, hogy fel kell készülnünk
arra, ami jönni fog, de amit lehet észre nem venni és elnyomni is. Az antropozófiának szellemileg
elő kell készítenie az emberiség kifejlődő erőire irányuló megértést. Ha ezek az erők el lesznek
fojtva, akkor az emberiség még tovább megy befelé a materializmus mocsarába.

A másik lehetőség az, hogy az antropozófiának szerencséje van abban, hogy tanításaival
elterjessze a megértést az ember szellemi világba való felemelkedése iránt, szerencséje van
abban, hogy az embert kiemelje a materialista érzületből. Akkor azonban be kell következnie
valaminek az antropozófiai szellemi mozgalomból fakadóan, ami előkészült a korábbi
évszázadokban, és aminek most, a mi korunkban egy különösen fontos fordulóponthoz kell
elérkeznie.

Az előző évszázadok alkalmasak voltak arra, hogy az emberiség materialista gondolkodását

egyre inkább kifejlesszék. A materialista befolyás alatt ezért hihették az emberek korábban azt,
hogy a Krisztus-impulzus és a Krisztus-lény oly módon fog kapcsolatba lépni a Földdel, hogy
Krisztus még egyszer, vagy talán többször is, fizikai testben, anyagi testben fog megtestesülni.
Ahelyett, hogy bizonyosak lennének abban, hogy képességeikkel az emberek fel fognak nőni
ahhoz, hogy egyre többen, végül mindenki átélje magában a damaszkuszi élményt, azaz, hogy
Krisztust átéljék a Föld-atmoszférában, és ott lássák őt étertestében, ehelyett úgy vélték, hogy
Krisztus ismét meg fog jelenni fizikai testben, – amivel eleget tesz az emberek materialista
érzületének, akik nem akarnak hinni a szellemben, abban, amit Pál látott a damaszkuszi
eseménykor, vagyis hogy Krisztus a Föld-atmoszférában van, ő ott mindenkor jelen van! „Veletek
vagyok minden nap a világ végezetéig!”

Aki a tisztánlátás módszereivel felfejleszti magát a szellemi világba való látásig, az ott olyat talál,
amit a kereszténység előtti időkben nem lehetett látni a szellemi világban: Krisztust az
étertestében. Az emberiség fejlődésében a fontos előrehaladás az, hogy még mielőtt századunk
első fele letelik, sok személynél természetes módon kifejlődnek azok a képességek, amelyekkel
a damaszkuszi élmény személyes tapasztalatukká válik, és Krisztust étertestben fogják látni.
Krisztus többé már nem fog leszállni fizikai testben, hanem az emberek fognak felemelkedni
hozzá, amennyiben megszerzik a szellem iránti érzéküket.

Ez jelenti Krisztus újra-eljövetelét a mi korszakunkban, mert a XX. században az embereknek ki

kell magukat dolgozniuk a Káli Júgából egy tisztánlátó korszak felé, amihez az első csírákat kell
elhelyezni ebben az évszázadban. Képességek jelennek meg, amelyekkel az emberek fel fognak
emelkedni Krisztushoz, aki itt van, és akit láthat az embereknek azon előhada, akik az
antropozófiai híradás által eljutnak oda, amit az elkövetkezendő 2500 év folyamán többé-
kevésbé minden emberi lélek át fog élni.

Ez az a nagy esemény, ami a legközelebbi jövőben az emberiségre vár, hogy ismét istennel
telítettek legyenek azok, akik most teljes éntudattal emelkednek fel Krisztus étertestben való éteri
látásához. Ehhez azonban a materialista gondolkodás gyökeres meghaladása szükséges, és
hogy az emberiségnek érzéke legyen a spirituális tanok, a spirituális élet iránt.

A lefolyt évszázadokban viszonylag ártalmatlan volt, ha a materializmusból fakadóan az

embereket állandóan félre lehetett vezetni Krisztus úgynevezett újra-eljövetele tekintetében. Már
azokban az időkben is, amikor még csekélyebb mértékben létezett az az átmeneti kor, amelyben
előkészült a materialista gondolkodás – ami mára tetőpontjára jutott -, például egész
Franciaországban kihirdették: az 1137-es évben meg fog jelenni egy Messiás. Akkoriban
ilyenként valaki fel is lépett, de az embereket félrevezette, mert a materialista érzület alapján
tartotta fenn a Messiásban való hitet, mivel úgy gondolták, hogy a Messiásnak húsban, fizikai
testben kell megjelennie. 30 évvel korábban Spanyolországban is előállt egy másik messiás, itt is
prófétikusan előrejelezték, hogy a Messiás testben fog megjelenni. Körülbelül ugyanebben az
időben egy további messiás is fellépett Észak-Afrikában. Itt szintén megjövendölték, hogy
Keletről fog jönni és testben jelenik meg. És végig az egész korszakon át, amikor a materialista
érzület előkészült azáltal, hogy a legmagasabb dolgokat anyagiasan ragadták meg, megjelentek
efféle prófétikus jóslatok, amelyek e korok ismerőjének teljesen megszokottak egészen a 17.
századig menően, amikor már széltében-hosszában prédikálták, hogy eljön a Krisztus, a
Messiás. Ez ismét csak hitelt talált az emberek materialistán vallásos érzületében.
Ilyen próféciára támaszkodva ezért tudott megjelenni egy hamis messiás 1667-ben Szmirnában:
Sabbatai Zewi. Szmirnából episztolákat és leveleket írt, amelyek annak ellenére, hogy teljesen
csalóka dolgokat tartalmaztak, mert mindent materialista értelemben vettek, akkoriban éppúgy
megrázták a világot, mint ahogy egykor Pál levelei rázkódtatták meg a világot. A 17. században
Szmirnából elterjedt a hír, hogy ott él egy messiás testben. És „Isten küldöttét”, Sabbatai Zewit
úgy tekintették, hogy azt mondták: a világ egész időszámítása teljesen más alakot fog most
ölteni, Sabbatai Zewi végigvonul híveivel a világon, és mindenkinek hinnie kell benne, aki látni
akarja az igazságot, vagyis aki Krisztust testben akarja látni. Azt prédikálták az embereknek,
hogy Zewi fizikai születésnapját az emberiség és a Föld legnagyobb ünnepnapjaként kell
ünnepelni. Egész sereg ember zarándokolt oda, nemcsak Ázsiából és Afrikából, hanem
Lengyelországból, Oroszországból, Spanyolországból, Franciaországból stb. is. Zarándokok
tömege ment Szmirnába Sabbatai Zewihez, aki a testben megjelenő Krisztusként lépett fel,
mígnem a dolog túl nagy méreteket öltött, és Zewit a szultán elfogatta. Ekkor azt mondták az
emberek: ez csak egy jóslat beteljesedése, mert előre megmondta, hogy kilenc hónapig
fogságban fog ülni. – De a szultán mégis kifogott rajta, mert Sabbatai Zewit kiállította meztelenül
és így szólt hozzá: Próbát akarok tenni veled, hogy vajon valóban messiás vagy-e testben. Most
lövetni fogok rád! – És ekkor végül Sabbatai Zewi beismerte, hogy ő csak egy közönséges rabbi.

Ilyenfajta kísértések korszakunk materialista gondolkodásmódjából származnak. És effélék újra

felütik fejüket, ha az emberek csak a materialista érzületükre hagyatkoznak. De a legközelebbi
évtizedekben mind gyakrabban lesz szó arról, amit említettem, hogy az emberi képességek
Krisztus éteri szemléléséhez fognak felfejlődni, akinek realitásában az emberek azután éppolyan
biztosan hihetnek már, mint ahogy maga Pál hitt benne. Ez az emberiség legközelebbi jövője,
amire ma a szellemtudománynak kell az embereket előkészítenie.

Csakhogy az emberek materialista felfogása miatt az erős kísértések kora is eljön, amikor ismét
hamis messiások fognak megjelenni fizikai testben. Akkor megmutatkozik majd, hogy a
teozófusok vajon helyesen értették-e meg a teozófiát. Akik azt nem helyesen értették, azok a
materialista lelkület alapján olyannyira eltájolják magukat, hogy kísértésekbe fognak esni.
Ahelyett, hogy Krisztusban hinnének, egy testben megjelenő Krisztusban fognak hinni. Akik
azonban megszerzik a valódi szellemi élet iránti érzéket, azok megértik, hogy „Krisztus újra
eljövetele” századunkban, mint a legnagyobb esemény, a következőt jelenti: Krisztus az
emberekhez szellemben, szellemileg jön el, amennyiben az emberek szellemi fejlődésük által
magukat Krisztushoz emelik fel. És ezáltal századunkban a Hegyi beszéd is kiegészül. Minden
úgyszólván újjá fog alakulni. Istennel telítettek, vagy boldogok azok lesznek, akik egykori
inkarnációikban szűkölködvén a szellemben, most odáig jutnak, hogy felemelkednek a mennyek
országának abba a régiójába, ahol Krisztus a szellemi szemük elé lép.

Így a Hegyi beszéd minden egyes mondása ebben az értelemben a maga új alakjában
mutatható be. A kereszténység csak úgy hódíthatja vissza saját dokumentumait, ha élő módon
viszonyulnak hozzá az emberek, ha tudják, hogy a kereszténység nem halott valami, hanem élő
dolog. Abban a korban – és ez a mi korunk -, amelyben a materialista kutatás mintegy elveszi az
embertől az evangéliumot és a Krisztusról szóló hagyományt, a szellemi kutatás az, mint
gyakran hangsúlyoztuk, amely vissza fogja adni az embernek az evangéliumokat.
Ez az egybeesés nem véletlen, hanem szükségszerű. Mivel korunk materialista gondolkodása,
amely mára mindent ural, egyúttal válságba is jutott: mindenhol felléphetnek olyan sajnálatra
méltó emberek, akik valamely félrevezető filozófia alapján ahhoz a különös szemlélethez jutnak
el, hogy létezhetnek okozatok okok nélkül, és hogy semmiféle történelmi Krisztus Jézus nem
létezett. De ez olyasmi, amit az antropozófiának meg kell értenie. Sőt, neki bizonyos részvéttel
kell tudnia rápillantani azokra a szerencsétlenekre, akik filozófiájuk ellenére annyira
belebonyolódtak a materialista gondolkodásba, hogy általában leszoktak arról a képességről,
hogy megsejtsék a szellemet, ezért folyton arcul csapják azt a tételt, amit máskülönben
mindenhol elismernek, hogy nincs okozat ok nélkül. De a kereszténység mint okozat sem
lehetne jelen, ha oka nem lenne!

Az antropozófia lesz az, ami az embereknek a szellemi kutatásból kifolyólag Krisztust abban az
alakjában fogja tanítani, amelyben ő élő és eleven lény. Persze ezt csak úgy teheti meg, ha az
emberek ezek iránt a tanítások iránt megértést tanúsítanak, ami azután odáig terjed, hogy
világosan felismerik: Krisztus valóban vissza fog térni, de egy magasabb realitásban, mint a
fizikai, egy olyan realitásban, amelyet az ember csak akkor érzékelhet, ha szert tett a szellemi
élet iránti érzékre és megértésre.

Írják be a szívükbe, hogy minek kell az antropozófiának lennie: az emberiség egy előttünk álló
nagy korszaka előkészítőjének. Nem számít, hogy a ma és itt megtestesült lelkek még fizikai
testben lesznek-e akkor, amikor Krisztus az említett módon visszatér, vagy pedig ők már
átmentek a halál kapuján, és abba az életbe kerültek, amely a halál és az újabb születés között
zajlik. Mert ami így a XX. században történik, annak nemcsak a fizikai világ számára van
jelentősége, hanem minden világ számára, amelyekkel az ember kapcsolatban áll. És ahogy
azok az emberek, akik 1930 és 1950 között testesülnek meg, átélhetik az éteri Krisztusra való
felpillantást, éppúgy hatalmas fordulat következik be abban a világban is, amelyben az ember a
halál és a születés között él.

Ahogyan Krisztus a Golgotai Misztérium után leszállt az alvilág birodalmaiba, úgy azon
események hatásai, amelyek korunkban történnek a fizikai sík lakói számára, felhatolnak a
szellemi világba is. És azok a személyek, akik nem fogják felkészíteni magukat e nagy
eseményre a szellemtudomány által, azokat abban az időben elkerüli majd ez a hatalmas dolog,
ami a szellemi világra is kihat, ahol az ember ezután él. Ezeknek az embereknek várniuk kell egy
újabb megtestesülésükig, hogy majd a Földön képessé válhassanak az új Krisztus-impulzus
befogadására. Mert a Krisztus-impulzushoz a képességeket – még ha az bennünket mégoly
magasra is vezet el – a fizikai síkon kell megszereznünk! Így nem ok nélkül lett az ember
belevetve a fizikai világba: itt kell nekünk elsajátítanunk mindazt, ami a Krisztus-impulzus
megértéséhez juttat.

Minden élő lélek számára a szellemi kutatás valójában előkészítés a Krisztus-eseményre, amely
a legközelebbi jövőben előttünk áll. Szükség van erre az előkészítésre. Az emberiség
fejlődésfolyamatában erre a Krisztus-eseményre azután további események fognak következni.
Éppen ezért alapvető mulasztásuk lesz azoknak, akik nem akarnak felemelkedni a Krisztus-
eseményhez a mi századunkban, ahol erre alkalmuk adódott.
Csak ha így tekintjük a szellemtudományt és bele is írjuk a lelkünkbe, érezzük meg igazán, hogy
mit jelent minden egyes emberi léleknek, és milyen feladatot hordoz az egész emberiség
számára.

A mikrokozmosz és a
makrokozmosz közötti
megfelelések
Berlin, 1910. március 9.
[Északi és déli beavatások, germán és egyiptomi misztériumok egybeáramlása a keresztény
beavatásban. A Nap és a Föld ellentéte az emberben mint a fej és a végtagok ellentéte. A
nemek elkülönülése a lemúriai korban és új egységük a távoli jövőben. Az ember fizikai lénnyé
válásakor a női és a férfi forma különbözően alakult: a nő szellemibb maradt, a férfi anyagibb
lett. Az üstökösök és a Hold sajátossága. A Halley-üstökös hozza azt az impulzust, amely
mélyebbre visz a materializmusba. Samballa.]

A mai előadással egyfajta összefoglalását fogom adni a különböző téli előadásokon hallottaknak,
amit hozzákapcsolhatunk a Lukács-evangéliumról és a Máté-evangéliumról szóló
vizsgálódásokhoz, melyekről itt is beszámoltam és összekötöttem a János-evangéliumról
nemrégiben Stockholmban tartott előadásaimmal. Ezekből az előadásokból világossá válhatott
önöknek: bennük minden azt célozta, hogy az evangéliumok magyarázatát ne vegyük leszűkített
értelemben, hanem az igazságokból, amelyek egyrészt már önmagukban is igazságok, másrészt
megtalálhatók az evangéliumokban a keresztény írások helyes megértése esetén, a
legkülönbözőbb módon mindig értelmezhetőek és megvilágíthatók az élet egyéb rejtélyei is.

Ha visszamegyünk a kereszténység megalapítása előtti időkbe, a beavatás kétféle módját, két

formáját találjuk. Az északi beavatást, amit a Stockholmban tartott előadásokban közelebbről
jellemeztem, és a déli beavatást, amit főleg azáltal ábrázoltam, hogy kitértem az óegyiptomi
kultúra beavatás-menetére. A régi világ emberei számára kétféle módon adódott lehetőség, hogy
a szellemi világba behatoljanak. Ha a régi Egyiptomban a beavatandó el akarta érni a szellemi
világot, akkor leereszkedett saját lelkének mélységeibe, mindaz mögé hatolt, ami a mindennapi
lelki életben mint gondolkodás, érzés, akarat stb. létezett. Ott megtalálta azt, amiből maga a lélek
származott: a világ isteni-szellemi létét. A léleknek azon régiói alá kellett szállnia, amelyeket az
én beragyog és átjár: ez volt a lényeges az egyiptomi vagy déli beavatásban általában. Ezzel
szemben az ember magából való eksztatikus kilépésére, a világ jelenségeiben való
feloldódására irányultak az északi beavatásban, mindenekelőtt a germán druida- és drotta-
misztériumokban. Arról is volt már szó, hogy amit keresztény beavatásnak nevezünk, abban a
beavatásnak ez a két fajtája összeolvadt, és hogy a keresztény beavatás mintegy a magasabb
egységét jelenti az északi eksztatikus beavatásnak és a déli misztikusan elmerülő beavatásnak.
Ezzel azonban a világtitkok mély alapjára utalunk, amely minden létezést átjár. Lényegében
ennek a hatalmas ténynek a tárgyalása, vagyis az ókor e két beavatási formája egybefolyásának
a keresztény beavatásba, egy még átfogóbb nagy törvénynek a példáját nyújtja, amely áthat
minden emberi létezést és egyúttal a külső világ jelenségeinek létét is átszövi, amennyire azt az
ember képes megismerni.

Mindenütt megtalálható ugyanis az, hogy fennáll egy kettősség, melynek tagjai ellentétként
lépnek fel. Egy kettősség ilyen tagjait mint ellentéteket látjuk egymással szemben állni az északi
és a déli beavatásban. Ez csak példa arra, ahogy az ellentétek – mondhatjuk polaritásoknak is –
a világlétezésben megjelennek előttünk. A másik pedig, ahogy ez a két beavatási forma
egybeárad és mintegy szellemi házasságra lép a keresztény beavatásban, annak példája, hogy
az ellentétek, általában a kettősségek a világban egyesülnek egymással. Minduntalan
megtörténik, hogy az egységek kettősségre válnak, azért, hogy a fejlődést továbbmozdítsák, és
hogy a kettősségek ismét egy egységben egyesülnek. Külsőleges módon utalhatunk először egy
nagy, hatalmas, szinte az emberiség egész fejlődésén végighúzódó tényre, ami bemutatja az
egység széthasadását kettősségre és a kettősség újra egybeáradását az egységbe.

Gyakran rátekintettünk a lemúriai korra, amely többek között a világfejlődés egyik nagy
eseményének is tanúja volt, mert a Hold akkor vált ki Földünkből. De ez a korszak még annak
első kezdeteit is látta, amit az emberiségfejlődés mai értelmében a férfi és a nő különbségének
nevezünk, miközben a lemúriai kort megelőző világkorszakokban a nemek egységét találjuk. Így
egy eredeti egység kettéválik a férfiban és a nőben. De arra is utalhattunk, hogy a jövőben ez a
kettősség ismét egy egységben fog egyesülni, vagyis hogy ebből a kettősségből megint egy
egység jön létre. Külsőleges módon ezzel mutathatunk rá olyan átfogó események sorára,
amelyek a kettő e kapcsolatában rejlenek az egyhez, és az egy kapcsolatában a kettőhöz.

Ami azonban így az emberiség fejlődésében elénk lép, az lényegében véve kifejeződése,
leképezése egy még nagyobb, kozmikus ellentétnek, amely egy egységben gyökerezik, de mint
kettősség jelentkezik a mai világ létében, és a távoli jövőben ismét egy egységben fog feloldódni.
A szellemtudomány által megszerzett minden gondolatot a maga teljes mélységében kell
felfognunk. Nem szabad rászoknunk arra, hogy az antropozófiai gondolatokat ugyanolyan
felületes módon tekintsük, mint a többi gondolatot és fogalmat, amelyek ma a világban
kavarognak, és amelyekhez jelenlegi civilizációnk rohanó életmódján és felszínes, banális
szemléletén keresztül közelítünk. Az antropozófiai gondolatokat a lehető legmélyebben kell
megragadnunk. Ezért azt a gondolatot is, amit gyakran hangsúlyozunk és mintegy benne rejlik
az összes tanításunkban: hogy az ember mint kis világ, mint mikrokozmosz a makrokozmoszból,
a nagy világból született meg, szintén nem szabad pusztán absztrakt gondolatként könnyen
vennünk, mert ebben a gondolatban végtelen sok, száz és százféle tartalom húzódik meg.
Mindenekelőtt tisztában kell lennünk azzal, hogy a világ mélyebb, mint ahogy azt általában
hiszik, és hogy ha egy ellentétet vagy igazságot egy irányban felfogtunk, azzal még semmi
esetre sem fogtuk fel a teljes igazságot arról az összefüggésről vagy ellentétről, hanem
mindenütt türelmesen körül kell tekintenünk, hogy ha valami érvényes az egyik oldalt illetően,
megismerjük még a másik oldalt is.

Az ember az egész kozmoszból született meg, ezért a kozmoszra úgy kell feltekintenie, mint az ő
anyjához-apjához, aminek ő valamiféle leképeződése. Igen, az ember az egész világ képmása,
amely neki ismerős lehet. Nincs semmi az emberlényben, ami bizonyos módon ne valamilyen
viszonyt fejezne ki, ami valamiképpen ne lenne megtalálható a nagy kozmoszban is. Ha a ma
elénk lépő – mégpedig szellemtudományosan tekintve elénk lépő – embert összehasonlítanánk
egy viszonylag nagyon korai idő emberalakjával, akkor ezen a mai emberen egy rendkívüli
jelentőségű ismertetőjegyet találnánk, természetesen egyebek mellett, felvilágosításul az ember
lényéről.

Ez az ismertetőjegy megtaníthat bennünket arra, hogy annál, amit a világról tudunk, nemcsak
arról van szó, hogy az ismeretek igazak legyenek, hanem még valami másról is. Azzal, hogy
valaki bebizonyítja nekünk valamiről, hogy az igaz, még nem tárta fel ennek az igazságnak a
legfontosabb mozzanatát. Sok igazságot tartalmaz például az, amit egy triviális
természettudomány mond az ember és a magasabb rendű emlősállatok összehasonlításakor.
Hogy az embernek ugyanannyi csontja és izma van, és több efféle dolog, ez mind igaz,
vitathatatlan. De ha valamiről bebizonyítjuk, hogy igaz, azzal még nem tettünk meg mindent.
Éppen a szellemtudományos elmélyedés és átszellemülés által kell ráébrednünk arra, hogy az
egyes igazságok esetében annak az érzéknek a megszerzéséről is szó van, hogy valamely
igazság vajon milyen súlyosan esik latba, azaz fontos-e vagy nem fontos, lényeges-e vagy
lényegtelen egy dolog magyarázatában. Ezért ma vannak olyan emberek, akik triviális tudatukból
kiindulva mindig újra bebizonyítják nekünk, hogy igaz az, amit mondanak. Ezt nem is kell
kétségbe vonnunk. De hogy valamit a világ magyarázata szempontjából a maga igazi súlyában
ismerjünk meg: ezen múlik minden.

Van egy bizonyos tény, ami kétségtelenül igaz, mindenki ismeri, mivel naponta számtalanszor
találkozunk vele, és aminek ha az igazi jelentőségét és fontosságát akarjuk megragadni az
ember szempontjából, csak a helyes módon kell átéreznünk. Azt a tényt ugyanis, hogy az ember
egy felegyenesedett, két lábon járó lény, és tekintetével fel tud pillantani a világmindenségre.
Erre csak az ember képes! Mert a majomról azt kell mondanunk, hogy ő ugyan úgy néz ki,
mintha ezen a lehetőségen fáradozott volna, mégis a dolgot végül elpuskázta. Ő nem képes
arra. Az ember az egyetlen lény, aki e cél tekintetében a dolog végére jutott, és pillantását
szabadon felemelheti a világmindenség felé. Ez a tény végtelenül fontosabb, mint minden, amit
egy triviális természettudomány nevében mondhatnak nekünk az ember helyéről az állatokhoz
viszonyítva. Minden egyéb igaz lehet, de ez végtelenül fontosabb. Aki valamit e tényből meg
akar érezni, annak meg kell ismernie az indítékot is, hogy az ember egy ilyen felegyenesedett
lény lett, egy olyan lény, aki bár a Földhöz kötődik, de szemlélete által, sőt már érzéki észlelése
révén is kiemelkedik szellemileg a világmindenségbe.

Ez az indíték abban rejlik, hogy létezik bizonyos ellentét, kettősség, ami a kozmoszban éppúgy
fennáll, mint egy másik kettősség az emberben. Utalhatunk egy kettőségre a mindenségben és
egy kettősségre az emberben, mint két olyan ellentétre, amelyek megfelelnek egymásnak a
mikrokozmoszban és a makrokozmoszban. Az ellentét, ami a makrokozmoszban, a kozmikus
világban van, a Nap és a Föld ellentéte; és ugyanaz az ellentét, ami a Nap és a Föld között
létezik a világmindenségben, megtalálható az emberben is: ez a fej és a kezek és lábak közötti
ellentét, a fej és a végtagok ellentéte. Ezek a dolgok az idők során egyre inkább ismertté válnak,
de nekünk ezzel már most legalább utalásszerűen meg kell ismerkednünk, és rá kell éreznünk
arra, hogy bizonyos vonatkozásban a fej és a végtagok mint kettősség az emberben úgy
viselkednek, ahogyan a Nap és a Föld viszonyul egymáshoz Naprendszerünkben. Földünkben
az idők során kiképződtek bizonyos erők, amelyek jelenleg benne nyugszanak. Ezek olyan
titokzatos erők, amelyek az embert a Földön legrögzítik, megszilárdítják, és kezeink és lábaink
jelenlegi alakját és mozgáslehetőségeit teremtik meg. Viszont azoknak az erőknek, amelyek az
ember pillantását a mindenség felé fordítják, amelyek az embert egy olyan lényből, aki csak a
földet látja, olyanná tették, aki a világ végtelen messzeségeibe pillanthat ki: a Napban van a
székhelyük. És aki ezt képes átérezni, az ugyanazt érzi, amikor a fejnek és a végtagoknak az
embernél megjelenő ellentétét tekinti, mint amikor engedi érzéseire hatni a Nap és a Föld
ellentétét. Ez egy olyan ellentét az emberi létezésben, amely nagy sokára egyszer ismét
egyesülni fog, mint ahogy a kozmoszban is ez lesz. Ahogy egykor a Nap és a Föld egyetlen
létező volt, majd elváltak és kettősséggé különültek, éppúgy ismét egyesülni fognak.
Hasonlóképpen, ami az emberben a fej és a végtagok közötti ellentét, egyszer ismét egységbe
olvad, noha ezt a mai embernek talán nehéz elképzelnie, olyannyira szokatlan fogalom számára.

Utaltunk így az emberben egy ellentétre és említettük a hozzátartozó ellentétet a

világegyetemben. De az emberben vannak még más ellentétek is, amelyek megfelelő ellenképe
megtalálható a mindenségben. A fej és a végtagok közötti ellentét tekintetében a földön,
mondhatni, minden ember egyforma. A férfiak és a nők azonos módon hordozzák ezt a
kettősséget. Ebben nincs különbség férfi és nő között, mert ami egyébként ellentétként még
fellép bennük, például a lelki felépítésükben, azt nem ez az ellentét okozza. Ha csupán ez a fajta
ellentét állna fenn a makrokozmoszban és a mikrokozmoszban, akkor a férfi és a nő teljesen
azonos lenne. De a férfi és a női mivolt egy másikféle ellentét az emberlényben. És
megkérdezhetjük: található-e a világegyetemben is olyan ellentét, ami megfelel az emberlétben a
férfi és a nő ellentétének? Fennáll-e a világmindenségben olyan ellentét, ami a földi létben mint
férfi és nő jelenik meg?

Hogy ehhez az ellentéthez közelebb kerüljünk, egy kevéssé meg kell ismerkednünk most a férfi
és a nő ellentétével okkult értelemben. Nem fogunk abba a hibába esni, amibe materialista
korszakunk szokott, amely arra törekszik, hogy a hímneműség és nőneműség ellentétét,
ahogyan az egyszerűen mint nemi ellentét megjelenik a fizikai világban, az egész
világmindenségre is alkalmazza. Ez nemcsak trivialitás, hanem tudományosságunk egyik
neveletlensége is, amikor azt, ami valamely területen tapasztalható, kiterjesztik minden más
területre is.

Ami Földünkön a férfi és a nő ellentéteként fejeződik ki, annak egy másik ellentét felel meg a
mindenségben, de amit hímneműnek és nőneműnek nem nevezhetnénk. Ez képtelenség lenne.
Mégis ezt az ellentétet egyszer éppen okkult alapja szempontjából szemügyre kell vennünk.
Hangsúlyozom, hogy a férfi és a női mivolt ezen ellentétének a Föld-fejlődésben természetesen
semmi dolga nincs az „emberrel”: az ember ugyanaz a férfiben és a nőben. Ha tehát férfiről és
nőről beszélünk, megállunk a fizikai test és étertest konfigurációjánál, aminek semmi dolga nincs
az ember bensőjével, úgyhogy okkult értelemben nem szabad úgy beszélni, ahogyan ma
materialista korunkban beszélnek. Mert a férfinak és a nőnek van asztrálteste és énje is, míg a
szokásos szemlélet általában semmit sem tud arról, ami az embert emberré teszi, és ezért
csakis férfiről és nőről beszél. Mi tehát most nem beszélünk az emberről mint ilyenről a férfiban
és a nőben, hanem arról, ami az embert férfivá vagy nővé teszi, és ez csak a külső burokra
vonatkozik. Ezt kell jól megértenünk. Ha az emberre alkalmazzuk azt, amit a következőkben
mondok, akkor minden téves lesz. A férfi és a nő ellentéte, e határon belül, a következő.

Az emberiség ősi időiben a külső emberi alak egészen másmilyen volt. A jelenlegi emberalak,
tehát a mostani férfi, illetve női alak egy korábbi egységes alakból fejlődött ki, amely még nem
esett szét a férfi és nő ellentétére. A férfinak és a nőnek tehát egy korábbi egységét és a mai
ellentétét figyelhetjük meg. Azt is tudjuk, hogy ez a korábbi egység finomabb, szellemibb volt. A
sűrű anyagi alakhoz csak az idők során jutott el az ember. Így nem pusztán az alak egységéhez
megyünk vissza, hanem egy olyan egységhez is, amely a mai alakkal ellentétben szellemibb
jellegű volt. Létezett tehát egy ősi ember, amely nem mutatkozott sem férfinak, sem nőnek,
amikor még nem történt meg ennek az ellentétnek a szétválása, hanem egységben volt, és az az
ősi ember finomabb, éteribb, szellemibb volt, mint a későbbi materiális ember, amely a férfi és a
nő ellentétében formálódott ki.

Hogyan jött létre később az eredeti egységből a férfi és a nő? Amikor az egység kettőségbe
lépett, akkor a nő egy olyan fizikai testet alakított ki, amely a korábbi alakból nem ment át
teljesen – ha mondhatjuk így – a normális anyagi alakba. A női test megállt egy szellemibb
fokon, vagyis teljes mértékben nem ereszkedett le az anyagiságba. Anyagivá, sűrűvé lett ugyan,
de ebben az anyagiságban megtartott egy korábbi, szellemibb formát. Egy szellemi fok tehát
anyagivá változott. De a női test mintegy visszatartott magában egy korábbi szellemi alakzatot,
nem ereszkedett bele teljesen az anyagba. Vagy megtette ugyan az anyagiság, de nem a forma
vonatkozásában. A női test részben megőrizte azt a formát, amilyen korábban volt az ember.
Ezért azt mondhatjuk: a nő egy korábbi alakzat, konfiguráció megnyilatkozásaként mutatkozik,
amelynek igazából szelleminek kellene lennie, és úgy, ahogyan ma mutatkozik, voltaképpen
téves, valami maja, valami illúzió. Ha kijelölnénk valamilyen alapvető pontot a fejlődésben, ahol
az anyag kikristályosodik, akkor úgy fogalmazhatnánk: a nő nem nyomult előre, nem hatolt el
eddig a pontig, ő egy korábbi formát kristályosított ki, szilárdított meg. Így aki az élet tényeit
valóban érzékeli, vagy képes imaginatíven megismerni, annak számára az emberi női test
valamelyest csak a fejre és a végtagokra vonatkozóan tekinthető igazi alakzatnak, a neki alapul
szolgáló szellemi kifejezésének; azaz csak a fejben és a végtagokban fejeződik ki valami, ami
materiális megjelenésként hasonlít a mögötte rejlő szellemihez. De ez a mögötte rejlő szellemi
nem hasonlít az egyéb anyagi alakhoz, mert az egy valótlan, pontatlan alak.

Így tehát minden régióba menően érvényes az a tétel, hogy a világ maja. Ezt valóban komolyan
kell vennünk. Kényelmes elgondolni absztrakt módon, hogy a világ maja. Csak az fogja fel ezt a
tételt, aki komolyan veszi és megkérdezi: ezek az alakzatok milyen mértékben illúziók? –
Egyesek inkább, mások kevésbé. Vannak alakzatok, amelyek legalább megközelítőleg, a külső
látszatban kifejezik a mögötte rejlő szellemit: ezek a fej és a végtagok. De vannak olyan
alakzatok, amelyek közvetlenül valótlanok, amelyek torzultak, és ezekhez tartozik az ember
egyéb testisége. Ezek közvetlenül elrajzoltak, eltorzítottak. És ha ezt egyszer meg fogja érteni a
világ, azontúl nem beszélnek majd olyan balgán, mint manapság, hanem látni fogják, hogy
létezik egy bizonyos mélyebb, finomabb művészi érzék, amely megállapítja, hogy a női alakzat
elrajzolt jellegű, ha eltekintünk a fejtől és a végtagoktól, és hogy korrigálni kell azt, ha művészileg
ábrázolni akarjuk. A jobb művészeti korokban ezt valóban végre is hajtották, mert aki képes a
formákat valóban szemügyre venni, nem zárkózhat el attól a benyomástól, hogy a Milói
Vénuszon a formákat bizonyos fokig korrigálták, helyesbítették. Csak ezt rendszerint észre sem
veszik az emberek.

Az embert tehát itt olyan részekre tagoltan látjuk, amelyek részben igaziak, kevésbé illúziók, és
amelyek olyanok, hogy inkább illúzió jellegűek, vagyis teljesen elrajzoltak, torzultak. De ez
nemcsak a nőre érvényes. Csakhogy a dolog a férfi esetében fordítva van. Épp ez az ellentétük.
Amiként a női forma nem ereszkedett le egészen addig a normális pontig, hogy a megfelelő
szellemit fejezze ki az anyagban, hanem egy korábbi fokon kristályosodott ki, úgy a férfi test a
normális ponton túlhaladt, és éppen annyival ment túl azon, mint amennyivel megállt az előtt a
női forma. Ennélfogva a férfi test mélyebben ereszkedett bele az anyagiságba, mint ahogy ez
normális módon történt volna, ami meg is mutatkozik a férfi külső alakjában. Másképp nézne ki,
ha nem ment volna túl azon a középső ponton. Az emberi test általában csak a fej és a végtagok
vonatkozásában jelent legalább megközelítőleg valami igazságot. Egyéb alakja tekintetében
azonban azt kell mondanunk, hogy a női test egy bizonyos ponton megállt, azaz megszilárdult
még mielőtt az anyagi létezés hullámaiba belevetette volna magát, ezért egészen más alakot
mutat, mint amelyik az lett volna, ha csak akkor ölt szilárd formát, amikor megérintik őt az anyagi
létezés hullámai; a férfi test viszont még tovább merült alá, és ugyanolyan mértékben mutatkozik
valótlan, torzult alaknak, mint a női test. Így a női test a szellemibe, a férfi test pedig az anyagiba
elhajló alakot mutat. Az igazi alak középen lenne, a kettőjük középaránya.

Ez természetesen az egész emberre befolyással van földi létezésében, amennyiben fizikai

burokkal rendelkezik. Nem vonatkozik ugyan a fej és végtagok ellentétére, de amit most
mondtunk, kiterjed az egész emberre a születés és halál közötti egyes inkarnációkban. Hiszen
az ember férfinak vagy nőnek inkarnálódik. Ezáltal számolni kell azzal, ami a férfinál és a nőnél
ilyen elhajlásként jelentkezik. Mindez kiterjed az egész emberre, és ha valakinek egy
inkarnációban női teste van, annak az a következménye, hogy ez az egész női test át van itatva
ezzel az eredeti, lágyabb formaállapotban való visszamaradtsággal. A férfi-inkarnációban pedig
az egész férfi testet átjárja a túl erősen történő belemerültség a durva, kemény anyagba.

Ha valaki csak a legkisebb mértékben is megértette, hogy mit jelent a szellemben gondolkodni, a
szellemben élni, és a fizikai testet mint puszta eszközt használni, ha valaki nem érzi magát
annyira belesüllyedve a fizikai testbe, hogy azonosítsa magát vele, akkor megénekelheti azt a
nyomorúságot, hogy férfi testet kell használnia egy inkarnációban – amely természetesen az
agyát is megformálja. Mert az ember észreveszi, hogy agyának formái, mivel azok keményen
belementek az anyagba, nehezebben kezelhetők, mint a női agy finomabb, az anyagba nem
olyan mélyen behatoló formái. Ha a magasabb világokba akarunk felemelkedni, olyankor
valóban nehezebb a férfiagynak begyakorolnia azt, hogy az igazságokat gondolatokba tegye át,
mint egy női agynak. Ezért aki képes gondolkodni, nem csodálkozik azon, ha egy olyan
világszemléletet, amely újként lép a világba – amilyen a szellemtudomány is – jobban megérti a
könnyebben felkészíthető női agy, mint a férfiagy, amelynek nehezebben esik bizonyos
gondolatoktól elszakadnia, amelyek ma benne találhatók; mert a férfi agya nehezebben
megdolgozható, nehezebben alakítható. Ezért talál a szellemtudomány is olyan nehezen utat
azokhoz a férfiakhoz, akik ma a világban a kultúrát hordozzák és mai életünk szokásos
műveltségi képzeteivel azonosulnak. Tisztában kell lennünk azzal, mennyire nehézkesnek
bizonyul egy tudós agya nemcsak arra, hogy elfogadja a szellemtudományt, hanem hogy el is
gondolja mindazt, amit a szellemtudomány tanít. De nem szabad a dolgot a feje tetejére
állítanunk és ebből valamilyen következtetést levonnunk, legfeljebb csak azt, hogy annál
jelentőségteljesebbnek érezzük, ha valóban sok férfi az agyát úgy használta, hogy igazán
bensőségesen közel került a szellemtudományhoz. E dolgokra most csak utalhattam, de ha önök
engedik hatni ezeket magukra és elgondolkodnak róla, roppant távlatokat találnak bennük az
emberi életre nézve.
Ha az emberi életet a férfi és a nő ellentétében magunk elé állítjuk, akkor látunk egyrészt
valamit, amit egy korábbi fokon megállt állapotnak nevezhetünk, és másrészt valamit, ami
tulajdonképpen a jelenkor bizonyos fokán túlhaladt, és ami egyfajta karikírozott formában behoz
a jelenbe egy jövőbeli állapotot, ami éppen ezért karikírozottan jelenik meg. A test korábbi alakját
konzerválta a női jelleg, és egy későbbi alakját vette fel a férfi jelleg, amit úgy alakított ki,
amilyennek annak a jövőben nem lenne szabad lennie. Ezért a férfi test torz lett, mert későbbi
életfeltételeket helyezett bele egy korábbi korszakba.

A férfi és női jelleg eme ellentétének van-e valamiféle megfelelője a kozmoszban? Van-e valami
a világűrben, ami egyfelől olyan létet, fejlődésfokot mutat, ami mintegy megtartott korábbi
formákat, és azokat behozta egy későbbi létbe? És másfelől vannak-e olyan formák, amelyek
egy bizonyos fokot átléptek, tehát karikírozott formában egy jövőbeni állapotot mutatnak be? Ha
megnézzük a konkrét fejlődést, ahogyan azt az Akasha-krónikából ismerjük, feltehetjük a
kérdést: van-e kint a kozmoszban valami a régi Hold-létből, ami nem akart bejönni a mostani
Föld-létbe, hanem a régi Hold-létből visszatartott valamit – mint a női forma – a kozmoszban?
Létezik-e valami, ami régi Hold-létként megőrzött a jelenben egy korábbi fokot? – És van-e
valami a világűrben, ami egy bizonyos fokot túllépett, be- és megsűrűsödött, úgyhogy egy
későbbi állapotra, a Jupiter-állapotra utal?

Léteznek ezek. Ugyanaz az ellentét, ami az embernél a jellemzett értelemben mint női és férfi
jelleg mutatkozik, megvan kint a kozmoszban is: ez az üstökös jellegű és a Hold jellegű ellentéte,
az üstökös és a Hold ellentéte. Ha az üstököst meg akarjuk érteni a maga lényege szerint, ahogy
ma, mintegy áthágva a naprendszer egyéb törvényeit, le-föl jár a világűrben, akkor világosan kell
látnunk, hogy tulajdonképpen a régi Hold-korszak törvényei azok, amelyeket az üstökös a mi
létünkbe behoz. Megőrizte ezeket és ezekkel jött be a mi létünkbe. Felvette a Nap-Föld-rendszer
jelenlegi anyagát, de létezése megállt a fejlődés tekintetében, illetve megmaradt a
természettörvényeknek azon a fokán, amelyekkel Naprendszerünk akkor rendelkezett, amikor a
Föld még Hold volt. Behozott egy korábbi állapotot egy későbbibe, a jelenlegibe, ahogy a női test
is egy korábbi állapotot hozott be a mostani létbe.

Az üstökös jelleg az egyik fele egy ilyen ellentétnek, a Hold jelenti a másik oldalt. Amikor a
lemúriai korban a Hold kivált a Földből, bizonyos részt magával vitt, amit el kellett távolítani a
Földből, hogy az ember mint ember ki tudjon fejlődni. A Földnek nem volt szabad olyan sűrűvé
válnia, mint amilyen lett volna, ha a Holdat magában tartja. A Hold valójában egy karikírozott
Jupiter-állapotot jelenít meg. Amilyennek egy friss, érett gyümölcs mutatkozik egy olyannal
szemben, amelyik egészen megráncosodva belekövesedett az anyagba, úgy a Hold is a maga
konfigurációjában túlment egy bizonyos középső alakzaton, miként a férfi jelleg az emberben
formáját tekintve túllépte a középarányt kialakulása során. Teljesen ugyanolyan fajta ellentétet
találunk a kozmoszban a Hold és az üstökösök között, mint amilyet az emberi létben a férfi és a
nő ellentéteként mutattunk be.

Így tartoznak össze a dolgok: a Nap és a Föld úgy, ahogy a fej és a végtagok, a Hold és az
üstökös úgy, ahogy a férfi és a nő. De megint csak nem szabad ezzel olyképpen hazamennünk,
hogy azt mondjuk: na, van itt ismét valami, amit szépen megjegyezhetünk magunknak mint
ellentétet. – A dolgokat mélységükben kell felfognunk, és tisztában lennünk azzal, hogy más
alkalommal még egyebet is mondtunk. Tekintetbe kell vennünk, hogy a férfi csak a fizikai teste
vonatkozásában férfi jellegű, étertestét illetően viszont női jellegű, és megfordítva: hogy a nő
csak fizikai teste tekintetében nőszerű. Ami a nő női jellegére a fizikai test vonatkozásában
érvényes, az a férfi éterteste vonatkozásában érvényes, úgyhogy a férfi éterteste úgy viszonyul a
nő étertestéhez, ahogy az üstökös a Holdhoz. Persze azt mondhatják erre: ezzel minden
elmosódik! – De a dolgok ilyenek. Minden olyan kultúrában, amely fogalmait megkeményedett
aggyal teremtette meg, a fogalmai arra irányulnak, hogy lehetőleg vastag kontúrokat húzzanak,
melyeknél semmi sem ingatható meg; így ha ilyen fogalmaink vannak, mereven ragaszkodnunk
kell hozzájuk. Ebbe azonban nem nyugodhat bele a szellem. A szellem mozgékony jellegű, és
ha fogalmakat alakítunk ki, azokat mozgékonyaknak kell megőriznünk. Ezért a nőben levő
férfiszerűséget és a férfiben levő nőszerűséget úgy kell tekintenünk, amit a férfivel és nővel
kapcsolatban a Holdról és az üstökösről mondtunk. Itt éppen arról van szó, amit a női és férfi
jelleg szempontjából említettünk, ahogy ezek az emberlétben megjelennek, és nem arról, ahogy
a férfi és a nő külsőleg lép elénk.

Találtunk így egy különösen fontos és érdekes összefüggést az emberiség fejlődése és a

kozmosz fejlődése között. Egészen biztosan lesz olyan valaki – ezzel is tisztában vagyok -, aki
ma az igazi tudományos világszemlélet pozíciójából az efféle dolgokat az üstökösről és a Holdról
rendkívül esztelennek és bolondosnak fogja tartani. Megteheti. Mert hiányzik belőle az akarat,
hogy az igazságba valóban belebocsátkozzon. Mi a szellemtudomány talaján állva hidat
építhetünk aközött, ami a szellemből jön, és aközött, ami a fizikai síkon mutatkozik számunkra. A
többiek erre nem törekszenek.

1906-ban a párizsi kongresszuson felhívtam a figyelmet arra, hogy a szellemi kutatás az üstökös
természetének megismerése alapján elmondhatja: mivel a földön ugyanazt a szerepet játssza a
szén és az oxigén vegyülete, amit a régi Hold-korszakban a szén és a nitrogén, azaz a
ciánvegyületek, azért az üstökösöknek ciánsavas vegyületeket kell tartalmazniuk,
ciánvegyületeket, amelyek szénből és nitrogénből tevődnek össze. Akik az ilyenfajta dolgokat
figyelemmel kísérték, nem fogadták el ezeket. A szellemtudomány alapján tehát már régóta
kimondtuk, hogy az üstökösök valamilyen ciánszerű vegyületet tartalmaznak. És az elmúlt
hetekben éppen erről a tényről írtak az újságok, mint amit külső spektrumanalízissel
megállapítottak. Ez csak az egyik eset, de száz másikat éppúgy említhetnénk, hogy a szellemi
kutatás hidat teremt a külső kutatás tényeihez. Ebben az esetben a spektrumanalízis évekkel
később csak azt állapította meg, amit a szellemtudomány évekkel ezelőtt már kimondott. A külső
materialista kutatás tényei sohasem mondanak ellent a szellemi kutatás tényeinek! Ilyesmikre,
mint az éppen mondottak, hivatkozhatunk olyankor, amikor a külső tényekre mutogatnak azok,
akik a hivatalos tudomány párnás bársonyszékeiben ülnek. – Csak nem szabad összekevernünk
a külső tényeket azokkal a szűkre szabott fogalmakkal, melyeket maguk az emberek alkotnak.
Ha mindaz tény lenne, amit ma a természettudomány állít, akkor a természettudomány nagyon
ellentmondana a szellemtudománynak; de ezek korántsem valódi tények, hanem csak azoknak
korrupt fogalmai, ahogy mai korviszonyaink alapján éppen hivatottak a dolgokkal bánni.

Mármost megkérdezhetjük a következőt, miután ezt az ellentétet felidéztük, amely megtalálható

éppúgy az emberi életben, mint a kozmoszban. A világmindenségből kiindulva tulajdonképpen
milyen hatása van ránk az üstökösszerű és a holdszerű ezen ellentétének?
Igencsak nehéz viszonylag rövid idő alatt jellemezni azt az egészen óriási dolgot, ami e tény
alapjául szolgál. Ezért engedjék meg, hogy összehasonlításképpen az emberi élet ábrázolásából
induljak ki, ahogy az végbemegy, amennyiben külső folyamatában tekintjük. Itt először is arról
van szó, amiről azt mondhatnánk, hogy jó értelemben „polgáriasan” zajlik le napról napra. Az
ember felkel reggel, megreggelizik, majd megy az után, amit minden egyes nap hoz a nap
szokásos törvényei szerint. De az ember életében előfordulnak olyan események is, amelyek
berobbannak és egy csapásra változásokat idéznek elő a mindennapok menetében. Tegyük fel,
egy férfi és egy nő már egy idő óta éli a maga szabályos polgári életét, annak megszokott, csak
kevéssé változatos napi programjaival. De jön valami egyéb, ami ténylegesen egyfajta lökést hoz
azoknak szokványos külső életébe, akiket ilyen körülmények jellemeznek. Egy efféle külső lökés
lehet az is, amikor megtestesül egy új emberi lény, és földi polgárként belép a létbe. Ez
hatalmasan különbözik a mindennapi élet szokott menetétől. Ha azonban egy új világpolgár
belép egy férfi és nő látóhatárába, akkor azzal ténylegesen megjelenik valami, ami egész családi
összefüggéseknek ad új jelleget. Összehasonlításképpen segítségül akarom ezt hívni, hogy az
üstökös-lét mély okkult hátterét egy kevéssé érthetőbbé tegyem.

Az élet a kozmoszban is úgyszólván „szabályos polgári” módon zajlik napról napra, évről évre.
Minden nap ugyanaz történik. A Nap feljön és lemegy, a növények kivirágoznak tavasszal,
ősszel elszáradnak; ha pedig egyszer eső vagy napsütés van, esetleg jégverés vagy efféle, az
még megfelel az olyan eseményeknek, amelyek egyébként a megszokott életünkben is
megtörténnek, ha például a szokott napi tea helyett egyszer egy ünnepi kávédélutánt rendezünk.
Az ilyen dolgokat még teljesen a rendes kerékvágásban látjuk haladni. Mindez még
hozzátartozik azokhoz a törvényekhez, amelyek a Nap, a Föld stb. mozgásának alapul
szolgálnak, ahogy azok évről évre, napról napra végbemennek. De ebbe a folyamatba
különleges módon belenyúlnak az üstökösök ugyan ritka, de újra és újra megismétlődő
megjelenései. Éppúgy belenyúlnak a kozmikus történések menetébe, mint egy új földi polgár, aki
belép egy férfi és egy nő látókörébe. Az üstökös kozmoszbeli megjelenése által ténylegesen
bekerül valami az emberlétbe, ami nem lenne megadható az élet szokásos menetével. Hogy a
fejlődés tovább haladhasson, nem elég csupán az, ami napról napra megismétlődik, hanem
szükséges mindig valami újat beilleszteni ebbe az összefüggésbe. Ahogyan egy új földi polgárral
valami teljesen különleges jön be az egyes család életébe, úgy az emberi nem haladásában az
üstökösnek a világlét szokásos folyamatát megtörő megjelenése is valami teljesen mást kezd
érvényesíteni a földön. Ténylegesen valami új születik meg, amikor az üstökös a világba lép.

Aki szellemileg vizsgálni tudja ezeket a dolgokat, az egészen pontosan rámutathat arra, hogy az
egyes üstökösöknek milyen funkcióik vannak, milyen szellemi újszerűséget hoznak be a világba.
Így a Halley-üstökös azok közül egy, amely periodikus megjelenése során mindig ismét kivált az
emberlétben valami teljesen újszerűt. Miközben egyébként a dolgok csak megismétlődnek a
szokásos módokon, az üstökös egy lelki-kulturális újjászületést idéz elő. Hogy ezen mit értek,
azzal jellemezhetem önöknek, ha utalok a Halley-üstökös három utolsó megjelenésére 1759-
ben, 1835-ben és arra, ami előtt most állunk. Milyen feladatok társultak e három utolsó
megjelenéshez? A többi üstökösnek egyébként más feladatai vannak.

A világegyetemben nemcsak olyasmik születnek meg, amelyeket ugyanolyan örömmel

üdvözlünk, mint egy ifjú földi polgárt, aki belép egy család életébe. A világegyetemben minden
megszületik, ami az emberiséget előreviszi, vagy éppen visszaveti. A Halley-üstökös
megjelenése, vagyis az, amit szellemileg jelent az emberiség továbbhaladása számára,
összefügg azzal, amit a Káli Júga különböző időiben az emberiségnek fel kellett vennie magába
a kozmoszból, hogy a gondolkodásával egyre inkább belemerüljön az anyagiságba. Minden új
megjelenésével egy új impulzus született az emberiség számára, hogy a spirituális
világszemléletből kiszakadjon az én, vagyis hogy a világot materialistábban fogja fel. Nem az
anyagba való leszállást jelenti ez, hanem csak azt, amit az emberi énnek a világegyetemből fel
kell vennie mint szellemi szubsztanciát, hogy kényszerítve legyen a spirituális létből leüzze a
materialista szemlélet szférájába. A 18. század második felének mindazon szemlélete, amit
„sekélyes felvilágosodásnak” neveznek, és amelyeket Goethe úgy kigúnyolt a „Költészet és
valóság”-ban, mint olyan szemléleteket, melyeket például Holbach „A természet rendszere” című
művében képviselt, kozmikusan a Halley-üstökös 1759-es megjelenésével magyarázható. A XIX.
század második harmadának banális materialista irodalmát is megelőzte a Halley-üstökös 1835-
ös megjelenése. A földön mikrokozmikusan történő események összefüggnek makrokozmikusan
a kozmikus világ eseményeivel. A Halley-üstökös 1835-ös megjelenésével ismét belekerült egy
új impulzus a materializmusba. Büchner, Vogt és Moleschott azok voltak, akik a földön kiélték
azt, ami a kozmoszból mint hatalmas jel jelent meg a Halley-üstökössel. – Mivel pedig az
emberiségnek ki kell állnia a próbát, azt, hogy önmagát önmagából küzdje ki, alkossa meg, és
így a spiritualitással való szembeszegülést is meg kell élnie, hogy azután annál több erővel
fogjon hozzá felemelkedéséhez, azért most az előtt állunk, hogy a Halley-üstökös új
megjelenésével a világegyetemből érkezve olyan erőket kapjunk, amelyek az emberiséget egy
még sekélyesebb és még borzasztóbb materializmusba fogják taszítani. Kifejlődik majd valami,
amit talán még a büchneriánizmus leglaposabb lapossága sem tudott volna elgondolni. Ez a
lehetőség ténylegesen létezik. Mert csak ha az ember a vele szembeszegülő hatalmakat legyőzi,
sajátíthatja el a világegyetemből a felfelé vezető hatékony erőket!

Ezt szem előtt tartva fogunk a helyes módon rápillantani arra, amit égi jelzésnek nevezhetünk.
Mert ha nem babonásan fogjuk fel, hanem a nagy világtörvény értelmében, a következőről van
szó: az Úristen akkor majd ismét felmutatja az égi útmutatót, hogy az embereknek jelezze, mit
kell tenniük. És a Halley-üstökös mostani megjelenése olyan lesz, amit figyelembe kell vennünk.
Mert azt a felemelkedésre való hatalmas impulzusnak kell követnie, hogy a materialista
világszemléletben való elmerültségből eltaláljunk a spiritualitáshoz. Ahogyan adott számunkra a
lehetőség, hogy teljesen elmerüljünk a materializmusban, éppúgy megvan számunkra annak
lehetősége is, hogy felemelkedjünk a tisztultabb, szellemibb magasságokba.

Az utóbbi előadásokban egyértelműen és világosan említettem, hogy még a XX. század első
felében egyes embereknél természetes tulajdonságként fejlődhet ki az éteri tisztánlátás. Azért,
hogy az embernek ne kelljen tovább süllyednie a materializmusba, amire most, már 1910-ben
jelek utalnak, és akiknek van érzékük a szellemtudomány iránt, ma már tudhatnak arról, hogy az
emberi lélek ölén olyan erők vannak kibontakozóban, amelyek az embert kivezethetik minden
materializmusból. Ha megértjük ezeket az erőket, akkor megtaníthatják nekünk azt, hogy
Krisztus éteri természetét lássuk. Egy fontos metszésponton élünk, ahol égi jellel hívják fel az
ember figyelmét arra, hogy az út egyfelől még tovább mehet a materializmus ingoványába, de
másfelől arra is, hogy olyan erőknek kell kifejlődniük az emberben, melyek a Káli Júga letelte
után az éteri tisztánlátáshoz vezethetnek. Valóban az a helyzet, hogy a mi korunk számára
éppúgy érvényes Keresztelő János kiáltása: Változtassátok meg lelkiségeteket! Ezt kell
kihangsúlyozni. Ahogyan egyrészt adott a lehetőség, hogy belevesszünk a materialista
mocsárba, úgy másrészt annak lehetősége is fennáll, hogy egyfajta éteri tisztánlátáshoz jussunk,
azáltal, hogy a Nap a tavaszponton a Halak csillagképben elérkezik egy bizonyos ponthoz. A
spirituális felemelkedés számára is jelek mutatkoznak a kozmoszban, melyek jelzik számunkra,
hogy a kozmoszból erők érkeznek hozzánk. A szellemtudomány felhasználásával érzéket kell
elsajátítanunk e döntés számára. És csak aki igazán megérti a szellemtudományt, az tehet szert
erre a döntésképességre. Végig kell mennünk azon a megpróbáltatáson, amit kiszabtak ránk az
égi jelek, melyeket most pl. a Halley-üstökös megjelenésében ismerhetünk fel.

Képzeljük most el a Krisztus-eseményt, ahogy az elkövetkező 2500 évben az első

kiválasztottaknak jelentkezik, miként Damaszkusz előtt Pállal történt. Az ember fel fog emelkedni
a spirituális világ megismeréséhez, a fizikai világot áthatva fogja látni egy új világgal, egy új
birodalommal. A fizikai környezet látványa meg fog változni az ember számára a következő 2500
évben, amennyiben belép egy éteri terület, amely jelen van, de amit az embernek még meg kell
tanulnia látni. Ez az éteri terület most már mindazok előtt megjelenik, akik ezoterikus
iskolázásukat a megvilágosodásig vitték, mint ahogy a Káli Júga beavatottja előtt is megnyílik.
Így amit a jövőben az emberek egyre inkább látni fognak, a beavatott számára a legmagasabb
magasságokig jelen lesz. Bizonyos idő után, ha szükséges, a beavatott mindig új erőket hozhat
magának erről a területről. Ha valamit elvégzett, erőit a földi szférának arról a számára látható
területéről szerzi, amely jelen van, de csak annak számára létezik, aki bele tud látni. Így
megérthetjük, hogy annak a birodalomnak egy része, ahonnan a Káli Júga idején a beavatott
mindig újra erőt merített, az emberiség nagy része számára elérhető lesz az előttünk álló 2500
év folyamán.

Korábban, az ősi tisztánlátás időiben az ember erős éntudat nélkül tudott belenézni a szellemi
világba. Akkoriban bizonyos módon már azt látta, amit most ismét látni fog, de most úgy, hogy új
öntudatával fog oda belépni. Akkoriban azt álomszerű eksztatikus állapotban látta, vagy a saját
lelkébe való betekintéskor. Annakidején létezett ez a világ az emberi pillantás előtt, amely a Káli
Júga alatt már csak fizikai pillantássá változott.

Ezért a régi tisztánlátás emlékét megőrző hagyományok mesélnek nekünk egy ismeretlen
meseországról, amelynek már nyoma veszett a mai ember pillantása számára. Vannak a keleti
irodalomban csodálatos írások egy különösen tragikus mondáról, amely így hangzik: Valaha az
emberi világban megvolt a lehetőség elzarándokolni egy országba, ahol kiáradt minden szellemi
a fizikailag érzékelhető létbe. Ez az a hely volt, ahonnan a különböző korokban a beavatottak és
a bodhiszattvák újra és újra erőt merítettek maguknak. Erről az országról mély bánatban
beszélnek a keleti írásokban, és néhányukban megkérdezik: merre található? Felsorolnak
helyeket, utakat neveznek meg, de az még a tibeti föld legtekintélyesebb lámái elől is elrejtőzött.
Csak a beavatottak számára elérhető. Ám azt mondják, ez az ország ismét a földre fog jönni! És
ez igaz is. Eljön megint a földre. És a vezető ide az lesz, akit az emberek megláthatnak, ha a
damaszkuszi élmény által eljutnak „Samballa” országába. Samballának hívják azt az országot,
amely visszahúzódott az emberek tekintete elől. Ma még csak azok léphetnek be oda, akik mint
beavatottak időnként onnan merítik erejüket. De a régi erők többé már nem vezetnek el
Samballa földjére. Ezért beszélnek a keleti írások olyan tragikus bánattal az elveszett Samballa
országáról. De a Krisztus-esemény, amellyel meg lesznek ajándékozva az emberek még ebben
az évszázadban a saját felébredt új képességeiknek köszönhetően, vissza fogja hozni nekik
Samballa meseországát, amit a Káli Júga idején lényegében csak a beavatottak ismerhettek.
Így az emberiség döntés előtt áll. Vagy mindazzal, ami a Halley-üstökös által jön, lezuhan a
sötétségbe, ami még a Káli Júgán is túl fog tenni, vagy az antropozófiai megértés segítségével
nem téveszti szem elől azt, amit az új képességek nyújtanak számára, hogy az utat megtalálja
abba az országba, ami a keleti irodalom szerint mára eltűnt ugyan, de amit Krisztus az
emberiségnek ismét meg fog mutatni: Samballa országát. Ez a nagy válaszút: vagy lefelé, vagy
felfelé megyünk; vagy oda jutunk, ami valamiféle világ-kamalokaként még lejjebb taszít
bennünket, mint a Káli Júga, vagy oda, ami lehetővé teszi az embernek, hogy elérje azt a
szférát, amit hajdan Samballának neveztek.

A lelkiismeret keletkezése
Berlin, 1910. május 2.
[Az emberi lelki képességek fejlődése az egymásra következő inkarnációkban. Az egyiptomi
kultúra idején Európában az éntudat indult fejlődésnek, de különösen magasabb kultúra nélkül;
Egyiptomban és Mezopotámiában létrejött egy fejlett tudás a szellemi világról, de az éntudat
szinte egyáltalán nem bontakozott ki. A görög-latin kultúrában e kettő egyensúlyban van. Az
éntudat teljes kifejlődését elősegítő Krisztus-impulzus hordozói az európai népek lettek, mert itt
egy erre előkészülő fejlődés ment végbe az ókor idején. Ázsiában Krisztus megjelenését készítik
elő, Európában Krisztus megértését. Keleten szellemileg kisarjad a szeretet, Nyugaton a lélek
mélységeiből előtör a lelkiismeret.]

Ezekben a téli előadásokban a legkülönbözőbb oldalakról tettünk fel kérdéseket Krisztus lényére
vonatkozóan, és sokféle módon igyekeztünk megvilágítani azt, amit az emberiség fejlődésében
Krisztus-impulzusnak nevezünk, mint leghatalmasabb impulzust az egész Föld-fejlődésen belül.
Érthető ezért, hogy kezdetben ez a téma általában nem meríthető ki, hanem az embernek
úgyszólván végtelenül sokfelé kell fordulnia, ha a Krisztus-impulzust minden oldalúan tisztázni
akarja. Másfelől szintén kétségtelen, hogy feltételezéseink szerint alapjában véve mindennek,
ami az embert érdekelheti, a Krisztus-megjelenés tárgyalásához kell kapcsolódnia. Láttuk, hogy
maguk az evangéliumok négy különböző oldalról próbáltak közeledni Krisztus lényéhez, és mi is
különféleképpen beszéltünk az egyes evangéliumok titkairól.

Csak bizonyos fokig tudtunk a Máté-evangéliumba betekinteni. Későbbi előadásokra kell

hagynunk, hogy összefüggésükben ismét visszatérjünk a Máté-evangélium rejtélyeihez, hogy
azután belebocsátkozzunk a Márk-evangélium mélységeibe. Ha most, a tél végén Zweigünkben
akár csak néhány vázlatos utalással fejtegetni akarnám, ami még hátramaradt, akkor ez a
következő időkre túlságosan megtörné az előadások zártságát. Ezért ma és a következő
alkalommal azt a kérdést fogom érinteni, ami bizonyos vonatkozásban egy másik oldalról közelít
a Krisztus-problémához; azt ugyanis, hogy milyen összefüggés található az ember lelkiismerete
és az emberiség fejlődésébe beleható Krisztus-impulzus között. Ezzel egyúttal valami egyéb is ki
fog derülni.

A következő csütörtökön ugyanis egy nyilvános előadáson az emberi lelkiismeretről lesz szó, és
ma is itt a Zweigen ugyanerről a témáról beszélünk. Ebben egy meghatározott célt követünk,
aminek később még gyakrabban kell szellemi szemünk elé lépnie. Mert meg kell mutatkoznia
annak, hogy ugyanarról a tárgyról másféle módon kell beszélni egy olyan munkacsoporton belül,
amit mi alkotunk, mint egy nyilvános előadáson, amit azok számára tartunk, akik még nem
tartoznak a szellemtudományos mozgalomhoz. Az antropozófusnak, akinek sokféle
tulajdonságot kell létrehoznia lelkületében, egy olyan érzékre is szert kell tennie, hogy a világ
dolgait a legkülönfélébb álláspontokról és oldalakról közelítse meg. Akinek már vannak bizonyos
ismeretei, az másképp beszélhet egy témáról, vagy hallgathat róla valamit, mint akinek
nincsenek ilyen ismeretei. Amikor egy munkacsoportban beszélünk, olyankor feltételezzük, hogy
az emberek lelkülete bizonyos mértékig már beleélte magát a szellemi világ képzeteibe, elmerült
a szellemi világgal kapcsolatos érzületekben és érzésekben, és hogy azon érzületek, érzések és
gondolatok alapján, amelyeket a szellemi világról szerzett, körvonalazódhat annak képzete is,
mint amilyen az emberi lelkiismeret. Vagyis sokkal intenzívebb mélységekből hozhatók fel a
válaszok az ilyen kérdésekre egy munkacsoportban, mint egy nyilvános előadáson, amit a nem
antropozófus hallgatóságnak tartunk. Ezeknek a nyilvános előadásoknak mégis megvan az a
feladatuk, hogy a lelki élet jelenségein keresztül, amelyekhez az ember először a külső
élményeken át jut el, fokozatosan valamiféle bizonyítékot szolgáltassanak arra, hogy a
szellemtudományból megismert igazságok valóban igazságok. Ez egy másfajta feladat, mint a
szellemtudományt ismerők számára beszélni, akik már rendelkeznek bizonyos feltevésekkel,
meggyőződésekkel, talán bizonyos szemléletekkel is a szellemi világgal kapcsolatban. A
szellemtudomány művelőjének fokról fokra meg kell tanulnia, hogy a fogalmakra és képzetekre,
amelyek ezt vagy azt magyarázzák, különböző módokon és a legkülönfélébb forrásokból és
oldalakról tegyen szert, illetve el kell hagynia azt a rossz szokást, ami szükségképpen jellemzi a
külső életet, hogy egy dologról csakis egyféle módon és megközelítésben lehet beszélni.

Az emberi lelkiismeret olyan valami, ami a lélek legmélyén érint meg bennünket. Évszázadok óta
a filozófusoknál vagy a világ egyéb gondolkodóinál rendszerint felmerül az a kérdés is, amit
emberi lelkiismeretnek nevezünk, amennyiben kiterjedt erre is érdeklődésük. Mármost éppen egy
ilyen jelenséggel kapcsolatban, mint a lelkiismeret, könnyen bizonyos illúziónak adhatjuk át
magunkat. Annak az illúziónak, amit itt már gyakran említettem. Az emberek azt hiszik, hogy
minden, ami az emberi lélekben ma jelen van, az mindig is megvolt benne. De láttuk, hogy a
legkülönfélébb lelki képességek és lelki folyamatok, amelyek az évezredek során kifejlődtek az
emberben, az ősidőkben még teljesen másmilyenek voltak, mint amilyenek jelenleg. Így több
mindent azok közül, amit manapság a legértékesebbként, a legjelentősebbként hordozunk lelki
életünkben, még nélkülözött a lelkünk akkor, amikor sok évezreddel ezelőtt más
megtestesülésekben a földön vándorolt. A különböző megtestesüléseken végighaladni – ennek
megvan a maga értelme, amit gyakran hangsúlyoztunk is. Értelme van annak, hogy a lélek,
amennyiben megtestesülésről megtestesülésre fejleszti magát, mindig új képességeket és erőket
sajátíthat el. A lélek valóban egy folyamaton megy keresztül, földi léte egyfajta tanulóidőszak, és
egészen másmilyenné vált az idők során, mint amikor a megtestesülések megkezdődtek, illetve
más most és más lesz a távoli jövőben.

A lelkiismeret sem létezett mindig, az emberi léleknek ez a drága tulajdona, ami mint valami
isteni hang szól minden egyes individuális emberben a Jóról és Rosszról. Nem mindig volt
bennünk megtalálható az emberi bensőnek ez a nagyszerű adottsága. A lelkiismeret is olyan
valami, ami kifejlődött az emberben. Sőt, viszonylag nem is olyan régen volt az, amikor az
emberi lelkiismeret először adott hírt magáról és azóta egyre tovább és tovább fejlődött. És ha
mégoly drága kincs is, mégsem olyan, hogy minden elkövetkezendő inkarnáción át ugyanolyan
módon lakozik benne az emberi lélekben, mint most. Tovább fog fejlődni, más alakot fog ölteni,
amit az embernek majd szintén el kell sajátítania, de ami gyümölcsöket fog hozni neki, és a
későbbi időkben, ha már megszerezte ezeket a gyümölcsöket, olyan valami lesz számára, amire
visszatekintve így szólhat: Volt egy korszak, amikor lehetségessé vált számomra, hogy
inkarnációról inkarnációra haladva lelki létezésem magába szívja a lelkiismeretet, és most itt
vannak bennem annak gyümölcsei, amit egykor magamba fogadtam. – Ahogyan ma
visszapillantunk arra az időre, amikor lelkeink másik megtestesülésekben voltak, és még nem
volt meg bennük a lelkiismeret, úgy a jövőben a lelkünk egyszer visszanéz jelenlegi
inkarnációnkra és azt fogja mondani: Üdvözlégy múlt! Köszönet azért az adottságért, amely a
múltban mint emberi lelkiismeret kialakult bennem. Ha a lelkemben akkoriban nem fejlődhetett
volna ki az emberi lelkiismeret, úgy most nélkülözném azt, amire szükségem van a mostani
élethez!

Ebből már látjuk, hogy a lelkiismeret a jelenkor lelki javaihoz tartozik, és hogy korunkat értjük
meg, a jelenkor lelki életét, ha megértettünk valamit az emberi lelkiismeret természetéből és
lényegéből. Létrejöttét már bemutattam néhány összefüggésben. A következő csütörtökön is
utalni fogok arra, hogy úgyszólván pontosan megmondható az időpont, amikor a lelkiismeretet
először fedezték fel az emberi lélekben. Ha néhány évszázadot visszamegyünk az antik
Görögországba, a keresztény időszámítás kezdete előtt alig fél évezreddel megtaláljuk a nagy
drámaírót, Aiszkhüloszt. Ha körülnézünk a görög drámairodalom e hatalmas géniuszánál, ha
engedjük magunkra hatni alakját, akkor drámáiban megtaláljuk azt, amit ma a lelkiismeret
kifejezéssel illetünk, de amit akkor még nem jelöltek ezzel az elnevezéssel. A keresztény
időszámítás kezdete előtt fél évezreddel a nagy drámaíró még semmilyen kifejezést nem talált
annak számára, amit ma emberi lelkiismeretnek nevezünk. Ha ki akarta fejezni azt a lelki
folyamatot, ami megfelel annak, amit ma lelkiismeretnek hívunk, akkor ezt azon a módon kellett
tennie, hogy valaki, aki például az anyagyilkosság bűnét követte el, ezen eseménytől
kényszerítve bepillantott a szellemibe, és alakokat látott a szellemiben, akiket az antik
Görögországban erinnüszöknek, a későbbi Rómában pedig fúriáknak neveztek. Vagyis aki egy
olyan igazságtalanságot tett, mint amilyen az anyagyilkosság, az Aiszkhülosznál nem azt
hallotta, amit ma a saját bensőben felhangzó lelkiismeret elmarasztaló hangjának mondunk,
hanem valami arra kényszerítette, hogy szellemileg lásson alakokat, akik tettének
bosszúállóiként körülvették őt.

A különös bizonyítékok egyike ez, amit megtalálhatnak önök az emberiség történelmi

fejlődésében arra vonatkozóan, amit az imént nagy vonalakban jeleztem. Az emberi lelki
képességek a régi időkben teljesen másmilyenek voltak. Mindenkor hangsúlyoztam, hogy az
emberi lélek csak fokozatosan fejlődött mostani képességeihez, hogy érzékszerveivel a fizikai
világot úgy érzékelje, ahogyan ma teszi, és értelmét úgy használja, ahogyan manapság.
Elmondtam, hogy az ősi időkben a lélek normális képességként egy bizonyos szellemi látással
rendelkezett. De Aiszkhülosz idején ez a szellemi látás más csak rendhagyó esetekben
jelentkezett. Tisztánlátóvá vált a lélek például azért, hogy felfogja, amit a fizikai világban jogtalan
tettével okozott. Tisztánlátó lesz Oresztész lelke, miután elkövette az anyagyilkosságot. Ekkor
látja meg, hogy tettével milyen szellemeket idézett fel a szellemi világban. Ezek odanyomulnak
köré. Vagyis nem a lélek bensejéből szólal meg valami, miként a lelkiismeret, hanem tisztánlátó
tudat lép fel Oresztészben, hogy észlelje azt a rendbontást, amit azzal idézett elő, hogy a fizikai
világban egy jogtalanságot hajtott végre. A régi időkben mindenhol ezt találjuk: aki
igazságtalanságot követett el, az még nem hallja a lelkiismeret figyelmeztető hangját, de a lélek
a tisztánlátás állapotában látja, hogy mi keletkezett a külvilágban az igazságtalanság folytán.

Mi történt hát olyankor, ha igazságtalanságot követtek el? Ekkor az ember lényéből kiindulva
kiváltódott valami a szellemi világban. Csak egy materialista előítélet, hogy valamely
igazságtalanság elmúlhat anélkül, hogy a szellemi világban ne okozzon valamit. Az
igazságtalanság egészen meghatározott folyamatokat vált ki a szellemi világban, olyan
hatásokat, amelyek belőlünk sugároznak ki, láthatatlanul a külső érzékszervi észlelés számára,
de megfigyelhetően a szellemi látás számára. És az olyanfajta szellemi folyamatok, amelyek
kisugárzódnak abból a személyből, aki valami jogtalanságot tett, táplálékul szolgálnak bizonyos
lényeknek, akik a szellemi világban ténylegesen jelen vannak. Ezek a lények nem mindig tudnak
az emberhez közel férkőzni. Ha valakinek semmi olyan kisugárzása nincs, amely egy helytelen
cselekedetből fakad, akkor nem tudják az embert megközelíteni. Ugyanaz történik, mint amit egy
szobában figyelhetünk meg: ha a szoba teljesen tiszta, elkerülik a legyek. És nincsenek is legyek
benne. De ha a szobában minden lehetséges piszok előfordul, ételmaradékok stb., akkor rögtön
megjelennek a legyek is. Abban a pillanatban, amikor az ember rossz tettei következtében
kiáraszt magából bizonyos szellemi kisugárzást, akkor megjelennek körülötte olyan lények,
amelyek ezzel táplálkoznak. Aiszkhülosz, a nagy görög tragédiaíró ilyen lényeket láttat
Oresztész körül.

Amit ma belső hangként hallunk, azt tehát Aiszkhülosz még külső alakokban léptette fel, mivel
tudta, hogy extrém esetekben még mindig bekövetkezhet az, ami a régebbi korokban minden
lélek közös birtoka volt: bizonyos tisztánlátó tudat. Visszamarad ugyanis valami a korábbi időkből
a későbbibe, és megjelenik atavizmusként, de már csak abnormális esetekben. Ezért nem
kifogásolható, ha például Shakespeare-nél valami hasonlóval találkozunk, egyfajta objektivizált
lelkiismerettel.
De csak kevés időt kell továbbmennünk a görög művészetben Aiszkhülosztól Euripidészig, a
későbbi tragédiaíróig. Euripidésznél figyelhetjük meg azt, hogy ő már tudott a lelkiismeret
fogalmáról! Így az antik Görögországban azt látjuk, hogy a keresztény időszámítás előtt fél
évezreddel csak fokozatosan jelenik meg a lelkiismeret fogalma. Keressenek az Ószövetségben
egy szót arra, amit ma lelkiismeretnek nevezünk: nem fognak találni. A lelkiismeret olyan valami,
ami mint képesség az emberi lélekbe egykor beköltözött. Ha pedig nem rövid időszakaszokban
gondolkodunk, hanem nagy korszakokban, akkor azt látjuk, hogy a lelkiismeret nagyjából abban
az időben vonul be az emberbe, amikor a Krisztus-impulzus helyet talált magának az emberi
lélekben. Azt mondhatnánk, szinte mint egy árnyék követi a lelkiismeret a Krisztus-impulzust,
amikor az belép a világtörténelmi fejlődésbe. Ennek megértéséhez ma néhány dolgot fel kell
idéznünk magunkban, amit az évek során tanultunk, és aminek termékennyé kell tennie
számunkra annak megértését, hogy mi is tulajdonképpen az emberi lelkiismeret.

Ha mélyebb alapjában akarjuk megragadni a lelkiismeretet, akkor éppen azokat az

időszakaszokat kell szemügyre vennünk, amikor az emberi fejlődés a Krisztus-impulzus felé
közeledett, majd befogadta a Krisztus-impulzust, és azután a mi időnkig továbbhaladt. Tudjuk,
hogy itt az emberiség fejlődésének három kultúrkorszakával van dolgunk, amelyeket egyiptomi-
káldeus kultúrának, görög-latin kultúrának és a jelenlegi kultúrának nevezünk. A két megelőző
kultúrát, az ősindiait és az ősperzsát most figyelmen kívül hagyhatjuk, mert akkor lelkeink még
nagyon messze álltak attól, hogy akár csak megsejtsék azt, amit ma a lelkiismeret fogalmának
nevezünk. Az egyiptomi-káldeus kultúrában látjuk fokozatosan előkészülni mindazt, ami azután a
legnagyobb magasságokba emelkedett, hogy a görög-latin kultúrában befogadja azt a
jelentőségteljes impulzust, ami Krisztus-impulzusként jelent meg számunkra. Majd saját
korunkban azt a korszakot látjuk, ahol ez az impulzus kidolgozódik. És egyre nagyobb és
jelentékenyebb lesz ez a kiművelés az eljövendő korszakokban.

Ha még pontosabban tekintjük azt a fejlődést, amely az egyiptomi-káldeus kortól a görög-latin

koron át a mi időnkig terjed, akkor észrevesszük, hogy mindegyik ilyen korban az emberi
léleknek különösképpen az egyik része fejlődött. Az egyiptomi-káldeus kor folyamán az emberi
lélek három része közül az érző lélek fejlődött ki; azaz egyszer meg kellett testesülnünk
egyiptomi-káldeus testben, hogy szabályos módon felvegyünk magunkba olyan képességeket,
amelyek az érző lélek sajátos kialakítására irányulnak. Majd mint lelkek ezt a tulajdonságot
magunkkal vittük a következő megtestesülésekbe a görög-latin korszakban, hogy most az értelmi
vagy kedélylelket dolgozzuk ki. És a görög-latin korszakban elnyert eredményekkel élünk a
mostani megtestesüléseinkben, hogy egyre magasabbra fejlesszük a tudati lélek erőit. Így
fejlődött emberi lelkünk e három korszak folyamán. Ha pedig elmúlik a mi időnk is, akkor a
lelkünk tovább emelkedik a szellemén képességének kifejlődéséhez. Ez a 6. kultúrkorszakban
lesz. Látjuk tehát, mennyire mély értelme van annak, hogy egymásra következő
megtestesüléseken megyünk keresztül. Értelme van annak, hogy ezáltal fokozatosan elsajátítjuk
azokat a képességeket, amelyeket az emberi lélek képességeiként ismerünk, és szélesebb
távlatban tekintve azokat is, amelyek majd a puszta lelki életen már túlmennek.

Az egyiptomi-káldeus kultúra során tehát a lelkünk elsajátította az érző lélek erőit és kiteljesítette
ezeket az erőket, míg a görög-latin korban az értelmi vagy kedélylélek erőit. Az embernek az
értelmi lélekig a szokott módon kellett előrehaladnia, majd pedig a Krisztus-impulzus gyakorolt rá
hatást.

Csakhogy ez a kifejlődés a föld különböző pontjain egészen eltérő módon történt. Ha ugyanis a
lélek bizonyos kényelmességével azt akarjuk hinni, hogy az emberiség fejlődésében minden
lehetőleg egyszerűen megy végbe, akkor sohasem ragadjuk meg igazán ezt a fejlődést. Sok
mindent kell megismernünk ahhoz, hogy az irányító kozmikus lények nagy gondolatait
valamennyire el tudjuk gondolni. A legnagyobb önhittség, amikor az ember kijelenti, hogy az
igazság egyszerű; mert ilyenkor csak a saját kényelmessége szerint akarja az igazságot látni.
Puszta kényelmeskedés eredménye, amikor azt mondják, hogy az igazságnak egyszerűnek kell
lennie. De az igazság bonyolult, mert a vezető kozmikus lények szellemét csak úgy foghatjuk fel,
ha a legnagyobb erőfeszítéseket tesszük, hogy az ő gondolataikban – még a legszubtilisebb
gondolataikban is – elmélyedjünk. Ezért nem is szabad azt hinnünk, hogy már mindent
kimerítettünk, amikor azt mondjuk: a lelkünk az egyiptomi-káldeus, a görög-latin és a mostani
kultúrkorszakon át kifejlesztette magát.

Egy pillanatra helyezkedjünk bele abba az időbe, amikor még nem létezett egy görög-latin ember
sem, hanem csak az egyiptomi-káldeus kultúra állt fenn.

Ebben az időben is éltek emberek a későbbi Görögország vidékén és a Római Birodalom

országainak területén; ők tehát a görög-latin kor előtt éltek a későbbi görög-latin kultúra
területén. Sőt, mifelénk is, azon a földön, amin itt ma járunk, éltek emberek abban a korban,
amikor az egyiptomi-káldeus kultúra Ázsiában és Afrikában végbement. Amíg az egyiptomi-
káldeus kultúra idején Ázsiában és Afrikában bizonyos lelkek a legkitűnőbb értelemben
elvégezték azt, hogy előkészítsék a Krisztus-impulzus megjelenését, a későbbi görög-latin
kultúra területein másféle lelkek éltek, akik viszont arra készültek elő, hogy valami egészen mást
tegyenek hozzá az emberiség összfejlődéséhez. A mi vidékünkön is éppúgy éltek emberek, akik
magukat megint valami másra készítették elő. Nemcsak arról van szó ugyanis, hogy a lelkeink az
egymást követő korszakokban különböző képességeket dolgoznak ki magukban, hanem
ugyanabban a korban egymás mellett is élnek a lelkek. Ezáltal a legkülönfélébb módokon
történik hatás a lelkekre, így további bonyolultság keletkezik a fejlődésben. Ezzel többet kap az
emberiség fejlődése, mint ha minden egyenes vonalúan haladna. Valójában előkészületeket
kellett tenni mind görög-latin területen, mind a mi vidékünkön, hogy a legkülönbözőbb oldalakról
belekerüljön a kultúrfejlődésbe mindaz, ami szükséges. Egészen más feladatuk volt tehát az
ázsiai és afrikai népeknek, egészen más a dél-európaiaknak, és megint csak teljesen más
feladata volt a közép- és észak-európai népeknek. Mindannyian mást és mást tettek hozzá az
emberiség összfejlődéséhez, és azért tehettek hozzá különböző dolgokat, mert képességeik és
egész fejlődésük lényegesen másmilyen volt, mint a többieké.

Ha ugyanis pillantásunkat az egyiptomi-káldeus népekre irányítjuk, azokra a lelkekre, akik éppen

az egyiptomi-káldeus kultúrában érték el fejlődésük tetőpontját, akkor azt kell mondanunk: ezek
a népek akkoriban az érző lélek bizonyos képességeit fejlesztették ki, melyeket különösen akkor
lehet jól kifejleszteni, ha az ember elsajátítja azokat a nagyszerű tanokat, amelyek abban az
időben az egyiptomi szent helyekről származtak, vagy azt a csodálatos asztrológiát, amelyet a
káldeus szakralitás teremtett meg.

De ami a különböző kultúrhelyekről kiáradt, annak célja az volt, hogy a lelkeket előbbre vigye.
Mert ami kiáradt ezekről a helyekről, annak az igazi jelentősége lényegében véve nem az volt,
hogy ezek a kultúráramlatok milyen tartalommal rendelkeznek, hanem hogy mivel tudnak
hozzájárulni az emberi lélek fejlődéséhez. A tartalom elmúlik! Mélyebb értelemben véve: csak a
zavaros fejűek hihetik azt, hogy néhány évszázad múlva a mai tudományunk nem fog éppúgy
elsüllyedni a feledés homályában, mint ahogy az egyiptomi-káldeus kultúra bizonyos dolgai is
feledésbe merültek. Aki azt hiszi, hogy a kopernikuszi világszemléletben végső alapelvek
vannak, az nagyot téved; ez később éppúgy meghaladott lesz, mint ahogy ma az egyiptomi
kultúra vívmányai is azok. Tartalmuk szerint ezek a dolgok elmúlnak, mint sok más is az
emberiség fejlődésében.

Odalépünk például Leonardo da Vinci csodálatos képe, az „Utolsó vacsora” elé, amit önök
mindannyian legalább másolatokban ismernek. Ha ma Milánóban látni akarjuk, már csak
egészen halvány körvonalakban láthatjuk, és tudjuk, hogy már nem sok idő telik el, és többé már
semmi sem lesz látható mindabból, amibe Leonardo da Vinci a maga legjobb erőit helyezte.
Egyszer éppoly kevéssé lehet majd kivenni valamit Raffaello gyönyörű műveiből, amelyek ma a
lelkünket oly mélyen megérintik, ha engedjük őket hatni magunkra. Mindezek a művek
szétporladnak, és a fizikai síkon többé már emlékük sem marad. E művek tartalma is, mint a
kultúrák tartalma, elenyészik. De e képek előtt állva arra gondolunk: Raffaello lelkére hatással
voltak, vagyis Raffaello lelke másmilyen lett, miután ezeket a képeket elővarázsolta magából,
mint amilyen előtte volt. És emberek milliói, akik felemelkednek hozzá, e képek hatását a
lelkükbe fogadják, és ezáltal mássá lesznek. Ha pedig egyszer az egész Föld is porrá válik – ami
minden bizonnyal bekövetkezik majd – , akkor a kultúrák külső intézményeiből sem marad
semmi. De amit a lelkek magukba fogadtak, az mind át fog menni velük az örökkévalóságba. Az
emberi lélek számára jelen lesz ott mindaz, amit a kultúrák nyújtottak, amit például Egyiptomban
és Káldeában a szakralitás beleárasztott az akkori idők nagyszerű bölcsességtartalmába. Mert
az emberi lelkeknek előre kellett haladniuk egy bizonyos darabon. Hogy pedig még előbbre
jussanak, hogy még érettebbek legyenek, ahhoz ismét új javakat kellett felvenniük magukba;
olyan javakat, amelyek azután a görög-latin kultúrában ismét egy darabon előbbre vitték őket.
Mert ha a lelkeink nem fogadták volna be azt, amit a görög-latin korban befogadhattak, akkor
most nem élhetnék bele magukat a tudati lélekbe sem. Ez adja a haladást az időben.

Ha emlékeznek egynéhány dologra, amit a nyilvános előadásokon is mondtam, akkor tudják,

hogy a három lelki részünkben az én tevékenykedik. A lelki élmények káoszából, ahogyan ezek
megjelennek az érző lélekben, az értelmi lélekben és a tudati lélekben, fokról fokra kifejlődik az
én, kikristályosodik mindezekből, de ez nem azonos módon történt a föld különböző pontjain.
Miközben például Ázsiában és Afrikában, amikor az egyiptomi-káldeus kultúra zajlott, az
emberek úgy fejlődtek, hogy ott még sokáig engedték hatni magukra a káldeus és egyiptomi
bölcsességek megnyilatkozásait, addig Európa népei, melyek távol voltak mindettől, úgy
fejlődtek, hogy valami mást elővételeztek. Az európai vidékeken ugyanis az emberek az érző
lélekben bizonyos módon már az ént bontakoztatták ki, egy erős érzést, egy határozott érzületet
az én iránt.

Itt egy végtelenül fontos ponthoz érkeztünk. Ázsián és Afrikán olyan emberek vonultak, akik az
énjükkel még vártak addig az időig, amíg előbb az érző lélekben kialakul mindaz, ami az
egyiptomi és káldeus bölcsességek révén kifejlődhetett. Az egyiptomi-káldeus kultúra vidékén
ekkor olyan lelkek inkarnálódtak, akik nem rendelkeztek az énszerűség többé vagy kevésbé
világos érzetével, de magasrendű tanokat és kultúrát alakítottak ki. A régi Káldeában egy az
énjét még nem tudatosító érző lélekbe került bele az a magas kultúra, ami akkortájt létezett.

Itt északon viszont nem egy ilyen magas kultúra hatolt be a lélekbe. A lélek itt többé-kevésbé
műveletlen maradt, de a lélek kifejleszti ebben a műveletlenségben, ebben a szent helyek
megnyilatkozásától át nem hevített érző lélekben az éntudatot. Úgy fogalmazhatunk: az
egyiptomi-káldeus népeknél késik az éntudat; először azt engedi az érző léleknek, hogy
bizonyos kultúrát vegyen fel magába, mindaddig, amíg a további lélekrészek is fejlődésnek
indulnak. Európában viszont nem vár az én, hanem kifejlődik már az érző lélekben. De közben
vár bizonyos kulturális javak felvételével, amíg a további lélekrészek is fejlődésnek indulnak.

Így Ázsiában és Afrikában olyan lelkeket látunk megtestesülve, akik az énjüket még szinte
egyáltalán nem tudatosították, viszont a magas kinyilatkoztatások sugallatait hordozzák az érző
lelkükben. Európában ellenben olyan lelkeket figyelhetünk meg, akiknek nincs különösebben
magasrendű kultúrájuk, de akik kihangsúlyozzák az individuális énjüket, akik magukba mint
emberekbe bepillantanak és magukat mint embereket érzik.

E két véglet között állnak a görög-latin népek, akiknek különösképpen az értelmi lélek
képességeinek kifejlesztése volt a feladatuk. Náluk az történt, hogy ők az ént az értelmi lélekben
fejlesztették ki, és egyúttal bizonyos kultúrát is fel tudtak venni az értelmi lélekbe. Ennélfogva az
egyiptomi-káldeus kultúra várt az énnel egy későbbi korig, az európai kultúra viszont ezt az ént
idő előtt kifejlesztette. A görög-latin kultúrában ez bizonyos vonatkozásban kiegyensúlyozódik, itt
az énnel egyidejűleg kifejlődik a kultúra is.

Ezzel jeleztük emberi fejlődésünk egyik nagy titkát, aminek ismerete nélkül sohasem értjük meg,
hogy a Krisztus-impulzus miért éppen Európában talált akadálytalan befolyást magának és miért
itt honosodott meg.

Vajon miért? Krisztus megjelenhetett volna Európában, megtestesülhetett volna Európában

fizikai testben? Nem, nem tehette volna meg. A görög-latin korban jelent meg, amelyben az
értelmi lélek fejlődött ki. Ez volt alkalmas arra, hogy Krisztust úgyszólván befogadja. De nem lett
volna szabad Krisztusnak Európában megjelennie, mert ott egy erős énérzet volt jelen. Ez az
erős individuális énérzet nem volt alkalmas arra, hogy létrehozzon egy olyan kivételes embert,
aki mindenki más előtt rendelkezik azzal a nagy képességgel, hogy magába fogadhatja a
legmagasabbat. Az európai területeken kifejlődött egy korai énérzet, egy túl erős érzés az
emberek saját identitása iránt. Itt lehetetlennek bizonyult volna, hogy egy személyiség
kimagasodjék úgy a többiek közül, ahogyan az a személyiség magasodott ki kortársai közül,
akinek Palesztinában kellett burkot képeznie Krisztus számára. Európához hasonló intenzitással
az énérzésnek nem volt szabad megjelennie azon a korai fokon, amikor Krisztusnak egy testet
kellett találnia a megtestesüléséhez. Éppen az egyiptomi-káldeus és a görög-latin kultúra
találkozásánál kellett tehát megjelennie, ahol lehetséges volt egy olyan testet kialakítani, amely
még nem hordozta magában a korai énérzetet, de amelyben a legmélyebb megértés volt
megtalálható a szellemi világ megragadása iránt, amit az egyiptomi és káldeus kultúrában
sajátítottak el.

Ha Európának nem is volt meg az a képessége, hogy Krisztus számára testet szolgáltasson,
mégis azáltal, hogy túl korán fejlesztette ki az ént az új létezés hajnalán, minden egyéb vívmány
előtt már megvolt benne az arra való igazi érzék, hogy az embereknek megmutassa az énről
való teljes tudatot és hogy ezt az éntudatot meg is értse, miután Krisztus megjelent. Ez éppen
annak volt köszönhető, hogy az európai népek az énérzetet túl korán szerezték meg és azzal
mintegy már összenőttek.

Ezt figyelembe kell vennünk, ha az egész újabb kultúra felemelkedését meg akarjuk érteni.
Ázsiában és Afrikában olyan embereket találunk, akik sokat tudnak a világ titkairól, sokra
képesek bizonyos szimbólumok megalkotásában. Röviden: érző lelküket úgy művelték ki, hogy
gazdag lelki életre tettek szert, de gyenge az énérzetük. Európában viszont olyan embereket
találunk, akiknek csekélyebb kultúrájuk van abban az irányban, ami kívülről elsajátítható a
kinyilatkoztatások által, viszont itt egy olyan embertípusra bukkanunk, amely önmagát saját
magában keresi, és önmagában találja szilárd támaszát. – Így Ázsiában előkészítették a talajt
Krisztus megjelenése számára; itt adódhatott egy olyan test, amelybe Krisztus behúzódhatott.
Európában pedig az emberek a leginkább arra készültek elő, hogy az éntudat elhozójának
megértői legyenek. Az európai népeknek Krisztus azt hozta, amire ott az emberek szomjaztak.
Ezért éppen Európában fejlődik ki az a csodálatos misztika, amely Krisztust a saját lélekben, az
énben akarta felvenni: a keresztény misztika.

Így a föld különböző pontjain a világ bölcs vezetése előkészíti az emberiséget, hogy a fejlődés
minden mozzanata a maga jogához jusson. A szellemtudományos világszemlélet nagy
vívmányainak egyike, hogy az ember mindinkább szert tesz arra az érzésre, hogy
tulajdonképpen mennyire bölcsen zajlott minden az emberiség fejlődésében és az egész
világban. Évezredeken át Európa területén arra készültek elő a lelkek, hogy olyan korán
amennyire csak lehetséges, egy szilárd pontot alakítsanak ki a saját bensőjükben. De e
fejlődésük közben vissza lettek tartva bennük azok az erők, amelyek Ázsiában olyan
magasrendűen kifejlődhettek. Ezért a kultúráramlat áttevődik Ázsiából, és Európában veszi
kezdetét az én-személyiség erős érzése.

Egészen határozottan kimutatható, hogy az Adriai-tenger szinte egy élesen meghúzott határt
képez egyfelől a Görögországban jelentkező még valamennyire gyenge énérzet között, ahol az
ember még nem érezte magát igazán individuális személynek, hanem inkább athéninak,
spártainak, thébainak, a poliszához tartozónak, másfelől a római kultúrterület között, ahol az erős
énérzet már teljesen kifejlődött a római polgár tudatában, aki mint személyiség szilárdan áll a
maga lábán. Görögországban azt látjuk az emberben, amit így jellemezhetünk: az én még
némiképp visszaszorul benne, inkább még a külvilágból veszik, olyasmi módon, amikor az énnek
még nem kell jelen lennie. Ha ellenben átmegyünk az Adriai-tengeren, eljutunk Rómába, és
látjuk a római polgárt szilárdan állni a lábán, egy már átérzett énnel.

Mindez mélyebb, jelentőségteljes okokkal függ össze. Ezek a dolgok nem történnek meg anélkül,
hogy a fizikai síkon lejátszódó folyamatokkal párhuzamosan a megfelelő események ne
mennének végbe a szellemi világban. Látjuk, hogy a görög kultúrában még egy erősen
visszatartott én érvényesül. Itt sok mindent még személytelenül fogadnak be. A görög ember
nem érzi magát individuális polgárnak, hanem az athéni, a spártai, a thébai organizmus egy
tagjának. Ezt a vonást kell majd levetni. Az ember azon vágyának kell eltűnnie, hogy kívülről
vegyen fel valamit, és az embernek be kell vonulnia a bensejébe, ha egyre inkább nyugati ember
akar lenni.

Aminek a széles tömegekben ki kell fejlődni, azt előbb meg kell élniük az emberiség nagy
vezetőinek, nagy személyiségeinek. Ha felidézzük azt, amire már ismételten utaltunk, látjuk,
hogy a görög embernek még arra hajlott erősen a tudata, azt tekintette különösen mérvadónak,
hogy ami kívülről adódott számára, azt személyiségének benseje nélkül alakítsa. Emlékezzünk
újból egy nagyműveltségű görög azon kijelentésére, amely mélyen bepillantást enged a görög
nép törekvésébe: Inkább lennék koldus a fenti világban, mint király az árnyak birodalmában. –
Még nem fogták fel a láthatatlannak, az érzékfeletti életnek a nagy értékét. A környezetből
ragadják meg azt, ami az én nélkül megragadható. És lenyűgöző éppen ezen a ponton látni,
ahogyan az idők fordulóján mint egy határkő áll egy nagy vezető személyiség, hogy levesse a
korábbi felfogásmódot és felvegyen egy újabbat, és mintegy messzire hallatszóan azt mondja a
szellemi világ felé: Most kell jönnie annak az időnek, amikor többé már nem csupán azt kell
befogadnunk, ami az én nélkül áramlik be emberi személyiségünkbe, hanem amikor azt kell
megragadnunk, ami az én által kerül az ember személyiségbe.

Ez a tett ment végbe Empedoklészben, a görög ókor – amely részben Szicília szigetén zajlott le
– egyik nagy bölcsében. Némely legendában, amit ma mesélnek valami rendkívüli mélység
húzódik meg. Empedoklész a nagy bölcs nemcsak nagy filozófus, hanem a kor mély titkaiba is
beavatott volt, minden idők egyik legnagyobb államférfija és egyúttal áldozópap Agrigentumban.
A legenda róla meséli, de amely okkult igazságokról is tudósít, hogy miután teljesítette feladatát
Szicíliában, a testét az Etnába vetette, hogy egyesítse külső burkait Szicília földjével. Ezzel
mintegy azt dokumentálta: Most kell eljönnie a szilárd hitnek az énben, ha a külső el is enyészik.
– Empedoklész külső burkainak feláldozása akkor történt meg, amikor burkait átadta az Etnának.
Emögött egy mély okkult igazság rejtőzik. Aki ma Szicíliába megy, az annak a spirituális
eseménynek hatása alá kerül, hogy Szicília levegőjében, ha azt szellemileg belélegzi, még ma is
Empedoklész tettének utóhatása érezhető. Empedoklész lelke tovább inkarnálódott; de teste
különös jelentőséget kapott azáltal, hogy Empedoklész tudatosan átadta az elemeknek, és így
azt ma Szicília szellemi atmoszférájában találja meg az ember. Empedoklész teste Szicília
szellemi atmoszférájának alkotórészét képezi.

Emlékezetes pillanat volt számomra – hiszen Zweigünkben ilyen dolgokról is szabad beszélnünk
-, amikor néhány héttel ezelőtt palermói barátainknak ama eseménynek a közvetlen közelében
Empedoklészükről ugyanazt mondhattam, amit most önöknek említettem: „Aki szellemileg
tudatosan lép a ti vidéketekre itt Szicíliában, az ma szellemileg még ugyanazt lélegzi be, ami
Szicília levegőjébe Empedoklész áldozati halála által jutott.”

Így amire külsőleg, térbelileg az Adriai-tengerrel utaltunk – hogy határvonal Kelet és Nyugat
között -, azt az emberiség egyik nagy alakja, Empedoklész által is megtesszük volna, aki –
amennyiben tovább kellett hatnia nyugaton – tudatosan levetette azt, ami alapján az emberek
fejlődtek odaát keleten, és meg akarta menteni a további fejlődés számára azt, ami a külső fizikai
sík bármi eleme felett áll.

Hatalmas dolog ezekbe a különbözőségekbe betekinteni, mert megmutatják, hogy az elválasztó

területeken az elválasztott is elő lett készítve, azért, hogy a különféleségben a legmagasabb is
elérhető legyen. Az emberiség számára a különféleségek együttműködésével kell az
összfejlődés célját elérhetővé tenni. Ebből is láthatjuk, hogy Krisztus, miután megjelent Keleten,
átvonult Nyugatra, és ott befogadták azok, akik egy erős éntudattal már felkészültek arra, hogy
megértsék a szilárd éntudat elhozóját. Az volt a titka Krisztus belépésének Nyugatra, hogy ott
előkészült lelkeket talált, és ezek a lelkek be is fogadták őt.

Keleten az emberiség előkészített mindent, ami lehetővé tette, hogy létrejöhessen egy test,
avagy egy olyan testiség, amely fizikai testből, étertestből és asztráltestből áll, amibe Krisztus
beleereszkedhetett. Krisztus az éntudaton keresztül, vagy az éntudattal együtt elhozta a Földre a
szeretet impulzusát. A szeretet az, ami a maga leglelkibb, legszellemibb formájában Krisztussal
került a Földre. A szeretetet először úgy figyeljük meg, ahogy az a maga lelki-szellemi
formájában létrejön Keleten; amennyiben pedig elterjed Nyugaton és itt már meg is értik az
emberek, a további fejlődést kísérhetjük nyomon.

Minek köszönhetően tudott éppen Nyugaton az éntudat úgy működni, hogy rokonságot érzett
Krisztussal? Mi történt a lelkekkel, akik idejekorán felvették magukba az éntudatot?

Az egyiptomi-káldeus népek vártak az énfejlődéssel egészen a tudati lélek megjelenéséig. A

görög-latin népek kifejlesztették az ént már az értelmi vagy kedélylélekben. Az európai Észak
kultúrája pedig már idő előtt kifejlesztette az énérzetet az érző lélekben. Itt korán jutott az énérzet
az emberi lélekbe. Itt tehát az érző lélek egészen más módon működött együtt az éntudattal,
mint bárhol a világon. Az emberiség fejlődésében először Észak-Európában hatotta át egymást
az érző lélek és az éntudat. Mi történt azáltal, hogy az európai népeknél már azelőtt
megszilárdult az éntudat az érző lélekben, hogy Krisztus belépett volna az emberiség
fejlődésébe, illetve mielőtt magukba fogadták volna e népek azt, ami Ázsiában kifejlődött?
Ezáltal kibontakozott az érző lélekkel az emberi lélek bizonyos ereje, amely csak azért
fejlődhetett ki, mert az érző lelket, amely még egészen szűzies volt és nem befolyásolták más
kultúrák, áthatotta az énérzet. És ez a fajta lelki erő lett a lelkiismeret: az énérzet áthatása az
érző lélekkel. Innen van a lelkiismeret különös ártatlansága. Hogyan beszél a lelkiismeret?
Ugyanúgy szól a legegyszerűbb, legnaivabb emberben, mint a legbonyolultabb lélekben. Ezt
mondja: Ez helyes! Ez nem helyes! – Semmi elmélet, vagy valamilyen tan. Az ösztön, a
megérzés hatalmával működik az, ami így szól hozzánk: Ez helyes! Ez nem helyes! – Sehol
másutt nem találják meg önök azt, ami így Nyugaton azon a módon kifejlődött, ahogyan ezt ma
fejtegettük. Ezért hajnalpírként beleveti első sugarait Görögországba és onnan Rómába, ahol
már nagyon szilárdan lép elénk. A római íróknál jelenik meg először a szó: lelkiismeret,
conscientia. Miközben a görögöknél csak alkalomszerűen találjuk meg – első utalásokban
Euripidésznél -, a rómaiaknál már nagyon erős hangsúlyt kap, mint általánosan használt
kifejezés. Ez annak a kultúráramlatnak a befolyása, amely azáltal keletkezett, hogy az érző lélek
és az énérzet áthatotta egymást, és hogy az énérzet – ami az embert felviszi az alacsonyabbtól
a magasabba – már az érző lélekben mint isteni hang beszél, ahogy egyébként csak az
ösztönök, vágyak és szenvedélyek beszélnek az érző lélekben, és ott arra int, hogy a helyeset
cselekedje az ember, hogy eltaláljon a magasabb énhez.

Így az emberiség fejlődésében az európai népeknél látjuk először megjelenni a lelkiismeretet.

Onnan sugárzik szét és terjed át a föld többi emberére. A bölcs világvezetés előkészítette azt,
hogy az emberiség egy ponton befogadja a lelkiismeretet, amely hozzákapcsolódik az emberiség
összfejlődéséhez. Ezzel lényegében mindent elmondtunk, ami a lelkiismeretet érthetővé teszi.
Beszéltünk a lelkiismeret meghatározhatatlanságáról, hogy a lelkiismeret a lélek mélységeiből tör
elő. A lelkiismeret úgy beszél, ahogy egy ösztön beszél, és mégsem valami ösztön. Azok a
filozófusok, akik ösztönként ábrázolják, nagyon melléfognak. A lelkiismeret ugyanazzal a
nagyszerűséggel beszél, amivel maga a tudati lélek beszél, amikor megjelenik; de egyúttal
elementáris, őseredeti erővel szól.

Így azt látjuk a Földön, hogy odaát Keleten megjelenik a szeretet, itt Nyugaton pedig a
lelkiismeret. Ez két olyan valami, amelyek összetartoznak: Keleten megjelenik Krisztus, és
Nyugaton felébred a lelkiismeret, hogy Krisztust mint lelkiismeretet befogadja. A Krisztus-
esemény tényének és a Krisztus-esemény megértésének ebben az együttes létrejöttében, illetve
a Föld különböző pontjain e kettő előkészítésében egy végtelen bölcsesség működését láthatjuk,
amely a fejlődést mozgatja. Mindezzel rámutattunk a lelkiismeret eredetére.

Ha most felidézzük azt, amit gyakran hangsúlyoztunk, hogy jelenleg, miután a Káli Júga véget
ért, egy átmeneti szakaszban élünk, amikor új erőket kell kifejlesztenünk magunkban, akkor
érthetőnek fogjuk találni, hogy ma szembetalálkozunk fontos kérdésekkel lelkiismeretünk
fejlődésére vonatkozóan is. Utolsó alkalommal határozottan és erőteljesen hangsúlyoztuk, hogy
egy új Krisztus-eseménynek nézünk elébe, amikor a lélek képessé válik arra, hogy Krisztust
bizonyos éteri tisztánlátásban érzékelje, és a damaszkuszi élményt újraélje magában. Itt
felvethetjük a következő kérdést. Mi lesz a párhuzamos eseménnyel, a lelkiismeret fejlődésével
abban a korszakban, amit most átélünk? – Ezzel a kérdéssel fogunk foglalkozni a következő
vasárnap, május 8-án, és ezzel a legméltóbban üljük meg emléknapunkat, amennyiben rá
fogunk mutatni a szellemtudományos mozgalom elevenségére, és kifejtjük, hogy az emberi lelki
erők ma átmeneti állapotban vannak. Látni fogjuk, hogy a lelkiismeret a legkülönfélébb oldalakról
megvilágítható. A következő csütörtökön a nyilvános előadáson ennek egészen exoterikusan kell
történnie, de már ott is néhány dolog előfeltételezhető, minthogy ezek a nyilvános előadások
hosszú évek óta zajlanak. Így tehát beszélhetünk mélyrehatóan a lelkiismeretről, ahogyan ma
beszéltünk, beszélhetünk exoterikusan, mint majd a következő csütörtökön, és még ennél is
mélyebbre tekinthetünk a lelkiismerettel kapcsolatban. De ez még egy kis időbe bele fog telni,
amíg ebben a helyzetben leszünk.

Visszapillantás és előretekintés.
Az új Krisztus-esemény. A
lelkiismeret továbbfejlődése.
Berlin, 1910. május 8.
[Emlékezés Helena P. Blavatskyra, a teozófiai mozgalom megalapítójára. A teozófia mint
történelmi szükségszerűség, amelynek célja, hogy új szellemi élet áramoljon be az emberiség
fejlődésébe. A teozófiai mozgalom továbbalakítása csak az lehet, hogy elismeri és megérti a
Krisztus-eseményt. A történeti Jézus létének tagadása (Drews: ,,A Krisztus-mítosz”). Egy új
képesség megjelenése az emberben.]

Május 8-án, a mai napon tartjuk itt a Teozófiai Társaságban a Fehér Lótusz napját, amit a külső
világban – ahogy ezt ma nevezik – ama szellemi áramlat kezdeményezője halálának napjaként
tartanak nyilván, amelyhez mi is tartozunk. Helyénvalóbb lenne másik kifejezést választanunk a
mai nap ünnepélyességéhez, olyat, amit a szellemi világ ismereteiből szerzünk, és amit úgy
kellene megfogalmaznunk: a fizikai síkon történő tevékenységből való átmenet a szellemi
világban történő tevékenységhez. Mert nekünk nemcsak legbensőbb meggyőződésünk a szó
mindennapi értelmében, hanem egy egyre inkább feltárulkozó megismerés is, hogy amit a
külvilágban halálnak neveznek, egy átmenet egyik munkából, tevékenységből a másikba,
amelyet a külső fizikai világ benyomásai ösztönöznek, átmenet egy olyan tevékenységhez,
amelyet már közvetlenül a szellemi világ inspirál. És amikor ma megemlékezünk Helena
Petrovna Blavatskyról (1831-1891), a nagy kezdeményezőről, és azokról, akik mint vezető
személyiségek ma már szintén átmentek ebbe a szellemi birodalomba, megkísérlek képet alkotni
különösen arról, hogy mi magunk hogyan őrizzük szellemi mozgalmunkat, hogy annak a
hatékonyságnak folytatása lehessen, amit az alapító mutatott fel a fizikai síkon távozásáig.
Egyfelől tehát ennek a hatékonyságnak az általunk történő továbbfolytatásáról beszélnék, de
annak lehetőségéről is, hogy maga az alapító a szellemi világból tovább tudjon hatni jelenünkben
és a jövőben.
Egy ilyen napon úgy illik, hogy némileg megszakítsuk azt a módot, ahogy ezeken az
összejöveteleken egyébként átadjuk magunkat a szellemtudományos elmélkedéseknek és a
spirituális életnek, és egyfajta lelkiismereti vizsgálódásba fogjunk, visszapillantva mindarra, ami a
teozófiai mozgalomból fakadóan elénk tárhatja e mozgalom lényegét és kötelességeit, másfelől
előre is kell tekintenünk, hogy a jövőben milyennek kell lennie a teozófiai mozgalomnak, mi a
dolgunk, és mit ne tegyünk.

Az újabb időkben egészen különös körülményeknek, bizonyos történelmi szükségszerűségnek

köszönheti születését a teozófiai mozgalom. Tudjuk, hogy itt nem arról van szó, mint más
szellemi vagy egyéb mozgalmak és egyesületek esetében, hogy egy vagy több személy ezt vagy
azt az eszményt kitűzi, és mivel éppenhogy lelkületük, szívük hajlamai alapján lelkesedtek fel
ezen eszmények iránt, azért rávesznek más embereket is arra, hogy egyesületeket,
társaságokat alapítsanak, és ezeket az eszményeket, melyek iránt személyesen lángra
gyulladtak, a valóságba is átültessék. A teozófiai mozgalmat nem szabad ilyennek tekintenünk,
ha helyesen akarjuk felfogni. Csak akkor fogjuk valóban megérteni, ha jelenkori életünk
történelmi szükségszerűségének fogjuk fel, mint olyan valamit, aminek függetlenül attól, hogy az
emberek érzékelik és átélik-e, el kellett jönnie, mert mintegy az idő méhében szunnyadt és meg
kellett születnie.

Minek tekinthető tehát ez a teozófiai mozgalom? Egy leereszkedésnek, a szellemi élet, a

szellemi bölcsesség és szellemi erők egy újabb alászállásának az érzékfeletti világból az
érzékelhető-fizikai világba. Az emberiség továbbfejlődése érdekében mindenkor meg kellett
történnie és a jövőben mindig újra meg kell majd történnie a szellemi élet, a szellemi bölcsesség
és szellemi erők ilyen leáramlásának. Ma persze nem lehet feladatunk, hogy minden egyes nagy
impulzusra utaljunk, melyeken keresztül a szellemi élet leáramlott az érzékfeletti világból, hogy
az emberiség elöregedett lelki életét ismételten megújítsa. Ez az idők folyamán gyakran
megtörtént. Csak egynéhányra szeretnék itt utalni.

A távoli múltban, nem sokkal a nagy atlantiszi katasztrófa bekövetkezése után, ami a különböző
népek hagyományaiban mint özönvíz-monda őrződött meg, megjelent az az impulzus, amit az
ősi szent risiken keresztül a szellemi élet hatásaként jelölhetünk az emberiség fejlődésében.
Azután a szellemi életnek az a másik áramlata jött, amely az emberiség mozgásába a nagy
Zarathusztra, vagy Zoroaszter által érkezett. Majd a szellemi élet egy további áramlatát találjuk
meg abban, ami az óizraeli néphez a Mózes-kinyilatkoztatásban érkezett meg. Végül
bekövetkezik a legnagyobb impulzus, az érzékfeletti világ leghatalmasabb beleáradása a fizikai
világba, Krisztus Jézus földi megjelenése által. Ez a leghatalmasabb impulzus az emberiség
fejlődésének minden múltbeli és – miként már hangsúlyoztuk – minden jövőbeli impulzusához
képest. De éppúgy kiemeltük azt is, hogy mindig kell jönniük új impulzusoknak, és hogy mindig új
szellemi életnek kell beáramolnia az emberiség fejlődésébe, vagyis a régi szellemi élet
megragadása egy újabb módjának. Mert különben az emberiség fejlődésének fája, amelynek
zöldellnie kell, ha az emberiség el akarja érni fejlődésének célját, kiszáradna és elhalna. Így a
hatalmas Krisztus-élethullámot, amely beleáradt az emberi fejlődésbe, egyre mélyebben és
mélyebben kell megragadnunk az újabb szellemi impulzusok által, amelyek földi életünkbe
bekerülnek.

Amikor korszakunk, a XIX. század elérkezett, akkor az emberi történelemben ismét egy olyan idő
jött el, ami egy új behatást, egy új életimpulzust követelt meg. Az érzékfeletti világból megint új
ösztönzéseknek, új megnyilatkozásoknak kellett leáradniuk fizikai világunkba. Ez szükségszerű
volt, amit az ember érezhetett földön is, de főként azokban a régiókban érezte, ahonnan minden
földi élet irányítása kiindul: a szellemi régiókban. Csak rövidlátó emberi szemléletre vall, ha
efféléket akarna valaki mondani: Miért kell egészen újszerű igazságoknak mindig beáradniuk?
Minek kellenek mindig új ismeretek és új életimpulzusok? Ami például a kereszténységben
megtalálható, az már megvan, és ez egyszerűen továbbélhetne változatlan formában!

Ez a szemléletmód egy magasabb nézőpont előtt teljesen egoistának tűnik. Valóban az is! És
hogy ilyen egoista szemléletmódok manapság éppen azoknál az embereknél érvényesülnek oly
gyakorta, akik azt hiszik, hogy igazán jámborak és keresztények, ez annál inkább bizonyíték
arra, hogy szükség van a szellemi élet felfrissülésére. Mennyire gyakran halljuk ma e nézetet:
Mire jók ezek az új szellemi áramlatok? Vannak régi hagyományaink, melyek megőrződtek a
történelmi idők során, ne hagyjuk ezeket elveszni olyasmik által, amivel csak azok hozakodnak
elő, akik mindig azt állítják, hogy ők mindent jobban tudnak! – De ez az emberi lélek egy egoista
megnyilatkozása. Csak azok, akik ezt hangoztatják, nem tudják, hogy ez a kijelentés teljesen
egoista. Mert akik ezt mondják, azok mintegy csak a saját lelkük szükségleteiről akarnak
gondoskodni. Azt érzik magukban: elégedettek vagyunk azzal, amink van! – És felállítják a
következő dogmát, ezt a félelmetes lelkiismereti dogmát: Ha mi elégedettek vagyunk a magunk
módján, akkor az utódaink is, akiknek tőlünk kellene tanulniuk, ugyanolyan elégedettek kell hogy
legyenek, mint mi. Mindennek a mi felfogásunk, a mi tudásunk szerint kell mennie! – Ez afféle
nézet, amit a külső világban nagyon, nagyon gyakran hallhatunk. És ez nem pusztán a lélek
szűklátókörűsége, hanem olyasmi, ami az emberi lélek egoista vonásával kapcsolatos. A vallási
életben a jámborság leple alatt talán éppen a legegoistábbak lehetnek az emberek.

Egy pillantás környezetünkre – amennyiben azt meg akarjuk érteni – arra taníthatja meg azokat,
akik komolyan veszik az emberiség szellemi fejlődését, hogy az emberi lélek fejlődik ugyan, de
mindinkább leromlott benne az a látásmód, ahogy évszázadokon át ráirányította pillantását az
emberiség fejlődésének éppenséggel legnagyobb impulzusára, a Krisztus-impulzusra. Nem
szívesen említek egyébként kortárs dolgokat, mivel ami ma a külső szellemi életben történik,
többnyire valóban túlságosan jelentéktelen, semhogy a komoly vizsgálódó mélyebb dolgokat
említhetne. De a kor szemlélője számára mégis lelkiismereti kérdés marad az, ami ma a szellemi
életben legtöbbször történik. Az utóbbi hetekben Berlinben például szinte nem lehet elmenni úgy
egy hirdetőoszlop mellett, hogy ne találnánk rajta egy előadás vagy gyűlés meghirdetését a
következő témával: „Vajon élt-e Jézus? – Önök talán tudják, hogy az ösztönzést az ilyen vitára,
amit helyenként igazán radikális eszközökkel a legszélesebb körökben ápolnak, egy német
filozófiaprofesszor nézete adta meg – Eduard von Hartmann-nak, „A tudattalan filozófiája”
szerzőjének egyik tanítványáé -, dr. Arthur Drews professzoré, különösképpen „A Krisztus-
mítosz” című könyvében. Ami ebben a könyvben található, azt azután tovább népszerűsítette
Drews professzor egy előadásban, amit itt Berlinben tartott ezzel a címmel: „Vajon élt-e Jézus?”
Ma természetesen nem lehet az a feladatom, hogy a drewsi nézetek részleteibe belemenjek.
Csak néhány fő gondolatot kívánok önök elé idézni.

„A Krisztus-mítosz” szerzője tehát egy modern filozófus, aki felhasználva korunk tudományát és
gondolkodását felülvizsgálja az egyes forrásokat, amelyekből történelmileg megállapítható lenne,
hogy keresztény időszámításunk kezdetén élt egy bizonyos személyiség, akit názáreti Jézusnak
hívtak. És megkísérel valamit összehozni a tudomány által megállapított kritika alapján, amiből
azután ahhoz az eredményhez jut, hogy megkérdezi: Az egyes evangéliumok olyan történelmi
dokumentumok-e, amelyekből bizonyítható, hogy Jézus valóban élt? – Majd mindent összeszed,
amit a modern teológia erről vagy arról az oldalról megszült, és igyekszik kimutatni, hogy egyik
evangélium sem bizonyulhat történelmi forrásműnek, és nem bizonyíthatjuk be az evangéliumok
alapján, hogy élt Jézus. És itt megkísérli igazolni, hogy minden egyéb tisztán történelmi jellegű
híradás sem mérvadó, amivel rendelkezünk, úgyhogy belőlük sem következtethetünk egy
történelmi Jézusra.

Mármost aki a dolgokat ismeri, tudja, hogy tisztán külsőleg vizsgálva Drews professzornak ez a
szemléletmódja sok mindent rejt magában, és éppen a modern teológiai kritika egyfajta
következményeként lép fel. A részletekbe most nem kívánok belebocsátkozni. De éppen arról
van szó, hogy korunkban bárki kijelentheti a következőt, aki úgy véli, hogy filozófiai oldalról
rendelkezik a tudományossággal: Semmiféle történelmi dokumentum nincs, aminek alapján
bizonyítható lenne, hogy Jézus élt; a történelmi források közül erre egyik sem alkalmas,
amelyekből ezt bizonyítani akarnánk.

És mihez tartják magukat Drews és követői? Ahhoz, amit Pál apostoltól tudunk! Vannak ugyan
olyanok, akik kétségbe vonják az összes Pál-levél hitelességét is, de ilyen messzire nem megy
el „A Krisztus-mítosz” szerzője, tehát nekünk sem kell itt elidőznünk. Pálról ezt mondja Drews:
Pál nem a názáreti Jézussal való valamiféle személyes találkozásból indult ki, hanem abból, amit
kinyilatkoztatásként megélt a damaszkuszi eseményben. – Ez teljesen igaz. De Drews a
következő megállapításhoz jut: Hogyan keletkezett Pál Krisztus-fogalma? Pál egy tisztán
szellemi Krisztus fogalmát alkotta meg, amely minden emberi lélekben mintegy benne lakozhat,
avagy mindenkiben fokozatosan kialakítható. De Pál számára egyáltalán nem volt szükséges,
hogy Krisztus, akit ő tisztán szellemi lénynek tekintett, jelenvaló legyen a történelmileg mégsem
bizonyítható Jézusban. Ezért csak annyit mondhatunk: Hogy élt-e vagy sem egy történelmi
Jézus, nem tudjuk; Pál Krisztus-képe tisztán szellemi, egy igazi eszme, ami csak annak
kifejeződése, ami minden emberi lélekben mint tökéletessé válási impulzus él, mint egyfajta isten
az emberben.
„A Krisztus-mítosz” szerzője a továbbiakban arra tér ki, hogy hasonlóan a keresztények Krisztus
Jézusról való elképzeléseihez, bizonyos képzet már korábban is létezett mint valamiféle
kereszténység előtti Jézus-kép, majd a különböző keleti népeknél rámutat a Messiás-fogalomra.
Ezáltal szükségét érzi Drews, hogy megkérdezze: Tulajdonképpen miben különbözik a Krisztus-
eszme – amiről a maga nemében nem tagadható, hogy Pálban megtalálható volt -, tehát ez a
Pál fejében és szívében levő Krisztus-kép miben különbözik attól, amit az emberek korábban
Messiás-fogalomként kialakítottak? És erre azt mondja: Pál előtt az emberek rendelkeztek egy
isten Krisztus-képével, egy isten Messiás-képével, aki viszont nem lett emberré valóságosan, aki
nem ereszkedett le az individuális ember szintjéig. A különböző ünnepeiken, misztériumaikban
stb. pusztán szimbolikus folyamatokat ünnepeltek: a szenvedést, a halált, a feltámadást. De arról
náluk nem volt szó, hogy egy egyedi személy a fizikai földön valóban keresztülment volna ilyen
szenvedésen, halálon és feltámadáson. Ez csak mintegy általános absztrakt eszme volt. – És
most a „Krisztus mitosz” szerzője megkérdezi: Mi az újszerű Pálnál? Maga Pál hogyan alakította
tovább a Krisztus-eszmét?

Azt feleli erre: A haladás, amit Pál tett hozzá a korábbiakhoz az, hogy nem csupán egy általános,
a magasabb régiókban lebegő istent képzelt el, hanem egy olyan istent, aki individuális emberré
lett. – Kérem, hogy még egyszer vegyék figyelembe: „A Krisztus-mítosz” szerzője szerint Pál egy
olyan Krisztust képzel el, aki valóban individuális emberré lett. De most jön a módfelett sajátos
megállapítás. Pálnak ugyanis ennél az eszménél mindjárt meg is kellett állnia. Vagyis Pál
megalkotta egy olyan Krisztus eszméjét, aki „emberré lett”, csakhogy Pál számára ez a
Krisztus mint ember nem létezett a valóságban! Pál csak annyit mondhatott: A legmagasabb
eszme az, hogy Isten, a Krisztus nemcsak a magasabb szférákban lebeg, hanem leszáll a Földre
és emberré lesz. De ezt nem úgy érti Pál, hogy ez a Krisztus a Földön ténylegesen benne élt
volna egy emberben. Másszóval: „A Krisztus-mítosz” szerzője Pálnak egy olyan Krisztus-
fogalmat tulajdonít, amely önmagában véve minden egészséges gondolkodás megcsúfolása.
Pálnak így kellett beszélnie: Krisztusnak valóban individuális emberré kellett lennie, de tagadom,
még ha őt hirdetem is, hogy ez a Krisztus történelmileg élt volna!
Ez a dolog lényege, amiről szó van, és ami nem olyasminek mutatkozik, amihez sok teológiai-
kritikai tudomány kellene, hogy megcáfoljuk, hanem itt „A Krisztus-mítosz” szerzőjét teljesen
filozófusként vehetjük. Ez a Krisztus-fogalom azonban még filozófiailag tekintve is képtelenség.
A páli Krisztus-fogalom – még drewsi értelemben is – egyáltalán nem létezhetne a történelmi
Jézus feltételezése nélkül. Így tehát magának Drewsnek e könyve szintén megkívánja a
történelmi Jézus létezését. – Ennélfogva a legszélesebb körökben komoly tudományos
munkának tekintenek egy könyvet, amely egy ilyen belső ellentmondást hordoz magában, ami
minden logikából gúnyt űz. De lehetséges, hogy az emberi gondolkodás mostanság valóban
ilyen görbe utakon jár. Honnan van ez? Aki tisztába akar jönni az emberiség fejlődésével, annak
meg kell válaszolnia ezt a kérdést: honnan származik ez?

Onnan, hogy amit az emberek ebben vagy abban a korban hisznek vagy gondolnak, arról
végsősorban nem a logikájuk dönt, hanem az érzéseik és érzelmeik, vagyis az, amit hinni és
gondolni szeretnének. Ezt messzemenően megtaláljuk arra vonatkozóan is, ami a Krisztus-
fogalmat készíti elő az eljövendő korszakok számára. Vagyis a szívükből mindent ki akarnak
zárni, amit a külső dokumentumok tartalmaznak, miközben megvan bennük az a törekvés is,
hogy mindent a külső dokumentumok alapján bizonyítsanak. Ezek a dokumentumok azonban, ha
tisztán materiálisan tekintjük őket, bizonyos idő elteltével elveszítik értéküket. Ez az idő elérkezik,
és éppen úgy, ahogy eljött Homérosz számára, és ma már Shakespeare számára is, el fog jönni
Goethe számára is, hogy az emberek majd azt próbálják bizonygatni, hogy egy történelmi
Goethe soha sem létezett.

Tisztán materiálisan nézve, a történelmi forrásoknak idővel el kell veszíteniük értéküket. Mi

szükséges tehát ma egy olyan korban, amely belső indíttatásból azt tűzi ki célul hangadó
képviselőiben, hogy a történelmi Jézust kétségbe vonja? A szellemi élet milyen új behatása
szükséges? Az vált szükségessé, hogy a történelmi Jézust már szellemi módon ragadjuk meg.

Milyen másik kifejezést találunk erre a tényre? Hogy Pál a damaszkuszi élményből indult ki,
mindannyian tudjuk. Azt is tudjuk, hogy ez volt számára a nagy kinyilatkoztatás, miközben
mindaz, amit hallhatott Jeruzsálemben konkrét tudósításként a fizikai síkon, nem volt elegendő,
hogy Saulból Pállá tegye. Ami meggyőzte őt, az a szellemi világ megnyilatkozása volt
Damaszkusz előtt. Csak ezáltal keletkezett valóban a kereszténység, és Pál ebből merített erőt,
hogy hirdesse Krisztust. De ebből talán egy puszta absztrakt eszméhez jutott, ami önmagában
ellentmondásos is? Nem! Hanem amit a szellemi világban látott, abból nyerte meggyőződését,
hogy Krisztus a Földön élt, szenvedett, meghalt és feltámadt. „Ha Krisztus nem támadt volna fel,
az én tanításom is semmi volna!”, ezt Pál joggal mondhatta. Ő a szellemi világból nem pusztán
Krisztus fogalmát kapta, hanem a valóságot Krisztusról, aki meghalt a Golgotán. És ez számára
bizonyítékot szolgáltatott a történelmi Jézusról is.
Bekövetkezik hát az az idő, amikor a korszak materializmusa folytán a történelmi források
értéküket vesztik, és bárki kis fáradsággal kimutathatja, hogy azok a kritika előtt mennyire
törékenyek, és hogy külső történelmi módon semmi sem bizonyítható. Mi válik ekkor
szükségessé? Ekkor az embereknek azt kell megérteniük, hogy Krisztust mint történelmi Jézust
történelmi dokumentumok nélkül is meg lehet ismerniük, azáltal, hogy minden ember számára
megújítható lett a damaszkuszi esemény az iskolázás útján, sőt a legközelebbi jövőben már az
egész emberiség számára is, és ezzel egyúttal bizonyságot szerezhetünk a történelmi Jézusról
is. Ez az az új, aminek a világba kell jutnia: ezt az utat megtalálni a történelmi Jézushoz.

Az, hogy bizonyos tények, amelyek megfigyelhetők, igazak vagy sem, nem erről van szó, hanem
arról, hogy ténylegesen jelen vannak. Nem azon múlik, hogy egy könyv, mint „A Krisztus-mítosz”
is, ezt vagy azt a tévedést tartalmazza, hanem hogy azt egyáltalán megírhatták. Ez azt mutatja,
hogy egészen más módszerek kellenek ahhoz, amivel Krisztus az emberiség számára
megőrizhető és újra megtalálható lesz. Aki az emberiségre gondol, a szükségleteire, és arra a
módra, ahogyan az emberi lélek megnyilatkozik, nem fog arra az álláspontra helyezkedni: Mi
közöm az olyanokhoz, akik másképp gondolkodnak? Megvan a meggyőződésem, elég nekem
az! – A legtöbben nem is gyanítják, milyen félelmetes egoizmus rejlik ebben.

Nem valamilyen külső eszme, külső eszmény vagy személyes kedvtelés volt az, hogy létrejött
egy mozgalom, amin keresztül az emberek megtanulhatják, hogyan lehetséges utat találni a
szellemi világ felé, és hogy mindabban, ami ott található, bizonyságot nyerhetnek Krisztusról is,
hanem egy szükségszerűségből fakadt ez a mozgalom. Ez a szükségszerűség a XIX. század
során jelentkezett. Ennek alapján annak a lehetőségnek kellett leáradnia a szellemi világból a
fizikai világba, hogy az emberek képesek legyenek a szellemi igazságot új módon és formában
megszerezni, mert a régi mód és forma elhalt. És amint a tél folyamán láttuk, termékenynek
bizonyul ez az út.

Állandóan hangsúlyoztuk, hogy mozgalmunkon belül nem az a legelső tennivalónk, hogy

valamilyen forrásra vagy külső dokumentumra támaszkodjunk, hanem hogy legelőször is
megkérdezzük: Mit ad nekünk a tisztánlátó tudat, ha felemelkedünk a szellemi világba? Mit
mondana az önálló szellemi tudat, ha valamilyen katasztrófa során elpusztulna minden
történelmi utalás a történelmi Jézusra, az evangéliumokra, a páli levelekre vonatkozóan? Mit
mond az út, amelyre minden nap, minden órában ráléphetünk, a szellemi világról? Azt mondja:
Megtalálod a szellemi világban Krisztust, még ha történelmileg semmit sem tudsz is arról, hogy
Krisztus a Földön volt időszámításunk kezdetén! Mert ez egy olyan tény, amiről a damaszkuszi
esemény megújítása által mindig újra megbizonyosodhatunk: létezik egy eredeti, egy
elementáris bizonyíték a názáreti Jézus történelmi személyét illetően! És ahogy nem csupán az
iskolatáblán jelentik ki a tanulónak: neked el kell hinned, hogy a háromszög szögeinek összege
180 fok, mert valamikor az ókorban egy ember ezt megállapította, – hanem azt ma is
bebizonyíthatjuk neki, hogy a háromszög három szöge 180 fokot tesz ki, éppúgy megmutathatjuk
a szellemi tudat alapján, hogy nemcsak Krisztus van jelen mindig, hanem a történelmi Jézus is
megtalálható a szellemi világban, hogy ő is valóság, és éppen ama kor számára lehet valóság,
ami ránk hagyományozódott.

Ezek után továbbmentünk és megmutattuk, hogy amit az evangéliumok nélkül, csupán a

szellemi megismerés alapján megállapítottunk, azt utóbb megerősítve láthatjuk magukban az
evangéliumokban. És most az evangéliumokat illetően is érezzük magunkban azt a tiszteletet és
nagyra értékelést, amit semmi sem tud felülmúlni, mert viszontlátjuk bennük azt, amit az
evangéliumoktól függetlenül találtunk a szellemi világban, és most már tudjuk: az érzékfeletti
megvilágosodás ugyanazon forrásaiból kellett származniuk, ahonnan mi merítünk ma, és a
szellemi világból való dokumentumoknak kell lenniük.

Hogy egy ilyenfajta szemlélet lehetséges, és hogy a szellemi élet beilleszthető az emberi
tudományosságba, ez adja értelmét a teozófiai mozgalomnak. Hogy aminek meg kell történnie,
meg is történhessen, ehhez kellett ösztönzést adni a teozófiai mozgalom által. Ez a dolog egyik
oldala. A másik az, hogy ennek az ösztönzésnek éppen abba a korba kellett esnie, amely erre a
legkevésbé volt érett. Ez abban is megmutatkozik, hogy ma, miután a teozófiai mozgalom már
30 éve megjelent a világban, még mindig szól a nóta a „nem-történelmi Jézusról”, és
hasonlókról.

De vajon mozgalmunkon kívül ma hányan tudják azt, hogy lehetséges a történelmi Jézust
egészen más módon megtalálni, mint a külső források alapján? Az emberek folytatják, amit a
XIX. században tettek, aláássák a vallási dokumentumok tekintélyét. Így a lehető legnagyobb
volt annak szükségessége, hogy az emberiség ezen új lehetőségei végre megjelenjenek,
miközben az emberek felkészültsége, hogy ezeket a kinyilatkoztatásokat befogadják, a lehető
legcsekélyebb volt. Vagy talán azt hiszik önök, hogy az emberek, a mai filozófusok különösen
érettek lennének erre? Hogy a XX. század elején mennyire messze vannak ettől a filozófusok, az
látható abból a képből, amit a Pál Krisztusáról alkotnak. Aki ismeri a tudományos életet, tudja,
hogy ez a tudományos élet ugyan kifejlett és végső következménye annak, ami évszázadok óta
mint materializmus előkészült, és hogy ez a tudományos élet bár azt állítja, hogy a
materializmusból ki akar nőni, de a materializmusban megmutatkozó gondolkodásmódja
kifejezetten már valami elhaló. Jóllehet a ma létező tudomány egy érett gyümölcs, egy olyan,
amelyre minden érett gyümölcs sorsa vár: sorvadni kezd. Aki megérti ezt a tudományt, semmi
olyasmit nem talál benne, hogy új törekvés származhatna belőle gondolkodásmódja és
bizonyításmódja megújítására.

Ha ezt most végiggondoltuk, akkor eltekintve minden egyébtől, felfoghatjuk annak az

ösztönzésnek a súlyát, amit Helena Blavatsky indított el, függetlenül attól, hogy miképpen
kívánunk gondolkodni életének és képességeinek részleteiről. Ő volt az eszköz az ösztönzésre,
és valóban ő bizonyult a legalkalmasabb eszköznek erre. De sajátos helyzetben vagyunk mi, a
Teozófiai Társaság tagjaiként, amikor ezen a napon egy ilyen ünnepséget ülünk. Egy egészen
személyes ünnepet ünnepelünk, ami valami személyes elemre is utal. A tekintélytisztelet már a
külső világban is igen veszélyes; ott azonban talán még nem annyira, mert a féltékenység,
irigység stb. olyan nagy szerepet játszik benne, így ha az egyes személyek tisztelete külsőleg
egy eléggé erős tömjénezésben érvényesül is, mégis az embereket a saját egoizmusuk és
irigységük mozgatja. De a teozófiai mozgalomban rendkívül nagy minden tekintélytisztelet és
személyi kultusz kártékonyságának veszélye. Ezért vagyunk egészen különleges helyzetben,
amikor egy olyan ünnepet ülünk, amit egy személyiségnek szentelünk.

Nemcsak a kor szokásai alapján, hanem a dologból fakadóan is különös nehézségre bukkanunk,
hiszen a kinyilatkoztatásokat a magasabb világból mindig egy személy kerülőútján kell
megkapnunk. Egyes személyeknek kell a kinyilatkoztatások hordozóinak lenni, és mégis
őrizkednünk kell attól, hogy e személyeket összekeverjük a kinyilatkoztatásokkal. A
kinyilatkoztatásokat a személyiségek közvetítésével kapjuk. Mennyire közel esik ezért a kérdés,
ami mindig újra felmerül: hiteles-e az adott személyiség? Mi mindent tett ekkor vagy akkor, ami a
mi fogalmainkkal egyáltalán nem egyezik. Vajon hihetünk-e benne?

Ez megfelel korunk bizonyos hajlamának is, amit úgy jellemezhetnénk, hogy az igazsághoz való
odaadás bizonyos hiánya. Mennyire gyakran tapasztaljuk manapság azt, hogy egyetértően
nyilatkoznak az emberek egy személyiség működéséről talán évtizedekig: minden tetszik nekik,
túl kényelmesek ahhoz, hogy bármit is megvizsgáljanak. Ha azután évtizedekkel később kiderül,
hogy ez a személyiség a magánéletben ilyennek vagy olyannak mutatkozott, amibe az ember
esetleg beleakaszkodhat, akkor ezt a személyiséget elutasítják. Hogy ez jogos, vagy sem, most
nem erről van szó, hanem arról, hogy az emberben kialakuljon az az érzés, hogy a személyiség
ugyan az út, amin keresztül a szellemi élet eljut hozzánk, kötelességünk azonban őt magát
ellenőrizni, mégpedig az igazságban vizsgálni meg a személyiséget, és nem az igazságot a
személyiségben! Éppen a személyekkel szemben kell mindig így viselkednünk teozófiai
mozgalmunkban. És alapjában véve akkor tiszteljük őket a leginkább, ha nem tekintélytisztelettel
akaszkodunk rájuk – miként ezt oly szívesen teszik az emberek -, mivel tudjuk, hogy egy
elhalálozott személyiség működése csak áthelyeződik a szellemi világba a halál után.

Helyénvaló azt mondani: Helena Blavatsky tevékenysége továbbtart, és azon belül, amire ő az
ösztönzést adta, képesek vagyunk e működését támogatni vagy akadályozni. Ezt a
tevékenységet a leginkább akkor akadályozzuk, ha Helena Blavatskynak vakon hiszünk, ha
esküszünk mindenre, amit akkor gondolt, amikor a fizikai síkon élt, ha úgy akarnánk hinni, ahogy
ő éppen hitt, és vak tekintélytisztelettel közelednénk hozzá. És akkor támogatjuk és tiszteljük őt a
leginkább, amikor tudatosítjuk: Megadta az ösztönzést egy nagyon mély, az emberiség
fejlődésének szükségszerűségében gyökerező mozgalomhoz. Ezt az érdemet neki tulajdonítjuk,
és belátjuk, hogy ennek a mozgalomnak el kellett jönnie. De azóta évek teltek el, és ehhez az
ösztönzéshez méltónak akarunk bizonyulni, amikor azt mondjuk: a kezdeményezést tovább kell
fejlesztenünk.

Belátjuk, hogy e személyiségen keresztül kellett jönnie az ösztönzésnek. Nem ütjük bele az
orrunkat Helena Blavatsky magánéletébe, különösen nem a mai napon. Tudjuk, mit jelent
kezdeményezni, de azt is, hogy egy kezdeményezés még csak tökéletlen módon mutathatja be
azt, aminek meg kell jelennie. Ha pedig figyelembe vesszük azt, amiről az elmúlt télen volt szó,
akkor ezt kell mondanunk: Ami Helena Blavatskyt ösztönözte, az ugyan rendkívüli jelentőségű,
de ezen első tettével Blavatsky még nem végezhetett el valamit. Azt ugyanis, ami csak most,
ezekben az órákban bebizonyosodott: a teozófiai mozgalom szükségessége a Krisztus-élmény
szempontjából. Ez olyan valami, ami még teljesen elzárva maradt Helena Blavatsky elől. Az ő
feladata volt rámutatni az árja népek vallásaiban rejlő igazságmagra. De teljesen elzárkózott
attól, hogy megértse az Ó- és Újtestamentum kinyilatkoztatásait. Azt tiszteljük e személyiségben,
ami pozitívat nyújtott, és nem pillantunk arra, amit ő nem tudott elvégezni és ami el volt előle
zárva, de amivel nekünk ki kell őt egészítenünk. Akire hatással volt Helena Blavatsky, és tovább
akar menni annál, mint ameddig ő hatolt el, az azt fogja mondani: Ha az általa adott ösztönzést
tovább kívánjuk vezetni a teozófiai mozgalomban, akkor a Krisztus-esemény megértéséhez kell
eljutnunk.
Éppen az az első teozófiai mozgalom hiányossága, hogy az ószövetségi és újszövetségi vallási
és szellemi életet nem volt képes megragadni. Ezért alapjában véve minden téves, ami ebben az
első kezdeményezésben e témáról található. A teozófiai mozgalom feladata ezt helyrehozni, és
mindazzal kiegészíteni, amit ez az első kezdeményezés nem tartalmazott. Ha érezzük ma
magunkban ezeket a dolgokat, az egyúttal egy felszólítás is teozófiai lelkiismeretünk számára.

Így éppen Helena Blavatskyban egy új fény hajnalhasadásának elhozóját látjuk. De mit
használna ez az új fény, ha nem az emberiség számára legfontosabbat akarná megvilágítani?
Egy olyan teozófia, amelynek nincs eszköze arra, hogy a kereszténységet megragadja, a
jelenlegi kultúra számára abszolút értéktelen lenne. Ha azonban mégiscsak a kereszténység
megragadásának eszköze, akkor ezt az eszközt a helyes módon kell használnunk. Mit csinálunk,
ha ezt nem tesszük, vagyis ha Blavatsky kezdeményezését nem arra használjuk fel, hogy a
kereszténységet megértsük? Akkor akadályozzuk Blavatsky szellemének tevékenységét is a mi
korunkban! Minden fejlődésben van, így Helena Blavatsky szelleme is. És ez a szellem ma úgy
hat a szellemi világban, hogy a teozófiai mozgalom előbbre haladjon. Ha azonban odaállunk
Helena Blavatsky elé az általa írt könyvekkel, mondván: a saját műveidből emelünk halmot
neked! Meg kell állnod annál, amit a fizikai életben tettél! – Ki lesz akkor az, aki Blavatsky
szellemét földhözkötötté teszi, és aki arra ítéli őt, hogy ne juthasson túl azon, amit a földön
létrehozott? Mi magunk leszünk azok! De azáltal tiszteljük és ismerjük el Helena Blavatskyt, ha
meghaladjuk őt, ahogy ő haladta meg azt, ami előtte volt, hogy azután oly sokáig a világfejlődés
kegye szellemi kinyilatkoztatásokat adhatott számunkra a szellemi világból.

Ezt szeretném a mai napon mint lelkiismereti kérdést lelkünk elé állítani, és végül leginkább arra
a kortársra, Henry Steel Olcottra (1832-1907), a Teozófiai Társaság első elnökére gondolva, aki
már szintén a szellemi világba távozott. Ezt kellene ma egészen mélyen a lelkünkbe vésni! Mert
éppen az eleven teozófiai élet el nem ismerése miatt keletkeztek a teozófiai mozgalom
árnyoldalai is. Ha a teozófiai mozgalom az eredeti nagy impulzusait szent lelkiismerettel
töretlenül továbbfolytatná, erejénél fogva mindent könnyen kigyomlálhatna, ami az idők során
káros behatásként jelentkezett és egészen biztosan még fog is jelentkezni. Mert azt valóban meg
kell tennünk, hogy az impulzusokat elevenen továbbalakítsuk. Ma azonban sok helyen látjuk,
hogy ahol teozófusok lépnek fel egészen kényelmesen érzik magukat, mondván: Most valami
olyat művelünk, amit a külső tudomány is alátámaszt számunkra. – Némely vezető teozófus
mennyire örül, ha utalhat arra, hogy a valláskutatók is megerősítik azokat a dolgokat, amelyek a
szellemi világból jöttek, de a legkevésbé sem veszik észre, hogy éppen a vallási dokumentumok
szellemtelen jellegű összehasonlítását kellene legyőzniük. Itt például a teozófia erősen érintkezik
azzal, ami elhalóban van és végül a történelmi Jézus tagadásához vezetett, sőt bizonyos belső
rokonság is fennáll nála ezekkel a dolgokkal.
Eredetileg a teozófia a történelmi Jézust csak annyiban ismerte el, mint más vallásalapítókat.
Helena Blavatskynak mindenesetre nem jutott eszébe a történelmi Jézusban kételkedni. Életét
ugyan az időben száz évvel kitolta – ami mindenesetre tévedés -, tehát nem tagadta létezését,
de Krisztus Jézus lényét már nem ismerte el. Bár ösztönzést adott arra, hogy az általa
megindított mozgalomban Krisztus lényét egyszer majd elismerjék, ő maga ezt nem tette meg. A
teozófiai mozgalom első szakasza itt rendkívül érdekesen találkozik azzal, amit ma a történelmi
Jézus tagadóinál látunk.
Drews professzor például rámutat arra, hogy a golgotai eseményt megelőző történések
megtalálhatók a régi istenmagyarázatokban is, például az Adonisz- és Tammuz-kultuszban. Szó
van ezekben a szenvedő istenhősről, a meghaló istenhősről és a feltámadó istenhősről, és így
tovább. Mindig összevetik itt és ott a vallási hagyományt, majd így következtetnek: Beszélnek
nektek a szenvedő, meghaló és feltámadó názáreti Jézusról, aki a Krisztus volt, de látjátok, hogy
ezt már más népek is ünnepelték Adoniszban, Tammuzban stb. – Mindenütt emlékeztetnek
ennek vagy annak a régi istenalaknak a hasonlóságára mindazzal, amit a palesztinai
eseményekben írtak meg.

Szélesebb körökben lényegében véve ezt űzték a teozófiai mozgalomban is. Egyáltalán nem
veszik észre ennél a vallási összehasonlításnál, hogy semmit sem mondanak azzal, ha
egybevetik Adoniszt vagy Tammuzt a palesztinai eseményekkel. Csak egy példát akarok felhozni
önöknek, hogy miben rejlik a tévedés egy ilyen vallási összehasonlításban. Külsőleg teljesen
helyes lehet, mégis hatalmas tévedésnek van alávetve. – Tegyük fel, van egy egyenruhája egy
tisztviselőnek, aki, mondjuk, 1910-ban él. Az egyenruha, amit ez a tisztviselő hord 1910-ben,
egyidejűleg kifejezi a tevékenységének, a hivatalának külső jellegét. Továbbá képzeljük el, hogy
1930-ban egy másik ember bújik ugyanabba az egyenruhába, aki teljesen másféle. De nem is az
egyenruhán, hanem a személyen múlik, hogy miképp végzi valaki a munkáját. Most azonban
gondoljuk el, hogy jön egy történész 2090-ben, aki így szól: Tudomásunk van arról, hogy 1910-
ben volt egy ember, aki ezt a kabátot, ezt a nadrágot és ezt a mellényt viselte. 1930-ban
azonban ugyanezt a kabátot, ugyanezt a mellényt és nadrágot figyeljük meg, látjuk tehát, hogy a
kabát, nadrág és mellény átöröklődött, így mindkét alkalommal valójában ugyanazzal a lénnyel
találkozunk!

Egy ilyen következtetés természetesen ostoba. De nem okosabb ennél, amikor azt mondják: Ha
megnézzük az elő-ázsiai vallásokat, azt látjuk, hogy Adoniszban, Tammuzban szenvedést,
meghalást és feltámadást ábrázoltak, vagyis ugyanazt találjuk, mint Krisztusnál is! – De nem
arról van szó, hogy szenvedést, meghalást és feltámadást ábrázolnak, hanem arról, hogy ki
támadt fel! Szenvedés, halál, feltámadás: ez egyöntetű a világtörténelmi fejlődésben, és nem a
legendákban megjelenő egyformaságokra kell rámutatnunk, hanem azokra az individualitásokra,
akik beleragadnak. Hogy az emberek megértsék őket, ezek az individualitások ugyanazon a
módon jelentek meg, úgyszólván „Krisztus-tetteket” hajtottak végre, amelyek azt a látszatot
keltik, hogy Krisztus is olyan tetteket vitt végbe, amelyet egykor például Tammuz. Csakhogy
mindig másik lény áll e tettek mögött. Ezért minden olyan vallási összehasonlítás, hogy például a
Siegfried-alak megegyezik a Baldur-alakkal, a Baldur-alak a Tammuz-alakkal stb., csak azt
jelezheti, hogy a legendák és mítoszok bizonyos formái előfordulnak ennél vagy annál a népnél.
De ennek csak annyi értéke van, mintha annak megmutatásával akarnánk megismerni az
embereket, hogy a hivatalukban milyen egyenruhafajtát vesznek magukra. Ez alapvető tévedés,
ami mindenhova beférkőzik, így a teozófiai mozgalomba is, és ami nem egyébnek, mint a
materialista gondolkodásmódnak a következménye.

Helena Petrovna Blavatsky hagyatéka csak akkor fog teljesedésbe menni, ha a teozófia
mozgalma képes lesz a szellem életét saját magában gondozni és őrizni. Ha a szellemet fogja
keresni, amely nem valakik által megírt könyvekben, hanem szakadatlanul az eleven életen
keresztül nyilatkozik meg. Nálunk a szellemet kell ápolni. Nem pusztán könyveket akarunk
tanulmányozni, melyeket évszázadokkal ezelőtt írtak, hanem élő módon továbbfejlődni akarunk a
szellemet követve. Mi emberek olyan egyesülése szeretnénk lenni, akik nem egyszerűen
könyvekben és emberekben hisznek, hanem az élő-eleven szellemben hisznek, és akik nem
csupán arról beszélnek, hogy Helena Blavatsky eltávozott a fizikai síkról és halála után tovább él,
hanem akik olyannyira elevenen hisznek a teozófia által megnyilatkozó dolgokban, hogy a fizikai
síkon a saját lényükkel nem akarnak akadályai lenni annak, hogy Helena Blavatsky szelleme
érzékfeletti módon továbbhasson. Csak akkor érünk valamit a teozófiai mozgalom számára, ha
így gondolkodunk róla, és csak akkor tehet valamit Helena Blavatsky is a teozófiai mozgalomért,
ha olyan emberek élnek a földön, akik képesek ilyen módon gondolkodni.

Ehhez azonban szükséges a további szellemi kutatás, és hogy mindenekelőtt abban higgyünk –
amit különösen az utolsó nyilvános előadáson említettem -, hogy az emberiséget
továbbhaladásában kell megragadnunk, illetve hogy Krisztus Jézus idején valóban megjelent a
történelemben a lelkiismeret, és hogy egyáltalán fellépnek ilyenfajta dolgok és jelentőségük van
az egész fejlődés számára. Mert a lelkiismeret csak egy bizonyos időpontban jelent meg, a
lelkiismeret korábban valami más volt, és majd ismét valami mássá válik, miután az emberi
lelkek a lelkiismeret fényében fejlődtek egy ideig. Hogy a lelkiismeret hogyan változik meg a
jövőben, erre már szintén utaltunk.

De a damaszkuszi élmény bekövetkezésével, amely a XX. század folyamán nagy számú

embernél lesz megfigyelhető, párhuzamosan megtörténik majd az is, hogy az emberek, ha
valamilyen tettet hajtanak végre az életben, meg fognak tanulni rátekinteni erre a tettre.
Megfontoltabbak lesznek, egy belső képben rátekintenek cselekedeteikre, először csak kevesen,
azután mind többen az elkövetkező két-három évezred folyamán. Egy tettet követően megjelenik
annak képe is az emberekben. Először még nem fogják érteni, mi az. Akik azonban
megismerkednek a szellemtudománnyal, azt fogják mondani: Van itt egy kép bennem! Ez nem
álom, egyáltalán nem álomkép, hanem ez annak képe, ami ennek a tettnek a karmikus
beteljesülését mutatja, mindannak következményeként, amit éppen csináltam. Ez pedig egyszer
be fog következni, mint annak beteljesedése, karmikus kiegyenlítése, amit cselekedtem! – Ez a
XX. században veszi kezdetét. Kialakul az emberben egy olyan képesség, hogy egy egészen
távoli, még nem megtörtént esemény képét fogja előrelátni. Ez mostani cselekedetének belső
ellenképeként jelenik meg, mint mostani tettének karmikus következménye, amit valamikor végre
fog hajtani. – Az ember ezt mondja magának: Ezt most megtettem. De megmutatkozik
számomra az is, hogy majd mit kell tennem kiegyenlítődés gyanánt, mert az mindig visszatartana
a tökéletesedésben, ha ezt a kiegyenlítődést nem végezném el. – Ekkor a karma már nem
puszta elmélet lesz, hanem ezt a most említett belső képet fogja előidézni az emberben.

Ilyen képességek egyre inkább felszínre törnek. Új képességek fejlődnek ki, de a régi
képességek lesznek a csírák az újak számára. Vajon honnan nyerik az emberek azt, hogy ez a
karmikus kép jelentkezni fog bennük? Onnan, hogy a lélek egy bizonyos ideig a lelkiismeret
fényében állt! Hiszen ez a fontos a lélek számára: nem az, hogy ezt vagy azt a külső fizikai
eseményt éli át, hanem az, hogy általa előbbre halad. A lelkiismeretben készül elő a lélek arra,
amire most utaltam. És az emberek minél inkább olyan inkarnációkon mennek keresztül,
amelyekben különösen a lelkiismeretüket képezik ki, minél inkább ápolják magukban a
lelkiismeretet, annál inkább megszerzik azt a magasabb képességet, ami szellemi látásban azt
az isteni hangot fogja ismét felidézni, ami korábban egy másik módon egyszer már birtokukban
volt. Aiszkhülosz egy olyan Oresztészt ábrázolt, aki még maga előtt látta bűnös tette
következményeit. Oresztész még észleli, hogy tettének hatása kilép a külvilágba. Az új
képesség, ami kifejlődik a lélek számára, olyasmi lesz, hogy az ember képekben fogja látni
tettének jövőbeli következményét. Ez valami új. De a fejlődés mindig ciklikusan zajlik, mindig kör
alakúan, spirálisan, és amit az emberiség az ősi látásban birtokolt, az megújult formában
ismételten jelentkezni fog.

Így a szellemi világ ismeretei által előkészítjük magunkat arra, hogy valóban a helyes módon
ébredjünk fel a következő inkarnációban, és megfelelő mértékben gondoskodunk azokról az
emberekről is, akik az utódaink lesznek. Ezáltal belső lényegét tekintve a szellemi kutatás
önzetlen irányba fordul, mivel nem az foglalkoztatja, ami az egyes embernek hasznot hajt,
hanem az, aminek segítségével megvalósítható az egész emberiség haladása.

Már kétszer rákérdeztünk arra, hogy mi a lelkiismeret? Most is megkérdezzük: mi lesz a

lelkiismeretből, ami ma fejlődik ki bennünk? Minek mutatkozik a lelkiismeret, amennyiben egy
olyan magnak tekintjük az időben, amelyet az emberiség most vet el? Mi lesz abból, amit a
lelkiismeret mint csíra eredményez? Ezek az említett magasrendű képességek válnak belőle! A
fontos az, hogy higgyünk a lélek inkarnációról inkarnációra, korszakról korszakra történő
fejlődésében. Hinni fogunk, ha megértjük az igazi kereszténységet. És itt Páltól még nagyon
sokat kell tanulnunk.

Nézzék meg az összes keleti vallást, a buddhizmust is, megtalálják bennük azt a tanítást, hogy a
külső világ csak maja. – Bizonyára az, de Keleten ezt abszolút igazságként veszik. Pál is ismeri
ezt az igazságot, épp elégszer hangsúlyozza. De valami mást is hangsúlyoz Pál, tudniillik a
következőt: Csakugyan nem látja az ember az igazságot, ha kifelé tekint a szemeivel; nem a
valóságot érzékeli, ha arra néz rá, ami kívül van. Miért nem? Mert az ember az anyagba való
leereszkedésével a külső valóságot illúzióvá tette. Maga az ember az, aki a külső világot a
tetteivel illúzióvá változtatta. Nézzék meg a Bibliában a „bűnbeesést”, vagy bármit, ami azt
eredményezte, hogy a külső világ az embernek most illúzióként jelenik meg. A keleti vallási tanok
az „isteneket” okolják, hogy a világ majaként mutatkozik előttünk. Csapj a melledre – így szól Pál
-, leereszkedtél és a saját szemléleted homályosult el annyira, hogy a színek és hangok valóban
nem szellemiként jelennek meg előtted. Azt hiszed, hogy a színek és a hangok olyan valamik,
amik materiálisan önmagukban léteznek? Maja csak az! Te magad tetted majává őket. Ember,
neked kell ettől ismét megváltanod magad! Amit elvesztettél, újból el kell sajátítanod! Leszálltál
az anyagba, és most meg kell attól váltanod magad, ki kell belőle szabadítanod magad, de nem
azon a módon, amit Buddha mond: Fojtsd el magadban a létezés iránti vágyat! Nem! A földi létet
neked már a maga valóságában kell látnod. Amit majává tettél, azt újra helyre kell hoznod
magadban. De ezt csak úgy tudod elvégezni, ha felveszed magadba a Krisztus-erőt, amely a
külső világot a maga valóságában mutatja meg számodra!

A nyugati élet nagy impulzusa rejlik ebben, egy új alapvonás, amely az egyes területekre még
egyáltalán nem hatolt be. Mit tud a világ ma arról, hogy egy területen már megkíséreltek egy –
mondhatnánk – a páli értelemben vett ismeretelméletet megalkotni? Egy ilyen ismeretelmélet
nem mondja a kanti felfogásnak megfelelően, hogy a dolgok lényege teljesen megismerhetetlen,
hanem csak ennyit jelent ki: Ami te most vagy, ember, azáltal egy téves valóságot teremtesz és
hordozol magadban. Neked egy belső folyamatot kellene a lényedben végrehajtanod. Akkor
végre átváltozik számodra a maja igazsággá, szellemi valósággá!
Az ismeretelméletet ebben az értelemben páli alapokra helyezni: ezt a feladatot tűzte ki célul két
könyvem, az „Valóság és tudomány” és „A szabadság filozófiája”. Ez a két mű belehelyezkedett
abba, ami a páli felfogás nagy vívmánya az emberről a nyugati világban. Azért értették meg őket
oly kevéssé, legfeljebb csak szűkebb körökben, mert e könyvek éppenséggel feltételezik azt az
egész impulzust, amely a szellemtudományos mozgalomban jutott kifejezésre. A legkisebben
kell a legnagyobbnak megmutatkoznia!

Az ilyenfajta vizsgálódások révén, amelyek kiemelnek bennünket korlátolt emberi viszonyaink

közül, és megmutatják, hogy mindennapi munkánk során kapcsolódhatunk ahhoz, ami fokról
fokra, életről életre egyre inkább bevezet bennünket a szellemi létezésbe, ilyen vizsgálódások
révén válunk igazi teozófusokká. És éppen azon a napon kell átadnunk magunkat efféle
gondolatoknak, amelyet annak a személyiségnek szenteltünk, aki ösztönzést adott egy olyan
mozgalom számára, amely tovább és tovább fog hatni, amely nem maradhat az emberek
számára szürke elmélet, hanem életerőt kell hordoznia magában, hogy a teozófiai
világmozgalom fája újra és újra kizöldüljön.

Ebben a szellemben akartam megkísérelni azt, hogy alkalmassá tegyük magunkat

mozgalmunkban egy olyan talaj megteremtésére, amely Helena Blavatsky impulzusát nem
akadályozza és gúzsba köti, hanem elősegíti az egyre előbbre haladó fejlődés érdekében.

–
© 2019 Magyar Antropozófiai Társaság