Rudolf Steiner

Az Ötödik evangélium GA148

Az Akasha-kutatásból
Tartalom
Előszó .................................................................................................. 3
Bevezetés ............................................................................................ 6
Krisztiánia (Oslo), 1913. október 1. ..................................................... 8
Krisztiánia (Oslo), 1913. október 3. ................................................... 24
Stuttgart, 1913. november 23. .......................................................... 41
Berlin, 1913. november 4. ................................................................. 47
München, 1913. december 8. ........................................................... 65
Berlin, 1913. november 18. ............................................................... 88
Krisztiánia (Oslo), 1913. október 5. ................................................. 108
Berlin, 1914. január 6. ..................................................................... 126
München, 1913. december 10. ....................................................... 145
Berlin, 1914. január 13. ................................................................... 167
Köln, 1913. december 17. ............................................................... 188
Krisztiánia (Oslo), 1913. október 6. ................................................. 214
Berlin, 1914. február 10. ................................................................. 248
Hamburg, 1913. november 16. ....................................................... 266
Köln, 1913. december 18. ............................................................... 282
A makrokozmikus Miatyánk Rudolf Steiner kézírásával .................. 306
Krisztiánia (Oslo), 1913. október 2. ................................................. 307
Stuttgart, 1913. november 22. ........................................................ 325
Berlin, 1913. október 21. ................................................................. 344
Előszó
Ahogy minden embernek, úgy a Kozmosznak mint szellemi
lénynek is van emlékezete. Az ezoterikus hagyományban ezt
Akasha-krónikának nevezik, amelyben a nagy kozmikus
eseményektől az egyes emberi sorsok történéséig mindent
feljegyeznek.
Minden korban voltak olyan emberek, akik – magasabb
szellemi képességeik fejlesztésével – képesek voltak ennek az
érzékfeletti krónikának az olvasására. Őket nevezik
beavatottaknak. Ilyen képességek fejlesztése ma is lehetséges,
sőt a beavatást is el lehet érni. Azt, hogy ez a mi időnkben
hogyan történhet, Rudolf Steiner a „A magasabb világok
megismerésének útja”[1] című könyvében írja le. Maga a
könyv szerzője is ezt az utat járta végig, és érte el a beavatást.
Így jutott el az Akasha-krónika olvasásáig.

Mindazt, amit az Akasha-krónikában a Kozmosz fejlődéséről

meg lehetett tudni, Rudolf Steiner először egy sor
tanulmányban, majd „Az Akasha-krónikából”[2] című
könyvben jelentette meg. A világ fejlődésének ott vázolt
összképe a későbbiekben megjelent „A szellemtudomány
körvonalai”[3] című művében még lényegesen bővebb és
elmélyültebb. A forrás azonban mindkét könyv esetében
azonos: az Akasha-krónika olvasása.

Az utóbb említett könyvben Rudolf Steiner leírja, miként áll az

egész világevolúció középpontjában egy esemény, amely a
tulajdonképpeni értelmét adja meg az egész világfejlődésnek.
Ez ugyanaz az esemény, mint amely ott áll a kereszténység
kiindulópontján is: a Golgotai Misztérium.
3
A Golgotai Misztériumot a Názáreti Jézus harminc évig tartó
élete, majd a Jordán-keresztelő után a Názáreti Jézusba
alászálló Krisztus három éven át tartó jelenléte készítette elő.
A Golgotai Misztérium során végbement történés az egész
világfejlődést két részre osztotta: az eseményt megelőző és az
azt követő időre.

A Golgotai Misztérium egész világot érintő jelentősége,

valamint harminchárom évig tartó előkészítése a Földön felveti
a modern beavatás centrális kérdésének, valamint az Akasha-
krónika azzal összefüggő eseményeinek kutatását.

Egy ilyen kutatás új korszakot jelentene a kereszténység

fejlődésében, ezenfelül valóságos áttörés lenne a
kereszténység jövőjébe, amikor is az emberek már nem csupán
történelmi, írásban fennmaradt forrásokból, hanem magából a
szellemi világból kapnának tanúbizonyságot az idők
fordulójáról és annak központi eseményéről, a Golgotai
Misztériumról.

A kereszténység fejlődésének ez az új korszaka Rudolf

Steinernek az 1913 őszén, az Ötödik evangélium címmel
megtartott előadás-sorozataival vette kezdetét. Az Ötödik
evangélium elnevezés Rudolf Steiner értelmezésében nem
jelent mást, mint amiről egy beavatott a Krisztus-eseményt és
annak előkészületeit illetően az Akasha-krónikából értesülhet.

Elsőként Krisztiániában (Oslóban), majd számos közép-európai

városban beszélt erről a témáról. Ezek a kutatási eredmények
állnak azóta is az antropozófus kereszténység középpontjában.
Bár Rudolf Steiner már a korábbi előadásaiban is tett közzé az
Ötödik evangéliumból részleteket, maga a téma csak a
krisztiániai előadásciklusban bontakozott ki teljesen.
4
Az Ötödik evangélium közlésével egészen új szempontból vált
nyilvánvalóvá Rudolf Steiner magas emberiségküldetése:
személyében a jelenkor Krisztus-küldötte mutatkozott meg. Az
előadásokon résztvevők közül sokan közvetlen élményként
élték meg: így szólal meg Krisztus jelenlétében a Krisztusról
szóló beszéd. A fennmaradt gyorsírásos jegyzetek olvasásakor
máig lehet érezni ebből a hangulatból egy lehelletnyit.

Bár Rudolf Steiner a kutatást éppen csak elkezdte, annak, amit

megjelentetett, alapvető jelentősége van, mert teljesen új
perspektívákat nyit meg minden olyan ember előtt, aki szabad
megismerési erőivel a Krisztus-megértés felé közelít.
Bárcsak minden magyar olvasó, aki kapcsolatba kerül az Ötödik
evangélium tartalmával, átérezné a most megjelenésre kerülő
előadások hatalmas hátterét, szellemi dimenzióját, de a
fordítás jelentőségét is! Mert a téma magasztos volta hivatott
arra, hogy az olvasó lelkében elmélyítse a kellő komolyságot,
és felkészítse őt a kereszténység legmélyebb titkainak
befogadására.
Szergej Prokofjev
az Általános Antropozófiai Társaság vezetőségi tagja
a dornachi Goetheanumban (Svájc), 2009

[1] Rudolf Steiner: A magasabb világok megismerésének

útja (GA 10).
[2] Rudolf Steiner: Az Akasha-krónikából (GA 11).

[3] Rudolf Steiner: A szellemtudomány körvonalai (GA 13).

5
Bevezetés
Az 1913-ban és 1914-ben, az Ötödik evangéliumról tartott
előadások különleges helyet foglalnak el a szellemi kutató,
Rudolf Steiner közléseinek sorában. Rudolf Steiner maga
mondja el, mekkora küzdelmek árán szánta rá magát arra,
hogy beszéljen ezekről a tartalmakról. Mindezt az az iránti
legmélyebb felelősségérzettel és elkötelezettséggel tette meg,
aminek korunkban kell előkészülnie, és annak tudatában, hogy
szükségszerű, hogy ezek a tények éppen most áradjanak be a
Föld-fejlődésbe.
Rudolf Steiner nem hallgatja el, hogy rendkívül sok
fáradságába került és számtalan nehézséget kellett leküzdenie
ahhoz, hogy a kereszténységre vonatkozó képeket az Akasha-
krónikából feltárhassa. Az Ötödik evangéliumra vonatkozó
szellemi kutatások különösen értékesek számára. Rudolf
Steiner meghozta azt a súlyos áldozatot, amellyel ezek a
közlések jártak, annak ellenére, hogy már akkor magasra
csaptak ellenfeleinek gyűlöletlángjai, amikor a két Jézus-
gyermek titkáról – ami szintén az Ötödik evangéliumhoz
tartozik – nyilvánosságra hozott néhány részletet.

Az első Goetheanum alapkövének letételekor, a világ e

sorsdöntő óráján – 1913. szeptember 20-án – adta Rudolf
Steiner az előadások tartalmának az Ötödik evangélium
megnevezést. Az alapkőletételt követően Oslóban és más
városokban is tartott előadásokat az Ötödik evangéliumról. A
két, Kölnben tartott előadás még Rudolf Steiner életében
megjelent ciklus formájában, „A Golgotai Misztérium” címen.

6
Marie Steiner röviddel a halála előtt határozta el a krisztiániai
(oslói) ciklus saját kiadójában történő megjelentetését. Ez a
döntés abból a belátásból és meggyőződésből fakadt, hogy a
mai kor egyenesen megköveteli, hogy ezek a közlések
eljussanak a kereső emberek tágabb köreihez, hogy rájuk
bízhassák azokat. Bánjanak úgy az Ötödik evangélium titkaival,
ahogyan azokat Rudolf Steiner a hallgatóinak szívére bízta.

Ernst Weidemann

7
Krisztiánia (Oslo), 1913.
október 1.
Azt a témát, amelyről a következő napokban beszélni
szándékozom, különösen fontosnak tartom, tekintettel a mai
korra és körülményekre. Elöljáróban szeretném hangsúlyozni,
hogy nem valamiféle szenzációéhség vagy ehhez hasonló
vezérelt, amikor a téma tartalmát így neveztem meg: az Ötödik
evangélium. Remélem, rá tudok majd mutatni arra, hogy
jelenkorunkban – és számunkra különösen fontos értelemben
– ténylegesen beszélhetünk egy ötödik evangéliumról, és hogy
annak, amiről itt szó van, a tartalmát illetően valóban nem
lehet jobb megnevezést találni, mint az „Ötödik evangélium”.
Ez az Ötödik evangélium – mint hallani fogják – még nem jelent
meg írásban. Az emberiség jövőjében azonban bizonyára sor
kerül majd erre is. Bizonyos értelemben mégis azt mondhatjuk,
hogy az Ötödik evangélium olyan régi, mint a négy másik
evangélium.
Ahhoz, hogy erről az Ötödik evangéliumról beszélhessek,
elengedhetetlen, hogy megbeszéljünk néhány, a téma
megértéséhez szükséges dolgot. Abból szeretnék kiindulni,
hogy bizonyára nincs messze az az idő, amikor a történelemnek
nevezett tudományt már az általános iskolában is másként
fogják tanítani, mint ez idáig. A következő napokban
bizonyossá fog válni számunkra, hogy a Krisztus-fogalom, a
Krisztus-kép egészen más, sokkal fontosabb szerephez jut a
jövő történelemszemléletében – már a legelemibb történelmi
szemléletben is -, mint azelőtt. Tudom, hogy ezzel egy
rendkívül paradox gondolatnak adtam hangot. Gondoljuk csak

8
el, milyen intenzív szívbéli érzéssel, mennyi odaadással
fordultak Krisztus felé Európa nyugati országainak lakói – az
egyszerű emberek éppúgy, mint a legműveltebbek -, még a
nem túl távoli múltban is. Ma ezt nem állíthatjuk. Aki elolvassa
a jelenkor írásait, aki elgondolkodik azon, mi érdekli leginkább
a mai embert, mi felé húzza a szíve, az úgy fogja találni, hogy a
Krisztus iránti lelkesedés, az odaadó érzés csökkenőben van,
különösen azok körében, akik a kornak megfelelő műveltségre
tartanak igényt. Ugye ez paradoxnak tűnik? Hiszen korábban
éppen azt hangsúlyoztam, hogy az emberiség történetének
nem túl távoli jövőjében sokkal jelentősebb szerep jut majd a
Krisztus-képnek, mint eddig. Ez tökéletes ellentmondásnak
látszik.
Próbáljuk meg ezt a gondolatot egy másik oldalról
megközelíteni! Több alkalommal is beszélhettem már az önök
városában a Krisztus-kép tartalmáról és jelentőségéről. Az itt
található könyvekben és ciklusokban számos, a
szellemtudomány forrásaiból eredő fejtegetést olvashatnak a
Krisztus-lény titkaira és a Krisztus-képre vonatkozóan. Aki
felvette magába az előadások, ciklusok és egyéb írásaink
tartalmát, abban nyilvánvalóan kialakul az a vélemény, hogy a
Krisztus-lény teljes megértéséhez alaposan fel kell vérteznie
magát; hogy a legmélyebb fogalmakhoz, képzetekhez és
eszmékhez kell folyamodnia, ha fel akar emelkedni Krisztus,
illetve az évszázadok óta ható Krisztus-impulzus
megértéséhez. Sőt, ha más dolgok nem szólnának ellene, még
arra a következtetésre is juthatna, hogy kizárólag a teozófia
vagy az antropozófia teljes ismeretében juthat el Krisztus
helyes képzetéhez. Tekintsünk most el ettől, és vegyük
szemügyre az elmúlt évszázadok szellemi fejlődését!
Évszázadról évszázadra követhetjük azt a mélyreható, átfogó
9
tudományt, amelynek az lenne a feladata, hogy megértse
Krisztust és az Ő megjelenését. A legmagasztosabb és
legjelentősebb eszméiket fordították az emberek Krisztus
megértésére, évszázadokon át. Ebből is úgy tűnhet, mintha
kizárólag az ember legjelentősebb intellektuális tevékenysége
juthatna el Krisztus megértéséhez. Valóban így lenne? Egy
roppant egyszerű fejtegetés bebizonyítja, hogy nem ez az
igazság.

Helyezzük bele egy képzeletbeli szellemi mérleg egyik

serpenyőjébe mindazt a tudást és tudományt – beleértve a
Krisztus-fogalom antropozófiai megközelítését is -, ami
hozzájárult Krisztus megértéséhez. A másik serpenyőbe pedig
tegyük bele gondolatban azt a sok mély érzést – az emberi
lelkek bensőségességét -, amely évszázadokon át Krisztus felé
irányult. Azt fogjuk látni, hogy minden tudás, minden
tudomány – maga az antropozófia is, amellyel igyekszünk
Krisztust megmagyarázni – könnyűnek bizonyul azokkal a mély
érzésekkel szemben, amelyek a Krisztus-lényre, illetve a
Krisztus-jelenségre irányultak. Nem túlzás azt állítani, hogy
Krisztusból mérhetetlenül erős hatás áradt ki, és hogy ehhez a
hatáshoz a Krisztusról való tudás a legcsekélyebb módon sem
járult hozzá. Igencsak rosszul állna a kereszténység dolga, ha
ahhoz, hogy valaki Krisztus követője lehessen, szüksége lett
volna a középkor, a skolasztika és az egyházatyák minden
tudására, vagy ha az embereknek csupán arra lenne szükségük,
amivel ma az antropozófia tud hozzájárulni a Krisztus-eszme
megértéséhez. Valóban édeskevés lenne ennek az eredménye.
Nem hiszem, hogy e gondolat ellen komoly ellenvetése lehet
bárkinek is, aki elfogulatlan figyelemmel szemléli a
kereszténység több évszázados alakulását. Egy másik oldalról
is megközelíthetjük azonban ezt a gondolatot.
10
Nézzünk vissza arra az időre, amikor még nem volt
kereszténység! Elég, ha arra utalok, hogy – amint azt a
jelenlévők többsége is jól tudja – miként ábrázolták a régi
Görögországban a görög tragédiákban – különösen azok korai
formájában – a harcos istent, vagy az embert, akinek lelkében
egy harcos isten tevékenykedett: a színpadon mintegy
közvetlenül a nézők szeme elé tárták az isteni tevékenységet,
az isteni működést. Elég, ha arra utalok, hogyan szőtte át
Homérosz[1] költészetét a szellemi világ hatása; ha Szókratész,
Platón vagy Arisztotelész[2] hatalmas alakját említem. Ezek a
nevek a legmagasabb szintű szellemi életet idézik a lelkünk elé
egy bizonyos területen. Ha minden mástól eltekintünk, és csak
Arisztotelész alakját tartjuk szem előtt, aki évszázadokkal a
kereszténység megalapítása előtt működött, akkor egy olyan
dologgal találjuk szembe magunkat, ami bizonyos
szempontból egyáltalán nem fejlődött tovább napjainkig. Az
Arisztotelész által kifejlesztett gondolkodás, az emberi logika
még ma is olyan tökéletes, hogy azt mondhatjuk: olyan magas
fokot ért el, hogy azt a mai napig nem haladtuk meg.

A következő napok munkájához állítsunk fel egy különös

hipotézist! Tegyük fel, hogy nem léteznek az evangéliumok,
amelyekből bármit is megtudhatunk Krisztus alakjáról.
Tételezzük fel, hogy nem léteznek az első írásos
dokumentumok, amelyeket Újszövetség címen ismerünk;
egyáltalán nincsenek evangéliumok. Tekintsünk el mindattól,
amit a kereszténység megalapításáról hallottunk; szemléljük a
kereszténység alakulását csupán történelmi tényként!
Fordítsuk a figyelmünket arra, hogy mi történt a kereszténység
megalapítása utáni századokban; a tényleges eseményeket
tartsuk tehát szem előtt, figyelmen kívül hagyva az
evangéliumokat, az Apostolok cselekedeteit, Pál leveleit és a
11
többit. Ez természetesen csak egy feltevés, egy hipotézis, de
segítségünkre lesz célunk elérésében, hogy megtudjuk, mi is
történt a kereszténység megalapítása előtti, illetve az azóta
eltelt időben.

Fordítsuk tekintetünket először Európa déli területeire, ahol

egy bizonyos időpontban a legmagasabb fokú szellemi
műveltséget látjuk, annak kimagasló képviselőjével,
Arisztotelésszel. Ez a magas fokú szellemi élet a következő
évszázadokban még további átalakuláson ment keresztül. Igen,
abban az időben, amikor a kereszténység megtette az első
lépéseit a világban, Európa déli részén számos görög
műveltségű ember élt, olyanok, akik felvették magukba a
görög szellemi életet. Ha megfigyelünk egy olyan kimagasló
egyéniséget, mint Kelszoszt[3] – a kereszténység ádáz
ellenségét -, illetve ha követjük a kereszténység fejlődését,
akkor azt látjuk, hogy Európa déli részén, a görög és az itáliai
félszigeten, még a Krisztus utáni második-harmadik
évszázadban is számos olyan rendkívül magas szellemi
műveltségű embert találunk, akik magukévá tették Platón
eszméit, akiknek éles elméje mintegy Arisztotelész elméssége
folytatásának tűnik. Finom és erős szellemeket látunk, átitatva
a görög műveltséggel; görög műveltségű rómaiakat, akik a
görögség finomlelkűségét összekötötték a rómaiság
agresszivitásával és személyes jellegével.
Ebbe a világba robbant be a keresztény impulzus. A keresztény
impulzus annak idején oly módon élt, hogy azt mondhatjuk: a
görög-római művelt emberekhez viszonyítva ennek a
keresztény impulzusnak a képviselői mind az intellektualitás,
mind a világról való tudás tekintetében műveletlenek voltak.
Műveletlen emberek szivárogtak be az érett intellektualitás

12
világába. És ekkor egy rendkívüli színjáték tanúi lehetünk. Ezek
az egyszerű, primitív emberek – az első kereszténység
képviselői – döbbenetes gyorsasággal terjesztik el a
kereszténységet Európa déli részén. Hogyha azzal a tudással
szemléljük ezeket az egyszerű, primitív, a kereszténységet
elterjesztő embereket, amit az antropozófia révén tudhatunk
a kereszténység lényegéről, akkor azt mondhatjuk, hogy ezek
az emberek, a keresztény impulzus akkori hordozói – akik
beszivárogtak a magasan fejlett görög műveltségbe -, nem
értettek semmit, nemhogy a nagy kozmikus Krisztus-
gondolatból, amelynek megértéséhez ma az antropozófia
segíthet hozzá bennünket – erre nem is gondolhatunk -, de
még az egyszerű Krisztus-gondolatból sem. A görög-római élet
piacán nem volt egyéb kínálnivalójuk, mint szeretett
Krisztusukhoz fűződő személyes, bensőséges kapcsolatuk;
mert ezt a kapcsolatot úgy ápolták, mint a család egy szeretett
tagjához fűződő érzést. Akik annak idején bevitték a görög és a
római kultúrába a kereszténységet – amely napjainkig
továbbfejlődött -, nem voltak művelt teológusok vagy
teozófusok, nem voltak művelt emberek. Az akkori művelt
teozófusok – a gnosztikusok – fel tudtak ugyan emelkedni a
Krisztusra vonatkozó magas eszmékig, de csak azt tudták
nyújtani, amit a mérleg könnyebbik serpenyőjébe kell
helyeznünk. Ha a gnosztikusokon múlott volna, a
kereszténység bizonyosan nem hódítja meg diadalmenetben a
világot. Nem valamiféle különösen fejlett intellektualitás volt
tehát az, ami Kelet felől érkezett, és viszonylag gyorsan
elvezetett a régi görög és római kultúra hanyatlásához. Egyik
oldalról nézve ez a helyzet.

A másik oldalról vegyük szemügyre az intellektuálisan magasan

fejlett embereket: Kelszosztól, a kereszténység ellenségétől
13
kezdve – aki már akkor felsorakoztatott ellene mindent, amit
mai ellenzői is elmondhatnak – a trónon ülő filozófusig, Marcus
Aurelius-ig[4]. Nézzünk rá a finom műveltségű új-
platonikusokra, akik olyan eszmékkel hozakodtak elő,
amelyekhez képest a mai filozófia csupán gyerekjáték, mert
nagyság és látókör tekintetében messze meghaladják mai
eszméinket. Ha szemügyre vesszük mindazt, amit ezek a nagy
szellemek a kereszténység ellen felsorakoztattak, és áthatjuk
magunkat azzal, amit ez az intellektuálisan magas szintű görög
és római szellemiség a görög filozófia szemszögéből
felmutatott, akkor az lehet a benyomásunk, hogy a Krisztus-
impulzust egyikük sem értette meg. Azt látjuk tehát, hogy a
kereszténységet egyrészt olyanok terjesztik el, akik semmit
sem értenek a lényegéből, másrészt egy olyan fejlett kultúra
támadja, amely semmit sem képes felfogni abból, hogy mit
jelent a Krisztus-impulzus. Különös módon jelenik meg a
kereszténység a világban: sem követői, sem ellenzői nem
értenek semmit tulajdonképpeni lényegéből. És mégis: voltak
olyan emberek, akiknek elegendő erő lakozott a lelkében
ahhoz, hogy a Krisztus-impulzust diadalra vigyék az egész
világon.
Vannak azután olyanok is, akik egy bizonyos lelki nagysággal
állnak ki a kereszténység mellett. Ilyen például a híres
egyházatya, Tertullianus[5]. Olyan római ő, aki beszédét
tekintve szinte a római nyelv megújítójának számít: találó
biztonsággal használ új szavakat, ami jelentős személyiségre
utal. De ha feltesszük azt a kérdést, hogy miként gondolkodik
Tertullianus a Krisztus-eszméről, akkor már más
megvilágításban látjuk a dolgot. Akkor kiderül, hogy ez az
ember tulajdonképpen meglehetősen kevés intellektualitást,
szellemi nagyságot tud felmutatni. A kereszténység
14
védelmezői nemkülönben! És mégis hatnak a
személyiségükkel; hatnak az olyan emberek, mint Tertullianus,
akinek okfejtéseire a művelt görögök valószínűleg nem adtak
sokat; mégis magával ragadó hatást gyakorolt az emberekre.
Mi által? És ez a lényeg. Éreznünk kell ennek a kérdésnek a
jelentőségét. Mi által hatnak a Krisztus-impulzus hordozói, akik
önmaguk nem sokat értenek a Krisztus-impulzus lényegéből?
Mi által hatnak a keresztény egyházatyák, egészen
Origenészig, amikor a Krisztus-impulzus megértését illetően
szinte ügyetlenül tapogatóznak? Mi az, amit még az oly magas
fokú görög-római műveltség sem tudott megérteni a Krisztus-
impulzus lényegéből? Mi az?
De menjünk tovább! Történelmi szemlélődéseink során
ugyanennek a jelenségnek egy még élesebb formájával
találkozunk. A kereszténység az évszázadok során olyan népek
között is elterjedt Európában, amelyek egészen más vallási
nézeteket vallottak – ilyenek voltak például a germánok -, és
akik mint nép egyek voltak, vagy legalábbis egynek látszottak,
vallásos elképzeléseikkel. Mégis teljes erővel felvették a
Krisztus-impulzust, mintha az lenne az igazi életük. Vajon a
germán népek között legeredményesebben működő
hitterjesztők képzett skolasztikusok, teológusok voltak? Szó
sincs róla! Olyan embereket látunk, akik viszonylag egyszerű
lélekkel jártak az emberek között, a legegyszerűbb,
leghétköznapibb kifejezésekkel szóltak hozzájuk, de
közvetlenül a szívükhöz. Úgy tudták megválasztani a szavaikat,
hogy a megszólítottak legrejtettebb húrjait érintették.
Egyszerű emberek járták be a távoli vidékeket, és éppen az ő
hatásuk volt a legjelentősebb.

15
Évszázadokon át terjesztették ily módon a kereszténységet.
Ezek után pedig azon csodálkozhatunk el, hogy éppen ez a
kereszténység lett egy jelentős tudás, tudomány és filozófia
alapja. Nem becsüljük le ezt a filozófiát, de vegyük szemügyre
azt a sajátos jelenséget, hogy a kereszténység, egészen a
középkorig, olyan népek között terjedt el, amelyek addig,
lelkük részeként, egészen más képzeteket hordoztak. A nem
túl távoli jövőben még sok egyebet is hangsúlyozni fognak a
kereszténység elterjedésével kapcsolatban. Ha a keresztény
impulzus hatásáról beszélünk, akkor könnyű belátni, hogy a
kereszténység elterjesztésének gyümölcse egy bizonyos
időben a Krisztus-impulzus iránti lelkesedésben mutatkozott
meg. Úgy tűnik azonban, hogy az újabb korban letompult az,
amit a középkor idején mint elterjedő kereszténységet látunk.

Nézzük meg Kopernikusz[6] korát, a természettudomány

kibontakozásának idejét, egészen a XIX. századig! Úgy tűnik,
mintha a természettudomány, mindaz, ami Kopernikusz óta
utat tört magának a nyugati szellemi életbe, a kereszténység
ellen dolgozott volna. Ezt külső tények is megerősíthetik.
Például a katolikus egyház a XIX. század húszas éveiig
úgynevezett indexre tette Kopernikuszt, mert az ellenségének
tartotta. De ezek külső dolgok. Ez nem változtat azon, hogy
Kopernikusz kanonok volt. Még ha a katolikus egyház meg is
égette Giordano Brunót[7], ez nem változtat azon, hogy
Giordano Bruno dominikánus volt. Éppen a kereszténység
révén jutottak el mindketten az eszméikhez. Keresztény
impulzusból cselekedtek. Rosszul értelmezi a dolgot, aki az
egyház talaján állva úgy véli, hogy eszméik nem a
kereszténység gyümölcsei voltak. Ezekkel a tényekkel csak azt
akarom alátámasztani, hogy az egyház félreértette a
kereszténység gyümölcseit. A XIX. századig eltelt hosszú időre
16
volt szüksége ahhoz, hogy belássa: Kopernikusz eszméit nem
lehet egy indexszel elnyomni. Aki a dolgok mélyére néz, fel
fogja ismerni, hogy mindaz, amit a népek elértek – és ez igaz
az újabb századokra is -, a kereszténység eredménye; hogy a
kereszténység által az ember tekintete a Földtől az égi távlatok
felé fordul, ahogyan ez Kopernikusz és Giordano Bruno
esetében is történt. Ez csakis a keresztény kultúrában és a
keresztény impulzus által volt lehetséges.

Azok számára, akik a szellemi életet nem felületesen, hanem

mélységében szemlélik, adódik valami az előbb
elmondottakból, ami elsőre talán paradoxnak tűnik, mégis
helytálló. Egy ilyen mélyebb szemlélődés számára ugyanis
lehetetlen, hogy Haeckel[8], a Krisztus-ellenző, megjelenhetett
volna úgy, hogy nem a kereszténységből indul ki. Ernst Haeckel
elképzelhetetlen a keresztény kultúra feltételei nélkül.
Bármennyire is igyekszik az egész újabb természettudományos
fejlődés ellenséges érzületet tanúsítani a kereszténységgel
szemben: ez az új természettudomány a kereszténység
gyermeke, a keresztény impulzus egyenes folytatása. Ha majd
az emberiség teljesen kinövi az új természettudomány
gyermekbetegségeit, akkor be fogja látni, hogy az új
természettudomány kiindulópontjából, következetesen
haladva, eljutunk a szellemtudományhoz. Következetes út
vezet Haeckeltől a szellemtudományhoz. Ha ezt az emberek
felfogják, akkor azt is belátják majd, hogy Haeckel ízig-vérig
keresztény elme, akkor is, ha nem tud róla. A keresztény
impulzusok nemcsak azt hozták felszínre, ami kereszténynek
nevezte és nevezi magát, hanem azt is, ami
– mintegy ellenségként – a kereszténység ellen forrong. A
dolgokat nem elég a fogalmaik szerint vizsgálni; realitásuk,
valóságuk szerint kell nézni őket, és akkor eljutunk az előbb
17
említett felismeréshez. „Reinkarnáció és karma”[9] című kis
írásomban rámutattam arra, hogy Darwin fejlődéstanától
egyenes út vezet az ismételt földi életek tanához.
Ahhoz, hogy ezekkel a dolgokkal kapcsolatban szilárd talajon
állhassunk, bizonyos elfogulatlansággal kell szemlélnünk a
keresztény impulzusok működését. Aki megérti a
darwinizmust és a haeckelizmust, és akit egy kicsit is áthat az,
amiről Haeckel még semmit sem tud – Darwin azonban tudott
valamennyit -, vagyis hogy ez a két mozgalom kizárólag
keresztény mozgalomként volt lehetséges, az szükségszerűen
eljut a reinkarnáció gondolatához. És aki képes arra, hogy egy
bizonyos szellemi tisztánlátó erőt hívjon segítségül, az ezen az
úton következetesen haladva eljut az emberi nem eredetéhez.
Igaz, hogy ez kerülőút, de szellemi látással párosulva helyes út
a haeckelizmustól a Föld eredetének szellemi felfogásához.
Elképzelhető azonban az is, hogy elfogadjuk a darwinizmust
úgy, ahogy ma megmutatkozik, elfogadjuk anélkül, hogy
maguk a darwinizmus életelvei áthatnának bennünket; más
szóval: felvesszük magunkba a darwinizmust mint impulzust,
de semmit sem érzékelünk a kereszténység mélyebb
megértéséből, ami pedig benne van a darwinizmusban. Ekkor
egy nagyon különös dologra jövünk rá. Mégpedig arra, hogy a
lélek ilyen szellemi állapotával éppolyan keveset értünk meg a
kereszténységből, mint a darwinizmusból. Ebben az esetben a
kereszténység jó szelleme ugyanúgy elhagyhat bennünket,
mint a darwinizmus jó szelleme. Ha azonban velünk van a
darwinizmus jó szelleme, akkor – lehetünk bármilyen
materialisták – a Föld történetében mindig visszaérkezünk
ahhoz a ponthoz, ahol felismerjük, hogy az ember soha nem
fejlődött ki alacsonyabb rendű állatformákból; hogy
szükségszerűen szellemi eredete kell hogy legyen.
18
Visszaérkezünk ahhoz a ponthoz, ahol az embert mint szellemi
lényt úgyszólván lebegni látjuk a földi világ fölött. A
következetes darwinizmus ide vezet. Hogyha azonban az
embert elhagyja a darwinizmus jó szelleme, és már magáévá
tette a reinkarnáció eszméjét, akkor visszatekintve azt hiheti,
hogy mint majom élt a Föld valamelyik inkarnációjában. Az
ilyen emberről bizton állíthatjuk, hogy mind a darwinizmus,
mind a kereszténység jó szelleme elhagyta, és egyikből sem ért
semmit. Mert a következetes darwinizmus sohasem hinne
ilyet. Ehhez az kellene, hogy a reinkarnáció eszméjét teljesen
külsőséges módon vigyük át a materialista kultúrába. Ez
esetben a modern darwinizmust bizonyosan meg lehet
fosztani a kereszténységétől. Ha azonban ezt nem tesszük,
akkor úgy fogjuk találni, hogy a darwinista impulzusok, egészen
a mi időnkig, a keresztény impulzus szülöttei, és hogy a
keresztény impulzusok ott is hatnak, ahol megtagadják őket.
Így nem csupán azzal a jelenséggel találjuk szembe magunkat,
hogy a kereszténység oly módon terjed el az első századokban,
hogy ez független követőinek és híveinek tudásától és
műveltségétől; hogy oly módon terjed a középkorban, hogy
ehhez a tudós egyházatyák és a skolasztikusok vajmi kevéssel
járulnak hozzá; hanem napjainkban egy még paradoxabb
jelenséggel szembesülünk, azzal, hogy a kereszténység a mai
természettudomány materializmusában mintegy a saját maga
ellenképeként jelenik meg; nagysága és tettereje azonban a
keresztény impulzusból ered. A benne rejlő keresztény
impulzusok a materializmus fölé fogják emelni ezt a
tudományt.

Milyen különösek is ezek a keresztény impulzusok! Úgy tűnik,

mintha elterjedésükben nem játszana szerepet sem az
intellektualitás, sem a tudás, sem a tudományosság, sem pedig
19
a megismerés. A világon való elterjedésüknek, úgy látszik,
egészen mások a feltételei. Szinte azt mondhatnám, hogy a
kereszténység elterjed, akár mellette, akár ellene vannak az
emberek; sőt még akkor is, ha a modern materializmusban
mintegy az ellenkezője jelenik meg. Mi az, ami terjed? Nem a
keresztény eszmék és nem a keresztény tudomány. Azt
lehetne még esetleg feltételezni, hogy a kereszténység által
beplántált morális érzület terjed el. De gondoljuk csak el,
hogyan jelent meg a morál azokban a régi időkben, és sok
mindent jogosnak fogunk találni a kereszténység képviselőinek
haragjából, amit a kereszténység valódi vagy vélt ellenségei
ellen tanúsítottak. Az intellektuálisan nem túl fejlett lelkek
morálja sem lesz különösen imponáló, még ott sem, ahol a
legkeresztényibben gondolkodnak. Mi az hát, ami terjed? Mi
ez a különleges jelenség? Mi vonul végig diadalmenetben a
világon? Forduljunk ezzel a kérdéssel a szellemtudományhoz,
a tisztánlátó tudathoz. Mi működött azokban a műveletlen
lelkekben, akik keletről nyugatra vonulva behatoltak a magas
műveltségű görög-római világba? Mi működött azokban, akik
elvitték a kereszténységet az idegen germán világba? Mi
működik a modern materialista természettudományban, ahol
a tan még mindig elrejti az arcát? Mi működik ezekben a
lelkekben, ha nem intellektuális, de még csak nem is morális
impulzusok? Mi az hát? – Maga Krisztus az, aki szívtől szívig,
lélektől lélekig vándorol, aki végigvonul a világon és képes
hatni, függetlenül attól, hogy az évszázadokon át tartó fejlődés
során a lelkek megértik-e vagy sem!

Kénytelenek vagyunk eltekinteni a fogalmainktól, minden

tudománytól, és csakis a realitást szem előtt tartani, ha rá
akarunk mutatni arra, milyen titokzatosan jelenik meg Krisztus
sok ezer impulzusban; alakot öltve a lelkekben, ezrekben és
20
ezrekben alámerülve, betöltve az embereket évszázadokon át.
Maga Krisztus az, aki az egyszerű emberekben eljut a görög és
itáliai világba, aki nyugaton és északon egyre több ember lelkét
ragadja meg. Krisztus jár azok mellett a későbbi tanítók mellett
is, akik a germán népekhez viszik el a kereszténységet. Ő az: az
igazi, a valóságos Krisztus, aki a Föld lelkeként a Földön
tevékenykedik, aki egyik helyről a másikra, egyik lélektől a
másikhoz vándorol, és teljesen függetlenül attól, hogy miként
vélekednek a lelkek Krisztusról, beköltözik ezekbe a lelkekbe.
Egy triviális hasonlattal élve: sok embernek fogalma sincs az
élelmiszerek összetételéről, mégis egészségesen táplálkozik.
Éhen halnánk, ha előbb meg kellene ismernünk az élelmiszerek
összetevőit, és csak azután fogyaszthatnánk el azokat. A
táplálkozási ingernek semmi köze sincs az élelmiszerek
ismeretéhez. Ugyanígy nem volt köze a kereszténység
elterjedésének sem a kereszténység megértéséhez. Éppen ez
ebben a különös. Olyan titok ez, amelynek megfejtéséhez arra
a kérdésre kell válaszolnunk, hogyan hat Krisztus az emberi
lélekben? Amikor a szellemtudomány, a szellemi látó szemlélet
felteszi magának ezt a kérdést, akkor egy olyan eseményre
irányul a tekintete, amely valójában csakis szellemi látással
közelíthető meg, és amely első pillantásra valóban teljes
összhangban van az imént elmondottakkal. Látni fogjuk
azonban, hogy a jövőben egyre inkább tudomásul kell
vennünk, hogy elmúlt az az idő, amikor Krisztus a korábban
jellemzett módon hatott, és eljött az ideje annak, amikor az
embereknek meg kell érteniük, fel kell ismerniük Krisztust.

Ezért kell arra a kérdésre is választ találnunk, hogy miért előzte

meg korunkat egy olyan kor, amikor a Krisztus-impulzus
elterjedhetett anélkül, hogy az emberek megértették volna;
anélkül, hogy felvették volna a tudatukba. Ezt egy esemény
21
tette lehetővé. Ez az esemény, amelyre a tisztánlátó tudat utal:
az úgynevezett pünkösdi esemény, a Szent Szellem leáradása.
Ezért irányul az antropozófiai értelemben vett valódi Krisztus-
impulzus által indíttatott szellemi látó tekintet először a
pünkösdi eseményre, a Szent Szellem kiáradására. A pünkösdi
eseménnyel foglalkozunk tehát először.

Mi történt a Földön a világ fejlődésének abban a pillanatában,

amelyet – számunkra meglehetősen érthetetlen módon –
elsősorban úgy ábrázolnak, mint a Szent Szellem leáradását az
apostolokra? Ha szellemi látással vizsgáljuk meg a történteket,
akkor szellemtudományos választ kapunk arra, hogy mit jelent
az, amit úgy mondanak, hogy egyszerű emberek – amilyenek
az apostolok is voltak – hirtelen különféle nyelveken kezdtek
beszélni, mondanivalójukat a szellemi élet mélységeiből
merítetve, amire addig nem tartották őket képesnek. Igen, a
kereszténység, a keresztény impulzusok akkoriban oly módon
kezdtek el terjedni, hogy ez nem függött annak az embernek a
megértésétől, akinek a lelkén keresztül elterjedtek.

A pünkösdi eseményből kiindulva azután – a korábban

jellemzett módon – kiárad a Földre a Krisztus-erő. Mi volt tehát
a pünkösdi esemény? Ezt a kérdést tették fel a
szellemtudománynak, és az erre a kérdésre adandó válasszal –
a szellemtudományos válasszal arra a kérdésre, hogy „Mi volt
a pünkösdi esemény?” – kezdődik az Ötödik evangélium.
Holnap ezzel folytatjuk a szemlélődésünket.

[1] Homérosz: Kr. e. 8. században élt görög költ?, az Íliász és

az Odüsszeia szerz?je.

22
[2] Szókratész (Kr. e. 470-399), Platón (Kr. e. 427-347),
Arisztotelész (Kr. e. 384-322): ókori görög filozófusok.
[3] Kelszosz (Kr. u. 2. század): görög gondolkodó, „Alethes
logos” (Igaz szó) cím? m?vében a keresztény tanításokat
támadta.
[4] Marcus Aurelius Antoninus (Kr. u. 121-180): a Római
Birodalom császára.

[5] Quintus Septimius Florens Tertullianus (Kr. u. kb. 160-

225):
a korai egyház egyik legbefolyásosabb személyisége.
[6] Nikolausz Kopernikusz (1473-1543): lengyel csillagász.
Nevéhez f?z?dik a heliocentrikus világkép kidolgozása.

[7] Giordano Bruno (1548-1600): olasz dominikánus

szerzetes, filozófus. Tanai miatt eretneknek nyilvánították és
megégették.

[8] Ernst Haeckel (1834-1919): német orvos, zoológus,

filozófus. Németországban ? tette ismertté Darwin m?veit.

[9] Rudolf Steiner: Reinkarnáció és karma (GA 135)

23
Krisztiánia (Oslo), 1913.
október 3.
Tegnap arról beszéltem, hogy azok a személyiségek, akiket
általában Krisztus Jézus apostolainak neveznek, úgyszólván
felébredtek abban a pillanatban, amelynek kiindulópontja az
úgynevezett pünkösdi ünnep volt. Ezzel azonban nem akarom
azt állítani, hogy az apostolok tudatában – teljes tudatában –
rögtön oly módon lett volna jelen mindaz, amit az úgynevezett
Ötödik evangélium tartalmáról el kell mondanom, mint
ahogyan az most elhangzik. Igaz ugyan, hogy amikor a szellemi
látó tudat elmélyed az apostolok lelkében, felismeri ezeket a
képeket a lelkükben, az apostolokban azonban akkoriban még
nem annyira képszerűen élt mindez, hanem – ha szabad ezt
mondanom – életként, közvetlen átélésként, a lélek
érzéseként és hatalmaként.

És mindaz, amit azután az apostolok el tudtak mondani –

amivel még az akkori görögöket is ámulatba ejtették -, mindaz,
amivel elindították azt, amit keresztény fejlődésnek nevezünk,
mindaz, amit a lélek hatalmaként, a kedély hatalmaként
magukban hordoztak: mindez abból fakadt, ami az Ötödik
evangélium eleven erejeként élt a lelkükben. Azért tudtak úgy
beszélni, ahogy beszéltek, és azért tudtak úgy hatni, ahogy
hatottak, mert elevenen élt a lelkükben mindaz, amit most
mint Ötödik evangéliumot ismerünk meg, még ha akkor nem is
önthették oly módon szavakba a mondanivalójukat, mint
ahogy most kell beszélnünk az Ötödik evangéliumról.
Megtermékenyültek a mindenható kozmikus Szeretet által, és
ennek a hatása alatt működtek tovább. Az munkálkodott

24
bennük, amivé Krisztus lett a Golgotai Misztérium után. És
ezzel elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol az Ötödik evangélium
értelmében beszélnünk kell Krisztus földi életéről.
A mai kor fogalmainak nem könnyű szavakba foglalni azt,
amiről itt szó van. Szellemtudományos szemlélődéseink során
szerzett fogalmainkkal és eszméinkkel azonban
megközelíthetjük ezt a legnagyobb földi titkot. Ha meg akarjuk
érteni a Krisztus-lényt, akkor szellemtudományos
magyarázataink révén elnyert fogalmainkat némileg
megváltozott formában kell alkalmaznunk a Krisztus-lényre.

A jobb megértés kedvéért induljunk ki abból, amit általában

úgy neveznek: János Jordán-keresztelője. Az Ötödik
evangéliumban Krisztus földi életére vonatkozóan ez úgy
jelenik meg, mint a földi ember életében a fogantatás. Krisztus
életét a keresztelőtől a Golgotai Misztériumig akkor értjük
meg, ha ahhoz az élethez hasonlítjuk, amit az embrió él át az
anyaméhben. Tehát ez a lény úgyszólván a Krisztus-lény
magzati életét élte át a János-keresztelőtől a Golgotai
Misztériumig. A Golgotai Misztériumot pedig úgy kell
értenünk, mint a földi születést; tehát Jézus halálát Krisztus
földi születésének. Tulajdonképpeni földi életét a Golgotai
Misztérium után kell keresnünk, amikor – mint ahogy arra
tegnap már utaltam – kapcsolatban volt az apostolokkal, akik
akkor a szokásostól eltérő tudatállapotban voltak. Ez volt az,
ami a Krisztus-lény voltaképpeni születését követte. Amit
pedig mennybemenetelnek és azt követően a Szellem
leáradásának szoktak nevezni, azt a Krisztus-lénynél úgy kell
felfognunk, mint amikor az ember a halála után a szellemi
világba távozik. Tehát Krisztus további élete a Föld szférájában
a mennybemenetel vagy a pünkösd eseménye óta eltelt

25
időben ahhoz hasonlítható, mint amit az emberi lélek az
úgynevezett devachánban, a szellemi világban él át.
Látják, kedves barátaim, hogy a Krisztus-lényben egy olyan
lény áll előttünk, akivel kapcsolatban teljesen meg kell
változtatnunk az emberi élet egymást követő állapotaira
vonatkozó, eddig elsajátított fogalmainkat. Egy rövid átmeneti
idő után – amelyet általában tisztítótűznek vagy kamalokának
nevezünk – az ember belép a szellemi világba, hogy ott
felkészüljön a következő földi életére. Tehát halála után az
ember szellemi életet él. Amit a Krisztus-lény a pünkösdi
eseménytől kezdve átélt, az az Ő számára ugyanazt jelentette,
mint az ember számára a szellemi világba való átmenet:
Krisztus számára ez a Föld szférájában történő feloldódást
jelentette. Ahelyett, hogy az emberhez hasonlóan a
devachánba, egy szellemi területre lépett volna, a Krisztus-lény
meghozta azt az áldozatot, hogy a saját egét úgymond a Földön
állítsa fel, a Földön keresse. Az ember elhagyja a Földet, hogy
lakhelyét – egy gyakori kifejezéssel élve – felcserélje az Éggel.
Krisztus elhagyta az eget, hogy égi lakhelyét felcserélje a
Földdel. Kérem önöket, nézzék ezt helyes megvilágításban, és
azután kapcsolják hozzá az érzésbeli átélést, hogy mi is történt
valójában a Golgotai Misztérium által, mi történt a Krisztus-
lény által; hogy miben állt a Krisztus-lény tulajdonképpeni
áldozata: tudniillik abban állt, hogy elhagyta a szellemi
szférákat, azért, hogy a Földdel éljen és az emberekkel éljen a
Földön, és hogy az általa hozott impulzus révén továbbvezesse
az embereket, továbbvigye a fejlődést a Földön. Ebből már
látható, hogy ez a lény a Jordán-keresztelő előtt nem tartozott
a Föld szférájához. Az érzékfeletti szférákból jött le a Föld
szférájába. És mindazt, amit a János-keresztelő és a pünkösdi

26
esemény között átélt, át kellett, hogy élje ahhoz, hogy Krisztus
mennyei lénye átváltozzék Krisztus földi lényévé.
Végtelenül sokat jelent ennek a titoknak a kimondása: a
pünkösdi esemény óta a Krisztus-lény az emberi lelkeknél van
a Földön; korábban nem volt az emberi lelkeknél a Földön. Az,
amit a Krisztus-lény a János-keresztelő és pünkösd között átélt,
azért történt, hogy egy isten szellemi világbeli lakhelye
felcserélődhessen a földi szférában lévővel. Ennek azért kellett
megtörténnie, hogy az isteni-szellemi Krisztus-lény olyan
alakot ölthessen, amely lehetővé tette számára az emberi
lelkekkel való közösséget. Miért történtek tehát a palesztinai
események? Azért, hogy az isteni-szellemi Krisztus-lény olyan
alakot ölthessen, amely lehetővé tette számára az emberi
lelkekkel való közösséget a Földön.

Ez utal egyben arra is, hogy a palesztinai esemény egyedülálló

a maga nemében, ahogyan arra már többször felhívtam a
figyelmet: egy magasabb, nem földi lény alászállása a Föld
szférájába, és e nem földi lény együtt maradása a Föld
szférájával mindaddig, amíg a Föld-szféra, az ő hatására,
megfelelően át nem alakul. Tehát ettől az időtől kezdve a
Krisztus-lény a Földön fejti ki a hatását.

Ha a pünkösdi eseményt az Ötödik evangélium értelmében

teljesen meg akarjuk érteni, akkor a szellemtudomány útján
megismert fogalmakat kell segítségül hívnunk. Tudjuk, hogy a
régi időkben misztériumbeavatások voltak, és hogy a beavatás
által az emberi lelket felemelték a spirituális életben való
részvételhez. A kereszténység előtti misztériumok közül a
legszemléletesebbek az úgynevezett perzsa- vagy Mithras-
misztériumok. A beavatásnak hét foka volt. A szellemi átélés

27
magasabb fokozataiba beavatandót először ahhoz vezették,
amit jelképesen „hollónak” neveztek. Azután „okkult”, vagyis
„rejtőző” lett. A harmadik fokon „harcos”, a negyediken
„oroszlán” lett, az ötödik fokon pedig népe nevét
adományozták neki. A hatodik fokon „Naphős”, a hetediken
„atya” lett. Az első négy fokról ma elegendő annyit
elmondanunk, hogy az embert egyre mélyebb és mélyebb
szellemi tapasztaláshoz juttatták. Az ötödik fokon megszerezte
azt a képességet, hogy a tudata kitáguljon, mégpedig oly
módon, hogy ez a kitágult tudat képessé tette őt arra, hogy
egész népe szellemi őrzőjévé váljon. Ezért adományozták
számára annak a népnek a nevét, amelyhez tartozott. Ha a régi
misztériumokban valaki elérte a beavatás ötödik fokozatát,
akkor bizonyos módon részt vett a szellemi életben.

Egy nemrég itt tartott előadás-sorozatomból bizonyára tudják,

hogy a népeket a hierarchikus szellemi lények közül az
arkangyalok vezetik. Ebbe a szférába emelkedett fel az ötödik
fokozatú beavatott, hogy részt vegyen az arkangyalok
életében. Szükség volt ezekre az ötödik fokú beavatottakra; a
Kozmoszban volt rájuk szükség. Ezért létezett a Földön a
beavatás ötödik foka. Ha egy ilyen személyiség beavatást nyert
a misztériumokba, vagyis átélte mindazokat a lelki
élményeket, és megkapta mindazokat a lelki tartalmakat,
amelyek megfelelnek az ötödik foknak, akkor népének
arkangyala mintegy lenézett erre a lélekre, és úgy olvasott
benne, ahogy mi egy könyvben olvasunk, amely olyan dolgokat
közöl számunkra, amiket tudnunk kell ahhoz, hogy egy
bizonyos tettet végrehajthassunk. Az arkangyalok az ötödik
fokú beavatottak lelkéből olvasták ki, hogy mire volt szüksége
annak a bizonyos népnek. Ahhoz, hogy az arkangyalok
megfelelő módon tudják vezetni a népeket, szükség van a
28
Földön az ötödik fokot elért beavatottakra. Ezek a beavatottak
közvetítenek a voltaképpeni népvezetők, az arkangyalok és a
nép között. Úgyszólván felviszik az arkangyalok szférájába azt,
amire ott szükség van ahhoz, hogy megfelelő módon
vezethessék a népet.

Hogyan lehetett a régi, kereszténység előtti időben elérni ezt

az ötödik fokot? Oly módon nem lehetett elérni, hogy a lélek
az ember testében lakozott volna. Az ember lelkét ki kellett
emelni a testéből. Éppen abban állt a beavatás, hogy kiemelték
az ember lelkét a testéből. A lélek azután a testen kívül élte át
azt, aminek révén részesült abban a tartalomban, amelyről az
imént beszéltem. A léleknek el kellett hagynia a Földet, fel
kellett emelkednie a szellemi világba azért, hogy elérhesse azt,
amit el kellett érnie.

Aki elérte a régi beavatás hatodik fokát, a Naphős fokot, annak

lelkében az lángolt fel, ami nem csupán egy nép vezetéséhez
és irányításához szükséges, hanem ami több annál, mint egy
nép vezetése és irányítása. Hogyha figyelemmel kísérik az
emberiség fejlődését a Földön, láthatják, hogy népek
keletkeznek és tűnnek el, láthatják, amint úgyszólván
kicserélődnek. Miként az egyes emberek, úgy a népek is
születnek és meghalnak. Amit azonban egy nép a Föld számára
véghezvisz, azt az egész földi emberiség fejlődése érdekében
meg is kell őrizni. Egy népet nem csupán vezetni és irányítani
kell, hanem földi munkájának eredményét fenn is kell tartani,
a nép életén túl. Ahhoz, hogy egy nép teljesítményét az
arkangyaloknál magasabb fokú szellemek, a korszellemek,
kiemelhessék a népből, szükség volt a hatodik fokot elért
beavatottakra, a Naphősökre. Mert a magasabb világok lényei
a Naphős lelkében olvashatták el azt, hogy mivel járult hozzá

29
az adott nép az egész emberi nem fejlődéséhez. A Naphős
tehát megszerezte az ahhoz szükséges erőt, hogy egy nép
eredményeit átvigye az egész emberi nembe. Az egész Földön
elterjedt az, ami a Naphősben élt. Ahogyan a régi
misztériumok ötödik fokának eléréséhez a beavatandónak el
kellett hagynia a testét ahhoz, hogy a szükséges
tapasztalatokat megszerezze, úgy a leendő Naphősnek is el
kellett hagynia a testét, és ebben az állapotban valóban a
Napon kellett tartózkodnia.

Tudom, hogy a mai kortudat számára mindez szinte mesének

hangzik, sőt talán ostobaságnak. Erre is érvényesek azonban
Pál apostol szavai, miszerint ami az istenek szemében
bölcsesség, az az emberek számára gyakran ostobaság. Tehát
beavatása folyamán a Naphős együtt élt az egész
Naprendszerrel. A Nap volt a lakhelye, ugyanúgy, ahogy az
átlagember a Földön, mint saját égitestén él. Míg bennünket
hegyek és folyók vesznek körül, addig a Naphőst, beavatása
során, a Naprendszer bolygói. Beavatása közben a Naphősnek
a Napon kellett tartózkodnia. Ezt a régi misztériumokban a
fizikai testen kívüli állapotban lehetett csupán elérni. Amikor a
beavatott visszatért a testébe, emlékezett arra, amit a testén
kívül élt át, és ezt, mint hatóerőt, fel tudta használni az egész
emberiség üdvére. Tehát a Naphősök beavatásuk folyamán
elhagyták a testüket, és a megfelelő erők felvétele után újból
visszatértek a fizikai testükbe. Visszatérésük után a lelkük
rendelkezett azokkal az erőkkel, amelyek képesek voltak egy
nép munkáját beemelni az egész emberiség fejlődésébe.

És vajon mit éltek át a Naphősök a három és fél napig tartó

beavatásuk alatt? Mit éltek át, mialatt – nyugodtan élhetünk
ezekkel a szavakkal – nem a Földön jártak, hanem a Napon? A

30
Krisztussal való közösséget élték át, aki a Golgotai Misztérium
előtt még nem volt a Földön! A régi Naphősök valamennyien
így jutottak el a Nap-szférába, mert a régi időkben csak így
lehetett átélni a közösséget Krisztussal. Krisztus abból a
világból szállt le a Földre, ahová a régi beavatottaknak el kellett
jutniuk beavatásuk során. Elmondhatjuk tehát, hogy azt, amit
a régi időkben kizárólag beavatással és kevesek érhettek
csupán el, azt a pünkösdi napokban mintegy természetes
esemény révén kapták meg Krisztus apostolai. Míg régebben
az emberi lelkeknek kellett felemelkedniük Krisztushoz, addig
most Krisztus szállt alá az apostolokhoz. És az apostolok
bizonyos tekintetben olyan lelkekké váltak, akik magukban
hordozták azt a tartalmat, amivel a régi Naphősök is
rendelkeztek. A Nap szellemi ereje árasztotta el ezeknek az
embereknek a lelkét, és ez ettől kezdve tovább hatott az
emberiség fejlődésében. Azért, hogy ez megtörténhessék,
hogy egy teljesen új erő jöhessen a Földre: ezért kellett a
palesztinai eseménynek, a Golgotai Misztériumnak
megtörténnie.

De miből nőtt ki Krisztus földi léte? A legmélyebb

szenvedésből, egy minden emberi képzeletet felülmúló
szenvedésből. A megfelelő fogalmak megalkotásához ismét túl
kell jutnunk a jelenlegi tudat bizonyos ellenállásán. Az Ötödik
evangélium magyarázatához egy kis kitérőt kell tennem.
Nemrég megjelent egy könyv, amelyet azért ajánlok szíves
figyelmükbe, mert azt bizonyítja, hogy egy szellemiekben
rendkívül gazdag ember is milyen badarságokat képes
mondani szellemi dolgokkal kapcsolatban. Maurice
Maeterlinck[1] „A halál” című könyvéről van szó. Ebben a
könyvben, több más képtelenség mellett, azt állítja a szerző,

31
hogy amikor az ember már meghalt, nem szenved, hiszen
akkor ő már egy szellem, nincs fizikai teste. Egy szellem pedig
nem képes szenvedni. Egyedül a test az, ami szenved. – Tehát
Maeterlinck, ez a szellemdús ember, abban a tévhitben
ringatja magát, hogy csak a fizikum képes a szenvedésre, ezért
a halott nem szenvedhet. Nem veszi észre az állításában rejlő
fenomenális, szinte hihetetlen értelmetlenséget: miszerint
csak a fizikai erőkből és vegyi anyagokból álló fizikai test tud
szenvedni. Mintha a szenvedés a fizikai anyagokhoz és erőkhöz
kötődne! Az anyagok és erők egyáltalán nem szenvednek. Ha
szenvednének, akkor a kőnek is szenvednie kellene. A fizikai
test nem képes a szenvedésre; ami szenved, az a szellem, a
lelkiség. Mára már odáig jutottunk, hogy az emberek a
legegyszerűbb dolgok esetében is pont az ellenkezőjét
gondolják annak, mint ami a dolog valódi értelme. Ha a
szellemi élet nem tudna szenvedni, akkor nem létezne a
kamalokaszenvedés. Éppen abban áll a szenvedés a
kamalokában, hogy a szellem (lélek) nélkülözi a fizikai testet.
Aki úgy véli, hogy a szellem nem képes a szenvedésre, az nem
képes megfelelő képzetet alkotni arról a mérhetetlen
szenvedésről sem, amelyet a Krisztus-szellem a palesztinai
évek alatt élt át.
Mielőtt azonban erről a szenvedésről beszélnék, még valami
másra is fel kell hívnom a figyelmüket. Tudatosítanunk kell
magunkban azt, hogy a Jordán folyóbeli János-keresztelőkor
egy olyan szellem szállt le a Földre és élt utána három évig egy
földi testben, majd élte át ebben a testben a halált a Golgotán,
amely szellem a János-keresztelő előtt a földi viszonyoktól
teljesen eltérő körülmények között élt. És mit jelent az, hogy a
földi viszonyoktól teljesen eltérő körülmények között élt?
Antropozófiai kifejezéssel élve ez azt jelenti, hogy ennek a
32
szellemnek nem volt földi karmája. Kérem, tartsák szem előtt,
hogy mit is jelent ez! A Názáreti Jézus testében egy olyan
szellem élt három éven keresztül, amely anélkül teljesítette be
ezt a földi életutat, hogy hordozott volna a lelkében földi
karmát. Ennek a ténynek a figyelembevételével a Krisztus által
átélt földi tapasztalatok és élmények egészen más jelentőséget
kapnak, mint egy emberi lélek tapasztalatai. Amikor
szenvedünk, amikor ilyen vagy olyan tapasztalatokat szerzünk,
akkor tudjuk, hogy szenvedésünk a karmán alapul. A Krisztus-
szellem esetében azonban ez nem így volt. Úgy kellett átélnie
a földi tapasztalatait, hogy nem terhelte karma. Mi volt tehát
ez az Ő számára? Karmikus ok nélküli szenvedés, meg nem
érdemelt, ártatlan szenvedés! Az Ötödik evangélium, az
antropozófus evangélium megmutatja, hogy a három évig
tartó Krisztus-élet az egyetlen olyan földi testben leélt élet,
amely karma nélkül ment végbe; amelyre a karma fogalma,
emberi értelemben, nem alkalmazható.

Az Ötödik evangélium további tanulmányozása során még

valami mást is felismerünk ezzel a három évig tartó élettel
kapcsolatban. Ez a három évig tartó földi élet, amelyet
embrionális életként jellemeztünk, nem teremtett karmát,
nem terhelte meg magát bűnnel. Egy olyan élet zajlott le tehát
ez alatt a három év alatt a Földön, amely nem a karma
következménye volt, de nem is teremtett karmát. Hogyha
ezeket a fogalmakat és eszméket a szó legmélyebb értelmében
magunkévá tesszük, akkor számos olyan dolgot meg fogunk
érteni a palesztinai, valóban rendkívüli eseményekből,
amelyek különben, sok tekintetben, érthetetlenek
maradnának. Megértésükhöz sok részletet kell
összeillesztenünk. Milyen sok önmagának ellentmondó
magyarázat látott napvilágot, és milyen sok félreértés adódott
33
belőlük! És mégis, milyen sok impulzust adott az emberiség
fejlődésének! Az emberek azonban nem mindig a valódi, mély
jelentőségük szerint fogják fel a dolgokat. Egyszer majd
másként fognak beszélni minderről. Akkor, amikor majd
belátják a mérhetetlen jelentőségét annak, amire az imént
rámutattam: miszerint egy olyan három évig tartó földi élet áll
előttünk, amely karma nélkül zajlott le.

Az ember sokszor gondolkodás nélkül megy el a mélységesen

jelentős dolgok mellett. Néhányan önök közül valószínűleg
hallottak már Ernest Renan „Jézus élete” című, 1863-ban
megjelent könyvéről. Ezt a könyvet el lehet olvasni anélkül,
hogy az írás valódi jelentőségét figyelembe vennénk. Az
emberek a későbbiekben talán elcsodálkoznak majd azon,
hogy milyen sokan olvasták el ezt a könyvet anélkül, hogy
észrevették volna azt, ami ebben a könyvben valóban
különleges és figyelemre méltó. Ebben a könyvben az a
rendkívüli, hogy a magasztos ábrázolás és a ponyvaregény
egyvelege. Egyszer majd a legnagyobb furcsaságnak fogják
tekinteni, hogy ezt a két dolgot, a szép leírást és a
ponyvaregényt, össze lehet vegyíteni egymással. Olvassák el
ennek tudatában Ernest Renan könyvét; olvassák el, hogy mit
csinál Krisztusból, aki az ő számára természetesen főleg
Krisztus Jézus. Hőst csinál belőle, aki eleinte igen jó szándékú,
az emberiség nagy jótevője, később azonban magával ragadja
a nép lelkesedése; egyre inkább enged a nép akaratának,
annak, amit az hallani akar.
Ernest Renan felnagyítva alkalmazza Krisztusra azt, amit
kicsiben gyakran vetnek például a mi szemünkre is. Megesik,
hogy amikor emberek valaminek az elterjedését látják, például
az antropozófiáét, akkor a következő módon bírálják a tanítót:

34
kezdetben a jó szándék vezette, később azonban jöttek a
gonosz hívek, akik hízelegtek neki és elrontották. Beleesett
abba a hibába, hogy azt mondta, amit a hallgatók hallani
akartak. – Ily módon bánik Renan is Krisztus életével. Nem
átallja Lázár feltámasztását csalásként feltüntetni, amit
Krisztus Jézus azért tűrt el, mert jó agitációs eszköznek
tartotta. Nem átallja Krisztus Jézust a düh, a szenvedély
rabjának, a népösztön szolgájának ábrázolni. Ettől lesz
ponyvaregény jellegű ez az egyébként színvonalas leírásokat is
tartalmazó könyv. Az a különös, hogy egy egészséges érzületű
ember tulajdonképpen meg kellene, hogy döbbenjen, ha egy
olyan lényt ábrázol, akinek kezdetben a legjobb szándékai
voltak, végül azonban áldozatul esett a nép ösztöneinek és
szemet hunyt mindenféle csalás felett. Renan azonban
egyáltalán nem döbben meg, hanem szép, magával ragadó
szavakkal ecseteli ezt a személyiséget. Érdekes, ugye? – Jó
példa azonban arra, hogy milyen erős az emberi lelkek
vonzódása Krisztushoz, teljesen függetlenül attól, hogy
megértik-e Őt vagy sem; akkor is, ha semmit sem értenek
belőle. Ez odáig fajulhat, hogy valaki ponyvaregényt ír Krisztus
életéről, és ennek ellenére, a csodálat szavaival, mégis felhívja
az emberek figyelmét erre a személyiségre. Ezek a dolgok
kizárólag egy olyan lénnyel kapcsolatban lehetségesek, aki úgy
lépett be a Föld-fejlődésbe, mint a Krisztus-lény. Krisztus sok
karmát teremtett volna a három földi esztendő alatt, ha úgy él,
ahogyan Renan ábrázolta. A következő napokban azonban
látni fogjuk, hogy egy ilyen ábrázolásnak egyszerűen szerte kell
foszlania, mert nyilvánvalóvá válik, hogy a Krisztus-élet nem
hozott magával, de nem is teremtett karmát. Erről az Ötödik
evangélium tesz tanúbizonyságot.

35
János Jordán-keresztelője tehát olyasvalami volt, amit a földi
ember fogantatásához hasonlíthatunk. Az Ötödik evangélium
elmondja, hogy a Lukács-evangélium szavai helyesen adják
vissza mindazt, ami egy fejlett tisztánlátó tudat számára
hallható lett volna mint az ott lejátszódó titok kozmikus
kifejeződése. Az Égből hallatszó szavak valóban így hangzottak:
„Ez az én szerelmetes fiam, ma nemzettem Őt.” Ezek a Lukács-
evangélium szavai[2], és helyesen adják vissza azt, ami akkor
történt: Krisztusnak a Föld-lénybe történő nemzését,
fogantatását. Ez történt a Jordánnál.

Egyelőre tekintsünk el attól, hogy milyen földi személyiségbe

szállt le a Krisztus-szellem a János-keresztelőnél. Erről majd a
következő napokban beszélünk. Ma ahhoz tartsuk csupán
magunkat, hogy a Názáreti Jézus volt az, aki odaadta a testét a
Krisztus-lénynek. A visszafelé irányuló tisztánlátó tekintet
segítségével azt olvashatjuk az Ötödik evangéliumban, hogy a
Krisztus-lény nem kapcsolódott teljesen a Názáreti Jézus
testéhez; hogy a Krisztus-lény, földi vándorútja első
pillanatától kezdve, laza kapcsolatban volt csupán a Názáreti
Jézus testével. Ez a kapcsolat nem olyan volt, mint ahogyan
más emberek esetében kapcsolódik egymáshoz a testiség és a
lélek – amikor is a lélek teljesen benne lakik a testben -, hanem
olyan, hogy a Krisztus-lény bármikor, ha szükséges volt,
elhagyhatta a Názáreti Jézus testét. Mialatt a Názáreti Jézus
teste valahol aludni látszott, a Krisztus-lény elment szellemileg
oda, ahova éppen szükséges volt.
Az Ötödik evangéliumból kitűnik, hogy olyankor, amikor a
Krisztus-lény megjelent az apostoloknak, nem minden esetben
volt jelen egyúttal a Názáreti Jézus teste is; gyakran történt az,
hogy a Názáreti Jézus teste ott maradt valahol, és csupán a

36
szellem, a Krisztus-szellem jelent meg az apostoloknak. Úgy
jelent meg azonban, hogy az apostolok a szellemi jelenséget
összetéveszthették a Názáreti Jézus testével. Észleltek ugyan
valami eltérést, de az olyan csekély volt, hogy nem minden
esetben vették észre. A négy evangéliumban ez nem nagyon
szembetűnő, az ötödik azonban világosan elmondja. Az
apostolok nem tudtak mindig különbséget tenni aközött, hogy
Krisztus a Názáreti Jézus testében vagy szellemi lényként van-
e velük. A különbség nem volt mindig világos számukra; nem
mindig tudták, hogy az egyik vagy a másik eset áll-e fenn. A
jelenséget többnyire Krisztus Jézusnak tartották – éppenséggel
nem sokat gondolkodtak a dolgon -, vagyis a Krisztus-
szellemnek, ameny-nyiben Őt mint olyat, felismerték a
Názáreti Jézus testében. A három évig tartó földi élet során
azonban az történt, hogy a szellem egyre szorosabban
hozzákötődött a Názáreti Jézus testéhez; a Krisztus-lény mint
éteri lény egyre hasonlóbbá lett a Názáreti Jézus fizikai
testéhez.

Figyeljük meg, hogy a Krisztus-lényre vonatkozóan megint

valami más történt, mint a közönséges ember testének
esetében. Ahhoz, hogy ezt megértsük, idézzük fel a
következőt: a közönséges ember egy mikrokozmosz a
makrokozmosszal szemben, az egész makrokozmosz
kicsinyített képmása, mert ami az ember fizikai testében
kifejeződik, amivé az ember a Földön lesz, az az egész
Kozmoszt letükrözi.
A Krisztus-lénynél ennek éppen az ellenkezője áll fenn. A
makrokozmikus Naplény az emberi mikrokozmosz alakja
szerint formálja magát. Összehúzódik, összeszűkül, egyre
jobban összepréseli magát; mindinkább hasonlóvá válik az

37
emberi mikrokozmoszhoz. Éppen a fordítottja történik, mint a
közönséges ember esetében.
Krisztus földi életének kezdetén – rögtön a Jordán-keresztelő
után – volt a leglazább ez a kapcsolat a Názáreti Jézus testével.
A Krisztus-lény ekkor még egészen a Názáreti Jézus testén kívül
volt. Az, amit Krisztus ebben az időben a földi vándorlásai
során véghezvitt, még valami egészen földöntúli volt. Úgy
gyógyított, ahogyan semmilyen emberi erő nem gyógyít. Olyan
behatóan szólt az emberekhez, ahogyan csak isteni erővel
lehet szólni. Az önmagát mintegy a Názáreti Jézus testéhez
láncoló Krisztus-lény mint földöntúli Krisztus-lény hatott. Egyre
hasonlóbbá tette azonban magát a Názáreti Jézus testéhez,
egyre jobban belepréselődött, belehúzódott a földi
körülményekbe, és ezzel párhuzamosan átélte az isteni erő
fokozatos visszahúzódását. Ezt élte át a Krisztus-lény,
miközben fokozatosan hasonult a Názáreti Jézus testéhez; egy
olyan fejlődést, amely bizonyos vonatkozásban visszafejlődés
volt. A Krisztus-lénynek éreznie kellett, amint a Názáreti Jézus
testéhez hasonulva mindinkább elhagyja Isten hatalma és
ereje. Istenből fokozatosan ember lett.

Mint aki mérhetetlen kínok között látja teste fokozatos

elsorvadását, úgy látta eltűnni isteni tartalmát a Krisztus-lény,
miközben mint éteri lény egyre hasonlóbbá vált a Názáreti
Jézus fizikai testéhez; míg végül olyannyira hasonló lett hozzá,
hogy félelmet tudott érezni, akár egy ember. Erről a többi
evangélium is hírt ad: amikor Krisztus Jézus felment
tanítványaival az Olajfák hegyére, a Názáreti Jézus testében
lévő Krisztus-lény homlokát kiverte a félelem verítéke. Ez volt
az emberré válás, Krisztus egyre emberibbé és emberibbé
válása, a Názáreti Jézus testéhez történő hasonulás. Amilyen

38
mértékben ez az éteri Krisztus-lény egyre hasonlóbbá vált a
Názáreti Jézus testéhez, ugyanolyan mértékben lett Krisztus
emberré. Elhagyták az Isten szellemi csodatévő erői. És itt
látjuk magunk előtt a Krisztus-lény egész szenvedéstörténetét,
amely már nem sokkal azután elkezdődött, hogy a Jordán-
keresztelő megtörtént, hogy gyógyította a betegeket, hogy
isteni erejével kiűzte a démonokat, aminek láttán az ámuló
emberek azt mondták: ember ilyet még nem tett a Földön. – A
Krisztus-lény ekkor még alig hasonult a Názáreti Jézus
testéhez. A Krisztus-lény az őt körülvevő emberek csodálatától
és ámulatától odáig jutott a három év alatt, hogy olyan
mértékben hasonult a Názáreti Jézus testéhez, hogy a Názáreti
Jézusnak ebben a törékeny testében, amelyhez hasonult, nem
tudott már válaszolni Pilátus, Heródes és Kajafás kérdéseire.
Annyira hasonlóvá lett a Názáreti Jézus testéhez, ehhez az
egyre gyengébbé és gyengébbé váló, egyre jobban erejét
vesztő testhez, hogy a zsidók főpapjának kérdésére: Azt
mondtad, hogy lerombolod a templomot és három nap alatt
újra felépíted? – a Krisztus-lény a Názáreti Jézus törődött
testéből nem tudott már válaszolni; és néma maradt Pilátus
kérdése hallatán is: Te mondtad, hogy a zsidók királya vagy? –
Ez volt a passió, a szenvedés útja: a Jordán-keresztelőtől a
tehetetlenségig. És a bámuló tömeg – amely korábban a
Krisztus-lény földöntúli csodatévő erejét dicsőítette – nem
sokkal később már a kereszt előtt gúnyolta az emberré lett
Isten erőtlenségét: Ha isten vagy, szállj le a keresztről.
Másokon segítettél, most segíts saját magadon! – Az isteni
hatalom teljétől a tehetetlenségig vezető út: ez volt Isten
szenvedésének útja. Az emberré lett Isten mérhetetlen
szenvedésének útja, amely párosult az emberiségért érzett
szenvedéssel; az emberiségért, amely a Golgotai Misztérium

39
idejére odáig jutott, amire tegnap utaltunk: az intellektuális
fejlődés magaslatára.
Ez a fájdalomelszenvedés szülte meg azonban azt a szellemet,
amely pünkösdkor kiáradt az apostolokra. Ebből a fájdalomból
született meg a mindenható kozmikus Szeretet, aki a Jordán-
keresztelőnél leszállt a földöntúli, mennyei szférákból a földi
szférába; aki hasonlóvá lett az emberhez, egy emberi testhez;
aki végigélte az ember által el nem gondolható szenvedést, és
átélte a legmagasabb, az isteni tehetetlenség pillanatát, hogy
megszülhesse azt az impulzust, amelyet azután Krisztus-
impulzusként ismerünk az emberiség további fejlődése során.
Ezek azok a dolgok, amelyeket szem előtt tartanunk, ha meg
akarjuk érteni a Krisztus-impulzus teljes jelentőségét, amelyet
a jövőben meg kell érteni, mert ez az emberiség számára
szükséges ahhoz, hogy kultúrfejlődésében
továbbhaladhasson.

[1] Maurice Maeterlinck (1862-1949): belga flamand

származású, francia nyelv?, irodalmi Nobel-díjas drámaíró,
költ?, esszéíró.
[2] Lk 3,22. (Rudolf Steiner nem szó szerint idézi az
evangéliumot. – a szerk.)

40
Stuttgart, 1913. november 23.
Ma először a Jézus és nevelőanyja között lezajlott
beszélgetésről fogunk beszélni. A nevelőanya fokozatosan
felküzdötte magát nevelt fia megértéséhez. Hatalmas változás
ment végbe benne. A szellemi világokból leszállt reá a másik
Mária, Jézus vér szerinti anyjának a szelleme, és betöltötte a
lelkét. A Golgotai Misztérium szellemtudományos kutatás
révén történő valódi megértése szempontjából mérhetetlenül
fontos jelentőséggel bír a Jézus és nevelőanyja között lezajlott
beszélgetés. Az anya egyre jobban megértette Jézust. Ezt a
megértést inkább egyfajta érzésbeli megértésnek nevezhetjük.
Jézus most már beszélhetett arról a háromszoros bánatról,
amelyet meg kellett tapasztalnia. Az elmondottakat mintegy a
lelkében tizenkét éves kora óta felgyülemlett élmények
összefoglalásának tekinthetjük. Elmondta nevelőanyjának a
tizenkét és tizennyolc éves kora között átélt eseményeket.
Beszélt Bath-Kol hatalmas tanításairól. Elmondta, hogy senki
sem lett volna képes őt megérteni; senkivel sem beszélhetett
arról, ami a lelkére nehezedett. Feltárta anyja előtt, hogy még
ha meg is szólalnának a régi tanítások, nem lenne senki, aki
megértené azokat.
Majd fájdalmas élményeinek második fajtájáról beszélt.
Elmondta az omladozó pogány oltárnál történteket: hogy
betekintést nyert a régi misztériumokba, ahol az isteni-szellemi
lények még közvetlenül alászálltak az emberekhez, és hogy
ebben a tekintetben is hanyatlás következett be. A régi, jó
pogány istenek helyett démonok vesznek részt az áldozati
szertartásokon. Beszélt a nagy kozmikus eseményekről, a
bizonyos módon megfordított Miatyánkról. Egészen rendkívüli

41
volt ez a beszélgetés. Jézus arról is beszélt, hogy látnia kellett,
amint Lucifer és Arimán az esszénusok kapuitól azokhoz
menekülnek, akik nem tudták vállalni a rend szigorú szabályait.
Jézus beszámolt mindenről. Olyan volt ez, mint egész addigi
életének feltárása. Ennek a beszélgetésnek éppen az adja a
különleges jelleget, hogy az elbeszélés során elhangzott szavak
nem pusztán szavak; ezek a szavak nem csupán azt
tartalmazták, amit a szavak általában tartalmaznak, hanem
amit Jézus mondott, az maga volt a szavakba öntött legbenső
élmény; a szavakban kifejezett fájdalom és szenvedés,
átváltozva végtelen szeretetté; fájdalom, amely szeretetté és
jóakarattá változott. Realitásként áramlottak át ezek a szavak
az anyához. Mintha magának a léleknek egy darabja lett volna
az, ami most Jézustól eltávozott, és átáradt a nevelőanyához.
Néhány órába sűrűsödött össze mindaz, ami több volt, mint
csupán egy élmény. Egy kozmikus élmény volt ez, a szó
legszorosabb értelmében. Bár a Názáreti Jézus csupán
szavakat mondott ki, ezekben a szavakban azonban benne volt
lelkének egy része is. Sok mindenről kellene még beszélni, ha
mindazt jellemezni szeretnénk, amit az Akasha-krónika nyújt
számunkra. A beszélgetés során világossá vált Jézus lelke
számára, hogy hova jutott az emberiség fejlődése. Ekkor
derengett fel benne egyre világosabban, hogy Zarathusztra
lelke él benne. Érezte, hogy annak idején Zarathusztraként ő is
részt vett az emberiség fejlődésében. Jézus nem úgy fejezte ki
magát, ahogyan most én szólok önökhöz, hanem oly módon,
ahogy azt az anyja megérthette. Amit akkor érzett, az feltárta
előtte az emberiség fejlődésének titkát. Semmihez sem
hasonlítható az a benyomás, amelyben Jézusnak a beszélgetés
során része volt. Beszélt arról is, hogy az ember minden
életkorának megvannak a maga meghatározó erői, és hogy

42
ennek igen nagy a jelentősége. Volt egyszer az emberiség
fejlődésének egy korszaka, az óind kultúra, amikor az emberek
azáltal lettek különösen naggyá, hogy egész életüket
áthevítették az első gyermekévek napszerű erői. Ezekből az
erőkből még ma is megtalálható bennünk valami életünk első
hét évében.

A második korszakot, az óperzsa kort, azok az erők hatották át,

amelyek ma az ember hetedik és tizennegyedik életéve között
működnek.

Jézus tekintete ezután a harmadik korszakra irányult, az

egyiptomi korra, amikor azok az erők uralkodtak, amelyek
most az ember tizennégy és huszonegy éves kora között
tevékenyek; abban az időszakban, amikor az egyes ember
fejlődésében az érzőlélek játszik döntő szerepet. Az egyiptomi
korban virágzott a csillagászat és a matematika tudománya.

És ekkor felmerült Jézusban a kérdés: Milyen korszakban élünk

most? Mit él át az ember huszonegy és huszonnyolc éves kora
között? Úgy találta, hogy azok az erők, amelyek a külső életet
uralják, amelyek a görög-latin kultúrára hatnak, még az előző
erők. A Názáreti Jézus előtt ott állt az egyes emberi élet
értelme, a maga teljes súlyával. Huszonnyolc és harmincöt
éves kora között az ember átlép élete középpontján. Ekkor már
nincsenek új életerők, az istenektől öröklött erőket
kimerítette. A felfelé ívelő erők, amelyek ez idáig jelen voltak,
az élet közepére felemésztődtek. Mi legyen most? Sehol nem
mutatkozott valami új, amiből az emberiség számára erő
származhatna. Az emberiség elhal, elsorvad, ha nem történik
valami új. Jézusnak egy bizonyos idő alatt át kellett élnie ezt a
válságot, majd eloldódott tőle a Zarathusztra-Én, amelynek

43
jelenléte csupán röviddel ezt megelőzően villant fel benne.
Mintegy oly módon azonosult az emberiség fejlődésével, hogy
a Zarathusztra-Én, a szavai folytán, átment az anyához. Csupán
a három burok maradt vissza, és Jézus újból azzá lett, aki
tizenkét éves korában volt, ám gazdagodva mindazzal, amit
Zarathusztra élményei által felvett magába. Egyfajta impulzus
vonzotta a Jordán folyóhoz, Keresztelő Jánoshoz. És ott leszállt
a Názáreti Jézusra az, aminek fiatalítóan kellett beleáradnia az
emberiségfejlődésbe azért, hogy az emberiség ne sorvadjon el:
a Krisztus-lény. A Krisztus-impulzus egy olyan korban érkezett
az emberekhez, amikor azok a legkevésbé lehettek felkészülve
a befogadására. Érzésükkel, kedélyükkel vonzódtak
Krisztushoz, ám a megelőző korok bölcsességéből és erőiből
már semmi sem volt jelen. Krisztus ezért kezdetben csupán
mint erő hatott, nem mint tanító. Az emberiség azonban ma
már nem áll különösen távol a Krisztus-impulzus megértésétől.

Krisztus hatása nem függött attól, hogy megértik-e. A Krisztus-

lény három éven keresztül ereszkedett alá a Názáreti Jézusba.
Az, hogy egy Isten emberi testet öltött, nem csupán az
emberek ügye volt, hanem egyszersmind a magasabb
hierarchiáké is. Mindaddig egyetlen isten sem tapasztalta meg
az emberi testben történő megtestesülést. Ez a megrendítő:
hogy egy isten emberi testben élt három évig. Ez azonban
szükséges volt annak érdekében, hogy az ember
felemelkedése újból lehetséges legyen.
A Krisztus-lény eleinte csak lazán kapcsolódott a Názáreti Jézus
testéhez, ez a kapcsolódás azonban fokozatosan – egészen a
kereszthalálig – egyre szorosabb lett. A szellemi dolgok
megértését illetően az emberiség azóta sem lépett előre.
Különben nem jelenhetne meg egy olyan könyv, mint

44
Maeterlinck „A halál” című műve. Ez bizony egy balga írás. Az
áll benne, hogy ha az ember elhagyja a testét, akkor már
csupán szellem, akkor már nem képes a szenvedésre. – Ez
pontosan az ellenkezője annak, ami az igazság. Mindig a
szellem szenved, nem a test. Minél emelkedettebb az
individualitás, annál fokozottabb a fájdalom, az érzés. Ezért
lehetetlen a mai ember számára a megtestesült Isten
elszenvedett fájdalmának megértése.

Jézust az asszonyok egyike a sírban kereste. Ő azonban akkor

már szellemtestében volt, nem lehetett fizikai érzékszervekkel
megtalálni. A középkori keresztes hadjáratok úgymond a
megismétlődései voltak ugyanennek a keresésnek. Ez a
keresés ugyanolyan hiábavalónak bizonyult. Éppen a keresztes
háborúk idején léptek színre a német misztikusok, akik
azonban a helyes módon keresték a kapcsolatot Krisztussal.
Krisztus ott is hatott, ahol nem ismerték a tanításait; mint erő
hatott az egész emberiségben.

A Jordán keresztelő után Krisztus még csak lazán kapcsolódott

Jézus testéhez. Az első, akivel találkozott, Lucifer volt. Lucifer
minden erőt bevetett, amivel egy lényben fel lehet kelteni a
nagyravágyást. „Ha elismersz engem, neked adom a Föld
minden birodalmát.” Ezt a támadást Krisztus gyorsan
visszaverte. A második kísértés alkalmával Lucifer és Arimán
együtt igyekeztek félelmet és rettegést kelteni Krisztusban.
„Vesd le magad…”

A harmadiknál Arimán egyedül szólította fel Krisztust: „Mondd,

hogy ezek a kövek változzanak kenyérré!” Arimán ezen
felszólításával kapcsolatban maradt egy megoldatlan rész; a
kérdés nem lett maradéktalanul megválaszolva. Az, hogy ez

45
nem történhetett meg, összefügg a Föld fejlődésének
legbensőbb erőivel, amennyiben az emberek ehhez tartoznak.
Ebben egy olyan dolog rejlik, mint a pénz kérdése. A pénz
kérdése összefügg Arimán felszólításával. Arimán megőrizte
Krisztus Jézus fölötti hatalmának egy részét. Ez mutatkozik
meg Iskarióti Júdás révén. Júdás árulása a megválaszolatlan
kérdés utóhatása.
Azután arról volt még szó, hogy kizárólag a Nap elsötétülése
mellett történhetett meg az, hogy a Krisztus-impulzus a
kereszthalálkor egyesült a Földdel. Hogy ez a napfogyatkozás
volt-e vagy valami más, ezt ma még nem lehet biztosan
megmondani. Végezetül egy nyomatékos kérés hangzott el
azzal kapcsolatban, hogy az elhangzott közléseket kezeljék
diszkréten.

46
Berlin, 1913. november 4.
A megfelelő módon végzett okkult tanulmányok ma lehetővé
teszik, hogy bizonyos módon megismerjük azt, amit Ötödik
evangéliumnak nevezhetünk. Ha lelkük figyelmét arra
irányítják, ami az elmúlt években a Golgotai Misztériumról
elhangzott, akkor a négy evangélium magyarázata során
bizonyára találkoztak számos olyan kérdéssel is, amelyeket
nem találhatnak meg az evangéliumokban, ha a Krisztus Jézus
életét bemutató közléseket olvassák. Elég, ha csak a két Jézus-
gyermek történetét említem. Van azonban még sok minden
más is, ami ma a tisztán szellemi feljegyzésekben
megtalálható, és olyannyira fontos korunkban, hogy
szükségszerű, hogy az arra felkészült lelkek ezeket fokozatosan
megismerjék. Egyelőre azonban a köreinkben kell maradnia
annak, amit ezekből a forrásokból merítve elmondok.
Mindezek ellenére fogják fel úgy az elmondottakat, hogy
azoknak az a rendeltetése, hogy beáradjon korunk lelkeibe;
hogy Krisztus Jézus működéséről az eddig lehetségesnél
áttekinthetőbb képet nyújtson.

Az előző előadás bevezetőjében elmondottak alapján

valószínűleg kialakult önökben az a benyomás, hogy
korunkban Krisztus Jézus alakjának egy sokkal tudatosabb
megértése szükséges, mint az előző korokban. Arra az
ellenvetésre, hogy a keresztény fejlődés ellen való vétek lenne,
hogyha újabb részletei tárulnának fel Krisztus Jézus életének,
hadd említsem meg emlékeztetőül a János-evangélium záró
sorait, ahol kifejezetten az áll, hogy az evangéliumokban a
megtörtént eseményeknek csupán egy részét jegyezték fel; és
hogy képtelenség volna a világon annyi könyvet előállítani,

47
amibe mindaz leírható lenne, ami történt. Az ilyen dolgokból
meríthetünk erőt és bátorságot ahhoz, hogy egy olyan korban,
amelyben arra szükség van, újabb részleteket közöljünk
Krisztus Jézus életéből. Valóban szűkkeblűség, ha ez ellen
tiltakoznak.

Most pedig szeretném önöket emlékeztetni arra, amiről már

gyakran szó volt ezen a helyen is: miszerint időszámításunk
kezdetén két Jézus-gyermek született. Ezt már tudjuk, és
tudjuk azt is, hogy az egyik Jézus-gyermekben Zarathusztra
Énje, szellemi lénye öltött testet, és hogy ez a Jézus-gyermek
azután, körülbelül tizenkét éves koráig, együtt élt Zarathusztra
szellem-lényével, egészen addig az időpontig, amit a Lukács-
evangélium úgy ír le, hogy Jézust a szülei elvitték
Jeruzsálembe, ahol elveszítették, majd amikor megtalálták,
Jézus az írástudók között ült, és a szülei, valamint a körülötte
lévők legnagyobb ámulatára, úgy magyarázta nekik az Írást,
ahogyan arra maguk az írástudók voltak hivatottak. Felhívtam
már a figyelmet arra, hogy a Lukács-evangéliumnak ez a
jelenete valójában arra utal, hogy Zarathusztra Énje, amely
mintegy tizenkét évig az egyik Jézus-gyermekben élt, ekkor
átköltözött a másik, ugyancsak tizenkét éves Jézus-gyermekbe,
aki addig szellemében egészen más volt. Ettől kezdve a Dávid
házának nátháni ágából származó Jézus-gyermek áll előttünk,
akiben tizenkét éves koráig nem a Zarathusztra-Én élt, most
azonban magába fogadta azt.
Az Akasha-krónikában olvasva további bepillantást nyerhetünk
az immár Zarathusztra-Énnel élő Jézus-gyermek életébe. Jézus
életében három időszakot különböztethetünk meg. Az első
időszak tizenkét éves korától körülbelül tizennyolc éves koráig,
a második tizennyolctól huszonnégy éves koráig tartott, a

48
harmadik pedig huszonnégy éves korától addig az időpontig,
amelyet János-keresztelőként ismerünk, tehát körülbelül
harmincéves koráig.
Gondolják csak el, hogy ez a Jézus-gyermek, aki most, tizenkét
éves korában magába fogadta a Zarathusztra-Ént, olyan
individualitásként lép a zsidó nép írástudói elé, mint aki elemi
tudással bír a zsidó tanítások lényegéről, az ősi héber
törvények alapjairól, és minderről hozzáértéssel képes
beszélni. Ennek a Jézus-gyermeknek a lelkében tehát ott élt az
óhéber világ. Főként az élt benne, amit a héber nép Istenhez
fűződő kapcsolatáról lehetett tudni; amit általában úgy
tartanak számon, mint Istennek Mózes által a héber nép
számára küldött üzenetét. Vázlatosan összefoglalva azt
mondhatjuk: a héber nép szent tanításainak gazdag
kincsestára élt Jézusban. Ezzel a tudáskinccsel élt Názáretben,
apja foglalkozását folytatva, lelkében feldolgozva tudása
felhalmozódott kincseit.

Az Akasha-krónika kutatásából kitűnik, hogy Jézus számára ez

a tudás sok lelki kétség és fájdalom forrása lett, mert a
legmélyebb értelemben átérezte, egyre átfogóbban érzékelte
súlyos lelki küzdelmei közepette azt, hogy egykor, az
emberiségfejlődés egészen más korszakaiban hatalmas,
lenyűgöző kinyilatkoztatás áradt le a szellemi világokból
azokba a lelkekbe, akik akkoriban, más lelkierők birtokában,
képesek voltak egy ilyen tanítás befogadására. Különösen az
tárult Jézus lelke elé, hogy egykor egészen más lelkierőkkel
felruházott emberek éltek, olyanok, akik fel tudtak nézni a
megnyilatkozó szellemi hatalmakra, és egészen más módon
értették meg a kinyilatkoztatásokat, mint az a későbbi
nemzedék, amelyhez most ő is tartozik, és amely a lefelé

49
irányuló – azaz kevésbé felfelé irányuló – lelki erőivel már nem
tudja feldolgozni azt, ami egykor leáradt. Gyakran voltak olyan
pillanatai, amikor úgy gondolta: mindazt, amit egykor
kinyilatkoztattak, még ma is lehet tudni; a mai emberek
azonban már nem tudják ezt abban a teljességben felfogni,
mint azok, akikhez annak idején a kinyilatkoztatás szólt. –
Minél inkább átérezte ezt, minél több áradt ebből a lelkébe,
amint ott állt a zsidó írástudók előtt és magyarázta nekik a saját
törvényeiket, annál jobban érezte azt, hogy kortársainak
lelkülete képtelen már befogadni a héber kinyilatkoztatásokat.
Úgy tűntek Jézus számára ezek az emberek – kortársainak
lelkei, lelki jellegük sajátosságai -, mint akik utódai egy olyan
emberiségnek, amely egykor hatalmas kinyilatkoztatásokban
részesült, de most már nem képes felérni ezekhez a
kinyilatkoztatásokhoz. Az, ami egykor lángoló lelkesedéssel, a
legnagyobb melegséggel áradt ezekbe a lelkekbe – állapította
meg gyakran Jézus -, mostanra kihűlt, és sivárnak tűnt a régi
mély érzésekhez képest. Így érzett sok mindennel
kapcsolatban, ami most inspiráció útján egyre inkább felmerült
a lelkében.

Tehát Jézus lelke tizenkét éves korától tizennyolc éves koráig

egyre jobban elmélyedt a zsidó tanításokban, ám azokat egyre
kevésbé találta kielégítőnek, sőt mind több fájdalmat és
szenvedést okoztak neki. A legmélyebb szomorúság tölti el az
ember lelkét, ha arra tekint, milyen szenvedéseket kellett a
Názáreti Jézusnak átélnie amiatt, hogy mivé lett egy ősi szent
tanítás egy későbbi nemzedékben. Gyakran mondta magának,
amikor magába mélyedve, elgondolkodva ült: egykor tanítás
áradt fentről, kinyilatkoztatás adatott az embereknek, most
azonban már nincsenek itt azok az emberek, akik erre
fogékonyak lennének. – Vázlatosan így jellemezhetjük a
50
Názáreti Jézus lelki hangulatát. Ezek a gondolatok töltötték el
a lelkét minden szabadidejében, ami kézműves-, asztalos-,
ácsmunkája közben adódott számára.
Ezután következett az az időszak, tizennyolc és huszonnégy
éves kora között, amikor bejárta a közeli és a kissé távolabbi
vidékeket. Vándorlása során – mestersége révén különböző
helyeken dolgozott – nem csupán Palesztina településeit
érintette, hanem eljutott Palesztinán túlra is. Ezekben az
években, amikor az emberi lélek teljes odaadással fordul a
környezete felé, és sok mindent befogad onnan, sok embert és
sokféle szemléletet ismert meg; látta, hogy az emberi lelkek
azzal élnek, ami számukra az ősi szent tanításból megmaradt,
pontosabban azzal élnek, amit megértenek belőle. Érthető,
hogy egy olyan lélekre, amely hat éven keresztül azt élte át,
amit elmeséltem, minden, ami örömként, szenvedésként,
csalódásként éri, egészen más benyomást kell hogy tegyen,
mint más ember lelkére. Jézus számára minden lélek egy
megoldandó rejtély volt; de minden lélek valami mást is
jelentett számára: azt sugallták, hogy várnak valamire, aminek
el kell jönnie.

Vándorlásai közben Jézus olyan vidékekre is eljutott, ahol az

akkori pogányok éltek. A tizennyolc és huszonnégy éves kora
között Palesztinában és azon kívül tett vándorútjai során
megéltek közül kiemelkedik egy jelenet, amely különösen mély
benyomást tett rá. Látjuk Jézust, amint egy pogány kultikus
helyhez érkezik. Egy olyan pogány szentélyhez, amilyeneket
különböző nevek alatt emeltek a pogány isteneknek Ázsia,
Afrika és Európa különböző vidékein. Ez egyike volt azoknak a
kultikus helyeknek, amelyeknek szertartásai emlékeztettek a
misztériumhelyek szertartásaira, csakhogy míg a

51
misztériumhelyeken hozzáértéssel celebráltak, addig ez a
pogány kultikus helyeken gyakran külsőségekbe ment át. Azt a
helyet, ahová a Názáreti Jézus érkezett, elhagyták a papjai,
tehát már nem végeztek ott semmiféle szertartást.
Nyomorban, betegen és elgyötörten éltek az emberek azon a
környéken; kultikus helyüket elhagyták a papok. Amikor
azonban a Názáreti Jézus ehhez a helyhez érkezett,
odasereglettek köréje a betegségtől és nyomortól elkínzott
emberek, akiket még ez a gondolat is gyötört: ez az a hely, ahol
valaha összegyűltünk, ahol a papok áldozatot mutattak be és
megmutatták nekünk az istenek tevékenységét; most azonban
egy elhagyott kultikus hely előtt állunk.
A szellemi kutató mindeközben Jézus lelkének egy sajátos
vonására lesz figyelmes. Már a többi vándorútja során is
észrevehető volt, hogy Jézust mindenhol egészen különös
módon fogadták. Lelkének alaphangulata szelídséget
árasztott, és jótékonyan hatott mindazokra, akiknek körében
tartózkodott. Jézus útja egyik helységből a másikba vezetett,
itt is, ott is dolgozott az ácsműhelyekben, majd ő is leült az
emberek közé és beszélgetett velük. Jézus minden kimondott
szavát különleges módon fogták fel, mert különleges volt a
mód, ahogy azok elhangzottak: minden szavát áthatotta a
szelídség és a szívbéli jóindulat. Mintegy varázsfuvallat áradt
az emberek lelkébe, nem is annyira a kimondott szó, mint
inkább annak módja által. Mindenhol szívélyes kapcsolatok
létesültek a vándorral. Másnak tekintették, mint a többi
embert; látták, hogy a szeméből valami különleges sugárzik,
érezték, hogy a szívéből valami különleges szól.

Így volt ez akkor is, amikor az oltárt körülálló elgyötört, beteg,

nyomorban élő emberek rátekintettek a hozzájuk érkező

52
idegenre; mintha lelkükben ez a gondolat éledt volna fel: eljött
hozzánk egy pap, aki újból áldozatot akar bemutatni az
oltárnál. – Ilyen hangulat alakult ki Jézus körül,
odaérkezésének hatására. A pogányok papnak nézték, aki újra
áldozatot fog bemutatni.

És amint ott állt az összegyűlt emberek előtt, egy bizonyos

pillanatban mintegy önmagán kívül érezte magát, egy
különleges lelkiállapotban – és szörnyűségeket látott! Az oltár
körül és az azt körülvevő, mind népesebb tömegben
démonoknak nevezhető lényeket látott, és felismerte a
démonok jelenlétének okát. Megértette, hogy a pogány
áldozatok fokozatosan valami olyasmibe mentek át, ami bűvös
erővel mintegy odavonzotta ezeket a démonokat. Ezért,
miután Jézus az oltárhoz érkezett, nemcsak az emberek
sereglettek oda, hanem azok a démonok is, amelyek a korábbi
áldozatbemutatásoknál jelen voltak. Jézus ugyanis a következő
felismerésre jutott: igaz ugyan, hogy a pogány áldozati
szertartások abból származnak, amit a régi pogány időkben és
a jó kultikus helyeken a valódi isteneknek – amilyen mértékig
azok a pogány kor számára megismerhetők voltak – mutattak
be mint áldozati tettet, ezek az áldozatok azonban lassanként
hanyatlásnak indultak. A titkok elkorcsosultak, és ahelyett,
hogy az áldozatok az istenekhez áradtak volna, ezek az
áldozatok, valamint a papok gondolatai démonokat vonzottak
oda, luciferi és arimáni hatalmakat, akiket Jézus most maga
körül látott, miután egy más tudatállapotba került. Amikor a
körülötte állók látták, amint Jézus ebbe a más tudatállapotba
kerül és emiatt összeesik, elmenekültek. A démonok azonban
ott maradtak.

53
A régi héber tanítások hanyatlásánál is erőteljesebben tárult
fel a Názáreti Jézus lelke előtt a pogány misztériumok
pusztulása. Tizenkét éves korától tizennyolc éves koráig azt
élte át, hogy mindaz, ami az emberiségnek egykor adatott –
mindaz, ami átmelegítette és megvilágosította a lelkeket -, már
nem képes hatni, és ez a lelkek egyfajta elsivárosodásához
vezetett. Most pedig azt látta, hogy a régi, jótékony isteni
hatásokat luciferi és arimáni démoni hatások váltották fel. A
pogányság pusztulását látta mindabban, amit szellemi módon
maga körül észlelt. Képzeljék el ezt a lelki élményt; képzeljék
el, mit élt át Jézus, amikor ilyen módon kellett tudomást
szereznie arról, hogy mi lett a régi istenek hatásából, hogy mi
lett a régi istenek és az emberek kapcsolatából; képzeljék el az
ebből felszínre törő érzést: szükségszerű, hogy az emberiség
valami új után szomjazzon, mert lelkében elkorcsosul, ha nem
jön valami új!

A Názáreti Jézusnak, miután a démonok úgymond szemügyre

vették, majd követték a menekülő embereket, volt egy
látomása. Ebben a látomásban – amelyről bővebben is lesz
még szó a következő előadásban – különleges módon tárult fel
előtte a szellemi magasságokból az emberiség fejlődésének
menete; azt élte meg látomásként, amit egyfajta
makrokozmikus Miatyánknak nevezhetünk. Jézus átélte azt,
amit egykor a tiszta szó, a tiszta Logosz adott hírül az
emberiségnek.
A szellemi kutatás azt mutatja, hogy a Názáreti Jézus erről az
útjáról hozzávetőlegesen akkor tért haza, amikor az apja
meghalt. A következő években – huszonnégy éves korától
addig az időpontig, amit János-keresztelőnek nevezünk – a
Názáreti Jézus megismerkedett az esszénus tanításokkal és az

54
esszénus közösséggel. Az esszénusok közössége Palesztina
egyik völgyében telepedett le. A központjuk lakatlan helyen
volt, de mindenütt voltak rendházaik. Názáretben is volt egy
ilyen telepük. Az esszénusok azt a feladatot tűzték ki maguk
elé, hogy különleges életet alakítsanak ki; különleges lelki
életet, amely azonban összhangban van a külső élettel; ezáltal
a lélek felfejlődhetett az átélés egy magasabb szintjére, és
létrejöhetett egyfajta kapcsolat a szellemi világgal. Különböző
fokozatokon keresztül lehetett elérni azt, amit az esszénus
közösség a tagjainak és a követőinek mint legmagasabb
fokozatot nyújthatott: egyfajta egyesülést a szellemi világgal.

Az esszénusok az emberi lélek ápolásával arra törekedtek,

hogy az emberi lélek újra alkalmassá váljék arra, ami az
emberiség fejlődésének természetes menete szerint már nem
volt lehetséges: az isteni-szellemi világgal való régi kapcsolatra.
Ennek megvalósítására a külső életmódot is érintő szigorú
szabályok betartásával törekedtek. Teljesen visszahúzódtak a
külvilággal való érintkezéstől. Egy esszénusnak nem lehetett
saját tulajdona. A világ minden tájáról gyűltek össze. Aki
esszénus akart lenni, annak minden vagyonát át kellett adnia
az esszénus közösségnek; csak a közösségnek lehetett birtoka,
vagyona. Ha tehát valakinek valahol volt egy birtoka vagy
bármilyen tulajdona, és esszénus akart lenni, akkor a házát és
a hozzá tartozó földet át kellett adnia a közösségnek. Ezáltal a
közösségnek a legkülönbözőbb helyeken voltak birtokai. Ma
bizonyára megütköznénk egy bizonyos alapelvükön, amely
azonban szükséges volt ahhoz, hogy céljaikat elérjék. A lelki
életet úgy ápolták, hogy a tiszta életnek szentelték magukat,
egyrészt a bölcsesség iránti odaadással, másrészt a
szeretetteljes, jótékony cselekedetekkel. Így olyanoknak
ismerték őket, hogy bárhova mentek – és feladatuk teljesítése
55
érdekében éppenséggel a világ minden részén megfordultak -,
mindenhol jótékonyan tevékenykedtek. Tanításaik részét
képezte a betegek gyógyítása is. Az akkori időknek megfelelő
módon mindenütt folytattak gyógyítótevékenységet. Anyagi
téren is jótékonykodtak. Ezen a téren érvényesült az előbb
említett alapelvük, amely a mai szociális rendben nem
utánozható, de nem is lenne szabad utánozni: az esszénus
minden arra rászorulót támogathatott, kivéve a saját
családtagjait.

Az esszénusok eszménye a lélek olyan fokú tökéletesítése volt,

amely újra lehetővé teszi a szellemi világgal való kapcsolatot.
Céljuk elérése érdekében arra törekszenek, hogy lelkükhöz ne
férkőzhessenek hozzá Arimán és Lucifer kísértései. Más
szavakkal: az esszénus mindent elkövetett, hogy távol tartsa
magától a luciferi és arimáni kísértéseket. Igyekezett úgy élni,
hogy egyáltalán ne tudja őt megközelíteni az érzékelhető külső
világba, az anyagi életbe lehúzó arimáni erő. Másrészt ügyelt a
test tisztaságára, hogy a lélekből feltörő luciferi csábítások és
kísértések ne legyenek úrrá rajta. Az esszénus igyekezett tehát
úgy élni, hogy Lucifer és Arimán ne férkőzhessen a lelkéhez.

A Názáreti Jézus, fejlődése körülményeinek révén, olyan

kapcsolatba került az esszénusokkal, amilyen más ember
számára nem lett volna lehetséges, és ez a szóban forgó
években egyáltalán nem is lett volna lehetséges, ha ő maga
nem válik esszénussá. A Názáreti Jézusnak, amennyire azt az
esszénus rend szigorú szabályai lehetővé tették, megengedték,
hogy belépjen a legszentebb helyiségekbe, és olyan
beszélgetéseket folytasson az esszénusokkal, amilyeneket
azok csak egymás között szoktak folytatni. Ennek során
beavatást nyert az esszénus rend legbensőbb előírásaiba.

56
Megtudta, hogyan él, hogyan érez, mi iránt törekszik egy
esszénus, de mindenekelőtt érzékelhette azt – és éppen ez a
döntő -, hogy abban a korban, amelyben élnek, mi a legvégső
határa annak, hogy egy lélek a tökéletesedés útját járva újból
megközelíthesse az ősi szent kinyilatkoztatást. Mindezt
megismerhette Jézus.

Egy napon, az esszénusok gyülekezetéből távozóban, különös

élményben volt része. Amikor elhagyta az esszénusok
magányos lakhelyét és átment a kapun, a kapu két oldalától
egy-egy alakot látott elmenekülni, akikben felismerte Lucifert
és Arimánt. Ez a látomás több alkalommal megismétlődött. Az
esszénusok rendjéhez igen sok ember tartozott, akik
különböző helyeken éltek. Mindenfelé voltak telepeik. Ebből
kifolyólag bizonyos fokú tisztelet övezte őket, noha szociális
életüket másként rendezték be, mint a kor emberei általában.
A városok, amelyeket látogattak, különleges kapukat építettek
számukra. Mert egy esszénusnak – a szabályaik szerint – nem
volt szabad átmennie képpel ékesített kapun. Ha be akart
menni egy városba, és képpel díszített kapuhoz ért, vissza
kellett fordulnia és egy olyan helyet keresnie a bejutáshoz,
ahol nem volt kép a kapun. Ez része volt az esszénusok
tökéletesedési tanításának, és arra utalt, hogy a legendákat, a
misztikus vagy vallásos témákat nem volt szabad képileg
ábrázolni. Ezáltal akarták elkerülni a képi impulzusok luciferi
hatását. Vándorlásai során a Názáreti Jézus gyakran találkozott
kép nélküli esszénus kapukkal. És újra meg újra azt tapasztalta
ezeknél a kapuknál, hogy Lucifer és Arimán mintegy láthatatlan
képként állnak ott, ahol a látható kép tilos. Ezek jelentős
tapasztalatok voltak a Názáreti Jézus életében.

57
Mi következett Jézus számára ezekből a jelentős
tapasztalatokból, összefüggésben azzal a számtalan
beszélgetéssel, amelyet a tökéletesség magas fokán álló
esszénusokkal folytatott? Valami olyasmi, ami ismét
mérhetetlenül nyomasztóan hatott a lelkére, végtelen
szenvedést és fájdalmat okozva neki. Azt kellett hogy mondja
magának: igen, ez egy szigorúan zárt közösség; olyan emberek
vannak ott, akik arra törekszenek, hogy a jelenben kapcsolatot
teremtsenek a szellemi hatalmakkal, az isteni szellemi világgal.
Tehát a jelenben még mindig lehetséges valamilyen módon
ennek a kapcsolatnak a megteremtése. De milyen áron? Azon
az áron, hogy az esszénusok közössége olyan életet él, amilyet
a többi ember nem élhet. Mert hogyha minden ember úgy
élne, mint az esszénusok, akkor éppen az ő életük nem volna
lehetséges. És Jézus számára ekkor világossá vált egy
iszonyúan nyomasztó összefüggés: Hová fut Lucifer és Arimán
– tette fel a kérdést Jézus -, amikor az esszénusok kapuitól
elmenekül? A többi ember lelkéhez menekülnek! Oda jutott
tehát az emberiség, hogy egy közösségnek el kell különülnie
ahhoz, hogy kapcsolatot teremthessen az isteni-szellemi
világgal. És mivel elkülönülnek, és oly módon különülnek el,
hogy szociális berendezkedésük csak a többi ember kizárásával
tud fejlődni, ezzel arra ítélik a többieket, hogy még mélyebbre
süllyedjenek éppen abba, amitől ők megmenekülnek. Az
esszénusok közösségének felemelkedésével a többi embernek
egyre mélyebbre kellett süllyednie. Azáltal, hogy az esszénusok
olyan életet éltek, amelyhez Lucifer és Arimán nem tudott
hozzáférni, a többi ember lett Lucifer és Arimán kísértéseinek
és csábításainak célpontja.

Ezt tapasztalta meg a Názáreti Jézus egy ezoterikus renddel

kapcsolatban. Azt, hogy mi tapasztalható a zsidó törvényekkel
58
összefüggésben az ő korában, már a korábbi években átélte a
lelkében. Azt, hogy hová jutottak a pogány kultuszok,
ugyancsak megtapasztalta az előző években, amikor egy
jelentős pillanatban feltárult előtte a démoni világ. Most még
azt is meg kellett tudnia, hogy a vele egy időben élő emberek
milyen áron kereshették a közeledést az isteni-szellemi
világtitkokhoz. Olyan korban élünk tehát – látott rá keserűen -
, amelyben azok, akik az isteni-szellemit keresik, zárt
közösségben, és mindenki más kárára kénytelenek ezt tenni.
Olyan korban élünk, amelyben az emberek vágyakozva
kiáltanak egy olyan, az isteni-szellemi világhoz fűződő
kapcsolatért, amely minden ember számára elérhető. Mindez
nyomasztóan hatott Jézus lelkére.
Miközben mindez így a lelkére nehezedett, egy alkalommal,
éppen az esszénus közösségben, szellemi beszélgetést
folytatott Buddha lelkével. Sok hasonlóság volt abban, amit
Buddha hozott a világba, és az esszénus közösség
szemléletében. Jézus találkozott Buddhával, és hallotta
Buddha szavait: Azon az úton, amelyet az emberiségnek
mutattam, nem juthat el mindenki az isteni-szellemi világig;
mert egy olyan tanítást alapoztam meg, amely – amennyiben
azt az emberek magasabb fokon akarják megérteni és megélni
– szükségessé teszi az elkülönülést; ez benne foglaltatik a
tanításban. – Teljesen élesen, teljes súlyában állt a Názáreti
Jézus lelke előtt, hogy Buddha egy olyan tanítást hozott, amely
feltételezi, hogy azokon kívül, akik bensőségesen vallják ezt a
tanítást, éppen hogy kell lenniük olyan embereknek is, akik
nem képesek azt bensőségesen vallani. Mert hogyan is
gyűjthettek volna Buddha és a tanítványai alamizsnát az
áldozati kehelybe, ha nincsenek olyanok, akik alamizsnát
adnak? Jézus magától Buddhától hallotta azt, hogy a tanítása
59
nem olyan volt, amit minden ember minden élethelyzetben
kifejleszthetett volna.
A Názáreti Jézus a János-keresztelőt megelőző három
életszakaszában megismerte az akkori fejlődés lehetőségeit;
de nem úgy tett erre az ismeretre szert, ahogy az ember
megtanul valamit, hanem oly módon, ahogy közvetlenül, a
lehető legközelebbi kapcsolatban éli át a dolgot. A legközelebbi
kapcsolatba került a régi zsidó törvények tanításaival, amelyek
mintegy inspiratív módon villantak fel benne, és átélhette
magában a Mózeshez és a prófétákhoz szóló kinyilatkoztatások
utócsengését. Emellett azonban átélte azt is, hogy
kortársainak lelke – testi organizáltságuk következtében – már
nem alkalmas ezeknek a dolgoknak a teljes megértésére. Más
idők jöttek el, olyanok, amelyekben a régi zsidó törvényeket
már nem lehet teljesen felfogni. A legközelebbről élte meg
Jézus a pogány misztériumok pusztulása révén odavonzott
démoni világot is, amikor az érzékfeletti világban
megtapasztalta, hogy érkezésekor nem csupán a pusztulóban
lévő kultuszhely révén beteggé és nyomorulttá vált emberek
sereglettek össze az áldozati helyen, hanem a régi jó pogány
erők helyébe lépő démonok is. Azt pedig, hogy az emberek
számára az eljövendő idők követelményei ellenére sem
lehetséges az esszénus rend titkos tudásának megismerése, a
Jordán-keresztelőt megelőző hat évben élte át Jézus.
Az Akasha-krónikából imént elmondottak egy felismeréshez
vezetnek, mégpedig annak a felismeréséhez, hogy itt egy olyan
fokú, belső lelki tapasztalás révén átélt szenvedéssel állunk
szemben, amilyet soha sem lenne képes egyetlen más lélek
sem elszenvedni a Földön. Mivel ez a mondat valószínűleg okoz
némi értetlenséget korunkban, ezért szeretnék valamit

60
közbeiktatni. Az Ötödik evangéliumból merített közlendőim
során ugyanis ki kell fejtenem a továbbiakban, hogy miként
fokozódtak ezek a szenvedések a Jordán-keresztelő és a
Golgotai Misztérium között mérhetetlen kínokká. Korunk
könnyen ellene vetheti: miért kell egy ilyen hatalmas léleknek
egyáltalán szenvednie? Mert manapság az embereknek
különös fogalmaik vannak ezekről a dolgokról. Mivel Jézus,
majd Krisztus szenvedéseit teljes mélységükben kell majd önök
elé tárnom, már most felhívom a figyelmüket néhány
félreértésre.

Többször tettem már említést Maurice Maeterlinck „A halál”

című, nemrég megjelent könyvéről, amelyet már csak azért is
érdemes elolvasni, hogy lássuk, mennyi abszurd dolgot képes
írni egy olyan ember, aki egyébként helytálló dolgokat is írt a
szellemi élet területén. Maeterlinck könyvében, egyéb
abszurditások mellett, az a kijelentés olvasható, miszerint egy
szellem, amelynek nincs teste, nem tud szenvedni, mert csak a
fizikai test képes a szenvedésre. Maeterlinck ebből arra
következtet, hogy egy ember, ha megvált a fizikai testétől, a
szellemi világban már nem szenvedhet. Aki így gondolkodik,
könnyen arra a következtetésre juthat, hogy a Krisztus-lény,
miután beköltözött a Názáreti Jézus testébe, már nem
szenvedhetett. Ennek ellenére a legközelebbi alkalommal fel
fogom vázolni azt, hogy milyen iszonyú szenvedéseket élt át
Krisztus a Názáreti Jézus testében.
Mindenesetre különös, hogy egy ember ép ésszel azt hiheti,
hogy a fizikai test képes a szenvedésre. Szenvedni ugyanis csak
a fizikai testben lévő lélek tud, mert a fizikai test nem érez
fájdalmat, szenvedést. A fájdalom és a szenvedés a test lelki-
szellemi részében honosak; a testi szenvedéseket a fizikai

61
szervezet rendellenességei okozzák. Mivel a fizikai szervezet
egy szervezet, létezhet benne rendellenesség. Előfordulhat
benne izomrándulás stb., de ettől a fizikai test, a fizikai
szervezet nem szenved, még ha az anyagát egyik helyről a
másikra is rángatják. A fizikai test éppoly kevéssé képes a
szenvedésre, mint egy szalmazsák, amit ide-oda dobálnak. De
mivel a fizikai testben egy szellemi-lelki lény lakik, ez a szellemi-
lelkiség az, amely szenved; attól szenved, hogy valami nem úgy
van, ahogy lennie kellene. Ami szenved, az a szellemi-lelkiség,
mindig a szellemi-lelkiség. És minél magasabb fokon áll ez a
szellemi-lelkiség, annál jobban szenvedhet; minél magasabb
fokon áll, annál jobban szenvedhet a szellemi-lelki
benyomások hatására.
Azért mondom ezt el, hogy próbálják meg átérezni a
Zarathusztra-lény szenvedéseit azokban az években, amikor át
kellett élnie, hogy a régi kinyilatkoztatások már nem tudják azt
nyújtani, amire az emberi léleknek az újabb korban szüksége
van. Ez a mérhetetlen szenvedés semmilyen földi szenvedéssel
nem összehasonlítható. Ezt látjuk, amikor az Akasha-
krónikának megfelelően vizsgáljuk a Názáreti Jézus életének
ma megbeszélt szakaszát.

Az imént megbeszélt életszakasz végén a Názáreti Jézus egy

beszélgetést folytatott az anyjával. Ez a beszélgetés döntően
hatott arra a lépésre, amelyre utána elszánta magát: elment
ahhoz, akivel az esszénus rend révén már bizonyos
kapcsolatban állt; elment Keresztelő Jánoshoz. Az anyával
folytatott, Jézus életét meghatározó beszélgetésről
legközelebb lesz szó.

62
Végezetül azt szeretném kérni, hogy fogadják úgy az Ötödik
evangéliumról szóló közléseket, ahogyan azok most, a
lehetőségekhez képest átadhatók, mert korunk szellemi
hatalmai azt kívánják, hogy mostantól fogva minél több lélek
tudomást szerezzen ezekről a dolgokról. Fogadják egyfajta
áhítattal az elmondottakat, mert egyszer már itt is említettem
önöknek, hogy milyen vad tiltakozást váltott ki Németország
szellemi életében, még a becsületesen gondolkodó emberek
körében is, amikor első ízben beszéltem nyilvánosan a két
Jézus-gyermekről. A mi mozgalmunkon kívül állók ma még
nem képesek elviselni a szellemi világból származó közléseket,
mindazt, ami közvetlenül a szellemi kutatásból ered. A
legkülönfélébb módon, vad szenvedéllyel igyekeznek
elhárítani minden olyasmit, ami új kinyilatkoztatásként jön a
szellemi világból. Nem szükséges, hogy köny-nyelmű
fecsegések ezeket a tényeket ugyanúgy lealacsonyítsák és
nevetségessé tegyék, ahogy az a két Jézus-gyermek esetében
is történt, mert számunkra ezek a dolgok szentek kell hogy
legyenek.

Nem könnyű ezekről manapság beszélni, mert éppen ezekkel

szemben a legerősebb az ellenállás. Alapjában véve az a
helyzet, amit már többször felvázoltam: a mérhetetlen
kényelemszeretet az, ami korunkban visszatartja az emberi
lelkeket attól, hogy többet is megtudjanak a szellemi
kutatásról, és megszerezzék annak lehetőségét, hogy
betekintést nyerjenek ezekbe a titkokba. Jelenleg az a helyzet,
hogy egyfelől vágyakozó kiáltás hallatszik az emberi lélek
rejtett mélységeiből a szellemi világ kinyilatkoztatásaiért,
másfelől az emberi lélek tudatos része éppen akkor a
legszenvedélyesebben elutasító, amikor a szellemi világ
megnyilvánulásairól van szó.
63
Gondolkodjanak el ezeken a szavakon, és legyenek
iránymutatóak az önök számára arra vonatkozóan, hogy
hogyan kell fogadnunk az Ötödik evangéliumról szóló
közléseket.

64
München, 1913. december 8.
A szellemi világgal szemben vállalt bizonyos
kötelezettségeknek eleget téve az utóbbi időben az a feladat
hárult rám, hogy felkutassak néhány dolgot Krisztus Jézus
életéről. Mint tudják, az úgynevezett Akasha-krónikában
végzett kutatás révén lehetőség van arra, hogy megismerjünk
régmúlt eseményeket. Ily módon igyekeztem megközelíteni a
Föld-fejlődés legfontosabb eseményét, azt az eseményt, amely
összefügg a Golgotai Misztériummal. Több olyan részletre is
fény derült, amelyek kiegészíthetik a Golgotai Misztériumra
vonatkozó szellemtudományos fejtegetéseinket. Az Akasha-
krónika kutatása során most leginkább a Krisztus Jézus életére
vonatkozó konkrét tények kerültek előtérbe. Remélhető, hogy
idővel ezek a tények együttesen egyfajta Ötödik evangéliumot
fognak alkotni; a következő Zweig-esténken szó lesz majd arról
is, hogy miért fontos éppen a mai korban az okkult forrásokból
feltárni azt, amit bizonyos vonatkozásban Ötödik
evangéliumnak nevezhetünk.
Ma néhány, a Názáreti Jézus ifjúságára vonatkozó részletet
mondok el, amelyek tetőpontjukat a mostoha, illetve
nevelőanyával folytatott nagy jelentőségű beszélgetésben
érték el. Tudom, hogy Stinde kisasszony[1] már ismertette
néhányukkal az Ötödik evangélium egyes részleteit, az
összefüggések kedvéért azonban jobbnak látom, ha most
röviden megismétlem azokat a dolgokat, amelyeket néhány
jelenlévő már ismer.

Azzal az eseménnyel szeretném kezdeni, amikor a

Zarathusztra-Én átköltözött a Dávid házának nátháni ágából

65
származó Jézus-gyermek testi burkaiba. Röviden összefoglalva:
az Akasha-krónika kutatásából kitűnik, hogy nagyjából
ugyanabban az időben két Jézus-gyermek született. Az egyik
gyermek Dávid házának salamoni ágából született, a másik
Dávid házának nátháni ágából. A két gyermek nagyon
különbözött egymástól. A salamoni ágból származó test azt az
Ént foglalta magában, amely egykor mint Zarathusztra járt a
Földön; mindez oly módon nyilvánult meg, hogy – miként ez az
ilyen esetekben lenni szokott – ez a gyermek élete első tizenkét
évében a gyermeki viselkedéssel egyidejűleg a legmagasabb
képességekkel megáldottnak mutatkozott, hallatlan
gyorsasággal tanult meg mindent, amit az emberiség kulturális
fejlődése addig az időpontig elért. A Dávid házának salamoni
ágából származó gyermeket – az Akasha-krónika alapján –
minden tehetséggel megáldottnak nevezhetjük. A másik
gyermekről, a nátháni ágból származó gyermekről mindezt
nem állíthatjuk. Alapjában véve tehetségtelennek nevezhetjük
minden, az ember által megszerezhető földi tudomány és
művészet vonatkozásában. Sőt, meglehetősen idegenkedett
attól, hogy bármit is megtanuljon abból, amit az emberiség
addig elért. Ezzel szemben a szív legmélyebb zsenialitása
jellemezte; már kora gyermekkorában az elképzelhető
legmelegebb szeretet áradt belőle; felvett magába minden
olyan emberi-földi fogalmat, amely arra irányult, hogy az életet
szeretetben lehessen kibontakoztatni.

Azt is tudjuk, hogy amikor a két gyermek körülbelül tizenkét

éves volt, a Zarathusztra-Én – ahogy ez a földi
emberiségfejlődés okkult folyamataiban olykor előfordul –
eltávozott. Elhagyta a salamoni ágból származó Jézus-gyermek
testét, amely azután elhalt, és átment a másik Jézus-gyermek
testi burkaiba. A Lukács-evangélium oly módon utal erre, hogy
66
elmeséli, amint ez a Jézus-gyermek az írástudók körében
bámulatos válaszokat ad, valamint hogy a tulajdon szülei alig
ismernek rá. Ezek után látjuk, hogyan nő fel tizenkét éves
korától ez a legmélyebb szívzsenialitással – ami mintegy a
summája minden, az érzésre vonatkozó emberi adottságnak –
megáldott gyermek, akivel egyesült Zarathusztra Énje. Az ifjú
Jézus azonban abban az időben még nem tudta, hogy mi
történt vele, hogy a Zarathusztra Én elhagyta a salamoni Jézus
testét és beléje költözött; hogy a továbbiakban az ő testi
burkaiban működött annak érdekében, hogy a kétféle elem a
legtökéletesebben tudja majd egymást áthatni.

Azt is tudjuk, hogy a nátháni Jézus édesanyja hamarosan

meghalt, és hogy a salamoni Jézus édesapja ugyancsak
elhalálozott. Ezután a két család egy családot alkotott, a
nátháni Jézus-gyermek a másik családból származó
mostohatestvéreket kapott, és a salamoni Jézus édesanyja lett
a nátháni Jézus mostoha, illetve nevelőanyja. Ebben a
családban nőtt fel azután Názáretben. A továbbiakban még
tovább fokozódott az a rendkívüli adottsága, amely a
templomban nagy jelentőségű válaszai révén ámulatba ejtette
az írástudókat. Csodálatos dolog ment végbe a nátháni Jézus-
gyermek lelkében – akiben már a Zarathusztra-Én élt – tizenkét
és tizennyolc éves kora között. Olyan dolgok törtek felszínre
lelkének mélyéről, amilyeneket senki más nem élhetett át
abban az időben. Lelki tulajdonságainak mélysége mellett
szellemi ítélőképességének érettsége is megmutatkozott.
Környezete ámulatára egyre tisztábban szólt lelkéhez a
szellemi világból az a hatalmas isteni hang, amelyet a héber
titkos tan a nagy Bath-Kolnak nevezett. A nagy Bath-Kol
azonban másként, sokkal emelkedettebben szólt ehhez az
ifjúhoz, mint az írástudókhoz. Olyan volt ez, mint egy
67
csodálatos benső megvilágosodás. Úgy tört fel mindez a
lelkében, hogy a Názáreti Jézusnak már ilyen fiatalon
mélységes bánattal kellett feltennie a kérdést: Mi lett a héber
emberiségből azóta, hogy még hallhatta a régi prófétákat,
azokat a prófétákat, akik még inspiráció és intuíció útján
hozták le a magasabb világokból a szellemi titkokat? – A
Názáreti Jézus a benső megvilágosodás révén megértette,
hogy egykor bensőséges kapcsolat volt a régi héber próféták
és az isteni-szellemi hatalmak között, és hogy az egykori
prófétáknak a legnagyobb titkokat a nagy Bath-Kol szent-
komoly hangja nyilatkoztatta ki. Az idők azonban
megváltoztak. Az írástudók, a tudósok és a néhány próféta már
csupán gyenge visszhangját tudták felfogni annak, amit egykor
a nagy próféták mint kinyilatkoztatást kaptak. Amit abban az
időben el lehetett érni, csupán a régi tanok árnyéka volt. Jézus
azonban azt is érezte a benne napról napra egyre fényesebben
felragyogó benső inspiráció révén, hogy hiába őriztek meg az
írásokban hagyományként bizonyos tanításokat, azokat sem
érti már meg senki. Ezek az inspirációk nagyon nagy hatással
voltak Jézus életére.

Hihetetlenül erős benyomás éri az embert, amikor szellemi

tekintetét a Föld-fejlődésnek erre a pontjára irányítja; amikor
látja Jézus lelkében fellobbanni mindazt, amit az ősidőkben az
ősatyai prófétáknak nyilatkoztattak ki, és látja, milyen
magányosan áll a Názáreti Jézus az emberiségben, amely
értetlenül tekint arra, amit ő átélt. Azt kellett mondania: még
ha maga a nagy Bath-Kol szólalna is meg az Égből, akkor sem
lenne ember, aki megértené. Mi lett az emberiségből? –
Gyötrő fájdalomként nehezedett mindez Jézus lelkére. Így
serdült a gyermek ifjúvá. Hétről hétre újabb megismerésekkel
gazdagodott, ám minden megismeréssel egyre csak
68
fokozódott a szenvedése is; mély fájdalom járta át amiatt, amit
az emberiség elfelejtett, amit már nem képes megérteni. Az
emberiség egész hanyatlása a Názáreti Jézus lelkére
nehezedett. Hogyha szellemi tekintetünket az emberiség
fejlődésére irányítjuk, rengeteg fájdalmat és szenvedést
látunk; de mindez össze nem hasonlítható azzal, amit az a lélek
élt át, akinek az emberiség iránti tiszta együttérzése révén a
legfokozottabb, legösszesűrítettebb szenvedésben volt része
az emberiség hanyatlása miatt, amiatt, hogy az emberek már
nem képesek felvenni azt, amit számukra a szellemi világok
tartogatnak. Ezt a fájdalmat tovább fokozta az a tény, hogy a
Názáreti Jézus életének tizenkét és tizennyolc éves kora között
senki sem akadt a környezetében, akivel bármilyen módon is
beszélhetett volna minderről. Még az olyan nagy tudós, mint
Hillel tanítványai sem értették meg a Názáreti Jézus lelkében
megnyilvánuló nagyságot. Magára maradt a
kinyilatkoztatásaival; magára maradt végtelen, az emberiség
iránti együttérzésének határtalan fájdalmával. Mindenekelőtt
Jézus lelkiállapotát szerettem volna önöknek jellemezni.
Miközben bensőleg mindezt átélte, miközben világokat élt át a
lelkében, külsőleg egyszerű életet élt: apja műhelyében
dolgozott, amely egyfajta ács-, illetve asztalosműhely volt. Így
élt tizennyolc éves koráig, amikor is a család akaratának
engedelmeskedve egyfajta vándorútra indult. Egyik helyről a
másikra vándorolt, és mindenhol dolgozott egy ideig. Ezzel
elkezdődött a Názáreti Jézus ifjúságának második,
tizennyolctól mintegy huszonnégy éves koráig tartó szakasza.

Jézus sokfelé járt, Palesztinán belül és azon túl is. Pogány

vidékekre is eljutott; zsidókat és pogányokat egyaránt
felkeresett. Volt valami különös ebben a személyiségben, ami
igen sok tanulsággal szolgálhat az emberi mélységek titkainak
69
kikutatását illetően: azt lehetett megfigyelni, hogy a lelkében
átélt mérhetetlen fájdalom határtalan szeretetté alakult át;
önzetlen szeretetté, amely nem csupán a szavai által, hanem a
puszta jelenlétekor is hatott. Amikor közelebbi kapcsolatba
került azokkal a családokkal, ahol munkát vállalt, az emberek
megtapasztalhatták a belőle áradó szeretetet; viselkedéséből,
lényéből olyan mérhetetlen szeretet áradt, amilyen szeretet
egy emberből egyáltalán csak áradhat; olyan szeretet, amely
mindenkire jótékonyan hatott, amelynek mindenki a
környezetében szeretett volna élni. És ez a szeretet nem volt
más, mint a megváltozott, az átalakult fájdalom. Azok körében,
ahol Jézus megfordult, kialakult az a benyomás, hogy egy olyan
emberrel van dolguk, amilyen még sosem járt a Földön. Jézus
napközben dolgozott, este pedig összegyűltek körülötte a
helybéli családok. A belőle áradó szeretet tovább élt a
családokban. Úgy vélték, hogy aki közöttük ül, több mint egy
ember; egyszerű szavakkal szólt hozzájuk, ám ezek a szavak át
voltak itatva mindazzal, amit Jézus tizenkét és tizennyolc éves
kora között átélt. Amikor azután Jézus a vándorútját folytatva
távozott, ezek a családok továbbra is úgy érezték, amikor
összejöttek, mintha Jézus még mindig köztük lenne, mintha
még el sem ment volna. Még mindig érezték a jelenlétét.
Gyakran előfordult, hogy közös látomásban volt részük.
Miközben arról beszéltek, amit Jézus korábban mondott nekik,
miközben jelenlétére visszagondolva jóleső érzés járta át
bensőjüket, egyszer csak azt látták, hogy belép az ajtón, leül
közéjük, érezték kedves lényének jelenlétét és hallották a
szavait. Nem volt jelen a fizikai valóságban, de a látomás
mindegyikükben megjelent.

Sok helyütt alakultak közösségek a Názáreti Jézus és azon

emberek részvételével, akikkel az évek folyamán kapcsolatba
70
került. Mindenhol emlegették a hatalmas szeretetű embert. A
szent írásokban olvasható utalások közül többet őrá
vonatkoztattak. Az írást ugyan nem értették, és magát Jézust
is kevéssé fogták fel az értelmükkel, a szívük azonban annál
bensőségesebben érezte a szeretetét, létének és hatásának
rendkívüliségét. Jézus nem csupán héber lakta vidékeken járt,
hanem Palesztinán kívüli, pogányok lakta helyekre is eljutott.
Útja olyan helyekre is elvezette, ahol a pogány tanítások már
hanyatlóban voltak. Több olyan pogány helyen is járt, ahol a
régi kultuszhelyek már romba dőltek.

Jézus egy napon olyan vidékre érkezett, ahol az emberek

különösen sokat szenvedtek a régi pogány kultikus helyek, a
régi pogány papság hanyatlása miatt. A pogány kultikus
helyeken ugyanis azt juttatták külsődleges módon kifejezésre,
amit itt vagy ott, az egyes misztériumokban ápoltak. A pogány
szertartások a misztériumtitkok képmásai voltak. Mindez
azonban a hanyatlás, sőt a pusztulás képét mutatta. A Názáreti
Jézus egy olyan egykori kultikus helyre érkezett, ahol –
számára ismeretlen okból – még a külső építmények is
pusztulóban voltak. Sajnos ma még nem tudom megmondani,
hogy hol van ez a hely pontosan, mert az Akasha-krónikából
nem derült ki számomra egyértelműen a hely neve és földrajzi
fekvése. Valamilyen okból úgymond elmosódott a Föld
térképén. Mindaz, amit önöknek elmondok, pontos
megfigyelés eredménye, csupán a hely meghatározása nem
lehetséges; valamilyen okból nem lehet megtalálni. De pogány
település volt, egy romba dőlt kultikus hely, amelynek
környezetében betegség és nyomor által sújtott nép élt. A
betegségek és a nyomor miatt a papok eltávoztak,
elmenekültek. Az áldozati oltár leomlott. Az emberek
boldogtalanok voltak, mert papjaik elhagyták őket. Amikor
71
Jézus a pogány kultikus helyre érkezett, borzalmas
nyomorúság fogadta. Néhányan észrevették a közeledtét, és
rögtön futótűzként terjedt el a hír: jön valaki, aki segíthet
rajtunk! – Mert a Jézusból kiáradó szeretet ereje által – amely
már egyfajta megszentelő szeretetté lett – az emberek
érezték, hogy egy különleges ember közeledik hozzájuk; hogy
talán maga az Ég küldött számukra újból egy papot. Hatalmas
tömeg gyűlt össze abban a reményben, hogy ismét áldozati
szertartáson vehetnek részt. A Názáreti Jézus – érthető módon
– nem volt hajlandó pogány áldozatot bemutatni; ám ahogy
fájdalomból és szeretetből született bizonyos fokú szellemi
látásával végignézett rajtuk, felderengett előtte a pogányság
hanyatlásának képe. A következőket tudta meg. Az ősrégi
időkben, amikor még jó papok szolgáltak és mutattak be
áldozatot, jó szellemi lények közeledtek a magasabb
hierarchiák szférájából a pogány áldozati szertartásokhoz. A
pogányság azonban lassanként hanyatlásnak indult. Míg
egykor a pogányok által tisztelt istenek irgalmat és kegyelmet
árasztottak az áldozati oltárokra és egyesültek az áldozattal,
addig most démonok, Lucifer és Arimán küldöttei jelennek
meg. Jézus látta őket a nép között, és felismerte, hogy
valójában ezek a démoni lények a pusztító betegségek okozói.
Mélységes szánalmat érzett az emberek iránt. És amikor
észlelte ezeket a titokzatos összefüggéseket, a pogányság
hanyatlásának titkát, összeesett, mintha elszállt volna belőle
az élet. Ez a látvány szörnyű hatást tett a népre, amely azt
hitte, hogy egy ég által küldött pap áll előttük. Az eszméletlen
ember láttán elmenekültek; fejvesztve menekültek arról a
helyről, ahová épp csak az imént gyűltek össze. A Názáreti
Jézus az eszméletvesztése előtti utolsó pillanatban még látta a
menekülő embereket és a velük menekülő démonokat; más

72
démonok azonban még mindig ott voltak körülötte. Ezek után
Jézus általános tudata visszahúzódott, és úgy érezte, hogy
mintegy felemelkedett egy magasabb szellemi világba, oda,
ahonnan egykor az áldozatokkal egyesülő pogány istenek
kegyelemteljes áldása áradt le. És miként egykor a nagy Bath-
Kol hangját, úgy hallotta most Jézus az isteni-szellemi
világokból felcsendülő hangokat, a jó pogány istenekhez
tartozó hierarchiák hangját.

Megpróbáltam, amennyire csak tőlem tellett, nyelvünk

szavaiba önteni mindazt, amit Jézus hallott. Figyelemre méltó,
hogy először dornachi épületünk alapkőletételénél volt
alkalmam elmondani ezeket a szavakat. Olyan ez, mint a
fordított keresztény Miatyánk; annak az imának a fordítottja,
amit Jézus csak jóval később nyilatkoztatott ki, az ismert
módon. Most azonban úgy hatott rá, mint ahogy egykor, a
Föld-fejlődés kezdete előtt nyilatkoztathatták ki mint kozmikus
Miatyánkot. Nyelvünk szavaiba átültetve így hangzik:

Ámen
Uralkodnak a Gonosz-erők
Tanúi az eloldódó Én-ségnek
Más által okozott önösség-vétket
Élünk meg a mindennapi kenyérben
Melyben nem uralkodik az Ég akarata
Mert az ember elhagyta országotokat
És elfelejtette neveteket
Ti Atyák a Mennyekben.

Mindaz, ami ily módon szólt hozzá azokból a régiókból,

amelyekben egykor a pogányok istenei tevékenykedtek, olyan
volt számára, mint egy hatalmas kinyilatkoztatás. Ezek az első

73
hallásra egyszerűnek tűnő szavak valójában az ember fizikai-
földi testbe zártságának – fizikai, földi testiséghez való
kötődésének – titkát fejezik ki. Ez a titok rejlik a szavak mögött.
Magam is a szavak ismételt meditálása után jöttem rá arra,
hogy milyen mélységeket rejtenek. Úgymond az egész ősi
pogány mennyország – amely az ember keletkezésére utaló
titkokat mintegy makrokozmikus Miatyánkként szólaltatta
meg – hatott akkor az eszméletét vesztett Názáreti Jézusra.
Amikor magához tért, még látta a jó pogány istenek helyét
elfoglaló menekülő démonokat, és látta a távolban a menekülő
embereket. Ahhoz a szenvedéshez, amelyet az okozott Jézus
számára, hogy az emberiség már nem elég érett Bath-Kol
kinyilatkoztatásainak megértéséhez, most még egy második
fájdalmas felismerés is társult: az, hogy a pogányság számára
egykor az isteni-szellemi világból érkező kinyilatkoztatások is
hanyatlóban vannak. Még ha meg is szólalna az Ég minden
hangja, az emberiségben akkor sem lenne meg a képesség
arra, hogy megértse.

Megrázó benyomást kelt, ha az ember látja, mennyi

fájdalomnak kellett felhalmozódnia egy lélekben ahhoz, hogy
a Golgotai Misztérium előkészülhessen. Megrázó a felismerés,
mekkora fájdalomnak kellett beleáradnia abba az impulzusba,
amelyet a Föld továbbfejlődését elősegítő Krisztus-
impulzusnak nevezünk. Így tehát Jézus megismerte a
pogányság lényegét és hanyatlásának okát is.
Huszonnégy éves kora körül Jézus hazatért. Akkoriban halt
meg az édesapja. Jézus egyedül maradt mostohatestvéreivel
és mostoha-, illetve nevelőanyjával. Ekkor valami különös
dolog következett be: míg mostohatestvérei egyáltalán nem
értették meg Jézust, nevelőanyjában egyre több szeretet és

74
megértés lobbant fel iránta. A nevelőanyában olyasmi
bontakozott ki, amit a szív zsenialitásának lehetne nevezni.
Érzésvilágával elkezdte apránként, fokozatosan megérteni a
magányos ifjút, aki magában hordozta az emberiség minden
fájdalmát; a mostohatestvérek ezzel szemben nem is törődtek
vele.

Jézusnak azonban még valami mást is meg kellett ismernie: azt

a közösséget, amely úgymond az emberiség hanyatlásának
harmadik aspektusát tárta fel előtte. Meg kellett ismernie az
esszénusok közösségét. Ez a közösség annak idején igen
elterjedt volt az egész világon. Szigorú, zárt rendjük azt a célt
tűzte ki maga elé, hogy egy bizonyos szabályozott,
lemondásokkal teli élet révén ismét felemelkedjenek arra a
fokra, ahonnan az emberiség a hanyatlása során alászállt; a
lélek gyakorlataival igyekeztek elérni azt a lelki magaslatot,
ahol újból fel lehet fogni valamit a régi kinyilatkoztatásokból.
Az esszénusok mindezt a lélek szigorú gyakorlataival és az
emberiség általános szokásaitól való teljes elfordulással
igyekeztek elérni. Szándékuk sok ember számára volt vonzó. Az
esszénusoknak mindenfelé voltak birtokaik. Aki be akart lépni
a rendbe, annak át kellett adnia minden örökségét, illetve
leendő örökségét a közösségnek. Senkinek sem lehetett
magántulajdona. Sokuknak volt valahol háza vagy birtoka, amit
ráírattak a rendre. Ezáltal sokfelé voltak a rendnek telepei Elő-
Ázsiában; főleg Palesztinában, így Názáretben is. Minden
vagyon közös volt. Senkinek sem lehetett magánvagyona. Az
esszénus rend sok jótékony tevékenységet fejtett ki. A közös
vagyonból minden tag támogathatta a szegényeket és a
rászorulókat. A lélek bizonyos gyakorlatai által rendkívül
jótékony gyógyítóerőket fejlesztettek ki magukban. Volt
azonban egy alapelvük, amely ma már lehetetlen lenne,
75
akkoriban azonban szigorúan betartották: a tagok minden arra
méltónak talált rászorulót támogathattak a közös vagyonból,
kivéve a saját rokonaikat. A külvilághoz fűződő minden érzelmi
köteléket el kellett szakítaniuk.

A Názáreti Jézus, akárcsak János, akit az esszénusoknál ismert

meg, tulajdonképpen nem lett esszénussá; felismervén
azonban a lelkében rejlő rendkívüli értékeket,
megkülönböztetett bizalommal fogadták. Sok olyan dologról is
beszéltek vele, amiről különben csak a magasabb fokot elért
tagokkal szoktak. Jézus megtudta, hogy az esszénusok egy
meredek úton igyekeznek felkapaszkodni arra a magaslatra,
ahonnan az emberek alászálltak. Gyakran megállapíthatta:
igen, vannak még olyan emberek közöttünk, akik újból
felemelkednek ahhoz, ami egykor, az ősidőkben az emberiség
számára megnyilatkozott, amit azonban az emberiség ma már
általában nem ért meg.
Egy alkalommal az esszénusok közösségéből távozóban – ahol
éppen egy, a világ titkait érintő, mély jelentőségű beszélgetést
folytattak – Jézusnak hatalmas, megrendítő élményben volt
része. A kapun kilépve, mintegy látomásszerűen, két alakot
pillantott meg. Felismerte Lucifert és Arimánt, és látta, amint
éppen elmenekülnek az esszénusok kapujától. Tudta, hogy a
többi emberhez menekülnek. Ezt követően többször volt része
ilyen látványban. Az esszénusoknál az volt a szokás, hogy nem
léphettek át egy város vagy egy ház olyan kapuján, amelyet az
akkori időknek megfelelően képekkel vagy szobrokkal
díszítettek. Hogyha ilyen kapuhoz érkeztek, vissza kellett
fordulniuk. Mivel az esszénusok igen sokan voltak –
Palesztinában akkoriban legalább annyi esszénus élt, mint
farizeus -, tekintettel voltak rájuk, és saját, egészen egyszerű

76
kapukat építettek számukra. Az esszénusoknak tehát nem volt
szabad olyan kapun átlépniük, amelyet képek díszítettek.
Mindez a lelki fejlődésükkel függött össze. Ezért voltak a
városokban a külön esszénus kapuk. A Názáreti Jézus gyakran
haladt át esszénus kapukon. Mindannyiszor látta, amint Lucifer
és Arimán az embereket különösen fenyegető módon távozik
onnan. Hogyha elméleti úton ismerünk meg ilyen dolgokat,
bizonyos, hogy már akkor is benyomást tesznek ránk. Hogyha
azonban úgy ismerjük meg azokat, ahogyan az Akasha-
krónikából ismerhetők meg, ha Lucifer és Arimán alakját
valóban úgy látja az ember, ahogy a Názáreti Jézus látta, akkor
mindez egészen más benyomást kelt. Akkor nem csupán az
intellektusával, az értelmével érti meg, hanem az egész
lelkével kezdi megragadni a legmélyebb titkokat, amelyeket ily
módon nem csupán tud, hanem át is éli azokat, eggyé is válik
velük.

Csupán szegényes szavakkal tudom körülírni azt a harmadik

nagy fájdalmat, amely ekkor Jézus lelkére nehezedett.
Felismerte, hogy bár kortársai közül néhányan elkülönülhetnek
azért, hogy betekintést nyerjenek a magasabb világokba, ez
azonban csak azon az áron történhet, ha a többi embert annál
inkább kizárják a lélek fejlődésének lehetőségéből. A többiek
rovására dolgoznak lelkük tökéletesítésén. És mivel egy olyan
fejlődési utat járnak, amelynek révén Lucifer és Arimán nem
tudja őket megközelíteni, így azok kénytelenek elmenekülni.
Miközben azonban ezek az emberek a démonoktól szabadok
maradnak, Lucifer és Arimán a többiekhez menekül, akiket
azután mindez annál nagyobb romlásba dönt, minél magasabb
fokot érnek el az elkülönültségben élők. Szörnyű felismerés
volt ez a Názáreti Jézus számára, aki osztatlan részvétet érzett
minden ember iránt. A legmélyebb fájdalommal látta, hogy
77
egyesek az egész emberiség rovására emelkednek fel lelki
fejlődésük magaslatára. Jézusban kialakult az a kép, hogy
Lucifer és Arimán hatalma éppen azáltal fokozódik az
emberiségben, hogy egyesek tiszták, esszénusok akarnak
lenni. Ez volt a harmadik, a legnagyobb fájdalom Jézus
számára, akinek lelkén olykor a földi emberiség sorsa miatt
érzett kétségbeesés vett erőt. Rettenetesen nyomasztotta a
földi emberiség sorsának titka. A világ sorsát összesűrítve
hordozta saját lelkében.

Úgy huszonkilenc, harmincéves korában történt, hogy Jézus és

a mostoha-, illetve nevelőanyja – aki egyre több szívbéli
megértést tanúsított Jézus iránt – egy alkalommal, amikor
kölcsönösen úgy érezték, hogy lélekben megértik egymást, egy
beszélgetést folytatott; egy, az emberiség fejlődése számára
végtelenül fontos beszélgetést. Most, a beszélgetés közben
lett világos a Názáreti Jézus számára, hogy a tizenkét éves kora
óta átélt élményeket valóban elmondhatja nevelőanyjának,
valóban kiöntheti neki a szívét. Most már fokozatosan
szavakba tudta foglalni az élményeit. Elmondta, mit érzett a
zsidóság és a pogányság hanyatlása, valamint az esszénusok
remetesége miatt. A Jézus lelkéből nevelőanyjához átáramló
szavak nem úgy hatottak, mint a közönséges szavak, hanem
úgy, mintha minden kimondott szóval a lelke erejéből is
átadott volna valamit az anyának. Szavainak szárnyakat adott
a szeretetté nemesedett átélt szenvedés. Ez a szeretet, ez a
szenvedés annyira a sajátja volt, hogy szavaival együtt saját
valójából is átment valami a nevelőanya szívébe, lelkébe.

Miután mindent elmondott abból, amit átélt, beszélt még egy

felismeréséről, amelyet megpróbálok most azokkal a szavakkal
összefoglalni, amelyeket a szellemtudomány nyújt számunkra.

78
Ily módon csupán a tulajdonképpeni értelmük szerint leszek hű
a Názáreti Jézus szavaihoz, amelyeket mostoha-, illetve
nevelőanyjához intézett; az általam választott szavak azonban
érthetőbbek lesznek, mintha az Akasha-krónikában elém
táruló képeket közvetlenül próbálnám nyelvünkre lefordítani.
A Názáreti Jézus elmondta mostoha-, illetve nevelőanyjának,
hogy szenvedései közepette világossá vált számára az
emberiség fejlődésének titka, az, hogy miként fejlődött az
emberiség. Ezt mondta: felismertem, hogy az emberiség
egykor, egy ősrégi korban öntudatlanul, a legüdébb gyermeki
erővel fogadhatta magába a legmagasabb igazságokat. –
Ezekkel a szavakkal arra utalt, amit a szellemtudomány az
Atlantisz utáni első kultúrkorszaknak nevez; amikor az óind
népet vezető szent risik adták át az embereknek hatalmas
bölcsességkincseiket. Ezekről a bölcsességekről így
gondolkodott a Názáreti Jézus: Hogyan jutottak a szent risik
ehhez a bölcsességhez? Milyen erők működtek a risik lelkében
és az egész óindiai népben? Olyan erők, amelyek egyébként
csak a gyermekkorban, a születés és a hetedik életév között
működnek, azután megszűnnek az egyes ember számára;
annak idején azonban jelen voltak minden korosztályban.
Azáltal, hogy ezek a gyermeki erők az emberiség valamennyi
korosztályára kiterjedtek, az ősi szent isteni igazságok
inspirálóan, intuíciót adományozva áradtak le az emberi
lélekbe. Az emberiség Atlantisz utáni első korszakát követően
– amelyet óind kornak nevezünk, és amelyet a Názáreti Jézus
az anyjával folytatott beszélgetésben az első gyermekévekhez
hasonlított – megszűnt az a lehetőség, hogy az ember ezeket a
gyermeki erőket idősebb koráig is megőrizhesse. Ezek az erők
eltűntek, és ezért az ember már nem volt képes felvenni
magába és megőrizni az egykori kinyilatkoztatásokat. A

79
továbbiakban a Názáreti Jézus arról beszélt, hogy ezt a
korszakot egy olyan kor követte, amit az ember hét- és
tizennégy éves kora közötti időhöz lehetne hasonlítani. Azok az
erők, amelyek egyébként csupán hét- és tizennégy éves kora
között működnek az emberben, kiterjedtek az egész emberi
életre, oly módon, hogy még az aggastyánok is átélték. Ennek
következtében juthatott az ember ebben a második, óperzsa
korban a Zarathusztra-bölcsességhez, amellyel kapcsolatban a
Názáreti Jézus azt tapasztalta, hogy az emberiség az ő idejében
már értetlenül elutasította. Ezután a harmadik korszakról
beszélt nevelőanyjának. Ebben a korszakban az terjedt ki az
ember egész földi életére, amit egyébként csupán tizennégy és
huszonegy éves kora között él át. Ily módon az emberek még
ötven-, hatvanéves korukban is rendelkeztek azokkal az
erőkkel, amelyek egyébként csupán a huszonegyedik életévig
hatnak. Ez tette lehetővé a harmadik korszakban azoknak a
jelentős, a természet működését kutató tudományoknak a
kialakulását, amelyeket annyira csodálunk, amikor
megismerkedünk az egyiptomi, az ősi káld tudománnyal,
csillagászati ismereteik valódi eredetével, azokkal az
ismeretekkel, amelyekben nem csupán a Földről van szó,
hanem a világ titkairól és az emberre gyakorolt hatásukról;
amiből a későbbi emberiség már alig értett meg valamit. Jézus
azonban ezt a harmadik korszakot is eltűnőben látta. Ahogy az
egyes ember megöregszik, úgy öregedett el az emberiség is –
mondta.

A görög kultúra a misztériumbölcsességnek köszönhette

hatalmas impulzusait, amelyek révén kifejleszthette a filozófiai
gondolkodás és a művészet virágkorát, de egyúttal átmenetet
is jelentett a negyedik kultúrkorszakba, amelyben mi is élünk –
mondta Jézus. Ez már az ember önállóságára appellál és új
80
szociális körülményeket teremt, amelyek szakítanak a régi
misztériumoktól való függőséggel. A régi misztériumok
hanyatlása az új államrendek kialakulásával – és azok egymás
közti versengésével – vette kezdetét; de összefügg mindezzel
a gyors intellektuális felemelkedés is. Most azok az erők
érvényesülnek, amelyek az egész emberi életre kiterjedően
már csak kevésre képesek. Egy olyan emberiség él most, amely
már csupán azokkal az erőkkel képes dolgokat felfogni, amely
erőket az ember huszonegy és huszonnyolc éves kora között
tudhat magáénak. Amikor azonban ez a kultúrkorszak is véget
ér, az emberiség eléri a középső korszakát: ezzel eljut egy
bizonyos csúcspontra, amely azonban tovább nem tartható.
Ha lassan is, de el kell kezdődnie a hanyatlásnak. Az emberiség
akkor egy olyan korszakba lép, amelyben az erők elhalnak,
hasonló módon az ember harmincas éveihez, amikor is
elkezdődik a leépülés. Már a következő korban elkezdődik az
egész emberiség hanyatlása – mondta a Názáreti Jézus,
lelkében az emberiség hanyatlása felett érzett végtelen
fájdalommal. Az emberiség belép abba a korba, amelyben az
eredendő erők már elhaltak. Míg azonban az egyes ember
esetében úgymond képesek az ifjúkori erők tovább hatni,
addig az egész emberiség számára ez már nem lesz lehetséges.
Ha nem jut új erőkhöz, akkor feltartóztathatatlanul halad az
aggastyánkor felé. A földi kultúra elsivárosodik, ha nem kap
fiatal erőket. Amikorra az emberiség eléri azt a kort, amely az
egyes embernél megfelel a huszonnyolc és harmincöt éves kor
közötti időszaknak, addigra a természetes erők elapadnak. Ha
nem fakadnak új források, akkor az emberiség teljesen
elöregszik.

Mindezeket összefoglalva így szólt nevelőanyjához a Názáreti

Jézus: Mi lesz az emberiségből, ha az egyes ember sorsára jut?
81
– A kérdés súlyának hatása alatt Jézus és az anya is megérezte
egy új szellemi impulzus szükségességét. Jönnie kellene
valaminek, ami csak kívülről jöhet; ami nincs meg magában az
emberiségben, mert az emberben a középső életkorban már
nem tudnak szabadon kibontakozni új, a nem érzékelhető
világgal összefüggő erők. Kívülről kell várni valamit, valami
olyasmit, ami különben – az egyes ember esetében – az ember
bensőjéből fejlődik ki huszonnyolc és harmincöt éves kora
között. Mérhetetlen, semmihez sem hasonlítható erővel tört
fel a fájdalom a Názáreti Jézus lelkéből amiatt, hogy nincs a
környező világban semmi, ami a megújulás erőit áraszthatná a
pusztuló emberiségbe.
Így folyt le ez a beszélgetés, és Jézus minden szavával mintha a
saját lényéből áradt volna át valami a mostoha-, illetve
nevelőanyába. A szavak szárnyakat kaptak, és kifejezésre
juttatták, hogy ezek nem csupán szavak, hanem velük együtt
kiszakadt valami a Názáreti Jézus testiségéből, valami, ami
mintegy az Ő lénye, ami eggyé vált fájdalmával és szeretetének
hatalmával. Abban a pillanatban, amikor lénye mintegy
kiszakította magát bensőjéből, felvillant benne, hogy ki is volt
valójában ez az önvaló: tudatosodott benne, hogy Énje
Zarathusztra Énje volt. Egy pillanatra úgy érezte, hogy
felragyogott benne Zarathusztra Énje. De azután úgy tűnt
számára, mintha ez az Én eltávozna tőle és újból magára
hagyná; és ily módon megint azzá lett – csupán már
felnövekedve -, mint aki tizenkét éves korában volt.
Az anyában is hatalmas változás ment végbe. Az Akasha-
krónikában kutatva feltárul az ember előtt, hogy nem sokkal
azután, hogy a nátháni ágból származó Jézus betöltötte a
tizenkettedik életévét és magába fogadta a Zarathusztra-Ént,

82
vér szerinti édesanyjának lelke eltávozott a szellemi régiókba.
Most mint lélek újból alászállt és áthatotta a nevelőanyát, aki
ezáltal mintegy megfiatalodott. Tehát a mostoha-, illetve
nevelőanyát – a salamoni Jézus-gyermek vér szerinti
édesanyját – átszellemítette a nátháni Jézus vér szerinti
édesanyjának lelke. Ettől fogva tehát ismét a Földön járt – a
salamoni Jézus-gyermek édesanyjának fizikai testében – a
nátháni Jézus-gyermek szülőanyjának lelke. Jézus maga
azonban mintegy magára maradt a három testiségével,
élményei által mindazonáltal a legmagasabb szellemiségtől
áthatott három testiségével: fizikai, éter és asztráltestével; az
Én azonban eltávozott. Ebben a fizikai, éter- és asztráltestben
benne volt mindaz, ami Zarathusztra Énjétől származott. Bár a
Zarathusztra-Én eltávozott belőlük, minden benyomása
bennük maradt. Ezáltal a Názáreti Jézus egészen különleges
lény lett. A továbbiakra vonatkozóan a következők tárultak fel
előttem az Ötödik evangéliumban.

A nevelőanyjával folytatott beszélgetés után a Názáreti Jézust

– akiből ekkorra már eltávozott a Zarathusztra-Én – hatalmas,
ellenállhatatlan kozmikus erő sürgette, vonzotta a Jordán
folyóhoz, Keresztelő Jánoshoz. Ez a különös lény – mert a
Názáreti Jézus ilyen volt most; egy lény, aki három emberi
burokban járt a Földön, de azon a legmagasabb emberi fokon,
amely különben csak a négy emberi burok legmagasabb
fejlettségi szintjén lehetséges; egy lény, aki bensőleg másnak
érezte magát, mint egy ember, de külsőleg emberi alakja volt -
, ez a lény, az anyával folytatott beszélgetést követően egy
hatalmas erejű benső indíttatásra elindult a Jordán folyóhoz,
Keresztelő Jánoshoz, és útközben találkozott két esszénussal,
akik jól ismerték Jézust. Természetesen különösnek találták
azt, ami az arcáról sugárzott, külső alakját tekintve azonban
83
felismerték, mert az nem változott meg; az alakja
egyértelműen felismerhető volt. Ennek ellenére különösnek
találták. A Jézusban végbement változás következtében
szemei valami egészen különös kifejezőerővel rendelkeztek.
Szemeiből egyfajta szelíd belső fény sugárzott; mintegy
fényben megtestesült nem földi, hanem mennyei
emberszeretet. Az esszénusok régi ismerősüket ismerték fel
benne. Úgy érezték, nem tudják kivonni magukat Jézus
végtelenül szelíd tekintetének hatása alól. Amikor azonban a
szemébe néztek, valami szemrehányásfélét éreztek; ez a
szemrehányás azonban nem Jézusból indult ki, hanem egy
olyan erő volt, amely a saját lelkükben fakadt, belesugárzott
Jézus szemeibe és mintegy halovány holdfényként
visszaverődött rájuk; mindebből szörnyű feddést éreztek ki a
személyükre vonatkozóan, amiért olyanok, amilyenek.

Csak ilyen szavakkal tudom ábrázolni azt, amit az Akasha-

krónika tár fel arról, hogy mit láttak az esszénusok a Názáreti
Jézus lelkében; mit éreztek belőle – vagyis fizikai, éter- és
asztráltestéből – feléjük áradni. Nehezen tudták elviselni a
közelségét, a végtelen szeretetet, amelyben azonban volt
valami feddés is. Mélységesen vonzónak érezték a közelségét,
ugyanakkor igyekeztek mielőbb kikerülni a hatása alól. Mivel
korábban gyakran beszélgettek vele, egyikük összeszedte
magát és megkérdezte: Merre visz az utad, Názáreti Jézus? –
Jézus válaszát valahogy így lehetne emberi nyelven
megfogalmazni: Oda, ahova a hozzátok hasonló lelkek nem
akarnak nézni, oda, ahol az emberiség fájdalma megtalálhatja
az elfelejtett fény sugarait. – Az esszénusok nem értették, hogy
mit mond, és észrevették, hogy Jézus nem ismerte meg őket,
nem tudja, kik ők. Idegenszerű tekintetéből, amely nem úgy
nézett rájuk, mint ismerősökre, egész magatartásából és
84
abból, ahogy beszélt, az tűnt ki, hogy nem ismerte meg őket.
Egyikük ismét erőt vett magán, és megkérdezte: Názáreti
Jézus, nem ismersz meg minket? – Jézus válaszát megint csak
ekképpen tudom a mi nyelvünk szavaival idézni: Miféle lelkek
vagytok ti? Hol van a világotok? Miért burkolóztok
megtévesztő külsőbe? Miért ég bennetek olyan tűz, amelyet
nem az én Atyám házában szítottak? – Az esszénusok nem
tudták, mi történt velük, és nem tudták, mi történhetett vele?
Egyikük még egyszer feltette a kérdést: Názáreti Jézus, nem
ismersz meg bennünket? – Jézus így válaszolt: Olyanok
vagytok, mint az eltévedt bárányok, én pedig annak a
pásztornak voltam a fia, akitől elszöktetek. Ha valóban
megismertek, akkor hamarosan újból elszöktök. Oly régen
elszöktetek már tőlem a világba! – Nem tudták, mire véljék a
beszédét, de ő folytatta: Rajtatok van a kísértő jele. Az ő tüze
tette simává a gyapjatokat. Ennek a gyapjúnak a szálai szúrják
a szememet. – Az esszénusok úgy érezték, mintha szavai révén
a saját lényük visszhangozna a lényéből. Jézus folytatta: A
kísértő a menekülésetek után találkozott veletek. Átitatta a
lelketeket önteltséggel. – Az egyik esszénus ismerősnek találta
ezeket a szavakat és így szólt: Nem mutattunk-e ajtót a
kísértőnek? Nincs már hatalma felettünk. – Jézus így felelt:
Valóban elutasítottátok a kísértőt, de ő elfutott a többi
emberhez, és a hatalmába kerítette őket. Nincs tibennetek, de
a többieket birtokba vette. Mindenhol megtaláljátok. Azt
hiszitek, felmagasztosultatok, amikor ajtót mutattatok neki?
Ugyanolyanok maradtatok, mint voltatok. Magasztosabbnak
képzelitek magatokat, mert a többieket lealacsonyítottátok. A
lealacsonyítottakhoz képest látszólag felemelkedtetek.

Az esszénusok ekkor megrémültek. Abban a pillanatban

azonban, amikor a mérhetetlen félelem úrrá lett rajtuk, úgy
85
tűnt nekik, mintha a Názáreti Jézus köddé vált volna; eltűnt a
szemük elől. Tekintetük mintegy megbabonázva követte a
Názáreti Jézus eltűnt lényét. És ekkor a kozmikus
messzeségben egy hatalmas jelenést pillantottak meg, amely
mintegy a Názáreti Jézus határtalan nagyságú arcát láttatta
velük. Amit az imént Jézus arcán láttak, az most hatalmasra
felnagyítva állt előttük, és szinte megbabonázta őket. Nem
tudták elfordítani tekintetüket a jelenéstől, amelynek
tekintete mintegy a távoli messzeségből is rájuk irányult.
Ezáltal még inkább lelkükre nehezedett a szemrehányás, amit
egyfelől megérdemeltnek, másfelől elviselhetetlennek
éreztek. Jézus arca hatalmas délibábbá növekedett a távoli
égen, és a szavaiban rejlő összefüggések is óriásivá nőve tűntek
fel az esszénusok előtt. Ebből a hatalmas vízióból, ebből az
arcból a következőképpen tolmácsolható szavak hangzottak
fel: Hiába való az igyekezetetek, mert üres a szívetek, mert
megteltetek azzal a szellemmel, amely a gőgöt,
megtévesztően, az alázat köntösében viseli! Így szólt ez a lény
az esszénusokhoz, akikkel akkor találkozott, miután Jézus testi
burkait már elhagyta a Zarathusztra-Én, és Jézus ismét azzá lett
– csak már felnőttként -, aki tizenkét éves korában volt, de
most már áthatotta és gazdagította mindaz, ami a
Zarathusztra-Én, valamint minden olyan átélés révén, amiről
meséltem, belemélyedt ebbe a különleges testbe, amelynek
különlegessége már azáltal megmutatkozott, hogy rögtön a
születését követően képes volt a bölcsesség csodálatos
szavaival szólni, egy olyan nyelven, amely csupán az anyai
érzés számára volt érthető.

Ezt akartam ma önök elé tárni egy egyszerű elbeszélés

formájában, egészen addig a pontig, amikor a Názáreti Jézus az
anyjával folytatott beszélgetést követően elindult Keresztelő
86
Jánoshoz a Jordánhoz. Holnapután folytatom az elbeszélést, és
igyekszünk majd megtalálni a Golgotai Misztérium
jelentőségének megértéséhez vezető utat.

[1] Sophie Stinde (1853-1915): fest?m?vész, antropozófus.

Részt vett a Goetheanum alapk?letételén, egyike az
alapk?letételi okmány tizenhárom aláírójának.

87
Berlin, 1913. november 18.
A legutóbbi alkalommal igyekeztem elmondani önöknek
néhány dolgot az Ötödik evangéliumból, a Názáreti Jézus
tizenkét éves kora és a János-keresztelő közötti időszakra
vonatkozóan. Beszéltem arról a jelentős élményről, amelyet a
Názáreti Jézus egy pogány oltárnál élt át, és rámutattam,
miként láttatja az Akasha-krónikában való olvasás a Názáreti
Jézust, amint a pogány oltárnál benyomást szerez az oltárt
körülvevő démonokról. Most csak röviden akarok
emlékeztetni arra a jelenetre, amikor Jézus szinte élettelenül
összeesik, hirtelen átlép egy másik világba, és észleli a
pogányok ősi szent misztériumtanításainak isteni-szellemi
titkait. Így tudott eleven ideát alkotni arról, hogy mi volt egykor
a pogányság, és hogy mivé lett az ő idejére.
Már említettem, hogy Jézus ez idő alatt – ebben a más
tudatállapotban annál a bizonyos pogány oltárnál – hallott
valamit a szellemi világból, mégpedig olyan szavakat hallott,
amelyeket a pogány népek ősi szent tanítása szerinti
kinyilatkoztatásnak kell tekintenünk; amely tanítás az ember
összefonódását fejezi ki az érzékelhető, fizikai világgal. Tehát
úgymond azt a hangot hallotta, amelyet az ősi pogány próféták
jól ismertek. Amit hallott, azt egyfajta kozmikus Miatyánknak
nevezhetjük. Azt fejezi ki, hogyan kell alakulnia az ember
sorsának azáltal, hogy születésétől haláláig összefonódott a
földi anyaggal. Ezt a kozmikus Miatyánkot – amelyből később,
az ellenkezőjére fordítva, a földi Miatyánk lett – első ízben a
dornachi alapkő letételénél hozhattam nyilvánosságra. Most
ismét felolvasom, mert valóban a pogány emberiség ősi

88
tanítása rejlik ezekben a szavakban. Amennyire lehet,
megkísérlem (a német nyelvre) lefordítani:
Ámen
Uralkodnak a Gonosz-erők
Tanúi az eloldódó Én-ségnek
Más által okozott önösség-vétket
Élünk meg a mindennapi kenyérben
Melyben nem uralkodik az Ég akarata
Mert az ember elhagyta országotokat
És elfelejtette neveteket
Ti Atyák a Mennyekben.
Körülbelül ezt hallotta a Názáreti Jézus – mint a földi ember
titkairól szóló ősi tanítást -, amikor vándorútján a pogány
vidékre érkezett. Ezek a szavak valóban az emberiség
fejlődésének mélységes titkait fejezik ki. Tehát ezek a jelentős
szavak áradtak be Jézus lelkébe huszonnégy éves kora táján; és
attól fogva tudott valamit, ami egykor az emberiség
fejlődésének ősi idején áramlott le a szellemi világból; ám ez
olyan nagynak és hatalmasnak tűnt számára, hogy – különösen
miután a már említett megrázó élményben volt része a
lepusztult pogány oltárnál – úgy érezte: ma már nincsenek
olyan emberek a Földön, akik ezt megértenék.

Ily módon ismerte meg Jézus a pogányságot. Láthattuk, amint

ifjúsága három egymást követő szakaszában megismerte a
zsidóság, a pogányság, majd az esszénus tanítások legmélyebb
mélységeit. Láthattuk, miként lettek ezek a felismerések egy
fokról fokra mélyülő szenvedés forrásai. Mert mind a három
esetben arra a felismerésre kellett jutnia magában, hogy
mindez itt lehetne, ha az emberiség rendelkezne a

89
befogadásukhoz szükséges feltételekkel; de ezeket a
feltételeket most nem lehet megteremteni.
Ez volt a Jézus-élet tapasztalata. Az Ötödik evangélium
megmutatja, hogy Jézus, mielőtt felvette magába Krisztust, azt
mondhatta: az emberiségfejlődés során az emberek olyan
képességeket fejlesztettek ki, amelyek elhomályosították az
ősidők képességeit; ezért az egykori zsidókkal és pogányokkal
ellentétben ma már nem képesek a szellemi világ
kinyilatkoztatásainak befogadására. – Jézus azonban az
esszénusoknál tapasztaltak révén azt is tudta, hogy oly módon,
ahogy az esszénusok keresik a szellemi világgal való újbóli
egyesülést, csak egy maréknyi ember juthat ehhez hozzá, az
egész emberiség nem. Ez az út is járhatatlannak bizonyult.
Szegény, szegény emberiség – Jézus lelkét teljesen áthatotta a
részvét -, ha meg is hallanád a régi pogány próféták hangját,
már nem értenéd meg őket. Ha meg is hallanád a régi zsidó
próféták hangját, már nem értenéd meg őket. Mint emberiség
sohasem érheted el azt, amire az esz-szénusok törekednek; az
csupán egy kis csoport törekvése, akik a többi ember rovására
keresik a tökéletességet.

Mindaz, amit most itt önöknek néhány száraz szóban

elmondok, Jézusban fájdalommal teli lelki valóság volt,
elevenen élt a lelkében. Végtelen együttérzés ébredt benne az
egész emberiség iránt; ez az együttérzés érlelte meg őt arra,
hogy magába tudja fogadni a Krisztus-lényt.

Mielőtt azonban ez megtörtént, a Názáreti Jézus egy fontos

beszélgetést folytatott azzal a személyiséggel, akit nevelő,
avagy mostohaanyjaként ismerünk. Mint tudjuk, a nátháni
Jézus édesanyja – annak a Jézusnak az édesanyja, aki tizenkét

90
éves korában magába fogadta Zarathusztra individualitását -,
tehát a nátháni Jézus vér szerinti édesanyja meghalt nem
sokkal az után, hogy ez a Jézus-gyermek magába fogadta
Zarathusztrát, aki addig a másik Jézus-gyermekben öltött
testet. Ily módon a nátháni édesanya lelke már régóta a
szellemi világban volt. Azt is tudjuk az előző évek előadásaiból,
hogy a másik családban, a salamoni Jézus-gyermek családjában
az édesapa halt meg, és hogy a két családból egy család lett
Názáretben; ott nőtt fel Jézus a testvéreivel és a Zarathusztra-
anyával. Azt is tudjuk, hogy azután a Názáreti Jézus apja is
meghalt, abban az időben, amikor Jézus huszonnégy éves kora
körül éppen egy hosz-szabb vándorútról tért haza; tehát Jézus
ezek után már csak a nevelőanyjával élt. Általánosságban az
mondható, hogy ez a nevelő-, avagy mostohaanya, bár csak
lassanként jutott el odáig, hogy lelki megértést tanúsítson a
Jézus által átélt élmények iránt, ez a lelki megértés azonban
fokról fokra egyre mélyebbé vált. Az évek folyamán ez a két
lélek, a Názáreti Jézus és a nevelőanya lelke, úgyszólván
összenőtt.

Jézus a tizenkét éves korát követő időben teljesen magányos

volt a szülői házban az élményeit illetően. Mivel valahogy meg
kellett küzdenie lelke fájdalmas élményeivel, testvérei
tulajdonképpen nem láttak benne mást, mint úgymond egy
téboly felé haladó lelket. Az anya azonban egyre több
megértéssel fordult e felé a lélek felé. Így történhetett azután,
hogy a Názáreti Jézus huszonkilenc-harminc éves korában egy
fontos beszélgetést folytatott ezzel az anyával, egy olyan
beszélgetést, amely valóban meghatározó jelentőséggel bírt,
amint azt rögtön látni fogjuk.

91
Ez a beszélgetés alapjában véve mintegy visszapillantás volt
mindarra, amit a Názáreti Jézus tizenkét éves kora óta átélt. Az
Akasha-krónika feltárja előttünk ennek a beszélgetésnek a
menetét. Jézus először a tizenkét és tizennyolc éves kora
között átélt élményeiről beszélt; arról, hogyan élte át lelkében
fokról fokra az ősi héber tanítást, a héber próféták ősi
tanításait. Hiszen senki sem volt a környezetében, aki által
átélhette volna azt, amit az írástudók ámulatára felmutatott.
Folyamatosan részesült azonban inspirációkban, amelyekről
tudta, hogy a szellemi világból jönnek. A héber tanítások oly
módon törtek fel benne, hogy a sajátjának tudhatta azokat; a
meghallásukra azonban az ő idejében már nem volt fül.
Magára maradt ezekkel a tanításokkal. Ez volt az ő nagy
bánata: hogy egyedül volt ezekkel a tanításokkal.

Az anyának volt némi ellenvetése Jézus azon kijelentésével

szemben, hogy még ha meg is szólalnának a régi zsidó
próféták, nem lenne ember, aki megértené őket: itt volt
például Hillel, a nagy törvénytanító. A Názáreti Jézus tudta,
hogy ki volt Hillel, és mit jelentett a zsidóságnak. Nem kell
részleteznem önöknek Hillel jelentőségét. A zsidó irodalom
kellőképpen méltányolja. Hillel a régi zsidóság legszebb
erényeinek és tanításainak megújítója volt, olyan személyiség,
aki a maga módján megújította a régi zsidóságot. Ez azonban
nem annak köszönhető, hogy Hillel tudós volt, hanem annak,
hogy tevékenysége, törekvése, de különösen érzései, akarata
és kívánságai révén úgy tudott bánni az emberekkel, hogy
ezáltal kifejezésre juttatta: az emberi lélek valódi
bölcsességének minden fajtája alakítóan hat a lélekre. A
zsidóság körében különösen a mások iránt tanúsított türelmét
értékelték. Különös volt a mód is, ahogyan odáig jutott, hogy a
héberek körében működhessen. Babilonból származott, de egy
92
olyan zsidó nemzetségből, amely a babiloni fogság idején
honosodott meg Babilonban, és eredetét egészen Dávid
családjáig vezette vissza. Ily módon a vérében lüktető
héberség egyesült mindazzal, amit a babiloni tudásból
vehetett fel magába. És hogy mindez miként öltött formát a
lelkében, arról megbizonyosodhatnak, ha elmesélem a
következő legendát.

Egy alkalommal, amikor Hillel Jeruzsálembe érkezett, a

legjelentősebb zsidó tudósok éppen összegyűltek, hogy vitát
folytassanak a zsidó tanítás titkairól. Aki egy ilyen vitán részt
akart venni, annak egy csekély részvételi díjat kellett fizetnie.
Hillelnek nem volt pénze, mert nagyon szegény volt. A
dermesztő hideg ellenére Hillel felmászott a tanácskozás
helyszínéül szolgáló ház melletti dombra, hogy az ablakon át
hallgassa azt, amiről bent beszélnek. Mert nem tudta a
részvételét megfizetni. Az éjszaka olyan hideg volt, hogy
teljesen megdermedt, és amikor később, reggel rátaláltak, át
kellett melegíteni, hogy felengedjen. Azáltal azonban, hogy ezt
átélte, étertestében részt vett az egész vitán. És míg a
vitatkozók nem hallottak egyebet, mint ide-oda röpködő,
elvont szavakat, addig Hillel előtt feltárult egy csodálatos
látomásokkal teli világ, amely megváltoztatta a lelkét.
Számos ilyen eseményt lehetne még elmesélni. Különösen a
türelmét csodálták. Azt beszélték, hogy Hillel türelme
végtelen. Úgy mondják, egyszer valaki fogadást kötött arra,
hogy a végsőkig kihasználja Hillel türelmét és haragra gerjeszti.
A fogadást megkötötték, és az, aki arra fogadott, hogy kihozza
Hillelt a sodrából, a következőt tette. Amikor Hillel éppen a
szombati ünnepre készült otthon, házi öltözetben, bekopogott
hozzá és bekiáltott: Hillel, Hillel, gyere ki! – Hillel megkérdezte:

93
Mi történt? – Gyere ki, Hillel, fontos dolgot akarok kérdezni
tőled. – Hillel felvette a köpenyét, kiment és megkérdezte:
Mondd fiam, mit akarsz kérdezni? – Az illető, aki a fogadást
kötötte, ezt mondta: Ó, Hillel, nagyon fontosat akarok
kérdezni. Miért van a babiloniak közül olyan sokaknak csúcsos
feje? – Hillel így válaszolt: Tudod, kedves fiam, a babiloniaknak
rosszak a bábáik, azért van ott olyan sok embernek csúcsos
feje. De most menj utadra, választ kaptál a kérdésedre. – Ezzel
Hillel visszament a házba és folytatta a szombati készülődést.

Egy kis idő múlva azonban az ember ismét ott volt és

bekiáltott: Hillel, Hillel, gyere ki! – Hillel kiszólt: Mi a baj? – Ó,
Hillel, azonnal választ kell kapnom egy nagyon fontos kérdésre!
– És Hillel ismét kiment a kérdezőhöz: Mi a kérdésed? – Mire
az illető így szólt: Mondd, Hillel, miért van Arábiában olyan sok
embernek összehúzott szeme? Hillel így válaszolt: Arábiában
olyan tág a sivatag, hogy csak úgy tudják elviselni, ha a szemük
alkalmazkodik hozzá. Ezért van Arábiában oly sok embernek
összehúzott szeme. Most pedig menj utadra fiam, mert választ
kaptál a fontos kérdésedre. És Hillel újból visszament a házba.
Nem telt el sok idő, az illető harmadszor is visszajött és
bekiáltott: Hillel, Hillel, gyere ki! – Mi a baj? – Gyere ki, Hillel,
azonnal választ kell kapnom egy fontos kérdésre! – Hillel
kiment, az illető pedig azt kérdezte: Ó, Hillel, válaszold meg
nekem azt a kérdést, hogy miért van Egyiptom környékén
olyan sok embernek lúdtalpa? – És Hillel azt felelte: Kedves
fiam, azért van ott sok embernek lúdtalpa, mert mocsaras
vidéken élnek. És miként azoknak a madaraknak, amelyek
mocsaras vidéken élnek, az ő lábuknak is alkalmazkodniuk
kellett a környezethez. Ezért van lúdtalpuk. Most menj, fiam,
választ kaptál a kérdésedre. – Ezzel ismét bement a házba.

94
Néhány perc elteltével újból megjelent az ember és
bekopogott. Minden egyes alkalommal egyre szomorúbb lett.
Ezúttal még szomorúbb hangon kiáltott: Hillel, gyere ki! –
Amikor Hillel kiment, így szólt hozzá: Ó Hillel, fogadást
kötöttem, hogy haragra gerjesztelek. Háromszor próbálkoztam
a kérdéseimmel. Mondd, Hillel, mit kell tennem, hogy ne
veszítsem el a fogadást? – Hillel erre így válaszolt: Fiam, jobb
neked, ha elveszíted a fogadást, mint ha Hillel haragra gerjed.
Menj és fizesd ki a fogadást!

Ez a példa jól mutatja, hogy zsidó kortársai véleménye szerint

Hillel milyen magas fokát érte el a türelemnek. A Názáreti Jézus
tehát ismerte ennek az embernek a hatását. Nemcsak a Hillel
által kifejtett hatást ismerte azonban, hanem hallotta saját
lelkében a hatalmas Bath-Kolt is, vagyis az égi hangot, amely –
miként egykor a prófétákhoz szólt – most feltárta lelke mélyén
az isteni-szellemi világ titkait. Tudta, hogy Hillelben is csupán a
halovány mása élt annak, amire a héberek ősei valamikor
érettek voltak. A régi héberek utódai azonban már a Hillel
hangjában megjelenő halvány utócsengés meghallására sem
voltak érettek, nemhogy a nagy Bath-Kol kinyilatkoztatásaira.

Mindez nyomasztóan hatott Jézus lelkére, és ezt meg is

osztotta a nevelőanyjával. Megosztotta vele, mennyit
szenvedett amiatt, hogy bár hétről hétre egyre világosabban
tárultak fel előtte az ősi zsidóság szent tanai, azt kellett látnia,
hogy a régi héberek utódainak nincs már fülük ahhoz, hogy
meghallják az egykori nagy próféták szavait. És ekkor az anya
megértette Jézust, és mélységes együttérzéssel fogadta a
szavait.

95
Ezután Jézus arról az eseményről mesélt neki, amelyet
tizennyolcadik életévének betöltése után a zsidó és pogány
vidékeken tett vándorútja során élt át. Most mesélte csak el az
anyjának azt, hogy vándorútján egy olyan pogány kultikus
helyhez ért, ahonnan elmenekültek a papok, mert a népesség
körében egy szörnyű ragályos betegség tört ki, amely
mindenkit megfertőzhetett. Amikor odaért és meglátták,
futótűzként terjedt el a hír, hogy egy különleges ember
érkezett hozzájuk. Jézus számára különös volt, hogy bármerre
járt, már a puszta megjelenésével is rendkívüli benyomást tett
mindenkire. Így történt, hogy ezek az emberek, akiknek a
legnagyobb szomorúságot az okozta, hogy a pogány papok
elhagyták őket és nem mutattak már be áldozatot az oltárnál,
a Názáreti Jézust papnak vélték, aki majd ismét áldozatot fog
bemutatni. Nagy számban gyűltek össze az omladozó oltár
körül. A Názáreti Jézusnak nem állt szándékában pogány
áldozatot bemutatni. Látta azonban az emberek
szenvedésének mélyebb okát. Látta azt, amit a
következőképpen lehet szavakba foglalni.

Ezeknél az áldozati oltároknál egykor helyénvaló áldozatokat

mutattak be, amelyek külső kifejeződései voltak a pogány
vidék misztériumkinyilatkoztatásainak. Igen, a kultikus
szertartásokban misztériumkinyilatkoztatásokat jelenítettek
meg. És amikor az ősi szent időkben ezeket a kultikus
szertartásokat végezték – és a papok a megfelelő érzülettel
végezték ezeket a kultikus szertartásokat -, akkor abban részt
vettek azok az isteni-szellemi lények is, akikkel a pogány
emberek kapcsolatban álltak. Az áldozati szertartások azonban
lassanként hanyatlani kezdtek, korrumpálódtak. A papok már
nem rendelkeztek a megfelelő érzülettel, így történhetett
meg, hogy egy ilyen kultikus helyen a régi jó isteni lények
96
helyett démonok jelentek meg. Ezek a démonok okozták az
emberek szenvedéseit. Ezeket a démonokat látta most
összegyűlni a Názáreti Jézus. Mintegy kiprovokálták a szellemi
látását, és szinte holtan esett össze. Ekkor az emberek
megértették, hogy nem azért jött, hogy az oltáruknál újból
áldozatot mutasson be. Elmenekültek, Jézus pedig ebben a
pillanatban meglátta azt, hogy miként változott át a régi
pogány istenek világa démoni világgá, és felismerte, hogy ez az
oka a nép szenvedéseinek.

Ebben az állapotában Jézus bepillanthatott azokba a régi

pogány időkbe is, amikor az ősi szent tanítások valódi
kinyilatkoztatásai áradtak le az emberekhez. Ekkor hallotta
meg Jézus a kozmikus Miatyánkot, amelyet felolvastam
önöknek. Felismerte, mennyire eltávolodott korának
emberisége – mind a pogányság, mind a zsidóság – a régi
tanításoktól és kinyilatkoztatásoktól. Az, amit Jézusnak a
zsidóságról kellett megtanulnia, a nagy Bath-Kol hangja révén
jutott el hozzá. A pogányság ezzel szemben döbbenetes
látomásban tárult fel előtte. Ez egészen másként hatott rá,
mint egy elvont közlés: megváltoztatta a lelkét. Most már
tudta, hogy az embereknek nem csupán arra nincs fülük, hogy
meghallják, ami egykor a zsidóság számára a próféták hangján
szólalt meg, de nincs fül annak meghallására és megértésére
sem, ami valamikor a régi pogánysághoz szólt.
Jézus megindító szavakkal mondta el mindezt nevelőanyjának.
Majd pedig mesélt az esszénusok közösségéhez fűződő
kapcsolatáról, ezen belül is leginkább arról, ami, hogyha az
anya nem hallgatja már addig is bensőséges megértéssel a
szavait, nehezen lett volna érthető a számára: elmondta, hogy
egyszer az esszénusoktól távozóban meglátta a kapunál Lucifer

97
és Arimán menekülő alakját. Tudta, hogy az esszénusok
módszerei az emberek nagy tömegei számára nem
megvalósíthatóak. Igaz, hogy ezek a módszerek lehetővé
tetszik az isteni-szellemi világgal való kapcsolatot, de csak
azáltal, hogy távol tartják maguktól Lucifert és Arimánt. És
azáltal, hogy ezt teszik, a kísértők sokkal inkább a többi
emberhez menekülnek; mind erősebben hozzákötik őket a
földi léthez, és ez megakadályozza az embereket abban, hogy
kapcsolatot keressenek a szellemi világgal. Tehát a Názáreti
Jézus ebből az élményből megértette azt is, hogy az
esszénusok útja nem járható mindenki számára, mert az csak
egy kis csoport számára lehetséges. – Ez volt Jézus harmadik
fájdalmas felismerése.
Jézus mindezt különleges módon mondta el: a szavai eleven
lényekként áradtak az anya szívébe. Amint a szenvedéssel, de
mélységes emberszeretettel átitatott szavak értelme beáradt
a lelkébe, az anya úgy érezte, hogy a lelke megerősödött; a
Jézustól feléje áradó erő belső átalakulást idézett elő benne.
Ezt érezte az anya. Valóban olyan volt ez, mintha minden, ami
a Názáreti Jézus lelkében élt, a beszélgetés során átáramlott
volna az anya lelkébe. Jézus is így érezte. Az Akasha-krónika
valami különöset tár fel előttünk erre vonatkozóan.
A Názáreti Jézus beszéde közben a tőle kiinduló szavak, amint
elhagyták őt és elérték az anya szívét és lelkét, magukkal vitték
Jézus Énjének egy-egy részét is. Azt mondhatjuk, hogy a szavak
szárnyán Jézus Énje mintegy átment az anyához, anélkül
azonban, hogy ez az Én belekerült volna az anyába; az anya már
pusztán ezek által a szavak által mintegy újjászületett. Mert
ekkor az a különleges dolog történt, hogy a beszélgetés
hatására a nátháni Jézus vér szerinti édesanyjának lelke lejött

98
a szellemi világból és összekapcsolódott a nevelőanya lelkével;
tehát a beszélgetést követően a nevelőanya lelkében benne élt
egyúttal a nátháni Jézus szülőanyjának lelke is. A nevelőanya
lelke befogadta az édesanya lelkét. A szüzesség egyfajta
újjászületésének nevezhetjük azt, ami itt végbement. Ez az
átváltozás, a nevelőanya lelkének egyesülése egy másik
lélekkel a szellemi világból, valóban megdöbbentő benyomást
kelt. A továbbiakban a nevelőanya csupán burka annak az
anyának, amely Jézus tizenkét és harmincéves kora között a
szellemi világban volt.

Jézusban viszont valami olyasmi ment végbe, mintha Énjét

átadta volna a nevelőanyjának, és benne nem maradt volna
más, mint a kozmikus törvényeknek alárendelt fizikai, éter- és
asztráltest. És ebben a hármas testiségben a Názáreti Jézus egy
belső kényszert érzett arra, hogy felkeresse azt az embert, akit
az esszénusok közösségéből ismert; azt az embert, akit – hozzá
hasonlóan – bár nem volt igazi esszénus, szintén felvettek az
esszénus közösségbe: Keresztelő Jánost. Ezután megtörtént a
másik négy evangéliumból is ismert keresztelő: a Krisztus-lény
beköltözött a Názáreti Jézus testiségébe, abba a testiségbe,
amely a szenvedésével és egész lényével összekötött Énjét
belehelyezte az anyjával folytatott beszélgetésbe, és így átadta
az anya lelkének. Ez a hármas testiség ekkor magába fogadta a
Krisztus-lényt, aki ettől fogva ennek a másik Énnek a helyén élt
ebben a hármas testiségben.
Ezek után az Ötödik evangélium is kitér a Krisztus-lény
lejövetelét követő kísértés eseményére. Ám az Akasha-
krónikában olvasva ez a kísértésjelenet más szellemben jelenik
meg. Amennyire lehet, megpróbálom elmondani, mi derül ki
számunkra a megkísértés jelenetéről.

99
Krisztus Jézus – most már így mondhatjuk – először Luciferrel
kerül szembe. Lucifer egy olyan kísértés elé állítja Krisztus
Jézust – a szellemi kutató képes megragadni és földi szavakkal
elmondani ezt a folyamatot, amely a többi evangéliumban is
megjelenik -, amely különösen a gőgöt érinti: A világ minden
birodalma – Lucifer ezen az asztrális világ távlatait érti – a tiéd
lesz, ha elismersz uradnak.

Ez a kérdés, a megfelelő pillanatban feltéve – legalábbis egy

emberi lény viszonylatában -, a legerősebb kísértést fejezi ki,
mert teljes mértékben felszabadítja a lélekben az önteltség és
a hiúság erőit. Természetesen nehéz erről képet alkotni,
amennyiben csupán elvontan gondolunk az asztrális világra.
Hogyha azonban benne áll az ember, akkor az asztrális világ –
amelyben Lucifer beszél az emberhez – erői oly mértékben
hatnak az ember egész felépítettségére, hogy a gőg démonai
ugyanolyan szükségszerűséggel szabadulnak el benne, mint az
éhség, ha négy-öt napig nem eszik. Ebben az esetben nem
beszélhetünk a fizikai síkra vonatkozó, szokásos jámbor
módon, hogy ne hagyjuk magunkat elvakítani a gőgtől. – Ez
nagyon szép és jó a fizikai sík tekintetében, de egészen
másként kell értékelni, amikor a teljes asztrális világ ront rá az
emberre. Krisztus Jézus ellenállt Lucifer kísértésének. A gőgnek
ez a lény nem eshetett áldozatul. Elutasította Lucifert.
Szeretnék itt valamit közbevetni. Az Akasha-krónika olvasása
közben általában könnyen előfordul, hogy felcserélődik a
sorrend. Azt hiszem, hogy az úgynevezett megkísértésjelenet
sorrendjét helyesen látom. De az is lehet, hogy a fordított
sorrend az igaz. Nem hiszem, de azt sem állíthatom, hogy
később ne igazolódhatna be az ellenkezője. Ezzel csak arra
szeretném felhívni a figyelmüket, hogy ezeket a közléseket

100
illetően nem mondok mást, mint ami az Akasha-krónikából
ténylegesen adódik. A bizonytalan részeknél mindazonáltal
felhívom a figyelmet a későbbi helyreigazítás lehetőségére.
Lucifer első támadásának visszaverése után Lucifer és Arimán
együtt lépett fel. Közösen szólították fel Krisztus Jézust, hogy
vesse le magát a mélybe. Ez a felszólítás a büszkeségnek szólt.
Egy különleges kerülő úton – a ’felette állok minden
félelemnek’ kerülő útján – kísértették meg Krisztus Jézust. Ő
azonban elutasította ezt a felszólítást. Őt nem lehetett a
büszkeség terén megkísérteni, ami ebben az esetben a félelem
nélküliség önhittségét jelentette volna. Lucifernek meg kellett
hátrálnia, le kellett mondania róla.

Arimán azonban ottmaradt és feltette a harmadik kérdést – az

Ötödik evangélium közlése ez esetben is megegyezik a többi
evangéliumban leírtakkal -, amely a kövek kenyérre
változtatására vonatkozik. Hogyha Krisztusnak valóban olyan
nagy a hatalma, akkor változtassa a köveket kenyérré. És lám,
ezzel a kérdéssel kapcsolatban maradt egy megválaszolatlan
töredék. Krisztus Jézus nem tudott maradéktalanul választ adni
Arimánnak, így Arimán nem szenvedett teljes vereséget. Az
Akasha-krónika mindenesetre ezt mutatja. És Krisztus Jézus
tudta, hogy Arimánnal kapcsolatban maradt még valami, amit
nem lehet egy ilyen belső szellemi folyamattal legyőzni, mert
még valami más is szükséges hozzá.

Megpróbálom ezt egy kissé talán triviális módon

megmagyarázni. Így könnyebb lesz megérteni, miről is van szó.
Arimán tulajdonképpen a materialista törvények világának az
ura. Hogyha egyszer majd nyomtatásban is megjelennek az
idén Münchenben tartott előadások[1], akkor Arimán világa

101
még áttekinthetőbb lesz. Arimán a materialista törvények ura,
azoké a törvényeké, amelyek csak akkor lesznek szellemmel
áthatottak, amikor már végéhez ért az egész Föld-fejlődés;
addig a jelenlegi törvények érvényesek, azok hatnak. Arimán
jogos ura a materialista törvényeknek. Ha nem élne vissza a
hatalmával, ha nem terjesztené ki valami másra is, akkor a
maga nemében páratlanul szükséges lény lenne a Föld-
fejlődésen belül. Mégis érvényesek azonban a kozmikus
Miatyánk szavai: „Más által okozott önösség-vétket élünk meg
a mindennapi kenyérben, melyben nem uralkodik az Ég
akarata”. Érvényes az, hogy az ember a földi életében hozzá
van kötve a materiális törvényekhez, és hogy a közvetlen
átszellemítését mindannak, ami ezekből a törvényekből
adódik, nem érheti el egy csupán belső, lelki folyamattal, mert
ehhez külső tényező is szükséges. Minden, ami a
szegénységgel és a gazdagsággal összefügg, ebből a kérdésből
adódik. Idetartozik az ember szociális rendhez való kötöttsége
is, az, hogy olyan törvények igáját viseljük, amelyeket csak a
Föld-fejlődés lejártával lehet szellemmel áthatni. Ezzel függ
össze az is – kénytelen vagyok triviális kifejezésekhez
folyamodni, bár mindezt nem tartom triviálisnak -, hogy a
szociális rendbe egyre jobban bevonul az uralma minden olyan
dolognak, amit pénznek nevezhetünk; a pénz uralma, ami
lehetetlenné teszi azt, hogy az ember a szellemtől áthatott
törvények szerint éljen. Mindenki tudja, hogy mit értünk
ezalatt. Azáltal azonban, hogy lehetetlen a „köveket kenyérré
változtatni”, hogy lehetetlen a szellemiség közvetlen
megjelenése az anyagban, azáltal, hogy ez a lehetetlenség
fennáll, és tükörképe, a pénz uralma jelen van: ennek
következtében uralkodhat Arimán. Mert a pénzben szociálisan
ott él Arimán is.

102
Arimán kérdésének megválaszolatlan része indította el Krisztus
Jézusban azt a folyamatot, hogy kiáradjon a Föld-fejlődésbe,
majd fokozatosan kifejtse a hatását a Föld egész további
fejlődésére. Ezt nem lehetett csupán lelkileg megvalósítani. Az
egész további Föld-fejlődést át kell krisztusítani! Krisztusnak be
kellett áradnia a Föld fejlődésébe és át kell hatnia. Arimánnak
hatalmában állt, hogy szembesítse Krisztust a Földdel való
egyesülés szükségszerűségével. Ezért kerítette később
hatalmába Júdást, hogy rajta keresztül segítse elő Krisztus
halálát. A Krisztus-lény a halál révén egyesült a Föld lényével.
Júdás tette Arimán részben megválaszolt kérdése volt. Lucifer
kísértésével belsőleg, lelkileg le lehetett számolni. A luciferi
kísértéssel minden léleknek önmagában kell megküzdenie.
Arimánt az emberiség történelmi fejlődésének folyamán akkor
lehet legyőzni, ha az emberek egyre jobban átitatódnak és
azonosulnak a Krisztus-lénnyel.

Ha az ember szemügyre veszi ezt a harmadik, Arimánnak nem

teljesen megválaszolt kérdést, akkor a Golgotai Misztériumot
követő történelmi fejlődés mélységes titkára talál rá. Ebben
minden benne van. És Krisztus ekkor már tudta, hogy teljesen
egyesülnie kell a Föld testével, hogy egészen emberré kell
válnia.
Ez az emberré válás lett azután a további, három évig tartó
szenvedés forrása. Mert a Krisztus-lény – amint arról az Ötödik
evangélium az Akasha-krónikában beszámol – nem mindjárt
egyesült teljesen a Názáreti Jézus hármas testiségével. Hogyha
a Földön vándorútját járó Krisztus Jézusra tekintünk, akkor
kezdetben azt látjuk, hogy ezt a hármas testiséget áthatotta
ugyan a Krisztus-lény, de nem volt teljesen benne, nem foglalta
el oly módon, mint ahogy egy másik ember Énje teszi azt,

103
hanem csupán mintegy hatalmas auraként, lazán összefogta.
Mert előfordulhatott, és számtalan esetben elő is fordult, hogy
Krisztus Jézus testi lénye valahol tartózkodott – magányosan
vagy emberek között -, maga Krisztus azonban távol volt, mint
szellemi lény a vidéket járta. Hogyha Krisztus itt vagy ott
megjelent, ha egyik vagy másik apostol látni vélte őt, akkor ez
a szellemi lény nem minden esetben Krisztus Jézus fizikai
testében volt jelen. Szellemtestben jelent meg már akkoriban
is, amely olyan erős volt, hogy fizikai jelenlétként érzékelték.
Amit a tanítványok Krisztussal való együttlétéről mondanak, az
az Ötödik evangélium szerint nem minden esetben volt fizikai
testben való együttlét, hanem gyakran csupán egy, a fizikai
jelenlét érzetéig felfokozódott látomással való együttlét.
Sajátos módon az első időben valóban csak laza kapcsolat volt
Krisztus és a Názáreti Jézus testisége között. Ez a kapcsolat
azonban egyre szorosabbá vált. A Krisztus-lénynek mind
jobban bele kellett merülnie a Názáreti Jézus testiségébe és
össze kellett kapcsolódnia vele. Csak a három év elteltével lett
úgyszólván egységgé a Krisztus-lény és a Názáreti Jézus testi
lénye; teljes egészében csupán a kereszthalálnál, közvetlenül a
kereszthalált megelőzően. Az emberi testtel való egyesülés
azonban folyamatos, egyre fokozódó szenvedéssel járt.
Krisztus átfogó, univerzális szellemi lénye csak kimondhatatlan
szenvedés árán tudott egyesülni a Názáreti Jézus testével. Ez a
szenvedés három évig tartott.
Ennek ismeretében valóban nem lesz az ember
szentimentálissá, mert a szellemi világból érkező
benyomásban nincs érzelgősség. Aligha akad olyan szenvedés,
amit össze lehetne hasonlítani azzal, amit a Krisztus-lénynek
kellett átélnie a Názáreti Jézus testével való eggyé válás során.

104
És az ember eljut annak felismeréséig, hogy mennyit kellett
szenvednie egy istennek az elöregedett emberiség
megfiatalítása érdekében, azért, hogy az ember teljesen
birtokba vehesse Énjét.

Abban az időben, amikor Krisztus Jézus már tanítványai

körében vándorolt, olykor fizikai testben is együtt volt velük,
mint szellemi lény azonban természetesen mindenki számára
láthatatlan volt. Ily módon csupán a tanítványok tudták –
azáltal, hogy összekötötte magát velük -, hogy maguk között
tudhatják őt.

Az Ötödik evangélium kutatása során az Akasha-krónika

sajátos dolgot tár elénk. Krisztus Jézus, különösen az első
időkben, nagyon keveset beszélt. Hatott. A puszta jelenlétével
hatott. Erre majd még visszatérek. Azáltal, hogy a Krisztus-lény
ilyen különös módon kapcsolódott a Názáreti Jézus
testiségéhez, olyan hatást gyakorolt az emberekre, amilyen
még nem volt a Föld-fejlődésben; ezeket a hatásokat ma,
helytelenül, a csoda szóval illetik. Ilyen hatások indultak ki
belőle, lényének összetettségéből kifolyólag. Erről majd
máskor lesz szó. A következőkben igen sajátos dolgot fogok
elmondani.

Hogyha a tanítványokra tekintünk, sokszor az az egészen

határozott meggyőződésünk támad, hogy most a Názáreti
Jézus fizikai teste is köztük van. – Ez különösen akkor van így,
amikor Krisztus Jézus elhagyatott vidékeken jár a
tanítványaival. Az embernek azonban gyakran támad az a
benyomása is, hogy a Názáreti Jézus testi személyisége valahol
távol jár, ám a tanítványokban az a meggyőződés él, hogy a
Krisztus-lény közöttük van. És Ő – éppen ez a különös –

105
bármelyik tanítványon keresztül képes megszólalni, felváltva,
hol az egyikükön, hol a másikukon keresztül. És mialatt
valamelyikük beszél, a nép köréből odasereglett hallgatóság
azt látja, hogy a beszélő arckifejezése megváltozik, átszellemül,
teljesen más lesz. A tanítványok közül valamelyikük mindig
átváltozik, az utolsó időkben mindig másikuk. Különböző
körülmények folytán elterjedt, hogy van valaki, aki felbolydítja
a népet, és olyasmit terjeszt, amit az akkori zsidó vezetők nem
akartak. De nem tudták, hogy melyikük az, mert hol az
egyikből, hol a másikból szólt. Ezért volt szükség Júdás
árulására – mondja az Akasha-krónika.

Megvallom, számomra tulajdonképpen mindig különösnek

tűnt, hogy miért volt szükség Júdás árulására, miért kellett a
tanítványok közül valakinek a Júdás-csókkal mintegy
rámutatnia: „Ő az!” De azután világossá vált, hogy valóban
nem lehetett tudni, melyikük az, mert Krisztus Jézus minden
tanítványán keresztül meg tudott szólalni, ily módon még ha
ott is volt köztük – ha testben is jelen volt -, akkor sem lehetett
felismerni. Bármelyiküket Krisztus Jézusnak lehetett tartani,
aszerint, hogy melyikükön keresztül beszélt. És mindegyikük
beszélt! Csak akkor lehetett elfogni, ha valaki, aki tudta, hogy
Krisztus Jézus valóban közöttük van testileg is, elárulta a
zsidóknak, hogy: „Ő az!”
Valóban sajátos esemény volt az, ami akkor, a Föld-fejlődés
közepén, súlypontján történt. Több ízben is beszéltem arról –
leginkább elméleti módon -, hogy az emberiség fejlődése
lefelé, majd felfelé ívelő irányban halad, és hogy egykor, ennek
a fejlődésnek a súlypontján, beleáradt az emberiségbe a
Krisztus-impulzus. Ily módon kaphatunk némi benyomást a
Krisztus-impulzus Föld-fejlődésben betöltött szerepének

106
jelentőségéről. Azáltal kapunk benyomást róla, ha jellemezzük,
mit is jelent ez az impulzus a Föld-fejlődés egésze számára.
Nem hiszem, hogy kevésbé hat a kedélyekre, ha most mintegy
lépésről lépésre, tisztán elbeszélő módon ábrázoljuk az
eseményeket. Nem hiszem, hogy levon bármit is a Krisztus-
impulzus döntő jelentőségéből, ha látjuk, mit élt át a Názáreti
Jézus, amikor Zarathusztra élt benne, ha látjuk, hogyan
fokozódott a szenvedése és az abból fakadó jóakarat olyan
mértékűvé, hogy a Zarathusztra-Én végül eggyé vált az
anyának mondott szavakkal, és e szavakkal együtt eltávozott.

És ha azután megtudjuk, hogy ez a Jézus-lény – az anyával

történt beszélgetés révén mintegy megválva önmagától –
magába fogadta a Krisztus-lényt, és hogy ez a Krisztus-lény
miként küzdött Arimán és Lucifer ellen, és hogyan bontakozott
ki minden további ezekből a fájdalmakból, akkor – úgy vélem –
mindez igazolja azt, amit a szellemi kutatás nagy vonalakban
elénk tárt. Bármilyen nehéz is ma fenntartás nélkül beszélni
ezekről a dolgokról, mégis kötelességemnek érzem, hogy
eljuttassam a lelkekhez azt, ami a jövőben egyre inkább
szükséges lesz a lelki fejlődéshez. Ezért ismételten kérem
önöket, hogy fogadják és őrizzék ezeket a dolgokat kellő
áhítattal!

[1] Rudolf Steiner: A küszöb titkai (GA 147).

107
Krisztiánia (Oslo), 1913.
október 5.
Amikor hozzáfogok annak elmondásához, amiről ma az Ötödik
evangéliummal kapcsolatban beszélni szándékozom, bizonyos
megnyugvást jelentenek számomra a János-evangélium záró
szavai. Idézzük emlékezetünkbe ezeket a szavakat, amelyek
szerint az evangéliumokban távolról sem jegyeztek fel minden
olyan eseményt, amely Krisztus Jézussal összefüggésben
történt. Mert ha azokat egytől egyig megírták volna, a megírt
könyvek nem férnének el a világon. Így azután nem vonható
kétségbe, hogy a négy evangéliumban feljegyzett
eseményeken kívül még sok minden más is történhetett.
Annak érdekében, hogy érthetőbbé tegyem mindazt, amit
ebben az előadás-sorozatban az Ötödik evangéliumból el
akarok mondani, ma a Názáreti Jézus életével szeretnék
foglalkozni, mégpedig attól az időponttól kezdve, amelyre más
alkalmakkor – amikor részleteket közöltünk az Ötödik
evangéliumból – már rámutattunk.

A Názáreti Jézus tizenkettedik évéről szeretnék ma beszélni.

Amint tudják, ez volt az az év, amikor Zarathusztra Énje, amely
a két Jézus-gyermek közül abban testesült meg, akinek
származásáról és születéséről a Máté-evangélium számol be,
egy misztikus esemény során átment a másik Jézus-
gyermekbe, akit legfőképpen a Lukács-evangélium eleje
ábrázol. Tehát elbeszélésünket a Názáreti Jézus életének annál
az événél kezdjük, amikor a Lukács-evangélium Jézusa
befogadta magába Zarathusztra Énjét. Tudjuk, hogy az
evangélium azzal az elbeszéléssel utal a Názáreti Jézus

108
életének erre a pillanatára, amely szerint a Lukács-evangélium
Jézus-gyermeke elveszett Jeruzsálemben, ahová szülei az
ünnepre magukkal vitték, és amikor rátaláltak, az írástudók
között ült, akiknek kérdéseire a jelenlévők és a szülei
legnagyobb csodálkozására bölcs válaszokat adott. Mi azonban
tudjuk, hogy ezek a jelentőségteljes, mély értelmű válaszok
onnan eredtek, hogy a gyermekből Zarathusztra Énje szólalt
meg; emlékezetének gazdag tárházából áradt a bölcsesség
ebből a lélekből; ily módon tudta a Názáreti Jézus akkoriban
azokat a mindenkit meglepő válaszokat adni. Azt is tudjuk,
hogy a két család a nátháni anya, valamint a salamoni apa
halála után a továbbiakban egy családot alkotott, és hogy a
Zarathusztra Énjével megtermékenyült Jézus-gyermek ebben
az új, eggyé vált családban nőtt fel.

A következő években – amint arról az Ötödik evangélium

beszámol – egy egészen különleges, figyelemre méltó
fejlődésen ment keresztül. A fiatal Názáreti Jézust közvetlen
környezete nagy tisztelettel vette körül, éppen a templomi
esemény, az írástudóknak adott bölcs válaszai miatt. Közvetlen
környezete úgymond a leendő írástudót látta benne, azt az
embert, aki az írástudás egy igen magas, különleges fokát fogja
elérni. Hatalmas, hihetetlen reménységgel néztek a Názáreti
Jézusra. Lesték minden szavát. Jézus azonban, annak ellenére,
hogy az emberek valósággal versengtek minden szaváért,
egyre hallgatagabb lett. Olyannyira hallgatag lett, hogy ez
környezetében gyakran a legmagasabb fokú ellenszenvet
váltotta ki. Ő pedig mindeközben harcot vívott a bensőjében,
hatalmas harcot; egy harcot, amely életének körülbelül
tizenkét és tizennyolc éves kora közé esett. Valóban volt a
lelkében valami, amit a bensőjében szunnyadó
bölcsességkincsek feltárulásának nevezhetünk, valami, ami
109
olyan volt, mintha az egykori Zarathusztra-bölcsesség
fényének Napja a zsidó tudomány formájában ragyogott volna
fel.
Kezdetben ez úgy nyilvánult meg, mintha az ifjú a legnagyobb
figyelemmel kísérte volna a házukba látogató írástudók
beszédeit, és egy különleges szellemi adománynak
köszönhetően minden kérdésre választ tudna adni. A
Názáretben megjelenő írástudók kezdetben úgy néztek fel rá,
mint egy csodagyerekre. Lassanként azonban egyre
hallgatagabb és szótlanabb lett, és már csak némán figyelte a
többiek beszédeit. Mindeközben hatalmas eszmék, erkölcsi
tanítások – elsősorban jelentős morális impulzusok – sarjadtak
a lelkében ezekben az években. Miközben ugyanis szótlanul
hallgatta a házban összegyűlt írástudókat, az írástudók
beszédei egy bizonyos benyomást tettek rá; ez a benyomás
azonban sokszor keserűséggel töltötte el a lelkét, mert már
akkor – ifjú éveiben – úgy érezte, hogy sok bizonytalanság,
könnyen félreértésre okot adó dolog van abban, amit ezek az
írástudók a régi hagyományokból, az Ótestamentumban
összegyűjtött írásokból mondanak. Különösen nyomasztóan
hatott a lelkére, amikor azt hallotta, hogy a régi időkben
szellem szállta meg a prófétákat; hogy maga az Isten szólt
inspirálóan a régi prófétákhoz, és hogy ez az inspiráció a
későbbi nemzedékektől visszahúzódott. Egy dologra azonban
különösen felfigyelt mindig, mert érezte, hogy az, amiről szó
van, őt is érinteni fogja. Az írástudók gyakran mondták: igen,
az a magasztos, hatalmas szellem, aki például Éliáshoz szólt,
már nem beszél; aki azonban még mindig szól – amit némelyik
írástudó a szellemi magasságokból jövő inspirációként hallani
vél -, ami még mindig szól, az bár egy gyengébb hang, de
egyesek hallani vélik mint magától a Jahve-szellemtől eredő
110
hangot. – Bath-Kolnak nevezték ezt a sajátos, inspiráló hangot,
amely bár gyengébb, csekélyebb mértékű volt, mint a régi
prófétákat inspiráló szellem hangja, de mégis valami ahhoz
hasonlót képviselt. Jézus környezetében gyakran beszéltek
Bath-Kolról. A későbbi zsidó írások sok mindent elmondanak
nekünk erről a Bath-Kolról.

Most hozzáfűzök valamit az Ötödik evangéliumhoz, ami

tulajdonképpen nem tartozik hozzá, azonban segíthet Bath-Kol
megértéséhez. Valamivel később, a kereszténység
megalakulását követő időkben, ádáz vita alakult ki két rabbi
iskola között. A hírneves Eliezer ben Hirkano rabbi kijelentett
egy tant, és tanítása igazolására felhozta – ahogyan erről a
Talmud is beszámol -, hogy képes csodát tenni. A Talmudban
az olvasható, hogy Eliezer ben Hirkano rabbi szavára egy
karobfa kiemelkedett a földből, és száz könyökkel távolabb,
egy másik helyen, újra gyökeret vert; egy folyónak
megfordította a folyási irányát; harmadsorban pedig
hivatkozott egy égi hangra, mint kinyilatkoztatásra, amelyet
magától Bath-Koltól kapott volna. A vele szemben álló, Joshua
rabbi által vezetett rabbiiskolában azonban mégsem hittek
ebben a tanításban, és Joshua rabbi azt mondta: sikerüljön bár
Eliezer rabbinak fák átplántálása egyik helyről a másikra, folyók
folyásának visszafelé terelése, és hivatkozzék bár magára a
nagy Bath-Kolra – meg van írva a törvényben, hogy a lét örök
törvényeit az ember szájába és szívébe kell belehelyeznünk. Ha
Eliezer rabbi meg akar győzni tanítása helyességéről, akkor
nem szabad Bath-Kolra hivatkoznia, hanem arról kell
meggyőznie bennünket, amit az ember szíve képes felfogni. –
Azért mondtam el ezt a Talmudban leírt történetet, mert
világosan látható belőle, hogy Bath-Kolt bizonyos
rabbiiskolákban, röviddel a kereszténység megjelenése után,
111
már csak csekély tisztelet övezte. Bizonyos módon azonban
mégis hatott, mint inspiráló hang, a rabbik és írástudók között.
Mialatt a Názáreti Jézus házában az ott egybegyűlt írástudók
Bath-Kol inspiráló hangjáról beszéltek, és mindezt a fiatal Jézus
hallotta, ő maga érezte magában és befogadta Bath-Kol
inspirációját.
Figyelemre méltó volt, hogy a Názáreti Jézus azáltal, hogy lelke
megtermékenyült a Zarathusztra-Én révén, képessé vált arra,
hogy gyorsan felvegye magába mindazt, amit a körülötte lévők
tudtak. Nem csupán az történt azonban, hogy tizenkét éves
korában hatalmas horderejű válaszokat adott az írástudóknak,
hanem hallotta saját keblében Bath-Kol hangját. Éppen ez a
körülmény, Bath-Kol inspirációja hatott azonban a tizenhat-
tizenhét éves Názáreti Jézusra úgy, hogy amikor érezte Bath-
Kol kinyilatkoztató hangját, az fájdalmas, súlyos lelki
küzdelmeket váltott ki benne. Bath-Kol ugyanis
kinyilatkoztatta neki – és ezt határozottan vélte hallani -, hogy
nincs már messze az az idő, amikor az Ótestamentum régi
áramlatának folytatásában ez a szellem nem lesz már képes
úgy szólni a zsidó tanítókhoz, ahogy azelőtt szólt hozzájuk. Egy
napon pedig – és ez borzasztó volt Jézus lelke számára – úgy
vélte, hogy Bath-Kol kinyilatkoztatta előtte: már nem érek fel
azokba a magasságokba, ahol a Szellem valóban feltárhatja
előttem a zsidó nép továbbhaladására vonatkozó igazságokat.
– Megrázó pillanat volt ez a fiatal Jézus számára, szörnyű
benyomást tett rá, hogy úgy tűnt, Bath-Kol felfedte előtte,
miszerint nem lehet a régi kinyilatkoztatások folytatója, hogy
úgyszólván képtelennek tartotta magát arra, hogy a zsidóság
régi kinyilatkoztatásainak folytatója legyen. A tizenhat-
tizenhét éves Názáreti Jézus úgy érezte, hogy kihúzták a talajt

112
a lába alól. Voltak napjai, amikor úgy gondolta: mindazok a
lelkierők, amelyekkel úgy vélem, hogy megáldottak, annak
megértéséhez segítenek csupán hozzá, hogy a zsidóság
fejlődési szubsztanciájában nincs már elegendő erő az Isten-
Szellem kinyilatkoztatásainak eléréséhez.

Helyezkedjünk bele egy pillanatra a fiatal Názáreti Jézus

szellemébe, lelkébe, amely ilyen tapasztalatokat élt át. Ez
akkoriban történt, amikor a fiatal, tizenhat, tizenhét,
tizennyolc éves Jézus részben a mestersége, részben egyéb
körülmények miatt, sok utazást tett. Ezen utazások során
megismerkedett Palesztina különféle vidékeivel, és
alkalmasint néhány Palesztinán kívül eső hellyel is. Ebben az
időben – amint ez az Akasha-krónikában egészen pontosan
látható – Elő-Ázsiában, sőt még Dél-Európában is igen elterjedt
volt egy ázsiai, több kultuszból összevegyített kultusz,
amelynek alapját főleg a Mithras-kultusz adta. A különböző
vidékek számtalan helyén építettek templomot Mithras
tiszteletére és szolgálatára. Néhol ez inkább az Attis-
szolgálathoz hasonlított, lényegében azonban Mithrasnak
mutattak be áldozatot ezekben a templomokban és kultikus
helyeken. Ezek bizonyos mértékben régi pogány szertartások
voltak, amelyekbe beleszövődtek a Mithras- és Attis-
ceremóniák és -szokások. Hogy mennyire elterjedtek még az
itáliai félszigeten is, az kiderül például abból, hogy a római
Szent Péter-templom ugyanazon a helyen áll, ahol egykor egy
ilyen kultikus hely volt. Igen, ki kell mondani azt is, amit sok
katolikus istenkáromlásnak tart: a Szent Péter-templom
szertartása és mindaz, ami abból származtatja magát, külső
formáját tekintve hasonló a régi Attis-szolgálathoz, amelyet
abban a templomban mutattak be, amely azon a helyen állt,
ahol jelenleg a Szent Péter-templom magasodik. A katolikus
113
egyház kultusza sok tekintetben csupán folytatása a régi
Mithras-kultusznak.
A fiatal Názáreti Jézus vándorlásai során ezekkel a kultikus
helyekkel is megismerkedett. Ha szabad ezt mondanom: Jézus
ily módon külső, fizikai szempontból ismerte meg a pogányok
lelkét. Azáltal azonban, hogy a Zarathusztra-Én egy hatalmas
jelentőségű folyamat során áttelepült a lelkébe, Jézusban
mintegy természetes módon fejlődött ki az – méghozzá igen
magas fokon -, aminek elérése másoknak sok fáradságba
került: egy magas fokú tisztánlátó erő. Ezért a pogány
szertartások végignézése közben egészen mást élt át, mint a
többi jelenlévő. Számos megrázó élményben volt része. Noha
fantasztikusnak tűnhet, mégis el kell mondanom, hogy amikor
némelyik pogány oltárnál a pap a szertartást végezte, a
Názáreti Jézus tisztánlátó tekintete az áldozat bemutatásakor
látta, amint a szertartás mindenféle démoni lényeket vonz
oda. Azt is felfedezte, hogy egyes, a nép által imádott
bálványok nem a magasabb hierarchiák jó szellemi lényeinek
képmásai, hanem gonosz, démoni hatalmakat jelenítenek
meg. Jézus azt is észrevette, hogy ezek a gonosz, démoni
hatalmak gyakran behatolnak a kultikus szertartásnál jelen
lévő hívekbe. Ezekről a dolgokról, érthető módon, nincs szó a
többi evangéliumban. Alapjában véve csak a mi szellemi
mozgalmunk keretében lehet ezekről beszélni, mert az emberi
lélek a mai korban képes csupán valódi megértéssel közelíteni
azokhoz a borzalmas és mély élményekhez, amelyek a fiatal
Názáreti Jézusban már jóval a János-keresztelő előtt
lejátszódtak.

Jézus vándorútjai húsz-, huszonkét, huszonnégy éves koráig

tartottak. Mindig fájdalmas keserűség töltötte el a lelkét,

114
amikor látta a Lucifer és Arimán által mintegy életre keltett
démonok működését; amikor látta, hogy a pogányság odáig
jutott, hogy istenekként imádják a démonokat, sőt bálványaik
vad démoni hatalmakat jelenítenek meg, akiket ezek a
képmások, ezek a szertartások odavonzanak, a démonok pedig
hatalmukba kerítik a szertartásokon jóhiszeműen részt vevő,
imádkozó embereket; megszállottá teszik őket. Keserves
tapasztalatok voltak ezek, amelyeket a Názáreti Jézusnak ily
módon kellett megszereznie. Ezek a tapasztalatok, körülbelül
huszonnégy éves korában, bizonyos módon lezárultak. Ekkor
egy olyan élményben volt része, amely mint új, végtelenül
súlyos élmény, szorosan kapcsolódott a Bath-Kol miatt érzett
csalódás élményéhez. Erről az élményről is be kell számolnom,
de be kell vallanom, hogy ma még nem vagyok abban a
helyzetben, hogy megadhassam azt a helyet, ahol ez az
esemény történt. Magát az eseményt pontosan ki tudtam
betűzni, a jelenet helyszínét azonban nem tudom megadni.
Úgy tűnik, hogy a Názáreti Jézus egyik Palesztinán kívüli
vándorútján történt. Ezt teljes bizonyossággal nem állíthatom,
a jelenetről azonban be kell számolnom.

Tehát a Názáreti Jézus, életének huszonnegyedik évében, egy

olyan pogány kultikus helyre érkezett, ahol egy bizonyos
istenségnek mutattak be áldozatot. Körös-körül mást sem
látott azonban, mint szomorú, súlyos testi vagy lelki
betegségekben szenvedő embereket. A papok már régen
elhagyták ezt a kultikus helyet. És Jézus hallotta az emberek
jajveszékelését: a papok elhagytak bennünket, nem száll már
le ránk az áldozatok áldása; betegek, törődöttek, leprásak
vagyunk, kínlódunk és szenvedünk, mert a papok elhagytak
bennünket. Jézus mély fájdalommal nézte ezeket a
szerencsétlen embereket. Sajnálta, szánta az elgyötört
115
embereket, és lelkében végtelen szeretet lobbant fel irántuk.
Ebből a lelkében fellángoló, végtelen szeretetből valószínűleg
észrevettek valamit az ott lévők; mély benyomást kellett, hogy
tegyen a jajveszékelőkre, akiket elhagytak a papjaik – és
érzésük szerint az isteneik is -, mert ekkor, úgyszólván egy
csapásra, felébredt valami a nép számos tagjának szívében,
ami abban fejeződött ki, hogy felismervén a Jézus arcáról
sugárzó végtelen szeretetet, azt mondták: te vagy az új,
hozzánk küldött pap. – Odavonszolták Jézust az áldozati
oltárhoz, és felállították a pogány oltárra. Ott állt tehát a
pogány oltáron, és a nép elvárta, sőt követelte tőle, hogy
mutasson be áldozatot, hogy istenük áldása újra rájuk szálljon.
Miközben a nép felemelte az áldozati oltárra, Jézus összeesett,
mintha elhagyta volna a lelke, a körülötte állók pedig, akik azt
hitték, hogy visszatért hozzájuk az istenük, elborzadva látták,
hogy az, akit az új, ég által küldött papnak tartottak, mintegy
holtan esett össze. A Názáreti Jézus kiemelkedő lelke viszont
úgy érezte, hogy a szellemi régiókba emelkedett, érezte, hogy
mintegy belehelyeződött a Nap-lét birodalmába. És ekkor,
mintegy a Nap-lét szférájából felcsendülve, szavakat hallott,
olyan szavakat, amelyeket gyakran hallott a lelke Bath-Koltól.
Bath-Kol azonban most megváltozott, teljesen más lett. A hang
is más irányból jött, és az, amit a Názáreti Jézus hallott, a mi
nyelvünkre átültetve azokban a szavakban foglalható össze,
amelyeket első ízben nem sokkal ezelőtt, dornachi épületünk
alapkőletételénél mondhattam el.
Vannak okkult kötelezettségek. Egy ilyen okkult
kötelezettségnek tettem eleget, amikor közzétettem mindazt,
amit a Názáreti Jézus Bath-Kol megváltozott hangja révén a

116
fent elmondott esemény során megtudott. A Názáreti Jézus
ezeket a szavakat hallotta:
Ámen
Uralkodnak a Gonosz-erők
Tanúi az eloldódó Én-ségnek
Más által okozott önösség-vétket
Élünk meg a mindennapi kenyérben
Melyben nem uralkodik az Ég akarata
Mert az ember elhagyta országotokat
És elfelejtette neveteket
Ti Atyák a Mennyekben.
Amen
Es walten die Übel
Zeugen sich lösender Ichheit
Von andern erschuldete Selbstheitschuld
Erlebet im täglichen Brote
In dem nicht waltet der Himmel Wille
Da der Mensch sich schied von Eurem Reich
Und vergaβ Euren Namen
Ihr Väter in den Himmeln.

Nem másként, csakis így tudom lefordítani a nyelvünkre azt,

amit a Názáreti Jézus annak idején Bath-Kol megváltozott
hangján hallott. Csakis így! Ezeket a szavakat hozta vissza Jézus
lelke, amikor újra magához tért az említett eseménynél
bekövetkezett ájult állapotból. Amikor magához tért és
körülnézett, hiába kereste a szenvedő nyomorultakat, akik az
oltárra emelték, azok már elfutottak. És amikor tisztánlátó
tekintetével a távolba nézett, ott is csupán démoni alakokat,

117
démoni lények seregét látta, akik valamennyien ezekhez az
emberekhez kapcsolódtak.
Ez volt a második jelentős esemény, a második jelentős lezáró
esemény a Názáreti Jézus tizenkét éves kora óta tartó lelki
fejlődésének különböző szakaszait illetően. Bizony, kedves
barátaim, a felnövekvő Názáreti Jézus lelkére nem jó kedélyű,
boldog hangulatot kiváltó események voltak a legnagyobb
hatással. Ennek a léleknek már fiatal éveiben, már a Jordán-
keresztelő előtt meg kellett ismernie az emberi természet
mélységes szakadékait.

A Názáreti Jézus ezután az esemény után hazatért. Otthon

időközben meghalt az apa. Mindez körülbelül Jézus
huszonnégy éves korában történt. Amikor Jézus hazatért,
elevenen élt a lelkében a démoni hatások erőteljes
benyomása, amely démoni hatások a régi pogány vallás
számos elemét átszőtték. Tudjuk, hogy a magasabb
megismerés bizonyos fokai csak úgy érhetők el, ha az ember
megismeri az élet legsötétebb mélységeit is. Így volt ez
bizonyos módon a Názáreti Jézus esetében is, aki azáltal, hogy
huszonnégy éves kora körül ilyen mélyen belelátott az emberi
lelkekbe – azokba a lelkekbe, amelyekben mintegy
összesűrűsödött az akkori idők minden emberi nyomorúsága -
, különösen elmélyült a bölcsességben is, amely mindazonáltal,
hogy izzó vasként járta át a lelkét, szellemi látóvá is tette, és ily
módon képessé vált a fényes szellemi távlatok átlátására.
Azáltal, hogy hallotta Bath-Kol megváltozott hangját, ő maga is
mintegy megváltozott. Tehát már viszonylag fiatalon
megszerezte a nyugodt, átható, szellemi olvasó tekintetet. A
Názáreti Jézus olyan ember lett, aki mélyen belelátott az élet
titkaiba; aki oly módon látott bele az élet titkaiba, mint addig

118
senki a Földön, mert korábban senki sem láthatta, hogy milyen
fokot érhet el az emberi nyomorúság. Először azt látta, hogyan
veszítheti el az ember a talajt a lába alól, ha kizárólag a
tudásnak él; azután átélte a régi inspirációk elvesztését; majd
tanúja volt annak, amint a kultikus és áldozati szertartások
ahelyett, hogy kapcsolatot létesítenének az emberek és az
istenek között, démoni lényeket varázsolnak oda, akik
megszállottá teszik az embereket, és az emberek ezáltal testi
és lelki betegségekben szenvednek. Bizonyos, hogy senki sem
látott bele olyan mélyen az emberi nyomorúságba a Földön,
mint a Názáreti Jézus; senkinek a lelkében nem volt olyan
végtelenül mély érzés a démonok által megszállott nép láttán,
mint neki. Bizonyos, hogy senki sem készült fel nála jobban arra
a kérdésre a Földön, hogy: Hogyan, vajon hogyan lehet
megállítani ennek a nyomorúságnak a terjedését a Földön?

A Názáreti Jézus tehát nem csupán a bölcsek tudását és látását

mondhatta magáénak, hanem az élet által, bizonyos módon,
beavatottá is vált. Voltak emberek – egy bizonyos rend, a
világban esszénus rend néven ismert rend tagjai -, akik ezt
felismerték. Az esszénusok Palesztina egyes meghatározott
helyein ápolták titkos tanításaikat és szertartásaikat. Szigorú
rend volt. Aki be akart lépni a rendbe, annak legalább egy, de
általában inkább több évig tartó, szigorú próbákon kellett
helytállnia. Erkölcsi magatartása, szemlélete, a magas szellemi
hatalmak iránti szolgálatkészsége, igazságérzete révén,
valamint az emberek közötti egyenlőség tiszteletével és a földi
javak és egyéb külsőségek megvetésével be kellett
bizonyítania, hogy méltó a beavatásra. Ha azután felvették a
rendbe, akkor különböző fokozatokon keresztül
felemelkedhetett az esszénus életig, amelynek az volt a célja,
hogy a többi embertől elkülönülve, a szigorú kolostori
119
előírások betartásával, a testi-lelki tisztaságra való törekvéssel
a szellemi világhoz közeledjen. Ez kifejeződik az esszénus rend
számos jelképes törvényében is. Az Akasha-krónikából kitűnik,
hogy az esszénus szó a zsidó „esszin” vagy „asszin” szóból ered,
vagy legalábbis összefügg vele. Ez valami olyasmit jelent, mint
lapát, lapátocska, az esszénusok ugyanis, mint egyetlen
jelképet, egy kis lapátot hordtak maguknál mindig
megkülönböztetésül; némelyik rendközösség máig megőrizte
ezt a szokást. Az esszénusok szándékai szintén kifejeződtek
bizonyos jelképes szokásokban: például nem tarthattak
maguknál pénzt, nem léphettek át festett kapun vagy olyan
kapun, amelynek a közelében képek voltak. És mivel akkoriban,
bizonyos módon, a külvilág is elismerte az esszénus rendet, így
Jeruzsálemben különleges, festetlen kapukat is építettek, hogy
a rend tagjai is bemehessenek a városba. Ha ugyanis egy
esszénus festett kapuhoz érkezett, vissza kellett fordulnia. A
rendben régi írásokat és hagyományokat őriztek, amelyeknek
tartalmáról a rend tagjai mélyen hallgattak. Taníthattak, de
csak azt taníthatták, amit a rendben tanultak. Minden, a
rendbe belépő tag köteles volt leadni a vagyonát. A Názáreti
Jézus idejében sok tagja volt a rendnek, számuk elérte a négy-
öt ezret. A világ minden tájáról érkeztek ezek az emberek, hogy
a szigorú szabályok szerint éljenek. Minden esetben, még ha
valahol messze, Kis-Ázsiában, vagy még távolabb volt is a
házuk, azt az esszénus rendnek ajándékozták; ily módon
mindenhol volt a rendnek birtoka, háza, kertje, sőt termőföldje
is. Senkit sem vettek fel, aki nem adta oda mindenét, ami
azután az esszénusok közös tulajdona lett. Minden mindenkié
volt. Senkinek sem volt magántulajdona. A mai
körülményekhez képest rendkívül szigorú, de érthető törvény

120
volt a következő: az esszénus minden rászorulót és szenvedőt
támogathatott a rend javaival, kivéve a saját családját.
Az esszénus rendnek, ajándékozás révén, Názáretben is volt
egy rendháza, amely a Názáreti Jézus látókörébe is bekerült. A
rend központjában tudomást szereztek arról a mély
bölcsességről, amely az elmondott módon áradt a Názáreti
Jézus lelkébe, és a legjelentősebb, legbölcsebb esszénusok
körében egy bizonyos hangulat keletkezett. Az a prófétai
szemlélet alakult ki ugyanis közöttük, hogy ahhoz, hogy a világ
a megfelelő módon fejlődjön tovább, jönnie kell egy különösen
bölcs léleknek, akinek mintegy Messiásként kell hatnia. Ezért
tehát körülnéztek, hogy különösen bölcs lelkeket keressenek.
Mélyen érintette őket, amikor tudomást szereztek a Názáreti
Jézus lelkét átható mély bölcsességről. Ezek után nem
meglepő, hogy a Názáreti Jézus esetében eltekintettek az
alacsonyabb fokozatok próbáitól, és világi, laikus testvérként
befogadták a közösségükbe – ha nem is magába a rendbe -, és
hogy titkaikat illetően még maguk a legbölcsebb esszénusok is
nyitott szívvel és bizalommal voltak a bölcs fiatalember
irányában. Az ifjú Názáreti Jézus valójában sokkal mélyebben
tekinthetett be a héberek által őrzött titkokba az esszénusok
által, mint apja házában, az írástudók elbeszélései révén.
Hallott több olyan dologról is, amelyek Bath-Kolnak
köszönhetően korábban már az ő lelkében is felcsendültek.
Egyszóval, a Názáreti Jézus és az esszénusok között élénk
eszmecsere alakult ki. És Jézus ezalatt az idő alatt – a
huszonötödik, huszonhatodik, huszonhetedik,
huszonnyolcadik évében, sőt még azon túl is – szinte mindent
megtanult abból, amit az esszénusok rendje adhatott. Mert
amit nem szavakkal mondtak el neki, az különböző szellemi
benyomások révén jutott a tudomására. A Názáreti Jézus
121
fontos szellemi benyomásokhoz jutott, részben az esszénusok
közösségében, részben valamivel később, az otthonában,
Názáretben, ahol inkább szemlélődő életet folytatott: felvette
magába azoknak az erőknek a hatását, amelyek, bár ebből az
esszénusok mit sem sejtettek, a velük folytatott, jelentős
beszélgetések következtében jelentek meg a lelkében.

Ezek közül az élmények, belső benyomások közül egyet

különösképpen ki kell emelni, mert rávilágíthat az
emberiségfejlődés egész szellemi menetére. A Názáreti
Jézusnak egy hatalmas, jelentős látomásban – amelynek során
Jézus mintegy önkívületben volt – megjelent Buddha, akinek
Jézus a közvetlen jelenlétét érezte. Igen, Buddha az
esszénusokkal folytatott eszmecsere következményeként
jelent meg a Názáreti Jézusnak. Azt mondhatjuk, hogy Jézus és
Buddha között egy szellemi párbeszéd zajlott le abban az
időben. Okkult kötelességeim közé tartozik az említett szellemi
beszélgetés tartalmának közlése, mert az emberiség
fejlődésének ilyen jelentős titkait ma nem csupán szabad, de
kell is érintenünk. Buddha körülbelül ezt mondta a Názáreti
Jézusnak ebben a jelentős szellemi beszélgetésben: ha a
tanításaim, úgy, ahogy azokat tanítottam, teljesen valóra
válnának, akkor minden embernek olyanná kellene válnia,
mint amilyenek az esszénusok. Ez azonban nem lehetséges. Ez
volt tanításomban a tévedés. Az esszénusok is csak úgy
fejlődhetnek tovább, ha nem különülnek el a többi embertől;
más emberi lelkeknek is ott kell lenniük számukra. Tanításaim
beteljesülése esetén mindenkinek esszénussá kellene válnia.
Ez azonban nem történhet meg. – Ebben a jelentős
eseményben az esszénusokkal való közössége révén volt része
a Názáreti Jézusnak.

122
A Názáreti Jézus másik jelentős élménye az volt, hogy
megismerkedett egy fiatal, vele körülbelül egyidős férfival, aki
– bár egészen más módon, mint ő – szintén közel került az
esszénus rendhez, ám hozzá hasonlóan szintén nem lett
teljesen esszénus. Ez a férfi az esszénus közösségben laikus
testvérként élő Keresztelő János volt. Úgy öltözött, mint az
esszénusok, akik télen teveszőrből készült ruhát viseltek.
Sohasem tudta teljesen feladni magában a zsidó tant az
esszénusok tanításaival szemben, mivel azonban az
esszénusok élete és tanítása nagy hatással volt rá, laikus
testvérként közöttük élt; elfogadta az ösztönzéseiket, az
inspirációikat, és fokozatosan azzá lett, akiről az evangéliumok
mint Keresztelő Jánosról beszélnek. A Názáreti Jézus és
Keresztelő János sok beszélgetést folytatott egymással. – Egy
napon – jól tudom, mit jelent az, ha az ember ilyen dolgokat
egyszerűen csak úgy elmesél, de semmi nem tarthat vissza,
mert tudom: okkult kötelességem, hogy elmondjam -, történt
tehát egy napon, hogy miközben a Názáreti Jézus Keresztelő
Jánossal beszélgetett, Jézus szeme elől mintegy eltűnt a
Keresztelő testisége, és egy látomásban megjelent előtte Éliás.
Ez volt Jézus második fontos lelki élménye az esszénus rend
közösségében.
Más élményekben is része volt azonban. A Názáreti Jézus már
hosszabb ideje megfigyelt valami különöset: amikor az
esszénus kapukhoz, a festetlen kapukhoz ért, nem tudott
áthaladni rajtuk anélkül, hogy újból és újból keserű
tapasztalatokat ne szerzett volna. Látta ezeket a csupasz
kapukat, ő azonban szellemi képeket is látott rajtuk; a kapuk
két oldalán minden alkalommal megjelent számára azoknak a
képe, akiket szellemtudományos foglalkozásaink során Arimán
és Lucifer néven ismertünk meg. Jézus lelkében egyre
123
erősödött az az érzés, az a benyomás, hogy az esszénusok
kapufestményekkel szembeni ellenszenve valahogy összefügg
ezeknek a szellemi lényeknek az odavarázsolódásával. Jézus
gyakran megfigyelte ezt, gyakran támadtak ilyen érzések a
lelkében.

Aki ilyet átél, az nem fogja úgy találni, hogy töprengenie kell a
látottakon; ezek a dolgok ugyanis túl megrázóan hatnak a
lélekre. Hamarosan az az érzése támad, hogy az emberi
gondolatok nem elégségesek ahhoz, hogy kellően a mélyére
hatoljanak egy ilyen dolognak; nem képesek arra, hogy
megközelítsék őket. A benyomások azonban nemcsak hogy
mélyen belevésődnek a lélekbe, hanem a lelki élet részévé
válnak. Az ember szoros kötődést érez lelkének ahhoz a
részéhez, amelyben ilyen élményeket gyűjtött össze; kötődést
érez magukhoz az élményekhez, és ezeket az élményeket
továbbviszi magával egész életében.
Így vitte magával a Názáreti Jézus is az esszénus kapuknál
gyakran látott képeket, Lucifer és Arimán képét. Kezdetben
nem történt más, mint hogy tudatosodott benne: valami titok
lappang a két szellemi lény és az esszénusok között. Az a hatás,
amit mindez Jézus lelkében okozott, megnyilvánult az
esszénusokkal folytatott beszélgetésekben is: a lelkében átélt
élmények óta a kölcsönös megértés már korántsem volt
felhőtlen. Élt ugyanis a lelkében valami, amiről nem tudott
beszélni az esszénusokkal, mert amint a kapuknál átélt
élményeit érintette, azonnal másra terelődött a szó.

Egy napon, amikor egy különösen fontos, jelentős,

legmagasabb szellemi kérdéseket érintő beszélgetés után a
Názáreti Jézus elhagyta az esszénus kolostor főépületét, a

124
kapun áthaladva két alakot pillantott meg, akikről tudta, hogy
ez Lucifer és Arimán. Látta elmenekülni az esszénus kolostor
kapujától Lucifert és Arimánt. És lelkében felmerült egy kérdés.
De nem mintha ő maga, nem mintha az értelmével ő maga
tenné fel a kérdést; ez a kérdés elemi erővel tört fel a lelkéből:
Hová menekülnek ezek, hová menekül Lucifer és Arimán? –
Mert azt tudta, hogy a kolostor szent volta késztette őket
menekülésre. A kérdés azonban tovább élt a lelkében: Hová
menekülnek? Nem tudott szabadulni ettől a kérdéstől, mely
tűzként égett a lelkében. A következő hetekben szakadatlanul
ez a kérdés foglalkoztatta. Amikor a szellemi jellegű
beszélgetés után elhagyta az esszénusok főépületének
kapuját, lelkében ott égett a kérdés: Hová menekül Lucifer és
Arimán?

Hogy mit tett Jézus a lelkében égő kérdés hatására, miután

átélte, hogy a régi inspirációk megszűntek; hogy a vallásokat és
a kultuszokat romlásba vitték a démoni hatalmak, és ő
összeesett a pogánykultusz oltárán, hallotta Bath-Kol
megváltozott hangját, és fel kellett tegye magának a kérdést,
hogy mit jelentenek Bath-Kol szavai; majd hogy – amint az az
imént elmondottakból következett – a Názereti Jézus lelke
most azt kérdezte: hová menekül Lucifer és Arimán? – erről
majd holnap beszélünk.

125
Berlin, 1914. január 6.
A Krisztus Jézus élet számára fontos eseményekről számol be
az Ötödik evangélium az azt követő időből is, hogy a Názáreti
Jézus és a nevelőanya között lezajlott az a beszélgetés, amelyet
korábban már önök elé tártam. Remélem, egy ilyen
munkacsoport bensőséges közegében rámutathatok arra, ami
közvetlenül ez után a beszélgetés után, tehát az anyával való
beszélgetés és a János-keresztelő között történt. Most olyan
tényekről kell beszámolnom, amelyek az intuitív látás előtt
tárulnak fel; minden további magyarázat nélkül mondom el
azokat, tehát mindenki úgy gondolkodhat felőlük, ahogy jónak
látja.

Láttuk, hogy azok után, amiket a Názáreti Jézus tizenkét és

huszonkilenc-harminc éves kora között átélt, egy beszélgetés
zajlott le közte és nevelőanyja – a salamoni Jézus édesanyja –
között, és hogy ebben a beszélgetésben a Názáreti Jézus
szavaiba olyan erőteljesen, olyan elevenen áradt bele az átélt
élmények hatása, hogy szavai által mérhetetlen erő áradt át a
nevelőanya lelkébe. Olyan erő volt ez, amely lehetővé tette,
hogy a nátháni Názáreti Jézus szülőanyjának lelke alászálljon a
szellemi világból, ahol körülbelül a nátháni Jézus tizenkét éves
kora óta tartózkodott; áthatotta, átszellemítette a nevelőanya
lelkét, ily módon a salamoni édesanya a továbbiakban a
nátháni Jézus szülőanyjának lelkével áthatottan élt. A Názáreti
Jézussal pedig az történt, hogy szavaival együtt mintegy
eltávozott tőle a Zarathusztra-Én. Ily módon a Jordánhoz, a
János-keresztelőre alapjában véve a nátháni Jézus indult el –
akinek hármas burokrendszere a már többször említett módon

126
épült fel -, a Zarathusztra-Én nélkül, de mindannak birtokában,
amit a Zarathusztra-Én ennek a hármas testiségnek átadott.
Meg fogják érteni, hogy az a lény, aki most Názáreti Jézusként
egy meghatározhatatlan kozmikus kényszer hatására –
természetesen az ő számára meghatározhatatlan, a Kozmosz
részéről nagyon is meghatározott kényszerből – elment a
Jordánhoz, a János-keresztelőre, nem tekinthető ugyanabban
az értelemben embernek, mint más ember. Mert ezt a lényt,
mint Én, tizenkét éves kora óta a Zarathusztra-Én töltötte be.
És ez most eltávozott tőle. A Zarathusztra-Én hatásaival élt
csupán tovább.
Amikor a Názáreti Jézus-lény elindult Keresztelő Jánoshoz – így
mondja az Ötödik evangélium -, először két esszénussal
találkozott. Ezzel a két esszénussal gyakran beszélgetett a
korábban már említett alkalmakkor. Mivel azonban Jézust
elhagyta a Zarathusztra-Én, nem ismerte fel őket azonnal. Az
esszénusok viszont megismerték, mert az a jelentős
fiziognómiai jelleg, amit a Zarathusztra-Én kölcsönzött neki, a
külső szemlélő számára természetesen nem változott meg. Az
esszénusok megszólították: Merre visz az utad? A Názáreti
Jézus így felelt: Oda, ahová a hozzátok hasonló lelkek még nem
akarnak nézni, oda, ahol az emberiség fájdalma képes
megérezni az elfelejtett fény sugarait!

Az esszénusok nem értették a szavait. Amikor észrevették,

hogy Jézus nem ismerte meg őket, így szóltak hozzá: Názáreti
Jézus, nem ismersz meg minket? – Ő azonban így válaszolt:
Olyanok vagytok, mint az eltévedt bárányok; nekem azonban
a pásztornak kell lennem, akitől elszöktetek. Ha valóban
megismertek, hamarosan megint elszöktök tőlem. Oly régen

127
elszöktetek már tőlem! – Az esszénusok nem tudták mire vélni
a szavait, nem tudták, hogyan lehetséges, hogy egy emberi
lény így beszéljen. Elbizonytalanodva néztek rá. Ő pedig
folytatta: Miféle lelkek vagytok ti? Hol van a világotok? Miért
burkolóztok megtévesztő külsőbe? Miért ég bennetek olyan
tűz, amelyet nem az én Atyám házában szítottak? Rajtatok van
a kísértő jele; az ő tüze tette fényessé és simává a gyapjatokat.
Ennek a gyapjúnak a szálai szúrják a szememet. Eltévedt
bárányok! A kísértő átitatta a lelketeket önteltséggel.
Menekülésetek közben találkoztatok vele.

Az egyik esszénus így válaszolt a Názáreti Jézus szavaira: Nem

mutattunk-e ajtót a kísértőnek? Nincs már hatalma felettünk.
– A Názáreti Jézus így felelt: Valóban elutasítottátok a kísértőt,
de ő elfutott a többi emberhez. Mások lelkéből vigyorog rátok,
mindenhonnan! Azt hiszitek talán, hogy felemelkedhettetek
azáltal, hogy másokat lealacsonyítottatok? Nagynak érzitek
magatokat, de nem azért, mert felemelkedtetek, hanem mert
másokat lealacsonyítottatok. Ezért alacsonyabbak. Ti azonban
ott maradtatok, ahol voltatok. Csupán ezért tűnik úgy
számotokra, hogy nagyobbak vagytok másoknál. – Az
esszénusok megrémültek. A Názáreti Jézus azonban ebben a
pillanatban eltűnt a szemük elől. Már nem látták.
Miután szemük egy rövid időre elhomályosodott, kényszert
éreztek, hogy a távolba nézzenek. A távolban olyasmit láttak,
mint a délibáb. Az imént előttük álló arcát látták, óriási
nagyságban. Majd a látomásból szavakat hallottak, szörnyű,
lelkükbe ivódó szavakat: Hiába való az igyekezetetek, mert
üres a szívetek, mert megteltetek azzal a szellemmel, amely a
gőgöt, megtévesztően, az alázat köntösében viseli! – És mialatt
egy ideig szinte bénultan álltak a látomás és a szavak hatására,

128
a délibáb eltűnt. De a Názáreti Jézus sem állt már előttük.
Körülnéztek. Már messze járt. Az esszénusok hazamentek.
Senkinek sem mondták el a történteket. Hallgattak életük
végig.

Úgy tárom önök elé ezeket a tényeket, tisztán, ahogyan az

Akasha-krónikában megtalálhatóak, és mindenki azt gondol
róluk, amit jónak lát. Ez azért fontos, mert az Ötödik
evangéliumot, valószínűleg, egyre részletesebben meg lehet
majd ismerni a jövőben, és minden elméleti interpretálás csak
megzavarná azt, amit nyújtani akar.

Amikor a Názáreti Jézus továbbhaladt a Jordán felé – ahová

valami vonzotta -, találkozott egy emberrel, akiről azt
mondhatjuk, hogy lelkében a legmélyebb kétségbeesés
honolt. Egy kétségbeesett ember jött vele szembe az úton, és
a Názáreti Jézus megkérdezte: Hová jutott a lelked? Eonokkal
ezelőtt láttalak, akkor egészen más voltál. – A kétségbeesett
ember így felelt: Magas rangot értem el, sokra vittem az
életben. Egyre magasabbra jutottam a ranglétrán, és mindez
gyorsan és könnyen ment. Gyakran mondtam magamnak,
amikor láttam, hogy mások lemaradnak, miközben én egyre
feljebb emelkedem: Micsoda rendkívüli ember vagy; magas
érdemeid mindenki más fölé emelnek! Boldog voltam, és
élveztem ezt a boldogságot. – Ezt mondta a kétségbeesett
ember, majd folytatta: Egyszer alvás közben álmot láttam. Úgy
tűnt, mintha egy kérdést intéznének hozzám, és azonnal
tudtam, hogy még álmomban is szégyellem a kérdést, amely
így hangzott: Ki tett naggyá téged? – Egy lény állt előttem
álmomban, amely így szólt: Én tettelek naggyá, de ennek
fejében az enyém vagy! – Szégyelltem magam, mert azt
hittem, hogy sikereimet a saját érdemeimnek és

129
tehetségemnek köszönhetem. És most itt áll előttem egy másik
lény – éreztem, hogy még álmomban is szégyellem magam -,
és közli velem, hogy a siker nem az én érdemem. Álmomban,
szégyenszemre, elmenekültem. Minden hivatalomat és
méltóságomat hátrahagytam, és most csak bolyongok.
Keresek valamit, de nem tudom, hogy mit. – Így szólt a
kétségbeesett ember, és mialatt beszélt, ismét megjelent
előtte – közte és a Názáreti Jézus között – az álmában
megjelenő lény, eltakarva a Názáreti Jézus alakját. A
kétségbeesett ember érezte, hogy ennek a lénynek valami
köze van a luciferi lényhez. És miközben a lény még ott állt
előtte, a Názáreti Jézus alakja eltűnt, majd eltűnt maga a lény
is. A kétségbeesett ember látta, hogy a Názáreti Jézus már a
távolban jár, és folytatta bolyongását.

A Názáreti Jézus továbbhaladva egy leprással találkozott. Jézus

kérdésére – Hová jutott a lelked? Amikor eonokkal ezelőtt
láttalak, egészen más voltál. – a leprás így felelt: Kitaszítottak
az emberek, kitaszítottak a betegségem miatt! Senki sem akart
segíteni, és én nem tudtam, miből éljek meg. Bánatomban csak
tévelyegtem, és egyszer egy erdőbe értem. A távolban egy
fénylő fát pillantottam meg. Valami ellenállhatatlanul oda
vonzott. A fa fénysugarából mintha egy csontváz lépett volna
elő. Tudtam: maga a halál áll előttem. A halál így szólt: Én
vagyok te! Felemésztelek. – Megrémültem. Erre a halál azt
mondta: Miért félsz? Nem szerettél-e mindig engem? – Én
azonban tudtam, hogy sohasem szerettem őt. És mialatt azt
mondta: Miért félsz? Nem szerettél engem? – egy gyönyörű
arkangyallá változott. Azután eltűnt, én pedig mély álomba
merültem. Reggel a fa tövében ébredtem. Ettől fogva egyre
rosszabbodott a leprám. – És miután mindezt elmondta, a
fánál látott lény ott állt közte és a Názáreti Jézus között, és
130
átváltozott egy lénnyé, akiről tudta: ez Arimán, vagy egy
arimáni lény. Nézte a lényt, amely aztán eltűnt, és a Názáreti
Jézus is eltűnt a szeme elől. Már messze járt. És a leprásnak is
folytatnia kellett az útját.

Ezt a három élményt követően érkezett a Názáreti Jézus a

Jordán folyóhoz, a János-keresztségre. Még egyszer szeretném
itt megemlíteni azt, ami a János-keresztelő után történt – és
amit a többi evangélium is leír -: a megkísértést. A megkísértés
oly módon történt, hogy Krisztus Jézus nem egy lénnyel állt
csupán szemben, hanem a megkísértés, úgymond, három
részletben ment végbe.
Krisztus Jézus először egy olyan lénnyel találta szemben magát,
akit nemrég látott, amikor is a kétségbeesett emberrel
találkozott, és ezáltal felismerte Lucifert. Ez nagyon jelentős
összefüggés. Ezután következett a luciferi kísértés, ezekkel a
szavakkal: Neked adom a világ minden birodalmát és
dicsőségét, ha elismersz uradnak. A luciferi kísértésnek
ellenállt Krisztus Jézus.
A második támadás abban állt, hogy Lucifer visszajött, ezúttal
azzal a lénnyel, aki a Názáreti Jézus és a leprás között állt, és
akit ő ezáltal mint Arimánt érzékelt. Ezt a megkísértést a többi
evangélium a következő szavakkal írja le: Vesd le magad a
mélybe! Ha Isten fia vagy, nem eshet bántódásod. – Ezt a
kísértést – amelyben Lucifert Arimán által, Arimánt pedig
Lucifer által lehetett hatástalanná tenni – szintén kivédte
Krisztus Jézus.

Csak a harmadik kísértést, amely egyedül Arimán révén ment

végbe – és arra irányult, hogy Krisztus Jézus változtassa a
köveket kenyérré -, csak ezt nem tudta akkoriban teljesen
131
elhárítani. Arimán nem szenvedett teljes vereséget, és ez a
tény vezetett az események mindnyájunk által ismert
alakulásához. Ezért tudott azután Arimán Júdáson keresztül
hatni. Ezáltal történhettek meg egyáltalán a későbbi
események, oly módon, ahogyan hallani fogjuk.

Láthatják, hogy az Akasha-intuíció mindezzel a Krisztus Jézus

fejlődés és egyben az egész Föld-fejlődés egy mérhetetlenül
fontos pillanatára vetett fényt. Mintha még egyszer el akarnák
vonultatni a szemünk előtt, hogy milyen módon kapcsolódik a
Föld fejlődéséhez a luciferi és az arimáni elem: ily módon
jelennek meg a Názáreti Jézus és a nevelőanya között lezajlott
beszélgetés, valamint a Jordán-keresztelő közötti események.
A nátháni Jézus, akiben tizennyolc évig a Zarathusztra-Én
hatott, a leírt események révén felkészült a Krisztus-lény
befogadására. Ezzel elérkeztünk ahhoz a rendkívül fontos
ponthoz, amelynek megfelelő módon kell a lelkünk előtt állnia,
ha a megfelelő módon akarjuk megérteni az emberiség Földön
történő fejlődését. Igyekeztem ezért több dolgot is elmondani
mindabból, amit az okkult kutatás elénk tár; mindazt, ami
ebben az értelemben érthetőbbé teheti földi
emberiségfejlődésünket.

Talán egyszer itt is beszélhetek majd azokról a dolgokról,

amelyekről a lipcsei előadás-sorozatban volt szó[1], amikor is
megpróbáltam összekötni a Krisztus-eseményt és a Parsifal-
eseményt. Most csupán utalni szeretnék néhány dologra –
összefüggésben az Ötödik evangélium tényeivel -, amelyekre a
következő összejövetelünk alkalmával részletesebben is
kitérek majd. Szeretném felhívni a figyelmüket arra, miként
rajzolódik ki az emberiség fejlődésének egész folyamata és
értelme, ha az emberiség fejlődésének egyes dolgait – amelyek

132
mintegy bele vannak vésve ebbe az emberiségfejlődésbe, hogy
az emberiség ezáltal is megérthesse egy kissé az események
menetét – megértjük és helyes megvilágításban látjuk. Nem
arra szeretnék kitérni, amit Lipcsében a Parsifal-eszmével és a
Krisztus-fejlődéssel kapcsoltban kifejtettem, hanem arra, ami
ott ezeket a fejtegetéseket áthatotta.

Ehhez mindazonáltal fel kell hívnom a figyelmüket arra, hogy

emlékezzenek, miként áll előttünk Parsifal, aki néhány
évszázaddal a Golgotai Misztérium után úgymond fontos
szerepet tölt be a Krisztus-impulzus emberi lelkekben való
továbbműködése szempontjából.
Parsifal egy kalandor lovag és Herzeleide fia. A lovag már
Parsifal születése előtt eltávozott. Az anya már a gyermek
születése előtt fájdalmat és kínokat él át. Meg akarja óvni a fiát
mindattól, amivel a lovagi erények gyakorlása és a lovagi
szolgálat jár. Úgy neveli fel, hogy a fiú semmit sem tapasztal
mindabból, ami a külvilágban történik, ami az ember számára
a külvilág hatásaiból adódik. Parsifal a természet magányában,
a természet adta benyomások között nő fel. Nem szabad
megtudnia semmit a lovagok életéről, a más emberek életéről.
Úgy hírlik, arról sem tud, hogy mit mondanak a külvilágban az
ilyen vagy olyan vallásos elképzelésekről. Egyes-egyedül azt
tudja meg az anyjától, hogy van egy Isten, és hogy ez az Isten
ott van minden mögött. Parsifal Istent akarja szolgálni. Egyebet
nem is tud, mindössze annyit, hogy szolgálhatja Istent. Minden
mástól távol tartják. A lovagi élet vonzása azonban olyan erős,
hogy egy napon elhagyja anyját, és elindul, hogy megismerje a
lovagok világát. Számos tévút után a Szent Grál várához
érkezik.

133
Hogy ott mit él át, azt a legjobban – vagyis a szellemtudomány
dokumentumainak leginkább megfelelően – Chrestien de
Troyes írja le; az ő munkájából merített azután Wolfram von
Eschenbach[2] is. Megtudjuk, hogy vándorlása során Parsifal
egy erdős vidékre, egy tengerparthoz érkezik, ahol két ember
halászik. Kérdésére a Halászkirály várához irányítják. A várba
belépve egy ágyban fekvő, beteg, legyengült embert pillant
meg. Ez az ember átad neki egy kardot, az unokahúga kardját.
Azután belép egy apród, kezében egy lándzsával, amelyről vér
csöpög az apród kezére. Majd egy leány lép be, kezében egy
aranykehellyel, amelyből olyan fény árad, amely fényesebb a
teremben lévő minden más fénynél. Ezután étkeket hordanak
fel. Minden fogásnál elviszik előtte a kelyhet, és beviszik a
szomszédos szobába, ahol a Halászkirály apja fekszik, aki a
kehely tartalmától új erőre kap.

Parsifalra mindez lenyűgözően hat, ám vándorlása során egy

lovag azt tanácsolta neki, hogy ne kérdezősködjék sokat, ezért
nem kérdezi meg, hogy mit látott; csak másnap reggel akar
kérdezni. Ébredéskor azonban az egész várat üresen találja.
Hívására senki nem válaszol. Úgy véli, hogy a lovagok
vadászatra mentek. Követni akarja őket. Az udvaron
felnyergelve áll a lova. Kilovagol a várból, a felvonóhídon
azonban olyan gyorsan kell keresztülvágtatnia, hogy a lónak
még ugrania is kell, oly gyorsan húzzák fel mögötte a hidat. A
lovagok közül azonban senkivel sem találkozik.
Jól tudjuk, miért történt mindez: mert Parsifal nem kérdezett.
Elmulasztotta feltenni a kérdést, annak ellenére, hogy a
legcsodálatosabb dolog jelent meg a lelke előtt. Aztán újra meg
újra hallania kellett, hogy ahhoz, ami a küldetése,
hozzátartozik, hogy kérdeznie kellett volna; hogy küldetése

134
úgymond összefüggött a szeme előtt lejátszódott csodálatos
dolgokra való rákérdezéssel. Nem kérdezett! Megértették
vele, hogy a kérdés elmulasztásával egyfajta
szerencsétlenséget okozott.

Hogyan áll előttünk Parsifal? Azt mondhatjuk, hogy egy olyan

személyiséggel van dolgunk, akit a külvilág kultúrájától távol
neveltek, akinek semmit sem volt szabad tudnia a külvilág
kultúrájáról, akit a Szent Grál csodái elé vezettek, hogy kérdést
tegyen fel a csodákra vonatkozóan, kérdezzen, de tiszta szűzi
és nem a külső kultúra által befolyásolt lélekkel. Miért kellett
volna így kérdeznie? Már több alkalommal rámutattam arra,
hogy azt, ami a Krisztus-impulzus beáradása által történt, az
emberek nem tudták mindjárt megérteni. Azáltal, hogy a
Krisztus-impulzus beáramlott a Föld aurájába, folyamatosan
hatott, függetlenül attól, hogy mit gondoltak róla az emberek,
min vitatkoztak a különböző teológiai dogmák képviselői. Mert
a Krisztus-impulzus hatott tovább! És a nyugati világ a Krisztus-
impulzus hatására alakult ki, mert a Krisztus-impulzus mind az
emberi lelkek mélyén, mind az egész történelmi fejlődésben
éreztette a hatását. Ha csak azáltal hatott volna, amit az
emberek megértettek belőle – és amiről vitatkoztak -, akkor
csak kevéssé tudott volna működni az emberiség fejlődésében.
Most, Parsifal idejében, elérkezett az a fontos pillanat, amikor
a Krisztus-impulzus ismét továbblép egy fokkal.
Ezért Parsifal nem lehetett azok közül való, akik úgymond
megtanulták, hogy mit jelent a Golgotán hozott áldozat, vagyis
hogy mit tanítottak az apostolok, az egyházatyák és a
különböző teológiai irányzatok. Nem volt szabad tudnia arról,
hogyan álltak Krisztus szolgálatába az erényes lovagok. A
Krisztus-impulzussal – korának megfelelő mértékben – egyes-

135
egyedül lelke legmélyén kerülhetett kapcsolatba. Ezt a
kapcsolatot csak megzavarta volna, ha felveszi magába
mindazt, amit az emberek Krisztusról tanultak vagy tanítottak.
Nem ismerhette meg azt, amit az emberek mondtak vagy
tettek; csakis azt ismerhette meg, amit a lélek él át abban az
esetben, ha csupán annak adja át magát, ami a Krisztus-
impulzus előrehaladása során az érzékfelettiben történt. Így
kellett ennek lennie Parsifal esetében. A külső tanítás az
érzékelhető világ sajátja. A Krisztus-impulzus azonban
érzékfelettien hat, és Parsifal lelkébe is érzékfeletti módon
kellett behatolnia. Semmi másra nem vágyakozhatott a lelke,
minthogy kérdezzen ott, ahol szembetalálkozik a Krisztus-
impulzus jelentőségével: a Szent Grál előtt.
Kérdeznie kellett volna! Kérdeznie kellett volna, de nem attól
indíttatva, ami miatt a lovagok vagy a teológusok tisztelték
Krisztust; kizárólag a szűzies, ám a kor szellemének
megfelelően élő lelkének kellett volna őt arra sarkallnia, hogy
megkérdezze: mit rejt a Szent Grál, és mit jelent a Krisztus-
esemény? Kérdeznie kellett volna! Jól jegyezzük ezt meg!
Volt valaki, akinek viszont nem kellett volna kérdeznie.
Ismeretes, hogy a saisbeli ifjúnak nem lett volna szabad
kérdést feltennie. Neki az volt a sorsa, hogy kénytelen volt
kérdezni; hogy azt tette, amit nem lett volna szabad
megtennie; hogy azt akarta, hulljon le Isis képéről a lepel. A
saisbeli ifjú a Golgotai Misztériumot megelőző kor Parsifalja.
Abban az időben azt mondták neki: Óvakodj attól, hogy lelked
felkészületlenül pillantsa meg azt, amit a lepel takar! – A
saisbeli ifjú a Golgotai Misztérium után Parsifal. Neki
különösebb előkészítés nélkül, szűzies lélekkel kell a Grál elé
lépnie. Elmulasztja a legfontosabbat, azt, ami a saisi ifjúnak

136
tilos volt; elmulasztja, hogy lelke számára a titok leleplezését
kérje. Így változnak az idők az emberiség fejlődése során!
Jól tudjuk – az ilyen dolgokra először elvontan kell
rámutatnunk, de részletesebben is lesz szó róla -, hogy arról
van szó, mit kellett volna Isisnek elénk tárnia. Képzeljük
magunk elé Isis képét a Hórusz gyermekkel, a titokzatos
kapcsolatot Isis és Hórusz – Isis és Ozirisz fia – között. De ez
elvont beszéd. E mögött, természetesen, egy mélységes titok
rejlik. A saisi ifjú nem volt érett a titok megismerésére. –
Parsifal, miután a Grál várában elmulasztja a Szent Grál
csodáira vonatkozó kérdés feltevését, ellovagol. Az első, akivel
találkozik, egy nő, egy menyasszony, aki az épp imént meghalt
vőlegényét gyászolja, ölében tartva: nocsak, a fiát gyászoló
anya képe, amely később oly gyakran jelenik meg mint Pieta.
Ez az első utalás arra, mit tudott volna meg Parsifal, ha
rákérdez a Szent Grál csodáira. Új formában tudta volna meg
az Isis és Hórusz, az anya és az Ember Fia közötti ösz-
szefüggést. Kérdeznie kellett volna!

Ebből is látható, milyen jelentőségteljes utalások mutatnak rá

az emberiségben végbemenő fejlődésre. Aminek nem szabad
megtörténnie a Golgotai Misztérium előtt, annak a Golgotai
Misztérium után meg kell történnie, mert az emberiség
időközben továbbhaladt. Az emberiség lelke úgyszólván más
lett.

Ezekről a dolgokról később részletesebben is szó lesz, most

csak utalok rájuk. Csak akkor lesznek azonban a megfelelő
módon értékesek számunkra, ha gyümölcsözővé, valóban
gyümölcsözővé tesszük őket. A saisi ifjú képével gazdagodott
Parsifal-titokból azt meríthetjük, hogy tanuljunk meg

137
korunknak megfelelően, a helyes értelemben kérdezni. Ezen a
kérdezni tanuláson alapul ugyanis az emberiségfejlődés felfelé
ívelő szakasza.
A Golgotai Misztérium után szükségszerűen két áramlat létezik
az emberiségfejlődésben: az egyik magában hordozza Krisztus
impulzusát, és fokozatosan felfelé vezet a szellemi
magasságokba; a másik mintegy folytatása az alászállásnak, és
a materiális élet, a materializmus felé visz. Ez a két áramlat
jelenleg úgy fonódik össze, hogy kultúránk nagy részét a
materialista áramlat hatja át. Az embernek ma előítélet nélkül,
elfogulatlanul kell tekintenie mindarra, amit a
szellemtudomány a Krisztus-impulzusról és a vele összefüggő
dolgokról mondhat, hogy beláthassa: a léleknek a
szükségszerűen egyre materialistábbá váló külvilág mellett
szüksége van a szellemi értelemben vett benső haladásra.
Ehhez azonban okulnia kell az előbb említett dolgokból: meg
kell tanulnia kérdezni.

A szellemi áramlatban kell megtanulnunk kérdezni. A

materialista áramlatban minden eltéríti az embert a
kérdezéstől. Tegyük egymás mellé ezt a két dolgot, és
meglátjuk, milyen az egyik és milyen a másik áramlat. Az egyik
áramlatban olyan embereket találunk, akik benne állnak a
materializmusban. Mindazonáltal lehetnek köztük olyanok is,
akik szavaikkal, elméleteikkel elismerik a szellemi világot, akik
ilyen vagy olyan dogmák elkötelezettjei. A lényeg azonban az,
hogy teljes lelkünkkel csatlakozzunk a szellemi áramlathoz. A
materialista áramlathoz tartozókról elmondhatjuk, hogy ők a
„nem kérdezők”. Nem kérdeznek semmit, mert már mindent
tudnak. Ez jellemzi a materialista kultúrát: hogy az emberek
mindent tudnak, és nem akarnak kérdezni. Manapság már a

138
legfiatalabbak is tudnak mindent, és nem kérdeznek.
Szabadságnak és kiemelkedő személyes értéknek tartják, hogy
mindenről képesek saját ítéletet alkotni. Csak azt nem veszik
észre, hogyan alakul ki ez a személyes vélemény. Belenövünk
a világba. Már a kisgyermekkor első szavaival megértünk ezt
meg azt. Azután felnövünk, és egyre többet veszünk fel
magunkba; de nem vesszük észre, hogyan vesszük fel ezeket az
ismereteket. Karmánk szerint ilyenek vagy olyanok vagyunk.
Ennek megfelelően ez vagy az jobban vagy kevésbé tetszik.
Tovább növekszünk, és elérjük a – némely kritikus számára már
tiszteletre méltó – huszonöt éves kort. Ekkor úgy érezzük, elég
érettek vagyunk már arra, hogy megítéljünk valamit, mert azt
hisszük, az ítélet a saját lelkünkből fakad. Aki azonban
bepillantást nyer a lélekbe, az tudja, hogy nincs mögötte más,
mint a saját lélekre koncentrált külső élet, amelyben éppen
benne áll. Bonyodalmat okozhat, ha azt hisszük, hogy ez vagy
az a saját ítéletünk. Minél függetlenebbnek véljük magunkat,
annál jobban függünk, rabszolga módra, saját bensőnktől.
Véleményt alkotunk, de teljesen elfelejtünk kérdezni.

Kérdezni azonban csak akkor tanulunk meg, ha lelkünkben

képesek vagyunk megőrizni az élet szent területei iránti
tiszteletet és alázatot; ha képesek vagyunk arra, hogy saját
ítéletünk ne befolyásoljon azzal kapcsolatban, ami az élet szent
területeiről közelít felénk. Csak akkor tanulunk meg kérdezni,
ha képesek vagyunk várakozó hangulatot teremteni
magunkban a lét szent területeiről megnyilatkozó események
iránt. Ha tudunk várni, ha bizonyos mértékben óvakodunk
attól, hogy mi magunk ítélkezzünk afelett, aminek a lét szent
területéről kell belénk áradnia; ha nem ítélkezünk, hanem
kérdezünk, és nemcsak olyan embereket kérdezünk, akik
mondhatnak nekünk valamit, hanem elsősorban a szellemi
139
világot kérdezzük, oly módon, hogy nem állunk eléje az
ítéletünkkel, hanem kérdésünk már benne van a
kedélyállapotunkban, az érzületünkben.
Próbálják meg meditáció segítségével megérteni a felállított
ítéletek és a szellemi világnak feltett kérdések közötti
különbséget. Azt kell tapasztaljuk, hogy a kettő között
gyökeres különbség van. Ezzel a különbséggel összefügg
valami, ami végigvonul korunkon, és aminek szellemi
áramlatunkban különleges figyelmet kell szentelnünk. Szellemi
áramlatunk ugyanis csak akkor lesz gyümölcsöző, ha
megtanuljuk, mi a különbség a kérdés és az ítélet között. Az
élet külső körülményeire vonatkozóan természetesen
véleményt kell alkotnunk. Nem azért mondtam, amit
mondtam, hogy az élet minden területén szüntessük meg az
ítélkezést; arról van szó, hogy a világ mélyebb titkaira
vonatkozóan ismerjük meg a várakozásteli, kérdő hangulatot.
Szellemi mozgalmunk előrehalad minden által, ami az
emberiség nagy részében elősegíti ennek a kérdező
hangulatnak a kialakulását és elismerését. Gátolja szellemi
mozgalmunkat minden, ami a könnyelmű ítélkezés révén
szembehelyezkedik ezzel az áramlattal. Ha életünk ünnepélyes
pillanataiban átgondoljuk, hogy mit tanulhatunk egy olyan
történetből, mint a Grál várához igyekvő Parsifal története,
akinek kérdeznie kell, akkor éppen Parsifal alakja lehet szellemi
mozgalmunk példaképe. Ezzel összefüggésben azután sok
egyébre is fény derül.
Még egyszer visszapillantva az emberiségfejlődés Golgotai
Misztériumot megelőző idejére, azt kell mondanunk, hogy
akkoriban az emberi lélek rendelkezett még egy régi
örökséggel abból az időből, amikor a szellemi magasságokból

140
földi inkarnációkba ereszkedett alá. Ezt az örökséget
inkarnációról inkarnációra megőrizték. Volt ezekben az
időkben egy régi szellemi látás, amely azonban fokozatosan
csökkent, egyre gyengébb lett. Mi tette lehetővé ezt a régi
szellemi látást? Miként az ember külső észlelése a szem és a fül
által lehetséges, a szellemi látást is az tette lehetővé, amilyen
az ember éppen akkor volt a külső világban. A Golgotai
Misztérium előtti embernél ez úgy volt, hogy amikor mint
gyermek felnövekedett, megtanult járni, beszélni, és
természetesen megtanult – ameddig a régi szellemi látás
értelmében vett elemi erők még jelen voltak – szellemileg
látni. Oly módon tanulta meg ezt is, mint a beszédet – ami az
emberek közötti kapcsolatból adódik -; ugyanúgy, ahogy a
gégefő organizációjával megtanult beszélni. Nem állt meg
azonban a beszédtanulásnál, hanem továbblépett az elemi
szellemi látás irányába. Ez az elemi szellemi látás oly módon
kötődött az emberi organizációhoz, ahogyan ez az emberi
organizáció benne állt a fizikai világban; a szellemi látás tehát
szükségszerűen fel kellett hogy vegye az emberi organizáció
jellegét. Egy züllött ember szellemi látása nem ölthetett tiszta
jelleget, míg egy tiszta ember esetében a szellemi látásban is
érvényre jutott ez a tiszta természet. Ez teljesen természetes,
mivel a szellemi látás kötődött az emberi organizációhoz.

Ennek az volt a szükségszerű következménye, hogy egy

bizonyos titkot – a szellemi világ és a fizikai földi világ közötti
összefüggés titkát -, amely Krisztus Jézus Földre jövetele előtt
fennállt, nem volt szabad felfedni ez előtt az általános emberi
organizáció előtt. Az emberi organizációnak előbb át kellett
alakulnia, éretté kellett válnia. A saisi ifjúnak nem lett volna
szabad minden előkészítés nélkül, kívülről érkezve meglátnia
Isis képmását.
141
Az Atlantisz utáni negyedik korral – amelyben a Golgotai
Misztérium is végbement – megszűnt a régi szellemi látás.
Létrejött az emberi lélek új organizációja, egy olyan
organizáció, amelynek elzártnak kell maradnia a szellemi
világtól, amennyiben nem kérdez, ha nem él benne a
kérdésben rejlő vágy ereje. Azok a káros erők, amelyek a régi
időkben az emberi lélekhez közelítettek, ma már nem
közelíthetik meg, és éppen akkor nem közelíthetik meg, ha a
Szent Grál titka felől kérdez. Mert ebben a titokban az rejlik,
ami a Golgotai Misztérium óta kiáradt a Föld aurájába. És az,
ami korábban nem volt a Föld aurájában, de attól fogva – a Grál
titkaként – beleáradt, örökre titok marad, ha nem kérdezünk.
Kérdezni kell, ami azt jelenti, hogy éljen bennünk a vágy, hogy
valóban kibontakoztassuk azt, ami egyébként is ott él a
lélekben.

A Golgotai Misztérium előtt ez nem élt benne a lélekben, mert

Krisztus akkor még nem volt jelen a Föld aurájában. Hogyha a
Golgotai Misztérium előtt valaki a helyes értelemben szemlélte
Isis képmását, és a titok mélyére hatolt, akkor a benne még
jelen lévő régi tisztánlátó erők által – azáltal, hogy egész
emberi természetével részt vett benne – már pusztán a kép
szemlélése révén minden további nélkül felismerhette.
A Golgotai Misztériumot követő korban az a lélek, amely eljut
a kérdezésig, képes megfelelő módon kérdezni, és megfelelő
módon átérezni az új Isis-misztériumot. Ezért van az, hogy ma
a helyes kérdésfelvetés a lényeg; az, hogy megfelelő módon
forduljunk afelé, ami mint szellemi világnézet
megnyilvánulhat. Hogyha egy embert nem tölt be más, mint az
ítélkezés hangulata, akkor hiába olvas el minden könyvet és
előadás-sorozatot, semmit sem fog megtudni, mert hiányzik

142
belőle a Parsifal-hangulat. Akiben azonban a kérdezés
hangulata él, az még valami egészen mást is meg fog
tapasztalni, mint puszta szavakat. Forráserőkkel telten éli meg
lelkében a szavakat. Az a lényeg, hogy ilyen benső átéléssé
váljék mindaz, ami számunkra szellemileg hírül adatik.

Erre különösképpen azok a jelentős események emlékeztetnek

bennünket, amelyek a Názáreti Jézus és a nevelőanya között
lezajlott beszélgetés, valamint a Jordán-keresztelő között
történtek. Mert ezek a dolgok is csak akkor jelenthetnek
számunkra valamit, ha kérdéseket teszünk fel rájuk
vonatkozólag, ha elevenen érezzük annak szükségszerűségét,
hogy megismerjük, mi történt annál a fontos fordulópontnál,
amely a Golgotai Misztériumot megelőző és az azt követő kort
elválasztja. Éppen ezeknek a dolgoknak kell hatniuk a
lelkünkre. Alapjában véve minden, amit ezek az események
közölni akarnak a lelkünkkel, benne van az elbeszélésben. Nem
kell sokat belemagyarázni.

Az Ötödik evangéliumnak ez a része jó alkalmat adott arra,

hogy ezt az általános megjegyzést megtegyem, és rámutassak
arra, hogy korunkban, bizonyos értelemben, újból fontos a
Parsifal-hangulat megértése. Ezt meg kell hogy értsék az
emberek. Richard Wagnerben[3] ez fel is merült, és igyekezett
mindezt zenei-drámai módon életre kelteni. Nem akarok
belebonyolódni abba a vitába, amely a világban ma a „Parsifal”
miatt fellángolt. A szellemtudomány nem arra való, hogy állást
foglaljon, ezért távol álljon tőle, hogy beleavatkozzon azok
vitájába, akik Wagner „Parsifalját” – a mai világ legjelentősebb
új Parsifal-hangulatra vonatkozó dokumentumát –
Bayreuthban akarják tartani, védelmet akarnak számára
biztosítani, míg mások át akarják azt adni Klingsor

143
birodalmának. Ez utóbbi, alapjában véve, már be is
következett. Inkább arra akarok utalni, hogy a Krisztus-
impulzus további működése során ott, ahová még nem hatolt
be az ítélő erő, ott, ahová még nem hatolt be az ember felső
tudata – ami felé azonban ennek a felső tudatnak, a szellemi
világnézet révén, egyre inkább haladnia kell -, ott a Parsifal-
hangulatnak kell uralkodnia, és még sok egyébnek is, amiről a
tél folyamán beszélni fogunk.

[1] Rudolf Steiner: Krisztus és a szellemi világ – A Szent Grál

keresése (GA 149).

[2] Chrestien (Chrétien) de Troyes (kb. 1140-1190): francia

költ?,
a Grál-költészet egyik képvisel?je.
Wolfram von Eschenbach (kb. 1160/80-1220): német költ?,
Herman türingai ?rgróf megbízásából, francia költemények
alapján írta saját m?veit. Grál-költészetének legfontosabb
darabja a „Parzival” (Parzifal, Kláris Kiadó, 2004).
[3] Richard Wagner (1813-1883): A XIX. század egyik
legnagyobb hatású német zeneszerz?je, a német opera
megreformálója, karmester, esztéta.

144
München, 1913. december
10.
Mielőtt folytatnám az Ötödik evangéliumból merített
közléseket, engedjék meg, hogy néhány megjegyzést tegyek
ezzel kapcsolatban. Korunkban még egyáltalán nem ismerik fel
a jelentőségét annak, ami az okkultizmus, a szellemtudomány
által juthat tudomásunkra; az emberekben még túl kevés a
hajlandóság arra, hogy korunk hanyatló kultúrelemeivel
foglalkozzanak, különösen a szellemi kultúrelemekkel és
mindazzal, ami bizonyos felemelkedést hozhat és szellemi
életünk megújulásának kezdetét jelentheti, és ami nem
jelenhet meg más formában, mint a ma még olyannyira
lenézett konkrét okkult kutatás tényeinek megismerésében.
Elöljáróban azzal a kéréssel fordulok önökhöz, hogy az imént
elmondottakkal kapcsolatban vegyék figyelembe, hogy a
konkrét okkult kutatások eredményeire támaszkodó
közléseket ma még bizonyos tapintattal kell kezelni. Korunk
egyáltalán nem hajlandó az ilyen dolgok minden további
nélküli elfogadására, és kizárólag az antropozófiai
együttléteink során kialakuló, életimpulzusokból táplálkozó
együtt-érzés teszi a lelkünket alkalmassá arra, hogy ezeket a
dolgokat a helyes megvilágításban lássuk. Hogyha azonban
felkészületlen emberek elé kerülnek, akkor az történik, mint a
két Jézus-gyermek nyilvánosságra hozatalakor: még a
legjóindulatúbb emberek is megvadulnak. Nem akarom most
említeni azt a sok esztelen támadást, amelyet az ilyen dolgok
ellen intéznek. Milyen vadul és szenvedélyesen fogják fel
ezeket a dolgokat! Az emberek ma még nem tudják elképzelni,

145
hogy a szellemi világból valóban lehetséges olyan ismereteket
előhozni, amelyek nem elvontak, hanem olyan konkrétak, mint
például azok a kutatási eredmények, amelyekről tegnapelőtt
szó volt. Ez szorosan összefügg – még ha nem is azonnal
felismerhető, de összefügg – a gondolkodás és a képzetalkotás
felületességével, amely hatalmába kerítette korunk világnézeti
irodalmát is.

Nem a kritika gyakorlása végett említek meg

összejöveteleinken bizonyos dolgokat, hanem azért, hogy
felhívjam barátaim figyelmét arra, milyen siralmas helyzetben
van korunkban akár maga a logikus gondolkodás is. Manapság
nincs jelen a megkülönböztetési képesség. Minél többet
hangoztatják a tekintélytisztelet megszűnését, annál inkább
fogadnak el bármit is a tekintélyelv alapján, különösen azokban
a körökben, amelyek ma a legműveltebbnek tartják magukat.
Az ember újból és újból találkozik ilyen helyzetekkel, és ezeket
meg kell említeni, még akkor is, ha a ráfordított időt különb
célokra is fel lehetne használni. –

Egyszer – mindez már elég régen történt Berlinben, egy

világnézeti egyesületben Giordano Brunóról tartottam
előadást, amelynek során megemlítettem, hogy milyen
kevéssé alkalmas a jelenkor az olyan nagy egyéniségek, mint
például Giordano Bruno gondolatmenetének követésére.
Felhívtam a figyelmet egy akkoriban híres könyvben – Harnack
„A kereszténység lényege” című könyvében – előforduló
gondolkodási tévedésre, amely összefügg egy bizonyos
érzésbeli eltévelyedéssel is.

A tegnapi nyilvános előadásban már elmondtam, hogy ha

szóvá is teszek valamit, amit leküzdendőnek tartok, azzal nem

146
az a szándékom, hogy az illető tekintélyét csorbítsam és
tudományosságát elmarasztaljam. Az említett példával éppen
arra akartam rámutatni, hogy egy jelentős dolog, a szuggesztív
működés révén, egyúttal milyen pusztítóan is hat. Annak
idején tapasztalnunk kellett, hogy „A kereszténység lényege”
című írást – korunk egyik legnevesebb teológusának írását –
milyen jelentősnek tartották. Mert nem vizsgálták meg
részleteiben. Ez az írás például Krisztus Jézus feltámadásával
kapcsolatban egy olyan nézetet képvisel, amit így lehet
megfogalmazni: bármi is történt annak idején Palesztinában,
azt ma már nem tudhatjuk, úgyhogy a feltámadás fogalmát
nem szükséges rekonstruálnunk; mindazonáltal ebből a
palesztinai tényből indult ki a feltámadásra vonatkozó hit.
Tartsuk magunkat ehhez a hithez, függetlenül attól, hogy mi is
történt valójában, ami ehhez a hithez vezetett.

Az előadás után a világnézeti egyesület elnöke azt mondta

nekem, hogy ő elolvasta a nevezett könyvet, de nem
találkozott benne az idézett résszel. Ez különben is katolikus
felfogás lenne. A katolikusok mondják azt, hogy nem az a
lényeg, hogy Trierben van-e a Szent Köntös, hanem a
Köntösben való hit a fontos. – Bár az idézett rész ellenérzést
váltott ki benne, mégis azt magyarázta, hogy ez nincs benne
abban a könyvben. Másnap megírtam neki, hogy a könyv
melyik oldalán olvashatóak az idézett szavak. A tudós úr
egyszerűen átsiklott felette. Ilyen romboló hatása van ma
mindannak, ami a tekintélytisztelet alapján hat; az ember észre
sem veszi. Aki azonban igazi antropozófusnak tartja magát,
annak fel kell figyelnie az ilyesmire, mert ezek hatnak a
legrombolóbban a mai szellemi kultúrára.

147
Eucken neve az idealizmus újrateremtőjeként ismert.
Rendkívüli kitüntetéssel jutalmazták. Ezért azonban nem
irigylésre méltó. Írt egy könyvet, amelynek ez a címe: „Tudunk-
e még keresztények lenni?” A könyv egyik oldalán ez
olvasható: A jelenkor művelt embereként nem fogadhatjuk el,
hogy egyesek – miként abban az időben, amikor Krisztus a
Földön járt – démonokról beszéljenek. A mai kor művelt
embere már nem hihet a démonokban.

A mai kor „művelt” embere igen hízelgőnek fogja találni ezeket

a szavakat. Vajon ugyanez a művelt ember észreveszi-e, hogy
néhány oldallal később ez áll: „Az isteni és az emberi
találkozása démoni hatalmakat teremt?” Ezt barátian
elfogadják. Aki ezt kifogásolja, annak azt válaszolják: az író ezt
a démoninak nem „abban” az értelmében gondolta. – Az ilyen
válasz különösen elszomorító, mert világossá teszi, milyen
lelkiismeretlenül használják ma a szavakat, anélkül, hogy
átgondolnák a valódi értelmüket. Ez a borzasztó.

Így történhet, hogy egy olyan elszomorító jelenséggel

találkozunk, mint Fritz Mauthner[1] „Nyelvkritikai adalékok”
című könyve, amely annak ellenére, hogy három vaskos
kötetet ölel fel, máris megérte a második kiadást. Mauthner a
nagy filozófiai szótár létrehozásával sok embernél szerzett
tekintélyt magának. Beszélnünk kell az ilyen jelenségekről,
még ha nem is kellemes. A „Nyelvkritikai adalékok”
tulajdonképpen az összes filozófiai világnézeti törekvés
bírálata. A jelenkor gondolkodásmódja értelmében egészen
jelentős ez a mű. Nem akarom elvitatni a könyv jelentőségét,
amely tele van szellemes észrevételekkel. Lebecsmérli az
emberiség egész világnézeti múltját. A kritikus az egyik
világnézet becsmérlésekor – amely világnézet amúgy

148
számomra sem tűnik rokonszenvesnek – a következő képet
használja, a legteljesebb komolysággal: aki ezt a világnézetet
képviseli, az olyan, mint a bohóc, aki felmászik egy szabadon
álló létrára, majd amikor felért a tetejére, fel akarná azt húzni
maga után. Le fog bukfencezni. – No de kérem! Hogyan csinálja
meg azt valaki, hogy felállít egy létrát függőlegesen, felmászik
rá, és amikor felérkezett, felhúzza maga után, majd
lebukfencezik? Hogyan hajt végre az ember ilyen gondolatokat
anélkül, hogy ne lenne meggondolatlan? Az ilyen üres
gondolatokat a legtöbb ember nem veszi észre, mert nem
gyakorolja a logikus gondolkodást. Mert ha logikusan
gondolkodna, akkor észrevenné, hogy ma minden második
könyv minden huszadik oldalán ilyen lehetetlenségek állnak.
Ezt azért kell megemlíteni, mert jellemző arra vonatkozóan,
hogy hogyan gondolkodnak ma az emberek; hogy milyen
szuggesztív befolyások érik ma a gondolkodást. Nem véletlenül
választottam ezt a példát; a gondolkodó ember számára
ugyanis az egész könyv ilyen logikátlan, csak ezt általában nem
veszik észre. Sokaknak még csak fel sem tűnik egy ilyen
gondolat lehetetlensége, hanem – amilyen ma a szellemi élet
– az történik, hogy egy ilyen irodalmi jelenséget nagy
jelentőségűnek kiáltanak ki, amit sokan el is hisznek és
tanulmányozni kezdik; és azután pontosan azok közül kerülnek
ki a szellemtudomány ellenségei, akik így gondolkodnak.

Durvának tartom, hogy ezekről kell beszéljek, de el kell

mondanom, hogy figyelmeztessem önöket arra, ami ma
történik. Még ha nem is olvassák el sokan azt a könyvet,
mindaz, ami belőle következik, beszivárog sok más könyvekbe
és előadásokba is, és logikának álcázza magát. Ezért van az,
hogy olyan végtelenül nehéz korunk éretlen gondolkodása elé
tárni a szellemtudományos gondolatokat, nem is beszélve az
149
Akasha-kutatás pozitív eredményeiről, amelyeket legutóbb
említettem. Az késztetett az előbbiek elmondására, hogy
barátaink valóban érezzék át annak szükségességét, hogy
alaposan és mélyen áthassák magukat – éppen akkor, amikor
arról van szó, hogy olyan dolgokkal foglalkozzunk, amelyeknél
a szokásos gondolkodás már nem kielégítő – egy szigorúan
iskolázott gondolkodás szükségességének szemléletével.
Máskülönben sok időbe fog telni, amíg eljutunk odáig, hogy
kritikusan viselkedő korunk gondolkodási ködével szemben a
pozitív okkult kutatással előrejussunk. Természetesen erre
csak az az ember alkalmas, aki a szellemtudomány
eredményeivel – amelyeket leginkább gondolatokban lehet
kifejezni – ehhez a lelkét előkészítette. Csakis az ilyen
emberekkel lehet olyan dolgokról beszélni, amelyek a puszta
gondolatokkal már nem közelíthetők meg; amelyeket úgy kell
elmondani, ahogyan azok az Akasha-kutatásból adódnak.
Noha csak részleteket mondtam el az Ötödik evangéliumból,
ezek szorosan összefüggenek – még ha ez nem is tűnik ki
azonnal – azzal a szigorú gondolati felépítéssel, amelyet
szintén a szellemi kutatás kell hogy adjon.

A konkrét kutatási eredmények elutasítása nem másból ered,

minthogy a modern gondolkodás túlságosan tompa a szellemi
kutatás eredményeinek befogadásához. Fel kellene ismerni,
hogy egy olyan ember, aki képes az említettekhez hasonló
gondolatokat alkotni, természetesen egyáltalán nincs abban a
helyzetben, hogy elmélyedjen a szellemtudományban. Ez
megadja számunkra a követendő irányvonalat azzal szemben,
ami ma gyakran mint filozófiai világnézeti irodalom dicsőíti
magát. Fontos, hogy éppen az ilyen kérdések megbeszélésénél
tudatosítsuk magunkban annak szükségszerűségét, hogy
legalább néhány lélekhez jussanak el az ilyen dolgok, hogy ezek
150
azután lassanként a helyes módon áradjanak be a jelenkor
szellemi életébe.
Már több alkalommal utaltam a Golgotai Misztérium egyes
momentumaira, azokra, amelyeknek a komoly gondolkodás
számára érthetőeknek kell lenniük az emberiség történelmi
fejlődésének vizsgálatakor. Alapjában véve nincs is az
emberiség történelmi fejlődésére vonatkozó valódi
szemléletünk. Nincs történelmünk, nem tudjuk értően
megközelíteni a lejátszódott eseményeket. Ha egykor képesek
leszünk erre, akkor fel fogjuk ismerni, hogy a Golgotai
Misztériumot megelőző időben az emberiség fejlődése
valóban hanyatlófélben volt, és meg fogjuk érteni, hogy a
Golgota által egy olyan impulzus lépett be, amely megadta az
emberiség számára azt a fiatalító impulzust, amely megújította
az elöregedett kulturális erőket. A Palesztinában lejátszódott
konkrét események vizsgálatával nem veszít értékéből ez az
általános gondolat, ellenkezőleg, felmagasztosul a konkrét
történések megismerése által.

Tegnapelőtt addig jutottam el az elbeszélésben, hogy a

Názáreti Jézus a nevelőanyával folytatott beszélgetést
követően – minek során a Zarathusztra-Én eloldódott testének
hármasságától, amely ezek után egy sajátos összetételű, földi
emberi Én nélküli lénnyé lett – találkozott a két esszénussal.
Igyekeztem leírni ezt a jelenetet, és addig a pontig jutottam,
amikor Jézus, miután beszélt velük, mintegy köddé vált, és az
esszénusok délibábként pillantották meg, amelyből ezek a
szavak hangzottak fel: Hiába való az igyekezetetek, mert üres
a szívetek, mert megteltetek azzal a szellemmel, amely a
gőgöt, megtévesztően, az alázat köntösében viseli. – E szavak
hallatán a két esszénus látása elhomályosult. Csak akkor látták

151
meg újra Jézust, amikor már jócskán eltávolodott. Az Akasha-
krónikából megállapíthattam, hogy a két esszénust mélyen
lesújtotta mindaz, amit átéltek; attól a naptól kezdve
hallgatagok lettek, és társaiknak sem beszéltek semmit az
élményeikről.

Az úton továbbhaladva Jézus találkozott egy emberrel, akiből

mélységes bánat, csüggedés és megtörtség sugárzott. Egy
leszegett fejű, fizikai testében is megtört ember jött szembe
Jézussal. És ekkor ez az ember azt hallotta, hogy ez a lény – akit
tegnapelőtt jellemeztem; akivé Jézus arra az időszakra
vonatkozóan lett – szavakkal szól hozzá, amely szavak mintegy
lénye legmélyéből törnek elő. A megtört ember a következőket
hallotta: Hová jutott a lelked? Ismertelek évezredekkel ezelőtt,
akkor más voltál. – A megtört ember szükségét érezte, hogy
kimondjon bizonyos dolgokat ez előtt a jelenség előtt; mert
egy olyan lényt, aki csupán fizikai, éter- és asztráltestből
tevődik össze – a Zarathusztra-Én utóhatásával ebben a három
testiségben – nem nevezhetünk földi embernek. Ezt a
jelenséget csakis lénynek nevezhetjük. A kétségbeesett ember
indíttatva érezte magát, hogy így szóljon ehhez a lényhez:
Életemben magas rangot értem el, és valahányszor feljebb
jutottam a ranglétrán, nagyon elememben éreztem magam.
Gyakran töltött el az érzés: Milyen rendkívüli ember is vagyok
én, hogy embertársaim ilyen magas posztra emeltek, hogy
ilyen sokra vihettem a Földön. Micsoda rendkívüli ember
vagyok! Végtelenül boldog voltam. De azután nagyon gyorsan
elveszítettem ezt a boldogságot. Egy éjszaka, alighogy
elaludtam, álmot láttam, és már álmomban is szégyelltem
magam azért, hogy ilyet álmodom. Azt álmodtam, hogy egy
lény áll előttem, aki azt kérdezte: Ki tett ilyen naggyá, ki emelt
ilyen magas rangra téged? – Elszégyelltem magam, amiért
152
egyáltalán egy ilyen kérdést intézhettek hozzám, mert meg
voltam győződve róla, hogy rendkívüli ember vagyok, és
természetesen a saját erényeimnek köszönhetően értem el ezt
a magas rangot. Mialatt ez a lény így beszélt hozzám, egyre
fokozódó szégyenérzés vett erőt rajtam álmomban – mondta
a kétségbeesett ember. Futásnak eredtem, de a jelenség,
megváltozott alakban, ismét ott állt előttem és ezt mondta: Én
emeltelek fel, én juttattalak ranghoz. – Ekkor felismertem
benne a kísértőt, azt, akiről az Írás azt mondja, hogy már a
paradicsomban is ő volt a kísértő. Ekkor felébredtem, és azóta
nincs nyugovásom. Lemondtam magas tisztségeimről,
elhagytam az otthonomat, mindent, és azóta céltalanul
bolyongok a világban. És most engem, a bolyongó embert, aki
koldulásból tartja fenn magát, eléd vezetett az utam. – És
ebben a pillanatban, amikor ezt kimondta – az Akasha-krónika
tanúsága szerint – újból ott volt előtte a jelenség, odaállt a
Názáreti Jézus elé, aki ebben a pillanatban eltűnt a szeme elől.
A jelenség azután feloszlott, és az ember a sorsára maradt.

Jézust tovább űzte, hajtotta valami. Ezek után egy leprás

emberrel találkozott, akinek a következő szavakat kellett hogy
mondja: Hová jutott a lelked? Évezredekkel ezelőtt másnak
láttalak. Igen, akkor más voltál. – A leprás így válaszolt: az
emberek mindenhonnan kitaszítottak a leprám miatt. Ezért
kell bolyonganom a világban; senki sem fogad be. Örülhetek,
ha az ajtón vagy az ablakon át ételmaradékot dobnak ki nekem,
hogy éhen ne haljak. De nincs is maradásom sehol, egyik
helyről a másikra vándorolok. Így jutottam el egy éjjel egy
erdőbe. Egy fa úgy fénylett messziről, mintha lángolna. A fény
odavonzott. Ahogy közeledtem feléje, a fénylő fából egy
csontvázszerű alak lépett elő, és ezeket a szörnyű szavakat
mondta nekem: Én vagyok te! Én emésztelek fel téged. –
153
Rettenetes félelem vett erőt rajtam; annyira rázott a hideg,
hogy bevarasodott leprás sebeim egymáshoz verődtek, szinte
zörögtek. A lény megérezte, mi megy végbe bennem, és így
szólt: Miért félsz tőlem? Korábban oly sok életet átéltél,
élvezhetted az élet örömeit, örömödet lelhetted vágyaid
teljesülésében, dúskáltál az élvezetekben; akkor szerettél
engem, engem szerettél, mélységesen szerettél. Nem tudtál
mindig róla, de szerettél engem, és mert engem szerettél, a
lelked magához vonzotta lényemet. Én te lettem, és
felemészthetlek téged. – A félelmem egyre fokozódott. És
akkor a csontváz egy szépséges arkangyallá változott.
Ránéztem. Igen, mondta, valaha szerettél engem. – Ekkor mély
álomba merültem, és reggel a fa tövében ébredtem fel. Azóta
tovább bolyongok, most pedig találkoztam veled. Amióta
ebben az élményben volt részem, a leprám egyre
rosszabbodik. – Amint ezt kimondta, a csontváz újból ott állt
előtte és eltakarta Jézust, aki eltűnt, és a benne ható erőnek
engedelmeskedve folytatta útját. A leprás szintén folytatta
útját.

E három találkozás után – a két esszénussal, a kétségbeesett

emberrel és a leprással történő találkozás után – a Názáreti
Jézus, abban az alakban, amelyről a legutóbb beszéltem,
folytatta útját a Jordán folyóhoz, Keresztelő Jánoshoz. És ekkor
végbement az, ami a többi evangéliumból ismeretes: a
Krisztus-lény leszállt a kozmikus magasságokból, birtokba
vette Jézus hármas testiségét, amelyben azután három évig
kellett lakoznia.

A következő esemény, amelyről be kell számolnom önöknek, a

megkísértés jelenete. Az Akasha-krónika pontosabb képet ad
erről, mint a többi evangélium. Elöljáróban meg kell

154
jegyeznem, hogy mindent úgy fogok elmondani, ahogy
megtapasztaltam, mivel azonban az ilyen dolgok felkutatása
roppant nehéz, ezért előfordulhat, hogy a későbbiekben
szükségessé válik a három megkísértés sorrendjének
megváltoztatása. Az Akasha-krónika megfigyelésénél ugyanis
olykor könnyen felcserélődhet a sorrend, és ebben az esetben
nem vagyok teljesen biztos benne. Csak azt fogom elmondani,
amit pontosan tudok.

Miután Krisztus Jézus – hiszen most már Krisztus lakozott

Jézusban – visszavonult a magányba, először az a lény lépett
hozzá, akiben rögtön felismerte Lucifert, hiszen lelkében két
fontos élményre tekinthetett vissza. Visszaemlékezett arra –
most már Krisztus Énjével, valamint a Názáreti Jézus éter- és
asztráltestével -, miként menekült Lucifer és Arimán a többi
emberhez az esszénusok kapujától, amikor ő az esszénusokkal
folytatott beszélgetés után átlépett az esszénus kapun. Ez volt
az egyik élmény, amelyre gondolnia kellett. A második, lelkén
átvonuló élmény a kétségbeesett embert idézte fel, akivel a
Jordán felé vezető úton találkozott, akit ez az alak eltakart, és
őt, Jézust, a továbbhaladásra késztette. Krisztus Jézus tudta:
Lucifer volt az, akit annak idején Arimánnal együtt elmenekülni
láttam az esszénusok kapujától; Lucifer állt a kétségbeesett
ember és közöttem, és ő az, aki most ismét itt áll előttem.
Ez az elbeszélés képet adhat számunkra arról, hogyan lehet a
múltra vonatkozó okkult igazsághoz jutni. Az ilyen
történéseket valóban nem lehet hidegen, tárgyilagosan
fogadni, úgy, mint bármilyen más elbeszélést. Ezek a dolgok
mélységes világtitkokat tárnak fel, áthatják teljes lelki
életünket, nem csupán a képzetalkotásunkat és az általános
értelmünket érintik. Ezért olyan nehéz az okkult észlelések,

155
kutatások eredményeit a megfelelő szavakkal megközelíteni;
hogy ne elnémuljunk, hanem a megrázó kutatási eredményt az
általános köznyelv szavaiba szorítsuk. Ezeket a dolgokat csak
akkor közöljük, ha szükséges.

Lucifer tehát Krisztus Jézus előtt állt. A többi evangélium

ezekkel a szavakkal írja körül ezeket a szellemi történéseket:
ha elismersz engem, neked adom a világ minden birodalmát.
Valahogy így szólt Lucifer Krisztus Jézushoz, akiben ekkor
ugyan már Krisztus isteni lénye volt jelen – aki képes volt
megérteni Lucifert -, a megértéshez azonban szüksége volt a
Názáreti Jézus asztráltestére is – a Názáreti Jézusnak a
Zarathusztra-Én hatására kifejlődött, Zarathustra-Én által
áthatott asztráltestére -, oly módon, hogy most mintegy
eszközként használhatta. Ezért Lucifer szavait úgymond nem
oly módon hallotta, mint egy isten, hanem csupán, mint egy
istentől áthatott ember: ha elismersz engem, akkor az én
angyalaim őrizni fogják minden léptedet.

Segítségként vissza kell nyúlnunk egy régebben tartott

előadás-sorozatomhoz,[2] amely azóta már nyomtatásban is
megjelent. Akkor elmondtam, hogy a régi Napon Lucifer egy
olyan lény volt, aki akkoriban egyenrangú volt Krisztussal; ily
módon tehát az emberi testbe alászállt Krisztus-lénynek
éreznie kellett Lucifer magas rangját, és magával
egyenrangúnak kellett, hogy tekintse, mindannak ellenére,
ami Luciferrel történt, míg kísértővé lett. Ily módon érthető,
hogy Lucifer ezzel a követeléssel fordult hozzá: Ismerj el
engem! – Ha Lucifer így mond valamit, akkor az valóban úgy
hat, hogy okkult úton beárad az emberi lélekbe, és akkor abban
a lélekben hatalmasra erősödnek az önteltség, a gőg erői. Ezért

156
a legerősebb kísértésnek – az önteltséget és a rejtett
büszkeséget előhívó kísértésnek – csak a legkoncentráltabb
lelkierővel lehet ellenállni.
„Ha elismersz engem, neked adom a birodalmakat, amelyeket
körülöttem látsz.” Egy ilyen pillanatban Lucifer gyönyörűséges,
egész világokra kiterjedő birodalmakat kínál fel. Ezeknek a
birodalmaknak az a sajátossága, hogy az ember csakis a lélek
jogos vagy jogtalan gőgjével érezhet vágyat irántuk. És ettől
csak úgy menekülhet meg, ahogy akkor Krisztus Jézus is tette:
ha felismeri. Mert egy ilyen pillanatban az ember nem érez
mást a lelkében, mint önteltséget és büszkeséget; minden más
érzés megbénul. Krisztus Jézus azonban ellenállt ennek a
kísértésnek, és eltaszította magától Lucifert.

Ezután egy második támadás következett. Most ketten jöttek

ellene. Krisztus Jézus a korábbi benyomásai alapján ismét
felismerte a két kísértőt. Újból felmerültek benne azok az
érzések, amelyeket az esszénusok kapuitól menekülők láttán,
valamint a Jordánhoz vezető úton, a kétségbeesett emberrel
folytatott beszélgetés közben megjelenő, arkangyallá változó
csontváz révén élt át. Tudta, hogy most mind a két kísértő ott
áll vele szemben. A felszólítás, amelyet a többi evangélium is
helyesen ad vissza, így hangzott: „Vesd le magad, nem esik
bántódásod!”

Egy ilyen kísértés esetén grandiózus módon támad fel a

minden félelmet legyőző bátorság, amely vakmerővé,
elbizakodottá teheti az embert. Krisztus Jézus ezt a két kísértőt
is el tudta hárítani.

Ekkor harmadszor is támadás érte. Ezúttal Arimán egymaga állt

Krisztus Jézus elé. A kísértő szavait ismét idézhetjük az
157
evangéliumokból: „Az én hatalmam erejével változtasd ezeket
a köveket kenyérré!”
Amit erre az arimáni kérdésre válaszolni kellett volna – az
események további menete az Ötödik evangéliumban
különbözik attól, ahogyan arról a többi evangélium beszámol -
, azt Krisztus Jézus nem tudta megválaszolni. Ez a kérdés
részben megválaszolatlan maradt, visszamaradt, mint a
megkísértés megoldatlan része. Ebből adódott az az impulzus,
amely a Názáreti Jézus testében lakozó Krisztus egész további
működésére nézve hatással volt. Mert az, hogy Krisztus a
magányban a megkísértés során nem tudta teljesen
megválaszolni Arimán utolsó kérdését, ez a tény hozta létre a
kapcsolatot Krisztus Jézus, valamint az Arimánnal összefüggő
földi történések között.

Ha emlékeznek arra, hogy Arimán a halál ura, hogy

megtévesztő módon a lélek elé tárja az anyagiságot, oly
módon, hogy azt a lélek elfogadja, ha visszaemlékeznek arra,
amit nyáron mondtam Arimánnak a Föld fejlődésében
véghezvitt tetteiről, akkor meg fogják érteni, hogy Arimán
tettei beleágyazódtak a Föld-fejlődésbe. Így történt, hogy a
kérdés megválaszolatlanul maradt része miatt kapcsolat
létesült Krisztus Jézus földi élete és az egész Föld-fejlődés
között. Amennyire Arimán beleszövődött a Föld-fejlődésbe,
mintegy annyiban kötötte össze Krisztus Jézust a Föld
fejlődésével ez a megválaszolatlanul maradt kérdés.

Olykor triviális szavakkal kell bizonyos dolgokat jellemeznem,

de nem gondolom azokat triviálisnak. Arimán mindent úgy
csinál, hogy az az anyagiban jelenik meg és ott is marad. Azáltal
azonban, hogy ez Arimán révén így történik, nem volt

158
lehetséges egy olyan esemény megvalósítása, mint a kövek
Krisztus Jézus általi kenyérré változtatása. Ezt éppen az arimáni
működés akadályozta meg. Ez a jelenség azt vonja maga után,
hogy bizonyos szinteket, amelyek a Föld-fejlődésben
Arimánnal vannak összefüggésben, kizárólag a teljes
időfolyamat leforgása során és a földi evolúció teljes
átkrisztusítása révén lehet legyőzni.

A kozmikus Miatyánk szavai – „Más által okozott önösség-

vétket élünk meg a mindennapi kenyérben” – az arimáni
hatalmakban fejeződnek ki, amivel kapcsolatban azt mondja a
Miatyánk: „Melyben nem uralkodik az Ég akarata” – hanem
Arimán akarata uralkodik -; ezt tehát a földi törvényszerűségek
között kell kezelni, nem lehet csak szellemi úton megoldani.
Ezek a dolgok függenek össze a mindennapi kenyérrel. A külső,
szociális világban mindez abban fejeződik ki, hogy az embernek
valóban szüksége van az anyagi javakra, a pénz, a mammon
formájában – ez az Arimánhoz való kötöttség legdurvább
formája -, ami azután megakadályozza azt, hogy a szociális
életben a kövek kenyérré változhassanak; ami szükségszerűvé
teszi azt, hogy az ember a Földön szoros kapcsolatban
maradjon az arimánival, az anyagival.

Gondolják tovább ezt a gondolatot: Hogyan függ össze a

„Változtasd a köveket kenyérré!” felszólítás a pénz szociális
életben betöltött szerepével? Mivel az arimáni hatalom ily
módon kapcsolatban maradt Krisztus Jézus földi létével,
Arimán a későbbiekben képes volt arra, hogy behatoljon Júdás
lelkébe, és Júdás kerülő útján előidézze a többi evangéliumból
is ismert eseményeket, amely események során az üldözők
Júdás közreműködésével ismerték fel Krisztus Jézust. Arimán
valójában Júdáson keresztül idézte elő Krisztus halálát, és

159
mindezt a megkísértéskor csupán részben megválaszolt kérdés
tette lehetővé.
Krisztus Jézus földi útjának megértéséhez figyelembe kell
venni a következőt. A Krisztus-lény beköltözött Jézus hármas
testiségébe, de nem azonnal kapcsolódott hozzá oly módon,
ahogyan egy emberi Én kötődik egy hármas testiséghez. A
három évig tartó földi út kezdetén a Krisztus-lény csak lazán
kapcsolódott Jézus hármas testiségéhez, majd azután
fokozatosan egyre jobban belehúzódott ebbe a hármas
testiségbe. A fejlődés a három év során abban állt, hogy a
Krisztus-lény, amely eleinte csupán mintegy aurához
hasonlóan hatotta át a Jézus-lényt, lassan és fokozatosan egyre
jobban beleszorította magát a test hármasságába. Csak
kevéssel a kereszthalált megelőzően kapcsolódott hozzá olyan
szorosan, mint egy emberi Én. Ez a bepréselődés azonban
három éven át tartó szenvedéssel járt. Ez a három testiségbe
való bepréselődés, a teljes emberré válás folyamata – amely
három évig tartott és végül a Golgotai Misztériumhoz vezetett
– az Isten szenvedése volt, amit a Földön kellett átélnie ahhoz,
hogy megtörténhessék az, amire szükség volt a Krisztus-
impulzus Föld-fejlődése való beárasztásához. Jézus fiatalkori
szenvedéseihez és fájdalmaihoz – amelyekről korábban
beszéltem – még ennek is hozzá kellett járulnia.
Ha Isten szenvedéséről beszélünk, az manapság könnyen
félreérthető. Itt van például Maeterlinck, aki minden bizony-
nyal híressé váló, „A halál” című könyvében oly sok szépet ír,
és igyekszik a rendelkezésére álló eszközökkel magyarázatot
adni a szellemi élet dolgaira, mégis képes azt állítani, hogy
fizikai test nélküli lélek nem érezhet fájdalmat, hogy fájdalmat
csupán a halandó test érez. – Ez a legnagyobb képtelenség,

160
mert a fizikai test éppoly kevéssé érez fájdalmat, mint egy kő.
Fájdalmat, a fizikai testen belül, az asztráltest és az Én érez.
Ezenkívül léteznek lelki fájdalmak is, és ezért a szenvedés nem
szűnik meg a halállal. Noha a fizikai test zavarai akkor már nem
okoznak fájdalmat, a fájdalom a lélek számára mégsem szűnik
meg.

A Krisztus-lény a legmagasabb fokú fájdalmat élte át, miközben

összehúzódott, bepréselődött Jézus hármas testiségébe. Az
emberiségnek lassacskán meg kell értenie, hogy a Föld-
fejlődés folytatása érdekében a Krisztus-lénynek szenvedésen
át kellett beáradnia a Föld aurájába, és hogy az emberiségnek
ezzel a Krisztus-szenvedéssel összefüggésben kell átéreznie a
sorsát. Az emberiség és a Krisztus-szenvedés közötti
kapcsolatnak egyre konkrétabbá kell válnia; csak akkor fogják
megérteni, hogy ez a szenvedés a Golgotai Misztérium óta
fiatalító erőként hat tovább a Föld aurájában, a Föld-fejlődés
érdekében.

A haladó szellemi fejlődés feladata lesz a Golgotai Misztérium

egyre mélyebb megértése. Nyilvánvaló, hogy addig még sok
mindent le kell győzni abból, ami a jelenlegi kultúrában fontos
szerepet játszik. A kereszténység megértését illetően jelen
korunkban éppen egy válságot élünk át, egy valódi krízist.
Természetesen nem arról beszélek, hogy ez vagy az a népszerű
teológia mit hoz nyilvánosságra a kereszténységre
vonatkozóan. Csupán korunk értetlenségének elemi
eseményeire szeretném felhívni a figyelmüket. Az egyik, 1910-
ben tartott gyűlésen, amelyen a történelmi Krisztusról volt szó,
egy közismert teológus hangsúlyozta, hogy Jézus Krisztus
tanítása csupán a már korábban is ismert tanítások
összefoglalása. Azt mondta: hálás lennék önöknek, ha akár

161
egyetlen mondatot is idéznének Jézus Krisztus kijelentéseiből,
amely valamilyen formában ne lett volna már ismert. – Ha ma
egy liberális teológus tudós alá tudná támasztani azt, amit az
említett teológus állít, kortársaink felnéznének rá, mert milyen
meggyőzően is hatna az, ha valaki valóban bebizonyítaná, hogy
Krisztus kijelentéseit korábban már mások is kimondták, tehát
semmi újat nem tartalmaznak. A dolgok valódi ismerője
számára azonban más megvilágításban jelenik meg egy ilyen
kijelentés. Képzeljék el, hogy mondjuk Goethe költött egy
verset, amelyet még nem írt le, csupán elmondott. És akkor
egy gyerek, aki ezt hallotta, felkiáltott: Ez csupa olyan szó, amit
már hallottam! – Ehhez a gyermekhez hasonlítható az említett
teológus is, aki nem hall mást, mint amit már ismer, és nem
veszi észre a lényeget, mert az olyan magasan áll a már
korábban is meglévő kijelentések felett, mint Goethe verse a
gyermek által már hallott egyes szavak fölött. Ha az ember
egyáltalán nem tudja, hogy mit kell mint lényeget szem előtt
tartania, és azt hiszi, akkor foglalkozik megfelelően a
teológiával, ha a szavakhoz tartja magát, ahhoz tartja magát,
ami igaz is, hogy a kijelentések már léteztek korábban is, akkor
ez arra utal, hogy a kereszténység megértését illetően
mélységes válságban élünk; és mindebből megérthetjük, hogy
a valódi Krisztus-megértés csak akkor terjedhet el a világon, ha
a mai teológia – amelynek hivatalos feladata lenne a Krisztus-
megértés feletti őrködés – előbb kihal. A lényeg az, hogy
megérezzük a golgotai események teljes nagyságát.

Az Akasha-krónika még más jelentős dolgot is feltár előttünk.

Mivel a Krisztus-lény nem kapcsolódott azonnal szorosan Jézus
testi burkaihoz – hanem csak lazán és külsőleg kötődött
azokhoz -, így az első időben a következő történhetett. A
Krisztus-lény időnként külsőleg összekapcsolódott a Názáreti
162
Jézus hármas testiségével; ezen a módon volt együtt a
tanítványaival és a követőivel, ily módon szólt hozzájuk. Erre
azonban nem mindig volt szükség. Lehettek a külső burkok
bárhol, a Krisztus-lény eltávolodhatott tőlük, és szellemi
lényként azután bárhol megjelenhetett itt vagy ott. Krisztus
gyakran jelent meg úgy a tanítványok és a követők körében,
hogy csak a Krisztus-lény jelent meg előttük. Később sok
vidéket bejárt tanítványaival, tanítva, beszélgetve, gyógyítva.
Miközben tíz, tizenöt vagy még több követőjével járt-kelt, és a
Krisztus-lény mindinkább behúzódott Jézus testiségébe, egy
másik jelenség lépett előtérbe. Ismételten előfordult, hogy
valamelyik tanítvány hirtelen inspirációt érzett magában. Ilyen
esetekben szemmel láthatóan teljesen megváltozott az illető
arckifejezése, fiziognómiája is. És miközben ily módon valami
elkezdődött, és a tanítvány a legdicsőbb Krisztus-szavakkal
szólt, mindeközben Krisztus Jézus külső megjelenése oly
módon változott meg, hogy a tanítványok körében ő látszott
mintegy a legegyszerűbb em-bernek.

Ez újból és újból megtörtént; így mutatja az Akasha-krónika. Ez

vezetett oda, hogy üldözői sohasem tudhatták, hogy az
összegyűltek között ki is az, akit tulajdonképpen keresnek,
fennállt a veszélye annak, hogy akit elfognak, az nem az igazi;
és közben az igazi elmenekülhet. Ezért vált szükségessé Júdás
árulása. Az erre vonatkozó közismert magyarázat nem túl
szellemdús. Mert hogyha az ember beleéli magát a helyzetbe,
fel kell tegye a kérdést: miért volt szükség Júdás csókjára? –
Azért, amit az imént elmondtam.

Krisztus földi-emberi létével sok titokzatos dolog függ ösz-sze,

de a legmegrendítőbb látvány talán a halála. Bátran ki merem
mondani, mert az okkult megismerés számára ez tény, hogy a

163
történelmi-szellemi történések legfontosabb pontjainál újra
találkozik az egyébként külön utakon járó morális és fizikai
világrend. Amikor a Föld-fejlődésben ez a legerősebben
érvényesült, akkor játszódott le a Golgotai Misztérium.

Amikor Krisztust keresztre feszítették, az egész vidékre

sötétség borult. Az Akasha-krónikából eddig még nem lehetett
megállapítani, hogy ez a sötétség földi vagy kozmikus eredetű
volt-e. De megtörtént, és azt, hogy mit jelent egy ilyen
elsötétülés, azt egy napfogyatkozás esetében meg lehet
vizsgálni okkult módon. Nem állítom, hogy akkor
napfogyatkozás volt, lehetett a felhők összetorlódása is.
Egészen más azonban, ha a Nap nappal sötétül el az égen,
mintha egyszerűen éjszaka van. Hogy milyen hatása van egy
ilyen általános elsötétülésnek, az már például a Nap Hold általi
eltakarásakor is észlelhető. Ilyenkor minden élőlényben,
emberben, állatban, növényben okkult változások mennek
végbe; például a növények fizikai teste és éterteste közötti
viszony megváltozik. Az egész világ, és vele együtt a Föld aurája
is, másnak látszik. Nemrég, egy Stockholmban tartott előadás-
sorozatom alkalmával[3] megfigyelhettem egy
napfogyatkozást, ami különösen megrázó benyomást tett rám.
Valóban az a helyzet, hogy a Föld aurájának azon a részén, ahol
legnagyobb a sötétség, nagy változások mennek végbe. A Föld
aurájának egy ily módon érintett részén keresztül áradt be a
Föld-fejlődésbe annak idején a Krisztus-impulzus, amikor
Krisztus Jézus meghalt a kereszten. Ez az elsötétülés egy, a
Golgota keresztjén messze túlmutató, csodálatos, szent
történés.

A másik dolog, amire az időközben nyomtatásban is megjelent,

Karlsruhéban tartott előadásaimban már utaltam: miszerint az

164
Ötödik evangélium is leírja, hogy a Názáreti Jézus fizikai testét
mintegy magába szippantotta a fizikai föld. Miután ugyanis a
holttestet a sírba helyezték, valóban valami földrengésszerű
rázta meg a Földet, hatalmas vihar kerekedett, megnyílt a Föld
és a hasadék magába fogadta a testet. A vihar
összegöngyölítette a lepleket, ahogyan azt a János-evangélium
is leírja. A földrengés következtében keletkezett hasadék
azután bezárult, így a testet természetesen nem találhatták
meg. A hollétét tudakolók csak azt a választ kaphatták az okkult
régiókból, hogy: Az, akit kerestek, már nincs itt. – Egy hasonló
dolog történt jóval később is, amikor számos keresztes indult
útnak Európából, hogy megkeressék Krisztus sírját. Ha nem is
füllel hallhatóan, de számukra is elhangzott: Az, akit kerestek,
már nincs itt.

Mert a Krisztus-impulzus szellemi módon halad át az ember

lelkén, és tényként működik azokban is, akik nem értik meg.
Nem szabad csupán a nagy tanítóról beszélnünk. Ami
megtörtént, az tényként működik tovább, és nagy
impulzusokkal járul hozzá az emberiség jövőbeni fejlődéséhez.
A valódi okkult kutatás feladata lesz ezen a téren, hogy
mindinkább megtanuljuk másként keresni Krisztust; hogy ne
kelljen azt a választ kapnunk: Az, akit kerestek, már nincs itt. –
Hogyha azonban egyre szellemibb módon akarjuk keresni,
akkor megtalálhatjuk az igazi, a valóságnak megfelelő választ.
Ezt akartam ma elmondani önöknek, és azt hiszem, hogy a
Golgotai Misztériumot illetően az elmondottak megfelelő
ellenpontot képeznek a teológusok elvont fejtegetéseivel
szemben. Az, ahogyan ezek az események az Akasha-
krónikában megjelennek, azt tárják fel előttünk, hogy abban az
időben a lehető legfontosabb dolgok történtek.

165
Az okkultista meg van győződve a következőkről: ha majd
egyszer az emberek lelke fel fog emelkedni a fölé, ami ma mint
tudományos gőg és logikátlanság uralkodik a lelkeken –
ahogyan azt az előadás kezdetén jellemeznem kellett -, ha
majd a lelkeket valódi gondolkodási képesség hatja át, akkor a
lelkek ezáltal – annak ellenére, hogy egyesek úgy vélik: mi köze
a gondolkodásnak az ilyen közlések befogadásához és a
megértésükre irányuló igyekezethez? – érettek lesznek az
ilyen, a gondolkodással látszólag össze nem függő dolgok
megértésére is, mert a lelket éppen a valódi gondolkodás által
hatja át a valódi igazságérzet, amely nem tartja nevetségesnek
az előző két előadásban elhangzottakat, hanem törekszik az
Akasha-krónikában végzett gondos kutatás eredményeinek
felfogására.

[1] Fritz Mauthner (1849-1923): Monarchiabeli novellista,

színházkritikus, a filozófikus szkepticizmus képvisel?je.
Háromkötetes filozófiai m?ve „Beiträge zu einer Kritik der
Sprache” (Nyelvkritikai adalékok) címmel 1901-1902-ben
jelent meg Stuttgartban.

[2] Rudolf Steiner: Az ember az okkultizmus, a teozófia és a

filozófia fényében (GA 137).

[3] 1913 júniusában.

166
Berlin, 1914. január 13.
Úgy vélem, hogy az Ötödik evangélium szemlélésével
árnyaltabban ismerhettünk meg néhány dolgot azok közül,
amiket már gyakran felvázoltunk az emberiség földi
fejlődésével, illetve a Golgotai Misztérium
emberiségfejlődésre gyakorolt hatásával kapcsolatban.
Korábban a legkülönbözőbb nézőpontból igyekeztünk
képzetet alkotni arról, hogy mi történt a János-keresztségnél,
rámutattunk arra, hogyan kapcsolódott a Krisztus-lény ahhoz a
lényhez, akit Názáreti Jézusnak nevezünk, és éppen ennek
kapcsán kísérelhettük meg azt is, hogy kifejtsük a golgotai
esemény emberiségfejlődésben betöltött döntő jelentőségét.

Most azonban a Názáreti Jézus ifjúságának történetére

tekintettünk – oly módon, ahogyan arra a szellemtudományos
módszerek segítségével lehetőségünk adódott -, hogy
megtudjuk, miként jutott el az általunk Názáreti Jézusként
ismert lény Keresztelő Jánoshoz, hogy a Krisztus-lény birtokba
vehesse. Most, az Ötödik evangélium szemlélésével, egy
további lépést igyekszünk tenni a Golgotai Misztériummal
összefüggő dolgok megértését illetően. Ma mindenekelőtt
azzal a személyiséggel fogunk foglalkozni, akit általában mint
„előfutárt” szoktak megnevezni: Keresztelő Jánossal. Vegyünk
szemügyre néhány, a Keresztelő küldetésével összefüggő
dolgot.

Ha meg akarjuk érteni Keresztelő Jánost és Krisztus Jézus hozzá

fűződő viszonyát – ahogyan arra, elsősorban, a János-
evangélium is utal -, akkor egy pillantást kell vetnünk arra a
szellemi világra, ahonnan Keresztelő János érkezett. Magától

167
értetődik, hogy ez az óhéber ókor szellemi világa. Vegyük
szemügyre, hogy mi a különleges ebben az óhéber ókorban.
Az óhéber ókornak egészen különleges küldetése volt az
emberiségfejlődésben. Emlékezzünk arra, hogy
szellemtudományunk nézőpontja szerint a Föld-fejlődést oly
módon kell értenünk, hogy az a Szaturnusz-, a Nap- és a Hold-
fejlődés következménye. Ezekben a fejlődési stádiumokban
kialakult az ember fizikai, éter- és asztrálteste, majd a Föld-
fejlődés során mindehhez csatlakozik az emberi Én. Ez az Én
mindazonáltal nem jelenhet meg egy csapásra; az egész Föld-
fejlődés szükséges az Én megfelelő kialakításához, hogy ezzel
az ember úgymond képes legyen az örökkévalóság menetében
rátalálni a fejlődésére.

A fentiek ismeretében úgy kell mintegy tekintenünk a Földet,

mint a Kozmosz azon színterét, ahol az embernek ki kell
fejlesztenie az Énjét. Az óhéber ókor Jahvét, avagy Jehovát
tekintette a magasabb hierarchiák azon lényének, akinek a
befolyása alatt állt. A bibliai teremtéstörténet is nagyon
világosan ábrázolja – 1910-ben, Münchenben, „A bibliai
teremtéstörténet titkai”[1] című előadás-sorozatomban
igyekeztem kifejteni az erre vonatkozó összefüggéseket -, hogy
a magasabb hierarchiák egyhetes lénycsoportjából, az elohák
hetességéből kivált az egyikük: Jahve, avagy Jehova. Azt
mondhatnánk, hogy miként az egész emberi szervezet a fejnek
megfelelően alakul ki, úgy az elohimok hetessége oly módon
tagozódott, hogy ez a hetesség egyikükben, Jahvéban, avagy
Jehovában egy különleges kifejeződésre talál, oly módon, hogy
az a Föld-fejlődés mintegy a fő lénye lesz.

168
Az óhéber ókor látja ezt és elismeri. Jahvéban vagy Jehovában
ezért a magasabb hierarchiák azon lényét látja, akivel az Én
kifejlesztése érdekében különleges kapcsolatot kell létesítenie.
Az óhéber ókor ezért valóban egy különleges szakasz az
emberiség Én-fejlődésében; Jahve vagy Jehova oly módon
gyakorolt hatást az óhéber ókorban, hogy az a mód, ahogyan
hozzá viszonyultak, ahogyan őt érzékelték és érezték, az
fokozatosan az Én ébredéséhez vezethetett.

Milyen lény valójában Jahve vagy Jehova? Ő az a lény, akit a

Föld fejlődésével bensőséges összefüggésben kell
elképzelnünk. Bizonyos tekintetben ő a Föld-fejlődés ura,
uralkodója vagy jobban mondva: az óhéber ókorban az ő
alakjában látták a Föld-fejlődés uralkodóját. Ezért látjuk azt,
hogy az egész óhéber ókor tulajdonképpen arra irányult, hogy
Jahvét vagy Jehovát a Föld istenének tekintse; hogy az ember
azt gondolja: a Földet átszövi egy ilyen úgymond isteni-szellemi
uralom, és aki tudatosítani akarja magában a saját, valódi, a
Föld általi összefüggését a világmindenséggel, annak
mindenekelőtt a Föld istenéhez, Jahvéhoz vagy Jehovához kell
tartania magát. Az egész óhéber ókor erre irányult.

Mindjárt a Genezis elején megtudjuk, hogy Jahve az embert a

Föld anyagából teremtette. Ádám annyit jelent, mint földből
alkotott, földi. Míg az óhéber nép környezetében élő vallási
rendszerek azon alapultak – ez bizonyítható -, hogy isteneiket
azokban az elemekben látták és tisztelték, amelyek kívülről
érkeznek a Földre – nem azokban, amelyek a Földből erednek
-, addig az óhéberek a Föld általi történésekben, a Földön
történtekben látják azokat az elemeket, amelyekben Jahve,
avagy Jehova istent tisztelni kell. A környező népek közül
egyesek a csillagos égre, a csillagokra és azok járására

169
tekintenek. Ők az asztrál, avagy csillagvallás hívei. Megint
mások a villámlást és a mennydörgést, az ezekben
megnyilvánuló elemeket figyelik meg, és felteszik maguknak a
kérdést: Hogyan nyilvánulnak meg az isteni-szellemi lények a
villámlás, a mennydörgés, a felhőképződés és a hasonló
jelenségek által?

Az óhéber nép környezetében élő népek mintegy a Föld felett,

a csillagokban, a légkörben keresték vallási jelképeiket, azt,
ami kifejezhette számukra az érzékfelettivel való
összefüggésüket. Manapság túlságosan kevéssé veszik
figyelembe azt, hogy az óhéber ókornak az volt a sajátossága,
hogy teljességgel azzal tekintette magát összefüggőnek, ami a
Földdel kapcsolatos, ami a Föld belsejéből jön. A régi zsidók
szoros kapcsolatban voltak mindazzal, ami a Földből ered.
Olvashattuk, hogy vándorlásuk során egy felhőt, egy
tűzoszlopot követtek. Abban az értelemben követtek
tűzoszlopot, ahogyan a Föld erői által egy ilyen tűzoszlop
keletkezhet.

Ha Olaszország azon vidékein, ahol vulkanikus a talaj,

meggyújtunk egy darab papírt, és azt a föld repedéseihez
közelítjük, akkor onnan azonnal füstfelhő száll fel, mert a Föld
erői a felmelegedett levegő felé törnek. Így kell elképzelni a
zsidók által követett tűzoszlopot is, amely a Föld belsejének
erői által jött létre. A víz és a ködoszlop szintén nem légköri
erők eredménye, hanem alulról, a sivatag talajából
keletkeztek. Az óhéber ókorban Jahve vagy Jehova jelei a Föld
folyamataival függenek össze. A „nagy vízözön” eredetét
szintén a Földben lüktető Föld-erőkben kell keresnünk; nem
külső kozmikus körülmények, hanem tellurikus, földi
körülmények hatására keletkezett.

170
A környező népekkel ellentétben az óhéber nép a Föld istenét
akarta elismerni. Mindazt, ami fentről, kívülről éri a Földet,
olyannak tekintették, mint ami úgyszólván nem jutott el a Föld-
lét követelményéig, hanem visszamaradt a Hold-lét
állapotában. Minderre összességében úgy tekintettek, mint
amit a „kígyó”, a Hold-fejlődés során visszamaradt Lucifer visz
véghez a Földön. Az óhéber nép és a környező népek vallási
rendszerei közötti ellentétet úgy lehetne jellemezni, hogy ez
utóbbiak azt érezték: ha fel akarnak emelkedni az istenihez,
akkor tekintetüket el kell fordítaniuk a Földtől, a Kozmosz felé
kell fordulniuk. Azt kell imádniuk, ami a Kozmoszban történik,
illetve ami a Kozmoszból érkezik a Föld légkörébe. Az ókori
óhéber nép viszont azt mondta: nem azt imádjuk, ami fentről
érkezik, nem azt imádjuk, ami a Földön kívüli erők által
keletkezik, mert az igazi Isten együtt van a Földdel!

Manapság túl kevéssé veszik ezt figyelembe, mert ha valaki

kiejti az „isten” vagy a „szellem” szót, és visszatekint a régi
korokra, akkor az az érzése támad, hogy ezeken a fogalmakon
mindig ugyanazt kellett hogy értsék. – Mivel a nyugati
emberiség a mintegy kétezer éves keresztény fejlődés
hatására ma ismét felfelé tekint, és joggal tekint felfelé, azt
hisszük, hogy az óhéber ókorban is felfelé tekintettek. Éppen
ellenkezőleg! Az ókori óhéberek azt mondták: Jahve
küldetését, amely a Földdel függött össze, megzavarta a
kívülről jövő isten, akit a paradicsomi kígyó jelképez.
A zsidók azonban sok mindent átvettek a környező népektől;
érthető, hogy éppen a zsidók voltak azok, akik sok mindent
vettek át a környező népektől. Hiszen az egész ókorban nekik
volt úgymond a legbonyolultabb vallásuk; a mai ember
számára szinte már hihetetlen, hogy Jahve vagy Jehova – az

171
imént említett értelemben – egy Föld-istenség. Ez
természetesen nem zárja ki azt, hogy Jahve – egy másik
szemszögből nézve – Hold-istenség, mert a Föld holderőiben
működik; ahogy azt „A szellemtudomány körvonalai” című
könyvemben leírtam. Ebben az összefüggésben azonban nem
ez a lényeg. Az akkori népek között a zsidóknak volt a
legkiemelkedőbb vallásuk. És miképpen az emberek ma nem
hihetik azt, hogy lehet úgymond nem a magasba, hanem a Föld
középpontja felé nézni, amikor arról az istenről beszélnek, akit
az egyik legmagasabbnak fogadnak el, ily módon éreztek a
zsidók is ezzel a felfelé törekvéssel kapcsolatban; és leginkább
akkor érzékelték ezt a felfelé törekvést, amikor a környező
népeknél azt látták, hogy azok azt imádják, aminek eredete a
Földön kívül van.

A zsidó titkos tanítások és a többi tanítás között éppen az volt

a különbség, hogy az előbbiek egészen világossá tették az
emberek számára azt, hogy a Földből indulnak ki azok az erők
– és egészen a Holdig hatnak -, amelyekhez tartaniuk kell
magukat, és a kísértésnek enged, aki más erőkhöz köti magát,
mert azok az erők abban összpontosultak, amit a
kígyószimbólum fejez ki. Tehát egy részét annak, ami most
bizonyos módon mint szellemtudományos világnézet lép
elénk, megtaláljuk az óhéber nép tanításaiban.
Az óhéber nép azonban, a fent felvázolt okokból – különösen a
Golgotai Misztérium közeledtével -, egyre inkább eltávolodott
ettől a nézettől. És ekkor jött valaki, aki küldetésének érezte,
hogy erőteljesen rámutasson a zsidók sajátosságára. Ez volt
Keresztelő János. Elsősorban arra mutatott rá, hogy miben
rejlik a zsidók erőssége, és arra, amit az imént jellemeztem. A
zsidó vallás ilyetén fejlődésének láttán érzéseit szavakba,

172
hatalmas erejű, jelentős szavakba foglalta. Körülbelül ezt
mondta: „Ábrahám gyermekeinek” nevezitek magatokat. Ha
Ábrahám gyermekei lennétek, akkor tudnotok kellene, hogy a
ti istenetek, aki Ábrahám, Izsák és Jákob istene volt, Jahve vagy
Jehova isten, a Földdel van kapcsolatban, amit azzal juttatott
kifejezésre, hogy a Földből formálta az első embert. De
lélekben már nem vagytok Ábrahám gyermekei. Azoknak a
nemzetségéből valók vagytok, akik felfelé, a felső erők felé
néznek. Áldozatul estetek annak, akit a „kígyó” szimbolizál. A
kígyó fajtájából valók vagytok!

Mély jelentősége van annak – más szempontból már

beszéltem erről -, hogy Keresztelő János éppen ezeket a
szavakat használta. Annak alapján, ahogy általában a Bibliában
le van írva, felvetődik a kérdés: Miről is van itt szó
tulajdonképpen? Jó volna, ha az ember belátná, milyen
helytelenül olvas! Mert mire vélik leginkább az emberek az
evangélium szavát: „Viperafajzat!”? Úgy fogják fel, mintha
János ilyen erősen és durván, egyszerűen viperafajzatnak
nevezte volna a körülötte lévő embereket. Udvarias, az nem
volt. Viszont az sem lett volna célravezető, ha rögtön a
kezdetén szidalmakkal illeti azokat, akiknek a lelkéhez akar
szólni. De az sem fest helyes képet Jánosról, ha azt mondjuk:
az isteni harag hangján szólt! – Triviálisan szólva: szitkozódni
más is tud. Nem erről van szó. Ebben a kifejezésben, amelyet
sokan csak szitkozódásnak minősítenek, benne van mindannak
a jelentősége, amire János fel akarta hívni az őt körülvevők
figyelmét: Ti már nem tudjátok, miben áll Jahve isten
küldetése; mert hogyha nem a Föld erőihez, hanem a Földön
kívüli erőkhöz húztok, nem vagytok Ábrahám gyermekei,
hiszen azt imádjátok, amit a kígyó hozott nektek. Így azoknak a
nemzetségéből valók vagytok, akik környezetetekben a
173
legkülönbözőbb nevek alatt imádják isteneiket, valójában
azonban azt imádják, amit a kígyó jelképez!
Képzeljük magunkat Keresztelő János helyébe. Feltehetően
volt rá oka, hogy így lépjen fel az emberekkel szemben. Ezt
most nem az Ötödik evangélium alapján mondom – mert az
Ötödik evangéliumban még nem jutottunk el Keresztelő János
alakjához -, hanem annak alapján, ami ez idáig felmerült. Tehát
Keresztelő Jánosnak nyilván jó oka volt arra, hogy úgy szóljon
azokhoz, akik odamentek hozzá a Jordán folyóhoz, mint aki
látja rajtuk, hogy átvettek bizonyos szokásokat a pogányoktól.
Igen, sőt még magában a névben is – amit az őt felkeresők
adtak neki – volt valami, amit nem akart hallani.

Azon a vidéken, ahol Keresztelő János a tanításait hirdette, régi

tanítások hagyományai éltek, amelyeket a következőképpen
lehet jellemezni. Az emberiségfejlődés kezdetén a Jahve-
származásnak köszönhetően az ember és a magasabb rendű
állatok megkapták a légzés lehetőségét; ez a légzés azonban
Lucifer tette által megromlott. Csak azok az állatok maradtak
jók, amelyek úgymond megmaradtak a fejlődés kezdeti fokán,
vagyis amelyek nem kapták meg a légzés lehetőségét: a halak.
– Ezért az év egy bizonyos pontján számos ember zarándokolt
el a Jordán folyóhoz – egyes vidékeken még ma is él ez a
hagyomány a zsidók körében -, hogy a víz felett kirázzák a
ruháikat, abban a hitben, hogy ezáltal bűneiket átruházzák az
ártatlan halakra. Ilyen és ehhez hasonló, a környező
pogánysággal összefüggő szokások gyakorlását látta
Keresztelő János azoknál, akikhez így szólt: többet értettetek
meg a kígyóról, mint Jahvéről. Ezért jogtalanul nevezitek
magatokat annak a gyermekeinek, aki ősötöknek rendeltetett:
Ábrahám gyermekeinek. Én mondom nektek: Ábrahám, Izsák

174
és Jákob istene visszatérhetne eredeti küldetéséhez, hogy új
emberi nemet teremtsen ezekből a kövekből – azaz a Földből -
, egy olyan emberiséget, amely jobban megérti őt!
A Bibliában, éppen azokon a helyeken, ahol például az „Isten a
kövekből is tud Ábrahámnak gyermekeket támasztani”
kifejezés is áll, számos, az akkori nyelvhasználat szerint
kétértelmű, célzásokat rejtő szó szerepel. Szándékosan
használtak ilyen szavakat, hogy ezzel is felhívják a figyelmet a
dolgokban rejlő mélyebb értelemre. Az imént mondottak
azonban csak akkor válnak teljesen érthetővé, ha összevetjük
azokat Pál küldetésével.
Gyakran beszéltem már Pál küldetéséről[2], így ma azt a
szempontot szeretném kiemelni, amely mai témánk
megértéséhez segíthet hozzá bennünket. Mivel magyarázható
az, hogy Pál – amint arról már több alkalommal is szó volt -,
akit a Jeruzsálemben átéltek még nem hajlamosítottak arra,
hogy a Golgotai Misztérium jelentőségét szemlélete részévé
tegye, a damaszkuszi élmény hatására maradéktalanul
meggyőződött arról, amit Krisztus feltámadásának nevezett?
Ennek megértéséhez közelebbről is meg kell ismerkednünk
azzal a móddal, ahogyan Pált felkészítették arra, ami a
damaszkuszi élményben megjelent előtte.

Pál korának zsidó prófétaiskolájában tanult. Jól tudta, hogy az

emberiségfejlődés üdve – az emberiségfejlődés egy bizonyos
pontjáig – elsősorban attól függ, hogy az ember hű marad-e a
Föld istenéhez, hogy megérti-e, hogyan függ össze Jahve
küldetése a Földdel. – Eljön azonban az az idő – és ezt tudta Pál
-, amikor a „fenti”, az, ami a Földön kívüli viszonyokból érkezik
a Földre, ismét fontos lesz. Fontos belátnunk, hogy

175
Krisztusnak, mielőtt a Golgotai Misztérium által véghezvitte
volna a Föld számára felvállalt küldetését, a kozmikus
régiókban volt a missziója, a kozmikus régiókban élt. Ezt a
nemrég Lipcsében tartott előadás-sorozatban[3] bővebben is
kifejtettem.

A Földön kívüli viszonylatokat visszafelé követve azt láthatjuk,

hogy Krisztus először a Földön túli birodalmakban
tevékenykedett, majd úgymond egyre jobban közeledett a
Földhöz, míg végül a Názáreti Jézus teste révén belépett a Föld
aurájába. Pál tudta, hogy ez meg fog történni, a damaszkuszi
élmény előtt azonban nem látta a Föld aurájában, hogy
„Krisztus már ott van!”. Mindazonáltal felkészítették erre, és
ezt el is mondja nekünk.

Olvassák el a korintusiakhoz írt második levél tizenkettedik

fejezetét:

1. Nincs ugyan hasznomra, ha dicsekednem kell; rátérek

hát látomásaimra és az Úr megnyilvánulásaira.
2. Ismerek egy embert Krisztusban [Pál magáról beszél], aki
tizennégy évvel ezelőtt (testben-é, vagy testen kívül,
nem tudom, az Isten tudja) elragadtatott a harmadik
égig.
3. És tudom, hogy ugyanez az ember (testben-é, vagy
testen kívül, nem tudom; az Isten tudja);
4. elragadtatott a Paradicsomba, és hallott kimondhatatlan
szavakat, amiket ember ki nem mondhat.
5. Az ilyesmivel dicsekszem; magammal ellenben nem
dicsekszem, csak a gyengeségeimmel.

Mit mond Pál ezekkel a szavakkal? Nem kevesebbet, minthogy

már tizennégy évvel korábban képes volt szellemi látással
176
felemelkedni a szellemi régiókba. Vagyis ő maga biztosít
bennünket afelől, hogy él benne egy ember – és csak erre akar
büszke lenni, nem a testi emberre -, aki valóban képes
betekinteni a szellemi világokba. – És a damaszkuszi élmény
átélésekor világos lett számára, hogy mit látott korábban a
szellemi világban, amikor oda bepillantott. Krisztust látta,
amikor még fent volt a mennyei körülmények között! – A
damaszkuszi esemény által megértette, hogy Krisztus
beköltözött a Föld aurájába és ott él.

Erre a jelentős változásra utal a kereszténység megalapítása

körüli időben elterjedt, ma már különösnek tűnő mondás: „Az
igazi Lucifer: Krisztus” (Christus verus Luciferus). Ezen azt
értették, hogy ha valaki régebben felnézett az érzékfeletti
világba, akkor annak – amennyiben helyes módon értette meg
az emberiség fejlődését – a „kígyóhoz” kellett tartania magát.
Minthogy azonban a Golgotai Misztérium végbement, a kígyó
legyőzője lejött, és a Föld ura lett. – Mindez összefügg az
emberiség egész fejlődésével.

Mi az értelme annak, hogy az ókori óhéberek, úgymond,

tiltakoztak a környező népek asztrálvallásai ellen, azok ellen a
vallások ellen, amelyek a felhőben, a villámlásban és a
mennydörgésben látták az istenség jelképeit? Az az értelme,
hogy az emberi léleknek elő kell készülnie arra, hogy az Ént már
ne a csillagírás révén érzékelje, ne abban, ami a villámlásban
és a mennydörgésben jelenik meg számára, mint a szellem
megnyilvánulása; elő kell készülnie arra, hogy magától a
szellemtől fogadja ezeket a szellemi kinyilatkoztatásokat. Ha az
ember korábban valóban fel akart tekinteni Krisztusra, akkor
azt kizárólag Zarathusztra szellemében tehette meg; vagyis
arra tekintett fel, amit Krisztus fizikai burkának, Ahura

177
Mazdaonak nevezhetünk. A fizikai Napra és annak hatásaira
nézett fel, és tudta, hogy mindebben ott él Krisztus. Krisztus
azonban, a fizikai Nap-hatások burkát úgymond levetve, a
Golgotai Misztérium óta mint szellemi Nap hatja át a Föld
auráját. Igen, ily módon lett Krisztus azzá, aki áthatja a Föld
auráját, miután Jahve vagy Jehova hívei ezt úgymond
előkészítették. Keresztelő János jelentős szavait is ennek
megfelelően kell értelmeznünk.

Közeledett a Golgotai Misztérium időpontja. A Golgotai

Misztérium előkészületei során – most egy kissé elvontan
fogom ábrázolni a dolgokat, később talán kitérhetünk a
konkrétumokra is Krisztus Jézus és Keresztelő János úgymond
szemben álltak egymással. Ha lelkünk elé idézzük a korábban
Keresztelő Jánosról elmondottakat, akkor érthető lesz, milyen
értelemben állt szemben egymással Krisztus Jézus és
Keresztelő János: Krisztus Jézus azzal állt szemben a Keresztelő
személyében, aki bizonyos tekintetben a legjobban tudta, mit
jelent a Föld szellemét tisztelni.

Honnan eredtek a zsidóságra és más körökre is jellemző

képességek – mert voltak mások is, akikben többé-kevésbé, de
mindig a misztériumok indíttatására, éltek ezek a képességek -
, amelyek révén a helyes módon tisztelték a Föld szellemét?
Honnan eredtek ezek a képességek? A Golgotai Misztérium
előtt ezek a képességek azzal voltak összefüggésben, amit az
ember fizikai öröklődésének nevezhetünk; a Földhöz kötött
fizikai öröklődéssel, amely földi törvény is egyben. Korunk
természettudománya számára merő esztelenség az, amit most
el kell mondanom; de az is lehet, hogy „ami balgaság az ember
szemében, az bölcsesség Isten előtt”. A Golgotai Misztériumot
megelőző időben az ember megismerési képessége, bizonyos

178
tekintetben, az öröklési viszonyoktól függött; és az emberi
fejlődés menete és haladása éppen abban állt, hogy a
megismerés a képzetalkotás révén függetlenedett a
természetes öröklődéstől.

Ezért volt teljesen helyénvaló a régi misztériumokban, hogy a

misztériumi tisztségeket apáról fiúra és így tovább örökítették.
A Golgotai Misztérium idején a megismerés kezdett
függetlenedni a fizikai körülményektől. Az emberiség
előrehaladásával a megismerés tisztán a lélek ügye lett. Az
emberi lélek legbensője tisztán lelki ügy lett, ami már független
a külső öröklődési viszonyoktól.
Mi által vált lehetővé az, hogy tehát az ember, mindezek
ellenére, bizonyos módon továbbra is megőrizte bensője
sértetlenségét? Értsék meg annak a jelentőségét, hogy az
emberi lélek benső viszonylata – a megismerés viszonylata –
tisztán lelki ügy lett, hogy az ember, a képességek
tekintetében, már úgymond semmit sem örökölhetett az
elődeitől. Bizonyára sokan szeretnének még ma is megismerési
képességeket örökölni az elődeiktől, ez azonban nem
lehetséges. Ez jól megfigyelhető. Goethe képességeit nem
örökölték az utódai, és sorolhatnánk más példákat is.

És mi történt volna ezekkel a képességekkel, ha úgymond nem

támogatja meg őket szellemileg valami, ha nem kapnak
szellemi impulzust? Elárvultak volna az ember bensővé lett
képességei. Úgy élne az ember a Földön, hogy kénytelen lenne
csak azzal számolni, amit karmája révén a Föld ad számára a
környezetéből; ami az érzékszerveibe behatol. Ezt azonban
nem értékelné különösebben, és örülne, ha hamarosan újból
elhagyhatná a Földet, hiszen a Földön nem tud magának

179
különösebben értékes képességeket szerezni. Buddha felhívta
erre az emberek figyelmét. Innen ered Buddha minden földi
érzékszervi észleléstől elvonatkoztató tanítása.
Krisztus akként vált érzékelhetővé a Názáreti Jézusban, amiről
Krisztus Jézus a Jordán-keresztelő során mintegy ezt
mondhatta: a Földön túli világból alászállt reám valami, ami
képes termékenyítően behatolni az Énbe. – A jövőben olyan
tartalmak is fognak élni az emberi lélekben, amelyek a Földön
túli régiókból érkeznek, nem csupán az öröklött tartalmak.
Mindaz, amit azelőtt tudni lehetett, öröklött volt, nemzedékről
nemzedékre szállt, a fizikai körülményekkel együtt. És az utolsó
ember, aki öröklődés útján tett szert a magasabb
képességekre, Keresztelő János volt. „Egyike a
legnagyobbaknak, akiket anya szült” – mondta róla Krisztus
Jézus. Ezzel arra utalt, hogy hogyan válik el egymástól a régi és
az új kor; és hogy a régi kor joggal mondhatta: ha azt keresem,
hogy mi él a lelkemben, ami mintegy az emberiség
magasságaihoz vezet engem, akkor Ábrahámra, Izsákra és
Jákobra emlékezem; mert az öröklési vonal révén tőlük
származtak rám azok a képességek, amelyek elérik az
emberiség magasságait. – Ezeknek a képességeknek azonban
most már a Földön kívüliből kell származniuk. Már nem elég
csupán a Földre nézni, és Krisztusban meglátni a Föld istenét,
hanem tudatosítanunk kell lelkünkben Krisztus lejövetelét az
Égből. Erre utalt Krisztus Jézus, amikor azt mondta Keresztelő
Jánosról, hogy egyike a legnagyobbaknak, akiket „anya szült”;
vagyis azoknak, akik olyan képességekkel rendelkeznek,
amelyeket közvetlenül a fizikai öröklődés útján lehet
megszerezni.

180
Ez egyúttal választ ad egy olyan kérdésre, amely igen fontos
lehet korunk számára. Abban az időben, amikor a mi ötödik
kultúrkorszakunkban bizonyos módon előtérbe került az
Atlantisz utáni harmadik korszak – azon a módon, ahogy azt
már többször kifejtettem -, ismét kezdtek felfigyelni arra, ami
mint Földön túli jelenhetett meg a földi ember számára. De
nem azon a módon érzékelték ezt az újjáéledő csillagvallást,
ahogy a régi egyiptomiak vagy káldeusok érzékelték az
asztrálvallásukat, hanem annak megfelelően, ahogyan csakis
egy olyan ember érzékelhette, aki valóban jogosan
beszélhetett ezekről a dolgokról.

1607-ben mondta ki valaki az itt következő szavakat: „Az egész

teremtésben gyönyörű, csodálatos harmónia található, mind
az érzékelhetőben, mind az érzékfelettiben; az eszmékben
éppúgy, mint a tárgyakban; a természet és a kegyelem
világában egyaránt. Ez a harmónia fellelhető magukban a
dolgokban és az egymáshoz való viszonyukban is. A
legmagasabb harmónia Isten és Ő, mint saját képmását,
belevéste minden lélekbe a belső harmóniát. A számok, az
alakzatok, a csillagok és egyáltalán, maga a természet: mind
harmóniában vannak a keresztény vallás bizonyos titkaival.
Úgy, ahogy például a világmindenségben három nyugvópont
van: a Nap, az állócsillagok és a csillagközi tér (intermedium) –
és minden egyéb mozgásban van -, úgy van ez az Egy Istenben:
Atya, Fiú és Szellem. A gömb éppúgy a Szentháromságot
ábrázolja – az Atya a középpont, a Fiú a felszín, a Szellem pedig
a középpont és a felszín között lévő egyenlő távolság: a sugár
(rádiusz) -, és még számos más titok létezik. Szellemek és lelkek
nélkül sehol sem lenne harmónia. Az emberi lélekben
végtelenül sokféle harmonikus adottság található. Az egész
Föld lélektől áthatott, és ezáltal jön létre a nagy harmónia mind
181
a Földön, mind a Föld és az égitestek között. Ez a lélek áthatja
a Föld egész testét, de annak egy bizonyos részében lakozik –
mint ahogy az emberi lélek székhelye a szív -, és innen, mintegy
fókuszból vagy forrásból indulnak ki a hatásai az óceánokba és
a Föld légkörébe. Ebből fakad a Föld és a csillagzatok közötti
rokonszenv; ez a szabályszerű természeti hatások alapja. Azt,
hogy a Földnek valóban van lelke, bizonyítják az időjárás és a
bolygóállások megfigyelései. Bizonyos bolygóállások és
konstellációk esetében a levegő mindig nyugtalan; ha
nincsenek ilyen kölcsönhatások vagy csak gyengék, illetve
gyorsan múlóak, akkor a levegő nyugodt marad.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatokat fejt ki Kepler[4] „A világ

harmóniája” (Harmonices Mundi) című könyvében is. Ebből
idézem a most következőket. „A Földgömböt úgy tekinthetjük,
mint egy állat testét, és ami az állatnak a lélek, az a Földnek a
»Natura sublunaris« (Hold alatti természet), amely bizonyos
bolygóállások jelenlétekor időjárási jelenségeket okoz. Ennek
nem mond ellent az, hogy az időjárási nyugtalanságok nem
esnek mindig egybe a bolygóállásokkal; a Föld olykor
lomhának, máskor izgatottnak tűnik, ily módon a Föld
kipárolgásai a bolygóállások jelenléte nélkül is folytatódnak. A
Föld ugyanis nem egy engedelmes állat, mint például a kutya;
inkább az ökörhöz vagy az elefánthoz hasonlítható: nehéz
kihozni a sodrából, de ha felingerelték, annál dühödtebb.”
„Ezek, valamint a Földben és a Földön végbemenő egyéb
változások olyan rendszeresek és kiszámíthatók, hogy azokat
nem lehet a vak véletlen számlájára írni; és mivel a bolygók mit
sem tudnak arról, hogy sugaraik milyen szögben érik a Földet,
kell, hogy a Földnek lelke legyen.”

182
A maga módján így folytatja: „A Föld egy állat. Minden
megtalálható rajta, ami megfeleltethető az állati test egyes
részeinek. A növények és a fák a szőre, a fémek az erei, a
tengervíz az itala. A Földnek alakító ereje, egyfajta
imaginációja, mozgása van, jellemzőek rá bizonyos
betegségek; az apály és a dagály megfelel az állatok
légzésének. A Föld lelke, úgy tűnik, egyfajta lánghoz
hasonlítható. Ezzel magyarázható a föld alatti hő, és ezért nincs
szaporodás hő nélkül. Isten belevéste a Föld lelkébe az Állatöv
és az egész égbolt egy bizonyos képét.”

„Ez tehát az égit és földit összekötő kötelék; ez tehát az ég és a

Föld egymás iránti vonzalmának az oka: minden mozgás,
mindet tevékenység ősképét a teremtő Isten plántálta belé.”

„A lélek a Föld középpontjában van. Onnan sugároz minden

irányba formákat, illetve lenyomatokat magáról; és ily módon,
önmagán kívül érzékel minden harmonikus változást és
tárgyat. – A Föld lelkéhez hasonlóan van ez az ember lelkével
is. Például a lélek önmagából hoz létre minden matematikai
eszmét és bizonyítást, különben nem érhetné el a bizonyosság
és a határozottság ilyen magas fokát.”

„A bolygók és a bolygóállások befolyásolják az ember lelki

erőit. Kedélyhullámzásokat, mindenfajta szenvedélyeket
idéznek elő, és ezáltal gyakran a legborzasztóbb cselekedetek
és események okozói. Hatnak a fogantatásra és ezen keresztül
az ember temperamentumára és karakterére; ezen alapszik az
asztrológia nagy része. – A Napról valószínűleg nem csupán
fény és hő árad az egész világmindenségbe, hanem a Nap
egyúttal a tiszta értelem középpontja, és a világmindenség
harmóniájának forrása is – és minden bolygónak lelke van.”

183
Ily módon tevékenykedett ez a nagy szellem a XVII. században
– az idézett gondolatok 1607-ből származnak -, az ég felé
irányuló tekintetére alapozva. Mindazonáltal már ezekből a
szavakból is kitűnik, hogy ezt a felfelé irányuló tekintetet
áthatja a kereszténység. Az imént felolvasott szavak egy mély
szellemiségű embertől származnak, egy olyan embertől,
akiben mélyen, nagyon mélyen élt az emberi lélek és a világot
átható, átszövő isteni összefüggése. Ugyanettől a nagy
szellemtől – aki „a Föld lelkéről” beszélt – származnak a
következő szép szavak is.

Himnusz Istenhez
Világ Teremtője, Te örök hatalom!
Minden térségeken át zeng a Te dicsőséged,
Égen s Földön visszhangzik,
még a kisded is ezt gőgicséli, hirdeti,
hogy elnémul a káromló, vég nélküli dicsőséged hallván.
Világ hatalmas művésze,
kezed formálta műved csodálva szemlélem,
középen a Nap, a fényt és életet árasztó,
a Földet szent törvény szerint megzabolázó,
más és más pályákra terelő.
Látom a Hold fáradozását, és ott a csillagokat,
a mérhetetlen messzeségekben szétszórva.
Világ Ura! Te örök hatalom!
Minden világokon át szárnyal fény szárnyain
mérhetetlen tündöklésed.[5]
Még közelebbről látjuk ennek a léleknek mélységeit, mikor így
szól:
Ha tükörben látni véled is
a dolgok képét most ám

184
a tényt magát megismerned
majdan megadatott, Szem!
nemesb léted a látszatért
felcserélnéd-e?
Ha elbájol, ha boldogít tudás
művének akárcsak része is,
hogy’ üdvözít majd, látni az egészt!
Légy merész, lélek, add fel az alantast
Hogy mihamarabb megkapd
az örökkévalót.
Ha naponta halál az élet itt,
de halál az öröklét forrása
mit veszítsz, ó ember fia,
ha halálod, életre kelve
köszönti majdan
a Fényt! [6]

Ki írta ezeket a szavakat, valamint a Föld lelkéről szóló sorokat

a XVII. században? Johann Kepler, az új csillagászat
megalapítója, aki nélkül nem létezne az új csillagászat. Van-e
monista, aki ne dicsérné Johann Keplert? A monizmus híveinek
figyelmét azonban fel kell hívni a fenti szavakra, különben
minden Johann Keplerről szóló beszéd olyan marad, amit nem
szeretnék egyetlen szóval minősíteni.
Már ehelyütt is felcsendül, hogy milyennek kell lennie ennek
az újbóli csillagok felé fordulásnak; a csillagírás újfajta
olvasására van szükség, olyanra, amilyenre
szellemtudományos világnézetünk is törekszik. És ezzel
megválaszoltuk azt a kérdést, amellyel mai szemlélődésünket
kezdtük: hogyan jutunk közelebb a Krisztus-impulzushoz?
Hogyan érthetjük meg Krisztust? Hogyan kerülhetünk vele

185
megfelelő kapcsolatba úgy, hogy azt mondhassuk: valóban
felvesszük magunkba a Krisztus-impulzust? – Ha az ember
ugyanazzal a bensőséges érzülettel és odaadással tekint fel
arra, aki a szellemi magasságokból érkezik és szellemileg
megtermékenyíti – azaz Krisztusra -, mint ahogyan az óhéber
ókor embere tekintett fel Ábrahámra, az ősapára – azaz a
fizikai öröklési áramlatra -, amikor annak eredetéről beszélt,
amit lelke mélyén, mint legnagyobb kincset hordozott; ha az
ember minden adottságát, minden olyan képességét, ami
emberré teszi, nem valamilyen földi hatalomnak, hanem
Krisztusnak tulajdonítja, akkor eleven kapcsolatba kerül
Krisztussal. „Ha valamilyen képességnek örvendezel, akár a
leghétköznapibbnak is, amely téged emberré tesz, kinek
köszönheted azt?” Krisztusnak!

Miként a régi zsidó azt mondta halála óráján, hogy visszatér

Ábrahám ölébe – aminek ismét csak mély értelme van -, úgy a
mai kor, a Golgotai Misztériumot követő kor lényegét akkor
értjük meg igazán, ha az „Istentől születtünk” gondolathoz
hozzáfűzzük a régi, „visszatérünk Ábrahám ölébe” kifejezés
mai megfelelőjét: „Krisztusban halunk meg.”

Ha törekszünk a Golgotai Misztérium megértésére, akkor

kialakíthatjuk Krisztussal azt az eleven kapcsolatot, amire
szükségünk van, hasonlóan ahhoz, ahogy az óhéber ókor
embere is élő kapcsolatot ápolt istenével – Ábrahám, Izsák és
Jákob istenével -, ami abban fejeződött ki, hogy valamennyien
azt vallották, hogy halálukkal visszatérnek Ábrahám ősatyához.
A Golgotai Misztériumot követő időben élő ember számára ez
abban kell kifejeződjön, hogy tudatában van annak, hogy
Krisztusban halunk meg!

186
[1] Rudolf Steiner: A bibliai teremtéstörténet titkai (GA 122).
[2] Rudolf Steiner: Jézustól Krisztusig (GA 131); A Bhagavad
Gíta és a Pál-levelek (GA 142).
[3] Rudolf Steiner: Krisztus és a szellemi világ – A Szent Grál
keresése (GA 149).

[4] Johannes Kepler (1571-1630): német csillagász,

matematikus, optikus. Tycho Brahe (1546-1601), II. Rudolf
császár udvari csillagászának megfigyelései alapján írta le a
bolygómozgás törvényeit.
[5] Kótai Zita fordítása

[6] Maasburg Márta fordítása

187
Köln, 1913. december 17.
Feladatomnak tekintem, hogy a mai és a holnapi estén
elmondjak néhány dolgot arról, amit a Golgotai Misztériumnak
szoktunk nevezni, és kísérletet tegyek arra, hogy a
megszokottól eltérő módon beszéljek erről az eseményről. Azt
mondanám, hogy a Golgotai Misztériumra vonatkozó eddigi
fejtegetések bár okkult, de inkább okkult-elméleti jellegűek
voltak. Beszéltünk a Golgotai Misztérium lényegéről és az
emberiség fejlődésében betöltött jelentőségéről. Arról, hogy
ez valójában az egész földi emberiség fejlődésének központi
eseménye. Az erre irányuló gondolatok az okkult kutatás
forrásaiból erednek. Ezek a gondolatforrások úgymond abból
táplálkoznak, ami a Golgotai Misztériumból sugárzik, tovább él
és élettel telíti földi fejlődésünket. Abban, ami a földi
emberiségfejlődésben jelen van, a tisztánlátó tekintet
megtalálhatja azt, amit a Golgotai Misztérium jelentőségének
neveztünk.

Most azonban az a feladatom, hogy beszámoljak arról, ami az

időszámításunk kezdetén lejátszódott eseményekről egészen
konkrétan elmondható. Azokat az eseményeket kell önök elé
tárnom, amelyeknek mintegy az erőiből sugárzott ki az, ami
tovább él a Föld aurájában, és okkult módon megfigyelhető.
Holnap majd rátérek arra is, hogy miért szükséges ezeket a
dolgokat éppen a mi korunkban, antropozófiai körökben
megbeszélni. Ma az időszámításunk kezdetén Palesztinában
történt események közül szeretnék néhányat önök elé tárni.
Remélem, hogy Golgotai Misztérium nem veszít a
jelentőségéből a szívükben és a lelkükben azáltal, hogy az
eddigi, inkább eszmei megközelítéssel szemben most

188
közvetlenül, konkrétan vesszük szemügyre az akkori
eseményeket.
A Lukács-evangélium megbeszélésénél, valamint az
úgynevezett Máté-evangéliumról szóló előadás-sorozatban[1]
már említettem néhány, erre vonatkozó lényeges pontot.
Tény, hogy időszámításunk kezdetén, nagyjából ugyanabban
az időben, két Jézus-gyermek született. Utaltam arra, hogy
jellemüket és képességeiket illetően ez a két Jézus-gyermek
nagyon különbözött egymástól. Az egyik Jézus-gyermek,
akinek ábrázolása mintegy átragyog az úgynevezett Máté-
evangéliumon, Dávid házának salamoni ágából származott.
Benne annak a lelke, illetve Énje élt, akit Zarathusztraként
ismerünk.

Egy ilyen inkarnáció szemlélésekor tisztában kell lennünk azzal,

hogy még ha egy olyan magas individualitás, mint Zarathusztra
testesült is meg újra – különösen Jézus születésének idején -,
annak az individualitásnak gyermek-, illetve ifjúkorában
egyáltalán nem kellett tudnia arról, hogy ki is ő valójában. Nem
kellett tudatosodnia benne oly módon, hogy azt mondhatta
volna: Én ez és ez vagyok. – Nem így áll a dolog. Viszont egy
ilyen esetben az a helyzet, hogy azok a magas fokú képességek,
amelyeket az emberi lélek azáltal nyerhet el, hogy egy ilyen
inkarnációja volt, már korán megmutatkoznak az illető
gyermekben, és meghatározzák egész karakterét. Tehát a
salamoni Jézus-gyermek – így szeretném őt nevezni -, akiben
Zarathusztra Énje él, magas képességek birtokában van. Olyan
képességekkel rendelkezik, amelyek lehetővé teszik számára
azt, hogy köny-nyedén behatoljon abba, ami a környezetében
él mindabból, amit az ember a Földön kulturális fejlődése
során kivívott magának. Egy ilyen gyermek környezetében –

189
különösen abban az időben – ott élt az emberiség egész
kultúrája a szavakban, a mozdulatokban, a tettekben,
egyszóval mindabban, ami látható és hallható. Egy átlagos
gyermek keveset vesz fel magába abból, amit lát és hall. Ez a
gyermek azonban, magas fokú belső adottságai révén, a
legkisebb jelzésekből, utalásokból is magáévá tudta tenni az
emberi kultúra addigi vívmányait, röviden: a legmagasabb
tehetséget mutatta minden iránt, amit az emberi kultúra addig
mint iskolai úton megtanulhatót tartalmazott. Ma egy ilyen
gyermeket rendkívül tehetségesnek neveznénk. Ilyen volt a
salamoni Jézus-gyermek. Tizenkét éves koráig gyorsan
megtanult mindent, ami a környezete révén megtanulható
volt.
A másik Jézus-gyermek, akinek a karaktere csupán halványan
körvonalazódik a Lukács-evangélium leírásában, egészen más
jellegű volt. Ez a gyermek Dávid házának nátháni ágából
származott. A külső, megtanulható dolgok tekintetében
kifejezetten tehetségtelennek mutatkozott. Tizenkét éves
koráig semmiféle érdeklődést nem mutatott az emberiség
kultúrájából iskolai úton megtanulható dolgok iránt. Ezzel
szemben már egészen kiskorától fogva a legmagasabb fokon
mutatkozott meg nála az, amit a szív zsenialitásának
nevezhetünk: az együttérzés minden emberi örömmel és
bánattal szemben. Ez különösen abban nyilvánult meg egészen
rendkívüli módon, hogy kevésbé volt magába forduló, kevésbé
volt képes elsajátítani azt a rátermettséget, amely a Földön
megszerezhető; mások fájdalmát és örömét azonban
kisgyermekkorától a sajátjaként élte meg, bele tudta élni
magát mások lelkébe. Mindez a legmagasabb fokon
mutatkozott meg nála.

190
Az Akasha-krónika tanúsága szerint a két Jézus-gyermek között
az elképzelhető legnagyobb különbség mutatkozott. Amikor a
két gyermek betöltötte tizenkettedik életévét, bekövetkezett
az az esemény, amelyet már többször ábrázoltam: a
Zarathusztra-Én, amely addig a salamoni Jézusban lakozott,
elhagyta annak testiségét, és átköltözött a nátháni Jézus-
gyermek testi burkaiba. Így történhetett, hogy mindaz, amit ez
a királyi Én addig elsajátított, most a másik, a nátháni Jézus-
gyermekben jutott kifejeződésre, aki attól fogva – anélkül,
hogy arról tudott volna – képes volt Zarathusztra erejével
hatni, oly módon, hogy az írástudók ámulva hallgatták
magyarázatait, ahogy azt a Biblia is leírja. Arra is utaltam már,
hogy a salamoni Jézus-gyermek, akit az Én elhagyott, ezt
követően hamarosan meghalt.

Fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy az ember számára

egyáltalán nem szűnik meg azonnal az élet lehetősége, amikor
– mint ahogy azt most a salamoni Jézus-gyermek esetében is
ábrázoltuk – eltávozik tőle az Énje. Ahogyan a golyó is tovább
gördül még egy ideig, mintegy a belső ereje által, úgy él tovább
egy ideig egy ilyen lény is a benne élő erő által. Az, aki nem
képes az emberi lélek finomabb megfigyelésére, nem lát nagy
különbséget egy Énjét még magában hordozó, valamint egy
Énjét már nélkülöző lélek között. Mert amikor a hétköznapi
életben szemben állunk egy lélekkel, akkor nem annyira
közvetlenül az Én az, ami hat. Amit egy emberen észlelünk, az
legkevésbé az Én közvetlen megnyilvánulása, hanem az Én
asztráltesten keresztül történő megnyilatkozása. Az asztráltest
azonban továbbra is megmaradt a másik Jézus-gyermekben.
Csak az, aki képes gondosan megkülönböztetni – és ez nem
könnyű -, hogy egy lélekben már csupán a régi szokások, a régi
gondolatok működnek-e tovább, vagy képes még új dolgok
191
felvételére, az tudja ezáltal felismerni, hogy még jelen van-e az
Én, avagy már nincs. Elkezdődik egy sorvadási folyamat,
egyfajta elhalás, elszáradás; így történt ez ennél a Jézus-
gyermeknél is.

Egy bizonyos karmikus elrendeltség folytán nem sokkal azután,

hogy a Zarathusztra-Én átköltözött a másik Jézus-gyermekbe,
meghalt a nátháni Jézus szülőanyja, valamint a salamoni Jézus
édesapja is, és a nátháni Jézus édesapja összeházasodott a
salamoni Jézus édesanyjával. A nátháni Jézus-gyermek, akinek
nem voltak vér szerinti testvérei, most, a két család
egyesülésekor mostohatestvéreket kapott: a salamoni Jézus
édestestvéreit. A két családból egy lett, és attól fogva együtt
éltek azon a helyen, amelyet Názáretnek neveztek; ily módon
amennyiben most a nátháni Jézusról beszélünk, akiben már
benne élt Zarathusztra Énje, akkor a Názáreti Jézus
megnevezést használjuk.
Az Akasha-krónikából származó ismeretek alapján szeretnék
ma elmondani néhány dolgot a Názáreti Jézus ifjúságáról, hogy
segítségükkel jobban megérthessük a Föld-fejlődés egy
bizonyos jelentőségteljes történelmi pillanatát, amely
előkészítette a Golgotai Misztériumot, amelyről holnap
bővebben is szó lesz.

A Názáreti Jézus élete három, a látó számára egymástól

világosan megkülönböztethető szakaszban zajlott le. Az
írástudókkal folytatott beszélgetések során megmutatkozott,
hogy már tizenkét éves korában – a Zarathusztra-Én
befogadása révén – feléledt benne egy erő, amely lehetővé
tette számára a megvilágosodást, az inspirációk befogadását
és összekapcsolását mindazzal, ami a Zarathusztra-lélekben

192
mint képesség élt. Megmutatkozott, hogy a belső átélés
hatalmas ereje él ebben a lélekben; ily módon a felnövekvő
Jézusnál tizenkét és tizennyolc éves kora között megfigyelhető,
miként váltak a lelke mélyéről feltörő belső megvilágosodások
egyre gazdagabbá, különösen azok, amelyek az óhéber és
általában a héber népre vonatkoztak.

A héber népben, amelybe a Názáreti Jézus beleszületett, már

nem volt fellelhető a nagysága annak, ami egykor, a régi
próféták idején mint közvetlen világtitok adatott ennek a
népnek. Bár a próféták kinyilatkoztatásaiból sok mindent
megőriztek, az idők folyamán teljesen elhamvadt az a
képesség, hogy a szellemi titkokat közvetlenül a szellemi
világból fogadhassák. Csupán a régi írásokból szerezhettek
tudomást ezekről. Mindazonáltal akadtak még néhányan, mint
például a közismert Hillel, akik individuális fejlődésüknek
köszönhetően még megértettek valamit abból, amit a régi
prófétáknak kinyilatkoztattak. Ebben a néhány kivételes
emberben azonban már messze nem volt meg az az erő, ami a
héber nép őskorát, a kinyilatkoztatások korát jellemezte. A
héber nép szellemi fejlődését illetően egy nyilvánvaló
hanyatlás volt észlelhető. A Názáreti Jézus lelkének mélyéből
azonban most mintegy belső megvilágosodásként tört fel
mindaz, ami egykor jelen volt, ami a próféták idején mint
kinyilatkoztatás adatott.
Nem is annyira arra a történelmi tényre szeretném ehelyütt
felhívni a figyelmüket, hogy egy emberben belső
megvilágosodás révén újból megjelent az, amit egykor a
próféták idején kinyilatkoztattak; sokkal inkább arra
irányítanám az érzékelésüket, hogy mit jelenthet az, hogy egy
viszonylag fiatal lélekben, a tizenhárom, tizennégy éves

193
Názáreti Jézus lelkében, a végtelen magányban, olyan
kinyilatkoztatások törnek fel, amelyeket a környezetében élő
emberek már nem képesek befogadni, és a legkiválóbbak is
csupán a halovány visszfényéig juthattak el. Éljék bele magukat
egy ilyen lélekbe, aki magányosan áll szemben az emberiség
legnagyobb adományaival, és érezzék át annak a jelentőségét,
hogy a Golgotai Misztérium előkészítéséhez hozzátartozott az
is, hogy a Názáreti Jézus lelkében ilyen magányos érzések és
érzületek kellett hogy támadjanak. Hogyha valaki így áll ott
valamivel, mintegy magányos lelki szigeten – mint Ő, aki már
kora gyermekkorában együttérzett minden emberrel -, és
szeretne mindenkit részesíteni belőle, de nem lehet, mert
látja, hogy a lelkek egy olyan szintre süllyedtek, ahol már nem
tudják azt felvenni magukba; ha megéli azt, hogy fájdalmak és
kínok között kell hordoznia egy tudást, amit a többiek nem
képesek befogadni, amiről azonban ő olyan nagyon szeretné,
hogy az a többiek lelkében is élhessen; akkor ez az ember egy
misszióra készül. Erre készült a Názáreti Jézus is. Ez volt
lelkének alaphangja, alapárnyalata; újból és újból ezt kellett
mondania magának: szól hozzám egy hang a szellemi világból.
Hogyha az emberiség hallhatná, az mérhetetlen áldást
jelentene számára. A régi időkben voltak olyanok, akik
hallották ezt a hangot, most azonban nincs már olyan fül,
amely meghallaná. – A magánynak ez a fájdalma egyre jobban
belevésődött a lelkébe.

Ilyen volt a Názáreti Jézus lelki élete tizenkét és tizennyolc éves

kora között. Ezért nem értette meg őt sem a vér szerinti apja,
sem a mostoha-, illetve nevelőanyja, és ezért nem értették
meg a mostohatestvérei sem, akik ráadásul gyakran ki is
gúnyolták és féleszűnek tartották. Jézus szorgalmasan
dolgozott apja asztalos- és ácsműhelyében. Munka közben is
194
éltek azonban lelkében azok az érzések, amelyeket az imént
jellemeztem. Azután, amikor elérte a tizennyolcadik életévét,
vándorútra indult. Különböző családoknál és mestereknél
dolgozva végigjárta Palesztinát és a környező pogány
településeket. Így vezette Őt a karmája. Miközben így
vándorolt, ahol csak megfordult, mindenki számára csakhamar
feltűnt természetének sajátossága. Jézus nappal dolgozott, az
estét pedig az emberek körében töltötte. Azok az emberek,
akikkel tizenkilenc és huszonkét éves kora körül ily módon az
estéket együtt töltötte, valamennyien úgy érezték ezen
együttlétek alkalmával – mindez nem tudatosodott bennük
mindig, de annál erősebben érezték -, hogy egy egészen
különleges, egy egészen rendkívüli ember van közöttük, akihez
hasonlóval még soha nem találkoztak, sőt mi több, el sem
tudták képzelni, hogy létezik egyáltalán ilyen ember. Nem is
tudták mire vélni.

Hogyha ezt meg akarjuk érteni, akkor figyelembe kell vennünk

azt, amit egyébként is figyelembe kell vennie annak, aki
igyekszik közelebbről is megismerni az emberiség fejlődésének
titkait: azt, hogy valamit oly módon átélni, ahogyan arra a
Názáreti Jézus esetében is utaltam, a legmélyebb fájdalmat
okozza a léleknek. Ez a fájdalom azonban átalakul szeretetté.
Számos esetben, amikor az életben magas fokú szeretetet
tapasztalunk, akkor az a szeretet nem más, mint egy ilyesfajta
módon átalakult fájdalom. A legmélyebb fájdalom képes arra,
hogy szeretetté alakuljon át, olyan szeretetté, amely nem
csupán úgy hat, mint az általános szeretet, a szerető lény
jelenlétében, hanem amely mint aurikus kisugárzás a távolban
is érezteti a hatását. Így történhetett, hogy azok, akik között
Jézus abban az időben megfordult, úgy hihették, hogy aki
közöttük van, több, mint csupán egy ember. És amikor
195
eltávozott egy településről, akkor az történt, hogy az emberek
esténként, amikor ismét összegyűltek, határozottan érezték a
jelenlétét. Úgy tűnt számukra, mintha még mindig ott lenne.
Újból és újból megismétlődött az, hogy amikor az emberek –
már jóval Jézus távozása után – este az asztal körül ültek, közös
látomásban volt részük. Látták, amint szellemalakként belép a
szobába. Minden jelenlévőnek egyszerre volt az a látomása,
mintha Jézus újból eljött volna közéjük, beszélne hozzájuk és
közölne velük dolgokat, mint egykor, testi jelenvalóságában.
Így élt az emberek között, miután már régen eltávozott tőlük.
A szeretetté átalakult szenvedés volt az, ami Őt ilyen hatással
ruházta fel. Azok az emberek, akiknél megfordult, ezáltal
különös kapcsolatba kerültek Vele: azt érezték, hogy
tulajdonképpen soha többé nem váltak el Tőle; azt érezték,
hogy Jézus velük maradt, és újra meg újra visszatért hozzájuk.

Jézus a vándorútja során nem csupán Palesztina vidékeit járta

be. Karmája pogány vidékekre is elvezette. Hogy milyen
körülmények folytán vezette Őt a karmája így, annak
megbeszélése ma túl messzire vezetne. Tehát a zsidóság
hanyatlásának megtapasztalása után eljutott a pogányokhoz,
ahol arra a felismerésre jutott, hogy a zsidósághoz hasonlóan
a pogány kultuszból, a pogány vallási szertartásokból is kihalt
az, ami egykor a régi pogányságban mint ősi kinyilatkoztatás
élt. Tehát Jézusnak másodszor is át kellett élnie az emberiség
szellemi magasságokból történő alászállottságát. A pogányság
hanyatlását azonban más módon kellett észlelnie, mint a
zsidóságét.

A zsidóság hanyatlásának észlelése inkább bensőleg, belső

megvilágosodás útján történt. Jézus látta, hogy a szellemi
világból érkező kinyilatkoztatások, amelyek a régi prófétákhoz

196
szóltak, megszűntek, mert nincs már fül, amely meghallaná
azokat. A pogányok hanyatlásáról és annak okáról Jézus egy
olyan helyen szerzett tudomást, ahol a pogány szertartások
különösen leáldozóban voltak, ahol a pusztulás külső jelei is
megmutatkoztak. Az ott élő embereket lepra és számos más
szörnyű betegség kínozta. Egy részük gonosszá lett, mások
súlyos beteggé, bénává váltak. A papok elkerülték őket,
elmenekültek ezekről a helyekről. Amikor az emberek látták
Jézus közeledtét, futótűzként terjedt el a hír, hogy valami
egészen különleges ember érkezik hozzájuk. Mert Jézusnak
már a külső megjelenésén is észlelhető volt valami, aminek ez
a fájdalomból átalakult szeretet volt a forrása. Látták, hogy egy
olyan lény közeledik, amilyenhez hasonló még soha nem járt a
Földön. A hír gyorsan elterjedt, szájról szájra szállt, úgyhogy
igen sokan gyűltek össze, mert az emberek azt hitték, hogy az
Ég küldött el hozzájuk egy papot, hogy újra áldozatot mutasson
be. Hiszen a papjaik elmenekültek! Az emberek
odasereglettek. – Úgy mondom el ezt önöknek, ahogyan az
Akasha-krónika mutatja. – Jézusnak nem állt szándékában
pogány áldozatot bemutatni. Ezzel szemben egy eleven
imaginációban megjelent előtte a pogány korszak szellemi
hanyatlásának egész rejtélye. Közvetlenül észlelhette, hogy mi
áradt be egykoron a pogány misztériumok titkaiba, hogy mi élt
azokban a pogány misztériumokban; közvetlenül észlelhette
azt, hogy magas isteni lények erői lengték körül az áldozati
oltárokat. A jó szellemek erői helyett azonban most már
mindenféle démonok, Lucifer és Arimán küldöttei vették körül
a szent oltárokat. Jézus a pogány szellemi élet hanyatlását
mintegy látomásszerűen, külsőleg ismerte meg, míg a zsidóság
hanyatlását belső megvilágosodás tárta fel előtte.

197
Egészen más az, hogyha valaki elméletileg ismer meg bizonyos
dolgokat, mintha látja azt, hogy azokon az áldozati oltárokon,
amelyekre egykor isteni-szellemi erők áradtak le, most
démonok telepednek meg, eltorzult lelkiállapotokat és
betegségeket terjesztve. Szellemi látással szembesülni
ilyesmivel egészen más, mint elméletileg tudni róla. A Názáreti
Jézusnak azonban közvetlen szellemi látással kellett mindezt
megtapasztalnia; közvetlen szellemi látással kellett meglátnia
azt, hogyan tevékenykednek Lucifer és Arimán küldöttei, mit
művelnek a nép körében. Jézus hirtelen összeesett, mint akiből
elszállt az élet. Az emberek rémülten menekülni kezdtek. Jézus
azonban, miközben eszméletlenül feküdt, a szellemi világba
emelkedve megismerte azokat az ősi kinyilatkoztatásokat,
amelyek egykor a pogányokhoz szóltak. A régi prófétáknak
kinyilatkoztatott titkok megismerése után – amelyekből a
zsidó kultúrában már szinte semmi sem élt -, most, mintegy
szellemi inspiráció révén, meghallhatta azt is, milyen módon
közvetítették ezeket a titkokat a pogányoknak.

Dornachi épületünk alapkőletételénél mondtam el először azt,

amit erről a Jézus számára legmélyebb benyomást keltő
élményről sikerült felkutatnom. Akár „fordított Miatyánknak”
is nevezhetnénk, mert mintegy az ellentéte annak az imának,
amelyet a tanítványok Krisztus Jézusnak tulajdonítottak. A
Názáreti Jézus most egyfajta megfordított Miatyánkot észlelt;
úgy érezte, hogy ezekben a szavakban mintegy össze van
sűrítve az ember létesülésének és földi megtestesülésének
titka.

Ámen
Uralkodnak a Gonosz-erők
Tanúi az eloldódó Én-ségnek

198
Más által okozott önösség-vétket
Élünk meg a mindennapi kenyérben
Melyben nem uralkodik az Ég akarata
Mert az ember elhagyta országotokat
És elfelejtette neveteket
Ti Atyák a Mennyekben.

Valahogy így fejezhető ki dadogó szavakkal a

makrokozmoszból mikrokozmoszba érkező, megtestesülő
ember törvénye. Mióta csak megismertem ezeket a szavakat,
úgy találom, hogy rendkívül jelentős meditációs anyag. Ezek a
szavak különleges erővel hatnak a lélekre, és minél tovább
szemléljük őket, annál határozottabban érezzük az erejüket. És
hogyha az ember kibontja őket és igyekszik megérteni, akkor
megmutatkozik, hogy valóban mintegy összegződött bennük
az ember titka és az emberiség sorsa, és megérthetjük, hogyan
jöhetett létre a szavak visszájára fordításából a mikrokozmikus
Miatyánk, amire azután Krisztus a követőit tanította.

Jézus azonban nem csupán a pogány őskinyilatkoztatás titkát

ismerhette meg. Amikor látomása után magához tért, a
menekülő emberek és démonok láttán feltárult előtte a
pogányság minden titka. Ez volt a második mérhetetlen
fájdalom, amely a lelkére nehezedett. Először a zsidóság
hanyatlását ismerte meg, azáltal, hogy megtudta, milyen
kinyilatkoztatások részese volt a zsidóság egykor, a hanyatlása
előtt. Ezúttal a pogányoknál tapasztalt hasonlót. Ily módon
tudatosult benne az a tény, hogy a környezetében élő
emberiségnek a „van fülük, de nem hallják meg a világ titkait”
szavak értelmében kell élnie. – Arra a mérhetetlen
együttérzésre kellett szorítkoznia, amely mindig is a sajátja
volt, és amit ezekkel a szavakkal lehet kifejezni: most már

199
látott; az emberiségnek is szüksége volna arra, amiket ő látott,
de hol vannak azok a lények, akik ezt tudatják az emberiséggel?
Ilyen tapasztalatokat kellett szereznie Jézusnak, úgy
huszonnégy éves koráig. Ekkor – abban az időben, amikor az
apja meghalt – a karmája hazavezette. Jézus ezután a
mostohatestvéreivel és a nevelőanyjával élt együtt. A
mostoha-, illetve nevelőanya, aki korábban alig értette meg
Jézust, most egyre több megértést tanúsított iránta és nagy
lelki szenvedése iránt. Az ezután következő, huszonnégytől
huszonkilenc, harmincéves koráig tartó élményeit illetően
Jézus egyre több megértésre talált mostoha-, illetve
nevelőanyjánál. A Názáreti Jézus ezekben az években került
kapcsolatba az esszénus renddel. Ma csak nagy vonalakban
akarom felvázolni, hogyan ismerte meg Jézus az esszénus
rendet. Ez egy olyan rend volt, amelynek tagjai elkülönültek a
többi embertől, és oly módon fejlesztették testi és lelki
életüket, hogy ezáltal ismét részesei lehessenek a szellem azon
őskinyilatkoztatásainak, amelyeket az emberiség már
elveszített. A törekvő lelkek szigorú gyakorlatokkal és szigorú
életmód betartásával kívánták elérni azt a fokot, ahol
kapcsolatba kerülhettek azokkal a szellemi régiókkal, ahonnan
az ősi kinyilatkoztatások származtak.
A Názáreti Jézus ebben a körben ismerte meg Keresztelő
Jánost, de egyikük sem lett a szó szoros értelemben esszénus.
Ezt éppen az Akasha-krónika tanúsítja. Az eddig
elmondottakból kitűnik, hogy Jézus olyan különleges
személyiség volt, aki mindenkire rendkívüli hatást gyakorolt,
még a pogányokra is, ahogyan azt korábban jellemeztem. Így
volt ez az esszénusokkal is, akik egyébként szent titokként
őrizték a lelkük számára elért eredményeket, a kívülállóknak

200
semmit sem árulva el azokból, Jézussal azonban nyíltan
beszéltek a rend titkairól, a lelkük tökéletesítése során elért
legfontosabb eredményekről. Ily módon tudta meg Jézus, hogy
az akkori időben is létezik az emberi lélek számára egy út,
amelyen el lehet jutni azokba a magasságokba, ahol egykor az
emberek őslelkei időztek és ahonnan alászálltak. Igen, Jézus az
esszénusok példáján megbizonyosodhatott arról, hogy
bizonyos különleges gyakorlatokkal mégiscsak lehetséges
eljutni ezekbe a régiókba. Jézus lelkére azonban – ha szabad
ezt a triviális szót használnom – kínos benyomást tett, hogy az
esszénusoknak, amennyiben ilyen magasságok felé kívánnak
törekedni, a többi embertől elkülönült életet kell élniük. Ez
egyáltalán nem tanúskodott arról az általános
emberszeretetről, amely a Názáreti Jézusban élt; aki számára
elviselhetetlen volt az a tudat, hogy létezhetnek olyan szellemi
javak, amelyek nem elérhetőek az egész emberiség számára,
hanem csak egyesek részesülhetnek belőlük, a többi ember
rovására. Gyakran távozott az esszénusoktól mély fájdalommal
a lelkében.

Érzéseit a következőképpen lehetne szavakba foglalni: Még ha

vannak is itt egyesek – és ez mindig csak kisszámú ember lehet
-, akik megtalálják az ősi kinyilatkoztatásokhoz vezető utat,
éppen azért, mert ezek a kevesek elkülönülnek, a többieknek
annál inkább csak a romlás jut osztályrészül. Nem tudnak
felemelkedni, mert el kell, hogy végezzék a durva anyagi
munkát azok számára, akik elkülönülnek.
Egy alkalommal a rend telepéről távozóban szellemileg látta,
amint két alak éppen elmenekül a kaputól. Jézusnak a két alak
láttán – akiket antropozófiai szóhasználatunkban Lucifernek és
Arimánnak nevezzük – az volt a benyomása, hogy az

201
esszénusok a gyakorlataikkal, az aszkétikus életmódjukkal, a
rend szigorú szabályaival mintegy védekeznek ellenük,
elkergetik őket. Az esszénus lelkekhez nem férhetett hozzá
Lucifer és Arimán. Ezért látta a Názáreti Jézus Lucifert és
Arimánt menekülni; most azonban már azt is tudta, hogy
éppen azáltal, hogy létezik egy olyan hely, ahová Lucifert és
Arimánt nem engedik be, ahol nem akarnak tudomást venni
róluk, éppen ezáltal kell Lucifernek és Arimánnak annál inkább
a többi emberhez menekülnie; mert egy ilyen helyről el kell,
hogy meneküljenek. Jézus mindezt most maga előtt látta.
Megint csak egészen más az, ha ezt az ember elméletben tudja,
mintha látja, mit tesznek egyes lelkek a fejlődésük érdekében,
és hogyan küldik ezáltal Lucifert és Arimánt a többi emberhez,
miközben ők mintegy lerázzák őket magukról. Jézus látta, hogy
az az út, amelyen az esszénusok járnak, nem üdvös, mert olyan
út, amely a mások rovására elkülönülve csupán az egyéni
felemelkedést keresi.

Jézus végtelen szánalmat érzett. Nem tudott örülni az

esszénusok felemelkedésének, mert tudta, hogy míg egyesek
felemelkednek, addig másoknak annál mélyebbre kell süly-
lyedniük. Ezek az érzések mindig úrrá lettek rajta, ahányszor
csak átlépett egy esszénus kapun és látnia kellett a menekülő
Lucifert és Arimánt, akik a kapuk előtt álltak, de nem tudtak
bejutni a rend telepére. Jézus jól tudta, hogy a rend előírásai
és szabályai a többi emberhez űzik Lucifert és Arimánt. Ez volt
a harmadik végtelenül nagy fájdalom, amit Jézus az emberiség
hanyatlása miatt érzett és ami eltöltötte a lelkét.

Említettem már, hogy a mostoha-, illetve nevelőanya egyre

több megértést tanúsított az iránt, ami Jézus lelkében élt.
Ekkor történt meg az, ami igen jelentősnek bizonyult a Golgotai

202
Misztérium előkészítésében: az Akasha-krónikából kitűnik,
hogy a Názáreti Jézus és a nevelőanya között egy beszélgetésre
került sor. Az anya ekkorra már olyannyira megértőnek
bizonyult, hogy Jézus feltárhatta előtte az emberiség
hanyatlása miatt érzett háromszoros fájdalmát, amelyet a
zsidóság, a pogányság és az esszénusok révén élt át. És
miközben magányosan átélt szenvedéséről és tapasztalatairól
beszélt, látta, hogy mindez nagy hatással van az anya lelkére.

E beszélgetés jellegének megismerése az okkult

megismeréssel megszerezhető legnagyszerűbb benyomások
közé tartozik. Az egész Föld-fejlődésben nincs ehhez hasonló;
nem mondom, hogy nincs ennél nagyobb, mert a golgotai
esemény természetesen nagyobb. Az anyához intézett szavak
nem a szó általános értelmében vett szavak voltak, hanem
Jézus lelke erejének szárnyain, mintegy eleven lényekként,
átmentek tőle az anyához. Mindaz, amit oly sok szenvedéssel
átélt, a beszélgetés során a szavak szárnyán mintegy
átáramlott a nevelőanya lelkébe. Jézus Énje elkísért minden
egyes szót; nem csupán szavakat váltottak egymással, hanem
eleven lélekáramlás indult ki Jézustól a nevelőanya felé; a
végtelen szeretet és a végtelen szenvedés szavai áramlottak át
a nevelőanya lelkébe. Jézus az említett háromszoros élményét
mintegy hatalmas képben foglalta össze az anya számára.
Mindezt még fokozta az is, hogy a Názáreti Jézus a beszélgetés
folyamán fokozatosan áttért arra, ami számára az emberiség
hanyatlása miatt érzett háromszoros szenvedésből még
adódott.

Valóban nehéz szavakkal kifejezni azt, amit Jézus akkor, az

élményeit mintegy összefoglalva, elmondott a
nevelőanyjának. Szellemtudományos előkészületeink révén

203
azonban megkísérelhetjük szellemtudományos kifejezésekkel,
a valóságnak megfelelően ábrázolni ennek a beszélgetésnek a
végét. Természetesen az, amit most el fogok mondani, nem így
hangzott el, de adhat egy képet arról, hogy milyen képzeteket
akart Jézus a nevelőanya lelkében életre kelteni. Hogyha
visszatekintünk az emberiség fejlődésére, akkor az emberiség
egész földi életét tulajdonképpen vonatkoztathatjuk az egyes
emberi életre, csupán – a későbbi generációk számára már –
átalakult és az egyes ember számára öntudatlan formában. Az
emberiség Atlantisz utáni élete tárult úgymond a Názáreti
Jézus lelke elé: ahogy a nagy természeti eseményt követően
először az óind kultúra fejlődött ki, amikor is a nagy szent risik
árasztották el hatalmas bölcsességükkel az emberiséget. Más
szavakkal: ekkor egy spirituális-szellemi kultúra volt jelen. Igen
– mondta Jézus -, ahogy az egyes embernél gyermekkorról
beszélünk születése és hétéves kora között, amikor egészen
más szellemi erők működnek, mint a későbbi életében, oly
módon hatottak a szellemi erők ebben az óind korban. És mivel
ezek az erők nem csupán hétéves korig voltak jelen, hanem
kiterjedtek az egész életre, ily módon az emberiség egészen
más fejlődésen ment át, mint később. Akkoriban az ember
egész életén át tudta azt, amit ma egy gyermek hétéves koráig
tud és él át. Korunkban az ember oly módon gondolkodik hét
és tizennégy, valamint tizennégy és huszonegy éves kora
között, ahogyan az ma szokásos, mert elveszítette a gyermeki
erőket, miután azok a mai korban az ember hétéves kora után
már nem hatnak. Mivel annak idején az egész életre
kiterjedően működtek azok az erők, amelyek ma csupán
hétéves korig hatnak, ily módon az Atlantisz utáni első korban
az emberek szellemi látók voltak. Magasabbra tudtak eljutni
azokkal az erőkkel, amelyek ma csupán hétéves korig

204
működnek az emberben. Igen, ez volt az emberiség
fejlődésének aranykora. Ezt egy másik kor követte, amikor is
azok az erők működtek egy egész emberi életen át, amelyek
egyébként csupán hét- és tizennégy éves kora között
működnek egy emberben. A következő, a harmadik
korszakban a ma tizennégy és huszonegy éves kor között
működő erők terjedtek ki az egész életre. Azután egy olyan
korban éltünk, amelyben az egyébként huszonegy és
huszonnyolc éves kor között tevékeny erők hatottak az egész
emberi életben. Most azonban már – mondta a Názáreti Jézus
– közeledünk az emberi élet közepéhez, a harmincas évekhez,
amikor az egyes ember számára megszűnnek a felfelé ívelő
fiatal erők, és elkezdődik a hanyatlás. – Most abban a korban
élünk, amely az egyes ember huszonnyolc és harmincöt éves
kora közötti időszakának felel meg; ekkor kezdődik el az ember
életének hanyatlása. – Míg azonban az egyes ember esetében
még ezután is vannak olyan erők, amelyek segítik a további
életét, az egész emberiség tekintetében már nincsenek ilyen
erők. Nagy fájdalom, hogy az emberiség elöregszik, agg lesz; a
fiatalságát már maga mögött hagyja, mire huszonnyolcadik és
harmincötödik életéve közé ér. Honnan kaphatna új erőt? A
fiatal erők kimerültek.
Így beszélt Jézus a nevelőanyjának arról a hanyatlásról, amely
az egész emberiség további fejlődését illetően megkezdődött;
szavai végtelen fájdalmat fejeztek ki az emberiség jövőjének
reménytelensége miatt. A fiatalító erők forrásai kimerültek, az
emberiség az aggastyánkor felé halad. Jézus tudta, hogy az
egyes ember a korábbról fennmaradt erőknek köszönhetően
harmincöt éves kora után is mintegy tovább folytathatja az
életét, egészen a haláláig. Az emberiség azonban nem
rendelkezett ilyesmivel; ebbe először még bele kellett kerülnie
205
valaminek: annak, amire az egyes embernek huszonnyolc és
harmincöt éves kora között szüksége van. Makrokozmikusan
kellett a Földet átvilágítania annak az erőnek, amelynek
egyébként huszonnyolc és harmincöt éves kora között, az élet
felfelé ívelő szakaszában kell az embert áthatnia.

Az emberiség mint olyan elöregszik; ez a gondolat, ez az érzés

látható az Akasha-krónikában; és ezt érezte most a Názáreti
Jézus, miközben beszélt. Mialatt így beszélt a nevelőanyjához,
miközben szavaiból úgymond felcsendült az egész
emberiségfejlődés értelme, egy adott pillanatban – amikor
mintegy minden, ami a saját lényében volt, beleáradt a
szavaiba – tudatosodott benne az, hogy a szavaival együtt a
saját lényéből is eltávozott valami, mert a szavai azzá váltak,
ami ő maga volt. És ugyanebben a pillanatban a mostoha-,
illetve nevelőanya lelkébe beleáradt az a lelki lény, aki Jézus
szülőanyjában élt; aki azután távozott el a Földről, hogy a
Zarathusztra-Én egyesült a másik Jézus-gyermek testével, és
aki ily módon Jézus tizenkét éves kora óta a szellemi régiókban
élt. Ez a lény ettől fogva átszellemítette a mostohaanya lelkét,
aki tehát immár a nátháni Jézus-gyermek szülőanyjának
lelkével élt.

A Názáreti Jézus olyan bensőségesen kapcsolódott a

szavakhoz, amelyekbe az emberiség miatt érzett minden
fájdalmát belevéste, hogy ő maga is szinte eltűnt a testi
burkaiból, és ily módon azok ismét olyanok lettek, mint
amilyenek kisgyermek korában voltak, csak most átitatódva
mindennel, amit tizenkét éves kora óta elszenvedett. A
Zarathusztra-Én eltávozott tőle, és három burkában már
csupán az élt, ami az élmények hatásából visszamaradt. Ebben
a hármas burokrendszerben ekkor megjelent egy impulzus,

206
amely útnak indította, majd elvezette a Jordánhoz, Keresztelő
Jánoshoz. Úgy ment az úton, mintha álmodna, ami azonban
nem álom volt, hanem egy magasabb tudatállapot; csupán a
három burok volt jelen, áthatva, átitatódva a tizenkét éves
korától átélt élményekkel. A Zarathusztra-Én eltávozott belőle.
Ez a hármasság úgy irányította Őt, hogy alig észlelt valamit az
őt körülvevő dolgokból. Mivel az Én eltávozott tőle, teljesen
abban élt, amit úgy nevezhetünk, mint az emberi sors
szemlélése, valamint abban élt, ami az embereknek hiányzik.

A Jordán felé vezető úton találkozott két esszénussal, akikkel

korábban gyakran beszélgetett. Akkori, Énjétől mintegy
elhagyatott állapotában, nem ismerte meg őket. Az
esszénusok azonban megismerték Őt, ezért megszólították:
Merre visz az utad, Názáreti Jézus? – Igyekeztem Jézus válaszát
szavakba foglalni. Jézus úgy ejtette ki ezeket a szavakat, hogy
az esszénusok nem tudták, hogy azok honnan erednek; belőle
szólaltak meg és mégsem belőle: Oda, ahova a hozzátok
hasonló lelkek nem akarnak nézni, oda, ahol az emberiség
fájdalma megtalálhatja az elfelejtett fény sugarait.
Ezeket a szavakat mondta ki Jézus. Az esszénusok nem értették
a beszédét; ekkor vették észre, hogy Jézus nem ismerte meg
őket. Megkérdezték: Názáreti Jézus, nem ismersz meg minket?
– Ekkor még különösebb szavak hangzottak el. Olyan volt,
mintha hozzájuk beszélne: Olyanok vagytok, mint az eltévedt
bárányok, én pedig annak a pásztornak voltam a fia, akitől
elszöktetek. Ha valóban megismertek, akkor hamarosan újból
elszöktök. Oly régen elszöktetek már tőlem a világba!

Az esszénusok nem tudták, mit tartsanak felőle, mert beszéd

közben Jézus szemei különös jelleget vettek fel: mintegy

207
egyszerre tekintettek kifelé és befelé. Volt valami a
tekintetében, ami szemrehányásként hatott a megszólított
lelkekre. Jézus szeméből szelíd szeretet sugárzott, az
esszénusok azonban ezt a szeretetet a saját lelkükből fakadó
szemrehányásnak érezték. Valahogy így lehetne jellemezni azt,
amit az esszénusok Jézus szavai hallatán éreztek: Miféle lelkek
vagytok ti? Hol van a világotok? Miért burkolóztok
megtévesztő külsőbe? Miért ég bennetek olyan tűz, amelyet
nem az én Atyám házában szítottak?

A lelkük mintegy elnémult e szavak hallatán. Jézus folytatta:

Rajtatok van a kísértő jele; a menekülésetek után találkozott
veletek. Az ő tüze tette simává a gyapjatokat. Ennek a
gyapjúnak a szálai szúrják a szememet. Eltévedt bárányok! A
kísértő átitatta a lelketeket önteltséggel.

Amikor kimondta a szavakat: Sima lett a gyapjatok, de a szálai

szúrják a szememet – az egyik esszénus megszólalt: Nem
mutattunk-e ajtót a kísértőnek? Nincs már hatalma felettünk.
– Jézus erre így válaszolt: Valóban elutasítottátok a kísértőt, de
ő elfutott a többi emberhez. Minden oldalról rájuk támad.
Nem emelkedtek fel azáltal, ha másokat lealacsonyítotok.
Azért érzitek csupán nagyobbnak magatokat, mert a többieket
lealacsonyítottátok. Akkorák maradtatok, amekkorák voltatok;
csak azért érzitek magatokat nagyobbnak, mert a többieket
lealacsonyítjátok.

A Názáreti Jézus úgy beszélt, hogy azt az esszénusok

megérthették. És amikor mindezt kimondta, szavai olyan
nyomasztóan hatottak az esszénusokra, hogy azok már szinte
nem is láttak. Elhomályosult a szemük, a Názáreti Jézus pedig
mintegy eltűnt a szemük elől. Nem sokkal később azonban a

208
távolban, nagyon-nagyon messze, mint valami délibábot,
megpillantották óriásivá növekedett arcát. És ebből a
délibábból szavakat hallottak, amelyeket így érzékeltek:
Hiábavaló az igyekezetetek, mert üres a szívetek, mert
megteltetek azzal a szellemmel, amely a gőgöt,
megtévesztően, az alázat köntösében viseli.

Ez a látomás is eltűnt a szemük elől, ők pedig döbbenten,

rémülten álltak. Amikor a látásuk újra kitisztult, látták, hogy
miközben nekik a látomásban volt részük, Jézus már jócskán
eltávolodott tőlük. Nem tehettek mást, mint tudomásul
vették, hogy Jézus már messze jár. Lesújtottan tértek vissza az
esszénusok szállására, és soha senkinek nem beszéltek arról,
hogy mit éltek át. Életük végéig hallgattak róla. Az átéltek
hatására mindazonáltal a legelmélyültebb lelkületűek lettek a
rendtestvérek között, de hallgatagok maradtak, és mintegy
néma testvérekként csupán a legszükségesebb dolgokról
beszéltek. Rendtestvéreik nem tudták, miért változott meg a
lényük ennyire. Halálukig nem árultak el semmit abból, amit
hallottak. Így azután egy egészen különleges módon élték át a
Golgotai Misztérium történéseit. A többiek számára azonban
mintegy észlelhetetlen maradt az, amit ők átéltek.

Ahogy Jézus továbbhaladt az úton, egy idő múlva találkozott

egy mélységesen kétségbeesett emberrel. Mivel azonban
Jézus – mint már mondottam – mintegy elszakadt a földi
viszonyoktól, értelmezhetetlen volt számára, hogy egy emberi
lény közeledik feléje. Az Ő lénye azonban annál mélyebb
benyomást tett erre az emberre, aki olyannyira kétségbe volt
esve, hogy a legmélyebb szenvedések nyomait viselte magán.
Az a hatalmas benyomás, amelyet ez a lélek a közeledő
Názáreti Jézusra pillantva megélt, Jézust ilyen szavak

209
kimondására késztette: Hová jutott a lelked? Amikor
évezredekkel ezelőtt láttalak, más voltál!
Ezt hallotta a kétségbeesett ember, mintegy a közeledő
Názáreti Jézus jelenség által kimondva. Az elhangzottak arra
indították a kétségbeesett embert, hogy a következőket
mondja. Egyrészt lelki szükségét érezte annak, hogy beszéljen,
másrészt választ szeretett volna kapni sorsa alakulására:
Életemben magas rangot értem el. Állandóan tanultam; a
tanultak révén kiemelkedtem embertársaim közül és egyre
magasabbra jutottam. Minden rang egyre büszkébbé tett, és
gyakran mondtam magamnak: Micsoda rendkívüli ember is
vagy te; ilyen ragyogó magasra emelkedni embertársaid fölé!
Lelkemet sokkal értékesebbnek éreztem másokénál.
Önteltségem minden újabb sikerrel csak fokozódott. Egyszer
álmot láttam. Ó, milyen rémes álom volt! És nemcsak hogy
álmodtam, hanem egy egész, lelkemet betöltő szégyent is
éreztem álmomban. Mert szégyelltem azt, hogy ilyet
álmodom. Hiszen egész életemben olyan büszke voltam! Most
pedig olyat álmodtam, amilyet soha sem akartam volna, és
mindezt most mégis jónak találtam álmomban. Azt álmodtam,
hogy feltettem magamnak a kérdést: Ki tett ilyen naggyá?
Ekkor egy lény állt elém, és azt mondta: Én tettelek naggyá, én
emeltelek magasra, de ennek fejében az enyém vagy! –
Mélységesen szégyelltem magam, mert tudtam: nem vagyok
kiválasztott lélek, aki saját erejéből ért el magas posztot; egy
másik lény emelt magasra. Álmomban menekülni kezdtem.
Miután felébredtem, valóban el is menekültem. Otthagytam
minden magas tisztségemet. Nem tudtam, mit keresek; így
bolyongok már hosszú ideje, magam elől és elért eredményeim
elől menekülve, és szégyenkezve egykori gőgős gondolataim
miatt.
210
Amint a kétségbeesett ember ezeket a szavakat kimondta, az
álmában látott lény újból ott állt előtte; a Názáreti Jézus és
őközötte. Eltakarta előle a Názáreti Jézus alakját. Mire az
álomkép eltűnt, mintegy köddé vált, addigra már Jézus is
továbbment. Amikor a kétségbeesett ember körülnézett, Jézus
már a távolban járt. Kétségbeesetten kellett tehát tovább
folytatnia útját.

Ezt követően a Názáreti Jézus egy leprással találkozott az úton,

akinek betegsége és szenvedése már elérte a legmagasabb
fokot. És azáltal, amit ez a lélek érzékelt, a Názáreti Jézus-lény
indíttatva érezte magát, hogy újból kimondja ugyanazokat a
szavakat: Hová jutott a lelked? Amikor évezredekkel ezelőtt
láttalak, más voltál!

Ezek a szavak szólásra bírták a leprást. Hasonlóan ahhoz, ahogy

korábban a kétségbeesett ember tárta fel a lelkét. A leprás így
szólt: Nem tudom, hogyan kaptam meg ezt a betegséget;
fokozatosan lett úrrá rajtam. Az emberek nem tűrtek meg
maguk között. Magányba kellett vonulnom. Alig sikerül valamit
összekoldulnom; abból élek, amit az emberek az ajtó elé
vetnek. Egyik éjszaka egy sűrű erdő közelébe értem. Egy tisztás
felől egy világító fát láttam, amely mintegy közeledett felém,
és intett nekem. Egy belső sürgetést éreztem, hogy közelebb
kerüljek ehhez a fénylő, felém intő fához. Vonzott a fa. Ahogy
a közelébe értem, a fának mintegy a fényéből egy csontváz
lépett elő. Tudtam: maga a halál az, aki ebben a formában
előttem áll. És a halál így szólt: Én vagyok te, én emésztelek fel
téged. Ne félj! – A csontváz azonban folytatta: Miért félsz?
Nem szerettél-e sok életen át? Csak nem tudtad, hogy engem
szeretsz, mert egy szép arkangyal alakjában jelentem meg
neked; azt hitted, hogy őt szereted. – És ekkor már nem a halál

211
állt előttem, hanem az arkangyal, akit gyakran láttam azelőtt,
és akiről tudtam: ez volt az a kép, amit szerettem. Ezután
eltűnt. Másnap reggel a fa tövében ébredtem, és még
nyomorultabb állapotban voltam, mint azelőtt. Tudtam, hogy
mindaz, amit az élet élvezeteként szerettem, mindaz, ami
önszeretetként bennem élt, összefügg azzal a lénnyel, aki a
halál és az arkangyal alakjában jelent meg előttem, és aki azt
állította, hogy szeretem őt, és hogy ő én magam vagyok. Most
itt állok előtted, akiről nem tudom, ki vagy. – És ekkor újra
megjelent az arkangyal, majd a halál is, odaállt a leprás és a
Názáreti Jézus közé, és eltakarta a leprás szeme elől a Názáreti
Jézust. Amikor a leprás csak az arkangyalt látta, eltűnt a szeme
elől Jézus, majd eltűnt a halál és az arkangyal is. A leprásnak
folytatnia kellett az útját, és már csak a jócskán eltávolodott
Názáreti Jézust látta.

Ezek az események tárulnak elénk az Akasha-krónikából,

hogyha követjük a Názáreti Jézus útját, amint az anyával
folytatott beszélgetést követően elindult a Jordánhoz,
Keresztelő Jánoshoz.
Holnap majd rátérünk arra is, hogyan hatottak tovább az imént
említett események – a két esszénussal, a kétségbeesett
emberrel és a leprással történő találkozás – során történtek a
Názáreti Jézus burkaiban; hogyan kapcsolódott az, ami a
világgal való érintkezés során történt – amiből az úgymond
magánkívül lévő Jézus alig értett valamit – ahhoz, amit a
Jordánnál, a János-keresztségnél befogadott.

Akinek a mostoha-, illetve nevelőanyával folytatott

beszélgetés és a János-keresztelő között lezajlott események
különösnek vagy csodaszerűnek tűnnek, annak azt kell

212
mondanom: bármilyen különösnek tűnnek is, az Akasha-
krónika kutatásánál valóságként tárulnak elénk. Egyedülálló
eseményekről van szó, amelyeknek már csak azért is
egyedülállónak kell lenniük a maguk nemében, mert egy olyan
eseményt készítettek elő, amely szintén csak egyszer
történhetett meg: a Golgotai Misztériumot. Aki nem akar
megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy annak idején valami
egészen különös dolog játszódott le az emberiség
fejlődésében, annak az emberiségfejlődés egész menete is
csak nehezen lesz érthető.

[1] Rudolf Steiner: Lukács-evangélium (GA 114); Máté-

evangélium (GA 123).

213
Krisztiánia (Oslo), 1913.
október 6.
Tegnap pillantást vethettünk a Názáreti Jézus életének
tizenkét éves korától körülbelül a húszas éveinek végéig tartó
szakaszára. Bizonyára átérezték abból, amit elmondtam, hogy
a Názáreti Jézus lelke számára – de az egész emberiség
fejlődése szempontjából is – rendkívül jelentős dolgok
játszódtak le abban az időben. Hiszen szellemtudományos
tanulmányaik által kialakult alapérzésük révén bizonyára
tudják, hogy az emberiség fejlődésében minden összefügg;
ezért egy olyan jelentős esemény, amely egy olyan emberrel
történt meg, akinek lelki életébe ilyen mérhetetlenül sok
minden játszott bele az egész emberiséget érintő dolgokból,
jelentőséggel bír az egész emberiségfejlődés számára is. A
legkülönfélébb módokon ismerjük meg azt, amit a Golgotai
Misztérium jelent az emberiség fejlődése számára. Ebben az
előadás-sorozatban Krisztus Jézus életének megismerése által
közelítjük meg ezt az eseményt. Most pedig – miután tegnap
szemügyre vettük a Jézus tizenkét éves kora és a János-
keresztelő közötti időszakot – vessünk újból egy pillantást a
Názáreti Jézus lelkére, és gondoljuk el: mi minden élhetett
ebben a lélekben, miután huszonnyolc, huszonkilenc éves
koráig lejátszódtak benne azok a jelentős események,
amelyekről tegnap beszéltem.
Talán kaphatnak róla némi benyomást, ha elmesélek egy
jelenetet, amely a Názáreti Jézus húszas éveinek végén történt.
Ez a jelenet, amelyet el kell, hogy meséljek, egy beszélgetés,
amelyet a Názáreti Jézus az anyjával folyatatott; tehát azzal az

214
asszonnyal, aki a két család egyesülése után Jézus nevelőanyja
lett. Az évek folyamán Jézus bensőséges kapcsolatba került
ezzel az anyával, sokkal jobban megértette magát vele, mint a
názáreti házban élő család többi tagjával; jobban mondva Jézus
jól megértette őket, ők nem értettek igazán szót Jézussal. A
lelkében kialakuló benyomásokról Jézus már korábban is sok
mindent megbeszélt anyjával. A nevezett időpontban azonban
egy rendkívül jelentős beszélgetés folyt le közöttük; erről
fogunk ma beszélni, mert ez lehetővé teszi, hogy mélyen
betekintsünk a lelkébe.

A tegnap felvázolt élmények következtében a Názáreti Jézus

fokozatosan megváltozott; végtelen bölcsesség sugárzott az
arcáról. Ahogy azonban az ilyenkor – még ha kisebb mértékben
is – lenni szokott, a bölcsesség fokozódásával egyidejűleg
Jézuson egyfajta belső szomorúság vett erőt. Az ő esetében ez
először is azzal járt, hogy emberi környezetére tekintve igen
elszomorodott. Hozzájárult ehhez az is, hogy húszas éveinek
vége felé, csendes óráiban, mindig egy bizonyos dologra kellett
gondolnia. Újra meg újra arra kellett gondolnia, milyen
változás, milyen forradalom ment végbe a lelkében tizenkét
éves korában, a Zarathusztra-Én beköltözése által. Arra kellett
gondolnia, hogy a tizenkét éves korát követő első időben
mintegy kizárólag ennek a Zarathusztra-léleknek a
mérhetetlen gazdagságát érezte önmagában. Hiszen húszas
éveinek végén még nem tudta, hogy ő az újratestesült
Zarathusztra, azt azonban tudta, hogy tizenkét éves korában
egy óriási, hatalmas változás ment végbe a lelkében. És most
gyakran érezte: ó, milyen más voltam a tizenkét éves
koromban bekövetkezett változás előtt! – Visszagondolva arra
az időre, érezte, hogy milyen végtelen melegség járta át akkor.
Kisfiúként igen zárkózott volt. Élénk érdeklődéssel fordult
215
ugyan minden felé, ami a természetből szól az emberhez, a
természet csodálatos nagysága felé; az emberi bölcsesség, az
emberi tudás elsajátítását illetően azonban kevés tehetséggel
bírt. Nem nagyon érdekelte az, amit iskolai módon lehet
megtanulni. Tévedés lenne azt hinni, hogy a Jézus-gyermek
azelőtt, hogy Zarathusztra beköltözött a lelkébe – tizenkét éves
koráig -, külső értelemben különösen tehetséges vagy okos lett
volna. Ezzel szemben rendkívül szelíd, jóságos természete volt;
végtelen szeretet áradt belőle, mély érzésű belső lelki élet
jellemezte. Hihetetlen megértéssel viseltetett minden emberi
dolog iránt; az azonban, amit az emberek az évszázadok során
tudásként felhalmoztak, nem keltette fel az érdeklődését. És
akkor, tizenkét éves korában, a jeruzsálemi templomban, egy
bizonyos pillanatban úgy érezte, mintha mindez kiszakadt
volna a lelkéből, és helyette bölcsesség áradna bele. És most
gyakran kellett erre gondolnia, és átéreznie azt, hogy mennyire
más módon kötődött tizenkét éves kora előtt a világ mélyebb
szellemiségéhez; mintha lelke akkoriban nyitva állt volna a
végtelen távlatok mélységei előtt. És végiggondolta azt is,
hogyan élt tizenkét éves kora óta, hogyan találta lelkét
alkalmasnak a héber tudomány felvételére, amely azonban,
egészen eredeti módon, mintegy önmagából adódott; hogyan
élte át azt a megrázkódtatást, hogy Bath-Kol nem tud már a
régi módon inspirálóan hatni; azután hogyan ismerte meg
vándorlásai során a pogány szertartásokat, hogyan vonult át
lelkén a pogány tudás és vallásosság minden árnyalata.
Elgondolkozott azon, hogy tizennyolc és huszonnégy éves kora
között része volt mindabban, amit az emberiség külsőleg elért;
majd azután – körülbelül huszonnégy éves korában – belépett
az esszénusok közösségébe, megismerte titkos tanításaikat, és
olyan emberekkel találkozott, akik ennek áldozták az életüket.

216
Gyakran kellett erre gondolnia. Azt is tudta azonban, hogy
alapjában véve csak az merült fel a lelkében, amit az emberek
az ókor óta mint tudást halmoztak fel magukban; abban élt,
ami az emberi bölcsesség, az emberi kultúra, a morális
vívmányok kincstáraiban összegyűlt. Érezte, hogy tizenkét éves
kora óta abban élt, ami emberi a Földön. És most gyakran
kellett visszaemlékeznie arra, hogy milyen is volt ő tizenkét
éves kora előtt, amikor mintegy az isteni lét mélységeivel
összefüggőnek érezte magát; amikor minden elemi és
őseredetű volt benne, amikor minden a felpezsdülő életből,
egy meleg, szeretettől áthatott kedélyből fakadt, ami
bensőségesen összekötötte más emberi lelkekkel, míg most
elhagyatott, magányos és hallgatag.
Ezek voltak azok az érzések, amelyek következtében létrejött
az a bizonyos beszélgetés azzal a személyiséggel, aki az anyja
lett. Ez az anya végtelenül szerette őt, és gyakran beszélt vele
mindarról a szépről és nagyszerűről, ami tizenkét éves kora óta
megmutatkozott benne. Egyre bensőségesebb, nemesebb,
szebb kapcsolat létesült közte és nevelőanyja között. A benne
élő kettősségről azonban mindaddig előtte is hallgatott, így az
anya csak a szépet és nagyot látta. Azt látta csupán, hogy egyre
bölcsebb lett, hogy mind mélyebbre hatolt az emberiség
fejlődését illetően. Ezért ebben a gyónáshoz hasonló
beszélgetésben sok minden új volt számára, de megértő,
meleg szívvel fogadta. Az asszony közvetlenül átélte, teljesen
megértette Jézus szomorúságát, érzelmi hangulatát, azt, hogy
visszavágyott arra, amilyen tizenkét éves kora előtt volt, ezért
minden igyekezetével azon volt, hogy vigasztalja, kiemelje
Jézust ebből a hangulatból; beszélt neki mindarról, ami oly
gyönyörűen és nagyszerűen nyilvánult meg benne azóta.
Emlékeztette őt mindarra, amit általa tudott meg a zsidóság
217
nagy tanításainak, bölcs mondásainak és törvénykincseinek
megújulásáról. Beszélt neki arról, hogy mi minden került általa
napvilágra. Jézusnak azonban csak egyre nehezebb lett a szíve,
miközben hallgatta az anyját, aki ilyen nagyra tartotta azt, amit
ő önmagában tulajdonképpen már leküzdött. Végül így
válaszolt: igen, lehet, hogy mindez így van. De mi jelentősége
van az emberiség számára annak, hogy általam vagy valaki más
által megújulnak a zsidóság csodálatos bölcsességkincsei?
Alapjában véve mindaz, ami ilyen módon megnyílvánul,
jelentéktelen. Ha a mai emberiségnek volna füle ahhoz, hogy
meghallja a régi prófétákat, akkor hasznos lenne az emberiség
számára a régi próféták bölcsességkincseinek megújítása. De
még ha valaki tudna is úgy szólni, mint a régi próféták, még ha
maga Éliás jönne is el – ezt mondta a Názáreti Jézus -, hogy
kinyilatkoztassa az emberiségnek mindazt, amit az égi
távlatokban a legjobbnak ismert meg: nincsenek olyan
emberek, akiknek volna füle Éliás, a régi próféták, Mózes, sőt
akár Ábrahám bölcsességének meghallására. Mindannak a
kinyilatkoztatása, amit ezek a próféták hirdetnének, ma
lehetetlen. Szavaikat elfújná a szél, anélkül, hogy
meghallgatásra találnának. Ezért minden értéktelen, amit a
lelkemben őrzök.
Ezt mondta a Názáreti Jézus, és rámutatott arra, hogyan
szálltak el a közelmúltban egy igazán nagy tanító szavai is
anélkül, hogy maradandó hatást értek volna el. Mert még ha
nem is mérhető a régi prófétákhoz – mondta Jézus -, mégis
jelentős, nagy tanító volt a jó öreg Hillel. Jézus pontosan tudta,
milyen nagy tekintély övezte a zsidóság körében Hillelt már
akkor is, amikor a nehéz heródesi időkben szellemi tanítóként
tevékenykedett. Olyan ember volt, aki hatalmas
bölcsességkincseket őrzött a lelkében. És Jézus tudta, hogy
218
milyen kevéssé fogadták be az emberek a szívükbe Hillel
bensőséges szavait. Mégis azt mondták az öreg Hillelről: a
Tóra, a zsidóság legősibb, legjelentősebb törvényeit magában
foglaló írás eltűnt, és Hillel újra felelevenítette. – Az őt megértő
kortársak szemében Hillel az eredeti zsidó bölcsesség
megújítójának számított. Tanító volt, aki úgy is járt-kelt, mint
egy igazi bölcsességtanító. A szelídség volt a fő jellemvonása;
egyfajta messiás volt. Mindezt maga a Talmud is elmondja, és
ellenőrizhető a külső tudományban. Az emberek nem győzték
dicsérni Hillelt; sok jót meséltek róla. Kiragadnék egy részletet,
csupán azért, hogy rámutassak arra, miért beszélt Jézus az
anyjának Hillelről; hogy érzékeltessem a Názáreti Jézus
lelkiállapotát.
Hillelt szelíd, jóságos embernek ismerték, olyannak, aki
rendkívüli módon tudott hatni a szelídségével és a
szeretetével. Fennmaradt róla egy történet, amely jellemző
Hillel türelmére, jóságára és szelídségére. Történt egyszer,
hogy két ember fogadást kötött arra, hogy fel lehet-e
bosszantani Hillelt, akiről köztudott volt, hogy sohasem
mérges. Az egyikük azt mondta: mindent el fogok követni,
hogy Hillel csak azért is dühbe guruljon. – Így akarta megnyerni
a fogadást. Amikor Hillel éppen a legelfoglaltabb volt – amikor
a szombati ünnep előkészületeivel a legtöbb dolga volt, ami
közben egy ilyen embert a legkevésbé sem volt szabad
megzavarni -, akkor kopogott be hozzá. A legfelsőbb egyházi
hatóság elöljárójának kijáró udvariasság teljes mellőzésével,
megszólítás nélkül kiáltott be az ajtón: Hillel, gyere ki, gyere ki
gyorsan! – Hillel magára öltötte a köpenyét és kiment. Az
ember éles hangon, az udvariasság további legcsekélyebb jele
nélkül rárivallt: Hillel, kérdezni akarok tőled valamit. – Hillel
jóságosan válaszolt: Kedvesem, mit akarsz kérdezni? – Azt,
219
hogy miért van a babiloniaknak olyan keskeny fejük? – Hillel
szelíden válaszolt: Nos, kedvesem, azért van ilyen keskeny
fejük, mert a bábáik ügyetlenek. – Az ember elment, és azt
gondolta: Hillel ezúttal szelíd maradt. – Hillel újra munkához
látott. Néhány perc múlva azonban visszajött az ember, és
durván bekiáltott: Gyere ki, Hillel, fontos kérdésem van! – Hillel
ismét magára vette a köpenyét, kiment és megkérdezte: Nos,
kedvesem, mit akarsz kérdezni? – Azt, hogy miért van olyan
kicsi szemük az araboknak? – Hillel csendesen felelt: Mert a
pusztaság olyan nagy. A szem kicsire húzódik össze a hatalmas
pusztaság láttán. Ezért kicsi az arabok szeme. – Hillel megint
csak szelíd maradt. Az ember ekkor már igen aggódott, hogy
elveszíti a fogadást, ezért harmadszor is megjelent, és durva
hangon bekiáltott: Hillel, gyere ki, valami fontosat akarok
kérdezni! – Hillel vette a köpenyét, kiment, és szokásos
higgadtságával megkérdezte: Nos, kedvesem, most mit akarsz
kérdezni? – Azt, hogy miért van az egyiptomiaknak lúdtalpuk?
– Azért, mert az ő vidékükön sok a mocsár. – Majd teljes
nyugalommal visszatért a munkájához. Néhány perc múlva
újra megjelent az ember és elmondta Hillelnek, hogy most nem
akar kérdezni semmit, de fogadást kötött, hogy kihozza Hillelt
a sodrából, és nem tudja, hogyan bőszíthetné fel. Erre Hillel
csendesen ezt válaszolta: Kedvesem, jobb, ha elveszted a
fogadást, mint ha Hillel haragra gerjed!

Ez a legenda is bizonyítja, milyen szelíd és kedves volt Hillel

még azzal is, aki bosszantotta. Ez az ember – mondta anyjának
a Názáreti Jézus – sok tekintetben olyan, mint egy régi próféta.
Nem ismerjük-e Hillel számtalan olyan mondását, amelyek
mintegy a régi prófétálások megújításának hangzanak?
Felidézte Hillel több szép mondását, majd azt mondta: Látod,
kedves anyám, azt mondják Hillelről, hogy olyan, mint egy
220
újraszületett próféta! Én különösképpen vonzódom hozzá,
mert valahogy az dereng fel bennem, mintha egy különös
kapcsolat lenne köztem és Hillel között; úgy tűnik, mintha
minden tudásom, és mindaz, ami szellemi kinyilatkoztatásként
él bennem, nem csupán a zsidóságból eredne. – Hasonló volt a
helyzet Hillelnél is; Hillel ugyanis babilóniai születésű volt, és
csak később került a zsidósághoz. Valójában azonban Dávid
nemzetségéből származott, amelyből a Názáreti Jézus és az
övéi is származtatják magukat. Jézus így folytatta: Még ha a
Dávid nemzetségéből származó Hillelhez hasonlóan, én is ki
akarnám mondani azokat a kinyilatkoztatásokat, amelyek
mintegy megvilágosodásként áradtak a lelkembe és azonosak
azokkal a magas kinyilatkoztatásokkal, amelyek a régi időkben
adattak a zsidó népnek, akkor sincs fül, amely meghallaná.

Mélységes fájdalom és bánat töltötte el a lelkét amiatt, hogy

bár a héber népnek egykor a világ legnagyobb igazságai
adattak meg, és e nép fiainak a fizikai teste is olyan volt, hogy
alkalmas volt a kinyilatkoztatások megértésére, most azonban
az idők megváltoztak, ezzel együtt megváltoztak a héber
néphez tartozó testek is, és ily módon nem voltak már képesek
megérteni az ősatyák régi kinyilatkoztatásait.

Jézus számára végtelenül fájdalmas élmény volt, hogy azt

kellett mondania magának: egykor megértették a próféták
tanításait, a héber nép egykor megértette Isten szavát, ma
azonban senki sem érti meg őket, süket füleknek
prédikálnának. Azok a szavak ma már nem helyénvalóak, nincs
már fül, amely megértené őket! Értéktelen és haszontalan
minden, amit ilyen körülmények között mondhatna az ember.
– Mintegy összefoglalva a mondanivalóját, a Názáreti Jézus így
szólt az anyjához: A régi zsidóságnak adott kinyilatkoztatások

221
ma már nem lehetségesek a Föld számára, mert a régi zsidók
nincsenek már itt a befogadásukra. Értéktelennek kell
tekinteni azokat a Földön.
Az anya, különös módon, nyugodtan hallgatta, amint Jézus
értéktelennek nevezte azt, ami az ő számára a legszentebb
volt. Bensőségesen szerette Jézust, és nem érzett iránta mást,
mint végtelen szeretetet, ezért megértő érzéssel fogadta
magába Jézus szavait. Jézus pedig folytatta a beszélgetést, és
elmondta a pogány kultikus helyeken átélt élményeit.
Visszaemlékezett arra, miként esett össze a pogány oltáron,
miként hallotta a megváltozott Bath-Kolt. És ekkor mintegy
felderengett benne a régi Zarathusztra-tan emléke. Még nem
tudta pontosan, hogy magában hordozza Zarathusztra lelkét,
de a beszélgetés közben felötlött benne a régi Zarathusztra-
tan, a Zarathusztra-bölcsesség, a régi Zarathusztra-impulzus.
Anyjával együtt átélte ezt a nagy Zarathusztra-impulzust. A régi
Nap-tanítás minden szépsége és nagysága felbukkant a
lelkében. És visszaemlékezett arra, hogy amikor a pogány
oltáron feküdt, hallott valamit, ami olyan volt, mint egy
kinyilatkoztatás. – És most felelevenedtek emlékezetében a
megváltozott Bath-Kol szavai – amelyeket tegnap idéztem -, és
elmondta őket az anyjának:
Ámen
Uralkodnak a Gonosz-erők
Tanúi az eloldódó Én-ségnek
Más által okozott önösség-vétket
Élünk meg a mindennapi kenyérben
Melyben nem uralkodik az Ég akarata
Mert az ember elhagyta országotokat

222
És elfelejtette neveteket
Ti Atyák a Mennyekben.
És megjelent lelkében a Mithras-kultusz minden nagysága is.
Sokat beszélt anyjának a régi pogányság nagyságáról és
dicsőségéről, mindarról, ami a népek régi misztériumaiban élt,
és arról, miként ötvöződtek a Mithras-kultuszban Elő-Ázsia és
Dél-Európa misztériumai. Ugyanakkor szörnyű érzés töltötte el
a lelkét amiatt, hogy ez a kultusz fokozatosan megváltozott, és
démoni hatalmak kezébe került, amint azt huszonnégy évesen
megélte. Minden eszébe jutott, amit akkor átélt. És ekkor a
régi Zarathusztra-tan is olyannak tűnt számára, mint amire a
mai emberek már nem fogékonyak. Ennek hatására mondta ki
anyjának a második jelentős mondatot: Még ha megújulnának
is a régi misztériumok és kultuszok, és beléjük áradna a régi
pogányság misztériumainak minden egykori nagysága, azok az
emberek, akik ezt megértenék, nincsenek már itt! Mindez
hiábavaló. Hiába mennék és hirdetném az embereknek azt,
amit Bath-Kol megváltozott hangján hallottam; hiába fedném
fel a titkot, hogy miért nem tud már az ember a fizikai életében
együtt élni a misztériumokkal; hiába hirdetném Zarathusztra
régi Nap-bölcsességét: nincsenek már itt azok az emberek, akik
ezt megértenék. Ma mindez démoni lényekké változna az
emberekben, mert oly módon áradna bele az emberi lelkekbe,
hogy nem lenne olyan fülük hozzá, amely azt megértené. Az
emberek ma már nem képesek meghallani azt, amit egykor
hirdettek és hallottak.
A Názáreti Jézus ugyanis ekkor már tudta, hogy azok a szavak,
amelyeket Bath-Kol a megváltozott hangján feléje kiáltott –
„Ámen, uralkodnak a Gonosz-erők (…)” -, egy ősrégi szent
tanítás volt, minden misztérium általános imádsága, amelyet a

223
misztériumhelyeken mondtak, ám ez Jézus idejére már
feledésbe merült. Most már tudta, hogy az ősi
misztériumbölcsességre kapott utalást, amikor a pogány
oltáron eszméletét vesztette. Azt is látta azonban, és ennek
hangot is adott ebben a beszélgetésben, hogy arra nincs
lehetőség, hogy ennek a megértését ma újraélesszék.

Tovább folytatva a beszélgetést, arról beszélt, amit az

esszénusok körében vett fel magába. Méltatta az esszénus tan
szépségét, nagyságát és dicsőségét, és megemlékezett az
esszénusok szelídségéről és jámborságáról is. Ezután kimondta
a harmadik jelentős mondatot, amelyet a Buddhával
folytatott, látomásszerű beszélgetésből szűrt le: Nem lehet
minden ember esszénus! Milyen igaza volt Hillelnek, amikor
azt mondta: Ne különülj el a közösségtől, a közösségen belül
tevékenykedj; vidd el a szeretetedet embertársaidhoz! Mert
mi vagy egymagadban? Az esszénusok azonban éppen ezt
teszik; elkülönülnek, szent életmódjukkal visszavonulnak, és
ezáltal szerencsétlenséget hoznak a többi emberre. Mert az
emberek szerencsétlenekké kell hogy váljanak azáltal, hogy
elkülönülnek tőlük. – Elmondta az anyának azt a jelentős
élményt, amelyről tegnap beszéltem: Amikor egyszer egy
fontos, jelentős beszélgetés után távoztam az esszénusoktól,
láttam, amint Lucifer és Arimán éppen elmenekül. Azóta
tudom, kedves anyám, hogy az esszénusok az életmódjukkal és
a titkos tanaikkal megvédik magukat Luciferrel és Arimánnal
szemben, így azok kénytelenek elmenekülni a kapuik elől.
Azáltal azonban, hogy elkergetik maguktól Lucifert és Arimánt,
azok a többi emberhez menekülnek. Az esszénusok boldogok,
más emberek rovására. Boldogok, mert megmenekülnek
Lucifertől és Arimántól. – Jézus az esszénusoknál szerzett
tapasztalataiból most már tudta: igen, van még lehetőség arra,
224
hogy az ember felemelkedjék oda, ahol egyesül az isteni-
szellemivel, erre azonban csak egyesek képesek, a nagy
tömegek rovására. Jézus már tudta: sem zsidó, sem pogány,
sem esszénus módon nem lehet kapcsolatot teremteni az
általános emberiség és az isteni-szellemi világ között.

A szerető szívű anya lelkét fájdalmasan érintették ezek a

szavak. Jézus az egész beszélgetés alatt szinte eggyé vált
anyjával. A Názáreti Jézus egész lelke, egész Énje benne volt
ezekben a szavakban. – És itt most szeretnék kapcsolódni egy
titokhoz, amely a beszélgetés közben, tehát még a János-
keresztelő előtt ment végbe. Valami eltávozott Jézusból, és
átszállt az anyára. Nemcsak a kimondott szavak szakadtak ki
Jézus lelkéből, hanem – mivel tizenkét éves kora óta oly
bensőséges kapcsolatban állt az anyjával – szavaival együtt az
egész lénye átszállt rá, ő maga pedig olyanná vált, mintha
kilépett volna magából, mintha elhagyta volna az Énje. Az
anyának ezzel szemben új Énje lett, amely elmerült benne: ő
maga új személyiség lett. Ha kutatunk, ha megkíséreljük
kipuhatolni, hogy mi is történt, akkor a következő, különös
dolog derül ki.

A Jézus lelkéből felszakadó mérhetetlen fájdalom, végtelen

szenvedés átszállt az anya lelkébe, és ő egynek érezte magát
Jézussal. Jézus pedig úgy érezte, mintha mindaz, ami tizenkét
éves kora óta benne élt, a beszélgetés során eltávozott volna
tőle. Minél tovább beszélt, az anya annál jobban megtelt
mindazzal a bölcsességgel, ami Jézusban élt. Minden tizenkét
éves kora óta átélt élmény most a szerető anya lelkében éledt
fel! Jézustól pedig eltávozott; mintegy beleültette az anya
lelkébe, az anya szívébe mindazt, amit tizenkét éves kora óta
átélt. Ezáltal az anya lelke átváltozott.

225
A beszélgetés után Jézus is annyira megváltozott, hogy
testvérei, mostohatestvérei és a környezetében élő rokonai
úgy vélték: elment az esze. Milyen kár – mondták -, pedig olyan
sokat tudott. Mindig is hallgatag volt, de most elvesztette az
eszét! – Elveszett embernek tekintették. Valóban úgy járt-kelt
napokig a házban, mint az alvajáró. A Zarathusztra-Én készült
elhagyni a Názáreti Jézus testét, és a szellemi világba távozni.
Jézus végső elhatározásra jutott. Mintegy belső kényszer, egy
belső szükségszerűség hatására néhány nap múlva elhagyta a
házat, és elment Keresztelő Jánoshoz, hogy részesüljön általa
a keresztségben.

Ezután történt meg az, amiről már sok szó esett, a Jordán
folyóbeli János-keresztelő: a Krisztus-lény alámerült a Názáreti
Jézus testébe.

Ezek voltak a történések. Jézust most áthatotta a Krisztus-lény.

Az anyával folytatott beszélgetés során eltávozott Jézusból a
Zarathusztra-Én, és újból ott volt az, ami előtte volt, az, ami ő
tizenkét éves koráig volt, csak megnövekedve, még nagyobbá
válva. És ebbe a testbe, amely most már kizárólag az érzések
végtelen mélységeit, a végtelen világok iránti nyitottság
érzését hordozta magában, ebbe merült alá Krisztus. Jézust
most Krisztus hatotta át, de az anya is új Énhez jutott, amely
őbenne merült alá; új személyiség lett.

A szellemi kutató számára a következő tények válnak világossá:

abban a pillanatban, amikor a János-keresztelő megtörtént,
mintegy az átváltozás befejezéseként, az anya is érzett valamit.
Azt érezte – negyvenöt, negyvenhat éves volt ekkor -, hogy
egyszerre mintha átjárná annak az anyának a lelke, aki a másik
Jézus-gyermek anyja volt – azé a Jézus-gyermeké, aki tizenkét

226
éves korában befogadta Zarathusztra Énjét -, és aki azóta már
meghalt. Ahogy a Krisztus-szellem a Názáreti Jézusra, úgy a
másik anya szelleme – aki mindeddig a szellemi világban
várakozott – a nevelőanyára szállt alá, arra, aki Jézussal az
említett beszélgetést folytatta. És ő ekkortól mintegy annak a
fiatal anyának érezte magát, aki a Lukács-evangélium Jézus-
gyermekét szülte.

Képzeljük el a megfelelő módon, milyen végtelenül jelentős

esemény ez! Igyekezzünk átérezni, de érezzük át azt is, hogy
ekkor egy egészen különleges lény élt a Földön: a Krisztus-lény
egy emberi testben; egy olyan lény, aki nem élt még emberi
testben, aki mindaddig csak a szellemi világban élt, akinek
korábban nem volt még földi élete, aki a szellemi világot
ismerte, a földi világot azonban nem! Annyi tapasztalata volt
csupán a földi világról, amit mintegy a Názáreti Jézus
halmozott fel fizikai, éter- és asztráltestében. Ez a lény a
harminc év alatt kialakított hármas testiségbe szállt alá. A
Krisztus-lény tehát teljesen elfogulatlanul élte át első
élményeit a Földön.
Ezt a Krisztus-lényt – ahogy az az Akasha-krónika Ötödik
evangéliumából is kitűnik – először a magányba vezetik. A
Názáreti Jézus – akinek testében a Krisztus-lény lakozott –
mindent átadott, ami korábban összekötötte a külvilággal.
Ekkor érkezett meg a Földre a Krisztus-lény. Ez a Krisztus-lény
legelőször afelé vonzódott, ami a test benyomása által mintegy
megmaradt az emlékezetben, ami a legerősebben vésődött
bele az asztráltestbe. Szinte azt mondhatta a Krisztus-lény:
igen, ez az a test, amely látta a menekülő Lucifert és Arimánt;
amely megérezte, hogy a törekvő esszénusok Lucifert és
Arimánt a többi emberhez taszítják. – Hozzájuk kívánkozott

227
Krisztus, Arimánhoz és Luciferhez, mert azt mondta magának:
ezekkel a szellemi lényekkel kell az embernek a Földön
megküzdenie. – Tehát a Krisztus-lény, aki első ízben lakozott
egy emberi testben, egy földi testben, először a Lucifer és
Arimán elleni harchoz vonzódott a puszta magányában.

Azt hiszem, helyesen fogom elmondani a megkísértés

jelenetét, bár ezeket a dolgokat igen nehéz elolvasni az
Akasha-krónikában. Ezért nyomatékosan hangsúlyozom, hogy
a további okkult kutatás eredményeként előfordulhatnak
kisebb, jelentéktelen eltérések. A lényeg azonban megvan, és
ezt a lényeget kell most elmondanom. A megkísértés jelenetét
leírják a különböző evangéliumok is, de különböző oldalról
mesélik el. Ezt több ízben hangsúlyoztam. Igyekeztem a
megkísértés jelenetét úgy kibetűzni, amilyen valójában volt, és
szeretném elfogulatlanul elmondani, úgy, ahogy valóban
megtörtént.
A Názáreti Jézus testében lakó Krisztus-lény a magányban
először Luciferrel találkozott, Luciferrel, amint tevékeny és hat,
amint kísértőként közeledik az emberekhez, ha azok
túlbecsülik magukat, ha túl kevés bennük az önismeret és az
alázat. Közelít az ember hamis büszkeségéhez, gőgjéhez,
önteltségéhez: ezt akarja Lucifer megkísérteni. Lucifer ezúttal
Krisztus Jézushoz közeledett, és körülbelül azokat a szavakat
mondta neki, amelyek a többi evangéliumban is olvashatók:
Nézz rám! Az istenek és szellemek által teremtett világok,
amelyekben az ember él, öregek. Én azonban egy új birodalmat
akarok alapítani; függetlenítettem magam a világrendtől.
Mindent neked adok, ami a régi világban szép és nagyszerű, ha
belépsz az én birodalmamba. Ehhez azonban el kell válnod a
többi istentől, és engem kell elismerned. – És Lucifer ecsetelte

228
a luciferi világ minden szépségét és gyönyörűségét, minden
csábítót, ami az emberi lélekhez szólna, ha csak egy kis gőg is
volna benne. A Krisztus-lény azonban éppen a szellemi világból
jött; tudta, hogy kicsoda Lucifer, és hogyan viszonyul az
istenekhez az a lélek, amelyik nem enged Lucifer csábításának.
A Krisztus-lény, abban a világban, amelyből jött, bár nem
ismerte a luciferi kísértést, azt azonban tudta, hogyan
szolgálják az isteneket, és elég erős volt ahhoz, hogy
visszautasítsa Lucifert.

Ekkor Lucifer másodszor is támadásba lendült, de most

segítségül hívta Arimánt is, és most együttesen szólították meg
Krisztust. Lucifer az önhittségét, Arimán a félelmét akarta
felkelteni. Az egyikük így szólt: A szellemiségem révén, azáltal,
amit nyújtani tudok neked, ha elismersz, nem lesz szükséged
arra, amire most szükséged van, miután te mint Krisztus, egy
emberi testbe költöztél. Ez a fizikai test leigáz téged, kényszerít
a nehézségi erő törvényének betartására. Megakadályoz
abban, hogy átlépd a nehézség törvényét, én azonban e
törvény fölé emellek. Ha elismersz, eltörlöm a zuhanás
következményeit, és nem lesz semmi bajod. Vesd le magad a
párkányról! Hiszen írva van: megparancsolom az angyaloknak,
vigyázzanak rád, hogy lábad kőbe ne üsd. – Arimán, aki a
félelmére akart hatni, azt mondta: Meg foglak védeni a
félelemtől! Vesd le magad!
És mindketten nekiestek. Mivel azonban mind a ketten
nekirontottak, ebből a nyomásból mintegy egyensúly jött létre,
és Krisztus meg tudott menekülni tőlük. És megtalálta azt az
erőt, amelyet az embernek is meg kell találnia a Földön ahhoz,
hogy Lucifer és Arimán fölé emelkedhessen.

229
Ekkor Arimán azt mondta: Lucifer, semmire sem megyek veled,
csak hátráltatsz; nem fokozod, hanem csökkented az erőmet.
Egyedül fogom őt megkísérteni. Megakadályoztad, hogy ez a
lélek a kezünkbe kerüljön. – Arimán elküldte Lucifert, és
amikor egyedül maradt, egy utolsó támadásba lendült, és azt
mondta, ami a Máté-evangéliumban is megtalálható: Hogyha
már isteni erőkkel dicsekszel, változtasd az ásványi anyagot
kenyérré; vagy ahogy az evangéliumban áll: Változtasd a követ
kenyérré! Krisztus így felelt Arimánnak: Az emberek nemcsak
kenyérrel élnek, hanem azzal is, ami mint szellemi, a szellemi
világból jön. – Ezt a Krisztus-lény tudta a legjobban, hiszen
épphogy csak leszállt a szellemi világból. Arimán így felelt:
Bizonyára igazad van. De az, hogy igazad van, és hogy
mennyiben van igazad, nem akadályozhat meg engem abban,
hogy bizonyos módon mégis kézben tartsalak. Te csak azt
tudod, amit az a szellem tesz, amely a magasból száll alá. De
még nem voltál az emberek világában. Lent, az emberi világban
még egészen másmilyen emberek vannak, olyanok, akiknek
nagy szükségük van arra, hogy a kövek kenyérré változzanak;
ők nem tudnak csupán a szellemből táplálkozni.

Ez volt az a pillanat, amikor Arimán olyasmit mondott

Krisztusnak, amit a Földön tudni lehetett, az épphogy csak
Földre érkezett Isten azonban még nem tudhatott. Nem
tudhatta, hogy a Földön szükség van arra, hogy az ásványi
anyagokat, a fémeket pénzzé alakítsák ahhoz, hogy az
emberek kenyérhez jussanak. Arimán elmondta, hogy a
szegény emberek a Földön kénytelenek pénzzel táplálkozni. Ez
volt az a pont, ahol Arimán még megőrzött valamit a
hatalmából. És ezzel a hatalommal élni is fogok! – mondta
Arimán.

230
Ez a megkísértési jelenet valóságos ábrázolása. Valami tehát
még függőben maradt a megkísértésnél. A kérdések nem
oldódtak meg véglegesen. Lucifer kérdései megoldódtak,
Arimán kérdései azonban nem. Ezeknek a megoldásához még
szükség volt valamire.

Amikor Krisztus Jézus kilépett a visszavonultságból, úgy érezte,

fölötte áll mindannak, amit tizenkét éves kora óta átélt és
megtanult; érezte, hogy a Krisztus-szellem ahhoz kapcsolódik,
ami tizenkét éves kora előtt élt benne. Már nem érzett
kapcsolódást ahhoz, ami elöregedett és elszáradt az emberiség
létében. A körülötte beszélt nyelv is közömbös lett számára,
így kezdetben inkább csak hallgatott. Körüljárta Názáretet, és
ment, ment, egyre csak tovább. Sok olyan helyre eljutott, ahol
már Názáreti Jézusként is járt, és ekkor valami egészen különös
dolog történt. Kérem, ne tévesszék szem elől, hogy az Ötödik
evangélium történetét mondom el, semmi értelme sem lenne
annak, ha valaki rögtön ellentmondásokat akarna keresni az
Ötödik evangélium és a másik négy evangélium között. Úgy
mondom el a dolgokat, ahogy az Ötödik evangéliumban állnak.
Krisztus Jézus hallgatagon vándorolt házról házra, és
mindenütt együtt dolgozott az emberekkel. Mély benyomást
tett rá, amit Arimán a kenyérről mondott neki. Mindenhol
találkozott olyanokkal, akiknél korábban már dolgozott. Az
emberek most ráismertek, ő pedig ezek között az emberek
között valóban rátalált a népre, azokra, akiknél Arimán
bejáratos kell hogy legyen, mert szükségük van arra, hogy a
köveket, az ásványi anyagokat kenyérré változtassák, vagy ami
ugyanaz: a pénzből, a fémből kenyeret csináljanak. Az olyan
emberekhez, akik Hillel vagy mások erkölcsi tanításai szerint
éltek, nem kellett betérnie. Azokhoz viszont, akiket a többi

231
evangélium vámszedőknek és bűnösöknek nevez, betért, mert
ők voltak azok, akik rászorultak arra, hogy a köveket kenyérré
változtassák. Különösen náluk járt gyakran.
Ekkor azonban kezdetét vette valami különös dolog is. Ezek
közül az emberek közül sokan ismerték őt már harmincéves
kora előtt is, amikor két-három alkalommal, még Názáreti
Jézusként, náluk járt. Megismerkedtek szelíd, kedves, bölcs
lényével, mert a tizenkét éves kora óta átélt szenvedés, a
mélységes bánat végül átváltozott a szeretet varázserejévé,
ami megnyilvánult minden szavában, mintha szavaiban még
valamilyen titokzatos erő is működne, amely kiáradt a
környezetére. Bárhová ment, szeretettel fogadták minden
házban, minden fogadóban. És ez a szeretet velük maradt
akkor is, amikor ő már elhagyta a házat és folytatta az útját.
Gyakran emlegették ezekben a házakban a kedves embert, a
Názáreti Jézust, aki a vidéket járta. És mintegy kozmikus
törvényszerűség hatására, a következő történt. Olyan
jelenetekről beszélek most, amelyek számtalan esetben
megismétlődtek, és amelyeket a szellemi kutatás ismételten
elénk tár.

Ezek a családok, amelyeknél a Názáreti Jézus korábban

dolgozott, este, munka után szívesen összegyűltek és
beszélgettek, amikor a Nap már lenyugodott. Beszélgettek a
kedves emberről, a Názáreti Jézusról, aki egykor náluk járt.
Sokat beszéltek szeretetéről és szelídségéről, a szép és meleg
érzésekről, amelyek áthatották a lelküket, amikor a házukban
tartózkodott. És ekkor az történt – ez mintegy az ott szétáradó
szeretet utóhatása volt -, hogy némely házban, miután órákig
beszéltek a kedves vendégről, egyszer csak, mintegy közös
látomásban, minden jelenlévőnek megjelent a Názáreti Jézus

232
képe. Igen, meglátogatta őket szellemi alakban, avagy ők
teremtették meg a szellemi képmását.
Nos, el tudják képzelni, mit éreztek ezekben a családokban,
amikor megjelent előttük a közös látomásban; mit jelentett
számukra, hogy most, a János-keresztelő után újból eljött
hozzájuk. Felismerték a külsejét, csak a szeme lett fénylőbb.
Látták átszellemült arcát, amelyet egykor oly nagy szeretettel
szemléltek, az egész embert, aki most szellemként
tartózkodott náluk. Elképzelhetjük, milyen rendkívüli dolog
történt ezekben a családokban, mi történt a bűnösöknél és a
vámszedőknél, akiket karmájuk miatt körülvettek és
meggyötörtek a kor démoni lényei, akik betegek és
megszállottak voltak, elképzelhetjük, mit éreztek ezek az
emberek, amikor viszontlátták Őt!

És most megmutatkozott Jézus megváltozott természete;

különösen az előbb jellemzett embereken mutatkozott meg,
hogy mivé lett a Názáreti Jézus, miután magába fogadta
Krisztust. Míg korábban csupán szeretetét, jóságát és
szelídségét érezték – úgy, ahogy azután a látomásban is
megjelent előttük -, most egyfajta varázserő sugárzott belőle!
Régebben csupán vigasztalónak érezték a jelenlétét, most
azonban úgy érezték, hogy meggyógyította őket. Elmentek a
szomszédaikért, akiket szintén meggyötörtek a démoni
hatalmak, és elhozták őket Krisztus Jézus elé. Így történt, hogy
Krisztus Jézus, miután legyőzte Lucifert, és Arimánból is csupán
egy fullánk maradt benne, véghez tudta vinni az Arimán
hatalma alatt álló embereken azt, amit a Biblia a démonok
kiűzésének és a betegek gyógyításának nevez. Most, amikor
mint Krisztus Jézus jelent meg az embereknek, számos démon
távozott el az emberektől azok közül, akiket akkor látott,

233
amikor eszméletlenül feküdt a pogány oltáron. Mert
Luciferhez és Arimánhoz hasonlóan ezek a démonok is az
ellenfelüknek tekintették. Krisztus Jézus járta az országot és
látta a démonok garázdálkodását az emberek lelkében.
Gyakran kellett visszaemlékeznie arra, amikor a régi áldozati
oltáron feküdt, ahol az istenek helyett démonok voltak csupán,
és ahol ő nem volt képes a szertartást elvégezni. Emlékeznie
kellett Bath-Kolra, aki kinyilatkoztatta előtte az ősi
misztériumimát, amelyről már beszéltünk. Különösen az ima
középső részének értelmére kellett újra és újra gondolnia:
„Más által okozott önösség-vétket élünk meg a mindennapi
kenyérben” – Most már látta, hogy azoknak az embereknek,
akiknél járt, a köveket kenyérré kellett változtatniuk. Látta,
hogy azok közül, akiknél megfordult, sokan kizárólag kenyéren
kénytelenek élni. Mélyen belevésődtek a lelkébe az ősi pogány
ima sorai: „Más által okozott önösség-vétket élünk meg a
mindennapi kenyérben”. Átérezte az ember teljes
belemerülését a fizikai világba. Érezte, hogy ez a
szükségszerűség juttatta oda az emberiség fejlődését, hogy a
fizikaiba való megtestesülés el tudta feledtetni az emberekkel
az Égben lakozó Atyák nevét, a magasabb hierarchiák
szellemeinek nevét. Érezte, hogy ma már nincsenek olyan
emberek, akik képesek lennének meghallani a régi próféták
hangját és a Zarathusztra-bölcsesség üzenetét. Most már
tudta, hogy az élethez szükséges mindennapi kenyér
választotta el az embereket az égiektől, ez kergeti őket az
önzésbe és Arimán karjaiba.

Amint ilyen gondolatok között járt-kelt az országban,

tudvalevő lett, hogy azok, akik a legmélyebben érezték át, hogy
mennyire megváltozott a Názáreti Jézus, a tanítványaivá váltak
és követték őt. Különböző helyekről hívott magához
234
embereket, akik követték, mert mélyen átérezték az imént
elmondottakat. Így történt, hogy csakhamar egy egész
seregnyi követő csatlakozott hozzá. Körülvette őt egy sereg
fiatal ember, akiknek lelki alaphangulata bizonyos tekintetben
egészen új volt; akik őáltala mások lettek, mint azok, akikről
Jézus egykor azt kellett mondja az anyjának, hogy már nem
lennének képesek meghallani a régi bölcsességet. És ekkor
felvillant benne az Isten földi tapasztalata: nem azt kell
elmondanom az embereknek, hogy az istenek hogyan találják
meg az utat a szellemből a Földre, hanem azt, hogy az ember
hogyan találja meg az utat a Földről a szellemhez.

És most ismét feléledt emlékezetében Bath-Kol hangja, és

tudta, hogy meg kell újítani a legősibb formulákat és
imádságokat; tudta, hogy az embernek mostantól fogva meg
kell keresnie – lentről felfelé – a szellemi világba vezető utat,
és hogy ez az ima segíthet az isteni szellem keresésében. A régi
ima utolsó sorát

„Ti Atyák a Mennyekben”

megfordította, mert így felel meg az újabb kor embere
számára, és mert nem a hierarchiák sok szellemi lényére,
hanem az egy szellemi lényre kellett vonatkoztassa:
„Mi Atyánk, ki vagy a Mennyekben”

A második sort, amely a misztériumi szöveg utolsó előtti

sorának felel meg:

„És elfelejtette neveteket”

úgy fordította meg, ahogyan az az újabb kor emberei számára

kell szóljon:
235
„Szenteltessék meg a te neved”

Alulról a harmadik sort úgy változtatta meg, ahogyan a lentről

felfelé törekvő ember érzi magát, amikor meg akarja közelíteni
az istenséget:

„Mert az ember elhagyta országotokat”

így:

„Jöjjön el a Te országod”.
És a következő sort:

„Melyben nem uralkodik az Ég akarata”

úgy változtatta meg, ahogy azt az emberek most képesek

voltak meghallani. Megfordította a szöveget, mert a szellemi
világba vezető út teljes fordulatának kellett bekövetkeznie:

„Legyen meg a Te akaratod, miképpen a Mennyben, úgy a

Földön is”

A kenyér titkát, a fizikai testbe történő alászállás titkát,

mindannak a titkát, ami most Arimán fullánkja révén világos
lett előtte, úgy változtatta meg, hogy az ember érezze, hogy a
fizikai világ is a szellemi világból ered, még ha ezt az ember
nem is ismeri fel közvetlenül. Ezért a mindennapi kenyérre
vonatkozó sort könyörgéssé változtatta:

„Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”

Ezeket a szavakat:

„Más által okozott önző vétket élünk meg a mindennapi

kenyérben”
236
a következővé változtatta:

„Bocsásd meg a mi vétkeinket, ahogy mi is megbocsátunk az

ellenünk vétkezőknek”.

Az egykori misztériumima második sorából

„Tanúi az eloldódó Én-ségnek”

az lett:
„Ne vigy minket a kísértésbe”,

az első sort pedig

„Uralkodnak a Gonosz-erők”

így fordította meg:

„Szabadíts meg minket a gonosztól. Ámen.”

Így lett annak megfordításából, amit Jézus egykor Bath-Kol

megváltozott hangján hallott, amikor összeesett a pogány
oltáron, a kereszténység által jól ismert Miatyánk; az, amit
Krisztus Jézus mint új misztériumimát, mint új Miatyánkot
tanított. Hasonló módon született a hegyi beszéd – erről majd
még beszélünk -, és még sok minden más is, amire Krisztus
Jézus a követőit tanította.

Krisztus Jézus igen különlegesen hatott a tanítványaira is.

Kedves barátaim, kérem, vegyék figyelembe, hogy én
egyszerűen csak elmondom azt, ami az Ötödik evangéliumban
olvasható. Amint így vándorolt, egészen sajátos hatással volt a
közvetlen környezetére. Igaz ugyan, hogy együtt volt az
apostolokkal, a tanítványokkal, mivel azonban Ő a Krisztus-

237
lény volt, gyakran tűnt úgy, mintha egyáltalán nem csak a saját
testében lenne. Mialatt tanítványaival járta az országot,
egyikük vagy másikuk olykor úgy érezte, mintha őbenne, az ő
lelkében volna, noha mellette ment. Úgy érezték, mintha a
Krisztus Jézushoz tartozó lény a saját lelkükben lenne, majd
elkezdtek beszélni, és olyan dolgokat mondtak, amilyeneket
csak maga Krisztus Jézus mondhatott. Így vándoroltak. Útjuk
során különféle emberekkel találkoztak, akikkel beszédbe
elegyedtek; nem mindig maga Krisztus Jézus szólt azonban
hozzájuk, hanem sokszor maguk a tanítványok. Mert mindent
megosztott tanítványaival, még a bölcsességét is.

Bevallom, a legnagyobb mértékben elcsodálkoztam, amikor

megtudtam, hogy például a Márk-evangéliumban leírt
beszélgetést a szadduceussal[1] nem a Jézus testében
tartózkodó Krisztus Jézus, hanem az egyik tanítványa folytatta;
de természetesen Krisztus szólt. Az is gyakran előfordult, hogy
olyankor, amikor Krisztus Jézus elhagyta a követőit – időnként
eltávolodott tőlük -, mégis köztük volt. Mialatt távol volt,
szellemileg velük vándorolt, vagy csupán étertestében
tartózkodott közöttük. Éterteste velük volt, velük járta a
vidéket, és gyakran nem lehetett megkülönböztetni, hogy
úgymond vele volt-e a fizikai teste is, vagy csupán étertesti
jelenség.
Ilyen volt a kapcsolat a tanítványokkal és a nép egyszerű fiaival,
amikor a Názáreti Jézus Krisztus Jézussá lett. Ő maga
mindazonáltal azt élte át, amire már utaltam: míg az első
időben a Krisztus-lény még viszonylag független volt a Názáreti
Jézus testétől, később egyre jobban hozzá kellett idomulnia. Az
idő előrehaladtával mind szorosabban kötődött a Názáreti
Jézus testéhez; az utolsó évben különösen nagy fájdalommal

238
járt számára a Názáreti Jézus időközben igen megviselt
testéhez fűződő szoros kötelék. Ezzel együtt is előfordult még
azonban, hogy a most már nagyszámú követő kíséretében
vándorló Krisztus ismételten elhagyta a testét. Sok helyen
tartottak beszédeket; hol az egyik, hol a másik apostol szólt az
emberekhez; és bármit gondolt is a hallgatóság arról, hogy ki
beszél hozzájuk: mindaddig, amíg ilyen bensőséges
közösségben vándoroltak vele, Krisztus szólt mindannyiukon
keresztül.

Ha kihallgatnánk a farizeusok és a zsidó írástudók

beszélgetését, a következőt hallanánk: A nép elrettentésére
bármelyiket kiemelhetnénk a követők csapatából és
megölhetnénk, de lehet, hogy melléfognánk, mert mind
egyformán beszélnek. Ezzel tehát nem érnénk el semmit, mert
lehet, hogy a valódi Krisztus Jézus továbbra is életben
maradna. Nekünk azonban az igazi kell! – Csak a tanítványok,
csak a hozzá közelállók tudták őt a többiektől
megkülönböztetni. Ők azonban egészen bizonyosan nem
mondták meg az ellenségnek, hogy melyik az igazi.
Arimán azonban időközben eléggé megerősödött a
megválaszolatlan kérdéssel kapcsolatban, amelyet Krisztus
nem oldhatott meg a szellemi világban, csak a Földön. A
legsúlyosabb cselekedet révén kellett megtapasztalnia, hogy
mit jelent a kérdés: a köveket kenyérré változtatni, vagy ami
ugyanaz: a pénzből kenyeret csinálni, mert Arimán a Kariótból
való Júdást használta fel segítségül.

Krisztus hatása olyan volt, hogy semmilyen szellemi eszközzel

nem lehetett volna felismerni, hogy az őt tisztelő tanítványok
közül melyik lehet maga Krisztus. Mert ott, ahol a Szellem

239
hatott, ahol akár a legkisebb meggyőző erő is hatott, nem
lehetett Krisztust megfogni. Csak úgy lehetett hozzáférni, ha
olyasvalaki van jelen, aki olyan eszközt használ, amit Krisztus
nem ismer; a Föld legalantasabb tettét ismerő Júdás
segítségével. Krisztust nem lehetett volna másként felismerni,
csak úgy, ha találnak valakit, aki Arimán szolgálatába szegődik,
akit valóban csak pénzzel lehetett árulóvá tenni. Krisztus Jézus
kapcsolata Júdással abból eredt, ami a megkísértésnél történt:
Krisztus, aki éppen akkor érkezett le a Földre, érthető módon
nem tudta, hogy csak a szellemi világra érvényes az, hogy a
kenyérhez nem szükségesek kövek. Mivel ezt a fullánkot
Arimán megőrizte, ezért történhetett meg az árulás.
Krisztusnak meg kellett ismernie a halál urának, azaz
Arimánnak a hatalmát is. Így függ össze a megkísértés, a
Golgotai Misztérium és Júdás árulása.

Az elmondottaknál sokkal több is elmondható lenne az Ötödik

evangéliumból. Az emberiség fejlődése folyamán bizonyára
napvilágra fognak kerülni az Ötödik evangélium más részei is.
A kiragadott részletekkel leginkább az Ötödik evangélium
hangulatát akartam érzékeltetni. Most, az előadás-sorozat
végén is szem előtt tartom azt, amit az első előadás végén
mondtam: korunk szükségszerű kívánalma, hogy már most
beszéljünk az Ötödik evangéliumról. Szeretném a lelkükre
kötni, kedves barátaim, hogy a megfelelő áhítattal fogadják
azt, amit az Ötödik evangéliumból elmondhattam.
Mint tudják, jócskán vannak ellenségeink, akik egészen sajátos
módon járnak el. Nem akarok erre részletesen kitérni,
bizonyára olvastak róla a „Közlemények”-ben. Ismerik azt a
figyelemre méltó tényt is, miszerint vannak olyanok, akik már
hosszabb ideje azt beszélik, hogy az általam ismertetett

240
tanítást megfertőzte mindenféle szűk látókörű kereszténység,
sőt maga a jezsuitizmus. Legfőképpen az úgynevezett Adyar-
teozófia bizonyos hívei hangoztatják ezt, azok, akik – a
legrosszabb módon – éppen ezt a jezsuitizmust hirdetik, és
gyűlölködő, lelkiismeretlen dolgokat beszélnek. Emellett
kiderült az is, hogy egy bizonyos helyen, ahol tanításainkat
arcátlanul meghamisították, ugyanakkor kikeltek
szűklátókörűsége, helytelensége és elítélendő volta miatt. Volt
itt egy ember Amerikából, aki heteken, hónapokon keresztül
foglalkozott a tanainkkal, jegyzeteket készített róla, majd
visszatért Amerikába, és ott felhígított formában kiadta
mindazt, amit tőlünk mint rózsakeresztes teozófiát átvett. És
bár elmondja, hogy sokat tanult nálunk, ezek után azonban
bizonyos mesterek hívták őt magukhoz, és őtőlük többet
tanult. A mélyebb dolgokról azonban, amiket az akkor még
kiadatlan ciklusokból tanult, elhallgatja, hogy tőlünk
származnak. Mindez Amerikában történt, és az öreg Hillelhez
hasonlóan akár szelíden és higgadtan is fogadhatnánk; nem is
kellene sokat törődnünk az egésszel, még ha Európában is
érezteti a hatását. Azon a helyen, ahol a legdühödtebben
támadtak minket, készítettek egy fordítást arról, ami
Amerikában megjelent, és ezt a fordítást a következő
bevezetővel látták el: Igaz ugyan, hogy Európában is napvilágra
került egy rózsakeresztes világnézet, ez azonban szűk látókörű
és jezsuita jellegű. Kalifornia tiszta levegőjében tudott csak
továbbfejlődni. – Nos, ehhez nem is fűzök hozzá semmit! Ez
tehát ellenségeink módszere. Nem csupán szelídséggel, hanem
szánalommal is nézzük ezeket az eseményeket, de nem
mehetünk el mellettük csukott szemmel. Amikor ilyen dolgok
történnek, akkor azoknak is óvatosnak kellene lenniük, akik
évek óta mindig egyfajta figyelemre méltó elnézéssel

241
viseltetnek az ilyen lelkiismeretlenségekkel szemben. Talán
egyszer majd mindenkinek felnyílik a szeme. Igazán nem
említeném meg ezeket a dolgokat, ha nem éppen az igazság
érdekében lenne rá szükség. Mindent tisztán kell látni.

Mivel egyfelől egyesek ezeket a dolgokat terjesztik, semmi

nem véd meg bennünket attól, hogy másfelől azok, akiknek –
ennél valamivel tisztességesebb módon – kellemetlenek az
effajta dolgok – mert ilyenek is vannak -, felvegyék velük a
harcot. Nem akarom önöket terhelni azzal a sok ostobasággal,
amit a két tábor összeírogat. Mindaz, ami Németországban
Freimark, Schalk, Maack és a többiek tollából származik,
olyannyira sekélyes, hogy nem is kell rá odafigyelni. Vannak
azonban emberek, akik éppen az olyan dolgokat nem tudják
elviselni, mint amilyen például az Ötödik evangélium is. Nem
hinném, hogy lett volna hatalmasabb gyűlölet annál, mint ami
azokban a kritikákban öltött testet, amelyek rögtön a – szintén
az Ötödik evangéliumhoz tartozó – két Jézus-gyermek titkának
nyilvánosságra hozatala után jelentek meg. A valódi
antropozófusok megfelelő módon fognak bánni ezzel a
jóhiszeműen átadott Ötödik evangéliummal. Vigyék magukkal,
beszéljenek róla a Zweigekben, de mondják meg az
embereknek, hogyan kell vele bánni! Ügyeljenek arra, hogy ne
kezeljék tiszteletlenül, és ne szolgáltassák ki olyanoknak, akik
esetleg gúnyt űznének belőle.
Az ilyen dolgokkal – amelyek a korunk számára már
elengedhetetlenül szükséges szellemi kutatás talaján állnak –
szemben találjuk magunkat egész korunkkal, mindenekelőtt a
kor hangadó műveltségével. Igyekszünk ezt megszívlelni. Akik
jelen voltak épületünk alapkőletételénél, tudják, hogyan
igyekeztünk lélekben átérezni azt, hogy mennyire fontos a

242
spirituális tanításoknak az igazság hűséges megőrzésével
történő hirdetése. Igyekeztünk szem előtt tartani, milyen távol
áll korunk kultúrájától az igazság keresése. Elmondhatjuk, hogy
a szellem utáni vágy kiáltása hatja át korunkat, az emberek
azonban túl gőgösek vagy túl korlátoltak ahhoz, hogy valóban
tudni akarjanak róla valamit. Az őszinteségnek ehhez a fokához
– amely a szellem kinyilatkoztatásának megértéséhez
feltétlenül szükséges – először még fel kell nőni. Mert abban,
amit ma szellemi képzésnek nevezünk, nincs jelen az
őszinteségnek ez a foka, sőt, ami még ennél is rosszabb, nem
is veszik észre, hogy nincs jelen. Kérem, foglalkozzanak úgy az
Ötödik evangéliumból elmondottakkal, hogy a Zweigekben
áhítattal lehessen beszélni róluk. Ezt nem önzésből kívánjuk,
hanem azért, mert az igazság szellemének kell bennünk élnie,
és a szellemnek a maga valóságában kell előttünk állnia.

Manapság az emberek sokat beszélnek a szellemről, a

szellemről azonban fogalmuk sincs. Van valaki, aki éppen azzal
szerzett magának nagy tekintélyt, hogy állandóan a szellemről
beszél. Miért is ne neveznénk néven: Rudolf Euckenről[2] van
szó. Folytonosan a szellemről beszél. Hogyha valaki elolvassa a
könyveit – próbálják ki -, folyton csak ezt olvassa: igen, van
szellem, át kell élni, együtt kell lenni vele, át kell érezni és így
tovább. Végtelenül sok frázist használ a könyveiben, és egyre
csak ezt ismétli: szellem, szellem, szellem! Így beszélnek ma a
szellemről, mert az emberek túl kényelmesek vagy túl gőgösek
ahhoz, hogy önmaguk jussanak el a szellem forrásához. Ezeket
az embereket ma nagy tekintély övezi. Mégis nagyon nehéz
lesz a mai időkben utat törni azzal, amit konkrétan a szellemi
valóságból meríthetünk, ahogyan ez az Ötödik evangélium
esetében is történt. Ehhez komolyság és belső őszinteség
szükséges. Eucken egyik legújabb írásának címe: „Tudunk-e
243
még keresztények lenni?”[3] A könyv oldalai olyanok, mint a
galandféreg egyes részei: szalagszerűen fonódnak össze
lélekből és szellemből, szellemből és lélekből, és ez így megy
sok köteten át, mert tekintélyes hírnevet és dicsőséget lehet
szerezni azzal, ha az ember azt állítja, hogy tud valamit a
szellemről, mert az olvasók manapság észre sem veszik,
mennyi belső ellentmondás van egy ilyen könyvben – az
embereknek meg kellene végre tanulniuk olvasni -; az egyik
oldalon például ez áll: az emberiség ma már túl van azon, hogy
higgyen a démonok létezésében; nem tételezhetjük fel, hogy
az emberek hisznek a démonokban! – Ugyanebben a könyvben
olvasható ez a különös mondat is: „Az isteni és az emberi
találkozása démoni hatalmakat teremt.” Az író itt komolyan
beszél a démonokról, míg a könyv egy másik helyén
másképpen nyilatkozott. Nem a legmélyebb belső
ellentmondás ez? El kellene végre jönnie annak az időnek,
amikor visszautasítják azokat a szellemről szóló tanításokat,
amelyek merő egy ellentmondásból állnak. Sajnos, nem
veszem észre, hogy kortársaim felfigyelnének az ilyen
valótlanságokra.

Hogyha a szellem igazát szolgáljuk, ma még szemben állunk

korunkkal. Erről nem szabad megfeledkeznünk ahhoz, hogy
tisztán lássuk, mit kell tennünk a szívünkben, ha a szellem
kinyilatkoztatásának részeseivé, az emberiség számára
szükséges új szellemi élet hordozóivá akarunk válni. Hogyan is
találhatnánk visszhangra korunkban – amikor szellemi
tanításaink révén megkíséreljük az emberi lelket a Krisztus-
lényhez vezetni -, ha a kor műveltsége megelégszik az okos
filozófusok és teológusok olyan igazságaival, amelyek azt
állítják, hogy Krisztus előtt is volt már kereszténység!
Bebizonyítják ugyanis, hogy a régi Keleten is megtalálhatók
244
ugyanazok a szertartások, sőt egyes jellegzetes elbeszélések is.
Ezt állítják az okos teológusok, és mindenkinek elmondják, aki
hallani akarja, hogy a kereszténység nem más, mint annak
folytatása, ami már korábban is itt volt. Kortársaink nagy
érdeklődéssel olvassák ezt az irodalmat. Az írások nagy
tekintélynek örvendenek, és a kortársak egyáltalán nem veszik
észre, hogyan viszonyulnak egymáshoz a dolgok.

Mert egyrészről arról beszélnek, hogy a Krisztus-lény mint

szellemi lény szállt alá, ám mivel azt látják, hogy a Krisztus-
lényt később ugyanolyan kultikus szertartások keretében
tisztelik, mint korábban a pogány isteneket, mindezt arra
használják fel, hogy végül letagadják akár a Krisztus-lény
létezését is; mert ma már erre is van példa. Ez a
gondolatmenet körülbelül ugyanazon a logikán alapul, mint a
következő történet: Egy ember megszállt egy fogadóban és
otthagyta a ruháját. Mindenki tudja, hogy a ruha az övé. Ezek
után odaérkezik egy olyan ember, mint mondjuk Schiller vagy
Goethe, aki valamilyen kényszerítő körülmény miatt magára
ölti az otthagyott ruhát, majd távozik. Ezt követően valaki
meglátja Goethét ebben a ruhában, és azt mondja: Mit
beszéltek összevissza? Hogy lenne már ez az ember
különleges? Megvizsgáltam a ruhákat, ezek X. Y. ruhái, aki
egyáltalán nem különleges. – Mivel a Krisztus-lény úgyszólván
felhasználta a régi kultuszok viseletét, ezek az okos emberek
nem veszik észre, hogy azt a Krisztus-lény csupán magára
öltötte, mint egy ruhát, és hogy ami a régi kultuszokban most
benne rejlik, az maga a Krisztus-lény.

Nézzék meg a könyvtárakat, nézzék meg a mai tudományos

monisztikus írásokat: a Krisztus-lény ruháinak bizonyítékai,
amelyek ráadásul még igazak is! Nagy becsben állnak ma

245
mindazok, akik a kulturális fejlődés kiszimatolásával
foglalkoznak, a tudományukat pedig mély bölcsességként
ismerik el. Ez a kép álljon a lelkünk előtt, ha nem csupán
értelemszerűen, hanem érzéssel akarjuk felfogni mindazt, ami
ennek az Ötödik evangéliumnak a szándéka. Mert az a
szándéka, hogy az igazságunkkal megfelelő módon álljunk
benne a korunkban; hogy megértsük: lehetetlen, hogy a régi
idők tegyék érthetővé azt, aminek új kinyilatkoztatásként kell
eljönnie. Búcsúzóul szabadjon elmondanom még valamit az
evangéliumból: Az emberiségben ma uralkodó szemlélettel
nem lehet továbbjutni a jövő szellemi fejlődésének útján. –
Ehhez meg kell változtatni, más felé kell irányítani a
gondolkodást! A kompromisszumra hajlamos emberek, akik
nem akarják tisztán látni azt, ami van, és aminek jönnie kell,
nem szolgálják jól az emberiség számára szükséges szellemi
tanítást és szellemi szolgálatot.

Tartoztam önöknek a számomra oly szent Ötödik

evangéliummal. Azzal a vággyal búcsúzom most az önök
szívétől és lelkétől, hogy fűzze még szorosabbra a bennünket
egyébként is összetartó köteléket ez a számomra különösen
kedves szellemi kutatás: az Ötödik evangélium. És talán meleg
érzéssel hatja át a szívüket és a lelküket ez a gondolat: még ha
fizikailag, térben és időben távol is vagyunk egymástól, mégis
együtt akarunk maradni; együtt akarjuk átérezni azt, amit
lelkünkben meg kell dolgoznunk, azt, amit korunkban a szellem
megkövetel az emberi lélektől.
Remélhetőleg minden egyes lélek munkája megfelelő módon
viszi tovább a törekvéseinket. Azt hiszem, ez a kívánság a
legmegfelelőbb búcsú, amit előadás-sorozatunk végén
mondhatok.

246
[1] Mk 12,18-27.
[2] Rudolf Christopf Eucken (1846-1926): német filozófus,
író,
a metafizikus-idealizmus képvisel?je. 1908-ban irodalmi
Nobel-díjat kapott.

[3] Rudolf Eucken: Können wir noch Christen sein? (1911)

247
Berlin, 1914. február 10.
Az Ötödik evangéliumból származó közlésekből újfajta módon
láthattuk, hogy milyen előkészületekre volt szükség úgymond
az egész világmindenségben ahhoz, hogy bekövetkezzék az,
amit Golgotai Misztériumként ismerünk. Ez a Golgotai
Misztérium még a szellemtudományos szemlélet számára is
olyan, mint egyfajta ideiglenes lezárás a világtörténések
egymást követő eseményeinek sorában.

Beszéltünk arról, hogy két Jézus-gyermeknek kellett

előkészítenie a Golgotai Misztériumot. Az egyikben, az
úgynevezett salamoni Jézusban, Zarathusztra Énje öltött
testet. Láttuk, hogy ez a Zarathusztra Én, miután a két
nagyjából egyidős Jézus-gyermek elérte a tizenkettedik
életévét, átköltözött a másik, a Dávid házának nátháni ágából
származó Jézus-gyermekbe. Majd az Ötödik evangélium
alapján részletesebben is megismerhettük a Názáreti Jézus
élményeit, aki tehát a nátháni Jézus-gyermek születéskori
hármas testi burkát viselte, és egészen harmincéves koráig, az
anyjával folytatott beszélgetésig, magában hordta
Zarathusztra Énjét, amikor is a beszéd ereje által – a beszéd
során Énjét mintegy beleáramoltatta a kimondott szavakba – a
Zarathusztra-Én úgymond elhagyta a Názáreti Jézus burkait.
Tudjuk, hogy ezek után a Jordán folyónál történt János-
keresztelő révén a Krisztus-lény beköltözött a Názáreti Jézus
hármas testi burkába.

Akinek megadatik az a lehetőség, hogy így láthassa a dolgokat,

az nemhogy kisebb, hanem éppen hogy sokkal nagyobb
jelentőséget fog tulajdonítani a Krisztus Jézus-lénynek, mint

248
azok, akik csupán az eddigi ismereteik és az evangéliumok
közlései alapján közelítik meg.
A kereszthalált és feltámadást együttesen Golgotai
Misztériumnak nevező esemény három másik eseményhez
kapcsolódik.[1] A golgotai esemény úgyszólván a másik három
történés beteljesedése. Az első a régi lemúriai korban, a
második az atlantiszi kor elején, a harmadik pedig az atlantiszi
kor vége felé történt. Ezek azonban nem a fizikai síkon, hanem
a szellemi világban játszódtak le. Tehát négy eseményre kell
úgymond lelkileg tekintenünk, amelyek közül az utolsó –
amelyikkel mostanáig kiemelten foglalkoztunk és amelyet
Golgotai Misztériumnak nevezünk – a fizikai síkon, míg az első
három, mintegy előkészítő esemény, a szellemi világokban
játszódott le.

A nátháni Jézusnak nevezett lényről már említettem korábban,

hogy különleges természete abban is megnyilvánult, hogy
mindjárt a születése után képes volt néhány szót kimondani,
igaz, hogy ezeket a szavakat egy olyan különös nyelven
mondta, amelyet akkoriban senki sem értett, kizárólag az anyai
érzés sejtette meg a szavak értelmét. Erről a nátháni Jézus-
gyermekről tudnunk kell, hogy nem ugyanolyan emberi lény,
mint a többi; hogy a salamoni Jézushoz – akiben a Zarathusztra
Én élt – és más emberekhez hasonlóan nem volt mögötte
számos földi inkarnáció, hanem előző létét a szellemi
világokban élte meg. Korábbi alkalmakkor már rámutattam
arra, hogy abból, ami emberi lelkekként a lemúriai kor óta
emberi inkarnációkban vesz részt, valamit úgymond
visszatartottak a szellemi világban, amit nem vezettek emberi
megtestesüléshez, hanem amit csak akkor irányítottak emberi
megtestesüléshez, amikor mint nátháni Jézus megszületett.

249
Az, ami akkor visszamaradt, amit nem lehet a szó köznapi
értelmében ember-Énnek nevezni – mert az ember-Én
inkarnációról inkarnációra a Földre érkezik -, a szellemi
világokban élte át a sorsát. Csupán a régi misztériumokhoz
tartozó emberek tudták – akik képesek voltak a szellemi világ
eseményeinek megfigyelésére -, hogy az a lény, aki egyszer
majd mint nátháni Jézus-gyermek jelenik meg, az, akit át fog
hatni a Krisztus lény, előtte bizonyos sorsokat élt át a szellemi
világokban. Ahhoz, hogy megismerjük ezeket a sorsokat, a
következőket kell szemügyre vennünk.

Bizonyára sokan emlékeznek önök közül azokra az

előadásaimra, amelyeket itt tartottam néhány évvel ezelőtt az
antropozófiáról, és amelyekben kiemelten foglalkoztam az
emberi érzékszervekkel.[2] Kihangsúlyoztam, hogy az öt,
általánosan ismert érzékszerv csupán egy részét képezi az
ember összes érzékének, mert az embernek alapjában véve
tizenkét érzékszerve van. Erre most nem szeretnék
részletesebben kitérni. Arra azonban igen, hogy milyen, az
ember számára egészségtelenül ható sors várt volna azokra az
emberi érzékszervekre, amelyek a fizikai testbe vannak
beágyazva, ha nem történik meg a régi lemúriai korban a
szellemi világokban az első Krisztus-esemény, a Golgotai
Misztérium úgymond első előhírnöke. A lemúriai korban
ugyanis úgy testesült meg az ember, hogy érzékszerveinek
lényegében a kezdeménye volt meg benne. Azt is tudjuk
azonban, hogy a lemúriai korban jutott érvényre az emberi
fejlődésben a luciferi hatalmak befolyása, ami mindenre
kiterjedt az emberi szervezetben. Ha valóban nem történt
volna más, minthogy a lemúriai korban az ember inkarnálódik
a Földön, majd azután hat rá a luciferi befolyás, akkor
érzékszerveink egészen mássá alakulnak, mint amilyenek
250
lettek. Az érzékszervek, mondhatnám, túl érzékenyek, túl
fogékonyak lennének. Nem úgy élnénk érzékszerveinkkel a
világban, hogy azok úgymond le vannak tompítva, hanem úgy,
hogy például a vörös szín láttán a szem egy bizonyos fájdalmat
érezne. Más benyomások másféle szenvedést okoznának az
érzékeknek. A kék szín hatására például úgy éreznénk, mintha
az a szemet kifakítaná. A többi érzékszervvel hasonló lenne a
helyzet. Érzékszerveink állandó szenvedésnek vagy
mértéktelen, és ezért szintén egészségtelen, gyönyörnek
lennének kitéve. A külső benyomások a kelleténél erősebb és
károsabb hatást gyakorolnának az érzékekre. Ez jött volna létre
a luciferi hatás következtében.
Ezt a veszélyt hárították el az emberiségtől, ezúttal nem egy, a
fizikai földi síkon végbemenő történéssel, hanem egy olyan
folyamattal, amely úgymond az első volt a Golgotai
Misztériumot előkészítő események sorában. Ugyanaz a
Krisztus-lény, aki később, a Jordán-keresztelőnél egyesült a
Názáreti Jézus testével, a lemúriai korban egyesült egy lény-
nyel, aki akkor még a szellemi világban volt: azzal a lénnyel, aki
a későbbiek során mint nátháni Jézus született meg. Ha a
palesztinai eseményről azt mondjuk, hogy a Krisztus-lény
testet öltött a Názáreti Jézusban, akkor erről az első Krisztus-
eseményről azt mondhatjuk, hogy a Krisztus-lény a lemúriai
korban a szellemi világban „lelket öltött” abban a lényben, aki
később alászállt a Földre mint nátháni Jézus.
Tehát a szellemi világban egy olyan lelki-szellemi lény élt, aki
ezen egyesülés – a Krisztus-lény és a későbbi Názáreti Jézus
lelkének összekapcsolódása -, valamint mindannak révén, ami
ebből a tettből következett, elhárította az emberi érzékeket
fenyegető veszedelmet, tehát mintegy oly módon ragyogta be

251
a szellemi világokból az emberiséget, hogy ezáltal az emberi
érzékszerveket nem érte az a szerencsétlenség, hogy borzasztó
szenvedések vagy túlzott gyönyörök közepette éljenek a
Földön. A Golgotai Misztériumot előkészítő első esemény az
érzékszervek üdvéért történt. Ennek az első Krisztus-
eseménynek köszönhetjük, hogy érzékszerveinkkel a jelenlegi
módon élhetünk.

Az atlantiszi kor elején játszódott le a második esemény. Ekkor

ismét az történt, hogy a későbbi nátháni Jézus-lényben „lelket
öltött” a Krisztus-lény. Ezáltal egy másik, az emberi
természetet fenyegető veszedelem hárult el. Mert még ha az
érzékszervek az első Krisztus-eseménynek köszönhetően
egészségesek is lettek volna, a luciferi, majd később az arimáni
hatás következtében olyanná vált volna az emberi természet,
hogy az úgynevezett hét életszerv – antropozófiáról tartott
előadásaim alkalmával beszéltem már erről a hét életszervről;
ezek edényszerű szervek a fizikai testben, tulajdonképpeni
alapjuk azonban az étertest organizációja – olyanná válik, hogy
rokonszenv és ellenszenv tekintetében nem élhetnénk úgy,
mint ma, mert hol féktelen mohó vágyat, hol szörnyű undort
éreznénk azzal kapcsolatban, amiben életszerveink által
részesülünk, ami azok számára táplálékul szolgálhat. Még a
légzőszerveinket érő hatásokat is úgy érzékelnénk, hogy vagy
vad mohó vággyal ragadnánk meg, vagy mélységes undorral
utasítanánk el azokat. Tehát a hét életszerv is túlontúl
tevékeny lenne Lucifer és Arimán hatására. Ekkor történt meg
a második Krisztus-esemény az érzékfeletti világban. Ez tette
lehetővé azt, hogy az ember életszervei bizonyos értelemben
mértéktartóak legyenek. Ahogyan érzékszerveink úgymond
sohasem lettek volna képesek arra, hogy bölcsen szemléljék a
világot, ha nem játszódik le a lemúriai korban az első Krisztus-
252
esemény, úgy életszerveink sem lennének mértéktartóak az
atlantiszi kor elején végbement második Krisztus-esemény
nélkül.
Egy harmadik veszély is fenyegette azonban az embert,
méghozzá az asztráltestét – a gondolkodását, érzését és
akaratát – illetően. Ma a gondolkodás, az érzés és az akarat
bizonyos harmóniában van az emberben, s ha ez felborul,
akkor az ember nem egészséges. Ha nincs meg a kellő
együttműködés a gondolkodás, az érzés és az akarat között,
akkor ez képzelt betegségig vagy akár őrültségig is fokozódhat.
Tehát egészen az őrületig vezetett volna a gondolkodás, érzés
és akarat rendjének felbomlása, ha az atlantiszi kor vége felé
nem következik be a harmadik Krisztus-esemény. Az
érzékfeletti világokban élő nátháni Jézusban ismét „lelket
öltött” a Krisztus-lény, és ennek köszönhetően mértéktartó
összhang jött létre az ember lelki erői – a gondolkodás, az érzés
és az akarat – között.

A fent említett három esemény a szellemi világokból hatott az

emberekre; nem a fizikai síkon zajlottak le. Különösen a
harmadik eseményre vonatkozóan jelentős emlékek maradtak
fent a mítoszokban. És miként a szellemi megismerés sok
esetben segíti a mondákban és mítoszokban megőrzött
szimbólumok helyes megértését, a bennük való megfelelő
elmélyedést, így van ez ezzel a jelképpel is. Valamennyien
ismerjük azt a képet, amely egy érzékfeletti lényt ábrázol –
Mihály arkangyalt vagy Szent Györgyöt -, amint legyőzi a
sárkányt. Ez a harmadik Krisztus-esemény képi megjelenítése:
Mihály arkangyal vagy Szent György, a későbbi nátháni Jézus-
gyermek, akinek lelkét áthatotta a Krisztus-lény. Ezért van az
arkangyalszerű alak a szellemi világban. A sárkány legyőzése

253
annak elnyomását jelenti az emberi gondolkodásban, érzésben
és akaratban – tehát az ember szenvedélytermészetében -,
ami összekuszálná őket és felborítaná a közöttük lévő
egyensúlyt. Mélyen átérezhetjük, miként állnak az emberi lélek
elé az ilyen hatalmas képek, hogy legalább a szimbolikus
szemlélés és az érzés számára elmondják azt, amit az értelem
nem képes felfogni; mélyen átérezhetjük, miként fejeződnek ki
bennük a mélyebbnél mélyebb összefüggések.

Korábban már említettük, hogy a görögök isteni és szellemi

világát mintegy azoknak a valóságos isteni-szellemi lényeknek
az árnyképe, mása alkotta, amely szellemi lények az atlantiszi
korban az emberekével közvetlenül határos isteni-szellemi
világot népesítették be. A görögöknek pontos ismereteik
voltak a harmadik Krisztus-eseményről, arról, amit az emberi
lélek számára általában a sárkányölő Szent György vagy Mihály
arkangyal alakjával ábrázolnak. A görögök Apolló alakjában
jelenítették meg a Krisztus által áthatott későbbi nátháni
Jézust. És jelentőségteljes módon úgymond beillesztették a
Kozmoszba Szent Györgyöt a sárkány-nyal. Görögországban a
Parnasszoszon található a Kasztalia-forrás, ahol egy
sziklahasadék tátong, amelyből gőzök szálltak fel. Ezek a gőzök
kígyóhoz hasonlóan ölelték körül a hegyet. A hegyet
kígyószerűen körülölelő gőzök mintegy képileg ábrázolták a
vadul tomboló emberi szenvedélyeket, amelyek összekuszálják
a gondolkodást, az érzést és az akaratot. A sziklahasadék felett
– amelyben Püthon élt; azon a helyen, ahol a kígyózó gőzök
törtek elő a Földből – építették fel a Püthiának szentelt
orákulumhelyet. Püthia a hasadék felett egy háromlábú széken
ült, és a feltörő gőzök hatására látomásai voltak. Amit ebben
az állapotban mondott, azt úgy fogadták, mintha maga Apolló

254
szólna. Aki tanácsot akart kérni, az elment Püthiához, hogy
rajta keresztül kapjon tanácsot Apollótól.
Tehát a görögöknek az volt a nézete, hogy Apolló
visszavezethető egy valóságos lényre. Mi ismerjük ezt a lényt.
Ő a Krisztus által „átlelkesített” későbbi nátháni Jézus, akit a
görögök Apollónak neveztek. Közömbösíti azt, ami a földből
Püthia lelkében megjelenik, a luciferi-arimáni hatást. És mivel
a gőzökben Apolló áldozata száll fel, ezek már nem zavart
keltőek, hanem bölcsen összehangolják a gondolkodást, az
érzést és az akaratot a görögök számára. A görögök Apolló-
eszméjében az a gondolat élt, hogy az ember gondolkodásába,
érzésébe és akaratába beköltözött az az isten, akit utóbb
Krisztusnak nevezünk; ez az isten feláldozta magát azzal, hogy
beköltözött a nátháni Jézus lelkébe és harmóniát teremtett a
gondolkodás, az érzés és az akarat között, amit Lucifer és
Arimán összezavart volna az emberi lélekben.
Tehát az érzékfeletti világokban három Krisztus-esemény
játszódott le, amelyek tulajdonképpen előkészítették a
Golgotai Misztériumot. Hogyha ezek után rákérdezünk a
Golgotai Misztérium jelentőségére és feltesszük a kérdést,
hogy voltaképpen mi is történt ezen esemény által; mely
területen borult volna fel a rend, hogyha nem történik meg? –
akkor azt kell szem előtt tartanunk, hogy az Atlantisz utáni
negyedik kultúrkorszakban, a görög-latin korban lett az
emberiség érett arra, hogy kifejlessze az Ént. Elsőnek a nyugati
világ nyugat-ázsiai, dél- és közép-európai területein élők érték
el ezt a fokot. Az Én különösen a római és a germán népek ösz-
szetűzése révén fejlődött ki Közép- és Dél-Európában. Tehát az
Énnek az Atlantisz utáni negyedik korban kellett kifejlődnie. De
rendezetlen módon fejlődött volna. Mert éppúgy, ahogy az

255
érzékszervek rendezetlen módon alakultak volna ki a lemúriai
korban, hogyha nem lép be az első Krisztus-esemény; éppúgy,
ahogy a hét életszerv helytelen módon fejlődött volna, hogyha
nem következik be az atlantiszi kor elején a második Krisztus-
esemény; és éppúgy, ahogy az ember három lelki
tevékenysége – a gondolkodás, az érzés és az akarat – is
rendezetlen módon bontakozott volna ki, hogyha nem történik
meg az atlantiszi kor vége felé a harmadik Krisztus-esemény,
éppígy rendezetlenül fejlődött volna az Én is, ha nem játszódik
le a görög-latin korban a Golgotai Misztérium, a negyedik
Krisztus-esemény.

Mert – mint azt már gyakran hangsúlyoztuk – az Én

tudatosítására az Atlantisz utáni negyedik korszakban lett érett
az ember.

Azok, akiknek még nem kellett ezt a fokot elérniük, először egy
másfajta kinyilatkoztatásban részesültek. Mert a Buddha-
kinyilatkoztatás és a Krisztus kinyilatkoztatás között az a
jellegzetes különbség, hogy a Buddha-kinyilatkoztatás olyan
emberekhez szólt, akiknek tulajdonképpen még nem kellett
tudatában lenniük inkarnációkon áthaladó Énjüknek. Az, aki
ezt nem a megfelelő módon fogja fel, nem érti meg a
buddhizmust. Több alkalommal utaltam már egy, a késői
buddhizmusból származó példázatra, amely szerint a valódi
buddhista ahhoz tekinti hasonlónak az egyik inkarnációból a
másikba való átmenetet, mint amikor a földbe elültetett
mangóból kinő egy új fa és az új gyümölcsöt terem. Az új
mangónak és a réginek csupán a neve és a formája azonos. A
buddhizmusra az a jellemző, hogy nem beszél inkarnációról
inkarnációra haladó, reális Énről. Azért nem beszél róla, mert a
keleti népek még nem tudatosították magukban a reális Ént.

256
Még ma is megfigyelhető, hogy ha a keleti tanítások alapján
álló emberek meg akarják érteni a nyugati világnézeteket,
akkor nem képesek eljutni addig a pontig, ahol megjelenik az
Én.

Az Ént az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszak népeinek

kellett megszülniük. Ez azonban rendezetlenül született volna
meg. Azt, hogy ez így lett volna, jól bizonyítja egy jelenség,
amely igen jellegzetes módon lépett fel az Atlantisz utáni
negyedik korszakban. Az Én születésének jelentős kifejezője a
görög filozófia. Másfelől azonban, a görög filozófia mintegy
kísérő jelenségeként, megjelent a szibillák tevékenysége. A
szibillák olyan női lények, akiknek kinyilatkozásaiban –
Püthiával ellentétben, akinek lelki életében Apolló révén jelen
volt a harmónia – rendezetlen gondolkodás, érzés és akarat
hatott. Ezekben a szibillajóslatokban – amelyek a Krisztus előtti
VIII. századtól egészen a középkorig jelen voltak – gyakran
megjelent valami a legmélyebb igazságokból is, ám
rendezetlenül, ötvözve mindenféle zagyvasággal. A szibillák
működésén látszik a legvilágosabban, milyen zavart keltően
hatott volna az Én-tudat megszületése; hogy az Én a luciferi és
az arimáni befolyás hatására éppolyan rendezetlenül jelent
volna meg, mint a lemúriai korban a tizenkét érzékszerv, a
korai atlantiszi korban a hét életszerv, valamint a késői
atlantiszi korban a három lélekszerv, amennyiben nem
következik be az első három Krisztus-esemény. Ilyen
rendezetlen módon jelent volna meg az Én is az Atlantisz utáni
korban, ha nem megy végbe a Golgotai Misztérium.

Láthattuk, hogy a Golgotai Misztérium – amely először, mint

első Krisztus-esemény, a szellemi magasságokban játszódott le
a lemúriai korban – mintegy fokozatosan ereszkedett alá a

257
fizikai síkig, a földi Golgotai Misztériumig. Ez ismét felhívja
figyelmünket a Föld-fejlődés egyedülálló eseményének
jelentőségére, és arra, hogy ezt az egyedülálló eseményt
gondosan előkészítették a szellemi világokban. A magas
Naplénnyel való kapcsolatot – amit gyakran említettünk a
Krisztus-lény kapcsán – jól mutatja a görög Apolló-eszme is,
ahol Apolló napisten.

Csak vázlatosan mutattam rá azokra a történésekre, amelyek

elősegíthetik a Golgotai Misztérium jelentőségének teljesebb
megértését. Ezeknek a dolgoknak a részletes kifejtése elénk
tárhatja a Golgotai Misztérium hatalmas kozmikus
jelentőségét. Így lehet megközelíteni a Golgotai Misztériumot
a Kozmosz felől. Megközelíthetjük azonban egy másik oldalról
is, mégpedig a következő módon.

Tegyük fel, hogy az ember a halál kapuján át vagy iniciáció

révén belép a szellemi világba. Maradjunk most annál az
esetnél, hogy a halál kapuján át lép be a szellemi világba,
amikor is az az első, hogy mintegy leveti legkülső burkát, a
fizikai testét. Ezt a fizikai testet átadja a Föld elemeinek.
Tételezzük fel továbbá, hogy a szellemi világból – ahol a halál
kapujának átlépése után tartózkodik – rátekint fizikai testének
sorsára, amint az, oszlásnak indulva vagy elhamvadva, átadja
magát a Föld fizikai elemeinek. Azt, amit az ember ezekben a
folyamatokban lát – amikor a szellemi világból fizikai testének
sorsára visszatekint -, éppúgy természeti eseménynek lehet
nevezni, mint más természeti eseményeket; egy olyan
természeti eseményt lát, amellyel kapcsolatban éppoly
kevéssé lehet szó morális fogalmakról, ahogy nem használunk
morális fogalmakat a felhőképződéssel kapcsolatban, vagy
amikor a villám egyik felhőből a másikba hatol, és a többi

258
hasonló esetben sem. Ahogy ezeket a természeti jelenségeket
szemléli, úgy kell tekintenie arra is, ami mint fizikai teste
feloszlik. Tudjuk továbbá, hogy az ember azután még néhány
napig kapcsolatban marad az étertestével, majd egyfajta
második eloldódás következik be, amikor az étertest is
elszakad az asztráltesttől és az Éntől.

Ha azután az ember visszanéz eloldódott étertestére, akkor azt

látja, hogy az folyamataiban nagyon különbözik az eloldódott
fizikai test folyamataitól. Először is az étertestünkre – valamint
arra, amivé az lesz – nem tekinthetünk úgy, mintha egy
természeti eseményt látnánk, mivel az étertest, a maga
sajátosságában, azt tárja elénk, ami mintegy beleszövődött
mindabból, amit halálunkig mint lelkünk érzületeit magunkban
hordoztuk. Hogyha jó érzületeink voltak, az meglátszik az
étertesten; de éppígy meglátszik az is, ha alattomos,
rosszindulatú érzületeink voltak. Igen, azt mondhatjuk, hogy az
étertesten meglátszik és megérződik a jó és a rossz érzések
egész skálája; mindez nyomot hagy benne. Belső lelki
mivoltunkat bevéssük étertestünkbe. Ezt látjuk benne, és ez
bonyolult módon feloszlik az éteri világban, amely mintegy
felszívja azt. Tehát amint így visszatekintünk étertestünk
sorsára, voltaképpen annak a lenyomatát látjuk, amilyenek
földi életünkben voltunk.
Erről a látványról még valami egészen különöset is
elmondhatunk. Azt mondhatjuk: hogyha jó érzületeid voltak a
szellemi világok iránt, ha odaadással viseltettél iránta, akkor
átadtál valamit az egyetemes éterkozmosznak, ami ott, mint
jó, tovább hat. Ha viszont rossz érzületeid és érzéseid voltak,
és nem akartál foglalkozni a szellemi világokról szóló dolgokkal,

259
akkor olyasmit adtál át az éterkozmosznak, ami kárt és
rombolást okoz az éteri világban.
Lelkünk – tehát asztráltestünk és Énünk – sorsához
hozzátartozik, hogy a szellemi világban rálát arra, amit az
ember saját maga okozott éterteste sorsát illetően, és amin
már nem tud változtatni, ha eloldódott a fizikai testtől. Ez a
legfőbb látvány a halál után. Ahogy korábban – az érzékelhető
világban – felhők, hegyek stb. tárultak elénk, úgy most – a halál
után -, mintegy háttérként, megjelenik előttünk az, amit mi
magunk helyeztünk el étertestünkben lelki szemléletünk és
érzületeink által. Ez a kép az étertest feloszlásával egyre
nagyobb és nagyobb lesz, míg végül olyan lesz, mint a
mennybolt, amelyen minden egyéb is megjelenik. Tehát az
ember halál utáni sorsához hozzátartozik, hogy rátekintsen
éterteste sorsára.
Ehhez még az is hozzátartozik, hogy ennek a feloszló
étertestnek két tulajdonsága van: az egyik tulajdonság valami
olyasmivel függ össze, ami alapjában véve mindig
nyomasztóan hat a halál után. Hogy mivel függ össze ez a
tulajdonság, azt meg fogjuk érteni, ha egy rövid pillantást
vetünk a fizikai Föld sorsára.

A fizikusok ma már elismerik a fizikai Föld sorsát. Valós

tényként könyvelik el, hogy a Föld mint fizikai lény egykor az
úgynevezett hőhalál áldozata lesz. A hő úgy viszonyul a Föld
többi erőihez, hogy egyszer, a jövőben, eljön majd az az idő –
ezt ma már fizikai kutatások is igazolják -, amikor minden egy
bizonyos hőfokú lesz. Akkor már semmilyen esemény és
tevékenység nem lesz lehetséges a Föld fizikai környezetében.
Az egész Föld a hőhalál áldozata lesz.

260
A materialisták természetesen magától értetődőnek kell hogy
tartsák azt – különben nem lennének következetesek -, hogy
ezzel a hőhalállal megszűnik minden; az is, amit emberi
kultúrának, emberi gondolkodásnak, értelemnek és
törekvésnek neveznek; az egész emberi életnek el kell tűnnie
ebben az egyenletes földi hőben. Aki minderre a
szellemtudományos tanítások értelmében tekint, az tudja,
hogy ez a hőhalál azt jelenti, hogy a fizikai Föld mintegy
holttestként válik majd le a hozzá tartozó szellemiről,
hasonlóan az ember fizikai holttestéhez, amely arról hull le,
ami az emberből átmegy a halál kapuján. És ahogyan az emberi
holttest leválik az ember lelki-szellemiségéről, amely a halál és
az újjászületés között egy köztes állapotot él át, és ahogy az
ember az egyik állapotból átmegy a másikba, úgy fog átmenni
a Föld szellemisége is a Jupiter-létbe, ha majd Föld-léte a
hőhalállal véget ér. Ez a Jupiter-lét a további megtestesülése
lesz mindannak, ami szellemileg kapcsolatban áll a Földdel.

Amikor halálunk után visszatekintünk étertestünkre, akkor egy

bizonyos, az étertest iránt jelen lévő érzés révén valóban
feltűnik számunkra, hogy az étertest tulajdonságainak egy
része összefügg mindazzal, ami a Föld birodalmán belül a
hőhalál áldozata lesz, ami feloszlik. Olyan erők vannak
étertestünkben, amelyek tevékenyen közreműködnek a Föld
hőhalálának előmozdításában. Vannak azonban más erők is
benne.
Az étertestben lévő erők egy másik fajtáját is megfigyelhetjük.
Ezek oly módon viszonyulnak minden földihez, mintha egy
növény csíráját megfigyelve látnánk, hogyan veszi körül azt egy
növényi szubsztancia, amelyből kifejlődik az új növény.
Hasonló módon látható ez az étertestben is: vannak benne

261
olyan erők, amelyeknek csak a Föld fennállásáig – a Föld
hőhalálának bekövetkeztéig – kell tevékenykedniük a Földért.
Vannak azonban benne új erők is, amelyek összefüggnek azzal,
amit a Föld mint csíraképességet hordoz a Kozmoszban, hogy
ezáltal átvezethessék a Föld új inkarnációjába. Az étertestnek
ezt az úgymond csíraerővel rendelkező részét azonban csak
akkor láthatjuk – és ezzel ismét egy nagyon fontos titkát
érintjük a szellemtudománynak -, ha az ember egy bizonyos
kapcsolatot tudott létesíteni a Krisztus-lénnyel, a Krisztus-
impulzussal. Mert az étertestnek ezt a részét áthatják a
Krisztus-erők, amelyek a Golgotai Misztérium révén
beleáradtak a Föld szellemi szférájába. Ott vannak benne. A
Krisztus-erők jelenítik meg azt is, ami az emberekből a
csíraerőt átviszi a Jupiterre. Tehát ez – a Krisztus-impulzushoz
való kapcsolódása – teszi az embert képessé arra, hogy
meglássa étertestében a jövő csíráját.

Ha így nézzük a dolgot, akkor megbizonyosodhatunk arról,

amiről már több alkalommal beszéltünk: hogy a Golgotai
Misztériumból valóban kiáradt valami a Föld-szférába, aminek
köze van a Föld egész szellemiségének felélesztéséhez, amely
szellemiségbe mi emberek be vagyunk ágyazva. Az Énjéről
megfelelő tudattal rendelkező mai nyugati ember élményeihez
hozzátartozik, hogy amikor halála után étertestére tekint, ne
olyannak lássa azt, mint amit nem hatott át a Krisztus-
impulzus. Boldogtalan életet jelent a halál után, ha az
étertestre való rátekintéskor nélkülözni kell az étertest
Krisztus-impulzussal való átitatottságát. Ezért szoktam
hangsúlyozni azt, hogy Krisztus mint tény jelent meg a Földön,
és hogy még azok az emberek is meg fogják találni hozzá
fokozatosan az utat, akik ma, tudatuk felszínén, tiltakoznak a
Krisztus-impulzus ellen; meg fogják hozzá találni az utat, még
262
ha ez az ő esetükben egy vagy két inkarnációval később
történik is meg, mint a Föld nyugati kultúrterületein élő
népességnél.
Az ember boldogságát jelenti a halál után, ha étertestének
szemlélésekor a Krisztus-impulzus biztonságát érezheti. Az
ember boldogtalanságát jelenti a halál után, ha csak azt
észlelheti az étertesten, aminek bizonyos módon áldozatul kell
esnie a Föld halálának. Akinek a nyugati kultúra révén világos
Én-tudata van – a keleti embernél még nem beszélhetünk
világos Én-tudatról -, tehát aki már világos Én-tudattal
született, egy nyugati nép fiaként, annak számára
boldogtalanságot jelent, ha étertestére tekintve csupán a Föld-
fejlődést pusztító erőket lát, és nem találja benne a Krisztus-
impulzust mint szubsztanciát. Ha az ember a halál után nem
láthatja étertestében a Krisztus-impulzus fiatal csíraerőit, az
olyan, mintha állandóan földrengések vagy tűzhányók
kitöréseinek közepette kellene élnie.

Mit nevezünk tulajdonképpen a Krisztus-impulzus fiatal

csíraerőinek? Az egyik erre vonatkozó dologról már beszéltem
az elmúlt évek során különböző alkalmakkor. Említettem,
milyen szerepet játszott Krisztus Jézus fizikai testében a vér. A
vér a test fizikai szubsztanciáihoz tartozik, és egy átlagos
emberi test esetében ahhoz tartozik, ami a halál beálltával
fizikailag feloszlik az elemekbe. Krisztus Jézus vérével –
legalábbis azzal a részével, amely a Golgotán a sebekből Földre
csordult – nem ez történt. A vérnek ez a része éterizálódott, a
Föld éteri erői valóságosan felvették magukba; az a vér, amely
akkor a sebekből kicsordult, éterszubsztanciává vált. Ez az
éterszubsztancia ragyog fel csillogón az étertestben. Oly
módon mutatkozik meg – így érzi ezt az ember a halál után -,

263
hogy az ember tudja: ez az az új, csírázó élet, amely az embert
életképesen vezeti a jövő felé.
Még egy másik oldalról is kerülnek alkotó elemek az
étertestbe, ami megmutatja, milyen üde, erős élet van benne.
Az Ötödik evangélium szemlélése során bizonyosságot
szerezhetünk afelől – és ez az Ötödik evangélium kutatásánál
jelentkező legnagyobb benyomásokhoz tartozik -, hogy
Krisztus Jézus holttestének sírba helyezése után valóban
történt valami, mintegy a dolgok lezárásaképpen, amiről a
János-evangélium oly csodálatos pontossággal ír: a sír üres és
a leplek szanaszét hevernek. Így is volt. Ezt mondja az Ötödik
evangélium is. Azért történt így, mert egy hullámszerű
földrengés hatására szétnyílt a Föld, és a hasadék elnyelte
Krisztus Jézus holttestét. A hasadék azután újból összezárult,
és a hullámzó földmozgás, valamint a vihar hatására valóban
úgy szétszóródtak a halotti leplek, ahogyan azt a János-
evangélium az üres sír leírásakor elénk tárja. Szívbemarkolóan
hatalmas benyomást kelt, ha ezeket a dolgokat az Ötödik
evangélium által megtapasztaljuk, majd igazolásukat
megtaláljuk a János-evangéliumban.

Tehát még valami belekerült az étertestbe: az, amit a Föld

hasadéka magába fogadott, áthatotta azt, amit az
éterszubsztanciában felragyogó, felcsillanó vérnek neveztünk;
és ezáltal lesz ez a felragyogó, felcsillanó vér az étertestben
láthatóvá, oly módon, ahogy az imént elmondtam: az ember
azt érzékeli, hogy a halál után az étertest kitágul, az ember
megpillantja mint egyfajta mennyboltot, amiből minden más
kiválik, és ebben a szétterülő étertestben mintegy
felülemelkedik a test alapszubsztanciája: Krisztus Jézus vérét
veszített testének alapszubsztanciája, amely test a földrengés

264
során eggyé vált a Földdel, és most az étertest kifeszített
tablóján azt mintegy élettel megtöltve jelenik meg.
Ez a látvány maga a bizonyosság: az emberiség nem pusztul el,
hanem a Föld szellemi tartalmaként tovább él akkor is, ha a
Föld fizikaisága elhagyja, ahogy az egyes ember holtteste is
leválik az ember szelleméről. Az Én és az asztráltest biztosítja
az ember szabadságát és halhatatlanságát. Az ember azonban
egyedül maradna önmagával. Megérkezne a Jupiterre, és nem
tudna kapcsolódni a jupiteri élethez, ha nem kerülne át a
Jupiterre az, ami a Földön volt elérhető: ha nem kerülne oda
az, amit a Krisztus-impulzus a Föld szférájába juttatott.
Azt mondhatjuk, hogy az egyes ember alig lenne gazdagabb a
Jupiteren, mint Lemúriában; szegényen érkezne a Jupiterre, ha
nem lenne beágyazva egy, a Krisztus által áthatott földi
szférába. És ez az a szegénység, ami azt a benyomást kelti,
hogy a földi életet tulajdonképpen elvesztegette; mindez
egyfajta boldogtalanságként áll az ember előtt a halál és az
újjászületés között. Míg az, amivé a Krisztus-impulzus a Föld
szellemi részét alakította, boldogsággal tölti el a lelket a halál
és az újabb születés között: igen, mindaz, amit a lélek a
Golgotai Misztérium után átélhet, azáltal lehetséges, ami a
Krisztus-impulzus révén kiáradt a Föld szellemi szférájába.

[1] Rudolf Steiner: A Golgotai Misztérium el?fokai (GA 152).

[2] Rudolf Steiner: Antropozófia – pszichozófia –
pneumatozófia (GA 115).
265
Hamburg, 1913. november
16.
Olyan dolgokról kell most beszélnem, amelyeket antropozófiai
életünk folyamán szellemtudományos kutatásaink a Jézus-
életre vonatkozóan nyertek az Akasha-krónikából.
Krisztiániában már elmondtam néhány részletet a Krisztus
Jézus életről. Más városokban is közöltem erről egyet s mást,
és most bizonyos szempontból önök előtt is fel akarok tárni
egyes dolgokat. Hangsúlyozom: nem könnyű ezekről a
dolgokról beszélni, mert jelenleg még igen rosszallóan
fogadják a közvetlen eredményeket, noha általában, elvont
értelemben, elismerik a szellem létezését. A világ szellemi
fejlődésének területét érintő konkrét tények közlésekor nem
csupán jóindulatú bírálókkal találjuk magunkat szemben,
hanem vad ellenzőkkel is, ahogyan ez a két Jézus-gyermekről
szóló közlések esetében is történt, pedig a tárgyilagosan
gondolkodó emberek számára mindez világosan érthető.
Kérem ezért önöket, hogy fogadják a mai közlendőimet kellő
áhítattal, mert azok az összefüggésekből kiragadva
félreértésekre és rosszindulatú ellenségeskedésekre adhatnak
alkalmat.

Vannak azonban olyan szempontok is, amelyek miatt

kötelességünknek érezzük az ilyen dolgok közlését. Az egyik
szempont az, hogy korunkban valóban szükséges a Krisztus
Jézus megértés megújulása, a megújult betekintés abba, ami
Palesztinában történt, ami mint Golgotai Misztérium

266
végbement. De van egy másik szempont is. Ez pedig a
következő: az okkult szemléletet össze kell kötnünk a
szellemtudományból eredő szemlélettel, és ez megadja
számunkra azt a felismerést, hogy milyen hihetetlenül erősítő
és gyógyító táplálék az emberi lelkek számára az, ha gyakran
gondolnak a legjelentősebb események egyikére. Segítséget
jelenthet a lelkeknek, ha emlékeznek a Golgotai Misztériumra,
a konkrét dolgokra, azokra, amelyek ma még mint részletek
kikutathatók. És ma, okkult tekintettel, fel lehet még kutatni
ezeket a dolgokat. Szeretném ezért hangsúlyozni az ilyen
eseményekre való emlékezés értékét, és kitérnék néhány, az
Akasha-krónikából származó részletre, amelyek egyfajta
evangéliumként, az Ötödik evangéliumként tárulnak elénk. A
másik négy evangéliumot sem egy időben írták; az Akasha-
krónikából származó inspiráció nyomán íródtak. Jelenleg egy
olyan korban élünk, amikor beteljesül Krisztus Jézus szava:
„Veletek vagyok minden napon.”[1] Ezekben a rendkívüli
időkben különösen közel van hozzánk, és új dolgokat tár fel
mindabból, ami a Golgotai Misztérium idején történt.

Ma arról akarok beszélni, amit a pünkösdi eseménynek

nevezünk. A magam számára ez volt az Ötödik evangélium
kiindulópontja. Tekintetemet először az apostolok és a
tanítványok lelkére irányítottam, akik nem csupán a
hagyomány szerint, hanem valóságosan is együtt voltak a
pünkösdünnep idején. Látható, hogy valóban volt valami a
lelkükben, amit mint valami különös „magukhoz térést”
érzékeltek; megtudtak valamit, ami velük történt. Azt
mondták: volt valami, amit valamilyen különös módon éltünk
át. – Olyan élményekre tekintettek ugyanis vissza, amelyeket
mintegy mélyebb álomban, egy más tudatállapotban éltek át.
Olyan volt ez, csak magasabb szinten, mint amikor az ember
267
álmában átél valamit, majd arra visszaemlékezve azt mondja:
álmodtam valamit, ami most éber tudatom számára is
világossá vált. – Így volt ez a pünkösdi ünnepen is. Azt
mondták: olyan volt, mintha a rendes tudatunkat elaltatták
volna. –

Olyan események merültek fel az emlékezetükből, amelyekről

tudták, hogy ugyan átélték azokat, de nem a szokásos nappali
tudatukkal. Ezt most már tudták. Visszaemlékeztek arra, hogy
egykor együtt jártak-keltek azzal, aki oly drága, oly kedves és
értékes volt számukra. Azután, egy bizonyos időpontban,
mintha eltávozott volna tőlük. Úgy tűnt nekik, mintha az
emlékezés megszakadt volna azon a ponton, amikor még
együtt vándoroltak Jézussal a fizikai síkon, és az azt követő
eseményeket mintegy alvajáróként élték át.

Visszamenőleg átélték azt, amit az evangéliumi tanítás mint

mennybemenetelt ír le; átélték, hogy azt megelőzően, egy
bizonyos módon, együtt voltak Krisztus Jézussal. Ekkor már
tudták: együtt voltunk vele, de alvajárókként; és csak most
tudhatjuk meg teljes valójában, hogyan is voltunk vele együtt.
– Átélték azt az időszakot, amelyet a feltámadást követően
mintegy alvajáróként éltek át vele. Most mindez
felelevenedett az emlékezetükben. Majd átélték magát a
feltámadást és az azt megelőző kereszthalált is. Mély és
megrendítő benyomást kelt, amikor az ember először pillantja
meg azt, ahogy pünkösdkor az apostolok lelke mintegy
visszatekintett a golgotai eseményre. Bevallom, hogy nem
közvetlenül a Golgotai Misztérium szemlélése révén, hanem az
apostolok lelkére tekintve – ahogyan azt ők a pünkösdünnepen
visszatekintve látták – támadt először az a benyomásom, hogy
az apostolok valóban nem a fizikai szemükkel látták, nem a

268
fizikai tudatukkal élték át az eseményeket, hanem csak utólag
döbbentek rá arra, hogy a Golgotai Misztérium megtörtént,
mert fizikai tudatélményük már azt megelőzően megszűnt,
hogy Krisztus Jézusnak el kellett szenvednie a megvesszőzést,
a töviskoszorúzást és a keresztre feszítést. Ha nem értik félre a
kifejezést – mivel az viszonylag triviális -, akkor azt
mondhatom, hogy a tanítványok átaludták, átálmodták a
történteket.

Megrendítő látványt nyújt például az, amit általában mint

megtagadást jellemeznek. Péter megtagadja Krisztust, de nem
morális gyengeségből, hanem azért, mert olyan, mint az
alvajáró. Általános tudatában valóban nincs jelen a Krisztussal
való kapcsolat. Megkérdezik tőle, hogy: Krisztus Jézushoz
tartozol? – Péter ezt abban a pillanatban nem tudja, mert
éterteste olyan változáson ment keresztül, amelynek révén az
adott pillanatban nem ismert számára a kapcsolat. Egész idő
alatt együtt járt-kelt a Feltámadottal. A Feltámadott hatása
mélyen bevésődik a lelkébe, de mindez csak most,
pünkösdkor, a visszatekintés során tudatosodik benne.
Másként csengenek lelkében Krisztus Jézus jelentőségteljes
szavai is, amelyeket Péterhez és Jakabhoz intézett, amikor
magával vitte őket a hegyre: „Vigyázzatok és
imádkozzatok!”[2] Valóban egy másfajta tudatállapot, egy
álomszerű állapot lett úrrá rajtuk.
Amikor együtt voltak és tanakodtak, anélkül, hogy tudtak volna
róla, Krisztus Jézus is velük volt étertestében. Szólt hozzájuk,
és ők is beszéltek vele, de egy álomszerű állapotban. Tudatos
eseménnyé mindez csupán pünkösdkor, a visszatekintés során
vált bennük. Előbb együtt vándorolnak, azután eltűnik a tudat,
majd utóbb ismét felébrednek. Ekkor végiggondolják: Krisztus

269
Jézus keresztülment a kereszthalálon, azután végbement a
feltámadás, majd visszajött szellemtestében, beszélt hozzánk,
és lelkünkbe csepegtette a világ titkait. Most mindaz, amit más
tudatállapotban éltünk át, képzetté válik számunkra.

Mindenekelőtt két benyomásnak van nagy jelentősége.

Először is a halált megelőző óráknak. Természetesen
felmerülhetnek ezzel kapcsolatban mindenféle
természettudományos ellenvetések. Amennyiben azonban
elképzelhető önök számára, hogy az Akasha-krónikában
minden esemény a maga tárgyilagos valóságában mutatkozik
meg, akkor el szabad azokat mondani. Először a következő
tárul fel előttünk: a halált megelőzően órákig tartó sötétség
borul a Földre, amely a tisztánlátó tekintet számára a
napfogyatkozás benyomását kelti; de ez lehet egy, a Napot
elsötétítő felhő is. Majd az észlelhető, hogy a kereszthalál
során a Krisztus-impulzus, áttörve a sötétséget, egyesül a Föld
aurájával. A halált megelőző elsötétülésnél a kozmikus
Krisztus-impulzus összekapcsolódását látjuk a Föld aurájával.
Ekkor van része az embernek abban a lenyűgöző
benyomásban, hogy az a lény, aki Jézus testében élt, kiárad a
lelki-szellemi Földaurába, oly módon, hogy az emberi lelkek
ettől kezdve mintegy ebbe vannak beleágyazva. Hatalmas,
lenyűgöző látvány ily módon látni a szellemben a keresztet a
Golgotán, és amint Krisztus az elsötétült Földön keresztül
beleárad a Föld életébe: mert képszerű valóságában lehet látni
azt, aminek a földi emberiség fejlődése érdekében meg kellett
történnie.

Majd a sírba helyezés: már a Karlsruhéban tartott

előadásciklusban is említettem[3], hogy a szellemi esemény
egy természeti eseményben talált kifejeződésre. Amikor

270
Krisztus a sírban feküdt, hatalmas földrengés rázta meg a
Földet és forgószél kerekedett. Tehát az Akasha-krónika
tanulmányozásából – abból, amit az Ötödik evangéliumnak
nevezünk – is kiderül, hogy a forgószél után a leplek úgy
feküdtek a sírban, ahogyan azt a János-evangélium hűen leírja.

Krisztus Jézus valóban egyedül volt, amikor a Golgotai

Misztériumot véghezvitte; tanítványai nemcsak hogy
elmenekültek, de a tudatuk is elhagyta őket. Álomhoz hasonló
állapotban voltak, és oly módon élték át az eseményeket, hogy
csak pünkösdkor tudtak tiszta tudattal visszapillantani rájuk.
Sajátos módon élték át a feltámadott Krisztussal való
együttlétüket is. A következő képek jelentek meg előttük: itt is,
ott is együtt voltunk vele, Ő beszélt; ezt most már tisztán
látták. – Most azonban valami különöset is átéltek. Oly módon
látták a Krisztussal átélt élményeket, ahogyan azok a
feltámadást követő együttléteiknek megfeleltek. De úgy tűnt
nekik, mintha ezekkel a képekkel váltakozva más képek is
megjelennének: ezek a képek a fizikai együttlétükre
emlékeztették őket. Mindig két esemény jelent meg: egy, a
feltámadást követő élmény, és egy, az álomállapotba merülést
megelőző időből származó esemény, amikor még Krisztus
fizikai testével voltak együtt, a fizikai tudat számára
felismerhetően. Egymást fedő képekként jelentek meg
számukra az események. Az egyik egy fizikai esemény
emlékképe volt, a másik egy olyan eseményből történő
felébredés, amelyet egy másik tudatállapotban éltek át
Krisztussal. Voltaképpen ezekből az egymást fedő képekből
tudták meg, mi is történt abban az időben. Világosan állt
előttük pünkösd ünnepén mindaz, ami a Föld-fejlődés
érdekében történt. Ha ábrázolni akarjuk, hogy mit éltek át,
akkor két grandiózus, mély értelmű esemény áll előttünk. A
271
történtek a pünkösdi esemény révén álltak előttük. Világossá
vált számukra, hogy most a Földön van az, ami előzőleg a
Kozmoszban volt. Mindez az Akasha-krónikában tárul a
szemünk elé.

Induljunk ki az ember élményeiből! Az ember, mielőtt egy

újabb földi inkarnációba alászáll, szellemi tényeket él át. Ezt
követően átéli a magzat állapotot és a születést, anyagi
testében átéli fizikai földi életét, majd végül visszatér a szellemi
világba. Így megy végbe lelki fejlődése. Minden lény számára
mások ezek a fokozatok. Megpróbáljuk most mindezt a
Krisztus-lényre vonatkoztatni.
Krisztus más módon éli át ezeket az állapotokat. A
keresztségtől a Golgotai Misztériumig terjedő idő a
magzatállapothoz hasonlítható. A kereszthalál a születésnek
felel meg, a feltámadást követő együttlét az apostolokkal
pedig a földi létnek. A Föld aurájába történő kiáradás megfelel
az emberi lélek szellemi világba való távozásának. Krisztus
ennek éppen az ellenkezőjét veszi magára sorsául. Az emberi
lélek a Földről átmegy a szellemi világba; Krisztus a szellemi
világból belép a Föld szférájába, egyesül a Földdel, hogy nagy
áldozata révén beleáradjon a Föld aurájába. Ez Krisztus
átlépése a devachánba. És most Krisztus a Föld aurájában, a
maga választotta devachánban él. Az ember a Földről az Égbe
megy; Krisztus az Égből a Földre jön, hogy együtt éljen az
emberekkel. Ez az Ő devachánja.

A mennybemenetel, illetve Földre jövetel – vagyis hogy az

Isten bevonult földi létébe – az utolsó események egyikeként
jelent meg az apostolok és tanítványok szelleme előtt pünkösd
ünnepén. Így értették meg, hogy mi történt, és hogy milyen

272
sors vár a Föld-fejlődésre. A pünkösdi ünnepen az apostolok
úgy érezték, hogy megváltoztak, egy új tudat töltötte be őket:
ez volt a szellem leáradása, a szellemmel áthatott megismerés
belső felragyogása.

Természetesen rajongónak vagy álmodozónak nézhetik azt, aki

ezeket az eseményeket elmeséli, másrészt érthető, hogy a földi
élet nagy eseményeit nem lehet általános kifejezésekkel leírni.
A tanítványok azután visszapillantottak Krisztus Jézus három
évig, a János-keresztelőtől a Golgotai Misztériumig tartó
életére. Most erről szeretnék néhány dolgot elmondani.

Abból szeretnék kiindulni, ahogyan az Akasha-krónika tárja a

kutató szeme elé az eseményeket. A János-keresztelőt
megelőző eseményeket illetően – vagyis amikor Krisztus még
nem költözött be Jézus testébe – a szellemi tekintet először
Jézus életének egy igen különleges eseményére esik. Életének
harmincadik évében Jézus egy jelentős beszélgetést folytatott
mostoha-, illetve nevelőanyjával. Jézust tizenkét éves korától
fogva nem a vér szerinti anyja nevelte, de egyre szorosabb
kapcsolat létesült közte és a nevelőanya között. Beszéltem már
önöknek Jézus tizenkét éves korától tizennyolc, huszonnégy,
illetve harmincéves koráig átélt élményeiről. Most egy olyan
eseményre szeretnék rátérni, amely a János-keresztelőt
megelőzően történt: a nevelőanyával folytatott beszélgetésre.
Ennél a beszélgetésnél a Názáreti Jézus mindent a nevelőanya
lelke elé tárt, amit tizenkét éves kora óta átélt. Szavakba
foglalta mélységes, hatalmas érzéseit és mindazt, amit
alapjában véve többé-kevésbé magányosan élt át lelkében.
Szemléletesen és behatóan beszélt. Beszélt arról, hogy
tizenkét és tizennyolc éves kora között mintegy
megvilágosodásként fogadhatta lelkébe azokat a hatalmas

273
isteni tanításokat, amelyeket egykor a héber próféták kaptak
kinyilatkoztatásként. Mindezt inspirációként kapta meg Jézus
tizenkét és tizennyolc éves kora között. Ez akkor kezdődött,
amikor Jézus a templomban, az írástudók között találta magát.
Olyan inspirációt nyert, mint egykor, az ősidőkben a próféták.
Előfordult, hogy az ilyen belső megismerések fájdalmat,
szenvedést okoztak neki. Mélyen belevésődött a lelkébe, hogy
amikor a régi igazságokat közölték a héber néppel, az emberek
testi felépítése még alkalmas volt azok befogadására. Most
azonban már nem alkalmasak a régi próféták
kinyilatkoztatásának befogadására.

Ki kell mondanom valamit, ami jellemzi Jézus életének ezt a

mérhetetlenül fájdalmas élményét; szárazon és tárgyilagosan
kell kimondanom, még ha döntő jelentőséggel bír is. A régi
héber időben volt egy nyelv, amely az isteni-szellemi régióból
áradt le. Most, Jézus lelkében, újból felfénylett ez a nyelv, de
nem volt senki, aki megértette volna. A legmagasabb rendű
tanítások is süket fülekre találtak volna. Ez volt Jézus
legnagyobb bánata; erről beszélt nevelőanyjának.
Ezután arról az élményéről számolt be, amelyben tizennyolc és
huszonnégy éves kora között volt része, amikor Palesztina
pogányok lakta vidékein vándorolt. Az ácsmesterséget
folytatva járta a környéket. Esténként leült az emberekkel
beszélgetni. Ezek az együttlétek semmi máshoz nem
hasonlítható élményt jelentettek az emberek számára.
Jézusban a mérhetetlen fájdalom hatására kialakult valami,
ami végül átváltozott a szeretet varázserejévé, amely minden
szaván átsugárzott. Beszélgetés közben a szavaknak ez a
varázsereje hatott az emberekre. Mintha a szavak révén valami
titokzatos erő áradt volna szét. Ez az erő olyan jelentős

274
hatással volt rájuk, hogy még Jézus távozása után hosszú idővel
is úgy tűnt nekik, amikor esténként összegyűltek, mintha Jézus
még mindig ott lenne, sőt, mintha sokkal inkább jelen lenne,
mint fizikai testben. Ahogy ott együtt ültek, az volt a
benyomásuk, az volt a közös víziójuk, mintha újra megjelenne
köztük. Ily módon volt Jézus számtalan helyen mintegy
elevenen jelen az emberek között, szellemében volt jelen.

Egyszer egy olyan helyre érkezett, ahol egy régi pogány oltár
állt. Az áldozati oltár omladozott; a papok elhagyták a
környéket, mert csúf betegség terjedt az emberek között.
Amikor Jézus odaérkezett, összesereglettek az emberek.
Jézusnak már a puszta megjelenése is különösen hatott az
emberekre. A pogányok összegyűltek az oltár körül és várták,
hogy egy pap most újra áldozatot mutasson be. – Jézus
mindezt elmondta a nevelőanyjának. Tisztán látta, mi lett a
pogány áldozati szertartásból. Amikor végignézett az
embereken, látta, hogy mivé lettek a pogány istenek: gonosz,
démonszerű lényeket látott. Ekkor összeesett, és ebben a
tudatvesztett állapotban átélte, mi ment végbe a pogány
áldozatok bemutatásánál. Az ősi időkkel ellentétben már nem
a régi istenek voltak jelen, hanem démoni lények, akik
élősködtek az embereken és beteggé tették őket.
Ezt élte át Jézus az összeesését követő megváltozott
tudatállapotban. Mindezt elmesélte, és beszélt arról is, hogy az
emberek elmenekültek, a démonok pedig szétszéledtek.
Elméletileg megállapítható, hogy a régi pogányság
lehanyatlott, és nem volt már meg benne az egykori
bölcsesség. Jézus azonban mindezt közvetlen szemléléssel élte
át. Azt mondhatta tehát a nevelőanyjának: még ha az égi hang
újra szólna is a héberekhez, mint egykor a prófétákhoz, nem

275
lenne ember, aki megértse. De a pogány istenek sem
jelentkeznek már. Helyükre démonok léptek. A pogány
kinyilatkoztatások sem találnak már olyanokra, akik fogadni
tudnák azokat. – Ez volt a második nagy bánata.

Megindító szavakkal ecsetelte anyjának a harmadik nagy

fájdalmát is, amit akkor élt át, amikor bebocsátást kapott az
esszénusok közösségébe. Az esszénusok az emberi lélek
tökéletesítésével akartak felemelkedni a szellemi látás
szintjére, hogy ennek révén közvetlenül az isteni-szellemi
világból tudják meg azt, aminek észlelése a zsidók és a
pogányok számára már nem volt lehetséges. Ennek elérésére
azonban csupán egyes emberek voltak képesek, és kizárólag az
esszénusok körében megkívánt életmód segítségével. Jézus
egy ideig bejáratos volt az esszénusok okkult közösségébe. Egy
alkalommal, onnan távozóban, látta, amint Lucifer és Arimán
elmenekül az esszénusok kapujától, ki a nagyvilágba. Jézusnak
ezen időszak alatt volt egy látomásszerű beszélgetése
Buddhával. Most már tudta, hogy van ugyan lehetőség a
felemelkedésre, az isteni-szellemivel történő egyesülésre, de
ezt csak egyesek képesek elérni. Ha mindenki el akarná érni,
akkor mindenkinek le kellene róla mondania. Kizárólag a
többiek kárára képesek ezt néhányan elérni; megszabadítják
ugyan magukat Lucifertől és Arimántól, ám azok a többi
emberhez menekülnek. Sem zsidó, sem pogány, sem esszénus
módon nem lehet az egész emberiség számára megteremteni
a lényegi összekapcsolódást az isteni-szellemi világgal.
A beszélgetés során Jézus egész lelkét átjárta a fájdalom.
Énjének teljes ereje beleáradt a szavakba. Olyan mélyen
kapcsolódott mindahhoz, amit elmesélt, hogy valami
eltávozott tőle és átment a nevelőanyához. A szavakkal együtt

276
a lénye is átment nevelőanyjához; oly módon, hogy Jézus
mintegy kívül került az Énjén, kilépett az Énjéből. Ezáltal az
anya teljesen megváltozott. Míg Jézust elhagyta valami, addig
az anya egy új Énnel gazdagodott, ami elmerült benne; új
személyiséggé lett.

Hogyha utánakutatunk, mi is történt e folyamat során, akkor

egy különös dolog derül ki: Jézus vér szerinti édesanyja, aki a
gyermek tizenkét éves kora óta a szellemi világban
tartózkodott, lélekben alászállt, és átszellemítette, betöltötte
a nevelőanya lelkét, oly módon, hogy a nevelőanya ennek
hatására megváltozott. Jézus pedig úgy érezte: elhagyta az
Énje; a Zarathusztra-Én eltávozott a szellemi világba. Valami
belső indíttatás arra ösztönözte Jézust, hogy a Jordán folyóhoz
menjen, az esszénus Keresztelő Jánoshoz. János
megkeresztelte Jézust a Jordánban. A Zarathusztra-Én
elhagyta, és a Krisztus-lény alászállt Jézusba. Áthatotta a
Krisztus-lény. A nevelőanyát áthatotta a szellemi világban
tartózkodó édesanya lelke. Krisztus pedig, Jézus testi
burkaiban, megkezdte földi vándorútját. Ez a kapcsolódás nem
volt mindjárt teljes, hanem fokozatosan jött létre.

El fogok majd mesélni néhány olyan eseményt, amely jól

mutatja, hogy Krisztus kezdetben csak lazán kapcsolódott a
Jézus-testhez, és hogy ez a kapcsolat fokozatosan egyre
szorosabbá vált. Ha sikerült képet alkotnunk Jézus tizenkét
éves korától harmincéves koráig átélt fájdalmáról és
szenvedéséről, úgy most ennek a szenvedésnek a fokozódását
láthatjuk; most, amikor a keresztelőt követő három évben az
Isten egyre jobban egyesült az emberrel. Ez az Isten és ember
között folyamatosan egyre szorosabbra fűződő kapcsolat a
fájdalom éppolyan fokozódását eredményezte. Az Isten három

277
évig tartó földi szenvedéseiben megmutatkozik mindaz, ami
kimondhatatlan: aminek meg kellett történnie azért, hogy
lehetővé tegye az emberiség felemelkedését az ősi szellemi
hatalmakhoz.

Nem feltételezhetjük, hogy korunkban túl sok megértést

tanúsítanának az elmondott események iránt. Megjelent egy
könyv, amelyet paradox volta miatt érdemes elolvasni:
Maurice Maeterlinck „A halál” című írásáról van szó. Ebben azt
írja, hogy a szellem nem képes a szenvedésre, csak a test
szenved. A fizikai test azonban éppoly kevéssé tud szenvedni,
mint egy kő. A fizikai fájdalom: lelki fájdalom. Szenvedésre csak
az képes, ami lelki, aminek van asztrálteste. Ezért egy isten
sokkal nagyobb szenvedésre képes, mint az ember. Krisztus
mindhalálig szenvedett; a legintenzívebb szenvedést a Jézus-
lénnyel való egyesülése során élte át. Legyőzte a halált, azáltal,
hogy átment a Föld aurájába.
Korábban inkább elvontabb módon ábrázoltam azt a tényt,
hogy a Krisztus-esemény a Föld fejlődésének középpontja. Ez a
legfontosabb esemény mit sem veszít a jelentőségéből, ha a
maga konkrét tényszerűségében szemléljük. A tények
leírásakor mindez élettel telítve tárul elénk, csupán a helyes
módon kell lássuk őket. Ha majd egyszer az Ötödik evangélium
a maga teljességében feltárul – az emberiségnek szüksége lesz
rá, bár lehet, hogy erre csak a távoli jövőben kerülhet sor -,
akkor másképpen fognak majd erre a legfontosabb eseményre
tekinteni. Az Ötödik evangélium a vigasz, az egészség és az erő
forrása lesz. A negyedik evangélium végén olvasható szavak
utalnak arra, hogy még továbbiak is fognak jönni: azok a
könyvek, amelyeket megírnának, nem férnének el a világon. –
Ez valóban igaz. És hogyha majd a palesztinai eseményekre

278
újabb fény derül, akkor újfajta bátorságot nyerhetünk, mert
tulajdonképpen a másik négy evangélium is úgy jött létre, mint
az ötödik, csupán az ötödik kétezer évvel később jelenik meg.
Ha majd egyszer az Ötödik evangélium is feltárul, akkor
keletkezésének módját illetően nem fog különbözni a másik
négy evangéliumtól. Lesznek azonban olyanok, akik nem fogják
elismerni, mert az emberi lélek önző. Tegyük fel, hogy
Shakespeare „Hamlet” című műve ismeretlen volna, és csak
ma jelenne meg: az emberek bizonyára becsmérelnék. Az
Ötödik evangéliumnak is meg kell majd küzdenie azért, hogy
elfogadják. Az embereknek szükségük van valamire; és azok,
akik azt meg akarják érteni, valóban meg fogják érteni. Csupán
el kell majd ismerniük, hogy a kinyilatkoztatások – csakúgy,
mint egykor régen – egyedül a szellemtől jöhetnek. Az
eszközök és az utak azonban ma mások. Ebből a szempontból
a mai kornak különleges feladatai vannak.
Melyik korban történtek az elmondott események? Nem is
történhettek volna máskor, mint amikor megtörténtek: az
Atlantisz utáni negyedik korszakban. Ha például a harmadik
vagy a második korszakban játszódtak volna le, akkor számos
olyan ember volt még, akik ismerték az óind bölcsességet; akik
számára a bölcsesség teljes természetességgel volt jelen. A
perzsa korban már kevésbé értették volna meg Krisztust, az
egyiptomi korban pedig még annál is kevésbé. A negyedik
korszakra azonban végképp eltűnt a megértés lehetősége. A
tanítás ezért csupán mint hittétel tudott a lelkekbe hatolni.
Megértés tekintetében ez a kor volt a legrosszabb. A megértés
ekkor állt a legtávolabb az embertől. Krisztus hatása azonban
nem függ attól, hogy az emberek mit képesek megérteni. Mert
Krisztus nem egy világtanító volt, hanem olyasvalaki, aki mint

279
szellemi lény véghezvitt valamit; aki beleáradt a Föld aurájába
azért, hogy az emberek között éljen. Képletesen ez tárul a
lelkünk elé, amikor a sírhoz érkező asszonyokhoz így szól a
szellemi lény: Az, akit kerestek, nincs itt!

Mindez megismétlődött akkor, amikor az európai seregek

keresztes hadjáratokra indultak a szent sírhoz. Az emberek a
Golgota fizikai helyszínére zarándokoltak. Ők is azt a választ
kapták, hogy: Az, akit kerestek, nincs itt! – hiszen már elvonult
Európa felé. Miközben a zarándokokat Ázsiába húzta a szíve,
Európa kezdett értelmileg felébredni; a Krisztus-megértés
azonban tűnőben volt. A XII. században lépett fel először az
igény Isten bizonyítására. Mit bizonyít ez számunkra az újabb
korra nézve? Szükségük van-e a tolvaj kilétének bizonyítására,
ha kertjükben tetten érték? Csak abban az esetben van szükség
a bizonyításra, ha nem ismerik a tettest. Akkor kezdtek
próbálkozni Isten bizonyításával, amikor a megértés már
tovatűnt; mert amit az ember tud, azt nem kell bizonyítani.

Krisztus itt volt, áthatotta a lelkeket. Minden, ami

történelmileg történt, Krisztus hatására történt, mert a lelkek
a Krisztus-impulzusban éltek. Most az emberiségnek tudatosan
kell megragadnia a kor eseményeit. Ezért még jobban meg kell
ismernie Krisztust. Ehhez hozzátartozik az ember Názáreti
Jézus megismerése is. Ez egyre szükségszerűbb lesz. Nem
könnyű erről beszélni, de bizonyos szempontból a
legfontosabb kötelességeink közé tartozik a jelenben, hogy
éppen az ember Názáreti Jézusról beszéljünk; hogy beszéljünk
mindarról, amit Ötödik evangéliumnak nevezhetünk.

[1] Mt 28,20.
280
[2] Mt 26,41.

[3] Rudolf Steiner: Jézustól Krisztusig (GA 131).

281
Köln, 1913. december 18.
Mielőtt folytatnám a Krisztus Jézus életére vonatkozó
szemlélődést, szeretnék legalább néhány megjegyzéssel utalni
arra, hogyan lehet ilyen részletek nyomára bukkanni.
Természetesen csak arról lehet szó, hogy megpróbáljak
néhány szóval jellemezni egy rendkívül sokrétű dolgot. Mégis
szeretném, ha legalább elképzelésük lenne arról, amit az
okkult kutatás azon fokának nevezhetünk, amelynek
segítségével be lehet tekinteni például az olyan konkrét
tényekbe, mint amilyenekről tegnap beszéltünk.
A legáltalánosabban ezt úgy lehet kifejezni, hogy ezek a
kutatások az Akasha-krónikában való olvasáson alapulnak. – A
„Lucifer-gnózis” című folyóiratban „Az Akasha-krónikából”[1]
címen megjelent cikkemben nagy vonalakban felvázoltam azt,
hogyan kell érteni az Akasha-krónika olvasását. Tisztában kell
lennünk azzal, hogy a világtörténés és a világ-lét különböző
tényeit különféle módon kell keresnünk, ezért pontosítani
szeretném a korábban már elmondottakat. Jó, ha tudatosítjuk
magunkban, hogy a világmindenségben alapjában véve nincs
semmi egyéb, mint tudatok. Bármely lény tudatán kívül végül
is minden más a maja vagy a nagy illúzió területéhez tartozik.
Erre a tényre több írásomban is utaltam, de főként két helyen
tértem ki rá részletesen. Az egyik a Földnek a Szaturnusztól a
Vulkánig terjedő, egyetemes fejlődését bemutató írás „A
szellemtudomány körvonalai” című könyvemben, ahol a
Szaturnuszból a Napba, a Napból a Holdba, a Holdból a Föld-
állapotba – és így tovább – történő előrehaladást ábrázoltam,
elsősorban a tudatállapotok szempontjából. Ez azt jelenti,
hogy ha fel akarunk emelkedni ezekig a hatalmas tényekig,

282
akkor olyan magasra kell felemelkednünk a
világtörténésekben, hogy ezt különböző tudatállapotokon
keresztül kell megtegyük. Tehát hogyha a realitásokat
ábrázoljuk, akkor csakis tudatállapotokat ábrázolhatunk. A
másik írás, ahol erről olvashatnak: „A szellemvilág
küszöbén”[2] című könyvem. Ebben leírtam, hogyan
emelkedik a tisztánlátó tekintet fokozatosan a körülöttünk
lévő dolgok felé, a dolgokban végbemenő folyamatok fölé,
hogyan tűnik el és olvad semmivé mindez, míg végül eléri azt a
régiót, ahol már csupán lények vannak, bárminemű
tudatállapotban. Tehát a világ valódi realitásai: különböző
tudatállapotú lények. Azért tűnik számunkra realitásnak az,
ami nem az, mert emberi tudatállapotunkban nem tudjuk
áttekinteni a valódi realitásokat.

Több alkalommal is említettem már a következő hasonlatot:

gondolják csak el, vajon egy emberi hajszál realitás-e, akár csak
a legszűkebb értelemben is? Van-e önálló léte? Értelmetlen
lenne azt állítani, hogy az emberi hajszálnak önálló léte van.
Csak akkor nyer értelmet, ha úgy tekintünk rá, mint ami az
emberi testből nő ki; másként nem is fordulhatna elő, nem
létezne. Mivel önálló hajszál nem keletkezhet sehol sem,
nyilvánvalóan értelmetlen lenne, ha valaki egy hajszálat, akár
csak földi értelemben is, reális, önálló lénynek tekintene. Az
egyes növényt gyakran önálló lénynek tekintjük, pedig éppoly
kevéssé önálló lény, mint egy hajszál. Mert ami a hajszál a
fejen, ugyanaz a növény a Föld organizmusán, és épp ezért
semmi értelme sincs az egyes növény szemlélésének. A Földre
hasonlóan kell tekinteni, mint az emberre, és a Földön lévő
minden növény ugyanolyan módon tartozik a Földhöz, mint a
hajszál az ember fejéhez. És éppúgy, ahogyan egy hajszál sem
maradhat fenn máshol, csupán a fejen, éppoly kevéssé
283
létezhet egy növény mint önálló organizmus a Föld
organizmusán kívül. Nagyon fontos, hogy meg tudjuk
állapítani, hol kezdődik egy lény önálló léte. Végső soron
minden, ami nem tudatban gyökerezik, nem önálló lény.
Minden tudatban gyökerezik, csupán különböző módon.

Vegyünk szemügyre egy gondolatot, tehát azt, amit mint

emberek gondolunk. A gondolatok, először is, a mi
tudatunkban vannak, de nem csupán a mi tudatunkban.
Ugyanakkor jelen vannak a közvetlenül felettünk lévő
hierarchia lényeinek, az angyaloknak a tudatában is. Mialatt
gondolunk valamit, egész gondolatvilágunk – például – az
angyalok gondolata. Az angyalok gondolják a mi tudatunkat.
Ezért meg fogják érteni, hogy a szellemi látáshoz felemelkedve
más érzületet kell kifejlesztenünk a magasabb világok
lényeinek szemlélése iránt (az iránt, ahogyan ők szemlélnek –
a lektor megjegyzése), mint a szokásos külső valóságban. Aki
ebben a vonatkozásban is úgy gondolkodik, mint a fizikai-
érzéki világról, a földi létről, az nem emelkedhet fel egy
magasabb látáshoz. Az embernek itt nem csupán
gondolkodnia kell, hanem el kell hogy gondolják, és tudnia kell
arról, hogy elgondolják. Nem könnyű ezt kifejezni, mert ma
még nincsenek megfelelő szavaink annak jellemzésére, hogy
milyen érzülete van az embernek a saját szemlélését illetően
(hogyan éli meg azt, hogy őt szemlélik – a lektor megjegyzése).
Megpróbálom a dolgot egy példán keresztül szemléletessé
tenni. Tegyük fel, hogy mindenféle mozgásokat végzünk, és
ezeket a mozgásokat nem magunkon figyeljük meg, hanem
belenézünk egy másik ember szemébe, ahol megfigyeljük
mozdulataink tükörképét és ezt mondjuk: ha ezt megfigyeljük,
akkor ebből megtudjuk, hogy milyen mozdulatot viszünk
véghez a kezünkkel vagy az arcjátékunkkal. Ezzel az érzéssel
284
már a tisztánlátás legközelebbi fokán találkozunk. Az ember
csak általánosságban tudja azt, hogy gondolkozik, a következő,
a felette lévő hierarchia lényeinek tudatában azonban
megfigyeli önmagát. Az ember az angyalokkal gondoltatja el a
gondolatát. Tudnunk kell, hogy az ember nem saját maga, a
saját tudatában szövi a gondolatait, hanem gondolatai a
közvetlenül felette álló hierarchia lényeinek irányítása alatt
állnak. Éreznünk kell, hogy az angyalok tudata áthullámzik
rajtunk, és összeszövődik velünk. És akkor mintegy értesülünk
a fejlődés folyamatos impulzusairól, például a Krisztus-
impulzus igazságáról, amint még most is tovább hat, mivelhogy
itt van, jelen van. Az angyalok képesek elgondolni ezeket az
impulzusokat; és mi, emberek, képesek vagyunk ezeket
elgondolni és jellemezni, ha oly módon viszonyulunk a
gondolatainkhoz, hogy átadjuk azokat az angyaloknak, hogy ők
majd elgondolják bennünk. Ehhez állandó gyakorlással jut el az
ember, ahogyan azt „A magasabb világok megismerésének
útja” című könyvben leírtam. Egy bizonyos pillanattól kezdve
értelmet nyernek és érzés kapcsolódik ezekhez a szavakhoz: a
te lelked már nem gondolkodik; a lelked egy gondolat, amelyet
az angyalok gondolnak. – És miközben ez az egyes emberi
átélés számára igazsággá válik, az ember, mondhatjuk azt,
hogy átéli az általános Krisztus-igazságok gondolatait vagy a
Föld-fejlődés bölcs irányításának más gondolatait.

A Föld-fejlődés egyes korszakaira, az óind, az óperzsa stb. korra

vonatkozó dolgokat az arkangyalok gondolják. További
gyakorlással eljuthatunk annak átéléséhez, hogy nem csupán
az angyalok gondolnak el minket, hanem az arkangyalok is
átélnek bennünket. A további gyakorlás folyamán annak
tudatához kell eljutni, hogy: életedet odanyújtod az
arkangyalok élete számára. „A szellemvilág küszöbén” című
285
könyvemben részletesebben is írtam ezekről a dolgokról.
Münchenben is beszéltem erről – kissé groteszk szavakkal -,
hogy a gyakorlatok során úgy érzi az ember, mintha egy
hangyabolyba dugná a fejét. A hangyák az izgő-mozgó
gondolatok. Míg a hétköznapi életben általában úgy véljük,
hogy mi magunk gondoljuk a gondolatainkat, addig a gyakorlás
során eljutunk annak belátásához, hogy a gondolatok azért
gondolkodnak bennünk, mert az angyal gondolkodik bennünk.
A további gyakorlás során eljutunk ahhoz az érzéshez, hogy az
arkangyalok visznek el a világ különböző tájaira, és ezáltal
ismerjük meg azokat. Aki megfelelő módon ábrázolja az
egyiptomi vagy az indiai kultúrát, az megérti, mit jelentenek
ezek a szavak: lelkedet egy arkangyal viszi ebbe vagy abba a
korba. – Ez olyan, mintha az életnedveink tudnák, hogy ők
tartják fenn az életfolyamatot, és úgy keringenek a
szervezetben, mint a vér. Ily módon tudja a látó is: az
arkangyalok vezetik őt a világ életfolyamatában.

Azokat a dolgokat azonban, amelyek a lélek egyes élményekkel

való áthatására vonatkoznak, csak akkor lehet felkutatni, ha a
lélek számára értelmet nyernek a következő szavak: a lélek
táplálékul kínálja fel magát az archéknak, a személyiség
szellemeinek. – Az imént elhangzottak groteszkül hatnak,
mégis igaz: az olyan konkrét tényeket, mint például a Názáreti
Jézus életét, nem lehet felkutatni, amíg nem értjük meg ezeket
a szavakat: az embert mint szellemi táplálékot elfogyasztják; ily
módon lesz a személyiség szellemeinek szolgálatára. Ez persze
a mai, külső világban élő ember számára őrültségnek tűnik. Ez
természetes! Mégis: amilyen igaz az, hogy egy falat kenyér,
amely a gyomrunkba jut, táplálékká válik számunkra – és ha
képes lenne ezt átgondolni, akkor tudná, hogy életének
értelme és célja az, hogy általunk táplálékká váljék -, ugyanúgy
286
igaz, hogy nekünk, embereknek az az értelmünk, hogy az
archéknak táplálékul szolgáljunk. Miközben itt a Földön
jövünk-megyünk, egyúttal olyan lények vagyunk, akiket az
archék folyamatosan elfogyasztanak, megesznek.
Tagadhatatlan, hogy a köznapi életben erről nem tudunk, és az
emberek őrültségnek tartanák, ha valaki ilyet mondana. Az
ember az archék számára ugyanazt jelenti, mint a búzaszem az
ember számára. Ezt azonban nem csupán elméletileg kell
tudnunk, hanem oly módon kell az archékkal együtt élnünk,
ahogyan a búzaszem élne, ha fogaink által péppé őrölve,
garatunkon át a gyomrunkba jutva tudatában lenne annak,
hogy: az ember tápláléka vagyok. Így kell az embernek is
tudnia: én az archék tápláléka vagyok, az archék
megemésztenek engem; az ő életük az, amit én őbennük élek.
Ennek eleven átélése, tudása azt jelenti, hogy
belehelyezkedünk a személyiségszellemek, az archék
tudatába. Ugyanúgy, ahogy az arkangyalok tudatába történő
belehelyezkedést jelenti az, ha az ember tudja: lelkedet az
arkangyalok viszik ebbe vagy abba a korba; és miként az
angyalok tudatába illeszkedik bele az, aki tudja: gondolataimat
az angyalok gondolják el.
Az átélés állapotainak meg kell változniuk, ha olvasva akarunk
behatolni a magasabb világokba. Tudatában kell lennünk
annak, hogy a személyiség szellemei elfogyasztanak minket,
amikor például az olyan konkrét tények kutatásához fogunk,
mint a Názáreti Jézus élete az emberiségfejlődésben.
Az említett példák talán hozzásegítik önöket ahhoz, hogy
jobban megértsék az okkult kutatás és a külső világban végzett
kutatások közötti különbséget. A felvázolt képet végig tudják
gondolni, és helyes kiindulási pontot ad: beleképzelhetik

287
magukat a péppé zúzott, a fogak között apróra morzsolt
búzaszem helyzetébe, hogy képzetet nyerjenek arról – ami
mint analógia mindazonáltal helyes -, amiről az archék
tudatában való olvasáskor szó van. Az embert lelkileg össze kell
hogy zúzzák, és ezt éreznie is kell. Ez azt jelenti, hogy a
magasabb szintű kutatás nem lehetséges belső tragikum, belső
szenvedés nélkül. Az olyan egyszerű, elvont, fájdalommentes
kutatás, mint amilyen a fizikai világban szokásos, nem érhető
el a magasabb világok kutatásánál, amennyiben az a kutatás
több akar lenni, mint ábrándkergetés. Ezért igyekeztem tegnap
Jézus életének leírásánál eltekinteni az elvont fogalmaktól, az
elvont ábrázolástól. Emlékezzenek, mire hívtam fel főként a
figyelmüket. Azt mondtam: Ilyen volt a Názáreti Jézus élete
tizenkettő, tizennyolc, húszéves korában, egészen a
harmincadik életévéig. – Az, amit az ember ily módon ábrázol,
az kevésbé lényeges. Az a lényeg, hogy át tudjuk érezni, át
tudjuk élni azt, amit a Jézus-lélek élt át; a magányosság
fájdalmát, a leírhatatlan szenvedést amiatt, hogy ott áll
egyedül az ősi igazságokkal, és már nincs fül, amely azokat
meghallhatná. A Názáreti Jézus érzelmi életére akartam
rámutatni. Fel akartam tárni az emberiség iránt érzett
háromszoros fájdalmát, tizenkét éves korától harmincéves
koráig. A Golgotai Misztériumot előkészítő Jézus-élet
jelentőségét nem az elmondott események meghallgatása
vagy továbbmesélése révén fogják megérteni, hanem
kizárólag abból, ha lelküket mélyen megrendítő képzetük lesz
arról, milyen szenvedéseken kellett végigmennie a Názáreti
Jézusnak, az embernek, addig, míg eljuthatott a Golgotai
Misztériumig, hogy a Krisztus-impulzus beáradhasson a Föld-
fejlődésbe.

288
Úgy alkothatunk eleven képzetet a Krisztus-impulzusról, ha
felelevenítjük ezt a szenvedést; ha ábrázoljuk az említett
tényeket, és közben megkísérelünk érzéseket megjeleníteni.
Az Akasha-kutatás módjából megérthetik azt, amit igyekeztem
néhány szóval jellemezni. Minél jobban sikerül egy olyan lény,
mint a Názáreti Jézus feltörő, hullámzó, egymásba szövődő
érzéseit magunkban felidézni, annál mélyebbre hatolunk
ezekben a titkokban.

Jézus életének további eseményeit nem kell most részletesen

elmondanom, hiszen már gyakran volt szó arról, hogy a János-
keresztelő során a Názáreti Jézus Zarathusztra-Én által áthatott
három burkába beköltözött a Krisztus-lény, tehát a szellemi
világból alászállt egy lény, akinek az lett a további sorsa, hogy
három éven át egy emberi testhez kötötten éljen. Nagyon
fontos, hogy tisztázzuk ennek a ténynek a jellegét. Mert ez a
tény alapjaiban különbözik a Föld fejlődésének minden más
tényétől. És abban a pillanatban, amikor most közelítünk
ahhoz az eseményhez, amelynek révén a Názáreti Jézus
burkaiba beköltözött a Krisztus-lény, valami olyasmihez
közeledünk, ami a Föld-fejlődésnek tulajdonképpen már nem
csupán emberi ügye. Ezzel tisztában kell lennünk.

Hogyha emberi szempontból nézzük ezt az ügyet, akkor azt

mondhatjuk: adatott egyszer egy ember, ahogyan őt
jellemeztük. Felvette magába a Krisztus-lényt, a Krisztus-
impulzust. – De nézhetjük a dolgot más szemszögből is, noha
ezek az elképzelések meglehetősen gyenge lábon állnának; de
nem tesz semmit. Szellemtudományos előkészületeinknek
köszönhetően elgondolkodhatunk valamin.

289
Tegyük fel, hogy nem az emberek tanácsában ülünk és
emberként szemléljük a Golgotai Misztériumot, hanem a
magasabb hierarchiák tanácsában, annak egyik lényeként
tekintünk rá. Szellemi vonatkozásban mindazonáltal
lehetséges egy ilyesfajta nézőpontváltás. Ezt hasonlíthatjuk a
következőhöz is: egy hegy középmagasságánál épült falura
éppúgy rátekinthetünk a hegy aljából, mint a hegy csúcsáról.
Természetes, hogy általában emberi szempontból nézzük a
Golgotai Misztériumot. De egyszer fel is emelkedhetünk a
magasabb hierarchiák szférájába. Hogyan beszélnénk ebben az
esetben a Golgotai Misztériumról? Akkor azt kellene
mondanunk: a Föld fejlődésének kezdetén a magasabb
hierarchiák lényeinek bizonyos szándékai voltak az emberrel.
A földi fejlődést egy bizonyos, előre meghatározott módon
akarták irányítani. Az emberiség földi dolgainak előre
eltervezett irányításába azonban beleavatkozott Lucifer. Tehát
a magasabb hierarchiák egyik lényeként lenézünk a Föld-
fejlődésre, és látjuk, miként akarjuk irányítani az emberek
sorsát, ám ekkor Lucifer megváltoztatja a fejlődés irányát.

Az emberiség további fejlődését fentről szemlélve meg kell

állapítanunk: abból, ami odalent történik, nem minden
történik általunk. Lucifer folyton beleavatkozik. Azáltal, hogy
Lucifer beleszólt, majd később még Arimán is csatlakozott
hozzá, a magasabb hierarchiák terveihez képest egy idegen
elem is van az emberiségfejlődésben. Úgy is mondhatjuk, hogy
a magasabb hierarchiák lényei megállapíthatták: a földi terep
egy bizonyos fokig elveszett számunkra. Olyan erők működnek
benne, amelyek eltávolítják tőlünk a földi terepet és az emberi
lelkeket.

290
A magasabb hierarchiák általi irányítás oly módon történik,
hogy fokozatosan, az erejüknek megfelelően vesznek részt
benne; mindenekelőtt a legalsó fokon állók. A Föld-fejlődés
vezetésében részt vesznek ugyan a legmagasabb hierarchiák
lényei is, bizonyos dolgokat azonban az alacsonyabb fokon álló
angyalokkal, arkangyalokkal és archékkal végeztetnek el; ily
módon leginkább ők avatkoznak bele a fejlődésbe.

Képzeljük el tehát, hogy ott ülünk, mint már mondottam –

természetesen mindez a legnagyobb tisztelettel értendő -, a
magasabb hierarchiák tanácsában. Ott vannak körülöttünk a
küldötteink: az angyalok, az arkangyalok és az archék, akik igen
jól tudnák teljesíteni a parancsainkat, ha nem működnének
idegen erők is a Földön. – És ekkor az istenek tanácsa a
következő belátásra jut: Mivel nem voltunk abban a
helyzetben, hogy távol tartsuk a földi fejlődéstől Lucifert és
Arimánt, ezért szolgáink, az angyalok, az arkangyalok és az
archék egy bizonyos időponttól kezdve már nem tudják
megtenni az emberekért azt, amit szándékaink szerint meg
kellene tenniük. – És ez volt az az időpont, amikor a Golgotai
Misztérium megtörtént.

Amikor ez az időpont közeledett, a magasabb hierarchiák

istenei ezt kellett hogy mondják: elvész számunkra annak a
lehetősége, hogy szolgáink beleavatkozzanak az emberi
lelkekbe. Csak eddig az időpontig tudtunk hatni a szolgáinkon
keresztül, mert nem voltunk képesek távol tartani Lucifert és
Arimánt. Olyan erők képződnek az emberi lélekben, amelyeket
az angyalok, az arkangyalok és az archék már nem tudnak
uralni. Lucifer és Arimán erői miatt elveszítjük az embereket.

291
Valóban ez volt – ha szabad így kifejeznem – „a hangulat az
Égben”, amikor közeledett az új időszámítás kezdetének
időpontja. Az volt az istenek nagy „félelme”, hogy egy adott
pillanattól kezdve már nem tudnak a szolgáikon keresztül
kellőképpen gondoskodni az emberekről. Szellemtudományos
felkészültségüknek köszönhetően nem fogják félreérteni a
fenti kijelentést, hiszen tudják, hogy a kifejezések más
értelmet és érzésbeli tartalmat nyernek, amikor a magasabb
világok jellemzésére használjuk azokat.

Az istenek félelme – ha szabad így mondanom – egyre kínzóbb

és kínzóbb méreteket öltött a mennyben. Ekkor született meg
az a döntés, hogy leküldik, feláldozzák a Napszellemet,
amennyiben azt mondták, hogy a jövőben más sorsot kell
válasszon, mint hogy az istenek tanácsában ül; költözzék le arra
a színtérre, ahol az emberi lelkek élnek. Feláldozzuk ezt a
Napszellemet. Mostanáig közöttünk élt, a magasabb
hierarchiák szféráiban; most, Jézus kapuján át, beköltözik a
Föld aurájába.

Ez történt az istenek tanácsában, amikor a Golgotai Misztérium

bekövetkezett. Ilyennek mutatkozik mindez fentről nézve.
Tehát nem csupán az emberek ügyéről van szó, hanem a Földet
irányító istenek ügyéről is. Úgy is nézhetjük a dolgot, hogy nem
csupán azt a kérdést tesszük fel, hogy: Minek kell történnie az
emberiség érdekében ahhoz, hogy ne vesszen el?; hanem a
másik oldalról feltehető az a kérdés is, hogy: Mit kell tennünk
nekünk, isteneknek, hogy kiegyenlítsük azt, ami amiatt történt,
hogy Lucifert és Arimánt be kellett engednünk a Föld-
fejlődésbe?

292
Mindezek ismeretében átérezhetjük, hogy a Golgotai
Misztérium nem csupán földi esemény, hanem az istenek ügye
is, az isteni világ eseménye is egyben. Valóban, az emberek
számára nagy jelentősége van annak, hogy befogadhatták
Krisztust; az Istenek számára azonban még ennél is nagyobb
jelentőséggel bír az, hogy át kellett engedniük Krisztust a
Földnek.

És mit jelent tulajdonképpen a Golgotai Misztérium

megismerése azon kívül, hogy a Föld központi eseményét
látjuk benne? – Azt, hogy a Golgotai Misztériumra tekintve az
istenek ügyét láthatjuk; hogy az istenek kinyitnak egy égi
ablakot azért, hogy az istenek ügye mintegy az emberek szeme
előtt játszódjék le; az ember szemlélője lehet az istenek
dolgának. A Golgotai Misztériumra tekintve az kell legyen az
érzésünk, hogy ez olyan, mintha egy mindig zárva lévő
mennyei ház előtt mennénk el, és ebben a pillanatban az
ablakon át betekinthetnénk abba, amit különben az isteni
lakhely falai elrejtenek előlünk.

A valódi okkult érzékenységgel rendelkezők olyan áhítatot

éreznek a Golgotai Misztérium iránt, mint az az ember, aki egy
teljesen bezárt ház körül lopakodik, és csak sejti, hogy mi
történik odabent. Mégis talál azonban egy ablakot, amelyen
keresztül tanúja lehet a benti történések egy kis részletének.
Ilyen, a szellemi világra nyíló ablak az ember számára a
Golgotai Misztérium. Ily módon kell érzékelnünk azt, hogy mi
történt akkor, amikor a Krisztus-lény alászállt a Názáreti Jézus
testébe, illetve három burkába. Mind mélyebben és
mélyebben kell áthatnunk magunkat azzal a gondolattal, hogy
a Golgotai Misztérium által egy isteni esemény szemlélői
vagyunk.

293
Hogyha ilyen dolgokról beszélünk, akkor egészen másként kell
a szavakat használnunk, mint a köznapi életben. Olyan
dolgokról kell beszélnünk, mint az istenek „aggódása”,
„félelme” azelőtt az időpont előtt, amelynek azután a Golgotai
Misztériummal be kellett teljesednie a Föld-fejlődésben. Az
emberiség szent, szellemi dolgait érintő szavakat csakis átvitt
értelemben használhatjuk. Végtelenül könnyű dolga van
azoknak, akik balgaságból, léhaságból, hiúságból vagy más
egyéb okból kifolyólag lekicsinylik azt, amit a legszentebb
értelemben gondolunk. Nem kell mást tegyenek, minthogy
aszerint forgassanak egy szót, ahogyan azt az exoterikus
életben alkalmazzuk, és máris az ellenkezőjébe fordulhat
valami, amit az ember azért kényszerült a lelke mélyéből
kimondani, hogy a szellemi világ igazságait hirdesse. Visszájára
fordul az értelmük, ha nevetségesnek, ördöginek, sátáninak
minősítik azokat, ha a lelkekben eluralkodik a léha
könnyelműség. Ez túlságosan is elterjedt manapság a
lelkekben. És csak igen kevéssé éberek azok, akiknek őrizniük
kellene a szent, szellemi igazságok kincseit, amelyeknek éppen
a jelenkorban nagyon is ott lenne a helyük az emberek
szívében.
Micsoda hatalmas kényelemszeretettel szeretné az ember a
szellemét táplálni! Milyen gyakran kell sajnálatos dolgokat
tapasztalnunk! Ha a materializmuson akár csak egy kicsit is
túllépve szellemről van szó, akkor az emberek már
elégedettek, mert nem kell megerőltetniük magukat,
különösen nem az érzésvilágukat. Pedig érezniük kellene, hogy
azáltal, hogy részt vesznek a Föld-fejlődés legszentebb
ügyeinek szent, szellemi szemlélésében, felelősek a szellemi
világra vonatkozó tudás kincseiért. Korunk roppant könnyelmű
ezen a téren, oly könnyen vesz mindent. Látni fogják, amint ez
294
a léhaság újból és újból felbukkan; visszataszító voltát azonban
talán csak akkor veszik észre, ha elég éberek, és szívük elég
lelkesen dobog a legszentebb szellemi igazságokért. Talán
akkor majd fel tudják becsülni a szellemi kincsek értékét, és jó
őrei lesznek annak, aminek őrzésére mindannyian hivatottak
vagyunk.

A leginkább akkor kell ezt komolyan vennünk, amikor például

egy olyan fontos dologra utalunk, mint hogy a Golgotai
Misztérium nem csupán az emberek ügye, hanem az isteneké
is, és hogy mi, emberek, mintegy az ablakon át betekinthetünk
az istenek ezen ügyébe. De éppen egy ilyen leírást lehetséges
oly módon eltorzítani, hogy arról nem is akarok beszélni. Akkor
talán majd mindannyiuk számára eljön az a pillanat, amikor
felismerik, hogy az érzékelhető világra vonatkozó szavakat át
kell alakítanunk ahhoz, hogy az érzékfeletti világ dolgainak
leírására használhassuk azokat, és hogy akkor már könnyű lesz
azokat más értelemben magyarázni.

Azt, amire most utaltam, az exoterikus kereszténység a

következő szavakkal fejezi ki: Az Atya feláldozta Fiát az
emberiségért! – Az érző szívű emberek számára ez
közérthetően fejezi ki azt az igazságot, hogy a Golgotai
Misztérium az istenek ügye!

És hogyha összevetjük mindazt, amit elmondtam, akkor képet

kaphatunk arról, hogy mi ment végbe a Jordán folyónál, a
János-keresztségnél. Ezt az az esemény követte, amelyről az
evangéliumok is beszámolnak: a megkísértés. Az Akasha-
krónika nézőpontjából azt mondhatjuk: miután a Názáreti
Jézus magába fogadta a Krisztus-lényt, el kellett vonulnia a
pusztába. És ott, a magányban látomása volt, amelyet a

295
tisztánlátó evangélisták megközelítő helyességgel írnak le. Ezt
mi is hasonló módon fejezhetjük ki, csupán arra kell még
utalnunk, hogy a Krisztus-lény ekkor valóban összekötötte
magát a Názáreti Jézus hármas testiségével. Ez azt jelenti, hogy
a Krisztus-lény alászállt a szellemi magasságokból, és most már
a hármas testiség képességeire volt utalva. Tehát helytelen
volna, ha valaki azt képzelné, hogy Krisztus, mivel egy
magasabb világhoz tartozott, most mindjárt képes volt
betekinteni abba a magasabb világba, ahonnan alászállt. Nem
ez a helyzet. Aki ezt érthetetlennek tartja, az gondolja meg,
hogy mit jelent az, hogy valaki tisztánlátó. Ki a tisztánlátó?
Önök valamennyien tisztánlátók! Nincs önök között olyan, aki
ne lenne tisztánlátó. Miért nem lát valaki tisztán? Azért, mert
nem fejlesztette ki azokat a szerveket, amelyek a – minden
emberben meglévő – erők használatához szükségesek. Nem
arról van szó, hogy vannak-e képességeink, hanem arról, hogy
tudjuk-e használni azokat.

A Krisztus-lény minden lehetséges képességgel rendelkezett, a

Názáreti Jézus testének három burkában azonban csak azok a
képességek voltak meg, amelyek a Názáreti Jézus három
burkának, hármas testiségének feleltek meg. Ezért is kellett
ezeket a burkokat ilyen bonyolult módon előkészíteni; és bár e
hármas burokrendszer képességei mindazonáltal igen
magasrendűek voltak – jelentősebbek bármely más ember
képességeinél a Földön -, a Krisztus-lény ugyanúgy rájuk volt
utalva, mint az önök tisztánlátó képessége azokra a szervekre,
amelyekkel rendelkeznek ugyan, de még nem képesek
használni azokat. A Krisztus-lény a Zarathusztra-képességekre
– amelyeket a Zarathusztra-lélek mintegy visszahagyott a
Názáreti Jézus hármas testiségében – támaszkodhatott akkor,
amikor azzal a lénnyel találkozott, aki az emberi lélekben rejlő
296
önhittséget, büszkeséget és gőgöt kívánja felébreszteni. Ezzel
a lénnyel találta magát szemben Krisztus Jézus.
Ebben a pillanatban megérezte, hogy mit sugall neki ez a lény
a látomások belső nyelvén: azt, amit a Biblia ezekkel a
szavakkal ír le: „Minden birodalom, amit magad körül látsz” –
a szellemi világ birodalmai – „a tiéd lehet, ha elismersz e világ
urának!” Hogyha valaki eléri a gőg, az önhittség legmagasabb
fokát, és ezzel a gőggel lép be a szellemi világba, akkor a
szellemi világon belül – a mindent elárasztó önhittség és gőg
révén – Lucifer birodalmának birtokába juthat, ha semmi más
nincs benne, mint önteltség. Csakhogy az embert nem erre
teremtették; szörnyű sors várna rá.

Ezt a lehetőséget kínálták fel Krisztus Jézusnak. És ekkor két

kép merült fel a lelkében: az egyik kép annak az élménynek
felelt meg, amely a Jordán felé vezető úton, a kétségbeesett
emberrel való találkozás során történt. A Názáreti Jézus előtt
újból ott állt az az alak, akit a kétségbeesett ember látott az
álmában. Ezt az alakot látta most újból, amint így szólt hozzá:
Ismerj el a világ urának! – Majd felismerte ebben az alakban
azt is, akit az esszénusok kapuinál látott: Lucifert. Ezáltal
Krisztus Jézus tudta, hogy Lucifer szól hozzá, és kivédte a
támadást. Legyőzte Lucifert.

Ezután két lény indult rohamra ellene. Az a benyomás, amelyet

ez a két lény keltett Krisztus Jézusban, nagyjából ismét csak
megfelel a Biblia szavainak: Bizonyítsd be a
félelemnélküliségedet, az emberi hatalmadat azáltal, hogy
leveted magadat a magasból, és nem félsz attól, hogy bajod
eshet. – Egy ilyen helyzetben felébred az emberi lélekben az
erő tudata, a bátorság, ami azonban vakmerővé teheti. Két

297
alak állt Krisztus Jézus előtt. Azáltal, hogy Jézusra az
esszénusok kapuinál benyomást tett a menekülő Lucifer és
Arimán, és azáltal, hogy most az volt a benyomása, hogy az
egyik alakban az a lény rejtőzik, aki a halál képében jelent meg
annak a leprásnak, akivel a Jordán felé vezető útján találkozott,
Krisztus Jézus felismerte Lucifert és Arimánt. Újból átélte azt,
amit az úton átélt. Ezt a támadást is kivédte. Legyőzte Lucifert
és Arimánt!

Arimán ekkor újból megjelent. És azt, amit kísértésként

mondott Krisztus Jézusnak, szintén vissza lehet adni a Biblia
szavaival: „Változtasd ezeket a köveket kenyérré, hogy
bebizonyítsd hatalmadat.” Ekkor azonban az történt, hogy
Krisztus Jézus nem tudott kielégítő választ adni Arimán
felszólítására. Az első és a második kísértést el tudta hárítani:
Lucifer egyedül végrehajtott rohamát, majd Lucifer és Arimán
közös, egymást semlegesítő támadását. Arimán rohamát
azonban nem tudta visszaverni. Annak, hogy Arimán
támadását nem sikerült teljesen elhárítani, a Krisztus-impulzus
egész földi működésére nézve megmaradt a jelentősége.
Kénytelen vagyok közérthetően, sőt szinte triviális módon
jellemezni, hogy mit jelentenek ezek a szavak: Változtasd a
köveket kenyérré, hogy táplálékul szolgáljanak az embernek. –
A magasabb hierarchiák tevékenysége folytán a Föld-fejlődés
hátralévő részében – egészen a Vulkánig – Arimánt nem lehet
teljesen kiküszöbölni. Tisztán szellemi erőfeszítéssel sosem
lesz lehetetlen Lucifer belső kísértésének legyőzése: a
bensőnkből feltörő kívánságok, vágyak, szenvedélyek, a gőg és
a vakmerőség leküzdése. Ha Lucifer egymaga támad, szellemi
erővel legyőzhető. Szellemi eszközökkel még akkor is lehet
győzedelmeskedni, ha Lucifer és Arimán együttesen támad

298
belülről az emberre. Hogyha azonban Arimán egymaga van,
akkor tevékenységét mélyen beleszövi a Föld-fejlődés
materiális történéseibe. Onnan nem lehet teljesen kiűzni.
Arimán, Mefisztó, Mammon – azonos fogalmat fednek – ott
rejtőzik a pénzben és mindenben, ami összefügg a külső,
természetes önzéssel. Azáltal, hogy az emberi életbe mindig
szükséges valamit belevegyíteni a külső, anyagi jellegű
dolgokból, az embernek számolnia kell Arimánnal. Hogyha
Krisztus valóban segíteni akart az embernek a Földön, akkor
engednie kellett, hogy Arimán tevékeny maradjon. Arimánnak,
a materiális, anyagi létnek tovább kell működnie a Föld-
fejlődés végezetéig. Krisztusnak érintetlenül kellett hagynia
Arimán tevékenységét. Nem győzte le teljesen Arimánt.
Krisztusnak bele kell nyugodnia abba, hogy a Föld-fejlődés
végéig küzdjön Arimánnal. Arimánnak itt kellett maradnia.

Mi, emberek, visszaverhetjük Lucifer, illetve Lucifer és Arimán

együttes, bensőnkre irányuló támadásait. A materiális
külvilágban zajló küzdelmeknek a Föld-fejlődés végéig kell
véget vetni. Ezért kellett Krisztusnak – mindamellett, hogy
sakkban kellett tartania – egyben meg is tűrnie maga mellett
Arimánt. Ezért történhetett meg az, hogy Arimán az idő alatt is
hatékony maradt a Földön, amíg Krisztus a Názáreti Jézus
testében tevékenykedett, és hogy Arimán birtokba vette Júdás
lelkét és rábírta Krisztus elárulására. Az, ami Júdás révén
történt, összefügg azzal, ami a megkísértés során nem
oldódott meg teljesen.
A Krisztus-lény csak lassan, fokozatosan kötötte össze magát a
hármas testiséggel. Ez a folyamat három évig tartott.
Kezdetben csak lazán kapcsolódott a burkokhoz, és csak
lassanként húzódott beléjük. A Krisztus-lény csak közvetlenül a

299
halált megelőzően hatotta át teljesen a hármas testiséget.
Annál a szenvedésnél és fájdalomnál, amit a Názáreti Jézusnak
kellett átélnie a már említett három életszakaszában,
végtelenül nagyobb volt most az a szenvedés, amit Krisztus
érzett az idő alatt, míg a három év során lassanként elérte
annak lehetőségét, hogy teljesen alámerüljön a három emberi
burokba. Folyamatos fájdalom volt ez, de egy olyan fájdalom,
amely ismét csak átalakult szeretetté, szeretetté és szeretetté.
És mindemellett a következő történt: hogyha megfigyeljük azt,
miként volt jelen Krisztus Jézus a tanítványai körében az első,
a második, illetve a harmadik évben, akkor az egyes években
különböző dolgokat tapasztalunk. Az első évben – mint már
említettem Krisztus még csupán lazán kapcsolódott a Názáreti
Jézus testéhez. Gyakran előfordult, hogy míg a fizikai test
valahol tartózkodott, addig maga a Krisztus-lény egészen
máshol járt. Amikor a többi evangélium arról ír, hogy az Úr itt
vagy ott megjelent a tanítványoknak, akkor a fizikai test valahol
tartózkodott, Krisztus szelleme pedig járta az országot.

Ez történt az első időkben. Azután a Krisztus-lény egyre jobban

összekötötte magát a Názáreti Jézus testével. És ez a
későbbiekben ahhoz vezetett, hogy amikor Krisztus a hozzá
legközelebb álló tanítványaival az országot járta, oly módon
kapcsolódott hozzájuk bensőleg, hogy úgymond tőlük nem
elkülönülten élt. Minél jobban beleélte magát a saját testébe,
annál inkább beleélte magát tanítványai legbensőbb lényébe
is. Így járta a vidéket tanítványaival. Ez a benső áthatás, ez a
bensőséges közösség azt eredményezte, hogy Krisztus hol az
egyik, hol a másik tanítványa által beszélt; vándorlásaik során
már nem csupán Krisztus beszélt, hanem a tanítványok is, de
Krisztus szólalt meg rajuk keresztül. Oly mértékben élte bele
magát abba a tanítványba, akin keresztül megszólalt, hogy
300
annak az arcvonásai is megváltoztak, ily módon az, aki a nép
köréből hallotta a beszélőt, úgy vélte, hogy a Mestert hallja. A
másik, a valódi Krisztus azonban olyany-nyira visszahúzódott
magába, hogy szinte jelentéktelennek tűnt. Hol ezen, hol azon
a tanítványán keresztül beszélt, míg az országot járták. Ez volt
működésének titka a három év utolsó szakaszában.

Ily módon vándorolt a tanítványaival Krisztus Jézus, akit az

ellenségei egyre veszélyesebbnek találtak, és azon tanakodtak,
hogyan keríthetnék kézre. Hiszen minden követőjét nem
tartóztathatják le! Az ember sohasem tudhatja, hogy ha
kiemeli közülük azt, aki éppen beszél, akkor vajon az igazit
fogta-e el. És ha nem az igazit fogta el, akkor az igazi
elmenekülhet. Sohasem lehettek bizonyosak benne, hogy az
előttük álló valóban az igazi-e? Ez volt a nagy félelem oka. Az
ellenséges érzületűek tudták: hol az egyik beszél, hol a másik,
a valódit azonban nem lehet felismerni, mert ilyenkor mindig
felveszi egy másik tanítvány átlagos külsejét.

Valamifajta csoda lengte körül ezeket az embereket. Ezért volt

szükség az árulásra. Mert a dolog nem úgy történt, ahogyan azt
általában leírják. Mivel lenne magyarázható, hogy Júdásnak
egy csókot kellett adnia az Igazinak? A korábbi ábrázolások
alapján nem lehetett nehéz a Názáreti Jézus elfogása. A
csóknak semmi értelme sem lett volna, hacsak nem annak, aki
pontosan tudta, melyik közülük az igazi, nem éppen ezzel a
csókkal kellett volna ezt tudatni azokkal, akik ezt nem tudták.
A korábban elmondottak miatt azonban az ellenséges katonák
nem tudták, hogy melyikük az igazi.

Csak közvetlenül a nagy szenvedéseket megelőzően – a

Golgotai Misztérium bekövetkeztével – jött létre a Krisztus-

301
lény teljes egyesülése a Názáreti Jézus testiségével. Ekkor az
történt, amit a többi evangélium is oly szép szavakkal mond el.
Az eseményeket az Akasha-krónikának megfelelően szemlélő,
tisztánlátó tekintet mindenekelőtt valóságos tényként látja
azt, hogy mialatt Krisztus a kereszten szenvedett, a Golgota
körül elsötétült a világ, mint egy napfogyatkozásnál. Nem
tudom pontosan, hogy napfogyatkozásról vagy sűrű
felhősödésről volt-e szó, de a Golgotai Misztérium
bekövetkeztekor olyan sötétség borult a vidékre, amilyet csak
napfogyatkozás idején lehet megfigyelni.

Az okkult tekintet számára egy ilyen elsötétülés alkalmával

minden élőlény egészen másnak mutatkozik a Földön, mint
máskor. A növényeknél egészen más az étertest és a fizikai test
közötti kapcsolat; az állatoknál az asztráltest és az étertest
viszonya változik meg. Egy napfogyatkozás teljesen más, mint
amikor éjszaka egyszerűen nem süt a Nap. Természetesen nem
ugyanolyan az sem, ha csupán köznapi értelemben felhős az
ég, mint ha egy olyan rendkívüli elsötétülés lép fel, mint akkor.
Mint említettem, még nem tudom biztosan, hogy
napfogyatkozás volt-e, de ami látható, az olyan, mint egy
napfogyatkozás. Miközben a Földön – fizikai értelemben is – ez
a változás történt, a Krisztus-lény átment az élő Föld-aurába.
Krisztus Jézus halálával a Föld befogadta a Krisztus-impulzust.
Ilyen egyszerű szavakkal kell eldadogni a Földön lejátszódó
legnagyobb eseményt, mert emberi szavakkal még csak
megközelítően sem lehet mindezt értelemszerűen ábrázolni!

Amikor azután Jézus testét levették a keresztről, és a sírba

helyezték – és ezt ismét a tények valódi megfigyelése mutatja
-, bekövetkezett egy természeti esemény, amelyet ahhoz

302
hasonlíthatunk, mint amikor valamilyen esemény megrázza az
ember morális életét. Forgószél kerekedett, megnyílt a Föld és
magába fogadta Jézus testét, miközben a halotti lepleket a
forgószél elragadta. Megrendítő, hogy a leplek
elrendeződésének leírása a János-evangéliumban megegyezik
a tisztánlátó tekintet megfigyelésével.

Ez a két esemény – az elsötétülés, valamint a földrengés a

hatalmas forgószéllel – ily módon a Föld-fejlődés egy olyan
pontjára mutat, amikor a természeti események szellemi
eseményekkel együtt jelentek meg. Különben csak
élőlényeknél történik valami hasonló, például egy kézmozdulat
esetében, amelyet akarati elhatározás és gondolkodás előz
meg. A Föld fejlődése úgy megy végbe, hogy a hétköznapi
életben csupán mechanikus tényekkel van dolgunk. Csak
különleges pillanatokban van dolgunk – más földi
eseményeknél is, ennél az eseménynél azonban a lehető
legnagyobb mértékben – egy szellemi és két fizikai tény
egybeesésével.

Nem hiszem, hogy az Ötödik evangéliumból merített konkrét

tények szemlélése által csökkenne a Golgotai Misztérium
jelentőségéről eddig alkotott, jobbára elméleti eszméink
értéke. Ellenkezőleg, úgy vélem, hogy az, aki egyre mélyebben
engedi hatni magára ezeket a konkrét tényeket, igazoltnak,
megerősítettnek látja azt, amit korábban inkább elméletileg,
gondolati úton ismert meg. A tényekből megismerhető lesz,
hogy milyen fontos eseményeknek kellett megtörténniük a
Föld fejlődésének ezen a pontján.

Talán csak ezeknek a tényeknek a megismerése által fogják a

jövőben megszerezni a Golgotai Misztérium iránti megfelelő

303
érzületet; ezt az érzületet kívántam elültetni az önök lelkébe
mindazzal, amit az Ötödik evangéliumból elmeséltem. Talán
lesznek önök között olyanok, akik más előadásokon is részt
vehetnek, vagy akár újból találkozhatunk itt, Kölnben, hogy
még egyebet is meríthessünk az Ötödik evangéliumból. Mert
azt kell mondjuk: még ha az emberiség ma vajmi kevés
hajlandóságot is mutat az említett tények elfogadására, akkor
is rendkívül szükséges, hogy ezek a tények, éppen most,
beleáradjanak a Föld-fejlődésbe. Ezért közlöm ezeket, noha
valóban nehéz róluk beszélni. Annak ellenére, hogy az ember
legszívesebben nem is beszélne róluk, belső elkötelezettsége
mégis arra indítja, hogy elmondja az emberi lelkeknek azt, ami
és amilyen mértékben elmondható. Szükségünk lesz rá az
emberiségfejlődés során. Azoknak a lelkeknek, akik ezt most
felveszik magukba, egészen bizonyosan szükségük lesz rájuk az
emberiségfejlődés során végzendő további lelki-szellemi
munkájukhoz.

Láthatják, hogy szemlélődéseink során fokozatosan

megismerjük azt, aminek fel kell élednie a lelkünkben ahhoz,
hogy valódi tagjai lehessünk a haladó emberiségfejlődésnek.
Az emberiség földi fejlődésének az az értelme, hogy az emberi
lelkek mind tudatosabban ismerjék meg a feladatukat.
Krisztus megjelent. Impulzusa tényként hatott. Krisztus mint
tény hosszú ideig leginkább csak a tudat alatt működhetett;
majd azon át kellett hatnia, amit addig megértettek belőle.
Azáltal hatott, ami, és nem azáltal, amit megértettek belőle.
Egyre szükségesebb lesz azonban, hogy az emberek
megtanulják megérteni is Krisztust, aki a Názáreti Jézus testén
át beáradt a Föld aurájába, és ezzel az élő emberi
történésekbe.

304
[1] Rudolf Steiner: Az Akasha-krónikából (GA 11).
[2] Rudolf Steiner: A szellemvilág küszöbén (GA 17).

305
A makrokozmikus Miatyánk
Rudolf Steiner kézírásával

306
Krisztiánia (Oslo), 1913.
október 2.
Vizsgálódásainkat az úgynevezett pünkösdi eseménnyel
kezdjük. Az előző előadásban rámutattam arra, hogy a szellemi
kutatás legelőször erre az eseményre irányulhat. A visszafelé
irányuló tisztánlátó tekintet számára ugyanis úgy jelenik meg
ez az esemény, mint egyfajta ébredés, amelyet Krisztus Jézus
tanítványai – akiket általában apostoloknak neveznek – azon a
napon éltek át, amelyre pünkösd ünnepén emlékezünk. Nem
könnyű elképzelni ezeket a kétségtelenül különös
eseményeket; lelkünk legmélyéről kell előhívnunk eddigi
antropozófiai ismereteinket, ha pontos képzetet akarunk
alkotni arról, amiről a témával kapcsolatban ma beszélni fogok.
Az apostolok az ébredés pillanatában úgy érezték magukat,
mintha hosszú ideig – napokig – egy számukra szokatlan
tudatállapotban éltek volna. Ténylegesen olyasmi volt ez, mint
egyfajta felébredés egy különös, álomképekkel teli, mély
alvásból; egy alvásból, amely azonban olyan – nyomatékosan
hangsúlyozom, hogy mindig úgy beszélek, ahogyan ez az
apostolok tudatában megjelent -, hogy mellette az ember
minden hétköznapi teendőjének eleget tesz, egészséges
emberként jön-megy, úgyhogy meglehet, a többiek, akikkel
érintkezik, észre sem veszik, hogy más tudatállapotban van.
Nos, elérkezett a pillanat, amit az apostolok úgy éltek meg,
mintha hosszú időt, napokat töltöttek volna egy álmokban
gazdag alvásban, és ebből most, a pünkösdi esemény révén,
mintegy felébredtek. Magát az ébredést is sajátos módon élték
meg: azt érezték, mintha a világmindenségből leszállna rájuk

307
valami, amit nem lehet másnak nevezni, mint a mindenható
Szeretet szubsztanciájának. Az apostolok úgy érezték, mintha
felülről megtermékenyítené őket a mindenható Szeretet, és
felébrednének az említett álomszerű állapotból. Úgy tűnt
nekik, hogy a világmindenséget átható és átmelegítő Szeretet
eredendő ereje által ébredtek fel, és hogy mindegyikük lelkébe
beleáradt e Szeretet eredendő ereje. Azok számára, akik
megfigyelhették őket, miközben beszéltek, teljesen idegennek
tűntek. Egyszerű életet élő embereknek ismerték őket, bár
néhányan közülük az utóbbi napokban kissé különösen,
álmatagon viselkedtek. Ez köztudott volt. Most azonban
mintha megváltoztak volna. Mintha teljesen új lelkiállapotban,
lelki hangulatban élnének: olyanok lettek, mint akik számára
megszűnt az élet minden kicsinyessége, minden önzése.
Elteltek szívük végtelen melegségével, egy mindenre kiterjedő
toleranciával; mélységes szívbéli megértéssel viseltettek
minden iránt, ami emberi a Földön, és úgy tudták magukat
kifejezni, hogy mindenki megértette őket. Azt érezték róluk,
hogy mintegy belelátnak minden szívbe és lélekbe; képesek
megfejteni a lelkek mélyén rejtőző titkokat, és ezáltal
mindenkit meg tudnak vigasztalni, mert azt tudják mondani,
amire az egyénnek éppen szüksége van.
A megfigyelőket természetesen módfelett ámulatba ejtette,
hogy emberek egy részén ilyen változás ment végbe. Azok
pedig, akikkel ez a változás történt, akiket a Kozmosz Szeretet-
szelleme úgyszólván felébresztett, valami újfajta megértést
éreztek magukban: kezdték megérteni azt, ami a lelkükkel
legbensőségesebb közösségben játszódott ugyan le, de akkor,
amikor megtörtént, nem értették meg. Csak most, a kozmikus
Szeretet általi megtermékenyítésük pillanatában tárult fel lelki
szemeik előtt, hogy mi is történt valójában a Golgotán. És
308
hogyha bepillantunk az egyik apostol lelkébe, azéba, akit a
többi evangéliumban Péternek neveznek, akkor szellemi
látással azt látjuk, hogy átlagos földi tudata szinte teljesen
kialudt abban a pillanatban, amit a többi evangélium mint
megtagadást ír le. Visszanézve erre a tagadásjelenetre, most
már tudta, hogy amikor tagadta, hogy köze lenne a galileaihoz,
ezt azért tette, mert átlagos tudata már kezdett letompulni;
egy rendellenes állapot, egyfajta álomállapot kerítette
hatalmába, ami egy teljesen más világba való elragadtatást
jelentett. Ezen a pünkösd reggelen olyasmit érzett, mint
amikor az ember felébredéskor visszaemlékszik az elalvását
megelőző eseményekre; így emlékezett vissza Péter a
rendellenes állapotot megelőzően történtekre: arra, amit
általában tagadásnak neveznek, a háromszori tagadásra,
mielőtt a kakas kettőt kukorékolt. És azután emlékezett arra is,
hogy lelkét egy olyan állapot kerítette hatalmába, amely ahhoz
hasonló, mint amikor az alvó emberre ráborul az éjszaka. Arra
is emlékezett azonban, hogy ezt a köztes állapotot nem csupán
álomképek töltötték meg, hanem olyan képzetek is, amelyek
egy magasabb tudatállapotról tanúskodnak, és tisztán szellemi
dolgok átélését tárják a szeme elé. Mindaz, ami azóta történt,
mindaz, amit Péter úgyszólván átaludt, mintegy tisztánlátó
álomként tárult Péter lelke elé. Mindenekelőtt azt az eseményt
látta meg, amelyről valóban elmondhatjuk, hogy átaludta.
Nem élte át az értelmével, mert az esemény teljes
megértéséhez szüksége volt a mindenható kozmikus Szeretet
általi megtermékenyülésre. Most, hogy ez megtörtént, szemei
elé tárultak a Golgotai Misztérium képei. Úgy tárultak a szeme
elé, ahogyan mi is újból átélhetjük, ha visszatekintő tisztánlátó
tudatunkkal képesek vagyunk felidézni őket; ha megteremtjük
hozzá a feltételeket. Őszintén szólva, egészen sajátos érzéssel

309
szánja rá magát az ember, hogy szavakba öntse mindazt, ami
akkor tárul fel a szellemi látó tudat előtt, amikor bepillant
Péter és mindazok tudatába, akik együtt voltak azon a
pünkösdi ünnepen. Ezekről a dolgokról csak szent áhítattal
lehet beszélni. Az embert úgyszólván lenyűgözi az a tudat,
hogy az emberi felismerés legszentebb talajára lép, amikor
szavakkal igyekszik kifejezni azt, ami lelki szemei elé tárul.
Korunk bizonyos előfeltételeiből azonban úgy tűnik, hogy
szükséges beszélni ezekről a dolgokról; teljes tudatában
természetesen annak, hogy eljönnek majd azok – a miénktől
különböző – idők, amikor a mostaninál több megértéssel
fogják fogadni mindazt, amit az Ötödik evangéliumról el kell
mondani. Annak megértéséhez ugyanis, amit ebből az
alkalomból elmondhatok, az emberi léleknek először még meg
kell szabadulnia több dologtól, ami ma, a kor kultúrájából
adódóan, szükségszerűen be kell hogy töltse.

A golgotai eseményre visszatekintve először olyasmi tárul a

szellemi látó tekintet elé, ami – ha szavakkal akarjuk kifejezni
– a jelenlegi természettudományos tudat egyfajta
megsértésének tűnik. Mégis kénytelen vagyok szavakba
foglalni – már amennyire ez lehetséges – azt, ami a tisztánlátó
tekintet elé tárul. Nem tehetek arról, ha mindaz, amit el kell
mondanom, a kevésbé felkészült lelkek által mintegy
kiszivárog, és olyan elferdítéseken megy keresztül, ami a
jelenleg uralkodó tudományos nézetekkel szemben nem állja
meg a helyét. A tisztánlátó tekintet először egy olyan, a
valóságot ábrázoló képre esik, amelyre a többi evangélium is
utal, amely kép azonban mégis különleges látványt nyújt,
amikor mintegy kiemelkedik azon képek sokaságából,
amelyeket a szellemi látó tekintet képes megtartani a
visszatekintés során. A tisztánlátó tekintet a Föld egyfajta
310
elsötétülését látja. És az ember érzi, amint ebben a jelentős
pillanatban – amelyet azután több óra hossza követett – a
fizikai Nap elsötétült Palesztina földje felett, a Golgota felett.
Szellemtudományosan képzett látással ma is ellenőrizhető,
hogy egy külső, fizikai napfogyatkozás ugyanilyen hatást kelt az
emberben. Egy ilyen, többé-kevésbé erős napfogyatkozáskor a
lelki tekintet következőképpen érzékeli az ember környezetét.
Ilyenkor minden egészen másnak látszik. Eltekintenék most
attól a látványtól, amit az emberi művészet és az emberi
technika produktumai idéznek elő, mert annak a démoni
látványnak az elviseléséhez, amelyet a művészet nélküli
technika vívmányaiból a napfogyatkozáskor kiemelkedő
lények okoznak, erős lélekre és annak tudatosítására van
szükség, hogy ennek mind létre kellett jönnie. Nem akarok
további részletekbe belemenni, csupán arra szeretném felhívni
a figyelmet, hogy ilyenkor világosan megjelenik az, ami máskor
csak igen nehéz meditációval érhető el: az ember másnak lát
minden növényt, minden állatot; minden madár, minden
pillangó másnak látszik. Az életérzés letompulását figyelhetjük
meg. Ez olyasvalami, ami előhívhatja bennünk azt a
legmélyebb meggyőződést, hogy milyen szorosan összefügg a
Kozmoszban egy bizonyos szellemi élet – ami a Naphoz tartozik
-, valamint az, amit a Napban mintegy ennek a fizikai testeként
látunk, a földi élettel. Amikor a fizikai életben a Nap fizikai
fényét erőszakkal elsötétíti az eléje álló Hold, az ember érzi,
hogy ez egészen más, mint amikor a Nap éjjel nem süt. A
megfigyelő lelki tekintet számára a körülöttünk lévő Föld
látványa egészen más napfogyatkozás idején, mint éjszaka.
Napfogyatkozáskor úgy érezzük, mintha a növények és az
állatok csoportlelkei felemelkednének, a fizikai testiségük

311
viszont elhalványodna. Mintha minden csoportlélekszerűség,
minden, ami szellemi, felfénylene.
Mindez a legteljesebb mértékben feltárul a szellemi látó
tekintet előtt, amikor visszanéz a Föld-fejlődésnek arra a
pillanatára, amelyet a Golgotai Misztériumnak nevezünk. És
ekkor felmerül valami, amit így jellemezhetnék:
megvilágosodik előttünk, hogy mit is jelent voltaképpen ez a
figyelemre méltó természeti jelenség, a Nap hirtelen
elsötétülése, amit a szellemi látó tekintet a Kozmoszban észlel.
Igazán nem tehetek róla, de kénytelen vagyok most ezt a
tisztán természeti jelenséget – amilyen természetesen azelőtt
is és azóta is előfordult – a Föld-fejlődésnek éppen ezen a
pontján úgy olvasni az okkult írásban – ellentétben a mai
materialista tudattal -, ahogyan az közvetlenül hat rám. Amikor
ez az esemény megjelenik az ember előtt, olyan érzése támad,
mint amikor kinyit egy könyvet és elolvassa a benne lévő írást.
A betűk úgyszólván megmutatják, hogy mit olvasson.
Ugyanilyen szükségszerűen mutatják meg a Kozmosz írásjelei
is, hogy valamit el kell olvasnunk, és meg kell ismertetnünk az
emberiséggel. Olyan ez, mint egy, a Kozmoszba írott szó, mint
egy írásjel a Kozmoszban.

És mit olvasunk ki belőle, ha kitárjuk előtte a lelkünket? Tegnap

utaltam arra, hogy az emberiség a görög korig oly módon
fejlődött, hogy Platónban és Arisztotelészben az emberi lélek
intellektualitása különösen magas fokot ért el. A Platón és
Arisztotelész által elért tudást, sok tekintetben, a későbbi
korokban sem lehetett felülmúlni, mert az emberi
intellektualitás bizonyos vonatkozásban elérte a tetőpontját.
Ha ezt valóban felismerjük, akkor képesek leszünk sok mindent
megismerni. És hogyha a palesztinai kort szellemi látással

312
szemlélő lélek rátekint arra, hogy miként válik ez az emberiség
által megszerzett intellektuális tudás, a vándorprédikátorok
közvetítésével, éppen a Golgotai Misztérium idejére rendkívül
népszerűvé a görög és az itáliai félszigeten; hogyha tekintetbe
veszi azt, hogy ez a tudás olyan módon terjedt el, amely a mai
ember számára már elképzelhetetlen, akkor a szellemi látással
szemlélődő lélek mindezt a Kozmoszban megjelenő
írásjelekként olvassa. A tisztánlátó tudatra alapozva azt
mondhatjuk: annak a tudásnak, amit az emberiség a
kereszténység előtti időben összegyűjtött, amelyhez
felemelkedett, jele a Hold, a földi szemmel észlelt,
világmindenségen áthaladó Hold. Azért a Hold, mert az
emberiség magasabb megismerése számára ez a tudás nem
feltáróan, magyarázóan hat – mint egy rejtvény megoldása -,
hanem éppen hogy elsötétíti a magasabb megismerést,
hasonlóan a Holdhoz, amely napfogyatkozás idején elsötétíti a
Napot. Ezt olvashatjuk, amikor a Hold által elsötétített Nap
okkult írásjeleit vizsgáljuk.

Ebből megtudjuk, hogy a tudás akkoriban nem felvilágosítóan,

hanem a világtitkot elsötétítve lépett fel, és a szellemi látó érzi
a világ magasabb, szellemi régióinak elsötétülését a régi kor
tudása által, amely úgy állt a valódi megismerés elé, ahogy a
Hold áll a Nap elé napfogyatkozáskor. A külső természeti
jelenség azt fejezi ki, hogy az emberiség elért egy fokot, aminek
révén a magából az emberiségből merített tudás eltakarta a
magasabb megismerést, ahogy a Hold takarja el a Napot
napfogyatkozáskor. Az emberiség Föld-fejlődés során
bekövetkező lelki elsötétülése az okkult írás hatalmas jeleivel
íródott bele a Kozmoszba a Golgotai Misztérium pillanatában
végbemenő napfogyatkozáskor. Azt mondtam, hogy a jelenlegi
tudat szinte sértésnek érzi, ha ilyet mond az ember, mert már
313
nem tanúsít megértést a világmindenségben működő
spirituális erők iránt, amelyek összefüggenek az emberi
lélekben működő erőkkel. Nem akarok a szokványos
értelemben vett csodáról beszélni, a természeti törvények
áthágásáról, de nem tehetek mást, mint hogy közlöm önökkel,
hogyan kell olvasni ezt a napfogyatkozást. Az ember nem tehet
mást, mint hogy odaáll lelkével ez elé a napfogyatkozás elé,
mintha elolvasná mindazt, amit ez a természeti esemény
kifejez: a Hold-tudás elsötétülésként lépett fel a magasabb
Nap-üzenettel szemben.

Az okkult írás elolvasása után a szellemi látó tudat előtt

megjelenik a Golgotán álló kereszt képe, rajta Jézus
megfeszített teste, a két lator között. És megjelenik – minél
inkább tiltakozunk ellene, annál élénkebben – a keresztről való
levétel és a sírba helyezés képe. Most egy másik hatalmas jel
jelenik meg, ami által mintegy ismét beíródik a Kozmoszba
valami. Ezt, mint szimbólumot, szintén el kell olvasnunk ahhoz,
hogy megértsük, mi történt az emberiség fejlődésében. Lelki
szemünkkel követjük a keresztről levett Jézust, amint sírba
teszik, és ekkor átérezzük azt a megrázkódtatást, ami akkor,
ott, földrengésként jelent meg.

Egyszer talán természettudományosan is jobban meg fogják

érteni annak a napfogyatkozásnak az összefüggését a
földrengéssel, mert bizonyos közismert, de összefüggéstelen
elméletek összefüggést látnak a napfogyatkozások és a
földrengések, sőt a bányákban előforduló sújtólégrobbanás
között is. Az említett földrengés a napfogyatkozás
következménye volt. Megrázta a sírt, amelybe Jézus testét
helyezték, elmozdította a sír elé gördített követ; megnyílt a
Föld, és a hasadék magába fogadta a holttestet. Ezt követően

314
egy további rengés összezárta a nyílást. És amikor másnap
reggel az emberek odamentek, a sír üres volt, mert a Föld
magába fogadta Jézus holttestét. Az elmozdított kő ott hevert
a közelben.

Kövessük újra figyelemmel a képsort: Jézus meghal a

kereszten. Sötétség borul a Földre. Jézus holttestét a nyitott
sírba helyezik. Rengés rázza meg a Földet, és Jézus holttestét
magába fogadja a Föld. A rengés által keletkezett hasadék
bezárul, a kő mellette hever. Ezek ténylegesen megtörtént
események, csakis így tudom leírni, bármit is mondanak azok,
akik a természettudomány oldaláról akarják megközelíteni
ezeket a dolgokat, és mindenfélét felhoznak ellenük. A szellemi
látó tekintet azt látja, amit elmondtam. És ha valaki azt
mondja: az nem lehetséges, hogy a Kozmosz hatalmas
jelbeszéddel állít szimbólumot, és így közli, hogy valami új
kezdődött az emberiség fejlődésében; ha valaki azt mondja,
hogy az isteni hatalmak nem írják be a történéseket a Földbe
ilyen jelbeszéddel, mint napfogyatkozás és földrengés, arra
csak azt tudom válaszolni: tiszteletben tartom a hiteteket,
amely szerint ez nem lehetséges. De mégis megtörtént, és így
történt.

El tudom képzelni, hogy például Ernest Renan[1], a sajátságos

„Jézus élete” című könyv írója azt mondaná: ilyen dolgokban
nem lehet hinni; csak abban lehet hinni, ami kísérleti úton
bármikor újra előállítható. Ám ez a gondolat nem helytálló,
mert például Renan elhiszi, hogy volt jégkorszak, noha kísérleti
úton lehetetlen azt újra előidézni. Nyilvánvalóan lehetetlen a
jégkorszak újbóli elterjesztése a Földön, a természetkutatók
mégis elhiszik, hogy létezett. Ugyanígy lehetetlen, hogy a

315
golgotai eseménynél megjelenő kozmikus jel valaha újból az
emberiség elé táruljon. De megtörtént.
Ennek az eseménynek a megértéséhez csak úgy juthatunk el,
ha szellemi látással elindulunk az előbb említett úton; ha
először is elmélyedünk Péter vagy egy másik apostol lelkében,
akiket a pünkösdi ünnepen megtermékenyített a mindenható
kozmikus Szeretet. Csak hogyha betekintünk ezeknek az
embereknek a lelkébe, és meglátjuk, hogy mit éltek át ezek a
lelkek, akkor leszünk képesek – ezen a kerülő úton át – arra,
hogy megpillantsuk a Golgotán álló keresztet, a Föld
elsötétülését és az azt követő földrengést. Az nem tagadható,
hogy az elsötétülés és a földrengés teljesen szokványos
természeti jelenségek voltak; azok számára azonban, akik
szellemi látással követik az eseményeket, akik oly módon
olvassák ezeket az eseményeket, ahogyan ábrázoltam őket –
vagyis az okkult írás hatalmas jeleiként -, azok számára mást is
kell hogy jelentsenek, amennyiben lelkükben megteremtették
hozzá a megfelelő feltételeket. Amint azt korábban
elmondtam, volt Péter tudatában valami, ami a hosszú alvás
folyamán kikristályosodott. Péter tudatában az egymást
felváltó képek közül kiemelkedett a Golgotán álló kereszt, a
sötétség és a rengés. Ezek voltak Péter számára a pünkösdi
esemény során végbement, mindenható kozmikus Szeretet
általi megtermékenyülés első gyümölcsei. Most már tudott
valamit, amit előzőleg, az általános tudatával nem tudott: azt,
hogy a golgotai esemény megtörtént, és hogy a keresztre
feszített test ugyanaz a test volt, mint akivel életében gyakran
együtt vándorolt. Most már tudta, hogy Jézus meghalt a
kereszten, és hogy ez a halál valójában egy születés volt, annak
a szellemnek a születése, aki most mint mindenható Szeretet
kiáradt a pünkösdkor egybegyűlt apostolok lelkébe. Az
316
örökkévaló, végtelen Szeretet egy sugaraként érezte lelkében
felébredni azt a Szellemet, aki akkor született meg, amikor
Jézus meghalt a kereszten. Péter lelkét elárasztotta a
mérhetetlen igazság: csak látszat, hogy a kereszten egy halál
következett be; a valóságban ez a halál – melyet határtalan
szenvedés előzött meg – annak volt a születése, az egész Föld
számára, ami most sugárként hatolt a lelkébe. Jézus halálával
megszületett a Föld számára az, ami korábban kívül volt a
Földön: a mindenható Szeretet, a kozmikus Szeretet.

Látszólag könnyű erről elvontan beszélni, de éljük bele

magunkat egy percre Péter lelkébe! Érezzük át, hogy mit érzett
abban a pillanatban, amikor először vált világossá számára:
abban a pillanatban, amikor a Názáreti Jézus meghalt a
Golgota keresztjén, a Föld számára megszületett valami, ami
addig csak a Kozmoszban volt jelen. A Názáreti Jézus halála a
mindenható kozmikus Szeretet születése volt a Föld
szférájában.

Tehát ez az első megismerés, amit kiolvashatunk abból, amit

az Ötödik evangéliumnak nevezünk. Az Újszövetség a Szent
Szellem lejövetelének, kiáradásának nevezi azt, amit most
elmondtam. Az apostolok, akkori lelkiállapotukat tekintve,
nem is élhették át másként a Názáreti Jézus halálának
eseményét, mint egy rendkívüli tudatállapotban.

Életének még egy másik pillanatára is emlékeznie kellett

Péternek, Jánosnak és Jakabnak, arra a pillanatra, amelyet a
többi evangélium is leír, de teljes jelentősége csak az Ötödik
evangéliumból lesz érthető. Ő, akivel a Földön jártak, elvezette
őket az Olajfák hegyére, a Gecsemáné kertbe, és azt mondta
nekik: „Vigyázzatok és imádkozzatok!”[2] – Ők azonban

317
elaludtak. Most már tudták: akkor már bekövetkezett az az
állapot, amely egyre jobban hatalmába kerítette a lelküket.
Szokásos tudatuk kialudt, álomba merültek, és mintegy
álomban élték át az egész golgotai eseményt, amelyből kiáradt
az, amit megpróbáltam szavakba foglalni. Péter, János és Jakab
visszaemlékezett arra az állapotra, és felderengtek előttük a
hatalmas események, amelyek annak a földi teste körül
zajlottak, akivel együtt rótták az utakat. Ahogy az emberi
lélekben, az emberi tudatban felbukkannak az elmerült álmok,
úgy bukkantak fel fokozatosan az apostolok lelkében és
tudatában is az elmúlt napok eseményei. Azoknak a napoknak
a történéseit nem a szokásos tudatállapotukban élték át, most
azonban behatolt az általános tudatukba mindaz, amit a
Golgotai Misztériumtól a pünkösdi eseményig megéltek,
mindaz, ami lelkük mélyén szunnyadt. Olyan volt számukra az
az időszak, mint a mély alvás. Különösen az úgynevezett
mennybemenetel és a pünkösdi esemény között eltelt tíz
napot érezték mély alvásnak. Visszatekintve azonban napról
napra megvilágosodott előttük a Golgotai Misztérium és a
Krisztus Jézus mennybemenetele közötti idő. Ezt az időszakot
megélték, ám csak most jött elő bennük, méghozzá egészen
különös módon.
Bocsássanak meg, ha most egy személyes megjegyzést teszek.
Be kell vallanom, nagyon meglepődtem, amikor feltárult
előttem, hogy miként jött elő az apostolok lelkében mindaz,
amit a Golgotai Misztérium és az úgynevezett
mennybemenetel között átéltek. Egészen különös módon jött
elő, merült fel ez az apostolok lelkében. – Egyik kép a másik
után merült fel a lelkükben, és ezek a képek azt mondták nekik:
igen, együtt voltatok azzal, aki a kereszten meghalt, illetve
megszületett, igen, találkoztatok Vele. – Ahogyan az ember
318
felébredéskor visszaemlékszik az álmára, és tudja, hogy
álmában együtt volt ezzel vagy azzal az emberrel, úgy jelentek
meg az emlékek az apostolok lelkében. Az egyes események
azonban egészen sajátos módon merültek fel a tudatukban.
Újból és újból fel kellett ugyanis tenniük maguknak a kérdést:
ki volt az, akivel együtt voltunk? – És ők újból és újból nem
ismerték fel Őt. Érezték, hogy ez egy szellemi lény; tudták,
hogy abban az álomszerű állapotban bizonyosan együtt jártak
vele, de nem ismertek rá abban az alakban, ahogyan számukra
most, a mindenható Szeretet általi megtermékenyülésük után
megjelent. Látták, hogy a Golgotai Misztérium után együtt
jártak azzal, akit Krisztusnak nevezünk. Azt is látták, hogy
beszélt nekik a szellem birodalmáról, hogy tanította őket.
Kezdték megérteni, hogy negyven napig együtt voltak azzal a
lénnyel, aki a kereszten született; hogy ez a lény – a
Kozmoszból a Földre születő mindenható Szeretetet – a
tanítójuk volt; hogy az általános tudatuk nem volt elég érett
ahhoz, hogy megértsék azt, amit ez a lény mondott; hogy
lelkük tudatalatti erőivel kellett mindezt felvenniük; hogy
alvajáróként jártak Krisztus mellett, és szokásos értelmükkel
nem tudták felfogni azt, amit ez a lény nekik adott. A negyven
nap alatt egy általuk nem ismert tudattal hallgatták őt, olyan
tudattal, amely csak most, a pünkösdi esemény átélése után
derengett fel bennük. Alvajárókként hallgatták őt. Szellemi
tanítójuk olyan titkokat fedett fel előttük, amelyeket csak úgy
érthettek meg, ha a tanító egy másik tudatállapotba emelte
őket. Ezért csak most látták meg azt, hogy Krisztussal voltak
együtt, hogy a Feltámadott mellett jártak. Most azonban
felismerték, hogy mi történt velük. És vajon mi által ismerték
fel, hogy Ő valóban az volt, mint akivel a Golgotai Misztérium

319
előtt testi alakban együtt voltak? Ez a következő módon
történt.
Tegyük fel, hogy a pünkösdi ünnep után megjelenik egy kép az
egyik apostol lelke előtt. Látja, hogy együtt járt a
Feltámadottal, és hallgatta a tanításait. De nem ismeri fel. Lát
ugyan egy mennyei, szellemi lényt, de nem ismeri fel. Ekkor
felmerül egy másik kép is. A tisztán szellemi képbe belevegyül
egy másik: ez a kép az apostolok egy olyan élményét ábrázolja,
amelyet a Golgotai Misztérium előtt éltek át Krisztus Jézussal.
Van tehát egy jelenet, amelyet szemlélve érzik, hogy Krisztus
Jézus a Szellem titkáról tanított nekik. De nem ismerik fel.
Látják, amint szemben álltak ezzel a szellemi lénnyel, aki
tanította őket, és azért, hogy felismerjék, ez a kép –
mindamellett, hogy meg is tartja magát – átváltozik az utolsó
vacsora képévé, amit együtt éltek át Krisztus Jézussal.
Képzeljék el, amint egy apostol maga előtt látja az érzékfeletti
élményt a Feltámadottal, és – mintegy a háttérben – az utolsó
vacsora képét. Csak ekkor ismerik fel, hogy az, akivel egykor
testi alakban együtt vándoroltak, azonos azzal, aki most egy
egészen más alakban tanította őket; abban az alakban,
amelyet a Golgotai Misztérium után vett fel. Az álomállapothoz
hasonló tudatállapot emlékei teljesen egymásba olvadtak az
azt megelőző emlékképekkel. Olyan volt ez számukra, mint két
egybevágó kép: az egyik kép egy Golgotai Misztérium utáni
élményt ábrázolt, a másik a golgotai esemény előtti időből
származott, amikor a tudatuk még nem homályosult el
annyira, hogy ne tudták volna átélni a történéseket. Így
ismerték fel, hogy a két lény összetartozik: a Feltámadott és Ő,
akivel egykor, nem is olyan régen, testi alakban együtt jártak.
És most azt mondhatták: mielőtt tehát a mindenható kozmikus
Szeretet általi megtermékenyülés révén felébredtünk, mintegy
320
meg voltunk fosztva a rendes tudatállapotunktól. És Krisztus, a
Feltámadott volt velünk. Felemelt bennünket – számunkra
mintegy tudattalanul – a birodalmába, velünk járt, felfedte
előttünk birodalma titkait, amelyek most, a Pünkösdi
Misztérium után, mint az álomképek, felmerülnek a rendes
tudatunkban. Ez az, ami csodálatba ejti az embert: az
apostolok Golgotai Misztérium utáni egyes élményeinek képei
mindig megfelelnek egy, a Golgotai Misztérium előtti képnek,
amelyet közönséges tudattal éltek át Krisztus Jézussal.

Azzal kezdtük, hogy tudattam önökkel, mi olvasható az

úgynevezett Ötödik evangéliumban, és ennek az első
közlésnek a végén engedjék meg, hogy néhány személyes szót
szóljak, amelyeket – úgy érzem – el kell mondanom.
Úgyszólván okkult kötelességemnek érzem, hogy most
beszéljek ezekről a dolgokról. A következőket szeretném
mondani. Nagyon jól tudom, hogy jelenleg egy olyan korban
élünk, amelyben sok minden készül elő az emberiség
közeljövőjét illetően, és hogy nekünk, az Antropozófiai
Társaságunkon belül, mintegy azoknak kell éreznünk
magunkat, akik sejtik, hogy az emberek lelkében olyasvalami
készül elő a jövő számára, aminek elő kell készülnie. Tudom,
hogy eljön az az idő, amikor már egészen másként lehet
ezekről a dolgokról beszélni, mint most. Mert mi valamennyien
a kor gyermekei vagyunk. A közeljövőben azonban
pontosabban, körülhatároltabban lehet majd beszélni, és talán
sok mindent, amire ma csak utalni lehet, sokkal-sokkal
pontosabban lehet majd megismerni a létesülés szellemi
krónikájában. Eljön ez az idő, ha mégoly valószínűtlennek is
látszik a mai emberiség számára. Ennek ellenére, és éppen
ezért, bizonyos szempontból kötelességünk, hogy mintegy
előkészítően, már ma beszéljünk ezekről a dolgokról. És még
321
ha bizonyos önuralomra is volt szükségem ahhoz, hogy éppen
erről a témáról beszéljek, győzött bennem a kötelességtudat
az iránt, aminek a jelenkorban elő kell készülnie. Ez vezetett
ahhoz, hogy éppen itt, önök előtt beszéljek először erről a
témáról.

Önuralmat említettem, és kérem, értelmezzék ezt a szót

valóban úgy, ahogy kimondtam. Nyomatékosan kérem, hogy
valóban úgy fogják fel a mondandómat, mint valamiféle
ösztönzést, vagyis olyasmit, amit a jövőben sokkal jobban és
pontosabban lehet majd kimondani. Az „önuralom” szót
jobban meg fogják érteni, ha megengednek egy személyes
megjegyzést: Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy a szellemi
kutatás számára – amelynek szentelem magamat – egyelőre
sok mindent rendkívül nehéz és fáradságos feladat előhozni a
világ szellemi krónikájából; éppen az ilyen dolgokra
vonatkozóan! És nem lepődnék meg, ha az előbbiekben
használt „utalás” szónak jóval súlyosabb és átfogóbb jelentése
lenne, mint amennyire ezt most szükséges felfognunk. Nem
akarom azt állítani, hogy már ma képes lennék mindannak a
pontos elmondására, ami a szellemi krónikában megjelenik.
Hiszen érzem, hogy mennyi nehézséggel és fáradsággal jár a
kereszténység titkaira vonatkozó képek felkutatása az Akasha-
krónikában. Nehéz feladat ezeknek a képeknek a szükséges
sűrítése és megragadása, és bizonyos módon a karmámnak
tekintem a rám rótt kötelességet, hogy elmondjam mindazt,
amit szavakba öntök. Mert kétségtelenül könnyebb lenne a
dolgom, ha osztoztam volna néhány kortársam helyzetében,
akik valóban keresztény nevelésben részesültek. Nekem ebben
nem volt részem. Teljesen szabad szellemű környezetben
nőttem fel, és tanulmányaim is a szabadszelleműséghez
vezettek. Képzésem tisztán tudományos volt. Ez bizonyos
322
módon megnehezíti most azoknak a dolgoknak a megtalálását,
amelyekről kötelességem beszélni.
Két oka is van annak, hogy talán megengedhető egy ilyen
személyes megjegyzés. Az egyik az, hogy sajátos
lelkiismeretlenség folytán ostoba mendemondákat
terjesztettek bizonyos katolikus irányzatokhoz fűződő
állítólagos kapcsolataimról. Ezekből egy szó sem igaz. És hogy
hová jutott az, ami ma teozófiának nevezi magát, azt azon
lehet lemérni, hogy a teozófia talajából ilyen lelkiismeretlen
híresztelések indulnak ki. Mivel azonban nem szabad elnézően
elsiklanunk e fölött, hanem kötelességünk az igazság
szembeállítása a valótlansággal, ezért megengedhető a
személyes megjegyzés. – Másrészt: éppen azáltal, hogy
ifjúságomban távol álltam a kereszténységtől, most annál
elfogulatlanabbul közelítek hozzá; és mivel a szellem vezetett
el a kereszténységhez és a Krisztus-lényhez, éppen ezért úgy
vélem, hogy bizonyos joggal beszélhetek elfogulatlanul és
előítéletek nélkül ezekről a dolgokról. A világtörténelem
jelenlegi órájában talán többet nyom a latban egy tudományos
képzettségű ember szava
– aki ifjúságában távol állt a kereszténységtől -, mint az olyané,
aki gyermekkora óta kapcsolatban van a kereszténységgel. És
egyáltalán nem hinném, hogy a kereszténység bármit is
veszítene azáltal, ha mélyebb elemeit egy olyan tudatú ember
tárja fel, akit maga a szellem vezetett el a kereszténységhez.
Ha komolyan veszik a szavaimat, akkor érezni fogják, hogy mi
él bennem, amikor olyan titkokról beszélek, amelyeket az
Ötödik evangélium titkainak szeretnék nevezni.

323
[1] Ernest Renan (1823-1892): francia orientalista,
vallástörténész, filozófus és író. Legjelent?sebb és legtöbbet
bírált munkája az 1863-ban megjelent Jézus életét tárgyaló
könyve volt.

[2] Mt 26,41; Mk 14,38.

324
Stuttgart, 1913. november 22.
Gyakran beszéltünk már a Krisztus-impulzus földi
emberiségfejlődésre gyakorolt mélyreható jelentőségéről, és
megkíséreltük a Krisztus-impulzus lényegét – amit általában a
Golgotai Misztérium kifejezésben foglalunk össze – különböző
oldalakról jellemezni. Az utóbbi időben feladatom volt, hogy a
Golgotai Misztériumra és a vele összefüggő, lényegbevágó,
konkrét eseményekre vonatkozóan kutatásokat végezzek, és
ezek a kutatások olyannak mutatkoztak, hogy kötelességem
beszélni róluk baráti körünkben, éppen a jelenlegi időkben.
Sikerült a már többször említett Akasha-krónikából a Krisztus
Jézus élet néhány fontos részletét megismernem.

Legutóbbi összejövetelünk alkalmával szó volt arról, milyen

fordulatok várhatóak az emberiségfejlődésben, amely
fordulatok előkészületei már a jelenkorban zajlanak. Bizonyára
ezekkel a változásokkal függ össze az is, hogy szükségszerűvé
vált az antropozófiai mozgalomban egymásra talált lelkek elé
tárni Krisztus Jézus életének néhány új részletét. Kérem,
kezeljék bizalmasan mindazt, amit elmondok, a közöltek
maradjanak a Zweigek keretein belül. Mert már az a néhány
dolog is szenvedélyes viharokat kavart, amit Krisztus Jézus
életéről eddig nyilvánosságra kellett hoznom – amely
események nem voltak ismeretesek sem az evangéliumokból,
sem a hagyomány révén -; nem csupán áramlatunk
rosszindulatú bírálói támadták, hanem azok is, akik bizonyos
jóindulattal viseltetnek iránta; amint azt például a két Jézus-
gyermek történetének esetében is megtapasztalhattuk.
Semmi sem tűnik ugyanis korunkban ellenszenvesebbnek,
bensőleg ellenszenvesebbnek, mint az, ha a szellemi kutatás

325
konkrét eredményeire irányítjuk a figyelmet. Azt még csak-
csak elfogadják az emberek, ha általánosságban beszélnek
nekik a szellemről; még ha különösen elvont elméletek
hangzanak is el a szellemi életről. Azt azonban nem hajlandóak
elfogadni, ha úgy beszélnek nekik a szellemi élet egyes
eseményeiről, mint a fizikaiban lezajló egyes eseményekről.
Közlendőimmel kapcsolatban sok mindent kell majd még
mondanom, most azonban egy pontból kiindulva kezdem meg
az elbeszéléseimet. Kérem, fogadják ezeket az elbeszéléseket
egyfajta Ötödik evangéliumként, amelynek éppen a mi
korunkban kell feltárulnia, éppúgy, ahogy a másik négy
evangéliumnak is a maga idejében kellett megjelennie.
Mindezt csupán elöljáróban mondom. A további motivációkról
holnap fogunk beszélni.

Azzal kezdeném, amit a Lukács-evangélium úgy ír le, mint a

tizenkét éves Jézus megjelenését a jeruzsálemi templom
írástudói között: az írástudók elcsodálkoznak a kérdéseikre
nagy és jelentős válaszokat adó Jézuson. Így találnak rá a
rokonai – akik elveszítették -, amint arról a Lukács-evangélium
beszámol. Tudjuk, hogy ez a fellépés azon alapul, hogy a Jézus-
életben egy olyan, hatalmas jelentőségű változás következett
be, amit kizárólag a szellemtudomány segítségével lehet
megérteni. Tudjuk azt – most csupán röviden utalok rá -, hogy
időszámításunk kezdete táján két Jézus-gyermek született. Az
egyikben – a Dávid házának úgynevezett salamoni ágából
származó Jézus-gyermekben – Zarathusztra szelleme, avagy
mondhatjuk úgy is, hogy Énje testesült meg. Ez a Jézus-
gyermek rendkívüli adottságokkal megáldva nőtt fel, ami
érthető is annak ismeretében, hogy Zarathusztra Énje lakozott
benne. Tudjuk azt is, hogy hozzávetőleg ugyanabban az időben
született meg a másik, a Dávid házának nátháni ágából
326
származó Jézus-gyermek is, aki egészen más jellemvonásokkal
jött a fizikai világra, mint a salamoni ágból származó gyermek.
Míg a salamoni gyermek különleges tehetséget mutatott
minden iránt, ami környezetében az emberiség kultúrájának
addigi eredményeiből származott, addig a másik Jézus-
gyermek úgyszólván tehetségtelennek mutatkozott mindazzal
szemben, amit az emberiség a fejlődése során addig elért. Nem
tudott kapcsolódni ahhoz, amit az emberiség történelmi
fejlődése során elért eredményeiből tanítottak neki. Ezzel
szemben annyi szívjóság és mély érzés volt benne, amihez
hasonlót egyetlen más gyermekben sem találhatunk,
amennyiben az emberiség történetének arra a pontjára
pillantunk az Akasha-krónikában, ahol ez a gyermek található
és megfigyelhető.

A két gyermek növekedett, majd körülbelül tizenkét éves

korukban a Zarathusztra-Én átköltözött az egyik Jézus-
gyermekből a másikba: a nátháni ágból származó Jézus-
gyermekbe; tehát ez a gyermek az, aki a Zarathusztra-Én
birtokában nagy horderejű válaszokat adott az írástudóknak
Jeruzsálemben. A nátháni Jézus sajátságos természete – nem
lehet ezt másként kifejezni – egyesült a Zarathusztra-Énnel.
Korábban már beszéltem arról[1], hogy a nátháni Jézus-
gyermek szülőanyja röviddel ezután meghalt, és hogy a másik
gyermek apja ugyancsak elhalálozott. A salamoni, valójában Én
nélkül maradt Jézus-gyermek megbetegedett, majd szintén
meghalt. A salamoni gyermek édesanyja és a nátháni Jézus
apja ezeket az eseményeket követően egy családot alkotott. A
salamoni ágból származó mostohatestvérek is Názáretben,
ebben a családban éltek. Tehát egy mostoha, illetve
nevelőanyával nőtt fel a továbbiakban a Zarathusztra-Énnel
megáldott Jézus-gyermek, aki akkoriban természetesen nem
327
tudta, hogy a Zarathusztra-Én lakozik benne. Benne voltak
azok a képességek, amelyek a Zarathusztra-Énből adódtak, de
azt nem mondhatta volna, hogy: bennem van a Zarathusztra-
Én.

Ennek a Jézus-gyermeknek a tizenkét és tizennyolc éves kora

közötti életét a következőképpen kell jellemeznem. Az
írástudóknak adott meglepő válaszok és az egyre jobban
előtérbe kerülő bölcsesség annak volt tulajdonítható, hogy egy
benső inspiráció közvetlen tudással árasztotta el; ezt a sajátos
tudást közvetlenül, természetes módon érezte lelke
sajátjának; ugyanúgy, ahogy a zsidóság őskorában a régi
próféták fogadták lelkükbe az isteni-szellemi magasságokból
jövő kinyilatkoztatásokat. Az egykori próféták a szellemi
világból nyert közléseket egy, a szellemi világból szóló hangon,
a nagy Bath-Kol hangján hallották. A tizenkét, tizenhárom,
tizennégy, tizennyolc éves Jézus úgy érezte, mintha újból a
nagy Bath-Kol szólalna meg, ám most egyedül őbenne; a benső
inspiráció ritka, csodálatos érettsége volt ez, mintegy a régi
próféták benső élményeinek feléledése.
Ha az ember az Akasha-krónikának megfelelően irányítja
tekintetét az emberiségfejlődés említett pontjára, akkor
különösen az tűnhet fel számára, hogy milyen magányos is volt
ez a gyermek – ez az ifjú – ezekkel a mások tudását messze
felülmúló belső kinyilatkoztatásaival az egész családjában, az
egész názáreti környezetében. Akkoriban még a mostoha-,
illetve nevelőanyja sem értette meg őt; a többiekről nem is
beszélve. Nem az a cél, hogy mindenféle elméleteket
gyártsunk ennek a Jézus-gyermeknek a megítélésére, hanem
hogy együttérzéssel szemléljük, mit jelent egy tizenkét és
tizennyolc év közötti ifjú számára, ha ilyen fokú érettségre tesz

328
szert; ha olyan, teljesen idegen kinyilatkoztatásokat érez
magában feltörni, amelyek mások számára abban az időben
lehetetlenek. Ráadásul teljesen egyedül volt ezekkel a
kinyilatkoztatásokkal, nem beszélhetett róluk senkivel, sőt úgy
érezte, meg sem értené senki, ha erről beszélne. Férfiként is
nehéz ilyen dolgokat elviselni; tizenkét és tizennyolc éves kor
között azonban egyenesen iszonyú megpróbáltatás. Ehhez
még más is hozzájárult.

Az ifjú Jézus érdeklődéssel szemlélte mindazt, amit egy ember

abban az időben képes volt felvenni magába. Már akkor világos
volt lelki szemei számára, hogy mit tudtak az emberek a
természetük révén felvenni magukba, lelki-szellemi módon
feldolgozni, és hogy mit birtokoltak az évszázadok folyamán
abból, amit a régi próféták a zsidóknak kinyilatkoztattak. Mély
fájdalommal, a legmélyebb szomorúsággal érezte: igen, így
volt ez az ősidőkben, így szólt a nagy Bath-Kol a prófétákhoz;
ez volt az eredeti tanítás, amelynek már csupán töredéke
található meg a farizeusoknál és az írástudóknál. Ha a nagy
Bath-Kol most akarna szólni valakihez, nem lenne olyan ember,
aki megértené a szellemi világból szóló hangot. Az emberiség
mássá lett, mint amilyen a régi próféták idejében volt. Még ha
meg is szólalnának ma a régi kor dicsőséges kinyilatkoztatásai:
nem lenne fül, amely meghallja azokat. Ez jelent meg újból és
újból az ifjú Jézus lelke előtt, aki bánatával mindinkább magára
maradt.
Semmihez sem hasonlítható az a szenvedés, amit az imént
jellemzettek okán az ifjú Jézusnak át kellett élnie. Őszintén
mondhatom: bármilyen jelentős dologról is beszéltünk
elméleti módon a Golgotai Misztériummal kapcsolatban, a
kozmikus vagy történelmi szempontok nagysága nem szorul

329
háttérbe akkor sem, ha egyre jobban szemügyre vesszük a
konkrét tényeket, amint azok a maguk tárgyilagosságában
elénk tárulnak. Mert semmi más által, mint e tények
megfigyelésével válhat világossá számunkra az emberiség
fejlődésének menete: az, hogy volt ugyan egy ősi bölcsesség a
zsidó népben, de Jézus idejében már lehetetlen volt ennek a
bölcsességnek a megértése. Azt mondhatjuk, hogy ez a
bölcsesség, mintegy próbaképpen, felvillant egy lélekben
annak tizenkettedik és tizennyolcadik életéve között, ám csak
kínokat okozott neki, mert rajta kívül senki sem érthette volna
meg Bath-Kol kinyilatkoztatásait; ezért ez a kinyilatkoztatás
mérhetetlen szenvedés forrása lett. Az ifjú Jézus teljesen
egyedül volt ezekkel a mondhatni az emberiség történelmi
fejlődésének fájdalmát ilyen koncentráltan megjelenítő
élményekkel.

Kifejlődött a lelkében valami, ami töredékeiben itt is, ott is

megfigyelhető az életben, amit azonban Jézus életében
végtelen nagyságúnak kell elképzelnünk. Minden olyan
szenvedés és fájdalom, ami az imént ábrázoltakhoz hasonló
forrásokból fakad, megváltozik a lélekben. Oly módon változik
meg, hogy az, aki képes ilyen szenvedés és fájdalom
megtapasztalására, szinte magától értetődően alakítja át ezt a
fájdalmat és szenvedést jó akarattá, szeretetté; de nem csupán
a jóakarat és a szeretet érzésévé, hanem egy erővé: egy
hatalmas szereteterővé; azzá a lehetőséggé, hogy ez a szeretet
szellemi-lelki módon átélhető legyen. A felnövekvő Jézusban
tehát valami egészen sajátságos dolog fejlődött ki.

Annak ellenére, hogy testvérei és a közvetlen környezete

ellenségesen viselkedtek vele szemben, mivel nem értették, és
úgy tekintettek rá, mint aki nincs teljesen magánál – ami

330
kétségkívül nem tagadható; ezt a fizikai szem akkoriban
éppúgy észlelhette, mint most az Akasha-krónika kutatója -,
bárhová ment ez az ifjú, bárkihez szólt, ha nem is értették meg,
de legalábbis felfigyeltek arra, amit mondott; arra, hogy van
valami, ami ilyenkor Jézus lelkéből mintegy átárad a másik
ember lelkébe. Mintegy a jóakarat, a szeretet hatóereje áradt
ilyenkor belőle; ami nem volt más, mint az átalakult fájdalom,
az átalakult szenvedés. A jótékony szeretet fuvallata érintette
meg már abban az időben is mindazokat, akik valamilyen
módon kapcsolatba kerültek vele; érezték, hogy valami
rendkívülivel állnak szemben. Jézus szorgalmasan dolgozott az
apja házában mint ács, illetve asztalos. Magányos óráiban
azonban része volt mindazokban az élményekben, amelyeket
az imént említettem. Ezek voltak a Názáreti Jézus benső
élményei – mindazonáltal a benső élmények a lényegesek –
tizenkét és tizenhat, tizennyolc éves kora között.

Ezután következtek, tizennyolc és huszonnégy éves kora

között, az úgynevezett vándorévek. Járta a környéket és
közben kézművesként dolgozott, csakúgy, mint otthon;
vándorlása közben zsidó és pogány vidékekre éppúgy eljutott.
Az emberekkel történő találkozásai során ekkor is
megmutatkozott valami egészen különleges dolog; korábbi
élményeinek hatása ismét egy igen sajátságos módon
mutatkozott meg a vele kapcsolatba kerülő embereknél.
Fontos, hogy ezt figyelembe vegyük, mert kizárólag ennek
figyelembevételével tudjuk jobban megérteni azt, hogy
tulajdonképpen mi is történt akkoriban az emberiség
fejlődésében.

Jézus egyik helyről a másikra vándorolt, s miközben a munkáját

végezte, megismerkedett a családokkal. Az ünnepek estéin –

331
ahogy ma mondanánk – összejött a család, és ilyenkor ő is a
körükben ült; és ekkor mindenhol érezhető volt a jóakaratnak
és a szeretetnek az az áradata, amelynek kialakulásáról
korábban beszéltem. Bárhol járt Jézus tizennyolc és
huszonnégy éves kora között, mindenhol azt érezték, hogy egy
különleges lény van jelen. – Ezt nem mondták ugyan mindig ki,
de érezték: egy különleges lény ül körünkben. – Ez nem csupán
abban jutott kifejezésre, hogy távozása után még hetekig
emlegették a vele folytatott beszélgetéseket, hanem abban is,
hogy amikor Jézus távozását követően esténként együtt
voltak, úgy érezték: belép a szobába. Közös látomásban volt
részük. Úgy érezték: újra köztük van. – Számtalan helyen
történt meg az, hogy Jézus, bár már eltávozott, alapjában véve
még mindig ott volt: szellemében jelent meg az embereknek,
szellemi módon élt az emberek között; oly módon, hogy azok
tudták: itt van köztünk.

Szubjektív értelemben úgymond látomás volt ez, objektív

értelemben a szeretet mérhetetlen hatása nyilvánult meg ezen
a módon: Jézus megjelenése bizonyos módon függetlenedett
a külső, a fizikai térviszonyoktól, nem függött már az ember
fizikai testének térbeli kötöttségeitől. Felmérhetetlen erővel
járul hozzá Jézus alakjának megértéséhez, ha újra meg újra
látjuk, milyen erővel van jelen mindazoknál, akiknél egyszer
már járt; bizonyos módon velük maradt szellemileg, és újból
visszatért hozzájuk. Akikkel egyszer már együtt volt, azok
többé nem veszítették el a szívükből.
Jézus a vándorútján, mint már említettem, eljutott pogány
vidékekre is, és az egyik pogány vidéken egészen különös
élményben volt része. Az Akasha-krónika kutatójára rendkívül
mély benyomást tesz ez az élmény, amikor az

332
emberiségfejlődésnek erre az időszakára tekint. Tehát Jézus
egy pogány vidéken járt. Itt jegyzem meg, hogy ha
megkérdeznék, hol játszódott le ez az esemény, akkor ma még
biztosan azt kellene mondanom, hogy nem tudom. A későbbi
kutatások talán felfedik majd, hogy hol volt ez a hely, de nekem
földrajzilag nem sikerült még megtalálnom. A tény azonban
teljesen világos. Lehetnek olyan okok, amelyek
megakadályozzák egy esemény pontos földrajzi helyének
megjelölését, noha, ami ott lejátszódott, az teljesen világos. A
dolgok elmondása közben egy percig sem riadok vissza attól,
hogy bevalljam, mi az, amit még nem sikerült felkutatnom.
Ezzel is szeretném kihangsúlyozni azt, hogy számomra az a
fontos, hogy csak azt közöljem, egzakt módon, amiért minden
tekintetben helyt tudok állni.

Tehát Jézus egy pogány vidékre, egy omladozó kultikus helyhez

érkezett, amelyet a papok már régen elhagytak. A környéken
élő emberek nyomorban, betegségtől elkínzottan tengették az
életüket. A papok, többek között, éppen emiatt a rút betegség
miatt hagyták el ezt a kultuszhelyet. Az itt élők rettenetesen
szenvedtek; nem csupán a betegségtől, a nyomortól és a
nélkülözéstől, hanem attól is, hogy papjaik, akik korábban a
pogány áldozatokat bemutatták, elhagyták őket. Ekkor
érkezett ide Jézus; mindez huszonnégy éves kora körül történt.
Ebben az időben már a puszta megjelenése is rendkívül mély,
rendkívül erős benyomást tett az emberekre; akkor is, ha meg
se szólalt, csupán a közeledtét látták. A Jézus-jelenség valóban
egészen különösen hatott az akkori emberekre. Közeledtére
egészen hihetetlen érzések lettek úrrá rajtuk. Számba kell
azonban vennünk azt is, hogy egy egészen más korszak és egy
másik környék embereiről van szó. Amikor Jézust közeledni
látták, ezt érezték: ez valami egészen különös; valami olyasmi
333
árad ebből a lényből, ami senki másból. – Szinte mindenki ezt
érezte; egyesek számára mindez rokonszenves volt, mások
ellenszenvesnek találták. Nem meglepő tehát, hogy
futótűzként terjedt el a hír: egy különleges lény közeledik! – Az
áldozati oltár köré sereglett emberek azt hitték, hogy visszatért
egy régi pogány pap, vagy küldött maga helyett egy másikat,
aki újból ellátja majd az áldozati teendőket. Egyre többen
gyűltek össze, a tömeg nőttön-nőtt, mivel futótűzként terjedt
el a hír, hogy egy egészen különleges lény érkezett. Az emberek
láttán Jézus végtelen szánalmat érzett, de sürgető kérésük
ellenére sem volt hajlandó a pogány áldozat bemutatására;
nem akarta elvégezni a pogány szertartást. A kétségbeesett
tömeget látva azonban a pusztuló pogányság miatt éppúgy
átjárta lelkét a fájdalom, mint tizenkét és tizennyolc éves kora
között a hanyatló zsidóság miatt. Ahogy végignézett a
tömegen, démoni lényeket pillantott meg az emberek között,
sőt még az oltárnál is, ahol állt. Ekkor összeesett, mint akiből
elszállt az élet; a borzalmas látványtól elveszítette az
eszméletét.

Amint ott feküdt, mint egy halott, az emberek megrémültek és

menekülni kezdtek. Jézus azonban, ebben a megváltozott
tudatállapotban, betekintést nyert a szellemi világba, ahol
eléje tárult, hogy milyen is volt ez az ősi pogányság, amikor a
pogányság ősi bölcsessége még a régi misztériumokban, a
maga szent formájában jelent meg az áldozati szertartásokban.
Feltárult előtte, hogy milyen volt a pogányság az ősidőkben,
ahogyan korábban, ha más módon is, de megnyilvánult előtte
a régi zsidóság is. Szemben azonban a benne lelki-szellemi
módon, láthatatlanul feltörő inspirációkkal, amelyek hasonló
módon szóltak hozzá, mint a régi prófétákhoz, a pogányság
nagyságát más úton kellett megtapasztalnia; másként kellett
334
meglátnia azt, amit csakis így lehet leírni: ahogy ott feküdt,
látta, hogy a pogány áldozati helyek kultuszai az őseredeti
misztériumi kinyilatkoztatásokból fakadnak; tulajdonképpen
mintegy a misztériumszertartások külsődleges ábrázolásai
voltak. A régmúlt időkben, amikor az áldozatot még a helyes
formában mutatták be, az emberek imáiba beleáradtak a
magasabb hierarchiák azon szellemi lényei, akikhez a
pogányok fel tudtak emelkedni. Mintegy látomásszerűen
jelent meg Jézus lelke előtt: igen, ha egykor, a pogányság
virágzása idején, egy ilyen oltáron áldozatot mutattak be,
akkor az áldozati szertartásba beleáradtak a jó pogány istenek
erői. Most azonban – nem inspiráció, hanem közvetlen
imagináció révén – a maga teljes intenzitásában kellett átélnie
a pogányság pusztulását. A pogányság pusztulását is át kellett
élnie! Míg korábban jó hatalmak áradtak az áldozati
szertartásokba, most démoni lények jelentek meg, Lucifer és
Arimán mindenféle elementáris küldöttei. Ezeket látta most,
és így tárult lelki-szellemi szemei elé a pogányság hanyatlása.

Ez volt tehát a második nagy fájdalma; hogy azt kellett

mondania: egykor olyan kultikus szertartásai voltak a
pogányoknak, amelyek kapcsolatot teremtettek az emberek és
bizonyos hierarchiák jó lényei között. Mindez azonban
dekadenciába esett, korrumpálódott, és mostanra odáig
jutott, hogy már olyan helyek is vannak, mint ez itt, ahol a jó
erők helyére démoni erők léptek, sőt, ahol a népet elhagyták a
régi pogány istenek. Tehát a pogányság pusztulása sokkal
bensőbb módon és sokkal szemléletesebben tárult Jézus lelke
elé, mint a zsidóság hanyatlása.

Különbséget kell tennünk az elméleti megismerés és az ilyen,

imaginatív élmény kiváltotta érzések között. Az Akasha-

335
krónikának erre a pontjára tekintve az emberiség
fejlődéstörténetének egy mérhetetlenül jelentős, ám
végtelenül fájdalmas eseményét látjuk, amely abban az
imaginatív pillanatban sűrűsödött össze.

Jézus ekkor már tudta: egykor isteni-szellemi erők

tevékenykedtek a pogányok között, azonban hiába is
működnének most ezek az erők, nem lennének sem megfelelő
emberek, sem megfelelő lehetőségek a régi kapcsolat
helyreállítására. Egy rövid tapasztalatba összesűrítve élte át
Jézus az emberiség minden nyomorúságát. És amikor
felemelkedett annak észleléséhez, ami egykor, a pogányság
virágkorában megnyilatkozott, olyan szavakat hallott, amelyek
– ily módon lehet ezt jellemezni – feltárták előtte,
megéreztették vele a földi emberi élet titkát, valamint
kapcsolatát az isteni-szellemi lényekkel. Ami a halottnak tűnő,
eszméletét vesztett, majd ismét magához térni készülő Jézus
lelkébe akkor beleivódott, azt nem tudom a mi nyelvünkön
másként kifejezni, mint a következő szavakkal. Ezeket a
szavakat, bizonyos okokból, a dornachi épület
alapkőletételénél összegyűlt barátaink jelenlétében mondtam
ki első ízben.

A Jézus által meghallott ősi bölcsesség, szavakba átültetve, így

hangzik:

Ámen
Uralkodnak a Gonosz-erők
Tanúi az eloldódó Én-ségnek
Más által okozott önösség-vétket
Élünk meg a mindennapi kenyérben
Melyben nem uralkodik az Ég akarata

336
Mert az ember elhagyta országotokat
És elfelejtette neveteket
Ti Atyák a Mennyekben.
Amint látják, kedves barátaim, ez valami olyasmi, mint egy
megfordított Miatyánk; de ennek éppen ilyennek kell lennie.
Ámen
Uralkodnak a Gonosz-erők
Tanúi az eloldódó Én-ségnek
Más által okozott önösség-vétket
Élünk meg a mindennapi kenyérben
Melyben nem uralkodik az Ég akarata
Mert az ember elhagyta országotokat
És elfelejtette neveteket
Ti Atyák a Mennyekben.

Miután mintegy megjelent előtte a földi emberi lét titka és

összefüggése az isteni-szellemi léttel, Jézus magához tért, és
még látta a menekülő démonokat és embereket. Életének
egyik legnagyobb pillanata volt ez. Most már azt is tudta,
hogyan áll a pogányság az emberiség fejlődését illetően. Látta,
hogy a pogányság minden területén hanyatlás következett be.
– Ezt a felismerést nem külső megfigyelés útján szerezte,
hanem lelki megfigyeléssel. Felismerte, hogy mind a
pogányságnak, mind a zsidóságnak valami újra, egy egészen új
impulzusra van szüksége!

Jól jegyezzük meg, hogy Jézus ilyen tapasztalatokat szerzett.

Bár benne volt Zarathusztra Énje, ezt akkoriban még nem
tudta. Tehát tapasztalás útján szerzett élményeket, és nem
volt tanítója sem, aki elméleti magyarázatokat adhatott volna

337
számára. Ezeket a tapasztalatokat saját tapasztalatként
szerezte meg.
Nem sokkal a pogányságra vonatkozó tapasztalatszerzése után
Jézus elindult hazafelé. Körülbelül huszonnégy éves volt
akkoriban. Nagyjából abban az időben halt meg az apja, és
Jézus azután ismét Názáretben élt a családdal, a mostoha-,
illetve nevelőanyjánál. Ekkor már nyilvánvalóvá vált az a
különös dolog is, hogy a többiek egyre kevésbé értik meg őt.
Csupán mostoha-, illetve nevelőanyja fogadta egyre szeretőbb
megértéssel a Jézus lelkében végbemenő rendkívüli,
megmagyarázhatatlan változásokat – noha azok abban az
időben még egyáltalán nem értek véget. Noha az anya még
távol állt attól, hogy bensőségesen megértse Jézust, olykor
mégis szót tudtak egymással váltani, és bár mindez Jézus
érzéseihez képest eleinte még kétségkívül felületes volt, az
anya fokozatosan felnövekedett ahhoz, ami Jézus lelkében élt.
Ebben az időben azonban szert tett még egy különleges
tapasztalatra, és ez a harmadik nagy bánatot okozta neki.
Huszonnégy és harmincéves kora között mind szorosabb
kapcsolat létesült közte és a már hosszabb ideje létező esz-
szénus közösség között. Az esszénus közösség olyan
emberekből állt, akik felismerték, hogy az emberiség
történetében egy bizonyos krízis következett be: a zsidóság és
a pogányság hanyatlása elérkezett egy olyan ponthoz, ahol új
utat kell keresni ahhoz, hogy az ember újból kapcsolatot
tudjon teremteni az isteni-szellemi világgal. A régi
misztériumok módszereihez képest volt valami új abban,
ahogy az esszénusok kívántak felemelkedni az isteni-szellemi
világhoz; mindez az életmódjukban jutott kifejezésre. Az
esszénusoknak különösen szigorúan szabályozott életük volt;

338
lemondásokkal teli, odaadó életük révén – mely messze
meghaladta a csupán lelki és intellektuális tökéletesedésre
való törekvést – keresték az újbóli egyesülést az isteni-
szellemiséggel.

Az esszénusok közössége meglehetősen sok tagot számlált

abban az időben. Központjuk a Holt-tengernél volt, de Elő-
Ázsia minden vidékén voltak telepeik. Számuk egyre nőtt.
Mindig adódtak olyan körülmények, amelyek következtében
egyesek vonzalmat éreztek az esszénus eszmék iránt, és
csatlakoztak a közösséghez. Ezeknek az embereknek azután
minden tulajdonukat át kellett adniuk a rendnek, amely
szigorú szabályokat írt elő tagjai számára. A rend tagjának nem
lehetett magántulajdona. Hogyha valakinek itt vagy ott volt
egy kis birtoka, akkor a rendbe történő belépésekor ez a birtok
– még ha messze volt is – átkerült az esszénusok tulajdonába.
Ebből kifolyólag az esszénusoknak mindenfelé voltak birtokaik.
Rendszerint a fiatalabb tagjaikat küldték oda, nem azt, akitől a
birtok származott. A közös vagyonból bárkit támogathattak,
akit arra méltónak találtak, egy kivétellel. Ezen a
rendszabályon jól látszik, milyen különböző módon ítélnek
meg az emberek egyes dolgokat a különböző korokban: a mai
korban szívtelenségnek minősülne egy ilyen rendszabály. Az
esszénusok ugyanis előírták, hogy minden tagjuknak joga van
a közös vagyonból az általa arra méltónak talált embereket
támogatni, kivéve azokat, akik rokonságban állnak vele. Ezt
szigorúan kizárták, mind a közeli, mind a távoli rokonok
esetében. A renden belül különböző fokozatok voltak. A
legmagasabb fok teljesen titkos volt, és csak nagyon nehezen
lehetett elérni.

339
Abban az időben – ahogyan azt a Jézus-élettel kapcsolatban
már említettük – Jézusban már hihetetlen magas fokra jutott
az, amit úgy jellemeztem, hogy valami rendkívüli kisugárzás
áradt belőle, ami úgy hatott az emberekre, mint úgymond
maga a testet öltött szeretet. Az esszénusok szintén érezték
ennek a hatását, így történhetett, hogy befogadták a
közösségükbe, anélkül, hogy annak formálisan tagja lett volna.
Huszonnégy és harmincéves kora között olyan szoros kapcsolat
szövődött közte és az esszénusok között, hogy azt mondhatjuk:
a közös élmények és beszélgetések során megismerhette
legféltettebb titkaikat is.

Tizenkét és tizennyolc éves kora között megtapasztalta, milyen

dicsőség övezte egykor a zsidóságot; tizennyolc és huszonnégy
éves kora között megismerte a pogányság titkait. Most pedig –
miután közvetlen kapcsolat létesült közte és az esszénusok
között; miután az esszénusok részesítették őt a titkaikban –
megismerhette az esszénusok titkait is; felemelkedhetett az
isteni-szellemi világgal való egyfajta egyesüléshez. Jézus úgy
látta, hogy ez az út valóban visszavezethet az isteni-szellemi
világgal való kapcsolathoz. – Látható, hogy miután Jézus
kétszeresen is szenvedett, egyrészt a zsidóság, másrészt a
pogányság miatt, az esszénusok közösségében néha azért
felderenghetett benne a remény is arra vonatkozólag, hogy
mégis meg lehet újból találni a felfelé vezető utat. Örömteli
bizakodását azonban csakhamar letörte egy újabb tapasztalat.
Tudomására jutott valami, amit ismét nem elméleti úton, nem
a tanulmányai révén, hanem közvetlen élettapasztalat útján
sajátított el. Egy alkalommal, az esszénusoktól távozóban,
mélyen a lelkébe vésődő látomása volt. Közvetlen
jelenvalóságában látta, amint az esszénusok kapujától mintegy

340
menekülésszerűen távozik két alak, akikről már akkor is
egyfajta bizonyossággal tudta, hogy Lucifert és Arimánt látja;
ők azok, akik mintegy futva menekülnek a kaputól. Ez a
látomás többször is megismétlődött, amikor esszénus kapukon
haladt át. Abban az időben már szép számmal voltak
esszénusok, és tekintettel kellett rájuk lenni. Egy esszénusnak
nem volt szabad átmennie olyan kapun, amelyen festmény
volt; ez a tilalom összefüggött a lelki gyakorlataikkal. Tehát az
esszénusok nem mehettek át egy olyan kapun sem, amelyre az
akkori szokásoknak megfelelően képeket festettek. Csakis
festetlen kapun át közlekedhettek. Jeruzsálemben és más
városokban is voltak ilyen kapuk. Festett kapun nem mehetett
át az esszénus. Ez is bizonyítja, milyen sokan voltak akkoriban
az esszénusok. Jézus gyakran ment át ilyen kapun, és
számtalanszor megismétlődött ugyanaz a jelenség: nincsenek
rajta képek – mondta magában -, a képek helyén azonban ott
áll Lucifer és Arimán. Ekkor alakult ki Jézus lelkében az a kép,
az a lelki élmény nyújtotta meggyőződés, amelyet így lehet
kifejezni: úgy tűnik, hogy az esszénus út alkalmas arra, hogy a
lélek tökéletesítése révén az ember újból megtalálja a szellemi
világokba vezető utat; ez azonban csak azon az áron
lehetséges, hogy az esszénusok olyan életmódot folytatnak,
amelynek segítségével távol tartanak maguktól mindent,
aminek révén Lucifer és Arimán valamilyen módon a közelükbe
férkőzhetne. Mindezt szellemi-lelki élményként élte át Jézus;
kérem, ekképpen értékeljék. Mert természetesen könnyű
most mindezt mintegy elméleti közlésként elfogadni, de
gondolják csak el, miként hat az érzésvilágra ezeknek a
dolgoknak a közvetlen szellemi valóságban történő átélése. –
Úgy intézték a dolgokat, hogy Lucifer és Arimán ne tudjon a
közelükbe férkőzni. Ezért Lucifer és Arimán kénytelen volt a

341
kapun kívül maradni. És Jézus most már azt is tudta – mivel
szellemileg követte az eseményeket -, hogy hová menekült
mindig Lucifer és Arimán. A többi emberhez futottak, azokhoz,
akik nem tudták az esszénusok útját követni! Rettenetes erővel
ütötte szíven Jézust ez a felismerés, nagyobb fájdalmat okozva
neki, mint a korábbi élmények. Megrendítő volt számára a
felismerés: Igen, az esszénus út felvezetheti ugyan az egyes
embert a szellemi világba, de csak akkor, ha ezek az emberek
olyan életet élnek, amilyenben az egész emberiségnek nem
lehet része; mert mindez csak akkor lehetséges, ha egyesek
elkülönülnek és menekülésre kényszerítik Lucifert és Arimánt,
akik ezáltal éppen a nagy tömegekhez mennek.
Súlyként nehezedett Jézus lelkére, hogy ismét csak kevesek
élhetik át azt, amit az egykori próféták a nagy Bath-Kol révén
éltek át; azt, ami a pogányoknak a régi áldozatok útján jelent
meg. Még ha egyesek az esszénusok útját járva el is érik azt,
amit a pogányok és a zsidók utódai már nem élhetnek át,
mindez azzal a szükségszerű következménnyel jár, hogy
Lucifer, Arimán és a démonaik annál inkább hatalmukba kerítik
az emberek tömegeit. Mert az esszénusok azon az áron szerzik
meg a tökéletesedésüket, hogy az általuk menekülésre
késztetett Lucifert és Arimánt elküldik a többiekhez. Az
esszénusok mások rovására érik el a tökéletességet, mert az ő
útjuk olyan, amelyen csak kevesen járhatnak. Ezt tudta meg
most Jézus. Ez volt a harmadik nagy bánat, ami érte, és ez még
fokozódott azáltal, hogy az esszénusok életközösségében
nyert tapasztalatok során egy látomásszerű beszélgetésben
volt része Buddhával. Buddha évszázadokkal korábbi
közössége – szorosabb közössége – sok hasonlóságot mutatott
az esszénusokéval. Buddha így nyilatkozott meg Jézus számára
a szellemi világból: egy ilyen közösség kizárólag akkor létezhet,
342
ha csupán egy maréknyi ember alkotja; minden ember
számára egy ilyen közösség nem lehetséges. – Szinte
primitívnek tűnik, ha azt mondjuk: Buddha feltárta Jézus előtt,
hogy a buddhista szerzetesek csak akkor járhatnak körbe az
áldozati kehellyel, ha kevés ilyen szerzetes van, és a többiek,
úgymond, vezekelnek egy másféle élettel. Ez így elmondva
kissé primitívnek tűnik, de más a helyzet, ha ezt egy olyan
felelős szellemi hatalom nyilatkoztatja ki, mint jelen esetben
Buddha, aki mindezt közölte a Názáreti Jézussal.

Ily módon élte át a Názáreti Jézus tizenkét és harmincéves kora

között háromszoros szenvedéssel az emberiség fejlődésének
minden részletét. Mindazt, ami a lelkében élt, ami a lelkében
felgyülemlett, egy beszélgetés során el tudta mondani
nevelőanyjának, aki fokozatosan felküzdötte magát Jézus
lényének megértéséhez, és így egyre közelebb került hozzá.
Végtelen jelentőséggel bír az a beszélgetés, amelyet a Názáreti
Jézus harmincéves kora körül folytatott mostoha-, illetve
nevelőanyjával; ebben a beszélgetésben, néhány órában
összesűrítve, kifejezésre jutott mindaz, amit a Názáreti Jézus
az előző években átélt. Kevés olyan jelentős szellemi
tapasztalatban lehet részünk – legalábbis a szellemi átélés egy
bizonyos fokán -, mint amit akkor szerezhetünk, ha
tekintetünket a Názáreti Jézus és a nevelőanya közötti
beszélgetésre irányítjuk.

[1] Rudolf Steiner: Lukács-evangélium, 5. fejezet (GA 114).

343
Berlin, 1913. október 21.
Hosszabb szünet után ismét összejöhettünk itt, a berlini
munkacsoportban, hogy folytassuk évek óta folyamatban lévő
szellemtudományos munkánkat. Berlinben hosszabb szünetet
tartottunk, de ezt a szünetet nem csupán a szokásos előadások
és a müncheni előadás-sorozat töltötték ki, hanem dornachi
épületünk alapkőletétele és az azzal összefüggő sokféle
tennivaló is. A mai estén, amikor hosszabb idő után újra együtt
lehetünk ebben a teremben, szeretném a figyelmüket
ráirányítani arra, hogy mit jelent számunkra a dornachi épület.
Bízunk benne, hogy az épület külső jelképe is lesz annak, ami
mint antropozófiai világnézet akar megjelenni a világ számára.
Egyben az összetartozás külső jelképét is jelentheti minden, a
szellemtudományos törekvésekkel, az antropozófiai világnézet
gyakorlásával egyetértő szívnek és léleknek.
Alapjában véve – ahogy erről az elmúlt évek során itt is több
ízben volt már szó – a jelenkor szellemi életében minden arra
utal, hogy a mai ember öntudatlanul is arra szomjazik, amit egy
valódi spirituális világnézet nyújthat számára. Nem csupán
azok a lelkek törekednek egy ilyen világnézet megismerésére,
akik pozitív módon ki is nyilvánítják ilyen irányú igényüket,
hanem számos olyan ember is, aki nem is tud egy ilyen
világnézet létezéséről. Sőt még azok is, akik nem akarnak róla
tudni, vagy talán éppenséggel ellenségesen állnak vele
szemben. Öntudatlanul, mondhatnám, szívük vágyát követve –
a tudatos fogalmak és eszmék megfogalmazása nélkül, illetve
az ellenséges fogalmak és eszmék kinyilvánítása ellenére -,
anélkül, hogy tudnának róla, ők is afelé törekednek, amit a mi
világnézetünk képvisel.

344
Így azután valóban egészen különleges érzés volt, hogy a
körülmények sürgető volta miatt csupán néhány, a közelben
tartózkodó antropozófus barátunk jelenlétében ugyan, de le
tudtuk tenni a dornachi épület alapkövét. Felemelő érzés, hogy
ezzel megkezdődött annak az épületnek a megalkotása, amely,
úgymond, közös törekvésünk előzetes külső jelképe lesz.

Amint az ember ott állt azon a dombon, ahol épületünk fel fog
épülni – mindez a megnyitóünnepségen történt -, ahonnan
messzire rá lehet látni a környező hegyekre és völgyekre,
ahonnan tekintetünk távoli tájakra irányulhat, akkor mintegy
gondolnia kellett az emberiség széles e világból felhangzó
segélykiáltásaira, a szellemi igazságokért, a spirituális
világnézet megismeréséért könyörgő lelkekre, akiknek
kérdéseire a mi szellemi irányzatunk adhat választ. Arra kellett
gondolnia, hogy a kimondott szavakon, a kinyilvánított
érzéseken túl korunk számos más jelensége is arra utal, hogy
spirituális szükségszerűség egy ilyen világnézet gyümölcsöző
beplántálása az emberiség lelki életébe. Tehát ez az érzés
lelkesített bennünket legfőképpen, amikor elhelyeztük a
földbe leendő épületünk alapkövét. Ez az épület mintegy a
formáival is ki fogja fejezni a szándékunkat, oly módon, hogy
azok, akik az épületet – majd ha elkészült – kívülről vagy
belülről szemügyre veszik, a formáin, mint egyfajta írásjeleken
keresztül leolvashatják mindazt, amit a világban meg
szeretnénk valósítani.
Ha elgondolkozunk egy ilyen alapkőletételen, akkor
kézenfekvőnek tűnik, hogy elgondolkodjunk azon is, hogy a
karma nem csupán az egyes emberi életben, hanem az egész
emberi Föld-fejlődésben működik. Az egyes emberi életben
úgymond a kis karma működik, az egész Föld és az emberiség

345
fejlődésében a nagy karma érvényesül. És áthathat bennünket
ez a felemelő gondolat: hogyha éppen spirituális téren ilyesmi
történik, akkor az ember – és ez igaz minden, az antropozófia
felé törekvő, a dologban részt vevő emberre – bizonyos
módon, még ha csak csekély mértékben is, de eszköze annak a
szellemnek, aki a világkarmán keresztül hat és tetteket visz
végbe. Ez, a világkarma szelleméhez való tartozás érzése az a
jelentős és hatalmas érzület, amellyel újra meg újra találkoznia
kell mindannak, amit antropozófiai szemlélődéseink révén
ápolunk. Ez az az érzés, amely képes nyugalmat adni a
léleknek, amikor annak nyugalomra van szüksége; amely
biztosítja számára a harmóniát, amikor harmóniára vágyik; de
ez az érzés ad erőt, tettrekészséget, kitartást és energiát is, ha
a léleknek erőre, tettrekészségre, kitartásra és energiára van
szüksége.

Ha a spirituális világfogalmak a maguk igazságában beáradnak

a lelkünkbe, akkor azok mintegy belső, lüktető életté válnak
bennünk, ami erővé alakul át; olyan erővé, amelynek
elevenségét legmagasabbra irányuló gondolataink közben
éppúgy érzékeljük és megéljük, mint a hétköznapi élet
legkisebb, kényszerű teendői során. Támaszunk lesz, amelyhez
mindig segítségért fordulhatunk, ha erőre vagy vigaszra van
szükségünk az életben. Igazi moralitás, valódi erkölcsi erő fog
sarjadni az emberiségben már csupán annak révén is, ha lelki
tekintetét a valódi spiritualitásra, a valóságos szellemi életre
irányítja.
Jelenleg ugyanis másként állunk benne a világkarmában, mint
ahogy akkor állt benne az emberiség, amikor az az esemény
történt, amelyet gyakran megneveztünk mint az emberi Föld-
fejlődés középpontját, súlypontját: vagyis a Golgotai

346
Misztérium idejében. És miként az utóbbi időben – éppen saját
szellemtudományos fejlődésünk időpontjával összefüggésben
– más helyeken már rámutattam a Golgotai Misztériumra
vonatkozó figyelemre méltó körülményekre, most, hogy
hosszú idő után újból együtt lehetünk ebben a teremben,
szeretném ezt az önök lelke, az önök szíve előtt is feltárni.

A Golgotai Misztérium, a Krisztus-impulzus eljött a világba.

Milyen korban jött el? Spirituális elmélyülésünk révén tudjuk,
mi költözött be annak idején egy emberi testbe, hogy a Föld-
fejlődés, a földi emberiségfejlődés tulajdona lehessen.
Előkészítő tanulmányainknak köszönhetően bizonyos mértékig
felfoghatjuk a Golgotai Misztérium jelentőségét. Az eljövendő
korszakokban – amint ezt már több alkalommal
hangsúlyoztam – még világosabban fogják látni ennek az
eseménynek a jelentőségét. Kézenfekvő a kérdés: hogyan
értették meg vajon a Golgotai Misztériumot abban a korban,
amelyben lejátszódott? Arról van ugyanis szó, hogy a Golgotai
Misztériumot a maga valóságában fogjuk fel; hogy megértsük,
miről is van szó valójában. Mert arról van-e vajon szó, amit
akkoriban az emberiségnek tanítottak? Ha így lenne, akkor
látszólag talán jogosnak tűnhetne azoknak a véleménye, akik
szerint Krisztus Jézus legtöbb tanítása már a régebbi korokban
is ismert volt; noha, mint tudjuk, ez sem teljesen igaz.
Elsősorban azonban egyáltalán nem erről van szó, hanem
valami teljesen másról, mégpedig arról, ami a Golgotán és
azzal összefüggésben történt; ami akkor is megtörtént volna,
ha a földkerekség egyetlen emberi lelke sem érti meg. Mert
nem az a lényeges, hogy egy tény azonnal megértésre találjon,
hanem az, hogy megtörténjen. A golgotai tett jelentősége
elsősorban nem azon alapul, amit az emberek megértettek
belőle, hanem azon, ami az emberiségért történt azáltal, hogy
347
a szellemi világtények ezen történésének folyama kifejezésre
jutott.
Mely időpontra esett a Golgotai Misztérium? Egy valóban
különleges időpontra, amelynek megértéséhez vegyük
szemügyre az Atlantisz utáni fejlődést. Már gyakran utaltam
arra, hogy az emberiség Atlantisz után először az úgynevezett
óindiai kultúrkorszakban fejlődött tovább. Kiemeltem az
óindiai kultúra nagyságát és jelentőségét; utaltam arra, hogy a
lelkek akkoriban egészen másmilyenek, a szellemi élet számára
sokkal bensőségesebben megközelíthetőek voltak, és hogy ez
a megközelíthetőség azután korszakról korszakra egyre
csökkent. Megbeszéltük továbbá azt is, hogy az óperzsa, majd
az egyiptomi-káldeus korszakban egyre kisebb lett az ember
közvetlen részvétele a szellemi világokban. Mert az óindiai
korban az ember felvette az étertestébe mindazt, amit a világ
közölhetett vele, és megélte ezt az étertestében; legalábbis
azok élték ezt át, akik az óindiai kultúrkorszakot, ebben az
ősrégi korban, a megfelelő módon teljesítették. Az, amit ilyen
módon az étertestben átéltek, magán viselte egy magas fokú
tisztánlátás jellegét. Az óperzsa korban az érzőtestben élte
meg az ember a lelkiséget; ez már alacsonyabb fokú
tisztánlátással járt. Az egyiptomi-káldeus korszakban a
lelkiséget az érzőlélekben élték meg; ekkor ismét csak egy
csekélyebb mértékű tisztánlátás volt jelen. Ezután következett
a negyedik, a görög-latin kor: ebben a korszakban történt meg
a Golgotai Misztérium. Ez volt az a kor, amelyben az emberi
lélek odáig jutott, hogy már csupán a külső fizikai síkot észlelte.
Elkezdődött a külső dolgokra irányuló értelem kultúrája. A
lélek kifejleszti a külső világ számára megfelelő erőket.

348
Korunkban, az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszakban, az
emberség átélése mostanáig a külvilág megfigyelésére és az
érzékszervi benyomások átélésére szorítkozott. Ebben a
kultúrkorszakban azonban el kell jutnia a szellemi élet iránti új,
megújult fogékonysághoz, mert az életet a tudati lélekben
teljesen át kell hogy élje.

Hogyha csupán az Atlantisz utáni fejlődés első négy korszakára

tekintünk, feltehetjük a kérdést: melyik volt ezek közül a
korszakok közül a legkevésbé alkalmas arra, hogy a Golgotai
Misztériumot, Krisztus Földre jövetelét megértse; hogy ezt az
eseményt valódi szellemi megértéssel kövesse? Hogyha a
Golgotai Misztérium, Krisztus megjelenése egy emberi testben
az óindiai kultúrkorszakra esett volna – ami a világkarma
szerint nem történhetett meg, de állítsuk fel most ezt a
hipotézist -, akkor számtalan olyan lélek lett volna, aki megérti
ezt az eseményt, mert még rendelkeztek szellemi megértéssel.
Még az óperzsa, sőt az egyiptomi-káldeus korszakban is egy
bizonyos megértéssel tekintettek volna a Golgotai
Misztériumra, amennyiben az a világkarma szerint akkor
lejátszódhatott volna. Az Atlantisz utáni negyedik korban az
emberi lélek fejlődése azonban már olyan fokon állt, hogy a
Golgotai Misztérium közvetlen megértése, éppen a lélek
fejlettségi állapota miatt, nem volt lehetséges.
Gyakran kell majd még beszélnünk arról a sajátos tényről, hogy
a Golgotai Misztérium miért várta meg az Atlantisz utáni
kornak azt a kultúrkorszakát, amelyben az esemény
megértéséhez szükséges szellemi megértés már nem volt
jelen. A görög-latin korban különösen az értelmi vagy
kedélylélek indult fejlődésnek. A tekintet előszeretettel
mindenekelőtt a külső világ felé fordult, amint az az egész

349
görög kultúrán látható. A kizárólag belső tekintettel követhető
Golgotai Misztériummal alapjában véve úgy állt szemben az
egész kortárs kultúra, mint azok az asszonyok, akik Krisztus
Jézus sírjához érkezve keresték a holttestet, a sírt azonban
nyitva találták, és a holttest már nem volt benne; és akik
kérdésükre, hogy hová lett az Úr teste, azt a választ kellett hogy
kapják: „Az, akit kerestek, már nincs itt.”[1]

Ahogyan az asszonyok a külső világban keresték Krisztust, és

azt a választ kapták, hogy: „Az, akit kerestek, már nincs itt.” -,
úgy járt alapjában véve az egész korszak a Golgotai Misztérium
megértését illetően. Az Atlantisz utáni negyedik
kultúrkorszakban élő emberek kerestek valamit, ami nem volt
ott, ahol keresték. Még akkor is keresték, amikor az Atlantisz
utáni negyedik korszak már a vége felé közeledett – a XV.
században ért véget -, és még akkor is ugyanolyan módon
keresték. Mert hogyha a keresztes hadjáratokra tekintünk,
akkor mintegy térben felnagyítva ugyanazt látjuk, mint ami az
asszonyokkal történt Krisztus Jézus sírjánál. A keresztes
hadjáratok idején számos európai lélekben élt a vágy: meg kell
keresnünk Krisztus Jézus sírjánál azt, ami számunkra a
legdrágább! – Hatalmas seregek indultak Kelet felé, hogy ezen
az úton találják meg azt, amit meg akartak találni, mert ez így
felelt meg az érzéseiknek. És miként jellemezhetjük azt, amit
éppen azok élhettek át, akik a keresztes hadakkal Keletre
vonultak? Olyan volt, mintha az egész Kelet azt válaszolta volna
nekik: „Az, akit kerestek, már nincs itt.” – Ez is mélységesen
jelképes kifejeződése annak, hogy az emberiségnek az
Atlantisz utáni egész negyedik korszak folyamán a külső fizikai
síkon kellett keresnie Krisztust, holott Krisztust a szellemi síkon
kell keresni, még akkor is, ha a földi világban van.

350
És vajon hol volt Krisztus, amikor az asszonyok a sírnál
keresték? A szellemi síkon; ott, ahol megjelenhetett az
apostoloknak, amikor azok feltárták szívüket és lelküket, hogy
ne csak érzékszervi erőik által láthassák a Golgotai Misztérium
után egy ideig étertestben még közöttük járó Krisztust.

Vajon hol volt Krisztus, amikor a keresztesek külső értelemben,

Keleten, a fizikai síkon keresték? Ugyanabban az időben,
amikor a keresztesek Keleten keresték, azt látjuk, hogy azon a
módon, ahogy Krisztus képes behúzódni az emberi lelkekbe,
beköltözött a nyugati világ misztikusaiba. Itt van a Krisztus-erő,
a Krisztus-impulzus! Miközben a keresztesek Keletre mennek,
hogy a maguk módján ott keressék Krisztust, addig az élő
Krisztus-impulzus olyan lelkekben éled fel – oly módon,
ahogyan Európában a kor körülményeinek megfelelően
feléledhetett -, mint Johannes Tauler, Eckhart mester[2] és
mások, akik a kor lehetőségeihez mérten fel tudták venni
magukba; az impulzus a szellemiben éled fel. Időközben ez az
impulzus átterjedt a nyugati kultúrába, és eltávozott onnan,
ahol előzőleg volt, és ahol az őt keresőknek ezt a választ kellett
adni: „Az, akit kerestek, már nincs itt.”

Az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszak az Én kifejlesztésének,

vagyis alapjában véve a tudati léleknek szentelt korszak. Az
ember azért fejleszti ki a tudati lelket, hogy Énjének teljesen
tudatában lehessen. Gyakran beszéltünk már ezekről a
szellemtudományos igazságokról. A jelen órában egy még
különösebb érzéssel beszélek ezekről az igazságokról.

Érthető, hogy ezeknek a nézeteknek a megjelenése jelenleg

még ellenséges érzületet vált ki. Éppen ezért jelentős dolog,
hogy például azt kell mondanom: Nézzék, szükségessé vált,

351
hogy „Világ- és életszemléletek a XIX. században”[3] című
könyvemet egy második kiadás formájában újból
megjelentessük. Amikor ez a könyv annak idején megjelent,
mintegy visszapillantás volt az elmúlt évszázadra. A második
kiadás természetesen nem maradhat változtatások nélkül,
hiszen semmi értelme sincs annak, hogy 1913-ban az elmúlt
évszázadra való visszapillantásról írjak. A könyv külső
szerkezetén is sok változtatás vált szükségessé. Többek között
indíttatva éreztem magamat arra, hogy bevezetésként egy
hosszú fejtegetést írjak, amely áttekintést nyújt a legrégebbi
görög koroktól egészen a XIX. századig. Ezért az utóbbi időben
főként filozófiai szempontból kellett lelki szemeim elé idéznem
Thalész, a szüroszi Perekidész[4] és mások világnézetét,
egészen a jelenkorig. Nem csupán a szellemi oldallal
foglalkoztam, hanem a történelmi hagyománnyal is, és
határozott feladatomnak tekintettem, hogy mindeközben
kizárólag a filozófiai haladás ecsetelésére szorítkozzam,
minden vallási impulzus mellőzésével. Figyelemre méltó
módon tárult fel előttem annak a változásnak a valósága,
amely a görög-latin kor kezdetén ment végbe, amikor is a világ
képszerű felfogásából – ami az egyiptomi-káldeus korban még
jelen volt – kifejlődött a világ gondolati felfogása; majd később,
a XIV-XV. századtól kezdődően, az Én-impulzus tudata – nem
maga az Én-impulzus, mert az már korábban behúzódott az
emberiségbe.

Ha megvizsgálják az egyes filozófusok mondanivalójának

igazságtartalmát, akkor szinte kézzelfogható, történelmileg
kézzelfogható a bennük lévő valóság. Ezért most egészen más
szempontból és egészen más érzülettel beszélek ezekről a
dolgokról, mint ahogy azt a könyvben tehettem. A külső
történelemben is megfigyelhető azonban, hogy a XV. század
352
körül miként tör utat magának az emberi lélekben az Én-tudat,
az Én-érzés.
Az új korszak rendeltetése tehát legfőképpen az, hogy az
ember kénytelen legyen Énje erőit, energiáit felszínre hozni,
hogy egyre inkább tudatában legyen Énjének. Erre különösen
alkalmas a csupán külső érzékszervi jelenségekre szorítkozó
tekintet; az a korlátozottság, amit a modern
természettudományos fejlődés is mutat. Ha az ember már nem
találja meg a környezetében azt, ami hatalmas
imaginációkban, képekben jelent meg előtte az egyiptomi-
káldeus korszakban, vagy ami a görög-latin korban mint
hatalmas gondolati tabló élt Platónnál, Arisztotelésznél és a
hozzájuk hasonló gondolkodóknál, hanem – imaginációk és
gondolati képek hiányában – kénytelen arra szorítkozni, hogy
csak azt pillantsa meg környezetében, amit az érzékszervei
közvetítenek számára, akkor az Én – mivel az egyetlen szellemit
kizárólag önmagában sejtheti – kénytelen megragadni
önmagát a saját lényében, és megkeresni öntudatának erejét.
A XV. század minden komolyan vehető filozófusa olyan
világnézet felépítéséért küzd, amelynek világképében az
ember Énje, öntudatos lelke helytállhat.

Az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszakban – amely az

értelmi vagy kedélylelket fejlesztette ki – azonban mégis volt
még valami, ami – még ha az értelem a Golgotai Misztérium
felfogásától igen messze is volt – közel tudta hozni hozzá a
Golgotai Misztériumot. Az értelmi lelket kedélyléleknek is
nevezzük, mert ezt a lelket valóban kettősség jellemzi. Az
Atlantisz utáni negyedik korszakban az értelem mellett a
kedély, az érzés, az érzület is működött az emberi
természetben. Mivel a kedély is szerephez jutott, a szív

353
megérezhette azt, ami az értelem számára nem volt
megközelíthető, így jött létre az érzelmi megértés, amit hitnek,
a Golgotai Misztériumban való hitnek is nevezhetünk. Ez azt
jelenti, hogy az emberi lélek belső megérzéssel fordult a
Krisztus-impulzus felé. Az emberek érezték, hogy a Krisztus-
impulzus bennük lakozik; úgy érezték, hogy bensőleg, lelkileg
kapcsolódnak a Krisztus-impulzushoz, még ha jelentőségét,
lényegét nem is értették. Krisztus jelen volt számukra. Ennek a
jelenlétnek azonban a mai kor Én-kultúrájában még jobban el
kellett tűnnie; mert ahhoz, hogy az Én teljesen magára legyen
utalva, el kell zárkóznia minden elől, ami spirituális
impulzusként közvetlenül szól a lélekhez. Így azután egy
különös színjáték tanúi lehetünk. Már az új korszak kezdetén is
világosan látszik az, hogy a régi meg nem értést egy új meg
nem értés váltja fel, egy olyan meg nem értés, ami felülmúlja
az előzőt. Aki a szellemi élet tényeit vizsgálja, érthetőnek kell
találja, hogy az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszak a
kedélyével tudta csupán felvenni a Krisztus-impulzust;
szellemileg nem tudta igazán felfogni. Abból azonban, amit
magukévá tudtak tenni, az emberek megérezték, hogy Krisztus
jelen van, és hatással van az emberiség fejlődésére. Mindezt
érezték.
Az új, az ötödik korszakkal azonban még valami egészen más is
beköszöntött. Nem csupán a Krisztus-lénnyel szemben alakult
ki ugyanis értetlenség, hanem minden isteni-szellemivel
szemben is. És mi a bizonyíték arra, hogy az emberek,
értetlenségük fokozódásával, nem csupán a Krisztus-
princípiumot, de az isteni-szellemi princípiumot általában sem
tudták már közvetlenül felvenni? Sok bizonyítékot lehetne
említeni, de az egyik különösen jellemző.

354
A XII. században, mintegy az Én-kultúra hírnökeként,
Anselmus[5], Canterbury érseke is keresett egy úgynevezett
istenbizonyítékot, azaz: indíttatva érezte magát arra, hogy
„bebizonyítsa” az istenséget. Mert mit kell bizonyítani? Azt,
amit tudunk, vagy azt, amit nem tudunk? Ha például a
kertemből elloptak valamit, és én az ablakból láttam a lopást,
akkor nem kell számomra bebizonyítani, hogy ki volt a tolvaj.
Csak akkor keresek bizonyítékot, ha nem tudom, hogy ki
követte el a lopást. Az a tény, hogy az emberek igyekeznek
Isten létét bebizonyítani, azt bizonyítja, hogy már nem ismerik,
már nem élik át Istent. Mert amit az ember átél, azt nem
bizonygatja, csak azt bizonygatja, amit nem él át. A meg nem
értés egyre fokozódott, és ma egy igen figyelemreméltó
pontnál állunk. Erről a helyről is gyakran elhangzott már,
milyen végtelenül sok félreértés halmozódott fel az elmúlt
évszázadokban – és különösen az ezt megelőzőben – a
Golgotai Misztérium, illetve Krisztus Jézus megértését illetően;
a jelenlegi időkre ez odáig fajult, hogy teológuskörökben
nemcsak hogy – igaz ugyan, hogy kiváló, de csupán – emberi
tanítóvá degradálják Krisztus Jézust, de akár még tagadják is a
létezését.
Mindez összefügg korunk még ennél is sokkal mélyebb,
jellemző tulajdonságaival. Csakhogy a kor sietős, felületes
életmódja nem alkalmas arra, hogy megfigyelje a kor jellemző
tüneteit. Az alapos megfigyelő számára azonban világos,
félreérthetetlen nyelven beszélnek.
Nézzük például a következő tényt! Apróságokat említek, de
ezek jellemzőek. Nemrég egy ismert folyóiratban megjelent
egy figyelemre méltó írás, amelyről igen sokat és igen
elismerően beszélnek. A következő áll benne: Ha az ember az

355
utóbbi évszázadokban fellépő világnézeteket szemléli,
tulajdonképpen mással sem találkozik, mint „fogalmakkal”;
ezek a fogalmak azonban túl áttekinthetetlenek. A mi
nyelvünkre lefordítva ez azt jelenti, hogy abban az érzékelhető
világban, amelyre az ember korlátozódik, nem lehet őket
felfogni. Ily módon a cikk írója különösen nehezen érthetőnek
találja a filozófus Spinozát[6], amint egyetlen fogalomból, az
isteni szubsztancia fogalmából igyekszik megérteni a világot.
Ezért korunk filozófiai megértésének megreformálása végett
tesz egy javaslatot, aminek az áttekinthető ábrázolás volna a
lényege, miszerint: egy fogalom képezi fent a csúcsot, a többi
fogalom pedig abból kiindulva osztódik, szétválik. Egyszóval azt
javasolja, hogy Spinoza gondolatfelépítményét úgy tegyék
„szemléletessé”, ahogyan az emberek gyakran egy sémát
ábrázolnak, és akkor nem lesz már szükség arra, hogy követni
kelljen, miként jelennek meg Spinoza lelkében a gondolatok,
mert filmszerűen tárulna eléjük. – Ha ezek az „eszmék” valóra
válnának, akkor lehetséges, hogy az emberek nem azért
mennének majd el a mozgóképszínházba, hogy felvételeket
nézzenek meg, hanem hogy jelentős emberek gondolati és
eszmei felépítményeit, vagyis ezeket az „át-tételezéseket”
kövessék!
Ez is nagyszerűen mutatja, hova jutott az emberi lélek
korunkban, és egy bizonyos okból feltétlenül meg kell
említenem ezt a szimptómát. Nem volt ugyanis észlelhető az,
amit észlelnünk kellene, amennyiben emberek egészséges
módon szemlélnek egy ilyen jelenséget: gúnykacajnak kellett
volna feltörnie egy olyan őrültség kapcsán, mint amiről ez a
filozófiareform szól. Mert az efféle, gúnykacajban jelentkező
felindultságot akár szent szükségszerűségnek is nevezhetjük.

356
Ez csupán egy szimptóma – mert szimptómának kell tekinteni
– azok közül, amelyek azt jelzik, mekkora szükség van
korunkban a szellemi elmélyülésre, de a valódi szellemi
elmélyülésre. Mert nemcsak úgy általánosságban van szükség
szellemi elmélyülésre, hanem olyanra van szükség, amely, ha
valódi, akkor az igazsághoz vezet. Ez az, ami a jelen lelkeknek
hiányzik. Korunk büszke a műveltségére, főként a világnézeti
műveltségére, miközben hajlamos megelégedni azzal, ami
messze elkerüli a valódi spiritualitást. Mert korunk könnyen
megelégszik a látszattal; a látszat azonban – ha arra az
irányzatra vonatkozik, amelyről itt szó van – valamilyen úton-
módon belső igaztalansághoz, belső hazugsághoz vezet.
Következzék egy szimptóma ehhez is: Manapság sokan
elismerik a filozófus Eucken nagy feltűnést keltő világnézetét.
Nem csupán azért ismerik el, mert világnézetéért megkapta a
világhírű Nobel-díjat, hanem azért, mert volt bátorsága ahhoz,
hogy újra a szellemről beszéljen. Az elismerés azonban nem
abból adódik, hogy Eucken oly szépen beszél a szellemről,
hanem abból, hogy az emberek manapság, ha a szellemről van
szó, könnyen megelégszenek a legkevesebbel is; ha csak egy
kicsit is beszélnek nekik a szellemről. Eucken ugyanis
folyamatosan, számtalan változatban ismétli könyveiben
ugyanazt a mondatot, és az emberek nem veszik észre, hogy
önmagát ismétli. A mondat így hangzik: Nem elég, ha
megértjük, hogy a világ érzékelhető, hanem az embernek
bensőleg meg kell ragadnia önmagát, és így – bensőleg – össze
kell kötnie magát a szellemmel. – Ez az! Az embernek
bensőleg meg kell ragadnia önmagát, és bensőleg össze kell
kötnie magát a szellemmel! Ezzel a mondattal ismételten
találkozhatunk Eucken könyveiben. Nem csupán háromszor-
négyszer, hanem ötször-hatszor is! Tehát ez egy „szellemi”

357
világnézet! – Az ilyen szimptómák azért jelentősek, mert
rámutatnak arra, hogy az önmagukat „értőnek” tekintők mit
tartanak „nagynak”. Bárcsak tudnának az emberek olvasni! Ha
felütjük Eucken legutóbbi könyvét, a „Tudunk-e még
keresztények lenni?” címűt, akkor egy különös mondat hívja fel
magára a figyelmet. Körülbelül így hangzik: Az ember ma már
túl van azon, hogy higgyen a démonokban, mint ahogy Krisztus
idejében még hittek bennük. Ma teljesen más Krisztus-
ábrázolásra lenne szükség, olyanra, amely már nem ábrázol –
valóságként feltüntetve – démonokat. – A mai felvilágosult kor
embere számára igen hízelgő, ha a nagy tanító, Eucken kijelenti
róla, hogy már túl van azon, hogy higgyen a démonok
létezésében. Hogyha azonban tovább olvassuk a könyvet, a
következő meglepő mondatra bukkanunk: „Az isteni és az
emberi találkozása démoni hatalmakat teremt.”

Szeretném tudni, vajon Eucken könyvének olvasói

valamennyien jót nevettek-e Eucken naivitásán, akarom
mondani „bölcsességén”, miszerint az egyik oldalon arról ír,
hogy az ember túl van azon, hogy higgyen a démonok
létezésében, a másik oldalon mégis „démoniról” ír. Eucken
hívei természetesen azt mondják: ebben az esetben a démonit
átvitt értelemben érti, nem gondolja komolyan. – De hát
éppen erről van szó: az emberek használnak szavakat és
ideákat, de nem veszik azokat komolyan. Ebben mélységes
belső ellentmondás rejlik! A valódi szellemtudományos
világnézethez azonban hozzátartozik annak tudatosítása, hogy
komolyan vegyük a szavakat, és ne beszéljünk démonokról, ha
nem szándékozunk ezt a szót komolyan venni.

Különben újból és újból úgy járhatnak az emberek, mint egy

bizonyos világnézeti egyesület elnöke. Tartottam az

358
egyesületben egy előadást, amelyben felhívtam a hallgatóság
figyelmét arra, hogy Adolf von Harnack[7] „A kereszténység
lényege” című könyvében ez áll: Nem az a lényeg, hogy mi
történt a Golgotán, azzal nem szükséges foglalkozni; azt
azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy attól az
időponttól indult el a Golgotai Misztériumban való hit; teljesen
mindegy, hogy ez a hit valóságos dologra vonatkozik-e vagy
sem. A szóban forgó ember – egy berlini világnézeti egyesület
elnöke, aki protestáns volt – azt mondta: Olvastam a szóban
forgó könyvet, de ezt nem találtam benne. Harnack ezt
különben sem írhatta, hiszen ez egy katolikus eszme lenne. A
katolikusok mondják például azt, hogy nem az a fontos, hogy
mi áll a trieri Szent Köntös hátterében, hanem az abban való
hit a fontos. – Le kellett írnom neki az oldal számát, amelyen a
mondat olvasható. Talán többekkel is előfordul, hogy
elolvasnak egy könyvet, de éppen azt, ami a lényeg benne,
nem olvassák el.

Ezzel sikerült egy fénysugarat ráirányítani korunkra.

Felfedezhettük azt a szükségszerűséget, ami a jelen
szimptómái miatt korunk számára különösen fontos:
szükségszerű, hogy valóban kifejlődjék korunkban a szellemi
lelkiismeretesség, hogy ne menjünk el közömbösen amellett,
ha egy szellemi világnézet képviselője azt mondja, hogy túl
vagyunk a démonokban való hiten, majd azután, egy furcsa
értelemben, mégis használja a „démoni” szót. Hogyha
belegondolunk abba, hogy a „sajtókultúra” korában élünk,
akkor sem szabad mintegy azt mondanunk, hogy kevés a
remény a lelkiismeretesség kultúrájának kifejlődésére; hanem
azt kell mondanunk, hogy annál szükségszerűbb, hogy mindent
megtegyünk a lelkiismeretesség kultúrájának kifejlesztése
érdekében. A szellemtudomány minden erejével igyekszik ezt
359
előkészíteni; az embereknek azonban ki kell nyitniuk a
szemüket, hogy meglássák korunk jellemző tüneteit.
Még egy tényre akarok utalni. A XIX. század hatvanas éveitől
kezdve nagy feltűnést keltett Ernest Renan „Jézus élete” című
könyve. Azért említem, hogy rámutassak arra, hogyan áll
korunkban a Golgotai Misztérium megértése. Ha az ember
elolvassa Renan könyvét, akkor az a benyomása támad, hogy
először is ezt a könyvet, gyönyörű stílusban, egy olyan ember
írta, aki végigjárta a Szentföld helyszíneit, és azokról festői
képekben beszél; másodsorban, hogy ez az ember nem hisz
Krisztus istenvoltában, de mérhetetlen tisztelettel viseltetik
Jézus magasztos személye iránt. Nézzük meg közelebbről ezt
az ábrázolást! Ernest Renan, meglepő módon, úgy ábrázolja
Jézus életét, hogy tulajdonképpen Jézussal is az történt, mint
ami – bizonyos mértékben – minden olyan emberrel
megtörténik, aki kisebb-nagyobb hallgatóság előtt képvisel egy
világnézetet. Ez körülbelül így játszódik le minden ember
esetében: az illető először kiáll az emberek elé, és elmondja
nekik azt, amiben hisz. Az emberek odasereglenek hozzá, hogy
meghallgassák. Az egyikük ilyen igénnyel áll elő, a másikuk
olyannal. Az egyik így értelmezi a hallottakat, a másik amúgy.
Mindenkinek más a gyöngéje. Végül az, aki benső igazsága
tudatában beszélt, beadja a derekát. Röviden: Renan úgy véli,
többször előfordult már, hogy egy olyan embert, akinek
jelentős mondanivalója volt, elrontottak a követői. Szerinte
Krisztus Jézust is elrontották a hívei. Vegyük például a Lázár-
csodát. Az ábrázolás módjában benne foglaltatik az is, hogy az
ember azt kell mondja: Ennek az egésznek csalás színezete van,
mivel azonban jól fel lehet használni, Jézus nem tiltakozik
ellene, hogy a hír elterjedjen. Ily módon ábrázol más
eseményeket is. Majd a végén – miután bemutatta, hogyan
360
hanyatlik Krisztus Jézus élete – Renan a legmagasabb lényt
megillető áhítattal és dicshimnusszal fejezi be leírását. –
Nézzük meg közelebbről ezt a belső ellentmondást! Renan
könyvében két dolog keveredik: egy rendkívül szép, ragyogó,
helyenként magasztos ábrázolás, valamint egy ponyvaregény.
A legvégén hatalmas himnusszal dicsőíti Jézust. Kire irányul ez
a himnusz? Jézusra? Arra, akit maga Renan ábrázolt,
tulajdonképpen nem irányulhat, amennyiben egészséges
lélekkel szemléljük a dolgot. Ilyen dicshimnuszt nem lehet
zengeni arról a Krisztus Jézusról, akit Renan ábrázol. Tehát az
egész dolog bensőleg hamis.

Végezetül szeretném néhány szóban összefoglalni, hogy mire

akartam utalni ezekkel a szemlélődésekkel. Arra akartam
rámutatni, hogy a Golgotai Misztérium az emberiség
fejlődésének egy olyan korszakára esett, amelyben az
emberiség nem volt felkészülve a megértésére, és hogy az
emberiség még a mai korban sincs erre felkészülve.

A hatása azonban kétezer éve létezik! Ez a hatás jelen van. És

hogyan van jelen? Úgy, hogy független attól, hogy az
emberiség mennyi megértést tanúsított iránta a mai napig. Ha
Krisztus csak olyan mértékben tudott volna hatni az
emberiségben, amennyire „megértették”, akkor nagyon kevés
hatása lenne. Elkövetkezendő szemlélődéseink folyamán azt is
látni fogjuk azonban, hogy korunkban elérkeztünk a
fejlődésnek ahhoz a pontjához, amikor már szükségessé vált
annak a megértésnek a kifejlesztése, amely eddig nélkülözhető
volt. Mert olyan korban élünk, amelyben megjelenik annak
szükségszerűsége, hogy Krisztust ne ott keressük, ahol nincs,
hanem ott, ahol valóban jelen van. Mert a szellemi síkon fog
megjelenni, nem fizikai testben; és azok, akik Őt fizikai testben

361
keresik, újra meg újra azt a választ kapják majd: Az, akit testben
kerestek, nincs testben! –
Új megértésre van szükségünk, amely sok tekintetben talán a
Golgotai Misztérium első megértése lesz. A nem megértés
korát az első megértés korának kell felváltania. Erre szerettem
volna rámutatni mai szemlélődésünkkel, és ezt fogjuk folytatni
a következőkben is.

[1] Mt 28,5-6.
[2] Johannes Tauler (1300-1361): német misztikus filozófus;
Eckhart mester (kb. 1260-1327): német misztikus gondolkodó.
[3] Rudolf Steiner: Welt- und Lebensanschauungen im
neunzehnten Jahrhundert (1901). A második, átdolgozott
kiadás 1914-ben jelent meg „A filozófia rejtélye” címmel (GA
18).
[4] Thalész (Kr. e. kb. 624-546): milétoszi természetfilozófus
matematikus; szüroszi Perekidész (Kr. e. kb. 580-520): görög
filozófus.
[5] Szent Anzelm (Anselmus), Canterbury érseke (1033-
1109): teológus, filozófus, a skolasztika atyja.
[6] Benedictus (Baruch) Spinoza (1632-1677): a
felvilágosodás korának racionalista filozófusa. F? m?ve az
„Etika” (1665).
[7] Adolf von Harnack (1851-1930): német protestáns
egyháztörténész.

362